Őszi versek

Tamkó Sirató Károly - Dombon

Dombon törik a diót,Hegyormon a mogyorót.Zajuk ide csattog,Völgyben meg a makkot.Három diót feltörtem,Négy mogyorót megettem.Szedtem egy zsák makkot,Ebből ti is kaptok!

Dombon törik

Dombon törik a diót, a diót, Rajta vissza mogyorót, mogyorót, Tessék kérem megbecsülni És a földre lecsücsülni, csüccs!

Petneki Jenő - Ősz

Szállnak, szállnak, peregnek a levelek,Erdő, mező lakóinak, puha ágyat vetnek.

Tarbay Ede - Őszanyó

Kontyos kendős ősz-anyóSöpröget a kertben,Vörös arany falevélRipeg-ropog zörren,Reggel-este ruhát mos,Csupa gőz az erdő,Mosókonyha a világ,A völgy mosóteknő.

Csukás István - Sün mese

Tüskéshátú sün barátom,Merre jártál, mondd, a nyáron.Itt az ősz, a lomb lehullt már,Most látlak, hogy előbújtál.Körmöd kopog, eliramlasz.Vigyázz, itt a tél, te mamlasz!De a sün nem jön zavarba,Belebújik az avarba.

Sündisznócska mondóka

Tegnap korán esteledett,Sündisznócska ágyat vetett.Ágyat vetett az avarba,Kicsinyeit betakarta.Fújhat a szél szakadatlan,Melegít a puha paplanJó a meleg földi fészek,Aludjatok kis tüskések

Nemes Nagy Ágnes - Hány ujja van?

Öt ujja van a gesztenyefa-levélnek,öt ujja van, mint a gyerek kezének.Öt ujja van, nem mind olyan,a legtöbbjének hét ujja van.Öt ujja, hét ujja,hozzá még a hátulja!

Nemes Nagy Ágnes - Gesztenyefalevél

Találtam egy falevelet,gesztenyefa levelét. Mintha megtaláltam volnaegy óriás tenyerét.  Ha az arcom elé tartom,látom, nagyobb, mint az arcom. Ha a fejem fölé teszem, látom,nagyobb, mint a fejem.  Hogyha eső cseperegne,nem bánnám, hogy csepereg,az óriás nappal-éjjelóriási tenyerévelbefödné a fejemet.

Tarbay Ede - A hiú törpe

Törpe ül a gesztenyefán,vadgesztenye-törpe,feje barna, a sipkájazöld és csupa tüske.Feje fölé esernyőt tart:- kopp! - kopog a zápor;lics-locs eső, amint eláll,lemászik a fáról.Térül-fordul, tócsát keres,megy a sáros partra,megnézi, hogy elég zöld ésszúrós-e a sapka?Amíg hajlong, zöld sipkájatoccs! A vízbe toccsan,így bosszúsan tovább sétál,ma sem tudni, hol van!

Czeglédy Gabriella - Gesztenyebaba

Gyufaszál akezem-lábam,jaj, most bizonynem vigyáztam.Nagyot léptem,de mekkorát!Lábam törtem,fapálcikát.- Gyere, Palkó,gyorsan segíts!Egy új lábatHamar keríts!

Balogh József - Ősz

Szétszakadt a felhő,- záporoz a zápor-nincs ki összeöltse,ősz van, ősz lett a mából.

Hosszabbak az éjek,nagyobbak a csöndek,egy-egy bátor madárszáll neki a ködnek.

Utcaseprő-szélbenlevél pördül táncra,sok lehulló társavele együtt járja.

Tasnádi Varga Éva - Köd-anyóka

Köd-anyókabő ruhájaszáll folyóra,téli tájra.Jobbra billen,balra lebben,játszik mindenőszi kertben.Tejfehérendagadozva,mintha éppendunyha volna. Végigtáncolalvó házon,simogatja,hogy ne fázzon.Hab-köpennyelbetakarja,fehér lesza patak partja. Versenyt száll apajkos széllel,s átkaroljaőt az éjjel.

Nemes Nagy Ágnes - Nyári rajz

Hogy mit láttam? Elmondhatom.De jobb lesz, ha lerajzolom.Megláthatod te is velem,csak nézd, csak nézd a jobb kezem.Ez itt a ház, ez itt a tó,ez itt az út, felénk futó,ez itt akác, ez itt levél,ez itt a nap, ez itt a dél.Ez borjú itt, lógó fülű,hasát veri a nyári fű,ez itt virág, ezer, ezer,ez a sötét gyalogszeder,ez itt a szél, a repülés,az álmodás, az ébredés,ez itt gyümölcs, ez itt madár,ez itt az ég,ez itt a nyár.Majd télen ezt előveszem,ha hull a hó, nézegetem.Nézegetem, ha hull a hó:ez volt a ház, ez volt a tó.

Móra Ferenc - A cinege cipője

Vége van a nyárnak,Hűvös szelek járnak,Nagy bánata van aCinegemadárnak.

Szeretne elmenni,Ő is útra kelni,De cipőt az árvaSehol se tud venni.

Kapkod fűhöz, fához,Szalad a vargához,Fűzfahegyen lakóVarjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varganem ér rá most arra,Mert ő most a csizmátNagy Uraknak varrja.

Darunak, gólyának,a bölömbikánakKár, kár, kár nem ilyenAkárki fiának!

Daru is, gólya is,A bölömbika is,Útra kelt azótaa búbos banka is.

Csak a cinegénekSzomorú az ének:Nincsen cipőcskéjeMáig se szegénynek.

Keresi, kutatja,Repül gallyról-gallyra- Kis cipőt, kis cipőt!-Egyre csak azt hajtja.

Esztergályos Erzsébet - Esőcseppek

Csipi-csepiesőcseppek,itt a földönmivé lesznek?Szép kis testüklenn a sárban,szétfolyik apocsolyában.

Csanádi Imre - Levélsöprő

Köd szitál,hull a dér,lepörög a falevél.Földre szökik,szemétnek, -aki éri, ráléphet.Sziszegő szélsöpri, hajtja,hullongó hóbetakarja.

Szabó Lőrinc - A szél meg a nap

Licskes-lucskos öreg bácsi,Hujj, hujj én a szél vagyok!Kék udvarban seprűjévelMegkergette a napot.Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!Nap mondta: bujj, bujj, bujj!Szél kergette,utolérte,jól megverte a napot;megkergette,utolérte,jól megverte,összetörte,kék udvarból kiseperte,kendőjébe bekötötte,mondjátok meg: hová tette?Zsebre tette a napot.Zsebre tette? Zsebre ő!Azért van most rossz idő.

