RAY BRADBURYKaleidoszkóp

ELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEKSZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTAAPOSTOL ANDRÁS

BORBÁS MÁRIAGÖNCZ ÁRPÁDKUCZKA PÉTER

SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓZENTAI ÉVA

VÁLOGATTA KUCZKA PÉTER

FEDÉL: KORGA GYÖRGY

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1974

2

TARTALOM

A MOSOLY ............................................................................ 5

TENGERPART ALKONYATKOR .................................. 12

ÉS ETTŐL KEZDVE FOLYVÁST ESETT ..................... 23

BŐRÜK SÖTÉT VOLT S SZEMÜK ARANY ................. 36

AZ AJÁNDÉK ..................................................................... 55

ÉJSZAKAI TELEFON ....................................................... 58

ITT OROSZLÁNOK VANNAK ........................................ 74

ESIK ESŐ. EGYRE ESIK .................................................. 90

A GYALOGJÁRÓ ............................................................. 107

A GYILKOS ....................................................................... 112

AZ ŰRHAJÓ ...................................................................... 122

ÉS ÚJRA A FÖLD ............................................................. 135

KALEIDOSZKÓP ............................................................. 155

ELTŰNT VÁROS A MARSON ....................................... 166

A VAKÁCIÓ ...................................................................... 203

A VÁROS ........................................................................... 212

AZ EPERSZÍNŰ ABLAKSZEM ..................................... 221

SZASSZAPARILLA-ILLAT ............................................ 232

ARANYSÁRKÁNY, EZÜSTSZÉL .................................. 241

3

RAY DOUGLAS BRADBURY ....................................... 247

AZ ALKOTÓ KÉPZELETE ............................................ 251

4

A MOSOLY

A város főterén hajnali ötkor alakult ki a sor, amikor a távolban, a peremvidéken kukorékolni kezdtek a kaka-sok, és kialudtak a fények. A romba dőlt épületek közt eleinte még mindenfelé kis csomókban lebegett a köd, de most, hét órakor, amikor végleg megvirradt, már kez-dett szétoszlani.

Az országúton, kettesével-hármasával, mind többen és többen csődültek be a vásárnapra, a népünnepély napjára.

A kisfiú két férfi mögött állt szorosan. Hangosan be-szélgettek a tiszta levegőben, és a hideg miatt úgy hal-latszott minden szavuk, mintha kétszer olyan hangos lett volna. A kisfiú topogott, rá-ráfújt vörös, repedezett ke-zére, fölnézett a két férfi piszkos zsákvászon ruhájára, aztán végigtekintett az előtte álló férfiak és nők hosszú során.

- Hé, fiú, mit csinálsz idekinn ilyen korán? - szólalt meg a mögötte álló férfi.

- Helyet foglaltam magamnak a sorban - felelte a fiú.- Mért nem tűnsz el, és engeded át a helyed olyan-

nak, aki értékelni tudja?- Hagyd békén a fiút - fordult hátra hirtelen az előtte

álló férfi.- Csak tréfáltam. - Azzal a mögötte álló a fiú fejére

tette a kezét. Az ridegen lerázta magáról. - Egyszerűen furcsának találtam, hogy egy kisfiú ilyen korán kint le-gyen az ágyból:

- Műértő a fiú, ha nem tudnád - mondta, aki védel-mébe vette a fiút, egy Grigsby nevű férfi. - Hogy hív-nak, öcskös?

- Tomnak.- Ez a Tom meggyőződésből akar köpni. Igaz, Tom?- De mennyire!Nevetés futott végig a soron.

5

Egy ember csorba csészékben forró kávét árult előt-tük. Tom odanézett, és szemügyre vette az apró tüzes kályhát meg a rozsdás lábasban bugyborékoló főzetet. Nem igazi kávé volt. Valami bogyóból készült, ami a városon kívül, a réteken nőtt, s egy pennybe került csé-széje; fölmelegíthették vele a gyomrukat. De nem sokan vették, nem sokan voltak ilyen gazdagok.

Tom előrenézett, oda, ahol a sor kezdődött, egy le-bombázott kőfalon túl.

- Állítólag mosolyog - mondta a fiú.- Bizony mosolyog - felelte Grigsby.- És állítólag olajjal festették vászonra.- így van. Épp ezért gondolom, hogy nem is az ere-

deti. Úgy hallottam, az eredetit fára festették, valamikor régen.

- Állítólag négyszáz éves.- Lehet, hogy több. Hiszen senki se tudja biztosan,

hányat írunk.- 2061-et.- Igaz, fiam, ezt szokták mondani. De hazudnak. Le-

het, hogy 3000 vagy 5000 van, ki tudja… Egy ideje minden fenemód összekavarodott. Csak jelentéktelen apróságokat tudunk biztosan.

Tovább toporogtak az utca hideg kövén.- Sokára láthatjuk még? - kérdezte fáradtan Tom.- Már csak néhány perc. Körül kell venniük négy

rézrúddal és bársonykötéllel meg minden, hogy vissza-tartsák a tömeget.

Vigyázz, Tom, nehogy követ fogj! Nem engedik kő-vel megdobálni!

- Igenis, bácsi.A nap magasabbra emelkedett az égbolton, s melege

arra kényszerítette az embereket, hogy levegyék mocs-kos zakójukat meg zsíros kalapjukat.

- Miért állunk sorban ennyien? - kérdezte végül Tom. - Mért akarjuk ennyien leköpni?

Grigsby nem nézett rá, a napot méregette.

6

- Hát annak rengeteg oka van, Tom. Szórakozottan régen nem létező zsebéhez nyúlt cigarettáért, ami persze nem volt. Tom milliószor látta már ezt a mozdulatot. - Gyűlöletből kell tennünk, Tom. Gyűlöletből minden iránt, ami a múltban volt. Mert kérdezem én, Tom, hogy kerültünk ilyen állapotba? Városaink romokban, ország-útjaink tele bombatölcsérrel, búzamezőink nagy része éjszakánként radioaktivitástól izzik. Nem rohadt egy helyzet, kérdezem én?

- De igen, bácsi, azt hiszem, az.- Az bizony, Tom. Gyűlöljük, akármi volt, ami így

tönkretett mindnyájunkat. Ilyen az emberi természet. Lehet, hogy meggondolatlan, de mindenesetre emberi.

- Alig van valaki vagy valami, amit ne gyűlölnénk - mondta Tom.

- Úgy van! Az egész rohadt bandát, amelyik a múlt-ban a világot kormányozta. Miattuk állunk itt e csütör-tök reggel úgy, hogy csont és bőr vagyunk, fázunk, bar-langokban lakunk és így tovább. Nincs bagónk, nincs piánk, nincs semmink, csak népünnepélyünk, Tom, csak népünnepélyünk.

És Tomnak eszébe jutottak az utóbbi néhány eszten-dő népünnepélyei. Az, amikor a főtéren összetéptek minden könyvet, elégették őket, és mindenki részegen röhögött. És a tudomány ünnepe egy hónappal ezelőtt, amikor előszedték az utolsó autót, sorsot húztak, és a szerencsés nyertesek ráverhettek egyet egy nehéz kala-páccsal a kocsira.

- Hogy arra emlékszem-e, Tom? Hogy én emlék-szem-e? Hát hogyne, mikor én törhettem be az elülső ablakát! Az ablakot hallod? Istenem, de szépen csöröm-pölt! Puff!

Tom szinte hallotta, amint az üveg csillogó kupacok-ba hullik.

- Meg Bill Henderson! Ő a motort törhette össze! Tyű, de remekül csinálta, igen hatásosan.

7

- De a legjobb az volt - emlékezett Grigsby -, amikor egy gyárat romboltak le, amelyik még mindig repülőgé-peket próbált előállítani!

- Uramisten, de jólesett felrobbantani! - folytatta Grigsby. - Aztán meg rábukkantunk az újságnyomdára meg a lőszerraktárra, és egyszerre robbantottuk fel a kettőt! Érted, Tom?

Tom zavarban volt.- Azt hiszem.Dél lett. A romba dőlt város bűze orrfacsaróan ter-

jengett a forró levegőben, az összeroskadt épületek közt férgek mászkáltak.

- És soha többé nem tér vissza, bácsi?- Mi? A civilizáció? Senki se kívánja! Én semmi

esetre se!- Egy kicsit azért el bírnék viselni belőle - szólalt

meg mögötte egy másik férfi. - Ha nem is sok, de volt benne szép is.

- Csak ne fájjon miatta a fejed se! - ordította Grigsby. - A szépségnek sincs helye többé.

- Ugyan - szólalt meg a mögötte álló. - Egyszer úgyis előáll valaki, akiben van fantázia, és újra helyet biztosít neki. Jól jegyezd meg, amit mondtam. Valaki, akinek szíve van.

- Nem - jelentette ki Grigsby.- Szerintem igen. Valaki, akinek van érzéke a szép-

séghez. Bizonyos korlátolt mértékű civilizációval ismét megajándékozhat bennünket. Olyannal, amelyben békén élhetünk.

- Az első, amivel megajándékoz bennünket, a hábo-rú!

- De talán legközelebb másképp lesz.

Végre a főtéren álltak. A távolból lovas ember nyar-galt a város központja felé. Valami papír volt a kezében. A tér közepén volt a kötéllel elkerített rész. Tom, Grigsby meg a többiek a nyálukat gyűjtögetve haladtak előre - egyre előbbre, felkészülve, elszántan, tágra nyílt

8

szemmel. Tom érezte, hogy lassan, izgatottan ver a szí-ve, meztelen talpa alatt forró a föld.

- Itt vagyunk, Tom, igyekezz!A kötéllel elkerített rész négy sarkán egy-egy rendőr

állt, sárga zsinegdarabbal a csuklója körül, annak jeléül, hogy felsőbbrendű a többi embernél. Azért álltak ott, hogy megakadályozzák a kődobálást.

- Ilyenformán - mondta az utolsó pillanatban Grigsby - mindenki úgy érzi, hogy neki is esélye van a nőre, ér-ted, Tom? Rajta, most!

Tom csak állt a festmény előtt, és sokáig nézte.- Köpj, Tom!A fiúnak száraz volt a szája.- Rajta, Tom! Mozgás!- De hiszen - szólalt meg halkan Tom - ez a nő gyö-

nyörű!- Na, akkor köpök én helyetted! - Grigsby köpött, és

a lövedék elrepült a napsütésben. A képen látható nő tit-kon derűsen Tomra mosolygott; Tom dobogó szívvel nézett vissza rá, s mintha valamilyen muzsikát hallott volna.

- Gyönyörű… - mondta.- Most már gyerünk, mielőtt a rendőrség…- Figyelem!A sor elcsöndesedett. Az előző pillanatban még To-

mot szidták, amiért nem mozdul tovább, most meg mindnyájan a lovas ember felé fordultak.

- Mi a neve a képnek, bácsi? - kérdezte halkan Tom.- A képnek? Azt hiszem, Tom, hogy Mona Liza.

Igen, Mona Liza.- Közhírré tétetik! - kiáltotta a lovas ember. - A ható-

ságok úgy döntöttek, hogy a főtéren álló arcképet ma délben ki kell szolgáltatni az itteni lakosságnak, hogy részt vehessenek mindannak elpusztításában, ami…

Tom még sikoltani se tudott, az üvöltöző, verekedő tömeg máris félrelökte, és rohant az arcképhez. Fülsértő hang hallatszott. A rendőrök futva mentették a bőrüket. A tömeg torkaszakadtából ordított, a sok kéz mint meg-

9

annyi éhes madár csőre csapott le az arcképre. Tomot mintha keresztüllökték volna a széttört valamin. Vakon utánozva a többieket, kinyújtotta a kezét, elkapott egy olajfestékes vászondarabot, rántott egyet rajta; érezte, hogy a vászon enged, aztán elesett, belerúgtak, kigurult a tömeg szélére. Véres volt, tépett a ruhája, vénasszo-nyokat látott, akik vászondarabokat rágtak; férfiakat, akik darabokra tördelték a képkeretet, rugdalták és kon-fettivé szaggatták a már úgyis rongyos vásznat.

Csak Tom nem vett részt benne, szótlanul állt a ka-vargó téren. Lenézett a kezére. Öklében rejtegetve, a melléhez szorította a vászondarabot.

- Hé, Tom! - kiáltotta Grigsby.Tom szó nélkül, zokogva elszaladt. Kiszaladt a vá-

rosból, végig a bombatölcsérekkel teli országúton, végig egy szántóföldön, keresztülugrott egy sekély vizű pata-kot, nem nézett vissza, ökölbe szorított kezét a kabátja alá dugta.

Napnyugtakor érkezett a kis faluba, és haladt át rajta. Kilencre ért a romba dőlt tanyaházhoz. A ház mögül, a csűrből, annak is az állva maradt falai közül, amelyekre ponyvát borítottak, családja - anyja, apja, bátyja - hor-kolását hallotta.

Gyorsan, csöndben beosont a kis ajtón, és lihegve le-feküdt.

- Tom? - szólalt meg anyja a sötétben.- Igen.- Hol voltál? - csattant fel az apja. - Majd reggel

megraklak!Valaki belerúgott. A bátyja, aki egész nap otthon

volt, s segített megművelni tenyérnyi földjüket.- Aludni! - kiáltott rájuk halkan az anyja.Még egy rúgás.Tom feküdt, s lassan lélegzethez jutott. Néma csönd

volt. Kezét erősen, nagyon erősen a melléhez szorította. Így feküdt fél óráig, behunyt szemmel.

Aztán megérzett valamit, hideg, fehér fény volt. A hold felkapaszkodott az égbolt tetejére, a vékony fény-

10

sugár belopódzott a csűrbe, és lassan Tom testére kú-szott. Ekkor - és csak ekkor - ernyedt el az ökle. Tom lassan, óvatosan, a körülötte alvókat figyelve, előhúzta kezét a kabátja alól. Habozott, visszafojtotta lélegzetét, aztán várakozással eltelve kinyitotta tenyerét, és kisimí-totta rajta a kis festett vászondarabot.

Mindenki aludt a holdfényben.S az ő tenyerén ott volt a Mosoly.Elnézegette az éjszakai égbolt fehér világosságánál.

És némán, gondolatban újra meg újra elmondta magá-ban: a Mosoly, a szépséges Mosoly.

Még egy óra múlva is maga előtt látta, azután is, hogy gondosan összehajtogatta és eldugta a vászondara-bot. Lehunyta szemét, de a Mosoly ott volt a sötétség-ben. És még akkor is ott lebegett nyájasan, szelíden, amikor Tom elaludt, minden csendes volt, csak a hold vitorlázott a hideg égbolton fölfelé, aztán megint le, a hajnal felé.

Szíjgyártó László fordítása

11

TENGERPART ALKONYATKOR

Tom - térdig a hullámokban, egy darab uszadékfával a kezében - fülelt.

Késő délután volt, s a ház, ott fenn, a part menti or-szágút közelében, csöndes. Minden hang elenyészett: a turkálás a szekrényekben, a bőröndök zárainak kattaná-sa, az összetört vázák csörömpölése; aztán a végső ajtó-csattanás is.

Chico a sápadt fövenyen a drótszitáját rázta; elvesz-tett pénzdarabokat szitált ki. Kis idő múlva, anélkül, hogy Tomra nézett volna, megszólalt:

- Menjen csak.Így volt ez minden évben. Egy hétig vagy egy hóna-

pig muzsika áradt a házuk ablakaiból, a veranda korlát-ján friss cserepes muskátlik díszelegtek, s újonnan vol-tak mázolva az ajtók és a lépcsők. A ruhaszárító dróton úgy változtak-cserélődtek a ruhadarabok - a tarka bu-gyiktól a zsákruhákig meg a háziszőttes mexikói szok-nyákig -, akár a ház mögött megtörő fehér hullámok. Odabenn a falakon Matisse-utánzatok és hamis itáliai reneszánsz festmények váltogatták egymást. Olykor, ha felnézett, látta, hogy a tornácon egy nő szárítgatja a há-ját: mint valami rikító sárga zászló lobogott a szélben: A zászló néha fekete volt, néha vörös. S az égboltra ki raj-zolódó nő néha magas volt, néha alacsony. De egyszerre mindig csak egy nő volt ott. Aztán végül elkövetkezett egy olyan nap, mint ez a mai…

Tom az uszadékfát az egyre növekvő rakásra tette Chico mellé, aki a billió lábnyomot szitálta át, amelyet az itt vakációzó, rég tovatűnt emberek hagytak maguk után.

- Chico. Mit csinálunk mi itt?- Élünk, mint a kiskirályok, pajtás!- Én nem érzem annak magam, Chico. - Csak dol-

gozz, cimbora!Tom már maga előtt látta, milyen lesz a ház egy hó-

12

nap múlva. A virágcserepekből por száll, a falakon üres négyszögek lógnak, s csak a homok borítja be szőnyeg-gel a padlót. A szobák üresen visszhangzanak, mint a kagylók a szélben. És ő meg Chico, ha lefekszenek kü-lön hálószobájukban, minden, éjszaka - és egész éjszaka - csak a hosszú tengerpartról visszahúzódó dagályt fog-ják hallani, mely nem hagy nyomot maga után.

Tom észrevétlenül bólintott. Évenként egyszer ő is hozott ide egy-egy csinos lányt, tudva, hogy az végül is kijózanodik, s hogy sose fognak összeházasodni. De az ő női mindig csendben osontak el, hajnal előtt, érezve, hogy összetévesztették őket valaki mással, nem alkal-masak a nekik szánt szerepre. Chico barátnői viszont úgy mentek el, mint a porszívók, iszonyú szippantással, lármásan, sietve, feltéptek minden kárpitot, megfosztot-tak a gyöngyétől minden kagylót; s magukkal vitték a pénztárcáikat is, akár a játék kutyák, amelyeket Chico becézgetett, amikor szétfeszített, állkapcsukat, hogy megszámlálja, hány foguk van.

- Az idén négy nő volt eddig.- Oké, bíró. - Chico vigyorgott. - Merre vannak a zu-

hanyozók?- Chico… - Tom az alsó ajkába harapott, aztán foly-

tatta: - Gondolkoztam a dolgon. Miért nem válunk el egymástól?

Chico csak ránézett.- Úgy értem - mondta gyorsan Tom -, hogy külön-

külön talán jobban boldogulnánk.- A szentségit! - mondta Chico vontatottan, maga

előtt tartva a hatalmas öklében szorongatott szitát. - Ide figyelj, cimbora! Nem vagy tisztában a helyzettel? Te meg én még 2000-ben is itt leszünk. Két bolond, ostoba, vén pacák, aki itt szárítgatja csontjait a napon. Velünk már soha semmi se történik, Tom, túl késő van hozzá. Értsd meg ezt, és pofa be!

Tom nyelt egyet, és állhatatosan nézte a másikat.- Azt hiszem, elmegyek… a jövő héten.- Pofa be! Pofa be és dolgozz!

13

Chico dühösen megrázta a szitában a homokot, ami-nek negyvenhárom cent lett az eredménye, tízcentesek-ben, egypennysekben és ötcentesekben. Pislogva bámult az érmékre: úgy csillogtak a dróthálón, mint valami tűz-be borult tivolijáték.

Tom nem mozdult, visszafojtotta a lélegzetét.Mintha mindketten vártak volna valamire.És a valami bekövetkezett.- Hé… halló… halló!…A hang valahonnan messziről szólította őket a part-

ról.A két férfi lassan megfordult. - Hé… halló… halló!

…Egy fiú szaladt feléjük a parton vagy kétszáz yard-

nyira, kiabálva, integetve. Volt a hangjában valami, amitől Tom hirtelen megborzongott. Megfogódzott a sa-ját karjában, és várt.

- Halló!A fiú lihegve megállt, és visszafelé mutogatott a part

mentén.- Egy nő, egy furcsa nő… az Északi Szikla mellett.- Egy nő! - robbant ki Chicóból. Röhögni kezdett. -

Jaj, ne, ne!- Hogy érted, hogy "furcsa" nő? - kérdezte Tom.- Nem is tudom! - kiáltotta a fiú tágra nyílt szemmel.

- Meg kell nézniök! Borzasztó furcsa!- Úgy érted, hogy "vízbe fúlt"?- Lehet. A vízből jött, s ott fekszik a parton, meg kell

nézniök… olyan furcsa… - A fiú hangja elcsuklott. Megint észak felé bámult. - Halfarka van.

Chico nevetett.- Ne vedd el az étvágyamat!- Kérem szépen! - kiáltotta a fiú most már ugrálva. -

Nem hazudok! Jaj, gyorsan!Elrohant, de észrevette, hogy nem mennek utána, és

kétségbeesetten visszanézett. Tom érezte, hogy megrán-dul az ajka.

- Ez a fiú nem szaladt volna ekkorát, csak hogy meg-

14

tréfáljon, nem gondolod, Chico?- Vannak, akik kisebb dologért is messzebbre szalad-

nak.Tom nekiindult.- Rendben van, fiú.- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! A fiú szaladt.

Tom megtett vagy húsz yardot a parton, és visszanézett. Mögötte Chico pislogott, vállat vont, fáradtan leverte te-nyeréről a port, és követte észak felé haladtak az alko-nyatba boruló parton, véreres, fakó szemük körül apró ráncokat vetett fonnyadt bőrük, de mivel majdnem ko-paszra voltak nyírva, nem lehetett észrevenni, hogy őszülnek, fiatalabbaknak látszottak a koruknál. Erős szél fújt, az óceán elnyújtott zúgással emelkedett és süllyedt.

- Mi lesz - szólalt meg Tom -, mi lesz, ha odaérünk az északi Sziklához, és kiderül, hogy igaz? Hogy az óceán csakugyan partra vetett valamit?

De mielőtt Chico felelhetett volna, Tom esze már máson járt: gondolatban végigszáguldott a tarisznyará-kokkal, tengeri sünökkel, tengeri csillagokkal, hínárral és kövekkel borított partokon. Eszébe jutott, miket hal-lott, mi minden él a tengerben, a lezúduló hullámok a nevüket is eszébe juttatták. Csigák - suttogták -, csíkos tőke halak, sárga tőkehalak, cápák, tintahalak, compók, tengeri elefántok - suttogták -, rákok, ráják, delfinek, fe-hér bálnák, kardszárnyú delfinek, borjúfókák… rejtélyes csengésű nevük alapján mindig megpróbálta elképzelni, milyenek. Lehet, hogy soha életében nem látja kiemel-kedni őket a biztonságos határt jelentő part mögött elte-rülő sós mezőkből, de akkor is ott vannak, s a nevük - sokszor más névvel együtt - mindenféle képzeteket kelt. S az ember csak néz, és szeretne fregattmadár lenni, amely kilencezer mérföldet is tud repülni, hogy néhány év múlva úgy térhessen vissza, hogy a fejében az egész óceán.

- Jaj, gyorsan! - A fiú visszaszaladt, hogy Tom arcá-ba lessen. - Hátha eltűnt! - Nyugalom, fiú - mondta Chi-co. Megérkeztek az Északi Sziklához. Ott állt egy másik

15

fiú, és lefelé nézett.Tom - talán a szeme sarkából - látott valamit a ho-

mokon, s ez habozásra késztette, nem akart egyenest rá-nézni, inkább az ott álló fiú arcára tapadt a szeme. A fiú sápadt volt, alig lélegzett. Néha ugyan eszébe jutott, és vett egy kis lélegzetet, összeszűkült szemmel nézett, de minél többet látott a homokon, annál kelletlenebbül né-zett oda, s egyre kifejezéstelenebb és meghökkentőbb lett a tekintete. Amikor az óceán a teniszcipőjébe zúdult, meg se moccant, talán észre se vette.

Tom a fiúról a homokra nézett. És a következő pilla-natban Tom arca ugyanolyan lett, mint a fiúé. Keze épp-úgy ökölbe szorult az oldalán, szája kinyílt, és félig tát-va maradt, mindig is világos szeme még világosabb lett a nagy meresztgetéstől.

A lemenő nap tízpercnyire volt a tenger fölött.- Egy hatalmas hullám kicsapott, visszahúzódott -

szólalt meg az első fiú -, ő meg itt volt.Szerrügyre vették az előttük fekvő nőt. Nagyon hosz-

szú haja volt, s úgy terült szét a fövenyen, mint egy ha-talmas hárfa húrozata. A víz végigsimogatta a húrokat, fölemelte és leengedte őket, mindig másféle legyező alakban. Ez a haj legalább öt-hat láb hosszú volt, s ahogy most szétterült a durva, nedves homokon, mész-színűnek látszott,

S az arca…A két férfi csodálkozva hajolt föléje. Az arca fehér

homokkő faragvány volt, s úgy csillogott rajta néhány vízcsepp, mint sárga rózsán a nyári eső. Olyan sápadt és hihetetlen volt ez az arc, mint nappal a hold a kék égen. Márványfehér, a halántékán halványlila erezettel. A le-hunyt szemhéjak vízszínűek voltak, s mintha az alattuk levő két szem keresztülnézett volna a szemhéjak töré-keny szövetén, és látta volna a két férfit, ahogy ott áll-nak fölötte, s csak néznek, néznek le rá. Szája mint egy halványpiros tengeri rózsa, telt ajkai összezárva. A nya-ka vékony volt és fehér, s a keble kicsi és fehér, amelyet hol felfedett, hol kitakart, hol elfedett az előre és vissza,

16

előre és vissza áramló víz. A mellbimbója meg piros volt, a teste meg elképesztően fehér, szinte világított, zöldesfehéren villámlott a homokon. S amikor a víz mozdított rajta, úgy csillogott a bőre, mint a gyöngy.

Testének alsó fele fehérből halványkékbe, halvány-kékből halványzöldbe, halványzöldből smaragdzöldbe, moha- és iszapzöldbe, aztán aranyosan szikrázó sötét-zöldbe ment át, valami csillogó és sötétfekete görbület-be, hogy aztán csipkés legyezőben, tajték- és ékkő-le-gyezőben végződjék a homokon. A teremtmény két fele úgy összeforrt, hogy fel sem lehetett fedezni, hol egye-sül a gyöngyasszony, a tejszínű és felhőtlen égszínű nő lényének azzal a felével, amely a kétéltű vízáradathoz tartozott, az áradathoz, amely hol kicsapott a partra, hol visszahúzódott, a teremtmény hozzá tartozó felét igazi otthona felé cibálva. Az asszony volt a tenger, a tenger volt az asszony. Nem volt rajta se heg, se varrat, se ránc, se öltés, az érzéki csalódás - ha ugyan az volt - tökélete-sen összetartatta, az egyik felében keringő vér átfolyt a másikba, és összekeveredett az abban keringő jeges víz-zel.

- Én akartam segítségért szaladni. - Az első fiú látha-tólag nem mert hangosan beszélni. - De Skip azt mond-ta, hogy úgyis halott, nem lehet rajta segíteni. Csak-ugyan halott?

- Soha nem is volt élő - mondta Chico. - Nem bizony - folytatta, érezve, hogy mindnyájan ránéznek. - Vala-melyik filmforgató csoport hagyta itt. Acélvázra feszí-tett gumi. Kellék, bábu.

- Ő, dehogy! Ez igazi!- Meg is találjuk rajta valahol a címkét - mondta Chi-

co. - Lássuk csak!- Ne! - kiáltatta az első fiú.- Nem a fenét! - Chico megérintette a testet, hogy

megfordítsa, de hirtelen megtorpant. Csak térdelt a nő mellett, és elváltozott az arca.

- Mi baj? - kérdezte Tom.Chico visszahúzta és szemügyre vette a kezét.

17

- Tévedtem. - Eltompult a hangja. Tom megfogta a nő csuklóját.

- Ver a pulzusa.- A saját szívverésedet érzed.- Lehet… nem tudom… lehet…A nő ott feküdt, a felsőteste csupa holdfényű

gyöngy- és tengerszín, az alsó meg csupa síkos, ősrégi zöldesfekete érme, amely minduntalan egymásra csú-szott, ahogy a szél meg a víz váltogatta egymást.

- Itt valami trükk van! - kiáltott fel hirtelen Chico.- Nem! Nem! - Tom ugyanolyan hirtelen kacagásban

tört ki. - Szó sincs semmiféle trükkről! Úristen! Úristen, de nagyszerűen érzem magam! Kölyökkorom óta nem éreztem magam ilyen remekül!

Lassan körüljárták a nőt. Egy hullám megérintette fe-hér kezét, úgyhogy az ujjai gyöngén, lágyan megmoz-dultak. Olyan volt ez a mozdulat, mintha azt kérte vol-na, hogy jöjjön még egy, aztán még egy hullám, emelje fel az ujjait, aztán a csuklóját, aztán a karját, aztán a fe-jét, végül az egész testét, és vigye vissza, ki, a nyílt ten-gerre.

- Tom! - Chico kitátotta, aztán becsukta a száját. - Mért nem indulsz a teherautónkért?

Tom nem mozdult.- Hallod, mit mondok? - kérdezte Chico.- Igen, csakhogy…- Csakhogy mi? Eladhatjuk valahol ezt itt, mit tudom

én… az egyetemnek vagySeal Beachben az akváriumnak, vagy… eh, a fenébe

is, mért ne állíthatnánk ki mi magunk? Ide figyelj! - Megragadta Tom karját. - Hajts a kikötőbe. Vegyél há-romszáz font darabos jeget. Ha ~ vízből vesz ki valamit az ember, feltétlenül jégre van szüksége, nem?

- Sose gondoltam rá.- Hát gondolj! Indulj már! - Nem is tudom, Chico…- Hát mit akarsz? A nő igazi, nem? A fiúk felé for-

dult. - Te mondod, hogy igazi, nem? Hát akkor mire vá-runk?

18

- Chico - mondta Tom. - Jobb, ha te mész el jégért.- Valamelyikünknek itt kell maradnia, és vigyáznia,

nehogy az apály kisodorja a nőt a tengerre!- Chico - mondta Tom. - Nem is tudom, hogy ma-

gyarázzam meg. Nem szeretném én megvenni neked azt a jeget.

- Akkor hát megyek én. Ide figyeljetek, fiúk! Építse-tek homoksáncot köréje, hogy visszatartsa a hullámokat. Öt dolcsit kaptok tőlem fejenként. Rajta!

A fiúk arca bronzvörös volt a naptól, amely éppen most érintette meg a látóhatárt. Bronzszínű- volt a sze-mük is, amikor Chicóra néztek.

- Istenem! - mondta Chico. - Sokkal jobb, mint ha egy ámbracetet találtunk volna! - Felszaladt a legköze-lebbi dűne tetejére. - Munkára! - kiáltotta vissza és el-tűnt.

Ezzel Tom s a két fiú ott maradt a magányos nővel az Északi Szikla mellett, s nyugaton a nap negyedrésze már lebukott a látóhatár alá. A homok és a nő aranyró-zsaszínben csillogott.

- Csak egy hajszálvékony vonal - suttogta a második fiú. Lassan végighúzta körmét az álla alatt, s a nő felé bólintott. Tom megint lehajolt, hogy megnézze a hal-vány vonalat kénoldalt a nő erős, fehér álla alatt, a haj-szálvékony, szinte láthatatlan vonalat, ahol a kopoltyúk voltak vagy lehettek, s most szinte észrevehetetlenül be voltak csukódva.

Szemügyre vette az arcot és a hajzuhatagot is, amely lant alakban terült szét a parton.

- ~ Gyönyörű nő - mondta.A fiúk önkéntelenül bólintottak.A hátuk mögött egy sirály röppent fel a dűnék közül.

A fiúknak elakadt a lélegzetük, és megfordultak, hogy megnézzék.

Tom érezte, hogy remeg. Látta, hogy a fiúk is remeg-nek. Autó dudált. Hunyorogni kezdtek, hirtelen elfogta őket a félelem. Az országút felé néztek.

Egy hullám elöntötte a testet, s tiszta, fehér víztócsá-

19

ba foglalta.Tom intett a fiúknak, hogy álljanak félre.A hullám egyhüvelyknyivel beljebb, aztán kéthü-

velyknyivel kijjebb mozdította a testet a tenger felé.Jött a következő hullám, és kéthüvelyknyivel bel-

jebb, aztán hathüvelyknyivel kijjebb mozdította a testet a tenger felé.

- De hát… - szólalt meg az első fiú. Tom a fejét ráz-ta.

A harmadik hullám felemelne a testet, és kétlábnyi-val közelebb sodorta a tengerhez. A rákövetkező hullám egylábnyival kijjebb sodorta a kavicson, az utána követ-kező három pedig hatlábnyival beljebb.

Az első fiú felkiáltott, és utána szaladt. Tom utolérte, és elkapta a karját. A fiú tehetetlen, ijedt, szomorú képet vágott.

Egy darabig nem jött újabb hullám. Tom nézte a nőt, s azt gondolta: igazi, valóságos, az enyém… de… ha-lott. Vagy az lesz, ha itt marad.

- Nem hagyhatjuk elmenni - mondta az első fiú. - Nem hagyhatjuk, nem hagyhatjuk!

A másik fiú a nő és a tenger közé lépett. - Ha itt tart-juk, mit kezdünk vele? kérdezte Tomot nézve.

Az első fiú megpróbált gondolkozni.- Esetleg… esetleg… - Elhallgatott, és megrázta a fe-

jét. - Ó, istenem!A másik fiú félreállt, szabadon hagyva az utat a nő és

a tenger közt.A legközelebbi hullám hatalmas volt. Kicsapott,

visszahúzódott, és a föveny üres volt. Eltűnt a fehérség, eltűntek a fekete gyémántok és a hosszú hárfahúrok.

A férfi és a két fiú addig állt a víz szélén és bámult kifelé a tengerre, amíg meg nem hallották a hátuk mö-gött a dűnéken közeledő teherautót.

A nap utolsó foszlánya is eltűnt. Rohanó lépteket hallottak a dűnéken, s hallották, hogy valaki ordít.

Némán hajtottak visszafelé a sötétedő tengerparton a

20

vastag gumiabroncsos, könnyű teherautón. A két fiú há-tul ült, a darabos jéggel teli zsákokon. Egy idő múltán Chico elkezdett káromkodni, félig-meddig magában, s ki-kiköpött az ablakon.

- Háromszáz font jég! Háromszáz font jég! Most mit kezdek vele? S ráadásul csuromvíz vagyok! Csuromvíz! Te még csak meg se moccantál, amikor beugrottam a vízbe, és beúsztam a tengerbe, hogy megkeressem! Hü-lye! Te hülye! Cseppet sem változtál! Csak állsz, állsz és bámulsz, mint mindig, nem csinálsz semmit, az égvi-lágon semmit!

- És te ugyan mit csináltál, ha szabad kérdeznem? - mondta Tom fáradt hangon, maga elé nézve. - Te is csak azt, amit mindig, pontosan ugyanazt, semmi, de semmi mást! Látnod kellett volna magadat.

A fiúkat letették a parti háznál, ahol laktak. A fiata-labbik - a szélben alig lehetett hallani - azt mondta:

- Istenem, soha senki sem fogja elhinni…A két férfi végighajtott a tengerparton, aztán megállt.Chico ült két-három percig, várta, hogy öklei eler-

nyedjenek az ölében, aztán felhorkant.- A fenébe is! Azt hiszem, a végén a lehető legjobbra

fordul a dolog! - Mély lélegzetet vett. - Az imént ötlött az eszembe. Muris. Húsz-harminc év múlva, éjfélkor, megszólal majd a telefonunk. A két fiú közül hív fel majd valamelyik - akkor már felnőtt lesz -, interurbán, valahonnan egy kocsmából éjfélkor hívnak majd fel, s csak egyetlen kérdést tesznek fel.

Igaz-e vagy sem? - kérdik majd. Csakugyan meg-esett? Igazán megtörtént velünk 1958-ban? És mi majd ott ülünk az ágy szélén, éjfélkor, és azt mondjuk: "Per-sze, fiam, persze, igazán megtörtént velünk 1958-ban." Erre ők azt mondják majd: "Köszönjük", mi meg hogy: "Szóra sem érdemes." Aztán kölcsönösen jó éjt kívá-nunk egymásnak. És lehetséges, hogy egypár évig megint nem hívnak fel.

A két férfi az elülső veranda lépcsőjén üldögélt a sö-tétben.

21

- Tom!- Mi van?Chico várt egy pillanatig.- Tom… a jövő héten… nem mész el. Nem kérdés

volt ez, hanem nyugodt állítás.Tom elgondolkozott a dolgon, kialudt cigarettájával

az ujja közt. És tudta, hogy már soha többé nem mehet el. Mert holnap és holnapután és azután mindennap le-megy majd a tengerhez, és úszik egyet a zöld-fehér ha-bokban és az ismeretlen hullámok alatt rejtőző sötét bar-langokban. Holnap és holnapután és azután is minden-nap.

- Nem, Chico. Maradok.Az ezüsttükrök egyenetlen vonalban előrenyomulták

az egész tengerpart mentén, északtól ezer mérföldre, le ezer mérföldre délre. S a tükrök nem verték vissza egyetlen épület, egyetlen fa, egyetlen országút, egyetlen autó, sőt egyetlen ember képmását sem. A tükrök csak a néma hold képmását verték vissza, aztán billió szilánkra törtek, és a szilánkok vakító fényben szétszóródtak a parton. Aztán egy ideig sötétvolt a tenger, s újabb sor tükröt készült felállítani, és meglepni a két férfit; aki még sokáig ott ült, a szeme se rebbent, csak várt.

Szíjgyártó László fordítása

22

ÉS ETTŐL KEZDVE FOLYVÁST ESETT

A szálloda üreges, száraz csontként meredezett a si-vatagi égbolt alatt, tetejét reggeltől estig égette a nap. Éjszakánként meg a nap emléke kísértett valamennyi szobában, mint valami rég volt erdőtűzé. Sötétedés után sokáig nem gyújtottak villanyt a szállodában, mert a vi-lágosság is meleggel jár. A szálloda lakói inkább vaktá-ban tapogatóztak végig a folyosókon, s kutattak színte-len egy kis hűvösség után.

Ezen a nevezetes estén Mr. Terle, a szálloda tulajdo-nosa, és két árva bérlője, Mr. Smith és Mr. Fremley - akik olyan szagot árasztottak és olyanok is voltak, mint két fonnyadt, pácolt dohánylevél - későig kint maradt a hosszú verandán. Recsegő hintaszékükben zihálva rin-gatóztak előre-hátra a sötétben, s próbáltak szelet tá-masztani.

- Mr. Terle… Igazán jó volna… ha egyszer… lég-kondicionáló berendezést… csináltatna…

Mr. Terle hunyt szemmel hintázott egy darabig.- Nincs pénzem ilyesmire, Mr. Smith.A két öreg bérlő elpirult. Már huszonegy éve nem fi-

zettek számlát.Jóval később Mr. Fremley fájdalmas sóhajt hallatott.- Hát akkor mért nem hagyjuk itt ezt az egészet, sze-

delőzködünk össze, s mért nem költözünk valami tisz-tességes városba? Hogy ne fulladozzunk, süljünk és iz-zadjunk tovább.

- Ugyan ki vesz meg egy tönkrement szállodát egy kísértetvárosban? - mondta csöndesen Mr. Terle. - Nem. Mi csak itt maradunk és várunk, várunk a nagy napra, január huszonkilencedikére.

Lassan mindhárman abbahagyták a hintázást.Január huszonkilencedike!Az egész esztendőben az egyetlen nap, amikor isten-

igazában megered és esik. - Nem kell sokáig várnunk. - Mr. Smith tenyerén

23

megcsillant arany vasutasórája, mint a meleg nyári hold. - Két óra kilenc perc, és itt van január huszonkilencedi-ke. Csakhogy tízezer mérföldes körzetben egy árva fel-hőt sem látok.

- Amióta élek, minden január huszonkilencedikén esett! - Mr. Terle elnémult: önmagát is meglepte, milyen hangosan beszél. - Ha az idén késik egy napot, még nem esem kétségbe, és nem türelmetlenkedem.

Mr. Fremley nagyot nyelt, és keletről nyugatra vé-gignézett a sivatagon, a dombok felé.

- Kíváncsi vagyok… ismét kiadós eső lesz-e.- Nem lesz kiadós - mondta Mr. Smith. - Mi több: le-

fogadom, hogy egyáltalán nem lesz eső. Se holnap, se holnapután, se azután. Az idén egyáltalán nem lesz eső.

A három öreg ült, és bámulta a hatalmas, naptól sár-ga holdat, amely lyukat égetett a magas csöndességbe.

Egy idő múlva elkeseredetten ismét hintázni kezdtek.

Az első forró reggeli szellők meglebegtették a naptár lapjait a szálloda málladozó homlokzatán, akár a száraz kígyóbőrt.

A három férfi, sovány vállára húzva nadrágtartóját, mezítláb lejött a földszintre, és hunyorogva lesett az os-toba égre.

- Január huszonkilencedike…- Sehol egy csöppnyi könyörület.- Még fiatal az idő.- De én nem vagyok az. - Mr. Fremley sarkon fordult

és elment.Öt percig tartott, míg végigbotorkált az őrjítő folyo-

sókon, és forró, frissen pörkölt ágyába talált.Délben bekukucskált hozzá Mr. Terle.- Mr. Fremley…- Istenverte sivatagi kaktuszok! Azok vagyunk! - zi-

hálta Mr. Fremley. Az ágyán feküdt, és olyan volt az arca, mintha bármelyik pillanatban izzó hamuvá akarna szétesni a nyers deszkapadlón. - De még a legistenver-tebb kaktusznak is szüksége van egy korty vízre, mielőtt

24

új esztendőt kezdene ugyanabban az átkozott sivatagi kemencében. Esküszöm magának, hogy nem mozdulok innen, addig fekszem itt, amíg meg nem döglök, ha csak a madarak csőrének kopogását hallom a háztetőn és nem az esőét!

- Imádkozzon csak, és tartsa keze ügyében az eser-nyőjét - mondta Mr. Terle, és lábujjhegyen tovatipegett.

Alkonyatkor halk dobolás hallatszott a lapos házte-tőn.

Mr. Fremley siralmas hangon szólt ki az ágyból: - Ez nem eső, Mr. Terle! Maga spriccel vizet a tetőre

a kerti locsolóval! Köszönöm a próbálkozását, de most már hagyja abba!

A dobolás megszűnt. Sóhaj szállt fel az udvarról.Amikor Mr. Terle kicsit később előbukkant a szállo-

da mögül, látta, hogy a naptár kirepül, egyenest a porba.- A ménkű essen január huszonkilencedikébe! - kiál-

totta egy hang. - Még tizenkét hónap! Most még tizen-két hónapot kell várni!

Mr. Smith állt a küszöbön. Aztán bement, kihozott két ütött-kopott bőröndöt, és levágta őket a verandára.

- De Mr. Smith! - kiáltott fel Mr. Terle. - Harminc év után nem utazhat el!

- Írországban állítólag húsz esős nap van egy hónap-ban - felelte Mr. Smith. - Oda megyek, kerítek valami munkát, és födetlen fővel; tátott szájjal rovom majd az utcákat!

- Nem mehet el! - Mr. Terle kétségbeesetten próbált kieszelni valamit. Pattintott az ujjával. - Kilencezer dol-lár bérrel tartozik!

Mr. Smith megtorpant. Tekintete elérzékenyült, nem várt fájdalom tükröződött benne.

- Bocsánat. - Mr. Terle félrenézett. - Nem gondoltam komolyan. Ide figyeljen… elég, ha csak Seattle-be megy. Ott heti két hüvelyk eső esik. Fizessen, amikor tud, vagy akár sose! Csak tegyen meg egy szívességet. Várjon éjfélig. Akkor egyébként is hűvösebb van. Kel-lemes éjszakai sétája lesz.

25

- Éjfélig már úgyse történik semmi.- Higgyen! Ha minden elveszett, akkor is hinnie kell,

hogy még történhet valami. Csak álljon ide mellém, nem kell leülnie, csak álljon itt, és gondoljon az esőre. Ez az utolsó kérésem.

A sivatagban hirtelen kis portölcsérek támadtak s ül-tek el. Mr. Smith vizsga tekintettel meredt az alkonyi lá-tóhatárra.

- Hát ez meg mi? Eső? Csak nem eső közeledik?- Valami. Valami mindenesetre.Mr. Smith jó darabig álldogált mozdulatlanul két

ütött-kopott bőröndje közt. Elmúlt öt-hat perc. Nem hal-latszott semmi nesz az alkonyatban, csak a két férfi lé-legzetvétele.

Aztán végül Mr. Smith elszántan lehajolt, hogy meg-ragadja a bőröndök fülét.

Mr. Terle szeme épp akkor csillant fel. Előrehajolt, és tölcsért formált a tenyeréből a füle mellé.

Mr. Smith mozdulatlanná dermedt, két keze még mindig a bőröndökön.

A dombok közt valamiféle moraj, halk, tétova dübör-gés hangzott fel.

- Vihar jön! - sziszegte Mr. Terle.A dübörgés erősödött. Fehéres felhőszerűség szállt

fel a dombok közül.Mr. Smith felegyenesedett, és lábujjhegyre állt.Az emeleten Mr. Fremley felült az ágyán, mint Lá-

zár.Mr. Terle mind tágabbra és tágabbra meresztette a

szemét, hogy megállapítsa, mi közeledik. Úgy megmar-kolta a tornác korlátját, mint a szélcsendben megfenek-lett hajókapitánya, amint megérzi a trópusi szellő első rezdülését, a szellőét, amelynek iszapszaga és jégbe hű-tött kókusztej illata van. A legkisebb szél is úgy simított végig sajgó orrlyukain, mint valami fehéren izzó ké-mény kürtőjén.

- Ott! - kiáltott fel Mr. Terle. - Ott! A legutolsó dombon - pamacsokat kavarva a tüzes

26

porból - közeledett a felhő, a mennydörgés, a lármás vi-har.

A dombról húsz nap óta az első kocsi gördült le a völgybe, csikorogva, zötyögve, jajongva.

Mr. Terle nem mert Mr. Smithre nézni.Mr. Smith fölnézett, s a szobájában levő Mr. Frem-

leyre gondolt.Mr. Fremley lenézett az ablakból, és látta az autót,

amint kileheli lelkét és elhalálozik a szálloda előtt.Mert a hang, amit a kocsi adott, furcsamód végsőnek

tűnt. Nyilván nagyon hosszú utat tett meg izzó, aszfalto-zott országutakon meg sós síkságokon, ahonnan tízmil-lió éve eltűnt a víz. Most, kusza rugóival, amelyek úgy meredeztek az ülésből, mint a kannibál haja, leengedett, fodormentás rágógumivá olvadt vászontetejével - amely olyan volt, mint valami vastag szemhéj -, az autó, egy 1924-es évjáratú Kissel kocsi, utolsót remegett, mintha csakugyan ki akarná lehelni a lelkét.

Az elülső ülésen türelmesen várakozott az öreg hölgy, s úgy nézett a három férfira meg a szállodára, mintha azt mondaná: "Bocsássanak meg, beteg a bará-tom. Régóta ismerem, mellette kell hát maradnom végső órájában." Szóval csak ült a kocsiban, és várta, hogy megszűnjenek a gyönge rángások, és elernyedjenek a csontok ami azt jelenti, hogy véget ért a haláltusa. Még legalább fél percig ülhetett így, a kocsiját figyelve, s va-lami olyan béke lengett körülötte, hogy Mr. Terle és Mr. Smith lassan meghajolt feléje. Végül komoly mosollyal rájuk nézett, és üdvözlésre emelte a kezét.

Mr. Fremley odafenn meglepődve észlelte, hogy a keze önkéntelenül kinyúlik az ablakon, és visszainteget az asszonynak.

A verandán Mr. Smith ezt dünnyögte:- Furcsa. Nem vihar. És mégse érzek csalódást. Hogy

lehet ez?De Mr. Terle már végig is ment az ösvényen, és a

kocsihoz lépett.- Azt hittük önről, hogy… azaz…- Elakadt. - A ne-

27

vem Terle. Joe Terle.Az asszony kezet fogott vele, és ránézett teljesen

tiszta, felhőtlen, világoskék szemével: olyan volt ez a szem, mint az ezer mérföldre megolvadt hólé, amelyet hosszú útja során megtisztított a szél meg a nap.

- Én meg Miss Blanche Hillgood vagyok - mondta csöndesen. - A Grinnel College-ben végzett, hajadon ze-netanárnő. Harminc évig egy diákokból álló ének- és ze-nekart vezettem egy középiskolában, Iowa államban, Green Cityben: húsz évig tanítottam magántanárként zongorázni, hárfázni és énekelni, egy hónapja vonultam nyugalomba, a nyugdíjamból élek, s most szülőföldem-re, Californiába tartok.

- Azt hiszem, Miss Hillgood, nemigen megy innen sehová.

- Nekem is az az érzésem. - Nézte, amint a két férfi óvatosan körüljárja a kocsit. Olyan határozatlanul ült a helyén, mint egy gyerek reumás nagyapja ölében. - Nem csinálhatunk valamit vele?

- A kerekeiből drótsövényt, a fékdobból ebédre hívó gongot, a többi alkatrészéből meg szép sziklakertet.

Mr. Fremley lekiáltott az égből.- Bedöglött? Mármint a kocsi. Bedöglött, ugye? In-

nen is érzem! Nos… ideje volna vacsorázni!Mr. Terle kinyújtotta a kezét.- Ez itt Joe Terle Sivatagi Szállodája, Miss Hillgood.

Nyitva napi huszonhat órát. Arizóniai óriásgyíkok és fu-tókakukkok bejelentendők, mielőtt felmenne az emelet-re. Itt megalhat egy éjszakára ingyen, mi meg leszedjük az állványáról a Fordunkat, és holnap reggel bekocsi-zunk önnel a városba.

Az asszony hagyta, hogy kisegítsék a kocsiból. A masina - mintegy tiltakozásul - felnyögött. Az asszony óvatosan becsukta az ajtaját, s az halkan kattant egyet.

- Egyik barátom elhagyott, de a másik velem maradt. Mr. Terle, bevinné szegény hölgyet, hogy ne maradjon a szabad ég alatt?

- Hölgyet, asszonyom?

28

- Bocsánat, én a tárgyakra mindig úgy gondolok, mintha emberek volnának. A kocsi, gondolom, férfi volt, hiszen ő hozott ide. De egy hárfa nyilván ön szerint is nő, nem?

S a kocsi hátsó ülése felé tekintett. Ott, ég felé me-redve, mint valami régi, bőrbe tekert, szeleket hasító ha-jóorr, egy láda állt, jóval magasabb, mint az elöl ülő ve-zető, akárki lett légyen is az, aki az elhagyatott sivatag-ban vagy a városi forgalomban végighajózott.

- Segítsen, Mr. Smith - mondta Mr. Terle.Leoldozták a hatalmas bőrtokot, és kettesben óvato-

san kiemelték.- Mit hozott? - kiáltott le fentről Mr. Fremley.Mr. Smith megbotlott. Miss Hillgoodnak elállt a lé-

legzete. A bőrtok megbillent a két férfi kezében.Halk, dallamos búgás hallatszott a belsejéből.Mr. Fremley meghallotta odafent. Nem is volt szük-

sége egyéb feleletre. Tátott szájjal figyelte a hölgyét, a két férfit és ládába zárt barátjukat, amint betántorognak az alatta levő verandára, és eltűnnek.

- Vigyázat! - kiáltotta Mr. Smith. - Valami átkozott hülye itt hagyta a poggyászát! - Elhallgatott. - Valami átkozott hülye? Én!

A két férfi összenézett. Már nem verítékeztek. Vala-hol szél kerekedett, gyönge szellő, meglobogtatta ing-gallérjukat, és szelíden meglebegtette a naptár lapjait a porban.

- Az én poggyászom… - mondta Mr. Smith.Aztán mindhárman bementek a házba.- Még egy kis bort, Miss Hillgood? Évek óta nem

volt bor az asztalon.- Csak egy kortyot, ha lesz szíves.Egy szál gyertya világánál üldögéltek: olyan lett tőle

a szoba, mint valami kemence, és meg-megcsillantotta a szép ezüst evőeszközöket meg a hibátlan tányérokat, miközben beszélgettek, langyos bort ittak és eddegéltek.

- Meséljen az életéről, Miss Hillgood.- Egész életemben úgy el voltam foglalva Beetho-

29

vennel, Bachhal és Brahmsszal - mondta a nő -, hogy szinte észre se vettem, hogy már huszonkilenc éves let-tem. Amikor legközelebb fölfigyeltem, már negyven voltam. Tegnap meg hetvenegy. Ó, voltak körülöttem férfiak, de tízéves korukban abbahagyták az éneklést, ti-zenkét éves korukban meg végleg lemondtak a szárnya-lásról. Én mindig úgy képzeltem, hogy vagy így, vágy úgy, de szárnyalásra születtünk, így aztán ki nem állhat-tam, hogy a legtöbb férfi úgy csoszog, mintha a föld minden vasa az ő vérében lenne. Sose találkoztam olyan férfival, aki kilencszáz fontnál kevesebbet nyomott vol-na. Fekete öltönyükben - szinte hallani lehetett - úgy gördültek tova, mint a gyászkocsik.

- Szóval ön szárnyalt?- Csak lélekben, Mr. Terle. Hatvan esztendőbe ke-

rült, amíg elszántam magam a végső lépésre. Ez alatt az idő alatt fuvolákba, furulyákba, hegedűkbe kapaszkod-tam, mert azok patakként csörgedeznek a levegőben, tudja, úgy, mint a földi patakok meg folyók. Behajóz-tam minden mellékfolyót, és kipróbáltam minden édes-vízi szelet Händeltől a Strauss-keringőkig. Hosszú volt az út, amíg eljutottam ide.

- Végül is hogyan határozta el magát a távozásra? - kérdezte Mr. Smith.

A múlt héten körülnéztem, és így szóltam: "Ejnye, nézd csak, hiszen egyedül szárnyaltál! Green Cityben igazában senkit se érdekel, hogy szárnyalsz-e, és milyen magasan." Mindig csak: "Szép volt, Blanche" meg: "Köszönjük, hogy játszott a szülői munkaközösség tea-délutánján, Miss H." De igazában senki se figyelt oda. S amikor - valamikor régen - Chicagóról meg New York-ról beszéltem, csak legyintettek és nevettek. "Minek akarna kis béka lenni egy nagy tóban, amikor Green Ci-ty-ben a legnagyobb béka lehet?" így aztán maradtam, azok meg, akik a tanácsot adták, elköltöztek vagy meg-haltak, vagy el is költöztek, és meg is haltak. A többinek meg viasz volt a fülében. Csak a múlt héten ráztam meg magam, és mondtam: "Elég! Mióta van szárnyuk a bé-

30

káknak?"- Tehát most nyugatra tart? - kérdezte Mr. Terle.- Talán csak hogy mozikban játsszak, vagy valami

szabadtéri zenekarban. Valahol mindenesetre muszáj játszanom végre valakinek, aki meghall, és igazában odafigyel…

Ültek a meleg sötétségben. Az asszony befejezte, el-mondott mindent, akár butaság volt, akár nem… s csön-desen hátradőlt a székén.

Az emeleten köhögött valaki.Miss Hillgood meghallotta, és fölállt.

Eltartott egy ideig, amíg Mr. Fremley kinyitotta ösz-szeragadt szemhéját, és kivette a nő alakját, aki éppen lehajolt, hogy letegye gyűrött ágya mellé a tálcát.

- Miről beszélt annyit odalenn?- Majd később visszajövök, és szóról szóra elmon-

dom - felelte Miss Hillgood. - Most egyen. A saláta ki-tűnő. - S már indult is, hogy elhagyja a szobát.

A férfi gyorsan megszólalt:- Itt marad?A nő már majdnem kint volt, de megállt és megpró-

bálta kivenni a sötétben a férfi verítékes arcát. A férfi ugyanakkor nem láthatta a nőnek sem a száját, sem a szemét. Az némán állt még egy pillanatig, aztán lement a lépcsőn.

- Bizonyára nem hallotta, mit kérdeztem - állapította meg Mr. Fremley.

De tudta, hogy hallotta.Miss Hillgood keresztülment a földszinti hallon, és a

fölállított bőrtok zárjával kezdett babrálni.- Fizetnem kell a vacsoráért.- A cég költségére ment a vacsora - mondta Mr. Ter-

le.- Muszáj fizetnem - mondta az asszony, és kinyitotta

a tokot.Hirtelen aranyosan megcsillant valami.A két férfi megelevenedett a székén. Odasandítottak

31

a kis öreg hölgyre, amint ott állt a hatalmas, szív alakú tárgy mellett, amely fényes talapzatán fölébe magaso-dott, s amelynek a tetejéről egy nyugodt, gazellaszemű görög arc nézett le rájuk, éppoly derűsen, amilyen derűs Miss Hillgood volt.

A két férfi gyors, nagyon zavart pillantásokat váltott: mintha mindketten sejtették volna, mi következik. Zi-hálva keresztülsiettek a hallon, és leültek a forró bár-sonysezlon szélére; nedves zsebkendőjükkel törülgetve az arcukat.

Miss Hillgood maga alá húzott egy székét, az arany-hárfát kedvesen a vállának támasztotta, és rátette a hú-rokra a kezét.

Mr. Terle mélyet lélegzett a forró levegőből, és várt.Odakint hirtelen sivatagi szél fújt végig a verandán,

meglökte a székeket, s azok elkezdtek előre-hátra hin-tázni, mint a csónakok éjszaka a tavon.

Felülről Mr. Fremley sértődött hangja hallatszott:- Mi történik ott lenn?S akkor Miss Hillgood megmozdította a kezét.A vállán nyugvó ívtől végigfuttatta ujjait az egyszerű

dróthálón a hárfa oszlopát díszítő vak, gyönyörű görög istennő felé, aztán vissza. Utána egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy a hangok végigszállhassanak a forró hallon, és behatolhassanak az üres szobákba.

Ha Mr. Fremley kiabált is odafönn, senki sem hallot-ta. Mert Mr. Terle és Mr. Smith versengve ugrottak talp-ra az árnyakban, csak a szívük viharos dobogását és tü-dejükben a levegő lázas lüktetését hallották. Tágra nyílt szemmel, leesett állal, szinte eszüket vesztve meredtek a két nőre: az aranyoszlopon a gőgös, vak múzsára és arra, aki ült, szelíden lehunyta a szemét, s parányi ka-csóit a levegőbe nyújtogatta.

Akár egy lány - gondolták zavartan mindketten -, akár egy kislány, amint kidugja kezét az ablakon, hogy érezze… mit? Hát persze! Persze!

Hogy érezze az esőt.Az első zápor visszhangja már el is enyészett a járdá-

32

kon és ereszekben.Odafenn Mr. Fremley úgy kelt fel az ágyból, mintha

a fülénél fogva rángatták volna ki.Miss Hillgood játszott.Játszott, méghozzá egy olyan dallamot, amelyet egy-

általán nem ismertek, de hosszú életük során sok ezer-szer hallottak, szöveggel vagy szöveg nélkül. Játszott, és valahányszor megmozdultak az ujjai, az eső dobolva zá-porozott végig a sötét szállodán. Hűvös eső esett be a nyitott ablakokon, eső patakzott végig a veranda kiégett padlódeszkáin. Eső verte a háztetőt és a sziszegő homo-kot, eső verte a rozsdás autót, az üres istállót és a kiégett kaktuszt az udvaron. Lemosta az ablakokat, leverte a port, megtöltötte az esőgyűjtő hordókat, és az ajtókat gyöngysorokkal függönyözte be, amelyek susogva vál-tak volna szép ha keresztülment volna rajtuk valaki. De lágy, hűvös tapintása elsősorban Mr. Terle-t és Mr. Smitht árasztotta el. Szelíd súlya mind lejjebb és lejjebb nyomta, s végül újra leültette őket. Mivel szünet nélkül csiklandozta és bizsergette az arcukat, be kellett hunyni-uk a szemüket, be kellett csukniuk a szájukat, és el kel-lett ernyőzniük tenyerükkel az arcukat. Ahogy ott ültek, érezték, hogy fejük lassan hátrahajlik, hadd hulljon csak rá az eső, ahol akar.

A villámgyors áradat tartott egy darabig, aztán lassan elapadt, ahogy az ujjak leszaladtak a húrok szövedékén, megeredt utoljára még néhány cseppnyi zápor, aztán elállt.

Az utolsó akkord úgy lebegett a levegőben, mint egy fénykép arról, amikor a villám egy pillanatra mozdulat-lanná dermeszt billiónyi lehulló vízcseppet. Aztán ki-aludt a villám. Az utolsó cseppek sötétben hulltak a csöndbe.

Miss Hillgood levette kezét a húrokról, de a szeme még mindig le volt hunyva.

Mr. Terle és Mr. Smith pedig kinyitotta a szemét, hogy lássa a két csodálatos nőt ott a túlsó végében a hallnak, amely valahogy érintetlenül, szárazon vészelte

33

át a vihart.Remegtek. Előrehajoltak, mintha szólni akarnának.

Gyámoltalan képet vágtak, nem tudták, mit csináljanak.Aztán felfigyeltek egy hangra: odafentről, a szálloda

folyosóiról jött, s megértette velük, mit kell csinálniuk.A hang gyöngén lebegett lefelé, ahogy a fáradt ma-

dár verdes öreg szárnyaival.A két férfi fölnézett, és fülelt.A hang forrása Mr. Fremley volt.Mr. Fremley, aki a szobájában tapsolt.Mr. Terle csak öt másodperc múlva jött rá, hogy mi

is az. Akkor oldalba bökte Mr. Smitht, és ő is összeverte a tenyerét. A két férfi keze nagyokat csattant. A csatta-nások visszhangja gellert kapott a szálloda alsó és felső üregeiben, nekiütődött a falaknak, tükröknek, ablakok-nak, megpróbált kiszabadulni a szobákból.

Erre Miss Hillgood is kinyitotta a szemét, mintha ez az új vihar a szabadban érte volna, készületlenül.

A két férfi előadta a maga számát. Olyan hevesen verték egymáshoz a tenyerüket, mintha durranócukorká-kat sütöttek volna el marokszámra, egyiket a másik után. Mr. Fremley kiabált. Senki se hallotta. A kezek új-ra meg újra széttárultak, aztán nagyot csattanva csukód-tak össze, amíg meg nem dagadtak az ujjak, s a két öreg ki nem fulladt. Végül térdükre ejtették a tenyerüket, s mellkasukban hevesen dobogott a szívük.

Aztán Mr. Smith felállt, nagyon lassan s egyre a hár-fát nézve kiment, és becipelte a bőröndöket. A hallból az emeletre vezető lépcső alján megállt, és sokáig nézte Miss Hillgoodot. Aztán az asszony egyetlen bőröndjére esett a pillantása, amely ott pihent az első lépcsőfok mellett. A bőröndről az asszonyra nézett, és kérdő pil-lantással felhúzta a szemöldökét.

