View
3
Download
0
Category
Preview:
Citation preview
Épület szobor / szobor épület
Egy szándékoltan általánosító értelmezés szerint az építészet célja egy élhető és
használható tér létrehozása. Ez a tér olyan három irányban kiterjedő üresség,
melyet minden oldaláról anyag határol. Maga a tér nem is érzékelhető, sokkal
inkább a teret kijelölő anyag ‒ határoló tömegek és felületek ‒ térbeli rendje,
"térbelisége", mely maga a létrejövő (építészeti) alkotás. Az építészet több ezer
éves története javarészt két, gravitáció által meghatározott irányba, a
függőlegesbe és vízszintesbe történő terjeszkedésről szólt. Az ember saját
szükségletei kielégítésére alapvetően ebben a két dimenzióban kereste azt a
harmonikus arányrendszert, amelyben egy „ésszerű” és „kényelmes” épített
környezetet teremthet maga számára.
A tér és az emberi lépték szorosan összefügg egymással: a teret térré emberi
léptéke teszi. A térben mozogni lehet, e mozgás pedig nem csupán gyakorlati
célokat szolgál. Egy épület belső terében mozogva ismerjük meg az adott tér
jellegzetességeit, hangulatát, tapasztaljuk meg a teret képző felületeket,
tömegeket, érezzük meg anyagszerűségét, ránk gyakorolt hatását. A térben
történő mozgás és a térben szerzett fizikai és lelki tapasztalatok révén válik egy
tér ily módon saját intim terünkké.1
A szakrális építészet ezzel szemben egy teljesen eltérő logika mentén fejlődött,
távol a lakóterek létrehozásának gyakorlati szempontjaitól. A sírok és
szentélyek, később templomok létrehozásakor elsődlegesen a formai
megjelenés, az esztétikai hatás, az isten(ek)nek való tetszeni vágyás alakította a
térképzés milyenségét, és ez a szemlélet határozta meg a későbbiekben is a
kultúránként igencsak változó szakrális építészet alakulását. Annyi bizonyosan
elmondható, hogy a transzcendentálissal való „építészeti kommunikációkban”
sok esetben az adott kor ismeretének, tudásának legjava akkumulálódott.
1 Részlet a GNAB 2018-as koncepciójából
Gondoljunk csak a királyi temetkezés egyik legmonumentálisabb példájára, az
egyiptomi piramisokra. Máig rejtély ezeknek az építményeknek a technikai
kivitelezése, csupán feltevések léteznek arról, hogyan sikerült ezeket a
gigantikus kőtömböket egy több ezer éve álló építménnyé összerendezni. Ily
módon maguk ezek a természeti környezetben létrehozott geometrikus „jelek”
is felerősítik a körülöttük keringő talányt.
A későbbi korokban, a szintén kőből épített katedrálisok esetében is a korabeli
tudás és csúcstechnológia összegződik. Kőben rögzítve láthatunk minden addigi
tudást, tapasztalatot és hagyományt. Mindez „egy olyan kísérletnek tekinthető,
mely az egész kultúra természetes és szellemi feltételeit az emberiség egységes
szellemi szerveződéseként foglalta össze” – írja Max Dvorak
művészettörténész.
Reims, Cathédrale Notre-Dame, fotó: Markus Brunetti
A katedrális egy összművészeti remekmű, amelynek az ember minden
érzékszerve a hatása alá kerül, közvetlen mennyei kapcsolat érzését keltve a
hívőkben. Az óriási méretek, a fényhatások látványa valamiféle fenséges
bódulatot váltott ki, felerősítve a szubjektív érzületet, mely lényegében a tér
perspektivikus felfogásának kialakulásához vezetett (Panofsky). E centrális
nézőpont kialakulása a látásmód olyan radikális megváltozását jelentette,
melyet csak napjaink, a computer mozaikszerű, töredezett látásmódja vált fel.2
Az építészet csúcspontját mindig a szakrális, műalkotásként is értelmezhető
épületek jelentették, a formai tökéletességre való igény azonban a
lakóépületek építészetére is egyre nagyobb befolyással bírt, jellemzően a
reneszánsztól. A polgárság gazdagodásával a saját célra nagy számban
megépült, a benne lakók kényelmi és praktikus igényeire egyre inkább gondot
fordító, ugyanakkor formavilágában is a kor esztétikájának megfelelő épületek,
ha nem is az örökkévalóságnak, minden esetre hosszú távra készültek.
