Dénes Iván Zoltán 3 Az értelmiségi szereppel járókötelességek

Fáber Ágoston 16 A nem is olyan szürke hétköznapok

Lawrence Ferlinghetti 25 Versek

Marno János 27 Versek

Ambrus Judit 30 Vagy majdnem az

Gyõri László 35 Versek

Roberto Bolaño 38 Vad nyomozók

Diego Trelles Paz 53 Soha nem voltam Blanesban

Zelei Dávid 56 Apa, fiaival

„A bölcsészettudomány feladata, 60 Beszélgetés Galin Tihanovhogy megtanítson bolgár irodalomtörténésszel

bizonytalanságban élni”

Bazsányi Sándor 64 „Hogy a vonatfülke micsoda”

Stekovics Gáspár Fotók

2000

I R O D A L M I É S T Á R S A D A L M I H A V I L A P

24. ÉVFOLYAM 11. SZÁM

FELELÕS SZERKESZTÕ: BARABÁS ANDRÁSSZERKESZTÕK: BOJTÁR ENDRE, CZEGLÉDI ANDRÁS, KOVÁCS JÁNOS MÁTYÁS, MARGÓCSY ISTVÁN, SZILÁGYI ÁKOS,

SZÜTS MIKLÓS, TRENCSÉNYI BALÁZS OLVASÓSZERKESZTÕ: NAGY MÓNIKA ZSUZSANNALAPTERV: SZÜTS MIKLÓS GAZDASÁGI VEZETÕ: KEMÉNY MÁRIA SZERKESZTÕSÉGI MUNKATÁRS: RÉTI PÉTER

ALAPÍTÓ SZERKESZTÕK: HERNER JÁNOS, HORVÁTH IVÁN, TÖRÖK ANDRÁS, LENGYEL LÁSZLÓSZERKESZTÕTÁRSUNK: KÁLMÁN C. GYÖRGY (1995-TÕL 1996-IG) ALAPÍTÓ JOGI TANÁCSADÓ: RUTTNER GYÖRGY

LEVÉLCÍM: 1380 Budapest, Pf.: 1090. E-MAIL: ketezer.lap@gmail.com INTERNET: www.ketezer.hu

KIADJA A MENTOR IRODALMI ALAPÍTVÁNY. FELELÕS KIADÓ: SZILÁGYI ÁKOS. ELÕFIZETÉSBEN TERJESZTI A MAGYAR POSTA RT. HÍRLAP ÜZLETÁGA(BUDAPEST 1008, ORCZY TÉR 1.) ELÕFIZETHETÕ VALAMENNYI POSTÁN, KÉZBESÍTÕKNÉL, E-MAILEN: HIRLAPELOFIZETES@POSTA.HU, FAXON: 303-3440.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓ: 06 80 444-444. ELÕFIZETÉSI DÍJ EGY ÉVRE 4800 FT, FÉL ÉVRE 2400 FT.KÉSZÜLT GOUDY ÉS OFFICINA BETÛKKEL. TÖRDELÉS: SÖRFÕZÕ ZSUZSA. NYOMDAI LEBONYOLÍTÁS: INFOR ’92

ISSN 0864-800X. RÉGEBBI SZÁMAINK KORLÁTOZOTT MENNYISÉGBEN KAPHATÓK A SZERKESZTÕSÉGBEN. KÉZIRATOT NEM KÜLDÜNK VISSZA.

TÁMOGATÓINK: A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP, SZABAD SAJTÓ ALAPÍTVÁNY, NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM,OPEN SOCIETY INSTITUTE, TÁNCSICS MIHÁLY ALAPÍTVÁNY, WWW.EGORA.HU