Gyulai Pál - A szél és a nap

Egykor régen szél úrfivalfogadott az öreg nap:Egy vándor köpenyét melyik Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván Zúgott-búgott; mint csak tudta,A köpenyt úgy húzta, fútta. Hát a vándor mit csinál?Elébb ugyan félelmébenIjedtem kap fűhöz-fához,De a köpenyt majd a vállhoz Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,S hő sugárral, fényes-szépenMegindul a tiszta égen. Hát a vándor mit csinál? Lassabban megy, meg is izzad,A meleget alig állja, Majd a köpenyt földhöz vágja, S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré megSzél úrfit az öreg nap;Többet ésszel, mint erővel,Így közel, úgy hamarabb.

Hárs László - Levél az erdőből

Az erdőből egy levelethozott a posta reggel,egy száraz tölgyfalevelet,néhány sor zöld szöveggel.Az állt rajta, hogy eljött az ősz,a nyáridőnek vége,most már a néma télre váraz erdő és vidéke.A mackó barlangjába bújt,elköltöztek a fecskék,a tisztásoknak zöld füvétlerágták mind a kecskék,nem hegedül a zenekar;nagy most a tücskök gondja,és új divatú kalapotnem visel már a gomba.Szétosztotta a körtefaa fanyar vackort régen,nincsen levél a bokrokon,és pitypang sincs a réten.Minden lakó elrejtezett,Üres az erdő, árva.S a szélső fán egy tábla lóg:"Téli szünet van, zárva."

Galagonya - Weöres Sándor

Őszi éjjel izzik a galagonya,Izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske szél szalad ide-oda Reszket a galagonya magában. Hogyha a hold rá fátylat ereszt,Lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya,Izzik a galagonya ruhája.

Hüvelykujjam almafa, Mutatóujjam megrázta, Középső ujjam felszedte, Gyűrűsujjam hazavitte, A kisujjam mind megette, Megfájdult a hasam tőle!

Takáts Gyula - Szüreti vers

Szüretelek, énekelek,Láttál-e már ennél szebbet?Dió, rigó, mogyoró!Musttal teli kiskancsó!Sose láttam szebbet.Akkora fürt, alig bírom.Egy fürtből lesz akó borom.Dió, rigó, mogyoró,Csak úgy nevet a kancsóAz sem látott ilyentAz öregeknek aszú bor jár.A gyerekeknek must csordogálDió, rigó, mogyoró,Szüretelni, jaj de jó.

Tordon Ákos - Bocsmondóka

Nagy a locs és nagy a pocs, de kicsi a medvebocs.kisebb lett a locs és pocs, nagyobb lett a medvebocs.Licsi locsi locs pocs, nagyobb lett a kis bocs.Átázott a bocskor, jöhet már a doktor.Bocspizsama, bocspapucs, bocsjátéknak mára fuccs.

Csanádi Imre - Alma

Érik az alma,Hajlik a gallya,Fűre hajlik, mint a sátor,A sok édes almától.Szedjük, kapjuk,Habosra harapjuk,A többivel mi legyen,Holnapra hagyjuk.

Veress Miklós - Tréfás rajz 

Itt a fejed,itt a szád:rajzolok egy apukát,egyedül, magam.keze is van,lába is van,három haja van. Két láb nem elég:kellene ég. Bárhova mégy,jó, ha van lábarra - négy. De az apufolyton szalad,kell láb neki:hat. Ez kell neki,bi-bá-bú:legyen apuszázlábú.

Péter Erika - Zöldséget mondunk

Sárgarépa,burgonya,kukorica,paprika.Karfiol és karalábé,zöldbab, zeller, csalamádé.Cékla, zölborsó, saláta,rebarbara, retek, spárga.Káposzta, lencse, uborka,vöröshagyma, kapor, torma.Fokhagyma, tök, cukkini,sóska, spenót, brokkoli.Paradicsom, padlizsán,zöldséget falj, kiskomám!

Csanádi Imre – Szüretes

Szőlő érik, vessző hajlik,levele tarkul, víg nesz hallik. Gazda, gazda, mossál kádat,szüretelőid várton-várnak! Pántos puttony hadd forogjon,poharunkba must csurogjon,rézbográcsban hús rotyogjon,jószagú gőze göndörödjön.

Sarkadi Sándor - Édes ősz

Édes ősz jött, Hull a körte, Hamvas szilva hull a földre. Itt egy körte, hamm bekapd!Ott egy alma, kasba rakd!Bokor alatt dió bújik,Ott ne hagyd!

Pákolitz István - Dió

Kihasadt a diózöld zakója, Nem csoda: viseliTavasz ótaŐszanyó megvarrnáökörnyállal,De az a pár öltésmit használna?Labdázik a szélközel-távol:Kirázza a diótzakójából.

Galambosi László – Dió

Azt fütyüli a rigó, Megérett már a dió.Le kell verni mind a fáról,öregapó diót zsákol.Hív anyóka, jó ebéd lesz,gőzölög a diós rétes.

Juhász Magda - Csiga-bújócska

Csiga-biga belebújt a házába,Nem tudok cipőt adni a lábára.Ejnye csiga, mit csináljak most veled?Hogy bírod ki mezítláb majd a telet?

Ne búsulj, mert a csigának nincs lábaNincs gondja se cipőre se ruhára.Alszik télen, ki se néz a házábólCsak tavasszal ébred fel az álmából.

Szalai Borbála - Színek

Piros

Piros az alma, piros a meggy. Pettyes ruhámon piros a petty. Tűzpiros szirmot bont a pipacs virága, s katicabogárkán piros a kabátka. Szép piros csizmát hord a gólyamadár is, s vadrózsa nyakában piros a kaláris.

Sárga

Ha virít a pittypang - sárga a virága. A barack, a körte: bársonyosan sárga. Sárga a kis méhek összegyűjtött méze, s éppilyen a kikelt kislibák pihéje. Az érett búzának sárgul a kalásza - aranysárga napfény csordogál le rája.

Fehér

Fehér a dér, fehér a hó. Fehér a tej, a lágy cipó. Fejünk fölött a magas égen bárányfelhő száll hófehéren... Nagyapa haja is ezüstfehér - fehéren csillog már rajta a dér.

Kék

Kék a nyíló len virága, szitakötő fényes szárnya, búzavirág cakkos szirma - s csészémen is 

kék a minta. Kék a szilva, kék a kökény, kishúgomon kék a kötény. S tán a kék ég festékcseppje csöppent a kék nefelejcsre... 

Juhász Magda: Csiga-bújócska

Csiga-biga belebújt a házába,Nem tudok cipőt adni a lábára.Ejnye csiga, mit csináljak most veled?Hogy bírod ki mezítláb majd a teletNe búsulj, mert a csigának nincs lábaNincs gondja se cipőre se ruhára.Alszik télen, ki se néz a házábólCsak tavasszal ébred fel az álmából.

Kelep, kelep, gólyamadárItt van az ősz, elmúlt a nyár.Elmúlt a nyár, itt az ősz,Szőlőt őriz már a csősz.

Süni, süni, sünike,Sétálgat az erdőbenTüskés hátán falevélMegvédi, ha jön a tél.