Miss Hillgood ránézett a hárfájára, a bőröndjére, Mr. Terle-re s végül Mr. Smithre.

Aztán bólintott.Mr. Smith lehajolt, s egyik hóna alatt a maga pogy-

gyászával, másik kezében az asszony bőröndjével lassan

34

elindult fölfelé a barátságos sötétségben a hosszú lép-csőn. Amikor megmozdult, Miss Hillgood megint neki-támasztotta a hárfát a vállának, és egyikük se tudta: ő játszik-e a férfi lépteinek ritmusára, vagy a férfi lépked a nő játékának ütemére.

A lépcső közepén Mr. Smith összetalálkozott Mr. Fremleyvel, aki - kifakult háziköntösben - lassan lefelé igyekezett.

Mindketten megálltak, és lenéztek a hallba, a túlol-dalon, az árnyékban álló férfira, aztán a két nőre; az egyikre, aki csak mozgás volt, s a másikra, aki csak csil-logás. És mindketten ugyanazt gondolták.

Ezután életük végéig minden este és minden éjszaka a hárfa hangjait és a hűvös eső neszezését hallják majd. Nem kell többé a kerti locsolóval spriccelni a tetőt. Csak ülni a verandán, vagy feküdni a sötétben az ágyban, és hallgatni az esőt… az esőt… az esőt…

Mr. Smith elindult a lépcsőn fölfelé, Mr. Fremley meg lefelé. A hárfa! A hárfa! Hallga! Hallga!

Vége az ötven évig tartó aszálynak.Elérkezett a hosszú esőzések ideje.

Szíjgyártó László fordítása

35

BŐRÜK SÖTÉT VOLT S SZEMÜK ARANY

A rakéta fémburkolata lehűlt a mezőn fújó szélben. Csapóajtaja pukkant egyet, és kinyílt. Óraműszerű bel-sejéből kilépett egy férfi, egy nő és három gyermek. A többi utas szétszóródott a marsbeli mezőn, magára hagyva a férfit és családját.

A férfi érezte, hogy lobog a haja, és testében megfe-szülnek a szövetek, mintha valamiféle légüres tér köz-pontjában állana. Felesége, ott előtte, szinte füstként ör-vénylett, mintha el akarna szállni. A gyerekek mint pa-rányi magvak: bármelyik pillanatban szétszóródhatnak a Mars négy égtája felé.

A gyerekek fölnéztek rá, ahogy az ember a napra néz, hogy megállapítsa, hány óra. Az apa arca rideg volt.

- Mi baj? - kérdezte a felesége.- Menjünk vissza a rakétába!- Vissza a Földre!- Igen! Figyelj csak!Úgy fújt a szél, mintha el akarná söpörni egyéniségü-

két. A Mars levegője bármelyik pillanatban kiszívhatta belőle a lelket, mint a velőt a fehér csontból. Úgy érezte valami vegyszerbe került, amelyben feloldódhat értel-me, és eléghet egész múltja.

Szemügyre vették a marsbéli dombokat: az idő az évek iszonyú súlyával elnyűtte őket. Látták a hajdani városokat: belevesztek a mezőkbe, s mint gyönge gyer-mekcsontok hevertek a széltől hullámzó fűtavakban.

- Fel a fejjel, Harry! - mondta a felesége. - Már késő. Hatvanmillió mérföldet tettünk meg.

A szőke hajú gyerekek nagyokat ordítottak a Mars égboltjának mélységes kupolájába. Nem jött válasz, csak a száguldó szél sziszegett a merev fűszálak közt.

Fölmarkolta hideg kezével a poggyászt.

36

- Hát akkor gyerünk - mondta. Egy ember a tenger-parton, aki kész rá, hogy belegázoljon a vízbe, és meg-fulladjon.

Bementek a városba.

Bittering volt a nevük. Harry Bittering és a felesége, Cora; és Dan, Laura meg David. Építettek egy kis fehér kunyhót, ahol jókat reggeliztek, de a félelem sose tűnt el. Ott feküdt Mr. Bittering és Mrs. Bittering mellett ké-retlen harmadikként éjféli beszélgetéseik és hajnali éb-redéseik alkalmával.

- Úgy érzem magam, mint egy sókristály egy hegyi patakban - mondta a férfi -, amint elmossa a víz. Mi nem idevalók vagyunk. Hanem Föld-lakók. Ez meg a Mars. A Mars-lakóknak való. Az isten szerelmére, Cora, hadd váltsam meg a jegyeket hazafelé!

De az asszony csak a fejét rázta.- Eljön a nap, amikor az atombomba tönkreteszi a

Földet. S mi akkor itt biztonságban leszünk.- Biztonságban és tébolyodottan.Tik-tak, hét óra - ketyegte az óra -, ideje felkelni. És

felkeltek.Valami arra késztette a férfit, hogy minden reggel

mindent ellenőrizzen - a tűzhelyet, a cserepes piros muskátlikat -, pontosan úgy, mintha attól tartana, hogy valami nincs rendben. A reggeli újság pirítósmeleg volt a hatórás földi rakétától. A férfi feltörte a kupakját, és odatette a reggelije mellé. Vidámságot erőltetett magára.

- Ismét itt a gyarmatosítás kora - jelentette ki. - Tíz év múlva egymillió földi ember él majd a Marson. Nagy városok épülnek meg minden. Azt jósolták, hogy kudar-cot fogunk vallani. Azt jósolták, hogy a Mars-lakók rossz néven veszik majd inváziónkat. De találkoztunk csak egyetlen Mars-lakóval is? Egy árva lélekkel sem! Ó, igen, városaikat megtaláltuk, de üresen. Igaz?

Szélfolyó öntötte el a házat. Mikor az ablakok már nem zörögtek, Mr. Bittering nyelt egyét, és a gyerekekre nézett.

37

- Nem tudom - mondta David. - Lehet, hogy vannak körülöttünk Mars-lakók, csak nem látjuk őket. Éjsza-kánként néha úgy érzem, hallom őket. Hallom a szelet. A homok az ablakomnak csapódik. Megijedek. És látom azokat a városokat ott fönn a hegyekben, ahol a Mars-lakók éltek valamikor régen. És mintha mozgást is lát-nék azokban a városokban, papa. És nem tudom, hogy azok a Mars-lakók örülök-e, hogy mi itt lakunk. Nem tudom, nem terveznek-e ellenünk valamit, amiért idejöt-tünk.

- Badarság! - Mr. Bittering kinézett az ablakon. - Tisztességes, becsületes emberek vagyunk. - A gyereke-ire nézett. - Minden kihalt városban vannak valami kí-sértetfélék. Úgy értem: emlékek. - Kibámult a dombok-ra. - Láttok egy lépcsőt, és szeretnétek tudni, milyenek lehettek a Mars-lakók, akik megmászták. Láttok mars-beli festményeket, és szeretnétek tudni, milyen lehetett a festőjük. S elképzeltek magatokban egy kísértetet, egy emléket. Egészen természetes. Ez a fantázia. - Elhallga-tott. - De nem csavarogtatok még ott fenn a romok közt, ugye?

- Nem, papa. - David a cipőjét nézte.- Vigyázzatok, ne közelítsetek hozzájuk! Nehogy

bajba kerüljetek.- Akkor is - mondta a kis David. - Fogadom, hogy

történni fog valami.

Aznap délután történt valami.Laura sírva botorkált keresztül a településen. Vaktá-

ban a verandára rontott.- Mama! Papa! Háború! A Földön! - zokogta. - Az

imént érkezett egy rádióhír. Atombombák estek New Yorkra! Valamennyi űrrakéta felrobbant. Soha többé nem jön rakéta a Marsra!

- Jaj, Harry! - Az anya megfogódzott a férjében s a lányában.

- Biztos, Laura? - kérdezte csöndesen az apa.Laura sírt.

38

- Mindörökre megfeneklettünk a Marson.Sokáig csak a szél zúgott az alkonyatban."Magunkban - gondolta Bittering. - Csak ezren va-

gyunk itt. Nincs visszatérés! Nincs! Nincs!" Arcát, ke-zét, testét kiverte a veríték. Csuromvíz volt, olyan mele-ge lett a félelemtől. Szerette volna megütni Laurát, és rákiabálni: "Nem igaz, hazudsz! A rakéták megjönnek!" Ehelyett magához szorította Laurát, és megsimogatta a fejét.

- Egyszer csak megérkeznek a rakéták - mondta.- Mit fogunk csinálni, apa?- Végezzük a dolgunkat, természetesen. Gabonát ter-

melünk, és gyerekeket nevelünk. Várunk. Hogy minden rendben menjen, amíg a háború véget nem ér, és ismét meg nem érkeznek a rakéták.

A két fiú kijött a tornácra.- Gyerekek - mondta az apa, aki a tornácon ült, s va-

lahová mögéjük nézett. - Mondanom kell nektek vala-mit.

- Már tudjuk - felelték.

A következő napokban Bittering sokat bolyongott a kertben, hogy egyedül lehessen félelmével. Amíg a ra-kéták ezüstös hálót szőttek az űrbe, még csak bele tudott törődni a Marsba. Mert mindig azt magyarázta magá-nak: "Ha akarom, holnap jegyet válthatok, és visszatér-hetek a Földre."

De most: a háló eltűnt. A rakéták összevissza görbül-ve, megolvadva, összegubancolódva hevernek a Földön. A Föld-lakók ki vannak szolgáltatva a Mars idegenségé-nek, a fahéjszínű pornak, borízű levegőnek. A marsbeli nyarakon megsülnek, mint a gyömbéres sütemény; a marsbeli teleken betakarítják, és a raktárba teszik őket. Mi lesz vele? Meg a többiekkel? Ez az a pillanat, amire a Mars várt. Most majd elemészti őket.

Térdre ereszkedett a virágágyban, ásóval ideges ke-zében. "Dolgozz - gondolta -, dolgozz, és felejts!"

39

A kertből fölpillantott a Mars hegyeire. Eszébe jutot-tak a régi, büszke marsbeli nevek, amelyeket hajdan vi-seltek ezek a csúcsok. Az égből pottyant Föld-lakók csak megbámulták a nevük ellenére névtelenül maradt dombokat, folyókat, tengereket. A Mars-lakók hajdan városokat építettek, és nevet adtak nekik; megmászták a hegyeket, és nevet adtak nekik; behajózták a tengereket, és nevet adtak nekik. A hegyek elkoptak, a tengerek ki-száradtak, a városok romba dőltek. A Föld-lakók ennek ellenére csöndes bűntudatot éreztek, nem mertek új ne-vet adni az ősi domboknak és völgyeknek.

De hát az ember mégiscsak jelképekkel és címkékkel él. A nevek megszülettek.

Mr. Bittering nagyon egyedül érezte magát kertjében a Mars napja alatt; anakronizmusnak érezte, hagy itt görnyedezik, és földi virágokat ültet a megműveletlen talajba.

Gondolkozz. Szünet nélkül. Mindenféléken. Csak ne gondolj a Földre, az atomháborúra, az elpusztult raké-tákra.

Izzadt. Körülnézett. Nem figyelte senki. Levette a nyakkendőjét. Elég vakmerő gondolta. Előbb a zakó, s most a nyakkendő. Gondosan felakasztotta egy barack-fára. Facsemeteként importálta Massachusetts-ből.

Ismét a neveken meg a hegyeken kezdett filozofálni. A Föld-lakók megváltoztatták a nevekét. Most Hormel-völgyek, Roosevelt-tengerek, Ford-dombok, Vanderbilt-platók, Rockefeller-folyók vannak a Marson. Nem he-lyes. Az amerikai telepesek annak idején nagy bölcses-ségről tettek tanúságot, amikor megőrizték az ősi indián prérineveket: Wisconsin, Minnesota, Idaho, Ohio, Utah, Milwaukee, Waukegan, Osseo. A régi neveket, a régi je-lentéssel.

Miközben eszelősen meredt a hegyekre. Azt gondol-ta: "Ott fönn vagytok? Valamennyien, halott Mars-la-kók? Nos, mi itt magunk vagyunk, elvágva a világtól! Gyertek le, kergessetek el bennünket! Tehetetlenek va-gyunk!"

40

A szél barackvirágesőt fújt a földre.Kinyújtotta napbarnított kezét, s halkan felkiáltott.

Megérintette a virágokat, felszedte őket. Megforgatta, újra meg újra megtapogatta őket. Aztán a felesége után kiáltott:

- Cora!Az asszony megjelent az egyik ablakban.A férfi odaszaladt hozzá.- Cora, nézd ezeket a virágokat!Az asszony a kezébe vette őket.- Látod? Mások! Megváltoztak! Már nem barackvi-

rágok!- Én nem látok rajtuk semmi változást - mondta az

asszony.- Pedig van! Nem igaziak! Nem is tudom, miben.

Eggyel több a szirmuk, valahogy más a levelük, a szí-nük, az illatuk!

A gyerekek még idejében szaladtak ki, hogy láthas-sák, amint apjuk körbeszaladgál a kertben, s egymás után tépi ki ágyásaikból a retkeket, hagymákat, répákat.

- Ide nézz, Cora!Kézbe vették a retkeket, hagymákat, répákat.- Olyanok, mint a répák?- Igen… Nem. - Az asszony tétovázott.- Nem is tudom…- Megváltoztak.- Lehet.- Tudod, hogy megváltoztak. Hagymák, és mégse

hagymák, répák, és mégse répák! Az ízük ugyanaz, és mégis más. A szaguk sem olyan, mint szokott lenni. - Érezte, hogy kalapál a szíve, és megijedt. Beásta ujjait a földbe. - Mi történik itt, Cora? Mi ez? El kell mennünk innen! - Végigrohant a kerten. Minden fát megtapoga-tott. - A rózsák! A rózsák! Zölddé változnak.

És álltak, és nézték a zöld rózsákat.És két nap múlva Dan jött futva.- Gyertek, nézzétek meg a tehenet. Megfejtem, és ak-

kor vettem észre. Gyertek!

41

Álltak a pajtában, és nézték egyetlen tehenüket.Harmadik szarva nőtt.És a házuk előtt a pázsit csendesen, lassan olyan szí-

nű lett, mint a tavaszi ibolya. A földi magból halványlila fű nőtt.

- El kell mennünk innen - mondta Bittering. - Meg-esszük ezt az izét, aztán átváltozunk… ki tudja, mivé? Ezt nem hagyhatom! Csak egyet tehetünk! Elégetjük az ilyen ételt.

- Nem mérgezett!- De az. Ügyesen, nagyon ügyesen: Kicsit. Nagyon

kicsit. Nem szabad hozzányúlnunk.Ijedten nézett a házukra.- Még a ház is. A szél csinált vele valamit. A levegő

megperzselte. Meg az éjszakai köd. Valamennyi deszká-ja elgörbült, megvetemedett. Már nem olyan, mint egy Föld-lakó háza.

- Ugyan, képzelődsz!Felvette zakóját és nyakkendőjét.- Bemegyek a városba. Most már tennünk kell vala-

mit. Mindjárt jövök.- Várj, Harry! - kiáltotta a felesége.De a férfi már elment.A városban, a fűszerüzlet árnyékos lépcsőjén, ott ül-

tek a férfiak, s térdükre fektetett kézzel, jókedvűen, fesztelenül társalogtak.

Mr. Bittering legszívesebben a levegőbe lőtt volna egy pisztollyal.

"Mit csináltok, bolondok? - gondolt a. - Csak itt ül-tök. Pedig hallottátok, mi történt… megfeneklettünk ezen a bolygón. Hát akkor mozgás! Csak nem ijedtetek meg? Csak nem féltek? Mi a tervetek?"

- Hello, Harry! - köszöntek rá.- Ide figyeljetek - mondta nekik. - Ugye, hallottátok

a minap, hogy mi történt? Vagy nem?Bólogattak, és nevettek.- Persze hogy hallottuk, Harry. Persze.- És mit akartok tenni ez ügyben?

42

- Hogy mit akarunk tenni, Harry? Hát mit tehetnénk?- Például építhetnétek egy rakétát.- Rakétát, Harry? Hogy visszamenjünk abba a zűrza-

varba? Ugyan, Harry!- De hát muszáj, hogy vissza akarjatok menni! Észre-

vettétek a barackvirágokat, a hagymát, a füvet?- Hát persze, Harry, persze hogy észrevettük - felelte

valamelyikük.- És nem féltek?- Nem hinnénk, hogy sokat számít, Harry!- Hülyék!- Nono, Harry!Bittering sírni szeretett volna.- Velem kell dolgoznotok. Ha itt maradunk, mind-

nyájan átváltozunk. A levegő miatt. Nem érzitek a sza-gát? Valami van benne. Lehet, hogy valami marsbeli ví-rus. Valami csíra vagy hímpor. Hallgassatok rám!

Rámeredtek.- Sam - szólította meg az egyiket.- Tessék, Harry?- Segítesz nekem egy rakétát építeni?- Nézd, Harry. Szereztem egy csomó fémet meg né-

hány modellt. Ha rakétát akarsz építeni a műhelyemben, szívesen látlak. Ötszáz dollárért eladom neked a fémet. Ha egymagad dolgozol, kb. harminc év alatt egész csi-nos rakétát építhetsz belőle.

Valamennyien nevettek- Ne nevessetek!Sam nyugodt, jókedvű pillantást vetett rá.- Sam - szólalt meg Bittering. - A szemed…- Mi van vele, Harry?- Nem szürke volt?- Biz' isten nem emlékszem.- Az volt, vagy nem?- Miért kérded, Harry?- Mert most olyan sárgás színű.- És ha az, Harry? - kérdezte közömbösen Sam.- És magasabb vagy meg soványabb…

43

- Lehet, hogy igazad van, Harry.- Sam! Nem kéne hagynod, hogy sárga legyen a sze-

med!- Miért? A te szemed milyen színű, Harry? - kérdezte

Sam.- Az enyém? Természetesen kék.- Nesze, Harry. - Sam a kezébe nyomott egy zsebtük-

röt. - Nézd meg magad.Mr. Bittering habozott, aztán arca elé emelte a tük-

röt.A szeme kékjében apró, halvány eddig nem észlelt

aranypettyek voltak.- Látod, mit csináltál? - szólalt meg egy pillanat múl-

va Sam. - Összetörted a tükröm.

Harry Bittering beköltözött a kovácsműhelybe, és el-kezdte építeni a rakétát. A nyitott ajtóban emberek áll-dogáltak, csendesen beszélgettek és tréfálkoztak. Néha segítettek neki fölemelni valamit. De többnyire csak lé-zengtek, és Harryt figyelték egyre sárgább szemükkel.

- Vacsoraidő van, Harry - mondták.Megjelent a felesége, fonott kosárban hozta a vacso-

ráját.- Hozzá se nyúlok - mondta Harry. - Csak a mélyhű-

tőnkből való ételt eszem. Olyat, ami a Földről került ide. A kertünkből semmit.

A felesége állt, és nézte.- Úgyse tudsz megépíteni egy rakétát.- Valamikor, húszéves koromban műhelyben dolgoz-

tam. Tudom, hogyan kell bánni a fémmel. S mihelyt el-kezdem, a többiek is segítenek majd - mondta, de nem nézett az asszonyra, hanem kiteregette a tervrajzokat.

- Harry! Harry! - mondta csüggedten az asszony.- El kell mennünk innen, Cora. Muszáj elmennünk!

Az éjszakák szelesek voltak. A szél végigfújt a ki-száradt tengerek helyén elterülő holdsütötte, üres mező-kön, a fehér, sakktáblaszerű kis városok mellett, ame-

44

lyek tizenkétezer éve álltak üresen. A Föld-lakók tele-pén a Bittering-házat a változás érzése reszkettette meg.

Mr. Bittering az ágyban fekve érezte hogy csontjai elmozdulnak, új formát öltenek, megolvadnak, mint az arany. Feleségének, aki mellette feküdt, sötét volt a bőre a sok napos délutántól. Sötét bőrű volt az asszony és arany szemű, majdnem feketére sült a napon, aludt, a gyerekek fémesen csillogtak ágyukban, a szél meg két-ségbeejtően bömbölt, átváltoztatva az öreg barackfákat, a lila füvet, zöld rózsaszirmokat szórva szerte.

Bittering félelme nem múlt el. A torkát és a szívét szorongatta. Csöppekbe gyűlt verítékes karján, halánté-kán, reszkető tenyerén.

Keleten fölkelt egy zöld csillag.Furcsa szó hagyta el Mr. Bittering ajkát.- Iorrt. Iorrt - ismételgette.A Mars-lakók nyelvén szólt. Nem ismerte a Mars-la-

kók nyelvét.Éjfélkor fölkelt, felhívta Simpsont, a régészt.- Mit jelent, az hogy Iorrt, Simpson?- De hiszen ez bolygónk, a Föld neve a Mars-lakók

ősi nyelvén. Miért?- Nem érdekes.A telefonkagyló kicsúszott a kezéből.- Hello, hello, hello, hello! - hallátszott egyre a kagy-

lóból, ő meg csak ült, és bámulta a zöld csillagot. - Bit-tering! Harry! Hallasz?

A napokat fémcsengés töltötte be. Harry három kö-zömbös ember kelletlen segítségével szerelte a rakéta vázát. Egy óra alatt rendszerint nagyon elfáradt, le kel-lett ülnie.

- A magasságtól van - nevetett az egyik ember.- Szoktál te enni, Harry? - kérdezte a másik.- Szoktam - felelte dühösen Harry.- A mélyhűtőtökből?- Igen!- Egyre soványabb vagy, Harry.

45

- Nem igaz.- És magasabb.- Hazudsz!

Néhány nap múlva félrevonta a felesége.- Harry, minden élelmet elhasználtam a mélyhűtőből.

Nem maradt semmi. Ezentúl a Marson termett élelmi-szerekből kell szendvicset készítenem.

A férfi nagy nehezen leült.- Muszáj enned - mondta az asszony. - Gyönge vagy.- Igen - felelte.Fogott egy szendvicset, szétnyitotta, megnézte, és el-

kezdte majszolni.- És ma már ne dolgozz tovább - mondta az asszony.

- Iszonyú hőség van. A gyerekek szeretnének kirándulni és úszkálni egy kicsit a csatornában. Gyere velünk.

- Nem vesztegethetem az időt. Most van a kritikus pont.

- Csak egy órára - unszolta az asszony. - Jót fog tenni az úszás.

Felállt, csupa veríték volt.- Jó, jó. Hagyj békén. Megyek.- Használni fog, Harry.A nap forrón sütött, szélcsend volt. Egyetlen óriási

kemence volt a vidék. A csatorna mellett haladtak: az apa, az anya, a fürdőruhásan rohangászó gyerekek. Megálltak, és húsos szendvicset ettek. Az apa látta, hogy a bőrük egyre barnábbra sül. És látta felesége és gyermekei sárga szemét, a szemüket, amely régebben nem volt sárga. Végigfutott rajta néhány remegés, de az-tán el is múlt a jóleső hőhullámokban, mikor lehevert a napon. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megijedjen.

- Mióta sárga a szemed, Cora?Az asszony zavarba jött.- Azt hiszem, mindig az volt.- Nem az utóbbi három hónapban változott barnáról

sárgára?Az asszony az ajkába harapott.

46

- Nem. Miért kérded?- Nem fontos.Éltek tovább.- És a gyerekek szeme? - szólalt meg a férfi. - Az

övék is sárga.- A serdülő gyerekek szemének a színe néha megvál-

tozik.- Talán mi is gyermekek vagyunk. Legalábbis a Mars

szemében. Csak úgy eszembe jutott. - Elnevette magát. - Azt hiszem, úszom egyet.

Beugrottak a csatorna, vizébe és az apa hagyta, hogy lesüllyedjen, le egészen a fenékre, mint valami arany-szobor, és ott heverjen a zöld csendben. A víz mélyén teljes nyugalom volt, teljes béke. Érezte, hogy a lassú, állandó áramlás könnyedén sodorja.

"Ha elég sokáig fekszem itt - gondolta -, a víz mun-kához lát, lemarja a húsomat, és előbukkannak csontja-im, mint a korall. Csak a csontvázam marad meg. S az-tán a víz majd építhet a csontvázra… zöld izéket, mély vízi izéket, piros izékét, sárga izéket. Változás. Válto-zás. Lassú, mélyreható, csöndes változás. S vajon nem így van odafent is?"

Látta maga fölött az elsüllyedt égboltot, a napot, amelyet a légkör, az idő és a tér Mars-nappá változta-tott.

Odafent - gondolta - egy hatalmas folyó van, egy Mars nevű folyó, mindnyájan annak a mélyén fekszünk, kavicsházainkban, alámerült sziklaházainkban, mint megannyi rejtőzködő rák, és a víz elsodorja öreg testün-ket, megnyújtja csontjainkat, és…

Hagyta, hogy a víz fölsodorja a gyönge világosságon keresztül.

Dan a csatorna szélén ült, és komolyan nézett apjára.- Utha! - szólalt meg.- Mi? - kérdezte az apja.A fiú mosolygott.- Tudod, Utha jelent apát a Mars-lakók nyelvén.- Hol tanultad?

47

- Nem tudom. Valahol. Utha!- Mit akarsz?A fiú habozott.- Szeretném… szeretném megváltoztatni a nevem.- Megváltoztatni?- Igen.Odaúszott a fiú anyja.- Miért? Mi bajod a Dan névvel?Dan izgett-mozgott.- A minap hívtál, hogy: "Dan, Dan, Dan!" Meg se

hallottam. Azt mondtam magamnak: "Ez nem az én ne-vem." Új nevem van, azt szeretném használni.

Mr. Bittering a csatorna oldalának támaszkodott, tes-te hideg volt, szíve lassan vert.

- Miféle új neved?- Linnl. Nem szép? Használhatom? Vagy nem?Mr. Bittering a fejéhez kapott. Eszébe jutott az osto-

ba rakéta, amelyen egyedül dolgozik, annyira egyedül, hogy még a saját családjából sem segít neki Senki.

Hallotta, hogy a felesége azt mondja:- Miért ne?Aztán a saját hangját hallotta:- Persze hogy használhatod.- Hurrá! - kiáltotta a fiú. - Linnl vagyok! Linnl!Szaladni kezdett a mezőn, táncolt és kiabált.Mr. Bittering a feleségére nézett.- Hát ezt mért csináltuk?- Nem tudom - felelte az asszony. - Jó ötletnek hang-

zott.Besétáltak a dombok közé. Régi, kanyargós ösvénye-

ken ballagtak, még mindig működő szökőkutak mellett. Az ösvényeket egész nyáron hideg víz borítatta vékony rétegben. Mezítláb egész nap hideg maradt az ember lábfeje, mert úgy gázolt az ösvényeken, mint valami pa-takban.

Eljutottak egy kis elhagyatott marsbeli villához, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre. Egy domb tetején állt. Kék márványtermek, óriási falfestrnények, úszóme-

48

dence. Üdítő volt ebben a nyári hőségben. A Mars-lakók nem kedvelték a nagyvárosokat.

- Milyen szép - mondta Mrs. Bittering. - Bár felköl-tözhetnénk nyárra ebbe a villába.

- Gyerünk - mondta a férfi. - Visszamegyünk a vá-rosba. Még dolgoznom kell a rakétán.

De aznap este, munka közben eszébe jutott a hűvös kék márványvilla. Ahogyan múltak az órák, egyre ke-vésbé érezte fontosnak a rakétát.

A napok és hetek sodrában a rakéta jelentősége egyre csökkent. A régi láz elmúlt. Megijedt a gondolatra, hogy így hagyja kicsúszni a kezéből. De a hőség, a levegő, a munkakörülmények valahogy…

Hallotta, hogy a kovácsműhely tornácán dünnyögnek az emberek.

- Hallottátok? Mindenki elmegy.- Így van. Mindenki.Bittering kilépett.- Hová mennek? - Látta, hogy két, gyermekekkel és

bútorokkal megrakott teherautó hajt végig a poros utcán.- Fel a villákba - felelte a kérdezett.- Bizony, Harry. Én is megyek. Sam is. Igaz, Sam?- Így van, Harry. És te?- Nekem itt kell dolgoznom.- Dolgoznod! Azt a rakétát ősszel is befejezheted,

amikor hűvösebb az idő.Nagy lélegzetet vett.- Már elkészültem a vázzal.- Ősszel kellemesebb. - Hangjuk bágyadt volt a hő-

ségtől.- Dolgoznom kell - mondta.- Ősszel - érveltek. Érvelésüket nagyon is értelmes-

nek, igaznak érezte.Ősszel jobb lenne - gondolta. - Akkor is bőven lesz

rá időm.""Ne! - kiáltotta énjének egyik része, valahonnan

mélyről, fojtottan. - Ne! Ne!"- Ősszel - kezdte.

49

- Gyere, Harry - mondták valamennyien.- Igen - mondta, s úgy érezte, teste elolvad a forró,

nyirkos levegőben. - Igen ősszel. Akkor majd újra neki-látok.

- Én a Tirra-csatorna mellett foglaltam el egy villát - jegyezte meg valaki.

- A Roosevelt-csatornára gondolsz nem?- A Tirrára. Ez az ősi neve a Mars-lakók nyelvén.- De hát a térképen…- Ne gondolj a térképre. Most Tirra. Én meg a Pillai-

hegységben találtam lakást…- A Rockefeller-hegyláncra gondolsz - mondta Bit-

tering.- A Pillai-hegységre - felelte Sam.- Igen - mondta Bittering, akit beburkolt a forró, zi-

zegő levegő. - A Pillai-hegységre.Másnap, a forró, csendes délutánon mind az öten a

költözködéssel voltak elfoglalva.Laura, Dan és David csomagokat cipelt. Azaz - mi-

vel szívesebben nevezték magukat így - Ttil, Linnl és Werr csomagokat cipelt.

A bútorokat a kis fehér kunyhóban hagyták.- Bostonban nagyon jól mutattak - mondta az anya. -

Meg itt a kunyhóban is. De fönn a villában? Nem! Majd ha ősszel visszatérünk, megtaláljuk őket.

Bittering hallgatott.Egy idő múlva aztán így szólt:- Vannak bizonyos elképzeléseim a villa bebútorozá-

sát illetően. Nagy, kényelmes bútorokra gondolok.- Mi gondod lesz a lexikonoddal? Magaddal hozod,

ugye?Mr. Bittering elfordította a szemét.- Majd a jövő héten lejövök érte.A lányukhoz fordultak.- Mi lesz a New York-i ruháiddal?A lány zavartan bámult rájuk.- Ugyan, már nincs szükségem rájuk!

50

Elzárták a gázt, a vizet, bezárták az ajtókat, és elin-dultak. Az apa bekukucskált a teherautóba.

- A mindenit! Nem sokat viszünk magunkkal - mondta. - Ahhoz képest, hogy mi mindent hoztunk a Marsra, az egész csak egy maroknyi!

Begyújtotta a motort.Egy hosszú pillanatig elnézte a kis fehér kunyhót, s

elfogta a vágy, hogy visszarohanjon, megérintse, búcsút mondjon neki, mert úgy érezte, mintha hosszú utazásra indulna, és elhagyna valamit, amihez soha nem térhet vissza többé, amit soha többé nem fog megérteni.

Sam és a családja éppen akkor robogott el mellettük egy másik teherautón.

- Hello, Bittering! Megyünk!A teherautó rátért a városból kivezető ősi országútra.

Még vagy hatvanan utaztak ugyanabba az irányba. A várost sűrű por töltötte meg, ahogy a kocsik tovarobog-tak. A csatornák vize kéken csillogott a napfényben, s csöndes szellő bujkált a furcsa fák lombjai közt.

- Ég veled, város! - mondta Mr. Bittering.- Ég veled! Ég veled! - mondta a család, és integetett

is.Többé nem néztek vissza.

A nyár tüze kiszárította a csatornákat. A nyár lángja felégette a mezőket.

A Földlakók üres telepén a festett házak vedleni és hámlani kezdtek. A gumiabroncsok, amelyeken a gyere-kek hintáztak a hátsó udvarokban, megállt óraingák módjára lógtak a perzselő levegőben.

A kovácsműhelyben rozsdásodni kezdett a rakéta vá-za.

A csöndes őszben Mr. Bittering - már nagyon sötét bőrű és nagyon arany szemű volt - a villája fölötti lejtőn állt, és lenézett a völgybe.

- Itt az ideje, hogy visszamenjünk - mondta Cora.- Igen, de nem megyünk - felelte nyugodtan a férje. -

Nincs már ott semmink.

51

- A könyveid - mondta az asszony. - A szép ruháid.Úgy mondta: a llleid és a szép ior uele rreid.- A város üres - felelte a férfi. - Senki se megy visz-

sza. Nincs értelme. Egyáltalán nincs értelme.A lányuk szőnyegeket szőtt, a fiaik meg ősrégi fuvo-

lákon és sípokon játszottak, visszhangzott a kacagásuk a márványvillában.

Mr. Bittering lenézett a mély völgybe, a távoli földi településre.

- Milyen furcsa, milyen nevetséges házakat építettek a Föld-lakók!

- Nem tudtak szebbet építeni - mélázott el a felesége. - Olyan csúnya emberek voltak. Örülök, hogy eltűntek.

Egymásra néztek, meghökkentek rajta, hogy miket mondtak. Elnevették magukat.

- Hová lehettek? - tűnődött a férfi. A feleségére pil-lantott. Az asszony arany szemű volt és karcsú, akár a lánya. Ő meg a férjére nézett, s az majdnem olyan fiatal-nak látszott, mint az idősebbik fiuk.

- Nem tudom - felelte az asszony.- Jövőre vagy a rákövetkező vagy az azután követke-

ző esztendőben talán visszamegyünk a városba - mondta csöndesen a férfi. - Most… meleg van. Mit szólnál hoz-zá, ha úsznánk egyet?

Hátat fordítottak a völgynek. Karonfogva, némán ballagtak végig egy tiszta forrásvízzel borított ösvényen.

Öt esztendő múlva rakéta hullott le az égből. Gőzö-lögve hevert a völgyben.

Ordítozó emberek ugráltak ki belőle.- Megnyertük a háborút a Földön! Itt vagyunk, hogy

megmentsünk benneteket. Hahó!De az amerikaiak építette kunyhókból álló város, a

barackfák, a szórakozóhelyek hallgattak. Egy üres mű-helyben egy silány rakéta rozsdás vázára bukkantak.

A rakéta legénysége átkutatta a dombokat. A pa-rancsnok egy elhagyott kocsmában ütötte fel a főhadi-szállását. Hadnagya visszatért, hogy jelentést tegyen.

52

- A város üres, de a dombokon találtunk bennszülöt-teket, uram. Sötét bőrűek. Sárga a szemük. Mars-lakók. Nagyon barátságosak. Beszélgettünk is velük egy kicsit, nem sokat. Hamar megtanulnak angolul. Bizonyos va-gyok benne, hogy a legbarátságosabb viszonyban le-szünk velük, uram.

- Sötét bőrűek - tűnődött a parancsnok - Hányan van-nak?

- Gondolom, úgy hat-nyolcszázan. Azokban a romos márványépületekben laknak a dombokon, uram. Maga-sak, egészségesek. Az asszonyaik gyönyörűek.

- Elmondták, mi lett azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik ezt a földi települést építették, hadnagy?

- A leghalványabb sejtelmük sincs róla, hogy mi tör-tént e várossal és lakóival.

- Furcsa. Gondolja, hogy azok a Marslakók ölték meg őket?

- Meglepően békéseknek látszanak. Lehetséges, hogy járvány pusztított a városban, uram.

- Lehetséges. Azt hiszem, ez is egyike ama rejtélyek-nek, amelyeket sose sikerül megoldanunk. Azoknak a rejtélyeknek, amelyekről csak olvasni szokott az ember.

A parancsnok szemügyre vette a helyiséget, a porlep-te ablakokat, a távolban emelkedő kék hegyeket, a nap-fényben csörgedező csatornákat, és hallotta a lágy szel-lőt a levegőben. Megborzongott. Aztán összeszedte ma-gát, és rábökött egy nagy, új térképre, amelyet rajzszö-gekkel egy üres asztal lapjára erősített.

- Rengeteg a tennivalónk, hadnagy. - Hangja halk volt és monoton, miközben a nap leszállt a kék dombok mögött. - Új településeket kell építenünk. Bányákat ke-resnünk, ásványok után kutatnunk. Baktériummintákat gyűjtenünk. Munka, csupa munka. És a régi feljegyzé-sek elvesztek. Új térképet kell készítenünk, újra nevet kell adnunk a hegyeknek, folyóknak, satöbbi. Kell hoz-zá egy kis fantázia. Mit szólna hozzá, ha azt a hegységet ott Lincoln-hegységnek neveznénk el, ezt a csatornát Washington-csatornának, azokat a dombokat meg…

53

azokat a dombokat meg elnevezhetnénk önről, hadnagy. Diplomáciából. Ön meg viszonzásul elnevezhetne rólam egy várost. Hízelgő volna számomra. És miért ne lehet-ne ennek a völgynek Einstein-völgy a neve, annak meg ott… figyel ön egyáltalában, hadnagy?

A hadnagy gyorsan elkapta a tekintetét a messze a városon túl elterülő dombok kékségéről és békés köd-fátyláról.

- Tessék? Ja? Igenis, uram!

Szíjgyártó László fordítása

54

AZ AJÁNDÉK

Másnap volt karácsony, s az anya meg az apa még akkor is csupa izgalom volt, amikor hármasban a rakéta-kikötőbe hajtottak. Ez volt a fiú első utazása az űrben, első alkalommal ült rakétába, szerették volna hát, hogy minden tökéletes legyen, így aztán mikor a vámirodán kellett hagyniuk a fiuknak szánt ajándékot - amely csak néhány unciával haladta meg a megengedett súlyhatárt - meg a kis fát a szép fehér gyertyákkal, úgy érezték; megfosztották őket az ünneptől s attól, hogy szeretetü-ket kimutathassák.

A fiú az állomás várótermében várta őket. Miután az apa és az anya eredménytelenül csapott össze a Bolygó-közi Hivatal tisztviselőivel, sugdolózva ballagott a fiú felé.

- Most mit csinálunk?- Semmit. Semmit. Mit tudunk csinálni?- Ilyen ostoba előírások!- Pedig hogy vágyott a fára!Felüvöltött a sziréna, s az emberek benyomakodtak a

Mars-rakétába. Az anya és az apa legutolsónak maradt, némán közrefogva sápadt kisfiukat.

- Majd kitalálok valamit - szólalt meg az apa.- Tessék? - kérdezte a fiú.A rakéta felszállt, s ők kiröpültek a sötét világűrbe.A rakéta száguldott, tűzcsóvát lövellt ki, s maga mö-

gött hagyta a Földet, ahol 2052. december 24-ét írtak, és száguldott oda, ahol egyáltalán nincs idő, se hónap, se év, se óra. Az első "nap hátralevő részét átaludták. A fiú - földi, New York-i időszámítás szerint - éjféltájban föl-ébredt, és megszólalt:

- Szeretnék kinézni az űrhajó ablakán.Csak egyetlen ablak volt, elég nagy, roppant vastag

üvegablak, a fölöttük levő fedélzeten.- Még ne - mondta az apa. - Majd később fölviszlek.- Szeretném látni, hol vagyunk, és merre megyünk.

55

- Én meg szeretném, ha várnál. Okom van rá - mond-ta az apa.

Ó végig ébren feküdt, forgolódott, az elhagyott aján-dékon, az ünnepen, az elveszett karácsonyfán meg a fe-hér gyertyákon gondolkozott. Aztán, körülbelül öt per-ce, felült, abban a meggyőződésben, hogy sikerült kiter-velnie valamit. Csak végre is kell hajtania, és azért is szép és örömteli lesz az útjuk.

- Fiacskám - mondta -, pontosan fél óra múlva kará-csony.

- Ó! - sóhajtott fel az anya ijedten, hogy férje szóba hozta. Valahogy inkább azt remélte; hogy a fiú elfelejti.

A fiú arca kipirult, ajka megremegett.- Tudom. Tudom. Ugye, kapok ajándékot? Ugye,

lesz karácsonyfám? Megígérted…- Igen, igen, lesz minden, sőt még egyéb is… - felel-

te az apa.Az anya megdöbbent.- Dehát…- Komolyan - mondta az apa. - Igazán komolyan.

Lesz minden, sőt még több is, sokkal több. De most ne haragudjatok, el kell mennem. Mindjárt visszajövök.

Körülbelül húsz percre hagyta magukra őket. Ami-kor visszajött, csupa mosoly volt az arca.

- Mindjárt karácsony.- Megkaphatnám az órád? - kérdezte a fiú. Megkap-

ta, s az ujjai közt szorongatta a tiktakoló jószágot, míg a még hátralevő idő tűzben, csöndben és érzékelhetetlen mozgásban el nem röpült.

- Már karácsony van! Karácsony! Hol az ajándékom?

- Gyerünk - mondta az apa, azzal megfogta fia vállát, kivitte a fülkéből folyosóra, aztán föl egy lépcsőn. Az anya utánuk.

- Nem értem - ismételgette.- Mindjárt megérted. Itt is vagyunk mondta az apa.Egy nagy fülke zárt ajtaja előtt álltak. Az apa bizo-

nyos kulcs szerint először hármat, aztán kettőt kopogott.

56

Az ajtó kinyílt, a fülkében kialudt villany, és suttogás hallatszott.

- Menj be, fiacskám - mondta az apa.- Sötét van.- Majd fogom a kezed. Gyere, mama. Beléptek a helyiségbe, és az ajtó becsukódott. Oda-

benn csakugyan koromsötét volt. És előttük ott világolt egy hatalmas üvegszem, az űrhajó ablaka, egy négy láb magas, hat láb széles ablak, amelyen kiláthattak az űrbe.

A fiúnak elállt a lélegzete.Elállt mögötte az apjáé és az anyjáé is, aztán a sötét

fülkében valakik énekelni kezdtek.- Kellemes karácsonyi ünnepeket, fiacskám! - szólalt

meg az apa. És a fülkében a hangok elénekelték a régi, ismerős karácsonyi énekeket, a fiú meg lassan addig ment előre, amíg hozzá nem nyomhatta az arcát az ablak hideg üvegéhez. És ott állt nagyon-nagyon sokáig, és bámult, bámult ki az űrbe, bámulta a mélyfekete sötétsé-get, a gyönyörű fehér gyertyák billióinak ragyogását…

Szíjgyártó László fordítása

57

ÉJSZAKAI TELEFON

Fogalma sem volt róla, miről jutott eszébe, de ez a régi vers valahogy ott motoszkált az agyában:

Képzeld csak el, képzeld, hogyéjszakánként a végtelen telefon-vezetékekmagukba szívják szavak milliárd-ját,s megőrzik értel-mét és jelentését.

Megakadt. Hogy is van tovább? Igen…

Aztán az éjszaká-banösszerakósdit ját-szanak merengve,és a szavakat, mint az idióták,próba, szerencse, egymás mellérakják.

Újra szünetet tartott. Hogy is megy tovább? Várjunk csak!

És a lelketlen ál-latmagán- és más-salhangzókonkotolva,

58

megjegyez egy fél pokolba kül-dést,s átszűri sóhajon, szívdobogáson.S valaki felriad az éjszakábanaz éles berregés-re, s felemeli akagylót,és hangot hall, minthacsillagködökbőla szentlélek szól-na.Pedig csak az Ál-lat van a vonal-ban,s élvezettel tagol-vaa földi idők tébo-lyán keresztülazt mondja: hell meg ó,s megismétli: hel-ló* .

Mély lélegzetet vett, és befejezte:

Ehhez a lényhez,az otromba, té-velygő elektro-mosÁllathozvajon mi lesz bölcs válaszod?

* Szójáték a hello szóra. Hell angolul poklot jelent.

59

Csöndben üldögélt.Üldögélt, nyolcvanesztendős fejjel. Egy üres ház

üres szobájában ült, egy elhagyott város elhagyott utcá-jában, az elhagyott Mars bolygón.

Csak ült, pontosan úgy, ahogy az elmúlt évek során, immár ötven éven keresztül üldögélt - ült és várt.

Szemközt, egy asztalkán, ott állt a telefonkészülék, amely már időtlen idők óta nem csöngött.

A telefon hirtelen megremegett, mintha titokban ké-szülne valamire. Talán erről jutott eszébe az a vers…

Orrcimpái megvonaglottak. Tágra nyitotta a szemét.A telefon alig észrevehetően megborzongott.Ő meg előrehajolt és rábámult.A telefon… csöngött.Fölugrott, mögötte felborult a szék.- Nem! - kiáltott fel.A telefon ismét csöngött.- Nem!A kagylóért akart nyúlni, oda is nyúlt, de leverte az

asztalról a készüléket. A kagyló éppen a harmadik csön-getésnél esett ki a villából.

- Nem, ó, nem igaz - mondta halkan, lehorgasztotta a fejét, és kezét a mellére szorította. A telefon ott feküdt a lábánál. - Nem lehet igaz… nem lehet igaz…

Hiszen végül is egyedül van egy üres város üres há-zának üres szobájában, a Marson, ahol rajta kívül már senki nem él, ahol csak ő él, mint a Kopár hegy királya…

De hátha…- Barton…Valaki a nevén szólította.Nem. Valami zümmögött, és olyan hangot adott,

mint a tücskök meg a kabócák a távoli pusztaságon."Barton? - gondolta. - Hiszen… hiszen az én va-

gyok!"Olyan régóta nem hallotta más szájából a nevét,

hogy már egészen elfelejtette. Nem az a fajta ember

60

volt, aki séta közben beszél magában, és nevén szólítja magát. Nem, ő soha…

- Barton - hangzott a telefonból -, Barton. Barton. Barton.

- Elhallgass! - kiáltotta.Belerúgott a kagylóba, aztán verejtékezve, lihegve

lehajolt érte, hogy visszategye a helyére.De alighogy visszatette, az átkozott készülék újra

csengetni kezdett.Ezúttal marokra fogta a kagylót, és szorította, mintha

belé akarná fojtani a hangot; de amikor látta, hogy az ujjízületei már egészen elfehéredtek a szorítástól, végül is engedett, és fölvette a hallgatót.

- Barton - mondta egy távoli hang, milliárd mérföld messzeségből.

Megvárta, amíg a szíve hármat ver, azután megszó-lalt:

- Tessék, itt Barton beszél.- Lám csak, lám csak - mondta a hang, ezúttal már

csupán egymillió mérfölddel odább. - Tudod-e, hogy itt ki beszél?

- Atyaisten - mondta az öregember. - Egy emberöltő óta ez az első telefonhívás, amit kapok, és kitalálósdit játszunk.

- Bocsánat. Milyen ostoba vagyok. Hát hogyan is is-merhetnéd fel a saját hangodat a telefonban. Senki sem szokta felismerni. Mindannyian azt szoktuk meg, ahogy a koponyacsontjaink vezetik a hangot. Barton, itt Barton beszél.

- Micsoda?- Miért, mit képzeltél, ki beszél? - kérdezte a hang. -

Talán egy űrhajóparancsnok? Csak nem képzelted, hogy eljött valaki, hogy megmentsen?

- Nem.- Milyen nap is van ma?- 2097. július huszadika.- Jóságos ég! Ötven esztendő! Tán csak nem üldö-

gélsz ott azóta is, a Földről érkező űrhajóra várva?

61

Az öregember bólintott.- No, öregem, tudod-e már, ki vagyok?- Igen - mondta, és megremegett. - Tudom már. Egy-

azon személy vagyunk. Én Emil Barton vagyok, te meg Emil Barton vagy.

- Egy különbséggel. Te nyolcvanéves vagy, én pedig még csak húsz. Előttem az egész élet.

Az öregember hahotázni kezdett, aztán sírva fakadt. Csak ült, kezében a telefonkagylóval, mint egy tanácsta-lan, eltévedt gyerek. Képtelen dolognak tartotta ezt a be-szélgetést, érezte, hogy nem is lenne szabad folytatnia, de nem tudta abbahagyni. Összeszedte magát, a füléhez emelte a kagylót, és azt mondta:

- Hé, te ott! Ide hallgass, istenem, bárcsak óva inthet-nélek! De hogy is tehetném? Hiszen csupán egy hang vagy. Bárcsak elmondhatnám neked, milyen magányo-sak az évek. Vess véget az egésznek, öld meg magad! Ne várj tovább! Ó, ha tudnád, mit jelent átváltozni azzá a Bartonná, ami én vagyok, ma, itt, most, a vonalnak ezen a végén.

- Bizony, ez lehetetlenség! - A fiatal Barton valahol messze nevetett. - Fogalmam sincs róla, vajon eljut-e hozzád valaha ez a telefonhívás. Tisztára csak technikai trükk az egész. Egy magnetofonfelvétellel beszélsz. Most 2037-et írunk. Hatvan esztendővel kevesebbet te-hát, mint amilyen esztendőt te írsz most. Ma tört ki a Földön az atomháború. A Marsról űrhajókon hazaren-delték az összes gyarmatost. Csak engem hagytak hátra.

- Tudom - suttogta az öregember.- Egyedül a Marson - nevetett a fiatalember. - Egy

hónapig, egy évig, bánom is én! Bőven van élelem és olvasnivaló. Ráérő időmben könyvtárra való magneto-fonfelvételt készítettem, párbeszédeket a saját hangom-mal, s ezeket a felvételeket telefonrelékhez kötöttem. Később majd felhívom ezeket az állomásokat, és leg-alább lesz, akivel beszélgessek.

- Értem.

62

- Hatvan év múlva pedig a saját magnófelvételeim fognak felhívni. Persze nem hiszem, hogy olyan sokáig itt ragadnék a Marson, az egész csak egy csodálatos, csúfondáros ötlet, legalább eltöltöm valamivel az idő-met. Csakugyan te vagy az, Barton? Csakugyan én va-gyok?

- Igen - mondta az öreg, és könnyek csurrantak ki a szeméből.

- A Mars ezer városában vagy ezer Barton-felvételt készítettem, a legkülönbözőbb témakörökben. Egy had-seregre való Bartont helyeztem el a Marson szanaszét, miközben várom, hogy visszatérjenek az űrhajók.

- Te hülye - mondta az öreg, és fáradtan csóválta a fejét. - Hatvan évig vártál.

Beleöregedtél a várakozásba, az örökös egyedüllét-be. És közben az lettél, ami most vagyok, és még min-dig magad vagy az elhagyott városokban.

- Ne számíts az együttérzésemre. Olyan vagy szá-momra, mint egy távoli országban élő idegen. Nem tu-dok búsulni miattad. Én élek, amikor ezeket a felvétele-ket készítem. És te is élsz, amikor hallgatod őket. Mind-ketten felfoghatatlanok vagyunk a másik számára. Nem adhatunk tanácsokat egymásnak, noha mindketten be-szélünk egymáshoz, egyikünk gépiesen, másikunk pedig emberileg, melegen. Most én vagyok az emberien rea-gáló fél. Később te leszel az. Őrjítő dolog ez. De minek sírjak, hiszen nem ismerhetem a jövőt, így hát csak de-rűlátó lehetek. Ezek az elrejtett magnetofonszalagok csak akkor lépnek működésbe, ha bizonyos, tőled szár-mazó behatás éri őket. És egy halottól el lehet talán vár-ni, hogy sírjon?

- Elég legyen ebből! - kiáltotta az öreg. Elfogta a jól ismert fájdalom. A gyomra kavargott, hirtelen minden elsötétült előtte. - Istenem, milyen szívtelen voltál. Menj innét!

- Voltam, öregem? Vagyok. Fiatal vagyok és kegyet-len, s az leszek mindaddig, amíg pörögnek a magneto-fonorsók, fut a szalag, s amíg rejtett elektronikus sze-

63

mek kiolvassák, kiválasztják és továbbítják számodra a megfelelő szavakat. Sőt akkor is fiatal és kegyetlen le-szek még, amikor te már régóta halott leszel. Isten áld-jon!

- Várj - szólt utána az öreg.Kattanás.

Barton hosszú ideig ült kezében a néma telefonké-szülékkel. A szíve tűrhetetlenül fájt.

Micsoda őrültség is volt ez. Micsoda ostoba és mi-lyen zseniális ötlet: remetesége első éveiben, amikor fia-tal fejjel beállította az elektronikus telefonagyakat, a szalagokat, az összeköttetéseket, és időzítette a reléket.

Megszólal a telefon:- Jó reggelt, Barton. Itt Barton beszél. Hét óra. Ki az

ágyból, hasadra süt a nap!Aztán:- Barton? Itt Barton beszél. Délben be kell menned

Mars Townba. Fel kell szerelned egy elektronikus agyat. Gondoltam, szólok.

- Köszönöm.Újra a telefon.- Barton? Itt Barton. Nincs kedved velem ebédelni?

Az űrhajós fogadóban, helyes?- Helyes.- Addig is viszlát!Szól a telefon.- Te vagy az, Barton? Gondoltam, egy kissé felvidít-

lak. Fel a fejjel meg ilyesmi!Lehetséges, hogy holnap megjön értünk a felmentő

űrhajó.- Igen, holnap, holnap, holnap, holnap.Kattanás.Hanem az esztendők ellobbantak, és füstté fosztot-

tak. Barton kikapcsolta az ármányos telefonokat, elné-mította kaján visszavágásaikat. Úgy állította be őket, hogy csak később hívják majd fel, amikor már nyolc-vanéves lesz, ha ugyan megéri. S ezen a napon, ahogy

64

felberregett a telefon, suttogva, figyelmeztetőn meg-csapta fülét a múlt hangja.

Újra a telefon.Hagyta, hadd csengjen.Nem vagyok köteles fölvenni - gondolta.Csengetés.Hiszen úgy sincs ott senki - gondolta.Csengetés.Olyan, mintha magában beszélne az ember - gondol-

ta. De azért mégis más. Istenem, mennyire más!Azon vette észre magát, hogy fölveszi a kagylót.- Halló, öreg Barton, itt az ifjabb Barton. Ma vagyok

huszonegy éves. Az elmúlt évben újabb kétszáz város-ban helyeztem el magnetofonagyakat. Benépesítettem a Marsot Bartonokkal.

- Aha. - S az öregember visszaemlékezett azokra az időkre, amikor hat évtizeddel ezelőtt, egy teherautó-ra-komány elektromos felszereléssel fütyörészve, jókedvű-en száguldott kék hegyeken, vasszürke völgyeken át. Újabb telefonok, újabb relék. Legalább elfoglalta magát valamivel. Valami elmés, csodálatos és szomorú tenni-valóval. Elrejtett hangok. Elrejtett, mélyen elrejtett han-gok. Fiatal napjaiban, amikor a halál még nem volt ha-lál, az idő nem volt idő, s az öregség csupán az előtte ál-ló évek mély barlangjának aljából visszaérkező, erőtlen visszhang volt. Az az ostoba fiatalember, az a szadista hülye soha nem gondolt arra, hogy egy szép napon beérik sárkányfogveteménye.

- Tegnap este - mondta a huszonegy éves Barton - beültem egy üres moziba az egyik elhagyott városban. Levetítettem magamnak egy régi Stan és Pan filmet. Is-tenem, mennyit nevettem!

- Úgy.- Támadt egy ötletem. Ugyanarra a magnetofonsza-

lagra vagy ezerszer felvettem a saját hangomat. Ha az utcán játssza le az ember, azt a benyomást kelti, mintha sok ember beszélne. Megnyugtató zaj, a tömeg lármája. Óraműszerkezetekkel beállítottam ajtócsapódásokat,

65

gyerekéneklést, wurlitzerzenét is. Ha nem nézek ki az ablakon, csak bentről hallgatom az egészet, igazán el-megy. De ha kinézek, oda minden illúzióm. Azt hiszem, kezdem magam egyedül érezni.

- Az első tünet - mondta az öregember.- Micsoda?- Első ízben ismerted be, hagy magányos vagy.- Szagokkal is kísérleteztem. Ahogy végigmegyek az

üres utcákon, a házakból sült szalonna, sonkás tojás, pe-csenye illata árad. Mindezt rejtett szerkezetek végzik.

- Őrültség.- Önvédelem.- Fáradt vagyok. - Az öreg hirtelen visszatette a hall-

gatót a helyére. Ez már sok. Fojtogatóan nehezedett rá a múlt.

Tántorogva ment le a torony lépcsőjén, és kiért az ut-cára.

A város sötét volt. Már nem égtek vörös neonfények, nem szólt a zene, nem szállingózott a levegőben ételek illata. Már régen felhagyott azzal, hogy érzéki illúziók-kal ingerelje a képzeletét. "Figyelj csak! Nem léptek zaja ez? Szimatolj! Csak nem epertorta szagát érzem?" Ezeket már mind leállította.

Odament a csatornához, amelynek fodrozódó vizén visszatükröződtek a csillagok.

A víz alatt, akár a halrajok, ott rozsdásodott a sok ro-bot, amelyeket az évek során összeállított, s amelyeknek - hirtelen rádöbbenve saját őrültségére - egyszeriben azt a parancsot adta, hogy meneteljenek bele a mély csator-nába, elmerülve, bugyborékolva, mint az elsüllyedt üve-gek. Megölte őket, és nem érzett egy cseppnyi lelkifur-dalást.

Az egyik kivilágítatlan házból tompán kihallatszott a telefoncsengés.

Továbbment. A csengés elhallgatott.A következő házban is megszólalt a telefon, mintha

csak tudná, hogy ott megy el mellette. Futásnak eredt. A

66

telefon elhallgatott, de csak azért, hogy egy újabb ház-ban szólaljon meg, aztán egy másikban, aztán még egy-ben és még egyben. Továbbrohant. Újabb és újabb tele-fonok kezdtek berregni.

- Rendben van - üvöltött fel elgyötörten. - Megyek már!

- Halló, Barton.- Mit akarsz?- Egyedül érzem magam. Csak akkor élek, ha beszél-

hetek. Beszélnem kell hát. Mégsem zárhatsz el örökre.- Hagyjál békében! - mondta az öregember elször-

nyedve. - Ó, a szívem!- Itt Barton beszél, huszonnégy éves vagyok. Eltelt

újabb két év. Egyre csak várok. Mintha egy kissé egye-dül érezném magam. Elolvastam a Háború és békét, sherryt ittam, vendéglőket üzemeltettem, amelyekben én voltam a pincér, a szakács, én adtam a kabaréműsort. Ma este egy filmemet mutatják be a Tivoli filmszínház-ban: Emil Barton A felsült szerelmesekben, minden sze-repet én játszom, némelyikhez parókát viselek.

- Hagyd abba a telefonálgatást, mert megöllek!- Hogy ölhetnél meg! Ahhoz előbb rám kellene talál-

nod.- Majd megtalállak.- Már régen elfelejtetted, hova rejtettél. Ott vagyok a

legkülönbözőbb helyeken, dobozokban, házakban, tele-fonkábelekben, tornyokban és a föld alatt. Hát csak raj-ta, próbáld meg! És minek fogod nevezni nagy tetted el? Távgyilkosság? Öngyilkosság? Te egyszerűen csak fél-tékeny vagy, igaz-e? Féltékeny vagy énrám, aki még csupán huszonnégy, éves vagyok, ragyog a szemem, erős vagyok és fiatal. Rendben van, öregem, ha háború, hát legyen háború. Közöttünk. Közöttem. Egész hadse-reg van belőlünk, mindenféle korosztály, teellened, az igazi ellen. Hát rajta, üzend csak meg a háborút!

- Megöllek!Kattanás. Csönd.Fogta a készüléket, és kihajította az ablakon.

67

A kocsi mély völgyekben haladt az éjféli hidegben. Barton lábainál a padlólemezen revolverek és puskák hevertek meg dinamit. Törékeny, fáradt csontjaiban érezte a kocsi robogását.

"Meg fogom találni őket - gondolta -, és mindet el-pusztítom. Ó, istenem, hogy is teheti ezt velem!

Megállította a kocsit. Különös várost világítottak meg a Mars leáldozóban levő holdjai. Szélcsend volt.

Dermedt keze a puskát szorongatta. Kémlelte a póz-nákat, a tornyokat. Ebben a városban vajon hol rejtőzik az a hang? Ebben a toronyban? Vagy talán amabban? Hiszen már annyi esztendő elmúlt azóta. Kapkodva for-gatta a fejét ide-oda.

Felemelte a fegyverét.A torony az első lövésre összeomlott."Mindet - gondolta. - A város minden tornyát el kell

pusztítanom. Nem tudom már, melyik az. Túlságosan régen volt."

A kocsi továbbhaladt a néma utcán.Megszólalt egy telefon.Odanézett az elhagyott presszóra.Fogott egy pisztolyt, szétlőtte a zárat, és belépett.Kattanás.- Halló, Barton? Csak figyelmeztetni akarlak. Ne kí-

séreld meg szétlőni a tornyokat, felrobbantani meg mi-egymás. Azzal csak magadnak ártasz. Gondolkozz…

Kattanás.Lassan kilépett a telefonfülkéből, visszament az ut-

cára, és hallgatni kezdte, hogy zümmög a magasban a távvezeték, egyelőre még elevenen, sértetlenül. Rápil-lantott a tartóoszlopokra, és hirtelen megértette.

Nem rombolhatja le az oszlopokat. Tegyük fel, hogy űrhajó érkezik a Földről, igaz, képtelenség, de tegyük fel, hogy mégis megérkezik, ma este, holnap vagy a jö-vő héten. Tegyük fel, hogy a bolygó másik oldalán száll le, telefonon próbál érintkezésbe lépni vele, és azt veszi észre, hogy a vonalak süketek.

68

Leeresztette a fegyverét.- Úgysem jön űrhajó - bizonygatta magának csönde-

sen. - Öreg vagyok már. Úgyis késő.De hátha mégis jön - gondolta -, az ember soha nem

tudhatja. Nem. A távvezetéknek működnie kell.És újra csöngött egy telefon.

Egykedvűen megfordult. Visszabaktatott a presszó-ba, és fölvette a kagylót.

- Halló - mondta egy idegen hang.- Kérlek, hagyjál már békén - mondta az öregember.- Ki beszél? Ki van ott? Ki az? És hol van? - kiáltotta

a telefonba egy megrökönyödött hang.- Várjunk csak egy pillanatig! - Az öreg megtántoro-

dott. - Itt Emil Barton. Hát ott ki beszél?- Itt Rockwell parancsnak az Apollo-48 űrhajóról.

Most érkeztünk a Földről.- Nem, ez nem igaz!- Ott van még, Mr. Barton?- Nem, ez nem lehet igaz.- Hol van?- Hazudsz - mondta az öreg, és a fülke falának tá-

maszkodott. A szeme előtt elhomályosodott a világ. - Te vagy az, Barton, csak szórakozol velem, most is csak hazudsz.

- Itt Rockwell parancsnok beszél. Éppen most száll-tunk le. Új-Chicagóban. Hát maga hol van?

- Green Villában - felelte Barton zihálva. - Hatszáz mérföldnyire onnét.