Témánk szempontjából fontos fordulópont az ipari forradalom időszaka, amikor
az árucikkek gyártása és az irántuk megnyilvánuló kereslet egyre messzebb
kerültek egymástól, így nélkülözhetetlenné vált a tervezett termelés és a
fogyasztás egymásra találtatása. A nemzetközi piacnak szüksége lett olyan
árubemutatókra, amelyeken piac és termelés egymásra találhatott,
megjelenhettek a legújabb technológiákkal készült termékek. A XIX. század
közepén kezdik el szervezni a világkiállításokat, melyek időlegességükből
kifolyólag ideális kísérleti terepet biztosítanak egy új „műfaj”, az átmeneti
célból kivitelezett építészet számára. Ezeken a legmerészebb formai
megoldásokkal megálmodott efemer építészeti műtárgyakon keresztül váltak
bemutathatóvá a legújabb technikai vívmányok. Természetesen ezekben a
„múló építményekben” a belső tér funkciója lényegtelen, csupán a formai
megjelenés és az alkalmazott technológia nóvuma a fontos.
Az 1889. évi világkiállításra készült Eiffel-torony egészen 1931-ig nemcsak a
felhőkarcolók magasságrekordjainak megdöntésében folytatott küzdelemben
számított etalonnak, hanem az itt kipróbált technológia is mintául szolgált, az
acélszerkezet vált általánossá a magasépítésben. De gyakorlatilag a két és fél
éves építkezés minden fázisában feltaláltak valamit. Ebből kifolyólag a torony
nem csak az 1889-es párizsi világkiállítás, hanem a második ipari forradalom
korszakának jelképe is lett.
2 Tillmann J.A.: http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/tavkertek/katedralis.html
Az Eiffel-torony tervrajza, 1889
Az eredetileg lebontásra szánt, tulajdonképpen gyakorlati cél nélkül létrehozott
építmény ma a világ egyik legismertebb épülete, egy olyan emlékmű, mely
erőteljes szimbolikája miatt leginkább funkcionális szoborként értelmezhető.
Majdnem az Eiffel-toronnyal egy időben
készült, és funkcióját tekintve is nagyon
hasonló építmény a New York-i Szabadság-
szobor. Ismertsége vetekszik a párizsi
építményével, csak ezt valamilyen okból
kifolyólag szobornak hívjuk. A megnevezés
minden valószínűség szerint az építmény
figuralitásával magyarázható, hiszen
funkcióját tekintve egy kilátó- és
világítótoronyról van szó, amelynek
talapzata múzeumként üzemel.
A szobor feje a párizsi világkiállításon, 1878
Ha egyetértünk abban, hogy mindkét épület a szobrászat és építészet
határmezsgyéjén értelmezhető, akkor az épületként elkönyvelt Eiffel-torony
inkább a szobor kategóriába tartozik, míg a Szabadság-szobor inkább
épületként funkcionál. Ezt a felvetést erősíti az a tény is, hogy a szobor
készítőjének, Bartholdinak komoly mérnöki segítségre volt szüksége, hogy a
hatalmas szobor strukturális problémáit megoldja, és ezzel éppen Gustave
Eiffelt, az Eiffel-tornyot tervező cég tulajdonosát bízta meg.
A teljes magasság a talajtól a fáklya tetejéig 93 méter
Koncepcióját, szimbolikáját, valamint funkcióját tekintve teljesen illeszkedik a
sorba a Bruxelles-i Atomium (1958), mely – érdekes módon –) se nem
szoborként, se nem épületként, hanem egyszerűen építményként van
definiálva (pl. wikipedia). Az Atomium ötletgazdájának, André Waterkeynnek és
az építészeknek ugyanaz volt céljuk, mint az Eiffel-torony esetében: egy kor
emblematikus lenyomatát létrehozni, ez esetben a tudomány fejlődésének és
az atomkorszak beköszöntének fontosságát demonstrálni egy emlékmű-épület-
szobor formájában.
Ötlet: André Waterkeyn, építészek: André és Jean Polak
A vas atomszerkezetének 165 milliárdszoros felnagyítását a képzőművészet
felől nézve egy gigantikus méretű, konceptuális installációként is tekinthetjük,
melybe a korszak adekvát formanyelve is bele van kódolva. Akárcsak a párizsi
torony és a New York-i Szabadság-szobor, ez az építmény is városa, Brüsszel
jelképévé vált, és társaihoz hasonlóan az eredetileg tervezett időlegessége
ellenére a mai napig látogatható, megőrizve eredeti funkcióját.
