View
177
Download
1
Category
Preview:
Citation preview
SZEMELVÉNYEK
A GULÁGOK MEMOÁR-
IRODALMÁBÓL
Ártatlan magyar és német áldozatok sorsa
a Gulágokon és a ” malenkij robot” táboraiban
Összeállította és szerkesztette:
Zsiros Sándor tanár,
a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke
KIADJA
Gulágkutatók Nemzetközi Társasága.
. Magyarországi Németek Péc s-Baranyai Nemzetiségi Köre
Örökségünk Felsőzsolca Alapítvány
2012
2012
1
BEVEZETŐ Dr BOGNÁR ZALÁN történész
egyetemi docens, tanszékvezető
A második világháború utáni magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a szövetséges hatalmak fogságába került katonai és polgári személyek sorsa és
mielőbbi hazahozatala volt. Annál is inkább, mivel a második világháború alatti
megnagyobbodott, – közel 15 millió fős Magyarországról – közel 1,2 millió magyar állampolgár került a szövetséges hatalmak fogságába. (A mai
Magyarország területére vetített számuk 900 ezer főre tehető.) Közülük mintegy
300 ezernek a nyugati, míg közel 900 ezernek a szovjet (hadi)fogság sanyarú
sorsa jutott osztályrészül.
Az országban szinte nem volt olyan család, amelyiket ne érintette volna
közelről a hadifogoly-kérdés. Az ügy társadalmi fontosságát jól kifejezi gróf Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszternek – Teleki Pál fiának – még
1945 nyarán a miniszterelnökhöz írt egyik levele, mely a következő sorokkal
kezdődik: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú
tagja.” Teleki Géza sem hadifogoly-ügyről, hanem fogoly-ügyről írt, mivel
teljesen tisztában volt azzal, hogy nemcsak magyar katonák kerültek szovjet fogságba, hanem magyar civilek is tömegesen, akiknek száma mintegy 250
ezerre tehető. Őket többnyire egy kicsi munka, „malenkij robot” ürügyén
hurcolták el, túlnyomó többségüket hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként. Utóbbiak között nők is voltak szép számmal. A civil foglyok
megnevezése, hogy azok hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen
letartóztatottak az mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. Így például a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall által Budapest ostroma során
összeszedett civilek egy részét – 12 933 főt – felsőbb utasításra hadifoglyokból
átsorolták az internáltak nyilvántartásába. A foglyok Magyarországra való hazaszállításánál már nem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az
internáltak között. Az őket hazaszállító szerelvények egységesen, mint
hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza, és mintha a magyarországi hivatalok
számára is ez az utasítás lett volna érvényben, az internáltként elhurcolt polgári
lakosokról is csak mint hadifoglyokról tettek említést, s a szovjetek által uralt
Magyarországon az internáltak ügye csak a hadifogoly-kérdés keretében volt említhető.
De vajon milyen tényezők álltak a polgári lakosság tömeges elhurcolásának
a hátterében és mennyi lehetett a számuk? Először is, a Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő szükséglete, hiszen a harcok alatt lerombolt európai országrész
újjáépítése is hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a
Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ
legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 elején 7,1 millió,
majd 1945 közepén már 1-1,3 millió fős volt. Tehát rendkívül nagy
1 A (hadi)fogoly szó ilyen módon való írása azt jelzi, hogy „hadifogolyként” tértek haza a
hadifoglyokkal együtt a „malenkij robot” során szovjetunióbeli kényszermunkára – többnyire bányákba – elhurcolt civil internáltak is.
2
munkaerőhiányban szenvedett a szovjet birodalom. A foglyok pedig tömeges és
ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított, hogy a hadifogoly, ill.
deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini
diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet
állampolgár kényszerült megismerni a GULAG-lágerek poklát.
E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a
sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott.
Mindezeken túl a korabeli, revideált Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok, illetve indok jutott kifejezésre, érhető tetten. Ezek
alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba
sorolhatók: 1.) a hadifogoly-létszám kiegészítés, 2.) az etnikai tisztogatás, 3.) a németként való internálás.
1.) A hadifogoly-létszám kiegészítéseknek kétféle indítéka volt. Az egyik egy
legfelsőbb szintű utasításból eredő, hivatalos, a másik helyi szintű, szubjektív döntés volt. Ugyanis központi utasítás szerint a szovjet fegyveres szerveknek az
egész ország területén össze kellett szedni és hadifogságba vetni azokat a
férfiakat, akik 1941-től katonai szolgálatot teljesítettek. A helyi szintű döntéseknél, elhurcolásoknál a szovjet magasabb egységek, a front-, a
hadsereg-, a hadtest- vagy a hadosztályparancsnokok voltak a felelősek, akik a
feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének késését általában az ellenséges erők magas létszámával magyarázták, illetve a nagyobb mennyiségű
hadifogoly nagyobb dicsőséget is jelentett. A legnagyobb ilyen jellegű
elhurcolások Budapest és környékéről történtek. Az ország egész területéről szedték össze a civileket 13-tól 56 éves korig és vitték hadifogságba. Az nem
számított, hogy – egészségügyi, családi vagy más indokok alapján – leszerelték
már őket, vagy hogy az életüket kockáztatva szöktek meg az alakulatuktól nem akarva folytatni az értelmetlen harcot. Az sem számított, hogy ezek közül a
legtöbben nem is szolgáltak a Szovjetunió területén. Csak egy dolog volt a
fontos, hogy legyen indokuk minél több munkaerőt a Szovjetunióba vinni az országuk újjáépítéséhez. A hadifogoly-létszám kiegészítéseket a legkülönbözőbb
módokon, a legkülönfélébb megtévesztésekkel, hazugságokkal hajtották végre.
2.) A másik további ok, az etnikai tisztogatás volt. Az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásoknál szembeötlő, hogy a
szomszédos, a Szovjetunióval szövetségre lépett, vagy átállt országok területén
ezeket a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, a magyar kérdés "megoldására" is felhasználni. A legnagyobb
arányú ilyen etnikai tisztogatásra Kárpátalján került sor a 4. Ukrán Front Katonai
Tanácsának a 0036-os, szigorúan titkos parancsa szerint, amelynek alapján mintegy 40 ezer magyar és kisebb részben német férfit és fiút hurcoltak el.
Ezzel „biztosították” úgymond e terület Szovjetunióhoz való csatolásának a
zökkenőmentes végrehajtását. 3.) Magyarország esetében a harmadik specifikus indok, amely miatt a
polgári lakosság fogságba vetése tömeges méreteket öltött két alapvető
momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor pedig, ezeket
az embereket már nem keverték a hadifoglyok közé, hanem ők már
internáltakként, vagy – a korabeli kifejezéssel élve – deportáltakként, külön
3
gyűjtőhelyekre lettek hurcolva, ahonnan külön szerelvényekkel lettek kiszállítva
a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve,
internálótáborokban lettek elhelyezve. A szovjetek által megszállt
Magyarországon hivatalosan őket is csak, hadifoglyokként kezelték, s róluk is csak a hadifogoly-ügy keretében lehetett szólni.
Ezeket a civileket német származásukra hivatkozva vitték el úgynevezett
jóvátételi közmunkára. Ezt a szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-i 7161.sz. határozata rendelte el, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével.
A határozat a következőképpen rendelkezett: „Mozgósítani és szovjetunióbeli
munkára kell irányítani az összes 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiakat, a 18 és 30 év közötti munkaképes nőket, akik a Vörös Hadsereg által
felszabadított Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia
területén tartózkodnak... A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni.[…] Engedélyezni kell az elszállítandó németek
számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt,
ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként.” Ennek a végrehajtási utasításaként hozta meg a
Magyarországot megszálló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa a hírhedt 0060-
as parancsát, amelyben – szokásukhoz híven ismét hazudva – azt állították, hogy „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára” viszik a német
nevűeket, sokszor magyarok, sőt magyar nevűeket és esetenként zsidó
származásúakat is. Akiket német nemzetiségűként hurcoltak el, jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az előbbiekben említetteknek. Ugyanis valószínűleg
korábban, a sokszor kiskabátban, félcipőben, élelem és evőalkalmatosságok
nélkül elhurcolt civilek körében tapasztalt magas halálozási arány miatt a határozatba belekerült, hogy: "A mozgósított németeknek engedélyezni kell,
hogy meleg ruhaneműt, ágyneműt, edényt és élelmet vihessenek magukkal...".
A német származásúak elhurcolása Magyarországon 1944. december 22-től 1945. január 31-ig tartott.
A Szovjetunió ugyanazt az elvet és részben ugyanazt a gyakorlatot folytatta
a német származásúakkal szemben, a kollektív büntetés elvének, és a származási – korabeli meghatározással, faji – alapon kényszermunkatáborokba
történő deportálásoknak az alkalmazásával, amit a nemzeti szocialista
Németország alkalmazott a zsidósággal szemben, amit a demokratikus világ, sőt maga a Szovjetunió is – legalábbis hangzatos szavakkal – joggal elítélt.
Ugyanígy látták az eseményeket a korabeli emberek is. Még a Magyar
Kommunista Párthoz közelálló személyek, mint például Sánta Kálmán idegsebész, akadémikus, az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke és Erdei Ferenc
kriptokommunista2, az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere is „arról
beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal” – olvashatjuk Révai Józsefnek, a kommunista párt legfőbb ideológusának Rákosihoz írott
levelében. Mintegy 60-65 000 főre tehető azon magyar állampolgárok száma,
2 Kriptokommunista = rejtett kommunista, vagyis olyan személy, aki titokban a kommunista párt
tagja, de a külvilág felé egy másik párt tagja. A Magyar Kommunista Párt ilyen, más pártokba
beépített emberek segítségét is felhasználva bomlasztotta szét a konkurens pártokat és szerezte meg a
kizárólagos hatalmat. Erdei Ferenc kifelé a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, valójában, titokban és
elsősorban pedig a Magyar Kommunista Párt tagja.
4
akiket e rendelet alapján hurcoltak a szovjetunióbeli internáló táborokba a
trianoni Magyarország területéről.
A szovjet hadifogoly- és internálótáborokban sínylődők számára a békekötés
sem hozott megoldást. Egyrészt, mert a háború idején Szovjetunióba deportáltakkal nem is foglalkozott, másrészt, mert konkrét határidő
meghatározása nélkül a győztesekre, jelesül a Szovjetunióra bízta a
(hadi)foglyok szabadon bocsátásának idejét, ekképpen fogalmazva: „a magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges hazaszállítandók”. Így az internáltak a
hadifoglyokkal összekeverve, együtt érkeztek haza többnyire 1947-1949 között.
Míg 1947 és 1948-ban tömeges haza bocsátások voltak (100 ezer és 84 ezer fő), addig a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben már csak 5055 fő
térhetett haza, akik közül 77,3 %, vagyis 3907 fő civil volt. Ugyanis 1948 végén
– a demokrácia felszámolása, a kommunista hatalomátvétel után – a kommunista államvezetés a (hadi) fogolykérdést megoldottnak tekintette és
felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális
szervezetet. Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványa pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök
maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának” nincs szükség. Pedig
még több mint 200 ezer foglyot vártak haza szeretteik, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Jóllehet nagyobb részük már
halott volt, de még így is jelentős volt a szovjet lágervilág magyar lakóinak a
száma. Végül nemzetközi nyomásra a Szovjetunióban a kommunista államvezetés által magára hagyott még életben lévő hadifogolyból és
internáltból 1950 és 1953 között még mintegy 25 ezren tértek haza. A
kommunista rezsim azonban nem szívesen fogadta a hazájukba érkező meggyötört életű civil és katona (hadi)foglyokat. Túlnyomó többségüket csak a
Mosoni utcai börtönben, vagy a kazincbarcikai, vagy a tiszalöki, vagy az
elfelejtett kecskeméti internálótáborban eltöltött idő után engedték haza sok éve nem látott szeretteihez. Pedig, akik később érkeztek, azok közül sokan
betegségük miatt maradtak le a korábbi szállítmányokból, vagy a szovjet
bürokrácia útvesztőiben veszett el hazabocsátási lapjuk, vagy nemzeti hovatartozásuk (sváb származásuk), vagy annak a határok változása miatt
bekövetkezett bizonytalansága miatt maradtak le.
A gyenge élelmezés, az alultápláltság, az embertelen, az antihigiéniás körülmények következtében a fertőző betegségek, a vérhas, valamint a flekk- és
a hastífusz fertőzések járványos méreteket öltöttek. Mindezek társulva a
megerőltető kényszermunkával, a foglyok tömeges halálát okozta, akiknek 30-40 %-a bizonyosan meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltak
60%-a veszett oda. Többségük a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban
egyszemélyes sírokban lett elföldelve, míg kisebb részük a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén elhantolva alussza örök álmát. Azonban, azok közül
is, akiknek sikerült túlélniük a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok
gyötrelmeit és hazatértek, nagyon sokan a deportálás idején szerzett betegségeik következtében a hazaérkezést követő egy éven belül elhunytak.
Összegezve, a hazánkat megszálló kommunista hatalom, a Szovjetunió, bár
magát felszabadítónak hívattatta és emlékoszlopokat állíttatott magának, hazánkban mégis megszállóként viselkedett. Nők tízezreit erőszakolták meg és a
második világháborús, közel 15 millió lakosú Magyarország területéről mintegy
250 ezer túlnyomó többségében ártatlan civilt hurcoltak el „malenkij robot”,
5
vagyis kis munka címén szovjetunióbeli kényszermunkára, hadifogoly- és
internálótáborokba. A tömegesen elhurcolt polgári személyeket, akár
hadifogolyként, akár internáltként kerültek fogságba, mindkét esetben az
úgynevezett GUPVI (Glávnoje Upravlényije Vojennoplennih i Internyirovannih) lágerekbe kerülte, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság
felügyelete alatt működő lágerekbe. Ezek a lágerek is végső fokon az NKVD,
vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak akárcsak a GULAG lágerek, mégis jelentős különbség volt e két lágerrendszer között. A legfontosabb különbség a
lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI lágerek lakóit tömegesen hurcolták
el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szemelőt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi
csoportot úgymond „izolálják”, azaz lágerekbe zárják. A GULAG lágerek lakóit
viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe.
További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a
Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internáló
táborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyec-medencében (Donyeckij-
basszéjn), vagyis közkeletű nevén, Donbaszban és a Krím-félszigeten lévő szén és vasérc bányákban, valamint még az Ural-hegység bányáiban, addig a GULAG
lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.
De mit is jelent a GULAG? Eredetileg egy orosz mozaikszó, (Glavnoje Upravlényije Lágerej) a Lágerek Főhatóságának a megnevezése. Ez a hivatal
fogta össze és irányította a Szovjetunió kényszermunka-táborait. A köznyelvben
azonban a GULAG kifejezés fogalommá vált, amely alatt immár az egész kényszermunka lágerrendszert értették. S a GULAG táborok szigetekként úgy
helyezkedtek el a Szovjetunió területén, mint a fekélyek egy beteg ember
testén. Ez volt a szovjet állami terror legembertelenebb intézménye, amely a kommunista rendszer lényegéből fakadt. Hiszen egy illegitim szűk hatalmi
csoport az uralmát csak folyamatos terrorral, úgymond „forradalmi” terrorral, a
lakosság, illetve a meghódított országok lakosságának folyamatos félelemben tartásával tudta megtartani.
A szovjet birodalom a II. világháború végétől már nem a Szovjetunió
politikai határáig, hanem a Vörös Hadsereg által elfoglalt területek határáig bővült. Ennek egyenes következménye volt Magyarországon, hogy a szovjet
segítséggel hatalomra kerülő kommunista vezetők nem úgy viselkedtek, mint
nemzetük vezetői, hanem, mint Moszkva helytartói. Ezért kollaboráltak oly buzgón a kommunista vezetésű vagy befolyású magyar belügyi és honvédségi
szervek (a BM Politikai Rendészeti Osztálya PRO, majd az Államvédelmi
Osztálya ÁVO, végül az Államvédelmi Hatósága ÁVH, valamint a HM Katonapolitikai Osztálya Katpol. a szovjet Belügyi Népbiztosság, az NKVD
szerveivel. Ezek a magyar rendészeti szervek nemcsak a szovjet szervek
kéréseire gyűjtöttek adatokat, ill. fogták le honfitársaikat, hanem maguk is kezdeményezték magyar állampolgárok szovjet fogságba vetését.
Természetesen mindez a színfalak mögött történt, hogy ők kifelé, a
közvélemény előtt moshassák kezeiket és a tájékozatlan, hiszékeny magyar állampolgár azt hitte, hogy ezek az elhurcolások mind csak a szovjet megszállók
jogos, vagy jogtalan beavatkozásai a magyar állampolgárok életébe.
6
Ezért a hazánk területére lépett szovjet fegyveres szervek nemcsak
tömegesen hurcolták el a polgári lakosságot szovjetunióbeli kényszermunkára a
GUPVI-lágerekbe, hanem a bolsevik diktatúra megtorló mechanizmusának, a
más véleményt, felfogást el nem ismerő totalitárius politikájának következtében több tízezer magyar állampolgárt koholt politikai ítéletek alapján hurcoltak a
GULAG lágereibe. Őket a hosszabb-rövidebb ideig tartó vallatások, kínzások után
többnyire az orosz büntetőtörvénykönyv hírhedt, az ellenforradalmi bűntetteket felsoroló 58-as paragrafusának 1-14. bekezdései alapján ítélték el. Az őrizetbe
vetteknek védőjük nem lehetett. A vallatások során a hiányos nyelvismerettel
rendelkező és többnyire rosszindulatú tolmácsok csak súlyosbították a foglyok helyzetét. Ha a kegyetlen kínzások ellenére valaki mégsem írta alá az előre
megírt beismerő vallomást, akkor – ha a fogoly egyszerű kétkezi munkás vagy
fiatalkorú volt – az aláírás helyére egy keresztet tettek mondván: a gyanúsított analfabéta. A „tárgyalás”, ill. az eljárás végén az ítéletet csak oroszul olvasták
fel, magyarra csak azt fordították, hogy az 58-as paragrafus hányas bekezdései
alapján hány évre ítélték el. Így az elítéltek csak később, orosz rabtársaiktól tudták meg, hogy miért ítélték el őket.
Így kerültek magyar állampolgárok tízezrei – az egyszerű, kétkezi munkát
végző emberektől kezdve az egyházi személyeken keresztül, a katonákon át a politikusokig – a GULAG-ra. Közülük sokan az ÁVH székházából, az Andrássy út
60-ból, a ”Terror Házából” kerültek közvetve vagy közvetlenül az NKVD kezébe.
A hajtóvadászat elsősorban a nemzeti, a keresztény, a kommunista-ellenes eszmékért határozottan kiálló szervezetek, ill. személyek ellen indult. A GULAG
magyar lakóinak a többségét, mintegy 2/3-át a 15-20 éves leventék alkották.
Sokan a szovjetunióbeli hadifogolytáborokból kerültek, koncepciós eljárások után a GULAG-ra. Akik túlélték ezeket a gyötrelmes kínokkal teli éveket
legnagyobbrészt 1953-ban, Sztálin halála után, majd 1955-ben, a hidegháború
viszonylagos enyhülésének az évében engedték haza. Ők egészen a rendszerváltásig megbélyegzettekké váltak. Hazaérkezésük után több hónapig
még a jászberényi, majd a Budapesti Központi Börtön lakói lettek, majd
legtöbbjüket, mint „volt hadifoglyot” bocsátották szabadon. Ami a leginkább lesújtó mindebben, hogy egy idegen hatalom – sokszor a
magyar rendészeti szervek segítségével – Magyarországon, magyar
állampolgárokat tartóztatott le és őket a külföldi hatalom törvényei alapján ítélte el és hurcolta a szovjet birodalom legembertelenebb lágereibe, az
embertelenség poklába.
Sajnos a mai napig is alig tudnak az emberek ezekről a borzalmas eseményekről, hiszen a rendszerváltásig tilos volt ezekről beszélni, nemhogy
kutatni, de a még élő kevés túlélő is alig, vagy egyáltalán nem mer ezekről
beszélni, mert, amikor elengedték őket – hivatalosan mint hadifoglyokat – akkor azzal fenyegették meg őket, hogy, ha ezekről a dolgokról beszélnek, akkor
visszaviszik őket. A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza,
zsigereikben hordozva a félelmet. Megbélyegzetten kellett tovább élniük mindennapjaikat.
E könyv azokról az ártatlanul elhurcolt és szenvedett édesanyákról és
édesapákról, nagymamákról és nagyapákról, testvérekről, dédszülőkről és rokonokról szól, akik egy embertelen korszak, embertelen eszméinek váltak az
áldozataivá.
7
I. FEJEZET
FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA
Előszó
(Galgóczi Árpád túlélő könyvéből)
Amikor 1945-ben elnémultak a fegyverek, és véget ért a második
világháború, az egész földkerekséget bejárta a nácik rémtetteinek híre.
Auschwitz, Dachau, Buchenwald és a többi haláltábor nevét
megismerte az egész világ. Az emberiség nagyobbik része akkor még
nem tudta, hogy vannak szovjet haláltáborok is, amelyek ha az
elkövetett bűnök súlyának tekintetében nem is az áldozatok számát
illetően többszörösen felülmúlják Hitlerék hasonló természetű
intézményeit.
Én nem tudok különbséget tenni az elgázosítás és a tarkólövések
között. A katyini tömegsírba mészárolt tízezer lengyel tisztet, az
ártatlanul kivégzett oroszok és ukránok millióit, a Gulág* táboraiban
éhen pusztult vagy halálra fagyott németeket, örményeket, japánokat,
letteket éppúgy sajnálom, mint a gázkamrákban megsemmisített több
millió zsidót.
Gyilkosság és gyilkosság között nincs különbség, legyen az barna
vagy vörös köntösbe bújtatva.
A gyilkosságot sem elfelejteni, sem megbocsátani nem lehet.
Nem szabad!
E könyv szerzője egyike volt a Gulág legszerencsésebb rabjainak.
1947 végén került ki a Szovjetunióba, amikor az egész hatalmas
országban szűnőben volt az iszonyatos éhinség, nem vitték se
Vorkutára, se Kolimára, nem éhezett úgy, mint a háború utáni legelső
évek rabjai, nem látott kannibalizmust, nem fenyegette közvetlen
fagyhalál. De hosszú évekig együtt raboskodott olyan magyarokkal,
akik átélték ezeket a borzalmakat. Akik jelesre vizsgáztak emberi
tartásból, áldozatvállalásból, összefogásból. Akik példát mutattak
számos nemzet hasonló sorsú fiainak és rajtuk keresztül az egész
világnak.
Magyarkodás?
Nem én magyarkodom. A Gulág poklait megjárt honfitársaim
magyarkodtak. A Saly Gézák, az Elek Bandik, a Szabó Lacik, a Baricza
Lajosok. Adja a Mindenható, hogy így magyarkodjon minden polgára
ennek a Hazának.
Mind a tíz-egynéhány millió!
Galgóczy Árpád túlélő József Atilla-díjas író
8
NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA
„MÁLENKÍJ ROBOTRA”
A 19 éves Wágner Dezső naplójából
Isten nevében.
Kezdődik: Magyarországon, Diósgyőr, 1945. jan. 24-én hajnal ¼ 1-kor.
Diósgyőr 1945. január 24. szerda
Tizenkét óra 15 perc van. Az ablakon zörgetnek. Rendőrség!... Kinyitni
az ajtót! Álomittasan feltápászkodom, és ajtót nyitok. Öt MOKAN rendőr
lépett be…. - Wágner Dezsőt és Ellát keressük… Azonnal felöltözni!... –
Szólt a parancs. – Miért? – Hova?!... – Tettük fel a kérdést ijedten, hisz
furcsa és érthetetlennek tűnt ezen hajnali órában. Még mi ketten a
húgommal egykönnyen beletörődtünk volna, hogy hajnalban
elcipeljenek bennünket, de szegény jó Édesanyám bizony szívgörcsöket
kapott… Alig tudta a jó Berényi nénike megnyugtatni.
Diósgyőr, 1945. január 25. csütörtök
A tegnapi átvirrasztott éjszaka után csak annyi az eredmény, hogy
kijelentették – Innen többet haza nem mehetnek!... 1 évre elvisszük
Ukrajnába dolgozni! Mindenki gondoskodjék 15 napi élelemről és több
váltás fehérneműről. Mindenkinek megengedik, hogy üzenjen haza
ismerősökkel a hozzátartozókhoz, de mi már haza nem mehetünk!
Egész nap izgatott járás-kelés volt a mozi helységben, ahova
elszállásoltak bennünket. Meglátogattak bennünket: Édesanyám,
Keresztmamám, Berényi néni. Majd a délután folyamán Groscsák
bácsiék, Rezső bátyám, a felesége, Géza bácsi felesége és Feri bácsiék.
A jó Isten fizessen meg ajándékozásukért! Kétnapi virrasztás után… Este
hét órát harangoztak a katolikus templom tornyán, mikor elindultunk.
Hátizsákkal és csomagokkal a Jézus Szíve megállónál felszálltunk a
villamosra és meg sem álltunk a Miskolci Rendőr Főkapitányság
épületéig. Ott valamennyien szállásra találtunk. Ki-ki a barátjával egy
helyiségen. Én a IV. emelet 100-as szobájában találtam szállást: Schőn
Feri, Untenberg Dezső, Veiling Márton stb. társaságában. Ellus a II.
emelet 50-es szobájában Bayer Elza, Haffer Gyuláné, Pávai Sándorné,
Fazekas Erzsébet, Melczner Ilona, Mitterbach Sárika voltak. (Wágner
Dezső: Napló)
Homolyáné Pásztor Piroska emlékezik
(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám 28.old.)
Ónod község szülötte vagyok. Az a sajnálatos nap 1945. január
havában kezdődött, amikor eljöttek értem, hogy menjek a
községházára segíteni, dolgozni.
Az élet nagyon érdekesen játszott össze. Előző este az akkori
főjegyző - Lengyel Kálmán - nálunk vacsorázott. Édesapámmal közölte,
9
hogy te Jóska, ha valami problémák adódnának, én majd a kislányodat
behívatom ide a községházára, itt, mellettem fog dolgozni. Édesapám
kérdően nézett rá: „Ugyan mi probléma akadhatna, hiszen már
felszabadultunk régen. Kislányomat tegnap este hoztam haza
Disznóshorvátról - a mai Izsófalváról -, nagymamáéknál tartózkodott
édesanyjával együtt. Nyugalom van, rend van.” Erre megszólal Lengyel
Kálmán: „Nono, nyugalomról még nem beszélhetünk. Az még távol
áll tőlünk...”- Megvacsorázott, elbúcsúzott, mi nyugodtan
lefeküdtünk.
Reggel hét, fél nyolc felé ugat a kutya, édesapám kimegy, s egy
polic, nem is ismerte jószerivel, hogy ki volt, és egy orosz katona
megjelent. A polic a következőket mondta: „Pásztor úr, kérem, a
kislányát szeretnénk elvinni a községházára.”
Édesapám kérdezte: - Miért?
Dolgozni kell menni.
Teljes nyugalommal mondta édesapám, hogy öltözz fel,
kislányom, vegyél rendes ruhát, vigyél még magaddal ceruzát és tollat
esetleg, hallgass mindenben Kálmán bácsira, végezd rendesen a
munkát. Elindultam semmit nem sejtve. Amikor a községháza felé
közeledünk, azt mondja a katona oroszul a magyar policnak: „No, itt
bemehetünk.” A volt malomtulajdonos - ha jól emlékszem, Klein Vilmos
vagy Klein Zsigmond - házába vittek. Én kérdően néztem rá, miért,
nem értettem, hogy ez mi. Miért ide - kérdeztem, a községháza még 2-3
házzal távolabb van. Erre azt mondta a magyar polic: - Nem baj, ide kell
előbb bejönni.
Valamit beszéltek oroszul. Én egy kicsit értettem, mert a háború
alatt egy nagyon rendes, magyar származású tiszt, egy bakui
olajmérnök került hozzánk, tudott magyarul, édesapja a 14-es háborúban
maradt kint, s vagy 500-600 szóra megtanított és írni-olvasni perfektül.
Észrevettem, hogy valami huzavona van, de már akkorra nyílt az ajtó,
ill. kapu, bementünk. Amikor belépek az épületbe, látom, hogy már
két szoba tele van emberekkel. Fürkészem: hiszen ezek a
falumbeliek. Ott láttam már a lányok között Bitter Irént, Cziner
Gizellát, Ácher Jolit. Kicsit meglepődtem. Majd a távolabbi ajtó nyílt, ott
vegyesen voltak férfiak, nők. Hirtelen felismertem Krupla Károlyt,
Molnár Józsefet, Gyüker Gyulát, a lányok közül Bodnár Ilonkát,
Simon Irént. Nem is tudom így hirtelen felsorolni. Úgy kérdően a tisztre
néztem. A tiszt megnyugtatott, hogy ladna, ladna, nye bojsze, nye
bojsze. S akkor úgy ránéztem és oroszul visszavágtam, hogy nem is
félek. Mondja nekem, hogy én ki vagyok? Akkor egy dac kerekedett fel
bennem, és azt mondtam: ha énértem el tudtak jönni, két ember, egy
magyar és egy orosz, akkor nyilván tudják, kit hoztak el. Nem voltam
hajlandó megmondani a nevem. Összenevettek. Két tiszt és egy magyar
tolmács, vagy nem is tudom, minek nevezzem, Kiss István nevű odajött,
és azt mondta: - Nem kell félni, Pirike drága, nincs itt semmi baj.
10
Mondtam, hogy nem félek, de nem vagyok hajlandó megmondani a
nevem, ismételtem másodszor is. Mondják meg egyszer és
mindenkorra, hogy mit akarnak. Engem a községházára hívtak
dolgozni, és oda szeretnék menni Lengyel Kálmánhoz. Mondja a tiszt: sto?
sto? sto? Mi az, mi az, mi az? Kértem, mondja meg, hogy mi van. Akkor
összenéztek, nagyot kacagtak, a kezébe csapott, s mondja: pasli, menjek
a másik szobába. Hát nem jó szívvel, de mivel többen ott voltak,
bementem. Egy fél óra múlva közölték, hogy 2 hétre megyünk
cukorrépát ásni, üzenjünk haza, hozzanak 2 hétre ennivalót, dunnát,
párnát, ruhaneműt, meleg holmit, jó lesz egy kis élelem is az útra. Hát
erre teljes felháborodás volt. A férfiak nyugodtabbak voltak, de a nők -
én is még csak 17 éves voltam - mi háborogtunk. Mi az, hogy csak így,
ilyen hideg télben és a szülőkkel nem is tudatva, hazugság, becsapás,
micsoda dolog ez! Nem szóltak semmit, már a policokat el is
irányították. Fél óra múlva a szegény édesanyám 3 zsák holmival
megjelent az ajtó előtt, de már csak a vasrácson át tudtunk
beszélgetni, egymáshoz sem engedtek. Úgy bántak velünk, mintha
valami bűnözők lettünk volna. Ki akartunk menni. Nem engedtek.
Nem volt különb a polic sem, mint a szovjet. Nem, nem, nem lehet,
tessék visszamenni. Kinyújtottam a rács között a kezem, és a szegény
édesapám őszülő fejével ráborult, végigcsókolta a kezem, ráborult és
sírt. Azt mondta: - Bárhová mentek, kislányom, az életbe mindig
becsületes légy, segítőkész, becsüld hazádat, népedet szeresd, ne
felejtsd el az otthonodat. Mindenkin segíts, ahol csak tudsz.
Kislányom, ti nagyon messze mentek, és lehet, hogy az életben
sohasem fogunk találkozni, de amilyen nevelést kaptál és szeretetet
az otthontól, az mindig kísérjen el az utadon. Szeresd, becsüld a
népedet.
Tudniillik édesapám egy nagyon értelmes ember volt. Amerikában élt
sokáig, ott végezte iskoláját, hazakerült, gazdálkodott. Én egy szem
gyermeke, egyetlenegy szem lánya voltam. Nagyon későn születtem
nekik, túl volt a negyven éven. El lehet képzelni, hogy milyen
ragaszkodással és szeretettel vettek körül, és amikor elvittek, ő ezt
mélyen végiggondolta, és érezte a következményeket. Ezért engedett
el ilyen gondolatokkal az útra. Fölrakták utána kocsira a holminkat,
földobálták a cókmókjainkat, a szülőket nem engedték oda, elindultunk
a havas téli napon. Zötyögött a szekér, sírtam, szüleim és a többi
szülő is sírt, kísértek, ameddig lehetett. Édesanyám szólni sem tudott,
csak zokogott. Az volt az utolsó szava: - Becsületes légy, kislányom,
nagyon becsületes. S ezzel elhagytuk a falut. (Szebeni Ilona 28. old.)
Hajdúböszörményi civilek
(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? Itt vannak, itt vannak ők mind a ketten - mutatja az üveglappal
fedett fényképet Eszter néni. - Az uram negyvenkét éves volt, a
11
gyermekem, ifj. Kéky Gyula 17 éves, gimnazista, eminens diák.
Soha senkinek nem ártott, soha senkit nem bántott, nem volt
ennek az ártatlannak fegyver soha a kezében, de még az
édesapjának sem. Csak a tanulással törődött és a cserkészek közt
érezte jól magát, mert ott is csak a szépre, a jóra, becsületességre,
a tiszteletadásra, kötelességtudatra, hazaszeretetre tanították, mint
itthon a családban.
Miért vitték el? Miért? Istenem, miért? Ártatlan volt! Ártatlan volt!
Rettenetes kegyetlen világ volt akkor. Miért tették ezt velünk? Borzasztó,
borzasztó a mai napig is.
Hogyan lettek volna bűnösök, hiszen Böszörményben még egy
puskalövés sem volt, legfeljebb a nők miatt. De ott nem volt harc! Nem
volt semmi ellenállás.
Ahogy keresztülment rajtunk a front, azt reméltük, végre nem kell
rettegésben élni, nemsokára béke lesz, és jobbra változik az élet is,
mert azt sem néztük mi jó szemmel, ami a múltban volt. Láttuk mi
a múlt hibáit, bíráltuk is. Mindig mondta az uram, hogy ez nem
maradhat így, ennek meg kell változni. Tanyai tanító volt az én uram,
együtt éltünk a szegényekkel - a szegénységben. A mi életünk is igen
keservesen indult, de akármilyen nehéz volt is, együtt lehetett a család,
együtt a küzdelemben, a szeretetben. Jaj, istenem, ki gondolta
volna, hogy akkor ér bennünket a legnagyobb csapás, amikor abban
bíztunk, hogy jobb lesz. Iszonyú volt, ennél jobban büntetni anyát és
feleséget nem lehet! Mert ártatlanok voltak, mind ártatlanok.
Böszörménybe 1944. október 22-én ért a front. Három napja volt az
orosz katonaság a városban, amikor kezdték összeszedni az embereket.
De nemcsak a férfiakat, gyerekeket is. Volt közöttük több 16-17
éves, még 13 éves is. Hiába sírtunk, könyörögtünk, csak terelték
őket kifelé a puskával, kit a házból, kit az udvarról egy szál ruhában,
élelem nélkül, úgy, ahogy éppen voltak. Vitték volna a kisebbik
gyermekemet - a 15 éves Lajost is -, de a nővérem elragadta tőlük, nem
törődve a fegyverekkel, és úgy szorította sírva, jajgatva magához, hiába
cibálták, rángatták, el nem engedte a keze közül. Addig-addig
mondogatta, mutogatta, hogy milyen kicsi még, hogy végül is elálltak a
szándékuktól. Nem tudták, hová vitték őket, mert annyit mondtak: „kicsi
robot”, „kicsi robot”.
Vártuk reszketve, sírva, mikor engedik el őket haza, de mondták az
emberek, hogy nem maradtak Böszörményben, kihajtották őket a
városból másfelé. Gondolhatod, milyen lelkiállapotban voltam. A mi
utcánkból is sokat elvittek, jobban csak a fiatalokra emlékszem, a fiam
korabeliekre. Köztük volt Lovas Antal, Elek Gábor, Elek Márton,
Csatári Imre, Csatári Sándor, ifj. Fazekas Péter, de hamarjában nem
is jut mindenki az eszembe. Voltak pár évvel idősebbek, pl. Peti József
tanító, a többiek olyan 30-40 év körüliek.
12
Vártuk együtt a hírt, ki erre, ki arra kóborgott, folyton szaladgáltunk
egymáshoz, hátha tud már valaki a hollétükről. Olyanok voltunk, mint
az őrültek. Végre két hét múlva meghallotta valaki, hogy Debrecenben
vannak fegyveres őrizet alatt. Utánajártunk, bebizonyosodott, hogy
igaz. Rohantunk az ismerősökhöz. Megbeszéltük, hogy megyünk
Debrecenbe, mindenki, aki csak bír. Vonat, autóbusz nem volt akkor,
nem is jártak az országúton csak a tankok és szekerekkel azok, akiket
forspontba kirendeltek. De mi nem törődtünk a veszéllyel. Vittük a kis
holmijukat, eleséget, ki mit tudott, hogy enyhítsünk a szerencsétlen
ártatlanokon. Meg is találtuk a Pavilon-laktanyát, de már akkor
rettenetesen sokan voltak a gyűjtőben, borzasztó, amennyi nép volt
oda beterelve. De nem lehetett ott egy magyar szót sem hallani.
Még a közelükbe sem jutottunk, mindenütt fegyveresek állták el az
utunkat. Volt ott olyan tömeg, olyan zsúfoltság, egy gombostűt sem
lehetett volna leejteni. Hiába oszoltunk széjjel, hiába vettük körbe az
épületet, hogy legalább csak egyet láthatnánk közülük, abban a
nagy emberrengetegben, sűrűségben nem tudtuk felismerni a
mieinket. Egyforma kopasz, mocskos, elgyötört, eltorzult arcú volt
mind. A távolság is nagy volt, a nevüket pedig nem lehetett
bekiabálni.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,
Elutasítottak mindenhonnan. Hallottuk, hogy 1944. december 22-én
megalakult Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Én
elmentem oda is.
Egy hatvan főből álló asszonyküldöttség járult a kormány elé. Fogadott
egy miniszter, Molnár Erik népjóléti miniszter, meghallgatott, el is hitte,
amit mondtam, tudott róla, de azt is megmondta: „NEM TEHETÜNK
SEMMIT.” Akart segíteni, ajánlotta, hogy próbáljuk meg az angolokat.
Kimentünk csapatostól a Nagyerdőre, de nem fogadtak. Nem
fogadtak! El nem tudod képzelni, hány helyről utasítottak el. Én
bárhol próbálkoztam, csak az elutasítást kaptam. Keserves esztendő
szakadt rám. Fizetést nem folyósítottak, mert nem dolgozott az
uram. Nem volt sem családi pótlék, sem hadisegély. Egyetlen fillért
sem kaptam. Dolgoztam én kint a tanyákon, tanítottam a kézimunkát,
éneket, verseket. Rendeztem az ünnepségeket. Még a fiúkat is kötni
tanítottam, mert némelyik szerencsétlen gyerek 5 km-ről járt az
iskolába rossz lábbeliben, hitvány öltözetben. Megtanultak vastag
gyapjúból mamuszt kötni, és hol a lyukas csizmába húzták, hol a
tetejére. Mindig agyon voltak fagyva, borzasztóan sajnáltam őket.
Ezt én nem pénzért csináltam, társadalmi munkában, ahogy ma
mondják. Oklevelem nem volt, csak a négy polgárim. Valamiből el
kellett tartanom a kisebbik fiamat, és magamat is. Elkezdtem
varrni, de nem nagyon volt mit. Ki és miből varratott volna
akkoriban? Varrogattam, szakképzettség nélkül. Varrogattam, és
13
vártam a csodát, hogy egyszer betoppannak. Amikor kezdtek
hazafelé szállingózni a katonák, a hadifoglyok, jártunk naponta a
vonathoz. De hiába kérdezgettük, senki nem látta őket, senki nem
hallott róluk.
Egyszer valami miatt nem mentem ki az állomásra a többiekkel. Otthon
dolgoztam. Hallom, hogy rettenetes sírás-rívás, jajveszékelés van az
ablakom alatt. Szaladok ki, hát ott állnak az én asszonytársaim.
Csapkodtak a kezükkel, fogták a fejüket... „Meghaltak, meghaltak!
Tanítóné asszony, meghalt a fia meg a tanító úr is! MIND MEG-
HALTAK!”
Álltunk, emberi hang nem jött ki a szánkon, csak nyüszítettünk, mint az
állatok. „Hogy hagyhatott el ennyire bennünket az úristen? Mit tettek
velük? Istenem, mit tettek velük?” Nem is tudom, hogyan lehetett ezt
kibírni?! Borzasztó volt. Borzasztó!
Ki hozta róluk ezt az iszonyatos hírt?
Jött haza egy fiatalember, ő beszélte el, hogy Focsaniból elvitték
őket Bölcbe. Ott volt egy hatalmas fogolytábor. Előbb már ezrével
haltak meg benne a német hadifoglyok. Nem volt semmi
fertőtlenítve, ott voltak széjjelszórva a rongyaik, edényeik, ott volt a
latrina: Ugyanazon a deszkán feküdtek. Megfertőződtek, megkapták a
flekktífuszt. Egy éjszaka ötvenen-hatvanan haltak meg. Így mondta
akkor az asszonyoknak, de azt, hogy 6 miként menekült meg, soha
nem tudtuk meg. (özv.Kéky Gyuláné-Szebeni Ilona I 16.old.)
Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása
(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? 181.old.)
Népes családban, szép békességben éltünk, öten voltunk
testvérek. Én tizenhét éves voltam akkor, amikor elhurcoltak. 1945.
január 21-én hajnali 5 órakor két férfi felszólította édesapámat és
engem, hogy menjünk el a mozi épületéhez, fontos program lesz.
Édesapámat már előbb is kivitték hídépítési munkára, ott eltört a lába,
így a szerencsétlenségben szerencsénk lett, mert őt nem vitték el. Én
ellenkeztem, de puskával kísért be két akkori vezető, Lefner György
és Türk János, a tolmács. Nem tudtam mit tenni, mentem. Voltak ott
már elég sokan, de senki nem tudta, mit akarnak tőlünk. Nagy
félelmet keltett a fegyveres orosz katonák megjelenése.
A tolmács azt kérdezte: - Lerombolták Oroszországot? - Le. - Fel kell
építeni Oroszországot? - Fel.
Aki lerombolta, építse fel - gondoltam magamban, de még körül sem
nézhettem, amikor kezdték a nép egy részét kiengedni, sorban. Azt
hittem, ezzel be is fejeződött a program, elmehetünk. Aztán levágták
a sort: - A többi marad! Éppen odaértem. Anyám meglátta, hogy
engem már visszatartottak, felkiáltott. - Te nem jössz haza? A
következő pillanatban már ájultan zuhant le, és legurult az árokba.
14
Másnap a vasutasok leszerelték az ablakot, a kolléganőjük kiugrott,
aztán még egy lány, és két tokaji férfi kitett engem is. A szülők mind
ott ólálkodtak, hozták az ennivalót. Az édesanyám látta, hogy
kiszöktem, de megértette, hogy egyetlen szóval mindent
elronthatunk. Mentünk egymás mellett némán, nehogy észrevegyék,
hogy összetartozunk. Így tettünk meg vagy 200 métert. A város
szélén sem mertük egymást megölelni, csak úgy visszaszóltam: -
Isten vele, nénike.
Anyám látta, hogy merre veszem az irányt, tudta, csak a rokonaimhoz
mehetek, talán meg is nyugodott szegény. Máig sem tudom, honnan
vettem ezt a bátorságot, nekivágtam a befagyott Bodrognak, 10 km-t
futottam Zalkodig. Sötét este volt, kegyetlen januári hideg. Rettenetesen
fáztam a vékony ruhában, de nem törődtem semmivel, csak arra
gondoltam, megmenekültem. Közben folyton lestem hátra, hogy nem
jönnek-e utánam. Végre a nagybátyámék házához értem. Ő volt akkor a
községi bíró. Ahogy belestem az ablakon, a lábam a földbe gyökerezett:
tele volt az egész ház orosszal. Ültek a nagy asztal mellett, mulattak,
ettek, ittak. No, jó helyre mentem én is. Indultam tovább, a másik
rokonomhoz. Azt sem tudták, mit adjanak, mivel melegítsenek fel. Tőlük
tudtam meg, hogy Zalkodon is aznap volt az összeszedés, és a
nagybátyám azért csinálta a vacsorát, hogy az oroszok minél kevesebb
embert vigyenek el, vagy hátha kiengednék a népet.
Én csak hallgattam kétségbeesve, de már szólni nem tudtam, úgy
berekedtem. Éreztem, hogy lázas vagyok. Rakták rám a takarókat,
de annyira féltem, hogy nem mertem lefeküdni, ültem az ágy szélén.
Még 11 óra sem volt, amikor verték az ablakot, dörömböltek az ajtón.
Értem jöttek. Két orosz és egy magyar. A nagynénémék nyomták
rám a párnákat, dugtak volna a dunna alá, de rögtön felismertek.
Nem akartam, hogy bántódásuk legyen miattam, ezért ellenkezés
nélkül mentem velük.
Három fegyveres kellett ahhoz, hogy egy kislányt elfogjanak és
visszavigyenek. Reszketve, dideregve ültem fel a szekérre, két
oldalamon a két géppisztolyossal. Az egyik orosz mutogatta, hogy fel
fognak akasztani. A másik jobb szívű volt, megszánt, mondta, hogy nem
igaz. Éjjel két órára értünk vissza. Feküdt már mindenki, nem
aludtak, sírdogáltak a szalmán. Megpillantottam közöttük az
édesanyámat. Behozták helyettem az ötgyerekes családanyát.
Megmondták neki, ha nem találnak meg, ót viszik el. Sírtunk mind a
ketten reggelig. Nekem mondogatta a tiszt, partizánka, partizánka. Igen
- gondoltam, csak nem élek olyan joggal, mint ti. Rettenetesen féltem,
hogy odadobnak szabad prédául a katonáknak.
Az ajtóhoz kellett állni a három lánynak - mert addigra a többit is
visszahozták -, és a pisztolyt a halántékunkra tették. Így kellett esküt
tennünk, hogy soha többé nem fogunk szökni. Ha még egyszer
15
megpróbálunk szökni, lelőnek. Ezt vegye tudomásul az egész
társaság, több figyelmeztetés nincs, csak a golyó.
Nagyon beteg voltam Szerencsen, mégis bevagoníroztak. Hoztak
édesanyámék élelmet, az én gondos nagymamám még rántást is
készített, hogy levest tudjunk főzni. A lányok teát adtak,
feketekávét, de én a vagonban nem is tudtam magamról. Örök hálával
gondolok a társaimra, akik az életemet megmentették. Nem volt se
gyógyszer, se orvos. A vagon jéghideg volt, egyszer dobtak be egy kis
fát, fűteni kezdtek a lányok, de a vonat rángatására fékezéskor
szétesett a kályha. Fuldoklott mindenki a füsttől. Verték az ajtót,
segítségért kiabáltak. Megállt a vonat. Bejött egy tiszt, a társaim
könyörögtek, hogy - orvost, orvost, a másik pedig azt - papot. Tudták,
hogy van a szerelvényen a rabok között pap is. Erre felálltam, de újra
elájultam. Verték az arcomat, pofozgattak: „itt van apád, itt van
anyád, ébredj, itt vannak a testvéreid”. Erre sem ébredtem. Akkor még
egyszer sikoltoztak; papért. Valahogy ez a hang már eljutott a
tudatomig. Istenem, hát olyan beteg lehetek? Meghalok? - Nem,
nem, ne hívjatok papot - nyöszörögtem. Igen súlyos tüdőgyulladásom
lehetett. Jött újra a tiszt. Egy pillantást vetett rám, és nem a füsttel,
tűzzel, kályhával törődött, azt parancsolta az öröknek, dobjanak ki a
hóra, ki kell hajítani. A többiek megfogtak, jajgattak, sikoltoztak, nem
engedtek, megmentettek.
A kiszállás után is cipeltek, vonszoltak magukkal. Aztán valami csoda
folytán lassan meggyógyultam.
Sokszor elgondoltam, hogy miért kell nekünk szenvednünk. Nem
vétettünk soha senki ellen, ott segítettünk, ahol tudtunk. Anyámmal és
a szomszéd nénivel felkötöttük a batyut, és vittük a kenyeret és más
élelmet a gettóba a zsidóknak. A dróttal elkerített utcába én bújtam be
a kerítés alatt közéjük, és sárga csillagot tett rám az egyik zsidó,
hogy ne tűnjek fel, ha majd jönnek a csendőrőrök. Hát ezért voltam én
fasiszta?
(Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása I).
(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? 181.old.)
KÁRPÁTALJAI MAGYAROK ÉS NÉMETEK ELHURCOLÁSA
Szemelvények Dupka György Népünk temetője Szolyva című
dolgozatából
1944. október 27.: A szovjet haderő bevonul Ungvárra.
1944. november 13.: A Moszkvából hazatért I. I. Turjanica kárpátaljai
kommunista vezér kezdeményezésére (a szovjet titkosszolgálat
vezetősége azzal bízta meg őt, hogy levezényelje elvtársaival
Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolását) a 4. ukrán front
haditanácsának 0036. sz. határozata elrendeli,
16
1944. november 14.: „Háromnapos” munkára toborozzák a
katonaköteles magyar és német férfiakat.
1944. november 18.: Külön menetoszlopokban fegyveres kísérettel
hajtják el a becsapott férfiakat először a szolyvai gyűjtőtáborba, a
túlélőket pedig a Szovjetunió belső területeire, Boriszov, Donbász,
Luganszk és más régiókban felállított rabszolga-táborokba.
November 20.: Először Vásárosnamény és környékéről (Csonka-Bereg),
illetve Kelet–Magyarország településeiről, valamint a romániai Szatmár
megyéhez tartozó Halmi járásból és a Szlovákiához csatolt Nagykaposi
járásból is malenkij robotra hurcolják a magyar és német férfiakat,
nőket.
Szemtanúk, túlélők emlékeznek.
Ezekből a rendelkezésünkre álló visszaemlékezésekből több tucatot is
idézhetnénk annak bizonyítására, hogyan magyarázták az „internálást”
a szemtanúk és maguk az internáltak megtévesztő akciókról:
Varga V. Sz. ungvári lakos: 1944. november 18-a egy-két nappal a
városban kihirdették, hogy az ungvári férfiak jelenjenek meg a Teleki
(ma Duhnovics) utcai iskolában igazolásét, amely bizonyítja, hogy
valóban helyi lakosok… Körülbelül 500-an gyűltünk össze. Kezdtek
beengedni az iskola épületébe: az egyik ajtón beléptünk, a másik ajtón,
amely már a párhuzamos utcára nyílt, kiléptünk, de már egészen más
emberként, teljesen kifosztva: elvették személyi iratainkat, óránkat,
késünket… Bejelentik, hogy szervezetten Szolyvára visznek bennünket
dolgozni. Azt sem mondták meg, mennyi időre. Valaki azonban azt
hallotta, hogy három napra. Felsorakoztattak bennünket, katonai őrség
mellett. A családot nem értesíthettük.
Útközben azonban, ha láttunk az utcán egy-egy ismerőst, odaszóltunk
neki, hogy tudassa a családdal, Szolyvára visznek. Azon a napon
Perecsenyen keresztül a menetoszloppal Poroskovóig jutottunk, ahol
valamilyen helyiségben éjszakáztunk. Mindenki számára nem jutott
hely, még állni sem lehetett rendesen. Élelem semmi. Persze senkinél
sem volt ennivaló… Reggel aztán adtak bablevest és egy darab száraz
kenyeret.
Hricko Sz. L. ungvári lakos: Apám, Hricko Lajos, aki 1904-ben született,
villanyszerelőként dolgozott az Ungvári Villanytelepen. Mint
szakemberrel, jól bántak vele. Miután bevonultak a szovjet csapatok,
Hrabár, a villanytelep igazgatója különleges igazolást adott apámnak…
Azon a napon, 1944 novemberében apám éppen hazafelé tartott a
munkából. A katonák polgári személyekből álló menetoszlopot kísértek
végig a városon. Odaléptek az apámhoz és berántották a
menetoszlopba. Nem segített a Hrabár által adott igazolás sem. Egy
ismerős nő látta, mi történik apámmal, és az tudatta anyámmal, aki
máris kapta magát és elindult apám keresésére. A menetoszlopot már a
daróci vasúti átjárón túl érte utol. A katonák azonban nem engedték
apámhoz. Csak hátulról láthatta.
17
Malahova E. B. ungvári lakos: Apám, Váradi Barnabás, aki 1900-ban
született, kántor volt a beregszászi református templomban, ahonnan
1944 novemberében vitték el. Apám mások révén értesítette anyámat
letartóztatásáról, és kérte, jöjjön el hozzá, hogy átadhassa neki a
lakáskulcsot. Anyámmal együtt mentünk ahhoz az épülethez, ahol
apámat tartották fogva. Őt azonban nem engedték ki, csak az ablakon
adhatta ki a kulcsot anyámnak. Azt mondta, ne izguljunk, csak három
napra viszik el. Többé nem láttuk. A Minszk megyei Boriszovban halt
meg hastífuszban. Kiment az illemhelyre, összeesett és meghalt. A
szemtanúk legalábbis így mesélték el a halálát.
Nagyapánkat, az 1881-es születésű Balla Sándort is elhurcolták. Három
ízben vitték el. A nagymamámnál egy KGB-s lakott, akit megkért, álljon
ki nagyapám mellett, hiszen lágerbe nem visznek 50 évesnél idősebb
férfiakat. De nem segített. Azt mondta, hogy a nagyapám magyar… Este
vitték el. Gyalog ment, de nem jutott el Szolyváig, útközben meghalt.
Azt sem tudjuk, hol van a sírja…
Nem tudjuk, mi lett a sorsa, nagybátyámnak, anyám testvérének, az
1913-as születésű Balla Istvánnak. Valahol a lágerben esett el… Heten
maradtunk: anyám, a nagymamám és mi öten, gyerekek. Igaz, az
idősebbik bátyám, György 13 éves volt. Valamennyien őt tartottuk a
családban a legidősebbnek. Szót fogadtunk neki. Korán kezdett el
dolgozni.
Vajdaffi G. Z. ungvári lakos: Ungváron kihirdették, miszerint minden
katonaköteles férfinak igazolnia kell, hogy ungvári lakos. Papírjaival meg
kellett jelennie a mai Duhnovics utcában az egykori római katolikus
fiúiskolával szemközti házban. Rossz előérzetem volt, aggódtam, de
engedelmeskedni kellett a számunkra újnak számító rendnek… Anyám
ragaszkodott hozzá, hogy menjek el és igazoljam, törvényes ungvári
lakos vagyok. Valóban megnézték papírjaim, rányomtak egy
háromszögű bélyegzőt, és hazaengedtek. De figyelmeztettek, hogy
holnap, azaz november 18-án jelenjek meg személyesen ezekkel az
okmányokkal. Semmilyen célzást nem tettek arra, hogy ez az utolsó
szabadon töltött éjszakám, és holnap már megkezdődik számomra a
lágerélet. Ezért másnap még magabiztosabbnak éreztem magam,
amikor elmentem a papírokért. Megkérdezték, hogy magyar vagyok-e.
Miután igennel válaszoltam, egy katonát állítottak mellém kísérőnek, aki
elkísért a körülbelül száz méterre levő házba… Három napig tartottak ott
bennünket élelem nélkül. Csak véletlenül volt valakinél eledel. Voltak ott
ismerősök is. Később, körülbelül 150-en lehettünk, kivezettek az utcára.
A korzón át az 1-es sz. iskola mellett a folyóparton elhaladva a
főpostával szemben levő egykori fahídon keresztül a Munkácsi utcán,
Darócon és Barvinkoson át Szolyva felé tartottunk… A városban gyorsan
elterjedt a hír, hogy a férfiakat összeterelik. A Duhnovics utca
környékén gyülekezni kezdtek az emberek, főleg a letartóztattak
feleségei. Amikor a letartóztattak menetoszlopa a korzón és a
18
folyóparton haladt végig, a nők megpróbáltak némi élelmet átadni
férjüknek, fiúknak vagy apjuknak, ám az őrök durván elhárították e
próbálkozásokat. Feleségemet, többek között egy őr megütötte egy
puskával és elzavarta a menetoszloptól.
Az asszonyok közül egyesek, lehettek vagy 30–35-en, egészen
Barvinkosig kísérték a menetoszlopot, ám amikor az őrök leadtak egy
sorozatot a levegőbe, és figyelmeztették őket, hogy a következő sorozat
már rájuk irányul, lemaradtak a menetoszloptól…
Az éjszakát Szerednyén töltöttük a görög katolikus templomban. Ide
terelték be mind a 150 embert. Az ajtónál egy fegyveres katona állt őrt.
Hihetetlenül kevés volt a hely. Az itt töltött éjszakát aligha lehet
pihenésnek vagy alvásnak nevezni. (Dupka György: Dolgozat)
NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL SZOVJET FOGSÁGBA
Nyugaton estünk fogságba, most mégis Szibériába visznek
Oláh Károly emlékezik Életregény című kéziratában
Voltak erősebb idegzetűek, de voltak, akiknek egyik napról a
másikra a fekete hajból, ősz lett.
Csak egymáshoz szorulva lehetett ülni vagy feküdni. A lábam, ha
kinyújtottam a másik oldalon fekvő lábai közé került, azé pedig vissza,
az én lábam közé. A vagon sarkában volt fúrva egy nagy lyuk, az volt a
WC. A legkisebb lehetőség sem volt tisztálkodásra.
Állandó sötétség, fullasztó levegő. Arról tudtuk, hogy nappal volt, hogy
egy kis világosság szűrődött be a dróttal beszőtt nyílásokon. Pesten
hosszabb ideig állt a szerelvény, némileg a tudatomnál voltam.
Valamelyiknek volt egy tömbje, töltőtolla. Többen írtak, valószínű haza,
kidobták vigyázva, hogy a drótnál el ne szakadjon. Én is kértem egy
lapot, annyit írtam rá: élek, visznek Oroszországba. Az apám címét
írtam még rá és azt, hogy kedves megtaláló, küldje el a szüleimnek
ezeket a sorokat. (Apáméknak valaki elküldte, miután megtalálta. Ennyit
tudtak szüleim rólam.) Az időérzékünket teljesen elvesztettük. A
szerelvény, ha elindult, egy ideig ment, majd hosszabb ideig várakozott.
Naponta egyszer, változó időben megnyitották a vagonajtót. Fegyveres
őrfelügyelete mellett osztották a napi adagot. Kevés fekete kenyeret,
hét deci kékes, lilás burizs levest, egy kulacs vizet. Reggeli, vacsora
nem volt. Fölöslegesen ismételném, napokon át így ment ez, semmi
változás. Nem emlékszem, melyik napon értünk ismét egy nagy
gyűjtőtáborba Focsaniba. Két, három napi pihenő után vittek tovább.
A két - három nap alatt adtak enni eleget, vizet is adtak. A tábor
közepén volt egy gémes kút, mint a hortobágyi legelőkön. Két ember
váltva húzta a vizet, a vályúból ihattunk, amennyi kellett, a víz mindig
friss, hideg volt. Meleg vizes zuhanyozás kötelező volt, az alsóruhát
19
kilehetett mosni, a felsőruhákat forró, száraz gőzben fertőtlenítették.
Megszámlálhatatlan különböző nemzetiségű hadifogoly, ugyancsak sok
rendelkező, irányító, parancsoló orosz volt. A tábor területét, nagyságát;
sem lehetett megállapítani. Nekem ezek lényegtelenek voltak, csak
megmaradtak az emlékezetben. Három nap után, ismét vagonba
kényszertettek. Megszoktuk, néhány napig visznek, kicsit pihentetnek,
megint visznek tovább. Hisz az a félelmetes Szibéria, ki tudja hány ezer
kilométer távolra volt még. Azok a közbeeső pihentető táborokra
szükség volt. Olyan körülmények közt, ahogy szállítottak, ember nem
bírta volna ki, heteken, hónapokon át. A vasúti közlekedés, lassú volt, a
távolságok nagyok.
Egy rettenetes napra míg élek, emlékezni fogok. Július 26, Anna nap.
Nem az Annák miatt, hanem mert a halál árnyékában kerültem. Tűző
nap, forró kánikulai forróság volt azon az emlékezetes napon. A
vagonokat a reggeli órákban kiállították oldalra, de az ajtókat
elfelejtették kinyitni. A vagonok teteje lemezből volt, a déli órákra
állóhelyben felforrósodott belül. Ebédosztás után, vízzel is tele voltunk.
Ekkor kezdtek a vagonokba kényszeríteni, hogy visznek tovább. Az
ajtókat ránk zárták. Nyolcvan ember a felforrósodott vagonban zsúfolva,
szellőzés és levegő nélkül, képzelni lehet mi történt. Öt - tíz perc után
tócsák keletkeztek a vagonok alatt, az emberi izzadságból. A nagy
dörömbölésre, emberi jajokra, zajongásokra, az ajtókat kinyitották.
Engem eszméletlen állapotba tettek a vagon árnyékában a földre.
Többen voltak hasonló állapotban. A hűvös oldalon, a friss levegőn
magamhoz tértem, beraktak vissza a vagonba. A szerelvény elindult, de
most az ajtókat nem zárták be. A vagonokat úgy válogatták össze,
minden másodikon volt egy fékező bódé.
Abban volt egy fegyveres őr, két vagonra kellett neki vigyáznia most az
ajtókat menetközben nyitva hagyták, a forróság miatt.
De a szökésre, biztonságos hazajutásra, kevés esély volt. Két férfi, az
előttünk levő vagonból leugrott, futva menekültek kockáztatva az
életüket. Két őrbódéból is lőttek rájuk, elbuktak. A vonat nem állt meg,
ment tovább. Mi lett velük? Ki talált rájuk? Nem tudtuk meg soha.
Erdély csücskébe értünk, az állomáson Brassó feliratú tábla volt.
Hosszabb ideig, órákig hagyták nyitva, a vagonajtókat. A civileket is
közel engedték, két, három lépés távolságra. Az utolsó ingemet adtam
el, egy románul beszélőnek, két szelet lepényért, ami kukoricalisztből
volt sütve.
Nem emlékszem, Brassót elhagyva, hol mentünk át a Kárpátok
vonulatán. Dombos területeken mentünk napokig. Román terület
lehetett, arra emlékeztettek az olajkitermelő kutak. Plojesti környéke
lehetett.
20
Augusztus hónap - a napokra nem emlékszem - a pokoli, vagonba
zsúfolt utazásnak, nem akart vége lenni. Egyik napon megállt a
szerelvény. Az állomáson cirill-betűs tábla volt, ki lehetett venni
Csernovitz. Felelevenedtek az iskolába tanultak, magam elé képzeltem
egy térképet, el tudtam kb. helyezni.
Úgy emlékeztem, Csernovitz Bukovina fővárosa volt a Habsburg
birodalom idején, mint a birodalom tartománya. A háború előtt
Romániához tartozott, jelenleg hova tartozik, nem tudtam. Teljesen
mindegy, mert visznek tovább. Míg ezeken elmélkedtem, a szerelvényt
szétkapcsolták, az utánunk következő vagonnál fegyveres orosz katonák
jelentek meg, az embereket davajozták, sürgették, hogy szálljanak ki.
Abból a vagonból amibe én, meg a kis csapatom volt, nem kellett, nem
lehetett kiszállni. Az embereket leszállították, rendezgették ötös
sorokba. Azt jelenti, hogy itt maradnak, minket visznek tovább.
Csernovitz, Szibéria nagy különbség. Csernovitzról sem tudtam semmit,
de visszaidézve a térképet, nem kietlen sivatag, erdőség rémlett fel. Sok
másra gondoltam, ólombányára, szibériai kemény hidegekre.
Másodpercek töredéke alatt élet – halál- küzdelem a gondolkodásban.
Megfordult a fejemben, jó volna itt maradni, ki tudja hova visznek
tovább. Mondom két társamnak, szálljunk le, vegyüljünk közéjük
azoknak, akiket kiszállítottak. Nem mertek, féltek, ha észreveszi az
orosz, akkor megver. A vagonajtók nyitva voltak. Az oroszok,
rendezgették a sorokat. Mikor elmentek a sor végére, leugrottam a
vagonból, közékeveredtem azoknak, akiket az orosz rendezgetett. Annyi
időm sem volt, a barátoknak egy Isten velete-ket mondjak. Az orosz
nem vette észre, teljesen ismeretlen emberek közé kerültem, akik nem
figyeltek rám. Közömbösek voltak minden iránt, ugyanolyan
szerencsétlenek, mint én. Olyanok voltunk, mint az állatok, amelyeket
vágóhídra hajtanak. Nemcsak fizikailag voltunk kimerülve. Gondolkodni
is alig tudtam, hogy mi lesz velem Csernovitzban teljesen idegen,
ismeretlen emberek közt. (Életregény, kiadatlan kézirat Oláh Károly)
LEVENTÉK ÖSSZESZEDÉSE
Ahogy elkezdődött
(Szak István: Szenvedések országútján, 7.old.)
1994. december elején Zala megye délnyugati részében elterülő
községekbe a posta, katonai behívókat kézbesített. Ezek a községek
akkor még német front oldalán 100-150 kilométernyire a hátországban
várták sorsuk beteljesülését, a feltartóztathatatlanul közelgő front
véres-lidérces poklát. Már korábban elvitték a falvakból a felnőtt
férfiakat, most a kiképzetlen, 17-20 éves leventéken volt a sor.
21
A hitleri Németországgal szövetkezett Szálasi kormány nem ismert
tréfát. Agyonlövetéssel, felkoncolással fenyegetett mindenkit, aki
behívóparancsának nem tett eleget, vagy a felbomlóban lévő frontról
megszökött. Aki szerencsétlenségére fennakadt a sűrűn portyázó tábori
csendőrök, nyilaskeresztes őrjáratok hálóján, az életével fizetett
ellenszegüléséért.
A falusi leventék vállukra vették a hazaival tömött tarisznyát, az
édesanyjuk utolsó, róluk való gondoskodásának jeléül összekészített
útravalót, a szülői háztól. Az árulkodó könnyeket lopva kitörölték a
szemük sarkából, nehogy a másik házból kifelé igyekvő pajtásaik
meglássák elérzékenyülésüket.
A behívó parancson az állott, hogy 1944. december 8-ára,
munkaszolgálatra vonuljanak be a Muraköz megadott gyülekezőhelyére.
Az a hír járta, hogy onnan aztán majd Németországba irányítják őket.
(Szak István Szenvedések országútján 7. old.)
A folytatás…
Sajnos az utunkat sehogy sem folytathattuk. Teljesen kivilágosodott. A
környező réten minden irányban jöttek-mentek a dolguk után az
ellenséges katonák. Más választásunk nem volt, mint valahogyan
átvészelni ezt a napot ezen a helyen. Talán nem vesznek észre
bennünket, és elkerüljük a tragédiával fenyegető találkozást.
Fegyvertelenül, német egyenruhában, hallótávolságon belül lapítani a
gyér fedezékben az ellenségtől nyüzsgő mezőségben, hallatlanul
nyugtalanító volt. A szívünk a torkunkban dobogott és egyre csak a
környéket kémleltük.
Odarohantak kibiztosították géppisztolyaikat, és pár percen belül
gyűrűbe fogták kis csapatunkat. A géppisztolyokkal oldalba bökdöste, a
falu felé terelték a megszeppent társaságot. A végén megállítottak
bennünket, amikor három tiszt jött oda hozzánk. Se szó, se beszéd,
ütni-rúgni kezdtek minket a tisztek, és káromkodtak a maguk nyelvén,
ahogy a szájukon kifért. Amikor a tisztek elfáradtak az ádáz
ütlegelésben, sietve végigmotozták mindegyikünket. Elszedtek tőlünk
minden értéket, elsősorban persze az órát, töltőtollat, pénztárcát.
Ezeket a tárgyakat a világ legtermészetesebb mozdulatával
süllyesztették a mély nadrágzsebükbe.
Miután ezt a fontos és számukra hasznos műveletet befejezték,
tovább hajtottak minket a falu utcáján, majd betereltek egy ház
udvarába. A kerítés tövében egymás mellé felsorakoztatva,
mozdulatlanul kellett állnunk, a ránk irányított géppisztolyok csöve előtt.
22
A minket foglyul ejtő katonák, - mint később megtudtuk-, bolgárok és
románok voltak, a Szovjet Hadsereg szövetségesei. (Szak István 10-11.
old.)
A régebben itt lévőket letartóztatás óta egyszer sem borotválták, nyírták
meg. Olyan volt mindegyik, mintegy ősember. Megtudtuk tőlük azt is,
hogy milyen alakulat őriz bennünket, hová kerültünk: a szovjet
állambiztonsági szervek, a korábbi néven a hirdetett és félelmetes GPU
kezei között vagyunk Magyarországon. (Szak István: Szenvedések
országútján 18. old.)
Egy évvel a háború után lettem „hadifogoly” 15 évesen
(Keményfi Béla Magyar leventék 37.old.)
Iskolába készülődtem 1945. november 16-án reggel, amikor egy
civil ruhás férfi kopogtatott konyhánk ajtaján. – Bélának pár percre
velem kell jönnie a rendőrségre – mondta anyámnak furcsa kiejtéssel -,
egy kérdést szeretnének az illetékesek tisztázni. Kezembe vettem
táskámat, és a szokott módon elköszöntem. Az idegen után léptem ki az
utcára. Ott várt ránk Füzesi Lajos, és rám köszönt. – Szevasz! Erre a
jelre az egyik kapualjból két szovjet katona ugrott elő, a civil ruhás
pedig tört magyarsággal figyelmeztetett, ne próbáljak szökni. Szavai
nyomatékául revolvercsövét az oldalamhoz nyomta. Rögtön sejtettem,
mostanában nem látom viszont anyámat. A belváros egyik nagy
bérházának a kapuján kísértek be. Jobbra az első földszinti lakás
konyhájába vezettek, ahol szőke hajú szovjet kapitány fogadott. A
nevem megkérdezése után az érdekelte, jártam-e 1944 decemberében
Nagykanizsán. Természetesen nem tagadtam. – Davaj! – hangzott a
parancs, és kilökdöstek mindkettőnket az udvarra. A következő „davaj”-
ra egy ócska, zárt kocsiszekrényű autóba kellett beszállnunk. A
kocsiszekrényben két szovjet katona üldögélt. A traktorhangú batár
kigördült a kapun. Eleinte fogalmam sem volt, merre visznek. Útközben
a hátsó ajtó többször kivágódott, így tudtam meg, hogy Kiskorpádon
megyünk keresztül. Nagybajom környékén bombák és tüzérségi
lövedékek tölcsérei lassították a haladást. Őreink aludtak. Szóltam
Lajosnak, ugorjunk ki a legközelebbi kanyarban. Ő erre felébresztette a
katonákat. Azonnal tudtam, hányadán vagyunk. Tehát ő árulta el, hogy
hazajöttem, és a lakásomat is ő mutatta meg. Megérkeztünk
Nagykanizsára. A volt szolgabíróság épületébe vittek, egyenesen a
pincébe. Külön cellába zártak. Lajost nem hozták le. Jól sejtette csak
alibiből jött velem. Engem bezártak, ő pedig visszament a következő
áldozatáért. (Keményfi Béla 37. old.)
23
Gyermekkorú leventék
(Dr. Keményfi Béla: Magyar leventék a sarkkörön túl 8.old.)
Tanár úr, kérem, mannlicherrel a vállamon álltam a vártán –
feleltem, eszembe jutottak szavai. – Az isten szerelméért, hallgasson! –
mondta rémülten szegény jó tanárom. Horthy 1944. október 15-i
proklamációja és a nyilasok hatalom átvétele hamarosan véget vetett az
iskolába járásnak. Addig is gyakran futottunk a szirénák zenéjére
hazáig. A légitámadások naponta szakították félbe a tanítást. Otthon
maradtunk. A front egyre közelebb került a Dunához. A fronttal együtt
közeledett a végzet, melyet elkerülnöm sajnos nem sikerült. A végzet,
amely megannyi gyermekkorban lévő fiatal magyar leventét sodort a
pusztulásba, tett hazátlanná, tett nyomorékká vagy tömegsírba.
Vonatunk 1944. december 1-jén az éjjeli órákban indult el. A front
egészen közel lehetett, jól hallottuk az ágyúszót. Nem tudtunk
semmiről. Dübörögve vitt bennünket a fekete vonat a kifürkészhetetlen
jövő felé. Reggelre Szombathelyre értünk. Jóformán még meg sem állt a
vonatunk, már hullottak is a liberátorok bombái. A légitámadás
romvárossá tette Szombathelyt. A mozdonyt megfordították, és húzott
ki a pályaudvarról, meg sem állt Nagykanizsáig. Nagykanizsán a Károly
laktanyába irányítottak bennünket. Több ezer leventét gyűjtöttek ott
össze a nyilasok. A Károly laktanya volt a dél-dunántúli leventék
gyűjtője. Naponta körülbelül ezer leventét indítottak Németországba. A
laktanyai állapotokat nem lehet leírni. Éheztünk, nélkülöztük a minimális
tisztálkodási lehetőséget is. Megtetvesedtünk, néhány társunk
megrühesedett. Csavarogtunk, tengtünk-lengtünk az udvaron. Egész
nap nem csináltunk semmit. A raktárakban talált füstbombákkal,
Vécsey-gránátokkal játszadoztunk. Jelzőrakétákat röpítettünk a
levegőbe. Gyönyörködtünk azok színpompájában. Egyszóval teljes
semmittevésben és bizonytalanságban vártuk, mi történik velünk. Egyik
nap beállított a laktanyába Vadon százados és Oltványi főhadnagy. A
kaposvári fiúkat felsorakoztatták. – Akartok-e hazamenni? - kérdezte
Oltványi főhadnagy. – Akarunk! – hangzott az egyhangú válasz. Akkor
még nem tudtuk, hogy városunk már az oroszok kezén van.
Mindannyian haza akartunk menni. Senki sem óhajtott közülünk
Németországba menni. Körülbelül ötszázan feleltük: igen. A tisztek
vezényszavára elindultunk abban a tudatban, hogy hazamegyünk. Az
oroszok által megszállt területen kell tevékenységünket kifejteni. Tehát
ez lett volna a hazamenetel. Eleinte nekem még tetszett is. Tizenöt éves
voltam.
Szökési kísérlet
(Keményfi Béla 14.old.)
A negyedik napon kaptam először kimenőt. Este nem tértem
vissza a körletbe. Elindultam gyalog Csurgó felé. Naivan azt hittem,
hogy ilyem simán, egyszerűen végrehajthatom tervemet. Nem futottam
24
messzire. A Bagola-sáncnál az árpádsávos csendőrök igazoltattak, és
bekísértek a nagykanizsai toloncházba. A toloncházban vegyes társaság
fogadott: katonaszökevények, zsidók, prostituáltak. Mind egy cellába
bezsúfolva. Nem sokáig élvezhettem társaságukat. Kis idő múltán a
Vécsey iskolából különítmény jött értem. Fegyverek közt kísértek vissza.
Még az éjjel a százados és a főhadnagy alkotta hadbíróság halálra ítélt,
mint katonaszökevényt. Kivégzésig a szenespincébe zártak. Őreim
között volt egy kanizsai fiú, Karcsi. (Pesten találkoztam újra Pintér
Károllyal 1960-ban, az Alkotmány utca 4-ben lakott.) Négy nap múlva
Vadon százados elé vezettek. Ott tartózkodott Oltványi is. Közölték,
mivel alig múltam tizenöt éves, megkegyelmeznek, nem végeznek ki. A
körletet nem hagyhatom el, kiképzésben nem vehetek részt. Állandó
konyhaszolgálatra osztottak be. Vigyázzban állva, remegő térdekkel
hallgattam a döntésüket. (Keményfi B 14. old.)
Újabb szökési kísérlet
(Keményfi Béla: Magyar leventék 26.old.)
…..Haza szeretnék menni, de csak eddig sikerült eljutnom. Ebben a
faluban nincs ismerősöm, ezért keresek szállást. Sehol sem kaptam.
Meg sem hallgatnak. Az ablakot sem nyitják ki. Ez az első ház, ahol
beengedtek.
Ne várd, hogy segítsenek! – mondta komoly tekintettel, majd folytatta.
– Itt már a tizennégy éven felüli leventéket összeszedték, elvitték. A
nyilasok a helyszínen lövik agyon azt, aki leventét vagy katonát
rejteget, ezeknek szállást ad. Kihirdették, mindenki tudja. E szavak
hallatán még kilátástalanabbnak láttam helyzetem. Könnybe lábadtak
szemeim. Mi lesz most? Ki ez a főhadnagy? Mit fog tenni? Értesíti-e a
nyilasokat? – cikáztak át agyamon a kérdések. Az utókor, aki ezeket az
időket nem élte át, el sem tudja képzelni félelmemet. – Jól van, na. Ne
ess kétségbe! – mondta vigasztalóan, látva pánikba esésemet. – Nem
mehetsz tovább! Felétek front van. Egyetlen megoldás számodra, beállni
az alakulatomhoz. Most töltötték fel 27, 28 és 29-ben született
leventékkel, akiket még nem vittek el a környékről. Megkezdtük a
kiképzésüket. Rohamzászlóaljunk három századból állt, egyedül az
altisztek felnőttek. Elszakadtunk a csapattestünktől, és a hadkiegészítő
ide vezényelt bennünket, hogy leventékből hozzunk létre egy
rohamzászlóaljat. – Majd folytatta:
Ha nem akarsz a nyilasok kezére kerülni, ne mondj nemet! – emelte fel
a hangját. (Keményfi Béla 22. old.)
A lövegek közelében ástunk gödröt magunknak. Az éjjelek hidegek
voltak. Alulra kukoricaszár kévéjét tettük, másik két kévével
takaróztunk. Egyszerre védekeztünk a hideg és a váratlanul érkező
szilánkok ellen. Mindig mélyen aludtam, a napi fáradtság elnyomott, a
pár méterre lévő ütegek tüzelése sem zavarta álmomat. A lövegtalp
rendszeresen betemetett földdel. Napokig nem vetkőztünk le. Alig jutott
25
víz a tisztálkodásra. Ágyúk morajától éjjel-nappal hangos volt a határ.
Lábunk alatt állandóan remegett a föld. Estétől reggelig nyomjelzős
lövedékek cikáztak az égbolton. Az erdő szélén dűlőút kígyózott.
Esténként figyeltem az SS-ek vonulását. Némán, hallgatagon, libasorban
mentek az első vonal felé, onnan pedig poros, kimerült csapat
vánszorgott vissza, többen közülük felkötött karral, bekötött fejjel. A
súlyosan sebesülteket bajtársaik hordágyon vagy a tehenes szekéren
hozták. A tüzérek lőttek, a sebesültek nyögtek, szállt a füst, a por. Ez
helyettesítette a tömjénfüstöt, a menet pedig a feltámadási körmenetet.
Iszonyú látvány tárult nap - nap után a szemeim elé. Már nem
rettegtem, csak a félelmet sohasem tudtam levetkőzni. Arra ügyeltem,
hogy bajom ne essen, hogy megússzam.(Keményfi Béla 23. old.)
Tragédia
Szovjetek fogságában (Keményfi Béla, Magyar leventék, 41.old.).
Másnap, 17-én alig vártuk, hogy jöjjön a napos.
