View
285
Download
0
Category
Preview:
Citation preview
Cora Carmack
SZAKÍTÓPRÓBA
1. BÓNUSZ FEJEZET
Az első találkozás
Amikor a csapos megkérdezte, mit kérek, majdnem azt mondtam, hogy
mindenből egy pohárral. Na persze, nem tett volna jót a hírnevemnek, ha
már az első munkanapon leiszom magam a sárga földig. De meg kell
hagyni, sokkal jobban éreztem volna magam.
Ezért megelégedtem egy whiskyvel, és leültem a bár hátsó részében.
Kitettem az asztalra egy könyvet – Shakespeare összes művét –, és csak
bámultam.
Alig tudtam elhinni, hogy Shakespeare-t fogok tanítani. Amikor Eric közölte
velem, úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy örömujjongásban török ki.
Gondolom, minden angol imádja a fickót, vagy legalábbis az amerikaiak
azt hiszik.
Így tehát megvettem azt az ostoba könyvet, aztán bedobtam a motorom
oldaltáskájába, és a legeslegutolsó pillanatig halogattam, hogy óravázlatot
készítsek belőle.
Óravázlatot!
Szentséges ég, mibe keveredtem?
Philadelphiában csúfosan alakult az életem, ezért úgy gondoltam, ez az
álláslehetőség lesz a kiút abból a zűrzavarból, az egyetlen lehetőségem a
menekülésre. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy elmehetek onnan,
ezért igent mondtam, és eszembe sem jutott a padló, amely felé szédítő
sebességgel közeledtem.
Amikor már nem tudtam tovább elodázni az óravázlat készítését,
kimentem a motoromhoz, hogy kivegyem a táskából a könyvet, de
elfelejtettem, hogy az új lakásom ajtaja automatikusan becsukódik
mögöttem, és a kulcsot nem vittem magammal.
Ezért, miközben a lakatost vártam, úgy gondoltam, nem jönne rosszul egy
ital. Vagy több. Bármi, ami segít abban, hogy nekigyürkőzzek
Shakespeare-nek a másnapi órám előtt.
Élet, bemutatom a padlót.
A Rómeó és Júliánál nyitottam ki először, de azonnal továbblapoztam.
Kösz, de ezt nem.
Macbeth.
Ez legalább véres.
Ha nem csalt az emlékezetem, ez Shakespeare legrövidebb színdarabja,
de még ezt sem sikerült végigolvasnom. Az ebből készült számtalan,
elátkozott előadás történetét összehasonlíthatatlanul érdekesebbnek
találtam, mint magát a darabot.
Átrágtam magam az első felvonáson. Ebben a könyvben nagyon apró
betűkkel nyomtatták, és minden alkalommal, amikor lapoztam egyet, és
megpillantottam az újabb oldalt rajta a miniatűr betűkkel, nekem is az
öngyilkosság jutott eszembe… meg a könyvégetés gondolata.
Éppen ahhoz a jelenethez érkeztem, ahol Macbeth azt képzeli, hogy egy
tőr lebeg előtte annak jeleként, hogy meg kell ölnie Duncant.
Elnyomtam egy ásítást.
Most nekem is jól jött volna egy lebegő tőr.
– Ha így akarsz felcsípni lányokat, azt javaslom, menj át oda, ahol egy
kicsit nagyobb a forgalom – szólalt meg egy hang áthatolva az unalom
burkán. Felpillantottam, és amit megláttam, sokkal kellemesebb volt, mint
egy tőr.
– Tessék? – kérdeztem.
Az ismeretlen, aki elterelte a figyelmem, egy barna hajú lány volt.
Porcelánfehérségű bőre szinte világított apró, fekete felsője mellett.
– Shakespeare. Senki sem olvas Shakespeare-t egy bárban, hacsak nem
álcából, hogy lányokat szedjen fel – folytatta. Volt, aki tényleg csinált ilyet?
Jézusom! – Csak azt tanácsoltam, hogy elöl több szerencséd lenne.
Csípőre tette a kezét, és pimasz mosolyt villantott rám. Úgy értelmeztem,
hogy az univerzum ezzel jelzi, hogy ma estére félretehetem Shakespeare-
t.
Elmosolyodtam és azt feleltem:
– Nem álca, de ha az lenne, úgy tűnik, mégis szerencsével jártam –
mosolyogtam én is.
Halvány pír jelent meg a lány bőrén, és csábos mosolya az arcára fagyott.
Egy szalvétát tettem a könyvbe, hogy megjelöljem, hol tartok a
Macbethben. A lány szeme tágra nyílt, és a kezét leengedte a csípőjéről.
Mereven kihúzta magát, majd azt kérdezte: – Nem akarsz lányokat
felszedni? Zavartság tükröződött a szemében, miközben már nemcsak az
arca, hanem a nyaka is elvörösödött. Nagyon szép nyaka volt. – Eddig nem
akartam – feleltem. Habár ez sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezett. A
szemöldöke magasra ugrott, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.
Magabiztosan jött ide, most pedig úgy nézett ki, mint akinek kihúzták a
lába alól a talajt. Vagy inkább az egész bolygót. Félrebiccentettem a
fejem, és próbáltam megfejteni. A ruhája olyan merész volt, mint a
fellépése, amikor azonban a tekintetem visszatért az arcára, észrevettem,
milyen kevés sminket használt. Talán ezért látszott annyira a pirulás.
– Hogy hívnak, drága?
Egy pillanatra összeszorította a száját, mintha azon igyekezett volna, hogy
ne mondjon semmit, aztán azt felelte:
– Bliss.
Kíváncsian méregettem, azon gondolkoztam, nem csak játszik-e velem.
– Ez jelent valamit?
A pirulása továbbvándorolt a vállára, amely a pólója íves kivágására
vonzotta a tekintetem. Kiszáradt szám. Megköszörültem a torkom, és
kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a pillantásom a melléről.
– Nem, ez a nevem – mondta.
Hónapok óta elutasítottam minden lányt, aki érdeklődött irántam. Annak
ellenére, hogy Jenna és én szakítottunk, tudtam, ha valakivel összejönnék,
attól csak még bonyolultabbá válna az amúgy is zavaros kapcsolatunk.
Igaz, hogy Spencer kivételével minden barátunkat ellenem fordította,
mégsem akartam még jobban megbántani. Legalább ezredjére kívántam,
bárcsak ne léptük volna át azt a határt, ahol barátokból szeretők lettünk.
Ha nem tettük volna, még mindig Philadelphiában lennék. Még mindig
színészkednék, nem pedig elmenekülve arra készülnék, hogy tanítsak. És
akkor boldogan nem kellene foglalkoznom Shakespeare-rel.
De már nem voltam Philadelphiában.
És Jenna nem jelenhetett meg itt, és nem juthatott a fülébe a dolog
valamelyik barátnőjétől.
Egy előnye volt annak, hogy egykori legjobb barátnőm elüldözött a
városból, ő pedig itt állt előttem.
Bliss. Elmosolyodtam. Micsoda név! Talán az univerzum úgy gondolta,
hogy gyengeelméjű vagyok, és úgy döntött, hogy a lehető
legegyértelműbb jelet küldi nekem.
– Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – feleltem.
Arrébb toltam a Shakespeare könyvet az asztal sarkáig, ahol elfelejtve
hevert tovább. Túl hosszú ideje hurcoltam magamban a terhet, bánkódtam
azon, ahogy az életem Philadelphiában alakult, és még ide is áthoztam.
Meg kell hagyni, soha nem gondoltam volna, hogy visszajövök még
Texasba, ugyanarra az egyetemre, ahol régen tanultam, de már voltak
elképzeléseim arról, hogyan hozhatom ki a legtöbbet ebből a helyzetből.
Elmondtam Blissnek, milyen szerencsétlen dolog történt a
lakáskulcsommal, aztán a beszélgetés ismét Shakespeare-re terelődött.
Láttam rajta, hogy érdekli a téma, ezért igyekeztem nem túl sokat
fintorogni.
– Ne mondd, hogy Rómeó és Júlia rajongó vagy! – jegyeztem meg.
