· Web viewVirtuális, elektronikus, digitális. Előszó. Bevezetés: Amit a 21. század könyvtárosának tudnia kell(ene) Hol van az információs társadalom? Mire jó az

Virtuális, elektronikus, digitálisElméleti ismeretek a 21. század könyvtárához

Koltay, Tibor

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Virtuális, elektronikus, digitális: Elméleti ismeretek a 21. század könyvtáráhozírta Koltay, TiborSzerzői jog © 2007 Typotex Kft.

E digitális mű megjelenését a Kutatásfejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda a Digit 2005 pályázat keretében támogatta.

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, ill. annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel elektronikus úton vagy más módon közölni a kiadók engedélye nélkül.

www.typotex.hu


TartalomElőszó ................................................................................................................................................... 51. Bevezetés: Amit a 21. század könyvtárosának tudnia kell(ene) ...................................................... 12. Hol van az információs társadalom? ................................................................................................ 3

1. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ......................................................................................... 32. 2.1. Az információs társadalom jellemzői .............................................................................. 33. 2.2. Az információs társadalom elméleti modelljei ................................................................ 44. 2.3. Mi is az információ? ........................................................................................................ 85. 2.4. Tudásmenedzsment, tartalomkezelés, információmenedzsment ..................................... 86. Kérdések a 2. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 10

3. Mire jó az információs műveltség? ................................................................................................ 111. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 112. 3.1. Mi az információs műveltség? ...................................................................................... 113. 3.2. Műveltség, kultúra, írástudás ........................................................................................ 124. Kérdések a 3. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 14

4. Az interneten található információk sajátosságai és formátumai ................................................... 151. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 152. 4.1. Milyen információt találunk az interneten? .................................................................. 153. 4.2. Milyen formában találunk információkat az interneten? .............................................. 154. 4.3. Az információs környezet .............................................................................................. 175. Kérdések a 4. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 19

5. Információkeresés internetkeresők és forráskalauzok segítségével ............................................... 201. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 202. 5.1. Az internetkeresők ......................................................................................................... 203. 5.2. A forráskalauzok ............................................................................................................ 204. 5.3. Forráskalauz, portál ....................................................................................................... 215. Kérdések az 5. fejezet feldolgozásához ................................................................................. 22

6. Virtuális tájékoztatás ...................................................................................................................... 231. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 232. Kérdések a 6. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 27

7. Falak nélküli könyvtár, virtuális könyvtár, digitális könyvtár és a többi ....................................... 281. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 282. 7.1. A papírkönyvtártól az elektronikus könyvtárig vezető út .............................................. 283. 7.2. Falak nélküli könyvtár? ................................................................................................. 304. 7.3. Tisztázatlan terminológia? ............................................................................................. 305. 7.4. A virtuális könyvtár ....................................................................................................... 316. 7.5. A digitális könyvtár ....................................................................................................... 317. 7.6. Digitális és hibrid? ........................................................................................................ 318. 7.7. Az elektronikus könyvtár? ............................................................................................. 339. Kérdések a 7. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 33

8. Mit kell tudnunk még a digitális könyvtárról? ............................................................................... 341. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 342. 8.1. Definíció és jellemzők ................................................................................................... 343. 8.2. A gyűjtemény ................................................................................................................. 354. 8.3. Interoperabilitás, együttes kereshetőség ........................................................................ 365. 8.4. A megőrzés .................................................................................................................... 376. 8.5. A metaadatok ................................................................................................................. 387. 8.6. Digitális könyvtárak idehaza és a világban ................................................................... 39


Virtuális, elektronikus, digitális

8. Kérdések a 8. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 409. Digitalizálás. Tervezni, tervezni, tervezni! .................................................................................... 41

1. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ...................................................................................... 412. 9.1. Nemzeti és nemzetközi tervezés ................................................................................... 413. 9.2. A tervezés főbb folyamatai ............................................................................................ 414. 9.3. A digitalizálandó anyagok kiválasztása ......................................................................... 435. 9.4. Szempontok szöveges dokumentumok digitalizálásához ............................................. 446. 9.5. Még egyszer a tervezésről ............................................................................................. 467. Kérdések a 9. fejezet feldolgozásához .................................................................................. 47

10. A formától a tartalomig: XML ..................................................................................................... 481. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 482. Kérdések a 10. fejezet feldolgozásához ................................................................................ 50

11. Dilemmák az elektronikus publikálás körül ................................................................................. 511. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 512. 11.1. Az elektronikus folyóirat ............................................................................................. 513. 11.2. Az elektronikus könyv ................................................................................................. 524. Kérdések a 11. fejezet feldolgozásához ................................................................................ 56

12. A három „O”: Open Source, Open Standards, Open Access ....................................................... 571. 12.1. A nyílt rendszerek ........................................................................................................ 572. 12.2. A nyitott szabványok ................................................................................................... 573. 12.3. A nyílt hozzáférés ........................................................................................................ 584. 12.4. A Creative Commons .................................................................................................. 635. Kérdések a 12. fejezet feldolgozásához ................................................................................ 64

13. Licencek és konzorciumok .......................................................................................................... 651. Miről lesz szó ebben a fejezetben? ....................................................................................... 652. 13.1. Menj és vásárolj licencet! ............................................................................................ 653. 13.2. A terhek megosztása: a konzorcium ............................................................................ 664. Kérdések a 13. fejezet feldolgozásához ................................................................................ 67

14. Amit még jó tudni ........................................................................................................................ 681. 14.1. Hivatkozás elektronikus dokumentumokra ................................................................. 682. 14.2. A blogok ...................................................................................................................... 703. 14.3. Az RSS ........................................................................................................................ 704. Kérdések a 14. fejezet feldolgozásához ................................................................................ 70

15. Tájékozódás az elektronikus könyvtári szakirodalomban ........................................................... 7116. Irodalom ....................................................................................................................................... 72


ElőszóA változás a könyvtárak meghatározó „életélménye”. A könyvtárak ugyanis az információs társadalom szókapcsolattal jellemzett változásoknak elszenvedői, egyúttal azonban egy olyan intézményrendszer tagjai is, amely a változások megvalósulását aktívan segíteni tudja.

A változások az élet szinte minden területére kiterjednek. Ráadásul elsősorban nem folyamatos, hanem inkább radikális változásokról van szó. Nem állnak tehát rendelkezésre követendő, követhető minták, hanem új menedzselési technikákra van szükségünk (Bobokné 2001, Téglási 1996).

Ez a könyv nem a változás menedzseléséről szól, inkább magukat a változásokat veszi számba, vagyis azoknak a kihívásoknak egy részét tárgyalja, amelyekkel a 21. század könyvtárosának szembe kell néznie, méghozzá fokozódó mértékben. Menedzselni, kezelni ugyanis csak azt tudjuk, amit a lehető legjobban megismertünk.

Melyek ezek a kihívások? A kihívásokról sok mindent olvashatunk számos szerzőtől, köztük e sorok írójától is. Az ismeretek azonban folyóiratcikkekben, előadásokban szétszórva találhatók. Márpedig a kihívásokkal való szembenézéshez rendszerezett ismeretekre van szükség, különösen akkor, ha ezek az ismeretek az oktatásban, a nappali és levelező tagozatos informatikus-könyvtáros hallgatók képzésében, vagy a könyvtáros-továbbképzésben kapnak szerepet. Egy ilyen jellegű rendszerezés a célja ennek a munkának. Nem kíván minden ismeretet feltárni, és a feltárás mélysége csak olyan lehet, amilyen mélységet az oktatástól ésszerűen elvárhatunk, ha azt tartjuk szem előtt, hogy a jelen és a jövő könyvtárosai az eligazodáshoz szükséges „iránytűt” kapjanak a kezükbe. Se többet, se kevesebbet nem kívánunk tehát megtenni a következőkben.


1. fejezet - Bevezetés: Amit a 21. század könyvtárosának tudnia kell(ene)A számítógépes hálózatok elterjedése nagymértékben befolyásolja annak módjait, ahogyan a könyvtár – alapvető küldetésének megfelelően – azt kívánja elérni, hogy megkönnyítse a dokumentumokhoz való hozzáférést, és hogy támogassa az őt fenntartó intézmény küldetését, vagy az általa szolgált közönség érdekeit (Buckland 1998). Nem változott azonban a könyvtárak működésének miértje (Kuny és Cleveland 1998).

Mi határozza majd meg a 21. század könyvtárát? A Könyvtárosok Kézikönyve szerkesztői szerint a társadalom megkülönböztetett szellemi intézménye lesz a tudásgazdálkodó, ismeretgazdálkodó könyvtár (Horváth és Papp 1999).

Ezzel nyilvánvalóan egyetérthetünk. Érdemes ugyanakkor megint a fentebb már idézett Buckland könyvéhez fordulnunk és megszívlelnünk szavait. „Sokat írtak az utóbbi években az új technikának a könyvtárak jövőjére gyakorolt lehetséges hatásairól. Ebben semmi új nincs. Lehetséges, hogy hosszú távú látomásoknak jótékony hatása lehet a viták és a gondolkodás ösztönzésére. Az is sejthető azonban, hogy a retorika és a sajátos technikai javaslatok nem túl sok közvetlen segítséget jelentenek azok számára, akiknek az a súlyos felelősségük, hogy valamely könyvtár jövőjét megtervezzék: vezetők, fenntartók, könyvtárosok és könyvtárhasználók, akik öt- és tízéves terveket dolgoznak ki, az új, központi könyvtárépület magas költségein morfondíroznak, vagy a megszokott papíralapú technika és a számukra kevésbé ismert, bizonytalan számítógépes technika kapcsolatai miatt aggódnak. A létező könyvtárak gondjai súlyosak. Az elektronikus könyvtárakkal kapcsolatos víziók bizonytalannak és gyanúsnak tűnnek. De még akkor is, ha ezek a víziók jónak látszanak, egyáltalán nem világos, hogy a mostani helyzetből az oda vezető járható utakat sikerült-e megfelelően feltérképezni” (Buckland 1998, 12–13).

Ez annál is inkább így van, mert a jövőre vonatkozó jóslatok sokszor kész tényként tálalják azt, ami majd esetleg be fog következni.

Nézzük meg például az alábbi vagy hasonló érveket!

Amikor a számítógépek képernyőjéről kényelmesen lehet majd olvasni, amikor mindenütt jelen lesznek a számítógépek, amikor minden könyvtári anyagot digitalizáltunk stb., akkor a könyvtáraknak digitális formában kell működniük, mert csak úgy lesznek hatékonyak.

Ebben az érvelésben helyesebb volna az amikor szót a ha szócskára cserélnünk.

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy az ilyen érvelések, jóslatok kapcsán a legtöbben nem a feltételekre emlékeznek majd, hanem a következtetésekre (Crawford 1998).

Mégis miért érdemes az elektronikus, digitális könyvtárra figyelnünk? Az elektronikus könyvtár – írja Buckland (1998) – „fontos kategória, mert a könyvtári dokumentumok növekvő mértékben lesznek hozzáférhetőek géppel olvasható formában, a használók igényelni fogják, hogy hozzáférhessenek ezekhez, s ezért biztosítani kell majd a hozzáférést. Tűnődhetnénk a papíralapú és az elektronikus dokumentumok pillanatnyi arányáról, a papír nélküli könyvtárak esélyeiről, ezek a kérdések azonban nem túl lényegesek ahhoz az alapvető elvi megfontoláshoz képest, hogy meg kell tenni a lépéseket annak érdekében, hogy egyes dokumentumokat elektronikus formában szolgáltassunk”. (14)

Tudjuk, hogy a hálózatok elég fejlettek, és a digitális technológia elért már egy bizonyos érettséget, ami lehetővé teszi digitális könyvtárak létrehozását. Mindez a képzés számára lehetőségeket és problémákat is magával hoz (Saracevic és Dalbello 2001).

Egyrészt létrejövőben van a könyvtártudomány, az információtudomány, a kommunikációs technológiák, az informatika és az oktatástechnológia konvergenciája; másrészt a könyvtárosok munkája, pályaprofilja átalakul a funkciójukban, szervezetükben és technikájukban modernizálódó különböző típusú könyvtárak igényei szerint (Pálvölgyi 2000). Ezekre a lehetőségekre és problémákra egyaránt fel kell készülnie a könyvtárosoknak és a


Bevezetés: Amit a 21. század könyvtárosának tudnia kell(ene)

könyvtárosképzésnek. Többek között úgy is, hogy a képzés foglalkozik a digitális könyvtárak problémakörével.

A digitális könyvtáraknak a könyvtárosképzésben való megjelenését 2001-ben Saracevic és Dalbello (2001) vizsgálta az Amerikai Egyesült Államokban. 2004-ben Bawden, Vilar és Zubokovec (2005) a brit és a szlovén könyvtárosképzést tekintette át a digitális könyvtári témák szempontjából.

Az utóbbi összeállításában is szereplő brit egyetemi példák jó mutatják, hogy a digitális könyvtári témák nemcsak a digitális könyvtár, elektronikus könyvtár stb. elnevezésű tantárgyakban jelenhetnek meg.

A Bawden, Vilar és Zubokovec (2005) által említett definíciókból leszűrhető, hogy az oktatásban a digitális könyvtárak két vonatkozásával érdemes foglalkoznunk.

Az egyik a hagyományos és a digitális (elektronikus) könyvtár megkövetelte készségek közötti kapcsolat, a másik a társadalmi vonatkozások, a felhasználói közösségek figyelembe vételének fontossága. A második kérdéskörrel kapcsolatban egyelőre még viszonylag kevés ismeret halmozódott fel, ezért mi is inkább a hagyományos és digitális könyvtár kapcsolataira koncentrálunk majd.


2. fejezet - Hol van az információs társadalom?1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?A hosszabb, több vagy komplex témát feldolgozó fejezetek élén találkozik majd az olvasó egy-egy ilyen elnevezésű résszel, amelyben (főként) kulcsszavak, rövid címek formájában kap áttekintést mindarról, amit az adott fejezet kínál. Gyakran itt találja meg az adott fejezet bevezető mondatait is.

Miről lesz tehát szó ebben a fejezetben? Lássuk a címszavakat, címeket!

• Mi jellemzi az információs társadalmat?

• Az információs társadalom közgazdasági, technológiai, szociológiai és történeti modelljei

• Az információs társadalom teoretikusai Machlup-tól Castells-ig

• A Globális Információs Infrastruktúra (GII)

• Az információs társadalom és McLuhan

• Az információ megközelítései a különböző tudományokban

• Kezelhető, menedzselhető-e a tudás?

„Az információs társadalom keresése”. Ez a címe Z. Karvalics László (2002) könyvének. Ezt a címet vettük kölcsön, kérdéssé átfogalmazva. Karvalics (fejezetcímként) a következő kérdést is felteszi: Ki és hol keresi az információs társadalmat? Megjegyzi, hogy mindaz, aminek a beköszöntét várjuk, egyelőre kevesek megélt napi tapasztalata, a többség másodkézből tájékozódik. Az információs társadalom képe – mondja – valójában fantomkép, amely főként negatív közhelyekből épül fel (7).

2. 2.1. Az információs társadalom jellemzőiAz információs társadalom tudományának tárgyaként Karvalics (2002) a következőket jelöli meg:

• az információs javak, a mögöttük álló piaci és kereskedelmi mechanizmusokkal,

• az információipar, amely az információ üzemszerű előállítására, szétosztására és fogyasztására épülő ágazatokat takarja,

• a technológiai háttér-rendszerek segítségével megvalósuló kölcsönös összekapcsoltság,

• az integrált médiakörnyezet,

• a technológiai és társadalmi haladás összekapcsolódása,

• az információs műveltség,

• az információszabadság,

• az információs és kommunikációs technológiákra (ICT) épülő eszköz- és intézménykörnyezet,

• az anyag- és energiaközpontúból lassan információközpontúvá váló világkép,

• az információ-tudatos politikai tervezés (32–33.).

Lényegében hasonló ismérveket sorol fel Tóth Máté (2004), aki azt mondja, hogy az információs társadalom:


Hol van az információs társadalom?

• olyan társadalom, ahol az információ, a tudás gazdasági szerepe kitüntetett jelentőséggel bír,

• olyan társadalom, ahol az informatikai infrastruktúra magasan fejlett,

• informált társadalom, ahol a polgárok minden információhoz szabad hozzáféréssel rendelkeznek.

Bár nem látjuk érdemesnek, hogy az információs társadalommal kapcsolatos terminológiai vitákban állást foglaljunk, megfontolandónak tűnik, amit Karvalics (2002) a tudástársadalom, tudás-alapú társadalom elnevezések kapcsán kifejt. Szerinte ugyanis az információs társadalom szókapcsolat, noha a tudás kétségtelenül más, mint az információ, tartalmaz mindent, ami a tudás jelentésvilágához kötődik (36).

3. 2.2. Az információs társadalom elméleti modelljeiAz információs társadalom elméleti megközelítései között négy tágabb modellt találunk. Ezek a következők:

• a közgazdasági modell,

• a technológiai modell,

• a szociológiai modell,

• a történeti modell.

Ezekről a modellekről adunk most áttekintést Feather (2003) munkája alapján.

Az információs társadalom közgazdasági modelljének lényege, hogy benne az információt árunak tekintik. Más árukhoz hasonlóan az információval kereskedni lehet, és profitot termel. Fogyasztójához egy sor kereskedelmi tranzakció nyomán jut el. Ezek költségét a végső felhasználó fizeti meg. Ebben a leegyszerűsített megfogalmazásban azonban az áru nem az információ, hanem csak annak fizikai manifesztációja, tehát az a forma, amelyben az információ elérhető. Maga az információ itt elvont fogalom. Fizetni a könyvért, folyóiratért, adatbázis-elérésért kell. A fizetés lehet direkt, de a felhasználó helyett fizethet munkáltatója vagy más szervezet, közszolgáltatások és közintézmények esetében pedig adóbevételekből fizetnek az információért.

A pénzügyi dimenzió a közgazdasági aspektusnak csupán egy eleme. Egy komplexebb szinten maga az információ, nem pedig hordozója vált áruvá, állítják sokan. Ezt arra alapozzák, hogy az információ olyan képződmény, amelyet úgy állítunk elő, hogy előállításakor már létező anyaghoz adunk többletértéket. Egy hasonlattal élve: egy gépkocsiba beépített fémek, műanyagok, textíliák együttesen olyan értéket képviselnek, amelyet egyenként nem tudnának. A hozzáadott (többlet)érték az, amiért a vevő hajlandó fizetni, feltéve, hogy az áru a vevőnek és az eladónak is megfelelő áron adható el. Az információ nyersanyaga tehát a tudás. A klasszikus megfogalmazása ennek, hogy az információ a tudásból kiválasztás és elemzés útján jön létre, majd hasznos és felhasználható formában tálaljuk. Ennek a folyamatnak minden mozzanatában van értéknövekedés.

Tegyük gyorsan hozzá, hogy az információ egyrészt szolgáltatás, másrészt piaci termék, az árucserével ellentétben viszont az információcserénél mindkét félnek megmarad az információja (Drótos 1993).

A közgazdászok a 20. század második felében kezdtek az információ iránt érdeklődni. Ez az érdeklődés inkább gyakorlati volt, mint elméleti. A tudást és az információt úgy tekintették, mint ami számos közgazdasági és társadalmi tevékenység alapja, úgy, mint az oktatás, a kutatás, a kiadói tevékenység és a tömegkommunikáció. Ezeket nehéz volt a gazdaság három hagyományos ágazatába, a mezőgazdaságba, az iparba vagy a szolgáltatási szektorba besorolni. Az oktatás szolgáltatás, a kiadói ipar termékeket állít elő. De hogyan határozzuk meg a tudományos kutatást? A rádiózás és a televíziózás ugyanolyan szolgáltatás, mint a bankok vagy a biztosítók tevékenysége? Ezeknek a kérdéseknek a teljes körű megválaszolását az 1950-es, majd a 60-as években kezdték meg, és a válaszok különösen Fritz Machlup nevéhez fűződnek.

Machlup módszere 1962-ben az volt, hogy megvizsgálta az árukra és a szolgáltatásokra fordított kiadásokat az egész gazdaságra nézve, és ezt viszonyította azokhoz a kiadásokhoz, amelyek a tudással kapcsolatos tevékenységgel függnek össze. (Machlup nem foglalkozott a tudás és az információ közötti különbséggel, hanem lényegében azonosnak tekintette őket.) Tudásnak kezelte az oktatást, a kiadói tevékenységet és a tömegkommunikációt. Új elemként jelent meg nála a tudás létrehozása, a kutatás. Más szóval, a termék mögött meglátta a nyersanyagot is. Machlup úgy gondolta, hogy a kutatás és fejlesztés a tudáshoz kapcsolódó közgazdasági tevékenységek magja. Ebből kiindulva megállapította, hogy az 1950-es évek végén az Amerikai



Egyesült Államok nemzetgazdaságának 30%-a kapcsolódott a tudáshoz és az aktív dolgozók 40%-át foglalkoztatta ez az ágazat.

Tizenöt évvel később Marc U. Porat újra és részletekbe menően megvizsgálta Machlup következtetéseit, továbbá jelentős saját kutatásokat is folytatott. Ő volt az, aki formálisan is javasolta, hogy a gazdaság hagyományos három szektora mellé soroljuk be az információs ágazatot. Ez a javaslat önmagában is radikális volt, de Porat tovább is ment. Azt állította, hogy a gazdaság egészében olyan mértékben függ a tudástól, hogy pontosabb és helyesebb úgy leírni, mint információs gazdaságot. Megállapította, hogy az 1970-es évek közepére az amerikai gazdaságban foglalkoztatottak közel fele dolgozott az információs ágazatban. Egy olyan, ma is érvényes modellt hozott létre, amelyben különbség van az elsődleges és a másodlagos ágazatok, valamint a következő öt tevékenységi kör között:

• az információ termelése,

• az információ elosztása,

• az információs tranzakciók kezelése,

• az információs hardverek,

• az információs szoftverek,

• a kisegítő, támogató eszközök.

A kutatás és fejlesztés, az oktatás, a kiadói tevékenységek, a könyvtári szolgáltatások és a telekommunikáció mind az elsődleges szektorba esnek.

Az 1980-as és 90-es években a Machlup és Porat által leírt rendszerekben széleskörű technológiai változások következtek be.

A kérdés nem az, hogy volt-e technológiai változás, innováció, hiszen annak ténye tagadhatatlan. Inkább azt kell mérlegelnünk, hogy vajon a technológiai változásokat a felhasználók szükségletei vezérelték-e, vagy éppen az ellenkezője történt, és inkább a technológiák, a rendszerek kifejlesztését követően kellett kitalálni, mire is használják őket.

Nem meglepő, hogy azok, akik az információs technológia úttörői közé tartoznak, azt tartják, hogy a társadalmi változást a technológiák mozgatták és mozgatják. Yonei Masuda japán író a technológiai fejlődést a társadalmi változás alapvető mozgatórugójának tekinti, és az információs társadalmat az információs technológia által átalakított gazdasággal azonosítja.

Számos más szerző észrevette azonban, hogy az információs és kommunikációs technológiák kifejlesztése és széleskörű alkalmazásuk között konzisztens késedelem van. Jó néhány alkalmazás más lesz, mint feltalálója gondolta volna. A legsikeresebb találmányok nem szükségszerűen azok, amelyek a legígéretesebbek voltak a maguk idején. A telefont például a szórakoztatás, mindenekelőtt a zene terjesztésére szánták. (Gondoljunk csak a telefon-hírmondóra!)

Ehhez kapcsolódik az is, hogy az új médiumok inkább kiegészítik, mintsem szükségtelenné tennék a meglévőket. A kézírás a nyomtatás elterjedésével sem halt el. A rádió megtalálta szerepét a televízió mellett, a telefon és az e-mail egymás mellett él, némileg eltérő funkcióban.

Sok találmány jelenthet (ideiglenes) zsákutcát, illetve egyesek közülük csak látszólagosak, nem megvalósíthatóak.

Ted Nelson elképzelése 1960-ban a hipertext (hypertext) globális alkalmazásáról a maga idején a szükséges technológia hiányában nem valósulhatott meg, utóbb azonban a World Wide Web alapjául szolgált.

A 21. század társadalma egy sor tevékenységében komolyan függ az információs és kommunikációs technológiáktól. Ezek közül azonban csak kevés az, amelyik valóban és lényegénél fogva új. Néhány technológia kiszorította a régebbi rendszereket. A papíralapú levelezést nagymértékben, bár messze nem teljességgel, kiszorította az elektronikus levelezés. Mások párhuzamosan léteznek, mint az online adatbázisok és a hagyományos referensz-könyvek.



Alapvetően a felhasználók azok, akik egy-egy rendszer vagy eszköz sikerét eldöntik. Nem a technológia határozza meg, mi történik, csupán csak azt determinálja, hogy mi az, ami potenciálisan történhet.

A közgazdasági és a technológiai megközelítés alapját képezi az információs társadalom széleskörű szociológiai elemzésének, hiszen az nem szorítkozik a tágabb értelemben vett társadalmi problémákra és a társadalomelméletre.

Manuel Castells megközelítésében a kommunikáció és az információtárolás új eszközei végső soron meg fognak határozni mindent, amit teszünk. A munka bizonyos típusai el fognak tűnni, mások marginalizálódnak. A szabadidős tevékenységek új formákat fognak ölteni nyilvános és magánéleti keretben egyaránt. Olyan politikai rendszerek jönnek majd létre, amelyek információk hatalmas mennyiségéhez hozzáférést nyújtva meg fognak felelni a hagyományos eszközökkel kevésbé meggyőzhető, informáltabb lakosság igényeinek. Ezzel egy időben egy új, az információs forradalomtól elzárt alsó osztály jön létre. Ez nemcsak a kevésbé fejlett országok képzetlenebb és szegényebb polgárait érinti majd hátrányosan, hanem egész országokat és régiókat, amelyek gazdaságai nem elég erősek ahhoz, hogy az információs társadalom infrastruktúráját kiépítsék. Az információban gazdagokkal az információban szegények fognak szemben állni. Nagy általánosságban az anyagi eszközökben szűkölködők lesznek azok, akiket egyénileg vagy kollektívan megfosztatnak az információtól is. Ez az elemzés kapcsolódik Machlup és Porat elemzéséhez. A nyersanyagok kitermelésén és feldolgozásán alapuló gazdaságtól a szolgáltatást és a tudás átadását középpontba állító gazdaság irányába történő elmozdulás jelentős társadalmi mozgásokat is magával hoz. A XIX. század közepétől mintegy száz évig a bányákban és gyárakban folyó tömegtermelést az jellemezte, hogy kevés számú cég sok munkást foglalkoztatott. A 20. század első felében ezt módosította a futószalag-termelés, amely negatív hatást is gyakorolt a társadalomra, viszont hatékony és kifizetődő volt. Kulcsszerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok a II. világháború megnyerésében meghatározó szerepet játsszon – a fegyverzet és hadianyagok tömegtermelésével. Ez a fordizmusnak is nevezett jelenség azonban magában hordta saját megsemmisülésének magjait. A legyőzött országok, különösen Japán gazdaságának újjáépítése az amerikai gazdaság struktúráját és termékeit utánozva valósult meg, és ezek a gazdaságok később annak sikeres versenytársává is váltak. Az 1970-es években olyan társadalmi próféták, mint Daniel Bell már előre jelezték a fordizmus végét az Egyesült Államokban és a Bell által posztindusztriális társadalomnak nevezett új formáció eljövetelét.

Ez volt a kezdete annak a posztindusztriális társadalomnak, amelyet Machlup azonosított és Porat körülírt. Ebben az új rendszerben az intellektuális és pénzügyi tőke felhalmozása a fontos, magát a termelést oda helyezik, ahol az a legolcsóbb. Ennél fogva a fejlett országokban csökkent a képzetlen munkaerő iránti igény, ugyanakkor nőtt a tudás-munkások iránti kereslet. Ez szükségessé tette az iskolarendszerű tanulás idején túli oktatást, és megnövelte a folyamatos újraképzés szerepét.

A munka átalakulása, amely Bell jóslatának és Castells elemzésének központi témája, az egész világra hatással volt. Jóval azelőtt, hogy a globalizáció divatszóvá vált volna, a nemzetgazdaságok egymástól való függése elismert tény volt. Az 1960-as évektől az egyre inkább tudásra épülő nyugati gazdaságok sikeresen exportálták termelésük egy részét a fejlődő világba, részben korábbi gyarmataikra.

Az információs társadalomról folyó politikai viták középpontjában az áll, hogy milyen hatással voltak ezek a gazdasági változások a működő társadalmakra helyi és globális szinten. Jürgen Habermas német szociológus szerint a 20. század médiája azzal, hogy egyirányú tömegkommunikációs rendszert nyújt, lényegében megsemmisítette azt a nyilvános teret, amelyben a közösségi eszmecserék létrejöhetnének. Ez a gondolat tovább is vihető, így azt mondhatjuk, hogy az ipari országokban a társadalmi érintkezésben az emberek közötti közvetlen kapcsolatokat egyre inkább a kommunikációs eszközök közvetítésével megvalósuló érintkezés váltja fel. Talán ez az a pont, ahol az információs és kommunikációs technológiák fejlődése a legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb módon volt hatással jelentős számú embertársunk életére. Ha csak ennek a legegyszerűbb szintjét vesszük, látható, hogy a mobiltelefonok és az e-mail egyetemes használata a fejlett országokban jelentősen megváltoztatta az emberek egymással való érintkezésének módját úgy a személyes, mint a szakmai kapcsolataikban. Nemcsak arról van szó, hogy a kommunikáció jelentősen könnyebb lett, hanem arról is, hogy a kommunikáció résztvevői közötti viszony is megváltozott.

Óhatatlan, hogy a különböző elemzők különbözőképpen magyarázzák mindezt. Castells úgy látja, hogy a gazdasági változások hajtórugója a globális telekommunikációs hálózatok fejlődése. Anthony Giddens brit szociológus viszont úgy ítéli meg, hogy maga a globalizáció az, amely a társadalmi és gazdasági változásokat mozgatja. Az információs és kommunikációs technológiák felhasználását inkább eszköznek, mintsem oknak tekinti.

Egyre inkább elfogadottá válik az a vélemény, hogy az Internetnek, mint a gazdasági változások



mozgatórugójának a szerepét eltúlozták. Ráadásul olyan változásokról van szó, amelyek messze vannak attól, hogy egyetemesen jótékony hatásúak lennének.

Ha történetileg közelítjük meg a fentieket, azt mondhatjuk, hogy a szervezett emberi társadalom mindig is függött az információtól. Az információval kapcsolatos alapelvek lényegében nem változtak. Ami más lett, az a könnyebb hozzáférés, valamint az, hogy a rendszereket széles körben (bár még közel sem univerzálisan) vagyunk képesek használni.

Kulcsfontosságú az a meglátás, hogy az információnak van történelme. Minden egyes információnak megvan a maga története: valamely nagyobb tudáshalmazból származtattuk el, vagy korábbi tudások kombinációjából jött létre. Tágabb értelemben véve pedig annak is van története, hogy miként hozzuk létre, tároljuk és nyújtjuk hozzáférésre az információt. Ennek vizsgálata a hagyományos könyvtártörténet folytatása, amely azonban nem korlátozódhat az információs szolgáltatások történetének leírására.

A széleskörű történeti áttekintés értelmezhető kontextust teremt ahhoz, hogy megértsük a digitális technológiák hatását, valamint a hozzájuk kapcsolódó gazdasági és társadalmi változásokat (Feather 2003).

Az információs társadalom kérdésköre kapcsán szót kell ejtenünk a Globális Információs Infrastruktúra (GII) elképzeléséről, amelyet Borgman (2000a) fejt ki. A GII úgy definiálható, mint egy olyan keretrendszer, amelyet egymással előre nem kiszámítható módon interakcióban álló számítógépes és kommunikációs technológiák, információtartalom, szolgáltatások és emberek alkotnak.

Az ehhez szükséges technológiák megvannak. Hogyan fogják azonban ezek a technológiák életünket megváltoztatni? Erre a kérdésre Borgman egyértelmű választ ad. A történelem rendre megmutatta, hogy az új technológiák nem tették szükségtelenné korábbi eszközeinket, hanem csak kiegészítették azokat. Az információs technológiákkal kapcsolatos túlzó ígéretek éppen a történelmi leckéket hagyják figyelmen kívül. Nos, ez az érvelés nem új, de igen fontos. Még fontosabbá válik, ha kiegészítjük ezt Borgman további gondolatmenetével. Azt mondja ugyanis, hogy a technológiákat nem tekintjük hasznosnak, ha azok nem kompatibilisek célközönségük viselkedésével és tevékenységével. Egyes technológiák meg is bukhatnak a piacon. Nem volna tehát bölcs dolog azt feltételeznünk, hogy ha a globális információs infrastruktúrát létrehozzuk, szükségszerűen használni is fogják az emberek. Tegyük hozzá, hogy ez az érvelés némileg naivnak tűnik, hiszen nem számol a technológiákat előtérbe toló, agresszíven reklámozó, tudatunkat akár a politika csatornáin át is befolyásoló gyártókkal.

Az viszont bizonyos, hogy Borgmannak messzemenően igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy a GII kialakításával kapcsolatos erőfeszítések többsége a technológiára és a politikai kérdésekre koncentrálódódott, míg az emberi viselkedés kevés figyelmet kapott. Gyaníthatjuk, hogy ez talán nem is véletlen, hiszen jóval kevesebb közvetlen érdek fűződik hozzá, sőt a technológia mögötti profitot akár veszélyeztetheti is az emberi viselkedés alaposabb megismerése.

Félreértés ne essék, sem Borgman, sem e sorok írója nem technofób, és helytelen volna ezeket a kérdéseket valamilyen túlpolitizált, kapitalizmus-ellenes kontextusba helyeznünk. Csupán csak látnunk kell, hogy az információs társadalom körülöttünk folyó kiépülése olyan komplex folyamat, amely nem (lehet) mentes az ellentmondásoktól.

Az információs társadalom koncepciójához Marshall McLuhan számos elképzelése is kapcsolódik.

Vajon a tömegkommunikáció e jelentős teoretikusa a televízióról beszélt-e jóslataiban, vagy valójában az Internetről, két évtizeddel azelőtt, hogy az megszületett volna? – teszi fel a kérdést Paul Levinson (1999). A kérdést itt és most nem kell megválaszolnunk. Érdemes viszont McLuhan néhány megállapítását megvizsgálnunk.

„A médium az üzenet.” Levinson szerint McLuhan ezzel arra kívánta felhívni a figyelmünket, hogy a hordozó (a médium) puszta használata sokkal nagyobb hatással volt a társadalomra, mint maga az üzenet, amelyet az adott médium hordozott. Maga McLuhan is kimondta persze, hogy nincs hordozó tartalom nélkül. Arra akart azonban koncentrálni, amit a tartalomra figyelve nem veszünk észre. Amire tehát McLuhan figyelt, az a média általában rejtett hatásai és dimenziói. (Itt talán a többes szám – nem pedig a médium szó – használata a helyénvaló.) Erre Levinson a videókészülék példáját hozza, amely lehetővé tette, hogy a nézőknek a televízióval szembeni, addig kritikátlan magatartása megváltozzon. A videón átugorhatjuk például a hirdetéseket, amelyek léte nem feltétlenül tudatosodott korábban, vagy a programok időzítésében jelentkező csúszásokra is fény derül. Az Internet megjelenése még inkább a médiumnak tartalommá való „felszabadítását” hozta. McLuhan szerint a



hordozó hatását az erősítette meg, hogy annak tartalmát a korábbi hordozóról egy másik (újabb) hordozóra tettük át. A mozifilmek tartalma például a regény. Milyen médium hordozta korábban a World Wide Web tartalmát? Ez nem egyetlen hordozó, hanem több: nem véletlenül beszélünk multimédiáról.

McLuhan használta az akusztikus tér metaforáját is. Ezt leginkább úgy bonthatjuk ki, ha azt mondjuk, McLuhan is osztotta azt a véleményt, miszerint a hangzó nyelv megelőzte az írást. Persze ennél tovább is ment, így jogos és érthető Levinson okfejtése arról, hogy a számítógép képernyője arra hív, hogy használatával lépjünk be terébe, amely olyan, mint a szóbeliség akusztikus tere, amelyben az információ mindenütt ott van, hiszen nincsen pozíciókhoz kötve, mint az írásban. Amikor a weben egyik helyről a másikra megyünk, úgy érezzük, hogy ebben a térben mozgunk, méghozzá sokkal inkább, mint amikor a tévécsatornákat váltogatjuk.

McLuhan azt mondta, hogy az elektronikus média, különösen a televízió, globális faluvá teszi a világot. Az online világ globális falujának lakóját a televíziós környezettől az különbözteti meg, hogy a kibertér polgárai párbeszédet kezdeményeznek, proaktív módon viselkednek. Tegyük hozzá, hogy itt egy lehetőségről van szó, amellyel ugyan sokan élnek, de sok a passzív, csak befogadói szerepet betöltő internetező is.

McLuhan következő tétele a globális faluval kapcsolatban az, hogy az információ széles körben történő szórásával olyan hatalmi szerkezetet teremt, amelynek „mindenütt van központja, míg perifériái sehol sincsenek”. A rádiós és televíziós hálózatok megindították ezt a folyamatot azzal, hogy a hírek bárhol elérhetővé váltak. Az Internet megjelenésével a hírek egyre inkább kikerülnek az ügynökségek kezéből. A kapuőri szerepek megszűnése és a decentralizálás persze nemcsak a hírekre korlátozódik korunkban.

4. 2.3. Mi is az információ?Az információs társadalom meghatározása szempontjából nyilvánvalóan döntő, hogy magát az információ fogalmát is meghatározzuk. Mi most ezt mégsem tesszük meg, viszont érdemes Drótos László (1993) munkája alapján röviden áttekintenünk, mit is értünk információ alatt.

A tudományok meglepően későn fedezték fel – írja Drótos – az információ fogalmát, az viszont nem meglepő, hogy az egyes tudományágak mind másként, más szempontok szerint definiálják azt.

A köznyelvben az információ szó többnyire tudakozódás kapcsán merül fel.

A kommunikációelmélet szerint az információ kölcsönösen egymásra ható objektumok kommunikációjának objektív tartalma, amely ezen objektumok állapotának megváltozásában nyilvánul meg.

A hírközlés tudománya szerint az információ valamilyen sajátos statisztikai szerkezettel rendelkező jelkészletből összeállított, időben és/vagy térben elrendezett jelek sorozata, amellyel az adó egy dolog állapotáról, vagy egy jelenség lefolyásáról közöl adatokat, melyeket egy vevő felfog és értelmez. Az információ mindaz, ami kódolható és egy megfelelő csatornán továbbítható.

A matematikai információelmélet szerint az információ számmal mérhető, mégpedig első közelítésben az információ mennyisége azoknak a barkochba-kérdéseknek a számával egyenlő, amennyi az optimális kérdezés mellett maximálisan szükséges a dolog kitalálásához.

Az ismeretelmélet szerint az információ olyan ismeret, tapasztalat, amely valakinek a tudását, ismeretkészletét, ennek rendezettségét megváltoztatja, átalakítja, alapvetően befolyásolja, ami átmenetileg a tudásbeli bizonytalanság növekedésével is járhat.

Társadalomtudományi szempontból nézve az információ a társadalom szellemi kommunikációs rendszerében keletkezett és továbbított hasznos vagy annak minősülő ismeretközlés.

Gazdasági megközelítésben az információ egyrészt szolgáltatás, másrészt piaci termék. Az árucserével ellentétben azonban az információcserénél mindkét félnek megmarad az információja.

A fajok fennmaradását az a biológiai információ szolgálja, amelyet a DNS hordoz (Drótos 1993).

5. 2.4. Tudásmenedzsment, tartalomkezelés, információmenedzsment



A tudás társadalma kapcsán elkerülhetetlen, hogy tudásmenedzsment (knowledge management) kérdéseire is röviden kitérjünk.

A knowledge management angol szókapcsolatot legtöbbször tudásmenedzsmentnek, néha tudáskezelésnek, ismeretkezelésnek fordítják.

Alapvetően üzleti trendek alapján kialakult tevékenységről van szó, ami megítélését önmagában sem pozitív, sem negatív értelemben nem befolyásolja.

Célja, hogy keretet szolgáltasson egy közösség (vállalat, intézmény, szervezet) szellemi javainak minél gazdaságosabban történő kiaknázásához és felhasználásához (Géró 2000).

Ezzel összecseng az, amit Peter Brophy a 21. század könyvtáráról szóló könyvében ír. Szerinte tudásmenedzsment alatt azon feltételek megteremtésének és kezelésének folyamatát kell értenünk, amely meghatározza a tudás átvitelét és használatát (Brophy 2001).

A vállalati tudáskezelés alapvető feladata:

• hogy szisztematikusan feltárja és megszüntesse a szervezeten belül fellelhető információs hézagokat,

• hogy a szervezet valamennyi tagját bevonja az információgyűjtési tevékenységbe,

• hogy ezáltal egy kifinomult és etikus információgyűjtő rendszert építsen ki,

• hogy megtervezze és kiépítse a szervezet kommunikációs csatornáit,

• hogy olyan szervezeti kultúrát igyekezzen kialakítani, ahol a tudás megosztása, a folyamatos tanulás és ismeretszerzés, a szervezet tudásbázisának állandó építése a napi munkafolyamatok szerves részét képezik.

Ezeknek a céloknak a megvalósításában vannak olyan feladatok, amelyeket legjobban könyvtárosok tudnak elvégezni. Ilyenek például:

• egy adott szervezet információs- vagy tudásfolyamatainak feltérképezése,

• egy adott szervezet egésze és részegységei által támasztott információs igények feltérképezése,

• a szervezet átfogó tudástérképének megalkotása, amelynek alapján a szervezet kidolgozhatja tudásgazdálkodási stratégiáját,

• olyan osztályozási rendszer, taxonómia kialakítása, amelynek alapján lehetővé válik a tudásrendszer alapjainak megteremtése (Géró 2000).

A tudásmenedzsmenttel kapcsolatban azonban kétségek és gondok is felmerülnek. Sokan kétségbe vonják ugyanis, hogy lehetséges az emberi fejekben található ismeretek összegyűjtése és azoknak a szervezeti információs- és tudásfolyamatokba való beépítése.

Nem arról van szó, hogy egy szervezet információs- és tudásfolyamataiban még a leghatékonyabb infrastruktúra esetén is ne volna elengedhetetlen az emberi elme folyamatos jelenléte, irányító, szervező szerepe. Ebben egyetérthetünk a Géró Katalin (2000) írásában kifejtettekkel. Igaza van abban is, hogy egy szervezet szellemi kincsein alapuló tudásbázist nem csupán kialakítani, megszervezni kell, hanem szükség van arra is, hogy karbantartsuk. Jó, ha nem tévesztjük szem elől, hogy hiába az anyagi befektetés, a legmodernebb kommunikációs technológia, ha a szervezet nem alkalmazkodik a tudásmenedzsmenttel kapcsolatos elvárásokhoz. A tudásmenedzsment nem egyenlő egy átfogó információs rendszer kiépítésével, vagy egy tudáskezelő szoftver bevezetésével.

A probléma gyökere az információ és a tudás közötti nyilvánvaló különbségekben rejlik.

Az információ üzenetek folyamata, míg a tudást éppen ez a folyamat hozza létre, kapcsolódva az információ birtokosának meggyőződéseihez és elkötelezettségeihez. Ebben tehát kiemelkedő szerepe van az emberi tevékenységnek.

Az információ statikus, személyektől független, explicit, digitális, könnyen sokszorosítható, könnyen szétsugározható, nincsen belső lényegéből fakadó jelentése. A tudás ezzel szemben dinamikus, személyfüggő,



rejtett (tacit), analóg, létre kell hozni (nem sokszorosítható), főként szemtől szemben terjeszthető (nem szétsugározható), jelentését személyesen kell meghatározni. Az információból az emberi interpretáció pillanatában lesz tudás (Miller 2002).

A tudás magában foglalja a megértés és a tanulás mentális folyamatait, amelyek csakis és kizárólag az agyban folynak le, bár sok közülük a külvilággal és embertársainkkal való interakcióban valósul meg. Tudásunkat csak kijelentésekben tudjuk kifejezni. Ezek a kijelentések viszont nem azonosak a tudással, hanem az információt alkotják, amelyet aztán mások befogadhatnak, megérthetnek és beépíthetnek saját tudásukba. A kijelentések (vagy üzenetek) létrehozójának és befogadójának életútja és ezzel tudásszerkezete is eltér egymástól.

Minden, ami az agyon kívül van és manipulálható valamilyen módon, az adat, ha egyszerű tényekből áll, vagy információ, ha az adatok beágyazódnak a befogadó számára releváns kontextusba. Üzenetek gyűjteményeit nevezhetjük információforrásoknak.

Az adatok, információk, valamint az információforrások menedzselhetők. A tudás, vagyis az, amit tudunk, nem menedzselhető. Ez alól némi kivételt jelent, ha maga a tudás birtokosa kezeli tudását, aminek szintén megvan a korlátja, hiszen gyakran magunk sem tudjuk, hogy mit tudunk. Erre utal az is, hogy sok mindent, amit megtanultunk, látszólag elfelejtünk. Amikor azonban szükségünk van rá, váratlanul előkerül (Wilson 2002).

Wilson és Miller szerint a számos menedzsmentguru által emlegetett tacit tudás értelmezésével is baj van. Polányi Mihály volt ugyanis az, aki a tacit tudás fogalmát bevezette. Számára a tudás mindig is tacit, azaz rejtett jellegű volt. Olyan tudás tehát, amely még a tudás birtokosa előtt is rejtve marad.

A tacit tudás egy kifejezhetetlen folyamat, amely a világra vonatkozó tudásunk megszerzésének folyamán a különböző jelenségek megítélését teszi lehetővé. Magába foglalja tehát a megértés folyamatát, egy olyan folyamatot, amelyet kevéssé ismerünk.

Wilson és Miller megítélése szerint a tudásmenedzsment nagyobb részt menedzsment-hóbort, amelyet néhány tanácsadó cég tol előtérbe, és valószínű, hogy ugyanúgy el fog tűnni, mint más divatok.

Ez a hóbort két dolgon alapszik. Egyrészt azon, hogy a tudásmenedzsment szót az információmenedzsmenttel szinonim módon használják, másrészt azon a hiten, hogy a munkafolyamatok hatékonyan menedzselhetők. Ez utóbbi viszont a szervezeti kultúra utópiáján alapszik. Nem lehetetlen, hogy emberek képesek legyenek szervezetek vezetéséhez hatékonyan hozzájárulni. Nyilvánvaló az is, hogy kreativitásunkat innovatív módon használhatjuk szervezetek tevékenységének jobbá tételére. Ezt azonban nehéz megtenni.

Persze sokan érvelhetnének azzal, hogy semmi rossz nem származik abból, ha az információs szakemberek „tudásmenedzsereknek” hívják magukat (vagy munkaadóik hívják őket így). Talán még jó is ez, mivel szerepük felértékelődéséhez vezet (még akkor is, ha sokakat zavar, ha így nevezik őket). Ennek ellenére szükség van arra, hogy fogalmakat, így a tudásmenedzsment fogalmát kritikai elemzésnek vessük alá. Egy tanácsadó cégnél talán megbocsátható, ha nem tesznek különbséget rokon fogalmak között. Az információs rendszerek világában, a könyvtár- és információtudomány területén szükséges, hogy megkülönböztessük egymástól a tudást és az információt (Wilson 2002).

6. Kérdések a 2. fejezet feldolgozásáhozMiután megpróbálta megválaszolni az alábbi kérdéseket, a kérdések után található utalókra kattintva ellenőrizze válaszai helyességét!

• Melyek az információs társadalom fő jellemzői? (2.1.)

• Melyek főbb elméleti modelljei? (2.2.)

• Miként határozzák meg az információt a különböző tudományok? (2.3.)

• Mit takar a tudásmenedzsment fogalma? (2.4.)


3. fejezet - Mire jó az információs műveltség?1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Az információs műveltség (információs írástudás) oktatásának fontosságáról napjainkban egyre gyakrabban hallunk. Miről is van szó? Miért éppen most került előtérbe? Ezekre a kérdésekre és azok alábbi vonatkozásaira keresi a választ a következő fejezet.

• Az információs műveltség fogalma

• Az információs műveltség és az egész életen át történő tanulás

• Az információforrások kritikus kezelése

• Az információs műveltség oktatásának szükségletét kiváltó tényezők

• Az információs műveltség pedagógiai háttere és nemzeti keretrendszerei

2. 3.1. Mi az információs műveltség?Virkus és munkatársai (2005) a könyvtárosképzés elé azt a feladatot tűzik ki, hogy a könyvtárszakos hallgatók:

1. ismerjék az információs műveltség fogalmát,

2. maguk is információs írástudóvá váljanak,

3. ismereteket szerezzenek az információs műveltség oktatásának néhány kulcskérdéséről (Virkus et al. 2005).

Az előzőekben és a következő alfejezetben elsősorban az első pontban megfogalmazott feladatot igyekszünk teljesíteni.

A szakirodalomban számos, az információs műveltséggel kapcsolatos kifejezéssel találkozunk. Ilyenek:

• az információs műveltség (information literacy),

• a számítógépes műveltség (computer literacy és szinonimái),

• a könyvtári műveltség (library literacy),

• a média-műveltség (media literacy),

• a hálózati vagy internet-műveltség (network literacy, Internet literacy),

• a digitális műveltség (digital information literacy) (Bawden 2001).

Megszilárdulóban van azonban az a szemlélet, mely szerint az információs műveltséget nem a műveltségek egyikeként, hanem átfogó, összefoglaló fogalomként kell kezelnünk.

Az Amerikai Könyvtáregyesület definíciójában (ALA 1989) az információs műveltség nem korlátozódik a könyvtári forrásokra, ugyanis információsan műveltnek azt tekinti, aki felismeri, mikor van szüksége információra; és kimondja, hogy végső soron az információs műveltséget az birtokolja, aki megtanulta, hogyan kell tanulni; valamint feltételezi annak ismeretét, hogy hogyan szerveződik az információ, hogyan található meg, és hogyan használható fel a tanulásban. Az ALA az információs műveltség kapcsán egy sor szükséges készséget jelöl meg, amelyek a következők:

• az információszükséglet felismerése,


Mire jó az információs műveltség?

• az adott probléma megoldásához szükséges információ azonosítása,

• a szükséges információ megtalálása,

• a megtalált információ értékelése,

• az információ szervezése,

• az információ hatékony felhasználása az adott probléma megoldására.

Az információs műveltségről beszélve különösen hangsúlyoznunk kell az információforrások kritikus kezelésének fontosságát.

Az információs műveltség készségek integrált készlete, amelynek nyilvánvalóan magába kell foglalnia a számítógépek tág értelemben vett használatával kapcsolatos ismereteket és készségeket is, tehát jól kiegészíti az információs műveltség fogalmát a számítógépes műveltség, a digitális műveltség és az internet-műveltség. Másképpen megfogalmazva: a hagyományos műveltség intellektuális kompetenciáit egészítik ki a technikai, azaz számítástechnikai kompetenciák és ezekhez járulnak a kommunikatív kompetenciák, amelyek mindkettőhöz kapcsolódnak.

Az információs műveltség – ahogy a következőkben is látni fogjuk – erősen kötődik az egész életen át történő tanulás fogalmához. Ez azért is van így, mert az információs technológiák gyorsan változnak, ezért folyamatos tanulást igényelnek (Geisler et al. 2001).

A multimédia terjedésével egyre inkább szükség lesz arra is, hogy a verbális szövegek mellett a képek közvetítette komplex információkat is kezelni tudjuk. Bár az információs műveltség a források ismeretén túl terjed, és nemcsak a könyvtárhoz kapcsolódik, aligha kétséges, hogy terjesztésében kiemelkedő szerepe van a könyvtárnak és a könyvtárosoknak (Wills 1997).

Információs műveltséggel tehát a könyvtárosoknak is rendelkezniük kell, sőt az információs műveltséget a felhasználóknál magasabb szinten kell birtokolniuk, továbbá el kell sajátítaniuk egy új pedagógiai szemléletet is.

Az információs műveltség kifejezés használata nélkül Buckland (1998) is felhívja figyelmünket arra, hogy ahhoz, hogy valaki informálttá, jól értesültté váljon, nem elégséges, ha a potenciálisan informatívnak tekinthető könyvekhez, folyóiratokhoz, adatbázisokhoz és egyéb fizikai objektumokhoz hozzáfér, azaz lehetősége, eszközei vannak (a könyvtárak segítségével) ezek azonosítására, lelőhelyük meghatározására, valamint arra, hogy anyagilag megengedhesse magának a fizikai hozzáférést. Ezen kívül az olvasónak képesnek kell lennie annak megértésére és értékelésére is, amit a dokumentum tartalmaz. Ha ugyanis azt, amit találtunk, visszautasítja vagy nem érti meg, akkor nemigen lehet szó informálásról. (12)

3. 3.2. Műveltség, kultúra, írástudásAz angol information literacy kifejezést információs kultúra vagy információs műveltség , vagy információs írástudás néven is magyaríthatjuk.

Az információs műveltség a következő – egymással is összefüggő – kihívásoknak a megválaszolására fejlődött ki:

• az információs túlterhelés, amelyet a digitális technológiák gyors fejlődése okozott,

• a kompetens információhasználók iránti társadalmi igény,

• a fogékony és informált munkaerő szükségessége, amelyet a tudásgazdaság követel meg (Andretta 2005).

Az információs műveltség tömeges megteremtésének fontossága ma legalább olyan alapvető, mint az alfabetizáció elterjesztése volt az ipari társadalom hajnalán. A stratégiai tervező számára nem erkölcsi-lelkiismereti kérdés az „információban szegények” támogatása, hanem racionális számításoké (Karvalics 2003).

Az információs műveltség fogalma már az 1980-as években létezett, azonban csak a 90-es években kezdett igazán ismertté válni (Bawden 2001).

Az információs műveltség kiindulási pontját a felhasználóképzésben kell keresnünk. A felhasználóképzéstől az



információs műveltség oktatása felé történt elmozdulást az indította meg, hogy felismertük a technológiák gyors változását és az információforrások számának megnövekedését. Az okok között szerepel az is, hogy az információ szűrés nélkül kerül a felhasználóhoz, ami az információ hitelességével, valódiságával és megbízhatóságával kapcsolatos kérdéseket vet fel. Mindez az internetre jellemző kreativitással és a hálózat anarchikus jellegével függ össze. A felhasználóképzésből olyan módon lett az információs műveltség oktatása, hogy megteremtődött a kapcsolat közte és az egész életen át tartó tanulás között, így kilépett a könyvtárak falai közül.

Az információs műveltséget pedagógiai eszköznek tekinthetjük, amely mindenek előtt a tanulóközpontú oktatást állítja középpontba.

Az információs műveltség különféle definícióinak összehasonlításából az szűrhető le, hogy az információs műveltség feltételez egy felismerési fázist, megtalálható benne a keresés megfogalmazása, a forrás(ok) kiválasztása és vizsgálata, az információ értékelése, szintézise és használata.

Az információs műveltségnek három modelljét szokták megkülönböztetni. A behaviorista modell a megfigyelhető viselkedésen alapul, és sokan kritizálják, mert különálló képességeket mér. A konstruktivista modellek a kritikus gondolkodást, az önálló tanulást hangsúlyozzák, mentális modellekre épülnek, és a „tanuljuk meg, hogyan kell tanulni” perspektívához kapcsolódnak. A relációs modell a konstruktivista megközelítést kiegészíti azzal, hogy segíti az információ kritikus használatát előtérbe állító személyes értékek fejlesztését. Segítségével az információs környezetre vonatkozó alapos ismeretek, valamint egy olyan informálódási stílus sajátítható el, amely elősegíti, hogy a tanuló a világgal szabadon lépjen interakcióba. A relációs modell az információs műveltséget az információhasználat hét különböző módjával foglalja keretbe:

• az információs technológiák használata információk gyűjtésére és kommunikálására,

• a források ismerete és ezek közvetlen vagy közvetítő útján történő elérésének képessége,

• új szituációk kezelése megfelelő információkeresési és -felhasználási stratégiák útján,

• az információ ellenőrzése és kezelése mechanikus eszközök, az emlékezet és információs technológiák segítségével,

• személyes tudásbázis kiépítése új érdeklődési területeken, amely az információ tárolásától abban különbözik, hogy magába foglalja a kritikus elemzést is,

• a tudás és a személyes távlatok alkalmazása, ami új meglátásokhoz vezet,

• az információ bölcs és etikus felhasználása (Andretta 2005).

Bár az előzőek az információs műveltség kultúra jellegét, műveltségi tényezőit látszanak megerősíteni, nem véletlenül beszélünk információs írástudásról sem, hiszen az információs műveltség fogalma az írástudás általános kontextusába ágyazódik be. A funkcionális írástudás is ehhez a kontextushoz tartozik, és úgy határozhatjuk meg, mint nyomtatott és írott információk felhasználását annak érdekében, hogy személyes céljainkat elérjük, tudásunkat fejlesszük. Az OECD 2002-es PISA-felmérése ugyanakkor az írástudást az olvasás, a matematika és a természettudományos ismeretek együtteseként vizsgálta.

A műveltség szó használatának jogos voltát erősíti az is, amire Karvalics (1997) mutat rá: az oktatáselmélet a ‘80-as évekre már képviselte azt a műveltségeszményt, amelynek lényege, hogy a művelt ember „képes megérteni, értelmezni és felhasználni a környezetében jelenlévő hatások óriási tömegét”. Tette mindezt anélkül, hogy ezt „információs műveltségnek” nevezte volna (690).

Érdemes egy kicsit megismerkednünk az információs műveltség fejlesztésére irányuló nemzeti modellek, keretrendszerek közül néhánnyal.

Ezek a következők:

Association of College and Research Libraries (ACRL): Information Literacy Competency Standards for Higher Education http://www.ala.org/acrl/ilcomstan.html

Australian and New Zealand Institute for Information Literacy (ANZIIL): Australian and New Zealand Information Literacy Framework http://www.caul.edu.au/info-literacy/InfoLiteracyFramework.pdf



Society of College, National and University Libraries (SCONUL): Information skills in higher education http://www.sconul.ac.uk/groups/information_literacy/seven_pillars.html

Első látásra nagyon hasonlóak ezek a modellnek is nevezhető keretrendszerek. Közelebbről nézve azonban látszik, hogy az információ etikus használata tekintetében az ANZIIL modell a társadalmi, kulturális és gazdasági aspektusokra is figyel, míg a másik két modell középpontjában a jogi vonatkozások, mindenek előtt a szerzői jog áll. Számos további különbség mellett emeljük ki, hogy az ANZIIL modell a tanulás következő dimenzióit azonosítja:

• általános készségek: problémamegoldás, együttműködés, csapatmunka, kommunikáció és kritikus gondolkodás,

• információs készségek: információkeresés, az információ felhasználása, az információs technológia gördülékeny használata,

• értékek és meggyőződések: az információ bölcs és etikus felhasználása, szociális felelősségérzet, közösségi részvétel.

A SCONUL modell két alapkövét az alapvető könyvtári készségek és az alapszintű információtechnológiai készségek jelentik. Az előbbi nyilvánvalóan ott van a felsőoktatási könyvtárak felhasználóképzésében, az utóbbi pedig az olyan programokban, mint az ECDL. Ezekre épül a modell hét „oszlopa”, amelyek a már említett ALA definícióban szereplő készségek részletező kibontását jelentik. Ez egyébként mindhárom modellre igaz.

Mindhárom modell hangsúlyozza, hogy az információs műveltség fogalma több mint az információs technológia gördülékeny használata és az információs műveltség nem kötődik egyetlen technológiához sem.

Ezt különösen részletesen fejti ki a SCONUL modell. Ugyancsak közös vonása a modelleknek, hogy az információs kultúra oktatását teljesen integrálni kívánják a szaktárgyak oktatásával. Az ANZIIL modell ezen belül kiemeli, hogy információs műveltség oktatásának a teljes tanulmányi időre ki kell terjednie.

Mindhárom modell kidolgozói azt képviselik, hogy az információs műveltséggel kapcsolatos intézményi irányelvek kialakításához elengedhetetlen a könyvtár, az oktatók és az adminisztratív személyzet együttműködése (Andretta 2005).

Néhány gondolat erejéig érdemes az információs műveltség általános pedagógiai hátterére is kitérnünk.

A kapcsolódó pedagógiai irányzatok közül a konstruktivista tanulásfelfogás elsősorban abban tér el a korábbi felfogásoktól, hogy nem a tudás kívülről való származására, és ebből következően valamilyen közvetítésére alapoz, hanem abban hisz, hogy a tudást a megismerő ember maga konstruálja meg magában, mivel minden tanuló más és más információfeldolgozó rendszerekkel rendelkezik.

A konstruktivista tanulásfelfogás szerint az ember mindig egy előzetes, fejlődésének adott fokára jellemző képet hordoz magában a világról, amely meghatározza tudáskonstrukciós folyamatait. Ezért is tartja fontosnak a konstruktivista pedagógia a tanulási környezetek létrehozását és működtetését (Nahalka 1999).

Az információs műveltséggel kapcsolatos számos alapvető dokumentum fordítása megtalálható az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum kiadványában (Csík 2006), mely az intézmény webszerveréről letölthető.

4. Kérdések a 3. fejezet feldolgozásáhozVálaszolja meg az alábbi kérdéseket, majd a kérdések után található utalókra kattintva ellenőrizze válaszai helyességét!

• Milyen írástudások fölérendelt (ernyő)fogalma az információs műveltség? (3.1.)

• Kit nevezhetünk információsan műveltnek? (3.1.)

• Milyen készségekkel kell rendelkeznie? (3.1.)

• Milyen kihívásokra ad választ az információs műveltség? (3.2.)

• Miként függ össze az információs műveltség a tanulással? (3.1.-3.2.)


4. fejezet - Az interneten található információk sajátosságai és formátumai1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Ennek a fejezetnek a tartalmát a következőkben előlegezhetjük meg:

• Az internetes információ jellemzői

• Szövegformátumok, az állóképek, hangok és mozgóképek legfontosabb formátumai

• Milyennek kellene lenni az elektronikus dokumentumoknak?

• Milyenek ezzel szemben az interneten található legfontosabb szövegformátumok?

• Előzetes a következő fejezetekhez: a 21. század könyvtárának információs környezete

2. 4.1. Milyen információt találunk az interneten?Az internet kiterjedt használatának legkézenfekvőbb hatása az, hogy több naprakész információt találhatunk a hálózaton, és az eddigieknél gyorsabban találhatjuk meg azokat. Bizonyos információkat az internet nélkül eddig nem is érhettünk el.

Az internetes elérés azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ott található dokumentumok mindig naprakészek is. Az internet puszta mérete, valamint az a közismert, sokat hangoztatott tény, hogy a világhálón bárki, bármit közzétehet, minőségi problémákat okoz. Az interneten gyakoribbak a téves és félrevezető információk, mint nyomtatásban.

Az interneten található információk egyik lényeges hiányossága – ahogy arra Drótos László (2001) is felhívja a figyelmet – hogy az elektronikus dokumentumok lelőhelye, önazonossága és hitelessége nem garantálható, ami elsősorban a tudományos szakirodalom terén nehezíti meg az átmenetet a nyomtatott publikálásról az elektronikus felé.

Milyen dokumentumok vannak tehát az interneten?

3. 4.2. Milyen formában találunk információkat az interneten?Az interneten egyaránt találunk:

• szöveget,

• állóképet,

• hangot,

• mozgóképet (videót).

A szövegformátumok között ott van:

• az ASCII text,

• a HTML,


Az interneten található információk sajátosságai és

formátumai• a Word doc formátuma,

• az RTF,

• a PostScript,

• a PDF,

• az SGML és az XML.

Ezekről alább még részletesebben is szólunk. Az állóképek, a hangok és a mozgóképek legfontosabb formátumait viszont csak felsoroljuk.

A képformátumok a következők:

• GIF,

• JPEG,

• PNG.

A hangformátumok:

• WAV,

• MP3.

A videóformátumok:

• MPEG,

• AVI,

• WMV,

• realmedia.

Milyennek kellene lenni az elektronikus dokumentumoknak, és ehhez képest milyen elektronikus dokumentumok, formátumok állnak rendelkezésünkre? – teszi fel a kérdést Drótos László (2001).

Az elektronikus dokumentum

• legyen böngészhető, átfutható: mindenféle külön művelet (pl. teljes letöltés, visszakódolás, konvertálás) nélkül azonnal bele tudjunk olvasni,

• tudjunk a szöveg tetszőleges pontjára ugrani,

• fel tudjuk mérni terjedelmét,

• tetszőleges és kényelmesen olvasható külalakot tudjunk beállítani hozzá,

• vakok által használt programokkal is felolvastatható legyen,

• legyen kereshető: a teljes szövegben kifinomult és gyors keresési lehetőségek álljanak rendelkezésünkre,

• legyen átformálható, egyszerűen és rugalmasan konvertálható,

• legyen módosítható, javítható, jegyzetelhető,

• legyen másolható, idézhető,

• legyen nyomtatható: a papírról való olvasás még nagyon sokáig fennmarad, ezért az elektronikus dokumentumoknál biztosítani kell a jó minőségű nyomtatás lehetőségét, részben vagy egészben a felhasználó által preferált formátumban,



formátumai• legyen hordozható, birtokolható, átadható: egy további tulajdonságcsoport, amellyel a hagyományos könyv

magától értetődően rendelkezik, de az e-book megoldásoknál – főleg jogi okokból – egyre inkább veszélybe kerül: egyes kiadók egy konkrét gépre, személyre, meghatározott időtartamra korlátozzák az olvasás lehetőségét. (Lásd még a 11.2. alfejezetet!)

Milyenek ezzel szemben az interneten található legfontosabb szövegformátumok?

A sokak által használt Microsoft Word minden újabb verziójával egyre nagyobb inkompatibilitásokat mutat, még a saját korábbi változataival is. Ma már semmi nem garantálható, ha valaki egy Word dokumentumot egy másik gépen akar megnézni, vagy egy másik verzióba akarja azt konvertálni, ráadásul a speciális karakterekkel is problémák vannak.

Az általános szövegcsere formátumnak tekintett RTF szabvány sem megbízható már, a különböző szoftverek olyan egyéni feltételeket tesznek az RTF-fájlokba, amelyeket más alkalmazások nem, vagy egészen másként mutatnak meg. Ráadásul nincs (ingyenes és szabványos) RTF megjelenítő, úgyhogy az RTF csak közvetítőeszköznek jó egyes alkalmazások között.

A HTML jól böngészhető és kereshető, hiányzik viszont belőle a jegyzetelés lehetősége, gyakran csak azzal a HTML szerkesztővel módosítható és formázható át, amelyikkel készült, ráadásul a sok darabból álló dokumentumok letöltése és nyomtatása is nehézkes.

Az SGML és az XML esetében, amelyekről a 10. fejezetben részletesebben fogunk szólni, talán a legnagyobb probléma az, hogy használatuk olyan szakértelmet igényel, amelyet kevesen fognak elsajátítani.

A PostScript és a belőle kifejlesztett PDF elsősorban a nyomtatásra szánt szövegek ideális formátuma. A PostScript állományokhoz csak gyenge nézegető programok vannak, ezeket igazából egy PostScript nyomtatóra való kiküldésre szánták. A PDF-hez ugyan van jó, ingyenes böngésző és plug-in (Acrobat Reader) mindenféle operációs rendszerre, de a papírhoz való túlságosan erős kötődés ezen is nagyon látszik: a dokumentumot az olvasó nem formázhatja át, alig lehet másolni és keresni. Az Acrobat újabb verziója pedig már saját maga korábbi változataival sem kompatibilis, egyes pdf állományok csak kis kockákat vagy üres lapokat tartalmaznak, ha nem a megfelelő Readerrel nézzük meg őket, sőt esetenként már a nyomtatás sem megbízható (Drótos 2001).

Ennek ellenére a pdf – ahogy azt majd a 11.1. alfejezetben kifejtjük – az elektronikus folyóiratok fontos fájlformájává vált.

4. 4.3. Az információs környezetA szellemi tulajdon a digitális korban névvel összefoglalható kérdéskör az utóbbi néhány év alatt önálló szakterületté nőtte ki magát – írja Drótos László (2006a).

A következőkben nem fogunk jogi kérdésekkel foglalkozni. Az viszont, amit Drótos László a szellemi tulajdon kapcsán leír, igencsak érint bennünket, nagyban meghatározza a 21. század könyvtárának sorsát. Mindaz, amit elmond, mintegy megelőlegezi azt, amit a későbbiekben, többek között az internetes keresés (lásd 5.1.) és a digitalizálás kapcsán (lásd 9.), vagy az elektronikus folyóirattal (lásd 11.1.) és az elektronikus könyvvel (lásd 11.2.) összefüggésben ki fogunk fejteni. Az alább következő gondolatok tehát – összefoglalóan – azt az információs környezetet jellemzik, amelyben élünk és dolgozunk.

Vajon a szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogi szabályozás, a szerzői jog (copyright) jelenlegi gyakorlata támogatóinak vagy (sok esetben igen militáns) ellenzőinek van-e igaza? Nehéz állást foglalnunk – mondja Drótos.

Egyrészt vitathatatlan, hogy a szerzői művek létrehozóinak továbbra is lehetővé kell tennünk, hogy megélhessenek alkotásaikból. Másrészt viszont a digitális technológia eddig soha nem látott eszközt ad az emberiség kezébe a kultúra és a tudás szabad terjesztésére és a kreativitás ösztönzésére. Ezzel a nagyszerű lehetőséggel viszont nem tudunk élni az analóg kor gondolkodásmódját tükröző szerzői jogi szabályozás miatt (Drótos 2006a).

