View
8
Download
0
Category
Preview:
Citation preview
Társadalmi konfliktusok – Társadalmi jól-lét és biztonság – Versenyképesség és
társadalmi fejlődés (TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0069)
Kutatásvezető: Prof. Dr. Szirmai Viktória D.Sc.
2. alprojekt: Új komplex megközelítésen alapuló versenyképességi modell kialakítása
Alprojektvezető: Prof. Dr. Szirmai Viktória D.Sc.
A versenyképesség különböző megközelítései a hazai, az angolszász, a német, és a
francia nyelvű nemzetközi szakirodalom feldolgozása alapján, a megközelítések
eltérő és hasonló szempontrendszerei szerint.
Halász Levente
Székesfehérvár, 2013. május 15.
Jelen tanulmány elsődleges célja a részletesen feldolgozott angolszász, francia, német és hazai
társadalmi és gazdasági versenyképesség fogalmának, annak időbeni változásának, a
különböző megközelítések, a versenyképességgel kapcsolatban végbement
hangsúlyeltolódások, mérési módszerek és az ezekkel összefüggő dilemmák, mai relevanciák
bemutatása. Kiemelten fontos a különböző szakirodalmak lényegi elemeinek
összehasonlítása, valamint a bennük levő prioritások felszínre hozatala.
Az összegző tanulmány szerkezete hármas. Egyrészt fogalmi megközelítéseket emel ki,
koncentrálva a gazdasági, a társadalmi és a komplex versenyképességre. Másodsorban
versenyképességi modelleket mutat be, ezzel egyidejűleg a versenyképesség összetevőire is
koncentrálva, harmadrészt számos mérési metodika és az ezzel összefüggő dilemmák, kritikák
kerülnek elemzésre.
Hazai versenyképességi szakirodalom súlypontjai
Az ún. gazdálkodástudományi megközelítésmód Porter nevéhez kapcsolódik, aki azt vallja,
hogy a versenytársakkal szembeni előnyt azok a tényezők határozzák meg, amelyeket tartósan
fenn lehet tartani, és amelyeket a versenytársak nem tudnak ellensúlyozni. A gazdasági
növekedés (amelyet szerine a GDP mértékének növekedése mutat) fenntartása és a
foglalkoztatás lehető legnagyobb arányú növelése van a fogalomhoz fókuszában. Vélekedése
szerint a termelési tényezőket tágabban kell értelmeznünk, a megújítható erőforrások
kulcsfontosságúak, és ebben a tudás és ismeretek alkalmazása minden téren elsődleges (idézi:
Czakó, 2000).
Ebben a versenyképesség-felfogásban fontos elem, hogy a területi dimenziónak is kiemelkedő
szerepet tulajdonít. „…a globális gazdaságban erősen lokálisak a tartós vállalati
versenyelőnyök…” (Porter, 1998)
Az 1990-es évektől kezdve a területi dimenzió figyelembe vétele a versenyképességi
vizsgálatokon belül folyamatosan növekszik. Ezt alátámasztja az OECD 1996-os
versenyképesség megfogalmazása. E szerint „a versenyképesség a vállalatok, iparágak,
régiók, nemzetek vagy nemzetek feletti régiók képessége létrehozni relatíve magas
tényezőjövedelmet és relatíve magas foglalkoztatottsági szintet egy fenntartható bázison,
miközben a nemzetközi versenynek ki vannak téve.” (OECD 1996)
A hazai versenyképesség-kutatások egyik vezéregyénisége, Chikán Attila - aki létrehozott egy
Versenyképesség Kutató Központot - szerint egy nemzetgazdaság versenyképessége a
nemzetgazdaság azon képességét, hogy a nemzetközi kereskedelem támasztotta
követelményeknek megfelelően úgy képes létrehozni, termelni, elosztani és/vagy szolgáltatni
terméket, hogy közben, saját termelési tényezőinek hozadéka növekszik (Chikán-Czakó,
2002), igaz ezen kutatások elsődlegesen makroszinten vizsgálódnak, kevésbé koncentrálnak
alacsonyabb területi szintekre.
Palánkai kétféleképpen értelmezi a versenyképességet. A hagyományos elméletek az áruk
külkereskedelmére összpontosítottak, ezzel szemben a globalizáció nyomán egyre nagyobb
figyelem helyeződik a termelési tényezők országok közötti áramlására, így a területi
szempontokra is. A termelési tényezők tekintetében a komparatív előnyök (versenyképesség)
keletkezésének lehetőségei a mai világgazdaságban azok minőségének függvényében
alakulnak és nagy számban fordulhat elő olyan helyzet, hogy adott országnak valamennyi
termelési tényező vonatkozásában előnye vagy hátránya keletkezik.
Az eddigiekben leírt versenyképességi felfogások, elméletek mind vállalati, mind
nemzetállami szempontokat egységesítenek, egyben ezek jelentik a versenyképességet. Török
Ádám úgy vélekedik, hogy mikroszinten a vállalatok piaci versenyben való pozíciószerzését,
míg makroszinten a nemzetgazdaságok pozicionálását jelenti a versenyképesség.
Szintén erre utal Chikán Attila (1995) megfogalmazása. Ennek értelmében a vállalati
versenyképesség feltétele, hogy a vállalat képes legyen a versenytársaknál kedvezőbb
minőség-, idő- és költségkritériumokat teljesíteni; a nemzetgazdasági versenyképesség
feltétele pedig, hogy olyan környezetet biztosítson, amely segíti a vállalatokat e kritériumok
teljesítésében. Ez a megfogalmazás nagyon hasonlít az OECD legkorábbi versenyképesség
definíciójához és szoros kapcsolatrendszert, függést feltételez a vállalatok és az azok
telephelyéül szolgáló nemzetgazdaságok között.
Összegezve, az eddigi meghatározásokban közös elem, hogy mindegyik olyan gazdasági
kategóriaként határozza meg a versenyképességet, amely a gazdasági hatékonyság
fenntartását és növelését nyitott gazdaságban, az adott nemzetgazdaságban rendelkezésre álló
és megújítható erőforrások felhasználásán keresztül állítja középpontjába. Központi elemük
az alkalmazkodás, az alkalmazkodásra való képesség. A nyitott gazdaság itt annyiban fontos,
hogy a gazdasági szereplők hatékonyságának igazodási pontját nem elsősorban a hazai
nemzetgazdasági elvárások adják, hanem az export és import volumene, valamint a
tőkebefektetések. A gazdasági irányultság ellenére az is jellemzi ezeket az elméleteket, hogy a
versenyképesség bennük nem öncél, hanem eszköz (ezt a francia versenyképességi
megfogalmazások is kiemelik) arra, hogy a nyitott gazdaságban az ott élők életszínvonala
emelkedjen (Czakó 2000).
Horváth Gyula szerint a „versenyképesség nehezen definiálható gyűjtőfogalom, lényegében a
piaci versenyben való pozíciószerzést és tartós helytállást jelenti, a piaci részesedés és a
jövedelmezőség növelését, az üzleti sikerességet. (Horváth, 2001)
Botos József (2000) megfogalmazása szerint a „versenyképesség mind mikro-, mind
makroszinten, azaz a vállalatok, iparágak, régiók és nemzetek feletti régiók szintjén azt
jelenti, hogy az áruk, szolgáltatások értékesítésével, adásvételével tartósan jövedelmet és
nyereséget realizálok, amellyel a gazdasági jólét gyarapszik és nő a foglalkoztatottság”
(Botost idézi Somogyi 2009).
Lengyel úgy fogalmaz, hogy „a versenyképességgel, a versenyben való sikeres részvételt
próbálják leírni mind a vállalatok, mind az országok és régiók esetében” (Lengyel, 2000).
Lengyel Imre értelmezésében is találkozunk gyűjtőfogalom jelleggel: „a versenyképesség egy
gyűjtőfogalom, első megközelítésben a piaci pozíció megszerzésére, megtartására és
javítására való hajlamot, a piaci versenyben való helytállás képességét, az üzleti sikerességet
jelenti” (Lengyel, 2000).
Éltető Andrea véleménye szerint egy ország versenyképessége kifejezetten megfoghatatlan
kategória, valamint nincs általános konszenzus a nemzetközileg is elismert definíció mögött,
ugyanis a versenyképesség a közgazdaságtudomány eredetileg mikorökonómiai fogalma,
emiatt bonyolult makroökonómaiai, nemzetgazdasági szinten értelmezni. (Éltető, 2000, 269.
o.)
A LEADER Observatory’s Innovation Working Group által kidolgozott stratégia elsősorban
vidékfejlesztési céllal készült. A készítők szerint akkor tekinthető versenyképesnek egy
terület, ha „képes helytállni a piaci versenyben és ezzel párhuzamosan biztosítja a környezeti,
társadalmi és kulturális fenntarthatóság lehetőségét”. A szerzők szerint a versenyképességnek
4 dimenziója van: társadalmi, környezeti, gazdasági és globális. Ez a megfogalmazás egyre
közelebb áll a nyugati szakirodalmakban előszeretettel használt komplex versenyképességi
megközelítéshez.
„A különböző szereplők és intézmények képessége a helyi fejlesztések hatékony
megvalósítására. Ez egyfajta kultúrát jelöl, amelynek birtokában az érintettek képesek
összehangolni az egyéni és a közösségi érdekeket”. Hasonló prioritásokkal a francia
vidékfejlesztést támogató LEADER stratégiákban is hangsúlyosan találkozhatunk. (Dumont,
2011) A társadalmi versenyképesség több szempontból lényeges, hiszen ez a gazdasági
versenyképesség alapvető eleme, illetve a döntések legitimációjának alapja. Ebből is látszik,
hogy a társadalmi oldalú megközelítés jelentékenysége egyre hangsúlyosabbá válik.
A komplex versenyképesség, illetve a városi sikeresség társadalmi szempontokat kiemelő
felfogása más művekben is megjelenik (Szirmai et al, 2002). A szerzők szerint ennek feltétele
a lakóhelyi és civil társadalom fejlődése, a társadalmi szempontokat is érvényesítő fejlesztési
politikák megvalósítása, a helyi jólét, az egyenlőtlenségek csökkenése, valamint az
egészséges környezethez való jog biztosítása. Emellett kiemelt szempont a minőségi lakás- és
lakóhelyi körülmények megléte, a társadalmi részvétel intézményesülése, a közösségi
kapcsolatok fejlesztése, illetve a térségi együttműködések megléte. Ezen felül 2005 és 2009
között között folyt egy olyan versenyképességi kutatás, amely keretein belül Magyarországon
először vizsgálták külön a gazdasági és társadalmi megközelítési módokat és a
versenyképesség összetevőit nagyváros-térségeket mintaterületül véve.
A versenyképes térségben társadalmi egyetértés van abban, hogy melyek a problémák, közös
az ezek megoldásáért való felelősségvállalás és az is, hogy ennek érdekében ráfordításokra
van szükség”. A szerző szerint a társadalmi kohézió nem csupán a versenyképesség akadályait
számolja fel, hanem annak feltétele is”. (Balázs, 2009)
Összefoglalva a hazai versenyképességi szakirodalomban található definíciókat, kijelenthető,
hogy a versenyképességnek 3 különböző szintje van. Legalul helyezkedik el a vállalati szint
(mikroszint), amelyekkel a legtöbb szerző részletesen foglalkozik és jelentősége gyakorlatilag
kizárólagosnak számított 1990 előtt. Ezt követi a középső, ún. regionális szint, amely az
országos (nemzetállami) szintnél alacsonyabb területi szintet jelent, pl. tervezési statisztikai
régió, nagyváros-térség, város. E fölött helyezkedik el az országos szint, amely keretein belül
összehasonlíthatóvá, rangsorképzésre alkalmassá válnak egyes nemzetgazdaságok. A
vertikum legmagasabb szintjét a globális szint jelöli.
A társadalmi szempontok elsősorban a területi kutatásokra, területi egységek vizsgálatára
terjednek ki.
Versenyképességi modellek
Az RCC, azaz a Regional Competitiveness Capacity modell a komparatív és a kompetitív
előnyöket, továbbá a hozzájuk kapcsolódó területi szinteket helyezi el egy elméleti keretbe. A
modell szerint a komparatív előnyök inkább nemzetgazdasági, míg a kompetitív előnyök
inkább vállalati szinten léteznek. A különböző területi egységek szerint ez úgy fogalmazható
meg, hogy pl. azoknál a régióknál, térségeknél, melyek nagyvárost is magukban foglalnak és
ezáltal az urbanizációs előnyök kimutathatók, inkább a komparatív előnyök dominálnak, míg
a kisebb városokkal rendelkező térségekben vagy a városhiányos területeken az ún.
lokalizációs előnyökre épülő kompetitív szemlélet dominál. Lukovics (2008) a modell
értékelése kapcsán kiemeli, hogy az egyes régiók gazdasági tömegüktől függően eltérő módon
vesznek részt a nemzetközi munkamegosztásban, továbbá a lokális, azaz a kompetitív
tényezők is versenyhelyzetet teremtenek az egyes régiók között. Lengyel (2003) szerint a
területi verseny, azaz az egyes régiók versenye különbözik a vállalatok versenyétől.