A XX. század hatvanas éveinek eleje már az űrkorszakról szólt, az 1964-es New
York-i Expo üzenete a természetes környezettől való elszakadásról, az űr, a
Hold és más égitestek meghódításának lehetőségéről szólt. Ennek megfelelően,
habár a szervezők jelentős szerepet szántak a képzőművészetnek, a kiállítás
leglátogatottabb részét mégis a populárisabb műfaj, az „űrpark”, az USA űrben
járt rakétáinak, tervezett űrhajóinak makettjei képezték.3 Az évtized második
felére megtörtént a holdra szállás, a telekommunikációban óriási eredmények
születtek, és egyre inkább eluralkodott az érzés, hogy már nem csak a Föld
egészének átformálása, hanem a világűr feltérképezése és meghódítása is
küszöbön áll.
3 Kapitán András, Kísérleti építészet, doktori értekezés MKE, 2012
„A hatvanas évek végére egyre inkább
kiterjedt elektronikus média jóvoltából
az emberiség egyre több közös
élményben részesült: a rádió révén
ugyanazt a beat-nótát hallgathatták és
dúdolgathatták minden földrészen, de a
Holdraszállást is politikai és ideológiai
hovatartozástól függetlenül közvetítette
a keleti és a nyugati blokk televíziója. A
globalizáció eleinte az akolmeleg jóleső
érzését hozta magával, de a nem sokkal később bekövetkező első olajválság
figyelmeztetett először arra, hogy bolygónk tartalékai végesek. Az egyre
gyakoribb atomrobbantások és a nagy környezetszennyezések a Föld
sérülékenységét modellezték, s az éghajlat, a környezetszennyezés, a
túlnépesedés, a globalizáció egyre nagyobb aggodalomra okot adó
problémáinak megoldása összefogásra és cselekvésre késztette a tudósokat,
művészeket, az öntudatos laikusokat, sőt némelykor a politikusokat is.”4
Egyes építészek ennek
a küldetéstudatnak
birtokában kezdtek
épületeket tervezni a
vasfüggöny mindkét
oldalán, úgy Európa
nyugati felén és
Amerikában, mint a
szovjet érdekszférában,
egyfajta őrült versenyt
generálva, mely az ember alkotói géniuszát volt hívatott demonstrálni.
Az ekkoriban született, néha minden funkciót nélkülöző különleges építmények
sokszor öncélú, kreatív demonstrációként foghatók fel, mely gesztus újból a
képzőművészet, a szobrászat területéhez közelíti az építészet műfaját.
4 Erőss István, Természetművészet Líceum Kiadó, 2011. 18. old.
Pár példa ennek az utopisztikus, mégis mai szemmel nézve brutális és
embertelen építészeti korszaknak a gyöngyszemeiből.
A Műszaki Egyetem auditóriuma, Tbilisi
Szovjetunió, buszmegálló
Szovjet emlékmű
Ron Herron építész elképzelt úszó városa, 1964
Magyarországon a központosított tervezőintézetek „kocka” lakótelepei, illetve
középületei ellenében fogalmazta meg magát a 70-es években5 az organikus
építészek csoportja, melynek ideológusa, meghatározó személyisége Makovecz
Imre volt. A formavilágában a magyar népművészet, anyaghasználatban,
anyagmegmunkálásban pedig a népi építészet hagyományaihoz visszanyúló
építészeti iskola ősi szakrális szimbólumokat, motívumokat használó épületei
szintén gyakran viselnek magukon képzőművészeti: szobrászati vagy installatív
jegyeket. De míg ez a különleges vizionárius építészet szakrális funkciójú vagy
szimbolikus indíttatású épületek esetében létrehozott valóban architekturális
nóvumnak számító alkotásokat, addig megvalósult köz- és lakóépületeiket
gyakran éri kritika funkcionális tökéletlenségeik miatt.
Szentlélek-templom, Paks, 1987-1988
5 Makovecz Imre a mozgalom elméleti és gyakorlati megalapozója 1976-os kiállításán megjelölte a forrásokat, amelyekből a szerves építészetre vonatkozó ismereteit, ösztönzéseit merítette: a parasztművészet, a középkori kisvárosi kultúra, Frank Lloyd Wright építészete és Rudolf Steiner antropozófiája.