Egy pillanatra összerándult a gyomrom. Nem arról volt szó, hogy
elleneztem volna a szerelmet, csak nem értettem a két főszereplő
kapcsolatát valamint azt sem, miért vannak oda annyira érte a nők.
Rómeó úgy ment oda a partira, hogy egy másik lányba volt belezúgva,
aztán néhány óra leforgása alatt olyan őrülten beleszeretett Júliába, hogy
képes volt mindent kockára tenni csak azért, hogy együtt legyenek?
Nem valami hihető.
– Igazság szerint Othello. Az a kedvencem – válaszolta Bliss.
Na, azt a kapcsolatot már lényegesen életszerűbbnek tartottam. A
megszállottság sokkal nagyobb motiváló erő tud lenni, mint a szerelem.
– Ó, a szép Desdemona. Hűséges és ártatlan.
Blisst elnézve még jobban megértettem a megszállottságot. A bőre ismét
pirosabb lett, mire a vérem egyre jobban felforrósodott. Szerettem volna
megsimogatni a vállát, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg olyan
bársonyos-e a bőre, mint amilyennek tűnik. De volt egy olyan érzésem,
hogy nem tudnék megállni, és nem érném be ennyivel.
Elkezdett mondani valamit, de összeakadt a nyelve. Erre még jobban
elvörösödött, amitől még vonzóbb lett.
Valóságosnak tűnt, nem úgy, mint azok a csajok, akikkel az évek során
randiztam.
Végül sikerült kinyögnie:
– Nekem, hmm, nekem tetszik az értelem és a szenvedély ilyen közelsége.
Mint leendő tanár, valószínűleg ámulatba kellett volna esnem, hogy ilyen
gondolatai vannak, az igazat megvallva azonban férfiként csak az utolsó
szóra koncentráltam.
– A szenvedélyt én is szeretem.
Mindig is szókimondó voltam, valószínűleg azért, mert egy olyan anya
mellett nőttem fel, aki mindig kimondta, amit gondolt. Nem mintha nem
tudta volna megválogatni a szavait, de leginkább nem is akarta. Szerette
látni, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza az embereket.
Jennával nem voltam annyira egyenes, és nem hallgattam az ösztöneimre,
amelyek azt súgták, jobb, ha inkább barátok maradnunk. Úgy gondoltam,
attól, hogy eleinte nem érdeklődtem iránta, még nem biztos, hogy később
nem szerethetek belé. Meg lehet nézni, mi lett belőle.
Éppen ezért mostantól kezdve csakis az ösztöneimre hallgattam, amelyek
olyan erővel vonzottak ehhez a lányhoz, amit már nagyon régóta nem
éreztem.
– Az én nevemet még meg sem kérdezted – jegyeztem meg.
Megköszörülte a torkát, amiből tudtam, hogy ideges. Az idegesség jó jel
volt.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Csatlakozz hozzám, és megmondom.
Leült velem szemben, mire diadalmasan elvigyorodtam.
Megmondtam a nevem, és felajánlottam, hogy meghívom egy italra.
– Aztán tovább beszélgethetünk az értelemről és… a szenvedélyről.
Talán jut még idő egy kis fizikai tapasztalatszerzésre is.
Leintettem egy pincért, és kértem még egy whiskyt. Amikor a srác
Blisshez fordult, a vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Emlékszem… Jack Daniels és kóla, ugye?
Néhány hajtincs a keze alá szorult, ezért beleszőtte az ujjait.
Mozdulatlanná dermedtem.
Azóta szerettem volna megérinteni Bliss haját, amióta leült az
asztalomhoz, beletúrni az ujjam és megsimogatni, erre megelőzött egy
pincér.
Sosem voltam igazán féltékeny típus, amikor azonban a fickó
rámosolygott, éreztem, hogy megkeseredik a számban az ital. Bliss
továbbra is őt nézte. Sőt, egész idő alatt, amíg az asztalunk mellett állt, én
pedig próbáltam leküzdeni magamban azt az ősi ösztönt, hogy magam
mellé húzzam a székét távolabb a pincértől.
Amikor a srác távozni készült, még visszaszólt:
– Megmondjam a barátnődnek elöl, hogy mindjárt visszamész hozzá?
Bliss még mindig nem nézett rám, úgy válaszolt:
– Ööö, persze, gondolom.
Amikor végre elment, vettem egy hosszú, mély lélegzetet.
És mert szabad kezet adtam az ösztöneimnek, azt mondtam:
– Tudod, néha azon gondolkozom, vajon Desdemona tényleg olyan
ártatlan volt-e, mint amilyennek mutatta magát. Talán tisztában volt azzal,
milyen hatással van a férfiakra, és élvezte, ha féltékennyé teheti őket.
Bliss ekkor rám nézett, és figyelmesen tanulmányozott. Láttam, hogy
ismét visszatér belé az a pimasz lány, aki először szólított le.
– Vagy talán csak megrémisztette Othello hevessége, és nem tudta, hogy
beszéljen vele. Elvégre a kommunikáció mindennek a titka.
Ezt kétségkívül én is meg tudtam neki adni.
– A kommunikáció, mi?
– Sok problémájukat megoldhatta volna.
Ahogy az én problémáim többségére is megoldást nyújthatott volna. Most
azonban egy új városban voltam, és új életet kezdtem. Ahelyett, hogy
ősember módjára magamhoz húztam volna a székét, a sajátomat emeltem
fel, és leültem közvetlenül mellé.
– Ebben az esetben megpróbálok olyan egyértelműen fogalmazni, ahogy
csak lehetséges. – Finom, édes virágillata volt. Ellenálltam a kísértésnek,
hogy odahajoljak a füléhez, és egyértelműen közöljem, mit szeretnék
csinálni vele. Ehelyett inkább azt mondtam. – Azt szeretném, ha nem
mennél vissza a barátnődhöz, hanem velem maradnál.
Próbáltam kérdésként közvetíteni, de az ösztöneim más véleményen
voltak. Nem akartam visszatérni Shakespeare-hez, és nem akartam őt
átengedni a barátnőjének. Vagy annak az átkozott pincérnek.
– Nos, a barátnőm vár. Mit csinálunk, ha veled maradok?
El kellett harapnom a nyelvem, nehogy olyasmit mondjak, amivel
elijesztem. Ezért inkább azt tettem, amire már régóta vágytam:
kinyújtottam a karom, és megérintettem a haját. Selymes volt és a bár
félhomályos megvilágításában aranyszínű tincsei kiemelkedtek a barnák
közül. Hátrasimítottam a válla mögé, szabaddá tettem karcsú nyakát,
amely még mindig enyhén piroslott. Nem tudtam megállni, hogy
megérintsem azt is. Lágyan végighúztam az ujjaim a bőrén, aztán ott
álltam meg, ahol az ér vadul lüktetett. A szívverése majdnem olyan
szapora volt, mint az enyém.
Ez hiányzott Jennánál. Szerettem őt. Egyik részem még mindig szerette
annak ellenére, milyen csúnyán alakult a kapcsolatunk. Vele azonban soha
nem éreztem ezt az ősi késztetést, hogy megérintsem, és bármibe kerül
is, soha ne hagyjam abba.
– Beszélgethetünk Shakespeare-ről – Nagyon csekély ár volt ez érte,
őszintén. – vagy bármiről, amiről akarsz. Habár nem ígérem, hogy nem
vonja el a figyelmem a gyönyörű nyakad. – Végighúztam az ujjam
bársonyos bőrén fel egészen az állkapcsáig. Aztán követtem a csont ívét
az állához, és csak hajszál híján álltam meg, hogy ne menjek tovább az
ajkához. Az ujjammal feljebb biccentettem az állát, és közelebb húztam
magamhoz. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, és úgy éreztem, mintha
kiszívta volna belőlem a levegőt. Minden porcikájával elterelte a
figyelmem. Aztán folytattam. – Vagy a szád. – Megharapta az alsó ajkát,
amitől az élénkpiros lett. Istenem, nagyon jól állt neki piros. – A szemed. –
Sötét kékeszöld. – Udvarolhatnék neked az életem történetével, ahogy
Othello tette Desdemonával.