1. ábra: Az RCC modell logikai összefüggései
Forrás: Budd-Hirmis (2004, 1020 o.) alapján Lukovics 2008
Versenyképességi cilinder
Megmutatja azon tényezőket, tényezőcsoportokat, amelyek erőteljesen befolyásolják a
regionális versenyképességet, illetve azt komplex módon közelíti meg, kiemelve a társadalmi
faktorok fontosságát. (Martin et al., 2005)
2. ábra: Versenyképességi cilinder
Forrás: Martin et al. (2005, 2-36. o.) alapján Lukovics, 2008
A regionális eredmény a modell szerint nem más, mint az egy főre jutó GDP, a regionális
kibocsátás pedig, mely a cilinder második szintje a bérek és profitok kombinációjaként kerül
definiálásra a modellben. A regionális kibocsátás fontos mérőszámának tekinthető a
termelékenység, a munkaerő költsége, a jövedelmezőség, továbbá a piaci részesedés.
A cilinder legalsó szintje, karimája foglalja magában a regionális versenyképesség faktorait,
így a termelési tényezőket (munka, tőke, föld) és a regionális tőkebefektetési viszonyok
tényezőit (produktív környzet, humánerőforrás, alapinfrastruktúra és elérhetőség), valamint az
ezeket meghatározó ún. másodlagos tényezőket. Találunk ezek között szigorú értelemben vett
gazdasági és társadalmi tényezőket, az infrastuktúrára, technológiára és az innovativitásra
vonatkozó tényezőket is. Közös elem, hogy csak közvetett hatást gyakorolnak a regionális
kibocsátásra és eredményre (Lukovics, 2008).
Versenyképességi fa
A modell célja az egyes térségek versenyképességét alakító tényezők közötti kapcsolatok
megértésének javítása. A modellalkotók szerint a fa modell kifejezi egyrészt a különböző
szinteket, úgymint gyökér, törzs, lombozat, gyümölcs, másrészt kifejezi a versenyképesség
ciklikusságát és dinamikus változását (Jan Maarten de Vet 2004). A modell tehát a
versenyképességet nem mint egy állapotot, hanem sokkal inkább mint egy térben és időben
zajló folyamatot szemlélteti. Komplex megközelítésmód jellemzi, ugyanis a gazdasági
stabilitás mellett a szociális biztonság és társadalmi jól-lét is megjelenik.
3. ábra: Versenyképességi fa
Forrás: de Vet al (2004, 12. o.) alapján Lukovics 2008
A versenyképességet meghatározó és a versenyképességet befolyásoló tényezők egymásra
épülnek. A modell három szintből áll. A legalsó szinten vannak a „gyökerek”, ezek a
versenyképesség input tényezői, azaz a tehetség, az innováció, a kapcsolódás és a vállalkozó
készség. A kidolgozók szerint ezek a tényezők azok, melyeket a legkönnyebben lehet
befolyásolni a versenyképesség javítása érdekében. és már ezen input tényezők körében is
látható, hogy a hagyományos vagy szűkebb értelemben vett gazdasági tényezők mellett
megtalálhatók az oktatáshoz, kutatás-fejlesztéshez, oktatási és kutatóhelyi intézményi
struktúrához, továbbá az adott hely minőségéhez kapcsolódó tényezők köre.
A fa ága és törzse adja a modell szerint a versenyképesség alapját. Az ide sorolható tényezők:
az ipari szerkezet és a termelékenység. A fa ágai pedig az outputokat jelölik, úgymint
foglalkoztatottság, profit és adók.
A versenyképességi modell gyümölcse, a versenyképesség eredménye, amely értelmezés
szerint a versenyképesség nem más, mint a jólét, a fenntarthatóság és a szociális biztonság,
melyeknek további összetevője, hogy az embereknek van mit ennie, azaz a szegénységi ráta
alacsony, az egészségi állapot jó, a környezeti és lakóhelyi tényezők kedvezőek.
Versenyképességi piramis
A piramis talapzatát Enyedi György városokra meghatározott sikerfaktorai adják (Enyedi
1996, 1997), úgymint gazdasági szerkezet, innovációs kultúra, regionális elérhetőség,
munkaerő felkészültsége, társadalmi szerkezet, döntési központok megléte, a környezet
minősége és a régió társadalmi kohéziója.
4. ábra: Versenyképességi piramis
Forrás: Lengyel 2003, 292. o.
A sikerfaktorokra épülnek a versenyképességi modell alaptényezői, melyek a modell szerint a
versenyképességet javító stratégiai fejlesztések, ezek közvetlenül, rövid időtávon belül hatnak
(Lukovics, 2008). Ezekre a tényezőkre épülnek a modellben az egységes versenyképességi
definícióhoz kapcsolódó mérhető alapkategóriák, a jövedelem, a munkatermelékenység és a
foglalkoztatás, és a piramis csúcsán kap helyet az elérendő cél, vagyis a az életminőség és az
életszínvonal. E tekintetben a modell sok hasonlóságot hordoz a versenyképességi fa
modellel.
Versenyképesség mérése
1. Lengyel (2004) szerint a regionális versenyképesség nem jellemezhető egyetlen kiemelt
tényezővel, hanem egymáshoz szorosan kapcsolódó, viszonylag jól mérhető és egyértelmű
közgazdasági kategóriák együttesét jelenti, melyek az alábbiak:
a regionális GDP egy lakosra jutó nagyságát
a régióban a munkatermelékenységet
a régióban a foglalkoztatottsági rátát
a régió gazdaságának nyitottságát
2. A versenyképesség, illetve egy térség versenypozíciójának minősítésére alkalmas tényezők
Palkovits (2000, 127-128.o.) szerint az alábbiak:
„a régió nyitottsága, a gazdasági szereplők nemzetközi piacokon való
megmérettetése, azok kedvező versenypozíciójának (nem pusztán az
exportvolumen, hanem a nehezen másolható magas szintű általános termelési
képesség, az ennek alárendelt termelékenység, szervezeti tanulási képesség,
piaci részesedés, rugalmasság, innovációs készség, új termék piacraviteli
gyorsasága) tartóssága, megalapozottsága;
a tudásintenzív tevékenységek nagy súlya, ezzel összefüggésben a régióbeli
lakosság jövedelmeinek magas általános szintje;
a gazdasági szereplők stratégiai érdekeltsége a helyben maradásra, vagyis azok
regionális/lokális beágyazottsága”.
3. A városok versenyképességére vonatkozó hazai kutatások is egyre jelentősebbé váltak. Az
egyik meghatározó vizsgálat Lengyel – Rechnitzer (2000) szerzőpáros vizsgálata, akik a
megyei jogú városok esetében kombinált rangmódszer alkalmazásával az alábbi dinamikus
mutatók elemzésével alakították ki városkategóriáikat:
kiskereskedelmi forgalom növekedésének üteme (1998/1990)
az iparban képződött hozzáadott érték növekedésének üteme (1998/1995)
a szolgáltatásokban képződött hozzáadott érték növekedésének üteme
(1998/1995)
az iparűzési adó változásának üteme (1998/1995)
az adóköteles személyi jövedelem változásának üteme (1998/1995)
A dinamikus mutatók mellett a kutatók fajlagos mutatókat is használtak a városok
versenyképességének meghatározására:
kiskereskedelmi vállalatok egy lakosra jutó nettó árbevétele (1998)
a feldolgozóipari (kettős könyvelésű) vállalatok egy foglalkoztatottra jutó
társasági adóalapja (1998)
az üzleti szolgáltatást végző (kettős könyvelésű) vállalatok egy
foglalkoztatottra jutó nettó árbevétele (1998)
az egy lakosra jutó iparűzési adó (1998)
az egy lakosra jutó adóköteles személyi jövedelem (1998)
A dinamikus és fajlagos mutatók együttesen mutatják a vizsgált városok versenyképességét
(Lengyel-Rechnitzer, 2000).
4. Lukovics Miklós (2008) a regionális versenyképesség méréséhez az alábbi mutatókat
használta:
Alapkategóriák: Jövedelmek, munkatermelékenység, foglalkoztatottság, globális integráltság,
nyitottság, K+F, technológia, innovációs kapacitás, KKV-k, vállalati szektor, külföldi
működő tőke, humán tőke és infrastruktúra, társadalmi tőke és intézmények.
Sikerességi faktorok: gazdasági szerkezet, innovációs kultúra és kapacitás, regionális
elérhetőség, a munkaerő felkészültsége, társadalmi szerkezet, döntési központok, környezet
minősége, régió társadalmi kohéziója.
A Versenyképességi Kutató Központ megpróbálkozott egy versenyképességi index
kidolgozásával;
5. ábra: A vállalati versenyképességi index szerkezete
Forrás: Chikán, 2006
A vállalati versenyképesség index a fenti mutatók figyelembe vételével az alábbi egyenlettel
számítható ki:
C = (M+V) T
C – versenyképesség; M – működőképesség; V – változásképesség; T - teljesítmény
A versenyképesség hazai szakirodalmának feldolgozása alapján állítható, hogy egyelőre nincs
konkrét, tudományos konszenzussal – akár hazai, akár nemzetközi téren – elfogadott definíció
a versenyképességre vonatkozóan, ennek ellenére a fogalom a versenyképesség összetevői,
meghatározó fókuszai gyakorlatilag kivétel nélkül hasonlóképpen jelennek meg a különböző
szerzőknél. Jelentős különbség figyelhető meg a gazdasági és társadalmi (illetve komplex)
megközelítésmódok között, valamint ezek eltérő hangsúllyal szerepelnek a
megfogalmazásokban. Bizonyosasággal állítható, hogy a társadalmi szemlélet a
posztindusztriális periódus kezdete óta folyamatosan teret nyer, igaz, elsősorban azon
kutatásokban, amelyek területi koncentrációval rendelkeznek. Alapjában véve a
versenyképesség fogalmának ökonómiai profilja vitathatatlan.
A szakirodalmak rámutatnak a különböző versenyképességi szintekre (vállalati, mezoszint
(réió, város, térség, nagyváros-térség), ország, országok feletti szupranacionális szint).
A versenyképességi modellek látványosan bemutatják a meghatározó tényezőket és
mechanizmusokat, ezen felül rámutatnak, hogy alapjaiban véve gazdasági faktorok mellet
nagy arányban megjelennek társadalmi, életszínvonalbeli, jóléti indikátorok is.
Angolszász szakirodalom-feldolgozás
A versenyképesség mikro-, mezo- és makroszinten is értelmezhető, így beszélhetünk
mikrogazdasági (vállalati) versenyképességről, regionális versenyképességről és országos,
nemzeti vagy makrogazdasági versenyképességről egyaránt.
Krugman tagadja a területi verseny létét, s így a versenyképesség területi szintre való
kiterjesztését, mondván, az csak a vállalatok egyik jellemző vonása. Többrétű indoklása
szerint egyrészt a nemzetgazdaságok nem hasonlítanak a vállalatokhoz, hiszen a sikertelen
országokat nem lehet bezárni, másrészt az országok közötti kereskedelem nem zérus összegű,
azaz a komparatív előnyök alapján megvalósuló specializálódás eredményezheti azt, hogy
minden ország nyertessé váljon, harmadrészt pedig a vállalatokkal szemben az országok nem
versenyeznek, hanem rivalizálnak egymással (Krugman, 1994).
Porter is amellett érvelt, hogy a versenyképesség nem értelmezhető nemzetgazdasági szinten.
A termelékenységet középpontba helyező elmélet, az ún. gyémánt-modell szerint a
versenyképesség nem a gazdaság egészében, hanem csak az egyes iparágakban mérhető,
méghozzá a tényezőellátottság (pl. munkaerő, infrastruktúra), a keresleti viszonyok, a
kapcsolódó és beszállító iparágak (háttéripar) és a vállalati stratégia, szerkezet és verseny
kategóriái mentén. Szerinte a versenyképesség nem statikus, hanem időben változó,
dinamikus fogalom.
A kompetitív előnyök elmélete szerint a nemzet jóléte az ország gazdaságpolitikájától és a
vállalati versenystratégiáktól függ, s nem a komparatív előnyök elméletének alapját adó
termelési tényezők meglététől (Porter, 2001). Ez az első megfogalmazás, amelyben a
területiség szignifikánsan megjelenik.