Dénes Iván Zoltán

Az értelmiségi szereppel járókötelességek

Bibó István 1956. november 4-i nyi-latkozata, két nappal késõbbi tervezete a magyarkérdés kompromisszumos megoldására, ezt köve-tõ írásai, közöttük emlékirata (Magyarország hely-zete és a világhelyzet) nem vallanak politikai rög-tönzésre.1 Mindegyik a közjóról, a politikus és azállampolgár kötelességérõl, a demokratikus legi-timitásról, a politikai fejlõdés értelmérõl, a politi-kai közösség képviseletérõl, a nagyhatalmak kö-zötti konfliktusok megegyezéses megoldásánaklehetõségeirõl, az ehhez szükséges mediációról, ésannak eljárásáról alkotott határozott állásfogla-lásokra, kiérlelt véleményekre épült. Az írásokkifejezéskészlete igen távol áll a marxizmus–leni-nizmus, az etnocentrizmus, a politikai romantikaés a patetikus heroizmus politikai nyelvétõl és re-torikájától. Aki ezeket írta, kiforrott közösségi ér-tékelési és magatartásmintákkal rendelkezett,amelyeket nagy nyilvánosság elõtt vállalt és kép-viselt. Tanulmányomban a közösségi értékelésiés magatartási – elsõsorban az értelmiségi szerep-hez kötõdõ – minták kialakulását mutatom be.2

I.

Erdei Ferenc Parasztok címû könyvét egy emlékfelidézésével zárta. Amikor egyetemistaként nyá-ron Makón dolgozott, nagyapja egyik ismerõsemegállapította róla, hogy úr lett. „Nem” – vála-szolta Erdei. „Szóval paraszt” – folytatta az isme-rõs. „Nem” – replikázott erre is. A személyes em-lékezést azzal fejezte be – és mintegy kommentál-ta –, hogy akkor még nem tudta, hogy ezzel azt avilágot tagadta, amelyik urakra és parasztokraoszlik.3

Bibó István ebben az idõben vetette papírraA szabadságszeretõ ember tízparancsolatát. Felte-hetõen a fenti szöveg ismeretében, nagy valószí-nûséggel attól inspirálva. Ennek elsõ pontja sze-rint a szabadságszeretõ ember nem úr, és nemszolga. A fogalmazvány második pontjában aztolvashattuk, hogy a szabadságszeretõ ember mun-kájában szolga, szabadidejében és otthon úr, akiszembeszáll azokkal, akik munkájukban úrként,hatalmasként viselkednek, másokat pedig szolga-ként kezelnek. A harmadik pont azt mondta ki,hogy a szabadságszeretõ ember semmiféle kizsák-mányolást nem tûr el, magát igazából, jogából,követelésébõl kiforgatni nem engedi. A negyedikpont szerint õrködik a maga és mások szabad ésbiztosított egzisztenciája felett. Az ötödik pontmegállapította, hogy az emberi szabadság és mél-tóság egy és oszthatatlan. Ebbõl következik, hogyannak minden sérelme ellen együttesen kell cse-lekedni, s ha az éppen nem lehetséges, úgy a sza-badságszeretõ ember maga fel kell hogy lépjen.Köz- és magánéleti önkényeskedést nem tûr, aztnem engedi meg – olvashatjuk a hatodik pont-ban. Semmiféle anyagi visszaélést nem hallgat elés nem fedez – így a hetedik pont. Minden köz-ügyben meggyõzõdése szerint vall színt – áll anyolcadik pontban. Valamennyi felismert közér-dek ügyében kezdeményezõleg lép fel – szól a ki-lencedik parancsolat. A szabadságszeretõ emberbízik a közösség erejében, az emberek többségé-nek a tisztességében és abban, hogy ezt elegendõbátorsággal és tisztességgel érvényre is lehet jut-tatni – olvassuk a tizedik pontban. S a hatodik,kilencedik és tizedik pontot alátámasztja az a té-tel, miszerint minden önkényeskedés a tisztessé-ges emberek kényelmessége és megfélemlíthetõ-

2000 3

Fáber Ágoston

A nem is olyan szürke hétköznapok

A gondolkodás a rend kialakítására, de egyúttal a megértésre is irányul.Nem szabad túl korán abbahagyni, különben az ember nem tudja megmindazt, amit tudnia kellene; de egy idõ után mégiscsak fel kell hagyniavele, máskülönben megõrül. Úgy vélem, a gondolkodás azon ritkaesetekben, amikor többé vagy kevésbé sikerrel jár, ettõl a dilemmátólválik a leglelkesítõbb erõfeszítéssé, amelyre ember csak képes.