– Inkább nem hasonlítanám az esténket egy olyan párhoz, akiknek
gyilkossággal/öngyilkossággal végződött az élete.
És még humora is volt. Még jobb. Talán Texas mégsem lesz olyan rossz.
– Touché. Nem számít, mit csinálunk, csak maradj velem!
Kínzóan hosszú csend után azt felelte:
– Rendben. – A hangja halk volt, szinte csak suttogás, én pedig ökölbe
szorítottam a kezem, hogy ne húzzam magamhoz.
– Talán gyakrabban kellene kizárnom magam a lakásomból.
Halvány mosolyra húzódott az ajka, én pedig elvesztem. Nem tudtam
levenni a szemem a szájáról, még akkor sem, amikor a barátnője felhívta.
Felvette a telefont, de nem hallottam, mit mond. A szája teljesen rabul
ejtett.
Kedveltem. Annyira, hogy újra akartam látni. Logikusan átgondolva
tudtam, hogy vissza kellene fognom magam, és lassabban haladni, ha
valóban újra találkozunk. Az a felem azonban, amelyik mindenét látni
akarta, méghozzá most azonnal, sokkal hangosabb volt.
Az ellenállásom hajszálvékonyra csökkent, amikor a pincér visszajött az
italainkkal. A tekintetét Blissre szegezte, és akkor sem vette le róla,
amikor letette az asztalra a poharakat. A karomat Bliss székének
háttámlájára tettem, és csak nagy önuralommal álltam meg, hogy ne
emeljem fel a vállára.
Amikor újra kettesben maradtunk, azt kérdezte:
– Féltékeny típus vagy, Garrick?
Ebben a pillanatban? Őrülten.
– Nem igazán. – Megvontam a vállam.
Kétkedően felvonta a szemöldökét, mire elmosolyodtam. Nem látszott
mérgesnek, ezért nem volt bűntudatom.
– Talán ez a beszélgetés Othellóról egy kicsit ingerültté tett.
Már így is félúton jártam a megszállottság felé.
Amikor néhány perc múlva arra célzott, hogy visszamehetnénk a
lakásomhoz a lakatost várva, a "félút" azonnal érvényét vesztette.
Amennyire tudtam, folytattam a beszélgetést, a gondolataim azonban
máris elkalandoztak. Azon tűnődtem, hogy a lakásomig tartó rövid út, nem
elég rövid, vagy hogy nézne ki a haja szétterülve a párnámon, milyen
érzés lesz megérinteni a csípőjét, és milyen ízű lesz az ajka.
Olyan volt, mintha ellenállnék, hogy megvakarjak egy viszkető csípést.
Minden egyes eltelt másodperccel a világ egyre jobban beszűkült
körülöttem, és végül már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra,
milyen őrülten szeretném magamhoz vonni.
Aztán – mint amikor egy apró kavics hatalmas lavinát okoz – félig lehunyt
szemhéja alól nézett fel rám, és zöld utat adott.
Én pedig elfogadtam.
Az önuralmam, amelyet addig elszántan próbáltam megacélozni, egy
pillanat alatt semmivé foszlott. Megfogtam a könyökét és felállítottam.
Aztán ugyanazzal a lendülettel magamhoz húztam.
Hirtelen megmerevedett, én pedig legszívesebben seggbe rúgtam volna
magam. Vártam, hogy ellökjön, vagy pofon üssön, de egyiket sem tette.
Mivel már így is átléptem egy határt, mit számított, ha szorítottam még
egy kicsit a nyakamon lévő hurkon?
A fogaim közé vettem az alsó ajkát, és éreztem, hogy megborzong. Felém
hajlott, a fejét hátrabiccentette. Beletúrtam a hajába, és ekkor kinyílt a
szája.
Újabb zöld jelzés.
Amikor először megízleltem az ajkát, az megért minden büntetést, amit ő
vagy én adhattam volna magamnak. A másodiknál a rabja lettem. A
hátamra tette a kezét, én pedig kiéhezve húztam magamhoz, és a
mellkasunk szorosan egymáshoz préselődött. De még így sem volt elég
közel.
Még többre vágytam.
Ezért a felsője alá csúsztattam a kezem, és meztelen hátát simogattam. A
bőre olyan volt, mint a bársony, kitapintottam a gerince mellett a kis
mélyedést.
Szétnyitottam a kezem, és azt kívántam, bárcsak még többet érezhetnék,
még mélyebbre hatolhatnék belé. A másik kezem, amely a nyakán
nyugodott, felülről siklott a pólója alá, ám ekkor a periférikus látóterem
eszembe juttatta, hol is vagyunk.
A francba! Ismét az ajkára néztem, amely rózsaszín és kissé duzzadt volt,
és bármit megadtam volna azért, hogy ne nyilvános helyen legyünk.
Hozzám hajolt, és úgy csábított, hogy majdnem nem tudtam ellenállni.
Képtelen voltam újra a szájára nézni, ezért lehajtottam a fejem a vállára,
és beszívtam édes illatát.
Az önuralmam egy pillanatra ismét elillant, ezért megcsókoltam a nyakát.
Aztán behunytam a szemem, és igyekeztem összeszedni magam.
– Ne haragudj, elragadott a hév – leheltem.
2. BÓNUSZ FEJEZET
A második találkozás
Amikor hétfőn reggel felébredtem, azt hittem, hogy csak álmodtam Blisst.
Hogy ő a legkülönösebb és legtünékenyebb szirén, akit valaha láttam.
Vagy talán az univerzum büntetett meg azért, mert összetörtem Jenna
szívét.
A délelőtt nagy részét azzal töltöttem, hogy kávét főztem és ellenálltam a
kísértésnek, hogy átmenjek hozzá, és bekopogjak az ajtaján.
Adok neki néhány napot, és csak utána keresem fel. Akkor majd
meglátjuk, rájövök-e, mi a fene történt előző éjszaka. Az biztos, hogy csak
kifogásként mondta, de nem értettem, miért volt rá szükség. Több
alkalmat is adtam neki, hogy visszakozzon, mégis ő volt az, aki mindig
folytatni akarta. Ezért vagy én tettem valami rosszat vagy… el sem
tudtam képzelni, mi történt. Biztos, hogy valami rosszat csináltam, vagy
rosszat mondtam, amitől meggondolta magát, és gyakorlatilag elmenekült
tőlem.
Nagyon korán indultam el az egyetemre. Amikor felültem a motorra,
akaratlanul is Bliss lábára gondoltam, amit megégetett, és eszembe jutott,
vajon hogy van a sebe. Ez lehetne az ürügy, amiért átmegyek hozzá. Talán
ma este. Addig elég sok idő telik el, ugye?
A francba.
Muszáj volt az útra koncentrálnom.
Különös érzés volt begördülni az egyetem területére úgy, hogy nem a sok
diákhoz csatlakoztam, akik keselyűként köröztek a képzőművészeti épület
körül parkolóhelyet keresve. Ehelyett gyorsan elhúztam a parkoló mellett,
és beálltam a tanárok számára fenntartott helyek egyikére.
Levettem sisakom, és megráztam a fejem, hogy a hajam kimenjen az
arcomból.
Tanár! Jézusom.
Alig egy óra választott el attól, hogy egyetemi tanár legyek. Huszonéves
diákok, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam, hamarosan magázni
fognak és uramnak szólítanak. Szinte hallottam a fejemben egy félelmetes
horrorfilm főcímzenéjét.
Igazi munkám volt. Igazi felnőtt lettem.
És mindezt teljesen véletlenül.
Nem tudom, hogy mindenki így érzi-e vagy csak a színészek, de olyan volt,
mintha egy filmben szerepelnék, amikor beléptem az épületbe, és
elindultam az irodám felé. Nos, jobban mondva Jackson professzor irodája
felé. Folyton azt vártam, hogy megszólal egy fülbemászó, mégis ideillő
aláfestő zene. Ennyire szürreális élménynek éreztem.
Az ember időnként apró döntéseket hoz az életben, amelyek akkor
jelentéktelennek tűnnek a dolgok egészéhez képest, aztán viszont egy
kicsit balra téved, aztán még egy kicsit és megint, és végül azon kapja
magát, hogy teljesen új irányt vett az élete, és már nem is tudja, merre
tart.