Alapvetően fontos megfogalmazást ad Garelli (2006), miszerint „a nemzetek
versenyképessége a közgazdaságtannak azon tényezők és politikák vizsgálatával foglalkozó
része, amely meghatározza egy nemzet képességét a vállalkozások nagyobb értékteremtését és
az állampolgárok nagyobb jólétét létrehozó és megőrző környezet fenntartására” (Garelli,
2006, 2.o.). Ez is alátámasztja a tényt, hogy az országos, nemzetek közötti verseny egyre
elfogadottabb, ennek alátámasztásául számos versenyképességi rangsor készült országok
közötti összehasonlítás céljából, de pl. német városokat, francia régiókat összehasonlító
rangsorokat is előszeretettel készítenek, sőt felhasználják a kapott eredményeket a politikai
retorikában.
Az OECD meghatározása szerint a versenyképesség „annak a fokmérője, hogy szabadpiaci
körülmények között mennyire képes egy ország nemzetközi piacokra eladható árukat és
szolgáltatásokat termelni, miközben hosszabb távon fenntartja és növeli lakossága
életszínvonalát” (OECD, 1992). A fenti definíciókból is kitűnik, hogy a vállalati és a területi
versenyképesség jellemzői között jelentős különbségek vannak; a területi versenyképesség
magában foglalja azt a tudatos magatartást is, amely a sikeres vállalatok letelepedésének,
megmaradásának érdekében tett lépéseket, a megfelelő háttértényezők – intézményrendszer,
infrastruktúra, oktatás – biztosítását.
Trabold a versenyképesség négy fontos elemét határolta körül – az eladás képessége (export),
vonzóképesség (helyszín), alkalmazkodóképesség, kereseti képesség –, amelyek egy olyan
hierarchiába, piramisba rendeződnek, ahol a kereset képessége a másik három pilléren alapul.
Az elmélet szerint egy ország versenyképességének legalapvetőbb indikátora a kereseti szint,
míg a másik három mutató csak ezt meghatározó faktorként jelentkezik.
A mikrogazdasági koncepció szerint a regionális – illetve minden területi – versenyképesség a
termelékenységgel egyenlő (Porter, 2002). A régió termelékenysége a vállalatok
termelékenysége által meghatározott, ami egyrészt a megtermelt áruk és szolgáltatások
minőségétől, versenyelőnyeiktől, másrészt az üzleti környezet minőségétől függ. Porter
összességében arra a következtetésre jutott, hogy a regionális versenyképességet a
klasztertevékenységek jelenléte és dinamikája határozza meg. (Porter, 2003)
A következő megközelítésben alapvető szegmensként jelenik meg a társadalmi faktor; Storper
megfogalmazásában a regionális versenyképesség „egy régió azon képessége, hogy
odavonzza és megtartsa bizonyos tevékenységekben stabil vagy növekvő piaci részesedésű
cégeket, miközben fenntartja vagy növeli azok életszínvonalát, akik ebben részt vesznek”
(Storper, 1997, 264.o.).
A versenyképesség komplex megközelítései a gazdasági és a társadalmi (s olykor a
környezeti) szempontok figyelembevételével készültek el.
A nemzetek közötti verseny az emberi fejlődés egyes elemeiben, így a gazdasági jólétben, a
képzettségi szintben, az egészségügyi állapotban vagy az egyenlő jogokban és a
demokráciában egyaránt megnyilvánul.
6. ábra: Az országos társadalmi-gazdasági versenyképesség hierarchiája
Forrás: Reiljan – Hinrikus – Ivanov, 2000, 24. o.
Egy részletesen kidolgozott meghatározás szerint a versenyképességnek tizenkét pillére van
(intézmények, infrastruktúra, makrogazdasági stabilitás, egészségügy és alapfokú oktatás,
felsőfokú oktatás és képzés, termékpiaci hatékonyság, munkaerő-piaci hatékonyság, pénzpiaci
kifinomultság, technológiai felkészültség, piaci méret, üzleti kifinomultság, innováció), ezek
határozzák meg a termelékenység szintjét. (Sala-i Martin et al., 2008).
A regionális versenyképesség endogén fejlődés (termelő tőke, humán tőke, társadalmi-
intézményi tőke, kulturális tőke, infrastrukturális tőke, tudás- és kreatív tőke) eredménye,
állítja munkájában Kitson, Martin és Tyler. (Kitson – Martin – Tyler, 2004)
A komplex versenyképességi megközelítések további példáit adják a városok
versenyképességének mérésével foglalkozó tanulmányok. Az OECD két dimenzióban
értelmezi a városok versenyképességét. Az egyik dimenziót az üzleti szektor
termelékenységének fejlődése, a másik dimenziót pedig a város humán tőkéjének fejlődése
adja (OECD, 2006). A városok versenyképességére a komplex megközelítést alkalmazók
szerint a gazdasági teljesítmény, a társadalmi fejlődés, a környezet állapota és a hatékony
városi kormányzás egyaránt hatással van.
A versenyképesség az Európai Unió stratégiai dokumentumaiban is növekvő hangsúlyt kap.
Az Unió által elfogadott egységes versenyképesség definíció a következő „a versenyképesség
képesség olyan termékek és szolgáltatások előállítására, amelyek megfelelnek a nemzetközi
piac követelményeinek, illetve magas és fenntartható mértékű bevételeket (GDP)
eredményeznek”, de általánosabb megfogalmazást is alkalmaznak, miszerint „a vállalatok,
régiók, országok és országcsoportok képessége a magas bevételek és foglalkoztatási szint
megteremtésére”.
7. ábra: A versenyképesség logikai szerkezete az EU-ban
Forrás: EC (1996) alapján Lengyel, 2003, 234.
1994-ben megjelent az Európa Tanács „Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás” című
Fehér Könyve, ebben kizárólag iparfejlesztéssel kívánták elérni a versenyképesség növelését.
A Fehér Könyv tehát nem definiálja pontosan, hogy mit ért versenyképesség alatt, a gazdasági
növekedéből indul ki és megfogalmazza a társadalmi elvárásokat, a növekvő életszínvonalat
és a kis jövedelmi különbségeket (Lengyel, 2003).
Az 1994-es Kohéziós Jelentés (címe: Versenyképesség és kohézió) négy olyan tényezőt emel
ki, amelyek meghatározóak a versenyképesség szempontjából. Ezek a tényezők az alábbiak:
az infrastruktúra és a humán erőforrás;
a régiókba kívülről jövő új befektetések (külföldi működő tőke, azaz régión kívüli
tőke);
a kutatási és a technológiai fejlesztés szerepe;
a perifériális (földrajzi) helyzet (határ menti térségek) (Lengyel, 2003).
1994-ben létrehozták a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot, amely fő feladata a
versenyképesség mérési módszertanának kidolgozása.
1996 óta kötelező Európai Uniós szinten évente jelentést készíteni a versenyképességről, sőt
az 1997-es Amszerdami Szerződésben a kifejezést kulcsfogalomként használták a kohézió
terminológiájával egyetemben.
Az Európai Bizottság 2004-es definíciója szerint „a versenyképesség egy globalizált világban
elhelyezkedő gazdaság termelékenységét méri azzal a céllal, hogy fokozza az életszínvonalat
és a munkahelyteremtést” (EC, 2006).
Versenyképesség mérése
Sarkalatos pont a versenyképesség mérése az angolszász tudományos irodalmon belül is.
A mérési módszerek mind puha, mind kemény statisztikai adatokon alapulnak, valamint
alkalmaznak a gazdaság teljesítményét mérő ex post és a gazdaság teljesítményének növelését
elősegítő ex ante mutatókat is.
Az itt felsorolt mutatók, mérési módszerek gazdasági indikátorokra, tényezőkre és
tényezőcsoportokra koncentrálnak;
1. International Institute for Management and Development, Lausanne: IMD World
Competitiveness Yearbook
1. táblázat: A versenyképességre ható tényezők, IMD
Gazdasági
teljesítmény (79
adat)
Kormányzat
hatékonysága (72
adat)
Üzleti szféra
hatékonysága (71
adat)
Infrastruktúra
(101 adat)
1. belföldi gazdaság
2. nemzetközi
kereskedelem
3. külföldi
befektetések
4. foglalkoztatottság
5. árak
1. közpénzügyek
2. költségvetési
politika
3. intézményrendszer
4. gazdasági
törvénykezés
5. társadalmi
szerkezet
1. termelékenység
2. munkaerő-piac
3. pénzügyek
4. vállalatvezetési
gyakorlat
5. attitűdök és
értékek
1. alapinfrastruktúra
2. technológiai
infrastruktúra
3. tudományos
infrastruktúra
4. egészségügyi
infrastruktúra és
környezet
5. oktatás
Forrás: McCauley, 2007
2. Világgazdasági Fórum: Globális Versenyképességi Index (GCI)
A Globális Versenyképességi Index meghatározása 12 pillér vizsgálatán alapul, amelyek
három alindexbe csoportosíthatók, s összesen 113 változót tartalmaznak. A vizsgált
országokat – a versenyképességi rangsor felállításán túl – a szervezet tényezővezérelt,
hatékonyságvezérelt és innovációvezérelt versenyképességi csoportokba sorolja.
3. Világgazdasági Fórum: Üzleti Versenyképesség Index (BCI)
A Világgazdasági Fórum másik versenyképességi indexe, az Üzleti versenyképesség index azt
a Porter-féle szemléletet alkalmazza, amely a versenyképességet a termelékenységgel
azonosítja, tehát egy ország is akkor lehet versenyképes, ha magas a termelékenységi indexe.
2. táblázat: A versenyképesség mérése, WEF
Alapkövetelmények Hatékonyságfokozók Innováció és
kifinomultság
1. Intézmények
2. Infrastruktúra
3.Makroökonómiai
1. Felsőoktatás és képzés
2.Termékpiaci
hatékonyság
1. Üzleti kifinomultság
2. Innováció
stabilitás
4.Egészségügy és
alapoktatás
3.Munkaerő-piaci
hatékonyság
4.Pénzpiac
kifinomultsága
5.Technológiai
felkészültség
piacméret
szerk: Baráth Gabriella
A magas termelékenység hozzájárul a magas bérekhez, az erős árfolyamhoz, a kedvező
befektetői környezethet, s a magas életszínvonalhoz. A versenyképesség elindítói és
indikátorai, azaz a versenyképes környezet hozzájárul a hazai befektetések, export, import,
külföldről jövő közvetlen befektetések, külföldre irányuló közvetlen befektetések, nemzeti
innováció növeléséhez, ezek pedig biztosítják a termelékenység növekedését. A
versenyképesség determinánsai közé a makrogazdasági, politikai, jogi és szociális környezet,
mikrogazdasági versenyképesség, s az adottságok (természeti kincsek, földrajzi fekvés)
tartoznak.
4. Az Egyesült Királyság versenyképességi mérései (DTI)
1. Eredménymutatók: GDP/fő, foglalkoztatottsági ráta, GDP/foglalkoztatott,
GDP/ledolgozott munkaóra;
2. Beruházási mutatók: a GDP növekedésének volatilitása, a rövid távú kamatlábak
volatilitása, üzleti beruházások a GDP %-ában, kormányzati beruházások a GDP %-
ában;
3. Innovációs mutatók: publikációk egy lakosra jutó száma, hivatkozások egy lakosra
jutó száma, teljes K+F kiadások a GDP %-ában, üzleti K+F kiadások a GDP %-ában,
megadott szabadalmak száma az USA-ban / 1 000 000 lakos, az innovációban aktív
vállalkozások azon aránya, amely technológiai innovációs kooperációban vesz részt, a
bevétel termékfejlesztésre fordított része;
4. Képességre vonatkozó mutatók: a 25-64 éves népesség legmagasabb iskolai
végzettsége, a gazdaságilag aktív népesség képzettségi szintje, menedzsment
képességek;
5. Vállalkozásokra vonatkozó mutatók: vállalkozói kultúra indexe, a vállalkozásindítás
költsége, a vállalkozásindítás időszükséglete, kockázati tőkebefektetések a korai
szakaszokban, kockázati tőkebefektetések a felfutási és későbbi szakaszokban, teljes
vállalkozási aktivitási index, nemek szerinti vállalkozásalapítás, a termelékenység
növekedése a vállalkozások nagysága szerint;
6. A versenypiaci környezetre vonatkozó mutatók: gazdasági nyitottság a termékek és a
szolgáltatások piacán, termékpiaci korlátozások, a verseny indexe.
Az elkövetkező mérési módszerek alapján nem csupán gazdasági, hanem társadalmi faktorok
is determinálják.