(C. Wright Mills: The Sociological Imagination, 1959)

Peter Berger szociológus és AntonZijderveld filozófus érdekes és egyben nehéz fel-adványt próbált megfejteni három éve megjelentkönyvükben: hogyan alakíthatja ki az ember ameggyõzõdését anélkül, hogy közben fanatikussáválna.1 A téma relevanciáját aligha szükségesalátámasztani, de a problematikus válaszkísérletszétszálazása és ismételt összebogozása érdekesfeladat. A szerzõk ugyanis éppen azt a bizonytalanontológiai státuszú „szürke zónát” próbálják megleírni, amelyben tulajdonképpen a legtöbbünkél, bizonyosságok és kételyek, magátólértetõdõ-ségek és problematikus szituációk mindennaposhullámzásában. Ezt a „szürke zónát”, vagyis a vilá-got, amelyben élünk, Berger és Zijderveld köny-vének, valamint Berger korábbi mûveinek kriti-kai megközelítésébõl kiindulva próbáljuk megra-gadhatóvá tenni.

Két elméleti végpont között

Berger és Zijderveld nem titkolja, hogy egyfajtarecepttel szeretnének szolgálni arra, milyen alap-beállítódással boldogulhat az ember a nyugati vi-lágban, és a szerzõk azt sem rejtik véka alá, hogymit tekintenek nyugati világnak: a célravezetõbeállítódás a meggyõzõdések és a kételyek „egész-séges” egyensúlya, a nyugati világ pedig a kételytés a meggyõzõdést egyaránt lehetõvé tevõ de-mokratikus politikai berendezkedés, amelybenkifejtheti hatását a civil társadalom, a szabadpiac2 és a gondoskodó állam, illetve a hozzájukszorosan kapcsolódó, egymást kiegyensúlyozó éskölcsönösen kordában tartó (demokratikus) szo-

cialista, (nem autoriter) konzervatív és (nemdoktriner) liberális világnézet. Márpedig e ki-egyensúlyozó és kordában tartó hatásra szerintükannál is nagyobb a szükség, mivel a modern kor– sok egyéb, nem részletezendõ változás mellett –a korábbi létbizonyosságokat megrendítette ugyan,de nem tudott vagy akart másféle bizonyosságok-kal szolgálni. A modernitás ugyanis nem szekula-rizál (mint sokan gondolnák), hanem pluralizál:a vélekedések, világnézetek, vallások, divatok,életmódok sokféleségét eredményezi. Egy plurá-lis világhoz pedig a leginkább zökkenõmentesenolyan világszemlélet illeszkedik, amelyben ez apluralitás visszatükrözõdik.

A másfajta emberekkel való találkozás egyrekevésbé elkerülhetõ, egyre gyakrabban lépünkinterakcióba olyanokkal, akik meggyõzõdése alegkülönfélébb dolgokkal kapcsolatban a miénk-kel összeütközésbe kerülhet. Ekkor az ember kény-telen rádöbbenni, hogy mindaz, ami a számára– és azon társadalmi közeg számára, amelyben él –magától értetõdik, másoknak problémát okozhat:szüntelenül magátólértetõdõségek feszülnek egy-másnak, s e találkozásokból egyik fél sem kerül-het ki érintetlenül: a konfliktus mindenkit újra-értékelésre késztet, a modernitásban pedig egye-nesen permanens reflexióra ösztönöz.

Gondot itt nem kis részben az okoz, hogy aszüntelen reflexióval járó nyugtalanító állapotot– hivatásukból adódóan – kizárólag az értelmisé-giek képesek tartósan elviselni, a dolgok sziszte-matikus dekonstrukciója és újrakonstruálása pe-dig tipikusan nyugati értelmiségi foglalatosság.A mindeddig biztosnak hitt tájékozódási pontokbizonytalanná válása mindenki mást természetes