Aznap reggel az első órám egy végzős csoportban volt, akik az utolsó
félévüket kezdték meg a főiskolán. Mégis mit mondhatnék nekik? Én is
csak épp annyi idővel korábban kerültem ki az iskolapadból, hogy egy
posztgraduális diplomának köszönhetően tovább gyarapítsam a
tartozásomat. Alig egy éve dolgoztam a helyi színházban, és ezalatt
sikerült a karrieremet és a magánéletemet is a felismerhetetlenségig
tönkretenni.
Az első órám témája az Élet lesz. Senki sem tudja, mi a fenét csinál.
Lerogytam Jackson professzor székébe, és a könyvei, mappái és
személyes tárgyai között ülve megdörzsöltem a szemem.
Hinnem kellett benne, hogy ennek is megvan az oka.
Hinnem kellett benne, hogy bár jelenleg semminek nincs értelme az
életemben, arrafelé tartok, amerre mennem kell.
Hinnem kellett, hogy bár nem látom a térképet, és néha rossz helyen
fordulok le, vagy nem rövidebb az az út, amit lerövidítek, de a végcél attól
még ott van valahol előttem.
Talán most éppen itt kellett lennem. Talán azért kellett kizárnom magam a
lakásomból, hogy megismerkedhessek Bliss-szel. És bármennyire is
bizarrnak tűnt, talán úgy volt helyes, hogy elmenekült tőlem. Kedveltem.
Édes volt és butuska, és amikor minden más bonyolultnak tűnt, vele lenni
egyszerű volt.
Többnek éreztem, mint egy egyéjszakás kalandnak.
Amikor kopogtak az iroda ajtaján, kizökkentem a merengésemből, és
kihúztam magam a széken. A tanszékvezető, Eric Barnes állt az ajtóban
zsebre dugott kézzel. Vékony férfi volt, és kétszer olyan idős, mint én.
Többek között ő tanította nekem a színháztörténelmet és a rendezést,
amikor még én is ide jártam.
– Berendezkedtél már az új lakásodban?
Elmosolyodtam, és igyekeztem nem túl sokat gondolni az elmúlt
éjszakára, amikor azt feleltem:
– Igen, természetesen. Köszönöm.
Felálltam, és kezet fogtam vele az íróasztal fölött.
Megint úgy éreztem, mintha ez valami film lenne, és nem az életem. Öt
évvel azelőtt a diáktársaimmal berúgtam, és őt meg a többi tanáromat
parodizáltam egy főiskolásokkal teli teremben. Most pedig a főnököm volt.
– Gondoltam, bemegyek veled az első órádra, hogy bemutassalak. A
legtöbb diák bizonyára hallotta már a hírt, hogy jössz, de inkább ott leszek
veled az első percekben.
– Hát persze. Az nagyszerű lenne. Köszönöm.
Úgy éreztem magam, mint egy bólogató kutya, aki percenként helyesel és
hálálkodik.
– Szerintem kedvelni fogod ezt a csoportot. Azután jöttek, hogy te
végeztél, és nagyon sokat fejlődtek. Erős csapat.
– Jó. Az jó.
Istenem, reméltem, hogy az órán majd értelmesebben fogok megszólalni.
– Szerintem élvezni fogod, hogy őket tanítod. De ügyelj rá, hogy
magabiztos légy. Addig fogják feszegetni a határaidat, amíg engeded
nekik. Légy kemény, és tartsd őket kordában, akkor nem lesz semmi
probléma.
– Rendben. – Legyek kemény. Istenem, el fogom szúrni, de rendesen.
– Egy kicsit sápadtnak tűnsz, Garrick.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt válaszoltam:
– Csak ideges vagyok, ez minden.
– Minden rendben lesz. Lehet, hogy nem érzed magad elég tapasztaltnak
ehhez, de akkor is fényévekkel ezek előtt a gyerekek előtt jársz. A
legtöbbjük elszánt és szenvedélyes, amikor befejezi a főiskolát, egy éven
belül a fél társaság mégis feladja. Te már túl vagy ezen a fázison. A tűz
közelébe kerültél, de még mindig nem értél célba. A látásmódod sokkal
értékesebb lesz számukra, mint egy kiöregedett professzoré, aki már
elfelejtette, milyen érzés hetente több tucat meghallgatásra járni. Itt tiszta
lappal kezdesz. Ezek a srácok nem ismernek téged, és te sem ismered
őket. Csak mondd azt nekik, amit te is szívesen hallottál volna, amikor ott
ültél az ő helyükön. Ennyire egyszerű.
Így megfogalmazva, valóban egyszerűnek tűnt.
Nem kellett, hogy mindenre tudjam a választ, csak át kellett segítenem
őket az első akadályon. Bólintottam.
– Köszönöm, Eric, ez sokat segít.
Megint rám tört az idegesség, és az íróasztalom felé fordultam, és
kétségbeesetten kerestem valamit, amivel húzhatom még egy kicsit az
időt. Felkaptam egy tollat.
Fogalmam sem volt, mit fogok vele csinálni, de jó érzés volt valamit a
kezemben tartani.
– Rendben – mondtam. – Mehetünk.
Némán lesétáltunk a lépcsőn, és amikor beléptünk a színházrészlegbe,
hallottam a diákokat a folyosó végén lévő pihenőszobából. Nevettek,
kiabáltak, valaki zenélt, én pedig irigyeltem őket. Hiányzott, hogy ott
legyek, ahol ők… nem csak a pihenőszobában, habár az is hiányzott.
Sokkal inkább azonban, hogy a fordulóponton legyek. Az az érzés, hogy
mindjárt leugrasz, amikor tudod, hogy repülni fogsz, ezért meg sem fordul
a fejedben az, hogy lezuhanhatsz. Hiányzott az érzés, hogy tengernyi időm
van.
Beléptünk a kis színházterembe és elmosolyodtam. Belélegeztem a poros
függöny, a régi bútorok és a kellékek ismerős szagát. A fekete, elhúzható
függöny körbevette az egész helyiséget, az összecsukható székek pedig
emelkedő lelátóként helyezkedtek el három oldalon. A helyiség közepére
egy asztalt állítottak, mellé egy széket tettek. Leültem a székre, de nem
éreztem helyesnek, ezért felálltam. Nekitámaszkodtam az asztalnak, de
megbillent a súlyom alatt, ezért beértem azzal, hogy zsebre dugott kézzel
álljak.
Eric felnevetett, és azt mondta:
– Ami azt illeti, üdítő téged ilyennek látni. Mindig is túl magabiztos és túl
laza voltál, még diákként is.
Megköszörültem a torkom.
Megvonta a vállát abban a bosszantó stílusban, ahogy a tanárok szokták.
– Hidd el, pontosan tudom, miről beszélek. – Megveregette a vállam. – Na,
kezdjük, hadd mutassalak be! Látom, bizonytalan vagy.
Igen, mi tagadás, az utóbbi időben nem voltam a topon.
– Jól vagyok – feleltem, és ekkor kinyílt az ajtó, a diákok pedig elkezdtek
beáramlani.
– Eric! – mondták néhányan, miközben elfoglalták a helyüket a középső
részen. Egy csinos vörös hajú lány odafordult hozzá, és azt kérdezte:
– Hiányoztunk a szünetben?
Eric felnevetett.
– Félreteszem ezt az érzést akkorra, amikor majd végleg elmentek.
A lány dús keblére szorította a kezét, és összeráncolta a homlokát.
– Ó, ez fájt! De miután lediplomáztunk, napokig sírni fog. Vallja be!
Megköszörültem a torkom, és elszakítottam róla a tekintetem. Már csak az
hiányzott, hogy rajtakapjanak, hogy egy diákot stírölök. Megszorítottam a
tollat a kezemben, és próbáltam kitisztítani a fejem. Az előző este nagyon
megviselt. Minél hamarabb újra találkozom Bliss-szel, és elrendezem ezt a
dolgot, annál jobb.
A diákok nem igazán foglalkoztak velem.