Fáj a kutyámnak a lába

Fáj a kutyámnak a lábamegütötte a szalmába'ördög vigye a szalmájátmért bántotta kutyám lábát

Fáj a kutyámnak a fejemegütötte a pap vejeördög vigye a pap vejitmért bántotta kutyám fejit

Fáj a kutyámnak a fülemegütötte a vén szüleördög vigye a vén szülétmért bántotta kutyám fülét

Fáj a kutyámnak a hátamegütötte oláh fátaördög vigye oláh fátátmért bántotta kutyám hátát

Fáj a kutyámnak a hasamegütötte török basaördög vigye török basátmért bántotta kutyám hasát

Fáj a kutyámnak a farkabecsípte az ajtó sarkaördög vigye ajtó sarkátmért bántotta kutyám farkát

Dióbél bácsi - Csoóri Sándor

Ki lakik adióhéjban? Nem lakhat ott bárki,csak Dióbél bácsi. Ha rácsapsz a dióhéjra,kinyílik a csontkapuja,és cammogva előmászikvén Dióbél bácsi -csak a szádattátsd ki!

Osváth Erzsébet - Jött őszanyó

Jött őszanyó hideg széllel,Aranysárga vízfestékkel. Sárgák lettek a levelek,Fújtak, fújtak őszi szelek.Fújtak, fújtak őszi szelek,Lehullottak a levelek. Itt vannak a fák alatt,Látod a sok aranyat?

Weöres Sándor - Kis versek a szélről

I. Tekereg a szél,Kanyarog a szél,Didereg az eper-ág:Mit üzen a tél?

II. Fúj a szél, fúj a szél,De morog a szél. Apró ez a szoba,Mégis belefér.

III. Széles világbaFut a szél magába,Nyakában a lába,Sosem érsz nyomába.

Őszi mutogatós mondóka

Gomba, gomba, gomba, (öklök ütögetése)nincsen semmi gondja, (kezek forgatása)ha az eső esik rája, (ujjak mozgatása)nagyra nő a karimája. (karkörzés a fej felett)Az esőt csak neveti, (szájra mutogatás)van kalapja, teheti. (fej ütögetése)

Zelk Zoltán - Levél

Nézzétek csak, mit hoz a szél,nem akármilyen falevél:nem itten hullt le a fáról,gólya küldi Afrikából.Gólya küldi a levelet,szél leejti falu felett,füstölgő kémény felkapja,gólyaírást elolvassa.A levélben mi is lehet?Elmondom én, figyeljetek:"Megérkeztem Afrikába,örök napsütés honába. Mégis, mégis csak azt várom:az idő tavaszra váljon,kis falumba visszatérjek,kéménytetőn rakjak fészket."

Édes Ősz

Édes ősz jöttHull a körteHamvas szilvaHull a földre.Itt az almaKasba rakd!Ott a szőlő,Hamm, bekapd!Bokor alatt dió búvik,Ott ne hagyd!

Kelep, kelep gólyamadár,Itt van az ősz, elmúlt a nyár.Kár, kár, hogy elment a nyárGólya, fecske hamar elment, Várhatod a hideg telet.Elmúlt a nyár, itt az ősz,Szőlőt őriz már a csősz.

Esik eső, csepereg

Esik eső, csepereg,Sárga levél lepereg. Esik eső, csepereg,A kisegér kesereg. Esik eső, csepereg,Megáznak a gyerekek. Esik eső, csepereg,Táncolnak az egerek. Esik eső, ujujuj,Méghozzá a szél is fúj.

Pákolicz István - Dió

Kihasadt a dióZöld zakójaNem csoda, viseliTavasz ótaŐsz anyó megvarrnáökörnyállal,de az a pár öltés mit használna?Lábadozik a szélKözel-távol:Kirázza a diót zakójából

Csipkebogyó kapitány

Az őszi erdőn sétáltamAz avar alatt mit láttam:Sok varjú vájta fél diótEltévedt köztük egy csipkebogyó.

Előtte az út hazafele vezetőDe elmosta az őszi esőA hideg szélben otthon a jóTudjátok-e mit tett csipkebogyó?

Dióhéjból ácsolt csónakot,Vitorlát varrt falevélből jó nagyotS végül csipkebogyó kapitányHazahajózott a pocsolyán.

Juhász Magda - Sünszüret

Megérett a szőlő,a sün örül néki,egész éjjel szedegeti,dióhéjba méri.

Leszedi a szőlőt,üres lett a tőke,reggel aztán a gazdánakfáj a feje tőle.

Molnos Lajos - Sárga levél, surranó

Béka mondja: kvák, kvák, kvák,rég beérett már a mák!Hideg a tó kutykuruty,olyan hideg, mint a kút!

Mókus mondja: mak-mak-mak,földre hullott már a makk!Sárga levél, surranó,odúban a mogyoró!

Ruca hápog: háp-háp-háp,tele van már minden zsák! Padlás, pince dugig telve,jöhet a tél csilingelve!

Itt az őszS-s, susognak a levelek,z-z, jön már az ősz, közeleg.Ecset van a kezében,ráfest minden levélre.

Aranyszínnel, barnával,vörössel és sárgával.Befesti a szilvát, körtét,be a lila szőlőtökét.

Ha elfogy a festékje,ráfúj minden levélre.A sok levél megremeg,szépen, csendben lepereg.

Egy nyuszi a réten

Egy nyuszi a réten, hoppeli-hopp, Zellert szedett éppen, hoppeli-hopp, Szedett hozzá répát, hoppeli-hopp, Meg egy kis káposztát, hoppeli-hopp, Örömében ugrott, hoppeli-hopp, Meg egyet szaltózott, hoppeli-hopp.

Horgas Béla - Sárgarépa hercegnő

Sárgarépa hercegnőmint a mesében,átugrott a kerítésen.Éjszaka volt,sárgarépa hercegnő fázott,aludtak a sisakos,kardos tulipánok. Sárgarépa hercegnőakkor visszanézett,szeme az elhagyottmesekertre tévedt, de zöld szárnya,piros lábavitte már az éjszakába - feje fölött szalagokat,csalogató csillagokatröptetett a szél.Sárgarépa hercegnőazótanem lehet a mesekertnek,labdarózsa-rengetegneklakója,mesekertből megszökött,konyhakertbe költözött,maradna is, menne is,öröm ez, és bánat is,bújtasd el, ha látod:éjjel-nappal keresika kardos tulipánok.

Egy - megérett a meggy

Egy – megérett a meggy,Kettõ – csipkebokor vesszõ,Három – te vagy az én párom,Négy – te kis leány hová mégy,Öt – érik a tök,Hat – hasad a pad,Hét – zsemlét süt a pék,Nyolc – üres a polc,Kilenc – kis Ferenc,Tíz – tiszta víz,Ha nem tiszta, vidd vissza,Majd a cica megissza.