16 2000

Ambrus Judit

Vagy majdnem az

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz, mondta a férfi, és Isten örült, hogy legalább õelhiszi, az is valami. Erre a különös idõpontra idõzített, szombat kora délutáni állásinterjúra,15:00 h!, pontban! egyenes vonalú, szolid, fehér blúza fölé drapp, testhezálló kiskosztümöt vett fel,visszafogott, finom ruházatával egyszerre kívánta érzékeltetni hûvös kívülállását, és azt, hogy szintemindenben hajlandó az elvárásoknak megfelelni. Szinte mindenben. És elhullanak az értelmesek közülis, hogy megpróbáltassanak, megtisztíttassanak és megfehéríttessenek a vég idejéig; mert a rendelt idõ méghátra van. Nyersszínû, középmagas, keményen kopogó cipõje határozottságot és eltökéltségetsugárzott, lágyan feltûzött, világosbarna, egyenes haja szintén üzenetet hordozott, jelesül valamiolyasmit akart Isten kiplakátolni magáról, hogy megbízható, ám nem könnyûvérû, ezért némiképpmeglepte, mikor a középmagas, kisportolt, némi szoláriumbarnasággal mézezett, saját magát nyilvánigen vonzónak tartó férfi azzal állt elõ, ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mi közevan ennek az embernek ahhoz, õ hogyan szeret, legszívesebben odavágott volna valamit ehhez afelfújt hólyaghoz, de nyugalomra intette magát. És lesz az igazság mûve békesség, és az igazsággyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké. Isten karrierje mélyponton volt, nyolc hónapja nem voltállása, a mai napra felöltött jelmezét a még munkában levõ barátnõjétõl kapta kölcsön, aki egyikkedvenc viccével: „mit kérdez az épp munkához jutott bölcsész az álláskeresõ fizikustól?” – „ketchupot isszámolhatok a BigMachez?”, és egy zacskó szerinte biztos erõt adó cukorkával bocsátotta Istent útjára.Elkeseredés és teljes apátia mókuskerekében teltek Isten napjai, a verklibõl, a monotonitásbólegy-egy pompás állásinterjú zökkentette ki néha. Ez az öntelt férfi elsõ blikkre nem volt sokkalellenszenvesebb, mint az elõzõ huszonvalahány, akiket volt szerencséje megismerni hasonlóalkalmakkor, Isten egyébként azt viszont jó jelnek vette, hogy mivel udvariasan kicsit korábbanérkezett az interjúra, a férfi nem hogy nem várakoztatta, hanem hamarabb beengedte. Istenbeléptekor rápillantott a férfi asztalán levõ digitális órára, 14:56 volt, Nándorfehérvári diadal!,menni fog ez!, somolygott akkor még magában, persze lehetett volna elõrelátó, gondolhatott volnaarra, hogy a tervezett idõben való találkozáskor, 15:00 h!, pontban!, már meghalt Mátyás, igaz, adigitális óra szerint értelmezhetetlen idõpontban, ám akkor is, oda az igazság, bár igaz, ami igaz,a különös antré ellenére még most is úgy érezte, ha úgy adódna, ki lehetne bírni ezt a pasast is napinyolc-tíz órára, mert a ti engedelmességetek mindenekhez eljutott, örülök azért rajtatok; de akarom, hogybölcsek legyetek a jóban, ártatlanok pedig a rosszban, s azzal nyugtatgatta magát, legalábbis remélte,magára húzva az önbecsapás ajtaját, hogy a hozzá intézett mondatok valójában a vállalathoz valófeltétlen hûségérõl szóltak, arról, hogy a hol illatokat postázó, hol kissé túlparfümözöttnek tûnõ férfibiztos akar lenni, Istennek, ha felvételt nyerne, a munkahelye lenne majd a fõ, a legfontosabb, Istenpedig míg ennek a saját hatalmában fürdõzõ férfinek a pöffeszkedését mustrálgatta, az felfuvalkodott,aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, a melyekbõl származik irigység,viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, azon tanakodott, vajon elég meggyõzõenmosolyog-e.

30 2000

Diego Trelles Paz

Soha nem voltam Blanesban

Amikor elõször olvastam RobertoBolañótól a Vad nyomozókat, 22 éves voltam, Li-mában éltem a nyomorúságos fizetésembõl, és azéletem kimerült abban – azon kívül, hogy néhahülyére ittam magam –, hogy olvastam és írtam,másoltam és gyakoroltam, amellett pedig a feje-met vertem az ajtóba, valahányszor világossá váltszámomra, hogy a sajátomnak vélt irodalmi stílusnem más, mint a rám hatást gyakorló írók nyelve-zetének sápadt visszhangja: valami többszólamúkollázsféle Vargas Llosából és Ribeyróból, Onet-tibõl és Puigból.