- Nézze csak, Barton, nem tudna idejönni?- Micsoda?- Van egy kis javítanivaló az űrhajón. Aztán meg ki

vagyunk merülve a repüléstől. Nem segíthetne egy ki-csit?

- Dehogynem!- Itt vagyunk a leszállópályán, a városon kívül. Hol-

napra ide tudna érni?- Igen, de…

69

- Mi az?Az öregember végigsimogatta a telefont.- Hát a Földön mi újság? - kérdezte. - Mi van New

Yorkkal? Vége már a háborúnak? Ki az elnök? Mi min-den történt odaát?

- Elég időnk lesz fecsegni róla, ha ideér.- Minden rendben van odaát?- De még mennyire!- Hála istennek! - Az öregember feszülten figyelt a

távoli hangra. - Biztos, hogy maga Rockwell parancs-nok?

- Az ördög magába!- Elnézést.Helyére tette a kagylót, és nekiiramodott.Hát annyi év után végre mégis itt vannak! Hihetet-

len! A saját húsa és vére, itt vannak, hogy visszavigyék a Föld tengereihez, hegyeihez, a Föld ege alá.

Beindította a motort. Egész éjszaka vezetni fog. ENy-nyit igazán megér, hogy embereket láthat, megszoríthat-ja a kezüket, hallhatja a hangjukat.

A kocsi végigrobajlott a dombok között.Hanem az a hang… Rockwell parancsnok. Ez csak

nem a negyven évvel ezelőtti Barton! Soha nem készí-tett efféle felvételt. Vagy talán mégis? Levertségi roha-mában, cinikus perceiben nem csinált vajon egy ilyen félrevezető felvételt, egy kitalált Marsra szállásról, kép-zeletbeli parancsnokkal és képzeletbeli legénységgel? Dühösen hátravetette a fejét. Nem. Micsoda gyanakvó bolond! Semmi helye a kételkedésnek. Rohannia kell egész éjszaka, együtt kell haladnia a Mars holdjaival. Micsoda találkozás lesz!

Felkelt a nap. Halálosan fáradtnak érezte magát, a ru-hája tele bogánccsal meg tövisekkel, majd kiugrott a szíve, az ujjai alig markolták a kormánykereket, de leg-inkább az a gondolat foglalkoztatta, milyen nagyszerű volna egy utolsó telefonbeszélgetés: "Halló, ifjabb Bar-ton, itt az öreg Barton beszél. Ma indulok vissza a Föld-re. Meg vagyok mentve!" Erőtlenül elmosolyodott.

70

Napnyugtakor ért Új-Chicago árnyékba borult külvá-rosához. Kilépett a kocsiból, rábámult a leszállópályára, és megdörzsölte kivörösödött szemét.

A leszállópályán nyoma sem volt űrhajónak. Senki nem szaladt elébe. Senki nem rázta meg a kezét, nem kiáltozott, nem nevetett senki.

Érezte, hogy a szíve vadul kalapál. Minden elfekete-dett előtte, és úgy érezte, zuhan az üres égen keresztül. Odabotorkált egy irodahelyiséghez.

Bent szabályos rendben hat telefonkészülék sorako-zott.

Lihegve várt.Végre csöngött a telefon.Fölemelte a súlyos kagylót.- Kíváncsi voltam, ideérsz-e vajon élve - szólt egy

hang.Az öregember nem szólt semmit, csak állt a telefon-

kagylóval a kezében.- Rockwell parancsnok jelentkezik szolgálatra - foly-

tatta a hang. - Mik a parancsai, uram?- Te - nyögött fel az öregember.- Hát a szíved hogy van, öregem?- Nem!- Valahogy el kellett távolítanom, hogy életben ma-

radhassak, ha ugyan élőnek lehet nevezni egy magneto-fonfelvételt.

- Most fogom magam, kimegyek - mondta az öreg -, és nem törődöm semmivel, felrobbantom az egészet, amíg az utolsó szálig el nem pusztultok.

- Gyenge vagy hozzá. Mit gondolsz, mért hagytalak ilyen messzire utazni, méghozzá ilyen iramban? Ez volt az utolsó utazásod.

Az öregember érezte, hogy kihagy a szíve. Soha nem jut el már a többi városba. A háborút elvesztette. Bele-hanyatlott egy székbe, s mély, gyászos hangok hagyták el az ajkát. Ránézett a többi telefonkészülékre. Mintha csak adott jelre tennék, mind az öt egyszerre kezdett csengeni. Egy fészekalja rút, rikácsoló madár.

71

Fölemelkedtek az önműködő hallgatók, és csak úgy zengett az iroda:

- Barton, Barton, Barton!Megmarkolta az egyik készüléket. Rászorította a

kagylót, de az a szemébe nevetett. Belevágott az öklé-vel. Rugdosta. Aztán a karjára tekerte az áthevült huzalt, és széttépte. A huzal darabjai rogyadozó lábához estek.

Még három készüléket szétzúzott. Aztán hirtelen csönd lett.

S mintha a teste most felfedezett volna valamit, ami mind ez idáig rejtve volt előtte, úgy érezte, a csönd át-itatja fáradt csontjait. Szemhéjai szétnyíltak, mint a vi-rágszirmok. Szája összezsugorodott. A fülcimpája, mint az olvadó viasz. Kezét a melléhez kapta, aztán arccal a földre zuhant. Elakadt a lélegzete. A szíve megállt.

Hosszú szünet után berregni kezdett a két épségben maradt telefonkészülék.

Valahol kattant egy relé, és összekötötte a két vona-lat.

- Halló, Barton?- Igen, és ott Barton beszél?- Igen, huszonnégy éves vagyok.- Én meg huszonhat. Mindketten fiatalok vagyunk.

Hát ez meg hogy történt?- Nem tudom. Hallgass csak!Az irodahelyiségben csönd volt. Az öregember nem

moccant a padlón. A törött ablakon keresztül befújt a szél. Hűvös volt a levegő.

- Gratulálhatsz, Barton, ma van a huszonhatodik szü-letésnapom.

- Gratulálok!A két hang összefonódott, születésnapi dalba fogott,

s az énekszó halkan, tompán kiszűrődött a halott város-ba.

Zentai Éva fordítása

72

ITT OROSZLÁNOK VANNAK

- Mindegyik planétát a saját fegyverével kell legyőz-ni - jegyezte meg Chatterton. - Meg kell szállni, feltárni, megölni- a kígyókat, megmérgezni az állatait, gátak kö-zé szorítani a folyóit, felszántani a mezőit, sterilizálni a levegőjét, bányákat fúrni, legyűrni a természetet, min-dent lerombolni és lángba borítani, ha már megkaptuk, amire szükségünk volt. Egyébként a planéták magához láncolnak bennünket. Nem szabad hinnünk bennük. Megváltoznak, gonosszá lesznek, szemet vetnek az em-berre, különösen ezek az isten háta mögöttiek. Az em-bernek kell először támadnia. Én mondom, ki kell fosz-tanunk őket. Kiszedni belőlük az ásványi kincseket, és továbbállni, mielőtt ez a lidércnyomásos világ a képünk-be nem csap. Így kell velük bánni.

Az űrhajó a 84. csillagrendszer 7. bolygója felé köze-ledett. Sok millió mérföldet tettek már meg, a Földet messze maguk mögött hagyták, a Naprendszert és a Na-pot rég elfelejtették, saját Naprendszerükkel végeztek, felkutatták, feltárták, és más Naprendszereket is átkutat-tak, kiszipolyoztak és rendbe raktak. Most a lehetetlenül távoli planétáról származó parányi emberek űrhajói tá-voli világegyetemek felé fordultak. Néhány hónap, né-hány év alatt mindenhová eljuthattak, mert űrhajójuk az isten gyorsaságával száguldott. S most éppen tízezred-szer ereszkedett alá egy idegen világba ennek a nagy ha-tósugarú hajtóvadászatnak, egyik űrhajója.

- Nem, Chatterton - felelte Forester kapitány. - Én túlságosan tisztelem az idegen világokat, nem tudom úgy kezelni őket, mint maga. Hál' istennek, nem az én feladatom, hogy kiraboljam vagy leromboljam őket. Na-gyon örülök, hogy énrám csak az űrhajót bízták. Maga az antropológus és ásványtudós. Gyerünk, ássa ki a bá-nyáit, vessen és arasson. Én majd nézem. Én majd csak kimegyek, és körülnézek ebben az új világban, bármi-lyen lesz is. Szeretek nézelődni. Minden űrhajós szeret

73

nézelődni, máskülönben nem lennénk űrhajósok. Ha az ember űrhajós, szeret nagyot szippantani az új levegő-ből, és megbámulni az új óceánokat meg szigeteket.

- Hozza magával a fegyverét - mondta Chatterton.- Itt van a helyén - válaszolta Forester. Odaléptek a

kémlelőnyíláshoz, és együtt figyelték, hogyan közeledik a zöld új világ.

- Kíváncsi lennék, hogyan vélekedik felőlünk - je-gyezte meg Forester.

- Engem nem fog kedvelni - felelte Chatterton. - Majd gondoskodom róla, hogy ne szeressen. Persze, én nem törődöm ilyesmivel. Engem csak a pénz érdekel. Ugye, itt kikötünk, kapitány? Még soha nem láttam ilyen gazdag tájat!

Gyerekkoruk óta nem láttak ilyen pompázatos friss, zöld tájakat.

A tavak tiszta, égszínkék vízcseppként feküdtek a lágy lankájú dombok között, sehol nem látszott egyetlen zajos autópálya, útjelzőtábla vagy város. Mérhetetlen nagy zöld golfpálya - gondolta Forester -, amely soha nem ér véget. Jobbra-balra mindenütt csupa zöld, tízezer mérföldeket lehet sétálni a pályán, és a játék soha nem ér véget. Vasárnapi planéta, krikettvilág, ahol az, ember kedvére heverészhet, a foga között egy fűszál, a szeme félig lehunyva, rámosolyog az égre, szagolgatja a fűilla-tot, és átszunyókálja ezt az örök pihenést, és csak akkor moccan, ha lapoz egyet a vasárnapi újságban, vagy át kell ütnie a piros csíkos fagolyót a krikettkapun.

- Ha egy planéta nő lehetne, akkor ez az.- Kívül asszony, belül férfi - szólalt meg Chatterton.

- A felszín alatt minden kemény, férfias, vas, réz, uráni-um és fekete-talaj. Ne tévessze meg a kozmetikázás.

Odasétált a rekeszhez, ahol a Földfúró várakozott. A gép fúrófeje kékesen csillogott, készen arra, hogy het-ven láb mélyre nyomuljon, meglékelje a talajt, s a nyílá-son át a planéta szívéhez férkőzzön. Chatterton a készü-lékre pillantott.

- Megkaparintjuk a maga planétáját, Forester, de

74

még mennyire.- Tudom, hogy megteszi - válaszolta nyugodtan Fo-

rester.Az űrhajó leszállt.- Túlságosan zöld itt minden, túlságosan békés -

mondta Chatterton. - Ezt nem szeretem. - A kapitányhoz fordult. - Kimegyünk, de fagyveresen. Ha nem ellenzi, kiadom a parancsot.

- Helyes, a társaság sok millió dollárt fektetett ebbe az útba, óvnunk kell a felszerelést.

A 84. csillagrendszer 7. planétáján a levegőt be lehe-tett lélegezni. Az űrhajó zsilipje széthúzódott. Az embe-rek kitódultak a kinti melegház-világba.

Utolsóként Chatterton bújt elő, puskával a kezében.Abban a pillanatban, amikor Chatterton lába leért a

zöld pázsitra, a föld megremegett. A fű hullámzani kez-dett. A távoli erdő felmorajlott. Az ég szinte alig észre-vehetően megfakult és elsötétült. Az emberek Chatter-tonra emelték tekintetüket.

- Földrengés!Chatterton elsápadt. Mindenki nevetett.- A planéta nem kedveli magát, Chatterton!- Ostobaság!A remegés végül is elült.- Rendben van - jelentette ki Forester kapitány -, nem

a mi tiszteletünkre rengett, úgyhogy nyilván nem igazol-ja a bölcselkedését.

- Véletlen - mosolygott erőtlenül Chatterton. - Gye-rünk, siessünk, félórán belül mintát szeretnék vétetni a Fúróval.

- Egy pillanat! - Forester már nem nevetett. - Először fel kell derítenünk a terepet, meg kell győződnünk, nincs-e ellenséges lakosság vagy vadállat. Egyébként is nem mindennap tesszük a lábunkat ilyen planétára, olyan csodálatos, nem vetheti a szemünkre ha egy kicsit körül szeretnénk nézni

- Rendben van - egyezett bele Chatterton. - Lássunk hozzá.

75

Őrséget hagytak az űrhajónál, és a mezők-rétek felé indultak, a lankákon elterülő kis völgyek felé. Mintha a történelem legszebb évének legcsodálatosabb nyarán, a legverőfényesebb napon egy csapat fiú szabadult volna ki a krikettpályára, eszményi játékidőben, amikor még a fagolyó surranását is hallani a fűben, a koppanást, aho-gyan áthalad a kapun, amikor hangok finom hullámzását hallani, egy hirtelen gyöngyöző női kacajt egy repkény-övezte oszlopcsarnokból, a jég koccanását a nyári teás-kannában.

- Hahó! - szólt Driscoll, az egyik legfiatalabb űrha-jós, és beleszagolt a levegőbe. - Hoztam magammal baseball-labdát meg ütőt is, később majd játszunk egyét. Micsoda baseballpálya!

A férfiak csendesen nevetgéltek: baseballszezon volt, a teniszezésre, biciklitúrára és vadszőlőszedésre is alkal-masnak látszott az idő.

- Mit szólnátok, ha lekaszálnánk a füvet? - kérdezte Driscoll.

A társai megtorpantak.- Tudtam, hogy valami nem stimmel! - kiáltott fel

Chatterton. - A fű! Frissen van kaszálva.- Talán különleges fűfajta, mindig ilyen rövid.Chatterton a zöld fűre köpött, és belegázolt a cipőjé-

vel.- Utálom. Utálom. Bármi történik velünk, a Földön

senki sem tudja meg. Ostoba politika: ha egy űrhajó nem tér vissza, soha nem küldünk ki egy másodikat, hogy megállapítsa, miért tűnt el.

- Ez eléggé érthető - magyarozta Forester. - Nem vesztegethetjük az időnket ezernyi ellenséges világra, nem vívhatunk hiábavaló háborúkat. Minden egyes űr-hajó évekbe, pénzbe, életekbe kerül. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy két űrhajót pocsékoljunk el, ha már az első felfedezi, hogy a planéta ellenséges. A bé-kés planétákkal folytatjuk. Mint például ezzel.

- Olyan sokszor töprengek azon mondta Driscoll -, voltaképpen mi történt az expedíciókkal azokban a vilá-

76

gokban, amelyeket soha nem próbáltunk meg másod-szor is felkeresni.

Chatterton a távoli erdőre függesztette tekintetét.- Lelőtték, felnyársalták, és ebédre megsütötték őket.

Amit velünk is bármely pillanatban megtehetnek. Ideje lenne visszatérnünk, kapitány!

Egy kis emelkedő tetején álltak.- Szagold Csak! - szólt rá Driscoll, s a karját széttár-

ta. - Emlékezz vissza, hogyan futkároztál gyerekkorod-ban, és milyen illata volt a szélnek. Pihekönnyen szágul-dottól. És minden pillanatban úgy érezted, hogy most felröpülsz, de aztán mégsem tetted meg.

Az emberek emlékeztek. Virágpor illatát hozta a szél, és az ezernyi fűszálra új eső permetezett.

Driscoll nekiiramodott.- Az istenit, hát nem érzed a szelet? Hiszen tudod, mi

magunktól soha nem repültünk igazán. Bele kellett min-dig ülnünk sok tonna fémbe; micsoda repülés ez? Mint a madarak, úgy soha nem lebegtünk a légben. Hát nem lenne csodálatos: csak szét kellene tárnunk a karunkat, így ni! - Kitárta két karját. - És csak szaladnánk. - A többiek felé futott, kacagott saját lehetetlen ötletén. - És repülnénk! - kiáltotta.

És repült.

A lent álló férfiak néma aranyóráján teltmúlt az idő. Felfelé bámultak. Az égből szinte hihetetlen kacaj hal-latszott.

- Mondják meg neki, most már jöjjön le - suttogta Chatterton. - Az életébe kerülhet.

Senki sem hallotta a szavait. Driscollt nézték, ámul-doztak és mosolyogtak. Végül Driscoll földet ért.

- Láttátok? Repültem. Látták.- Hadd üljek le, ó, istenem, istenem! Driscoll elcsuk-

ló hangon térdre esett. Veréb vagyok, sólyom vagyok, édes istenem! Menjetek, próbáljátok meg ti is… A szél, az kapott fel, az repített! - mondta egy perc múlva zihál-va és beleborzongva a gyönyörűségbe.

77

- Menjünk innen - szólt Chatterton, és körbefordulva az eget kémlelte. - Ez csapda, azt akarják, hogy mind-nyájan repüljünk. Aztán egyszerre földre ejtenek és megölnek mindnyájunkat. Megyek vissza a hajóhoz.

- Várja meg, amíg kiadom a parancsot - mondta Fo-rester.

Az emberek töprengve álldolgáltak, az enyhe szél körülsusogta őket. Kánya kiáltott fent, az örök március hangján.

- Kértem a levegőt, hogy röpítsen fel mondta Dris-coll. - És megtette.

Forester félrehívta a többieket. - Most én próbálom meg. Ha lezuhanok, mindenki rohanjon vissza az űrha-jóhoz.

- Nagyon sajnálom; de ebbe nem egyezhetem bele, maga a kapitány - jelentett ki Chatterton. - Nem tehetjük kockára az életét. - Elővette a fegyverét. - Ha nem enge-delmeskednének, akkor erőszakot alkalmazok. Megpa-rancsolom: mindnyájan menjünk vissza az űrhajóra!

- Tegye el a fegyverét - szólt rá nyugodtan Forester.- Meg ne moccanjon, maga idióta! Chatterton hol

egyik, hol másik űrhajósra pillantott. - Hát nem érzik? Ez élő világ, szeme van, játszik velünk, az alkalmas pil-lanatot lesi.

- Ezt én döntöm el - mondta Forester. - Ha nem teszi el a fegyverét, visszamegy a hajóra azonnal, őrizettel.

- Ha maguk olyan bolondok, hogy nem jönnek ve-lem, akkor dögöljenek meg itt. Megyek vissza, adják ide a kőzetmintákat, és engedjenek.

- Chatterton!- Meg ne próbáljanak feltartóztatni! Chatterton neki-

iramodott. Aztán váratlanul felkiáltott.Mindenki felkiáltott, és felfelé nézett. - Ott repül -

mondta Driscoll. Chatterton a levegőben lebegett.Az éjszaka úgy szállt le, mint amikor egy óriási, de

nyájas szem lecsukódik. Chatterton elképedve üldögélt az egyik domboldalon. Társai körülötte hevertek fárad-tan, és nevettek. Nem volt kedve rájuk nézni, nem volt

78

kedve az eget bámulni, csak a földet szerette volna érez-ni szakadatlanul, és karjával, lábával, testével magához szorítani.

- Ó, de csodás volt! - jegyezte meg Koestler.Már mindnyájan repültek, mint a sárgarigók, mint a

sasok, mint a verebek, és mindnyájan boldogok voltak.- No, ki vele, Chatterton, mókás volt, mi? - makacs-

kodott Koestler.- Ez lehetetlen! - Chatterton lehunyta a szemét, szo-

rosra, nagyon szorosra zárta. - Csak egy módon lehetsé-ges, ha ez élőlény. Ha a levegő élőlény. Mint valami kéz markolta fel. Most már bármelyik pillanatban megölhet mindnyájunkat. Hiszen élőlény.

- No, rendben van - mondta Koestler -, tegyük fel, hogy élőlény. Az élőlényeknek lehetnek céljaik. Tegyük fel, hogy ennek a világnak az a célja, hogy bennünket boldoggá tegyen.

Mintegy ráadásként Driscoll jelent meg repülve, mindkét kezében tartályokat hozott.

- Találtam egy patakot, megkóstoltam a vizét, tiszta és iható. Próbálják meg! Forester átvett egy tartályt, és könnyedén megbökte vele Chattertont, mintegy odakí-nálva neki. Chatterton megrázta a fejét, és sietve vissza-húzódott. Arcát tenyerébe temette.

- Ez a planéta vére. Friss vér. Igyátok csak, nyeljétek csak le, hadd kerüljön belétek ez a világ, hogy a ti sze-metekkel nézzek, és a ti fületekkel halljon. Én nem ké-rek belőle! .

Forester vállat vont és ivott. - Bor! - kiáltott fel.- Lehetetlen!- De az! Szagolja meg, kóstolja meg! Pompás fehér

bor!- Francia fehér asztali bor! - Driscoll is belekortyolt.- Méreg! - mondta Chatterton. A tartály körbejárt.Ezt a kellemes délutánt heverészgetéssel töltötték,

nem akartak belekezdeni semmibe, nehogy megzavarják a környező békét. Úgy viselkedtek, mint holmi rendkí-vül ifjú emberek egy rendkívüli szépség, egy finom és

79

híres nő jelenlétében; attól tartottak, hogy elég egyetlen szó, egyetlen mozdulat, és a nő máris elfordítja arcát, megvonja kedvességét és szíves figyelmét. Mindnyájan érezték a földrengést, amely Chattertont köszöntötte, és nem kívántak több földrengést. Élvezni szerették volna a vakáció első napját, az eszményi horgászidőt. Üldö-gélni szerettek volna az árnyas fák alatt vagy sétálni a lankás dombokon, és nem akartak most tudni semmiféle fúrásról, próbáról és szennyezőanyagról.

Találtak egy kis patakot, amely zubogó vizű meden-cébe torkollott. Ha a hideg vizű patakban fickándozó halacska beletévedt ebbe a forróságba, néhány pere múl-va már főtt állapotban szállt fel a felszínre.

Chatterton vonakodva csatlakozott a falatozókhoz.- Megmérgez bennünket. Valami csel van itt. Én az

űrhajóban fogok aludni. Maguk, ha akarnak, aludjanak a szabad ég alatt. Egy régi középkari térképen láttam egy-szer: "Itt oroszlánok vannak." Éjszaka, ha már alusznak, megjelennek az oroszlánok és az emberevők.

Forester a fejét rázta.- Én is magával megyek, ez a planéta valóban élő-

lény. Különleges faj. De szüksége van ránk, hagy meg-mutassa nekünk a szépségeit, és mi értékeljük is. Mi a haszna a csodának, ha nincs nézőközönség?

Chatterton azonban mással volt elfoglalva. Előreha-jolt és hányt.

- Meg vagyok mérgezve. Megmérgeztek.A többiek fogták a vállát, amíg rosszulléte csillapo-

dott. Megitatták. Mindenki más jól érezte magát.- Legjobban teszi, ha ezentúl csak a hajó élelmiszerét

eszi - tanácsolta Forester. - Az biztonságosabb.- Nekiláthatunk a munkának - bizonytalankodott

Chatterton, és megtörülte a száját. - Már egy napot elfe-cséreltünk. Én egyedül is dolgozni fogok, ha szükséges. Majd megmutatom én ennek a pokoli planétának!

És elbotorkált az űrhajó felé.- Nincs tisztában vele, milyem állapotban van - mor-

mogta Driscoll. - Nem állíthatnánk meg, kapitány?

80

- Voltaképpen övé az expedíció. Nem vagyunk köte-lesek segíteni neki, a szerződésünk kiköti, hogy veszé-lyes körülmények között meg lehet tagadni a munkát. Tehát… tegyük rendbe az uzsonnahelyünket. Senki ne másszon fel a fákra. A gyeptéglákat rakjuk vissza. A ba-nánhéjakat takarítsuk el.

Az űrhajó felől rettenetes morajlás hallatszott. A te-herzsilipen át előgurult a hatalmas, fénylő fúró. Chatter-ton a nyomában, és a robotrádión irányította:

- Erre, most ide! - A bolond!- Most! - kiáltotta Chatterton.A Fúró belevágta hosszú fúrófejét a zöld pázsitba.

Chatterton odaintett a társainak. - Ezt figyeljék!Az ég is beleremegett.A Fúró ott állt a fűtenger közepén. Egy percig csak

hatolt lefelé, nyirkos talajcafatokat hozott fel, amelyeket nyomban a rázkódó elemzőrekeszbe köpött.

Aztán hevesen, fémesen felsikoltott, mint egy szörny, amelynek megzavarják a lakomáját. A talajból lassan kékes folyadék bugyborékolt elő.

Chatterton felüvöltött: - Vissza, te őrült!A Fúró őskori táncba kezdett. Süvöltött, mint egy

óriási vonat, amikor éles kanyarba dől, vörös szikrákat szórt. Lassan lefelé süllyedt. A fekete iszap sötéten há-borgott alatta.

Hörgő sóhajjal, zihálva és tajtékozva süllyedt bele a Fúró a fekete iszapba, mint valami agyonsebzett és hal-dokló elefánt, és trombitáit, akár a Korszak estéjén a mammut, s végtagjai súlyuknál fogva tűntek el a fúró-lyukban.

- A bolond, a bolond! - szólalt meg Forester, amikor lélegzethez jutott, úgy elbűvölte a látvány. - Tudja, mi ez, Driscoll? Kátrány. Ez a bolond gép egy kátrányme-dencét lékelt meg!

- Figyelj rám, figyelj rám! - ordította Chattertan a Fúrónak, és az olajos tó partján futkározott. - Erre gyere, ide gyere!

Mint a Föld ódon zsarnokai, a dinoszauruszok, a Fú-

81

ró csőszerű és visító nyakaival csapkodott és lubickolt a tóban, ahonnan már nem volt visszatérés a biztos partra, ahol sütkérezhetne.

Chatterton a távolban álló társai felé fordult.- Csináljatok valamit, mozduljon már valaki!A Fúró alámerült.A kátránytó bugyborékolt, nyeldekelt, szopogatta az

eltűnt szörnycsontokat. A tó felszíne elcsendesedett. Még egyszer, utoljára egy hatalmas buborék emelkedett fel, a rég feledett petróleum szagát bocsátva ki magából, aztán az is elpattant.

Az emberek odasereglettek a kis fekete tenger partjá-ra.

Chatterton abbahagyta az üvöltést.

Sokáig bámult bele a hallgatag kátránytóba, aztán el-fordult, és a dombokra, a hullámzó zöld pázsitra nézett vakon. A távoli fákon gyümölcsök értek, és lágyan poty-tyantak alá.

- Majd megmutatom én! - mondta nyugodtan.- Ne szívja mellre, Chatterton. - Majd legyőzöm én -

mondta. - Üljön le, igyon egy kortyot.- Majd móresre tanítom én, majd megmutatom, hogy

nem teheti ezt velem! Chatterton visszaindult a hajóhoz.- Várjon egy percet - szólt utána Forester.Chatterton már rohant.- Tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan szedhetem

ráncba!- Állítsák meg! - kiáltotta Forester. Utána eredt, az-

tán eszébe jutott, hogy repülni is tud. - A hajón ott az, atombomba, ha megkaparintja…

A többiek is erre gondoltak, és mindnyájan a levegő-be emelkedtek. Egy kis erdőcske húzódott az űrhajó és Chatterton között, aki futás közben elfelejtette, hogy re-pülhet is, vagy félt felszállni, vagy nem bírt felemelked-ni, inkább ordítozott. A legénység az űrhajó felé repült, a kapitány velük tartott. Megérkeztek, felsorakoztak, és becsukták- a zsilipet. Még látták, ahogyan Chatterton a

82

ritkás erdő ágai között bukdácsol.A legénység várt.- Ez a bolond, ez az eszeveszett fickó! És Chatterton

csak nem tűnt fel a kis erdő innenső oldalán.- Visszafordult, arra vár, hogy éberségünk csökken-

jen.- Hozzák be - mondta Forester. Két ember elrepült

érte.Lágyan, puhán finom és kiadós eső zúdult a zöld vi-

lágra.- Ez igen! - jegyezte meg Driscoll. Sohasem kellene

itt házat építenünk. Figyeljék meg, az eső nem hull ránk. Köröskörül, elől-hátul esik. Micsoda világ!

A hűvös, kék esőben ott álltak szárazon. Alkonyo-dott. A hatalmas jégszínű hold előbukkant a felfrissült dombok mögül.

- Már csak egyetlen dolog hiányzik ebből a világból.- Igen - mondták mindnyájan gondterhelten, csend-

ben.- Majd keresnünk kell - mondta Driscoll. - Ez logi-

kus. A szél felröpít bennünket, a fák és folyamok táplál-nak, minden él. Talán, ha társat kérnénk…

- Már régóta gondolok erre, ma is meg jóval előbb is - szólalt meg Koestler. - Mindnyájan nőtlenek vagyunk, évek óta úton vagyunk, már belefáradtunk. Pompás len-ne letelepedni valahol, nem? Például itt. A Földön bele-gebed az ember, amíg összehoz egy házravalót, fizetheti az adót, és minden váras büdös. Itt még házra sem lenne szükség, olyan itt az időjárás. Ha már túl egyhangú az élet, kérhetünk esőt, felhőket, havat, valami változato-sabb időt. Itt semmiért sem kell gürcölni.

- Unalmas lenne. Belehülyülnénk.- Nem - felelte mosolyogva Koestler. - Ha az élet túl

kényelmessé válna, csak néhányszor el kellene ismétel-nünk, amit Chatterton mondott: Itt oroszlánok vannak. Figyeljetek csak!

A távolból, az alkonyi erdőkből mintha hatalmas macska ordítása hallatszott volna.

83

Az emberek megborzongtak.- Alkalmazkodó világ - jegyezte meg szárazon Ko-

estler. - Mint egy nő, aki mindent megtesz, hogy tessen a vendégeinek, mindaddig, amíg kedvesek hozzá. Chat-terton nem volt kedves hozzá.

- Az ám, Chatterton. Mi van vele? Mintegy válaszul valaki felkiáltott a távolban. A Chatterton keresésére in-dult két ember a liget széléről integetett.

Forester, Driscoll és Koestler odaröpültek.- Mi történt? Az emberek lemutattak az erdőbe.- Gondoltuk, látni akarja, kapitány. Kísérteties. - Az

egyik férfi egy ösvényre mutatott. - Oda nézzen!Az ösvényen frissen és tisztán kirajzolódtak egy ha-

talmas mancs nyomai.- És amott is. Néhány csepp vér.Ragadozók nehéz macskaillata terjengett a levegő-

ben.- Chatterton?- Kétlem, hogy valaha is megtaláljuk, kapitány.Az alkony ziháló csendjében egyre távolodva, a

messzeségből, nagyon messziről felüvöltött egy orosz-lán.

Az emberek a ruganyos füvön feküdtek az űrhajó kö-rül. Az éjszaka kellemes volt.

- Gyerekborom éjszakáira emlékeztet jegyezte meg Driscoll. - Bátyámmal együtt vártuk július legmelegebb éjszakáját, és kint aludtunk- a teniszpálya pázsitján, be-szélgettünk, és számláltuk a csillagokat. Csudás éjszaka volt, életem legszebb éjszakája. - Adtán hozzátette: Nem számítva a mait, persze.

- Egyre csak Chatterton jár az eszemben - mondta Koestler.

- Hagyja csak! - szólt rá Forester. Alszunk néhány órát, aztán felszállunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy még egy napig itt maradjunk. Nem a Chatterton balesete miatt. Nem. Hanem azért, mert úgy vélem, ha itt marad-

84

nánk, túlságosan megkedvelnénk ezt a világot. Soha nem akarnánk itt hagyni.

Lágy szellő suhant át fölöttük.- Most én sem akarom - Driscoll a feje alá tette a ke-

zét, csendesen feküdt. - És ő sem akarja, hogy itt hagy-juk.

- Ha visszatérünk a Földre, és elújságoljuk, micsoda pompás planétára leltünk, akkor mi lesz, kapitány? Ide-jönnek, tönkreteszik, szétrombolják.

- Nem - felelte szórakozottan Forester. - Először is ez a planéta nem tűrne el egy általános inváziót. Nem tu-dom, mihez kezdene, de bizonyára kieszelne valamit. Másodszor, én is túlságosan szeretem ezt a planétát, tisztelem. Visszamegyünk a Földre, és hazudunk vala-mit. Azt mondjuk, hogy ellenségesen fogadott. Ami az átlagemberre, mint Chattertonra, igaz is, hiszen ha fejest ugrik bele, megsérti magát. Úgyhogy végül is nem lenne hazugság.

- Furcsa - mondta Koestler. - Én nem félek. Chatter-ton eltűnik, szörnyű véget ért talán, és mi itt heverünk, egyikünk sem fut el, egyikünk sem reszket. Ez észvesz-tő. És mégis így van. Mi bízunk benne, s ő bízik ben-nünk.

- Észrevette; hogy amikor eleget ivott a borból, már nem is kívánt többet? Ez a mértékletesség világa.

Figyelmesen hallgattak valamit, ami a Föld hatalmas szívdobbanásaira emlékeztetett, valami halkan és mele-gen dobogott a testük alatt.

Forester arra gondolt, hogy szomjas. Egy esőcsepp hullott az ajkára. Csendesen felnevetett.

Egyedül vagyok - gondolta.A távolban lágy, csilingelő hangokat hallott.És szemét a látomás felé fordította. Egy dombcsoport

állt a távolban, tiszta vizű folyó csordogált le róla, és a folyó gázlóiban tündöklő arcú, gyönyörű nők játszadoz-tak. Mint a gyerekek, kergetőztek. És Forester mindent tudott róluk és az életükről. Nomád életet éltek, kívánsá-guk szerint kóborolták be ennek a világnak a felszínét.

85

Nem voltak itt országutak, sem városok, csupán dom-bok és síkságok és a szél, mely kívánságuk szerint, toll-ként sodorta őket tava. Forester alighogy megfogalmaz-ta a kérdést, a láthatatlan válaszadó máris suttogta a fe-leletet. Itt nem voltak férfiak. Csak asszonyok, egyedül ők tartották fenn fajukat. A férfiak ötvenezer évvel ez-előtt eltűntek. Hol voltak ezek az asszonyok? Egy mér-földnyire a zöld erdőben, egy mérföldnyire a borfolyó túlsó oldalán, a hat fehér kősziklánál, és hárommérföld-nyire a nagy folyótól. Ott voltak a gázlóknál ezek az asszonyok, akikből ragyogó feleségek lettek volna, és gyönyörű gyerekeket szülhettek volna.

Forester kinyitotta a szemét. A társai felültek.- Álmot láttam. Mindegyikük álmodott.- Egymérföldnyire a zöld erdőtől… - Egymérföldnyi-

re a borfolyón túl…- …a hat fehér kősziklánál… mondta Koestler.-… és hárommérföldnyire a nagy folyótól - mondta

Driscoll felülve.Aztán egy pillanatra mindenki ismét elhallgatott.

Felpillantottak a csillagok fényében csillogó ezüstös űr-hajóra.

- Sétálunk vagy repülünk, kapitány? Forester nem fe-lelt.

Driscoll megszólalt:- Kapitány, maradjunk itt. Ne menjünk vissza a Föld-

re. Ők soha nem jönnek kivizsgálni, mi történt velünk, azt fogják hinni, hogy itt pusztultunk. Mit szól ehhez?

Forester arcáról csöpögött a veríték. Újra meg újra megnyalta az ajkát. Keze a térdén ringatózott. A legény-ség várt.

- Szép lenne - szólalt meg a kapitány. - Bizonyára.- De… - Forester felsóhajtott. - El kell végeznünk a

feladatunkat. Sokba került az űrhajónk. Tartozunk az embereknek annyival, hogy visszatérünk.

Forester felkelt. Az emberek továbbra is fekve ma-radtak, nem figyeltek rá.

86

- Micsoda szép, csodálatosan szép, mesebeli éjszaka - mondta Koestler. Bámulták a lágy rajzolatú dombokat, a fákat, a látóhatár felé futó folyókat.

- Szálljunk be a hajóba - mondta nagy nehezen Fo-rester.

- Kapitány…- Hajóra… - hangzott a válasz.

Az űrhajó belefúródott az égbe. Lenézve Forester pompásan látott minden völgyet, minden parányi ta-vacskát.

- Itt maradhattunk volna - jegyezte meg Koestler.- Igen, tudom.- Még nem késő, még visszafordulhatunk.- Attól tartok, már késő - Forester igazított valamit a

kémlelőnyílás teleszkópján. - Most nézzen le.Koestler lenézett.A világ arculata megváltozott odalent. Oroszlánok,

dinoszauruszok és mammutok jelentek meg, vulkánok törtek ki, ciklonok, hurrikánok söpörtek végig a dombo-kon.

- Igen, igazi nő volt - mondta Forester. - Sok millió év óta várta a látogatókat, készült rá, kicsinosítatta ma-gát. A legszebb arcát fordítatta felénk. Amikor Chatter-ton megsértette, néhányszar figyelmeztette, s amikor megpróbálta szétrombolni a szépségét, meg is semmisí-tette. Mint minden nő, szerette volna, ha önmagáért sze-retik, és nem a gazdagságáért. Most, hogy mindent fel-ajánlott nekünk, és mi mégis hátat fordítottunk, megve-tett nő lett belőle. Elengedett bennünket, igen, de mi soha nem jöhetünk vissza. Azokkal várna bennünket… - és lemutatott az oroszlánokra, ciklonokra és forrongó tengerekre.

- Kapitány - szólalt meg Koestler.- Tessék.- Egy kicsit későn szólok, de meg kell mondanom,

hogy mielőtt felszálltunk, én őrködtem a légzsilipnél. És Driscollt kiengedtem. Ki akart menni. Nem tudtam visz-

87

szautasítani a kérését. Én vagyok ezért a felelős. Most ott van lent a planétán.

Mindketten a kémlelőnyíláshoz léptek. Hosszú szü-net után Forester végre megszólalt:

- Örülök. Örülök, hogy legalább egyikünknek volt annyi esze, és ott maradt. - De mostanra már bizonyosan halott! - Nem, ezek a mutatványok odalent csak nekünk szólnak, talán hallucinációk. Mindenütt oroszlánok, tig-risek és hurrikánok. Driscoll mégis teljes biztonságban van odalent, és él, mivel most már ő az egyetlen néző. Csodálatos lesz az élete, miközben mi hiába kóborolunk itt a világrendszerben, mert úgysem találunk ehhez ha-sonló égitestet. Nem, mi nem megyünk vissza, és nem "mentjük" meg Driscollt. Szerintem ő nem is engedne vissza bennünket. Teljes sebességgel előre, Koestler, teljes sebességgel előre!

Az űrhajó egyre növekvő sebességgel száguldott.S mielőtt a planéta elenyészett volna a fényességben

és csillagködben, Forester egészen élesen elképzelte, hogy látja Driscollt, amint éppen elősétál a zöld erdőből, csendesen fütyörészget, körös-körül a friss és üde plané-ta, a borpatak csak neki csordogál, sült halak fickándoz-nak a forró vízben, az éjféli fákon beérnek a gyümöl-csök, s a távoli erdők és tavak csak őrá várnak. Driscoll elsétál a végtelen zöld pázsiton a hat fehér kőszikla mel-lett, túl az erdőn, a széles csillogó folyó partjára…

Apostol András fordítása

88

ESIK ESŐ. EGYRE ESIK

Az eső egyre csak esett. Záporozó eső volt, ömlött szakadatlanul: hideg felhőszakadás volt, áradás, az em-bernek a szemébe csapott, bokájáig magasodott, az esők történetében elmosta minden eddigi esők emlékét. Ton-naszámra zúdult alá, lehántolta a dzsungeleket, és meg-nyirbálta a fákat, akár az olló, leborotválta a füvet, és ki-lyuggatta a talajt, tönkreverte a bokrokat. Az emberi ke-zet ráncos majomtenyérré zsugorította: sűrű szemű, üve-ges eső esett, és egy pillanatra sem szűnt meg.

- Meddig kell még mennünk, hadnagy?- Nem tudom. Egy mérföldet, tízet, ezret…- Nem tudja biztosan?- Honnan tudnám?- Utálom ezt az esőt. Ha tudnám, mennyire van a

Napkupola, jobban érezném magamat.- Még egy vagy két órányira.- Valóban így gondolja, hadnagy?- Természetesen.- Vagy csak hazudik, hogy ne csüggedjünk el?- Hazudok, hogy ne csüggedjenek! Pofa be!Két ember ült az esőben. Mögöttük másik két ember

ült, nedvesek és fáradtak voltak, majd összeroskadtak, szinte elmosta őket az eső.

A hadnagy feltekintett. Arca valamikor barna volt, de az eső már sápadtra mosta.

És az eső a szeméből is kimosta a színt, az is fehér volt, mint a foga, mint a haja. Tetőtől talpig fehér. Még az egyenruhája is lassan kifehéredett, talán csak a gom-básodástól zöldellt egy kicsit.

A hadnagy az arcán érezte az esőt.- Hány millió évvel ezelőtt állt el az esőzés itt, a Vé-

nuszon?- He hülyéskedjen - mondta az egyik férfi. - A Vénu-

szon soha nem áll el az eső. Állandóan zuhog. Én tíz

89

évig éltem itt, és egyetlen percre, egyetlen másodpercre sem maradt abba a felhőszakadás.

- Olyan, mintha a víz alatt élnénk - jegyezte meg a hadnagy, és feltápászkodott, fegyverét a helyére rángat-ta. - No, talán induljunk tovább. Még megtalálhatjuk a Napkupolát.

- Vagy nem találjuk meg - hangzott a cinikus válasz.- Egy óra, vagy még egy kis idő.- Most nekem hazudik, hadnagy.- Nem, most magamnak hazudok. Ilyenkor hazudni

kell. Nem bírom már sokáig.Továbbindultak a dzsungel ösvényén, s időnként a

tájolót figyelték. A tájolón kívül itt nem volt semmiféle irányjelzés. Csak a szürke égbolt, a szakadó eső, a dzsungel, az ösvény és messze maguk mögött az űrhajó, amelyben utaztak, s amellyel lezuhantak. Az űrhajó, amelyben két társuk fekszik holtan, s belőlük is csöpög a víz.

Libasorban haladtak, szótlanul. Elértek egy folyóhoz, amely szélesen, simán és barnán hömpölygött: a tenger felé igyekezett. Felületét esőcseppek billiói szurkálták.

- Minden rendben van, Simmons.A hadnagy bólintott és Simmons lekanyarított a hátá-

ról egy kis csomagot, és vegyszer kifejtette nyomással egy nagy csónakot fújt fel. A hadnagy irányításával ki-vágtak néhány fát, fürgén evezőket faragtak, és máris kint sodródtak a folyón, gyors csapásokkal haladtak elő-re a sima víz felszínén, az esőben.

A hadnagy az arcán érezte a hideg esőt, befolyt a nyakába, erőlködő karját csapkodta. A hideg lassan le-szivárgott a tüdejébe. A fülén is érezte az esőt, meg a szemén, a lábán.

- Tegnap éjszaka nem aludtam - jegyezte meg.- Ki tudott aludni? Egyikünk sem aludt. Mikor is?

Hányszor aludtunk egyáltalán az elmúlt harminc nap alatt? Ki tud aludni, ha közben az eső dobol a fején sza-kadatlanul?… Nem tudom, mit adnék egy sapkáért.

90

Vagy valamiért, ami befedné a fejemet. Már fáj a fejem. Nyilallik, állandóan szaggat.

- Sajnálom, hogy idejöttem Kínába- mondta egyikük.- Először hallom, hogy valaki Kínának nevezi a Vé-

nuszt.- Persze, Kína. Kínai vízkúra. Emlékeznek a régi tor-

túrákra? Az embert falhoz állítják. És minden félórában egy csepp vizet engednek a fejére. Az ember beleőrül abba, hogy várja a következő vízcseppet. Hát ez a Vé-nusz, csak egy kicsit nagyobb méretekben. A vizet nem nekünk találták ki. Az ember nem bír aludni, nem bír rendesen lélegezni, és belebolondul abba, hogy állandó-an nyirkos mindene. Ha felkészültünk volna a katasztró-fára, akkor vízhatlan egyenruhát és sapkát is hozunk magunkkal. Leginkább ez a kopogás a fejünkön, ez ké-szít ki. Nehéz elviselni. Akár a bombázás. Nem tudom, meddig bírom még.

- Fiúk, gyerünk a Napkupolába! Aki kitalálta őket, az is valami ilyesmit érezhetett.

Átkeltek a folyón, és közben a Napkupolára gondol-tak, amely valahol ott bújik meg előttük, az őserdei eső-ben csillogva. Kerek építmény, sárga és ragyogó, akár a nap. Negyven láb magas és száz láb átmérőjű ház, ahol meleg van és nyugalom, meg forró étel, és nincs eső. A közepén pedig ott süt a nap. Egy sárga tűzű kicsiny gömb, amely az épület tetején járja pályáját, s minden-honnan látni lehet, akárhol ül is az ember; látja, ha ciga-rettázik, ha olvas, ha a forró tejszínes csokoládét issza, vagy ha valami más italt szürcsöl. Mindenütt ott a sárga nap, éppen olyan méretű, akár a földi Nap, és melegít, és nem takarja el felhő, és a Vénusz esős világáról min-denki elfeledkezik, amíg ebben a házban lustálkodik.

A hadnagy hátrafordult, és visszanézett a másik há-rom férfira, akik fogukat csikorgatva eveztek. Taplófe-hérek voltak, éppen olyanok, mint ő. A Vénusz mindent elfakított néhány hónap alatt. Még a dzsungel is hatal-mas torz lázálomkép lett, hiszen hogyan lehet zöld az őserdő, ha nincs nap, ha mindig esik az eső, és mindig

91

homály dereng? A fehér, nagyon fehér őserdő, a sápadt, sajtszínű leveleikkel és a nedves Camembert-szerű talaj s a fatörzsek, mint valami óriási mérges gombák: min-den fekete és fehér. Mikor bukkan elő maga a talaj? Mindenütt csermely, patak, pocsolya, tócsa, tó, folyó és végül a tenger.

- Itt vagyunk!Nagy loccsanások és csobogások közepette kikötöt-

tek a túlsó parton. A csónakból kiengedték a levegőt, és cigarettásdoboz nagyságúra hajtogatták össze. Aztán az esős parton megpróbáltak rágyújtani; vagy öt percig di-deregve bajmalódtak a felfordított öngyújtóval, és sike-rült néhányat szippantaniuk, de aztán a cigaretta szét-mállott, és egy hirtelen esőhullám lemosta a szájuk szé-léről.

Továbbindultak.- Várjunk csak egy pillanatra - szólt a hadnagy. -

Mintha láttam volna valamit.- A Napkupolát?- Nem vagyok benne biztos. Az esőfüggöny megint

összezárult.Simmons futásnak eredt.- A Napkupola!- Vissza, Simmons!- A Napkupola!Simmons eltűnt az esőben. A társai utána rohantak.Egy kis tisztáson érték utol. Megtorpantak, és őt bá-

multák, meg azt, amit felfedezett.Az űrhajót.Ott hevert, ahol hagyták. Valahogyan körbejárták, és

ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Az űrhajó roncsai között a két halott szájában zöld gombák nőttek. És a gombák már elvirágoztak, furcsa szirmukat leverte az eső, s a gombák is meghaltak.

- Hogyan történhetett ez?- Bizonyára valami elektromágneses vihar dúlt a kö-

zelben. És megzavarta a tájolót. Csak ez lehet a magya-rázat.

92

- Igaza van.- Most mihez kezdünk?- Ismét nekivágunk.- Te jóisten, egy lépéssel sem vagyunk közelebb a

Napkupolához!- Próbálja meg nyugodtan elviselni, Simmons.- Nyugodtan, nyugodtan! Ettől az esőtől megvadu-

lok.- Ha jól gazdálkodunk, még két napig van élelmünk.Az eső ott táncolt, a bőrükön, nyirkos egyenruháju-

kon; eső folyt orrukból, fülükből, ujjukból és térdükből. Mintha a dzsungelben megfagyott kő szökőkutak lenné-nek, minden pórusukból víz serkent.

És ahogy ott álltak, a távolból üvöltést hallottak.És az esőből kibontakozott a szörnyeteg.Ezernyi elektromosan kék lábon döcögött elő. Für-

gén és fenyegetően tört előre. Minden lába hatalmas csattanással lépett egyet. Minden egyes lépésére kidőlt egy fa, s a füstöt szétfújta, elverte az eső. A szörnyeteg fél mérföld széles és egy mérföld magas volt, s alulról roppant vak tárgynak látszott. Időnként egy-egy pilla-natra egyáltalán nem is volt lába. Aztán egyetlen szem-pillantás alatt ezernyi korbácsként csapódtak elő a hasá-ból, fehéreskék korbácsok szúrtak bele a dzsungel tala-jába.

- Elektromos vihar - mondta egyikük. - Ez zavarta meg a tájolónkat. És felénk tart.

- Lefeküdni, mindenki! - kiáltotta a hadnagy.- Fussunk! - ordította Simmons.- Ne őrüljön meg! Hasaljon le. Csak a kiemelkedő

pontokba csap bele. Az űrhajótól vagy öt méternyire kell lefeküdni. Sértetlenül megúszhatjuk. Talán már ki-adta az erejét, és életben hagy bennünket. Lefeküdni!

Az emberek hasra vágódtak.- Erre jön? - kérdezgették egymást kisvártatva.- Erre.- Már közelebb ért?- Kétszáz yardnyira van.

93

- Még közelebb jött?- Itt van!A szörnyeteg megérkezett, és megállt felettük. Tíz

kék villámot bocsátott ki magából, ezek eltalálták az űr-hajót. Az űrhajó fellobbant, akár egy megütött gong, és fémesen csengett. A szörnyeteg újabb tizenöt villámot küldött alá, amelyek mulatságos pantomimmal táncoltak körbe-körbe.

- Nem, nem! - Az egyik férfi felugrott.- Hasra, maga őrült! - szólt rá a hadnagy.- Nem!A villámlás még vagy egy tucatszor belecsapott az

űrhajóba. A hadnagy felpillantott, és látta a kékes lobba-násokat. Látta, miként hasadnak ketté a fák, és roskad-nak össze. Látta, hogy a szörnyűséges fekete felhő mi-ként tornyosul föléjük sötét korongként, és miként vi-harzik alá az elektromosság sok száz szikrájával.

Társuk, aki felugrott, most már futásnak eredt: mint-ha valami óriási oszlopcsarnokban szaladt volna. Ro-hant, és ide-oda tántorgott az oszlopok között, végül egy tucatnyi oszlop lecsapott rá, s ekkor olyan hang hallat-szott, mint amikor a légy zümmög, ha ráragad a légypa-pírra. A hadnagy emlékezett még rá, gyerekkorát far-mon töltötte, és égett szagot éreztek.

A hadnagy lehorgasztotta a fejét.- Ne nézzenek fel! - szólt rá társaira. Attól félt, hogy

ő is bármely pillanatban felpattan, és futásnak ered.A vihar még néhány sorozat villámot bocsátott ki

magából, majd elvonult. Ismét esett az eső, és gyorsan elmosta az égett szagot, a megmaradt három ember egy pillanatig még ott ült, várta, hogy riadt szívdobogásuk elcsituljon.

Odasiettek társukhoz, azt hitték, még megmenthetik. Nem akarták elhinni, hogy már nem segíthetnek rajta. Olyan emberek voltak, akik nem fogadják el a halált, amíg meg nem tapintják és meg nem fordítják a holttes-tet, és el nem határozzák, hogyan temessék el, vagy egy-

94

szerűen otthagyják-e a dzsungelben, ahol a gyorsan nö-vekvő bozót egy óra alatt eltemeti.

A holttest összekunkorodott: égett bőr takarta. Olyan volt, mint valami viasz próbababa, amelyet a szemét-égetőbe dobtak, s csak akkor vettek ki, amikor a viasz ráolvadt a szénné égett vázra. Csak a fogak világítottak elő, fehér karperecként ragyogtak, egy ökölbe szorított fekete kézfejen.

- Nem kellett volna felugrania! - Szinte egyszerre mondták.

A holttest máris bomlani kezdett, a növényzet ráfo-nódott, parányi kacsok jelentek meg rajta, kúszónövé-nyek tömege, még halotti virágok is.

A távolban a vihar kék villámcsapásokon száguldott tova, majd eltűnt.

Átkeltek a folyón, aztán egy patakon meg egy árada-ton, és tucatnyi újabb folyón és patakon és áradaton. Újabb és újabb zúgó folyók bukkantak fel, új folyók, s közben a régiek megváltoztatták futásukat - a higany-szín folyók, az ezüst- és tejszínű folyók.

Kijutottak a tengerhez.A Tengerhez. A Vénuszon csak egyetlen kontinens

volt. Háromezer mérföld hosszú és ezer mérföld széles, s e szigetet ölelte körül a Tenger, amely beborította az egész esős bolygót. A Tenger, amely csendesen simult sápadt partjához…

- Erre menjünk! - A hadnagy dél felé bólintott. - Biz-tos vagyok benne, hogy errefelé két Napkupola is van.

- Miért nem építettek száz meg száz Kupolát, amíg itt voltak?

- Most százhúsz működik?- Múlt hónapban százhuszonhat volt. Egy évvel ez-

előtt lent a földön megpróbálták a Kongresszustól kicsi-karni a felhatalmazást, hogy még pár tucatnyit építhes-senek, de tudják, hogy megy ez. Inkább bolonduljon bele az esőbe még néhány ember.

Dél felé tartottak.

95

Hárman baktattak az esőben: a hadnagy, Simmons és Pickard. Súlyosan és könnyedén záporozott rájuk az eső, könnyedén és súlyosan, szitált és dobolt rajtuk, egyre csak esett, a fákra, a tengerre, a gyalogló embe-rekre.

Simmons pillantotta meg elsőként.- Ott van!- Mi van ott?- A Napkupola!A hadnagy lesöpörte szeméről a vizet, és felemelte a

karját, hogy szemét megvédje a csapkodó esőtől.Nem messze a dzsungel és a tengerek között sárga

fény világított. A Napkupola.Az emberek egymásra mosolyogtak.- Úgy látszik, igaza volt, hadnagy.- Szerencse dolga.- Barátaim, újra erősnek érzem magamat. Gyerünk!Simmons megszaporázta lépteit. Társai önkéntelenül

vele tartottak, fáradtan, lihegve, de nem maradtak el tő-le.

- Egy nagy csésze kávét kérek - sóhajtozott moso-lyogva Simmons. - és hozzá egy nagy tepsi fahéjas kalá-csot. Fiúk! Csak fekszem majd ott, és a jó öreg napocs-ka süt le ránk. Plecsnit érdemel a fickó, aki kitalálta a Kupolát!

Egyre gyorsabban ügettek. A sárga fény egyre job-ban izzott.

- Hányan bolondulhattak meg, amíg ki nem találták ezt a gyógykezelést. Pedig az egész olyan kézenfekvő. Mindjárt ott leszünk. - Simmons a futás ütemében liheg-te a szavakat. - Eső, eső! Évekkel ezelőtt. Volt egy bará-tom. Kint az őserdőben. Bolyongott. Az esőben. Egyre csak. Azt hajtogatta: "Nem tudok eleget. Hogy bemen-jek. Kint maradok az esőben. Nem tudok eleget…" És így tovább. Egyre csak ezt fújta. Szegény őrült fickó.

- Kíméld a tüdődet.Tovább futottak.

96

Nevettek. Odaértek a Napkupola ajtajához, és még akkor is nevették.

Simmons szélesre tárta a kaput.- Hé! - ordította. - Gyerünk azzal a kávéval!Senki nem válaszolt.Beléptek az ajtón.A Napkupola üres volt és sötét. A kék mennyezet kö-

zepén nem úszott duruzsoló gázsurrogással a mestersé-ges sárga nap. Nem várta őket élelem sem. Olyan hideg volt, mint a kriptában, és a mennyezet ezernyi nyílásán - nemrég keletkezhettek - beesett az eső, eláztatta a vas-tag szőnyegeket és a nehéz, modern bútorzatot, és szét-terült az üvegasztalokon. A dzsungel elburjánzott a szo-bában, mint a moha, tele voltak vele a könyvespolcok és a díványok. Az eső beömlött a lyukakon, és ráhullott a három ember arcára.

Pickard halkan felnevetett.- Pofa be, Pickard!- Te jóisten, nézzék csak, mi vár itt ránk: nincs éle-

lem, nincs nap, nincs semmi. A Vénusz-lakók, az ő mű-vük. Biztosan.

Simmons bólintott, és az eső lecsorgott az arcán. A víz végigfutott ősz haja között fehér szemöldökéig.

- A Vénusz-lakók időnként előmásznak a tengerből, és megtámadják a Napkupolákat. Tudják, hogy ha el-pusztítják a Kupolákat, minket is elpusztíthatnak.

- Nem védi fegyver a Napkupolákat?- De, biztosan védi. - Simmons félrehúzódott egy

aránylag száraz helyre. - De öt év óta egyetlenegy táma-dás sem történt. A védelem ébersége lanyhult. Ezt a Ku-polát meglepték.

- És hol vannak a holttestek?- A Vénusz-lakók magukkal cipelték a tengerbe. Hal-

lottam, milyen kedves módon fullasztják vízbe az embe-reket. Mintegy nyolc óráig tart. Kellemes, mi?

- Fogadni mernék, hogy egy morzsa élelem sincs itt - nevetett Pickard.

97

A hadnagy rosszallóan nézett rá, és bólintott feléje, hogy Simmons is lássa. Simmons megrázta a fejét, és visszament a szobába, amely ovális alakú kamrában végződött. A konyhában ragacsos kenyérhalmok maga-sodtak és halványzöldes pihével borított húsok. Az eső száz meg száz lyukon át csorgott be a konyha tetején.

- Ragyogó! - A hadnagy felpillantott a lyukakra. - Nem hiszem, hogy be tudnánk foltozni ezeket, hogy megszárítkozhassunk.

- Élelem nélkül? - horkant fel Simmons. - Már meg-vizsgáltam: a napgép tönkrement. Legjobban tennénk, ha felkerekednénk, és keresnénk egy másik Napkupolát. Milyen messze van innen?

- Nincs messze. Ha jól emlékszem, itt elég közel egymáshoz építettek két Kupolát. Talán ha várnánk, a másik Kupolából még egy segélyexpedíció is jöhet…

- Minden bizonnyal már voltak itt, és elmentek né-hány nappal ezelőtt. Majd ideküldenek szakembereket, hogy mindent kijavítsanak. Ez legalább hat hónapba te-lik, majd ha a Kongresszustól megkapják a pénzt. Nem hiszem, hogy érdemes várnunk.

- Nos, rendben van, akkor harapunk valamit a készle-tünkből, és megkeressük a másik Kupolát.

- Csak ez az eső ne kopogna a fejemen - szólalt meg Pickard. - Legalább néhány percig szünetelne. Csak még egyszer érezném, milyen az, amikor nem esik az eső.

Kezét a koponyájára szorította. - Emlékszem, még az iskolában egy ökör ült mögöttem, és állandóan csipke-dett, egyre csak csipkedett, minden öt percben megcsí-pett, így ment ez egész nap. Hetekig, hónapokig. A ka-rom már csupa fekete és kék folt lett, és állandóan saj-gott. És én arra gondoltam, hogy belebolondulok, ha még egyszer megcsíp. Egyik nap egy kicsit elvesztettem a fejemet a csipkedéstől, és hátrafordultam, a műszaki rajzhoz használt fém fejesvonalzóval majdnem lefejez-tem. Ha nem szedik ki a kezem közül, megskalpolom. Egyre csak azt üvöltöttem: "Miért nem hagysz békén?

98

Miért nem hagysz békén?" Barátom! - Tenyerét a fejére tapasztotta, ingatta a fejét, a szemét lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kit üthetek meg, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, hagyjon békén? - Kezével átkul-csolta a koponyáját, és egyre erősebb szorítással rázta. A szemét is lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kibe rúgjak bele, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, ne maceráljon, ez az átkozott eső, mint az a csipkedés, egy perce sem hagy békén, az ember állandóan ezt hall-ja, ezt érzi!

- Délután négyre elérjük a következő Napkupolát!- A következő Napkupolát? Nézze meg ezt itt! És ha

a Vénusz valamennyi Napkupolája megsemmisült! Ak-kor mi van? Ha minden mennyezet csupa lyuk, és mind-egyiken át beesik az eső?

- Meg kell próbálnunk.- Már belefáradtam a próbálkozásba. Csupán egy te-

tőt akarok a fejem fölé és egy kis nyugalmat.- Ha összeszedi magát, alig nyolc óra az egész út.- Ne aggódjon, rendben van, összeszedem magamat.

- Pickard nevetett, de nem nézett a társaira.- Akkor most együnk valamit - mondta Simmons, és

nem vette le a tekintetét Pickardról.

Ismét elindultak a part mentén, déli irányba. Négy óra múltán a szárazföld belseje felé kellett kerülniük, hogy átjuthassanak egy folyón, amely mérföldnyi széles volt, és olyan sebes sodrású, hogy csónakkal nem bírtak volna átkelni rajta. Hatmérföldnyit gyalogoltak egészen addig a helyig, ahol a folyó, mint valami halálos sebből feltörő vér, előbuggyant a talajból. Aztán az esőben to-vábbsétáltak a szilárd talajon, és ismét visszakanyarod-tak a tenger felé.

- Aludni akarok - jelentette ki végül Pickard. Leros-kadt a földre. - Négy hete le nem hunytam a szememet. Megpróbáltam, de nem ment. Most aludni fogok.

Az ég elsötétedett. Leszállt a Vénusz-éjszaka, és olyan tökéletesen fekete volt, hogy minden mozdulat

99

veszéllyel fenyegetett. Simmons és a hadnagy is letér-delt, s a hadnagy így szólt:

- Rendben van, majd meglátjuk; mit tehetünk. Eddig hiába próbálkoztunk, nem tudtunk aludni. Ilyen időben lehetetlen elaludni.

Elnyújtóztak, a fejüket úgy helyezték el, hogy szá-jukba ne csurogjon be a víz, aztán lehunyták a szemü-két.

A hadnagy csak forgolódott.Nem tudott elaludni.Valami mászott a bőrén. Valami újabb és újabb ré-

tegben rakódott rá. Hulltak az esőcseppek, és az újabb cseppek utolérték az előbbieket, és csermellyé egyesül-tek, és végigcsörgedeztek a testén, és amíg mindez leha-tolt a húsáig, az erdő parányi növényei gyökeret vertek ruhájába. Érezte, a repkény belekapaszkodik, második a ruhába bújtatja; érezte a parányi virágokat, amint kirü-gyeztek, kinyíltak és elhervadtak, és az eső egyre csak hullott a testére, a fejére. A homályos éjszakában - a nö-vényzet világított a sötétben - látta a másik két ember körvonalait, úgy hevertek ott, mint a kidőlt fatörzsek, amelyek fűből és virágból bársonyöltözéket vontak ma-gukra. Az eső az arcát csapkodta. Eltakarta a kezével. Az eső a nyakát verte. A hasára fordult a sárban, a gu-miszerű növényeken, és az eső a hátát érte, és a lábát csapkodta.