Az országosnál alacsonyabb területi szintek esetében – a versenyképesség definíciói közötti
különbségekkel megegyezően – a vizsgálatba bevont változók, indikátorok köre, s az egyes
faktorok is gyakrabban alapulnak olyan társadalmi adatokon, mutatókon, amelyek nem
választhatók el élesen a gazdasági teljesítménytől, sokkal inkább annak alapjául, meghatározó
háttértényezőjeként szolgálnak. A regionális versenyképesség vizsgálata eleve kizárja a
vizsgálható elemek köréből azokat a makroökonómiai mutatókat, amelyeket csak nemzeti
szinten lehet értelmezni, megragadni
1. Az Egyesült Királyság versenyképességi mérései (DTI)
1. Átfogó versenyképesség: egy főre jutó bruttó hozzáadott érték és a háztartások egy
főre jutó nettó jövedelme, munkatermelékenység a feldolgozóiparban,
szolgáltatásokban és a többi ágazatban, hazai és külföldi tulajdonú feldolgozóipari
cégek kibocsátásai és befektetései, termékek és szolgáltatások exportja;
2. Munkaerőpiac: bruttó átlagbérek, foglalkoztatottság, munkanélküliség, munkanélküli
segély, oktatás és szakképzés;
3. Hátrányos társadalmi helyzet: jövedelem-kiegészítések, támogatások, jövedelem-
egyenlőtlenségek;
4. Üzleti fejlődés: cégalapítás és túlélési ráta, teljes vállalkozói aktivitás, K+F és
csúcstechnológiai, valamint technológia-igényes iparágakban való foglalkoztatottság;
5. Föld és infrastruktúra: közlekedés, telephely-vásárlás és ingatlan bérleti költségek,
üresen álló és gazdátlan földek újrahasznosítása.
2. Lettország regionális versenyképességi mérése
A regionális versenyképesség a szerző által használt definíció szerint „az a képesség, hogy
régió lakosság igényeinek megfelelően biztosítsák a meglévő erőforrások leghatékonyabb
felhasználásával és a szükséges források bevonzásával a lehető legmagasabb életszínvonalat”
(Judrupa, 2011, 17). A versenyképesség vizsgálatát 10 elkülönített faktor segítségével
folytatták le; humán erőforrások, szociális szféra, oktatás, kultúra, egészség, elérhetőség,
innováció és kutatás, gazdaság és termelés, természeti erőforrások, ökológia és természet.
Végül fontos megemlíteni komplex megközelítésmódokat, ugyanis a versenyképesség területi
dimenzióiban nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és az ökológiai rendszerek vizsgálata
és értékelése is szükséges.
1. A Washington állambeli Puget Sound Regionális Versenyképességi Indikátorok 2007-2008
című tanulmányban – a statisztikai adatokon alapuló indikátorokat külön-külön is elemzik, s a
metropolisztérségek összehasonlítása során alkalmazzák – az alábbi hat tényezőcsoportot,
illetve azokon belüli indikátorokat különítették el:
Oktatás és munkaerő: előmenetel a matematika és az olvasás terén a negyedik
osztályban, érettségizettek aránya, kiadott diplomák, tudományos és mérnöki
diplomák, dolgozói termelékenység;
Technológia és innováció: K+F ráfordítások, kibocsátott szabadalmak, SBER-díjak1;
Vállalat és befektetés: kockázati tőke, kisvállalkozási hitelek, kisebbségi tulajdonú
vállalkozási tanúsítványok, gazdasági fejlesztési testületek tevékenysége;
Üzleti környezet: vállalkozásnyitások és -zárások, adómegoszlás;
Közlekedés és infrastruktúra: utazási órák indexe, közlekedési kiadások;
Életminőség és társadalmi tőke: jótékonysági adományok, lakáshoz jutási lehetőség,
művészeti szervezetek, légszennyezettség; bűncselekmények (Puget Sound, 2008).
1 A U.S. Small Business Administration által kiadott Small Business Innovation Research díj.
2. A helyi térségek fejlesztése érdekében Cecilia Wong (Egyesült Királyság) egy tizenegy
faktorból álló versenyképességi indexet dolgozott ki főkomponens-analízis eszközén
keresztül: elhelyezkedés, fizikai mutatók, infrastruktúra, humán erőforrás, pénzügy és tőke,
tudás és technológia, ipari szerkezet, vállalkozási szerkezet, közösségi identitás, életminőség.
3. A litván városokra alkalmazott versenyképességi index (LUCI) a fentieknek megfelelően a
versenyképességet három szintre – gazdaság, társadalom, környezet – bontja, amelyek
összesen hét faktorcsoportból, 22 faktorból és 30 statisztikai indikátorból állnak (Bruneckiene
– Guzavicius – Cincikaite, 2010). Gazdasági versenyképesség (gazdasági teljesítmény,
gazdasági teljesítmény növekedése), társadalmi versenyképesség (humán erőforrás, társadalmi
jól-lét, életkörülmények, kormányzati hatékonyság), környezeti versenyképesség
(környezetminőség)
5. Webster és Muller a városok versenyképességének – amely definíciójuk szerint egy
urbánus térség azon képessége, hogy előállítani és forgalmazni tudjon egy sor terméket,
amelyek más régiók termékeivel való összevetésben jó minőséget képviselnek (Webster –
Muller, 2000, 2) – mérése érdekében a vizsgált faktorokat négy elkülönített csoportba
(gazdasági struktúra, területi ellátottság, humán erőforrások, intézményi környezet) sorolta.
Begg (1999) szerint a városi teljesítmény, városi versenyképesség négy fő tényező mentén
értelmezhető;
1. Ágazati trendek: a gazdasági tevékenységre gyakorolt fő hatások
2. Vállalati jellemzők: a helyi vállalatok jellegzetes vonásai
3. Üzleti környezet: a cégek közvetlen ellenőrzésén kívül eső tényezők
4. Innováció és tanulás: a cégek új eljárások és termékek fejlesztését gátló vagy ösztönző
tényezők
A társadalmi versenyképesség önálló – azaz a klasszikus, gazdasági versenyképességtől
független – mérésére ma már léteznek kísérletek, bár ezek még csak elméleti szinten
jelentkeztek, konkrét vizsgálatra eddig nem került sor. A Világgazdasági Fórum Globális
Újratervezési Kezdeményezésének égisze alatt a Társadalmi Versenyképességi Index
kialakítására tettek javaslatot. Az értékelés alapját a jogi, fiskális, kormányzati és kulturális
teljesítmény hatékonysága adja.
Összegezve az angolszász versenyképességi irodalom-feldolgozás tanúságait, elmondható,
hogy;
a versenyképesség értelmezésének egymástól jól elkülönült szintjei vannak:
vállalati szint, országos szint, regionális szint, városi szint, s hogy a definíciók
is e szintek mentén differenciálódnak.
A versenyképesség fő mutatói továbbra is alapvetően gazdasági
irányultságúak. A társadalmi szempontok a meghatározások többségében
közvetett módon jelennek meg, illetve a versenyképesség céljaként,
eredményeként.
Az elemzés arra is rámutatott, hogy a társadalmi (és környezeti) szempontok
(közvetett vagy közvetlen módon) elsősorban a területi versenyképességi
kutatásokban jelennek meg, s hogy minél alacsonyabb szintet vizsgálnak, annál
hangsúlyosabbá válik a gazdasági szempontokon túli indikátorok szerepe.
Francia szakirodalom-feldolgozás
A versenyképesség napjaink az egyik leggyakrabban használt közgazdasági szakkifejezés. Ma
már nem csak a ökonómiai fogalomtárban, hanem a társadalmi és gazdasági élet számos
területein használják, az Európai Unió „kulcsfogalmává” vált. Egyszersmind a
versenyképesség az egyik legtöbb szakmai vitát kiváltó fogalom is, jelentése és mérése körül
a különböző szakmai csoportok máig élénk vitát folytatnak (Cornilleau, 2006).
Franciaországban, az Európai Unió egyik legerősebb gazdaságával rendelkező tagállamában,
a versenyképesség kérdése folyamatosan jelen van mind a szakmai, mind pedig a
stratégiaalkotás körüli vitákban, a versenyképességgel foglalkozó szakirodalom ennek
következtében jelentős (Beaujolin-Bellet et al 2002; Hamme-Criekingen 2012; Hamme et al
2011; Kerviller et al 2011; Debonneuil-Fontagné, 2003; Clerval, 2012).
A legtöbb francia nyelvű hagyományos közgazdaságtani tudományos irodalom a
versenyképességet az alábbiak szerint definiálja; „egy vállalat vagy vállalatcsoport, illetőleg
akár egy nemzetgazdaság képessége arra, hogy eleget tegyen a piaci versenytársak által
támasztott követelményeknek és egyre magasabb színvonalon és jövedelmezőbben szolgálja
ki a fizetőképes keresletet” Eszerint a megközelítés szerint a versenyképesség nem más, mint
eszköz a gazdaság teljesítőképességének mérésére és ez által összehasonlíthatóvá tételére. Ez
a látásmód változni látszik, ugyanis egyre több gazdasági szakember vallja azt
Franciaországban is, hogy a gazdasági teljesítőképesség így a versenyképesség nem
vonatkoztatható el a társadalmi folyamatoktól. Azt láthatjuk, hogy a szigorúan közgazdasági
értelemben használt versenyképességet a gazdasági folyamatok elemzése mellett a kétezres
évektől kezdődően egyre inkább használják a társadalmi folyamatok jellemzése kapcsán is
(Debonneuil-Fontagné, 2003). Úgy vélekednek, hogy abban az esetben, ha a társadalom (vagy
akár egy vállalat szintjén a munkaközösség) egésze nem „működik jól”, ha nagyok benne az
egyenlőtlenségek, ha jelen van a társadalmi kirekesztés, ha a társadalmi kohézió nem valósul
meg, akkor a gazdaság sem tud hatékonyan működni.
A versenyképességnek három megközelítését különböztethetjük meg; gazdasági
(középpontjában a termelékenység, vagyis a gazdaság jövedelemtermelő képessége, illetve
annak javítása áll) társadalmi (gazdasági teljesítőképesség növelése és a társadalmi jól-lét
közötti egyensúly megteremtését tartja szem előtt) és komplex (ebben az esetben a térbeni-
társadalmi sajátosságok is középpontba kerülnek)
A versenyképesség hagyományos megközelítése alapjául az OECD definícióját vette a francia
szakirodalom egy része; „összehasonlíthatóvá tegye a vállalkozásoknak, vagy vállalkozások
csoportjainak, illetőleg nemzetgazdaságoknak azt a képességét, hogy egy adott piacon
termékeket, vagy szolgáltatásokat értékesítsenek” (OECD, 1996).
Ezeknek a munkáknak jelentős része a francia gazdaság teljesítőképességét vizsgálja meg
különböző szempontokból (foglalkoztatottság, munkanélküliség különböző gazdasági
ágazatok jövedelemtermelő képesség, stb.) és hasonlítja őket össze egyrészt az Európai Unió
többi, fejlett gazdaságú országának (Anglia, Hollandia, Olaszország) hasonló mutatóival,
legfőképpen pedig a legfontosabb külgazdasági partner és versenytárs, Németország
mutatóival. A Németországgal (mint fő versenytárssal) való minden területen történő
összehasonlítás sarkalatos pontja a francia versenyképességi megközelítéseknek. Egyfajta
tükörként jelenik meg a német gazdaság, amely kiváló fokmérője, összehasonlítási alapja a
francia gazdasági fejlődésnek.
A 2012-ben publikált „Gallois-jelentés szerint Franciaország gazdasági térvesztése
különösképpen Németországhoz viszonyítva az 1970-es évektől kezdődően egy felgyorsuló és
romló tendenciát mutat. Különösen tetten érhető ez a folyamat az ipar GDP-hez hozzáadott
értékének a visszaeséséből.
A versenyképesség mind gazdasági, mind társadalmi megközelítése egyre fontosabbá válik
Franciaországban és szerte az Európai Unió országaiban is, elsősorban a válság
kirobbanásától kezdődően.
2006-ban az OECD versenyképesség definíciójában már megfogalmazódik a versenyképesség
társadalmi szempontú megközelítés és a fenntarthatóság kérdése is: „a vállalkozások, az ipari
ágazatok, a régiók, nemzetek, vagy akár nemzetek feletti szövetségek képessége arra, hogy
fenntartható módon termeljen jövedelmet, úgy hogy közben növeli a foglalkoztatás szintjét és
új munkahelyeket teremt, a jövedelmi és életszínvonal pedig nem romlik.” (OECD, 2006).
2007-ben a Lisszaboni Stratégia már egyértelműen megfogalmazza a gazdasági növekedés
mellett a társadalmi haladás fontosságát is, amikor így fogalmaz: „a fő cél az, hogy az Európai
Uniónak legyen a legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő tudás alapú gazdasága a
világon, úgy hogy közben fenntartható módon növekszik a gazdaság teljesítőképessége, több
és jobb munkahely teremtődik meg és nagyobb lesz a szociális kohézió (Lisszaboni Stratégia,
2007).