A szürke Anagrama kiadás egészen pontosan78 solba került. Jól emlékszem rá, mert akkoribangyakran megfordultam a Jiron Quilcán, Lima bel-városában, és szó szerint alámerültem a lektûrökés a perui szakácskönyvek közé, hogy kimentsemközülük a klasszikus szerzõk könyveit, amelyeksosem voltak drágábbak 7 solnál. Hála az olyankiadóknak, mint az Oveja Negra vagy a SeixBarral, egy magamfajta rosszul fizetett, kíváncsifiatal Limában is olvashatott Céline-t, Faulknert,Carson McCullerst és García Márquezt 40 solért.

Szóval a puszta gondolat, hogy ekkora össze-get költsek egy névtelen chilei vaskos regényé-re, nem csak idiótának és ésszerûtlennek tûnt,hanem – szellemi és testi egészségemet tekintve –egy hétre megfosztott volna az olcsóbbik menütõlaz újság éttermében. Másfelõl két jelentõs érv ne-hezítette a döntésemet. Az elsõ az a totális áhítatvolt, amelyet a Vad nyomozók keltett az egyik ba-rátomban, szerintem nincs rajta kívül senki más avilágon, akinek az lenne az életcélja, hogy írói jö-võm szempontjából létfontosságú könyveket ésírókat fedezzen föl számomra. A második, vitat-hatatlanul, a regény kiváló címe volt – egyszerre

vonzó és találó, egyszerre Welles és egyszerre Go-dard –, amelyrõl én azonnal Sam Peckinpah Vadbandájára asszociáltam, a vadnyugati banditákrólszóló amerikai filmre, amely a cowboy-témáthasználva beszél a szolidaritásról, a becsületkóde-xekrõl, és a bûnözõ barátok között létezõ barát-ságról.

Röviden: úgy döntöttem, hogy megveszem, ésaztán egyetlen nap alatt behabzsoltam azt a 78solt, onnantól kezdve pedig nem érdekelt semmi:megint elolvastam, újra meg újra, beszéltem róla,ajánlottam másoknak, szakdolgozatot írtam a re-gényrõl, sõt, még Mexikóba is elmentem egyMaría Fontra emlékeztetõ, meglehetõsen szaba-dos életû költõnõ árnyékának nyomában.

Mi tetszett nekem Bolaño regé-nyében?

Formai értelemben, világos volt számomra,hogy a – látszólag egyszerû – prózájában jelen vanegy visszafogott és szuggesztív líraiság, és egyrendkívül erõteljes, ugyanakkor a boom összesírójától nagyon is eltérõ zeneiség. Bolaño olvasá-sa azonnal függõséget okozott: lehet, hogy a játé-kos és demitizáló hozzáállás miatt, amellyel a chi-lei sorra veszi az általa használt különféle mûfajo-kat, csak hogy aztán összekuszálja õket; talánamiatt a törekvése miatt, hogy aktív olvasókéntminket is bevonjon: töredékes munkákat tárelénk, amelyek mindegyike befejezetlennek tû-nik, hogy aztán saját képzeletünkkel egészítsük kiõket, így a cinkosaivá válunk, kódfejtõként nyo-mozunk, feltételezésekbe bocsátkozunk, miköz-ben az igazságot keressük olyan narratív szerkeze-teken keresztül, amelyekben keveredik a valóság