Makovecz Imre legfontosabb, az organikus építészetet összegző épülete szintén
egy világkiállításra készült. Makovecz ugyanis felismerte, hogy egy kiállítási
pavilon tervezésekor nyugodtan elengedheti fantáziáját, és megvalósíthat egy
szimbólumokkal teletűzdelt installációt, hiszen a funkcionalitás, a praktikum
vagy a gépészeti perfekció szempontjai nem relevánsak. A sevillai Magyar
Pavilonban a fa a domináns anyag, de nem csak, mint díszítőelem jelenik meg,
hanem szerkezeti elemként is hasznosul. Hogy mennyire tűnt teljes
paradigmaváltásnak ez a fajta építészeti megközelítés akkor, azt jól jelzi, hogy
az 1992-es Sevillai Világkiállítás egyik vonzereje lett, és 2008-ban felkerült az
andalúziai történelmi örökség listájára, tehát az Eiffeil-torony „sorsára jutva”
nem bontható le, nem semmisíthető meg.
Makovecz Imre, Sevilla, Magyar Pavilon, 1992
Az erősödő ökológiai problémák, az emelkedő energia árak, valamint a lelketlen
beton építészet sivársága az elmúlt években világszerte keresletet generált az
élhető, takarékos, fenntartható épületek tervezésére. A megújuló energiák
felfedezése, a környezettudatosság és energiatakarékosság olyan házak
tervezését indukálta, amely a legkisebb káros hatást gyakorolják a környezetre,
megkísérelve a benne lakók ökológia lábnyomát a minimálisra redukálni. Ezek a
házak kizárólag természetes, lehetőleg a környéken kitermelt anyagokból –
vályog, fa, kő, szalma – épülnek. A szigorú anyagbeli megkötések
természetesen nagyban befolyásolják a formai megjelenés lehetőségeit, néhol
gátolva, máshol teret engedve a legmerészebb kreatív formai megoldásoknak,
nemegyszer a klasszikus land art munkák formai megoldásaival mutatva
rokonságot.
Bioház, Magyarország
Pueblo SacBe
Amint arra az előzőekben említett példákkal is próbáltam rávilágítani, építészet
és szobrászat kapcsolata igen régóta létező jelenség, és sok esetben található
átjárás a két művészeti ág között. Azonban ez a határátlépés szinte minden
esetben olyan épületek esetében vált maradandó értékké, ahol vagy a
szakralitás volt az elsődleges szempont, vagy az építménynek nem volt
lakóépület funkciója. Ezek a máig látható és népszerűségnek örvendő
építmények jellemzően temetkezési helyeknek, kilátóknak, emlékműveknek,
időszakos kiállítási pavilonoknak épültek. Mindennek fényében tűnt
revelatívnak találkozásom a SacBe közösségével, ami egy élő és viruló példája
annak, hogy építészet és szobrászat határai elmosódhatnak lakóépületek
esetében is. Az itt létrejövő kreatív épületek megszületéséhez azonban félre
kell tenni a tervezőasztalnál vagy a számítógép képernyőjén megtervezett
épület fogalmát, és visszatérni egy sokkal ősibb és természet közelibb építészeti
tradícióhoz. A következőkben ezt az egyedülálló kreatív építési metódust,
illetve a közösség működését szeretném dióhéjban bemutatni.
Napjaink felgyorsult történéseit követve, úgy tűnik, hogy a XXI. század
emberének az eszmerendszerek és az értékrendek gyökeres átalakítása lesz a
meghatározó feladata. Az új évezred új kihívásaira adott megoldási javaslatok
mentén kialakuló új ideológiák megszületésének korát éljük. Egyre többen érzik
szükségét az örökös terjeszkedés ideáját feladni, s önmagukat egy távolabbi
perspektívába helyezve, egy új eszmerendszer keretében egy értelmes,
fenntartható jövőkép mentén élni. Ez az az útkeresés mozgatta a SacBét
kezdeményező kanadai Ted Rhodest, amikor megszületett fejében egy
fenntartható falu terve, és nekifogott megvalósításának. Megvásárolt és
felparcellázott egy 54 hektáros területet, és olyan embereknek adott itt
lehetőséget építkezésre, akik az ökoépítészet értékeivel való – sokszor a divat
diktálta – azonosuláson túl, életmódjukban is készek koherensen vállalni a
környezetvédelem és a természet tiszteletét, egymás megbecsülésére és
harmóniára törekedve a közösség tagjaival. A húsz évvel ezelőtt indított projekt
sok akadályt elhárított, s szépen halad a kitűzött cél felé, eddig elért
eredményeik biztatóak, és Pueblo SacBe minta lehet egy új eszmerendszer
keretében szerveződő közösség működésére.