A fentiek alapján a társadalmi versenyképesség fogalma alatt „a társadalmi szereplők azon
képességét értjük, amikor érdekeiket összehangolva, hatékonyan képesek fellépni egy-egy
közös projekt sikeres megvalósítása érdekében.” ( La competitivité sociale…, 2000, 6. o.)
Ennek a hipotézisnek kritikája szerint a gazdasági fejlődést fékezik a társadalmi jól-lét
megteremtésére irányuló központi beavatkozások. A társadalmi dimenzió a versenyképesség
tárgyalása során gyakran úgy merül fel, mint egy teher, amely ránehezedik a gazdasági
fejlődésre, anélkül, hogy abból a gazdaság profitálna. A másik tábor viszont azzal érvel, hogy
azok az országok, amelyek többet költenek a szociális intézményrendszerük, vagy a szociális
ellátórendszerük fenntartására, bővítésére, vagy jobbítására, azzal együtt, hogy a társadalmi
mutatóik is jobbak, a gazdasági teljesítményük tekintetében sincsenek rossz helyzetben.
(Beaujolin-Bellet, 2002)
2008-ban Joseph Stiglitz közgazdász kiemelkedően fontos jelentésével bebizonyította az ún.
Easterlin Paradoxont, tehát a GDP növekedése és a társadalmi jól-lét közötti összefüggés nem
automatikus, a GDP növekedéséből nem következik egyértelműen a társadalmi fejlődés. A
jelentés szerint a GDP nem alkalmas arra, hogy a gazdasági fejlődés szempontjából fontos, de
a makrogazdasági folyamatokon kívüli- folyamatokat is kimutasson, mint például az
életminőség, az egészségi állapot, az elégedettség, az otthon végzett munka, vagy akár a
természeti környezet állapota is.
Már gyakorlatilag két évtizede problematikus a GDP, mint fejlettségi indikátor alkalmazása,
ugyanis csak és kizárólag gazdasági faktorokat vesz alapul. Épp ezért az ENSZ 1993-ra
kidolgoztatta a HDI (Human Development Index) indikátort, amely a születéskor várható
élettartalmat, az oktatást, az írástudást és az életszínvonalat jelző mutatókból számítható ki.
A társadalmi versenyképesség megvalósulásának legfontosabb területeit a francia
szakirodalom az oktatási rendszerben, a társadalmi tőkében, a munkavégzés feltételeinek a
színvonalában, illetve a vállalatok társadalmi felelősségvállalása és társadalmi
érzékenységében látja.
A Versenyképesség Kutató Központ (L’Observatoire de la Competitivité) által kidolgozott
társadalmi versenyképességi index összesen hat fő társadalmi kategóriát és azon belül további
alkategóriákat tartalmaz; munkanélküliség, egészségügyi helyzet, általános
munkakörülmények, egyenlőtlenségek, környezet állapota, oktatás.
A területi versenyképességgel foglalkozó szakirodalom egy-egy gazdasági régió, vagy akár
város esetében értelmezi a versenyképességet. A szakirodalom alapján: „a területi
versenyképesség egy adott régió vagy város azon képessége, hogy a gazdasága képes legyen
ellenállni és megfelelni a piaci verseny kihívásainak.” A területi versenyképesség megkívánja
a komplex szemléletmódot. (Farrel-Thirion, 2000)
Az „Innováció a francia agrártérségekben” címmel készült LEADER dokumentumban
olvashatjuk, hogy a francia vidéki régiók versenyképességét leginkább a helyi társadalom
szervezetlensége és az egymás, illetve a helyi közintézményekkel szemben érzett bizalom
hiánya rontja. A helyi társadalom és a régió versenyképességét rontja, hogy felbomlottak a
tradicionális helyi közösségek. A közösségi kapcsolatok tartalmatlanná váltak, vagy teljesen
megszűntek (La Competitivité Sociale…. 2000, 9 old). Éppen ezért a mezőgazdasági régiók
gazdasági versenyképessége helyreállításához (ami nem megy a helyi társdalom
versenyképességének helyreállítása nélkül) szükség van a helyiek aktív részvételére,
egymással való együttműködésére, a gyakori egyeztetésre és a folyamatosan változó
környezethez való gyors és hatékony alkalmazkodásra.
2004-ben a francia kormány egy újgazdaság (elsősorban ipar) fejlesztési stratégiát dolgozott
ki, amelynek a lényege, hogy úgynevezett versenyképességi pólusok (ma Franciaországban
71 fejlesztési pólus létezik) kialakítását tűzte ki célul. A versenyképességi pólusokat
létrehozó okirat szerint, ugyanis a francia kormány a versenyképes ipari ágazatok
(informatika, biotechnológia, orvosi műszerek gyártása stb.) támogatásában látja a francia
gazdasági fejlődés motorját. Az együttműködések átfogó célja, hogy elősegítse azokat a
kutatásokat vagy fejlesztéseket, amelyek innovatívak és magas hozzáadott értéket
képviselnek.
Egy 2000-es LEADER program keretén belül elkészült dokumentumban azt olvashatjuk, mint
stratégiai célkitűzést, hogy „erősíteni kell a vidéki térségek népességmegtartó erejét, növelni
kell a beköltözések számát, azáltal, hogy vonzóbb tegyék a vidéki életet és életformát a
fiatalok számára, valamint megakadályozzák a nagyvárosok felé irányuló elvándorlást.”
A társadalmi jól-létet Amartya Sen munkái alapján három alapindikátoron keresztül elemzi:
életkörülmények (pl. lakásviszonyok), lehetőségek (pl. oktatásban való részvétel), a választás
szabadsága (vagyis az egyén szabadsága hogy úgy és olyan körülmények között és anyagi
színvonalon éljen, ami neki megfelel). (Beaurdieau-Lepage-Tovar, 2011)
Összegezve az itt felsorakoztatott munkáknak közös jellemzője, hogy a francia gazdaság
teljesítményét állítják a középpontba, ennek keretén belül a GDP-t, illetve az egyes gazdasági
ágazatok GDP-ből való részesedésének alakulását elemzik és vetik össze a szomszédos
országok, illetve legfőképpen a fő kereskedelmi partner, Németország hasonló gazdasági
folyamataival. A kétezres évektől kezdődően találkozhatunk a francia szakirodalomban a
társadalmi versenyképesség fogalmával. A kutatások a társadalmi versenyképesség kapcsán
kiemelik a gazdasági fejlődés és a társadalmi jól-lét közötti ellentmondást, hiszen a térbeni-
társadalmi egyenlőtlenségek és kirekesztés mértékének a növekedését mutatják ki a
legdinamikusabban fejlődő francia nagyvárosi régiókban, kiemelten a párizsi
metropolisztérségben. A harmadik versenyképességi típus a versenyképességet egy területi
egység, vagy egy gazdasági régió, vagy pedig egy város esetében értelmezi. A területi
versenyképesség megkívánja a komplex, vagyis a társadalmi, a gazdasági, sőt a földrajzi és
környezeti adottságok és folyamatok figyelembevételét is. A területi versenyképesség
fogalma a francia szakirodalomban jellemzően az elnéptelenedő és elöregedő agrárrégiók
problémájának kezelése kapcsán vetődik fel.
Német szakirodalom-feldolgozás
A versenyképesség fogalma nemcsak a közgazdaságtudomány, hanem a mindennapi ember
szótárában is fontos helyet foglal el, sőt a politikai retorika is használja, amely értelmezésében
a versenyképességet az országimázs természetes szegmensének tekinti. A 2012-es svájci IMD
World Competitiveness Center (WCC) által végzett felmérésben Németország az egyetlen
olyan európai uniós ország, amely bekerült az első tíz helyezett közé (kilencedikként). Ezen
tények is alátámasztják, hogy a német szakirodalom versenyképességi felfogása, a
megközelítésekben végbement változások elsőrendűek a kutatás tekintetében.
A versenyképesség gazdasági szempontból mikro-, makro- és mezoökonómia megközelítésre
bontható.
Makroökonómiai megközelítés
A német szerzők alapvetően az 1970-es évektől bekövetkező gazdasági, politikai változásokat
tekintik a felélénkülő versenyképesség-diskurzus kiindulópontjának.
Különösen az erőteljesen külkereskedelmi irányultságú nemzetek esetében – mint amilyen a
német – erősödött föl a nemzetgazdaságok nemzetközi versenyképességének vitatása, annak
firtatása, hogy mitől függ az egyes nemzetek nemzetközi versenyképessége, illetve ez hogyan
mérhető.
Gyakoriak a viták a definiálással kapcsolatosan, ugyanis a nemzetgazdaságok esetében a
nemzetközi versenyképesség fogalma többértelmű. Míg a vállalatok esetében az
üzemgazdaságtan pontosan meg tudja határozni a vállalatok versenyképességét, addig a
nemzetgazdaság szintjén nem olyan egyértelmű a helyzet. (Gries-Hentschel, 1994).
Egy 1960-as években született tanulmány szerint a nemzetgazdaság versenyképességét az
ország összes vállalata versenyképességének összességeként határozzák meg (Bofinger, 1995)
Ezzel szemben létrejönnek olyan elméletek is, amelyek a külkereskedelmi nézőponttól
függetlenül próbálják meg az összgazdaságot vizsgálni. Ezek a versenyképességet a
nemzetgazdaság alkalmazkodóképességén, illetve a magas reáljövedelem elérésének
lehetőségén keresztül definiálják. Mutatókként az alkalmazkodási gyorsaságot, az egy főre
jutó jövedelmet, a termelékenységet, a munkatermelékenységet adják meg. (Trabold, 1995)
Más szerzők a nemzetközi versenyképességet a gazdasági telephelyek attraktivitásától teszik
függővé. (Balzer, 1991)
Léteznek olyan kritikusok is, akik teljes egészében használhatatlannak tartják és elutasítják a
„nemzetközi versenyképesség” fogalmát. Leglátványosabb érvük szerint egy ország nem lehet
– szemben mondjuk egy vállalattal – teljes egészében „versenyképtelen”. Ez a felfogás
Krugman versenyképesség megközelítésével összhangban áll.
A külkereskedelmi irányultságú megközelítések Balassa „ability to sell” koncepciójára
épülnek. Balassa 3 fontos elemet feltételez:
1, egy nemzet versenyképessége egyenlő az ország összes vállalatának,
vállalkozásának a versenyképességével,
2, a nemzet versenyképessége egyenlő a termékeknek a külföldi piacon való
értékesítésének a képességével,
3, a versenyben elfoglalt pozíció nem egy adott időpontbeli állapotot tükröz, hanem a
versenyképesség egy adott időtartamon belüli változásainak kiegyenlítődése.
Az összgazdaságot tekintik kiindulópontjuknak és a nemzetközi versenyképesség alatt a
nemzeteknek egy magas reáljövedelem megteremtésére vonatkozó képességét értik,
mondván, a nemzetek versenyképessége arra kell, hogy irányuljon, hogy egyre növekvő
életminőség teremtődjön meg általa a lakosság számára. (Gries, 1994)
Technológiai versenyképesség: Szűkebb értelmezése szerint a technológiai versenyképesség a
műszaki tudás termelésére és az ún. csúcstechnológiákra terjed ki. A méréshez bemeneti (pl. a
kutatásra és fejlesztésre fordított beruházások) és kimeneti indikátorokat (pl. szabadalmak és
licencek), illetve piaci tényezőket (világkereskedelmi részesedés a csúcstechnológiában)
alkalmaznak. (Schumacher, 1995).
A tágabb megközelítés már nem a műszaki tudást és a csúcstechnológiát hangsúlyozza,
hanem általában annak a legkülönbözőbb típusú tudásnak a jelenlétére utal, amelyet egy adott
nemzetgazdaság biztosít a vállalatai számára.
Nemzetközi versenyképesség és alkalmazkodóképesség elmélet szerint egy nemzet
versenyképességének a fokmérői a magas reáljövedelem és a magas életszínvonal, állítja az a
megközelítés is, amely a versenyképességet a nemzetgazdaságok alkalmazkodóképességén
keresztül határozza meg. E koncepcióban különleges hangsúlyt kap a nemzetgazdaságok
dinamikája, tehát minél gyorsabban és hatékonyabban fejlődik egy ország a konkurens
országokkal szemben, illetve minél gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott gazdasági
feltételekhez, annál versenyképesebb. (Horn, 1982, 1985) De nem az ország egésze az, ami
versenyképes, vagy sem, hanem a vállalatai, vállalkozásai. A vállalatok versenyképességét
pedig a környezetük befolyásolja, ezek;
1, az adott nemzetgazdaság vállalkozói rétege,
2, gazdasági-politikai keretfeltételek,
3, a termelésszerkezet fejlődése. (Straubhaar, 1994).