532000

Zelei Dávid

Apa, fiaival

Ha végigböngésszük a közelmúltlegátfogóbb, legnagyobb idõbeli spektrumot fel-ölelõ latin-amerikai irodalmi válogatásának, aModern Dekameron-sorozat vonatkozó köteté-nek (Huszadik századi latin-amerikai novellák)életrajzi függelékét, kristálytiszta képet kapha-tunk arról, mit jelent a magyar olvasó számáramég mostanában is a „latin-amerikai irodalom”kifejezés. A kötet negyvenhat szerzõje közül nemkevesebb, mint huszonnyolc helyezhetõ el szüle-tési ideje alapján az 1899–1929 közti harminc-éves sávba, miközben a negyvenes évekbõl hár-man, az ötvenesekbõl ketten, a hatvanasokból azegy szem Alberto Garrido került be a válogatás-ba. Ha belegondolunk, hogy a megjelenés idõ-pontjában már a legfiatalabb Garrido is bõszenlubickolt a midlife crisisban, az életkorban hozzálegközelebb álló Julio César Londoño pedig márközel állt nyugdíjas éveihez, több mindenre kö-vetkeztethetünk. Elõször is, hogy a Magyarorszá-gon – s szerte a világon sok helyütt – par excellencelatin-amerikaiként értelmezett irodalom Borges-tõl (1899) García Márquezig (1929) terjed, va-gyis a legsûrûbb asszociációs hálóval, legszélesebbmerítéssel és legnagyobb népszerûséggel mégmindig a boom és közvetlen holdudvara kecseg-tet. (Már csak ezért sem illõ ez esetben a szerkesz-tõ Székács Verára haragudni.) Másrészt viszont aválogatásból akár úgy is tûnhetne, hogy az adottcsúcskorszak után olyan zuhanórepülés követke-zett be a térség irodalmában, mely azóta is tart,ami még akkor sem igaz, ha túl a csúcson valóbanérzékelhetõk (voltak) a visszaesés jelei, akár ma-guknak a boom sztárjainak esetében is.

A boom átalakulása egyébiránt a hetvenes-nyolcvanas években már jól érzékelhetõ volt

(elég csak Fuentes vagy Vargas Llosa ötvenes-hatvanas években írt klasszikusait összevetni anyolcvanas években írt mûveikkel), kifulladásá-nak konstatálása és értékeinek elbontása (újabbangol szóval, a bust, vagy Vargas Llosát idézve, azúj generáció szokásos apagyilkossága) azonbanmég Latin-Amerikában is a kilencvenes évekigváratott magára, s egy olyan dühös generáció tag-jainak feladata volt, akik úgy érezték, egy olyanhomogén kiadói-olvasói elvárásháló foglyai,melybõl saját egyéniségüknél, stílusuknál köny-nyebb kiutat kínál a mágikus realizmus szó felvil-lantása, esetleg García Márquez nevének – bár-milyen formátumban való – hátsó borítóra csem-pészése (legjobb, ha az eladni kívánt szerzõ neveután az „új” vagy „nõi” jelzõt, majd a García Már-quez nevet ragasztjuk).

A szakítás szimbolikus éve 1996 volt. Ekkorjelent meg, szinte egyszerre, a McOndo-antoló-gia és a Crack-csoport kiáltványa, melyek kré-dóját, a mexikói Ignacio Padilla nyomán értel-mezhetjük a boom, a mágikus realizmus, de leg-inkább mégis talán egy heterogén sikergenerá-ció rekviemjeként is. Ahogy a Crack említettalapító atyja fogalmazott egy késõbbi visszaem-lékezésében:

A mágikus realizmus akadémiai-kiadói születésekormagában hordozta a kórt, amely megölte, s mi mind-össze annyit tettünk, hogy világgá kürtöltük halálát,megírtuk a sírfeliratát, s mondtunk érte egy imát.

De mi az, ami e díszes temetést kö-vette? Elõször is két posztmodern gesztus: a kife-lé fordulás, vagyis az irodalmi globalizáció, és a

56 2000

„A bölcsészettudomány feladata,hogy megtanítson bizonytalanságban élni”

BESZÉLGETÉS GALIN TIHANOVBOLGÁR IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL

SCHEIBNER TAMÁS: Az egykori szovjet érdek-szférához tartozó országokban, így Magyarországonis a szocializmus idõszakának kutatását némi gya-nakvás kíséri. Érthetõ módon érzelmi viharokat is ka-var magukat bal-, vagy jobboldalinak valló értelmisé-giek körében egyaránt. A múltat a mindennapi csatá-rozások során elõszeretettel felhasználó politikusokviszonya pedig a Rákosi- és Kádár-korszakhoz igenellentmondásos. Az Ön munkássága kitûnõ példája,hogyan lehet a szovjet elméleti konstrukciókat – bizo-nyos értelemben az egész szovjet kísérletet – távolság-tartóan, mégis az érdeklõdés elemi izgalmát megtart-va tanulmányozni. Miért gondolja, hogy egy effélekutatás fontos manapság?