Ferdeszemű kirgiz ébresztett és vezényelte a WC-re vonulást. Nevét
később tudtam meg: Kumarovnak hívták. – Davaj! – szólt álmosan,
fekete haja a szemébe lógott. Német szolgálati pisztollyal kezében, a
furáskát (sapkát) feje búbjára tolva nyitotta ki cellánk ajtaját. Eltökélt
szándékkal, izgalmunkat leplezve indultunk felfelé a lépcsőn. Elől haladt
Jancsi lépteit szaporázva, utána a két másik magyar, majd én. A sort a
küblit cipelő vlaszovkatona zárta. Gyorsan, szinte futva értünk fel. A
veranda alá érve Jancsi nagyot kiáltott: - Rajta! Megiramodtunk. Az őr a
verandán állt, nem látott bennünket. Pillanatok alatt az utcán voltunk.
Jancsi és én balra, a másik két magyar jobbra futottunk. Reggel hét óra,
az utcán egy lélek sem járt, csak pár nappal később tudtam meg, hogy
vasárnap volt. Lélekszakadva rohantunk. Jancsi nyomában lihegtem.
Lövések dördültek. Nem néztünk hátra. Az első keresztutcánál
odakiáltottam Jancsinak: - Fuss egyenesen, én jobbra! Az őr utánam
eredt. Engem választott. Cikcakkban futottam az utca közepén. A kapuk
zárva voltak. Csak ott volt tárva-nyitva, ahol szovjetek laktak. Sehová
sem mehettem be. Vagy kétszáz métert futhattam, amikor egyre
sűrűbben fütyültek a golyók a fülem mellett. Tele lett az utca lövöldöző
szovjet katonákkal. Félelmet nem éreztem. Fogalmam sem volt, honnan
ez a nagy bátorság, honnan vettem az erőt a kitartó futáshoz. Hisz már
három hónapja éheztem.
Egyszer csak ütést éreztem a jobb oldalamon, és rögtön karjaim
széttárva hanyatt vágódtam. Behunyt szemmel vártam a véget.
Fájdalmat akkor még nem éreztem, csak nem tudtam megmozdulni.
Lépteket hallottam. Szempilláim közt láttam a fölém hajoló kirgizt.
Hideg fémet éreztem a homlokomon. Isten veled édesanyám! Többé
nem látjuk egymást, futott át az agyamon. Kattanást hallottam, de nem
26
követte dörej. Nem volt több töltény a tárban. Belém rúgott, fejbe
vágott a pisztolyaggyal. Ott hagyott vérben fekve az utcán.
Tenyeremmel forró nedvességet éreztem. Vérzek! Lassan kinyitottam a
szemem. Próbáltam fejemet megmozdítani, de nem sikerült. A derekam
táján egyre erősödött a fájdalom. Nem tudtam, csak sejtettem, hogy
deréktájon ért a lövés. Pillanatok alatt pergett le előttem az életem.
Életem?! Egyáltalán éltem valamit is addig? Tizenhat évesen, erősen
vérezve feküdtem 1946. február 17-én az utca porában. Magamra
hagytak, elvérzek, gondoltam. Nem jött senki közelembe. Az emberek
féltek. Feküdtem. Vártam a megváltó halált! Nem jött. Gondolataimat
fölém hajoló három kislány szakította félbe.
Lélegzik – suttogta az egyik -, akkor még él!
Kinyitottam a szemeimet. Hang alig jött ki az ajkamon. A három
hónapi éhezés, a megfeszített futás, az erős vérzés nagyon legyengített.
Nem csoda, hogy nem tudtam megszólalni.
Vigyük be hozzánk! – mondta a kis barnahajú, tizenhét éves lehetett.
Megfogták a karjaimat és a lábaimat. Felemeltek. A gerincem majd
szétszakadt.
Emeljék föl a derekamat, mert szétszakad! –nyögtem ki iszonyú
fájdalom közepette.
Az egyik kislány a derekam alá nyúlt, úgy vittek be az utca jobb oldalán,
a legközelebbi házba. Sezlonra fektettek. Valaki elszaladt a közeli
kórházba mentőkért. Lovas mentőkocsi jött értem. Azóta többször
jártam Nagykanizsán, kerestem a házat, a megmentőimet, sajnos nem
találtam. A mentőből egyenesen a műtőbe vittek. Levetkőztettek, a
hasamat jóddal kenték be. Míg az orvosok bemosakodtak, odajött
hozzám egy katolikus pap. Meggyóntatott, feladta az utolsó kenetet.
Közben suttogva elmondtam anyám címét, kértem, értesítse. Alig
fejezte be a pap az imáját értem, már rohantak is be a szovjet katonák.
Géppisztollyal kényszerítettek mindenkit a falhoz. Az egyik orvosnak
megparancsolták, hogy kötözzön be, öltöztessen fel, majd a szovjet
kórházban megműtenek. Az orvos valami folyadékot öntött a sebeimbe,
kapcsokkal összehúzta és bekötözte a sebeimet. Ekkor már tudtam,
hogy jobb oldalon ment be és a baloldalon jött ki a lövedék. A vese
magasságában ért a lövés. Felülni, fejemet felemelni, lábaimat mozgatni
nem tudtam.
Lebénultam, akkor még nem sejtettem, hogy egy életre. ( dr.Bátorfi
Béla)1946 őszén újra letartóztatva (Lásd még az 54.oldalon. Bénán is)
Cséplés közben „fogtak el”
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év 55.old.)
Ebéd után rövid pihenő, majd újra a gépre fel. Már öt óra
lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civil ruhás
ember szállt ki belőle. Láttam, hogy érdeklődnek, majd Bodré Pistihez
mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a
27
gép. Egyszer csak felnéz az egyik, s kérdezi „maga Szekeres Gyula?
Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a
létrán. Kérdi voltam-e katona? Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez
katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már
voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek – mondta.
Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk
így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt.
Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker
várt, oroszokkal. Csak két napra visznek s jöhetek vissza.
1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a
városon. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába
alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek
egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert
a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez
tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a
tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sőt! Garanciát vállalt, hogy
másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol
abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli
orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a
géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelműen
felénk irányult. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ennek valami rettentő
félreértés adhatott indokot. Csak úgy, egyszerűen jönnek értünk,
fegyver kíséretében tizenkét kilométerről bekocsikázunk egy szó nélkül,
és amikor megérkezünk, már így nyilatkoznak! Két katona jobbról-balról
közrevett, tisztes távolságból egy méterre. Pistit a másik két katona. A
tiszt után megindultunk a Zrínyi és Ady Endre utca sarka felé és az Ady
Endre utca felől az első kapun bementünk egymás után. Még mindig
nem sejtettem, hová és miért hoztak. Az emeleten, a folyosón
megálltunk. Úgy emlékszem, engem engedtek be először a kinyitott
ajtón. Pisti és a két őrzője, meg az egyik tiszt, kint maradt a folyosón.
Amint belépek, középen, nagy íróasztal mögött magas rangú szovjet
tisztet láttam. Ő látszólag már barátságosabb arccal fogadott és szólt
hozzám. A tolmácson keresztül (ez az volt, aki egyik civilként értünk jött
a tanyára) kérdezett adataim felől és így válaszoltam. Ahogy az adataim
végigkérdezi (szül. év, hónap, anya név, apa név, szül hely, lakáscím,
mesterségem, családi állapotom stb.) áttért a katonai kérdésekre. Mikor
mentem el Vásárhelyről, hol, merre jártam, fordultam meg, mikor
öltöttem legelőször katonaruhát, hová kerültem, milyen kiképzést
kaptam, kik voltak a parancsnokaim, katonai vezetők. Kikkel voltam
katona ott a kiképzésen, mikor jöttem haza és így tovább, a napi dolgok
felől érdeklődve fejezte be a kérdezősködést. A sok kérdés közül, csak a
katonatársaim nevei nem jutottak eszembe. Ebben egy benső hangra
hallgattam, hogy ez tőrbe csalás is lehet, én pedig semmiképpen
árulóvá nem leszek, egyik bajtársam iránt sem. Amikor látta, hogy a
28
nevekre abszolút nem reagálok, akkor néhány nevet kimondott, akik
közül Benkő Gyuri és Buzi Mihály neve villámcsapásként hatott. Erre
csak annyit mondtam neki, hogy a németek áprilisban lelőtték őket,
nem tudom élnek-e, halna-e valahol. Figyelmeztetett, hogy saját és
apám érdekében csak igazat mondjak, mert ellenkező esetben rosszul
járhatok. De mi az a rossz, nem említette. Azt viszont igen, hogy
Orosházára elkísérnek igazoltatásra, egyeztetésre, ami kb. két napot
vesz igénybe. Utána jöhetek haza és dolgozhatok. Bíztam egy kissé,
hátha igazat mond. Érdekes, hogy a tolmács semmi jelét nem adta
annak, hogy nem hiteles a tiszt ígérete.
A tiszt egyenesen a ma is ott üresen álló helyre, a WC-k elé, a peron
szélére, törökülésbe leültetett egymással szemben. Kezünket hátunk
mögé tartva, fejünket leszegve vártuk a jó szerencsét. Nem tudtuk
milyen vonatra várunk. Ekkor még elhittem, hogy valóban Orosházára
megyünk. A két katona közrefogott. Két-két lépésre álltak mellettünk. A
tiszt lehetett főhadnagy, a két katona pársávos altiszt. A katonák
természetesen géppisztolyukat tartva álltak mellettünk. Az egyik a
bejárati oldalon, a másik pedig a vágányok felől. A tiszt pedig a
várótermek felől állt. Így körülbelül háromszöget zártak be. Mivel én
arccal a váróterem felé ültem, így előttem a tiszt állt és velem szemben
Pista ült. Csak az járt a fejemben egyre, hogyan lehetne üzenetet itthon
hagyni. Addig-addig pislogtam, eszembe jutott, hogy el kellene a tiszt
térképtáskájában lévő néhány sort olvasni, megfejteni, ami a celluloidon
keresztül elég jól látható volt. Gondoltam, az útvonal lehet neki leírva.
Azt nekem megmondaná, hová megyünk. Az volt persze a baj, hogy
orosz betűkkel írták le. Addig néztem, hogy a felső sorból az X
kezdőbetűs szóból kiolvastam városom nevét. Ezektől a betűkből az
alatta lévő szót, Orosháza. Az alatta lévőt már könnyebben fejtettem,
Békéscsaba, Arad és legalól Temesvár. Mintha a dongó csípett volna
meg a felfedezésemre. Ezek nem Orosházára, hanem Temesvárra
visznek. Nem kelthettem semmi feltűnést, hogy én ezt megsejtettem.
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka a Szovjetunió vorkutai
lágereiben 55.old.)
KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA
A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig
Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral.
Máskor is figyeltek és kísértek engem ilyen alakok, de ma valami különös
veszély „lógott” a levegőben. Lisieux nővér figyelmeztetésére kellett
gondolnom. Meggyorsítottam a lépéseimet.
Át akartam menni a szálló előtti úttesten a Széli Kálmán utcába, amikor egy
29
nagy fekete autó vágódott mellém. Ha félre nem ugrom, elüt. Már éppen
rászóltam volna a sofőrre, amikor hátulról elkap valaki. Hátra akarok
fordulni, de abban a pillanatban ketten ugranak ki az autóból. Az egyik
ököllel állon üt, többször egymás után. Az ütések elkábítottak. Csak
már az autóban eszmélten föl. Az egyik oldalamon a bilgericsizmás ült, a
másik oldalon izmos, sötét fickó, aki leütött, szemben, a sofőr mellett
egy kövér, holdképű, vizenyős szemű alak. Mindhárman felém tartották a
pisztolycsövet. Egy darabig az állomás felé robogott az autó, majd egy
keresztutcába kanyarodott, vissza a Szelestei úton a Király utca végén lévő
Katonapolitikai Osztályra.
Sokat olvastam a CSEKA35-börtönökről régebben. Hallottam az
ÁVO-börtönök borzalmairól, de most találkoztam velük először... Olyan
különös. Annyi száz és ezer ember jár naponta ezek előtt a modern
kínzókamrák előtt és nem gondol semmire.
…………Közben négyen jöttek be a szobába. Kikutattak. Elvették a
pénztárcámat, átnézték, de visszaadták. Elvették a szobám kulcsát és a
Wertheim-szekrény kulcsát. Tanakodtak, visszamenjenek-e a
lakásomat átkutatni. Nem mertek visszatérni, féltek a kispapoktól, valami
„fekete csapdától”.
Kedvem volna átkutatni a lakást - hajtogatta az álpostás, de láttam
rajta, hogy fél.
Támadt egy gondolata. Azt akarta, adjak neki én egy írást az inasomhoz,
hogy engedje be a lakásomra. Természetesen megtagadtam.
Megbánja! - sziszegte.
Látták, hogy semmire sem mennek, visszavittek a fekete autóba. Az
álpostás és két társa körülvettek, kezükben revolver. Az ablakok
lefüggönyözve. Figyelmeztettek, hogy kiáltás vagy a legkisebb mozdulat
esetén lőnek, mert tréfát nem ismernek. Elindultunk. Tudtam, hogy a Rumi
úton vagyunk Budapest felé.
Mikor a város utolsó házait elhagytuk, a „postás” félrehúzta kissé
az oldalfüggönyt. Láttam a halovány, kora márciusi napot. Sötét felhők
között bujkált. Három óra lehetett. A „postás” gúnyosan figyelt, aztán
megjegyezte.
Na, Főtisztelendőséged is lebukott e város színteréről; nézze csak
meg jól, többet az életben úgysem láthatja.
Tudtam, hogy nem üres fecsegés, amit mond. Éreztem a hang mögött
Moszkva hangját és megborzadtam. Homályosan azt is éreztem,
hogy ez az út nagyon messze visz. Nagyon nehéz lesz, de... vissza
akartam térni még. Behunytam a szememet, csak a lelkemmel rebegtem:
„Fiat voluntas tua!” – „Legyen meg a te akaratod” (idézet a
30
Miatyánkból). Megálltunk a Bartók Béla úton, a hírhedt Hadik-
laktanya előtt. Ott az országos KATPOL székelt. A hatalmas szürke
épület előtt géppisztolyos őr rótta az utat. Benn, a szintén szürke
folyosókon mindenütt őrök álltak, akik nekem szegezték a fegyvert,
amikor elhaladtunk mellettük. Félelmet akartak kelteni. Bevezettek egy
erősen letapétázott terembe. Ahogy beléptem, vakító fényszóró világított
rám, úgy, hogy nem láttam semmit, csak egy asztal mögött ülő kövér
alak körvonalait, aki engem mustrál:
Körülbelül hat láb magas... Mindig is így képzeltem el ezt a fasiszta
papot. Na, fog most már beszélni?
Én hallgattam. Szaléz is így kezdte, de aztán megtört. Az intelligens
emberek mind megtörnek, nem bírják a kínzást.
P. Szalézit, a gyöngyösi ferences pátert értette, akit pár hónappal előttem
hurcoltak el, és az a hír járta róla, hogy a börtönben agyonverték.
Erre gondoltam, de nem éreztem semmi félelmet, csak valami nagyon
mélyről jövő szomorúságot.
Szóval nem akar beszélni? Akkor vezessék le a tizenhármasba!
Levezettek. Az alagsornál egy nagy, vasrácsos ajtóhoz értünk: a
börtön... Sötét volt, nyirkos és hideg levegő csapott meg. Az őr belülről
kinyitotta a nehéz vasrácsot. Belöktek. A vasajtó súlyos zuhanással
csapódott be mögöttem. Betaszítottak egy oldalfülkébe. Állványokon
különféle fegyverek: géppisztoly, golyószóró, villámgéppuska. Innét
egy kis szobába kerültem.
Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 24-25. old.)
1948. augusztus 19-ét mutatta a naptár. Vadosfán akkoriban még
háromnapos búcsút tartottak, amely 20-án kezdődött. Már egy hete
voltam távol Körmenden lévő családomtól. Uraifaluban volt ugyanis
egyhetes lelkészi evangelizációs összejövetel.
Abban az évben bőséges máktermés volt. Éppen ültem a teknő mellett.
Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém
segíteni. Meghívtam a másnapi búcsúi ebédre. Közben azonban vidéken
akadt más dolga beszédje szerint, azért elköszönt tőlem. Alig tette ki a
lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi
filléres regényekben a detektívek. Pisztolyt szegeztek rám és:
„A népköztársaság nevében letartóztatjuk, felszólítjuk, hogy amennyiben
megpróbál ellenállni, vagy szökni, azonnal lelőjük” - mondattal karon fogtak,
és csak azt engedték meg, hogy ott lévő Erzsi sógornőmet búcsúzóul
megcsókolhassam. Apósomtól, aki éppen takarmányt hozott be a pajtából az
istállóba, már nem engedtek elbúcsúzni.
Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a
gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm. A
31
gépkocsivezetőnek is pisztoly volt fél kezében, másik fél kezével a
kormánykereket fogta. Engem hátul ültettek a kocsiba a két civil ruhás
közé. Pisztolyaik csöve mindkét oldalról a vesémnek pontosan a közepét
nyomta. Ekkor villámként cikázott át az agyamon ismerősöm kiléte.
Elpusztíthatatlan kedélyem már-már azt mondatta velem: ugyan uraim!
tisztára olyan az egész, mint a tízfilléres regényekben. Valami mégis
visszatartott. Megbilincselt ismerősöm este már a szombathelyi
Bagolyvárban századosi egyenruhájában hallgatott ki.
Az út hatvan kilométer Vadosfa és Szombathely között, de nekem
nagyon rövidnek tetszett, mert lepergett előttem és bennem addigi
egész életem és pillanatnyilag a soha vissza nem térés gondolata is
megkísértett. Mielőtt bezárult az 1-es számú cella ajtaja,megmondták,
hogy hol vagyok. Most, hogy írom ezeket a sorokat, látom, hogy
mennyit emberiesedett a világ, hiszen az akkori várbörtönnek használt
szép épületből azóta úttörőház született és reményt ád arra az
Ószövetségben már reménylett korszakra, amikor az ekevas nagyobb úr
lesz, mint a fegyver. Alighogy a homályos cellában körülnéztem, mintha a
föld alól jött volna, vagy pincéből, pisszegő hangokat hallottam.
Fölfedeztem, hogy a cella sarkában lyukacsos kis ablakszerű rács van és
a hang onnét jön. »Mi van azzal a pappal, akit most hoztak be?”, hallottam
odaátról, miközben letérdelve fülemet a rácsos lemezre szorítottam.
Én vagyok, válaszoltam... Hát ti kik vagytok? Zichy Péter. A gróf? Válasz
nem jött. Tehát ő volt. És ki a másik? Wesselényi Miklós... diák.
No nem keveredtem valami rossz társaságba, röppent át agyamon...
Egy főrangú úr, egy diák, egy parasztfiúból lett pap. Már csak egy
munkás hiányzik, gondoltam magamban, de ezt nem mondtam... és akkor
itt képviselve van az egész magyarság, az egész Magyarország. Hány óra
lehet, kérdezik? Nem tudom, mert a még menyasszonyomtól kapott
Eterne márkájú svájci karórámat egy főhadnagy lecsatolta, mielőtt
ebbe a cellába dugtak és elfelejtett még elismervényt is adni róla, annyira
megörült neki. (Azóta sem láttam viszont.)
Kihallgatás. Jupiterégő a szemembe világít. Alig látok a rettentő fénytől. A
sötét háttérből a terem színpadi részéből elváltoztatott hang, mint az
Ember tragédiájából az Úr hangja félelmetesen hasít belém.
Zuhatagoznak a kérdések. Hogy hívják? Mit akartak? Nekem másképp
mondta.... ne hazudjék! Ne nevessen! Nekem ilyen mosolygós a képem,
válaszolok. Ki az a Pali! Ne tagadja, ismeri maga! Megint hazudik, ismerem
magát... megismerkedtem magával, egy szava sem igaz! Ki lehet ez? villan
át rajtam. De borzasztó ez a hang. Amikor aztán takarom a szemeimet a
könnyeztető fény elől, előugrik a sötét háttérből századosi egyenruhát
32
viselő ismerősöm és azt mondja: „Szerbusz Sanyi, megismersz?”... Meg.
Csak ennyit mondtam……
…..Az egyik őr azt kérdezte a másiktól.” Á kréématórium béé van már
fütve? Úgy látszik egy vidékről valók voltak. „Béé, van ötszáz fok máá,
annyi elég lesz neki.” „Akkor csak tegyél még rá, hogy jobban
megfőjön!”
Mivel magamat is jó kedélyű embernek ismerem, ez a tréfás hang
megóvott attól, hogy Husz Jánosra és a többi máglyán halt vértanúra
gondoljak, de nem elkeseredve, pedig volt a sorstársak között nem
egy, akinek a kihallgató tiszt azt mondta: jegyezzék meg maguknak,
nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk!”
Én attól a gondolattól remegtem, hogy egyes cellába tesznek, mert a
társtalanság borzasztó még a halál órájában is.
Nedvességdús, csillogó betonalapú cellában találtam magamat. A jó
humorú őr kioktatott, hogy senkivel sem szabad beszélgetnem. Egy
kis pókot találtam a fal szögletében és a zsebemből előkotorászott
morzsát tettem a hálójába. Reggel mindig az volt az első, megvan-e
még lakótársam? Mindvégig kitartott cellámban, hiszen az is élő volt és
rab volt. Kenyerem órák alatt kékszínű lett a fülledt, nedves
levegőn, mert a penésznek kedvezett az, ami nekem fojtogató volt.
Felcsapódik az ajtó. Nyomás kifelé! - ordít az őr. Előre, álljon meg, falhoz,
kopogtasson, nyisson be, visszhangozták a falak az őrök megszokott
tudományát. Harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi
elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.
- Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő!
Megszólal a felkészült hang: „Magam is evangélikus vagyok,
presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a
presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert
oda kell mennem. „Ezekkel a szavakkal fogadott a kihallgató, civil ruhás
tiszt. Hogy szavait hihetőbbé tegye, telefonon kérdezte, hogy
minden készen-e már? Megmondta a nevét, most már meg lehet
írni: „Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?”
Igen, szólt vissza egy hang. Kissé közelebb hajoltam hozzá és inge
elején megláttam a monogramot: B. A. tehát nem hazudott, amikor a
nevét említette. „Mivel sietek, röviden csak annyit: tudja-e, mi lesz
a sorsa?” Igen, válaszoltam, holnap kivégeznek. „Igen, maga pap,
szálljon magába az éjjel, reggel ítélet nélkül felakasztják.” Abban a
pillanatban ezt elhittem teljes komolysággal, mert, amint majd később
látjuk, akkor ez nem is volt olyan rendkívüli dolog. Hány ember „eltűnt”
bírói tárgyalás nélkül örökre.
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 31.old.)
33
II. FEJEZET
SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON
OLOFSSON PLACID ATYA IS SZOVJET
BÖRTÖNBEN MAGYARORSZÁGON
(Olofsson Placid élete Ézsiás Erzsébet 56-57. old.)
1946. augusztus elseje, vasárnap volt. Ilyenkor szüneteltek a
kihallgatások, mert a szovjet tisztek a Balatonra mentek. Egyszercsak
nyitják az ajtót, bejön egy magas, jóképű tizedes, és előveszi az új
pénzt: Ilyen pénz van most Magyarországon - mutatta az első forintot.
Akkor már három hónapja nem tudtunk semmit a külvilágról. Amikor
kiment, mondom a többieknek: Kár, hogy ez a fiatalember a
Szovjetunióban született, ragyogó KALOT-legény lenne belőle. Abban a
pillanatban nyílik újra az ajtó, ugyanaz a fiú jött vissza, és a nevemet
mondja. Ahogy kivitt a folyosóra, rögtön az arcomba vágott az irdatlan
nagy kulcscsomóval. Az volt a szerencsém, hogy nem folyt ki a szemem,
de ömlött belőle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig
szédelegtem, úgy ütött-rúgott-vert. Aztán visszavitt a cellába, a kübli
mellé térdeltetett, és össze kellett tennem a kezem, mintha
imádkoznék. Amikor kiment, azt mondták a fogolytársaim:
Kellett neked KALOT-legény? Ma sem tudom, mi baja volt velem,
hacsak az nem, hogy pap voltam. Ezzel szórakozott vasárnap délelőtt,
de ugyanakkor megmutatta nekünk az új forintot. Egy szovjet embert
nehéz kiismerni, erre később rájöttem.
Szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ott
székelt a hadbíróság. (Most a rendőrség épülete, beszéltem is az
emléktábla avatásán.) Soha senki nem látogathatott, nem is tudtak
rólam, mintha már nem is éltem volna ... Ügyvédem nem volt, még
hivatalból kirendelt sem. Azt mondták, annyira világos a
bűncselekményem, hogy nem kell ügyvéd!
Tizenhárman voltunk a perben, sokukat akkor láttam először. Hihetetlen
hazugságok láttak napvilágot erről a perről a sajtóban és később könyv
alakban is. Pintér István „Így lett végre rend” című könyvének 1974-es
kiadásában van egy fejezet „Placid atya és a Bakonyi-brigád” címmel.
Ebben engem összeboronálnak az általam soha nem hallott Bakonyi-
brigáddal, Vágh József jezsuitával, akivel később a lágerben találkoztam,
valamint két egyetemistával. Mi vezettük állítólag az 1946. június közepén
leleplezett összeesküvést. „Mire a rendőrség az egyetemen talált
röpcédulák nyomán letartóztatta a fasisztákat, már egy szovjet
tiszthelyettes halála terhelte az ellenforradalmi bandák lelkiismeretét” - így
a szerző. Ennél is cifrább Radványi Dezső, volt ávós őrnagy „Elfogatóparancs”
című könyve, amely holt híremet költi. (Kossuth Kiadó, 1968.) „Krimi-verité”
34
című fejezete regénybe illő elbeszélés arról, hogyan hallgatott ki engem az
Andrássy út 60-ban, régi diákomnak adva ki magát. Állítólag térdre
borultam előtte, sőt beismerő vallomást írtam, amelyből „kiderült, hogy a
demokrácia elleni ádáz gyűlöletében arra bíztatta tanítványait, hogy védjék
meg a hazát a vörös antikrisztussal szemben... Papi minőségében ő
nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, hogy tettük nem bűn ... Világossá
vált: Olofsson Placid nemcsak diákvezér, hanem a nagypolitikához is köze
van.” A szerző állítása igazolásául „korabeli dokumentumokat” idéz, ami
nem más, mint a magyar sajtó, nevezetesen a párt lapja.
Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv
58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el. Az 58-
as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt
még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború
alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát
folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat.
8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,
mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a
hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több
nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az
embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a
másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag
felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a
fegyveres harcról, azt válaszoltam:
Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.
Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt
a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való
uszításnak....
Magyarok az amerikaiak hadi fogságában
(Oláh Károly emlékezik Életregény című kéziratában)
Második nap egy amerikai tiszt magyarul beszélő katonával
érkezett a táborba. Kérdezte, ki a parancsnok, hányan vagyunk,
személy szerint nem irogattak, nem vettek nyilvántartásba. Adtak
valami papírt, amivel egy távolabbi nagy raktárba lehetett menni
élelmiszert vételezni. Egységes adag volt, tisztnek, közkatonának. Két
szelet kétszersült kenyér, lehetett 30 - 40 deka, egy darab húskonzerv
15 deka, két szelet csokoládé. Teát ömlesztve adtak valamennyit.
Rendszeresen naponként adták az adagot. A mi csapatunknak elég volt,
mellette a tartalékból kiadós ebédet főztek a szakácsok.
Őrizni nem őriztek, aki akart, mehetett bármelyik irányba. A hadnagy úr
átjárogatott a szomszédos csapatok tisztjeihez érdeklődni, mit tudnak,
mi lesz a további sorsunk, de azok sem tudtak többet. Vártunk, a fiúk
kártyáztak tétlenkedtek, unatkoztunk. A közeli folyó tiszta vizű volt,
lehetett fürödni. Meleg napok voltak, a kimosott alsó ruhák, törülköző,
35
hamar meg száradt a kiterített füvön. Valóságos üdülés volt, nem
éreztünk, hogy hadifoglyok lettünk volna.
………………….. A közbeeső nagy területeket, a senki földjének, demarkációs területnek
jelölték ki. Az is kiszivárgott, az amerikaiak, mindenkit beengednek, az
általuk elfoglalt területre ellenőrzés nélkül.
Az orosz oldalról is jöttek hírek, az oroszok az általuk elfoglalt
területeken, akik keresztül akartak menni, senkit nem engedtek
szabadon. Annak is híre kelt, akiket elfogtak, táborokba gyűjtik, viszik a
Szovjetunióban kényszermunkára. Mennyire voltak ezek a hírforrások
hitelesek?
………………… A magyar táborban egyre forróbb lett a hangulat a mi kis csapatunk
nem volt jelentős, csak 30-an voltunk már. A tisztek sem bírták a sok
molesztálást. Kapcsolatot kerestek az amerikai főparancsnoksággal. Mit
intéztek pontosan, nem lehetett tudni, csak a hír terjedt el, megyünk
haza. A tisztek is jönnek velünk, amerikaiak fognak kísérni Pestig,
átadnak a magyar kormánynak, az oroszok nem tarthatnak vissza.
Mindenki, én is hittem ebben a hírben. Főleg az tévesztett meg, hogy a
főtisztek is jönnek, amerikaiak kísérnek. Baj nem lehet. Ha főtisztek,
akiknek több félni valójuk volt az oroszoktól, nem félnek, akkor én mitől
féljek?
………………
A következő napokban, gyorsan követték az események egymást.
Valami ellen beoltottak. A következő napon orvosi vizsga volt. Ez
gyorsan ment, meztelenre kellett vetkőzni. Az orvos megcsípte a felső
karon meg a fenéken az izmot, akié hamar kiegyenlítődött, az
egészségesnek számított. Ezeket külön választották, fegyveresen
őrizték, a többivel ne vegyüljenek össze. Akiké lassan vagy nem
egyenlítődött vissza, azok betegnek számítottak. Ezeket visszaterelték
az emberek sűrűségébe. Az orvosi vizsgálat a következő nap
megismétlődött. Mindkét esetben, az egészségesek közt maradtam. A
táborról a régebben bent levőktől a következőket tudtuk meg pár nap
alatt. Németországban, Horn nevű város határában voltunk. A tábort a
németek készítették, mikor a zsidókat deportálták, gettónak nevezték-
mondták. Szökés ellen szöges dróttal volt, villanyárammal körülkerítve,
sűrűn magas őrállásokkal megtűzdelve. (Oláh Károly: Életregény)
Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 12-13. old.)
Az időjárás tavaszra fordult, és a Jóisten talán ezzel nyújtott segítséget,
hogy nem fáztunk. De az éhség az igazán kínozta az elgyötört
embertömeget, mert a negyedik napja, hogy fogva tartottak bennünket,
de enni még egyszer sem adtak. A 74-es útról Zalaegerszeg északi
36
részén ismét letért a fogolycsapat és Sümeg felé irányítottak bennünket.
Az elől haladó lovas kozák megállás nélkül hajtotta lovát és hátra-hátra
fordulva egyre csak azt hajtogatta: „Davaj! Davaj!”. A közvetlen
mellettem baktató Mózer Karcsi a fáradtságtól és az éhségtől egyre csak
azt mondogatta: „Jancsi, nem bírom az iramot”! Az első falu, amit
érintett a hadifogoly karaván Zalaszentistván volt, amit 46 év távlatából
sem lehet elfelejteni. A falun keresztül haladva a női lakosság zöme a
házak előtt állva figyelemmel kísérte a községünkön átvonuló
embertömeget. A szerencsétlen emberek szájából gyakran elhangzott az
esdeklő kérés: „kenyeret”, „ennivalót”! az átvonuló emberáradatot leső
asszonyok közül, akik valószínű saját hozzátartozóikat keresték a tömeg
között, egyre gyakrabban eltűnt egy-egy asszony, és pár perc múlva
kenyérrel a kezében megjelent. Az éhes tömeg valósággal kitépte az
asszonyok kezéből a hozott élelmet, és mint az állatok estek neki. Az
asszonyok szemében könnyek jelentek meg, és sírtak, mert átérezték
azt, hogy lehet, hogy akiket ők keresnek a sorok között, valahol azok is
hasonló helyzetben könyörögnek a lakossághoz egy kis élelemért. Egyes
asszonyok látva az éhségtől elgyötört emberekben, hogy némelyik a
kenyér „megszerzéséért” még verekedésre is hajlamos szomszédjával,
hogy ő szerezze meg az egész kenyeret, ezért a kenyeret felszeletelve
dobálták a foglyok közé. Ezekért a szelet kenyerekért is ádáz harcokat
vívtak az elgyötört emberek. Nagyon sok kenyér a földre hullt és szinte
eltaposták, mert egy szelet kenyér után száz éhes kéz kapott. A sorok
fölbomlottak és hiába ordítoztak és csapkodtak a lovas kozákok a
kancsukákkal, nem volt már a sorok között rend. Egy ilyen pillanatot
használtam én is ki, és a középről megfogva Karcsi kezét a szélső sorba
húztam. Ott nagyobb esélyünk volt arra, hogy élelemhez jussunk.
Jól a falu közepén jártunk, amikor az egyik ház kapujában megjelent
egy idős feketeruhába öltözött asszony, a karján jókora karkosárral,
amiben felszeletelt kenyerek voltak belerakva. A szerencsétlen idős
asszonynak arra már nem volt ideje, hogy szétossza a kosárban lévő
kenyérszeleteket. Az emberáradat ahogy meglátta a tele kosár
kenyeret, mint az őrült rohanta meg, és tépte ki a kezéből. Mivel én
ekkor a sor szélén haladtam, a felborult kosárból egy jókora szeletet
kikapva a Karcsit keresve félreugrottam a gubancba vegyült társaság
mellől. Ekkor iszonyatos dolgot láttak szemeim. Az egyik lovas kozák a
lovával a tömegnek hajtott, majd a síró idős asszonyt, aki az életet
mentő kenyeret adta ennek a nyomorult embertömegnek, ez az alávaló
részeg disznó a lováról lehajolva egy hatalmasat sújtott a kancsukával a
síró idős asszonyra. A gyomrom sajgott és fájt az éhségtől, de az
éhséget csillapító áldott kenyérből nem tudtam harapni, mikor ezt a
jelenetet végig kellett néznem. Egy pillanat tört része alatt oda tudtam
volna rohanni, és felemelni ezt a zokogó magyar édesanyát, aki drágán
fizetett a jóságáért, de a jó Isten áldja meg azért, amit tett. (Hegedűs
János 12-13. old.)
37
Meglátlak-e magyar hazám?
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 24. old.)
A bajai levente bajtársak ismét szétszéledtek és velük újból csak
reggel találkoztunk, amikor elrendelték a kísérőink a sorakozót.
Igyekeztünk ahányan csak voltunk bajaiak egy csomóban maradni, mert
azt reméltük, ha megérkezünk Székesfehérvárra együtt kapjuk meg a
papírokat és ismét együtt mehetünk haza. Mindez csak elképzelés volt,
ha visszagondolok rá 46 év után, de a sors nem így akarta. 1945. április
6-a péntek. A 15 000 főből álló hadifogolytábor lakói már elég korán
talpon voltak. Szinte minden ember már alig várta, hogy beérjünk a
városba, ahol az oroszoktól írást kapunk és mehetünk Isten hírével haza
a családunkhoz. A 15 ezres embertömegből nem akadt egyetlen egy
ember, aki ezt kétségbe vonta volna, hogy ez csak hazugság és
félrevezetés, hogy az oroszok igazolást adnak. Vakon hitt mindenki a
„felszabadító” vörösöknek és elhitte azt, amit ők terjesztettek. Az
időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte felhőnek nyoma sem volt a
tiszta égbolton. A tábor lakóit nem kellett a lovas őröknek ébreszteni,
mert már szinte kora hajnalban talpon volt mindenki. Itt már sejtettük,
hogy az út nem tart sokáig, amíg a városba megérkezünk, ezért a bajai
társaság igyekezett szorosan együtt maradni. A mi elképzelésünk az
volt, hogy valószínű Fehérváron már elő van készítve az igazoló
„dokument” amelyre csak a nevünket írják rá, és már mehetünk is az
állomásra. Már azt is tervezgettük, hogy merre menjünk haza. Budapest
felé, vagy Sárbogárdnak? Végül úgy döntöttünk, hogy azért ha időbe is
telik az igazolás megszerzése, megvárjuk egymást.
Végre elérkezett a legelőször hallott orosz szó a „Davaj”!
Most mintha az egész tábor ezt a szót örömmel fogadta volna, hiszen ez
a szó azt jelzi, hogy már elérkeztünk az utolsó állomásra, és innét az út
csak haza vezet!
A kísérő lovas őröknek nem kellett a hadifogolytábort ébreszteni és
utasítani a további parancsra. Szinte szó nélkül verődtek 5-ös sorokba
és 15 ezer ember alig fél óra alatt katonás rendbe várta a további jelzést
az indulásra. Végre ismét elhangzott a már jól ismert szó: „Davaj”.
(Hegedűs 23. old.)
A hadifogolymenet beérve Székesfehérvárra, ahol szintén a háború és a
harcok nyomai voltak láthatók, szétlőtt házak, szinte sehol sem volt egy
ép ajtó vagy ablak. Némelyik ház és lakás teljesen ki volt égve, mert
minden csupa füst volt… civil embereket csak egész öregeket és
gyerekeket láttunk, valamint többnyire idős asszonyokat, akik a
sorokban elhaladó arcokat figyelték, hogy nem láthatják-e azt, akit
keresnek.
De orosz annyi volt, mint égen a csillag. Lovas kocsik, gépkocsik,
gyalogos orosz egységek mentek el mellettünk és be-be kiabáltak a
soraink közé. Az orosz szavakból csupán azt értettük meg, ami
számtalan szájból elhangzott, hogy „fasiszt”!
38
Mi egyből megértettük azt, hogy ezek a „vörös ördögök” fasisztának
neveznek bennünket. Bennünket, akik százszor többet ártottunk a
németeknek, mint az oroszoknak, bennünket neveznek ezek
fasisztának? (Hegedűs János 24. old.)
A már bent lévő hadifoglyok és a kint az úttesten „frissen” érkezők
között megkezdődött a beszélgetés. Kérdésünkre, hogy ők mikor jöttek
és eresztettek-e már haza valakit? – egyszerű volt a válasz! Volt, aki
már 1-2 hete itt van és majdnem mindennap jönnek újabb és újabb
csoportok, de haza még senkit sem engedtek. Sőt itt már olyan
szóbeszéd is elhangzott, hogy innét mindenkit kivisznek Oroszországba.
A hátamon is végigfutott a hideg, amikor ezeket a híreket hallottam.
Amikor ezt megemlítettem a bajai bajtársaimnak és előhozakodtam
azzal, hogy jobb lett volna útközben megszökni, többek azt mondták,
hogy az nem létezik, hogy bennünket leventéket kivigyenek az oroszok.
Az ülő sorok között megjelentek orosz katonák, akik fegyvertelenül, de
hónuk alatt a kenyérrel karórákat kerestek. A közelemben ülő Borsodi
Jóskának volt egy zsebórája, de azt édesapjától örökölte, és nem akart
tőle megválni, még akkor sem, ha éhen pusztul. A Bregmann Pista, ha
jól emlékszem elcserélte kenyérért a karóráját, amit még bérmálásra
kapott. Mivel sem nékem, sem Karcsinak nem volt óránk, ezért csak
szomorúan lestük azt, aki ilyen csere útján hozzájutott egy kis
kenyérhez. Egy jó óra után került sor az első soroknak a beengedésére.
A megnyílt nagykapunál orosz egyenruhás tisztek ötös sorokban
állították fel az újonnan érkezett hadifoglyokat, és megszámlálás után
beengedték őket a kórház területére, ahol már több ezer ember
tartózkodott. Most már egy jól „kiépített” körülzárt katonai lágerba
kerültünk, ahonnét a szökés szinte lehetetlennek látszott.
A székesfehérvári Szent György Kórház, amely területén a „megszálló”
orosz hadsereg felállította a hadifogolytábort, talán az ország
legnagyobb lágere volt. Csak becsléssel lehet megállapítani, hogy ekkor
1945 áprilisában hány ember tartózkodott ezen a területen. Mi Ságodról
15 ezren érkeztünk és itt a megérkezésünkkor legalább 25 ezer ember
tartózkodott. Így valószínűnek tartom, hogy legalább 40 ezer ember volt
a láger lakója. Azon a napon 1945. április 6-a péntekén, amikor most
már végleg bezárult a kapu mögöttünk, már végérvényesen
elveszítettük a szabadságunkat. (Hegedűs 25. old.)
Mert a láger területén a katonai egyenruhástól a vasutasig, a
finánctól a civilig mindenki megtalálható volt. Ezek a „felszabadító” dicső
oroszok nem teketóriáztak az „embergyűjtésnél”. Akit az úton elkaptak,
azt már a „Davaj” szóval máris terelték a többi közé. Hiába magarázott
kézzel-lábbal a szerencsétlen, hogy „ő katona, sohasem volt ő vasutas”!
Vagy ő csupán portás volt valahol, ahol egyenruhát kapott ezeknek a
barbár megszállóknak mindegy volt. A Sztálin-i gépezet szedte az
áldozatait, kellett a munkaerő, akit évekre kivittek a „felszabadítók” és
dolgoztatták őket, mint egy állatot. A körülzárt lágerek elnyelték a sok
39
százezer embert, kik közül csupán egy töredék került haza, de azok is
betegen, testileg-lelkileg összetörve. A „jutalom” az volt, hogy 45 évig
hallgatni kellett, hogy hol voltak, és mit dolgoztattak velük? De a
legnagyobb emberi aljasságot az itthoni talpnyaló kommunisták
követték el ezekkel az emberekkel, mert a megfélemlítés mellett még
sok esetben arra kényszerítették őket, hogy magasztalják az oroszokat,
hogy milyen jó soruk volt a lágerban. Ilyen szemetek még az oroszok
sem voltak, mint ezek a magyarnak titulált komcsi bérencek! 45 évig
hallgatni és hallgatni kellett azt a sok szenvedést és megaláztatást,
mind magunkba kellett fojtani, amit velünk tettek. A család még a
születendő gyermekeinek sem mondhatta el az igazat, hogy hol jártunk,
és mit műveltek velünk a „dicső felszabadítók”.
A Szent György Kórház, ahol a hatalmas tábor fel volt állítva,
szinte valamennyi épülete romokban hevert. (Hegedűs 25-26. old.)
Az ideiglenesen felállított „konyha” a szabadban volt elhelyezve, ami a
következőképpen működött. Az oroszok összeszedték a romok között
található fürdőkádakat és a kádak alá téglákat raktak úgy, hogy tüzelni
tudjanak alá. Így megoldják a főzőedényeket, mert azok a fürdőkádak,
amelyekben még pár hónapja a szaros betegek fürödtek, most ezek
lettek a tábori konyha berendezései. Ezekben a fürdőkádakban az
ideiglenes szakácsok főzték a kukoricakását a 40 ezer ember részére.
Ha belegondolok, 46 év után csak az oroszok tudtak így lealjasodni,
hogy ilyen módszert válasszanak az emberek étkeztetésére. Mert
számomra, ha benzines hordóba főztek volna, nem lett volna ilyen
undorító, mint a fürdőkádakban. De ezek a barbár „megszállók” még
röhögtek is azon, hogy az éhező tömeg milyen mohón falja be a
fürdőkádakban főtt kását. (Hegedűs 27. old.)
Csarni Andor: Latrina
(Focsani) Itt a kaja igen semmi volt, csak marharépa, csalánleves
meg vízbe főt kukoricadara járta, amíg ott voltunk. Amikor odaértünk,
már sok volt a beteg, azután meg a tífusz a vérhas meg a hideg tovább
pusztított. Édesapám is nagyon beteg lett, bedagadt a feje. Elvitték
tőlünk és én őt többé soha nem láttam. Az illemhely is olyan volt,
hogy... no... latrina. Négy-öt méter széles, tíz méter hosszú gödör, rajta
keresztbe tett gerendák, olyan ritkán, hogy ráguggolva végezhette az
ember a dolgát. Volt, aki legyengülve, szédelegve ment oda s a levizelt
gerendán megcsúszva beleesett. Ott fulladt meg. Nem is törődtek vele.
Hát ezért sem mentek ki szívesen az emberek.
Itt meg hazajövet a falunkban a románok kaptak el, s zártak be a
zsolcai fogolytáborba. (Zsiros S: A front alatt)
40
Az NKVD (GPU) kezében
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 50.old.)
A szovjetek állítása szerint, mi önként jelentkeztünk, ami valóban
így volt, de más lehetőségünk nem volt. Vagy Németország, vagy a
“Kopjás” szervezet. Senki sem akarta közülünk hazáját elhagyni, ezért
választotta inkább a “Kopjás” szervezetet! És most, amikor éjszakánként
halljuk a lövéseket, minden elképzelhető rossz megfordult az
agyunkban. Az egyik reggel, amikor őreink a WC-re kísértek bennünket,
megdöbbenve láttuk, hogy a tábori WC árka pár méteres szakaszon be
van temetve. Mikor ismét bezárult a szoba ajtaja mögöttünk, a
szobatársak másról sem beszéltek, mint a látottakról. Voltak, akik
határozottan állították, hogy amire gondolunk, az butaság, az oroszok
senkit sem végeznek ki, de akik már több hete az NKVD
“vendégszeretetét” élvezték, minden elképzelést lehetségesnek
tartottak. Az egyik egyenruhás katonatiszt, akit szintén az NKVD tartott
fogva elmondta, hogy ő az orosz frontot megjárta és a saját szemével
meggyőződött arról, hogy milyen kegyetlenségeket hajtottak végre az
oroszok. Mindazok, akik kétségbe vonták, és azt állították, hogy az
oroszok senkit sem bántanak, másnap meggyőződhettek arról, hogy az
állításunk sajnos igaz. A következő eset tárult a szemeink elé az ezt
követő napon: a reggeli vécézésre kísértek őreink a kertben felállított
latrinára. A szobatársak közül többen elfoglalták helyüket a tábori
vécén, és megdöbbenve látták, hogy a mély árokból egy feketenadrágos
láb, középen piros csíkkal és cúgos cipővel kandikál ki. A láb körül
frissen betemetett homokos föld arra következtetett, hogy a WC
árkában egy magas rangú tiszt alussza örök álmát. A nadrágja színéből
csak arra tudtunk gondolni, hogy az áldozat rendőrtiszt lehetett, mert ők
viseltek ilyen egyenruhát. Valószínű, hogy az éjszaka folyamán, mikor őt
az NKVD kivégezte, nem kellő figyelemmel temették el.
A hideg végigszaladt a hátamon, amikor a gödörből kiálló lábat
megláttam. Abban a pillanatban ismét az jutott az eszembe, vajon én is
ilyen szaros gödörbe leszek betemetve? A szüleim még azt sem fogják
megtudni, hol porladnak csontjaim? A félelem, az oroszok iránti gyűlölet
vett körül és kétségbe esetten imádkoztam magamban: “Uram Istenem!
Ne add, hogy így kelljen meghalnom!” Még azt is elviseltem volna, ha az
NKVD nyilvánosan falhoz állít és kivégez bennünket, mert akkor
legalább egy közös sírba kerülök bajtársaimmal és a tömegsírt legalább
meg tudja a magyar nép és talán néha egy szál virág is kerül a sírunkra.
De itt ebben a szaros gödörbe feküdni, amit lehet, hogy pár hét után, ha
megtelt, eldózerolnak és még a nyoma sem marad, számomra ez
borzalmasnak tűnt. 40 év után 1985-ben felkerestem családommal a
szombathelyi “Bagolyvárat”, ahol raboskodtam, és megnéztem a kertet,
ahol egykor a tábori WC állt. Most ezen a helyen egy palatetős raktár
vagy melléképület áll, de még ekkor is végigszaladt a hátamon a hideg,
hogy mit láttam itt 1945. május első napjaiban. Lehet, hogy a háború
41
végeztével azokat, akiket az NKDV kivégzett, kihantolták, és méltó
helyre temették őket, de az is lehet, hogy a csontjaik ott porladnak az
épület alatt. Az a kép, ami a szemeink elé tárult, most már mindenkiben
eloszlatta a legkisebb reményt is, hogy az oroszok senkit sem végeznek
ki. Igen, ez a tény! Itt mi saját szemünkkel láttuk azt, hogy mire képes
az orosz NKVD! Ezeknek többé hinni nem lehet. Ezek barbár népek, még
a saját fajtájukat sem kímélik, hát akkor hogyan kíméljenek bennünket,
az ellenséget! (Hegedűs János 50-51.old.)
Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak
(Oláh Károly: Életregény)
Már jól bent lehettünk az orosz zónában, az oszlopot
megállították. Az amerikai tisztek az orosz tisztekkel valamit beszéltek,
kezdték számolni az embereket, valamit írogattak. Annyi orosz lett
hirtelen, mint a méhraj. Két órán át tarthatott a számolás. Ezután az
amerikaiak megfordultak, mentek vissza, az oroszok kísértek tovább.
Az oroszok egy hatalmas táborba irányítottak. Egy szál fű nem volt a
táborban.
Két napig nem szóltak hozzánk. Az orosz katonák sűrűn jártak közénk,
átmotozták a motyóinkat, ami tetszett nekik, elvették. Különösen az
órát, gyűrűt, öngyújtót, pénztárcát vették el szívesen. Akinek lánc volt a
nyakán azt is.
Két napon át ételt nem adtak. A vízben volt a legnagyobb hiány. Tőlünk
legalább 200 méterre volt egyetlen vízcsap, ahol éjjel, nappal hosszú
sorok álltak, órákba telt egy kulacs vízhez jutni. Összeszedtünk 8, 10
kulacsot, így ritkábban került sor rám, hogy órákat várakozzak. A wc-vel
hasonló volt a helyzet. Távol a tábor szélén volt egy fedetlen wc sűrű
lyukakkal. Itt is várakozni kellett, míg egy szabad lyukat találtam
Új szavak hangzottak, először hallottam, hogy a csája a teát, a kleba
kenyeret, a brigád a csoportot jelenti. Örökre megmaradt az
emlékezetemben. Az ebédnek nevezett ételről, azt tudom túlzás nélkül
mondani, moslék volt. A finnyás disznó nem ette volna meg. Öt napig
nem tudtam megenni, a tartalék konzerven tengettem magam, amit az
útra adtak az amerikaiak. Igaz két napig, abból a moslékból sem adtak.
Így lett az öt nap. Öt nap után, már szédelegtem az éhségtől, behunyt
szemmel, utálattal kénytelen voltam enni.
Davaj ! Davaj!
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.)
Irtózatos félelem fogott el, de azt hiszem ebben a félelemben a
többi bajtársam is osztozott. Legalább tíz, állig felfegyverzett orosz
katona vett bennünket körül két farkaskutyával és ránk parancsoltak,
hogy kettesével álljunk egymás mögé. Az orosz katonák, akik
körülvettek bennünket, arcukon a mindenre elszánt képet mutattak.
42
Ezek a barbár “felszabadítók” talán a legkisebb gyanús mozdulatra
képesek lettek volna szitává lőni bennünket. Mivel itt még tolmács nem
volt, a “davaj, davaj” szó elhangzásából következtettünk arra, hogy mit
kell tennünk! Kettesével egymás mögé állítottak bennünket, majd
ordítva mutogatták, hogy a kezeket tegyük hátra. Amikor ez a parancs
elhangzott, egy szempillantást vetettem a mellettem álló Mózer
Karcsira, aki olyan fehér volt, mint a fal. Arra nem tudtam figyelni, hogy
az előttem állók és a mögöttem lévők hogy nézhetnek ki, de valószínű
jómagammal együtt valamennyien falfehérek lehettünk. Az agyamon
egy pillanat alatt átfutott minden! Ezek az ocsmány férgek azért
rakatták hátra a kezünket, hogy összekössék, majd elvezetnek
bennünket valahova, és tarkón lőnek bennünket. Hát bekövetkezett,
amit a propaganda hirdetett!
Az orosz GPU kezébe kerültünk! Ezek százszor rosszabbak a
német Gestapónál! Az GPU 1939-ben Lengyelországban 16 ezer lengyel
tisztet mészároltatott le ártatlanul a kezeiket dróttal hátrakötve tarkón
lőtték a szerencsétleneket. Majd jeltelen sírba eltemették őket, mint a
dögöket.
Vajon nekünk is ez lesz a sorsunk? Miránk is ez vár, ami a
lengyelekre? Hiszen azok 16 ezren voltak és mégis megtették! Hát mi,
akik csak itt, most hatan vagyunk, mi nullák vagyunk hozzájuk képes!
Szinte magam előtt láttam, ahogy odavisznek egy gödörhöz és a
pisztolyt a tarkómra szorítják! (Hegedűs János 39. old.)
(Fohász)
Édes jó Istenem! Segíts! Ne hagyd, hogy ilyen fiatalon elpusztítsanak
ezek az embertelen szörnyetegek, ezek a Sztálin hóhérai! Segíts
Istenem, hogy még láthassam az én drága jó édesanyámat és azt a
fáradt lelkű jó édesapámat! Ne add Istenem, hogy kivégezzenek és
engemet is egy jeltelen gödörbe tegyenek, hogy még az én szüleim a
síromat se tudják hol van! Nem akarok meghalni! Élni és élni akarok!
Bárhogy is, de élni akarok! Hiszen még nem is éltem! Mindössze 15 év
van mögöttem, és máris el kell búcsúznom ettől az élettől? Itt kell
mindent-mindent hagynom? A drága szüleim, a nagyszüleim, a barátaim
és a szeretett városom Baját, valamint az én kicsike szülőfalumat.
Mennyiért? És miért kell mind ezt itt hagynom? Miért? Miért? Mit
vétettem és vétettünk, hogy így állig fölfegyverkezve vesznek
bennünket körül ezek a kegyetlen gyilkos tekintetű vörösök? Hát mindez
azért történik, mert mi “Kopjások” voltunk? Hát mit tettünk, mi az
oroszoknak? Hiszen nem is láttuk őket, csak akkor találkoztunk velük,
amikor bevágtak bennünket a hadifoglyok közé. Ilyen és hasonló
gondolatok futottak át az agyamon és csak akkor tértem magamhoz,
amikor a bőrkabátos tiszt tudomásunkra adta az indulást jelző szót
“Davaj”! (Hegedűs J. 31-32. old.)
43
Aljas hazugság!
(Oláh Károly kézirat)
Június utolsó napja lehetett, a magyarokat egy nagy épület elé terelték.
Állítólag tábornok volt, aki kiállt az emeleti teraszra egy magyarul
beszélő tolmáccsal. Erős hangszórókon a következőket mondta:
„Magyarok, Sztálin elvtárstól a következő parancsot kaptam. A
magyarokat, nem tekinti ellenségnek, sem háborús bűnösnek.
Az egész világ tudja, a németek kényszeríttették ellenünk a háborúba.
Készüljetek fel, rövidesen 5000 embert haza fogunk szállítani.
Nevetni való volt a „készüljetek fel”, hisz nem volt semmink.
Mindenesetre megnyugtatott, a közérzetünk megváltozott. Most már
biztos hazavisznek. Arra még gondolni sem mertünk, ilyen magas rangú
tiszt, egy tábornok ne mondana igazat.
A magyar tisztekről sok rosszat el lehetett mondani, de az általuk
kimondott szó, az úri becsületszó volt, minden áron megtartották. Mi
nem tudtuk, hogy az orosz tisztek nem ilyenek. Később meggyőződtünk,
az egész orosz bagázs a legkisebbtől a legmagasabb rangig hazug. Mikor
megszületik, a bölcsője is hazug fából van faragva, hazug a pelenkája,
ha volt neki, hazug az anyatej, amit szopott. Hazug, erőszakos, buta,
kegyetlen emberek.
Június utolsó napja lehetett mikor útba indítottak bennünket gyalog. Azt
mondta a magas rangú tiszt, hazaszállítanak. Sebaj, megyünk gyalog,
csak haza, haza, haza!
Hajtanak, mint a barmokat
(Hegedűs János: Meglátlak-e még magyar hazám?)
És így ment ez napokon át. Ilyen volt a kíséret, az ellátás, az
éjszakázás. Ezeket nem ismételgetem. A pokoli út a júliusi forró
napokon tíz napig tartott. Az égető napon, az éhezésen, a fáradságon túl
a vízhiány, szomjúság volt a legkínzóbb érzés.
Én az oszlop vége felé levő sorokban mentem. A második napon már
gyakran lehetett látni eldobott pokrócot, köpenyt, egyéb tárgyat. A
harmadik napon nem volt olyan, aki valamit ne dobott volna el. Az üres
hátizsák is nehéz volt. Én is eldobáltam mindent. Egy váltásra való
alsóruhát, egy törülközőt hagytam meg és a kulacs, csajka maradt a
hátizsákban. Még az is nehéz volt. Több nap lehetett látni, a határban
dolgozó emberek, tehenes szekérrel jöttek utánunk, egész szekérre
valót szedtek össze az eldobott holmikból. Mosakodásra, fürdésre,
éjszakára ruhát levetni nem volt lehetőség hetek óta. Utoljára abban a
folyóban fürödtem, ami mellé az amerikaiak telepítettek. Ezeken a forró,
hosszú nyári napokon eső nem esett. Legalább az árkokban lett volna
valami víz.
Az egy kulacs víz a szomjúság csillapításra is kevés volt naponta. A
poklok pokla volt ez a menet. Már csak vonszoltuk magunkat. Az
életösztön, a reménykedés tartotta bennünk a lelket. Az keserített el,
44
nem tudtuk hol a vége. Üres utakon hajtottak, falun nem mentünk
keresztül, emberrel szót nem válthattunk. Többen voltak, akik fizikailag
nem bírták, kidőltek a sorból. Az őrök ott hagyták, nem is törődtek
velük. Mikor elhaladtunk távolabbra, lövéseket lehetett hallani. Nem
láttuk, csak sejtettük, agyonlőtték őket. Az oroszok előtt a hadifogoly
élete nagyon olcsó volt, nem számított többnek, mint egy légy élete.
A nyolcadik nap lehetett már, mikor templomtornyos település kezdett
látszani. Akik jobban tudtak tájékozódni, Bécset emlegették. Bécshez
közeledtünk. Újabb remény ösztönzött kitartásra, ha tényleg Bécs az,
melyhez közeledünk, akkor haza megyünk! És valóban, a romokban
heverő Bécsen hajtottak keresztül. Az őrök mintha a földből nőttek
volna ki, gomba módra megszaporodtak. Szigorúak, durvák lettek. A
sorból sem engedtek kilépni. Ha valamelyik civil adni akart gyümölcsöt,
durván elzavarták. Utána még egy éjszakát töltöttünk a határban, a
következő estére Pozsonyba érkeztünk. A mai napig sem tudom, Bécs
milyen távol van Pozsonytól. Nekünk két napig tartott amíg odaértünk
elkínzott fizikai állapotban. Betereltek az előzőhöz hasonló táborba, de
ebben nem voltak emberek, mármint foglyok. Annál több orosz volt.
Másnap ehetőbb, mosléknak nevezhető, de sűrűbb ételt adtak. Az
éhezés hosszabb időn át nagyon kínzó érzés. A kiéhezett ember nem
érzi az étel ízét, szagát, az ízlelő-szagló szervek kimerülnek,
elernyednek, mint más izmok, szervek. A hosszú ideig tartó éhezés, az
undoron is felülkerekedik. A tábor valamivel rendezettebb volt, mint az
előző.
Sorozatban voltak zuhanyzók, igaz hideg víz, de még így is jó volt, ilyen
hosszú idő után megtisztálkodni. Alsóruha mosására, szárításra is volt
lehetőség, mert 2 napig pihenő volt. Ivóvízből is kaptunk eleget. A
harmadik napon gyors orvosi vizsga orosz módra. Délután sorakozó,
kísértek az állomásra. Fegyveres őrök sokasága mellettünk. Matyarszki,
pasli doma !- furcsán, nevetve, mintha gúnyból mondták volna ezeket a
szavakat, megtanultuk az ocsmány szavakkal együtt, amelyeket igen
gyakran használtak.
Az állomáson az elmezavarhoz közeli állapotba kerültünk, mikor
megláttuk a hosszú vagon sort. A szellőző ablakai szöges dróttal
beszőve. Egyértelmű volt, nem haza, az Unióba visznek. Az őrök sem
titkolóztak, röhögve, gúnyolva, mutattak a szöges dróttal szőtt
vagonokra. Kurva matyarszki pasli doma, na szibir, jovfolye matty. Hadd
ne fordítsam magyarra az undorító szavakat. Főleg a Szibéria hallása
volt ijesztő. Puskatussal, durva szavakkal, kényszeríttetek a
marhavagonokba. Megszervezetten összeválogatott szerelvény volt, 25
zárt vagon, 2000 embert szállítottak benne. Nyolcvanan lettünk egy
vagonba zsúfolva. Az ajtót ránk zárták, levegőhöz is alig jutottunk.
Gondolkozni, szólni nem tudtam, halálfélelem vett rajtam erőt. Talán
csak orvosok értik ezt: mikor hasonló helyzetbe kerül az ember. Egy
45
hajszál választja el az őrülettől. Ha a szál elpattan, az ember élőhalottá
válik. Érzékek, idegek felmondják a működést, az ember megbolondul.
Nem emlékszem, mikor mozdult meg a szerelvény, mikor ment,
mikor állt.
A kerekek zakatolása a fejembe lüktetett: halál, halál, halál ütemesen.
Két napig sem étel, sem ital nem ment le a torkomon. Arra sem
emlékszem wc-én voltam-e.
Távoli vidékek rémképei elevenedtek meg, gyorsan eltűnnek, újból
megelevenedtek, eltűntek. Szibéria! Szibéria!!
A négy testvér
(Tóth Imre, a legfiatalabb testvér emlékezik 96. old.)
Mi hárman testvérek, mivel egy ideig Balmazújvárosban
dolgoztunk, később értünk Focsaniba. Nem is voltunk együtt a
zsolcaiakkal. Pista bátyám, a negyedik testvér beállt Debrecenben a
vasútépítő századba. Senki nem tud róla, mi lett vele.
Focsaniban nem sokáig maradtunk. Egyszer jött egy komisszió, a láger
előtt egy hosszú asztalnál ültek. Nekünk sorban oda kellett mennünk,
ott megnéztek bennünket, a testünket, húsunkat, izmainkat, hogy ki
milyen erőben van. Ettől függően egyiket ide, másikat oda állították.
Így kerültem én Jóska bátyámmal egy oldalra, a másik oldalra meg
Sándor bátyánk. El se búcsúzhattunk. Soha többet nem láttuk egymást.
Azt sem tudjuk, mi lett vele. Hideg tél volt nagyon. Fáztunk, egymás
hátát dörzsöltük, hogy meg ne fagyjunk. Nem tudom, meddig mentünk
már, de Józsi testvérem rosszul lett, megfagyott a lába. Úgy megdagadt
mind a kettő, hogy széthasadt rajta a nadrág. Amikor aztán már nem
beszélt, nem mozgott és megállt a vonat, át kellett tennünk egy olyan
vagonba, ahol volt a többi megfagyott ember, a sok hulla. Én is
segítettem őt átvinni. Így már csak egyedül jutottam el a Donyeck-
medencébe. De nem is szeretek róla beszélni.
Csak mondjad, ha lehet - biztattam a kevésbeszédű, szűkszavú
Imrét.
Én Rubezsnajába kerültem, ott dolgoztam egy brigádban.
Zsolcai ki volt veled ott? Kristóf Pista bácsi, de ő egy évvel hamarabb
hazajött. Ott volt még Rabóczky Imre is, az, aki a Kassai utcán lakott,
de hogy mi lett vele, már nem tudom. Mindenki magával törődött csak.
Velük nem egy brigádba kerültem, ők már előbb Rubezsnajában voltak.
Nyár volt, amikor egyszer egy délután hívatnak le a kapuhoz.
Megijedtem, mert azt hittem, valamelyik civil panaszt tett rám, vagy
valakivel összetévesztettek. Megyek lefelé, hát a kapunál ott áll a
bátyám.
Melyik bátyád?
Akit kitettünk a megfagyottak közé, Józsi testvérem.
46
Hihetetlen - képedek el. Pedig így volt. Azért sem szeretek erről
beszélni, mert azt hiszik, fantáziálok.
Mit mondott a bátyád, mi történt vele?
Azt hitték, már meghalt, de voltak hárman, akik a vagonban nem
haltak meg, s zörögtek, majd egy állomáson letették őket és a városi
kórházba vitték. Meggyógyították, amikor hozzám került, már jól
volt. Együtt jöttünk haza.
A hatalmas tábor létszáma állandóan változott. Akit szelektáltak az
egyik alkalommal, az nem tudhatta, hogy legközelebb nem kerül-e
valamelyik transzportba. (Zsiros S. A front alatt)
Halál árnyékában
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 5. old.)
1946 őszén újra letartóztatva
Ebben a reménytelen, fojtogató ködben és esőben rohant velem is a
teherkocsi. Egyedül gubbasztottam a lócán, velem szemben két
fegyveres szovjet katona. Nem láttam, de éreztem, hogy már a
városban vagyunk és elfásult idegeim még azzal sem törődtek, hova is
megyünk. Hirtelen megcsikordultak a fékek – megálltunk. Kintről orosz
beszéd hallatszott, majd nyikorogva megnyílt egy kapu és a kocsi
begördült a kapuszín alá. Az őrök, akár csak én, egykedvűen
gubbasztottak. Ők már úgy látszik jól ismerték jeleneteit ennek a nagy
komédiának, aminek most én, magam is a szereplőjévé lettem.
Közben a kapu bezárult mögöttünk és a hátsó ponyvát felnyitották. Az
őrök is megmozdultak. A fiatalabbik rám mordult – „Kifelé”. Elzsibbadt
tagjaim először nehezen engedelmeskedtek, de azért csak
lekászálódtam szerencsésen. A kapu alatt marcona, vörös csillagos
katonák mindenhol. Éreztem, hogy tőlük sok jót nem várhatok. A
kapualjból lépcső vezetett valahogy az emeletre. Abba az irányba
tuszkoltak engem is az őrök. – „Felfelé” csattant fel mögöttem megint az
őr hangja és egyben, biztatásul – még jól hátba is lökött a géppisztolya
csövével. Lassan megindultam felfelé. A folyosó végül is egy
irodahelységbe torkollott. Megálltam. Szemben velem a falon, egy nagy,
ódivatú falióra éppen 8 órát mutatott. Odakinn is megkondult az öreg
katolikus templom órája… bamm… bamm. Majd ismét süket, halotti
csend. Az utolsó harangszó még pár másodpercig benn rezgett a
levegőben, mint egy segélykiáltás, majd elenyészett, hogy még csak
süketebb legyen a csend… (Adorján S. 5. old.)
47
„Ki tudja merre, merre visz a végzet?”
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 34. old.)
Mint kék égből a villámcsapás jött azonban váratlanul a hír: „Megkezdődnek a szállítások”... Akaratlanul is egymásra néztünk, hiszen ki tudja, nem utoljára látjuk-e egymást? Mindnyájunkon a bizonytalanság érzése vett erőt, hiszen ki tudja mit hoz a következő perc? Ki tudja pár percen belül nem hívnak-e téged vagy engem, s te mész északra, én meg délre s azután...? „Ki tudja merre... merre visz a végzet”... Baráti kezek akaratlanul is találkoztak egy utolsó, férfias kézfogásban... A magyar fiúk közül többen körülfogták Sally bácsit, az öreg meghurcolt, de meg nem tört győri kanonokot. Gyóntak, áldoztak, hiszen talán utoljára volt módjuk erre... Még a vad zsulikok sem zavarták őket, halálos csend uralkodott az egész cellában, szinte a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani... Éreztük, hogy ő - ég és föld, élet és halál ura - is itt van velünk. Itt áll közöttünk és vigyáz arra, hogy senki meg ne zavarja azokat, akik hozzá fordultak erőért... Mindenki hallgatott, magába vonult, hiszen mindenkinek volt mire emlékezni. Láthatóan mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy most itt jár közöttünk az örök bíró - a rabtartóink által annyit ócsárolt, de mégis hatalmas, örök Isten... Mindenki szinte kővé meredve ült, s várt. Az öreg főpap pedig ősz hajával mintegy megdicsőülve, fényben úszó arccal s könnyes szemekkel áldotta meg az előtte térdeplőket... Dominus vobiscum... pax vobiscum... Isten legyen veletek... béke legyen veletek...(Adorján Sándor 34. old.)
Fogadalom Mindennapom ünnepnap lesz, hogyha hazatérek! Egy száraz darab barna kenyér kalácsként lesz étek. Verjen meg a nagy úristen, hogyha többet kérek.
Az élet nagy iskolát ad! leckéje egy tragédia, dráma, Tegnap még valaki voltam, senki vagyok máma! Átkozott légy mostoha sors, szennyes véres
bűnös kezed Semmi mást nem lehet várni csak rosszakat tetőled?
Széjjel zúztad ifjúságom bohó szép világát, Rámtetted a rabkölöncöt Krisztus keresztfáját! Tele könnytől, kínos úton csörgő béklyómat húzom Ki tudja, hogy meddig bírom?
Nagypéntek, egy új nagypéntek! Húsvétot már nem remélek Felsikolt bennem a lélek! Miért? Meddig? Vagy míg élek? Nem! én már többet nem remélek nem is kérek. Szívem az ver! Még sem élek!
A végső erőm összeszedve öklömmel A sorskereke küllőibe vágok, S a mindentől megváltó halál! Terád várok!
Völgyi József
Potyma, 1947.
48
III. FEJEZET SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI
FUTÓSZALAGON
Még Budán harcok folytak
(Bien György Zoltán: Elvesztett évek 31. old.)
Budán egészen február 13-ig nagy harcok dúltak, viszont Pest
már február elején szovjet kézen volt. 1945. február 6-án délelőtt 11
órakor két tányérsapkás NKVD tiszt egy tolmács kíséretében bekopogott
hozzánk és nagyon udvariasan kérték, hogy szeretnének apámmal
beszélni, és hogy volna-e szíves követni őket egy megbeszélésre a
főhadiszállásra. A tolmács tudhatta, hogy mi az a „rövid idő”, mert
mondta, hogy apám vigyen magával egy váltás fehérneműt. Ugyanakkor
egy felületes házkutatást tartottak és találtak egy fülhallgatós telepes
rádiót, amit akkor használtunk, amikor nem volt áram. Ettől nagyon
felizgultak, és kérdezték, hogy kié ez a rádió? Mondtam hogy az enyém.
Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet, hiszen akkor csak 16 és fél
éves voltam. Kijelentették, hogy akkor én is menjek velük. Kicsit
megszeppenve, de ártatlanságunk tudatában, meg voltunk győződve,
hogy az egész csak egy cirkusz és minden rendeződni fog, ha
megtudják, mindez tévedés. Megcsókoltuk a 12 éves húgomat és
anyámat, mondván, hogy sebaj, nemsokára hazajövünk. Ekkor még
nem sejtettük, hogy mi vár ránk, és hogy apám soha, én meg csak 10
év múlva fogok visszatérni, megjárván ártatlanul egy olyan kálváriát,
ami kihat az egész életemre. (Bien 28. old.)
A hatodik napon kihallgatásra hívtak éjjel két órakor. Ez általánosan
elfogadott módszer volt, mert ilyenkor a vádlott teljesen ki van merülve
és a sötétben nem is tudja hol van. Miután felvették az adataimat,
mindenáron azt akarták tudni, hogy milyen kémszervezetbe vagyok
„betoborozva”. A tolmács nem tudta a „toborzás” szót és mindig
„táborozást” mondott. Én ezen mulattam, már amennyire mulatni való
kedvem volt. Egy százados volt a kihallgató és állandóan írt egy tollal
valamit. Ha mondtam egy szót, írt egy oldalt. Hiába mondtam neki,
hogy teljesen abszurdum, amit rám próbálnak fogni, de azt mondták,
hogy apám mindent bevallott és nincs értelme tovább ellenállni. Ez csak
előzetes kihallgatás volt és nem voltam kitéve semmi verésnek, vagy
durvaságnak. A tiszt már vagy húsz oldalt teleírhatott, én meg állandóan
azt mondtam, hogy nagyot tévednek. Az igen silány étkezés és a kevés
víz, valamint az álmatlanság miatt már kezdtem hallucinálni és elhinni,
hogy tényleg kém vagyok. Ezek voltak a könnyű idők. Akkor még az
„agymosás” szó nem volt közismert, legalábbis az én laikus gyermek
agyamnak. Ami ezután következett, azt az embertelenség lexikonjába
kellene beírni.
49
Kispestről Studebaker nyitott teherautón vittek és egy Damjanich utcai
ház sötét pincéjébe zártak, ami már zsúfoltságig meg volt telve
olyannyira, hogy mozogni sem lehetett és olyan fülledt volt a levegő,
hogy állandóan a fuldoklás érzését keltette. (45 év után még mindig
borzalommal gondolok ezekre a kínzókamrákra és éjjel sokszor
felébredek rémálmaimból). Ahogy a szemem kezdte megszokni a
sötétséget, próbáltam valahová leülni. Ez lehetetlen volt, mert a
zsúfoltság olyan nagy volt, hogy csak az oldalunkon tudtunk feküdni. Ha
már nem bírtunk feküdni az egyik oldalunkon, az egész sornak
egyszerre kellett megfordulnia. Ezt a szenvedést növelte, hogy alig
kaptunk vizet. Az evés naponta káposztalevesből és 40 deka fekete
kenyérből állt. Így aztán mindenki teljesen kimerült, mert aludni sem
tudtunk. A szükségletünk elvégzésére egy fedél nélküli kübli állt
rendelkezésünkre, amit naponta csak egyszer ürítettek. (Bien 29-30.
old.)
Nem kellett sok időt eltölteni a kínzókamrában, hogy az áldozat fel
legyen készítve a kihallgatásra. Teljesen kiéhezve, szomjazva, kimerülve
az áldozat mindenre hajlandó volt, csak valahogy megszabaduljon a
kínzástól. Mikor rám került a sor, a fiatal NKVD tiszt egy kancsó
jéghideg vízzel fogadott, mondván, megihatom, ha bevallom, hogy kém
vagyok. Agyam teljesen felmondta a szolgálatot és mindenre igennel
feleltem. El kell mondanom, megengedte, hogy mint az őrült
lekortyoljam a vizet. A kihallgatások általában egy-egy órát tartottak, és
egész éjszaka folytatódtak. Később a többi magyar fiúval beszélve
megtudtam, hogy végeredményben mindenki ugyanazon ment
keresztül, mint én. (Bien 31. old.)
Soha nem gondoltam, hogy ilyen szomorúságos helyzetben lesz az első
alkalmam átlépni a magyar határt. Egyszerre egy szép, kétemeletes villa
mellé értünk Badenben, amely Bécstől 25 km-re délre van. A ház
valamilyen előkelőségé lehetett, mert volt egy nagy borpincéje és sok
szobája. Hamarosan kiderült, hogy itt van a szovjet hadsereg duna-
medencei főparancsnoksága és egyúttal ez a szovjet ítélőbíróság
futószalagja is. Itt ezrek lettek elítélve, joggal vagy jogtalanul, a
legembertelenebb körülmények között. Legfeljebb 10-20 perces
„tárgyalás” után ezrek sorsa lett megpecsételve. Nem volt itt
fellebbezés, ügyvéd. Kinek volt ereje egyáltalán felmérni a történteket?
Ez nem volt más, mint egy győztes, kegyetlen hatalom bosszúja. Ki
tudhatta akkor, hogy tulajdonképpen Sztálin és cinkosai saját népével
ugyanezt tette az 1930-as évektől kezdve? Tudott-e a nyugati világ
erről? Voltak-e nagyméretű tüntetésen a kegyetlenségek ellen? (Bien
35. old.)
Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!)
50
Szibériai fegyház és száműzetés
(Bien György 37-38. old.)
A következő napon kihívattak engemet, és a folyosón
összetalálkoztam már majdnem tébolyodott apámmal. Nadrágját sem
tudta magán tartani, mert minden madzagot elkoboztak, és úgy látszik
nem volt képes megoldani, hogy valahogy a nadrágját magán tartsa.
Bevezettek egy szobába. Az ablak nyitva volt és a napfény megvilágított
egy íróasztalt, amely mellett három katonaruhás férfi ült. Középen a
bíró-ezredes, a két szélen meg fiatal NKVD tisztek, a „trojka”. Alig volt
erőnk a lábunkon állni, mégsem adtak széket, hogy leülhessünk. A bíró
oroszul megkérdezte egy rossz tolmácson keresztül, hogy megértettünk-
e mindent, ami a jegyzőkönyvben van. Tudván, hogy nincsen értelme
ellenkezni, hiszem nem is volt már lelkierőnk, azt mondtuk, hogy igen.
Az egész cirkusz az adatfelvétellel együtt talán 10 percig tartott. Azt
mondták, hogy most el kell hagynunk a szobát, mert tanácskozni fognak
az ítélet kihirdetése előtt. Kikísértek egy üres szobába, ahol
elfogatásunk óta először voltam négyszemközt apámmal. Testileg és
lelkileg úgy össze volt törve, hogy nem is tudtam vele értelmesen
beszélni. Csak fürkésztük egymás gondolatait ebben a hihetetlen
tragikus helyzetben. Kinézésünk miatt szörnyű benyomást keltettünk
egymásra. Csak a könnyek tudták tükrözni azt a szörnyű testi és lelki
megrázkódtatást, amelyen keresztülmentünk az utóbbi három
hónapban. Tudtuk, hogy innen élve aligha kerülünk ki. Vagy
agyonlőnek, vagy elítélnek valamilyen szibériai bányába, ahonnan nincs
visszatérés. Öt perc múlva a fegyveres őr mondta, hogy kész az ítélet és
visszakísért az ítélő-szobába. Ahogy beléptünk a „trojka” felállt és
kezdte oroszul kihirdetni az ítéletet. Mi csak bámultunk és hallgattuk a
szóáradatot. A tolmács aztán lefordította, és megtudtuk, hogy az Ukrán
Hadsereg 58-as paragrafusával kémkedés miatt apámat 15 év kemény
munkára, engemet pedig 8 év munkatáborba ítéltek. Ezek a számok
nem jelentettek számunkra semmit. Ki élhet ilyen körülmények között
15 évig, vagy akár csak egy évig is? Mi csak álltunk és mosolyogtunk,
hogy „szpaszibo” (köszönöm). Talán kicsit megkönnyebbülve
kitakarodtunk a szobából. Ez után egy majdnem üres pincébe zártak, de
elkülönítve apámtól. Friss levegő volt itt és elég hely. Persze priccsről,
vagy takaróról szó sem lehetett, mindenki a kemény földön feküdt.
(Bien 37-38. old.)
Ártatlanul 15 év
Dél tájban jön a kulcsár, az őrünk nyitja az ajtónkat és egyszerre
többünket név szerint szólít kimenni. Eddig csak egyenként és csak
éjszakánként, ezért szokatlan volt a jelenség. Felvezettek a kihallgatást
51
tartó szoba mellé, egy nagyobb helyiségbe, ahol nem volt más, csak egy
széles nagy asztal. Mögötte három borotvált fejű, magasabb fokozatú
katonatiszt. Mellettük állt a civil tolmács, aki eddig is ezt a szerepet
végezte. Más helyiségből is hívtak be fiúkat. Így felállva egy sorban,
elég nagy csoport voltunk. Amikor beléptünk, úgy tűnt, valami
ünnepélyes alkalom kezdődik. Amikor elrendeződtünk, rendesen
felálltunk, akkor a három tiszt felállt és a tolmács elkezdett beszélni.
Tudtunkra adta, hogy a szovjet állam hadbíró-tanácsa előtt állunk
Elmondta azt is, hogy a kiképzésünket háborús bűnnek nyilvánítják és
ezért a 19-58-8-9-es paragrafusok alapján a következő ítéleteket
hozták. (A torkomon éreztem szívem dobbanását, mi lesz ebből, milyen
ítélet vajon?)