György Péter (2005) ezt a következőképpen fogalmazza meg: Az elmúlt évek mindannyiunkat megtanítottak arra, hogy egyaránt komolyan vegyük a copyright hagyománya mellett érvelő álláspontokat és az azt radikálisan tagadó nézeteket is. Azt is tudjuk, hogy kontextus kérdése az, hogy a szerzői jog jelenlegi gyakorlatához való ragaszkodás, vagy annak elutasítása a követendő út.



formátumaiA kívülállók meggyőzésére mindkét nézet képviselői – teszi hozzá Drótos (2006a) – hajlamosak manipulációs technikákat is bevetni:

Eltúlozzák az adatokat: százmilliós bevételcsökkenést mutatnak ki egy-egy rosszul sikerült lemez vagy film esetében, amit azzal okolnak, hogy az felkerült az internetre.

Hamis törvényi értelmezéseket terjesztenek, mondván, egy mű teljes lemásolása mindig engedélyköteles, vagy egy külföldi szerverre feltett anyagért a honlap-tulajdonos itthon nem vonható felelősségre.

Analógiákat hoznak fel: a fájlcsere olyan, mintha megosztanám a kedvenc könyveimet és zenéimet a barátaimmal, vagy a hálózatról jogdíjfizetés nélkül letöltött mű olyan, mintha kirabolnánk egy könyv- vagy lemezboltot.

Miközben a technika adta szabadság látszólag mind jobban növekszik, ugyanez a technika – a törvényhozók támogatásával – ezt a szabadságot egyre jobban korlátozza, és még a korábban természetesnek vett jogosítványaitól is megfosztja a fogyasztót és a könyvtárakat.

Egy e-könyv kiadója például megtilthatja, hogy a megvásárolt digitális könyvet lemásoljuk vagy más formátumba konvertáljuk, kinyomtassuk, átvegyük másik gépre, továbbadjuk más személynek. Korlátozhatja az olvasások, a kimásolható idézetek számát és gyakoriságát. Ha pedig megkíséreljük, hogy ezeket a korlátozásokat megkerüljük, a könyv megsemmisítheti magát, vagy feljelentheti gazdáját. (Lásd még 11.2.)

A problémák nem kerülik el a könyvtárakat sem. A méregdrágán előfizethető folyóiratok elektronikus változatai már nem kerülnek a könyvtárak tulajdonába. A szoftvert vagy adatbázist tartalmazó lemezek a könyvtári kölcsönzésbe nem vonhatók be, így például ugyanaz a szótár papíron ugyan kikölcsönözhető, de a sokkal jobban használható CD-ROM változat már csak helyben nézegethető.

A digitális technika nemcsak a szellemi javak hozzáférhetőségét és hordozhatóságát növeli tehát meg, elősegítve egyúttal a kreativitás térnyerését, hanem a jogtulajdonosok számára is egészen új lehetőségeket teremt. A DRM (Digital Rights Management, digitális jogkezelő) rendszerekkel, egy-egy mű minden felhasználását szabályozni és követni lehet, így a számítógépes megoldások önmagukban is, a hagyományos jogi védelemnél sokkal hatékonyabban oldhatják meg a törvényekben előírt vagy megengedett szabályok betartatását.

Az információs társadalom kialakulásával az információ vált a legértékesebb erőforrássá. Ennek hatására kialakult az a tudás- és szórakoztatóipar, amely egyre hatékonyabb és egyre gátlástalanabb eszközökkel működik. Nem a hagyományos tudományos és művészeti alkotótevékenységet bátorítja, hanem termékeket, sok esetben gyorsan avuló divattermékeket állít elő. Érthető tehát, hogy egyre nagyobb teret kíván magának szerezni, többek között a szerzői jogi szabályozást kihasználva.

Ehhez társul a nagyfokú médiakoncentráció is. A nyomtatott és az elektronikus sajtó mellett az internetes tartalomszolgáltatás is néhány nagy cég kezében összpontosul.

Ugyanakkor a nagy pénz csábítása miatt rövid idő alatt kiépült egy ugyanolyan illegális másoló- és terjesztőhálózat, mint amilyen más ipar- és divatcikkeknél is létezik.

A globalizációból fakadó jogharmonizálási kényszer tovább erősíti a játékterek beszűkülését, megszüntetve az egyes országok közötti – a könyvtáraknak esetenként kedvezőbb – különbségeket a szellemi alkotásokra vonatkozó szabályozásokban (Drótos 2006b).

Ez a helyzet a következőkből eredeztethető:

Az internet eredetileg elsősorban tudományos és oktatási intézményeket, valamint közgyűjteményeket volt hivatott kiszolgálni. Ennek megfelelően technológiája a nyílt hozzáférést, az információk szabad áramlását támogatta, írott és íratlan szabályai kifejezetten tiltották jövedelemszerző jellegű felhasználását.

Az 1990-es években, amikor a gerinchálózatok üzemeltetése magáncégek kezébe került, és a profitorientált világ is az internet már meglevő infrastruktúráját kezdte el használni, ez a helyzet megváltozott.

A jövedelemszerzés mellett azonban továbbra is fennmaradt a tudás megosztásának, mint fő értéknek a fontossága is.

A technológia is egyre inkább ezt a kettősséget tükrözi. Az eredeti nyitott műszaki megoldások, szabványok



formátumaimellett kezdenek elterjedni a felhasználók ellenőrzését és a felhasználási módok teljes kontrollját lehetővé tevő technikák is. És mindezzel párhuzamosan kezd két kultúra is kialakulni: „egy engedélyköteles és egy szabad, hasonlóan ahhoz, ahogy a szoftverek világa már kettévált titkos és nyílt forráskódú, illetve fizetős és ingyenes programokra”. (Drótos 2006b, 162)

[A kép ezzel nem teljes. Olvassák tovább Drótos László gondolatait és azt, amit az elektronikus könyvvel kapcsolatban Clifford Lynch (2001) kifejtett, és amire a 11.2. alfejezet okfejtése nagyban épül.]


• Mi jellemzi az interneten található információkat? (4.1.)

• Milyen szöveges fájlformátumokat találunk az interneten? (4.2.)

• Milyen elvárásokat támaszthatunk az elektronikus dokumentumokkal szemben? (4.2.)


5. fejezet - Információkeresés internetkeresők és forráskalauzok segítségével1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Napjainkban az interneten tömegek keresnek információkat. Vajon a legjobb utat követik-e mindig és valóban megtalálják-e azt, amire szükségük van? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához nyújt alapokat ez a fejezet, amelynek fő tartalma a következő:

• Az internetkeresők használatának előnyei és hátrányai

• A forráskalauzok jellemzői, használatuk előnyei és hátrányai

• Mitől portál a portál?

2. 5.1. Az internetkeresőkSok hasznos információhoz juthatunk a weben használható keresők (keresőgépek, kereső motorok, search engines) segítségével. Ugyanakkor használatuk távolról sem jelent minden esetben kielégítő megoldást. Többek között azért sem, mert a dokumentumok teljes szövegében sokkal nehezebb megtalálni valamit, mint a könyvtári katalógusokban vagy bibliográfiai adatbázisokban.

Az internetkeresők legfőbb problémája a keresési pontosság alacsony foka, vagyis az, hogy sok esetben kezelhetetlenül sok találatot kapunk.

Fel kell figyelnünk arra, amit Brooks (2003) fejt ki: Amíg a „hagyományos” adatbázisok több évtizede kereshetők és várhatóan azok lesznek a jövőben is, sőt azonos feltételek mellett egy keresés megismétlésével ugyanazokat a dokumentumokat kereshetjük vissza, a weben csak egy-egy forrás aktuális állapotát megmutató pillanatfelvétellel van dolgunk. Ráadásul a web társadalmi környezete nem azonos az adatbázisokéval. A web ma agresszív környezet, ahol verseny folyik a tartalmaknak a felhasználókhoz való juttatásáért. Ezért van aztán az, hogy a webkeresők nem használják a HTML-fájlokhoz a szerzők által mellékelt metaadatokat, és nem hozzák nyilvánosságra, milyen mechanizmusok alapján kerül be egy-egy dokumentum az indexükbe. Ha ugyanis nyilvánosságra hoznák ezeket, az a magukat agresszíven reklámozni kívánók malmára hajtaná a vizet (Brooks 2003).

Nos, nem tudjuk biztosan, hogy csupán ez-e az egyetlen oka annak, hogy nem láthatunk bele a keresők működésébe úgy, ahogy a klasszikus adatbázisok indexelési mechanizmusait megismerhetjük.

3. 5.2. A forráskalauzokA forráskalauzok egy igen fontos tekintetben kétséget kizáróan felülmúlják a keresőket. Ez pedig a minőségbiztosítás, hiszen – ahogy már erről szóltunk is – a forráskalauzok válogatott forrásokat tartalmaznak.

A forráskalauzok összeállítói lehetnek:

• könyvtárak,

• könyvtárosok,

• szakértők, szakértői csoportok.

A szakértők és a könyvtárosok kategóriája gyakran azonos egymással.

A forráskalauzok fő jellemzője a szakrend (hierarchia) szerinti rendezettség. Ez kiegészülhet a kalauz


Információkeresés internetkeresők és forráskalauzok segítségével

kereshetőségével. Erre főként azért van igény, mert a szakrendekben való eligazodás nem mindig könnyű a felhasználók számára, különösen, ha az adott forráskalauzban nagyobb számú dokumentumot tárnak fel.

A forráskalauzok mindegyike tartalmazza a források URL-jeit. Ez kiegészülhet a következőkkel:

• a források leírásával,

• a források értékelésével,

• értékelési szempontrendszerekkel.

Fontos kérdés, hogy kap-e megfelelő finanszírozást egy-egy forráskalauz előállítása és gondozása. Az utóbbi a források meglétének, URL-jének, aktualitásának ellenőrzését jelenti elsősorban. Ehhez pedig team-munkára, „főhivatású” munkatársakra van szükség. A finanszírozás egyik jó példája a Resource Discovery Network (RDN, http://www.rdn.ac.uk, amelyet a JISC (Joint Information Systems Committee), a brit felsőoktatási informatikát finanszírozó testület tart fenn.

Ahogy a keresőknek megvannak a korlátai, úgy a forráskalauzok sem mindentudók. Elsősorban átfogóbb témák információforrásait tudjuk segítségükkel jól felderíteni. Emellett tudnunk kell, hogy a forráskalauzok viszonylag kevés számú webhelyet tartalmaznak, továbbá frissítésük is lassabb lehet a keresőkénél.

Mindebből következik, hogy a forráskalauzok nyújtotta információkat gyakran érdemes kiegészítenünk a keresők nyújtotta találatokkal.

A különbségeket figyelembe véve – a könyvtári tájékoztatás terminológiájával élve – azt mondhatjuk, hogy a faktografikus információk (tényinformációk) keresésében az internetes keresők sok esetben felülmúlhatják a forráskalauzokat, míg irodalomkutatásra nem alkalmasak, amiben viszont a forráskalauzok jó eszköznek bizonyulhatnak.

Ne felejtsük el, hogy (egy-egy viszonylag jól felszerelt könyvtárban különösen) sokszor érdemes előbb nyomtatott vagy helyi elektronikus tájékoztatási forrásokhoz nyúlnunk, mielőtt az interneten keresnénk.

4. 5.3. Forráskalauz, portálA forráskalauzok és a portálok közötti különbségekről azt mondhatjuk, hogy míg a forráskalauzok olyan virtuális helyek, amelyek mintegy jelzőoszlopokat tesznek ki a forrásokhoz, a portálok szerepe összetettebb. A portál a keresőkérést fogadja, majd az esetleg szükséges átalakítások után a megfelelő forrásokhoz továbbítja, végül az eredményt valamilyen szerkesztett formában (például a duplum-találatok kiszűrésével) prezentálja a felhasználónak. Egy portálba belépve a felhasználónak nem kell kilépnie onnan. A portál lép ki az információs univerzumba (Brophy 2001).

A portál tehát olyan technológia, amely egy belépési pontról biztosítja információk személyre szabható keresését heterogén, saját és elosztott távoli forrásokban, weboldalakon és indexekben. Ezt a portál kezdő és gyakorlott felhasználók számára egyaránt nyújtani tudja.

A Horváth Zoltánné (2005) által felsorolt funkciók közül különösen fontos, hogy a könyvtári portálok az alábbiakhoz együttműködésre alkalmas szoftvereket és szoftverelemeket kínálják:

• egyidejű keresés több forrásban,

• adatkeresés szöveges anyagok és metaadatok között,

• OPAC-keresés,

• kölcsönzés,

• könyvtárközi kölcsönzés, dokumentumszolgáltatás,

• személyes tranzakciók (SDI, szolgáltatás, keresések elmentése és visszatekintési lehetősége),

• virtuális tájékoztató szolgálat,


Információkeresés internetkeresők és forráskalauzok segítségével

• e-learning támogatás.

5. Kérdések az 5. fejezet feldolgozásáhozPróbálja megválaszolni az alábbi kérdéseket, majd a kérdések után található utalókra kattintva ellenőrizze válaszai helyességét!

• Mit jelent az, hogy a keresők használatakor túl alacsony a pontosság? (5.1.)

• Ismerjük-e, milyen algoritmusok alapján döntik el a keresők egy-egy találatról, hogy az releváns-e? (5.1.)

• Miben jelentenek minőségbiztosítást a forráskalauzok? (5.2.)

• Mit kell legalább tartalmazniuk, és mivel egészülhet ez ki? (5.2.)

• Mit leghelyesebb portálnak tekintenünk? (5.3.)


6. fejezet - Virtuális tájékoztatás1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?• Mit nevezünk virtuális tájékoztatásnak?

• Milyen eszközöket használhatunk virtuális tájékoztatás céljaira?

• Hogyan működik a Libinfo?

Tény, hogy az internetes keresők (search engines) nemcsak rendkívül népszerűek lettek, hanem a tényinformációkra vonatkozó kérdések megválaszolásában komoly vetélytársai a könyvtárnak és a könyvtárosnak. Ha ez így van, akkor a könyvtáraknak és a könyvtárosoknak azzal kell élniük, amiben erősek, vagyis a minőség iránti érzékenységet kell középpontba állítaniuk (Janes 2003).

Ahogy arról már szó esett, a minőség szempontja a digitális könyvtárak kialakításában fontos szerepet játszik. (Lásd még a 8. fejezetet.)

A minőség záloga az emberi szakértelem felhasználása. Ezt nemcsak a könyvtárak ismerték fel. A közismert internetes keresőszolgálat Google Answers (GA, http://answers.google.com/answers/) néven tájékoztató szolgálatot indított 2002-ben, amelynél a kérdésekre egy 500 fős szakértői csapat válaszol. Sok kritika érte ezt a szolgáltatást, elsősorban azért, mert a válaszadók nem voltak jártasak a tájékoztatásban, vagyis annak felismerésében, mire is kíváncsi a kérdező. Tanulságos viszont, hogy a felhasználók hajlandóak fizetni a válaszokért teljesen ismeretleneknek, saját, jól ismert könyvtárosuk helyett. Kiderült ugyanis, hogy a felhasználók egy ismeretlentől nyugodtabban kérdeznek bármit, akár kényes kérdéseket is, ráadásul a díjfizetés okán több figyelmet, időráfordítást és toleranciát várhatnak el a válaszadóktól, mint amit a könyvtárakban kapnak (West 2003).

A könyvtárak tájékoztató szolgálatait is egyre többen veszik igénybe számítógépek és valamely internetes technológia közbeiktatásával.

A virtuális (vagy digitális) tájékoztató szolgálatok lényege éppen ez, vagyis az a tény, hogy a felhasználó fizikailag nincs jelen a könyvtárban, és nem is telefonál. A kérdések megválaszolására ugyanakkor nemcsak elektronikus forrásokat használhatunk, és az online források használata önmagában még nem is virtuális tájékoztatás.

Egyelőre nincs kialakult terminológia. Idehaza viszont célszerűbbnek látszik, hogy a virtuális tájékoztatás terminus terjedjen el. Ebben a tájékoztatásban nem annyira a digitális jelleg dominál ugyanis, hanem az, hogy a könyvtáros virtuálisan van jelen. Ez utóbbit Ellis (2004) úgy fogalmazza meg, hogy nem annyira távoli felhasználókat szolgálunk ki a virtuális tájékoztatásban, mint inkább a tájékoztató könyvtárosok elérése vált távolivá.

Olyan nagy intézmények, mint az OCLC is fontosnak tartják a virtuális tájékoztatás fejlesztését, ezért is indult be QuestionPoint (http://www.oclc.org/questionpoint/) néven az a szolgáltatás, amely különösen az együttműködést hangsúlyozza.

Virtuális tájékoztatás terén idehaza is jól állunk, hiszen ott van a Libinfo (Magyar Könyvtárak Internetes Tájékoztató Szolgáltatása http://libinfo.oszk.hu).

A virtuális tájékoztatás első eszköze az e-mail volt. Az Amerikai Egyesült Államokban már 1984-ben működött ilyen szolgáltatás. 1999-ben az ARL (Association of Research Libraries) 122 tagkönyvtára közül 75 nyújtott virtuális tájékoztatást. 1999 közepére 473 felsőoktatási könyvtárból 358-ban volt ilyen szolgáltatás (Zanin-Yost 2004).

Az e-mail útján történő tájékoztatás legnagyobb problémája az, hogy korlátozott eszközök állnak rendelkezésünkre referensz-interjú lebonyolítására, pedig annak megléte kulcsfontosságú.

Számos felhasználó elvárja, hogy virtuális tájékoztatást nyújtsanak számára a könyvtárak, mi viszont kényelmetlenül érezzük magunkat, mert a számítógép, de még a telefon sem helyettesítheti a személyes interjút.


Virtuális tájékoztatás

A kibertér felhasználói viszont a személyességgel szemben az anonimitást részesítik előnyben.

A virtuális tájékoztatás elektronikus környezetébe éppen a referensz-interjú viszi be az emberi elemet. Ebben a referensz-interjúban azonban nincs meg a nem-verbális kommunikáció és az információcsere társalgás jellege.

Lehetséges olyan virtuális referensz-interjú is, amely nagyban hasonlít a személyes információcserére. Ehhez három e-mail-üzenetre van szükség: a probléma megfogalmazása a felhasználó részéről, ennek összegzése a tájékoztató könyvtáros részéről, megerősítés a felhasználó részéről. Ha a kérdés tisztázására van szükség, egy oda-vissza üzenetváltással ötre nőhet az e-mailek száma (Viles 1999).

Az e-mailt jól kiegészíti a web-űrlapok használata, amivel közelebb kerülünk a referensz-interjúhoz. Az űrlapok használta egyúttal kihívást is jelent a könyvtárosoknak, hiszen ki kell dolgoznunk a kérdések és válaszok kezelésének hatékony eszközeit (Ellis 2004).

Úgy ítélhetjük meg, hogy a Libinfo ezen a területen sikeresnek bizonyult. Űrlapja elegendő kérdést tartalmaz ahhoz, hogy viszonylag sok információhoz jussunk a felhasználóról és kérdésének természetéről, ugyanakkor a kérdések száma nem olyan nagy, hogy elriassza a felhasználókat.

Az űrlapon meg kell adnunk e-mail-címünket és egy tartalék e-mail-címet, továbbá a következő kérdésekre kell válaszolnunk.

Lakhely:

Életkor:

Forrástípusok:

Forrás nyelve:

Téma:

Miért kérdezi:

Hol kereste:

Az Életkor rovatban négy kategóriát jelölhetünk meg:

• 18 alatt

• 18 és 35 között

• 36 és 60 között

• 60 felett

Ezek az olvasói kategória viszonylag durva körülhatárolását engedik meg. Ha viszont a Miért kérdezi rovat elemeit párosítjuk az életkorhoz, akkor közel kerülünk ahhoz, amit egy szemtől szemben lefolytatott referensz-interjú során elérhetünk. A motívumok ugyanis a következők:

• egyéni érdeklődés,

• felsőfokú tanulmányok,

• iskolai feladat,

• munkavégzés,

• szakdolgozat,

• tudományos munka.

Mindezt még kiegészítik a forrástípusokra és források nyelvére vonatkozó kérdések.



Az előbbiek esetében a következők közül választhatunk:

• internet,

• nyomtatott,

• internet és nyomtatott,

• mindegy.

A források nyelve pedig lehet magyar, angol, német, francia, valamint ezek és más európai nyelvek kombinációja.

Végül, de nem utolsósorban meg kell fogalmaznunk magát a kérdést.

A Libinfo a http://libinfo.oszk.hu/ismertet.php oldalon tájékozat azokról a kérdésekről, amelyeket a szolgálat munkatársai nem tudnak, nem kívánnak megválaszolni. Ezek a következők:

• konkrét jogi és orvosi problémák,

• rejtvények és teszt-feladatok,

• a tudakozók kompetenciájába tartozó kérdések,

• adatvédelem alá tartozó személyes adatok (az érintett hozzájárulása nélkül),

• szemérmet sértő, faji, etnikai, vallási uszításra alkalmas, illegális tevékenységhez kapcsolódó kérdések.

A Libinfo munkatársai nem írhatják meg senki helyett a házi feladatát, szakdolgozatát, doktori disszertációját, de segítenek az elindulásban.

Nem tudnak teljes körű szakirodalom-kutatást vállalni egyes tudományos témákban. Ez jelentős munka volna, amely többletköltségekkel is járna. Néhány publikáció bibliográfiai adatait azonban el tudják küldeni.

Nem vállalnak családfakutatást, fordítást (legfeljebb csak néhány mondat erejéig), kivonatok készítését.

Dokumentumok elektronikus küldésére csak abban az esetben vállalkoznak, ha a dokumentumok szerzői jogdíj fizetése nélkül másolhatóak és terjedelmük nem nagy.

Csak valahol már dokumentált tényekkel dolgoznak. Nem tudnak állást foglalni hipotézisekkel kapcsolatban, véleményt nyilvánítani vitás kérdésekről, illetve új kutatásokat igénylő problémákkal foglalkozni.

A Libinfo szolgáltatás elsősorban a magyar internet-használók számára készült, de külföldiektől is elfogadnak kérdéseket, amennyiben azoknak közük van Magyarországhoz.

Egyes külföldi könyvtárak már 1996-ban kísérletezni kezdtek a chat felhasználásával. A felsőoktatási könyvtárak használói, főleg a hallgatók azok, akik előnyben részesítik a csevegőprogramok nyújtotta valósidejű, azonnali visszacsatolást jelentő kommunikációt. Számos gyártó kínál rendszereket, amelyekkel lehetséges a hét minden napján és napi 24 órában történő szolgáltatás, de beállítható rövidebb szolgáltatási idő is. A könyvtárak gyakran honlapjukra egy ugrópontot tesznek, amelyen keresztül közvetlenül elérhető ez a szolgáltatás.

Egyes könyvtárak csak intézményük felhasználóinak nyújtanak ilyen chates tájékoztatást, így sokszor az egyszerű bejelentkezés mellett szükség van azonosítókra is. Miután a felhasználó elküldte kérdését, minden online elérhető könyvtáros jelzést kap, majd az első szabad könyvtáros válaszol.

A könyvtáros és a felhasználó között lehet több üzenetváltás, ezek azonban egy ülésben befejeződnek. Ha a könyvtáros nem tudja kielégítően megválaszolni a kérdést – az e-mailes tájékoztatáshoz hasonlóan – továbbítja azt valamely szakértőhöz. Ebben az esetben a felhasználónak meg kell adnia egy e-mail-címet, ahol elérhető. A chates interjúknak rövidnek kell lenniük, nehogy a felhasználó megunja a kommunikációt és kilépjen.

A válaszadás megkönnyítésére egy sor eszköz áll rendelkezésünkre. Ilyen az együttes böngészés lehetősége, amikor a könyvtáros és a felhasználó, miközben kommunikálnak, ugyanazt a weboldalt látják.



A csevegőprogramokra épített tájékoztatás időrabló tevékenység. A névtelenség és türelmetlenségre való hajlam miatt a felhasználók gyakran nem eléggé udvariasak, sokan hirtelen abbahagyják a kommunikációt, vagy teljesen eltűnnek.

Sok, az internetet gyakran és hozzáértő módon használó ember nemcsak a kérdéseire keres online választ, hanem információs igényeit is egyre inkább az internet segítségével elégíti ki. Az ilyen felhasználók, ahol és amikor csak lehetséges, a hálózatos forrásokat részesítik előnyben. Sokuknak az a téves benyomása lehet, hogy az internet minden információs igényüket kielégíti. Ők az e-mail és a chat legfőbb használói is. Számukra a virtuális tájékoztatás az egyszerűséget képviseli, vagy olyan eszközt jelent, amely közvetlenül kapcsolódik az általuk használt technológiákhoz.

A kényelem vonzó lehet olyan olvasók számára is, akik egyszerűen nem tudnak bejönni a könyvtárakba. Ilyenek lehetnek az időskorúak vagy a távoktatásban részt vevő hallgatók. Egy már említett felhasználói réteg is igényli a virtuális tájékoztatást. Ennek a rétegnek a képviselői nem szívesen kérnek segítséget, vagy tesznek fel kérdést személyesen. Ezen segít a virtuális tájékoztatás személytelen és arctalan jellege, hiszen a technológia egyaránt „eltakarja” a kérdezőt és a válaszadó könyvtárost is (Ellis 2004).

A virtuális tájékoztatásnak nincsenek előzményei. A színvonalas szolgáltatáshoz megfelelő személyzettel kell rendelkeznünk. Nem mindenki képes ugyanakkor az ilyen munkára. A virtuális tájékoztatatásban résztvevő munkatársainkat képeznünk is kell. Ez a képzés magába kell, hogy foglalja a technológia változásainak folyamatos nyomon követését.

A hagyományos tájékoztatáshoz hasonlóan nemcsak arra kell törekednünk, hogy a legjobb szolgáltatást nyújtsuk, hanem gondoskodnunk kell a felhasználók képzéséről is. Néhány könyvtáros megkérdőjelezi a virtuális tájékoztatás létjogosultságát, ha csupán ugyanazt a minőséget nyújtja, mint a személyes tájékoztatás. Emellett kétséges, miként birkóznak meg a többletmunkával a könyvtárak. A virtuális tájékoztatás nemcsak referensz-szolgáltatást jelent, hanem hardver- és szoftvertámogatásra is szükség van. A virtuális tájékoztató szolgálatok elindításakor, a tervezésnél figyelembe kell vennünk, hogy a költségek összetettek: a szoftveren és hardveren kívül a számítástechnikai munkatársak bérével, valamint a tájékoztató könyvtárosok képzésének költségeivel is számolnunk kell.

Ezért is valószínű, hogy a hagyományos és a virtuális tájékoztatás sokáig együtt fog élni (Zanin-Yost 2004).

A virtuális és a könyvtár épületében zajló tájékoztatás összevetését célul kitűző vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy az utóbbi nem feltétlenül sikeresebb hagyományos elődjénél. Bár a felhasználók többsége elégedett volt, gyakran ugyanolyan elégedetlenek voltak a szolgáltatás minőségével mindkét esetben. Az elégedettség pedig mindkét szolgáltatástípusnál komplex tényezők függvénye, és nem kizárólagosan a kapott válaszoktól függ. Egyelőre nem sikerült a hagyományos környezetben folyó tájékoztatás erényeit átvinni a digitális környezetbe. Az e-mailben történő tájékoztatás gyakorlatából hiányzik a referensz-interjú, de még a chat felhasználásával is csak a kérések 20%-ában folytattak le referensz-interjút. Ráadásul a felhasználók nyomon követése az esetek 70%-ában nem történik meg, tehát a virtuális referensz-szolgálatok nem ellenőrzik, valóban elégedettek voltak-e a felhasználók tevékenységükkel. A felhasználók semmivel sem szívesebben térnek vissza, használják újra a virtuális tájékoztatást, mint a hagyományos szolgáltatást (Nilsen 2004).

Ne feledkezzünk meg a tájékoztató könyvtárosok szakértelméről, amely nemcsak a referensz-interjú lefolytatásában nyilvánul meg, hanem a megtalált információnak – az internetes keresőkben (egyelőre legalábbis) nem fellelhető – komplex szempontok szerinti szűrését, válogatását, rendezését, csoportosításának képességét is jelenti.

A könyvtáros és különösen a tájékoztató könyvtáros egyelőre olyan utánozhatatlan „hardverrel” és „szoftverrel” rendelkezik, amely csak az emberre, fajunkon belül is csak az erre kiképzett egyedekre, azaz a szakemberekre, tájékoztató könyvtárosokra jellemző. Mit is tud a könyvtáros? A felhasználó által delegált feladatokat végez a háttérben. Segít abban, hogy kifejthető legyen a felhasználó kérdése vagy tudáshiányának természete. Megérti, mi a kérdés vagy információigény témája. Eszközöket teremt az információ megtalálásához. Tudja, miként és hol lehet elérni az információt, továbbá hogy miként lehet tálalni azt.

Sok felhasználó nincsen tisztában szükségleteivel, és nem is tudja azokat közölni. A könyvtáros dolga ezért, hogy egyértelművé tegye ezeket az igényeket (Zick 2000).

Mindez persze ismerősen hangzik. Kérdés viszont, hogy ezek alapján orákulumnak kell-e magunkat tekintenünk, vagy inkább szabályoznunk kell a tájékoztatási tevékenységet olyan részletességgel, ahogyan azt az



Amerikai Könyvtáregyesület Tájékoztatási és Olvasószolgálati Szervezete (Reference and User Services Association of the American Library Association, RUSA) teszi irányelveiben (RUSA 2003), amelyek mintegy új algoritmust adnak egyedi, emberi „szoftverünk” mellé.

2. Kérdések a 6. fejezet feldolgozásáhozVálaszolja meg az alábbi kérdéseket és ellenőrizze válaszai helyességét!

• Mit nevezünk virtuális tájékoztatásnak?

• Milyen eszközöket használhatunk virtuális tájékoztatás céljaira?

• Hogyan működik a Libinfo?


7. fejezet - Falak nélküli könyvtár, virtuális könyvtár, digitális könyvtár és a többi1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Könyvünk mondanivalója szempontjából meghatározó szerepe van ennek a fejezetnek, amelyben számos terminológiai nehézséggel kell megküzdenünk. A következő kérdésekről esik majd szó:

• A papírkönyvtár, az automatizált ([számító]gépesített) könyvtár, az elektronikus könyvtár és azok katalógusai

• A papírmédium és az elektronikus dokumentum jellemzői

• A „divatjamúlt” falak nélküli könyvtár

• A digitális, a virtuális és az elektronikus könyvtár

• Miben más a hibrid (komplex) könyvtár?

• Egy figyelemreméltó példa: a Kaliforniai Digitális Könyvtár

2. 7.1. A papírkönyvtártól az elektronikus könyvtárig vezető útAz elektronikus, digitális könyvtár lényegének megértéséhez jó, ha áttekintjük azt az utat, amelyet a könyvtárak a csak helyben használható papíralapú (nyomtatott) dokumentumok szolgáltatásától a – később definiálandó – digitális könyvtárig megtettek.

Buckland (1998) a könyvtárak három típusát különbözteti meg. Ezek a típusok három fejlődési fázist képviselnek, miközben együtt élnek.

A három típus a következő:

• a papírkönyvtár,

• az automatizált ([számító]gépesített) könyvtár,

• az elektronikus könyvtár.

Napjainkra már a papírkönyvtárak, az automatizált könyvtárak és az elektronikus könyvtárak együttélésének vagyunk tanúi Magyarországon is.

A könyvtári szolgáltatások leghagyományosabb, ezért mindnyájunk számára legismertebb formája a papírtechnológiára épül. Ezt nevezzük papírkönyvtárnak.

A könyvtári munkafolyamatokat egyre több helyen számítógépesítették vagy éppen most számítógépesítik, ezért a papírkönyvtárak jelentős része automatizált könyvtárrá alakult-alakul át.

A papírkönyvtár hosszú időszakon keresztül bizonyult hatékonynak és tartósnak. Vannak azonban veleszületett problémái:

1. A papír szigorúan helyhez kötött médium. A dokumentumnak és használójának ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen kell lennie.

2. A papírdokumentum egy példányát általában csak egy személy használhatja egy időben.


Falak nélküli könyvtár, virtuális könyvtár, digitális könyvtár és a

többi3. A papírdokumentumok papírmásolata éppannyira helyhez kötött dokumentum, mint az eredeti.

4. A papír rugalmatlan médium. A papírdokumentumok nem teszik lehetővé összeolvasztásukat, szétválasztásukat, újraformázásukat.

A papírkönyvtár katalógusait az jellemzi, hogy a hozzáférés minden formája külön cédulasort követel meg, pedig a cédulakatalógusok több példányban való elkészítése gazdaságtalan és nehezen megoldható.

Ezen kívül a katalógus fizikailag nagymértékben elválik a dokumentumtól. Ha egy dokumentumot meg is találunk a polcon, nem feltétlenül tudjuk a hozzá kapcsolódó tételt a katalógusban megtalálni. Ezt fordítva is igaz: a katalógustétel megtalálása nem jelenti azt, hogy megtaláltuk a dokumentumot.

A papírkönyvtárban az olvasók is el vannak választva a katalógusoktól és a dokumentumoktól. Ez egyrészt a könyvtárak korlátozott nyitvatartási idejével függ össze.

A papírkönyvtár és az automatizált könyvtár gyűjteményeinek használatához és felügyeletéhez emberekre van szükség, míg a számítógépeket őrizetlenül lehet hagyni, vagy legalábbis jóval kevesebb felügyeletet kívánnak, mint a papírkönyvtár és az automatizált könyvtár, ráadásul kevésbé van szükség szakemberek közreműködésére.

Egy másik tényező, hogy egy papírdokumentumot egyszerre csak egy ember használhat. Emiatt előfordulhat, hogy azt a dokumentumot, amelyre valamelyik olvasónak szüksége van, éppen más használja. Ez nehezen megoldható probléma, mivel több példány előzetes megvásárlása nagyon költséges, és az igényeket nehéz megjósolni.

Az automatizált könyvtár fogalma alatt olyan könyvtárat értünk, amelyben a könyvtári dokumentumok elsősorban papíralapúak, de a könyvtári munkafolyamatok számítógépesítve vannak.

Az automatizált könyvtár kiküszöböli a papírkönyvtár néhány problémáját. Mivel azonban a dokumentumok még mindig papíron vannak, vagyis helyhez vannak kötve, a helyi gyűjtemények iránti igény, a dokumentumoknak a használóktól való elválasztása, a gyűjtemények nyitvatartási időhöz kapcsolódó korlátai, valamint a dokumentumok egyes példányainak használatáért folytatott versengés továbbra is megvan.

A papír jellege miatt tehát a papírkönyvtárban és az automatizált könyvtárban a könnyű hozzáférhetőség fogalma a praktikus, fizikai okok miatt azonos azzal, hogy a dokumentum helyben található.

Amint online elérhetővé tesszük, a katalógus számos helyen használhatóvá válik, a távoli elérés megteremtésével a használó többé nincs elválasztva a katalógustól.