GALIN TIHANOV: Tanulunk a történelembõl;no, persze, nem azt, hogy miként cselekedjünk ésmiként ne. Sokkal inkább a változókról, a folya-matok végbemenetelének lehetõségeirõl, a já-tékszabályokról gondolkodhatunk el. A kommu-nista korszaknak megvannak a maga ördögei éskiábrándító vonatkozásai; ugyanakkor a kultúra(ebben az esetben a kultúra- és irodalomelmélet,melyet alaposabban tanulmányoztam) soha semvolt mentes politikai és ideológiai kötöttségek-tõl. Számomra fontosnak tûnik, hogy próbálkoz-zunk e kötöttségek megismerésével, annak felfe-dezésével, hogy a kultúra hogyan volt kiszolgál-tatva a politikának, sõt mi több, miként lépett akettõ szimbiózisra, milyen történetileg egyediformákat öltött a múltban és ölt manapság.

SCH. T.: Gondolja, hogy ez ebben a térségbenmég sürgetõbb?

G. T.: Igen, és éppen azért vélem különösen re-levánsnak a kérdést Kelet-Európában, mert akár-hogy is igyekeznek ezt gyakran elpalástolni, attól

még igaz marad, hogy a kommunista örökség bi-zonyos aspektusai tovább élnek. Túlélik a nemze-dékváltást is, mivel beépült a kultúra diszkurzívszövedékébe, ahonnan nem túl valószínû, hogyegyszerûen ki lehet törölni.

SCH. T.: Mit tehetünk hát?G. T.: Egyetértek azzal, hogy itt, amennyire le-

hetséges, a „szenvtelen” kutatás jelenti a kulcsot.A kommunista múlt kutatása a megelõzésre irá-nyuló gyakorlat: arra igyekszik rámutatni, hogy amúlt megismétlése veszélyes és hiábavaló vállal-kozás, és arra is, hogy a jelent milyen népbetegsé-gek vethetik vissza.

SCH. T.: Bahtyinról és Lukácsról szóló könyveszámottevõ tudományos visszhangra lelt, lefordítottáklengyelre és portugálra is. Hogyan kötött ki Lukácsnál?

G. T.: 1994 tavaszán döntöttem el, hogy Lu-kácsról és Bahtyinról fogok írni, azt a témát latol-gatván, amelybõl késõbb oxfordi disszertációmszületett. Azt hiszem, választásomat meghatároz-ta a vágyam, hogy hû maradjak mindahhoz, ami-hez fizikailag, politikailag és intellektuálisan kö-tõdtem. Kelet-európai témát akartam hát válasz-tani, valami olyasmit, aminek köze van a balol-dalhoz és a marxizmushoz, ugyanakkor a németmetafizikai hagyományhoz is kapcsolódik, melyfilozófiailag túlmutat a baloldali kérdésfeltevése-ken. (Hétévesen kezdtem ugyanis németül ta-nulni, és német nyelvû iskolába jártam.) Lukácsépp megfelelõnek látszott, hiszen németes, kö-zép-európai metafizikusból vált marxista ideoló-gussá, miközben még mindig civilizáltabb ma-radt, mint a „keleti blokk” legtöbb más promi-nens marxistája.