Mesék

A piros kabát kalandja

- Huj…huj.... – Matyiék ablaka alatt fütyült, dudált a szél, és a kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, s hullajtották a leveleiket.- Hullanak a falevelek. Jön az ősz. – mondta Matyi.- Ki is mosom a piros kabátodat – mondta mami -, a szélben hamarosan megszárad majd.- Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok!Mami kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet feszített, arra akasztotta.- Huj....huj.... – fütyült a kegyetlen szél. Fölkapta a kabátkát a kötélről, s röpítette. Addig röpítette, míg a piros kabát fönnakadt egy öreg tölgyfa ágán.- Látogatóba jöttél hozzám? – kérdezte az öreg tölgyfa.- Nem hiszem – mondta piros kabát -, úgy történt, hogy éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.- Majd csak érted jön valaki – suttogott az öreg tölgyfa.De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem tudta, hogy elvitte a szél. A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után.Egyszer csak hallja ám:- Muuuú... muuuú... – S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.- Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.- Bee... beee... –A tölgyfa alá állt egy fehér szőrű bárányka.- Vegyél le, bárányka – kérte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!De a fehér szőrű bárányka nem tudott felugrani a piros kabátkáig.- Nyihihihi... – nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt.A piros kabát sírva kérte:- Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.- Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madárka, és a tölgyfa ágára szállt.- Éppen téged vártalak! – örvendezett a piros kabátka. – Végy a csőrödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!A madárka a csőrébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a csőréből, és röpítette, röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak szépen letette Matyiék házának küszöbére.Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:- Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat, és idehozta a küszöbre!(Angol mese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi

Képzeljétek gyerekek, mi történt! ... Egy nyuszikának a mezőn megfájdult a foga. Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy kemény káposztatorzsára harapott.Panaszosan makogott a nyuszi, és nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni kezdett, s amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegni is elfelejtett. Lekonyult a füle bánatában , és csak üldögélt a rét közepén, gyógyfüvecskék kínálták magukat orvosságnak a fájós fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot. De hát mindez nem sokat használt.Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli fán. Elkezdett vele beszélgetni.- Mak-mak, de jó neked, mókuska!- Mi a bajod van nyulacska?– Fáj a fogam. mókuska!- Ki kell húzni nyulacska.- Ki húzná ki, mókuska?– Harkály doktor nyulacska.- Nem fog fájni, mókuska?– Csak egy kicsit, nyulacska.Gyáva volt a nyuszi, de a foga már annyira fájt, hogy mégis elindult az erdőbe. Messziről hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a bátorsága.- Sárgarépás jó napot!- toppant eléje hirtelen a róka. - Mi lelte azt a szép nyúlpofikádat, hogy ekkorára dagadt?– Éppen most megyek fogat húzatni – reszketett a nyuszi-, de nagyon félek, mert harkály doktornak éles a csőre.- Ó, ó- sopánkodott a róka-, nem kell ahhoz harkály. Ide süss, nyulacska! Majd én rákötök egy vékony indát a rossz fogadra, megrántom, és úgy kihúzom, hogy egy csöppet sem fog fájni.Valójában azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött indánál fogva szépen hazavezeti az ostoba nyulacskát a rókalyukban várakozó fiainak. Azoknak ma éppen ilyne gyönge nyúlhúsra támadt kedvük. A nyuszi ezt nem tudta, ezért izgatottan mozgatta a bajuszát.- Komolyan mondod, Róka bácsi?– Úgy ám füles öcsém! Sohasem fog többé fájni a fogad! No gyere csak közelebb, ne félj, nem bántalak. Tátsd ki szépen a szád! ... Így ni! Biz’ ez csúnya fog, de már rajta is a hurok. No gyere szépen velem, amerre vezetlek.Vitte a róka a megszeppent nyulacskát és már majdnem a rókalyuknál voltak,s be is húzhatta volna oda szépen, de akkor az egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét, és elkiáltotta magát: - Hozza papa a pecsenyét!Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban kirepült a szájából a fájós fogacska. A róka meg, aki húzta az inda másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a domboldalon, bele a jéghideg patakba. Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek, és makkot dobáltak egymásnak a mókusok, úgy örültek, hogy ravaszdi pórul járt.A nyuszi pedig ahogyan hátrarántotta a fejét, megszabadult a fájós fogától, s ma is vidáman ugrál a mezőn.Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle!

Hapcimanó

Hogy ki az a Hapcimanó?Pirinyó kis emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy , lötyögős csuklya, azt a nagy lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza Hapcimanó, hogy az arcából csak az a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem az aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.Hogy hol van a Hapcimanó?Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.Amikor az utcán esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrunkba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.- Hapci! - tüsszentenek sorra. Vagy:- Pciha!Némelyik meg úgy, hogy:- Há-ácsi!Vagy éppen:- Há-ápp-csihi!Hanem ez bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel meg játszani éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek az ágyacskájukban, főleg télen. Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan, gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan szalad előle, sohanapján se éri utol.