Az egyik tiszt olvassa sorban a neveket és hozzá az éveket. Mikor rám
került a sor, nem hiszek a fülemnek.
Nevem és tizenöt év javító-nevelő munkatábor. Nekem még némi
magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a plusz öt évet azért kellett
hozzáadni, mert bebizonyosodott, hogy hazatérésem után aktívan
hozzákezdtem a szervezkedéshez. Ez, a valójában megtörtént
„szervezkedés” abból állt, hogy egy magyarbánhegyesi Koczur István
szüleinek nyílt postai lapot küldtem azzal az értesítéssel, hogy fiuk él,
egészséges és útban van hazafelé. Semmi több, csak a cím és név! Kint
Ausztriában mondta Koczur, hogy arra megkérne, írjak idős szüleinek,
nyugtassam meg őket, ne aggódjanak miatta, jön hazafelé. Régen nem
tudtak már egymásról szüleivel. Tehát, ha hamarabb hazaérek, legyek
olyan szíves, tegyem meg neki. Május 13-án már otthon voltam, így
gondoltam, hátha még nem érkezett haza, hát írok. Vesztemre vagy
szerencsémre, ezt utólag már nehéz eldönteni. Lényeg az, hogy a
tizenöt évemmel kiérdemeltem az északi sarkkörön belőli lágeri életet.
Ide, túlnyomórészt tízen felüli elítéltek és a paragrafusok milyenségének
változata szerint kerültek az emberek. Velünk együtt ítélték el Bodré
Pistit is. Tíz évével nem került északra, mert kis évesnek számított. Őt
bent az országban, valamelyik lágerben helyezték el. Sajnos nem
voltam közelről vele együtt tovább sem, így csak annyit láttam, amikor
az ítéletet felolvasták, neve után nagyon sírt. Ebben nem volt egyedül,
hiszen sok mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy el is ítélnek
bennünket és ilyen óriási évekre, akár, mint valami megrögzött,
többszöri visszaeső apagyilkost. Még azzal vigasztalt a tiszt a tolmácson
keresztül, hogy a 19-es szám az 58 előtt azt jelenti, ténylegesen nem
vettünk részt semmi akcióban, bevetésben, csupán elméleti
részkiképzésben részesültünk! Vajon mi lett volna ha… Biztos halál?
(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka 66-67. old.)
52
Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek
Keményfi Béla
Egy iskola folyosóján feküdtem. Körülbelül egyórai várakozás
után hordágyastul bevittek az első osztályba. A katedránál három
szovjet katona ült. Középen az aranyozott vállpántú, egyik oldalon a
piros T, a másik oldalon a sima vállpántos katona. Tolmács nem volt. A
három katona egymás között beszélgetett. Negyedóra elteltével
felálltak, az aranyparolinos tíz ujját felemelve közölte: Na rabotu
(munkára)!. Ezt a két szót azonnal megjegyeztem, nem értettem, de
sejtettem: tíz évet kaptam. Ezután gépkocsival elszállítottak. Nyitott
platón utaztam, jól körülnézhettem. Alacsony házikókból álló, szinte
falusias utcában, egy sárgára meszelt, téglakerítéses épület előtt álltunk
meg. Külváros lehetett. A kerítés tetején többsoros szögesdrót volt
kifeszítve. A kerítés sarkainál két-három méter magas őrbódék. A bódék
mellett befelé fordított reflektorokat helyeztek el. Az őrbódékban
gépfegyveres őrök álltak. Az utca túloldalán bő szoknyás asszonyok
üldögéltek. Az utcát kétoldalt gömbakácok szegélyezték. (Keményfi Béla
50. old.)
Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el
(Olofsson Placid atya élete, Ézsiás Erzsébet 58. old.)
Volt tehát egy hivatalos verzió, amelytől nem lehetett eltérni még
a hetvenes években sem!
Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv
58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el.
Az 58-as a politikai paragrafus.
A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam.
Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett
fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral
vártam a szovjet tankokat.
8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,
mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a
hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több
nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az
embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a
másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag
felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a
fegyveres harcról, azt válaszoltam:
Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.
Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít.
Ezt a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való
uszításnak....
A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa
olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az
összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást!
53
Felmerül a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm a szovjet
büntetőtörvényhez? A magyar törvény ugyanis nem bünteti az
antibolsevista propagandát, csak az orosz. Az Ideiglenes kormány
elnöke, Dálnoki Miklós Béla azonban még 1945-ben Debrecenben aláírta,
hogy kiadja azokat a magyar állampolgárokat, akiket szovjet bíróság
elé állítanak. Ez a győztesek törvénye. Vae victis!
Nem haragszom se rá, se a hadbíróságra. Az elnök, Roszinszkij
ezredes értelmes ember volt. Az utolsó szó jogán belekapaszkodtam
abba, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz. Tábori lelkész
voltam a Horthy hadseregben, de fegyveres szolgálatot nem
teljesítettem. Erre azt mondta: Értse meg, nekünk nem azokkal van
bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal,
akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták.
Ezt az érvelést el kellett fogadnom.
Az ítélet
Szeptember 8-án és 9-én volt a tárgyalás. Tizenkét emberrel együtt
ítéltek el. A jogászhallgató és a műegyetemista ellen az volt a vád,
hogy megöltek egy szovjet katonát a Kamaraerdőben. Őket kettőjüket
halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották Sopronkőhidán. A
többieket velem együtt a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre
ítéltek: heten kaptunk tíz évet, a többiek nyolcat.
Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet,
egyszerűen nem tudtuk elhinni. Bíztunk a kegyelemben, amit csak a
halálraítéltek kérhettek, de ők sem kaptak meg. A fiatalok szülei
minden követ megmozgattak, de nem sikerült.
Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés -
így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág?
Mozaikszó, a Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije rövidítése.
Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban
senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai
Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél
millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerben. A Szovjetunióban a
nagy számok törvénye uralkodik...(Olofson Placid atya élete 58. old.)
Golyó általi halálra ítélve
(Völgyi József 46. old.)
A háború elveszett! A háború befejezte előtt, még valamivel 1945
elején, úgy március-április táján a szovjet katonai elhárítók az NKVD
feltevésem szerint „valaki, valakik” sugalmazására, mint volt pápai
ejtőernyőst lefogtak. Majd közvetlen a front után magukkal cipelve
Veszprémben, Sárváron, Sopronban és Ausztriában több helyen
tartottak fogva (Fortenau, Mödling, Baden bei Wien). Itt zajlottak le a
kihallgatásaim, az NKVD főhadiszállásán. A kihallgatásaim csak éppen.
54
hogy befejeződtek – körülbelül júniusban egy nagyszállítmánnyal, ha jól
emlékszem, még a szombathelyi vonalon, vasúton Celldömölk, majd
Székesfehérvár, Budapest, Kiskunhalas, Temesvár s úgy az Al-Duna
deltán át Plojesti, majd a Fekete-tenger melletti Constanca tengerész
börtönébe ért véget az a „stáció”. Mint veszedelmes háborús bűnöst az
itt székelő katonai Tribunál golyó általi halálra ítéltek, mint kémet, mint
terroristát, diverzánst, szabotőrt. Nem győztem „örülni” e hangzatos
„címeimnek”! Hát igaz, hogy mint volt ejtőernyősre minden rám fért,
amit csak rám „pakoltak”! Az 58-as § 7-9-11. vádpontjait vették alapul
rá. Még most utólag is úgy tudom, hogy minden egyes pont is halálos
ítélettel járt, ért fel! Kegyelmi kérvényem benyújtása után, majd 51-53
napot vegetáltam a teljes létbizonytalanságban, amíg a Szovjetunió
„emberjogi” és „humanizmusa” nevében az élet-halál urai kegyelmet
gyakoroltak és 20 év megsemmisítő Gulág-rabságra változtatni
méltóztatták. Tehát megmaradtam. De minek? A lassú halálra. (Völgyi
43. old.)
(A háborúban belőlük nevelődtek kis az úgynevezett Sztálin-gyerekek!)
Nyugodtan lehetett őket ember formájú vadállatnak nevezni. Beszélni is
csak nehezen tudtak, káromkodás és szitkozódás nélkül. Állandóan
veszekedtek egymással is és őrjöngő gyűlölettel ordibáltak velünk, a
politikai foglyokkal. Az őrség ezt jól tudta, még talán hergelték is őket
ránk? Az őrség érzelmileg, tehát velük volt. Hiszen hát együtt voltunk,
mást nem tudtunk tenni, mint pária módra tűrni! És ezek a torzszülöttek
éltek is a helyzettel, még jobban tönkretették az amúgy is siralmas,
nyavalyás életünket…
Ahogy már említette, az őrség is ezeknek a (blotnojoknak, zsulekoknak)
adta az élelmet, a vizet szétosztásra és általában csak ezekkel a
disznókkal tárgyaltak. (Völgyi József, 46.old.)
Nem kértem kegyelmet…
(Adorján S: Halál árnyékában 25-27. old.)
Váratlanul újabb témacsere következett. Szüleimről,
testvéreimről kérdezgettek. Gyanút fogtam… az egész agyam
megfeszült…
Azután hirtelen németül szólt hozzám az egyik tiszt… Már-már a
nyelvemen volt a válasz, mikor végre kapcsoltam… nem szabad… hiszen
nem értek németül. Igyekeztem a lehető legbambábban bámulni…
sikerült. A főhadnagy intett az őrnek, kivezettek. Az előszobában kis
vaskályha duruzsolt barátságosan. Mellé ültem. Az izgalom
összeszorította torkomat. Végtelen erőtlenség, kiszolgáltatottság érzése
vett rajtam erőt. Tudtam, minden porcikámmal éreztem, hogy odabenn
most az én életemről döntenek… Mit hoz a jövő? Villant fel az agyamban
a gondolat… Tíz év… Igen, ennyit emlegetett a tatár a cellában… Tíz év…
majd egynegyed emberi élet… Nem, talán csak ijesztgettek…
55
Merengéseimből a váratlanul kitáruló tárgyalóterem ajtaja ébresztett a
szomorú valóra.
„Befele” – mordult fel mögöttem az őr és egy hideg vasdarab
figyelmeztetően meglökött. Beléptem. A teremben semmi sem változott,
csupán az egész bíróság állt és nekem is intettek, hogy maradjak állva.
A cingár kis hadnagy valami okiratot kezdett olvasni, hangja tompán
kongott a nagy csendben, - mintha csak egy koporsó fedelét szegelte
volna le… Rajtam teljes nemtörődömség vett erőt… Mintegy kábult
félálomban csapódtak az agyamhoz a hangfoszlányok… A Szovjet
Szocialista Népköztársaság nevében… 58… 6… 9… 15 pontokon
keresztül… Kémkedés… szabotázs gyanúja… be nem bizonyított, de
feltételezhető… tíz év… deszety let… A többit már nem hallottam… nem
is érdekelt… Tíz év… deszety let, csak ez zúgott, harsogott a fülemben.
(Adorján 21. old.)
Kér kegyelmet? – hallottam a főhadnagy hangját.
Nem – köszönöm – hallottam szinte messziről a saját hangomat. Nem,
nem akartam a kegyelemkérés kockázatát vállalni. Nem egyszer
hallottam már, hogy sok esetben a kegyelemkérőnek csak megtoldották
a büntetését. - Írd itt alá – tolt valaki elém egy tiszta fehér lapot,
aminek az aljára én, minden gondolkodás nélkül aláfirkantottam a
nevem. Nem emlékezem, hogy hogyan jöttünk ki a tárgyalóteremből,
csak az villan néha még ma is eszembe ezekből a percekből, hogy
egyszer csak ismét lefelé baktatunk a pincébe az őrrel. Minden lépésnél,
a csizmám azt csikordulta a lépcsőn, - a kulcs azt nyikorogta a zárban,
hogy… tíz év… deszety let… tíz év…(Adorján 22. oldal)
Másfelé nézve, alig mozduló szájjal folytak ezek a beszélgetések, de
mégis milyen sokat jelentettek mindnyájunk számára…
„Palavichiny György gróf – mutatkozott be egy magas, torzonborz, de
nagyon értelmes arcú férfi.
Pállfy Géza, gróf – suttogta egy enyhén őszülő sovány alak. Édes
Istenem, hát ezek is idejutottak?
Az ott Sally, a győri kanonok – biccentette meg fejét egy megtört
aggastyán irányába a szomszédom. Íme, a megszállók nem tesznek
kivételt senkivel sem – gróf, főpap, kupec, napszámos, diák… a sorsuk
egy, építeni a megszállók birodalmát. (Adorján 25-26. old.)
Az elítéltek szobája, köztörvényes rablók
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 60.old.)
Az ítélet kihirdetése után már senki sem tért vissza a régi
cellájába egy úgynevezett elítéltek szobájába került. Ez a helyiség
ugyanabban az épülettömbben lent az alagsorban volt a nyugati részén
azzal a különbséggel, hogy ez legalább ötször nagyobb volt, mint az
előző cellánk. Amikor egyenként beengedtek bennünket, legelőször a
párás meleg levegő csapott az arcunkba és a nehéz nyomott pinceszag.
A helyiségben legalább 100 ember tartózkodott, akik zömében
56
félmeztelenül mászkáltak a párás levegőtlen cellában. Itt már az orosz
elítéltek vették át teljesen a szobaparancsnokságot, mert amikor
megérkezett egy újabb elítélt csoport az ő irányításuk közepette
helyezkedhettek el. Minden “új” tagot megmotoztak, végigkutattak, ami
értékeset találtak nála azt elvették, ha szólni mert, nekiestek
megverték, összerugdosták. Némelyik zsebéből hatalmas tőrkés is
előkerült, és azzal fenyegetőzött, amíg a célját el nem érte. Nekem az
ujjamon volt egy ezüst keresztes gyűrű melyet még 1943 karácsonyára
kaptam a keresztanyámtól és Fehérváron csak azért nem vették el
amikor letartóztattak, mert nem tudtam lehúzni, olyan szorosan állt az
ujjamon. Az egyik kutató orosz rögtön kiszúrta és jelezte, hogy vegyem
le. Én magyarázni kezdtem, hogy nem jön le, mert már próbáltam, de
az orosz egy nagy kést vett elő, hogyha nem veszem le, akkor levágja
az ujjamat. Esdeklőn néztem körül és kértem a többi magyart,
segítsenek, mert ez a gazember mindenre képes. Akadt valaki, aki egy
picike szappant kerített elő és azt magyarázta, azzal dörzsöljem meg az
ujjam és köpködjem meg. Közel egy fél órát kínlódtam, mire le tudtam
hőzni az ujjamról, de vele együtt jódarab bőr is lejött. A piszkos muszka
diadalittasan ordított egyet, majd a gyűrűt zsebre vágva eltűnt a többi
orosz között. Nehéz napok jöttek a számunkra az elítéltek szobájában,
mert csaknem a táraságnak a fele orosz volt és ők azt csináltak velünk,
amit csak akartak. Szólni nem mertünk, mert ha valaki panaszkodott a
“ragyás” őrmesternek kézzel-lábbal mutogatva, hogy valamilyét elvették
a “ragyás” nemhogy segített volna, hanem még a panaszkodót jól fejbe
vágta a kulcscsomóval. Amikor pedig bezárult a cellaajtó az oroszok
rátámadtak a panaszkodóra és agyba-főbe verték. Mi hiába próbáltunk
volna segíteni a többhónapos fogság után annyi erőnk sem volt, hogy a
kezünket felemeljük nem, hogy üssünk is vele.
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 60. old.)
57
Megható búcsúzás
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 29. old.)
Mint kék égből a villámcsapás jött azonban váratlanul a hír:
„Megkezdődnek a szállítások”... Akaratlanul is egymásra néztünk, hiszen
ki tudja, nem utoljára látjuk-e egymást? Mindnyájunkon a
bizonytalanság érzése vett erőt, hiszen ki tudja, mit hoz a következő
perc? Ki tudja pár percen belül nem hívnak-e téged vagy engem, s te
mész északra, én meg délre s azután...? „Ki tudja merre... merre visz a
végzet”... Baráti kezek akaratlanul is találkoztak egy utolsó, férfias
kézfogásban... A magyar fiúk közül többen körülfogták Sally bácsit, az
öreg meghurcolt, de meg nem tört győri kanonokot. Gyóntak, áldoztak,
hiszen talán utoljára volt módjuk erre... Még a vad zsulikok sem
zavarták őket, halálos csend uralkodott az egész cellában, szinte a légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani... Éreztük, hogy ő - ég és föld,
élet és halál ura - is itt van velünk. Itt áll közöttünk és vigyáz arra, hogy
senki meg ne zavarja azokat, akik hozzá fordultak erőért... Mindenki
hallgatott, magába vonult, hiszen mindenkinek volt mire emlékezni.
Láthatóan mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy most itt jár közöttünk az
örök bíró - a rabtartóink által annyit ócsárolt, de mégis hatalmas, örök
Isten... Mindenki szinte kővé meredve ült, s várt. Az öreg főpap pedig
ősz hajával mintegy megdicsőülve, fényben úszó arccal s könnyes
szemekkel áldotta meg az előtte térdeplőket... Dominus vobiscum... pax
vobiscum... Isten legyen veletek... béke legyen veletek..
A nemzeti imánk
Végre azután, egy napos délután a falon kopogtatott morze útján
hozzánk is megérkezett a fontos hír: ...Holnapután szállítás... Hogy hova
- senki sem tudta, egy azonban biztos volt, hogy valahova keletre...
valahova a ködös, távoli orosz mezőkre...Végre elérkezett az utolsó nap
is. Már ebéd után járt az idő, mindenki idegesen várt... Senki sem
beszélgetett, még a(köztörvényes) oroszok sem. Váratlanul, valahonnan
a kerítés irányából énekszó hallatszott. Sokan, nők-férfiak, gyerekek
énekeltek egy csodálatos, örökszép melódiát, a magyarok Himnuszát...
Mi, magyarok felálltunk és szemeinkből megindultak a könnyek. Látva
ezt az oroszok is felálltak. Talán ők is megérezték, mit jelentett nekünk
most, ezekben az órákban ez az örökszép dal... Igen, a megtépett,
sárba gázolt magyar nemzet eljött, hogy elbúcsúztassa fiait, akik, mint a
régi gladiátorok elindultak... meghalni. Meghalni a legszebbért, amiért
csak halni lehet: a hazáért.
Dulce et decorum pro patria mori...
Édes és dicső dolog a hazáért meghalni
(Adorján Sándor Halál árnyékában 29. o.)
58
IV. FEJEZET ÚTON A SZOVJET KÉNYSZER-MUNKATÁBOROKBA
Nincs kegyelem!
(Homolyáné Pásztor Piroska VALLOMÁSA II. Németek))
(Szebeni Ilona 29. old.)
Pár óra múlva a tiszalúci iskolához érkeztünk, összefagyva,
meggémberedve. Ott voltunk néhány napig. Üzenetet küldtünk haza,
hogy itt nincs semmiféle cukorrépaásás, talán a cukorgyárba megyünk,
de én már nem hiszek senkinek, apukám, segíts, ha tudsz. Ez az
üzenet a falusiakon keresztül meg 1-2 rendesebb orosz segítségével
kijutott. Valahogy az édesapám megkapta, és mindent megtett, hogy
segítsen, mindent megpróbált. Eljött oda a parancsnokhoz. Azt
mondták, csak testvérrel lehet kicserélni, kimenteni. Nekem testvérem
nem volt, így tehát próbált apám keresni mást, aki hajlandó lett volna
akkor még ebben a munkában felváltani. Nem sikerült, mert elvittek
bennünket Szerencsre. Iszonyatos út volt. Egyébként is ki voltunk
merülve, a félelemtől aludni nem tudtunk, csak vergődtünk a földre
szórt szalmán. Ilyen állapotban a húsz kilométeres utat igen nehéz
volt megtenni, 60-80 cm-es hóban. Jött mellettünk egy szekér a
holminkkal, egy pedig azért, hogy ha valaki kimerül, feldobják. Menni
kellett. Hajtottak bennünket az őrök, puskatussal lökdöstek, davaj,
davaj, bisztra, bisztra, ordítozták állandóan. Nem bírtunk menni, hideg
volt, fel voltunk öltözve, nagy volt a hó. Én is összeestem,
megrugdostak, majd látva, hogy nem bírok menni, felhajítottak a kocsira.
Szerencsnek a Legyesbénye felől való részén álltunk meg. A kaszárnyába
betereltek. Elhelyezkedtünk ott is a földön. Később merészkedtünk, és
láttuk, hogy nemcsak mi vagyunk ám itt, az ónodiakon,
tiszalúciakon kívül más községekből valók is. Érdeklődtünk. Honnan
jönnek? Egyik azt mondta Rakamazról, másik Bujról, Vencsellőről,
Zalkodról, Szántóról, Kenézlőról, Timárról. Nem is tudom, mit hagytam
még ki. Szóval egy csomó községből. Kérdezgettük, hogy miért jöttek?
Ők nem tudják, valamit dolgozni kell. De bizony nem dolgoztunk.
Másnap megint érdeklődtünk, sehol semmi. Ennivalónk volt, a szülök
ismerősöket keresve s azok a magyar policokon keresztül egy-egy
üveg teát be tudtak csempészni. Édesapám is eljött Szerencsre egy
újabb üzenettel, egy újabb tervvel, azonban nem lehetett velünk
beszélni. Egy cukorgyári munkást keresett meg, és kérte, bármennyi
pénzt adna, valamennyi cukrot próbáljon szerezni nekem. Sajnos, csak
másfél kiló savanyú cukrot tudott adni, azzal édesítettük a teát meg
tartalékoltuk is. Édesapám próbált alkudni az orosz vezetőséggel,
azonban nem hallgattak rá, csak hajtogatták: - Nincs mese, ha tud adni
testvért, kiválthat. Édesapám mondta, hogy tudna keríteni egy
asszonykát, aki hajlandó volna eljönni helyettem. Nagy könyörgésre
59
hozzájárultak. Édesapám beküldött egy cédulát, amin mindent pontosan
leírt, fölvázolta, mit kell tennem, hogy fog történni a csere. Leírta
tervét, és mindent, az addigi eseményeket. Két tehénért és húszezer
pengőért meg nem tudom még miért, úgy nézett ki, hogy valaki
eljön helyettem. Azonban mire ő hazaért és visszajött, akkorra már
bennünket bevagoníroztak. Kérdeztük, hová visznek? - Hát egy
távolabbi helyre, dolgozni. Én csak próbáltam az orosz és a magyar
vezetőkkel beszélni, hogy engem ki fognak menteni, nem kell
elmenni, ne vagonírozzanak be. A válasz: Szó, szó, szó sincs róla!
Tessék, tessék menni! Azt mondta az egyik őr: - Miért nem szökött
meg? Mondtam, próbáltam megszökni Tiszalúcon kétszer is a
holtágnál, de egyszer észrevett a tiszt, és összerugdosott,
másodszor pedig az őrszem vett észre, kétszer utánam lőtt, leugrottam
gyorsan. A bokorból visszahoztak, nem tudtam megmenekülni.
Egynéhánynak sikerült a szökés, visszakerültek Ónodba, hogy
hogyan, azt nem tudom, nem is keresem. Viszont Szerencsről már
teljesen lehetetlen volt a szökés, ott csak egy kiskapun lehetett a
laktanyába ki-bejárni.
Hát én nagyon vártam, hogy édesapám kicserél, és folyton
mondogattam a tisztnek, de nem, nem, hajthatatlan maradt. Mint a
barmokat tereltek bennünket az állomásra a vagonok felé. Kint
voltam a vagon mellett, nem akartam beszállni. Benéztem: egy sor
priccs alul, egy sor priccs felül, az ablakon rács és szögesdrót.
Minden vagonba hatvan embernek kell beférni - mondták.
Ebbe? Ebbe, hatvan nőnek? - Összecsaptuk a kezünket. - Igen,
igen, 15 megy fentre, 15 alulra, és ugyanúgy a másik oldalra is!
Középen volt egy rossz kályha, de tüzelő semmi. Később pár darabot
bedobtak. - Minek a lyuk a padlón? Nevettek. - Hát hol akarunk vécézni?
Csak néztünk egymásra. - És víz? És élelem? Ránk’ ordított egy magyar
polic: - Nem kellene még a csillagos ég?! Na, mars befelé! Én
odaléptem, és azt mondtam: - Uram, így nem beszélhet. Én szépen
kérdeztem, és amilyen tisztelettel önnek szóltam, annyit, úgy érzem,
ha fiatal vagyok is, megkaphatok viszonzásul. Erre megfogott és
meglökött. A többiek közé estem. Mindenki felhördült, de nem
tehettek semmit. De legalább az a polic továbbment. De jöttek
helyette az orosz katonák, és el kezdtek bennünket a puskával
ütögetni, hogy befelé, befelé! Némelyik kiabálta magyarul is. Sorba
másztunk fel, azt sem tudom már, kik, de magyarok, hiszen mindenki
magyar volt. Az ónodiakkal mind egymáshoz verődtünk,
kapaszkodtunk is egymásba nagyon. Cziner Gizike volt a legidősebb,
pár év korkülönbség volt közöttünk, de úgy néztük, mintha az
édesanyánk lett volna, olyan anyáskodó is volt, én nagyon
ragaszkodtam hozzá. Ónodiak akkor már csak négyen voltunk. Azt
hiszem, a többi lány és pár fiatalasszony Bőcsre való volt.
60
Elhelyezkedtünk a vagonban. - Mit teríthetünk a deszkára? -
érdeklődtünk. - Hát, ami van, de válogatósak vagyunk.
Én is kivettem a dunnát, párnát, a kabátomat pedig magam alá
terítettem, de hiába volt a meleg takaró, fáztam nagyon. A vonat addig
állt csak, míg berakták a népet. Indulás után behajítottak egy kanna
vizet - hatvan embernek. Húsz liternél nem volt több. Nagy füttyszó, nagy
ordítozás. Hurrá! Hurrá! Davaj! Davaj! Aztán mindenféle zagyvalék, amit
nem értettünk. Elindult a vonat, sírtunk, kiabáltunk, ordítoztunk. De az
erős zárnak a hangok meg minden emberi erő kevés volt. Nagyon lassan
mentünk először, szinte lépésről lépésre. Elhatároztuk, hogy nekiállunk,
és ahogy Szerencsből kiérünk, kiszakítjuk az ajtót, a zárat. De hát ez csak
balga álom volt, vaspántok voltak nagy lakattal, a vagon két oldalán
meg fegyveres őrök. Ha valami jelét vették volna a szökésnek, lelőttek
volna bennünket.
Az ablakokon meg ugyanúgy ott volt a szögesdrót, mint a
szerencsétlen zsidókat szállító vagonokban?
Pontosan. Félelmetes volt. Körülnéztem, és végiggondoltam, szegény
édesapám mennyit küszködött, mennyit szaladt, tervét elkészítette, és
olyan jó volt az a terv, mégis semmibe foszlott, mert nem ért ide. Akkor
még nagyon rossz volt a pálya, és minden vasútállomásnál megállítottak.
Taktaszada előtt valami nagyobb probléma volt, és a falutól kintebb
álltunk meg. Néztünk ki az ablakon felváltva. Egyszer csak valaki
elkiáltotta magát: - Nézzétek, lányok, amott jön egy kocsi, rajta egy
idősebb bácsi meg talán egy nő, nem látni a kendőtől. Másik hang:
még egy férfi, egy másik is! Egy sárga kocsi.
Én is odafurakodtam az ablakhoz, nem ismertem fel rögtön az
édesapámat, de valami belül azt súgta: ez az édesapád.
Elkezdtem ordítani, hogy engedjetek, lányok, engedjetek oda, hadd
menjek közelebb az ablakhoz. Engedjetek, mert ez az én édesapám!
Édesapám akkorra odaért, hallotta a hangomat, kereste a tekintetemet,
leugrott a kocsiról, nézte, melyik szögesdrót mögött pillantja meg az
arcomat. Ordítottam, üvöltöttem, majd velem a lányok is:
Pásztor bácsi, Pásztor bácsi! Itt van Pirike! Itt van ebben a vagonban,
tessék errébb jönni! És szegény szaladt, szaladt egyedül, a kocsin meg
ott maradna kocsis és valószínűleg az asszony, akit értem hozott cserébe.
Édesapám meglátott, megállt, és leborult sírva a földre, azt mondta: -
Nincs irgalom, nincs könyörület, nincs igazság. Kislányom, itt a váltás.
Kiabáltam, hogy apa, menj a vezetőhöz meg a vonat-vezetőhöz, hátha
kinyitják a vagont. Szaladgált a vonat mellett - ősz fejével –összevissza,
eredmény nélkül. Majd odakúszott a vagonhoz, fel akart lépni a lépcsőre
az ablak közelében. Észrevették az őrök. Lőttek. Aztán puskatussal a
karjára vágtak, lezuhant, legurult a töltés mellett, még akkor is
felnézett, ordította: - Kislányom, nem hagylak el! Kislányom, nem
61
hagylak! Megyek utánad!
A vonat még mindig állt. Megpróbált szegény kétszer-háromszor
felkúszni, de másik őr is jött, hogy a társának segítsen, megrugdosták,
összeverték agyba-főbe. Végig kellett néznem, hogyan rúgják le,
hogy gurul lefelé. A vonat megindult, már csak annyit láttam, hogy
a kocsis húzza a havon, de hogy él, vagy hal, arról semmit nem
tudhattam. Reménykedtem, talán csak elalélt, hogy valóban mi
történt, csak három év után tudtam meg.
(Homolyáné Pásztor Piroska, Szebeni Ilona 28. old.)
Fosztogatók
(50 évvel az elhurcolásuk után néhány túlélővel emlékeztünk a
hejőkeresztúri községháza udvarán (Zsiros Sándor: A front alatt 74.
old.)Ott hagytuk abba, hogy előző este ide érkeztetek, és itt „szálltatok”
meg, a községháza padlásán, amelynek a tetőzetét megrongálták a
napokkal ezelőtti harcokban.
Kércsi Imre:
Ez a ház akkor is ilyen lehetett. Ezen a padfeljárón zavartak fel a
padlásra. A tető rossz volt, össze volt lőve, hideg volt, fáztunk. Úgy
emlékszem, szitált is az eső. Arra emlékszem, hogy nagyon fáztam.
Takaró? Honnan? Én valamiféle papírokat találtam, akták vagy mi,
azokat próbáltam magamra tenni.
Reggel aztán indultatok tovább?
Előbb azonban újra megmotoztak - panaszolja Fehér András. - Ahogy
egyenként jöttünk le a padlásról, a lépcső mellett ott állt egy-egy orosz
katona, s akinek valami meleg prémes vagy bőrös dolog volt a ruháján,
azt levették...
Hihetetlen... hát ők... a felszabadítók...? - dadogtam.
Fosztogatók, szóról szóra, ollóval fosztották le a kabátokról a prémet,
vágták le a bőrt - keseredik el Kércsi Imre.
Hogy így volt, arra igazolás, amit egy más alkalommal Ligetvári
Herminka néni mondott el, idézvén édesapját: „Onnan, amikor jöttek le
a padlásról, mindenkit megzsebeltek. Édesapám mondja, hogy az
uramon kinyitották a télikabátot, volt alatta egy irhamellény, azt
levették, a kabátja alól, a gallért levágták, mert az is prém volt, a
csizmáját lehúzták, s egy rossz bakancsot dobtak oda, zsineggel kötötte
fel a talpát. Állítja édesapám, hogy mire Debrecenbe értek, vér csurgott
a férjem lábából. Azért halt meg…”
Enni nem kaptatok?
Semmit, utoljára valamit akkor, amikor Zsolcáról elindultunk, a görög
iskolában. Reggel a kerítésen keresztül a hejőkeresztúriak adtak, amit
tudtak. De hát ennyi embernek? Emlékszem, hogy itt, ahol állunk, erre
az udvarra hordott egy kert, s onnan a zsolcai Paptót Janinak a rokona,
apósa vagy a sógora hozott, s adott be lavórban vagy vederben
tejeskávét. Akinek jutott, az ivott. Mások mást is hoztak, csak azt
62
tudom, hogy ez a rendes ember még a bátyáméknak, Lacinak egy
jódarab szalonnát is adott be. Innen Igricibe hajtottak, mint a barmokat.
Havas hideg eső esett.
Fodor Lajos bácsi:
Igriciben az udvaron már nagyon sokan voltunk. Kivágták a rózsafákat
is, hogy jobban férjünk. Azután nemsokára sorakozó volt. Végignéz
rajtunk a tiszt és kiszólít engem. Na, gondolom magamban, lesz már
dolga a rózsafának. Most jókedvvel mondom, de akkor bizony féltem.
Bemegyünk a házba. A tiszt kérdezgeti, hogy katona vagyok, tiszt?
Tiltakoztam, hogy nem is voltam katona. Akkor bejön két nő, tisztfélék,
és mondják, menjek velük. Átmentünk a másik szobába. Int az egyik,
hogy üljek le a sezlonra. Aztán hozzám jött és mutatja, hogy vegyem le
a csizmámat. Ő meg a cipőjét húzta.
A nadrágom is? Kérdezem és mutatom.
A „bárisnya” („Barisnya”: nő, leány - oroszul) megint, hogy igen...
Te jó Isten, mi lesz itt...? Aztán elvették a csizmámat, a szép fekete
csizmámat. De nem kellett nekik, mert kicsi lett. Nem ment fel egyik
bárisnyának sem, olyan széles combjuk volt. Aztán bejött a férfi, s
mutatja, hogy hagyjam csak ott, odadobott egy lyukas bakancsot, még
be sem hagyták fűzni. Adtak egy utásznadrágot, amit meg nem tudtam
bekötni. Én meg dühömben káromkodtam az oroszra, persze magyarul.
Az anyád p...ja szecskavágó lett volna, hogy aprított volna fel, amikor
születtél!
Közben a többi meg elindult, szaladtam utánuk, lábamon a füzetlen
bakanccsal, kezemmel meg a nadrágot fogtam, hogy le ne essen. A
lábbeli meg lyukas volt, a sár az egyik helyen bement, a másikon jött ki.
Akkor már december volt, hideg, esős, sáros idő járta, és szaladtam a
csapat után. (Zsiros S: A front alatt 74. old.)
Deportáltak
(Rózsás János: Válogatott írások 33. old.)
Úgy került sor a végzetes utazásra, hogy Kiskörökhöz közeli Páhi
községben őrzött, szovjet vizsgálati fogságban tartottak közül a 3.
Ukrán Front Haditörvényszéke elé idéztek 1945. február 6-án két
levente társammal, Kádár Imrével és Juhász Károllyal együtt-engem 18
évesen, mint legfiatalabbat közülünk. Néhány perc alatt 10-10 évi
munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték mindhármunkat.
Az ítélet kihirdetése után a géppisztolyos őrök lekísértek minket az
elítéltek pincéjébe, ahol az elszállításra összegyűjtött rabok várták a
további sorsukat. A homályba borult pince ledöngölt földjét borító
szénán heverésztek szerteszét a különböző nemzetiségű elítéltek,
halk beszélgetés zsongása töltötte be a nyirkos falú helyiséget.
Hamarosan elkövetkezett a sorsdöntő nap, amikor a hajnali
kivégzésekkel megritkított létszámú, deportálásra várók életre ítélteket
útnak indították. Már előzőleg terjengett közöttünk a hír, hogy a
63
végcélunk majd az odesszai börtön lesz. A köztünk lévő oroszok ebben
valami módon jól értesültek voltak. Az ilyen mendemondáknak ritkán
volt hiteles alapja, de ebben az esetben beigazolódott a suttogva tovább
adott értesülés.
Az útra készülődő tizennégy magyar közül Krumpach Józsi bácsi, egy
módos ráckevei parasztgazda, próbálta bennünk tartani a lelket. Az első
világháborúban öt évet töltött orosz fogságban, és jól értette az oroszok
közt folyt beszélgetést, és így vigasztalt bennünket:
Ne búsuljatok, ha kikeveredünk a háborús zónából, a
hátországban majd tűrhető sorsunk lesz! Igaz, keményen kell
dolgozni, de a jóindulatú és békés orosz nép között a körülményeink
elfogadhatóak lesznek.
Hittük is, nem is, amit az öreg mondott. Mindenesetre elfeledkezett
arról, hogy a cári világ végnapjaiban az Oroszország belsejébe került
magyarok hadifoglyok és nem elítéltek voltak. A szerencsések
hazajutottak onnan, mielőtt még kiteljesedett volna a vörös terror
öldöklő diktatúrája, a rabszolgatartó szovjetrendszer. A jámbor, szinte
babonásan Istenhívő orosz lakosság a század elején még nem volt
koldusszegény, megfélemlített, megtizedelt és gyanakvóan egymásnak
uszított tömeg.
Jó volt hallani a megnyugtató szavakat, egy békésebb, emberhez méltó
életkörülményekben reménykedni. A velünk szemben megnyilvánuló
nyers és kegyetlen bánásmód, a félelmetes hírű és fagyos Szibéria
riasztó árnya ellenére, eszelősen hinni akartunk sorsunk elviselhetőbbé
fordulásában. Az a nyomasztó gondolat lázálomszerű volt, hogy szeretett
hazánktól hosszú időre elszakítanak bennünket, idegenek vesznek majd
körül, akiknek a nyelvét, szokásait nem ismerjük, de a valósággal
mégsem akartunk igazán szembenézni. Csalóka reményeink, ábrándos
élni akarásunk elfojtotta bennünk a kétségbeejtően kilátástalan
helyzetünk ridegen józan mérlegelését.
Amikor felvirradt az, 1945. február tizedike, döngve kicsapódott a
pinceajtó, és őreink hangos kiabálással szólították fel a pince lakóit a
készülődésre. A durva vezényszó már jól ismert volt: Davaj! Davaj! Mindenki
sietve feltápászkodott, sebtében magára kapkodva az addig a gyér
szénára terített felső ruhadarabjait, belelépett a fűzőtlen bakancsokba. A
menetkész várakozás percei lázas izgalomban teltek el: megkezdődött!
Lejött közénk néhány tiszt, névsorral a kezében. Kiolvastak egy szakaszra
valót, és közben szünetet tartottak. A nevünk hallatán hunyorogva
lépdeltünk fel egymás után a sötét pincéből a havas udvar vakító
világosságára. Négy nyitott, leponyvázatlan teherautó sorakozott az
épület előtt. Minden szakasznak a soron következő üres platóra
kellett késedelem nélkül felkapaszkodnia, az öregeket feltuszkolva,
majd szorosan egymáshoz húzódva leülni a deres deszkákra. Kékes
füstöt pufogtatva indultak el a rozoga katonai járművek a fázósan
64
görnyedező rabok tömegével, és egymás után kikanyarodtak a faluból a sík
mezőségre.
Néhány kilométer után elszörnyedve láttam, hogy jobbra tőlünk,
távolabbra magyar katonák ezrei ténferegnek, toporognak a havas
réten, géppisztolyos szovjet katonákkal körülállva. Hogy került oda ennyi
magyar hadifogoly, mi lesz a sorsuk itt a szabad ég alatt? - meredtem a
látványra, mintha jómagam nem a végzetem felé robogtam volna. Aztán
egy ritkás liget mellett hirtelen elkanyarodtunk. Eltűnt a szemem elől a
seregnyi magyar katona látványa, a vesztett háború nyomasztó érzését még
jobban beleégetve a szívembe. (Rózsás János, Válogatott írások 33.old.)
Megérkeztünk Kiskőrös vasútállomására. Csak egy messze tőlünk
ácsorgó vasutast láttam, különben teljesen néptelen volt a környék. Sorra
leeresztették a teherautók hátsó falát, és a körben álló, géppisztolyos
katonák által sürgetően elordított, rövid parancsszavainak engedelmeskedve
ugráltunk le a földre. - Davaj! Davaj! - visszhangozták az állomásépület
falai a torokhangú farkasüvöltést.
Nem messze tőlünk egy hosszú, az első vágány párra beállt tehervagon
szerelvény várta tágra nyitott ajtókkal a leendő utasait, a szótlanul
sorokba rendeződött rabok menetoszlopát. Megint névsor szerint
indultunk el a kijelölt vagon ajtajához feljáróként támasztott deszkapalló
felé. Út közben a lábam alá néztem: de jó lett volna egy rögöt felvenni,
hogy az idegenbe vezető utamon elkísérjen, de lehajolni veszélyes
rendbontás lett volna. Különben is - vastag, fekete kohósalak borította a
térséget, az ropogott a talpunk alatt, így még a kísértés is elmúlt, hogy
lehajoljak. Így is minden bizonytalan mozdulatunknál, tétova lépésünknél
kibiztosították a fegyvert, és kórusban rikoltoztak az őrök.
A mozdony után kapcsolt első tehervagonba kerültem. A belseje három
részre volt osztva. Az ajtó szélessége volt az a térség, ahol a vagon
fegyveres őre posztolt, egy kis vaskályha alig-alig pislákoló tüze mellett,
melynek gyér füstje a tetőre kivezetett csövön át távozott a szabadba.
Jobbról és balról egy priccssor osztotta ketté vízszintesen a rabok helyét,
felső és alsó fekhelyekre. Az alsó fekhely egyenesen a vagon deres alja volt,
deszkapriccs nélkül. A priccs előtt egy keskeny térséget hagytak
felegyenesedésre, azt keresztlécre szegezett függőleges deszkák
választották el, ritkásan felerősítve a vagon középső, ajtónyi részétől. A
vagon ajtajának oldalán kis rácsos ablak volt, a rabok térségében. Alatta
feszítővassal, még beszállításunk előtt, egy körülbelül tíz centiméter
átmérőjű lyukat vájtak, rostosra csapdosott szélekkel: az lesz a
priccsek előtti szűk térség sarkában az illemhely.
Beszálláskor a függőlegesen rögzített deszkák között egy deszkányi rést
hagytak, hogy beoldalazhassunk a vagon kijelölt felébe, majd az
utolsónak beszámolt rab után azt is felszegezték. A hét orosz
rabtársunk egyből felmászott a csupasz deszkapriccsre, míg a hat
magyar a vagon jéghideg padlójára görnyedt le alattuk, a gyéren felhintett
szalmára. Nagyon fáztunk, és vonakodtunk elterülni, hiszen a
65
vaslemezek deresek voltak, a deszkarepedések között pedig
fütyült alulról a szél. Az őr látta mozgolódásunkat, és ránk ordított
lövésre tartott géppisztollyal: lozsisz! Azonnal le kellett mindenkinek
feküdnie, és csak a szükségleteink elvégzésére volt szabad
feltápászkodni, ha az őr a kérő jelzésünkre engedélyt adott.
A hat magyar fekvési sorrendben, balról jobbra: Gulyás János, Baráth
József, Krumpach József, Kádár Imre, Juhász Károly, majd én
következtem annak a bizonyos lyuknak a szomszédságában. A nehezen
becélozható lyuk. Az első napokban kellemetlen volt, de aztán később már
senkinek nem volt rá szüksége, se enyhébb, sem komolyabb dolgainak
elvégzésére. (Rózsás János: Deportálnak Válogatott írások 33. öld.)
Tetvek és a kínzó szomjúság
(Kovács László: Visszaemlékezés. Kézirat)
A Gulág lágereiben eltöltött évekre visszaemlékezés
Másnap reggel mikor már a helység jól kivilágosodott, körül nézve
tapasztaltuk, hogy korábbi lakótársaink gyakorta vakaróznak. Tetűre
nem is gondoltunk, hiszen eddig a mi köreinkbe nem volt. A portán
állandó mozgás volt hallható, parancsszavak, káromkodás, néha
lövések. Déltájon megkaptuk a szokásos szétfőtt szemű búzalevest és a
darab korpakenyeret. Jól jött, mert már éhesek voltunk. Következő nap
reggelén viszketést éreztem a hónom alatt, ismét és ismét. Gyanússá
vált a dolog, ezért levettem zakóm, mellényem, ingem és próbáltam a
hónom alá nézni. Iszonyat fogott el, szép számmal mozogtak ott az
addig ismeretlen tetvek. Számomra ez annyira lesújtó érzés volt, hogy
ha akkor azt mondták volna ötéves fogság vár rám, nem sújtott volna le
annyira, mint ez a fölismerés. Már egy hete éltük tetves életünket, ami
nem is volt itt unalmas, mert reggelente menetrendszerűen
tetűvadászattal indultunk. Aztán belefáradva bambultunk egyet, ki
szundikált, ki ismét tetvészkedni kezdett. Érdekes módon egy-egy
megjegyzésen kívül senkinek sem volt ándungja beszélgetni.
Lakótársaink a németek ill. osztrákok már hallgatagabbak voltak nálunk
is. Erősen borostás, félszakállas sápadt arcok, réveteg tekintet –nem
lehetett tudni, hogy min mentek keresztül azelőtt és aztán, hogy a
szovjetek fogságába estek- látszott rajtuk, hogy nehéz időket éltek át.
(16 old.)
Csoportokban az udvarra tereltek és megkezdődött az előzőekben már
ismertetett forrógőzös fertőtlenítés. Látható volt, hogy most egy
nagyobb arányú megmozdulásra kerül sor, olyan nagy volt a sürgés-
forgás körülöttünk. Így is történt, a fertőtlenített csoportok már nem
mentek vissza a tetves kamrákba, hanem jól fölszerelt kísérő őrséggel
egy közelben lévő teherpályaudvarra vittek, ahol megkezdődött a jó
hosszú szerelvénybe való bevagonírozásunk. Hogy hány vagonba
kerültek foglyok, hányba más, nem lehetett tudni. Eleinte nem éreztünk
különösebb nyomorúságot a telepréselt vagonba, talán, mert éppen
66
hűvösebb idő volt, és lábaink még nem voltak elnyomorodva. Az
összegücsörödött ülésből fölállni, vagy állva maradni szigorúan meg volt
tiltva, amit vigyázott két géppisztolyos őr, akik a vagonba úgy voltak
elhelyezve, hogy a foglyok minden mozdulatát szemmel tarthatták. A
vagonajtó jó méternyire nyitva volt, a nyílás mindkét oldalán le volt
zárva pallóktól a mennyezetig, deszkából készített fallal, de az egyes
deszkák között akkora rések voltak hagyva, hogy az őrök itt jól
láthattak. A két őr a tőlünk lezárt nyílás között egymással szemben,
átellenes sarokba ült, térdükön keresztbe fektetett géppisztollyal, amin
rajta volt a kezük. (17. old.)
A vagonba kegyetlenül tele voltunk zsúfolva, úgyhogy éjjel-nappal
azonos, zsugorított ülésben aludtunk. Ez eleinte nem is nagyon sikerült,
később, napok múltán a kimerültségtől már valamelyest. Dolgunkat
végezni az egyik sarokban volt egy kb. 30 cm kvadrátos nyílás vágva,
ahova kézfeltartással lehetett jelentkezni. Akkor fölállhatott az is, aki a
lyukon vagy épp mellette ült. A dolgát végezni akaró az útban lévőkön
átlépkedve jutott a lyukhoz. Egyébként egy ember esetében elég ritkán
került erre sor, mert naponta egy-egy darab kenyeret kaptunk, ami elég
gyakran már penészes is volt. Ez különösebben nem zavart minket,
örültünk annak is, ha nem maradt el, mert volt olyan is, nem is egyszer
a közel két hetes utunk alatt, a legborzasztóbb szenvedés azonban a
kínzó szomjúság volt, mert napok múlva kegyetlen meleg időt kaptunk,
a verejték szakadt rólunk és bizony voltak napok, hogy vizet egyáltalán
nem kaptunk, pedig a kenyér mellé csak a víz lett volna az egyedüli
folyadék. Később már nem is izzadtunk, de nyelvünk föltapadt szájunk
padlására.
Ha a vonat ment, akkor még csak elviselhető volt a hőség. Sajnos
többször egész napot is álltunk, kitolatva rendező-pályaudvarra. Egy hét
elteltével kezdett ritkulni a zsúfoltságunk, mert alig telt el nap, hogy ne
halt volna meg valaki.
A temesvári rendező-pályaudvaron napokat álltunk. A szomjúság és a
kegyetlen hőség, szinte kibírhatatlan gyötrelmet jelentett. Amikor
mellettünk, vagy pár méterre tőlünk valaki mély sóhajtások közt vagy
nesztelenül kilehelte a lelkét, már nem is volt olyan megrendítő, mint az
azon való csodálkozás, hogy akik még ott vagyunk élünk.
Hogy a halottakkal mi történt, nem tudtuk meg, de eltávolításukra
rendszerint este, vagy éjjel kerítettek sort bármikor is történt, és
általában nyílt pályán állt meg a vonat. Az is valószínű, hogy egyszerre
történt ez az összes vagonban. (Kovács László 18. old.)
Holott épphogy éltünk, miközben rettenetes szomjúság gyötört. Ahogy
visszaemlékszem, nem tehettünk meg hosszú utat mikor szerelvényünk
megállt, és egy tábla Tureszeverit mutatott. Vödrök csörgéséről vélni
lehetett, hogy vizet adnak majd nekünk. Jött is a víz nemsokára, de
látni lehetett, hogy a vasúti töltés lábán álló kiáradt Duna vizet kapjuk.
De a kegyetlen szomjúság nem tudott megakadályozni abban, hogy ne
67
igyunk. Mint később kiderült egyes vagonok rendes ivóvizet kaptak, de
nekünk már csak ez jutott. Ismét hosszú napok teltek el, szerelvényünk
szinte éjjel-nappal alig kis megállással állandóan robogott. Így a
zsúfoltság és meleg is elviselhetőbb volt. (Kovács László19. old.)
Egyik napon őreink fölállást vezényeltek, ami együnknek másoknak csak
nagy nehezen sikerült, inkább csak segítséggel. Izületeink fájtak,
lábaink cidriztek, de most meg már leülni nem volt szabad. Mint egy óra
hosszat kellett állni, aztán vezényszóra mindenkinek leülni. Eleinte nem
tudtuk mire vélni ezt a dresszúrát, de mikor ez már többször is
megismétlődött, már éreztük, hogy ez a megérkezés előtti állás,
mozgásgyakorlást jelenti. Úgy is történt. Mint egy másfél napos
bemelegítés után este megérkeztünk egy láthatóan nagyobb
állomáshoz. Éjfél körül lehetett mikor megnyíltak a vagonajtók és
kiszállást vezényeltek. No, a kiszállás egy nyomorúságos látvány
lehetett. Az elsők, akik legjobban bírták magukat, kimásztak, és
próbálták a többit egyenként kivonszolni. Magam is nagy hegykén
megindultam volna a lépcsőn lefelé lépkedni, s mint egy lőtt lábú nyúl
buktam a lent lévők karjaiba. Őrség, katonaság csaknem annyi, mint
száz számra a foglyok. Akik kibuktak, összetörve magukat lovas
kocsikra rakták, minket pedig igyekeztek ötös sorokba terelni. Ez
nehezen ment, mert az egyik jobbra, a másik balra rogyott össze. A
végén az ötös sorok egymásba fonódva, egymást tartva elindítottak
minket. Két oldalról, mint egy ötméternyire egymástól, géppisztolyos
katonák kísértek, valami nagy széles kihalt utcán. Itt-ott egy tiszt is
feltűnt fojtott hangon, de erőteljesen diktálta volna az ütemet, hogy
„Bisztré, bisztré!” Meg voltam lepődve magamon, hogy milyen erőtlen
vagyok, hiszen én a végső időig végig a vagonban a zöméhez képest
elég erősnek éreztem magam minden nyomorúság ellenére. Végül is
edzett sportember voltam, honnan gondolhattam volna, hogy már a
vérhas munkál bennem. A kora hajnali órákban az örökkévalóságnak
tűnő nyomorúságos gyaloglás után, megérkeztünk újabb
szálláshelyünkre, mely a hajnali derengésben láthatóan, valahol a város
szélén lehetett. Mint később megtudtuk, egy valamikori
matrózbörtönben voltunk a Feketetenger partjához közel.
Tekintélyes épületrendszer, jó nagy portán, az épületek közelében
elszórtam fákkal. Engem vagy húsz társammal egy jó hosszú szobába
tereltek be, ahol a sima padlón fáradtan, mint a tej, elaludtunk. Déltájon
lehetett, mikor ébredezésünkre megkaptuk a szokásos (az utazás előtt)
búzalevest és a darab kenyeret. (Kovács László: Visszaemlékezés 16. old.)
Éhen-szomjan szállítanak heteken át
(Wágner Dezső Naplójából)
Ukrajna, 1945. február 14. szerda
Hajnali ½ 3 óra volt, amikor felébredtem… és utána már nem tudtam
elaludni. Állandóan otthonról képzelt víziókkal küzdöttem. Már nagyon
68
megviselt mindannyinkat a két heti utazás,… ami még békésebb
viszonyok között is hosszú lenne, nem ilyen mostoha állapotban,
aminőben mi élünk itt. Néha egész nap alig kaptunk egy korty vizet,…
meleg ételt a két hét alatt csak kétszer-háromszor ettünk. Mindazonáltal
rendes emberi módon nem is tisztálkodhatunk rendszeresen, sőt
végtagjaink is meg-meggémberednek a folytonos üldögéléstől…
Reggelire: az utolsó szelet szalonnámat ettem meg, savanykás
komiszkenyérrel, s rá egy korty vizet ittam. Egész éjjel futott vonatunk,
s alig állt meg vagy két helyen,… rövid időre. Reggel egy nagyobb
állomás… rendezőjében álltunk meg… Hírt kaptam, hogy a húgom…
tüszős mandulagyulladásban van. Szegény kislány… biztosan sokat
szenved!... És még megfelelő helyen nem is kezeltetheti magát. … Óh!...
Ezekért az ocsmányságokért még valakiknek felelnie kell!... Megálljatok
csavargó MOKÁNOK!
(Wágner Dezső Naplójából, kézirat)
Úton a szovjet Paradicsomba,
(Bien György: Elvesztett évek 40. old.)
Vagy 10 napi utazás után érkeztünk meg Csernovcibe és a szovjet-
román határra. Itt mindenkit kihajtottak a vagonokból és átszállítottak
széles nyomtávú vagonokba. Miután mindenkit névsor szerint
begyömöszöltek a szovjet vagonokba, az ajtókat ránk zárták. A hőség
kibírhatatlan lett és persze a víz iránt vágyunk csak fokozódott. (Ez a víz
utáni vágy egész életemen keresztül kísért. Ha csak egy kicsit is
szomjas vagyok, szinte rögtön pánikba esem, különösen nyáron, ha
meleg van.) megizzadt, meztelen csontváz testünk a padlózaton hevert.
Egy 20 cm-es lyuk volt a vagon közepére fúrva és mindenki itt végezte
el szükségleteit. Többen megint meghaltak, de az őrök általában
hamarosan megtudták, mert naponta kétszer tartottak számlálást, ami
abból állt, hogy a népet átterelték a vagon egyik felébe és egyenként
engedték át a másik oldalra. Ha valaki meghalt, rögtön nyilvánvaló volt.
A halál különböző változatban következett be. Az öregebbek általában
éjjel haltak meg, aránylag csendben. Végkimerülésben leromlott
szervezetükben a szívük megállt. Azt hiszem még egy másik ok is volt.
Az idősebbek hamarabb feladták az élet-halál harcot, mint a fiatalok,
akik még élni akartak, mert a élet előttük volt. Én is ezekhez tartoztam.
Két nap elteltével megérkeztünk egy nagy pályaudvarra. Rengeteg
szerelvény álldogált ott megrakva mindenféle felszereléssel. Nekem
feltűnt a mozdonyvezetők piszkos, olajos ruhája és a sok néni
munkálkodása a vágányokon. Hát ez a munkásparadicsom? Ez vár a
munkásokra szerte a világon? (Bien 40. old.)
69
Úton a börtönbe
(Völgyi József: Magyar holokauszt 52. old.)
Miután elvették maguknak tetszés szerint az ételadagjukat, a
maradékot dobták oda nekünk. Az ellátásunk a vagonban szállítás alatt
fekete kenyér 300 gramm, különböző elkészítésű és általában sóskát s
egy evőkanálnyi cukor és egy beadott edényből, ha adtak. Ivóvíz?
Mondhatom, hogy az ivóvíz probléma tudott lenni a rabot érintő
legnagyobb gond. Nem volt egyénileg edényünk, és a vizet a beadott
vödörből ittuk egymás után, mint a marhák. Egy pár korty után már a
másik ember húzta a vödröt, így aztán a víz nagy része kiömlött és nem
pótolták, ha előbb is kiürült az edény. Napközben borzasztó volt a
vagonban a meleg és hát nyár lévén nem beszélve, ha valami oknál
fogva álltunk félretolva a tűző napon. Egy reggelre megint meghalt
valaki, és a „zsulekok” a hullát kabáttal letakarták, nem adták le a
vagonból, hogy az ételadagját fel tudják ily módon többször is venni.
Láttunk kelet felé menni több katonavonatot is megrakva mindenféle
gépekkel, amelyek a „kártérítés” formájában lett elzabrálva ki tudja
honnan? Az őrök is állandóan szitkozódtak velünk, minden alkalmat
megragadtak, hogy csak belénk tudjanak rúgni, ütni és csak „rohadt
fasisztának”neveztek, hívtak. A gyűlölet igazi volt! (Völgyi József 49.
old.)
Na, és körülbelül két nap elteltével megérkeztünk egy nagy
pályaudvarra: Csernovicz-ben voltunk a szovjet-román határon. Itt
mindenkit kihajtottak a vagonokból és áttereltek a széles nyomtávú
vasúton várakozó kocsikba. Miután mindenkit név szerint
begyömöszöltek, a szovjet vagonokat, ajtókat is ránk zárták. A hőség
rövid időn belül kibírhatatlan lett és na persze a sózott hal (kamsza =
„úszni kívánt”) utáni víz iránti vágyunk csak egyre fokozódott. És ez a
víz utáni vágy talán egész életemben keresztül kísér. Megizzadt
meztelen, megviselt csontváz testünk a puszta padlózaton hevert. A
vagon padlózatán egy úgy 25-30 cm-es lyuk volt, nyitva és mindenki itt
végezte szükségleteit. Többen megint meghaltak és már nem lehetett
manipulálni, eldugni a tetemet. Ugyanis az őrök megsejtettek valamit és
naponta kétszer is tartottak létszámellenőrzést, ami abból állt, hogy a
népet átterelték a vagon egyik felébe, és egyenként vissza a másik
oldalra… Ha valaki meghalt, így nyilvánvalóvá vált azonnal. Az
elhalálozás különbözőképpen estek meg: az idősek általában éjjel haltak
meg, csendben aránylag. Végkimerültségben, elromlott szervezetükben
a szívük megállt. És én azt hiszem, hogy még egy másik ok is
közrejátszott. Az idősek hamarabb feladták az élet-halál harcot, mint mi,
fiatalok, akik még élni akartunk, mert az élet még előttünk volt… Én is
ezek közé tartoztam!
Rövidesen megérkeztünk megint egy nagy pályaudvarra. Rengeteg
szerelvény álldogált itt is megrakva mindennel. Nekem feltűnt egy
70
mozdonyvezetőnő, a piszkosan fénylő olajos ruhában és a sok többi
munkás nénik munkálkodva a vágányok között. Hát ez a munkás
paradicsom? Felvetődött bennem: hát ez vár a munkásosztályra
Európában, majd szerte az egész világon?
Elfordulni, de hiába. Teljesen kényszeredetten már nem is érdekelt,
hogy mi is történik körülöttem!
Reggel úgy 4 óra tájt, ahogy derengeni kezdett, láttam meg, hogy
mekkora hatalmas helyiségben vagyok, és vagy 150-200 ember fekszik
rongyaikban a betonon. Reggel kinyílt az ajtónk és ételosztás történt.
Mindenki megkapta a maga adagját, káposztalevest, sőt még egy
kanálfejnyi porcukrot is. Víz is volt bőven egy hordóban. Mindenki
egyetlen edényből ivott. Kiszáradt testünk követelte a vizet és
rengeteget ittunk, ami némileg felejtette az éhségérzetet. Viszont sok
esetben hasmenést, sőt vérhast is eredményezett, bizonyára a fertőzött
víz miatt. Meg kell itt említenem, egy „sétáló” udvari eset alkalmával
több neves hazai színésszel, nőkkel, kitűnő hazai énekessel, zenésszel
találkoztunk. Olyan régen volt, hogy a nevek már kikoptak a fejemből.
Csak egy kedves közös ismerőst tudok megemlíteni a magyar rádióból,
Bura Sándor cigányprímásunkat. Akit azért zabráltak el, mert „fasiszta”
dalokat játszott… a hitvány, együgyű vörös paraziták!
Na és hogy mennyi ideig is voltam az odesszai csillagbörtönben? Már
nem tudom meghatározni idővel. Csak az útirányunk vitt innen mindig
keletre. Az útjaim során még egy nagy börtön következett, és egyben az
utolsó is a lágerbe kerülés előtt, és ez a dnyepropetrovszki. Itt már
éreztem, hogy szinte felnőttem egy rutinos, sokoldalú börtönlakóvá!
Mint „bezupált” öreg rabként kezdtem a fura világban „helyre” találni.
A rongyos, piszkos tömegünket végigvezették a városon fel egy hegy
púpján díszelgő hatalmas katonai börtönig, át a városon, ami romokban
volt… Itt láttam, hogy a háború mit hagy maga után. És
elgondolkodtam. Szegény Ukrajna! A város lakossága a járdáról nézve
láttam, nem tudott mit kezdeni velünk. Kik is vagyunk mi
tulajdonképpen? A vonuló csapatunk túlnyomó többségben szovjet
állampolgárok, dezertált katonák, övéik, akik tudtak velünk beszélni. De
vajon kik azok a hallgatag fiatal emberi roncsok, akik lehajtott fejjel
bandukálnak?… Nem viseltünk, nem volt katonaöltözet már rajtunk
tehát, mi nem néztünk ki hadifoglyoknak. Nem is tudom, hogy mit is
gondolhattak rólunk. (Völgyi József 52. old.)
Szökés a vonatról
(Kalas István emlékezik A front alatt 92-96. old.)
Amikor 1944. decemberében a debreceni laktanyában sorba
állítottak, megszámoltak, azt mondták, megyünk haza.
Hazudtak most is. Megyünk két sorban a két sor fegyveres orosz
katona között. Ez nem jó jel, gondoltam. Úgy is lett. Amikor
felmentünk a kocsikba, hát beszögezték az ablakot, bedrótozták az
71
ajtókat. Mentünk már jó ideje, mikor mondom Varga Imre bácsinak
meg Lúci (Luczák) Józsi bácsinak, akik közeli szomszédaim voltak
otthon, hogy nekem nem tetszik ez, megyünk Oroszországba,
visznek a bányákba. Én megszököm.
Ne tedd fiam - nyugtatgattak az idős szomszédok -, lásd, fenn
farkaskutyák vannak meg golyószórók, lelőnek, mint a kutyát. Fiam, mi
voltunk 1914-ben Oroszországban, évekig fogságban, jó helyen voltunk.
Na.
Jó, jó, az akkor volt, most meg én voltam kint Oroszországban a
fronton, s láttam, hogy mi van - mondogattam nekik én is. Én nem
vágyom oda még egyszer.
Már jól bennjártunk Erdélyben, mentünk Romániának, én csak nem
nyugodtam,
Ahogy hazajöttem a frontról feleségül vettem Hatala Mariskát, akivel
már régen szerettük egymást. Most meg, még kéthónapos házasok sem
voltunk, amikor ezek meg összeszedtek. Otthon a fiatal feleségem, akit
nagyon szeretek. Ki tudja, mi van vele’? Nem bánom, ha agyonlőnek is.
Úgy éreztem, mint akit a halál választ el a kedvesétől. Nem bánom,
akármi lesz... Még ha, meghalok is, itthon, magyar földön haljak meg,
mint ki tudja hol. Itt Erdélyben majd csak megtalálnak. Így
gondolkodtam, s mondom ezt Csapó Béla bácsinak, akikkel szintén
barátságban voltunk. Meghallotta ezt Petrovics Jani bácsi, meg Muhi, az
őrmester.
Mit akartok, megszökni’? Jönnék én is veletek. De hogy lesz’? -
kérdezgetik.
Bízzák rám! Én az ablakot már kinéztem. Be volt ugyan deszkázva,
szögelve. Mondom nekik, a Béla bácsi nagykabátját tartsák ide fel, hogy
a többiek ne lássák, mivel foglalatoskodom. (Mert félelmében valamelyik
idegen vagy zsolcai szól, zörög az orosz őrnek.) Fogták a nagykabátot,
én meg feszegettem a deszkát. Feszegettem, ők meg tartották a
nagykabátot a fejem felett. Nem féltem, fiatal is voltam, meg szerelmes.
Végre leszakadt a deszkám... S akkor lassítani kezdett a vonat. Megállt!
Én meg fél kézzel tartottam a deszkát, hogy le ne essen.
Na, mondom, Pista, b... meg, most agyonlőnek.
Mielőtt elindultunk volna Debrecenből, napokon át lógott a kerítésen egy
hulla, egy fogoly, aki szökni próbált, de lelőtték, aztán otthagyták
napokig, hogy tanuljunk belőle.
Na, Pista, így jársz te is. De szerencsére nem állt sokáig a vonat.
Fütyültek meg kiabáltak, lassan megindultunk. Na, mondom, most már
jól van.
Elindultunk, be az erdélyi Kárpátokba. Levettem a deszkát, kinéztem.
Éjszaka volt, de világos éjjel. December 13-án, kint már mindent
vastagon borított a hó. A Hold is világított, meg a hó is. Nézek ki, nem
látok semmit, csak havat, meg a vasúti sürgönyoszlopokat, meg a
drótokat. Amikor levettem a deszkát, azt mondja Petrovics Jani bácsi, ő
72
ugrik elsőnek, emeljem meg a lábát. Megemeltem. Kipottyant, nézek
utána az ablakon, hát mint a béka, elterült. Na, te jó Isten, csak nem
halt meg? De most már nem volt mese, menni kellett. Csapó Béla ugrott
utána, de ő már ügyesebb volt, elkapta kintről a lámpatartó vasat, azt a
kart, úgy ugrott le... Mégis szörnyű volt. Azután jött az őrmester, Muhi.
Ő kistermetű, könnyen kijutott.
Mennék én is, de szóltan még Szolga Mikósnak, gyere Te is,
ugorj, de az após, Varga Imre bácsi nem engedte se őt, sem a saját fiát,
Imrét. Ők maradtak, de most meg nekem egyedül kellett küszködnöm,
nem volt senki, aki a lábamat megemelje. Nem akartak segíteni, hogy
később meg ne büntessék őket. Sikerült magamat felhúzni az ablakba,
aztán le...Leestem a pankétoldalba. A töltés oldalába. Az volt a
szerencse, hogy jó vastag volt a hó. Ahogy leestem, lelapultam a hóba.
Meg sem mozdultam, mert vártam, hogy sortűz jön vagy a kutyák
marcangolnak szét. Vártam, míg a vonat hangja eltávozik. Amikor a
hangja elhalt, akkor emeltem fel fejemet. Még láttam a vonat végében
égő piros lámpát, a piros fényt eltűnni. Hál’ Istennek, én megúsztam.
Vártam még valameddig. Most mit csináljak, merre menjek? A többiek,
akik kiugrottak, messze lehetnek tőlem. Különösen Petrovics. Megyek
visszafelé a sínek mentén az állomás irányába, ahonnan elindultunk,
amikor megbontottam a deszkát. Egyszer csak látok egy alakot a hóban
a szántáson. Füttyentek neki, ő meg visszajelez Csapó volt. Most már
ketten haladtunk tovább. Kisvártatva jött a kis Muhi velünk szemben,
hallotta a hangunkat. Most már hárman voltunk, szerencsésen
megúsztuk az ugrást. De mi van Jani bácsival? Petrovicscsal? Hát
mentünk tovább visszafelé. Úgy egy kilométerre éntőlem megtaláljuk
Jani bácsit. Az öreg össze volt törve. Csupa vér. Vérzett mindenhol,
csupa merő vér volt. No, most aztán mi legyen? Hová menjünk?
Szerencsénk volt, messze, ott nem messze az úttól vagy száz
méterre láttunk egy szalmakazlat. Hideg volt, hát bebújtunk a szalmába,
ott háltunk.
* * * Itt megállunk, hogy lássuk, mi történt a szökés után a többiekkel, akik a
tehervagonban maradtak. Olyan dolgok történtek, amelyre mindenki
élénken emlékezik még ma is. Tudták is, látták is sokan, mit csinálnak
Kalas Pistáék. Az alábbiakban Kércsi Imre, Fodor Lajos, édesapám,
Zsiros Sándor és Lúci (Luczák) József bácsi emlékei (melyet Ligevári
Lajosné tolmácsolt) emlékei alapján foglalom össze a történteket.
A négy férfi szökése után a vagonban maradtak között vita keletkezett
arról, hogy mit tegyenek. Többen amellett voltak, hogy rögvest szólnak,
zörgetnek az orosz őrnek, mert így talán megmenekülnek a rájuk váró
büntetéstől. Elsősorban Kuripla: Jani bácsi akarta ezt, mert az oroszok
őt jelölték ki „kocsi-parancsnoknak”, mivel idős is volt, oroszul is tudott
73
egy kicsit. Vigyázol az egészre, hogy meg ne szökjön - mondták, mivel
minden reggel megszámolták őket. Végül is abban maradtak, hogy nem
szólnak, „mert, ha megállna a vonat, aki szökésbe volt, mind
agyonlőnék.” Ezt látva és tudva még négy erdélyi magyar, akiket
katonaként fogtak el, kiugrott az ablakon, ők is megszöktek. Hogy mi
lett a sorsuk, senki nem tudja.
Reggel aztán a létszámellenőrzésnél minden kiderült.
Végigvertek bennünket, mint az állatokat, puskatussal ütöttek
mindenkit, akit csak értek. Rohangáltunk az egyik sarokból a másikba,
mint a juhok, mindenki középen szeretett volna lenni, hogy ne érjék az
ütések. Én végigéltem az I. világháborút, de ilyet nem tapasztaltam -
mondta Lúci Józsi bácsi.
Mindenki kapott az ütlegekből először is Kuripla Jani bácsit verték meg
nagyon, aki tudott kicsit beszélni velük. Őt is puskatussal ütötték, arcul
vágták, agyba-főbe verték, úgy, hogy szegény, amikor kiértünk
Focsaniba, nem sokára meghalt - emlékeznek vissza.
De ezzel nem lett vége. Fodor Lajos bácsi mondta el, hogy „amikor a
legközelebbi állomáson megállt a vonat, ott ment a peronon vagy 8-9
„hős” román katona, akik a Tisza-hidat építették, s most jutalom-
szabadságra jöttek haza. Az orosz leugrott és sipirc, fegyvert fogtak
rájuk, és behozták közénk. Az egész rajt, így megvolt a létszámunk.
Mikor ezek megtudták, hol vannak,.. sírva-fakadtak.
* * * Ez történt, amíg Kalas István és társai az első „szabad” éjszakájukat
töltötték a szalmakazalban.
Ott aludtunk reggelig - folytatja szökésük történetének elbeszélését
Kakas István - Mikor virradt, induljunk! De merre és mit csináljunk’?
Együtt négyen nem mehettünk, mert az igen gyanús. Kettéváltunk.
Petrovics Jani bácsi, aki értett egy kicsit a ruszkiból is meg a románból
is, ő ment a kis Muhival. Én meg Csapó Béla bácsival. Petrovicsék
mentek elől. Jó ideig haladtunk, amikor elértük a Marost, ott volt rajta
egy híd, azon meg két román. Mindjárt feltűnt a románnak, hogy Jani
bácsi nem román. Nem is tudott perfekt románul, meg csupa vér volt.
Abban a minutomban lekapcsolták őket. Mi meg elmentünk mellettük
Béla bácsival. Nem szóltak hozzánk, hát bejöttünk Abrudbányáig. Arról
beszélgettünk, hogy a határ már itt van 15-20 kilométerre. Átérünk -
gondoltuk. Kiszámoltuk, hogy Karácsony vigíliáján érünk haza a falu alá
a Mocsárra.
De mit mondunk otthon a faluban az oroszoknak’? Csapó felköti a kezét,
én meg a lábam, hogy mondhassuk, megrokkantunk, azért engedtek
haza. De hát nem sikerült. Abrudbánya előtt volt egy kis falucska, azon
meg egy olyan patak folyt keresztül, mint nálunk a Boldva. A hídnál,
ahol el kellett mennünk, ott beszélgetett két ember, egy tányérsapkás
meg egy kucsmás.
Azt mondja nekem Béla bácsi: Én már nem bírom tovább, kérek enni.
74
Ne tegye, majd én kérek valahol a falu szélén, ahol asszonyt látunk.
Béla bácsi megállt, én meg tovább ballagtam. Elmentem az úton vagy
száz métert, akkor néztem vissza. Látom, hogy Béla bácsi tárgyal a két
emberrel. Kiabál: „Pista! Pista!”
Mit csináljak? Mit csináljak? Megszaladjak vagy visszamenjek?
Mindenhogy baj. Legalább az egyikünk menekülne meg, hogy tudják
otthon, mi történt velünk.
Végül is visszamentem, de akkor már a tányérsapkás elment. A
kucsmás öreg meg azt mondja nekem magyarul:
Van igazolványod?
Van, van - mondom, hiszen még nálam volt a vasutas arcképesem. Ez
neki nem jó, román kell, vagy orosz. Olyan nincsen, kezdtem neki
elmondani ez előre kigondolt történetet, aminek a fele igaz is volt.
Mondtam, hogy amikor megszabadultunk az oroszoktól, kértem, de ők
nem adtak igazolást, meg jól fenékbe akartak rúgni, merthogy örüljünk,
hogy szabadok vagyunk, nem kell robotolni, mehetünk a famíliához,
mesélem az öregnek.
Na, jó, gyertek velem.
Megyünk, de mondom Béla bácsinak, nekem ez gyanús. Bementünk egy
régi bolthajtásos házba, ott egy végtelenül csúnya vénasszonynak azt
mondja a kucsmás:
Hozz nekik brindzát meg kenyeret.
Hozott is rövidesen egy tányérban juhtúrót meg kenyeret, s elénk tette,
s azt mondta, no, faljatok. Amint később megtudtam, náluk ez a szokás,
ezt mondják, ahelyett, hogy egyél, egyetek. Faltunk is, mert nagyon
éhesek voltunk. Beszélgettünk közben, hogy így meg úgy. Az öreg meg
kínált dohánnyal, én meg nagy durva papírba csavartam belőle szivart.
Miközben ezt csinálgattam, az öreg meg kimegy. Gyújtottam a
cigarettát, hát nyílik az ajtó, s belép az öreg, kezében kétcsövű
vadászpuskával. Rá volt töltve a csőre.
Gyerünk, álljatok fel, megyünk a csendőrségre. Meg ne próbáljatok
szökni, mert lelőlek, - mondja. Mi kérlelni kezdtük, hogy engedjen el.
Van pénzetek? Nekem még volt, mert a sapkámba varrva őrizgettem azt
a pénzt, amit nászajándékba kaptunk az esküvőnkön. Ez nem jó, neki
lej kell vagy rubel. A nadrágomba volt még bevarrva a jegygyűrűm meg
a feleségem fülbevalója. De ezt nem adom, mert elveszi, s úgyis bevisz,
meg ha nem, hát lelő. Megyünk a faluban a csendőrségre a folyó
partján. Súgom Béla bácsinak, kapjuk el, dobjuk be a vízbe.
Nem, nem, ne bántsuk - mondja -, majd megsegít az Isten, majd csak
hazamegyünk.Úgy is lett, de nem akkor. (Zsiros S: A front alatt)
75
Szükséglet
(Szak István: Szenvedések 19. old.)
Estefelé kinyitotta az ajtót egy nagybajuszos, öreg orosz
népfölkelő, és rekedten bekiáltott valamit. Nem értettük mit akar, de a
régiek már tudták: most megyünk ki dolgaink végzésére!
Mi is feltápászkodtunk, hogy kimegyünk, még ha nem is volt rá
szükségünk, csakhogy egy kis friss levegőt szívhassunk. Az udvaron
ötös sorban kellett felállni, és „davaj” vezényszóra megindultunk ki a
telkek felé. Ott aztán kint a szántóföldön láttuk, miféle WC-ről is van
szó. Az őrök nagy körben felálltak, és a középen hagyott térségen kellett
elvégezni a dolgunkat, ki ahogy tudta. Mindenki alkalmas helyet
igyekezett kiválasztani, de az előző kijárások után nehéz volt
megállapodni valahol, hogy az előző napokban itt hagyott nyomokba
bele ne lépjünk. De még ilyen állati körülmények között sem lehetett a
dolgainkat nyugodtan elvégezni. Az őrök állandóan ordítoztak,
sürgölődtek: „Davaj! Davaj!” - hangzott szüntelenül, és már zavartak is
befelé bennünket.(Szak 18. old.)
Pedig hát, nem könnyű a dolgát elvégezni egy kiéhezett embernek, aki a
gyenge táplálkozás után csak 3-5 naponként érez enyhe ingert. Még
jóformán magunkra sem rángathattuk a ruhánkat, amikor cinikusan
röhögve, gorombán ordítozva hajszolták vissza a csapatot a
tejcsarnokba. (Szak István 19. old.)
Hová visznek? Sahalinra?
- kérdezte valaki ukránul. (Adorján S. 36. old.)
Éjfél felé járhatott már az idő, mire végleg bezárult a cellaajtó. Odakint
minden elcsendesedett. Hozzánk több ember nem fért be. Sokan már
aludtak, nyomorúságos helyzetünk ellenére, én is annyit gondoltam
haza, hogy már-már elnyomott a buzgóság, mikor váratlanul énekszó
ébresztett ismét a szomorú valóra. Valahonnan a szoba belső sarka felől
hallatszott; bizonytalanul kezdődött, alig páran énekelhettek, de percről
percre jobban erősödött, míg végül zúgott, harsogott, mint amikor a kis
csermely végül is gátat szaggató folyammá lesz... Zúgott, akadályt nem
tűrően tört fel a „szabad ukránok himnusza”... Benne sírt ebben a
dalban a szomorú búcsú a honi tájaktól, a családtól... az édesanyától.
Benne villogott a meg nem alkuvás és az elszánt gyűlölet a leigázók
ellen... benne érzett egy szebb, egy jobb jövőbe vetett mélységes hit...
Messze szállt ez a szomorú dal az éjszakában, elhallott nyilván a
városig, s bekopogtatott azoknak az ablakán, akik még hittek a Szabad
Ukrajnában... a szabadság eszméjében... Erőt, bátorítást adott nekik a
mártírok elszántsága a további harchoz... De megzörgette nyilván - mint
a halál csontkeze - azoknak az ablakát is, akik jó pénzért eladták
testüket a szovjetnek, lelküket meg az ördögnek...(Adorján 34-35.
oldal)
76
Itt, a már számunkra előkészített vagonoknál vált láthatóvá igazából,
hogy nem dilettánsokkal, de valóban specialistákkal van dolgunk, s hogy
ők - a megszállók - valóban szakemberek a börtönök, rabok és
rabszállítás terén. Minden teherkocsi végén külön állás az őrségnek,
minden harmadik, negyedik kocsin fényszóró, minden őrszemnél
telefon. Fenn a kocsik tetején őrség, fényszórók, géppuskák. Minden
kocsi padlója alatt tüskésdrót-háló s a legutolsó kocsi után meg egy
boronaszerű drót-uszályt akasztottak, aminek az a feladata, hogy azokat
kapja el, akik valami isteni csoda által már a sínek közé kerültek. Azzal
persze senki sem törődött, hogy ha valaki ebbe a boronába beleakad, az
másodpercek alatt szétveri a fejét a talpfákon... A lényeg csak egy volt,
hogy senki élve el ne szabadulhasson erről a szerelvényről...(Adorján
35. old.)
Tragikus történet
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 75-76. old.)
Az utolsó állomáshelyem a Karakum sivatagban volt dzseszkazgán-i
lágerban, ahol akkor legalább 150 magyar tartózkodott átlag 10-15 évre
ítélve. Az egyik ilyen beszélgetés folyamán a következő elbeszélést
hallgattunk végig az egyik, név szerint Kangyalics Ferenctől, aki sajnos
az 1980-as években elhunyt. Ő maga Nagykanizsán született és egy
vagonba került egy ludovikás tiszttel. Állítólag hadnagy rendfokozata
volt, aki halálra volt ítélve, a neve Oltványi Tibor volt. Szoros
barátságban állt a tiszt egy szakaszvezetővel és egy őrvezetővel.
Egymás mellett ültek a vagonban és valószínű, hogy a viharos éjszakán
határozták el azt, hogy ha tudnak megszöknek. A szökési tervről
senkinek sem szóltak, pedig az ő vagonukban nem tartózkodott orosz
elítélt. Az ő vagonuk tüskésdróttal volt elkerítve, és ezt bontották ki,
amikor látták, hogy a vagonbeli két őr alszik. Olyan óvatosan készítették
elő a szökést, hogy állítólag a többi elítélt közül senki sem vette észre
őket, amikor kibújtak a tüskésdróton. A szerelvény a nyílt pályán állt és
az első és hátsó kocsin felállított fényszóró végigvilágította a vagonok
teljes hosszát. Állítólag az őrvezető ugrott le az álló vagonból elsőnek,
és ahogy földet ért felugorva máris futásnak eredt az országút felé. Az
utolsó kocsin tartózkodó golyószórós őr kilőtt egy sorozatot
párhuzamosan a szerelvénnyel. A lövés után ugrott ki a kocsiból a tiszt
és a szakaszvezető, akik földet érés után azonnal lehasaltak. Így
belekerültek a fényszóró megvilágításába és a mögöttük lévő vagonban
a két őr mindkettőre egy sorozat lövést adott le. A szakaszvezető a
helyszínen meghalt, de a tiszt még élt és mint egy dögöt visszadobták a
vagonba. Kérdésünkre, hogy mi lett Oltványival? Kangyalics Feri
elmondta, hogy kb. még 5-6 napig élt, az oroszok nem engedték bekötni
a sebeit, a nagy meleg, ami pár nap után ismét 30 fok fölé emelkedett,
olyan bűzt árasztott a vagonba, hogy a magyar tiszt könyörögve
nyöszörgött embertársainak, hogy ne hagyják szenvedni, végezzenek
77
vele, fojtsák meg. A közös vagonba utazott velük egy Rácz nevű szintén
nagykanizsai, aki az egyik éjjel a tisztet a töröközővel megfojtotta.
Mindnyájan nagyon elgondolkodtunk ezen a tragikus történeten és én
személyesen is megismertem azt az embert Dzseszkazgánban a Rácot,
aki a hadnagy halálát elősegítette. Egy sovány, kissé hajlott hátú vézna
alak volt, kinek társasága sohasem volt, mindig kerülte a magyarok
társaságát, mert több nagykanizsai csak hóhérnak nevezte. Az eseten
nagyon elgondolkodtam, mert egy magyar ludovikás tiszt életéről volt
szó, és ha a csodák csodájára mégis felépült volna az NKVD halálra
ítélte biztos, hogy nem kegyelmezett volna neki. Számításaim szerint a
halála bekövetkező napján 23-án még magyar területen jártunk és
legalább 1% esélye volt annak, ha kidobták a vagonból legalább magyar
földben van valahol eltemetve. Ne vegye rossz néven tőlem a tisztelt
olvasó azt a szót, hogy “kidobták” mert valóban annyit nem érdemelt
meg a szerencsétlen rab, hogy ahol a szerelvény megáll, ott emberséges
körülmények között kitegyék és elföldeljék. Hanem a robogó vonatból
dobták ki, mint egy kutyát és számtalan alkalommal, hogy ne legyen
nekik hiányuk a következő megállóban elkaptak egy-két embert és
bevágták az elítéltek közé. Szerencsétlenek között nagyon sok vasutas
akadt, mert ők voltak leginkább a szerelvényekhez közel, de az ő
hiányuk esetén bármilyen civil is megfelelt, hogy ki legyen a létszám.
Hiába kapálóztak kézzel-lábbal, ezek a vörös ördögök mit sem törődtek
velük, mert ezek mindre képesek voltak. Hogy a tisztelt olvasó
tájékozódva legyen arról, miként tettek tönkre embereket és családokat
az NKVD hírhedt alakulatai, szolgáljon tanúságul a következő történet.
Nem volt az elég, hogy Oltványi Tibor magyar ludovikás tisztet
letartóztatták, majd halálra ítélték és 13 év után menyasszonyát is 8
évre elítélték és 13 év után engedték csak haza, testileg-lelkileg
összetörve. Könyvemben kérte, hogy nevét ne hozzam a nyilvánosság
elé, és én ezt kötelességemnek tartom, bár jobban szerettem volna, ha
az utókor az ő nevét is megtudja, és mély tisztelettel ejti ki a nevét, aki
13 évet szenvedett csupán azért, mert egy magyar tiszt menyasszonya
volt. Hazatérésünk után 45 évig hallgatni voltunk kénytelenek, hogy hol,
merre jártunk, és min mentünk keresztül. Ezért azt a mai napig sem
sikerült megtudnom, hogy mi lett azzal az őrvezetővel, akinek sikerült
megszöknie az NKVD fogságából Dinnyésénél. (Hegedűs János 75-76.
old.)
Ez hát Ázsia?
(Adorján Sándor Halál árnyékában 37. old.)
Ez hát Ázsia... a „népek bölcsője”.?.. Nappalonként minden rés foglalt
volt, ismerkedtünk az új földrésszel, hiszen ki tudja meddig kell még itt
élnünk, sőt, talán... itt kell meghalnunk is... Fenyves erdők... hatalmas
mezők... Karcsú nyárfák... sudár fenyők... Itt, ott szegényes falvacskák
tűnnek fel pár percre, hogy ismét átadják helyüket az erdőknek,
78
mezőknek. Szegényes kis falvak, a nyomor pecsétje minden házon...
Hej, de mások vagytok ti, kis fehérre meszelt magyar faluk... Itt nem
látni templomtornyot, harangszó sem kondul, csend van körös-körül,
néma csend. Mintha mindenki meghalt volna...
Nagy néha komolyabb állomásokra futott be szerelvényünk. Az épületek
kopottak, piszkosak - az emberek - akár csak az épületek - rongyosak,
koszosak, ritkán látni egy rendesebben öltözött férfit vagy nőt. A
szerelvény környékéről káromkodva kergetnek el mindenkit az őrök,
sokan meg sem próbálkoznak közel jutni hozzánk, csupán a távolból
küldenek pár részvétteljes pillantást felénk... Azután megint felordít a
mozdonyunk, mint egy sebzett fenevad és rohanunk tovább... Vagy
harmadnapra egy tekintélyes állomásra érkeztünk. Itt egy ellenőrző
vasutastól sikerült megtudnunk, hogy Nyugat-Szibéria egyik legnagyobb
városában, Omszkban vagyunk. Vagy félórai várakozás után az őrség
parancsnoka végigzörgette a vagonokat, s kiadta parancsot, hogy
készüljünk fel, FÜRDŐBE MEGYÜNK.
Az állomás környékét hatalmas, érdeklődő tömeg szállta meg. Innen egy
csomag orosz dohány (mahorka) - onnan egy darab fekete kenyér
hullott közénk. Az őrség durván lökdöste félre az ácsorgókat - velünk
meg - hogy hatalmukat fitogtassák - puskatust használtak. Ha
meglátták, hogy valaki valamit is felvett a földről, az illetőt kivezették a
sorból és elvették tőle, bármi volt is: dohány, kenyér, nem számított...?
Zúgott a tömeg, de a pribékek nem zavartatták magukat, még
csak kegyetlenebbül ütöttek, rúgtak bennünket... Végre kiürült a
szerelvény, s leszámoltak ismét bennünket és megindultunk a városon
keresztül. Város?... Nehéz lenne ezt a szót arra használni, ami
bennünket körülvett. Pár tisztább, rendesebb utca, azután
nyomortelepek, viskók, föld alatti kunyhók váltogatják egymást. Az utca
sarában, piszkában együtt játszanak a szurtos gyerekek a nem kevésbé
szutykos malacokkal, kutyákkal. Más helyen teljes a „falusi csendélet”...
egy-egy beforduló luxusautó egész falka tyúkot riaszt fel, s azok nagy
méltatlankodó kotkodácsolással menekülnek... Errefelé úgy látszik, hogy
az „útkarbantartást” a magánosok végzik, mert az utca gödrei
mindenféle szeméttel, hulladékokkal vannak feltöltve. Körös-körül,
amerre csak a szemünk ellátott, nyomor leselkedett ki a szurtos
lakókkal a putrik ablakain..(Adorján S 37. old.)
Karabas (Kazasztán)
(Szak István: Szenvedések 113. old.)
Robogott velünk a vonat a sötét éjszakában az ismeretlenség felé.
Útközben rendszeresen megszámoltak bennünket, ellenőriztek, hogy
nem szökött-e meg valaki. A számolás külön szenvedés forrása volt
számunkra. Hát, ha még az éjszakai órákban került rá sor!
79
Ha éjjel megállt valahol a vonat, hamarosan kivágódott a vagon ajtaja,
felugrott három katona. Kettőnél hosszúnyelű fakalapács volt.
Felordítozták az éjszakára levackolódott rabokat, minden holmit el
kellett a vagon falától szedni. Aztán mindenkit átzavartak a vagon egyik
oldalára. Megkopogtatták a túlsó oldalt, minden egyes tető-, oldal- és
padlódeszkát: nem feszegettük-e fel, hogy azon át megszökhessünk?A
kopogtatás, döngetés után, az összetömörült rabokat egyenként
átzavarták a túlsó oldalra, miközben úgy ügyeskedtek, hogy lehetőleg
minden rab hátán tudjanak egyet ütni a kezükben lóbált fakalapáccsal. A
harmadik számolt és írt. Mikor mindenkit átvertek a túloldalra, most ezt
az oldalt döngették végig. Amikor végre meggyőződtek arról, hogy a
rozoga vagon minden deszkája a helyén van, akkor ugráltak le, és
rántották be az ajtót.
És ezt a műveletet volt, amikor napjában háromszor-négyszer is
megismételték!
(Szak István 123. old.)
Visznek Szibériába
(Bien György: Elvesztett évek 57-59. old.)
Már vagy tíz napja úton voltunk és a hideg kibírhatatlanná vált.
Ételosztáskor egyszer csak farőzsét adtak be. Tüzet csiholtunk vattából
és a kályha lassan életre kelt. Nem sokat, de valami meleget adott,
különösen, amikor a vonat álldogált vagy lassan ment. Állandóan keletre
haladva, átmentünk Tomszk és Omszk szibériai nagyvárosokon. 15 napi
utazás után a szerelvényt egy mellékvágányra tolták. Már sötét volt,
amikor a vagonajtókat kinyitották és bejelentették, hogy mindenkinek ki
kell szállni és a holmiját magával hoznia. Megérkeztünk volna
rendeltetési helyünkre? A vágányok mellett ácsorogtunk, és iszonyú
hideget éreztem. Agyam már-már nem működött. Azt éreztem, hogy öt
percen belül megfagyok, ha nem kerülünk valami meleg helyre. Annyit
még el tudtam olvasni, hogy Irkutszk pályaudvarán vagyunk. Már a
kínzó szomjúságot sem éreztem, amikor betereltek a váróterembe. Itt
valamivel melegebb volt, mert zárt épület volt. (Bien 57. old.)
Az egész vidék hóval volt borítva, ami csak fokozta szorongásomat,
hogy hová is visznek engem? 1946. október 30-án, tehát harminc
nappal a bevagonírozásunk után, megérkeztünk egy hatalmas
gyűjtőtáborba. Becslésem szerint az őrtornyos drótkerítés mögött
legalább húszezer rab volt fogva tartva. Nem tudom mennyien haltak
meg az ide vezető úton. Azt hiszem, hogy ez vagononként változhatott.
A pályaudvarról nyitott teherautókon vittek az elosztóba. Nagyon hideg
volt, legalább a teherautó rakodóterére ülhettünk, ami kicsit megvédett
a széltől. A láger őrsége mindenkit név szerint vett át. Teljesen kiéhezve
és megfagyva egy már túlzsúfolt barakkba hajtottak bennünket. Az
emberi testek fülledt, meleg levegőt árasztottak, így testünk lassan
80
kezdett feléledni. A múltból okulva, az elesettek és a gyengék, azonnal a
priccsek alá igyekeztek. Persze én is ehhez a csoporthoz tartoztam.
Teljesen kimerülve, a fagyos padlón elkapott az alvás édes érzése. Arra
ébredtem, hogy a rongyaim a padlóhoz fagytak és a fagyos deszkákról
úgy kellett azokat letépnem. Egyszer csak egy lágeri pribék megjelent
egy kondér forró levessel és elkezdte mérni. Sorba kellett állni, de az
volt a baj, hogy a tegnap érkezőknek nem volt csajkájuk, vagy
konzervdobozuk, amelybe a levest lehetett volna önteni. Így aztán vagy
a sapkánkba, vagy a cipőnkbe öntötték a forró levet, amelyet gyorsan
kellett elfogyasztani, nehogy kicsöpögjön a drága lé. Mivel a leves szinte
forrásponton volt, kezünket és nyelőcsövünket égettük meg. Ilyen
körülmények között nem volt csoda, hogy sokan meghaltak. Nem volt
könyörület se fiatalnak, se öregnek. Reggelenként a barakkokból
összeszedték a hullákat és minden ment tovább, mintha semmi sem
történt volna.
A láger udvara fagyos sártenger volt és különben is a hideg szél miatt
mindenki a barokkokba húzódott. Latrinára menni veszedelmes volt,
ugyanis az egy fatákolmány volt nagy lyukakkal, ahová le lehetett ülni.
A gyengeség viszont olyan méreteket öltött, hogy többen beleestek,
miközben intézték dolgunkat. Törlőpapírról, vagy tisztálkodási
lehetőségről szó sem lehetett. Valódi pokol volt. Ez a gyűjtőtábor a
szibériai vasútvonal keleti végénél Vlagyivosztok közelében volt és
Buchta Nahodkának hívták. (Ez az elnevezés a Szibériát meghódító
kozákoktól ered: Buchta=öböl, vagyis a „Nahodkai öböl”. Innen vittek az
évek folyamán milliókat a rettegett Kolimára. Ma, Japán felé fontos
kikötő.)
Borzalmas utazás a Halálhajón Kolimára
(Bien György 58-59. old.)
Süvítő szélben kivánszorogtunk a kikötőbe, amely szerencsére a
közelben volt. Egy hatalmas hajó várt ránk, amelynek neve
Dzserzsinszky A név méltó volt a hajó rendeltetéséhez. Dzserzsinszky
volt a szovjet belügyi szervek alapítója, vagyis a GPU előfutára.
Kegyetlenségeiről volt híres. Csak később tudtam meg, hogy ezt a hajót
1926-ban, New Castle-ben építették. Eredeti neve Dominia volt, 9180
tonna vízkiszorítású hajó és 6-9000 rab szállítására alkalmas. A
Szovjetunió a 30-as években megvásárolta és nevét megváltoztatták.
Még sohasem láttam tengert, vagy tengerjáró hajót. Elkeseredett
helyzetemben ez nem tudott semmilyen lelki benyomást tenni rám. Alig
vártam hogy beülhessek a hajóba, hogy ne fagyjak meg. Senki sem
tudta mi vár ránk odabent.
Ötös sorban egy falétrán kellett lemászni a hajó rakodóterébe, amelynek
padlózata olajos vaslemezekből állt. Minél több rabot zsúfoltak be, annál
81
melegebb és fülledtebb lett a levegő. Mivel a tenger vize jéghideg volt, a
pára azonnal lecsapódott a hajó vaslemez falain. Ez a fagyos lé elkezdett
folyni a padlón, ezért mindenünk nedves lett. A Szovjetunió hírhedt
biztonsági szervei milliókat szállítottak rabszolgának Kolimára, hogy
aztán csak hírmondók érkeztek vissza. Ez volt az az ország, amely a
proletár internacionalizmust hirdette. Igen szomorú tény, hogy ilyen
rabszolgamódszerekkel próbálták hirdetni a szocializmust, illetve a
kommunizmust. Olyan volt ez, mint Auschwitz, csak gázkamrák nélkül.
A bűnösök már biztosan nem élnek, hát akkor ki legyen felelős ezekért a
szörnyűségekért?
Szerintem a rendszert kell hibáztatni.
Volt közöttünk több orosz, akik ismerték e vidék földrajzát. Ők mondták,
hogy Szahalin szigetéhez egészen közel kell majd hajóznunk, amely a
háború előtt Japánhoz tartozott (mi nem tudhattuk, hogy a háború
végén a Szovjetunió a sajátjának kezdte tekinteni). Reménykedtünk,
hogy talán a Nyugat kiszabadít bennünket, mert megtudták e
gaztetteket. Ez persze nem következett be. Szerintem a nyugati
felderítő szerveknek tudniuk kellett, hogy ezek a rabszolgahajók a 30-as
évektől nagyon tevékenyen működtek. El tudom azonban képzelni, hogy
a Nyugat nem akarta elhinni ezt és ezért semmit se tett. Talán hasonló
a náci halálvonatokhoz, amikor a szövetségesek nem bombázták a
gázkamra-táborokhoz vezető vasútvonalakat.
A hajó belsejében kibírhatatlan hőség uralkodott, úgyhogy csak kis,
rongyos, piszkos gatyában gubbasztottunk nedves rongyainkon. Az
étkezés fekete kenyérből és sós halból állt. Víz nem volt. Néha leadtak
egy vödörrel, de a rablók azt azonnal elvették. Az őrség viszont nem
törődött az elosztással. Ennek aztán szomorú következményei lettek. A
WC a fedélzeten volt és a létrán kellett felmászni, de egyszerre csak egy
embert engedtek a felszínre. Fent -20oC…-30oC hideg lehetett és a
hajóköteleket vastag jégpáncél borította. Az első nap után a vízhiány
miatt többen összeestek. Hiába kiabáltunk, hogy „voda” (víz),
könyörgésünkre nem figyelt senki. Végre elhatároztam, hogy beállok a
WC-sorba. Reméltem, valahogyan jeget tudok kaparintani a fedélzeten,
hogy szopogassam égő nyelvemmel. A szomjúság ekkor már az őrületig
gyötört és össze kellett szednem minden megmaradt erőmet, hogy
felmásszak a falétrán. Mivel a lenti nagy hőségtől csak egy kisgatyában
voltam, ahogy felértem a fedélzetre, a süvítő hideg szél megcsapta
izzadt testemet. A WC körül a jég csupa vizeletes és piszkos volt.
Testem már nem bírta ezt a megpróbáltatást és elvesztettem
eszméletemet. Nem tudom meddig feküdtem a jeges, piszkos padlón, de
amikor felocsúdtam két géppisztolyos katona rugdalgatott, hogy keljek
fel. Ugyanekkor egy hatalmas hullám fröcskölése szinte jégpáncélba
burkolt. Miután képtelen voltam eleget tenni a parancsuknak, ők
felsegítettek. Ekkor irtózatos fájdalmat éreztem a hátgerincemben.
Könyörögve mutattam nekik kicserepesedett számat, hogy adjanak
82
vizet, de mindhiába. Lezavartak vissza a hajó gyomrába. Valahogyan
lecsúsztam a létrán és agyonfagyva a helyemre vánszorogtam.
Tönkrefagyott testem a hőségben kezdett felmelegedni és kezdtem
magamhoz térni. Senki sem tudta, meddig fog tartani ez a szenvedés.
Feladtam minden reményt, hogy innen élve kikerülök, és csak vártam a
halált a többi ezer rabbal együtt. Félálom-derengésben tengődtem, de a
víz iránti áhítozás csak nem csillapodott. A szomjúság az emberkínzás
egyik legszörnyűbb formája. Az éhséget jobban ki lehet bírni. A mai
napig paranoid vagyok a szomjúságot illetően. Ha csak egy kicsit is
szomjas vagyok, szinte pánikba esem és rengeteg folyadékot öntök
magamba.
Semmi gyomornedvem nem volt már, a kenyeret sem tudtam lenyelni.
Már hatodik napja voltunk úton és nem tudtuk, mikor lesz vége ennek a
kínzásnak. Így étlen-szomjan, félholtan vártam, jöjjön aminek jönnie
kell. Egyszer csak egy nagy zökkenést észleltünk és arra
következtettünk, hogy megérkeztünk úti célunkhoz. Hamarosan jött a
parancs, szedjük össze rongyainkat és másszunk fel a létrán.
Legtöbbünk ereje végét járta. Aki tudta, összeszedte minden erejét,
hogy kikerüljön ebből a pokolból. Sokan nem mozdultak. Nekem éppen
annyi erőm volt, hogy a létrához vonszoljam magamat, ahol a feláramló
tömeg magával sodort a fedélzetre. Koromsötét és iszonyú hideg volt.
Egy hosszú fadeszkán kellett a partra menünk. Mindent hó borított.
Egyszer csak az egész szállítmány nekiesett a hónak és ette, szürcsölte,
habzsolta a piszkos levet. Elfelejtettem milyen hideg van, és én is mint
az őrült ettem a havat. Hiába kiabáltak az őrök, senki sem figyelt rájuk.
Egy pillanatra felvillant agyamban, hogy karácsony körül lehet, de a
realitás rögtön visszazökkentett a szörnyű jelenbe.
Ötös sorba állították a népet és elindultunk lassan bandukolva. Az őrök
már nem is kiabáltak, látták, minden hiábavaló. Megtudtuk, hogy
Magadán városában vagyunk, amely Kolima fővárosa. Végighajtottak a
városon. (Bien 61-64. old.)
Az egyik nővér elárulta, hogy 1946-ban a mi szállítmányunk volt az
utolsó és ebből 10% elpusztult. Ez 600 ember halálát jelentette.
Szerintem ez elég szerény becslés, de mindenesetre katasztrofális volt.
Véleményem szerint az illetékeseket felelősségre kellett volna vonni.
1947 tavaszán a kórházban minden elölről kezdődik, és helyet kell
biztosítani az új jövevényeknek. Ez a jóslat be is következett, mert
május elején kijelentették, többedmagammal áthelyeznek egy másik
kórházba, ami Kolima belsejében van. Felraktak vagy húszunkat egy
nyitott teherautóra, és a hideg széltől dideregve kuporogtunk a
rakodótér deszkáin. Kolimára csak kétféleképpen lehet jönni: vagy
repülőgépen vagy hajón. Nincs épített út Szibéria déli része felé. Magán
Kolimán majdnem minden szállítás teherautón történik.
(Bien György 67. old.)
83
SZÁLLÍTÁS AZ EGYIK LÁGERBŐL A MÁSIKBA
Már vagy húsz napja voltunk úton,
(Adorján S. Halál árnyékában 37. old.)
Senki sem tudta azonban pontosan, hiszen már belefáradtunk a
napok számolgatásába. Régen elhagytuk Kijevet, ragyogó, kupolás
tornyaival, sőt már Kurszk is rég ködbe veszett. Moszkva külső
pályaudvarán vesztegeltünk pár napig, de elhagyva a „szent várost”
váratlanul irányt változtattunk - dél-kelet felé. Hova visznek bennünket?
Ez izgatott mindenkit. Azt tudtuk, hogy nem Szahalinra, mert az oroszok
már ismerték az odavivő utat.
Feszült figyelemmel lestük a napkeltét-napnyugtát... Azután elértük a
Volgát. Haragosan, szürkén hullámzott ez a hatalmas folyam, mikor
átdübörögtünk felette... Majd megjelentek a látóhatáron az Ural
hegyei... Itt kissé meglassult az iramunk... Cseljabinszkban majd’ egy
teljes napot ácsorogtunk félrelökve, a pályaudvar egyik sarkában. A
tüzesen sütő nap izzóvá tette a vagonok tetejét... a hőség
kibírhatatlanná vált... Majd’ meztelenül hevertünk a kocsik fenekén... Az
éhség mellé most már a forróság is csatlakozott - szenvedéseinknek úgy
látszott már nincs határa. No, de a szomjúság sem maradhatott el. A
hatalmas embertömeg sok vizet kívánt - errefelé pedig a víz már mind
nagyobb és nagyobb érték lett. Közben a kenyerünk is elfogyott, csupán
sózott halat kaptunk vagy három napig enni... Kenyerünk, vizünk
elfogyhatott azonban, de egy dolog biztosan megvolt mindennap, akár
sütött a nap, akár az eső esett - a napi kétszeri ellenőrzés... a vagon-,
majd a hát-kopogtatás a nagy fakalapáccsal... De ezt is túléltük.
(Adorján 36. old.)
De ezt is túléltük. (Adorján 36. old.)
………………….
És újra robogott velünk a fekete vonat...
Végre is, utazásunk negyedik hetében, arra ébredtünk, hogy a szerelvény
megállt. Hiába leskelődtünk azonban kifelé, emberi lakásnak - falunak
még a nyomát sem láttuk. Erdő... erdő s megint csak erdő vett körül
bennünket. Ez lenne a végállomás – kérdezgettük egymástól -, vagy még
megyünk tovább? Mindnyájan úgy éreztük, mintha csak a világ végére
értünk volna...
Hanem nem kellett sokáig törnünk a fejünket, mert már kopogtatták is a
kocsik oldalát -„Felkészülni kiszálláshoz"...
Egymás után ürültek ki a kocsik. A friss levegő, a simogató, meleg
napfény jólesett mindnyájunknak - mintha a jövőnket is napsütöttebb
színekben láttuk volna...
Végre, hosszas szenvedés után az őrségnek sikerült a
megszámolásunk komoly számtani feladványát megoldani és
megindulhattunk tuskókon, kupacba rakott ágakon keresztül... De
alighogy elindultunk, csupán pár méter után erőtlen, aléló fáradtság
84
kezdett erőt venni rajtunk, pedig az őrség ugyancsak ordította, hogy
„gyorsan... gyorsan"... (bisztra)... előre (period)... Ordítozásuk ös-
szevegyült a jóltáplált rendőrkutyák ugatásával, kaffogásával. A sorok
azonban mindinkább összezilálódtak és amikor végre, - majd tíz percnyi
út után - feltűntek az őrtornyok, már ugyancsak puffogott a menet végén
a puskatus. Hiába, bármilyen „finom" is a rothadó hal, azért sok erőt nem
ad...
A kapunál megint átestünk a már megszokott, név szerinti átvétel
formaságain és máris a falon belül találtuk magunkat. Új otthonunk félig
kész épületekből állt, inkább valami vesztett csatatérhez lehetett volna
hasonlítani. Mindenfelé eszeveszett sietség jelei... A fából készült
épületeken csupán a vakon bámuló lyukak jelzik, hogy hol kellene az
ajtóknak, ablakoknak lenni... padló nincs; Ki tudja - talán nem is lesz? ...
Az udvaron ágrakások... Minden jel arra mutat, hogy itt még pár nappal
ezelőtt hatalmas fenyők himbálóztak a szélben.
És ennek a tábornak híre-pora sem volt….
-Sebaj- nyugtattuk meg egymást – lesz ez még így sem! –s mire a
csodálatos szibériai éjszak fölénk borította csillagokkal pompázó fekete
bársonyát mindenki talált valami vackot magának az Abagur-i elosztó
lágerban.
Vizet…vizet !!
(Szekeres Imre Gyula 70-71. old.)
Vizet naponta egyszer kaptunk és darabos ételt kaptunk
Constancáig. Mert odavittek, egy tenger melletti börtön alagsorába,
pincéjébe, ami százszor mostohább volt a temesvári ház pincéjétől. Az
út is kegyetlen volt. A külső meleg hatására a deszka teherkocsi
felmelegedett és olyan hőség volt benne, mintha katlanba zártak volna
fűtés után. A szomjúságtól annyira szenvedtünk, hogy egyik fiú, aki nem
bírta elviselni, arra vetemedett, hogy szemünk láttára belevizelt a
bakancsába és megitta a sós, saját pisijét. Szörnyű volt látni is, de
érezni is a kiszáradt szánkat. Örökkévalóságnak tűnt, hogy nyitják a
vagont és újra adnak be egy kis langyos vizet, amit ki tudja honnan
vettek. (69. old.)
Be is lehetett volna osztani szépen, ha elegendőt adtak volna,
csakhogy mindegyik kevés volt. Különösen a víz tűnt nagyon kevésnek
azokon a meleg őszi napokon. Felmelegedett a vagon külseje, plusz mi
is melegítettük, így a hőségtől rettentően szenvedtünk. A szomjúságunk
olyan fokra emelkedett, hogy alig-alig bírtuk kivárni a vízosztást. Soha
nem gondoltam volna, hogy ezt is ki lehet bírni. Pedig ez csak
bemelegítő volt, a java még hátra volt. Így tartott ez az utazás a
melegben kb. hat napig, mert ugye nem állandóan mentünk, olykor
valahol kilökhettek bennünket valamelyik pályaudvar szélső vágányára.
85
Ilyen gondolatokkal mentünk a vagonnal előre, de nem sejtettük hová,
merre. A végcélt tudtuk csak, ez Oroszország. Eszünkbe jutott az a
plakát is, amelyet a háborús években ragasztottak ki az utcán. Egy
óriási, vörös emberi fej. Ennek egy kitátott szájába a kanyargós vonat
ment befelé, nyelte el a pici emberfejekkel megtöltött vagonokat. Talán
a plakát rajzolója jó előre ilyenekre gondolt, amilyen a miénk is? Ki
tudja, hogyan van ez? Kiismerhetetlen a világ. A békés természetű
emberre is azt mondják ki, háborús bűnös. Aki soha életében nem
verekedett, veszekedett! Sportlövő létemre, soha emberre nem fogtam
fegyvert, még véletlenül sem. Erre tanítottak vezetőim és ilyen voltam
valójában is. Aki Jézus tanításait már pici gyerekkorától magába szívja,
és egyet is ért vele kamasz fél – férfi korában is, az hogyan lehet csak
úgy, máról holnapra a nép ellensége, amikor minden vékony, vastag
gyökere az egyszerű nép fájából ered. Őrzi magyar érzelmeimet nem
tudtam bűnnek felfogni, akinek egy hazája, egy Istene, egy családja
van, a magyar nép. Volt idő ott a vagonban gondolkodni és szenvedni is
a honvágytól, ami minél jobban távolodtunk hazánktól, otthonunktól,
annál jobban sajgott szívünk tájékán és amitől elszorult a torkunk.
Poklok pokla
(Hegedűs János: Látlak e még hazám? 73-74. old.)
Embermilliókat tartottak fogva a lágerek mélyén, éhbérért fagyos
káposztalevesen és egy evőkanál kásáért dolgoztatták napi 12 órákat a
poloskás barakkokban a tetvek csípései közepette. A szovjet propaganda
elhitette azt, hogy büntető táborok nincsenek, ezt csak a Nyugat állítja
és a nép náluk teljes szabadságban él. Hát mi a saját bőrünkön éreztük
a szovjet szabadságot és meggyőződtünk arról, hogy él ott az orosz
nép. 1945-ben 220 milliós Szovjetunóról beszélt a nép, ebbe tartozott
az összes köztársaság, amelyet Sztálin 1920-as és 30-as években a
Szovjetunióhoz csatolt. Megerősített hírekből hallottuk azt 1952-ben,
hogy a GULÁG lágereiben 50 millió ember van bezárva. Ezek a gulág
“lakók” több tucat nemzetiségből tevődtek össze, kezdve az európai
nemzetek fiaitól a közép- és dél ázsiai lakosságig bezáróan. De akadtak
egyes lágerekben még amerikai és kanadai katonák is, akik a II.
Világháború alatt kényszerleszállást hajtottak végre szovjet területen és
az NKVD kémkedés vádja alapján ők is lágerekbe kerültek. Itt
mutatkozott meg az NKVD piszkos munkája, melynek az értelmi
szerzője a “dicső Sztálin” volt, aki már nem is volt beszámítható és az őt
körülvevő gépezet teljesen úgy irányította a terrorizmust, ahogy a nép
“atyja” Sztálin diktálta. A 220 milliós orosz népből talán a 10% volt
kommunista és párttag, aki a rendszerrel szimpatizált. De a 90%
gyűlölte a szovjet rendszert, a kommunistákat és magát Sztálint. Évek
után, amikor már több éve raboskodtam, és megértettem nagyjából az
orosz nyelvet nagyon sok orosszal lettem jó barátságba és sok mindent
tudtam meg az ő életükről. Ritka család volt, akit nem ért károsodás a
86
II. Világháború után. Majdnem minden családban volt egy hősi halott
vagy nyomorék, aki rokkantan tért haza a háború után. De az a család
is gyászolt, akinek a hozzátartozója épségben tért haza a háború után,
mert nem tudta, hol szólja el magát. Elegendő volt csupán annyit
mondani, hogy a német vadászgépek gyorsabbak voltak, mint a szovjet
rata, ezért legalább 10 év börtön járt. De azért is nehéz éveket kaptak a
frontot megjárt katonák, ha elmesélték azt, hogy akiket
“felszabadítottak” milyen házakban laktak. Szórták az NKVD bírái a 10-
15-20 és 25 éveket, mert azok, akik megfordultak. (Hegedűs 70. old.)
Nehéz börtönéveim során nem csodálkoztam, hogy ezeket az egykori
volt katonákat semmi sem riasztotta vissza. Volt, aki a
lágerparancsnokkal úgy beszélt, mint kocsis a lovával és gyakran a
munkát is megtagadták és szinte semmit sem tudtak velük tenni. 1948-
ig egy lágerban voltunk a köztörvényes bűnözőkkel, akik zöme lopásért,
rablásért és gyilkosságokért lettek elítélve. Ezek a rablók eleinte velünk
az idegen állampolgárokkal kerültek összetűzésbe, mert mi politikaiak
voltunk és az ő szemükben fasisztáknak számítottunk. Szinte lépten-
nyomon ütöttek-rúgtak bennünket és a végtelenségig megaláztak
mindnyájunkat. Számukra csak “blegy” kurva magyar vagy kurva
fasiszták voltunk. A munkahelyen mindig mi kaptuk a legrosszabb helyet
és a legkisebb adag kenyeret. A barakkokban a legrosszabb fekvőhely
nekünk jutott, ha ruhaosztás volt ott is a leghátrányosabb helyzetbe
kerültünk. Nagyon sok esetben azok a volt katonák, akik szintén az 58-
as paragrafus alapján lettek elítélve és a lágerekben ők is politikai
raboknak minősültek, ők védtek meg bennünket a köztörvényes
raboktól. Mert a lágerekben az úgynevezett rablótársaság sok esetben
hosszú tőrkéseket rejtettek a csizmaszárba és sokszor használták is, de
a volt egykori frontokat megjárt katonáktól azért tartottak. A mi
helyzetünk addig borzalmas volt, amíg ezekkel a köztörvényesekkel egy
lágerekben voltunk, csupán 1948 után változott meg, amikor a politikai
elítélteket külön választották. Mindezt azért kellett könyvemben
részletezni, hogy a tisztelt olvasó tájékozódva legyen arról, mi
különbség volt orosz és orosz között. Mert azok a tisztek, akik
bennünket kihallgattak és sorsunkat irányították, szorosan az NKVD
csoportjába tartoztak, kik rosszabbak voltak az egykori német
Gestapónál vagy a magyar ÁVH-nál. Viszont az altiszteket és a
közkatonákat, akik bennünket őriztek az úgynevezett
“pirosparolinosokat” úgy képezték ki, hogy mi vagyunk azok, akik az
orosz népet a legkegyetlenebb módon legyilkoltuk! Azzal ámították a
katonákat, hogy mi olyan különleges tevékenykedést folytattunk a
háború alatt a németektől és magyarok által megszállt területeken, hogy
még a csecsemőket is a lángoló tűzbe dobáltuk. Az őreink mindenre
elszánt különleges kiképzett katonák voltak és az NKVD-s tiszteknek
szinte mindent elhittek. Nem tudták emberi ésszel fölfogni, amikor a
fiatal gyerekarcokat meglátták, hogy ez nem lehet igaz. Hát ezek még
87
gyerekek! Hogy kerülhettek ezek Oroszországba, amikor pár éve még
fiatalabbak voltak? Az NKVD propagandája teljesen elvette az eszüket,
és amikor találkozott néha a tekintetünk velük, a szemükből a gyűlölet
lángja villant fel irántunk. Bármelyik pillanatban képesek lettek volna
fegyvereiket használni, hogy a tisztjeik elismerését kiérdemeljék.
Mindezeket, amit itt leírtam, ezeket is csak jó pár év múlva tudtuk meg
azoktól a katonáktól, akik hozzánk hasonló elítélteket őriztek majd évek
múlva valami oknál fogva ők is a Gulág lakói lettek. (Hegedűs 71. old.)
És most száguld, rohan velünk a vonat ismeretlen tájak, falvak és
állomások előtt megy a szerelvény elítélt és halálra ítélt emberi
roncsokkal tele. Csak az ad nekik némi életet jelentő erőt, hogy talán
valami csoda következik be. De hiába várják a csodát, az nem
jelentkezik csak a zakatoló kerekek zaja zökkenti ki őket az
ábrándozásaikból. Igazi nyári éjszaka van a nyitott ablakokon, amely
tüskedróttal van beszögezve és a tolóajtón, ahol a két őr ül jön be a
meleg levegő. Úgy érzem, vizelnem kell, ezért nagy nehezen
föltápászkodom, és pár lépést akarok tenni a vonat fenéken kivágott
lyuk felé. A lábaim az elzsibbadástól nem akarnak engedelmeskedni,
ezért többször leguggolok, majd ismét felállok, közben érzem, hogy a
térdemben a csontok megropognak. A két őr felé figyelek és semmi
neszt nem hallok felőlük, tehát valószínű alszanak. Lassan, hogy rá ne
lépjek senkire sem, megindulok a kivágott lyuk felé. Bármilyen óvatos
vagyok, mégis van aki rám szól, hogy “vigyázz” mert rám lépsz. Végre
ott vagyok a lyuk szélén, és csak úgy tudok vizelni, hogy térdre
ereszkedem és ezután gombolom ki a sliccem. A gatyával nem kell
bajlódnom, mert az nincs, csak nadrág van rajtam és a “tetűfogó”
haskötő. A vonat rázkódása és a szűk nyílás következtében így is
megtörténik, hogy pár cseppet a nadrágomba, valamint a lyuk mellett
helyet foglaló nadrágjára ment. Végre egy kicsit megkönnyebbülök,
mert úgy érzem a hólyagom kiürült. Napközben, amikor mindenki ébren
van nem tudok vizelni, szégyenérzetem van és bárhogy próbálom, nem
megy. Alig várom a besötétedést, hogy akkor végezzem el, mert sok
esetben úgy érzem, hogy szétreped a hólyagom. Egy-egy ilyen “sikeres”
vizelés után hálát adok Istennek, hogy megkönnyebbültem és nem
repedtem szét. Az idő melegre fordult, napközben több mint 30 Co
mindenkit a szomjúság kínoz, mert a cukor és a fél kanál sós konzerv
kívánja a vizet. A reggeli kiosztás után az őrség bead egy-egy vödör
vizet, amelyet az elítélt orosz zsiványok osztanak szét egy üres
konzerves dobozzal. Előtte ők természetesen megmosakodnak, majd
teleisszák magukat és még tartalékot is tesznek el maguknak a többit
kiosszák nekünk. Fejenként nemigen jut 3-4 dl-nél több. Ilyen melegben
ez a mennyiség meg sem kottyan, ezért sokszor könyörgünk az
őröknek, hogy “Voda, voda” vizet-vizet ezt is már megtanultuk. Több
napot töltöttünk el a vagonban és ez idő alatt talán háromszor “szántak”
88
meg bennünket az őreink, hogy dupla adat vizet adtak, pedig volt olyan
nap, hogy plusz 40 Co is lehetett. Annak ellenére, hogy nehezen viselem
el a szomjúságot, ahogy csak lehetett minél kevesebbet ittam, hogy
napközben ne kelljen vizelnem. Emiatt nagyon sokat szenvedtem és a
szám teljesen kiszáradt. Úgy éreztem, mint aki lázas beteg, mert a
nyelvem is be volt repedezve. De nem csak én voltam ilyen nehéz
helyzetben. Rajtam kívül még több magyar ugyanígy szenvedett az
éhségtől s a szomjúságtól is, de a vizelésükkel is volt probléma. Egyedül
a két zsivány orosz nem jött zavarba, mert ők még le sem térdeltek a
lyukhoz, ha vizelniük kellett. Több esetben a lyuk körül ülő magyarokat
teljesen levizelték és még ki is röhögték őket, ha panaszkodni próbáltak.
(Hegedűs J 73-74. old.)
Borsodi Gyula két verse
V. FEJEZET
ÉLET ÉS HALÁL A SZOVJET LÁGEREKBEN
Rabmunkán a Dombasz –medencében
Wágner Dezső Naplója 23. old. (Németek)
Kétrét görnyedve mentünk, csepegő víztócsákon keresztül kb. vagy
300-350 m-re a föld alatt a jobboldali folyosónak a végére. Lajossal én
négy bárisnya mellett dolgoztunk, mégpedig a lerobbantott réteget a
csillékbe pakoljuk. Négy nő (Masa, Luba, Nagyesda, Vánka) fejt, mi
Torkom elfullad
Nem tudom hogyan került el
Engem eddig a halál.
Elhurcoltak a MOKÁN fiúk,
Borzalmas álom ma már.
Élelem nem volt, s lám
elvonták egyszer E semmi étket,
Mert vackom fölé fölszegeltem
Egy sajátkezű Sztalin képet.
(Ki hitte volna, egyszer őt is eléri
majd a végzet?)
Torkom elfullad
Nem tud átkot,
Adj Uram még több I
Igazságot!
A „Paradicsom" megcsúfolása*
Elhurcolásunk évfordulóján 1990.
január 17-én
Van két nevem: kik elhurcoltak,
Azoknak neve lelkembe vésve.
„Miképpen mi is megbocsátunk" ám
nekik mégse!
Gyuricza Lajos, Arder János
Diákgyerekként vitt el.
Verje meg őket mindhalálig
A gonoszokat megverő Isten! Mert az
ilyennek nincs bocsánat,
Mondjon bár ezer Miatyánkot, De ezer
annyi kín gyötörje
Mindabból, ami miránk várt ott.
MOKÁNOK voltak nevük legyen átok
89
ketten 12 csillét pakoltunk meg. Rendes étkezés mellett ez nem lenne
oly lehetetlen teljesítmény, de így letörve bizony csak megbicsakló
térdekkel és reszkető izmokkal rakodtunk meg! Reggelre már teljesen
kimerültség látszott a társaságon. A bánya vezetősége
megelégedettségét fejezte ki a magyar munkások termeléséért, amit
előző alkalommal is túl arányban értünk el, mint ők! Nagyon hiányos a
bánya fölszerelése. Kevés a csille, ami van, az is rossz. Nincs levezetve
rendesen a bányavíz. Szerszám silány és kevés! De ami a legnagyobb
baj az volt, hogy mikor másnap 10 óra után hazaértünk a (blokk miatt)
itthon is csak csalódásban volt részünk! A kenyéradagnak a felét akarták
ugyan kiadni (50 dkg), de ez sem volt több 35 dekánál. Napi háromszori
(sűrű) étkezést ígértek, de ebből is csak kétszeri lett, de ez sem valami
tápláló. (főzelék sincs még.) Este ½ 9 van most, készülődünk a vacsora
kiosztáshoz. ¾ 10-kor kaptuk meg a kenyeret. Záradék: Reggel, folyó
hó 9-én, pénteken a szél egész nap szörnyen süvöltött, hogy erre még
eddig nem volt példa, ittlétünk alatt. Ma az 1 kg kenyeret is megkaptuk,
2-szeri meleg étel (leves) és 1-szer tea. Holnapra ígérték a 3-szori
meleg ételt.
Dombasz, 1945. március 10. szombat
Este csillagos az ég, a szél sem fúj, sőt a hűvös levegő is szinte üdítőleg
hat az ember idegeire. Éjfél után már kezdett kavarogni kissé a hó is.
Ma egymás után jöttek a csillék a rakodóhelyre, úgy, ahogy remélték. A
teljesítmény 5 embertől 17 csille szén, (Nina szabadnapos volt.) A csillék
befogadóképessége 7,5 q. Ma az egész bánya területén nagy volt a
túltermelés… úgy, hogy Tamás úr, Veiling úr és még egy ember
összeestek a kimerültségtől. Tamás urat haza kellett szállítani, Veiling
urat még az úton is támogatni kellett és mégis kétszer esett össze…
Hiába a kimerültség a gyenge étkezés miatt mindenütt mutatkozik.
Dombasz, 1945. március 13. Kedd
Hazaérkezvén reggel a bányáról, azzal fogadtak, hogy csak úgy kapunk
kenyeret, ha 10 rubelt lefizetünk (de csak 2 részletben.) Így lassan
visszaszedik azt a kevés pénzt, amit adtak. A szabadnapos
kalendáriumot kiadták nekünk.
Dombasz, 1945. március 13. szerda
Ahogy hazaértünk, azzal fogadtak, hogy csak 3 rubel ellenében kapunk
kenyeret. Ide is adták ugyan a tegnapi ½ kg-ot is, de farkasétvággyal
álltunk neki enni és nem győztük pótolni semmivel sem az üres
kusalytól agyonra éhezett belső szerveinket. A táborban nagy
költözködési akció volt. A bányászokat átrakták a női barakkba és őket a
mi helyünkre.
Dombasz, 1945. április 6.
90
Oh, jóságos Istenem, bár csak vennéd el sújtó kezed büntető csapását…
szegény sorsüldözötteidről. Tekints el most, hogy annyiszor
megbántottak Téged és bocsásd meg a vétkeiket! Ámen. Húgocskám a
mi nap folyamán megbetegedett. (Erős hasmenés.) Igyekszünk mindent
elkövetni, hogy a diétát betartsa javulása érdekében. Szegénykének a
szeme igen karikás és beesett. A nyaka meg oly vékony, akár a hattyúé.
Őt hamar megviseli minden betegség. A jó Isten kegyét kérem
esedezve, följavulása érdekében! Dombasz, 1945. április 8.
Dombasz, 1945. április 22. vasárnap
Az orvosi rendelőben vagyok, hogy egy kis orosz teát és aszpirint
kérjek, hogy egészségem valamiképpen helyreállítsam, amikor… egy
fehér lepedővel letakart hordágyat visznek el mellettünk… A szél kissé
fellebbenti az egyik csücskét a lepelnek és … Úr Isten! … Adj
nyugodalmat nékie!... szegény Binder Feri bácsi viaszsárga halotti arca
tekintett felénk. Óh, Uram, bocsásd meg bűneit! Halk imát mondottunk
felette és fájó szívvel gondoltunk szeretett árván maradt családjára. Ma
vitték a kórházba a szobánkból Stenczel Béla bácsit. (gyomorgörcsök és
bélfertőzéssel.)
(A szerk. megjegyzése: Ezután rövid idővel meghal Wágner Dezső is,
naplóját beteg húga,
Ella lopta haza.)
„Óh, nagy Isten, sírj Te is velünk…..”
Lappis Jánosné Brilló Magdolna:
(Szebeni Ilona: Merre van magyar hazám? 181.old.)
Több munkahelyem is volt a Szovjetunióban. Dolgoztam
téglagyárban, cipekedtem annyit, hogy egy állatnak is sok lett volna.
De rettenetes nagy volt bennem az élni akarás. Végeztem a nehéz
munkát, és ha egy kis szabadidőm volt, mentem a konyhára segíteni
még éjjel is, hogy a krumplipucoláskor kilophassak pár szemet.
Hordtam ki a szemetet és a szemét alá rejtettem el. Amikor
megsütöttem és kivettem a zsebemből a négy krumplit, körülálltak a
férfiak, néztek, megvernek érte nagyon, de egy harapás krumpli
életet menthetett meg. Nem is tudom, hogy lehetett így életben
maradni.
Otthonról semmi hír nem jött. Másfél év múlva kaptam
egy levelet. Kimondhatatlan boldogság volt. Felálltam a priccsre és
sírva, zokogva hangosan felolvastam, a többiek úgy hallgatták,
mint egy imádságot.
A bányától rettenetesen féltem, mert sok volt a baleset. De
azt is megpróbáltam egy évig. Amikor vitt le a lift, emelkedett bennem
minden, hánytam. De ki kellett bírni. Még azt is, hogy büntessenek
azért, mert pár percre melegedni mentem. Romeltakarításkor
annyira fáztam - még pokrócba csavarva is -, hogy egy félig ép házba
91
bebújtam egy kicsit a hóvihar elöl. Mind úgy voltunk pokrócban,
dróttal kötöztük magunkra. Meglátott a kommandáns, írt egy
cédulát és beküldött a lágerbe, de előbb jól összeszidott. A
cédulát a lágerparancsnoknak kellett átadnom. Levetkőztettek és
egyetlen szál kombinéban bezártak az egyesbe. Az ablak helyén
nem volt semmi. Ott vacogtam állva egész éjszaka. Persze sírtam is,
ki ne sírt volna. Minden keserűség előjött. Eszembe jutott a vasutasok
biztatása Szerencsen, ahogy besúgták a vagonba: „Ne féljetek,
gyerekek, küldöttség ment már a kormányhoz Debrecenbe,
tárgyalják az ügyeteket, nem megy messze a vonat,
visszajöttök.” Akkor is sírtunk és énekeltünk bizakodva:
„Ó, nagy Isten, sírj Te is velünk, Vigasztald és védd meg Nemzetünk... „
Magamban ezt énekeltem a börtönben is, amikor valaki egy
meleg téglát bedugott, aztán még egyet. A lányok is feláldozták
az éjszakai pihenést és reszkíroztak. Egész éjjel cserélgették a téglát.
Ha ezt nem teszik, biztosan nem élek. A parancsnok is
megkönyörült rajtam, reggel kiengedtek. Mehettem egyenesen a
bányába egy ilyen éjszaka és koplalás titán.
A szabadnapon kivittek bennünket a kolhozba. Ez volt a
pihenés. Nem számított, hogy ünnep volt, nem érdekelte őket.
Szedtük aratáskor a markot, akkor is hol ettünk, hol nem. De
legalább ott éreztünk egy kis szabadságot a jó levegőn.
Nagyon sok függött a kísérő ártól. Volt egy, akit rá tudtunk
venni, engedjen be bennünket a templomba. A pap észrevette.
Háromszor megáldotta a rab magyar lányokat. Letérdepeltünk,
fohászkodtunk, messzire szállt a sóhajunk az itthoni szeretteink
felé. Olyan volt az egész, mintha csoda történt volna velünk azon a
napon. Még a munka is könnyebben ment, a meztelen talpunk
sem érezte annyira a tüskék szúrását.
…………………………
Elérkezett az a nap is, hamarabb, mint gondoltam.
Feküdtem a priccsen egy éjszakai műszak után, amikor értem
jött a tolmács, hogy a major hívat, a láger legnagyobb parancsnoka. A
tolmácsnővel mentem, de nem nagyon volt már szükségem rá, jól
hajlott a nyelvem az oroszra. Az első kérdés az volt, hogy miért
hoztak engem ki Oroszországba? Ömlött belőlem a szó, pörgött a
nyelvem, akkor már nem kellett tartanom se pofonoktól, se
puskatustól.
Miért kerültem ki?
Mert hazugok voltatok, becsaptatok, azt mondtátok, program lesz, és
Dombasz lett belőle. A major szó szerint ezt mondta: - Gyevocska,
nem mi tehetünk róla, ebben a ti embereitek voltak a hibásak, mert
mi fasisztákat kértünk, és ti nem azok voltatok. Most itt van a
kérvény, amit az édesapád írt. Milyen párti a te apád? - Klebapárti,
kenyérpárti! Nevettek rajta. Azt mondta a major: - De jó természeted
92
van, Maruszja. Hát ezzel én is tisztában voltam, mert nem lehetett
búskomorságban élni, soknak az okozta a halálát. Ekkor tudtam
meg, hogy a nagybátyám kérvénye érkezett a lágerba, a
Belügyminisztériumon keresztül. Ő ott dolgozott. Azt hitték, az
apám. Nem magyarázkodtam nekik, de ez azt
jelenthette, hogy hazamegyek. Teltek a hetek, lelkileg nem törtem le a
várakozás ideje alatt, de fizikailag egyre jobban leromlottam. (Szebeni
Ilona 181. old.)
Te megőrültél?
(Csipi Sándorné Cziner Gizella Ónod)
(Szebeni Ilona 91. old.)
Engem egyre jobban foglalkoztattak a hazai dolgok, nem is
tudtam másra gondolni, naphosszat a szüleim sorsa járt az
eszemben. Minden gondolatom otthon járt éjjel-nappal. Szinte nem is
érdekelt, mi történik már körülöttem. Egyhangú élet: munka, evés,
harc a létért, vágyakozás haza.
Egy délután fekszem világos nappal a priccsen, és hirtelen
felkiáltottam:
Lányok, itt van édesapám! Ott áll lent, eljött! Kilenc férfi és hat
asszony van vele. Soroltam, kiknek a szülei.
A lányok megriadtak:
Gizi, te megőrültél! Nincs lent senki.
Nem igaz, nem igaz, kiabáltam, mert én láttam a második emeletről
őket az őrszobán. Lerohantam:
Jaj, édesapám, hogy jött ide. Nagyon elfáradtam - hallottam
a hangját. Láttam is. De tovább semmi. Mintha a föld nyelte volna
el őket. Rohantam sírva az őrszobára, de ott se volt senki.
Fuldokló zokogás tört ki rajtam. Ott volt éppen a
lágerparancsnok, valamilyen Arnold volt a neve, ezt Piroska tudná
megmondani. Emberséges volt ő, de neki is fentről parancsoltak,
állandó ellenőrzés, ugyanez állt a doktornőre is, bármelyik pillanatban
Szibériában találhatták volna magukat, ha valamelyik felettesnek
kifogása lett volna ellenük, de még az őrök is igen nagy hatalommal
rendelkeztek, a besúgás általános volt, és ott természetes. Kérdezi tőlem
ez a tiszt
Mi baj van, Gizella, miért sír ennyire?
Meghalt az apám. Nekem ki kell menni az öcsémhez a másik
lágerba megmondani. Nem is láttam már öt hónapja.
Értse meg, Gizella, nem lehet, nem lehet. Le van a láger
zárva a fertőző betegségek miatt. Nem lehet.
De én csak sírtam tovább igen keservesen. Megszánt. Azt mondja:
93
Adok egy kilépőt, hogy a piacra mehet, és ha szökni akar,
szökjön, én nem bánom. Ne sírjon már. Aztán visszajön.
Elindultam, 40 fok hidegben gyalog hét km-t, bukdácsolva a
rettenetes nagy hóban. Elértem a lágert. Négy sarkon négy toronyőr
szegezte rám a fegyvert. Integettem, kiabáltam, láttam, hogy nem
katonák. Nem is azok voltak, elnyúzott öltözetük is mutatta.
Kiabáltam nekik sorban:
Tudsz magyarul? Tudsz oroszul? Tudsz románul? Németül se
tudtok? Segítsetek, testvérek!
Megszólalt az egyik németül. Mondtam neki, hogy itt van a
testvérem, engedjenek hozzá, nagy baj van. Én az 1029-es lágerból
jövök: Az Anti öcsém szobaszámát is odakiáltottam. Valószínűleg
ismerhette, mert úgy rohant, repült, mint a golyó. Szaladt az öcsém,
fejére csapta a kezét:
Gizikém, meghalt édesapánk. Vele álmodtam egész éjjel. De
menekülj, testvérem, mert ha meglátnak az oroszok, azonnal lelőnek.
Menekülj! Bedobnak a hullák közé! Könyörgök, menekülj!
Nem mert közelebb jönni, de én egy pillanatra hozzáértem,
zsebébe nyomtam, egy picike doboz konzervet, az inge alá
csúsztattam egy szelet kenyeret, ezzel máris küldtem vissza, hogy
fuss, Antikám, meg ne lássanak, bajod ne essen, dugd el jól, amit
hoztam, mert te is bajba kerülsz, engem meg megkínoznak
lopásért. Pedig nem loptam, a kenyeret a magaméból adtam, a
többit meg egy orosz nő küldte, akit már említettem, hogy nagyon
vonzódott Antihoz. Máskor is adott ezt-azt, de segített eljuttatni tőlem
is néha egy kis élelmet, őt nem motozták, szabadon járhatott-
kelhetett. Jól is jártunk vele nagyon. Anti kiabált vissza: - Már jön is az
orosz őr, menekülj! A harmadik „sztoj”-ra megálltam. Szegezte rám a
puskát. Indulás az őrszobára. Ott jelentette, hogy szökevény vagyok.
Tiltakoztam. Akkor már mutattam a kapucédulámat, engedéllyel
léptem ki a lágerunkból. Elég jól beszéltem már akkor oroszul.
Meghalt az apánk, azért jöttem az öcsémhez. Nagy bánatom
van. Itt vagyunk már két éve. Semmit nem tudunk róluk, ők sem
rólunk. A testvérem itt van a közelben, és mégsem láthatom az öt
hónapja tartó zárlat miatt. Egyre keservesebben sírtam. Bizonygattam,
hogy megyek én vissza rögtön dolgozni. Könyörüljön rajtam, ne legyen
bántódása az öcsémnek sem. Az őr: de most meghalsz. Erre már csak
azt tudtam mondani:
Nyicsevó szivódnya, ili závtrá, vszjo rávno zgyesz umiráju!
Mindegy, hogy ma vagy holnap, úgyis itt halok meg. Faggatni kezdett:
ki ott a parancsnok, kik a tisztek, ki az
orvosunk? Voltak bent még egypáran, de csak ez az egy beszélt.
94
Sírva hajtogattam:
Higgye el, hogy nem szöktem. Megyek vissza dolgozni.
Olvassa el, hogy van kilépőm a piacra. Apám halott! Hát mindegy,
tessék, tessék, lőj! Lőj agyon!
Egy idősebb tiszt állt az ablak előtt, háttal rám.
Megfordult, láttam, hogy kipottyan a könnye. No - gondoltam -,
helyben vagyunk már. Nem lesz kivégzés. Belépett egy orosz nő.
Ahogy meglátott, megölelt, megcsókolt, köszöntöttük egymást.
Mindjárt hívott, hogy menjek vele. Kérdezték, hogy honnan ismer?
Egy ellenőr volt, és a konyhán sokszor beszélgettünk. Rögtön
kérte, hogy engedjenek a testvéremhez, vagy hívassák oda. Küldeni
akartak valakit érte, de én megmondtam, hogy nem kell keresni,
ott lapul a sarkon, várja, hogy mi lesz velem. Ugyanis egész idő alatt
odaláttam. A nő is kitekintett, szóltak neki. Végre ott állt közvetlen
mellettem. Öleltük, csókoltuk egymást. Hullt a könnyünk, és
mindketten azt éreztük, hogy elveszítettük az édesapánkat. Ez
pontosan 1947. január 6-án volt. Akkor márciusban megjöttek az
első levelek. Négyet is kaptam egymás után. Bátyám, húgom, apai
nagybátyám és egyik szomszédunk írt. A nagybátyám azt írta:
„Drága Gyermekem! Akármilyen megpróbáltatásban van és lesz még
részed, bele kell nyugodni a sors akaratába. Jól vagyunk, sokat
gondolunk rád. Várunk nagyon haza. Apád egy kicsit beteg, de
jobban lesz...(Szebeni Ilona: Merre van… 91. old. Csipi Sándorné
Cziner Gizella, Ónod)
Balmazújvárosiak a Dombasz-medencében
1945. február-május
(Árva Erzsébet – Pozsonyi József Deportáltak 26.old.)
II. 14. Jajj! Ó, ha tudnánk kedveseink, mennyire szenvedünk az
éhezéstől, a hazavágyástól. Mindenki sír, szomorú. Erzsike nem akarja
megenni a csöpp szelet kis kenyeret. Kitalálom, megpirítom neki,
valahogy belediktálom. Már nem dobják az ablakba, inkább gyűjtögetik.
Pedig úgy összepenészedik egyik napról a másikra. Összeromlik, rossz,
nyers, büdös. (Árva-Pozsonyi 21. old.)
Lapátoljuk a szenet. Az orosz nők gyűrik a munkát. A nadrágjuk zörög,
átázik, mire megint jönnek, megszárítják itt a fürdőbe. Ők átöltöznek,
de nekünk nincs rá lehetőség. Hiába fürdünk le, újra a koszost kell
visszavennünk. Egy nő a kísérőnk. Nemigen vannak itt férfiak, oda az
mind a fronton. Vannak itt német katonafoglyok. Azokkal szörnyű
szigorúan bánnak. Azt mondják a magyarokkal nem bánnak olyan
szigorúan. Drága jó férjem! Csak vége lenne már a háborúnak. Azzal
biztatnak „háború kaput, pasli doma”. (Árva- Pozsonyi)
95
Most nem lehet kimenni a bányába, fenn dolgozunk. A fát bevisszük,
ezzel támasztják alá, hogy be ne omoljon a bánya. MOST MÁR AZTÁN
NEM KAPUNK ENNI! Csak kenyeret a lágerben. Mi egy kilót kapunk, akik
nem a bányában dolgoznak, azok felet. A leves egyféle, búzaleves, ami
nagyon rossz. Adtak egy szem meggybefőttet. Ennyit adni egy
embernek? A vizet is csak forralva lehet inni. A mosást megtiltották.
Nem tudom, ők nem szoktak mosni? Ma is kiteregettünk, jön a veres
lityi, fel van puffaszkodva, mint egy pulyka. Levert mindent, ma kaptam
pihenőt, először mióta dolgozunk. Szeretnénk mosni, de a lityi azt
mondja az udvaron mossunk. Olyan hideg van kint, hogy befagy a
mosóvizünk. Pustol a hó. Tegnap is majd meggebedtünk, úgy hordtuk a
fát a nagy hóba. Itt nem söprik el a havat, legázolják. Most frissen
esett, térdig gázolunk benne. A barakk deszkából van, már szelel is.
Ráfagyott a vakolat, potyog lefelé, hogy bemelegedett. Nyers a
deszkapriccs is, büdös. Megjöttek a bányából a férfiak, szörnyű, ahogy
kinéznek. Rájuk fagyott a gúnya, csak a szemük fénylik. A hideg is lel,
úgy félek, hogy nekünk is ki kell menni.(Árva-Pozsonyi)
III. 14. Ezen a napon azt hittem, hogy itt a vég. Ilyen időt még nem
láttam. Alig tudtunk a hegyről lemászni. Kerekes Zoli ment elől, ő a
legnagyobb, ő még erős, megeszik mindent. Nem finnyás, mint Erzsike.
Hónaljig süllyedtünk a hóba. Mire beértünk a szempillánkon is jégcsap, a
ruhánkra vastagon fagyott a hó. Fáj a lábam, az összes fogam a torkom.
Erzsike is rosszul lett, hányt. Nagyon gyenge, nem eszik, mert nem jó.
De itt nem adnak jobbat, meg kell, hogy együk. Otthon még a moslék is
különb, ez kutyának való, nem embernek. Itt, ha megbetegszik az
ember, a jó isten, ha meggyógyítja. (Árva-Pozsonyi 24. old.)
III. 24. Ma le kellet menni a bányába, a legmélyére. Nem is a nagy
úton, hanem jóval távolabb egy kútszerűségen, létrán kellett lemenni.
Bebújtunk, egy szűk sávba, csak ülve fértünk benne. Úgy lapátoltuk
egymás elébe a szenet tovább-tovább, míg a csilléig jutott. Nem akart
senki a legbelsejébe bújni. Egy helyen olyan szűk volt, hason csúsztunk
odébb. Ez pokoli kínzás, nem munka. Most káposztaleves van egy
hónapig. Kaptunk nyolc darab mézest. Hogyan osszuk el tíz felé? (Árva-
Pozsonyi 25. old.)
IV.7. Ezen a héten is úgy szenvedtünk, mint máskor. Annyiból
könnyebbedett, hogy enyhült az idő. De most meg le kell menni a bánya
legmélyére. Olyan sötétség van, csurog a víz, néha ki lehet
egyenesedni, de inkább csak hason mászhatunk tovább. Felettünk az
irtó nagy kődarabok. Ha leesik szörnyet halunk. Nem is lehet leírni
mennyire szenvedtünk. Úgy fáj a szívem, hogy a kis húgom a szemem
láttára sorvad el fiatalon. Nem is lehet ezt sokáig bírni, el fogunk itt
pusztulni. Ami csepp vérünk van, azt a tetvek szívják ki. A föld szüli
őket. Hiába öldössük, ha egy kis időnk van. Tegnap sokan beadták a
ruhájukat a fertőtlenítőbe és összeégett. Soknak már nincs ruhája, csak
a munkásruha. Napról-napra rosszabb, elviselhetetlenebb a helyzetünk.
96
Varrtam egy kis zacskót, abba raktam a fülbevalót, gyűrűt. Mindig
meglepik a tetvek, de a gyűrűt nem kezdik ki, inkább a mellemet.
IV.21.Istenem mit kell még elérnem?! Rémes milyen csúfságot követnek
el velünk. Rövidre vágják a hajunkat, hogy egyenlő legyen. A fene
megeheti az ő egyenlőségüket. Itt is csak éppen úgy van, mint nálunk,
aki úr, úr. Nagyon szorítanak bennünket ebben a hónapban. Már alig
bírjuk, az erőnk fogy. Most is daralevest ettünk. Pedig, ha nem
dolgozunk, kiabálnak, még le is köpik az embert. Szörnyű, amit
szenvedünk. Metélik a hajunkat. Előbb azzal az ürüggyel fogott hozzá,
csak azét vágják, akié tetves. Végülis mindenkiét lenyírták. Milyen
csúfság! Hogyis menjünk haza? Bár nem érjük el azt tán soha! (Árva-
Pozsonyi)
IV. 26 .Nagyon el vagyok keseredve! Meg kellett válni a ruháimtól, a
hajamtól. Lesz, ami lesz, a hajam majd kinő, ruhát majd veszünk! Éhen
nem hallhatunk! Veszünk egy pohár babot, egy cső tengerit. Mi
mindenre képes az ember, ha éhes! De csak az tudja, aki próbálja.
(Árva-Pozsonyi 26. old.)
V. 5. Megint romlott a helyzetünk. Elszöktek innen-onnan. Ó, drága
szeretteim, ha látnátok minket, amikor éjszaka vonszoljuk testünket a
szállásunk felé. Milyen szenvedő arcokat látnátok! Az ebéd meleg vízbe
egy szem zöld paradicsom, beledobva egy kis burizs. Tegnap én voltam
vételezni. Itt nem üvegbe vagy hordóba savanyítanak, hanem pincébe.
Betonból rekeszek vannak, és oda van dobálva az uborka, paradicsom,
káposzta. Nincs itt egyéb, csak nyomorúság! A másik épületbe
tífuszjárvány van. Sok a beteg. A tetvek hordják ide-oda a betegséget.
Egyik fiú költött egy verset: (Árva- Pozsonyi)
Belül a ruhámhoz száz tetű lapul / Vadászok is rájuk irgalmatlanul
Kiszívják a csepp kis véremet / Ellopják minden érőmet, hogy ők is
éljenek /Belőlem éljenek
Vannak is közöttünk oly hatalmasok,/Akkorát harapnak, mint a
farkasok.
Megtámad, mint a partizán, /Úgy viszket minden porcikám
Ilyen az éjszakám, jaj minden éjszakám./Száz kezem volna is ujjakkal
tele
Az is kevés volna vakarózni vele. Átvakarom az éjszakát /Letépem
ingem, s gatyám
Ilyen az éjszakám, jaj minden éjszakám.
(Árva-Pozsonyi 27. oldal)
97
Sírva küzdünk a vérszívó szörnyekkel
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám?)
Mi is Sándor bácsival betértünk a szobába, ahol már az öreg Takács
bácsi és a Kiss Miklós barátom elfoglalták a lenti szálláshelyet. Mi
Sándor bácsival fölmásztunk az emeleti priccsre. A priccseken sem egy
takaró, sem egy pokróc nem volt, csupán a gyalulatlan vastagon
mésszel lekent deszka. Le sem vetkőztünk, csupán a köpönyegünket
terítettük magunk alá. Amikor elfoglaltuk a helyünket borzalmas látvány
tárult a szemeink elé, amit sohasem tudok elfelejteni. Az ágyakat tartó
oszlopok és a fejünk fölött lévő gerendák repedéseiből megindult a
poloska-invázió. Tiszta fehérek voltak és cigarettapír vékonyságra le
voltak soványodva. Ellepték az ágyon fekvőket és szinte söpörni lehetett
az arcunkon mászkáló férgeket. Itt is, ott is felhangzott a kétségbe esett
kiáltás, hogy poloskák, poloskák. Szinte az egész szoba ébren volt és
sokan már vakaróztak. Az éhségtől és a fáradságtól azért már többen
elaludtak. Ezeknek az arcán és a kezük fején szabad szemmel látható
volt a poloskák csípése, mikor fölébredtek. Iszonyatos éjszakát éltünk
át.
Ő édes Istenem, hova jutottam? Tört ki belőlem a keserűség és
majdnem sírva fakadtam. Nem bírtam elaludni és lekászálódtam az
ágyról. A sáros udvarban bolyongtam, míg a szeméttároló előtt
megálltam. Visszaemlékeztem arra, hogy ott délután üres bádog
dobozokat láttam, amelyekben valaha húskonzerv lehetett. A reggeli
felvételére gondoltam. Mibe fogom felvenni azt a löttyöt, amit adnak,
hiszen edényem nincs, mert mindent elvettek tőlünk Herszonba, mikor
vagonba szálltunk. Ezért lemásztam a gödörbe és egy darab fával 5-6
konzerves dobozt kikapartam, több nem volt. Ezeket hóval kezdtem
tisztára takarítani, de így is a rozsda majdnem újnyi vastagon állt rajta.
Nagyjából valamennyit kitakarítottam és félreraktam őket. Amelyiket
magamnak “szántam” azt még dörzsölgettem egy darabig, majd az
egészet bevittem a szobába és a fejem alá helyeztem őket. Lassan
kezdett sötétedni, ami azt jelentette, hogy közeleg az éjfél. Én is
fölkapaszkodtam a felső priccsre és végig nyúltam a csupasz deszkán.
Még sokáig nem tudtam elaludni, mert a mászkáló poloskák majd az a
jellegzetes bűz megütötte az orromat, ami pedig abból eredt, hogy már
egyesek vérrel megtelt poloskát szétnyomtak magukon. Istenhez
fohászkodva feküdtem sokáig, míg végül is elszenderültem.
Hangos sztavaj, fölkelni ordítozásra ébredt a társaság. A narercsik
kezében egy jókora bottal ébresztgette a még alvókat. A brigadérosunk
egy emberrel elment felvételezni az akkor 500 grammnak megfelelő
kenyéradagot. Amikor visszatértek mindenkinek kiosztotta az adagját,
majd bejelentette, hogy pár perc múlva indulunk a konyhára levest,
valamint kását vételezni. Én szétosztottam a velem egy szobában lakó
magyarok között a konzerves dobozokat, majd egy “fölöslegest” elvitt
98
Kiss Miklós és odaadta valamelyik magyarnak. Brigádunk elment
fölvételezni a balandát vagyis a moslékot.
Ezt a szót ott hallottam először. A konyháról két kicsike ablak volt
látható, amely nyitva állt a láger belseje felé. Ezeken az ablakokon át
osztották szét az elsőnél a levest, a másodiknál a kását. Volt, aki a
kalapjába vagy a sapkájába vette föl a reggelit, mert edénye sem volt
és a konyhán edényt nem adtak. Akinek volt edénye, az többnyire a
levesbe tetette a másodikat, amely egy evőkanál kásából állt, melyre
egy gyűszű mennyiségű olajat öntöttek. Olyat is láttam, hogy volt olyan
elítélt, aki a másodikat a markába rakatta a szakáccsal. A
szemétdombon talált konzerves dobozok fél literesek voltak, de a
levesmerő kanál kb. 6-7 deci liter volt. Így a felvett lötty sok esetben
csurgott végig a doboz oldalán és a másodikat nekünk is a kezünkbe
mérte a szakács. A leves többnyire burizs leves volt, mely sokszor
majdnem feketének látszott. Elvétve találtunk benne 1-2 szem burizst,
csak az íze volt a levesre emlékeztető. Ugyanis a szakácsok a sűrűjét
meghagyták maguknak a fölöslegest meg a saját fajtájuknak főleg a
csibészeknek osztották szét. A levesnek egyedül az volt a jó
tulajdonsága, hogy forrón kaptuk meg. Ez kissé átmelegítette a belső
szerveinket. Én néha majdnem egy negyedórát vártam, míg lehűlt
annyira, hogy meg tudtam inni. Mikor még megvolt a hó, annak tetejére
raktam lehűlni. Előbb a tenyeremből megettem a kását, majd legvégül a
moslékot ittam meg. A napi kenyéradagot már akkor fölfaltuk, amikor a
brigádvezető szétosztotta. Sokat elgondolkoztam az elmúló évek alatt,
hogy szegény Fekete Sándor bácsi talán ennek a forró mosléknak lett az
áldozata.(Hegedűs János Látlak e még hazám?
Az éhség kényszere
(Szekeres Imre Gyula 82. old.)
A vödörben sötét színű lé volt, ami levesnek volt titulálva, „szup”.
Úszkáltak benne a krumplihéjak és apró halcsontvázak, ahogy a parányi
hús lefőtt a forró vízben róluk. Világ lett azonnal, amint a levét
megkóstoltuk, hogy ezt az apró krumplit pucolatlanul, héjastul, az
apróhalat belestül belefőzték. Még sót sem raktak annyit bele, ami illett
volna, így egyszerűen szinte ehetetlennek tűnt. Körbeülve csak néztük,
meg-megkevertük és kóstolgattuk. Senkinek sem ízlett, de az éhség
csak rákényszerített bennünket, hogy végül kikanalaztuk mindet, ami
nem krumpli héj volt és nem halcsontváz. Szagos fekete lé, ízetlen lötty.
Szerencsére a kenyér változatlan maradt, vizes, fekete, de mégis
tartalmas. Ez ugyanis megülte néhány órára a gyomrunkat és éreztük,
valamit mégis ettünk. A nagy óriás közöttünk természetesen szolgálta a
közösséget. Az étel beadásánál serénykedett, de különösen a kenyér
elosztásánál. Féltünk, hogy az ablaknál több időt tölt el felénk háttal,
mint kellene. Rájöttünk, hogy azokat a kenyéradagokat élvezettel
rendezgeti, amelyeken pótlásdarabkák voltak rászúrva, a már korábban
99
elmondott formában. Szóltunk neki, hogy mit csinál a kenyérrel? Erre
éktelen hanggal ránk ripakodik, hogy hallgassunk „molcsi”, mert így
meg úgy lesz, beveri a pofánkat, ha nem hallgatunk el. Kivártuk,
szétosztotta a kenyeret, de gyanús volt némelyikünk adagja. Mintha
hiányzott volna a pótlás róla. Egy másik alkalommal szintén hasonlóan
viselkedett. Az egyik Ottó nevű, pesti fiú odaszólt, hogy ne lopja a
kenyeret, nem ezt ígérte nekünk. Erre újra határtalan méreggel, az
osztás után majd neki esett Ottónak, már úgy nézett ki, hogy megüti.
Készen álltunk, hogyha tettlegességre alakulna a helyzet, megvédjük
Ottót, akármilyen debella test is, csak többen vagyunk. Nem ütötte
meg. Mikor elcsendesedett mindenki, eszegettük a kenyeret. Egyszer
csak Ottó felállt, a kapott napi adag kenyerét nyújtotta a rabló felé. Ez
meg ott ülő helyzetében csak néz-néz, biztosan nem hitt a szemének,
hogy igaz, amit lát? Ami az embernek az életét jelenti ilyen körülmények
között, attól egy ördög képes lesz megválni és ráadásul önként. Ez túl
meredek lehetett neki megérteni, erre csak egy „durák” (bolond) lehet
képes. Nem tudom, mi játszódhatott le benne pillanatok alatt, de a vége
az lett, szépen visszatolta a kenyeret tartó kezét Ottónak, és azt mondta
„nye náda, ti kusej” (nem kell, te edd meg). Nagy jelenet volt, ettől a
hatalmas, hórihorgas embertől, aki addig úgy tüntette fel magát, hogy
neki senki ellent nem mondhat, az ő szava, cselekedete nem bírálható.
(Szekeres I. Gy. 82. old.)
Sztahanovista lovak és emberek
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 67. old.)
Az új brigád - ahová ideiglenesen kerültem - nagyon is különösnek
látszott először. Csupa idősebb emberből állt, egyik sem volt fiatalabb
ötvenévesnél és majd’ az első pillanattól kezdve engem, mint a saját
gyermeküket szerettek. A lovaink, amikkel nap mint nap dolgoztunk,
szintén a már idősebb, higgadtabb korosztályhoz tartoztak. Én az első
napokban ló nélkül maradtam, ami nem szolgált nagy szomorúságomra,
hiszen még életemben nem tartottam gyeplőt a kezemben.
Nem telt azonban el még három nap sem, váratlanul változott a
„hadihelyzet” és azt kívántam, hogy bárcsak elejétől kezdve kaptam
volna egy lovat... bármilyen lovat. Mikor új munkatársamnak
„bemutattak” egy csepp híján kirázott a hideg. Pedig gyönyörű szép állat
volt a „Csóka”, fekete szőre csillogott s a kis csillag a homlokán szinte
világított... A baj csupán az volt, hogy nem tartozott legbarátságosabb
tagjai közé a Szovjet Népköztársaságnak. Ha az ember elölről akarta
megközelíteni, hátracsapta füleit, a szemeiben gonosz tűz gyúlt ki s úgy
kapott az ember felé, mint egy alattomos kutya. Ha azonban valaki arra
vetemedett volna, hogy éberségét kijátszva hátulról kerüljön a közelébe,
ez a lovagiatlan magatartás láthatóan végleg kihozta a türelméből, mert
vad nyihogás közepette olyan toporzékolásba és rugdosásba kezdett a
világ minden tája felé, hogy még a leghíresebb balerinák is messze
100
elmaradtak mögötte... Egy szónak is száz a vége - közel sem lehetett a
vele való munkát „életbiztosításnak” mondani. Egy jó pont is volt
azonban a sok elrettentő között: Csókának nem volt normája, azaz,
hogy amennyit végzett egy munkanap, az mind jó volt... Mi az, hogy a
lónak is volt „normája”? - kérdezhetné valaki, hiszen az állat nem
gondolkozik, tehát még arról is nehezen lehet tudomása - ha csak meg
nem ütik - hogy mit kívánnak tőle?
A szovjet tervgazdaságban azonban nem így áll a helyzet. Itt
mindenkinek és mindennek megvan a normája, amit naponként el kell
végeznie a mielőbbi tervteljesítés érdekében. Ettől a norma-teljesítéstől
függ ugyanis az illetőnek a harmadnapi kenyere... Ha sikerülne az
előírtnál többet elvégeznie, úgy „sztahanovista” nevet érdemel ki
magának és jutalmat kap. Ez a jutalom embernél tíz deka fekete
kenyeret jelent, sőt - ha több napról van szó - tisztább lakást és...
muzsikát a vacsorájához (ami semmibe sem kerül). Ha azonban a fenti,
„sztahanovista” nevet egy „öntudatos lónak” sikerült kiérdemelnie, úgy
az ajándék zabbá változik a gyakorlatban, naponta egyszer...