A kiválasztott terület a Karib-tenger partján, a Yukatán-félsziget érintetlen
dzsungelében található, nem messze a tengerparti nyaraló övezettől.
A karibi időjárás, az évi háromszáz napsütötte nap, a gazdag növény- és
állatvilág, a földalatti édesvízi természetes medencék (cenote)6 ideálissá
egyszersmind vonzóvá teszik a
helyet azok számára, akik itt
szeretnének telket vásárolni. A
felparcellázott, különböző
méretű és adottságú és ennél
fogva eltérő összegekért árult
telkek egy szociális
értelemben relatíve szélesebb
réteg számára teszik
hozzáférhetővé a közösséghez
való csatlakozást.
A felparcellázott terület alaprajza
6 A cenote (kiejtése: szenote) természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény. Bár a Föld több pontján előfordul, de Mexikóban, azon belül is a Yucatán-félszigeten a leggyakoribb, és a legismertebb cenoték nagy része is itt található.
Némelyik telekhez
saját cenote tartozik,
mely természetesen
árnövelő tényező,
mások kisseb
méretűek, és
eldugottabb helyen
találhatók, ezért áruk
is méltányosabb.
Cenote, a természetes
földalatti medence
A terület nagyságától, értékétől függetlenül mindenkinek szerződésben kell
vállalnia az építési és viselkedési szabályok elfogadását, melyet a „Pueblo SacBe
Civil Association” vezetése alakított ki. „Kódexük” alapja a környezettel való
harmonikus kapcsolat fenntartása. Néhány, az építési folyamat miatt
nélkülözhetetlen, szabályokba rögzített beavatkozástól eltekintve, nem lehet
fát kivágni, az eredeti természeti környezetben kárt tenni. Tilos bármilyen káros
anyag kibocsátás, beleértve a szennyvizet és minden más szennyező anyagot.
Az energiaforrást
napelemek és szélturbinák
biztosítják, melyet
mindenki saját maga tervez
meg szükségleteinek
megfelelően, de néhány
esetben használható
generátor, főleg
építkezések idején.
E korlátozásokra az ökológiai tudatosságon túl kényszerítő körülmény az a
veszély is, hogy bármilyen kibocsátott szennyeződés a felszín alatt lévő
természetes, kristálytiszta vízkészlet megszűnéséhez vezetne.
Az építkezésekhez nem szükséges engedélyezett terv, mindenki saját ízlésének,
formakultúrájának megfelelő házat épít, de ha igényli, kap segítséget, tanácsot,
úgy a statikai problémák megoldásában, mint az építmény formai
megvalósításában. Az építkezés folyamán, a helyszínen vagy a környéken talált
anyagok kerülnek felhasználásra, a ház méretétől függően, néha vasbeton
szerkezettel kombinálva. A helyben felellhető anyagok, illetve a közösségbe
tartozó építőmester kéznyomának eredményeként sok esetben fedezhetők fel
formai hasonlóságok, annak ellenére, hogy mindenki a saját házának alkotója
(house-sculptor, ahogy nevezik magukat).
Néhol „Gaudis” megoldások
dominálnak, más esetben a környékbeli
bennszülött lakók ősi kultúrájának
nyomait vélhetjük felfedezni. Az
őslakosok tudását a közösség
egyébként is nap, mint nap alkalmazza
az építkezések során, egészséges és élő
kapcsolatot alakítva ki ezzel a két
közösség között. Tapasztalatom szerint
eredeti megoldásokban nincs hiány, de
nem szégyen felhasználni a korábbi
ötleteket sem, amihez mindenki
hozzáadja saját elképzeléseit, ezzel is
formálva, alakítva, bővítve a formai
megoldások lehetőségének tárházát.
A SacBe épületei láttán nem csak plasztikusságuk, már-már szoborszerű
külsejük lenyűgöző, hanem az építmények belseje is bravúros mind az
anyaghasználat, mind a formai megoldások tekintetében. Ezek az épületek
teljesen autentikus, egyúttal eredeti módon illeszkednek környezetükhöz, a
külső természeti adottságokhoz. A környező őserdő növényzetének buja,
organikus formái idéződnek fel a fürdőszobák, konyhák, hálószobák
belsőépítészeti megoldásaiban.
Bár az építési munkafolyamat egésze némileg irányítva van, azt nagyban
befolyásolja a felhasználandó, helyben talált anyag formája, minősége. Ennek
megfelelően a kivitelezésben mindig nagy szerephez jut a spontaneitás, az
improvizáció, a játékosság. Az erdőből összegyűjtött faágak formája, az éppen
rendelkezésre álló tengeri kagyló alakja, az újrahasznosított üvegpalackok színe
meghatározza az építési folyamat végkimenetelét.