Tóth Anna – Nyúlpapa ötlete

Egy kis falu szélén, szép liget zöldellt, melynek közepén tisztás volt, ahol egy szép házikóban éltek nyusziék: Nyúlpapa, Nyúlmama, fiuk Guszti és lányuk Réka. Szép napsütéses őszi nap volt ezen a reggelen, mikor nyúlpapa felkeltette a gyerekeket. Indultak a veteményes kertbe, hogy betakarítsák a termést, mire leesik az első hó a sok finom répa és káposzta már az éléskamrában legyen. De hatalmas csalódásban volt részük. Mikor kiértek a veteményesbe, látják ám, hogy a szép nagy káposztákat ellepték a hernyók és szinte egyetlen egészséges sincs köztük. De a répákkal sem jártak jobban, mert azokat meg a férgek és a csigák rágták össze.Nyúlmama sírva fakadt, nyúlpapa pedig éktelen haragra lobbant, és megfogadta, hogy a következő esztendőben ezt nem hagyja annyiban. Keservesen nekiálltak, hogy megmentsék, amit a férgek és a hernyók meghagytak. Mihelyt végeztek hazamentek, és Nyúlpapa kiadta mindenkinek a feladatát: Nyúlmamának a megmentett zöldségeket kellett elraktározni, Gusztinak és Rékának a szántóföldre kellett menni hogy kukorica, napraforgó és más magvakat szedjenek, mert a kevés megmentett zöldséggel nem húzzák ki a telet, ezért pótolni kell az éléskamra tartalmát. Nyúlpapa pedig elvonult a műhelyébe dolgozni, ahonnan hamarosan kopácsolás és fűrészelés hangja hallatszott. Ahogy teltek el a napok, Nyúlmama és a gyerekek sokat találgattak, hogy vajon mit készíthet az édesapjuk, de nem tudtak rájönni. Egy hideg reggelen mikor a gyerekek felébredtek és kinéztek az ablakon, észrevették, hogy szép nagy pelyhekben szállingózik a hó, megérkezett a tél. Reggeli után Nyúlpapa azt mondta a családnak:- Most gyertek és megmutatom mit készítettem, úgyis kell a segítségetek, hogy felállítsam az egészet. Amikor feltárult a műhelyajtó a gyermekek csodálkozó szeme előtt három kis házikó állt a munkaasztalon. Réka örömmel kiáltott fel:- Jaj, de szép babaházak és mindjárt három. Nyúlpapa hangosan felnevetett és így szólt:- Dehogy is babaházak, ezek madáretetők! Guszti és Réka érdeklődve néztek apjukra:- Hát az minek? - Majd megtudjátok, ha eljön az ideje! – válaszolt Nyúlpapa. Kimentek a veteményeskertbe, és felállították az etetőket, majd feltöltötték magvakkal. Nyúlpapa így szólt a gyerekekhez:- Ezután egész télen az lesz a dolgotok, hogy az etetőkben mindig legyen kukorica, napraforgó és búza. Lassan telt a tél, az élelem is szűkös volt, mivel a tönkrement zöldségeket nem tudták megfelelően pótolni, de arra nagyon figyeltek, hogy a madáretetőkben mindig legyen bőségesen táplálék. Nyúlmama sokat morgolódott emiatt, de Nyúlpapa megmondta, ebből nem enged. Mikor nagy sokára eljött a tavasz mindenki fellélegzett. Nyúlék serényen munkához láttak a kertben. Nyúlpapa ásott, Nyúlmama elvetette a magokat, Guszti és Réka összeszedték a gallyakat és a gazt. Gyorsan teltek a napok serény munkával, aminek meglett az eredménye, a kertben szépen fejlődtek a növények. Nyúlmama pedig egyre csak aggodalmaskodott, hogy újból ellepik a kertet a férgek és a hernyók, de Nyúlpapa jókedvűen nyugtatgatta:- Ezt a kertet bizony többet nem bántja semmilyen féreg! - és maga köré hívta a családját:- Most pedig legyetek csendben és figyeljetek -, mondta. Nyúlmama és a gyerekek egyszercsak azt látták, hogy a kert felett madarak repkednek, és minden bogarat összefogdostak, ami csak árthat a veteményesnek. Csodálkozva fordultak Nyúlpapához: - Ezt miért csinálják? - Tudjátok egész télen, mikor nem találtak a hó alatt élelmet, mi becsülettel etettük őket, most

pedig segítenek nekünk!Mert bár nem ismerik a mondást azért „jó tett helyébe jót várj” mondta Nyúlpapa, és elindultak hazafelé. Azon az őszön hatalmas és makkegészséges zöldségeket takarítottak be, de a madarak etetéséről ezután sem feledkeztek el soha.

Az alma meg a kerti manó

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt- Hát te még itt vagy?! - kiáltottak rá. - Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.- Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött A szél jól szemügyre vette az almát. - Nem vagy még elég piros - dörmögte - , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában- Hát te mit keresel itt? - kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!- Bújnék én örömest - mondta az alma -, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.- Hát ezen igazán könnyű segíteni ! - kacagott fel vidáman a kerti manó. - Várj csak egy cseppet!Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.- Köszönöm, köszönöm! - hálálkodott az alma, és felderült.Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.- Nézzétek, milyen gyönyörű alma!Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!

A kismókus fél diója

Egyszer egy kismókus talált egy fél diót. Az erdőszélén kistestvérével játszott éppen, de a testvérke semmit sem tudott az egészről. A fél dió ott pihent a fűben, és Mókus Péter, mihelyt észrevette, egy szót sem szólt, csak zsebre tette. Azt gondolta, hogy olyan icipici az a fél diócska, hogy ha még megosztja, alig marad egy falatnyi belőle. A testvérke úgyis elfutott előre, mert pillét kergetett és vidáman kiáltott neki: - Gyere már, Peti! Nézd csak, a szárnya milyen szép, sárga! És mennyi áfonyalevél van itt! Gyere, no, adok valamit! Gombát is szedett. Mosolyogva hozta, hogy jószívvel megossza. Mókus Péter mélyen a földre nézett, úgy nem szerette ezt az egészet! Csak nyelt, csak nyelt nagyot. Prémes kis zsebében szorongatta a diófalatot. Majd később, egy óvatlan pillanatban, ha a testvérke nem néz hátra, megeszegeti uzsonnára. A nap ragyogott, térdig virágban jártak, száz roskadó mogyoróbokrot láttak, de a mókus csak a diót vigyázta. Ha rágondolt, összefutott a nyála! Megizzadt a bezárt mókustenyérke; a fél dió égette, mint a láng! Sehol egy zugot nem talált, ahol nyugodtan bekaphatta volna, mert folyton ott ugrált a kistestvére. Ezért a drága kincset mélyebbre süllyesztette a zsebébe. Hát, amint mendegéltek, a fodros patakon ringott egy nyírfakéreg. Mókusnak pompás csónak! Testvére hívta: - Gyere, szállj be, Péter! Ő meg csak duzzogott, állt zsebre dugott kézzel: - Most nem, majd holnap! Hogyne, hogy elveszítse közben a fél diót, vagy beejtse a vízbe, és valaki meglássa! Beljebb az erdőben, egy szép tisztáson víg mókusok másztak egy farakásra. Tizenöt szemfüles gyerek! A diót elővenni megint nem lehetett, mert biztosan kértek volna belőle. Hát fogta, bundácskájába szinte begombolta, és odaszorította a szívéhez. Oly drága volt kicsiny gerezdje, hisz ő szerezte! A többi mókus hintázott vidáman, leugráltak az ágat eleresztve. A testvérkéje is közéjük állt, csak Péter gubbasztott magában. Dacosan leste, mikor tudná a fél diót megenni. Kérdezték: - Mi bajod? - Ööö... semmi, semmi! - felelte búsan, és elszorult a torka. A fél diócskát most a legmélyebb zsebébe tolta. Majd később eszi meg. Azért sem ad belőle senkinek! Mire megnyúlt a sok-sok árnyék, elfáradtak a mókusok, és véget ért a játék. Megint odajött a testvérke. Orrocskáját szelíden a füléhez dugta, úgy súgta: - Anyuka vár! Ideje hazamenni az odúba! Kérte is, hogy vezesse, de Peti rámordult: - Csak siess te szaporán előre, mert utolér az este! Ő maga hátul baktatott, zsebét kotorta, s kivette gyorsan a kis diófalatot. Félig kivájta már a mohó, kicsi körme, amikor fentről a bagoly belemordult a csöndbe: - Huhúú! Siessetek, mert indulok vadászni, ha sötétségbe borul a hegyoldal! Péter megint megállt a fél dióval, és hamar visszadugta rejtekébe, nehogy meglássa a testvére. Amikor hazaértek, a nagy fa alatt Péter körülnézett. A kistestvért a fára megint előreküldte, ő meg lopva leült a fűbe, hogy most! No most! A féltett fél diócskát megeszi végre! Ó, úgy belesimult a tenyerébe, oly illatos volt, húsos és fehér! Nem adta volna oda semmiért! Jobb így, hogy még anyu sem látja, mert ő kettévágná menten, hisz' őket mindig egyformán szereti. De akkor mi marad neki? Ilyen picit minek felezzen? - Így nagyszerű! Bekaplak, fél diócska! Fogta… Ám ebben a percben, a szemközti bokorban valami rezzent! Talán a nyest maga? Az leskel itt, ha közeleg az éjszaka!