A versenyképességet az alkalmazkodóképességgel magyarázó modellek az alkalmazkodás
gyorsaságát, dinamikáját vagy hatékonyságát kellene, hogy mérjék, azonban még nincsenek
erre alkalmas indikátorok (Trabold, 1995)
Gazdasági telephelyek attraktivitása és versenyképesség: A világgazdaság globalizálódása
nyomán egy másik meghatározó termelési tényező, a tőke válik egyre rugalmasabbá, aminek
következtében a vállalatok, vállalkozások számára megnyílt annak a lehetősége, hogy relatíve
szabadon válasszák ki telephelyeiket. A gazdasági régiókon belül ezért kiéleződött a
vállalkozásokért folyó verseny.
A nemzetközi versenyerősség fokát vagy a külföldi tőkések belföldi befektetései, vagy a hazai
vállalkozások külföldi befektetési hajlandósága, vagy az országon belüli munkanélküliség
alapján ítélik meg, amely a telephelyminőség fokát mutatja. A negatív mérleg arra utal, hogy
a befektetők nem találják tőkeberuházásra alkalmas terepnek az adott országot, ugyanakkor az
empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy egyes országok a direkt beruházási hiányok ellenére
magas reáljövedelemmel és kiemelkedő exportaránnyal rendelkeznek. (Trabold, 1995)
A nemzetközi versenyképesség fokozása attól függ, hogy az adott helyen letelepedett
vállalkozások az adottságokat mennyiben tudják versenyelőnnyé alakítani. A telephelyeket
egyedileg elemzik, tehát nem az a megközelítés lényege, hogy az egyes telephelyeket
egymással összehasonlíthatóvá tegyék, hanem, hogy egy adott telephely előnyeit és hátrányait
meghatározzák. Indikátorként mennyiségi (kemény), illetve minőségi (puha) faktorok
szolgálnak. A mennyiségi faktorok közé tartoznak a bérköltségek és az adóterhek. A puha
faktorok közé pedig a képzés, a társadalmi béke, az egészségügyi ellátás és a politikai
stabilitás. (Amling, 1992)
A fogalom kritikusai értelmetlennek, sőt kifejezetten károsnak tartja a nemzetközi
versenyképesség fogalmát. Több okot is tetten lehet érni. Az egyik legfontosabb ellenérv
egyrészt a fogalom meghatároz(hat)atlanságára, ellentmondásosságára, definiálatlanságára
utal. Másrészt sokan kifogásolják a mérésekre szolgáló indikátorok bizonyító erejét. Továbbá
megfogalmazódik az a vád is, hogy a bizonytalan lábakon álló indikátor-elemzések alapján
ugyancsak rizikós gazdaságpolitikai ajánlásokat körvonalazni, hiszen ezek akár hibás
döntéseket is előidézhetnek. (van Suntum, 1986) Kifogásolják a nemzetközi versenyképesség
azon modelljeit is, amelyek az üzemgazdaságtani szempontokat ültetik át egész
nemzetgazdaságokra. A vállalatok illetve nemzetgazdaságok között ugyanis olyan lényegi
különbségek vannak, amelyek ezt az analógiát lehetetlenné teszik. A nemzetgazdaságok nem
tudnak csődbe menni és megszűnni. (Borner, 1995) Szintén dilemmára ad okot, hogy
mennyiben lehet egy sokféle érdekből és csoportból álló nemzetgazdaságot homogénnek
tekinteni (Straubhaar, 1994).
A versenyképesség mezoökonómiai megközelítései
A különböző elméleti irányzatok keresztmetszetét a német szerzők abban látják, hogy
mindegyik a „hálózatokat”, „kooperációkat” veszi szemügyre. Legyen szó a hierarchikusan
működő vállalati struktúrák fellazulásáról és „elhálózatiasodásáról”, vagy a kis- és
középvállalatok kooperációjáról, vagy éppen a politika közegében megvalósuló „policy”-
hálózatokról, ezeknek fokozódó jelentőségük van.
A versenyképesség rendszerszerű elméletének kiindulópontjai;
1, A tartós ipari versenyképesség nem kizárólag a makrogazdasági feltételek
stabilizálásával érhető el. Fontos a gazdasági makropolitika, de nem elégséges.
2, A sikeres versenyképesség egy olyan környezet megteremtésén nyugszik, amely
támogatja az egyes vállalatokat, vagy azok csoportjait (klasztereket).
3, A versenyképes környezet (Standort) megteremtése nem csak az állam feladata, a
gazdaság egyéb szereplői (vállalatok, szakszervezetek, infószektor, stb.) is fontos, sőt
időközben vezető szerepet játszanak ezekben a folyamatokban.
A versenyképesség azért „rendszerszerű”, mert meghatározó tényezői összekapcsolódnak,
egymást kölcsönösen is befolyásolják. Ezek a faktorok négy szinten helyezkednek el.
A rendszerszerű versenyképesség determinánsai:
1, Metaszint: társadalmi, kulturális faktorok, értékrendszerek, a politikai-jogi-
gazdasági szerveződés alapmintázata, stratégia- és politikaképesség;
2, Makroszint: költségvetési politika, pénzpolitika, adópolitika, versenypolitika,
valuta- és kereskedelmi politika;
3, Mezoszint: infrastruktúra-politika, oktatáspolitika, technológia-politika,
iparszerkezet-politika, környezetvédelmi politika, regionális politika, export-import-politika;
4, Mikroszint: management-kompetencia, vállalati stratégiák, innovációs management,
best practice (jó gyakorlatok) a termelés egész folyamatában (fejlesztés, gyártás, értékesítés),
technológiai hálózatokba integrálódás, üzemek, vállalatok közti logisztika, beszállítók,
gyártók és vevők közti interakciók .
A kelet-ázsiai vagy latin-amerikai példák mellett németországi törekvések is igazolják a
koncepciót. Egyes német tartományokban, alapvetően úgynevezett krízisterületeken, ahol
átfogó strukturális átszervezések játszódtak le, így Észak-Rajna Vesztfáliában is regionális
konferenciákat szerveztek, hogy a különböző érintett érdekcsoportok a fejlődés esélyeit
vitassák. Azaz a mezoszint lényegében a régiókat is jelenti. A régiókban jöhetnek létre azok a
komplex hálózatok, amelyek integrálják a vállalatokat, a szakszervezeteket, az egyetemeket, a
helyi önkormányzatokat, a technológiai intézményeket, civil szerveződéseket. Ezek a
hálózatok „az állam és a piac közé ékelődve a regionális fejlődés vízióit, forgatókönyveit
dolgozzák ki, stratégiai alapdöntéseket készítenek elő, lehetővé teszik a gazdasági reformok
nem-etatisztikus politikai irányítását, valamint a helyi és regionális telephely-szintek aktív
alakítását.” (Eßer, Hillebrand, Messner, Meyer-Stammer, 2001)
A globálisnak nevezhető verseny miatt egyre különböző, nagyon sajátos, az egyes
nemzeteken belül is eltérő regionális verseny-mintázatok jönnek létre. Azaz, ma már nem
nemzetek, hanem régiók felemelkedésében, vagy lesüllyedésében kell gondolkozni – ennek
példáit látjuk magunk előtt Magyarországon is! „A rendszerszerű versenyképesség tehát nem
nemzet és világgazdaság, hanem a globális és a lokális erőterében keletkezik.” (Eßer,
Hillebrand, Messner, Meyer-Stammer, 2001)
„A versenyképesség diskurzusa” – A versenyképesség, mint metafora és retorika
Egy 2005-ös tanulmány egyfajta diskurzuselemzést hajt végre, amikor rávilágít arra, hogy
versenyképesség fogalma egyike azon nagy fogalmaknak, amelyek meghatározzák az európai
politikát, de a közgondolkodást is. (Spindler, 2005)
A versenyképesség fogalmának jelentésrétegeiben kutatva azt látjuk, hogy az először a
kapitalista gazdaság (vállalatok közti versengés), majd a nyugati ipari országok közti
(nemzetgazdaságok szintjén zajló) verseny után a globális színterekre kiterjesztett fogalom,
különböző politikai projektek megalapozására szolgál és a modernitás „fejlődés”-narratíváját
támogatja. A globális versenyképesség fogalma lesz az egyik hajtóereje az európai
integrációnak, ez a fogalom alapozza meg az EU legújabb inter- és transzregionális
kezdeményezéseit.
Versenyképes városok – versenyképes régiók
(A telephely-verseny, területek közti verseny, melynek „német” jelentése: a jóllétet fokozó
tényezők (elsősorban a vállalatoknak, tőkének, humán erőforrásoknak, lakosságnak) az egy
helyhez való kötése.
Erősödött, illetve strukturális értelemben megváltozott a versengés a lokális és regionális
egységek között. Rosenfeld szerint a változások 3 szinten következtek be. Az első szint a
vállalatok közötti verseny megváltozását takarja, amely viszont a termék- és pénzpiacok
strukturális átalakulására vezethető vissza. A vállalatok telephely-igényei új feltételeket
teremtenek a városok és a régiók versenyében – a piacokon érvényesülő erőteljesebb
versenyhelyzet áttevődik a vállalatokért küzdő városok és régiók közegébe (Rosenfeld idézi
Portert, aki szerint vállalatok és nem nemzetek versengenek egymással a nemzetközi
piacokon. Rosenfeld szerint ez ugyanúgy érvényes a városokra és régiókra is – azaz ezek
versenyeznek és nem országok) (Rosenfeld, 2012)
A tudás és a humántőke szerepe egyre fokozódik a termelésben. A telephelyek egyre inkább
specializálódnak – létrejönnek az úgynevezett „headquarter”-ok (azok a központok, amelyek a
termelés helyszíneitől térben függetlenedve látják el az irányítás szerepkörét, ami összefügg a
hálózati kommunikáció nyújtotta lehetőségekkel).
Új faktorok jelenléte és minősége fogja eldönteni a versenyt;
a) magasan képzett munkaerő,
b) szolgáltatások,
c) jó közlekedés, könnyű elérhetőség,
d) helyi életet komfortosabbá, kellemesebbé tevő szolgáltatások, körülmények,
erőforrások, amibe beletartozik:
e) egy város vagy régió imázsa, amivel oda lehet vonzani a vállalatokat (a város
imázsa a vállalkozás identitására, imázsára is kihat – marketing, branding) és a
szakembereket.
f) Ráadásul fontos kiemelni, hogy nem az egyes faktorok önmagukban döntőek,
hanem együttes jelenlétük teremthet előnyöket az egyes városok, régiók számára. (Azaz a
város, mint egy „csomag”, egészében „értékesíthető”, s egészében fejt ki vonzerőt, vagy
éppen nem.)
Németországban - ugyanúgy, mint Franciaországban - egyre nagyobb közkedveltségnek
örvend az ún. város és régióranking, ami ma már nemcsak az egyre növekvő lélekszám,
hanem más mutatók alapján is rangsorokat állít föl a városok és régiók között.
A második szintje a változásoknak: általános keretfeltételek átalakulása a Vasfüggöny
megszűnésével, a rendszerváltozással, új, keleti piacok megnyílásával, a termelésnek a
kiterjeszthetőségével – ez érinti Kelet-Németországot, de általában a közép-kelet-európai
városokat, akiknek újra kell pozícionálniuk magukat.
A területek között folyó verseny kiéleződését támogató változások harmadik szintjéhez azok a
politikai kezdeményezések és állami beavatkozások sorolandók, amelyek a közpénzek és
támogatások hatékonyabb elosztását célozzák meg.
Hátrányos lehet, ha a városok és régiók közti verseny nem az összjólétet fokozza, hanem
csupán csak a források térbeni átcsoportosításával jár. Negatívan hathat a verseny akkor is, ha
általa egy szükségleteken felüli, túlzott ellátottság teremtődik meg. Előnyökkel akkor jár a
verseny, ha az általa kiemelt városok, régiók a nemzetgazdaságnak a nemzetközi
versenyképességét fokozzák.
A metropolrégió-koncepció és a stratégiai régióteremtés (A hasonló szerepköröket betöltő
100-300 ezer lakosú nagyvárosokat régiópoliszoknak nevezik, a körülöttük lévő régiót
régiópolrégióknak hívjuk.)
Ezeknek a régióknak a „társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális fejlődés motorjainak
kell, hogy legyenek, s meg kell őrizniük Németország és Európa teljesítő és
versenyképességét, továbbá hozzá kell járulniuk az európai integráció felgyorsításához.”