Mivel azonban minden éremnek két oldala van, akadnak olyan
szerencsétlenek is - úgy az emberek, mint a lovak között - akik még
nem öntudatosak annyira, hogy túl teljesítsék a normát, sőt még az
előírt száz százalékot sem érik el. Itt azután - magától érthetően - az
„adakozó kéznek büntetnie kell”... és az ember csak fél adag kenyeret
eszik, míg az „öntudatlan ló” zab nélkül marad, sőt még a széna-
porcióját is megrövidítik. Mi következik most már ebből? Úgy az
emberek, mint az állatok között akad egypár jó erőben lévő példány,
míg a többinek a csontjai menet közben a szovjet himnuszt nyikorogják
ki csupán... Ezek csak gyengébbek és gyengébbek lesznek - míg végül is
vagy elpusztulnak munka közben (mint azt nem egy lónál magam is
láttam) vagy kórházba kerülnek, és talán onnan tűnnek el a „nagy
semmibe”...(Adorján S: Halál árnyékában 67. old.)
Gyilkosság!
(Hegedűs János: Látlak e még magyar hazám? 169. old.)
A hetedik nap jött el az elhatározás, hogy végleg úgy döntöttünk,
megszökünk. Valóban ezek után csak a felét fogyasztottuk el az adag
kenyérnek, melyet kaptunk, a többi fejünk alá helyezve a köpönyeg
zsebeibe raktuk. Ribakov kihozta a délutáni fahordáskor magával az
elkészített zsákot, melyet egy alkalmas helyen eldugott. Minden
ugyanúgy történt, ahogy előre elterveztük. Szinte minden kimenetkor
egy csoportban voltunk és igyekeztünk a “tartalék” répákat a zsákba
tenni. Az időjárás is velünk volt, mert még fagyok nem voltak, pedig
már átléptük szeptember második felét. A “régebbi” lágerlakók
elbeszéléseiből hallottam, hogy volt olyan esztendő, amikor ezen a
vidéken szeptember elején komoly havak voltak és beállt a tél. Talán a
101
jó Isten is úgy akarta, hogy tervünk sikerüljön és megszabaduljunk
innét. Eljött az utolsó, a 11. Nap, amikor Ribakov úgy döntött készüljünk
föl, mert ma “lelépünk”. A tartalék kenyerünket magunkhoz vettük és
elkészülve vártuk a délutánt. Még az idő is talán kedvezni akart nekünk,
mert kissé az ég elborult, hűvösebb lett az előző napoknál. Így senkinek
sem tűnt föl az, hogy a katonai köpenyeket magunkra vettük és úgy
indultunk ki a portánál. Meg kell még jegyeznem, hogy az indulásunk
előtt a brigádok kaptak “lucskokat” vagyis fűrészeket, valamint baltákat,
hogy a nagyobb tuskókat, melyek gyökérzetét még nem húzták ki a
traktorok a földből vagy fűrésszel vagy baltával elvágják. Ezeket a
szerszámokat hazatérésünkkor a portánál le kellett mindig adni. Ribakov
úgy igyekezett, hogy egy fűrészt ő, a baltát meg a barátja Igor
megszerezte. Így már arra is volt lehetőségünk, ha netán vízhez érünk
esetleg tutajt készítünk az átkeléshez. Egyszóval az akkori lehetőség
minden szikráját igyekeztünk kihasználni. Meg kell hagynom, a szívem
erősen dobogott és a mellettem baktató Frank barátom egyszer meg is
kérdezte tőlem: János boojisze? Vagyis János félsz? Én ránéztem, majd
igyekeztem jó képet mutatni mikor azt feleltem: nyet, vagyis nem félek!
Pedig most 44 év után, mikor e sorokat írom, most is végigszalad a
hátamon a hideg. Hogy miért? Elképesztő történeteket meséltek egyes
lágerlakók azokról, akik megszöktek. Agyonlőtték őket a legnagyobb
kegyetlenséggel végeztek velük, ha elkapták őket. De olyanról is
hallottam, akiket sohasem fogtak el! Ezekről természetesen sohasem
kapott tiszta képet a lágerlakó, hogy valóban sikerült-e a szökés vagy
talán a “szökevényt eltüntették”. (Hegedűs J. 168-169. old.)
A két őr tőlünk kb. 40-50 méterre ült egy nagy tuskón és
cigarettáztak. Szinte semmit sem vettek észre. Mikor mi hárman is már
bent jártunk a sűrűben Ribakov kiadta az utasítást, hogy szorosan
fölzárkózva utána libasorban haladjunk egész addig, míg csak nem ritkul
az erdő. Ribakov elkérte a baltát és annak segítségével az ágakat
széthajtva mentünk tovább. Az amúgy is borultas idő miatt az erdő
sötétségbe borult és nem láttunk már tisztán. De minél messzebb kell
jutnunk innen! Ezért a közben elrobogó vonat zajából megtudtuk, csak
pár méterre van a vasúti töltés tőlünk. Irányt változtatva
felkapaszkodtunk a vasúti töltésen, rá a sínekre. A síneket futva,
libasorba rohantunk egészen addig, míg távoli lövéseket nem hallottunk.
Ekkor már sejtettük azt, hogy felfedezték a szökésünket. A lövések
hangjából és a nagy rohanásból azt vettük ki, hogy kb. 2-3 km-re
kerültünk el a lágertól. (Hegedűs 169-170. old.)
A tartalék kenyerünket az utolsó morzsáig elfogyasztottuk és a
répából is már csak 1-1 szem maradt. Azért még arra futotta, hogy
óvatosan, nehogy tüzet csináljunk, és nehogy kiszűrődjön a világosság,
rágyújtottunk. A maradék elfogyasztott étel és a dohány bódító ereje az
elcsigázott embereket hamar álomba ringatta. Ehhez az is hozzájárult,
102
hogy egyesek szinte bebújtak a széna közé és a puha “takaró” fölfogta a
hideg szelet és a hóesést. Én ismét sokáig nem bírtam elaludni. A
keskeny résen kitekintve azt vettem észre, hogy a hóesés teljesen elállt.
Istenem a harmadik szabad éjszakám. Már három teljes nap, hogy nem
kísér őr és nem ordít rám: davaj. Vajon mennyi lesz még? Hány napig
lehetünk még szabadok? Vajon sikerül-e tervünk, hogy eljutunk a
Volgáig vagy Briánkszki nagyerdőig. Sokáig nem jött álom a szememre
és az eddigi rabságom minden mozzanata lejátszódott előttem.
Nem tudom, meddig lehettem fönn, csak hirtelen kutyaugatásra
és üvöltésekre ébredtünk. Ismét az ismerős szavak! Davaj-davaj!
Szlezájtye! – vagyis gyerünk le, egyenként. A kemény hangok és a
szitkozódások közepette puskacsövek meredtek ránk a nyitott résen.
Majd erős karok széthúzták a vagonajtót és már jól kivehető, egy rakás
vörös sapkás katona veszett ordítása. Majd két botos őr fölmászik a
vagonba és egyenként lehajítanak bennünket a hóba. Mikor már “egy
rakáson” vagyunk a botos őrök ahol csak értek, ütöttek vágtak
bennünket, és legdurvább drasztikus szidalmakkal illettek. Mikor már
szinte félholtra vertek bennünket, megjelent három szán, és mint a
dögöket földobáltak bennünket és irány ki a vasút túlsó oldalán lévő
útra. Ott még jó pár szán várakozik és puskás őrök, kik jelzik azt, hogy
indulás. Nem tudom, hogy hova, merre vesznek, azt sem tudom, hogy
ki fekszik rajtam, vagy esetleg én kin fekszem. Minden tagom fáj és ég,
úgy érzem, a csontjaim mind össze vannak tördelve. De észnél vagyok,
mert emlékszem arra, mi történt. Ezek szerint még élek! De vajon
meddig?
Azt sem tudom, mennyi ideig megyünk és hova visznek? Már
sötétedik, amikor egy széttárt kapun visznek be bennünket, majd ismét
mint a dögöket lefordítanak bennünket a szánkókról. Mint a hullák
fekszünk a havon. Nemsokára megjön az őrség parancsnoka és sztavaj-
sztavaj, gyerünk felülni kiáltásokkal a botos őrök ismét ütésre emelik
botjaikat. Amikor a szerencsétlen társaság úgy ahogy tud, ülőformát
alkot, az őrparancsnok utasítást ad, hogy a láger összes lakója jöjjön ki
az udvarra. Mikor már mindenki kint van az őrparancsnok megkérdi:
Kto Ribakov? Vagyis melyik Ribakov?
A kapitány véres arcát a parancsnok felé fordítja, majd halkan mondja:
ja, vagyis én vagyok! Az őrparancsnok kikapja az egyik katona kezéből
a puskát és őrült erővel a tusával Ribakov fejére sújt, majd hangos
szidalmakkal ismét ütésre emeli a puskát. A többi puskás őrök mintha
csak erre a jelre várnának, nekiesnek és csak a fejét ütik puskatussal.
Már az első ütés után Ribakov agyveleje kifolyik és a kispriccelő vér az
egész területet megfesti. A lágerlakók a rájuk spriccelt vért arcukról
törölgetik, majd némelyik elfordul, nem bírja nézni ezt a kegyetlen
gyilkolást. Amikor már szinte Ribakov fejéből csak egy csonk marad, az
103
őrparancsnok még akkor is ordít, mint a sakál és a felé néző tömegnek
azt kiáltja: “Így jár az, ki innen megszökik!” Most arra várunk, hogy
ránk kerüljön a sor. Mert biztos most mi következünk! A sors könyvében
másként volt megírva. Bennünket fölkarol 1-1 lágerlakó és kicipelnek a
láger mögötti őrlaktanyába. Ott egy kicsi, betonos helyiségbe
bevezetnek, majd a parancsnok utasítására otthagynak bennünket.
Kattan a vasajtó és sötétség borul a cellára. Nem tudom mennyi idő
telik el, de szólni senki sem tud, csak nyöszörgünk. Úgy érzem, nagyon
vizes belül a nadrágom, biztosan bevizeltem. Próbálok magamtól felülni,
de nem megy, csak eldőlök oldalra. Érzem, valakire rádőltem, de nem
tudom ki az, mert hiába szólítom, nem válaszol. Nem tudom, hogyan
telik el az éjszaka.
Úgy érzem, valaki nyöszörög mellettem, akire rádőltem. Próbálok
szólni hozzá, de egyszerűen nem jön ki hang a számon. A szám olyan
száraz és érzem, hogy meg van duzzadva, de nem tudok odanyúlni sem,
mert fáj mindkét karom. Az Istenhez akarok fohászkodni, de még az ő
nevét sem tudom kimondani. Nagyon kerek karikák táncolnak a
szemeim körül, majd ezek különböző színeket alkotnak. Nem emlékezek
már semmi másra, hiszen már gondolkozni sem tudok. Valószínű, hogy
elájulhattam, mert csak arra térek észhez, hogy erős kezek ragadnak
meg és átvisznek egy másik helységbe, és valami rongyra fektetnek.
Ahogy fekszem, azt érzem, hogy a nadrágom belül nagyon vizes és a
bőrömet marja a nedvesség. Valószínű, hogy többször bevizelhetem.
Ismét erős kezek ragadnak meg és próbálnak felültetni, majd az egyik
egyenruhás meleg teát próbál a számba önteni. Először a meleg tea
kicsurog a számból, majd érzem, hogy valamennyi a torkomon lemegy.
A katona tartja a fejemet, és egyre mondogatja: pij-pij, igyál, igyál.
Mikor az edény ¾ részét megittam, akkor kezdek kicsit életre kelni. Az
őr nekiültet a falnak és otthagy. Aztán ahogy az erőm engedi próbálok
körülnézni. Most egy tágas helyiségben vagyunk mind a hatan. A
helyiségben kályha is van, mely elég meleget áraszt és nagy rácsozott
ablakán világosság szűrődik be. A két katona mindegyik bajtársamat
próbálja itatni, de van aki nem tud nyelni. Ezt az itatást többször
megismétlik, majd aki már meg tud ülni, megkérdezik tőle tud-e enni?
Pontosan már nem emlékszem, hogy 1 vagy 2 nap telt el, mire ételt
tudtam venni a számba és le tudtam nyelni. Kb. harmadik vagy
negyedik nap tudtam már segítséggel felállni és akkor már oda tudtam
menni az ajtó mellett álló vödörhöz, ami a WC-t helyettesítette. Úgy
éreztem, nagyon kell vizelnem, de hiába próbáltam, nem jött. Ezt 4-5
alkalommal megismételtem és olyan érzésem volt, szétszakad a
húgyhólyagom. Mintha az égiek siettek volna segítségemre, mert amikor
az ötödik próbálkozásnál tartottam, azt mondtam, ó Istenem segíts! A
vizelet megindult, de nagyon megijedtem, mert a belőlem kifolyt pisa
104
szinte piros volt, mint a vér. Csak a befejezés előtt világosodott meg egy
kicsit.
Ekkor még segítséggel visszamentem a helyemre és próbáltam
összeszedni gondolataimat és körültekingettem, hogy mi van a többivel?
Varsánszky lengyel barátom ült hozzám legközelebb. Neki az egyik
szeme úgy be volt dagadva, hogy szinte semmit sem láthatott vele. Az
arcán is kék foltok jelezték, hogy őt is jól “helybenhagyták”. Mellette fél
könyékre támaszkodva ült Igor, de az ő arca is meg volt kékülve.
Mellette ült a litván Zubávicsusz, kinek a fején egy kötés volt látható, de
a szeme alatt erős sötét karikák voltak láthatók. A parásó, vagyis a kibli
mellett ült az ukrán Marcsinkó, aki talán a legtöbb verést kapta.
(Hegedűs 174-176. oldal)
Varsánszky lengyel sorstársam fordította le nekem az egész
szöveget, „periratot” magyarra, amely a következőket tartalmazta. A
hadbíró úgy adta elő, hogy mi miután elfogtak bennünket baltával
felszerelkezve támadtunk rá az őrségre. A dulakodás közben egyik
katona fegyverét elkapta Ribakov és el akarta tőle venni és a
fegyverviaskodás közben elsült, és kioltotta Ribakov életét. Ilyen
ocsmány vádat csak egy NKVD hadbíró tud összeállítani. Azután mi
következtünk: A rajtunk látszó külsérelmi nyomok azért láthatók, mert
az őrségre mi is rátámadtunk és ők csak védekezés céljából használták
a botokat. Hiába a hangos tiltakozás és az aljas hazudozás a vádirat már
így volt összeállítva és ezek után ítélethirdetés. A hadbíró felállt és
jelezte, hogy álljunk fel, kihirdeti az ítéletet.
Ribakov – szmerty – vagyis halál -A.Igor + 2 év + 501-es útépítés -
Marcsenko + 2 év + 502-es útépítés -Zubavicsusz + 2 év + zsentuj -
Varsánszky + 2 év + zsentuj -A.Frank 5-ös kolónia
Hegegyus 5-ös kolónia (Hegedűs János 178. old.)
Valamennyi hirhedt haláltábor, ahonnan élve nemigen szabadultak az
elitéltek.
A mai szemmel nézve 54 év után azt mondhatom, hogy az egész
tárgyaláshoz már előre megírták a “forgatókönyvet”. Ugyanis már előre
meg volt tervezve, hogyan fog lezajlani az egész pokoli színjáték. A
szökésünk után mikor a kezükbe kerültünk félig agyonvertek
bennünket….. Ezután jött az aljas vádirat, hogy mi az őrségre
támadtunk. Azt még megértettem, hogy 1945-ben amikor engem az
NKVD letartóztatott az orosz nyelvet nem ismerve a tolmácsok azt
mondták a vallató tisztemnek amit ők akartak és azt írták, ami a szájuk
ízének megfelelt. De itt most 1946. október 13-án a hadbíró olyannal
vádolja a saját fajtáját, ami teljes hazugság, ezt nem tudtam
megemészteni. Még évek múlva is elkísért ez a “színjátszás”, amit a
kopasz fejű prokulor előadott. Belőlük az emberség teljesen kihalt és mi
105
tőlük már semmi jót nem várhattunk. Ezért én abban sem
reménykedtem, hogy a bírósági tárgyalás után a helyzetem jobbra
forduljon. Sajnos ez pár nap múlva be is igazolódott, mert ahova
kerültem, az a poklok-pokla volt. Csupán a jó Istenben bíztam és az
élnivágyás tartotta bennem az erőt. Mert az első naptól az utolsóig
vakon bíztam és reménykedtem abban, hogy egyszer hazajutok innen. A
tárgyalás után nem sok időt töltöttünk el együtt, mert kb. 1 óra múlva
először Igort és Marcsenkót szólították és rövid búcsú után elvitték őket.
Soha többé nem találkoztam velük, de még hírt sem hallottam felőlük.
A halottak városa
(Hegedűs J: Látlak-e még hazám? 180. old.)
Északon a halottakat a nagy hidegben nem tudták eltemetni,
hanem berakták a vagonokba, amely már az új szakaszon járt és
elszállították. A halottak egy “gyűjtőbe” kerültek, ahol külön készített
fabarakkok várták őket. Mezítelenre vetkőztetve csak a lábuk nagyujjára
került egy bádog, mely a vezetéknevük kezdőbetűjét jelezte. Majd
amikor már számozva lettünk azután szinte mindenütt erre a darab
bádogra a rabszám került rá. Amikor megenyhül az idő és már a föld
engedett a nagy fagy után, külön voltak úgynevezett temető brigádok.
Ezek éjjel-nappal csak temettek. Nem volt jel, kereszt vagy fejfa. Ha
megtelt a gödör a földet egyenlővé taposták, a többivel és ez így ment
sorba. A legtöbb halott Vorkuta környékén lett eltemetve, azért is
nevezik Vorkutát halottak városának.
Ezeket meghalva eszembe jutott ismét a két szökött barátom.
Tudta a kopasz fejű hadbíró milyen helyre küldte a két fiút. Biztos volt a
dolgában, hogy onnét nem lehet megszökni és a büntetés, ami ott vár
rájuk egyike a legszörnyűbbeknek. Az elbeszélek és a hallottak alapján
nem sok esélyt adtam annak, hogy ezt megússzák, mert testileg-lelkileg
ők is úgy össze voltak törve, akár csak én. Bár a litván fiú
megismerkedésünk kezdetekor sportos külsővel rendelkezett és szívós
volt, de az elfogásunk után őket is igencsak megviselte az ottlét. És
hullott a nép! Aki a tél folyamán életben maradt, azt a nyár vitte el.
Hirtelen jött a nyár, amely 1-2 hét után elvitte a havat, megjelentek a
gyilkos vérszívók a böglyök és a szúnyogok. Az elbeszélések szerint
komoly orvosi ellátás nem is volt. Több ezer embernek, akik az
építkezésen dolgoztak, alig volt egy-két “felcserük”. A felcserek legtöbb
esetben csupán orvostanhallgatók voltak és alig értettek az
orvostudományhoz. De voltak olyan orvosok, akik a civil életben jogi
doktorátust szereztek és a nevük előtt álló dr. alapján őket tették meg
orvosoknak. Ha ismerték volna az orvostudományt, akkor sem tudtak
volna gyógytani, mert sem orvosi műszerek, sem gyógyszerek nem
álltak az orvosok rendelkezésére. A szerencsétlen rabokon egyedül a
lázmérő segített, mert akinek már 38 C fok láza volt, azt nem hajtották
106
ki dolgozni. Az élelem ellátással is sokszor voltak problémák. Ugyanis a
kegyetlen időjárás (a nagy havazás-hófúvás) sokszor késleltette az
utánpótlást. Az elbeszélések szerint volt, hogy több napon át nem
kaptak az elítéltek kenyeret. Pedig a kenyér volt az éltető erő
mindenütt. Az úgynevezett “hírmondók” azok a személyek voltak, akik a
munkák során kezük vagy lábuk elvesztésével rabkórházba kerültek,
mert az amputálást ott végezték el. Ezek a megcsonkított elítéltek soha
többé nem kerültek vissza az 501-es újépítéshez. Ezektől az emberektől
szivárogtak ki a hírek, hogy milyen élet folyik fönn Északon az 501-es
újépítésen. (Hegedűs 180. old.)
Zsentúj, ahonnan csak holtan lehetett kijutni.
(Hegedűs János 181. old.)
Ahogy helybenhagyták a botos őrök. Mindkét fiú nehezen vette a
levegőt és ebből én arra következtettem, valószínű mindkettőnél
bordatörés állhat fönn. 1948-ban kerültem össze egy zsentuj lakóval,
aki 1 évet töltött el a hírhedt lágerban. Csak úgy tudott “megszabadulni”
a hírhedt lágerből, hogy azt egytonnás csille alá rakta a lábfejét, ami
azonnal levágta. Talán az volt a szerencséje, hogy az eset idején a
katlanban tartózkodott a lágerfőnök, aki ezt látva a rabkórházba vitette.
A kórházban lábfejét a bokájáig amputálták és két hónap után az első
induló etáppal délre szállították. De azért, hogy el ne felejtse hol, merre
járt, a Hadbíróság öncsonkítás vádjával elítélte. Ezért még pluszként
három évet kapott. Mikor nekem elmesélte, hol merre volt, a két
rabtársam jutott eszembe és felőlük érdeklődtem. Nevüket sohasem
hallotta és nem is emlékszik ezekre a nevekre. Így a két volt bajtársam
nevét csak e könyv őrzi meg. Bármerre is vitte őket a sors, az emlékük,
amíg élek, bennem megmarad. (Hegedűs J: Látlak e még hazám? 181.
old.)
Istenem hová kerültem? Sóhajtottam, majd kezeim
összekulcsolva fohászkodtam Istenhez, segítsen a nyomorúságomban.
Szegény Frank barátom jutott eszembe, vajon ő hova, melyik szobába,
melyik barakkba került? A poloska inváziótól alig tudtam pihenni. Úgy
éreztem, ezen az éjszakán elpusztulok. Ahogy nagyjából körülnéztem,
azt láttam, szinte aki ébren volt mindenki vakaródzott. A szobát enyhén
bevilágító villanykörte fényénél lassan kirajzolódott, hogy még vannak
üres ágyak. Először arra gondoltam, hogy átfekszem egy másikra, de a
poloska ott is megtalálja az áldozatát. Úgy éreztem, vizelnem kell és
lekászálódtam az ágyról. A bejárati ajtónál még üldögéltek páran és
tőlük kérdeztem, hol a WC. Az egyik orosz az ajtót kilökte, majd kezével
mutatta az irányt. Mire odaértem a guggolós latrinára, úgy éreztem,
belefolyt a nadrágomba, bevizeltem. Elkeseredésemben elsírtam
magam, hogy mi történt velem? Már a vizeletemet sem tudom tartani?
Az átázott alsómat próbáltam a pisától kicsavarni, de mikor a kezeimet
107
megláttam, ismét a pánik vett rajtam erőt. A kezeim, vagyis az ujjaim
véresek voltak, ezek szerint a vizeletemtől van. Pár perc után
kitámolyogtam a WC-ből, majd a kezeim közé markoltam egy marék
havat és azzal próbáltam elűzni a szagot, valamint tisztára mosni a
kezeim. Az éjszakát nagyon nehezen viseltem át, mert többször kellett
WC-re mennem. Nagyon féltem attól, hogy talán a veséim teljesen
tönkre mentek, és ha ki kell venni, elpusztulok. Nem szabad
elpusztulnom! Élnem kell! Muszáj innét mindenáron hazajutnom! A
nehéz gondolatok és a fáradtság azért pár órai alváshoz segített. Reggel
1946. október 14. az első munkanap a halálkolónián. Mint később
megtudtam, ezt a lágert azért nevezték így, mert innét még élő embert
sohasem vittek el, csak halottakat. Ide etápok minden évben egyszer-
kétszer érkeztek, de innét etáp, vagyis transzport élő embert nem
szállított el, csak esetleg halottat. De még a “halottkérdést” is
megoldották! Ugyanis a lágeren kívül volt készítve két hosszú fabarakk,
amely a tél folyamán a halottak “rendelkezésére” állt. Ha valaki
meghalt, ide vitték ki, és mint az ölfát mezítelenre vetkőztetve berakták.
A jobb lábán a nagyujjára egy bádogfecnit kötöttek, dróttal, melyen az
elítélt kezdő betűi voltak beütve. Majd évek múlva, mikor rabszámot
adtak a név helyett, ez volt beleütve. Mikor a barakk megtelt hullával,
belakatolták és jött a következő, amelyik még üres volt. Jött az olvadás,
május vagy június elején a föld már engedett, ekkor a temető brigád
mást sem csinált, csak temetett. És ez évről-évre így ment tovább,
ebből a lágerból csak csodával lehetett élve kiszabadulni. (Hegedűs J.
186. old.)
Buzik közé kerültem 16 évesen
A kísérőm az eldobált havas úton ment előttem és jelezte, hogy
kövessem őt. A gyéren világított udvarban barakkokat kerestem, de
sehol sem láttam, csupán nagy hókupacokat. Csak másnap, mikor már
kivilágosodott jöttem rá arra, hogy az új láger minden helyisége
zimlánkából (vagyis földbeásott pincehelységből) áll. Kivéve a porta és a
konyha. A földkunyhók két méter mélyen a földbe voltak ásva,
mindössze kb. 40-50 cm látszott ki a tetőszerkezetből. Ezek a pince
barakkok átlagban 40-50 embernek adtak szállást. Az oldala, valamint a
padlózat ki volt deszkázva. Elől volt egy dupla bejárati ajtó és oldalról
általában a déli irányban két ablak. Emeletes ágyak voltak a helységben,
amelyeken két ember lent, és kettő fönt aludt a csupasz deszkán, mert
szalmazsák nem volt. Az élelmesebb fiatalkorúak szereztek egy-egy db
gyékényt, vagy plusz vattakabátot, ezt tették maguk alá. A helység
közepén benzines hordóból átalakított kályha állt, amely szinte izzott a
megpakolt fától. Szinte majdnem minden lakója a helységnek
félmeztelenül volt, csak egy kis alsónadrág volt rajtuk. Pedig odakinn
108
ekkor már lehetett mínusz 25 fok hideg. Amikor beléptem a helységbe, úgy megcsapott a meleg levegő, hogy majdnem rosszul lettem.
A helységben kb. 30-40 személy tartózkodott, kik azonnal
körülvettek és kezdtek vetkőztetni. Legelőször megtalálták a dohányt,
melyet nagy Hurrá! Tabak! jelszóval máris magukénak tekintettek, mert
elvették. Közben, míg vetkőztettek, kikérdeztek, ki vagyok, és honnét
jöttem. Először nem gondoltam semmi rosszra, de amikor már a gatyát
is lehúzták rólam, mindjárt tudtam, kik közé kerültem. De a sovány
testem hamar elvette e kedvüket, mert a szavaikból kivéve azt
hangoztatták, hogy kosztya, vagyis csupa csont vagyok. Volt közöttük
még olyan is, aki grimaszokat vágva a kis motyómat a képembe vágta
és mutatta, menjek, feküdjek az egyik emeleti ágyra. A gatyámat és az
ingemet fölhúztam, majd a többi kevés cuccommal fölmásztam a helyre,
melyet megmutattak. Itt nem kellett félnem, hogy valamimet ellopnak,
ezért “beágyaztam” magamnak. Fejem alá a szőrcsizma került, a
nadrágom alám és a vattás nagykabáttal takaróztam be. De rövid idő
után ezt is a fejem alá tettem, mert olyan meleg volt a helyiségben,
mint egy gőzfürdőben. Szerettem volna nyomban elaludni, de a nagy
zajtól és a sok ocsmányságtól, amit ott láttam, nem jött álom a
szememre.
Egymás fenekébe turkáltak és közben nagyokat nyögtek és
röhögtek. Késő volt, amikor már úgy éreztem, kezd leragadni a
szemem, és álmos vagyok. De azért hálát adtam Istennek, hogy ha
most nem lennék ilyen sovány, ezeknek az elvetemült Sztálin
ivadékoknak a prédája lennék. Itt meg kell jegyeznem, hogy
tájékozódva legyen a tisztelt olvasó, hogy kik is voltak ezek a Malaletkák
(vagyis fiatalkorúak). A zöme köztörvényes bűnöző volt, némelyik már
több embert megölt. A civil életben a háború után nem volt mit enni,
ezért bandákba verődtek és raboltak, gyilkoltak. Némelyik 25 évre volt
elítélve, pedig alig volt 16 éves. Ezek részére lettek kialakítva
“fiatalkorúak” lágerei, ahol napi 4-5 órát kellett csak dolgozniuk. Az
átlag élelem majdnem annyi volt náluk, mint a felnőtt büntető lágerben.
Ráadásul még csomagot is kapott némelyik. A külföldi fiatal, pl. lett,
litván vagy észt került ilyen lágerba és kapott csomagot, attól ezek a
Sztálin-ifjak elvették. Egyszóval úgy éltek egyesek közülük, mint a
herék. És a szexuális vágyaikat egymáson töltötték ki. Egyszóval buzi volt a társaságnak majd a 70%-a.
Hát milyen helyre kerültem, Istenem! Ne engedd, hogy sokáig
legyek köztük, mert akkor nem állok jót magamért, és végleg itt
pusztulok el. Ez a hely még talán az előző lágernál is rosszabb, mert ott
nem láttam ezt a sok ocsmányságot. Az éjszaka aránylag nyugodtan telt
el. A nagy meleg hatására, ha nem is azonnal, de végül elaludtam.
109
Hangos zajokra ébredtem föl, és közölték velem, öltözzem föl, mert
mindjárt megyünk reggelizni. A kevés cuccot egykettőre magamra
öltöttem, és az ágy alsó részére ülve vártam a fejleményeket. Rövid
várakozás után megjelent az ajtóban két buzigyerek, és egy tálcán
hozták a kenyéradagot, mely 500 gramm volt. Ahogy átvettem az
adagot, nyomban nekiláttam az evésnek. Pillanatok alatt befaltam,
ujjam hegyével még a morzsákat is összeszedtem az ölemből. A kis
csibész társaság élénk figyelemmel kísérte, hogyan falom be az áldott
kenyeret. Az egyik nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze: “Nagyon
éhes vagy?” Én rögtön rávágtam, igen! Egyszer csak azt vettem észre,
hogy az esti főbuzi, ki elvette a dohányomat, a saját kenyéradagját
megfogta és hangos “kusaj magyar” (egyél magyar) szavakkal a
kezembe nyomta. Én egy pillanatig haboztam, nem mertem elvenni,
mert azt hittem, hogy csak ugrat, de amikor másodszor is megismételte,
és szinte a számhoz nyomta, elvettem és hangos “szpaszíva”
(köszönöm) szóval elvettem. A kapott kenyeret is pillanatok alatt
fölfaltam, és most már úgy éreztem, kicsit csillapodott az éhségem. Mire
a második adag morzsáit is felszedtem, nyílt az ajtó, megjelent egy
belső őr, és jelezte: irány az ebédlő, mert reggeli következik.
A földi barakk lakói kimentek, és kettes sorban felálltak. Mikor
kiléptem, hirtelen megcsapott a hideg levegő. A hőmérséklet mínusz 32
fok volt. A buzi társaság igencsak megszokta a hideget, mert volt köztük
olyan, aki még sapkát sem tett a fejére. Én fázósan húztam össze
vattakabátomat, és indultam a társaság után. Rajtunk kívül senki sem
volt a tágas udvaron, csupán a földbeásott barakkok kéménye
füstölgött. Ugyanis az volt a rend, hogy barakkonként 1 kísérő belső
őrrel mentek reggelizni, majd délután 4 óra felé ebédezni. De 10 óra
körül adtak 1-1 szárított halat, vagy 1 kanál babkonzervet és ezt este
megismételték. A konyha a láger másik felében húzódott, közvetlenül
mellette az ebédlő, ahová kb. 50-60 ember fért be egyszerre. Mikor
kitárult az ebédlő, ott újból meleg levegő csapott meg bennünket, és
nyugodtan letehettük a vattakabátot. Pár perc alatt a hosszú asztalok
mögé ült a társaság, majd két buzigyerek egy deszka tálcán kihordta
alumínium tányérokban a burizslevest. Ennek elfogyasztása után pedig,
egy sokkal kisebb tányérban hoztak kb. 2 evőkanál kását, rajta 1
gyűszűnyi olajjal. Ottlétem alatt nem sok változás volt az étrendben,
szinte majd mindig ugyanez volt. A reggeli befejeztével az őr
visszakísért bennünket a barakkba, majd ment a második barakk
lakóikért. Mikor már ismét elfoglaltuk a helyünket a priccseken, ismét
kitárult a barakk ajtaja és egy őrnő jelent meg és hangosan
tudomásunkra adta: “Szivodnya Komisszió bugyit”! vagyis, ma orvosi
vizsga lesz. Komisszió! (orvosi vizit). Talán egy óra múlt el azóta, hogy a
reggelit befejeztük, amikor ismét megjelent az őrnő és közölte velünk,
hogy az egész szoba menjen felöltözve utána. Közben rágyújtott egy
cigarettára és várta, hogy a társaság elkészüljön. Mikor az utolsó ember
110
is elkészült, hangos davaj! (gyerünk) szóval intett, hogy menjünk utána.
Talán az ötödiknek vagy hatodiknak szólítottak. Mikor beléptem kissé összerezzentem. Egy hosszú asztal állt a szoba közepén.
Fehér lepedővel volt letakarva, majd mögötte fehér köpönyeges
személyek ültek, ha jól emlékszem három nő és két idős szakálas férfi
és egy egyenruhás nő, kiről kiderült ő a “Malaletka” (a fiatalkorúak)
lágerfőnök nője. Mikor én beléptem és az asztal előtt megálltam, az
egyik fehérköpenyes nő felugrott az asztal mögül és hangos “Sto sznyim
gyelaty” - vagyis mit csináljunk vele? - szavakkal a két kezét
összeütötte. Az egész orvosi személyzet fölállt, majd röpködtek felém a
kérdések? “Szkolko let szinok; gye ti bil; kakoj láger?” (hány éves vagy
fiú, hol voltál, melyik lágerben?) Tudásomat összeszedve próbáltam
elmondani, hogy ki vagyok, hol, merre jártam és miért kerültem a “halálkolóniára”.
A lágerfőnöknő annyit kérdezett tőlem, hogy “beteg vagyok-e?”
Én csak annyit mondtam, hogy nagyon éhes vagyok. Az orvosok
összenéztek, majd egy vasmérlegre állítottak, mely 38 kg-ot nyomott.
Ezek után a tisztelt olvasó fantáziájára bízom, hogy nézhettem ki 38 kg súllyal, mikor 15 évesen 1944-ben elkerültem hazulról 65 kg-os voltam.
Én, ahogy az orosz tudásom engedte, elmondtam a történteket.
A csibész társaság elmondta, hogy közülük páran elkerülnek innét,
akinek már volt mit fognia a fenekén. Ugyanis legtöbbször az ember
fenekét fogták meg, és ha már volt mit fogni rajta, I-s vagy II-es
kategóriát jelentett. Vagyis mehetett keményebb munkára. De az én
fenekemet meg sem fogták, mert minden bordám kiállt, mint egy
csontváznak. Kb. 2-3 óra lehetett, mikor jött értem egy belső őrnő, hogy
a lágerfőnöknő hivat. Kint már kezdett sötétedni, mert a villanyok égtek
a láger területén. A lágerfőnöknő is egy pinceszobában fogadott, majd
közölte velem, hogy mindjárt elmegyünk a konyhára. Ekkor az járt az
eszemben, hogy az orvosok biztosan azt tanácsolták a lágerfőnöknőnek,
hogy lakasson jól a konyhán. A főnöknő felvett egy zubbonyt, majd
fejére kucsmát tett, és jelezte, menjek utána. Szorosan a nyomában
tapostam a havat, ami erősen nyikorgott a csizmatalp alatt jelezve,
hogy komolyan fagy. A konyhára érve engem kint hagyott az ebédlőben,
ő meg bement a szakácshoz. Arra gondoltam, hogy egy jó nagy tányér
kásával jön vissza, de nem így történt. Kb. 10 perces beszélgetés után
kijött a szakáccsal és közölte velem, hogy holnap reggel ide jöjjek a
konyhára segíteni a szakácsnak.
111
Vannak-e itt magyarok?
(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 187. old.)
(Ungvári magyar zsidó és a nagyváradi magyar Jakab cigány megmentik
a fiatal, szinte még gyermek életét.)
Mint mindenütt, ahova legelőször kerültem, mindig azután
érdeklődtem van-e a lágerban magyar? Itt nem voltak. Így
keresésemben rátaláltam szeretett barátomra, Frankra. Ő sajnos nem
olyan brigádba került, mint én, és a lélek alig járt belé. Mondtam neki,
elkísérem az orvoshoz, de ő csak legyintett. A harmadik nap, mikor
fölkerestem, a fekvőhelye üresen állt. Rosszat sejtve kérdeztem, hol van
Frank? Szomszédja mondta, most már ő jó helyen. Még az éjjel
meghalt. Előtte pár órával egész darab vért köpködött, ahogy köhögött.
Borzalmas fájdalom hasított belém és az egész úton, míg a barakkunkba
értem, sírtam. Nagyon sajnáltam szegényt és az elvesztése mély
nyomokat hagyott bennem. Az ő emlékére írom e sorokat 54 év
után.(Hegedűs 187-188. oldal)
A halálkolónián aratott a halál, mert ritka nap volt, amikor 8-10
ember ne “ment” volna el. A brigádunkat éjjeli műszakra osztották be,
ami abból állt, hogy este 6-tól reggel 6-ig tartott a műszak. Az éjszakák
számunkra jobbnak mutatkoztak, mint a nappalok, mert ilyenkor kicsit
melegedni is tudtunk. Hogy ez, hogy történt? Amikor a négy fegyveres
őr kikísért bennünket, akkor mindig két helyen tüzet kellett nekik rakni,
hogy ne fázzanak. A tűzrakást nekünk kellett elvégezni, még tüzelőt
sem kellett szerezni, mert a vasút mentén több rakás fa volt
fölhalmozódva. Ezekből mikor a brigád odaért, ki-ki egy darabot a hóna
alá vett és odáig vittük, ahol dolgoztunk. Ott pedig az őrségnek
meggyújtottuk. Így amikor ők már jól átmelegedtek, arrébb húzódtak és
megengedték, hogy mi is melegedjünk. Amikor reggel hazaértünk, és
megreggeliztünk, “nyakamba vettem” a lágert, hogy hol találok egy kis
élelmet.
Talán egy hónapi tartózkodás után a láger nagykapujánál lestem,
hogyan “szállítják” ki a lágerből a halottakat. Egylovas, hosszú
stráfkocsira rá voltak rakva a hullák, mint az ölfa, és két pokróccal le
voltak takarva. Egy kissé hajlott hátú, bajuszos fekete alak nógatta kis
“orosz” lovát, hogy “gyí”, de az sehogy sem akart elindulni. Erre a
bajuszos kocsis jó nagyot húzott a lóra és magyarul kiáltotta: “Gyí az
anyád szentségit!” Nagyot dobbant a szívem hallva a magyar szót. “Te
magyar vagy?” kérdeztem a kocsist. Az, persze- felelte és csak annyit
mondott: várj meg itt, csak előbb kiviszem ezeket és a hullákra
112
mutatott. Rövid várakozás után jött a magyar. Így ismertem meg a
nagyváradi Jakab cigányt, aki az oroszoktól párnát és dunyhát lopott,
ezért mindössze három évet kapott. Mivel értett a lovakhoz és kevés
volt a büntetése, ezért ő lett a láger kocsisa, ki a hullákat kihordta a
halottas barakkba, majd a konyha részére egy lajttal hordta be az
ivóvizet. Ha pedig letelt a műszakja, kijárt az őrséghez “csibészkedni” a
kutyákkal. Ráadtak egy földig érő subát, az ujjait bekötötték, és így
incselkedett, vagyis mérgesítette az ebeket. Ennek fejében kapott egy
kis dohányt valamint moslékot, amit a kutyák nem ettek meg. Miután
engem megismert, ezekből néha hozott be annyit, ha nem is jóllakásig,
de valamennyire pótolta az éhségemet. Jakab cigány áldja meg az Isten,
ha még él nagyon sokat segített, hogy ne pusztuljak el. Dohányt hozott,
kenyérhéjat, főtt krumplit, amihez hozzájutott. Ha én nem vártam a
kapuba fölkeresett a barakkba. Csak áldani tudom őt, hogy életben
maradtam, mert nagyon sokat köszönhetek neki. November vége felé
járt az idő és hatalmas hó esett. A brigádok 80%-a a síneken dolgozott,
hányták a havat. Mi ismét éjszakások voltunk és reggel hazatérve
iszonyatos dolgokat hallottunk. Két csecsen a karcelba, vagyis a
fogdában ült és üzentek a szakácsnak, vigyen be nekik ennivalót a
fogdába. A szakács ezt megtagadta. A két csecsen kitört a fogdából,
bement a konyhára és a szakácsot gúzsba kötve beledobták az 500
literes üstbe, ami a káposztaleves főtt. Majd mint akik jól végezték
dolgukat, visszatértek a cellába. Reggel a brigádok a konyhán keresik a
szakácsot, de mikor nem találták szóltak a pihenő szakácsnak, ossza ki
a reggelit. A pihenő szakács mikor a nagy cserpákot (nagykanalat)
belemeríti a kondérba, ott találja a szakácsot megfőve, már hámlott le
róla a hús. Természetesen ezt a levest nem osztották ki, másikat főztek.
A két csecsen ezzel azt szerette volna elérni, hogy innen elvigyék őket
más lágerba. De ez eddig nem sikerült. Mi továbbra is éjszaka jártunk ki
dolgozni. A nagy hórakást eltúrtuk, de mindig csak annyit, amennyit
gondoltunk, hogy a műszak alatti kitermelünk és továbbra is
“lazítottunk” a munkán, ahogy csak tudtunk.(Hegedűs J 189-190. old.)
Illedelmesen kopogtattam, majd mózsna, vagyis szabad válaszra
beléptem a helységbe. A két év alatt tanult orosz tudásommal tudtára
adtam a raktárosnak, hogy mit akarok. A raktáros azt kérdezte tőlem,
hogy melyik brigádból jöttem és mi a nevem? A nevem hallatán az volt
az első kérdése:
Te magyar vagy? Hogy került a halál kolóniára?
Nagyon meglepett a magyar szó, majd elmeséltem neki részletesen,
hogy kerültem ide. Majd én is kíváncsi voltam arra, hogy ő kicsoda és
hova való. Kérdésemre elmondotta, hogy ő ungvári zsidó és 1940-ben
113
szökött át a határon Szovjetunióba, mert már 1940-ben Ungváron
beszélgettek arról, hogy rövidesen életbe lép az úgynevezett
zsidótörvény. Ami a zsidók összeszedését és elhurcolását jelenti, ami
pár év múlva valóban be is következett. Ő ezért határozott inkább így és
átszökött a határon. Sajnos azzal ő sem volt tisztában, hogy a dicső
Szovjetunióban mi vár rá a határ átlépése után. Az orosz határőrség
elfogta, majd átadták az NKVD-nek, ami kémkedés vádjával 15 év
szabadságvesztésre ítélte. Már közel 3 éve hogy itt van a halálkolónián
és a nyelvtudásának köszönhetően most raktáros. Utólag nagyon
restellem, hogy a jótevőm nevét meg sem kérdeztem, pedig az életemet
Istenigazából neki köszönhetem. Ez pedig a következőképpen történt.
Azt kérdezi tőlem a jótevőm: hogy te hány éves vagy? Mikor mondom
neki az adataimat, erre ő így válaszolt: Neked még Malaletka (ifjúsági)
lágerban volna a helyed! El akarsz innen kerülni? Örömömben hirtelen
azt sem tudtam, hogyan válaszoljak. Hát persze, hogy akarok! Hogyne
akarnék! Hiszen itt elpusztulok, ha még sokáig maradok! Jótevőm, áldja
meg az Isten, beváltotta szavát és nemcsak puszta szóbeszéd lett, amit
ígért, hogy elvitet innen. (Hegedűs J 190-191. old.)
Nők és gyermekek
(Zsúnyi Illés 37. old.)
A központi tábort körbe vették a különböző személyekkel megtelt
barakkok. Így volt külön női például az ötös számú. A legszomorúbb
mégis az úgynevezett „gyermekváros” volt, ahol 500-600 állapotos vagy
rabság alatt megszült anya volt apró gyermekével. Bizonyos idő után az
anyát elvitték, a kicsik meg egyelőre maradtak.
A központi táborban különböző operációkat is végeztek, és tüdőbeteg
részleg is működött. Az élelem sajnos itt sem érte el a megfelelő szintet.
Ha valamit kértünk, a válasz az volt, hogy az ország a háborúban tönkre
ment, a civil lakosság még rosszabb körülmények között él. Drákói
szigort alkalmaztak a lakossággal szemben, mindent megtoroltak. Ha az
apa a fronton volt, vagy meghalt, az anya sok esetben több gyereket
nevelt szinte a semmiből. Ha, haza mert vinni néhány szem burgonyát
vagy egyéb terményt, hogy éhező gyermekének éhségét csillapítsa,
akkor bíróság elé került és komoly büntetést kapott. Nem törődtek,
hogy mi lesz a családdal. Később ez visszaütött, mert a szülő nélkül
maradt gyermeket a táborba hozták, itt dolgoztatni nem lehetett az
erőtlen, kiéhezett fiatalokkal. A táborlakóktól mindent elloptak és mindig
volt, aki a lopott holmit tovább adta. Ez az áldatlan állapot hosszú ideig
fent állt. (Zsúnyi Illés 37. old.)
Az ötös táborban női foglyok voltak. A tábor karbantartására a mi
ácsbrigádunkat küldték át. A nők nagy részét nemi bajjal kezelték,
köztük volt egy magyar fiatalasszony, szintén beteg. Megerősített belső
katonai szolgálattal tudtunk dolgozni mivel a nők a munka helyett más
114
célra kívántak bennünket igénybe venni. A hangadók vagy tízen
szembeszálltak az őrséggel és verekedéssé fajult a helyzet, de végül az
egyik barakkba szorították a nőket, akik meztelenre vetkőzve
ellenálltak. A katonák egyenként, meztelenül, kezüket, lábukat
összekötve a központi tábor fogdájába szállították őket lovas kocsira
rakva. A női táborban rettenetes állapotok voltak,……… Lengyelország,
Szovjetunióhoz csatolandó részéből az apácákat is. Szegényeknek a
sorsa pokoli volt, hiszen mindezt látták és megélték. (Zsúnyi Illés 42.
old.)
A börtönfürdőben
(Adorján Sándor 25-26. old.)
A „megfigyelési hét” elteltével fürdőbe mentünk. Ez komoly ellenőrzést
kívánt, hiszen először volt alkalmunk, - több százunknak - beszélgetni
és esetleg terveket megbeszélni. A cellákból először az előtérbe
engedtek, majd onnan, az udvaron keresztül egy szomszédos kisebb
épületbe tereltek bennünket. Beszélgetés szigorúan meg volt tiltva és
ötnapos büntető járt annak, akit rajtakaptak. Ettől függetlenül azonban,
alig vártuk a lehetőségét még annak, hogy valaki számunkra
ismeretlennel - csak pár szót is válthassunk.
A börtönfürdő hatalmas betonpadlós előterében mindnyájunknak
teljesen pucérra kellett vetkőznünk és az összes holminkat
vasakasztókra felaggatnunk, ezek azután így azonnal mentek a
fertőtlenítőbe. Miután mindezen túlestünk szerencsésen, jött a
számunkra már megszokott „rabtevékenység” - a várakozás. Mivel ezt a
betonozott hodályt nem fűtötték, a várakozásunk közel sem volt
kellemesnek mondható. Már vagy tizenöt perce dideregtünk, mikor
végre megnyílott a szomszédos helyiségbe vezető ajtó és kezdtek oda
átengedni bennünket. Itt vártak reánk a borbélyok. Szegény
borbélyszakma... Itt valóban igaznak bizonyult az a régi, jó magyar
közmondás, hogy: ...„Ki mihez nem ért, csak megölője annak”... Ezt mi,
természetesen a saját bőrünkön tapasztalhattuk - a szó legszorosabb
értelmében.
Mivel a borbélyok is rabok voltak, számukra csak az olló használata volt
megengedve. Mivel ezek az ollók sem voltak a legélesebbek, bizony
némelyikünkön még bőr is alig maradt, mire a nyíráson és
„borotváláson” átestünk. Innen azután a harmadik terembe jutottunk,
ahol a szappanadagunkat kenték a fejünkre. Félreértés ne essen, itt
nem az átlagosan ismert szappanok valamelyik válfajáról volt szó,
hanem valami fekete színű és eléggé kellemetlen illatú kenőcsről, amit
az őrség titulált szappannak. Ez az utóbbi művelet azonban teljesen
menet közben történt, úgyhogy alig pár perc alatt már meg is érkeztünk
végcélunkhoz - a fürdőbe. Itt a zuhanyokból bőven omlott a víz - hol a
115
fagyasztóan hideg, hol meg a lobogóan forró - de soha sem langyos. A
hideg zuhany alatt már-már úgy érezte magát az ember, hogy
jégheggyé változik, mikor váratlanul megnyíltak a pokol csatornái és a
lobogó forró víz majd’ a bőrét vitte le az embernek. Mindez azonban
majd’ tíz percig tartott csak... szerencsére. De ami ezután jött, az sem
volt „kutya”... Ezt „száradás”-nak titulálták rabtartóink. Mindenkit - úgy
vizesen, ahogy volt - kitereltek egy másik, hatalmas betonterembe -
várakozni. Mivel a ruháink még nem készültek el, azokra vártunk.
Senkinél nem maradt még egy zsebkendő sem, tehát törülközésről szó
sem lehetett. Kéken, zölden, lilán vártunk hát, a hidegtől „száradtunk”...
Az őrséget persze a hideg közel sem zavarta, hiszen ők teljesen
felöltözve kellett, hogy strázsáljanak körülöttünk. Jókat nevettek
fagyoskodó, groteszk figuráinkon, sőt még néha az ajtót is ránk
nyitották pár percre - szellőztetni, ez, természetesen megint csak az
„emberiesség” nevében történt. Még a börtönparancsnok is velük
nevetett, ha éppen arra járt, mondván, hogy a hideg levegő mindig
egészséges...
Bármilyen borzalmas is volt azonban ez a negyed vagy fél óra, mi, rabok
mégis nagyon örültünk neki, mert most legalább volt alkalmunk
egymással beszélgetni. Persze itt senki se gondoljon gesztikulálásra
vagy arcmimikára, a rab számára ezek luxusok, amit nem engedhet
meg magának. Másfelé nézve, alig mozduló szájjal folytak ezek a
beszélgetések, de mégis milyen sokat jelentettek mindnyájunk
számára...
„Palavichiny György gróf - mutatkozott be egy magas, torzonborz, de
nagyon értelmes arcú férfi. Pállfy Géza, gróf - suttogta egy enyhén
őszülő sovány alak. Édes Istenem, hát ezek is idejutottak?
Az ott Sally, a győri kanonok - biccentette meg fejét egy megtört
aggastyán irányába a szomszédom. Íme, a megszállók nem tesznek
kivételt senkivel sem - gróf, főpap, kupec, napszámos, diák... a sorsuk
egy, építeni a megszállók birodalmát. (Adorján S 25-26. old.)
Hosszú gyötrelmes haldoklás
(Völgyi József: Magyar holokauszt 105. old.)
Az „idegenbelieket”, így a magyarokat is elítélték, míg a szovjet
állampolgárok részére a 25 éves büntetés és a halálos ítélet sem volt
ritka eset. Ez az igazságszolgáltatás nem volt más, mint „agyafúrtan”
kidolgozott ötéves tervek, embertelen körülmények közötti
megvalósításához szükséges munkaerő-toborzás szovjet mintája! A
rabtartó állam ostobaságára vall, hogy a hazugságok és koholmányok
során toborzott politikai foglyokat évtizedeken át köztörvényes
bűnözőkkel (rablókkal és gyilkosokkal) összecsukva gyötörték-kínozták
116
az 58-as paragrafusos politikai rabokat ahelyett, hogy kedvező
feltételeket biztosítottak volna a minél hatékonyabb munkavégzésre…
Kifizetődőbbé vált volna, mind a mennyiség, mind a minőség
szempontjából. S így a rosszindulatú és ostoba emberek által előírt
normákat a legyengült foglyok nem tudják teljesíteni. S hogy elkerüljék
a még szigorúbb bánásmódot az amúgy is alacsony fejadag felére
csökkentését, sorozatos hazugságra, csalásra kényszerítették őket. De
még hamisabb jelentéseket küldtek tovább a munkahelyi elöljárók is, ha
nem akarták, hogy a foglyaik és ők maguk számára még kevesebb
élelmet kapjanak, és még nagyobb számba dőljenek ki és haljanak
éhen. Ez esetben még kevesebb esélyük maradt volna a foglyok
fosztogatására és a maguk előmenetelének, a kitüntetések,
jutalmazások összeharácsolásának elnyerésére. Abban a világban ott is
hazudott és csalt mindenki! Maga a nagy „rendszer” is hazugságra és
maffiás mintára épült, de a kegyetlen állami terror miatt háromnegyed
évszázadig mégis fennállhatott! Így a foglyokkal kegyetlenkedések, a
ferde hajlamú szadisták, az emberbőrbe öltözött vadállatok
szórakozásává váltak a pártra, a szocializmus építésére való
hivatkozással. És ez helytől és időtől függően lehetett étel- és
vízmegvonás, kéz-, láb- vagy bordatörésekkel, verés. Télen 30-40-50
Celsius fokos hideggel, nyáron elviselhetetlen forrósággal büntetés. A
tikkasztó hőségben (Karaganda) a lemeztelenített elítéltet karjainál
fogva fához kötözték, akinek mint keresztre feszítettnek, a mérgezést
okozó púpos szúnyogok felhőrajban lebegő milliói szívták ki az utolsó
csepp vérét vagy okoztak neki soha be nem gyógyuló sebeket. És így
biztosítva számára a hosszan tartó haláltusát. Az embertelen bánásmód
egyik formája volt az is, hogy a tengeri rabszállítások alkalmával a hajó
gyomrában 40-45 Celsius fokos forróságban étlen-szomjan összezsúfolt
raboknak létrán kellett felmenniük a mínusz 35 Celsius fokon levő
fedélzetre szükségleteik elvégzésére, ahol némelyek rövid idő alatt
összeestek a szörnyű hőmérsékletkülönbség hatására. Csoda volt-e, ha
ezeknek a végsőkig legyengült, saját mocskukban fetrengő
szerencsétleneknek csak egy töredéke élte túl az ilyen és különbözőbb
megpróbáltatásokat?
Volt olyan hely, ahol száz meg száz ember részére pohárnak nem
nevezhető edényke állt rendelkezésükre s volt, ahol semmi: ott esetleg
a vödrökből ittunk, mint az állatok! Nem egy helyen napokig sózott
halétek után napokig nem jutottunk vízhez. Sebes lett a szánk a
szomjúságtól. Hát így gondoskodott ez a hatalmas ország százezrek
kivégzéséről, tízmilliók fogva tartásáról, bebörtönzéséről, rabszolgaként
dolgoztatásáról és sanyargatásáról. A legújabb adatok szerint Sztálin 30
millió szovjet embert küldött halálba. (Völgyi József 105. oldal)
117
OROSZ KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐK TERRORJA
Köztörvényesek azonnal támadnak…
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 31. old.)
Végre, mindenki belül került a kapun - az átvétel befejeződött. Az őrség
kezdett elosztani bennünket a rácsos ablakú börtön barakkokba.
Mindegyikben egy belső folyosóról nyíltak a cellák, akárcsak
Sopronkőhidán. Ide húszat, amoda harmincat számoltak be... Benn
sötétség, bűz... Nekem már csak éppen az ajtó mellett maradt hely,
éppen annyi, hogy lekuporodhattam. Itt-ott azonban gyufa villan...
Kik vagytok? - érdeklődnek mellettem. Valaki ukránul válaszol.
Ahá, fasiszták... dörren fel elégedetten egy másik hang. Hirtelen, a
sötétség megmozdulni látszik, alakok surrannak... kezek kutatnak...
Valahol a sötétségben valaki kiabálni kezd... nem, nem adom, ez az
enyém... Segítség!... Durva káromkodás... a kiabálás hörgésbe fullad...
tompán csattan valahol egy ütés... dulakodás zöreje mindenfelől...
Hörgés, nyöszörgés...
Húzd le a csizmádat! - sziszegi mellettem is valaki.
Nem, nem barátom - tiltakozik valaki oroszul.
… te dög ... az ütések tompán zuhannak. Engem is végigtapogat egy
kéz, majd gyufa lobban... sötét, mindenre elszánt pofák. Láthatóan sem
a birgerim, sem a terepruhám nem nyerte meg a tetszésüket, mert
morogva belém rúgtak és továbbsurrannak a sötétben. Káromkodás,
jajgatás, nyöszörgés az egész szoba, de az őrség hallgat, úgy látszik a
Szovjetunióban az teljesen magánügy, ha valakit vagy valakiket
meggyilkolnak vagy kirabolnak.. Végre a hajnal bepislantott a rácsos
ablakon és első ördögi éjszakánk színtere láthatóvá vált. Az éjszaka
folyamán mindnyájunkat, „újoncokat” kiraboltak, irgalom, kegyelem
nélkül, de ők, a tettesek is itt vannak, velünk. Sötét tekintetű, mindenre
elszánt, marcona alakok.
Rablók
No és van még valami panasz? - Mit?... Hogy kiraboltak?... Ez már
más... Ki volt?... meg tudja mutatni? Mutassa csak meg, majd
intézkedem... - A panaszosokat elvitték, majd pár perc múlva vitték a
csibészeket is... No, most majd szorultok - gondoltuk nem kis
kárörömmel. Még tíz perc sem tellett azonban el, már jöttek is vissza a
panaszosok, s alig pár perccel utánuk jöttek a vigyorgó rablók. Úgy
látszik, kaptak... dicséretet, de amit azután az „árulkodók” kaptak, az
nem volt mindennapos. A nagy dübörgést, jajgatást, nyöszörgést
azonban már az őrségnek is muszáj volt meghallania, mert egyszer csak
nyílt az ajtó és az őr a verekedés okát akarta tudni. Hallj azonban
csudát, mikor megértette, hogy miről is van valójában szó, ő is a
banditáknak adott igazat, s még rúgott is párat a közelében vérében
fetrengő szerencsétlenek egyikébe. Hogyisne, hiszen az ő üzletüket
118
akarták elrontani... Hát nem szemtelenség, hogy valaki meri követelni a
magáét? Íme tehát a régi forradalmi mondás - gyakorlatban: ...„Először
a tiedet, azután mindenki a magáét”...(Adorján s 33. oldal)
Lopnak, csalnak, ölnek
(Szekeres I. Gyula 76. old.)
A ruhafélék örökké vándorolnak, hol ingyen, csak úgy, vagy élelemért.
No de honnan van élelem-tartalék? Pl. ilyen helyen is sok az új
jövevény, akik azért ezt, azt, ha még volt szerencséjük, otthonról
elhoztak és beosztva fogyasztottak. Pl. láttam én szalonnát vagy
szárított kenyeret enni, vagy szárított húst is. Persze csak éjjel, a
sötétben ették, mert nappal feltűnő lett volna, hamar kiderül. Szóval
elég változatosak voltak a módszerek, kifinomult és durva
megnyilatkozásukban egyaránt. Megtudtam az esti számláláskor, amikor
mindenki felállt sorba, hogy százan vagyunk. Itt is az erősebbek vitték a
prímet, belőlük volt az elosztó és a rendcsináló. Már nappal is
néhányszor megkörnyékeztek a tolvajok a paplan miatt, de a
húzogatáson kívül mást nem csináltak. Még nem vették el. Egyik
csendesebb helyre leguggoltam és ráültem az összetekert paplanra. Így
nem volt annyira feltűnő, mintha álltam volna. Reménykedte, hogy amíg
innen a tömegből el nem kerülök, meg tudom őrizni magamnak. Milyen
jó volt eddig is, jó lesz ezután is ráfeküdni. Tévedtem, mert, ahogy
sötétedett és már a parányi villany is alig adott fényt, bekövetkezett,
amitől annyira féltem. Odaólálkodtak körém ezek a sakálok és hirtelen
olyan lökdösést produkáltak, amilyen már korábban leírtam. Azon
vettem észre, hogy a paplant valamelyik húzza alólam.
Belekapaszkodtam, de olyan gyorsan kalapálták a fejemet, kezemet,
hogy kénytelen voltam elengedni. Pillanatok alatt a tömegben eltűntek a
terem másik, ellenkező végébe. Ott, arra voltak a fejeseik, a vezérek.
Néhány jobbindulatú körülöttem álló vagy ülő mondja, hogy menjek az
ajtóhoz és tegyek panaszt a paplan elvételéért. Majd ők segítenek
nekem elmondani az ajtónál, csak menjek oda. Előttem még a korábbi
képek megjelentek, amiket Constancában műveltek az ilyenek az
emberekkel. Nem akartam ráállni. De csak-csak odairányítottak az
ajtóhoz és már dörömböltek is. Jött az őr, kérdez. Mondom: „zabrálni
paplan” = elvették a paplanomat. Igen ám, de mögöttem is oroszul
mondtak neki valamit, amire kirántott a nagy tag katonaőr és nagyon
gyorsan úgy helybenhagyott, hogy már a kövön éreztem magamat és
úgy rugdosott, addig, míg meg nem unta. Közben kiabált és páplánt
emlegette. Amikor abbahagyta velem a cirkuszt, felállított fél kézzel és
belökött útravalóval együtt a tömeg közé. Még utánam szólt; „já dám
tibe varaváty paplan”. Adok én neked paplant lopni! Így bent még
mogorva szitkozódások közepette a vélt helyem felé mentem, ahol
reggelig guggolva és ülve azon ábrándoztam, Istenem, milyen emberek
ezek, akik így viselkednek. Akik belefojtják az emberbe még az
119
igazságérzetet is. Kifordították szavamat, a katonaőr elhitte, és azért
kaptam ki, mert el akartam valakitől lopni a paplanát. Most saját
bőrömön tapasztaltam, tényleg semmit nem érdemes panaszkodni, de
tartani sem, csak annyi személyes ruházatot és az evéshez
elengedhetetlen népies fakanalat, amivel a drága fekete leveset
kanalazzuk az másnapra annyira kiürült, üres gyomrunkba. Szomorú
voltam a következő napokban, ha lehet egyáltalán még fokozni. Nagyon
sajnáltam oly hasznos tárgyam elvesztését, édesapámtól már csak ez
volt az egyetlen megmaradt emlékem. (Szekeres I. Gy,)
Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebből a kis tolvajok
társaságából. Ők is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek
rám vetették magukat. Először csak kedvező cserére nyújtottak
lehetőséget. Amit odaadtam, azért adtak ők is valamit. Pl. a jó kopjás
bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette?
Adnak egy „laptyit”, ez sásból font bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell
fölkötni a lábfejre és lábszárra. Előnye, hogy majd később sok kapcát
lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben.
Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak,
győzködtek. Az egyik magyar fiú odaszólt, ugyan add oda, úgyis elveszik
és akkor csak rosszabbul jársz. Lehet, hogy igaza volt, de mégis fájt a
szívem megválni a jó, puhabőrű, kényelmes bakancsomtól. No, de
tényleg, mi lesz, ha nem adom szépen, akkor meg verés kíséretében,
erőszakkal elveszik és akkor semmit sem kapok helyette. Mikor látta,
nem tágítok, csak fontolgatok, akkor még tett egy kedves ajánlatot.
Kapok egy „garbuskát”, egynapi kenyéradagot. Ez megcsillantotta
kedvemet és ráadtam magam annak a reményében, legalább amióta
eljöttem hazulról, először jóllakom kenyérrel. Előre elkértem a
cseretárgyakat és én is odaadtam a kedves, jó kis bőrbakancsomat egy
sás lábbeliért és egy napi kenyérért. Milyen üzlet volt? Ott jó. (Szekeres
I.Gy 76. old.)
……………………………………. A java persze ezután kezdődött, mert a sakálok még az esetleg épen
hagyott részeket kézzel-lábban remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak
a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára
nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön
rendszabályait, az erősebb kutya elvét. Jobb, ha meghúzódik és
csendben marad.
A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a
nadrágomat később vették el. Nem sokan voltunk magyarok, az
egészhez viszonyítva. Több nemzetiségből tevődtünk össze. A létszám
zöme orosz volt. Hiába volt pl. orosz egyik új jövevény, őt is
odaszólították az ítélőszék (pódium) elé és jól kikérdezték. Hallottuk,
hogy frontos katonának mondta magát és százados volt. Az
egyenruhájában jött be, de természetesen rangjelzés nélkül. Mikor
befejezték a bőséges terjedelmű kihallgatást, akkor vele is alkudozni
120
kezdtek a vetkőztetést illetően. Látom, nem akar kötélnek állni, csak
vitatkozik, és jól odamondogatja nekik, a főnököknek. Nem értem, de
gondolom a szavaikból, hogy ez a tiszt nem tekintette ezeket semmire.
A főnökök megunhatták a sok vitát és intettek a fullajtároknak, akik
akkorára már ugrásra készen álltak, csak az intésére vártak a legfőbb
rémúrnak, a vezérnek, aki annak tarthatta magát az ott levő tömegen. A
jel megadására ugrottak a sakálok és leteperték a tiszti egyenruhában
levő embert egy pillanat alatt és fejjel bedugták a pódium alá annyira,
hogy a lába kint maradjon csizmástól. A csizmát addig cibálták, amíg le
nem jött a lábáról. Mikor lehúzták, akkor erős hangú szitkozódással még
beljebb rugdosták és vigyáztak, hogy ki ne tudjon onnan jönni, míg meg
nem bánja elkövetett bűneit. Ha mégis próbálkozott volna kimászni,
akkorát rúgtak bele, hogy azonnal visszahúzódott. Úgy látszik,
lebecsülte ezeknek az ott levő erejét. Nem tudom miért, máig sem
tudom ki lehetett ez az ember, de akkor is, de még ma is, ha eszembe
jut, nagyon sajnáltam és megszántam azt a szegény embert. Ahogy
elbántak vele, az nem emberi, hanem állati, de talán az állatokra nézve
is sértő.
Rettenet ukrajnai lágerekben
(Dr. Keményfi Béla 73. old.)
Még a kórházban feküdtem, egy vasárnap a magyarok kivittek a barakk
elé a levegőre. Karcsi meszesgödröt ásott az új barakk építkezésénél.
Cigarettaszünetet tartott, majd lapátját a gödörbe dobva odaszólt
hozzánk. – Mondjátok, hát van Isten? Még vasárnap is dolgozni kell – és
rálépett a gödör oldalába vájt lépcsőfokra. Lába alatt a lépcsőfok
leszakadt, és a három méter mély gödörbe esett. Belső vérzéssel hozták
be a kórházba. Ebből talán még felgyógyult volna, de lelkileg nem bírta
a rabságot elviselni, összeroppant. Mindenáron meg akart halni. A hazai
leveles dohányból főzetet készített, megitta, nem lehetett megmenteni.
Jancsi, az ungvári fiú magába zárkózott, hallgatag, soványka gyerkőc,
egyáltalán nem nézett ki tizenhét évesnek. Nem tudom, milyen vád
alapján ítélték öt évre. Vérhas vitte el. A huszti cigány vándorkovács
volt. Herkulesi erővel rendelkezett. Miért csukták le, nem tudom, sose
beszélt erről. Az orosz rabok rászedték, hogy a hazulról hozott szalonnát
cserélje el levesre, mert a legyengült szervezetűeket hazaengedik.
Szorgalmasan cserélte a szalonnát a löttyre, azonban ereje nem
fogyatkozott. Valaki azt javasolta neki, hogy egyen meg egy darabka
szappant, attól hasmenése lesz. Megette, három nap múlva szörnyű
kínok között távozott közülünk. Mellettem halt meg a kórházban, még a
vérhasas időszak előtt.
Idill Zsuzsival, a fiatal munkácsi elítélt nővérrel Zsuzsi, a munkácsi kislány pékségben dolgozott, és egy reggel egy kétkilós kenyeret vitt haza, amint azelőtt szokták, hisz a pékeknek korábban a maszek világban járt egy kenyér. Drágán fizetett érte, öt évet kapott. Egyszer azzal állított be
121
hozzám, hogy terhes akar lenni, mert akkor nem kell a kőbányában dolgoznia. A terhes nő legalább átmenetileg könnyebb munkát végezhet. – Miért nekem mondod?
Te szimpatikus vagy nekem, azt szeretném, hogy magyar legyen a
gyerekem apja. Most egyedül fekszel ebben a szobában, este jövök és
melléd bújok. Jó? – mondta, és pirulva elrohant. Este takarodó után –
miként sikerült a női zónából kijönnie, nem tudom - beállított.
Levetkőzött és mellém bújt. Hiába mondtam, még nem voltam senkivel,
nem tudom, mit kell terhessége érdekében tennem. – Bélám, én sem –
válaszolta. Gyönyörű testét kreol bőr fedte, kibontott fekete haja
hátközépig ért, szűzies kemény mellei feszesen álltak, mellbimbói
hegyesedtek, ahogy hozzám simult. Pár hónapja ült csak, nem látszott
testén az éhezés. Kemény combjai közé fogta lábaimat, simogatott,
csókolgatott. Megtanított a csókra. Hasztalan, nem tudott alkalmas
állapotba hozni. Hiszen már majd három éve nem laktam jól,
csontjaimat jóformán csak bőr takarta. Eredménytelen maradt
éjszakába nyúló kísérlete. Hajnalig jól elbeszélgettünk. Pár hónap múlva
meglátogatott. Hasa gömbölyödött, mellei duzzadtak. Elmondta, az
elítélt szovjet pilótából lett felcserrel feküdt le, tőle esett teherbe. Most
könnyebb a sora, újságolta, a mosodában dolgozik. Többet nem
találkoztam vele.
(Dr. Keményfi Béla 75. old.)
Emberibb világ képe lassan ködbe vész
(Adorján S: Halál árnyékában 32. old.)
Így kezdtem magam is lassan megismerkedni annak a különleges
államrendnek a belső képével, amelynek dicséretét a baloldali sajtó
szünet nélkül zengte, harsogta teli torokkal... a világ minden táján.
Magam is kezdtem megszokni a törvényeit, beletörődni a rendjébe. Bár
minálunk otthon, korántsem számított a rablás foglalkozásnak, sem
erénynek, de lassan az ember hozzájuk szokott. A régi „emberi világ”
képe lassan ködbeveszett és helyét az erőszak és kegyetlenség világa
vette át. Érdekes volt látni, hogy itt, az „egyenlőség hazájában” sincs
valójában egyenlőség, hanem még a börtönök rabjai is kasztokra
tagozódnak. Mi, például - politikai rabok -, örülhetünk, hogy élünk és
kitüntetésnek vehetjük, hogy egymáson alszunk, míg a „bandita urak”
nyugodtan nyújtózkodnak. Ha meg éppen táncra volna kedvük, csak
reánk ordítanak és elvárják, hogy szó nélkül üljünk egymás nyakába.
Ellenkezésről szó sem lehet. Ha valaki mégis megpróbálná, megnézheti,
hogy hány foga marad épen, hogy a bordáiról ne is beszéljünk.
(Adorján 32-33. old.)
122
Olyan volt ez itt, mint Auschwitz
(Völgyi Józset 71. old.)
Csak gázkamrák nélkül. A bűnösök már biztos nem élnek, hát akkor ki
legyen a felelős ezekért a szörnyűségekért?
(Völgyi József: Magyar holokauszt 62. old.)
Puffadt arcán már régen szétkenődtek az emberi vonások, de némileg,
ha jól megnézzük, sejtetik még az úgy 28-30 éves férfit. Szája körül két
mély árok, érzelmeit visszaiszkoltatja, mintegy csiga a házában. Néz: a
többiek sorsa nem az övé. Nem érdekli. Ő nem közösködik. Ő maga a
megtestesült közöny! Elvizesedett lábai térdig dagadtak, vörös sebekkel
tele a skorbut nyomai. Ő még talán bizakodó és nem is sejti, hogy már
nem sok, ami neki hátra van… Én pedig rémülten veszem észre
magamon, hogy szókincsem elsablonosodott. És minden ellaposodó,
durva, nyers és szegényessé válik, akár az érzésem, amelyek jó, ha
még egyáltalán élnek bennem. A mondanivalóm fele legalább trágár,
káromkodó. Éreztem, hogy belém költözött nyomasztó lágerérzet és
depresszióba süllyedtem, és antikrisztusivá, istentelenné váltam. Holott itt kellett volna az Égiekhez folyamodni. De be kell valljam így utólag, mint keresztény ember el-elfogott a misztikus félelem a felettünk lévő
ismeretlen hatalmasság irányomban! Aminek hatására aztán megpróbáltam megemberelni, megregulázni a „rothadásnak” induló lelkivilágom. (A
szeretetlenség elérte hatását!) És még ide kívánkozik, illetve csak hadd jegyezzem meg: a következő bunkó szovjet rabtársi specialitást, az emberi méltóság semmibe vételét és meggyalázását.(Völgyi József 71. old.)
Szovjet börtönök
(Dr. Keményfi Béla 55. old.)
A cellatársaim egytől egyig köztörvényesek voltak. Akinek
engedélyezték, az kaphatott csomagot is. Azért írom, kaphatott és nem
kapott, mert abban az időben a lakosság is éhezett. Húsz deka
kenyérfejadagot is csak a dolgozó munkás kapott, a nem dolgozó
felnőttek és a gyerekek semmit sem kaptak. A civilek a raboktól
vásárolták dohányért a kenyeret. Természetesen tiltották, de az őrök
vették tőlünk. Lebukás esetén szigorú büntetésben részesültek.
Takarodó után élménybeszámolókat tartottak. A tolvajok, betörők
élményei is bűntetteik elkövetéséről szóltak. A zsebes a pénztárcák
kivételének technikáját magyarázta, a betörő az ajtók zárainak
felnyitásával kapcsolatos tudnivalókról beszélt. A „bőröndös” a vonaton
zsákmányolt bőrönddel való leugrást magyarázta, hogyan lehet a
vonatról a leugrást a legcsekélyebb sérüléssel megúszni. Értékeket nem
emlegettek, pár rubeles ügyek voltak ezek. Figyeltem őket.
Megfigyeltem, mikor beszél egyes szám első személyben, mikor
harmadik személyről. Lassacskán felépítettem magamban az orosz
nyelvtant. Természetesen a latinhoz viszonyítottam. Fél év múlva
folyékonyan beszéltem oroszul. (Keményfi Béla 56. old.)
123
SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN
Milyen is az a Szibéria?
Adorján Sándor
Azon az emlékezetes reggelen, amit talán az életben soha elfeledni nem
fogok - a hajnal nagyon is erős faggyal köszöntött be. Az őrök szerint
úgy mínusz negyven Celsius körül lehetett... Alig hagytuk el pár
kilométerrel a tábort, mikor váratlanul éles metsző északi szél kezdett
feltámadni. Ez a szél az, amitől minden élőlény reszket, mert ellene a
nyílt területen szinte semmi védekezés sincs. Bebújik a kabát alá s
elzsibbaszt, elaltat... A felkelő nap korongja éppen csak megjelent a
láthatár alján, ilyenkor a legerősebb a hideg... villant az agyamba. Fagy
és szél egyenlő a halállal a szibériai hómezőkön...
Miska - ordítottam az előttem bandukoló oroszra - dörzsöld a füledet...
fehér... - De már eddigre hozzám is odaugrott a brigadéros és elkezdte
hóval dörzsölni az arcomat, úgy Isten igazában... Mire azonban az egyik
felébe visszatért volna az élet, már a másik oldal fehéredett el megint...
A nagy dörzsölésben félrecsúszott a sapkám... s a kikandikáló fülem is
elfehéredett... sőt már-már jégcsappá vált... A kesztyű nélküli kezem is
zsibbadt és fehéredett. De a kegyetlen szél csak fújt, s lassan álmos
nemtörődömség vett erőt rajtam...
Az őrparancsnok azonban tudta, hogy felelős és egy másik, hozzám
hasonlóan félig megfagyott némettel együtt - subák alá dugva,
visszaküldött bennünket a táborba. Otthon azután az öreg Mihajlovics
bátyka, a táborunk fehér orosz orvosa vett kezelésbe bennünket,
azonnal, amint hazaértünk. Erősen csóválta a fejét, míg valami saját
gyártmányú kenőccsel kenegette a füleimet, meg az elfagyott arcomat...
Akinek még nem volt az életében fagyása, az el sem tudja képzelni,
hogy mit is jelent az. Mikor komoly, hóval való dörzsölés után végre a
meleg szobába engedtek, az elfagyott részek felmelegedtek, végül
izzóvá váltak, egyben pedig erősen viszketni is kezdtek. Másnapra úgy a
füleim, mint az arcom feldagadt, a füleim legfőképpen úgy megnőttek,
hogy szinte húzták a fejemet... Még az volt a szerencse, hogy mindkettő
egyformán el volt fagyva, különben nehezemre esett volna a fejemet
egyensúlyban tartanom... Éjjelente, mintha ezer meg ezer tűvel
szurkálta volna valaki az állandóan nedvező sebeket... majd meg úgy
éreztem, mintha tüzes vassal sütögették volna őket... Még a halálos
ellenségemnek sem kívánom ezeket az ünnepeket... Újévre azonban
már egy kicsit jobban éreztem magamat, így megvártam az éjfélt, az
újév jövetelét, sőt még azután is egyedül elmerengtem a
petróleumlámpa imbolygó fényébe bámulva és arra gondoltam, hogy -
vajon - mit is tartogat számomra ez az újesztendő? Vajon, hoz-e
szabadulást? Akaratlanul is egy közöttünk oly’ ismeretes vers sorai
jutottak az eszembe... Az írója, egy velünk szenvedő magyar
testvérünk, csupán szavakba öntötte azt a „nagy kérdést” amely
124
mindnyájunkban élt, amely hol hitet adott... hol végleg elkeserített
bennünket: Mire vársz te gőgös nyugat? Ne hagyj bennünk’,
mártírokat... (Adorján 72-73. old.)
Északi sarki táborok
Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA, KOLIMÁRA csak amikor a
nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett, akkor tudták az
emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi vizsgálatok. A
jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A nemi betegektől, a
szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire az idegenből
érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre képes
emberek a fogoly elítélt orvosokkal összejátszottak és kényszeríttették a
szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz meglegyen a létszám a
gyengébb fizikumú személyek is bekerüljenek. Nagyon sokan
elpusztultak a hajóúton is. Sokszor a gályarabok élete is különb volt.
Azért a szibériai (Sziblag) lágerekben is volt dolga a boncoló
orvosoknak. Télen kitették a barakk végében lévő hullatárolókba a
hullákat, ezek a nagy hidegben csonttá fagytak. Amikor megjött a
boncoló orvos, akkor előtte a terembe betüzeltünk, majd a megfagyott
hullákat a fal mellé felállítottuk. Amelyik hulla összeroskadt, azt feltettük
a boncoló asztalra és az orvos elvégezte a feladatát. Nyáron rosszabb
volt a helyzet és nem minden esetben boncoltak. A temetés télen csak
úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén több nap és éjjel rengeteg
fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a közös sírt kiástuk. A
deszkaládában lévő halottakat három sor-magasan egymásra rakva
földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni, mert Moldvából
sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A sír egyik
felét nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy hantokban
volt rászórva, a szél a parazsat a ládákhoz befújta és begyulladtak.
Természetesen rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű hóval
sikerült megfékezni a tüzet, de a szag hosszú időn keresztül érezhető
volt.
Pánik az Ural „szívében”
A földszintes faházikók szegélyezte utcákon át bandukoltunk kifelé a városból. Több egymásba torkolló, térré szélesedett utca metszőpontjában egy kis park mellett haladtunk el. Néhány kőpad árválkodott a hervadt levelekkel borított kavicsos utak mentén. A liget közepén alacsony, zömök talpazaton Lenin és Sztálin hatalmas méretű bronzszobra állt. A tér túlsó oldalán messze kimagaslott a környező házikók közül az a görögkeleti templom, amelyet a minap láttunk a vonat ablakából.
125
A templomot benzinraktárnak használták. Olajos hordók
sorakoztak a mállott vakolatú fal tövében. A teherautók, vontatók
kerekei mélyen felszántották a fekete sarat a templom körül. Pusztulás,
elhanyagoltság honolt a néhai székesegyház kopár környékén. A
városon kívül néhány kilométeren át szántóföldek között vitt az utunk. A
múlt napokban esett hó foltjai látszottak az árok partján, fűcsomókon.
Nyirkos, élettelen, komor volt minden, égen és földön egyaránt. A saras
utat taposva elértük a végtelen erdőségek határát. A lapályos ukrajnai
sztyeppék után olyan újszerű és vadregényes volt a fenyves erdő
nyírfákkal tarkított rengetege. Most már nem vonatablak mellett suhant
el, hanem mellettünk volt, fölénk borult a tajga ősrengetege. Csak ne
akadt volna meg a tekintetünk minduntalan a lövésre tartott puskákkal
felénk pislogó katonákon! Hogy mi még a természet szépségében is
csak puskacsövön keresztül gyönyörködhettünk! Egy kis erdei tisztáson,
lankás partoldalon rövid pihenőt tartottunk, hogy mindenki elvégezhesse
a szükségleteit, ne kelljen útközben minduntalan megállni. Sietve
végeztem el a dolgomat, s míg a többiek még szanaszét szédelegtek a
bokrok között, lekuporodtam az árokpartra, és elpusztítottam a maradék
kenyérbelet (amiből útközben is csipegettem apránként!), a
babkonzervvel együtt. Végeztem a három napra kiadott élelemmel!
Könnyű szívvel, égő gyomorral meneteltem tovább a többiek között.
Éreztem, hogy sokat ettem, de a jóllakottság mámora olyan jólesett!...
A keskeny erdei szekérút, melyre az élen haladó konvoj után rátértünk,
kacskaringósan vezetett bennünket dombról le, dombra fel. A
menetoszloppal párhuzamosan, az út menti fák között csörtettek éber
őreink. Ellenségesen figyelték minden mozdulatunkat. A szállítmány
parancsnoka, egy középkorú százados, lóháton rúgtatott hol előre, hol
hátra, hol pedig oldalról figyelte az akarva-akaratlanul hosszúra nyúlt
sereget. Rohamosan esteledett. Az őrök fegyelmező kiáltásai mind
sűrűbben hangzottak a fák közül, többszörösen visszhangozva a
csendes, sötét erdőből. A talyigák által felvágott, sáros, pocsolyákkal
bővelkedő úton meg-megbomlott az ötös sor.
— Felzárkózni! Gyorsabban! Ötösével! — harsogott a
megélénkült katonák rikoltozása. A hátunk mögött nyüszíteni kezdtek a
vékony acélláncra fogott rendőrkutyák. Szerencsétlenségünkre nagy
pelyhekben megeredt a hó, a látási viszonyokat még bizonytalanabbá
tette, a szökéstől félő katonákat még jobban megrémítve. A fák között
alig éreztette hatását a szél, mégis kellemetlenül a szemünkbe verte a
nedves hópelyhek özönét. Rövid idő alatt nyirkos lett rajtunk a ruha.
Arcunkon, kezünkön, a lábunk szárán folyt a hideg hólé. A katonák a
ránk szakadt sötétségben szökéstől rettegtek minden ágreccsenésnél, és
126
egyre jobban megvadultak. Szünet nélkül ordítoztak ránk. Vezényszóra
kijöttek az erdőből, és közvetlenül mellettünk haladtak pár lépésnyire.
Puskatussal tompa ütéseket osztogattak a késedelmeskedők, a
tócsakerülők hátára. Hol volt már ott a fegyelem, az ötös sor?
Rendezetlen csoportokba tömörülve igyekeztünk szedni a lábunkat. A
százados is dühbe jött. Közénk gázoltatott a lovával, és egy frissen
metszett nyírfavesszővel csépelte a rémülten hőkölő rabokat.—
Gyorsabban!... Gyorsabban!... — Átkozott fasiszták, az anyátok...! —
fuldoklott dühében reszketve. Az emberek páni félelemmel ugrottak
félre a föléjük tornyosuló, horkoló, toporzékoló mén elől, meg a
veszettül vagdalkozó parancsnok keze ügyéből. A sor szélén mentem,
így a százados veréséből nem kaptam, az őrök ütlegelésétől is
megmenekültem valahogy, pedig a hepehupás csapáson szanaszét
tántorgó, hátráló társaim között nehéz volt elkerülni a gyakori
megtorpanásoknál sűrűn zuhogó oldalba vágásokat.
A hosszú láncra engedett kutyák acsarkodva kapdostak a lemaradozók
sarkai után. Hátára ugrottak az elesőknek. Tajtékozva hörögtek a
nekivadult vérebek, ha a nyakörvnél fogva vissza-visszarántották a
folytonosan uszító, bíztató katonák. A jajszó, a zokogás soraink között,
az artikulátlan ordítozás körülöttünk, a kutyák veszett csaholása,
vonyítása mögöttünk — iszonyatos és hátborzongató hangzavarrá
erősödött! Eszelősen szedtem a lábamat, kapkodtam a fejemet minden
irányba, hogy mentsem az irhámat a körös-körül fenyegető veszedelem
elől. Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, hogy nem is valóság,
csupán lázálom az a pokoli pánik körülöttem! A hó pedig szünet nélkül,
hangtalanul omlott konvojra, kutyára, rabra egyaránt. Az alvó,
mozdulatlan erdő némán tűrte nyugalmának felbolygatását.
Szertefoszlott, elhalt a hangzavar a fák sűrűjében, a hófüggönyön át.
Senki kívülálló tanúja nem volt ennek a gyötrelmes kálváriának. Talán
még a vadállatok is riadt félelemmel iszkoltak el az éj leple alatt a
környékről, nyugalmasabb tájakra, ahol ember nem jár A szüntelen
hajsza, csúszkálás, esés, botorkálás egészen kimerített mindenkit. A
fiatalok még csak hagyján! Tűrtünk és vonszoltuk magunkat Ukrajnából
hozott maradék erőnkkel. De az idősebbek! Azok már a végkimerülés
határán jártak. Szédelegve, a fiatalabbakba kapaszkodva vonszolták
magukat előre ezen az észak-urali „Mártírok-útján”... A kutyák
könyörtelenül acsarkodtak, szüntelenül ugattak, hörögtek a hátunk
mögött. Rekedt sikoltással menekült előlük, aki véletlenül
hátrasodródott az egymást gázoló, akarva-akaratlanul is lökdösődő
tömegben — Davaj! Davaj! — kiabáltak a katonák. Minden botlást a
szökő rab ugrásának vélték. Vadul lövöldöztek a levegőbe. Bozse moj!
Bozse moj! Nacsalnik, könyörülj rajtunk! — jajongtak, sírtak az öregek.
127
Nem volt irgalom. Aki felbukott, azt rúgásokkal, a kutyák uszításával
kényszerítették lábra állni. Aki még bírta erővel, húzta-vonta az
elesőket. Ferivel összefogództunk. Ha fáradtan is, de kitartóan
lépkedtünk, csúszkáltunk a többiek között. Ha elszakadtunk a
kavarodásban, igyekeztünk megint közelebb sodródni, és óvtuk. Minden
unszolás, verés, szidás, fenyegetés ellenére meglassult az iram. Nem
használt már semmi. Az őrök harsány kiáltásainak, a puskatus
zuhogásának visszhangja egyre gyérült. Kijutottunk az erdő sűrűjéből.
Megint megművelt földek között vánszorogtunk előre, bokáig érő
sárban, tocsogó, senki által már nem kerülgetett pocsolyákon, vizeken
át.
A havazást havas eső váltotta fel. Átázott nadrágunk, lábunk szárára
tapadt. Nem volt egy tenyérnyi száraz rongy rajtunk. A hátunkon is
szivárgott a gallér mögé hulló eső. A cipőkre tapadt agyaggöröngyök
nehezítették a lépést. A lassan baktató, megcsendesedett emberfalkát
hitegetni kezdték az őrök. Biztatták, hogy csak tartsanak ki, mindjárt
célhoz érnek! Válasz nélkül hallgattuk az ígérgetést, a szép szót. Nem
hittünk benne. Újra erdőségen átvitt az utunk, a sötétség még teljesebb
lett a fölénk boruló hatalmas fák ágai alatt. Emberi településnek nyoma
sem volt. Nacsalnik! Pihenjünk egy kicsit! — hangzott innen-onnan a
félénken elrebegett könyörgés. — Nem lehet! Mindjárt megérkezünk, és
akkor lepihenhettek! — utasította el a meg-megújuló esedezést a
lóháton feszengő százados. Lova nehezen húzogatta ki patáit a ragacsos
sárból, aligha lehetett volna azt is ügetésre bírni. Alapjában véve igaza
volt az ütlegelésben kifáradt századosnak. Ha ezt a kimerült,
agyonhajszolt szállítmányt le engedi ülni a vizes, fagyos harasztra, nem
akadt volna emberi erő, amely még egyszer talpra állította volna
hamarjában.
Menni, menni kellett! Menni, menni... Tűrni és megfeszíteni utolsó
erőnket is. Elállt az eső, megcsendesedtek a fák gyalogló konvojok, csak
a sár cuppogása, a fáradt emberek szuszogása hallatszott körös-körül.
Szolikámszkban valószínűleg elszámolták magukat az indítással, előbb
kellett volna nekivágni az útnak Hála a konvojoknak tartott indítás előtti
eligazításnak, vagy jobban mondva vadításnak, a ránk szakadt estétől
pánikszerűen megijedtek az őrök, élemedett parancsnokukkal együtt.
Azért következett be az előbbi nagy felhajtás, a hisztérikus riadalom,
amely a katonák félelmét és aggodalmát volt hivatva palástolni. Nem
kicsiny tét forgott kockán: az őrök személyes szabadsága! Ha megszökik
egy politikai elítélt, akkor valamelyik őr felel érte. Bűnrészességgel,
szabotázzsal vádolva bevarrják közénk tíz-tizenöt évre. Naná, hogy
őrjöngtek minden gyanúsnak vélt mozdulatra! Ahogy az erdőből ismét
kiértünk egy tisztás térségre, az egyik fordulónál a messze távolban
128
apró, vibráló fénypontok csillantak meg előttünk. Egy település
hívogató, csábító fényei. Az őrök is észrevették. Biztogatták a
reménykedő csapatot a közeli cél ígéretével. A távolság azonban csalt.
Egyre csak mentünk, de a fényes pontok nem közeledtek felénk, sőt
teljesen eltűntek, elenyésztek előlünk, ahogy a szeszélyesen kanyargó
utat követtük félhangon szitkozódó őreink után. Csüggedten raktuk a
lábainkat egymás elé. Nagyon, nagyon fáradt voltam már én is. Fáztam,
éheztem, fájt minden tagom, de egyúttal minden mindegy volt. Mintha
már nem is a testemnek fájt volna, ami fájt, hanem csupán a bennem
pislákoló értelem sugallta volna, hogy szenvedek. Utunk az erdő
sűrűjéből ismét mezőségbe vitt. Ahogy a szakadékba mélyedt út
kikanyarodott a füves domboldalra, az előttük elterülő lankás lejtőn
egészen váratlanul elénk tárult egy nagy falu szétszórt házikóinak
sokasága, ezernyi kicsiny ablakából hívogatón pislákoló fénysugarával.
Mintha a csillagos ég terült volna el szemünk előtt a völgyben.
Megérkeztünk. Megtettük azt az utat, ami arra a napra elő volt írva. A
község neve: Tatárka. A falu legszélső háza szolgált a környező lágerek
és a Szolikámszk közötti úton pihenőállomásként. Már a cári világban is
erre a célra szolgált ez a tágas gerendaház. Hasznosítására — eredeti
rendeltetésének megfelelően — bámulatosképpen korunkban is sor
került. Csak a benne elszállásolt rabok létszáma lett nagyobb azóta.
Szűknek bizonyult egy-egy transzport elhelyezésére, hála a sztálini
tisztogatások buzgó végrehajtóinak!
A „rabmenedékház” az ottani építkezési szokásoknak megfelelő
emeletes ház volt. Az emelet a ház gondnokának lakhelyéül szolgált. A
lakókat ott tartózkodásunk idején nem láttuk. Északon a házaknál a
földszintet istállónak használják. E háznak a földszintjét számunkra
rendezték be, illetve hagyták jászol nélkül, üresen. Kicsit sokan voltunk
a deszkafallal több helyiségre osztott földszinten. Bepréselték a
szállítmányt, hogy szinte moccanni sem lehetett. A küszöbön kívül nem
hagyhattak senkit. A hideg az csak hagyján, de hátha elveszne vagy
megszökne valamelyik elszánt fasiszta! A kijárati ajtót nem csukták be,
különben megfulladtunk volna a levegőtlenségtől, mivel az épület
földszinti ablakait bedeszkázták régen, talán még az építői. A nyitott ajtó
ellenére sem éreztünk hideget, ahogy ott — érzéketlenné vált
végtagokkal — egymáson keresztül-kasul ájult álomba zuhantunk. Az
őrség beállt az ajtóba, még a közibénk keveredett rablók is veszteg
maradtak ezen az éjszakán. Nekik is elég volt az útból...— Gyerünk
vacsorázni! — ráztak fel bennünket valamikor éjnek évadján.
Akármilyen bódultak voltunk, az étel ígérete talpra állította a bágyadt
társaságot.
129
Kitódultunk a házból. A kertben, vastag törzsű nyírfa tövében, nyílt
tűzön egy öblös rézüst állt. Mellette fehérkötényes katona kavargatta a
gőzölgő ételt. Nem is tudom milyen régen nem láttam már csillagos
eget, s egészen ráfeledkeztem a szélcsendes, kitisztult mennyboltozatra.
Ilyen izzó, fényes gyöngyszemekhez hasonló égitesteket csak északon
láthat az ember. Első találkozásra megbűvölt engem a szokatlan,
ragyogó látvány. Akkor nem volt éppen alkalmas az időpont a
csillagvizsgálásra. Ha csillagos égre nézek, először mindig a
Göncölszekeret, mint régi jó ismerőst keresem meg, de akkor nem volt
rá időm, mivel türelmetlen sürgetéssel sorakozót rendeltek el, arccal a
kondér felé. Tülekedve igyekeztünk minél előbbre kerülni, hogy
hamarébb jussunk az ételosztó katona keze ügyébe, s iszkolhassunk
tovább aludni. Bennem is felébredt az életösztön, és a könyökömet is
használva, védtem magamat, nehogy a sor végére lökdössenek. Hátha
az utolsónak nem marad leves, meg fekhely sem abban a szűkre szabott
istállóban. Korpalevest főztek a számunkra. Halszálkák úszkáltak benne,
a tetején olajba pirított hagymaszárak kavarogtak. Az étel ritka volt és
ízetlen. Egyetlen, de nem lebecsülendő előnye, hogy meleg volt. Csak
úgy, kanál nélkül kiszürcsöltük az ételt és sietve kotródtunk el a kondér
környékéről. Azon tanakodtunk, hogy nekünk elinduláskor valami halat
is ígértek. Hát azt mikor osztják ki? Bizony kenyér nélkül kell majd
megenni, de sebaj, lefelé elcsúszik. Visszabotorkáltam a hodályba, és
újra lerogytam a padlóra. Talán előbb elaludtam, mint a fejem leért
valakinek a hátára, lábára, vagy oldalára. Bizonyára lökdöstek még egy
darabig a későn jövők, odébb rúgtak, ha kevés volt a hely. Nem éreztem
semmit. Elcsigázott testemnek minden mindegy volt.
Eltévedtünk a tajgán
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 40-41. old.)
A nap korongja már régen eltűnt az erdők mögött és az este védőn
reánk borította sötét köpönyegét, de mi csak törtettünk megállás nélkül
előre. Utunk erdőben, folyóparton vezetett... kidűlt fatörzseken
keresztül... Más sem hallatszott, mint az őrök szünet nélküli ordítása,
amely úgy hatott reánk, mint az ostorcsapás: ...gyorsan... gyorsan...
felzárkózni... Lihegve, sós izzadságunkban fürödve, botladozva
küzdöttük magunkat előre. Körülöttünk a hallgatag, zordon erdő
sötéten, érzéketlenül meredt az ég felé. Én már a lábamat alig éreztem
a hideg és a sok zúzódás miatt, de - mintegy állati ösztöntől hajtva -
csak szédelegtem előre a többiekkel. Nem akartam lemaradni... szinte
féltem egyedül lenni ebben a sötét, részvétlen vadonban. Valami súgta
belülről, hogy nincs megállás... előre hát...
Az éjszaka azonban mind sötétebbé vált, de a hajsza nem látszott
lankadni; soraink megbomlottak s a gyengébbek kezdtek lemaradni. A
130
szökéstől rettegő őrök meg akit csak elértek, zuhogva verték agyba-
főbe a puskatussal... Szünet nélkül hangzott az ...előre... gyorsan...
majd meg azzal fenyegetőztek, hogy aki lemarad, azt lelövik, mint
szökevényt. Már alig maradt nekem is jártányi erőm, s felvetődött
bennem egy pillanatra a nagy kérdés - mit tegyek - azaz, hogy mit
tehetek? Már azt sem tudtam kivenni tisztán a sötétben, hogy hol
vagyok és hogy hol is vannak az őrök? ...Most felbuktam egy heverő
fatörzsben... majd átbuktam egy másikon... A friss sebek égető
fájdalma még csak jobban elkeserített. Körülöltem a többiek sem
járhattak másként, mindenhonnan csak nehéz zuhanások tompa
puffanásai és fojtott káromkodások özöne hallatszott... Hirtelen, immár
végső erőtartalékaimat is felhasználva a végső elkeseredés egy
kétségbeesett mentő ötletet sugallt... Megálltam... Mind’ ritkábban
húzott el mellettem valaki hangosan szuszogva vagy káromkodva...
Végül is csend... senki sem jött többé. Hirtelen lépések dobbantak.
Ki vagy? - rivallt rám valaki a sötétből
Nem látok - nyöszörögtem. Az őr segítséget kért és pár perc alatt az
egész oszlop megállt. Két másik rabot rendelt mellém az őr, akik
karonfogva vezettek tovább a szenvedések ösvényén. Megnyugodtam,
és ez a megnyugvás szinte megkönnyebbítette a további menetelést is.
Most is megütöttem a lábamat nem egyszer, de legalább nem estem el
minduntalan és nem kellett állandóan attól tartanom, hogy valamelyik
pribék - csupán félreértésből - lepuffant.
Még vagy egy félórai törtetés után az őrség parancsnoka is végre
belátta, hogy végzetesen eltévedtünk a sötétben és megálltunk, hogy
megvárjuk a reggelt. Az emberek álltó helyükben estek össze és alig pár
percen belül aludtak is. Én is - akár a többiek - lerogytam a harmatos,
nedves avarra. A kiskabátomat a fejemre húztam, hogy kissé
felmelegedjek és - akaratlanul is - haza gondoltam... Láttam magamat a
szép fehér, meleg párnás ágyban... Édesanyám összeteszi a kezeimet...
Imádkozzál édes kis fiam... Én Istenem... jó Istenem... becsukódik már
a... szemem...(Adorján 40-41. old.)
Már jó magasan járt a nap az égen, mikor végre valami kis településhez
értünk. Lapos képű „burját-mongol”-ok faluja volt. Piszkosság dolgában
vetekedett az orosz településekkel, csakhogy itt még hírmondóját sem
látta az ember a malacoknak, disznóknak. Annál nagyobb mennyiségben
rajzottak azonban körül bennünket a szurtosabbnál szurtosabb
gyerekek. A falun átvánszorogva, a túlsó faluvégen végre megkaptuk a
napi fejadagunkat is. Nem tartott tizenöt percet és már végeztünk is
vele mindnyájan, s azután fel és megint csak előre...
De lassan már az őrök is fáradni kezdtek és nagyon érdekelte őket, hogy
mikor érjük végre el a célunkat.
Semmi már - hallottuk az őrparancsnokot - csupán még vagy két-három
óra és ott leszünk... - No bizony szép két-három óra lett ebből az
ígéretből... Mentünk mi nem két-három órát - de még kerek négy
131
napot... Minden alkalommal azonban már csak pár órai út volt hátra...
Mi meg csak vánszorogtunk forró napon, esőben, párától gőzölgő
őserdőkön keresztül, patakokat gázolva át és csupán csak az tartotta a
lelket bennünk, hogy még... csak egy vagy két óra... és megérkezünk...
Megérkezünk... és lerogyhatunk a földre... és alhatunk - ... a
végtelenségig... A lábam már egészen feldagadt... de nincs megállás...
előre... hiszen csak egy vagy két kilométer van hátra... egy... vagy két
kilométer... Édes jó anyám... miért is szültél erre a nyomorúságos
világra?...
Vége azután, mikor már mindnyájan lemondtunk arról, hogy valaha is
élve elérjük célunkat - megérkeztünk... Már késő délután, a Tom folyó
partjától nem is messzire, őrtornyokat pillantottunk meg. Ó - szinte úgy
éreztük, hogy - hazaérkeztünk...(Adorján 42. old.)
Kazasztani hóvihar 36 áldozattal
A halálmars
(Galgóczy Árpád: A túlélés művészete)
Dél felé járhatott az idő, amikor balra tőlünk hatalmas, sötétszürke
felleg tűnt fel, és viharos gyorsasággal közeledett. Az őreink
eszeveszett kiabálásba kezdtek, a kutyák ugattak, s mindezekből
a jelekből arra lehetett következtetni, hogy rendkívüli esemény
fenyeget. Nem kellett sokáig várnunk! Néhány pillanat múlva
fölénk ért a felleg, viharos szél támadt, s a sötétbe borult mezőre
óriási pelyhekben ömleni kezdett a hó. Olyan burán zúdult ránk,
hogy az előttünk menetelő sort is alig láttuk. Szemünk, szánk,
nyakunk tele lett hóval, s mi elszoruló szívvel készültünk a
legrosszabbra. Egyszer csak azt vettem észre rémülten, hogy Lali
eltűnt mellőlem. Néhány lépéssel lemaradtam, és láttam, hogy
Lali teljesen elváltozott, szederjes arccal kapkodja a levegőt,
bukdácsolva támolyog, és amint megfogtam a karját, hogy
segítsek, fulladozva, szinte hörögve mondta: Eressz el... Nem
bírom... tovább...Lali, ne hülyéskedj, bírnod kell! - győzködtem
kétségbeesetten, de láttam, hogy már teljesen elkészült az
erejével.
Nem kapok... levegőt... Eressz... - dadogta erőtlenül. Vállamat a
hóna alá támasztottam, jobb kezemmel átfogtam a vállát, a másik
kezemmel a nyakam köré kanyarítottam a bal kezét. Közben
éreztem, hogy maradék erőm is fogytán van. Lali, nem hagyhatod el
magad! - kiáltottam rémülten, - haza kell jutnunk! Téged vár az
édesanyád, a barátaink, vár... - elhallgattam, mert a hangom
elveszett a vihar általános zajában. A burán változatlan erővel
tombolt, bömbölve zúgott a szél, már térdig ért a puha, tapadós hó,
alig bírtuk emelni a lábunkat. A felsőbb légrétegekben nyilván
melegebb volt, mert a hó puhán és nedvesen csapódott az
arcunkba, ahol azonnal megolvadt, de nyomban utána jéggé is
132
fagyott. Állandóan törölgetnünk kellett a szemünket, mert a
rárakódó hó- és jégréteg teljesen lehetetlenné tette a tájékozódást.
A csizmánk hegyét sem láttuk már, s én ijedten tapasztaltam,
hogy egyszerűen nincs annyi erőm, hogy Lalit is vonszoljam.
Kiáltottam volna Leónak vagy Szása bácsinak, de ők már messze
előttünk jártak, úgysem hallottak volna semmit. Lali, szedd össze
magad, utol kell érnünk Szása bácsiékat, hogy segítsenek, nekem
már nincs hozzá erőm! - hajtogattam, Lali azonban kezelhetetlennek
bizonyult. Nem bírok... menni... Hagyjatok itt... - motyogta alig
hallhatóan, s én éreztem, hogy igazat mond, néhány pillanat még,
és összeesik.
Fogd meg - kapaszkodtam bele a mellettem haladó alakba, és a
kezébe nyomtam Lali kezét. Hihetetlen erőfeszítéssel
meggyorsítottam a lépteimet, s az előttem lépkedő homályos
árnyakban igyekeztem felismerni azt a két embert, akik még
segíthettek rajtunk. Leóóóó! Szása bácsiiiiii! - kiáltottam eszelős
rémülettel, és ha lehet, még jobban megijedtem, mert nem hallottam
a hangomat. Közben minden erőmet összeszedve nyomultam
előre. Végtelennek tetszett az a néhány perc, amíg utolértem és
felismertem barátainkat, és elmondtam nekik, mi történt Lalival.
Tapogatózva mentünk visszafelé néhány lépést, s a következő
pillanatban már ketten is támogatták az összeesni készülő Lalit. Én
pedig, miközben sántikálva vonszoltam magam utánuk,
öntudatom pislákoló fényénél arra gondoltam, hogy ilyen képtelen
helyzeteket tud teremteni az isteni gondviselés: Ázsia végtelen
hómezőin, mindent betemető, pusztító hóviharban egy SS-
őrmester és egy csekista tábornok támogatja az összeesküvő
magyar diákot, és viszi, vonszolja előre. A halálból az életbe...
A burán csak nem akart csendesedni. Körülöttünk sötétszürke volt a
világ, s egyszer csak arra tértem magamhoz, hogy megbotlom és
elesem valami puha testben. Halk, vinnyogásszerű vakkantás
térített magamhoz, s akkor láttam, hogy egy őrkutyában estem el!
A gyilkos hóvihar egy kupacba sodorta, egymás közvetlen közelébe
hajtotta a rabokat, a fegyveres őröket és a láncon vezetett
őrkutyákat. Nem volt már őr és őrizetes, a puszta létéért ereje végső
megfeszítésével küzdő ember és állattömeg volt csupán, és egészen
bizonyos, hogy azokban az órákban a szökésre sem gondolt senki
közülünk. Egyetlen homályos cél lebegett csak előttünk, kábult
agyunkban egyetlen vágy, egyetlen görcsös akarat élt csupán: elérni
az első védett helyet, megmenekülni, életben maradni.
Nem tudom, meddig bukdácsoltunk még félig öntudatlan állapotban.
Egyszerre azt vettük észre, hogy az előttünk haladók megálltak.
Messziről kiabálást hallottunk, amely csak nagy sokára ért el hozzánk.
Mindenki jöjjön ide! Bemegyünk a zöldségtárolóba! –
133
Ezek szerint épületek közelébe értünk, de a burántól még nem
láttunk semmit. Az őrök egyre közelebb, egyre hangosabban kiabáltak,
s terelni kezdtek bennünket valami homályos, sötét épülettömb felé. A
pusztaság kellős közepén. (Galgóczy Á: A túlélés 72.old.)
A halál árnyékában
(Adorján Sándor 48-49,51-52. old.)
Este, mikor munka után megérkeztünk a kapu elé - fáradtan, éhesen,
azonnal feltűnt, hogy valahogy nincs rendben valami. A kapu előtt a föld
csupa vér... az őrök idegesek... Amint bejutottunk, azonnal
kérdezősködni kezdtem - talán megint meglőttek valakit az őrök? Azok,
akikkel először találkoztam, nem tudtak semmi újságról sem; végül egy
fiatal ukrán gyerektől megtudtam mindent:„A te földid... bevágta a lábát
a fejszével... talán le is vágta... jól járt”... - Mintha egy kis irigység is
kicsengett volna a szavaiból. Azonnal igyekeztem a kórházhoz, ahogy
csak az erőmből tellett. A közös szobában, összeszorított ajkakkal, láztól
izzó szemekkel hevert Sanyi a deszkákból összerótt priccsen. Ahogy
megszorítottam forró kezét, nagyon, de nagyon elszégyelltem magamat.
Gyávának, végtelenül gyávának láttam magam... Úgy, ahogy az a
katona érezheti magát, aki ütközet közben cserbenhagyta a bajtársait...
Pár perccel később azonban sziklaszilárd meggyőződéssel fordultam ki a
kórház ajtaján. Bármi is történjen, holnap erős leszek és követem
Sanyit... Végső kétségbeesésemben. S eljött a másnap is. Égetően
tűzött le a nap a mélykék égről és én... szédelegve, émelygő gyomorral
bőröztem a hatalmas fatörzseket... üres gyomrom fájdalmasan
émelygett... a fejem szédült... Mit is ér már nekem az élet? - vetődött
fel bennem a gondolat. Lelki szemeim előtt megjelentek otthoni
barátaim, akik most talán jóllakottan... éppen a strandon fürdenek...
Szinte magam előtt láttam a zöldesen hullámzó vizet... egy másodpercre
szinte még a levegő is hűvösebb lett körülöttem... De jaj! - még
borzasztóbb volt a forróság, midőn a szomorú valóra ébredtem
álmodozásaimból... Még fojtóbb volt a levegő, még jobban ömlött rólam
a veríték... A kezem meglendült... és... teljes elkeseredésemből
csaptam... A fejsze megvillant és a bokámhoz csapódott... Tompa
fájdalmat éreztem csak. Villanásszerűen végignyilallott az egész
lábszáramon... A fájdalom azonnal kijózanított... Óvatosan próbáltam
megmozgatni lábfejemet... mozgott... Erre a vágást kezdtem el
vizsgálgatni... A rongyokkal vastagon körültekert lábfejen egy elég
széles vágás tátongott... de semmi vér... Ez meghökkentett. Csak nem
száradtam már ki annyira, hogy vér is alig akad bennem? - vetődött fel
a gondolat... Ennyire még nem lehetek „a tönk szélén”... hiszen, még
nálamnál sokkal rosszabb bőrben lévők is tengenek... Majd’ meg rögtön
elszégyelltem magam. Biztos félelemből nem vágtam elég erősen...
De... közel három centis lehet a vágás a bocskorom roncs „páncélján”...
még sincsen vér... Hirtelen a szégyen és harag lettek úrrá rajtam...
134
Majd odacsapok én most... dühödtem neki és már emeltem volna a
fejszét... mikor... mikor... valami megcsillant... Ahá - hát mégiscsak van
vérem - állapítottam meg elégedetten, de amint kissé meghajoltam,
hogy jobban lássam a helyzetet... váratlanul megpördült körülöttem a
világ... Minden egyben szinte el is távolodott... elmosódott... Így
elmosódva is azonban pörgött minden, mintha csak körhintán ültem
volna. Az üres gyomrom, mintha csak ki akarna repülni: elsötétült
minden s ájultan buktam a gyantától csillogó háncskupacra...(Adorján
48-49. oldal)
Elhatároztam tehát, hogy a legközelebbi munkanapon jól belakmározok
a „farkas cseresznye” bogyóiból... azután majd meglátjuk, mi
lesz?...Esetleg elrontom a gyomromat... vagy talán... eh, úgyis
mindegy...
Tervemet tett követte... Estélig azonban semmi újság...
Hazaérkeztünk... megkaptuk a vacsora levesünket... még mindig
semmi... Már a leves végénél jártam... mikor... ejha... mióta forog ez a
barakk? Először jobbról balra... azután mind’ gyorsabban... az ellenkező
irányba... Az udvaron tértem magamhoz egy kissé... Sanyi, meg a már
szintén csak „mozgó csontváz”, Ács Laci cipeltek ki ide, miután
elájultam...Végre is átvittek a kórházhoz. Itt már azonban Gyula bácsi
vett kezelésbe s valóban megkezdődött a nemulass. Megismerkedtem a
gyomormosás talán legprimitívebb, „szibériai” változatával, ami azonban
- szerencsére - bevált... Így is, majd’ egy teljes hétig szédelegtem élet
és halál között. Hogy mi is mentett meg végre? Orvosság? Az biztosan
nem, mert ilyesmiről minálunk a táborban nem is hallottak. Talán inkább
azt lehetne kérdezni, hogy ki volt az, aki megmentett?
A jó Isten mellett, az a szakállas, kissé görnyedt orvos. Igen,
lázálmaimból csak őreá tudok visszaemlékezni.Ő terítette rám a subáját,
mikor a hideg rázott. Ő tett vizes ruhát a homlokomra mikor már-már
úgy éreztem, hogy elégek. Ő virrasztott mellettem éjjel épp’ úgy, mint
nappal, odaadta utolsó, rejtett Aszpirinjét, mely hetek óta az egyetlen
gyógyszere volt a kórházunknak... Puszta kézzel, tíz körömmel harcolt a
„csont emberrel” értem egy ismeretlen, magyar gyerekért. Igen, ő volt
az igazi orvos, aki az életért harcolt csupán... egy semmiért itt a
táborban harcolt és végül is győzött. A „csontember” megszégyenülve
menekült.
Mikor végre is hosszú napok után ismét magamhoz tértem lefogyva,
beesett arccal, ő simogatta meg mosolyogva az izzadságtól csapzott
fejemet:
Jól van kisöreg, nincs már semmi baj...Igen, ő volt az élet első
hírnöke... Ő mutatta meg nekem itt, a pusztulás földjén, milyen nagy
érték is az életem. Ő tanított meg arra, hogy küzdjek ezért a
nyomorúságos életért és tudjak hinni a szabadulásban... Mert könnyű
akkor hinni, amikor minden tisztán látható, de jaj nehéz akkor, mikor
mindent eltakar a reménytelenség köde... Ő tanított meg engem arra,
135
hogy mit is jelent manapság magyarnak lenni... áldja meg érte őt a
Magyarok Istene...(Adorján Sándor 51-52. old.)
Inkább a halál…..
(Adorján Sándor: Halál árnyékában 53-54. old.)
Másnap ismét éhesen folytattuk utunkat. Az őrség azt ígérte, hogy majd
délben kapunk enni... de csak napnyugta után értünk el valami tábort...
No, nem baj - mondták - holnap majd kétnapi fejadagot kaptok... -
Ketten meghaltak reggelre - ők már nem tudták kivárni az ígért
ennivalót... Jól jártak... búcsúztunk sóhajtva tőlük, de a vezetőséget
mindez nem látszott izgatni, láthatóan ők azzal sem sokat törődtek
volna, ha mi, mindnyájan felfordulunk is...
Napközben többen vánszorogtak hozzánk abból a táborból, amelynek a
szélén pihentünk. Toprongyosak... éhesek... akár csak mi. Nők... férfiak
vegyesen... Összeszorult a torkom, mikor végignéztem rajtuk... Igen -
való igaz, hogy itt a nők elérték az egyenjogúságot a férfiakkal...
Ugyanazt s ugyanannyit kell, hogy dolgozzanak, mint a férfiak,
ugyanúgy éheznek... ugyanúgy halhattak meg, mint a férfiak... Ők is
rövidre nyírt hajjal, beesett arccal, - mint a beteg állatok -
szédelegtek... mint az egyenlőség áldozatai. Az erdőirtás hozzájuk sem
volt kegyesebb, mint a férfiakhoz, úgyszintén az éhség sem...(Adorján
53. old.)
A következő reggel azonban ismét életet követelt, a rendszernek megint
eggyel kevesebb fejadagról kellett gondoskodnia. Rémülten meredtünk
egymásra a már megmerevedett holttest mellett... Mintha csak a halál
pecsétjét kerestük volna egymás homlokán... Ki lesz a következő?
Éreztük, a „csontember” mindnyájunkat egyformán kezében tart... Napi
eledelül pár apró nyers krumplit és pár vékonyka sárgarépát kaptunk...
Egyesek, minden gondolkozás nélkül nekiestek és nyersen falták fel az
egészet, míg mások főzögetni kezdtek, mire azonban bármi csak félig is
megfőtt volna, már mindent elfogyasztottak. Én csak a kenyeremet
majszolgattam, a múltban már többször láttam effélét és tudtam, hogy
mire számíthat az ember a nyers krumplitól... Másnapra megjött a nyers
zöldség eredménye: a vérhas... Némelyek borzalmasan szenvedtek,
mások magukba fojtották a fájdalmakat... Pihenésre azonban már alig
maradt időnk, a tél már nagyon is a sarkunkban járt. Az eget nehéz,
szürke fellegek borították s néha-néha elkezdett pillingérezni a hó...
Hatodnapra érkeztünk meg célunkhoz. Hét emberrel kevesebben... Hét
ember, aki szintén velünk együtt indult el, reménnyel telve... valahol
már ugyancsak a hatalmas fenyők tövében pihent... Hét ember vagy...
nem?... talán csak hét rab?...
Majd’ négy óra hosszat fagyoskodtunk a tábor nagykapuja előtt, míg az
előttünk érkezőket átvették. Közben azonban a hó is elkezdett esni,
mind szaporábban és szaporábban... Az északi szél meg csakúgy fújta...
vágta az arcunkba... a nyakunkba a havat.
136
Sötét este lett, mire fedél alá kerültünk. Egy szűk kis helyiségbe tereltek
bennünket; még leülni sem nagyon volt hely, de a fáradtság
győzedelmeskedett megint felettünk... Egymás hegyén-hátán
hevertünk, de még így is ezerszer legyen hála neked hatalmas Isten,
mert legalább már fedél alatt voltunk...(Adorján 54. old.)
Arat a halál
(Adorján S. 56-57. old.)
A koszt kevés volt és romlott: fagyott krumpli, bűzhödő hal, még a
víznek is mintha szaga lett volna. A kenyérlopások napirenden voltak,
bár - ha valakit tetten értek, azt majd’ halálra verték - de mindegy... Túl
nagy volt a csábítás... mindenki élni akart, ha nem tovább, legalább
holnapig... Az erősebbek, ha csak tehették még erőszakkal is elvették a
kenyeret a gyengébbektől.... Ököljog s erőszak uralkodott s közben a
halál bőven aratott... Nap, mint nap újabb és újabb hullák tűnlek fel,
letakarva körös-körül... A halál nem kivételezett, neki öreg vagy fiatal
nem sokat számított. Esténként a tábor épületeit egy fekete teherkocsi
járta körbe... a „csornij voron” (fekete holló). Ez vitte el utolsó útjukra
azokat, akik immár megunták a „vendégeskedést”...
...„Egy... kettő”... s már repültek is a pucérra vetkőztetett hullák a
kocsira, tompán zuhanva a többiekre. Ilyenkor persze vadabbnál vadabb
tréfákkal próbáltuk a halál rémületéből felrázni magunkat. Tréfáltunk a
halállal, bár jól tudtuk mindnyájan, hogy a kezében vagyunk... A vérhas
és hasmenés váratlanul csapott le áldozataira s még fel sem ocsúdhatott
a nyomorult, már vége is volt...
Hajnalonként gyakran felriadtam, hosszan elnyújtott üvöltéseket
hallottam, melyek kísértetiesen szivárogtak be a hajnal első fényeivel.
Néha mintha ezer és ezer bosszúálló fantom énekelte volna fenyegető
dalát a hajnali szürkületben... Végül is nem bírtam tovább a
kíváncsisággal és megkérdeztem a mellettem fekvő, szamarkandi
üzbéget, mit gondol, honnan jön ez az üvöltés? Kutyák lennének, dehát
minek itt ennyi sok kutya, hiszen mi, még ha akarnánk sem tudnánk
megszökni...
Óh... nem kutyák ezek... farkasok... Ezek takarítják el a mi
halottainkat... Ebben a hidegben csupán a hóba tudják beleásni a
hullákat a mi embereink... ők meg jönnek és kiássák s... eltakarítják
őket... - Megborzadtam... hát lehetséges volna ez? Miért ne... mi
lehetetlen itt, ebben a földi pokolban? (Adorján 55-56. old.)
Az elkövetkező reggel azonban gyászhírrel köszöntött be. Csupán
pirkadt még, mikor az egyik ukrán ismerősöm - aki a kórháznál
dolgozott - rohant be hozzám...
...Meghalt a földid... éppen csak pár perccel ezelőtt... - a nevet nem
tudta, az már itt mintha nem is számított volna, csupán az volt fontos,
hogy... egy ember meghalt... Talán még ez sem volt fontos így, csupán,
hogy egy meghalt tiközületek... Pár nap múlva tudtam csak meg, hogy
137
szegény Ács Laci hagyott itt bennünket... Nem láthatta meg többé a
szép Tapolcát... s nem ehetett több túrós tésztát, ami - mint mondják -
utolsó perceiben is a vágyálma volt... Hiába várja már szegényt haza a
jó édesanyja... Isten veled Lacikám...
Alig két napra Laci halála után elment Szabolcs Sándor is, csendesen,
panasz nélkül, úgy ahogy élt... Két kiskőrösi kubikus legény követte őt...
Tolvaj nevű újságíró halálhírét meg éppen aznap hozták, mikor
felolvasták, hogy bennünket, „invalidusokat” el fognak rövidesen
szállítani... De hová megyünk s mikor? Ez volt mindnyájunk legnagyobb
problémája.
Amnesztiát kaptak... legyenek megnyugodva... magyarázta cinikusan a
kórház főnöke.
Az elkövetkező reggel mínusz negyven fokos hideggel köszöntött reánk
s ezen a napon vagoníroztak be bennünket. Mindegyikünk kapott pár
jobb-rosszabb, használt ruhát és indíts!…….
(Adorján 56. old.)
Utazásunk második napján én is megkaptam a hasmenést... Borzalmas
szenvedések között fetrengtem a vagon deszkáin és már csak azért
könyörögtem, hogy... „Uram, Istenem, szabadíts meg végre...”
Az öreg Vörös bácsi, az egyetlen magyar a vagonunkban, tehetetlenül
toporgott mellettem, szegény, talán az életét is szívesen odaadta volna,
ha tudott volna vele segíteni.
Hiszen én már éppen elég öreg vagyok... nem volna kár... - motyogta
maga elé.
Negyednapra, félig eszméletlenül szedtek ki a vagonból és azonnal
kórházba szállítottak. A főorvosnő megállapította, hogy az utolsó
percben kerültem a keze alá - de még így is napokig kérdéses volt, hogy
életben tudnak-e tartani...
Végre azonban az élet ismét győzedelmeskedett: „a csontember”
megszégyenülve húzódott el ágyam mellől... (Adorján 56-57. old.)
A japán halott
Így értük meg végre a nyár végét is, mikor egyszerre csak ismét egy
emberrel kevesebben lettünk... Egy rabszolgával kevesebb fogyasztotta
a 0.3-as fekete kenyerét...
Már a munkával, izzadsággal teljes munkanap a végéhez közeledett...
Az utolsó teherkocsi várt csak megrakásra s az őrség izgatottan
sürgetett bennünket, nekik is már éppen elegük volt a fekete
legyekből... A brigádvezető a legvastagabb rönkök rakásához irányította
a kocsit. Az itt tárolt hatalmas törzsekkel valóban másodpercek alatt
végezhettünk a kocsival. Először ment is minden, mint a karikacsapás,
hiszen már mindnyájan tudtuk, hogy mit, hol s hogyan kell lenni. Már
csak két törzs volt hátra... már csak egy, amikor - váratlanul -
bekövetkezett a tragédia. Az utolsó, végzetes rönk egy majd’ 60
138
centiméteres vörös fenyő volt, amelynek a vastagabb vége majdnem
egy méteresre nőtt...
Póthajtófákat! - rendelkezett a brigádvezető.
Minek? - okoskodott az őrparancsnok - majd én is segítek...
Én is segítek - biztatott a sofőr, akinek már szintén nagyon mehetnékje
volt. Az általános izgatottság mireánk is átragadt... sietni, kapkodni
kezdtünk... Végre azután megindult az utolsó rönk a kocsira - minden
biztosítás nélkül. Már vagy félúton jártunk, mikor egy reccsenés s mint
egy óriás, bosszúálló ököl, a hatalmas fatörzs a vastagabbik végével
lesújtott a földre... Egy borzalmas halálsikoly és Kitagava, egy kis japán
rabszolgatársunk már nem volt többé. A hatalmas fatörzs rázuhant...
Nosza, lett erre kapkodás, miután az első másodpercek bénasága
feloldódott, sajnos azonban minden próbálkozás hiábavalónak
nyilvánult... Mire kihúztuk a rönk alól, már nem volt benne élet... Úgy
feküdt ott előttünk, mint egy véres felkiáltójel... Egy újabb áldozat, a
terv oltárán...
Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy senki sem volt hibás az
áldozaton kívül, dehát itt, a „felelőtlenség hazájában” ez mindig is így
volt.
Íme hát a sors iróniája - éppen azokért kellett meghalnia a császár volt
katonájának, akiket legjobban gyűlölt. De nem baj, Kitagadva-san (úr)
lélekben velünk maradsz. Egyszer még talán a te halálodat is számon
kérik... Banzaj! (Adorján S 104-105-106. old.)
Balesetem a rönkökkel
(Adorján S: Halál árnyékában 107-108. old.)
Az első hó esett le azon a napon, szűzi fehérséggel fedve el mindazt,
ami szenny és piszok volt a földön. Ez a fehérség azonban nekünk közel
sem jelentett örömet, mivel a takarékoskodó vezetőség még mindig
nem akarta kiadatni a szőrcsizmákat, s a gumitalpú cipőkben meg csak
csetlettünk-botlottunk, ami viszont a mi munkánknál megengedhetetlen.
De hát ki vitatkozhatik a „mindenható táborfőnök”-kel, aki csak egy
ideológiát ismer a rabokkal kapcsolatosan - takarékoskodni... Éppen
ebédre csengetett már az őrség, mi meg éppen egy kocsit fejeztünk már
be. Az utolsó rönköket teljesen a földről kellett feltolnunk a kocsi
tetejére s így, valóban mindnyájunk teljes erejére szükség volt.
Mindehhez még az is hozzájárult, hogy még a lábaink szilárdságában
sem bízhattunk. Váratlanul a kocsi elejénél megbillent a már-már
teljesen fennlévő fatörzs, majd nagy sebességgel megindult visszafelé...
Én csak annyit láttam, hogy jön! Rohan, pontosan én felém. Sem időm,
sem helyem nem volt a kitérésre, mert még az utolsó pillanatban meg is
csúsztam. Csak arra emlékszem, hogy egy borzalmasan fájdalmas ütést
kaptam a hátamra, azután semmi! Hason fekve eszmélkedtem, de az
első mozdulatra embertelen fájdalom hasított az oldalamba, hátamba.
Képtelen voltam még csak felülni is. A munka azonnal abbamaradt és
139
mindenki rohant rajtam segíteni, mások meg a környékről futottak
meglátni, hogy élek-e még. Elsőnek Van-szin-vin, a csoportunk öles
kínaija ért hozzám, felölelt a földről, és mint egy gyermeket vitt
egyenesen az ebédhozó kocsihoz. Még leírni is nehéz a fájdalmakat,
amiket éreztem, míg az ebédes szekér döcögött velem majd’ két
kilométert tuskókon s hepehupás talajon keresztül. Végre azután
megérkeztünk a táborba. Egyenesen a kórház-gunyhóhoz vittek és
mindjárt az orvos elé kerültem. Ő meghallgatott, meglapogatta a
hátamat, s mivel mást tenni úgy sem tudott, kiadta az utasítást, hogy
mielőbb mosdassanak meg és dugjanak ágyba. Ő, maga sem tudta,
hogy mi is lehet a bajom, de a fájdalmaimról belső zúzódásra gondolt.
Hiába hozták a vacsorámat, sem enni, sem inni nem kívántam semmit.
Ez, itt a rabkórházban a biztos jele volt annak, hogy a „beteg” valóban
„rossz bőrben van”. Állapotom az elkövetkező napon sem javult,
behunyt szemmel, magatehetetlenül csak feküdtem az ágyamon.
Egyszerre csak lépések közeledtek... Szemeimet továbbra is zárva
tartottam, de a többi érzékeimmel annál élesebben figyeltem.
Hogy hívják? - kérdezte egy számomra nagyon ismerős hang. A
szempilláimon keresztül felpislantottam, hogy utána még erősebben
lezárjam őket. A kérdezősködő a táborparancsnok ezredes volt.
Melyik brigádból? - folytatta a kérdezősködést.
A nyolcasból - válaszolt az orvos.
Megmarad? - folytatta az ezredes.
Úgy hiszem meg, de hosszú ideig nem fog tudni dolgozni. - szinte
suttogta az orvos.
Nem baj - válaszolt az ezredes - nem kell kórházba küldeni, mert onnan
soha sem kapunk fiatal munkaerőt vissza... - s a lépések eltávolodtak, s
ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Így állunk hát? Döbbentem
meg egy pillanatra, hát csak ennyit ér itt a szolga? Inkább szenvedjen,
talán pusztuljon el, csak ne kerülhessen máshoz... Ez hát a jó munka
jutalma? (Adorján 107-108. old.)
Szörnyűség
(Zsúnyi Illés: Szenvedések országútján 52. old.)
Az élelmezés szempontjából mind elviselhetetlenebb volt helyzetünk.
Nyáron a moszkitó, télen a hideg, de a legszörnyűbb az éhínség. 1952-
ben a fűrésztelepről erdőkitermelésre a moszkitók birodalmába
kerültem. Az erdőkitermelést erőltették és a mozgatható munkaerőt ide
irányították. A rönkök elszállítására tehergépkocsikat hoztak, mivel a
kisvasúti sínnel nem győzték, ezért deszkapadlóból és fából talpfa utat
csináltunk a gépkocsik részére. A talaj ingoványos volt, ezért ha
felmelegedett és a talaj felső rétege kiengedett, a kocsik lecsúsztak a
padlóról. Ilyenkor a gépkocsivezető kivágta a rakoncafát és a farönkök
legurultak az út mellé, ám mindezt újra a kocsira kellett görgetni,
140
gödrös tuskós területen, fagyban-hóban vagy nyáron a vízben. Az
erdőkitermelőknek újabbnál újabb területeket kellett előkészíteni.
Nyiladékot kellett az erdőben vágni, hogy a katonaság, őrség
látókörében dolgozzunk. A szállításhoz az utakat állandóan javítani
kellett. Az emberfeletti munka és a nem megfelelő minőségű-és
mennyiségű élelem éreztette hatását, az emberi szervezet kezdett
leépülni. Reggel a korai indulás, gyalog a munkahelyre és este vissza a
táborba, a nehéz erdőkitermelés után, nyáron a bogár invázió télen a
fagy és a nagy hó, az ember minden erejét igénybe vette. Éreztem,
valamit tenni kell. A megfagyott lábaimmal kínszenvedés volt a menés
az erdőbe reggel, este 6-8 kilométerre. Betegen, egész nap dolgozni.
Mivel nemcsak egyedül voltam beteg, így az egész brigádot büntették.
Úgy határoztam, egyszer, hogy nem megyek munkára, mert akkor
legalább a fejadag élelmüket megkapják, és nem miattam büntetik a
társaimat. Miklós szerint, ha lábunkba petróleumos cérnát húzunk,
bőrkiütést kapunk, fertőző betegként pedig a központi táborba visznek.
A műveletre éjjel került sor, amikor társaink a fáradtságtól mélyen
aludtak. A petróleumba mártott cérnaszálat magunk készítette tűvel
húztuk a lábunk ikrájába. Én pár óra múlva a fájdalom és kétségbeesés
miatt, hogy mi lesz a cérnát a lábamból kihúztam. Miklós azonban tűrte
és nála megjelent a várt eredmény, el is vitték a központi táborba. Én
fájós, fagyott lábbal még tetőztem bajomat. Arra viszont jó volt, hogy
eltökéltté tegyen: lesz ami lesz, így tovább munkára nem megyek. A
tábor területén csak a járni nem tudó betegek maradtak. Engem a
fogdába vittek Kimmel együtt, aki koreai volt és a sarkai voltak
elfagyva. A fogda teljesen különálló épület volt. Két helyiségnek volt egy
közös téglából rakott kályhája, amit az udvarról fűtöttek. Az ajtó szintén
az udvarra nyílt, fölötte vasrács. Belső berendezés nem volt. A helyiség
padozata deszkából készült. Leülni vagy feküdni csak a padlóra lehetett,
mivel azonban nappal fűtés nem volt, a pihenés e formáját nem tudtuk
igénybe venni. Az élelem a kinti silány adagnak is csak a töredéke volt.
Szomorú helyzetünkben csak a jövőnk látszott szörnyűbbnek. Oroszul
jól megértettük egymást Kimmel. Volt időnk az életünket egymással
megismertetni. Betekintést nyertem a koreai életbe is. Állítása szerint
közeli rokona a pártközpontban volt és annak köszönheti, hogy ide
került. Azt mondta, ha letelik az öt nap és nem történik változás az
életében olyant tesz, hogy el fogják más helyre vinni. Amikor a fogdába
kerültünk, közölték, hogy öt napot kaptunk. A rövid nappal aránylag
gyorsan eltelt, de a hideg, hosszú éjszaka örökkévalóságnak tűnt. Öt
nap letelte után a katona közölte, hogy orvosi vizsgálatra kell menni,
mert utána megyünk újra munkára. Az orvos orosz elítélt volt. Először
én mentem az orvos elé-társam ez alatt a váróban tartózkodott a katona
nem volt velünk. Az orvos meg sem vizsgált, hanem közölte, hogy 5 nap
pihenés után munkába kell menni. Kétségbe voltam esve, mert 30-40
Co hideg, a nagy hó, a holtfáradság, az éhség és a hosszú út az erdőbe
141
várt újra rám. Kétségbe esésem nem tartott soká, mert az orvosi
helységben rettenetes zörgést hallottam. A koreai fojtogatta az orvost s
közben a silány bútorzatot fölborították. A doktornak minden kísérlete
eredménytelen maradt. A koreai keze rátapadt a nyakára. Ekkor az
irodából, melyet egy ajtón lehetett megközelíteni, berontott az
egészségügyi vezetőnő és a táborparancsnok. Én egy borzasztó nagy
ütést éreztem a fejemen. Eszméletre tértemkor rettenetesen fáztam és
meg voltam gémberedve. Amíg eszméletlen voltam, a fogdába havat
dobáltak és engem ruhátlanul bezártak. Több órán keresztül felém sem
jöttek. A fejemet a fájdalomtól alig tudtam mozgatni. Fagyott lábaimmal
a havat tapostam, a cellámban ordító hideg volt. Az ajtó feletti
vasrácsba kapaszkodtam erőtlen karjaimmal. Sírva imádkoztam,
segítsen meg a Jóisten vagy legyen vége az életemnek. Az idő múlását
nem tudtam érzékelni, így arra sem emlékeztem, hogy mennyi ideig
kínlódtam. Őrségváltáskor bejött egy idősebb katona őrmester,
visszaadta ruháimat, megrakatta velem a kályhát, majd a konyháról
hozatott meleg levest és kenyeret. Jóságát nagyra becsültem és
köszöntem, de az csak a fejét csóválta. Megkezdtem újabb 5 napomat a
fogdában az 1953. év elejéből. A koreaival többet nem találkoztam. (Zsúnyi Illés 52. old.)
Kutya vagy farkas?
(Adorján Sándor 117-118. old.)
Egyik este is, amint éppen kimasírozunk a kapun, figyelmeztetik az
őrparancsnokot, hogy a nagy „S-kanyarban” három vagon is vár reánk.
Megérkezve a „tetthelyre” azonnal láttuk, hogy itt vagy éjfélig el
vagyunk látva munkával. Nekiláttunk hát azonnal, hogy mielőbb
túlessünk rajta. Nehéz eset volt, de még a teljes sötétség beállta előtt
szerettük volna befejezni s így még az őrök közül is páran segítettek.
Már az utolsó rönköknél tartottunk, s még mindig nem volt teljesen
sötét. Egyszerre csak, ahogy félrenézek, egy nagy, kutyaszerű állatot
pillantok meg a zsombékok között szaglászni. Szerencsére, éppen pár
„barátságosabb” őr volt velünk ezen a napon s így mindjárt a
legközelebbihez fordultam:
Farkas, lődd le!
Csak kutya - intett lemondóan.
Mindegy, lődd csak le - próbáltam én rábeszélni.
Rendben van, ha kihozod - fordult hozzám az végül ingerkedve.
Rendben van, ha kiengedsz, kihozom...
Erre az őr intett az őrség parancsnokának. Ez talán az egyik „legjobb
gyerek” volt azok közül, akik velünk jártak éjszaka. Már számtalanszor
szenvedtük át a téli éjszakákat együtt és egyszer még azt is elmondta
nekem, hogy valahol az ő apja is le van zárva. Meghallva a kérésemet,
még közelebb jött, körülnézett nagy óvatosan, hogy nincs-e valaki
„idegen” a közelben, azután intett a kezével az őrnek, hogy lőhet.
142
Nosza, az sem kérette magát kétszer, hanem rövid célzás után már el is
dörrent a puskája. A farkasszerű kutya a levegőbe szökkent egy
pillanatra, majd visszazuhant a zsombékra. Ott még párat vonaglott,
azután elcsendesedett.
Pár perc alatt azután megraktuk az utolsó vagont is. Olyan lendülettel
dolgozott mindenki, mintha a szabadulása függött volna ennek a
munkának a befejezésén. Végül is, mikor már minden a helyén volt
odaszólt hozzám az őr:
No, magyar, mégy? Mehetsz!
Kicsit félve léptem ki a „védett zónából”. Többször hallottam már,
előfordult, hogy az őrök kicsalták a rabot valamilyen ürüggyel a „tiltott
zónába”, s ott azután lelőtték. Ők pénzt, karórát és szabadságot kaptak
minden lelőtt „szökevényért”... A halott meg már amúgy sem tud
beszélni, no meg még ha tudna is, ki hisz egy rabszolgának? Mindezek
végigbizseregtek rajtam egy másodperc alatt, de eh, igaz az a mondás,
hogy: „Vagy hatot, vagy vakot!” S már a tiltott zónában is voltam.
Zsombékról zsombékra ugrálva sikerült egészen a kinyújtózott állat
közelébe férkőznöm... Már csak majd fél méter választott el tőle, mikor
meg kellett, hogy álljak. Az állat felső teste egy zsombékon feküdt
ugyan, de a hátsó része beszakadt a vékony jégen keresztül.
Megpróbáltam kinyújtózkodva elérni és magamhoz húzni, de nem bírtam
vele. Közben, az őrök is már nyugtalankodni kezdtek, hiszen bármikor
jöhetett az ellenőrzés vagy bárki más az úton s akkor jaj nekik! Végre
is, más választásom nem maradt, mint összeszorítottam a fogaimat és
beleléptem a jéghideg vízbe. Mindjárt vagy térdig le is merültem, de a
zsákmány a kezemben volt. Vállamra lódítottam a hatalmas állatot és
már lábaltam is kifelé. Mire a munkahelyre megérkeztünk már zörgőre
fagyott rajtam a nadrág. Itt azután nem vesztegettünk sok időt, alig pár
perc és már ropogva lángolt is tűzünk, s száradhatott a nadrágom teljes
gőzerővel. A többiek meg nyúzták, vágták, darabolták s főzték a
hatalmas kutyát. Mindenki oda volt az örömtől. Nem túlzok, azt hiszem,
ha azt mondom, hogy először életünkben boldogok voltunk itt, a poklok
poklában is. Hogy kutya? Ki törődött itt azzal. Hús volt, amiből csak
harminc gramm járt volna nekünk naponta - törvény szerint -, ha persze
azt a vezetőség el nem lopta volna.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a „nap hőse” voltam. De nem ez
volt az, ami igaz örömet jelentett a számomra, hanem az, hogy úgy
éreztem, hogy jó munkát végeztem. Teljesítettem a tábor íratlan
törvényét, adtam, azaz hogy segítettem adni az éhező rabtársaimnak...
Emberek! Tudjátok ti mit jelent adni? Kapni? Igen, nagyon jó dolog, de
higgyétek el, adni, ez jelent valóban örömet és ad megelégedettséget.
Minél kevesebbed van, annál jobb érzés! Itt, ahol a puszta életünkön
kívül már semmink sem maradt, itt volt valóban boldogság adni... Hogy
megbetegedhettem, vagy talán meg is halhattam volna? A tábor íratlan
143
törvénye szerint: „Mindenki egyért - egy mindenkiért! (Adorján 117-
118. old.)
A halál oka: leszámolás
(Adorján Sándor A halál árnyékában)
Még a barakkba való bejövetelünkkor feltűnt nekem, hogy a nagy orosz
stílusú „boglyas kemence” (ruszki pecski) mellett egy sötét, teljesen
munkára öltözött alak áll, aki láthatóan a hátát melengette. A
nagykabátja csupán a hátára volt vetve, amit - orosz szokás szerint - a
kezével fogott össze elöl (nem volt rajta gomb). Meg is ismertem rögtön
az illetőt, hiszen még annak idején együtt érkeztünk ebbe a táborba.
Vaszjának hívták és huszonöt évre volt ítélve. Ő maga sem tagadta,
hogy a „szabadban” banditizmussal foglalkozott, de hogy közénk hogyan
került? Erre talán csak a futószalagon ítéletet osztogató katonai bíróság
tudott volna választ adni. Hogy „politikai”-nak számított azonban, arról a
hátán, a mellén és más különböző helyeken felvarrott számai
tanúskodtak. Köszöntésemre rosszkedvűen bólintott csupán... Még úgy
gondoltam is, hogy mennyire másképp’ néz ki, mint amikor ide
érkezett...
Most, hogy hirtelen hátrafordultam - Vaszja már a szélső asztal mellett
állt. Az arca egészen el volt torzulva, s a szemeiben gonosz láng égett...
„Elég volt már neked az életből te d...” csattant fel megint a hangja s
ugyanakkor már a nagykabátjának a szárnyai is szétcsapódtak és
hidegen villant meg a fejsze vasa a levegőben, hogy azután - mint a
bosszúálló angyal pallosa - lecsapjon... Tompa reccsenés hallatszott
csupán a halálos csendben és a tábor borbélya véres fejjel bukott le az
asztal mellé. Ő maga is majd’ tizenöt évet húzott már le különböző
rabtáborokban s úgy tudtuk, hogy már csak alig pár nap választotta el a
szabadulástól..
Igaz, azt suttogták róla, hogy a politikai tisztnek spicliskedett...
A lebukó test tompa huppanására azonban az eddig megigézettként
meredt tömeg is megmozdult... s mintha csak valami gránát csapott
volna közéjük, úgy ugrottak széjjel... Láthatóan mindenkinek csak egy
volt a célja: elérni vagy ajtót, vagy ablakot és ki, ki innen! Ez azonban
Vaszját közel sem látszott izgatni, közelebb lépett a még vonagló
áldozatához és egy gyakorlott csapással elválasztotta a fejet a törzsétől,
majd undorral belerúgott a fejbe. Váratlanul újból megvillant kezében a
fejsze... Mintegy megigézett, kimeredt szemekkel, kifejezéstelenül
nézett körül, majd rekedten megszólalt:
Így járnak a spiclik mind... a dögök! Szavai a halálos csendben szinte
fenyegető kiáltásnak hangzottak. Ő pedig - kezében a vértől csepegő
fejszével - lassan megindult az ajtó felé... Az útirányába esők,
krétaszínű arccal, egymást tiporva, húzódtak kifelé előle... A „halál
szaga” volt a levegőben. Tudták, érezték, hogy neki már most mindegy,
hogy egy vagy talán kettő. Dehát élete, még a rabszolgának is csak egy
144
van és aki ma meghalt, az már nem szabadulhat meg még holnap
sem!...
Vaszja pedig ment, ment kicsit meggörnyedve, mintha valami nehéz
terhet cipelt volna a vállán... egyenesen a nagykapuhoz az őrházhoz.
Ott is minden teljesen kihaltnak látszott, mintha egy élő lélek sem
maradt volna a közelben, pedig ők már tudták ekkor, hogy ma egy
„veszett farkas” van a táborban... S a következő pillanatban a véres
fejsze átrepült a kerítés felett, Vaszja pedig, mint egy álomjáró
megfordult és lassan becammogott a börtönbe...
(Adorján 119-120. old.)
Reménytelen szökések
(Adorján Sándor)
Egyik este munka után, alighogy a kapun keresztül bejutottunk, nagy
ordítozással kezdtek megint összeterelni bennünket a fegyőrök. Ismét
megkezdődött a számolás... leszámoltak egyszer... ötször... Számoltak
először hárman, majd később öten, végül már maga a táborparancsnok
is számolt... Káromkodtak, vakarták a fejüket - egy ember hiányzott így
is, úgy is. Ki hát a hiányzó ember? A brigádvezetők ellenőrizték a
csoportjaikat és majd’ egy félórán belül már mindenik tudta, hogy egy
Kalugin nevű fiatal gyerek hiányzik... nem volt több tizenhat évesnél...
Szökés!... Szállt szájról-szájra a hír...
...„Szökés!”... dühöngött a vezetőség is.
„Fasiszták, majd adok én maguknak...” rázta az öklét tehetetlenül az
őrség parancsnoka. Megszeppenve, mint a csínytevő gyerekek, bújtunk
össze. Mi lesz most?... Minket büntetnek meg majd ezért is?... Egyesek
a szökevényt kárhoztatták, hogy miért is szökött meg? Mások csak
lapítottak, gondolták: „hallgatni arany”... Végül is egy szálas ukrán
legény állott a szökevény pártjára:
„Mitől vagytok mind annyira begazolva? Talán ti nem próbáltátok volna
meg, ha arra módotok lett volna? Ha csak egy napig is lehet szabad,
akkor is megérte neki”... Meghökkenve hallgattuk. Mennyire igaza van,
végtére is lehet-e még rosszabb a mi sorsunk? Csak jobb lehet, hiszen
nem valószínű, hogy kivigyenek munkára addig, míg a szökevényt ismét
meg nem találták... Egész este azután mindenki Kaluginnal és a
szökéssel foglalkozott. Vajon merre járhat már... van-e valami
ennivalója?... Később megeredt az eső - mindnyájan arra gondoltunk,
hogy van-e szegénynek száraz fekvőhelye, vagy kinn ázik, valamelyik fa
tövében?...
Talán már eddig el is fogták... sóhajtott fel valaki reményvesztetten.
Riadtan meredtünk egymásra, szinte megcsaltnak éreztük magunkat.
Nem, az nem lehet, hogy elfogták volna... Mi már úgy gondoltunk erre a
tizenhat éves fiúra, mint valami hősre. Hősre, aki olyat mert elkövetni,
amit mi, magunk is szívesen megtettünk volna... Ő volt a reményünk a
145
sötétségben, aki utat mutatott és legyőzte a kilátástalanságot, amiben
már hetek óta éltünk... Most váratlanul rá kellett döbbennünk, hogy ő is
csak ember... Vele ugyanaz megtörténhetik, amitől mi is féltünk...
Nem, nem lehet, hogy elfogják - erősítgettük egymásnak - Kalugin
sokkal ügyesebb annál...A reggel azután meghozta a választ. Elfogták...
futott végig a vészhír a táboron. Egyesek nem hitték...
-A kapunál van - erősítgették a „jól értesültek”. Lassan, hívás nélkül
mindenki a kapu felé indult.
Igen, ott állt csuromvizesen, összeverve, rugdosva, bedagadt
szemekkel. A szíjak, melyekkel a kezeit összekötözték mélyen
belevágtak a húsába... Ő meg csak állt, lesütött szemekkel - mintegy
szégyenkezve - a vigyorgó pribékek között...
Így jár mindenki, aki megpróbálkozik effélével - szónokolt az
őrparancsnok.
„Kutya”... sziszegte valaki mellettem - „egyszer még te is idejutsz”... s
ezzel dühösen megfordult és eltörtetett a barak irányába. Az ukrán
legény volt... Pár perc alatt kiürült a kapu környéke. Benn is csak
kevesen beszélgettek, mindenki csak szomorúan, magába vonulva
gubbasztott. Úgy éreztük, mintha mi magunk álltunk volna ott -
pellengéren... Mintha csak minket ütöttek, rugdostak volna meg
személyenként...
Azután ezen is napirendre tértünk. A tábor életében semmi újság sem
tart örökké. Kiderült, hogy a faúsztatásnál az úszó rönkök között jutott
át az őrláncon... Pár kilométerrel később kimászott a partra... a falusiak
fogták el... Hja, itt a „dolgozók paradicsomában” mindenkinek jól jön a
„vérdíj”... Száz kiló búza élve... vagy halva... Mint ostorcsapások értek
engem ezek a szótöredékek. Hát még a művelt huszadik században is
vannak „emberkereskedők”? Még ma is akadnak olyanok, akik a
másikat, mint barmot adják-veszik? Emberek ezek vagy éppen ördögök?
Emberek... sajnos szegény, szenvedő... éhező emberek... olyanok, mint
te, vagy én... csupán nekik a vörös csillag árnyékában kellett
felnőniük...
Az első szökést követte a második... a harmadik. Úgy látszott mintha
valamiféle ragályos betegség ütötte volna fel közöttünk a fejét. Közben,
már az én csoportom is az erdőirtásra járt. Húztuk egész nap a fűrészt,
hörgő mellel... verítékben fürödve... egymást... sorsunkat átkozva.
Estenként végső kimerüléssel rogytunk az ágakból összetákolt
fekvőhelyünkre. Reggel még fáradtabban ébredtünk, fásultan álltunk a
járomba megint... A koszt napról napra kevesebb és rosszabb, a munka
irama napról-napra vadabbá vált. Mindenhol - evés közben éppen úgy,
mint munkában, - éjjel és nappal mögöttünk suhogtatta korbácsát a
146
Kreml torzszülötte: a Terv... Űzött, hajszolt szünet nélkül bennünket, mi
meg lassan, egyre jobban gyengültünk...
Egyik reggelen nagy diadallal hoztak egy hullát, valamelyik
szökevényét... Ledobták a kapu elé és mindenkinek meg kellett néznie.
Megdöbbenve meredtem rá egy pillanatra, - mintha csak magamat
láttam volna ott feküdni... Rongyos ruhájában, szakállas arcával... véres
mellével minket, a mindenkinek kiszolgáltatott rabokat látszott
szimbolizálni... Arca még halálában is elszánt... tisztán mutatja az
elhatározást, ami miatt most itt hever... inkább a halál, mint ez a
rabság... Utolsó pillanatában is a szabadulás gondolata lehetett az
eszében, talán... még akkor is, amikor a gyilkos golyó leterítette... Az
arca még a borostán, a piszkon keresztül is mosolyog... Hiszen ő mégis
elérte a célját... ő már szabad! Őt már nem érik utol Moszkva vérebei...
nem bilincselhetik meg... vethetik börtönbe... Már szabad és ott... talán
valamelyik kicsiny bárányfelhőről int most éppen búcsút... Isten veled
bajtárs... jó utat...( Adorján Sándor)
A „nagy szökés”, nagy tragédia
(Adorján Sándor)
Egyik délutánon, váratlanul riasztó lövéseket adtak le az őreink, és
sietve kezdtek csoportba terelni mindnyájunkat. A tábori őrség
főparancsnoka vágtatva érkezett meg alig pár percen belül, de alig hogy
habos lováról leugrott, mindjárt a mi őrparancsnokunkhoz sietett, akivel
azonnal izgatottan tárgyalni kezdett. Alig pár perc múlva meg már mi
útban is voltunk - a már megszokott számolás után - a tábor felé.
Csupán csak a táborba érve tudtuk meg a váratlan riadalom okát:
Eszerint az Angara túlsó partján egy egész munkás csoport (20-40 fő)
megszökött. Lefegyverezte az őröket, és a fegyverekkel bevette magát a
tajgába (őserdő). Este azután az őrség laktanyájában dolgozóktól azt is
megtudtuk, hogy a laktanyából minden nélkülözhető katona - a
parancsnokkal az élen - átkelt a folyón, hogy a túlsó partiaknak
segítségére legyen a „nagy ember-vadászatban”...
A fáradtság azonban még a legfelcsigázottabb idegeken is győzelmet
arat végül s a mi táborunkban sem történt ez másként. Mire az éjszaka
mindent eltakaró, sötét leple reánk borult a tábor is lassan
elcsendesedett. Váratlanul azonban még koromsötétben géppuska
kelepelésre, lövöldözésre riadtunk fel. Pár percig mindnyájan szinte
dermedten hevertünk fekvőhelyeinken, nem tudva mire vélni ezt a
szokatlan „ébresztőt”. Csupán pár perc múlhatott el így azonban, mikor
kintről dobogást hallottunk, majd kivágódott az ajtó és nagy robajjal,
káromkodással pár fegyőr rohant be a barakkba. Vad dühvel rángatták
le a takarót az emberekről és lökdöstek, tuszkoltak mindenkit az ajtó
felé. Aki csak egy kicsit is megkésett, nem kerülhette el a hátbaverést,
vagy jól célzott rúgásokat. Amikor végre mindenki az udvaron didergett,
147
ötösével összeállítva számolni kezdtek bennünket, a viharlámpák
bizonytalan fényénél. Alighogy ezt befejezték, mint egy rossz álom már
el is rohantak a szomszédos barakk irányába.
„Senki sem mozdulhat el egy tapodtat sem - hangzott még a parancs - a
toronyőrség tüzet nyit a legkisebb mozgolódásra minden további
figyelmeztetés nélkül!”...
Elgémberedve dideregtünk az éjszakai hidegben, fogalmunk sem volt
arról, hogy mi vagy ki idézhette elő ezt a nagy kavarodást. Rövidesen
azonban újabb számolók érkeztek, de azok is izgatottan siettek
tovább... Kapkodás, ijedtség. A sötétben mindenfelé viharlámpás
árnyékok kavarogtak... Mire egy újabb számoló különítmény
megérkezett, már a lábaink egészen elgémberedtek, mozogni is alig
tudtunk. A szobaparancsnokunk kérését azonban, hogy legalább
felöltözni engedjenek be, csupán egy hideg „várjatok”-kal intézték el.
Még futtában egyik a fegyőrök közül cinikusan visszaszólt: „Ti ráértek.”
Elkeseredetten, reményvesztetten dideregtünk hát tovább, szidva,
átkozva kínzóinkat. Így legalább ha csak egy kicsit is felenyhült a
lelkünket mardosó kiszolgáltatottság érzése...(Adorján 83-84. oldal)
Így jár mindenki - szónokol a táborfőnök - innen senki sem szökhet
meg... A többiek is csupán napok kérdése. - Mint mikor szél borzolja a
tó vizét, fut végig a kérdés a sorainkon. Hát többen is voltak? Hányan,
kik? De ezzel az elrettentés „magasztos cirkuszának” egyben vége is van
és mindenki mehet vissza a barakkba. Csoportok alakulnak, mindenki
érdeklődik - mi lesz azokkal, akik még mindig a torony alatt ülnek? Hogy
és mint történt? Pár perc alatt azután már tisztábban látok magam
is:……………
Tizenegy mandzsuriai orosz (fehérorosz) volt benne a szökésben. Mivel
fejenként huszonöt évük volt, láthatóan úgy érezték, hogy nekik nincs
sok veszteni valójuk. A szervezés mellett lassan készültek fel, élelmet
tartalékoltak, adatokat szereztek. Terveiket siettették a legújabb
rémhírek, amelyek szerint, mint „Spec. tábor” még nagyobb
szigorításoknak nézhetünk elébe, sőt még a nevünket is el fogjuk
veszíteni s csupán egy számot kapunk a helyébe... Megtudták, hogy
szombaton későn még egy teherkocsi krumpli érkezik majd a konyhára,
elhatározták hát, hogy ezzel a kocsival szerencsét próbálnak. A
körülmények csupán nekik látszottak kedvezni, mikor az őrség nagyobb
része eltávozott. Kiszöktek hát szerencsésen a barakkjaikból és
készenlétben vártak. Miután a lerakodás befejeződött, hatalmukba
kerítették a kocsit, a sofőrnek felajánlották, hogy vezesse maga a
kocsit, de ő csak nem akart kötélnek állni. Így őt is, meg a kísérőjét
(mindketten kisidős rabok voltak) megkötözték és a szájukat betömve,
őket egyik sötét sarokban hátrahagyták.
A kocsi, a kapuhoz érve dudaszóval kért kibocsátást, ami rendszerint
minden nagyobb ellenőrzés nélkül szokott megtörténni a múltban. Ez
volt a tervük sarkalatos pontja. Most azonban - nyilván a túlsó parton
148
történtek hatására - a kapus kijött, hogy az ellenőrzést lefolytassa.
Gondolkodásra itt már idő nem maradt, cselekedni kellett, de azonnal. A
teherkocsi tehát váratlanul meghátrált, mintegy lendület vételre, majd
búgó motorral nekirohant a nagykapunak. Az öreg kocsik azonban nem
faltörő kosnak készültek s így a kocsi hűtője megsérült és a motor
azonnal le is állt. A lendület még átvitte őket a kapuroncsain és
legurultak pár méternyire a domboldalán. A váratlan roham az őrséget
láthatóan meglepte, mert csak akkor nyitottak az őrtornyok tüzet, mikor
már a szökevények kezdtek a tehetetlen teherkocsiról leugrálni. A
géppisztolyok azonban a sötétben nem tettek kárt senkiben sem, sőt
még a saroktorony géppuskája sem...
A táborunktól nem messze, a vasúti töltés túlsó oldalán folyt az Angara
és a terveikben megzavart szökevények - elhagyva a teherkocsit - a
folyó irányába menekültek. Igen ám, de a töltés túlsó oldalán, a folyó
melletti ideiglenes villanytelep mellett egy éjjeles favágó brigád
dolgozott, amelynek az őrei a fegyverropogás hallatára felkészülten
figyeltek és mikor észrevették a töltésen egyesével átugráló
szökevényeket, szintén tüzet nyitottak. Itt lőtték le Miskát is, akinek a
hulláját oly’ nagy „diadallal” mutogatták nekünk a kapunál. A későbbiek
folyamán még kiderült, hogy szintén itt kapott sebet egy másik
szökevény is, akit csak „amerikai”-nak hívtunk egymás között, mivel azt
beszélték róla, hogy amerikai születésű. Ő még vagy négy
kilométernyire elvonszolta magát és csak késő délután fogták el, a
nyomozó kutya segítségével. Páran, akiknek sikerült a folyópartot
elérniök, egy kis parton talált lélekvesztőben nekivágtak a habzó,
dübörgő folyamnak... Az Angara, az egész világ egyik leggyorsabb,
legveszélyesebb folyama. Kiváltképpen ezen a részen, ahol tele van fél-
vízesésekkel, ahogy az oroszok nevezik „porog”-okkal (küszöb),
melyeket hatalmas sziklák tarkítanak. Körülöttük állandóan tajtékozva
örvénylik a habzó víz. Nekivágni ennek a folyónak, pláne még éjjel,
valóban Istenkísértés volt, de ha valaki nyerni akar, a kockázatot is
vállalnia kell!... A mi menekültjeink vállalták és nyertek. Az üldözésükre
küldött katonai motorost az örvénylő folyam egy kimeredő sziklához
csapta és a „kéksapkások”-at örökre elnyelte a feneketlen örvény. De a
menekülőkről sem hallottunk többé...