Persze megbámultak, az igaz. Aztán viszont folytatták a beszélgetést arról,
hogy ki mit mondott, és ki kivel jár. Mintha a múltamba pillantottam volna
bele, és a saját osztályomat láttam volna a diploma előtt.
Elkezdtem az osztálytársaimmal azonosítani őket. A vörös hajú
határozottan Emma volt.
Jó felépítésű és csinos, de egy kicsit taszító. Aztán volt egy srác, akit a
többiek Domnak szólítottak, ő egy az egyben olyan volt, mint nálunk Jack.
Túl elszántan próbált vagány lenni, és minden alkalommal, amikor
megszólalt, láttam, hogy legalább fél tucat társa a szemét forgatja.
Ez egyszerű lesz. Menni fog.
Mire elérkezett a délelőtt kilenc óra, és Eric bemutatott az osztálynak, az
idegességem szinte teljesen eltűnt. Ez sem lesz más, mint amikor a
barátaimmal beszélgettem a diplomaosztás előtt. Megvitattuk a
továbbtanulás előnyeit és hátrányait, a helyi színházat és a New York-ba
költözés lehetőségét. Most azonban megvolt az az előnyöm, hogy én meg
is hoztam ezeket a döntéseket, ahogy a barátaim is. Így pedig már
pontosan tudtam, miről beszélek.
Eric a mondat közepén járt, amikor a színház ajtaja hangos nyikorgással
kinyílt. Annak idején nekem is sokszor lehetetlenné tette, hogy óra közben
észrevétlenül beosonjak a terembe.
– Elkéstetek! – mondta Eric, mire a két lány visszaszólt:
– Elnézést, Eric!
Kiléptek a függöny mögül, kuncogtak, a kávéjukat lehajtott fejük előtt
tartották. Az első szőke volt és csinos.
A tanításnak ezzel az oldalával nem is számoltam.
Eric nagy levegőt vett, és újra beszélni kezdett, én azonban már nem
figyeltem arra, mit mond. A második lány leengedte az arca elől a kávét,
és lehajtotta a fejét úgy keresett valamit a táskájában, valami mégis
megragadta rajta a figyelmem.
Valami ismerősnek tűnt a haján és a háta ívén, és arra gondoltam, nem
valakinek a húga-e, akivel együtt jártam iskolába. Ami ugyanis könnyen
előfordulhatott.
Aztán leengedte a táskáját maga elől, és hátradőlt a széken, a fény pedig
megvilágította az arcát. Amikor megpillantottam az ajkát – azt, amelyet
előző éjszaka olyan hosszú ideig bámultam –, már tudtam, de azt
mondtam magamnak, hogy nem lehetséges.
Aztán szemügyre vettem porcelánfehér bőrét, apró orrát és a
halványrózsaszín arcát, és a világ számomra kifordult a sarkából.
Megszorítottam a kezemben a tollat, és éreztem, hogy a műanyag
megreped a tenyeremben.
Hirtelen hangos robajt hallottam, és eltartott néhány hosszú pillanatig,
hogy rájöjjek, a diákok tapsolnak, nem a világ hullik darabjaira körülöttem.
Aztán a lány felemelte a tekintetét, és rám nézett. A szeme kék volt, tágra
nyílt és olyan ismerős, hogy az egész testem beleborzongott a
felismerésbe.
Eltátotta a száját, az agyamban pedig mintha egy vastag fal emelkedett
volna, amelyen képtelen voltam átpréselni egyetlen gondolatot is.
Tudtam, hogy el kellene fordulnom, reagálni arra, amit Eric az előbb
mondott, és üdvözölni a többi diákot a teremben.
De ami még fontosabb volt, tudtam, hogy ki az a lány.
Bliss.
És kétségbeesetten szerettem volna, hogy ne így legyen.
Ismét visszatértem abba a szürreális világba, mintha egy filmben
szerepelnék. És hirtelen minden, ami addig egyszerűnek és helyesnek
tűnt, bonyolult zűrzavarrá változott.
3. BÓNUSZ FEJEZET
Amikor Garrick meggondolja magát
Most már boldogan halok meg, mert láttam Blisst táncolni. A mellkasára
szorította a kezét, a szája néma kiáltást formált, miközben ide-oda
sasszézott. A fejét rázta, amitől a haja fel-fellebbent.
Csupán attól, hogy így láttam, fiatalabbnak és boldogabbnak éreztem
magam. Imádtam, hogy ilyen kislány is tud lenni – gondtalan és
felszabadult –, miközben olyan teljesítményt is képes nyújtani, amilyet a
tegnapi meghallgatáson.
Az előadása bekúszott a bőröm alá, és feltépte a lelkemet. A színpadra
lépve átalakult, és mindannyiunkat magával ragadott.
Tegnap este nagyon nehéz volt távol tartanom magam tőle. Láttam, hogy
elmegy a barátaival ünnepelni, pedig azt akartam, hogy velem legyen.
Elszakítottam a tekintetem a derekáról és arról a vékony csíkról, ahol tánc
közben kilátszott meztelen bőre.
– Gondolom, láttad a listát – szólaltam meg.
A hangom hallatán mozdulatlanná dermedt, én pedig alig tudtam
visszatartani a nevetésem. Elképzeltem, ahogy a pirosság egyre feljebb
kúszik a bőrén, és amikor néhány pillanat múlva megfordult, saját
szememmel is meggyőződhettem róla.
– Szia, Garrick!
Soha nem fogok betelni azzal, hogy a nevemet mondja.
– Szia, Bliss! Gratulálok!
Beletúrt a hajába, lesimítgatta, én pedig ökölbe szorítottam a kezem, hogy
ne segítsek neki.
Minden reggel, amikor felébredtem, azzal győzködtem magam, hogy nem
olyan nagy ügy. Tudom kezelni… képes vagyok ellenállni neki. Amikor
azonban találkoztunk, minden sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy
gondoltam.
– Köszönöm. Ööö, nagyon boldog vagyok – felelte.
– Teljes joggal. A meghallgatásod… – Nagyon sok mindent szerettem volna
mondani, de mindegyik túlságosan árulkodó lett volna. Közelebb léptem
hozzá, és lehalkítottam a hangomat, hogy senki más ne hallja. – A
meghallgatásod fantasztikus volt. Páratlan, senki sem ért fel hozzád. – Na
persze, én elfogult voltam vele szemben. Ha ő is jelen volt, senki mást
nem láttam.
A hangja leheletszerű és csábító volt, amikor azt felelte:
– Köszönöm.
– Péntek este viszont…
– Ó, istenem…
Nagyon sok mindent akartam mondani azzal az éjszakával kapcsolatban.
Hogy mennyire gyűlöltem Cade-del látni, hogy mennyire szerettem volna
elfogadni a meghívását, és csatlakozni a partihoz. Végül a legártatlanabb
gondolatomat fogalmaztam meg.
– Bármennyire is nevetségesen aranyos voltál, kérlek, ne részegedj le így
még egyszer. Eric azt szeretné, ha a legjobb formádat hoznád erre a
szerepre.
– Természetesen. – A szeme tágra nyílt a félelemtől. – Naná, megígérem.
– És… én is aggódtam érted.
Nos, leginkább erről volt szó.
– Ó!
A tekintetem az ajkáról arra a hajtincsre vándorolt, amely még mindig
kiállt, majd lejjebb siklott a lábára, ahol megégette a motor.
– Nem szeretek aggódni miattad.
Szempillái alól felnézett rám, én pedig képtelen voltam megállni, hogy
valahogy ne érintsem meg. Visszafogtam magam, ezért nem a bőréhez
nyúltam, hanem ahhoz a kiálló tincshez.
Elmosolyodott, én pedig elvesztem. Teljesen végem volt.
– Jobb lesz, ha inkább saját magad miatt aggódsz! Ha aranyosnak nevezel,
lehet, hogy megsérülsz, és talán egész életedre megbénítanak.
Imádtam, amikor pimaszul beszélt. Azzal, amilyen érzéseket bennem
keltett, önként hagytam volna, hogy megbénítsanak.
Mintha a bőre mágneses erővel vonzana, a hajában lévő kezem
megmozdult, és az ujjaimmal lágyan megsimítottam az arcát.