Hirtelen felugrott, és leseperte magáról a vizet. Ezer-nyi kéz fogdosta, és ő nem akarta, hogy egy is hozzáér-jen. Már nem bírta tovább az érintésüket. Beleakadt és belerúgott valamibe, s tudta, hogy Simmons az, aki szintén felkelt, és ott áll az esőben, prüszkölve a nyir-kosságtól, köhögve és fuldokolva. Aztán Pickard is fel-állt, és ordítozva rohant körbe-körbe.

- Várjon egy pillanatra, Pickard.- Elég volt, elég! - visítozta Pickard. Puskáját hatszor

az éjszakai égboltra sütötte. A fellobbanó fényben egy pillanatra láthatták, hogy a tengernyi esőcsepp habozva lebeg, mint egy-egy óriási, mozdulatlan borostyánkő,

100

mintha a robbanástól rettentek volna meg, tizenötbillió cseppecske, tizenötbillió könnycsepp, tizenötbillió dísz-gyöngy, gyémánt, a kirakati fehér bársonypárnán. Aztán amikor a fény kihunyt, az esőcseppek, amelyek eddig vártak, ott lebegtek lefelé való hullásukban, most lees-tek szúrósan a hideg és a kín bogárfelhőjébe.

- Elég! Elég!- Pickard!De Pickard már nem felelt. Amikor a hadnagy felkat-

tintotta kis kézilámpáját, és Pickard nedves; arcára irá-nyította a fényt, társának szeme már kimeredt, a szája kinyílt, az arcát felfelé fordította, úgyhogy az eső a nyelvére hullott, és beleesett tágra nyitott szemébe, és surrogó kotyvalékként bugyborékolt az orrlyukaiban.

- Pickard!Pickard már nem válaszolt. Csak állt ott egy darabig,

fehér hajából esőbuborékok törtek elő, és esőbilincsek csöpögtek le csuklójáról meg nyakáról.

- Pickard! Megyünk tovább. Indulunk. Jöjjön.Az eső kicsordult Pickard füléből.- Hall engem, Pickard?Mintha kútba kiáltottak volna.- Pickard!- Hagyja magára! - mondta Simmons.- Nem mehetünk el nélküle.- Akkor mihez kezdjünk, vegyük a hátunkra? - csat-

tant fel Simmons… Már nem segít rajtunk, és saját ma-gán sem. Tudja, mit fog csinálni? Itt áll, és itt fog meg-fulladni.

- Micsoda?- Most már meg kell tudnia. Nem ismeri a sztorit? Itt

fog állni feltartott fejjel, és hagyja, hogy az eső belees-sen az orrlyukába és a szájába. Vizet fog belélegezni.

- Nem!- Mendt tábornokot is így találták meg. Ült egy szik-

lán, a fejét hátraszegte, és belélegezte az esőt. Tüdeje megtelt vízzel.

101

A hadnagy ismét visszairányította a fényt a merev arcra. Pickard orrlyukai halk, surrogó-cuppogó hangot hallattak.

- Pickard! - A hadnagy megpaskolta társa arcát.- Még csak nem is érzi - jegyezte meg Simmons. -

Még néhány nap ebben az esőben, és maga sem érzi sem az arcát, sem a lábát, sem a karját.

A hadnagy elborzadva pillantott le. Már ő sem érezte a kezét.

- De hát nem hagyhatjuk itt.- Majd megmutatom én, mit tehetünk! - Simmons el-

sütötte a puskáját.Pickard végigzuhant az esős talajon.Simmons megszólalt:- Ne moccanjon, hadnagy. Maga is megkaphatja.

Gondolja meg: csak itt áll vagy ül, és megfullad. így gyorsabban bevégzi.

A hadnagy a fekvő testre pillantott.- De hát megölte.- Igen, mert ő gyilkolt volna meg bennünket azzal,

hogy a terhünkre van. Látta az arcát. Meghibbant.Kisvártatva a hadnagy bólintott.Elindultak bele az esőbe.Sötét volt, és kézilámpájuk sugara csak néhány láb-

nyira hasított bele az esőbe. Fél óra múlva meg kellett állniuk, és az éjszaka hátralevő részét ülve töltötték, már fájt az éhségük, s várták a hajnalt, ám amikor megérke-zett, az is szürke volt, és változatlanul esett az eső, s ők ismét útnak indultak.

- Rosszul számítottuk ki az utat - mondta Simmons.- Nem. Egy óra múlva elérjük a Kupolát.- Beszéljen hangosabban. Nem hallom. - Simmons

megállt, és elmosolyodott. Megtapogatta a fülét. - A fü-lem. Nem működik. Az eső már a csontomig hatolt.

- Semmit sem hall? - kérdezte a hadnagy.- Mi? - Simmons kérdően meredt rá.- Semmi. Gyerünk tovább.- Azt hiszem, én inkább itt várok. Menjen előre.

102

- Nem teheti ezt.- Nem hallom, mit mond. Menjen csak.Fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy errefelé van a

Napkupola. És ha itt van is, bizonyára csupa lyuk a tete-je, mint annak a másiknak. Azt hiszem, most ide leülök.

- Álljon fel innen!- Viszlát, hadnagy.- Nem adhatja fel most!- Van fegyverem, és azt mondom, hogy itt maradok.

Most már semmi sem érdekel.Még nem bolondultam meg, de nemsokára megte-

szem. Nem akarok továbbmenni. Ahogy eltűnik a sze-mem elől, magam ellen fordítom a fegyveremet.

- Simmons!- A nevemet mondta. Ezt még leolvasom a szájáról.- Simmons!- Nézzen ide, minden csak idő kérdése. Vagy most

halok meg, vagy néhány óra múlva. Meglátja, elvergő-dik a legközelebbi Kupoláig - ha egyáltalán eljut odáig -, és ott is becsurog az eső a tetőn. Hát nem szép?!

A hadnagy várt egy darabig, aztán nekivágott az eső-nek. Megfordult, és még egyszer hívta a társát, de Sim-mons csak ült ott, puskával a kezében, s csak arra várt hogy a hadnagy eltűnjön. A fejét rázta, és intett a had-nagynak.

A hadnagy még csak nem is hallotta a puska dörre-nését.

Menet közben virágokat rágcsált. Egy időre megma-radtak benne, nem voltak mérgesek, de nem is bizonyul-tak táplálónak. Aztán néhány perc múltával betegen ki-hányta mindet.

Leszakított néhány levelet, sapkát próbált belőle for-málni, de ezt már előbb is megkísérelte: az eső leverte fejéről a leveleket. S ha leszakított egy növényt, az pil-lanatok alatt rohadni kezdett, és szürke masszává mál-lott szét az ujjai között.

- Még öt perc - biztatta magát. - Még öt perc, és bele-gyalogolok a tengerbe, és arra megyek tovább. Nem erre

103

születtünk mi, egyetlen földi ember sem képes ezt elvi-selni, és nem is fog hozzászokni. Az idegek, az idegek…

Tovább-botorkált a pocsolyatengeren és lombokon át, s elérkezett egy kis dombhoz.

A hideg vízfüggönyben a távolban elmosódott sárga fény világított.

A következő Napkupola.A fák között a távolban ellipszis alakú épület. Egy

pillanatig csak állt bizonytalanul, és bámulta a Kupolát.Futásnak eredt, aztán lelassított, mert megijedt. Nem

kiáltott segítségért. És ha ugyanúgy jár, mint az előbb? Mi lesz, ha ez is halott Napkupola, és nincs odabent nap? - töprengett.

Megcsúszott, és elesett. Ez a legrosszabb - gondolta -, itt feküdni. Itt feküdni. Nincs értelme.

Sikerült feltápászkodnia, átmászott néhány patakon, és a sárga fény egyre erősödött. Ekkor ismét rohanni kezdett, lába tükrökbe és üvegekbe taposott, karja gyé-mántokat és drágaköveket szaggatott szét.

Ott állt a sárga ajtó előtt. Fölül nyomtatott betűk hir-dették: NAPKUPOLA. Érzéketlenné vált kezét rányom-ta, hogy érezze. Aztán elfordította az ajtógombot, és be-bukott.

Egy pillanatig körbebámult. Mögötte az eső viharo-san csapkodta az ajtót. Előtte egy alacsony asztalon gő-zölgő, forró csokoládé ezüstcsészében és egy teli kanna tejszínhab. Mellette, egy másik tálcán szendvicsek csir-kehússal és friss paradicsommal meg zöldhagymával. S egy rúdon, éppen az orra előtt vastag, zöld, bolyhos tö-rülköző és egy rekesz, ahová a nedves ruhát dobhatja, jobb kéz felől pedig egy kis öltözőfülke, amelynek forró sugarai nyomban megszáríthatják. Egy széken frissen odakészített egyenruha várt valakire, őrá vagy valaki más eltévedt társára. Távolabb gőzölgő bronzedények-ben kávé és egy gramofon, amelyből nemsokára meg-szólal a halk muzsika, és vörös meg barna bőrbe kötött könyvek. A könyvek mellett függőágy, puha, mély füg-

104

gőágy, ahová le lehet feküdni, levetkőzve, meztelenül, s iszogathat annak a hatalmas fénylő tárgynak a sugarai-ban, amely uralja az egész nagy termét.

Kezét a szeméhez emelte. Embereket látott közeledni maga felé, de nem szólította meg őket. Várt, aztán ki-nyitotta a szemét, és felnézett. Az egyenruhájáról le-csurgó víz tócsába gyűlt a lábainál, s érezte, hogy lassan szárad a haja, az arca, a melle, a karja és a lába.

Felnézett a napra.A szoba közepén függött, hatalmasan, sárgán és me-

legen. Zajtalanul működött, a szobában nem hallatszott semmiféle hang. Az ajtó becsukódott, és az eső csak di-dergő testének az emlékében élt még. A nap magasan járt a szoba kék egén, melegen, forrón, sárgán, nagyon kellemesen.

Előreindult, és menet közben dobálta le magáról a ruháját.

Apostol András fordítása

105

A GYALOGJÁRÓ

Ha kilépett egy ködös novemberi este, nyolc óra tájt a város csöndjébe, ha a gidres-gödrös betonjárdát tapos-ta, ha át-átlépte a gyomverte repedéseket, ha zsebre vá-gott kézzel, némán rótta az utat: ez volt Mr. Leonard Mead legnagyobb gyönyörűsége. Megállt egy-egy utca-sarkon, ahol két sugárút metszette egymást, végignézett négy irányban a holdvilágos járdán, s eldöntötte, hogy merre menjen, bár igazában olyan mindegy; egymaga volt, vagy mintha egymaga lett volna ezen a világon az Úr 2053. esztendejében, s miután döntött, kinézte az út-ját, tovább-ballagott, s mint a szivarfüstöt, eregette szá-ján a fagyos párát.

Néha órák hosszat járkált, mérföldeket, s éjfél volt, mire hazaért. Útközben látta a sötét ablakú villákat, há-zakat, s mintha a temetőt járta volna, az ablakok mögött szentjánosbogárnyi fény ha derengett. Néha mintha szürke szellemek vetültek volna a szobák belső falára, ahol nem húzták be estére a függönyt, vagy halk sutto-gás hallatszott ki, ahol a sírbolt-házak ablaka még nyit-va állt.

Mr. Leonard Mead ilyenkor megállt, félrehajtotta a fejét, fülelt, benézett, s továbbment nesztelenül a bibir-csókos járdán. Mert nagy bölcsen már réges-rég gumici-pőre váltott át éjszakai barangolásai során, hisz ha ko-pog a cipője sarka, végigkíséri útján a kutyaugatás, lám-pák gyulladnak ki, arcok bukkannak föl, s bámulják a magányos alakot, amint a kora novemberi estében vé-gigbaktat az utcán.

Aznap este nyugatnak indult, az elrejtőzött tenger fe-lé. Kristályosan fagyos volt a levegő; csípte az orrát, s tüdeje, mint egy karácsonyfa, sziporkázott belül; szinte érezte, hogy kialszik-felvillan hideg fénye, s valamennyi ágát láthatatlan hó borítja. Elégedetten hallgatta gumi-talpa surrogását a járdára hullott levelek közt, halkan,

106

hűvösen fütyörészett, olykor útközben fölvett egy-egy levelet, beszívta korhadékszagát, és a ritka utcalámpák fényében elnézegette az erezet csontváz mintáját.

- Hé, odabenn! - suttogta, ahogy elment egy-egy ház előtt. - Mi megy ma este a négyes csatornán? A hetesen? A kilencesen? Hol vágtatnak a cowboyok, és ott van-e már a fölmentő amerikai könnyűlovasság a szomszéd domb mögött?

Az utca néma volt, hosszú és üres, csak az árnyéka kúszott rajta, mint a héja árnya a földeken. Ha a szemét behunyta, és nem moccant, megdermedt, képes volt odaképzelni magát a síkság közepébe, a kietlen, szél-csöndes arizonai sivatagba, ahol ezermérföldnyire nincs ház, és más társaság, más utca sem, csak kiszáradt fo-lyóágy.

- Most mi megy? - kérdezgette a házakat, s rá-ráné-zett a karórájára. - Fél kilenc? Ez a tucatnyi válogatott gyilkosság ideje? Vagy a ki mit tudé? Vagy most megy a porandparádé? Most hasalt el a komikus a színpadon?

Ez a halk hang, ami a holdvilágos házból kihallat-szik, vajon nevetés-e? Már-már megállt, de nem történt semmi több, így hát továbbment. Átbotorkált egy külö-nösen egyenetlen járdaszakaszon. A beton elenyészett a virágok s a gyom alatt. Tízévi éjjeli és nappali kóborlá-sa, ezernyi mérföld során, soha nem találkozott más gyalogossal, soha egyetleneggyel sem.

Odaért egy lóhere formájú, néma útelágazáshoz, ahol két autópálya keresztezte egymást. Napközben dübörög-ve áradtak itt a kocsik a nyitott benzinkutak közt: egyet-len nagy rovarnyüzsgés, mintha kipufogóbűzt árasztó szkarabeuszbogarak ügyeskednének hazafelé tartó messzi útjukon. De most a két autópálya is olyan volt, mint a kiszáradt folyóágy - csak kő és kő és holdfény.

Visszafordult a mellékutcába, s nagyot kerülve haza-felé indult. Már alig egy utcányira járt hazulról, mikor a magányos kocsi hirtelen befordult a sarkon, s ádáz fehér fénycsóvát vetett rá. Révülten megállt, a fény elkábítot-ta, majd maga felé vonzotta, mint egy éjjeli lepkét.

107

Fémes hang dörrent rá:- Állj! Egy lépést se! Ne mozduljon!Megtorpant.- Kezeket fel!- De… - kezdte.- Kezeket fel! Vagy lövünk!Persze a rendőrség, de milyen valószínűtlen, milyen

ritka eset; a hárommilliós városban egyetlen rendőrkocsi maradt igaz? Alig egy évvel ezelőtt, 2052-ban, a válasz-tás évében csökkentette a rendőrség a kocsik számát há-romról egyre. A bűnözés alábbhagyott; nem is volt már szükség rendőrökre, elég volt ez az egyetlen kocsi, mely örökké az üres utcákat járta, járta.

- A neve? - kérdezte fémesen suttogva a rendőrkocsi.A rendőrt nem látta a kocsiban, káprázott a szeme.- Leonard Mead- Hangosabban!- Leonard Mead!- Foglalkozása?- Azt hiszem, leginkább még írót mondhatnék.- Az nem foglalkozás - mondta a rendőrkocsi, mintha

magában beszélne. A fény Meadet a helyéhez szögezte, mint a testén átdöfött tű a bogarat a bogárgyűjtemény-ben.

- Ebben van valami - mondta Mr. Mead. Már évek óta nem írt. Képeslapot, könyvet nem vett már senki. Manapság, folytatta a gondolatot, minden éjszaka törté-nik azokban a sírboltforma házakban. Mint a holtak, ül-nek az emberek este a sírboltokban, a tévé homályában, a szürke vagy sokszínű fény az arcukat éri csak, a lelkük mélyére nem hatol.

- Az nem foglalkozás - szögezte le sziszegve a fono-gráfhang. - Mit művel itt házon kívül?

- Járok - mondta Leonard Mead.- Jár!- Csak járok - mondta ő egyszerűen, de érezte, arcá-

ból kifut a vér.- Jár, csak úgy jár?

108

- Igen.- És hova megy? Miért?- Hogy levegőn legyek. Hogy lássak.- A címe?- Saint James Street 11.- Magánál otthon talán nincs levegő, Mr. Mead,

nincs légkondicionáló berendezése?- De van.- És nincs tévé?- Nincs.- Nincs? - Úgy reccsent rá a kérdés, hogy az már ön-

maga vád volt. - Maga nős, Mr. Mead?- Nem.- Szóval nőtlen - szögezte le a rendőrkocsi az ádáz

fénypászma mögött. A hold magasan járt, és tisztán vi-láglott a csillagok közt, a házak szürkék voltak és né-mák.

- Nem kellettem senkinek - mondta Leonard Mead, és elmosolyodott.

- Akkor beszél, ha kérdezik!Leonard Mead csak várt a hideg éjszakában.- Szóval jár, Mr. Mead?- Igen.- De még nem adott rá magyarázatot, hogy milyen

célból.- Mondtam: hogy levegőzzek, hogy lássak, és egy-

szerűen hogy járjak.- Ezt gyakran teszi?- Évek óta minden este.A rendőrkocsi megült az utca közepén, s rádiótorka

halkan búgott.- Jól van, Mr. Mead - mondta.- Végeztünk? - kérdezte ő udvariasan.- Igen - mondta a hang. - Tessék. - Egy szisszenés

hallatszott, egy kattanás. Kitárult a rendőrkocsi hátsó aj-taja. - Szálljon be!

- Megálljunk csak, én nem követtem el semmit!- Szálljon be!

109

- Tiltakozom!- Mr. Mead.Ment, mint aki hirtelen lerészegedett. S ahogy el-

ment előtte, benézett a kocsi elülső ablakán. Ahogy szá-mított is rá, a vezetőülésen nem ült senki. A kocsi üres volt.

- Szálljon be!Rátette kezét az ajtóra, s bepillantott a hátsó ülésre:

kis börtöncella volt, rácsos kis fekete börtöncella. Acél-szagú. És karbolszagú - tisztaság-, keménység- és fém-szaga volt. Nem volt benne semmi lágy.

- Még ha lenne felesége, aki igazolná az alibijét - mondta a fémhang. - De…

- Hová visznek?A kocsi habozott, vagyis halkan búgó, kattogó han-

got adott, mintha valahol, tájékoztatásul, lyukkártyák peregtek volna elektronikus szemek előtt.

- A Haladásellenes Hajlam Kutató Elmekórtani Köz-pontba.

Beszállt. Az ajtó tompa puffanással becsukódott. A rendőrkocsi végiggördült az éjszakai sugárutakon, előtte a reflektor tompított fénye.

Alig egy percre rá, az egyik utcán, elmentek egy ház előtt, az egyetlen ház előtt csupa sötét ház városban, amely fényesen ki volt világítva, amelynek minden ab-laka harsány sárga fényben izzott, szögletesen, melegen a hideg sötétben.

- Ez az én házam - mondta Leonard Mead.Senki se felelt rá.A kocsi kiszáradt folyóágyban gördült végig mind

messzebb-messzebb, kihalt utcákat hagyott maga mö-gött, és sehol egy hang, sehol egy mozdulat a fagyos no-vemberi éjszakában.

Göncz Árpád fordítása

110

A GYILKOS

A zene végigkísérte a fehér folyosókon. Elment egy irodaajtó előtt: a Víg özvegy keringője. Másik ajtó: Egy faun délutánja. Egy harmadik: Csókolj meg újra. Befor-dult egy keresztfolyosóra: a Kardtánc temette cintányé-rok, dobok, lábasok, fazekak, kések, villák mennydörgé-sébe és konzerv-villámokba. Mindez elmosódott, amint átsietett egy előszobán, ahol egy titkárnő ült a Beetho-ven Ötödik mutatós révületében. Úgy ment el a szeme előtt, mint egy kéz: észre se vette őt.

Fölbúgott a csuklórádiója.- Tessék?- Itt Lee, papa. Ne feledkezz meg a zsebpénzemről.- Jó, jó, fiam. Most nem érek rá.- Csak azért, hogy el ne felejtsd, papa - mondta a

csuklórádió. Csajkovszkij Rómeó és Júliája rajzotta kö-rül az emberi hangot, és öntötte el a hosszú folyosókat.

A pszichiáter az irodák méhkasába, az egymást ke-resztül-kasul beporzó zenei témák sokaságába hatolt be, ahol Stravinskij Bachhal párosult; Haydn eredménytele-nül próbálta elriasztani Rachmaninovot; Duke Ellington meg Schubertet gyilkolászta. Odabólintott a dúdolgató titkárnőknek s a reggeli munkájuknak frissen nekilátó, fütyörésző doktoroknak. Az irodájában átnézett néhány iratot a gépírónőjével, aki halkan énekelgetett, majd föl-hívta az emeleten a rendőrkapitányt. Pár percre rá fölvil-lant a vörös lámpa, s egy hang szólalt meg a mennyeze-ten:

- Az őrizetes kihallgatásra elővezetve a kilences szo-bában.

Kinyitotta az ajtót, belépett, s hallotta, hogy az ajtó bezárul mögötte.

- Menjen innét - mondta az őrizetes mosolyogva.A pszichiátert megdöbbentette ez a mosoly. Derűs,

kellemes, meleg mosoly volt, fénybe borította az egész szobát. Hajnalpír sötétlő hegyek közt. Éjféli napsütés e

111

mosoly. A két kék szem vidáman csillogott a magabiz-tosan fehérlő fogsor fölött.

- Azért jöttem, hogy segítsek magán - mondta a pszi-chiáter, és összevonta a szemöldökét. Valami nem volt rendjén. Rögtön megérezte, amint belépett. Körülnézett. Az őrizetes fölkacagott.

- Ha azon töpreng, hogy miért van itt ilyen csönd, hát az imént vertem agyon a rádiót.

Erőszakos - gondolta a doktor.Az őrizetes olvasott a gondolataiban, szelíden feléje

nyújtotta a kezét.- Nem, csak a vartyogó gépeket nyiffantom ki. A falirádió csövei és vezetékei darabokban hevertek

a szürke szőnyegen. A pszichiáter nem vett róluk tudo-mást, s az őrizetes mosolyát, mint egy hősugárzó meleg nyalábját magán érezve, a közelgő viharra emlékeztető csöndben leült a betegével szemközt.

- Ön az a Mr. Albert Brock, aki magát a Gyilkosnak nevezi?

Brock kedvesen rábólintott.- Mielőtt hozzákezdenénk… - Csöndben és gyorsan

odalépett az orvoshoz, és lecsatolta csuklójáról a rádiót. Foga közé vette, mint egy diót, ráharapott, az reccsent egyet, s már nyújtotta is vissza a döbbent pszichiáter-nek, mint aki szívességet tett. - így már jobb…

A pszichiáter rámeredt a tönkretett készülékre.- Hallja, maga jókora kártérítést fog fizetni!- Bánom is én! - mosolygott a beteg. - Ahogy azt a

régi dal mondja: "Bánom is én, mi vár reám…" - Halkan dúdolta maga elé.

- Kezdhetjük? - kérdezte a pszichiáter.- Kérem. Az első áldozat, vagyis hogy az elsők egyi-

ke a telefonom volt.Aljasul meggyilkoltam. Belelöktem a szemétledobó-

ba. Ott fulladt szegény. Aztán agyonlőttem a televízió-mat!

- Hm - mondta a pszichiáter.

112

- Hat golyót eresztettem a képernyőbe. Nagyon szé-pen csörömpölt, akár egy leesett csillár.

- Jó fantáziája van.- Köszönöm. Mindig is arról álmodoztam, hogy egy-

szer írni fogok.- Talán arról mondana valamit, hogy mikor gyűlölte

meg a telefont?- Már gyermekkoromban félelemmel töltött el. A

nagybátyám kísértetmasinának hívta. Ő volt a testetlen hang. Halálra rémített. Soha életemben nem hagyott alább a szorongásom. Az én szememben a telefon sze-mélytelen készülék, amely ha kedve tartja, átengedi ve-zetékein az ember személyiségét, ha nem akarja, elnyeli, és a másik végén egy acél-, réz- vagy műanyag hang hi-dege csúszik ki; se hitele, se igazsága. Telefonon köny-nyű helytelent mondani; a telefon más szavakat ad az ember szájába. Mire az ember észbe kap, már szerzett is egy ellenséget. Meg aztán persze a telefon olyan kényel-mes is; csak áll ott, és követeli, hogy az ember hívjon fel valakit, akinek semmi szüksége rá, hogy fölhívják. Örökké csak hívtak, hívtak, hívtak a barátaim. A fenébe is, semmi időm nem maradt. Ha nem szólt a telefon, szólt a tévé, a rádió, a lemezjátszó, ha sarkon a mozi; reklámfilmeket vetítettek az alacsonyan járó gomolyfel-hőkre. Már nem is eső esett, hanem szappanlé. S ha nem volt felhőreklám, gépzene szólt a vendéglőben; muzsika és reklám a buszon, amelyen munkába mentem. S ha épp nem volt muzsika, megszólalt a hivatali házitelefon vagy az az iszonyat csuklórádió, amelyen ötpercenként hívogatott a feleségem meg számos barátom. Mi van ezekben a "kényelmi" berendezésekben, ami oly kísértő-en kényelmessé teszi őket? Az átlagember arra gondol: "Itt vagyok én, épp ráérek, itt a csuklómon a rádió, miért ne csöngetném föl az öreg Joe-t, he?" Hello - hello! Én szeretem a barátaimat, a feleségemet, az emberiséget, nagyon szeretem, de ha az egyik percben a feleségem hív, és kérdi "Most épp hol vagy, drágám?" - a másik-ban a barátom, és közli: "Ide hallgass, tudok egy jó vic-

113

cet: az egyszeri vigéc…", aztán meg egy vadidegen pali jön, s nekem szegezi a kérdést: "Itt a Közvéleménykuta-tó Rt. E percben épp milyen gumit rá?…" Hát tudja!…

- Milyen volt a héten a közérzete?- Torkig voltam. Kicsordult a pohár. És megtettem,

aznap délután, a hivatalban.- Mégpedig?- Egy papírpohár vizet öntöttem a házitelefon hang-

szórójába.A pszichiáter szorgalmasan jegyzett.- És a házitelefon elnémult?- Azt meghiszem! Akár a július negyediki tűzijáték.

A gépírónők mint a bolondok rohangáltak! Micsoda zűr volt!

- És egy ideig jobban érezte magát?- Pompásan! Aztán délben az jutott eszembe, hogy a

csuklórádiómat széttapossam a járdán. Épp egy fülsértő hang kiáltott rám a testéből: "Mit evett ebédre? Itt a Ki-lences Közvéleménykutató" - de még a lelket is kitapos-tam belőle.

- És ezután még jobban érezte magát, mi?- Teljesen elhatalmasodott rajtam a gondolat! - dör-

zsölgette a kezét Brock. - Miért ne indítanék magányos forradalmat, hogy az

emberiséget megváltsam némelyik "kényelmi berende-zéstől?" Mert kinek kényelmesek?! - kiáltottam. Ké-nyelmesek a jó barátoknak: "Hé, Al, gondoltam, fölhív-lak a Green Hill öltözőjéből. Képzeld, egyből beletalál-tam a lyukba. Egyből, Al! Micsoda nap! Most épp le-döntök egy whiskyt. Gondoltam, érdekel, Al!" Kényel-mes a hivatalomnak, ha kiszálláson vagyok, mert nincs egy pillanat, hogy ne lenne velem rádiókapcsolatban. Kapcsolatban! Micsoda hamis szó. A markukban va-gyok. Rám tenyerelnek. Rángatnak, dögönyöznek, hur-kot vetnek a nyakamba URH-hangjaikkal. Nem hagyha-tom el a kocsit, hogy előbb ne jelenteném be: "Megállok a benzinkútnál, klozettra kell mennem. - Jól van, Brock, csak menjen. - Brock, miért maradt olyan sokáig? - El-

114

nézést, uram. - Legközelebb ügyeljen, Brock. - Igenis, uram." Tudja, mit tettem, doktor? Vettem egy tölcsér csokoládéfagylaltot, és belekanalaztam az autórádióba.

- És volt valami sajátos oka rá, hogy épp csokoládé-fagylaltot kanalazzon a rádióba?

Brock töprengett, majd elmosolyodott.- Az a kedvencem.- Ó! - mondta a doktor.- A fenébe is, gondoltam, ami jó nekem az jó lesz a

rádiónak is.- És hogy jutott eszébe, hogy épp fagylaltot kanalaz-

zon a rádióba?- Meleg volt.A doktor hallgatott.- És azután mi történt?- Csönd lett. Istenem, de szép volt! Egész nap var-

tyogott az a rádiós Brock, most ide menjen; Brock, most oda menjen; Brock, jelentkezzék; Brock, végeztem; jól van, Brock; ebédidő, Brock; ebédidő lejárt, Brock. Brock, Brock, Brock! Igen, az a csönd olyan volt, mint-ha a fülembe kanalaztam volna a fagylaltot.

- Úgy látszik, nagyon szereti a fagylaltot.- Csak mentem, mentem, élveztem a csöndet. Mint a

bársony, olyan volt, mint a legfinomabb, legpuhább bár-sony. Csönd. Egy teljes óra csönd. Csak ültem a kocsi-ban, mosolyogtam, s a fülem élvezte a bársonypuha csöndet. Valósággal lerészegedtem a szabadságtól!

- Folytassa!- Aztán eszembe jutott a kézi diatermiás készülék.

Béreltem egyet, s aznap este, hazafelé menet magammal vittem a buszra. Zsúfolásig volt fáradt utasokkal, mind-egyiken rajta a csuklórádiója, s csak mondták, mondták a feleségüknek: "Most a Negyvenharmadik utcánál já-rok, most a Negyvennegyediknél; ez már a Negyvenki-lencedik, most fordulok be a Hatvanegyedikre." Egy férj szitkozódott: "Mész haza rögtön a kocsmából, a fene egyen meg, eredj haza, csináld a vacsorát, már a Hetve-nedik utcánál vagyunk!" És szólt a buszrádió - Mesél a

115

Bécsi-erdő -, s egy kanári dalolt valami elsőrangú tész-taneműről. És akkor… bekapcsoltam a masinámat! Zaj! Interferencia! Minden feleség elszakadt a hivatalban töl-tött nehéz napja miatt zsörtölődő férjétől. És minden férj a feleségétől, aki látta, hogy a gyerek pont akkor töri be az ablakot! A Bécsi-erdőt mintha kivágták volna, s a ka-nárinak torkán akadt a szó. Csönd! Rémisztő, váratlan csönd. A busz utasait az a vész fenyegette, hogy egy-mással lesznek kénytelenek beszélgetni. Kitört a vakré-mület. A közönséges, állati vakrémület!

- A rendőrség fogta el önt?- A busz kénytelen volt megállni. Hisz a zene össze-

zavarodott, a férjek és feleségek elszakadtak a valóság-tól. Zűrzavar, zendülés és káosz. Ketrecbe zárt mókusok makogása! Megérkezett egy riadókocsi, engem nyom-ban bemértek, megfeddtek, megbírságoltak, a masiná-mat elkobozták, és hazazsuppoltak.

- Megbocsát, Mr. Brock, ha azt mondom, hogy ez az ön egész cselekménysorozata… hogy is mondjam csak… nem különösen célravezető. Ha nem kedveli a buszrádiókat, a hivatali rádiókat és a vállalati URH-adó-kat, miért nem lép be valami rádióellenes egyesületbe, nyújt be petíciókat, indít kereseteket, terjeszt fel alkot-mányjogi panaszokat? Végül is demokráciában élünk.

- Amelyben én - mondta Brock - az úgynevezett ki-sebbséghez tartozom. Hát igenis beléptem ilyen egyesü-letekbe, tüntettem, panaszt tettem, bírósághoz folya-modtam. Évről évre csak tiltakoztam. És mindenki ne-vetett rajtam. Mert mindenki szereti a buszrádiót meg a reklámokat. Én voltam a kivétel.

- Akkor tudomásul kellett volna vennie a vereségét, ahogy egy jó katonához illik, nem? Végül is a többség dönt.

- Csak épp túlzásba viszik a dolgot. Ha egy kis mu-zsika s egy kis "kapcsolat egymással" kellemes, akkor a tízszer annyi tízszer olyan kellemes. Begurultam! Arra mentem, haza, hogy a feleségem hisztizik. Miért? Mert egy fél napig "nem volt kapcsolatban" velem. Emlék-

116

szik még, hogy haditáncot jártam a csuklórádiómon? Nos, aznap éjjel kifundáltam, hogy meggyilkolom a há-zamat.

- Biztos benne, hogy ez a helyes szó rá?- Jelentéstanilag pontos. Megfosztom az életétől. Az

is amolyan szájjártató, daloló, dúdoló, időjárásjelentő, versolvasó, regényt idéző, csengő-bongó, ha meg lefe-küdtél, altatót suttogó ház. Afféle zuhany alatt is opera-áriákat visongó, álmodban spanyolul tanító ház. Afféle szószátyár barlang, ahol tucatnyi elektronikus orákulum fáradozik, hogy az ember egy hüvelyknyivel nagyobb-nak érezze magát; ahol még a sütő is megszólal, hogy: "Én vagyok a barackpuding, elkészültem!" Vagy: "Kész a bélszín, kebelezd be!" - meg más ilyen dedós gyagya. Ahol ring az ágy, hogy elaltasson, és megráz hogy föl-ébredj. Ház; amely épp csak hogy megtűri az embert, én mondom magának. A bejárati ajtó rákiabál: "Sáros a lá-bad, törüld meg!" És egy elektronikus porszívó-kutya szaglászik a nyomában szobáról szobára, hogy fölszip-pantson utána minden körömfeketényi cigarettahamut. Uramisten!

- Nyugalom! - mondta a pszichiáter.- Emlékszik arra a Gilbert és Sullivan dalra, hogy:

"Jegyzékbe vettem, soha nem feledtem." Nos, hát aznap éjjel jegyzékbe foglaltam a panaszaimat. Másnap, kora reggel vásároltam egy pisztolyt. Szándékosan besároz-tam a lábamat, és odaálltam az ajtó elé. Rám dörrentett: "Lába piszkos, lába sáros, ez már egészségre káros. Tö-rülje meg!" Belelőttem az átkozott kulcslyukába! Be-rontottam a konyhába, ahol épp a sütő nyafogott: "Kap-csolj ki!" Ott, az automata rántottasütés kellős közepén megöltem. Ó, hogy sistergett és sikongott: "Zárlatos va-gyok!" Aztán a telefon nyafogott, mint egy elkényezte-tett fehérnép. Belefojtottam a szemétledobóba. De meg kell mondanom, itt és most, hogy a szemétledobó ellen semmi kifogásom: az csak ártatlan szemtanú volt. Na-gyon sajnálom, igazán hasznos szerszám, soha nem szól egy szót sem, legfeljebb dorombol, mint egy álmos

117

oroszlán, s megemészt minden ételmaradékot. Majd megjavíttatom. Aztán mentem és agyonlőttem a tévét, ezt az álnok bestiát, ezt a medúzát, aki minden este mil-liárdnyi embert dermeszt kővé a merev tekintetével, ezt a szirént, amely folyton magához szólítja az embert, énekel neki, mindent megígér, és végül olyan keveset ád, de ami engem illet, én mindig visszamegyek, vissza-megyek, reménykedem és várok, amíg csak… bumm! A feleségem, mint egy eszét vesztett pulyka, hurukkolva rontott ki az ajtón. Megjött a rendőrség. És én itt va-gyok!

Vidáman hátradűlt, és rágyújtott egy cigarettára.- És azzal tisztában volt-e, mikor e bűncselekménye-

ket elkövette, hogy a csuklórádió, a tévé, a telefon, a buszrádió, a hivatali házitelefon mind vagy bérelt holmi, vagy más tulajdonát képezi?

- Isten engem úgy segéljen, újra megcsinálnám!A pszichiáter ott ült az üdvözült mosoly sugarában.- Igényt tart-e a Mentálhigiéniai Hivatal további se-

gítségére? Vagy kész vállalni tette következményeit?- Ez csak a kezdet - mondta Mr. Brock.- Én csupán előharcosa vagyok annak a kis közös-

ségnek, amely ráunt a zajra és arra, hogy kihasználják, összevissza lökdössék, rákiabáljanak, örökké muzsikál-janak neki, minden percben odafigyeljen valami hangra, szájába rágják, hogy ezt tegye meg azt tegye, de gyor-san-gyorsan, most itt, most ott. Majd meglátja. A forra-dalom kezdetét vette. Az én nevem bevonul a történe-lembe.

- Hm. - Látszott, hogy a pszichiáter elgondolkozik.- Persze, ehhez idő kell. Mert kezdetben minden

olyan elbűvölő. E holmik ötlete, átültetése a gyakorlat-ba, csodálatos. Valamikor majdhogynem játékszerek voltak, jólesett eljátszani velük, de az emberek nagyon belebonyolódtak, eltúlozták a dolgot, képtelenek levet-kőzni a szokásaikat, de azt se képesek bevallani, hogy gúzsba vannak kötve. Így aztán igyekeznek az idegálla-potukat mással magyarázni. A mi modern korunk -

118

mondják. A körülmények - mondják. - A feszültség - mondják. De jól jegyezze meg, a mag el van vetve. A rádióból, a tévéből, a filmhíradóból az egész világ meg-ismert; magukra nézve ez a dolog iróniája. Ez öt napja történt. Milliárdnyi ember szerzett rólam tudomást. Néz-ze csak meg a lapok pénzügyi rovatát. Bármelyik napét. Mondjuk, a mait. S látni fogja, hirtelen fölszökött a cso-koládéfagylalt forgalma!

- Értem - mondta a pszichiáter.- Most visszamehetek az én kedves kis magánzár-

kámba, ahol hat hónapra csöndben magamra maradha-tok?

- Igen - mondta halkan a pszichiáter.- Miattam ne aggódjék - mondta Mr. Brock, és föl-

állt. - Másra se vágyom, mint hogy nyugton elüldögél-jek egy darabig, hisz a fülem nem tud betelni a bárso-nyos csönddel.

- Mhm - mondta a pszichiáter, és odament az ajtó-hoz.

- Fel a fejjel! - mondta neki Brock.- Mhm - mondta a pszichiáter.Megnyomta a rejtett jelzőcsengőt, az ajtó kinyílt, ki-

lépett rajta, az ajtó becsukódott és bezárult. Egymagá-ban ment végig az irodák ajtajai közt, a folyosón. Első húsz lépését a Kínai csörgődob kísérte. Ezután a Tziga-ne következett, majd Bach Passacuglia és fúgája valami-lyen mollban, utána a Rongyszőnyeg és, a Hamvadó ci-garettavég. Kivette a zsebéből a törött csuklórádiót. Mint egy döglött ájtatos manó. Befordult az irodájába. Megszólalt egy csöngő: a mennyezetről egy emberi hang érdeklődött:

- Mi van, doktor?- Most végeztem Brockkal - mondta a pszichiáter.- Kórkép?- Teljesen zavarodott, de láthatólag derűs. Nem haj-

landó elfogadni környezete legegyszerűbb valóságait sem, együttműködésre teljesen képtelen.

- Prognózis?

119

- Bizonytalan. Amikor otthagytam, épp valami látha-tatlan anyagot élvezett.

Három telefon csöngött. A tartalék csuklórádió az íróasztala fiókjában cirregni kezdett, mint egy sérült szöcske. A házitelefonon villogott a piros lámpa, s szag-gatott búgást hallatott. Három telefon csöngött. A fiók cirregett. Muzsika hatolt be a nyitott ajtón. A pszichiá-ter, halkan dudorászva, fölcsatolta a csuklójára az új rá-diót, bekattintotta a házitelefont, beszélt pár szót, majd fölvette a városi telefon kagylóját, beszélt; fölvette a kö-vetkezőt, beszélt; fölvette a harmadikat, beszélt; meg-érintette a csuklórádió gombját, beszélt, nyugodtan és halkan, hűvös arccal és derűsen, miközben szólt a zene, villogott a piros lámpa; megint csörgött két telefon, keze ide-oda járt, a csuklórádió cirregett, szólt a házitelefon, hangok szólongatták a mennyezetről. S ilyen nyugalma-san telt a napja a hűvös, légkondicionált irodában egész délután; városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csukló-rádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió, házitele-fon, városi telefon, csuklórádió…

Göncz Árpád fordítása

120

AZ ŰRHAJÓ

Mostanában minden éjszaka felriadt Fiorello Bodo-ni. A sötétségbe fülelt, hallgatta, hogyan süvöltenek az űrhajók a fekete égen. Látta, hogy felesége békésen al-szik, lábujjhegyen átlopakodott a hálószobán, kilépett a hűvös éjbe. Azonnal megszabadult a folyóparti házacs-ka ételszagától. Szívét egy csendes pillanatra az ezüstös ragyogású hajók után küldte a világűrbe.

Ezen az éjszakán is félmeztelenül álldogált a sötét-ben, figyelte a sziporkázó tűzcsóvákat, hallgatta a leve-gő zúgását. Űrhajók! Hosszú és vad utak a Mars, a Sza-turnusz, a Vénusz felé!

- Hé, Bodoni!Fiorello megrázkódott.Öregember ült a csendes folyó partján, egy felfor-

dított ládán, s az éjszakai csöndben ő is az űrhajókat bá-multa.

- Te vagy az, Bramante?- Minden éjjel látlak, Bodoni…- Kijöttem egy kis levegőt szippantani…- Hm… Én az űrhajók miatt… - mondta az öreg. -

Kisfiú voltam, amikor az elsők indultak. Nyolcvan éve… És még sohasem repültem velük…

- Én fel akarok szállni egyszer - mondta Bodoni.- Bolond! - kiáltotta Bramante haragosan. - Soha-

sem sikerülhet. Ezt a világot a gazdagoknak találták ki. - Megrázta szürke fejét. - Mikor gyerek voltam, minden-féléket irkáltak: "A holnap világa! Tudás! Jólét és luxus mindenkinek!" Nyolcvan éve! Ma van az a holnap! Hát ültünk mi űrhajóban? Nem. Voltunk a Marson, a Szatur-nuszon, a Jupiteren? Nem. Ócska viskókban lakunk, ugyanott, ahol apánk és nagyapánk!

- Talán majd a fiaim…- Még az unokáid se! - kiáltotta az öreg. - Csak a

gazdagok ülhetnek űrhajóra! Csak az ő álmaik teljesül-nek!

121

Fiorello zavartan hallgatott.- Figyelj ide, öreg - mondta aztán -, van háromezer

dollárom. Hat éve gyűjtöm, hogy új gépeket vegyek a műhelyembe… De egy hónapja minden éjszaka felébre-dek, és hallgatom az űrhajókat Gondolkozom, gondol-kozom… Ma éjjel döntöttem. Valaki a családomból a Marsra repül!

Fekete szeme ragyogott.- Ostoba! - ripakodott rá az öreg. - Ki repüljön? Kit

választasz? Ha te mégy, meggyűlöl a feleséged, mert te ott fönn közelebb jártál az Istenhez. És később, ha eszé-be jutnak csudálatos meséid az útról, azt hiszed, nem keserítik meg az életét?

- Nem, nem.- De igen. És a gyerekeid? Azt hiszed, beérik any-

nyival, hogy életük végéig kérődzhetnek apjuk Mars-u-tazásának emlékén, amikor nekik itthon kellett maradni-uk? Ostoba és értelmetlen célt tűzöl a fiaid elé! Éjszaká-kon át ébren hevernek majd. Elsorvadnak a vágyakozás-tól, mert ők is látni akarnak, mint te. Akár az életüket is odaadnák, csak repülhessenek! Örökké az űrhajón jár az eszük. Figyelmeztetlek, Fiorello, rossz útra vezeted őket. Legyenek csak boldogok a szegénységükben. Irá-nyítsd figyelmüket a kezük munkájára meg az ócskavas-telepedre, ne a csillagokra!

- De…- Jó, jó! Nem te repülsz, hanem a feleséged. Ho-

gyan viselnéd el, hogy ő látta, amit te egész lelkedből kívánsz? Ő nyugodt lenne, te meg azzal a gondolattal játszanál, hogyan taszítsd a folyóba. Nem, nem, Bodoni… Vedd csak meg az új ócskavasőrlőt, arra van szükséged, és zúzd szét vele az álmaidat.

Az öregember elhallgatott. Átnézett a folyón, mely-nek lágy hullámaiba belefulladt a tűzokádó égi hajók rezgő tükörképe.

- Jó éjszakát - mondta Bodoni.- Aludj jól - dörmögte az öreg.

122

Bodoni a csillogó pirítóból kiugráló kenyérszelete-ket figyelte, s közben majdnem felkiáltott az iszonyat-tól. Egész éjjel nem tudott aludni. Reggelinél ideges volt, nem találta helyét a semmibe meredt ficánkoló gyerekei és a hullámverést sziklaként álló nyájas felesé-ge mellett. Bramanténak igaza van. Okosabb lesz befek-tetni a pénzt. Minek gyűjtögetni, hiszen a családnak csak egyetlen tagja repülhet, a többiekre csalódás vár!

- Edd a pirítósodat, Fiorello - mondta Mária, a fele-sége.

- Száraz a torkom - ellenkezett Fiorello.A gyerekek rohangásztak, a három srác egy játék

űrhajót cibált, el akarták venni egymástól, a kislányok fantasztikus babákat ringattak. Mars-, Vénusz- és Nep-tun-lakók másolatait, tizenkét ujjú, zöld bábukat, me-lyeknek három sárga szemük volt.

- Láttam a Vénusz-rakétát! - kiáltotta Paolo.- Csak úgy süvített, hissss! - ujjongott Antonello.- Csend legyen! - rivallt rájuk Bodoni, és befogta a

fülét.Meglepetten meredtek rá. Ritkán kiabált.Bodoni felállt.- Figyeljetek ide - mondta -, van annyi pénzünk,

hogy a családból valaki űrhajóval a Marsra utazhat.A gyerekek túlordították egymást a lelkesedéstől.- Értettétek? - kérdezte. - Csak egy utazhat. Ki le-

gyen az?- Én, én, én!… - kiáltoztak a gyerekek.- Te - mondta Maria.- Te - mondta Fiorello.Mindnyájan elnémultak. A gyerekek is gondolko-

dóba estek.- Lorenzo repüljön, ő a legidősebb.- Nem. Miriam repüljön, hiszen lány.- Gondolj csak arra, mit láthatnál - mondta Maria a

férjének. De a szeme különös fényben égett. Remegett a hangja. - A meteorok, mint a világító halak. A világmin-

123

denség! A Hold! Az repüljön, aki legszebben meséli el, hogy mit látott. Te tudsz legszebben mesélni…

- Ne butáskodj. Te legalább annyira… - ellenkezett Fiorello.

Az egész család remegett az izgalomtól.- Nézzetek ide - mondta szánalmasan Fiorello. Egy

cirokseprűből különböző hosszúságú szálakat húzott ki. - Aki a legrövidebbet húzza: nyert! - Eléjük tartotta a szálakat. - Húzzatok!

Komoly arccal sorban választottak.- Hosszú…- Ez is…A következő.- Hosszú…A gyerekek végeztek. Csend ereszkedett a szobára.Még két szál volt Fiorello kezében. Összeszorult a

szíve.- Maria - suttogta -, te következel.Az asszony húzott.- Ez a rövid mondta.- Ó! - sóhajtott Lorenzo elégedetten is, szomorúan

is. - Mama repül a Marsba!Fiorello mosolyogni próbált.- Gratulálok, mama. Még ma megveszem a jegye-

det.- Várj, Fiorello…- A jövő héten indulhatsz… - mormolta a férfi.Az asszony látta a gyerekek szomorú szemét s a

mosolyt hosszú, egyenes orruk alatt. Lassan nyújtotta férjének a cirokszálat. - Nem utazhatok a Marsra.

- Miért nem?- Annyi mindent kell készítenem. Tudod, a követ-

kezőnek…- Micsoda?Az asszony lesütötte a szemét.- Ebben az állapotban nem tesz jót az utazás…- Igaz? - kérdezte a férfi, és megfogta a karját.- Kezdjétek előlről, húzzatok újra.

124

- Miért nem mondtad? - kérdezte hitetlenül a férfi.- Nem is gondoltam rá…- Maria, Maria - suttogta Fiorello, és megsimogatta

a felesége arcát. Aztán a gyerekekhez fordult. - Húzza-tok még egyszer.

Először Paolo húzott, és éppen eltalálta a rövid szá-lat.

- Én repülök a Marsra! Én repülök a Marsra! - kia-bált és- ugrált örömében. - Köszönöm, apu, köszönöm!

Testvérei hátrább húzódtak.- Jó neked, Paolo.Paolo rögtön abbahagyta az ugrándozást. Végigné-

zett szülein és testvérein.- De azért elrepülhetek, ugye? - kérdezte bizonyta-

lanul.- Igen, igen- És ha visszajövök, akkor is szerettek?- Természetesen, Paolo.Paolo a drága szalmaszálat nézegette. Aztán meg-

rázta a fejét, eldobta a szalmaszálat.- Elfelejtettem valamit. Nem mehetek el, mert ha-

marosan kezdődik az iskola. Húzzatok még egyszer.Senki sem akart még egyszer húzni. A fejüket ló-

gatták.- Nem akarunk repülni - mondta Lorenzo.- Talán jobb így - vélte Maria.- Igaza van Bramanténak, sóhajtott Fiorello.

A reggeli még nyomta a gyomrát, de Fiorello Bo-doni már nekikeseredetten dolgozott ócskavastelepén. Szétcibálta a bádogot és a vastörmeléket, olvasztotta a fémet, és rudakba öntötte. A gépek és a berendezés ko-pottak voltak már, ócskák és töredezettek, de nem tudott újat venni, a megélhetés gondja mindig a nyomorúság szélére kényszerítette.

Délután, amikor éppen lépegető ócskavas kalapá-csával dolgozott, egy ember jelent meg a telepen.

- Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem!

125

- Milyen fém, Mr. Matthews? - kérdezte Fiorello kelletlenül.

- Egy űrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell?- De, de! - Izgatottan leugrott a gépről, megragadta

a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstől.- Persze - mondta Matthews - ez csak modell. Tud-

ja, amikor űrhajót építenek, először megcsinálják a mo-delljét alumíniumból. Kiszedhet valami kis hasznot be-lőle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé…

Fiorello leejtette a kezét.- Nincs annyi pénzem…- Kár. Segíteni akartam magán. A múltkoriban azt

mesélte, hogy a többiek mindig magára ígérnek az ócs-kavásárlásnál. Azt gondoltam, hogy kéz alatt magának passzolom az egész tételt. De így…

- Új gépek kellenének. Arra gyűjtöttem. Ha megve-szem az űrhajóját, be sem tudom olvasztani. Tönkre-ment a múlt héten az a nyomorult alumíniumkemencém.

- Aha, értem.- Nem tudok mit kezdeni az űrhajóval, ha megve-

szem.- Értem, Bodoni.Fiorello hunyorgott, és egy pillanatra becsukta a

szemét. Aztán kinyitotta, és elszántan nézett Mr. Matt-hewsra.

- De hát én nagy barom vagyok. Kihozom a bank-ból a pénzemet, és magának adom.

- Hiszen nem tudja beolvasztani…- Bízza rám - mondta Fiorello.- Na jó. Ha így akarja… Ma estére?- Megfelel - mondta Bodoni. - Szóval ma este lesz

egy űrhajóm.

Ragyogott a hold. Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen nyúlt el az űrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni kö-rüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-

126

hozzáért az arcával, elmondta volna neki szíve titkos kí-vánságait.

- Az enyém vagy - mormolta -, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, ha nem köpsz tüzet, ha itt fek-szel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy!

Az űrhajó, akár az igazi, a végtelenség és az idő il-latát árasztotta. Amikor belemászott, úgy érezte, mintha óraszerkezetbe lépett volna. Svájci aprólékossággal dol-gozták ki a modellt. Az ember szinte kedvet kapott, hogy mütyürnek használja az óraláncán. "Akár itt is al-hatnék" - gondolta Fiorello felindultan.

Elhelyezkedett a pilótaülésen. Meghúzott egy kart. Behunyta a szemét, és összeszorított szájjal zümmögni kezdett.

A zümmögés hangosabb lett, erősebb, magasabb, élesebb, vadabb, egyre idegenebb, mindig izgatóbb, megremegtette Bodonit, előrehajlította és egybeforrasz-totta a hajóval, zúgó-zajongó nyugalomban, fém csikor-gott, ökle a műszerek felé lendült, összeszorított szem-héja remegett. A zümmögés erősödött és erősödött, láng csapott ki, tüzes csóva, hatalmas erő, a remegések és a lökések szét akarták szakítani a hajót. Fiorello lihegett már, de zümmögött tovább, tovább, nem hagyta abba, nem tudta abbahagyni, nem akarta, hogy vége legyen. Még jobban összeszorította a szemét, szíve háborodot-tan kalapált.

- Start! - kiáltotta. Mennydörögve robbannak a haj-tóművek? A gyorsulás? - A Hold! - kiáltotta csukott szemmel. - Meteorok! - Hangtalan dübörgés a földön tú-li fényben? - A Mars! Istenem, a Mars! A Mars!

Lihegve, kimerülten hanyatlott hátra. Reszkető keze lecsúszott a műszertábláról, feje egy rándulással visszahullott. Hosszú ideig ült, mélyen beszívta a leve-gőt, várta, hogy szíve megnyugodjék…

Aztán lassan kinyitotta a szemét.Az ócskavastelepen volt.

127

Egy darabig még mozdulatlanul ült, idegenül me-redt az ócska fémek rozsdás halmaira. Hirtelen felug-rott, rángatta a karokat, dühöngve csapkodott a gombok-ra:

- Indulj, te átkozott dög! Indulj rögtön!Az űrhajó néma maradt.- Majd megmutatom én neked! - kiáltotta felbő-

szülten.Kiugrott az éjszaka csendjébe, és lépegető ócska-

vasőrlőjéhez botorkált. A motor felbúgott, a szörnyű masina az űrhajóhoz közeledett. Csörömpöltek a hatal-mas súlyok, ahogyan a holdvilágos ég felé emelkedtek. Remegő kézzel szorította meg az emeltyűt, hogy lesújt-son a nehéz kalapácsokkal, hogy porrá zúzza ezt a ha-zug, hihetetlen és gyönyörű álmot, szétszagassa ezt az ócska holmit, amelyért jó pénzét odaadta, és amely nem mozdul, nem engedelmeskedik parancsainak.

- Most megtanítalak! - kiáltatta.De nem tudta megmozdítani a kezét.Az űrhajó ezüstösen villogott a holdfényben. Mö-

götte, kicsit távolabb, házának ablakai hunyorogtak me-leg, sárga fénnyel. Halk rádiómuzsika szűrődött a sza-badba.

Fél óra hosszat ült ott; hol az űrhajót nézte, hol a távolból világító ablakokat. Szeme összeszűkült, majd kitágult. Aztán lassan lemászott az ülésről, és elindult az ablakok felé. Ment, ment és egyszer csak nevetni kez-dett. Mikor a ház hátsó ajtajához ért, mélyet lélegzett, kinyittatta az ajtót, és bekiáltott:

- Maria! Maria! Csomagold össze a holminkat! Re-pülünk a Marsra!

- Ó…- Ó…- Nem is hiszem…- Várjatok csak, várjatok csak…A gyerekek kirohantak a szeles udvarra, csörtetve

szaladtak a ragyogó űrhajóhoz, fölágaskodtak, nézték, s nem mertek érinteni a csillogó fémet. Sírva fakadtak.

128

Maria a férjére nézett.- Mit csináltál? - kérdezte. - Kidobtad a pénzünket

ezért a vacakért? Ez sohasem fog repülni.- De repülni fog - ellenkezett Bodoni, és büszkén

nézegette hajóját.- Az űrhajó milliókba kerül. Honnan vannak millió-

id?- Ez repülni fog! - válaszolta szilárdan Fiorello. -

Most pedig indulás, mindenki haza! Telefonálnom kell, sok dolgom van. Reggel indulunk. De nem szabad elme-sélni senkinek. Értitek? Ez titok!

A gyerekek hátrahúzódtak, ragyogott az arcuk, bot-ladozva indultak hazafelé. Bodoni látta a kis fejeket ide-oda táncolni a kivilágított ablakokban. Maria még ott maradt.

- Tönkretettél minket - mondta -, kiszórtad a pén-zünket ezért a holmiért… Pedig új gépekre szántuk.

- Majd meglátod… - ellenkezett csendesen Fiorel-lo.

Az asszony szó nélkül megfordult.- Istenem, segíts! - sóhajtotta a férfi, és munkához

látott.

Éjféltájban teherautók gördültek a telepre, ládákat és csomagokat raktak le róluk. Bodoni nevetve merítette ki a bankszámláját. Hegesztőpisztollyal, forrasztóvassal állt az űrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belőle, bűvölte és bájolta varázsolta szikrázó fémpálci-káival. Az üres motortérbe kilenc öreg autómotort sze-gecselt, gyújtókábeleket húzogatott, aztán beforrasztotta a motorhelyiség falát, úgy hegesztett, hogy ne láthassa senki titokzatos munkáját.

Hajnalodott, amikor a konyhába lépett.- Maria - mondta -, megéheztem, szívesen reggeliz-

nék.Az asszony hallgatott.Amikor a nap felkelt, bekiáltott a gyerekeknek:

129

- Hé, gyertek! Start! Készen vagyunk! Gyertek! - De a házban senki sem mozdult.

- Bezártam őket a fürdőszobába…- mondta Maria.- Miért csináltad? - kérdezte a férfi.- Mindnyájan elpusztultok abban az űrhajóban -

mondogatta az asszony. - Miféle űrhajót lehet venni két-ezerért? Roncs! Vacak roncs!

- Nyugodj már még, Maria.- Felrobbantok. És különben is, te nem vagy pilóta.- De tudok ezzel az űrhajóval repülni. Így rendez-

tem be.- Megőrültél!- Hol a fürdőszoba kulcsa?- Nálam.Bodoni kinyújtotta a kezét.- Add ide!Az asszony odaadta a kulcsot.- Megölöd a gyerekeinket.- Nem, nem.- De. Tudom, hogy az lesz a vége. Bodoni az asz-

szonyhoz lépett…- Nem akarsz velünk jönni?- Itt maradok.- Majd megérted, ha látod, hogy repülünk - mondta

a férfi, és nevetett.Bodoni kinyitotta a fürdőszobát.- Gyertek, gyerekek! Gyertek apátok után.- Viszlát, mama, viszlát!Az asszony megállt a konyhaablakban, nézett utá-

nuk, egyenesen állt, mint a gyertyaszál, összeszorította száját.

Az űrhajó légzsilipjénél így szólt az apa:- Csak egy hétre utazunk el, gyerekek. Titeket vár

az iskola, engem meg a munkám. - Sorban megfogta mindegyiknek a kezét. - Jól figyeljetek ide. Ez az űrhajó már nagyon öreg, csak egy utazásra jó. Többször nem tudunk vele repülni. Ez lesz életetek egyetlen űrutazása. Nyissátok ki jól a szemeteket!

130

- Igen, apu.- Figyeljetek, hegyezzétek a fületeket, ne hagyjatok

ki semmit. Szívjátok be jó mélyen az űrhajó szagát. Fi-gyeljetek meg jól mindent, hogy soha ne felejtsétek el, hogy jól emlékezzetek rá, és mindig el tudjátok mesélni.

- Igen, apu.Némán, mint a lejárt óra, feküdt az űrhajó.Beléptek. A légzsilip szisszenve csukódott be mö-

göttük. Fiorello leszíjazta a gyerekeket. Kis múmiák fe-küdtek a gumiágyakon.

- Kész! - kiáltotta.- Kész! - válaszolták kórusban.- Indulhatunk!Tíz kapcsolót lecsapott. Az űrhajó mennydörgött

megremegett. Ujjongva fickándoztak nyugvószékükön a gyerekek.

- Itt a Hold!Mint lassú álom, úgy úszott eléjük a Hold. Aztán

meteorok tűzijátéka szikrázott. Rohant az idő. A gyere-kek izgultak, túlkiabálták egymást. Néhány óra múlva, amikor apjuk kiszabadította őket a nyugvószékekből, ki-kukucskáltak a hajó kémlelőablakain.

- Ott a Föld! Nini, ott a Mars!Rohantak a mutatók a számlapokon, az űrhajó csó-

vája, mint tüzes virágpor süllyedt el a mélyben. A gye-rekek szeme lecsukódott. Mint az alvó lepkék a gubók-ban, úgy függtek megint nyugvószékükben.

- Rendben - suttogta gyengéden Fiorello.Az irányítófülkéből lábujjhegyen a légzsilip ajtajá-

hoz surrant, visszanézett, hosszan hallgatódzott, és várt még egy darabig. Aztán megnyomott egy gombot. Az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Bodoni kilépett rajta. A semmibe? Az éj fekete áradatába meteorok porába, go-molygó gázokba? A végtelenségbe, hogy ott lebegjen az iszonyú gyorsaságba?

Nem. Fiorello mosolygott.A rázkódó és remegő űrhajó körül ott nyújtózott az

ócskavastelep.

131

Ott volt a vaskapu rozsdásan, és változatlanul rajt, a csüggött a lakat. Túl a kapun, a csendes folyó még most is a földi tenger felé hömpölygött, partján a ház nyitott konyhaablaka világított. És az ócskavastelep kö-zepén varázslatos álmokat teremtve ott feküdt a remegő és brummogó űrhajó. Zötyögve és rázkódva, mint le-gyek a pókhálóban, himbálóztak benne az alvó gyere-kek.

Maria a konyhaablakban állt. A férfi mosolygott, és odaintett neki. Nem látta, visszaintett-e. Bólintott talán, vagy csak könnyedén elmosolyodott?

A nap a látóhatár fölé emelkedett.Fiorello sietve kapaszkodott vissza az űrhajóba.

Nagyon csendesen. Fellélegzett. Mindnyájan aludtak még. Szorosan a székre csatolta magát, és becsukta a szemét. Csendesen imádkozni kezdett.