A többieket, akik nem mertek nekivágni az Angarának, előbb-utóbb
elfogták és visszahozták. A legutolsóknak majd’ száz kilométernyire
sikerült elvergődniük, mikor is az utolsó őrláncolatnál őket is elkapták.
Hiába, aki a szerencsére bízza magát, annak hinnie kell a saját sze-
rencsecsillagában. Lassan feledésbe merült a „nagy szökés”, csupán a
rabtáborok mitológiája gazdagodott a történetével. A kapu előtt, innen
is, túl is az őrség egy sorompót állított fel, hogy hasonló kitörési
kísérletre ismét sor ne kerüljön. Egy újabb tapasztalattal gazdagodtak
hát ismét a rabtartóink.... Korábbi szenvedéseinket újabbak felejtették
el velünk, a halál szinte mindennapos útitársunkká vált. Éreztük, tudtuk,
149
hogy mindig csak egy lépéssel jár mögöttünk, mégis mindnyájan
hajlandóak voltunk arra, hogy mindent kockára tegyünk, ha lehetőség
megengedi a szabadságért...(Adorján 85-86. oldal)
A kevés koszt és a túlhajtott munka lassanként kezdték mutatni
„eredményeiket”. Itt is, ott is reggelenként hullákat leltünk. Egyik
borongós, ködös reggelen az én jobboldali szomszédom - egy
kétméteres moldován legény - sem mozgolódott. Mikor azután már a
reggeli löttyért (amit különben reggelinek csúfoltak) kellett indulnunk,
végre is rángatni kezdtem...
Hej - ébredj már fel... nem kapsz balandát (reggeli levest)... ordítottam
a fülébe, de mikor felrántottam, a már élettelen test, mint egy fadarab,
érzéketlenül hullott vissza a fekvőhelyére - csupán a feje huppant
nagyot a földön, miután a sapka lecsúszott róla. Erre hirtelen
lerántottam a kabátját is az arcáról... Kisimult arccal, mintegy
elgondolkozva feküdt ott - még mintha egy kicsit össze is ráncolta volna
a homlokát - szinte hallottam amint kérdi:
„Miért háborgatsz? Én már teljesítettem a tervemet - tíz évre... Én már
pihenhetek”...
Meghökkenve egyenesedtem fel. Háborúban, bombázások után láttam
már nem egy hullát, de azok... valahogy mások voltak... Hát ennyi csak
az élet?... Tegnap még volt... s ma nincs többé?...
Közben azonban a többi környéken alvó szomszédnak a figyelmét is
felkeltette a moldován szokatlan viselkedése. Ők azután nem sokat
elmélkedtek az élet mulandóságán... Hipp-hopp, egykettőre lerángatták
róla minden valamirevaló ruhadarabját (Adorján Sándor)
BETEGEK ÁPOLÁSA, „KÓRHÁZAK”, HIGIÉNIA
Kísérletek
Szekeres Imre Gy 116.
Nemcsak a lejárt egyhónapos erősítő pihenés miatt üresedett a
kórházban hely, hanem teljesen (disztrófiás) vitaminhiányos
szervezeteket kezeltek. Sokat már nem tudtak megmenteni. Hová vitték
őket, soha sem hallottam erről, rejtély maradt. Az biztos, hogy csak
feldarabolt, tanulmányozott csontvázakat vittek a rejtett helyre. Ezt
később egy Radó Jani nevű magyar asszisztens mesélte, akinek fő
feladata volt a koponyákat kettévágni fémfűrésszel. Jó gusztusa
lehetett. Ennyi haszon lett az elhaltakból! Legalább az orvosok tanultak
általuk. Az elhalálozottaknak úgyis már mindegy, épen maradnak vagy
sem. Tehát a körforgás remekül meg lett szervezve. Utánpótlás, minden
időben érkezett, a kör bezárult. (Szekeres I Gy. 116. old.)
150
Higiénia szovjetmódra
(Keményfi Béla 62. old.)
Hetenként lefürösztötték az összes börtönlakót. Két napig reggeltől estig
ontották a meleg vizet a zuhanyok. A ruhaneműt a fürdő előterében
fertőtlenítésre adtuk le. Utána a borbélyok szürkés, végtelenül büdös
folyékony szappant kentek a fejünkre, és leborotválták az összes
szőrzetet fejünktől a talpunkig, kivéve a lábszárunkat. Végül a szőrös
szappant a vállunkra kenték. A zuhany alatt azzal kellett
végigmosakodnunk. A fürdés tíz percnél tovább nem tarthatott. A
kijárati folyosón kaptuk vissza a fertőtlenített ruháinkat. Vizesen
kapkodtuk magunkra. A tetvek megmaradtak, a heti egyszeri fürdés
nem volt elegendő, és nem megfelelően végezték a ruha fertőtlenítését
sem. Cellatársaim legalább naponta megmoshatták arcukat, de engem
senki sem mosdatott. Fürdeni két rabnő, mondvacsinált ápolónő vitt,
hordágyon. Ők mostak le. Együtt fürödtem arab nőkkel. A szokatlan
helyzet engem zavarba nem hozott, a negyvenöt kilómnak a mezítelen
női testek látványa különösebb élményt nem jelentett. A közös
fürdőzések alkalmával láttam a tetoválásokat a nők különböző
testrészein: mellen, hason, fenéken, combon. A nagyon gyenge koszton
és a tetveken kívül sokkal jobban legyengítették a rabokat a parazita
poloskák. Degeszre szívták magukat vérünkkel. A tetvek ellen úgy-
ahogy lehetett védekezni, de ezek ellen lehetetlen volt. A mennyezetről
egyenesen ereinkre pottyantak, ezért nevezték el a rabok
parasutyisztnak, ejtőernyősnek. (Keményfi Béla 70. old.)
Előfordult gyakran, hogy két-három hétig nem kaptunk kenyeret. Reggel
ígérték, majd délben, délben mondták, majd este, és így ment ez két
héten keresztül. Máskor kenyér helyett olajpogácsát, oroszul makukát
kaptunk. Olajütő alól kikerülő présel napraforgóhéjat tartalmazott.
(Szak István 105. old.) Ekkor váltunk el ökrökre Jaklin Jóska
barátomtól. Ő belekerül a szállítmányba, és elvitték a többiekkel együtt.
Ahogy később értesültem róla, 1952-ben halt meg, valahol egy
Moszkvától északra lévő lágerben. (Szak 104. old.)
A börtönben micsoda kép tárult a belépő elé, amikor egy ilyen cellába
belépett! Sokszor vándoroltam celláról cellára, de mindig megdöbbentett
az újra és újra elém táruló szörnyű látvány. Az 5-ös cellában sovány,
elcsigázott, rongyos nyomorékhad volt összegyűjtve. Nagy százalékkal
voltak itt olyanok, akik a háborúban megrokkantak, elvesztették
kezüket, lábukat, és mégis az lett osztályrészük, hogy mint fasiszták és
hazaárulók kössenek ki a börtöncella mélyén. A családjuk, a
hozzátartozóik talán soha nem fogják megtudni, hogy a csatatéren
vesztek-e el, vagy mi lett velük.
Aznap nem kaptunk kenyeret. Éhségemben alig vonszoltam magamat.
Mire a 4-ik emeletről leértem a földszintre, forgott velem az egész világ,
remegtek a lábaim. Késő este került sor kenyérosztásra. Egyszerre
kétnapi adagot kaptunk. Az egy kiló húsz deka kenyeret azonnal
151
megettem, és egyből jobb lett a közérzetem. Nyugodtabb éjszakánk is
volt, mert a nagy létszám ellenére ebben a hatalmas helyiségben, a
börtöni viszonyokat figyelembe véve, kényelmesebb volt a fekhelyünk:
ki tudtuk nyújtani a lábunkat, és vízszintesen alhattunk!
Az étkeztetés nagyon rossz volt. A sűrűn eltávozó etapok miatt a
visszamaradók fejadagjait rendszertelenül osztották ki, és néha napokig
nem kaptunk kenyeret. Napjában kétszer kaptunk egy kevés híg löttyöt,
melynek a tápértéke a nullával volt egyenlő. Kimondhatatlan, mit
szenvedtünk ilyen napokon a fokozott éhezéstől. (Szak István:
Szenvedések országútján 105. old.)
A mankók
(Keményfi Béla 83. old.)
Nyomorékká válásommal nem tudtam megbékélni. Sokszor álmodtam,
hogy otthon a nagytemplom ajtajánál ülök a földön, mellettem egy
ócska kalap, és a misére menők réz kétfilléreseket dobálnak bele. Nem,
nem akarok alamizsnából élni! – kiáltottam fel gyakran álmomban.
Felállok, döntöttem el. Emberként csak úgy élhetek, ha valahogy meg
tanulok járni. Ekkor húszéves voltam. Tisztában voltam azzal, ha letelik
a büntetésem, nem engednek haza. Idegen országban, idegen emberek
között kell majd élnem, és ehhez járnom kell. A rabszolgaságban voltak
bognárok. Az egyikkel összebarátkoztam, és készített egy pár
hónaljmankót. Többszöri kísérletezésem után az orvos elvette a
mankóimat, mert jó párszor hanyatt vágódtam, bevertem a fejem a
vaságyba. Mi lenne, gondoltam, ha kismankók segítségével a térdemen
járnék? Csináltak kismankókat, a térdeimre védőpárnákat varrtam. Ettől
kezdve a térdeimen jártam, az alsó lábszáraimat pedig húztam a földön
magam után. Nagy boldogság töltött el, amikor valamelyest
felemelkedtem, és nem a fenekemen kellett csúszni-mászni. Három és
fél év telt el sebesülésem óta. (89. old.)
Újabb mankók
A második héten meghozták a mankóimat. Nem műasztalos készítette,
de a célnak nagyon megfelelt, masszívnak csinálták. Azonnal
kipróbáltam. Felhúztam a válenkimet – addig vászonbakancsban jártam
-, ez már mereven tartotta a bokámat. A németek megfogták a
mankókat, segítettek felállni. Izgatottan markoltam meg a fogantyúkat,
sikerül-e annyi idő után kiegyenesednem, felállnom? Kivert a veríték.
Agyamban egymást kergették a gondolatok, mi lesz, ha nem megy? Az
újabb sikertelenség lelkileg visszavet, és többé nem lesz lelkierőm a
kísérletezéshez. Aggódás fogott el a jövőmért. Béla sikerülni fog,
biztattam magam! Járnod kell! Közben úgy szorítottam a mankókat,
mintha sohasem akarnám elengedni. Nagy lendületet vettem, felálltam.
A mankók már a hónom alatt voltak. Segítőim elengedték a mankókat.
Először álltam egyedül a lábaimon négy év után! Aki még nem feküdt
152
egyfolytában négy esztendeig, annak fogalma sincs az engem ért
hirtelen örömről. Álltam! Örömkönnyek csordultak ki szememből.
Leírhatatlan boldogság töltött el. Kissé megemeltem a mankókat –
csodálkozva tapasztaltam, nem estem el -, előreraktam, és rögtön
egyszerre utána húztam lábaimat.
………………………. Gondoltam egyet, bíztam karjaim erejében, nem vettem elő a
mankóimat, hanem a priccs felső részében kapaszkodva indultam a
barakk közepén álló asztalhoz. Hirtelen szédülés fogott el. Elengedtem a
priccset, igyekeztem kiegyensúlyozni magam. Sikerült! Nem estem el.
Kétségbeesve kiáltottam az ezredesnek. - Adjatok botot! Járok! Pár
lépést tettem előre balanszírozva, hozták a botot, kezembe adták, és
elindultam bottal. Mentem és mentem, fel és alá jártam a barakkban.
Nem mertem leülni, attól tartottam, nem tudom megismételni a járást.
A barakkban gyakoroltam egész nap, még nem mertem kimenni, kint
havas és síkos volt az út. Az örömtől nem jött ki hang a számon. Annyi
év után egy bottal jártam! Azóta sem tudok jobban járni. Laci bácsi
ezalatt egyre csak fohászkodott az Istenhez, hogy ez a hirtelen beállt
javulás tartós legyen. Este, mikor megjöttek a többiek, nem akartak
hinni a szemüknek. Szóhoz sem jutottak. Egy hónapig a barakkban
gyakoroltam a járást, utána merészkedtem csak ki, amikor már elég
magabiztosan jártam. Többet nem vettem kezembe a mankót.
(Keményfi Béla. 107. old.)
A műtét
Galgóczy Árpád: A túlélés 85. old)
Halálosan kimerülve, alkonyat előtt érkeztünk meg a szpasszki
Kazasztán láger kapujához……..(Hosszú várakozás után jutottak csak be)
A lábam kibírhatatlanul fájt, és éreztem, hogy lázas vagyok. Már éppen
azon gondolkodtam, hogy valahogy csak elvergődöm a rendelőbe,
amikor megtudtuk, hogy 10 napos karantént kell elviselnünk.
……….a barakk bejáratánál kiabálni kezdtek:
Akinek a rendelőbe kell mennie, sorakozzon!
Vagy húszan gyűltünk össze, s a vezetőnek jelentkeztem.
A szoba egyik sarkában, az asztalnál feltűnően apró termetű emberke
ült, és egy rakás kórlap között turkált.
Honnan jöttél? - kérdezte érezhetően kaukázusi akcentussal. Élénk
szeme bozontos, fekete szemöldök alól tekintett rám.
A cseljábinszki 1-es lágerből. A sebészeten feküdtem, műteni akartak.
Mindjárt megnézzük a lábadat - mondta, miután hosszasan
tanulmányozta a kórlapomat. - Húzd le a csizmádat!
Nem tudom - feleltem, és tőlem telhetően igyekeztem megmagyarázni,
hogy a csizma legalább tíz napja nem volt lent a lábamról, és a kötés
ezalatt hozzáragadt a nemezhez.
153
Az apró orvos sokáig gondolkodott, majd elővett egy szikét, és
hozzálátott, hogy csíkokban levagdossa a lábamról a nemezcsizmát. Ez
a művelet hosszú percekig tartott, és bármilyen óvatosan is dolgozott,
gyakran felszisszentem a fájdalomtól. Ahogy mind jobban szabaddá tette
a lábamat, ijedten vettem észre, hogy a bokám környéke vastagra
dagadt. Végül elkészült, és én döbbenten láttam, hogy a nagylábujjamon
lúdtojás nagyságú, elsötétedett gömb éktelenkedik, amely alól a lábujj
tövénél feketésbarna, sűrű genny szivárog.
A törpe gyógyász megtapogatta az átázott és rettenetes bűzt
árasztó pólyát, és megpróbálta megbontani, ez azonban sehogy sem
sikerült. Ahogy megmozgatta a hatalmas gomolyagot, látszott, hogy az
egészet már csak a jó szerencse tartja. Jódot vett elő, majd alaposan
megáztatta a pólyát a lábujj tövénél. Aztán néhány sebes mozdulattal
körbevágta a bőrt, és lerántotta a tojáshéjhoz hasonló kötést. A
következő pillanatban olyan iszonyatos bűz árasztotta el a helyiséget,
hogy az ápoló szinte feltépte az ablakot, az apró termetű orvos pedig,
akiről később megtudtam, hogy örmény és Lukaszjánnak hívják,
gyöngyöző homlokkal, félaléltan hanyatlott az egyik székbe.
Nekem magamnak a műtét nem okozott különösebb fájdalmat, de
amint az emigyen lecsupaszított nagylábujjamra - volt nagylábujjamra!
- esett a pillantásom, megrémültem: a lábujj helyén egy közel két
centiméternyi, véres, gennyes csonk meredezett.
Lukaszján doktor összeszedte magát, és hozzáfogott, hogy bekötözze a
lefagyott lábujj helyén maradt parányi csonkot. Egyre sűrűbben
szisszentem fel, néhányszor fel is kiáltottam, mert minden érintésnél
tűrhetetlen fájdalmat éreztem. Amíg a parányi emberke a kötözéssel bíbe-
lődött, egy magas, tatáros képű, ám valahogy mégis európainak
látszó alakot fedeztem fel, aki kissé távolabb állva, az ajtófélnek
támaszkodva nézte végig a nem mindennapi műtétet. Tiszta, már-már
frissen vasaltnak látszó fehér köpenye, kis, fehér sapkája és igen jó
minőségű nemezcsizmája arra engedett következtetni, hogy ő is orvos.
Ahogy a pillantásunk összevillant, a szemében valami biztatásfélét láttam,
s amikor a kötözés befejeztével vastagon bebugyolált bal lábbal
óvatosan felemelkedtem, odalépett mellém és megszólalt magyarul:
Innen egyenesen Meinz doktor osztályára visznek, zárt formájú
tbc-sek közé. A karantén leteltével befektetjük hozzád az
unokatestvéredet is. Ott majd meglátogatlak benneteket. Egyébként
Cservény József magyar orvos vagyok, a belgyógyászatot vezetem.
Alig kaptam levegőt. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam ki az udvarra,
annyira meglepett ez a hirtelen fordulat. Az udvaron egészen enyhe,
friss szellő csapott az arcomba. Az ambulancián kapott ormótlan
papucsban óvatosan lépkedtem a friss havon, amelyen szinte játékosan
csillogtak a március végi nap sugarai... (Galgóczy Á: Túlélés 85-86. old.)
154
Malária a rabkórházban
(Szak István: A szenvedések ország útján)
Aznap ebéd után elkapott egy erős fejfájás és rázott a hideg. Nagyon
nem jól éreztem magamat, és a takaró alá bújva elaludtam. Estefelé
ébredtem csak fel, amikor Ljuba nővérke – a rá jellemző víg kedéllyel –
lerántotta a fejemről a takarót, és rám szólt:
Ébresztő, fiú! Mindig alszol, mint a mormota!
De amikor látta a láztól égő arcomat, víg arcocskája egyből
elkomolyodott.
Csak nem vagy beteg?
Hűvös kezét a homlokomra tette, és már nem is volt mit kérdezni. A
lázmérő 40,2 fokot mutatott. (Szak 107. oldal)
Elkapott a malária. Két napon át tartott a lázam, aztán fokozatosan
megszűnt. Újra jól éreztem magam.
A malária roham ideje alatt Ljubácska anyai gondoskodása könnyített
elviselni a szörnyű hidegrázást, majd az azt követő magas lázat. Hálás
voltam neki akkor is, de most is hálás szeretettel gondolok rá vissza,
amíg élek. Velem, aki számára teljesen vadidegen voltam, mégis úgy
törődött velem, hogy a tulajdon testvérének sem viselhette volna jobban
a gondját.
A többi beteg is szerette. Mindenkihez volt egy kedves, vigasztaló szava.
Derűt és mosolyt vitt a betegszobákba, ahová belépett. Gyakran
felmerült bennem a gondolat, hogy vajon az a jólelkű lány, mit
véthetett, hogy elítélték? Nem tudtam vele kapcsolatban semmiféle bűnt
elképzelni. (Szak I: 108. old.)
Újra visszajött a malária és erősen megkínzott. Három napig nagyon
magas lázam volt, megesett, hogy 40,4 fokig is felszökött a higanyszál.
Ilyenkor nem tudtam magamról semmit sem, gyötrelmes lázálomban
fetrengtem. Közben pedig rázott a hideg,vacogtak a fogaim és nagyon
fáztam. Hol majdnem elégtem, hol pedig testemben reszkettem a
hidegrázástól. (Szak 111. old.)
Mint már többször jeleztem, mindenütt voltunk, voltak magyarok. Így a
dnyepropetrovszki börtön sem volt ez alól kivétel. Tragikus volt
mindannyiunk sorsa, akik épkézláb emberek voltunk. De sokkal
tragikusabb volt a soproni világtalan fiatal fiúnak, Pauer Istvánnak a
sorsa. Vakon született a világra. Mikor nagyobb lett, kitanulta a távíró
rádió kezelését. A háború alatt is valahol ilyen munkakörben dolgozott
A Vöröshadsereg egy alakulata elfogta, és rásütötték a kémkedés
bélyegét. És elítélték 10 évre.
Itt a börtönben ismerkedtem meg vele. Bárhol, bármelyik cellában volt
is, mindig a magyarok között volt a helye. Azok segítették a sétára
lemenetelénél, vagy a fürdőbe menésnél.
Amikor 1947. szeptember 6-án elkerültem innét, még valamelyik
cellában sínylődött. Akkor én már régen találkoztam vele. De tudtam
róla, és érdeklődtem felőle. Majd később találkoztam olyan
155
honfitársakkal, akik később kerültek elő onnét. Ők újságolták, hogy
valamikor 1947. vége felé meghalt ott a dnyepropetrovszki
rabkórházban.(Szak I: 113. old.)
Szegény fiú nem szenvedett többé. Addig is kegyetlen volt hozzá a sors.
De itt a rabságban elviselhetetlen volt neki. És szervezete nem bírta
elviselni a súlyos megpróbáltatásokat. Neki sem volt semmi bűne,
semmi köze a háborúhoz és annak borzalmaihoz. Mégis mint „háborús
bűnösnek” kellett elpusztulnia, ártatlanul. (Szak I: 114. old.)
JAVULNAK A KÖRÜMÉNYEK
Konyhára kerülök
(Szekeres I.Gy: 165. old.)
Erről a folyamatos és látható fejlődésről csak azért beszélek, hogy
lehessen látni, hogy aránylag rövid idő alatt az ország is oda akart hatni,
hogy ami részére fontos, ott még a fogoly lágerekben is valami fejlődést
kell elérni. Legalább azt, hogy elviselhetőbb legyen, mint korábban volt.
Éppen elég elviselnivaló akadt még ebben az időben is, ezután is. A
legkegyetlenebb mindennél az időjárás továbbra is. Ezen nem lehetett
segíteni. Ha megérkezett a szélvihar a hóval, bizony hiába volt
menedéket nyújtó a bánya mélye, a sok építményben levő munka.
Továbbra is odáig ki kellett menni, ha esett, ha fújt. S ez éppen elég
volt. A lágert összekötötték a munkahellyel egy körülzárt drótkerítéssel,
ami megkönnyítette az addigi, szigorú őrizet alatt a csoportok vonulását.
A kétoldalt körülzárt útvonalon, kíséret nélkül vonulhattak a brigádok,
nem kellett kísérni őket. A kerítés két oldalát persze továbbra is
szigorúan őrizték a felállított őrtornyokból. De ez is könnyebbség volt,
már csak azért is, mert az állandó számolások miatt rengeteget
ácsorogtak, toporogtak a foglyok -30-40 C-on hidegben is. (Szekeres
I. Gy.)
Isten könyörületéből
(Szekeres I.Gy. 132. old.)
Másnap ki, hol jelentkezik, kinél, melyik brigádban. Az én nevemet nem
hallom. Aggódtam, vajon mi lesz velem? Egyszer jön egy másik ilyen
személyzetis és neveket olvas. Aki hallja, az jelentkezzen Iván
Gregorovicsnál, a konyha vezetőjénél. Mások meg máshol. Nekem a
konyhán kellett jelentkeznem Fegyával és még két személlyel. Engem
konyhai dolgozónak osztottak be. Azt, hogy mikor és ki intézte el
idejövetelemet, csak sejthettem, mivel korábban erre ígéretet kaptam.
Tehát megkezdődött számomra egy új, más világ a rabságomban. Azt
leírni nem lehet, kifejezni nem vagyok képes, mit jelentet. Egyszerűen
csak egy bizonyos hálát éreztem valaki iránt, aki sorsomat egyengeti,
Ki, vagy mi lehet az? Nekem nem kellett sokáig gondolkodnom ezen,
hiszen gyerekkori nevelésem Isten iránti érzelmeimet és az ő
156
gondviselését juttatta eszembe. Hiszen már eddig is szinte szüntelen
kértem tegye lehetővé nekem, hogy el tudjam viselni a szörnyű
megpróbáltatásokat. Legyen erőm hozzá. Tudjam kibírni. Meg tudjak
maradni. Nem magamért, hanem édesapám életének
meghosszabbításáért, mellette lehessek öreg napjaiban. Széppé tudjam
tenni öreg napjait. Hacsak kicsit is megérdemlem, hazamehessek. Ezt
kértem csupán elalvás előtt. Most meg egy csapásra megváltozik
minden eddigi forma előttem. Új lehetőségek az életben maradáshoz!
Egy kicsit megcsillant előttem a konyha rejtélye. Eddig azt gondoltam,
csupa kiváltságosak dolgoznak a konyhán, egy szövetség, akik
határtalan előnyben vannak minden más fogollyal szemben. A konyhán
csak olyan dolgozhat, mint szakács és állandó konyhai dolgozó, akiket a
láger vezetősége jóváhagy. Biztosan van azért személyi kapcsolat is,
mert ha már valaki belől van a konyha ajtaján, könnyedén behozhatja
egy földijét, barátját vagy valakijét, akit garantálni tud. Persze, azért
érteni is kell a dolgokhoz, de legfontosabb a megbízhatóság. Tehát
mindenki olyan társsal szeretne dolgozni a konyhán, akiben meg lehet
bízni. Pl. a megbízhatóság arra is vonatkozik, hogy tudjon hallgatni, ha
valamit lát, ami nem rá tartozik. A főszakácsnak olyan emberekre van
szüksége, akik a munkájukat is becsülettel elvégzik a legjobb tudásuk
szerint és csak a saját dolgukkal törődnek. (Szekeres I. Gy: 146. old.)
Hallottam én, hogy ezt is, azt is kérdezgetik, de rám még nem került
sor. Amikor senki nem vállalta, akkor behívat a főnök engem is. Előadja,
milyen elképzelése van erről. Először arra volt kíváncsi, elvállalom-e.
Ahogy gyorsan át tudtam látni az elképzeléseket, magamban mérleget
állítottam fel. Szakmailag éreztem magamban annyi bátorságot, hogy
nem féltem a vállalkozástól. Mindenesetre szabad kezet kérek, és ha
kapok, ez már döntő lesz. Azt is gyorsan mérlegeltem, hogy
egyszemélyes felelősségem lesz, tehát csak én lophatok, márpedig ezt
semmiképp nem teszem! Akkor pedig a bizalom meg lesz a vendégeim
részéről. Amikor a gondolataimat rendeztem, szóltam, döntöttem.
Láttam, tetszik a főnöknek, hogy megoldódik a feladat. (Szekeres I.Gy.)
Emlékszem) ara kért, hogy festhessen nekem a konyhára. Kitesszük a
cégért, ha kész lesz. Mondom, csinálja nyugodtan. Ő is a kevecsén
(kultúrszoba) dolgozott, ott festegetett. Öregúr volt, de jó, barátságos
modorával, humorával többször bejárt kávézni, mert ő sem tartozott a
csomagosok táborába. Egyszer hozza ám a képet megfestve. Kb.
Harmincszor negyven cm-es méretben. Azt mondja, hogy amikor a régi
világban járt Magyarországon, akkor látott ilyen képet és neki úgy
megtetszett, nem felejtette el. A kép egy kecskét ábrázolt, két lábon
állva issza a sört. (A Dreher sörgyár reklámja volt.) Felül odaírva körbe:
„Vengerszkaja Reszterán.” Alul pedig „Invidiulnaja kochnjá.” „Magyar
étkezde, különleges konyha.” Ő ezzel akarta megtisztelni a konyhámat.
Ternovszki Jancsi, asztalos műhelyben dolgozott, bekeretezte üveg alá
és kiraktam a bejárat fölé. (Szekeres Imre Gy.)
157
„Festő” lettem
(Olofsson Pkacid atya emlékeiből 77. old.)
Egyszer magam is büntetőbrigádba kerültem. Mikor festőként
dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: „Ne dohányozz”,
vagy az úttörőknek egy mackót, aki a fogát mossa: „Mindennap moss
fogat! „ A mérgező növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer
kaptam egy olyan szöveget, hogy: „A Vatikán az imperializmus
pórázán.” Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek
ilyet!
Ugye, tudja, mi ennek a következménye?
Tudom.
Hat hónap büntetőbrigád. (Olafsson Placid atya élete 77. old.)
Nem tudtam teljesíteni a normát, így nem kaptam vacsorát.
Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, „fotokartocski”-nak
hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebből
támadt az a félreértés, hogy egy évig festőként dolgozhattam.(78.old.)
Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket
használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett őket.
Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500
darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos
nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a
szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészeltek az anyagot. Fél
esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezőmérnöknek minősítettek át:
„inzsenyőr konstruktőr”. Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és
az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha
spóroltam az anyaggal, ők kapták a jutalmat. (78. old.)
Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A
hátunkba adták - ezerháromszáz embernek négy tűvel -, ezért az
enyém elfertőződött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni.
Az egyik fegyőr lánya nővérnek tanult, ő kísérletezett rajtam,
érzéstelenítő nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg.
Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a
huszadik század közepén!
Harminchat láger volt a körzetünkben, a 19-es mellett a büntetőzóna.
Akiket nem volt elég sötétzárkával büntetni, azokat odavitték. Egyszer
engem is. Állítólag összeesküvést szerveztem azzal, hogy esténként a
fiatal fogolytársaim körülálltak, és beszélgettünk. Egy szerelvény
végigjárta az összes lágert, begyűjtötte a büntetendőket, voltunk vagy
hatvanan. Nem szeretek tolakodni, a sor végén álltam, amikor
megérkeztünk. A táborparancsnok, egy jóindulatú fiatal főhadnagy odaintett
magához:
Kak professzia? Mi foglalkozása?
Mellettem egy lengyel, aki tudta, hogy rajzolok, azt válaszolta:
Ez volt a szerencsém, mert egy pillanatig nem voltam a
büntetőzónában. Jött másnap a táborparancsnok a tisztjeivel, hogy
158
fessem le. Hozott egy tizenkét tubusból álló festékkészletet és egy
dobozfedelet. Teljesen kétségbeestem. Olajjal sosem dolgoztam, csak
vízfestékkel. Palettám sem volt, de a szovjet ember találékony. Végül is
ablaküvegre nyomtam ki a festékeket. Ecset is kellett. Addigra már
tudtam a borz nevét oroszul, az ecsethez borzszőr kellene, de mivel
nem találtak, kecskefarokból készült. Most már volt ecsetem,
festékem, papundeklim, el lehett kezdeni a festést.. Egész
használható lett, kínjában az ember sok mident megtanul. (Placid
O, 95. old.)
Zsuliknak hívják a „láger krémjét”, a felső tízezert. Voltak közöttük
valódi gazemberek is. Egy huszonhárom szoros szovjet gyilkos, aki már
az utolsó hat gyilkosságot a lágerban követte el, szeretett mellettem
ülni. És nézte, mit csinálok. Kérte, hogy A tükre hátoldalára fessek
valamit. Ezért festettem rá egy női képmást. Viszonzásul azt mondta:
Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha
téged valaki bántani akarna, szólj nekem!
Így lett saját testőröm a lágerben.... A négy őrtorony a golyószóróval
kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem.
Az egyik orosz rab éppen előttem támadta meg a szintén fogoly
konyhafőnököt. Egy nadrágba tett téglával verte szét a fejét,
szerencsére nem halt meg, de szerteszét fröccsent a vére. Tizenhat
ezer kilométer távolságból kapta erre az utasítást - így működött a
lágermaffia.
VI.FEJEZET
159
A HAZATÉRÉS KÖRÜLMÉNYEI
Sztalin halála
Nézd csak, ott, nem látod !??...a zászló !!... a parancsnoki épület tetején
- susorogta a fülembe nagy izgatottan.
Elment az eszed... hát csak most látsz először szovjet zászlót? -
förmedtem rá.
Dehogy, nézd csak, a fekete fölötte...
Hol? - Ekkorra már azonban Pópa is mozgolódott...
Nézd, fekete zászló a parancsnoki épület tetején... - A fejek váratlanul
összebújtak - mi történhetett? Gyász... azt mindnyájan felfogtuk rögtön,
de kit gyászolnak?...
Biztosan valami „nagykutya” - vélte valaki mögöttem.
Mikor Kalinin (közt. elnöke volt) halt meg, akkor láttam utoljára fekete
zászlót - suttogta valaki a hátam mögött nagy titokzatosan.
„Talán csak nem elégelte meg Isten a gonoszságait?”
További találgatásra azonban már nem maradt időnk, mert a kapu
csikorogva kitárult és az őrség számolni kezdett.
Egy, kettő, három - mi pedig futólépésben ügettünk be ötösével a
táborba. A barakkban azután minden kétely eloszlott.
„Megdöglött Sztálin” - borult a nyakamba a „munka - párom” az alig
tizenkilenc éves Koválcsuk. Barakkról-barakkra, oroszul, ukránul,
németül, perzsául szállt a nagy örömhír... Táncoltak, ugráltak az
örömtől franciák, koreaiak, olaszok, kínaiak... Ez volt valóban az igazi,
megmásíthatatlan „gyászszertartása” a huszadik század egyik
legrettegettebb emberének... Olyan, amilyent valójában meg is
érdemelt a „dicső nevelőnk”... Moszkva urai! Látnotok kellett volna
magatoknak is - talán tanultatok volna belőle...(Adorján 122. old.)
Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása III.
(Szebeni Ilona: Merre van magyar hazám? 183. old.)
Egyik nap kimentem éjszaka műszakra. Az oroszok zenéltek,
táncoltak, énekeltek a bányánál a kultúrházban. Mindig
muzsikáltak, mindig énekeltek az utcán is, és nagyon szépen.
Voltak, akik kint táncoltak. Ismertek már, és ahogy megláttak,
hívtak táncolni. Elmentem. Szinte vesztemet éreztem azon a napon.
Olyan „csak azért is megmutatom, hogy nem fogok itt
megdögölni” hangulatban táncoltam. Már indultam volna befelé,
amikor hallottam a nevemet. A bányavezető kiabált.
Nem mégy le dolgozni, szabadulsz! Derék jó munkás voltál,
élj boldogan, kislány! Köszönöm a munkádat, holnap felveszed a
pénzedet, vigyél valami ajándékot Budapestre.
Kezet fogott, elbúcsúztunk. Ez lett a nagybátyám kérvényének
az eredménye. Vettem - már kíséret nélkül - egy kis vodkát, és egy
harisnyaszárba teát. Jöttek az én sorstársaim, örültek, nem
160
éreztek irigységet. Bár most lenne csak feleannyi szeretet és
összetartás az emberekben.
Levelet nem lehetett elhozni, ezt szigorúan tiltották, de én hoztam,
még hajfürtöt is a toll közé rejtve, bevarrva a kispárnámba.
Csapnál kiszálltunk, megcsókoltuk a magyar földet.
Kaptunk egy tányér levest meg egy szelet kenyeret és 5 Ft
gyorssegélyt. Debrecenben megkérdezte a kalauz, van-e jegyem,
ha nincs jegy, akkor pénzem van-e? Mondtam, hogy
Oroszországból jövök. Akkor elébem állt, és nagy tisztelettel
meghajolva tisztelgett. Sírt a vonatban mindenki.
Rakamazról busszal jöttem, sokan felismertek, kiabáltak
mindenfelől az emberek, tudok-e erről vagy arról, láttam-e a
hozzátartozójukat? A tokaji fiúk a hídhoz jártak, s amikor
megláttak, végigszaladták Tokajt a hírrel. Három napig úgy jöttek
hozzánk, mint a jósnőhöz. Adtam át a leveleket, de igen fájó
volt azokról szólni, akikről tudtam, hogy soha többé nem jönnek
már haza.
Itthon újra kellett kezdeni az életet. Hogyan tovább? Hallottam,
hogy szőlőket osztottak. Felmentem a tanácshoz, és kértem fél
hold szőlőt. Azt a választ kaptam, van odafönt a hegyen elég
parlag, törjem fel magamnak.
Nem vették figyelembe, hogy talán én is megérdemelném.
Igaz, akinek tele van a gyomra, az nem veszi észre, hogy a
másiknak üres a tányérja.
Később beléptem az MNDSZ-be, vezetőségi tag is voltam.
1948-ban egy május elsején küldött lettem Budapesten. Ez volt az
én nagy elismerésem. Dolgoztam a szüleimmel, testvéreimmel 10
hold feles földet, aztán állandó éjszakásnak mentem a Szociális
Otthonba gondozónak, és ezért 2600 Ft nyugdíjat adtak. Még mindig
dolgozom, mert ebből megélni nem lehet. Dolgozom a M iskolci
Pártüdülőben. A fiam leszázalékolt, az anyám 88 éves, őt is
gondozom, pedig már hatvankét évesen megérdemelném a
pihenést. Özvegy vagyok. Az unokáimban van minden örömöm,
akiknek elmondtam mindent, semmit nem titkolva. Máig is kérnek,
hogy ne mesét mondjak, hanem az igazit. Még a legkisebb is azt
kérdezi, miért vittek el, nagyi? Mondd el újra az oroszországi
élményeidet! Amíg mesélek, megsimogatnak, és azt kérdezik: -
Ugye soha többé nem fognak elrabolni senkit Magyarországon?
Igyekszem őket megnyugtatni. (Brilló Magdolna (Tokaj) vallomása II)
A „szabadulás”, örökös száműzetés
(Bien Gy. 91-92. old.)
………Másnap reggel behívtak a vezetőséghez, ahol közölték, hogy
Orotukán településre leszek küldve, amely kb. 100 km-re van a jelenlegi
tábortól. Érzelmeim vegyesek voltak. Tudtam, hogy nem
161
Magyarországra megyek, hanem valamilyen „kinti” száműzetésbe, ahol
talán egész életemet kell majd letöltenem. Így aztán csak vártam a
jövőt, amit nem tudtam semmiképpen befolyásolni. Elbúcsúztam a
lágerbeli barátoktól. Egy német fiúnak az otthoni címét agyamba
véstem, Hans Georg Barthell-nek hívták, Halleból származott. Amikor
évek múlva Magyarországra kerültem, első dolgom volt a címére írni. Én
voltam az első, aki tíz év óta valami hírt hozott a gyerekükről. Azonnal
visszaírtak, hogy más teljesen feladták a reményét annak, hogy valaha
is viszontlátják fiukat. Barthell is életben maradt és hazakerült.
A lágeriroda főnökét úgy hívták: Gurli. Egyszer csak megállít az udvaron
és a kezembe nyom 100 rubelt. Ezzel az emberrel csak nagyon keveset
érintkeztem, de ismertük egymást. Ezután azt mondta, jól figyeljek oda,
mert amit mond, nem írhatom le. Van Orotukánban egy ismerőse, akit
úgy hívnak, Kertész és egy gyárba dolgozik. Említsem meg a nevét és
akkor Kertész biztosan fog nekem segíteni. Én soha nem kérdeztem
egyiktől sem, hogy honnan ismerik egymást, de nincs kétségem afelől,
hogy egy kommunista mozgalom régen letartóztatott tagjai voltak.
Mindenesetre jó érzés volt, hogy szinte ismeretlenül pénzt adott valaki.
Ilyen dolgokon kell elgondolkozni! Vajon mi van az emberekben, hogy a
pokolban is tudnak emberségesen viselkedni? Persze igen elenyésző a
számuk, de mindenesetre elvitathatatlan tény! Egy lélekbúvár bizonyára
könyvet írhatna erről a témáról, de én nem fogom ezt tovább fejtegetni.
(Bien 88. old.)
Orotukában a lakások nem feleltek meg annak az elképzelésnek, ahogy
az más előrehaladott országokban elfogadható lett volna. Volt kettő 2
emeletes, kőből épült háztömb, amelyben a fejesek laktak. Nem tudom
hogyan éltek ott, mert soha nem jártam náluk. A legtöbb ember
egyszobás faviskóban élt, amelyben volt egy tűzhely és kint egy
árnyékszék. A szó szoros értelmében ezek nyomortanyák voltak. A
többiek hat kilométerre laktak a tajgában. A gyárnak volt egy
autóbusza, amelynek feladata lett volna a munkások ki-behordozása, de
a legtöbbször elromlott. Így vagy gyalog, vagy valamilyen teherautón
bonyolítottuk le a munkába és a hazajárást. (Bien 91. old.)
Megegyeztünk a házinénivel, hogy részünkre ő főz ebédet,
természetesen pénzért. Így aztán legalább naponta egyszer jó ételt
ehettünk. Friss húst nagyon ritkán lehetett kapni, viszont konzerv volt
elég. Volt egy vendéglő is, megfizethetetlen árakkal. Csak nagyon ritkán
tudtuk megengedni magunknak ezt a fényűzést. Szobánkban – mint
ahogy említettem – négyen voltunk. Szabad Sanyi, aki a Felvidékről való
volt, jó testi állapotban. Ő a vasöntödében dolgozott és aránylag jó
fizetést kapott. Kovács Sanyi, egy zalai fiú, akinek csak a bal szeme
volt, mert egy bányarobbanásnál elvesztette a másikat. Ő az állami
gazdaságban dolgozott. Sziklai Gyuszi szintén Dunántúlról való volt és a
garázsban dolgozott. A műszakváltásunk sokszor nem esett egy időre,
162
úgy hogy legtöbbször nem is láttuk egymást. Nagyon jól kijöttünk, soha
egy hangos szó sem volt közöttünk. Megspórolt pénzünket a matrac
alatt tartottuk. (Bien 91-92. old.)
Még amikor Kertész bácsinál laktam, megismerkedtem ott egy Viktória
nevű elvált fiatalasszonnyal, aki mint szabad szerződéses dolgozott a
telefonközpontban. Odesszából való volt és szemérmesnek tűnt. Már
tavaszodott, amikor újra láttam őt a táncteremben. Felkértem táncolni
és ő rögtön hozzám simult, nem törődve ügyetlen lépéseimmel.
Életemben először tartottam ilyen közel női testet és meghatottan
megcsókoltam a kezét. Ő nem szólt semmit, csak nézett rám két nagy
fekete szemével. Többször kérdeztem tőle, hogy miért éppen engem
választott ki, mire azt felelte, ő már régen kiválasztott engem, amikor
először látott a Kertész bácsiéknál. Viktória félrehúzott és mondta, hogy
az éjféli váltáskor egyedül lesz a telefonközpontban, látogassam meg,
ha akarom. Dobogó szívvel éjjel egy órakor bekopogtam a
telefonközpont ajtaján, Viktória azonnal kinyitotta a zárat és én
besurrantam. Az ösztön csak hajtott és elkezdtem csókolni hófehér
testét, mire ő kibontotta ruháját és egymásba borultunk. Kétségtelen,
hogy neki több gyakorlata volt, mint nekem és figyelmeztetett: nem
akar másállapotba esni és vigyázzak. Elővett egy gumit, ami ott nagy
kincs volt, édesanyja küldte neki. Nagyon szerelmes lettem és sok
éjszakát töltöttem vele. Ő mindig gondosan kimosta ugyanazt a gumit.
Egy pár hónap múlva kezdett elhidegülni és nem engedett be a
telefonközpontba. Aztán egy lengyel fiú kezdett el dicsekedni, milyen
remek éjszakákat töltött Viktóriával. Fájdalmam leírhatatlan volt és
elkeseredésem a mélypontját érte el. A vigasz talán az volt, hogy nem
csak én jártam így, hanem több más bajtárs is.
Érdekes volt, hogy mi magyarok egymással legtöbbször oroszul
beszéltünk és mindannyian már csak törtük a magyart. A hosszú téli
estéken többször előfordult, hogy vodkát ittunk és egymás vállán sírtunk
nyomorult helyzetünkön. Ez nagyon veszedelmes játék lett, mert többen
úgy rászoktak a vodkára, hogy nem tudtak nélküle meglenni. Sziklai
Gyuszi, aki szintén kiszabadult, évek múlva alkoholizmusban halt meg
Magyarországon. (Bien 92-93. old.)
1953. március 5-e hideg, felhős nap volt, nem sokkal különb a többitől.
Amikor felébredtem, még nem tudtam, hogy minden valószínűség
szerint ez a nap döntő jelentőségű lesz az életemben. Öltözködés
közben bekapcsoltam a rádiót és Moszkvából temetési zene hallatszott.
Hamarosan bejelentette a bemondó, hogy Sztálin, minden idők
legnagyobb vezére, meghalt. Ahogy a gyárba értem, a párttagok a nagy
gyászban, könnyes szemmel jártak fel és alá. A magamfajták viszont
leplezett örömmel üdvözölték egymást, bízván abban hogy talán most
majd véget ér hosszú száműzetésünk. Egy lengyel barátom vigyorogva
jött be az ellenőrző irodába és németül mondta: „unser Vater ist tot!”
163
Harmadnapra sok minden megváltozott. Az MVD irodában kedvesen
fogadtak, amikor az előírt időben meg kellett jelennem. Mindenki mintha
megkönnyebbült volna. A félelem alábbhagyott. Amikor aztán Bériját –
aki az MVD főnöke volt – kivégezték, ez a katonák között teljes
zavartságot okozott. Érezték, hogy a vég elkezdődött. Rádiómból 12
órával hamarabb tudtam meg, hogy Malenkov – Sztálin utóda –
lemondott és Hruscsov és Bulgányin vették át a hatalmat. Ezután igen
hamar rengeteg kommunistát – köztük Kertész bácsit is – teljesen
rehabilitálták. Kertész bácsi Hruscsovot személyesen ismerte. Különösen
az volt érdekes, hogy milyen villámgyorsan történtek az események.
(Bien 94-95. old.)
Rott Ferenc Szibériában, rabság és száműzetés
(Vladimir Rott: Apám levelei 76. old.)
„Itt van augusztus elseje, elmentem az autóbusz pályaudvarra,
megtudtam, hogy talán már holnap felülhetek a járatra, nagyon hosszú
az elutazni akarók sora. Izgulok a következő napok miatt. Legyen meg
Isten akarata, mindenesetre reménykedve és jó érzéssel indulok útnak.
Az előző levelemben megírtam Józsinak, hogy nem ártana, ha
Moszkvába utazna, s beszélne a magyarokkal. Ma valami érdekeset
láttam. Láttam egy cikket a helyi újságban, amely Petőfi Sándort
magasztalta. Hidas Antal írta. Ő is ült tíz évet, hiszen Kun Béla sógora
volt. Emlékszem, amikor 1939-ben itt, Magadanban beszéltem Kun
Béla feleségével, akit nagyon csüggedtnek láttam, hogy a sógorát is
leültették. Ha már kiszabadult, és visszakapta a régi munkáját, akkor a
moszkvai magyarok meg tudják mondani, lehet-e segíteni az én
ügyemben. Gondolom, Gergely Sándor nem fukarkodik a tanáccsal, hozzá
kéne fordulni segítségért. Nem kell a magyar követségre menni
segítségért, mert a hivatalos emberek kerülik az ilyen ügyeket. De nem
kell odautazni, ha Józsinak nincs kedve hozzá, és nem biztos abban,
hogy hasznot hozó az út. A ti döntésetekre bízom...
1949. augusztus 22. Hétfő.
...Leülök írni nektek, mert ezekben a nyomasztó napokban már
attól is könnyebben érzem magam, ha elképzelem, hogy van a földön
valahol egy hely, ahol három ember, a feleségem és a két fiam, ha
csak gondolatban is, de velem van. Napközben sokszor megnyugtat és
friss erővel tölt fel ez, hogy tovább harcoljak. Ha gondolatban veletek
beszélgetek, egyszeriben erősebbnek érzem magam.
Egy hete érkeztem erre a vad, erdős vidékre, s úgy tervezem, a hét
végén visszatérek a faluba. A munkám nem különbözik a korábbitól. Az
erdőt mérem föl, számolok, írok, beszélgetek a szakemberekkel. De óriási
a különbség abban, hogy más helyekkel összehasonlítva, mint élnek itt
az emberek. Úgy érzem, hogy a világ lassan a teljes őrület felé halad.
Lehetséges, hogy ahol ti éltek, még maradt valami a régi nevelésből, vagy
164
hogy az új hatalomnak jobb eredményei vannak. Itt az erdőben nagyon
szomorú az emberek helyzete. Rongyosak, éhesek, csak a mai napnak
élnek. Dolgozni senki sem akar, nem is képes rá. Látszik rajtuk, hogy alig
élik túl a napot, senki sem gondol a holnapra. A férfiaknak csak
egyvalamire van gondjuk, a vodkára. Az asszonyok ideiglenesen csapódnak
a férfiakhoz, hogy anyagi támaszra leljenek. Nehéz köztük megőrizni az
erkölcsi tartásomat, de valahogy túl kell élnem ezt a nehéz időszakot,
míg derültebb ég mosolyog le a sorsomra. Jó, hogy nem vagytok itt. Ez ad
reményt és erőt nekem, hogy hozzátok törekedjek. Korán reggel írok, a
sátrakban még alszanak, de vannak, akik már ébredeznek.
Késő este tértem vissza az erdőből. Érdekes volt a munka, de még
érdekesebb, hogy bírom. Láthatóan a lábam is megértette, hogy
szükségem van rá a túléléshez, és iparkodik segíteni. Holnap este
elmegyek az erdészetbe, s ha elégedettek lesznek a munkámmal, akkor
ebben a hónapban széppénzt kapok. Már úgy hozzászoktam, hogy
egyedül járom az erdőt, s csak egy kis ételt viszek magammal.
Augusztus 24-én folytatom. Az erdészetben a zsémbes főnök elégedett
volt a munkámmal, de még hét nap van a hónap végéig, csak akkor
tudom meg, menynyit fizetnek. A főnök ugyan mogorva, de csöndes és
jóindulatú. Beteg családostul. Holnap megint indulok az erdőbe. Rossz
kedvem van, a közelemben egyetlen elégedett embert sem látok,
mindenkinek van valami szüksége. Csak te vigyázz magadra, Rizuskám
Józsinak légy jó tanácsadója, Vladimírnak szigorú anyja. Ha Isten
megadná, hogy lássalak titeket, milyen szép is volna az élet! Sok család
életébe belelátok, de örömöt egyikben sem vettem észre. Laktam pár
napig az egyik erdésznél- Az asszony fukar, a férj csirkefogó. Laktam két
napig egy másik erdésznél is. A felesége nem tud bogyósgyümölcsöt
eltenni télire, mindig elrontja. (V. Rott: Apám levelei 76. old.)
A holokauszt és a Gulág
(Placid atya élete 107. old.)
A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turista út
volt. Nem volt turista út- ezt tisztázni kell. Kétségtelen nem voltak
gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerőnek
használták őket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78.3
százaléka. A Szovjetunióban még mindig ködösítés folyik a számokat
illetően.
„A Gulág tényekben „Szovjetunión kívüli nemzetiségű”……… elítélt
raboskodott. Ehhez képest csak Magyarországról harminckét ezer
hadbíróság által elítélt embert hurcoltak a Gulágra. (És akkor hol van
még a többi náció?!) A magyar foglyok közül huszonhat ezren
meghaltak odakint. Ez az elítéltek 78,3 százaléka, ami óriási szám!
Hatezer egypárszázan jöttünk haza, most már ezren sem vagyunk.
165
Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerről, mert
nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig
biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem. (Placid atya
107. old.)
Várakozás Lvovban (Lembergben)
(Keményfi Béla 149. old.)
A kispesti Nagy Feri is így nyerte vissza fogait, amelyeket a rézbányában
elveszített. Gyönyörű fogsorral tért haza. Nemcsak a fogak mentek el a
hosszú évek alatt, hanem némelyiknek a haja, másiknak a hallása.
Egyszóval nyom nélkül nem múltak el ezek az évek. Várakoztunk,
vártuk, hogy végre indulhassunk haza. Ebben az idegőrlő várakozásban
működni kezdtek az élősdiek, az aljas emberek, a jellemtelenek. Loptak,
erőszakkal elvették fogolytársaik pénzét. Magyarok! Nem voltak sokan,
mindössze hatan, de veszélyeztették a láger közbiztonságát. Tőröket
készítettek, ahogy azt az orosz blatnojoktól látták, és azokkal
kényszerítették fogolytársaikat pénzük, holmijuk átadására. Egyszer egy
próbacsendőrrel kezdtek ki. Ez lett a vesztük. Egyik hajnalon óriási
ordítás, üvöltés verte fel a láger csendjét. A próbacsendőrök méteres
kábeldarabokkal verték a banditákat, a fogolytársakat megrabló
gazembereket. Eggyel végeztek, megfogták kezénél, lábánál fogva,
kidobták a vonat mellé. A gyezsurnijok látták, de nem avatkoztak bele.
Tudták, hogy megérdemelték, amit kaptak. Vezérük egy Miska nevű
volt. A kidobált haramiákat a börtön kórházába szállították. A második
csoporttal jöttek haza. A rend, a nyugalom helyreállt. Szeptemberben
meglepetés ért. Beszélőre hívtak. Uram Isten, ki kereshet engem? Az
apáca, Sali Laci bácsi ismerőse látogatta meg Laci bácsit a
börtönkórházban, és egyúttal felkeresett engem is, hozott kétezer régi
rubelt. Lvovi (Lemberg) tartózkodásunkról a kórházból küldött levélből
értesült. A hívek adományát hozta el nekünk. Ettől kezdve
viszonozhattam barátaim eddigi meghívásait. A várakozás lassan, de
biztosan őrölte föl idegeinket. Ketten megzavarodtak, az egyik egy
huszonnyolc éves, a másik egy negyvenöt éves fogolytárs volt. Az
történt, hogy a katonaság részére téli ruházatot, pufajkát,
vattanadrágot, válenkit hoztak. Rögtön rémhír kelt szárnyra:
felszerelnek bennünket, és irány vissza Északra. Körülünk hárman már
jártak a magyar határnál, onnan hozták őket vissza. Tehát magyarázat
is akadt. A rémhír annyira hatott, hogy már nem álltunk egymással
szóba, kerültük a találkozásokat, mert csak egy téma foglalkoztatott
mindenkit: mikor megyünk haza. Legtöbbször a válasz az volt, nem
engednek bennünket haza. Ingerültek lettünk. Elment a jókedv, nem
rúgták a srácok a bőrt, nem kártyáztunk. Elnémult a cigányprímás
hegedűje. Letargikus állapot lett úrrá. Ha Molotov a Nyugattal folytatott
tárgyalásokat és eredményt akart elérni, akkor nemegyszer kijelentette:
166
Szovjetunióban idegen állampolgárok nincsenek fogságban. (Keményfi
Béla 144. old.)
Másnap reggel, egy hűvös novemberi napon nem nyitották ki a konyhát,
sem a kenyérraktárt. A tábor lakói ágyban maradtak. Nyolc órakor már
futkostak a gyezsurnik, jött a táborparancsnok, először fenyegetőztek,
majd kérleltek bennünket, hogy hagyjunk fel az éhségsztrájkkal.
Hajthatatlanok maradtunk. Délután háromkor már ott volt Kijevből egy
MVD ezredes. Összehívatta láger lakóit a főépület elé. –
Becsületszavamra kijelentem, hogy pár napon belül indultok haza – szólt
hozzánk a közülünk választott tolmács segítségével. – Két transzportban
indítunk benneteket útnak az orosz ÁBC szerint, hétszázötven-
hétszázötven kerül egy-egy csoportba. Jásznáj? (Világos?) Most az a
kérésem, készítsetek lepedőkből nemzetiszínű lobogókat, díszítsétek fel
a vagonokat. Felejtsétek el, hogy el voltatok ítélve! Hadifogolyként
tértek haza. A szakácsok menjenek a helyükre, és készítsenek ebédre
könnyű ételt. Nyugodjatok meg, szavamat betartom. Az ezredes
elköszönt, és a helikopter magasba emelkedett vele. Szétoszlottunk, de
kisebb-nagyobb csoportokba verődve erősen vitatkoztunk a hallottakról.
Annyi becsapás után higgyük el? (Keményfi Béla 146. old.)
Végre valahára Nyugat felé, hazafelé vonatozunk Örömtől sugárzó arccal, kibontott nemzetiszínű zászlókkal, nótaszóval meneteltünk a lvovi vasútállomásra. A visszamaradottak kényszeredett mosollyal, fájó szívvel integettek egyik kezükkel, míg a másik kezükkel szemüket törölgették. Beszálltunk a részünkre kiállított szerelvénybe. Fellobogóztuk a vagonokat. Messziről rengetegen kíváncsian bámultak bennünket, közelebb nem jöhettek. Úgy látszik, már régen láttak ilyet. Elhangzott a sípszó, magasba lendült a forgalmista indítótárcsája, megmozdult a nehézkes vonat, és egyre nagyobb sebességgel elindult velünk, de most nem Keletre, hanem végre-valahára Nyugatra, robogott velünk Magyarország felé. Némán ültem, a többiek énekeltek. Gondolataimba mélyedtem. Vajon életben találom-e édesanyámat? (Keményfi Béla 147. old.) Izgatottan vártuk, mikor érünk a Kárpátokhoz. Szerettünk volna már Munkácson lenni. Éjfél felé egyre erősödött a mozdony csiholása, egyre lassult a lendülete, érezni lehetett, felfelé húz. A Kárpátokon haladtunk át. Gondolom, ott, ahol ezer évvel előttünk őseink bejöttek erre a szép Kárpát-medencére. Hajnali öt-hat óra körül érkeztünk Munkácsra. Az állomás homlokzatán: Mukacsevo. A munkácsiak megrohanták a szerelvényünket. Nyújtogatták a pálinkás butykosokat, sírtak, csókoltak bennünket. Kis idő múlva felhangzott a mozdonykürt, és vonatunk a munkácsi magyarok kendőlobogtatása közben kigördült az állomásról. Ungváron csak pár percig álltunk. Körülbelül tizenegy órakor érkeztünk Csopra. (Keményfi 148. old) Délután két óra lehetett, amikor vonatunk elhagyta a Szovjetuniót. Lehúztuk az ablakokat, ablaknál állva nézegettünk. Szemünket könnyek
167
lepték el, amikor áthaladtunk Magyarország határán. Sírás fojtogatott. Szótlanul álltunk, a vonat pedig egyre gyorsabban száguldott a drága magyar földön. Nem is állt meg Nyíregyháza-Sóstóig. Kiszálltunk. A bőrkabátosokon kívül sehol egy lélek. Körülnéztem, nem láttam az állomásfeliratot, nem tudtam: hol vagyunk. (Keményfi B. 149. old.) Mi van a családdal? (Dr. Keményfi Béla 152, 158. old.) A Keleti pályaudvar épülete aládúcolt állapotban állt, folyt a helyreállítása. A gyorsvonatunk öt órakor indult. Lajos bácsival és a két taszári szabadságos katonával a váróteremben telepedtünk le. A hajdúnánási repülős katonák hazai sült kacsával kínálgattak. Csak almát fogadtam el. Óvatos voltam, hisz majd egy évtizede nem ettem húst. Amint ott ropogtattam az almát, egy munkaszolgálatos katona ment el előttem. Ismerősnek tűnt. Társai Tibinek szólították. – Mondja, fiatalember, véletlenül nem kaposvári? – szólítottam meg, mert nekem úgy tűnt, hogy negyedik elemibe együtt jártunk. – De igen. – Ismeri-e Sugárékat? – Igen. Azután sorban érdeklődtem szomszédainkról, majd rátértem családomra. – Ismeri-e Keményfi nénit, mit csinál, hogy van? – Igen jól ismerem – válaszolta -, a középiskolai kollégiumban szakácsnő, tudtommal jól van. – Hát a gyerekei, a fiai, a Gyuri és az Ernő mit csinálnak? – kérdeztem testvéreimről. – A Gyuri kohómérnök Sztálinvárosban, Ernő, ha jól tudom, a Budapesti Honvédban kosárlabdázik és itt tanul Pesten valamelyik gimnáziumban – tájékoztatott. Hát Bélával mi van? – érdeklődtem magamról, megremegett a hangom, féltem, hogy elárul a hangom. – Szegény gyerek meghalt, agyonlőtték az oroszok. Honnan tudja? – Ott voltam a gyászmisén, amit az édesanyja mondatott érte. Ne haragudjon, nekem be kell vonulnom a laktanyába, társaim már készülődnek – elköszönt és távozott. Borzasztó érzés lett rajtam úrrá, csak most döbbentem rá, hogy anyám halottnak hisz. Én pedig élőként megyek haza. Hogyan állítsak be? Hogyan nyissam ki anyám ajtaját? Mitévő legyek? Mit szól majd édesanyám, hogy a fiának mindkét lába béna? A sírás környékezett. Közben a vonat gyorsan nyelte a kilométereket. Lajos bácsi szemben ülőkkel társalgott, elmondta, honnan jövünk. Felőlem érdeklődtek. Lajos közölte velük, hogy az imént miről értesültem, azért vagyok szótlan. Éjjel tizenegy óra körül futott be a vonatunk abba a városba, ahonnan nyolc év és hét nappal azelőtt tizenhat éves koromban elvittek. Kiszálltunk. Nem volt bátorságom elindulni. Rábeszéltem Lajos, igyunk valamit. Fél deci rum után megöleltük egymást búcsúzóul. – Lajos bácsi, nem haragudj, nem
168
hívlak, nem tudom, milyen lesz a viszontlátás. (Keményfi Béla 152. oldal) Itthon voltam! Nem tudtam, álom ez vagy valóság.Fújt a szél, szembe hordta a havat. Az emberek nyakig begombolt, feltűrt gallérú télikabátban, lehajtott fejjel igyekeztek haza. Rémülten néztek rajtam végig, amikor megláttak kezemben a pufajkával, busláttal (mikádó), kigombolt vászonkabátban, alatta horgolt atlétában. A sarkkörön túli területhez képest nyárnak tűnt az itthoni időjárás. A csupasz mellemet látva a szembejövők még jobban fáztak. Az utcánkba érve nagy léptekkel haladtam az ismerős aprócska házak mellett. Ismertem minden házat, minden kaput. A sötét ablakok mögött lelki szemeimmel ismerős arcokat láttam. (Keményfi Béla 158.)
Itthon voltam! Hihetetlennek tűnt. Nem tudtam, álom-e vagy valóság…………
Istenem, igaz lehet? Igaz, hogy nyolc év után ismét az utcánk aszfaltján lépkedek? Megálltam az alacsony, sárgára vakolt ház előtt. Elöl a háziak laktak, édesanyám az udvarban lakott. Megfogtam a kapu kilincsét. Felugatott a háziak kutyája. Hirtelen arra gondoltam, rossz helyen járok. Megfeledkeztem a kutyáról. Körülnéztem, minden ház a helyén, tehát jó helyen járok. Nem volt bátorságom bekopogni. Gondoltam egyet, és elindultam édesanyám barátnőjéhez. A fia jó barátom volt, őket akartam megkérni, hogy szóljanak anyámnak. Fele útról visszafordultam, majdnem éjfélkor nem zavarhatok idegeneket. A háziak ablaka alá érve a járda melletti füves részről lábammal lekotortam a havat, leterítettem a buslátot a földre, ráfeküdtem, a pufajkámmal takaróztam. Nem jött álom a szememre. Attól tartottam, ha egy rendőr jön, lakás hiányában ismét elvisznek. Felkeltem. Bátorságot erőltettem magamra, bekopogtattam a háziak ablakán. Incike, a háziasszonyunk lánya nézett ki az ablakon. – Gyurka? Fejemmel intettem: nem. – Ernő? Nemet intettem ismét. – Szent Isten, a Béla! – sikoltott fel. Nagy nehezen magához tért, és édesanyjával meg fivérével jöttek a kapuhoz. Sírva borultak a nyakamba, összevissza csókoltak, tapogattak, hogy tényleg élek-e. Bementünk a konyhájukba. Megkértem Incikét, hogy kíméletesen közölje anyámmal, nehogy baj legyen. Incike rohant az udvari lakásba, annak ajtaját anyám sose zárta be. – Margit néni, Margit néni, azt álmodtam, hogy megjött a fia! – Hol a fiam? – kérdezte anyám szegény, és már kapta marára a pongyoláját. – Nálunk a konyhában – mondta Incike, és együtt rohantak vissza. – Béluskám! Drága Bélám! Többet nem tudott mondani, öleltük, csókoltuk egymást. Könnyes szemekkel csókolgattam anyám gondoktól ráncosodott arcát. Leírhatatlan boldogság, öröm töltötte be a konyhát. Sírtunk, nevettünk. Beszélgetni nem tudtunk. – Nem bánom, akármi is van a lábaiddal, lényeg az, hogy élsz, hogy végre itthon vagy! – ismételgette szüntelenül.
169
Reggel öt óráig beszélgettünk. Édesanyám munkába indult, én pedig lefeküdtem abba az ágyba, amelyből nyolc év és hét hónappal azelőtt felkeltem. Elaludtam. Nyolc órakor elindultam, hogy a Debrecenben lemaradt társaim szüleit értesítsem, fiaik jönnek haza, itt vannak Magyarországon. Útközben találkoztam egy nénivel, köszöntöttem. – Béla, te vagy? – kérdezte visszafordulva. Az egész város azt beszéli, édesanyád megzavarodott, mert hajnalban azt kiabálta végig a városon: „Megjött a fiam! Megjött az én Bélám!” Senki sem hitte el, azért gondolták, hogy megbomlott az esze. Könyvemmel azoknak a gyermekkorú leventéknek szeretnék emléket állítani, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után értelmetlenül pusztultak el. (Keményfi B 158. old.)
RAB KARÁCSONY
Elült a szél a késő éjszakában.
Homály borítja földünk bús egét.
Kihalt a táj, csupán egy néma tábor
Mereszti félve száz villanyszemét.
Körötte semmi zaj: a zord vidékre
A téli éj mogorva csendje ült;
Pihenni tért már régen árva népe:
Az elgyötört had rég elszenderült.
A nagy barakkot néma csönd borítja,
S a fáradt, csüggedt foglyok álmait
Csupán az őrnek lépte háborítja,
Ha olykor-olykor a barakkba nyit.
De csitt: az egyik csöndes, szűk sarokban
Gyakorta éled félénk, gyönge zaj –
Sugárzó szemmel, boldog-izgatottan
Suttogni kezd két árva rab magyar.
Az ő szívük felömlő sóhajára
Betölti most barakkjuk halk zugát:
E két ember ma szívrepesve várja
A bűnös föld megváltó Krisztusát.
170
Mit szívük mélye mindig féltve rejtett,
Ma újra hallják áhítatuk szavát,
S eszükbe jutnak régen elfelejtett
Kedves, vidám Karácsony-éjszakák...
S szemüknek megtört, halvány csillogása
Csodás, sugárzó fénnyé változik:
Mély csönd borul, a zsúfolt, szűk hodályra
A két magyar csöndben imádkozik.
Az ég urához esdeklő imájuk
Magasra száll hitüknek szárnyain,
S szívük mélyén az apró gyertyalángok
A durva őr! Az ünnep éjfelében
Hiába harsan káromló szavad:
Magyar raboknak meggyötört szívében
Ma este minden, minden út szabad!
S a Krisztus úr a tiszta téli éjben
Halkan kopogtat két szív ajtaján,
S könnycsepp ragyog a két magyar szemében
Csöndes, csodás Karácsony-éjszakán.
Galgóczy Árpád Cseljábinszk, 1948.
171
VII. FEJEZET
A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA
Csöbörből vödörbe
Harangozó Ferenc: A Csendlaki plébániától a szibériai hómezőkig
Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral. III.
rész Jászberény
Az is érdekes, hogy hazaindulás előtt magyar katonaruhába és Horthy-
sapkába öltöztettek bennünket. Így foglyoknak látszottunk, nem
elítélteknek. A többieket orosz ruhákba bújtatták, mi horthysta háborús
bűnösök voltunk.
A vagonokba névsor szerint kerültünk, a mi vagonunkba az F, G és H
betűsök. Amikor hazánk területére értünk, néhányan (Hangya, Hegyi),
akik nem felejtették el a magyar virtust, felkiáltottak: „Hej, gyerekek,
unalmas az élet! Megyünk haza! Egy jó bakanótát!” És rázendítettek:
„Horthy Miklós katonája vagyok...” Megállt a vonat, dörömböltek a
vagonajtón:
Mi van?! Így nem kerülnek soha tető alá!
Mit bánjuk mi! Már 9 éve nem vagyunk tető alatt!
Nem is akarunk tető alá kerülni! - és azért is tovább énekeltünk.
Az őrök meg könyörögtek, hogy hagyjuk abba. Amíg álltunk, addig csend
volt, amikor elindultunk, megint fölhangzott a nóta, egyik a másik után.
Nyíregyházáig vitt bennünket a vonat. Ott vártunk sorsunkra szigorú
őrizet alatt, egy laktanyába bezárva.
Oroszországban azt mondták Önöknek, hogy szabadok lesznek.
Nem így történt?
Ők azt mondták, igen. Akik amnesztiát kaptak, azokat
hazaengedték. Mi pedig - a rabok 40-50 %-a - már Nyíregyházán
szögesdrótok közé kerültünk, egész regiment ávós vigyázott ránk
farkaskutyákkal.
Mi következett a nyűegyházi fogva tartás után?
Jászberénybe kerültem onnan.
Jászberényben kiürítették a börtönt, a bűnözőket, a
„tyúktolvajokat”kirakták és előkészítették a szibériai foglyok részére. Még
a falakat is megemelték vagy másfél méterrel. Egy éjjel vittek oda
bennünket bezárt vagonokban. November 2021-én lehetett. Olyan hírünk
volt, hogy „vigyázat, ezek szibériások! ’ Úgy is fogadtak. A vagonokból
géppisztolyos ávósok sorfala között mentünk libasorban.
Kezeket hátra! Földre nézni!
Hegyi Imre - aki fiatalon került Szibériába és teljesen megőszült -
zsebre tett kézzel haladt. (Mi is követtünk el szabálytalanságot, de
172
nem ennyire kihívóan.) Az ávós ököllel szájon vágta, megeredt az
orra vére. Imre megállt, megállt az egész menet. Az ávóst azonnal
eltávolították onnan. Azt hittük, hogy botrány lesz, de nem történt
semmi.
Jászberényben kicsi volt a börtön. Egy kis cellába, ahol azelőtt két
„tyúktolvaj” volt, bekerültünk hatan. Nem volt helye a szalmazsáknak
sem. Megfeleztük a szalmazsákokat, mindenkinek csak egy fél jutott,
így sem fértünk el. Aztán egymásra raktuk őket, és éjszaka azon ülve
vagy dőlve aludtunk. Volt, aki reggel tovább aludt, volt, aki fölkelt. Az
őrök dörömböltek az ajtón:
Rendesen viselkedjenek!
Ültünk a szalmazsákokon, de azt akarták, hogy álljunk, a cellában
pedig rend legyen.
Hát hogy csináljunk rendet? Mindenki álljon a fél szalmazsák
tetejére?
Valami kollektív...?
Csúnyán visszakiabáltunk. Kint nagy volt a fölhördülés: mi lesz itt,
milyenek ezek a szibériások. Az őrök egymás után néztek be a
kukucskálón.
Te patkány! Neked nem drága a szemed? Nem tudod, hogy
Szibériában ki szokták bökni? - hangoskodtunk_Aztán nem mertek
benézni, csak úgy elfordulva szóltak be: Legyenek szívesek, tartsanak
egy kis rendet!
Így fogadtak
Zsúnyi Illés: Nehéz idők)A vonat megindult és ezután Nyíregyházáig
meg sem állt. Menet közbe tiszt keresett a vonaton. Kikísért a peronra
ott közölte velem, hogy jugoszláv állampolgár vagyok, és internáló
táborba kerülök. Mivel magyar állampolgárként kerültem fogságba, így
választhatok állampolgárságot. Amennyiben a magyart választom, úgy
Magyarországon maradhatok. Aláíratott velem egy nyilatkozatot, amely
szerint magyar állampolgárnak tekintem magamat, mialatt társalogtunk,
jól megnéztem, de még ilyen egyenruhát nem láttam. Hasonló volt az
oroszokéhoz, csak színében különbözött. Később tudtam meg, hogy az
alakulat neve ÁVH. Ezután visszakísértek a helyemre, ahol útközben azt
tapasztaltam, hogy a katonák sem sok bizalommal voltak irántunk.
Kérdezni nem lehetett, nem voltak hajlandók ismerkedésre, csak
néztünk egymás szemébe, mint kutya-macska. Szinte le volt bénulva a
társaság. Így értünk a Nyíregyháza-Sóstóhoz, ahol a nyílt pályán állt
meg a vonat és vezényszó hangzott: ötösével leszállni futás, majd
leülni, majd a géppisztolyos katonák kíséretébe az épülethez kísértek
egy erdős részen keresztül. Felvillant bennem; milyen lesz a magyar
tábor, mit fognak velünk csinálni, hol kell dolgozni? Az épület előtt egy
173
civil ruhás mondott beszédet. Közölte, becsüljük meg magunkat, mert itt
egy új világ épül, és ebben mi is részt vehetünk. Azelőtt ő hentesinas
volt, ma meg már magas beosztásban van, ezt a szegediek
bizonyíthatják, hiszen többen ismerik közülünk. Némileg oldódott a
feszültség, majd mindenki elfoglalta a helyét a szobákban, ahol a földön
szalmazsákok voltak pokrócokkal. Az épületen kívül viszont ott álltak
géppisztollyal marcona tekintettel. Az ÁVH-s magyar katona testvéreink.
November 20-án fürdő, majd november 21-én orvosi vizsgálat
következett, november 23-án kaptam meg 482/1953 számú
igazolványomat, orvosi igazolásomat, 001484 sz. hadirokkantak utazási
utalványát, a C0452766 sz. menetjegyemet hitelesen utazáshoz
Nyíregyháza - Bácsalmás útvonalra.
Végre itthon
(Zsúnyi Illés: Nehéz idők 61. old.)
Ha szórakozni akartam menni, a bátyám ruháját vettem fel. Szerencse,
hogy két öltönye volt. A tavaszi munkákat traktorosként kezdtem, így
jutottam keresethez és vehettem magamnak ruhát. Itt ismerkedtem
meg Hoffher, majd Lanz Bulldog és K-25 Zetor traktorokkal, a vontatott
kévekötő aratógéppel, cséplőgéppel. Hoztak a gazdaságba AC-400
aratócséplőgépet, magyar gyártmányú kombájnt, azért a kézi aratás is
besegített. A kombájn kicsépelt búzáját menet közbe zsákba kellett
ereszteni, majd a zsákban lévő gabonát a földre szórni, estefelé meg a
holtfáradt traktorosnak, kombájnosnak és a fogatosnak összeszedni,
aztán a magtárba szállítani nehogy elázzon. Szívesen csináltam, mert
minden fillérre szükségem volt. Sok éjjeli munkát elvállaltam, mivel a
traktorokon éjjeli és nappali váltás dolgozott. Jó munkalehetőséget adott
a gazdaságon keresztül vezető makadámút építése, hiszen a szállítási
munkák egy részét mi végeztük traktorral. Itt ismerkedtem meg
Stockinger Artúr egykori B-listás, velem egykorú személlyel, aki sokat
mesélt. Egyébként mesélt mindenki, így újra láttam a bukovinai
székelyek sorsát, melyet már a Bácskából ismertem. ……….. csak 1986-
ban törölték csak a büntetésemet bűntény hiányában. Sorstestvéreimet
ezek szerint szintén bűntény hiányában lőtték tarkón 1945-ben. A
helyzet 1956 után sem változott, és az a szomorú benne, hogy nem
idegenek, hanem hazánk fiai voltak az elrendelők és az
ítéletvégrehajtók. Jeltelen sírok hazai földben... Visszaemlékezésem 70
évet ölel fel. Kutatómunkát végezni nem volt módom, de ezt megteszik
helyettem a történészek. A XX. századi életről szerettem volna
megörökíteni eseményeket az utókor számára, saját élmények alapján.
Hiszem, tanulságul szolgál majd.
174
A templomépítő Zsúnyi Illés
Kikerültem a GULAG-ba, s azt mondtam, meglátszik az orosz
népen a nevelés. Amikor szétszedték a fatemplomokat, hogy abból
építsenek barakkokat-a falakon még rajta voltak az ikonok -, akkor az
öreg orosz sírt, és megcsókolta az ikont. Itthon utaztam egy emberrel,
aki azzal büszkélkedett, ő olyan brigádban dolgozott, akik leverték
Zombától Szekszárdig a kereszteket… (Zsúnyi Illés 70. old.)
Holczer József a pécsi püspökség tervezője - ő álmodta meg a
kismányoki templomot is - elkészítette a tervet, dr. Cserháti József
akkori megyéspüspök egy paksi technikust, valamint Zsúnyi Illést és
három társát bízta meg a munka összefogásával, szervezésével,
irányításával, az ügyek intézésével. Elosztották egymás között a dolgot.
Volt, akire a pénzszerzés, a külföldi kapcsolatok kiépítése jutott
feladatul, másnak a pénztárral való foglalatosság, Zsúnyi Illésre a
templomépítés maradt. A munka minden fázisában részt vett. - Azt
kérdezi, miért csinálom? - emeli rám tekintetét - Nézze, géppisztolyok
előtt álltam halálra ítélve, 40 fokos hidegben dolgoztam orosz
fogságban, megjártam a poklot a GULAG-ban, de végül hazasegített az
Isten erőben, sok év telt el azóta, s most, hogy egészségben nyugdíjba
mentem Istentől egy lehetőséget kaptam, De szívesen végzem ezt a
munkát a fiatalok érdekében azért is, hogy kerüljenek vissza Istenhez.
Mert ha abban tudnak hinni, akkor hazánk felemelkedésében is hisznek.
Tudja, Megdöbbentő érzés volt azt látni, amikor egy évvel ezelőtt 70
éven felüli asszonyok is jöttek alapot ásni. Esett az eső és én
megkérdeztem tőlük, ne+m lenne jó megvárni a másnapot, addig talán
eláll. Azt felelték erre, ha templomot építenek, nem érdekli őket az
eső…(Zsúnyi Illés: Nehéz Idők 71. old.)
Keményfi Béla küldetése
(Keményfi Béla 110. old.)
Egy életre szóló barátságot kötöttem a budapesti (kelen-völgyi) Farkas
Józsi bácsival, aki 1950 decemberében került hozzánk. Akkor már
kilencedik éve raboskodott. Apját, aki 1919-ben egy gyár üb-elnöke
volt, a Tanácsköztársaság bukása után kivégezték. Ő maga vöröskatona,
majd a nógrádi szénmedence vörös segélyének egyik szervezője, 1940-
ig egy angol érdekeltségű gyárban dolgozott elektroműszerészként.
Ekkor felfedeztek a lakásán egy sokszorosítógépet. Letartóztatták, és
nyolc hónapig a Konti utcai börtönben kínozták. Négy társával együtt
kiengedték, a Magyar Kommunista Párt tagjaként felsőbb utasításra
1941-ben emigrált a Szovjetunióba. Átlépve a határt először szeretettel
fogadták. Kísérővel Moszkvába irányították őket. Útban Moszkva felé
kitört a háború, a németek megtámadták Szovjetuniót. Levették őket a
vonatról, és kémkedés vádjával bíróság elé állították. Három társával
együtt tíz-tíz évre ítélték. Murmanszk vidékére került. Józsi bácsi, mint
meggyőződéses kommunista – véleményem szerint a kilenc év börtön
175
sem rendítette meg hitében – biztos volt abban, ha elmegy Sztálinhoz
és elmondja a vele szemben történt igazságtalanságot, az akkori ítéletet
megváltoztatják. (Dr. Keményfi Béla 110. old.)
Végre a mi leszállónk következett.
Innen még két kis utcával feljebb - magyarázott egy idősebb úr.
Megindultunk. Az utcánál újabb érdeklődés, végre az ajtónál álltunk.
Már-már felemeltem a kezemet a csengőhöz, majd visszarántottam,
mintha megégettem volna... Nem! Mégsem... Mivel is kezdjem? Valami
összeszorította a torkomat, míg végül is, megszólalt egy hang belül...
talán a lelkiismeret: „Megígérted szegény Dömi bácsinak... előre!” A
csengetésre egy fiatalos, szelídarcú hölgy nyitott ajtót.
„Hamutov Ödönnét keresem” - fordultam hozzá.
„Tessék, én vagyok” - válaszolt és a szeme kutatóan fúródott az
enyémbe.