De nem elsősorban ezek ismeretében, sokkal inkább a végeredmény láttán
bizonytalanodhat el
jogosan az ember,
valóban épülettel
van-e dolgunk, vagy
egy olyan
háromdimenziós
plasztikával, mely
funkcionális, lakható,
de legszívesebben a
szobor kategóriába
sorolnánk.
Mivel a szennyvíz kibocsátás nem megengedett, minden háznak van ülepítő
medencéje, de olyan extrém ötletre is láthatunk példát, ahol a WC a
négyszintes ház legtetején található, és innen folyik a kúp alakú építményen
körkörösen az alsó szintig, ahol különböző növények gyökereitől megszűrve jut
végül az ülepítő medencébe.
Némelyik ház mérete, a tulajdonos anyagi lehetőségének köszönhetően,
kiemelkedik az őserdő szintje fölé, és kilátóként funkcionálva pazar látványt
nyújt - akárcsak a környéken található Maya piramisok, de szerencsére nem
pöffeszkdő, magamutogató módon.
A kezdetben csak építőközösségként induló tulajdonosok nemzetisége sokféle,
vannak tagok Mexikóból, Németországból, Angliából, Olaszországból,
Belgiumból, Brazíliából, Kanadából, Oroszországból, Kolumbiából, Peruból,
Svédországból, Norvégiából, Spanyolországból, Hollandiából és Szlovákiából, de
érdeklődésüket, képzettségüket tekintve is nagy a változatosság. Találhatunk
köztük képzőművészeket, építészeket, zenészeket, üzletembereket és egyéb
szakmával rendelkezőket, akik tudásukat mind szeretnék kamatoztatni a
közösség érdekében. Van, aki rajzoktatással, zenetanítással keresi kenyerét, de
vannak akik ökótúrákat vezetnek, vagy joga oktatással foglakoznak.
A számos kreatív résztvevő tevékenysége mutatott rá egy közösségi tér
megépítésének szükségességére, ahol az előadások, zenei, színházi produkciók
vagy egyszerűen az ünnepi mulatságok zajlanak.
Az épülő közösségi tér, 2013-ban
Mivel zárt területről van szó, a Pueblo SacBe területére belépni csak egy
tulajdonos engedélyével lehetséges, de természetesen vannak nyitott
rendezvények is, melyek szabadon látogathatók. A közösség mindennapjait
személyes tapasztalataim alapján a nyugodt elengedettség jellemzi, nincs
rohanás, ki-ki saját ritmusának megfelelően éli életét és élvezi e paradicsomi
környezetet. Az itt lakók életmódjukkal egy felfokozott üzemmódban lévő
társadalmi, gazdasági és kulturális környezetre rezonálnak így, mondhatjuk
demonstratívan. A világ átrendezését az urbánus központok mérnökeire bízzák,
és megelégednek ezzel az agresszív üzleti élet és kultúrpolitika szervezett
játékterétől távol eső természetes környezettel, melyet saját igényeiknek
megfelelően alakítanak és rendeznek be. Saját házaikat a konvencióktól
elrugaszkodva, saját ízlésüknek megfelelően kreatívan, felelősségteljesen
képesek megcsinálni. Ezt a kreatív folyamatot pozitívan befolyásolja az a
körülmény, hogy - köszönhetően az ideális éghajlatnak - minimális gépészetre
van szükségük, a házak megépítésnek nem feltétele a központilag
engedélyezett tervrajz, illetve a káros anyag kibocsátásának tilalma is. A
szükséges anyagiak birtokában az ökotudatos magatartás és a kötöttségek
elfogadásának jutalma, hogy egy saját műalkotásban élhetünk, paradicsomi
körülmények között.
A SacBe aktivitását külső szemlélőként figyelve megállapíthatjuk, hogy ennek az
egyedülálló szerveződés lényege az alkotó, kreatív ember társadalmi
pozíciójának újraértékelése, a felbomló közösségek, új ökoszempontok szerinti
újraszervezése, melybe belefér az is, hogy tagjaik lakhely gyanánt olyan
építményt hozzanak létre, mely minden konvenciót felrúgva, autentikus,
formabontó módon fogalmazza meg az épület/szobor külső plasztikáját, de ez
nem megy a belső élhető terek minőségének rovására. Megszülethetett az
élhető szobor.
Erőss István
Recommended