- Istenkém, hagyd meg nekik egy hétig az illúziót. Engedd, hadd jöjjön a világűr, és vonuljon el a szemük előtt, hadd emelkedjék hajónk elé a vörös Mars holdjai-val együtt; add, hogy a színes film el ne szakadjon. Ne engedd, hogy a rövidzárlat megszakítsa a rejtett lencsék és tükrök vezérlését. Ne engedd megzavarni boldogsá-gukat!

Felébredt.Az űrhajó alatt a vörös Mars úszott.- Apu, apu! - A gyerekek ficánkoltak, és azt akar-

ták, hogy kikapcsolja őket. Fiorello kinézett, nézte a vö-rös Marsot, látta, hogy elképzelhetetlenül szép, és sem-mi színhiba nagy foltocska nem homályosítja el. Na-gyon boldog volt.

A hetedik napon este az űrhajó rázkódása meg-szűnt.

- Hazaértünk - mondta Fiorello.Kiszédelegtek az űrhajóból átbaktatták az ócska-

vastelepen. Izzott az arcuk, ereikben énekelt a vér. Ta-lán tudták, mit tett. Talán megsejtették csodálatos vará-

132

zsos fogását. De ha tudták, ha sejtették, egy szóval se mondták. Csak nevettek és szaladtak.

- Mindenki tükörtojást kap sonkával - üdvözölte őket Maria a konyhaajtóban.

- Mama, mama! Miért nem jöttél velünk? Láttuk a Marsot és a meteorokat, a csillagokat és mindent.

- Mama, csodálatos volt!- Biztosan - mondta Maria -, elhiszem, hogy csodá-

latos volt.Lefekvés előtt a gyerekek körbefogták apjukat.Meg akarjuk köszönni, apu…- Szóra sem érdemes…- Egész életünkben gondolni fogunk rá, apu. Soha-

sem felejtjük el.

Éjszaka Bodoni felébredt, és kinyitotta a szemét. Megérezte, hagy felesége figyeli álmában. Hosszabb ideig nem mozdult, az asszony mégis föléje hajolt, és gyorsan megcsókolta arcát és homlokát…

- Mi az, Maria? - kérdezte meglepődést tettetve.- Te vagy a legjobb apa az egész világon - suttogta

az asszony.- Miért?- Mert most már mindent értek.Visszafeküdt, lecsukta szemét, megkereste férje ke-

zét, és megszorította.- Valóban olyan szép volt? - kérdezte.- Igen - mondta a férfi.- Egyik éjjel talán - mondta Maria -, talán elvihet-

nél engem is egy kisebb útra.- Igen - mondta lassan a férfi -, egy kisebb útra…- Köszönöm, Fiorello. Jó éjszakát.- Jó éjszakát - mondta Fiorello Bodoni.

Kuczka Péter fordítása

133

ÉS ÚJRA A FÖLD

Hetven éven át írt novellákat Henry William Field, és egyet sem tudott kiadatni, úgyhogy egy éjjel fél tizen-kettőkor szépen felkelt, és elégette tízmillió szóra rúgó életművét. Lecipelte a kéziratokat sötét, vén házának alagsorába, és a kazánba hajította valamennyit.

- Ezzel megvolnánk - mondta Henry William Field, s elveszett életművén meg elvesztegetett életén jártatva eszét, lefeküdt értékes antik bútorokkal berendezett szo-bájában. - Az volt a baj, hogy egyáltalán megkíséreltem szavakba foglalni ezt az eszeveszett 2257-es életet. Ra-kéták, atomcsodák, bolygóközi utazások, ikernapok… Ezt ugyan le nem írja senki. De azért megpróbálja min-denki. És sorra minden modern szerző kudarcot vall.

Mert parányiak valamennyien az űrhöz, a gyors raké-tákhoz, a rohamléptekkel haladó atomtudományhoz ké-pest, gondolta Henry William Field. Csakhogy a többi író kudarcot vall ugyan, de legalább megjelenik, ő meg, a henye gazdag ember, elpazarolta a hosszú esztendő-ket.

Egy óra hosszat babusgatta ilyetén gondolatait, az-után átbotorkált a sötét szobákon a könyvtárába, és meggyújtott egy zöld üvegű viharlámpát. Ötven éve érintetlen gyűjteményéből találomra előhúzott egy könyvet. Három évszázad sárgította, három évszázad tette törékennyé a lapjait, de Henry William Field bele-merült, és egész éjjel mohón olvasott…

Reggel kilenc órakor Henry William Field kirohant könyvtárából, szolgáit szólította, és videofonon össze-hívta ügyvédeit, barátait, tudósokat és irodalmárokat.

- Azonnal gyertek! - kiáltotta Henry William Field.Egy óra sem telit belé, tucatnyi férfi sietett a dolgo-

zószobába, ahol ott ült kócosan, lomposan, borotválatla-nul, és emésztő, lázas örömében valósággal hisztériásan Henry William Field. Vézna karjaival egy vaskos köte-tet ölelt, és ha csak jó reggelt kívánt valaki, már felkaca-

134

gott.- Íme, itt ez a könyv - szólalt meg végül, ,és nyújtotta

feléjük -, egy óriás műve! 1900-ban született az észak-carolinai Asheville-ben. Rég elporladt már, de életében négy óriási regényt publikált. Forgószél volt az az em-ber! Hegyeket mozdított el, és igájába hajtotta a vihart. Egy ládára váló ceruzával írt kézirat maradt utána, ami-kor 1938. szeptember 15-én a baltimore-i Johns Hapkins kórházban tüdőgyulladást kapott, valami ősrégi és iszo-nyú betegséget, és meghalt.

Mindannyian a könyvet bámulták. Nézz vissza, an-gyal.

Henry William Field még három könyvet vett elő. Az időről és a folyóról. A háló és a szikla. Haza már nem mehetsz.

- Írta Thomas Wolfe - mondta az öreg ember. - Aki háromszáz éve porlad az észak-carolinai földben.

- Azért csődítettél ide minket, hogy megmutasd egy halott író négy könyvét? - kérdezték mérgesen a barátai.

- Nemcsak azért! Azért hívattalak, mert úgy érzem, Tom Wolfe az az ember, a megfelelő ember, aki az űrről és az időről írhat; óriási dolgokról, mint a gömbhalma-zok és a világűrháború, mint a meteorok és a bolygók; ilyem súlyos és sötét volt minden, amit szeretett, és amit papírra vetett. Tom Wolfe megelőzte korát. Ő csak óriás játékszerekkel tudott játszani, és olyat a földön nem ta-lált. Százezer nappal ezelőtt született, holott ma kellett volna a világra jönnie.

- Sajnos, Mr. Field, ön egy kissé elkésett - mondta Bolton professzor.

- Szó sincs semmiféle késésről! - vetette oda az öreg-ember. - Vegye tudomásul, rajtam nem fog ki a valóság. Ön, professzor, az időutazás szakembere. Ezennel fel-szólítom, még ebben a hónapban fejezze be az időgépét. Parancsoljon, itt egy csekk biankó csekk, ön tölti ki. Ha még kell pénz, adok. Ön már utazott az időben, nemde-bár?

- Néhány évnyire igen, no de századokat…

135

- Nos, akkor utazzék századokat! Maguk pedig - vad, tüzes tekintettel mérte végig a többieket - segítsenek Boltonnak. Nekem Thomas Wolfe-ra van szükségem.

- Micsoda! - A társaság döbbenten bámult az öreg-emberre.

- Igen - bólintott Henry William Field.- Ez a tervem. Hozzák ide nekem Wolfe-ot. Majd mi

megadunk neki minden segítséget, hogy megírja a Mars-utazást, úgy, ahogyan csak ó; Thomas Wolfe tud írni!

A barátok, ügyvédek, professzorok otthagyták Henry William Fieldet a könyvtárszobájában, a könyvei között, amint a porladó lapokat pergette, és közben bólogatott. "Bizony. Uramisten, igen, Tom az én emberem, ide Tom kell, senki más!"

Lassan telt a hónap. Őrjítő lassúsággal vánszorogtak a napok, a hetek. Mr. Henry William Field szinte már tombolt idegességében.

A hónap végén Mr. Field éjfélkor felriadt. Csengett a telefon. Kinyújtotta kezét a sötétségben.

- Halló!- Itt Bolton.- Igen, Bolton?- Egy óra múlva indulok - szólt a hang.- Indul? Hová? Elutazik? De hát ezt nem teheti meg

velem…- Mr. Field, ön félreért. Indulok, értse meg. In-du-

lok.- Úgy érti, hogy… hogy elmegy?- Egy óra múlva.- 1938-ba? Szeptember 15-ére?- Igen!- Jól írta fel a dátumot? Odaér, mielőtt Wolfe meg-

hal? Nehogy elkéssen! Uramisten, inkább egy jó órával előbb érjen oda! - Úgy lesz.

- Olyan izgatott vagyok, alig bírom tar távi a kagylót. Minden jót; Boltod, sok szerencsét! És hozza el épség-

136

ben!- Köszönöm, Mr. Field. Viszontlátásra. Bolton letette

a kagylót.Mr. Henry .William Field csak feküdt, és virrasztott

a lüktető éjszakában. Úgy gondolt Thomas Wolfe-ra, mint rég elvesztett édestestvérére, akit most épségben kiemelnek a hideg sírkő alól, akibe most visszatér az élet, a tűz, a szó. Ha csak rágondolt is, amint Bolton az örvénylő időben jár; más naptárak, más arcok között, Henry William Fieldet elfogta a reszketés.

"Tom - gondolta elhalóan, ahogy egy bóbiskoló öregember szólítja legkedvesebb és régen halott gyer-mekét. - Tom, hol vagy ma éjjel? Gyere csak, mi majd átsegítünk, szükség van rád, Tom, nem boldogulok nél-küled, egyikünk sem boldogul. Én magam nem tudom megtenni, Tom, nej tudlak visszahozni hát legalább úgy segítek, ahogy tudok. Akár a játékgolyókkal, úgy - játszhatsz a rakétákkal, Tom; megkapod a csillagokat, mint egy marék játékpénzt. Akármire vágyik szíved-lel-ked, a tiéd, itt megkapod. Szeretni fogod a tüzet, az uta-zást; te arra születtél. Ó, ezek a mai, fakó írók! Mindet elolvastam, Tom, de hozzád egy sem fogható. Térdig gázoltam az irományaikban, de a végtelen űrbe nem szárnyal fel egyikük sem; ehhez te kellesz nekünk, Tom! Hadd teljesüljön hát egy öregember kívánsága, hisz Isten a tudója, egész életemben arra vártam, hogy magam vagy más, megírja az igazi nagy művers a csilla-gokról - és hiába vártam. Úgyhogy akármi légy is ma éj-szaka, Tom Wolfe, nyújtózz fel a magasba. Te fogod megírni azt a könyvet. Azt mondták a kritikusok, ben-ned volt már az a könyv, amikor a szíved megszűnt do-bogni. Most itt az alkalom; hát megteszed, Tom? Hall-gatsz ránk, eljössz mihozzánk; ideérsz ma éjjel, itt leszel reggelre, amikor felébredek? Eljössz-e, Tom?"

Szemhéja a láz, a könyörgés fölé ereszkedett. Beszé-de elcsitult.

Az óra négyet ütött.A hajnal hűvösére ébredve hullámzó izgalom fogta

137

el az öregembert. Nem akart hunyorogni, félt, hogy az, ami felébresztette, elfut, becsapja az ajtót, elmegy örök-re. Keze kinyúlt, megmarkolta horpadt mellkasát.

Valahol messze… léptek…Ajtók nyíltak, csukódtak. Két férfi lépett a hálószo-

bába.Field hallotta a lélegzetüket. Léptük alakot öltött. Az

első férfi úgy lépdelt, akár a pók, aprókat, pontosakat: Bolton. A második léptei hatalmas férfira vallanak, nagy, súlyos férfiléptek.

- Tom? - kiáltott az öregember. A szemét nem nyitot-ta ki.

- Igen - szólalt meg végre-végre a hang.Tom Wolfe szétpattintotta Field képzeletének varrá-

sait, mint ahogy a nyakigláb gyereken szétfeslik a kinőtt kabát.

- Tom Wolfe, hadd nézzelek! - Ha ezt hússzor nem mondta el, hát egyszer sem, miközben kikecmergett az ágyból. Rázta a reszketés. - Húzzátok fel a redőnyt, az isten szerelmére látni akarok! Tom Wolfe, te vagy az?

Thomas Wolfe felkacagott; iszonyú kacagással, mert bizonyára azt hitte; lázálmot iát vagy megtébolyodott: Odalépett az öregemberhez, megérintette, aztán Bolton professzorra nézett, majd magát tapogatta végig, karját, lábát, egyet-kettőt köhintett próbaképpen, és a homlokát tapogatta.

Elmúlt a lázam - mondta végül. Már nem vagyok be-teg.

- Hát persze hogy nem vagy beteg, Tom.- Micsoda éjszaka - mondta Tom Wolfe. - Nem volt

könnyű. Azt gondoltam, olyan beteg vagyok, amilyen ember még nem volt soha. Úgy éreztem, lebegek, és azt hittem, ez a láz. Úgy éreztem, utazom, és azt hittem, ez az űr üzenete. Megfogta mind a két kezemet. Elektro-mosság szaga érzett. Felrepültem messze, és egy rézvá-rost láttam. Azt hittem, megérkeztem. Ez a mennyeknek országa, és íme, a Kapu! Megdermedtem tetőtől talpig, mint aki a hóban hal fagyhalált: Nevethetnékem támadt,

138

úgy éreztem, tennem kell valamit, mert megtébolyo-dom. Te nem vagy Isten, ugye? Nem ilyemnek képzel-tem.

Az öregember nevetett.- Nem, nem, Tom, nem vagyok Isten, csak a szerepét

játszom. Én: Field vagyok. - Megint nevetett. - Uramis-ten, ezt így mondom, mintha te tudhatnád, ki az a Field. Field, a nagy pénzember, Tom, hajts fejet előttem, csó-kold meg a gyűrűm kövét! Én Henry Field vagyok; és szeretem a műveidet. Én hozattalak ide. Lépj közelebb.

Az öregember az óriási kristályablakhoz húzta Tom Wolfe-ot.

- Látód a fényeket az égen, Tom?- Látorn.- És a tűzijátékot?- Azt is:- Nem az, aminek nézed, fiam. Nincs július negyedi-

ke, Tom. Nem tűzijáték, ahogy te gondolod. Most már minden nap a Függetlenség Napja. Az ember kinyilvání-totta szabadságát a földtől. Megszűnt a gravitáció ural-ma. Réges-rég győzött a forradalom. Az a zöld szikra ott a Marsra tart. Az a vörös csóva Vénusz-rakéta. És lá-tod a többit; a sárgát, a kéket? Rakéta valamennyi!

Thomas Wolfe csak bámult, mint egy óriás gyerek, amikor sortüzet zúdít a júliusi égre az örvénylő foszfor, a sok robbanás. - Milyen év ez?

- A rakéta éve. Ide nézz! - És az öregember megérin-tett egy virágot, és az kivirult az érintésére. Kék-fehér tűz volt a virága. Égett, szikrázott a sok hideg, hosszú szirom. Két láb széles volt valamennyi bimbó, s a szí-nük az őszi holdé. - Holdvirág - mondta az öregember. - A Hold túlsó oldaláról. - Végigsimított a virágon, a hul-ló szirmok ezüstzáporként, fehér szikraesővel peregtek. - A rakéta esztendeje: Neked való cím, igaz-e, Tom? Ezért hoztunk el téged, mert szükségünk van rád. Te vagy az egyetlen ember, aki akár a napot is megmarkol-hatja, és nem ég szánalmas hamuvá. Azt akarjuk, Tom, hogy bűvészkedj a nappal, a csillagokkal, mindennel,

139

ami csak utadba akad a Mars felé.- A Mars felé?… - Thomas Wolfe megfordult; meg-

ragadta az öregember karját, lehajolt hozzá, hitetlenül meredt az arcába.

- Ma este. Hat órakor indulsz.Az öregember egy kicsiny, rózsaszín jegyet tartott

reszkető kezében, és odanyújtotta Tomnak.

Délután öt óra volt.- Hogyne, természetesen, nagyra értékelem, amit

tett! - kiáltott Thomas Wolfe. - Ülj le, Tom. Ne járkálj már annyit.

- Hadd fejezzem be, Mr. Field, hadd mondjam el vé-gig, el kell mondanom.

- Órák óta vitatkozunk - rimánkodott elgyengülten Mr. Field.

Reggelitől ebédig beszéltek, ebédtől uzsonnáig, jár-ták a tucatnyi szobát, sorolták a száz meg száz érvet, megizzadtak, lehűltek, és megizzadtak megint.

- A dolognak ez a lényege - mondta végül Thomas Wolfe. - Én nem maradhatok itt; Mr. Field. Vissza kell mennem. Ez nem az én korom. Önnek nincs joga be-avatkozni a…

- Igen, de én…- Keményen dolgoztam, hátravolt még a legjobb mű-

vem, és most ön háromszáz ével siettet. Mr. Field, azt akarom, hívja vissza Mr. Boltom, mondja meg neki, hogy ültessen be a masinájába, és küldjön vissza 1938-ba, az az én időm, oda tartozom. Nem kérek öntől mást, csak ezt.

- De hát nem is akarod meglátni a Marsot?!- De ,igen, teljes szívemből. Csakhogy nincs hozzá

jogom. Kizökkentene a munkámból. Hatalmas élmény-tömeg zúdulna rám, és ha hazamegyek, nem tudnám egyetlen munkámba se beszuszakolni.

- Nem értesz, Tom, egyáltalán nem értesz.- Annyit értek csak, hagy önző.- Önző vagyok? Igen - mondta az öregember. - Ma-

140

gamért és a többiekért. Nagyon önző.- Haza akarok menni.- Figyelj rám, Tom.- Hívja Mr. Boltont.- Tom, sajnálom, hogy erre kényszerítesz. Azt hit-

tem, nem kell majd ehhez folyamodnom, hogy nem lesz rá szükség. De most már nem maradt más hátra. - Az öregember megragadott egy falikárpitot, és elhúzta: mö-götte hatalmas, fehér vetítővászon tárult fel. Field tár-csázott, sok számat, a vásznon színek villantak fel, a szoba fényei kihunytak, és szemük előtt egy temető je-lent meg.

- Mit csinál? - kérdezte döbbenten Wolfe. Előrecsör-tetett, és a vászonra meredt.

- Nem szívesen teszem - mondta az öregember. - Oda nézz!

Alkonyfényben nyúlt el előttük a temető. A vetítővá-szonról nyári föld szaga szállt, a gránité, a közeli pataké. A fákon madár dalolt. Vörös és sárga virágok bókoltak a sírkövek között, és a vászon mozdult, forgott az ég, és az öregember elforgatott még egy tárcsát, és a vászon közepén mindjobban növekedett, mindjobban közeledett és most már eltöltötte valamennyi érzéküket egy sötéten magasló gránittömeg. Thomas Wolfe felpillantott a ho-mályos szobában, szemét végigfuttatta a kőbe vésett szavakon, egyszer, kétszer, háromszor; meghőkölt, és elolvasta újra, mert a neve volt az:

THOMAS WOLFE

és a születésérték és halálának éve; és a hideg szobá-ban a virágok és a zöld páfrány édes illata úszott.

- Zárja el - mondta Thomas Wolfe.- Igazán sajnálom, Tom.- Zárja már el, zárja el! Nem hiszem úgysem!- Pedig így van.Elsötétült a vászon, és most éjféli kripta volt a szoba,

sír volt, és még ott lengett halványan a virágok illata.

141

- Nem ébredtem fel többé - mondta Thomas Wolfe.- Nem. Meghaltál 1938 szeptemberében.- Nem fejeztem be a könyvemet.- Befejezték helyetted mások, gondosan kezelték a

hagyatékodat.- Nem fejeztem be a munkámat. Nem fejeztem be a

munkámat!- Ne vedd úgy a szívedre, Tom. - Mi mást vár tőlem?Az öregember nem gyújtott villanyt. Nem akarta lát-

ni Tomot.- Ülj le, fiam. - Semmi válasz. - Tom! Nincs felelet. -

Ülj le, fiam, innál valamit?- Feleletül csak egy sóhaj, keserves nyögés.- Uramisten - mondta Tom. - Ez aljasság. Olyan sok

tennivalóm volt még. Ez aljasság. - És csendesen sírt.- Ne csináld ezt - mondta az öregember. - Figyelj ide.

Hallgass rám. Hiszen élsz, nem? Itt vagy, igaz? Most vagy itt, nem? Hiszen érzel, nem igaz?

Thomas Wolfe várt egy percig, csak azután felelt:- De igen.- No hát akkor… - Az öregember előrehajolt a sötét-

ben. - Én hoztalak ide, én adtam neked még egy lehető-séget, Tom. Körülbelül még egy hónapot. Azt hiszed, én rém sirattalak? Amikor olvastam a könyveidét, amikor láttam a sírkövedet, amit háromszáz év esője-szele kap-tatott, azt hiszed, fiam, én nem haltam bele a gondolat-ba, hogy oda a tehetséged? De igen, Tom, belehaltam. És arra költöttem a pénzemet, hagy utat leljünk hozzád! Kaptál egy kis haladékot, nem sokat, egyáltalán nem so-kat. Bolton professzor azt mondja, egy kis szerencsével nyolc hétig nyitva' tudja tartani az időcsatornát. Annyi ideig tud téged itt tartani, mindössze annyi ideig. Tom, meg kell írnod a könyvet; amelyet meg akartál írni - nem, nem azt a könyvet, amit nekik írtál, fiam, mert ők meghaltak, elmúltak visszahozhatatlanul. Nem, most ne-künk kell könyvet írnod, Tom, nekünk, élőknek, nekünk kell a könyved. Amit itt hagysz nekünk magad helyett. Nagyobb és jobb könyvet, minden tekintetben nagyab-

142

bat és jobbat, mint amilyet valaha is írtág mondd, hogy megírod! Tom, - mondd, hogy feleded azt a sírkövet meg azt a kórházat, nyolc hétig feleded, és dolgozol ne-künk. Tom, ugye, megteszed?

Lassan kigyúltak a fények. Tom Wolfe az ablak előtt állt szálegyenesen, kinézett, hatalmas arca fáradt volt és fakó. Nézte az alkonyi égen cikázó rakétákat.

- Azt hiszem, fel sem tudja mérni, mit tett velem - szólalt meg végül. - Adott nekem még egy kis időt, és én az időt szeretem a legjobban a világon, arra van a legnagyobb szükségem, de gyűlöltem is világéletemben; küzdöttem ellene, és most a hálámat csak úgy bizonyít-hatom, ha megteszem önnek, amire kért. - Hallgatott egy kicsit, tétovázott. - És ha végeztem, akkor mi lesz?

- Visszamégy a kórházba és 1938-ba, Tom.- Mindenképpen?- Nem változtathatjuk meg az időt. Öt percre kértünk

téged kölcsön. Öt percig leszel csak távol a kórháztól, azután visszaküldünk. Nem kavarjuk meg a dolgokat. Minden így van megírva. Nekünk nem árthat a jövőben az, hogy most itt élsz velünk, de ha vonakodnál vissza-menni, megsértenéd a múltat, következésképpen a jövőt, és így káoszt teremtenél.

- Nyolc hét - mondta Thomas Wolfe.- Nyolc hét.- És egy óra múlva indul a Mars-rakéta?- Igen.- Ceruza kell és papír.- Minden itt van.- No, akkor készülök. Isten áldja, Mr. Field!- Sok szerencsét, Tom!Hat óra. Nyugvóban a nap. Vörösbe fordul az ég.

Csendes a nagy ház. Az öregember didereg a hőségben, míg be nem lép Bolton professzor.

- Bolton, hogy halad, hogyan viselkedett a kikötő-ben; meséljen!

Bolton mosolygott.- Micsoda monstrum ez az ember; akkora, hogy kü-

143

lön űrruhát kellett neki szabni! Kár, hogy nem látta, ahogyan ott járkált, mindent megfogott, felemelt; úgy szimatolt, mint valami hatalmas kutya, beszélt, a szeme ott volt mindenen, s olyan izgatott volt, mint egy tízesz-tendős gyerek!

- Áldja meg az Isten! Bolton, csakugyan itt tudja tar-tani addig, ameddig mondta?

Bolton összevonta szemöldökét.- Nem tartozik ide az az ember, ezt, ugye, tudja? Ha

az energiánk meginog, Tom Wolfe visszaröppen a maga idejébe, mint a parittyakő. Megpróbáljuk itt tartani, eny-nyit ígérhetek.

- Muszáj, érti?! Nem engedheti vissza, amíg be nem fejezi a könyvét! Hiszen megí…

- Oda nézzen! - szakította félbe Bolton. Az égre mu-tatott. Ezüstrakéta száguldott el.

- Ő az? - kérdezte az öregember.- Tom Wolfe - válaszolt Bolton. - A Marsra megy.- Tanítsd meg őket, Tom! - kiáltott az öregember, és

két öklét felemelte:A Nézték, ahogy a rakéta elsistereg az űrbe, éjfélre

már jött is az elbeszélés.Henry William Field a könyvtárszobájában ült. Író-

asztalán egy készülék zümmögött. Szavakat ismételt, amelyeket a Holdon túl írtak. Fekete ceruzafirkálást rög-zített, Tom Wolfe lázas írásának mását, egymillió mér-föld távolságból. Az öregember megvárta, amíg egy ha-lom összegyűlik, akkor megragadta, és felolvasta a fi-gyelő Boltonnak meg a szobában álldogáló szolgáknak. Olvasta a szavakat az űrről, az időről és az útról, egy nagy emberről és egy nagy utazásról; arról, hogy milyen a hosszú éjfél és a világűr hidege, és hogyan lehet egyetlen ember oly mohó, hogy befogadja mind, és még többet követeljen. Olvasta a szavakat: mind csupa tűz volt és mennydörgés és rejtelem.

A világűr olyan, mint az október - írta Thomas Wol-fe. Beszélt az űr sötétségéről és magányáról, és hogy milyen parányi benne az ember. Az örök és időtlen ok-

144

tóberről beszélt Thomas Wolfe: Azután magáról a raké-táról mesélt, a rakéta fémszagáról, fémtapintásáról, a sorsszerűségről és a vad lelkesedésről, hogy az ember végre maga mögött hagyja a Földet, minden gondjával, szomorúságával - és még nagyobb gondot és nagyobb szomorúságot keres. Ő, gyönyörű írás volt, elmondta mindazt, amit el kellett mondani a világűrről meg az emberről meg a magányosan száguldó kicsiny űrrakétá-ról.

Az öregember olvasott, míg be nem rekedt, azután Bolton vette át a szót, aztán sorra mind a többiek, és már előrehaladt az éjszaka, amikor végre elhallgatott a gép, nem írt át több szót, és ők tudták, hogy Tom Wolfe már lefeküdt, odabent, a Marsra tartó rakétában, minden bizonnyal ébren hever, még órákig nem jön álom a sze-mére; nem, csak fekszik nyitott szemmel, mint amikor cirkuszba készül az ember, és nem hiszi el, hogy a csil-lagokkal ékes fekete sátor maga a cirkusz, és már folyik az előadás, tízmilliárd villogó akrobata a dróthálók fö-lött, az űr láthatatlan lengő trapézain.

- Hát tessék - susogta az öregember, és gyöngéd kéz-zel félretolta az első fejezet utolsó lapjait. - Nos, mi a véleménye, Bolton?

- Jó írás.- Még hogy jó! - üvöltött fel Field. Csodálatos! Ol-

vassa el még egyszer, üljön le, olvassa csak, az ördögbe is!

És minden áldott nap jött az írás, tíz óra hosszat min-den alkalommal. A kusza betűkkel teleírt sárga papírla-pok felhalmozódtak a padlón, hétvégére toronnyá maga-sodtak, mire két hét is elmúlt, végeláthatatlanná, és mire letelt a hónap, hihetetlen mennyiséggé.

- Ezt hallgassátok! - kiáltott az öregember, és olvas-ta. - Meg ezt! - kiáltotta. - No és ezt a fejezetet meg ezt a kisregényt, épp most érkezett, Bolton, az a címe: Az űrháború, 'teljes regény arról, hogy milyen érzés űrhá-borút viselni. Tom beszélt mindenkivel, tisztekkel, kato-nákkal, űrveteránokkal. Mindent leírt. És itt egy fejezet,

145

A hosszú éjfél, az a címe, ez meg a Mars néger gyarma-tosairól szól, és itt egy Mars-lakó jellemrajza, ilyet még ember nem olvasott!

Bolton a torkát köszörülte.- Mr. Field!- Igen, igen, most ne zavarjon. - Rossz híreim van-

nak, uram. Field fölvetette ősz fejét.- Micsoda? Az időelem?- Közölni kellene Wolfe-fal, hogy siessen a munkájá-

val. Még ezen a héten megszakadhat az összeköttetés - mondta halkan Bolton.

- Kap még egy milliót, ha fenn tudja tartani!- Nem pénzkérdés, Mr. Field. Puszta fizikai törvény.

Én mindent megteszek. De annyit mondhatok csak, jobb lenne, ha figyelmeztetné.

Az öregember egészen kicsire zsugorodott a széké-ben.

- De hát most nem veheti el tőlem, épp most, amikor olyan remekül dolgozik! Ha látta volna a szinopszist, amit egy órája küldött, az elbeszéléseket, a tollrajzokat! Tessék, nézze ezt az írást az űrbéli áramlatokról, vagy ezt itt, a meteorokról. No és ez a megkezdett kisregény, Bogáncs és tűz…

- Igazán sajnálom.- Ha most elveszítjük, visszahozhatjuk újra?- Nem mernék újabb kísérletre vállalkozni.Az öregember szinte megfagyott.- Akkor csak egyet tegyen meg nekem. Intézze el,

hogy Wolfe géppel írjon, ha lehet, vagy diktáljon, hogy időt nyerjünk; ne kelljen ceruzával bajlódnia, használjon valamilyen gépet inkább. Intézze el!

A gép éjjel-nappal zümmögött. Az öregember csak épp bóbiskolt néha egy kicsit, és felriadt, amikor a gép életre zökkent, és az űrből, az űrutazásból, a létezésből egyik elme üzent a másiknak:

"… a világűr tág csillagmezői…"A gép megakadt.- Ne hagyd magad, Tom, mutasd meg nekik! - Az

146

öregember várt.Megszólalt a telefon. Bolton jelentkezett.- Nem tudjuk tovább fenntartani, Mr. Field. Az idő-

kapcsolat a következő perc folyamán megszakad.- Csináljon valamit! - Nem tudok.A telediktafon megzördült. Hideg bűvöletben, el-

szörnyedve figyelte az öregember, hogyan formálódnak a fekete sorok.

"…a marsbeli városok, óriásin és felfoghatatlanul, és oly számosan, mint nagy hegyről lezúduló hihetetlen görgeteg, amely végül fénylő kupacban elpihen…"

- Tom! - kiáltott az öregember.- Most - szólt a telefonon Bolton.A telediktafon tétovázott, leadott egy szót, és elhall-

gatott.- Tom! - sikoltott az öregember. Megrázta a gépet.- Fölösleges - mondta a hang a telefonban. - Elment.

Lezárom az időgépet.- Ne! Hagyja még!- Igen, de…- Hallotta, mit mondtam! Hagyja még! Nem biztos,

hogy elmert.De igen. Fölösleges, csók az energiát pocsékoljuk.- Hit csak pocsékolja! Field lecsapta a kagylót.A telediktafon felé fordult, vissza a befejezetlen

mondathoz.- Rajta, Tom, nem szabadulhatnak meg tőled így, ezt

nem hagyhatod! Csak rajta, fiam! Mutasd meg nekik, hogy te nagy vagy, nagyobb, mint az idő és az űr meg az ő nyomorult gépeik, hogy erős vagy és vasakaratú! Matasd meg nekik, Tom, ne hagyd, hogy visszaküldje-nek!

A telediktafon egyet kattant. Az öregember felkiál-tott

- Tom! Ott vagy, ugye, ott? Tudsz még írni? Írj, Tom, abba ne hagyd! Amíg írni tudsz, nem küldhetnek vissza!

- A - mondta a gép. - Még, Tom, még!

147

- Mars - kattant a gép. - Ige?- Szaga - mondta a gép, aztán elhallgatott. Egy perc-

nyi csend. A gép megugrott, kihagyott egy bekezdést, és rákezdte megint:

"A Mars szaga, a fűszeres, ánizsillatú szél, a felhőpor illata, az ősi csontok és ősi hímporok szaga…"

- Tom, hiszen te élsz!Válaszul a gép a következő tíz órában lázas robbaná-

sok sorozatával lekalapálta a Menekülés az őrületből hat fejezetét.

- Ma már hat hete" Bolton, hat teljes hete, hogy Tom az aszteroidokon át elment a Marsra. Ide nézzen; ez mind kézirat. Napi tízezer szó, hajtja magát a fiú, igazán nem tudom, mikor alszik, és hogy egyáltalán eszik-e, de nem érdekel, őt sem, csak az, hogy elvégezze, mert tud-ja, hogy rövid az idő.

- Nem értem - mondta Bolton. - Az energia kifo-gyott, mert kimerültek a reléink. Három napba telt, míg legyártattuk és pótoltuk az időcsatorna fenntartásához szükséges speciális reléket, és Wolfe közben mégis ki-tartott. Itt személyi tényezővel kell számolnunk, az Úr-isten a tudója, hogy mi az - mindenesetre mi nem szá-moltunk vele. Wolfe itt él, ebben az időben, valóban itt van, és végül mégsem lehet visszaröppenteni. Az idő nem olyan hajlékony, mint ahogy gondoltuk. Rossz ha-sonlattal éltünk. Nem olyan, mint a parittya gumiszalag-ja. Inkább holmi ozmózisféle; a hártyákba folyadék ha-tol, a múltból a jelenbe, de mégis vissza kell küldenünk, nem tarthatjuk itt, hézag támadna a helyén, zűrzavar. Most már semmi más nem tartja itt, csak saját maga, az akarata, a munkája. Ha bevégzi, oly természetesen tér majd vissza, ahogyan egy pohár víz kiömlik.

- Engem az ok nem érdekel, én csak azt tudom, hogy Tom befejezi. Minden szavában ott a régi tűz, és még valami, valami többlet; olyan értékeket kutat, amelyek felette állnak térnek és időnek. Írt egy asszonyról, aki a Földön maradt, míg az űr rendíthetetlen hősei elszágul-danak rakétájukon - gyönyörű írás, tárgyilagos és finom.

148

A rakéta napja, ezt a címet adta neki, és nem több, mint egy tipikus kertvárosi háziasszony egyetlen délutánja: úgy él, mint előtte ősanyái, családi házban, gyermekei között, élete alig különbözik a barlanglakó asszonyétól, az űrhajók száguldozása, a tudomány minden diadalá-nak közepette. Igaz, alapos és finom írás egy asszony vágyairól és csalódásairól. Vagy itt van ez a kézirat: In-diánok a címe, ebben a Mars-lakókat cseroki, irokéz és feketeláb indiánoknak nevezi, az űr indiánjainak, akiket szétzúztak, eltiportak. Igyék, Bolton, igyék egy pohár-ral!

A nyolc hét elteltével Tom Wolfe visszatért a Földre.Tűzzel érkezett, ahogyan tűzzel is távozott, óriás lép-

tei beleégtek a világűrbe és Henry William Field házá-nak könyvtárszobájában sárga papírtornyok emelkedtek, rajtuk fekete, kosza kézírás és gépbetűk, és ezeket szét kellett válogatni a mestermű hat fejezetére; a mű napról napra növekedett, mint a gomba, kitartóan, az idő pergő homokjának tudatában.

Tom Wolfe visszatért a Földre, és ott állt Henry Wil-liam Field könyvtárszobájában, szemlélte szívének és kezének hatalmas termését, és amikor az öregember megkérdezte: "Akarod elolvasni, Tom?" -, ő csak meg-rázta nagy fejét, fakó nagy kezével hátravetette sűrű fe-kete sörényét.

- Nem. Nem merek belefogni. Ha megteszem, majd el akarom vinni magammal. Azt pedig nem lehet, ugye?

- Nem, Tom, azt nem lehet, - Akármennyire szeret-ném is

- Nem lehet, Tom, megmagyarázom, miért. Te abban az esztendőben már nem írtál több regényt. Amit itt ír-tál, annak itt kell maradnia; amit ott írtál, az ott marad. A kettő közt nincs kapcsolat.

- Értem. - Tom hatalmasat sóhajtott, és egy székbe vetette magát. - Elfáradtam. Alaposan elfáradtam. Ke-mény munka volt, de jólesett. Milyen nap van ma?

- Ez a hatvanadik nap. - Az utolsó?

149

Az öregember bólintott, és egy darabig hallóattak mind a ketten.

- Vissza 1938-ba, a sírkő alá, a temetőbe - mondta csukott szemmel Tom Wolfe. Ez nem tetszik nekem. Bárcsak ne is tudnék róla. Iszonyú dolog ilyesmit tudni. Hangja elhalt, nagy kezével elfedte arcát, és nem moz-dult egy darabig.

Nyílott az ajtó. Bolton belépett, megállt Tom Wolfe széke mögött, kis fiolát tartott. - Mi ez? - kérdezte az öregember.

- Egy kihalt vírus. Tüdőgyulladás. Igen régi és igen gonosz betegség - mondta Bolton. - Amikor Mr. Wolfe átjött, természetesen meg kellett gyógyítanom, hogy munkaképes legyen. A mai fejlett technikával ez igazán semmiség volt. Ezt a pneumóniatenyészetet megtartot-tam, Mr. Field. Most, hogy visszamegy, beléje kell újra oltanom a betegséget.

- Különben?Tom Wolfe felnézett.- Különben meggyógyulna 1938-ban. Tom Wolfe

felállt.- Úgy érti, meggyógyulnék, járnék-kelnék a világ-

ban, nem lenne semmi bajom, túljárnék a dögészek eszén?

- Pontosan.Tom Wolfe a fiolára meredt, keze megrándult.- És ha megsemmisítem a vírust, és nem hagyom,

hogy beoltson?- Ezt nem teheti!- És ha mégis?- Mindent tönkretenne. - Mi az a minden?- A rendet, az életet, a dolgok egymásutánját, a meg-

változtathatatlant. Nem teheti meg. Csak egyét tehet, Tom, meg kell halnia, és erről nekem kell gondoskod-nom.

Wolfe az ajtóra pillantott.- Elszökhetnék, visszamehetnék magam.- A gépet mi kezeljük. Nem jutna ki a házból. Ha

150

kell, erővel hozom vissza és beoltom. Számítottam ilyesmire; öt emberem vár odalent. Elég, ha elkiáltom magam láthatja, minden hiába. No, viselkedjék józanul. Hada oltsam be.

Wolfe hátrahúzódott, megfordult, és az öregemberre nézett meg az ablakra meg az óriási házra.

- Ne haragudjanak. Én nem akarok meghalni. Élni akarok!

Az öregember odalépett hozzá, és megszorította a kezét.

- Fold fel úgy a dolgot, fiam, hogy kaptál két hónap ráadást, amit más nem remélhet az élettől, és megírtál még egy könyvet, egy nagy könyvet, új könyvet.

Erre gondolj, és mindjárt könnyebb lesz elviselni.- Szeretném megköszönni önnek mondta komolyan

Tom Wolfe. - Szeretném megköszönni mindkettőjük-nek. Készen vagyok. - Felgyűrte inge ujját. - Jöhet az oltás.

És míg Bolton föléje hajolt, Thomas Wolfe a szabad kezével két fekete ceruzasort rótt az első kézirat tetejére, és tovább beszélt:

- Egy részlet egyik régi könyvemből mondta, és ösz-szevonta szemöldökét, ahogyan emlékezetébe idézte. - "… örökös vándorlás, és újra a föld… Kié a föld? A föld csak arra való, hogy örökké járjuk? Arra kellett a föld, hogy nyugalmat rajta sose leljünk? Akinek kell a föld, legyen azé a föld: találjon rajta nyugodalmat, hú-zódjék meg egy kis zugában, lakjék el örökre egy csöppnyi szobában…"*

Wolfe már nem próbált emlékezni.- Íme, az utolsó könyvem - mondta, és az üres sárga

lapra erőteljes, óriási fekete betűkkel, jól megnyomva a ceruzát, felírta a címet: És újra a föld, írta Thomas Wol-fe.

Felvett egy kazalnyi papírt, melléhez szorította egy

* Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról. Göncz Árpád fordítása

151

pillanatra.- Bárcsak magammal vihetném! Mintha az édengyer-

mekemtől szakítanának el. Megveregette a kéziratot, félretolta, azután gyorsan kezet nyújtott munkaadójá-nak, majd hatalmas léptekkel átment a szobán, nyomá-ban Boltonnal. Az alkonyi fényben megállt az ajtóban; óriási volt és fenséges. - Isten vele! - kiáltotta.

Az ajtó becsapódott. Tom Wolfe eltávozott.

A kórház folyosóján bukkantak rá; ott bolyongott.- Mr. Wolfe!- Mi az?- Mr. Wolfe, úgy megijesztett bennünket! Azt hittük,

elment!- Elmentem?…- Hová lett?- Hová? Hová? - Hagyta, hogy végigvezessék az éj-

féli folyosón. - Hová? Ó, ha elmondanám, egy szavamat se hinnék!

- Itt van az ágya, nem lett volna szabad felkelnie.A fehér halotti ágy a halandóság fakó, tiszta szagával

várt reá, a halandóság kórházszagával. Az ágy, amely-hez csak hozzáér, máris párájába és fehér, keményített hidegébe burkolja.

- Mars, Mars - suttogta a hatalmas ember a késő éj-szakában. - A legjobb, a legeslegjobb, az igazán kitűnő könyvem még megíratlan, még kinyomatlan, még egy év kellene, háromszáz esztendőnyire…

- Mr. Wolfe, maga fáradt.- Komolyan? - motyogta Thomas Wolfe. - Csak

álom lett volna? Talán. Szép álom. Légzése akadozott. Thomas Wolfe meghalt.

Telnek az évek, és Tom Wolfe sírján mindig van friss virág. És ebben nincs semmi csodálatos, hiszen so-kan zarándokolnak el abba a temetőbe. De a virág min-den éjjel újjászületik. Mintha az égből hullana. A színe mint az őszi hold, virága óriási; hideg, hosszú szirmai

152

kék-fehér tűzben égnek, szikráznak. És amikor feltámad a hajnali szellő, a virágok ezüstesővé hullanak szét, fe-hér szikrazápor száll a levegőben. Tom Wolfe sok-sok éve meghalt, de a virágok élnek örökké…

Borbás Mária fordítása

153

KALEIDOSZKÓP

Az első robbanás, mint valami óriási konzervnyitó hasította fel az űrhajó oldalát. Az emberek mint fickán-dozó ezüstlazacok repültek ki a világtérbe. Sötét óceán-ba hullottak, és a hajó az elveszett napot kutató meteor-rajként ezernyi darabra esve száguldott tovább.

- Barkley, Barkley, hol van?!Eltévedt gyerekhangok hívogatják így egymást hideg

éjszakákon.- Woode, Woode!- Kapitány!- Hollis, Hollis, itt Stone beszél!- Stone, itt Hollis beszél. Hol van?- Nem tudom. Honnan is tudnám? Merre van fel és

le? Zuhanok. Te jóisten, zuhanok!Zuhantak. Mint kavicsok le a kútba. Szétgurultak,

akár egy óriási játékkocka. Az emberek helyett már csak a hangok maradtak meg: mindenfélék, testetlenek, szen-vedélytelenek, a rémület és a lemondás különböző foka-in.

- Távolodunk egymástól.Ez volt az igazság. Hollis, miközben körbefordult az

űrben, tudta, hogy ez az igazság. Bizonytalan belenyug-vással vette tudomásul. Külön utakra indultak, és már semmi sem téríthette őket vissza. Szorosra zárt űrruhá-jukat viselték, halovány arcukon az üvegburát, de már annyi idejük sem volt, hogy felerősítsék az energiaegy-ségeket. Akkor mindegyikük parányi mentőcsónak lett volna az űrben, amely megmenti saját magát, megmenti társait, valamennyiüket összegyűjti, felkutatja, és hatá-rozott célú emberszigetet alakít belőlük. Ám a hátukra csatolt energiaforrás nélkül meteorok voltak, értelmetlen tárgyak, amelyek külön útjukat és megmásíthatatlan végzetüket járják.

Legalább tíz percbe telt, míg az első rémület elcsi-tult, és hideg nyugalom váltotta fel. A világtér benépe-

154

sült furcsa hangokkal, és az egész mint valami hatalmas sötét szövőszék cikázott oda-vissza, a végső mintát ala-kítva.

- Stone hívja Hollist! Mennyi ideig beszélhetünk még egymással?

- Attól függ, hogy maga milyen gyorsan száguld, és én milyen gyorsan haladok.

- Úgy gondolom, egy óráig.- Ez elég is lesz - válaszolta Hollis szórakozottan és

csendesen.- Mi történt? - kérdezte vagy egy perc múlva Hollis.- Az űrhajó felrobbant, ez az egész. Az űrhajók fel

szoktak robbanni.- Merrefelé tart?- Úgy látom, a Holdra fogok zuhanni.- Nekem a Föld jutott. Megyek vissza a jó öreg Föld-

anyához óránként tízezer mérföldes sebességgel. El fo-gok égni, akár egy, gyufaszál. - Hollis minderre furcsa révetegséggel gondolt. Mintha kívülről szemlélné a tes-tét, amint az lefelé zuhan, átszáguld a világtéren, épp-olyan tárgyilagosa szemlélődött, mintha egy hajdani tél első szállongó hópihéit figyelné.

A többiek hallgattak, a végzetükre gondoltak, amely arra ítélte őket, hogy zuhanjanak, zuhanjanak, és semmit se tehessenek ellene. Még a kapitány is hallgatott, hi-szen nem volt sem parancsa, sem terve, amivel változ-tathatna a dolgokon.

- Milyen sokáig fogunk zuhanni. Nagyon hosszú az út lefelé, nagyon-nagyon hosszú - mondta egy hang. - én nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nagyon sokáig tart az út lefelé.

- Ki beszél?- Nem tudom.- Stimson, azt hiszem, Stimson, maga az?- Nagyon-nagyon hosszú az út lefelé. Nem szeretem

ezt az egészet. Ó, istenem, nem szeretem!- Stimson, itt Hollis beszél. Stimson, hall engem?

155

Szünet következett, s közben külön-külön zuhantak.- Stimson?- Igenis - válaszolt végre Stimson.- Stimson, ne szívja mellre, mindnyájan egy csónak-

ban evezünk.- Én nem akarok itt lenni. Valahol máshol akarok

lenni.- Még van rá remény, hogy megtalálnak

bennünket…- Életben kell maradnom, életben kell maradnom -

mondta Stimson. - Én nem hiszek ebben az egészben, nem hiszem, hogy egyáltalán megtörtént.

- Csak rossz álom az egész - szólalt meg valaki.- Pofa be! - mondta Hollis.- Gyere ide, és csukd be a szám - felelte egy hang.

Applegate volt. Szinte tárgyilagosan, könnyedén neve-tett. - Gyere ide, és fogd be a szám.

Hollis most érezte először fonák helyzetét. Elfogta a düh, mert mindennél jobban szerette volna, ha tehet va-lamit Applegate-tel. Már évek óta szerette volna meg-tenni, de elkésett. Applegate csupán egy telefonhanggá változott.

És zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak…

Aztán mintha csak most fedeznék fel a rémületet, két ember sikoltozni kezdett.

Hollis szinte lázálomban látta egyiküket elsuhanni a közelében, egyre üvöltve.

- Hagyd abba! - Esztelenül ordító társát majdnem elérte az ujjával. Már soha nem fogja abbahagyni. Sok millió mérföldig sikoltozik még, amíg rádió-összekötte-tésben maradnak, mindnyájukat zavarni fogja, lehetet-lenné teszi a kapcsolatot.

Hollis kinyúlt érte. Ez volt a legjobb megoldás. Még egy kis erőfeszítés, és elérte a társát. Megragadta a bo-káját, és végigtornászta magát a teste mentén, amíg el nem érte a fejét. A férfi üvöltött, és őrjöngve kapaszko-

156

dott Hollisba, mint egy fuldokló a megmentőjébe. Az üvöltés betöltötte a világegyetemet.

Vagy így, vagy úgy - gondolta Hollis. A Hold vagy a Föld vagy a meteorok végeznek vele, miért ne legyen vége most?

Vasöklével bezúzta a társa üvegmaszkját. Az üvöltés elhallgatott. Ellökte magát a testtől, és hagyta tovább pörögni lefelé zuhantában.

Hollis és a többiek útja most a hosszú végtelen sod-ródásba és a kavargó csendbe vezetett.

- Hollis, itt van még?Hollis nem válaszolt, de érezte, hogy agyát elönti a

vér.- Ismét Applegate jelentkezik.- Rendben van, Applegate.- Beszélgessünk egy kicsit. Úgysincs egyéb dolgunk.A kapitány bekapcsolódott a társalgásba:- Elég volt. Ki kell másznunk ebből a csávából.- Kapitány, miért nem fogja be a száját? - kérdezte

Applegate.- Micsoda?- Jól hallotta, kapitány. Ne játssza meg a nagyfőnö-

köt, most már tízezer mérföldre van tőlem, ne áltassuk magunkat. Ahogy Stimson mondja, nagyon hosszú az út lefelé.

- Vigyázzon magára, Applegate.- Tehet egy szívességet. Ez csak egy személyes láza-

dás. Már semmit sem veszíthetek. Az űrhajója vacak volt, és maga is vacak kapitány volt. Remélem, kitöri a nyakát, amikor lezuhan a Holdra.

- Megparancsolom, hogy hagyja abba!- Gyerünk csak, folytassa a parancsolgatást! - Apple-

gate átmosolygott a tízezer mérföldön. A kapitány hall-gatott. Applegate folytatta: - Hol tartottunk, Hollis? Ó, igen, most már emlékszem, magát is gyűlölöm. De hát ezt tudja. Már jó ideje sejti.

Hollis tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.

157

- Akarok mondani magának valamit, folytatta Apple-gate. - Legyen boldog vele. Egyike voltam azoknak, akik öt évvel ezelőtt maga ellen szavaztak az Úrhajós Társaságban.

Egy meteor fénycsíkja húzott el mellettük. Hollis le-pillantott: a bal keze feje eltűnt. Spriccelt a vér. Ruhájá-ból kiszökött a levegő. Tüdejében még maradt annyi tar-talék, hogy jobb kezével elfordítson egy kapcsolót a bal könyökénél: összébb fűzte a kapcsolásokat, és eltömítet-te a rést. Mindez olyan gyorsan történt, hogy meg sem lepődött. Most már semmi sem lephette meg: Alighogy a rés elzárult, a ruhájában a levegő egy pillanat alatt normális lett. És ahogy szorosabbra csavarta a kapcso-lót, az előbb még felszökkenő vérzés is elállt a szorító-kötéstől.

Mindezt szörnyű csendben hajtotta végre. A többiek közben csevegtek. Egyikük, Lespëre egyre csak a kü-lönböző feleségeiről regélt; volt neki a Marson, a Vénu-szon, a Jupiteren, meg a pénzéről fecsegett, a csodálatos életéről, az ivászatokról, a kártyacsatákról meg a bol-dogságáról. Egyre csak járt a szája, s közben mindnyá-jan zuhantak tovább. Lespëre a múltra emlékezett, bol-dog volt, s közben a halála felé zuhant.

Rendkívül furcsa volt az egész. Ezer és ezer mérföld-nyi tér, és a hangok ott vibrálnak a közepében. Semmit sem lehetett látni, csupán a rádióhullámok rezegtek, és igyekeztek egyik-másik embert felrázni.

- Haragszik, Hollis?- Nem. - S valóban nem haragudott. Az idegenség ér-

zése visszatért, ő maga már csupán egy ostoba tárgy volt, amely egyre csak zuhan bele a semmibe.

- Maga mindig a csúcsra törekedett Hollis. Mindig kíváncsi volt, mi történik. Én megbélyegeztem, mielőtt magam is a sorsára jutottam volna.

- Nem számít - mondta Hollis. Így is volt. Már min-denen túljutott. A halál árnyékában minden olyan, mint egy filmkocka éles fellobbanása, egy pillanat a film-vásznon, minden előítélet és szenvedély összesűrítve

158

villan fel, s mielőtt az ember felkiálthatna: "Ez boldog nap volt, az szerencsétlen nap, ez gonosz ember, az jó-ságos!" - a film már hamuvá ég, s a vászon elsötétül…

Életének végső pereméről visszanézve csupán egy dolog miatt furdalta a lelkiismeret, és csupán ezért az egyért szeretett volna még élni. Vajon minden haldokló úgy érzi, hogy soha nem élt igazán? Vajon az egész élet valóban olyan rövid és elröppenő, hogy még egy sóhaj-tásra sem jut idő? Vajon mindenki ilyen váratlannak és lehetetlennek érzi, vagy csak ő egyedül, itt és most gon-dolja ezt, amikor már csak néhány órája maradt a töp-rengésre és elmélkedésre?

Egyikük, Lespëre, tovább beszélt:- Persze jó dolgom volt, tartottam feleséget a Mar-

son, a Vénuszon, a Jupiteren. Mindegyik vagyonos volt, és tejben-vajban fürösztött. Sokat ittam, és egyszer húszezer dollárt vesztettem.

"De most itt vagy - gondolta Hollis. Én semmi ilyes-mit nem csináltam. Amikor még éltem, állandóan iri-gyeltelek, Lespëre, amikor még előttem állt az élet, iri-gyeltem a feleségeidet és a szórakozásaidat. Féltem a nőktől, és a világtérbe menekültem előlük; mindig vágy-tam rájuk, és féltékeny voltam rád, amiért téged körülra-jonganak; és a pénzedre is féltékeny voltam, irigyeltem, hogy olyan boldog vagy, amilyen csak lehetsz a magad primitív módján. De most, amikor zuhanunk lefelé, és mindenen túljutottunk, már egyáltalán nem vagyok rád féltékeny, mert most már mindennek vége, s mintha soha nem is lett volna semmi."

Hollis előrenyújtotta a nyakát, és belekiáltott a tele-fonba:

- Ennek most már vége, Lespëre!Csend.- Mintha soha semmi nem is lett volna, Lespëre!- Ki beszél? - kérdezte Lespëre elhaló hangon.- Hollis. Alávalóan viselkedett. Érezte aljasságát, a haldoklás

értelmetlen aljasságát. Applegate megsértette; most ő

159

valaki mást akar megsérteni. Applegate és a világtér egyaránt megsebezte.

- Maga is itt van kint a térben, Lespëre. Mindennek vége. Mintha az egész soha meg sem történt volna…

- Nem igaz.- Ha valami elmúlik, akkor olyan, mintha meg sem

történt volna. Most mivel jobb a maga élete az enyém-nél? Most mi számít? Jobb az élete? Jobb?

- Igenis jobb.- Mivel?- Azzal, hogy nekem van mire emlékeznem! - kiál-

totta Lespëre sértődötten a távolból, és két kezével szo-rította melléhez az emlékeit.

És igaza volt. Mint hideg zuhany, érte a felismerés, hogy Lespëre-nek igaza van. Az emlékek és álmok kü-lönböztek. Ő csak álmodott azokról a dolgokról; amiket szeretett volna megtenni, Lespëre viszont a megcseleke-dett és végrehajtott dolgok emlékeit őrizte. Ennek tudata lassan kettészakította Hollist, lassú, reszkető tökéletes-séggel.

- Most ez jólesik magának?! - kiáltotta oda Lespëre-nek. - Most? Ha valami elmúlik, akkor már nincs benne semmi jó. Most már maga sem boldogabb nálam.

- Nyugodtan halok meg - válaszolta Lespëre. - Jól él-tem, és nem lettem aljas a végén, mint maga.

- Aljas? - Hollis ízlelgette a szót. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében soha nem volt aljas. Soha nem mert aljas lenni. Nyilván egész életében erre az al-kalomra gyűjtögette az aljasságot. "Aljas." A szót visz-szapörgette agyában. Úgy érezte, könnyek törnek elő szeméből, s leperegnek az arcán. Valaki nyilván meg-hallotta ziháló hangját:

- Ne szívja mellre, Hollis.Persze ez az egész nevetséges volt. Alig egy perccel

ezelőtt adott tanácsot a többieknek, Stimsonnak, és ak-kor igazán érzett magában bátorságot, de most már tud-ta, hogy ez csak sokk volt, és csakis sokkállapotban le-

160

hetséges tárgyilagosság. Most egy egész élet elnyomott érzelmeit igyekezett néhány percbe sűríteni.

- Tudom, mit érez, Hollis - mondta húszezer mérföld távolságból Lespëre, a hangja egyre halkult. - Én nem vettem a szívemre.

"Hát nem vagyunk egyformák? - csodálkozott. - Le-spëre és én? Itt és most? Ha valami elmúlik, akkor meg-szűnt, mi haszna van?" Mindketten meghalnak. De tud-ta, hogy csak az értelme működik, mintha azt akarta volna meghatározni, mi a különbség egy élő és egy ha-lott között. Az egyikben benne volt a szikra, a másikból hiányzott - az aura, a titokzatos elem.

Így volt ez Lespëre-rel és vele magával is. Lespëre habzsolta az életet, és ez még most is más emberré tette, ő pedig évek óta akár halott is lehetett volna. Különféle ösvényeken jutottak el a halálhoz - minden hasonlatos-ság ellenére -, és ha léteznek különféle halálok, akkor ők különféleképpen halnak meg, mint ahogyan az éjsza-ka is különbözik a nappaltól. A halál, akárcsak az élet, végtelenül változatos, s ha egyszer valaki már meghalt, akkor mi jót lehet keresni a végleges halálban, mint ahogy most ő teszi?

Egy másodperccel később vette észre, hogy jobb láb-feje is tovasodródott. Majdnem felnevetett. A levegő is-mét kiszökött a szkafanderéből. Fürgén lehajolt: ismét vérzett… A meteor bokától lefelé leszakította a testét és a ruháját. Ó, a halál a világtérben igen humoros dolog! Darabonként szakítja szét az embert, mint egy fekete és láthatatlan mészáros. Összeszorította térdénél a kapcso-kat, a feje görcsbe rándult, igyekezett eszméletén ma-radni, és ahogy a szorítás fokozódott, úgy állt el a vér-zés, s a levegő is visszatért. Kinyújtózkodott, és tovább zuhant, egyre csak zuhant, mert most már nem volt más teendője.

- Hollis?Hollis álmosan bólintott, belefáradt a halálvárásba.- Megint Applegate beszél - mondta a hang.- Tessék?

161

- Volt egy kis időm a töprengésre. Hallgattam magát. Nem jó ez így. Csak gonosszá tesz bennünket. Nem sza-bad így meghalni. Az ember csak epéskedik. Hall en-gem, Hollis?

- Igen.- Az előbb hazudtam. Egy perccel ezelőtt. Hazudtam.

Nem szavaztam maga ellen. Nem is tudom, miért mond-tam. Talán mert meg akartam bántani. Úgy hittem, maga az egyetlen, akit megbánthatok. Mi mindig egy-más ellen harcoltunk. Talán én gyorsabban öregszem, és gyorsabban bánok meg mindent. Talán az aljasság meg-szégyenített. Bármi az oka is, szeretném, ha, tudná: én is ostobán éltem. Egy csipetnyi igazság sem volt abban, amit mondtam. Menjen a pokolba!

Hollis érezte, hogy a szíve ismét normálisan ver. Mintha öt percig egyáltalán nem dobogott volna, s most végtagjai visszanyerték volna színüket és melegségüket. A rettegés megszűnt, és a düh meg a rémület és a magá-nyosság is tovaszállt. Mintha friss zuhany alól lépett volna ki egy szép hajnalon, s a reggeli meg egy új nap várt volna rá.

- Köszönöm, Applegate.- Nem tesz semmit. Fel a fejjel, vén gazfickó!- Halló - mondta Stone.- Mi történt? - szólt Hollis a téren át mivel Stone volt

a legjobb barátja.- Belekerültem egy meteorrajba, néhány kisebb asz-

teroida közé.- Meteorok közé?- Úgy hiszem, a Mürmidóne raj, amely a Mars mel-

lett a Föld felé száguld minden öt évben. Éppen a köze-pén vagyok. Olyan, mint egy óriási kaleidoszkóp. Van itt mindenféle szín, alakzat és méret. Istenem, milyen gyönyörű, minden csupa fém!

- Velük száguldok - mondta Stone. - Magukkal ra-gadtak. Végem van. - Nevetett.

Hollis megpróbált körülnézni, de semmit sem látott. Csupán hatalmas gyémántokat és zafírokat meg sma-

162

ragdködöket látott, a világtér bársonyos tintáját, s a kris-tálytüzek között isten hangja kóborolt. Stone csupa ámulat és képzelet volt, miközben tovaszáguldott a me-teorrajjal, túl a Mars pályáján sok-sok évre: minden öt évben egyszer tér majd - vissza a Föld közelébe, s aztán ismét eltűnik a bolygó látótávolságából, és így megy ez majd néhány millió évszázadig. Stone és a Mürmidóne meteorraj örökké és véget nem érve változtatja majd alakzatát, akárcsak a kaleidoszkóp, amelyet gyerekko-runkba a nap felé tartottunk, és ide-oda forgattunk.

- Viszlát, Hollis! - Stone hangja már egészen halkan hallatszott. - Viszlát!

- Jó szerencsét! - kiáltotta át Hollis harmincezer mér-földön.

- Ne vicceljen - felelte Stone, és nem lehetett többé hallani.

A csillagok magukba zárták.Most már mindegyik hang halkult, mindegyik a

maga röppályáján haladt, egyik a Mars felé, másik a külső térbe. Hollis egyedül maradt… Lefelé tekintett. Ő, egyedül ő halad a Föld felé.

- Viszlát!- Ne szívja mellre.- Viszlát, Hollis! - Ez Applegate volt.A sok-sok istenhozzád. A kurta búcsúszavak. A ha-

talmas, meglazult agy széthullott. Az agy alkatrészei, amelyek az űrhajó koponyájában oly csodásan és ponto-san működtek, keresztülszáguldva a világegyetemen, most egyenként halnak - meg együttes életük szétesett. És mint ahogy a test meghal, ha az agy megszűnik mű-ködni, az űrhajó lelke - a hosszú út alatt kialakult össze-tartozás - haldoklott most. Applegate már csak egy, a testről leszakadt ujj volt, amelyet nem kellett többé megvetni, amely ellen nem kellett többé küzdeni. Az agy felrobbant, és az értelmetlen, haszontalan töredékek szétszóródtak. A hangok elhalkultak, és most már az egész világtér hallgatott. Hollis egyedül maradt, és egy-re csak zuhant.

163

Magukra maradtak. Hangjuk elhalt, akár isten szava-inak a visszhangja, amely a csillagokkal kirakott mély-ségben vibrált. A kapitány a Hold felé tartott, Stone a meteorrajjal ment, ott volt aztán Stimson is, Applegate a Pluto felé haladt, Smith, Turner és Underwood meg a többiek, a kaleidoszkóp szilánkjai, amelyek nemrégen még egy gondolkodó mintában egyesültek, most szét-szóródtak.

"És én? - töprengett Hollis. - Én mit tehetek? Tehe-tek még valamit egyáltalán, hogy rendbe hozzam bor-zalmas és üres életemet? Ha csak egyetlenegy jót csele-kedhetnék, hogy helyrehozzam az évek óta felhalmozó-dott öntudatlan aljasságaimat. De itt már csak én vagyok egyedül, és hogy lehet jót tenni, ha valaki egyedül ma-radt? Lehetetlen. Holnap éjszaka belezuhanok a Föld légkörébe. El fogok égni gondolta -, és hamvaim szét-szóródnak a földrészek fölött. Legalább lesz valami hasznom. Ha más nem, hát az, hogy a hamvak mégis-csak jót tesznek a szántóföldeknek."

Hirtelen úgy érezte, hogy túljutott mindenen, most már nem szomorú, most már nem boldog, csak egyetlen kívánság élteti: bárcsak tehetne valami jót valakiért, s elég, ha csak ő maga tud róla.

"Ha belezuhanok a légkörbe, elégek, mint valami meteor."

- Kíváncsi vagyok - mondta -, vajon észrevesz-e va-laki.

Az országúton haladó kisfiú feltekintett és felkiáltott:- Nézd, mami, leszaladt egy csillag!Illionois poros egén fénylő fehér csillag hullott alá.- Kívánj valamit - mondta az anya. - Kívánj valamit!

Apostol András fordítása

164

ELTŰNT VÁROS A MARSON

Szállt az űrben a nagy szem. S a nagy szem mögött a fémburok és a műszerek között egy kis szem rejtőzött, egy férfié, aki csak nézte a csillagok sokaságát, és le sem tudta venni tekintetét a sok milliárd mérföld távol-ságban fellobbanó és elhalványuló fényekről.

A kis szem fáradtan lecsukódott. Jahn Wilder pa-rancsnok belekapaszkodott a teleszkóp csövébe, ame-lyen keresetül az űr végtelenjét kutatta, s végül azt dünnyögte: - Melyik legyen az?

- Válassz egyet - mondta mellette a csillagász.- Bárcsak olyan egyszerű lenne! - Wilder kinyitotta a

szemét. - Mik az adatai ennek a csillagnak?- Alpha-Cygne II. Ugyanolyan nagyságú, mint a mi

Napunk, és a műszer szerinti adatai is megegyeznek vele. Lehetséges, hogy bolygórendszere is van.

- Lehet. De nem biztos. És ha rosszul választjuk meg azt a csillagot, isten legyen irgalmas azoknak, akiket egy kétszáz évig tartó utazásra indítunk, hogy felkutas-sanak egy bolygót, amely esetleg nincs is ott. Nem, a végső döntésért. én felelek, és könnyen lehet, hogy saját magamat küldöm erre az útra. Jó lenne, ha biztosra me-hetnénk.

- Nem mehetünk biztosra. Legjobb tudásunk szerint is csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Elindítjuk az űrhajót, és imádkozunk.

- Nem valami biztató. De hát ennél maradunk. Fáradt vagyok. - Wilder megérintett egy kapcsolót, amely szo-rosan elzárta a nagyobbik szemet, s a messze néző és keveset tudó űrlencse most már semmit nem tudott. Az űrlaboratórium vakon sodródott a végtelen éjszakában.

- Haza - mondta a parancsnok. - Menjünk haza.És ezzel a vak csillagkutató űrhajó tűzcsóvát lövellt

ki magából, és elszáguldott.Fentről gyönyörű látványt nyújtottak a Mars határvá-

rosai. Leszállás közben Wilder nézte a neonfényeket a kék hegyek között, és azt gondolta: “Földerítjük a mil-

165

liárd mérföldnyire keringő világokat, és hálhatatlanná tesszük azoknak a gyerekeit, akik ebben a pillanatban - itt, élnek lent a neonfények alatt. Ha sikerrel járunk, egész egyszerűen örökké fognak élni.

Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni.A határváros felől kenőzsírszagot hozott a szél. Va-

lahol egy alumínium billentyűs wurlitzer bömbölt. Az űrhajókikötő mellett ócskavastelep rozsdállott. Régi új-ságpapírfoszlányok táncoltak a szélfútta leszállópályán.

Ahogyan ott állt mozdulatlanul az állványra szerelt felvonó tetején, hirtelen azt kívánta, bárcsak ne kellene leszállnia. A neonfényekből egyszeriben emberek lettek, emberek, nem pedig szavak, amelyekkel könnyűszerrel elbánhat.

Felsóhajtott. Az emberek súlyos terhet jelentettek számára. A csillagok pedig túlságosan messze voltak.

- Parancsnok - szólt valaki a háta mögött.Előrelépett. A felvonó megindult. Halk csikorgással

süllyedtek egy nagyon is Valódi föld felé, amelyen va-lódi emberek Várták, hogy meghozza a döntést.

Éjfélkor a távirattovábbító tartály sziszegő hangot adva kilökött magából egy üzenetpatront. Wilder az író-asztalánál ült, magnetofonszalagokkal és lyukkártyákkal körülvéve; és jó darabig ügyet sem vetett rá. Végül az-tán előhúzta az üzenetet, átfutotta és összegyűrte. Majd kisimította, és újból elolvasta:

NAGY CSATORNA HOLNAPHOZ EGY HÉTRE FELTÖLTVE. MEGHÍVJUK HAJÓÚTRA CSA-TORNÁN. ELŐKELŐ TÁRSASÁG. NÉGYNAPOS UTAZÁS ELTŰNT VÁROS FELKUTATÁSÁRA. VÁLASZT KÉRÜNK. I. V. AARONSON

Wilder pislantott, és csöndesen fölnevetett. Megint összegyűrte a papirost, majd megállt, felvette a telefont, és bemondta:

- Távirat I. V. Aaronson számára, Mars City I. Meg-hívást elfogadom. Semmi észszerű okom rá, de elfoga-dom.

Helyére rakta a telefonkagylót. Aztán

166

hosszú ideig csak ült és figyelte az éjszakát, amely sötétségbe borította az összes neszező, kattogó és moz-gó gépezetet.

A kisáradt csatorna csak várt.Így várakozott már húszezer év óta, de csak a szál-

longó por keltette benne a dagály képzetét.És most hirtelen sustorgás támadt. Majd a sustorgás

áradattá, partokat ostromló zuhataggá változott.Mintha valahol egy hatalmas gépököl sújtott volna le

a sziklákra, s levegőbe suhintva csodát parancsolt volna : magas vízfal gördült előre büszkén a csatornán, behatolt minden száraz zugába, az ősi, csontszáraz siva-tagok felé, meglepte a régi rakpartokat, s fölemelte a ha-jók vázait, amelyeket harminc évszázaddal azelőtt hagy-tak hátra, amikor a tűz elemésztette a vizet.

Fordult egyet az ár, s egy vadonatúj hajót emelt a há-tára, ezüstcsavarokkal, rézcsövekkel s a Földön készített suhogó, friss zászlókkal. A csatorna partjához kikötött hajó az Aaranson I. nevet viselte.

Lent, a hajó belsejében egy hasonló nevű úriember mosolygott magában. Aaronson úr azt figyelte, hogyan árad a víz a hajófenék alatt.

Aztán a vízcsobogást egy légpárnás hajó, majd egy motorkerékpár zaja nyomta el, a levegőben pedig, mint-ha valami bűvös időzítésnek engedelmeskednének - vagy mintha a csatornában csillogó víz vonzaná őket -, egyszemélyes, lökhajtásos légi járművek tűntek fel a dombok fölölt, s egy pillanatig úgy lebegtek a csatorna fölött, mintha nem akarnák elhinni, hogy ennyi élet egyetlen gazdag ember műve lehessen.

A gazdag ember pedig szemrehányó mosollyal hívo-gatta őket, odakiáltott, hogy jöjjenek már be a kinti hő-ségről, egyenek - igyanak valamit.

- Wilder parancsnak! Mr. Parkhiu! Mr. Beaumont!Wilder hajója kikötött.Sam Parkhill félreállította a motorját, s már meg is

feledkezett róla, mert a jachtot meglátnia és megszeret-nie egyetlen pillanat műve volt.

167

- Istenem! - kiáltott le Beaumont, a színész a levegő-ből, ahol a lökhajtásos légi járművek úgy táncoltak, mint a tarka méhecskék a szélben. - Rosszul időzítettem a megjelenésemet. Korán érkeztem. A közönség még nincs sehol!

- Majd én megtapsolom - harsogta az öregember, és úgy is tett. Aztán újabb látogatót üdvözölt: - Mr. Aikens!

- Aikens? - kérdezte Parkhill. - A híres vadász?- Ő bizony, - teljes életnagyságban. Aikens pedig gé-

pével lebukott a levegőből; mintha fel akarná ragadni őket éles karmaival. Szemmel láthatóan tetszett neki hé-jamutatványa. Rohanó színészélete hegyesre faragta egész lényét. Zuhantában csak úgy hasította a levegőt, mint egy ragadozó madár, mint valami tollas veszede-lem, amely bosszúszomjasan veti magát az ártatlanokra. Aztán mielőtt még összezúzta volna magát, hirtelen , le-fékezte a járművet, és enyhe csikorgással letette a már-vány kikötőgátra. Karcsú derekán töltényövét viselt. Zsebei csakúgy dagadoztak, mint egy kisfiúé, aki éppen bevásárolt a cukorkaüzletben. Azt képzelhette az ember, cukorpatronokkal meg csokoládébombákkal van tele. Kezében, mint egy vásott kölyök, különös fegyvert tar-tott, olyat, mint egy villám, mintha csak Zeusz markából került volna ki, a felírás azonban félreérthetetlenül adta az ember tudtára: Made in USA. Bőrét sötétre cserzette a nap. Barna arcában hűvös meglepetésként hatott ké-keszöld szeme. Mintha egy fehér porcelán baba moso-lyát afrikai izmokba ágyazták volna. Kis híján megrez-dült a talaj, amint földet ért.

- Juda országában oroszlán garázdálkodik - hangzott mintegy a mennyekből. Nézzétek, micsoda mészárlást visz végbe a bárányok között!

- Az isten szerelmére, Harry, fogd be már a szád ! - mondta egy női hang.

S a szélben két újabb, papírsárkányhoz hasonlatos jármű lebegtette lelkes terhét, szörnyű emberi rakomá-nyát.

168

A gazdag ember ujjongott. - Harry Harpwell!- Íme, az angyal az Úr üdvözletével mondta az em-

ber a levegőben lebegve. Az üdvözhet pedig így szól ...Már megint részeg - vágott közbe a felesége, aki

előtte repült, és még csak hátra se nézett.- Megan Harpwell - mondta a gazdagember, mint egy impresszárió, aki bemutatja társula-

tát.- A költő - szólt Wilder.- Meg az a halszemű felesége - súgta Parkhill.- Nem vagyok részeg! - kiáltotta a szélben a költő. -

Épp csak kissé emelkedett állapotban vagyok.S a szójátékot olyan harsogó nevetéssel kísérte, hogy

a lent állók szinte védekezőleg emelték fel kezüket a zu-hatag elhárítására.

Harpwellné megvetően összeszorította a száját, a költő maga pedig kissé lejjebb ereszkedett, mint egy kö-vér papírsárkány. Most közvetlenül a jacht fölött lebe-gett. Áldást osztó mozdulatokat tett, majd rákacsintott Wilderre és Parkhillre.

- Harpwell! - kiáltott fel bemutatkozásképpen: - Hát nem csodálatos név egy nagy, modern költő számára, aki a jelenben szenved, aki a múltban él, megdézsmálja régi mesterek sírját, ilyen újmódi lökhajtásos habverőn cirkál, és szonettekkel bombáz benneteket! Hogy szá-nom a hajdani eufóriás szenteket és angyalokat, akiknek nem voltak ilyen láthatatlan szárnyaik, hogy eksztatikus körpályákon, örvénylő spirálokban röpködhettek volna, miközben zsoltáraikat dalolták, vagy a pokol fenekére átkozták a lelkeket. Szegény földhözragadt, megnyirbált szárnyú verebek! Csak a géniuszuk szárnyalt. Csak mú-zsáik tudták, mi is az a légibetegség . . .

- Harry - szólt rá lehunyt szemmel a felesége, aki már földei ért.

- Hé, te vadász! - kiáltott a költő. Aikens! Itt a világ legnagyobb vadászzsákmánya, a

szárnyas költő. Kitárom keblemet. Nosza, lövelld belé

169

mézes fullánkodat! Hozz le a magasból engem, Ikaroszt, ereszd szabadjára a fegyvered csövébe zárt napsugara-kat, gyújts velük hatalmas erdőtüzet, perzselj hamuvá giccset és költészetet egyaránt. Felkészülni, cél, tűz!

A vadász jókedvűen célba vette a puskájával.Harpwell erre még harsányabb hahotában tört ki, fél-

rehúzta az ingét, és kitárta a mellét.S ebben a pillanatban mintha maga a nyugalom kö-

zeledett volna a csatorna partján.Egy asszony jött gyalogosan. Mögötte a szobalánya.

Semmiféle jármű nem látszott a közelben, úgy tűnt, mintha már hosszú ideje bolyonganának a Mars dombjai között, míg végre most célhoz értek.

A megjelenéséből áradó nyugalom maga is méltósá-got kölcsönzött Cara Corellinek, és ráterelte a figyel-mei"

A költő nyomban véget vetett a szavalósnak, és le-szállt a földre.

Az egész társaság erre a színésznőre figyelt, aki csak nézett rájuk, de nem látta őket. Fekete ruhát viselt, ép-pen olyan színűt, mint a haja. Így lépkedett, mint aki nem sok szót vesztegetett életében, - aztán megállt előt-tük, várva, hogy valaki utasítás nélkül is megmozduljon. Hosszú haja a válla körül röpködött. Arca megdöbben-tően sápadt volt. Nem is a szeme bámult rájuk, inkább a sápadtsága.

Aztán egy szó nélkül beszállt a hajóba,és a hajó orránál leült, mint egy hajóorrszobor,

amely tudja, hol a helye, és azt el is foglalja.A csönd pillanata véget ért.Aaronson ujjával végigfutott a meghívottak nyomta-

tott jegyzékén.- Egy színész, egy szépasszony, aki történetesen szí-

nésznő, egy vadász, egy költő, egy költőfeleség, egy űr-hajóparancsnok, s egy volt szerelő. Mindenki a fedélze-ten.

A jacht hátsó fedélzetén Aaronson kiterítette a térké-péit.

170

- Hölgyeim és uraim - mondta. - Ez az összejövetel sokkal több, mint egy négynapos ivászat vagy kirándu-lás. Ez egy kutató expedíció.

Megvárta, amíg az arcok illendően felragyognak, s a tekintetek mind a térképekre szegeződnek, majd így szólt:

- Az a célunk, hogy felkutassuk a Mars híres, elve-szett városát, amelyet hajdanában Dia-Saónak, Elátko-zott Városnak neveztek. Valami szörnyű dolog történhe-tett vele. Lakói elmenekültek, mintha dögvész kergette volna el őket. A város üresen maradt Évszázadok óta el-hagyottan áll.

- Az elmúlt tizenöt év alatt - szólt közbe Wilder pa-rancsnok - a Mars minden talpalatnyi földjét felmértük és feltérképeztük. Egy olyan nagy város, amilyenről ön beszél, nem kerülhette volna el a figyelmünket.

- Való igaz - mondta Aaronson. - Feltérképezték az égről és a földről nézve. De nem vízi úton! Hiszen a csatornák mindmáig szárazon álltak. Mi azonban most ezen a csatornán nekivágunk az új vizeknek, s arrafelé hajózunk, amerre a régmúlt idők hajói haladtak, s meg-tekintjük a Mars legeslegújabb látnivalóit. S olyan bizo-nyos, mint hogy itt állok - folytatta a gazdag ember -, hogy utazásunk során valahol megtaláljuk a régi világ történetének legfantasztikusabb, legszebb és legrettene-tesebb városát. És ki tudja, a várost járva talán azt is megtudjuk, mi volt az oka annak, hogy tízezer évvel ez-előtt a legenda szerint a rémüleptől sikoltozva menekül-tek el belőle a Mars-lakók.

Csönd lett. Aztán a költő megrázta az idős ember ke-zét, és így szólt:

- illjen! Kitűnő volt.- Nem lehetséges - kérdezte a vadász -, hogy abban a

városban rábukkanunk valamiféle soha nem látott, új fegyverekre?

- Dehogynem, nagyon is lehetséges.- Helyes - mondta Aikens, és meglóbálta villám ala-

kú fegyverét. - Unom már a Földet. Ott már mindenfajta

171

állatot lőttem, úgyhogy egyszerűen kifogytam a vadak-ból. Ide is azért jöttem, ahogy újabb, nagyszerű ember-evő ragadozókat keressek. Hát még ha újabb fegyverek-re - is rábukkanunk! Mi mást is kívánhatnék! Nagysze-rű! - S ezzel kihajította a hajóból ezüstöskék fegyverét, amely bugyborékolva merült el a tiszta vízben.

- Akkor hát mehetünk akár a pokolba is.- Mehetünk bizony, a jó pokolba - kontrázott Aaron-

son, és megnyomott egy gombot, amely a jacht elindítá-sára szolgált.

A víz vitte magával a hajót.A hajó arra úszott, amerre Cara Corellicsöndes szótlansága mutatott: az ismeretlen felé.A költő felbontotta az első pezsgőspalackot. A dugó

nagyot pukkant. Csak a vadász nem rezzent össze.A jacht egész nap kitartóan haladt előre, míg csak rá

nem esteledett. Rábukkantak egy ősrégi romra, ott aztán meg is vacsoráztak, és nagyszerű bort ittak hozzá, amit százmillió mérföld távolságról, a Földről importáltak. Meg is jegyezték, hogy milyen jól tűrte az utazást.

A költő szavalt a bor mellé, s miután ebből is elegük volt, álom borult a hajó fedélzetére, amely továbbhaladt, kutatva a várost, amelynek mindaddig nyomát se látták.

Wilder nem tudott aludni, nem volt hozzászokva a bolygó egész testébe belekapaszkodó vonzásába, nyug-talanul feljött hát a fedélzetre és ott találta a színésznőt.

Cara Corelli figyelte, amint tovasuhan a víz és visz-szatükrözi meg elnyeli a csillagokat.

Wilder leült melléje, egy kérdés motoszkált a fejé-ben.

Cara Corelli is ezen a kérdésen tépelődött, és fenn-hangon meg is felelt rá:

- Azért vagyok itt a Marson, mert nemrég, életemben először, egy férfi igazat mondott nekem.

Lehetséges, hogy azt várta, meglepődjék, de Wilder nem szólt semmit. A hajó simán haladt előre, mintha olaj folyna alatta.

- Szép nő vagyok. Egész életemben szép voltam.

172

Ami azt jelenti, hogy az emberek kezdettől fogva össze-vissza hazudoztak nekem, egyszerűen azért, mert velem akartak lenni. Férfiak, nők és gyermekek hazugságai kö-zepette nőttem fel; hazudtak, mert féltek, hogy a nemtet-szésemet váltják ki. Ha a szépség duzzog, belereszket a világ. Ugye látott már szép nőt, akit örökké csak bólo-gató férfiak vesznek körül? Hallotta a férfiak nevetését? A férfiak mindenen nevetnek, amit egy szép nő mond. Utálják magukat, az igaz, de csak nevetnek, nemet mon-danak igen helyett, és igent nem helyett. Hát velem is ez történt, az év minden egyes napján. A hazugságok töme-ge takart el előlem mindent, ami kellemetlen. A férfiak szavai selyembe-bársonyba burkoltak. Aztán ez az em-ber teljesen váratlanul, hat hete sincs, egyszer csak iga-zat mondott. Valami semmiségről volt szó, már nem is emlékszem, mit mondott. Nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. De mihelyt kimondta, mihelyt elhagyták a száját a szavak, tudtam, hogy valami rettenetes - tör-tént; öregszem.

A hajó szelíden himbálózott az áradó folyón.- Ó persze rengeteg férfi akadna még, aki továbbra is

hazudozna, és mosolyogna azon, mit mondok. De hirte-len megláttam, hogy közelednek az évek, amikor a szép-ség majd hiába toporzékol kis lábaival, nem támaszt földrengést, nem teszi törvénnyé a csúszás-mászást. S az a férfi? 6 is nyomban visszavonta az igazságot, amint észrevette, hogy megdöbbentett. De

már elkésett. Jegyet váltottam a Marsra. Aztán Aaronson meghívására nekivágtam ennek az újabb uta-zásnak, amely . . . ki tudja, hol fog végződni.

Wilder azon vette észre magát, hogy az utolsó mon-datoknál a nő kezéért nyúl.

- Ne - mondta Cara Corelli, és elhúzta a kezét. - Ne szóljon! Ne érintsen meg, és ne is sajnáljon. .Én sem akarom sajnálni magam. - Most első ízben mosolyodott el. - Hát nem furcsa? Mindig azt gondoltam, milyen szép lenne egy napon meghallani végre az igazságot, és felhagyni a színleléssel. Mennyire csalódtam! Egyálta-

173

lán nem mulatságos.Ült, és figyelte a hajó mellett elfolyó sötét vizet.

Amikor néhány óra múlva eszébe jutott, hogy ismét fel-pillantson, a mellette levő hely már üres volt. Wilder el-ment.

A második napon hagyták, hogy az új vízi út sodorja őket arrafelé, amerre igyekszik. Egy magas hegylánc fe-lé közeledtek. Útközben megebédeltek egy régi temp-lomrom mellett, a dacsorát pedig egy másik rom mellett költötték el. Az eltűnt városról nem sokat beszéltek. Tudták, hogy úgysem fogják megtalálni.

A harmadik napon azonban, anélkül, hogy bárki is szóvá tette volna, érezték, hogy valami nagy jelentőségű dolog készül.

Végül is a költő foglalta szavakba gondolataikat- Vajon nem Isten hangját halljuk zümmögni vala-

hol?- Micsoda szemét alak vagy! - förmedtrá a felesége. - Még hétköznap sem tudsz értelmesen

beszélni?- Az istenit, hát hallgassátok! - kiáltotta a költő.Odafigyeltek. - Nem érzitek? Mintha egy óriási ol-

vasztókemence, egy hatalmas konyha küszöbén állná-tok; mintha valahol bent az Isten keze kotyvasztaná az élet lakomáját; valahol bent, a jóleső melegben az Isten hatalmas, lisztes, pacal- és belsőségszagú, véres keze, amely büszke a vérre. S a nap katlanában egy főzet ro-tyog, amely virágzó életet teremt a Vénuszon. És ez a csontokból, szívből, idegekből főzött erőleves tízmilli-árd fényévnyi távolságokra levő bolygók élőlényeiben kering. S miért is ne lenné az Isten elégedett, ha ilyen remek munkát végzett a világmindenség konyhájában, ahol elkészítette az étlapot egy történelem számára, amelyben ünnepek, éhínség, halál és újrarügyezés vált-ják egymást sok milliárd éven át? S ha Isten elégedett, miért ne dudorászna magában? Tapintsátok csak meg a csontjaitokat. Nem bizsereg belé a csontvelőtök ebbe a zümmögésbe? S ami azt illeti, Isten nem is csak dudorá-

174

szik, szinte már énekel az elemekben. Táncol a moleku-lákban. Örök ünneplés rajzik körülöttünk. Valami ké-szül. Csitt! - Kövér ujját duzzadt ajkára szorította.

Mindnyájan elhallgattak, és Cara Corelli sápadtsága fényszóróként pásztázta végig az előttük sötétlő vizeket.

Mindnyájan érezték. Wilder is érezte. Parkhiu is. Dohányoztak, hogy valamivel

el legyenek foglalva. Aztán eloltották a cigarettát. Félhomályban várakoztak.

A zümmögés mind közelebbről hallátszott. A vadász beleszimatolt a levegőbe, és odaült a hajó orrába, a hall-gatag színésznő mellé. A költő nekiállt, hogy leírja, amit az imént elmondott.

- Igen - szólalt meg, amikor kigyulladtak a csillagok. - Már szinte a nyakunkon van. - Mély lélegzetet vett. - Megérkeztünk.

A jacht egy alagútba siklott.Az alagút a hegy gyomrába vezetett. És ott volt a vá-

ros.Hatalmas hegyüregben feküdt a város, körülötte me-

zők terültek el, és az egészet különös megvilágítású kő égbolt borította. Azért veszett el, mert az emberek repü-lőgépről akarták felfedezni, s a feléje vezető utakat ku-tatták, melyek egész idő alatt ott várakoztak, a csatorná-kon át egyszerűen gyalogszerrel is meg lehetett volna közelíteni.

S az idegen bolygóról érkezett, idegen emberekkel megrakott hajó most befutott egy ősrégi kikötőbe.

A város pedig ébredezni kezdett.A városok régente vagy éltek, vagy kihaltak, asze-

rint, hogy lakták-e emberek vagy sem. Ilyen egyszerű volt a dolog. A Föld és a Mars későbbi korszakaiban azonban a városok nem haltak ki. Csupán aludtak. És szunnyadozó fogaskerekeikben, gépálmaikban azon tű-nődtek, milyen is

volt az élet hajdanán, és mit is hozhat még a jövő.Így aztán, amint egyenként kiszálltak a hajóból, érez-

ték, hogy valami hatalmas személyiség, a nagyváros rej-

175

tett, beolajozott, fénylő acéllelke hangtompított és el-rejtett tűzijátékok földcsuszamlásán keresztül a teljes ébredés felé közeledik.

A rakpart automatikusan érzékelte a jövevények sú-lyát. Úgy érezték, mintha egy végtelenül érzékeny mér-legen állnának. Talpuk alatt a rakpart egy hüvelyk mil-liomodrészével lesüllyedt.

S a város, mint valami Csipkerózsika, ördögi áttéte-leken keresztül, önkéntelenül válaszolt erre az érintésre, erre a csókra a város fölébredt.

Mennydörgés. A harminc méter magas kőfalban egy húsz méter széles kapu nyílt. Ez a kétszárnyú kapu most hatalmas robajjal szétgördült, és eltűnt a falban.

Aaronson előrelépett.Wilder megmozdult, hogy visszatartsa, de Aaronson

felsóhajtott:- Parancsnok, kérem, ne adjon tanácsokat. Ne intsen

óvatosságra. Semmi szükség őrjáratokra, hogy megtisz-títsák az utat az útonállóktól. A város hív bennünket. Szívesen lát. Csak nem gondolja, hagy bármi élőre is bukkannánk itt? Itt csak robotok vannak. és ne nézzen rám úgy, mintha időzített bombát sejtene valahol. Ezen a helyen legalább - mit mondják - húsz évszázada nem játszottak efféle játékokat. Ki tudja olvasni a Mars-hie-roglifákat? Itt van

ez a sarokpillér. Ez a város legalábbis tizenkilenc év-századdal ezelőtt épült.

- És el is menekültek belőle - mondta Wilder.- Maga úgy állítja be, mintha valami dögvész űzte

volna el őket.- Nem dögvész. - Wilder kényelmetlenül fészkelő-

dött, mert szinte érezte, ahogy megmérik a lába alatt süllyedő hatalmas mérlegen. - Valami más. Valami . . .

- Akkor legalább tudjuk meg, mi volt az! Befelé, mindannyian!

S a földi emberek egyesével-kettesével átlépték a vá-ros kapuját.

Wilder utolsónak lépett be.

176

A város pedig egyre élénkebb lett. Fémboltozata ki-tárult, mint egy virág szirmai.

Ablakszárnyak nyíltak, mint :hatalmas szemhéjak, s az ablakszemek lebámultak rájuk.

A lábuknál mozgójárdák patakjai surrogtak, automa-tikus patakok, melyeknek ezüstcsíkjai az egész várost behálózták.

Aaronson élvezettel szemlélte ezeket a fémáramlato-kat.

- Szavamra, ez teljesen leveszi a vállamról a vendég-látás terhét. Én szándékoztam mindnyájukat megvendé-gelni. De hát ez most már a város feladata. Két óra múl-va itt találkozunk, hogy kicseréljük tapasztalatainkat. Viszlát - mondta, és a mellette elsikló ezüst futószalagra lépett, amely Gyorsan magával vitte.

Wilder ijedt mozdulatot tett, hogy utána lépjen. Aaronson kedélyesen visszaszólt: - Rajta, gyerünk, a víz kitűnő!

És integető alakját a fémáramlat továbbsodorta.Egyenként ráléptek a mozgójárdára, az pedig mind-

annyiukat magával vitte. Parkhillt, aztán a vadászt, a költőt és a feleségét, a színészt, majd a szépasszonyt és a szobalányát. Úgy siklottak előre, mint a szobrok egy titokzatos vulkanikus lávaömlés tetején, amely ki tudja, hová viszi őket.

Wilder is ráugrott. A folyam gyengéden magához rögzítette a cipőtalpát. S vitte a többiek után, fasorokon, parkokon, épületrengetegen át.

Mögöttük pedig üresen állt a rakpart és a kapu. Nyo-ma sem volt annak, hogy megérkeztek. Mintha meg sem érkeztek volna. Beaumont, a színész lépett le elsőnek a mozgójárdáról. Az egyik épület megragadta a figyelmét: Hirtelen elhatározással leugrott, az épület felé indult, és beleszimatolt a levegőbe.

Elmosolyodott. Mert a kiáramló illatból már tudta, miféle épület előtt állt.

- Réztisztítószer. És szavamra, ez csak egyetlen dol-got jelenthet!

177

Színház. Rézajtók, rézkorlátok, bársonyfüggönyöket tartó rézkarikák.

Belépett. Körülszaglászott, és hangosan fölnevetett. Igen. Feliratok; fényreklámok nélkül is ózonnal felisme-ri, a sajátos összetételű fémek s a milliószám eltépett be-lépti jegyek porszagáról.

És mindenekfölött . . . figyelni kezdett Ez a csönd.- Ez a várakozásteli csönd. Sehol másutt a világon

nincs ilyen várakozásteli csönd. Ilyen csak a színházban van. Még a levegő részecskéi is bizseregnek a feszült várakozástól. Az árnyak hátradőlnek, és visszafojtják a lélegzetüket. Nos... bármi lesz is... megyek már.

Az előcsarnok olyan volt, mint egy zöld bársony ten-gerfenék.

Maga a nézőtér vörös bársony tengerfenék: csak hal-ványan látta, amint kitárta a kettős ajtót. Valahol a má-sik végén ott volt a színpad.

Hirtelen megrezzent valami, mint egy hatalmas állat. Mintha csak az ő lélegzete ébresztette volna fel álmából. A félig nyitott száján kiáramló levegő százlábnyi tá-volságban mozgásba hozta a függönyt, amely lágy hul-lámzásba kezdett a sötétségben, mint két mindent beta-karó szárny. Tétovázva előrelépett.

Mindenfelé kivilágosodott a magas mennyezet, ame-lyen egy csapat szivárványszínű hal úszott egymás he-gyén-hátán.

Az akváriumszerű világítás mindent besugárzott. Beaumont megtántorodott.

A színház tele volt nézőkkel.Vagy ezren ültek mozdulatlanul a csalóka homály-

ban. Apró termetűek voltak, törékenyek, meglehetősen sötétek, ezüstmaszkot viseltek, de mégiscsak emberek!

S anélkül, hogy kérdeznie kellett volna, tudta, hogy már tízezer esztendő óta ülnek itt.

De mégsem halottak.Vagy azok? Kinyújtotta a kezét, és megérintette egy

férfi csuklóját a sor szélén. A kéz halk, csengő hangot adott.

178

Megérintette egy nő vállát. Megcsendült. Mint egy harang.

Igen, ezek egypár ezer év óta várnak. De hát a gé-peknek az a tulajdonságuk, hogy tudnak várni.

Még egyet lépett, és a földbe gyökerezett a lába.Sóhajtás futott végig a sokaságon. Olyan volt ez a

hang, mint egy újszülött első hangja, még mielőtt való-ban levegőt venne, bömbölni kezd, hogy megütődött hangon panaszolja meglepetését azon, hogy él.

Ezer ilyen sóhajtás halt el a bársonyfüggönyök kö-zött.

A maszkok mögött ezer száj nyílott meg. Ketten megmoccantak. Beaumont megállt.

Kétezer szem nyílt tágra , a bársonyos félhomályban.Beaumont újra lépett egyet.Ezer hallgatag fej fordult meg régi, de jól olajozott

csapján.Mind ránézett.Feltartóztathatatlan borzongás futott végig a hátán.Megfordult, hogy nekiiramodjék.A szemek azonban nem eresztették. A zenekarból

zene csendült fel. Odanézett, és látta, amint a fura, gro-teszk, akrobatikus szerkezetű hangszerek raja lassan fel-emelkedik. S a hangszerek lágy pengetéssel, fúvással, érintéssel és nyomkodással hangokat bocsátottak ki ma-gukból.

A hallgatóság pedig mintegy vezényszóra ismét a színpad felé fordult.

Fény villant. A zenekar nagyszerű harsonaszót halla-tott.

A vörös függöny szétnyílt. A színpad elején egy emelvényen álló széket világítottak meg a reflektorok.

Beaumont várt.De színészeknek nyomuk sem volt. Mozgolódás tá-

madt. Kezek nyúltak ki jobbra-balra. Aztán összecsa-pódtak. Halkan tapsoltak:

A reflektorfény most elhagyta a színpadot, és a szék-sorok közti átjárót világította meg.

179

A fejek megfordultak, és követték az üres, kísérteties fénynyalábot. A maszkok tompán csillogtak. S a masz-kok mögött meleg színű szempárok figyeltek.

Beaumont hátralépett.A reflektorfény azonban rendíthetetlenül közeledett.

Fehér fénygálát emelt a padlóra.Aztán Beaumont lábánál imbolyogva megállt.A hallgatóság hátrafordult, és még lelkesebben tap-

solt. Az egész színház harsogott, robajlott, visszhangzott a biztatástól.

Beaumont fölengedett, a dermedtséget melegség kö-vette. Úgy érezte, mintha pucéron kilökték volna egy nyári felhőszakadásba. Jólesett neki, amint a vihar tisz-tára mossa. A szíve veszettül dobogott. Öklei kinyíltak. Csontjai elernyedtek. Még egy pillanatig várt, hagyta, hogy áztassa az

eső fölemelt, hálás arcát, verdesse szomjas szemhé-jait, míg csak meg nem rezzennek, és le nem csukód-nak; aztán úgy érezte magát, mint a szellem a várfokon, szellem, amelyet kísértetfény vezet; szellem, amely meghajlik, lép, sodródik lefelé egy lejtőn, lép, aztán már nem is lép, hanem szalad, fut, rohan előre, miközben csillognak a maszkok, izzanak a szemek az élvezettől, a lelkes üdvözléstől, s ezernyi kéz röpköd a levegőben, mint a puskalövés riasztotta, szárnyaló galambok. Beau-mont érezte, hogy lépés közben megbotlik a saját cipő-jében. A tapsvihar hirtelen elnémult.

Nagyot nyelt. Fölment a színpadra, és megállt a reflektorfényben, ezer rámeredő maszkkal és ezer fürké-sző szempárral szemben; aztán leült a székbe. A nézőtér elsötétedett, s elült a fémtorkok sustorgó kazánmorajlá-sa is, és a sötétben csupán egy mesterséges méhkas eny-he zümmögése hallatszott.

A térdére fektette kezét. Elengedte magát. Aztán megszólalt:

- Lenni, vagy nem lenni . . . Néma csend.Nem hallatszott egyetlen köhintés. Egy moccanás

sem. Egy suttogás, egy szemrebbenés sem. Várakozás-

180

teli hallgatás. Maga a tökély. A tökéletes nézőközönség. Tökéletes, tökéletes és tökéletes.

Szavait belehullajtotta ebbe a tökéletes, néma tóba, és érezte, amint a hang gyengéden szétterjed a hangtalan vízfodrokon... ez itt a kérdés.

Szavalt. Azok meg figyelték. Tudta, hogy most már soha többé nem bocsátják

el. Tudja, hogy az eszméletlenségig jóllakatják tap-sukkal. Hogy a fáradtságtól úgy fog aludni, mint a tej, aztán felkel, de csak azért, hogy újra játsszon. Eljátsz-szon mindent, amit Shakespeare, Shaw, Moliére írt vala-ha, minden darabkát, minden morzsát, minden , töredé-ket. Előadja az egész repertoárját, egész önmagát.

Az utolsó szavak alatt felállt.S amikor vége volt, azt gondolta: “Temessetek el!

Fedjetek be! Borítsatok be mélyen !"S a lavina engedelmesen megindult a hegyoldalon.Cara Corelli egy tükörpalotára bukkant, A szobalá-

nya kint maradt.Cara Corelli megindult befelé. Amint keresztülsétált

a termek útvesztőjén, a tükrök mind fiatalabbnak mutat-ták az arcát, elvettek korából egy napot, majd egy hetet, egy hónapot, aztán egy évet, két évet.

A gyönyörű és megnyugtató hazugságok palotája volt ez. Úgy érezte, visszatér a fiatalsága. Úgy érezte, a fényes, magas tükrökben férfiak veszik körül, akik már soha többé nem fogják megmondani neki az igazat.

Cara belépett a palota legbelső termébe. S amikor megállt a közepén, mindegyik hatalmas, fényes tükör-ben huszonöt évesnek látta magát.

A tündöklő útvesztő közepén leült. Ragyogott a bol-dogságtól.

A szobalánya talán egy óra hosszat várakozott oda-kint. Aztán fogta magát és elment.

Sötét hely volt, soha nem látott alakú és méretű tár-gyak körvonalai derengtek benne. A sötétségben mintha ragadozó gyíkok hevertek volna szanaszét, némán, vára-kozva, fogaik helyén fogaskerekek, s a levegőben a vé-

181

rük szaga, kenőolajbűz terjengett.Egy titáni kapu óriási recsegéssel megnyílt, mint egy

hátracsapott, páncélpikkelyes farok, és Parkhill ott állt a dús, olajos szélben. Úgy érezte, mintha valaki egy fehér virágot tapasztott volna az arcára. Pedig csak egy hirte-len meglepetés szülte mosoly volt.

Üres kezei az oldalánál csüngtek, és teljesen öntudat-lan, ösztönös mozdulatot tettek előre. Belekaptak a leve-gőbe. Parkhill pedig szótlanul bukdácsolva hagyta ma-gát besodródni a garázsba, gépterembe, javítóműhelybe vagy mibe.

S csak ment, és szent boldogsággal, egy gyermek szent és nagyon is földi ujjongásával nézte, ami a szeme elé tárult, s lassan körbefordult.

Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé járművek álltak.

A föld felszínén járó járművek. Légi járművek. Az-tán olyanok, amelyek készen álltak, hogy kerekeikkel bármilyen irányba nekiinduljanak. Kétkerekűek meg há-rom-, négy-, hat-, nyolckerekűek. Járművek, amelyek pillangóra hasonlítanak. Az

tán régi motorkerékpár-félék. Háromezer állt glédá-ban az egyik sarokban, négyezer csillogott indulásra ké-szen a másikban. Újabb ezer felfordítva, leszerelt kere-kekkel, kibontott motorszerkezettel javításra várva. Újabb ezer a magasban függött, pókhálószerű javítóda-ru-rendszeren, látni lehetett szépen megmunkált alsó fe-lületét, korongjait, vezetékeit, fogaskerekeit, bonyolult és nemes szerveit, amelyek mind szakértő kézre vártak, amely majd szétszereli, szelepet cserél benne, újrateker-cseli, olajozza, és gondosan bezsírozza . . .

Parkhill tenyere viszketett.Csak ment az őskori mocsár-olaj szagban, a halott és

felébresztésre váró, régi és mégis új páncélos géphüllők között, és mennél többet látott, annál fájdalmasabbá vált arcán a mosoly.

A Város valóban város volt, és bizonyos mértékig önellátó. A fémökörnyálból, illóolajokból és tüzes ál-

182

mokból épített ritka pillangók azonban végül is nyilván lehullottak a földre, s a gépeket javító gépek is kiöre-gedtek, megbetegedtek, és maguktól tönkrementek. És ez volt az az állati garázs, álomba merült elefánttemető, ahol alumínium sárkányok vonszolták magukat, s mi-közben a lelkük is megrozsdásodott, abban reményked-tek, hogy a megannyi aktív, de halott fém közepette leg-alább egyetlen élőlény maradt, aki helyrehozhatja a dol-gokat. Gépek istene, aki egyszerre csak azt mondja majd: “Te, Lázár-emelődaru, kelj fel és járj ! Légpárnás siklóhajó, szüless újjá!" Egy élőlény, aki majd megkeni, őket leviatánolajjal, megérinti őket egy bűvös csavar-kulccsal, és majdhogynem örök életre bocsátja őket a le-vegőben és a higanyutakon.

Parkhill körül kilencszáz férfi és női robot hevert, akiket egyszerűen a rozsda emésztett el. Majd ő ellátja a baját a rozsdának!

Méghozzá tüstént. Ha most azonnal hozzákezd, gon-dolta Parkhill, miközben feltűrte inge ujjait, és végigpil-lantott a gépekkel teli folyosón, amelyből jó egy mér-földnyi hosszúságban garázsok, raktárak nyíltak, csör-lők, emelők, ládák, olajtartályok, szanaszét szórt nagy-szerű szerszámok hevertek, melyek arra vártak, hogy kézbe vegye őket; ha most azonnal hozzákezd, harminc-esztendei munkával eljuthat e gigászi hangár, javító- és karbantartó műhely túlsó végéhez.

Milliárdnyi csavart kell megszorítania. Milliárd mo-tort rendbe hoznia. Milliárd alváz alá kell odafeküdnie olajosan, egymagában, mindig egymagában ezekkel a szép és kezes dongószerű mozgóalkalmatosságokkal, szerkezetekkel, berendezésekkel.

A kezei szinte húzták a szerszámok felé. Megraga-dott egy csavarkulcsot. Talált egy negyvenkerekű, ala-csony gördülőzsámolyt. Ráfeküdt, és süvöltve végigszá-guldott a garázson. A zsámoly rohant vele.

Parkhill eltűnt egy hatalmas, régimódi kocsi alatt.Látni nem látszott, de hallani lehetett, amint dolgo-

zott a gép belső szerkezetén. Hanyatt fekve beszélt hoz-

183

zá. S amikor végre életet vert belé, a gép szelíden vála-szolgatni kezdett neki.

Az ezüst mozgójárda mindig mozgásban volt.Sok ezer esztendőn keresztül üresen suhant, csak a

port vitte magával tovább és tovább a szunnyadó magas házak között.

Ez a futó ösvény most Aaronsont vitte, mint egy öre-gedő szobrot.

S minél messzebbre vitte, minél gyorsabban tárult elébe a város, minél több épület suhant el mellette, és minél több park mellett haladtak el, annál jobban el-szomorodott. Színe megváltozott.

- Játék - hallotta a saját suttogását. Suttogása ősrégi volt. - Megint csak egy játék... - A hangja elgyengült, már nem is hallatszott. - Csak egy újabb játék.

Szuperjáték, az igaz. De az élete amúgy is tele van, mindig, is tele volt ilyenekkel. Amikor nem valami au-tomata volt soron, akkor a legújabb méretű elosztóról vagy valami óriás hatásfokú hi-fi sztereó hangosítóról lehetett szó. S úgy érezte, a sok fémes smirglipapír csonkká koptatta a karját. Az ujjai már csak csökevé-nyek. Nem, már keze sem volt, csuklója sem. Aaronson, a Fókafiú! Értelem nélküli uszonyai tapsoltak annak a városnak, amely valójában nem volt sem több, sem ke-vesebb, mint egy kis méretű zenegép, amely belebódult a saját elmebajos hangjába. Ő pedig ismerte ezt a dalla-mot. Isten legyen neki irgalmas. Ő aztán ismerte ezt a dallamot.

Csupán egyet hunyorított.Úgy érezte, valahol a bensejében lezáródik egy

szemhéj, mint a hideg acélpenge.Megfordult, és rálépett a futószalag ezüstvizére.Aztán rábukkant egy acélfolyamra, amely visszavitte

egyenesen a Nagy Kapuhoz.Útközben találkozott Cara Corelli szobalányával, aki

tanácstalanul sodródott a maga ezüstfolyóján.Ami a költőt és feleségét illeti, állandó csatározása-

iktól visszhangzott a váras. Végigordítoztak vagy har-

184

minc utcát, beverték kétszáz üzlet kirakatát, a parkok-ban hetvenfajta fát és bokrot tépáztak meg, s csak akkor hagyták abba, amikor bőrig áztak egy látványos, mennydörgő szökőkút sugarában, amely tűzijátékként emelkedett a magasba a főváros levegőjében.

- Arra megy csak ki az egész - mondta Harpwellné, a költő egyik vaskosabb viszszavágására -, azért jöttél csak, hogy rátehesd a kezed a legközelebbi nőre, hogy telelihegd a fülét a rossz szagú leheleteddel és a még an-nál is ocsmányabb verseiddel.

Harpwell valami trágárságot dünnyögött.- Még annál a színésznél is rosszabb vagy - mondta a

felesége. - Mindig csak az jár az eszedben. És soha nem tudod befogni a szádat!

- Miért, te talán igen? - kiáltotta a férfi. - Az egész belsőm kavarod. Elhallgass, asszony, vagy belevetem magam a medencébe!

- Eszed ágában sincs. Évek óta nem fürödtél. Te vagy az évszázad legnagyobb disznaja. A jövő hónap-ban ott fog díszelegni a fényképed a Sertéstenyésztők Évkönyvében.

- Ez már aztán sok! Becsapódott egy kapu.S amikor Harpwellné felocsúdott, odaszaladt, és ök-

lével verni kezdte a kaput, de az már zárva volt.- Gyáva féreg! - rikácsolta. - Nyisd ki! Csak egy trá-

gár szó érkezett válaszul, elhalóan visszhangozva.- Ó figyeld csak ezt az édes csöndet suttogta magá-

ban Harpwell a hatalmas, kagylószerű sötétségben.Valami megnyugtató térségben, egy anyaméhhez ha-

sonló épületben találta magát, a mennyezetet kárpit bo-rította, derűs nyugalom, csillagtalan üresség. A nagyjá-ból hetven méter átmérőjű kerek terem közepén. valami különös szerkezet, egy gép állt. Rajta tárcsák, ellenállás-szabályozók, kapcsolók, valamint egy ülés és egy kor-mánykerék.

“Miféle, jármű lehet ez? - töprengett Harpwell, és közelebb húzódott, hogy megérinthesse. - Krisztus, akit levettek a keresztről, milyen szaga van ennek? Vér - és

185

belsőségszaga lenne? Nem, hiszen tiszta, mint a patyo-lat. Mégis, csak úgy facsarja az ember orrát. Erőszak-, pusztításszaga van. érzem, amint ez az átkozott szerke-zet reszket, mint egy ideges, nemes fajkutya. Tele van ronda dolgokkal. De gyerünk, próbáljuk csak ki!"

Beleült a gépbe.- Hol is kezdjük? Itt? Megnyomott egy gombot.A gép, mint egy kísértetkutya, nyüszíteni kezdett ál-

mában.,- Derék dög vagy! - Harpwell benyomott még egy

gombot. - Hogy indulsz el vajon? S amikor elindul ez az átkozott tákolmány, vajon hová tart? Kerekeid sin-csenek. Nos, várom a meglepetést. Merszem, az van.

A gép megrázkódott. Nekilendült. Szaladt. Rohant.Harpwell szorosan fogta a kormányt. - Szent isten ! -

kiáltotta, mert kint volt a nyílt országúton, és sebesen száguldott vele a gép.

Mellette süvített a levegő. Az ég kavargó színekkel száguldott fölötte.

A sebességmérő százhúsz-száznegyven kilométert jelzett.

A gép villámgyorsan nyelte az előttük kígyózó or-szágutat. Láthatatlan kerekek nyekkentek, zökkentek a mind hepehupásabb úton.

A messzeségben egy szemből jövő autó jelent meg.Sebesen közeledett. És . . .- A menetirány szerinti bal oldalon jön! Látod ezt,

asszony? A bal oldalon! Harpwell csak most ébredt tu-datára,

hogy a felesége nincs ott. Egyedül ült a kocsiban, amely most már óránként százhatvan kilométerrel ro-hant egy hasonló sebességgel közeledő kocsi felé.

Rántott egyet a kormánykeréken.A jármű balra kanyarodott. Ugyanabban a pillanat-

ban azonban amásik kocsi is átrohant a másik oldalra.- Mit forgat az agyában ez az őrült? És hol az az át-

kozott fék?

186

Lábával tapogatózott a kocsi fenekén. A féket sehol nem találta: Ez aztán valóban különös gép. Olyan sebe-sen rohan, ahogy csak tetszik, megállni azonban nem képes, csak ha elfogyott az üzemanyag? A fék nem volt sehol. Nem talált semmit, csak további gázpedálokat. A kocsi fenekén egész sor gomb volt, ha megnyomta, még több gázt kapott a motor.

Százhatvan, száznyolcvan, kétszáz kilométer órán-ként.

- Szent isten! - jajdult fel. - Belénk rohan! Hogy tet-szik, asszony?

S az összeütközés előtti pillanatban átfutott az ágyán, hogy a feleségének ez nagyon is teazene.

A két kocsi egymásba rohant. gázszerű lángokat lö-velltek ki magukból. Forgácsokra törtek szét. Harpwell érezte, amint ide-oda zuhan. Aztán mintha fáklya lenne, amely az ég felé emelkedik. Karja és lába páros táncot járt a levegőben, csontjai fájdalmas eksztázisban szilán-kokra törtek, mint a selyemcukor. Aztán belekapaszko-dott a halálba, mintha végzetes jegyese lenne, és értetlen meglepetéssel, kalimpálva szárnyalni kezdett a semmi felé.

Holtan terült el:Hosszú ideig feküdt holtan. Aztán kinyitotta a fél

szemét.Mintha valami lassú láng fölött melegedett volna a

lelke. Érezte, amint a bugyborékok szállnak felfelé az agyában, mint a forrásban levő teavízben.

- Meghaltam - mondta -, és mégis élek. Hallottál már ilyet, asszony? Holt is vagyok, meg eleven is.

S azon vette észre magát, hogy ott ül a kocsiban, egyenes derékkal.

Ült vagy tíz percig, és átgondolta mindazt, ami tör-tén.

“Nocsak, nocsak - tűnődött. - Hát ez bizony érdekes volt. Hogy azt ne mondjam, lenyűgöző. Hogy azt ne mondjam, kifejezetten vérpezsdítő. Alaposan kikészí-tett, kipasszírozta a lelkem, szétszaggatta a tüdőmet, a

187

beleimet, összetörte a csontjaimat, összerázta az agyve-lőmet, hanem te, drága Meg, Meggy, Megan, sokért nem adnám, ha te is itt lennél, ez talán kitisztítaná abból az elkorcsosult tüdőből a nikotinlét s csontvelődből azt a hátulról jövő aljasságot. Lássuk csak, asszony, hogy ál-lunk! Hogy is van az a “Férjem-Harpwella-költő-féle" szöveg?

Újból matatni kezdett a tárcsákon. Felbőgette a gép-kutyát.

- Megkockáztassunk még egy kirándulást? Még egy ilyen nyaktörő kiruccanást a szabadba? Rajta!

Útnak indította a kocsit.S a kocsi szinte nyomban száznyolcvan, majd két-

százötven kilométeres sebességgel haladt.S szinte nyomban megjelent a szemközt rohanó gép-

kocsi.- Halál - mondta a költő -, hát te állandóan itt vagy?

Örökké itt leselkedsz?Ez itt a te országod? Lássuk hát, mire mégy !Harpwell kocsija száguldott. A másik kocsi is vadul

rohand feléje.Harpwell átkormányozott az út másik oldalára.Amaz meg követte, a pusztulás beteljesedése felé.- Igen, hát csak erről van szó - mondta a költő.Elfordított még egy kapcsolót, és megnyomott még

egy szelepet.S egy pillanattal az összeütközés előtt a két kocsi át-

változott. Csalóka ködfátylak mögött rejtőző, felszálló-ban levő lökhajtásos repülőgépekké változtak. A két re-pülőgép lángokat lövellt, sivítva szaggatta a levegőt, ha-talmas hangrobbanásokat keltett, amint a két lövedék-szerű test összeütközött, egybeolvadt, és egybeolvasz-totta a vért, az öntudatot és az örök sötétséget, és bele-zuhant egy békés éjfél különös szövedékébe.

Újra csak az járt, az eszében: halott vagyok.És milyen jó érzés, őszintén köszönöm. Arra ébredt,

hogy mosolyog.A kocsiban ült.

188

Kétszer is meghaltam, és egyre jobban érzem ma-gam, gondolta. Hát nem különös? Furcsább és egyre furcsább. Minden képzeletet felülmúlóan rendkívüli.

Ismét felbőgette a motort. Most mi legyen?Vonatozni is tud vajon? Mi lenne, ha ezúttal egy

nagy fekete, ősidőkbeli pöfékelő gőzmozdonyra szállna?

És máris mozdonyvezető volt. Suhant fölötte az ég és a vetített díszletek, vagy mi is volt az a felhőző vo-natfüst, mozdonyfütty? Dupla kerekek csikorogtak a sínpályán, s a sínék hegyek közé kanyarodtak, és egy tá-voli magas hegyről égy másik vonat kanyargott alá, fe-ketén, mint egy bivalycsorda, füstöt okádva közeledett, ugyanazon a pályán, ugyanazon a sínpáron, megállítha-tatlanul, a nagyszerű összeütközés felé.

- Értem - mondta Harpwell. - Kezdem érteni. Kez-dem tudni, mi ez, és mi a célja az egésznek. A világ sze-rencsétlen, kuszált agyú vándorai számára készült, aki-ket anyjuk végzetesen becsapott, mikor méhéből napvi-lágra hozott; akiket eleve keresztényi bűntudat sújt; és a pusztítás kényszere őrjít, miközben itt is, ott is fel-szednek egy kis sérülést, sebesülést, s vezeklésül még egy , feleséget is vesznek nyűgnek a hátukra, s akik - egy biztos meghalni, megöletni vágynak. Itt a nagyszerű alkalom, itt van a gép, amely azonnal készpénzben fizet. Fizess hát ki, te gép, szurkold le a pénzt, te drága, őrjön-gő tákolmány! Ragadj el, halál! Én vagyok a te embered !

S a két mozdony egymásba rohant és fölágaskodott. A robbanás fekete csóvájában egymásba fúródtak kere-keik és dugattyúik, fényes, fekete hasuk, kazánjuk egy-máshoz ütődött, s a repeszek és a lángok örvénye felka-varta az éjszakát. Aztán a két mozdony heves szenve-déllyel összeolvadt, buja táncba kezdett, majd egy ha-talmas bókolással lebillent a hegyoldalról, s megkezdte ezer évig tarkó gurulását lefelé, a sziklás völgyfenékig.

Harpwell magához tért, és máris újra a műszerekhez nyúlt. Öntudatlanul dúdolgatott magában. Vad dallamo-

189

kat dúdolt. A szeme szikrázott. Szíve hevesen kalapált.- Még, még, most már értem az egészet, tudom, mit

kell tennem, még, még, ó, kérlek, istenem, még, mert az igazság, tudom, meg fog szabadítani!

Lábával három-négy-öt pedált is lenyomott.Elfordított vagy hat kapcsolót.A gép pedig autó volt és lökhajtásos repülőgép és

mozdony és szárnyas hajó és rakéta és űrhajó egyszerre.Robogott, pöfékelt, dübörgött, fölemelkedett a leve-

gőbe, és repült.S Harpweli a háromórás önfeledt tobzódásban bele-

hajtott vagy kétszáz kocsiba, nekiment húsz vonatnak, felrobbantott tíz légpárnás hajót, negyven rakétát, s bolygóközi űrhajóként messze a világűrben há-romszázezer kilométeres sebességgel belevágódott egy vasmeteorba, és egy végső, július negyedikei örömün-nep halálmámorával kiadta lelkét, és szárnyalt a pokol felé.

Becslése szerint, mindent egybevéve, rövid néhány óra leforgása alatt nem kevesebb mint ötszázszor zúzta szét magát, és állt újra össze.

S amikor mindennek vége volt, csak üldögélt a gép-ben, hozzá se nyúlt a kormánykerékhez meg a pedálok-hoz.

S miután fél óráig így üldögélt, hirtelen elnevette magát. Hátravetette a fejét, és

hatalmas hahotázásban tört ki. Aztán fölkelt, meg-rázta a fejét, és érezte, hogy részeg, részegebb, mint va-laha, hogy most valóban részeg, és mindig is részeg ma-rad, annyira, hogy soha többé nem lesz már szüksége arra, hogy újra igyék.

Megbűnhődtem - gondolta -, most végre valóban megbűnhődtem. Végre megsebesültem, eléggé megse-besültem kívül-belül ahhoz, hogy soha többé ne kelljen sebeket keresnem; sérelmeket zsebre vágnom, szúráso-kat kapnom, vagy penitenciáért folyamodnom. És áldja meg az isten az emberi észt, amely feltalálta ezt a gépet, és lehetővé tette, hogy a bűnös vezekeljen; és megsza-

190

baduljon a sötét vészmadártól, a súlyos tehertételtől. Köszönöm, város; köszönöm a szükséget szenvedő lel-kek megmentője vagy. Köszönöm. És most merre a ki-járat?

Kitárult- egy ajtó. A felesége várt rá.Na végre, itt vagy - mondta az asszony. - És még

mindig részeg vagy.- Nem - válaszolta Harpwell. - Halott vagyok.- Részeg vagy.- Halott - mondta -, végre csodálatosan halott va-

gyok: S ez annyit jelent, hogy szabad vagyok. Nincs rád többé szükségem, halott Meg, Meggy-Megan. És te is szabad vagy már, te szörnyű lelkiismeret. Mehetsz, kí-sérts most már valaki mást, öreglány! Menj és pusztíts. Amit ellenem elkövettél, megbocsátom, mivel most már magamnak is megbocsátottam. Megszabadultam végre a keresztény horogtól. Én vagyok az a nyájas, járkáló ha-lott, aki végre holtában képes élni. Menj, és cselekedj hasonlóképpen, hölgyem. Menj csak be te is. Bűnhődj és szabadulj meg. Viszlát, Meg. Isten veled. Halihó !

S ezzel elment.Hová mész? - kiáltott utána az asszony.- Ki az életbe, a lüktető életbe, és most már boldog

akarok lenni.- Gyere vissza! -, rikácsolta Harpwellné. - Nem áll-

hatsz a holtak útjában, mert ők bolyonganak a világmin-denségben, a sötét mezőkön, és boldogok, minta gyer-mekek.

- Harpwell - sikoltozott az asszony -, Harpwell!A férfi azonban már rálépett az ezüstfolyóra.És Harpwell nevetett, nevetett, még a könnyek is ki-

csordultak a szeméből, s hagyta, hogy a drága folyó el-vigye messzire, messzire annak a hátrahagyott as-szonynak a kiáltozásától, sikolyaitól, rikácsolásától, mi is a neve? Nem érdekes.

Amikor elért a Kapuhoz, kisétált a ragyogó napfény-re, és a csatorna mentén megindult a távoli városok felé.

Ekkor már teli torokból énekelt, azokat a régi dalokat

191

énekelte, amelyeket hatéves korában tanult.Talán templom volt. Nem, nem lehet templom.Wilder hagyta, hogy az ajtószárny becsukódjék.

Megállt a templomi sötétségben, és várt. A tető, ha ugyan tető volt, a tető is nagyot sóhajtotta várakozásban, és utolérhetetlen, láthatatlan magasságba emelkedett.

A padlót, ha ugyan padló volt, csupán valami szilárd felületnek érezte a lába alatt. A padló is fekete volt.

Aztán kigyulladtak a csillagok. Mint gyerekkorában, amikor az apja először vitte ki a város mellett egy hegy-re, ahol a városi világítás nem sápaszthatta el a vi-lágmindenség fényét. Ezer, nem is ezer, hanem tízezer, tízmilliószor milliárd csillag töltötte be a sötétséget. A csillagok változatosak voltak, ragyogóak és közömbö-sek. Ezt már akkor is tudta: nem törődnek semmivel. Mit sem bánják, akár lélegzem, akár nem lélegzem, élek vagy halok, az égboltról körös-körül bámuló szemeket mindez nem érdekli. Akkor megfogta az apja kezét, és szorosan belekapaszkodott, mintha attól félne, hogy be-lezuhan abba a szakadékba.

S most ebben a régi épületben újra elfogta az a haj-dani rémület, az a régi gyönyörűség s az akkori néma vágyódás az emberiség után. A csillagok szánalommal töltötték el a kis emberek iránt, akik elvesznek ezekben az arányokban.

És ekkor még valami történt.Lába alatt szélesre tárult a tér, s ott is milliárd fény-

szikra tűnt elő.A térben lebegett, mint egy légy a látcső lencséjében.

Az űr vizén járt. Egy hatalmas, áttetsző szem domboru-latán állt, s körülötte, a lába alatt és a feje fölött, mint

egy téli éjszakán, semmi egyéb nem, volt, csak a csillagok.

Hát mégiscsak templomban volt, székesegyházban, a világegyetem távoli szentélyeinek sokaságában, itt a Ló-fej csillagköd, amott az Orion tejútja; ott pedig az And-romeda mint isten szerve; tekintete áthatolt az éjszaka

192

nyers, sötét tömegén, hogy átszúrja lelkét, és vergődve hozzányársalja húsához.

Az isten mindenünnen tágra nyílt, rezzenetlen szem-mel figyelte.

Ó pedig, ugyanannak a húsnak egy baktérium nagy-ságú szilánkja, visszanézett rá, és alig-alig hunyorgott.

Várt. És egy bolygó szállt az űrben. Hatalmas, ter-mékeny őszi arcával elpördült mellette. Aztán megke-rülte, és odaért a lába alá.

Wilder most egy távoli világ földjén állt, zöld füvön, buja fák alatt, friss volt a levegő, mellette egy folyó hömpölygött, mint gyermekkorának folyói: visszaverte a napfényt, ficánkoltak benne a halak.

Tudta, nagyon messzire kellett utaznia, hogy elérje ezt a világot. Mögötte állt az űrhajó. És mögötte volt egy évszázadnyi utazás, álmatlanság, várakozás, és most, íme, itt a jutalom.