A dokumentumok használatában azonban csak az elektronikus könyvtár digitális dokumentumai hoznak gyökeres változást. A papírral és a mikro-formátumokkal ellentétben ugyanis az elektronikus dokumentumok távolról is használhatóak, egynél több ember is hozzájuk fér egyszerre, és többféle módon használhatóak. Mit kell tennünk tehát az elektronikus formában létező dokumentumokkal? – tehetjük fel a kérdést?

Kis kivétellel ugyanazt, mint azokkal, amelyek papíron vagy mikrofilmen férhetőek hozzá:

• katalogizáljuk őket, a kéziratokhoz hasonlóan figyelve arra, hogy a szöveg melyik változatáról vagy állapotáról van szó,

• hozzáférhető helyen tároljuk őket,

• jelzetet adunk nekik,

• gondoskodunk arról, hogy a megfelelő bibliográfiai és raktári adatok hozzáférhetőek legyenek bibliográfiai adatbázisokon keresztül (Buckland 1998).

Ez nagyon is hagyományosnak, konzervatívnak hat, viszont igaz – legfeljebb egyik-másik fogalmat más szóval, más fogalommal kell helyettesítenünk. Például a katalogizáljuk őket szókapcsolat helyébe a következő kerül: metaadatokkal látjuk el őket. (Lásd 8.5.)

Tulajdonképpen sok tekintetben mindennek a továbbgondolása az, amiről Horváth Iván (2005) ír. Elgondolkodtató okfejtése a következő:



többiMegállapítható, hogy a történelem során a szövegekhez való hozzáférés növekedett, miközben a szöveghordozó tartóssága csökkent.

A kevéssé ellenálló anyagból készült szöveghordozó példányok megsokszorozása jól szolgálja azt, hogy a szövegek térbeli elterjedése nagyobb, időbeli fennmaradása hosszabb legyen.

A szöveg fennmaradásához a szöveghordozó példánynak csupán addig kell kitartania, amíg a szöveget le nem másolják. Minél kevesebb energia kell a lemásoláshoz, annál könnyebb megoldani a sokszorosítást. Ezért is terjedt el a könyvnyomtatás.

A szövegek azonban csak akkor maradnak fenn, ha rendszeresen lemásoljuk, sokszorosítjuk őket.

Az internet nem teljesen illik bele a történeti szabályba. A szövegsokszorosítás energiaigénye ugyan tovább csökken, nem jár viszont együtt a példányok megsokszorozásával (Horváth 2005).

Ahogy azt Buckland (1998) is kifejti, a távoli elérésű elektronikus dokumentumok egyidejű eléréséhez nincs szükség annyi példányra, mint ahány olvasónk van, hiszen ugyanannak a kiszolgáló számítógépnek ugyanazt a tárolóeszközét számtalan távoli felhasználó lényegében egyidejűleg veheti igénybe.

A könyv a vevő példánya, amelyet nem tekinthetünk teljes értékűnek. Teljes értékű példánynak csak az adóoldali példányok tekinthetők – folytatja Horváth (2005). Ilyenek a kiszolgáló számítógép(ek)en és a tükörszerver(ek)en található kevés számú és sérülékeny példányok.

Ez az oka annak, hogy – a történelem általános tapasztalatával szemben – az interneten a példányokkal együtt gyakran maguk a szövegek is elpusztul(hat)nak.

A szövegekhez való hozzáférés növekszik, ami azzal jár, hogy a kulturális örökség dokumentumai közül azoknak a jelentősége lecsökken, amelyek nem érhetők el az interneten keresztül.

Azok a dokumentumok viszont, amelyek nem elérhetők, elpusztulnak. A történelemből ugyanis „ismerünk olyan régi szövegeket, amelyek kevés példányban léteztek, de tartós hordozón, ismerünk olyan régi szövegeket is, amelyeket gyenge hordozókra írtak, de sok példányban, nem ismerünk viszont olyan régi szövegeket, amelyeket gyenge hordozókra, kevés példányban rögzítettek volna”. (122)

Az internet a kulturális örökség digitalizált vagy eleve digitális dokumentumainak megőrzését tehát nem teszi lehetővé – vonja le a következtetést Horváth Iván (2005).

Megoldásként „csökkenthetjük a digitális dokumentumok sérülékenységét, fokozhatjuk működésük megbízhatóságát, végezhetjük a kódolást nagyobb energiaráfordítással. Ez az, amire a nagy közgyűjtemények törekednek, és amire a mai kutatás elsősorban irányul. A módszer hátránya, hogy ellentmond a történeti szabálynak. Ez az elavult, óegyiptomi és óperzsa út: a piramis legmélyén elhelyezkedő sírkamra falára festett szövegnek, a megközelíthetetlen hegyoromra felvésett sziklafeliratnak a módszere.” (122)

Mindezek ellenére mi ezt az utat írjuk majd le a következőkben.

3. 7.2. Falak nélküli könyvtár?Az elektronikus dokumentumokat tartalmazó könyvtárak története a falak nélküli könyvtár elnevezés megjelenésével veszi igazán kezdetét. Az utóbbi időben viszont mintha egyre ritkábban hallanánk, vesztett népszerűségéből. Mondhatnánk, hogy elavult. Talán azért, mert fel kellett ismernünk, hogy bármilyen legyen is a számítógépek segítségével megvalósított könyvtár, az falak nélkül nincsen meg, hiszen legalább a szerverek számára kell valamilyen fizikai hely, kellenek falak. Persze tudjuk, hogy a falak nélküli könyvtár metaforikus elnevezés. Hogy ezt a metaforát miként szorította ki a talán kevésbé metaforikus virtuális könyvtár, az elektronikus könyvtár és a digitális könyvtár, nem tudjuk.

4. 7.3. Tisztázatlan terminológia?Ha a falak nélküli könyvtár elnevezéssel ritkán találkozunk is, van bőven terminológiai gondunk.

A digitális, a virtuális és az elektronikus könyvtár fogalmát gyakran szinonimaként használjuk, továbbá a digitális könyvtár elnevezést egyre gyakrabban használják a virtuális és az elektronikus könyvtárak



többimegnevezésére.

Pedig hasznos lenne, ha különbséget tennénk közöttük, miközben a terminológia ezen a viszonylag kis múltra visszatekintő témakörben még nem szilárdult meg.

Ahogyan azt Horváth Péter (2003) is aláhúzza, a meghatározások sem a szakirodalomban, sem a hétköznapi használatban nem egyértelműek, így nem is meglepő, hogy a terminológia ma még nem nevezhető véglegesnek. Van ugyanakkor példa a viszonylag gyors terminológiai fejlődésre is. A shared catalogue szó magyarításakor viszonylag hamar kiszorította a közös katalógus kifejezés az osztott katalógust. Úgy tűnik, örvendetes fejlemény a terminológia alakulása során, hogy inkább virtuális tájékoztatásról beszélünk, mintsem digitálisról. (Az utóbbiról lásd a 6. fejezetet!)

A tisztázás fontosságát ugyanakkor kiemeli Poprády Géza (2003) is, aki a Könyvtárosok Kézikönyve könyvári trendeket elemző fejezetében figyelemre méltónak találja azt a törekvést, hogy tisztázzuk a terminus technicusokat.

5. 7.4. A virtuális könyvtárA fogalmak elkülönítése tekintetében a legkönnyebb dolgunk a virtuális könyvtárakkal van. Virtuális könyvtárnak olyan azonosítók rendezett gyűjteményét célszerű nevezni, amelyek másutt tárolt és hálózaton elérhető dokumentumokat jelölnek és tesznek elérhetővé.

A virtuális könyvtárak fontos válfaját jelentik a lelkes szakemberek által összeállított forráskalauzok. Ezek neve angolul Virtual Library, Subject Based Information Gateway, vagy egyszerűen Directory. A forráskalauz elnevezéshez legközelebb a Subject Guide szókapcsolat áll.

Ezeknek fontos jellemzője, hogy a meglevő forrásokból valamilyen meghatározott szakmai szempontok szerint válogatnak, még ha ezeket a szempontokat nem is mindig közlik.

6. 7.5. A digitális könyvtárA digitális és az elektronikus könyvtár elkülönítése nem ilyen egyszerű és úgy tűnik, nem is érdemes szigorú határokat vonnunk e két fogalom meghatározása közé.

Induljunk ki a következő meghatározásból: „Az elektronikus könyvtár fogalmát annak az állapotnak a leírására használjuk, amelyben a dokumentumokat elektronikus formában tárolják, nem pedig papíron vagy egyéb, helyhez kötött médiumon. Elektronikus dokumentumok egészéről vagy egyes részeiről az olvasó kényelme érdekében papírmásolat készíthető. Az elektronikus könyvtár lényege azonban az, hogy a dokumentumokat elektronikus (vagy egyéb, géppel olvasható) formában tárolják, s így is használhatóak” (Buckland 1998, 52).

Tegyük hozzá ehhez Donald Waters definícióját, amely szerint a digitális könyvtárak olyan szervezetek, amelyek egy meghatározott közösség (meghatározott közösségek) számára eszközöket nyújtanak digitális művek gyűjteményeinek azonnali és gazdaságos eléréséhez. Az eszközökhöz tartozik a szakosodott személyzet, amely kiválasztja, strukturálja, intellektuális hozzáférésre felkínálja, interpretálja, terjeszti mindezen gyűjteményeket, melyeknek integritását megőrzi, és hozzáférhetőségét a jövőben is biztosítja (Waters 1998).

Nos, látható, hogy ez esetben nehezen tudjuk elválasztani egymástól a digitális és az elektronikus könyvtár fogalmát és elnevezését, viszont – és ez talán a legfontosabb – a fenti definíciókban ráismerhetünk a könyvtár (jelzők nélküli) meghatározására.

7. 7.6. Digitális és hibrid?Rövid és középtávon valószínűleg a digitális és papíralapú dokumentumok tartós együttélésével számolhatunk. Erre hívja fel figyelmünket Michael Gorman is: „Az a valószínű, hogy az elektronikus könyvtár nemcsak elektronikus és lineáris (főként nyomtatott) dokumentumokat tartalmaz majd, hanem a kettő hibridjeit is, ahol is a könyvtár valamifajta kiadóként-könyvterjesztőként működik, s kiváló minőségben elektronikus szövegeket és grafikákat nyomtat” (Buckland 1998, 7).

Ezért is beszélnek sokan hibrid könyvtárakról, amelyet nem pusztán átmeneti állapotnak, hanem önálló értékű modellnek tekintenek (Pinfield 1998).



többiMindenesetre biztosak lehetünk benne, hogy a hibrid könyvtár egyrészt egyaránt tartalmaz papíralapú és elektronikus (digitális) dokumentumokat, másrészt működtetői a lehető legnagyobb mértékben igyekszenek a papíralapú és az elektronikus gyűjtemények előnyeit egymással egyesíteni.

Ha elfogadjuk Waters (1998) fent említett definícióját a digitális könyvtár meghatározásaként, láthatjuk, hogy abban nincsen semmi, ami kizárná ebből a körből a hibrid könyvtárat. Ez elvi alapon is indokolttá teszi, hogy a hibrid könyvtárakat digitális könyvtárnak nevezzük.

Van emellett terminusválasztásunknak gyakorlati oka is. A következőkben egy magát digitális könyvtárnak nevező intézmény, a Kaliforniai Digitális Könyvtár (California Digital Library, CDL, http://www.cdlib.org) példájával illusztráljuk majd, hogy miképpen valósítja meg a hibrid könyvtár eszméjét. Nyilvánvalóan nem súlyos terminológiai okai vannak, hogy mégis digitális könyvtárnak nevezik. Inkább a célszerűség diktálja ennek a könyvtártípusnak az ilyeténképpen történő megnevezését. A következőkben mi is követni fogjuk ezt a gyakorlatot.

Tegyük még mindehhez hozzá, hogy a hibrid könyvtár elnevezés mellett, vele azonos jelentéstartalommal megjelent a komplex könyvtár elnevezés, amelynek használatát idehaza Mader Béla (2001) javasolta, figyelembe véve annak lehetőségét, hogy a hibrid jelzőhöz pejoratív jelentés kötődhet.

Milyen is tehát a hibrid könyvtár?

A Kaliforniai Digitális Könyvtár a Kaliforniai Egyetem (University of California) kilenc különböző campusán elhelyezkedő könyvtárai mellé egy tizediket állított, más kaliforniai egyetemekkel és az államban működő egyéb intézményekkel is együttműködve.

A CDL létrehozói szerint az egyetemi könyvtárak a változások korát élik, amelyben meglévő papíralapú gyűjteményeik mellé új, digitális dokumentumokat is kell nyújtaniuk. A CDL az átmenet során a következőkben segít:

1. Elektronikus tartalom (dokumentumok) közös megvásárlása és licenceinek beszerzése. A Kaliforniai Egyetem kilenc egysége együtt jelentős vásárlóerőt jelent ahhoz, hogy kedvező árakat érjenek el.

2. A CDL ugyanakkor szervezi az egyetemen keletkezett anyagok, így (kutatási) jelentések, adatbázisok, muzeális gyűjtemények digitalizálását és terjesztését.

3. Az osztott gyűjtemények használatához szükséges technológiákat és rendszereket fejleszt ki.

4. Hozzá kíván járulni a tudományos kommunikáció folyamatának megváltoztatásához. Ezért például a CDL az egyetem elektronikus kiadói tevékenységének fejlődését is segíti. (Erről a kérdéskörről lásd még a 12.3 és a 12.4. alfejezeteket.)

A CDL nagy jelentőséget tulajdonít a digitális anyagok hosszú távú megőrzésének. Ennek érdekében felhasználják a Melvyl katalógus (a Kaliforniai Egyetem központi katalógusa) és a hozzá kapcsolódó index- és referátum-adatbázisok megőrzésének tapasztalatait. A licenceket úgy vásárolják, hogy biztosítva legyen a digitális állományok megőrzése, és a kérdéskört intenzíven tanulmányozzák. (A CDL magában foglalja tehát a Kaliforniai Egyetem könyvtáraiban már megszokott szolgáltatásokat, így a Melvyl mellett ott van az 550 kaliforniai könyvtár folyóiratlelőhely-adatbázisa is.)

A digitális dokumentumok mellett továbbra is nagy figyelmet fordítanak a papíralapú gyűjtemények közös használatára, mivel megítélésük szerint a nyomtatott dokumentumok a jövőben is fontos szerepet fognak betölteni. Ugyanakkor dolgoznak a hibrid gyűjteményekre vonatkozó gyarapítási politika kialakításán.

Hogy a papíralapú és a digitális dokumentumok „társbérletével” számolnunk kell, több okra vezethető vissza.

A digitalizálás közismerten költséges tevékenység, tehát a könyvtárak és más kulturális intézmények fokozott (és kétségkívül meglevő) erőfeszítései mellett sem képzelhető el, hogy minden digitalizálva legyen. Van persze a dokumentumoknak egy olyan – valószínűleg nem is kis – része, amelyet tőkeerős, piacorientált cégek üzleti érdekből fognak digitalizálni. Mindig maradnak azonban olyan dokumentumok, amelyek sem a közszféra számára nem jelentenek digitalizálandó értéket, sem az üzleti szféra számára piacképes, ezért digitalizálandó terméket. És akkor még nem beszéltünk a szerzői jogi problémákról, amelyek nem csupán akadályt gördítenek a digitalizálás útjába (amely persze legyőzhető), hanem a digitalizálási költségek oroszlánrészét jelentik.



többiNem árt tudnunk azt sem, hogy másként használhatók és más előnyöket mutatnak a papíralapú, és másokat az elektronikus dokumentumok.

Az elektronikus dokumentumok igazán akkor használhatók jól, amikor:

• a dokumentumok nagyon változékonyak, ahogy azt a menetrendek, árfolyamok és hasonlók esetében tapasztaljuk,

• a dokumentumok manipulációja szükséges, például ha egy szöveget módosítani, javítani kell, vagy új formátumot kell kialakítanunk,

• terjedelmes szövegben neveket vagy bizonyos szavakat vagy kifejezéseket kell keresnünk,

• távoli anyag időnkénti és felületes használatára van szükség (Buckland 1998).

8. 7.7. Az elektronikus könyvtár?Az elektronikus könyvtár és a digitális könyvtár fogalma szinte teljesen összemosódik a mindennapi szóhasználatban. A két kifejezéssel nap mint nap találkozhatunk a könyvtárak és más közintézmények weboldalain.

Ha definíciókat keresünk, legtöbbször azzal a meghatározással találkozhatunk, amely szerint az elektronikus könyvtár „olyan intézmény vagy részleg, amely a hagyományos könyvtári tevékenységeket (beszerzés, katalogizálás, kölcsönzés, tájékoztatás stb.) jellemzően számítógépes támogatással, elektronikus dokumentumokat (is) használva végzi” (Drótos 1997).

A definícióból kiindulva tehát a számítástechnika alkalmazásán van a hangsúly és azon, hogy minden elektronikus formában érhető el.

Ha szeretnénk a digitális könyvtárat az elektronikustól megkülönböztetni, célszerű, ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a digitális könyvtár az elektronikus könyvtáron keresztül érhető el, annak részét képezi (Koltay és Ördögné 2006).


• Mi jellemzi a papírkönyvtár, a gépesített könyvtár, az elektronikus könyvtár dokumentumait és katalógusait? (7.1.)

• Hogyan határozhatjuk meg a virtuális könyvtárat? (7.4.)

• Milyen meghatározásai vannak a digitális könyvtárnak? (7.5.–7.6.)


8. fejezet - Mit kell tudnunk még a digitális könyvtárról?1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Ebben a fejezetben a következőkkel egészítjük ki mindazt, amit már eddig megtudtunk a digitális könyvtárakról:

• További definíciók és jellemzők

• A könyvtáros változó kompetenciái és a felhasználók

• A digitális könyvtár gyűjteménye

• Interoperabilitás, együttes kereshetőség

• A megőrzés kérdései

• A visszakereshetőség kulcsa: a metaadatok

• Digitális könyvtárak idehaza és a világban

2. 8.1. Definíció és jellemzőkA fentiekben már definiáltuk a digitális könyvtárat. Folytassuk egy másik, átfogó jellegű definícióval: a digitális könyvtárak az információ-visszakereső rendszerek, valamint a könyvtárakat is magukba foglaló, de azokon túl is lépő információs intézmények kiterjesztését, „javított változatát” és integrációját jelentik (Borgman 2000a).

Érdemes ugyanakkor részletesebben is megnéznünk a digitális könyvtárak néhány jellemzőjét:

1. A digitális könyvárak digitális objektumok menedzselt gyűjteményei.

2. A digitális könyvtárak a digitális objektumokat koherens módon teszik elérhetővé, olyan szolgáltatásokkal támogatva, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a felhasználók más könyvtári anyagokhoz hasonlóan visszakereshessék és felhasználhassák ezeket a forrásokat.

3. A digitális könyvtárak úgy kezelik a digitális objektumokat, mint hosszú távra szánt, stabil forrásokat, és megfelelő folyamatokat alkalmaznak, hogy minőségüket és megőrzésüket biztosítsák (Deegan és Tanner 2002).

A digitális könyvtárak számos jellemzőjét is leírhatjuk. Ezekből emeljük ki azokat, amelyeket feltétlenül igaznak tekinthetünk, amelyek nem csupán a digitális könyvtárakkal szemben meghatározott óhajok, kívánalmak (bár vitathatatlan, hogy ezek egy részének ismerete is hasznos):

• számos információforrást tartalmazhatnak a szövegtől a képig, a hangtól a videóig,

• felhasználóik bárhol a világon lehetnek, és néhány esetben eltérő szintű szolgáltatások nyújthatók a helyi és a távoli felhasználók számára,

• felhasználóik személyre szóló gyűjteményeket alakíthatnak ki maguknak,

• egyszerre több felhasználó is használhatja ugyanazt az információforrást, ami a hagyományos könyvtárakban nem lehetséges.

A digitális könyvtárak nemcsak azt az utat teljesítik ki, amely a papírkönyvtártól az elektronikus könyvtárig vezet, hanem a tulajdonnal kapcsolatos paradigmaváltást is, hiszen sok digitális könyvtár olyan forrásokhoz nyújt hozzáférést, amely nem a tulajdona.

A birtoklás helyébe az elérés lépett. A könyvtár a saját tulajdonában lévő anyagok mellett fizikai helyén kívül, a


Mit kell tudnunk még a digitális könyvtárról?

hálózaton található digitális dokumentumokhoz is hozzáférést nyújt (Bawden, Vilar és Zubokovec 2005).

Az elérés és a birtoklás közötti különbséget nem érdemes túlságosan hangsúlyoznunk. Buckland (1998) ugyanis a könyvtár fő feladatául a dokumentumokhoz való kényelmes hozzáférést jelöli meg, amin – ha kimondatlanul is – egyaránt érti a birtoklást és az elérést.

A digitális könyvtárban a könyvtáros kompetenciái is változóban vannak. A hagyományos képességek mellett szüksége van a tág értelemben vett információs és kommunikációs technológiák ismeretére is.

A digitális könyvtárban nincs lehetőségünk a fizikai értelemben vett böngészésre. Az adott könyvtár fizikai elrendezése és az információforrások ismerete mellett a könyvtárosnak információ-visszakeresési ismeretekkel is rendelkeznie kell.

Változnak a felhasználók elvárásai is. A felhasználóbarát kialakítás szellemében az információs rendszerek egyre kevésbé azzal az elvárással születnek, hogy a felhasználók majd alkalmazkodnak hozzájuk (Bawden, Vilar és Zubokovec 2005).

A digitális könyvtárakban gyűjtött dokumentumok lehetnek digitálisak és digitalizáltak. Az előbbiek eleve digitális formában jöttek létre. Sok esetben kizárólag ebben a formában léteznek, néha azonban egyéb formátumra is konvertálják őket: például kinyomtatják. A digitalizált dokumentumokat nem-digitális hordozóról alakítják át digitális formára. Mindkét esetben igaz, hogy online szolgáltatásuk sokkal több ember számára teszi elérhetővé tartalmukat, mint a legtöbb egyéb forma.

Ahogyan az más új technológiáknál is előfordult, a digitális formáknak vannak hátrányai a nyomtatott dokumentumokkal vagy a mikroformákkal szemben. A digitális dokumentumok csak speciális technológiák segítségével olvashatók, ami megnehezíti megőrzésüket.

Technológiai szempontból a dokumentumok csupán dolgok, amelyeket információs rendszerekben manipulálhatunk. A dokumentumoknak azonban van „társadalmi élete” is. Létrehozásuknak célja van, meghatározott közösségek számára készülnek, amelyek e dokumentumoknak jelentést adnak a bennük rejlő értelem mellett. Minél többet értünk meg abból, hogy miért és miként készülnek a dokumentumok, továbbá, hogy milyen a használatuk, annál jobb digitális könyvtárakat alakíthatunk ki (Borgman 2000a).

Ne felejtsük el, hogy a digitális könyvtárak könyvtárosok és nem-könyvtárosok együttműködéséből születtek meg és jönnek létre ma is, igazi interdiszciplináris területként.

Nyilvánvaló, hogy bár a kutatók, főként a számítógépes szakemberek, szűkebb értelemben beszélnek a digitális könyvtárról, a könyvtárosi definíciók egyaránt tartalmazzák a folyamatosságot (főként a megőrzés aláhúzásával) és a diszkontinuitást, amelyet az új médium, az új csatorna és vele a „jövő könyvtára” jelent. A kutatók az adatbázisokra, az információ visszakeresésére, a visszakereséssel pedig a gyűjtésre, az információ szervezésére, a hozzáférés biztosítására koncentrálnak.

A digitális könyvtáraknak már van múltja, amelyet az is jellemez, hogy fejlődésében hangsúlyváltozások is bekövetkeztek. Ezt mi sem mutatja jobban, mit az, hogy az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb digitális könyvtári kutatóprogramja, a Digital Library Initiative (Digitális Könyvtári Kezdeményezés) második szakasza, a DLI-2 keretében már 1999-ben fontos szerepet kaptak a könyvtárközpontú definíciónak megfelelő digitális könyvtárak, és előtérbe került a megőrzés kérdése (Hirtle 1999).

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a digitális könyvtári kutatás természetes evolúciója nyilvánvalóan azt követelte meg, hogy előbb az eszközök kialakítása történjen meg, ami alapvetően informatikai, számítástechnikai alapokat igényelt, majd ezeket kövesse a tág értelemben vett alkalmazások gyűjtemény- és megőrzésközpontú fejlesztése. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az utóbbiak sem nélkülözhetik az informatikai „alapkutatást”.

3. 8.2. A gyűjteményA digitális gyűjtemények fejlesztése része a gyűjteményfejlesztés tágabb perspektívájának, és alapjában véve ahhoz hasonlóan kell megítélni (Deegan és Tanner 2002).

A könyvtárosok gyűjteményfejlesztési tapasztalata és az általuk alkalmazott szabályok kiemelkedő szerepet kapnak a digitális könyvtárakban is, mivel a hozzáférés nem probléma, viszont a túl sok információ az, így



szűrőmechanizmusok beépítésére van szükség (Chowdhury és Chowdhury 2003).

A digitális könyvtárba kerülő dokumentumok kiválasztása ugyanis minőségi szempontokon alapuló döntés (Okerson 2003).

A digitális könyvtár dokumentumai lehetnek:

• a könyvtárban előállított források,

• a könyvtáron kívül, mások által előállított források.

Azok a dokumentumok, amelyek nem az adott könyvtárból származnak, lehetnek:

• ingyenes,

• térítés ellenében igénybe vehető dokumentumok.

A digitális könyvtárat dokumentumai tehát:

• az internet szabadon hozzáférhető (nem-könyvtári) dokumentumai,

• könyvtárakból származó,

• kereskedelmi forrásokból származó dokumentumok.

A digitális könyvtár elektronikus dokumentumai lehetnek

• eleve digitális dokumentumok,

• digitalizált dokumentumok.

Ezek a dokumentumok lehetnek:

• (bibliográfiai) adatbázisok,

• teljes (elektronikus) dokumentum, amely lehet szöveg és multimédia.

A digitalizált dokumentumok digitalizálás útján jönnek létre, azaz létrehozásukkor más hordozón már megjelent műveket alakítunk át számítógéppel olvasható formába.

4. 8.3. Interoperabilitás, együttes kereshetőségMivel a digitális könyvtárak alapvetően különböző szervereken található különböző információforrásokhoz nyújtanak hozzáférést, ezért kritikus kérdés az interoperabilitás, azaz a rendszerek egymással való együttműködési képessége.

Az interoperabilitás lehet:

• technikai, amely a rendszerek együttműködéséhez szükséges szabványokra vonatkozik,

• szemantikai, amely a fogalmak és objektumok leírásának szabványosítására vonatkozik,

• politikai, emberi, amely a források feletti rendelkezésre vonatkozik,

• közösségek közötti, amely a források közösségek közötti megosztására, közös használatára vonatkozik,

• jogi,

• nemzetközi (Chowdhury és Chowdhury 2003).

A digitális könyvtár dokumentumai tehát a hálózaton elosztva, azaz különböző fizikai elhelyezkedésű szervereken találhatók, ráadásul sokfélék, heterogének.



Ez az elosztott és heterogén jelleg problémákat okoz. Mivel nem lehetséges, hogy egyetlen közös rendszert találjunk, vagy megbeszéljük, hogyan is végezzük a feldolgozást, és a gyűjtemények is nagyon különbözőek, a térben távoli, esetleg más-más nyelven feldolgozott gyűjtemények együttes kereshetőségét kellene megvalósítani.

Ebben a helyzetben a következő eszközök lehetnek segítségünkre:

• nyílt rendszerek használata (lásd 12.1.),

• XML leíró nyelv használata adatcseréhez (lásd 10.),

• a metaadatok szabványosítása (lásd 8.5.),

• összetett rendszerek: archiválás, közös szolgáltatás (Tapolcai 2003).

5. 8.4. A megőrzésA digitális könyvtárak a digitális objektumokat úgy kell, hogy kezeljék, mint hosszú távra szánt, stabil forrásokat, és megfelelő folyamatokat kell alkalmazniuk, hogy minőségüket és megőrzésüket biztosítsák (Deegan és Tanner 2002).

A nyomtatott publikációk megőrzésének felelőssége történetileg a könyvtárakra hárult. Ez egy alapvetően passzív felelősség. Megfelelő tárolási feltételek mellett a legtöbb papíralapú dokumentum évszázadokig olvasható marad.

Az elektronikus dokumentumok megőrzése ezzel szemben aktív erőfeszítést kíván: ahhoz, hogy megőrizzük őket, alkalmas formát kell találnunk (Borgman 2000b). Magához a technikai megőrzéshez biztosítanunk kell a biztonsági tárolás és az információ helyreállításának mechanizmusait (Graham 1995).

A digitális hordozókat folyamatosan fel kell frissíteni, tartalmukat új technológiákra kell átvinni (migrálni) ahhoz, hogy tartalmuk olvasható maradjon (Borgman 1997, Borgman 2000a).

Ha a hordozó olvasható is, nehézséget okozhat, ha meg kell találnunk a megfelelő operációs rendszerrel, alkalmazói szoftverrel rendelkező hardvert, amellyel interpretálhatjuk a régebbi fájlokat.

Hasonló probléma, hogy aktív csatolókat (linkeket) kell fenntartanunk több különböző digitális könyvtárban is megtalálható dokumentumok között, miközben a különböző gyűjteményekben eltérő a megőrzés gyakorlata, eltérő ütemtervek szerint végzik a más hordozóra és rendszerekre történő migrálást (Borgman 2000b).

A fizikai struktúrán túl meg kell őrizni a művek intellektuális integritását is. Meg kell határozni, hány helyen kell tárolni az elektronikus információkat, hogy megőrzésük és a hozzáférhetőség biztosítva legyen, de valószínű, hogy a duplikáció mértéke nem lesz magas. Meghatározó lesz ebben a kérdésben a nemzeti és regionális érdekek érvényesülése, a hálózatok sávszélessége, gyorsasága és ezek költségvonzata is (Graham 1995).

Problémát jelent az is, hogy ki vállalja a megőrzés feladatát. A kereskedelmi kiadóknak, szolgáltatóknak a tőlük származó online források, folyóiratok és könyvek esetében nem érdekük a hosszú távú megőrzés. Az egyetemek, a könyvtárak vállalnák a megőrzést. Őket viszont a licencek akadályozzák meg ebben. Ráadásul sok esetben a dokumentumok elektronikus másolatai nincsenek is birtokukban (Borgman 2000b).

Bár a megőrzés kérdéseit soha senki sem hanyagolta el teljesen, a digitális könyvtári világban a megőrzésről való gondolkodás gyökeresedett meg a leglassabban.

A figyelem központjában sokáig a technikai akadályok leküzdése állt, miközben egyre inkább szükség van arra, hogy a veszélyeztetett digitális anyagok „megmentése” érdekében tett azonnali lépések helyébe a folyamatos és hosszú távú megőrzés lépjen. Ehhez a megőrzést úgy kell néznünk, hogy ne csak annak biztosítását lássuk benne, hogy a bitek sorozatai, amelyeket ma létrehozunk, holnap is hozzáférhetők legyenek, hanem folyamatként kezeljük, amely összhangban van a digitális információs környezetet támogató szolgáltatások teljes spektrumával és az átfogó gazdasági, jogi és társadalmi kontextussal.

Lavoie és Dempsey (2004) fejti ki a fentieket és a digitális dokumentumok megőrzésének 13 különböző



megközelítését sorolja fel. Ezek közül megítélésünk szerint a következők a legfontosabbak:

• a megőrzés folyamatos tevékenység,

• a megőrzés előre meghatározott, megegyezés szerinti eredmények összessége. Bizonyos célok azt követelik meg ugyanis, hogy a megőrzött digitális objektum az eredetinek teljes értékű helyettesítője legyen, miközben más esetekben az ilyen típusú intenzív megőrzés szükségtelen,

• a digitális megőrzés kiválasztási folyamat,

• gazdasági-pénzügyi szempontból fenntarthatónak kell lennie,

• ki kell egészítenie más könyvtári szolgáltatásokat,

• jól megértett-elemzett folyamatnak kell lennie, annak ellenére, hogy ezen a területen nem elég erős a szabványosítás.

Végezetül, de nem utolsósorban ki kell mondanunk, hogy a digitális megőrzés csak egy a lehetséges opciók közül. Nem mindig szükséges, hogy anyagokat digitális formában őrizzünk meg. Az analóg formák is ésszerű alternatívát jelenthetnek.

Van viszont a digitális kultúra megőrzésének egy másik aspektusa is: a nemzeti webtér archiválása. Ehhez idézzük Drótos László (2006b) szavait:

„Miközben országos felháborodást vált ki, ha a rossz tárolási körülmények miatt meg kell semmisíteni a Nemzeti Könyvtárban őrzött kisnyomtatványok egy részét, vagy csőtörés miatt eláznak régi folyóiratok, a digitális »nyomtatványok« megmentését és megőrzését senki nem érzi feladatának. Legalábbis nálunk nem, mert a világ más részein már elég sok munkát elvégeztek ezen a téren, és – bár a feladat kétségtelenül nagyon nehéz – vannak már biztató eredményeik is.”

Az internetes dokumentumok megőrzése persze létezik idehaza is, az eddigi kezdeményezések azonban csak részfeladatok ellátására születtek meg. A Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK, http://mek.oszk.hu a monografikus jellegű, főként terjedelmesebb, online vagy offline publikált alapvetően szöveges digitális hungarikumok gyűjtését vállalta fel, vagyis lényegében egy erősen válogatott könyvgyűjtemény. Az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis pedig hungarikumnak tekinthető, online vagy offline formában létező, elektronikus időszaki kiadványokat őriz és szolgáltat.

Az „internetarchívum” vagy „webarchívum” kifejezés többféle dolgot is jelent. Drótos (2006b) komplett site-ok, szolgáltatások időszakosan ismétlődő lementésével létrejövő másolatát érti ez alatt. Nem tekinti ide tartozónak a MEK-hez vagy az EPA-hoz hasonló, egyedi dokumentumok vagy egyedi kiadványok egyszeri vagy folyamatosan bővülő mentéseit. A magyarországi weboldalak válogatott vagy teljeskörű archiválását elvégezni hivatott Magyar Internet Archívum 2006-ban még csak javaslatként létezik.

6. 8.5. A metaadatokKiemelkedő szerepe van, és nemcsak a digitális könyvtárak szempontjából, a metaadatoknak.

A metaadat szó jelentése: strukturált adatok az adatokról. Ilyenek a könyvtári katalógusok, a tárgyszóindexek, újabb formájukban a weben található dokumentumok leíró adatai. A könyvtári világban bibliográfiai adatok néven ismerjük, gépi szabványuk a MARC. A web gyors növekedése és mérete szükségessé tette, hogy nemzetközi metaadat-szabványokat dolgozzanak ki minden területre.

A hálózati dokumentumok MARC katalogizálásához ugyanakkor az adatelemek készletét egy új, a 856-os hívójelű mezővel egészítették ki.

A metaadatok nemcsak a hagyományos könyvtári értelemben vett formai és tartalmi feltárás által megszabott funkciókat látják el. A formai és tartalmi feltárás adatait a leíró metaadatok rögzítik.

A leíró metaadatok mellett a metaadatok a következő típusúak lehetnek:

• adminisztratív metaadatok,



• technikai (strukturális) metaadatok,

• használattal kapcsolatos metaadatok,

• megőrzéssel kapcsolatos metaadatok.

Adminisztratív metaadatok a felhasználás módjának, a származásnak a nyilvántartását teszik lehetővé, a strukturális metaadatok a használatot, például a lapozást segítik (Chowdhury és Chowdhury 2003).

A könyvtári területen eddig legszélesebb körben elterjedt leíró metaadat-formátum a Dublin Core (DC, http://dublincore.org). Adatelemei a következők:

1. Cím (Title),

2. Alkotó, létrehozó (Creator),

3. Téma és kulcsszavak (Subject and Keywords),

4. Leírás (Description),

5. Kiadó (Publisher),

6. Közreműködő (Contributor),

7. Dátum (Date),

8. Dokumentumtípus (Type),

9. Fájlformátum (Format),

10. Azonosító a hálózaton (Identifier),

11. Származási hely (Source),

12. Nyelv (Language),

13. Kapcsolatok (Relation),

14. Hatókör (Coverage),

15. Jogok (Rights) (Tapolcai 2003).

A Dublin Core elnevezés a következő módon alakult ki: 1995. márciusában az Ohio állambeli Dublinban, az OCLC székhelyén rendeztek egy szakértői összejövetelt. Ennek volt az eredménye az első 13 metaadatelem, amelyeket – mint legfontosabbakat – magnak (core) neveztek el, és a hálózaton lévő információforrások leírására szántak. Ez rövidesen 15 elemre bővült és ISO szabvánnyá lett, amely 2004-ben Magyarországon MSZ ISO 15836 Információ és dokumentáció. A Dublin Core metaadat elemkészlete címen jelent meg. A DC elemkészletét később kiegészítették az ún. minősítőkkel (qualifiers), amelyek az egyes elemek jelentését pontosítják (például a dátum elemet minősíteni lehet a készítés, publikálás vagy módosítás dátumával) (Takács 2006).

A metaadatok kezelésének jó példáját látjuk a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK, http://mek.oszk.hu) esetében. A MEK dokumentumairól készült bibliográfiai adatok részben megfeleltethetők a Dublin Core-ajánlásnak, és ezek a metaadatok bekerülnek a dokumentumhoz tartozó index.html és index.xml fájlokba is. Exportálhatók és megjeleníthetők ISBD, USMARC, HUNMARC, XML, valamint a magyar mezőneveket mutató „címkés” formátumokban is (Drótos 2003). A MEK egy Dublin Core generátort is üzemeltet, amivel bárki leírhatja a digitális dokumentumait (http://mek.oszk.hu/dc/).

A Dublin Core mellett ugyanakkor számos más, leíró metaadat-formátum létezik. Ezekről információt kaphatunk az IFLA Metadata Resources elnevezésű oldalán a http://www.ifla.org/II/metadata.htm címen.

7. 8.6. Digitális könyvtárak idehaza és a világban



Azt gondoljuk, hogy nem érdemes sokat beszélnünk a digitális könyvtárakról. Inkább beszéljenek ők magukról! Ezért csak néhány digitális és elektronikus könyvtár elérhetőségét adjuk itt meg.

Magyar Elektronikus Könyvtár http://mek.oszk.hu

Neumann János Digitális Könyvtár http://www.neumann-haz.hu

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elektronikus Könyvtár http://www.vfmk.hu/vfek

Heves Megyei Elektronikus Könyvtár http://www.brody.iif.hu/hmek

KlimoTheca http://kt.lib.pte.hu

Somogyi Elektronikus Könyvtár http://www.mvkkvar.hu

Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár http://www.asztrik.hu/konyvtar/konyvtar/allomany.htm

A Ráday Gyűjtemény (könyvtár és levéltár) digitalizált dokumentumai http://www.rgy.hu/digit

Austrian Literature Online (ALO) http://www.literature.at

Gallica http://gallica.bnf.fr

A Kongresszusi Könyvtár digitális gyűjteményei (American Memory) http://memory.loc.gov/ammem/index.html

Kaliforniai Digitális Könyvtár http://www.cdlib.org

A digitális könyvtárak kapcsán már említettük, hogy korunkban számos publikáció eleve elektronikus (digitális) formában jön létre. Ezekkel egyszerűbb a dolgunk, legfeljebb egyik digitális formáról egy másikra kell átalakítanunk őket.

Ezt mutatja a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) és a Neumann János Digitális Könyvtár (népszerű nevén a Neumann-ház) összehasonlítása. Ahogyan azt Moldován István megfogalmazza: a MEK alapvetően már meglévő elektronikus dokumentumok összegyűjtését tűzte ki célul, bár tevékenységéhez digitalizálás is fűződik. A Neumann-ház ugyanakkor alapvetően tudományos igényű digitalizálási műhely, azaz kizárólagosan korábban nem-digitális formában létezett dokumentumokat tartalmaz (Mezey és Vajda 2005).

8. Kérdések a 8. fejezet feldolgozásáhozHa megválaszolta az alábbi kérdéseket, a kérdések után található utalókra kattintva ellenőrizheti válaszai helyességét!

• Milyen, a tulajdonnal kapcsolatos paradigmaváltást jelentenek a digitális könyvtárak? (8.1.)

• Miért mondhatjuk, hogy a digitális gyűjtemények fejlesztése része a gyűjteményfejlesztés tágabb perspektívájának? (8.2.)

• Honnan származhatnak a digitális könyvtárak dokumentumai? (8.2.)

• Miért kritikus kérdés a rendszerek egymással való együttműködési képessége? (8.3.)

• Milyen értelemben és milyen nehézségeket legyőzve kell megőriznünk a digitális könyvtárak dokumentumait? (8.4.)


9. fejezet - Digitalizálás. Tervezni, tervezni, tervezni!1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ebben a könyvben nem kívánjuk a digitalizálás igen összetett kérdéseit, módszertanát részletezni. Csupán rövid, vázlatos áttekintést – talán a munka elkezdését segítő gondolkodáshoz szükséges „indulókészletet” – kívánunk adni. Figyelmünk középpontjában a tervezés áll.

Ennek megfelelően ez a rész a következőkkel foglalkozik:

• A digitalizálás nemzeti és nemzetközi szintű tervezése

• A tervezés főbb folyamatai

• A projektmenedzsment fontossága a digitalizálásban

• A célkitűzés

• A digitalizálandó anyagok kiválasztása

• Néhány szempont szöveges dokumentumok digitalizálásához

A fejezet végén még egyszer összefoglaljuk a tervezés lépéseit.

2. 9.1. Nemzeti és nemzetközi tervezésA digitalizálási projektek kezdeményezéséről, irányításáról és összehangolásáról szóló javaslatokat a Lundi Alapelvek elnevezésű dokumentum tartalmazza. Ennek alapján készült a Lundi Cselekvési Terv (Lund Action Plan), amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok és az Európai Bizottság közösen tegyék eredményesebbé az európai digitalizálási programokat. Mindkét dokumentum megjelent magyarul és elérhető a projekt hazai honlapján, a http:// mek.oszk.hu/minerva címen.

3. 9.2. A tervezés főbb folyamataiA digitalizálás területén kiemelt jelentősége van a stratégiai tervezésnek. Ha van terület, ahol gondosan és hosszú távra kell terveznünk, akkor ez az.

Ennek megfelelően bármely digitalizálási projekt első lépése a tervezés. Az erre fordított idő megtérül a projekt problémamentes végrehajtása során.

2003-ban készült egy, a digitalizálás szempontjából kiemelkedő kézikönyv Sikeres digitalizálás lépésről lépésre címen. Ez a kézikönyv úgyszintén elérhető a http://mek.oszk.hu/minerva honlapon.

A kézikönyv a digitalizálás minden munkafázisát, eszközeinek használatát számba véve ad alapvető útmutatásokat a digitalizálást még csak tervező, illetve a digitalizálással foglalkozó kulturális intézményeknek (Szalóki 2005).

Ez a kézikönyv a bevált gyakorlat (best practices, jó példák) összegyűjtésén alapul. A digitalizálás területén ugyanis még kevés a szabvány, ezért azokat az eszközöket és módszereket kell alkalmaznunk, amelyeket mások már kipróbáltak, jónak találtak és dokumentáltak.

Ha most magához a tervezési folyamathoz visszatérünk, érdemes figyelmünket a projektek kezdetén készített tervekre fordítani. Ezek ugyanis biztosítják a projekt sikerességét. Nem az az elsődleges cél, hogy minden akadályt előre látva elkerüljük azokat, hanem az, hogy olyan projekttervet alkossunk, amely az előre nem látható problémákat is kreatívan és hatékonyan kezeli. A sikeres projekt titka abban rejlik, hogy


Digitalizálás. Tervezni, tervezni, tervezni!

alkalmazkodásra képes munkatársakkal és eljárásokkal dolgozzunk. A tervezési szakaszban tehát szükséges kockázatelemzést is végezni.

A projekt minden egyes lépését a célok eléréséhez kell igazítanunk. Fontos lehet, hogy a projekt céljai között feltüntessük, hogy az adott intézmény számára milyen hasznot fog az jelenteni (Minerva 2003).

Amikor arról határozunk, hogy belekezdünk-e egy digitalizálási projektbe, világosan meg kell állapítanunk a projekt céljait, és azt, hogy milyen előnyökkel járhat a megvalósítás a felhasználók számára. Gondosan meg kell vizsgálnunk a nemleges döntés lehetőségét is (Jephcott 1998).

A projektnek világosan megfogalmazott céllal kell rendelkeznie, és ezt egyértelműen dokumentálni kell. A kitűzött céloknak a rendelkezésre álló és megszerezhető források ismeretében reálisnak kell lenniük.

A digitalizálás előnyei között lehetnek a következők:

• a jobb elérés (elérhetőség),

• az adott forrás(ok) létezéséről eddig nem tudó új felhasználók bevonása a szolgáltatásba,

• a szolgáltatás eddiginél rugalmasabb formáinak kialakítása,

• a tudományközi felhasználás új lehetőségeinek kihasználása.

Fontos lehet, hogy a digitalizálással megőrizzük az eredeti tartalmat vagy magát az eredeti információforrást. (Jephcott 1998)

Más szempontú csoportosítást alapul véve azt is mondhatjuk, hogy a digitalizálás célja lehet:

• állományvédelem, állagmegóvás, értékmentés,

• reprodukálás,

• szolgáltatás,

• jövedelemszerzés. (Bíró 2005)

A jövedelemszerzés persze a könyvtárak esetében – idehaza legalábbis – kevésbé jön számításba, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a finanszírozás legtöbbször valamilyen nyilvános elérés megvalósítására irányul, és a megpályázható források közpénzek.

A tervezés szakaszában általában a következő kérdéseket kell megválaszolnunk:

• Mi az elvégzendő feladat?

• Kik fogják végrehajtani?

• Hol lehet kivitelezni?

• Mikor lehet elkezdeni?

• Hogyan fogjuk megvalósítani? (Minerva 2003)

Az elvégzendő feladattal kapcsolatban meg kell határozni, a gyűjtemény mely elemeit digitalizáljuk, és mely technológiákat használjuk fel ehhez.

Meg kell vizsgálnunk, nem digitalizálták-e már másutt a kiválasztott dokumentumokat. Ezt követően becsülhetjük meg a költségeket (Jephcott 1998).

Egy digitális gyűjtemény létrehozása általában nagyon sokba kerül. Számoljunk azzal, hogy a projekt elindítása, kivitelezése és az infrastruktúra is költségekkel jár. A legjelentősebb költségek a következők: a projekt megtervezése, az adatok részletes meghatározása, az ellenőrző és dokumentációs rendszerek, a képzés, valamint a forrásanyag digitalizálásának költségei (Minerva 2003).



A projekt lebonyolításához el kell döntenünk, hogyan állítjuk elő az adatokat, hol és hogyan tároljuk őket, hogyan lesznek fellelhetők és visszakereshetők.

Döntenünk kell arról, hogy az intézményben magunk végezzük el a munkát, vagy esetleg külső vállalkozót bízunk meg vele. Az első esetben tudnunk kell, milyen hardverre és szoftverre van szükségünk, továbbá hogyan kell kiképeznünk munkatársainkat a digitalizálásra (Jephcott 1998).

A célkitűzéshez érdemes a Chapman (2003) által összeállított kérdéssort is végiggondolnunk.

1. Milyen típusú digitalizált szövegre van szükségünk?

2. Milyen funkciókat támogasson a megjelenítés?

3. Mennyire legyen jó minőségű a digitalizálás?

4. Milyen végeredményre számítunk, hogyan fog megjelenni a nyersanyag?

5. Hogyan fogják a felhasználók megtalálni a digitalizált dokumentumokat?

6. A digitális dokumentumok használatának lesznek-e korlátai?

7. Mekkora élettartamra tervezzük a digitális állományt?

A következőkben az első és a harmadik kérdésre keresünk válaszokat a Minerva (2003) útmutató alapján.

Mielőtt ezt megtennénk, mondjuk el, hogy egy projektet sohasem szabad úgy elkezdeni, hogy ne tanulmányoztunk volna előzetesen hasonló kezdeményezéseket. Az ilyen előtanulmányok nagyban segítenek a megoldandó feladatok felismerésében és megoldásában, rávilágíthatnak olyan új ötletekre és feladatokra, amelyek korábban nem merültek fel, valamint pozitívan befolyásolják a projekt kimenetelét.

A hasonló projekteket végző szervezetekkel történő konzultáció szintén segítséget nyújt a sajátunkban tervezett munkák nagyságrendjének felmérésében. A megbeszélések, konzultációk segítenek bennünket annak eldöntésében, hogy a projekt végrehajtásához elegendő és megfelelően képzett szakember, a feladathoz alkalmas műszaki infrastruktúra áll-e rendelkezésünkre, vagy komoly képzésre, illetve felkészülésre lesz-e szükség.

A tervezési folyamat legkorábbi szakaszában kezdjük el tehát gyűjteni az információkat a hasonló projektekben szerzett tapasztalatokról. Az előzetes információgyűjtés segít elkerülni a hibákat. Mások munkájának figyelembe vétele nagymértékben növeli projektünk sikerességét.

A projekt megkezdése előtt fel kell mérni, hogy rendelkezünk-e megfelelő emberi erőforrással az elvégzendő munkához. Sok kulturális intézményben nem dolgozik nagyszámú és számottevő szabadidővel rendelkező munkatárs, akik munkaidejükben, rendszeres napi feladataik mellett tudnák végezni a digitalizálást. Sokszor az is gondot jelenthet, hogy a digitalizáláshoz teljesen más képességekre, tudásra van szükség, mint a napi teendők elvégzéséhez.

Biztosítsuk a projekt elvégzéséhez szükséges munkaerőt! A projekt munkatervében szereplő minden egyes feladat elvégzésére jelöljük ki a megfelelő munkatársakat! Határozzuk meg a technológiával, valamint a fokozott védelmet és gondos bánásmódot igénylő műtárgyak és dokumentumok kezelésével kapcsolatos oktatási teendőket! A projekt kezdete előtt ismertessük meg munkatársainkkal a feladat elvégzéséhez szükséges hardver- és szoftvereszközöket!

Inkább kisebb, de szakképzett csoportot szervezzünk, mintsem nagyobb, de nem megfelelő szakemberekből állót.

Célszerű, hogy a teljes projektet technikai próba (pilot project) előzze meg, mivel ezzel felkészülhetünk a munkálatok technikai kivitelezésekor felmerülő és előre nem látható problémákra, továbbá pontosabb képet kapunk a várható költségekről.

4. 9.3. A digitalizálandó anyagok kiválasztásaA digitalizálási projekt megtervezésekor alapvető fontosságú a digitalizálandó anyagok kiválasztása. A döntés kritériumait a projekt megvalósítandó céljai határozzák meg, ezen kívül azonban szerepet játszhatnak a



mérlegelésben pénzügyi és műszaki korlátok, a szerzői joggal és a szellemi termékekkel kapcsolatos törvényi szabályozás, valamint a hasonló projektek tevékenysége is.

Elengedhetetlen a digitalizálandó anyag kiválasztási kritériumainak pontos meghatározása. Ezeknek tükrözniük kell a projekt célkitűzéseit.

Nagyon fontos figyelni legalább az alábbi kritériumokra:

• Olyan anyagot digitalizáljunk, amely nem vagy csak korlátozottan érhető el!

• Nagy érdeklődésre számot tartó anyagok esetén biztosítsunk könnyebb és szélesebb körű hozzáférést!

• Vegyük figyelembe a forrásanyag állapotát!

• A sérülékeny anyagok megóvása érdekében biztosítsunk digitális másolatot!

• Ne tévesszük szem elől a projekt tartalmi célkitűzéseit!

• Tartsuk be a szerzői jogokkal és szellemi termékekkel kapcsolatos jogszabályokat!

• Vizsgáljuk meg, hogy létezik-e más digitális másolat!

• Ne feledkezzünk meg a digitalizálás költségeiről!

• Vizsgáljuk meg az eredeti anyagot az online megjeleníthetőség szempontjából!

• A digitalizálási kritériumokat tisztáznunk kell az érdekeltekkel, akiknek a hozzájárulása nélkül nem láthatunk munkához!

• A kritériumokat teljes részletességgel dokumentálni kell, hogy a digitalizálás mellett vagy ellen szóló érvek a projekt folyamán mindenki számára világosak legyenek!

A digitalizálás megkezdése előtt ki kell alakítanunk a megfelelő környezetet és biztosítanunk kell a szükséges hardver- és szoftvereszközöket. A megfelelő környezeti elemek a következők: a digitalizáló eszközök (szkennerek, digitális kamerák, állványok, audio- és videó-digitalizáló eszközök), számítógépes infrastruktúra, a képek készítéséhez és feldolgozásához szükséges szoftver, a metaadatokhoz és a minőség-ellenőrzéshez szükséges programok.

A munkakörnyezetet úgy kell kialakítani, hogy megfelelő legyen a digitalizálandó anyagok számára: különös figyelmet kell fordítani a fényviszonyokra, a páratartalomra, a rezgésekre, egyéb zavaró tényezőkre, valamint a digitalizálandó anyagok mozgatására.

A digitalizáláshoz biztosítanunk kell a megfelelő technikai felszerelést. Ez általában az alábbiakat jelenti: olyan digitális kép készítésére alkalmas berendezések (könyv-, dokumentum- és mikrofilm-szkennerek, illetve digitális kamerák; valamint hang- és videóanyagok digitalizálására alkalmas berendezések), amelyek megfelelő számítógépes bázishoz kapcsolódnak (számítógép, operációs rendszer, hálózat stb.). Két digitalizálási módszert különböztethetünk meg az eszközök alapján: a szkennelést és a digitális fényképezést.

Ne dolgozzunk addig eredeti forrásanyaggal, amíg nem alakítottunk ki megfelelő hardverkörnyezetet, és nem teszteltük azt egyéb, nem sérülékeny dokumentumokkal! (Minerva 2003)

5. 9.4. Szempontok szöveges dokumentumok digitalizálásáhozA könyvtárak alapvetően szöveges dokumentumok digitalizálását végzik. Ebből a szempontból kevésbé lényeges, hogy szövegeket képi illusztrációk is kiegészítik-e. A következőkben tehát szöveges dokumentumok digitalizálásának (a szövegdigitalizálásnak) a kérdéseivel foglalkozunk.

A szöveges dokumentumok digitalizálása oldalképek, illetve szerkeszthető, kereshető szöveg létrehozását egyaránt jelentheti.



Első lépésként tehát meg kell határoznunk, hogy digitalizált képet vagy kereshető szöveget kívánunk-e létrehozni, vagy mind a kettőt.

A szkennelés önmagában nem eredményez kereshető szöveget. A szkennelés fényképészeti eljárás, amellyel képfájlokat hozunk létre. Hasonló a helyzet a digitális fényképezőgépek használatakor is. Ezek úgyszintén képek létrehozására alkalmasak.

Kereshető szöveget optikai karakterfelismerő (Optical Character Recognition, OCR) szoftverek alkalmazásával nyerhetünk. Ezek a beszkennelt képfájlokat dolgozzák fel és alakítják géppel olvasható, kereshető alfanumerikus karakterekké.

Jó eredménnyel csak a

• jól olvasható,

• mai helyesírással íródott,

• nyomtatott szöveget lehet OCR-rel felismertetni. (Bíró 2005)

• Kereshető szöveg előállítására alkalmas módszer még a szövegek begépelése is.

Érdemes így digitalizálni:

• a kézírást,

• a mai helyesírástól eltérő,

• sok idegen szót vagy képleteket tartalmazó,

• nehezen olvasható szöveget,

• a régi nyomdatechnikával nyomtatott dokumentumokat. (Bíró 2005)

A képként történő digitalizálás nemcsak viszonylag olcsó, hanem az eredeti dokumentum hű képet eredményezi. Viszont, ahogy már említettük, nem ad kereshető szöveget, vagy kézi indexelést kell alkalmaznunk. Ha tehát meg akarjuk őrizni az eredeti dokumentum megjelenését, és teljes szövegű keresést is biztosítani akarunk, akkor a digitalizálási folyamatban a képként történő szkennelést össze kell kötnünk az OCR használatával.

A dokumentum nagyobb részét ilyen módon olcsóbban előállítható képfájlok formájában digitalizáljuk, míg a dokumentumban való eligazodást segítő szerkezeti részeket: tartalomjegyzék, név- és tárgymutatók stb. kereshető szövegként, OCR-rel digitalizáljuk.

Az OCR használata ugyanakkor nagyobb fokú emberi felügyeletet igényel.

Előfordulhat az is, hogy a szkennelés, optikai felismerés és javítás olyan hibákat generál, hogy a javításra fordított munkaórákkal együtt az egész feldolgozás többe kerül, mint ha a szöveg gépelése mellett döntünk volna (Chapman 2003).

A legtöbb digitalizálási eljárásban szükség van lapszkennerekre (síkágyas szkennerekre). Ezekkel olyan dokumentumokat digitalizálhatunk, amelyek nem sérülnek a szkenner kemény felületéhez nyomva (ilyenek például a bekötetlen kéziratok vagy nyomtatott dokumentumok).

Általában csak abban az esetben szabad lapszkennert használni, amikor a digitalizálandó dokumentum megfelelően fekszik a beolvasó felületen (nem gyűrődik és nem sérül).

Ha olyan dokumentumokat digitalizálunk, amelyek lapokra bonthatók, akkor a szkennerekre szerelhető lapbehúzóval szinte teljesen automatizálható és igen gyors a szkennelés.

Bekötött és bármilyen okból nem szétbontható anyagok digitalizálását olyan szkenneren végezzük, amelyen könyvbölcső található. A lapszkennerrel nem digitalizálható dokumentumokhoz használjunk digitális fényképezőgépet!



Elkerülhetetlen a digitális fényképezőgép használata, ha nem kizárólag olyan lapokból álló anyagokkal dolgozunk, amelyek a kötések, lapszélek vagy maga a dokumentum sérülése nélkül digitalizálhatók (Minerva 2003).

Amint egy anyagot kiválasztottunk a digitalizálásra, rögzítsük nevét, azonosítóját vagy bármely más hasznos információt egy adatbázisban! Dokumentáljuk folyamatosan a tétel státuszát, hogy a munkafolyamat melyik szakaszában tart!

Az eredeti digitális anyag és a kapcsolódó metaadatok megőrzése segít abban, hogy ne kelljen többször digitalizálni dokumentumokat (Minerva 2003).

A digitalizálás tervezésekor soha se tévesszük szem elől, hogy a szellemi tulajdon és a szerzői jog előírásait be kell tartani! Az aktuális szabályozásról minden esetben tájékozódjunk!

6. 9.5. Még egyszer a tervezésrőlFoglaljuk össze még egyszer tervezési és menedzselési szempontból a digitalizálási projektek lényeges szempontjait. Ehhez alapul szolgálnak a hasonló, technológiai irányultságú projektek szempontjai, amelyek a következők:

1. Formális projekttervezés (a célok pontos meghatározása és közlése az érintettekkel, elérhető célok kitűzése)

Digitalizálási projektek esetén ennek lépései a következők:

• igényfelmérés,

• a dokumentumok kiválasztása,

• az anyagi források előteremtése,

• a projekt megtervezése,

• a jogi kérdések tisztázása,

• megvalósíthatósági tanulmányok készítése,

• az eredetik előkészítése digitalizálásra,

• a konverzió (szkennelés),

• metaadatok hozzáadása,

• minőségbiztosítás,

• gondoskodás az archiválásról és állományvédelemről,

• az eredetik visszahelyezése a gyűjteménybe,

• az adatok összesítése,

• a projekt végső értékelése.

2. Kockázat- és forráskezelés

A projekt sikerét veszélyeztető tényezőkre is tekintettel kell lenni. Ilyenek:

• nem lehet megfelelő személyzetet szerezni,

• a beszerzett technológia hamar elavul,

• változnak a szabványok,

• változnak a használók igényei.



A kockázatokat könnyebben lehet kezelni, ha a hosszú és rövid távú célokat és az elérendő eredményeket gondosan határoztuk meg.

Alaposan meg kell fontolni, ki legyen a projekt menedzsere; nem feltétlenül olyan kvalitásokra van szükség, mint amilyenekkel a projektet felvető vagy arra forrásokat szerző szakember rendelkezik.

A projekt munkafolyamatait tekintve minden egyes szakaszra nézve meg kell határozni:

• a működési feltételeket,

• a tartalom előállításának céljait,

• a metaadatokkal kapcsolatos követelményeket,

• a projekt egyéb, járulékos funkcióit (például a szoftverfejlesztést),

• a minőségbiztosítási teendőket.

3. Megvalósíthatósági tanulmányok és kísérletek

A megvalósíthatósági tanulmányok a teljes költség becsléséhez adnak útmutatást. Lehetőség szerint minél jobban kell „szimulálni” a valóságos körülményeket és a valóságos termékek létrehozását. A projekttel kapcsolatos teljesítményméréshez (benchmarking) előre meg kell határozni az egyes feladatokra vonatkozó technikai paramétereket, és a színvonal megítélésére szolgáló mutatókat.

4. Pontos költségtervezés

Ehhez számos korábbi tanulmány szolgál adatokkal. A szkennelés költségei viszonylag kis összeget képviselnek a szerzői jogi kiadásokkal, a metaadatok létrehozásával és az adatok kezelésével összevetve. Jelentősek a munkaerőre fordított költségek is, jóllehet ezeket általában nem teljességgel a projekt terhére szokták elszámolni, hanem az egyes intézmények is részt vállalnak belőlük.

A digitalizálási projektek menedzseléséhez általában véve menedzsmentkészségekre, technikai tudásra és tárgyi ismeretekre van szükség. Ezek a készségek és ismeretek egymással szorosan összefüggnek; ugyanakkor a szervezett képzésben aligha elsajátíthatóak, és még ma is igen kevés tapasztalt szakember áll rendelkezésre az ilyen feladatok elvégzéséhez.

7. Kérdések a 9. fejezet feldolgozásáhozPróbálja megválaszolni az alábbi kérdéseket, a kérdések után található utalókra kattintva pedig ellenőrizheti válaszai helyességét!

• – Milyen szempontok alapján történhet a digitalizálandó anyagok kiválasztása? (9.3.)

• – Milyen kockázatokkal kell számolnunk? (9.5.)

• – Milyen eljárásokkal digitalizálhatunk szöveges dokumentumokat? (9.4.)

• – Melyek az egyszerű, képi szkennelés, és melyek az optikai karakterfelismerő programok használatának előnyei és hátrányai? (9.4.)

• – Mikor használjunk digitális fényképezőgépet? (9.4.)


10. fejezet - A formától a tartalomig: XML1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?• Az SGML és az XML

• Mire használhatjuk őket?

A könyvtárak egyre nagyobb mennyiségű digitális szöveget dolgoznak fel és tesznek elérhetővé felhasználóink számára az interneten. Hogyan dolgozzuk fel ezeket a szövegeket úgy, hogy azok az egyes hardver- és szoftverkörnyezeteken egyaránt időtállóak és hordozhatóak maradjanak?

Jó eszköznek látszik a HTML és a PDF, amelyek azt írják le, hogy az adatoknak miként kell festeniük a képernyőn és nyomtatásban. Időtálló, platformfüggetlen tárolási formátumokként mégsem ezeket szokták emlegetni. Ezek a formátumok ugyanis nem választják szét a tartalmat a formától. Az XML viszont igen (Bíró 2004).

Mi az XML? Miben különbözik az SGML-től? Mi a haszna? Ezekre a kérdésekre próbálunk röviden válaszolni főként Salgáné Medveczki Marianna (2004) írására támaszkodva.

Az XML (Extensible Markup Language, kiterjesztett jelölőnyelv) strukturált adatok, szövegek, szöveg és más média együttes kezelésére, leírására szolgál, nemcsak könyvtári rendszerekben.

Strukturált adatok alatt olyan dolgokat értünk, mint egy táblázat, címjegyzék, konfigurációs paraméterek, üzleti tranzakciók vagy műszaki rajzok.

Az XML szabályok gyűjteménye (ezeket felfoghatjuk szamárvezetőknek vagy konvencióknak), melyek segítségével strukturált szöveges formátumokat állíthatunk elő.

Az XML számos olyan előnyös tulajdonsággal rendelkezik, amellyel kivívhatja a könyvtáros szakma figyelmét. Olyan valós problémákra kínál megoldást, amelyekkel a napjainkban használt könyvtári számítógépes rendszerek adatformátumai jelenleg is küzdenek. Ma ugyanis sok könyvtári rendszer nem képes megfelelni annak a követelménynek, hogy nyitott, átjárható, más keresők által elérhető, mélyen linkelhető legyen. Ebben segíthetnek az XML-alapú rendszerek.

A World Wide Web Consortium (W3C) által kifejlesztett XML két meglévő nyelv, a HTML (HyperText Markup Language, hipertext jelölőnyelv) és az SGML (Standard Generalized Markup Language, szabványosított általános jelölőnyelv) elveire és szabályaira épül. Alapja elsődlegesen az SGML.

Az ajánlás 1998-ban jelent meg. Sikerében használhatósága mellett további jelentős szerepet játszott az is, hogy az XML bővíthető és platformfüggetlen.

Az SGML 1986 óta ISO szabvány, nagyfokú bonyolultsága miatt azonban nem terjedt el széles körben. Ahogy azt Drótos László (2001) idézi, az SGML betűszót „újra alkották” a következőképpen: „Sounds Good Maybe Later” (Jól hangzik, talán később [jó is lesz].)

Az XML egyszerűbb és kihasználja az SGML adta egyedülálló technológiát, kompatibilis vele, hiszen annak részhalmaza, használata azonban jóval egyszerűbb, mint az SGML-é.

Az SGML és az XML abban különbözik a HTML-től, hogy míg az utóbbi a dokumentumok általános formai jegyeinek (sorköz, szóköz, bekezdés, betűszín, dőlt betű stb.) leírására képes, az előbbiek a tartalom leírását célozzák meg.

Természetesen a megjelenítést is meghatározhatjuk, ez azonban nem kapcsolódik jelölőelemekhez. A jelölőelemek általában közvetlenül nem határozzák meg a megjelenítés stílusát, hanem csak azonosítják a különböző szövegrészek jellegét (Salgáné 2004).


A formától a tartalomig: XML

A megjelenítés esetében tehát maga az XML nem a konkrét formát közli (pl. középre igazított, 12 pontos Times Roman, dőlt betű), hanem csak azt, hogy valamilyen szempontból meg kell különböztetni a szövegrészt a környezetétől, és inkább ezt a szempontot tartalmazza a címke.

A kódolt tartalom megjelenítéshez stíluslapokat használhatunk. A stíluslapok kétfélék lehetnek. A CSS a HTML lapok megjelenítésére már régóta használatos egyszerű megoldás, lehetőségei azonban korlátozottak. Az XSL jóval több formázó utasítások soránál: megmondhatjuk, mely elemeket kívánunk kiírni és milyen sorrendben, közbeékelhetünk szöveget, feltételekhez köthetjük a megjelenítést, vagyis akár kereső funkciót is beépíthetünk.

A pontos megjelenítést a stíluslap adja meg. Több stíluslapot is használhatunk. Az egyszer bekódolt szöveget így sok más módon is felhasználhatjuk. Akár olyan célokra is, amelyeket a készítés pillanatában még nem láttunk, bár célszerű, ha előre látjuk legalább azt, hogy milyen részeket kell majd megkülönböztetni. A felhasználási módok között ott lehet a nyomtatás vagy a gépi felolvastatás is.

Az SGML-hez hasonlóan az XML dokumentumok három részből állnak:

• a DTD (Document Type Definition, Dokumentum Típus Definíció, amely az elemkészletet és az elemek egymáshoz való viszonyát határozza meg,

• maga az XML fájl, amely a szöveget és jelöléseket egyben tartalmazza,

• a megjelenítést előíró stíluslap (Tapolcai 2005).

A DTD formális szabályokat definiál, amely egyebek közt lehetőséget nyújt egy adott dokumentumosztályban (dokumentumtípusban) felhasználható elemek előzetes megadására. A DTD meghatározza a megengedett elemek egymáshoz fűződő viszonyát, meghatározza az elemek jellemzőit, az ún. attribútumokat, és az általuk felvehető értékeket, stb., elkészítve ezzel az XML-dokumentumok logikai szerkezetének sémáját.

Jó, ha tudjuk, hogy a HTML tulajdonképpen nem más, mint az SGML egyik DTD-je. A dokumentumtípus, amelyet meghatároz: a webes dokumentum, a weblap.

Az XML-ben nem kötelező DTD használata, a DTD-k azonban jól segítik az XML-lel folyó munkát.

Az XML fontos vonása, hogy teljesíti azt, amit az információs rendszerekkel szemben is gyakran megfogalmazunk követelményként: amit egyszer felviszünk, sokféleképp használhatjuk fel (Tapolcai 2005).

Sokféle adat leírásához létezik DTD: pl. XHTML, amely a HTML webes formátumleíró nyelv XML változata; DocBook a dokumentációk, könyvek leírásához; XFRML (XML Financial and Reporting Markup Language), amely pénzügyi jelentések leírására szolgál; az XMLNews a hírek tartalmának és metaadatainak leírását teszi lehetővé; a WML a WAP mobiltelefonok nyelve. A TEI (Text Encoding Initiative) DTD-t főleg szépirodalmi szövegek digitalizálásánál használják.

A bibliográfiai leírások formalizálásánál jól kihasználható az XML legfőbb jellemzője: a tartalom, a megjelenítés és a kapcsolások különválasztása, amelyek így külön-külön optimálisan kezelhetők. A felhasználást tekintve ez azt jelenti, hogy a bibliográfiai leírások különböző megjelenítési formátumai külön-külön meghatározhatók.

Egy XML alapú dokumentumnak van logikai és fizikai szerkezete is. A logikai szerkezet lehetővé teszi, hogy a dokumentumot nevet viselő egységekre, alegységekre bontsuk, amelyeket elemnek neveznek. A fizikai felépítés során pedig lehetőség van arra, hogy a dokumentum részeit, ún. egyedeit elnevezzük, és külön tároljuk általában olyan adatállományokban, amelyekből az információ újra kinyerhető; és hivatkozásokkal, vagy nem XML típusú adatokkal (pl. képekkel) is bővíthetjük.

Ahogy arról már szó volt, az XML-ben nincsen előre definiált elemlista, hanem saját elemeket lehet tetszőlegesen deklarálni. A deklarált elemek szabadon egymásba ágyazhatóak, s a legmagasabb szinten valamennyi elemet egyetlen dokumentumelembe kell zárni.

Az XML alkalmazható relációs adatbázisok mozgatására is, ebben az esetben az XML elemek csupán határolóként használatosak a rendszerek közti rekordok, mezők és kapcsolatok átvitelekor.

A Digitális Irodalmi Akadémia (DIA, http://www.irodalmiakademia.hu) a TEI kódolást alkalmazza az irodalmi szövegek rögzítésére, a dokumentumok szintjén alkalmazza az XML/SGML technológiát. A Magyar


A formától a tartalomig: XML

Elektronikus Könyvtár (MEK, http://mek.oszk.hu) a bibliográfiai leírásoknál biztosít XML formátumot, valamint mintegy félezer irodalmi mű és kézikönyv XML-ben is letölthető már.

Az XML nem programozási nyelv. Megtanulásához nem szükséges programozónak lenni, bár némi informatikai ismeret nem árt. A legtöbb számítógépes adatformátumtól eltérően az XML jelölések az ember számára is érthetők, mivel semmi mást nem tartalmaznak, mint közönséges szöveget, azaz az XML fájlok nem binárisak.

A szöveges formátum előnye, hogy – amennyiben szükséges – akár ember által is elolvasható anélkül, hogy az azt előállító programot le kellene futtatni; a megtekintéséhez elegendő egy tetszőleges szövegszerkesztő használata. A szöveges formátum másik előnye, hogy a fejlesztők sokkal könnyebben tudják megtalálni benne az esetleges hibákat. A HTML-hez hasonlóan az XML fájlok sem azért készültek, hogy az embereknek kelljen elolvasni azokat, de ha szükséges, mégis megtehetik.

XML-dokumentumokat tetszőleges szövegszerkesztő programmal létrehozhatunk, de léteznek kifejezetten XML-szerkesztők is. Ez utóbbiak képesek „olvasni” a DTD-t, ezzel segítve a szerkesztő munkáját, így elkerülhetők az XML-dokumentum létrehozása során a szintaktikai és a logikai hibák (Salgáné 2004).

2. Kérdések a 10. fejezet feldolgozásáhozVálaszolja meg az alábbi kérdéseket, majd ellenőrizze válaszai helyességét!

• Miben különbözik az XML a HTML-től?

• Mi a DTD?

• Mire használhatjuk az XML-t?


11. fejezet - Dilemmák az elektronikus publikálás körül1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?A hazai könyvtárak közül már most is több részt vesz digitalizálási projektekben. A könyvtárak által digitalizált dokumentumok mellett – ahogy erről már szó volt – digitális könyveket és folyóiratokat is licencelnek. Jó tehát, ha tudjuk, milyen problémákkal találkozunk, ha ezeket használjuk.

Az elektronikus könyvvel és az elektronikus folyóiratokkal kapcsolatos kérdések végiggondolása kapcsán jól tesszük, ha figyelünk Borgmanra (2000a), aki attól óv, hogy az elektronikus publikálás helyzetét túlzottan leegyszerűsítve szemléljük. A tudományos publikálást ugyanis a szerzők, a kiadók, a könyvtárak és az olvasók közötti törékeny egyensúly jellemzi. Egyes résztvevői viselkedésének mozgatórugói eltérőek.

Ennek a területnek a jövőjére a technológiai fejlődésnél jóval nagyobb befolyással lesznek tehát azok a változások, amelyek a kutatók elismerésének rendszerében, a közgazdasági környezetben, vagy a szellemi tulajdon szabályozásában következhetnek be.

Mindezt figyelembe véve ebben a fejezetben áttekintjük a következőket:

• Az elektronikus folyóiratok technológiája

• Az elektronikus folyóiratok általános jellemzői

• A folyóiratcsomagok

• Miről érdemes beszélnünk az elektronikus könyvek kapcsán?

• Tisztázandó kérdések az elektronikus könyv jövője körül

2. 11.1. Az elektronikus folyóiratA következőkben kizárólagosan távoli elérésű elektronikus időszaki kiadványokról beszélünk, amelyek közül alapvetően elektronikus folyóiratokkal foglalkozunk. Érdeklődésünk homlokterében a tudományos tartalmakat közvetítő elektronikus folyóiratok állnak.

Hogy az elektronikus folyóiratok területén nem lesz sok megoldandó technikai kérdés, az már 1995-ben látható, megjósolható volt (Koltay 1995). Azóta egyértelművé vált, hogy az elektronikus folyóiratok html vagy pdf fájlok formájában jelennek meg. A pdf-fel kapcsolatos – korábban említett – problémák ellenére ez a formátum bámulatos karriert futott be. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nyomtatott folyóiratok elektronikus megjelenítésére jól megfelel, méghozzá úgy, hogy a képi illusztrációk kezelésére is alkalmas. Bizonyára nem mellékes az sem, hogy az Adobe cég a pdf-fájlok előállítására használható, viszonylag drága Acrobat szoftver mellé a fájlok olvasásához szükséges Acrobat Readert ingyenesen adja, az a hálózatról, számos helyről letölthető. Ezen az sem változtat lényegesen, hogy ma már több szövegszerkesztő segítségével, az azokba beépített funkció használatával olcsón is előállíthatunk pdf-fájlokat.

Az olvasóprogram használata nyilvánvalóan jól védi a kiadók érdekeit, hiszen a fájlok nem módosíthatók. A letöltés lehetséges, ahogyan a tartalom másolása és áthelyezése más alkalmazásokba (pl. szövegszerkesztőkbe) is megoldható, de nem igazán mondható kényelmesnek, illetve ezeket a funkciókat a pdf készítője le is tilthatja. Alapbeállítások esetén viszont a felhasználó semmiben nincsen érdemben korlátozva. A legfontosabb, hogy kinyomtathatja az adott írást, vagy online is nézegetheti.

Ahol folyóiratok teljes szövegéhez való hozzáférést nyújtanak a kereskedelmi kiadók vagy a kiadóktól kapott anyagot továbbszolgáltató aggregátorok, ott szinte mindenütt pfd-fájlokat találunk, amelyek néha html-verziók elérésének lehetőségével is kiegészülnek.

A html ugyanakkor igen gyakori formátuma az ingyenesen elérhető folyóiratoknak, újságoknak.


Dilemmák az elektronikus publikálás körül

Az elektronikus folyóiratok körül tehát nem a technikai kérdések kapcsán vagyunk dilemmában. Nézzük meg, mit tudhatunk meg Stumpf Benedek Anna (2004) írásából az elektronikus folyóiratok fontosabb jellemzőiről.

A terjesztés módja vonatkozásában az általa felsoroltak közül emeljük ki a következőket:

• ingyenes hozzáférés a teljes szöveghez,

• regisztrációhoz kötött ingyenes hozzáférés,

• ingyenesen elérhető részleges tartalom, teljes hozzáférés csak előfizetőknek,

• a nyomtatott verzió előfizetői számára automatikus ingyenes hozzáférés az elektronikus változathoz,

• a nyomtatott verzió előfizetői számára hozzáférés az elektronikus változathoz (kiegészítő jellegű) térítés ellenében,

• hozzáférés az elektronikus változathoz teljes térítés ellenében.

A párhuzamos megjelenési formák szempontjából a legfontosabbak:

1. A csak elektronikus formában terjesztett folyóiratok.

2. Az elektronikus és nyomtatott változatban párhuzamosan megjelenő kiadványok, amelyek két változata megegyezhet, vagy az elektronikus változat jelenthet értéknövelt szolgáltatásokat.

Az elektronikus folyóiratok előfizethetők önmagukban vagy csomagokként, közvetlenül a kiadóktól, vagy erre szakosodott ügynökségeknél, aggregátoroknál.

A folyóiratcsomagok lényegüket tekintve nagyszámú folyóirat elektronikus indexét jelentik, amelyeket egy aggregátor rendez csomagba, és többnyire közös interfésszel és keresési lehetőségekkel, előfizetés alapján forgalmaz.

Előnyeik közé tartoznak az egyszeri adminisztráció, a kedvezőbb ár, az egységes keresőfelület.

Hátrányos azonban, hogy a könyvtáraknak gyakorlatilag nincs lehetősége a számukra értékes folyóiratok kiválasztására, hanem ömlesztve kapják a szükségest és az érdektelent. Hiba esetén az egységesen elérhető dokumentumok mindegyike ideiglenesen elérhetetlenné válik. Ezen kívül a vegyes tartalmú csomag nem is mindig állandó, hiszen nem bizonyos lapokra történik az előfizetés, így az aggregátorok folyamatosan változtatják, szűkítik, bővítik az elérhető kiadványok körét, illetve egy-egy folyóirat esetében is változhat az elérhetőség mértéke. A legtöbb esetben azonban nincs más mód a hozzáférésre (Stumpf Benedek 2004).

A könyvtárak minél kevésbé akarnak függeni az információs piacon monopolhelyzetre törekvő kiadótól. Számukra a folyóiratcsomagok rövidtávon előnyöket nyújtanak, mindenek előtt azért, mert növelik a folyóiratok választékát. Hosszú távon azonban – sokak véleménye szerint – el fogják veszteni a folyóirat-állományok tervszerű gyarapításának lehetőségét (Frazier 2001).

A folyóiratokkal kapcsolatos másik nagy kérdéskör az áremelkedéseké. A folyóiratok árával és az elektronikus környezetben kínálkozó megoldásokkal, megoldási kísérletekkel a következő (12.) fejezetben foglalkozunk.

3. 11.2. Az elektronikus könyvAz előzőekben utaltunk arra, hogy nem szabad az elektronikus publikálás helyzetét túlzottan leegyszerűsítve szemlélnünk. Ennek a követelménynek messzemenően megfelel Lynch (2001) áttekintése az elektronikus könyv körüli dilemmákról. Ezt viszonylag részletesen mutatjuk be, mivel még messzemenően kialakulóban lévő területről van szó, ráadásul a könyvtári szakirodalomban sokszor olyan módon olvashatunk róla, hogy megítélésünk szerint éppen a lényegi kérdésekről nem esik szó.

Az elektronikus könyvekről napilapokban és képes újságokban is sokat írnak, szinte többet, mint ahány oldalnyi szöveg elektronikus könyvekbe bekerült. Ezeknek az írásoknak a többsége azt firtatja, hogy az elektronikus könyv a nyomtatott könyv helyébe lép-e, és ha igen, mikor. A nyomtatott és a digitális könyv azonban nyilvánvalóan hosszú ideig együtt fog élni, és meg fogja találni saját közönségét és piaci részét.



Legtöbbször amúgy is olyan szentimentális témákkal találkozunk, mint a fürdőkádban való olvasás, a szép nyomtatású, nyomdaszagú könyvek, vagy a jó könyvesboltok polcain való böngészés élvezete.

Számos kérdés vár ugyanakkor tisztázásra. Ezek megoldásához fontos, hogy különbséget tegyünk a digitális könyv fogalma és a könyvolvasó eszközök (készülékek) között. A digitális könyv csupán bitek nagy, strukturált gyűjteménye, amelyet tárolhatunk valamilyen hordozón, vagy továbbíthatjuk hálózatokon, majd valamilyen hardver és szoftver kombinációjának segítségével elolvassuk. Az erre szolgáló eszközök sora az egyszerű termináloktól a személyi számítógépeken futó webböngészőkön át az új könyvolvasó berendezésekig terjedhet.

A digitális könyvek fogalma a nyomtatott könyvek beszkennelésen és a pdf-fájlok létrehozásán alapuló, „betű szerinti” digitalizálásától az olyan komplex digitális művekig terjed, amelyek bizonyos könyv-hosszúságú művek utódai, és amelyeket nem ésszerű nyomtatott formára visszaalakítani.

Nem minden digitális könyv nézhető minden (tetszés szerinti) digitális könyvolvasó technológia segítségével. Egyes könyveket kifejezetten egy-egy adott, speciális könyvolvasó technológiához alakítottak, míg mások rugalmasabbak.

Emellett hiába oldhatjuk meg könnyen technikailag, hogy egy-egy könyvet különböző eszközökkel olvashassunk, a kiadók szándékoltan korlátozhatják a felhasználható technológiákat.

A könyvolvasó berendezés tipikusan egy hordozható elektronikai eszköz, amely néhány száz dollárba kerül, jó minőségű képernyője van, súlya a keménykötésű könyv és a laptop számítógép között van, elemei hosszú idejű használatot tesznek lehetővé, mintegy 5–20 könyv tartalmát tudja tárolni, és nem rendelkezik billentyűzettel.

Bonyolítja a helyzetet, hogy ezzel egy időben a személyi számítógépeken használható, a letöltést és az olvasást szolgáló szoftverek (Microsoft Reader, az Adobe Acrobat új változata és az Adobe Acrobat eBook Reader) is terjednek.

A személyi digitális asszisztens (Personal digital assistant, PDA) elnevezést kapott palmtop gépek is rendelkeznek könyvolvasó szoftverekkel.

Előbb-utóbb várhatóan ki fog derülni, hogy bizonyos szövegek hatékonyabban használhatók nyomtatásban (esetleg egyszerre digitálisan és papíron), mint új műfajok formájában. A lineáris olvasásra szánt hosszabb szövegeket továbbra is nyomtatott formában fogjuk használni a legszívesebben.

A digitális könyvek és a digitáliskönyv-olvasók körüli kérdések nemcsak a technológiáknak a felhasználói és szerzői igények iránti fogékonyságáról szólnak. Fontos a könyvek és tartalmuk feletti ellenőrzés kérdése is (Lynch 2001).

Éppen ezek azok a kérdések, amelyek Lynch munkáját fontossá teszik. Az eddigi fejezetekben (mindenekelőtt az információs környezet kérdéseivel foglalkozó 4.3. alfejezetben) is hasonló kérdéseket vetettünk fel, és még inkább így lesz ez a következő (12.) fejezetben.

Lynch felhívja a figyelmünket arra, hogy a könyvkiadók mindezidáig bevételeiket jogi és gazdasági eszközökkel védték, nem pedig technikai eszközökkel. Példának okáért, nem veszélyeztették könyveik olvashatóságát olyan nyomdafestékek használatával, amelyek nem jól fénymásolhatók. A könyvek másolása általában lehetséges, de egy-két oldalnál többet másolni kényelmetlen. A kiadók ezért nem próbálták meg betiltatni a Xerox-eljáráson alapuló fénymásolást.

A szerzői jogvédelmet élvező művek esetében él az első eladás doktrínája, amely lehetővé teszi, hogy a megvásárolt könyvet bármeddig megtarthassuk, kölcsön adjuk, eladjuk.

A digitális világban a technológia szerződésekkel és licencekkel kombinálva több mozgásteret ad a kiadóknak. Nyomon követhetik és ellenőrizhetik a tartalom használatát, új üzleti modelleket dolgozhatnak ki, például minden hozzáférésért fizet a felhasználó, vagy az előfizetés korlátozott időre szól. A kiadók ki is kerülhetik a szerzői jog bizonyos elveit, például a tisztességes felhasználás (fair use) vagy az első vásárlás elvét. Ennek csak a fogyasztók ellenállása az akadálya, amelyet azonban nem ismerünk jól, és nehezen jósolható meg az alakulása. A kiadók számára a digitális környezet nemcsak új bevételek lehetőségét teremti meg, hanem a tömeges, tökéletes, szinte ingyenes másolás, többszörözés, valamint a másolatok világméretű terjesztésének a fenyegetését is. Ezek sokkal komolyabb veszélyek, mint amilyenekkel a nyomtatott könyvek világában kellett szembenézniük a kiadóknak, ráadásul minden internethasználó számára elérhetők. A tartalom ellenőrzésére szolgáló új technológiák, mint például az elektronikuskönyv-olvasók, a meghozott és függőben lévő jogi



változtatásokkal együtt lehetővé teszik, hogy a kiadók éljenek a kínálkozó lehetőségekkel és a kihívásokkal is megküzdjenek.

Az elektronikuskönyv-olvasóktól megkívánjuk, hogy azok hosszú szövegek képernyőn való olvasását elfogadható minőségben tegyék lehetővé. Bár az elektronikuskönyv-olvasó berendezések felbontása néha jobb 72 képpontnál, a monitorok ipari szabványánál, nem különösebben jó a piacon lévő készülékek képminősége. A megjelenítés minőségét olyan technológiák is segítik, amelyek az LCD képernyő tulajdonságait használják ki ahhoz, hogy jobb élességű szöveget nyújtsanak. Ahhoz, hogy a szövegek könnyen olvashatók legyenek, valószínűleg 200-300 dpi felbontás volna szükséges, valamint néhány olyan optikai tulajdonság, amely közelebb áll a papírhoz, mint a képernyőhöz. A jó minőségű megjelenítés árainak még lejjebb kell menniük. A képernyőn történő olvasás még nincsen tökéletesen megoldva, de várható, hogy meg fog születni.

Ha ilyen minőségű képernyőt tudunk beépíteni a könyvolvasó készülékekbe, valószínűleg ezek beépíthetők lesznek majd az általános célú laptop számítógépekbe is, amelyek árban és funkcionalitásban versenyképesek lesznek a könyvolvasó készülékekkel, sőt az elkövetkező néhány generációban le is győzhetik őket. A könyvolvasó készülékek ellen szól az is, hogy ezek első generációja monokróm (fekete-fehér) megjelenítést kínál, ami meg is felel a szöveg esetében, nem elégséges viszont illusztrációk számára, és a fő problémát jelenti a multimédiát nagyban használó új digitális műfajoknál. Hasonló volt a helyzet a korai laptopokkal, és várható, hogy a színes képernyők néhány éven belül normává válnak, de lesz egy átmeneti időszak, amelyben a könyvolvasó készülékek nem lesznek képesek arra, hogy az általános célú számítógépekkel versenyezzenek olyan anyagok megjelenítésében, amelyeknél fontosak a színek. Hasonlóképpen igaz az is, hogy a könyvolvasó készülékek egyáltalán nem képesek zene és videó megjelenítésére, vagy csak alacsony színvonalon képesek erre, míg a laptopok képességeit mindez nem haladja meg.

Az elektronikuskönyv-olvasó készülékek jövőjével kapcsolatban valószínűleg a tartalom lesz a döntő. Ha van elég ellenállhatatlan anyag, amelyet a nyomtatott művekkel versenyképes áron kínálnak, vagy amely nem kapható nyomtatásban, a fogyasztók meg fogják venni az olvasókat, hogy hozzájuthassanak tartalomhoz. A mai olvasó készülékek csak egy lépést jelentenek egy várhatóan hosszú technológiai fejlődésben, ráadásul az üzleti modellek is változni fognak. Az alábbi kérdések kapcsán el kell gondolkodnunk azon, hogy mely válaszok elfogadhatatlanok a számunkra. Fel kell készülnünk arra, hogy az elfogadhatatlan válaszok esetén a nyomtatott könyvek mellett maradunk, mert a hosszú távú kockázatok nagyobbak a rövidtávú kényelemnél.

A kérdések a következők:

Kölcsön adható-e az elektronikus könyv? Tárgyat vagy hozzáférést birtokol-e a fogyasztó? Ha elektronikus könyvekből álló könyvtárunk megsemmisül, vagy ellopják, újra megkaphatjuk-e, ha bemutatjuk a licencet vagy a vásárlás bizonyítékát, netán újra meg kell vásárolnunk? Érdekes szolgáltatás lehet egy olyan regiszter, amely lehetővé teszi, hogy az olvasókészülék elvesztése esetében újra megkaphassuk a könyveket.

Kitől vesszük a tartalmat? A könyvolvasót árusító cégtől (üzlettől), a kiadótól, vagy mástól? Kinek kell működőképesnek maradnia közülük, hogy biztosítható legyen a tartalom folyamatos használata? Mi történik, ha a tartalomszolgáltató megszűnik?

Másolható-e az elektronikus könyv magántermészetű, személyes célokra? Ha két olvasókészülékünk van, átvihető-e a tartalom az egyikről a másikra anélkül, hogy újra meg kelljen vásárolnunk?

Jogunk és lehetőségünk van-e elektronikus (digitális) könyvünket újraformálni, hogy kövessük a változó szabványokat és technológiákat, vagy újra meg kell vásárolnunk? Mi történik, ha újabb típusra cseréljük olvasókészülékünket? Mi történik, ha a „könyvtárunkat” tároló személyi számítógépünket kicseréljük? Mi történik, ha olvasókészülékünket új típusra cseréljük, mert az előző gyártója megszűnt? A könyvek olvasásáért fizetnünk kell-e oldalanként, esetleg időlegesen béreljük-e, vagy örökké tartó licencünk van a tartalomra, illetve tulajdonosai vagyunk az adott példánynak?

Hogyan kezeli a tartalomszolgáltató személyes adatainkat, és hogyan áll a felhasználás monitorozásához? Mennyiben korlátozza az adott könyvolvasó technológia a tartalomszolgáltatót az adatgyűjtésben?

A digitális könyvek és olvasókészülékek komoly kérdéseket vetnek fel a könyvtárakkal kapcsolatban is.

Meglepően nehéz elkülöníteni a digitális könyvekre vonatkozó specifikus kérdéseket, a hálózati információs forrásokkal kapcsolatos általános kérdésektől.

Ha a digitális könyvek fontos tudományos művek, a könyvtáraknak, főként a tudományos könyvtáraknak, nincs



sok más lehetőségük, mint hogy megvegyék olvasóik számára az ezekhez való hozzáférést, bár azokban az esetekben, amikor van az adott könyvnek nyomtatott megfelelője, választhatják azt is, vagy mindkét változatot beszerezhetik. A digitális könyvek licencei ugyanazokat a kérdéseket vetik fel, mint amelyeket az elektronikus tartalommal kapcsolatban általában is ismerünk. Az árat az egyidejű felhasználók, a felhasználói közösség mérete, vagy más tényező alapján számítják-e? Lehetséges-e a hagyományos könyvtárközi kölcsönzési funkciók folytatása a digitális műveknél? Ha igen, hogyan? A licencek feltételei méltányolnak-e olyan hagyományos könyvtári és oktatási értékeket, mint a jóhiszemű használat, a szólásszabadság? Gondoskodnak-e az anyagok megőrzéséről, ha a könyvtár azokat meg akarná őrizni? Azoknak a tartalmaknak a tekintetében, amelyek esetében a piac nagyobb részét a könyvtárak jelentik, a licencek feltételeiről lehet ésszerűen tárgyalni, ami meg is történik. Olyan anyagoknál, mint a tudományos folyóiratok, a könyvtárak ésszerű licencszerződésekben állapodhattak meg. A rendelkezésre bocsátandó tartalom nagy részét viszont fogyasztói piacokra szánják, amelyen a könyvtárak nem képviselnek elég nagy piaci részt ahhoz, hogy a licencek kapcsán a kiadók figyeljenek rájuk, ezért el kell dönteniük, együtt tudnak-e élni az általános fogyasztóknak kínált feltételekkel.

Az elektronikuskönyv-olvasók potenciálisan képesek lesznek arra, hogy utánozzák a könyvek viselkedését: a könyvtár be tud szerezni egy elektronikus könyvet, egyszerre egy személy tudja egyidejűleg olvasni vagy kölcsönözni azt. Ez egészen más, mint az adott könyvtárra, intézményre (azok hálózatára) szóló licenc (site license), amely az elmúlt néhány évben az elektronikus információ szolgáltatásának fő modellje volt. Vissza akarnak-e térni a könyvtárak a nyomtatott könyv utánzásához, vagy a digitális könyveket az intézményi licenc keretében a jelenlegi trendek kiegészítéseként akarják használni?

Meg kell majd gondolniuk, hogy mit tételezzenek fel: olvasóik meg fogják venni a könyvolvasó készülékeket, vagy a könyvtárak kölcsönzik-e majd ezeket a készülékeket a tartalom mellett? A könyvolvasó készülékek kölcsönzése mindenképpen rövid távú döntés lesz, amíg az árak nem csökkennek, és a készülékek nem válnak jobban hétköznapjaink részévé. Hosszabb távon csak helyben történő használatra fognak ilyen készülékeket kínálni a könyvtárak.

Ha megfelelő árazási rendszereket lehet kifejleszteni, a könyvolvasó készülékre kifejlesztett digitális könyvek valós hasznot kínálhatnak a könyvtáraknak és azok olvasóinak.

A nyomtatott könyv világában az első eladás doktrínája alapján a könyvtárak megvásárolhattak, kölcsönözhettek és megőrizhettek bármely, a piacon kapható könyvet. A digitális információ világában az elektronikuskönyv-olvasók, a licencek, a jogkezelő rendszerek világában nem tudják ezt automatikusan megtenni, csak a kiadók kedvére téve működhetnek.

A tartalom számos típusa esetében a könyvtárak nem jelentenek elég nagy piacot ahhoz, hogy a kiadókat a könyvtári követelmények figyelembe vételére késztessék, vagy pedig megengedhetetlen árakat és feltételeket diktálnak nekik. Egy olyan jövő, amelyben a könyvtárak akadályozva vannak abban, hogy beszerezzék a kiadói ipar termékeinek egy jelentős részét, és ahhoz hozzáférést nyújtsanak, igen jelentős társadalmi és közérdekű politikai probléma úgy az információhoz való nyilvános hozzáférés, mint szellemi és kulturális örökségünk megőrzése szempontjából (Lynch 2001).

Ehhez a nagyon alapos érvrendszerhez tegyük hozzá a következőket:

Az elektronikus könyvek piaca létezik, egészséges, növekvőben van, de mérsékeltnek tekinthető.

Nem érdemes abban hinni, hogy minden, ami megjelent könyv formában, annak meg kellene jelennie papírformában bekötve, sem abban, hogy ezeknek csak elektronikus könyvként kellene létezniük.

Az elektronikus könyvek sosem jelentettek igazi veszélyt a nyomtatott könyvekre. Nem tudnak, és nem is fognak monolitikus, egyetlen és „üdvözítő” megoldásként működni, nemcsak technológiai problémák és olvasási szokások miatt, hanem azért is, mert a monolitikus megoldások általában sem működnek.

Párhuzamot vonhatunk az elektronikus könyvek és a digitális gyűjtemények között. Ezek léte hozzájárul ahhoz, hogy számos könyvtár működésének minősége javuljon. Monolitikus megoldásként azonban bukásra vannak és lesznek ítélve, ami viszont nem jelenti azt, hogy nincs számukra hely (Crawford 2003).

Ehhez képest mellékesnek látszik, de egyáltalán nem lényegtelen, amit Lynch (2001) is említ, hogy hiányoznak a szabványok. Ez a hiány visszalépést jelent, bár kétségtelen, hogy a formátumok többségénél igyekeztek figyelembe venni az elektronikus szövegek olvasási szokásait, az ergonómiai szempontokat, a felhasználók várható igényeit. Mégis, az e-book formátumok minden korábbinál jobban „befagyasztják” a szöveget az adott



formátumba, és csak néhány alapfunkciót engednek meg az olvasónak (Drótos 2001).

4. Kérdések a 11. fejezet feldolgozásáhozHa megválaszolta az alábbi kérdéseket, válaszai helyességét úgy ellenőrizheti, hogy a kérdések után található utalókra kattint!

• Melyik fájltípus vált az elektronikus folyóiratok leggyakrabban használt formátumává? (11.1. és 4.2.)

• Milyen fontosabb terjesztési formái vannak az elektronikus folyóiratoknak? (11.1.)

• Milyen fogalmakat takar a „digitális könyv” elnevezés? (11.2.)

• Hogyan változik a digitális világban a könyvtárak és a kiadók mozgástere? (11.2.)

• Milyen – egyelőre megválaszolatlan – kérdések merülnek fel az elektronikus könyv jövője kapcsán? (11.2.)


12. fejezet - A három „O”: Open Source, Open Standards, Open Access1. 12.1. A nyílt rendszerekA nyílt rendszerek (Open Source) elnevezés olyan szoftvereket takar, amelyek általában ingyenesek, és a szoftverrel együtt megkapjuk annak forráskódját. A szoftverek ingyenesen terjeszthetők, derivátumok is készíthetők belőlük. A licencek senkivel szemben sem tartalmazhatnak diszkriminációt.

A nyílt rendszereknek több előnye van a könyvtárak számára. A legkézenfekvőbb előny az, hogy a szoftverek ingyenesek (vagy minimális áron érhetők el). Használatukhoz nem kell gépenkénti licenceket vásárolnunk. Telepítésük és karbantartásuk is olcsóbb, mint a gyári szoftvereké. Az ingyenesség folytán kipróbálásuk is könnyebb. Bármikor letölthetők, nem kell ragaszkodnunk a gyártó által megszabott tesztidőszakhoz. Ha tetszik a szoftver, a könyvtár szakemberei maguk is készíthetnek hozzá kiegészítő alkalmazásokat, mivel megkapják a forráskódot. A hibák javításával sem kell várni a gyártóra.

A vevőszolgálati funkció sem kötődik a gyártóhoz. Különböző cégeket versenyeztethetünk, vagy a könyvtár maga is elláthatja a vevőszolgálati tevékenységeket. A gyártó megszűnése sem okoz ilyen módon problémát.

2. 12.2. A nyitott szabványokA nyitott szabványok (Open Standards) jellemzője, hogy gyártófüggetlenek és a felhasználók részt vehetnek továbbfejlesztésükben. A nyitott szabványok azonban mindenki számára mást jelentenek. Van olyan meghatározás, amely szerint bárki használhatja ezeket a szabványokat szoftverfejlesztésre, bárki ingyenesen vagy minimális áron megkaphatja ezeket a szabványokat, amelyeket olyan módon alakítanak ki, hogy létrehozásukban bárki részt vehet. Ha e három kritérium közül az első kettő teljesül, használati értelemben vett nyitott szabványról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a nyitott szabványt nem védi szabadalom, alkalmazásához nincs szükség gyári szoftverekre és ingyenesen használható. Használati értelemben nyitott szabvány az XHTML, ha viszont alakításában is részt kívánunk venni, akkor be kell lépnünk a W3C konzorciumba, ami tagdíjfizetéssel lehetséges. A Dublin Core viszont minden tekintetben nyitott. Csak meg kell jelennünk valamelyik fejlesztői értekezleten.

A fájlformátumok megfelelően megalkotott nyitott szabványai várhatóan kevésbé avulnak, megbízhatóbbak és állandóbbak, mint a gyári formátumok. Ha mégis elavul valamelyik, nyitott szabványon alapuló fájlformátum, konverziója könnyen és legálisan megoldható. A nyitott szabványok megkönnyítik a hosszú távú megőrzést, hiszen lehetővé teszik, hogy fájlformátumunk hardver- és szoftverfüggetlen legyen. Ugyancsak hasznosíthatók az interoperabilitás megteremtésében is.

Számos könyvtári kezdeményezés támogatja a nyitott szabványok alkalmazását. Ilyenek az OAI (Open Archives Initiative) és azon belül is az OAI-PMH (Protocol for Metadata Harvesting); a DOI (Digital Object Identifier) és a Dublin Core Initiative.

A nyitott szabványok egyre nagyobb figyelmet kapnak a könyvtárakban, ám a könyvtári világban előzményeik egészen 1877-ig nyúlnak vissza, amikor az ALA 7,5×12,5 cm-ben szabványosította a katalóguscédula méretét. Újabb keletű nyitott szabvány a MARC (Corrado 2005).

A nyílt forrású rendszerek és az ingyenesen használható repozitóriumok összekapcsolásának példája a Massachussetts Institute of Technology (MIT) és a Hewlett-Packard (HP) Labs közös fejlesztése, a DSpace, amely küldetésnyilatkozata szerint az MIT teljes közösségének digitális repozitóriuma.

A DSpace nyílt forrású szoftver a tanszékek, intézetek helyett központilag kezeli és gondozza a kutatási anyagokat, publikációkat.

A nagyhírű intézményben kb. 10 ezer dolgozat, adatfájl, image, videó, audioklip keletkezik évente. A rekordok


A három „O”: Open Source, Open Standards, Open Access

leírása a Dublin Core alapján történik; csak három mező kitöltése kötelező: cím, nyelv, a beadás dátuma, a többi opcionális. A DSpace mint adatszolgáltató támogatja az OAI-t.

A Stanford Egyetem LOCKSS projektjének egyik célja a hosszú távú megőrzés támogatása. Szoftverük egy-egy intézmény által előfizetett elektronikus folyóiratok követését, frissítését és archiválását látja el.

A Stanford Egyetem saját repozitóriumába elsősorban kormánykiadványokat, folyóiratcikkeket, valamint szürke irodalmat (disszertációkat, kutatási jelentéseket) vesz föl. A LOCKSS-projekt filozófiai kiindulópontja, hogy a tudás szétáradása, szétterjesztése fizikai példányok révén biztosítja a megőrzést, s ez nincs másképp a digitális dokumentumok világában sem. Erre utal a mozaikszó feloldása: Lots Of Copies Keep Stuff Safe (sok példány biztosítja a dokumentum megőrzését) (Bánhegyi 2003).

A nyitott szabványok, az XML-technológia (lásd 10. fejezet) és a metaadatok együttes felhasználásának hazai példája a különböző szerverekről származó (elosztott) gyűjtemények közös lekérdezésére a 2003-ban indult Nemzeti Digitális Adattár (NDA, http://www.nda.hu), amely az OAI-PMH-t (Protocol for Metadata Harvesting) használja.

A nyílt rendszerek és a szabványos metaadatok felhasználásával a közös lekérdezés jól megoldható.

Az Open Archives Initiative (OAI) társadalmi kérdésként kezeli az akadémiai szférában létrejövő dokumentumok közkincsként való kezelését, vagyis a nyilvános hozzáférést. Keretrendszert ajánl a csatlakozó intézményeknek gyűjteményeik közös kereshetőségére.

Középpontjában az OAI-PMH áll. A dokumentum az adatszolgáltató szerverén marad, sőt itt vannak a metaadatok is, akár adatbázisban, akár más módon szervezve. A központi szerver átadja a kérést, és az adatszolgáltató szerver válaszként megadja a metaadatok listáját. A metaadatok között többnyire szerepel egy ugrópont (link) a teljes dokumentumra is. A Dublin Core elemei közül az Identifier (azonosító) szolgál erre a célra.

Mindazonáltal nem kötelező az elérést, vagyis az ugrópontot beletenni, az adatszolgáltató dönthet úgy, hogy csak a metaadatokat adja át, ha például a tartalom nyilvános közlésére nem jogosult.

Az OAI-PMH azt is lehetővé teszi, hogy kisebb könyvtáraknak ne kelljen saját szolgáltató felületet kiépíteniük, hanem a dokumentumok gyűjtésére koncentráljanak, azokat rendezett módon elhelyezzék a szerverükön, és csak a metaadat-szolgáltatást nyújtó felületen jelenjenek meg. A szoftver készen van, és ingyenesen letölthető a webről (Tapolcai 2003).

Az NDA OAI szerverek (JAVA, PHP stb.) és dokumentációk letöltési lehetőségét kínálja. Partnerintézményei között olyanok vannak, mint például az Országos Széchenyi Könyvtár, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár, a Ráday Könyvtár. Ezek állománya kereshető, ahogyan kereshető a MEK, a MATARKA, a Neumann János Digitális Könyvtár állománya is. A kereshető archívumok között van a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás elektronikus változata is. Nemcsak könyvtári állományok és könyvtári vonatkozású dokumentumok tartoznak ide, hanem például olyan oldalak, mint az ERIKANET (Egységes Regionális Információs Közművelődési Adatbázis), a Keresztény Múzeum, a Duna Múzeum, vagy a Litera.hu irodalmi portál és több filmes portál.

3. 12.3. A nyílt hozzáférésA nyílt hozzáférés igen szorosan – bár nem kizárólagosan – kapcsolódik az elektronikus folyóiratok kérdésköréhez. (Lásd a 11.1. alfejezetet.). Ezért, továbbá azt is figyelembe véve, hogy részben kevésbé ismert témakörről van szó, kérdéseivel viszonylag nagyobb részletességgel foglalkozunk.

A könyvtárosok, főleg az egyetemi és szakkönyvtárakban dolgozók, jól ismerik a tudományos folyóiratok emelkedő árainak kérdését.

Míg a tudományos publikációk továbbításának technikája megváltozott, közgazdasági keretei alig változtak. A folyóiratok kiadása néhány nagy cég kezében koncentrálódik, ami az elektronikus megjelentetés lehetőségével kombinálva még erősebbé tette az amúgy is erős piaci szereplőket.

Bár a kiadók elektronikus folyóiratcsomagjaikat azzal kínálják a könyvtáraknak, hogy segítségükkel megtakarítások érhetők el, a csomagok sokkal inkább gerjesztik az áremelkedéseket. Az egyes folyóiratok



árának emelkedésével ugyanis az egész csomag ára emelkedik. Az elektronikus folyóiratoknál még gyorsabb az áremelkedés, mint a nyomtatottaknál, ráadásul a kisebb csomagokat nyújtó, kisebb kiadók kiszorulnak a piacról. A természettudományi, műszaki és orvosi (STM) területen egyre népszerűbbek az elektronikus folyóiratok, amit felmérések adatai is bizonyítanak. Nyomtatásban már inkább csak a könyveket olvassák, miközben egyre több kutató és intézmény mondja le a nyomtatott folyóiratok előfizetéseit.

Bár a felhasználók többsége azt várná, hogy az online előfizetések olcsóbbak legyenek, mint a nyomtatott folyóirat előfizetési árai, a kiadók továbbra is maximális haszonra törekszenek (Falk 2004).

Az árak nagymértékben azon múlnak, mennyit hajlandók és mennyit képesek a fogyasztók a folyóiratokért fizetni. Ennek következtében többé-kevésbé ugyanolyan drágák a folyóiratok, mint korábban, a papíralapú előfizetések idején, vagyis az 1970-es években megkezdődött folyóiratválság tovább folytatódik (Björk 2004).

A folyóiratárak emelkedése mellett megjelent az az etikai dilemma, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott kutatásokon magáncégek, a folyóirat-kiadók gazdagodnak, és ez számos alternatív publikációs modell létrejöttét eredményezte (Morton 1997).

Ezzel párhuzamosan több úttörő tudományos kutató kapott az internet kínálta lehetőségen, hogy ki lehet iktatni a tudományos publikálás folyamatából a drága kereskedelmi kiadókat. Az 1990-es években számos elektronikus preprint-archívum és néhány száz lektorált elektronikus tudományos folyóirat jött létre.

Ezek közös jellemzője, hogy ingyenes hozzáférést biztosítanak cikkeikhez. Általában egyéni kezdeményezésekből jöttek létre, és szinte kivétel nélkül csak elektronikusak, mivel fontos volt a költségek csökkentése (Björk 2004).

A tudományos publikáció, mindenek előtt a tudományos folyóirat-kiadás megváltoztatására irányuló kísérleteket összefoglaló néven nyílt hozzáférésnek (open access, szabad hozzáférés) nevezzük.

Ahogyan a nyílt hozzáférés eszméjét legkövetkezetesebben képviselő Hernád István (Stevan Harnad) is rámutat, a folyóiratokban közölt cikkek zöme egy szűk szakmai körnek szól. A papíralapú publikálás ökonómiája mindezidáig arra kényszeríttet bennünket, hogy az ilyen „ezoterikus” publikációkat azonos módon kezeljük a jövedelemszerzésre irányuló sajtótermékek kiadásával, pedig a tudományos publikációk a kutatók számára nem jelentenek közvetlen anyagi hasznot. Az elektronikus publikálás ugyanis lehetővé teszi, hogy a szűk körű érdeklődésre számot tartó írások esetében megszabaduljunk a papíralapú publikálás ökonómiájától (Harnad 1995).

Évi 2,5 millió cikkről van szó, amelyet 24 ezer lektorált folyóiratban közölnek a legkülönfélébb tudományterületeken, nyelveken és országokban (Harnad 2005).

Mi a nyílt hozzáférés, kérdezhetjük ezután?

A nyílt hozzáférés egy viszonylag részletes definíciója a következő kritériumokat tartalmazza:

• a felhasználónak nem kell fizetnie azért, hogy tudományos közleményeket az interneten olvasson, azokat korlátozások nélkül kinyomtassa, nem-kereskedelmi célokból továbbadja,

• harmadik fél számára azonban általában tilos a tartalom felhasználása.

Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a nyílt hozzáférés keretében a szerző a szerzői jogokat magának tartja meg, és máshol is közzéteheti művét (Björk 2004).

A nyílt hozzáférés több formáját szokták említeni. Ezekből csak az igazán relevánsnak ítélhetőket soroljuk itt fel:

1. Korlátozás nélküli hozzáférés (folyóiratok azonnali és teljes publikálása).

2. Késleltetett nyílt hozzáférés (a nyílt hozzáférés csak egy bizonyos idő után valósul meg).

3. Szerzői díjas hozzáférés (a szerzők díjat fizetnek a nyílt hozzáférés támogatása végett).

4. Részleges hozzáférés (a cikkek egy részéhez biztosítanak nyílt hozzáférést).



5. Kooperációs hozzáférés (intézményi tagok támogatják a nyílt hozzáférést) (Corrado 2005).

Az elektronikus, lektorált tudományos folyóiratok publikálása mellett a nyílt hozzáférés fontos részét képezik a következők is:

• a kutatási területenként szerveződő preprint-archívumok (tematikus repozitóriumok),

• az egyes egyetemek intézményi repozitóriumai,

• a publikációknak a szerzők saját honlapjain történő elhelyezése, archiválása (Björk 2004).

Ez utóbbiak általában posztprinteket tartalmaznak. A preprint szó olyan tudományos publikációt fed, amely nem esett még át lektoráláson. A posztprintek ezzel szemben lektorált és publikált dokumentumok, amelyeket általában a különböző kiadók engedélyével tesznek közzé a kutatók. Az elektronikus preprinteket és posztprinteket együttesen e-printeknek nevezzük. Elhelyezésük nyílt hozzáférésű archívumokban az ön-archiválás. A preprintek használata már a digitális világot megelőzően is bevett gyakorlat volt számos diszciplínában (Bánhegyi 2003).

A tematikus repozitóriumok általában konferenciákon vagy a hagyományos folyóiratokban közlendő anyagok párhuzamos publikálását célozzák, lehetővé téve gyors és hatékony terjesztésüket. Olyan kutatási területeken jelentek meg, ahol a preprintek körözésének már az internet előtti korszakban is voltak hagyományai, és ahol a publikálás gyorsasága alapvető tényező. Az ilyen archívumok alapelve, hogy a kutatók maguk teszik fel a repozitóriumokba kézirataikat, így igen alacsonyak a fenntartási költségek.

A harmadik, fontos nyílt hozzáférési csatornát képviselő intézményi repozitóriumok a legújabb fejleményt jelentik. Az egyetemek és könyvtáraik jobb helyzetben vannak, mint az egyéni kutatók, mert nagyobb mértékben tudják garantálni ezeknek a gyűjteményeknek a hosszú távú elérését és karbantartását. Az intézményi repozitóriumok a számba jöhető egyetemek hosszú távú stratégiáinak integráns részét képezik, különösen, hogy az egyetemeknek úgy kell újjá alakítaniuk publikálási és könyvtári tevékenységük szabályozását, hogy figyelembe veszik az internet megjelenésével gyökeresen megváltozott helyzetet. Az egyetemeken létrejövő disszertációk, munkaanyagok (working papers) könnyen elhelyezhetők a repozitóriumokban. Hosszú távon azonban az adott egyetem kutatói súlyponti publikációinak, azaz konferencia-előadásainak és főként folyóirat-cikkeinek felkerülése a repozitóriumokba a döntő kérdés (Björk 2004). A repozitóriumokban a korlátozás nélküli nyílt hozzáférés valósul meg.

Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk annak fontosságát, amit a nyílt hozzáférés számos definíciójában, köztük a már fentebb említettekben is megtalálunk: lektorált, tehát szakértői véleményezésen (peer review) átesett publikációkról van szó.

A nyílt hozzáférés fontos állomása volt, amikor Paul Ginsparg 1991-ben létrehozta az arXiv preprint-szervert. 1994 júniusában látott napvilágot Harnad „felforgató javaslata”, amely azt az egyszerű és radikális elképzelést fejtette ki, hogy az internet korszakában nincs szükség arra, hogy a kutatók cikkeiket az előfizetési árakat egyre feljebb emelő kiadóknak adják. Ezért maguknak kell archiválniuk azokat (Poynder 2004).

A folyóiratárak emelkedésének úgy is gátat szabhatunk, ha az információs piacon nagyobb versenyhelyzetet teremtünk, jelentősen csökkentjük a tudományos információ terjesztésének költségeit, megőrizzük az információ oktatási célú felhasználása során a kiadókkal szemben szerzett pozíciókat és az új technológiákat a tudományos kutatás gyorsabbá és elérhetőbbé tételének szolgálatába állítjuk.

E fő célokat tűzte ki maga elé a Scholarly Publishing and Academic Resources Coalition (SPARC, http://www.arl.org/sparc), amelynek nagyszámú egyetem és kutatóintézet a tagja, melyek tagdíjat fizetnek és kötelezettséget vállaltak arra, hogy a SPARC támogatta publikációkból vásárolnak (Sosteric 1998).

A SPARC arra törekszik, hogy a kereskedelmi kiadók drága folyóiratai helyett velük tudományos színvonalban versenyképes, de olcsóbb folyóiratok jelenjenek meg, főként tudományos társaságok kiadásában. A SPARC ehhez garantálni tudja az előfizetői kört, esetenként indulótőkét nyújt.

A SPARC mellett számos további kezdeményezés és intézmény született a nyílt hozzáférés valamelyik formájának megvalósítására.

A Public Library of Science (http://www.plos.org) kezdeményezéssel a kiadókat arra kívánják késztetni, hogy a folyóirataikban publikált cikkek megjelenését követő hat hónap múlva azokat nyilvános online archívumokban



helyezzék el.

A PubMed Central (http://www.pubmedcentral.nih.gov) egy ingyenes, online teljes-szöveg archívum, amely az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézete (National Institute of Health) kezdeményezésére jött létre 2000-ben. A PubMed Central-ba a kiadók önkéntes részvételével kerülnek be a cikkek úgy, hogy lehetőség nyíljon a kiadóknak a profitszerzésre, amely a megjelenést követő néhány hónap elteltével többnyire rohamosan csökken. Mindkét utóbbi kezdeményezéssel a késleltetett nyílt hozzáférés valósul meg.

A nyílt hozzáférésű tudományos elektronikus folyóiratok közötti tájékozódást segíti a Directory of Open Access Journals (DOAJ, http://www.doaj.org) katalógus.

Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal, hogy a változás lassú és számtalan akadályba ütközik.

Az egy évtizedes kísérletezés után több bizonyíték van arra is, hogy a nyílt hozzáférés valódi alternatívává tehető. A nyílt hozzáférést persze kritikusan kell szemlélnünk, mindenekelőtt abból a szempontból, hogy elfogadottsága eltérő a különböző tudományterületeken. Tapasztalati adatokkal szolgálnak mindehhez a szerzők és az olvasók körében végzett különféle felmérések.

Egy 2004-es nemzetközi felmérés tízezer kutatót vizsgált. A megkérdezettek háromnegyede tudott valamit a nyílt hozzáférésről. Tizennégy százalék állította, hogy sokat, míg 48% úgy ítélte meg, hogy keveset tud róla. A válaszadók 46%-a sohasem közölt cikket nyílt hozzáférésű folyóiratban (Nicholas és Rowlands 2005).

Egy másik felmérés – ugyancsak 2004-ben – több mint ezer német kutató véleményét vizsgálta. Az eredmények azt mutatták, hogy a megkérdezettek kevéssé ismerik a nyílt hozzáférést, továbbá a vele kapcsolatos nyilatkozatoknak és kezdeményezéseknek is alig vannak tudatában. Olvasóként és szerzőként csak ritkán keresik tudatosan a nyílt hozzáférésű publikációkat. Ugyanakkor 64%-uk azt szeretné, ha a nyílt hozzáférés fokozott támogatást kapna (Fournier 2005).

A nyílt hozzáférés előtt álló számos akadály (Björk 2004) közül csak kettőt emelünk ki:

• a megfelelő üzleti modellek hiánya,

• az akadémiai előmeneteli rendszer.

A nyílt hozzáférésű folyóiratok főként egyéni és kiscsoportos kezdeményezések révén jöttek létre. Ennek megfelelően üzleti modelljük középpontjában a költségek minimalizálása és a minimális pénzmozgás áll, valamint az jellemzi, hogy az összes költséget a résztvevők munkáltatói fedezik. Az ilyen üzleti modellek igen sérülékenyek, ha hosszú távon évi néhány cikknél többet szeretnének a folyóiratok közölni. Nem túl alkalmasak olyan folyóiratok esetében sem, amelyeknél a korrektúrát, a grafikai munkákat nem bízhatják magukra a szerzőkre.

Az egyéni erőfeszítéssel létrejött nyílt hozzáférésű folyóiratok információtechnológiai infrastruktúrája létrehozóik készségeinek és lehetőségeinek függvényében vegyes képet mutat: az egyszerű, statikus html-től a kifinomult, adatbázis-alapú rendszerekig terjed.

Vannak ettől eltérő üzleti modellek is, amelyek több finanszírozást biztosítanak a professzionális működéshez (például munkatársak alkalmazására), de nem előfizetésre, hanem hirdetésekre, a tudományos társaságoktól és kutatásfinanszírozási ügynökségektől kapott támogatásokra, vagy a szerzőktől kért díjakra épülnek.

A legellentmondásosabb az utóbbi, mivel alkalmazásával a kiadók szerepe megváltozik: nem a fogyasztóknak árulják termékeiket, hanem a szerzőknek nyújtanak szolgáltatást. Azt elérni, hogy a kutatók 500–1500 eurónak megfelelő összeget fizessenek, nehéz lesz, kivéve a legjobbnak tekintett folyóiratokat. Ezt kerüli meg a BioMed Central (http://www.biomedcentral.com) kísérleti modellje, amely az egyetemekre bízza a megoldást. Megegyezés alapján ugyanis az ott dolgozó kutatók közleményei költségeinek fedezésére átalánydíj jellegű éves díjat fizetnek.

Egy másik modell az előfizetés és a nyílt hozzáférés keveréke. A szerzői díj befizetésével minden szerző eldönti, hogy cikke nyílt hozzáférésű lesz-e.

A hirdetés működhet bizonyos területeken, például az orvostudományban, amely a gyógyszergyárakat érdekelheti.



Fontos szereplők a tudományos társaságok, amelyek a mai értelemben vett tudományos folyóiratok kezdeményezői voltak, és a nyílt hozzáférés támogatásában is érdekeltek lehetnek. Sajnos számos társaság a folyóiratok kiadását profittermelő eszköznek tekinti, amelynek a segítségével más tevékenységeiket finanszírozhatják. A legfőbb probléma az, hogy a társasági tagságok gyakran össze vannak kötve az előfizetésekkel, így ezeket veszélyeztetheti a nyílt hozzáférés.

Az új üzleti modelleket használó nyílt hozzáférési kezdeményezések közül a már említett Biomed Central versenyképes a vezető kereskedelmi kiadók technikai infrastruktúrájával, úgy az XML-kódolás, mint a lektorálás munkafolyamatának szempontjából. A Biomed Central közel száz folyóiratot publikál.

Az üzleti modellek kérdésének a nyílt hozzáférésű folyóiratok jövője szempontjából van kiemelkedő jelentősége. A jelenleg domináló, önkéntességen alapuló modell nehezen érheti el a nagy léptékű és fenntartható működéshez szükséges méreteket, az egyéb üzleti modelleknek viszont még be kell mutatniuk erősségeiket. Együttműködéssel, vagy a munka egy részének kereskedelmi cégekhez való kiszervezésével az egyes folyóiratok kiadói ugyanazokat a gazdasági méreteket érhetik el, mint a nagy kereskedelmi kiadók, ami azonban a jelenlegi nyílt hozzáférésű modelltől való eltérést jelentheti.

Tematikus repozitóriumok néhány területen alakultak ki. Hogy mely területeken jöttek létre, az a meglevő infrastruktúra, az egyéni vállalkozókészség és a szerencse kombinációjából adódott. A legismertebb példa a már említett arXiv, amely alacsony működési költségei ellenére is pénzbe kerül.

A tematikus repozitóriumok általában szorosan kapcsolódnak a kutatók már eleve létrejött közösségeihez, amelyeket a gyakori kommunikáció, a rendszeresen megrendezésre kerülő konferenciákon való találkozás, valamint az jellemez, hogy korlátozott számú folyóiratban publikálnak. Nehéz volna tehát a cikkek feltöltéséért díjat szedni tőlük, így hirdetésekre és főként az egyetemek támogatására számíthatnak. Valószínű, hogy az önkéntes munkától való függés itt fennmarad.

A tematikus repozitóriumok és az intézményi repozitóriumok ugyanazt az anyagot jelenítik meg. Ha az utóbbiak lendületet vesznek, és hatékonyan fogják őket indexelni, akkor hosszú távon azonos tartalom két párhuzamos csatornájaként fog működni ez a kétféle repozitórium. Az intézményi repozitóriumok fejlesztése ugyanakkor nagyban függ attól, hogy az egyetemek a jövőben milyen szerepet szánnak az elektronikus világnak könyvtáraikban és kiadóikban.

Az, hogy a kutatók mely konferenciákra jelentkeznek, és mely folyóiratokhoz nyújtanak be kéziratokat, nagymértékben függ az akadémiai előmeneteli rendszertől. A legtöbb egyetemen nagyra értékelik, ha valaki szakterületének vezető folyóirataiban publikál.

Az egyetemek gyakran használnak különböző folyóirat-listákat, súlyozási értékeket stb. Általában a presztízs sokkal fontosabb, mint a tudományos eredmények széleskörű és gyors elterjesztése, vagy a könnyű hozzáférés.

A legtöbb országban szokásos akadémiai előmeneteli rendszer a kutatók (főként a fiatalabbak) számára olyan helyzetet teremt, amelyben alacsony prioritása van annak, hogy legjobb munkáikat viszonylag ismeretlen, nyílt hozzáférésű folyóiratokban közöljék.

Egy ilyen rendszer az új folyóiratokat, legyen szó előfizetéses vagy nyílt hozzáférésű folyóiratokról, hátrányos helyzetbe hozza. Egy új folyóirat csak sok év múlva, és csak akkor kerülhet be a nagy presztízsű lapok közé, ha elegendő számú jó minőségű cikket tud közölni.

Valószínűleg naivitás volna azt képzelni, hogy az egész akadémiai szféra megváltoztatja a kutatók értékelési rendszerét, és jobban odafigyel majd a nyílt hozzáférés kínálta előnyökre. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy az új, nyílt hozzáférésű folyóiratoknak nagyon nehéz elsőrangú lapokká válniuk. A már meglevő tekintélyes folyóiratok csak akkor változtatnák meg nagyobb számban üzleti modelljüket és válnának nyílt hozzáférésűekké, ha a folyóirat-kiadás nem volna olyan jövedelmező üzlet, mint amilyen napjainkban.

A tematikus repozitóriumok sikere viszonylag kevéssé függ az akadémiai előmeneteli rendszertől, mivel kevés olyan fontos anyag van, amelyik csak itt jelenik meg. A szerzők azért töltik fel cikkeiket a tematikus repozitóriumokba, hogy máshol is megjelenő publikációik gyorsabb terjedését elősegítsék. Ha ennek eredményeként olvassák írásaikat, és főként hivatkoznak rájuk, az közvetett módon pozitív hatással van akadémiai karrierjükre.

Az intézményi repozitóriumok egyaránt szolgálhatnak elsődleges és másodlagos csatornaként. Elsődleges tartalommal (például PhD-disszertációkkal és working paperekkel) való feltöltésük nem jelent problémát. A



másodlagos tartalommal való szélesebb körű feltöltés azonban megkövetelné, hogy a kutatók és tanszékeik valamilyen (akár anyagi) ellenszolgáltatásban részesüljenek azért, hogy felteszik munkáik elektronikus példányait (esetleg pdf formátumban és/vagy metaadatokkal ellátva). Ezt kötelezővé is tehetnék az intézmények, ami azonban nehezen megoldható.

A kereskedelmi irányultságú tudományos folyóirat-kiadási rendszer megváltoztatása előtt tehát számos akadály áll, és ezek miatt a nyílt hozzáférésnek a tudományos publikáció egészére gyakorolt hatása még mindig elhanyagolható (Björk 2004).

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nyílt hozzáférés egyik akadálya lehet a támogató politikai akarat hiánya. A nagy kereskedelmi kiadók ugyanis jelentős adófizetők is, tehát profitjuk csökkenése az adóbevételek csökkenését hozhatja magával, amit valószínűleg nem szívesen lát egyetlen kormányzat sem.

Jól példázza ezt mindaz, amit a brit alsóház Tudományos és Technológiai Vizsgálóbizottságának jelentésében találunk.

Ennek a jelentésnek a következtetései és ajánlásai számos érdekes, a tudományos információhoz való hozzáférés jövője szempontjából alapvetően pozitív elemet tartalmaznak. A jelentés készítői megállapítják, hogy a könyvtárak folyóirat-előfizetéseire nehezedő nyomás az előfizetések lemondásához vezetett, és hozzájárult a könyvvásárlások csökkenéséhez is. Mindez veszélyezteti a könyvtáraknak szolgáltató képességét. Mindezt, persze mi könyvtárosok jól tudjuk. Ne felejtsük el azonban, hogy mindezt egy parlamenti vizsgálóbizottság fogalmazta meg nem-szakember döntéshozók számára!

Bár kétségkívül a könyvtáraknak is lehetősége van a hatékonyabb működésre és ezzel a takarékoskodásra – folytatja a jelentés –, azért tudnunk kell, hogy „azok az értékes szolgáltatások, amelyeket a könyvtárak nyújtanak, költségesek és sok személyzetet igényelnek”. Félreértés ne essék, mindez nem a könyvtáraknak tett szemrehányás, hanem szerepük és költségigényeik jogosságának elismerése.

A bizottság úgy látja, hogy a jelenleg kínált folyóiratcsomagok nem nyújtanak árukkal arányos szolgáltatást a könyvtáraknak, ráadásul a versenyre is negatívan hathatnak ki.

Annak az üzleti modellnek az elterjedése, amely arra alapul, hogy a szerzőktől kérnek a publikálásért díjat, a bizottság megítélése szerint „fontos lépés volna annak irányába, hogy biztosítani lehessen a tudományos publikációk minőségét”. Ennek megfelelően melegen ajánlják az ilyen modellek alkalmazását. Mindez már terjedőben van – állapítják meg, kiemelve, hogy bármilyen mérvű alkalmazása fontos következményekkel jár majd (The United Kingdom Parliament 2004).

Nagy-Britannia kormánya ugyanakkor nem osztotta a bizottság véleményét. Ezzel kapcsolatos állásfoglalása önmagában, különösen pedig a bizottság érveit lényegében teljesen elvető indoklása nemcsak a bizottság, hanem számos érdekelt szervezet érthető rosszallását váltotta ki (Koltay 2005).

4. 12.4. A Creative CommonsA nyílt hozzáférés megvalósítása a tudományos folyóirat-kiadás reformját jelenti. Rokonságban áll vele, azonban különbségeket is mutat fel a Creative Commons (CC) mozgalom. A CC is arra a felismerésre épül, hogy az internet és az új média-technológiák megjelenése a felhasználási formákat jelentősen megváltoztatta.

A CC kezdeményezői azonban nemcsak a tudományos tartalmakkal foglalkoznak. Abból indulnak ki, hogy az automatikus szerzői jogi védelem sok esetben akadályozza a szellemi alkotómunka ösztönzését és az egyetemes kultúra értékeinek megóvását.

A Creative Commons egy, a szerző által a mű mellé adott jognyilatkozat (licenc), melyben a szerző meghatározhatja, hogy a mű felhasználói mit tehetnek szabadon a művel, és milyen felhasználások esetében kell a szerzőhöz fordulni engedélyért.

A CC jogászok által létrehozott, kötelező érvényű szerződést ad, amely a mű szerzője és felhasználója közötti viszont szabályozza, és amelyet 32 ország 32 különböző nyelvi, jogi környezetére, köztük magyarra is lefordítottak. Nem áll szemben a szerzői jog rendszerével, inkább kiegészíti azt.

(További részletek http://creativecommons.hu, valamint Drótos [2006b]).



5. Kérdések a 12. fejezet feldolgozásáhozVálaszolja meg az alábbi kérdéseket! Mivel ennek a fejezetnek a középső, harmadik alfejezete viszonylag terjedelmes, és a kérdések zöme ezt a fejezetet érinti, nem adunk meg utalókat.

• Mi a nyílt hozzáférés?

• Miért lehetnek a nyílt hozzáférésű folyóiratok a kereskedelmi kiadók által kiadott tudományos folyóiratok alternatívái?

• Milyen intézmények szolgálják ezt a célt és a hozzá kapcsolódó célokat?

• Milyen hatása van a nyílt hozzáférés eszméjének?

• Milyen akadályok állnak előtte?

• Miben más a Creative Commons?


13. fejezet - Licencek és konzorciumok1. Miről lesz szó ebben a fejezetben?• Kinek a szakmai feladata a licencvásárlás?

• Miért jó tudnunk róla?

• Hogyan működnek a konzorciumok?

2. 13.1. Menj és vásárolj licencet!Ennek az alfejezetnek a címét Lesely Allan Harris (2002) könyvének egyik fejezetcíméből vettem kölcsön.

Eszünkbe juttatja, hogy a digitális licencek vásárlása olyan feladat, amely derült égből villámcsapásként érte a könyvtárosokat, ugyanakkor ma már sok könyvtárban főállású munkavégzést követel meg. Idehaza erről talán még nem beszélhetünk, hiszen az Oktatási Minisztérium EISZ szolgáltatása, vagy a Nemzeti Kulturális Minisztérium EBSCO licence eredményeként létrejött országos licencek „csak” szolgáltatást jelentenek a könyvtáraknak, licencelési feladatot nem. Persze vannak ezeken kívül is konzorciumok, tehát nem mondhatjuk azt sem, hogy az elektronikus licencek vásárlása valamiféle kuriózumot jelentene.

A licencvásárlás és a konzorciumok tevékenysége talán leggyakrabban az elektronikus folyóiratok és a bibliográfiai adatbázisok beszerzéséhez kapcsolódik.

Tegyük még hozzá, hogy vannak egy-egy információs termék csomagolásának felnyitásával, vagy egyetlen „I agree (egyetértek)” feliratú gomb megnyomásával életbe lépő licencek is (Lynch 2001).

Mindazonáltal ma még nehéz megmondani, idehaza hány könyvtárosnak kell olyan kérdésekre válaszolnia, mint a következők:

• Kell-e írásos megállapodás a digitális tartalom licenceinek vásárlásakor?

• Ki a licenc alapján használt tartalom jogos használója?

• Mi történik, ha a könyvtáramnak kínált licenc feltételei nem változtathatók?

• Megengedi-e a licenc az elektronikus archiválást?

Azt viszont szinte biztosra vehetjük, hogy a jogos használatra vonatkozó kérdésekkel sokan találkoztak. Ha más okból nem is, az országos licencek kapcsán valószínűleg. Megjósolhatjuk azt is, hogy egyre többünknek kell majd ilyen és hasonló kérdésekre választ adnia (Harris 2002).

A licenc olyan formális engedélyezés, amely nélkül a tevékenység jogtalan lenne. A licencekre általában a szerződésekre vonatkozó jogszabályok érvényesek. Mivel ezeket rendszerint a terméket felkínáló ügynökség jogászai állítják össze, fontos, hogy az azt aláíró könyvtár is tisztában legyen a licenceléssel kapcsolatos tudnivalókkal, és csak számára valóban elfogadható feltételekkel kössön megállapodást. A szerződések létrejöttét mintalicencek használatával könnyíthetjük meg. A mintalicenc nem más, mint a licencszerződés idealizált változata, amely kiindulásul szolgál mind a könyvtárosok, mind a szolgáltatók számára.

Az elektronikus folyóiratok licenc-megállapodásai, mint minden szerződés, tartalmazzák a szerződő felek nevét és elérhetőségét, a dátumot, és a megállapodás tárgyát. Ezt követik a definíciók, a félreértések elkerülése érdekében.

A fő részben kifejtésre kerül, hogy konkrétan mely források elérését biztosítja a szolgáltató, és ehhez milyen határidőket, garanciákat és feltételeket kíván szabni.


Licencek és konzorciumok

Meg kell határozni a jogosult felhasználók körét és a jogosultság ellenőrzésének módját.

Természetesen a lehető legpontosabban meg kell határozni a licencdíjat.

A szerzői jogi megkötések miatt mindenképpen szabályozni kell a könyvtárközi dokumentumszolgáltatásra vonatkozó kikötéseket.

A jogi feltételek betartásáért általában a könyvtárnak kell felelősséget vállalnia.

A szerződés időbeli érvényének nagy jelentősége van. Egyrészt az életbelépés napja, másrészt a licenc időtartama, lejárata szerepel a szerződésekben. Meghatározandó, mely indokokkal szűnik meg a szerződés érvényessége, illetve hogyan mondható fel.

Rögzíteni szokták, hogy mely ország törvényei szerint intézendők a vitás ügyek, amennyiben perre kerülne sor (Okerson 1999).

Néhány tanács a licenceléshez:

1. Kerüljük a szóbeli licenceket!

2. Ismerjük és értsük, milyen kötelezettségeket vállalunk!

3. Minden kérdéssel foglalkozzunk akkor is, ha azok egyike-másika esetleg „elijesztheti” tárgyalópartnerünket!

4. Kerüljük a jogi nyelvezet használatát!

5. Legyünk kreatívak, türelmesek és rugalmasak!

6. A ki kit győz le mentalitás helyett inkább a kölcsönös előnyök keresése kell, hogy domináljon.

7. Fenyegetőzéssel nem megyünk semmire, de tudnunk kell, hogy mindig találhatunk a tárgyalás tárgyát képező termékhez hasonlót, hozzá mérhetőt.

8. Tudjuk, mikor kell felállnunk a tárgyalóasztaltól!

Hogyan válasszuk ki a licencelésre érdemes termékeket? Ennek szempontjai:

1. A könnyű hozzáférés.

2. Az egyszeri tárgyalás és vásárlás (ne kelljen pótlólagosan fizetnünk, engedélyeket kérnünk stb.).

3. Annak pontos definiálása, hogy ki, hol mit tehet és mi nincsen megengedve számára.

4. A licenc lejárta után is élő hozzáférés.

5. Annak tisztázása, hogy mennyire felelős a könyvtár olvasóinak bármely olyan viselkedéséért, amely a licencben rögzítetteket sérti.

Jó, ha elkerüljük a licenc kérdéseinek misztifikálását (Harris 2002).

A licencelés egyik fontos internetes információforrása a Yale Egyetem Könyvtára által működtetett Liblicense (http://www.library.yale.edu/~llicense/).

3. 13.2. A terhek megosztása: a konzorciumA licenceket gyakran konzorciumok vásárolják meg. A konzorciumok témáját Stumpf Benedek Anna (2004) írására támaszkodva tekintjük át.

A konzorcium több érdekelt vagy egy érdekcsoport időleges együttműködése valamely közös cél megvalósítása érdekében. A könyvtári konzorcium pedig könyvtáraknak ilyen típusú együttműködése.

1997 óta egy közel 150 csoportosulást tömörítő nemzetközi szervezet, a Könyvtári Konzorciumok Nemzetközi Koalíciója (ICOLC) segíti munkájukat, érdekeik érvényre juttatását.


Licencek és konzorciumok

A könyvtári konzorciumok felépítése, céljai, egyéb jellemzői különbözőek lehetnek. Egy-egy konzorciumban részt vehetnek azonos típusú, pl. egyetemi könyvtárak, vagy szerveződhet szakmai, tudományterületi alapon, pl. műszaki könyvtárak részvételével, de léteznek a résztvevő intézmények profilját tekintve vegyes konzorciumok is. Vannak települési, regionális, országos és nemzetközi konzorciumok is. A tagok száma is sokféle lehet, esetenként nem haladja meg a tizet sem, de akár száz fölé is mehet. Egyes nagyobb konzorciumoknak alkonzorciumai is vannak. Szervezhető formális, vagy informális konzorcium. Az előbbinek az az előnye, hogy módja van pályázati támogatások, állami finanszírozás elnyerésére, ugyanakkor működtetése lényegesen több adminisztrációval jár. A finanszírozás a legtöbb esetben állami: vagy közvetlen módon, egyszeri vagy rendszeres támogatással, vagy közvetetten, ha a résztvevő közkönyvtárak saját költségvetésükből teremtik meg a vállalkozás anyagi fedezetét. Ennek aránya kulcskérdés lehet a megállapodásoknál.

A központosítás mértéke is eltérő lehet. Van, ahol csak a szállítókkal folytatott tárgyalások tartoznak a közös feladatok közé, és a hozzáférést már minden könyvtár saját igényeinek megfelelően alakítja ki.

Más konzorciumok feladatai sokkal szélesebb körűek. Általában az egységes szolgáltatásokat maguk alakítják ki, ők dolgozzák ki a szabályokat, teremtik meg a technikai feltételeket, folytatnak kutatásokat, készítenek felméréseket.

Az elektronikus források megosztása történhet teljesen egységesen, azaz például a könyvtárak közösen megvásárolnak egy adatbáziscsomagot, és a szolgáltató szerverén mindannyian elérik azt.

A központosított hozzáférés esetén az egyik intézmény szolgáltatóként működik, ennek gépei tartalmaznak minden információt, amelyre a tagok előfizettek a kiadóknál, ügynökségeknél. Számos más megoldás is van. Ezek a megoldások kombinálódhatnak egymással, és egy könyvtár több konzorciumnak is tagja lehet.

A konzorciumi együttműködés egyik előnye, hogy a tárgyalásokat nem egyénileg kell folytatni. A közös fellépés lehetővé teszi az egyes tagok érdekeinek érvényesítését. Sokszor kedvezőbb ármegállapodást tud kötni egy konzorcium, mint az egyes könyvtárak.

A hátrányok között figyelembe kell venni viszont, hogy a rosszul megválasztott partnerek kevésbé lehetnek segítségére egymásnak. Előfordulhat, hogy olyan kiadványok beszerzési költségeit is fizetni kell részarányosan, melyeket nem használ az adott könyvtár.

A konzorciumok munkáját megfontoltan kell szervezni, mivel felbontásuk igen nehéz (Stumpf Benedek 2004).

További fontos tudnivalókat, mindenek előtt a konzorciumi adatbázis-használat tervezésére vonatkozó részletes útmutatást találunk Tom Klingler (1999) írásában, amelyből itt csak a következtetéseket idézzük:

Nincs az a tervezés, bármennyi energiát és időt fordítsunk is rá, amely garantálná a sikert az egész konzorcium számára. Ha túl sok a tervezés, esetleg képtelenek vagyunk reagálni a kihívásokra, kedvező lehetőségeket mulasztunk el. Később ez a konzorciumi munka erkölcsi támogatását gyöngíti. Nem létezik kifogástalan konzorciumi szervezet, ahogy nincs hibátlan szerződés, licenc sem, ami igaz az adatbázisokra, kereső eszközökre és más eszközökre is.


• Mire érdemes figyelnünk licencmegállapodások megkötésénél? (13.1.)

• Hogyan működik a konzorcium? (13.2.)


14. fejezet - Amit még jó tudni1. 14.1. Hivatkozás elektronikus dokumentumokraEgyre gyakrabban hivatkozunk elektronikus dokumentumokra. Ez mind szélesebb körben érinti a felhasználókat, főként a felsőoktatási és szakkönyvtárak (és más könyvtárak) olvasóit. Nem árt tehát, ha tisztában vagyunk az elektronikus dokumentumokra vonatkozó hivatkozási szabályokkal. Erre vonatkozóan minden fontos tudnivalót megtalálunk Pálfi Éva (1999) dolgozatában. Ebből csak a leglényegesebb tudnivalókat ismételjük meg itt.

Az elektronikus dokumentumokra való hivatkozás alapvetően nem különbözik a nyomtatott dokumentumokra történő hivatkozástól.

Ami újszerű az ilyen hivatkozásokban, hiszen nyomtatott dokumentumok esetében nem létezik, az a lelőhely, vagyis a tényleges, teljes elérési cím, az URL.

A dokumentum adatainak leírását követi a lelőhely utolsó ellenőrzésének dátuma, mivel az elektronikus források kézben tartása, a hivatkozott információ hitelessége elképzelhetetlen nélküle, hiszen egy-egy hivatkozás gyakran csupán pillanatfelvétel a sokszor változó weboldalakról (Pálfi 1999). Fontos adatelemről van szó, amelynek a használata idehaza kevésbé terjedt el, pedig azt a bizalmat is kifejezi, amelyet a szerzők kapnak az írásukat közlő kiadótól, szerkesztőtől, hiszen egy, már időközben a hálózatról eltűnt dokumentumra is hivatkozhatunk. Az pedig, hogy két évvel ezelőtt letöltöttük-e, nem ellenőrizhető, viszont minden szerzővel szemben meg kell nyilvánulnia annyi bizalomnak, hogy elhiggyük, valóban létezett a hivatkozott dokumentum, vagy valóban létezett az az információ, amelyre hivatkozik, még ha most nem találjuk, vagy megváltozott formában találjuk is meg.

A nyomtatott dokumentumok világában értelemszerűen ismeretlen dokumentumtípus az elektronikus levél. Pedig ilyenekre adott esetben hivatkozhatunk is, sőt egy-egy továbbított elektronikus levél is hivatkozás tárgya lehet. Ezekre a következő adatelemek használatával hivatkozzunk (Pálfi 1999):

• szerző: a levél Subject mezőjének tartalma [kiegészítve, megmagyarázva, ha szükséges]. (nyelve),

• dátum,

• címzett neve,

• szerző e-mailje,

• gyakorlati tudnivalók.

Példák:

Vida Andrea: Könyvtári információforrások a weben.

1999.02.26.

[címzett:][email protected]

[szerző címe:][email protected]

A továbbított elektronikus levelek esetében ez a következőképpen módosul:

• szerző: a levél subject mezőjének tartalma [kiegészítve, megmagyarázva, ha szükséges]. (fwd)(nyelve),

• dátum,

• továbbító/szerző neve, e-mailje,


Amit még jó tudni

• címzett neve,

• továbbküldés dátuma,

• gyakorlati tudnivalók.

Példák:

Változtatás nélkül továbbküldött levél:

Gerő Péter: CIKK adatbázis. (fwd)

1999.04.06.

[továbbító:]Pálfi Éva ([email protected])

[címzett:]Petrovics Mária ([email protected])

1999.04.07.

Módosított formában továbbküldött levél:

Pálfi Éva: Az OMIKK új szolgáltatása. (fwd)

(Gerő Péter: CIKK adatbázis. 1999.04.06.)

[továbbító:]Pálfi Éva ([email protected])

[címzett:]Petrovics Mária ([email protected])

1999.04.07.

Nemcsak elektronikus dokumentumokra hivatkozunk persze. A külföldön publikáló kutatók (vagy a külföldön publikáló könyvtárosok) is időről-időre szembetalálkoznak azzal a problémával, hogy az adott folyóiratban, konferenciakötetben előírják egy-egy meghatározott stílus előírásainak követését. A két legismertebb hivatkozási stílus az MLA (The Modern Language Association of America) és az APA (The American Psychological Association) kézikönyveiben található meg. Ezek nyomtatott kézikönyvek, és legújabb kiadásaik viszonylag kevés hazai könyvtárban lelhetők fel. Ezért érdemes az interneten ingyenesen elérhető forrásokat használnunk. Az ezeket feldolgozó forráskalauzok a következők:

Citation Guides for Electronic Documents (IFLA) http://www.ifla.org/I/training/citation/citing.htm

Citation Guides for Internet Resources (Internet Library for Librarians) http://www.itcompany.com/inforetriever/inetcite.htm

A hivatkozás formájára megint csak Pálfi (1999) példáit hozhatjuk, amelyekben együtt látható a hagyományos hivatkozásokban is megjelenő tördelés, az alkalmazott jelek és az elektronikus dokumentumokra való hivatkozás formája.

APA MLA

Burka, L. P. (1993). A hypertext history of multi-user

dungeons. MUDdex.

http://www.utopia.com/talent/lpb/muddex/essay/

(13. jan. 1997).

Burka, Lauren P. “A Hypertext History of Multi-User

Dungeons.” The MUDdex. 1993.

http://www.apocalypse.org/pub/u/lpb/muddex/essay/

(5 Dec. 1994).


Amit még jó tudni

2. 14.2. A blogokA weblog (webnapló) névből rövidüléssel kialakult blog elnevezés mögött voltaképpen a publikálás egy új típusa rejtőzik. Naplószerű feljegyzésekről van szó, amelyekben a szerző, a blogger különböző témákhoz fűz kommentárokat. Az elmúlt években rendkívüli népszerűségre tett szert. Vitáknak ad helyet, de az elektronikus levelezésre épülő vitafórumokkal, levelezőlistákkal szemben a blog nem küld semmit, magunk dönthetjük el, hogy megnézzük-e.

A blog rendkívül rugalmas és gyorsan megújítható, ezért a könyvtár is friss tájékoztatással láthatja el segítségével olvasóit.

A blogokról többek között a http://blog.lap.hu oldalon találunk további információkat.

3. 14.3. Az RSSAz RSS elnevezés sokféle feloldását ismerjük: Rich Site Summary, RDF Site Summary, Really Simple Syndication. A lényeg nem ebben van, hanem funkciójában. Nevezzük csak egyszerűen RSS-nek!

Az RSS egy olyan formátum, melynek használatával elkerülhető, hogy a bennünket érdeklő hírportálok, blogok és más weboldalak tartalmát naponta többször is végig kelljen néznünk, mivel az újonnan felkerült anyagok megjelenéséről egy RSS-olvasó program segítségével értesülünk.

Az RSS az XML-re épül, és több változata van.

Az RSS-t kezelő programok általában automatikusan fel is hívják a figyelmünket arra, hogy új hír érkezett.

Az RSS előnye a hírlevelekkel szemben, hogy használatához nem szükséges megadnunk személyes adatainkat, e-mail címünket.

A híreket pedig könnyen kereshető és olvasható formában kapjuk meg. Csak ki kell választanunk a minket érdeklő hírt, és egyetlen kattintással el is érhetjük.

A böngészők legújabb generációi már alkalmazkodnak az RSS-hez, így velük automatikusan elérhető ez a szolgáltatás. Más esetekben RSS-olvasót kell telepítenünk.

Az RSS-szolgáltatás széles körben terjed. Jó, ha olvasóink figyelmét felhívjuk a számtalan RSS-szolgáltatás közül azokra, amelyek számukra hasznosak lehetnek. Ezen kívül – a blogokhoz hasonlóan – könyvtárunk híreiről is tájékoztathatjuk olvasóközönségünket RSS-sel (Neumann-ház: RSS ismertető 2005).

A MEK és a Neumann-ház új szerzeményeiről is értesülhetünk RSS-ben. Az RSS-ről pedig sok mindent megtudhatunk például a http://rss.lap.hu oldalon.

4. Kérdések a 14. fejezet feldolgozásáhozVálaszolja meg az alábbi kérdéseket, majd a kérdések után található utalókra kattintva ellenőrizze válaszai helyességét!

• Melyek az elektronikus dokumentumokra történő hivatkozás alapelvei? (14.1.)

• Mi a blog? (14.2.)

• Mire jó az RSS? (14.3.)


15. fejezet - Tájékozódás az elektronikus könyvtári szakirodalombanAz elektronikus könyvtári témákat feldolgozó szolgáltatások közül kiemelkedik a Current Cites, amely a könyvtári információtechnológia területén megjelenő folyóiratok, szakmai magazinok, weboldalak, néha könyvek bibliográfiai leírását, és azokhoz kapcsolódóan egy-egy értékelő jellegű referátumot közöl. 1990. augusztusában jelent meg első száma ennek, a Roy Tennant kezdeményezésére létrehozott „referáló hírlevélnek”. A több mint 3000 előfizető havonta kap mintegy tucatnyi, egy-egy bekezdés terjedelmű referátumot. A referátumokat hét könyvtáros készíti. A Current Cites szerkesztője 1991-től David. F. Robinson, 1994-től Teri Andrews Rinne, 2000-től Roy Tennant.

A hírlevél online elérhető a http://lists.webjunction.org/currentcites/ címen.

Az elektronikus publikálás számos kérdésének angol nyelvű irodalmát megtaláljuk a Charles W. Bailey szerkesztésében megjelenő Scholarly Electronic Publishing Bibliography című bibliográfiában. A http://info.lib.uh.edu/sepb/sepb.html címen pdf-fájlként letölthető az egész összeállítás, vagy html-formátumban, tartalomjegyzék alapján választhatjuk ki a minket érdeklő tételeket. A bibliográfiában válogatva feldolgozott nyomtatott és elektronikus források zömében 1990 óta jelentek meg, maga a bibliográfia 1996 óta épül, és gyakran frissítik. Témái között vannak az elektronikus könyvek és folyóiratok, a jogi kérdések (szellemi tulajdonjog, licencek), a katalogizálás és a metaadatok, az OAI.

A nyílt hozzáférés irodalmának bibliográfiája szintén Bailey szerkesztésében jelenik meg, Open Access Bibliography. Liberating Scholarly Literature with E-Prints and Open Access Journals elnevezéssel: http://info.lib.uh.edu/cwb/oab.pdf.

A nyílt hozzáféréssel foglalkozó weboldalakat mutatja meg az Open Access Webliography http://www.escholarlypub.com/cwb/oaw.htm, amelyet a bibliográfia kiegészítéseként szintén Bailey szerkeszt.

A tudományos publikációkhoz való nyílt hozzáférés magyarországi irodalmát feldolgozó bibliográfia a http://www.jfk.szie.hu/IKT/szabadbibl/szabadbibl.htm címen érhető el.

A virtuális tájékoztatás angol nyelvű forrásait gyűjti a Virtual Reference Desk (VRD) projekt Digital Reference Resources elnevezésű weboldala a http://www.vrd.org/pubinfo/proceedings99_bib.shtml címen.

Természetesen a MANCI (Magyar és Nemzetközi Cikkek) adatbázis (http://w3.oszk.hu/manci.htm) ezen a téren is fontos tájékozódási eszközünk, mivel a teljes magyar könyvtártudományi szakirodalmat feldolgozza és válogatott, referált külföldi cikkeket is találunk segítségével. A hazai könyvtári folyóiratok cikkeinek egy részét online is elérhetjük a Könyvtári Intézet weboldaláról (http://www.ki.oszk.hu), valamint az EPA (Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis, http://www.epa.hu) útján.

A nyílt hozzáférésű folyóiratok kapcsán említett Directory of Open Access Journals (DOAJ, http://www.doaj.org) katalógusból olyan, az elektronikus könyvtári kérdésekkel (is) foglalkozó folyóiratokat érhetünk el, mint

• az Ariadne http://www.ariadne.ac.uk/,

• a D-lib Magazine http://www.dlib.org/dlib.html,

• a First Monday http://www.firstmonday.dk.


16. fejezet - IrodalomALA 1989 Final Report of the ALA Presidential Committee on Information Literacy (1989) http://www.ala.org/ala/acrl/acrlpubs/whitepapers/presidential.htm (2006. január 17.) (Részletesebben lásd még Bawden 2001.)

Andretta, Susie: Information literacy: A practitioner’s guide. Oxford, etc.: Chandos Publishing, 2005.

Arms, W. Y.: Digital libraries. Cambridge, MA, London: MIT Press, 2001.

Bánhegyi Zsolt: Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Open Access Initiative). Kitekintés és körkép. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2003., 50. évf., 6–7 sz., 236–249. http://tmt.omikk.bme.hu (2006. július 24.)

Bawden, D.: Information and digital literacies: a review of concepts. Journal of Documentation. vol. 57., no. 2., March 2001. 218–259. [Tömörített formában: Információs és digitális műveltség: a fogalmak áttekintése. Könyvtári Figyelő 2002.. 48. évf., 1–2., 157–163.]

Bawden, D., Vilar, P., Zabukovec, V.: Education and training for digital librarians: A Slovenia/UK comparison. Aslib Proceedings: New Information Perspectives. vol. 57., no. 1., 2005. 85–98.

Berlin Declaration on Open Access to Knowledge in the Sciences and Humanities (22 October 2003) http://www.zim.mpg.de/openaccess-berlin/berlindeclaration.html (2006. január 17.)

Bíró Szabolcs: A szövegfeldolgozás modern eszközei – az SGML és XML nyelvek. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2004., 51. évf., 10. sz., 453–459. http://tmt.omikk.bme.hu (2006. július 24.)

Bíró Szabolcs: Dokumentum digitalizálási módszerek. NetworkShop 2005. 2005. március 29. PowerPoint prezentáció http://www.neumann-haz.hu/tei/eloadasaink/2005/networkshop/dokdigitmodsz_bsz.ppt

Björk, B-Ch.: Open access to scientific publications – an analysis of the barriers to change? Information Research. vol. 9, no. 2, 2004. http://InformationR.net/ir/9-2/paper170.html (2004. április 5.) [Tömörített formában: Nyílt hozzáférés a tudományos publikációkhoz és a változások akadályai. Könyvtári Figyelő, 2004., 50. évf., 4. sz., 841–850.]

Bobokné Belányi Beáta: Kultúrmenedzsment könyvtári és információs szervezetek vezetőinek. Budapest: Typotex, 2001.

Borgman, Ch. L.: Multi-Media, Multi-Cultural, and Multi-Lingual Digital Libraries. Or How Do We Exchange Data In 400 Languages? D-Lib Magazine, June 1997. http://www.dlib.org/dlib/june97/06borgman.html (2006. január 17.)

Borgman, Ch.: From Gutenberg to the global information infrastructure. Access to information in the networked world. Cambridge, MA, London: MIT Press, 2000.

Borgman, Ch.: Digital libraries and the continuum of scholarly communication. Journal of Documentation, vol. 56., no. 4., 2000. 412–430.

Brophy, P.: The library in the twenty-first century. New services for the information age. London: Library Association Publishing, 2001.

Brooks, T.: Web search: how the Web has changed information retrieval. Information Research. vol. 8., no. 3., 2003. http://InformationR.net/ir/8-3/paper154.html (2004. április 5.)

Buckland, Michael: A könyvtári szolgáltatások újratervezése. Budapest: OSZK, 1998. (A mű amerikai eredetije 1992-ben jelent meg.)

Chapman, S.: Managing text digitisation. Online Information Review, vol. 7., no. 1., 2003. 17–27.

Chowdhury, G. G., Chowdhury, S.: Introduction to digital libraries. London: Facet, 2003.


Irodalom

Corrado, E. M.: The Importance of Open Access, Open Source, and Open Standards for Libraries. Issues in Science and Technology Librarianship, no. 4., 2005. http://www.istl.org/05-spring/article3.html (2006. január 17.)

Crawford, W.: Paper persits: Why physical library collections still matter. Online Magazin January 1998. http://www.online.com/onlinemag/OL1988/crawford.html (1998. november 4.)

Crawford, W.: The Crawford files. Libraries, e-books, monolithic solutions. American Libraries. 2003. április 88.

Csík Tibor (szerk.): Információs műveltség és oktatásügy. Nemzetközi szemle. Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2006. http://www.opkm.hu (2006. április 26.)

Deegan, M., Tanner, S.: Digital futures. Strategies for the information age. London: Library Association Publishing, 2002.

Drótos László: Informatikai jegyzetek. Miskolc, 1993. http://mek.oszk.hu/03100/03122/ (2006. július 6.)

Drótos László: Egy szegény elektronikus könyvtáros panaszai. A digitális szövegformátumok problémái. Könyvtári Figyelő, 2001., 47. évf., 1. sz., 53–57. http://epa.oszk.hu/00100/00143/00037/drotos.html (2006. július 6.)

Drótos László: A MEK 2.0 verziójára vonatkozó fejlesztések összefoglalása. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2003., 50. évf., 1. sz., 3–6. http://mek.oszk.hu/egyesulet/diglibnap/drotos.htm (2006. július 6.)

Drótos László: Két kultúra? A (c) és a (cc). Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2006., 53. évf., 4. sz., 159–167. http://mek.oszk.hu/html/irattar/sajto/2006/cc.htm (2006. július 6.)

Drótos László: Mi a MIA? Javaslat egy magyar internet-archívum létrehozására. 2006. http://mek.oszk.hu/html/irattar/eloadas/2006/mia.htm (2006. június 28.)

Drótos László (szerk.): Elektronikus könyvtári értelmező szótár. 1997. http://mek.oszk.hu/00000/00079/ (2006. július 6.)

Ellis, L. A.: Approaches to teaching through digital reference. Reference Services Review, vol. 32., no. 2., 2004. 103–119.

Falk, Howard: The revolt against journal publishers. The Electronic Library, vol. 22., no. 2., 2004. 184–187.

Feather, J. P.: Theoretical perspectives on the information society. In: Challenge and change in the information society. Ed. by Susan Hornby and Zoë Clarke. London: Facet, 2003. 3–17. [Tömörített formában: Az információs társadalom elméleti perspektívái. Könyvtári Figyelő, 2003., 49. évf., 4. sz., 820–824.]

Fournier, J.: Zur Bedeutung von Open Access für das Publikationsverhalten DFG-geförderter Wissenschaftler. Bericht über die Ergebnisse einer Umfrage im Auftrag der Deutschen Forschungsgemeinschaft. Zeitschrift für Bibliothekswesen und Bibliographie. 2005., 52. évf., 5. sz., 235–244.

Frazier, K.: The Librarians’ Dilemma. Contemplating the Costs of the „Big Deal” D-Lib Magazine, vol. 7, no. 3, March 2001. http://www.dlib.org/dlib/march01/frazier/03frazier.html (2001. március 20.)

Geisler et al.: ITex. Future directions for research on the relationship between information technology and writing. Journal of Business and Technical Communication, vol. 15., no. 32., 2001. 269–308.

Géró Katalin: Knowledge management – hóbort avagy a jövőnk? Könyvtári Figyelő, 2000., 46. évf., 1–2. sz., 104–112. http://www.oszk.hu/kiadvany/kf/2000/1_2/gero.html (2006. július 24.)

Graham, P.: Requirements for the digital research library. College and Research Libraries, vol. 56., no. 4., 1995. 331-339.

Harnad, S.: The Implementation of the Berlin Declaration on Open Access. Report on the Berlin 3 Meeting Held 28 February – 1 March 2005, Southampton, UK. D-Lib Magazine, vol. 11., no. 3., 2005. http://www.dlib.org/dlib/march05/harnad/03harnad.html (2005. március 16.)


Irodalom

Harnad, S.: Electronic Scholarly Publication: Quo Vadis. Serials Review, vol. 21., no. 1., 1995. 70–72. http://www.ecs.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad95.quo.vadis.html (2006. július 24.)

Harnad, S.: Free at Last: The Future of Peer-Reviewed Journals. D-Lib Magazine, vol. 5., no. 12., 1999. http://www.dlib.org/dlib/december99/12harnad.html (2001. január 13.)

Harris, L. A.: Licensing digital content. A practical guide for librarians. New York, Chicago: American Library Association, 2002.

Hirtle, P.B. (Editorial): A New Generation of Digital Library Research. D-Lib Magazine, vol. 5., no. 7–8., July/August 1999. http://www.dlib.org/dlib/july99/07editorial.html (2006. január 17.)

Horváth Iván: Kulturális Örökség Gép. In: György Péter, Kiss Barbara, Monok István (szerk.): Kulturális örökség – társadalmi képzelet. Budapest : Országos Széchenyi Könyvtár, Akadémiai Kiadó, 2005. 120–125. http://mek.oszk.hu/02600/02661 (2006. március 3.)

Horváth Péter: A digitális (elektronikus) könyvtár. In: Horváth Tibor–Papp István (szerk.): Könyvtárosok kézikönyve. 4. Határterületek. Budapest: Osiris, 2003. 176–193.

Horváth Tibor–Papp István: Előszó. In: Horváth Tibor–Papp István (szerk.): Könyvtárosok kézikönyve. 1. Alapvetés. Budapest: Osiris, 1999. 9–11.

Horváth Zoltánné: Könyvtári portálok – a webhasználók visszahódítása. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 52. évf., 9. sz., 2005., 399–409. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Janes, J.: What is reference for? Reference Services Review, vol. 31., no. 1., 2003. 22–25. http://www.ala.org/ala/rusa/rusaprotools/futureofref/whatreference.htm (2006. július 24.)

Jephcott, S.: Why digitise? Principles in planning and managing a successful digitisation project. New Review of Academic Librarianship, vol. 4., 1998., 39–52.

Karvalics László, Z.: Az információs társadalom keresése. Budapest: Aula-Infonia, 2002.

Karvalics László, Z.: Információ, társadalom, történelem. Budapest: Typotex, 2003. (Pdf-fájlként letölthető a http://www.neumann-haz.hu/tei/bhi/szakirodalom_hu.html címről.)

Klingler, T.: Sharing the load: A planning checklist for consortial database use. Journal of Library Administration, vol. 26., no. 3–4., 1999. 91–113. [Tömörített formában: A terhek megosztása: milyen szempontokra kell tekintettel lenni az adatbázisok konzorciumok keretében való közös használatát megelőzően a tervezésnél. Könyvtári Figyelő, 2000., 46. évf., 3. sz., 424–430.]

Koltay Tibor: Elektronikus folyóiratok a hálózaton: a jövő útja? Könyvtári Figyelő, 1995., 41. évf., 3. sz., 449–452. http://epa.oszk.hu/00100/00143/00015/koltay_h.html (2006. július 24.)

Koltay Tibor: Vitairatok a tudásmenedzsment lehetetlenségéről. Könyvtári Figyelő, 2003., 49. évf., 3. sz., 589–592.

Koltay Tibor: Offenzívában a nyílt hozzáférés? Széljegyzetek egy brit alsóházi jelentés margójára. Könyvtári Figyelő, 51. évf., 2005., 1. sz., 75–80.

Koltay Tibor, Ördögné Kovács Mónika: Digitális könyvtári témák a könyvtárosképzésben: a képzés Jászberényben és Szombathelyen. Könyvtári Figyelő, 2006., 52. évf. megjelenés alatt

Kuny, T., Cleveland, G.: The digital library: Myths and challenges. IFLA Journal, vol. 24., no. 2., 1998. 107–118. http://wotan.liu.edu/dois/data/Articles/julksrnqay:1998:v:24:i:2:p:7347.html (2006. július 24.)

Lavoie, B., Dempsey, L.: Thirteen Ways of Looking at Digital Preservation. D-Lib Magazine, vol. 10., no. 7–8., 2004. http://www.dlib.org/dlib/july04/lavoie/07lavoie.html (2004. július 27.)

Levinson, P.: Digital McLuhan. London, New York: Routledge, 1999.

Lynch, C.: The Battle to Define the Future of the Book in the Digital World. First Monday, vol. 6., no. 6., 2001. http://firstmonday.org/issues/issue6_6/lynch/index.html (2002. február 6.) [Tömörített formában: Harc a könyv


Irodalom

jövőjének meghatározásáért a digitális világban. Könyvtári Figyelő, 2002., 48. évf., 4. sz., 701–722. http://www.ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/2002/4/koltay.html (2006. január 17.)

Mader Béla: Információs és kommunikációs technológiák kutatási, fejlesztési és innovációs irányai és a könyvtárak. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2001., 48. évf., 9–10. sz., 364–374. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Mann, T. (1998): Reference service, human nature, copyright, and offsite service – in a digital environment? Reference and User Services Quarterly, vol. 38., no. 1., 1998. 55–61.

Mezey László Miklós – Vajda Kornél: Tíz éves a Magyar Elektronikus Könyvtár. Interjú Moldován Istvánnal. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2005., 14. évf., 4. sz., 3–15. http://www.ki.oszk.hu/3k/valcikkek/valcikkek0504/mezey.html (2006. július 24.)

Miller, F.J: I = 0 (Information has no intrinsic meaning). Information Research, vol. 8., no. 1., 2002. http://informationr.net/ir/8-1/paper140.html (2004. április 5.)

Minerva Working Group 6. Identification of good practices and competence centres. Sikeres digitalizálás lépésről lépésre. 1–2. Gyakorlati útmutató. 2003. http://mek.oszk.hu/minerva/html/dok/goodpractice_hun.htm (2006. január 11.)

Morton, B.: Is the Journal as We Know It an Article of Faith? An Open Letter to the Faculty. Public-Access Computer Systems Review, vol. 8., no. 2., 1997. 6–17. http://epress.lib.uh.edu/pr/v8/n2/mort8n2.html (2006. július 24.)

Nahalka István: Könyvtár és pedagógia. 2002/12 Módszertani lapok: könyvtárhasználattan. 1999., 5. évf., 4. sz., 6–13.

Neumann-ház: RSS ismertető 2005. http://www.neumann-haz.hu/tei/rss/rssleiras_hu.xml 2005. szeptember 15.)

Nicholas, D., Rowlands, I.: Open Access Publishing: The Evidence from the Authors. Journal of Academic Librarianship, vol. 31., no. 3., 2005. 179–181.

Nilsen, K.: The Library Visit Study: user experiences at the virtual reference desk. Information Research, vol. 9., no. 2., 2004. http://InformationR.net/ir/9-2/paper171.html (2004. április 5.)

Okerson, A.: The LIBLICENSE Project and How it Grows. D-Lib Magazine, vol. 5., no. 9., 1999. http://www.dlib.org/dlib/september99/okerson/09okerson.html (1999. október 1.)

Okerson, A.: Asteroids, Moore’s Law, and the star Alliance. Journal of Academic Librarianship, vol. 29., no. 5., 2003. 280–285.

Pálfi Éva: Hogyan hivatkozzunk az elektronikus forrásokra? Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1999., 46. évf., 8. sz., 322–327. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 6.)

Pálvölgyi Mihály: A könyvtáros-információs szakemberképzés jövője. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola könyvtár-informatikai tanszékének elképzelései. (Könyvtárosokat és tájékoztatókat képző egyetemi-főiskolai bázisok Debrecenben, Szombathelyen, Nyíregyházán és Szegeden.) Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2000., 47. évf., 6–7. sz., 275–279. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Pinfield, S. et al: Realizing the hybrid library. D-Lib Magazine, October 1998. http://www.dlib.org/dlib/october98/10pinfield.html

Poprády Géza: Könyvtári trendek. In: Horváth Tibor–Papp István (szerk.): Könyvtárosok kézikönyve. 5. Segédletek. Budapest: Osiris, 2003. 15–62.

Poynder, R.: Ten Years After. Information Today, vol. 21., no. 9., October 2004. http://www.infotoday.com/it/oct04/poynder.shtml (2004. november 10.)

RUSA Task Force on Professional Competencies. Professional competencies for reference and user services librarians. Reference and User Services Quarterly, vol. 42., no. 4., 2003. 290–295., továbbá Guidelines for Behavioral Performance of Reference and Information Services Professionals. http://www.ala.org/rusa


Irodalom

[Tömörítve: A tájékoztató és olvasószolgálati könyvtárosok szakmai követelményrendszere. Az Amerikai Könyvtáregyesület (ALA) Tájékoztatási és Olvasószolgálati Szervezetének (Reference and User Services Association of the American Library Association, RUSA) irányelvei. Könyvtári Figyelő, 2004., 50. évf., 2. sz., 403–412.]

Salgáné Medveczki Marianna: Az XML: új perspektívák a könyvtár-informatikában. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2004., 51. évf., 2. sz., 61–71. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Saracevic, T., Dalbello, M.: A survey of digital library education. Proceedings of the American Society for Information Science and Technology, vol. 38., 2001. 209–223. http://www.scils.rutgers.edu/~tefko/articles.htm (2005. április 26.)

Sauers, M. P.: Using the internet as a reference tool a how-to-do-it manual for librarians. London: Library Association Publishing, 2001.

Soergel, D.: A Framework for Digital Library Research. Broadening the Vision. D-Lib Magazine, vol. 8., no. 12., December 2002. http://www.dlib.org/dlib/december02/soergel/12soergel.html (2003. január 12.)

Sosteric, M.: At the speed of thought: Pursuing non-commercial alternatives to scholarly communication. ARL Newsletter, no. 200., 1998. http://www.arl.org/newsltr/200/sosteric.html (2006. január 11.)

Stumpf Benedek Anna: Elektronikus dokumentumok könyvtári kezelése. Könyvtári Figyelő, 2003., 49. évf., 4. sz., 755–772. http://www.ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/2003/4/stumpf.html (2006. július 24.)

Szalóki Gabriella: Digitális kultúra Európában – a Minerva projekt. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2005., 51. évf., 1. sz., 6–11. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Takács Margit: Dublin Core metaadat-rendszer könyvtári használata. A Dublin Core metaadat-rendszer alkalmazhatósága és megfeleltethetősége az FRBR követelményeinek az elektronikus dokumentumok tekintetében. Networkshop 2006. Miskolc, 2006. április 19–21. Előadások. CD-ROM. h.n.: NIIF, 2006. http://nws.iif.hu/ncd2006/docs/0nj/nj85.htm (2006. július 24.)

Tanner, S.: Librarians in the digital age: planning digitisation projects. Program: electronic library and information systems, vol. 35., no. 4., 2001. 327–337.

Tapolcai Ágnes: Nyílt könyvtári gyűjtemények az interneten. Szabványos metaadatok: átjárhatóság. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2003., 50. évf., 1. sz., 7–10. http://tmt.omikk.bme.hu/ (2006. július 24.)

Tapolcai Ágnes: Hogyan tároljuk digitális dokumentumainkat? Az XML formátum története és szerepe a dokumentumok kezelésében. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2005., 14. évf., 2. sz., 25–32. http://www.ki.oszk.hu/3k/valcikkek/valcikkek0502/tapolczai.html (2006. július 24.)

Téglási Ágnes: Változások menedzselése. Szakirodalmi szemle. Budapest: OSZK, 1996.

Tóth Máté: A könyvtáros szakma szerepváltása a digitális korban. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2004., 51. évf., 1. sz., 16–22. (Részben azonos tartalommal Tóth Máté: A könyvtáros szakma szereplehetőségei a digitális korban – trendek a hazai és nemzetközi könyvtárügyben. http://www.ki.oszk.hu/strategia/eletpalya.html (2003. október 2.)

The United Kingdom Parliament, House of Commons: Select Committee on Science and Technology Tenth Report, 20 July 2004. http://www.publications.parliament.uk/pa/cm200304/cmselect/cmsctech/399/39902.htm (2004. július 23.)

Viles, A.: The Virtual Reference Interview: Equivalencies. Discussion Proposal Distributed at the International Federation of Library Associations and Institutions (IFLA) Discussion Group on Reference Work, Bangkok, 1999. http://www.ifla.org/VII/dg/dgrw/dp99-06.htm (2004. október 18.)

Waters, D. J.: What are digital libraries? CLIR Issues, no. 4., July–August 1998. http://www.clir.org/pubs/issues/issues04.html

West, J.: Google Answers is not the answer. American Libraries, vol. 34., no. 6., 2003. 54–56.


Irodalom

Wilson, T. D.: The nonsense of ‘knowledge management’. Information Research, vol. 8., no. 1., 2002. http://informationr.net/ir/8-1/paper144.html (2004. május 5.)

Wills, D.: Internet tutorials for faculty meeting academic needs. RQ, Spring, vol. 36., 1997. 360–368.

Zanin-Yost, A.: Digital Reference: What the Past Has Taught Us and What the Future Will Hold. Library Philosophy and Practice, vol. 7., no. 1., 2004. http://www.webpages.uidaho.edu/~mbolin/zanin-yost.pdf (2004. november 16.)

Zick, L.: The Work of Information Mediators: A Comparison of Librarians and Intelligent Software Agents. First Monday, vol. 5., no. 5., 2000. http://firstmonday.org/issues/issue5_5/zick/index.html (2000. május 2.)