„Tessék, inkább beljebb” - nyitotta előzékenyen az ajtót. Egyszerű, de
ízléses szobában egy fehérhajú idős hölgy fogadott bennünket.
„Édesanyám” - mutatta be Hamutovné. Mindnyájan leültünk. Egy percre
ideges csend szakadt közénk. Szerettem volna hozzákezdeni a
mondanivalómhoz, de mindig csak visszahökkenek... Végre kinyögtem,
hogy a Szovjetunióból érkeztünk, pár nappal ezelőtt...
„Dömitől hozott hírt?” - szegezték egyszerre mindketten nekem a
kérdést.
Nem, nincs erőm megmondani!
„Él?” - könyörgött szinte a kisasszony. Szótlanul hajlottam le a fejemet,
szólni nem volt erőm. Valahogy úgy éreztem, hogy nincs jogom
becsapni őket, de az igazságot szóval megmondani is képtelen voltam...
„Meghalt?” - kérdezte és a szavak mint egy halódó utolsó lehelete
szivárogtak ki az ajkai közül... Bólintottam, s ő zokogva borult az
édesanyja nyakába. Én pedig - mintegy álomból ébredve - kezdtem el
beszélni. Elmondtam, hogyan szenvedett Hamutov Dömötör, volt cári
lovas százados - emigrált orosz ember - a saját hazájában. Elsoroltam,
hogyan rombolta lassan a szervezetét a kór és elmondtam utolsó
kérelmét, melyet halála előtt vagy egy félórával mondott el nekem a
központi kórház betegágyán 1950-ben... Úgy éreztem, hogy már nem is
én, de ő - Hamutov Ödön cári lovastiszt beszél az én számmal: Mondd
meg a feleségemnek, hogy születtem ugyan orosznak, de meghaltam,
mint magyar és tekintsenek halálom után magyarnak!”...
Magyarok! Akik oly’ gyakran tagadjátok meg szenvedő, kirabolt
Hazátokat. Kik olyan könnyen feleditek el apátok, anyátok sírját,
tagadjátok meg testvéreiteket, figyeljetek!
„De nemsokára kondul az óra,
A vétkekért mindenki felel!
Égig harsan a végítélet -
Ki áruló: halált érdemel!”
176
Hazafelé
( A front alatt 12O)
Az elhurcoltak közül - úgy tudjuk - legtovább Kércsi Imrét tartották
ott. ót négy év után engedték haza, így mondta el hazajövetelét:
- Négy év alatt, ha nem is szoktuk meg, de beletörődtünk az ot-
tani helyzetbe. Amikor Magyarországra léptünk, egy más világba
érkeztünk, ez volt már szokatlan. Amikor Debrecenben kiszálltunk,
összegyűltek a civilek. Furcsa volt, hogy egy rendőr bajtársnak szó-
lított. Megyénként adtak egy papírt, mi vagy harmincan jöttünk
Borsodba. Este volt, amikor Tokajba értünk. Nem tudom már miért,
de ott nem járt a vonat, s teherautón jöttünk be az állomásra.
Különösen jó érzés volt, hogy az állomáson égtek, fényesen világí-
tottak a lámpák. Asszonyok voltak a peronon, batyus nénik is. Egyik
asszonyt megkérdeztem, hol lehet itt vizet inni, mert vettem
útközben egy veknit s annak a felét már elmajszoltam és szomjas
voltam. Az asszony amikor megtudta, hogy honnan jövök, erősködött
és fizetett nekem két deci bort. A vonaton megettem a vekni másik
felét, mire Hernádnémetibe értem. Ott már felült mellém egy vasutas
is, egyenruhában, s nem szólt hozzám. Furcsa volt, hogy felállhattam,
leszállhattam, senki nem parancsolt. No, a következő állomás már az
én falum, Felsőzsolca. Leszálltam, s átbújtam a sorompó alatt, akkor
esett le az első hó. Gyalogoltam vissza azon az úton a községbe, ahol
négy éwel ezelőtt elvittek. Zsolcán lámpák égnek az utcán, a kastély
a helyén van. Olyan hihetetlen minden.
Miklós Erzsi korcsmája előtt jövök el. Zsongnak a korcsmában.
Lámpák, villanyfény, és akkor bementem a korcsmába. Szinai Imre
ismert meg rögtön. Nézzétek, Kércsi Imre! Aztán körbefogtak a
többiek. Szemes Andris bácsi mindenképpen haza akart kísérni, s
mondta, hogy apám hogy siratott el engem, anyám meg a Laci fiát
jajgatta.
A kapu be volt csukva, átugrottam, úgy mentem be. Az ablakhoz
siettem s beszóltam, apám nem tudott szólni, csak fulladt el, úgy
nyitott ajtót.
Hazajöttem.
Zsiros S. A front alatt 12O
Itthon 1955. nov. 25.
Nem kellek az egyháznak, de a Jóisten segít
(Pacid atya élete… )
Első utam Pannonhalmára vezetett. Ide nem kaptam lakhatási
engedélyt. Nem kaptam működési engedélyt mint pap és mint tanár
sem. Megbélyegzett ember voltam. A félreállított papok általában az
egyházi életben maradtak. De én nem akartam részt venni a papi
gyűléseken, ahol békepapok elnököltek, nem akartam felolvasni azokat a
177
püspöki körleveket, amelyeket nem is a püspök írt, hanem az Állami
Egyházügyi Hivatal.
Sárközi Pál pannonhalmi főapát azt mondta, álljak meg a magam
lábán. Ezért elmentem segédmunkásnak. A Jóisten itt is a
segítségemre sietett. Egy fogolytársammal beszélgettem a villamoson,
amikor megszólított bennünket egy volt nagyváradi nyomdászlegény,
aki nagyon tisztelte Mindszenty prímást. Megkérdezte, találkoztunk-e
vele a fogságban.
Nem, mert mi a Szovjetunióban voltunk - mondtam -, de én
munkát keresek.
Telepvezető volt Pesterzsébeten, egy ládagyárban. A két
körfűrészgépük közül az egyik üresen állt. Ha elmegyek fűrészgépre
dolgozni, akkor hétfő reggel fél hétre jöhetek. Az volt a legfőbb
gondom, hogyan fogok hajnalban misézni. Itthon jogom volt
misézni, ehhez a főapátomtól és Esztergomból is engedélyt kaptam.
Egyszer csak jön egy szociális testvér egy bőrönddel, amelyben Szabó
Pius tábori főesperes tábori kápolnája volt: kehely, cibórium,
miseruha, márvány ereklyetartó.
Jobb helye lesz magánál, atya - mondta -,mert ha nálunk házkutatást
tartanak, ne találják meg! (Rá egy hétre valóban házkutatást tartottak
náluk (Placid atya 121. old.)
Mosodás (133)
A balesetem után azt tanácsolták, hogy az ORFI-ban mindig szükség
van betegszállítókra. Jelentkeztem. Épp jött a személyzetis a folyosón,
amikor bekötött ujjal odamentem hozzá:
Bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunióban voltam fogoly, a
fűrészgép levágta az ujjamat, állást keresek.
Ilyen rövid életrajzot még nem hallottam soha - nevetett.
Bementünk a gazdasági igazgatóhoz, aki fel is vett betegszállítónak -
abban az időben csupa „deklasszált” elem dolgozott ott -, hatszáz
forintért. Mivel korábban sztahanovistaként ezerszázat kerestem, nem
voltam elragadtatva az ajánlattól. Közben állandóan szólt a telefon.
Kiderült, hogy a mosodavezetői állás éppen megüresedett. Ha
elvállalom, akkor ezer forint fizetést adnak.
Nem arról álmodtam, hogy mosodás legyek - mondtam -, de
garantálom, hogy egy év alatt leteszem az összes vizsgát.
Az ORFI Frankel Leó úti épületében akkor 2800 ágy és hat műtő
volt. A mosodában heten dolgoztunk, havi negyven mázsát tisztítottunk.
Amikor tizenkét év múlva eljöttem onnan, akkor már huszonkilenc
munkatársam volt, és négyszázhatvan mázsát végeztünk havonta.
Bennünket Pannonhalmán úgy tanítottak, ha valamit csinálunk, akkor
azt száz százalékosan csináljuk. Mosodásként beszereztem a német
szakkönyveket, és letettem a szakmunkás és művezetői vizsgát a
tisztítószakmából. Amikor egyszer vizsgáztam, éppen az egészségügyi
178
miniszterhelyettes volt az elnök. Másnap találkozott az ORFI
főkönyvelőjével:
Tegnap a mosodavezetőtök volt nálunk vizsgázni. Az az
átlagosnál intelligensebb ember!
Fogalma sem volt, ki vagyok. Az ORFI-ban persze mindent tudtak
rólam, a mosodavezető „úrról”, mert itt az voltam. Tudták, hogy pap
vagyok, tudták, hogy rab voltam, de azt is tudták, hogy mindent tudok a
textiltisztításról. Ezért meghívtak az Egészségügyi Minisztérium
műszaki tanácsába. Egyszer pedig megbíztak a Kútvölgyi úti kórház
mosodájának felújításával két millió devizaforint értékben. A Kútvölgyi
volt a pártkórház. A földszinten délszaki növények és a legújabb
műszerek, de a föld alatt, ahol a mosoda volt, a nyomorok nyomora.
Kétségbe voltam esve, mosodában tudok dolgozni, de mosodát építeni
nem az én dolgom. (Placid atya élete 134.old.)
Újra itthon, de megint csak a börtönben
(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 302-303. old.)
Jászberénybe is éjszaka érkeztünk. Bizonyára úgy irányították a
szerelvényt, hogy éjjel ne láthassa a nép a sokat forduló fekete,
rabszállító kocsit, amely egymás után szállított bennünket a jászberényi
körzeti börtönbe. Katonákként kezeltek bennünket. Mint mikor az újonc
bevonuláskor megkapja felszerelését, úgy’ kaptuk meg mi is. Itt lett
katonaruhám és itt lettem külsőleg először katona. Pillanatnyilag
még büszke is voltam rá, hogy a, tábornokoknak csak a nadrágjukon
volt sávjuk, nekem tele volt a zubbonyorr is szép, széles, friss,
tintakék csíkokkal. Látjátok, mondtam a tábornokoknak, katona sem
voltam és most egy rangban vagyok veletek.
Holmijainkat pontosan leltárba vették. Könyveinket bevihettük a
cellába. Mint nem dohányzó ember, néhány pakli mahorkát mindig
tartottam magamnál, mert azért szántam a dohányzó embert. Én
naiv! Zsebeimet, bakancsomat megraktam, hogy búsulásukban
örvendezhessenek a dohányosok. A kályhalyukon kimegy a füst és nem
rontja a cella levegőjét, de meg nem is érezni a füstillatot. Elfelejtettem
hátra nézni, mert a kis ablakon át valaki közben be-benézett és látta azt is,
hogy mit művelek. Sajnos, közülünk való rab volt a besúgó.
(Egyháztörténeti név, mint hajdani gályarab ős)
Amikor kimentem a raktárból, illő udvariasságból tudtomra adták,
hogy én nem dohányzó ember vagyok, nekem nem jár mahorka. Így
kiürítették zsebeimet. A bakancsomban azért maradt a dohányosoknak
is. Különös helyzeteket termel az élet. Lóték hátra néztek, ez lett a
vesztük, én nem néztem hátra, ez lett a dohányosok veszte.
A cella ajtaját már egy fess kiskatona lépte át, akit 42 éves
korában ért a megtiszteltetés, hogy honvéd egyenruhában
feszíthetett. Saját priccs is jutott mindenkinek. Emeletes priccsek vártak
179
bennünket. Mégsem kell betonon „hömbölögni”, mint kezdő korunkban.
Az eltöltött időnek mégis csak volt valami tekintélyt parancsoló hatása.
Elöl balra a cellában egy kis könyvállvány volt. Arra raktuk
könyveinket, amelyeket Mordóviából hozhattunk haza. Kék,
vászonkötésű német újtestamentumom is ott volt... Most mutasd meg
Uram, hogy megvéded a bibliát. Soha senki meg nem érintette végig az
egész úton, és most is megvan.
Kíváncsian vártam, kik lehetnek cellatársaim: Álgya Pap Zoltán
altábornagy, volt londoni katonai attasénk, az angol királynő személyes
ismerőse, Ibrányi Mihály altábornagy, Szabó László vezérőrnagy, Fehér
Géza (Sopron) vezérőrnagy, báró Pongrácz Dezső földbirtokos Somogy
megyéből, Schneider Márton volt soproni bánya- és erdőmérnöki főiskolai
hallgató, tartalékos tiszt, dr. Péterffy Ödön orvos, a magyarországi
görögkeletiek archirnandritája (püspökhelyettes), Nagy Miklós,
budapesti zsidó ifjú, apja bútor-nagykereskedő, egy debreceni gazdatiszt
(nevét elfelejtettem), magammal együtt tízet tettünk ki. A társaságnak
azért örültem, mert annyi művelt ember között nagyon gyorsan ment
az idő, rengeteg élettapasztalatra tett szert az ember. Miklós fiú az
apjával bejárta egész Európát, úgy ismerte az európai fővárosokat, mint
saját Budapestjét. Az ember szinte nem érezte saját rab voltát, mert
arra figyelt, amit a másik mondott. Körülbelül háromszázan voltunk
Jászberényben, a másik háromszázat állítólag Nyíregyházáról már
elengedték.
Mindez 1955. november, 20. körül lehetett. Meglehetősen hideg volt
a cellában, de a sarkvidéki edzés igen nagy hasznomra volt. Volt külön
cellagazda és mindennap más volt a soros a söprésben és a családi bili
kivitelében. Éjszakára a törülközőt sálnak használtuk, a zubbonyt
megfordítva vettük fel... kezünket beledugtuk az ujjába és mellünkre
húztuk, hogy védjen bennünket a hideg éjszakák ellen, mert, ha már
itthon vagyunk és ilyen barátságtalan légkör fogadott bennünket, mégis
csak itthon vagyunk. A többi majd megjön magától, az időt nem lehet
megállítani. Nem kell félnünk, hogy leszakad a bánya mennyezete, vagy
hogy felrobbannak a gázok. Mire szűk lenne a cella vagy kifogynánk a
beszédből, majd kevernek bennünket más cellákba új ismerősökkel,
egyre közelebb lesz a tavasz is, meg a szabadulás is. Gazdaságilag
sem kifizetődő ennyi rabot ingyen etetni
Bár egyik ÁVÓ-s őr is azt mondta: nekünk is élni kell valamiből.
A humanista gondolkodás legteteje. Meg aztán majd csak rájönnek arra,
is, hogy ezek a szerencsétlen emberek már kint sokszorosan
megbűnhődtek mindazért, amit aláírtak, lett légyen az igaz vagy
okosságból elfogadott dolog.(Böröcz Sándor 302-303.old.)
180
Menekülés nyugatra
(Harangozó Ferenc: Csendlaki parókiától (143. old.)
Dr. Radványi Mihály barátomnak és Kappel kanonoknak, elődömnek. Ők
a nap folyamán eljöttek hozzám külön-külön és tanácskoztunk
erről-arról. Elmondtam nekik, hogy a püspökvárban akartam
kopogtatni, mert Sághy Lexi ott lakott. Szerencsém volt, hogy nem
tettem, ugyanis azon az éjszakán a püspökvárból elvitték őt és Szendy
László plébánost is - egészen Ungvárig.
Ismét egy vasutas jött segítségünkre, akit behívtak sürgős munkára: ad
vasutas ruhát, menjünk vele. Kivonultunk hát, mint vasutasok, a
pályára. Úgy beszéltük meg Balogh Ádámmal, hogy ő északnak megy a
vasútvonalon, én pedig délnek. A sínek mellett elmentem Szőllősig, ott
eldobtam a csákányt és a vasutas sapkát, bementem a plébániára, ahol 9
évvel azelőtt lelkigyakorlatot kellett volna tartanom.
A házban csönd volt. Kopogtam elöl, senki sem válaszolt.
Hátul állt egy kis kerti ház, ott is kopogtam.
Ki az? - kérdezte egy női hang. Németh János plébános édesanyja
volt, akit szintén ismertem. Összecsapta a kezét, amikor megtudta,
hogy ki vagyok.
Megbeszéltük, hogy küldenek valakit Nardára, a határhoz közeli
faluba. Ott Hosszú József (volt szombathelyi káplán) a plébános, aki
motorbiciklivel közlekedett abban az időben. Megkértük, jöjjön be másnap
értem és vigyen el a határig.
Azon az éjjelen nem tudtunk aludni, Jánossal beszélgettünk. Még
hajnalodott, amikor megérkezett Hosszú Jóska motorkerékpáron,
nagykabátban és sapkában, mint egy disznókereskedő.
Felültem hátra és elindultunk. Az utcakereszteződésekben orosz ágyúkat
és tankokat kerülgettünk, ágyúcsövek alatt bújtunk át. A katonák látták,
hogy két szegény tróger, nem sokat törődtek velünk. Elértünk Narda
határába, éppen kapaszkodni akartunk fel a dombra, amikor a mezőkön
túl, az erdőszélről - mint egy teknősbéka - elindult és elénk vágott egy
tank.
Adj teljes gázt! - kiáltottam Hosszú Jóskának.
Nem lehet, mert szitává lőnek bennünket!
Akkor álljunk meg!
Leálltunk az út szélén. Egy fekete és egy vöröses ukrán ugrott ki a
tankból. Az egyik megkérdezte:
Dokument?
Társam odaadta, majd én következtem.
Nálam nincsen igazolvány - mondtam.
Elkáromkodta magát, hogy háború van, én meg igazolvány nélkül
járok.
Tegnap még nem volt háború, ki tudta, hogy ti ma háborúzni fogtok!
Tyű - köpött egyet -, még hogy mi háborúzunk? Hát nem ti
háborúztok? Hová akartok menni?
181
Csak idea faluba - mondtam csendesebben -, a családhoz.
Erre a másik odaszól:
Engedd, az ördögbe, hadd menjenek!
Így aztán Jóska megeresztette, teljes gázt adott, mire a domb
tetejére felértünk, elveszett még a kipufogó is.
Hangosan érkeztünk a faluba, az emberek csodálkozva nézték,
hogyan jön a plébános a motorral.
„Dr. Radvány Mihály (1912-1974): Bécsben szentelték pappá 1935ben.
Teológiai doktor (1939). Székesegyházi kanagy (1943-tól).
Dr. Szendy László (1896-1969): székesegyházi plébános, c. apát.
Németh János (1908-1998): 1932-ben szentelték pappá. 1946-tól a
szombathelyi Jézus Szíve templom plébánosa. Tb. kanonok (1975-től),
püspöki bírósági helynök (1982-től).
Hosszú József (1915-1989): 1940-ben Szombathelyen szentelték
pappá. 1959-től Becsehelyen plébános. 1978-tól tb. kanonok.
Megfigyeltek
(Placid atya élete 140)
Pannonhalmán nem volt bölcseletszakos tanára a szemináriumnak.
Monsberger megtudta, hogy egyedül nekem van diplomám bölcseletből.
Az Államegyházügyi Hivataltól kellett engedélyt kérnie, hogy mosodásból
főiskolai tanár lehessek. A Hivatal átszólt a „szomszéd fellegvárnak”, a
Belügyminisztérium biztonsági szervének. Ezért hívattak be a Zsombolya
utcába. Arra lettek volna kíváncsiak a belügyesek, milyen árat fizetek
azért, hogy főiskolai tanár lehessek. De mivel rájöttek, hogy alkalmatlan
vagyok a besúgásra, nemet mondtak a tanárságra
…. Csak a rendszerváltozás után értesültem a „labda” fedőnevű akcióról. A
Történeti Hivatal küldte el nekem a BM III. Főcsoportfőnökség III.
Csoportfőnökség 2b alosztálya ügyiratának másolatát „Szigorúan titkos”
felirattal, amely tele van pontatlanságokkal, még a hazajövetelem
dátuma is hibás:
„Nevezett bencés paptanár volt, 1946-ban kezdeményezője volt a
szovjet katonák elleni terrorakciónak, valamint hozzájárult fasiszta
röpiratok előkészítéséhez. 1946 szeptemberében a Szu. Kat.Törvsz.
10 év szabadságvesztésre ítélte. 1956-ban jött haza. Hálózati
jelentéseink alapján 3e „labda” rendszabály adatai szerint nevezett
rendszerünkkel szemben továbbra is ellenséges magatartást tanúsít,
illegális ifjúsági csoportokkal rendelkezik. Aktív kapcsolatot tart fenn volt
börtöntársaival. Tevékenységének további ellenőrzése céljából 1963.
IX. 16-án Figyelő dossziét nyitottunk... A fentiek alapján javaslom
nevezett Figyelődossziéjának fenntartása mellett alapnyilvántartásban
182
való tartását. Zalai Emil rendőr őrnagy, Bozsik László rendőr főhadnagy,
Geréb Sándor rendőr őrnagy.”
Ezek szerint valaki mégiscsak rám volt állítva. Jellemző a
naivitásomra, hogy nem vettem észre. Hadifoglyoknak minősültünk,
ezért titokban kellett tartanunk a szovjet élményeinket. De mi nem
voltunk hadifoglyok! Más a hadifogoly, más a malenkij robot és más a
Gulág. Gulagra az kerül, akit hadbíróság ítél el. Engem a megszálló
szovjet hadsereg budapesti hadbírósága ítélt el, de volt ilyen
Pozsonyban és Badenben is. Találkoztam olyan magyar
fogolytársammal, akit innen vittek el, Badenben ítéltek el, és onnan
került a Szovjetunióba. Sokan hallgattak az élményeikről, én nem. Ha
szóba került, sosem tagadtam, hogy felszentelt pap vagyok, és tíz
évet töltöttem a Gulágon. Az volt a véleményem, hogy úgy sem lehet
eltitkolni. Vagy így fogadnak el engem, vagy sehogy!
(O Placid 140. old.)
Dr.Bolberitz Pál Placid atyáról
A Placid atya élete című könyv Utószava
„Az „ünnepi” hősöket tisztelem, a „hétköznapi” hősöket szeretem. Az
ünnepelt-ünnepi hősökkel úgy vagyok, mint Petőfi a hegyekkel: „Tán
csodállak, ámde nem szeretlek.” A hétköznapi hősöket tisztelettel
szeretem, mert követhetők. Mi most itt egy hétköznapi hőst ünnepe-
lünk: nem látványosan, hanem bensőségesen. Mert ő sohasem akart
ünnepi-ünnepelt hős lenni. Nem provokálta a sorsot, hogy hőssé
válhasson. S tán éppen ezért lett hős. Egyszerűen tette a dolgát, amit
Isten adott tennie. S voltak elvei: igaz és eszményi elvei. És volt
lelkiismerete: jói nevelt, jól működő, emberi, szerzetesi, papi
lelkiismerete. Pusztán csak azt tette, hogy amikor eljött életében a
próbatétel ideje, tette, amit mindig is tett volna: hallgatott
lelkiismerete szavára, és nem engedett elveiből. Nem alkudozott, nem
árult el senkit, nem lehetett zsarolni. Pedig a szakma nagymesterei
„foglalkoztak” vele: az ÁVÓ, a GPU, az NKVD, a KGB pribékjei. Az
egyszerű bencés szerzetes paptanár hőssé érlelődött a Terror Házában
és tíz év alatt a Gulágon. Csak egy „bűne” volt, de az súlyos: „In
principiis obsta” - a kísértés kezdetén állj ellen! Hát ezt tette Placid
atya. Ez volt a bűne. A kezdet kezdetén rámutatott arra, hogy a
kommunista eszmerendszer szirénhangjainak nem szabad hinni,
mert az nem más, mint vaskos materializmus és ateizmus. A
kommunistákkal pedig azért nem szabad tárgyalni- vallotta
Mindszenty hercegprímással – mert a kommunisták hazudnak. Az
örököseik gyalui -, vallotta Mindszenty hercegprímással -, mert a kom-
munisták hazudnak. Az örököseik is. Ám Placid atya sohasem
183
izmusokban eszmerendszerekben gondolkozott, hanem emberekben.
Akik Isten képmásai, még ha ez az Isten-arc átmenetileg el is van
temetve bennük. A Jóisten hosszú életet adott neki, mert aki túlélte a
Gulágot, az már mindent képes túlélni. A mellőzéseket, a
megaláztatásokat, a megbélyegzettséget, a társadalmi kivetettséget
saját hazájában is. De miért tudta valójában túlélni? Mert ember
maradt az embertelenségben. S vajon miért? Mert igaz bencés szerze-
teshez és paphoz illően mindvégig az imádság és az eucharisztia
éltette. No meg fölfedezte a túlélés bölcs szabályait: nem panaszkodni,
örülni a kis dolgoknak, nem sajnálni önmagunkat és rendületlenül hinni,
imádkozni. Ez nem csak a túlélés, hanem a hétköznapi hősiesség titka.
Mindenki számára követhető. Ma is. Ezért veheti most át a
kommunizmus áldozatainak emlékünnepén a Magyar Köztársaság
elnöke feleségétől, Mádl Dalma asszonytól Placid atya, vagyis Dr.
Olofsson Placid bencés szerzetes paptanár, a budai Ciszterci Szent
Imre plébánia templom szeretett lelkipásztora a Gyurkovics Tibor és
Horváth Béla által alapított a ,,Hit pajzsa” (Parma fidei) díjat és a
„Hazámért, hitemért” érdemérmet. Nem neki van szüksége erre az
elismerésre - annál ő sokkal szerényebb -, hanem nekünk, hogy
bátorítást merítsünk élete példájából. (Dr. Bolberitz Pál: Placid atya
162. old.)
UTÓSZÓ
(Bien György Az elveszett évek című emlékiratából 121-122. old.)
A becslések szerint 1930 és 1954 között, csak Kolimán hárommillió
ember pusztult el. Az egész GULÁG „birodalomba” pedig közel
húszmillió. Eleinte az áldozatok a szovjet lakosságból kerültek ki,
valamint a Szovjetunióba menekült vagy költözött szimpatizánsokból.
1945 után a bekebelezett országokból százezreket hurcoltak el.
Sztálinnak több ideje volt a gyilkosságokat elkövetni, mint Hitlernek és
áldozatai is többen voltak.
A gyilkosságok módszerei különböztek. Hitler gázkamrában pusztította
áldozatait, míg Sztálin kifacsart az áldozataiból minden erőt, mielőtt
elpusztultak volna. Sztálin áldozatai nem mindig képviseltek egy-egy fajt
vagy népcsoportot, míg Hitler főleg zsidó származású embereket irtott
ki, bár nagy számmal voltak más áldozatai is, főleg szlávok.
Ezeket a rémtetteket egyedül nem végezhették, tehát cinkosokat
használtak. A mostani időkben több nácit bíróság elé állítottak, de
tudtommal egyetlen GULÁG-pribéket sem vádoltak kegyetlenséggel,
vagy ha esetleg vádoltak is, nem lettek elítélve.
Egy fontos különbséget azonban meg kell említeni. Sztálin embertelen
öldökléseit általában a nép nem támogatta, viszont Hitler és követői, ha
184
mást nem, de halk beleegyezést kaptak a lakosságtól. Csecsemőktől
aggastyánokig több millió embert gyömöszöltek vagonokba, hogy aztán
gázkamrákban égessék el őket, vallásuk vagy fajtájuk miatt. Ez a
népirtás nemcsak Németországban történt, hanem az összes elfoglalt
területen, valamint a csatlós országokban, sajnos hazánkban is.
Ne felejtsük el minden egyes áldozat szenvedését a halál előtt, legyen a
GULÁG-láger vagy gázkamra. A szomjúság, az éhség, a félelem, a
reménytelenség, a vágyakozás szeretteik után, a gázkamrák szaga, az
utolsó másodpercek ezen a földön, mind-mind milliók sorsa lett.
A XX. Század európai civilizációja nem volt képes ellenállni két
erőszakos demagóg diktátornak, Sztálinnak és Hitlernek. Az eredmény
megdöbbentő!
(Bien György 121-122. old.)
185
SZERZŐK
SZEBENI ILONA ÍRÓNŐ VALLOMÁSA
Küldetésemnek tekintettem, hogy megörökítsem az annyiszor
megtiport, leigázott magyar nép történetének ezt a fájdalmasan
szomorú, sötét fejezetét. a XX. századi Európa egyik legnagyobb
szégyenét.…
Magam is átéltem az elhurcolások előtti lélekgyilkoló napok
minden borzalmát, rettenetét, a bujkálást, az üldözést, a
menekülést.
A nevem listán volt, akkori feljegyzések szerint Bozendorf Ilona
középiskolai tanuló,
Engem megszöktettek egy magyarul úgyszólván csak köszönni
tudó román katonatiszt segítségével, román katonaruhában,
hamis igazolványokkal, zsebemben nyílt paranccsal hagytam el
szülőfalumat Tiszadobot.
Később édesapám és negyven társa is megmenekült Isten
kegyelméből.
Unokabátyámat Ónod községből vitték el. Tőle kaptam az első
információkat a szovjet kényszermunkatáborokról, majd
barátnőimet, iskolatársaimat hallgattam meg.
A politikai helyzet változása tette lehetővé, hogy nyíltan is
beszélhessünk végre erről a tragédiáról.
…A hazatérők számára nem adatott meg a kibeszélés
lehetősége, sérelmeiket nem tárhatták a világ elé, tiltott volt a ő
panaszuk, a könny és a gyász, testvér a testvérnek nem
állíthatott emléket a magyar temetőkben.
… Sok embert meghallgattam. Áradt a szó, apadt a bánat, de
átok nem hagyta el ajkukat. Hálával emlékeztek azokra az
egyszerű szovjet munkatársaikra is, akik valamilyen formában a
segítségükre voltak. Az elhurcoltak nem gyűlölködnek, nem él
bennük bosszúvágy, nem követelőznek, legfeljebb kérnek.
Kérnek- velem együtt – megbecsülést, nagyobb tiszteletadást,
legalább életük utolsó éveiben, mert régen rászolgáltak.
Megérdemelnék.
Vigyázzunk, el ne késünk vele..
A túlélőktől nem búcsúzom, velük akarok maradni továbbra is,
de együtt hajtok térdet, a házastársat, gyermeket, testvért,
szülőt, és rokont siratókkal, azokért, akik soha nem léphették át
hazafelé a magyar határt, ott nyugszanak idegen földben,
jeltelen tömegsírokban.
Tőlük búcsúzom – testvérfájdalommal..
Emléküket őrizze meg a történelem
186
Szebeni Ilona írónő
Szebeni Ilona
Született Bosendorf Ilona néven 1927-ben, meghalt 1997-ben. A
Borsod megyei Boldva községben van eltemetve. Irt verseket,
gyermekmeséket. Legismertebb műve az a két vaskos kötet, amelyek
Merre van a magyar hazám? alcímében: Kényszermunkán a
Szovjetúnióban1944- 1949.
és
Hazafogunk menni? címmel jelentek meg.
Elsők között, az 1990- es évek elején két kötetben több mint 200
megdöbbentő riportban tárta a világ elé a szovjetek által ártatlanul
elhurcolt, rabmunkára fogott sok ezer magyar nő, férfi és fiatal
szenvedéseit.
Szebeni Ilona első kötetéből három megrázó riportját választottuk ki. Az
elsőben ír az érettségi előtt álló 17 éves ónodi diáklány Pásztor Piroska
(Homolya Lászlóné) és családja tragédiáját mondja el. Az akkori
viszonyok között tehetős (malmosok voltak) család egyszem gyermekét
megrázó körülmények között hurcolják el az oroszok. Édesapja
egészségét, édes anyja elméje tisztaságát adta –hiábavalóan-
gyermekük szabadulásáért.
Ugyancsak soha el nem múló sebeket okoznak a böszörményiek
lelkében, amiről Özv. Kéki Gyuláné beszélt a hajdúböszörményi
elhurcoltak sorsáról Szebeni Ilona írónőnek.
Adorján Sándor,
Halál árnyékában
A könyv írója 1928-ban született. Gyermek és ifjúkorát Pápán töltötte
boldog családi körben három leánytestvérével. Édesanyja Kluge Alice a
kékfestő Kluge família leszármazottja, édesapja dr. Adorján Gyula
ügyvéd volt.
Középiskolai tanulmányait a pápai református gimnáziumban
végezte. A háború végén önként jelentkezett Budapest védelmére az
Antibolsevista Ifjúsági Tábor tagjaként, de nem került bevetésre.
Pápára visszatérve az ejtőernyős zászlóaljhoz jelentkezett
frontszolgálatra. Mint a páncélromboló szakasz tagja vett részt a
harcokban, de a nyugati határon úgy döntött, hogy nem megy külföldre,
hanem megpróbál hazajutni.
Többszöri elfogás és szökés után ismét elfogják és már betegen a
nagykanizsai internáló táborba vitték. Itt először hastífusszal került
kórházba, majd mellhártyagyulladást kapott. Ezután visszaesett a
187
tífuszba, mint internált azonban semmilyen gyógyszeres ellátásban nem
részesült.
Végül a kórház értesítette a róla semmit sem tudó szüleit, hogy halálán
van és gondoskodjanak elszállításáról. Édesanyja ment érte és az általa
vitt orvosságok hatására állapota javulni kezdett, mígnem 1945 őszén
szabadlábra helyezték.
Egy év sem telt el, a magyar és szovjet elhárítás letartóztatta. Hosszas,
eredménytelen vallatások után a Szovjet Katonai Hadbíróság bizonyíték
nélkül tíz évre ítélte. 1953-ban tért haza a szovjet büntetőlágerekből..
A könyve előszavában írja ”lantos” szeretnék lenni, aki nem engedi
feledni azokat, akik
névtelenül haltak meg, aki szeretné felébreszteni a világ és az emberiség
már alvó becsületérzését, Aki szeretne rámutatni bűntényekre, amiket már a
feledés látszólag eltakart, aki szeretné megmutatni az emberiségnek – a
máig sokat dicsért megszállók igazi arcát.
Szándékát az igazsághoz való hűséghez könyvében megtartotta,
szépirodalmi ihletésű megrendítő vallomásaiban elénk tárul az egész
szovjet rendszer embertelensége.
A Halál árnyékában című memoárkötet második kiadása 2007-ben
Torontóban jelent meg In the SHADOW OF DEATH címmel.
Árva Erzsébet-Pozsonyi József: Deportáltak
Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései, Balmazújváros, 1989
Pozsonyi József a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett
középiskolai történelem szakos tanári oklevelet. Tagja a Kultúra
Közvetítők Társaságának, újjáalakulása óta a Magyar Heraldikai és
Genealógiai Társaságnak, a Magyar Múzeumi Történész Társulatnak
(MAMUTT), a Tiszántúli Történész Társaság alakuló közgyűlésén
elnökének választotta. Könyvében, melyet Árvai Erzsébettel írt együtt, a
leírt adatok és tények, dokumentumok és visszaemlékezések emberi
tragédiák százait eleveníti fel. A könyv mégsem bántani akar, nem
számon kérni, s nem is bűntudatot ébreszteni, inkább cselekedeteik
tükrét kívánja állítani azoknak, akik vétkesek több mint félezer
balmazújvárosi ember lelki és fizikai megnyomorításában, csaknem
másfél százuk tragikus halálában.
Bien György Zoltán
Elveszett évek
Egy 16 éves magyar diák raboskodását a GULÁG kelet-szibériai
lágereiben, Kolima 1945−1955
Budapest: Püski, 2000.
Egyike azoknak a magyar fiatal embereknek, akiket a szovjet
munkatáborokba hurcoltak a Sztálin időszak alatt:Ott maradtak még
mindig névtelen sírokban, a tundrában, mint egy elfelejtett bizonyítéka
a Gulágnak. Az „Elveszett évek” egy fiatal magyar diák története, aki
188
nagy szerencsével túlélte és érzékletesen megírt hiteles
dokumentumként megírta
a személyes tapasztalatai alapján „ rabszolgák” a hetekig, hónapokig
tartó halálos útját a
haláltáborokba: A szerző kikeresztelkedett zsidó család sarja. Jó nevű,
nemzetközileg is ismert
kardiológus apjával együtt a szovjet NKVD budapesti főhadiszállására
vitték kihallgatásra, pedig
a fiú csak 16 éves volt. Apját is őt is ok nélkül a Gulágra száműzték, de
apja útközben elhunyt.
Ő tíz évet töltött le a rettegett Szibéria távol-keleti részén, melyet
Kolimának neveznek.
Könyvében leírja a mindennapi életet és tapasztalatait. E szívhez szóló
olvasmány az olvasót
szembesíti a ténnyel, hogy Sztálin volt a történelem egyik legnagyobb
tömeggyilkosa.
1952. évi szabadulása után, még örökös száműzetésben Kolima
környékén kellett élnie és
szenvednie. 1955. májusában térhetett haza a katonai főügyészség
1994-ben bűncselekmény
hiányában rehabilitálta. 1956-ban a szerző részt vett a felkelésben, nem
fegyverrel a kezében,
hanem használván a táborban elsajátított orosz nyelvet, próbálta
sikertelenül a szovjet katonákat meggyőzni a forradalom igazi okairól.
Miután a forradalmat leverték, a szerző Ausztriába menekült, ahol az
Egyesült Államoktól kért és kapott menedékjogot. Miután letelepedett
egy új élet nyílt meg előtte, ahol a szabadság megvalósult részére és jó
nevű nyomdaipari szakember lett. A kiadás Hábel György támogatásával
és kitűnő előszavával.
Böröcz Sándor
Kiáltás a mélyből, Bp. Ordas Lajos baráti kör, 1993.
Évekkel ezelőtt megírt - eredetileg családi használatra szánt írás -
„szenvedés-történetet”. Borgátai (Vas megye) földműves család
kilencedik gyermeke, 1938-tó1 letartóztatásáig evangélikus lelkész.
1948. augusztus 19-én vitték el, majd koncepciós per után 25 évre
ítélték a szovjetek, ebből hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután,
szénbányában dolgozott. A könyve nagyobbik része erről az időszakról
szóló krónika., ahonnan az idéztük a szemelvényeket.
A szerző és a világ minden részéről a Szovjet Gulágokra,
kényszermunkára hurcoltak megrendítő története. Benne van a
megőrzött és megőrző hit története is, mely az ott levő - különböző
felekezetekhez tartozó - papoknak, lelkészeknek és hívőknek „különös
tábori lelkészségre" is alkalmat nyújtott. A könyv második része a
189
„szabadulás” utáni világi és egyházi szervek ridegsége, elutasítása
kálvária rövid története.
A világ ellenségeskedése - az egyház közönye, szeretetlensége a
szerző és családja iránt: elszomorító. Az ilyen világ pusztulásra ítélt, az
ilyen egyházat önvizsgálatra, bűnbánatra, megtérésre kell felszólítani. A
„Kiáltás a mélyből" ezen a háttéren szemlélve hármas üzenetet hordoz.
Először hálaadást jelent az Isten Jézus Krisztusban adott szabadításáért,
ennek a legnagyobb mélységek között is történő megtapasztalásáért.
Másodszor: üzenet a világ felé, hogy jobban vigyázzon magára és minden
polgárára. Ne a szenvedéseiket, hanem az örömeiket munkálja. A „világ
fáját" is „gyümölcseiről" lehet felismerni. Harmadszor: „testvéri szó" az
-egyház felé, hogy minden körülmények között őrizze meg „másságát",
tanítványi közösséget. Így lesz esélye arra, hogy feltámadott Ura, önmaga
és a világ színe előtt kevesebbet szégyenkezzen, és mindenkori
„keresztútját" örömmel járja. (Részletek a könyv fülszövegéből)
Dupka György
Költő, történész
Kárpátaljai (ungvári) író, költő, helytörténész. Nagy hatású
közéleti személyiség. A magyarság (benne elsősorban a kárpátaljai
magyarok) újabb kori történetének jeles és szigorú szavú kutatója.
Történelmi emlékeink, emlékhelyeink őrzője. Annak a több ezer
magyarnak, akiket a szolyvai haláltáborban pusztítottak el, azok
emlékének ébrentartója.
Egyik megalapítója, szervezője, felelős titkára a hivatalosan bejegyzett
társadalmi szervezetként tevékenykedő Szolyvai Emlékpark-
Bizottságnak, amely Szolyván a szovjetek által 1944-45-ben a
magyarok ellen elkövetett, ezrek pusztulását eredményező atrocitásokra
és népírtásra emlékeztet. Az emlékhely a „malenkij robotra” elhurcolt és
ártatlanul elpusztított, meggyilkolt magyarok ezreinek jelképes sírhelye,
Dupka György mint történész, író megdöbbentő tényeket tárt fel az
1956-os magyar szabadságharc hátterében meghúzódó szovjet
agresszióról, amikor is az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc
jeles vezetőit a szovjetek lefogták és zárt teherautókon Kárpátaljára
deportálták.
Könyvünkben csak ízelítőül közölhetünk néhány rövid részletet- Dupka
Györgynek abból a dolgozatából, mely a kárpátaljai magyarság 1944-
1945-ben bekövetkezett tömeges elhurcolásáról szól.
190
Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa –
Olofsson Placid atya élete. Riportkönyv
A könyv írója, Ézsiás Erzsébet. 1977-ben végzett az ELTE
Bölcsészettudományi Karán, ahol a mai magyar drámából szerzett
doktorátust. A hit pajzsa egy bencés szerzetes, Olofsson Placid atya
életét mutatja be. Egy szerzetesét, a tehetséges fiú, aki 16 évesen
érettségizett, majd a pannonhalmi bencés kolostorban tanult. 1946-ban
hurcolták el Pannonhalmáról, koholt vádak alapján, s tíz évig volt a
GULAG foglya a Szovjetunióban. Egészen odáig nem tudta biztosan, mi
az ő küldetése: itt döbbent rá, - mondja el vallomásában - hogy papként
és emberként legfőbb feladata egy ilyen világban az, hogy társaiban
tartsa a lelket. Már a lágerben „sikeres” emberként tisztelték
fogolytársai, a fogva tartói, sőt a tábor hírhedett bűnözői is. Egyénisége,
portré festészete, miniatűrjei révén érhette el, hogy túlélte a
borzalmakat.
Hazajőve nem térhetett vissza Pannonhalmára. Az egyháza nem
kívánta. Hosszú évekig csak mosodásként tudott elhelyezkedni, s aki
életének minden megpróbáltatása ellenére – vagy talán éppen amiatt -
megmaradt olyannak, amilyen azelőtt is volt: életvidám, optimista és
mélyen hívő embernek. Az élmények nem törték meg őt, és kitartása
révén tanúja lehetett a kommunista rend összeomlásának is. Placid atya
csak egy van. Őt az Isten különleges feladatra rendelte ide, ebbe a kis
országba. Nekünk gyarló híveknek pedig azzal a példával szolgál, hogy
az emberi méltóságot nem lehet elpusztítani. „A hit pajzsa fontos
olvasmány. Elsődleges forrásként ismerteti meg velünk az ártatlanul
való elítéltetés, a nélkülözés, a kemény kényszermunka körülményeit;
és ha hajlamosak lennénk magunkat valami miatt rossz helyzetűnek
ítélni, akkor remek terápia Placid atya egész lénye, mert megmutatja az
olvasónak, hogy még iszonyatos körülmények között is lehet derűsen és
optimistán élni és bízni. Varázslatos egyénisége, előadókészsége révén
ezreknek szívében erősítette az Istenben vetett hitet, s a túlélés
szabályaként megfogalmazott ajánlást tudatosan kell keresni az élet
apró örömeit. Mert az öröm szükséges a túléléshez - írja egyik
méltatója.
Galgóczy Árpád
A túlélés művészete VALÓ ART Bp. 2007.Fények a sötétben 2008.Az
alagút vége 2009.
Szülei Szatmár megyei földbirtokosok voltak. Édesanyja
kívánságára, 1944 őszén menekülni kezdtek a front elöl, mely többhetes
keserű vándorlás után a Dunántúlon Pusztavám községben érte utol a
családot.. „1944. december 28-án a Vörös Hadsereg katonáinak
rémtetteitől menekültében édesanyám öngyilkos lett”- írja Galgóczy
Árpád. Édesapjával tértek haza 1945. márc. 5-én, ahol egy kifosztott
üres ház és a földreform által egytizedére csökkent csonkított birtok várt
191
rájuk. Ő hazafias lelkesültségében és édesanyja halála miatti
elkeseredésében a szovjetek elleni diákszervezetet hozott létre. 1947-
ben letartóztatják őket. A letartóztatást a magyar rendőrség végezte, de
másnap átadták őket az „illetékes” szovjet katonai szerveknek, akik 20
év kényszermunkára ítélték. Egyenes út vezetett Budapest,
Sopronkőhidán, Lembergen át a Gulágra, Cseljabinszk és Karaganda
lágereibe. Sztálin halála után a lágerből kiszabadult, de Kazasztánban
örökös száműzetésbe kényszerül. Végül a politikai helyzet változásai
nyomán 1960 májusában jöhetett haza.
Itthon kiváló nyelvtudása és tehetsége révén több kötetnyi verset
jelentetett meg a klasszikus orosz irodalomból, sőt az Anyegin
fordításával kiemelkedő sikert aratott. József Attila díjas és orosz
irodalmi társaságok kitüntetettje.
Galgóczy Árpádnak többszörösen szerencséje volt, először azért, mert
mire őt deportálták a Szovjetunióba, akkorra megszűnt az a halálos
nagy éhínség, amely a világháború során, kialakult Oroszországban.
Az értelmes, intelligens fiatal rajzkészsége révén emelkedett ki a rabok
tömegéből, majd ennek révén a táborban anyanyelvi szintre fejlesztette
az orosz nyelvtudását és jártasságát a klasszikus orosz irodalomban.
Harangozó Ferenc
A csendlaki plébániától a szibériai hómezőkig.
1908. január 24-én Szentpéterfán született, majd a kőszegi és a
győri bencés gimnáziumban tanult 1930 októberétől Innsbruckban, a
jezsuita szemináriumban teológiát végzett. 1934-ben Innsbruckban
szentelték pappá. 1936-1937-ben Mindszenthy (akkor még Pehm
József) zalaegerszegi apátplébános mellett káplán.
1942 őszétől 1945 májusáig Csendlakon esperes-plébános, a
Muravidéken püspöki biztos. Szombathelyi papi szeminárium helyettes
rektora, 1948. március 11-én Szombathelyen a nyílt utcán tartóztatta
le (rabolta el) a titkosrendőrség. Budapestre, a Katonapolitikai Osztályra
szállították. 1948. december 10-én szovjet katonai törvényszék először
halálra, majd 25 évi szibériai kényszermunkára ítélte őt és néhány
társát, volt diákjait, akik részt vettek több száz menekültnek a
határon való átsegítésében.
A Gulág büntetőtáborából hazaérkezvén a magyar titkosszolgálat újra
letartóztatta. Budapest, Gyűjtőfogház (1956. július-november 2.)
1956. november 2. A forradalmárok szabadították ki a Gyűjtőfogházból.
1956. november 5. Nyugatra menekül.
1960-ig Svájcban élt. Oltenben lelkész, Schwiz-ben a katolikus
gimnázium tanára volt.
Majd a németországi Burg Kastl Ambergben működő magyar nyelvű
gimnázium igazgatója. 1973-ban Nyugdíjba vonult. Ismét munkatársa
192
lett Mindszenty József bíborosnak. Elkísérte őt Dél-Afrikába (1973) és
Dél-Amerikába (1975).
A 70-es évek közepén Siegendorfban (Ausztria) épített egy kis házat,
közel a magyar határhoz.
Hegedűs János
Hegedűs János: Bajai leventék kálváriája - Dunától az Északi
sarkkörig,
Szeged: Officina Press, 2003
Látlak-e még hazám?
Magyar kérdés? Csak vagon kérdés! (Sztálin) Baja: Arculat Kft, 2003.
Hegedűs János "Somogyország" egyik kis falujában, Mernyén született.
Majd a nehéz körülmények között élő szülők a jobb élet reményében
Bajára költöztek. Szülei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy
gyermeküknek boldogabb, biztonságosabb jövőt biztosítsanak. Polgári
iskolába íratták. Ezzel együtt a bajai cserkészcsapatokban serénykedik,
ahol tisztességre és erős hazaszeretetre nevelik. Itt tombol már a
háború a Dunántúlon, amikor kihirdetik Baján, hogy minden levente 13
és 20 éves kor között másnap, 1944. október 13-án háromnapi
élelemmel felszerelve a hadseregbe jelentkezzék. Több százan
gyülekeztek Baja és környékéről, Majd egy félévig fegyver nélkül
vándorolnak a háborús övezetben, de harci cselekményekben nem
vettek részt. Amikor elfogták őket a szovjet csapatok haditörvényszék
elé állították őket, Hegedős Jánost letöltendő 10 év hadi munkára ítélik
Ebből, 8 és fél évet húzott le a Gulágon. Memoárjaiban: Bajai leventék
kálváriáját, saját gyötrelmeit tárja szép szóval az olvasó elé. Azoknak a
leventéknek állít emléket, akik 1944-ben elkerültek és "szétszóródtak" a
nagyvilágban. A föld minden tájára került belőlük. Könyvei lebilincselő
olvasmányok. Személyes sorsán keresztül képet kaphatunk a
"felszabadítók" barbár beözönlésének részleteiről, majd
megismerkedhetünk a Gulágra kerülés borzalmas útjával, és az ottani
"élet" retteneteivel.
„Csupán azt szerettem volna elérni, hogy aki nem ismerte a “vörösök
rémtetteit" könyvemből megtudja azt, hogyan vezették félre a
kommunisták a világ népeit, akik vakon hittek az eszmében. Azt
szeretném, hogy … a kései utódok is emlékezzenek arra, hogy ki volt
Sztalin és az ő eszményeiért mit szenvedett a magyar nép”.
A könyve „fülszövegében” azt írja: Sokan arra hívták fel a figyelmemet,
hogy „ezek az írások” már nem érdeklik az embereket, pedig tudni
kellett a világnak, hogy mit jelentett, a kommunizmus és egy őrült
diktátor, Sztálin mit követetett el. Akiktől reméltem a Gulágot túl éltek
szervezeteitől sem kaptam segítséget. Figyelembe sem vették írásomat,
pedig a kéziratot elolvasták.
193
Keményfi Béla:
Magyar leventék a sarkkörön túl
Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1989.
„Mi láttuk a valódi kommunizmust, a bolsevik kommunizmust" –
vallja Keményfi Béla, aki azonban nemcsak látta, hanem meg is
megtapasztalhatta a szovjetunióbeli Gulagon töltött rabsága alatt.
„1944-ben megszökik a leventekiképző táborból, de nem sikerül
szülővárosába haza vergődnie, Nyugatra kerül a visszavonuló
csapatokkal. Onnan rövid fogság után hazajut, de hamarosan a magyar-
szovjet belügyi szervek veszik „gondozásba.” Szökni próbál,
megsebesül, a szovjet őrök lelövik, gerincsérüléssel, örökre bénultan,
járásképtelenül elhurcolják, a Sarkkörön túli táborokba. Majd az ártatlan
fiatalt, -szinte még gyermeket -„tíz évre a s Gulág munkatáborokban
letöltendő „nevelőszándékú” rabságra ítélik. Súlyosan sérülten megjárja
a Szovjetunió, Szibéria legkegyetlenebb munkatáboroknak titulált
haláltáborait.
Sztálin halála menti meg 8 év után a rabságtól és a várható örökös
szibériai száműzetéstől.
Keményfi Béla könyve megrendítő dokumentum, amelyben a sokat
szenvedett ember naplószerű följegyzésekben teszi közzé mindazt, amin
23 éves koráig átesett, a háború és még inkább azt követő félelemkeltés
és bizalmatlanság áldozataként.
Nyomorékon, bénán, átlőtt gerinccel hurcolták el a szovjetek 1945-ben,
az átélt szenvedésiről, a Gulag borzalmairól, kegyetlen világáról
megrázóan, de tényszerűen, ír könyvében, melynek alcíme: Az AR 87-es
emlékeiből. Az író könyvével azoknak a gyerekkorú leventéknek állít
emléket, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után
értelmetlenül pusztultak el.
Hazatérte után is folytatódik ellene a gáncsoskodás, üldöztetés vélt
„bűnei” miatt, de Istenben vetetett megingathatatlan hittel éli túl az
itthoni megaláztatásokat. Végül is az (orosz és magyar) hivatalok
rehabilitálják. Jogi egyetemet végez és Dr. Keményfi Béla ügyvéd lesz.
Kovács László
Kirakatrendező volt, és sorsa a háború vége felé – saját vallomása
szerint - alakult úgy 1944. őszén: mint kiváló morzés több más
bajtársával együtt az 5. hadtest kémelhárító osztályához helyezték, mint
rádiótávírászt. A Hadtest Kaposvárra történő áthelyezése után már
gyakorlati felhasználásra nem kerülhetett sor. Aztán az osztálya
Ceglédre került, de már semmiféle cselekményben nem vettek részt.
Sőt 1944. november közepe táján mindent hátrahagyva hazaindultak.
Otthonról, a szőlővárosából már a civil életből a szovjet katonai elhárítás
1945. április 8-án elhurcolta. Majd a szovjet hadsereg katonai
törvényszéke romániai Konstancában 1945. augusztus 9-én jóval a
háború vége után 15 évi javító kényszermunka-táborra ítélte. Innen
194
csak 1953. novemberében térhetett haza. Ügyét a Szovjetunió
legfelsőbb Bírósága 1963-ban bűncselekmény hiányában rehabilitálta.
Oláh Károly
Polgár-nevű mezővárosban született, Felsőzsolcán élt a kiemelkedő
szellemi és testi erőről tanúságot tevő földműves
A jobbágyfelszabadítás után a család még szerény vagyonnal
rendelkezett, de a törekvő, szorgalmas família a harmadik
generációjának már a környék egyik tehetős, parasztgazdasága volt.
100 hold jó magyar föld, állattenyésztés, cséplőgép garnitúra emelte a
gazdaság értékét. A szülők egyetlen fiúkat középiskolába adják,
polgáriba, de azzal az igénnyel, hogy az iskola után a fiatal Károly is
beáll a gazdaságba, és idővel apja örökébe lép. Az iskolába németül
tanul, a katonaságnál tehergép-kocsivezetésből és motorszerelésből
vizsgázik, mind a nyelvtudás, mind a gépkocsihoz értés élete nagy
szerencséje lett, a szovjet fogság túlélését segített elő. Mert katona lett,
végigharcolta a háború utolsó évét a Keleti-Kárpátoktól fél Európán át.
Végül Németországban érte utol megtizedelt, leharcolt egységét a béke.
Amerikai fogságba kerültek. A táborukban Örség nélkül élhettek.
Megígérték az amerikaiak, hogy hazajöhetnek, s átkísérik őket a szovjet
zónába. Így is lett, de a szovjetek nem haza, hanem szovjet fogságba,
munkatáborba szállították őket. Oláh Károlyék Dobaz-medence
bányáinak táboraiba kerültek, de ő nem dolgozott a föld alatt,
motorszelőként működött.
Amikor három év után hazakerült újabb súlyos csapások vártak rá.
A kialakuló szocializmus, a berendelkezett kommunista rendszer a jól
működő gazdaságukat, mint „kulákbirtokot” szétverte, széthordták,
apját börtönbe csukták, őt magát is súlyos vegzálások érték. Végül
minden megmaradt értéküket otthagyva elmenekült kis családjával
Miskolc közelbe, hogy ott mint fuvaros új életet kezdjen. Így lett. Élete
vége felé itt is a legtekintélyesebb gazdák közzé emelkedett.
77 éves volt, amikor betegség miatt mindkét lábát elvesztett, de
székhez rögzítve is keresett magának, további életének értelmet adó
elfoglaltságot.
77 évesen megismerkedett a számítógéppel, s megtanult egér nélkül
szöveget írni, szerkeszteni és két kötetben 700 oldalon megírta
„Életregényét”, melyben kegyetlen őszinteséggé saját és családja
sorsát sikereit, kudarcaikat, szenvedéseiket mutatta be, de ezek mögött
ott húzódik a 20. század társadalmának rajza, egy zseniális
parasztember szemszögéből nézve.
195
Szak István:
Szenvedések országútján
(Fogolynapló) Hódmezővásárhelyi Művészetekért Közalapítvány kiadása,
1983.)
Szak István szinte még gyermek, alig múlt 16 éves, amikor a
Dunántulon parancsra több ezer fiatal társával együtt bevonul a
leventékhez „kiképzésre”. Beöltöztetik őket német katonai ruhába, de
harci cselekményekben nem vesznek részt. A zűrzavaros időkben 1945
tavaszán a Dél-Dunántúlon a németek szélnek eresztik őket. Kis
csoportban indulnak haza, s a Dráva közelében a front mögött román és
bolgár katonák elfogják, iszonyatosan megverik, kifosztják őket, majd
átadják a fiatalokat a szovjeteknek. Az ártatlan fiúra Szibériában
letöltendő tíz évet oszt ki még Magyarországon − jóval a háború
befejezése után − a szovjet katonai bíróság.
Könyve megrendítő, a „magyar holokauszt” elhallgatott
dokumentuma. Írja róla egyik méltatója. Visszafogott indulattal, objektív
hűséggel, szép magyarsággal megírt fogolynapló. A szerző a hetekig,
hónapokig tartó halálba vivő út szörnyűségeit és a büntetőtáborok
kegyetlen életét tárja az olvasó elé. Olvasmányos írás, mert nemcsak a
fizikai szenvedések s kegyetlen részletei kerülnek előtérbe, hanem a
lélek kínjai és fájdalma, a „büntetés” embertelen mértéke, a szülők, az
otthon, a haza utáni vágy lelki kínjai, a lélek rezdülései szólalnak meg
leginkább a könyvben. Hazatér, egy idegen, más világ fogadja. Családját
még az 1950-es évek elején kitelepítik a Hortobágyra. Végre két fiú
testvére is hazatér a szovjet fogságból, s ő boldog, hogy minden
nyomorúság és szegénység mellett itthon a hazájában élhet. A szerző,
Szak István 2012. elején tért örök nyugovóra. Az ő emlékét is
megőrizzük.
Szekeres Imre Gyula:
Nyolc év rabmunka
a Szovjetunió vorkutai lágereiben 1945−1953, Decs, 1996.
Szekeres Imre Gyulát már a háború vége után 1945 augusztusában
Magyarországon, mint civilt munkából a cséplőgéptől vitte el a szovjet
katonai hatóság. 15 év „szovjet munkatáborokban” (Szibériában)
letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság a teljesen ártatlan 18 éves
fiatalt. Megjárja a poklokat, s a szibériai Vorkuta „haláltáborából” 8 és
fél év múlva Sztalin halála után térhetett haza. Erről szól ez a különös,
kitűnő, izgalmas könyv. Magával ragadó őszinteséggel beszél a súlyos,
életveszélyes állapotokról, hidegről, az éhezésről, a köztörvényesek
halálos terrorjáról, a táboron belüli lopásokról, rablásokról,
gyilkosságokról. Mégis a könyv minden oldalon átsugárzik valami
eredendő emberi tisztesség. Az ártatlanság tudata. Az istenfélő, Istent
tisztelő, embertársait szerető szerző krisztusi alázattal tűri a
gonoszságokat, a megpróbáltatásokat. A 8 év alatt csak jót tett, ha
196
lehetősége nyílott rá. Ez eredményezte azt is, hogy a haláltáborok egyik
„sikeres magyar” túlélője lett munkája, tisztessége révén. Így a konyhát
takarító rabból, mások számára is létfontosságú, a sokezres rabtábor
tisztelt konyha vezetője, majd a lágerek első „szocialista sütőipari
„magánvállalkozója” lett.
Ember volt az embertelenségben. Ő is úgy véli, ezért segítette
haza az Isten. Sorsa hitet tesz amellett, hogy a tisztesség, a tiszta
erkölcs, az embertársak tisztelete, szeretete hegyeket mozdíthat, halálra
ítéltek ezreinek formázza át, növeli meg életbemaradásuk esélyét.
Rott, Vadimir
Apám levelei a szibériai munkatáborból
A Király Zsuzsa fordítása 2007-BEN Togliatti városában
megjelent orosz nyelvű kiadás alapján készült.
Apám levelei címmel kiadott könyv szerzője Kanadában élő magyar
származású, a Szovjetunióban született férfi. E hosszas többrétegű
mondat arra utal, hogy a miskolci zsidó család, Róth Ferenc családfő
ösztönzésére a feleség ellenkezése ellenére az 1930-as évek elején a
háromtagú család kitelepül a Szovjetunióba. Róth Ferenc felül a
nemzetkőzi szinten meghirdetett szovjet propaganda szólamoknak,
melyben szakembereket vártak, kértek a világ minden részéből az óriási
fejlődésnek indult Szovjetunióba. (Talán még akkor a szovjetek is hittek
ebben.) Ígértek lakást, ingyenes orvosi ellátást, iskoláztatást.
A Róth család Ausztrián át a Szovjetunióba emigrált, ahol a faipari
szakember Róth Ferenc Fehéroroszországban egy fafeldolgozó üzem
vezetője lett, de a körülmények nyomorúságosak voltak, évszázadokkal
elmaradottabbak, mint Európában és Magyarországon. Voltak. Mindezt
betetőzte, hogy a második világháború kitörése idején egy intésre a
hatalmas Szovjetunió egész területén a titkosszolgálat emberei csaptak
le az idegenből jött szakemberekre, mint feltételezett kémekre, és
valamennyiüket Szibériába száműzték. Így került szegény Róth Ferenc
(Oroszosan Rott Ferenc) az észak-szibériai Vorkuta és Magadan körzet
büntető lágereibe, majd szabadulás után e körzetben örökös
száműzetésbe.
Innen a családjához, feleségéhez írott leveleit, melyben a szabadság, a
szeretett családja utáni olthatatlan vágyódás szólal meg, a
Szovjetunióban született kisebbik fiúk Vladimir, aki kalandos utakon jut
ki Kanadába, rendezi sajtó alá, s teszi közzé Apám levei címmel.
Rózsás János vitéz
(Budapest 1926.)
1944-ben német-magyar levelező volta MAORT cég nagykanizsai
gépgyári részlegénél, mint katonai szolgálatra mozgósított levente.
Egy budapesti alakulatnál kapott rövid kiképzést. Alakulatával együtt
1944. december elején a frontra vezényelték. A Somogy megyében
197
húzódó frontszakaszon 1944. dec. 22-én szovjet fogságba esett. A
szovjet katonai elhárítás még aznap Mikla községben letartóztatta,
majd Kiskörös melletti Páhl községben a 3. Ukrán Front
haditörvényszéke 1945. febr. 6-án fegyveres felkeléssel, rombolási
szándékkal vádolván 10 évi, javító munkatáborban letöltendő
szabadságvesztésre és örökös száműzetésre ítélte.
Az odesszai börtön után először az ukrajnai Nyikolajev, majd Herszon
lágereiben dolgoztatták, 1946. őszén az észak-uráli Szolikamszk
vidékére deportálták (Dolgaja, Golovnaja, Szoljanka, Mosov lágereiben
sínylődött). Onnan 1949. márciusában Kazahsztánba indított
rabszállítmánnyal Karabas gyűjtőtáborba érkezett meg, április elején.
Ezután Szpasszk, Ekibasztuz munkatáborait járta meg. 1953.
december 3-án jöhetett haza Magyarországra. A MNK Nyíregyházi
Kormánybiztosságának 1140/1953. számú Igazolványa szerint, mint
„volt hadifoglyot" bocsátották szabadon. A Szovjetunió Legfelsőbb
Bírósága 1962. november 30-án 2n-1519/62. szám alatt
bűncselekmény hiányában rehabilitálta. Az erről szóló orosz nyelvű
Igazolást a magyar Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya Klgs.
384/1963. szám alatt 1963. április 3-án küldte meg a számára.
Írásaival, előadásaival, közéleti tevékenységével kiemelkedően
szolgálja az ártatlanul elhurcolt, elpusztított mártírok halványuló
emlékének ébrentartását. A rabságáról szóló emlékiratait „Keserű
ifjúság - Éltető reménység"(Budapest, 1999), és ,Duszja nővér"
(Nagykanizsa, 2001) címen írta meg. A Szovjetunióba hurcolt,
ártatlanul elítélt volt magyar politikai rabok közül közel négyezer
hétszáz személynek a sorsát dolgozta fel a „Gulag lexikon" című
munkájában (Budapest, 2000), melynek alapdokumentációját
Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában őrzik az
utókor számára. A leventeintézmény történetét a „Leventesors" című
tanulmányában adta közre (Nagykanizsa, 2005).
Völgyi József
A magyar holokauszt
Emlékirataim prózában és versben
(Az eredeti Viczina Józsefet önként magyarította Völgyire)
Népes családja támogatásával a 6 elemi után a várpalotai polgári
iskolába iratkozott be. Annak befejeztével 1937-ben szülei, testvérei
tisztelete és igénye okán azonnal munkát vállalt, hogy bányalakatosként
segítse a családot.
1940-ben, mint korengedményes vonult be a kecskeméti
honvédhuszár ezredhez. Azután erős hazafias érzelmektől indítatva a
Pápán szervezett ejtőernyős egységhez kérte át magát, amelyet a
délvidéki bevonulás után teljesítették is. 1944. áprilisában a
Kárpátokban folyó harcokban vett rész, majd Budapest védelmében
Sorokság alatt megsebesült. Ezután félig felgyógyultan az ún. „Bakonyi
198
brigád”-ba került, mint volt ejtőernyős. Harci cselekményekben nem
vett részt, de rosszindulatú feljelentések folytán hazatérése után
otthonában a szovjet katonai elhárítás letartóztatta. 1945-ben a Szovjet
Déli Hadseregcsoport katonai törvényszéke a romániai Konstancában
golyó általi halálra ítélte, majd kegyelmi kérvénye után ítéletét 20 évi(!)
kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztésre változtatta.
Ebből Sztálin halála szabadította meg. „Csak” 8 és fél év börtönt,
kényszermunkatábort kellett elszenvednie.
1953. november 26-án térhetett haza. A Szovjetunió Legfelső
Bírósága 1972. december 18-án bűncselekmény hiányában rehabilitálta.
Völgyi József munkásköltő,- így nevezi magát, akinek sok verse
született a lágeri élet gyötrelemi között. A vereseiben, a jó Istenben
vetett hit mellett az embertársak, barátok, bajtársak iránti szeretet
kihallik belőle, és visszhangra talál mások szívében.”
Wágner Dezső László
Kézírásos naplójából vannak itt részletek
Diósgyőri munkáscsalád gyermeke. Ősei évszázadokkal ezelőtt érkeztek
Diósgyőrbe, de feleségeik magyar nők lettek. A családban már senki
nem tudott németül. Dezsőt szakiskolába adta a család. Édesapja korán
meghal, A két gyermeket, Dezsőt és húgát Ellát édesanyjuk
kereszténynek és jó magyarnak nevelte . Különösen Dezső volt lelkes
magyar hazafi. Húga sokadmagával 1944. decemberében a diósgyőri
plébániája pincéjében úszta meg a „felszabadítók” rémtetteit.
1945. január 5–én éjjel két magyar újsütetű „rendőr”, MOKÁNKOMITÉ-
nak nevezett szovjetbarát csapat két tagja vitte el a két fiatalt, és adta
át őket még aznap a szovjeteknek, akik aztán több száz környékbeli
férfival, nővel együtt a Dombaz-völgy lágereibe szállították, és ott a
földalatti bányamunkában vettek részt. A fiatal fiú pár hónap után
meghalt, titokban írt naplóját a súlyos beteg húga testén lopta ki a
lágerből és hozta haza.
Zsiros Sándor
tanár, újságíró, szerkesztő, helytörténész
(A Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke)
A három kiadást megért A front alatt címmel első alkalommal 1993-ban
megjelent riportkönyvben szülőfaluja Felsőzsolca „felszabadítása” éjjelén
összeszedett, és elhurcolt 200 civil férfi (közöttük édesapja) sorsát kíséri
végig.
A front alatt megjelent angolul, a pittsbughi egyetem történelmi
tanszékének kiadásában On the Front címmel (fordította Dr. Molnár
Erzsébet) a pittsburghi katolikus egyetem történelmi sorozatában. A
199
szerkesztő Gulág-témával is foglalkozó könyvei: Felsőzsolca története,
Emberek az embertelenségben, valamint hét éven át szerkesztette az
ÖRÖKSÉG című helytörténeti magazint, melyben kiemelkedő helyet
kaptak a Gulág-témával foglalkozó ismeretterjesztő és tudományos
írások.
Zsúnyi Illés:
Nehéz idők,
Nagydorog: Imagine Nyomda Kft. 2008.
Előszó: Stark Tamás tanulmánya
Zsúnyi Illés Temerinben született gazdálkodó népes családban.
Életét meghatározta az a idillikus, bukolikus környezetben töltött
gyermekkor, amelyben vallásosság, és hazaszeretet, uralkodott. 1944-
ben a balatonfüredi hajógyárban kapott munkát, innen, mint levente,
került a háborús események közelébe, de harci cselekményekben nem
vett részt. A front mögött a szovjetek elfogták, majd a szovjet katonai
bíróság halálra ítéli, ezután a 18 éves fiatalt 10 év „javító-nevelő”
munkára mérséklik és munkatáborokba hurcolják. A büntetése egy
részét a hírhedt Kelet-Szibériai Gulág-táborokban szenvedi el, ahonnan
csak Sztálin halála után 1953-ban térhet haza, Temerin helyett
Magyarországot választotta. A lágerekben ártatlanul elszenvedett
embertelenségek, megaláztatások után itthon megértést remélt, de a
magyar hivatalos szervek (az ÁVÓ felügyelete alá került) továbbra is
bűnözőként tartották számon. Munkát csak a számára engedélyezett
helyen (téeszben) vállalhatott. Végül 1986-ban kérésére rehabilitálta a
magyar hatóság.
Zsúnyi Illés a szovjet táborokban elszenvedett, embertelenségek
után is megtartotta vallásosságát, őszinte hitét Istenben, mutatja ezt az
is, hogy neve előtt az állandó jelző a „templomépítő” Zsúnyi Illés, mert
1989-90-ben kezdeményezője és egyik létrehozója volt a pusztahencsei
templomnak. A Nehéz idők c. emlékirata, mely több kiadást is megért, s
a magyar GULAG-irodalom egyik jeles dokumentuma.
200
Ajánlott szakirodalom:
ÁVH EGY TERRORSZERVEZET TÖRTÉNETE
Kiszely Gábor, Korona kiadó Bp. 2000.
BESZÉLGETÉSEK A GULÁGRÓL
Gereben Ágnes, Helihom Kiadó Bp. 2000.
GULÁGLEXIKON
Rózsás János, Nagykanizsa, 2008.
KOMMUIZMUS FEKETE KÖNYVE
Stefane Courtois, NAGYVILGKIADÓ. É.N.
MALENKIJ. ROBOT (Háromnyelvű kiadvány)
Szerkesztő: Dr. Bognár Zalán, Pécs, 2009.
MAGYAROK A GULÁG RABSZOLGATÁBORAIBAN
Várdy Béla-Várdy Huszár Ágnes, Kairosz Kiadó, 2007.
MAGYAR FOGLYOK A SZOVJETUJNIÓBAN
Stark Tamás, Lucidus Kiadó, Bp. 2006.
MENNYI A SOK SÍRKERESZT? (Magyarország ember vesztesége)
Für Lajos, Püski Kiadó, Bp. 1989.
VÁLOGATOTT ÍRÁSOK, GULAGLEXKON
Rózsás János, MMK. Nagykanizsa, 2008.
201
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETŐ ___________________________________________________ 0
I. FEJEZET ___________________________________________________ 7
FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA ___________________________________ 7 Előszó _______________________________________________________________ 7
NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA _________________________ 8 A 19 éves Wágner Dezső naplójából _______________________________________ 8 Homolyáné Pásztor Piroska emlékezik _____________________________________ 8 Hajdúböszörményi civilek ______________________________________________ 10 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása_______________________________________ 13
Kárpátaljai magyarok és németek elhurcolása ________________________ 15
NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL SZOVJET FOGSÁGBA ______________________ 18 Nyugaton estünk fogságba, most mégis Szibériába visznek ___________________ 18
LEVENTÉK ÖSSZESZEDÉSE _________________________________________ 20 Ahogy elkezdődött ___________________________________________________ 20 A folytatás… _________________________________________________________ 21 Egy évvel a háború után lettem „hadifogoly” 15 évesen ______________________ 22 Gyermekkorú leventék ________________________________________________ 23 Szökési kísérlet ______________________________________________________ 23 Újabb szökési kísérlet _________________________________________________ 24 Tragédia ____________________________________________________________ 25 Cséplés közben „fogtak el” _____________________________________________ 26
KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA ______________________________ 28 A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig _______________________________ 28 Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek ____________________________ 30
II. FEJEZET __________________________________________________ 33
SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON _______________________ 33
Olofsson Placid atya is szovjet börtönben Magyarországon _____________ 33 Magyarok az amerikaiak hadi fogságában _________________________________ 34 Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek _______________________________________ 35 Meglátlak-e magyar hazám? ____________________________________________ 37 Csarni Andor: Latrina __________________________________________________ 39 Az NKVD (GPU) kezében _______________________________________________ 40 Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak (Oláh Károly: Életregény)____ 41 Davaj ! Davaj! (Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.) ______________ 41 Aljas hazugság! ______________________________________________________ 43
202
Hajtanak, mint a barmokat _____________________________________________ 43 A négy testvér _______________________________________________________ 45 Halál árnyékában _____________________________________________________ 46
III. FEJEZET _________________________________________________ 48
SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI ____________________________________ 48
FUTÓSZALAGON ________________________________________________ 48 Még Budán harcok folytak _____________________________________________ 48 Szibériai fegyház és száműzetés _________________________________________ 50 Ártatlanul 15 év ______________________________________________________ 50 Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek ____________________________________ 52 Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el ____________________ 52 Golyó általi halálra ítélve _______________________________________________ 53 Nem kértem kegyelmet… ______________________________________________ 54 Az elítéltek szobája, köztörvényes rablók __________________________________ 55 Megható búcsúzás (Adorján Sándor: Halál árnyékában 29. old.) _______________ 57
IV. FEJEZET _________________________________________________ 58
ÚTON A SZOVJET KÉNYSZER-MUNKATÁBOROKBA ____________________ 58 Nincs kegyelem! _____________________________________________________ 58 Fosztogatók _________________________________________________________ 61 Deportáltak _________________________________________________________ 62 Tetvek és a kínzó szomjúság ____________________________________________ 65 Éhen-szomjan szállítanak heteken át _____________________________________ 67 Úton a szovjet Paradicsomba, ___________________________________________ 68 Úton a börtönbe _____________________________________________________ 69 Szökés a vonatról _____________________________________________________ 70 Szükséglet __________________________________________________________ 75 Hová visznek? Sahalinra? ______________________________________________ 75 Tragikus történet _____________________________________________________ 76 Ez hát Ázsia? ________________________________________________________ 77 Karabas (Kazasztán) ___________________________________________________ 78 Visznek Szibériába ____________________________________________________ 79 Borzalmas utazás a Halálhajón Kolimára __________________________________ 80
SZÁLLÍTÁS AZ EGYIK LÁGERBŐL A MÁSIKBA __________________________ 83 Már vagy húsz napja voltunk úton, _______________________________________ 83 És ennek a tábornak híre-pora sem volt…. _________________________________ 84 Vizet…vizet !! ________________________________________________________ 84 Poklok pokla_________________________________________________________ 85
ÉLET ÉS HALÁL A SZOVJET LÁGEREKBEN _____________________________ 88 Rabmunkán a Dombasz –medencében ___________________________________ 88 „Óh, nagy Isten, sírj Te is velünk…..”______________________________________ 90
203
Te megőrültél?_______________________________________________________ 92 Balmazújvárosiak a Dombasz-medencében ________________________________ 94 Sírva küzdünk a vérszívó szörnyekkel _____________________________________ 97 Az éhség kényszere ___________________________________________________ 98 Sztahanovista lovak és emberek _________________________________________ 99 Gyilkosság! _________________________________________________________ 100 A halottak városa ____________________________________________________ 105 Buzik közé kerültem 16 évesen _________________________________________ 107 Vannak-e itt magyarok? ______________________________________________ 111 Nők és gyermekek ___________________________________________________ 113 A börtönfürdőben ___________________________________________________ 114 Hosszú gyötrelmes haldoklás __________________________________________ 115
OROSZ KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐK TERRORJA _______________________ 117 Köztörvényesek azonnal támadnak… ____________________________________ 117 Rablók ____________________________________________________________ 117 Lopnak, csalnak, ölnek (Szekeres I. Gyula 76. old.) _________________________ 118 Rettenet ukrajnai lágerekben __________________________________________ 120 Emberibb világ képe lassan ködbe vész __________________________________ 121 Olyan volt ez itt, mint Auschwitz _______________________________________ 122 Szovjet börtönök ____________________________________________________ 122
SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN _________________________________________ 123 Milyen is az a Szibéria? _______________________________________________ 123 Északi sarki táborok __________________________________________________ 124 Pánik az Ural „szívében” ______________________________________________ 124 Eltévedtünk a tajgán _________________________________________________ 129 A halálmars ________________________________________________________ 131 A halál árnyékában __________________________________________________ 133 Inkább a halál….. ____________________________________________________ 135 Arat a halál _________________________________________________________ 136 A japán halott ______________________________________________________ 137 Balesetem a rönkökkel _______________________________________________ 138 Szörnyűség _________________________________________________________ 139 Kutya vagy farkas? ___________________________________________________ 141 A halál oka: leszámolás _______________________________________________ 143 Reménytelen szökések _______________________________________________ 144 A „nagy szökés”, nagy tragédia (Adorján Sándor) __________________________ 146
BETEGEK ÁPOLÁSA, „KÓRHÁZAK”, HIGIÉNIA ________________________ 149 Kísérletek __________________________________________________________ 149 Higiénia szovjetmódra ________________________________________________ 150 A mankók __________________________________________________________ 151 Újabb mankók ______________________________________________________ 151 A műtét ___________________________________________________________ 152 Malária a rabkórházban ______________________________________________ 154
204
JAVULNAK A KÖRÜMÉNYEK ______________________________________ 155 Konyhára kerülök____________________________________________________ 155 Isten könyörületéből _________________________________________________ 155 „Festő” lettem ______________________________________________________ 157
A HAZATÉRÉS KÖRÜLMÉNYEI _____________________________________ 159 Sztalin halála _______________________________________________________ 159 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása III. ___________________________________ 159 A „szabadulás”, örökös száműzetés (Bien Gy. 91-92. old.) ___________________ 160 Rott Ferenc Szibériában, rabság és száműzetés ____________________________ 163 A holokauszt és a Gulág_______________________________________________ 164 Várakozás Lvovban (Lembergben) ______________________________________ 165 Mi van a családdal? __________________________________________________ 167
Rab karácsony _________________________________________________ 169
VII. FEJEZET _____________________________________________ 171
A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA ______________________________________ 171 Csöbörből vödörbe __________________________________________________ 171 Így fogadtak ________________________________________________________ 172 Végre itthon ________________________________________________________ 173 A templomépítő Zsúnyi Illés ___________________________________________ 174 Keményfi Béla küldetése ______________________________________________ 174 Hazafelé ___________________________________________________________ 176 Itthon 1955. nov. 25. _________________________________________________ 176 Újra itthon, de megint csak a börtönben _________________________________ 178 Menekülés nyugatra _________________________________________________ 180 Megfigyeltek _______________________________________________________ 181 Dr.Bolberitz Pál Placid atyáról __________________________________________ 182
UTÓSZÓ ______________________________________________________ 183
SZERZŐK __________________________________________________ 185
Ajánlott szakirodalom: _______________________________________ 200
Recommended