- Az enyém vagy? - kérdezte az egyszerű levegőt, az egyszerű füvet, és a sekély homokmedrében csobogó egyszerű folyót.

S a világ szótlanul azt felelte: tiéd vagyok.A tiéd, és ehhez nem is kell az egyhangú, hosszú uta-

zás, a kilencvenkilenc évig

193

tartó repülés a Földtál, a hibernációs kamra és az int-ravénás táplálkozás; nem kell attól rettegned, hogy a Föld közben elpusztul és elvész, a tiéd vagyok, úgy, hogy nem kell szenvedned értem, a tiéd vagyok a . téve-dés, a kudarc és a pusztulás kockázata nélkül. A tiéd va-gyok, és még csak egy könnycseppet sem kell hullatnod értem. A tiéd vagyok, a tiéd, a tiéd !

Wilder azonban nem nyújtotta ki kezét az ajándékért.A nap pedig leáldozott az idegen égbolton.A bolygó tovasiklott a lába alól.De újabb világ bukkant fel, és még fényesebb pom-

pával úszott feléje.Ez a világ is odaperdült, hogy átvegye súlyát. S ezen

a bolygón a fű még bujábban zöldellt, a hegyek csúcsát olvadó hósapka borította, a távolba vesző földeken külö-nös vetés érlelődött, s a föld szélén kaszák várták; hogy fölemelje, megsuhintsa őket, levágja a termést; és úgy élje le az életét, ahogyan akarja.

A tiéd. A szellő érintése súgta meg fülében a hajszál-ereknek. A tiéd.

Wilder pedig még csak meg sem rázta a fejét, csupán visszahúzódott. Nem mondta ki a nemet. Csak gondolat-ban hárította el. És a fű elszáradt a mezőkön.

A hegyek szétmállottak.A folyó sekély vize porrá vált. A világ sebesen el-

iramlott.És Wilder ismét ott állt az űrben, ahol Isten állt, mi-

előtt a káoszból megteremtette volna a világot.Végül megszólalt, és így beszélt önmagához:Így könnyű lenne. Ó, uramé valóban kedvemre len-

ne! Nem kellene érte megdolgozni, semmit nem kellene tenni, csak elfogadni. Csakhogy . . .. te nem adhatod meg nekem, ami után áhítozom.

Fölnézett a csillagokra- Soha, semmit nem lehet csak úgy elfogadni.A csillagok elsápadtak.

- Az egész nagyon egyszerű. Kölcsön kell kérnem, amit akarok, vagy meg kell érte dolgoznom. Vagy el kell vennem.

A csillagok hunyorogni kezdtek, aztán kialudtak...- Nagyon hálás vagyok, és köszönöm, de nem fogad-

hatom el:A csillagok eltűntek:Wilder megfordult, nekiindult a sötétségnek, hátra se

nézett. Tenyerével nyomta be a kaput. És kilépett a vá-rosba.

Meg sem hallotta; hogy a gép-világmindenség seb-zett sikoltásokban tör ki mögötte, mint egy visszautasí-tott nő.

Egy hatalmas robotkonyhában lezuhantak az edé-nyek. És mire földet értek Wilder már elment.

A vadász a fegyvermúzeum tárlói közt járkált.Kinyitotta az egyiket; s a tenyerére vett egy fegyvert,

amelyet a pók csápjaihoz hasonló formájúra szerkesztet-tek.

A fegyver zümmögött, majd csövének vájatából fém-méhecskék raja sereglett ki, tovaszállt, és megszúrt egy ötven yardnyira álló célfigurát, majd élettelenül, csörög-ve lehullott a földre.

A vadász elismerően bólintott, és visszatette a puskát a tárlóba.

Tovább kószált, kíváncsian, mint egy gyerek, itt is, ott is kipróbált egy-egy fegyvert: az egyik megolvasz-totta az üveget, a másik fényes sárga lávapocsolyává változtatta a fémeket.

- Nagyszerű! Remek! Utolérhetetlen! Ahogy kinyi-totta és bezárta az újabb szekrényeket, újra és újra fel-hangzott elragadtatott kiáltása. Aztán végre választott magának egy puskát.

Ez a puskadörrenés, minden erőszak nélkül, egysze-rűen megsemmisítette az anyagot. Meg kellett nyomni rajta egy gombot, erre kurta kék fény villant, és a cél egyszerűen eltűnt. Nem maradt utána vér. Nem maradt utána csillogó láva. Nyoma sem maradt.

195

- Eddig rendben vagyunk - jelentette ki, amint el-hagyta a puskatárat. - Fegyverem már van. Hanem mi lesz a Vaddal, a Nagy Vadászat Legnagyobb Ragadozó-jával ?

Ráugrott a mozgójárdára.Egy óra alatt elhaladt ezer épület mellett, átfürkészett

ezer parkot, és egyetlenegyszer sem volt miért megrán-tania a ravaszt.

Nyugtalanul lépett egyik járdáról a másikra, hol az egyik irányba, hol a másikba. Végül aztán meglátott egy fémgolyót, amely a föld alá sietett.

Ösztönszerűleg ráugrott ezüstszalagjáraA fémfolyam a város gyomrának titkos mélységeibe

vitte.Minden csupa meleg, vérszerű sötétség volt. Innen

mozgatták különös szivattyúk a város érverését. Itt pá-rolták le azt a verejtéket, amely megolajozta az utakat, felemelte a darukat, mozgásba hozta az irodákat és a raktárakat.

Aikens félig meggörnyedt a mozgójárdán. Összehúz-ta a szemét. Tenyere izzadt. Jobb kezének mutatóujját végighúzta a fényes puskacsövön.

- Igen - suttogta. - Szavamra, most. Ez az. Maga a város a Legnagyobb Ragadozó. Miért is nem jutott ed-dig eszembe? Maga a Ragadozó Város lesz a szörnyű vadászzsákmány. A város, amely embereket zabál reg-gelire, ebédre; vacsorára. Megöli őket a gépekkel, aztán elropogtatja a csontjaikat, mint a kétszersültet, vagy ki-köpködi, mint a fogpiszkálókat. És még sokáig él, ami-kor azok már meghaltak. A város, istenemre, a város! Akkor hát rajta!

Sötét folyosókon siklott keresztül, amelyekben tele-víziós képernyőkön távoli országutak és magas tornyok tűntek elébe.

A folyam alacsonyabbra szállt, még mélyebbre me-rült a föld alatti világba. Elhaladt egy csomó komputer mellett, amelyek eszelős kórusban fecsegtek. Megbor-zongott, amint egy gigászi gépből konfettieső hullt rá,

196

talán azoknak a lyukkártyáknak a hulladéka, amelyek az ó érkezését jegyzik fel.

Aikens fölemelte a puskáját. Tüzelt. A gép eltűnt.Újra tüzelt. Egy másik gép alatt eltűnt a traverzes

aládúcolás.A város fölsikoltott.Először nagyon mély, aztán nagyon magas hangon,

majd emelkedve-ereszkedve, mint a sziréna. Fények vil-lantak. Riasztócsengők vijjogtak fel. Lába alatt megre-megett és lelassult a fémfolyam. Rálőtt a fehéren vibráló képernyőkre. A televíziók hunyorogva kialudtak. Nem léteztek többé.

A város mind élesebb hangon sikoltozott, míg végül Aikens őrjöngő dühre lobbant.

Már késő volt, amikor észrevette, hogy lába alatt a mozgójárda egy gép csikorgó pofájába torkoll. Ezt a szerkentyűt rég letűnt évszázadokkal azelőtt valami rég feledésbe merült célra használhatták.

Azt gondolta, meghúzza a ravaszt, s akkor- eltűnik előle ez a rettenetes száj. Úgy is történt. De a járda moz-gása felgyorsult, s Aikens megperdült és elesett ettől a gyorsulástól, s végre megértette, hogy fegyvere valójá-ban nem semmisít meg semmit, csak láthatatlanná tesz mindent.

Szörnyű kiáltás hagyta el a torkát, a város sikolyához hasonló kiáltás. Utolsó lendülettel elhajította a puskáját. A puska a fogaskerekek közé repült és elnyomorodott:

Az utolsó dolog, amit látott, hogy mély felvonóakna volt, amely körülbelül másfél kilométernyi mélyre ereszkedett a földbe.

Tudta, hogy két percbe is belehelik, amíg leér a fene-kére. Nyüszíteni kezdett.

S a legrosszabb az volt, hogy egész időalatt eszméleténél lesz . . . egész úton lefelé...A folyók megrázkódtak. Az ezüst mozgójárdák meg-

remegtek. Az ösvények görcsbe húzódtak partjaik kö-zött.

Wildert útközben kis híján földhöz vágta a megráz-

197

kódtatás. Nem látta, mi okozhatta ezt a földindulást. Messziről bizonytalanul odahallatszott egy kiáltás, vala-mi szörnyű robaj, amely gyorsan elenyészett.

Wilder továbbment. Az ezüstút továbbvitte. A város azonban mintha csodálkozva megállt volna. Feszültnek látszott. Hatalmas izmai görcsbe rándultak, készenlét-ben álltak.

Wilder érezte ezt, és menni kezdett, bár a gyors ös-vény amúgy is vitte.

- Hála az égnek, már itt a kapu! Minél hamarabb ki innen . . .

A kapu csakugyan alig volt már százméternyire. A járdafolyam azonban abban a pillanatban, mintha csak erre a kijelentésre tenné, megállt. Megrázkódott. Aztán megindult visszafelé, arra, amerre Wildernek esze ágá-ban sem volt menni.

Wilder hitetlenkedve megfordult, és fordultában el-esett.

Arcával a folyamszerűen rohanó járda szalagján, hal-lotta, hogy alatta zúgnak, szivattyúznak, őrölnek a gé-pek, és lázasan hajszolják az öntudatlan kilométereket. A földre roskadva látta, hogy a kapu eltűnik mögötte. Aztán hirtelen megérezte a hálán a magával hordott lök-hajtásos szerkezet súlyát, amely szárnyakat adhat neki.

Odanyúlt a derékszíján levő kapcsolóhoz. S még mi-előtt a járda besodorhatta volna a hatalmas csarnokok és múzeumok falai közé, már fent is volt a levegőben.

Röptében először keringeni kezdett, aztán visszafelé úszott a levegőben, s megállt Parkhill fölött, aki csupa olaj volt, és koszos képel, derűsen mosolygott föl rá. Valamivel odább, a kapu közelében ott állt a rémült szo-balány. Kint, a kikötőparton, a hajó mellett pedig Aaronson ácsorgott, hátat fordítva a városnak, és idege-sen várta, hogy már mehessenek.

- A többiek hol vannak? - kérdezte Wilder.- Ó, azok már nem jönnek vissza! mondta Parkhiu

könnyedén. - Számít ez? Azt hiszem, egész jó hely ez itt.

198

- Jó hely! - kiáltott Wilder megütközve, miközben hol leereszkedett, hol följebb emelkedett. - Ki kell vin-nünk őket. Itt nincsenek biztonságban. .

Közben valami földrengésszerű morajlás támadt, és mind érezhetőbb lett a talajon, s a levegőben is. Parkhill azonban jobbnak látta, ha nem is vesz róla tudomást.

- Maga persze elmegy - mondta, mint aki nem talál ebben semmi kivetnivalót. Tudtam, hogy el fog menni. Miért?

- Miért? - Wilder gépével úgy sodródott ide-oda, mint egy szitakötő a szélviharban. Föl- és lebukdácsolva kiabált Parkhill felé, aki nyájasan visszamosolygott rá, de nem sokat törődött a szavaival.

- Te jó ég, Sam, ez a hely maga a pokol! A Mars-la-kók tudták, mit tesznek, amikor elhordták innen az irhá-jukat. Látták, hogy túlépítették a várost. Hiszen ez

az átkozott város mindent megcsinál, teljesen auto-matizált, ezt pedig nem lehet kibírni. Sam!

Abban a pillanatban azonban mindketten körülnéztek és felpillantottak. Az ég kezdett összecsukódni fölöttük. A mennyezeten hatalmas fedelek tűntek föl. A házak te-teje széttárult, mint a virágok szirma, és befedje az utcá-kat. Az ablakok zsalui bezárultak, ajtók csapódtak be. Olyan zaj hallatszott városszerte, mintha ágyúkat sütö-getnének el.

S a kapu is készült mennydörögve összezárulni.Két szárnya rezegve mozgásba lendült. Wilder felki-

áltott, hirtelen megfordult és lebukott.Hallotta, hogy lent a szobalány kétségbeesetten felki-

ált. Látta, hogy kitárja a karját. Wilder lecsapott és fel-nyalábolta. Aztán lendületet vett, és a lökhajtásos szer-kezet mindkettőjüket fölemelte.

A kapu felé száguldottak, mint egy süvítő puskago-lyó. De a kapu szárnyai egy másodperccel előbb össze-értek. Wilder éppen csak hogy képes volt irányt változ-tatni és fölfelé emelkedni a nyersvas kapu mentén, mi-közben az egész város belerázkódott a dübörgésbe.

Parkhill üvöltött lent. Wilder pedig fölfelé repült a

199

fal mellett, és kutatva tekingetett mindenfelé.Az égbolt mindenütt szűkült. A virágszirmok mind

lejjebb ereszkedtek. Már csak jobboldalt látszott egy da-rabka a kinti hegyüreg kőmennyezetéből. Wilder ar-rafelé iramodott. Egy végső nekirugaszkodással kitört a résen, s már a helyére is illeszkedett mögötte az utolsó acélperem. A város magába zárkózott.

Egy darabig lebegtek a levegőben, aztán a város kül-ső fala mentén leszálltak a rakpartra, ahol a hajó mellett ott állt Aaronson, és bámulta a hatalmas, bezárt kaput.

- Parkhill - suttogta Wilder, és visszanézett a városra, a falakra, a Kapura. - Te hülye. Te kötözni való hülye.

- Mindnyájan hülyék - mondta Aaronson és elfor-dult. - Hülyék, menthetetlenül hülyék.

Egy pillanatig még vártak, és figyelték a zümmögő, eleven, bezárt várost, amely most néhány morzsányi melegséget, néhány elveszett embert tartott a markában. S a kapu immár örökre becsukódott. A város hosszú ide-ig ellesz a zsákmányával.

Wilder egy búcsúpillantást vetett a városra, mielőtt a hajó megindult velük kifelé a hegy alól, a nyílt csatorna felé.

Valamivel lejjebb utolérték a csatorna partján gya-logló költőt. Intett, hogy menjenek csak tovább.

- Nem. Köszönöm, nem szállok fel. Inkább sétálok. Gyönyörű idő van. Viszlát. Menjenek csak.

Városok terültek el előttük. Kisvárosok. Elég kicsi-nyek ahhoz, hegy az emberek irányíthassák őket, s ne ők uralkodjanak az embereken. Fúvószene hallatszott. Látni lehetett neonfényeiket. Még a hulladéktelepeket is ki lehetett venni a hűvös csillagfényes éjszakában.

A városokon kívül pedig ezüstös űrrakéták álltak, s arra vártak, hogy kilőjék őket a hatalmas csillagvadon felé.

- Itt minden valódi - suttogták az űrrakéták. - Min-den, de minden valódi. Valódi az utazás; valódi az idő. Az űr. Itt nincs ajándék. Itt semmi sincs ingyen. Itt min-denért keményen meg kell dolgozni. A hajó hazaért és

200

kikötött.- Úrhajók, szavamra - dünnyögte Wilder. - Várjatok

csak, majd én kézbe veszlek benneteket!S már rohant is az éjszakában, hogy munkához lás-

son.

Zentai Éva fordítása

201

A VAKÁCIÓ

Friss nap volt, amilyen frissé csak a felnövekvő fű, a lelibbenő pillangók s a fölöttük szálló felhők tehették. A méhek, a virágok, a tenger és a föld csöndjéből össze-szőtt nap volt, amelyek egyike sem csönd, csak mozgás, rezdülés, rebbenés, emelkedés, süllyedés, mind a maga idején, s a ritmusa foghatatlan. A föld nem mozdult, mégis mozgott. A tenger nem volt mozdulatlan, még-sem mozdult. Ellentét ellentétbe ömlött, a csend csend-del keveredett, a hang hanggal. A virágok reszkettek, s a méhek külön-külön kis aranyesőként záporoztak a lóhe-résre. A hegyek tengerét a vizek tengerétől, az egyiket a másik mozgásától, üres vasúti vágány választotta el, a vas velejét emésztő csupa rozsda vágány, amelyen, ez nyilvánvaló, hosszúhosszú évek óta nem ment végig vo-nat. Harmincmérföldnyire északra, ködös távolba ka-nyarodott, harmincmérföldnyire délre, a távoli hegyek oldalán láthatólag helyüket változtató felhőkontinensek alagútjába futott.

Most egyszerre a vágány reszketni kezdett.A sínen álló feketerigó észrevette, hogy mérföldek-

kel arrébb e ritmus - mint a szívé, mely most kezd verni - egyre gyorsul.

A feketerigó kiröppent a tenger fölé.A sín továbbra is lágyan reszketett, mindaddig, míg

nagy sokára, egy part menti kanyarban föl nem bukkant egy kis hajtány, s kéthengeres motorja bele nem köhö-gött-köpködött a nagy-nagy némaságba.

A négykerekű kis hajtányon, az előre-hátra néző ket-tős padon, az árnyat adó vászontető alatt egy férfi ült, a felesége és hétévesforma kisfiuk. Miközben a hajtány az egyik magányos útszakaszt a másik után nyelte el, szél verte a szemüket és fújta a hajukat, de nem néztek hátra, csak mindig előre. Néha lelkesen, ahogy kibomlott előt-tük egy-egy kanyar, néha mélységes szomorúan, de mindig éberen, új látványra készen.

202

Mikor beértek a sík egyenesbe, a motor hörögni kez-dett, s hirtelen leállt. A nyomasztó csendben úgy rém-lett, hogy maga a föld, az ég és a tenger nyugalma volt, ami sűrűjével a hajtányt lefékezte.

- Kifogyott a benzin.A férfi fölsóhajtott, kivette a kis csomagtartóból a

tartalék kannát, és nekifogott, hogy az üzemanyagtar-tályba töltse.

Felesége s fia nyugodtan ült, nézte a tengert, hallgat-ta tompa mennydörgését, suttogását, a roppant homok-, kavics-, fű- és tajtékszőnyeg visszahúzódását.

- Hát nem szép a tenger? - kérdezte az asszony.- Nekem tetszik - mondta a fia. - Miért ne ennénk itt?A férfi távcsövön szemügyre vette előttük a zöld fél-

szigetet.- Semmi akadálya. A vágány csúful berozsdált. El is

tört egy helyütt. Addig úgyse mehetünk tovább, amíg meg nem javítom.

- Mindent összevetve - mondta a kisfiú -, itt eszünk!Az asszony megpróbált mosolyogni, majd komoly

tekintetét a férfira vetette.- Ma mennyit jöttünk?- Még kilencvenmérföldnyit sem. - A férfi még min-

dig összehúzott szemmel vizsgálódott a távcsövön. - Annál többet egy nap se szeretek, tudod. Ha az ember siet, nem lát. Holnapután érünk Montereybe, a rákövet-kező nap meg, ha akarjátok, Palo Altóba.

Az asszony levetette árnyat adó nagy szalmakalapját, amelyet vidám sárga szalag tartott aranyszőke haján, s kissé izzadtan megállt, valamivel távolabb a hajtánytól. Oly régóta jöttek a borzongó vágányon, hogy a mozgás már a vérükké vált. Most, hogy megálltak, furán érezték magukat, mintha széthullanának.

- Akkor hát lássunk neki!A kisfiú a vesszőből font elemózsiás kosárral lesza-

ladt a partra.Mire a férfi lejött hozzájuk, sötét ruhában, mellény-

ben, nyakkendősen, kalapban, mintha arra számított vol-

203

na, hogy útközben valakivel találkozik, a kisfiú meg az asszony már ki is bontotta az asztalterítőt, és leült. Mi-közben a férfi kiosztotta a szendvicseket, s előásta a sa-vanyúságot a köcsögből, meglazította a nyakkendőjét is, kigombolta a mellényét, de újra meg újra körülnézett, készen, hogy újra begombolkozzék.

- Egyedül vagyunk, papa? - kérdezte a kisfiú evés közben.

- Egyedül.- Sehol senki? - Sehol senki.- Voltak itt azelőtt emberek?- Minek kérdezed folyton? Hisz nem volt olyan ré-

gen. Alig néhány hónapja csak. Emlékszel.- Majdnem. Ha nagyon igyekszem, aztán megint el-

felejtem. - A kisfiú egy marék homokot szitált át az ujjai közt. - Annyi volt itt az ember, amennyi a homok a par-ton? És mi lett velük?

- Nem tudom - mondta a férfi, és ez igaz is volt.Egy reggel arra ébredtek, hogy üres a világ. Ott fe-

szült a szomszédék szárítókötele, rajta a mosott ruha, a korán kelők kocsijai is ott csillogtak a villák előtt, de se-hol egy búcsúszó, a városban nem zúgtak a közlekedés roppant verőerei, nem riasztották egymást telefonok, nem bőgtek gyerekek a napraforgók rengetegében.

A férfi a feleségével előző este ott ült a ház előtt a verandán, mikor meghozták az esti lapot, de rá se mert nyitni a fő hírekre, úgy mondta.:

- Nem tudom, mikor un ránk az Úr, és törül el a föld színéről.

- Ez már sok - mondta az asszony. Újra meg újra. Olyan ostobák vagyunk, nem?

- Hát nem lenne szép - mondta a fér fi, rágyújtott a pipájára, és kifújta a füstöt -, ha reggel arra ébrednénk, hogy mindenki eltűnt, s a világon minden újrakezdődik? - Ült, pöfékelt, kezében az összehajtott újsággal, s fejét hátrahajtotta a széke támlájára.

- Ha ezt egy gombnyomással megtehetnéd, meg-nyomnád a gombot?

204

- Azt hiszem, meg - mondta a férfi. - Hiszen nem folyna vér. Egyszerűen csak eltűnne mindenki a föld színéről. Itt maradna a föld, a tenger és a növényzet, a virág, a fű, a gyümölcsös. És persze az állatok is, azok hadd maradjanak. Maradna minden, csak az ember nem, aki akkor is vadászik, ha nem éhes, akkor is eszik, ha jóllakott, és akkor is aljas, ha senki se bántja.

- Mi persze maradnánk - mosolygott az asszony.- Nem bánnám - töprengett a férfi. Hogy mennyi-

mennyi időnk lenne! Soha még ilyen hosszú nyári vaká-ciót. És soha ekkora kirándulást elemózsiás kosárral. Csak mi, te, én meg Jim. Semmi tülekedés. Semmi lé-péstartás Jonesékkal. Még kocsi sem. Valami más mó-dot keresnék az utazásra, régibb módot. Aztán egy fede-les kosár teli szendvicsekkel, három üveg üdítőital, és ott veszünk fel utánpótlást, ahol kell, a kihalt városok kihalt boltjaiban, s előttünk az örök nyár…

Sokáig ültek némán a verandán, közöttük a kibontat-lan újság.

Végezetül az asszony szólalt meg: - Nem lennénk nagyon egyedül?

Szóval így volt ez az új világ reggelén. A föld halk hangjaira ébredtek, mely most már nem volt más, mint rét, hisz a világ nagyvárosait elnyelte a kardfű, a masz-lag, a menta és a medveszőlő. Kezdetben figyelemre méltó nyugalommal vettek tudomásul mindent, talán mert hosszú évek óta utálták a várost; mert annyi barát-juk volt, aki nem is volt igazán barátjuk; mert annyira bezárt és elkülönült életet éltek egy gépkaptárban.

A férfi fölkelt, kinézett az ablakon, s nagyon nyu-godtan, mintha csak azt közölné, hogy milyen az idő, megjegyezte:

- Mindenki eltűnt - mert nyomban észrevette, hogy a város megszűnt hangot adni.

Elpiszmogtak a reggelivel, mert a gyerek még aludt, aztán a férj visszaült, és azt mondta:

- Most pedig ki kell tervelnem, hogy mit csináljunk.- Hogy mit?… Miért?… Hát elmégy dolgozni.

205

- Még mindig nem tudod elhinni, ugye? - Elevetté magát. - Hegy nekem nem kell elrohannom minden reg-gel nyolc óra tízkor, és hogy Jim soha többé nem megy iskolába. Kitört a vakáció. Nincs több ceruza, nincs több könyv, nincs több szúrós szemű főnök! Szabadok va-gyunk, drágám, soha többé nem térünk vissza ahhoz az átok, ostoba, unalmas napi robotihoz. Gyerünk!

S kettesben végigsétáltak a város néma és kihalt ut-cáin.

- Nem haltak meg - mondta a férfi. Csak… csak el-tűntek.

- És a többi várossal mi lett?A férfi betért egy nyilvános telefonfülkébe, és föltár-

csázta Chicagót, aztán New Yorkot és San Franciscót.Csönd. Csönd. Csönd.- Igen - mondta, és visszaakasztotta a kagylót.- Rossz a lelkiismeretem - mondta az asszony. - A

többiek eltűntek, és mi itt maradtunk. És… boldog is vagyok. Miért? Hisz szomorkodnom kéne.

- Szomorkodnod? Ez nem tragédia. Se meg sem kí-nozták, se föl nem robbantották, se meg nem égették őket. Elmentek, könnyen, még csak észre se vették. És mi nem tartozunk senkinek semmivel. Csak egy a dol-gunk, hogy boldogok legyünk. Még harminc év boldog-ság, hát nem gyönyörű?

- De… akkor még kell, hogy gyerekünk legyen!- Hogy újra benépesítsd a világot? Lassan, derűsen

megrázta a fejét. - Azt nem. Legyen csak Jim az utolsó. Ha ő felnőtt és elment, hadd legyen a világ a lovaké, te-heneké, mókusoké és pókoké. Majd ők folytatják. S va-lamikor egy másik fajta, amely egyesíteni tudja a termé-szetes boldogságot a természetes kíváncsisággal, majd megint épít nagyvárosokat, amelyek még csak hasonlí-tani se fognak a mieinkhez, és azok majd fönnmarad-nak. Akkor hát rakjuk meg a kosarat, ébresszük fel Ji-met, és kezdjük meg azt a mi harminc éves vakációnkat. Fussunk versenyt hazáig.

Kivett egy ráverőkalapácsot a hajtányból, s miköz-

206

ben jó félóra hosszat dolgozott magában, helyére rakta a rozsdás síndarabot, az asszony és a gyerek a parton sza-ladgált. Csöpögő kagylókkal tértek vissza, hoztak vagy tucatnyit s egypár szép piros kavicsot, leültek, a kisfiú iskolát játszott az édesanyjával, egy blokkon, ceruzával, megírta a leckét, aztán délidőben lejött a férfi is, ingujj-ban, nyakkendő nélkül, és szénsavas narancslevet ittak, s figyelték, mind száll fölfelé az üvegben pezsegve a bu-borék. Csönd volt. Hallgatták, az öreg acélsínekből mi-lyen hangokat csal ki a nap. A sós szélben körüllengte őket a talpfák meleg kátrányszaga, s a férj gyöngéden rácsapott a térképre.

- A jövő hónapban, májusban, Sacramentóba me-gyünk, aztán nekivágunk. Seattle-t július elsejéig meg kell járnunk, mert a július Washingtonban szép; aztán, ha már hűvösödik, visszajövünk Yellow-stone-ba, szép lassan vadászgatva, horgászgatva, néhány mérfölden-ként naponta…

A kisfiú unta, elment, botokat hajigált a tengerbe, az-tán begázolt értük, hogy mint egy kutya, visszahozza.

A férfi folytatta:- A telet Tucsonban töltjük, aztán a tél vége felé elin-

dulunk Floridába, tavasszal végigmegyünk a parton, s júniusra talán New Yorkban leszünk. Két évi múlva Chicagóban töltjük a nyarat. S három év múlva, télen, mit szólnál Mexico Cityhez?

A sínek mindenhova elvezetnek, az égvilágon min-denhova, s ha valahol egy régi elágazáshoz érünk, ame-lyikről semmit se tudunk, hát elindulunk rajta, valahova csak elvezet. És valamelyik évben, ha isten is segít, vé-gighajózunk a Mississippin, arra mindig vágytam. Egy életre van mit csinálnunk. Csak addig éljünk, amíg ezt mind végigcsináljuk…

A hangja elhalt. Tétován becsukta a térképet, de mi-előtt még becsukta volna, valami fényes hullott a leve-gőből a papirosra. Legördült a homokba róla, s nedves kis rög maradt a nyomában.

A feleség rápillantott a nedves kis rögre, majd hirte-

207

len férje arcára nézett. Komoly szeme nagyon is fényes volt. S az arcán nedves nyom szántott végig.

Mély lélegzetet vett. Aztán megfogta a férfi kezét.Az ökölbe szorította a kezét, behunyta a szemét, s

lassan, erőlködve azt mondta:- Hát nem lenne szép, ha ma este lefeküdnénk, és az

éjjel valahogyan minden visszaváltoznék olyanra, ami-lyen volt? Visszatérne minden ostobaság, minden zaj, minden gyűlölködés, minden szörnyűség, minden li-dércnyomás, minden gonosz ember és ostoba kölyök, az egész mocsok, minden kicsiség, az egész zűrzavar, min-den remény, minden szükség és minden szeretet. Hát nem lenne szép?

Az asszony várt, aztán rábólintott. Majd mindketten összerezzentek.

Mert közöttük, maguk se tudták, mióta már, ott állt a kisfiú, kezében az üres üveggel.

A kisfiú sápadt volt. Kinyújtotta szabad kezét, hogy megérintse apja arcát, ott, ahol a magányos könnycsepp nyomot hagyott rajta.

- Apu - mondta. - Ó, apu! Hát neked sincs kivel ját-szanod?

Az asszony mondani akart valamit.A férfi előrelépett, hogy megfogja a kisfiú kezét.A kisfiú visszariadt.- Buták vagytok! Jaj, de buták! Csacsik, csacsik, csa-

csik! - Sarkon fordult, lerohant a tengerpartra, megállt, és hangosan sírva fakadt.

Az asszony fölállt, hogy utána menjen, de férje meg-állította.

- Ne. Hagyd csak.Aztán mindketten megdermedtek s elnémultak. Mert

a gyerek, lenn a parton, még mindig zokogva, ráírt vala-mit egy darab papírra, a papirost begyömöszölte az üvegbe, visszakalapálta rá a bádogkupakot, fogta az üveget, messze elhajította, az csillogva szállt a levegő-ben, bele az apadó tengervízbe.

Vajon mit írhatott - gondolta az asszony -, mit írha-

208

tott arra a papirosra? Mi van az üvegben?Az üveg kifelé úszott a hullámokkal. A kisfiú abba-

hagyta a sírást.Jó darabig várt, aztán fölment a partra, megállt, és rá-

nézett a szüleire. Arca se derűs nem volt, se sötét, sem élénk, sem egykedvű, se készséges, se lemondó; egysze-rűen az idő, az időjárás és e két ember különös keveré-kének tetszett. Ránéztek, s mögéje az öbölbe, ahol az üveg, benne az üzenettel, már alig látszott, de meg-meg-csillant még a hullámok közt.

Vajon azt írta, amit mi szeretnénk? kérdezte az asz-szony gondolatban. - Vajon azt, amit az imént hallott tő-lünk?

Vagy magának kívánt valamit - töprengett -, azt, hogy holnap arra ébredjen, hogy magára maradt a kihalt világban, nincs körülötte senki, se férfi, se nő, sem apa, sem anya, sem más ostoba felnőtt az ostoba vágyaival, s akkor majd egyedül róhatja a síneket, motorozhat a haj-tányon, ő, a magányos kisfiú, át a világrész vadonán, örökké úton, kiránduláson?

Vajon ezt írta a papirosra? Melyiket a kettő közül?Belenézett fia színtelen szemébe, és nem tudta kiol-

vasni a választ; kérdezni meg nem merte.Sirályárnyék futott végig a parton, s érintette meg

hűvösen az arcukat.- Ideje elindulnunk - mondta valamelyikük.A vesszőkosarat berakták a hajtányba. Az asszony

jól megkötötte álla alatt a széles karimájú szalmakalap sárga szalagját, a kisfiú vödrét a kagylókkal berakta a padlódeszkára, aztán a férfi is fölkötötte a nyakkendőjét, fölvette a mellényét, kabátját, kalapját, mind beültek a padra, mely a tengerre nézett: a palackba zárt üzenet már messze kint csillogott a látóhatáron.

- Elég, ha kér az ember? - kérdezte a fiú. - Ha kíván valamit, teljesül?

- Néha… túlságosan is. - Attól függ, mit kérsz.A kisfiú bólintott, a szeme valahol messze járt.Hátranéztek, oda, ahonnét jöttek, aztán előre, ahova

209

menni készültek.- Isten veled, tengerpart - mondta a kisfiú, és intege-

tett.A hajtány végiggördült a rozsdás síneken. Hangja

mind halkabb-halkabb lett, majd elhalt. A férfi, az asz-szony, a kisfiú egyre zsugorodott a távolban, a hegyek közt.

Miután elmentek, a vágány még reszketett vagy két percig, majd elnyugodott. Lepattant róla egy pikkelynyi rozsda. Megbiccent egy virág feje.

A tenger harsogott.

Göncz Árpád fordítása

210

A VÁROS

A város húszezer évig várakozott. A bolygó járta út-ját a térben, és a mezők virágai kinyíltak, lehullottak, és a város mozdulatlanul várakozott; és a bolygó folyói megáradtak, majd leapadtak és kiszáradtak. A város mozdulatlanul várakozott. Az ifjúságukban vad és fékte-len szelek megvénültek és lecsendesültek, az ég egykor gomolygó és rohanó fellegei egyedül maradtak, és lusta fehérségbe foszlottak. Csak a város várakozott.

Csak a város várakozott homályos ablakaival, fekete, obszidián falaival, magas bástyáival, zászlótlan tornyai-val, járatlan utcáival és kapuk érintetlen kilincseivel. Se-hol egy papírszelet, sehol egy ujjlenyomat. A város csak várt, míg a planéta körözött az űrben a kék-fehér Nap körüli pályán, és az évszakok váltakoztak, jég és tűz és újra jég, aztán zöld mezők és sárga nyári rétek.

Nyári délután volt, a húszezredik évben, amikor a város beszüntethette várakozását.

Űrhajó közeledett az égen.Az űrhajó átrepült a város felett, megfordult, vissza-

tért, és leereszkedett az agyagpalás rétre, néhány méter-nyire az obszidián falaktól.

Magas szárú cipők tapostak a gyér fűbe, és emberi hangok szóltak az űrhajó üres belsejéből az emberekhez, akik már kívül voltak az űrhajón.

- Rendben van?- Rendben, fiúk. Óvatosan! Irány a város. Jensen és

Hutchinson őrjáratba. Nyissátok ki jól a szemeteket!A város fekete falában most kitágultak a titkos orr-

lyukak, mélyet szippantottak, és a levegő beáramlott a város testébe, átfújt a csatornákon, finom szűrőkön és porgyűjtőkön, át érzékeny és remegő, finom tekercsek során, ezüstös fényben felizzó szitákon át. Újra és újra ismétlődött a hatalmas szippantás, és a szagok a meleg széllel újra és újra beáramlottak a városba.

211

- Tűz szaga, lezuhant meteor szaga, izzó fém szaga. Űrhajó érkezett egy másik világból. Réz szaga, elégett keverékek nehéz szaga, kén szaga, rakétahajtó anyagok szaga.

Az információ kerekeken futó szalagokra rögződött, sárga fogaskerekek fordultak, a szalag egy másik gépbe futott át.

Klik-csek-csek-csek…Egy számítógép elindított egy metronómot. Öt, hat,

hét, nyolc, kilenc. Kilenc ember! Egy elektromos írógép szalagra írta a közleményt, a szalag megindult és eltűnt.

Kliketi-klik-csek-csek…A város felébredt a magas szárú, gumitalpú cipők

halk lépteitől.A nagy város, orrlyukai megint kitágultak.Vaj szaga. Szagok aurája a város levegőjében lépe-

gető emberek körül, a kigőzölgéseket felszippantja a nagy Orr, valahol régi emlékek ébrednek, tej, sajt, fagy-lalt, vaj, egy egész tejgazdaság kipárolgásának emléké.

Klik-klik…- óvatosan, fiúk!- Jones, vigyázz a puskával! Nehogy csőbe menjünk.- Kihalt a város, nem kell félni.- Sosem lehet tudni.A hangos beszédtől most felébredt a Fül. Évszázado-

kig csak a gyengén és bágyadtan fújdogáló szellőket hallgatta, fákról hulló levelek hangját, füvek halk növé-sének hangját hóolvadáskor, most a Fül automatikusan megolajozta magát, a dobhártyák kifeszültek, hogy mint a szúnyog szárnyának remegését, felerősítsék és meg-sokszorozzák a betolakodók szívének dobogását. A Fül hallgatózott, és az Orr hatalmas kamrákba szippantotta a szagokat.

Szorongó férfiak verítékszaga úszott a levegőben. Iz-zadságfoltok sötétlettek a hónaljakban, és izzadság verte ki a fegyvert markoló kezeket.

Az Orr elemezte, és nyugtalan lett a levegőtől, mint az ínyenc, aki csak óborok illatához szokott.

212

Csikk-csikk-csekk-klik…Az információ párhuzamosan futott az ellenőrző sza-

lagokon. Veríték; klorid ennyi és ennyi százalék; szulfát ennyi és ennyi; karbamid, ammóniák, nitrogén, tehát: kreatinin, cukor, tejsav, íme, kész!

Csengő szólt. Részeredmények ugrottak elő.Az Orr fújtatott, ahogy kiengedte a megvizsgált leve-

gőt. A nagy Fül hallgatózott.- Menjünk vissza az űrhajóhoz, kapitány úr.- Itt én parancsolok, Smith!- Igen, uram.- Hé, te ott! Előőrs! Látsz valamit?- Semmit, uram! Nagyon régen kihalt már.- Hallja, Smith? Nincs mitől félnie.- Nem tetszik valami, uram. Nem tudom, mi. Úgy ér-

zem, mintha már jártam volná itt. Olyan ismerős itt min-den…

- Ostobaság. Ez a bolygó sok milliárd mérföldre van a Földtől. Régebben egyszerűen nem volt lehetőség, hogy itt megforduljunk. Miénk az egyetlen létező fé-nyév-űrhajó.

- Én mindenesetre így érzem, uram. Jobb volna, ha visszamennénk.

A léptek elbizonytalanodtak, Csak a betolakodók lé-legzetvétele hallatszott a csendes levegőben.

A Fül hallgatózott és megélénkült. Rotorok surrog-tak, folyadékok csillogtak vékony erecskékben, áthatol-va szelepeken és csappantyúkon. Recept és főzet - egyik a másikat követte. Néhány pillanat, és a Fül és az Orr parancsára a város falában nyíló óriási lyukakból friss pára szállt a hódítók fölé.

- Ezt érzed-e, Smith? Phüüü… Zöld fű… Éreztél va-laha ennél jobbat? Isteni, itt álldogálni és ezt beszívni…

Láthatatlan klorofil áradt szét az emberek között. - Óóó…A léptek újra megindultak.- Nincs ebben semmi rossz, ugye, Smith? Gyerünk.

213

A Fül és az Orr egymilliárdod pillanatra megpihent. Az ellenlépés sikerült. A bábuk megindultak a táblán.

Ködből és homályból emelkedtek ki most a város felhőzött Szemei.

- Kapitány úr! Az ablakok.- Micsoda?- Annak a háznak az ablakai! Úgy láttam, hogy meg-

mozdultak!- Én nem láttam.- Megváltoztak. A színük. Sötétről világosra váltak.- Dehogyis, rendes, négyszögletes ablakok.Életlen lencsék fókuszálódtak. Olajozott tengelyek

süllyedtek a város mechanikus szakadékaiba, kiegyenlí-tő súlyok merültek az olaj zöld tócsáiba. Az ablakkere-tek kifeszültek. Az ablakok ragyogtak.

Lent az utcán két férfi sétált, az előőrs, nyomában biztonságos távolban még hét férfi. Egyenruhájuk fehér volt, arcuk kipirult, mintha megpaskolták volna, szemük kéken ragyogott. Jártak a hátsó lábukon, kezükben fém-fegyverek. Lábukon magas szárú cipő. Hímneműek, or-ruk van, szemük van, szájuk van, fülük van.

Az ablakok megremegtek. Az ablakok összeszűkül-tek. Aztán fokozatosan kitágultak, mint megszámlálha-tatlan szem szivárványhártyája.

- Kapitány! Nézze, már megint az ablakok!- Gyerünk tovább!- Visszamegyek, uram.- Mi?!- Visszamegyek az űrhajóhoz.- Smith?!- Nem akarok csapdába esni, kapitány.- Maga fél egy üres várostól?Az emberek nevettek, de nyugtalanság bujkált a

hangjukban.- Rajta, nevessetek csak!

214

Az utcát kő borította, minden kő három hüvelyk szé-les és hat hüvelyk hosszú volt. Észrevehetetlen mozgás-sal dolgozott az utca. Mérte a betolakodókat.

Egy gépteremben vörös mutató ingadozott a számok előtt: 178 font, 210, 154, 201, 198 - megméretett min-den ember, rögződtek az adatok, és a jelentés szalagja befutott a viszonylagos sötétségbe.

Most már felébredt a város!A nyílások most már beszívták és kilehelték a leve-

gőt, beszívták a dohány szagát a betolakodók leheleté-ből, a zöld szappan illatát kezükről. Még a szemeknek, is volt valami parányi illatuk. A város mindent kipuha-tolt, az információk összegeződtek, az eredmények új eredmények létrejöttét siettették. A kristályablakok ra-gyogtak, a Fül dobhártyája még feszesebbre húzódott - a város minden érzékszerve dolgozott, mint a láthatatlan hó hullása, számolta a lélegzetvételeket, számolta az emberek mélyébe rejtett szív dobogását, fülelt, figyelt, ízlelt.

Az utcák, akár a nyelvek, és amerre az emberek ha-ladtak, a cipősarkok íze leszívódott a kő pórusain ke-resztül, és megfestette a lakmuszpapírokat. A kémiai to-talitás összegeződött, csatolódott az új és új adatok egy-re növekvő tömegéhez, és forgó kerekek és susogó kül-lők dolgoztak buzgón, hogy a végeredményt kialakítsák.

Lépések. Futás.- Gyere vissza, Smith!- Nem megyek. Akkor se, ha az ördög…- Utána, fiúk! Fogjátok meg!Dübörgő lépések.Az utolsó vizsgálat. A városra, amely szagolt és fü-

lelt, figyelt és kísérletezett, tapintott, mért és mérlegelt, még az utolsó feladat teljesítése várt.

Széles verem nyílik keresztben az úton. A kapitány, akit a többiek nem látnak, szalad, és hirtelen eltűnik.

Lóg a lábánál, borotva vágja át a torkát, egy másik végighasítja a testét, a tetemet azonnal megtisztítják a belső részektől, és az utca alatt egy titkos fülke asztalán

215

kiterítve fekszik a kapitány halott teste. Nagy kristály-mikroszkópok vizsgálják a vörösén kígyózó izmokat, testhez nem tartozó ujjak kutatják a még dobogó szívet. Felvágott bőrének szárnyai szétterülnek az asztalon, mi-alatt kezek válogatják szét a test részeit, mint egy gyors és kíváncsi sakkjátékos, aki vörös parasztokat és vörös tiszteket állít.

Fenn, az utcán futnak az emberek. Smith fut és ordít. Smith ordít, és alatta a különös helyiségben kémcsövek-be folyik a vér, a kémcsöveket megrázzák, forgatják, to-vábblökik, új tárgylemezeken továbbcsúsztatják új és új mikroszkópok alá; számolnak, hőmérsékletet mérnek, tizenhét darabra vágják a szívet; nagy szakértelemmel kétfelé vágják a májat és a vesét.

Fúró mélyed a koponyába, az agyvelő kiemelődik a csontüregéből, az idegeket kiráncigálják, mint a rossz drótokat egy kezelőasztalból, vizsgálják az izmok szakí-tószilárdságát, miközben a város föld alatti elektromos központjában az elme a végső eredményeket összegzi, és az egész szerkezet szörnyű hirtelenséggel megáll.

A végeredmény.Ezek emberek. Emberek egy távoli világból, megha-

tározott bolygóról, meghatározott szemük van és meg-határozott fülük, lábon járnak, meghatározott módon, fegyvert viselnek, gondolkodnak, harcolnak, ismert és sajátos a szívük és minden szervük, mert hosszú évekkel ezelőtt itt már mindent feljegyeztek.

Fent az űrhajó felé szaladnak az emberek, végig az úton.

Smith szalad.Megvan a végeredmény.Ezek a mi ellenségeink. Rájuk vártunk húszezer éve

már, vártuk, hogy újra lássuk őket. Ezeket az embereket várta a bosszú. Minden egyezik: A Föld nevű bolygóról jöttek, ők indítottak háborút Taollan ellen húszezer év-vel ezalatt, rabszolgaságba taszítottak, romba döntöttek és, gyilkos járvánnyal elpusztítottak. Aztán elmentek, hogy egy másik galaktikában éljenek, menekülve a be-

216

tegségtől, melyet ők hoztak ránk, miután világunkat ki-fosztották. Már elfelejtették a háborút, azokat az időket, és elfelejtettek minket. De mi nem felejtettük el őket. Ezek a mi ellenségeink. Egészen biztos. Nem vártunk hiába.

- Smith! Smith! Gyere vissza!Gyorsan. A vörös asztalon, a békaszerűen kiterített

kapitány testén új kezek fogtak gyors munkába. Réz-, sárgaréz, ezüst-, alumínium-, gumi- és selyemszerveket helyeztek el a nedves belsőben, pókháló finomságú aranyhálót vezettek a bőrbe, szívet kapcsoltak be, és a koponya üregébe zúgó és kis kék nyilakat szikrázó plati-na agyvelőt építettek, huzalokat vezettek a testbe, a ka-rokba és a lábakba. Egy pillanat, és a testet szorosan összevarrták, beviaszolták a vágásnyomokat, nem lát-szott sebhely sem a nyaknál, sem a toroknál, sem a ko-ponyán - tökéletes volt, friss és új.

A kapitány felállt, és meghajlította a karját.- Állj!Az úttesten újra felbukkant a kapitány, felemelte

fegyverét, és lőtt.Smith golyóval a szívében felbukott.Az emberek megfordultak.A kapitány odaszaladt hozzájuk.- Milyen bolond! Fél egy várostól!Az emberek Smith földön heverő testét nézték.Aztán a kapitányra néztek, pupillájuk kitágult és ösz-

szeszűkült.- Figyeljetek ide - mondta a kapitány -, valami fonto-

sat akarok mondani.És most a város, amely mért, ízlelt és szagolt, amely

minden erejét felhasználta, hogy megszerezzen egyet, most felkészült, hogy felhasználja ennek az egynek ha-talmas erejét, beszédképességét. Nem tömör falainak és tornyainak dühével és rosszindulatával beszélt, nem kockaköves utcáinak tágasságával, nem gépezetének erődjeivel. Egyetlen ember nyugodt hangjával beszélt.

217

- Nem a kapitányotok vagyok - mondta. - Nem is ember vagyok.

Az emberek hátraléptek.- A város vagyok - mondta a kapitány, és mosoly-

gott. - Húszezer évet vártam - mondta -, vártam, hogy visszajöjjenek az unokák unokáinak unokái.

- Kapitány úr!- Várjatok, folytatom. Ki teremtett engem? A város.

Az emberek, akik itt meghaltak. Az öreg faj, amely va-laha itt élt. Emberek, akikre borzalmas és gyógyíthatat-lan, lepraszerű betegséget hoztak a Föld-lakók. És e régi faj emberei csak arról a napról álmodoztak, amikor visz-szatérnek a Föld-lakók, és felépítették ezt a várost, és el-nevezték Bosszúnak, a Sötétség bolygón, az Évszázadok Tengerének partján, a Halál Hegységben, ennyire költő-ien. A város mérőgép, lakmuszpapír, antenna, amely megvizsgál minden ideérkező űrhajóst. Húszezer év alatt csak két űrhajó szállt le itt. Egyikük az Ennt nevű galaktikából, és utasai megmérettek, megszámláltattak, és másnak találtattak, ezért épségben és szabadon kiju-tottak a városból… így történt a második űrhajó utasai-val is… De ma! Ma végre megérkeztetek ti! A bosszút a legapróbb részletekig kidolgoztuk. Húszezer éve meg-haltak már az emberek, de itt hagyták ezt a várost. Isten hozott benneteket!

- Rosszul érzi magát, kapitány úr? Nem volna jobb visszamenni az űrhajóhoz, uram?

A város megrázkódott.Megnyílt az útburkolat, és az emberek üvöltve a

mélybe zuhantak. Zuhanásukban csillogó pengéket lát-tak, amelyek rájuk várakoztak.

Az idő múlt. Nemsokára felhangzott a hívás:- Smith?- Jelen.- Jensen?- Jelen.- Jones? Hutchinson? Springer?- Jelen, jelen, jelen.

218

Mind ott álltak az űrhajó bejáratánál.- Itt az ideje, hogy hazatérjünk a Földre…- Igen, uram!Nyakukon láthatatlan volt a vágás, láthatatlan volt

sárgaréz szívük, ezüstszervezetük, idegrendszerük fi-nom aranyhálója. Fejükből halk elektromos zümmögés hallatszott.

- Futólépés!Kilenc ember sietve vitte a baktériumtenyészet

aranybombáit az űrhajóra.- Ezeket dobjuk a Földre.- Igen, uram.Az űrhajó nyílásai becsukódtak. Az űrhajó az égbe

hasított.Amikor a dübörgés elhalkult, a városra leszállt a

nyári mezők hangulata. Az üvegszemek becsukódtak. A Fül elernyedt, nagy orrlyukak bezárultak, az utcák nem mértek és mérlegeltek tovább, a rejtett szerkezetről le-húzódott az olajfürdő.

Az égen lassan eltűnt az űrhajó.És a város kényelmesen és lassú gyönyörrel átenged-

te magát a halódás fényűzésének.

Kuczka Péter fordítása

219

AZ EPERSZÍNŰ ABLAKSZEM

Álmában becsukta az elülső ajtót: eperszínű ablak-szemek, citromsárga ablakszemek, fehér felhőkre emlé-keztető ablakszemek meg olyan ablakszemek voltak be-levágva, mint a tiszta víz az erdei forrásban. Két tucat ablakszem sorakozóit a nagy, gyümölcsborszínű, kocso-nyás, jeges üvegtábla körül. Eszébe jutott az apja, ami-kor felemelte, még kisgyermek korában.

- Oda nézz! - És a zöld üvegen keresztül smaragd-, moha- és mentaszínű volt a világ. - Oda nézz! - Az akáclila ablakszem kékeslila szőlőfürtökké varázsolta odakinn a járókelőket. És végül az eperszínű ablaksze-men át mindig meleg rózsaszínben fürdött a város; az eperszínű ablakszem a napkelte rózsás fényébe burkolta a világot; a rövidre nyírt pázsit olyan volt, mintha egy perzsaszőnyeg-kereskedésben vásárolták volna. Az eperszínű ablakszem, a legszebb, kigyógyította az em-bereket sápadtságukból, fölmelegítette a hűvös esőt, és lángra lobbantotta a kavargó februári hópelyheket.

- Igen! Igen! Ott!… Fölébredt.Még félig álomba merülve hallgatta, hogy fiai be-

szélgetnek, feküdt a sötétben, s figyelte, milyen szomo-rú a hangjuk, ahogy beszélgetnek: mint a szélé, mikor végigsüvít a kék dombok közt a fehér tengerfenéken. Aztán eszébe jutott.

A Marson vagyunk - gondolta.- Tessék? - A felesége kiáltott fel álmában.Észre sem vette, hogy hangosan beszélt. Olyan csön-

desen feküdt, amilyen csöndesen csak tudott. De most, valami furcsa, zsibbadt valóságérzékkel, látta, hogy a felesége fölkel, nyugtalanul járkálni kezd a szobában, látta az asszony sápadt arcát, amint kibámul a henger alakú kunyhó magasan levő, apró ablakain a fényes, de szokatlan csillagokra.

- Carrie - suttogta.Az asszony nem hallotta meg.

220

- Carrie - suttogta. - Szeretnék mondani valamit ne-ked. Már egy hónapja szeretném elmondani… Holnap… holnap reggel… lesz…

De a felesége csak ült magba merülve a kék csillag-fényben, és nem nézett rá. Bárcsak sose menne le a nap - gondolta -, bárcsak sose lenne sötétség. Nappal ugyan-is a telepes várast ácsolgatta, a fiúk iskolában voltak, s Carrie-nek takarítania, kertészkednie, főznie kellett. De mikor lement a nap, és nem volt a kezükben virág, kala-pács, szög és számtanpélda, képzeletük a sötétben min-dig hazajárt, akár az éjjeli madár.

Felesége megmozdult, kicsit feléje fordult.- Bob - szólalt meg végre -, haza szeretnék menni.- Carrie!- Itt nem vagyunk otthon - folytatta az asszony.A férfi látta, hogy az asszonynak könnyben úszik a

szeme.- Csak még egy kiesit tarts ki, Carrie!- Már nincs erőm!S mintha még mindig álomban mozogna; kihúzta a

sublód fiókjait, kiszedte az egymásra rakott zsebkendő-ket, ingeket, alsóruhákat, és rárakta a sublód tetejére. Oda se nézett, ujjai maguktól tapogatták ki a fiókokat, tették a sublódra a holmit. Már régtől fogva ismerős, be-gyakorlott szokása volt ez. Beszélt, kiszedte a holmit, némán állt egy darabig, aztán később mindent elrakott, s könnytelen arccal visszatért az ágyhoz, az álmaihoz. A férfi félt, hogy egy éhszaka minden fiókot kiürít, és ki-nyújtja kezét a fal mellett álló néhány ócska bőrönd után.

- Bob… - Az asszony hangja nem volt keserű, csak halk, jellegtelen és színtelen, akár a holdfény, amely le-leplezte, mit csinál. - Hat hónapja nagyon sokszor be-széltem már így éjszaka. Szégyellem magam. Te kemé-nyen dolgozol, házakat építesz a városban. Egy ilyen keményen dolgozó férfinak nem volna szabad ilyen el-szomorító szavakat hallania a felesége szájából. De mu-száj kibeszélnem magam. A semmiségek hiányzanak a

221

legjobban. Nem is tudom… csupa ostoba holmi. A hin-tánk a verandán. A fonott hintaszék nyári estéken. Hogy elnézhessem az embereket, amint elsétálnak vagy elhaj-tatnak a házunk előtt, mint régen, Ohióban. A nagy, fe-kete, lehangolt zongoránk, a svéd metszett üvegpohara-im. A társalgónk bútorzata… Ó, tudom, olyan volt, akár egy elefántcsorda, ósdi minden darab. Meg a kínai kris-tályfüggöny, amelyik megcsörrent, ha fújt a szél. A szomszédokkal való beszélgetés a verandán, júliusi esté-ken. Mind ostoba, hülye dolog… nem fontosak. De úgy látszik, mindig ezek jutnak az eszembe hajnali három körül. Ne haragudj.

- Ugyan - mondta a férfi. - A Mars távoli bolygó. Furcsa a szaga, furcsa érzéseket kelt, minden furcsa raj-ta. Én is szoktam tűnődni éjszakánként. Szép városból jöttünk ide.

- Zöld volt - mondta az asszony. - Tavasszal meg nyáron. Ősszel meg sárga és piros. És szép házunk volt. Igaz, öreg ház volt, nyolcvan-kilencven éves. Éjszakán-ként hallani lehetett, hogy suttag, beszél. A száraz fa, a lépcsőkorlát, a veranda, a küszöbök. Ahol csak hozzáért az ember, beszélt. Mindegyik szobája másképp. És ha az egész ház beszélt, valóságos család vette körül az embert a sötétben, és ringatta álomba. A manapság épí-tett házak nem tudnak ilyenek lenni. Sok embernek kell megfordulnia és élnie egy házban, hogy igazán megérle-lődjön. Ez a ház itt, ez a kalyiba, nem tudja, hogy benne lakom, nem érdekli, élek-e, halok-e. Bádoghangja van, és hideg, mint a bádog. Nincsenek pórusai, amelyekbe beivódhatnának az évek. Nincs pincéje, ahol az ember elrakhatna valamit jövőre vagy azutánra. Nincs padlása, ahol megőrizhetné tavalyi holmijait vagy elődje dolgait. Ha csak valami csekélységünk volna, Bob, ami hozzánk nőtt, lakályossá tehetnénk, nem lenne olyan idegen. De ha minden, minden egyes dobog idegen; akkor egy örökkévalóság kell ahhoz, hegy megszokottá tegyük.

A férfi bólintott a sötétben.- Ez nekem is megfordult már a fejemben.

222

Az asszony a fal mellett álló bőröndökre eső hold-fényt nézte. A férfi észrevette, hogy a keze a bőröndök felé mozdul.

- Carrie!- Tessék!A férfi kiugrott az ágyból.- Carrie! Átkozott őrültséget követtem el. Megijed-

tem attól, amit az elmúlt hónapokban álmodban beszél-tél, meg amit a fiúk beszéltek éjszakánként, meg a szél-től, meg ott kinn a Marstól, a tengerfenéktől meg min-den, és… - Elhallgatott, és nyelt egyet. - Meg kell érte-ned, mit csináltam, és mért csináltam. Egy hónappal ez-előtt elköltöttem minden pénzünket, ami a bankban volt, minden pénzünket, amit tíz év alatt félretettünk.

- Bob!- Kidobtam, Carrie, esküszöm, kidobtam semmire.

Meglepetésnek szántam. De most, ma éjjel itt vagy te, és ott vannak azok az átkozott bőröndök a padlón, és…

- Bob! - Az asszony megfordult. - Azt akarod mon-dani, hogy csak azért éltük át mindezt a Marson, azért tettük félre minden héten a megtakarított pénzünket, hogy néhány óra alatt elprédáld?

- Nem is tudom - mondta a férfi. - Esztelen bolond vagyok. Ide figyelj, már nincs messze a reggel. Korán felkelünk. Elviszlek, hogy lásd, mit csináltam. Nem akarom elárulni, azt akarom, hogy lásd. És ha nem jól tettem, akkor… nos, akkor még mindig ott vannak azok a bőröndök, és a hetenként négyszer a Földre induló ra-kéta.

Az asszony nem mozdult. - Bob, Bob - suttogta.- Ne beszélj többet - mondta a férfi.- Bob, Bob… - Az asszony lassan, hitetlenkedve

megcsóválta a fejét. A férfi elfordult, és visszafeküdt, az asszony meg leült az ágy másik oldalára, és egy darabig nem feküdt le, csak ült, s nézte a sublódot, amelyen gondosan egymásra rakva hevertek a zsebkendői, éksze-rei, ruhái, úgy, ahogyan hagyta őket. Odakünn szél kere-kedett, megváltozott a Hold színe, felkavarodott az alvó

223

por, és tele lett vele a levegő.Végül az asszony is lefeküdt, de nem szólt többet,

csak feküdt tehetetlen súlyként az ágyban, belemeredt az éjszaka hosszú alagútjába, lesve a hajnal első, hal-vány jelét.

Mihelyt megvirradt, azonnal felkeltek, és nesztelenül mozogtak az apró, henger alakú kunyhóban. Olyan volt az egész, mint valami pantomim, amely addig tart, amíg valakinek a sikolya meg nem töri a csöndet, miközben az anya, az apa és a fiúk megmosakodtak, felöltöztek, és némán megreggeliztek: pirítóst, gyümölcslevet és kávét. Egyikük se nézett a másikra, de mindegyikük figyelt va-lakit a kenyérpirító, a poharak vagy az evőeszközök tük-rében, amelyben mindnyájuk arca elmosódott, és ijesz-tően idegennek tűnt ebben a korai órában. Aztán végre kinyitották a hengeres ajtót, és beengedték a levegőt, amely végigfújt a kihűlt, kékesfehér Mars-tengereken, amelyekben csak a homok változtatta helyét, és hullám-zott ide-oda, kísérteties mintákat alkotva. Aztán kiléptek a rideg, dermesztően hideg ég alá, és elindultak egy vá-ros felé, amely csak egy hatalmas, üres színpadon álló filmdíszletnek látszott a messze távolban.

- Melyik részébe megyünk a városnak? - kérdezte Carrie.

- A rakétaállomásra - felelte a férfi. De addig még sok mondanivalóm van.

A fiúk lelassítottak, és a fülüket hegyezve lépkedtek szüleik mögött. Az apa mereven előrenézett, és beszéd közben egyszer sem pillantott sem a feleségére, sem a fiaira, hogy lássa, hogyan fogadják szavait.

- Én hiszek a Marsban - kezdte csöndesen. - Hiszem, hogy egyszer a miénk lesz. Megadásra kényszerítjük. Betelepítjük. Nem fordulunk vissza, és nem futamodunk meg. Egy esztendeje, nyomban ideérkezésünk után ju-tottam erre a felismerésre. Miért jöttünk ide? - tettem fel magamnak a kérdést. Csak, feleltem, csak. Ugyanez a helyzet minden évben a lazacokkal. A lazacok se tudják,

224

miért mennek oda, ahová mennek, de azért mennek. Fo-lyókon, amelyekre nem is emlékeznek, patakokon, víz-eséseken, de végül is eljutnak oda, ahol szaporodnak és elpusztulnak, aztán kezdődik elölről az egész. Nevezhet-jük ezt faji emlékezetnek, ösztönnek, akárminek vagy semminek, de van. Így kerültünk ide mi is.

Ballagtak a néma reggelben, csak a széles égbolt fi-gyelte őket, és a furcsa kék és gőzfehér homok kavar-gott a lábuk körül az újonnan épült országúton.

- Szóval így kerültünk ide. És a Marsról hova? A Ju-piterre, a Neptunra, a Plutóra vagy még tovább? Igen. Még tovább. Miért? Mert egyszer majd fölrobban a Nap, mint egy rosszul tömített kemence. Bumm… vége a Földnek! De talán a Mars sértetlen marad. Vagy ha a Mars is elpusztul, talán a Pluto nem, vagy ha a Pluto is elpusztul, akkor hol leszünk mi meg a fiaink fiai?

Állhatatosan meredt a szilvaszínű, makulátlan ég-boltra.

- Nos, talán valamelyik számozott bolygón leszünk, a 97-es csillagrendszer 6-os bolygóján, vagy a 99-es rendszer 2-es bolygóján! Olyan messze innen, hogy csak lázálmaidban tudod elképzelni! Elmegyünk, érted? Elmegyünk, és biztonságban leszünk! Átgondoltam én ezt, bizony. Szóval ezért jöttünk a Marsra, ezért lövik fel a rakétákat az emberek!