Nem lett volna szabad megszólalnom, ám ha róla volt szó, nagyon
nehezen tudtam visszafogni magam.
– Mivel a másik szót egyelőre még nem mondhatom ki, be kell érnem az
aranyossal. – És csak magamban fogom szexisnek nevezni. Talán egy nap
majd…
Megköszörültem a torkom, és néhány lépést hátráltam. Ez tényleg
veszélyes terület volt… arra gondolni, hogy bármilyen jövő is várhat ránk.
A tanára voltam, ő Cade-del járt, és ez még csak a jéghegy csúcsa volt.
– Jobb lesz, ha bemész, és leülsz a teremben – javasoltam.
Elment, én pedig néhány pillanatig igyekeztem összeszedni magam, és
ráhangolódni a tanárszerepre, mielőtt újra szembenézek vele.
Amikor vége lett az órának, alig vártam, hogy bemeneküljek az irodámba
egy rövid szünetre, ekkor azonban Bliss ismét belépett a színházba Erickel.
El is felejtettem, hogy Eric beszélni akart vele az újbóli meghallgatásról.
Bliss leült mellém, én pedig azon igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam,
hogy bármilyen hatással is lenne rám a közelsége. Már csak az hiányzott,
hogy Eric rájöjjön arra, ami köztünk van. Vagyis, ami nincs.
Ránéztem, és láttam, hogy az arca feszült, és félelem sugárzik róla.
Szerettem volna megfogni a kezét, és megnyugtatni, de e helyett beértem
azzal, hogy rámosolyogtam.
– Bliss... be kell valljam, megleptél – szólalt meg Eric.
Erre hangosan beszívta a levegőt, a kezét ökölbe szorította, és ekkor
jöttem rá, hogy mitől fél annyira. Azt hitte, hogy bajba került. Hogy bajba
kerültünk. Szerettem volna eloszlatni a félelmét, de már nem nézett rám
többet. Rémült tekintetét Ericre szegezte. Gyűlöltem, hogy olyan
helyzetbe hoztam, ahol egy kicsit is félnie kellett.
Amikor Eric elkezdett a meghallgatásokról és a visszahívásokról beszélni,
megkönnyebbült, és hallhatóan kifújta a levegőt. Nem is tudtam, milyen
feszült vagyok, amíg ő is meg nem nyugodott, és magamnak is
engedélyeztem, hogy ellazuljak.
Aznap este az előttem lévő sorban ült le a színházban, miközben Eric az
újbóli meghallgatások előtt még elment, hogy behozzon valamit.
Bliss mereven és feszélyezetten ült. Hozzá hajoltam, szerettem volna
valamit mondani, hogy eloszlassam a feszültségét, de megelőzött.
– Szia… barátom! – mondta félszegen.
Felnevettem. Hogy lehet, hogy akkor is ellenállhatatlanul szexisnek
találtam, amikor ilyen édes volt?
– Nem valami hihető, de a próbálkozásért adok egy ötöst – feleltem, mire
felhorkant.
– Valaki elég könnyen osztogatja a jó jegyeket.
– Valaki túl lágyszívű, ha rólad van szó.
Kicsit megborzongott, és oldalra biccentette a fejét. A tekintetem a
nyakára siklott, amely már a kezdet kezdetén is úgy lenyűgözött.
Megmarkoltam a széke háttámláját, hogy valamivel lefoglaljam a kezem.
Meg kell tanulnom féken tartani a nyelvem a közelében.
– Ne haragudj! – mondtam. – Néha megfeledkezem róla.
Bárcsak úgy lett volna!
Egyszer ez a sok vágyakozás komoly bajba fog sodorni. Vagy valakit arra
ösztönöz, hogy pofon vágjon. Ha jobb ember lettem volna, mostanra
békén hagytam volna.
Ehelyett inkább közelebb hajoltam, megköszörültem a torkom, és azt
mondtam:
– Kérdeznem kell valamit.
– Rendben.
Mielőtt a józan ész megakadályozhatta volna, kiböktem:
– Cade.
Erre hirtelen hátrafordult, és a mozdulattól megcsapott fellibbenő hajának
illata. Majdnem ez lett a vesztem. Felvonta a szemöldökét, és azt mondta:
– Ez nem kérdés. – Ó, a fenébe! Tényleg ilyen messzire mentem?
– Még mindig vele vagy?
– Vele?
A mindenit, kényszeríteni fog, hogy kimondjam.
– Én csak… nem tudom eldönteni. Még mindig egymás mellett ültök az
órán, de valami megváltozott köztetek. Ezért gondoltam, hogy talán
szakítottatok.
A helyes szó az lett volna, hogy „remélem”. Nem volt jogon ilyesmiben
reménykedni, ez azonban azok közé a dolgok közé tartozott, ami ellen
nem tud harcolni az ember. Ilyen például a napfelkelte, a tavasz közeledte
és az eső. A reményt egyszerűen nem lehet kikapcsolni. Nem számít,
mennyivel könnyebb lenne, ha megtehetnénk.
– Nem volt szükség szakításra.
– Micsoda?
– Igen. Cade és én nem járunk. Soha nem is voltunk együtt.
Olyan fényes remény villant fel a szemem előtt, hogy majdnem
megvakított.
Próbáltam újraértelmezni mindent, ami azóta történt. Biztosra vettem,
hogy mindennek Cade az oka… Annak, miért menekült el aznap este,
amikor először találkoztunk, az őrült macskás kifogásnak és a furcsa
viselkedésének azóta.
– Nem Cade miatt szaladtam el. El kellett hoznom a macskámat… –
erősködött.
– Bliss, nem vagyok hülye – sóhajtottam.
– De van macskám! Igenis van! Ööö… egy szürke, imádnivaló kislány, akit
úgy hívnak, hogy… Hamlet.
Összevontam a szemöldököm.
– Van egy Hamlet nevű macskád?
– Van. – Nagyon magabiztosak tűnt. – Naná, hogy van! Még szép!
Lehet, hogy teljesen félreértelmeztem a helyzetet. Az utóbbi időben nem
volt valami jó az ítélőképességem. Lehet, hogy mindent rosszul
értelmeztem. Talán.
– Jó. Szóval nem jársz Cade-del, de akkor mi van köztetek?
Még azelőtt elpirult, hogy válaszolt volna.
– Semmi.
Talán mégsem értettem annyira félre a dolgokat.
– Pocsékul hazudsz.
– Semmi. Csak történt valami pénteken, amikor… hogy is mondjátok, ti
angolok? Bepiáltam? Eláztam?
Úgy összerándult a gyomrom, mintha megkövesedett volna.
– Lefeküdtél vele? – kérdeztem.
Már attól hányingerem lett, hogy ezt mondtam. Ha tovább fűztem volna a
gondolatot a fejemben, bele is őrültem
volna. Észre sem vettem, milyen görcsösen szorítom a széke háttámláját,
csak akkor, amikor azt kérdezte:
– Micsoda? Dehogyis!
Úgy megkönnyebbültem, hogy szinte beleszédültem.
– Helyes. – Micsoda enyhe kifejezés!
– Garrick…
Annyira boldog voltam, hogy egy szemernyi bűntudatot sem voltam képes
érezni. De belefáradtam, hogy állandóan ostorozzam magam emiatt.
– Mi van? Az, hogy most még nem kaphatlak meg… nem jelenti azt, hogy
örülök neki, ha más igen.
Istenem, de jó érzés volt őszintének lenni!
Nagyot pislogott, aztán megrázta a fejét.
– Úgy teszek, mintha nem úgy utaltál volna rám, mint egy tárgyra, amit
mások birtokolnak.
– Miért? Nem birtokolhatjuk egymást?
Ha már úgyis folyton bűntudatot éreztem, feltett szándékom volt, hogy
adjak is rá valami alapot.
– Mi ütött beléd? Azt hittem, megígérted, hogy nem csinálod ezt.
Most, hogy Cade kikerült a képből, nem is értettem, miért ígértem meg
ilyesmit.
– Nem tudom. Csak… kis híján beleőrültem, amikor elképzeltelek titeket
együtt.