A metropolrégió az egymáshoz térben közel elhelyezkedő, városias jellegű területek sűrű
szövete, ami nemcsak a térbeli közelség okán szerveződik, hanem mint gazdasági, társadalmi
és kulturális egység működik, s mint ilyen nemzetközi „kisugárzással” (jelentéstöbbletekkel)
is rendelkezik. Németországban a 11 EMR közül Berlin/Brandenburg, Hamburg, München,
Rajna-Majna, Rajna-Ruhr és Stuttgart metropolrégiók részint már globális kisugárzással
rendelkező megavárosoknak is tekinthetők.
Az EMR-koncepció egyik igen erőteljes hatása, hogy megindult a versengés a régiók között,
hogy magukat EMR-ként definiálhassák, s ezzel részesülhessenek a szövetségi kormányzati
szintről érkező támogatásokból.
A stratégiai régióképzés egy sajátos kooperációs forma, amelynek célja az egyes városok és
azok erőforrásainak a territorialitásból fakadó szűkösségén túllépni. Mäding a regionális
kooperációt a versenyképesség egyik döntő faktorának tekinti.
Összefoglalva a német versenyképességi szakirodalom tanulságait megállapítható, hogy nincs
általánosan elfogadott megfogalmazás a versenyképesség definíciójával kapcsolatban. A
gazdasági megközelítés mai napig dominál, igaz a társadalmi faktorok jelentékenysége
folyamatosan nő. A német szakirodalomban találkozhatunk a versenyképesség mérésének,
fogalmi korlátainak legkomolyabb és legsokrétűbb kritikáival.
A versenyképességet leginkább vállalatok, vállalatcsoportok szintjén mérik, viszont előtérbe
kerül a különböző területi szinteken való versenyképesség mérése. Ennek alapjául
előszeretettel nemzetgazdaságok helyett régiók, nagyváros-térségek, esetlegesen városok
szolgálnak, ezek kerülnek összehasonlításra, versenyeznek egymással.
Kiemelkedően fontos szegmense a német versenyképességi felfogásoknak az összjólét
elérése, a szubjektív jólét-érzet javítása.
Bibliográfia
Beaujolin-Bellett, A et al. ( 2002): Cohésion sociale, competitivité et emploi In: Documents
d’études de la DARES 01/08/2002
Bourdieau-Lepage-Tovar, E (2011): Bien-étre en Ile de France: Derriére une hausse générale,
des disparités territoriales croissantes In: Métropolitique 2, Mai, 2011 URL:
Cornilleau, G.(2006): Croissance économique et bien étre In: Revue de l’OFCE 2006/1
numero96 pp. 11-34. http://www.cairn.info/revue-de-l-ofce-2006-1-page-11.htm
Clerval, A.(2012): Les dynamiques spatiales de la gentrification á Paris In: Cybergeo
http://cybergeo.revues.org/23231
Fleury, A-Jean Christophé, F-Mathian, H-Ribardiére,A-Saint Julien, T (2012): Les inégalités
socio-spatiales progressent-elles en Ile de France? In: Métropolitique p.6
http://www.metropolitique.eu Letöltve: 2013.04.15
Dumont G.-F.(2011): le peuplement de la France: des inégalités régionales croissantes? In:
Population et Avenir, 2011/1. numero 701 http://www.cairn.info/revue-population-et-avenir-
2011-1-page-3.htm
Gallois, L. (2012): Pactes pour la competitivité de l’industrie francais par Commisaire
Général á l’investissment p. 79.
Michel Debonneuil-Lionel Fontagné (2003): La, France est-elle competitive?
Stieglitz, J-Amartya, S.-Fitoussi J.-P.(2008): Report by the commission ont he Measurement
of Economic Performence and Social Progress http://www.stiglitz-sen-
fitoussi.fr/documents/rapport_anglais.pdf Letöltve: 2013.05.06
La competitivité sociales „Construire une strategie de développement territoriales á la lumiére
de l’expérience LEADER In: Innovation en milieu rural Cahier de l’innovation numero 6
Fascicule 2 Observatoire Européen LEADER Juin 2000 Letöltve: 2013
Van Hamme-Wertz, I-Biot, V.(2011): La croissance économique sans le progrés social: l’état
des lieu á Bruxelles In: Brussels studies, numero 48, 2011 ISSN 2031-0293 p.20
www.brusselstudies.be
Van Hamme, G- Van Criekingen M. (2012): Compétitivité économique et question sociale:
les illusions des politiques de développement à Bruxelles In: Métropoles [En ligne], 11 | 2012,
mis en ligne le 12 décembre 2012, http://metropoles.revues.org/4550
Virot, P.-Augustine, N.(2012): Les migrations résidentielles s’accentuent dans le centre, de
l’agglomerations parisienne Juin, 2012 p.9 http://www.apur.org
OCDE, (2012) Promouvoir la croissance et la cohésion sociales, Juin, 2012 pp.42, Paris,
OCDE Publishing
A határmenti térségek adottságainak felmérése. Készült a HURO/0901/227/2.2.2 regisztrációs
számú, „Clusters without borders – surveying the clustering opportunities of SMEs in the
Hungarian-Romanian cross border region” című projekt keretében.
Balázs Éva (2009): A versenyképesség területi és társadalmi összefüggései.
http://www.ofi.hu/tudastar/plenaris-ulesen/versenykepesseg
Baranyai, N. – Baráth, G. (2009): A várostérségek gazdasági és társadalmi versenyképességi
rangsora. In: Szirmai, V. (szerk.) (2009): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői.
Hogyan lehetnek a magyar nagyvárostérségek versenyképesebbek? Dialóg-Campus Kiadó.
Budapest-Pécs. 191-203. pp.
Botos, J. (2000): Versenyképesség elemzés: fogalmi körüljárás, hazai esélyek. In: Farka, B. –
Lengyel, I. (szerk.) (2000): Versenyképesség – regionális versenyképesség, SZTE
Gazdaságtudományi Kar. Közlemények, JATEPress, Szeged. 218-234. pp.
Budd, L. – Hirmis, A. K. (2004): Conceptual Framework for Regional Competitiveness.
Regional Studies. 9, 1015-1028. pp.
Chikán, A. - Czakó E. (2002): Kis nemzetgazdaságok versenyképessége a globális
gazdaságban. In: Chikán A. – Czakó E. – Zoltayné P.Z. (szerk.): Vállalati versenyképesség a
globalizálódó magyar gazdaságban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 27-40.o.
Chikán, A. (1995): A versenyképesség fogalmáról. Kézirat. Versenyben a világgal kutatási
program, kézirat, BKE Vállalatgazdaságtan tanszék, Budapest, július
Chikán, A. (2006): A vállalati versenyképesség mérése – Egy versenyképességi index és
alkalmazása. Pénzügyi Szemle. 2006/1. 42-56. pp.
Czakó, E. (2000): Versenyképesség iparágak szintjén – a globalizáció tükrében. BKÁE, PhD
dolgozat. Kézirat. 202 o.
Éltető, A. (2003): Versenyképesség a közép-kelet-európai külkereskedelemben. In:
Közgazdasági Szemle. L. évf. március 269-281. pp.
Enyedi, Gy. (1996): Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában.
Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület. Ember-település
Enyedi, Gy. (1997): A sikeres város. In: Tér és Társadalom. 4. 1-7. o.
Fleischer, T. (2003): Az infrastruktúra hálózatok és a gazdaság versenyképessége, a
„Gazdasági versenyképesség: helyzetkép és az állami beavatkozás lehetőségei” című kutatás
résztanulmánya, Pénzügyminisztérium, augusztus.
Horváth, Gy. (2001): A magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági
térben. Tér és Társadalom, XV. évf. 2001/2. 203-231. pp.
Kozma, F. (1995): Gondolatok a versenyképességről. Ipar-gazdaság, március-április, 1-8. pp.
Krugman, P.R. (1994): Competitiveness: A Dangeres Obsession, Foreign Afairs, Vol. 73.,
No. 2, March/April, 28-45.
LEADER European Observatory (2000): Social competitiveness – Creating a territorial
development strategy in the light of the LEADER experience. Part 2.
Lengyel, I. (2004): A magyar régiók és települések versenyképessége az európai gazdasági
térben. NKFP részösszefoglaló. www.rkk.hu
Lengyel, I.- Rechnitzer, J. (2000): A városok versenyképességéről. Horváth-Rechnitzer
(szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón, MTA RKK pp.
130-152
Lengyel, I. (2000): Porter-rombusz: a regionális gazdaságfejlesztési stratégiák alapmodellje.
In: Tér és Társadalom, XVI: évf. 2000/4. 39-86. pp.
Lengyel, I. (2003): Verseny és területi fejlődés: térségek versenyképessége Magyarországon.
JATEPress Szeged.
Lukovics, M. (2008): Térségek versenyképességének mérése. JATE Press, Szeged.
Marteen de Vet, J. et al (2004): The Competitiveness of Places and Spaces. A Position Paper.
ECORYS, Rotterdam/Leeds/Birmingham/Brussels.
Martin, R.L. et al (2005): A Study ont he Factors of Regional Competitiveness. A final report
for The European Commission DG Regional Policy. University of Cambridge, Cambridge.
OECD (1996): The Knowledge-Based Economy. Organisation for Economic Co-operation
and Development, Paris.
Palánkai, T. (1999): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest
Palkovits, I. (2000): Szempontok a területi versenyképesség értelmezéséhez. Tér és
Társadalom 2-3. pp. 119-128
Porter, M. (1998): On Competition. The Free press, New York.
Samuelson, P.A. – Nordhaus, W.D. (2000): Közgazdaságtan. KJK Kerszöv, Budapest.
Somogyi, M. (2009): A vállalati versenyképesség modellje (VVM) mint a vállalati
versenyképesség mérésének új módszere. PhD értekezés. Miskolc.
Szirmai V. – A. Gergely A. – Baráth G. – Molnár B. – Szépvölgyi Á. (2002): Verseny és/vagy
együttműködés (A város és környék kapcsolatai). MTA Szociológiai Kutatóintézet, MTA
RKK NYUTI Közép-dunántúli Kutatócsoport. Budapest-Székesfehérvár.
Szirmai, V. (szerk.) (2009): A várostérségi versenyképesség társadalmi tényezői. Hogyan
lehetnek a magyar nagyvárostérségek versenyképesebbek? Dialóg-Campus Kiadó. Budapest-
Pécs.
Begg, I. (1999): Cities and Competitiveness. Urban Studies 56. pp. 795-809.
Borozan, Đ. (2008): Regional Competitiveness: Some Conceptual Issues and Policy
Implications. Interdisciplinary Management Research, Faculty of Economics in Osijek,
Croatia, vol. 4, pp. 50-63.
Bruneckiene, J. – Guzavicius, A. – Cincikaite, R. (2010): Measurement of Urban
Competitiveness in Lithuania. Inzinerine Ekonomika-Engineering Economics 21. pp. 493-
508.
Dollar, D. – Wolff, E. (1993): Competitiveness, Convergence and International Spetialisation.
The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.
European Comission (1996): European Community competition policy 1996. European
Comission, Brüsszel.
European Comission: A pro-active competiton policy for a competitive Europe. COM 293
final. Brussels.
Fagerberg, J. (1996): Technology and Competitiveness. Oxford Review of Economic Policy,
Vol. 12. No. 3. pp. 39-51.
Forfás (2006): Annual Competitiveness Report 2006. Forfás National Competitiveness
Council, Dublin.
Garelli, S. (2003): Competitiveness and Nations: the fundamentals. IMD Competitiveness
Yearbook 2003. IMD, Lausanne, pp. 702–713.
Hughes, K. (1993): The Role of Technology, Competition and Skill in European
Competitiveness. In
Hughes, K. (szerk.): European Competitiveness. pp. 133-157.
Jiang, Y. – Shen, J. (2010): Measuring the Urban Competitiveness of Chinese Cities in 2000.
Cities, 27. pp. 307-314.
Jiang, Y. – Shen, J. (2013): Weighting for what? A comparison of two weighting methods for
measuring urban competitiveness. Habitat International 38. pp. 167-174.
Judrupa, I. (2011):Evaluation of Competitiveness of Regions in Latvia. Riga Technical
University, Riga.
Kitson, M. – Martin, R. – Tyler, P. (2004): Regional Competitiveness: An elusive yet key
concept? Regional Studies, 9., pp. 991–999.
Krugman, P. (1994): Competitiveness: A dangerous obsession. Foreign Affairs, 2., pp. 28–44.
Lengyel, I. (2003): Verseny és területi fejlődés: térségek versenyképessége Magyarországon.
JATEPress, Szeged.
McCauley, S. (2007): Methodology and Principles of Analysis.