200060

Bazsányi Sándor

„Hogy a vonatfülke micsoda”

KOSZTOLÁNYI DEZSÕ ESTI KORNÉLJÁNAK HARMADIK FEJEZETE(MELYBEN AZ UTAZÁSRÓL MINT VALAMIFÉLE BEAVATÁSRÓL VAN SZÓ)

(„…vagy megveszi neki azt a gyönyörûkerékpárt…”)

Mint tudhatjuk, azazhogy olvashatjuk, a frissenérettségizett Esti Kornélt „édesapja szabad válasz-tás elé állította: vagy megveszi neki azt a gyönyö-rû kerékpárt, melyre már régóta áhítozott, vagypedig kezébe adja a pénzt, százhúsz koronát s azonoda utazhat, ahova kedve tartja”. (kiemelés: BS)Vagy-vagy. Nincs mese. Vagy ez, vagy az. Mind-kettõ nem lehet. Illetve bármelyik lehet a kettõközül. És biztosra vehetjük, hogy mindkét eset-ben öröme lesz Estinek. Nem is kicsi. Hiszen vagya „régóta áhítozott” közlekedési eszköz kerülhetvégre a birtokába, vagy a leginkább „kedve” sze-rinti vállalkozásba foghat. Esti egyelõre nyitotttörténete alakulhat úgy is, hogy megkapja a ke-rékpárt, de úgy is, hogy elutazik. Kosztolányi no-vellájában az iskolából kikerülõ fiatalember törté-netesen (olvasói szempontból: hál’ istennek) úgydöntött, egyébként „nem kis habozás és lelkitusaután”, hogy inkább utazik; és ez majd késõbb isjócskán meghatározza jellegzetes élet- és szemlé-letmódját. Noha választhatott volna másképpenis, dönthetett volna a „gyönyörû kerékpár” mel-lett is. Mint ahogyan Esterházy Péter Esti címû,2010-es könyvének egyik szövegében (Elsõ feje-zet, melyben Esti Kornél biciklije, avagy a világ szer-kezete) a „tízéves forma” kisfiú végül (hál’ isten-nek) csak megkapta apjától a hõn vágyott kétke-rekû jármûvet – mely (szerzõi) döntésnek perszeígy is sírás lett a vége: Esti ezúttal nem nyálas csó-

kot kapott a vonaton a csúnya lánytól, haneméletre szóló tanulságot a gaz biciklitolvajtól.

És tulajdonképpen tökéletesen igaza van Ester-házynak, hiszen Esti Kornél eredeti választása:teljességgel esetleges. Vagyishogy dönthetettvolna a Kosztolányi-novella hõse akár úgy is,hogy inkább biciklizik egy jót Sárszegen, és nemutazik el az Adriára. Kikerekedhetett volna belõ-le egy jó kis Sárszeg-novella (mondjuk Kerékpárcímmel) – a remek Sárszeg-regények (Pacsirta,Aranysárkány) mellé. És akkor a fiatal Esti csakvalamikor késõbb kezdett volna el utazgatni anagyvilágban. Bõven összeállhatott volna így isaz önéletrajzi narratíva, az épületes fejlõdésre-gényszerûség – legfeljebb a megrázó vonatbelicsókról szóló (ez esetben meg nem írt) novellahelyett Kosztolányi beválogatta volna az 1933-askötetbe a hat évvel korábban keletkezettOmelette à Woburn címû írást, amelyben a fiatalEsti szintén vonatozik, majd szintén beül egy kül-földi étterembe, és még ráadásul sírva is fakad alegvégén. Kiteljesedhetett volna hát így – bicik-listül-omlettestül – is a megrázó élmény, a ham-vas fiatalember ártatlanságát kikezdõ, egyúttal akésõbbi rezignált férfit érlelõ, úgymond beavatásitapasztalat. Ámde nem lett így. Máshogyan lett.Úgy, ahogyan az Esti Kornél harmadik novellájá-ban áll. Ahogyan mi, Kosztolányi-olvasók, végülis, ismerjük. Viszont a kései pályatárs, a magátegykor Kosztolányi öccsének valló Esterházy szel-lemes (és bölcs) döntése felhívja a figyelmünketa novella és egyúttal az 1933-as kötet poétikaiesetlegességére, ötletszerûségére, mondjuk ki bát-ran (az Esti Kornél énekének egyik kulcsszavával):„fölszínes” voltára – és éppen az önéletrajzi nar-ratíva folytatásának tûnõ harmadik novella kap-

64 2000

Kötetbeli cím: Harmadik fejezet, melyben 1903-ban közvet-len az érettségije után, éjszaka a vonatban elõször csókoljaszájon egy leány.