– Csókolóztunk. Semmi más nem történt.
A szavai úgy értek, mint egy arcul csapás, és hátrahőköltem.
– Csak egyetlen csók volt. Nem jelentett semmit – tette hozzá.
– Nem akarom, hogy bárki más megcsókoljon.
A gondolattól, hogy nem az én ajkam érintette utoljára, legszívesebben
valami ostobaságot követtem volna el… valami olyasmit, amit
határozottan nem lett volna szabad, mivel Eric bármelyik pillanatban
visszatérhetett.
– Garrick… –. Nem tetszett az a fáradt hang, amit használt, de elfogadtam,
ha ez azt jelentette, hogy a nevemet mondja.
– Tudom, hogy nem vagyok tisztességes. – . De az sem volt tisztességes…
ami velünk történt. – Ami azt illeti, igazi gazemberként viselkedem.
Folyton azt mondogatom magamnak, hogy hagyjalak békén, de az igazság
az, hogy… nem vagyok rá képes. Most meg, hogy tudom, nem vagy együtt
Cade-del…
– Mit akarsz ezzel mondani?
Belefáradtam, hogy mindent kimondjak. A szavak csak az utunkban álltak.
A szavak azt sugallták, hogy távol kell tartanom magam tőle, de mégis
miért? Egy olyan munka kedvéért, amely csak alig néhány hónapig tart?
Nem, elegem volt a szavakból.
Amúgy is sokkal inkább a tettek emberének tartottam magam.
4. BÓNUSZ FEJEZET
Bliss eléri a célját… és, nos, Garrick is.
Maradjunk annyiban, hogy mindenki megkapja, amit akar.
Bliss repkedett a boldogságtól.
Minden porcikájából csak úgy áradt az öröm, sugárzott a szeméből, és
látszott abból, ahogy a csípője ringott. Figyeltem, miközben az ágyon
ugrált, és némán kiabált a kezébe, és már akkor tudtam, hogy szeretném
mindig ugyanilyen boldognak látni.
Mosolyogva azt kérdeztem:
– Mit csinálsz?
Felsikoltott és visszarogyott az ágyra. Szavakkal ki sem tudom fejezni,
milyen hatást gyakorolt rám ennivalóan édes döbbenete.
Van úgy, hogy az ember azt gondolja, tudja, milyenek az érzések – bánat,
harag, féltékenység – ám akkor jön egy pillanat, amely olyan elsöprő
hatással van rá, hogy mindent újradefiniál, és ahhoz képest eltörpül az az
érzés, amit addig ismert.
Bliss újradefiniálta számomra a boldogságot. A karját keresztben a
mellkasára szorította, mintha a szíve ki akarna ugrani a bordái mögül, és
azt kérdezte:
– Te mit keresel itt?
– Láttam kint a kocsidat és átjöttem. Nem tudtam, hogy már el is kezdted
nélkülem a bulit. –. Imádtam, hogy nem próbálta többé elrejteni előlem a
zavarát. Elfogadta. – Gondolom, izgatott vagy az előadás sikere miatt.
Lemászott az ágyról, és közben megbotlott, pedig nem volt ott semmi.
Ettől a mosolyom még szélesebb lett.
– Az előadás csodálatosan sikerült, de örülök, hogy itthon vagyok –
jegyezte meg.
Amikor azt mondta, hogy „itthon vagyok”, a mellkasomra tette a kezét, és
arra gondoltam, vajon érzi-e, hogy felgyorsul a szívverésem az érintésétől.
Megfogtam a derekát, és magamhoz húztam, hogy megöleljem.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a haja ismerős illata és a teste
melege megnyugtasson.
Egy hónap. Egy hónap, és az enyém lesz. Akkor már nem kell titkolóznunk,
hazudoznunk, aggódnunk. Csak mi ketten leszünk.
– Nagyszerű voltál ma este. – A „nagyszerű” meg sem közelítette azt,
milyen jó volt. És minden egyes alkalommal egyre jobb lett, amikor a
színpadon láttam. Egyre bátrabb, merészebb, gyönyörűbb. – Most viszont
már csak az enyém vagy.
Egy hónap múlva el fogom rabolni a világtól. Talán elutazunk valahová.
Elmegyünk egy olyan helyre, ahol senki sem ismer minket. Talán
elmegyünk kocsival Galvestonba meg a tengerpartra. Hosszú odáig az út,
de megéri, hogy fürdőruhában láthatom, és tényleg teljesen az enyém
lesz.
– Milyen volt az ünneplés? – kérdeztem. Átkozottul büszke voltam
magamra, hogy az előadás végeztével képes voltam megállni, hogy a
vállamra vessem és elraboljam. Adtam neki időt, hogy a barátaival legyen.
Nos, annyit, amennyit el bírtam viselni.
– Jó – felelte. – Nagyon jó. Annyira fog hiányozni mindenki, miután
végeztünk. Őrület, hogy már csak egy hónap van hátra.
Megsimítottam kipirult arcát a hüvelykujjammal és azt mondtam:
– Egy hónap.
Elmosolyodott, én pedig lehajoltam, és futó csókot leheltem az ajkára.
Átkarolta a nyakam, és erősebben szorította hozzám a száját.
– Mmm… – Ő lesz a végzetem.
A derekáról felcsúsztattam a kezem a bordáira, mire hátrahúzta a vállát,
és még erősebben nyomta hozzám a mellét. Kinyitottam a szám, és ekkor
bedugta a nyelvét. Mohón és türelmetlenül csókolt.
Többször kell színpadra juttatnom, ha ilyen hatással van rá egy előadás.
Az ajkunk összeforrt, aztán a testünk is követte a példát, és még közelebb
húzódott egymáshoz. Nagyon kellett vigyáznom arra, hogy csak
felületesen érintsem meg, a csókja azonban megrészegített, és egyre
közelebb sodort ahhoz a határhoz, ahol elveszítem az irányítást. A keze
lejjebb siklott a mellkasomon, és éreztem, hogy megborzongok. Az egyik
tenyerét a pólóm alá csúsztatta, és az ujjait hátul a derekamba nyomta.
Éreztem, amikor az öt kis pont az izmomba nyomódott. Megfeszítettem a
kezem, hogy ne rántsam szorosan magamhoz a csípőjét.
Nem sokat segített az önuralmamon, hogy éreztem készséges, meleg
testét az enyémhez préselődni. Pedig muszáj volt uralkodnom magamon.
Nem akartam úgy tölteni az testét, hogy két lépésre ülünk egymástól a
kanapén, csak mert nem vagyok képes visszafogni magam. Szerelmes
voltam belé. Tudnom kellett úgy megcsókolni, hogy ne akarjak többet.
A másik kezét a hasamra csúsztatta, majd fel a mellkasomra. Hangosan
kifújtam a levegőt az orromon keresztül.
Shakespeare. Talán Shakespeare-t kellene idéznem gondolatban.
Amennyire utáltam a fickót, talán képes lesz ellensúlyozni, mennyire
megszállottan imádtam ezt a kis boszorkányt itt a karomban. Azon
töprengtem, melyik darabot válasszam, amikor Bliss megnyomta a
mellkasomat, én pedig lerogytam a mögöttem lévő ágyra. Hogy került
mögém az ágy?
Nem volt időm rájönni, mikor cseréltük helyet, mert Bliss azonnal lovagló
ülésben rám helyezkedett, és hirtelen kézzelfoghatóan egyértelművé vált,
mennyire nem vagyok ura a saját testemnek. Megbillentette a csípőjét,
amitől még jobban hozzám préselődött, én pedig visszafogtam magam,
hogy ne káromkodjak egy nagyot.
– Bliss. – Alig hallatszott a hangom. Nem csoda, hiszen hogy is lettem
volna képes beszélni egy olyan helyzetben, amikor minden erőmmel azt
próbáltam megakadályozni, hogy ledöntsem az ágyra, és bemutatkozzak
minden olyan testrészének, amellyel még nem volt szerencsém találkozni.
Elhúzódott, én pedig majdnem hálálkodni kezdtem. Kihasználtam ezt a kis
haladékot, és vettem néhány mély lélegzetet. Amikor sikerült
visszaszereznem egy maréknyi önuralmat, kinyitottam a szemem.
Bliss az alsó ajkát harapdálta, én pedig kényszerítettem magam, hogy ne
azt nézzem, hanem inkább a szemét. Aztán azt is megbántam. Olyan fény
csillogott benne, amit nem sokszor láttam. Először az első éjszakán
ragyogott így, amikor megismerkedtünk, és azóta csak nagyon-nagyon
ritkán. Olyan merészség volt, amely azt jelezte, hogy nagy bajban vagyok.
Megfogta a ruhája alját, és a következő pillanatban az a szexis, de szolid
ruhadarab felemelkedett, és a fején áthúzva lekerült róla. A torkomból
félig barbár, félig fájdalmas nyögést tört fel, és úgy éreztem magam, mint
egy kötéltáncos, aki elszántan próbál nem lenézni. Ekkor azonban a
mellkasa nem túl ártatlan módon az enyémhez súrlódott, és nem tudtam
tovább ellenállni. Lenéztem.
Hangosan beszívtam a levegőt, ami aztán a tüdőmben rekedt. Bliss
elképesztő volt. A leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Szinte
kínzásnak éreztem, hogy nem érinthetem meg.
Shakespeare. Shakespeare. Gondolj Shakespeare-re!
– Bliss! Túlbecsülöd az önuralmamat. – Keményen összeszorítottam a
fogam, a testemben minden egyes izom megfeszült, és azt hiszem, ebben
a pillanatban még a kőnél is keményebb voltam.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy tökéletesen mértem fel.
A csípőjét hozzám szorította, és tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Tíz
másodpercre voltam attól, hogy vagy hozzáérek és mindenét megérintem,
vagy elmenekülök, mert nem tudom visszafogni magam. A lehelete
simogatta az ajkamat.
Az egyik kezemet a hátára tettem, a másikkal pedig a hajába túrtam. De
természetesen csak azért, hogy megtartsam egyenesen. És hogy
visszafogjam, ha szükségem lenne egy percre. Ismét hozzám nyomta a
csípőjét ezúttal erősebben és szándékosan, és majdnem elvesztem. A
kezem belevájtam a hátába, a másikkal megmarkoltam a haját.
– Bliss! – figyelmeztettem.
Nagyot pislogva nézett rám, ártatlanul és édesen. Vagy csak megjátszotta.
– Garrick.
– Ezt én nem nevezném lassúnak.
El kellett volna engednem a hátát, mert attól, hogy hozzáértem, csak még
nehezebb volt.
Felém hajolt, mire minden pont a testemen, ahol egymáshoz értünk – az
ajka lágy simítása, a melle és az átkozott csípője – mintha lángra lobbant
volna. Szándékosan hozzám szorította magát, én pedig kínosan éreztem,
minden egyes ruhadarabot, amely még köztük volt. Jobban mondva azt
éreztem, mennyire kevés ruha van már köztünk.
– Azt hiszem, elég sokáig csináltuk már lassan – suttogta.
Ha ez azt jelentette, amit gondoltam, hogy jelent… istenem, pusztán a
lehetőségtől is elhomályosult a látásom. Átkaroltam a derekát, és
megállítottam a csípőjét, de egyben közelebb is húztam magamhoz.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy… – a pólóm alsó szegélyét babrálta – elegem van a lassú
tempóból.
Felhúzta a pólómat, én pedig annyira megdöbbentem, hogy gondolkodás
nélkül engedelmeskedtem. Felemeltem a karom, és amikor a meztelen
bőre az enyémhez ért, végem volt. Elvesztem. Kész. Öntudatlanságba
süllyedtem, ahol semmi más nem számított, csak az a pár milliméter, ami
kettőnk közt maradt.
– Szeretném, ha teljesen egyértelműen fogalmaznád meg, amit mondani
akarsz, Bliss.
Rám nézett, a szeme tágra nyílt, és egy kis félelmet láttam benne.
Megcsókolt, mire legszívesebben a bőre alá másztam volna, hogy
mindenfelől ő vegyen körül.
Aztán elhúzódott, és adott még egy futó, édes csókot az ajkamra. Amikor
megszólalt, bizonytalanul reszkető hangja éles ellentétben állt azzal a
tűzzel, amivel ma este játszott:
– Szeretkezz velem!
Ki gondolta volna, hogy egy ilyen reszkető hang így meg tudja rengetni a
szívem? Isten a tanúm, őrülten kívántam, egészen attól a pillanattól
kezdve, hogy először megláttam. De megállapodtunk.
– Bliss, nem kell megtenned értem, ha nem akarod.
Egy hónap. Nagyon nehéz lesz kivárni, de nem akartam, hogy bármi olyat
tegyen, amitől megbánja az első alkalmat. Volt valami felemelő és
rémisztő is abban, hogy tudtam, én leszek neki az első. Ez azt jelentette,
hogy teljesen és végérvényesen is az enyém lesz. És ha nem szúrok el
valamit, az is marad. Ez azonban hatalmas teherként nyomta a lelkemet.
– A ma este melyik részéről gondolod úgy, hogy kényszerített valaki?
Igazság szerint egy kicsit úgy érzem, mintha én kényszerítenélek téged –
mondta.
A válla előreesett, és egy pár centire elhúzódott tőlem. Láttam, hogy a
szája sarka lefelé görbül, ezért megcsókoltam. Aztán a hajában lévő
kezemmel oldalra biccentettem a fejét, és a következő csóknál egyáltalán
nem fogtam vissza magam. Szinte már durva voltam. Gondoskodtam róla,
hogy pontosan tudja, mennyire kívánom. Annyira, hogy attól tartottam,
pillanatokon belül spontán lángra lobbanok alatta.
A szívem remegett, amikor elhúzódtam.
– Nem kényszerítesz semmire, csak szeretném, ha biztos lennél benne.
Bármikor megállhatunk. – És meg is fogok állni, ha kell. Még akkor is, ha
legszívesebben arcom lőném magam. Valami megvillant a szemében, a
szívem pedig idegesen megdobbant. Tényleg megtörténik. Lazán
elmosolyodtam és hozzátettem. – Nem kell újabb háziállatot kitalálnod.
A vállamra tette a kezét, aztán felállt. Miután már nem ért hozzám, a
testem úgy érezte, mintha félbevágták volna.
– Ha ennyire le akarsz beszélni róla…
Azt hiszem, életemben nem voltak olyan gyors reflexeim, mint akkor.
Kinyújtotta a kezem, megragadtam a karját, megfordítottam és magamhoz
húztam, majd lefektettem az ágyra magam alá. Egy kézen támaszkodva
hajoltam fölé. Ahogy láttam alattam feküdni, valami ősi éhség ébredt fel
bennem.
– Nem akarlak lebeszélni semmiről, csak próbálok úriember lenni.
Ekkorra már félig rajta feküdtem, és láttam, hogy mozog a teste minden
egyes lélegzetvételnél. Az úriember kifejezés ekkor ismeretlen fogalommá
vált. Beleakasztotta az ujját a nadrágom övtartó pántjába, és annál fogva
magához húzott. A teste összeolvadt az enyémmel. Az egyik könyökömre
támaszkodtam az ágyon, csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni,
amikor a testem ráereszkedik. Megharapta az ajkát, én pedig
kétségbeesett vágyat éreztem, hogy szintén megharapjam és
megcsókoljam halvány rózsaszín bőrét.
– Megteszel nekem egy szívességet? Légy úriember holnap!
Mondtam rá valamit, és még az is lehet, hogy szavakat. Aztán szabadjára
engedtem a vágyam, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, amelyet
hetek óta próbáltam féken tartani.
Teljesen elvesztem benne… az izzadtságcseppekben a kulcscsontján, a
melle közti völgyben és abban, ahogy a csípőmre kulcsolta a lábát.
Nem akartam, hogy megtaláljanak.
Talán éppen az a szerelem lényege, hogy elveszítsük magunkat egy másik
emberben.
Csak hogy egyáltalán nem olyan érzés, mintha bármit is elvesztettünk
volna.
Recommended