- Bob…- Hadd fejezzem be. Nem vagyont gyűjteni jöttünk

ide, nem. Nem kirándulni, nem. Az emberek az ilyesmit csak hazudják, ilyenekkel hitegetik magukat. Meggaz-dagszunk, híresek leszünk, mondják. Szórakozunk, él-jük világunkat, mondják. Pedig valami más mocorog bennük, akár a lazacokban meg a bálnákban, valami, ami - istenemre mondom - ott él a legparányibb mikró-bában is, akármelyikben. És tudod, mit mond az a kis óra, amely ott ketyeg minden élőlényben? Azt, hogy menekülni, szétszóródni, költözni, úszni, szünet nélkül. Eljutni annyi bolygóra, és olyan sok várost építeni, hogy soha semmi se pusztíthassa el az embert! érted, Carrie?

225

Nem mi jöttünk a Marsra, hanem a fajtánk, az egész át-kozott emberi faj, s minden attól függ, hogy boldogu-lunk mi a mi életünkben. Ez olyan nagy dolog, hogy ne-vetni volna kedvem, annyira félek a nehéz feladattól.

Érezte, hogy a fiúk kitartóan követik, érezte maga mellett Carrie-t, és szeretett volna az asszony arcába nézni, látni, hogyan fogadja mindezt, de nem nézett.

- Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor papa meg én gyerekkoromban a szántóföldeket jártuk, és kézzel szór-tuk szét a magot, mert a vetőgépünk elromlott, és nem volt pénzünk megjavíttatni. De valahogy csak kellett vetni, hogy aztán arathassunk. Ó, istenem, Carrie, em-lékszel azokra a cikkekre a vasárnapi mellékletben: EGYMILLIÓ ÉV MÚLVA KIHŰL A FÖLD! Valami-kor gyerekkoromban bőgtem, ha ilyen cikkeket olvas-tam. Anyám megkérdezte, mért bőgök. Azokért a sze-rencsétlenekért a jövőben, feleltem. Sose törődj velük, mondta anyám. Csakhogy, Carrie, ez a lényege a mon-dandómnak: mi törődünk velük. Különben nem volnánk itt. Ez a fontos, ha továbbra is nagy E-vel írjuk az Em-bert. Egész könyvtáramban nincs szebb, mint a nagy E-vel írt Ember. Elfogult vagyok, mivel én is a fajta egyik tagja vagyok. De ha egyáltalán el lehet érni a halhatat-lanságot, amiről folyton szónokolnak, ez az egyetlen módja… eljutni mindenhová… bevetni a világegyete-met. Akkor lesz aratás; még akkor is, ha valahol nem érik be a termés. Nem számít, hogy a Földön éhínség van, vagy üszög pusztít. Lesz új búza a Vénuszon, vagy a fene tudja, hol, ahová eljut az ember a legközelebbi ezer évben. A megszállottja vagyok ennek az elképze-lésnek, a megszállottja, Carrie. Amikor eszembe ötlött, szerettem volna elkapni mindenkit, téged, a fiúkat, és el-magyarázni nekik. De a fenébe is, tudtam, hogy fölösle-ges. Tudtam, hogy eljön egyszer az a nap vagy éjszaka, amikor ti is meghalljátok magatokban azt a bizonyos ke-tyegést, és akkor ti is megértitek, és nem kell semmit se magyarázni. Tudom, Carrie, hogy ez nagyzolásnak, óri-ási elképzelésnek hangzik egy olyan ember szájából, aki

226

alig öt láb öt hüvelyk magas, de mindenre, ami szent: igaz.

Mentek a város üres utcáin, és hallgatták lépteik visszhangját.

- És ez a mai reggel? - kérdezte Carrie. - Most térek rá - felelte a férfi. - Az én egyik énem is szívesen haza-menne. De a másik azt mondja, hogy ha hazamegyünk, minden elveszett. Így aztán elgondolkoztam, mi miatt fáj a legjobban a fejünk. Néhány régi holmink miatt. A fiúk, a te meg az én holmijaim miatt. És azt gondoltam: ha valami régi kell ahhoz, hogy valami új elkezdődhes-sen, istenem, felhasználom a régit. Emlékszem rá a tör-ténelemkönyvekből, hogy ezer esztendővel ezelőtt fa-szenet raktak egy üreges tehénszarvba, és egész nap fúj-ták. Így vitték a tüzet egyik helyről a másikra vonulva, s minden este a reggelről maradt parázzsal gyújtottak tü-zet. A tűz mindig új volt, de mindig volt benne valami a régiből. Fontolgatni, mérlegelni kezdtem. Megéri-e a ré-gi, hogy minden pénzünket ráköltsük? - kérdeztem. Nem! Csak az ér valamit, amit a régivel csináltunk. Hát az új megéri-e, hogy minden pénzünket ráköltsük? - tet-tem fel ekkor magamban a kérdést. Csakugyan úgy érzi az ember, mintha a jövő hét második felében fektetné be valamibe? Igen! - feleltem. Ha le tudom győzni, ami arra késztet, hogy visszavágyjunk a Földre, le kell önte-nem a pénzemet petróleummal, és gyufát kell gyújta-nom!

Carrie és a két fiú nem mozdult. Csak álltak az utcán, és nézték a férfit: akár a vihar, amely elvonult mellettük és felettük, a vihar, amely már kezd csillapodni.

- A teherszállító rakéta ma reggel érkezett meg - mondta csöndesen. - Rajta a csomagunk. Gyerünk, ve-gyük át.

Lassan felmentek a rakétaállomásra a három lépcsőn, és a visszhangzó padlón a teherraktár felé ballagtak, amelynek épp akkor nyílt szét a tolóajtaja, jelezve, hogy kezdődik a nap.

- Mesélj még a lazacokról - mondta az egyik fiú.

227

A meleg délelőtt derekán hajtottak ki a városbál, bé-relt teherautón, amely zsúfolásig meg volt rakva hatal-mas ládákkal és dobozokkal meg hosszú, magas meg alacsony és lapos csomagokkal. Mindegyik meg volt számozva és gondosan megcímezve bizonyos Robert Prentissnek, New Toledóba, a Marson.

A henger alakú kunyhó előtt megállították a bocsit, a fiúk leugrottak, és segítettek kiszállni anyjuknak. Bob egy pillanatig még ülve maradt a kormánykerék mögött, aztán lassan ő is lekászálódott, megkerülte a kocsit, és megnézte hátul a ládákat.

Délre egy kivételével valamennyi ládát felnyitották, tartalmukat kirakták a tengerfenékre, s a család most ott állt köztük. - Carrie…

És fölkísérte az asszonyt a réti veranda lépcsőjén, amely most kicsomagolva ott állt a város szélén.

- Figyeld csak, Carrie!A lépcsőfokok reccsentek és susogtak a talpuk alatt.- Mit beszélnek? Halljam, mit beszélnek!Az asszony csak állt a régi falépcsőn, erősen gondol-

kozott, de nem tudta megmondani.A férfi legyintett.- Ide kerül a veranda, oda a nappali, az ebédlő, a

konyha és a három hálószoba. Egy részét újonnan épít-jük fel, egy részét felhozatjuk. Persze ez itt még csak a veranda, néhány bútor a társalgóból és a régi ágy.

- Ennyi pénzt kiadni, Bob!A férfi megfordult, és mosolygott.- Most nem haragszol. Nézz csak rám! Nem harag-

szol. Mindent felhozatunk. Jövőre, öt év múlva! A met-szett üvegvázákat is meg a perzsaszőnyeget, amit anyádtól kaptunk 1961-ben. Aztán f előlünk felrobban-hat a Nap.

Megnézték a többi ládát. Mindegyiken szám és fel-írás: hinta (verandára), fonott hintaszék (verandára), kí-nai kristályüveg függöny…

- Magam fújom majd, hogy csilingeljen.

228

A lépcső tetején felállították az ajtót a kis színes üvegablakokkal. Carrie keresztülnézett az eperszínű ab-lakszemen.

- Na? Mit látsz?Pedig tudta, hogy az asszony mit lát, mert ő is ke-

resztülnézett a színes üvegen. A Mars volt az most is, de hideg égboltja átmelegedett, halott tengerei színes láng-ra gyúltak, dombjai akár az eperfagylaltgömbök, ho-mokja, mint a széltől sodort izzó faszén. Az eperszínű ablak, az eperszínű ablakszem halvány rózsaszínt lehelt a tájra, és soha véget nem érő hajnalpírral töltötte el a lelket és a szemét. Ahogy ott görnyedve meregette a szemét, a saját hangja ütötte meg a fülét:

- Egy év múlva idáig terjeszkedik a város. Ez árnyas utca lesz, s neked lesz verandád, lesznek barátnőid. Ak-kor már nem is lesz olyan nagy szükséged rá. De kez-detnek ez kell, ez az ismerős kis darab; figyeld csak meg, hogy lesz egyre nagyobb, hogy változik a Mars olyan meghitté, mintha egész életedben ismerted volna.

Leszaladt a lépcsőn, az utolsó, még fel nem bontott, vászonnal borított ládához. Zsebkésével lyukat hasított a vászonba. - Találd ki, mi ez!

- A tűzhelyem? A kályhám?- Sose találod ki! - Kedvesen elmosolyodott. - Éne-

kelj valamit - kérte.- Elment az eszed, Bob!- Énekelj valamit, ami ér annyit, amennyi pénzünk a

bankban volt, de már nincs, de kit érdekel!- Csak a "Genovéve, drága Genovéve-et" tudom.- Énekeld hát azt.Csakhogy az asszony képtelen volt kinyitni a száját

és elkezdeni a dalt. A férfi látta, hogy mozog az ajka, és próbálkozik, de hiába: hang nem hallatszott.

Erre nagyobb rést hasított a vásznon, bedugta a kezét a ládába, egy pillanatig némán tapogatózott benne, aztán maga kezdte énekelni a szöveget. Még egy kézmozdu-lat, s tiszta zongoraakkord szállt fel a délelőtti levegőbe.

- Rajta! - mondta. - Énekeljük szépen végig! Vala-

229

mennyien! Én játszom a dallamot.

Szíjgyártó László fordítása

230

SZASSZAPARILLA-ILLAT

Mr. William Finch három napig minden délelőtt és délután csöndesen álldogált a sötét, huzatos padláson. November végén három napig ott állt egyedül, és figyel-te, hogyan hullanak az Idő lágy, fehér pelyhei a végte-len, hideg, acélkék égből, fedik be puhán, nesztelenül a háztetőt, és szitálják tele az esőcsatornákat. Állt, és be-hunyta a szemét. A padlás a hosszú, napfény nélküli na-pokon elmerült a széltengerben, minden eresztéke recse-gett-ropogott, s hullatta a régmúlt idők porát a tetőge-rendákról, megvetemedett dúcokról és lécekről. Ott állt a sóhajok és fájó gyötrelmek közepette, beszívta a pad-lás finom, száraz illatát, élvezte a régmúlt örökségét. Ó! Ó!

Cora, a felesége, aki odalenn fülelt, nem hallotta se járkálni, se mocorogni. Úgy érezte, csak azt hallja, hogy lassan lélegzik, beszívja és kiereszti a levegőt, akár egy poros fújtató, ott fenn, a magasban, a szeles ház padlá-sán, egyedül.

- Nevetséges - dünnyögte.Mikor a férfi harmadnap délután lesietett ebédelni,

rámosolygott a sivár falakra, a csorba tányérokra, a ko-pott ezüst evőeszközökre, sőt még a feleségére is!

- Mi ez a nagy izgalom? - kérdezte az asszony.- Csak jókedv. Csodálatos jókedv! - nevetett a férfi.

Úgy látszott, hogy szinte hisztérikusan boldog. Valami nagy, jóleső boldogságban úszott, s ezt csak feltűnően nehezen tudta leplezni. Felesége a homlokát ráncolta.

- Mi ez az illat?- Illat? Illat? Miféle illat?- Szasszaparilla. - Az asszony gyanakodva szimatolt.

- Az hát!- Ugyan, lehetetlen! - A férfi hisztérikus boldogsága

olyan gyorsan elmúlt, mintha az asszony kikapcsolta volna. Észrevehetően meghökkent, kényelmetlenül érez-te magát. Egyszerre nagyon óvatos lett.

231

- Hol voltál délelőtt? - kérdezte az asszony.- Hiszen tudod, hogy a padláson csináltam rendet.- Sokáig elpiszmogsz azzal a limlommal. Egy hangot

se hallottam. Már azt hittem, nem is vagy a padláson. Ez meg mi? - Az asszony rámutatott.

- Hát ez hogy kerülhetett rám? - kérdezte a férfi csak úgy bele a világba.

S megbámulta a két rugalmas, fekete, kerékpározás-hoz való fémcsíptetőt, amely csontos bokájához szorí-totta nadrágja keskeny hajtókáját.

- A padláson találtam - felelte önmagának. - Emlék-szel, Cora, amikor negyven esztendeje kora reggel ki-rándulgattunk a tandemünkön a kavicsos országúton, és minden olyan friss és üde volt?

- Ha ma nem végzel azzal a padlással, fölmegyek, és magam dobálok ki mindent.

- Jaj, ne! - kiáltott fel a férfi. - Minden úgy megy, ahogy szeretném!

Az asszony hűvös pillantást vetett rá.- Cora - szólalt meg a férfi evés közben. Már felen-

gedett, és kezdett ismét tűzbe jönni. - Tudod, mik a pad-lások? Időgépek, amelyeken a magamfajta seggfejű vénemberek vissza tudnak utazni negyven esztendőt abba az időbe, amikor egész évben nyár volt, és a gyere-kek jegeskocsikat fosztogattak. Emlékszel arra az ízre? A zsebkendődbe kötötted a jeget. Mintha egyszerre szo-pogatott volna vásznat meg havat az ember.

Cora idegesen izgett-mozgott.Nem lehetetlen - gondolta a férfi, félig lehunyt szem-

mel, s megpróbálta elképzelni és megvalósítani a dol-got. Vegyünk például egy padlást. Egy padlás levegője tulajdonképpen maga az Idő. Más esztendőkben létezik, más korok bábjait és gubóit őrzi. Minden sublódfiók egy-egy kis koporsó, ezernyi tegnap nyugszik bennük. Ó, egy padlás sötét, barátságos hely, tele van Idővel, s ha az ember ott áll a közepén, kihúzva magát, hunyo-rogva, és gondolkozik és gondolkozik, beleheli a Múl-

232

tat, és kinyújtja a kezét, hogy kitapogassa a Hajdant, ak-kor…

Abbahagyta, mert tudatára ébredt, hogy gondolatai egy részét hangosan mondta ki. Cora sebesen falt.

- Hát nem lenne érdekes - kérdezte a férfi a válasz-téktól az asszony hajában -, ha vissza lehetne utazni az Időben? És ugyan miféle hely volna alkalmasabb és lo-gikusabb e célra egy padlásnál, amilyen például a miénk?

- Nem volt mindig nyár akkor régen - mondta az asz-szony. - Csak a te bolond fejedben. A jóra emlékezel, a rosszat elfelejted. Nem volt mindig nyár.

- Jelképesen szólva igen, Cora.- Nem.- Úgy értem - mondta izgatottan suttogva a férfi, s

előrehajolt, hogy jobban lássa a képet, amelyet felvázol az ebédlő sivár falára -, hogy ha óvatosan, széttárt karral egyensúlyozol egykerekű bicikliden az évek közt, óva-tosan, nagyon óvatosan, ha egyik esztendőből a másikba karikázol, s eltöltesz egy hetet 1909-ben, egy napot 1900-ban, egy hónapot vagy két hetet meg valamelyik másik esztendőben, például 1905-ben vagy 1898-ban, életed hátralevő részében mindig nyár lehet.

- Egykerekű biciklin?- Tudod, olyan magas, krómozott, együléses egyke-

rekűre gondolok, amilyenen artisták zsonglőrködnek a cirkuszban. Egyensúlyozni kell, ügyesen egyensúlyozni, hogy le ne essen az ember, és közben folyton szépen föl-fölröpíteni a levegőbe a csillogó tárgyakat, egy fény-sugarat, egy villanást, egy szikrát, egy ragyogó, piros, sárga, kék, zöld, fehér és arany színekben pompázó gömböt, hogy minden hajdani június, július és augusz-tus ott röpködjön körülötted egyszerre a levegőben, a kezedhez alig érve szálljon és lebegjen, te meg köztük, mosolyogva. Egyensúlyozz, Cora, egyensúlyozz!

- Blabla - mondta az asszony. - Blabla. - És még egy-szer: - Blabla.

233

Borzongva mászott fel a hosszú, hideg lépcsőn a padlásra.

Voltak téli éjszakák, amikor porcelánná fagyott csontokkal ébredt, füle mint két hideg, huzatos kémény, idegeit fagy hasogatta, s vadul vakított a világos ég, mintha fehér, hideg tűzijátéktöltények robbantak volna, és lángoló hópelyhekkel szórták volna be tudatalattijá-ban a csöndes mélységeket. Fázott, fázott, fázott, és vé-gét nem érő, zöld fáklyás, bronznapos nyarak sokaságá-ra lett volna szüksége, hogy kiolvasszák téli hüvelyéből. Nagy, törékeny, ízetlen jégdarab volt, hóember, aki minden este lefekszik, hogy jégkristályokkal és hózápo-rokkal álmodjon összevissza. És odakint örökös tél ural-kodott, hatalmas, ólmos szőlőprés zúzta össze az égbolt színtelen szemhéját, kipréselt mindenkit, mint megannyi szőlőfürtöt - kipréselte belőlük a színt, az érzékszerve-ket s az életet magát is -, kivéve a gyerekeket, akik sítal-pon és tobogánon siklottak le a tükörszerű domboldala-kon, amelyeken ott tükröződött a nyomasztó acélpajzs, amely a napok és a nehezen telő éjszakák múltával egy-re alacsonyabban lógott a város fölött.

Mr. Finch fölemelte a padlás csapóajtaját. De itt, itt! Nyári por csapott fel körülötte. A padlás hőséggel átita-tott pora, amely más évszakokból maradt itt. Csöndesen becsukta a csapóajtót.

Elmosolyodott.A padlás csöndes volt, mint a zivatarfelhő vihar előtt.

Cora Finch néha hallotta, hogy férje dünnyög valamit ott a magasban.

Délután ötkor Mr. Finch az Arany álmaim szigetét énekelve pöccintett meg a fején egy vadonatúj szalma-kalapot a konyhaajtóban.

- Huhu!- Egész délután aludtál? - förmedt rá a felesége. -

Négyszer is fölkiabáltam neked, és nem feleltél.- Aludtam? - Finch elgondolkozott a dolgon, elnevet-

te magát, aztán gyorsan a szájára ütött a tenyerével. - Igen, azt hiszem, aludtam.

234

Az asszony hirtelen felfigyelt.- Úristen! - kiáltotta. - Hol szerezted ezt a zakót?A férfin piros csíkos zakó volt, magas, fehér, szoros

keménygallér és fagylaltszínű nadrág. A szalmakalap-nak olyan szaga volt, mintha egy maroknyi friss szénát lobogtattak volna meg a levegőben.

- Egy régi bőröndben találtam.Az asszony szimatolni kezdett.- Nincs molyirtószaga. Vadonatújnak látszik.- Ugyan, dehogy új! - felelte gyorsan a férfi. Kény-

szeredett, feszélyezett arcot vágott, mikor az asszony szemügyre vette az öltözékét.

- Nem nyári ruhához való idő van- mondta az asz-szony.

- Nem engedhet meg magának egy kis szórakozást az ember?

- Mindig ilyen voltál. - Az asszony becsapta a tűz-hely ajtaját. - Amíg én itthon ültem és kötöttem, isten a tudója, te lent voltál az üzletben, és a könyöküket fogva segítetted ki-be a hölgyeket.

A férfi nem zavartatta magát.- Cora. - Belenézett a ropogós szalmakalapba. - Nem

volna jó egy kis vasárnapi séta, mint régen, te a selyem napernyőddel meg a hosszú, suhogó ruhádban, elüldö-gélnénk a kertvendéglőben a vasszékeken, és beszív-nánk a drugstore egykori illatát? Miért nincs ma is olyan illatuk a drugstore-oknak? Rendelnénk két szasszaparil-lát, Cora, aztán kihajtanánk, 1910-es Fordunkon a Han-nahan-öbölbe, megvacsoráznánk az egyik boxban, és hallgatnánk a dzsesszzenekart. Mit szólsz hozzá?

- A vacsora kész. Vesd le ezt a szörnyű maskarát!- Ha teljesülhetne a kívánságod, hogy kocsikázhass

egyet a tölgyfákkal szegélyezett országutakon, amilye-nek akkor voltak, amikor még nem szaladgáltak rajtuk autók, hajlandó volnál rá? - makacskodott a férfi, az asz-szonyt figyelve.

- Azok a régi országutak porosak voltak. Úgy jöttünk haza mindig, mint a négerek. Különben - kapta fel a cu-

235

kortartót, és megrázta - ma reggel negyven dollárom volt ebben. És eltűnt! Ne akard bemesélni nekem, hogy ezeket a ruhákat valami jelmezkölcsönzőből szerezted. Vadonatújak. Nem is valamelyik bőröndből kerültek elő.

- Én… - szólalt meg a férfi.Az asszony fél óráig dühöngött, a férfi meg se tudott

mukkanni. Rázta a házat a novemberi szél, s miközben az asszony beszélt, a hideg, acélkék égből ismét szállin-gózott a téli hó.

- Felelj! - kiáltotta az asszony. - Megőrültél, hogy olyan ruhára költöd a pénzünkét, amit úgyse hordhatsz?

- A padlás… - kezdte a férfi.Az asszony otthagyta, és leült a nappaliban.A hó már sűrűn hullott, hideg, sötét novemberi este

volt. Az asszony hallotta, amint a férje lassan felmászik a létrán a padlásra, a régmúlt esztendők poros lakóhe-lyére, a jelmezek, a kellékek és az Idő sötét otthonába, mely egészen más, mint a lenti.

A férfi becsukta a csapóajtót. Felkattintotta a zseb-lámpát, annak a fénye elég volt társaságnak. Igen, itt az idők összessége bele van sűrítve egy japán papírvirágba. Ha hozzányúl az emlékezet, minden kibomlik, kristály-tisztán, gyönyörű virágokká, tavaszi szellőkké, csodála-tosabbakká, mint az életben. Lehetséges, hogy a sublód valamennyi fiókjában poros, pókhálós nagynénik, uno-katestvérek, nagymamák rejtőznek. Igen, itt lakik az Idő. Érezni, hogy lélegzik, nem gépiesen, mint az óra, hanem atmoszférikusan.

A lenti ház most éppoly távoli volt, mint egy másik nap a múltban. Félig lehunyta a szemét, és újra meg újra körülnézett a várakozó padláson.

Itt, a csiszoltüveg-csillárban szivárványok csillogtak, meg fényes reggelek és delek, akár az újonnan felfede-zett, az időben visszafelé áramló, végtelen folyók. Zseb-lámpája fénye rájuk esett, életre csillantotta őket, a szi-várványok íve színekkel töltötte meg az árnyékot, szil-

236

va-, eper- és szőlőszínnel, felvágott citrom színével s az és színével, amely kék volt, mivel a vihar után elvonul-tak a felhők. És a padlás pora örökké égő tömjén volt, az embernek csak bele kellett néznie a lángokba. Való-ban egy óriási időgép ez a padlás, tudta, érezte, bizo-nyos volt benne, és ha valaki megérinti itt a csiszolt üvegeket, ott az ajtókilincseket, bojtokat, csilingelő kris-tályokat, a felkavart port, a bőröndök zárjait, és megszó-laltatja a régi tűzhely fújtatójának vox humanáját, hogy a szemébe fújja sok-sok hajdani tűz kormát; igen, ha ját-szani kezd ezen a hangszeren, ezen a tömérdek alkat-részből álló eleven gépen, ha babrálni kezdi millió da-rabkáját, emeltyűjét és fogantyúját, akkor, akkor, akkor…

Széttárta karját, és hadonászva vezényelni kezdett. Zene szólt a fejében, szorosra zárt szájában, és játszani kezdett a hatalmas gépen, a mennydörgő orgonán, basz-szust, tenort, szopránt, mélyet, magasat, s a végén, a vé-gén leütött egy akkordot, amelytől úgy megborzongott, hogy be kellett hunynia a szemét.

Aznap este kilenc körül az asszony hallotta, hogy a férje szólítja:

- Cora! - Fölment az emeletre. A férfi kidugta a fejét, lenézett rá a magasból, rámosolygott. Meglengette a ka-lapját. - Ég veled, Cora!

- Mit akarsz ezzel mondani?! - kiáltotta az asszony.- Három napig gondolkoztam a dolgon, s most bú-

csúzom.- Gyere le onnan, te őrült!- Tegnap kivettem ötszáz dollárt a bankból. Ezen is

sokáig gondolkoztam. Aztán mikor megtörtént a dolog, nos… Cora… - Lenyújtotta sovány kezét. Utoljára kér-dem: hajlandó vagy velem jönni?

- A padlásra? Add le azt a létrát, William Finch. Fel-mászom, és kizavarlak abból a mocskos fészekből!

- A Hannahan-öbölbe készülök, és megeszem egy tál kagylólevest - mondta a férfi. - És megkérem a dzsessz-

237

bendet, hogy játssza el a Holdfényes öblöt. Ó, gyere, Cora… - Megmozdította kinyújtott kezét.

Az asszony csak bámult tovább férje szelíd, kérő ar-cába.

- Ég veled! - mondta a férfi.Kedvesen, nagyon kedvesen intett. Aztán eltűnt az

arca, eltűnt a szalmakalap.- William! - sikoltotta az asszony.A padlás sötét volt és néma.Az asszony sikoltozva székért rohant, ráállt, és nyög-

ve felhúzódzkodott a dohos sötétségbe. Körülvilágított egy zseblámpával.

- William! William!A sötétség üres volt. Téli szél rázta a házat.Aztán észrevette, hogy a padlás túlsó végén, a nyu-

gatra néző ablak félig tárva van.Odatapogatódzott. Habozott, visszatartotta lélegzetét.

Aztán lassan teljesen kitárta az ablakot. A létra az abla-kon kívül volt, a veranda tetejének támasztva.

Visszahátrált az ablaktól.Odakint, a nyitott ablakon túl élénkzölden ragyogtak

az almafák, júliusi, nyári alkonyat volt. Halk durranáso-kat hallott: tűzijáték ropogott. Nevetést és távoli hango-kat hozott a szél. Rakéták pukkantak szét a meleg leve-gőben halkan; pirosak voltak, fehérek, kékek, aztán el-halványultak…

Becsapta az ablakot, és ott állt támolyogva.- William!Télies novemberi világosság izzott fel mögötte a

padlás csapóajtaján keresztül. Az ajtó fölé hajolt, és lát-ta, hogy odalenn, abban a novemberi világban, ahol kö-vetkező harminc esztendejét tölteni fogja, sustorogva csapódik a hó a hideg, tiszta üvegtábláknak.

Nem ment még egyszer az ablakhoz. Csak ült egye-dül a sötét padláson, s szagolta az illatót, mely elégedett sóhajként lebegett a levegőben. Mélyet, hosszút szip-pantott belőle.

238

A drugsture hajdani, ismerős, feledhetetlen szasszaparilla-illata volt.

Szíjgyártó László fordítása

239

ARANYSÁRKÁNY, EZÜSTSZÉL

- Disznóformára - kiáltotta a mandarin.- Disznóformára - mondta a hírnök, s távozott.- Ó, gonosz esztendő gonosz napja! kiáltotta a man-

darin. - Az én gyermekkoromban mily kicsi volt még Kuan Si városa, ott túl a hegyen. Most meg már akkorá-ra nőtt, hogy fallal veszik körül.

- De miért okoz jó atyámnak ekkora mérget s szomo-rúságot egy fal, kétmérföldnyire innét? - kérdezte hal-kan a lánya.

- Mert disznóformára építik a falukat - mondta a mandarin. - Hát nem érted? A mi városfalunk narancs-formára épült. S az a disznó majd mohón fölfaija a na-rancsot.

- Ó!Ültek és gondolkodtak.Az élet csupa jelkép és előjel. Démonok ólálkodnak

mindenütt, Halál úszik a könnyben, a sirály szárnycsa-pása esőt jelent, s hogy egy legyezőt így tartunk-e vagy amúgy, hogy miként hajlik a tető, s igen, hogy milyen alakra épül a városfal, az mind-mind roppantul fontos. Utazók és kirándulók, karavánok és muzsikusok, művé-szek jönnek-mennek e két város között, mind mérlegelik az előjeleket, s majd kijelentik: "A város narancsformá-ra épült? Nem. Inkább olyan városba költőzöm, mely disznó alakját viseli, és virágzik, fölfal mindent, s jó ,szerencsétől, jóléttől hízik!"

A mandarin zokogott.- Végünk! E jelek és jelképek megrémítenek. Rossz

napok jönnek a városunkra.- Akkor - mondta a lánya -, hívasd a kőmíveseidet és

a templomépítőket. Én majd súgok a selyemfüggöny mögül, s te tudni fogod a szavakat.

Az öregember szomorúan csapta össze a tenyerét. - Halljátok, kőmívesek! Halljátok, városok és paloták épí-tői!

240

A férfiak, akik ismerték a márványt, a gránitot, az ónixot, a kvarcot, jöttek is sietve. A mandarin szorongva nézett a szemükbe, maga is súgásra várt a trón, a se-lyemfüggöny mögül.

- Hivattalak titeket - súgta a hang.- Hivattalak titeket - mondta a mandarin fennhangon

-, mert a mi városunk narancsformára épült, s a gonosz város, Kuan Si most falánk disznót formázó falat épít…

A kőmívesek fölnyögtek, és sírva fakadtak. A halál pálcája kopogtatott kinn az udvaron. S a szoba sötétjé-ben hörgősen köhögött a nyomorúság.

- S ezért ti, Páiak építői - mondta a suttogás és mond-ta a mandarin -, menjetek, hozzatok vakolókanalat, kö-veket, s alakítsátok más formára a városunkat.

Az építészeknek és kőmíveseknek elállt a lélegzetük. A mandarinnak magának is elállt a lélegzete attól, amit mondott. De súgott a suttogás, a mandarin tehát folytatta

- Adjatok a falainknak bunkóformát; mely elveri in-nét a disznót!

A kőmívesek fölálltak, kiabáltak. Még a mandarin is lelépett a trónról, tapsolt, elragadtatná a szótól, amit a száján kiejtett.

- Sietve! - kiáltotta. - Munkára! Mikor az emberei mosolygós serényen eltávoztak, a mandarin szeretettel fordult a selyemfüggöny felé.

- Lányom - suttogta -, hadd öleljelek meg! - Válasz semmi. A mandarin félrehúzta függönyt. A lánya eltűnt.

Micsoda szerénység - gondolta. - Elosont, s ittha-gyott engem a diadallal, mintha bizony engem illetne.,

A hír végigfutott a városon; mindenütt a mandarint magasztalták. Cipelte mindenki a követ a falhoz. Petár-dákat durrogtattak, s minthogy mindenki együttműkö-dött, menekültek közülük a Halál és a Nyomorúság dé-monai. A hónap végére a fal rajza megváltozott. Most roppant bunkót formázott, mely a disznót, a vadkant, sőt az oroszlánt is távol tartja. A mandarin, mint a tej, aludt éjszakánként.

241

- Csak látnám Kuan Si mandarinját, mikor ennek hí-rét veszi. Hogy mekkora lesz a felfordulás: bizonyára leveti magát a hegyről! Még egy kis bort, ó, lányom-a-kinek-annyi-esze-van-mint-egy-fiúnak.

De az öröm téli virág: hamar elhervad. Még aznap délvitán hírnök rontott a trónterembe.

- Ó, mandarin, dögvész, kora bánat, földindulás, sás-kajárás, mérgezett kutak! A mandarin összerezzeni.

- Kuan Si városa - újságolta a hírnök -, amely disz-nóformára épült, s amely disznót mi roppant bunkót for-mázó falainkkal elkergettünk, most hamuvá égette a dia-dalunkat. Máglyává építették át a városuk falát, hogy a bunkónk elhamvadjon!

A mandarinnak összeaszott a szíve, mint öreg fán az őszi gyümölcs.

- 6, istenek! Az utazók majd megvetnek minket. S a jelekből olvasó kereskedők messzire elkerülik a köny-nyen lángra lobbanó bunkót, és helyette a mindent le-győző máglyát választják.

- Nem - mondta a suttogás hópihe-halkan a selyem-függöny mögül.

- Nem - mondta a döbbent mandarin. - Mondjátok meg a kőmíveseimnek súgta a hang esőcsepp-halkan -, hogy csillogó tóvá formálják falainkat.

A mandarin fennhangon kimondta, s szíve megmele-gedett.

- S e tó vízével - mondta a suttogás és az öregember - örökre kioltjuk a máglya tüzét!

S a város népe boldogan tódult az utcára, hallva, hogy az eszmék nagy uralkodója megint megmentette a várost. És futott a falhoz, hogy új képére alakítsa, ének-szóval, ha nem is oly harsánnyal, mint azelőtt, hisz min-denki fáradt volt már, és nem is olyan gyorsan, hisz az előző átépítés egy hónapba telt, s ezalatt mindenki kény-telen volt elhanyagolni a dolgát, a földjét, s így szegé-nyebb lett, és gyöngébb is valamivel.

Majd a városra szörnyű és csodálatos napok követ-keztek, egyik a másik után, mint az egymásba illő ijesz-

242

tő dobozok.- Ó, uralkodó! - kiáltotta a hírnök -, Kuan Si újjáépí-

tette a falait, szájformára, hogy kiigya a tavunk vizét!- Akkor - mondta az uralkodó, és közel húzódott a

selyemfüggönyhöz - mi tűforma falat építünk, hogy be-varrjuk e szájat!

- Uralkodó! - jajongott a hírnők. Kuan Si fala most olyan, mint a kard, hogy eltörje a tűnket!

Az uralkodó reszketett, de nem tágított a selyemfüg-göny mellől. - Akkor a mi falunkat formáljátok e kard hüvelyévé!

- Kegyelem! - zokogott a hírnök másnap reggel. - Egész álló éjjel rakták a falat, s most olyan, mint a vil-lám, hogy belecsapjon a kardhüvelybe, és tönkretegye.

Mint egy gonosz kutyafalka, áradt szét a városban a kórság. A boltok becsuktak. A lakosság, mely végtelen hónapok óta dolgozott szakadatlan a falak átrakásán, magát a Halált hajazta, fehér csontjuk mint egy zene-szerszám csörgött a szélben. Halottas menetek tűntek föl az utcán, bár nyár közepe volt még, mikor mindenkinek kapálnia, aratnia kéne. A mandarin maga is ágynak esett, ágyát odahúzatta a selyemfüggöny elé, s nyomo-rultul, fekve osztogatta az építésre vonatkozó parancsait. Erejét vesztette a hang is a függöny mögött, halk volt, mint a szél az eresz alján.

- Kuan Si sas lett. Akkor a mi falunk legyen háló. Most nap, hogy a hálót fölperzselje. Akkor mi holdat építünk, hogy az ő napjuk fogyatkozzék!

Mint egy berozsdált masina, a város megállt.S végül a suttogó hang a függöny mögött fölkiáltott:- Az istenek nevében, küldjetek Kuan Siért!A nyár utolsó napján négy kiéhezett szolga áthozta

Kuan Si beteg és aszott mandarinját a mi mandarinunk tróntermébe. Mindkét mandarint föltámasztották, s egy-más szemébe néztek. Lélegzetük mint a téli szél reb-bent. Egy hang azt mondta

- Vessünk véget ennek.A két öregember rábólintott.

243

- Ez nem mehet tovább - mondta a halvány hang. - Népeink mást se tesznek, csak nap nap után, a nap min-den órájában más formára építik át városainkat. Nincs idejük vadászni, halászni, szeretni, nem tehetnek őseik és őseik gyermekei kedvére.

- Így van - mondotta a Kalitka, a Hold, a Dárda, a Tűz, a Kard meg ez meg amaz városának két mandarin-ja.

- Vigyetek ki minket a napsütésre mondta a hang.A két öregembert kivitték a napra, egy kis domb tete-

jére. A nyár végi szélben néhány véznácska gyerek ere-getett a nap, a bókák és a fű, a tenger, a rézpénz és a bú-za .színében pompázó papírsárkányokat.

Az első mandarin lánya odaállt apja ágya mellé.- Nézd - mondta.- Csak sárkányok, semmi más - mondta a két öreg-

ember.- De mit ér egy sárkány , a földön? kérdezte a lány. -

Semmit. És mi kell ahhoz, hogy fönnmaradjon a levegő-ben, hogy szép legyen, igazán lelkesítő?

- Hát szél, az csak természetes - mondták ők ketten.- És mi az, ami az eget, a szelet széppé teszi?- Hát a sárkány, az csak természetes, sok sárkány,

hogy ne legyen egyhangú, mindig egyforma az ég. Sok szálló, színes sárkány!

Jó - mondta a mandarin lánya. Akkor te, Kuan Si, még egyszer utoljára építtesd át a városodat, hogy se többre, se kevesebbre ne hasonlítson, mint a szélre. És mi a mienkből aranysárkányt építünk. A szél megszépíti a sárkányt, és csuda magasra emeli. És a sárkány megtö-ri a szél létének egyhangúságát, célt és értelmet ád neki. Egyik a másik nélkül semmi. De együtt szépek, és segí-tenek egymáson, és az életük hosszú és maradandó.

Ennek a két mandarin úgy megörült, hogy napok óta először enni is tudott valamit, mindjárt erőre kapott, ösz-szeölelkezett, dicsérettel halmozta el egyik a másikát, s a mandarin lányára mindkettő azt mondta, hogy fiú, férfi, kőpillér, harcos, igaz: és feledhetetlen fiúgyermek.

244

S nyomban ezután el is váltak, ki-ki a maga városába si-etett, s közben kurjongatott, énekelt, ha elhaló hangon is, de nagy vidáman.

S így idővel az egyik város az Aranysárkány városá-vá lett, a másik az Ezüstszélé. És az aratnivalót learat-ták, és mindenki járt a dolga után, megizmosodott, s a kórság menekült, mint a rémült sakál. Az Aranysárkány lakói az év minden éjszakáján hallották a tiszta jó szelet, mely szárnyára veszi, s az Ezüstszélé a sárkány énekét, suttogását, emelkedését, mely megszépíti őket.

- Úgy legyen - mondta a mandarin a selyemfüggöny előtt.

Göncz Árpád fordítása

245

RAY DOUGLAS BRADBURY

Amikor az ötvenes években Nyugat-Európa értelmi-ségének egy része - elsősorban néhány avantgarde és haladó szellemű csoportocska - felfedezte és magasztal-ni kezdte a science fictiont, elragadtatásuk tárgya há-rom-négy kötet volt, melyeknek címlapján az amerikai Ray Douglas Bradbury neve állt. Bárki bármit mondott vagy gondolt is a "science fictionnek nevezett lidérc-nyomásról", lehetetlen volt el nem ismernie a Marsbéli krónikák, a Fahrenheit 451 vagy a Tetovált ember mű-vészi és eszmei értékeit, írójuk aggódó humanizmusát, embertelenséggel szembeforduló bátorságát.

Bradbury költészetének köszönhető a tudományos-fantasztikus irodalom első sikeres áttörése Franciaor-szágban, Olaszországban, Németországban, de Cseh-szlovákiában, a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon is. Nem volt akkoriban cikk, ismerte-tés, tanulmány vagy kritika a tudományos-fantasztikus irodalomról, amely ne említette volna Bradbury nevét. Viták és kongresszusok középpontjában állt, díjak, for-dítások, antológiák, folyóiratok, filmek emelték művei alá a piedesztált; utánzók és követők példaképe, az olva-sók rajongásának tárgya lett.

1920. augusztus 22-én született az USA Illinois álla-mában, Waukeganben. Ősei apai ágon angolok - 1630-ban érkeztek Amerikába. Anyja svéd származású volt. Ray Bradbury eredeti neve Leonard Spaulding.

Önéletrajzi írásaiban - főleg a Pitypang-bor című re-gényben - sokat mesél gyermekkoráról, nagybácsikról, nagynénikről, csodálatos padlásokról, meghatározhatat-lan félelmekről, fantasztikus történetek és képregények hatásáról, felejthetetlen olvasmányokról és karneváli felvonulásokról, bemutatva és feltárva egy érzékeny és

246

fogékony lélek fejlődését, az a leendő képzeletgazdag művész kialakulását.

Anyja az Óz történetét mesélte neki és Edgar Allan Poe novelláit. Nyolc-tíz éves korában falta a science fic-tion magazinokat, Edgar Rice Burroughs Mars-regénye-it, Hyatt Verrill, Verne és, Wells műveit. Tizenkét éve-sen, megtakarított pénzén, egy öreg írógépet vásárolt.

1934-ben Los Angelesbe költözött a család. Köny-vesboltokban, antikváriumokban kutatva, a fiatal Brad-bury nemcsak érdekes könyveket, hanem hasonló érdek-lődésű társakat és barátokat is talált. Los Angelesben működött egy klub, a Science Fiction League, amelynek Henry Kuttner, Leigh Brackett, Robert Heinlein és má-sok is tagjai voltak a későbbi science fiction "nagysá-gok" közül. Bradbury belépett a klubba, és azonnal írni kezdett a csoport stencilezett lapjába. Mikorra iskoláit elvégezte, már ismert neve volt, legalábbis szűk körben. A klubban kiélhette ambícióit: írt, szerkesztett, rajzolt, vitatkozott, tanult, és színházi előadásokat rendezett. Gondolatvilágára akkoriban a különböző divatos tech-nokrata elméletek és elképzelések hatottak, utópiák, me-lyek szerint az emberek hamarosan heti ötnapos, átlag-ban négyórai munkával évi 20 000 dollárt keresnek, a bőséges energiára támaszkodva a termelést automatizál-ják, az állam irányítását mérnökök; tudósok, technikai szakemberek veszik kezükbe. Ezek az ábrándok - Brad-bury első novelláinak ábrándjai is - hamarosan össze-omlottak. A háború végén a fiatal író már egészen más-képp gondolkozott.

Időközben számos magazinban (Weird Tales, Futuria Fantasia, Super Science Stories stb., stb.) számos álné-ven megjelentek Bradbury első novellái, detektívtörté-netek, rémhistóriák, fantasztikus mesék. Százával írta elbeszéléseit, melyeket később - a visszaemlékezések szerint - kegyetlenül megsemmisített. Arról is szólnak

247

anekdoták, hogy a fiatal író évekig rikkancsként kereste kenyerét. Az első komoly sikert az 1942-45-ös évek hozták. Bradbury novelláit, köztük a Marsbéli krónikák néhány epizódját ekkor már szívesen közölték a fantasz-tikus és science fiction magazinok. A tudományos-fan-tasztikus irodalom híres aranykora kezdődött ekkor, sor-ra tűntek fel a második nemzedékhez tartozó fiatalok: Asimov, Sturgeon, Van Voght, James Blish, Hal Cle-ment és az angol Arhur Clarke, Michael Moorcock vagy Brian Aldiss. Amerikában több mint harminc magazin csak science fictiont közölt.

De Bradbury írásaiért a "komoly" magazinok és la-pok is versengtek már. A nagy fekete és fehér játék cí-mű novellája 1946-ban belekerült az év legjobb novellá-inak antológiájába, ezután megnyíltak előtte a legszín-vonalasabb és legjobban fizető lapok: a Colliers, a Har-per's, a New Yorker, a Mademoiselle, az Esquire hasáb-jai. Elragadtatott kritikák kísérték az emelkedést, He-mingway-hez, Thomas Wolfe-hoz hasonlítva a fiatal írót, aki ekkor már szörnyülködve nézte a világot, és ke-serű szájízzel beszélt az elembertelenedésről, a technika veszedelmeiről, a szegénységről, az atompusztulás rém-ségeiről, a fajgyűlöletről, a fasizálódó Amerikáról.

Sorra jelentek meg könyvei: 1950-ben a Marsbéli krónikák, 1951-ben a Tetovált ember, 1953-ban a Fa-renheit 451, döbbenetes tiltakozása, amelyet novella for-mában 1951. februárjában, a hidegháború csúcspontján adott ki először. "Még McCarthy terroruralma idején - mondta később erről a korszakról - írtam meg Fahren-heit 451 című regényemet, amely nyíltan támadta az ál-tala képviselt gondolattipró erőszakot…"

1954-ben a Marsbéli krónikákért az amerikai Művé-szeti és Irodalmi Akadémia ezerdolláros díját, a Fahren-heit 451-ért pedig a Commonwealth Club of California aranyérmét kapta. Nincs science fiction író a világon,

248

akinek novelláit annyi antológiában közölték volna. Műveit a világ minden táján lefordították. A Fahrenheit 451-ből Truffaut forgatott filmet, de megfilmesítették a Tetovált embert és Bradbury más novelláit is. Számos rádiójátékot, tévéfilmét és színdarabot írt, és - többek között - a Moby Dick című film forgatókönyvét is ő ké-szítette.

A technikai és technokrata utópiákért lelkesedő, a ré-mes és rémítő mesékben kedvét lelő író hosszú utat járt be, amíg eljutott a technika és erkölcs ellentmondásait feltáró, a társadalom konfliktusait éles szemmel meglátó és bíráló álláspontjáig. Sokan úgy vélik, hogy útközben géprombolóvá, a technika ellenfelévé, valamilyen "lud-ditává" alakult. Pedig erről szó sincs.

"Nem félek a gépektől - mondta Oriana Fallacinak -, a gépek által válik halhatatlanná a halandó ember. A le-mezek közvetítik hozzánk a zenét. A linotype-gépek szedik könyveinket. A mágneses szalagok rögzítik gon-dolatainkat… Ha nekem azt mondják: nézd, nem csodá-latos az a rakéta? Azt felelem: nem, az Ember csodála-tos, aki megépítette, az én korszakom a csodálatos, a mi gondolataink a csodálatosak…"

Ez a hit és optimizmus tükröződik elbeszéléseiben és regényeiben, még akkor is - vagy akkor még inkább -, amikor sötét képeket rajzol jelenről és jövőről, amikor riogat és ijesztget, mint a gyerek, aki félelmet ébresztve küzdi le félelmét. Mert Bradbury egész életműve költői tiltakozás a félelem és szorongás XX. századi változatai ellen.

Kuczka Péter

249

AZ ALKOTÓ KÉPZELETE

Könnyű belátni: mindannyiunk érdeke, hogy minél több gazdag képzeletű, kreatív, "tudástermelő" ember munkálkodjék a világon. Pedig még most, a tudomá-nyos-technikai forradalom kellős közepén sem így ké-pezzük az ifjúságot. Az ismeretek, amelyeket el kell sa-játítaniok, nagyrészt már elavultak, mire megtanulták őket. Abban a pillanatban pedig, amikor- társadalmilag hasznos tevékenységet kell majd kifejteniök - "megmé-retnek, és híjával találtatnak".

Igaz, a kíváncsi, kalandos, merész, önálló szellemű emberek sorsa nehéz sors. Nemcsak azért, mert őket magukat nehéz alkalmazkodásra szorítani, hanem azért is, mert az alkalmazkodás, a társakkal való azonosság igénye bennük is éppoly erős lehet, mint akikből az egyéniség hiányzik.

Hogy a véleménykülönbség milyen nyomasztóan ter-hes lehet, azt az a pszichológiai kísérlet világítja meg leginkább, amely kimutatta: az alkalmazkodás igénye még érzékszerveinkbe vetett hitünket is kikezdheti. Adódhat olyan helyzet, amelyben az "akkor hiszem, hogyha látom" elv helyét az "akkor hiszem, hogyha mondják" elv foglalja el. Még az is, hogy mit látunk va-lóban, függhet attól, hogy mit mondanak.

A kísérlet a következő voltEgy csoport tagjai azt a feladatot kapták, hogy szem-

mértékkel ítéljék meg, három vonal közül melyik azo-nos egy standard negyedikkel. A csoportban 5-6 beava-tott társa között egyetlen naiv kísérleti személy volt. Rajta kívül mindenki - előre megbeszélt terv szerint - helytelen válaszokat adott. Igen sok kísérlet nyomán ki-derült, hogy a be nem avatott kísérleti személyek közül szinte mindenki, tekintet nélkül nemére, korára, értel-

250

mességére, a csoportvéleményhez igazította a magáét. Sokan észre sem vették, hogy ítéletük amazokénak függvénye, mindvégig úgy ítélték meg, hogy minden esetben önállóan döntöttek. A legtöbben azonban heves szorongást, bűntudatot, félelmet vagy indulatot éreztek amiatt, hogy mást látnak, mint a többiek. Volt, aki pá-nikról számolt be: azt hitte, nem normális, hogy elment a józan esne, és csak akkor nyugodott meg, amikor a többséghez csatlakozott. Kevesen voltak azok, akik mindvégig biztosak voltak abban, hogy nekik van iga-zuk, s ki is tartottak véleményük mellett, de ők is mind-nyájan feszélyezve érezték magukat, s nem egy közülük is beadta a derekát, mert nem bírta elviselni az izolált helyzetből adódó feszültségét.

Bradbury sci-fijeit az aggódás szülte. Az írót az em-beriség jelene és jövője, különösen a képzelete és egyé-nisége miatt nehezen élő ember sorsa aggasztja. Írásai kevéssé szaktudományosak, de sok igaz tudást tartalma-zó, költőien szép írások. Fiorello Bodoni szerette volna űrutazásra vinni a családját, de nem volt hozzá elég pén-ze. Vett hát egy makettet, öreg autómotorokat szerelt bele, s gyermekeit mégis "űrutazásra" vitte. "És az ócs-kavastelep közepén varázslatos álmokat teremtve ott fe-küdt a remegő és brummogó űrhajó. Zötyögve és ráz-kódva, mint legyek a pókhálóban, himbálóztak benne az alvó gyerekek." Egy hétig tartó utazásukat az apa tech-nikai ismeretei, ügyessége tette lehetővé. Kegyes csalá-sa közben így imádkozott: "Istenkém, hagyd meg nekik egy hétig az illúziót. Engedd, hadd jöjjön a világűr, és vonuljon el a szemük előtt; hadd emelkedjék hajónk elé a vörös Mars holdjaival együtt - add, hogy a színes film el ne szakadjon. Ne engedd, hogy a rövidzárlat megsza-kítsa a rejtett lencsék és tükrök vezérlését. Ne engedd megzavarni boldogságukat." És a gyerekek, akik akár az életüket is odaadták volna, hogy repülhessenek - most repülnek. Apjuk, a "legszebben mesélő", ismeretekből, szeretetből, fantáziából, maga és gyermekei vágyképei-

251

ből, technikai kellékekből - álomból és valóságból meg-építette nekik az űrhajót.

Bradbury s más sci-fi író "Borioni" képzelete is ilyesfélén építgeti nekünk azokat a történeteket, ame-lyekben kifogástalan ismeretanyaggal és gondolati szi-gorúsággal elfogadhatóvá tesznek számunkra csodákat. Pontosabban: azok számára, akik maguk is rendelkez-nek némi szakismerettel és képzelőerővel. Hiszen ennek a műfajnak egyik (ha nem is a legfőbb) érdekessége ép-pen abban áll, hogy hátha mégis lehetséges az, amit pe-dig lehetetlennek hittünk. Más kalandot él meg az az ol-vasó, aki pontos tárgyi ismereteivel mindig tetten éri a lehetetlent, de értőn csodálja a valószínűség végső hatá-rait is bejáró írói képzeletet, mint a kisebb "mélység-élességgel" olvasó, aki ilyen ismeretek híján ugyan min-dent készpénznek vehet, s a fantasztikus mesékbe feled-kezve "zavartalanul" lelkesedhet, de aki mégis kívül marad, mert sok mindent nem ért.

A sci-fi ismeretigényes mese.Itt is olyan világban járunk, mint a mesében, ahol -

Honti János szavaival "…nincsenek határok, amelyeket át ne lehetne törni, nincs ellentét, ami átmenetbe ne ol-dódhatna föl…", de amíg ott, a mesében "a világ min-den valósága teljes szabadságban és függetlenségben, törvényektől, összefüggésektől, relációktól nem korlá-tozva" létezik, addig itt a tudományosság megszabja a legfantasztikusabb dolgok létét is; itt csak új törvények teszik lehetővé a régiektől való függetlenülést.

Az én felismerése a nem énben mágikus erejű. Akár-csak amikor ősemberként emberarcú istenekké képzel-tük a félelmetes természeti erőket. Kevésbé félünk attól, amit nem ismerünk, ha legalább azt tudni véljük róla, hogy kicsit olyan, mint mi: emberszerű. Legalábbis így volt ez addig, amíg maga az ember alkotta gép nem vált a félelem forrásává, éppen azáltal, hogy túlságosan kez-

252

dett hasonlítani alkotójához. A "gondolkodó", az önma-gát tökéletesítve reprodukáló "fejlődő" gép félelmetesen antropomorf versenytárs, hiszen minden ingerre érzé-keny (olyanokra is, amilyeneket mi nem észlelünk), mindent megjegyez, ismereteit akadálytalanul és villám-sebesen reprodukálja, rendkívül tanulékony, egyszóval mindent tud. Csoda-e, ha nem tartjuk egészen csodának azokat a géplényeket, amelyek egyéb emberi tulajdonsá-gokkal is rendelkeznek, akik tehát szeretnek, gyűlölnek, mint mi, s akik felismerhetetlenül hasonlítanak hozzánk (vagy éppen - városként, bolygóként élve - különböznek tőlünk), s akikkel szemben így teljesen esélytelenekké váltunk.

Az emberi képzelet a mítoszokban, mesékben, sci-fikben bejárja az utat a természettől az emberig és visz-sza, s benépesíti a világot istenekkel, tündérekkel, sárká-nyokkal, táltosokkal, rabotokkal, idegen égitestek értel-mes lakóival s mindehhez illő színterekkel, díszletekkel és kellékekkel. A képzeletnek ezek a különös termékei kultúrtörténetünk során nemegyszer rendszerré szerve-ződtek, s társadalmi tudatformaként (például vallások) hatottak. Modern kutatások egyre gyakoribb felfedezése azonban, hogy a mégoly abszurd hiedelmeknek, míto-szoknak is van valamelyes valóságmagva.

Az emberi képzelet sohasem alkot olyan újat, amely-nek elemei ne valóságos, létező dolgok lennének. Min-den fikció, minden fantasztikum a tapasztalatból, emlé-kezetből merített elemek kombinációján alapul:

Az alkotó képzelet mégis mindig újszerűt hoz létre, mert hiszen olyan egységbe illeszti a tapasztalati-emlé-kezeti elemeket, amilyenben sohasem voltak azelőtt. Így képzeletünk bár a múltból, a már ismer bőt építkezik, világot megismerő lehetőségeinket térben és időben szinte korlátlanul kiterjeszti: lehetővé teszi a jövő "előre tükrözését". (Kardos L.)

253

Az emlékezés és képzelet működteti Mr. William Finch padlás-időgépét is, ahol "az idők összessége bele van sűrítve egy japán papírvirágba. Ha hozzájuk nyúl az emlékezet, minden kibomlik, kristálytisztán, gyönyörű virágokká, tavaszi szellőkké, csodálatosabbakká, mint az életben. Lehetséges, hogy a sublód valamennyi fiók-jában poros, pókhálós nagynénik, unokatestvérek, nagy-mamák rejtőznek. Igen, itt lakik az Idő… és ha megérin-ti valaki itt a csiszolt üvegeket, ott az ajtókilincseket, bojtokat, csilingelő kristályokat, a felkavart port, a bő-röndök zárjait, és megszólaltatja a régi tűzhely fújtatójá-nak vox humanáját, hogy a szemébe fújja a sok-sok haj-dani tűz kormát; igen, ha játszani kezd ezen a hangsze-ren, ezen a tömérdek alkatrézből álló eleven gépen, ha babrálni kezdi millió darabkáját, emeltyűjét és fogan-tyúját, akkor, akkor, akkor!"…

A művelődéstörténeti jelentőségű képzeletet, a tudó-sok, írók, művészek alkotó képzetétét méltán csodáljuk, pedig a képzelet, a fantázia nem néhány kiváltságos elme különleges képessége, hanem minden ember min-dennapos szellemi munkája. Akkor, amikor ismeretein-ket új helyzetben alkalmazzuk, amikor egy munkafolya-matot megtervezünk, amikor egy találkozót előre elgon-dolunk, felhőkben ismerős alakokat látunk meg stb. - mindig fantáziálunk is, mindezen tevékenységünkben fontos szerepe van a képzeletnek.

A képzeleti működés pszichológiai feltételei közül a legfontosabb a jó emlékezési teljesítmény. Ahhoz, hogy cselekvésünket irányító emlékezésre képesek legyünk, arra van szükség, hogy a múlt érzékletei valamilyen mó-don tárolódjanak, megrögződjenek bennünk, és hogy felidézhetők legyenek.

Az emlékezeti anyag felidézését az emléknyomok közötti asszociációk teszik lehetővé. Tartós erőfeszítés-sel mindenki önmaga számára is meglepő emlékezési

254

teljesítményre képes. Az akaratlagos emlékezésnél sok-kal kevésbé fárasztó művelet az emlékezésnek egy kü-lönleges formája, a felismerés. Abban az esetben is azo-nosítani tudunk múltban észlelt dolgokat, ha jelenben történő észlelés során az emlékkép nem elevenedik fel. Megismerünk személyeket, tárgyakat akkor is, ha nem tudjuk emlékezetünkbe idézni emlékképüket. A jelenség fiziológiai alapja a generalizáció: a hasonló érzéklet kis-sé eltérő ingere váltja ki az eredeti érzéklet ingerületét.

A felismerési tevékenységnek látványos hibái isme-retesek. Előfordulhat, hogy valamit felismerünk, vagy ismerősnek vélünk valakit, pedig sohasem láttuk. Más esetekben viszont nem jön létre felismerés, noha ehhez minden feltétel megvan: érzelmileg terhelt ábrákat pél-dául hosszabb ideig kell vetíteni ahhoz, hogy felismer-jük őket, mint a közömbös képeket. Egyébként hogy a felismerés mennyivel könnyebb, mint a felidézés, azt mindenki tudja, aki olvas vagy megért idegen szöveget, de a nyelvet beszélni nem képes. Felismerés tehát van felidézés nélkül is, ezért a felismerés köre tágabb, mint a felidézésé. Ez pedig azt jelentig hogy az emléknyo-mok és a közöttük levő kapcsolatok túlélik a felidézhe-tőséget.

Kinek van tehát jó fantáziája?Aki tapasztalatait tartósan, eredeti színességükben,

részletgazdagságukban őrzi, s gyorsan, pontosan képes felidézni őket.

Az emlékképek azonban csak nyersanyagok, ame-lyikből képzeletünk - néha akaratunktól függetlenül is - építkezik. Ennek során alkotás csak úgy jön létre, ha az emlékképek kapcsolatait valóságismeretünk ellenőrzi. Enélkül ábrándozás, álmodozás, álom csupán, émelynek terméke ritkán több érdektelen magánügynél, hacsak nem művészi ábrázolás tárgya. Mindenfajta képzeleti te-vékenységünket megszabja érdeklődésünk, tudásunk,

255

gondolkodáskészségünk, jellemünk - sőt még; aktuális vágyaink, szükségleteink is. Nappali ábrándozásaink., alkotó képzeletünk, éjszakai álmunk így egyaránt jel-lemző ránk, érthető, ha a klinikai pszichodiagnosztiká-ban is régóta élő törekvés, hogy mintát vegyünk a vizs-gálatra kerülő személyek képzetáramlásából, amelyet elemezve aktuális konfliktusaikat, tudatos és nem tuda-tos bajaikat, gondolkodásmódjukat, szokásos viselkedé-süket, értelmi és erkölcsi fejlettségük színvonalát stb. is-merjük meg.

Mutasd meg a fantáziádat, megmondom, ki vagy!

Önmagunkról vallunk akkor is, amikor az alaktalan felhőkben, tintapacákban jeleneteket látunk meg, ame-lyek egy részét hiába mutatjuk meg másnak, csak a hoz-zánk nagyon hasonlók látják ugyanazt.

Láthatunk néha sárkányforma felhőt,Van pára, mint a medve, az oroszlán,Soktornyú fellegvár, vad sziklabérc,Csipkés orom, kék hegyfok, rajta fák,S a világba leinteget, szemünketA léggel csalja…*

A zárt világú, ismereteit csak szakmája terültén bőví-tő, minden rendet, meghatározottságot elfogadó, merev lelkű konformista ember ilyen feladatra nem vállalko-zik. Gyerekes ostobaságnak tartja, vagy nem meri vál-lalni a kockázatot, vagy talán nem is lenne képes rá. A legnagyobbak mind szerették a képzelet kalandos lehe-tőségeit, a jó fantáziát az alkotás feltételének tartották.

Az ismereteket bárki elsajátíthatja mindent meg lehet tanulni. Az alkotó ember kreativitása azonban a tudás-nak éppen azon az átélésén alapul, amely bátorsággal,

* Shakespeare: Antonius és Kleopátra. Vas István fordítása.

256

kalandkedvvel társul: behatolni az újba, az ismeretlenbe, a bizonytalanba. A kreativitás merészség: meg kell sza-badul ni a konformizmus kényszerétől. Ez önmegfogal-mazást követel - megkíséreljük különállóan, sajátosan látni-nézni a világot. Ezért - és ennek következtében vállalnunk kell a másságot, egyéniségünket.

A "csak" okos ember úgy old meg egy problémát, hogy addig gondolkodik, amíg megtalálja a helyes meg-oldást. Ennek érdekében ismereteit feleleveníti, s kivá-lasztja közülük a helyzethez szükségeseket. Intelligens tehát, hisz új helyzetben alkalmazta meglevő ismereteit: Az eredmény azért jó, mert megfelel a tudományos-szakmai követelményeknek. Emberünk tehát jól vizsgá-zott, de nem alkotott.

A kreatív, tehetséges szakember úgy old meg egy problémát, hogy kitalálja, feltalálja a megoldást jelentő lépést. Úgy oldja meg a helyzetet, ahogy előtte még sen-ki. Nem biztos, hogy ez megfelel a szakmai-tudomá-nyos követelményeknek (hisz esetleg nincs is mihez ha-sonlítani), sőt az is lehetséges, hogy a terület szaktudó-sai elvetik. Képzelettel mégis újat alkotott, amelynek hasznosságáról majd a gyakorlat dönt.

Előbbi tudást alkalmaz, utóbbi tudást termel.

Az ismerethalmozással csak a múltat éltetjük át a je-lenben, ismeretalkotással jelenünket a jövőben.

Szakács Ferenc

257