LEADER Observatory’s Innovation Working Group (2010): Social competitiveness. Creating
a territorial development strategy in the light of the LEADER experience.
OECD (1992): Technology and the Economy: The Key Relationships. OECD, Párizs
OECD (2006): Competitive Cities in Global Economy. OECD Publications. 450.
Philanthrocapitalism (2010): A Social Competitiveness Index?
Porter, M. (1990): The competitive advantage of nations. The Free Press, New York.
Porter, M. (2001): Clusters of Innovation: Regional Foundations of U. S. Competitiveness.
Council of Completitiveness, Washington
Porter, M. (2003): The Economic Performance of Regions. Regional Studies, 37. pp. 549–
678.
Porter, M. – Ketels, C. – Delgado, M. (2007): The microeconomic foundations of prosperity:
Findings from the business competitiveness index, in the global competitiveness report: 2007-
2008. The World Economic Forum.
Puget Sound (2008): Regional Competitiveness Indicators 2008-2009 Update.
Reiljan, J. – Hinrikus, M. – Ivanov, A. (2000): Key issues in defining and analyzing the
competitiveness of a coutry. University of Tartu.
Sala-i Martin, X. et al. (2008): The Global Competitiveness Index: Measuring the Productive
Potential of Nations.
Storper, M. (1997): The regional world. The Guilford Press, New York.
Webster, D.– Muller, L. (2010): Urban Competitiveness Assessment in Developing Country
Urban Regions: The Road Forward.
Wong, C. (2002): Developing Indicators to Inform Local Economic Development in England.
Urban Studies 39. pp. 1833-1863.
Amling, Friedrich J.: Industriestandort Bundesrepublik Deutschland. Europäische
Hochschulschriften. 1411. kötet. Frankfurt/M., Berlin, 1992.
Balzer, Heike: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit von Volkswirtschaften. In:
Hoschschule für Ökonomie Berlin, Wissenschaftliche Zeitschrift. 36. évf. 3-4. füzet (1991).
Bernt, Matthias – Liebmann, Heike (szerk).: Peripherisierung, Stigmatisierung, Abhängigkeit?
Deutsche Mittelstädte und ihr Umgang mit Peripherisierungsprozessen. Springer VS,
Wiesbaden, 2013.
Benz, Arthur: Politik in Mehrebenensystemen. VS Verlag, 2009.
Bofinger, Peter: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit ganzer Volkswirtschaften: Ein
Phänomen auf der Suche nach einer Theorie. In: Ehrlicher, Werner (szerk.): Kredit und
Kapital. 1-4. füzet, 28. évf., Bonn, 1995.
Bogumil, Jörg – Kuhlmann, Sabine (szerk.): Kommunale Aufgabenwahrnehmung im Wandel.
Kommunalisierung, Regionalisierung, und Territorialreform in Deutschland und Europa.
Stadtforschung Aktuell. VS Verlag, Wiesbaden, 2010.
Blattner, Niklaus – Maurer, Martin – Weber, Markus: Voraussetzungen der schweizerischen
Wettbewerbsfähigkeit: Möglischkeiten und Grenzen der empirischen Analyse. In:
Schweizerische Zeitschrift für Volkswirtschaft und Statistik. 123. évf. 3. szám (1987).
Borner, Silvio: Sind unsere Löhne zu hoch? Löhne, Produktivität und Wettbewerbsfähigkeit
der Schweiz. Arbeitskreis Kapital und Wirtschaft, Zürich, 1995.
Empter, Stefan – Vehrkamp, Robert B. (szerk.): Wirtschaftsstandort Deutschland. VS Verlag,
2006.
Eßer, Klaus, Wolfgang Hillebrand, Dirk Messner, Jörg Meyer-Stammer: Systemische
Wettbewerbsfähigkeit und Entwicklung. In: Reinold E. Thiel (szerk.): Neue Ansätze zur
Entwicklungstheorie. Deutsche Stiftung für internationale Entwicklung (DSE).
Informationszentrum Entwicklungspolitik (IZEP), Bonn, 2001, 147-163.
Eßer, Klaus: Globaler Wettbewerb und nationaler Handlungsspielraum. Neue Anforderungen
an Wirtschaft, Staat und Gesellschaft. Köln, Weltforum Verlag, 1996.
Fischer, Norbert: Mikrolandschaft und Metropolregion - Über den räumlichen Wandel im
Hamburger Umland 1950-2000. In: Dirk Brietzke & Norbert Fischer & Arno Herzig (Hg.):
Hamburg und sein norddeutsches Umland. Hamburg 2007
Fischer, Norbert: Vom Hamburger Umland zur Metropolregion. Stormarns Geschichte seit
1980. Hamburg 2008 (DOBU-Verlag)
Flassbeck, Heiner: Theoretische Aspekte der Messung von Wettbewerbsfähigkeit. In:
Deutsches Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.): Vierteljahreshefte zur
Wirtschaftsforschung. 1-2 (1992).
Geppert, Kurt – Gornig, Martin: Wettbewerb der Regionen – Berlin auf dem gutem Weg. In:
Kauffmann-Rosenfeld 2012, 142-163.
Gries, Thomas – Hentschel, Claudia: Internationale Wettbewerbsfähigkeit – was ist das? In:
HWWA – Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.) Wirtschaftsdienst 74. évf. 8. szám (1994)
Härtel, Hans-Hagen: Standortqualität, Wirtschaftwachstum und internationale
Wettbewerbsfähigkeit. In: Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im
internationalen Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.
Henker, Klaus: Marktanteile im internationalen Handel – Meßprobleme und empirischer
Befund. In: Deutsches Institut für Wirtschaftforschung (szerk.) Vierteljahreshefte zur
Wirtschaftforschung, 1-2. sz. (1992), 49-64.
Horn, Ernst-Jürgen: Bestimmungsgründe der internationalen Wettbewerbsfähigkeit von
Unternehmen und Industrien, Regionen und Volkswirtschaften. In: Beihefte der
Konjunkturpolitik – Die westdeustche Wirtschaft im internationalen Wettbewerb. 29., Berlin,
1982.
Horn, Ernst-Jürgen: Internationale Wettbewerbsfähigkeit von Ländern. In: WiSt, 7., (1985
július).
Kauffmann, Albert – Rosenfeld, Martin T. W. (szerk.) Städte und Regionen im
Standortwettbewerb: Neue Tendenzen, Auswirkungen und Folgen für die Politik. Hannover,
Verlag der ARL, (Akademie für Raumforschung und Landesplanung, Leibniz-Forum für
Raumwissenschaften), 2012.
Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im internationalen
Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.
Katzenbach, Erhard: Der Wirtschaftsstandort Deutschland im internatiolen Wettbewerb. In:
HWWA-Institut für Wirtschaftsforschung (szerk.) Wirtschaftsdienst, XII (1993).
König, Wolfgang: Die Europäische Metropolregion als steuerungstheoretisches Problem.
Politische und gesellschaftliche Initiativen zum Aufbau der Metropolregion Rhein-Neckar.
Marburg 2007.
König, Matthias: Die Europäische Metropolregion: Neuer Vertreter regionaler Interessen /
Politischer Lobbyismus durch die Metropolregion Rhein-Neckar. Marburg 2007
Michel, Joachim: Standort D: Bibliographie zu internationalen Wettbewersfähigkeit der
deutschen Wirtschaft. Kiel, Institut für Weltwirtschaft (Kieler Bibliograpien zu aktuellen
ökonomischen Themen, 12.) 1993.
Mäding, Heinrich: Städte und Regionen im Wettbewerb – ein Problemaufriss. Deutsche
Zeitschrift für Kommunalwissenschaften. 45. évf. (2006)/II, 121-133.
Mäding, Heinrich: Standortprofilierung durch Strategische Regionsbildung. (2008)
http://www.frankfurt.de/sixcms/media.php/678/2008_3_Standortprofilierung_Strategische_Re
gionsbildung.pdf
Mäding, Heinrich: Strategische Regionsbildung – eine neue Form der interkommunalen
Zusammenarbeit. In: Bogumil, Jörg – Kuhlmann, Sabine (szerk.): Kommunale
Aufgabenwahrnehmung im Wandel. Kommunalisierung, Regionalisierung, und
Territorialreform in Deutschland und Europa. Stadtforschung Aktuell. VS Verlag, Wiesbaden,
2010, 205-220.
Mitschke, Claudia: Zur internationalen Wettbewersfähigkeit von Regionen. Strukturpolitische
Analyse und wirtschaftspolitischer Handlungsbedarf. Wirtschaftspolitik in Forschung und
Praxis 44. kötet. Hamburg, 2009.
Müller, Stefan – Kornmeier, Martin: Internationale Wettbewerbsfähigkeit: Irrungen und
Wirrungen der Standort-Diskussion, München 2000.
Niehans, Jürg: Zur Aussagekraft realer, effektiver Wechselkurse. In: Schweizerische
Zeitschrift für Volkswirtschaft und Statistik. 119. évf. (1983).
Orlowski, Dieter: Die internationalen Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft. In:
Jürgensen, Harald (szerk.): Weltwirtschaftliche Studien 19., Hamburg, 1982.
Rasmussen, Thomas: Nationale Wirtschaftspolitik und internationale Wettbewerbsfähigkeit.
In: HWWA – Institut für Wirtschaftsfoschung, Wirtschaftsdienst, 55. évf. 9. sz. (1975).
Reichel, Richard: Ökonomische Theorie der internationalen Wettbewerbsfähigkeit von
Volkswirtschaften. Dresdner Beiträge zu Wettbewerb und Unternehmensführung, Deutscher
Universitätsverlag, 2002
Rosenfeld, Martin T. W.: Wie wirkt der verschärfte Standortwettbewerb auf die Stadt- und
Regionalentwicklung? – Einführung in die Thematik und Erläuterungen zum Aufbau des
Sammelbandes. In: Kauffmann-Rosenfeld 2012.
Rosenfeld, Martin T. W. – Kohler, Sebastian: Lokale Wirtschaftsentwicklung zwischen
Systemtransformation und Standortwettbewerb. Das Beispiel der Stadt Leipzig. In:
Kauffmann-Rosenfeld 2012, 181-200.
Schäfer, Wolf: Standortqualität, Wirtschaftswachstum und internationale
Wettbewerbsfähigkeit. In: Katzenbach, Erhard – Mayer, Otto (szerk.): Deutschland im
internationalen Standortwettbewerb. Baden-Baden, 1995.
Schumacher, Dieter: Technologische Wettbewerbsfähigkeit der Bundesrepublik Deutschland.
In: Deutsche Institut für Wirtschaftforschung (szerk.): Beiträge zur Strukturforschung. 155. ,
Berlin, 1995.
Spindler, Manuela: Europa als „Wettbewerbsregion” In: Politische Geographien Europas:
Annäherungen an ein umstrittenes Konstrukt. Szerk. Paul Reuber, Anke Strüver, Günther
Wolkesdorfer, Münster, LIT Verlag, 2005., 117-140.
Straubhaar, Thomas: Internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschft – was ist das?
In: HWWA-Insitut für Wirtschaftsforschung (szerk.): Wirtschaftsdienst, X. füzet (1994).
Stiller, Silvia: Hamburg – Wissensbasierter Strukturwandel beeinflusst die Standortpolitik. In:
Kauffmann – Rosenfeld, 2012, 163-181.
Trabold, Harald: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft. In:
Deutsches Institut für Wirtschaftforschung. Viertelsjahreshefte zur Wirtschaftsforschung. 2.
füzet, 64. évf. Berlin, 1995
van Suntum, Ulrich: Internationale Wettbewerbsfähigkeit einer Volkswirtschaft – Ein
sinnvolles wirtschaftspolitisches Ziel. Zeitschrift für Wirtschafts- und Sozialwissenschaften.
106 (1986), 495-507.
van Suntum, Ulrich: Masterplan Deutschland. Mit dem Prinzip Einfachheit zurück zum
Erfolg. Beck Juristischer Verlag, 2006.
Vollmer, Rainer: Die internationale Wettbewerbsfähigkeit – Kritische Analyse eines
vielverwendeten Begriffs. In: Kuhn, Helmut: Probleme der Stabilitätspolitik. Göttingen, 1986,
204-211.
Wetter, Wolfgang: Die Wettbewerbsposition der deutschen Wirtschaft. Hamburg, 1984.
Wießmeier, Stefan: Von der "Internationalen Wettbewerbsfähigkeit" zur "Dynamischen
Systemqualität": ein Beitrag zur Rationalisierung der Wettbewerbsfähigkeitsdiskussion.
Kaiserslautern : Univ., 1998. VIII.
Wittenstein, Manfred: Geschäftsmodell Deutschland - Warum die Globalisierung gut für uns
ist, Murmann Verlag 2010.
Recommended