A fél diócska nagyot koppant. Ki tudja, hová pottyant! S uccu neki! Kúszott az irigy Mókus Péter, míg oda nem ért fel, hol nyitva várta már az odúajtó. A bokorból meg kinézett egy szajkó, szemtelenül, lármásan és vidáman: - Ej, éppen egy ilyen ízes, húsos, fehér kis fél dióra vágytam! Felkapta cserfes csőre, s boldogan tűnt el vele az erdőben! Odafent Péter nagy könnyet törölt szét a tenyerével, pedig mindenki mosolyogva várta, kedves, otthoni arcok. Anyu se látta, apu se látta a csúf kudarcot. És mikor bebújtak a mohaágyba a kedves kistestvérrel, az halkan odasúgta: - De soká jöttél, Péter! Pedig van számodra egy nagy meglepetésem! - Ugyan mi? - Ma a réten egy fél diót találtam. Tudtam, hogy szereted. Nézd, elhoztam neked! A jó kis testvér így beszélt, és képzeljétek! Odaadta a szép dió másik felét! Szerencse, hogy a szentjánosbogár lámpása már kihunyt, mert Mókus Péter fülig elpirult, hogy lám, a másik, a kistestvér, aki alig ér neki válláig, s akit ő becsapott, úgy szereti, hogy odaadná az egész falatot! Úgy szégyellte magát! Nem kért, csak egy parányi harapást, és a fejét lehorgasztotta. Gyomrának a kevés is jólesett, kis szívét mégis egész éjjel nyomta a fél diócska.

A répa (Orosz népmese)

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra! Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett. Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az apóka az anyókát. Anyóka húzta apókát,apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az anyóka az unokáját. Unoka húzta anyókát,anyóka húzta apókát,apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát. Bogárka húzta unokát,unoka húzta anyókát,anyóka húzta apókát,apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta Bogárka a tarka macskát. Macska húzta Bogárkát,Bogárka húzta unokát,unoka húzta anyókát,anyóka húzta apókát,apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta a macska az egérkét. Egérke húzta a macskát,macska húzta Bogárkát,Bogárka húzta unokát,unoka húzta anyókát,anyóka húzta apókát,apóka húzta a répát - húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.

Csukás István - Sün Balázs

 Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház.Abban lakott hét süntestvér:                                                     Sün Aladár,Sün Piroska,Sün Adorján,Sün Dorottya,Sün Demeter,Sün Tihamérs a legkisebb:Sün Balázs.                                                       Hogyha jól bevacsoráztakSzűk lett nékik az a ház,S előfordult ilyenkor,Hogy kívül rekedt Sün Balázs                                        Furakodott, nyomakodottMorgott, perelt dühöngveSemmit se ért, mit tehetett,Lefeküdt a küszöbre                                                                       Telt az idő, múlt az időÉjre éj és napra napEgyre többször fordult elő,hogy a házból a legkisebb kimaradt                                                                           „Ebből elég! Torkig vagyok!”kiáltott fel Sün Balázs„Sokan vagyunk,s kicsi nékünk ez a ház” „Éppen ezért én elmegyekSzerbusz néktek hat testvérSün Aladár,Sün Piroska,Sün Adorján,Sün Dorottya,Demeter és Tihamér!”                                                              Miután így elbúcsúzottFogta magát, elindultLába nyománPorzott a vén gyalogút                                                                  

Így baktatott, így poroszkált Szomszéd tölgyig meg sem álltOttan aztán sürgött, forgott,Árkot ásott, falat emelt,Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,És mire a nap leszállt,Épített egy kalyibát                                                „Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!Nem tolnak kia küszöbre a nagyok!”                                                     Falevélből ágyat vetettKényelmeset,belé feküdt s hortyogotthogy csörögteks remegtek az ablakok                                                    Éjféltájban vihar támadtHajlítgatta a vén fákatFújt a szél nagy zajjal ámS arra ébredt, hogy zörögnekA kalyiba ajtaján „Ki az? – szólt ki fogvacogva -Ki kopogtat éjnek idején?”„Mi vagyunk az – szóltak kintrőlMi vagyunk a hat testvérSün Aladár,Sün Piroska,Sün Adorján,Sün Dorottya,Demeter és Tihamér!”                                                                             „Elvitte a szél a házunk,engedjél be,ázunk-fázunk idekinn,csurom víz a kabát rajtunkés az ing”                                            „Jól van, jól van- szólt Sün Balázs –Jövök már”S fordult a kulcs, nyílt a zár.                                                                      Betódultak mind a hatanTele lett a kalyibaKérdezte is Sün Tihamér:„Mondd csak testvér,nincs csak ez az egy szoba?”                                                      

Lefeküdtek, elaludtak S arra ébredt Sün Balázs:Újra kicsi lett a ház!Mert az éjjel ide-oda lökődveKiszorult a küszöbre.                                                  „Ejnye! – mondta fejvakarva –Mit tehetnék? Megnövök!S akkor talán nem lesz ágyam,Nem lesz párnám a küszöb!”

A szegény ember szőlője

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel nappal.Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében.Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az apjuk a házból. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!Mondotta a legkisebb legény:- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm.Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is.- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.- Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe meg-szelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.- Ne bánts minket - mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.Na, telt-múlt az idő, egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt, rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:

- Jobban láttam én azt, mint ti.- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak szerencsét, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, a rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.Mire a szegény ember két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.- Ugyan honnét láttad?- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.A legények mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert arany-szőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát láttak.- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.- Ugyan honnét láttad?- Honnét? A ház tetejéről.Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát és az arany selyemkendőt.Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.Na, csakhogy eljött. Örült a király; de még jobban a királykisasszony.Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A kóró és a kismadár

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra. - Kis kóró, ringass engemet! - Nem ringatom, biz én, senki kismadarát! A kismadár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét. - Kecske, rágd el a kórót!   Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast. - Farkas, edd meg a kecskét! Farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut. - Falu, kergesd el a farkast! Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet. - Tűz, égesd meg a falut!   Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet. - Víz, oltsd el a tüzet!   Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát. - Bika, idd fel a vizet! Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót. - Furkó, üsd agyon a bikát!   Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget. - Féreg, fúrd ki a furkót! Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecskét enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast. - Kakas, kapd fel a férget!   Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat. Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Hamupipőke 

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed. Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!És jót nevettek rajta. Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.- Szép ruhát! - felelte az egyik.- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.Mikor hazaért, mindenkinek. odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.

Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni. ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elbúzta a száját.- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két sál kölest a hamuba.- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.A mostohája azonban azt mondta:

- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk, Csak szégyent hoznál ránk!Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:- Nem lehet, ez az én táncosnőm.Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték Erre gyorsan fejszét baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,adj rám ezüstöt, aranyat!

Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:- Nem lehet, ez az én párom!

Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:- Mára elég volt; hazamegyek.- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban ; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.- Ebből a házból akarok nősülni, Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.

Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:

Burukk, burukk, szép a lány,de a lába véres ám!Kicsi rá a topánka,otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele.Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:

Burukk, burukk, szép a lány,de a lába véres ám!Kicsi rá a topánka,otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.- Küldd csak be - mondta a királyfi.- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:

Burukk, burukk, de szép pár!A cipőben nincs vér már.Illik rá a topánka:ez az igazi mátka!

Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába.

Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával.A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.

A nyúl meg a sün 

Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam.Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is.Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:- Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?- Sétálok - felelte tisztességgel a sün.- Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? - vágott vissza kelletlenül.- Azt hát! - felelte hetykén a nyúl.- Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. - Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? - kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?- Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda.A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!- No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. - Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:"Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!"Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.

- Minek? - kérdezte az asszony.- Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk.Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.- Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal.- Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja:Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást?- Látom hát!- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!"Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.- Kezdhetjük?Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.- Kezdhetjük.A nyúl hármat számolt.- Egy! Kettő! Há-rom!És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:- Én már itt vagyok!Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi."Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:- Még egyszer! Vissza!Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.- Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza!- Felőlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün kényelmesen. A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:- Én már itt vagyok!Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből - s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.

Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról? Azt mondta a legidősebb: - Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát. Azt mondta a középső: - Nekem pedig ezüstruhát. - Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket. - Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot. - Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom. Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot. Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból." Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna. Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót. Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak: - Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül. Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak: - Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat. A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt. Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan: - Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban. De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt: - Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt." Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfög a királynak: - Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod. Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak. Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége. De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt: - Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell. Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak. No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel: - Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam! Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött: - Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk. De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette. - Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony! Aztán megkínálta kukoricával: - Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony! A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta. - Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik. Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan: - Mit parancsol, felséges kisasszony? Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. S mondja neki a dali szép ifjú: - Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem. - Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány. Azt mondja az ifjú: - Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei: - Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony! - Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák. - Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi: - Mi cseng olyan szépen? - Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében. - Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem? Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta: - Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled. Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván. Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A háromágú tölgyfa tündére

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:- Jaj, vizet, mert megfulladok.Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.Elmentek ketten, megtalálták a forrást.- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:- Vizet, vizet, mert megfúlok!A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba-dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné-nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:- Szállj le onnan, öltözzél fel!Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor-kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!Mondta is hát a királyné a királynak:- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.Úgy is volt.Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Móra Ferenc Sündisznócska lovagol

Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.Azt kérdi az egyik cinege:- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?Azt mondja rá a másik:- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat!Cinege húgom nem ijedt meg:- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:- Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni?Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni?Sündisznócska elvisította magát:- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.- Jaj, Mackó bácsi!- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba. De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek,

egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.- Mehetünk már, Mackó bácsi!Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?- Jól tennéd, öcsikém!Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.- Nini, jön a sündisznócska medveháton!- Medvelónak párja nincs!- Gyi hő, gyi hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.

A sündisznó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos el-eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedett az erdőben, hogy három nap egymás után folyton járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól s éhségtől, s nagy keservében felkiáltott:- Istenem, Istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje!Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s mondta:- Kivezetlek én, csak gyere utánam.Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy nekiadja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy félóra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:- Istenem, Istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám akárki s akármi légyen, három lányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki!- Gyere csak utánam, én kivezetlek - szólalt meg valaki.Néz a király erre-arra, mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszélt hozzá. Nem bánta ő, akárki s akármi, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe. Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.- Istenem, Istenem - sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám!- No, hát akkor gyere utánam - szólalt meg valaki. Bezzeg hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a szegény ember mind azt gondolták, hogy valami csudálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt.De bizony nem volt az álom, mert egy este, mikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.- Apámuram, nyissa ki az ajtót!Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke!Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.- Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem!- Fogadj isten, édes fiam, hát megjöhetél-e?- Meg biz’ én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.

Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adtak neki valami ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.- Hát te, fiam, mért nem eszel? - kérdi a szegény ember.- Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment, szélházi, ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, cintányéron adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:- Apámuram, van-e kigyelmednek két csizmadiatallérja?- Van, fiam, van.- No, ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.Kiveszi a szegény ember a láda fiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a sündisznónak, de ez azt mondja:- Ne adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szígyártóhoz, annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette.Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát, Uram, Jézus, ne hagyj el, a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem állott, míg a boltos házához nem ért.Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:- Hé, boltos uram, nyissa ki az ajtót!Kijön a boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett, hogy vezesse a házába, eléhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát.Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason. Egyszer útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.- Hát te még mindig sírsz?- Sírok biz’ én - mondotta a leány -, sírok is halálomig.- No bizony, ha sírsz, nem is lész az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz!Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz. Fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?- Emlékszem, emlékszem - mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam: mondtam, szavamat meg nem másolom.Behívatja három leányát, s elémondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülök azt, amelyik neki megtetszik.- De bizony - mondotta a legidősebb királykisasszony - én megtetszhetem, de nem leszek az ő felesége - s kiszaladt a szobából.

- De bizony én sem, inkább meghalok - mondotta a második, s az is kiszaladott a szobából.- Már biz’ én - mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, ha az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű leánnyal áldotta meg az Isten, s búsult, hogy majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell, hogy veszítse.Hát bánat ide, bánat oda, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, aztán beleültetik a királykisasszonyt a hintóba, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát, uramteremtőm, a királykisasszony nem sír, de sőt inkább tulipiros jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:- Ugyan bizony minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.- Hát nem félsz tőlem? - kérdezte a sündisznó.- Nem félek biz’ én, nem bántasz te engem.- Nem is undorodol tőlem?- Nem én. Nekem rendelt a jó Isten, enyém vagy.Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.De megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.Tovább nem is mentek, ottan megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszer csak a földre néz a királyfi, gondolkozik magában, mond valamit, ím azon a helyen kerekedik egyszeriben egy ragyogó gyémántpalota. Gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg hogy volt ott mindjárt pap is. Egyszeriben küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, hogy híre ment hetedhét ország ellen.Itt a vége, fuss el véle!

Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:- Hohó! Két répát találtam!Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mitennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.Belepett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza.Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta.Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

Milos Macourek - Mese a vízilóról, aki félt az oltástól

    Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól. Másra szinte gondolni sem tudott, csak az járt a fejében otthon, a játszótéren, a moziban és a strandon, ahol a legjobban lehet elmélkedni. Feküdt a vízben, és arra gondolt, mi lesz, ha már holnap beoltják? Meg kell kérdeznem, hátha a többiek tudnak valamit. - Nem tudjátok, véletlenül, mikor lesz oltás - kiáltott oda a krokodiloknak, libáknak, leveli békáknak és a pelikánnak -, nem holnap? - Lesz, amikor lesz -bugyborékoltak vissza a krokodilok, és tovább dobálták nagy, sárga labdájukat, hogy csak úgy fröccsent a víz. - Minek törnénk ezen a fejünket? - kiáltották a leveli békák a parton, s feltettek a lemezjátszóra egy új lemezt, amin vidám dalok voltak. - Hát nem éppen semmiség az oltás, fontos dolog az - mondta a pelikán, de senki nem hallotta szegény fejét, mert a lemezjátszó túl hangosan szólt.  - Hogy lehet ez -töprengett a víziló -, senki nem gondol az oltásra.  Valószínűleg nem tudják, hogy olyankor egy tűvel megszúrják az embert. - És nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet, s egészen beleizzadt a nagy félszbe. S amint javában izzad, egyszer csak jön a postás, levelezőlapot hoz, s rajta csak ennyi: "Jelenjen meg oltásra." A víziló ijedtében akkorát csuklott, hogy az utcán megálltak a villamosok. - Mi történt?! - kiabálták a zsiráfok, a zebrák meg a kenguruk; ugyanis mindnyájan épp a doktor bácsihoz mentek. - Semmi, semmi -nyugtatta meg őket a kalauz -, csak a víziló meg - ijedt az oltástól, már megyünk is tovább. Mikor megérkeztek a rendelőbe, szépen leültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. A békáknál ott volt véletlenül a lemezjátszó a vidám dalokkal, úgyhogy kellemesen töltötték a várakozás perceit. - El kellene menni a vízilóért -mondta a pelikán. Fogta magát és ment is. De a vízilovat nem volt olyan könnyű megtalálni, mert elbújt a függöny mögé, és egész testében reszketett, hogy csak úgy táncoltak a kredencen a poharak. - Ne butáskodj -mondta a pelikán -, gyere! Semmi bajod nem lesz, egy kicsit megcsípnek, ezt még a kis nyuszik is kibírják. Ha nem jössz, mindenki rajtad fog nevetni, nem éri meg. - Jó - felelt a víziló, mert látta, hogy nincs mit tenni -, de fogd közben a kezemet. - Rendben van, fogom a kezed -felelt a pelikán, s elindultak. Útközben találkoztak a tyúkkal, az elefánttal s a kis nyuszival, s mindegyikük azt mondta, hogy az egész semmiség, csak megcsiklandozza az embert, ki lehet bírni, nem kell félni. "Könnyen beszéltek -gondolta magában a víziló -, már túl vagytok rajta. De mi lesz velem?" -és csorgott róla a veríték. - Maga teljesen meg van izzadva -mondta a doktor bácsi, mikor a vízilóra került a sor. - Ez neki olyan kedvtelése - szólt közbe a pelikán, aki kézen fogva tartotta a vízilovat. - Van, aki pingpongozni szeret, van, aki izzadni. - Aha - bólintott a doktor bácsi -, én meg azt hittem, hogy fél.  - Ugyan -mondta a pelikán -, egy ekkora nagy állat azt sem tudja, mi az, hogy félni.   - Hát akkor nekilátunk - szólt a doktor bácsi, és fogta az injekciós tűt. Mikor ezt meglátta a víziló, olyan fehér lett, mint a fal. - Mi az -kérdezte a doktor bácsi -, miért olyan fehér ez a víziló? Fehér lehet egy egér, de nem egy víziló!   - Ő ilyen különös víziló - felelte a pelikán -, fehér víziló, s belőle csak egy van. - De egy perccel ezelőtt még szürke volt - mondta a doktor bácsi.   - Igen - így a pelikán -, az egyik pillanatban szürke, a másikban már fehér, ezért is olyan

ritka példány. - Jól van - mondta a doktor bácsi -, ha ez olyan ritka-különleges víziló, akkor nagyobb gondot fordítunk az injekcióra. -És nézegette, hova szúrja a tűt. "Most fog fájni" -gondolta a víziló, és becsukta a szemét.    - Kellemetlen - dörmögött a doktor bácsi, és a víziló hátára bökött -, itt túl vastag a bőr, megpróbáljuk máshol. De kereshetett ítéletnapig, vékony bőrt nem talált.  - Nincs mit tenni - jelentette ki végül -, vízilóbőre van, beletörne a tű. Nem olthatom be, nem haragszik? A víziló rámeredt a doktorra, pislogott egyet, aztán táncolni kezdett ott a rendelőben, és kurjongatott:  - Miért is haragudnék, nem történt semmi, viszontlátásra! -és futott, futott, egyenesen a strandra, teli torokból nevetett és fröcskölt, annyira, hogy a békáknak is rá kellett szólniuk, hogy nem hallják a lemezjátszót.   De képzeljétek, a víziló egy szép napon felébred, belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy szép sárga. "Ez meg mi? - álmélkodott. - Ha fehér lennék, az azt jelentené, hogy félek, de miért vagyok sárga? Ezt meg kell kérdeznem valakitől" - és ment a strandra. Nagy csődület támadt, sárga víziló, ilyen még nem volt, mindenki alaposan megbámulta, és kérdezgették, hogy hol vette ezt a szép színt.   - Valószínűleg lakk - mondták a krokodilok -, a strandlabdánk is így fest.   - Inkább napolaj! - kiabálták a békák. Csak a libák őrizték meg komolyságukat, legyintettek a szárnyukkal, ugyan, kérem, ők ezen már túl vannak, egészen kis korukban pontosan ilyen sárgák voltak. - De ti libák vagytok - recsegte a pelikán -, ez nem ugyanaz, én inkább valamilyen betegségre gyanakszom. S fogta magát, megtörölközött, és ment a rendelőbe. - Hallotta már, doktor úr, hogy a mi vízilovunk egészen megsárgult? - Hát az könnyen elképzelhető - válaszolt a doktor bácsi -, hisz ő egy egészen rendkívüli víziló, az egyik pillanatban szürke, a másikban fehér, miért ne lehetne időnként sárga is? - Szó sincs itt semmiféle különleges vízilóról, az egész csak butaság volt, azért volt fehér, mert félt az oltástól.    - Hát így állunk - mondta a doktor bácsi -, tehát egy közönséges víziló, akit nem oltottunk be, s ezért sárgaságot kapott. S mivel a sárgaság nagyon csúnya betegség, azonnal ágyba kell feküdnie.   Így hát a víziló ágyba került, strandolásról szó sem lehetett, porokat kellett szednie, az ágya mellett ott ült egy nővérke, és mérte a lázát.    - Szörnyű - siránkozott a víziló -, így feküdni, mikor mindenki a strandon van, hancúroznak, labdáznak, és hallgatják a vidám dalokat. Nővérke, nem mesél legalább valamilyen mesét nekem? A nővérke megsajnálta a vízilovat, és belefogott a mesébe: "Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól