John Irving

GARPSZERINT A VILÁG

Árkádia Budapest 1988

FordítottaBARTOS TIBOR

Az utószótABÁDI NAGY ZOLTÁN

írta

John IrvingThe World According to Garp

A Corgi Booke 1976, 1977, 1978 John Irving

Hungarian translation © Bartos Tibor, 1988Alapkiadás: Európa, 1988

1

A Bostoni Irgalmas

Garp anyját, Jenny Fieldset 1942-ben letartóztatták Bostonban, mert megsebesített egy férfit a moziban. Nem sokkal a japánok Pearl Harbor-i bombatámadása után történt ez. Az emberek végtelen türelemmel tekintettek a katonákra, hiszen katona lett egyszerre mindenki - Jenny Fields azonban semmit nem engedett a férfiak iránti türelmetlenségéből, a katonák viselkedését meg éppen nem nézte jó szemmel. A moziban háromszor húzódott egy üléssel odébb, s a katona mindannyiszor utána nyomult, míg Jenny végre nekiszorult a szuvatos falnak. Mikor már egy terpeszkedő pillérsor a híradót csaknem elfogta a szeme elől, úgy döntött, hogy nem költözik tovább. A katona pedig mellételepedett.

Jenny huszonkét éves volt. A főiskoláról, alighogy beiratkozott, máris kimaradt, az ápolónőképzőt azonban osztályelsőként végezte, és tetszett neki a betegápolás. Sportos külsejű nő volt, arcán rózsák virágzottak, fényes fekete haját rövidre nyírtan hordta. Anyja szerint férfiasan járt (mivel lóbálta a karját). A csípője meg a fara oly karcsú volt, hogy hátulról nézvést fiúnak tetszett. A mellét Jenny túlzásnak ítélte maga is, és rejtegette, nehogy „"borulós természetűnek"" nézzék érte.

Pedig éppen nem volt borulós természet. Voltaképpen a főiskoláról is azért maradt ki, mert az a gyanúja támadt, a szülei nem egyébért járatják oda, mint hogy utoljára valami iskolázott fiatalembernek sózhassák el. A Wellesleyt különben bátyjai ajánlották a szüleinek azzal, hogy a wellesleysta lányokat senki nem nézi könnyű prédának, és jól jegyzik őket a házassági tőzsdén. Jenny úgy érezte, hogy felsőbb iskoláztatása a lányváratás illendőbbik módja csupán, amíg az ideje eljön, hogy mint valami tehenet, mesterségesen megtermékenyítsék.

Főszaknak az angol irodalmat választotta, de amikor úgy látta, hogy társait leginkább a férfiakkal való bánáshoz szükséges sima nyelv és méltóság megszerzése érdekli, lelki tusa nélkül iratkozott át a nővérképzőre. Itt olyasmit tanult, amit nyomban hasznosíthatott, és az igyekezetből nem lógott ki a lóláb (s mire nevezetes életrajzában megírta, hogy a kedvesnővérek mégiscsak az orvosokhoz legkedvesebbek, addigra már végére járt nővéri pályafutásának).

Szerette józan egyenruháját is. Blúza jól rejtette a mellét, cipője kényelmes volt, és nem akadályozta sietős járásában. Ha éjjel ügyelt, még olvashatott is. A főiskolás fiúk nem hiányoztak neki, mert azok nyomban farhámba ültek, ha valaki a derekát nem adta be nekik, ha meg beadta, legközelebb keresztülnéztek rajta. A kórházban inkább katonákkal meg munkásokkal volt dolga, akik szerényebbnek is meg nyíltszívűbbnek is bizonyultak. Nem kellett a derekát teljesen beadnia, de amennyit beadott belőle, annyiért hálával fizettek. Aztán egyszerre katona lett mindenki -- nnagy mellényű, akár a főiskolás fiúk -, és Jenny Fields többé nem barátkozott senkivel.

„"Anyám - írta Garp - magányos farkas volt.""

Fieldsék cipőn vagyonosodtak meg, bár a bostoni Weeksek nemzetségéből származó Mrs. Fields maga is vitt pénzt a házasságba. Fieldsék a lábbeliipar mezeiről oly busás hasznot takarítottak be, hogy már évekkel előbb visszavonulhattak a New Hampshire-i partokra egy tágas, zsindelyes úri lakba a Kutyafő-öbölbe. Jenny szabadnapjain és szabad éjszakáin hazajárt - leginkább azért, mert tisztes nagyasszony anyjának (akinek szent meggyőződése volt, hogy Jenny „"a nővérkedéssel elpacsálja az életét"") meg akarta mutatni, hogy mégsem kell se beszédének, se erkölcseinek ellomposodnia választott mesterségében.

Bátyjaival gyakran az Északi pályaudvaron találkozott, és velük utazott haza. Családi kötelezettségük szerint a bostonmaini vasút szerelvényének jobb felén telepedtek le, ha Bostonból tartottak haza, majd a bal felén, ha visszatértek. Az idősb Mr. Fields kívánta így, mondván, hogy ugyan a szerelvénynek erről a feléről kietlen a látvány, azonban, mondotta, minden Fieldsnek illő megtanulnia, miféle tisztátalan forrásból merítették jólétüket. Bostonból kifelé tehát jobb felől, befelé bal felől a Fields-féle cipőipari vállalkozás főépülete tárult az utas szeme elé s egy hatalmas tábla, amelyen az életnagyságot megsokszorozó cipő készült rátiporni nézője fejére. A tábla a vasúti sínek felé tekintett, és rajzát szövegestül százával tükrözték apró másai a cipőgyár ablakában:

Fields-féle cipellő -–-mit caplat s kit cipel ő!

Létezett Fields-féle kismamacipellő is, és Mr. Fields a lányát, valahányszor hazalátogatott, megajándékozta egy párral. Már volt vagy tizenkét pár kismamacipellője Jennynek. S mivel Mrs. Fields úgy látta, hogy lánya a züllés útjára lépett, amikor a Wellesleyből kimaradt, ugyancsak megajándékozta minden látogatása alkalmával egy meleg vizes palackkal -- llegalábbis Mrs. Fields annak nevezte, Jenny pedig meg sem bontotta a csomagokat, hogy meglássa, azt rejtik-e csakugyan. Anyja olykor kérdezte: „"Megvan még a palackod, bogaram, amit tőlem kaptál?"" Jenny akár a vonaton felejtette, akár eldobta, de nem emlékezett rá, ezért így felelt: „"Elveszthettem, anyám, de annyit tudok, hogy megleszek nélküle."" Ilyenkor Mrs. Fields előhúzta az elrejtett dobozt, és eredeti drogériai papírcsomagolásában rátukmálta lányára. „"Megkérlek, Jennifer, légy körültekintőbb! Élj vele, légy szíves!""

Jenny nem élt meleg vizes palackkal, bár a lelki megnyugvásnak megható, régi segédeszközét tekintette benne. Ha egynémely drogériai csomagja mégiscsak eljutott a Bostoni Irgalmasok Kórházának közelében bérelt kicsiny szobájába, beszorította azt is a szekrényébe a kismamacipők ugyancsak bontatlan csomagjai közé.

Hűvös távolságból tekintett a családjára, és sokszor elgondolta, milyen furcsa, hogy apró gyermek korában elárasztották szeretetükkel, aztán mintegy jó előre kitűzött időben elzárták a szeretetük ömlő csapjait, és kezdték várnia foganatját - mintha a gyereknek egy nyúlfarknyi ideig az volna a dolga, hogy lehetőleg telítődjön szeretettel, majd érlelődő korában jóval tovább megfeleljen szülei várakozásának. Amikor Jenny megtörte a varázst, és olyan közönséges életpálya kedvéért, minta betegápolás, képes volt kimaradni a Wellesleyből, egyszersmind szakított a családjával - családja pedig tanácstalanságában apránként kirekesztette a szívéből. Úgy okoskodtak, hogy lett volna Jenny inkább orvos, vagy időzött volna addig a főiskolán, míg egy orvost nem fog magának. Valahányszor bátyjaival, anyjával, apjával találkozott, mind kínosabban viselkedtek egymás társaságában - mintha a kimutatkozás szertartása húzódott volna el.

A családok mind ilyenek, gondolta el Jenny Fields. Bezzeg ha őneki lennének gyerekei, éppúgy szeretné őket húszéves korukra, mint ahogyan kétéves korukban szerette. Hátha húszéves fejjel még inkább rászorulnak? A kórházban a legkönnyebb volt a csecsemőkkel bánni. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttek szükségeik, s úgy fogyott a szeretet körülöttük.

Jenny mintha nagy hajón cseperedett volna, de nemhogy értette a gépház működését, még csak nem is láthatta. Tetszett neki, hogy a kórházban minden létkérdés az evésre egyszerűsödik - hogy használ-e a betegnek, ami a garatján lement, s hogy kijut-e majd belőle. Ő még azt sem tudhatta gyermekkorában, mi lesz a mosatlan tányérokkal. Azt hitte, amint a cselédek leszedik az asztalról, el is dobják mindjárt. Sok időnek kellett eltelnie, amíg a konyhába egyáltalán beengedték -- aaddig Jennynek az is megfordult a fejében, hogy reggel a tejeskocsi hozza az új tányérokat, mert a csörömpölése annyira emlékeztette a konyha zárt ajtói mögött zajló mosogatás zajára.

Lehetett ötéves, mire fölfedezte apja fürdőszobáját. Egyik reggel megindult apja kölnijének illata nyomán, úgy jutott el egy gőzös zuhanyozóba - 1925-ben modernnek számított az ilyen. Egy vécét talált benne, meg anyja szépítőszereire oly kevéssé emlékeztető sor üvegcsét, hogy azt hitte, egy titkon náluk élő ember rejtekét fedezte fel. Nem is tévedett nagyot.

Jenny a kórházban tudta meg, hogyan lesz az ételből ürülék, s azt is, hogyan lesz emberből ember. A Kutyafő-öbölben a család tagjainak mind volt külön fürdőszobájuk, külön szobájuk, külön ajtajuk, s az ajtajukon külön tükrük. A kórházban senki nem különcködhetett Nem volt szent szó a saját. Akinek tükör kellett, kért a nővértől.

A legtitokzatosabb dolog, aminek Jenny a gyermekkorában a végére járhatott, a pincében álló nagy cserépfazék, s hogy azt minden hétfőn megtöltötték friss éti kagylóval. Anyja kukoricalisztet szórt rájuk éjszakára, reggelente pedig a kagylókat átöblítették a pincébe hosszú tömlőn vezetett tengervízzel. Hét végére a kagylók meghíztak, és kitisztult belőlük a homok. A csúfságok kihíztak a kagylókból, és trágár testüket feltárták a víznek. Jenny péntekente segített a szakácsnak válogatásukban. A döglöttek nem csukódtak be, ha hozzájuk nyúlt.

Jenny kért egy könyvet a kagylókról, és mindent megtudott felőlük: táplálkozásukat, szaporodásukat, fejlődésüket. Így szerzett teljes ismereteket az első élőlényekről - nemiségükről és pusztulásukról is. Egyébként a Kutyafő-öbölben emberi lényekhez nemigen fért volna. A kórházban azután pótolta, ami időt elvesztegetett, és felfedezte, hogy az emberek sem nem titokzatosabbak, sem nem kívánatosabbak az éti kagylóknál.

„"Anyám - írta Garp - nem volt szőrszálhasogató.""Annyi különbséget pedig megfigyelhetett volna, hogy a legtöbb embernek van némi érzéke a humorhoz - Jenny

azonban nem tartozott közéjük. A bostoni ápolónők akkoriban nagyokat nevettek egy szójátékon. A tréfa egy másik bostoni kórházra vonatkozott. Jenny kórházát Bostoni Irgalmasnak nevezték röviden, de volt egy másik, a Massachusettsi Általános Kórház, amelyet Általános Masszának becéztek, és még egy, a Peter Bent Brigham, amelyik Peter Bentként forgott a közszájon.

A mulatságos történet szerint a járdaszigetről egy ember majd hogy térdre nem esett egy taxi előtt. Arca

elkékült, mintha fojtogatták volna, vagy maga fojtotta volna vissza a lélegzetét. A beszéd láthatóan nehezére esett, azért a taxis nyitotta ki neki a hátsó ajtót. Az ember beborult az ülésre arccal, térdét felhúzta a melléig, s úgy üvöltött: - „"Kórházba!""

„"A Peter Bent jó lesz?"" - kérdezte a taxis, mert az volt a legközelebbi kórház.„"Én is azt ígértem Mollynak - nyögte az utas -, ő meg leharapta!""Jenny Fields az ilyen történeteken nem mulatott. Maguk a péterek sem mulattatták. Tapasztalhatta, mi minden

bajt szereznek, s köztük a legenyhébb volta gyerek. Látott olyan nőt is eleget, melyik, nem akarván gyereket, szenvedett a terhességtől. Nem kellett volna idáig jutniuk, gondolta Jenny Fields szigorúan, bár a születendő gyereket sajnálta. Látott persze olyanokat is, akik gyereket kívántak, s ezekről ráragadt a kívánság. Egyszer, gondolta el Jenny Fields, majd lesz gyereke őneki is, egyetlenegy. A baj csak az volt, hogy a péterrel sem kívánt közlekedni, nemhogy a gazdájával.

Hivatalos dolga legtöbbnyire katonapéterekkel akadt. Az Egyesült Államok hadseregében a felfedezett penicillin csupán 1943-tól kezdte megmutatni a hasznát, bár sok katona csak 1945-ben ismerkedett meg vele. A Bostoni Irgalmasban ekkortájt, 1942 elején a beteg pétereket szulfonamiddal és arzénnal kezelték. A kankót sulfathiazollal, sok víz ivásával egybekötve. A szifilisz gyógyítására neoarsphenamint használtak a penicillin előtti időkben, és Jenny Fieldsnek sokszor megfordult a fejében, hogy a kutyaharapást kutyaszőrrel gyógyítják - arzénnal takarítani az emberi szervezet elkoszosodott vegykonyháját!

A másik fajta péterkezelés helyi volt, és sok folyadékot kívánt ugyancsak. Jenny gyakran segédkezett közben, mert a betegre vigyázni kellett, vagy éppen le kellett fogni. Az egyszerű eljárás során mintegy száz köbei folyadékot zavartak fel a beteg hímvesszején a meglepett húgyhólyagba. A kezelés minden részvevőt fájdalmasan érintett. A hozzá szükséges irrigátor feltalálóját Valentine-nak hívták, de még soká az után, hogy szerkentyűjét tökéletesítették, a kezelés neve megmaradt a madárnász napjának emlékezetére Valentine-nak - a hősszerelmesek méltó büntetéséül, ítélkezett Jenny Fields.

„"Anyám - írta Garp - nem volt regényes lélek.""Amikor a katona a moziban megkezdte hadmozdulatait, Jenny Fields a legszívesebben Valentine-féle kezelésben részesítette volna. Irrigátor azonban nem volt nála. Kis kézitáskájába különben sem fért volna. Meg aztán ehhez a kezeléshez a beteg egyetértése szükséges. Volt azonban Jennynél egy szike. Azt mindig magával hordta. Nem lopta, kiselejtezték a sebészetről, mert a hegye kőre vagy a mosdóba ejtés folytán csúf csorbát szenvedett, s finom munkára nem lett volna alkalmas - de Jenny nem is finom munkára készült vele.

A szike eleinte meg-meglyuggatta kézitáskájának selyembélését. Jennynek aztán eszébe jutott, hogy egy eldobott hőmérőtok felét húzza a vasára, mint a töltőtoll kupakját. Ebből a kupakból húzta ki most a szikét, amint a katona a falhoz szorította, és mellette ütvén tábort, karját végignyújtóztatta azon a karfán, amelyet célja szerint meg kellett volna osztaniuk. Lapátkeze lelógott a karfáról, s úgy rángott, mint a ló véknya, ha legyek lepik. Jenny az egyik kezét a táskájában tartotta a szike nyelén, a másikkal táskáját szorította fehér ölébe. Úgy képzelte, hogy fehér egyenruhája, akár a Szent Grál, világol, s e férget mellette a ragyogása vonzotta oda.

„"Anyám - írta Garp - az életét a péterek meg a pitélés undorában töltötte.""Hanem a moziban még nem voltak odáig. A katona csupán az előőrs-csatározásokat kezdte. Megfogta Jenny

térdét. „"Vigye rólam a koszos kezét"" - szólalt meg Jenny fennszóval. Többen megfordultak.- Hagyjuk ezt a számot - nyögte a katona, s a lapátkeze máris benn volt Jenny egyenruhája alatt. Odabenn két

dolgot kellett tapasztalnia. Egyik, hogy Jenny a combjait szorosra zárta. Másik, hogy a karja vállától a csuklójáig megnyílik, mint amikor egy tök a teljes hosszában végighasad. Jenny az inge ujjának rangjelzésétől végigmetszette bőrét s izmait, annyira, hogy a könyöke csontja kifordult. („"Ha az életére törtem volna - érvelt a rendőrségen később -, a csuklóját metszem át. Akkora véreresztést nem akartam."")

A katona felordított, talpra ugrott, és sértetlen karjával úgy vágta nyakon Jennyt, hogy a füle belecsöndült. Jenny közben a szikével még a felső ajkából is kimetszett egy körömnyit.

(„"Nem a torkának mentem - vallotta a rendőrségen. - Az orrát akartam lehasítani, de nem sikerült."")A katona ordítva, négykézláb igyekezett kifelé a padsorok közt a mozicsarnok kivilágított biztonságába. Valaki

a nézők közül rémülten vinnyogott.Jenny a szék kárpitozásába törölte szikéjét, visszatette a táskájába, ráhúzta a kupakot, aztán kiment a csarnokba.

Az ordítozás behallatszott, s mára mozis is kiabált befelé a sötét nézőtérre: - Van benn orvos? Figyelem! Orvost keresünk!

Csak ápolónő került, s az már ment elsősegélyt nyújtani. Amikor a katona meglátta, elájult. Nem is a vérveszteség gyengítette el. Jenny ismerte a vérző arcsebek csalóka természetét, azért a katona karját nézte rögtön. Elvérzésétől nem kellett tartani. Ezt mintha csak Jenny látta volna - a többiek a vért tekintették, meg hogy a jó része annak is Jenny egyenruhájához tapad. Egykettő megtalálták benne a tettest. A jegyszedők nem is engedték,

hogy a katona karjához férjen, s az egyik elvette tőle a táskáját. Az őrült nővér! A kerge késelő! Csupán Jenny Fields volt nyugodt. Úgy gondolta, hogy majd a hatóság bölcs döntése tisztázza. Csakhogy a rendőrség sem viselkedett valami gavallérosan.

- Régen jár a fiújával? - kérdezte az első rendőr útban az őrszoba felé.Egy másik azt firtatta: - Honnan veszi, hogy megtámadta magát? A sértett fél azt vallja, hogy éppen

bemutatkozott volna!- Alattomos kis fegyverrel támadott rá, szívecske - mondta a harmadik. - Aki ilyet hord magánál, abból nem

nézek ki semmi jót.Jenny a bátyjait várta, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. A jogi karon tevékenykedtek a folyó túlsó partján,

Cambridge-ben. Az egyik hallgatott, a másik tanított.„"Mindketten - írta Garp - úgy vélekedtek, hogy a jog elmélete úri dolog, gyakorlata közönséges.""Nem is szolgáltak vigasszal, mikor megérkeztek.- Anyánk szíve megszakad - jósolta az egyik.- Maradtál volna inkább a Wellesleyben -mond- mondta a másik.- Magányos nő védekezésre szorul - válaszolta Jenny. -T- Törvény adta joga.Egyik bátyja azt feszegette, bizonyítható-e, hogy nem volt viszonya áldozatával.- Köztünk marad - súgta oda a másik. - Mióta jársz ezzel a slapiccal?Tisztázódni csak akkor tisztázódott minden, amikor a rendőrség kiderítette, hogy a katona New York-i és

családos, szabadságon járt Bostonban, és legfőként attól tart, hogy felesége értesül a történtekről. Hogy az borzalmas volna, abban meg is egyezett mindenki, így aztán Jennyt vádemelés nélkül eleresztették. Amikor szóvá tette, hogy nem kapta vissza a szikéjét, egyik bátyja odavetette: - Majd lopsz másikat, nem igaz?

- Ezt sem loptam - felelte Jenny.- Különb emberekkel barátkozhatnál - tanácsolta a másik.- A Wellesleyről - egyeztek meg mind a ketten. - Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek - mondta nekik

Jenny.- Elvégre mire jó a család? - tért ki a hála elől az egyik.- Vér nem válik vízzé - állapította meg a másik, aztán elsápadt, mert megpillantotta a tenyérnyi vérfoltokat

Jenny egyenruháján.- Jó lány vagyok - mondta nekik Jenny.- Jennifer - fordult hozzá az idősebbik, amelyik Jennynek gyermekkorában a megfontoltság példaképe volt. - A

leghelyesebb, ha nem kezdesz nős emberekkel.- Ne félj, nem kötjük anyánk orrára - bátorította a másik.- Apánk orrára meg mégúgy sem - tódította az idősebb. A rokoni összetartozás igyekezetében megpróbált

rákacsintani Jennyre, azonban csupán arról győzte meg húgát, hogy gyermekkori bálványának arcába rángás állott.Két bátyja postaláda mellett állt, s a postaláda oldalán a cilinderes Samu bácsi háborús plakátja díszlett. Samu

bácsi tenyeréről barna ruhás amerikai katona ugrott le Európa térképére. SEGÍTSÉTEK FIAINKAT! - buzdított a plakát szövege. Jenny idősebb bátyja látta, hogy húgának szeme a plakáton jár.

- Katonákkal se kezdjél - tette hozzá, nem tudván, hogy néhány hónap múltán bevonul ő is, elesik, és anyja szívének megszakasztásában ő lesz a bűnös, nem Jenny.

Másik bátyja jóval a háború vége után veszett a tengerbe vitorlásával, néhány tengeri mérföldnyire Fieldséknek a Kutyafő-öbölre tekintő úri lakától. Gyászoló feleségéről így szólt Jenny anyjának határozata: „"Fiatal még, s a férfiak szeme megáll rajta. A kölkek se tűrhetetlenek. Legalábbis még nem. A tisztességes gyászidő eltelte után majd fog magának valakit."" Az özvegy végül egy év eltelte után Jennyhez fordult, és tőle tudakolta, eltelt-e már annyi idő, hogy valakit foghasson. Jenny anyját nem akarta megbántani, ezért Jenny véleményét kérte, hogy a gyászt leteheti-e már.

- Ha nincs kedved gyászolni, mit gyászolsz? - kérdezte tőle Jenny, majd életrajzában hozzáfűzte válaszához: „"Ki kellett oktatnom a szerencsétlent, hogyan érezzen!""

„"Anyám mindig mondta, hogy sógornőjénél butább asszonnyal nem találkozott - írta Garp. - Pedig az a Wellesleybe járt.""

Mikor azonban a Bostoni Irgalmas közelében lévő kicsiny szállása előtt Jenny elbúcsúzott bátyjaitól, annyira feldúlt volt, hogy meg sem haragudhatott rájuk. Fájlalta a testi bántalmakat is - füle még mindig csöngött a katona ütésétől, és görcsös merevség állt a lapockájába, amitől nem jött álom a szemére. Úgy emlékezett, a jegyszedők csavarták hátra a karját, és eszébe jutott, hogy a meleg vizes palacknak talán most hasznát vehetné.. Felkelt tehát, és kivette szekrényéből anyja egyik ajándékcsomagját.

Csakhogy nem meleg vizes palackot talált benne. Anyja a helyes szépítő szót sem találta a körülírására, holott

ismerte ő is, Jenny is. A kórházban akárhány betegnek segített a bevezetésében - ott inkább a női tisztálkodás céljait szolgálta, mint a nem kívánatos gyermekáldás elhárítását. A Valentine-féle irrigátor barátságosabb, házibb változata volt ez a szerszám.

Jenny sorra bontotta anyja ajándékcsomagjait, és mindenikben ilyet talált. „"Élj vele, drágám!"" - emlékezett anyja kérlelésére, s eszmélt, hogy anyja szerint nyilván nagy és felelőtlen nemi forgalmat bonyolít, már amióta a Wellesleyből „"elszólította a vére"". Anyja így szövegezte azt a gyanúját, hogy Jenny bujább a verébnél.

Jenny forró vízzel töltötte meg az irrigátort, és visszafeküdt az ágyba. Hasra feküdt, gumitömlőjét befektette két lapockája közé, s hogy hosszú csövéből a víz szét ne folyjon, úgy tartotta a kezében, mint egy rózsafüzért, s a likacsos végét az ágyához tett vizespohár fölé emelte - majd hallgatta éjthosszat a csöpögést.

Elgondolta, hogy ebben a piszkos fantáziájú világban az embert vagy valaki feleségének tudják, vagy a kurvájának nézik - s ha nem az egyik állapotot böjtöli, bizonyára a másikat vezekeli. Aki nem illik bele a dolgok ilyen rendjébe, az csakis beteg lehet. Én pedig nem vagyok beteg, fogadkozott Jenny.

E jelenettel kezdődött az a könyv, amely Jenny Fieldset évek múltával híressé tette. Életrajza a kritika szerint az irodalmi érdem és a széles körű olvasottság közötti örökös hézagot töltötte ki, bár Garp véleménye az volt anyja művéről, hogy „"irodalmi érdeme nem több a Sears-Roebuck árjegyzékénél"".

Hogyan keveredett Jenny Fields rossz hírbe? Mert rossz híre nem bátyjainak műve volt, nem is azé a katonáé, aki a moziban összevérezte. Anyja ajándék irrigátorai is csak ahhoz járultak hozzá, hogy szállásáról végül kirakták. Háziasszonya (egy gyenge idegzetű hölgy, aki mindig attól tartott, hogy nővendégein előbb-utóbb kitör a súlyos fehérmájúság) kilenc irrigátort számlált össze Jenny csöpp szobájában és fürdőjében, ami még az ő félelmeit is meghaladó félelemre vallott - vagy használatának akkora szükségére, ameddig a háziaszszsszony legmerészebb álmaiban sem merészkedett el.

Hogy a tizenkét pár kismamacipőből milyen következtetésre jutott, az meg éppenséggel leírhatatlan. Jenny a vádaskodásaira azért sem válaszolhatott, mert szüleinek gondoskodása neki sem tetszett, ezért elköltözött.

Mindez még nem lett volna elég a rossz híréhez. Hanem mivel bátyjai is, szülei is meg a háziasszonya is züllöttnek tekintették, Jenny úgy határozott, ha egyszer az élete nem bizonyság, ő bizonykodni nem fog. Külön lakást bérelt, ami az anyai irrigátorok és az apai kismamacipők új ajándékhullámát indította el. Csak az járhat az eszükben, vélekedett Jenny, hogy ha már kurva a lányuk, legalább tiszta legyen és ne repedt sarkú.

A háború el is térítette Jennyt attól, hogy családjának igazságtalan ítéletén rágódjon, bár egyébként sem könnyezte meg a maga sorsát soha. Nem volt a tépelődők fajtájából való. A dolgát jól végezte, márpedig dolga egyre több került. Sok nővér bevonult, Jenny azonban sem egyenruhát váltani, sem utazni nem óhajtott. Magának való nő volt, nem szerette a nagy társaságokat. A rangrendet utálta a Bostoni Irgalmasban is, és elképzelte, mennyivel utálatosabb lehet még a tábori kórházban.

Legjobban a csecsemők hiányoztak volna neki. Végül azok marasztották, amikor a többi nővér szinte mind felkerekedett. Úgy érezte, betegápolónak is az anyák meg az újszülöttjeik mellett a legkülönb. Mintha csupa apátlan árva született volna akkoriban, és Jenny a kincstári özvegyekbe akart lelket önteni. Valójában irigyelte őket. Eszményi állapotnak tekintette, hogy az anya ott áll csecsszopójával, a férje meg valahol Franciaország egén kering: anya és gyermeke a tökéletes páros, és előttük a jövő. Gyereket szülni, mégse pórázon járni, az az igazi, gondolta el Jenny Fields. Ha már nem szeplőtelen fogantatás, legalább a pitélések kényszerével ne kelljen számolni.

Ezek a kincstári özvegyek persze nem voltak egytől egyig oly elégedettek a sorsukkal, mint ahogy Jenny elvárta volna. Némelyikje sírt a férje után, másikát otthagyta a vőlegénye. Akadt olyan is, amelyik bánkódott a gyerek miatt, meg olyan is, amelyik apát kerített volna csecsemőjéhez. Jenny Fields megbékélést prédikált nekik, és igyekezett rávezetni őket, milyen szerencsések.

- Te talán nem vagy jó nő? - kérdezte egyikét-másikát. A legtöbbje jó nőnek vallotta magát.- Hát a kicsid nem szép? - A legtöbbje persze szépnek látta magzatát.- Hát az apjuk? Az milyen? - Semmirekellő, válaszolta a legtöbbje. Piszok, disznó, utolsó, szeszkazán,

kurvapecér. - Csak hát elesett! - zokogták néhányan vigasztalanul. - Tán nem jobb így? - kérdezte tőlük Jenny.Némelyek hajlottak a szavára.. Keresztes hadjárata azonban nem használt becsületének a kórházban. A kórház

álláspontja szerint a leányanyák nem voltak bátorítandók.- Szegény szeplőtelen Jenny! - sopánkodtak a nővérek. - Neki ne úgy legyen gyereke, mint másnak! Miért nem

fordul Istenhez?„"Dolgozni akartam s egymagamban élni - írta Jenny az életrajzában. - Ettől mindjárt kétes neművé váltam.

Mikor aztán gyereket akartam, de úgy, hogy se az életemet, se a testemet megosztanom ne kelljen senkivel, nemem

még kétesebbé vált.""Rossz hírét is elhatározása tetőzte be. (Életrajzának messzi hangzó címét is ebből a passzusból merítette: A

kétes nem.)Jenny Fields megtudta, hogy a botrányt nem a hír igazsága teszi, hanem hogy nagydobra verik. Ő igenis

elmondta a többi nővérnek, hogy majd talál olyan embert, aki teherbe ejti, s ennyit vár tőle, nem többet. Az nem is foglalkoztatja, tudatta a nővérekkel, hogy a jelölt talán csak több nekifutással felelhet meg a célnak. A nővérek alig várták, hogy a hírt szétkürtölhessék. Jenny annyi ajánlatot kapott, hogy döntenie kellett: restelkedőn visszavonul-e, mint aki eljártatta a száját, vagy szégyentelenül állja az ostromot.

Egy orvostanhallgató azzal állt elébe, hogy szívesen vállalkozik, ha egy háromnapos hétvége során legalább hatszor próbálkozhat. Jenny azzal utasította el, hogy nyilván hibádzik az önbizalma. Neki nagyobb bizonyosság kell.

Egy altatóorvos még a születendő gyermek neveltetési költségeit is megajánlotta, beleértve a főiskolát, Jenny azonban a fejére olvasta, hogy szemei közel ülők, fogai hitványak, ő pedig a gyermekét ilyen hibákkal nem indítaná neki az életnek.

Az egyik nővér fiúja bánt vele a legkegyetlenebbül. A kórház büféjében tejespoharat nyomott a kezébe, csaknem teli valami gyöngyházszínű, tapadós folyadékkal.

- Ondó - magyarázta. - Nálam ennyi egy eresztés. Ha azt mondja, magánál csak egy dobása van az embernek, akkor velem biztosra megy. - Jenny az ablak felé tartotta az undok üveget, és megvizsgálta. Ki tudja, mi lehet benne. - Ez csak minta - buzdította a nővér fiúja vigyorogva. - Nálam csírasejtben nincs hiány.

Jenny egy dísznövény földjére döntötte rá az üveg tartalmát. - Én gyereket akarok, nem csíratenyészetet.Addigra már tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiába szokta meg az ugratást, s hiába vágott vissza durván, ha

kellett.Jenny Fields közönséges nő lett a közmegegyezés szerint, és a ló igen elkapta. A tréfát mindenki érti, de ami

sok, az sok. Lehet ugyan, hogy már késő visszavonulót fújnia - de hátha nem is tréfának szánj a, amit mond? A kórháziak sem meg nem nevettethették, sem a lábáról le nem dönthették. Garp így összegezte anyja szorultságát: „"Kollégái megérezték, hogy magát különbnek ítéli náluk, amit pedig sehol nem tűrnek szívesen.""

Azért úgy döntöttek, megtanítják Jenny Fieldset kesztyűbe dudálni. - Az orvoskar döntése úgy szólt - Jenny ,javát akarták"" persze - , hogy elhelyezik, mivel az újszülöttek az agyára mentek. Azaz vagy a szíve, vagy az agya lágy hozzájuk. Jenny Fields szülészeti pályája ezzel lezárult. Annyit meghagytak neki, hogy jó nővér, azért helyezték át az intenzív osztályra. Az orvosok tapasztalata szerint a Bostoni Irgalmas bármely nővére kigyógyult rigolyáiból az intenzív osztályon.

Jenny persze tudta, miért emelték ki a keltetőből. Bántani az bántotta, hogy elhatározásának erejében ennyire bíznak csak. Ha egyszer úgy látják, hogy furcsa dolgot akar, mindjárt úgy képzelik, az akarata sem lesz meg hozzá. Nem sok az eszetek, gondolta. A teherbe eséshez lesz ideje bőven. Nem akarta elsietni. Sőt, mintha tervét szolgálta volna az áthelyezés is.

Hiszen háború volt. Az intenzív osztályon többet megtapasztalt belőle. A tábori kórházak ide továbbították a különleges eseteket meg a gyógyíthatatlanokat. Itt ápolták az olyan öregeket is, akiknek lejárta bérletük, az ipari vagy közlekedési balesetet szenvedetteket meg a súlyosan sérült gyerekeket. De leginkább katonákban bővelkedtek, s ami velük történt, az nem számított balesetnek. Jenny a nem baleseteseket ilyen rendbe osztotta a maga célja szerint:

1. Voltak köztük égettek - legtöbbjük hajón égett (a legcsúnyábbakat a Chelsea-i Tengerészeti Kórház juttatta hozzájuk), de égtek repülőgépben meg a földön is. Mindezeket a Külsős néven foglalta össze.

2. Voltak a súlyos lőttek és zúzódottak, akiknek nemes szerve sérült. Ezeket Belsősöknek nevezte.3. Aztán voltak a Jenny számára titokzatosnak tetsző betegek, akiknek fejük vagy gerincük sérült. Némelyikük

megbénult, másikuk éppen csak „"kóbor eszű"" volt. Jenny ezeket Távoliaknak nevezte. Megtörtént, hogy egy-egy Távolinak nemes szerve is sérült - ezeket a kórház mind egyféleképp hívta:

4. A Halál Fiainak.„"Apám is a Halál Fia volt - írta Garp. - Anyám szemében éppen ez tehette kívánatossá. Hogy az már pórázra

nem fűzheti.""Garp apjával, a toronylövésszel Franciaország légterében történt a nem baleset.„"A toronylövész - írta Garp - a bombázógép legénységének az a tagja, amelyik a földi légelhárítást, a flakokat

elsőnek sínyli meg. A flak lövedékét olyannak látja a lövész, mint a felfelé freccsentett tintát, amelyik úgy terjed el az égen, akár az itatóson. A csöpp ember (mert a toronyban a csöpp ember jobban boldogul) összebújik a gépfegyvereivel. A torony hasonlítható akár selyemhernyó bábjához, akár górcsőhöz, amelybe a férget betessékelik. Ez a gömb olyan volt a B-17- eseken, mint valami kifordult köldök. Öbléből két ötvenes gépágyú

tekintett ki egy-egy léken, s mögüle a csöpp ember, akinek a dolga az volt, hogy az irányzékon át kövesse a bombázójára támadó vadászgépeket. Ha a torony fordult, vele fordult a lövész is. Két fafogantyú volt a keze ügyében, azon az ágyút megszólaltató gombok. Ha ezekbe a hatalmas ravaszokba belekapaszkodott, olyan volta lövész, akár a bombázó nevetségesen kibuggyant magzatburka, amelybe a veszedelmes magzat két kézzel akaszkodik, hogy anyját megmentse.

A fogantyúk a torony forgatására is jók voltak –- addig ameddig, mert a toronylövész nem lőhette el gépének légcsavarjait."

„"Hogy alatta volt az ég, s gépéhez oly esendőn csatlakozott, mint valami utóirat, nem érezhette magát biztonságban. Amikor leszálltak, a tornyot bevonták. Általában. Ha nem vonták be, szikrázott a gurulópályán, akár az új autó az úton.""

A néhai Garp toronylövész őrmester nyilván jól ismerte a hirtelen halál természetrajzát. A 8. légiflottánál szolgált, amelyik angliai támaszpontokról bombázta Európát. Garp a tapasztalatait mint orrgéppuskás szerezte a B-17C-n, majd mint derékgéppuskás a B-17E-n, mielőtt a toronyba tették volna gépágyúsnak.

Garpnak a B-17E-n nem tetszett a csípőből tüzelés. A gép derekába két géppuskást is beszorítottak, géppuskalékjük egymással szemben nyílt, ezért Garpot a másik géppuskás mindig fültövön csapta, ha géppuskájukat egyszerre forgatták. A későbbi modelleken a lékeket menedékesen vágták, hogy a géppuskások ne akadályozzák egymást. Ez az újítás azonban már nem segíthetett Garp őrmesteren.

Első bevetése egy B-17E-n történt 1942. augusztus 17-én Rouen ellen. A nappali támadórepülést veszteség nélkül végrehajtották, csupán Garp őrmester kapott derékgéppuskási minőségben egyet a bal füle, kettőt a jobb füle mögé. A gép tervezési hibáját súlyosbította, hogy a másik géppuskás jóval nagyobb darab ember volt Garpnál, és a könyöke éppen Garp füle tövét érte.

A toronyban azon nap, amikor Rouent támadták, egy Fowler nevezetű ült, termetre Garpnál is kisebb. Zsoké volt a háború előtt. Jobb lövész is volt Garpnál, Garp mégis igen megkívánta az állását. Hiába volt árva gyerek, szerethette mégis az egyedüllétet, vagy talán géppuskás társa könyöke járását sínylette meg. Mint annyi géppuskás, nyilván Garp is az ötvenedik bevetését várta, hogy azután áthelyezzék a 2. légiflottába, a bombázókiképzők parancsnokságára, ahol biztonságosan oktathatja a lövészetet. Ameddig azonban Fowler a helyén volt, Garp úgy irigyelte, mintha bizony nyeregben lett volna.

–- Amúgy elég büdös egy hely, ha sokat fingol –- szokta mondani Fowler, idegesítően száraz köhentések közepette. Taplólelkű ember volt, és mocsok alak hírében állt a tábori kórház ápolónőinek körében. Dűlőúton végzett kényszerleszállás lett a veszte aztán –- egy gödör letépte a gép futóművét, s a bombázó hason rontott tova. A torony úgy járt, mintha egy szőlőszemen szálfát húzattak volna el. Fowler, bár mindig hangoztatta, hogy a gépekben jobban bízik, mint a lovakban vagy akár az emberekben, ott gunnyasztott a vissza nem vont tüzelőtoronyban, mikor a bombázó ráhasalt. A két derékgéppuskás, tehát Garp őrmester is jól látta, hogy marad el a törmeléke mögöttük az úton. A repülőszázad segédtisztje, aki a földről, a közelből figyelte, mi történik, elhányta magát a dzsipjében. A századparancsnok meg sem várta a hivatalos jelentést Fowler hősi haláláról, a század következő legkisebb géppuskását nevezte ki toronylövésznek. A csöpp Garp őrmester arra vágyott úgyis. Hát 1942 szeptemberében teljesült a vágya.

„"Anyám mindig részleteken lovagolt"" –- írta Garp. Amikor új sebesült érkezett a kórházba, Jenny Fields tudakolta elsőnek a felvevő orvosnál, mi történt vele. Aztán beosztotta a többi közé –- vagy Külsős volt, vagy Belsős, vagy Távoli, vagy a Halál Fia. Még ügyeskedett is, hogy a nevüket a bajukkal együtt tartsa emlékezetében: „"Longfellow százados kórlelete vázlatos"", „"Potter őrnagy, csont és bőr vagy"", ",Jones közlegény nem közlékeny"".

Garp toronylövészt nem osztályozhatta egykönnyen. Harmincötödik bevetése során Franciaország fölött a csöpp őrmester egyszer csak elhagyta a lövöldözést. A pilóta arra eszmélt, hogy a torony gépágyúja elhallgatott. Nem gondolhatott egyébre, mint hogy Garpot kilőtték alóla. Viszont a gépe hasa felől nem érzett lövést, azért remélte, hogy Garp is megúszta fájdalom nélkül. Amikor leszállt, a pilóta sietve betuszkolta Garpot egy felcser motorkerékpárjának oldalkocsijába, mivel a mentőkocsik foglaltak voltak egytől egyig. Amint a csöpp toronylövész elhelyezkedett az oldalkocsiban, azonnal magához nyúlt. A pilóta rágombolta az oldalkocsi vászonfő-delétvászonfödelét, de a födélen, a celluloid ökörszemablakon át jól láthatták Garpot az odasiető felcserrel s a bombázó körébük gyűlő legénységével egyetemben. Amilyen kis ember volt, akkora bottal járt, de a kezelésében korántsem mutatkozott olyan szakértőnek, mint az állatkert majmai. A jelenetet a majmokéhoz csupán az tette hasonlóvá, hogy Garp éppoly ártatlanul tekintett bele a bámészkodók arcába, mint valami majom.

- Garp! - szólt rá a pilóta. Garp homlokát alvadt vér petytyezte, s a fejére tapadt repülőssapkából még egyre szivárgott a vér. Sebet nem láttak rajta. - Garp! - förmedt rá a pilóta. A torony gömbjében az egyik gépágyú

lékjétől a másikig hasadás tátongott - úgy tetszett, légelhárító ágyú golyója vihette el Garp gépágyúinak csövét, az ágyúkat működtető fogantyúk is kilazultak Garp kezének azonban semmi baja nem történt, csupán ügyetlennek tetszett a tulajdon gépágyújával való játszadozásban.

- Garp! - harsogta a pilóta.- Garp?-? - tekintett rá Garp. Mintha csúfolta volna a pilótát valami kis papagájhoz vagy hollóhoz hasonlatosan.

- Garp -mond- mondta aztán, mint aki új szót tanult. A pilóta rábólintott, mintegy bátorításul, hogy ez a név az övé. Garp elmosolyodott. - Garp - vágta rá. Talán azt hitte, így üdvözlik egymást az emberek. Nem szia-szia, hanem Garp-Garp.

- Hű, a Krisztusát, Garp! - fújt a pilóta. Törések-hasadások bizony mutatkoztak a lövésztorony ökörszemablakán. A felcser most az oldalkocsi vásznának ökörszemablakát nyitotta meg húzózárral, és belenézett Garp szemébe. A szemével történhetett valami baj, mert szemgolyói egymásra való tekintet nélkül forogtak. A felcser úgy látta, hogy Garp szerint a világ nekilódul, elgurul, visszatér - ha ugyan lát belőle ennyit is. Amit sem a pilóta, sem a felcser nem tudhatott még, hogy a légelhárító ágyú lövedékének valami vékony és éles repesze elberetválta az egyik szemmozgató ideget Garp agyában, de tett egyéb kárt is. A teljes kár felért egy homloklebenyirtással, s a műtétet nem valami ügyesen hajtotta végre.

A gyanúja a felcsernek is megvolt, ezért nem igyekezett Garp fejéről leszedni a repülőssapkát. A homlokán, ahova a sapka széle tapadt, mintha most ütközött volna ki egy fényes dudor, s nőtt volna egyre. Már mindenki a felcser motorosát kereste, és a felcser arra gondolt, a legjobb lesz, ha ő viszi be Garpot a kórházba.

- Garp?-? - fordult a felcserhez, hogy rajta is megpróbálja új szavát.- Garp - hagyta rá a felcser. Garp arcán elégedettség ömlött el. Két csöpp kezével sikeresen elsütötte

gépágyúját.- Garp! - vakkantotta. Hangjában öröm is csengett, meglepetés is. Forgó szemeit mintha megpróbálta volna

közönségére irányozni, kérlelőn, hogy álljon meg már a világ egy szóra. Hogy mit tett, azt maga sem tudta. - Garp? - kérdezte kétkedőn.

A pilóta megveregette a vállát, és odabiccentett a légi és földi legénységnek, mintegy biztatásul: Ne hagyjuk támasz nélkül az őrmestert, emberek. Ne tapogatózzon a sötétben. Az emberek pedig, akiket az elsütés sikere amúgy is mellbe vágott, karban hangoztatták: - Garp! Garp! Garp! - hátha a lelke nyugalmát szolgálják.

Garp boldogan bólogatott, a felcser azonban belekapaszkodott a vállába, és aggodalmasan súgta be a vászon alá: - Ne! Ne mozgassa a fejét, hallja? Garp! Legyen szíves, és ne mozgassa a fejét! - Garp szeme elgörgött a pilóta és a felcser mellett, azok pedig vártak, hátha megáll. - Megnyugszunk szépen, hallja, Garp? - suttogta a pilóta is. - Szép nyugodtan maradunk.

Garp arca azt sugallta, ahogy két marokra fogta lankadó gépágyúját, hogy ő mindent megtett, amit a helyzet követelt.

Garp toronylövésszel nem tudtak mit kezdeni Angliában. Szerencséjére még jóval a háború vége előtt hazaszállították Bostonba. Egy szenátornak köszönhette jó sorsát. Valamelyik bostoni lap vezércikkben kezdte ki a haditengerészetet, hogy sebesülteket haza csak akkor szállítanak, ha előkelő és vagyonos családok sarjai. Hogy ilyen gonosz hírek lábra ne kaphassanak, egy szenátor kijelentette, hogy akárki súlyos sebesültet hazahoznak igenis, „"akár árvákat - nincs válogatás"". Az angliai hadikórházakban egy darabig keresgélni kellett, amíg a szenátor szavának fedezetéül találtak végre egy sebesült árvát - s vele jól választottak.

Nemcsak árva volt a toronylövész, hanem az egy árva szaván kívül egyebet a sajtónak sem mondhatott, amit pedig fényképet készítettek róla, azon mosolygott mindeniken.

Jenny Fields nem osztályozhatta egykönnyen, amikor a Bostoni Irgalmasba került. Távolinak Távoli volt, kezesebb a gyereknél, de lehetett baja egyéb is.

- Hogy van? - kérdezte tőle, amikor az osztályára - vigyorgón - begördítették.- Garp! - vakkantotta válaszul a toronylövész. Szemmozgató idege részben megjavult, úgyhogy a szeme már

cikázott, nem forgott. Két kezét azonban bepólyálták, mert Garp belepiszkált a szállítóhajójának kórházi szakaszában véletlenül támadt tűzbe. Amint meglátta a lángot, nyomban elkapta volna, majd a láng átcsapott az arcára, és lepörkölte a szemöldökét. Jenny a borotvált bagolyhoz látta hasonlónak.

Égési sebeivel Garp egyszersmind Külsőssé is vált. Bepólyált kezével már magához sem nyúlhatott, holott kórtörténete szerint ez maradt egyetlen sikerélménye. Akik a hajón elszenvedett égése óta jegyeztek a kórlapjára, attól tartottak, hogy a toronylövészt igen megviseli majd a hiánya.

Nem látszott lehetetlennek persze, hogy Garp nemes szervei is gyógyíthatatlanul megsérültek. Több repesz került a fejébe, s némelyik oly kényes helyre, hogy hozzányúlni sem lehetett. Megtörténhetett, hogy agysérülései közt csak egy volta durva homloklebenyirtás, s hogy állapota tovább romlik. „"Szervezetünk pusztulása

megállíthatatlan - írta Garp még akkor is, ha a légvédelemmel nem csapunk össze.""Volt már Jennynek egy betege, akinek az agya a toronylövészéhez hasonlóan sérült meg. Hónapokig nem

javult, nem is romlott az állapota. Csupán magában beszélt, és olykor bevizelt. Majd egyszerre hullatni kezdte a haját, és mondatai töredékben maradtak. Mellei nőttek, mielőtt meghalt.

A bizonyítékok fényében, illetve röntgenárnyékában úgy látszott, hogy a toronylövész alighanem a Halál Fia. Jenny Fieldsnek mégis megtetszett. A csöpp toronylövész oly ártatlan nyíltsággal követelte ki a magáét a világon, akár a kétévesek. Garp!-ot kiáltott, amikor megéhezett, és Garp!-ot, amikor örült, Garp?-? -ot kérdezett, ha a fejébe szeget ütött valami, vagy ha ismeretlen valaki került elébe, és Garpot mondott felkiáltójel és kérdőjel nélkül annak, akit megismert. Általában megtette, amire kérték, csak éppen megbízni nem lehetett benne, mert hamar felejtett, és hol szót fogadott, mint a hatéves, hol eszelősen kíváncsi volt, mint a másfél éves.

Szállítólevelén tüzetesen leírt búskomorságai egybevágtak gépágyújának sorsával. Ha tüzelőállásba helyezkedett, két bepólyált keze közé fogta, és sírt. Sírt azért is, mert a géz érintése a gépágyún nem esett olyan jól, mint a kezéé, s úgy tetszett, rövid emlékezete is győzi az összehasonlítást. De a keze is fájt, ha valamihez hozzányúlt. Ilyenkor Jenny Fields letelepedett mellé, és megkenegette vállát a lapockái közt, amíg a toronylövész feje, mint a kéjelgő macskáé, hátra nem nyaklott. Beszélt neki közben, és barátságos szavában izgatóan változtak a nyomatékok. A legtöbb nővér duruzsol a betegeinek - csendes esőhöz hasonló beszédüket altatónak szánják -, Jenny azonban tudta, hogy Garpnak nem az alvás hiányzik. Tudta, hogy nem több az unatkozó csecsemőnél, és mulatságra vágyik. Jenny tehát mulattatta, és bekapcsolta neki a rádiót. Némelyik műsor azonban, ki tudja miért, felzaklatta a toronylövészt, másik meg a gépágyúját állította fel, s annak búskomorság lett a vége. Egy műsor egyszer álombeli magömlésre indította, ami annyira tetszett neki, hogy azután látni akarta a rádiót mindig. Jenny nem emlékezett, melyik műsor szerezte neki az örömet, csupán annyit tudott, hogy ha folyton azzal mulattathatná, a toronylövész élete is boldogabb lehetne, meg az ő dolga is könnyebb. Mert így nem volt könnyű dolga.

Már új szavakat sem akart tanítani neki. Amíg etette, s látta, hogy ízlik neki az étel, egy darabig még próbálkozott: - Jó! Ugye, jó?

- Garp! - helyeselt a toronylövész.Mikor pedig kiköpte az ételt az előkéjére, és elfintorodott, Jenny megpróbálkozott megint: - Rossz! Még ilyen

rosszat, igaz?- Garp! - tódította Garp.Bajának súlyosbodására abból következtetett, hogy Garp egy reggelen Arp-pal üdvözölte.- Garp - helyesbített Jenny szigorúan. - Garp.- Arp - mondta rá Garp, Jenny pedig megértette, hogy nincs sok ideje hátra.A toronylövész mintha fiatalodott volna minden nappal. Álmában görcsösen dagasztotta a levegőt, száját

csücsörítette, arcán két gödröcske támadt, szemhéja rezgett. Jenny eleget foglalkozott csecsemőkkel, azért nyomban látta, hogy a toronylövész szopik álmában. Fontolgatta egy darabig, ne csenjen-e cumit neki a szülészetről, de aztán meggondolta. Miféle csúfondáros megjegyzéseket kellene elhallgatnia! „"Lám a szeplőtelen Jenny már szedi össze a kelengyéjét! Ki a szerencsés apuka?"" Elnézte az álmodó toronylövészt, és remélte, hogy elmúlása békés lesz: előbb visszajut magzati állapotába, s már nem a tüdejével lélegzik, aztán kettéválik a személyisége petévé és ondóvá, végül megtér nemzés előtti nemlétébe.

Csaknem így történt. Garp odáig jutott a csecsszopói állapotban, hogy négyóránként felébredt, és kivörösödött arccal sírta igaz könnyeit. Csak Jenny vagy a rádió hangja vigasztalhatta meg. Egyszer, amikor Jenny a vállát kenegette, a toronylövészből böfögés szakadt ki. Akkor meg Jenny fakadt sírva. Ott ült az ágya szélén, és békés utazást kívánt neki vissza az anyaméhbe s tovább.

Legalább a keze gyógyulna meg, hogy a hüvelykujját szophatná, töprengett. S amikor a toronylövész felébredt csecsszopói álmából, Jenny a maga ujját dugta a szájába, hadd mammogjon rajta. Mert hiába voltak erős fogai, képzeletében már nem is fogzott, és soha meg nem harapta Jenny ujját. Ez a megfigyelés indította arra, hogy egyik éjjel a mellével kínálja, és a toronylövész oly fáradhatatlan szopta, mintha szívott is volna belőle. Jenny elgondolta, ha soká szoptatná, tejre is fakadna talán. Kéjes, anyai rángást érzett a méhében. Oly élénk volt ez a káprázat, hogy egy darabig szinte hitte, még gyereke is lehet a szoptatásból.

Csaknem így történt. Garp, a toronylövész azonban még nem sorvadt vissza teljesen a csecsemőkorba. Egyik éjjel szoptatás közben Jenny azt tapasztalta, hogy Garp gépágyúja megemeli a paplant, és hogy a bepólyált, esetlen kezével billegeti, úgy szopik tovább. Egyik éjszaka ő segített neki a hűvös kezével, s a toronylövész akkor nem is kívánta a szopást.

- Ar - nyögte. Elhagyta a p-t is.Garpból Arp lett, s már csak Ar - Jenny sejtette, hogy sok ideje nem lehet. Egy magánhangzóra meg egy

mássalhangzóra terjedő legfeljebb.Jenny a kezén érezte meleg bezzegjét, amikor kiröttyentett belőle. Garp paplana alól olyan szag áradt, mint az

üvegházból nyáron, kerge burjánzásé. Akármi megtermékenyülne és szárba szökkenne ilyen légkörben, gondolta el Jenny. Ebből a televényből még csecsemők is serkennének.

Huszonnégy órát rágódott ezen a gondolaton.

- Garp - súgta a fülébe, azzal kigombolta az egyenruháját, és kibuggyantotta belőle nagyra sikerültnek hitt melleit. - Garp - súgta. A toronylövész pillái megrebbentek, szája csücsögött. Fehér lepel vette körül őket. Görgőkre szerelt lepedő rekesztette el az ágyat a kórteremtől. Garp egyik felén Külsős feküdt - lángszóró áldozata, kenőcsökbe, molnárrecékbe bugyoláltan. A szemhéja leégett, azért mintha örökösen figyelt volna, pedig vak volt. Jenny kifűzte kismamacipőjét, lehúzta fehér harisnyáját, kilépett a ruhájából, és ujjával megérintette Garp csücsöri száját.

Garp fehér rekeszének túlsó felén Belsős feküdt, aki Távolinak készült. Altestének, farának nagyobb része odaveszett, s most veséjének működése kezdett akadozni, meg a mája kínozta. A székelés és vizelés lidérce ült rajta, bár az ilyesmi rég kimúlt az életéből, mert gumicsövön, gumizsákokba ürítkezett. Nagyokat nyögött, s nem úgy, mint Garp, olykor teljes mondatokat.

- Hogy a szent szar! - nyögte.- Garp - súgta Jenny. Addigra már kilépett az alsószoknyájából meg a bugyijából, lekanyarította melltartóját, és

elhajtotta Garpról a paplant.- Istenem! - rebegte a Külsős. A szája széle is csupa égési seb volt.- Hugyos isten! - rikoltotta a Belsős.- Garp - szólt rá Jenny Fields határozottan, azzal fogta a gépágyúját és beleült.- Aaa - mondta Garp. Odaveszett az r is. Öröme-bánata hangoztatására egyetlen magánhangzója maradt csupán.

- Aaa - hangoztatta, amint Jenny rajta ült teljes súlyával.- Jó, Garp? Mondd, jó?- Jó - helyeselt Garp érthetően. De csupán ez az egyetlen szó került ki emlékezetének roncsai alól, éppen, amint

élvezett. Ez volt az első és utolsó igazi szava, amit Jenny Fields hallott. Jó. Amint a gépágyúja lankadt és a lövete csöpögni kezdett Jennyből, ismét csak az Aaa-kra szorítkozott, majd lehunyta szemét, és elaludt. Jenny a mellével kínálta, de nem volt éhes.

- Szent iszten! - szakadt ki a Külsősből szöszögősen, mert a nyelve is megégett.- Szent szar! - reccsent rá a Belsős.Jenny Fields megmosdatta Garpot, majd megmosdott maga is meleg vízzel, szappannal a fehér kórházi

mosdótálban. Öblíteni persze nem öblített, bár nem kételkedett volna akkor sem, hogy varázslata sikerül. Úgy érezte, termékenyebb a trágyázott-töltögetett földnél, és Garp lövete úgy érte, mint kerti tömlőből a vízsugár.

Ismétlésre nem is került sor. Semmi oka nem lett volna. Jenny nem lelte benne örömét. Időről időre azután is segített neki kézzel, s ha a toronylövész sírt, odakínálta a mellét, de a gépágyú néhány hét múltán ellankadt végképp. Amikor a kötést leszedték a kezéről, látták, hogy a seb gyógyulása is mintha visszájára fordult volna, azért visszapólyálták. A toronylövész már szopni sem kívánt. Akár halat látott volna álmodni Jenny, amint elnézte az álmát. Nyilván visszajutott az anyaméhbe, gondolta, mert az ágyban is magzatként kunkorodott össze, és hangot nem hallatott. Egyik reggel megfigyelte, hogy rúg az apró, elcsenevészedett lábával, és az a káprázata támadt, hogy őbenne rúg. Ugyan korai lett volna még, de Jenny tudta, hogy hamarosan rúgni fog csakugyan.

Garp elhagyta a rugódozást is. Oxigént ugyan még lélegzés útján szerzett, de Jenny csupán az emberi alkalmazkodás ékes példáját látta szuszogásában. Enni nem evett, vénásan táplálták, így hát ismét köldökzsinór végére került. Jenny némi aggodalommal tekintett Garp utolsó életszakaszának elébe. Vergődik-e majd, az ondó vergődéséhez hasonlatosan? S az útja megnyílik-e, hogy a pete majd készen várja a halállal? Vajon útja végén kettéhasad-e a lelke is? Ezt azonban már nem figyelhette meg. Szabadnapos volt, amikor a toronylövész meghalt.

„"Meghalhatott-e jobbkor? - elmélkedett Garp. Szökésre csak anyám szabadnapján gondolhatott.""„"Nem mondanám, hogy semmit nem éreztem, amikor meghalt - írta Jenny Fields nevezetes életrajzában. - Élő

legjavát azonban megkaparintottam. Mind a ketten jól jártunk. Ő így élhetett tovább, én pedig csakis így akartam gyereket. Ha a világ ebben kivetnivalót lát, csupán azt bizonyítja, hogy fittyet hány a személyiség jogaira.""

Mindez 1943-ban történt. Amikor Jennyn meglátszott az állapota, kirakták állásából. Szülei és bátyjai persze nem lepődtek meg. Ők láttak mindent jó előre. Jenny már régen nem bizonygatta a szüzességét nekik, és úgy járt-kelt a Kutyafő-öböl úri lakának tágas folyosóin, mint valami jóllakott kísértet. Zavartalansága fel is háborította a családot, azért kerülték egymást. Jenny magának tarthatta meg a boldogságát. Éppen ezért furcsa, hogy bármennyit foglalkoztatta születendő gyermeke, nevet nem szánt neki.

Amikor életet adott négy és fél kilós fiának, akkor sem jutott az eszébe semmi. Anyja tudakolta tőle, de Jenny

éppen szülés után volt, nyugtatót kapott, és rá sem hederített a sürgető kérdésre.- Garp - ennyit mondott csak.Apja, a cipellők királya azt hitte, lánya harákol csak, de a felesége odasúgta neki: - Akkor ez a Garp lehetett.- Garp? - tűnődött el a cipellők királya, mert Jenny addig egy szót nem szólt gyermeke apjáról. - Legalább azt

tudd meg, hogy a vezetékneve vagy a keresztneve Garp a büdös bitangnak! - súgta vissza.- Vezetéknév a Garp vagy keresztnév, bogaram? - továbbította a kérdést az anyja Jennynek.Jenny nagyon álmos volt. - Garp - motyogta. - Garp. Enynyi és nem több.- A vezetékneve lesz - vélekedett Jenny anyja.- A keresztneve mi! - mordult lányára a cipellők királya bosszúsan.- Mit tudom én - motyogta Jenny. Valójában igazat motyogott.- Mit tudja ő a keresztnevét! - visszhangozta a cipellők királya.- Ugyan, drágám - csitította a felesége. - Azon igyekszünk, hogy legyen a gyereknek neve.- Garp toronylövész - motyogta Jenny.- Tudtam, hogy csak katona lehet ilyen elvetemült! - háborgott a cipellők királya.- Toronylövész? Csak ennyi? - folytatta a vallatást Jenny anyja.- Toronylövész. T. L. - mondta rá Jenny. - Ez lesz a neve. T. L. Garp. - Azzal álomba merült.A cipellők királyát majd felvetette a méreg. - T. L. Garp! Hallottak még ilyet! - harsogta. - Gyereknek ilyen

nevet!- Majd belenő - csendesítette Jenny az apját később. Nem fogják összecserélni senkivel.„"Amíg belenőttem, addig is viselhettem - írta Garp. - Tanítóim az iskolában mind megkérdezték, mi a T. L.

Mondtam nekik, hogy csak két betű, nem kezdőbetű, de nem hitték. A végső válaszom ez volt: »Tessék megkérdezni anyámtól.« Meg is kérdezték. Anyám válaszát aztán nem tették az ablakukba.""

Így született a világra T. L. Garp. Kedvesnővér nagy akaratának volta gyümölcse, s a nagy akarat egy toronylövész utolsó lövésével találkozott.

2

Kékveresben

T. L. Garp mindig sejtette, hogy nem lesz hosszú életű. „"Ismerem a tömörség titkát, akár apám - írta. - Egylövetű ember vagyok.""

Paraszthajszál választotta el attól, hogy teljes gyermekkorát leányiskolában töltse, mivel anyjának ott ajánlottak ápolói állást. Jenny Fields azonban meggondolhatta, milyen szomorú sors várna az ő Garpjára csupa nő közt az egyik szállásépületben. Elképzelhette fia első nemi élményét is, megtapasztalván a lányiskola mosodáját - hogy a csintalan lányok majd női alsóneműk puha halmába temetik. Az állás amúgy tetszett volna, de Garpra való tekintettel nem fogadta el. Inkább a jó nevű Steering iskolában vállalt munkát, bár ott csak egy lehetett a többi nővér közt, és lakás sem jutott nekik egyebütt, mint a Gyengélkedő börtönablakos szárnyépületében.

- Nem baj - biztatta Jennyt a cipellők királya, bár nem tetszett neki, hogy lánya munkát vállal. Pénzük volt elég, és a cipellők királya jobban örült volna, ha Jenny a kutyafői úri lakban húzódik meg, míg a bitangja felcseperedik és odébbáll. - Ha a gyerek el nem talált fajzani - oktatta lányát -, akkor még járhat is a Steeringbe. Bár addig se nevelkedne jobb helyen.

Az el-nem-talált-fajzani-val Garp kétes származására szokott utalni a cipellők királya. A Steering viszont fiúiskola volt, Jenny apja meg a bátyjai is odajártak. Jenny úgy okoskodott, hogy ha a rabságát jól tűri, a legjobbat választja a gyereknek arra az időre, amikor iskolás sorba kerül. - Azzal is kárpótlod az apjáért - kerekítette ki a leckét a cipellők királya.

„"Furcsa - írta Garp -, hogy anyám bármilyen jól ismerte férfiakhoz nem vonzódó magányos természetét, végül mégis nyolcszáz növendék férfival élt együtt.""

A kis Garp ilyenformán a Steering iskola Gyengélkedőjében cseperedett az anyja mellett. A növendékek nem kezelték „"tanszemét"" gyanánt, ahogyan a tanszemélyzet csemetéit nevezték, mivel az iskolai betegápoló nővért nem tekintették sem együvé tartozónak, sem egy osztályba illőnek a tanszemélyzettel. Jenny azon sem igyekezett, hogy Garp apjának személye köré legendát szőjön, amelyből férj és törvényes nemző sejlik elő. Nem titkolta, hogy őt Fieldsnek hívják. Megmondta ő a nevét kéretlenül is. Fia pedig Garp, ezt is hozzáfűzte. „"Csakis az ő neve."" Hogy ne támadjon félreértés.

A helyzetet meg is értette mindenki. A Steeringben nemcsak tűrték a pökhendiség némely formáját, hanem még bátorították is - az ízlése meg a stílusa számított csak. Állni kellett mögötte valakinek, vagy jövőbeli céljának jól kirajzolódni - azt pedig általában elvárták a pökhenditől, hogy bájos legyen. Csakhogy a báj nem volt Jenny Fields természete. Garp megírta róla, hogy „"pökhendisége nem született vele, csupán rákényszerítették"". A büszkeség is dédelgetett erénynek számított a Steeringben - Jenny Fields azonban törvénytelen gyermekére volt büszke. Jó, nem kívánták tőle, hogy lesütött szemmel járjon, de egy csöpp alázat szorulhatott volna belé.

Jenny nemcsak büszke volt Garpra, hanem roppant elégedetten emlékezett megszerzésére is. A világgal nem osztotta meg emlékeit - emlékiratainak írásába még bele sem fogott. Garp feje lágyának benőttét várta, hogy majd ő is élvezhesse a teljes történetet.

Eddig Garp sem tudott belőle többet, mint amennyit Jenny a más merész érdeklődőkkel tudatott. Ez a történet három józan mondaton nem terjedt túl:

1. Garp apja katona volt.2. Elvitte a háború.3. Ki ért rá házasságnak járni utána háború idején?E titokzatosságukban is tárgyilagos töredékeket akár regényessé kerekíthette volna valaki. Elvégre lehetett Garp

apja hős is, aki a haza védelmét előbbre valónak látta szerelménél. Fields nővérbe a csatatér szélén szeretett bele, de aztán visszatért a viadal sűrűjébe. Jenny Fields viselkedése azonban nem terelte a képzeletet melodrámák iránt. Először is, mintha mindig egyedüllétre pályázott volna, és az emlékezés nem felhősítette el tekintetét. Csupán a kis Garpért élt, meg azért, hogy jó nővér legyen.

Fieldsék nevét persze jól ismerték a Steeringben. A cipellők királya, mint az iskola öregdiákja bőkezűen támogatta hajdani alma mater--ét. Még úgy tetszett, kurátorává is lehet. Nem volt ugyan a legrégibb, de a legújabb sem az új-angliai gazdagok közt - feleségének, Jenny anyjának, a bostoni Weeksek sarjadékának neve pedig még a Fields névnél is messzibb visszhangzott. A régi tanárok közül még sokan emlékeztek, hogy Weekseket érettségiztettek évről évre. Jenny Fields mégsem számított a szép családi hagyományok letéteményesének. Csinos

volt, annyit meg kellett hagyni neki, de jelentéktelen, és nővérruháját akkor is viselte, amikor alkalomhoz kellett volna öltöznie. Furcsállották, hogy a nővérkedésre is oly büszke. Egy Fieldsnek vagy egy Weeksnek nincs mit büszkélkednie az ilyen mesterséggel.

Jenny báj nélküli komolysága is zavarta a léhább lelkeket. Sokat olvasott, elszánt búvára volt az iskolai könyvtárnak. Aki nagyon keresett egy könyvet, legtöbbnyire megtudta, hogy Fields nővérnek kölcsönözték ki. Az ekörüli telefonokat Jenny roppant udvariasan fogadta, és megígérte, hogy a könyvet, mihelyt elolvasta, egyenesen az érdeklődőnek juttatja el. El is olvasta egykettő, de mondanivalója nem volt felőle. Ha pedig , egy iskolában titkos szándékkal olvas valaki, nem azért, hogy olvasmányait megvitassa, gyanússá válik. Mi a fenének olvas?

Még nagyobb megütközést keltett, hogy Jenny, ha nem volt éppen szolgálatos, órákat látogatott. A Steering házi szabályzata lehetővé tette a tanszemélyzetnek, illetve hitveseiknek, hogy bármely tanórát díjmentesen látogathassanak, csupán az óraadó tanár engedélyét kellett megkérniük. Mármost ki nem engedne be órájára egy betegápoló nővért? Jenny Fields tehát az Erzsébet-kori drámáktól a Viktória-kori regényig, a Genetikába való bevezetéstől a Nyugati civilizáció I. és II. sorozatáig becserkészte a tudomány berkeit - megjárta Luthert, Lenint, Erasmust, a mitózist, az ozmózist, Freudot, Rembrandtot, a kromoszómákat és Van Goghot -, de a Styxtől a Temzéig, Homérosztól Virginia Woolfig, Athéntól Auschwitzig egy szót nem fűzött a hallottakhoz. Más nő nem is ült a tantermekben soha talán, ő meg a fehér egyenruhájában oly nyugalmasan hallgatott, hogy mind a diákság, mind a tanár megfelejtkezett róla végül, ő pedig hallgathatott köztük fehéren és észrevétlen, mindenek tanújául, s talán bírájául is.

Jenny Fields most jutott ahhoz a műveltséghez, amelyet mindig kívánt. Most érkezett el számára az idők teljessége. Azonban nem csupán a tudnivágyás kapzsisága vezérelte. Mindenekelőtt fia számára világította át a Steeringet. Mire Garp iskolás sorba került, anyjától megtanulhatta, melyik előadás magvas, melyik szalmacséplés.

Könyvtára már átcsurrant a szárnyépület csöpp lakásából a Gyengélkedőbe. Jenny tíz esztendőt töltött a Steeringben, mire kiderítette, hogy az iskola könyvesboltja tízszázalékos kedvezményt a£1d a tanszemélyzetnek. OÖt ebben a kedvezményben soha nem részesítették. Bosszantotta ez a felfedezés. Hiszen ő nem is ült rá a könyveire. Nyomasztóan kis lakásából átvonultak a könyvespolcok a Gyengélkedő várószobájába, majd a röntgenbe, és lassan kiszorították az újságokat meg a képeslapokat. A gyengélkedő gyerekek ébredtek rá elsőnek, milyen művelt intézmény a Steering - mert lám, nem az orvosi várók szokásos smoncáját kínálja felejtkezésül. A rendelésre várva A középkor alkonyá-ban lapozgathattak, s amíg a laboratóriumi lelet megérkezett, a nővér szívesen odaadta A harmatlégy kézikönyve című alapvető genetikai művet - aki pedig ágynak dőlt vagy rendszeresen látogatta a Gyengélkedőt, mindig megtalálta A varázshegy egy példányát. Amelyik fiú a lábát törte, vagy valami sportsérülést szenvedett, azt a Gyengélkedőben hiteles hősök és tartalmas kalandok várták - Joseph Conrad és Melville, nem pedig a Sports Illustrated. A Time meg a Newsweek helyett Dickens, Hemingway és Mark Twain kínálkozott. Az irodalom gyengélkedő szerelmese legszebb álmain épülhetett.

Mire Jenny Fields tizenkét évet letöltött a Steeringben, az iskola könyvtárosai megszokták, hogy rámondják a ritkább kívánságokra: „"A Gyengélkedőnek talán meglesz.""

A könyvkereskedésben hasonlóképpen azt mondták, ha egy könyvük elkelt: „"Tessék átfáradni Fields nővérhez a Gyengélkedőbe.""

Jenny tűnődőn hallgatta a hozzá folyamodókat, és ilyesmiket válaszolt: „"A huszonhatos polcon kellene lennie, de most éppen McCarty olvassa. Influenzás. Ha végez vele, nyilván szívesen továbbítja."" Vagy: „"Legutóbb lenn láttam a hullámfürdőben. Meglehet, az eleje vizes.""

Megítélni bajos, hogyan hatott Jenny a Steering művelődési állapotaira, de annyi bizonyos, hogy a könyvek vásárlásán veszített tíz százalékát soha nem panaszolta. „"A könyvkereskedés tartópillére anyám volt - írta Garp. - Hozzá képest a Steeringben senki nem olvasott.""

Garp kétéves volt, amikor a Steering hároméves szerződést ajánlott Jennynek. Hogy a dolgát jól végzi, abban mindenki egyetértett, és az az enyhe undor, amit mindenki érzett iránta, nem fokozódott első két, ott töltött esztendejében. Gyermeke végtére olyan gyermek volt, akár a többi. Nyaranta talán barnább a többinél, telente meg tökmagszínűbb - és egy kissé vaskos. Bebugyolált eszkimóra emlékeztetett, bár Jenny nem bugyolálta. Az olyan fiatalabb tanárok, akik megjárták a háborút, azt állították, hogy a gyermek formája bombára emlékezteti őket. De azért gyerek a törvénytelen gyerek is. Jenny furcsaságait háborgás nélkül nyelték le.

Jenny pedig elfogadta a hároméves szerződést. Tanulhatott, művelődhetett, de legfőként fiacskája útját egyengethette. A Steering pompás nevelőintézet, áradozott olykor a cipellők királya. Jenny maga akart meggyőződni róla.

Mire Garp ötéves lett, Jennyt kinevezték főnővérnek. Fiatal, tevékeny főnővért nem leltek minden bokorban olyat, amelyik a kamasz gyerekek szemtelenségét és szertelenségeit tűrte. Bennlakásra meg éppenséggel nem

vállalkozott senki. Jenny elégedetten éldegélt a Gyengélkedő szárnyépületében, és anyjuk helyett anyjuk volt a gyerekeknek. Nem panaszkodott, ha éjjel akár egy pohár vízért felcsengették, vagy ha a sötét folyosón dulakodtak, ágyakon birkóztak, tolószékekben rajcsúroztak, vagy a vasrácsos ablakon át tárgyaltak városbeli lányokkal, és mászkáltak fel-le a régi szárnyépületet befutó borostyán indáin.

A Gyengélkedőt a szárnyépülettel föld alatti folyosó kötötte össze - átfért rajta egy görgőágy, ha két karcsú nővér kísérte. Rakoncátlan diákok tekéztek ebben az alagútban, és a hang úgy érte Jennyt meg Garpot a lakásukban, mintha a kísérleti nyulak és patkányok istentelen nagyra nőttek volna lenn a laboratóriumban, és orrukkal a szemetes hordókat görgetnék.

Mire Garp betöltötte ötödik évét, és anyjából főnővér lett, a Steering népe különös dologra eszmélt: egy ötéves fiú sokféleképp különbözhet társaitól, de ennek fejére tapadt a sötét haja, akár a fókáé. Furcsán tömzsi volta is genetikai tűnődésekre késztetett. Elszántságát nyilván anyjától örökölte, de nehézfejűnek látszott, s mintha zárkózottságában is örökké résen lett volna. Bár nem nőtt nagyra, korához képest sok mindenben szokatlanul érettnek bizonyult, és a nyugalma sokakat nyugtalanított. Mozgásának biztonsága fürge kis állatokra emlékeztetett. Más anyák riadtan tapasztalták, hogy ez a gyerek mindent .megmászik. Csúszdák, lelátók, hintaállványok, hegyes fák, rudak hegyében mindenütt ott ült Garp.

Egyik este vacsora után Jenny sehol nem találta. Garp szabadon kódoroghatott a Gyengélkedőben meg a szárnyépületben, fecseghetett a fiúkkal, és Jenny a hangosanbeszélőn rendelte olykor magához. GARP, HAZA - ennyit mondott be. A lelkére kötötte, milyen helyiségekbe nincs bejárása, s hogy a fertőző betegeket meg az olyan fiúkat kerülje, akik annyira csehül vannak, hogy inkább maradnának maguk. Garp a sportok sérültjeit szerette a legjobban. Szívesen elnézegette a gipszbe-pólyába tett végtagjaikat, és elhallgatta sérülésük történetét. Talán anyjára ütött abban is, hogy készséges ugripostásuk volt, és üzeneteket hordott, ennivalót csempészett nekik. Egyik este azonban nem jelent meg a GARP, HAZA hívó szavára. A hangosanbeszélő a Gyengélkedő és a szárnyépület minden helyiségébe közvetített, még azokba is, ahová Garpnak tilos volt belépnie, a laborba, a műtőbe meg a röntgenbe: Ha Garp nem hallotta a GARP, HAZA parancsot, Jenny tudhatta, hogy vagy bajban van, vagy nincs a két épületben, azért sietve mentőosztagot szervezett lábadozóiból.

Ködös kora tavaszi este volt. A fiúk szétszóródtak, s némelyek a harmatos aranyesőbozótban meg az autóparkoló körülgázoltak, mások a sötét zugokat kutatták, és a tilos szertárakba kiáltottak be. Jenny szabadjára eresztette rémképeket termő képzeletét, és elsőként a szennyes ruhák aknájába tekintett be, amely négy emelet magasából zuhant a pincéig. Garpnak még azt sem engedte meg, hogy szennyest dobjon le rajta, azonban lenn a pincében, az akna aljában, a hideg betonon szennyeseknél nem talált egyebet. Aztán a kazánházat vizsgálta át, és betekintett a forró vizes katlanba, de Garp nem rotyogott benne. Megnézte a lépcsőházakat is, de Garp szót fogadott, s nem feküdt taknyába fagyva a lépcsők alján. Akkor hatalmasodott rajta az a félelem, hogy talán valami titkosan kéjelgő diák áldozatává lett, azonban tavasz lévén, a Gyengélkedő megtelt beteggel, és Jenny nem ismerhette mindet személyesen, nemhogy a nemi gusztusok felől tájékozódhatott volna. A betegek közt ott voltak az első úszás eszeveszettjei, akik alighogy a nap kisütött, s a hó el sem olvadt jóformán, bemerészkedtek a vízbe, de még az utolsó téli megfázás ellenállásuk vesztett lábadozói is ápolásra szorultak, sőt ott feküdtek a téli sportok utolsó s a tavasziak első hősei is.

Egyik ilyen hős volt Hathaway, aki, mint Jenny hallotta, éppen most nyomta meg csengője gombját az ágya mellett a Gyengélkedő szárnyépületének negyedik emeletén. A lacrosse-játékos Hathaway térde ínszalagját sértette meg, majd mikor gipszbe tették, és két nap múltával mankón szélnek eresztették, mankója megcsúszott a nagy előadóterem márványlépcsőjén, s eltörte a másik lábát. Most mindkét lábán gipsszel hentergett a negyedik emeleten, és labdafogójának nyelét markolászta szeretettel. Azért rakták így félre az útból, szinte egymagába a negyedik emeletre, mert másutt nem tűrték azt az idegesítő szokását, hogy lacrosse-labdáját a falon pattogtassa. Jenny elvehette volna tőle a labdát meg a labdafogót, azonban tulajdon fiáról tudta, hogy a fiúk kívánják a testmozgás lélekölő egyformaságát. Mintha megnyugtatná őket, gondolta el Jenny, akár ötévesek, mint Garp, akár tizenhét évesek, mint Hathaway.

Csupán az bosszantotta, hogy Hathaway addig pattogtatja a labdát, amíg ki nem esik a hálójából, és rakhatta Hathawayt oly messzire, hogy a pattogást más ne hallja, amikor labdája kiesett a fogóból, mégiscsak csöngetett, hogy adják vissza neki. S hiába volt a felvonó, a Gyengélkedő szárnyépületének negyedik emelete csak félreesett. Amikor Jenny látta, hogy a felvonó foglalt, felszaladt a lépcsőn, és elfúltan, dühösen robbant be Hathaway szobájába.

- Szívesen labdázik, tudom - kezdte -, csak most Garp eltűnt, és nem érek rá labdát keresgélni.Hathaway derűs, lassú észjárású fiú volt. Petyhüdt, szőrtelen arcába belelógott a vörösesszőke sörénye, és

Szinte eltemette a fél szemét, azért a fejét hátra-hátravetette, s mivel szálas legény volt, a tágas orrlikába bámult fel

mindenki először.- Miss Fields - nézett rá Jennyre tűnődőn, és Jennynek a szemébe ötlött, hogy nincs labdafogó a kezében.- Mi a baj, Hathaway? - kérdezte tőle. - Ne haragudjon a sietségemért, de Garp eltűnt. Őt keresem éppen.- Ej - csodálkozott Hathaway, és úgy nézett szét a szobában, mintha valaki rajta keresné a hamutartót. -

Szívesen segítenék. - Azzal tehetetlenül végigtekintett hosszú gipszlábain.Jenny megveregette a térde bunkóját. Úgy szólt, mintha valakire álmában kopogott volna rá. - Ne aggódjon -

nyugtatta meg betegét, s már várta, miféle kívánsággal áll elő. Hathaway azonban mintha elfelejtette volna, miért csöngetett. Jenny megkocogtatta a lábát ismét, hátha nincsenek otthon. - Mi a kívánsága? Nem találja a labdáját?

- Most a labdafogómat nem találom. - Önkéntelenül szétnéztek mind a ketten. - Aludtam - magyarázkodott Hathaway -, és mire felébredtem, eltűnt.

Jennynek elsőül Meckler, a szárnyépület második emeletének réme fordult meg a fejében. A beretvaeszű, csúfondáros Meckler havonta legalább négy napra bekerült a Gyengélkedőbe. Tizenhat esztendős létére egyik cigarettáról a másikra gyújtott, az iskola diáklapjait majd mind ő szerkesztette, és már kétszer megnyerte -az évenként gazdát cserélő Klasszikus Kupát. A menzán elébe tett ételeket utálta, és inkább Buster bisztrójának kávéján és rántottáin élt, sőt ott írta meg, mindig késve, szellemes félévi dolgozatait. Magapusztításának s talán szellemességeinek rohamából is a Gyengélkedőben igyekezett felépülni havonta, közben Jenny ellen eszelt ki gonosz csínyeket, bár a szerzőséget Jenny sohasem bizonyíthatta rá. A labortechnikusoknak egyszer főtt ebihalak kerültek a teáskannájukba, egyszer pedig, Jenny holtbiztosan tudta, hogy Meckler töltött meg egy kotont tojásfehérjével, és azt húzta fel Jenny lakásának kilincsére. Hogy a kotont tojásfehérjével töltötte meg, azt csak onnan tudta Jenny, hogy megtalálta a tojások héját. A kézitáskájában. Azt is sejtette, hogy néhány éve, a bárányhimlőjárvány során, Meckler szervezte meg a harmadik emeleti fiúkat, s azok egymás után a laboratóriumi mikroszkóp alá lepcsentették ondójukat, mert látni akarták, nem váltak-e magtalanná.

Mecklerre azonban inkább rávallana, jutott eszébe Jennynek, ha lyukat metszett volna a labdafogóba s úgy hagyja az alvó Hathaway ölében.

- Talán Garp csente el - vélekedett Jenny. - A labdafogója is meglesz, ha Garp meglesz. - S már vagy századszor szegült ellene a kísértésnek, hogy félresimítsa Hathaway sörényét a szeméből - de inkább a nagylábujját csippentette meg, ahol a gipszből kiötlött.

Ha Garp lacrosse-játékra adná a fejét, ugyan hol gyakorolná, tűnődött Jenny. Odakinn nem, mert besötétedett, s a labdát egykettő elvesztené. S az egyetlen hely a két épületben, ahová nem közvetít a hangosanbeszélő, a föld alatti folyosó - labdapattogtatásra kiválóan alkalmas. Meg is történt már, hogy Jenny ott fújt le egy éjfél utáni mérkőzést. Azért most beugrott a felvonóba, s lement a pincébe. Hathaway aranyos fiú, gondolta el közben. Garp járhatna rosszabbul is, mint hogy hozzá hasonló kamasszá serdülne. Mégis jobban kellene járnia.

Közben Hathawaynek lassan ugyan, de forogni kezdett az esze kereke. Igen aggódott Garpért, és szívből kívánta, hogy eleredhetne ő is a keresésére. Garp gyakran belátogatott a szobájába. A gipszlábú kolosszus többet nyújtott neki, mint a nyavalyás átlag. Megengedte, hogy gipszlábaira rajzoljon, és barátainak kézjegyét elöntötte Garp kósza képzeletének zsírkrétával odamázolt sokféle szörnyszülötte. Most is Garp rajzait nézegette, így esett tekintete az ölében nyugvó lacrosselabdára. Eddig nem érezte, hiszen a gipszen át nem érezhette,

hogy ott van. Pedig úgy nyugodott az ölében, mintha neki kellene kiköltenie. Az ám, de hogyan játszik Garp a labdafogóval labda nélkül?

Amikor a galambok burukkolása az ereszről a fülébe jutott, akkor eszmélt, hogy Garp nem labdázik. Az ám, a galambok, ocsúdott. Eleget panaszolta a galambokat Garpnak, hogy éjjelente nem bír aludni a burukkolásuktól, a sereglő verdesésüktől, amit a meredek palatető eresze alján meg az eresz csatornájában művelnek. Ezt a hibáját a negyedik emeletnek minden gyengélkedő panaszolta - azonban a galambok álom és ébrenlét urai voltak a Steeringben. A pedellusok már dróthálóval borították be az ereszek alját s a kiszökő gerendavégeket mind, de a galambok száraz időben az ereszcsatornában tanyáztak, esős időben meg a vén borostyán kacsos indái közt. És micsoda ramazúrit csaptak! Hathaway utálta a galambokat, és Garpnak fogadkozott, ha csak az egyik lába lenne ép, ő elbánna velük.

- Hogy? - érdeklődött Garp.- Éjjel nem szeretnek repülni - adta tovább Hathaway a Bio II-ben szerzett tudományát. (Jenny is azt hallgatta.)

- Felmásznék a tetőre - oktatta Garpot -, mégpedig éjszaka, ha nem esik, és rajtuk ütnék a csatornában. Mert ezek ott turbékolnak, topognak és tojnak a fejedre.

- Hogy ütnél rajtuk? - tudakolta Garp.Hathaway megforgatta labdafogóját, kiejtette belőle a labdát a lába közé, s a hálóval meglegyintette Garp buksi

fejét. -–- Így - mondta. - Ezzel ütnék rajtuk, és egyenként kivégezném őket a világból.Amikor Jenny ismét azt látta, hogy a negyedik emelet villog a jelzőtábláján, nem gondolhatott egyebet, mint

hogy Garp visszaszármaztatta a labdafogót Hathawaynek. Derék gyerek, örvendezett, s már ment is fel a felvonón. Amikor a csikorgós kismamacipőjében befutott Hathaway szobájába, elsőnek a labdát látta meg Hathaway kezében. Majd a rémületet a sörénye alól kitekintő fél szemében.

- Garp a tetőn lesz - jelentette Hathaway.- A tetőn! - hüledezett Jenny.- Galambokat fog a labdafogómmal.

Felnőtt ember, ha a tűzlépcső negyedik emeleti fordulójában megállt, éppen csak a keze fejével nyúlhatott bele az ereszcsatornába. Azért amikor a Steering ereszcsatornáit tisztogatták, évente kétszer, lombhullás után meg a tavaszi esőzések előtt, csakis a legszálasabbakat küldték fel, mert a kisebbek panaszkodtak, hogy csak turkálnak, és nem látják miben - hol döglött galambot, hol oszlásnak indult mókust húznak ki a nyúlós-nyákos trutymóból. Csakis a legszálasabbak láttak be a tűzlépcső fordulójáról az ereszcsatornába. Szélesnek széles volta csatorna, majd annyira, minta disznóvályú, de a rozsda elette és rongyosodott. Rongyos volt akkoriban a Steering maga is.

Jenny kiszaladt a negyedik emeleti tűzlépcsőfordulóra, de az ereszcsatornát éppen csak az ujja hegyével érte el - fel meg a meredek palatetőre éppenséggel nem látott. A sötétben s a ködben az eresz alatt sem látott el a ház sarkáig. De legfőként Garpot nem látta.

- Garp! - suttogta. Négy emelettel alatta a bokrok közül és a parkoló autók meg-megvillanó formái felől hallotta, hogy Garpot kiabálnak a fiúk is. - Garp! - súgta hangosabban.

- Anyu - szólalt meg Garp, és a hangja megdermesztette Jennyt, bár halkabb volt az ő suttogásánál. Valahonnan a közelből jött, a karja hosszánál nem messzebbről. Jenny mégsem látta, honnan. Aztán ötlött a szemébe a labdafogó. A ködből elősejlő hold olyannak rajzolta, mint valami éji szörny hálóban végződő lábát, ahogy az ereszcsatornából kiszökött Jenny feje fölött. Szinte felnyúlni félt, pedig már Garp lábát fogta. Garp lába áttörte az elrozsdált csatornát, az pedig végighasította a nadrágját, a bőrét, és tőrbe ejtette úgy, hogy a másik lába az ereszcsatornában nyúlt végig, és Garp fölötte feküdt a palatetőn.

Amikor a lába átlyukasztotta a csatornát, nem mert zajt csapni, azért sem, mert érezte, hogy a teljes alkotmány elrozsdált, s csak az imádság tartja. Azt képzelte, akár a hangjára is leszakadhat. Ahogy hasmánt feküdt, a csatorna rozsda rágta lyukain át látta az őt kereső fiúkat négy emelet mélységében. A labdafogóval csakugyan sikerült rajtaütnie egy galambon, de amikor őmaga került az eresz kelepcéjébe, a bot hálós vége kilendült az ereszen túlra, s a galamb megszabadult.

Azonban sem a fogság, sem a szabadulás nem tanította semmire. Visszaült az ereszcsatornába, és burukkolt bután. Jenny most eszmélt, hogy Garp a tűzlépcsőről ugyan fel nem juthatott a tetőre, és beleborzongott, amint meggondolta, hogyan kapaszkodott fölfelé a borostyán indáin, fél kezében a labdafogóval. Szorosan markolta Garp lába szárát. Kissé ragacsos volt a vértől, de a rozsdás bádog nem sérthette meg nagyon. Tetanuszinjekció kell neki, futott át az agyán, de mivel a vér szinte megalvadt, azzal vigasztalódott, hogy öltésekre nem lesz szükség. Majd azon kezdte jártatni az eszét, hogyan szedi le Garpot onnét. Lenn az aranyeső sárgán ragyogott a földszinti ablakok fényében - a magasból úgy látta, mintha apró gázlángok lobognának.

- Anyu - súgta Garp.- Foglak, ne félj - súgta vissza.- Ne eressz - súgta Garp.- Nem eresztlek - felelte Jenny fennhangon, és a hangjára mintha csakugyan megindult volna a csatorna teljes

hosszában.- Anyu! - súgta Garp.- Semmi baj - mondta Jenny, és azon tűnődött, nem a legjobb volna-e, ha nagyot rántana a lábán, hátha

átránthatná a rozsdás hasadékon. De mi lesz, ha lehasad a teljes istenség, lesöpri őt is a tűzlépcsőről, aztán zuhannak mind a ketten? Tudta viszont, hogy senki a tetőre fel nem mászhat, s fölfelé ki nem húzhatja Garpot. Azt is tudta, hogy az ilyen próbálkozás erejéig sem eresztené el Garp lábát.

Az új nővér, Miss Creen látta meg őket lentről, és beszaladt az épületbe, hogy kihívja Bodger dékánt. Creen nővérnek Bodger dékán fényszórója járt az eszében. A dékán a fényszórót fekete kocsija orrára szerelte, úgy járta az intézet területét éjjelente a takarodó után kinn időző fiúk kerestében, s hiába tiltakoztak a kertészek, a gyalogösvényeken és a gyepszőnyegeken cirkált a kocsijával, jártatta fényszóróját az épületeket övező cserjések sűrűjében, hogy se rendbontó, se szerelmes biztonságban ne lehessen.

Creen nővér Pell doktornak is beszólt, mert képzelete válságos időben parancsnokokat kívánt a leginkább. A tűzoltóság nem jutott az eszébe, csupán Jennynek, azonban Jenny is azzal hessentette el az ötletet, hogy a kivonulásuk elhúzódna, az eresz meg nem bírná addig - vagy, ami még borzasztóbb, ha az ügyet ők vennék a kezükbe, neki el kellene eresztenie Garp lábát.

Jenny meglepetten tekintett föl Garp apró, átnedvesedett tornacipőjére, amint Bodger dékán fényszórójának síri fénykévéjébe került. A fénykéve megkergítette a galambokat is. Azt hihették, egyszerre rájuk virradt, és nagy búgással-rebegéssel készültek a cselekvésre.

Lenn a pázsiton is kergén rohangásztak a fiúk fehér kórházi melegítőjükben Bodger dékán kocsija körül - a dékán pattogó parancsszavai szalasztották meg őket. A fiúkat mindig „"emberek""-nek szólította, s most is ilyeneket pattogott: - Matracokat rakni sorjába a tűzlépcső alá, emberek! Szaporán! - Bodger német nyelvet tanított a Steeringben húsz évig, mielőtt dékánnak kinevezték, és parancsai úgy hangzottak, mint a német igék gyorstüzelő ragozásai.

Az „"emberek"" rakták a matracot, de a szemüket fönn-fönnfelejtették Jenny fényben fürdő fehér egyenruháján. Az egyik szinte alája állt a tűzlépcső vasvázának, és alighanem Jenny szoknyájának alsó nézete vakította el, mert megfeledkezett a válságról, s csak bámult, mint akinek a lába földbe gyökerezett. - Schwarz! - vakkantott rá a dékán, mivel azonban az emberét Warnernek hívták, meg sem rebbent a figyelmeztetésre. Bodger dékán odament, meglökte, s úgy ugatta a fülébe: - Matracot, Schmidt!

Jenny szemébe vaspille vagy levélmorzsalék esett, azért terpesztenie kellett a lábát, hogy megálljon rajta, amikor az ereszcsatorna csakugyan megindult. Garp galambja épp ott topogott, ahol a csatorna meghasadt, azért bukórepülésben menekült volna. Jennyt szinte elkábította; hogy a fehér árnyéka a szeme előtt fiának zuhanó teste lehet, de ahogy a lábán szorított egy nagyot, észhez tért. Az ereszkedő csatorna súlya előbb guggolásba kényszerítette, majd nekivetette a tűzlépcső korlátjának. Garp lábát csak akkor engedte el, amikor már látta, hogy mind a ketten biztonságban vannak a lépcső pihenőjén. Garp még egy hétig viselte a lába szárán Jenny kezének kék ujjnyomatát.

A lenn állókat jobban megzavarta a jelenet. Bodger dékán a mozgásra lett figyelmes, aztán hallotta a csatorna recsegését, és látta, hogy Fields nővér megroskad a súlya alatt. Majd a csatorna méteres darabját látta, amint hullik le, de a gyereket nem. Mintha galamb bukott volna át a fénykévén, de a fényszóróval nem követte tovább, azért a madár eltűnt a sötétségben a szeme elől. Valójában megvakította a harsány fény, nekiröpült a tűzlépcső korlátjának, és a nyakát szegte - aztán már görcsösen maga köré vonta a szárnyait, s úgy esett, mint valami puha bőrlabda a matracok biztonsági övezetén kívülre. Ezt az esést látta a dékán is, s az apró testet Garpnak nézte.

Voltaképpen állhatatos, derék ember volt ez a dékán, három szigorúan nevelt gyermek atyja. Az iskolai rendtartás behajtására sem annyira az ünneprontás vágya vitte rá, mint az a szent meggyőződése, hogy a balesetek szükségtelenek és bölcs körültekintéssel megelőzhetők. Azt is hihette tehát, hogy a sötét égből pottyanó gyermektestet ő kellő ügyességgel az ölébe kaphatja. Kefehajú, izmos ember volt, arányai a szelindekére emlékeztettek. Apró szeme is e kutyafajtához tette hasonlatossá. Legfeljebb, minta malac, véreresen kancsított. Könnyen pattant, és a lábán keményen megállt, most is, amint két rettenetes karját kitárva várta a hulló galambot. - Megvagy, öcsém! - kiáltotta egyszer csak, s a fehér melegítős gyereksereg megrettent. Erre a fordulatra nem készültek.

Bodger dékán csakugyan oda pattant, ahova kellett, s a mellét szegezte a hulló galambnak - hanem a galamb oly erővel vágódott neki, hogy a dékán megtántorodott, a lélegzete elakadt, és hátrazuhant. A nyakaszegett madár azonban igenis ott feküdt a mellén, és csőrét a dékán borostás állára ejtette. Amikor a dékán ocsúdott, hogy mit szorongat, a galambot a tátogató fiúk feje fölött kihajította a parkolóba.

A Gyengélkedő betegfelvételi szobájában nagy volt a sürgés-forgás. Pell doktor megérkezett, és megvizsgálta a kis Garp lábát - sebe durva volt, de nem mély, tisztítani és sorjázni valót adott eleget, de varrni nem kellett. Creen nővér adta a tetanuszoltást, mikor már Pell doktor a vaspillét távolította el Jenny szeméből. Jenny egyébként a hátizmát is megrántotta, amíg a csatorna és Garp együttes súlyát igyekezett felfogni, de egyéb baja nem történt. A betegfelvételi szobában derű és jóakarat uralkodott. Ünnepelték Garpot, hogy a vértanúságot megúszta. Csupán Garp szűkölt, mert elkapta anyja tekintetét, s azt olvasta ki belőle, hogy odahaza számolunk.

Alig akadt más a Steering tanszemélyzetéből, akit Jenny az idők folyamán annyira a szívébe zárt volna, mint éppen Bodger dékánt. A dékán most félrehívta, és megkérdezte tőle, nem ítélné-e hasznosnak, ha ő intené meg fiát - Jenny pedig hálásan ráállt, gondolván, hogy emlékezetesebb intésben maga nem részesíthetné. Azért Bodger letakarította melléről a pihéket, ingét begyűrte a nadrágjába, mert a szűk mellénye alól úgy buggyant ki, mint a megnyomott orosz krémtortából a hab, majd a zajos csevegés közepette fennszóval tudatta, hogy szívesen maradna négyszemközt Garp gyerekkel. A fiúk tolongva indultak az ajtónak. Garp is megpróbált elsutytyttyanni, Jenny azonban rászólt: - Nem. A dékán úrnak szava van veled. - S egyszerre ott álltak négyszemközt valóban. Garp nem tudta, mi az, hogy dékán.

- Tudod-e, hogy édesanyád teendői bokrosak? - szegezte neki első kérdését Bodger. Garp nem értette, de rábólintott. - Bokros teendőinek mégis ura mindig. Megérdemli tehát, hogy olyan fia legyen, akibe bizalmát vetheti. Tudod, mi a bizalom, öcsém?

- Nem - felelte Garp.- Nahát, a bizalom az, ha édesanyád azt mondja, itt légy, akkor hihesse bízvást, hogy itt is leszel. Te vajon

hiszed-e, hogy édesanyád megbízhat benned?- Hiszem - felelte Garp.- Szeretsz itt lenni az iskolában? - kérdezte tőle Bodger, holott tudta jól, hogy szeret. Éppen Jenny ajánlotta,

hogy erre tapintson rá.- Szeretek - felelte Garp.- Egyébként nem hallottad, hogy címeznek engem az emberek itt? - tudakolta a dékán.- Veszett kutyának? - nézett rá Garp elgondolkodón.A Gyengélkedőben hallotta, hogy valamelyik fiú a veszett kutyát emlegeti, s úgy vélte, e cím a legjobban a

dékánra illik.A dékán meglepődött. Ismerte egypár csúfnevét, ezt még nem. - Azt akartam kihúzni belőled, hogy a fiúk

engem dékán úrnak szólítanak - leckéztette Bodger, és szívében hálás volt, hogy Garp érzékeny gyerek, mert láthatóan megrezzent.

- Igen, dékán úr - felelte illemtudóan.- Szóval szeretsz itt lakni?- Szeretek, dékán úr - felelte Garp.- Nos, ha még egyszer a tetőre felkapsz, vagy a tűzlépcsőnek akár a tájára mégy, nem maradhatsz itt. Értjük

egymást?- Értjük, dékán úr - felelte Garp.- Azért jó fia légy édesanyádnak - összegezte a dékán különben a sívó pusztaság lesz lakásod.Garpra rászállt a sötétség-sötétebb annál is, mint amilyenbe az imént szorult, négy emelettel a gyalogjáró világ

feje fölött. Elpityeredett. Bodger azonban tömpe dékáni hüvelykujja és tanáros mutatóujja közé fogta az állát, megingatta, és e szavakkal zárta az oktatást: - Tégy felőle, hogy anyádnak ne kelljen csalatkoznia benned, másképp nem lesz lelkednek nyugalma életedben.

„"Szegény Bodger jót akart - írta Garp. - Lelkemnek nemigen volt nyugta életemben, és anyámnak is okoztam csalódást eleget. Azonban a világ sora, hogy csalódnia kell mindannyiunknak. Kivált, ha képzelődünk, mint Bodger.""

Garp arra célzott, hogy szegény Bodger később nem légből kapott galambra, hanem légből kapott Garpra emlékezett mégis, mert az idő eljárt felette. De emlékezetének efféle torzulásai is a jó szívére vallottak.

Az emlékezet azonban nem volt erőssége akkorában sem. Amikor a Gyengélkedőt elhagyta, tapasztalnia kellett, hogy valaki leszerelte a fényszórót kocsija orráról. Bodger átkutatott érte minden betegszobát, még a ragályosokét is. - Még ráveti az igazság fényét arra, aki ellopta! - harsogta Bodger, de fenyegetésének nem volt foganata. Jenny bizonyosan tudta, hogy a tettes csakis Meckler lehetett, de nem bizonyíthatta. Bodger dékán a fényszórója nélkül kocsizott haza. Két nappal később kiderült, hogy valamelyik ragályos ráragasztotta az influenzáját. Jenny kezelte járóbetegként nagy odaadással.

Újabb négy nap eltelt, amíg bele kellett pillantania a kesztyűtartójába. A tüsszögő dékán kinn cirkált kocsijával, és az iskola éjjeli sötétbe borult parkját új fényszóróval pásztázta, mikor az őrszolgálat frissen toborzott őrszeme megállította.

- Az Isten is megáldja, én vagyok a dékán! - berzenkedett Bodger a halálsápadt fiatalembernek.- Azt én honnan tudjam, tisztelettel - válaszolta az őrszem. - Én azt kaptam parancsba, hogy senkit a gyalogos

ösvényen kocsikázni ne engedjek.- Azt is megmondhatták volna, hogy Bodger dékánnal ne kötözködjön.- Megmondani megmondták, tisztelettel - hangzott az őrszem válasza -, de hátha nem Bodger dékánnak tetszik

lenni?- Ha nem ismer - mondta Bodger, mert a szíve mélyén igen tetszett neki az ifjú őr kérlelhetetlensége -, akkor

bizonyíthatom is, hogy az vagyok. - Csakhogy eszébe jutott, hogy a jogosítványa lejárt. Úgy határozott tehát, hogy autója iratait mutatja meg, s ehhez ki kellett nyitnia a kesztyűtartót. A kesztyűtartóban pedig ott feküdt a nyakaszegett galamb.

Meckler ismét lesújtott. Bizonyíték azonban megint nem maradt áldozata kezében. A galambot még nem kezdték ki a nyüvek, azonban a kesztyűtartó megtelt tetűvel, mert a tetvek neszeltek, hogy új gazdát kell keresniük. A dékán gyorsan előkapta az iratokat, és becsapta a kesztyűtartó ajtaját, az éles szemű őrszem azonban felfedezte a döglött galambot.

- Hallom mennyi gondot adnak - mondta együttérzőn. - S látom is, hogy mindenbe belepiszkolnak.- A gondot a fiúk okozzák ittt- - borongott Bodger. - A galambokkal még csak megvolnánk. A fiúkról azonban

le nem vehetjük a szemünket.Jenny sem vette le a szemét Garpról. Annyira nem, hogy Garp már megsokallta. Rajta volt Jenny szeme

egyébként is, bár megbízott benne, Garpnak azonban most ismét bizonyítania kellett, hogy anyja bizalmát visszaszerezze.

A Steering kicsiny közösségében futótűznél gyorsabban terjedt a hír. A fülébe jutott mindenkinek, hogy a kis Garp anyja tudta nélkül felmászott a háztetőre, és a rosszallás mindkettőjüket érte - Garpot azért, mert rossz hatással lehet a többi gyerekre, Jennyt pedig, amiért nem ügyel eléggé a fiára. Garp a rosszallás rávetődő árnyékát nem érezte egy ideig, Jenny azonban régóta olvasott a görbe szemekben, és tudta, miket gondolnak felőle. Ha az ő ötéves csemetéje egyszer a tetőn mászkál, akkor ő sosem vigyáz rá. Különben is furi egy gyerek az.

Az apátlan gyerek, beszélték a népek, mindig rosszban töri a fejét.

„"Fura - írta Garp -, hogy azt a családot, amely végül meggyőzött, hogy páratlan személyiség vagyok, anyám soha nem kedvelte. Anyám gyakorlati nő volt, csak a bizonyítékokban és a tettekben hitt. Hitt például Bodgerben, mert a dékán cselekedetei nem szorultak magyarázatra. Hitt a szakosodásban - a történelemtanárokban, a birkózók edzőiben és persze a betegápoló nővérekben. Hanem abban a családban, amelyik engem a páratlanságom felől meggyőzött, nem hitt anyám. Legfeljebb azt hitte felőlük, hogy semmirekellők.""

Jenny Fields nem állt egymagában a Percy családról formált véleményével. Stewart Percynek, a család fejének címe volt ugyan, de dolga nem. A Steering Intézet titkára címét viselte, de az írógépnél még nem kapta senki. Titkárnőt tartott, ámbár gépelni azt sem látták. Egy ideig úgy tetszett, Stewart Percy szervezi a Steering Öregdiákjainak Baráti Körét, amelynek csupa vagyonos tagja olyannyira csöpögött az iskolából elvitt szép emlékektől, hogy az iskola igazgatása úgy bánt velük, akár a hímes tojással. A Baráti Kör elnöke azonban állította, hogy Stewart Percyt az öregdiákok ifjabb nemzedéke nem becsüli, ezért a haszna, mint összekötőé, éppen semmi. Az ifjabbak még közös diákkorukból emlékezhettek rá.

Stewart Percyt a mai diákok sem szerették, mert herét láttak benne.Nagydarab, pirospozsgás képű ember volt, és nagyöblű mellkasáról kiderült, hogy álcázott has, valahányszor

szétlökte gyapjúzakója gombolását, és hasával együtt kibuggyant belőle a Steering tengerészsávos nyakkendője, a kékveres, ahogy Garp nevezte. Felesége Stewie-nak becézte Stewart Percyt, a diákok egy nemzedéke pedig Haspóknak. A legjellemzőbb Percyre mégis a lenyalt óezüst haja volt. A diákok szerint ez a sima óezüst haj Percy repülőgép-anyahajón leszolgált katonaidejére emlékeztetett, mert a második világháborút a haditengerészet kötelékében töltötte. A Steering tananyagához egyetlen előadás-sorozattal járult hozzá, azzal viszont mindaddig, amíg a történelem tanszék össze nem szedte a bátorságát, hogy megmondja neki: ennyi elég is lesz. Tizenöt esztendeig röstelkedhettek miatta. A diákoknak csak a legzöldfülűbbje jelentkezett rá. „"Részem a csendes-óceáni ütközetekben"" címet viselte, és a második világháború azon tengeri csatáival foglalkozott, amelyekbe Stewart Percy személyesen belebonyolódott. Ilyen csata kettő volt. Az előadás-sorozatról jegyzet nem készült, csupán a Haspók élő szava és diagyűjteménye szolgált a nagy idők tanúságául. A régi fekete-fehér fényképekből másolt diák meglehetősen homályosak voltak, és egy hétre való részük a Haspók hawaii szabadságos idejét ölelte fel, amikor is nőül vette az igazit, Midge-et.

- Mondanom sem kell, fiúk, hogy választottam nem volt bennszülött - magyarázta őszinte mellhangon az osztálynak, főként azért, mert a homályos diamásolatokat senki nem tekinthette bizonyítéknak. - Csupán látogatóban járt Hawaiiban. Nem ott született. - Majd egy sorozat sikerültebb felvétel következett Midge platinaszőke hajáról.

Minden Percy gyerek szőke lett csakugyan, és a szülők nyilván remélték, hogy majdan éppoly nemes óezüst lesz, mint apjuké, akit egyébként Garp idejében disznóveseként feltálalt gyanús menzai húsféleségről nevezett el a diákság Herének, mintegy Jenny idegenkedését igazolandó.

De akár a Haspókon köszörülték a diákok a nyelvüket, akár a Herén, annyit mindenki látott, hogy felesége, Midge nem bennszülött. Amit csupán a szemfülesebbek tudtak és méla utálattal nyugtáztak, hogy Stewart Percy Midge Steeringet vette nőül. Mert Midge volt az utolsó Steering, az iskola koronázatlan királynője, akinek nem sikerült tankirályt kifognia. Stewart Percy viszont akkora vagyonba nősült, hogy törekednie semmire nem kellett, csupán arra, hogy házaséletének foganata legyen.

Még Jenny Fields apja, a cipellők királya is irigyelte Percyt, és olykor azt kívánta, hogy dögölne meg cipőben.„"Midge, amilyen bamba tehén volt - írta Jenny Fields híressé lett életrajzában -, nyaralni Hawaiiba járt a

második világháborúban. S amilyen emeletes tehén volt - írta tovább -, éppen Stewart Percybe szeretett bele fülig, és nyomban szülni kezdte ennek az óezüst fejű albakának a kölkeket, meg se várta vele a háború végét. A vége neki csak arra volt jó, hogy a dézsára való kölkét hazahozza, és a családi iskola nyakába varrja a Stewie-ját.""

„"Mire a földből kinőttem - írta Garp - már ott nyüzsgött három-négy kis Percy és az újak egyre készültek.""

Midge Percy egymásba érő terhességeire Jenny Fields ezt a verset faragta:

Heréné herécelt megintVajh tengernagyot nemzett az albaka? Révében az ezüst apahajó,Csak mire megszüli, alpakka.

„"Anyám írónak rossz volt - írta Garp anyja életrajzáról -, de költőnek még rosszabb."" Véleményét azonban nem formálhatta meg ötéves korában, mert ilyen verseket ötéves gyermekeknek nem szokás elszavalni. Mégis mi lehetett az oka, hogy Jenny Fields ilyen kérlelhetetlen volt a Percy család irányában?

Jenny tudta, hogy a Here őt nem veszi emberszámba. Szólni akkoriban még nem szólt érte, csak résen volt. Garp Percyéknél játszott a számos gyerekkel, mert őket nem engedték, hogy Garpot meglátogassák a Gyengélkedő szárnyépületében. - A mi házunk gyerekeknek jobban megfelel - magyarázta egyszer Jennynek telefonon Midge. - Itt ugyanis - nevetgélt mentegetőzőn - nemigen kapnak el semmit.

Legfeljebb egy kis butaságot, gondolta Jenny, de csak enynynnyit válaszolt: - Én tudom, melyik gyerek szenved ragadós nyavalyában, melyik nem. De a tetőre se ezt, se azt nem zavarom ki.

Szó, ami szó, Jenny tudta, hogy Percyék háza, a Steering család régi otthona gyerekeknek igen barátságos fészek. Tágas, süppedő szőnyegeken jártak, és nemzedékek gyermekjátékaival játszottak. A jómódú otthon kényelméről cselédség gondoskodott. Jenny ezért a nyilvánvaló jómódért haragudott, mert elgondolta, hogy sem a Here, sem Heréné nem gondoskodik a gyermekekről, csak gyártják őket rakásra. Ámbár az is meglehet, tűnődött Jenny, hogy akinek a gyereke sok, az egyike-másikáért nem aggodalmaskodik annyit.

Ő bezzeg aggódott eleget, amikor Garp Percyéknél játszott. Mivel Jenny úri környezetben nevelkedett maga is, jól tudta, hogy az úri gyermekeket nem védi meg a veszélyektől keményebb kötésű anyagcseréjük és génkészletük szerencsésebb látszata. A Steeringben pedig sokan hittek a látszatnak. Az úri gyerekekben volt is valami különös csakugyan. Kócosan nem látták őket, s a bőrük mintha nem pattogott volna ki. Hogy kevesebbet nyugtalankodnak, annak az oka alighanem, töprengett Jenny, hogy a kívánságuk kevesebb. Foglalkoztatta akkoriban az is, hogyan úszta meg ő ezt az úri taplólelkűséget.

Garpért is főként azért aggódott, mert Percyékről ilyen lesújtó volt a véleménye. Gyermekeiket szabadjára eresztették, mintha úri szerencsecsillagukban anyjuk bízott volna a legjobban. A kese hajú, áttetsző bőrű Percy gyerekek valóban sugároztak valamit, ha nem is egészséget, és a tanszemélyzet hiába tekintett megvetéssel a Herére, mindannyian úgy érezték családostul, hogy Midge és gyermekei „"előkelőek"". Kutya kemény gének művei, gondolhatták.

„"Anyám - írta Garp - szüntelen háborút viselt azok ellen, akik génektől várták a szerencsét.""

Egy napon Jenny elnézte, amint csöpp fekete Garpja átnyargal a Gyengélkedő pázsitján, és elkanyarodik a fehér és zöld napvető rácsos tanszemélyzeti hajlékok irányában, amelyek közt úgy trónolt Percyék háza, mint a székesegyház a püspöki városban. Gyereksereg követte a jól betekinthető ösvényeken.

Az élen Garp szaladt, a legfürgébb mind közt. A gyermekseregben a legtöbb volt a csetlő-botló kis Percy.De ott volt köztük Clarence DuGard is, akinek az apja franciát tanított, s úgy bűzlött, mintha a mosdóvizet

híréből ismerné csak. Télhosszat nem nyitott a házában ablakot. Aztán ott futott Talbot Mayer-Jones. Apja többet tudott Amerika történelméről, mint amennyit az albak a két csatájáról. Köztük szedte a lábát Emily Hamilton, akinek nyolc bátyja volt, és aki a lánygimnáziumot egy évvel előbb járta ki, mint ahogy a Steeringben megszavazták volna a koedukációt. Anyja öngyilkos lett - nem éppen a koedukáció miatt, de a megszavazásával egy időben, ami Stewart Percyt arra a buta megjegyzésre indította, hogy íme, mihelyt lány lesz az iskolában, lesz mindjárt öngyilkosság is. Aztán ott rontottak „"a városi gyerekek"", Ira és Buddy. Apjuk az iskola javító-szerelő csoportjában dolgozott, és a tanszemélyzet körében nagy volt a tanácstalanság, illő-e a két fiút a Steering látogatására bátorítani, ha pedig mégis ide iratkoznának majd, hogyan kell rájuk tekinteni.

Jenny szeme addig követte a zöldellő pázsiton meg a frissen kátrányozott ösvényeken rohanó gyermeksereget, míg el nem értek a tanszemélyzeti házakig. Téglájuk szinte vörös márvánnyá érett az idők során. A sereg nyomában loholt, állapította meg rosszallóan, Percyék kutyája. Ahogy Percyék a jómódjukkal kérkedtek, olyan hányavetin rázta le ez az oktalan állata kutyát illető pórázt, s a kukákat döntögető újfundlandi kölyök a labdázók vámszedőj évé, hamis behemóttá serdült.

Egyik nap a röplabdázók labdáját marcangolta szét - úgy tetszett, kergeségében. Hanem amikor a károsult szedte volna ki a szájából a szétpukkadt labdáját, a kutya megharapta. Mély sebeket ütött a felső karján, és Jenny jól tudta, hogy ilyesfajta sebek nem hancúrozás művei, amikor „"a Kótya nem bír magával, annyira szeret a

gyerekekkel játszani"". Midge Percy pedig így magyarázta. Kótyának is ő nevezte el a kutyát, mint Jennynek mesélte, nem sokkal negyedik gyermekének születése után. „"Mivelhogy én még akkor is kótyagos voltam a szerelemtől -– bizonykodott -, és szerelmemnek a kutya nevében is emléket akartam állítani.""

„"Midge Percytől ugyan el nem vitattam volna kótyagosságát - írta Jenny Fields. - A kutya azonban vérszomjas volt. S hogy ilyen vérszomjas dög megmaradhatott egy tanintézetben, ahhoz az amerikai felső osztályok hóbortjait védő hiedelmeket kell magyarázatul ideállítanom: hogy tudniillik az előkelőségeknek sem gyermekei, sem állatai nem elneveltek, vagyis ártalmára soha senkinek nem lesznek. Csupán a szegényebbek ne szaporodjanak el, a szegényebbek tartsák pórázon a kutyájukat. Amit a gazdagok gyerekekkel és kutyákkal tesznek, az úgy jó.""

„"A felső osztály átkai""-ként írt róluk Garp is később - kutyákról és gyerekekről egyaránt.Anyjával már akkor egyetértett volna, hogy Percyék újfundlandi vizslája veszedelmes. Csapzott szőre a

bernáthegyire emlékeztetett, csakhogy a bernáthegyi nem fekete és nem evezőlábú, de általában lomha és békés jószág mind a kettő. Kótya azonban Percyék háza előtt a pázsiton egyszer csak lefújta a focimérkőzést - teljes nyolcvan-valahány kilós testsúlyával ráugrott az ötéves Garpra, és leharapta a bal fülcimpáját. Talán nem is hagyott volna a füléből semmit, ha nem olyan lusta kutya. A gyerekek visongva szerteszaladtak.

- Kótyus megharapott valakit! - Az egyik ifjú Percy ezzel rángatta el anyját a telefon mellől. Percyéknél családi szokás volt vagy „"-us""-sal vagy „"-csi""-vel vagy „"-i""-vel kicsinyíteni a családtagok nevét. Eszerint a gyerekeket - az ifjabb Stewartot, Randolphot, Williamet, Cushmant (aki lány volt), és Bainbridge-et (aki lány volt ugyancsak) - a családban Stewie Kettőnek, Dolfinak, Bili-Vilinek, Cushie-nak és Macinak becézték. Szerencsétlen Bainbridge, a fenékfészek járt a legroszszsszabbul, mert a nevét becézni bajos lett volna, ezért a némiképp Micimackós, némiképp a formájára jellemző Maci ragadt rajta.

A „"valakit"" ért balesetet ezúttal Cushie jelentette az anyjának.- Megint kit kapott el? - csattant fel a Here, azzal felkapott egy keze ügyébe eső tollaslabdaütőt, mint aki

nyomban a végére szándékszik járni a dolognak. Mivel azonban anyaszült meztelenül állt ott, Midge vonta össze magán a pongyolát, hogy első felnőttként megtekintse a kárt.

Stewart Percy gyakran meztelenkedett odahaza. Hogy miért, az nem volt nyilvánvaló. Talán túlöltözöttségének kínját felejtette volna, s hogy annyi dologtalan járni-kelni valója akadt - annyiszor kellett körülhordoznia óezüst tollát a Steering tanintézet területén - de az is lehetséges, hogy a sűrű házi szaporulat követelte meg a meztelenséget.

- Kótyus Garpot harapta meg - pontosított a kis Cushie Percy. Mert sem Stewart, sem Midge nem látta meg az ajtóban a vérző, rágott fülű Garpot.

- Szóval Garpot - állapította meg a Here, azzal visszatette rekeszébe a tollaslabdaütőt, és fingott egyet. Midge ránézett. - Szóval Kótyus Garpot szemelte ki - tűnődött tovább a Here. - Hát az ízlése lehetne jobb is.

- Jaj, Stewie! - Midge-ből hurutos nevetés szakadt ki - Garp még olyan kisfiú! - És amilyen kicsi volt, oly ingatagon állt ott, és sűrűn hullatta vérét a négy földszinti helyiséget hullámvetés és gyüremlés nélkül borító drága szőnyegre.

Cushie Percy, kinek fiatal életét majd virágában szakasztja le a halál első gyermekének szülésekor, most, amint meglátta, hogy Garp a családi örökség ilyen jelentős darabjára ereszti vére mocskát, felkiáltott: - Micsoda disznóság! - Azzal kifordult az ajtón.

- Úgy látszik, hívnunk kell anyádat! - hallotta a hatalmas kutya foga csattogásába és fülcimpája vesztébe félig belesüketült Garp Midge Percy panaszát.

Részleges süketsége a magyarázata annak is, hogy még évekig nem értette, miért kiáltott Cushie „"Micsoda disznóság!""-ot. Inkább hitte ugyanis, hogy a harsány tiltakozás a meztelenkedő óezüst tengeri medvének, semmint az ő vérző fülének szól. Merte pillanatban a Here volt az egyetlen lehetséges disznóság Garp szemében, amint mellkasáról leszállt bozontos hasával közeledett a fogadószoba végében tornyosuló csigalépcső felől.

Stewart Percy letérdelt Garp elé, és kíváncsian fürkészte vérrel összemaszatolt arcát. Éppen nem a megrágott fülét nézte, és Garpnak megfordult a fejében, hogy odairányítja a figyelmét. Stewart Percy azonban Garp ragyogó barna szemébe nézett, annak vizsgálta színét, metszését, mintha meg akart volna bizonyosodni valami felől. Utoljára komoran bólintott, és odaszólt kótyagos szőke feleségének: - Japi.

Évek beleteltek, amíg Garp megértette a minősítést, bár Percy megmagyarázta Midge-nek: - Épp elég időt töltöttem a csendes-óceáni hadszíntéren. Ellenszélben megmondom, melyik a japi szem. Mondtam neked, hogy japi volt az. - Az „"az"" persze Garp elképzelt apjára utalt. Apaságának kérdése gyakran foglalkoztatta a Steering népét, Stewart Percy pedig csendes-óceáni tapasztalataira hivatkozva döntötte el a találgatást azzal, hogy Garp apja igenis japán volt.

„"Akkor azt hittem, azt magyarázza - írta Garp -, hogy a fülemnek lőttek.""- Nincs értelme idehívni az anyját - mondta a Here a feleségének. - Vidd csak haza a Gyengélkedőbe. Elvégre ő

a nővér, ő ért az ilyesmikhez.Jenny hozzáértésében nem is volt hiba. - A kutyát miért nem hoztad?-? kérd- kérdezte Midge-et, amíg óvatosan

körültörölgette Garp kicsiny fülének maradékát.- Mármint a Kótyust? - érdeklődött Midge.- Hozd csak át - biztatta Jenny -, majd én adok neki egy injekciót.- Csak nem olyat - nevetett Midge -, hogy elmegy a kedve a harapdálástól?- De még az élettől iss- - felelte Jenny. - Kára pénzt kidobni állatorvosra. Akkor aztán harapni se fog.„"íÍgy kezdődött el a Percy-háborúság. Anyám szerint, gondolom, ez is osztályharc volt, mert később elmondta,

hogy szerinte minden háború az. Én magam annyit okultam rajta, hogy Kótyát a Percy család többi tagjával egyetemben kerültem.""

Stewart Percy a Steering tanintézet titkári levélpapírjára írott feljegyzést küldött Jennynek, azzal, hogy „"különös kegyetlenség lenne Kótyát elaltatni"".

- Különös kegyetlenség ragaszkodni hozzá - válaszolta neki Jenny telefonon. - Kivált ahhoz, hogy szabadon csatangoljon.

- Mi haszna a kutyát láncra verni? - tiltakozott Stewart.- Mi haszna az ilyen dögnek? - tudakolta Jenny.- Kótya megkapta minden oltását, köszönjük szépen - válaszolta Stewart. - Szelíd kutya az, ha nem ingerlik.„"A Here nyilván úgy okoskodott - írta Garp -, hogy j apiságom hatott Kótyára ingerlőleg.""- Mi az a jó ízlés? - kérdezte Jennytől a kis Garp. Pell doktor éppen a fülét varrta a Gyengélkedőben, és Jenny

emlékeztette az orvost, hogy Garp a minap kapott tetanuszoltást.- Jó ízlés? - tűnődött Jenny. Garp a füle csonkjára boruló hosszú hajat viselt a későbbiekben, bár nem szívesen.- A Here azt mondta, hogy a Kótyának nincs valami jó ízlése - magyarázta Garp.- Azért nincs, mert megharapott?- Asszem. Hogyhogy nincs jó ízlése?Jenny persze tudta a helyes választ, de azzal nem állt elő. - Nem voltál neki elég ízletes, azért hagyott a

füledből.- De miért nézett ki engemet akkor?- Honnan tudjam?- Hát a japi micsoda? - tudakozódott tovább Garp. - A Here neked mondta? - kérdezte Jenny.- Nem, a fülemről, asszem.- Aha - helyeselt Jenny. - Azt akarhatta mondani, hogy a füled nem akármilyen. - Jenny eszében az járt közben,

hogy talán helyesebb volna most kitálalni Percyék iránt táplált érzelmeit. De aztán meggondolta. Inkább félreteszi, úgy határozott, jobb időkre, amikor Garp már hasznát veheti az efféle tudomásainak, Jenny mindig a jövő csatáihoz köszörülte a kardját.

„"Mintha anyámnak ellenségre lett volna szüksége örökké - írta Garp. - Mert az, akár képzelt volt, akár valóságos, megmutatta neki helyes útját, s azt is, hogy engem mire készítsen. Az anyaság nem volta természetében, bár azt is kétlem, hogy természetest látott volna bármiben. Utolsó leheletéig latra vetett és meggondolt mindent.""

Garp cseperedésének idején Jenny ellenségképe a Heréék világa volt. Vezérszóul ezt írhatta volna az időszak fölé: „"Garpot iskolázom az iskolához.""

Amíg a haját figyelte, ahogy a csonka fülére nő, Jennyt meglepte, milyen jóképű gyerek Garp. Azért lepődött meg, mert Garp toronylövészben nem éppen a jóképű embert tekintette, ha az is volt. Fia azonban jóképű gyerek nyilvánvalóan, bár megmaradt kis növésűnek - mintha apja nyomdokába lépett volna ő is.

A Steering frissen öntött gyalogösvényein nyargalászó gyermeksereg idők múltával esetlenebb lett. Clarence DuGard hamarosan szemüvegre szorult, s aztán törte össze mindegyre - Jenny az évek során sokszor kezelte a középfülgyulladásait, egyszer meg a törött orrát egyengette ki. Talbot Mayer-Jones megragadt a selypességben. Csapott vállú fiú lett belőle, jó természetű, és folyton orrmelléküreg-gyulladással küszködött. Emily Hamilton viszont annyira megnőtt, hogy térdéről és könyökéről csetlése-botlása során mindig lehorzsolta a bőrt, s ahogy a mellei kiütköztek, Jenny beleborzongott a kívánságba, hogy bár neki is lánya született volna. Ira és Buddy Grove, „"a városiak"" vastag nyakú, tenyeres-talpas gyerekekké serdültek, kezük mindig véraláfutásos és retkes volt a javító-szerelő műhelyben való hátramozdítástól. Megnőttek a Percy gyerekek is - szőkék voltak mindannyian, és tiszták, akár a mosott arany, a szemük kékjében pedig mintha a sós vizű Steering folyó téli jege tükröződött volna, amint lassú zajlással vonult le, a sós mocsarakon át a közeli tengerbe.

Az ifjabb Stewart, akire a Stewie Kettő nevet akasztotta a család, előbb kijárta a Steeringet, mint Garp beiratkozott volna. Jenny kétszer tette helyre kificamodott bokáját, egyszer meg a kankóját kezelte. Átesett később

a Harvard Kereskedelmi Akadémiáján, egy sztafilokokkusz-fertőzésen meg egy váláson.Randolph Percy a Dolfi nevet viselte a családban mindhalálig - s a halál szívroham képében érte harmincöt éves

korában. Családszaporítás dolgában nem maradt el apja mögött: öt gyermeket nemzett maga is. A Steeringbe nem sok sikerrel járt, de aztán csöndesen áttették valami más középiskolába, s ott érettségizett. Anyja egy vasárnapi ebéd során hallotta a halálhírét, és ez a kiáltás szakadt ki belőle: „"Dolfink oda!"" Beceneve oly bután csengett halálában, hogy a család végül Randolphként emlegette haló porában.

William Percy, Bili-Vili, becsületére szólván, mindig rühellette becenevét, és a nála három évvel fiatalabb Garppal akkor is barátkozott, amikor ő már végzős volt, Garp meg még csak alsós. Jenny a légcsőhurutját gyógyította számtalanszor, és annyira megrendítette a halála (valamelyik háborúban esett el, nem sokkal azután, hogy a Yale-en diplomát szerzett), hogy együttérzését hosszú levélben tudatta a szüleivel.

Ami a Percy lányokat illeti, Cushie hamarosan túljutott az innenen - némi része volt benne Garpnak is, hiszen nagyjából egykorúak voltak. Szerencsétlen Bainbridge, a fenékfészek, akit sorsa a Maci becenévre kárhoztatott, később került össze Garppal.

Mindezeket a gyerekeket Garp mellett látta cseperedni Jenny - a Kótyát pedig vénülni láthatta. Jóval lomhább lett, mire Garp iskolába került, csupán a fogait nem hullatta el. Garp kerülte azután is, hogy Kótya már nem rohant gyerekfalkák nyomában, hanem csak ott darvadozott Percyék házának fehér oszlopos tornáca körül tépetten, mint csipkebokor az éjszakában. Új gyerekek olykor bizalmukba fogadták, és ráfizettek. Jenny gondosan könyvelte a sebészeti beavatkozásokat, amelyek a nagy mafla állat rovásán voltak, a Here azonban rendíthetetlen volt, és Kótya élt boldogan.

„"Anyám, az a gyanúm, megszerette Kótyát, bár soha meg nem vallotta volna - írta Garp. - A Percy-ellenség a számára Kótya hamisságában, csapzottságában és bűzös leheletében öltött testet. Talán az is tetszett neki, hogy a Kótya renyhül, míg én erősödök.""

Mire Garp járni kezdte a Steeringet, a loncsos Kótya tizennégy esztendős lett, de addigra Jenny Fields haját is befutotta az ezüst. Minden előadás-sorozatot meghallgatott, amelyik csak meghallgatást érdemelt, és érdemük-érdekességük szerint osztályozta őket. Mire Garp a Steeringet járni kezdte, Jenny tizennégy éves szolgálatáért megkapta a tanintézet szokásos hűségjutalmát, a nevezetes Steering-tányérokat. A közepükben ott díszelegtek téglaépületei, köztük a Gyengélkedő és szárnyépülete is, két színben. Kékveresben.

3

Mi lesz belőle, ha megnő

A Steering tanintézetet Everett Steering özvegye és gyermekei alapították 1781-ben. A tanintézetet valóban a nevében viselte először, mert Everett Steering, míg utolsó karácsonyi libáját bontotta, elpanaszolta népes családjának, hogy városában csupán azért csalódott, mert fiai számára nem kínált olyan tanintézetet, ahol a felsőbb oktatásra készíthették volna őket. Lányairól nem tett említést. Haj óács volt egy apró településen, amelynek megpecsételt sorsú folyóvize volt egyetlen kapcsolata a tengerrel. Everett tudta, hogy a folyó napjai megszámláltattak. Eszélyes ember volt, s bár éppen nem játszi kedvű, a karácsonyi ebéd után hólabdacsatába ereszkedett lányaival s fiaival, így aztán szélütés vitte el még az est leszállta előtt. Hetvenkét karácsonyt látott, valójában fiai és lányai is kiöregedtek már a hólabdacsatákból, de ideje múltával jogosan nevezhette a kicsiny települést Steering városának.

Már elnevezni róla nevezték a város szabadságának mámorában a függetlenségi háború után. Everett Steering helyezett el ágyúkat a folyó menti magaslatokon. A támadók elrettentését célozták, méghozzá a britekét, akikről azt hitték, hogy majd a Bölcs-öböl felől nyomulnak előre a tengerbe torkolló folyó mentén. Utoljára nem érkeztek meg. Akkoriban még a folyót is Bölcs folyónak nevezték, később keresztelték át Steeringre azt is. A városnak magának akkoriban nem volt neve, csak Semlyéknek emlegették, mivel a Bölcs-öböl vidékén elterülő édes- és sósvízi rétség kicsiny településcsoportja volt.

A későbbi Steeringben sok család élt hajóépítésből vagy az öbölbe torkolló folyóból - a település már Semlyék korában is a Bölcs-öböl kisegítő kikötőjéül szolgált. Everett Steering azonban nemcsak a tanintézet alapítását kötötte családja lelkére, hanem meghagyta azt is, hogy a folyóra ne számítsanak, kikötőnek nem lesz jó sokáig, eliszaposodik.

Everett Steering mindéletében egy tréfát eresztett meg, azt is családi körben. Azt találta mondani, akármennyi pénzt ver a folyóba, csak sáros. Csupa zsombó, turzás, halovány volt a vidék Steeringtől mind a tengerig, és Everett látta, hogy ha a nép a folyónak új medret nem váj, hamarosan csónakon is bajos lesz kijutni a Bölcs-öbölbe, legfeljebb akkor nem, ha az ár feljön.

A Steering család a következő században szövőgyárakba helyezte át a létalapját - üzemeiket a Steering folyó édesvízi esésének befogásával építették, és a polgárháború idejére egyéb ipara már nem is volt a városnak.

A család jókor nyergelt át. Egy másik steeringi hajóácscsalád nem volt ilyen szerencsés. Legutolsó hajójuk csupán félútig jutott ki a tengerre a Steering folyón. Langallónak nevezett veszedelmes szakaszán megfeneklett az iszapban, és az útról még látnivaló volt évekig. Árban alig ötlött ki a vízből, apályban meg szárazon állt a homokzátonyon. Gyerekek játszottak benne, amíg egyszer az oldalára nem dőlt, és agyon nem nyomta valamelyikük kutyáját. Akkor egy Gilmore nevű sertéstenyésztő kifűrészelte az árbocait, és paj tája építésénél hasznosította. Mire Garp a Steeringet járta, az iskola evezősei már csak árban gyakorlatozhattak a folyón. Apályban ingó iszap volt teljes hosszán.

A tanintézet 1781-es alapításában tehát része volt Everett Steering bölcs előrelátásának a folyó jövőjét illetően. S a tanintézet virágzott is egy évszázadnál tovább.

„"Az évek során azonban egyre hígultak az eszélyes Steering-gének - írta Garp. - A család vízi ösztöne elhanyatlott."" Garp szívesen tekintett vízi nézőszögből a Steering családra, és Midge Steering-Percyben látta a végromlást. „"Az ő vízi ösztöne annyira a visszájára fordult már, hogy először Hawaiiba húzta, majd a Haditengerészethez, s utóvégre a Herével vezette össze génjeit.""

Midge Steering a család végvirága lévén, nevét csupán az iskolára hagyta, és lehetséges, hogy az öreg Everett előre látta ezt is az ő bölcsességében. De mikor annyi család hagyja a kutyára a nevét! Garp idejében az iskola még hajthatatlanul végére járt a céljának, hogy „"fiatalembereket felsőbb oktatásra készítsen"". Ezt a célt Garpnál anyja sem tévesztette szem elől, Garp maga pedig oly céltudatosan járta a Steeringet, hogy az életében egy tréfára szorítkozó Everett Steering is elmosolyodott volna.

Garp tudta, kiket válasszon tanítómesterül, és milyen előadásokra járjon, ami gyakran dönt iskolai pályák sikere vagy sikertelensége felől. Az istenáldotta tehetséget elszántsággal pótolta, Jenny fejében pedig még friss volta tananyag - fia pompás edzőjének bizonyult. Talán Garpnak sem volt természete a tanulás inkább, mint anyjának, azonban a fegyelmet anyjától tanulta, és a nővéreknek második természetük a rendszeresség. Garp hitt anyja életének rendjében.

A Steering kikóstolásában Jennyt egyetlen mulasztás terhelte. A sportokkal nem foglalkozott, ezért fiának sem

adhatott jó tanácsot, melyiket válassza. Azt megmondhatta, hogy a Mr. Merill-féle Kelet-Ázsia civilizációja sorozat jobban fog tetszeni neki a Mr. Langdell-féle Tudor-kori Angliá--nál, de már a labdarúgás meg a rögbi közt nem tett különbséget. Annyit tudott csupán, hogy fia kis növésű, gyors, keménykötésű és magának való gyerek, de azt hitte, testedzés dolgában már döntött régen. Tévedett.

Garp nem sokra tartotta a csapatmunkát. Szamárságnak ítélte, hogy a bűzös Steering folyóba egy csomó mással együtt mártogassa evezőjét gályarab módjára. A folyóban állt az emberi-gyári szir-szar, és apályban a sós latyak ikrázott a színen, akár a hűtőbe tett pecsenyezsír. De még ha kristálytiszta víz áramlott volna benne, Garpnak akkor sem fűlött volna a foga az evezéshez. Nem fűlött a teniszezéshez sem. Elsőéves korában ezt írta egy dolgozatában: „"A labda nem érdekel, mert a testnek s edzésének közéje áll. Közéékelődik a jéghoki korongja meg a tollaslabda is. A korcsolya, akárcsak a sí, a sportoló meg a föld közé ékelődik. Akár karját, akár lábát hosszabbítja meg az ember ütővel, bottal, labdafogóval, erejéből és figyelméből is veszít."" Szépérzéke, íme, már tizenöt esztendős korára kiütközött.

Mivel a rögbihez még kicsiny volt, és a labdarúgáshoz labda kell, inkább nagy távokat futott a terepfutásnak nevezett műfajban, azonban annyi pocsolyába belehágott, hogy télhosszat küszködött a megfázásokkal.

A téli sportok idényének kezdetén Jennyt meglepte fia nyugtalansága, hogy döntésre nem juthat, melyik sportág legyen kedves neki. Garp azonban sem megnyugvást, sem üdülést nem látott a sportokban. Mintha kezdettől fogva hitte

volna, hogy neki erejét megfeszítve kell célba érnie. („"Az írók nem mulatságból írnak"" - írta később, és magát értette, nyilván.) Még nem tudta, hogy írni fog, s nem tudta egyáltalán, mi válik belőle, de annyit már tudott, hogy „"mulatságból"" semmit nem tesz.

Garp aznap is a Gyengélkedőben heverte legutóbbi megfázását, amikor téli sportra kellett volna jelentkeznie. Jenny nem engedte felkelni. - UgysemÚgysem tudod, mire jelentkezz - mondta, és Garpnak egyéb válasza nem volt a köhögésnél.

- Megáll az eszem! - háborgott Jenny. - Tizenöt esztendeje itt élsz ennyi taknyos közt, de ha választanod kell, milyen játékot játsszál délután, nem tudsz mit mondani!

- Még nem találtam meg a sportomat, anyu - kárálta Garp. - Majd megtalálom.- Mikor?- Nem tudom - mondta, s válasza köhögésbe fúlt.- Tessék! - csattant fel Jenny. - Majd én találok neked sportott- - határozott aztán. - Átmegyek a tornacsarnokba,

és vagy egyikre vagy másikra felíratlak.- Ne! - rimánkodott Garp.Jenny pedig elmondta ismét, ami négyéves litániája volt, amíg Garp a Steeringet járta: - Nálad csak többet

tudok erről ‘, az iskoláról, nem?Garp visszadőlt verítékes párnájára. - A sportról nem, anyu. Az iskolát kijártad, de a csapatokban nem játszottál.

- Jenny talán érezte, hogy mulasztás terheli, de meg nem vallotta.A Steeringre jellemző decemberi náp nap volt. Pocséták bőröztek, és a hó nyolcszáz fiú cipőjétől volt csatakos.

Jenny magára kerítette köpönyegét, és elszánt anyához illően nekivágott az iskola kertjének. Aki elnézte, olyan nővérnek látta, amelyik a reménység halvány sugarával siet ki a zimankós orosz frontra. Jennynek sem volt elég a Steeringben töltött tizenöt éve, hogy a tornacsarnok küszöbét átlépje. A messzi kert túlsó végén ott magasodott teniszpályák és hokipályák holdjainak közepén, mint valami emberi gúla, amellyel meg kell küzdenie. Borús sejtelmekkel ereszkedett neki az ütközetnek.

A tornacsarnokot, a stadiont meg a pályákat egytől egyig az első világháború hőséről, az iskola egykori bajnokáról, Miles Seabrookról nevezték el. Arca és tagbaszakadt alakja már messziről üdvözölte Jennyt a tornacsarnok bejáratába állított fényképes szárnyas oltárról. Az 1909-ben végzett Miles Seabrook szélesen mosolygott rá rögbisisakjában és alighanem fölösleges vállvédőkben. Fényképe alatt ott hevert szétmállott tornainge. A tárolóban kikezdték a molyok, s ottlétét ez a felirat magyarázta: A TULAJDON TRIKÓJA.

A szárnyas oltár középső szekrényében a fő helyet jégkorongkapusi képe foglalta el. A kapusok akkoriban még súlyos védőöltözetet viseltek, Miles Seabrook tekintete azonban merészen villant ki belőle, s a szeme környékén sokféle seb helye látszott. A középső szekrényt s az üveget védő dróthálót is majd szétfeszítette az óriás fénykép. Hogyan merészek volna kapura lőni bárki, mikor ilyen macskaügyességű alak védte bőrmancsokkal, bunkóval, mellvérttel és akkora korcsolyákon, mint a hangyászmedve karmai? Alatta következtek a bajnoki mérkőzésen készült fényképek tucatjával. Minden sportág idénye a Steeringhez hasonlóan régi és nagy hírű Bath iskolával vívott mérkőzésekkel zárult. A Bath minden diákja a steeringisták gyűlölt ellensége volt, személy szerint, arany és zöld színű mezében (Garp nemzedéke hányásnak és libafosnak látta színeiket). STEERING-BATH 7 : 6 - STEERING-BATH 3 : 0. Milesnak nem mertek gólt lőni.

Miles Seabrook kapitány, ahogy a szárnyas oltár harmadik szárnyának képein címezték, ismerős egyenruhában tekintett Jennyre. Repülős-egyenruha, azt látta nyomban, s bár a repülős-egyenruhák változtak a két világháború közt, a vagányosan felhajtott szőrmegallér, a bőr pilótasapka és hanyagul lifegő szíja, felcsapott fülvédője (elvégre Miles Seabrook füle nem fázhat!) meg a feje tetején hivalkodó pilótaszemüveg mind repülősre vallott. Nyakában patyolatfehér sál virított. E képe alá nem írtak eredményeket, de ha a Steering testnevelési tanszéke értette volna a tréfát, Jenny ezt olvassa alatta:

EGYESÜLT ÁLLAMOK-NÉMETORSZÁG 16 : 1. Mert Miles Seabrook tizenhat gépet lelőtt, mielőtt az ő gépét leszedték volna.

Kitüntetések és szalagok megannyi engesztelő áldozátként porosodtak a Miles Seabrooknak szentelt oltár alján. Volt köztük egy ütött-kopott fadarab. Jenny először Miles Seabrook repülőgépe szétlőtt darabjának nézte, mert már minden ízléstelenségre felkészült, ámde kiderült, hogy csupán utolsó korongütőjének megmaradt darabja. Miért nem a csékjét állítják ki? - tűnődött Jenny. Vagy ha már nem azt, a hajából egy fürtöt, mint valami korán sírba szállt csecsemőét? Fejét azonban mindhárom nagy fényképén vagy sisak, vagy sapka, vagy hirtelenében ráhúzott csíkos gyapjúharisnya fedte. Meglehet, gondolta el Jenny rá jellemző epésséggel, hogy kopasz volt az istenadta.

Végképp nem tetszett neki a tárlóba foglalt hallgatólagos következtetés: a sportoló hős dicső színeváltozása. S a teste védelmének hányféle gondoskodásai mindkét egyenruháján! Mint az iskola nővére végigkezelte tizenöt esztendő rögbi- és jégkorongsérüléseit, látta tehát, mi történhetik sisakok, arcvédő rácsok, hevederek, csatok, csappantyúk, védőpárnák dacára. Garp toronylövész meg a többiek példája viszont arra tanította Jennyt, hogy a háborús védőöltözetek a legcsalókábbak.

Jenny megcsappant kedvvel indult tovább. Amint a szárnyas oltártól elfordult, úgy érezte, valami fenyegető gépezet belsejének tart. A tornacsarnok porondjait, ahonnan a győzködés nyögései és horkanásai hallatszottak, elkerülte. Megmaradt a sötét folyosókon, mert azt remélte, hogy az irodák innen valahonnan nyílnak. Azért hagytam itt tizenöt évemet, tépelődött, hogy a fiamat is itt hagyjam végképp?

A terjengő szagok egy áramára ráismert. Fertőtlenítő. Csutakolások, sikárolások. A tornacsarnok számtalan zugában pompás melegágyra lelhetnek a szaporodni vágyó baktériumok. Ez a szag a kórházakra meg a Steering Gyengélkedőjére emlékeztette - üvegcsékből szabadult műtőillat. Ezt azonban más szag nyomta el a Miles Seabrook emlékezetére épült roppant csarnokban, s Jennyt éppúgy taszította, mint a bakbűz. A csarnokot 1919-ben emelték, talán egy évvel azelőtt, hogy ő megszületett - majd negyven év fiainak izzasztását, fingatását, hajszolását szagolhatta itt, a versengés vad és kudarcokkal teljes bűzét. Megsejtette vele, mennyire a társadalmon kívül nevelkedett ő, hogy ebből kimaradt.

Azon a folyosón, amely mintha a tornacsarnok közepéből áradó erőket fogta volna fel, Jenny megállt egy pillanatra, és hallgatózott. Valahol a közelben súlyt emelhettek, mert vas döngését és szinte a sérvek buggyanását is hallotta gyakorlott füle. Már az a sejtelme támadt, hogy nyögnek és erőlködnek mindenfelé, mintha a Steering minden diákja itt vergődne széke szorultában.

Teljes tanácstalanság fogta el, mint az olyanokat, akik életükben egyetlen hibát követnek el.Akkor támolyodott elébe a véres birkózó. Jenny nem is sejtette, hogy lephette meg ez a roskadozó, vértől

csöpögő fiú, aztán látta, hogy a folyosóról több semmitmondó helyiség ajtaja nyílik - de már a birkózó gyűrött arca az arcába meredt. Fülvédője annyira félreállt a fején, hogy állpántja a szájára csúszott, és a felső ajkát csukáéra emlékeztető csücsörítésre torzította, a pánt állra való öblösödésében pedig az orra vére gyűlt.

A vér mindennapos látványa ugyan nem ütötte volna le a lábáról Jennyt, de az a gondolat megdermesztette, hogy mindjárt összeütközik ezzel az elvadult, goromba kölökkel. A véres birkózó azonban valahogy félresiklott, és figyelemre méltó pályájú és bőségű sugárban hányta le társát, aki mögötte jött és támogatta. - Bocsánat - böffent ki belőle közben, mert a steeringisták többnyire jól neveltek voltak.

Társa még annyit megtett barátságból, hogy lekapta róla a fülvédőt, nehogy tulajdon hányásába fúljon a szerencsétlen, aztán, mintha sporteseményt közvetített volna, bekiáltott a nyitott ajtajú helyiségbe: - Carlisle nem jutott ki!

A nyitott ajtón, amelynek kiáramló hősége Jennyt úgy csábította, ahogy tél derekán a délszaki üvegház hívogat, zengő férfitenor szólt ki: - Carlisle! Két repetát bezzeg bevettél a menzán, Carlisle! Az egyet is lefogyasztottam volna rólad! Nem hullatok érted könnyeket, Carlisle!

Carlisle részvétlenségben folytatta s rókabőrrel terítette le útját az öltöző ajtajáig. Társa, aki a könnyeit Jenny szerint'' ugyancsak elfojtotta, beleejtette a fülvédőt Carlisle rondaságának tócsájába, és követte őt az öltözőbe. Jenny remélte, hogy átöltöznek mind a ketten.

Benézett a nyitott ajtón, majd nagyot sóhajtott, és belépett. Megtámolyodott abban a percben ő is. Húsos puhaságon állt, s ahogy a falnak támaszkodott volna, az is engedett - mintha gumiszobába jutott volna, és a kipárnázott falak olyan verítékes meleget sugároztak, hogy szusszanni nem mert.

- Ajtót! - zendült meg a tenor, mint Jenny később megtudta, azért, mert a birkózók megvesznek tulajdon lucskos melegükért, kivált, amikor a testsúlyukból dolgoznának le, és akkor hajtanak igazán, ha a fal meg a szőnyeg olyan forró és engedelmes, mint az alvó lányok fara.

Jenny becsukta az ajtót. Párnázott volt még az is, ő pedig nekidőlt, abban a reményben, hogy valaki majd megnyitja kintről, s akkor megszökhet. A zengő tenor az edzőé volt, és Jenny elnézhette a rezgő hőségben, hogyan rója a hosszú helyiséget falától faláig, s hogy lesi kancsalul a küzdő fiúkat. - Harminc másodperc! - kiáltott rájuk, s a párok megugrottak a szőnyegen, mintha áramot vezetett volna beléjük, s úgy kulcsolódtak egymásba, Jenny szemében legalább, elszántan és őrjöngőn, mintha nemi erőszak volna a szándékuk.

- Tizenöt másodperc! - reccsent rájuk az edző. - Nyomás!Az egyik összehajtogatott pár széthengeredett Jenny szeme előtt, s ahogy felpattantak, karjukon és nyakukon

kidagadtak az erek. Szétválásuk lendületében nekivágódtak a párnás falnak, s az egyik szájából nyál eredt el.- Lejárt! - harsant az edző tenorja. Sípra nem volt szüksége. A birkózók elernyedtek, és nagy lassan

kibontakoztak egymás szorításából. Vagy hatan megindultak Jenny felé - a friss levegő meg a vízcsap járhatott az eszükben, bár Jenny azt képzelte, indulnak hányni és vérezni békén.

A talpán csupán Jenny meg az edző állta helyiségben. Jenny megfigyelte, hogy az edző takaros kis ember, hajlékony, akár az acél - s azt is, hogy vaksi, mert amint feléje kancsalított, csak annyit látott meg belőle, hogy fehérben van, márpedig ez a szín nem illett a birkózók közé. A szemüvegéért tapogatózott, mert azt fől szokta rakni a faliszőnyegek fölé, hogy a falnak kenődő birkózók le ne verjék. Jenny megállapította, hogy az edző korabelije lehet, s hogy még nem találkozott vele a Steering területén, se szemüvegben, se anélkül.

Nem is találkozhatott, mert az edző nemrégiben került ide, Ernie Holmnak hívták, és amennyi keveset addig megtapasztalt, abból a Steeringet Jennyhez hasonlóan ítélte meg - hogy tudniillik taknyos népség jár bele. Ernie Holm két ízben volt az Iowai Egyetem bajnoki birkózócsapatának tagja, azonban a nemzeti bajnokságba sohasem sikerült bejutnia, azért tizenöt esztendeig iowai középiskolákban edzette a birkózókat, s közben maga nevelte egyetlen lánygyerekét. A Közép-Nyugatot jobban unta a tarhonyánál, ahogyan a helyzetét maga jellemezte, és azért jött keletre, hogy lányát finom iskolákba járathassa - ez is az ő jellemzése lett volna. Lánya, szokta mondani, a család esze, de hogy a lány anyja szépségét is örökölte, azt nem szokta szóbeszéd tárgyává tenni.

A tizenöt esztendős Helen Holm az élete délutánjainak három-három óráját birkózók edzésén szokta eltölteni Iowától a Steeringig, és elnézte, hogyan győzködnek-izzadnak a mindenféle fiúk körülötte. Évekkel később megállapította, hogy ilyen környezetben, az egyetlen lány lévén, nem csoda, hogy az olvasás lett a mindene. - Ennyi fiút lányok nem pipálnak -mond- mondta egyszer. - Inkább az a csoda, hogy szárazpipás nem lettem.

Oly fáradhatatlanul bújta a könyveket, hogy Ernie Holm valójában emiatt indult meg keletnek. A Steeringben kínált állást is Helen kedvéért fogadta el, mert azt olvasta a szerződésben, hogy a tanszemélyzet gyermekei ingyen látogathatják az iskolát - illetve, ha gyereküket más magániskolába íratják, megkapják a tandíj összegét. Ernie Holm maga nem volt valami nagy olvasó, mert afölött elsiklott, hogy a Steering fiúiskola.

Így történt, hogy azon ősszel ott állta lombjafosztott Steering barátságtalanságában, eszes lányát pedig az egyik kicsiny és silány városi magániskolába kellett íratnia. A magániskolák Steering városában rosszabbak lehettek az országos átlagnál, mert a város értelmes fiai a Steeringbe iratkoztak, értelmes leányai pedig szétszéledtek. Ernie Holmnak meg sem fordult a fejében, hogy lányától meg kell majd válnia, hiszen éppen azért költözött keletre, hogy vele maradhasson. Amíg tehát a Steeringben edzette a birkózókat, lánya a nagy iskola táján kóválygott otthontalanul, túrta a könyvesboltját meg a könyvtárát - közben nyilván hallott az iskola másik könyvmolyáról, Jenny Fieldsről - és éppúgy unatkozott, mint Iowában, unalmas társai közt az unalmas iskolában.

Ernie Holm már pórul járt az unalommal egyszer. Tizenhat évvel azelőtt feleségül vett egy betegápoló nővért. Amikor Helen megszületett, a nővér otthagyta a nővérségét, hogy teljes idejét anyaságának szentelhesse. Hat hónap múltán azonban elunta, s már állt volna vissza nővérnek, de Iowában nem voltak napközi otthonok akkoriban, így aztán az újdonsült anya egy szép nap elunta az unalmat is, és otthagyta Ernie Holmot, hadd legyen a lányának anyja helyett anyja.

Helen Holm ilyenformán birkózók edzőtermeiben nőtt fel, ami a párnázottság s a meleg miatt gyermekeknek igen biztonságos. Az életuntságtól csupán az olvasás mentette meg - Ernie Holm azonban nem bízott benne, hogy lányának tudásszomja olthatatlan marad majd az edzések izzadságos légkörében, inkább hitte, hogy leánya magában hordozza az unalom génjeit.

Így kötött ki a Steeringben, és így történt, hogy Helen - akit a szükség kényszerített szemüveg viselésére, akárcsak apjátt- - vele volt aznap is, amikor Jenny Fields betévedt az edzésre. Jenny nem látta meg Helent. Helent tizenöt éves korában még nemigen látta meg senki. Jenny azonban rögtön szemet szúrt Helennek. Helen ebben az egy tekintetben nem hasonlított az apjára - mivel nem birkózott, és fogásokat sem kellett szemléltetnie, nem tette le a szemüvegét.

Nővéreken rajta volt a szeme mindig, mert egyre szökött anyját kereste bennük, akit Ernie nem akart neki előkeríteni. Ernie nem ütötte bottal nők nyomát, de a lányát kicsi korában egy mesével vigasztalta, amelynek talán hitt maga is. „"Egy szép nap - mesélte - meglátsz egy aranyos-kedves nővért... Olyan tájékozatlan lesz, mint aki eltévedt, és terád is rád csodálkozik, mert nem tudja, ki vagy... Pedig de örülne, ha megtudná!""

- És ő lesz az anyu? - kérdezte Helen.- És ő lesz az anyu! - vágta rá az apja.Így aztán, mikor Helen Holm feltekintett olvasmányából - a Steering tornacsarnokának edzőtermében, azt hitte,

anyját látja. Jenny Fields a fehér egyenruhájában olyannak tetszett . mindenütt, mint aki rossz helyen jár. A Steering edzőtermé, nek bordó szőnyegén csontosnak és egészségesnek látszott, ha nem is éppen kedves-aranyosnak. Helen Holm különben sem hihette, hogy más nő bemerészkedne apja süppeteg poklába. Helen szemüvege elhomályosult, könyvét behajtotta, és szürke melegítőjében, amely elrejtette tizenöt éves esetlenségét, csontos csípőjét és apró melleit, felkelt, nekidőlt a puha falnak, és várta, hogy apja szeme villanjon.

Ernie Holm azonban még a szemüvegéért tapogatózott egyre. Fehér alakot látott, asszonyosat talán, nővér is lehetett éppen - és egy pillanatnyi izgalom futott át rajta, hátha megtörténik, amiben nem hitt soha, hogy a felesége visszatér, és így szól: Jaj, de hiányoztatok!"" Különben miféle nővér lebbenne be ide a birkózók közé?

Helen látta, hogy apja kereső keze megremeg, és mintegy e jelre megindult Jenny felé a húsos, meleg szőnyegen. Jenny rátekintett. Nini, leány! Szemüveges, és milyen szép! Mit keres itt?

- Anyu! - szólította meg a .kislány. - Én vagyok az, anyu! Én vagyok Helen! - Azzal sírva fakadt, vézna karjával átfonta Jenny vállát, és könnyes arcát az álla alá rejtette.

- Jesszusmária - sóhajtott Jenny, mert soha nem volt a könnyes jelenetek pártján. Szakmája azonban megtanította, hogy itt érzelmi szükséggel került szembe, azért nem fejtette le magáról Helen karjait, holott a tévedésben bizonyosabb senki nem lehetett. Átfutott az agyán, hogy anyának lenni egyszer épp elég volt. Megveregette a síró lány hátát, és segélyt kérőn nézett az edzőre, aki éppen megtalálta a szemüvegét. - Ha itt tartunk, a maga anyja se vagyok - mondta, mert egy pillanatig hasonló ellágyulást látott az edző arcán, mint a kislányén.

Ernie Holm fejében az fordult meg, hogy a hasonlatosság messzibbre megy, mint két fehér egyenruhásé a birkózók közt. Jenny azonban korántsem volt olyan szép, mint Ernie szökött felesége, és Ernie elgondolta, hogy tizenöt év sem tehetett belőle ilyen éppen hogy csinosatcsínosat. Nem mintha nem tetszett volna neki Jenny. Arcán bocsánatkérő mosoly jelent meg, mint a birkózókén olyankor, ha két vállra fektetik őket.

- Lányom az anyjának nézte - magyarázta Jennynek. - Egy ideje nem találkozott az anyjával.Nyilván, gondolta Jenny, és érezte, hogy a lány megrebben, majd lekapja róla a karját.- Nem az anyukád, drágaságom - mondta Ernie Holm Helennek, de az már tért is vissza a fal tövébe. Szigorú

gondolkodású lány volt, érzelmeit még apja előtt is titkolta.- Maga pedig azt hitte, hogy a felesége vagyok? - kérdezte Jenny Ernie-től, mert az első pillantására emlékezve

el nem gondolhatta, mennyi az az egy ideje, amióta Mrs. Holmmal nem találkoztak.- Egy percig azt hittem magam is - vallotta meg zavartan Ernie, és arcán ismét megjelent a legyőzöttek ritka

mosolygása.Helen ott kucorgott a sarokban, és úgy méregette Jennyt, mintha ő tehetett volna a félreértésről, Jennyt viszont

meghatotta a kislány. Évek teltek el, mióta Garp őrá így ráakaszkodott, neki pedig hiányzott ez az érzés, akármilyen válogatós anya volt.

- Hogy hívnak? - kérdezte Helentől. - Az én nevem Jenny Fields.Helen ismerte hírből. Úgy emlegették neki, mint a másik könyvmolyt. Aztán ilyen sem történt még, hogy

valakit anyjának járó érzelmeivel lepett volna meg - s még ha félreértés történt is, Helen nem egykönnyen parancsolta vissza az érzelmeit. Félénken mosolygott ő is, mint az apja, és hálásan tekintett Jennyre - ölelését akár mindjárt megismételte volna, de nem tette, mert a birkózók szállingóztak vissza. Víz csorgott a szájuk szélén. Némelyik vedelt, az olyanok meg, akik a súlyukból dolgoztak volna le, csak öblögettek.

- Vége a gyakorlatnakk- - szólt oda nekik Ernie Holm, és egy intéssel elbocsátotta őket. - Ennyi elég is mára. Szaladjatok egy kört. - A birkózók megkönnyebbülten és engedelmesen buktak ki a bíbor szoba ajtaján, fülvédőjüket kapdosták le, érkötőjüket tekergették. Ernie Holm várta, hogy a helyiség kiürüljön, míg Helen is, Jenny is magyarázatra várt. Ernie Holm is érezte, hogy némi magyarázkodásra szükség lesz, márpedig sehol bátorságosabban neki nem ereszkedett volna, mint éppen itt, életének porondján. Így aztán, mikor a birkózók elbattyogtak, hogy lefussák a körüket, Ernie türelmesen nekifogott az apa meg a lánya történetének, onnan, hogy egy másik kedvesnővér elhagyta őket, odáig, hogy ők meg otthagyták a Közép-Nyugatot. Jenny megértőnek bizonyult, hiszen most látott először az övékhez hasonlóan csonka családot. Talán elfogta a kísértés, hogy a maga történetével válaszoljon, különös tekintettel a hasonlóságokra meg az eltérésekre, végül azonban a szokásos

változatra szorítkozott: Garp apja katona volt, és ki ér rá ceremóniákra, amikor háború dühöng? Bár a történet nyilvánvalóan nem volt teljes, Helennek és Ernie-nek tetszett. Ha másért nem, mert itt a Steeringben még ilyen tárulni hajlandó szívvel nem találkoztak.

S íme, a bíbor forróságban, puha falak közt és engedelmes szőnyegeken érthetetlen hirtelenséggel bizalom támadt köztük.

Helen élete végéig emlékezett az ölelésre, és bárhogy áradtak-apadtak érzelmei Jenny iránt később, az ölelés pillanatától fogva Jenny inkább anyja lett Helennek, minta tulajdon édesanyja valaha. Jenny sem felejtette el ezt az anyának járó ölelést, és még életrajzában is kitért rá, milyen más egy lány ölelése a fiúgyermekénél. A sors fintora, hogy ilyen élmény éppen a Miles Seabrook emlékezetére épült roppant tornacsarnokban érte azon a decemberi napon.

Ernie Holmra is ráfintorodott a sors, ha azt képzelte, hogy Jenny Fields lesz talán az a másik asszony, akivel élhet - mert Jenny Fields nem kínálkozott efféle képzelgések tárgyául. Legfeljebb annyit látott, hogy Ernie helyes, kedves ember, vagy még abban is reménykedett, hogy jó barátra lelhet benne, első jó barátjára.

Ernie-t, Helent meghökkenthette egyaránt, amikor Jenny utoljára megkérdezte, magára maradhat-e a helyiségben egy kicsit. Ugyan minek, tűnődhettek. Ernie-nek csak akkor jutott az eszébe, hogy megkérdezze tőle, mi járatban van.

- Hogy felírassam a fiamat birkózni - vágta rá Jenny, s közben remélte erősen, hogy fia nem tiltakozik majd.- Semmi akadálya - mondta Ernie. - És ugye megteszi, hogy eloltja a villanyokat és kikapcsolja a fűtést? Az ajtó

záródik, ha becsukja.Jenny, amint magára maradt, eloltotta a villanyt, és hallgatta, hogyan hal el a légfúvók huhogása, majd ott az

elsötétült helyiségben, a félig nyitott ajtónál lehúzta a cipőjét, és fel-alá sétált a szőnyegen. Bármilyen erőszakosnak látszik ez a sportág, tűnődött, mégis olyan biztonságban érzem magam itt. Vajon Ernie miatt? Ernie azonban gyorsan elfoglalta őt megillető helyét Jenny gondolkodásában - kellemes, apró, izmos ember, szemüveges. Ha Jenny egyáltalán forgatott volna a fejében férfiakat, alighanem arra a következtetésre jut, hogy az apraja és a rendesebbje még tűrhető - de férfiaktól-nőktől egyaránt elvárta, hogy izmosak legyenek. S a szemüvegeseket, mindkét nembélit „"helyeseknek"" látta, mint az olyanok, akik életükben nem szorultak szemüvegre. Biztonságérzésének oka mégis inkább a fájdalom elleni párnázottság köröskörül, okoskodott. Egyszer csak, zutty, térdre esett, hogy megpróbálja, fáj-e majd a térde, aztán bukfencet vetett a levegőben, és elrepesztette a ruháját. Végül ott ült a szőnyegen, és nézte, hogy cammog be egy nagydarab fiú az elsötétült helyiségbe. Carlisle-ra ismert benne, arra a birkózóra, amelyik az ebédjét kiadta. Mezt cserélt, és úgy látszik, megkívánt még egy gyomrozást, mert bejött, s csak akkor állt meg, amikor a ragyogó fehér nővéregyenruhát meglátta a sötét szőnyegen.

- Ne tessék haragudnii- - mentegetőzött -, csak keresek valakit, akivel gyakorolhatnék.- Rám ne számítson - szólt vissza Jenny. - Menjen, szaladjon egy kört.- Igenis - mondta Carlisle, és lódult.Jenny akkor eszmélt, amikor az ajtót behúzta maga mögött, hogy a cipője benn maradt. A gondnok nem találta a

kulcsot, majd egy nagy pár kosárlabdázó-cipőt adott kölcsön Jennynek a talált tárgyak közül. Abban slattyogott haza a bőröző sárban, de úgy érezte, nem volt hiábavaló

betekintenie a sport világába.Garp azóta is egyre köhögött. - Birkózás! - kárálta. - Csak nem a halálba taszítanál, anyu?- Az edző tetszeni fog - ígérte Jenny. - Találkoztam vele, kedves ember. Megismertem a lányát is.- Nofene - nyögte Garp. - Az is birkózik?- Nem, az olvas - mondta rá Jenny némi elégtétellel.- Igazán figyelmes vagy - epéskedett Garp -, hogy felszerelsz egy birkózóedző lányával! Aztán majd kaparhatsz

fel a földről kiskanállal.Jennyt meghökkentette ez a lehetséges fordulat. Valójában csak a birkózókon meg Ernie Holmon járt az esze -

Helen iránt anyai érzelmekkel telt meg olyannyira, hogy a faragatlan tréfa szíven ütötte. Soha el nem gondolta, hogy fia így is érdeklődhet valaki iránt - legalábbis azt hitte, hogy annak még sokáig nem lesz itt az ideje. Hirtelen támadt nyugtalanságában csak ennyit felelhetett: - Ne felejtsd el, hogy tizenöt éves vagy.

- Hát a leányzó mennyi? - tudakolta Garp. - És hogy hívják?- Helennek - válaszolta Jenny. - Tizenöt ő is. És szemüveges - fűzte hozzá álnokul. Elvégre őt a szemüvegesek

éppen nem riasztották el, és lehetséges, hogy Garp is vonzódik hozzájuk. - Iowából keveredtek ide - tódította, és érezte közben, hogy finnyásabbnak bizonyul azoknál az arszlánoknál, akik a Steeringben a kolomposok.

- Még hogy birkózás! - kesergett Garp. Jenny mégis megkönnyebbült, hogy a szó másra fordul. Magát lepte meg a leginkább, mennyire foglalkoztatja az a lehetőség, amit fia megpendített. Helen szép lány, gondolta el, bár nem szembeszökően szép - s az ilyen süvölvényeknek a szembeszökően szépek tetszenek. S ha Garpnak valami

ilyen tetszene meg, akkor mit szólnék?Ami a szépeket és kaphatókat illeti, Jenny már megállapította, hogy Cushie Percy lesz ilyen - cserfes is, lompos

is - és hogyan lehet a Percy nemzetség egy tagja ennyire fejlett tizenöt éves korára? Jenny el is restelkedett ezért a „"nemzetség""-ért.

Nem sok ilyen napja volt. Hamar el is aludt, és ez egyszer nem aggasztotta a fia köhögése, mert úgy ítélte meg a helyzetet, hogy aggodalmaskodnia lesz még oka elég. S éppen mikor azt gondoltam, hogy egyenesben vagyunk! Meg kellene beszélnem a fiúk nevelését valakivel, tűnődött. Talán Ernie Holmmal. Remélte, hogy nem csalódik majd benne.

A birkózásban semmiképpen sem csalatkozott, Garpját pedig, mint kiderült, boldoggá tette a választás. Ernie tetszett Garpnak is. A Steeringben meghonosodó birkózás első idényében Garp fáradhatatlanul gyakorolta az állásokat meg a fogásokat. Bár a súlycsoportbeliek először verték, nem panaszkodott. Érezte, hogy rátalált mind sportjára, mind mulatságára, és java erejét gazolta bele, amíg később meg nem jött az írhatnékja. Tetszett neki a küzdelem szemtől szembe, a szőnyegre rajzolt kör iszonyú fegyelme, s a folytonos figyelem, hogy ne hízzék, s az első idényben Jenny megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Garp ügyet sem vet Helen Holmra, aki csak ül a fal mentén szürke melegítőjében, szemüvegesen, és olvas. Felnézett olykor, de csak ha valaki szokatlanul nagyot huppant a szőnyegen, vagy nagyobbat jajdult a szokásosnál.

Végül Helen juttatta vissza Jenny cipőjét a Gyengélkedő szárnyépületébe, és Jenny utóbb ismét restelkedett, hogy be sem hívta a lányt. Pedig milyen bizalmasak voltak először! Garp azonban otthon volt, és Jenny nem akart volna az összeboronálójuk lenni, különben is Garpon rajta volt a nátha.

Egy szép napon az edzés szünetében Garp letelepedett He-len mellé. Izzadt, és érezte, hogy pattanás kél a nyakán. Helen szemüvege oly párás volt, hogy Garp szerint nem is láthatta, mit olvas. - Sokat olvasol - mondta neki mégis.

- Annyit nem, mint anyád - felelte Helen, és föl sem nézett.Garp két hónap múltán ezzel állt oda Helen elébe: - Tönkreteszed a szemed, hogy ilyen forróságban olvasol. -

Helen ekkor felnézett. A szemüvege nem volt párás, és akkorára nagyította a szemét, hogy Garp lába földbe gyökerezett.

- A szemem születésemtől nem ér semmit-mond - mondta, Garpnak mégis nagyon tetszett a szeme. Annyira, hogy szólni sem tudott.

Mikor a birkózóidény véget ért, Garp a tavaszi sportok közül egykedvűen választotta az ugrást, a gerelyvetést meg a futást. A birkózóedzések jó erőben tartották, semmiség volt egy mérföldet lefutnia. A futók közt a harmadik helyen végzett, de a mérföldes távon nem javult az eredménye. Garp úgy érezte, hogy a mérföld éppen csak ízelítő. („"Talán már a regényíró ütközöl.. ki belőlem"" - írta évekkel később.) A gerelyt ügyesen vetette, de nem messzire.

A Steering gerelyvetői a labdarúgó-stadion mögött gyakoroltak, de az idejük inkább békák ny.ársalásával telt. A Steering folyó felső, édesvízi szakasza a stadion mögött kanyarodott - gerely sok veszett bele, de béka is lelte ott a halálát akárhány. Fütyülök a tavaszra, gondolta Garp dacosan, mert a birkózás hiányzott neki. Ha már nem birkózhat, okoskodott, többet ér majd a nyár, akkor legalább a Kutyafő-öböl partján élhet a hosszútávfutásnak.

Egy nap a stadion legfelső üres padsorában meglátta Helen Holmot. Ott olvasott egymagában, Garp felkapott hozzá a lépcsőn, és gerelyével megkoccantotta a betont, hogy hirtelen felbukkanásával meg ne riassza. Helen nem riadt meg. Hetek óta figyelte őt meg a többi gerelyvetőt.

- Elég békát kinyuvasztottál? Már másra fájna a fogad? - szegezte neki a kérdést.„"Helen mindig értette - írta Garp -, hogyan szorítsa sarokba az embert.""- Annyit olvasol, hogy a végén még író lesz belőled - vágott vissza, de a gerelye véres hegyére bűnbánóan

rátaposott.- Abból nem lesz semmi - állította Helen határozottan.- Akkor talán íróhoz mész férjhez - piszkálta Garp tovább. Helen fölnézett. Széles pofacsontú, komoly arcához

új, dioptriás napszemüvege jobban is illett, meg amit utoljára viselt, az mindig lecsúszott az orrára.- Ha valakihez férjhez megyek, hát az író lesz - jelentette ki. - Bár kétlem, hogy férjhez megyek.Helen komolysága tréfálkozó kedvét szegte Garpnak. - Mármint birkózóhoz nem - dünnyögte.- Arra mérget vehetsz - válaszolta Helen, és talán látta, hogy megsebezte Garpot, azért hozzáfűzte: - Hacsak

olyan birkózó nem jelentkezik, amelyik ír.- De írni mindenképp írjon?- Igazi író legyen - mondta Helen titokzatosan, bár talán kész lett volna rá, hogy kifejtse, miféle az igazi író

szerinte. Garp azonban nem firtatta a dolgot, és hagyta Helent olvasni.A stadion lépcsőin, ahogy a gerelyt húzta maga után, még keservesebb volt lebaktatnia, mint ahogy felkapott.

Vajon öltözik-e Helen egyébbe, minta szürke melegítőbe?-? - töprengett, majd később azt írta, hogy a képzeletét

akkor fedezte fel, mikor megpróbálta Helen testét elképzelni. „"Muszáj volt - írta később -, mert mindig abban a ronda fakó melegítőben láttam."" És úgy képzelte, hogy igen formás lehet. Igaz, írásaiban sem utalt arra soha, hogy csalódott volna, amikor a valósággal szembekerült.

Ott az üres stadionban történt az is, amint a gerelye békavértől szennyes hegyét takargatta, hogy elhatározta: belőle író lesz. Igazi író, hogy Helen Holmnak megfeleljen.

4

Érettségi

T. L. Garp attól fogva minden hónapban megírt egy elbeszélést, amíg csak a Steeringet járta, első éve végétől az érettségiig, azonban második évének járt mára végére, mire Helennek megmutatott egyet. Helen egyévi szemlélődés után elkerült a Talbot leányiskolába, és Garp csak olykor, hét végén találkozott vele. A mérkőzésekre néha ellátogatott, és Garp egy ilyen alkalommal kérte meg, hogy várjon rá, amíg zuhanyozik, mert az öltözőjében van, amit meg szeretne mutatni neki.

- Nocsak - nézett rá Helen. - Csak nem a szakadt könyökvédőd?Az edzésekre már nem járt el, olyankor sem, ha hosszabb szünetet töltött apjánál. Sötétzöld térdharisnyát viselt

és szürke flanel rakottszoknyát, komoly színű szvetterjei pedig többnyire illettek a harisnyájához. Hosszú haját hurkában vagy fonatban tűzte a fejére, és széles cérnaszájára soha nem kent ,pirosítót. Garp csak a kellemes illatát ismerte, a tapintását nem, sőt azt sem hitte, hogy más megérinthette már. Helen szálas volt és karcsú, akár a suharc fa, néhány centivel magasabb is Garpnál, és hegyes pofacsontjai szinte kiszúrták az arca bőrét, bár gesztenyebarna szeme mindig lágyan csillogott szemüvege mögül.

- Vagy a régi birkózócipődet hozod? - tudakolta, amikor lezárt nagy papírcsomagot látott meg Garp kezében. - Olvasnivaló - felelte Garp.

- Van nekem olvasnivalóm több a kelleténél.- Ezt én írtam - vágta ki Garp.- Mi a fene.- Nem kell itt helyben elolvasnod - biztatta Garp. - Elviheted az iskolába, és majd levélben tudatod, hogy

tetszett.- Írnivalóm is van bőven. Egyik dolgozatírás a másikat éri nálunk.- Akkor majd megbeszéljük személyesen. A húsvétot itt töltöd?- Itt, de már az foglalt.- Hűha - eszmélt Garp, de amikor nyúlt volna az írásművéért, hogy visszavegye, látta, hogy Helen görcsösen

kapaszkodik a csomagba.Garp másodévében 12 : 1-gyel végzett hatvankilós súlycsoportjában. Csupán egy mérkőzést veszített az új-

angliai döntőben. Harmadévében megnyert minden mérkőzést, csapatkapitány lett, érdemes birkózó és Új-Anglia bajnoka. Az Ernie Holm által nevelt Steering-csapat akkor kezdte meg majd húszéves hódító útját a messzi vidéken, csak azután, Ernie nélkül indult züllésnek. S mivel a csapat első nagy reménysége Garp volt, Ernie Holm a szívébe zárta.

Helen ugyan nem. Nem mondható, hogy nem örült, amikor győzött a csapat, mert apja örült, de azon évben, amikor Garp lett a kapitány, nem jött el egy mérkőzésre sem. Garp elbeszélését a Talbotból küldte vissza postán e kísérő sorokkal:

Kedves Garp!Az elbeszélés tehetségre vall, bár birkózónak mindeddig jobb vagy. A nyelvvel gondosan bánsz, az emberekhez

van szemed, a bonyodalom azonban meglehetősen mesterkélt, a vége meg éppenséggel kamaszos. Azért nem baj, hogy megmutattad.

Üdvözöl Helen

Elutasító levelet kapott Garp írói pályája során eleget, ennyire azonban egyik sem bántotta. Holott Helen még kíméletes volt. Garp elbeszélése egy szerelmespárról szólt, akiket a leány apja ölt meg a temetőben, mert azt hitte róluk, hogy sírrablók. A szerencsétlen tévedés után egymás mellé temették őket, de a sírjukat ismeretlen oknál fogva nyomban kifosztotta egy ismeretlen valaki. Az apa további sorsa is az ismeretlenség homályába veszett - a sírrablóéról nem is szólva.

Jenny is megmondta Garpnak, hogy írói szárnybontogatásai során igen elrugaszkodik a valóságtól, azonban irodalomtanára, az iskola íróféléje, egy Tinch nevű egyszálbél, dadogós ember viszont bátorította. Tinch lehelete olyan bűzös volt - Garpot Kótya leheletére emlékeztettee- -, mintha rothadó muskátlikkal megrakott pince gádorán áradt volna ki. Azonban bármily szagosakat mondott, Garp hallgatott rá. Dicsérte képzeletét, s a nyelvtant meg a szabatosság szeretetét egy életre beléje sulykolta. Garp diáktársai Büzinek becézték Tinchet, és hol az

asztalfiókjába rejtettek száj vizet, hol postai küldeményben juttattak hozzá fogkefét.Egy ilyen durva célzás - az Irodalmi Anglia térképére ragasztott fodormentás leheletüdítő csomag -indította

Tinchet arra, hogy megkérdezze osztályát, vajon csakugyan rossz-e az ő lehelete. Az osztály lapított, Tinch tehát kedves Garpját pécézte ki, és nekiszegezte a kérdést: - Maga mondja meg, Garp! Milyen az én lele-leheletem?

Az ablakon ki-be libbenő tavaszi szél némiképp enyhített az igazságon. Garp végzős korában kérlelhetetlen igazmondásáról, birkózókapitányságáról és fogalmazásáról volt nevezetes. Egyéb jegyei a közepestől a gyengéig terjedtek. Mint később vallotta, tökélyre csupán néhány dologban tört, nem akart elaprózódni. Általános képességvizsgálati tesztje szerint született tehetséget semmi iránt nem árult el. Garpot a vizsgálat eredménye egyáltalán nem lepte meg, mert anyjával együtt hitte, hogy született tehetségek nincsenek. Amikor egy kritikus Garpot a második regénye után született írónak kiáltotta ki, Garpba belebújt az ördög: a kritika egy példányát elküldte a New Jersey-i Princetonba a képességvizsgálóknak / azzal, hogy teszteredményeit elemezzék újra, majd tesztlapjának másolatát a kritikusnak küldte el, s ennyit fűzött hozzá: „"Köszönöm irántam való jóindulatát, de én nem születtem semminek."" Hite szerint születésétől éppoly alkalmas lett volna betegápolónak vagy toronylövésznek, mint éppen írónak.

- Ga-Ga-Garp! - dadogta Tinch egyenest bele Garp képébe, hogy az igazság csorbát ne szenvedjen valahogy, Garp pedig tudta, hogy az évfolyam szabad fogalmazási versenyét mindenképpen meg kell nyernie. A verseny döntőbírája Tinch volt. Ha most a matekot megússza, amiből tavaly pótvizsgáznia kellett, érettségire bocsáttatik tisztességgel, és anyját boldoggá teszi.

- Hát rossz az én lele-leheletem, Garp? - tette fel a kérdést Tinch ismét.- Hogy jó vagy rossz, az ízlés, vagy ha itt tartunk, szaglás dolga, tanár úr - vágta ki magát Garp.- Hát a maga szaglása mit mond, Ga-Ga-Garp? - firtatta Tinch.- Az én szaglásom azt mondja - felelte Garp szemrebbenés nélkül -, hogy a tanár úr lehelete illatosabb, mint

bárkié a tanári karban. - EÉs szúrós szeme megállt az osztály túlsó sarkában ülő New York-i Benny Potteren - aki még szerinte is sumáknak született -t-, és addig nézte merőn, amíg Benny arcáról le nem hervadt a vigyorgás, mert Garp tekintete azt ígérte neki, hogy laposra lesz verve.

- Köszönöm, Garp - mondta Tinch, és Garp csakugyan megnyerte az éves szabad fogalmazási versenyt, bár művéhez e sorokat csatolta:

Tanár Úr kérem,ezúton tudatom, hogy hazudtam, mert az osztály előtt megszégyeníteni nem akartam a szája bűzéért,

tisztelettel T. L. Garp

- Tudja, mit mondok magának? - szakította félbe a mondókáját Tinch, amikor legközelebb négyszemközt beszélték meg Garp újabb elbeszélését.

- Mit, tanár úr?- Az én szájam bűzének nincs orvossága. Az velem a baj, hogy rohad a belem - vallotta Tinch vidáman csillanó

szemmel. Garp azonban nem mulatott vele, és érettségi után is aggodalmas figyelemmel kísérte Tinch egészségi állapotát, és időről időre megnyugodott, hogy az öreget nem emészti végzetes kór.

Tinch aztán ott lehelte ki lelkét a Steering négyszögű udvarán. Halálának oka azonban nem volt büdös leheletével kapcsolatos. Tanszemélyzeti estélyről tért haza, és az egybehangzó vélemények szerint sokat talált inni, elcsúszott a jégen, beverte a fejét, és eszméletét vesztette, majd az éjjeliőr hajnalfelé talált rá, mikor Tinch már megfagyott.

Garp szerencsétlen véletlennek tekintette, hogy a hírt éppen a sumák Benny Pottertől kellett megtudnia. New Yorkban futott vele össze, Potter ott dolgozott egy '.képes újságnál. Potterről vallott rossz véleményéhez hozzájárult lesújtó véleménye a képeslapokról, s az a hite, hogy Potter mindig irigyelte irodalmi kiválóságát. „"Potter a güzüknek abból a szerencsétlen fajtájából való, amelyik regénykéziratait tucatszám takargatja íróasztalában - írta Garp -, hogy emberi szem ne láthassa.""

A Steeringben persze még ő sem igen kereste írásainak a nyilvánosságot. Csupán Jenny meg Tinch kísérhette figyelemmel a fejlődését - Helen Holm is csupán egy elbeszélését olvasta, mert Garp úgy döntött, hogy csak akkor ad neki újabbat, ha már olyat írt, amelyikben nem talál kivetnivalót.

- Hallottad? - kérdezte Benny Potter Garptól New Yorkban.- Mit?- Az öreg Büzi kinyiffant - tudatta Benny. - Kinyi-kinyi-kinyiffant.- Mit beszélsz?

- Mondom, az öreg Büzi - ismételte Potter. Garpnak soha nem tetszett Tinch beceneve. - Betintázott az öreg, aztán hazafele eltaknyolt az udvaron, beverte a kókuszát, és reggelre kelve már nem bírták létre hozni.

- Te seggfej, te! - mondta neki Garp.- Pedig így történt - bizonykodott Benny. - Belefagyott a szar. Még a rohadó bele se bírta melegen tartani.Valahol az Ötvenedik utca táján, a Park sugárút és a Harmadik sugárút között álldogáltak egy kellemes

szállóban - Garp, ha New Yorkban járt, sohasem tudta bizonyosan, merre van éppen. Potter rángatta be ide - valaki másra várt -, hogy majd együtt ebédelnek. S Garp most fogta Pottert, a hóna alá nyúlt, és fellökte a bár söntésére.

- Te sumák, te! - vicsorgott rá.- Sosem szerettél - mentegetőzött Benny.Garp még hátrább lökte a söntésen, hogy zakójának szárnyai belelógtak a poháröblítőbe.- Hagyj békem! - tiltakozott Benny. - Mindig benyaltál az öregnek csontig!Garp megint taszított egyet Bennyn, hogy már benne ült az öblítőben, s a vize szétterjedt a söntés bádogján.- Ne tessék a söntésre ülni, kérem! - szólt rá a csapos Bennyre.- Nem látja, hogy úgy dobtak fel? Hülye! - zajongott Benny. Garp azonban már kifelé tartott, és Bennyt a

csaposnak kellett kisegíteni az öblögetőből. - A rohadt állatja! Hát nem vizes lett a valagam! - háborgott Benny.- Válogassa meg a szavait, kérem! - intette a csapos.- A szaros brifkém is nem elázott! - dühöngött Benny, s az ülepét tapogatta, majd a csöpögő levéltárcáját

nyomta a csapos orra alá. - Garp! - ordította, de Garp addigra már eltűnt. - Mindig olyan voltál, mint aki lócitromba harapott!

Meg kell hagyni Bennynek, hogy Garp nem ismert tréfát a Steeringben, ha birkózásról meg ha írásról kedves időtől• Lésérőlidőtöltéséről és megcélzott pályájáról volt szó.

- Honnan tudod, hogy író lesz belőled? - kérdezte tőle Cushie Percy egyszer.Garp már végzős volt akkor. Együtt sétáltak ki a városból a Steering folyó mentén, mert Cushie azt mondta, tud

arra egy jó helyet. A Dibbsből jött haza hétvégére. A Dibbs volt az az ötödik lányiskola, amelybe Cushie Percyt íratták - a Talbotban kezdte, Helennel egy osztályban - Cushie-val azonban fegyelmezési problémák támadtak, és eltanácsolták. A fegyelmezési problémák megismétlődtek a többi iskolában is. A Steering kezdő legényeinek körében a Dibbs volta legkedveltebb iskola, mivel a fegyelmezési problémákkal küzdő lányok utoljára mind ott kötöttek ki.

A Steering folyón felnyomult a dagály, és Garp elnézte, hogy siklik ki egy nyolcevezős a tenger felé. Sirály nyilallt a nyomában. Cushie Percy megfogta Garp kezét. Értette a módját, hogy a fiúk iránt érzett vonzalmát nyilvánítsa. A Steering kezdő legényei szívesen is fogadták a közeledését, ha magukra sikerült maradniuk vele, azonban figyelő szemek kereszttüzében nem állhatták. Cushie viszont megfigyelte, hogy Garp nem bánja, ha látják őket. Most is keményen markolta a kezét. Persze együtt cseperedtek - bár Cushie nem áltatta magát azzal, hogy jó barátok lettek volna. De ha Garp is azt akarja, amit a többiek, gondolta meg Cushie, legalább zavarban nincsen. Cushie-nak ez tetszett.

- Azt hittem, birkózó leszel - mondta Garpr ik.- Már birkózó vagyok - felelte Garp. - Írónak még készülök.- És el akarod venni Helen Holmot - évődött vele Cushie.- Lehetséges -s- hagyta rá Garp, csupán a szorítása ernyedt el Cushie kezén. Cushie jól tudta, hogy Garp nem

ismer tréfát Helen Holmmal kapcsolatban sem, ezért nem feszegette tovább a kérdést.Egy csapat steeringista jött velük szemközt, felfelé a folyó mentén, s már mögöttük jártak, mikor az egyik

visszakiáltott: - Nagy fába vágtad a fejszédet, Garp!Cushie megszorította a kezét. - Ne hagyd, hogy húzzanak - mondta Garpnak.- Engem nem érdekel.- És miket fogsz írni?- Még nem tudom.Azt sem tudta, főiskolára iratkozik-e. Közép-Nyugatra néhány főiskola hívta a birkózásban aratott babérjaiért,

és Ernie Holm írt is már néhány ajánlólevelet. Két főiskolára Garp el is látogatott. Birkózóiknak nem is annyira a testi erejük félemlítette meg, mint inkább az akaratuk. Jobban meg akarták verni Garpot, mint Garp őket. Az egyik főiskolától fura ajánlatot kapott - pénzt keveset ígértek, az első év után meg éppenséggel semmit. Nem is csoda, gondolta Garp. Elvégre új-angliai vagyok. Ernie-től már tudta, hogyan néznek ott az új-angliaiakra. - Más ott a sport, öcsém - magyarázta Ernie. - A tehetséged megvan, és mivel én voltam az edződ, mondhatom, hogy edződ is jó volt. A versenyszellem az, ami neked hiányzik. Rámenősebbnek kell lenned, Garp.

Mikor pedig Tinchtől érdeklődött, hogy az írás érdekében melyik főiskolára iratkozzék, Tinch jellemző módon

elbizonytalanodott. - Valami jó-jó-jó főiskolára volna jó-jó-jó - hebegte. - Vi-viszont, ha írni akarsz, azt ak-ak-akárhol lehet.

- Jó alakod van - súgta Cushie Garp fülébe, és Garp a bókért megszorította a kezét.- Neked is - mondta meggyőződéssel, bár Cushie-nak botrányos alakja volt. Pattanni készülő bimbóra és bögyös

galambra emlékeztetett egyszersmind. A Cushmannál inkább érdemelte volna a Kostök nevet, s mivel együtt töltött gyermekkoruk bátorította, néha szólította is így: - Gyere, Kostök, járjunk egyet. - S most Cushie ajánlotta, hogy tud egy jó helyet.

- Hova viszel? - érdeklődött Garp.- Nézd csak! - nevetett Cushie. -– A jó helyet én tudom. De vinni te viszel. A rosszba.A régtől fogva Langallónak nevezett folyószakasznál tértek le az útról. Itt feneklett meg az a nevezetes hajó

valamikor, de látni már a nyomát sem lehetett. Történetére csupán a parton maradt némi utalás, mert Everett Steering ebben a keskeny kanyarulatban akarta megsemmisíteni a brit flottát, és ide állította az ágyúit. A súlyos vascsövek itt rozsdásodtak a talpukon betonba ágyazottan. Valamikor persze forgathatók voltak, de a későbbi városatyák nagyobb bizonyosságot kívántak. Nemcsak az ágyútalpakat ágyazták betonba, hanem a hozzá való vasgolyóbisok gúláit is. A golyóbisok zöldültek-vörösödtek a rozsdától, mintha éppen az elsüllyedt hajón tárolták volna őket, és a beton ágyúállást kamaszos szemét borította - sörösdoboz, üvegcserép. A folyó partjának tartó füves lankát mintha birkákkal jártatták volna - Garp azonban tudta, hogy a steeringisták meg a barátnőik hengeregnek rajta. Cushie helyválasztása nem volt valami eredeti, de rávallott.

Garpnak tetszett Cushie. A családból William bánt még barátságosan Garppal. Stewie Kettőt ugyan már nem ismerhette, Dolfi meg a távoli Dolfi maradt a számára. Maci ijedős, furcsa gyerek lett, Cushie meg az édesanyjától, Midge Steering Percytől örökölte hebrencs természetét. Garp úgy érezte, álnokság terheli, hogy nem mondja meg Cushie-nak nyíltan, micsoda faszkalap az édesapja.

- Sose jártál itt? - kérdezte Cushie Garptól.- Talán egyszer anyámmal - felelte Garp -, de már régen. - Persze ismerte a régi ágyúállás jelentőségét. A

steeringisták kedves szavajárása volt a „"töltés"": „"a hétvégén nagy töltést rendeztünk az ágyúknál"", mondták. De még az ágyúkra is ráírtak ilyesmit: „"Itt töltötte Bettyt Paul, 1959.""- „"Itt lőtte ki a tárát M. Overton, 59.""

Garp a golfozókat nézte a lusta folyó túlsó felén, a Steering Úri Klubjának pályáján. Még ilyen messziről is, a káka sűrűjén át is nevetségesen festettek lehetetlen színű öltözetükben a pálya pázsitos szegélyén. Madrasz-selyem tarkabark ingjükben, skót sapkájukban mintha partra vetett állatok lettek volna, amint egy tó körül bukdácsolnak a szaggatott fehér vonal mentén. - Micsoda marhaság a golf! - sóhajtotta Garp. Cushie azonban régen ismerte a labdákról és ütőkről szóló elméletét, és nem firtatta, miért, inkább letelepedett a bokrok közé egy tisztásra, az ágyúk ásító torka alá. Garp belenézett az egyikbe, és meglepetten látta benne egy baba tört fejét. Üveges szeme rásandított.

Cushie kigombolta az ingét, és játszin beleharapott a mellbimbójába. - Tetszel nekem - mondta.- Te is nekem, Kostök.- Nem fogjuk elrontani a régi barátságunkat? - nézett rá Cushie.- Dehogy - válaszolta Garp és remélte, hogy nem látnak neki mindjárt barátságuk próbájának. Különben is első

próbálkozása lett volna ez, és igen számított Cushie tapasztalatára. Nyelveseket váltottak a lehengergetett füvön. Cushie tátott szájjal csókolózott, és apró fogait belemélyesztette Garp szájába:

Garp még ebben a helyzetben sem akart elrugaszkodni a becsülettől, és két csók közt olyasmit motyogott, hogy Cushie édesapja szarjankó akkor is.

- Az hát - helyeselt Cushie. - Ámbár anyád is kicsit lökött, nem?Lehet így is mondani, gondolta Garp, de mint hű fiú mégis ezt válaszolta: - Én azzal együtt szeretem. - Még e

helyzetben is.- Szeretem én is - bólogatott Cushie, majd mint aki megmondta az igazat, levetkőzött. Levetkőzött Garp is, de

Cushie egyszerre nekiszegezte a kérdést: - Hé! Hol van?Garp riadtan kereste, mi van hol. Úgy látta, Cushie kezében van.- Hol az izéd? - követelőzött Cushie, mikor Garp szerint épp az izéjét rángatta.- Micsoda izém?- Jesszus, hát nem hoztál? - meredt rá Cushie, és Garp végképp nem értette, mit kellett volna hoznia.- Micsodát?- Jaj, Garp - sóhajtott Cushie szemrehányóan. - Hát gumi nincs nálad?Garp mentegetőzésre szorult. Elvégre anyja mellett nem tanulhatta meg, mire jó az, mikor látni is csak egyet

látott egyszer, lakásuk kilincsére húzva -a- a szörnyeteg Meckler műve lehetett, de már ő is messze járt azóta. Tudnia mégis illett volna, hiszen beszéltek gumikról a füle hallatára eleget.

- Gyere csak - nyújtotta a kezét Cushie, és odavezette 'az ágyúkhoz. - Ebbe az iskolába még nem jártál, ugye? - Garp becsületének teljes bambaságában rázta a fejét. - Jaj, Garp sóhajtotta Cushie. - Ha nem volnál ilyen régi barátom! - Rá mosolygott, de Garp tudta, hogy gumi nélkül meg nem al kusznak. Cushie belemutatott a középső ágyú torkába. - Nézd! - Garp belenézett. Apró üvegcserepek gyöngyháza törmeléke, amilyennek a délszaki tengerpartok fövenyét képzelte, s azon medúzák. - Látod, mennyi gumi?

Ahogy jobban belenézett az ágyú torkába, látta, hogy csakugyan megtömték óvszerrel. Csírájában elfojtott szaporulattal. Akár a kutyák, mikor területük gyepűjét vizeletükkel jelölik meg, a steeringisták így tették le névjegyüket a Steering folyót őrző ágyúk torkába. A modern idő ennyit egészített a régibb kor tanúságán.

Cushie már öltözött. - Nem tudsz te semmit - évődött. - Miről fogsz te írni? - És Garp előtt felsejlett az elkövetkező néhány év írói pályafutásának minden röge-bukkanója.

Ő is nekilátott volna az öltözködésnek, de Cushie végigfektette a füvön, hogy jobban megnézhesse. - Szép vagy - dicsérte. - És nincs semmi baj. - Bizonyságul megcsókolta.

- El is szaladhatnék gumiért - ajánlotta Garp. - Nem telne semennyi időbe se.- Ötkor megy a vonatom - mondta Cushie, de a szolgálatkészséget barátságos mosollyal nyugtázta.- Azt hittem, nem kell visszaérned időre.- Gondolod, a Dibbs megvan házirend nélkül? - Cushie-t mintha sértette volna, hogy iskoláját semmibe nem

veszik. - Különben is! Te találkozgatsz Helennel, nem igaz?- De nem ilyen céllal - horgasztotta le a fejét Garp.- Nem kell mindenkinek az orrára kötni mindent - intette Cushie.Az írásának is itt a gyöngéje, Tinch megmondta aeki nemegyszer.- Komolykodol folyton - fűzte tovább a szót Cushie, mert Garp leckéztetéséhez ez egyszer alkalmasnak látszott

a helyzet.Lentről nyolcevezős siklott feléjük a Langalló apadó vizén. Igyekeztek, hogy eljussáanak a Steering csónakházáig, amíg az apály ki nem rántja a vizet alóluk.Akkor látták meg a golfozót. A folyó túlsó partján lábalt a káka közt lila mintás feltűrt selyemnadrágban a

visszavonuló dagály nyomában. Előtte a posványban golflabdája billegett, ecgy ölnyire talán a víz sodrától. A golfozó óvatosan gázok, mégis már lábikrájáig járt az iszapban - golfütőjét használta egyensúlyzóul, és amikor az ütő fényes feje megmerült a latyakban, káromkodott.

- Fordulj meg, Harry! - kiáltott rá a társa hátulról. Kikeri színekben virított az is, olyan fűzöld rövidnadrágban, amilyet fű még nem látott, és kanárisárga térdharisnyában. A Harrynak nevezett golfozó elszántan igyekezett a labdája után. Mintha valami ritka vízi madár akarta volna visszaszerezni tojását az olajkátyúból.

- Elmerülsz abban a szarban, meglátod, Harry! - kurjantott utána a társa, és Garp akkor ismerte meg: a fűzöld és kanárisárga golfozó Cushie apja, a Here.

- Vadonatúj labda! - erősködött Harry, de a bal lába abban a pillanatban belemerült a posványba tövig. Visszafordult volna, de megcsúszott, és beleült az iszapba. A híg latyak mellig elborította, kék inge meg a dühös vörös képe kékveres lett éppen. Kétségbeesetten rázta a golfütőjét a feje fölött, majd az is kicsúszott a kezéből, és elúszott a sár-árral, nem messzibbre, egy arasszal a vadonatúj fehér labdától.

- Segítség! - bődült el Harry, azonban segítségre nem volt igazi szüksége, mert négykézláb maga is partra juthatott. - Sikamlós, mint a kétszer szűz segge! - magyarázkodott ordítva, ahogy hasmánt s fókamód evickélt a partnak. Iszonyú hörpölő hang követte, mintha a sár mélyéről valami óriás száj szívta volna vissza.

Garp és Cushie nevetésükkel küszködtek a bokrok közt. Harry éppen a partra kászálódott volna, amint Stewart Percy segítségre készen fél lábbal beleereszkedett az iszapba, és a golfcipőjét meg a kanárisárga zokniját nyomban elveszítette.

- Pssszt! És ne meredezz! - parancsolt rá Garpra Cushie, mert meglepetten látta, hogy Garp hímtagja ágaskodik. - Ó, de kár! - sopánkodott, de amikor Garp megpróbálta lerángatni a fűbe, nem engedte. - Nem akarok gyereket, se tőled, se mástól. A tied meg ráadásul japi lenne - nevetett.

- Mi?-? - Mi köze a gumihiánynak a japán gyerekhez? Garpnak szeget ütött a fejébe a dolog.- Pssszt! - torkollta le Cushie. - Majd adok én neked írnivalót mindjárt.A pórul járt golfozók már a kákában törekedtek vissza a golfpálya gyepszegélyének tisztaságába, amikor Cushie

szája Garp feszes köldökét kezdte ki. Garp nem tudta bizonyosan azután sem, hogy a „"japi"" lódított-e akkorát az emlékezetén, hogy eszébe jutott, mint vérzett valaha Percyék házának fogadószobájában, amikor a csöpp Cushie tudatta szüleivel, hogy „"Kótya megharapta Garpot"", és aztán jutott az eszébe az is, hogy a pucér Here nem a fülét nézte, hanem a szemét, s csakis azt ítélte japinak - élete történetének egy mozzanata ugrott helyes látószögbe, és Garp e pillanatban szánakozott rá, hogy anyjából egyéb részleteket is kihúz eredetére nézve. Nem elégszik meg annyival, hogy apja katona volt, és elesett. Viszont Cushie Percy száját ott érezte a hasán, s mikor hímtagjára

borult rá, elszántságát mintha a sáros áradat szopta volna be. Vele együtt. És T. L. Garp ott a Steering család három ágyúja alatt kapta meg első nemi leckéjét úgy, hogy az elszaporodástól tartania ne kelljen. Cushie felől tekintve persze viszonzatlan szerelemnek számított a lecke.

Kézen fogva sétáltak visszafelé a Steering folyó mentén.- Találkozzunk a jövő hét végén - ajánlotta Garp, és a gumit még egyszer jól az eszébe véste.- Tudom, hogy te Helent szereted-mond - mondta Cushie. Talán gyűlölte is érte Helen Holmot, de ha igazán

ismerte volna, inkább utálja, amiért olyan büszke az eszére.- Mégis veled akarok találkozni.- Kedves vagy. - Cushie megszorította a kezét. - É a legrégibb barátom is te vagy. - Holott tudták mind a ketten,

hogy barátokká az sem tesz embereket, ha ismerik egymást szilvafa korukból.- Honnan veszed, hogy apám japán volt?- Nem is tudom. Azt sem tudom, japán volt-e csakugyan. - Én se - vallotta meg Garp.- Nem értem, miért nem kérded meg anyádtól.Persze Garp kérdezett már anyjától egy s mást, de csak az érdeklődőknek szánt régi históriát kapta válaszul.

Amikor Garp a Dibbsben hívta telefonon, Cushie ezzel üdvözölte: - Csak nem te vagy az! Apám most hívott, és megtiltotta, hogy akár találkozzak, akár beszéljek veled, akár írjak neked. Ha te írsz, azt se merészeljem elolvasni, ilyet szólt az öreg. Mintha olyan nagy levélíró volnál! Valamelyik golfozó láthatott meg minket, mikor elfelé jöttünk az ágyúktól - magyarázta nevetve, Garpnak azonban csak az járt az eszében, hogy az ágyúknak lőttek. - Azon a hétvégén, amikor a bizonyítványt osztják, otthon leszek - ígérte Cushie, Garpot azonban közben is kétség gyötörte: Ha most megvenné a kotont, az még jó lesz addigra? Romlékony a koton egyáltalán? Tartsa hűtőszekrényben? Nem volt kitől megkérdezni.

Eszébe ötlött, hogy megkérdezhetné Érnie Holmot, de már tartott tőle így is, hogy a kapcsolata Cushie Percyvel Helen fülébe jut, s bár Helenhez nem lehetett igazán hűtlen, úgy határozott, hogy jobb lesz ésszel élnie.

Helennek hosszú levélben vallotta meg „"kéjsóvárságát"", ahogyan nevezte, s hogy ez az aljas szenvedély mennyire nem mérhető iránta érzett „"szellemi vonzalmához"", ahogy érzelmeit jellemezte. Helen nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy nem érti, miért tartozik rá mindez, de ha egyszer kitálalt, ő megmondja, hogy szerinte ez a levél többet ér annál az elbeszélésénél, amelyet olvasott, és szeretné, ha Garp ezután is megmutatná neki írásait. Hozzáfűzte még, hogy Cushie Percyt bármily kevéssé ismeri, véleménye róla az, hogy butuska. „"Amúgy helyes""- biggyesztette mellé vigasztalásul, s ha Garpot egyszer elragadta a kéjsóvárság, nincs-e szerencséje, hogy Cushie Percyt mindig megtalálja?

Garp azt válaszolta, hogy amíg elfogadható elbeszélést nem ír, addig nem küld újabbat. Majd meggondolásaira tért, miért nem készül főiskolára. Először, mert egyébért nem járna, csakis a birkózásért, viszont nem hiszi, hogy a birkózás „"főiskolai szinten is"" érdekelni fogja. Hogy olyan névtelen főiskolán birkózzon, ahol a sportot mellékesen kezelik, magyarázta, az sem célja. „"Egyetlen célom - írta -, hogy kiváló legyek."" Márpedig a birkózásbeli kiválóság nemigen sarkallja, sőt ha sarkallná is, hiába lenne. Az olyan meg minek iratkozzon főiskolára, amelyik írással törne kiválóságra?

Hát a kiválási vágy honnan szállta meg?Helen a válaszlevelében azt tanácsolta neki, utazzon el Európába, és Garp meghányta-vetette a tanácsát

Jennyvel.Legnagyobb meglepetésére Jenny nem is számított arra, hogy főiskolára igyekszik. Hite szerint a középiskola

nem számított a főiskola fogadócsarnokának. - Ha a Steering a legjobb nevelésben részesíti diákjait - érvelt -, mire való azt még felsőbb neveléssel megtoldani? Ha a padban figyeltél, akkor mára művelt vagy, nem igaz? - Garp ugyan nem érezte, hogy művelt volna, mégsem ellenkezett. Hiszen figyelt ő csakugyan. Európa már határozottan érdekelte Jennyt. - Mindenképpen megpróbálnám - vélekedett. - Csak többet ér az itt ragadásnál.

Garp megértette, hogy anyja vele tartana.- Majd megtudom, melyik a legírónakvalóbb hely Európában - jelentette ki Jenny -, mert azt forgatom a

fejemben, hogy írok én is valamit.Garpnak annyira elege lett a beszélgetésből, hogy inkább lefeküdt aludni. Másnapra kelve megírta Helennek,

hogy őneki jaj, mert anyja a sarkában lesz mindéletében. „"Hogyan írjak, ha anyám örökké a fülembe liheg?"" Helennek ilyen kérdésre nem volt kész válasza, azért azt írta, hogy majd tanácsot vet apjával. Az ő szavára Jenny talán megmásítja a szándékát. Ernie Holm általában szót értett Jennyvel. Néha moziba is eljártak együtt. Jennyből a birkózócsapat szurkolója lett idővel, s bár a jó barátnál többre Ernie nem vihette nála, ilyen minőségében is szentül hitte leányanyasága történetének minden szavát - legalábbis beérte vele, és védte Jennyt körme szakadtáig, ha a

tanszemélyzet más része úgy érezte, hogy bővebb részletekre jogosult.Jenny azonban Tinchhez fordult kulturális természetű kérdéseivel, és tőle érdeklődött, hová utazhatna anya a

fiával Európában, ahol az írásművészet bontakozásához a légkör kedvező. Mr. Tinch legutoljára 1913-ban járt Európában, és csak egy nyárra - előbb Angliában, ahol elei, a maradék Tinchek oly erőszakosan rontottak rá pénzért, méghozzá annyiért, hogy Tinch elmenekült előlük a kontinensre. Hanem a franciák gorombáknak bizonyultak Franciaországban, a németek hangosaknak Németországban, és a gyomoridegességgel küzdő Tinch félt az olasz konyhától, azért Ausztriában állapodott meg. - Bécsben - magyarázta Jennynek -k- megtaláltam az igazi Európát. Bécs mé-mé-méla és mű-művészi. Fenség és mélabú úszik a le-levegőjében.

Egy évvel később kitört az első világháború, majd 1918-ban a spanyolnátha elvitt sok bécsit azok közül is, akik a háború végét megérték. Elvitte az öreg Klimtet, a fiatal Schielét feleségével egyetemben. A megmaradt férfilakosság negyven százaléka pedig nem élte túl a második világháborút. Az a Bécs, amelyet Tinchnek sikerült rátanácsolnia Jennyre és Garpra, az már a végét járta. Fáradtságát még éppen lehetett mélabújára magyarázni, azonban fe-fe-fe - akárhogy szorongatták - fenség nem csorrant belőle. Tinch féligazságai közt válogatván Garp később azt írta, hogy „"művészi akármelyik város lehet, ahol művész csak elboldogul"".

- Bécs? - meredt rá Garp Jennyre, éppúgy, mint amikor három évvel előbb a „"Birkózás?""-t visszhangozta betegágyán, kételkedvén, hogy anyja megtalálhatja a hozzáillő sportot. Emlékezett azonban, hogy Jenny megtalálta, s ő éppoly keveset tud Európáról most, mint a birkózásról tudott akkor. Három évig tanult német nyelvet a Steeringben, eladni már nem lehetett, Jenny pedig (akinek hibádzott a nyelvtehetsége) valamikor érdekes könyvet olvasott arról, milyen furcsa, hogy a nácizmus éppen Mária Terézia földjén szökkent szárba. A császárságtól az Anschlussig volt a címe. Garp a fürdőben látta heverni évekig, azóta elkallódott. Lehet, hogy a hullámmedencébe veszett.

- Legutoljára Ulfelder olvasta - mondta Jenny Garpnak. - Ulfelder három éve érettségizett, anyu - emlékeztette Garp.

Amikor Jenny tudatta Bodger dékánnal, hogy itt hagyja az iskolát, Bodger kijelentette, hogy a Steeringnek örökké hiányozni fog, s visszavárja, ha meggondolná. Jenny nem akart udvariatlan lenni, de olyasmit motyogott válaszul, hogy a nővér az nővér mindenütt - nem tudhatta persze, hogy nem lesz már nővér életében. Bodger azt sem értette, miért nem iratkozik Garp főiskolára. Véleménye szerint jó viseletű gyerek volt mindig, amióta kalandját a Gyengélkedő szárnyépületének csatornájában ép bőrrel megúszta ötéves korában, és a maga szerepére a mentésben oly szívesen emlékezett, hogy Garpot is a szívébe zárta érte. Bodger dékán továbbá nagy szurkolója volta birkózóknak, ugyancsak Jenny távoli és ritka csodálója. Mégis meg kellett békülnie azzal, hogy Garp „"az írogatást"", mint a dékán mondta, választja élete céljául. Azt pedig Jenny nem kötötte az orrára, hogy maga is írói utazásra indul.

Garp szűkölt e terv hallatán is, de Helennek nem panaszolta, azért sem, mert az események pergésében nem jutott hozzá. Edzőjének, Ernie Holmnak viszont elmondott mindent.

- Anyád tudja, mit tesz, afelől kétségem nincsen - mondta Ernie. - Inkább a magad dolgában légy biztos.Még az öreg Tinch is lelkesedett a tervért. - Egy kicsit hó-hó-hóbortos, igaz - mondta Garpnak -, mi-mint a

legtöbb ta-talpraesett elgondolás. Garp évekkel utóbb eszmélt, hogy Tinch megnyerő habogása testének figyelmeztetése lehetett a di-di-didergő halálra.

Jenny kijelentette, hogy az érettségi után felkerekedhetnek, Garp azonban szívesen maradt volna még nyáron a Steeringben.

- Mi a fenének? - tudakolta Jenny.Helen miatt, hazudta volna Garp a legszívesebben, azonban Helennek való jó elbeszélést nem írt s nem is ígérte.

Valóban az lett volna egyetlen dolga, hogy elutazik s megírja. Nem várhatta el Jennytől, hogy ott rostokoljon a Steeringben nyárhosszat, míg ő a pásztoróráit intézi Cushie Percyvel az ágyúállásnál. Ki tudja, talán nem is jut odáig. Annyit mégis remélt, hogy az érettségi hétvégén találkozik Cushie-val.

A bizonyítvány osztásának hetén esett az eső. Felhőszaka . dánok mosták az iskolát, a városi csatornák kiáradtak, és a nem ismerős kocsik úgy hasították a vizet az utcákon, akár a vitor-

Ilások ellenszélben. Nők ügyetlenkedtek nyári ruhájukban a kombik sietős rakodásánál. A Miles Seabrook Tornacsarnok és Stadion elé hatalmas bordó sátrat emeltek, és áporodott cirkuszi levegőjében osztották az érettségi bizonyítványokat. A beszédek belevesztek a bordó vásznon doboló esőbe.

Senki nem akarta városban megmaradni. A vitorlások sorra kifutottak. Helen nem jött el, mert a Talbotban a következő hétvégén osztották csak a bizonyítványt, és Helen még vizsgázott. Cushie Percynek viszont végig kellett állnia a lehangoló szertartást, de Garp ezt is csak tudta, mert nem látta ott. Bizonyára undok családjának körében álldigált valahol. Garpnak volt annyi esze, hogy a Here szeme elé ne kerüljön - elvégre a felháborodott atya akkor

is felháborodott atya, ha leánya tisztességét rég elmosta az eső.Mire a nap késő délután kisütött, már elkésett vele. A párától látni alig lehetett, és a földet a Stadiontól az

ágyúállásig fel nem száríthatta egy hétig. Garp elképzelte, hogy az állás jól megjárt füvet is kimoshatta, ha ugyan a folyó áradása odáig fel nem hatolt. A fölfelé meredő ágyúk csöve mindig megtelt vízzel, ha esett, ilyen eső meg kimosta belőlük az üvegcserepet is és betonaljzatát elárasztotta ázott kotonokkal. Cushie-t hiába is csalogatná oda ezen a héten. A hármas csomagolású óvszerek mégis úgy ropogtak a zsebében, akár a remény apró tüzei.

- Hoztam neked sört, látod - mondta Jenny. - Ázz el te is, ha kedved tartja.- Beszélsz, anyu - morogta Garp duzzogón, de azért legurítottak együtt néhány üveggel. A bizonyítványosztás

estéjén ketten üldögéltek lakásukban - üres volt nemcsak a szárnyépület, hanem a Gyengélkedő is. Minden ágyról lehúzták az ágyneműt, csupán a maguk két ágyáról nem. Garp itta a sörét, és azon tűnődött, minden ilyen gyászos véget ér-e az életben, és jól végződő elbeszélések emlékén vigasztalódott volna - de hiába kapott a Steeringben elsőrangú nevelést, az olvasást nem szerettették meg vele, azért Helen vagy Jenny dús olvasmányemlékeiből nem válogathatott. Ha jó elbeszélésre talált, azt újra meg újra elolvasta, más olvasásába nem is fogott addig, hogy a szája ízét el ne rontsa. Joseph Conrad A titokzatos idegen-ét például harmincnégyszer olvasta el, az Aki a szigeteket szerette című regényt D. H. Lawrence-től huszonegyszer, de kedve lett volna nekiesni megint, méghozzá most rögtön.

A Gyengélkedő szárnyépületének ablakai a sötét, kihalt, ázott iskolára tekintettek.- Vigasztalódj - mondta Jenny, mert látta Garpon, milyen levert. Neked csak négy évedbe telt, amíg a

Steeringben leérettségiztél, én meg már tizennyolc esztendeje járom ezt a nyavalyás iskolát. - Jenny nem volt nagy ivó, és a második sör közben lecsuklott a feje. Garp vitte be a hálószobájába. A cipőjét Jenny már előbb levetette. Garp csak a fityulájából húzta ki a tűt, nehogy forgolódás közben megsértse. Az éjszaka meleg volt, betakarnia sem kellett.

Aztán megivott még egy sört, és sétálni indult.Tudta, persze, hova lesz a séta.Percyék családi háza - eredetileg a Steering család úri lakja - csöndesen állt és várt lucskos gyepszőnyegén, nem

messzi a Gyengélkedő szárnyépületétől. Lámpa csak egy égett benne, és Garp tudta, hogy szegény Macié lesz. Tizennégy éves volt, mégis lámpavilágnál aludt. Cushie azt is elmondta Garpnak, hogy Bainbridge még mindig szívesen jár pelenkában - talán azért, gondolta Garp, mert a család Macizza.

- Én nem szólok érte - vont vállat Cushie. - Nincs szüksége rá, érted. Szobatiszta, csak szereti a pelenkát. Olykor.

Garp megállta lucskos gyepen Maci ablaka alatt, és számítgatta, melyik ablak is lehet Cushie-é. Végül úgy döntött, felkelti Macit. Remélte, hogy megismeri őt rögtön, és szól Cushie-nak. Maci azonban úgy támolygott az ablakához, mint valami részeg kísértet, és nem akarta megismerni Garpot, pedig a borostyán indájában felkapaszkodott az ablakáig. Bainbridge Percy szeme olyan volt, mint az autó fényszórójába tekintő dermedt őzé.

- Az isten áldjon meg, én vagyok az - suttogta Garp.- Akkor neked Cushie kell - állapította meg Maci mogorván.- Az hát - dörmögte Garp. A borostyán indája abban a percben leszakadt, és Garp a cserje közé huppant. A für-

ldőruhában alvó Cushie segítette ki az ágak kacsos bonyodalrtmából.- Hőha! Felvered a házat! - csitította volna. - Ennyit ittál? - Ekkorát estem - válaszolta Garp ingerülten. - A

húgod mégis az ütődött.- Csatakos minden - állapította meg Cushie. - Hova legyünk?Garp készült a kérdésre. A Gyengélkedőben hatvan üres ágy ásított.Azonban még Percyék tornácán sem juthattak át, a Kótya állta el az útjukat. Kifulladt a nagy fekete dög, és

tajtékos volt az acélszürke pofája, mire a lépcsőn leereszkedett. Mintha még a mozgása is lassult volna. Bűzös lehelete úgy érte Garpot, mintha nedves rög vágódott volna a képébe.

- Mondd neki, hogy tűnjön el - súgta Garp Cushie-nak.- Olyan vén ez, hogy már süket - mondta Cushie.- Számon tartom én a születése napját is, ne félj!Kótya ugatni kezdett. Olyan volt az ugatása, mintha valami régen zárt kapu fordult volna a sarkán először. Meg

is fogyott vénségében, de azért hetven kiló lehetett. Az atkák, rühek, drótkerítések veteránja megszimmantotta régi ellenségét mégis, és nekiszorította a tornácnak.

- Takarodj, Kótyus! - förmedt rá Cushie.Garp megpróbált eloldalozni, és megfigyelte, milyen lomhán követi a vén állat. - Vaksi is ez már.- A szimatára se adnék - tódította Cushie.- Dögkútban volna a helye - dünnyögte Garp, és elkerült mellette. Kótya tétován követte. Állkapcsa még mindig

a markolóra emlékeztette Garpot, de a hatalmas ugrásának már csak emléke élt renyhe izmú, bozontos mellkasában.

- Ne törődj vele - ajánlotta volna Cushie, éppen amint a Kótya ugrott.Ugrása oly lomha volt, hogy Garp ráért mögéje kerülni, majd hátulról kikapta alóla két mellső vállát, és teljes

súlyával ráhasalt. A Kótya előrebukott, orrával a földet túrta, de hátsó két lábával kapaszkodott keményen, Garp tehát csak teljes teste bevetésével maradhatott ura a helyzetnek. Iszonyú morgás támadt, amint a Kótya gerincét lejjebb s lejjebb szorította, nyaka bundájába véste az állát. A győzködés díja egy fül lett - ezúttal Garp szájában, mert Garp harapta le. Akkorát harapott belőle, amekkorát csak bírt, és a Kótya is üvöltött, ahogy a torkán kifért. Garp pedig rágott rajta tulajdon fülének hiá- I nyáért, a Steering négy évéért, s talán még anyja tizennyolc esztendejéért is.

Akkor eresztette el csak a Kótyát, mikor a Percy-ház ablakai sorra világosodtak.- Futás! - vezényelt Cushie. Garp elkapta a kezét, és Cushie készségesen futott vele. Garp a keserves szája ízét

kóstolgatta. - Hát meg kellett harapnod? - kérdezte Cushie szemrehányóan.- Ő kezdte - emlékeztette Garp.-7 Emlékszem. - Cushie belekapaszkodott Garp kezébe, és ment, amerre vezette.- Miazisten történik itt! - hallották Stewart Percy ordítását.- A Kótyus, a Kótyus! - jajongott bele Maci az éjszakába. - Kótya! - kiáltott a Here. - Hozzám, Kótya! - A süket

dög vonítása is nyomon követte őket.Az üres iskolát betöltötte a lárma, és fölébresztette Jennyt is. Kitekintett ablakán a Gyengélkedő

szárnyépületéből, de Garp szerencséjére meglátta már akkor, amikor a villanyt gyújtotta. Háta mögé parancsolta Cushie-t a szárnyépület kongó folyosóján, és maga ment fel orvosi tanácsért.

- Mi történt veled? - hüledezett Jenny. Garp azt akarta tudni, hogy az állán csorgó vérből mennyi a Kótyáé, mennyi az övé. Jenny a vérrel együtt lemosott valami varfélét is Garp torkáról -l- mindketten megbámulták, amint a konyhaasztalra pottyant. Mint az ezüstdollár, akkora volt.

- Mi ez? - kérdezte Jenny.- Fül - felelte Garp. - Nem mondanám, hogy a cimpája.Elnézték az asztal lapjának fehér mázán kunkorodó fekete fület. Olyan volt, mint valami szikkadt régi

bőrkesztyű foszlánya.- A Kótyába ütköztem - magyarázta Garp.- Fület fülért - állapította meg Jenny Fields.Garpon nem hagyott nyomot az összeütközés. A lemosott vér a Kótyáé volt mind.Amikor Jenny ismét nyugovóra tért, Garp leterelte Cushie-t abba az alagútba, amelyik a szárnyépületből a

Gyengélkedő főépületébe vezetett. Tizennyolc éve ismerte itt a járást. Aztán felvitte Cushie-t az anyjától legmesszibb eső helyiségbe, a betegfogadó fölé, a műtő s az altató szomszédságába.

Ilyenformán örökre személyes és kórházi szagokhoz és érzésekhez társult nemi élete. Titkolózás övezte, de nem volt hajszolt, csupán a kínzó szükség méltó jutalma. Környezete pedig mintha kietlen lett volna örökké. Garp képzeletében a szex a megürült világegyetemben elkövetett cselekedet maradt - eső utáni, szivárványos ígéret.

Cushie persze az ágyúk torkának emlékeként rögzült. Amikor elfogyott a hármas csomagolású óvszer utolsó darabja is, Cushie megkérdezte, hogy csak egy csomaggal vett-e. A birkózónak semmi nem kedvesebb a jól megszolgált fáradt: ságnál, Garp azért Cushie panaszai közepette is elszunnyadt.

- Először nem hozol, aztán meg kifogy? - zsémbelt Cushie. - Még szerencse, hogy a barátságunk olyan régi! Még nem is pitymallott, amikor Stewart Percy kiáltozására riadtak. Hangja úgy hatolt be a Gyengélkedőbe,

mint valami undok kórokozó. - Nyissák ki! - hallották, s odalopóztak az ablakfélfához.A bősz atya a haragoszöld pázsitról bőgött fölfelé fürdőköpenyben és papucsban, Kótyát pórázon tartotta maga

mellett. Nem kellett sokáig bőgnie, Jenny hamarosan megjelent kivilágított ablakában.- Beteg? - kérdezte Stewartot.- A lányomat akarom!- Részeg? - érdeklődött tovább Jenny.- Erisszen be! - üvöltötte rá Stewart.- A doktor úr nincs itt - tudatta vele Jenny -, én meg nem hiszem, hogy a maga baján segíthetnék.- Te rinya! - ordította Stewart. - A fattyad tönkretette a lányomat! Odabe, abba a baszott Gyengélkedőbe!Bizony már baszott a Gyengélkedő, gondolta Garp elégedetten, és még lopott némi örömet a mellette vacogó

Cushie tapintásából és szaglásából.- Nézd a kutyámat! - dühöngött Stewart. - Csupa vér!Úgy húztam ki a függőágy alól! Egy merő vér a tornác! Mit művelt a kutyámmal a büdös fattya?

Garp érezte, hogy Cushie megrebben anyja válaszára - nyilván arra emlékeztette, amit ő mondott vagy tizenhárom esztendeje. Mert Jenny Fields ezt válaszolta: - Garp megharapta a Kótyust! - Azzal el is oltotta a villanyt, és a sötétségben csak a Here zihálása hallatszott az ereszek csöpögésén át, a mindent megtisztító eső távoli csatornagurgulázásában.

5

Ahol Marcus Aurelius a lelkét kilehelte

Garp a tizennyolc éveseknél különbül felkészült a várfogságban töltendő írói életre, mikor Jenny elvitte Európába. Tulajdon képzeletének rabja volt már addigra, hiszen olyan nő mellett cseperedett, aki úgy képzelte, hogy az ember életének java mindenképpen várfogságban telik. Évek elteltek, mire Garp ocsúdott, hogy őneki nincsenek barátai - e furcsaságon azonban Jenny Fields sohasem ütődött meg. Ernie Holmmal távoli és udvarias maradt kapcsolata, hiába számított Ernie élete első barátjának.

Vagy egy tucat penziót végigpróbáltak Bécsben, mielőtt a maguk lakásába költöztek volna. Mr. Tinch ötlete volt, hogy ilyen módon kikóstolhatják a várost, melyik része tetszik majd a legjobban - lakják végig a kerületeket, aztán döntsenek. Csakhogy a penziózás 1913 rövid nyarán még kellemes mulatság lehetett, azonban Jenny és Garp 1961-ben érkezett Bécsbe, és hamarosan elunták írógépük sűrű költöztetését. Garpot mégis a penziók tapasztalata juttatta első nagyobb elbeszélése, A Grillparzer penzió tárgyához. Voltaképpen azt sem tudta, míg Bécsbe nem érkezett, mi az a penzió. Ott aztán hamarosan kiderült, hogy az életnek jóval kevesebb kényelmével kínálja vendégét, mint a szálló - annál mindig kisebb is, és soha nem előkelő, reggelit meg hol adnak benne, hol nem, árajánlata csábító, de rá is lehet fizetni. Jenny és Garp látott ugyan tiszta, kényelmes és barátságos penziót is, de a legtöbbje gyanús lyuk volt.

Nem is telt sok időbe, amíg úgy döntöttek, hogy a Ringen belül vagy legalább a közelében élnének, annak a nagy körútnak a táján tehát, amelyik a régi várost körülfogja. A város szívében Jenny is jobban elboldogult, bár németül nem beszélt. A Ringen belüli város számított a finom, nemzetközi Bécsnek, ha egyáltalán lehet szó ilyen Bécsről.

Garpot mulattatta, hogy a Steeringben három éven át megszerzett nyelvtudása révén anyjának gyámja lett.- Schnitzelt egyél, anyu - szokta ajánlani.- A Kalbsnieren mintha érdekesebben hangzanék - vélekedett Jenny.- Az borjúvese, anyu - mutatott rá Garp. - Mióta szereted a vesét?- Igaz is - hagyta rá Jenny.Hogy a maguk lakásába költöztek, attól fogva Garp intézte a vásárlásokat is. Jenny tizennyolc évig evett a

Steering menzáján - ott főzni nem tanult meg, most a csomagolt cikkeken nem igazodott el. Garp Bécsben ébredt rá, hogy a főzéshez kedve neki van -n- mindenekelőtt azonban, hangoztatta, az európai WC felfedezésében lelte örömét. A penziókban ismerkedett meg ezzel a kicsiny helyiséggel, amely csupán a csészére meg az öblítő tartályára szorítkozott. Írta is Helennek, hogy „"bölcs elrendezés ez, mert mire való, hogy az ember egy helyt ürítkezzék és mossa a fogát?"" A WC a későbbiekben előkelő helyet foglalt el elbeszélésében, A Grillparzer penzió-ban - akkor azonban még nem fogott neki az írásának, sőt semmi egyéb írásnak sem.

Akármilyen fegyelmezett volt tizennyolc esztendős korára, látnivaló annyi kínálkozott, s hozzá még az intéznivalók, hogy hónapokig csak a Helennek szóló levelek írásához jutott. Hiába is próbálkozott mással, életének új színterén nem kezdhette mindjárt a szerzetesi körmölést.

Egy családról kezdett írni, de csak annyi volt a fejében, hogy egymáshoz igen ragaszkodó és érdekes életű emberek, s ez nem bizonyult elegendőnek a kibontakozáshoz.

Jenny és Garp vajszínű, magas lakásba költözött egy régi épület második emeletére a Schwindgassén, a negyedik kerület kicsiny utcájába. A Prinz-Eugen-Strasse, a Schwarzenbergplatz meg a felső és alsó Belvedere tőszomszédságába kerültek ilyenformán. Garp lassan végiglátogatta a város minden múzeumát, Jenny azonban csak a Felső Belvederét ismerte meg. Garp hiába magyarázta neki, hogy ott csak a tizenkilenchuszadik századi festők láthatók, Jenny kijelentette, hogy annál neki több nem is kell. Hiába érvelt Garp, hogy csak le kellene sétálnia a parkon át, ott találná a barokk gyűjteményt, Jenny csak a fejét rázta. Végighallgatott ő művészettörténeti előadás-sorozatot nem egyet a Steeringben, neki a műveltsége megvan.

- De a Brueghelek, anyu! - lázongott Garp. - Csak felffisz felülsz a Ringen felfelé tartó Strassenbahn-ra, és leszállsz a Mariahilferstrassénál. Az a nagy múzeum mindjárt szemben a villamosmegállóval a Kunsthístorisches.

- De mikor a Belvederébe gyalog is eljutok! Minek szálljak villamócra?Eljutott gyalogszerrel a Karlskirché-hez is, meg nem messze az Argentinierstrassén is akadtak megnézni való

követségi épületek. A bolgár követség a Schwindgassén mindjárt ott volt átellenben a lakásukkal. Jenny kijelentette, hogy ő szívesebben járja a környéküket. Kávéház is volt tőlük egy sarokra, oda tért be olykor az angol nyelvű újságokért, de általában nem járt sehova, ha Garp nem vitte, s ha Garp nem főzött, Jenny nem evett semmit

otthon. Csupán az foglalkoztatta, hogy írna valamit - Garpot pedig foglalkoztatta sok minden.- Vén fejjel már nem állok oda tátogatni - mondta fiának. - Te csak járj, nyalj fel annyi kultúrát, amennyi beléd

fér, az a dolgod.- Emészteni, em-emészteni! - kötötte a lelkükre Tinch is, de Jenny a tanácsot csakis Garpra vonatkoztatta. Ő

már nyelt s emésztett eleget ahhoz, hogy a mondanivalója meglegyen. Negyvenegy éves volt, és úgy látta, életének érdekesebbik felét a füle mögé tette. Már csak megírnia kell. •

Garp a kezébe nyomott egy cédulát, hogy azt mindig hordja magával. A címüket írta rá, ha netán eltévedne: Schwindgasse 15/2, Wien IV. Kínnal-bajjal a kimondására is megtanította. - Schwindgassefünfzehnzwei! - törte rajta Jenny a nyelvét.

- Még egyszer! Csak nem akarsz elveszni végképp, ha egyszer elkeveredsz?Garp a város nappali tanulmányozása során döntötte el, hová viszi Jennyt este vagy délután, amikor az írásával

végzett. Ilyenkor megittak egy sört vagy egy pohár bort. Garp elbeszélte a napját, Jenny pedig udvariasan hallgatta. A bor is, a sör is elálmosította. Legtöbbnyire jól megvacsoráztak valahol, majd felültek a hazafelé tartó villamosra. Garp büszke volt, hogy soha nem kell taxihoz folyamodniuk, annyira ismerte a város villamosvonalait. Olykor már kora reggel kiment a piacra, bevásárolt, s otthon főzött. Jenny felől estig ott sürög-foroghatott - neki édes mindegy volt, odahaza esznek-e vagy vendéglőben.

- Ez Gumpoldskirchner -- magyarázta olykor Garp, miféle bort hozott haza. - Jól csúszik a Schweinebraten--ra.

- Micsoda nyakatekert szavak - szólt Jenny válasza.Jenny prózáját értékelve Garp később ezt írta: „"Anyámnak az anyanyelvével való küzdelemben nem maradt

ideje a németre.""

Jenny ott ült naphosszat az írógépnél, mégsem tudta, hogyan fogjon az írásnak. Amit megírt, az nem tetszett neki. Megpróbált emlékezni, miben különböztek legkedvesebb olvasmányai az ő próbálkozásától. Mert ő csak fogta, s belevágott: „"Születtem..."" meg a többi. „"Szüleim azt akarták, hogy a Wellesleyt járjam ki, én azonban..."" Majd persze „"Úgy döntöttem, gyereket szülök, és a következőképpen jártam el..."" Jó elbeszélőt olvasott eleget, s az ő prózájuk másként csengett. Sokat tépelődött, mi a baja a szövegének. Megbízta Garpot, hozzon neki könyveket az angol nyelvű műveket árusító könyvesboltokból. Jobban meg akarta nézni, hogyan is kezdődnek. S hiába fordított ki a gépéből háromszáz lapot egykettőre, úgy érezte, neki sem fogott jóformán.

Az írás szülési fájdalmait némán tűrte, és nem éreztette Garppal, bár a városról szóló tudósításait inkább csak fél füllel hallgatta. Azt tapasztalta, hogy az életében elkezdődött és véget ért minden. Garp nevelése. Az ő anyai szerepe. Garp toronylövész apasága. Nem mintha hibádzott volna a fia szeretetében, mégis mintha az anyai szeretettel is végzett volna. Most már engednie kell csak, hogy a dolgát megtalálja. Nem írathatja fel birkózásokra örökké. Szeretett a fiával élni, el sem képzelhette, hogy majd egyszer a maga embere lesz, mégis azt várta tőle, hogy Bécsben jól mulasson. Garp meg is tett minden tőle telhetőt.

Azonban az összetartó és érdekes család történetével nem jutott messzire. Éppen annyira csak, hogy kiagyalta, mi érdekeset tehetnének együtt. Az apát valami utazó felügyelőnek szánta, s a családja vele tartott. Körútjaik során az osztrák éttermeket, penziókat és szállókat osztályozták A, B és C rendbe. Efféle munkát szeretett volna Garp is, mert elképzelte, hogy a vendégforgalomnak kiszolgáltatott országban óriási lehet a jelentősége annak, miféle folytonos osztályozásban és újraosztályozásban részesülnek azok a vállalkozások, amelyekről a vendégek az országot megítélik. Csak azt nem tudta, hogy efféle munkára ki adna megbízást és mi Végre. Nem baj, gondolta, megvan a fura család s a fura kenyérkeresetük. Hibákat kajtatnak és minősítenek. Az ám, de hova vezet ez? He -lennek egyszerűbb volt levelet megereszteni.

Azon nyár végén és ősz elején, míg a bécsi utcákat járta gyalog és villamoson, nem találkozott senkivel. A kamaszkor folytatása ez „"a sarkamban lévő örök érzés, hogy sehol senki, aki megértene"" - írta Helennek. Részint azonban Bécsnek tulajdonította, „"mert itt valóban senki nincs hozzám fogható"".

Számszerűen lehetett is némi igaza. Garp a maga korosztályával sem találkozhatott Bécsben. 1943-ban is kevés bécsi született, de a nemi erőszak meghökkentően számos gyümölcsétől eltekintve Bécs az idegen megszállások tizenhét évében alig szaporodott. Garp olyan városban élt, amelyik éreztette vele, hogy tizennyolc esztendősnek lenni ritkaság. Mintegy segített neki az öregedésben, de előbb rávezette, hogy „"Bécs egy halott város múzeuma"" - mint Helennek írta.

Nem is rosszallóan, mert szeretett bóklászni ebben a múzeumban. „"Élőbb város talán nem is lett volna az ínyemre - írta később. - Az utolsókat pihegő Bécs szinte dermedten tűrte, hogy elnézzem, majd egy-egy részébe tüzetesebb vizsgálat céljából vissza-visszatérjek. Másutt nem vizsgálódhattam volna ilyen aprólékosan, mert az élő városok nem maradnak veszteg."" -

T. L. Garp tehát a nyárutót aprólékos megfigyelésekkel töltötte, leveleket írt Helen Holmnak Bécsről, és anyja háztartását vezette, mert az választott szerzetesi életét még az írás magányosságával is megtoldotta. „"Anyám, az író"" - emlegette Garp henyén Helennek írott leveleiben, holott irigyelte Jennyt, amiért ír egyáltalán. Az ő elbeszélése bedöglött. Vezethette volna ugyan képzelt családját egyik kalandról a másikra, csakhogy hova jut velük? Egy olyan B étterembe megint, amelynek édességei örök kartávolságra fogják tartani az A osztálytól, vagy ismét egy B szállóba, amely oly bizonyosan züllik a C felé, amennyire a dohot a fogadócsarnokából kiszellőztetni lehetetlenség. Talán mérgeztesse meg a felügyelő egyik családtagját, akár valami A osztályú étteremben? Az ám, de miféle céllal? Vagy mondjuk, hogy az egyik penziójában őrültek vagy éppenséggel bűnözők ütöttek tanyát - de mit célozna meg azzal is?

Garp látta, hogy elbeszélése cél hiányában szenved.Magyarországról vagy Jugoszláviából érkezett cirkusz kirakodását figyelte egyszer az egyik állomáson, s azt

próbálta beilleszteni elbeszélésébe. Medvéjük az autóparkolóban motorbiciklizett körbe-körbe. Kisebb tömeg verődött össze körülöttük, és egy kézen járó ember talpán egyensúlyozott tálban szedte a pénzt. Olykor felbukott ő is, a medve is.

Egy esés után a motorbicikli nem akart elindulni. Nem derült ki, hogy a cirkusz másik három tagja miféle mutatványos, mert éppen amikor ők léptek volna a kidőlt kézenjáró és a kidőlt medve helyébe, megjelent a rendőrség, és egy csomó űrlapot töltetett ki velük. Ez már nem ígérkezett érdekesnek, és a tömeg - már amekkora volt - elszéledt. Garp ólálkodott ott a legtovább, nem azért, mintha a rongyos cirkusz újabb mutatványaira várt volna, hanem mert a beillesztést fontolgatta. Nem jutott az eszébe semmi, s amint kifelé indult az állomásról, még hallotta a medve öklendezését.

Hetekig egyebet nem írt az elbeszéléséhez, mint a címét -- Az Osztrák Vendégforgalmi Iroda --, de ez sem tetszett neki, azért inkább a vendégforgalmat sűrítette.

A hidegebbre fordult idő azonban ettől is elvette a kedvét, és inkább Helen fülét rágta, miért nem válaszol bővebben a leveleire, holott jól tudta, hogy elárasztja leveleivel Helent. Helennek tenger lehetett a tennivalója, hiszen a főiskolának mindjárt másodévére bocsátották, és a többi diáknál kétszerte több órát hallgatott. Ha Garp és Helen pályájában volt hasonlóság ekkoriban, csakis az, hogy mindketten igen igyekeztek. - Szállj le szerencsétlen Helenről - tanácsolta az anyja. Talán levélírónak készülsz? - Hanem Garpnak már az sem tetszett, hogy anyjával egy lakásban kelljen versengenie. Írógépe szakadatlanul kopogott, és Garp a maga írói végzetének kopogását hallgatta benne. „"Anyám nem ismerte a latolgatás csöndjét"" - állapította meg később.

Novemberre Jenny hatszáz gépelt lappal készült el, de úgy érezte, még sehol sem tart. Garpnak ilyen bőven ömleni nem volt miről. Eszmélt, hogy a képzelet nehezebb járatú az emlékezetnél.

„"Áttörése"", mint Helennek írott levelében nevezte, egy havas, hideg napon történt Bécs Város Történetének Múzeumában, a Schwindgasse közelében. Talán azért is halogatta, hogy megnézze, mert odáig gyalogszerrel eljuthatott bármelyik nap. Jenny viszont csekély számú múzeumlátogatásai közé számlálta máris, mert csak a Karlsplatzon kellett érte átmennie, tehát megmaradt a szomszédságban, mint mondani szokta.

Megemlítette Garpnak, hogy a múzeumban mutatnak egy írói szobát is, csak éppen elfelejtette, kiét. Azonban az író múzeumba költöztetésének gondolata megragadta.

- Ott a teljes szobája, anyu? - csodálkozott Garp.- Ott, mindenestül. Odavitték a bútorát, de lehet, hogy a falait meg a padlóját is, nem tudom.Én meg nem értem. Miféle szoba az? - Hálószobának néztem - tűnődött Jenny. - Ez olyan író lehetett, amelyik a

hálószobájában írt.Garp az égnek fordította a szemét. Mekkora trágárság, gondolta. A fogkeféjét is kiállították meg az

éjjeliedényét is?Pedig nem volt annak a szobának hibája, legfeljebb az ágyát méretezték gyerekre. Íróasztala sem volt valami

nagy. Nem lehetett terjengős író, okoskodott Garp. Bútora sötét színű volt, és törékenynek látszott. Anyám különb szobában írhat, állapította meg. Franz Grillparzer irodalmát balzsamozták be így. Garp a hírét sem hallotta.

Ausztria határain túl más sem igen hallott felőle. 1872-ben halt meg, költő és drámaíró volt. Nevezetessége nem terjedt a század határán túlra sem. Garp később úgy vélekedett róla, hogy tizenkilencedik századi népszerűségét sem érdemelte meg. Drámák és versek őt ugyan nem érdekelték, mégis bement a könyvtárba, és elolvasta, amit a költő és drámaíró művéből a legkülönb prózának ítélt: kisregényre való elbeszélését, A szegény hegedűs-t, s az a gyanúja támadt, hogy hároméves némettanulás a Steeringben nem képesíti az elbeszélés élvezetére. Majd rátalált a Habsburgergassén egy antikváriumban az angol fordítására, de örömét abban sem lelte.

Grillparzer híres elbeszélése Garp szerint nem volt különb a ripacsosan eljátszott és nyálasan érzelgős melodrámánál. Tizenkilencedik századi orosz elbeszélésekre csupán távolról emlékeztette, bár azoknak is akárhány hőse a gyakorlati élet színterén sokszorosan megbukott tehetetlen tépelődő. Csakhogy Dosztojevszkij felkeltette

érdeklődését szerencsétlen flótása iránt, Grillparzer azonban könnyekig untatta vele.Garp ugyanebben az antikváriumban megvette Marcus Aurelius Meditációi-nak angol fordítását is. A

Steeringben Marcus Aurelius latin olvasására fogták, angolul még nem olvasta - de főként azért vette meg, mert a könyvkereskedő elmondta neki, hogy Marcus Aurelius Bécsben lehelte ki lelkét.

„"Az ember életében az idő egy perc csupán - írta Marcus Aurelius -, mivel az élet szakadatlan áramlás, az érzékelés villám az ég alján, a test a nyüvek tápláléka, a lélek örvény kavargása, a sors fenyegető, a hír csalóka. Ami a testünk, az egyszóval a víz sodrásához hasonlatos, ami a lelkünk, az akár az álom meg a pára."" Garp elgondolta, hogy Marcus Aurelius már akkor Bécsben élhetett, amikor ezt papírra vetette.

Leverő megfigyelései szolgálhatnak is nagy írásmű tárgyául, okoskodott Garp. Csakhogy Grillparzer és Dosztojevszkij közt a különbség nem tárgyuk megválasztásában, hanem értelmükben és formájukban, vagyis művészetükben ütközik ki. Napnál világosabb megállapítása elégedettséggel töltötte el. Évekkel később egy Grillparzer kritikai kiadáshoz írt bevezetőben azt olvasta, hogy Grillparzer „"érzékeny, elkínzott, olykor üldözés rögeszméjétől hajszolt, gyakran levert, panaszos, mélabúval küzdő lélek volt, a modern bonyodalmak embere egyszóval"".

„"Lehetséges - jegyezte le Garp. - Mindenekelőtt azonban írónak volt kutya rossz.""Meggyőződése, hogy Franz Grillparzer „"rossz író"", mintha művészi biztonságot öntött volna bele - mielőtt

még művészi teljesítmény terhelte volna a számláját. Szükséges is talán minden fiatal írónak egyszer pálcát törnie egy kolléga fölött, mondván, hogy az nem méltó a céhtagságra. A küzdőkedvét Garp szegény Grillparzer ellen éppen a birkózásból kölcsönözte: ha valamely ellenfelét munkában látta, és megfigyelhette gyengéit, tudta, hogyan kerekedjék felül legközelebb. Még Jennyt is rávette, hogy elolvassa A szegény hegedűs-t, pedig egyébként nem folyamodott hozzá irodalmi döntésekért.

- Szemét - mondta ki Jenny. - A szerző érzelgős cukrász. Együtt örvendeztek egyetértésüknek.- A szobájától sem voltam elragadtatva - vallotta meg Jenny Garpnak. - El nem akartam hinni, hogy író szobája.- Az nem perdöntő, anyu.- Fojtó volt a légköre - panaszolta Jenny. - Sötét is volt benne. Tetvészkedők laknak ilyenekben.Garp átsandított anyja szobájába. Ágyán, öltözőasztalán, még a fali tükrére ragasztva is csupa sűrűn és

egyenetlenül gépelt kéziratlap. Anyja szobáját sem tekintette éppen íróinak, de inkább hallgatott.Hosszas, hetyke levelet eresztett meg Helennek - Marcus Aureliust idézte és Franz Grillparzert rántotta le

benne. Tudatta Helennel, hogy „"Franz Grillparzer 1872-ben örökre és visszavonhatatlanul elhunyt. Művei, akár az olcsó helyi vinkók, megtörnek, vagyis nem állják a szállítást a város határain túlra."" A levélben talán Helen is megsejtette a bemelegítő írói talajgyakorlatokat - Garpnak mindenképpen annyira tetszett, hogy másolattal írd, és első példányát tartotta meg. „"Irodalmi múzeumnak használsz - írta vissza Helen. - Ugyan mit dokumentálok én?""

Panaszkodott valóban? Garp nem firtatta. Annyira nem kísérte figyelemmel Helen életét Levelére csupán azt írta válaszul, hogy „"kezd minden összejönni az íráshoz"", és bízik benne, hogy Helen elégedett lesz az eredménnyel. Helen talán megriadt a nagy készülődés hírére, azonban félelemnek nem adta tanújelét. A kollégium tanulmányi lépcsőit már hármasával szedte, és Garpban nem a nagy mellényét tekintette, hanem a magáéhoz hasonló elszántságát. Hízelgett a hiúságának az is, hogy Garp olyan sűrűn ír, és minden válaszában dicsérte leveleinek talpraesettségét.

Jenny és Garp közben egyre Grillparzer rovására tréfálkozott Bécsben. A végérvényesen elhunyt Grillparzer hullafoltjait fedezték fel a városon, hol egy Grillparzergassét, hol egy Kaffehaus des Grillparzers-t, majd egy rakott süteményt is, amely a Grillparzertorte nevet viselte. Edes Édes volt csömörletesen. Ha Garp tojásételt készített ebédre, már azt kérdezte Jennytől, hogy főzve parancsolja-e vagy grillparzellázva. Egyik nap a schönbrunni állatkertben láttak egy csatakos oldalú, csikasz antilopot, félrehúzódva kornyadozott téli ketrecében, és Garp nyomban megismerte benne a „"grillparzeri gnú""-t.

Jenny a tulajdon írásművéről szólva egy napon megvallotta Garpnak, hogy „"parzert vétett"". Mint elmagyarázta, a szót úgy érti, hogy cirkuszi dobpergéssel vezetett be egy jelenetet. Az említett jelenet a bostoni moziban játszódott, amikor a katona rátört. „"Kéjvágytól feszítetten közeledett hozzám"" - írta Jenny.

- Ez bizony elég borzalmas, anyu - mondta rá Garp is.- De mikor így történt - mentegetőzött Jenny. - Mit írhatok a kéjvágy helyett? - Legalább azt, hogy csöpögött a kéj vágytól - ajánlotta Garp.- Elhányom magam! - tiltakozott Jenny. A Grillparzer vétség a kéjjel került a kéziratba. Meghányták-vetették

tehát egymás közt a kéjt, már amennyire tudták. Garp megvallott Cushie Percy iránt érzett kéjvágyát, és vágya elhálásának sze lídített változatával állt elő. Jennynek ez is sok volt. - Hát Helen? - tette fel a kérdést. - Helen iránt is így érzel?

Garp kibökte, hogy így bizony.- Szörnyű! - S mivel kéj érzésben soha része nem volt, nem értette sem azt, hogyan lelheti benne Garp élvezetét,

sem pedig, hogy „"az ilyesminek"" mi köze az érzelmekhez.- „"A test a nyüvek tápláléka"" - idézte Garp Marcus Aureliust idétlenül. Anyja csak a fejét rázta. Csupa vörös

étteremben vacsoráztak a Blutgasse szomszédságában. - Vér utca - fordította Garp boldogan, hogy a szón is fordíthat.

- Hagyd az örökös fordítást - intette le Jenny. - Nem akarok én mindent tudni. - Nagyon vöröslötte az éttermet, az árait meg drágállotta. Vontatott volt a felszolgálás is, és későn indultak haza. A csípős hidegben a Kárntnéierstrasse vidám fényeinek alján sem melegedtek meg.

- Fogjunk taxit - ajánlotta Jenny, Garp azonban erősködött, hogy öt sarokkal odébb villamosra szállhatnak. - Ele- gem van a szád széléből meg a Strassenbahnjaidi)45ból1- morogta Jenny.

Nyilvánvaló volt, hogy a kéjkérdés rontotta el az estéjüket.Az első kerület ragyogása karácsonyt ígért -t- a Szent István-székesegyház roppant tornyától az Operaház

tömegéig hétsaroknyi üzlet, vendéglő és szálloda előtt vitt el az útjuk, ámbár lehettek volna akármerre a karácsonyváró világon. - Egyik este el kell mennünk az Operába, anyu - javasolta Garp. Hat hónapja éltek Bécsben, s az Operában még nem jártak. Jenny azonban nem szeretett későn feküdni.

- Elmehetsz magad - mondta Garpnak. Látta, hogy néhány lépésre előttük három nő álldigál hosszú bundában. Egyikük a bundához illő karmantyút is viselt, azt tartotta az arca elé - belelehelt, hogy a kezét melegítse. Messzibbről jól ;iöltözöttnek látszott, bár mintha a hamis karácsonyi csillogásból is ragadt volna rá meg a vele álldigáló két másik nőre is. Jenny azonban a karmantyúst irigyelte. - Ilyen karzsák kellene nekem - mondta ki. - Hol vehetnék? - Azzal rámutatott a karmantyúsra; Garp még nem értette, mi is kellene Jennynek.

Csupán annyit tudott, hogy a nők sarkangyalok.A három nő sem igazodott el Garpon és Jennyn. Jóképű gyereket láttak egy csinos, de nem éppen szép

asszonnyal, aki kora felől lehetett akár a fiú anyja is. Jenny azonban nagyvilágian karolt Garpba, meg vitatkozó hangjaik is ingerülten csenghettek, azért a kurvák úgy döntöttek, hogy Jenny mégsem lesz Garp anyja. Mikor aztán Jenny rájuk mutatott, megdühödtek. UgyÚgy képzelték, Jenny is kurva, és belekaszál a kertjükbe -e- fölcsípte ezt a jómódúnak látszó és kellemes fiút, mikor az lehetne az ő vendégük is.

Bécsben engedélyezik a prostitúciót, és igen ügyelnek rá. A kurváknak van szakszervezetféléjük, bárcájuk, és orvosi vizsgálatra járnak. Csak a legjóképűbbek dolgozhatnak az első kerület korzóin. A külső kerületek prostituáltjai öregebbek is, rondábbak is, és főképp olcsóbbak. Áraik kerületenként szabottak. Amikor Jenny ujjal mutatott erre a háromra, felálltak a járda teljes széltében, hogy útjukat szakasszák. Megállapították egy pillantással, hogy Jenny nem üti meg az első kerület mértékét, és nyilván cserkészkedik - amit Bécsben tilalmaznak -, vagy külsőbb kerületből szemtelenkedett be több pénz reményében, és akár vállalja az összeütközést a kolleginákkal.

Jennyt kurvának talán nem sokan nézték, bár azt sem sokan mondták volna meg, kiféle. Oly sokáig viselt nővéri egyenruhát, hogy Bécsben nem tudta, hogyan öltözzék, és ha vacsorázni indult Garppal, többet öltött magára a kelleténél, talán a maga kárpótlására azért a régi fürdőköpenyért, amelyben otthon írt naphosszat. A ruhavásárlásban gyakorlata nem volt, az idegen város ruháit valahogy furának látta. Ízlése megbénult, azért csupán az árakhoz igazodott - a pénze pedig megvolt hozzá, hogy a türelmet s fáradságot kívánó hasonlítgatásokat elkerülje. Igy így aztán ő is csillogónak és skatulyából kihúzottnak látszott új ruháiban. Öltözködése éppen nem igazolta családi kapcsolatát Garppal. Garp viszont, akár a Steeringben, kényelmes öltő ruhában, nyakkendőben, mintegy a városi névtelenség egyenruhájában járt.

- Megkérdeznéd azt a nőt, honnan vette a karzsákját? - fordult Jenny Garphoz, mikor a három nő legnagyobb meglepetésére útjukat állta.

- Ezek kurvák, anyu - súgta oda Garp.Jenny Fields lába földbe gyökerezett. Aztán éppen a karmantyús nő szólította meg Jennyt, s hangjából

ítélhetően nem sok szeretettel. Jenny persze egy szavát sem értette, és Garpra bámult magyarázatért. Le sem vette a szemét Garpról, amíg a nő a súlyos mondókáját a fejére nem olvasta.

- Anyám meg akarta kérdezni magától, hol kapni ilyen szép muffot - mondta Garp a karmantyús kurvának lassú németséggel.

- Ja, ezek idegenek - állapította meg a másik.- Akkor mégis az anyja lesz neki - vélekedett a harmadik.A karmantyús Jenny arcába lesett, Jenny pedig a karmantyújára szegezte tekintetét. Az egyik kurva fiatal lány

volt, a haját magasra tornyozta, és apró arany- meg ezüstcsillámokkal hintette meg. Egyik orcáján zölddel tetovált csillagot viselt, meg egy sebhelyet, amelyik egy csöppet a száját is félrehúzta - elsőre nem is látszott, mi baja az arcának, csak annyi volt nyilvánvaló, hogy hiba, az lehet valami. Alakjának viszont nem volt hibája. Szálas volt és

karcsú, a pillantás mintegy visszapattant róla - Jenny mégis azon kapta magát, hogy a karmantyúból eleget látván, ezt a lányt nézi merően.

- Kérdezd meg, mennyi idős - kérte Garpot.- Tizennyolc vagyok - felelte a lány. - Beszélek én angolt!!- Annyi a fiam is - válaszolta Jenny, és Garp felé biccentett. Nem értette, hogy a nők maguk közül valónak

nézték, és dühös lett, mikor Garp később megmagyarázta neki. Dühös, de csakis magára. - A ruháim, persze! - fakadt ki. - Nem értek az öltözködéshez! - És attól fogva Jenny Fields örökre visszavedlett nővérnek. Ismét egyenruhát öltött, és azt viselte mindenüvé, mintha szakadatlan szolgálatban lenne, holott betegápolással már nem foglalkozott.

- Láthatnám a karzsákját? - kérdezte Jenny a karmantyústól, mert azt hitte, valamennyien értenek angolul. Garp tolmácsolta a kérést. A nő kelletlenül vált meg karmantyújától-parfümfelhő áradt belőle, mert a két összekulcsolt, gyűrűkkel megrakott keze már ki tudja, mióta fészkelt benne. A harmadik nőnek akkora himlőhely volt a homlokán, mintha barackmaggal sajtolták volna bele. E hibájától eltekintve, s attól, hogy a szája inkább elhízott gyermekhez illett volna, húszévesre vallóan érett volt - Garp a fekete bundája alatt temérdek melleket sejtett.

A karmantyúst ellenben gyönyörűnek látta. Megnyúlásra hajló hosszú képe volt, nyugalmas szája, s a testét valahogy ünnepinek képzelte. Csupán a szeme s a hideg éjszakán fagyos keze engedte Garpot arra következtetni, hogy a nő Jenny korabelije lehet legalábbis. - Ajándékba kaptam -m- mondta Garpnak a karmantyúról. - A bundával együtt. - Ezüstróka volt, sima tapintású.

- Valódi - dicsérte a fiatal nő, amelyik angolul is beszélt, és nyilvánvalóan csodálta az idősebb kurvát.- Lehet ilyet venni sokfelé, olcsóbbakat is - magyarázta a himlőhelyes Garpnak. - Menjenek a Stefbe - adta meg

az útbaigazítást az áruház nevének vagányos rövidítésével és mutatta is, merre. Jenny tekintete nem követte az ujját, Garp is csak bólintott, és tovább bámulta az idősebb nő gyűrűsen csillogó hosszú ujjait.

- Fázik a kezem - mondta a nő szelíden, Garp pedig kivette a karmantyút az ámuló Jenny kezéből, és visszaadta neki.

- Beszélgessünk vele - ocsúdott Jenny. - Megkérdezném a dolog felől.- Milyen dolog felől? Ne bolondozz, anyu.- Amiről mi beszélgettünk - válaszolta Jenny. - A kéjről. A két idősebb kurva az angolul beszélőre tekintett magyarázatért, ehhez a szóváltáshoz azonban nem ért fel az

angolsága.- Hideg van, anyu - nyögte Garp. - És késő. Gyerünk haza.- Mondd neki, hogy üljünk be melegedni valahova, és beszélgessünk - vezényelt Jenny. - Csak hajlandó lesz, ha

megfizetjük, nem? - Meglehet... De anyu - berzenkedett Garp -, mit tud ez a kéjről? Azt sem tudja talán, mi fán terem.- Engem a férfiak kéjsóvársága érdekel - erősködött Jenny. - Például a tiéd. Arról csak tud valamit.- Az isten szerelmére, anyu!- Mit alkudoznak - tudakolta a gyönyörű kurva. - Csak nem a muffot akarják megvenni?- Nem, nem - mondta Garp. - Magát.A gyönyörű kurva álla leesett, a himlőhelyes csak nevette. - Nem arról van szó - magyarázta Garp -, csak beszélge• tésről. Anyám néhány kérdést szeretne feltenni.- Hideg van - válaszolta a kurva óvatosan.- Nem mehetnénk be valahova?-? kérd- kérdezte Garp. - Ahova maga mondja.- Tudd meg tőle, mit kér - figyelmeztette Jenny.- Wie viel kostet? -- motyogta Garp.- Ötszáz schilling -g- felelte a kurva -, a szokásos. - Jennynek ezután meg kellett magyarázni, hogy az lehet

talán húsz dollár, mert már egy éve élt Ausztriában, amikor a számokat még nem tanulta meg németül, és az árfolyamot sem ismerte.

- Húsz dollár egy beszélgetésért? - szörnyülködött.- Dehogy, anyu. A szokásosért kér ennyit.Jenny elgondolkodott, sokat kér-e érte húsz dollárral.- Mondd nekik, hogy tíz dollárt megadunk - döntött végül. Akkor meg a kurván volt a latolgatás sora. Úgy

tetszett, a beszélgetés fáradságosabbnak ígérkezik „"a szokásosnál"". Azonban nemcsak az ár miatt habozott. Nem bízott Garpban és Jennyben. Megkérdezte az angolul beszélő fiatal kurvát, angolok-e ezek vagy amerikaiak. Mikor megtudta, hogy amerikaiak, láthatóan megkönnyebbült.

- Az angolok közt sok a ferde hajlamú - mondta meg Garpnak kereken. - Az amerikaiak nemigen teketóriáznak.- Mi csupán beszélgetni szeretnénk magával - hangoztatta Garp, mert sejtette, miféle e inilrugaszkodott anya-és-

fia jelenetek játszódnak a nő képzeletében.- Kétszázötven schilling - állt rá végül. - És a kávét maguk fizetik.Abba a kávéházba tértek be, ahová a kurvák melegedni jártak, apró asztalok közé, szakadatlan telefoncsenésbe.

Férfiak csakis a ruhatár mellől mustrálgatták a nőket. IratlanÍratlan szabály volt, hogy itta támaszponton védelmet élveznek, és nem megközelíthetők.

- Kérdezd meg, mennyi idős - rendelkezett Jenny, de a karmantyús csupán a szemét hunyta le Garp kérdésére, s megrázta a fejét. - Jól van - békélt meg Jenny a válaszával. - Akkor azt kérdezd meg tőle, mit gondol, miért szeretik őt a férfiak. - Garp ingerülten bámult fel a mennyezetre. - Miért? Neked talán nem tetszik? - szegezte Garpnak a kérdést. Garp megvallotta, hogy tetszik. - Mi tetszik benne? - feszegette Jenny. - Ha nemcsak a neme felől nézed, miféle ígéretet látsz benne? Mi sugárzik belőle, ami a képzeletednek dolgot ád?

- Miért nem nekem fizetsz kétszázötven schillinget, s akkor kérdezhetsz bátran - ajánlotta Garp.- Ne szemtelenkedj - intette le Jenny. - Azt akarom tudni, megalázza-e az ilyen kívánság... Vagy a kívánság

teljesítése... Vagy, hogy szerinte a férfiakat megalázza-e? - Garp igen küszködött a fordítással.A karmantyús vagy nagyon megfontolta a kérdést, vagy nem értette, vagy Garp németsége nem közvetítette jól,

mert végül kimondta: - Nem tudom.- Vannak más kérdéseim is - nyugtatta meg Jenny.És kérdezett egyvégtében, vagy egy óra hosszat. Egy óra múltán a karmantyús kijelentette, hogy vissza kell

mennie dolgozni. Jenny sem elégedettnek, sem csalódottnak nem látszott, hogy végtelen kíváncsisága meg nem elégülhet. Garp pedig még nem kívánt úgy senkit, mint ezt a nőt.

- Kellene? - riadt fel Jenny kérdésére. Még hazudni sem volt ideje. - Annyira nézted beszéd közben... Kellene amúgy is?

- Persze hogy kellene, anyu - válaszolta Garp szerencsétlenül. Jenny mintha a kéj kérdésének megoldásához semmivel sem jutott volna közelebb, és éppoly értetlenül tekintett fiára, mint vacsora előtt.

- Nem bánom - mondta, és először odaadta neki azt a kétszázötven schillinget, amivel a nőnek tartoztak, majd megtoldotta ötszázzal. - Tégy, amit akarsz - mondta Garpnak - vagy inkább amit tenned kell, de előbb kísérj haza.

A karmantyús látta, hogy pénz cserél gazdát, s a szeme gya- I korlott lévén, azt is tudhatta, mennyi. - Nézze - mondta Garpnak, s a gyűrűknél hidegebb ujjai hegyével megérintette Garp kezét -t-, ha anyja meg akarja ajándékozni velem, azt nem bánom, de ő nem jöhet velünk. Nehogy még nézzen. Azt nem. Akár hiszi, akár nem, katolikus vagyok máig. Ha kajli munkát akarnak, forduljanak Tinához.

Garp ugyan nem tudta, Tina ki lehet, de arra a gondolatra megborzongott, hogy „"kajli munkák"" közismert szakértője. - Hazakísérem anyámat - mondta a gyönyörű karmantyúsnak -, de vissza nem jövök. - A kurva azonban rámosolygott, és Garp azt hitte, ha az aprója szétgurul, tudni fogják, hogy zsebét a merevedése lyukasztotta ki. A kurva mosolyát is gyönyörűnek látta - bár az egyik metszőfoga arany volt.

A taxiban (mert Garp megadóan taxiba szállt Jennyvel) hazafelé a prostitúció bécsi rendjét ismertette. Jennyt nem lepte meg, hogy itt nem tiltják - inkább azt nem értette, miért tilos másutt. - Miért nem engedik - tűnődött -, hogy egy asszony a testével kedve szerint éljen? Ha jól megfizetik, úgy is rossz vásárt csinál. Húsz dollárt talán sokallnál érte?

- Én nem - válaszolta Garp. - A jobb nők szerintem kérhetnének többet is.Jenny képen törölte. - Te aztán tudod! - förmedt rá, de már megbánta a hirtelenségét. Soha még nem ütötte meg,

de ha egyszer nem fért a fejébe ez az örökös kéj-kéj-kéj!Otthon Garpnak gondja volt rá, hogy előbb ágyba bújjon, és aludjon, mire Jenny a szertehányt kéziratlapjai közt

rendet tesz. Egy mondatot akart beszúrni valahova, csak még nem tudta, mi legyen az.Garp más kurvákról álmodott -t- kettőt-hármat már megismert Bécsben, de nem első kerületi árakon. Másnap

este korán tálalta a vacsorát, majd elment megkeresni az ezüstróka karmantyúst.Charlotte volt a művészneve. Egy cseppet sem lepődött meg, hogy Garp visszatért hozzá. Régi róka volt, tudta,

mikor fogott meg valakit - bár Garpnak azután sem árulta el, mennyi idős. Jól ápolt volt, s csak amikor levetkőzött, akkor vallott a korára egyéb is, mint keze fejének erezete - hasa és melle megereszkedett a szülésben meg a szoptatásban -, de Garpnak csak annyit mondott el, hogy gyermeke régen meghalt, és nem bánta, ha Garp megtapintja császármetszése helyét.

Mikor már négyszer látogatta meg Charlotte-ot az első kerületi díjszabás szerint, egy szombat reggelen összetalálkozott vele a Naschmarkton. Charlotte gyümölcsöt vásárolt. Kissé zsíros haját kendővel borította be, és úgy viselte, akár a fiatal lányok - elöl huncutka, hátul két fonat. Zsírossága a nappali fényben halványabb homlokán ütközött ki. Festék nem volt az arcán, amerikai farmert viselt vastag magas nyakú pulóverrel és tornacipővel. Garp talán meg sem ismeri, ha a papírzacskót markoló kezét nem látja. Mert a gyűrűi mind rajta voltak.

Először válaszolni sem akart, amikor megszólította, de aztán eszébe juthatott, mennyire mulattatta, amikor megtudta Garptól, hogy anyjára is, magára is ő főz. Bosszantotta, ha műszakon kívül találkozott vendéggel, de aztán visszanyerte jó kedélyét. Amúgy mellékesen mindig érdeklődött, hogyan él Garp az anyjával - Garp pedig sokáig nem eszmélt, hogy Charlotte gyermeke egyidős lehetne vele.

- Mire jut anyád az írással? - tudakolta Charlotte olykor. - Kopog, akár a harkály - szokta felelni Garp. - Bár nem hinném, hogy a kéjkérdést megoldja.Charlotte azonban nem tűrte, hogy Garp az anyja rovására nevessen.Azzal bezzeg nem dicsekedett, hogy ő maga is írással kísérletezik, mert tudta, hogy Charlotte megmosolyogná a

fiatalsága miatt. Néha maga is úgy érezte, hogy fiatal az íráshoz. Az elbeszélés sem igen készült. Annyi történt azóta, hogy a címét megváltoztatta A Grillparzer penzió-ra. Tetszeni is csak az új címe tetszett belőle. Mintha gyűjtőlencse lett volna. Minden mozzanatot azzal mért. Alakjait is azzal állította élesre - az osztályozó családot, a nyomorult kis penzió más lakóit - sőt helyszínt teremtett vele, mert egy Grillparzerről elnevezett kicsiny és nyomorult penzió alig lehetett volna egyebütt, mint Bécsben. A „"más lakók"" közt szerepelt egy cirkuszi társulat - kicsiny és nyomorult cirkusz lehet az is, gondolta e Garp, amelyiknek a tagjai ilyen penzióba szorulnak.

C osztályúnak szánta az elbeszélés teljes világát, s a képzelete akkor indult meg, mikor minden részletet C osztályúra szállított le. Elbeszélése célját is ebben a leszállításban lelte meg, csak még nem tudta, hogyan írható meg ez a leszállított élmény. Írni se tudott még felőle Helennek, de nem is akart, hogy el ne lője a puskaporát. Anyjával megint nem tárgyalhatta meg - Jennynek nem volt erőssége a képzelet. Charlotte-nál meg röstellt volna előhozakodni a témával.

Garp ezután gyakran találkozott Charlotte-tal szombatonta a Naschmarkton. Együtt vásároltak, és olykor betértek a StacItparktól nem messze egy szerb vendéglőbe ebédelni. Charlotte állta a maga ebédjét. Egy ilyen alkalommal Garp megvallotta neki, hogy bajos az első kerületi árat rendszeresen fizetnie anélkül, hogy anyja meg ne tudná, hova lesz a pénzük. Charlotte-ot bosszantotta, hogy Garp üzleti ügyekkel hozakodik elő ebéd közben. Még jobban bosszantotta volna, igaz, ha Garp azt vallja meg, hogy látogatásait azért is ritkítja, mert a Karl Schweighofergasse és a Mariahilferstrasse sarkán összeakadt valakivel, akivel hatodik kerületi díj szabás szerint alkuszik meg, ezt a kiadást pedig egyszerűbb Jennyvel elszámolnia.

Charlotte nem volt valami nagy véleménnyel azokról a szaktársnőkről, akik az első kerület határain kívül tevékenykedtek. Egyszer elmondta Garpnak, hogy úgy tervezi, nyugalomba vonul, amint kikopik az első kerületből. Ő kijjebb dolgozni, mondta, nem hajlandó. Pénzt szépen megtakarított, azt is elárulta, és hogy majd elköltözik Münchenbe (ahol nem ismerik), aztán férjhez megy egy fiatal orvoshoz, aki élete végéig, mint mondta, ellátja a baját. Azt kár is lett volna Garpnak magyaráznia, hogy ragadtak rá mindig a fiatalabb emberek - Garp csupán azt nem értette, hogy egy orvoson mit enne, kivált egy életen át. Talán éppen Charlotte vágyálma indította arra hogy irodalmi pályafutása során a gyógyászat köréből válogasson utálatos szereplőket regényeibe és elbeszéléseibe. A Grillparzer penzio-ba azonban még nem iktatott orvost. A halálmotívum is csupán később bukkan fel benne, bár akkortól mintegy vörös fonala az elbeszélésnek. A kezdetén Garpot egy álom irányította, de ez az álom halálos volt, és az elbeszélés legidősebb szereplőjéhez fűződött, egy nagyanyához. Garp az álomból azt hámozta ki, hogy a nagyanyának kell elsőül meghalnia.

A GRILLPARZER PENZIÓ

Apám az Osztrák Vendégforgalmi Irodának dolgozott. Valójában anyám elgondolása volt, hogy családunk elkísérje felderítő útjaira. Együtt jártuk anyámmal s öcsémmel Ausztria éttermeit, szállóit, penzióit, hogy lopva a nyomára jussunk udvariatlanságnak, piszoknak, rosszul elkészített ételeknek, s még a vendéget ahányféleképp megrövidítik, mindannak. Akadékoskodtunk utasításunk szerint, amerre csak megfordultunk, sohasem éppen azt rendeltük, amit az étlap kínált, idegenek furcsa szokásait másoltuk, alkalmatlan időben kértünk fürdőszobakulcsot, aszpirint, és útbaigazítást, hogy az állatkert merre. Jól nevelteknek s mégis bakafántos vendégeknek kellett lennünk, majd dolgunk végeztével a kocsiban összegeztük tapasztalatainkat apánkkal.

Anyámnak ilyen megfigyelései voltak: - Reggelente a fodrászuk zárva tart. Viszont udvariasan ajánlanak más fodrászt a közelben. Ezzel nem is volna baj, ha nem hirdetnék, hogy a szállónak fodrásza van.

- Csak hát hirdetik - mondta rá apám, és jegyezte a dolgot ménkű nagy jegyzőtömbjébe.Mindig én vezettem. - A kocsinak ugyan nem kellett az utcán parkolnia, de valaki beletett tizennégy

kilométert, amikortól a portás kezére bíztuk, hogy vigye le a garázsba - tudattam.- Ez az igazgatóra tartozott volna - állapította meg apám, és jegyzett.- Továbbá csorgott a WC - fűztem hozzá.- Én meg az ajtaját nem bírtam kinyitni - tódította öcsém, Robo.

- Ha te ajtóhoz nyúlsz, az mindjárt szorul, Robo - intette le anyánk.- Ezek legalább C osztályba soroltak? - kérdeztem.- Sajna nem - felelte apám. - A jegyzékben még mindig B a besorolásuk.Egy ideig szótlanul gurultunk, mert a szálloda vagy a penzió besorolásának megváltoztatásához érett

megfontolás kellett. Sosem döntöttünk bolondjábán.- Az igazgatónak illene írnunk először - ajánlotta anyánk. - Nem éppen hízelgő levelet, de nem is gorombát.

Elég, ha tapasztalatainkra szorítkozunk.- Igen, az igazgató kellemes ember - mondta apánk. Szeretett szóba elegyedni az igazgatókkal.- A kocsihasználatért nyomatékos figyelmeztetést érdemelnek - mondtam. - Ilyesminek nem szabad

megtörténnie.- A tojásuk sem volt friss - vágta ki csattanóul Robo, mivel azonban még tizedik életévét sem töltötte be,

megfigyelései nem estek teljes súllyal a latba.Csapatunk ítéletei egyébként szigorodtak, amikor nagyapánk meghalt, és nagyanyánk gondja ránk hárult -

anyánk anyjáé tudniillik -k-, mert attól fogva ő is elkísért bennünket. Johanna, mint afféle nagyasszony A osztályú utazásokhoz szokott, viszont apánkat a kötelessége inkább a B és C osztályú vállalkozások vizsgálatára szólította. A turisták ugyanis leginkább az ilyen szállodákat és penziókat kedvelik. Éttermek tekintetében valamivel különbeket vizsgáltunk, mert az emberek olyanok, hogy szállásra sajnálják a pénzt, a hasukra nem.

- Rajtam ne kísérletezzetek gyanús ételekkel -mond- mondta először nagyanyánk, Johanna. - Benneteket talán kecsegtet a potya nyaralás, de énszerintem iszonyú árat fizettek érte. Sohasem tudjátok, hol hajtjátok le a fejeteket. Amerikaiak szemében lehet bájos, hogy még annyi szállodai szobánkban nincsen fürdőszoba és WC. Én azonban idős asszony vagyok, és semmi bájosat nem látok abban, hogy folyosók útvesztőin botorkáljak a tisztálkodás és a megkönnyebbülés lehetőségéért. Szorongás a potya nyaralás ára. De nemcsak az. Mindenféle nyavalyák lesnek rátok, nem is étel képében csupán. Ha az ágy tisztasága kétes, én ugyan bele nem fekszek. A gyerekek pedig még zsenge korúak és fogékonyak. Gondoljátok meg, miféle népek tanyáznak a rosszabbfajta betérőkben, és nézzetek szembe a kérdéssel: Helyes-e, ha a gyermekek ilyen környezetben nevelkednek? - Apánk és anyánk szótlanul bólogatott. - Lassíts! - förmedt rám nagyanyánk. - Az efféle süvölvénynek bezzeg a sebesség a mindene! - Lassítottam. - Bécs! - sóhajtotta nagyanyánk. - Bécsben valamikor csak az Ambassador-ban szálltam.

- Az Ambassador nem tartozik vizsgálataink körébe - közölte vele apánk.- Nem ám! - gúnyolódott Johanna. - Belülről talán nem is látunk A osztályú intézményt!- Utunk B osztályos - hagyta rá apánk. - Legnagyobbrészt.- Eszerint remélhetem, hogy egy A osztályú helyet mégis láthatok?- Nem - felelte apánk. - De egy C osztályút igen.- Az jó! - lelkesedett Robo. - A C osztályban mindig vannak balhék.- Jellemző módon - állapította meg Johanna.- Csöpp kis C osztályú penzió - magyarázta apánk, mintha ugyan kícsinységekicsinysége a mentségére

szolgálhatott volna.- És B osztályra pályázik - fűzte hozzá anyánk. - Csakhogy panaszok voltak ellenük - mondtam.- Nyilván - gonoszkodott Johanna.- Nem szólva az állataikról - mondtam. Anyám rám tekintett.- Állataikról? - ütődött meg Johanna.- Állataikról bizony.- Állataik gyanújáról -l- helyesbített anyánk.- Nem kell túlozni - intett le apánk is.- Csodálatos! - lelkendezett nagyanyánk. - Állatok gyanúja! Talán a szőrüket hagyják a szőnyegen? Meg a

bűzös névjegyüket a sarokban? Ti nem tekintitek, hogy az asztmám kiújul, valahányszor olyan szobába jutok, ahol macska tanyázott.

- Nem macskára volt a panasz - mondtam, és máris anyánk könyökét éreztem az oldalamban.- Hanem! Kutyákra? - érdeklődött Johanna. - Netán veszett ebekre, amelyek majd a lábikrámba marnak,

mikor az illemhely keresésében sötét folyosón bóklászok.- Nem kutyákra van panasz - állítottam. - Kutyákra nincs.- Hanem medvékre! - kurjantotta Robo.- Semmi bizonyosat medvék felől nem tudunk, Robo - szólt bele anyánk.- Nevetséges! - berzenkedett Johanna.- Persze hogy nevetséges! - hagyta rá apánk. - H ogyan kerülne medve egy penzióba?

- Egy panaszos levél mégis medvét emleget - erősködtem. - Persze a Vendégforgalmi Irodánál azt hitték, valami hangyás pasas írt be, de aztán kapták a második levelet.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy apánk fenyegetően vonja össze a szemöldökét, mégis úgy véltem, ha együtt járunk vizsgálatra, jobb, ha a nagymamát sem érik meglepetések.

- Talán nem is igazi medve - mondta Robo megelőlegezett csalódással.- Hanem ember medvebőrben! - gúnyolódott Johanna. - Lelki betegek tanyája! S a többi vendége

emberbőrbe bújt medve! Azért menjünk csak oda elsőül - ajánlotta. - Ha a C osztályt is meg kell tapasztalnunk ezen az úton, essünk mindjárt túl rajta.

- Szobát nem foglaltunk ma éjszakára - vetette ellene anyánk.- Bizony illendő lehetőséget nyújtanunk, hogy ki-ki a legjobb formájában mutatkozzék - állapította meg

apánk is. Bár útjának célját nem fedte fel áldozatai előtt, hitt a méltányosságban.- Szerintem fölösleges a szobafoglalás ott, ahol vadállatok dúlnak - mondta ki Johanna. - Kell hogy legyen

üres szobájuk. Ha egyébért nem, mert a vendégeik pusztulnak, akár mert a frász jön rájuk, akár mert a medveember az ágyukban végez velük.

- Hátha mégis igazi medve - reménykedett Robo, talán mert attól kevésbé tartott, mint öreganyánk kétéltűjétől.

A lehető legzajtalanabbul fékeztem a Plankengasse meg a Seilergasse sarkán, és a sötétségbe meredtem azért a C osztályú penzióért, amelyik B-re pályázik.

- Parkoló egyszer nincsen - tudattam apánkkal, ő pedig írta máris.Beálltam egy másik kocsi mellé, úgy tekintettem fel a Grillparzer penzióra. Négyemeletes szelet épülete egy

cukrászda meg egy trafik közé szorult.- Tessék - mondta apánk. - Hol itt a medve?- Ember sincs, remélhetőleg - fűzte hozzá nagyanyánk.- Éjszakára jönnek elő - vélekedett Robo, és félve tekintett végig az utcákon.Bekövetkezvén nyomban összetalálkoztunk a penzió igazgatójával, Herr Theobalddal, akiből, mint

megfigyeltem, Johanna nem nézett ki semmi jót. - Három nemzedék együtt! - álmélkodott Herr Theobald. - A régi szép időkben utaztak így a családok - tette hozzá, talán éppen Johanna kedvéért -t-, amikor még a fiatalok a válást meg különköltözést nem kapták fel ennyire. Én megmaradtam a családi penzió elképzelésénél azóta is. Ha véletlenül szobát tetszettek volna foglalni, megtaláltam volna a módját, hogy a családot az elhelyezés során ne kelljen szétszakítanom.

- Mi nem szoktunk egymás hegyén-hátán hálni -i- közölte vele nagyanyánk.- Dehogyis! - tiltakozott Theobald. - Úgy értettem, hogy közelebb eső szobákba helyezhettem volna el a

kegyedéket.Nagyanyánk gondolkodóba esett. - Milyen messzire kerülünk így egymástól? - érdeklődött.- Csupán két szobám szabad - számolt Theobald. A nagyobbikban a két fiatalember megfér a szüleivel.- S az én szobám attól mennyire esnék? - firtatta , nagyanyánk.- A kegyedé a WC-vel szemközt nyílik - válaszolta Theobald örömmel, mintha a szoba egyetlen érdeme ez

lenne.Útban a szobák felé nagyanyánk megmaradt apánk oldalán, mintegy megvetően a Theobald vezette

processzió végén, és hallottam, hogy valami ilyesmit motyog: - Nem így képzeltem el életem alkonyát, a folyosó végén, a WC-vel szemközt, hogy hallgathassam, ki jár rája.

- Szobáink közt két egyforma nincsen - áradozott Theobald. - Családi örökség a bútorzata mindnek. - A színigazat mondhatta, mert az a szoba, amelyikbe szüleinkkel és Robóval kerültem, a bigyóknak csarnoknyi tárháza volt. Ahány szekrényajtó és fiók, annyiféle zárcímer. Másrészt a mosdó csapjai megmaradtak régi réznek, és az ágyvégeken faragás díszlett. Apánk vizsga tekintetén láttam, hogy roppant jegyzőtömbje számára dolgozik máris.

- A részletekkel később foglalkozz - mondta neki Johanna. - Azt szeretném tudni, énvelem mi lesz?Családiasan követtük Theobaldot és nagyanyánkat ' tovább a hosszú, zegzugos folyosón. Apánk számlálta a

lépéseket a WC-ig. A folyosó szőnyege vásott volt, és gödrök mély árnyékos színeiben játszott. A falakon gyorskorcsolya-bajnokságok régi fényképei sárgultak - a csapat tagjainak lábán úgy kunkorodtak a korcsolyák, mint az udvari bohócok sarui.

Robo előreszaladt, és füttyel jelezte, hogy eljutott a WC-ig.Nagyanyánk szobájának minden porcelánja és paliszandere dohot árasztott. Függönyei nyirkosak voltak, és

ágya közepén gerinc emelkedett, akár az űzött kutya szőre, vagy mintha az ágytakarót éhen veszett fiú tetemére borították volna. Nagyanyánk nem szólt semmit, csak amikor Theobald úgy perdült ki a szobából, minta

halálravált, akivel az orvos tudatja, hogy katonadolog, akkor fordult apánkhoz: - Milyen címen óhajt a Grillparzer penzió a B osztályba kerülni?

- Megmarad C-nek - mondta apánk ellentmondást nem tűrően.- C-ként kezdte, C-ként végzi - tódítottam. - Én magam E-nek vagy F-nek néztem volna - mondotta

nagyanyánk.

A félhomályos teázóban kigombolt ingű alak magyarnótázott. - Azért nem magyar szükségképpen - nyugtatta volna meg apánk Johannát.

Johanna azonban résen volt. - Nem sok egyéb szól mellette - állapította meg, és nem kért sem teát, sem kávét. Robo egy apró süteményt evett meg, és dicsérte. Mi ketten anyánkkal cigarettáztunk - ő éppen leszokóban volt, én rászokóban, ilyenformán egy cigarettán osztoztunk, mert megfogadtuk, hogy külön-külön nem szívunk.

- Óriási vendég! - súgta Herr Theobald apánk fülébe, és az énekesre bökött. - Van dal a tarsolyában!- Magyarnótafa -a- fűzte hozzá nagyanyánk, de mosolyogva.Nagyanyánkat egy másik alak szólította meg, kicsi és sovány. Frissen borotvált arcán a szakáll kék árnyéka,

frissen mosott fehér ingét sárgára nyűtte az idő, s az öltő ruhája felemás volt.- Mit tetszik? - nézett rá nagyanyánk.- Mondom, álomlátó vagyok - ismételte meg a kis ember.- Maga lát álmokat?- Látok is, fejtek is - felelte a kis ember titokzatosan. A magyarnótázó elhagyta az éneklést. - Amit csak tetszett álmodni, ez megfejti.- Semmi megfejteni való álmom nincsen - mondta nagyanyánk, és kedvetlenül nézte az énekes ingéből kifelé

törekvő fekete szőrbozótot. Az álomlátóra rá sem nézett.- Látom kegyeden, hogy úri hölgy - mondta neki az álomlátó -ó-, márpedig az úri hölgyeket nem szédítik

meg az álmaik.- Nem bizony -y- válaszolta nagyanyánk, és egy hogy kerülhetek- ilyen -helyzetbe pillantást lövellt apánkra.- Csakhogy én tudok mást is - mondta az álomlátó azzal lehunyta a szemét. Az énekes közelebb tolt egy szé •

ket, s mire eszméltünk, ott ült közöttünk. Robo beletelepedett apánk ölébe, bár ölbevaló sorából rég kinőtt. - Várat látok, nagyot - kezdte az álomlátó -ó-, s a legbelsőbb szobájában asszony fekszik a férje mellett. Éjjelek éjjelén hirtelen felneszelt. Nem tudta, mire, de oly éber lett egyszerre, mintha álmatlan feküdt volna már órák óta. A férjére sem kellett ránéznie, se megszólítania, se megtapintania, tudta anélkül, hogy ébren az is. Méghozzá vele együtt ébredt.

- Remélem, gyermek ezt hallhatja, ha-ha! - nevetett Herr Theobald, de egy tekintetet sem kapott el. Nagyanyánk összekulcsolta a két kezét, két térdét összeszorította, két sarkát pedig elsüllyesztette az egyenes támlájú szék alatt. Anyánk megfogta apánk kezét.

Én ültem az álomlátó mellett. Zakójából egy teljes állatkert szaga áradt. - Így feküdt a házaspár, s hallgatta a várkastély neszeit. Jól nem ismerhették, hiszen csak bérlők voltak itt. A várkert felé hallgatóztak, mert az odanyíló kaput sosem zárták. A falusiak fől-fölsétáltak a várig, s a falusi gyerekekre senki rá nem szólt, ha a nagykapun hintáltak. De ugyan mire neszelt fel a házaspár?

- Medvékre? - sugallta Robo, de apánk a szájára illesztette ujját.- Lovakra neszeltek fel - mondta ki az álomlátó. A lehunyt szemű vén Johanna feje mintha már az öle felé

csuklott volna, e szóra azonban fölegyenesedett. - Lovak csöndes nyihogására és dobogására lettek figyelmesek. Pedig nem voltak a lovak nagy zajjal. A férj átnyúlt, s megfogta felesége kezét. „"Lovak?"" - tudakolta. Az asszony kiszállt az ágyból, és odalépett a várudvarra néző ablakhoz. És megesküdne rá, mind a mai napig, hogy a várudvaron nyüzsögtek a lovas katonák. S mifélék! Páncélosok! Leeresztett sisakrostélyuk alól úgy hangzott a beszédük, mintha valami elhaló rádióállomás közvetítette volna. Páncélzatuk meg-megzördült, ahogy a ló mozdult alattuk.

- Régi, elapadt csorgó medencéje foglalta el a várudvar közepét, de az asszony most azt látta, hogy a csorgóból bugyog a víz, átcsap a medence csorba peremén, s a lovak vedelik. A lovagok talán óvatosságból nem szálltak le a nyeregből, csak tekingettek felfelé a várkastély ablakaiba, mintha hívatlan tértek volna be ide itatni. Az asszony látta, mint csillan meg a holdfény széles pajzsukon. Visszalopózott az ágyba, és dermedten feküdt a férje mellett.

- - „"Mi az?"" - kérdezte a férje.- "- Lovak"" - felelte az asszony.- „"Gondoltam - felelte a férj. - Majd lezabálják a virágokat.""

- „"Ki építette ezt a várat?""-kérd - kérdezte az asszony. Mert csak annyit tudott, hogy a vár igen régi.- „"Nagy Károly"" - felelte a férje, és a falnak fordult.- De az asszony nem alhatott. Egyre csak a csorgó csobogását hallotta. Mintha a vize már behatolt volna a

várkastélyba, s ott zubogott volna minden csatornájában. Közben-közben felhallatszott a lovagok suttogása is. Nagy Károly lovagjainak holt nyelve! De az asszony fülében holt volt a merő hangjuk is, mintha a frankok nyolcadik századából szüremlett volna fel hozzá.

- Az asszony sokáig feküdt éberen. Várta, hogy a katonák eltakarodjanak. Attól nem tartott, hogy a várkastélyba behatolnak. Inkább tudta valahogyan, hogy úton vannak, s csupán betekintettek ismerős régi állomásukra. De azt is érezte, hogy amíg a csorgó csobog, nem szabad megzavarnia a várkastélynak se csöndjét, se sötétjét. Mégis azzal a sejtelemmel aludt el, hogy Nagy Károly emberei még ott rostokolnak.

- Reggel a férje megkérdezte: „"Hallottad te is a víz csobogást?"" Hallotta, persze. De a medence száraz volt s amint az ablakon kitekintettek, azt is látták, hogy virágok nyílnak mindenfelé, holott tudni való, hogy lovak lelegelik.

- „"Nézzünk szét""- ajánlotta a férj, s lement a feleségé vel a várudvarba. „" Se patanyom, se gombóc sehol. AÁl modtuk nyilván, hogy lovakat hallottunk."" Az asszony nem mondta el neki, hogy látott katonákat is, meg azza l sem nyugtalanította, hogy két ember nemigen álmodik egyet. Nem emlékeztette arra sem, hogy erős dohányos lévén, a gyöngyöző leves illatát nem érzi meg, nemhogy a lovak szagát kinn a friss levegőn.

Míg a várkastélyban időztek, még kétszer látta a katonákat, álmában legalább, de a férje nem neszelt fel vele Váratlan jöttek mindig. Egyszer a savanykás szájízére lett figyelmes, mintha régi vasat nyalt volna meg, kardot mellvértet, sodronyinget, csípőforgót. Megint ott tanyáztak a lovagok lenn az udvaron. A csorgó medencéjéből felszálló pára fogta be őket, és lovaikat dér csípte meg. Nem is voltak annyian, mint előbb. A tél hidege apasztotta a számukat, vagy a csetepatékban ritkult a rendjük? Legutoljára girhesnek látta a lovaikat is, s a lovagok a hátukon mintha csupán tulajdon vastokjaik lettek volna. A lovak pofáját jég borította, és ziháltak, akárcsak a gazdáik.

- Az asszony férjét - zárta szavait az álomlátó - később légúti fertőzés vitte el, de ezt az asszony még nem sejthette, mikor álmait látta.

Nagyanyánk felvetette tekintetét az öléből, és pofont mért az álomlátó kék árnyas arcára. Robo megrezzent apánk ölében, anyánk pedig elkapta Johanna kezét. Az énekes hátralökte székét és talpra ugrott, vagy ijedelmében, vagy mert azt nézte, kit üssön. De az álomlátó csupán meghajlott nagyanyánk előtt, és kisétált a félhomályos teázóból. Mintha végre sikerült volna kapcsolatot teremtenie Johannával, csak éppen öröme nem tellett benne egyiküknek sem. Apám valamit jegyzett roppant tömbjébe.

- Hát nem kapitális történet? - zajongott Herr Theobald. - Ha-ha-ha! - És összeborzolta Robo haját. E felnő ttszokást Robo mindig utálta.

- Herr Theobald - szólalt meg anyánk, és nem eresztette Johanna kezét -t-, az én apám csakugyan légúti fertőzésben hunyt el.

- Mi a fene! - meredt rá Herr Theobald. - Már megbocsásson, a szóért, meine Frau -- fordult aztán nagyanyánkhoz, ő azonban szóra sem méltatta.

Nagyanyánkat A osztályú étterembe vittük vacsorázni, de az ételhez hozzányúlni alig akart. - Cigány varázslat - motyogta. - Ördöge van a magyarnak.

- Ugyan, anyám - békítette anyánk -, hiszen apámról nem tudhatott!- Tenálad is többet tud az róla! - vágott vissza nagyanyánk.- A Schnitzel fölséges - állapította meg apánk és mindjárt jegyezte. - Jól csúszik rá a Gumpoldskirchner.-- Szó nem férhet a Kalbsnieren-hez sem - toldottam meg.- Friss a tojásuk is - zárta a sort Robo.Nagyanyánknak szavát nem vehettük, amíg vissza nem értünk a Grillparzer penzióba. Ott a folyosón aztán a

szemünkbe ötlött, hogy a WC ajtaja jó kétarasznyira fordul a padlótól, mint valami régi ivóajtó a vadnyugati filmekben. - Örülök, hogy a szükség még az étteremben rám jött - állapította meg nagyanyánk. - Felháborító! Ügyelnem kell, hogy az éjszaka ne gusztálgathassa a bokámat bárki, aki csak erre téved.

Családi szobánkba visszatérve apánk feltette a kérdést: - Egyszer nem lakott Johanna várban csakugyan? Rémlik, mintha valamikor béreltek volna egyet az öreggel.

- Még az én megszületésem előtt bérelték a Schloss Katzelsdorfot. Láttam a fényképeit.- Azért rökönyödött meg az álomlátó meséjén - tűnődött apám.- Valaki biciklizik a folyosón - jelentette Robo. Láttam, amint kerék gördül az ajtónk alján.- Aludj, Robo - szólt rá anyánk.- Nyiki-nyiki, így tett - mondta Robo.

- Jó éjszakát, gyerekek - emelte fel hangját apánk is. - Miért ne beszélgethetnénk, ha ti beszélgettek?-? - kér deztem.- Beszélgessetek akkor egymás közt -t- mondta apánk mert én anyátokkal beszélek.- Én meg inkább aludnék - felelte anyánk. - A leg jobb, ha nem beszél senki.Befogtuk a szánkat, s talán aludtunk is egy keveset Egyszer csak Robo ébreszt azzal, hogy neki WC-re kel

mennie.- Tudod, merre - mondom neki.Robo kifordult az ajtón. Rést hagyott rajta, azért hal• lottam, hogy sikálja a kezével végig a folyosó falát

Azonban hamar visszatért.- Valaki van a WC-n - tudatta.- Várd ki, hogy végezzen - tanácsoltam.- Villany nem égett benn - fűzte a szót tovább Robo -, de az ajtó alatt láttam, hogy van valaki a sötétben.- Én is sötétben intézem a dolgomat - mondtam.Robo azonban a teljes tényállást elébem akarta tárni. Elmondta, hogy az ajtó alatt a félhomályban két

kezet látott.- Kezet? - bámultam rá.- Azt ám! Méghozzá ott, ahol a lábnak kellett volna lennie! - Azt akarta elhitetni velem, hogy a deszka két

felén kéz állt a láb helyén.- Ne fűzd az agyamat, Robo! - förmedtem rá végül.- Gyere, nézd meg te is! - könyörgött. Felkerekedtem vele, de a WC-n nem találtunk senkit. - Eltűnt a két

kéz - suttogta Robo.- Nyilván kézen - gúnyolódtam vele. - Menj be, erissz egyet. Én itt megvárlak.Robo betért, és nagy keservesen csurrantott a sötétben. Szinte már visszajutottunk a szobánkba, amikor kis

emberrel találkoztunk a folyosón. Éppolyan fekete hajú volt, és hasonlóan öltözködött, mint amelyik nagyanyánkat annyira kiforgatta úri mivoltából. Ránk kacsintott, és el is mosolyodott, csupán azt furcsállottam, hogy a kezén jár.

- Látod? - súgta Robo. Visszatértünk szobánkba, és jól becsuktuk az ajtót.- Mi az? - tudakolta anyánk.- Valaki a kezén jár odaki - válaszoltam.- A kezén jár pössenteni - fűzte hozzá Robo.- C osztály - dünnyögte apánk álmában. Gyakran álmodta azt is, hogy roppant tömbjébe jegyez.- Majd reggel megbeszéljük - szólt ránk anyánk.- Lehetett akrobata, és csak téged akart ijesztgetni -mond- mondtam Robónak. - Mivel gyerek vagy.- Honnét tudta, hogy gyerek vagyok, amikor ott állt a WC-deszkán? - szegezte nekem a kérdést Robo.- Aludjatok már - hallgattatott el anyánk.E percben nagyanyánk sikoltozását hallottuk a folyosó végéből.Anyánk felkapta szép zöld hálóköntösét, apánk fürdőköpenybe bújt, és orrára illesztette a szemüvegét. En

Én is nadrágot rántottam a pizsamámra, így aztán Robo jutott ki a folyosóra elsőnek. A WC-ajtó alján fény esett ki. Benn sikoltozott nagyanyánk szakadatlanul.

- Megyünk már! - kurjantottam.- Mi baj, anyám? - kiáltotta anyánk is.Ott gyűltünk össze a padlóra vetülő fénytócsa körül. Láthattuk nagyanyánk gesztenyebarna papucsát és

hófehér bokáját az ajtó alatt. - Suttogást hallottam még odabentről - mondta, amikor végre elhagyta a sivalkodást.

- Mi sutyorogtunk Robóval - közöltem.- Aztán, mikor mindenki eltakarodott, kimerészkedtem a WC-re - mesélte Johanna bentről -, s még lámpát

sem gyújtottam. Nem akartam kihívni a sorsot -t- magyarázta. - Aztán hallottam a keréksurrogást.- Keréksurrogást? - hűlt el apánk.- Kerék surrogott az ajtóm előtt - állította nagyanyánk. - Elment, visszajött. Egyre hallottam a surrog ását.Apánk a halántéka körül forgatta az ujját, és ráfintor odott anyánkra. - Egy kerékkel több - mondta, de

anyánk pillantása elhallgattatta.- Akkor villanyt gyújtottam - mondta nagyanyánk - s a kerék végleg elsurrant.- Mondtam neked, hogy bicikliznek a folyosón - emlékeztetett Robo.- Hallgassál - szólt rá apánk.- Nem kerékpár volt az - helyesbített nagyanyánk csupán egy kerék.

Apánk egyre sebesebben forgatta mutatóujját a halántékán. - Több-e eggyel vagy kevesebb, azt nem tudom - súgta oda anyánknak. Anyánk azonban úgy fültövön legyintette, hogy a szemüveg félrecsúszott az orrán.

- Aztán megint jött valaki, és benézett az ajtó alatt - mesélte nagyanyánk. - Akkor kezdtem sikoltozni. - Valaki benézett? - érdeklődött apánk.- Be bizony, annyira, hogy a két kezét láttam, a két szőrös keze fejét. Itta futószőnyegen állta két kezén, úgy

bámult fölfele.- Nem lesett az, nagyanyám - mondtam -, csak itt álldigált az ajtó előtt kézen.- Ne szemtelenkedjél - torkolt le anyánk.- De mi láttunk igenis egyvalakit jönni kézen erre - erősítette Robo is.- Nem láttatok - mondta rá apánk.- De láttunk - mondtam sértődötten.- Felvertek mindenkit - csitított anyánk.A WC vize lezúdult, és nagyanyánk kilépett az ajtón. Méltóságából alig őrzött meg valamit. Hálóköntösére

hálóköntöst, s még arra is hálóköntöst húzott, hosszú nyakán és arcán fehér kenőcs csillogott. - Gonosz bűbájosságot művelt! - gágogta, mint egy felzavart liba. - Iszonyú varázslatot tett!

- Aki az ajtón benézett? - kérdezte anyánk.- Aki az álmomat látta - felelte nagyanyánk, és arckenőcsén könny szántott barázdát. - Mert az én álmom

volt ez, ő pedig elmondta mindenkinek. Igézet már az, hogy megtudta az i álmomat - háborgott -t-, Nagy Károly lovagjait! Mikor az álmomhoz csakis nekem van jogom! Meg sem születtél még - fordult anyánkhoz - amikor ezt az álmot láttam, ez a gonosz varázsló meg úgy beszélte ki, mint amit frissen láttak! Apádnak sem mondtam el mindvégig, mert nem tudtam, álom volt-e... Most meg itt gyötörnek érte a varázslók a szőrös kezükön meg a kerekükön! A fiúk költözzenek át hozzám, halljátok?

Utoljára az történt, hogy nagyanyánk költözött át hozzánk a nagyobbik családi szobába a WC-től távol, és apánk meg anyánk párnáin hentergette a kenőcsös arcát, mint valami kifent kísértet. Robo nem telt be a nézésével, és elaludni sem bírt. Nem hinném, hogy maga Johanna valami jól aludt. Alighanem halálos álomképeit látta ismét - Nagy Károly katonáit utolsó telükön, dércsípte lovon és fagyos páncélban.

Mikor mehetnék szólított engem is, Robo riadt szeme kísért az ajtóig.A WC-n volt valaki megint. Fény ugyan nem esett a futószőnyegre, de a falának kívül uniciklit döntöttek. S

az a valaki benn működött és húzta le a vizet egymás után, meg sem várta, hogy a tartály megteljen.Belestem az alsó nyíláson, de nem kezet láttam, hanem lábat, szinte a szokásos helyzetben. Csak éppen nem

a padlón nyugodott a két láb, hanem felém tekintett, a két sötét kérges talpa. Óriásiak voltak, és azt is megfigyelhettem, hogy kurta, szőrös lábszárakhoz jártak. Medve talpa lehetett volna, körmöt azonban nem láttam rajta. A medve körme nem visszavonható, minta macskáé - ha a medvének körme van, azt látni. Íme, gondoltam, megvan a medvebőrbe bújt ember! Ha ugyan nem körmefosztott medve. Mert kezesnek kezes lehet, s ha egyszer itt ül a WC-n, még szobatiszta is! Beszimatoltam az ajtó alatt, s a szag arról győzött meg, hogy ez nem medvebőrbe bújt ember, hanem medve, valóságos.

Behátráltam nagyanyánk korábbi szobájába. Ajtaja mögött azonban ott állt apánk, és leste az újabb fejleményeket. Amint az ajtót nyitottam volna, feltépte, én meg bezuhantam teljes hosszamban. Anyánk felült ágyában, és fejére rántotta a tollpaplant. - Megvagy! - rikoltott apánk, és rám vetette magát. A padló megremegett, a medve uniciklije elmozdult, és nekigördült a WC-ajtónak, a medve pedig riadtan robbant ki, mellső mancsaiba kapta uniciklijét, úgy nézett végig a folyosó hosszán s be a szobába, ahol apánk a mellemen ült. - Grófi - dörmögte a medve. Apánk felugrott, s orrára csapta az ajtót.

A folyosó vége felől női hangot hallottunk. - Hol vagy, Duna?- Turf -f- válaszolt a medve.Hallottuk a nő közeledő lépteit. - Jaj, Duna - szólalt meg ismét - csak nem gyakorolsz? Nappal kell azt!A medve erre nem válaszolt. Apánk rést nyitott az ajtón.- Ne nyiss ajtót senkinek! - szólt ki anyánk a paplan alól.A folyosón hajdan volt szépség állt a medve mellett. A medve addigra már fenn ült az unicikli nyergén, és

egyik mancsával az asszony vállára támaszkodott. Az asszony élénkpiros turbánt és függönyre emlékeztetően hosszú, magára sodort lebernyeget viselt. Felpolcolt keblén medvekörmökből fűzött nyaklánc nyugodott, hosszú fülönfüggője egyik felől függönyruháját verte, másik felől a pucér vállát, amelyen formás anyajegyet figyeltünk meg apánkkal. - Jó estét - köszöntötte az aszszsszony apánkat. - Ne haragudjanak, hogy a nyugodalmukat megzavartuk. Dunának megtiltottam, hogy éjszaka gyakoroljon, de hiába. Duna a munka szerelmese.

A medve morgott valamit, és elkerekezett az asszony mellől. Mozgása igen jó egyensúlyi érzékre vallott, s

talán éppen ezért hebehurgyaságra is, mert amerre kerekezett a folyosón, mindenütt a falon félrebillentette mancsával a gyorskorcsolyázók képeit. Az asszony félfordulattal bókolt apánknak, s a medve után indult. –- Duna Duna! - szólongatta, és igazgatta a fényképeket a nyomában.

- Duna a Donau magyar megfelelője - magyarázta apánk. Szeretett Donau-nk nevét adták a medvének. - Mintha meglepte volna, hogy folyónkat nemcsak mi szeretjük.

- Igazi medve? - tudakolta anyánk a paplan alól. A magyarázatot apánkra hagytam, mert tudtam, hogy reggel, ha majd Herr Theobaldot szorítjuk magyarázatra, újra hallhatok minden részletet.

Inkább betelepedtem végre a WC-re. Dolgom siettette a medve otthagyott szaga s az a gyanúm, hogy otthagyott szőre is rám tapad. Gyanúm azonban megalapozatlannak bizonyult, mert nem hagyott disznóságot - legalább én ilyen illedelmes medvét nem láttam még.

- Láttam a medvét - közöltem volna Robóval, de Robo közben bemászott nagyanyánk ágyába, és elaludt.Hanem a vén Johanna ébren volt. - Fogy a katona - állapította meg. - Legutóbb épp kilenc volt. Éheseknek

látszottak, pedig alighanem megették a fölös lovaikat. Dermesztő volt a hideg. Annyira segíteni akartam rajtuk, de ha egyszer nem egy időben élünk... Hogyan segíthettem volna, ha még meg sem születtem? Közben tudtam, hogy a halál fiai. Mikor legutoljára jöttek, befagyott a csorgó. Kardjukkal és hosszú nyelű csákányukkal törték a jeget, majd tüzet raktak, és fazékban olvasztóttákolvasztották. Nyeregtáskájukból csontokat szedtek elő, mindenfélét, s azt vetették a levesbe. Hitvány lé lehetett, hiszen a csontokról a koncot lerágták réges-rég. Nem is tudom, hogy miféle csontok... üregi nyúl, őz, vaddisznó? Talán a lovaik fölösének csontja? Elgondolni rossz - töprengett nagyanyánk -, hogy a hiányzó katonák csontját főzték a levesbe.

- Aludjon, nagyanyám - biztattam.- A medvétől nincs mit tartani - motyogta.

Hát most? Amikor idáig eljutottunk? - tűnődött Garp. Át sem tekinthette az eddigieket, s főként nem értette, mi miért történt. Szavakész elbeszélő volt, a mese fordulatai illettek egymáshoz, ahogy írta. Csak hát hova tart mindez? Az álom, a kérlelhetetlen mutatványosok - mi legyen velük? Miféle természetes magyarázat, miféle vég fűzhetné őket együvé mind? Garp érezte, hogy megállt a tudomány, csak az ösztönében bízott, hiszen az juttatta idáig is. Ösztöne pedig azt súgta, hogy hagyja A Grillparzer penzió-t, amíg a végéig be nem tekintheti.

Garp viszonylagos érettségének semmi köze nem volt a tapasztalatához. A jó ösztönére számíthatott igenis, meg az elszántságára, a korosztályáénál nagyobb türelemre, munkaszeretetére. Ha a Tinchtől tanultakat is hozzácsapjuk, ennyi volta tudománya. Bécsi életéből csupán két mozzanat ragadta meg igazán: anyja szikla hite, hogy kitelik tőle egy könyv, és hogy pillanatnyi életének legjelentősebb kapcsolata egy prostituálthoz fűzi. Életbölcsességet is e két mozzanatból merített.

Mint mondani szokás, félretette A Grillparzer penzió-t. Majd ha megadatik, gondolta. Annyit tudott, hogy több kell hozzá, s hogy a többet most csak úgy szerezheti meg, ha tovább figyeli Bécset. Bécs pedig veszteg maradt, és tűrte a figyelmét. Charlotte életéből sok mindent megfigyelt, figyelte anyját is, de a szeme fiatal volt a látáshoz. Tudta, hogy távlatra lesz szüksége, a jelenségek rendeződésére. Majd megadatik, hangoztatta, s mintha újabb birkózóidényre készült volna magasugrással, körök futásával kis salakpályán, súlyemeléssel, azaz majd ilyen értelmetlen s mégis szükséges gyakorlatokkal.

Még Charlotte-nak is van távlata, gondolta el. Azt pedig tudván tudta, hogy anyjának van. Garp szerint a világ még korántsem volt oly jól betekinthető, mint Jenny Fields szerint. Sejtette csupán, hogy maga idővel épít majd világot - s akkor a való világ is a kezére játszik.

6

A Grillparzer penzió

Mire a tavasz beköszöntött Bécsbe, Garp még nem járt a végére A Grillparzer penzió-nak, és az írás kérdéseivel együtt Charlotte-hoz meg a kollegináihoz fűződő élete is kimaradt Helennek írt leveleiből. Jenny viszont még jobban nekimelegedett az írásnak. Megtalálta végre azt a mondatot, amelyik azóta motozott benne, mióta Garppal és Charlotte-tal a kéj kérdését feszegették. Nem is volt új mondat. Élete szövetéből húzta ki, s ezzel kezdte később nevezetessé vált könyvét.

„"Ilyen piszkos fantáziájú világban - így szólt a mondat - lehetsz a felesége valakinek, vagy a kurvája, vagy az egyik, vagy a másik állapot felé törekszel."" Ez szolgálta könyv eddig hiányzó vezérfonalául. Jenny eszmélt, hogy amint ezt a mondatot tűzte mondanivalója élére, egyben légkört varázsolt életrajza köré és az egymással feleselő részleteket is egybecsendítette, mint ahogyan a köd foglalja össze a tájat, vagy a meleg jut el egy áttekinthetetlen ház minden zugába. Ez a mondat más hasonlókra indította, és Jenny, csínvesszőként használva őket, úgy dolgozott tovább, mintha végtelen szőttest vetett volna fel.

„"Munkát akartam s élni magamban - írta. - Így váltam kétes neművé."" E mondatból hasította ki címét is: A kétes nem. Jenny Fiíelds életrajza. E címmel ért meg nyolc kemény kötésű kiadást, és fordították hat nyelvre - azután következtek még papírfedeles kiadásai, amelyekből Jenny akár légiónyi nővért ruházhatott volna az emberi kor legvégső határáig.

„"Aztán gyermeket akartam, de nem olyan áron, hogy a testemet vagy az életemet mással kelljen megosztanom - írta Jenny. - Így sűrűsödött körülöttem a gyanú."" Ez volt tehát a csínvessző.

Mire a tavasz Bécsbe beköszöntött, Garpnak kedve lett volna az utazáshoz - akár Olaszországba ruccanni ki, akár kocsit bérelni.

- Te tudsz vezetni? - kérdezte tőle Jenny ártatlanul. Holott tudta, hogy Garp kocsivezetést nem tanult, hiszen szükség sem volt rá. - No látod, én sem tudok - mondta aztán. - Különben is dolgozom, s az írást félbe nem szakíthatom most. Ha mehetnéked van, menj magad.

Az American Express irodájában, ahová leveleiket címeztették, ismerkedett meg Garp az első maga korabeli amerikai utazókkal, két lánnyal, akik a Dibbsben végeztek, meg egy Boonak becézett fiúval, aki a Bathban érettségizett. - Mit szólsz hozzánk? - nézett rá az egyik lány kihívóan. - Egyenest a líceumból jöttünk!

Flossie-nak hívták, és Garp úgy látta, Boo barátnője. A másik, a Vivian nevű, a Schwarzenbergplatzon egy kis kávézó asztala alatt a két térde közé fogta, úgy szorongatta Garp térdét, és nagy szemeket meresztett rá, amíg vörösborát itta. - Moht holtam a hogorvohnál -l- magyarázta -a-, éh annyi Nohokaint kahtam, hogy nem tudom, nyitha-e a hám hagy sugha.

- Félárbocon -n- segítette ki Garp, de magában azt gondolta: Nosza. Cushie Percy hiányzott neki, és a prostituáltakkal való állandó kapcsolatában úgy érezte, kétes neművé válik maga is. Charlotte, mint időközben kiderült, valójában anyáskodik vele, és Garp hiába képzelt más mindent is, Charlotte egyébként csak leápolta.

Flossie, Vivian és Boo Görögországnak tartott, azonban szívesen fogadták, hogy Garp három napig Bécsben kalauzolja őket. E három nap során kétszer Viviannal hált, mikor a Novocain hatása elenyészett, egyszer pedig ágyba bújt Flossie-val is, amíg Boo kiment az úticsekkjeit beváltani és olajat cseréltetni az autóban. Boo a Bath növendéke lévén nem udvariaskodott egy steeringistával, de utoljára mégis ő nevetett.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy Flossie-tól vagy Viviantól kapott-e kankót, de az kétségtelennek látszott, hogy Boo a kankófészek. Garp legalábbis esküdni mert volna, hogy „"bathi kankót"" szedett össze. Első jeleinek megjelenésekor a társaság persze már messze járt, és Garp kínlódhatott maga a folyással meg az égető vizeléssel. Ilyen csúnya tripper Európában nem is terem, gondolta. „"Elszereztem Boo búval baszott gatyabaját"" - írta később, mert akkor mindjárt nem hajlott a kedve szójátékokra. Anyjához nem folyamodhatott egészcségügyi tanácsért, már azért sem, mert nem hitte volna Garpnak, hogy kurvától szerezte a baját. Végül megemberelte magát, és Charlotte-ot kérte, hogy ajánljon az efféle nyavalyákban járatos orvost. Bár inkább Jennyhez folyamodott volna, gondolta utóbb.

- Amerikai létedre lehetne több eszed! - háborgott Charlotte. - Legalább anyádra lettél volna tekintettel! Jobb ízlést néztem ki belőled! Az olyanok, akik újdonsült ismerőseiknek ingyen osztogatják, legalább a gyanakvásodat felkelthetnék! - Garp bánkódhatott megint, hogy nem volt nála óvszer.

Ekkora vesszőfutás árán jutott el Charlotte háziorvosához, egy Thalhammer nevű jó kedélyű doktor úrhoz. Garp azt látta meg rajta először, hogy bal kezének hüvelykujja hiányzik. - Pedig valamikor balkezes voltam - tudatta

Thalhammer doktor Garppal. - Azonban kellő akarattal minden akadály legyőzhető. Megtanulhatunk bármit, ha igazán elszánakozunk - állította törhetetlen derűvel, és mindjárt meg is mutatta Garpnak, jobb kézzel is milyen cifrán veti a betűket a receptre. A kezelés nem volt fájdalmas. Jenny idejében a Bostoni Irgalmasban bezzeg megtanították volna Garpot örök életére, hogy az úrigyerek nem mind védett gyerek.,

Erről a kalandjáról sem számolt be Helennek.Tavasz nyíltával a város is mintha bimbóit bontva mutatkozott volna mind több színével. Garp kedve azonban

elhanyatlott. Úgy érezte, térdig lejárta már a lábát. Anyját csak közös vacsoráik erejéig szakíthatta el az írástól. Amikor Charlotte-ot kereste, kolleginái elmondták, hogy beteg, már hetek óta nem dolgozik. Garp nem találkozott vele három szombatja a Naschmarkton. Mikor aztán egy májusi estén a Kárntnerstrassén újból érdeklődött volna, azt tapasztalta, hogy a kolleginák nem szívesen szolgálnak hírekkel. Az a kurva, amelyiknek himlőhelyét mintha barackmag hagyta volna a homlokán, csupán annyit mondott, hogy Charlotte baja súlyosabb, mint hitték. A Garppal egykorú, félreszájú és tört angolsággal beszélő kurva megpróbálta elmagyarázni Garpnak az anyanyelvén: - Szexbajos.

Az fura baj, gondolta Garp, de mikor elmosolyodott, a fiatal kurva összeráncolta a homlokát, és hátat fordított neki.

- Nem érted - mondta a tág keblű himlőhelyes. - Legjobb lesz, ha kivered a fejedből.Mikor Charlotte június derekára sem tért vissza a Kk-ärntnerstrasséra, Garp megkereste Thalhammer doktort, és

tőle érdeklődött, hol találhatná. - Nem hiszem, hogy szívesen fogadná a látogatást -t- mélázott Thalhammer doktor -r-, ámbár az emberi természet megbékél bármivel.

Közel Grinzinghez meg a Bécsi erdőhöz, kinn a tizenkilencedik kerületben, amerre a kurva se jár, Bécs mintegy a maga falusi utánzata - utcái még olykor macskakövesek és a járdákat fák lombjai árnyékolják. Garp nem ismerte ezt a városrészt, azért a 38-as villamoson messzire talált kimenni a Grinzinger Alleen, s vissza kellett gyalogolnia a Billrothstrasse meg a Rudolfinergasse sarkán álló kórházig.

A Rudolfinerhaus magánsziget az állami egészségügy tengerében. Ódon kőfalai Mária-Terézia-sárgák, akárcsak a schönbrunni kastély vagy a felső és alsó Belvedere. Díszudvarát teljesen körülöleli, és ehhez mérten kerül is annyiba az itt időzés, mint az Egyesült Államok majd valamennyi kórházában. A Rudolfinerhaus nem oszt pizsamát betegeinek, mivel a betegek jobban bíznak a maguk hálóruhájában. A jómódú bécsiek itt betegeskednek legszívesebben, az idegenek pedig, akik tartanak az állami gyógykezeléstől, a szívbajt kapják az árszabásától.

Garp első látogatása idején, júniusban úgy látta, hogy a kórházat tegnap szült fiatal anyák töltik meg. Később látnia kellett, hogy a nyavalygó jómódúak mellett akadnak olyan jómódúak is, akik meghalni tértek ide, akár Charlotte.

Egyágyas szobában találta, mert, mint Charlotte elmondta, semmi oka már, hogy a garast a fogához verje. Garp nyomban látta rajta, hogy napjai megszámláltattak. Fogyott vagy tizenöt kilót, és a maradék gyűrűit a mutatóujján meg a középső ujj án viselte, oly aszott volta keze, s a színe a Steering folyó sós vizének jege. A látogatás nem lepte meg, de annyira tele volt fájdalomcsillapítóval, hogy talán nem is lepte volna meg semmi. Garp egy kosár gyümölcsöt vitt neki, mivel piacozásaikból tudta, milyen gyümölcsöket szeret. Charlotte-nak azonban naponta több óráig csövet vezettek le a nyelőcsövén, és annyira felsértették vele, hogy csak folyadékot ivott. Garp megevett egypár szem cseresznyét, amíg Charlotte elsorolta, mi minden részét dobták ki. A nemi részeit mind, úgy képzelte, s valami kiválasztó szervének meg a gyomrának egy részét is. - Jaj, és a melleim, ha igaz - jutott eszébe és hamuszín kezét ott kulcsolta össze a paplan fölött. Garpnak a paplan alatti domborulatból úgy tetszett, hogy a melleihez nem nyúltak, ámbár, gondolta meg később, amilyen ragyogó nő volt Charlotte, fekszik még az ágyban ma is úgy, hogy a látszatot tartsa.

- Még isteni szerencse, hogy pénzzel győzöm - mondta Charlotte. - Elvégre A osztályú kórházban fekszem.Garp helyeselt. Másnap egy palack borral jelent meg. A kórház fegyelme a látogatásokat meg a szeszes italokat

illetően laza volt, talán éppen ezt kellett a betegeknek megfizetniük. - Még ha élve kerülnék is ki innen - töprengett Charlotte - mihez kezdenék? A muffomat kirámolták. - Megivott egy kevéske bort, aztán elaludt, Garp megkérdezte az egyik segédápolónőt, mit akart a muffal mondani Charlotte, bár volt némi sejtelme. A segédnővér Garppal egykorú lehetett, talán fiatalabb is nála. Félrefordult és elvörösödött, amikor a vagány kiszólás magyarázatára kényszerült.

Garp szépen köszönte.Más látogatása alkalmával Charlotte két kolleginájával is találkozott. Lányosan, szégyenlősen viselkedtek

Charlotte napfényes szobájának ragyogásában. A fiatalabbik, amelyik az angolt törte és a Wanga névre hallgatott, elmondta, hogy kiskorában elesett, mikor egy üveg majonézzel szaladt haza a boltból. - Piknikelni indultunk -

magyarázta angolul -, aztán én csak a kórházig jutottam.Az érett hallgatagabbik, amelyik a barackmag formájú himlőhelyét éppúgy nem rejthette el, mint a két dézsára

való mellét, az nem magyarázta, hogyan hibásodott meg. Ő volt a nevezetes Tina, a „"kajli munkák"" szakértője.Garp olykor Thalhammer doktorral is összetalálkozott Charlotte-nál. A kórházat együtt hagyták el egyszer, és

amikor Garp elkísérte a kocsijáig, Thalhammer udvariasan megkérdezte, beviheti-e a városba. A kocsiban várakozó csinos kis diáklányt a lányaként mutatta be. Útközben elcsevegtek a Die Vereinigten Staaten-ról,* méghozzá oly kellemesen, hogy Thalhammer hazáig elfuvarozta Garpot. Lánya Helenre emlékeztette, mégsem merte elképzelni sem, hogy találkát kérjen tőle. Áthághatatlan akadálynak tetszett, hogy apja nemrégen gyógyította ki a kankóból -l- és Thalhammer hiába szavalt, hogy az emberi természet bármivel összebékül, nem hitte, hogy Thalhammer összebékélne egy gatyabajnokkal.

Garp körül mintha haldoklott volna a város. A nyüzsgő parkokban és kertekben hullaszagot szimatolt, a nagy múzeumok nagy mestereinek képei is mind a halált pedzették. A 38-as villamoson öregek és nyomorékok zötyögtek a Grinzinger Allee felé, és a Rudolfinerhaus díszudvarának ápolt gyepszőnyegén az ágyásokban nyíló virágok, ki tudja, miért, temetésekre emlékeztették Garpot. Eszébe jutottak azok a penziók, amelyekben első heteiket töltötték Jennyvel szinte már egy éve, a fakult, foszló tapéták, a poros szobadíszek, a csempe porcelán, a nyivó ajtók. „"Az ember életében - írta Marcus Aurelius - az idő egy perc csupán... teste a nyüvek tápláléka...""

Az a fiatal segédnővér, amelyiktől a „"mufF'f”" értelme iránt érdeklődött, foghegyről kezdett beszélni vele. Egyik nap, amikor a látogatási idő előtt érkezett, szemtelenül nekiszegezte a kérdést, hogy ennél a nőnél mit keres különben is. Családtag talán? Látta Charlotte többi látogatóját, a cifra kolleginákat, és nyilván arra a következtetésre jutott, hogy Garp a kikopott kurva üzletfele. - Anyám - válaszolta neki. Maga sem tudta miért, nagy elégtétellel látta a megdöbbenést a fiatal segédnővér arcán. Attól fogva meg is adta a tiszteletet.

- Mit mondtál nekik? - kérdezte tőle Charlotte suttogva néhány nap múltán. - Azt hiszik, a fiam vagy. - Garp megvallotta kegyes hazugságát, majd megvallotta Charlotte is, hogy egy szóval nem kívánta eloszlatni a tévedést. - Köszönöm - rebegte. - Jólesik a disznókat az orruknál fogva vezetni. Nagyra vannak a tudományukkal. - S korábbi formájának romjait megvillantván hozzáfűzte: - Ha a muffom megvolna, egyszer ingyen is megkaphatnád. Vagy kétszer féláron.- Mit mondtál nekik? - kérdezte tőle Charlotte suttogva néhány nap múltán. - Azt hiszik, a fiam vagy. - Garp megvallotta kegyes hazugságát, majd megvallotta Charlotte is, hogy egy szóval nem kívánta eloszlatni a tévedést. - Köszönöm -rebegte. - Jólesik a disznókat az orruknál fogva vezetni. Nagyra vannak a tudományukkal. - S korábbi formájának

* Egyesült Államok. romjait megvillantván hozzáfűzte: -Ha a muffom megvolna, egyszer ingyen is megkaphatnád. Vagy kétszer féláron.

Garp meghatódottságában könnyekre fakadt.- Ne gyerekeskedj - rótta meg Charlotte. - Mid vagyok én neked mégis? - Amikor elaludt, Garp megnézte a

kórlapját, és látta, hogy ötvenegy éves.Egy héttel később meghalt. Amikor Garp belépett szobájába, szellőztettek éppen. Ágyát lehántották,

kitakarítottak. Az ügyeletes nővér, egy ismeretlen acélszürke hajú aggszűz a fejét rázta érdeklődésére. - Frkilein Charlotte - magyarázta Garp - Thalhammer doktor betege volt.

- Thalhammer doktornak sok betege van - mondta az acélszürke aggszűz. A névjegyzékből próbált kiokosodni, Garp azonban nem tudta Charlotte igazi nevét.

Az utolsó lehetőséghez folyamodott. - A kurva - mondta.

- Tuniillik kurva volt a mestersége.Az acélszürke aggszűz hűvösen mérte végig. E pillantásából Garp sem együttérzést, sem idegenséget ki nem

olvasott.

- A kurva, az meghalt - mondta aztán, s Garp most sejtett a hangjában némi diadalt.- Egy szép napon kegyed is a sorsára jut - mondta neki, majd kijutván a Rudolfinerhausból, elgondolta,

mennyire Bécshez méltó volt a válasza. Nesze, te sáros hátú város. Fogadd ezt a ravatalon.Azon este jutott el az Operába először. Meglepetésére olasz volt az előadás, és mivel egy szavát sem értette, úgy

figyelte, mint a templomi szertartást. Utána kisétált a Szent István-dóm elé, és óriás déli tornyát nézegette. Megtudta egy feliratról, hogy építését a tizennegyedik század közepén kezdték és 1439-ben fejezték be. Hátha nemcsak Bécs halott, tűnődött .Garp, hanem felöltöztetett és nyitott koporsóban közszemlére bocsátott tetem a teljes Európa? „"Az ember java ideje szempillantás... jövője sötét...""

Ilyen gyászos kedvében ütközött bele a Kklitnerstrassén a nevezetes Tinába. Himlőhelye mintha gyűjtőlencséje lett volna a város fakó neonfényeinek, zöldeskékben játszott.

- Guten Abend, Herr Garp -- szólította meg. - Hallotta az újságot? Majd elmagyarázta, hogyan hagyatkozott Charlotte a javára: egy ingyenfuvar erejéig övé lehet Tina és Wanga,

együtt vagy külön. Együtt érdekesebb volna, vélekedett a kajli munkákhoz szokott Tina - és persze gyorsabb is. De hátha Garpnak nincs kedve mindkettőjükhöz? Garp megvallotta, hogy Wangához bizony nincs. Egykorúak szinte - sőt azt is elárulta, ami felől Wanga jelenlétében tapintatosan hallgatott volna, hogy tudniillik a majonézes üveg valahogy nem tett jót a szájának.

- Akkor engem vihet el két fuvarra - állt rá Tina jókedvűen. - Egyszer most, egyszer meg amikor az erejét újból összeszedi. Ne búsuljon Charlotte miatt - fűzte hozzá. - Ilyesmi megtörténik mindenkivel. - Garp azonban még így sem akart kötélnek állni.

- Megvár - biztatta Tina -, nem kér enni. - Azzal barátian alányúlt Garpnak. A meleg tenyere éppen jó volna gatyapőcnek, gondolta el Garp, de csak meghajolt, és mosolygott, mint Bécsben szokás, aztán lódult haza az anyjához.

Élvezte tartózkodásának enyhe sajgását, de tudta azt is, hogy elképzelnie több öröm, mit tenne Tina közönséges húsával, mint megcselekedni. Az ezüstszínű heg a homlokán majd akkora volt, minta szája - Garp nyitott sírt látott benne, ha a képzeletét jól megeresztette.

Valójában az író rég áhított szent őrületét lelte meg végre, s mintha teljes világa egyetlen hangnak engedelmeskedett volna mostantól. „"A testnek dolgai nem különbek a víz járásánál - emlékezett -, a lélek pedig akár a pára s a köd."" Júliusban fogott neki újból A Grillparzer penzió-nak. Anyja addigra mára végső simításokat tette azon a kéziraton, amely hamarosan mindkettőjük életén fordított.

Jenny a könyvét augusztusra fejezte be, s most ő nyilvánította azt a szándékát, hogy utazna, hadd lásson valamit Európából. - Talán Görögországot? - javasolta Garpnak. - Menjünk vonaton valahová. Az Orient expresszen kívántam utazni mindig. Hová is tart?

- Párizsból Isztambulba, azt hiszem - felelte Garp. - Azonban jobban tennéd, ha magad utaznál, anyu. Nekem sok a dolgom.

Kölcsönkenyér visszajár, gondolta Jenny. A ketes nem-mel annyira torkig volt, hogy még egyszer semmi pénzért végig nem javította volna. Egyébként azt sem tudta, mit kezdjen vele. Utazzon haza New Yorkba, és bízza rá élete történetét valami vadidegenre? Nem bánta volna, ha Garp elolvassa, azonban látta, hogy birkózik a témájával, és inkább nem zavarta. Meggondolta azt is, hogy hiába az ő élettörténete, jórészt mégis Garpról szól, és hátha kizökkenti fiát a kerékvágásból.

Garp augusztusban szakadatlanul A Grillparzer penzio végén dolgozott. Helen aggodalmában már Jennynek írt. „"Csak nem meghalt Garp? - tudakolta. - Részleteket kérek!"" Értelmes lány ez a Helen Holm, gondolta Jenny, és bővebb választ küldött, mint amilyenre Helen számított, mert összecsomagolta neki A kétes nem-et és néhány hozzáfűzött sorban tudatta vele, hogy ezen a kéziraton dolgozott teljes egy esztendeig - s mivel most Garpra jött rá az írhatnék, szeretné, ha Helen mondana nyílt véleményt a műről. És talán, toldotta meg Jenny a kérését, Helen valamelyik tanára meg tudná mondani azt is, mit kezdhetne a kézirattal?

Garp, ha nem írt, az állatkertben kereste üdülését, a schönbrunni kastély parkjában. Úgy látta, több épülete súlyosan megsérült a háborúban, és úgy állították helyre lassan, ahogy az állatok elhelyezése kívánta. Garp elképzelte az állatokat a háborúban, és e kísérteties kép indította arra, hogy éjjelente elalvás előtt jobban beletekintsen a megszállt Bécs történelmi szakirodalmába. Érdeklődése korántsem volt idegen A Grillparzer penzió-ban felbukkanó halálmotívumtól -l- megtanulta, hogy Ilhia ír, minden kapcsolatos minden egyébbel. Bécs haldoklik, állatkertje a háborúból nem épült annyira újjá, mint az emberek otthona. Egy város története család történetére emlékeztet -t- bensősége van, talán érzelmessége is, a halál azonban utoljára elválaszt mindeneket. Életben csak az élő emlékezet őrizhet meg bármit, az író dolga tehát, hogy a személyesség eszközével életre varázsolja az emlékeket.

Ahogy egyszer a géppuskatűz által ütött lyukakat tapogatta házuk kapujában a Schwindgassén, megértette azt is, mit jelenthet a nagyanya álma.

Helennek megírta, hogy fiatal írónak élnie kell valakivel mindenképpen, s ha már kell, ő vele élne, akár feleségül is venné, mert, így okoskodott, a nemi élet létszükség, viszont a hozzájutás örökös törődés. Mennyivel egyszerűbb, fedezte fel Garp, egy födél alatt élni a létszükséggel!

Helen eldobott néhány válaszlevelet, amíg végre elküldte Garpnak azt, amelyikről tudta, hogy nem teszi az ablakába. Megfordult-e a fejében, kérdezte Garptól, hogy ő nem azért tanul, mint az eszeveszett, hogy Garp fejtörés nélkül juthasson a nemi élethez.

Garp nem teketóriázott a válasszal. Tudatta, hogy most lefoglalja az írás, majd később magyarázkodik, és Helen majd a kész műből ítélje meg szándékának komolyságát.

„"A komolyságot nem is kétlem - válaszolta Helen -, s e pillanatban több a soknál az olvasnivalóm.""

Nem kötötte Garp orrára, hogy olvasnivalóját Jenny ezeregyszázötvennyolc kéziratoldala teszi. S azt még kevésbé, hogy lenyűgöző olvasmány - bár abban később megegyezett Garppal, hogy irodalmi gyöngyszemnek nem mondható.

Amíg Garp a maga jóval rövidebb történetének vége felé járt, Jenny a következő lépését fontolgatta. Nyughatatlanságában megvett egy amerikai képes hetilapot az egyik bécsi újságárusnál, s egy cikkre bukkant, amely egy jól ismert New York-i könyvkiadó vállalat szerkesztőjének hőstettéről szólt: a kormány sikkasztásért elítélt korábbi tagját kirúgta, kéziratával, a sikkasztások regénynek álcázott történetével együtt. „"Regénynek smonca - idézte a lap a hős szerkesztőt. - A sikkasztásba belebukott, az íráshoz nem ért... Miért keressen még pénzt a tyúkszaros életén az ilyen senki?"" A kéziraton persze kaptak a más kiadók, és nem kellett hozzá jóstehetség, hogy lesz min osztozniuk a szerzővel. „"A lelkiismeret néha mégis rám parancsolja, hogy nemet mondjak - idézte a szerkesztőt a lap -, még akkor is, ha tudom, hogy az ilyen smoncáknak van keletjük."" Valóban komoly kritikusok taglalták aztán, mintha figyelmükre mi sem lehetne méltóbb. Jennyt azonban annyira levette a lábáról a szerkesztő becsületessége, hogy a cikket kiollózta a lapból, s a nevét bekarikázta - rövid neve volt, n int valami filmcsillagnak vagy mesehősnek: John

Wolf. Fényképet is közölt róla a lap - ápolt, jól öltözött embernek látszott, a nyüzsgő New Yorkhoz illően, ahol üzleti érzék és józan ész egyaránt azt súgja, hogy az ember vigyázzon magára, és öltözzön jól - Jenny Fields szemében azonban éppenséggel angyalnak tetszett ez a John Wolf. Ő lesz a könyvem kiadója, gondolta. Hiszen az ő élete nem tyúkszaros, és John Wolf meggyőződhet majd, hogy joga van pénzt látni belőle.

Garp A Grillparzer penzió sorsát másként gondolta el. Nem is hozott sokat a konyhára. Először egy „"komoly"" irodalmi lapban jelent meg, s úgyszólván senki nem olvasta. Évekkel később, mikor már a nevét ismerték, szembeszökőbb formában látott napvilágot, és írtak is róla szépeket, jogdíjaiból azonban soha nem tellett Garpnak egy jó kocsira. Igaz, ő A Grillparzer penzíó-tól nem is remélt egyebet, mint hogy Helen Holm vele éljen, akár házasságban.

Amikor befejezte az elbeszélését, jelentette anyjának, hogy most hazamenne, és Helen Holm elébe állna vele - előbb azonban megküldi neki egy példányát, hogy elolvashassa, mire hazaérnek. Szegény Helen, gondolta Jenny, mert csak ő tudta, mennyire kijutott neki az olvasásból az utóbbi időben. Az is szeget ütött a fejébe, hogy Garp a Steeringet célozza meg a hazamenéssel - ha azonban Helen elé akar állni, hát álljon, gondolta. Ernie Holmnál elvendégeskedhetnek néhány napot. A Kutyafő-öbölben nyitva áll előttük az atyai ház, ha megpihennének, vagy új terveket kovácsolnának.

Megszállottságukban egyikük sem gondolta meg, hogy Európából alig láttak valamit. Jenny egy-kettő elcsomagolta nővéri egyenruháit, Garpnak pedig nem maradt egyéb elintéznivalója, mint Tina gondozására bízott örökségébe - befeküdni. A Grillparzer penzió írása közben Charlotte hagyatkozása fűtötte Garp képzeletét, azonban mint még annyiszor tapasztalnia kellett, az írás kívánalmai nem mindig találkoznak az élet követelésével. Írásra a képzelete sarkallta, most azonban, hogy az írással végzett, a valóságot akarta Tina képében. Kiment keresni a 1Kärntnerstrasséra, azonban a majonézes üveg angolul gagyogó fiatal áldozata tudatta vele, hogy Tina kikopott az első kerületből.

- Ilyen az élet - állapította meg Wanga bölcsen. - Verje ki a fejéből Tinát.Garpnak kivernie sem kellett a fejéből - a kéjvágy, mint anyja nevezte, megtette a magáét. Ellenkezése, mint

tapasztalta, az idő múlásával nemcsak megenyhült Wanga félre szája iránt, hanem éppenséggel tetszett már neki. Ezért őt vitte el a két ingyenfuvarra, bár tapasztalnia kellett azt is, amit életében oly sokszor, hogy írás végeztével megfonnyad minden várakozás.

Tizenöt hónapot töltöttek Bécsben Jennyvel. Szeptembert írtak megint. Garp és Helen tizenkilenc éves volt még csak, és Helen készült vissza a főiskolára. A repülőgépen Bécsből Frankfurtba Garp testében elültek a kéj (Wanga) utolsó rezgései, és elgondolta, hogy Charlotte mégis boldogan élt. Elvégre az első kerületből nem kopott ki életében.

Frankfurtból továbbrepültek Londonba. Garp újra elolvasta A Grillparzer penzió-t, és remélte erősen, hogy nem kap kosarat Helentől. Londontól New Yorkig aztán Jenny is elolvasta az elbeszélést. A maga egyéves munkájához mérten légből kapottnak ítélte fia művét. Tudta azonban, hogy az ő irodalmi ízlése fabatkát sem ér, azért inkább csodálta fia képzeletét. Később többször elmondta, hogy olyan elbeszélés mindenképp, amilyen egy csonka családból cseperedett fiatal írótól várható.

Helen későbbi véleménye viszont úgy szólt, hogy az elbeszélés vége sejteti, milyen lesz majd Garp szerint a világ.

A Grillparzer penzió(vége)

A Grillparzer penzió reggelizőjében találkoztunk aztán Herr Theobalddal meg az éjszakai nyugodalmunkat háborító vendégseregletével. Tudván tudtam, mint még soha, hogy apánk ezúttal felfedi kilétét. - Emberek kézen járnak a folyosón! - kezdte a háborgását.

- És besandítanak a WC ajtaja alatt! - kapott a szaván nagyanyánk. •- Az ott! - mutattam vádlón egy magába roskadt kis szivarra, komáinak, az álomlátónak meg a

magyarnótázónak a társaságában a sarokasztalnál.- Kézen keresi a kenyerét - mentegette Herr Theobald, s a kis szivar, mintegy igazolásául, tenyérre ugrott.- Ne fáradjon - intette le apánk. - Már láttuk, mi telik tőle.- Csak éppen azt nem tudják, hogy más sem telik - szólalt meg az álomlátó váratlanul. - Gondolták-e,

hogy lábai haszontalanok? Hiányzik a sípcsontja. Isteni szerencse, hogy legalább a kezén eljár! - S a kis szivar, bármilyen bajos kézen állva, rábólintott.

- Foglaljon helyet! - kérlelte anyánk.- A nyomorékság ellen nincs is panaszunk - csattant fel nagyanyánk -, maga azonban gonosz ember! -

rivallt rá az álomlátóra. - Maga olyanokat tud, amihez semmi köze! Az én álmomat fecsegte el! - panaszolta Herr Theobaldnak, mintha a szobájából loptak volna el valamit.

- Néha gonoszkodik - vallotta meg Herr Theobald. - De nem mindig. S az utóbbi időben határozottan megemberelte magát. Hogy látja az álmot, arról meg utóvégre nem tehet.

- Gondoltam, megleckéztetem, nagysád - mondta meg nyíltan az álomlátó. - Azt hittem, nem árthat. A férje meghalt jó ideje, s az efféle álmokon rágódni kár, kivált, ha azt vallja, hogy az álmokra nem ad.

- Hallgasson! - rivallt rá nagyanyánk.- Csak úgy mondom - csendesedett el az álomlátó. - Ne mondjon semmit - torkolta le Herr Theobald. - Én a Vendégforgalmi Iroda embere vagyok - nyi-latkoztatta ki apánk, alighanem csak azért, mert okosabb nem jutott az eszébe.- Megszentelt kutyaszar! - hüledezett Herr Theobald.- Nem Theobald tehet róla - szólt bele a magyarnótás. - Mi vagyunk a hibásak. Befogadott minket, pedig

rámegy a cég híre.- Feleségül vették a nénémet! - sopánkodott Herr Theobald. - A családban vannak! Mit tehetek?- Vették? - tudakolta anyánk.- Hát szóval először énhozzám jött - mondta az álomlátó.- Aztán éngemet meghallott énekelni! - dicsekedett a magyarnótás.- Amahhoz nem ment hozzá - mentette a helyzetet Theobald, és a társaság bocsánatkérőn nézett a

hasznavehetetlen lábú kézenjáróra.- Egy cirkuszi számban szerepeltek valamikor - magyarázta Theobald -, csak aztán a politika beleköpött a

levesükbe.- Mink voltunk Magyarország eleje - düllesztette mellét a magyarnótás. - Hallották--ee hírét a Szolnoki

Cirkusznak?- Sajna nem - ingatta a fejét apánk.- Pedig felléptünk mi Miskolcon is, Szegeden is, Debrecenben is - mondta az álomlátó.- Szegeden kétszer - helyesbített a magyarnótás.- Talán Budapestre is betörünk, ha az oroszok engedik - mondta a kézenjáró.- Mert az oroszok neki a sípcsontján furulyáztak! - vágta ki az álomlátó.- Az igazat megvallva - mondta a magyarnótás - őkelme már anélkül született. Bár az oroszokkal így is

volt összekoccanásunk.- El akarták zárni a medvét - mondta az álomlátó.- Csak az igazat - figyelmeztette Theobald. - A nénjét úgy szöktettük meg tőlük - mondta a kézenjáró.- Hát mit tehettem egyebet -t- tárta szét a karját Theobald befogadtam őket! Csakhogy kit érdekel itt az ő

számuk? Magyar szám az ilyen. Minálunk nincs hagyománya az unicikliző medvének. Az álmaikra meg fütyülnek a taplólelkű bécsiek.

- Az igazat megvallva - szólt közbe az álomlátó nem nekik való álmokat fejtettem én. Egy éjszakai mulatóban dolgoztunk a Kä rntnerstrassén, de onnan kifáztunk.

- Azt az egy álmot bizony jobban tetted volna, ha lenyeled - rótta meg a magyarnótás az álomlátót.

- A te feleséged tehetett róla! - tiltakozott az álomlátó.- Akkoriban még teneked volta becses nejed - feleselt a magyarnótás.- Egy polgári szóra! - vetette közbe Theobald.- Azóta a bálokat rendezzük a nyomorék gyermekek javára - magyarázta az álomlátó békítőn. - Meg az

állami kórházak javára dolgozunk karácsony táján.- Ha legalább a medvéből kihoznátok valamit! - békétlenkedett Theobald.- A nénéd fejével beszélj - tanácsolta neki a magyar-nótás. - Az ő medvéje. Ő nevelte. Azazhogy ő

nevelte félre. Őróla ragadt rá a hanyagság, a lustaság meg a többi rossz szokás.- A medve az egyetlen a társulatban, amelyik nem piszkál engemet - mondta meg a magáét a kézenjáró is.- Torkig vagyok ezzel a cirkusszal - szólalt meg nagyanyánk. - Nekem az ilyesmi nem mulatság.- Szeretve tisztelt asszonyom - fordult feléje Herr Theobald -, mi csupán azt bizonygatjuk mind, hogy

nem ártunk senkinek. Keserves időket élünk. A B osztály azért kellene, hogy több turista térjen be hozzánk, viszont az áldott jó szívem nem engedi, hogy a Szolnoki Cirkuszt az utcára tegyem.

- Az az áldott jó szíve! - gúnyolódott az álomlátó. - A nénjétől fél, mint a tűztől! Almában nem merne kiszórni minket!

- Ha már álmodni merészelne róla, te befújnád a nénjének! - állapította meg a kézenjáró.- Igaz, ami igaz, félek a medvétől - vallotta meg Herr Theobald. - Az megcselekszi, amit a néném

ráparancsol.„"Ő"", nem „"az"" - ripakodott rá a kézenjáró. - És ne is tegezd, légy szíves. Finom medve, nem árt a

légynek se - fordult hozzánk. - Körme nincs, de foga sincs ki a harminckettő.- Nehezére esik a rágás szegénynek - hagyta rá Herr Theobald. - Ahogy öregszik, úgy felejti az illemet.Hátrapillantottam, és láttam, hogy apánk ezt jegyzi roppant tömbjébe: „"Idősödő medve, szerződés

nélküli cirkusz. A cirkuszhercegnő idomítja mindet.""Az ablakból láthattuk éppen, mint idomítja a medvét a járdán. Ebben a reggeli órában gyér volt még a

forgalom. A törvény betűje szerint láncon kellett volna vezetnie a medvét, póráza a szentelt víznél nem ért többet. Az asszony ott sétált a járda szélén jajvörös turbánjában, úgy követte a lomhán kerekező medvét. Parkolóórától parkolóóráig taposott, majd rátette a mancsát, s úgy fordult. Tehetségéhez nem férhetett szó - azonban hova tart egy medve uniciklin? Ennyit megértett a medve is nyilván.

- Behozhatná már az utcáról - morgolódott Herr Thebbald. - A cukrászék panaszkodtak, hogy elijeszti a vendégeket.

- Erre a medvére úgy jönnek, minta mézre! - lelkesedett a kézenjáró.- Némelyike elretten, más meg nekibátorodik -mond- mondta az álomlátó álmatagon, aztán úgy meredt

maga elé, mint akit kijózanított az igazmondás.A Szolnoki Cirkusz száma rabul ejtett mindannyiunkat, olyannyira, hogy a vén Johannáról el is

felejtkeztünk. Mikor aztán anyánk látta, hogy sír, szólt, hogy állítsam elő a kocsit.- Megviselte az idegeit a cirkusz - súgta meg apám bizalmasan Herr Theobaldnak. A Szolnoki Cirkusz

pironkodón állt egyik lábáról, illetve egyik kezéről a másikra.Kinn a medve odakerekezett hozzám, és átnyújtotta a kocsi kulcsát. A kocsi ott állt nem messze. - Nem

mindenkinek tetszik, ha így kapja meg a kulcsot - figyelmeztette Herr Theobald a nénjét.- Szerintem az ifiúrnak tetszik - válaszolta a nénje, és beletúrt a hajamba. Énrám úgy hatott, mint valami

bártündér - helyesebben csak éjszaka hatott úgy, mert napvilágnál inkább a nagynénikéjének látszott Theobaldnak, mint nénjének, de a két férjének is inkább az anyósát néztem volna ki belőle. A medvének mindenképpen anyja volt anyja helyett.

- Gyere ide - szólt rá szeretettel. A medve lélekszakadva kerekezett oda és megkapaszkodott a parkolóórában, majd nyalogatni kezdte az üvegét. A cirkuszhercegnő rántott egyet a pórázán. A medve rábámult. A cirkuszhercegnő ismét rántott rajta egyet, s a medve lustán taposni kezdte a lábítót, hol előre, hol vissza. Mintha érdekelni kezdte volna a kerekezés, látván, hogy közönsége gyűlik. Szerepelt.

- Ne művészkedj! - szólt rá a cirkuszhercegnő, de a medve mind gyorsabban taposott, előre, hátra, hol keresztbe fordult és a parkolóórák körül kacskaringózott. A cirkuszhercegnő elengedte a pórázt. - Hagyd abba, Duna! - kiáltott, de a medve elkanászodott. Egyszerre aztán a kereke odaszorult a járda széléhez, és a nyeregből rábukott egy parkoló kocsi ütközőjére. Ahogy rábukott, úgy zöttyent le a járdaszélre, és látszott rajta, hogy nem nagyon ütötte meg magát, csak zavarban van. Senki nem nevetett. - Jaj, Duna! - korholta a cirkuszhercegnő, azzal odament, és leült mellé a járdaszegélyre. A medve megrázta busa fejét, és nem nézett rá. Szája széléről nyál cseppent a bundájára. A cirkuszhercegnő kézzel letörölte, a medve azonban ellökte a mancsával.

- Viszontlátásra! - rikkantotta Herr Theobald kényszeredetten, amint beszálltunk a kocsiba.Anyánk lehunyta szemét, és a halántékát dörgölte - mindig így tett, ha nem akarta hallani, amit

beszélünk, mondván, hogy az egyenetlenkedő család ellen más fegyvere nincsen.Nem szívesen kezdtem volna a kocsival kapcsolatos panaszommal, de aztán láttam, hogy apám

ügyrendre szorítja a családot: roppant jegyzőtömbjét térdére terítette s úgy tekintett ránk, mint akik egy szokásos vizsgálattal végeztünk éppen. - Mit mond a kilométeróra? -kérd- kérdezte tőlem.

- Valaki beletett harmincöt kilométert -t- válaszoltam.- Befészkelődött a szörnyű medvéjük - mondta nagyanyánk. - A szőrét itt látom a hátsó ülésen. A szagát

is itt hagyta.- Én nem érzek semmit - szimatolt apánk.- A turbános cigányasszony is itt hagyta a pacsuliját - tódította nagyanyánk. - A kocsi fedele táján

szimatoljatok - ajánlotta. Segítettem apánknak a szimatolásban. Anyánk egyre csak a halántékát kenegette.A kocsi aljában a fék körül mentazöld fogpiszkálókat láttam elszórva, abból a fajtából, amilyeneket a

magyar-nótás szokott viselni a szája sarkában, akár a zöld pállást. Hallgattam a fogpiszkálók felől. Elég volt elképzelnem a társulatot, amint a városban kóvályognak a kocsinkban. A magyarnótás vezet, a kézenjáró integet ki mellőle az ablakon a lábával - hátul meg, az álomlátót választván el volt feleségétől ott terpeszkedik a medve. Busa feje a kocsi fedelét dörgöli, pusztító két mancsa bő ölében hever.

- Szerencsétlen népség - sóhajtotta anyánk lehunyt szemmel.- Hazudozó és bűnöző valahány! - vágta rá nagyanyánk. - Vajákosok és hazátlanok a loncsos

medvéjükkel!- Próbálkoztak - mentegette őket apánk. - De hát nem sikerült nekik.- Állatkertben a helyük - állapította meg nagyanyánk.- Én jól mulattam - mondta Robo.- A C osztályból bajos kitörni - vélekedtem.- Alább süllyedtek a Z-nél is - dohogott a vén Johanna. - Kiestek az ábécéből.- Mindenképpen megértek rá, hogy levélbeli figyelmeztetésben részesüljenek - enyhített a súlyos ítéleten anyánk.Apánk mintegy áldón megemelte kezét, mi pedig elcsöndesedtünk. Zavartalanul kívánt jegyezni roppant

tömbjébe. Arca szigort sugárzott. Tudtam, hogy nagyanyánk bízik az ítéletében. Anyánk is tudta, hogy a vita hiábavaló. Robo máris unatkozott. Kicsiny utcák közt kanyarogtam. A Spiegelgassén jutottam ki a Lobkowitzplatzra. A Spiegelgasse oly szoros, hogy a kocsink kirakatokban tükröződött kétfelől - mintha egymásra fényképezett filmen vonultam volna át a városon, akár a tündérmese játék városán.

- Nem hinném - szólalt meg anyánk, amikor nagyanyánk elszunnyadt -, hogy az átminősítés akár lendítene, akár rontana rajtuk.

- Nemigen - ingatta a fejét apánk. - Nemigen. - De teljes igazságot akkor szolgáltattam neki csak, amikor évek múltán ismét ellátogattam a Grillparzer penzióba.

Hogy nagyanyánk éjjel álmában eléggé váratlanul meghalt, anyánk kijelentette, elege volt a cigányéletből. Valóságos oka inkább az lehetett, hogy nagyanyánk álma neki is lidércévé vált. - Ilyen gebéket! - mondta nekem egyszer. - Tudtam, hogy lesoványodnak, de ennyire! Hát még a katonák! Tudtam, hogy elkínzottak, de ennyire!

Apánk kivált a Vendégforgalmi Irodából, és egy lopásokra szakosodott szállodai és áruházi helyi nyomozóirodánál helyezkedett el. Új állásában örömét lelte, csupán karácsony táján nem volt hajlandó dolgozni, mert úgy vélekedett, hogy a népnek e szentelt időben szíve joga a tolvajlás.

Szüleink öregségükben megbékéltek, és sejtésem szerint nem jártak messze a boldogságtól. Az is igaz, hogy nagyanyánk álmát elnyomta a valóság, leginkább Robo sorsának képében. Magániskolát járt, és ott szerették is, de első éves egyetemista korában házi készítésű bomba ölte meg. Pedig nem is volt politikus alkat. Szüleinknek írt utolsó levelében ezt olvasom: „"A diákfelkelések radikalizmusát általában túlértékelik. Az igazság annyi, hogy a menzán moslékot mérnek."" E levél megírása után bement a történelem-előadásra, és a bomba szétszaggatta.

Szüleim halála után elhagytam a dohányzást, és rákaptam az utazásra ismét. Második feleségemmel tértem vissza aztán a Grillparzer penzióba. Az elsővel még Bécsig sem jutottam el.

A penzió nem sokáig őrizhette meg apánk által megajánlott B osztályát, sőt, mire visszatértem, nem szerepelt már az osztályozott penziók sorában sem. Herr Theobald nénje vezette, valamikori cigányosságából kivetkőzötten, mint valami aggszűz nagynéni. Elhízott, és haját vörösesre festette - lábosok tisztogatásához alkalmazott bronzszálú sikárlónak tetszett a feje. Rám már nem emlékezett, csupán a

kérdéseim tették gyanakvóvá. Mivel múltja felől tájékozottnak bizonyultam, sejtette alighanem, hogy a rendőrségnek dolgozom.

A magyarnótás megugrott - valami nőt megint elbűvölt a hangja. Az álomlátót viszont úgy vitték - a sárga házba. Tulajdon álmaival nem bírt, és éjjelente vérfagyasztó ordításaira riadt a penzió. Eltávolítása, mesélte Herr Theobald nénje, szinte egybevágott a Grillparzer penzió B besorolásának elvesztésével.

Herr Theobald elhunyt. A hallban a szívéhez kapott, és vége volt. Azt hitte éjjel, besurranó tolvaj jár a házban, közben csupán Duna, az unatkozó medve kísértett a folyosókon az álomlátó hátrahagyott csíkos öltő ruhájában. Hogy Herr Theobald nénje mi végre öltöztette fel így, azt éppen nem kötötte az orromra, csupán annyit árult el, hogy a tébolyult ruhájában kerekező medve látványa terítette le Herr Theobaldot.

A kézenjáróval is súlyos baj történt. Karórájának szíjvégét mozgólépcső fogai csípték be, ilyenformán nem bírt leugrani, majd a nyakkendőjét - bár nyakkendőt ritkán viselt, mert kézen jártában a földön vonszolta - csípte be a mozgólépcső, és megfojtotta vele ott helyben. A mögötte torlódók hátráltak egy-egy lépést, és jó időbe beletelt, amíg kezdtek végre átlépegetni rajta. Sok gonosz szerkentyű van a világon, és bizony egyet sem kézenjáróknak terveztek.

Ezek után, mesélte Herr Theobald nénje, a Grillparzer penzió a C osztályból is kiesett, s az igazgatás terhe oly súllyal nehezedett a vállára, hogy Dunára mind kevesebb ideje maradt. A medvén az aggkori elhülyülés csúfjelei ütköztek ki. Egyszer a postást zavarta le a márványlépcsőkön, akkora sietséggel, hogy a szerencsétlen egy lépcsősort zuhant, és a csípőcsontját törte. A baleset a hatóság fülébe jutott, és Herr Theobald nénjét rászorította arra a régi városi tilalomra, hogy nyilvános helyen állatot szabadon nem tarthat. Dunát kiakolbólították a Grillparzer penzióból.

Egy ideig ketrecben tengődött az udvaron, a kutyák meg a gyerekek azonban nem hagyták nyugtát, és a bérház körfolyosóiról ételt meg még sokkal rosszabbakat szórtak le a ketrecébe. Duna alamuszi lett és fondorlatos. Mímelte csak az alvást, s egyszer megette valakinek a macskáját. Ezután két ízben is megmérgezték, és Duna már az evéstől is irtózott ebben a veszedelmes környezetben. Herr Theobald nénje nem tehetett egyebet, oda kellett ajándékoznia a schönbrunni állatkertnek. De még az elajándékozás sem volt sima ügy. Duna betegeskedett, elhullajtotta fogait. Attól tartottak, ragadós a nyavalyája. Aztán mivel emberhez hasonlatosan, emberek közt élt oly sokáig, az állatkerti élet eseménytelenségébe sem igen törődött bele.

Másrészt a Grillparzer udvarán csúzt szedett össze, és egyetlen szép tehetsége, a kerekezés is lassan elenyészett. Amikor az állatkertben először kapta meg az uniciklijét, elesett vele. Valaki, aki nézte, kinevette érte, márpedig amiért Dunát csak kinevették, magyarázta Herr Theobald nénje, azt ő soha nem tette többet. Dunának végül szegényházává lett a schönbrunni állatkert, és odakerültének második hónapját sem érte meg. Herr Theobald nénjének nézete szerint magát emésztette el, mivel domború mellkasán kiütések támadtak, s a szőrt le kellett beretválni róla. Márpedig a csupasz medvét, magyarázta el neki egy ápoló, a frász szokta kitörni.

Megtekintettem a megürült ketrecet a penzió rideg udvarában. A madarak nem hagytak benne egy gyümölcsmagot, csupán a sarkában tornyosult a medve odakövesedett ürüléke. Életet nem lehelt már a szaga sem, éppannyira'neméppannyira nem, mint a Pompejiben kiásott tetemeké. Ki tudja, miért, Robo jutott eszembe. Őutána ennyi sem maradt.

Mikor a kocsimba visszaszálltam, elkedvetlenített az is, hogy a kilométer-számlálón egy méter többletet nem láttam. Senki a penzió lakói közül nem furikázott vele.

- Amikor majd illő távolságban leszünk a te drágalátos Grillparzer penziódtól - mondta második feleségem a kocsiban -, szeretném, ha elmagyaráznád, minek hoztál ebbe a koszfészekbe.

- Nagy sora van annak - sóhajtottam, s az járt az eszemben, mennyire hiányzott Herr Theobald nénjének elbeszéléséből mind a lelkesedés, mind a keserűség. Lapályos volt a története, mint az olyan elbeszélőké, akik megszokták, hogy végül minden rosszra fordul. Sem a tulajdon életében, sem társaiéban nem látta a különösséget - mintha csupán nevetséges és hiábavaló küzdelmet vívtak volna az újraminősítésért.

7

Még kéj

Helen hozzá is ment Garphoz, mert úgy ítélte, kezdetnek jó az elbeszélése. Tetszett az öreg Tinchnek is. Csupa té-téboly és siralom - áradozott Garpnak, és azt ajánlotta, küldje el A Grillparzer penzió-t az ő legkedvesebb irodalmi folyóiratának. Garp elküldte, és három teljes hónapot várt erre a válaszra:

Az elbeszélés érdekessége mérsékeltnek mondható. Sem a nyelv-hez, sem aformához semmit hozzá nem tesz. Véleményünk kérését t

mindenképpen köszönettel nyugtázzuk.

Garp nem értette az elutasítás indoklását. Megmutatta a levelet Tinchnek. Ő sem értette.- Al-alighanem az új-új-új elbeszélés érdekelné őket. - Az mi? - tudakolta Garp.Tinch maga sem tudta bizonyosan. - Al-alighanem az új-új-új forma és nyelv iránt ér-érdeklődik az is -

vélekedett. - De hogy miről szo-szo-szokott szólni, azt vé-végképp nem tudom. Szerintem le-leginkább tulajdon magáról.

- Hogyhogy tulajdon magáról?- Af-afféle elbeszélés lesz az el-elbeszélésről.Garp most sem értette, de a fontos az volt, hogy Helennek tetszett az elbeszélés.Majd tizenöt évvel később, amikor harmadik regénye jelent meg, Tinch legkedvesebb irodalmi folyóiratának az

a szerkesztője, aki az elutasítást írta, levelet eresztett meg Garpnak, ezúttal igen hízelgőt, és arra kérte, küldjön valamit újabb írásai közül. T. L. Garpnak azonban tündökletes volt az emlékezőtehetsége, és a mérgét jól befőzte. Megtalálta a régi elutasítást is, amely szerint az ő elbeszélésének érdekessége csupán „"mérsékeltnek mondható"". A levél elbarnult a kávéfoltoktól, és a sokszoros hajtogatásban megtöredezett, Garp azonban ezenmód borítékba tette, és elküldte a folyóiratnak e levél kíséretében:

Érdeklődésem folyóiratuk iránt csupán mérsékeltnek mondható, s azóta sem újítottam meg sem a nyelvet, sem a formát. Hogy véleményemre pályáztak, azt mindenképpen köszönettel nyugtázom.

Garp egyénisége nem tűrte a sérelmet. Helen szerencséje az volt, hogy ő maga sem született konokság híján, mert anélkül hamarosan megutálta volna Garpot az önbecsüléséért. De ilyenformán jól összejöttek. Akárhány házaspár él együtt, amíg évek múltán ráébrednek, hogy nem szeretik egymást. Mások rá sem ébrednek. Ismét mások a legkellemetlenebb pillanatban ocsúdnak. Helen és Garp alig ismerte egymást, csupán sejtéseiket táplálták, házasságukban is, s a konok fejük szerint hullámzottak érzelmeik.

Leginkább azonban nem elemezték szét a kapcsolatukat, mert melyik-melyiket a maga pályafutása foglalta el. Helen a főiskolát két éven belül a füle mögé tette, és huszonhárom éves korára az irodalom doktora lett, első állását pedig, egy tanársegédi helyet az egyik leányfőiskolán huszonnégy éves korában foglalta el. Garpnak öt évébe telt, amíg első regényét megírta, ez a regény azonban meghozta neki a fiatal író tisztességét, még ha sikere nem is járt pénzzel. A pénzt akkor már Helen kereste mindkettőjükre. Amíg egyetemre járt és Garp a regényét írta, Jenny állta a számlát.

Jenny könyve első olvasásra jobban megdöbbentette He-lent, mint Garpot - utóvégre Garp vele élt mindeddig, s a különcködését ismerte. A könyv sikere azonban meglepte, méghozzá kínosan. De arra semmiképpen nem számított, hogy belőle úgy legyen beszéd tárgya, mint más könyvének főszereplője, mielőtt még a maga szerzősége jogán perdülhetett volna ki a közfigyelem színterére.

John Wolf, a becsületes szerkesztő se felejtette el azt a reggeli pillanatot soha, amikor Jenny Fields megjelent nála a szerkesztőségben.

- Betegápoló nővér keresi - jelentette égre emelt szemmel a titkárnője, mint aki megbizonyosodott, hogy főnökét gyermektartásért fogták üldözőbe. Sem ő, sem John Wolf nem tudhatta, hogy a nővér nem csecsemőt hoz a táskájában, ha nem egy ezerszázötvennyolc lapos kézirattömeget.

- Rólam szól - tudatta John Wolffal Jenny, amikor a súlyos kéziratot kiemelte a táskájából és íróasztalára helyezte. - Mikor olvassa el? - John Wolfnak úgy tetszett, hogy akár kivárná ezen helyt. Rápillantott az első mondatra („"Ebben a piszkos fantáziájú világban...""), és azt gondolta: Na öcsi, ettől a csodabogártól hogy

szabadulsz?Később inkább az izgatta, hogy Jenny nem hagyott nála telefonszámot, pedig mindenképp és azonnal értesítette

volna, hogy igenis ezt a kéziratot kiadja. Honnan sejtette volna, hogy Jenny Fields a Steering tanintézetben vendégeskedik Ernie Holmnál, és hajnalig beszélgetnek naponta, mint két olyan szülő, aki felfedezte, hogy gyermekeik összeházasodnának.

- Ugyan hova lesznek minden éjjel? - tűnődött Jenny, mert annyit látott csak, hogy a két gyerek kettő-háromig elő nem kerül, pedig az éjjel is esett. Esett hajnalig. S még kocsijuk sincsen.

Hol lettek volna, ha nem a birkózóteremben? Helennek persze volt hozzá kulcsa. S a szőnyeg kényelmesebb és ismerősebb volt a számukra bármi ágynál. Nem szólva a nagyságáról.

- Azt mondják, gyermekeket akarnak - panaszolta Ernie. - Helennek előbb el kellene végeznie az egyetemet.- Garp se fogja befejezni a regényét soha, ha gyerekek nyínak a nyakán - jósolta Jenny. Elvégre amiatt kellett

tizennyolc esztendőt várnia neki is, amíg könyvét egyáltalán elkezdhette.- Elszánt népség - mondta Ernie mindkettejük vigasztalására.- Az a legkevesebb - vélekedett Jenny.- Nem értem, miért nem elég nekik, hogy együtt éljenek - töprengett Ernie. - Ha az együttélés beválik,

összeházasodhatnak, és alapíthatnak családot.- Énnekem már az nem fér a fejembe, minek élne egyik a másikával - mondta Jenny Fields.Ernie mintha megütődött volna. - Maga se bánta, hogy Garppal együtt élhet - emlékeztette Jennyt. - Én pedig

szívesen élek Helennel, és ha eljár az iskolába, hiányzik.- Nem az együttélésről van szó, hanem a kéjről - olvasta a fejére Jenny zordonan. - Kéjben fuldoklik a világ.Ernie-t aggasztották az ilyen kinyilatkoztatások. Nem tudta még, hogy Jennyt éppen az effélék teszik majd

hírességgé. .- Meginna velem egy üveg sört? - érdeklődött inkább, hogy másra terelje a szót.- Nem, köszönöm.- Derék gyerekek szerintem - mondta Ernie, mintegy vigasztalásul ismét.- Sok derék gyerek veszett már a kéjvágy örvényébe - okoskodott Jenny Fields sötéten, Ernie Holm pedig

kilopakodott a konyhába és maga itta meg az üveg sörét.A kétes nem-nek leginkább A kéj című fejezete zavarta Garpot. Azt még lenyelte, hogy törvénytelen

származásával vált nevezetességgé, de azt már bajosabban, hogy az olvasók kamaszkori kutyálkodásain csámcsogjanak. Helen mulatott a fejezeten, noha megvallotta, hogy nem érti, miért vonzódik Garp a kurvákhoz.

„"A kéj a legkülönb embereket kiforgatja mivoltukból"" - írta Jenny Fields, és ez a mondat kivált bőszítette Garpot.

- Ennek fogalma nincs se kéjről, se kéjvágyról! - dühöngött Ernie. - Érezni soha nem érezte! Ezt nevezem szaktekintélynek! Mintha növény akarná jellemezni az emlősök ösztönvilágát!

Más kritikusai szelídebbek voltak Jennyvel, s bár a komolyabb folyóiratok olykor megrótták hanyag szerkesztéséért, a tömeghírközlés általában megértőn fogadta könyvét. „"Mint az első igazán feminista önéletrajztól várható, épp akkora hévvel magasztalja az egyik életformát, mint amennyi dühvel pocskondiázza a másikat"" - írta valaki. „"Ez a bátor mű szemrebbenés nélkül állítja, hogy élhet nő nemi kapcsolatok nélkül is "" - írta valaki más.

- Manapság - figyelmeztette John Wolf Jennyt - vagy a várt szót mondja ki a szerző a várt időben, vagy azzal rántják le, hogy egy fikarcnyi igaza nincsen. - Jenny azonban a várt szót mondta ki a várt időben, és feszengett nővéri egyenruhájában, fehéren abban az étteremben, ahová John Wolf a legkedvesebb íróit hordta, most, hogy „"feminizmusát"" annyira az orra alá dörgölték. Valójában nem tudta, mi fán terem a feminizmus - a női tisztálkodás tárgyköréből rémlett neki valami, talán a kankó megelőzésének egyik módja? Mondani ennyit mondott röstelkedőn, hogy ő csak a meggyőződése szerint való életet választotta, és mivel választása azóta sem vált éppen divatossá, úgy érezte, szólnia kell valamit a védelmében. A gunyoros sors úgy akarta, hogy a Tallahasseeben működő Floridai Állami Egyetem hallgatónői igenis divatosnak ítéljék Jenny választását, és némi vitát támasztottak azzal, hogy eltervezték terhességüket. Az új divatból New York államában irányzat lett, és úgy emlegették: ‚Jenny Fieldsezni"" - Garp azonban azt mondta rá: „"Grillparzerezni."" Jenny ezután sem mondott egyebet, mint hogy a nőknek - akárcsak a férfiaknak - joguk, hogy életük útját megszabják, s ha őt ezért elmondják feministának, hát lehet, hogy igazuk van.

John Wolfnak igen megtetszett Jenny Fields, de azt hiába magyarázta neki, hogy könyvének sem dühös támadóit, sem lelkes magasztalóit nem értheti. Jenny valóban nem tudta, mennyire „"politikus"" a könyve - azt pedig nem is sejtette, hogy politikai célokhoz mennyire kiaknázzák majd.

- Betegápoló nővérnek tanultam - mondta később, ártatlanságában lefegyverző sajtónyilatkozata során. - A

betegápoláshoz én vonzódtam azelőtt is, mert aki egészséges -s- márpedig én egészséges voltam mindig -, az olyanokon segítene, akik maguktehetetlenek. Könyvem is e segítő szellemben fogant.

Garp szerint anyja soha nem hagyta el a nővérkedést. Mellette nővérkedte végig az iskolát, Bécsben a tulajdon élettörténetének bábája volt, míg végül bajba jutott nőket állt oda pátyolgatni. Ő lett a nők sziklája, hozzá jártak tanácsért. A kétes nem fél országra való nőt fedett fel, akik mind választással vívódtak, s most Jenny példáján nekibátorodva ráléptek a nem divatos útra.

Jenny Fieldset akármelyik újság megfogadta volna tanácsadó rovata szerkesztőjéül, ő azonban úgy érezte, elege volt az írásból, mint ahogy érezte már úgy is, hogy a művelődésből van elege vagy Európából. Csak a nővérséget nem elégelte meg soha. Apját, a cipellők megrökönyödött királyát szívroham vitte el röviddel A kétes nem megjelenése után, s jóllehet anyja nem okolta Jennyt a haláláért, Jenny meg éppenséggel nem érzett lelkiismeret-furdalást, annyit tudott, hogy anyja a magányos életet nem bírná. Elütött lányától abban is, hogy az együttélést kora ifjúságától megszokta, és Jenny elgondolta, hogy ott tébolyogna a kutyafői úri lak tágas szobáiban, mint aki párjával elveszítette utolsó csöpp eszét.

Így hát őt is ápolóba fogta, és a kutyafői úri lakban kezdte el az olyan nők istápolását is, akik az ő teketória nélküli döntéseitől remélték üdvösségüket.

- Micsoda üdvösség! - panaszolta Garp, holott ő valóban az üdvözültek boldogságát élte. Első gyermekük szinte nyomban megszületett. Fiú lett, Duncan. Garp gyakran elmondta, hogy első regényét azért írta oly rövid fejezetekben, mert két etetés és két pelenkázás közé szorított egyet-egyet. - Hogy csupa rövid lélegzet, szinte zihálás - magyarázta később -b-, az Duncannak tulajdonítható. - Helen naponta bejárt az egyetemre, azért már jó előre megegyeztek, hogy a gyerekre Garpnak kell gondot viselnie. Helen különben meg sem szülte volna. Garpnak igen tetszett a házhozkötöttség. Etette-pelenkázta Duncant, és írt, főzött és írt, aztán tovább etetett és pelenkázott. Helen rendezett háztartásba tért haza, és azt látta, hogy amíg Garp a regénnyel halad, addig nincs a számára lélekölő házi munka. Csupán két órára hagyta Duncant a földszinti lakásban lakó asszonyra, amíg átugrott a tornaterembe. Később annak a leányfőiskolának különcévé vált, ahol Helen tanított, mert ott futotta végtelen köreit a hokipálya körül, és ott gyakorolta a kötélugrást az iskola tornatermének talajgyakorlatokra rendelt részében. Csupán a birkózás hiányzott neki, és szemére hányta Helennek, hogy nem olyan főiskolán vállalt tanítást, ahol birkózócsapat működik. Panaszolta Helen is, hogy főiskoláján az irodalom tanszék kicsiny, s hogy a diákfiúk mennyire hiányzanak, de az állás egyébként megfelelt neki, ezért úgy határozott, megmarad benne, amíg jobb nem kínálkozik.

Új-Angliában az a jó, hogy minden közel esik minden egyébhez, így aztán sűrűn látogathatták Jennyt az öbölben és Ernie-t a Steeringben. Garp Duncant is elvitte olykor a Steering birkózótermébe, s ott hömbölygette a szőnyegen, akár a labdát. - Itt birkózott apád - magyarázta neki.

- Itt cselekedett apád mindent - mondta Helen Duncannak, és persze Duncan nemzését értette azon az esős éjszakán, amikor a Seabrook Tornacsarnok birkózótermének faltól falig érő bíbor szőnyegére szorultak.

- Nos, végül megkaptál - suttogta Helen könnyesen Garp fülébe, Garp azonban elterült a szőnyegen, és a mennyezetre meresztett szemmel tűnődött, hogy ki kapott meg kit.

Amikor Jenny anyja is meghalt, Jenny sűrűbben látogatta Helent és Garpot, ámbár Garp mindig tiltakozott azok ellen, akiket anyja, mint mondta, uszályaként vonszol. Mert Jenny

Fields leglelkesebb híveinek kicsiny csapatával utazott, vagy olyanokkal, akik éppen a tanácsát várták, vagy egy képzelt nőmozgalom tagjaival. Mindig került olyan ügy vagy alkalom, amelyhez Jenny fehér egyenruhája kellett a szónoki emelvényen, jóllehet Jenny a maga jószántából nemigen szólalt meg, s ha mégis, szűken mérte a szót.

A többi beszéd elhangzása után rendszerint elővezették A kétes nem szerzőjét - ámbár fehér egyenruhájában kivirított a közönségből amúgy is. Az ötvenes éveit taposó Jenny Fields megmaradt szép termetű, ápolt és semmitmondó nőnek. Felkelt ülőhelyéből, és ennyit szólt: - Helyes - vagy olykor - Nem helyes - alig többet. Ő lett az a döntőbíró, aki a döntést tulajdon életén tanulta, s azt várták tőle éppen, hogy női sorskérdésekben tegyen igazságot egy szóval.

Garp, ha ilyen cirkuszt látott, füstölgött napokig. Egyszer egy nőknek szánt lap újságírónője jelent meg nála, hogy kikérdezze, milyen érzés egy híres feminista fiának lenni. Mikor az újságírónő látta, és meg is mondta a szemébe Garpnak, hogy valójában a háztartásbeliek életét éli, Garp felfortyant.

- Azt teszem, amit jónak látok! - harsogta. - Anyám is azt tette mindig! Csak éppen, amit tett, azt ő látta jónak!Az újságírónő azzal kezdte szorongatni, hogy kifakadása keserűségre vall. Persze szomorú lehet, sugallta

álnokul, világszerte ismert anya jeltelen író fiának lenni. Őt csak az szomorítja el, vágott vissza Garp, ha az emberek értetlenek. Őt

nem teszi féltékennyé anyja sikere, legfeljebb új szövetségeseiben talál kivetnivalót. - Azokban a maskarákban, akik rajta élősködnek - nyomta meg a szót.

A nőknek szánt lapban megjelenő cikk utóbb rámutatott, hogy anyján élősködik Garp is, de attól, mert ő jómódban él, még nem kell a nőmozgalommal epéskednie. Garp ekkor értesült először „"a nőmozgalom""-ról.

Néhány nappal később Jenny ismét meglátogatta. Egyik gorillája volt vele - hallgatásba burkolózó, nagydarab dacos nő, aki csak megállt Garpék lakásának ajtajában, és a kabátját nem volt hajlandó levetni. Ellenségesen nézegette a kis Duncant, mintha attól tartott volna, hogy a gyerek képes és hozzáér.

- Helen a könyvtárban van - tudatta Garp Jennyvel. - Én meg éppen sétálni vinném Duncant. Eljössz? - Jenny kérdőn tekintett a nagydarab nőre. A nő vállat vont. Anyja új gyöngéje könyvének sikere óta, gondolta meg Garp, hogy ilyen meghasonlott emancikákat ápol, akiknek legfőbb bajuk, hogy A kétes nem--et nem ők írták, és a sikerét nem ők aratják le.

Bosszantotta, hogy anyja néma kísérője feszengésre készteti tulajdon lakásában. Talán a gorillája csakugyan? Szinte látta, amint a kérlelhetetlen leszboszi testőr egy ökölcsapással teríti le az anyja fehér egyenruháját markolászó férfiakat.

- Csak nem a nyelvével van baja ennek, anyu? - súgta Jenny fülébe. A nagydarab nő fensősége kezdett tűrhetetlenné válni. Megpróbált vele szóba elegyedni a kis Duncan is, de a nő merő tekintete elhallgattatta. Jenny halkan tudatta Garppal, hogy valóban azért nem szól, mert nincsen nyelve. - Kivágták - fűzte hozzá.

- Jesszus - hűlt el Garp. - Hogy történt?Jenny égnek emelte a tekintetét. Ez a szokása fiáról ragadt rá. - Csakugyan nem olvasol semmit? - kérdezte

Garptól. - Végképp nem érdekel, mi zajlik a világban? - Valóban, Garpot a világ jóval kevésbé érdekelte, mint az a világ, amelyet ő épített napjában. Anyja viselkedésében is az ingerelte éppen, hogy amióta a női politikába ártakozott, azóta egyebet sem hallani tőle, csak újságot.

- Most ez a legújabb újság? A híres nyelvvesztés, amelyről olvasnom kellett volna?- Ugyan már - legyintett Jenny fáradtan. - Nem véletlen vesztette el nyelvét ő, hanem készakarva.- Mármint hogy valaki készakarva metszette ki?- Ez történt.- Ne beszélj! - álmélkodott Garp.- Nem hallottál Ellen Jamesről?- Nem én - vallotta meg Garp.- Nos, azóta társaság alakult Ellen James tragikus történetének emlékezetére.- Mi történt vele mégis? - tudakolta Garp.- Két férfi megerőszakolta tizenegy éves korában, aztán kimetszették a nyelvét, hogy el ne mondhassa, kik vagy

mifélék voltak. Ostobaságukban eszükbe nem jutott, hogy egy tizenegy éves lány írhat is. Ellen James pedig oly aprólékosan leírta a két férfit, hogy elfogták, elítélték és börtönbe zárták mind a kettőt. A börtönben aztán megölte őket valaki.

- Barátom! - suttogta Garp. - Szóval a hölgy Ellen James? - És fríssenfrissen kélt tisztelettel tekintett a nagydarab hallgatag nőre.

Jennynek ismét fölakadt a szeme. - Nem ő - felelte. - Ő csupán az Ellen James Társaság egyik tagja. Ellen James maga gyerek még, kese hajú kislány.

- Szóval az Ellen James Társaság tagjai szótlanságot fogadtak - következtetett Garp -, mint akinek nyelvét metszették?

- Dehogy. Mint mondtam, a társaság tagjainak nincs nyelvük -k- magyarázta Jenny. - Kivágatták, hogy Ellen James sorsa ellen tiltakozzanak.

- Barátom! - ütődött meg Garp, és újult utálattal bámult a nagydarab nőre.- Ellen-Jamesiánusoknak nevezik magukat - fűzte hozzá Jenny a történethez.- Ne is mesélj nekem ilyen baromságokat, anyu!- Tudni akartad, azért mondtam el, hogy ez a nő itt Ellen-Jamesiánus.- Ellen James mennyi idős most? - érdeklődött Garp. - Tizenkét esztendős. Egy éve erőszakolták és csonkították meg.- S ezek az Ellen-Jamesiánusok... Ezek közgyűléseket rendeznek, elnököt, pénztárnokot választanak?- Miért nem őt kérded? - hárította át a kérdést Jenny az ajtót támasztó „"liftajtóra"". - Mintha olyasmit mondtál

volna, hogy nem vagy kíváncsi rájuk.- Minek kérdezzem, ha nincs nyelve, amivel válaszoljon? - dühöngött Garp.- Írni tud. Az Ellen-Jamesiánusok jegyzőtömbbel járnak, arra írják, amit mondanának. Az írást ismered, nem?Garp mégsem úszta meg ennyivel az Ellen-Jamesiánusokat. Akármennyire hátborzongató volt is Ellen James

sorsa, a gyomra kavargott, ha egyik savanyú képű felnőtt majmolójával találkozott, aki valami hasonló szövegű nyomtatott kártyát tolt az orra alá:

Szia! Martha vagyok, Ellen-Jamesiánus. Tudod-e, mi az?

Aki nem tudta, annak újabb kártyát toltak az orra alá.Garp az Ellen-Jamesiánusokban látta azt a fajta nőt, aki az ő anyját isteníti, hogy otromba ügyüknek megnyerje.- Mondok én valamit ezekről a néma nőstényekről, anyu - bökte ki egyszer. - Ezeknek alighanem egy lyukas

garast nem ért a mondókájuk soha, azért a nyelvük kivágásával nem vesztett sokat a világ. Sőt inkább ők lehettek megverve a nyelvükkel, mint a harang.

- Sok rokon érzés nem lakik a szívedben - állapította meg Jenny.- Ellen Jamesszel együtt érzek.- A maguk módján megszenvedtek mind - mondta Jenny. - Azért tömörülnek társaságba.- És a tömörülést újabb szenvedéssel pecsételik meg?- A nemi erőszak minden nő baja - jelentette ki Jenny. Garp pedig utálta anyját az általánosításaiért. Ez a

dühöngő demokrácia, gondolta.- Eszerint minden férfi baja is. Legközelebb, ha erőszakos nemi köszörülésről hallok, lemetélem a pöcsömet és

a nyakamba akasztom. Tisztelettel adózol majd a hősiességemnek?- Őszinte megnyilvánulásokról beszéltünk - mondta Jenny.- Ostoba megnyilvánulásokról beszélünk - szögezte le Garp.Első Ellen-Jamesiánusa azonban örökre megragadt az emlékezetében - a nagydarab nő, amint ott álldigált

lakásában anyjával. S mikor elpályázott végre, cédulát nyomott Garp markába, mint valami borravalót.- Anyu kocsiba száll gorillástul - súgta oda Helennek, amint búcsút intettek. Aztán olvasta csak el a gorilla

hátrahagyott üzenetét.

Belőled kettő nem ér fel anyáddal!

-- így szólt.Anyjának mégsem volt mit a szemére hánynia, mert ötéves házasságukat is fizette, akár a katonatiszt.

Első regényét azért címezte Halogatás--nak, tréfálkozott Garp, mert az írása elnyúlt, akár a rétestészta. Pedig csak a gondos munka késleltette. Garp nem volt a halogatások embere.

Regényét „"történelminek"" bélyegezték. Bécsben játszódott a háború évei során, 1938-45-ben, majd a megszállás időszakában. Főszereplője egy fiatal anarchista, aki az Anschluss után lapulni kényszerül, úgy várja az alkalmas pillanatot, hogy üthessen a nácikon. Várakozása azonban halogatásnak bizonyul. A regény csattanója, hogy a náci hatalomátvételt sem kellett volna megvárnia - azonban még oly fiatal akkor, hogy nem tekintheti át a helyzetképet. Anyja sem plántál világosságot az elméjébe, mert kapzsi öregasszony, a politika nem érdekli, csak elhunyt férje vagyonának megőrzése.

A fiatal anarchista a schönbrunni állatkert őre a háború éveiben. Amikor aztán Bécs népe éhezni kezd és az éjszakai repülőtámadások során többször kifosztják az állatkertet, az anarchista úgy határoz, hogy elszabadítja a megmaradt állatokat, mert nem tehetnek arról, hogy a halogatáshoz szokott ország oly könnyen összebékélt a nácikkal. Csakhogy éheznek az állatok is, és amikor az anarchista elszabadítja őket, felfalják. „"Mint várható volt""- fűzte hozzá Garp. Az állatokat aztán az orosz hadsereg bevonulása előtt éhesen kódorgó bécsiek mészárolják le, „"mint várható volt"" az is.

Az anarchista anyja túléli a háborút, és a város orosz övezetébe kerül (Garp ugyanazzal a lakással ajándékozta meg, amelyikben ők laktak a Schwindgassén). A kapzsi özvegy idegeit felőrli a megszállás, majd a halogatáshoz visszatérő Bécs első évében eszmél, milyen ernyedten szemlélte a náci hatalom erősödését annak idején. A megszállók kivonultával Bécs a régi medrébe tér, 1956-ot írunk, de az özvegy gyásza most kezdődik fiáért és elkínzott hazájáért. A részben újjáépült schönbrunni állatkertben sétál minden hétvégén, és fiánál tett titkos látogatásaira emlékezik. Az 1956-os év magyar eseményei indítják cselekvésre végül, amikor menekültek százezrei öntik el Bécset.

Hogy felrázza a halogatásba süppedt várost, azt teszi, amit annak idején a fia: elszabadítja a schönbrunni állatkert állatait. Azonban a jól táplált állatok most alig csalhatók elő ketrecükből, és amelyek előjönnek, azokat mindjárt a parkban befogják, és baj nélkül viszik vissza ketrecükbe. Csupán egy korosodó medve szed össze csúnya hasmenést a szökésben. Az özvegy tette jóakaratú, de teljességgel értelmetlen, és a jelentőségét nem érti senki. Mikor őrizetbe veszik, a rendőrorvos már végzetes rákbetegségét állapítja meg.

A sors fintora, hogy sokáig takargatott vagyona javára válik, és a halálát könnyíti Bécs egyetlen

magánkórházában, a Rudolfinerhausban. Végső álmában azt látja, hogy néhány állat, egy ázsiai feketemedvepár mégiscsak megszökik. S végső látomása az, hogy szaporulatukból majd új honos állatfajtája származik a Duna-völgynek.

Ez azonban csak a vívódás látomása, mert az özvegy halála után megdöglik a beteg medve is az állatkertben. „"Ennyit érnek napjainkban a forradalmak"" - írta az egyik kritikus, aki egyébként „"antimarxista regény""-nek nevezte a Halogatás--t.

Mások dicsérték történelmi háttérkutatásának alaposságát, ami Garpot nem hatotta meg. Magasztalták eredetiségéért, és fiatal szerzőkre nem jellemző tág látóhatáráért. Szerkesztője, John Wolf egyetértésével meg sem említették a borítólap „"fülén"", hogy ez a nevezetes feminista hős, Jenny Fields fiának első regénye, mégis alig akadt kritikus, aki a körülményt említetlen hagyta volna.

„"Szinte hihetetlen, hogy Jenny Fields immár nevezetes fia azzá serdült, amivé maga is óhajtott"" - írta egyikük. Az efféle játszi utalások igen bosszantották Garpot, mert az ő művét miért nem tárgyalhatják érdemei vagy hibái szerint? John Wolfnak kellett rávezetnie arra a keserves igazságra, hogy az olvasók legtöbbjét művénél jobban izgatja a személye.

„"Az ifjú Garpot még mindig a medvék foglalkoztatják - írta egy másik okos, akiben azért lakott annyi filoszi türelem, hogy a Grillparzer-novellát kiássa folyóirati temetőjéből. - Talán ha megnő, ír egyszer majd emberekről is.""

Irodalmi színre lépése mindenképpen jelentősebb volt a szokásosnál - és zajosabb is. A regényt persze nem kapkodták, és T. L. Garp nevét sosem tette közismertté - nem vált „"a háztartásban nélkülözhetetlenné"" sem, ahogy Garp gúnyolta anyja sikeres művét. De hát nem is szánta annak, és ő sem született milliók kedvencének - ezt John Wolf megjósolta jó előre.

„"Mit vártál? - írta neki. - Ha híres és gazdag akarsz lenni, keress más szakmát. Ha az írás érdekel, ne nyavalyogj. Jelentős művet alkottál, jelentőségéhez mérten ismertettük meg a közönséggel. Nem erről a világról való vagy, ha a sikeréből akarnál megélni. És ne feledd huszonnégy esztendős korodat. Szerintem telik még regény belőled.""

John Wolf becsületes és értelmes ember volt, Garpot mégsem győzhette meg. Az elégedettségtől mindenképpen távol állt. Némi pénzhez hozzájutott, Helen is fizetésért dolgozott már -r- Garp tehát mostantól, hogy Jenny pénzére nem szorult, szívesebben fogadta a kezéből, amikor mégis adott. De úgy érezte, hogy egy jutalmat megszolgált: megkörnyékezte He-lent még egy gyerekért. Duncan négyéves volt, már örült volna a kistestvérnek. Helen beleegyezett, hiszen tudta, mennyire mentesíti a gyermeknevelés terhétől Garp. Ha a következő könyvét is pelenkázások között írná, hát az ő dolga.

Garpot azonban ném nem a szaporulat vágya hajtotta. Tudta, hogy túlságosan aggodalmas apa, és azt remélte, a második gyermek majd könnyít a Duncannal való kapcsolatukon.

- Boldog vagyok - jelentette ki Helen. - Ha még akarsz gyereket, csinálunk. Inkább neked kívánnám, hogy ne siess semmivel, és megnyugvásban keresd a boldogságot. Írtál egy jó könyvet, s ha majd telik belőled, írsz másikat. Nem így akartál élni?

Garp azonban egyre a Halogatás kritikáin rágódott, és azt panaszolta, hogy lassan ír. Anyját marta „"talpnyaló emancikáiért"", míg Helen egyszer rá nem pirított: - Sokat kívánsz. Megkötések nélküli dicséretet, szeretetet. Neked minden megkötések nélkül kellene. Követeled, hogy a világ karját tárja és így üdvözöljön: „"Szeretem az írásaid, szeretlek téged."" Beteges követelés az ilyen.

- Pedig ezt mondtad te is - emlékeztette Garp. - „"Szeretem, amit írsz, szeretlek."" Szó szerint.- De énbelőlem egy van - szólt Helen válasza.Bizony egy volt csak belőle, és ezt az egyet Garp „"életem legbölcsebb döntésé""-nek becézte. Mert meg kellett

vallania, hogy nem minden döntése sikerült bölcsre - de házasságuk első öt évében csupán egyszer csalta meg Helent.

Akkor is futólag egy pótmamával a főiskoláról, Helen egyik első éves irodalom szakos hallgatónőjével. Cindynek hívták. Kedvesen bánt Duncannal, s bár Helen szerint nem volt éppen észlény, olvasta Garp Halogatás--át, és meghatotta, hogy esténként maga a szerző hordja haza kocsin. Közben a regény felől kérdezgette. Hogy jutott ez az eszébe? Miért így írta? Zavart, rebegő, csipogó kis teremtés volt, és úgy odaszokott a házhoz, minta galambok a Steering csatornájára. Helen Többsincsnek becézte. Garpnak azonban nem járt rá a nyelve a becézésre. A Percy család örökre megutáltatta vele a beceneveket. Cindy kérdései is tetszettek neki.

Kimaradni készült a főiskoláról, mert úgy érezte, nincs jó helye növendék lányok közt. Inkább felnőttekkel tanult volna, férfiakkal, mint mondta, s bár a főiskola nem parancsolta rá a diákotthont - a második félévben bérelt is lakást magának -, mégis úgy érezte, „"korlátozza"", és hiányzott neki „"a valóságosabb környezet"". Garp Bécsét például valóságosabb környezetnek képzelte, hiába magyarázta neki Garp, hogy nem valóságos Bécs sem.

Többsincsnek nincs több esze a tyúknál, gondolta Garp, és oly puha, terelhető, akár a csibe. Ettől azonban még kívánhatja, eszmélt, akár éppen ezért - hiszen könnyebben hozzáférhető, mint a kurvák a Wártnerstrassén. Kerülni és csupán néhány hazugságába kerül majd.

Helen egy nevezetes hetilap kritikáját olvasta fel neki: „"A Halogatás tanulságos történelmi visszhangokkal teljes, bonyodalmakban gazdag és elragadó mű... Története felöleli az ifjúság gyötrődésének és elvágyódásának drámáját.""

- Szarok az ifjúság gyötrődésére és elvágyódására - jelentette ki Garp, és nyilván az bántotta, hogy nincs vége máig.

Ami viszont a drámát illeti - házasságának első öt esztendejében T. L. Garp egyetlen valóságos drámával került szemközt, az sem az ő életéből támadt.

A városerdőben kocogott, egyszer csak tízévesforma pucéran szaladó kislányra lett figyelmes. Hátra-hátratekingetett az ösvényen, és mikor azt látta, hogy Garpot le nem hagyhatja, végigvágódott az avaron, eltakarta az arcát, majd az ágyékát, majd a csenevész mellét. Hideg őszi nap volt. Garp látta, hogy a kislány szeme kisírt és a combja véres. Amint föléhajoltfölé hajolt, a kislány sikoltozni kezdett.

- Mi történt veled? - kérdezte tőle, holott tudta jól. Körülnézett, de nem látott senkit semerre. A kislány felhúzta a horzsolt térdeit a mellére, úgy sikoltozott.

- Nem bántalak -k- biztatta Garp -, inkább segítenék. A kis.7. lány azonban egyre sikongott. Az ám, jutott Garp eszébe, a liliomtipró is ilyesmiket mondhatott neki pár perce. - Hova lett? - kérdezte, aztán hangot váltott, hogy nyilvánvaló legyen a jó szándéka. - Ha megmondod, hova lett, megölöm.

- A kislány némán bámult vissza rá, a feje reszketett, két keze a vékony karjait markolászta. - Először azt mondd meg, légy szíves - biztatta Garp -, hová lett a ruhád? - Nem adhatott rá egyebet, mint a maga átizzadt trikóját, de amikor lehúzta, a leányka megint elkezdte a sikoltozást és eltakarta az arcát. - Ne félj, rád akarom adni! - És éppen csak ráejtette a trikót, de a leányka kicsusszant alóla és félrerúgta, majd kitátotta a száját és megpróbálta az öklét belenyomni.

„"Ránézvést meg nem mondta volna senki, fiú-e vagy lány - írta Garp. - Csupán a mellbimbói enyhe duzzanatából lehetett lányra következtetni. Szőrtelen szeméremdombja, csontos keze sem árulta volna el. Talán a megdagadt szájáról lett volna valami érzékiség leolvasható, ha a dagadás nem úgy támadt volna, hogy rávertek.""

Garp kiáltozníkiáltozni kezdett. Az ég fakó volt, levelek hulladoztak, és ahogy Garp nekiállt a kiáltozásnak, a kislány fogta a trikóját és magára terítette. Furcsa csoportkép volt - a kiáltozó Garp lábánál kucorgó kislány a trikóval - s így bukkant rájuk a lovas rendőrség járőrkettőse. Mint akik a liliomtipróra s áldozatára bukkannak, írta Garp később, egyikük a lovával közébük nyomult, „"és kis híján legázolta a kislányt"", a másik Garp kulcscsontjára sújtott le a gumibotjával. Egyik fele, írta, mintha nyomban megbénult volna, de nem a másik. Az épen maradt kezével Garp lerántotta a rendőrt a nyeregből. - Nem én voltam, te hülye! - bődült rá. - Egy perce találtam itt!

Az avarba lehuppant rendőr rászegezte a pisztolyát. A másik körülöttük jártatta a lovát, és rákiáltott a kislányra: - Nem ő volt? - A kislány még a lovaktól is megrémült és szótlanul pillogott. Talán azt sem tudja, mi történt, futott át Garp agyán, nem még, hogy ki tette. De a kislány félreérthetetlenül megrázta a fejét. - Hova lett?-? - szólt a nyeregben maradt rendőr következő kérdése, de a kislány nem vette le a szemét Garpról. Az állát s a két orcáját dörgölte, mint aki a keze segítségével próbál értekezni. Vagy szava nincs, gondolta Garp, vagy nyelve - és eszébe jutott Ellen James.

- A szakállát mutatja - eszmélt a lerántott rendőr, és feltápászkodott, de pisztolyát nem dugta vissza a táskájába. - Azt akarja mondani, hogy szakállas volt. Szakállat viselt akkor Garp is.

- Szóval szakállas valaki - visszhangoztatta Garp. - Olyan szakálla volt, mint nekem? - fordult a kislányhoz, és megsimogatta izzadságtól fényes, fekete körszakállát. A kislány megint csak a fejét rázta, és elhúzta az ujját dagadt felső ajka fölött.

- Bajusza is volt! - kiáltotta Garp s a kislány rábólintott, azzal visszamutatott azon az ösvényen, amelyen Garp futott idáig. Garp azonban nem látott ember fiát, amióta az erdőbe betért. A nyergében maradt rendőr fordított a lován, és nagy avarzörgés közepette elporzott a megjelölt irányban. A másik rendőr a lova pofáját veregette, de nem szállt nyeregbe. - Takarja be valamivel, vagy kerítsen neki ruhát - szólt rá Garp, majd megindult ő is az ösvényen a másik rendőr nyomában. Tudta, hogy szemmagasságból jobban látni sok mindent, mint lóhátról - ráadásul annyira bízott a lábában, hogy azt hitte, lehagyja a lovat is, ha kell.

- Hé! Maga csak maradjon! - kiáltott utána a másik rendőr, de Garp már messzi járt.A rendőr lovának patanyomában maradt. Fél mérföldet sem futott, amikor kétrét hajlott emberalakot látott jó két

szökkenésre az ösvénytől a fák sűrűjében. Ráordított, és fehér bajuszos öregúr fordult feléje. A kiáltás annyira

meglepte, oly zavartan és restelkedőn bámult rá, hogy Garp már azt hitte, megcsípte a tettest. Berontott a bozótba, s azt látta, hogy az öregúr vizeléssel végzett éppen, és a szemérmét gyömöszöli vissza a nadrágjába. Úgy festett valóban, mint akit rajtakaptak.

- Én csak... - mentegetőzött, de Garp ott termett, s szinte a képébe nyomta nyírott körszakállát.- Megérzem rajtad, ha te voltál, bitang! - ripakodott rá. Az öregúr elhúzódott volna a félmeztelen szörnyetegtől,

Garp azonban elkapta mindkét csuklóját s összezárta az álla alatt, úgy szimatolt tovább. - Veszteg maradj! Te voltál az?. Hova tetted a kislány ruháit?

- Kérem! Kérem! - hápogta a megrökönyödött öregúr. - Én csak illemhelyet kerestem... - A nadrágja hasítékát nem ért rá begombolni, és Garp gyanakvó szeme azon állapodott meg.

„"A nemi cselekmények szaga félreismerhetetlen - írta később. - Leplezhetetlen elárad mindenen, akár a kidőlt sör.""

Garp tehát térdre ereszkedett az avarban, kicsatolta az öregúr övét, szétrántotta a nadrágját, és a gatyáját is lehúzta bokáig, úgy vette szemügyre rémült szerszámát.

- Segítség! - rebegte az öregúr. Garp beleszimatolt ősz fanszőrzetébe, aztán elengedte, s az öreg eldőlt, kalimpálva, hogy a bozót sűrűje fenntartsa. - Istenkém, segíts! - rimánkodott, de Garp addigra már az ösvény felé loholt lobogón, sajgó kulcscsonttal.

Az erdő szélén ott téblábolt a lovas rendőr, és a parkolóban álló kocsikba sandított be, majd a vécéket rejtő négyszögű téglakunyhót jártatta körül. Néhányan figyelték, sejtvén, hogy készül valami. - Sehol egy bajusz! - kiáltotta oda a rendőr Garpnak.

- Ha előbb kiért ide, már rég kocsiba vágódott és elporzott - szólt vissza Garp.- Nézzen be a férfivécébe - ajánlotta a rendőr, azzal egy nőhöz rúgtatott oda, aki pokrócokkal tornyosra rakott

gyermekkocsit tolt.A nyilvános vécék szaga mindig mellbe taszította Garpot. Most, amint éppen megtántorodott volna, fiatalember

surrant el mellette. Sima arca volt, oly simára borotvált, hogy szinte ragyogott. Garp főiskolásnak nézte, és szűkölőn lépett a belső helyiségbe, akár a hajszolt kutya. Benézett a rekeszek ajtaja alá, nem lát-e lábat - persze, ha kezet lát, az sem lepte volna meg. Akkor nézett csak szét, ki áll háttal, a falnak fordulva a hosszú vizelőcsatorna mentén vagy az elrozsdált mosdók és vakoskodó tükrök előtt. A nyilvános vécében azonban nem volt senki. Garp szimatolt. Nyírott körszakállát már oly rég viselte, hogy a borotvahab szaga nem ütötte meg az orrát nyomban. Csupán arra eszült, hogy valami idegen illat kóvályog a savanyú szagú helyiségben. Akkor nézett bele a legközelebbi mosdóba és megpillantotta a szőrös borotvahab labdacsokat.

A főiskolás külsejű, sima képű fiatalember éppen a parkolón vágott át sietős, de kimért léptekkel, amikor Garp kifordult a téglakunyhóból. - Ő az! - rikkantotta. A lovas rendőr tanácstalanul bámult a fiatalemberre.

- Nincs bajsza - állapította meg.- Mivel épp most beretválta le! - kiáltott vissza Garp, azzal a fiatalember után lódult. Az meg futólépésre váltott,

és a parkolót szegélyező bokrok sűrűjét igyekezett elérni. Szaladtában mindenfélék hullottak ki a kabátja alól: Garp ollót, borotvát, borotvahabos dobozt látott elmaradni, majd ruhadarabokat, lánykaruhákat, egy farmert, hímzett katicabogárral a fenekén, egy pulóvert, amelynek mellét vigyorgó béka ékítette. Melltartó persze nem volt az elhullatott holmik közt. Minek is lett volna? Garp hulltában kapta el a bugyit - kék pamutbugyi volt, korca alatt a kék virágot kék nyuszi szimatolta.

A lovasrendőr lerohanta a szökni próbáló fiatalembert. Aló szügye a fején kapta s ellökte a parkoló salakos behajtóján, majd hátsó patája mart ki a combjából egy darabot. A fiatalember összekunkorodott, akár a magzat, úgy szorította a lábát a törzséhez. Garp odaért, és a kék nyulas bugyit felnyújtotta a rendőrnek. Többen köréjük gyűltek - az asszonya feltornyozott gyermekkocsival, két biciklis fiú, egy vézna ember újsággal a hóna alatt. Ők hozták a többi mindent, amit a liliomtipró elszórt, a borotvát, a lányka többi ruhadarabját. Senki nem szólt. Garp azt írta később, hogy a liliomtipró rövid története ott hevert a ló patái körül, az olló, a borotvahabos doboz. Hát persze! Bajuszt ereszt, megtámad egy gyereket, majd leberetválja bajszát, hiszen a legtöbb gyerek arra emlékszik.

- Tettél már ilyet? - kérdezte tőle Garp.- Nem szabad tőle kérdezni semmit - szólt rá a rendőr.A liliomtipró ostobán rávigyorodott Garpra. - Eddig nem kaptak el - felelte hetykén. Vigyorgása elárulta, hogy a

ló kirúgta az első fogait. Véres lyuk ásított a helyén. Valami történhetett ezzel az alakkal, eszmélt Garp, hogy ilyen érzéketlen - akár lórúgásra, akár másra.

Jött az erdei ösvény felől a másik rendőr is. Kantárszáron vezette a lovát, s a köpenyével letakart kislány ült a nyergében. Garp trikóját a kezében szorongatta. De mintha nem ismert volna rá senkire. A rendőr egyenest odavezette a lovat, ahol a liliomtipró feküdt, de a kislány rá sem nézett. Az első rendőr leugrott nyergéből, lehajolt a liliomtipróhoz és arcát a kislány felé fordította. - Ő az? - kérdezte. A kislány üres tekintettel bámult rá. A

liliomtipró nyerített egyet és vért köpött. A kislány erre sem rezdült. Garp ekkor vért törölt le a liliomtipró szájáról és a felső ajka fölé mázolta bajusznak. A kislány visongani kezdett, annyira, hogy a lovakat csendesíteni kellett. El nem hallgatott, amíg a második rendőr el nem vezette a liliomtiprót. Akkor odanyújtotta Garpnak a trikóját, és veregetni kezdte a ló fekete sörényét, mintha felfedezte volna, hogy lovon ül.

Garp azt gondolta, hogy az ülés fájhat neki a nyeregben, de a kislány megkérdezte: - Nem kell ugye leszállnom még? - Garp örült, hogy legalább a nyelvét nem metszették ki.

Ekkor pillantotta meg a gondosan öltözött öregurat, kinek bajsza ártatlannak bizonyult - szelíden bandukolt kifelé az erdőből, és óvatosan nézett szét a parkolóban. Azt az őrültet leshette, amelyik a nadrágját lerántotta és úgy szimatolta, mint valami veszedelmes mindenevő. Amikor meglátta Garpot a rendőr mellett, láthatóan megkönnyebbült - azt hihette, hogy Garp kézre került végre -, és nekibátorodottan elindult a csoport felé. Garpnak megfordult a fejében, hogy eliramodik, mert tartott a félreértésektől meg a magyarázkodástól, hanem a rendőr éppen abban a pillanatban fordult hozzá: - A nevét fel kell írnom. S hogy mivel foglalkozik. Ha nemcsak azzal, hogy az erdőben szalajtja meg a liliomtiprókat - nevetett.

- Író vagyok - mondta Garp. A rendőr mentegetőzött, hogy sosem hallotta a nevét, de Garp tudatta vele, hogy alig olvashatott tőle, mert a regénye akkor még nem jelent meg.

- Tehát magának író? - tréfált a rendőr, Garp meg csak hümmögött. - Hát miből él?- Feleségem és anyám támogat.- Akkor azt kell megkérdeznem, ők mivel foglalkoznak - firtatta a rendőr. - A jegyzőkönyvben tisztáznunk kell

a kenyérkereseti forrást.A sértett fehérbajuszos csupán a legutóbbi kérdés-feleletet hallotta és beleszólt: - Sejtettem! Haszontalan

tekergője!A rendőr rábámult. Kiadatlanságának kora írói éveiben Garp valóban duzzogóvá vált, valahányszor

rászorították, hogy a megélhetéséről valljon. E pillanatban viszont úgy érezte, inkább zavart keltene vele, mintsem tisztázná helyzetét.

- Örülök, hogy elkapták - folytatta az öregúr. - Kies hely volt ez a városerdő valamikor! Hanem azóta mindenfélék beszabadultak. Sűríteni kellene az őrjáratokat - oktatta ki a rendőrt, aki azt hitte, hogy liliomtiprásokra céloz, azért a nyeregben ülő kislány felé hunyorított, hogy rá való tekintettel ne részletezze.

- Csak nem ezzel a kicsiny leánykával cselekedte meg! - jajdult fel az öregúr, mintha most eszmélt volna, hogy a nyeregben ülő kislányon rendőrköpeny lóg és ruhácskáit a kezében szorongatja. - Ekkora aljasságot! - meredt rá Garpra. - Hogy fért rá a pofájára? Ugye, megadhatom a nevemet én is? - fordult a rendőrhöz.

- Minek? - kérdezte a rendőr. Garp nem nyomhatott el egy mosolygást.- Még vigyorog, nézzék! - háborgott az öregúr. - Minek! Hát tanúnak! Én elmondom a magamét akármelyik

bíróságnak, ha ilyen gazembert kell börtönbe juttatnom!- Minek volt a tanúja mégis? - kérdezte a rendőr.- Hát... hogy velem is hogy elbánt!A rendőr Garpra nézett. Garp az égnek emelte a szemét. A rendőr nem gondolhatott egyébre, minta

liliomtiprásra, de nem értette, miért acsarog Garpra az öreg. - Hát persze -mond- mondta aztán, hogy elhallgattassa, és felírta nevét-címét.

Hónapokkal utóbb hármas csomagolású óvszert vásárolt a drogériában, amikor betoppant az öregúr.- Micsoda! Maga itt! - förmedt Garpra. - Máris elerisztették? Azt hittem, évekre kivonják a forgalomból!Garpnak némi idejébe telt, amíg megismerte. A drogista azt hitte, hogy a vén tojás megzavarodott. Az öregúr

nekiszegezte a bajszát Garpnak.- Hát már elzüllik a törvény is? Vagy csak a jó viseletéért erisztették ki? Odabe nem lehet se idős embereket, se

kislányokat szimatolni, mi? Vagy valami zugügyvéd találta meg a kiskaput? Szerencsétlen gyermek életében nem felejti az erőszakot, maga meg az erdőben kóborog szabadon!

- Tévedni tetszik - próbálkozott Garp.- Tévedés bizony, mert ez Mr. Garp - mondta a drogista is, noha nem tette hozzá, hogy „"az író"". Különben is

azt bigygyggyesztette volna inkább a nevéhez, hogy „"a hős"", mert olvasta ő is az erdei liliomtipró-fogás kiszínezett részleteit az újságban.

SIKERTELEN ÍRÓ SIKERES REGÉNYHŐS!MEGFOGTA A RENDŐRNEK A LILIOMTIPRÓT!

A HÍRES FEMINISTA FIA MEGTANULTA, HOGYAN SEGÍTSEN BAJBA JUTOTT LÁNYOKON!

Garpnak az írástól hónapokra elvette a kedvét az eset, a cikket azonban megjegyezték a környékiek mind, akik Garpot csak látásból, az ABC-áruházból vagy a tornateremből ismerték.

Közben megjelent a Halogatás -- de a regényt a hőstettel senki nem kötötte össze. A bolti eladók hetekig így ajánlották a vásárlók figyelmébe Garpot: - Ő az, aki liliomtiprókat fogdos az erdőben!

- Miféle liliomtipró volt az?- Hát a Bajuszos Rém a városerdőben. Kislányokat szemeit ki.- Jesszusmárja.- De íme, Mr. Garp elkapta a frakkját.- Igazság szerint a lovas rendőr gázolta le - helyesbített Garp.- De nemhogy elkapta, még a fogait is kiverte! - hangoztatta az eladólányok és drogisták örvendező kara.- A ló érdeme nagyobb volt - szerénykedett Garp.- Hát Mr. Garp mivel foglalkozik egyébként? - érdeklődött egy-egy lelkes híve.A kérdést követő kínos csendben Garp többször meggondolta, hogy nem főfoglalkozásának kellene-e vallania a

liliomtipró-fogást, vagy a mindenféle tragédiák megelőzését - valóságos foglalkozásánál hihetőbb lenne az is.- Írok - nyögte ki végül, és minden alkalommal csalódottságot kellett látnia híveinek arcán.Szerencsétlenségére a drogériában még el is ejtette a hármas csomagolású óvszert.- Aha! - harsant fel az öregúr. - Ide nézzenek! Ezzel meg mire készül?Garp eltűnődött, vajon a legjobb szándékkal mire készülhetne ezekkel.- Szabadon a közveszélyes parázna! - folyamodott az öregúr a drogistákhoz. - Keresi, kit becsteleníthet meg, kit

tehet tönkre!Az erkölcsbíró vén tojás oly ingerlően hatott Garpra, hogy már eloszlatni sem kívánta a félreértést - azért meg

éppenséggel nem kért volna bocsánatot, hogy a gatyát lerántotta róla a városerdőben, inkább mulatott, ha eszébe jutott a jelenet.

Nem sok időbe telt, amíg Garp ráébredt, hogy az erkölcsbíróság nem csupán a vén tojásnak szíve joga. Duncant vitte el egy középiskolai kosárlabda-bajnokságra, s a bejáratnál döbbenten látta, hogy a jegyszedő nem más, minta Bajszos Rém, a valóságos liliomtipró.

- Hát téged eleresztettek! - meredt rá Garp. S a nyomorult szemtelenül mindjárt Duncanra vigyorodott.- Egy felnőtt, egy gyerek - mondta, s eltépte a jegyüket. - Hogyhogy kiszabadultál? - tudakolta Garp, de az

izmai beleremegtek az izgalomba.- Nem volt, aki bemártson - vágta oda a kölök hetykén. - A hülye kis portéka szólni se bírt. - Garpnak eszébe

ötlött, hogy tizenegy éves korában metszették ki Ellen James nyelvét is.Majd a vén tojás villant fel emlékezetében, és nagy barátsággal gondolt vissza rá. Az igazságon akkora sérelem

esett, hogy bizony azon sem csodálkozott volna, ha egy nő ilyenkor dühében a tulajdon nyelvét metszi ki. Valami sérelmet ő is ejtett volna a Bajuszos Rémen, lehetőleg Duncan szeme láttára. Ha hülyére verhetné erkölcsi leckéül!

A befelé igyekvők azonban tolták. Elállta az útjukat.- Állj odébb, szőrmók - biztatta a kölök Garpot, és Garp mintha a világ gonoszságát látta volna vigyorgásában.

S a felső ajkán bajusz serkedt.Évek teltek el, amíg az áldozattal összetalálkozott. A kislány addigra felserdült, s ha az meg nem ismeri, Garp

sem ismert volna rá. Egy más városban jött kifelé a moziból, a lány meg a befelé igyekvők közt állt a barátaival.- Nocsak! Hogy vagy? - bámult rá Garp. Örömmel látta barátai körében talán nem hagyott rajta mélyebb

nyomot az átélt szörnyűség.- Jó a film? - kérdezte tőle a lány.- De megnőttél! - bámulta Garp. S amikor a lány elvörösödött, akkor eszmélt csak, mekkora butaságot mondott.

- Mindenképp jó, hogy ami rég volt, az elmúlt - ütötte helyre kedélyesen. A lány barátai igyekeztek befelé és a lány utánuk nézett, hogy megbizonyosodjon, magára marad-e Garppal.

- Igen, ebben a hónapban végzek - mondta.- Érettségizel? Hát ilyen régen történt?- Á, dehogy - nevetett a lány idegesen -, csak az általánost végzem.- Ez derék - mondta Garp, és maga sem tudta, miért, hozzátette, : - Elmenjek a záróünnepségre?- Ne tessék - felelte a lány, s az arcán hirtelen rémület tükröződött. - Ne tessék eljönni!- Jól van, nem megyek - ígérte Garp szívesen.Azután is látta még e lányt néhányszor, de az nem ismert rá, mert ő közben leberetválta a szakállát. - Miért nem

eresztesz megint? - évődött vele Helen. - Vagy ha szakállt nem, legalább bajuszt! - Garpot azonban a simaképűségben éppen az erősítette meg, hogy a lány így sosem ismert rá többet.

„"Nyugtalanít - írta -, hogy egyszerre annyi nemi erőszakkal kerülök szemközt."" Nyilván nemcsak városerdei kalandjára utalt, hanem a tizenegy esztendős Ellen Jamesre és hajmeresztő társaságára is - anyjának maguk lett némáira. Újabb regé nyében évekkel később is sokat foglalkoztatta a nemi erőszak. Mintha ez az egyetlen tett taszíthatta volna csupán meghasonlásba - hogy megutálja egyébként rendületlen nemi ösztönét. Ő ugyan meg nem kényszerítene soha senkit, gondolta el, mégis cinkosságba keverednek egymással a férfiak a nemi erőszak cselekménye által.

Garp bűne a csábítás volt, a kis Többsincs elcsábítása, és a bűnös cselekedetet a nemi erőszakhoz legfeljebb az előre megfontolt szándék tette hasonlatossá. Hetekkel előbb megvette hozzá az óvszert, tudva tudván egyetlen célját. S vajon a legsúlyosabb bűntetteket nem megfontolt szándékkal követik-e el mind? Nem a vér öntötte el az agyát hirtelen, hogy a kívánságának ellene nem szegülhetett - nem, eltervelte, hogy csak akkor cselekszik, amikor már Cindy a tulajdon kívánságával nem bír. Ott a drogériában mégiscsak belenyilallt a bűntudat, amikor az óvszert elejtette, és a vén tojás rárikkant: - Keresi, kit tehet tönkre! - Hát igen.

Gördített ugyan akadályt bűnös szenvedélyének útjába: kétszer is eltette végleg az óvszert, de mindig megtalálta. S aznap este, mikor Cindy utoljára vigyázott Duncanra, Garp a késő délutáni órákban szinte leteperte Helent. Vacsorázni indultak, és öltözniük kellett volna, Duncan vacsorája sem volt még elkészítve, Garp azonban bement a hálószobába, magukra zárta az ajtót, és megragadta az öltözködő Helent.

- Meg vagy őrülve? - bámult rá Helen. - Indulnunk kell!- A kéjvágy - lihegte Garp. - Ne állj az útjába!- Tisztelt szatír úr - kötekedett vele Helen -, én az hors d'oeuvres előtt nem szoktam ilyesmibe fogni!- Nekem meg te vagy az hors d'oeuvres-öm!- Ó, hogy köszönjem meg! - rebegte Helen.- Miért zártátok be, hé? - dörgette meg az ajtót Duncan.- Ide figyelj, Duncan - kiáltott ki Garp. - Nézz körül odaki, milyen az idő!- Az idő? - kérdezte Duncan, és elhagyta a dörömbölést.- Szerintem a kertben havazik - mondta Garp. - Nézd csak meg.Helen a nevetését is meg a más mindenfajta hangját is Garp izmos vállába fojtotta. Azon lepődött meg csupán,

milyen gyorsan végzett Garp. Mire Duncan visszaért és jelentette, hogy a kertben tavasz van, Garp már be is engedte.

Hogy azonban aznapra nem végzett, azt tudta jól. Azt is, hogy az óvszer az írógép alatt lapul -l- a Halogatás megjelenése óta tétlen írógép alatt.

- Fáradtnak látszol - mondta Helen, amikor a vacsoráról hazafelé tartottak. - Hazavigyem Cindyt én?- Á, nem számít - motyogta Garp. - Majd én.Helen rámosolygott és hozzádörgölőzött. - Te délutáni faun! - enyelgett. - Ilyen előételt mindig szívesen tálalok. Garp sokáig ült Többsinccsel a kocsiban kinn a lány lakása előtt. Az időt jól megválasztotta. Cindynek már

kifelé állt a szekere rúdja a főiskoláról, de a városból is, és szorongó szívvel várta a búcsút legkedvesebb írójától - vagy inkább élete egyetlen írójától.

- A következő éved, reméljük, jobban sikerül, Cindy - biztatta Garp. - S ha látogatóba visszajössz, nézz be hozzánk. Duncannak nagyon fogsz hiányozni.

Cindy belebámult a műszerfal hűvös fényébe, aztán Garpra tekintett. Arcára könnyek mosták rá teljes nyomorúságát. - Énnekem te fogsz hiányozni - sírta.

- Énmiattam ne sírjál - vigasztalta Garp.- Szeretlek - suttogta Cindy, és hosszúkás fejét esetlenül rábillentette Garp vállára.- Ne mondj ilyet - tiltakozott Garp, és nem nyúlt Cindyhez. Még nem. A kígyóként gyűrűző hármas

csomagolású óvszerek türelmesen vártak a zsebében.Fenn a penészszagú lakásban egyet használt csak el belőlük. Meglepetten látta, hogy a bútort Cindy már mind

elköltöztette - három tömött bőröndjét tolták egymás mellé, azon vetettek kényelmetlen ágyat. Garp egy perccel nem maradt tovább a kelleténél, nehogy Helen megsokallja az utolsó íróolvasó találkozót.

A leányfőiskola telkén megáradt patak rontott keresztül, Garp abba vetette a megmaradt két óvszert visszafelé tartó kocsija ablakából, és mindjárt elképzelte, hogy a szemfüles éjjeliőr meglátta, leereszkedett a meder oldalába, hogy megszerezze a bűnjeleit. S az majd rávall elkövetőjére.

De senki nem látta meg, senki nem leplezte le. Helen már aludt. Amúgy sem tulajdonított volna jelentőséget a nemi illatnak, mivelhogy gerjedhetett az órákkal előbb is törvényes ágyban. Garp azonban óvatosságból zuhanyozott, és tisztán bújt a hitvesi nyoszolyába, úgy simult Helenhez, aki valami gyöngédséget duruzsolt, majd ráemelte hosszú combját a csípőjére. Amikor Garp rezdületlen maradt, hozzádörgölőzött. Garp nagyokat nyelt, és áhítatosan megtapogatta Helen növekvő hasát.

Duncan egészséges gyerek lett. Garpot első regénye azzá tette, aki mindig is lenni akart. A kéjvágyat ugyan ki nem irthatta magából, mégis szerencsés volt, hogy vágya leginkább Helennek szólt s Helené őneki. Jól elgondolt, polgári kalandjukhoz újabb gyerek csatlakozik majd. Életjelért tapogatta Helen hasát. Abban ugyan megegyeztek, hogy a kedves az volna, ha leányuk születne, Garp azonban titkon fiút kívánt.

Miért is? Eszébe jutott a lány a városerdőn, a nyelvetlen Ellen James, és anyja súlyos döntései. Jól járt Helennel, mert törekvő volt, és nem tőle várta az útmutatást. De a kurvák is eszébe jutottak a 1rKärntnerstrassén, meg a gyerekszülésbe belehalt Cushie Percy. Legutoljára pedig - mert illatát vagy illatának emlékét a víz nem moshatta el - a kis Többsincs. Sírt alatta a bőröndök púpjain, és a szőke gyermekek kék ere lüktetett a halántékán. S bár nyelvét meghagyta, nem szólt hozzá, amikor eljött.

Garp a férfiak miatt nem akart leányt. Persze a gonosz férfiak miatt nem - de még az ilyenek miatt se, gondolta, mint én vagyok.

8

Gyerek, regény, szerelem másodjára

Másodjára is fiuk született. Duncan kisöccsét Waltnak nevezték. Rövid neve olyan volt, akár a hód farkcsapása a vízen vagy a labda pattanása. Walt ott termett a családban, s négyen lettek.

Garp nekilátott második regényének. Helen a második állását foglalta el - a leányfőiskolával szomszédos állami egyetem tanársegédi állását az angol irodalom tanszékén. Garp végre fiúk tornatermében játszhatott a két fiával, és a zöldfülűek unalmától Helent is megváltotta egy-egy tehetségesebb végzős hallgató. Értelmesebb kollégák is kerültek.

Egyikük volt a viktoriánus regénnyel foglalkozó Harrison Fletcher. Helen nem annyira az érdeklődéséért szerette meg, mint inkább azért, mert író volt az ő felesége is. Az írónőt Alice-nek hívták, s ő is a második regényén dolgozott, ámbár az elsőt nem fejezte be. Mikor Garpék először találkoztak Fletcherékkel, azt hitték, talán Alice is Ellen-Jamesiánus, mert szavát nem lehetett venni. Harrisont Garp nyomban Harrynak kezdte becézni, és Harrison úgy örült az új nevének, mint valami kitüntető ajándéknak. Helen azután is Harrisonnak szólította, de Garpnak ő lett Harry Fletcher, legelső barátja - bár érezte, hogy Harrynak nagyobb szüksége van Helen társaságára.

Sem Helen, sem Garp nem tudott kiokosodni a Néma Alice-en, ahogy egymás közt elnevezték. - Rettenetes jó regényt írhat - vélekedett Garp -, mert minden szavát belegazolja.

Fletcheréknek egy lányuk volt, kisebb Duncannál és nagyobb Waltnál, de azt is említették, hogy még egy gyereket kívánnak. Azonban a mű, Alice második regénye előbbre való volt - majd ha elkészül, akkor kerítenek sort a gyerekre.

A két házaspár olykor együtt vacsorázott, noha Fletcherék, mint mondták, „"főttlenkedtek"" - azazhogy főzni egyikük sem főzött -t-, Garp pedig azt a korát élte, mikor a leveses fazék-ja mindig rotyogott a tűzhelyen. Helen és Harrison legtöbbnyire a tanítást, könyveket és kollégákat vitattak meg, ebédelni amúgy is együtt ebédeltek a menzán. Hosszabb lélegzetű beszélgetéseik azonban este zajlottak, akárhányszor telefonon. Garp együtt járt el Harryval labdarúgó- és kosárlabda-mérkőzésekre, birkózók találkozóira, és háromszor hetente squash-t játszottak, Harry legkedvesebb labdajátékát s egyben az egyetlen sportját - Garp azonban így is fölért vele, mert atlétának jobb volt, és az örökös futásban tartotta a formáját. Oly jóízűeket játszottak együtt, hogy Garp még a labdajátékoktól való viszolygását is elfelejtette.

Barátságuk második évében Harry elmondta Garpnak, hogy Alice szívesen járna moziba. - Én azonban nem-mond- mondta. - Hanem ha te is elmennél olykor, mert Helentől tudom, hogy szívesen járnál, miért nem viszed el Alice-t?

Alice Fletcher sokat vihogott a moziban, kivált, ha komoly filmet játszottak, vagy ha nem vihogott, a fejét ingatta ügyetlenül. Garpnak hónapjaiba telt, amíg felfedezte, hogy Alicenek valami beszédhibája vagy ideges gátlása lehet, bár lelki okok is magyarázhatták beszédzavarát. Garp először azt hitte, a pattogatott kukorica majszolása teszi a beszédét érthetetlenné.

- Valami nyelvhibád van szerintem - bökte ki végül, amint kocsin hazafelé igyekeztek a moziból egyik este.- Lehetfégef - bólintott rá Alice. Olykor csak selypített, máskor egyéb hibái is kiütköztek, s izgatottságában

akadozott is.- Hogy halad a regényed? - tudakolta Garp.- Jól - válaszolta Alice velősen. A múltkor éppen a moziban vallotta meg Garpnak, mennyire tetszik neki a

Halogatás. -- Ideadnál egy részletet?- Oda -a- felelte Alice, és tömzsi ujjaival a szoknyáját sodorgatta, ahogy a lánya szokta fölsodorni, akár a

vászonredőnyt, mind a bugyijáig. Alice azért előbb megállt a sodrással.- Valami gyermekkori baleset? - firtatta Garp. - Mármint a beszédhibád. Vagy veled született?- Velem fűletett - válaszolta Alice. Megálltak Fletcherék háza előtt, és Alice megrántotta Garp kabátja ujját,

majd eltátotta a száját és belemutatott, mintha ott benn nyilvánvalóvá válna minden. Garp azonban nem látott egyebet, mint apró fogak tökéletes rendjét meg egy gyermekien vaskos, rózsaszín nyelvet, de a kocsiban sötét volt, és el nem gondolhatta, mit kell néznie. Amikor Alice becsukta a száját, sírt - de mosolygott is, mintha ez a magamutogatás hatalmas bizalom jele lett volna. Garp bólintott, s úgy tett, mintha mindent értene. Alice az egyik keze fejével arcát törölgette, másik kezével megszorította Garp kezét. - Harrifonnak vifonya van egy nővel - tudatta.

Garp csupán afelől lehetett bizonyos, hogy nem Helennel, de hátha szegény Alice őt gyanúsítja?- Nem, nem - ingatta a fejét Alice. - Máffal.- Kivel?- Egy pifif diákkal! - panaszolta Alice.Két év is eltelt már azóta, hogy Garp az ugyancsak „"pifif' pifif”" Többsincset elcsábította. Más pótmamával is

akadt kalandja, de oly kérészéltű, hogy szégyenszemre a lány nevét is elfelejtette. Azóta megfogadta s hitte is szentül, hogy a pótmamákból ennyi elég lesz. A hír mégsem tántorította el Harrytól - Harry elvégre a barátja, és Helen sem közömbös iránta. Viszont húzott Alice-hez is. Sebezhetőségét úgy viselte, mint a szoros pulóvert tömzsi testén, s éppen ettől vált imádandóvá.

- Mit nem mondasz! - segített neki a sopánkodásban. - Tehetnék-e valamit?- Állipfa le magát, aft mondd meg neki.Garpnak soha nem esett nehezére leállítania magát - igaz, nem tanított és a „"pififek"" nem rajongták körül.

Talán Harry ügye nem is olyan egyszerű. Garpnak nem jutott különb az eszébe, mint hogy a maga vétkeit vallja meg Alice lelke könynynnyítésére.

- Megtörténik a legjobb családban is, Alice.- Nem a tietekben.- Énvelem kétszer is megtörtént.Alice döbbenten tekintett rá. - Pfakif az igaltTágot! - szorította meg Garpot.- Csakis az igazságot mondom. Kétszer megtörtént - vallotta Garp. - Egy-egy pótmamával, összesen kétszer. - Jévuf kereftj e! - borzongott Alice.- Jelentősége egyiknek sem volt - fűzte hozzá Garp -, mert én szeretem Helent.- Ev a fontof - állapította meg Alice. - Harrifon engem fért,. írni fem tudok!Garp a beszédgátlást nem ismerte ugyan, de az írásgátlással közeli ismeretségben volt, és igen megértette Alice-

t.- Harry kurválkodik - tudatta Helennel.- Tudom - felelte Helen. - Mondtam már neki, hogy állítsa le magát, de hiába. Nem telik be vele. Pedig nem is

valami eszes hallgatónő.- Mit tehetnénk?- A kéjvágy! - sóhajtotta Helen. - Anyádnak igaza van. Ez a férfiak baja. Neked kell vele beszélned.- Alice elmondta, hogy te a pótmamákra szakosodtál -mond- mondta Harry Garpnak. - Viszont az én nőm nem

akármilyen.- Nőm! Diáklány, az isten áldjon meg!- Nem akármilyen diáklány - állította Harry. - De én nem sumákolok, én becsületesen megvallottam mindent

Alicenek kezdettől. És megmondtam neki, hogy nem kell tétlenül nyelnie.- Neki nem állnak diákok a rendelkezésére - vetette ellene Garp.- Neki itt volnál te -e- mondta Harry szemrebbenés nélkül -l-, hiszen már úgyis szerelmes beléd.- Mit tegyünk? - kérdezte Garp Helentől. - Rám akarja sózni Alice-t, hogy a keze szabadabb legyen.- Annyit meg kell hagyni neki, hogy nem alamuszi -mond- mondta Helen Garpnak az éjszakai csendességben,

amikor a szuszogás jelzi, hogy a család több tagból való. Az emeleti vakszobára nyíló hálószobaajtón át Duncan lassú lélegzése hallatszott, egy majd nyolcévesé, aki tudja, hogy van ráérő ideje bőven, Walté, a hebrencs kétévesé, és Helené, egyenletesen és hűvösen. Csupán Garp fojtotta vissza a lélegzetét. Fülébe jutottak Helennek a pótmamák?

- Harry eljártatta a száját?- Akár elmondhattad volna nekem is, mielőtt Alice-nek az orrára kötöd. Melyik volt a második?- A nevére már nem emlékszem - restelkedett Garp.- Elég vacak ügyek -k- állapította meg Helen. - Nem méltók hozzám se, hozzád se. Remélem, kinőtted az

ilyesmit.- Ki - felelte Garp, de csupán a pótmamákat értette. Hogy a kéjvágyat kinőtte-e? Ugyan már. Jenny Fields

Bécsben elevenére tapintott a fiának.- Segítenünk kell Fletcheréken - jelentette ki Helen. - Jó barátaink, nem hagyhatjuk a dolgukat ennyiben. - Garp

akárhányszor csodálkozva állapította meg, hogy Helen úgy intézi az életüket, mintha tanulmányt írna: bevezetőben kifejti a kérdést, aztán haladéktalanul nekilát a megoldásnak.

- Harry szerint a diáklány nem akármilyen - figyelmeztette Helent.- A férfiak kurvásak - mondta Helen. - Te intézd Alice-t, majd én megmutatom Harrisonnak, milyen a nem

akármilyen.

Így aztán egyik este, amikor együtt elköltötték Garp parádés paprikás csirkéjét, Helen utasította Garpot: - A mosogatást ránk bízhatod Harrisonnal. Te kísérd haza Alice-t.

- Haza? - álmélkodott Garp. - Már ilyenkor?- Mutasd meg neki a regényed - fordult Helen Alice-hez. Mutasd meg neki mindened, én pedig a férjednek

mutatom meg, mekkora seggfej.- Hé, álljon meg a menet - tiltakozott Harry. - Elvégre barátok vagyunk, és barátságban akarunk elválni, nem

igaz?- Te tulok, te! - förmedt rá Helen. - Megkettyinted a diáklányt, és azt hangoztatod, hogy nem akármilyen, mikor

a feleséged sérted vele! De engem is sértesz! Majd most megtudod, milyen a nem akármilyen!- Ne vadulj, Helen - figyelmeztette Garp.- Neked Alice-en legyen az eszed - vágott vissza Helen Alice-nek meg azon legyen, hogy ő vigye haza kocsin a

pótmamát.- Ejnye! - Harrison fülig vörösödött.- Hallgaff, Harrifon! - kapott hangra Alice is, azzal megfogta Garp kezét, és felkelt az asztal mellől.- A férfi mind kurvás - füstölgött Helen, Garp pedig némán, mint valami nyelvemetszett Ellen-Jamesiánus,

hazakísérte Alice-t.- Én is hazavihetem a pótmamát - ennyit mondott csak.- Pfak aftán fieff villa - kötötte a lelkére Alice.Fennhangon elolvastatta Garppal regényének első fejezetét. - Hallanám már egyfer - mondta neki -, mert

magam hiába olvafom. - Garp pedig megkönnyebbülten állapította meg, hogy Alice szövege gyönyörűen hangzik. Szinte énekelhetőre kottázta álmatag mondatait.

- Zene mindenik - dicsérte Garp, és Alice sírta boldogságtól. Aztán megcselekedték, amit elvártak tőlük, és megállapították, hogy akármit tart a közvélemény, ez nem volt akármilyen.

Éppen itt lesz a hiba, gondolta Garp.- Mit tehetünk? - kérdezte Helen. Mert neki sikerült elfelejtetnie Harrisonnal a nem akármilyen hallgatónőt, és

Harrison most Helenben látta élete fényét.- Te kezdted - figyelmeztette Garp. - Szerintem neked kell megállítanod is, ha van megállás.- Nem olyan egyszerű - tűnődött Helen. - Én úgy ragaszkodom Harrisonhoz, mint a legjobb barátomhoz.

Elveszíteni semmiképpen nem akarnám, csupán hálni nem szívesen hálok vele.- Ő bezzeg szívesen hál veled!- Tudom, ne félj.- Azt mondja, senki különbbel nem hált.- Óriási - sóhajtotta Helen. - Alice repesni fog.- Alice-nek máson jár az esze éppen - válaszolta Garp.Alice-nek tudniillik rajta járt az esze. Garp ezt jól tudta, és félt, hogy a mulatságuknak véget kell vetniük.

Olykor maga is azt hitte, hogy Alice-nél jobb nőt nem ölelt életében.- Hát te? - szegezte neki Helen a kérdést. („"A világon nincsenek egyenlőségek"" - írta Garp később.)- Én, köszönöm, jól vagyok - felelte most. - Szeretem Alice-t is, Harryt is, téged is szeretlek.- Hát Alice?- Alice engem szeret.- Nocsak - kapta fel a fejét Helen. - Szóval mindnyájan szeretjük egymást, csupán annyi a bökkenő, hogy a

Harryval háláshoz nekem nem fűlik a fogam.- Akkor fújd le a mérkőzést - ajánlotta Garp, és igyekezett, hogy hangjából kiszűrje a csalódottságot. Alice

akárhányszor elsírta neki, hogy ugye, sose lesz vége (- Nimpf megálláf! - zokogta).- Nem javult talán a helyzet, amióta belekezdtünk? - kérdezte Helen.- De igen. Bizonyítottál - válaszolta Garp. - A diáklányról leszoktattad Harryt. Most magadról szoktasd le, ha

tudod. - Hát te meg Alice?- Ha egyikünk kiszáll, mindannyian kiszállunk - mondta Garp. - Ezt parancsolja a méltányosság.- Tudom én, mi a méltányosság, meg azt is, mi lehetséges emberileg.A búcsújelenetek Alice-szel, ahogy Garp elképzelte, sok hiábavaló szóval és tikkadásig űzött szerelmi

csatározásokkal lesznek teljesek - hiú elhatározások édes - verejtékes malasztjai - mert az ilyesmi marad malaftnak, bifony.

- Szerintem Alice lökött - állapította meg Helen.- Szerintem Alice író - vágott vissza Garp. - Igazi.- Mind kurválkodik az író is - motyogta Helen.

- Harry nem hajlandó a tehetséget tekinteni Alice-ben - böffent ki Garpból.- Nocsak - motyogott Helen tovább. - Ez volt az utolsó, hogy a más házasságának mentésébe fogok.Helennek hat hónapjába telt, amíg Harryt emberségesen levakarta. A közbülső időben Garp igyekezett minél

többet találkozni Alice-szel, és ráébreszteni, hogy négyesük előbb-utóbb megbomlik. Élt a figyelmeztetéssel maga is, bár rettegett a pillanattól, amikor Alice-nek valóban búcsút kell majd mondania.

- Négyünk közt nincs egyenlőség - mondta Alice-nek. - Ezért lesz hamarosan vége.- Ha nimpf egyenlőfég, hát nimpf - vont vállat Alice. - Eddig fe volt, mégfe lett vége.- Még nem - hagyta rá Garp. Azóta Alice minden írott szavát elolvasta fennhangon, és annyit győzködtek az

ágyban, hogy Garpnak a zuhany égette a bőrét, és az ágyékszorítót nem bírta, ha futott.- Addig igyekevvünk, amíg lehetfégef - buzdította Alice lelkesen.- Nem mehet így, tudod - próbálkozott Garp Harryval, amíg a labdát ütötték.- Tudom, tudom - mondta Harry is -, de amíg megy, addig hadd szóljon, nem igaz?- Hát nem igaf? - visszhangozta Alice. - Feretf? Perfe, gondolta Garp, de csak bólogatott.Mégis Helent kínozta a legjobban, holott a legkevésbé élvezte a mulatságot mindőjük közt, hogy végét kell

vetnie, s amikor vége lett, nem titkolhatta megkönnyebbülését. A többiek pedig nem titkolhatták sértettségüket, hogy Helen boldog, mikor ők levertek. Szóba is alig foglalták, hogy egy hónapig nem találkoznak. Helennek persze naponta találkoznia kellett Harryval a tanszéken. Garp csupán egyszer botlott bele Alice-be az ABC-áruházban, egyszer meg Alice szándékosan nekitolta vásárlókocsiját az ő vásárlókocsijának. A kis Walt beszorult a gyümölcsleves és egyéb dobozok közé, Alice kislánya pedig nyikkanni nem bírt rémületében.

- Ha találkofni nem, legalább öffeütköfni - mondta akkor Alice. Aztán egyik éjjel felcsengette telefonon Garpékat álmukból. Helen vette fel a kagylót.

- Nálatok van Harrifon? - tudakolta Alice.- Nálunk nincs. Csak nem történt valami baj?- Femmi, pfak itt fimf. Naphoffat nem volt idehava.- Átmegyek hozzád beszélgetni - ajánlotta Helen. - Garp meg elmegy és megkeresi Harrisont.- Inkább Garppal befélgetnék - mondta Alice -, te meg előáfhatod Harrifont.- Az nem lesz jó. Garp inkább elboldogul Harrisonnal. - Velem még jobban elboldogulna, tudom iftenem!- Sajnálom, nem szolgálhatok vele.- Én fajnálom, Helen! - sírta Alice a telefonba, és még sok mindent mondott, amit Helen alig értett, azért átadta

a kagylót Garpnak.Garp vagy egy óra hosszat hallgatta, s igyekezett megnyugtatni. Harrison miatt egyikük sem aggódott igazán.

He-len úgy érezte, ő egyszer megtette a magáét, s a többiektől elvárta, hogy legyen nekik is annyi önuralmuk, mint neki volt hat hónapig.

- Ha Harrison diáklányok után koslat, akkor meg sem ismerem - jelentette ki. - Micsoda seggfej! Ha pedig Alice írónak nevezi magát, miért nem ír? Ha nem fér meg benne a „"fó"", miért telefonba dönti?

Garp tudta, hogy az idő elsimítja ezt a hullámverést is. Csupán azt nem hitte volna, hogy Alice írásáról való véleményét is megváltoztatja. A mondatai gördülhettek zeneien, azonban befejezni nem bírt semmit - második regényét sem fejezte be, barátságuk évei során nem, később sem. Szépen ír - magyarázta Helennek kritikusi csalatkozását -, csak éppen nem tud pontot tenni. Nimpf megálláf.

Harrynak sem volt megállása. Az egyetem nem kötött vele újabb szerződést, Helen legnagyobb fájdalmára, mert a jó kollégát nélkülözhette Harrisonban a legkevésbé. Csakhogy az a hallgatónő, amelyiket Helen kedvéért ejtett Harrison, nem hagyta lerázni magát oly könnyen. Sorsát a tanszéken panaszolta el, és Harry kollégái rosszallóan ráncolták a homlokukat. Aztán már Helen is hiába támogatta folyamodását a szerződés meghosszabbításáért, mert a hallgatónő elbeszélése kiterjedt Helen és Harrison kapcsolatára.

Még Jenny Fields, a női jogok őrszentje is Garpnak adott ;igazat abban, hogy a tanszék csupán példát akart állítani Helen szerződésével is: valaki megsúghatta nekik, hogy ajánlatos lesz, ha nőt is alkalmaznak tanársegédnek, és éppen Helen jelentkezett. Maga Helen sem hitte, hogy a szerződését csakis képességeinek köszönheti.

OŐ azonban nem keveredett össze a diákjaival. Akkor még nem. Harrison Fletcher eléggé el nem ítélhető módon elébe helyezte nemi örömeit a hivatásának. Jutott más álláshoz így is, és a két házaspár barátságának maradékát talán éppen az mentette meg, hogy Fletcheréknek el kellett költözniük. Évente talán kétszer találkoztak azután, és a távolság megenyhítette sértettségüket. Alice levelekben csillogtathatta hibátlan prózáját Garpnak. A találkozások és összeütközések (akár vásárlókocsival) lehetősége ilyenformán megszűnvén, hasonlókká lettek a

többi régi baráthoz, akik közt megelevenedik a barátság, ha olykor látják egymást vagy hallanak egymás felől, de ha nem, úgy is jó.

Garp a papírkosárba vetette második regényét, és második második regénybe kezdett. Az igazi író ő volt, nem Alice. Nem mintha mondatai dallamosabbak lettek volna, csupán azért, mert tudta, amit minden művésznek tudnia kell. Garp így fogalmazta meg: „"Ha a végére jársz valaminek, s újat kezdesz, úgy nő be a fejed lágya."" Még az úgynevezett kezdetek és végek is illúziók csupán. Garp sem gyorsabban nem írt, sem többet, mint más, de őt az egység érzése hajtotta.

Második regényének egységérzése az Alice-ügy maradék erőiből táplálkozott.

Ez a második regény dagadt a sebző beszélgetésektől s a sérelmes nemi cselekményektől, de a részvevők mégis mintha egyre több sérelemre vágytak volna. Erre a visszásságra több kritikusa felfigyelt, és az egyik „"ragyogó elgondolásnak"", a másik meg butaságnak nevezte. Egy kritikusa „"keserűen igaz""-nak magasztalta a regényt, ámbár sietve hozzátette, hogy éppen keserűsége miatt minősíthető csupán „"kismesteri klasszikusnak"". Ha az író e keserűségből „"többet szublimál"", okoskodott, „"általánosabb igazságot szögezhetett volna le végül"".

A regény „"eszméjét"" illetően még több szamárságot hordtak össze. Az egyik kritikusnak a regény „"végső kicsengésé""-vel gyűlt meg a baja, vagyis, hogy az emberek csupán nemi kapcsolatokban mutatkozhatnak meg egymásnak, holott a részletekből inkább az derül ki, hogy nemi életük során az is bennük reked, amit egyébként megmutatnának. Garp kijelentette, hogy a regény végső kicsengéséről nem tud - annyit azért kelletlenül elmondott az újságírónak, hogy ő véres komédiát szándékozott írni a házasságról és bohózatot a nemiségről. Később azt írta, hogy legvéresebben komoly szándékainkat maga a nemiség teszi bohózattá.

Garp azonban beszélhetett - sőt a kritika is magasztalhatta vagy leránthatta kedve szerint -, a regényből nem lett siker. Mindjárt címe, az Összeakadt szarvak megzavarta az érdeklődőt. A kritika csupán fokozta zavarát. A Halogatás--nál néhány ezer példánnyal kevesebb kelt el belőle, és John Wolf hiába vigasztalta Garpot azzal, hogy a második regények sorsa gyakran ez, Garp életében először úgy érezte, kudarcot vallott.

A jó szerkesztő egy darabig dugdosott is egy kritikát előle. Később mégis elküldte neki a nyugati partvidék egyik lapjából kiollózott cikket, azzal a megjegyzéssel, hogy szerzője hormonzavarokkal küzd. „"Milyen leverő - ítélt a cikk -, hogy T. L. Garp, a nevezetes feminista Jenny Fields tehetségtelen fia érzékiségben dagonyázó és tanulságokban szűkölködő művet dobott a piacra!""

A Jenny Fields mellett felcseperedett Garp éppen nem azt tanulta, hogy nyomban elfogadja a mások véleményét, de az Összeakadt szarvak Helen tetszését sem nyerte el, sőt Alice Fletcher említést sem tett felőle végtelen szerelmes leveleiben.

Az Összeakadt szarvak--ban két összebonyolódott házaspár szerepelt.- Hajjaj - sóhajtott Helen, már amikor megtudta, mi lesz a regény tárgya.- Nem mirólunk szól - szögezte le Garp. - Csupán a tapasztalatainkkal él.- És még te magyarázod, hogy a regényeknek is legroszszsszabb fajtája az önéletrajzi! - sopánkodott Helen.- De mikor ez nem önéletrajz! Majd meglátod!Helen nem látta akkor sem, amikor olvasta. Bár nem He-lenről meg Garpról és Harryról meg Alice-ről olvasott

benne, két pár volta szereplője, akik közt egyenlőség nem lehetett, és nemileg ígéretes kalandjuknak ezért meg kellett buknia.

A négyes fogat minden tagjának volt valami testi hibája. Az egyik férfi vak volt, a másik oly csúnyán habogott, hogy megértése fáradtságot okozott az olvasás során is. Jenny megrótta Garpot, hogy a szegény megboldogult Tinch rovására mulat, az írók azonban, mint Garp fájdalmasan tudta, csupán megfigyelők, és legfeljebb jó-rossz utánzói a megfigyelt viselkedéseknek. Nem is akarta ő Tinch emlékét sérteni, csupán a legszembeötlőbb szokása nyomán mintázott.

- Nem értem, hogyan veszed a lelkedre, hogy egyben Alice-t is megszégyenítsd - hányta a szemére Helen.A többi testi hibát is értette, kiváltképpen a női szereplők testi hibáit. Az egyik nőnek rángógörcsös volt a jobb

karja, s olykor akarata ellenére borospoharakat, virágcserepeket leütött, gyerekeket nyakon vágott, s egyszer a férje férfiasságán is majdhogynem csorbát ejtett egy ágmetsző horoggal. Csupán szeretője, a másik asszony férje hatott oly jól erre a tehetetlen izomrángásra, hogy a szerencsétlen asszony életében először lett testének korlátlan ura. A másik asszonyt szelek bántották -k- vagyis a fingós élete párja a habogós volt, s vaké pedig az akaratlan jobbegyenesek asszonya.

Garp javára szólt, hogy legalább író nem akadt a négyesben. (- Legyünk hálásak a szerző apró ajándékaiért? - gúnyolódott Helen.) Az egyik házaspár gyermektelen, és nem is kíván gyermeket, a másik szeretne. A gyermekre vágyó aszszsszony megfogan, lelkesedését azonban hűti a többiek aggodalma, ki is az atya valójában. Az újszülöttben az árulkodó tulajdonságot keresik - habog-e, üt-e, vak-e? (Garp ezt az epizódot pálcatörésnek szánta -

anyja pártján - a génelméletek fölött.)Éppenséggel a jövőbe mutatónak is nevezhető volt a regény, ha másért nem, mert barátságuk vezeti rá a

párokat, hogy nemi kapcsolatukat meg kell szakítaniuk. A gyermektelen pár csalódottan elválik később, ámbár válásuknak kevés a köze a négyes kalandhoz. A gyermekes pár házasélete viszont megjavul, és a gyermek is látható testi hiba nélkül fejlődik. A regény utolsó jelenete a két asszony véletlen találkozása - áruházi mozgólépcsőn pillantják meg egymást karácsony előtt. A fingós fölfelé igyekszik, a jobbegyenesek asszonya lefelé, megrakottan mindketten. Találkozásuk pillanatában az egyik csörgő, láncos fingot ereszt meg, a másik kivágódó karja jobbegyenesével leküldi az előtte álló öregembert a lenn gomolygó tömegbe. Karácsonykor azonban megbocsátó a hangulat, és nem is sérül meg senki. Az ellenkező irányban haladó két asszony komor mosollyal nyugtázza egymás keresztj ét.

- Hát nem üti ki a szemeteket, hogy komédia! - lázongott Garp akárhányszor. - Milyen bolond film készülhetne belőle!

De még az olcsó kiadás jogáért sem folyamodott senki. S a regény vége legfeljebb annyit árult el, hogy Garp a grillparze7 ri kézenjáró végzete óta sem szabadult a mozgólépcsőtől.

Helen elmondta, hogy a tanszéken senki egy szóval nem említi az Összeakadt szarvak--at. A Halogatás--on legalább a jóakaratú kollégák köszörülték a vitakészségüket, de ez a regény, úgy sejti mindenki, magánéletüket teregeti ki. Helen egyébként remélte, hogy Garp kiírta magából a témát, és többé nem tér vissza rá.

- Őrület! Ezek képesek téged is belelátni? - lármázott Garp. - Hát a kollégáid nem látnak a szemüktől? Te talán rojtosra fingod az előadótermet? Vagy a tanszéki értekezleteken beakasztasz a prof álla alá? Vagy a szerencsétlen Harryt nem értik a diákjai, annyira habog? Vagy én vagyok vak?

- Hát te aztán vak vagy - hagyta rá Helen. - Hogy mit tekintesz képzeletnek és mit valóságnak, az nemcsak a te dolgod, ha a kérdést mások elé bocsátod. A regényben lévő tapasztalat mindenképpen személyes, hiába köríted elképzelésekkel. Az emberek joggal látnak minket a szereplőkben. Olykor magam is azt hiszem, mi magunk szereplünk benne.

- A vakom ráadásul geológus - füstölgött Garp. - Azon kapsz néha, hogy sziklákat görgetek? A fingós asszony meg segédnővér a kórházban. Anyámtól hallottad talán, hogy a személyeskedésemet panaszolja? Felhányja talán énnekem, hogy a kórházban nem fingott soha életében, sőt otthon is a legnagyobb titokban?

Jenny Fields igenis szót emelt az Összeakadt szarvak ellen. Ítélete úgy szólt, hogy a regény elkedvetlenítően szűk körben játszódik, és tanulságai sem általánosabbak. - Hát

persze - gúnyolódott Garp. - Egy nő, akit életében nemi vágy meg nem kísértett, az panaszolja a szűkkörűszűk körű tanulságokat! Majd olyan jó, mint amikor a szüzességi fogadalmat tett pápa millióknak szabja meg, gátolhatják-e a fogamzást! Veszett világ!

Jenny legújabb védence egy Roberta Muldoon nevű, nemet váltott kétméteres atléta volt, korábban Robert Muldoon, a Philadelphiai Sasok oszlopos hátvédje. Roberta korában leadott a száztizenhét kilós súlyából huszonhetet, mikor a nem - változtató műtét után az ösztrogénadagok kikezdték hajdani erejét és állékonyságát - Garp szerint a labdát sem „"szúrta meg"" már régi híre szerint, de Jenny Fields mellett így is toronymagasan állt. Bálványozta Jennyt, mert Jenny könyvé ből merített bátorságot nemének megváltoztatásához egy télen, amikor a kórházban térdműtétet hevert ki.

Jenny Fields támogatta Roberta ügyét a televíziós adóknál, amelyek Roberta szerint suttyomban megegyeztek, hogy nem fogadják fel közvetítőnek a labdarúgóidényre. Mert Roberta labdarúgói ismeretei nem csappantak meg az ösztrogén hatására, érvelt Jenny, ellenben a főiskolákon éppen a nemváltoztatással nőtt meg szurkolóinak tábora országszerte. Roberta értelmes volt, jó beszédű, és tájékozott a labdarúgás terén, azért mindenképpen javított volna a sportközvetítések szokásos bumburnyákságán.

Garp is megszerette. Labdarúgásról beszélgettek és squasht játszottak. Az első néhány menetet mindig Roberta nyerte, mert erősebb is, edzettebb is volt - állékonyságának megcsappanása és testmagassága azonban Garp javára billentette a későbbi meneteket. Roberta a televíziós adókkal való perlekedésbe is belefáradt, de a fontosabb dolgokkal kapcsolatosan új női szívósság fejlődött ki benne.

- Többet érsz, mint a teljes Ellen James Társaság, Roberta - szokta dicsérni Garp. Jennynek is jobban örült, amióta vele jött. Roberta odaállt adogatni Duncannal órákra, és ígérte neki, hogy elviszi a Sasok egyik mérkőzésére. Garp ennek az ígéretnek már nem örült annyira. Elgondolta, hogy Roberta a gyűlölet céltáblájává lett - meglincselhetik vagy bombákat tehetnek alája -, és szinte látta, hogy tűnik el a philadelphiai stadion tömegverekedésében Duncan, majd miképp válik pederaszta áldozatává.

Azok a gyűlölködő levelek ébresztettek Garpban ilyen rossz sejtelmeket, amelyek Roberta Muldoon postáját árasztották el -l- de amikor Jenny is mutatott neki leveleket a magáéból, Garp megdöbbent. Anyja népszerűségének

az árnyoldalát soha meg nem gondolta. Voltak, akik epébe mártott tollal kívántak neki kínos rákhalált, Roberta Muldoonnak pedig azt írták, remélik, hogy szülei már nem érték meg a szégyenét. Egy házaspár tudatta Jennyvel, hogy a legszívesebben elefántondóval termékenyítenék meg mesterségesen, hogy belülről robbantsák fel. Levelüknek alája is kanyarították: "»Egy törvényesen megesküdt házaspár.""

Egy férfi megírta Robertának, hogy életében csak a Sasoknak szurkolt, mivel philadelphiaiak voltak már nagyszülei is, de most átpártolt az Óriásokhoz vagy a Rézbőrűekhez, és akár New Yorkba vagy Washingtonba is eljár mérkőzésekre - „"de még Baltimore-ba is, ha kell"" - mert Roberta a Sasok csatársorát is összefertezte a langyosságával.

Egy nő viszont azt a reményét hangoztatta levelében, hogy Robertát az Oaklandi Törekvők fogják partiba dobni. Hite szerint a Törekvők, lévén az ország legundokabb csapata, majd megmutatnák neki, milyen szép dolog nőnek lenni.

Egy középiskolás csapat hátvédje azt írta Robertának Wyomingból, hogy szégyelli hátvédi mivoltát, és miatta átmegy balösszekötőnek.

Egy michigani jobbszélső pedig tudatta Robertával, hogy ha netán Ypsilantiban jár, akár a vállvédőjét se csatolja le, ő majd úgy zavarja be neki az ordast.

- Ez mind semmi - mondta Roberta Garpnak. - Néznéd meg, anyád milyen leveleket kap. Őt gyűlölik csak igazán.

- Anyu - vette elő aztán Garp Jennyt -, miért nem utazol el egy kicsit? Kapcsolódj ki. Vagy írj egy másik könyvet. - Soha nem hitte, hogy majd ő ajánlja neki az írást, csakhogy Garp már a jövendő áldozatot tekintette anyjában, aki egy gyűlölködő és kegyetlen világ dühét hívja ki más áldozatok felkarolásával.

Amikor a sajtó faggatta, Jenny gondolkodás nélkül válaszolta minden alkalommal, hogy újabb könyvön dolgozik. Csupán Garp, Helen meg John Wolf tudta, hogy Jenny egy szót nem írt, mióta művét befejezte.

- Én a magam dolgával végeztem - felelte Jenny a fiának. - Már csak a mások dolga érdekel. Te azonban jobban tennéd, ha megmaradnál a magadénál -l- intette, mint aki szerint a képzelet világában veszélyesebb az élet.

Helen is ilyesmitől tarthatott - olyankor kivált, amikor Garp nem írt - márpedig az Összeakadt szarvak óta eltelt egy év, és Garp munkátlan tengett. Majd írt megint egy esztendeig, de a kéziratot papírkosárba lökte végül. Közben leveleket eresztett meg szerkesztőjének, fejtörést okozván neki nemhogy válaszírással, még az elolvasásukkal is. Némelyik tíztizenkét lapon vádolta John Wolfot, hogy nem tett meg mindent az Összeakadt szarvak kereskedelmi sikeréért.

„"Mindenki utálta - válaszolta John Wolf kertelés nélkül. - Hogyan vihettem volna én sikerre?""„"Nem is törődtél vele soha"" - hányta a szemére Garp.Utoljára már Helen írt John Wolfnak, hogy legyen türelemmel Garp iránt - John Wolfot azonban kérlelni sem

kellett, ismerte ő az írók fajtáját.Garp másokkal bonyolódott levelezésbe. Válaszolt az anyjának írt gyűlölködő levelekre, mármint arra a

kevésre, amelyikre nevet s címet írt a feladó. Minden igyekezetével meg akarta őket szabadítani a gyűlölettől. - Népnevelő leszel, meglásd - figyelmeztette Helen. Garp még Roberta Muldoon gyűlölőit is megnevelte volna, Robertának azonban új szerelme akadt, és a gyűlölködés lepergett róla.

- Először átállsz az ellenfélhez, aztán beleszeretsz a régi csapatodba! - sopánkodott Garp. - Csöcsös hátvédben még ilyen unalmasat nem láttam, Roberta! - Jó barátságban voltak és együtt ütötték a labdát, valahányszor Jenny belátogatott Robertával a városba, azonban Garp heverő idejét együtt sem tölthették ki. Duncannal játszott tehát órák hosszat, és alig várta, hogy Waltot is befoghassa. Máskülönben ketyegett a türelmetlenségtől.

- Mindig a harmadik regény az igazi - biztatta John Wolf Helent, mert sejtette, hogy Garp türelmetlensége kikezdte az idegeit, és valami vigasztalót mondania kell. - Megérlelődik benne hamarosan.

- Honnan veszi? - füstölgött Garp. - A harmadik regényem még nincs sehol. S amennyit Wolf a másodikkal törődött, akár azt sem kellett volna megírnom. Ezekben a szerkesztőkben dagadnak a jóslatok. Ha oly jól tudja, hogy a harmadik regények az igaziak, miért nem ír mindjárt egy harmadikat helyettem?

Helen azonban csak mosolyogta és csókolgatta békítően, és eljárt vele moziba, akármennyire utálta a mozit. Elégedett volt békítő szerepével, és a gyerekek sem vallották kárát Garp türelmetlenségének. Jó apa volt, jó szakács, és a szeretkezéssel is többet foglalkozott most, mint amikor az írásba temetkezett. Hadd érjen, gondolta Helen.

Az ő apján korai szívgyengeség jelei ütköztek ki - Ernie azonban boldogan élt a Steeringben. Telente együtt utaztak Garppal az iowai nagy birkózótalálkozókra. Helen néha nem is fájlalta annyira, hogy Garp dologtalan.

- Af idő majd meghovva - mondta Alice Fletcher Garpnak telefonon. - Kiforitani nem lehet.- Nem akarok én semmit kiszorítani - tiltakozott Garp. - Nincs is mit. - De a fejében az járt, hogy a kívánatos

Alice, aki életében semmit be nem fejezett, még iránta való szerelmét sem, az aligha értheti, mit panaszol.

Aztán hozott a posta neki is gyűlölködő levelet, az összeakadt szarvak--ért rótta meg egy sértett olvasó, nem is vak, nem is habogós, nem is görcsben rángó, nem is fingós. Csupán izgatott volt - de ennyi izgalom éppen kellett a magába roskadt Garpnak.

Fostoskám! (- írta feltüzelt olvasója -)Kiolvastam a regényedet. Nagyon jókat mulatol te a mások baján. Elnéztem a fényképedet a könyv hátán.

Azt hiszed, a nagy hajaddal jogod van nagyokat röhögni a kopaszokon? Röhögöl az olyanokon, akik nem élnek jó házaséletet, vagy nem bírnak elmenni, vagy egymást csalják elül-hátul. Pedig nehogy azt hidd, hogy az ilyeneknek majális az élete. Nyisd ki a szemedet, Fostoskám, és mit látsz? Hogy siralomvölgy a világ, és a nép nem akar Istenben hinni és a gyerekét tisztességben felnevelni. Te, Fostoskám, te még nem értél bajt az életben, azért könnyen röhögöl!

Üdvözlettel(Mrs.) I. B. Poole

Findlay, Ohio

A levél úgy érte Garpot, akár a pofon. Ritkán értették félre ennyire. Miért gondolják az emberek, hogy aki „"humoros"", az nem lehet „"komoly""? A világ a józanságot ítéli mélyenjárónak, s a komolyságot a megfontoltsággal cseréli össze! Annak nyert az ügye, aki olyan komoly, mint a vakbélgyulladás. Lehet, hogy a más állatok sem nevetnek egymáson, a nevetés azonban Garp szerint az együttérzést bizonyította, amire pedig mind nagyobb lesz a szükség. Az is lehet persze, hogy tulajdon gyermekkora nem lévén éppen derűs, a nevetésre komolyabb szándék indítja, mint másokat.

Mégis kínozni kezdte az a gyanú, hogy őt olyannak látják, mint aki a mások rovására mulat, és regénye kudarcáért is ezt a félreértést okolta már. Gondosan fogalmazta válaszlevelét, mintha egy idegen és fenyegető szálloda magasában gunynynnyasztó öngyilkosjelölthöz intézett volna szózatot:

Kedves Mrs. Poole!Siralom völgye a föld csakugyan. Emberek szenvednek a hátán, Istennek sincs becsülete előttük, és

gyermekeiket nem nevelik tisztességre. Ez mind igaz. Sőt az is, hogy a szenvedők nemigen tekintik szenvedéseiket „"majálisnak".".

Horace Walpole mondta egyszer, hogy komikusnak azok látják a világot, akik gondolkodnak, tragikusnak pedig azok, akik éreznek. Remélem, megegyezünk abban, hogy Horace Walpole némiképp egyszerűsített a kérdésen. Nyilván érzünk is, gondolkodunk is mind a ketten. MégísMégis a világ, Mrs. Poole, igen vegyesen tálalta elébünk komikumát és tragikumát. Nem is értettem soha, miért állítják szembe a komolyt a mulatságossal. Az igazságnak színe s visszája csupán, hogy az emberi kérdések oly gyakran mulatságosak, a kérdések hordozói viszont szomorúak.

Megszégyenít, ha azt gondolja, kinevetem az embereket. Egyébre valójában nem is tekintek én komolyan a világban, csakis az emberekre, és dolgaíkdolgaik részese vagyok - azonban vigasztalásukra sincs egyebem a nevetésnél.

Nekem vallásom a nevetés, Mrs. Poole. S mint a vallások természetéből következik, az én nevetésem se önfeledt. Hogy miféle, azt hadd szemléltessem egy történeten. Az indiai Bombayben játszódott, ahol százával halnak éhen az emberek naponta, ámbár Bombay városnak nem minden lakosa éhezik.

A nem éhező lakosság egy serege lakodalmat ült nagyfénnyel. Akadtak olyan vendégek, akik elefánton érkeztek. Nem tudták ők, hogy sértik vele a más szemét, ők az elefántot csupán közlekedési alkalmatosságnak tekintették. Azért sem voltak felelőssé tehetők, hogy körülöttük éheztek. A teljes vendégsereg „ "szabadságot" vett ki" hétköznapi gondjaiból vagy éppen a világ bajából, hogy barátjuk lakodalmát megülhessék. Persze ha éhező indiainak képzeli magát, aki ott tántorog el a fényes szálló előtt, és látja, hogy benn mulatnak, kinn meg elefántok parkolnak, akkor nem csodálom a neheztelését.

Majd az történt, hogy a mulatozók egy csoportja elázott, és sörrel itatta elefántját. Kiöntöttek egy jegecvödröt, megtöltötték sörrel, majd nagy nevetések közepette kivitték a parkolóba egy szomjas elefántnak. S mivel csúszott neki, hoztak még néhány vödörrel.

Ki látja azt előre, hogyan viseli az elefánt a sört? A megittasodott vendégek nem akartak rosszat, csupán jól mulattak, és akár elgondolhatjuk, hogy életük java nem mulatságban telt. Rászorultak, hogy a hámból kirúgjanak egyszer. Azonban a mértéküket közben elvesztették.

Ha az éhező indus ott vánszorgott el a parkoló mellett, bizony nem nézhette jó szemmel, hogy mámoros

mulatozók sörrel itatják az elefántot. Magam én nem tudom, jó szemmel nézem-e vagy rosszal, de ki nem nevetem őket, annyit láthat.

Majd az történt, hogy a megrészegült mulatozókat éeltanácsolták a társaságból, mert az elefántitatást a többi vendég is megsokallta. Nem vethetjük a szemükre, hogy barátságtalanul jártak el, hiszen csupán attól tarthattak, hogy a mulatság „"elfajul"". . Emberi történetekben efféle elfajulásoknak tanúi vagyunk akárhányszor.

A sörgőzös eltanácsoltak felkaptak elefántjukra, é es nagy hajrával odébbálltak, amíami nem történhetett újabb botrányokozás nélkül, mert az elefánt is megkótyagosodott a vödörszám vedelt sörtől, és úgy dülöngött felfújtan és tétován, mint egy részeg toronyház. S a lábának annyira nem volt ura, hogy utoljára elütött egy villanyoszlopot, amely a fejére zuhant vezetékestül, és ott helyben szénné égette utasaival egyetemben.

Higgye el, Mrs. Poole, hogy én nem mulatok ezen a szerencsétlenségen. Hanem arra jön az egyik éhező indus, és látja, hogy a mulatozók barátaik, barátaik pedig elefántjuk vesztét siratják nagyjajgatással, ruhaszaggatással s a jó ételek-italokfeldöntögetésével. Első dolga, hogy él az alkalommal, besurran az étterembe, és összelopkod némi ételt-italt éhező családjának. A második, hogy a nevetéstől pukkadozón gondolja el, miképpen végezték k: magukat a részegek elefántjukkal együtt a világból. Akiket az éhhalál fenyeget, azoknak mulatságos az ilyen halál - viszont a lakodalmasok nem osztoznak a helyzet éhes humorában: tragikus eseményről beszélnek, s talán megbocsátanák a rühes koldus-

, nak a betolakodást, akár még azt is, hogy élelmet csent asztalukról, de semmiképpen, hogy barátaik s elefántjuk pusztulását neveti.

Felháborodásukban fogják a koldust és belefojtják az utolsó vödör sörbe, amelyet barátaik már nem vihettek ki elefántjuk itatására, és tettüket igazságtételnek képzelik. Mi inkább arra hajlunk, hogy a történetben az osztályharcot tekintsük komoran. Én azonban meggondolom a katasztrófa bolondságát, és azt látom, hogy az emberek olyan helyzetet próbálnának elrendezni lóhalálában, amelynek bonyodalmasságához föl nem érnek az eszükkel. A bonyodalom pedig örök elemekből és piszlicsári elemekből támadt.

Remélem, sikerült eszem járását szemléltetnem, de ha nem is, köszönöm, hogy írt, mert szívesen fogadom az olvasói kritikát.

Tisztelettel „"Fostos""

Garp nagy ömlengő volt, barátja a barokkos túlzásoknak, a történetek túlhajszolásának, s hogy Mrs. Poole félreértette egyszer, azt el nem felejtette volna, még akkor sem, ha hosszadalmas leckéztetésére ezt a dühítő levelet nem kapja válaszul:

Kedves Mr. Garp, (- szólt Mrs. Poole levele -)Sose hittem volna, hogy majd válaszol is. Maga, sajna, beteg ember. A nagy önbizalmat, azt kiolvasom a

leveléből, és abban hiba nincs is. Csak amiket összeirkál, az zöldség, és nem azért mondom, hogy nekem újra ideálljon magyarázkodni, mert unom, és a fejem szétreped.

Híve Irene Poole

Garp a hiteivel együtt végletek közt hányódott. Hol figyelmes volt emberek iránt, hol iszonyúan türelmetlen - hanem azt maga szabta meg, ki mennyi idejét és türelmét érdemli. Egy darabig nyájaskodott, majd egyszerre úgy döntött, hogy elég volt az édelgésből. Ilyenkor megperdült és visszakézből odacsapott:

Kedves Irene! (-- írta Mrs. Poole-nak -)Vagy ne olvasson, vagy mélyedjen el jobban olvasmányaiban, az a tanácsom.

Kedves Fostos! (-- válaszolta Irene Poole -)A férjem azt mondja, ha még egyszer zaklatni merészel, szétveri a pofáját.

Őszinte híve Mrs. Fitz Poole

Kedves Fitzy és Irene! (-- írta vissza Garp nyomban -)

Le vagytok tik szarval.

Íme így fogadta a világ az ő együttérző humorát.A Grillparzer penzió--ban sikerült bohózatát együttérzőre hangolnia. A történet nem fitymálta szereplőit sem

édelgéssel, sem más olyan túlzással, amelynek magyarázata az lett volna ugyancsak, hogy a végkifejletet segíti. Alakjainak szomorú sorsát sem siratta el.

Garp úgy érezte, hogy elbeszélői egyensúlya megbillent azóta. Első regénye, a Halogatás, úgy ítélte most, megroskadt az alatta történeti holtsúly alatt, amelyet valóságos átélés nélkül rárakott. Második regénye szegényes képzeletét sínylette meg - tulajdon közönséges tapasztalatához nem képzelt hozzá eleget. Az Összeakadt szarvak--at élettelennek kezdte érezni.

Újabban az a sejtelme támadt, hogy szerencséje, családi életének boldogsága elkapatta, és csupán magáról ír. Viszont ha messzi tekintett ki az életéből, a hóbortosság kockázatával játszott. Mintha képzelete végképp csődöt mondott volna. Ha érdeklődtek tőle, hogy halad az írással, válasza Alice Fletchert csúfolta: - Nem foritok.

9

Az Örök féljférj

Garp telefonkönyvének szakmutatójában a Házasság a Fűrésztelepek hasábja alján bukkant fel. A Fűrésztelepek után következtek a Halászati Társulások, a. Hangszerkészítők, a Harisnyakötödék, a Használtcikk-kereskedők, azután a Házasságszerzés és Házassági Tanácsok. Garp fűrésztelepet keresett, mert colos deszkára lett volna szüksége. A hasábon végigfutva akadt meg a szeme a Házasságon, és a deszkánál érdekesebb kérdések kezdték izgatni. Most eszmélt rá például, hogy több a házassági tanácsadó, mint a fűrésztelep. De talán, hessentette el a következtetést, a vidéki emberek jobban érdeklődnek a fűrészáruk iránt.

Majd tizenegy éve volt már házas, de sem fűrészárura, sem házassági tanácsra nem szorult még azóta. Most sem annyira a colos deszka miatt lapozgatta a szakmutatót, hanem azt próbálta elképzelni, miféle állást vállalhatna ő.

A Házassági Tanácsadók közt ott szerepelt a Keresztyén Segítség meg a Közösség Pásztori Szolgálata - Garp elképzelte, hogy derűt sugárzó lelkészek dörzsölik a dologtalan kezüket és fújják, akár a szappanbuborékot: „"Magunkat sem áltatnók, hogy az önökéhez hasonlatos egyéni kérdésekben hathatós segítséggel szolgálhatunk. Egyéni megoldásokat kívánnak, hogy egyéniségük ne csorbuljon. Tapasztalatuk mindazáltal, hogy egyéniségüket sokan egyházunk kebelében lelik meg.""

Előttük pedig ott ül leesett állal egy házaspár, amelyik az együttes élvezés rejtelmeiben szeretett volna eligazodni.

Garp megfigyelte, hogy házassági tanács nem csupán az egyház kebeléből meríthető. Lelkészek egyénileg is kínálják szolgálataikat, például a Lutheránus Szolgálat részéről Dwayne Kuntz tiszteletes, továbbá egy Louise Nagle, a Mindenszentek felkentje, valamint osztott tanácsot olyan hangzatos nevű szervezet is, mint az Egyesült Államok Házassági és Családi Tanácsközvetítő Irodája. Garp ceruzát fogott, és kicsiny nullákat kanyarított a házasok szép szavú pásztorítóinak neve elé. Dögivel mérik az optimizmust, gondolta.

A „"tudományos"" képesítésükre hivatkozók tanácsai felől nem volt ilyen bizonyos - igaz, a képesítettségükben sem hitt. Az egyik klinikus-pszichológusként kellette magát, a másik „"bölcsészdoktor, klinikus"" címet biggyesztett a neve után. Akadt közgazdász, aki szociológiát is végzett, meg egy „"dr. B."" - botanikus talán? Némelyike csak doktor volt, simán - orvos-e, jogtudor-e, nem derült ki. Az egyik csoportterápiát vezetett, a másik beérte a „"lélektani bajmegállapítás""-sal.

Garp kettőt szemelt ki végül. Az egyik volt dr. O. Rothrock „"önérzeti műhelye - hitelkártyát elfogadok"".A másik M. Neff- „"csak bejelentéssel"". M. Neff csupán a telefonszámát közölte. A kutya se képesítette, vagy

ismeri nevét ország-világ? Ki tudja. Ha tanácsra szorulnék, döntött Garp, én M. Neffhez fordulnék csakis. Dr. O. Rothrock az önérzeti szerelőcsarnokkal meg a hitelkártyával nyilvánvaló svihák. M. Neff azonban csakis komoly ember lehet. Akit így hívnak, az tudja a magáét.

Garp átkalandozott a Házasságot követő hasábba a Hordókereskedők, Hölgyfodrászok és Húsfüstöldék rengetegébe, és megállapította, hogy a világban még szakmutató segítségével is bajos az eligazodás. Azzal visszatért a Házassághoz.

Duncan érkezett az iskolából. Garp nagyobbik fia tízéves volt már. Nyúlt, csontos termetét, finom arcát és mandulaszemét anyjától örökölte. Tölgyszínű bőrét is. Garptól idegességét, makacsságát s olykor feltáruló mélységes sértettségét kapta örökül.

- Apu! - szólt be a dolgozószobába. - Ott maradhatok Ralphéknál éjszakára? Máma nagyon fontos.- Mi? - horkant fel Garp. - Nem. Hol?- Már megint a telefonkönyvet bújod?-? kérd- kérdezte Duncan, mert valahányszor a telefonkönyvbe merülten

kapta, mintha álmából riasztotta volna apját kérdéseivel. Garp nevekért szokta böngészni a telefonkönyvet. Onnan keresett nevet szereplőinek, s ha elakadt az írással, csak felcsapta a telefonkönyvet, és nekiállt a névvadászatnak. Szereplőit többször is átkeresztelte, amikor pedig utazott, a motelszobákban első dolga volt, hogy átfussa a helyi telefonkönyvet. Többnyire el is csente végül.

- Apu! - Duncannak elszánt szándéka volt, hogy felveri apját a telefonkönyv kábulatából. Garp csakugyan elfelejtette már, hogy nem regényes okokból lapozta fel a szakmutatót. Addigra elfelejtkezett már a fűrészárukról, és azon kalandozott az esze, hogy a házassági tanácsadó csakis olyan biztos föllépésű alak vagy éppenséggel ripők lehet, mint M. Neff. - Apu! - türelmetlenkedett Duncan. - Ha vacsora előtt nem hívom Ralphot, az anyja nem engedi meg, hogy átmenjek.

- Ralphot? - ocsúdott Garp. - Ralph nincs itt.

Duncan felszegte szépen metszett állát, és szemét az égre meresztette. A türelmetlenség ilyen jelzése is apai örökség volt, csupán a felszegett állhoz való szép torkot örökölte He-lentől. - Ralph otthon van. Én itthon vagyok, és várom az engedélyt, hogy átmehessek Ralphékhoz éjszakára.

- Nem lehet, holnap iskolába mész.- Ma péntek van, a jézusmárjáját.- Ne káromkodj, Duncan - rótta meg Garp. - Ha anyád megjön a munkából, talán ő elereszt. - Időhúzás volt,

maga is tudta, ez a Ralph azonban nem tetszett neki. Viszolygott tól, hogy Duncan az éjszakát Ralphéknál töltse, pedig nem először történt volna már. Ralph idősebb volt Duncannál, ez sem tetszett Garpnak. De nem bízott Ralph anyjában sem, mert megtörtént, hogy este elment hazulról, és magukra hagyta a gyerekeket (Duncan kivallotta). Helennek pedig egyszer kicsúszott a száján, hogy Ralph anyja „"loncsos"". Nem sok jót akart mondani vele, noha Garp nem utálta a nők loncsosát. Ralph apja nem élt a családdal, ilyenformán Ralph anyjának loncsosságát aláhúzta, hogy afféle szabad személy.

- Nem várhatok anyura - tiltakozott Duncan. - Ralph anyja megmondta, hogy vacsora előtt meg kell tudnia, mi lesz. - Itthon a vacsora gondja Garpot terhelte, s most, hogy az eszébe jutott, elébe tolakodott a Ralph-kérdésnek. Azt sem tudta, mennyi az idő. Duncan úgy látszik, akkor jön haza az iskolából, amikor jónak látja.

- Miért nem te hívod meg Ralphot? - tette fel Garp az önmerős kérdést. Ralph ugyanis valahányszor itt ragadt szállóvendégnek, nagyot könnyített Garp lelkén (mert nem kellett aggodalmaskodnia Mrs. Ralph hanyagsága miatt - az aszszsszony családi nevét különben mindig elfelejtette).

- Ralph sokszor aludt már itt, apu - érvelt Duncan. - Most én akarnék náluk aludni.S abból mi jó sülne ki? - tűnődött Garp. Innátok, füvet szívnátok, háziállatokat kínoznátok, kikémlelnétek Mrs.

Ralph loncsos nemi életét? Holott tudta, hogy Duncan tízéves létére igen józan és körültekintő. Meglehet, épp azt élvezi, hogy nem mosolygok örökké a háttérben és nem érdeklődök, mivel szolgálhatnék. - Vagy hívd fel Mrs. Ralphot, és kérd meg, legyen türelemmel, amíg anyád megérkezik és biztosat mondhatsz - javasolta.

- Már megint Mrs. Ralph, a jézusmárjáját! - fohászkodott Duncan. - Anyu meg azt fogja mondani: „"Felőlem mehetsz. Apádat kérdezd."" Mindig azt mondja.

Ravasz, gondolta Garp. Megfogott. Ha most el nem sírom, hogy Mrs. Ralph rátok gyújtja a házat éjjel, mert cigarettázik az ágyban, és a hajáról átterjed a tűz az ágyneműre, és így tovább, nincs mit mondanom. - Jól van, indíts - lökte oda Duncannak morcosan. Utóvégre azt sem tudhatja, dohányzik-e Ralph anyja. Csupán annyit tud, hogy a szeme sem áll jól, Ralph pedig, ha egyébért nem, mert idősebb, égbe kiáltó gazságokra viheti rá Duncarint.

Gyanakodott szinte mindenkire, akihez felesége és gyermekei vonzódtak. Ellenállhatatlan vágy fűtötte, hogy szeretteit megóvja a rémes „"vadidegenektől"". Szegény Mrs. Ralph nem az egyetlen áldozata üldözési mániámnak, gondolta el Garp. Többet kellene eljárnom hazulról. Ha például munkát vállalnék - fordult meg a fejében egy nap többször is, amióta nem írt.

E világ állásai azonban nem kecsegtették - valójában nem is kínálta a világ Garpot annyiféle állással, hiszen érteni alig értett valamihez. Tudott írni, ha éppen tudott, és olykor hitte is, hogy jól ír. Állásba azonban éppen azért kívánkozott, hogy többet tudjon meg emberekről és gyanakvásától szabaduljon. Az állás legalább kapcsolatokat kényszerítene rá és meg kell férnie másokkal. Garp tudta, hogy efféle kényszer nélkül megmarad magának itthon.

Kezdetben az írás térítette el a munkavállalástól, most pedig az írás érdekében vállalt volna munkát. Mindenféle emberre nem futja a képzeletemből, okoskodott. Vagy talán azok nem is igen tetszettek, akiket nem kellett elképzelnie? Másrészt a tulajdon írása sem tetszik már évek óta.

- Megyek! - jelentette ki Duncan, és Garp kikászálódott a tépelődésből. A gyerek ott állt, és narancssárga hátizsákja alá göngyölte sárga hálózsákját. Mind a két színt Garp választotta, hogy rikoltson.

- Majd én elviszlek -k- mondta, de látta máris, hogy Duncan égnek fordítja a szemét.- A kocsi anyunál van. Anyu meg még dolgozik.Hát persze. Garp bután vigyorgott. Arra lett figyelmes, hogy Duncan kerékpárra kap. - Miért nem gyalog mégy,

Duncan? - szólt utána az ajtóból.- Miért mennék? - nézett vissza Duncan kétségbeesetten.Hogy a kis gerincedet el ne törje egy veszett kölök az autójával, vagy egy részeg, akit vezetés közben ér a

szívroham, gondolta el Garp, és hogy oda ne kenjen a járda széléhez, és hogy a kis koponyád szét ne loccsanjon, és a kis testedet valami marha rongyos télikabátba ne bugyolálja és ide ne hozzon nekem, mikor már a környék pletykafészkei meghányták-vetették, hogy ki fia-borja vagy („"Asszem abba a zöldesfehér házba laknak a Szilas meg a Bucka sarkán""), majd nehogy csöngessen, és kérje a bocsánatokat, és kitárja a kocsija hátsó ajtaját, és rámutasson véres maradékodra, és megkérdezze: „"A magáé?"" De mondani nem mondott többet: - Nem bánom, menj kerékpárral, Duncan, csak vigyázz!

Kilépett a házból, úgy nézte, amint Duncan eltapos a következő sarkig s ott befordul (ügyes fiú, szabályosan

jelzi a kanyarodás szándékát - ámbár lehet, hogy csak az én kedvemért). Kicsiny és jó közbiztonságú város csöndes villanegyedében éltek, zöldellő kertek és családi házak között, az egyetem tanszemélyzetének szomszédságában. A családi házak rendjét csupán itt-ott törte meg olyan nagyobb épület, amelyet végzős diákoknak szabdaltak fel lakásokká. Ilyen örök végzősnek számított Ralph anyja is, bár ő a maga házában lakott, és idősebb volt Garpnál. A természettudományi karon oktatott a férje, és alighanem állta a tandíját. Helen olyasmit hallott a férjről, hogy egyik hallgatónőjével költözött össze.

Mrs. Ralph alighanem derék asszony, gondolta el Garp. Gyermekét maga neveli és nyilván szereti is. Életének tehát van célja. Nem él hebehurgyán - csak egy kicsit lenne körültekintőbb! Az emberek nem tudják, hogy elég egy kis figyelmetlenség, s odavész minden.

- Hahó! - kiáltott rá valaki. Garp legalább azt hitte, kiáltást hallott. Körülnézett, de aki rákiáltott, el is tűnt. Ha ugyan nem képzelődött. Eszmélt, hogy mezítláb áll a járdaszélen a házuk előtt (kora tavaszi nap volt, s a lába fázott), kezében telefonkönyvvel. Szívesen szőtte volna ábrándjait M. Neff meg a házassági tanácsadás felől, de sejtette, hogy késő lehet - a vacsorát el kell készítenie, s még nem is vásárolt hozzá. A sarokról feszültségváltó zümmögését hallotta, az ABC-áruház hatalmas hűtőit működtették. Emiatt választották a környéket -t- Garp gyalogszerrel is bevásárolhatott, Helen járhatott el munkába kocsival, és Garpnak liget is kínálkozott a kocogáshoz. Garp állt és hallgatta az ABC-áruház szellőztetőit, amint surrogva szívják ki a fülledt levegőt, és kellemes ételillatokkal öntik el a környéket. Garp örömest szimatolta. Szakács lelke lakott benne.

Napja írással (vagy legalább próbálkozással), kocogással és főzéssel telt. Korán felkelt, reggelit készített a gyerekeknek, ebédre nem volt otthon senki, ezért Garp sem ebédelt, hanem a családi vacsorára összpontosította igyekezetét. Legjobban a szertartása tetszett neki, mert a főzte sorsa azon fordult, hogyan haladt aznap az írással és hogy sikerült a kocogás. Ha az írásba beletört a bicskája, nagy futással büntette magát érte, máskor meg az írással való kínlódás csigázta el annyira, hogy egy mérföldes kocogás alig telt tőle. Ilyenkor ünnepi vacsorában keresett kárpótlást a rosszul sikerült napért.

A vacsorából Helen nem ítélhette meg, milyen napja volt Garpnak. Az ünnepi vacsora lehetett akár sikeres nap ünneplése, de az is megtörténhetett, hogy a teljes sikertelenségtől éppen a vacsora mentette meg. „"Aki gondos - írta Garp -, aki körültekintően válogatja össze a hozzávalókat, s aki az idejét megadja, az legtöbbnyirejókat főz. A jó vacsora olykor a nap egyetlen mentsége. Az írással azt tapasztalom, hogy hiába gazolom bele a legjobb hozzávalókat, hiába adom meg bőségesen az idejét, lehetek akármilyen körültekintő, mégsem jutok semmire. Járhatok úgy vele, minta szerelemmel. A főzés tehát arra való, hogy a becsületes igyekezetet letérítse tébolyhoz vezető útjáról.""

Bement a házba, és cipőt keresett. Futócipője volt csak, de az számtalan pár, melyik jobban, melyik kevésbé betört. Garp is, gyermekei is tiszta, de gyűrött ruhában jártak. Helen jól öltözött. A mosással még elbánt Garp, a vasalás ellen azonban tiltakozott. A maga holmiját Helen vasalta, és vasalt olykor egy-egy inget Garpnak is. A szokásos háztartási teendők közül Garp egyes-egyedül a vasalást nem vállalta. Főzött, gyereket gondozott, mosott, takarított. A főzésben jeleskedett, a gyerekekkel talán kissé ingerülten, de gondosan bánt, takarítani pedig keserű muszájból takarított. Káromkodva szedte a széthányt ruhát, játékot, az asztalon maradt mosatlan edényt, de elheverni semmit nem hagyott. Eszelősen szedegetett folyton. Reggelente, mielőtt nekiült az írásnak, végigjártatta a porszívót a szobákon vagy letakarította a tűzhelyet. Házuk sem rendetlen, sem piszkos nem volt, legfeljebb némi elkapkodottság látszott a rendjében. Garp egykettő kidobott holmikat, néha olyasmit is, ami aztán hiányzott. Olykor hónapokig elfelejtett villanykörtét vásárolni, csak égtek ki egymás után, amíg He-len arra nem eszmélt, hogy szinte teljes sötétségben élnek két lámpa körül, amelyik még ég. Vagy ha a villanykörte eszébe jutott, a szappanról meg a fogkrémről felejtkezett meg.

Helen is vásárolt ezt-azt, Garpnak azonban az általa került holmikra nem terjedt ki a figyelme. Például a növényekre. Vagy Helen gondozta őket, vagy elpusztultak. Amikor Garp azt látta, hogy valamelyik sárgul vagy kókadozik, fogta s kilökte. Helen napokkal később megkérdezte: „"Hová lett a vörös arronzó?""

- Az a hernyófészek? - kérdezte Garp. - Abban már nem volt élet. Telehullatta a padlót a töviseivel.Ennyit ért Garp házvezetése.Most a sárga futócipőjébe lépett bele, és csapta a telefonkönyvet abba a konyhaszekrényrekeszbe, ahol a

fazekak nehezebbjét tartotta. (Tett ő el telefonkönyveket különb helyekre is - aztán felforgatta a házat, ha valamelyiket kereste.) Egyúttal elővett egy öntöttvas serpenyőt, olajat öntött bele, és feltette melegedni. Közben hagymát metélt. Későn állt neki a vacsorafőzésnek, de talált paradicsomsűrítményt, száraztésztát - ilyenformán csak zöldséget és friss kenyeret kell vásárolnia, amíg a mártás fő. Igyekezett a hagymametéléssel (- A zöld bazsalikomot ne feledjem! -), de a fontos az volt, hogy a serpenyőbe semmit ne borítson, amíg az olaj sercegni nem kezd. De még füstöt ne vessen. Főzésnek-írásnak fortélya egyaránt, hogy nem jó elsietni. Garp meg is fogadta a maga jó tanácsát.

Amikor megcsöndült a telefon, annyira felbőszült, hogy a maroknyi hagymát egyszerre fordította bele a serpenyőbe, és a felsercenő olaj megégette a kezét. - Bazmeg! - bődült el, és dühében megrúgta a tűzhely melletti kis szekrény ajtaját. A pántja mindjárt meg is pattant, ajtaja kifordult, és egy telefonkönyv bukott ki belőle. Garp megbámulta, aztán takarékra állította a lángot a hagyma alatt, hideg vizet eresztett a kezére, és fájdalmában nyüszítve, esetlenül, bal kézzel nyúlt a telefonkagylóért.

Álbölcsek, gondolta közben. Ugyan mi képesíthet ilyeneket házassági tanácsadásra? Az analitikusok újabb támadása az emberiség ellen.

- A dolgom közepébe szartál! - ordította a kagylóba, közben a forró olajban senyvedő hagymát figyelte. Senki olyan nem hívhatta, akit ez a jelentkezés a lábáról döntött volna le - aki főnököt tart, nem veheti fel a kagylót így. Szerkesztője, John Wolf legfeljebb annyit mondana, hogy a jelentkezés rávall a stílusára. Helen megszokta már, s ha neki szólt a hívás, ismerősei és kollégái rég tudták, hogy Garp goromba fráter. Ha Ernie Holm hívja őket, Garp egy pillanatig feszengett volna, mert szegény apósa mentegetőzik a zavarásért úgyis eleget. Ha viszont az anyja, az ordítana mindjárt vissza: - Hivatásos hazudozó! Téged még semminek a közepében nem kapott senki! Te mindent a széléről kóstolgatsz! - (Garp mindenképpen remélte, hogy nem Jenny az.) Ekkoriban más nő nemigen hívhatta. Ha ugyan nem a napköziből szólnak át, hogy a kis Waltot baj érte, vagy Duncan az, hogy a hálózsákján elromlott a húzózár vagy éppenséggel a lába tört -t- Garpot legfeljebb akkor vette volna elő a lelkiismeret. Csakis az ember gyermekeinek joga, hogy az ember dolga közepébe szarjanak - s rendszerint élnek is e jogukkal.

- Minek a közepébe, cicám? - hallotta Helen hangját. - Vagy kinek a közepébe? Remélem, jól érzitek egymást.Helen hangja ingerlő volt a telefonban, s mindig meglepte vele Garpot, mert egyébként nem volt kacérnak

mondható. Bizalmas kettesben megint ingerlő volt persze, de sem ruhájával, sem mozgásával nem csábította a világot. Garp mégis közönségesnek hallotta a telefonhangját.

- Megégettem magam - jelentette tragikusan. - Az olaj forró, s a hagyma már feketedik benne. Mi az isten van?- Szerencsétlen férjecském - évődött tovább Helen. - Üzenetet bezzeg nem hagytál Pamnél. - Pam az angol

tanszék titkárnője volt. Garpnak semmiképp nem akart eszébe jutni, miféle üzenetet kellett volna Pamnél hagynia. - Csúnyán megégtél? - tudakolta Helen.

- Nem - felelte Garp morcosan. - Miféle üzenetet nem hagytam?- A kétcolos deszkák felől - mondta Helen. Az ám, a Fűrésztelepek, jutott eszébe Garpnak. Végig kellett volna

telefonálnia a Fűrésztelepeket, hogy majd mire Helen hazafelé jön, leszabják a deszkát. Csak aztán a Házassági Tanácsadás eltérítette a Fűrésztelepektől.

- Elfelejtettem - mondta, mintha Helen nem tudta volna jó előre. Már nyilván elgondolta azt is, mi legyen a teendője.

- Most hívd őket - ajánlotta -, én meg majd visszahívlak, amikor eljutok a napköziig. Először Waltot veszem fel, aztán a deszkát. Waltnak tetszenek a fűrésztelepek. - Az ötéves Walt napközi otthonban vagy iskola-előkészítőben töltötte a napot - de akármilyen névre hallgatott az intézmény, mindenre kiterjedő felelőtlensége a legszebb rémképekkel ajándékozta meg Garpot.

- Nem bánom - egyezett bele -, mindjárt elkezdem a telefonozást. - Aggasztotta ugyan a paradicsommártása, mégsem akarta letenni a kagylót, épp amikor ennyi udvariatlanság és szamárság terhelte. - Érdekes állásra bukkantam - ezzel törte meg a pillanatnyi csendet.

Nem kellett sokáig várnia Helen válaszára. - Író vagy, szívem, hadd emlékeztesselek. Van neked állásod elég érdekes. - Garp azonban épp attól rettegett, hogy Helen otthon marasz talja, hogy neki ne kelljen részt vállalnia a házi gondokból Holott ő kereste a helyzetét magának.

- Meg kell kevernem a hagymát - vágta el, amit még He len mondott volna. - Meg az égésem is fáj.- Majd igyekszek a dolgod közepébe beletelefonálni megint -t- búcsúzott Helen csúfondárosan, és a nevetése

csábította is, dühítette is Garpot.Megkeverte a hagymát, beletört öt-hat paradicsomot az olajba, aztán meghintette borssal, sóval, majoránnával.

Hanem hívni csak azt a fűrésztelepet hívta, amelyik Walt napközi otthonához a legközelebb esett. Helen pirimókosan hasonlítgatta az árakat, és Garp csodálta ugyan a kicsinyességét, most mégis úgy okoskodott, hogy a deszka az deszka, s a legjobbak, amelyik a legközelebb kapható.

Házassági tanácsadó! - ötlött az eszébe ismét, amint egy evőkanál paradicsomsűrítményt oldott meleg vízben és hozzáöntötte a mártásához. Miért ülnek pancserek minden felelős állásban? Utóvégre van-e nagyobb felelősség a házassági tanácsadásnál? Mégis úgy látta, hogy a házassági tanácsadó nem élvez általános bizalmat még annyit sem, mint a csontkovács. Vajon a pszichiáterek is úgy fitymálják-e, minta csontrakókat az orvosok? Garp maga egyetlen szakmát nem fitymált anynynnyit, mint a pszichiáterekét, amiért a személyiség bonyodalmai közt gyermeki együgyűséggel teremtenének rendet, mikor pedig a legtöbbje nem bontakozik ki a maga személyiségének zavaraiból soha.

A pszichiáter nem érti a rendetlenség természetét, úgy vág bele a rendezésbe, okoskodott Garp. Célja, hogy a fejekben tegyen rendet, márpedig a célját Garp véleménye szerint másként el nem éri, mint hogy kidob mindent, amit fölöslegesnek ítél. Ezt nevezte veszedelmes egyszerűsítésnek. A lélek igazi újraszervezője, gondolta Garp, hasznosítja a rendetlenséget. - lró könnyen mond ilyeneket - állapította meg Helen. - A művészek tudják, hogy a rendetlenség hasznosítható, a közemberek azonban szabadulnának tőle. Szabadulnék én is. Micsoda lélekidomár válna tebelőled! Mit tennél azzal a szerencsétlennel, aki azzal állít oda hozzád, hogy a sorait rendezné, te meg hazaküldenéd, hogy örüljön a rendetlenségnek! Mintha azt tanácsolnád, hogy lásson neki, és regénynek írja meg! - Garpnak eszébe jutott ez a beszélgetésük, és elkomorult. Tudta, hogy őmaga is egyszerűsítette mindazt a bosszúságát, amit a pszichiáterek okoztak neki, mégis bennük látta a veszedelmet.

Amikor a telefon megszólalt, beleszólt: - A Springfield Avenue-ról nyíló fűrésztelep lesz az. A napközihez a legközelebbi.

- Tudom, melyik - mondta Helen. - Csak azt az egyet hívtad?- Deszka az deszka - felelte Garp. - Akkor is, ha kétcolos. Mire odaérsz, leszabják.- Aztán miféle érdekes állást találtál? - tudakolta Helen. Garp tudta, hogy az oldalát azóta is fúrja a kíváncsiság.- A házassági tanácsadást - felelte. Paradicsommártása rotyogott és sűrű illatokkal töltötte meg a konyhát. Helen

az új ötletnek kijáró tisztelettel hallgatott a vonal túlsó végén. Garp tudta, hogy nyomban nem fogja nekiszegezni a kérdést, mi képesítené a tanácsadásra.

- Író vagy - csak ennyit mondott.- Oda az kell - jelentette ki Garp. - A sokéves töprengés gyakorlata emberi kapcsolatokon, a folytonos rágódás

két ember közösségén, a szerelem reménytelenségén - sorolta Garp hivatásos egyhangúsággal -, az egyezkedések bonyodalmain, a részvét szükségén.

- Miért nem írsz mindezekről? - kérdezte Helen. - Miért akarod másként megközelíteni az embereket? - De a választ már tudta.

- Művészettel senki sorsán nem lendíthetek - felelte Garp. - Az emberek nem tudnak mit kezdeni a művészettel. Meg nem ehetik, testüket bele nem burkolhatják, fedélnek hitvány, s ha megbetegszenek, hiába nyelik, nincs foganata. - Helen ismerte már jól a művészet haszontalanságáról szóló tételét. Társadalmi hasznának gondolatát is elutasította. A művészetet meg a könyörületességet zagyválni nem szabad, ez volt Garp meggyőződése. S most mégis osztaná a jó tanácsot -t- anyja fia, nem is tagadhatja. A zavar abból támadt, hogy Garp fényűzési cikknek látta az irodalmat, mégis arra vágyott, hogy nagyobb keletje legyen - s a kapós könyveket utálta.

- Megyek, viszem a deszkát - búcsúzott Helen.- S ha a sokéves írói töprengés nem ajánlólevél ehhez a szakmához - folytatta Garp zavartalanul -, hát nős

ember vagyok magam is, ha nem tudnád. Kétgyermekes családapa. - Egy pillanatra eltűnődött. - Tapasztalatoknak bővében vagyunk mind a ketten.

- Szóval a Springfield Avenue-i fűrésztelep - mondta He-len. - Hamarosan otthon leszek.- Tapasztalatomból két tanácsadó-szolgálatra való telne - fújta Garp. - Megtapasztaltam az anyagi függőséget, a

hűtlenséget...- Váljék egészségedre - vágott közbe Helen, azzal lecsapta a kagylót.Lehet, fűzte tovább a gondolatot Garp, hogy a házassági tanácsadás szemfényvesztés még akkor is, ha tapasztalt

és érző ember a tanácsok kútfeje. Majd a helyére tette a telefonkagylót. A szakmutatóban mindenképpen csalás és ámítás nélkül hirdethetné magát így:

HÁZASSÁGRENDEZÉS ÉS CSALÁDTERVEZÉST. L. GARP

A HALOGATÁS ÉS AZ ÖSSZEAKADT SZARVAK SZERZŐJE

Bele sem fűzné, hogy „"című regények"". Hiszen a címük szerint akár házassági tanácsadó kézikönyveknek is minő sülhetnének!

Már csak az a kérdés, otthon fogadja-e a rászorulókat, avagy irodában?Garp fogott egy zöldpaprikát és beleállította a gázláng közepébe. Mikor megfeketedett, hűlni hagyta, aztán

lekaparta róla elszenesedett bőrét. Az édeskés sült paprikát fel szokta szeletelni, úgy pácolta ecetben-olajban, egy csipet majoránnával. A pácot aztán a salátára öntötte. Ezt a salátaöntetet azért szerette, mert a paprika sülte kellemes szagot árasztott a konyhában.

Csipesszel forgatta a paprikát, majd azzal tartotta a vízcsap alá. A paprika felszisszent. - Beszélhetsz - mondta neki Garp. - Nincs sok időd.

Az esze szertekalandozott. Főzés közben pedig nem szerette a szórakozottságot. De most a házassági tanácsadás

bizalmi válságát élte.- Az írásod bizalmi válságát éled-ezzel kezdte Helen, amikor a konyhába lépett, a szokásosnál is

határozottabban, a kétcolos deszkákkal, mint valami géppisztollyal a hóna alatt.- Apu leégetett valamit - állapította meg Walt.- Apu készakarva pörkölt paprikát - válaszolta Garp.- Valahányszor megszorulsz az írással, szamárságokba fogsz - olvasta a fejére Helen. - Bár, igaz, ami igaz, a

házassági tanácsadást jobb ötletnek mondanám az előző ötleteidnél.Garp tudta, hogy hallgatni fog Helentől a házassági tanácsadás miatt, de azt nem gondolta, hogy ennyire harcra

készen érkezik. Legutóbbi ötletével persze a pótmamásdira célzott.Garp fakanállal kavargatta paradicsommártását, és megrezzent, amikor valami hülye a ház előtt akkora

gumisivalkodással váltott sebességet, mintha macskát ütött volna el. Önkéntelenül Waltra pillantott, de az ott állt a konyha biztonságában.

- Duncan hol van? - kérdezte Helen, s lépett volna az ajtó felé, de Garp elébe vágott.- Átment Ralphhoz - felelte. Most éppen nem aggódott, hogy Duncant ütötték el, csak éppen szokása volt, hogy

megleckézteti a gyorsan hajtókat. A környéken jól ismerték a szokásáról. A háztömbök sarkán stopjelzések álltak mindenütt - Garpnak csupán utol kellett érnie a kocsit, ha ugyan megállt a jelzésnél.

Nekiiramodott, hogy elérje a sivalkodó kocsit. Amelyik igazán beletaposott a gázba, azt három-négy sarkon át is kergetnie kellett, amíg utolérte. Egyszer öt sarkot rohant s annyira kifulladt, hogy a gyorsan hajtó azt hitte, gyilkosság történt a környéken, és Garp vagy a bejelentője, vagy a tettese.

A legtöbbjének nem volt mit mondania. Később talán káromkodtak, de Garptól udvariasan bocsánatot kértek, és fogadkoztak, hogy ezután óvatosabban vezetnek a környéken - mert azt láthatták mindannyian, hogy Garp erőnléte pompás. Legtöbbjük középiskolás volt, és mindjárt elröstelkedett, hogy művészkedik és égett guminyomot akar ott hagyni a szerelméék háza előtt. Garp persze nem hitte, hogy a hülyeséget kibeszélheti belőlük, legfeljebb azt, hogy majd más környéket választanak.

Ez a gyorshajtó nőnek bizonyult - Garp már messziről látta a fülbevalója s a karperece csillanását, amint utána rontott. Éppen indított volna a stopjelzéstől, amikor Garp a fakanalával megzörgette az ablakát. A kanálról csorgott a paradicsommártás, és első pillantásra úgy tetszett, mintha vért kevert volna vele.

Megvárta, hogy az asszony letekerje az ablakot, s amíg a bevezetését szövegezte („"Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom, de egy nagy szívességre szeretném megkérni...""), Ralph anyját ismerte fel benne - a hírhedt Mrs. Ralphot. Duncan meg Ralph nem ült a kocsiban - az asszony maga volt, s az arcán sírás nyomai látszottak.

- Tessék! - szólt ki az ablakon, és Garpnak fogalma sem volt, tudja-e, hogy Duncan apjához - szól vagy sem.- Bocsánat, asszonyom, hogy zavarom - kezdte Garp, és megállt. Mit mondjon? Könnymaszatos arca elárulta,

hogy összekapott a volt férjével vagy a szeretőjével, de a közeledő öregség is úgy rá volt írva, mint valami csúnya megfázás. Szeme tévetegen vöröslött, gyűröttnek látszott a teljes teste. - Bocsánat - motyogta Garp, mint aki az asszony teljes életéért kéri a bocsánatot. Mondja meg neki, hogy nem kér tőle egyebet, csak annyit, hogy egy picit lassabban?

- Mi újság? - bámult rá az asszony.- Duncan apja vagyok.- Tudom - mondta. - Én meg Ralph anyja.- Tudom - mosolygott rá Garp.- Duncan apjának találkozása Ralph anyjával - rebegte az asszony tévetegen, majd sírva fakadt, előrebukott, és

homloka megütötte a dudát. Akkor felegyenesedett, és rácsapott Garpnak a letekert ablakon nyugvó kezére. Garp elkapta volna, de a hosszú nyelű fakanalat beleejtette az asszony ölébe. Mind a ketten a fakanalat bámulták. A paradicsommártás jókora foltot ejtett ráncolt, homokszínű szoknyáján.

- Hitvány anyának néz - állapította meg Mrs. Ralph. Az örökké körültekintő Garp pedig átnyúlt az asszony térdén és elfordította a slusszkulcsot. Közben úgy határozott, hogy a kanalat az asszony ölében hagyja. Garp baja az volt, hogy érzéseit nem palástolhatta senki előtt, még vadidegenek előtt sem - akit megvetett, az megtudta mindenképpen.

- Anyai minőségében nem ismerhetem. Ralph amúgy kedves fiú.- Undok kis szar tud lenni néha - morogta az asszony.- Nem volna jobb, ha Duncan ma nem zavarogna maguknál? - kérdezte (remélte) Garp, de aztán úgy látta, hogy

az asszony talán nem is tud Duncan ottlétéről, mert tekintetét nem emelte fel az öléből. - Paradicsommártás - magyarázta volna, de az asszonya legnagyobb meglepetésére nem érte be a magyarázattal, hanem a kezébe fogta és megnyalta a kanalat.

- Maga főz? - kérdezte Garptól.

- Én. Szeretek főzni.- Jóízű - állapította meg az asszony, és visszanyújtotta Garpnak a kanalat. - Én is inkább ilyet fogtam volna ki,

ilyen izmos kis pöcsit, amelyik főzni szeret.Garp ötig számolt magában, aztán szólalt csak meg: - Szívesen áthozom a gyerekeket, mert jól elvannak nálunk

is, ha ma inkább magára maradna.- Magamra! - fakadt ki az asszony. - Én végképp magamra maradtam! Inkább örülök, ha a gyerekek ott vannak

velem. De örülnek ők is, tudja-e miért? - sandított rá Mrs. Ralph kajánul.- Miért?- Szeretnek meglesni a fürdőszobában. Az ajtó hasadékán át. Nem aranyos, hogy Ralph a vénülő anyukáját

mutogatja a barátainak?- De - mondta rá Garp.- Maga nem helyesli, Mr. Garp - állapította meg az aszszsszony. - Maga engem sem helyesel.- Sajnálom, hogy ilyen rossz a kedve - nyögte ki Garp. Az elkoszosodott kocsi ülésén az asszony mellett ott

hevert Dosztojevszkij öÖrökf férj--ének olcsó kiadása. Garpnak eszébe jutott, hogy hiszen Mrs. Ralph tanul. - Milyen szakos?-? - érdeklődött bambán. Igen, ötlött az eszébe, az örök diák az Örök férj-j-et olvassa - alighanem nem akar összejönni a szakdolgozat.

Mrs. Ralph a fejét ingatta. - Maga nagy ívben kerüli a veszedelmeket, mi? - szegezte Garpnak a kérdést. - Mióta nős?

- Majd tizenegy éve.Mrs. Ralph, aki tizenkét éve volt férjnél, unottan tekintett rá. - A gyereke jó helyen van nálam, ne féljen -

mondta, mintha Garp gondolataiban olvasott volna. - AÁrtalmatlan vagyok legalábbis a gyerekekre nézve. És nem cigarettázok az ágyban.

- Én nem kétlem, hogy a fiúknak jót tesz, ha fürdőzni látják - vigasztalta Garp, aztán már visszaszívta volna, holott ennyit legalább igaz szívből mondott Mrs. Ralphnak.

- Nem is tudom - tűnődött el az asszony. - A férjemnek nem sok jót tett, pedig az elnézett évekig. - Rápillantott Garpra, akinek már a szája fájt az erőszakolt mosolygástól. Simogasd meg az arcát, veregesd meg a karját, vagy mondj valamit, biztatta magát. A kedveskedés azonban nem volt természete. Kikezdeni meg nem akart az asszonnyal.

- Furák a férjek - motyogta. Garp, a házassági tanácsadó ontja a jó tanácsot. - A legtöbbje talán nem is tudja, mit kíván.

Mrs. Ralph keserűen nevetett. - A férjem fogott egy tizenkilenc éves picsát, alighanem azt kívánja.- Roppantul sajnálom - habogta Garp. A házassági tanácsadó roppantul sajnálkozik, mint az az orvos,

amelyiknek nincs szerencséje, mert a végzetes eseteket mind ő fedezi fel.- Maga író - tekintett rá Mrs. Ralph vádlón, majd felkapta az Örök férj-et és megfenyegette vele. - Mit szól

ehhez a könyvhöz?- Bámulatos történet - kapott a szón Garp, és örült, hogy emlékszik a regényre - emberi visszásságok és lelki

bajok bámulatos kuszasága.- Szerintem elmebaj - állapította meg Mrs. Ralph. - Csak tudnám, mit esznek annyira Dosztojevszkijen.- Ha meggondolom, talán jellemeinek mind lélektanilag, mind érzelmileg bonyodalmas rajzát, a kétséges

helyzeteket...- Nőalakjai még tárgyaknak sem illenek be-vetette közbe Mrs. Ralph. - Emberi formájú, az egy sincsen.

Elméletek, hogy a férfiaknak legyen mikkel sakkozni. S a nyitott ablakon át Garphoz vágta a könyvet. A mellét érte s a járdaszegély mellé esett le. Mrs. Ralph keze ökölbe szorult, úgy bámulta ölében az ökörszem alakú vörös foltot. - Ez az én formám - állapította meg egy idő múltán.

- Bocsánatot kérek - rebegte Garp. - Bizony lehetséges, hogy a foltja megmarad.- Mindennek megmarad a foltja! - Mrs. Ralphból olyan lélektelen nevetés tört ki, hogy Garp megborzongott.

Mondani nem mondott semmit, s az asszony mégis mintha válaszolt volna: - Maga szerint énalám egy görcsös nagy pipa hiányzik csak.

Hogy az igazsághoz hívek maradjunk, Garp ilyesmit ritkán ajánlott volna nőknek, de ha már Mrs. Ralph szóba hozta, ő nem ellenezte.

- És nyilván az jár az eszében, hogy akár a magáé is megfelelne - olvasta a fejére Mrs. Ralph villámló szemmel. S Garp ebben is megnyugodott volna csakugyan.

- Az talán mégsem - szerénykedett.- Ne beszéljen - nevette Mrs. Ralph.Garp lehorgasztotta a fejét. - Hát nem - mondta konokul.

- Jó, nem bánom - engedett az asszony. - Magával kesztyűs kézzel bánnék. - Rávigyorodott Garpra. - Legfeljebb egy kicsit lefaragnék az elégültségéből.

- Miket beszél, mikor még nem is ismer?- Sugárzik magáról -l- olvasta rá Mrs. Ralph. - Azt képzeli, mindenek fölött trónol.Hát szó se róla, gondolta Garp, és beletörődött, hogy a házassági tanácsadás nem lesz a szakmája.- Vezessen óvatosabban, legyen oly kedves - mondta búcsúzóul, és ellendült a kocsi oldalától. - S ha valamiben

a segítségére lehetek, hívjon fel.- Például pipa szűkében? - gonoszkodott Mrs. Ralph.- Nem, abban nem segíthetek.- Akkor minek állított meg?- Mert szerintem vadul vezet.- Fontoskodó faszkalap.- Maga meg loncsos tehén - vágta oda Garp tehetetlenül, s az asszony feljajdult, mintha megszúrta volna.- Nézze, ne haragudjon - kérte a bocsánatot megint -, de én inkább átmegyek, és elhozom Duncant.- Ne vigye el - fogta könyörgőre Mrs. Ralph. - Mellettem nem lesz semmi baja! Én örülök, hogy ott van, és

annyira vigyázok rá, mint a magaméra! - Garpon talán látszott, hogy ez a bizonykodás nem nyugtatja meg, azért hozzátette: - Annyira nem vagyok loncsos tehén, ha gyerekekkel bánok. - És Garpnak meg kellett állapítania, hogy telik tőle csábos mosolygás is.

- Sajnálom, hogy...- Én is - vágta el Mrs. Ralph, és mintha dolgukat jól végezték volna, úgy indította el a kocsit a megálljtábla

mellől, hogy sem jobbra, sem balra nem nézett. Lassan vezetett, és megmaradt az út közepén, Garp pedig ott állt, és a fakanállal integetett neki.

Aztán felkapta az öÖrök férj-et és hazavitte.

10

Kutya a közben, gyermek a mennyben

- Ki kell szabadítanunk Duncant az őrült asszony házából -mond- mondta Garp Helennek.- Hát szabadítsd - hagyta rá Helen. - Te aggódsz.- Látnod kellett volna, hogy vezetett!- Duncant talán nem viszi kocsikázni.- S ha mind a kettőt elviszi pizzát enni? - ötlött az eszébe Garpnak. - Mert szinte bizonyos, hogy nem főz.Helen az Öörök férj-et nézegette. - Fura ajándék egy asszonytól a más asszony férjének.- Nem ajándékozta. Hozzám vágta.- Felejthetetlen történet - tűnődött Helen.- Mrs. Ralph szerint elmebaj - tárta szét a karját Garp. - Szerinte a szerző kutyába se veszi a nőket.Helen értetlenül rázta a fejét. - Nem emlékszem, hogy nők egyáltalán szóba kerülnének benne.- Nem hát! - fakadt ki Garp. - Erről van szó! Ez a nő hülye! Anyám meglátná, megszeretné.- Ne szapuld szegény Jennyt.- Edd meg a tésztát, Walt - szólt rá Garp a fiára. - Tömd a muffodba - hangzott Walt válasza.- Derék beszéd - állapította meg Garp. - Csak énnekem nincs muffom.- De van - mondta rá Walt.- Nem tudja, mit jelent - mentegette Helen. - Én sem nagyon tudom.- Utóvégre ötéves - borongott Garp. - Ötéves gyerek ne mondjon ilyet felnőtteknek - oktatta ki Waltot.- Nyilván Duncantól hallotta.- Duncan meg Ralphtól szedi - szögezte le Garp -, az meg a kurva anyukájától!- Inkább te vigyáznál a nyelvedre - intette Helen. - Walt ezt a muffot szedhette akár tőled is.- Éntőlem ugyan nem - jelentette ki Garp. - Én soha nem élek ezzel a szóval.- Ha nem ezzel, mással - mondta Helen epésen.- A fejed tömjed azzal a tésztával, Walt! - rivallt rá Garp a gyerekre.- Nyugodj meg - csitította Helen..Garp úgy meresztette a szemét Walt tányérjára, mintha személyes sérelmet látott volna benne. - Mit is vesződök

én, kérdezte szónokian - ha ez a kölök semmit meg nem eszik!Szótlanul fejezték be a vacsorájukat. Helen tudta, hogy Garp ilyenkor gondolja ki, mit meséljen Waltnak

vacsora után. Azt is tudta, hogy a mesén vezeti le aggodalmait, mintha a jó mese a gyerekek őrzője volna.Gyermekeivel Garp ösztönösen engedékeny volt és hű hozzájuk, akár az állat. Jól ismerte a lelkét

mindkettőnek. He-len nem is képzelhetett volna szeretőbb apát nála, mégis érezte, hogy Garp nem látja, aggodalmával ő teszi a gyermekeket hol feszültté, hol meg idétlenkedővé. Néha felnőttként kezelte őket, máskor meg annyira óvta, mintha nem engedné, hogy felnőjenek. Ilyenkor elfelejtette, hogy Duncan tízéves, Walt meg öt - mintha háromévesnek rögződtek volna meg benne mind a ketten.

Helen a szokása szerint végighallgatta, miféle mesét agyalt ki Waltnak. Úgy kezdődött mindenik, akár a többi dajkamese, de a vége rendszerint olyanra sikerült, mint amilyet Garp írt volna Garpnak. Az emberek azt hinnék, hogy az író gyereke többféle történetet hall, mint a másé - Garp azonban csak a tulajdon elmeszüleményein tartotta gyermekeit.

- Volt egyszer egy kutya - kezdte.- Milyen? - kérdezte Walt.- Nagy német juhász.- Hogy hívták?- Neve nem volt neki - mondta Garp. - Egy német városban élt a háború után.- Milyen háború után?- A második világháború után.- Ja? - mondta rá Walt.- Megjárta a háborút is - mesélte Garp. - Őrző kutya volt, vad is, eszes is.- És jó gonosz - sugallta Walt.- Nem - vetette meg a lábát Garp. - Nem volt az se gonosz, se jó, bár telt tőle néha gonoszság is, jóság is. Olyan

volt, amilyennek a gazdája nevelte. Az meg úgy nevelte, hogy mindig szót fogadjon.

- Honnan tudta, hogy melyik szót fogadja meg?- Azt én nem tudom - felelte Garp -, csak annyit tudok, hogy a háború után új gazdája került. Ez a gazdája a

városi kávéház gazdája is volt. Hozzá jártak be az emberek kávézni, teázni meg inni mindenféléket, meg az újságokat elolvasni. A gazda aztán éjjelre égve hagyott benn a kávéházban egy villanykörtét, úgyhogy aki a kávéház előtt elment, láthatta benn az asztalokra felborogatott székeket, a tisztára söpört padlót meg a nagy kutyát, amelyik ott sétált benn föl-alá hajnalig. Olyan volt ez a kutya, akár az oroszlán a ketrecében. Soha nem volt nyugta. Olykor aki éjjel elment a kávéház előtt, megzörgette a nagy tükörablakot, hogy a kutya figyelmét magára vonja. A kutya azonban csak bámult rá. Nem is ugatott, nem is morgott. Csak megállt föl-alá jártában, és rábámult arra, aki bekopogott, és addig bámulta, amíg odébb nem állt. Mert az lehetett a sejtelme, hogyha soká bámulja a kutyát, még képes és keresztültör a nagy tükörüveg ablakon. De persze a kutya soha nem tett ilyet. Az is igaz, hogy a kávéházba se tört be senki éjnek évadján. Elég volt ott járni-kelni annak a nagy kutyának.

- És gonosznak kinézni - toldotta meg Walt.- Hát így élt a kutya. Éjszakáról éjszakára a kávéházban, nappal meg kinn megláncoltan a kávéház mellett.

Hosszú láncon tartották, s a lánc végét egy kimustrált katonai teherautó első tengelyéhez kötötték. A teherautót egyszer betolták a kávéház mellől nyíló közbe és ottfelejtették. Nem volt annak már kereke sem.

- Aztán tudod, milyenek a salakhányások - színezte tovább Garp. - Hát ilyen salakhányásra állították fel a teherautót. Talpfákra polcolták, hogy a tengelyén se gördülhessen el, azért épp annyi hely maradt alatta, hogy a kutya aláfekhetett, s az eső meg a tűző nap nem érte. A lánca annyira engedte csak, hogy kijöhetett a közig, elnézhette a járókelőket meg a kocsikat az utcán. Aki járókelő a kávéház előtt elment, éppen csak az orrát láthatta a kutyának, aki annyira jöhetett ki a közbe, tovább nem. A kezét az utcáról odanyújthatta neki, s a kutya megszimatolta. Nem nyalogatta, mint a más kutyák, de azt sem szerette, ha őt simogatják. Aki simogatta volna, az elől elkapta a fejét, és visszahúzódott a teherautója alá. És úgy nézett az emberre, hogy az mindjárt megértette: tovább követni nem lesz tanácsos.

- Mert megharapja - állapította meg Walt.- Hát azt nem lehetett tudni - tűnődött Garp -, mert a kutya még soha senkit meg nem harapott. Legalábbis akit

megharapott, az senkinek nem mesélte.- Te ismerted? - kérdezte Walt.- Ismertem - válaszolta Garp, mert tudta jól, hogy az elbeszélőnek ismerősnek kell lennie a mesében.- Walt! - szólt át a másik szobából Helen, pedig Garpot idegesítette, ha tudta, hogy hallgatózik. - Ezt mondják

„"kutyaélet""-nek, hallod?Azonban Walt sem, az apja sem hederített Helen közbeszólására. Walt csak annyit mondott: - Jól van, mondjad

tovább. Mi lett a kutyával?Ilyenkor Garp előtt mindig ott tornyosult a kérdés: miféle ösztöne követeli a hallgatónak, hogy most aztán

történjen valami? Aki történetbe kezd, emberről vagy kutyáról, készüljön rá, hogy előbb-utóbb történtetnie kell velük valamit. - Hadd hallom! - türelmetlenkedett Walt, mert Garp a művészet körüli tűnődéseiben akárhányszor elfelejtkezett közönségéről.

- Ha aztán sokan nyújtották oda a kezüket neki szagolgatás végett - folytatta Garp -, visszahúzódott a teherautója alá, s néha nem látszott belőle több, mint a fekete orrának a csillogása. Vagy a lánca végén volt, kinn a köz járdaszegélyénél, vagy benn a teherautója alatt. Ragaszkodott a szokásaihoz, és semmi ki nem zökkentette a kerékvágásból.

- Semmi? - kérdezte Walt csalódottan, vagy talán aggodalmasan, hogy végül mégsem történik majd semmi.- Mondjuk, hogy szinte semmi - engedett Garp, és Walt hegyezte a fülét. - Mert valami bosszantotta igenis.

Nemhogy bosszantotta, dühítette. Amiatt még ugatni is nekiállt. Ugatott dühösen.- Macskára ugatott biztos!- Az ám! De valami rettenetes macskára - mondta Garp akkora nyomatékkal, hogy Helen az ölébe ejtette az

Örök férj-et, és visszafojtotta lélegzetét. Szegény Walt, gondolta. Most jön az izgalom.- Miért volt a macska rettenetes? - kérdezte Walt.- Mert mindig piszkálta a kutyát - felelte Garp, és Helen megkönnyebbült, hogy a rettenetessége ennyi csak.- A piszkálódás tényleg nem szép - mondta Walt tapasztalatainak mélyéből. Duncan piszkálódásainak ugyanis

mindig ő volt az áldozata. Inkább Duncannak kellene okulnia ezen a mesén, gondolta Helen.- A piszkálódás borzalmas - tódította Garp. - De ez a macska, úgy ahogy volt, borzalmas volt, kóborló, piszkos

és aljas.- Hogy hívták? - tudakolta Walt.- Nem hívták sehogy, mert senkinek nem kellett. Örökké éhes Volt, hát lopott, de senki felelősségre nem vonta.

Örökös csatározásban élt a többi macskával, s ezt sem hányta a szemére senki, kivált azért nem, mert fél szeme

volt. A másikat már oly rég kikaparták neki, hogy a szőre is ránőtt a helyére. Füle meg egyáltalán nem volt neki. Lerágták mind a kettőt.

- Szerencsétlen pára! - jajdult fel Helen.- Senki ezt a macskát nem leckéztette semmiért - mondta Garp. - Ráférni is csak azért fért volna rá a

leckéztetés, mert a kutyát piszkálta. Ez nem volt tisztességes dolog. Nem tartozott a macska kenyérharcához. Ha éhes volt, lopott. Jó. Ha senki nem viselte gondját, hát verekedett. Jó. De a kutyát nem kellett volna piszkálnia.

- Piszkálódni nem szép - szögezte le Walt. A mese határozottan Duncannak szól, gondolta el Helen.- A macska pedig minden áldott nap kiment a közbe, leült a járdaszegélyre, és nekiállt mosdani. A kutya meg

kibújt a teherautó alól, és rohanvást iramodott neki a macskának. A lánca úgy csörgött a nyomában, akár a csörgőkígyó. Láttál már ilyet?

- Hajjaj - mondta Walt.- Aztán amikor a kutya kifogyott a láncból, az örv megszorult a nyakán, a lánc meg lerántotta a lábáról, és úgy

esett a járdára, hogy a szusz kiment belőle és még a fejét is megütötte. Hanem a macska onnan, ahova mosdani leült, nem mozdult egy tapodtat sem. Tudta az, milyen hosszú a lánc, , azért csak ült, mosdott és a fél szemét, éppen amennyi volt, a kutyán tartotta. A kutya meg őrjöngött. Ugatott, vicsorgott, tépte a láncát, amíg a kávéház gazdája, az ő gazdája is elő nem került és el nem zavarta a macskát. Mikor eltakarodott, a kutya is visszabújt a kocsi alá.

- Olykor azonban hamarosan visszatért, a kutya meg csak feküdt a kocsi alatt, ameddig cérnával bírta, vagyis nem sokáig. A macska nekiállt mosdani a járdaszélen, a kutya meg nyítt-nyüszített, ahogy elnézte, aztán már vonított is, mintha méhraj lepte volna meg, de a macskát mindez nem zavarta. A kutya végül nekilódult, és új rohamra indult, a csörgő lánc nyomában. Pedig őkelme is tudta jól, mi lesz a vége. Tudta, hogy a lánc utoljára lerántja a lábáról, és mire magához tér és feltápászkodik, a macska ott ül zavartalan és mosdik, alig egy arasszal odébb. Ő ugyan ugathat, az nem tágít, amíg a gazdája vagy valaki el nem zavarja. Meg is utálta ezért a macskát nagyon.

- Én is - mondta Walt.- Én is megutáltam - tódította Garp, és Helen lelkében a mese ellen fordult. Nincs benne semmi bonyodalom!

Mégsem szólt bele.- Halljuk - mondta Walt, és Garp tudta, hogy á várt kifejlettől némiképp el kell térnie.- Egy szép nap - mesélte tovább - azt hitte már mindenki, megveszett a kutya, mert naphosszat csak rontott ki a

kocsi alól, és rohant a járdaszegélyig, amíg a lánc a lábáról le nem rántotta. Aztán feltápászkodott, visszament a kocsi alá, és rontott elő megint. Akik nem tudták, hogy a kutyán lánc van, letértek az útjukról, mert azt hitték, őket vette célba.

- Azon az éjszakán annyira elcsigázott volt, hogy nem is járt föl-alá a kávéházban. Csak aludt a padlón, akár a lőtt kutya. Akárki betörhetett volna azon éjjel, mert szerintem fel sem ébredt volna az a kutya. Másnap aztán kezdte elölről a rohamozást, pedig tudni való volt, hogy mára nyakát feltörte az örv, annyira nyüszített mindig, amikor a lánca végére jutott. S azon éjjel mint hét lőtt kutya, úgy aludt a kávéház padlóján.

- Hanem akkor már a gazdája állatorvost hívott - fűzte tovább a szót Garp -, s az, úgy hiszem, beoltotta a kutyát nyugtalanság ellen. Két éjszaka aztán ott aludt a kávéház padlóján, két nap meg a kocsi alatt, és hiába sétált a macska a járdán akár, és hiába mosdott a járdaszegélyen, a szerencsétlen kutya a füle botját sem billentette.

- Elege volt - mondta Walt.- De mit gondolsz, járt azért valami az eszében?- Járt - felelte Walt bizakodón.- Járt bizony - hagyta helyben Garp. - Mert valahányszor kirohant a közbe, mindig rántott a teherautón is egyet.

Nem sokat. Egy hajszálnyit. Mert hiába, olyan volt az, mintha gyökeret eresztett volna a salakhányásba. A kutya éppen csak mozdított rajta. Mindig egy csöppet. Gondolod, hogy az is elég volt?

- Szerintem - vélekedett Walt. És Helen is úgy vélte.- Mert nem kellett két arasz se, hogy a macskát elérje - magyarázta Garp, és Walt rábólintott. Helen már látta a vérmocskos

kifejletet, azért ismét belemerült az öÖrök férj--be.-- Egy nap aztán - mesélte Garp lassan, megfontoltan - jött a macska, letelepedett a járdaszegélyre, és elkezdte

nyalogatni a talpát. Mikor az elég nyálas volt már, nekiállt vele dörzsölni azt a két helyet, ahol a fülét szokta tartani régente, s aztán a szeme szőrös helyét is megdörzsölte, majd fél szemével a teherautó alá sandított. Unta már, hogy a kutya nem akar előjönni. Hanem most előjött.

- Mert már elmozdította - állapította meg Walt elégedetten.- Gyorsabban is rontott ki a közbe, mint eddig. A lánca csak úgy tekergett utána. A macska pedig nem tágított,

bár a kutya most elérhette volna. De csak volna - emelte a hangját Garp -, mert egy kevéske mégis hiányzott hozzá. - Helen fölnyögött. - A kutya szája már a macska feje fölött volt, de a lánc rántott rajta, és nem bírta rácsappantani.

Az örv fojtogatni kezdte, a macska pedig megfutamodott közben.- Ó! - tiltakozott Helen csalódottan.- Na ne - morogta Walt is.- Persze macskát se lehet rászedni kétszer - mondta ki a tanulságot Garp. - A kutyának egyszer nyílott volna

alkalma, hogy visszafizessen neki, de azt az egy alkalmat elszalasztotta. Soha nem ropogtathatta meg már a macska fejét.

- Micsoda borzalmas történet! - szólt át a szomszéd szobából Helen.Walt nem szólt semmit, de úgy tetszett, egyetért anyjával.- Csakhogy történt valami más - vette fel a fonalat Garp, és Walt várakozón tekintett rá. Helen türelmetlen volt

ugyan, de a lélegzetét ismét visszafojtotta. - A macskát annyira megzavarta a váratlan fordulat, hogy kirohant az utcára, s nem nézett először balra, aztán jobbra. Ugye te nem rohansz úgy az utcára, Walt?

- Nem én - felelte Walt konokul.- Még akkor se, ha kutya fog űzőbe? Se akkor, se máskor, igaz? Te az utcára úgy nem rohansz ki, hogy szét ne

néznél.- Persze hogy nem - hagyta rá az apjára Walt. - De mi lett a macskával?Garp akkora erővel csapta össze a tenyerét, hogy Walt megrettent. - Így kivasalták! Nyiff! És már vége is volt!

Azt már kanállal összevakarni nem lehetett. Jobban járt volna, ha a kutya harapja le a fejét.- Elütötte az autó? - érdeklődött Walt.- A tizenkét tonnás teherautó - magyarázta Garp. - Az ment rá a fejére neki, és az agya azon a két lyukon jött ki, ahol

a fülét szokta tartani régente.- Szétkenyte? - kérdezte Walt.- Akár a taknyot - felelte Garp, és a felemelt bal tenyerén végigsimított a jobbal Walt figyelő kis képe előtt.

Mégiscsak Walt meséje ez, gondolta Helen. Ne ronts ki vakon az utcára!- Itt a vége - mondta Garp.- Jojcakát - mondta Walt.- Jó éjszakát - búcsúzott Garp is, és Helen hallotta, amint megcsókolták egymást.- Miért nem volt a kutyának neve? - tudakolta Walt.- Nem tudom - felelte Garp. - Csak annyit tudok, hogy bolondjába ne ronts ki az utcára.Helen és Garp szeretkezett, amikor Walt elaludt, és Helennek mintha megvilágosodott volna Garp meséje. - A

kutya ugyan egy ujjnyival el nem mozdíthatta azt a teherautót -mond- mondta ki.- Szent igaz - felelte Garp oly határozottan, mint aki tapasztalja, hogy a kutya nem mozdít rajta.- Akkor talán te mozdítottad el?- Nem mozdíthattam rajta én sem - válaszolta Garp. - Hanem azért éjszaka, amikor a kutya a kávéházban

strázsált, lecsíptem egy szemet a láncából, vettem a vaskereskedésben egypár szem hasonlót, s a következő éjjel megtoldottam vele. Talán két arasszal.

- Eszerint a macska már nem rohanhatott ki az utcára?- Nem. Ezt a tanulságot Walt javára gondoltam ki - vallotta meg Garp.- Helyes - vélte Helen.- Elég hosszú lett a lánc. A macska nem menekülhetett. - Elkapta a kutya a grabancát?- El, és elharapta. Kettébe.- Ez Németországban történt?- Ausztriában. Bécsben. Németországban nem jártam én.- Mégis az a kutya hogy járhatta meg a háborút? Addigra legalább húszesztendősnek kellett lennie, mire te

Ausztriába jutottál.- Nem is járta meg a háborút, csak a gazdája. A kávéház tulajdonosa. Azért tudta, hogyan idomítsa a kutyáját,

mert arra idomította, hogy tépjen szét akárkit, aki a kávéházba zárás után a lábát betenné. Amíg a kávéház ki volt világítva, szabadon járhattak-kelhettek benne. Amikor csak az az egy lámpa égett, akkor nem mert bemenni már a tulaj se.

- Pompás idomítás! - csodálkozott Helen. - S ha tűz támad? Jobban is elgondolhatta volna a tulaj.- Az elgondolás, úgy látszik, a háborúból származott.- Mesének mindenképpen érdekesebb így, mint hogy a kutyát sétáltatod meg a háborúban.- Azt mondod? - S Helen úgy érezte, Garp most először szentel neki figyelmet beszélgetésük során. - Érdekes -

töprengett Garp -, mert ez a megoldás e pillanatban ötlött az eszembe.- Mármint hogy a kávés legyen hadastyán?- Még más minden is - motyogta Garp.

- Hát melyik része pattant ki a mesének a te fejedből?- Az utolsó szóig kitaláltam.Együtt feküdtek az ágyban, és Helen nem mozdult. Ki akarta lesni Garp titkát.- Mondjuk úgy, nem minden szavát - helyesbített Garp.Helen százszor ráunhatott, őmaga soha el nem unta ezt a játékot. Megvárta, amíg Helen firtatni kezdi: Mit

találtál ki belőle? Melyik része az igazi? S akkor kioktatta, hogy nem az igazság számít - azt mondja meg inkább, mit nem hitt el a meséből. S akkor kitalált valamit a hihetetlen helyébe. Amit Helen elhitt, azt Garp igaznak vallotta, amit nem hitt, azon még dolgoznia kellett. Helen tudta jól, hogy az igazsággal éppoly kérlelhetetlen, mint az elmeszüleményével. Ha éppen az igazság nem bizonyult hihetőnek, kigyomlálta, és mesébe illőbbet ültetett oda.

- Ha eluntad a javítgatást, mondd el, mi is történt valójában - kérlelte Helen.- Valójában! - sóhajtott Garp. - Valójában tacskó volt az a kutya.- Tacskó!- Jó, hát vadásztacskó. Napközben bekötötték oda a közbe azt is. De nem kimustrált katonai teherautó alá.- Talán egy Volkswagen alá? - találgatta Helen.- Szemetes szánhoz kötötték - felelte Garp. - Télen azon húzták ki a szeméttartályokat a járda szélére, de persze

egy gyenge tacskó el nem mozdíthatja az ilyet se télen, se nyáron.- Hát a kávés? Az sem járta meg a háborút?- A kávésné - helyesbített Garp. - A kávés özvegye. - Hadiözvegy volt?- Nem, annál jóval fiatalabb - mélázott Garp. - A férje szaladt át az úttesten, azt ütötte el az autó. A kávésné

pedig igen ragaszkodott a kutyához, mert férjétől kapta házasságuk első évfordulójára. Viszont a háziasszonya abban a lakásban, ahova költözött, nem engedte, hogy kutyát tartson, azért kellett a kávézóba bejárnia éjszakánként. Jókora hodály volt, félt benne a kutya. Félelmében tele is piszkította éjjelente. Az arra járók besandítottak és nevették, hogy csupa kutyagumi a kávézó padlója. A nevetéstől még idegesebb lett a kutya, hát még többfelé hagyta ott a névjegyét. Az özvegy reggel jókor bejött szellőztetni, és összetakarítani a kutyapiszkot, s amikor megvolt, újságpapírtekerccsel elfenekelte a kutyáját, és kivonszolta a közbe, majd kikötötte a szánhoz.

- Hát a macska?- Ó, macska, az volt ott bőven - magyarázta Garp. - Ott settenkedtek mindig, mert a kávézó szeméttartályaiból

volt mit bányászniuk. A kutya, az soha nem túrt volna bele a szemétbe, mert félt az asszonyától, de a macskáktól éppenséggel rettegett. Valahányszor macska jelent meg, a kutya behúzódott a szán alá, és addig ki nem merészkedett, amíg a macska odébb nem állt.

- Ejnye -e- sóhajtotta Helen csalódottan. - Eszerint nem volt piszkálódás sem?- A piszkálódás, az el nem marad soha - felelte Garp komoran. - Volt például egy kislány, amelyik mindig

betért a közbe, és csalogatta ki a kutyát a járdára. Csakhogy hozzá a kutya lánca el nem ért. Azért kijött, ameddig a lánca engedte, s ott vakogott a kislányra. Az meg csak állt és bosszantotta, amíg valamelyik ablakból rá nem szóltak, hogy elég legyen az állatkínzásból.

- Ezt te is láttad?- Láttuk mind a ketten anyámmal. Anyám ott írt fenn a szobájában, s egyetlen ablaka arra a közre tekintett.

Néha már azt hitte, megvész a kutya örökös vakogásától.- Egyszóval Jenny mozdította odébb a szemetes szánkát - találgatott Helen -, aztán a kutya megette a kislányt, a

kislány szülei pedig feljelentették a kutyát a rendőrségen, és utoljára a rendőrök végeztek vele. Te viszont az özvegyet vigasztaltad kettős gyászában, mivelhogy a negyedik ikszet éppen áthágta szegény.

- Még nem töltötte be a negyvenet - helyesbített Garp. - De nem ez történt.- Hát mi történt?- A kutyát egyik éjjel szél ütötte a kávézóban. Sokan maguknak tulajdonították az érdemet, hogy annyiszor

rázörögtek, riogatták, míg szél nem érte végül. Még versengtek is, mert az egyik dörömbölt, a másik nyivákolt, és röhögték, hogy a kutyára rájön a szapora.

- Szóval guta végzett vele - szögezte volna le Helen.- Nem éppen. A guta csak a két hátsó lábát bénította meg, vagyis a farát, úgyhogy attól fogva csak a fejét

csóválhatta. Az özvegy azonban ragaszkodott a kutyájához, akár a férje emlékéhez, azért az asztalos szeretőjével egy kis kocsit szerkesztetett a kutya béna hátsó feléhez. A kocsin kerekek voltak, a kutya ment az első lábán, és húzta a hátulját kocsin.

- Istenem! - sóhajtotta Helen.- El nem hinnéd, micsoda nyikorgással vonult - fűzte hozzá Garp.- Képzelem.- Anyám hallgatni nem bírta, mert az rosszabb volt még a kutya vakogásánál is, amikor az a buta kislány

ingerelte. Aztán fordulni is bajosan fordult, mert olykor a kerekek megfaroltak, és borulás lett a vége. Ha aztán felborult egyszer, felkelni nem bírt a kutya, s mintha csakis énrám számíthatott volna nyomorúságában, mert én szaladtam le mindig, s én állítottam a lábára. De amint a lábán állt, mindjárt meg is akart harapni. Szerencse, hogy két ugrás kellett csak, s már nem kaphatott el.

- IÍgy aztán egy szép nap - képzelgett Helen - elszabadítottad a tacskót, az óvatlanul kirohant, akarom mondani, kigördült utánad az utcára, és senkinek többé nem lehetett panasza. Az asztalos feleségül vehette az özvegyet.

- Azt már nem - jelentette ki Garp.- Csakis az igazat - motyogta Helen félálmában. - Mi lett a szélcsapta tacskóból?- Itt vége az igazságnak - felelte Garp. - Hazautaztunk anyámmal, s a többit már te jobban tudod.Helen meggondolta még, hogy talán éppen a hallgatása tesz majd Garpból igazmondót. Mert annyit tudott, hogy

ez a meseváltozat is lehet éppoly kitalált, mint a többi, vagy hogy a többi változat is igaz volt nagyjából. De lehet ez is szent igaz. Garptól minden kitelt.

Már aludt, amikor Garp megkérdezte tőle: - Melyik mese tetszettjobban?-? - Helen azonban belefáradt a szeretkezésbe, és Garp hosszas mondókája is álmosította - így szeretett a legjobban elaludni, hogy Garp szóval tartja.

Garpot viszont elkedvetlenítette a választalanság. A motorja szinte kihűlt már lefekvés előtt, aztán a szerelem begerjesztette megint, és most beszélt, evett, olvasott, parádézott volna hajnalig. Írással mégsem kísérletezett ilyenkor, legfeljebb pár szavas emlékeztetőket vetett papírra.

Most ennyit sem tett. Csupán lehúzta a takarót Helenről, és elnézte egy darabig álmában. Aztán betakarta, átment Walt szobájába, és a gyereket nézte. Duncan Ralphéknál hált, de ha Garp lehunyta a szemét, vörös izzást látott a kertváros szemhatárán - Ralphék családi házának tűzfényét.

Walt látványa mégis megnyugtatta. Befeküdt Walt mellé az ágyba, és élvezte a gyerek üde leheletét. Emlékezett, milyen kellemetlen volt Duncanon tapasztalnia, nem sokkal hatodik születésnapja után, hogy a lehelete pállottá vált, akár a felnőtteké. Mintha az enyészet, a lassú bomlás folyamata kezdődött volna meg benne. Ekkor eszmélt fia halandó voltára. A szája szagával az első foltok és elszíneződések is megjelentek Duncan egyébként tökéletes fogsorán. Talán elsőszülöttsége tette, hogy Duncanért többet aggódott, mint Waltért, holott ötévesek körében gyakoribbak a gyerekkori balesetek. Mikre is lehet számítani? Hogy elgázolják? Hogy torkán akad a földimogyoró? Hogy gyermekrablók kezére kerül? A rák már olyasmi, amire számítani nem lehet.

Aggodalmaskodni azonban volt így is ok bőven, és Garp éppen álmatlanságában gondolta el akárhányszor, hogy talán alkalmatlan is ő apának. Ezzel egy tételt ismét hozzáadott aggodalmaskodnivalóihoz - mert hátha kiderül, hogy a gyermekeire leső legveszedelmesebb ellenség éppen ő?

Hamarosan elaludt Walt mellett. De nem aludt soká, mert iszonyú álmok gyötörték. A hóna alját sajdította, és arra riadt, hogy Walt csöpp ökle a hónalja szőrébe gabalyodott. Nyögött Walt is. Garp kibontotta a gyermek öklét a szőre közül, s az jutott eszébe, hátha mindkettőjüket egyazon álom gyötörte.

Walt azonban a maga lidérceivel küzdött. Garpnak meg sem fordult volna a fejében, hogy a háborút járt kutya, a piszkálódó macska és a végzetes teherautó tanmeséjéből micsoda rémképeket sző majd Walt. Mert Walt az álmában a nagy otthagyott katonai teherautóban gépfegyverekkel és érthetetlen szerszámokkal megtűzdelt tankot látott inkább. Szélvédője nem volt nagyobb a levelesláda résénél. És a teljes alkotmányt feketében látta persze.

A teherautóhoz kötözött kutya mérete a pónilóéhoz közelített, csak annál csikaszabb volt és gonoszabb. Lomhán slatytyttyogott ki a közbe, és vékony lánca tekergett utána. Mintha ilyen vékony lánc meg se tarthatott volna ekkora dögöt. A járdaszegélyen pedig őmaga állt, s a térde annyira remegett, hogy nem is gondolhatott szökésre, csak topogott bambán. Lenyűgözte az a gonosz dög. Amikor aztán a lánc megfeszült, meglódult a teherautó, őt meg elkapta a kutya. A szőrét markolászta csak, de az izzadt volt és szálas - mármint az apja hónalja szőre -, de aztán valamiért nem is markolhatta meg igazán. A kutya esett volna már a torkának, de Walt rohant eszeveszetten ki az utcára, ahol az otthagyott katonai teherautóhoz hasonló félelmetes jószágok dörögtek el óriás fánkokhoz hasonló gumikon. S mivel a lőrésnyi szélvédőjén nem látott ki a .vezetője egynek sem, hogyan láthatták volna meg a kicsiny Waltot?

Akkor csókolta meg apja, s az álomnak vége szakadt. Walt valami névtelen biztonságba jutott. Apját szimatolta, érezte a kezét, és a hangját hallotta. - AÁlmodol csak, Walt.

Garp az álmában Duncannal ült egy repülőgépen. Duncannak egyszer csak ki kellett mennie. Garp a gép vége felé mutatott a folyosón, onnan nyíltak ajtók, egy kicsiny konyhába, egy személyzeti fülkébe, egy vécébe. Duncan azt akarta, hogy apja elkísérje és megmutassa neki, melyik ajtó az, Garp azonban ingerülten ráförmedt: - Tízéves vagy, Duncan! Olvasni is tudsz, de a légikisasszonyt is megkérdezheted. - Duncan dacosan ült a helyén, és nem mozdult. Garp kipenderítette a folyosóra. - Benőhetne már a fejed lágya, Duncan! Ott valamelyik ajtó lesz az.

Indíts!A gyerek morcosan megindult az ajtók felé. A légikisaszszsszony rámosolygott és beletúrt a hajába, Duncan

azonban, mint várható volt, nem kérdezett tőle semmit. Eljutott a folyosó végéig, és duzzogón visszatekintett. Garp meg intett utána türelmetlenül. Duncan megrántotta a vállát. Mégis melyik ajtó?

Garp felpattant. - Nyiss be az egyiken! - kiáltotta oda, és sokan hátrafordultak, úgy bámulták Duncant. Duncan fülig vörösödött, és nyomban benyitott a legközelebbi ajtón. Egy meglepett pillantást még vetett apjára, majd mintha beszippantotta volna, eltűnt, s az ajtó rácsapódott. A légikisasszony felsikoltott. A repülőgép merült egyet, aztán igazított a magasságon. Mindenki kibámult az ablakokon, némelyek elájultak, mások öklendeztek. Garp szaladt volna Duncan után, de a pilóta meg egy hivatalos személy elállta előtte az ajtót.

- Mondtam, hogy zárva tartsd, te hülye kurva! - rivallt rá a pilóta a zokogó légikisasszonyra.- Azt hittem, zárva van! - rimánkodott.- Hova nyílik? - ordította Garp. - Hova nyílik? - De látta, hogy egyik ajtóra sincs írva semmi.- Hiába, tisztelt uram - mondta a pilóta -, üzemi baleset. - Garp azonban addigra visszanyomta a hivatalos

személyt az ülésére, a pilótát félrelódította, a légikisasszonynak lekent egyet, hogy a falnak esett, ő pedig kinyitotta az ajtót. Látta nyomban, hogy elrohanó felhőkre nyílik, de már nem is kiáltozott Duncanért. Az ajtónyílás és fenn a felhős mennyek szippantották a fia után.

11

Mrs. Ralph

Ha Garpnak egyetlen együgyű kívánsága teljesedhet, a világon a teljes biztonság lesz úrrá. Gyermekekre és felnőttekre kiterjedő biztonság, mert Garp úgy látta, hogy a világ oktalanul fenyegeti ezt is, azt is.

Helen elalvása után, Walt álma után, a maga álma után visszament a hálószobába, és öltözni kezdett. Amikor az ágy szélére ülve a futócipőjét fűzte volna, ráült Helen lábára, és felébresztette. Helen kinyúlt a takaró alól, és az atlétanadrágot tapintotta rajta.

- Hova mégy? - kérdezte Garpot.- Megnézem Duncant.Helen felkönyökölt, s az órájára pillantott. Éjfél után egy volt az idő. - Hogyan nézed meg?- Nem is tudom.

Akár az áldozatára leső orgyilkos, akár a szülők szívébe félelmet plántáló pederaszta, úgy suhant át Garp a kertváros tavaszi álmán. A lakosság horkolt, álmodott, fűnyíró gépei pihentek, de még annyira nem volt meleg, hogy légkondicionálójukat működtetniük kellett volna. A néhány nyitott ablakon át hűtőszekrény zümmögése hallatszott. A Kései Műsor bezárt karattyolása meg a képernyők kékesszürke derengése szűrődött ki némelyik házból. Ezt a derengést Garp az emberiség morfiumos kábulatának tekintette. Az is meglehet, hogy a televízió rákkeltő, gondolta el. Valójában az író berzenkedett benne: tudta, hogy ahonnan ez a derengés kiszüremlik, ott nem olvasnak.

Garp nem csattogott az utcán. Inkább kerülte a találkozásokat. Futócipőjét lazára fűzte, atlétanadrágja lilffegett rajta. Ágyékkötőt nem kötött, hiszen nem készült futásra. Inget se húzott, bár még hűvös volt a levegő. Az elsötétült házakban itt-ott felhorkant egy kutya. Nyilván a szeretkezés friss illatát érzi rajtam, gondolta Garp, mert az jellegzetesebb az eper illatánál.

Járőrök sűrűn járták ezt a kertvárost, és Garpot pillanatnyi aggodalom fogta el, hátha elkapják - talán valami ismeretlen öltözködési rendszabály áthágásáért, talán csak azért, mert nincs nála igazolás. Jobban nekiiramodott. Az a meggyőződés hajtotta, hogy fiát mentenie kell a loncsos Mrs. Ralph karmai közül.

Kis híján összeütköztek egy világítatlan biciklin kerekező fiatal nővel. A haja úszott, a csupasz térde fénylett, s a lehelete úgy csapta meg Garpot, mint a frissen nyírott gyep meg a cigaretta illatának keveréke. Garp hátrahőkölt, a fiatal nő elrántotta a kormányt, a lábítóra állva egyensúlyozott egy pillanatig, majd lóhalálában taposni kezdett, vissza sem nézett. Azt képzelheti, a magam mutogatására készülök, s már el is hánytam majd minden ruhámat, gondolta Garp. Majd azon töprengett egy darabig, vajon a nő hol járhatott. Vagy miféle bajnak siet elébe. - Azonban Duncan és Mrs. Ralph gondolata nem hagyta soká képzelődni.

Meglátván Mrs. Ralph házát, azt hihette, hogy a Legszebben Kivilágított Ház címére pályázik a környéken. Minden ablakából a fény áradt, bejárati ajtaja tárva-nyitva állt, és a rákkeltő televízió bőgött. Az a gyanúja támadt, társaság mulat a házban, de amint közelebb surrant, látta, hogy elhagyatott. Pázsitján kutyaszar és széthányt sportszer mindenfelé. A televízió halálos sugarai a nappali szobában villóztak, rakásban tornyosuló cipőkön és ruhákon. A teknősödő heverő alján ott feküdt Duncan és Ralph a hálózsákjában (alva persze), mégis azt sugallta a kép, mintha a televízió végzett volna velük. A kórházi fényben vértelen volt az arca mind a kettőnek.

Hát Mrs. Ralph merre lehet? Eljár valahol? Vagy lefeküdt, égve hagyott minden villanyt, az ajtót tárva s a gyerekeket sugárfürdőben? Vajon a tűzhely lapjait sem kapcsolta ki?

A nappaliban hamutálakat látott mindenfelé. Nyilván, hogy tele lesznek füstölgő csikkel. Megmaradt a sövényen kívül, úgy osont a konyha ablaka alá, és a gázt szimatolta.

A mosogatóban halmozódott a mosatlan edény, az asztalon egy üveg gin állt, és gáz helyett a felezett limo illata hatolt az orrába. A konyhai falilámpa húzója rövidnek bizonyulhatott, mert egy harisnyanadrág összesodort fél szárával hosszabbították meg - a másik feléről nem volt semmi hír. A nejlon lábfej a gin fölött lengedezett, zsírosan. Garp nem érezte égés szagát, ha ugyan a tűzhelyen heverő macska lassú tűzön nem pörkölődött, amint az állát kecsesen nyugtatta egy serpenyő nyelén. Inkább csak az őrzőfény melegíthette a szőrös hasát. Egy darabig farkasszemet néztek Garppal, majd a macska pislogott elsőnek.

Garp meggondolta, lehet-e annyi lelkiereje Mrs. Ralphnak, hogy macskává változzék, majd úgy döntött, nem. Otthona, akár az élete, fenekestül felfordult, Mrs. Ralph vagy megszökött a süllyedő hajóról, vagy fenn fekszik

szeszes kábulatban. Kérdés, az ágyában-e - vagy a kádban fulladozik? Hát az a dög, amelyik a pázsitot elaknásította, merre lehet?

Abban a percben valami dörgőn megindult lefelé a hátsó lépcsőn, valami tehetetlen test, majd kivágta a lépcsőház ajtaját a konyha felé, megugrasztotta a macskát, és hogy a robaj nagyobb legyen, az leverte az öntöttvas serpenyőt a tűzhelyről. Garp aztán látta, hogy a tárt ajtóban Mrs. Ralph ül a pucér seggén, és vinnyog a linóleumon - kimonószerű pongyolája szinte a nyakában, és telt pohara csodával határos módon a kezében. Azt bámulta meglepetten maga is, majd beleivott. Nagy mellének lefelé szegülő bimbói fénylettek szeplős mellkasán, amint a könyökére hanyatlott és böfögött. A konyha sarkában meghúzódó macska rányávogott, mint akinek nagy a panasza.

- Kuss, cica - förmedt rá Mrs. Ralph, és megpróbált felkelni, de aztán hátradőlt a lépcsőn teljes hosszában. Nedves fanszőrzete csillogott, és barázdás, megereszkedett hasa szivacsosnak tetszett, mintha vízben ázott volna sokáig. - Kiváglak innét, mint a taknyot - fenyegette meg Mrs. Ralph a konyha mennyezetét, bár az is lehetséges, hogy a macskát. Hátha eltörte a bokáját, és nem érzi részegségében? De hátha a hátgerince tört?

Garp elsuttyant a sövény alján a bejárati ajtóig, s onnan kiáltott be: - Vannak-e itthon? - A macska, az egyszer kisurrant a lába közt, s már nem volt itthon. Garp várt. Aztán hallotta, hogy a konyhából nagy nyögések közt sikamlós hús indul nehézkesen.

- Vannak, mivelhogy élek, ha nem is virulok - válaszolta Mrs. Ralph, amint kivágódott az ajtóba. Fakóvirágos pongyoláját sikerült nagyjából összerántania, és a poharát is letette közben valahol.

- Láttam, hogy a házban égnek a villanyok mind, és azt hittem, valami baj történt - motyogta Garp.- Elkésett - vágta rá Mrs. Ralph. - Mind a két fiú meghalt. Miért is nem mondtam nekik, hogy ne játsszanak

azzal a bombával! - Garp arcát fürkészte, nem fordul-e a kedve, de Garp a gyerekek dolgában nem ismert tréfát. - Hát akkor megtekinti a tetemeket? - Azzal beleakasztotta a mutatóujját Garp kinyúló gatyakorcába, és maga felé vonta. Garp tudta, hogy ágyékkötő nincs rajta, azért lépett a futónadrágja után, míg bele nem ütközött Mrs. Ralphba. Mrs. Ralph akkor nekicsattantotta hasának a futónadrág gumiját és befordult a nappaliba. Garp az illatát nem tudta hova tenni - vanília, nagy nedves papírzacskó aljában, döntött aztán.

Mrs. Ralph a két karja alatt megragadta Duncant, és meglepő erővel emelte rá hálózsákostul a gidres-gödrös heverőre. A súlyosabb Ralphfal Garp segített neki. Szépen elrendezték a gyerekeket lábbal egymásnak, és párnát dugtak a fejük alá. Garp kikapcsolta a tévét, Mrs. Ralph pedig a szobában kóvályogva oltotta a villanyokat és öntötte össze a hamutálakat. Tettek-vettek, akár egy házaspár a vendégek eltakarodtával. - Jojca-kát! - suttogta Mrs. Ralph az elsötétült nappalinak, Garp pedig belebotlott egy zsámolyba, amint kifelé tapogatózott a konyha világossága felé. - Csak sose igyekezzék - sziszegte Mrs. Ralph. - Innen még el kell takarítani valakit! - Azzal belekarolt Garpba. Mindjárt el is ejtett egy hamutálat, s a kimonója kinyílt. Garp amint a hamutálért hajolt, a hajával súrolta az asszony fél mellét. - Fönn hentereg a csücske a hálószobámban - magyarázta -a-, és se elmenni nem akar, se kidobni nem hagyja magát.

- Csücske?- Seggfej növendék - részletezte Mrs. Ralph zavartalanul. - És még lökött is.- Lökött?- Igenis, lökött. Szóljon rá, hogy tűnjön el. - Ismét beleakaszkodott a gatyakorcába, de ezúttal leplezetlenül be is

tekintett a futónadrág mélyébe. - Barátom! Nem túlöltözött éppen. Nem fázik? - S a tenyerét rálapította Garp pucér hasára. - Nem. Nem fázik - állapította meg maga.

Garp elhúzódott tőle. - Kiről van szó? - tudakolta, mert attól tartott, hogy netalán Mrs. Ralph férjének kilakoltatásában kell segédkeznie.

- Jöjjön, majd megmutatom - suttogta Mrs. Ralph, s kézen fogva vezette fölfelé a hátsó lépcsőn maradt keskeny járaton, szennyes és kutyaeleség zacskói közt. Nem csoda, hogy itt leesett, gondolta Garp.

A hálószobában először fekete labradori vizslát fedezett fel Mrs. Ralph ringó vízágyán. A kinyúlt kutya türelmetlenül fordult az oldalára, és kettőt csapott a farkával. Mrs. Ralph a kutyával párzik, fordult meg Garp fejében, s most nem bírja eltávolítani az ágyából. - Gyere, öcskös - szólt rá: - Szállj le onnét. - De a kutya csak hangosabban vert a farkával, s egy kis foltra valót odavizelt az ágytakaróra.

- Nem ővele van a baj -mond- mondta Mrs. Ralph, és figyelmeztetésül akkorát taszított Garpon, hogy az ágyon állapodott meg nagy tocsogás közepette. A kutya barátságosan megnyalta az arcát. Mrs. Ralph az ágy lábánál álló karosszék felé mutatott, Garp azonban Mrs. Ralph öltözőasztalának tükrében látta meg először a szóban forgó fiatalembert. Meztelenül ült a széken, és szőke lófarkát fésülgette, majd átvetette a vállán, és Mrs. Ralph egyik porlasztós hajrögzítőjével kezelgette. Hasa és combja éppoly vajasan szivacsosnak tetszett, mint az előbb Mrs. Ralph hasa alja, és korbácshoz hasonlóan ívelt fiatal farka az ölében ágaskodott.

- Mizujs? - fordult a kölök Garphoz.

- Semmi különös - felelte Garp.- Tegye ki innét, legyen kedves - mondta Mrs. Ralph.- Próbálok neki a lelkére beszélni, értesz - panaszolta a kölök Garpnak -, hogy ne ficánkoljon annyit, értesz.- Ne bocsátkozzon beszélgetésbe vele - figyelmeztette Mrs. Ralph Garpot -, mert lyukat beszél a hasába!- Mindenki csak csinálja a feszültséget - nyavalygott a kölök, s ahogy hátrafordult a széken, lábát felvetette a

vízágyra. A kutya nyalogatni kezdte hosszú lábujjait, de Mrs. Ralph lerúgta a lábát az ágyról. - Látod? - magyarázta a kölök szemrehányóan Garpnak.

- Azt szeretné, ha eltakarodnál - mondta neki Garp. - Te vagy neki az ura? - kérdezte a kölök.- Igenis ő -ő- felelte Garp helyett Mrs. Ralph - és kigyomlálja azt a vézna pöcsödet, ha nem pusztulsz innét

azonnal.- Hát szedelőzzél - mondta neki Garp is. - Segítek előkeríteni a ruhádat.A kölök lehunyta a szemét, mint aki mélyen elgondolkodik. - Ebben nagymester - mondta Mrs. Ralph Garpnak.

- Meditálni, azt igen.- Hol a ruhád? - kérdezte Garp. És elgondolta, hogy a kölök nem lehet több tizenhét-tizennyolc évesnél. Ilyenek

kerülnek főiskolákra meg a háborúkba. A kölök nem mozdult, és Garp tapintatosan megrázta a vállát.- Ne nyúlj hozzám, cimbora - sápítozott a kölök, de a hangjában valami elkeseredett fenyegetés lappangott.

Garp visszahúzódott, és Mrs. Ralphra pillantott. Az asszony vállat rántott.- Nekem is ilyeneket mond. - A vállrántásai éppoly ösztönösek és őszinték, mint a mosolyai, állapította meg

magában Garp, azzal elkapta a kölök lófarkát és a nyaka köré csavarta, majd karja hajlatába fogta a fejét és megszorította. A kölök rácsodálkozott.

- Szedd a ruhád - parancsolt rá Garp.- Ne nyúlj hozzám! - vinnyogta a kölök.- Már megtörtént - mondta Garp, és szorított egyet a kölök állán,- Jól van, megyek - mondta a kölök, és Garp eleresztette. Lehetett egy arasszal szálasabb Garpnál, bár könnyebb

vagy öt kilóval. Kereste volna a ruháját, de Mrs. Ralph máris nyomta a kezébe - egyetlen bíborszínű kaftánt, amelybe a kölök úgy bújt bele, mintha páncélt öltött volna.

- Kösz, hogy betökinthettem - mondta Mrs. Ralphnak csak máskor csináld könnyedebben.Mrs. Ralph érdes nevetésére még a kutya is elhagyta a dobolást a vízágyon.- Te meg jobb teszed - felelte a kölöknek -, ha visszaképzed magad szűznek, és onnét kezded a meditálást. -

Azzal elnyúlt a vízágyon, és a vizsla ráfordult a hasára.- Csak csinálja nekem a feszültséget - panaszolta a kölök Garpnak.- Ő bezzeg énnekem nem - hangzott Mrs. Ralph válasza.Garp kikormányozta a kölket a hálószobából, levezette a veszedelmes lépcsőn, majd a konyhán át kikísérte a

nyitott bejárati ajtóig.- Az volt, értesz, hogy ő hívott be - magyarázkodott a kölök. - Nem az én ötletem volt, értesz.- Aztán megkért, hogy menjél.- Te is görcsölsz, értesz - sütötte rá a kölök.- A gyerekek is látták, mi megy itt? Vagy már aludtak, amikor fölmentél?- A gyerekek miatt nem kell izgulni - mondta a kölök. - A gyerekek gyönyörűek. És értenek mindent, cimbora.

Többet, minta felnőttek. A gyerekeknek csak a felnőttek a bajuk. A gyerekekre nem volt semmi panasz. Nincs is sose.

- Talán vannak neked is gyerekeid? - Ez a gúnyos kérdés kikívánkozott Garpból. Mindeddig nagy türelemmel volt a kölök iránt, mikor azonban gyermekeket látott veszélyben, vége szakadt a türelmének, és nem hagyta, hogy kioktassák. No, isten áldjon - mondta a kölöknek, és taszított rajta. - Többet ne találkozzunk.

- Ne lökdösődjél! - förmedt rá a kölök, és ütött volna, de Garp az ökle alá bukott, és két karjával átkapcsolta a kölök derekát. Mintha nem lett volna súlyosabb negyven kilónál. Fogása leszorította a kölök két karját is, úgy vitte ki az utcára, s csak amikor a kapálózást elunta, akkor eresztette el.

- Ismered itt a járást? - kérdezte tőle, de a kölök csak a bordáit tapogatta és sóhajtozott. - Aztán nehogy a barátaidat is ideküldjed a jóra. Telefonálni se telefonálj.

- Mit akarsz, a nevét se nem tudom a portékának, cimbora! - siránkozott a kölök.- És engem ne cimborázzál.- Meglesz, cimbora - mondta rá a kölök.Garpot kellemesen tikkadt érzés fogta el, mint olyankor, ha birokra készült valakivel, azért inkább várt, s egy

idő múltán szólt csak rá a kölökre: - Séta bilire.

A kölök a sarokról visszakiáltott: - Szia, cimbora! - Garp tudta, hogy elkaphatná, de mi haszna a cirkusznak? Inkább búcsút intett neki. A kölök is beintett, úgy eredt neki a kertvárosnak a bolond kaftánjában, mint valami kora keresztyén.

Csak majd az oroszlánokkal vigyázz, gondolta, amint a megszentelő messzeség nőtt közöttük. Néhány év, és Duncan is hasonló korba jut. Remélhette csupán, hogy Duncannal majd könnyebben értekezik.

Már a konyhából hallotta, hogy Mrs. Ralph sír fenn a hálószobában, és a kutyájának beszél. - Jaj, Bill! Rosszul bánok veled! Mikor te olyan rendes kutya vagy!

- Hát a viszontlátásra! - kurjantott fel Garp a lépcsőn. - A barátját hazaküldtem. Eleredéek én is.- Nyavalyakórság! - kiáltott vissza Mrs. Ralph. - Képes volna és csak menne ukmukfukk? - Hangja egyre

sírósabb lett, és Garp attól tartott, hogy a kutya is mindjárt nekiáll nyüszíteni.- Mit tehetek még? - szólt fel a lépcsőn.- Legalább egy kicsit beszélgessen velem - kiáltotta vissza Mrs. Ralph -, ha már ilyen könyörületes szívű!Garp kelletlenül felbaktatott a lépcsőn.- Azt hiszi most, hogy énnekem örökké ilyen bajaim vannak - rebegte Mrs. Ralph összetörten a vízágyon.

Kimonójába burkolózottan ült keresztbe vetett lábbal, s a kutya állva az ölében pihent.Garp ilyesmit gondolt csakugyan, de inkább a fejét rázta.- Az se a formám, hogy megalázkodással gyógyítsam a bajomat - magyarázta Mrs. Ralph. - Üljön már le, az

isten szerelmére. - Azzal lerántotta Garpot az ingó ágyra. - Nincs benne sose elég víz. Azelőtt a férjem szokta feltölteni. Mert már akkor is eresztett.

- Ejnye - sajnálkozott Garp, a házassági tanácsadók gyöngye.- Remélem, maga nem szokta otthagyogatni a feleségét - mondta Mrs. Ralph, s amint az ölébe vette Garp kezét,

a kutya nyomban nyalogatni kezdte. - A legnagyobb szarság, ami férfitól kitelik - elmélkedett. - Mostanában kellett tőle azt is hallanom, hogy évekig csak úgy tett, mintha érdekelném. Meg hogy ő akármilyen nőt meglát, fiatalt-öreget, az őt mind jobban érdekli énnálam. Hát szabad ilyet mondani?

- Nem - válaszolta Garp szigorúan.- Higgye meg, én soha nem foglalkoztam más palikkal, amíg itt nem hagyott - bizonykodott Mrs. Ralph. - Elhiszem.- Nagy csorba egy asszony magabecsülésén - borongott Mrs. Ralph. - S ha már így fordult, míértmiért ne

kereshetném a mulatságot?- Miért is ne! - tódította Garp.- De amikor annyira nem értek hozzá - zokogott fel Mrs. Ralph, s az ágyon rengve elfödte a szemét. A kutya

megpróbált az arcához férkőzni, de Garp ellökte. Majd azt hitte, hogy Garp játszana vele, és átugrott Mrs. Ralphon, Garp azonban kissé keményen ütött az orrára, úgyhogy a szerencsétlen nyüszítve bújt az ágy tövébe. - Ne bántsa Billt! - rivallt rá Mrs. Ralph.

- Inkább segítettem volna - mentegetőzött Garp ügyefogyottan.- Ha Billt bántja, azzal rajtam nem segít! Jesszus, csupa hülyével vagyok körülvéve?Garp hátracsuklott a vízágyon, és lehunyta a szemét. Az ágy úgy háborgott, mint valami apró tenger. - Nem

tudom, hogyan segíthetnék magán - nyögte. - Legfeljebb sajnálkozhatok a bajain, de tenni mit tehetnék? Csak amit elmond, abból indulhatok el -l- mondta tovább, lezárt szemmel. - A rossz érzéseivel nincs mit kezdenem.

- Szívderítő - állapította meg Mrs. Ralph, és Garp a hajában érezte Bill lihegését. Majd a fülén egy nyelv próbálkozását. Bill-e? Mrs. Ralph-e? Végül , Mrs. Ralph kezét érezte a futónadrágja alatt. Tárgyilagosan meggondolta: Ha nem ezt vártam, minek henteredtem végig az ágyán?

- Hagyjuk ezt -t- mondta, de Mrs. Ralph is érezhette érdeklődésének hiányát. Nem is erőltette a dolgot, csak mellédőlt, majd azt is elunta, és hátat fordított neki. Az ágy ringása hullámverésbe csapott, amint Bill megpróbált közéjük férkőzni, de Mrs. Ralph bekönyökölt a bordái közé, és a kutya köhögve ugrott le az ágyról.

- Ne haragudj, szegénykém - pityergett Mrs. Ralph. Bill farka a padlót verte. S mintha Mrs. Ralph még keservesebben meg akart volna alázkodni, elfingta magát. Pityergése sűrű zokogássá változott, mint amikor a zápor rázendít. Garp, a házasságok belső titkos tanácsnoka azon töprengett, hogyan önthetne némi magabízást ebbe az asszonyba.

- Mrs. Ralph... - kezdte tűnődőn, majd észbe kapott, s már ezt is visszaszívta volna.- Micsoda? - Az asszony fölkapott fektéből. - Hogy szólított? - A könyökére ereszkedett, úgy bámult Garp

szeme közé. - Mrs. Ralphot mondott? Jesszus! Hát még a nevemet sem tudja?Garp fölült az ágyon, ámbár a legszívesebben Billhez csatlakozott volna az ágy alján. - Szerintem maga nagyon

vonzó nő - motyogta, s a szeme Billen volt, bár Mrs. Ralphnak szánta a bókot. - Nagyon.- Hazug disznó - mondta Mrs. Ralph. - Akkor valljon színt. Hadd látom.

- Nem azért nem szemléltetek, mert énszerintem nem vonzó.- Föl sem áll a fasza, ha rám néz, mit akar! - harsogta Mrs. Ralph. - Itt fekszek félmeztelen, maga meg

mellettem ezen a kibaszott ágyon, és semmit nem tud felmutatni.- Leplezni próbáltam - szabadkozott Garp.- Sikeresen - állapította meg Mrs. Ralph. - Maga szerint hogy is hívnak?Garpot egyszerre meglepte tulajdon gyengeségének érzése, s hogy őneki igenis mekkora a szüksége a

megértésre, a gyámolításra. Azt is látta, hogy minden szavával jobban elmerül a hazugság kátyújában. Most kezdett elméjében megvilágosodni a seggfej természetrajza.

- A maga férje megzavarodott - mondta tovább mégis. - Ha én hasonlítgatni kezdenék, az a maga javára dőlne el.

- Sose túráztassa magát - intette le Mrs. Ralph. - Szerintem maga van megzavarodva.Lehetséges, gondolta Garp is, mégsem eresztette el a felkapott fonalat: - Több bizalma lehetne nemi

csáberejében, higygyggye el. S talán még fontosabb volna, ha magabízását másfelől is megtámogatná.- Az én magabízásom egyetlen pillére a csáberőm volt - gondolkodott el Mrs. Ralph. - Annyira engem soha

semmi nem érdekelt, mint a szex. Csakhogy ma már az sem érdekel igazán.- De hiszen egyetemre jár! - szorította Garp.- Csak tudnám, minek - mondta rá Mrs. Ralph. - Ha ugyan nem az iskolapadban szereztetné velem vissza az

önbizalmamat. - Garp ismét lehunyta a szemét, és a megváltó ájulásra vágyott. De mikor a vízágy ismét háborogni kezdett, veszélyt sejtve kinyitotta a szemét. Mrs. Ralph csakugyan nekivetkezett és meztelenül vetődött el mellette. A hullámok egy darabig emelgették viharvert testét, és Garp sós vízben cserzett, bukdáló ladikot látott benne. - Ha valamit felmutat, elmehet, nem bánom - mondta Mrs. Ralph. - Akkor hiszek, ha látom.

Garp megpróbálta elképzelni, hogy áll a dákója, de hogy elképzelhesse, más képeket kellett segítségül hívnia, azért lehunyta a szemét.

- Csaló -ó- állapította meg Mrs. Ralph, de Garp addigra már felmutatott valamit. Nem is volt olyan bajos, mint gondolta. S amint a szemét most nyitotta rá Mrs. Ralphra, magában meg kellett vallania, hogy az előbb nem is lódított akkorát. Lehúzta tehát futónadrágját és szemléltetett. Maga a szemléltetés még több szemléltetni valót adott neki, és azon kapta magát, hogy vágyódón nézi Mrs. Ralph nedvesen csillogó szőrét. Mrs. Ralphot azonban se le nem vette a lábáról, sem el nem kedvetleníthette a szemléltetés - inkább mintha belenyugodott volna, hogy ez egyszer nem volt igaza. Vállat rántott, aztán a fenekét fordította Garp felé. - Szóval hiba nincs - szögezte le. - Köszönöm a kedvességét. Aviszontlátás.

Garp pedig most már maradt volna. Zavarában úgy érezte, elmenne akár úgyis, hogy csak nézi az asszonyt. Aztán megindult mégis lefelé a botlókkal telirakott lépcsőn. Vajon a megalázkodásból elege volt-e Mrs. Ralphnak ma éjszakára? Vajon itt merie-e hagyni Duncant?

Végül úgy döntött, inkább itt virraszt hajnalig. A konyhában rálépett az öntöttvas serpenyőre, és nekikondította a tűzhelynek, der egy sóhajt nem hallott rá válaszul föntről, csak Bill nyögött egyet. Ha valamelyik gyerek felriad és kér valamit, nyugtatta meg a lelkiismeretét, Mrs. Ralph nem hallaná.

Az óra fél négyet mutatott Mrs. Ralph elcsendesedett hajlékában, mikor nekiállt a konyha rendbetételének, hogy az időt elüsse virradatig. A háztartásban otthonos Garp gyorsan megtöltötte a mosogatót szennyes edénnyel, és megeresztette a vizet.

Amikor a telefon megcsöndült, nyomban tudta, hogy He-len lesz az. Az is eszébe ötlött, mi mindent forgathatott Helen a fejében azóta.

- Halló - szólt bele a kagylóba.- Beszámolnál végre, mi az újság? - kezdte Helen, és hangján érzett, hogy nem aludt azóta sem. Az óra négyet

mutatott.- Semmi újság, Helen -n- válaszolta Garp. - Egy kis kavarodás támadt, és nem akartam Duncant itt hagyni.- A nő hol?- Fönn az ágyában - tudatta Garp. - Nem bírta a gyűrődést.- Milyen gyűrődést?- Többet ivott a kelleténél. Volt egy fiatalember látogatója, s azt eltakaríttatta velem.- Így aztán magatokra maradhattatok?- Nem sokáig, mert Mrs. Ralphot hamarosan elnyomta a buzgóság.- Azazhogy nem kellett sokáig buzgólkodnia - állapította meg Helen.Garp nem sietett a válasszal. Helen féltékenységét kitörni régen nem hallotta már, de a veszedelmes indulatára

jól emlékezett.- Semmi újság nincs, Helen.

- Akkor mondd meg, mit teszel ebben a percben?- Mosogatok. - És hallotta, hogy Helen fojtottan fújja ki dühét.- És miért, ha tudhatnám?- Nem akarom Duncant itt hagyni.- Ha nem akarod, hozd haza. Azonnal.- Helen - kérlelte Garp -, én nem tettem semmi rosszat. - Mentegetőzése bénán hangzott még a tulajdon fülében

is, de lehet, csak azért, mert tudta, hogy valami rosszat mégis tett. - Semmi nem történt - bizonykodott, mert úgy érezte, ebben az állításban mégis több az igazság.

- Akkor miért álltál neki a mosatlanjának?- Hogy az időt elüssem. - Most tekintett végig először félórája művén, és látta, hogy igyekezetének nem sok a

látszata. Úgy várja itt a pirkadatot, mintha a szerencsétlenségek csakis sötétben történnének. - Kiböjtölöm, amíg Duncan felébredtette hozzá, de amint kimondta, máris tudta, hogy ez is szamárság.

- Miért nem ébreszted fel?- Mert régi jeles mosogató vagyok - próbálkozott tréfával.- Több mindenben jeleskedel te már régóta -a- hangzott He-len válasza, szúrósabban, semhogy csipkelődésnek

beillett volna.- Ha kínzod magad, belebetegszel - mondta Garp. - Ne bolondozz, Helen. Nem tettem én semmi rosszat. - A

protestáns lelkiismeret pedig furkálta, hogy gondolatban vétkezett.- Már belebetegedtem - jelentette ki Helen, bár a hangja megenyhült. - Légy szíves, gyere haza azonnal.- Duncant hagyjam itt?- Ha nem, akkor ébreszd fel, az istenért! Vagy vesd a válladra.- Egykettő otthon leszek - ígérte Garp. - Ne aggódj, és ne azon jártasd az eszed, amin jártatod. Elmondok

mindent. Még tetszeni is fog. - Bár nemigen hitte volna, hogy a teljes történet tetszésére szolgál majd Helennek, és már azon töprengett, hol kurtítson rajta.

- Jobban vagyok - tudatta Helen. - Várlak. Ne fejezd be a mosogatást. - Azzal letette a kagylót. Garp még egyszer betekintette a konyhát, és megállapította, hogy félórás ügyködéssel nem sokat szépített Mrs. Ralph szemétdombján. A dicséretét ki nem érdemelte semmiképpen.

Elkeseredetten gondolta el, hogy a nappali szobában tornyozódó ruhák közül ki kell válogatnia Duncanéit. Ismerte fia holmiját, de első pillantásra nem akadt meg a szeme egyen sem. Akkor ötlött az eszébe, hogy Duncan hörcsög módjára szokta beletömni hálózsákjába, úgy gubózik be közéje. Duncan is meglehetett negyven kiló, s még a holmik meg a hálózsák - Garp úgy számította, elviszi hazáig alva. A kerékpárjáért eljöhet holnap is. Vagy nem itt ébreszti fel, mert abból botrány lehet, ha tiltakozni kezd. Még Mrs. Ralph is felébredhet rá.

Így jutott eszébe Mrs. Ralph, és bármennyire rühellette, egy utolsó pillantást még vetett volna vastag, közönséges testére. Megújuló merevedése is sarkallta. Hátraosont a lépcsőhöz, és szinte a szimata vitte fel a fülledt hálószobába.

Tekintete nyomban az elágazását kereste, hogy kúszott felfelé köldöke torz gödre, majd apró mellbimbói iránt. Fura, hogy két ilyen tőgyhöz ekkorka mellbimbók járjanak! Először pedig a szemét kellett volna keresnie, mert látta volna nyomban, hogy Mrs. Ralph éberen lesi.

- Megvagyunk a mosogatással? - érdeklődött. - Jöttünk elbúcsúzni?- Látni akartam, nincs-e semmi baja.- Nyavalyakórság. A szemét akarta legeltetni.- Mi tagadás -s- mondta Garp, és lesütötte a szemét. - Nem illett volna pedig.- Dehogynem - biztatta Mrs. Ralph. - Máris jó napot szerzett vele.Garp megpróbálkozott egy mosolygással.- Maga folyton mentegetőzik - pirongatta tovább Mrs. Ralph. - Csupa bocsánatkérés. Ámbár a feleségének nem

juttatott belőle.Ott volt mellette a telefon a vízágyon. Garp eszmélt, hogy tévesen ítélte meg Mrs. Ralph állapotát. Íme, egy

csöppet nem részegebb Billnél. Vagy a kábulat meg a másnaposság közti félórás tisztánlátást élvezi? Olvasott ilyenről, de hinni nem hitte. Ennyivel is okosabb vagyok, vigasztalta magát.

- Hazaviszem Duncant.Mrs. Ralph rábólintott. - Én is hazavinném, ha magának volnék.Garp heves lelki tusa után lenyelte, ami illemkedő vigasz erre a vallomásra kínálkozott volna.- Megtenne mégis egy szívességet? - nézett rá Mrs. Ralph. Garp merően visszanézett, de Mrs. Ralph nem bánta.

- Ne tálalja ki a feleségének a teljes éjszakát, jó? Ne állítson oda ekkora disznónak. Színezze inkább együttérzéssel a képet.

- Az együttérzés, az megvolna - motyogta Garp.- Meg a bögyörödés is -s- állapította meg Mrs. Ralph a kitüremlő futónadrágra pillantva. - Ezt jobb lesz, ha nem

viszi hazáig. - Garp nem válaszolt. Érezte, hogy a benne ágáló erkölcscsősz megérdemel egypár pofont. - A felesége egy percre nem veszíti a szeme elől, mi? Maga sem tolt mindig ilyen jó fiú asszem. Tudja - szegezte neki a kérdést -, mit mondott volna magáról a férjem? Azt, hogy maga punciatúra alatt nyög.

- A maga férjének annyi esze lehet, mint a seggemnek szüretkor - mondta Garp, hogy mégse hagyjon szó nélkül minden sértést, de azt meg kellett hagynia, hogy Mrs. Ralphnak éppen nem ment az agyára a szesz.

Mert lehengeredett az ágyról, és egy ugrással megállt Garp előtt. A melle bimbója Garp mellét érintette. Garp attól tartott, hogy még fönnakad a futónadrágján. - Visszajön még maga! - fenyegette. - Mennyibe fogadjunk?

Garp válasz nélkül hagyta ott. Hanem két saroknál nem jutott messzibb a háztól - és Duncan egyre fészkelődött a hálózsákban odáig is -, amikor rendőrjárőr autója állt meg mellette a járdaszélen. Kék fénye úgy villogott rá, mint akit tetten értek: horogra került a félmeztelen gyermekrabló zsákmányostul!

- Mit viszünk, koma? - kérdezte tőle egy rendőr a kocsiból. Kettő ült benn, s még egy harmadik valaki a hátsó ülésen, azt azonban nem nézhette meg jobban.

- A fiamat - felelte. Erre mind a két rendőr kiszállt a kocsiból.- Aztán hova viszi? - kérdezte a másik. - Baja nincs semmi? - Zseblámpáját belevillantotta Duncan arcába.

Duncan álommal küzdött még mindig, és kábán pislogott.- Egy barátjánál töltötte volna az éjszakát - magyarázta Garp -, de másképp alakult, azért hazaviszem.A rendőr végigjártatta zseblámpáját Garpon, a pucér felsőtestén, a futónadrágján, a sávozott futócipőjén. - Papír

van magánál?Garp letette Duncant hálózsákostul az egyik kertes ház utcára rugó gyepszőnyegére. - Hogy volna? Hanem ha

elvinnének hazáig, otthon igazolhatnám magam.A rendőrök összenéztek. ()Órákkal előbb hívta ki őket egy fiatal nő azzal, hogy valami mutogatós ember tört rá

a sötétben, és talán erőszakra is kísérletet tett volna, ha ő a kerékpárján el nem viharzik. - Régen kószál már az utcán? - kérdezte az egyik rendőr Garptól.

A kocsiban ülő láthatatlan harmadik kidugta a fejét az ablakon, és megnézte, mi történik. Amikor meglátta Garpot, rákurjantott: - Nocsak, cimbora, megint találkozunk?

Duncan ébredezett. - Ralph! - motyogta.Az egyik rendőr letérdelt mellé és Garpra világított. - Ez az apád? - Duncan zavarodottan pillogott apjáról a

rendőrökre és a kocsi kékes villogó fényébe.A másik rendőr behajolt a kocsi hátsó ablakán. A kaftános kölök ült benn csakugyan. A rendőrök mutogatós

embert kerestek, s őt szedték fel. Nem mondhatta meg nekik, hol lakik, mert voltaképpen sehol nem lakott. - Ismeri ezt az embert, amelyik a gyereket hozta? - kérdezte tőle a rendőr.

- Hajjaj. Kajakos egy cimbora az.- Semmi bahj, Duncan - nyugtatta a fiát Garp. - Ne ijedezz. Viszlek haza.- Fiacskám - kérdezte a rendőr Duncant -, ez a te apukád?- Ilyen kérdésektől veszti el a gyerek a fejét - állapította meg Garp.- Ralph anyja nem volt jól. - Garp remélte, hogy ennyi elég lesz magyarázatul, azonban a kölök a meseautóban

röhögni kezdett. A rendőr rávilágított a zseblámpájával, és most Garpot kérdezte, ismeri-e. Nem lesz ennek vége-hossza, gondolta Garp.

- Garp a nevem - vágta ki ingerülten. - T. L. Garp. Nős vagyok, két gyermek apja. Duncan, az idősebbik, ez itt, átlátogatott a barátjához, azzal, hogy náluk hál. Később meggyőződtem, hogy barátjának anyja nincs olyan állapotban, hogy fiamnak gondját viselhetné, ezért viszem haza. Legalábbis a szándékom ez. A kölök meg - mutatott be Garp a kocsi ablakán - a fiam barátjának anyjánál járt látogatóban, amikor odaérkeztem. Az asszony addigra már megunta, és kérte, hogy távozzon, ő pedig - mutatott be Garp ismét az ablakon - távozott.

- Hogy hívják a fia barátjának anyját? - kérdezte az a rendőr, amelyik a jegyzőtömbjébe összefoglalta volna a teljes történetet. Egy pillanat udvarias várakozás után feltekintett Garpra.

- Duncan - fordult Garp a fiához -, hogy hívják Ralphot?- Most van éppen változóban a neve - felelte Duncan. - Eddig az apja nevét viselte, de most az anyja az ő nevére

akarja íratni.- Jó, de mi volt az apja neve?- Ralph - felelte Duncan.Garp lehunyta a szemét.- Ralph Ralph? - kérdezte a jegyző rendőr.- Gondolkozzál, Duncan, légy szíves! Mi a vezetékneve Ralphnak?

- Eppen Éppen az van változóban - mondta Duncan.- Miről változik mivé? - firtatta Garp.- Jobb lesz, ha Ralphot kérdezitek - vélekedett Duncan.Garp a legszívesebben nekifogott volna sikoltozni.- Azt mondja, Garp a neve?-? - fordult hozzá a másik rendőr. -– Azt - válaszolta Garp, mintegy a bizonyítékok

súlya alatt megtörten.- Keresztnevének két kezdőbetűje T. L.? - faggatta tovább a rendőr. Garp már tudta, mi következik, és elfásult.–- Nem a két keresztnevem kezdőbetűje. Csupán T. L.–- Azt akarja mondani vele, hogy Te Lófasz! –- ordított fel a kölök a kocsiban, és röhögtében hátradőlt az

ülésen.–- Az első kezdőbetű minek a rövidítése tehát, Mr. Garp? –- tudakolta az udvarias jegyző.- Semminek.- Semminek?- Anyám csak ezt a két kezdőbetűt akasztotta rám keresztnév helyett.- Eszerint első keresztnevének a T.-t tekintsem?- Garpnak ismer mindenki.–- Ha ezt a mesét kutyának adod be, fölfordul, cimbora! –- rikoltotta a kaftános kölök, de a másik rendőr

rádörgette gumibotjával a kocsi födelét.–- Ha még egyszer a koszos lábadat fölteszed az ülésre, koma, lenyalatom veled!–- Garp –- tűnődött el a jegyző, aztán felkapta a fejét. –- Tudom már, ki maga! –- Garp magába szállt. –- Maga

kapta el a liliomtiprót a városerdőn!–- Én –- vallotta meg Garp –-, csak az másutt történt, évekkel ezelőtt.–- Úgy emlékszek rá, mintha tegnap lett volna! –- lelkendezett a rendőr.- Hogy volt az? –- kérdezte tőle a másik.- Fiatal vagy, nem emlékezhetsz. Ez a Garp nevezetű elkapott a városerdő szélén egy liliomtiprót... Hol is? Elég

az hozzá, hogy ő kapta el. Még arra is emlékszek, hogy valami bolondsággal foglalkozott.- Hogyhogy? –- meredt rá Garp.- Mármint valami fura foglalkozása volt, nem igaz? Mi is?- Író vagyok –- jelentette ki Garp.–- Télleg –- emlékezett a rendőr. –- Aztán azóta is írogatunk?- Azóta is–- mondta rá Garp, mert annyit megtudott azóta, hogy nem vallhatja magát házassági tanácsadónak.- Nahát akkor –- mondta a rendőr, de Garp látta rajta, hogy valamit még mindig nem ért.- Szakállam volt akkor –- ajánlotta magyarázatul.- Ez az! –- ragyogott fel a rendőr. –- S azóta leberetválta?- Le én.A két rendőr a stoplámpák vörös fényénél megtanácskozta az ügyet, és úgy döntöttek, hogy Garpot meg

Duncant hazaviszik, azonban Garp tartozik nekik személye igazolásával.- Hiába, csak képen láttam akkor, nem ismerem meg a szakálla nélkül –- mentegetőzött az idősebb rendőr.- Bizony, évek teltek el azóta –- hagyta rá Garp szomorúan –-, meg aztán más városban is történt.Már az nyugtalanította, hogy a kölök majd megjegyzi a házukat, aztán egy szép nap beállít hozzájuk valamivel.- Emlékszel rám? –- kérdezte a kölök Duncantól.- Nemigen –- felelte Duncan diplomatikusan.- Mivelhogy félálomban voltál–- mondta rá a kölök. Majd Garphoz fordult: –- Nagyon aggodalmas vagy te a

gyerekkel, cimbora. Pedig elvannak a gyerekek. Ez az egy szem fiad?- Nem. Van még egy.–- Hozzájuk tehetnél, ha telik az ágy lábából, hogy egy focicsapat kilegyen –- ajánlotta a kölök. –- Akkor nem

aggodalmaskodnál annyit, értel? –- Garpot ez arra az elgondolásra emlékeztette, amit anyja a Percy-féle Gyermekseregleti Elméletnek nevezett.

- A következő sarkon balra–- mondta –-, aztán jobbra és ott a ház, mindjárt.A másik rendőr nyalókát nyomott Duncan kezébe.- Köszönöm szépen –- mondta Duncan.–- Hát én? –- kérdezte a kaftános kölök. –- Én is szeretem a nyalókát. –- A rendőr rámeredt, de amint elfordult,

Duncan odaadta a kölöknek, mivel ő a nyalókának sosem volt nagy barátja.- Kösz –- súgta a kölök. –- Látod, cimbora –- mondta Garpnak. –- A gyerekek észbontóak.

Helen is az, gondolta Garp, amint a házbéli lámpák fénykoszorúja előtt meglátta a bejáratnál. Földig érő kék köntösének felhajtható volt a gallérja, és Helen fel is hajtotta, mintha fázott volna. Mivel a szemüvege rajta volt, Garp tudta, hogy már rég lesi őket.

- Cimbora –- könyökölt a kölök Garpba, amint Garp szállt volna ki a kocsiból -, akkor milyen gyönyörű lehet ez a nagysága, amikor a szemüvegét leteszi!

- Anyu! Le vagyunk tartóztatva! - kiáltotta oda Duncan Helennek. A meseautó a járdaszélen állt, és várta, hogy Garp igazolványt kerítsen.

- Nem vagyunk letartóztatva - helyesbített Garp -, csupán hazahoztak bennünket, Duncan. Semmi baj -mond- mondta Helen-nek ingerülten, s már szaladt fel a lépcsőn a levéltárcájáért.- Így mentél? - kiáltott utána Helen. - Egy szál gatyában! - A rendőrök azt hitték, elrabolt - újságolta Duncan.- Ralphékhoz szálltak ki? - kérdezte Helen.- Nem. Apu hozott éppen haza - felelte Duncan. - Csoda egy ideggóc az apu!Garp lerobogott a lépcsőn. - Valaki mást kereshettek - vetette oda Helennek. - Csak most már ne izguljál.- Nem én izgulok - vágott vissza Helen.Garp megmutatta az igazolványait a rendőröknek.- Télleg - mondta az idősebbik. - T. meg L. Nem több. Biztos könnyebben elboldogul vele.- Az éppen nem biztos - felelte Garp.Amint a meseautó elindult, a kölök még odakiáltott Garpnak: - Nem vagy te rossz srác, cimbora, csak ne

izgulnál anynynnyit!Garpban éppien nem oldódott a feszültség, amint a kék köntösében didergő Helenre nézett. Duncan már nem

volt álmos. Be nem állt a szája és éhségre panaszkodott. Garp egyetértett vele. Helen lelkesedés nélkül nézte, hogy tömik a fejüket a derengő konyhában. Duncan egy hosszú tévéfilm tartalmát mesélte. Garp gyanúja az volt, hogy Duncan elaludt közben, s mire felébredt, már másik filmet játszottak. Azon tornáztatta képzeletét, vajon Mrs. Ralph szereplése a két film közét töltötte-e ki, vagy belejátszik Duncan meséjébe.

Helen nem kérdezett semmit. Részint azért nem, sejtette Garp, mert mit is kérdezhetne Duncan füle hallatára? Másrészt, akárcsak Garp, mondókájának megszerkesztésén dolgozott. Valójában örültek mind a ketten Duncan jelenlétének, mert érezték, hogy mire négyszemközt maradnak, csillapodnak mind a ketten, és óvatosabbak lesznek.

Ahogy azonban világosodott, egyre kevésbé türtőztették magukat, és Duncan közvetítésével kezdtek tárgyalni.- Mondd el anyunak, hogy fest a konyha - biztatta Garp Duncant. - A kutyát is mondd.- Billt?- Azt hát. A derék Billt próbáld jellemezni.- Milyen ruha volt Ralph anyján, amíg ott voltál? - kérdezte tőle Helen, aztán álnokul rámosolyodott Garpra. -

Remélem, nem volt olyan hiányos az öltözéke, mint apádnak.- Mit vacsoráztatok? - tudakolta Garp.- Fenn vannak a hálószobák vagy lenn? - érdeklődött He-len. - Vagy fenn is, lenn is? - Garp megpróbált

jelentősen rápillantani: Ne kezdd megint, légy szíves! Szinte látta, amint Helen régi, kipróbált fegyvereit köszörüli. Például a pótmamákat. S ha egyszer neveket kezd a fejéhez vagdosni, Garp tudta, hogy nincs mivel visszavágnia. Még nincsen. Harrison Fletcher nem számított érvnek.

- Hány telefon van a házban? - kérdezte Helen Duncant. - Egy a konyhában meg egy a hálószobában? Vagy csak egy a hálóban?

Mire Duncan eltakarodott, Helennek és Garpnak félóránál nem maradt több ideje Walt ébredéséig. Helen azonban elrendezte fegyvertárát addigra, és jól tudta, hol találnak célzásai elevenbe.

- Tudod, mennyire szeretlek és mennyire ismerlek - így kezdte.

12

Helenre is rájár a rúd

Az éjszakai telefonoktól - a szív vészcsengőitől - világéletében rettegett Garp. Kit ért szeretteim közül? Kit csapott el a teherautó, kit fojtottak sörbe, kinek taposta ki a belét az elefánt a vadon sötétjében?

De hiába tartott annyira az éjfél utáni hívásoktól, egy száradt az ő lelkén is. Igaz, véletlenül. Egyik este Jenny járt náluk látogatóban, és kicsúszott a száján, hogy Cushie Percy meghalt szülésben. Garpnak újság volt a hír és lesújtotta. Helennel akárhányszor évődtek Cushie iránt érzett régi szerelmén, máskor nemigen fordult meg a fejében, és megrökönyödött, hogy a nagy természetű és rámenős Cushie-t holtnak kell elképzelnie. Nem borzadt volna el jobban, ha arról hall hírt, hogy Alice Fletcherrel történt valami - lelke kész volt rá, hiszen tudni való volt, hogy szegény Néma Alice-szel bármikor történhet bármi.

Garp a konyhában kóválygott, s az időről is elfelejtkezett meg arról is, hány sört bontott, hanem egyszer azon kapta magát, hogy Percyék számát tárcsázza. S már kicsöngött. Garp szinte látta, milyen messzi ösvényen kanyarog elő a Haspók az álmok hímes mezejéről a csengő telefonig.

- Jesszusmárja, kit hívsz ilyenkor? - rivallt rá Helen, amint a konyhába kinézett. - Negyed három!Stewart Percy azonban már felvette a kagylót. - Nocsak! - szólt bele aggodalmasan, és Garp elgondolta, hogy a

tyúkeszű Midge milyen riadtan pillog mellette.- Bocsásson meg, hogy felvertem - mondta Garp -, de magam sem tudtam, hogy ilyen kései az idő. - Helen a fejét

ingatva kivonult a konyhából, Jenny pedig megjelent az ajtóban, és vizsga tekintettel mérte végig a fiát. Tekintete az anyák csalódottságánál jóval több indulatot rejtett.

- Maga kifene? - tudakolta Stewart Percy.- Garp vagyok, tanár úr - felelte Garp, régi kisfiús hangján, mintha gyanús génjeiért kérte volna a bocsánatot.- Te meg mi az anyád valagát akarsz? - bődült bele a Haspók a kagylóba.Jenny azt elfelejtette elmondani, hogy Cushie Percy már hónapokkal ezelőtt meghalt, és Garp azt hitte, friss

gyászában vigasztalhatja a Haspókot.- Részvétem, részvétem - habogta Garp.- Hát még?- Most értesültem róla - fogalmazott Garp sebtében -, és csupán tudatni szerettem volna mindkettőjükkel, hogy

osztozom gyászukban. A tanár úr talán nem tudja, de én nagyon szerettem...- Te japi-szopi! - üvöltötte a Haspók. - Verd az édesanyádba! - Azzal lecsapta a kagylót.Ennyi gyűlöletet nem várt tőle. Viszont nem is értette a helyzetet. Évek múltán tisztázódott csak, mert

szerencsétlen Percy Maci, az ütődött Bainbridge elmagyarázta Jennynek, hogy amikor Garp telefonált, Stewart már nem is gondolt a lányukra. Hanem aznap éppen éjféltájt érte őket az a családi szerencsétlenség, hogy a fogatlan fekete Kótya kiadta páráját, Stewart tehát azt gondolhatta, Garpból a káröröm beszél.

S hogy most megcsöndült a telefon, Garp érezte, hogy He-len álmából kapna érte, majd amikor mégis ő vette fel a kagylót, Helen a két térde közé szorította a lábát, mintha testét a biztonság mentőövének tekintené. Garp agyán átcikáztak a lehetőségek. Walt fenn alszik. Duncan is. Nincs Ralphéknál.

Helen rémei ezek voltak: Apám. Elvitte a szíve. Néha kínozta az is, hogy rátaláltak anyjára, mégpedig a halottas házban.

Garpnak volt még több is: Megölték anyut. Vagy elrabolták, és negyven szűz nyilvános meggyalázását követelik váltságdíjul, különben nem lesz belőle többet jeles feminista. Követelésükhöz akár az én gyermekeim életét is hozzácsapják, gondolta el Garp.

Amikor Roberta Muldoon jelentkezett, Garpnak csupán azt a gyanúját erősítette meg, hogy Jennyt meglőtték. Pedig Roberta volt meglőve.

- Elhagyott! - nyögte a kagylóba elcsuklón. - Dobott! Engem! Ezt add össze!

- Ejnye, Roberta - méltatlankodott Garp.- Soha nem hittem, hogy férfiak ilyen szarok tudnak lenni, amíg nővé nem változtam - panaszolta Roberta.- Roberta az - súgta oda Garp Helennek megnyugtatásul. - A szeretője lelécelt. - Helen megkönnyebbülten

sóhajtott, eleresztette Garp lábát, és a másik oldalára fordult.- Persze téged nem érdekel! - állapította meg Roberta epésen.- Ejnye, Roberta - korholta Garp.- Ne haragudj - mentegetőzött Roberta -, de már az volt az érzésem, anyádat hívnom nem illik ilyenkor. - Garp

nem értette ezt az okfejtést, mert Jenny később fekvő volt náluk. Viszont Robertához maga is nagyon ragaszkodott, és tudta, ha ilyenkor telefonál, csakis a szenvedés szól belőle.

- Azt mondta, nem vagyok én neki eléggé nő és összezavarom... mármint nemileg... de hogy én se bírtam magamat teljesen szétválogatni! - sírta Roberta. - A hülye fasz! Csak az újságra bukott! Hogy mesélhessen a barátainak!

- Azt nem értem, mit sírsz, Roberta. Miért nem verted laposra?- Nem értesz meg engemet - hüppögött Roberta. - Én nem akarok senkit laposra verni! Én nő vagyok, nem

érted?- Hát a nők sose vernének senkit laposra? - ravaszkodott Garp. Erre már Helen is felült, és rántott egyet a

pöcsén.- Én nem tudom, hogy vannak vele a más nők! Azt se tudom, mit illene érezniük meg mit nem! Én csak azt

tudom, hogy én mit érzek!- S mit mégis? - tudakolta Garp, hiszen megtudta volna mindenképp.- Most már az az érzésem, hogy laposra verném - vallotta meg Roberta -, de amikor dobott, én csak ültem ott, és

magam alatt voltam. Zokogtam. Naphosszat csak sírok és sírok - sírta -, de még azt is megtette a büdös állat velem, hogy fölhívott, és azt mondta, ha még mindig sírok, akkor áltatom magam!

- Mondd neki, hogy le van szarva - ajánlotta Garp. - Ó csak azt az egyet akarta tőlem - panaszolta Roberta. - Mondd, miért ilyenek a férfiak?- Hm - mondta Garp.- Jó, tudom, te nem - hagyta rá Roberta. - Terád nem is hatok úgy.- Már hogyne hatnál, Roberta.- De nem úgy! Ne hazudjál! Te engem nem kívánsz!- Nem igazán - rebegte Garp. - ÁAmbár bizonyos, hogy vannak seregestül, akik kívánnak.- Hát igen. Jó barátom vagy, az a fontos - nyugodott meg Roberta. - Azért megmondom, hogy én se kívánlak

téged igazán.- Ez így van rendjén - szögezte le Garp.- Mivelhogy alacsony vagy - mentegetőzött Roberta. - Én a szálasabbakhoz vonzódok, ha nem haragszol.- Nem én - biztosította Garp. - De te se haragudj.- Én nem haragszok.- Ugyan hívjál reggel -l- ajánlotta Garp. - Addigra nyilván jobban leszel.- Nem leszek - hangoztatta Roberta. - Legfeljebb rosszabbul. És már restellem, hogy felhívtalak.- Miért nem beszélsz az orvosoddal? - fordított a szón Garp. - Az urológussal. Amelyik operált. A barátod, nem?- Szerintem csak meg akarna dugni - mondta Roberta halálos komolyan. - Mindig az motoszkált neki a fejében.

Szerintem a műtétet is azért ajánlotta. Hogy először nőt faragjon belőlem. Egy másik barátom mondja, hogy ilyen

mind.- Micsoda barátokat tartasz te, Roberta! Ki mind ilyen?- Hát az urológusok - válaszolta Roberta. - Jaj, nem is tudom... Szerinted nem mind gyanús népek? - Szó, ami

szó, gondolta Garp, de nem akarta Robertát felizgatni.- Hívd bátran anyut - szaladt ki a száján. - O majd lelket ver beléd. Neki mindig eszébe jut valami.- Jaj, anyád bámulatos! - sírt fel Roberta. - Neki mindig jut valami az eszébe, csak én már annyiszor

folyamodtam ő hozzája!- Anyám imád segíteni, Roberta - bizonykodott Garp, még ha az igazat mondta is, de ő csak aludni kívánt már. -

Egy squashcsata talán segítene rajtad - ajánlotta mentőötletként. - Gyere át egypár napra, és legalább a labdát laposra verjük. Helen megint felült, hozzátörleszkedett, és megharapta a mellbimbóját. Helen is szerette Robertát, de tudta, hogy e korai nemi válságokban barátnőnek hasznavehetetlen.

- Mintha kiszívtak volna belőlem minden energiát - sóhajtotta Roberta. - Azt sem tudom, játszani lenne-e kedvem.

- Meg kell próbálnod, Roberta - biztatta Garp. - Evéstől jön meg az étvágy. - Helen nem volt az olcsó bölcsességek barátja, s e szóra elfordult.

Hálásan fogadta mégis, hogy a késő éjjeli telefonokat Garp intézi. Azt mondta, nem akarja ő megtudni elsőnek, milyen halaszthatatlan ügyben telefonáltak. Ezért furcsa volt, hogy amikor Roberta Muldoon néhány héttel utóbb ismét hajnalban telefonált, Helen vette fel a kagylót. Garpot azért is meglepte, mert a telefon az ő feléről állt a franciaágynál, és Helennek át kellett hajolnia őrajta, hogy a kagylót felvehesse. Ez alkalommal éppenséggel átvetődött, és sietősen súgta a kagylóba: - Mi történt? - S amikor Roberta jelentkezett, nyomban odaadta a kagylót Garpnak, tehát nem őt kímélte volna az éjszakai telefonálótól.

Amikor Roberta harmadszor is jelentkezett, Garpnak az a sejtelme támadt félálmában, hogy elmaradt valami. - Halló? Te vagy az, Roberta?-? - szólt bele a kagylóba. Akkor ocsúdott, hogy Helen térde szorítása maradt el. De nincs Helen sem, tapasztalta. Biztatóan beszélt Robertának egy darabig, Helen hűlt helyét tapogatta, és megállapította, hogy az idő két óra Roberta telefonideje. Amikor Roberta végre befejezte, Garp elindult Helen keresésére. Ott találta a nappali heverőjén egy pohár borral meg egy kézirattal.

- Nem jött álom a szememre - mondta, de ezt a semmitmondó újságot olyan pillantással kísérte, amelyet Garp hirtelenében nem tudott hova tenni. Mintha ismerte volna ezt a pillantást, de nem Helen szeméből.

- Dolgozatokat javítasz? - kérdezte. Helen rábólintott. Garp látta, hogy csupán egy kézirat fekszik az ölében. A kezébe vette.

- Olyan dolgozat, mint a többi - mondta Helen, és vette volna vissza.A dolgozat íróját Michael Miltonnak hívták. Garp elolvasott egy bekezdést a művéből. - Mintha elbeszélés

akarna lenni - állapította meg. - Nem is tudtam, hogy írást tanítasz a diákjaidnak.- Azt ugyan nem - válaszolta Helen -, de olykor, ha írnak valamit, megmutatják.Garp elolvasott még egy bekezdést. Úgy ítélte, hogy a stílusa magabiztos és mesterkélt, képzavarba azonban

nem botlott, és meg kellett hagynia, hogy egyéb hiba sem szökik a szemébe.- Egyik végzett diákom - fűzte hozzá Helerin. - Igen értelmes fiú, csak... - Megvonta a vállát, mint a közömböst

játszó zavart gyerek.- Csak mi? - nevetett Garp. Helen kamaszlánynak tetszett ebben a kései órában.Hanem akkor Helen levette a szemüvegét, és ismét azt a pillantást vetette rá, amelyet Garp az előbb nem tudott

hova tenni. - Ó, nem is tudom - válaszolta habozón. - Talán csak fiatal. Eszes, de fiatal az eszéhez.Garp áthajtott a következő lapra, még egy fél bekezdést elolvasott, aztán visszaadta a dolgozatot. - Szerintem

szar - vetette oda.- Annak nem nevezném - mondta Helen megfontoltan. A tanár mérlegel, gondolta Garp, és közölte, hogy

fölmegy és visszafekszik. - Mindjárt megyek én is - mondta rá Helen.Garp a felső fürdőszoba tükrében fejtette meg végre Helen pillantását. A maga szeméből. Sokszor látta már a

tükörben, de Helen arcán még nem. A bűnösség pillantása volt. Töprengőn hevert az ágyon, de Helen csak nem jött. Reggel Garp Michael Milton nevével ébredt. Holott éppen csak rátévedt a szeme az éjjel a dolgozat írójának nevére. OvatosanÓvatosan átsandított Helenre. Helen nyitott szemmel feküdt mellette.

- Michael Milton - mondta Garp csöndesen. Nem éppen Helennek, de hallhatta Helen is. És belenézett a

rezzenetlen arcába. Vagy messzi jár az esze, és meg sem hallott, vagy, gondolta el Garp, éppen Michael Miltont forgatja a fejében, azért nem hallja meg, mert magában elmondta már a nevét százszor is.

Michael. Milton, az összehasonlító irodalomtörténet harmadéves hallgatója a Yale-en végzett francia szakon, ha nem is éppen jelesen. A Steeringben érettségizett, bár középiskolai éveiről nemigen beszélt. Ha látta, hogy yale-i végzettségét megjegyezték, akkor már egyetemi éveiről sem beszélt többet, csak a gólyaévét követő, Franciaországban eltöltött idejéről. Aki Michael Miltont hallgatta, aligha hitte, hogy csupán egy esztendőt töltött Európában. AmítAmit elmondott, az úgy hangzott, mintha teljes fiatalsága ott telt volna. Huszonöt esztendős volt.

S mintha abban az egy évben életre szóló ruhatárat is összevásárolt volna - széles gallérú, könyökükön bőrfoltos tweedzakókat, testre szabott nadrágokat - csupa olyan holmit, amelyekről lerítt már Garp idejében, hogy európai szerzemények. Michael Milton kibuggyanó inggallérja - ingjeinek két gombját gombolta ki mindig - valami választékosan hanyag reneszánsz lobogást akart jelképezni.

Michael Milton legalább annyira különbözött Garptól, mint amennyire a strucc különbözik a fókától. Felöltözötten elegáns volt, levetkőzötten talán inkább a kócsagra emlékeztetett - hajlott nyurgaságát jól fedték a tweedzakók, teste a tökéletes kabátakasztó lehetett volna - azonban meztelenül szinte nem volt teste.

Minden egyébben is különbözött Garptól, csupán hatalmas magabízásában nem. A büszkeség virtusában vagy vétkében tehát osztoztak. Garpéhoz hasonlóan támadó volt Michael Milton viselkedése is, mint csakis az olyanoké, akiknek magukba vetett hite rendíthetetlen. Garphoz valamikor éppen ezek a tulajdonságok vonzották Helent.

Most új öltözékben jelentek meg, Helen azonban a formai eltérések ellenére is rájuk ismert. Nem kedvelte pedig az olyan divatbábokat, akik úgy beszélnek, mintha Európában megtalálták volna a bölcsek kövét, holott tapasztalataikat kocsik hátsó ülésén szerezték Connecticutban. Viszont kislány korában a birkózók sem érdekelték különösebben. Helen igazán a magukban bízókhoz vonzódott, ha egyszer látta, hogy nemcsak a mellényük nagy.

Michael Miltont olyasmi vonzotta Helenhez, ami a férfiak szemét mind megfogta, a nőket azonban távol tartotta tőle. Mert nem csupán harmincéves korának szépsége volt vonzó, hanem hogy tökéletesnek tetszett. Látszott rajta a jólápoltság, de az is, hogy van mire‘ gondot viselnie. S a látszat ez egyszer nem is csalt. Sikeres nő volt valóban. S hogy az életét biztosan kormányozza, arról a viselkedése beszélt, annyira, hogy csupán a magukban igen bízó férfiak nem vették le róla a szemüket még a buszállomásokon sem azután, hogy Helen visszanézett rájuk.

Az angol irodalom tanszékének folyosóin pedig nem is meresztette rá a szemét senki - inkább futó pillantásokkal kísérték, ha tehették. Helent méltán meglephette azért, hogy Michael Milton egy napon leplezetlenül és hosszan megnézte. Megállt a folyosó közepén, úgy nézte a közeledő Helent - utoljára Helen fordította el a szemét, és érezte, hogy a diák tekintete követi a folyosó hosszán, sőt hallotta, amint egyik társától fennhangon megkérdi: - Mit keres itt ez a nő? Ide jár vagy tanít talán? Mit?

Az év második félévében Helen előadás-sorozatot hirdetett meg „"Az elbeszélő nézőszöge"" címmel. Végzett diákoknak s a legjobb végzősöknek szánta. Az elbeszélő bújócskája foglalkoztatta a modern regényben. Már első előadásán felfigyelt egy ritka kese bajszú, bő ingének két gombját kigombolva viselő diákra, de csak futólag nézte meg, amíg az előadássorozatával kapcsolatos kérdőíveket osztotta. A kérdések között szerepelt az is, minek készülnek a hallgatók, miért érdeklődnek az előadás-sorozat iránt. Erre a kérdésre egy Michael Milton nevű ezt a választ írta: „"Mert amióta megláttam, a szeretőjének készülök.""

Helen az előadás után, szobája magányában bukkant rá erre a válaszra. Nyomban tudta, melyik lehetett Michael Milton - ha mást képzelt volna válaszírónak, meg is mutatja a kérdőívet Garpnak. És Garp válasza ilyesmi lett volna: „"Mutasd meg nekem azt a szarjankót!"" vagy „"Majd bemutatjuk Roberta Muldoonnak."" Mind a ketten nevettek volna, és Garp ingerkedett volna vele, hogy kelleti magát a diákjainak. Helen jól tudta, ha szellőztetik a dolgot egymás közt, nem is lehet az ilyen közeledésből semmi. Azért máris bűnösnek érezte magát, hogy nem mutatta meg a kérdőívet Garpnak, de úgy döntött, ha Michael Milton valóban az, akinek nézte, nem bánja, ha egy kicsit messzebb elmerészkednek. S Helen e percben, szobája magányában nem hitte volna, hogy a kicsit meszszsszebb igen messzire viheti. Mert amennyit elgondolt, annyival még nem lett volna ártalmára senkinek.

Ha Harrison Fletcher még ott van mellette, neki mindenképpen megmutatja a kérdőívet, ha akár bizonyos lett volna, hogy a meghökkentő külsejű fiatalember töltötte ki. Harrisonnak és Helennek régebben is voltak apró titkaik, ártatlan, de örök titkok Garp és Alice előtt. Helen azt is tudta, hogy ha Michael Milton érdeklődésébe beavathatja Harrisont, további közeledésének útját akkor is elvágja.

Azonban Michael Milton érdeklődését Garp elől elhallgatta, Harrisonnak pedig nem mondhatta el, mert Harrison már régen másutt tanított. A kérdőívet Michael Milton fekete tintával és tizennyolcadik századi kézírással töltötte ki, betűi olvashatóbbak voltak a nyomtatásnál, és Helen elolvasta a többi kérdésre írt válaszát is: születési idejét, iskoláit, az angol irodalom vagy az összehasonlító irodalomtörténet tárgykörébe vágó eddig felvett egyéb

előadás-sorozatokat. Megkereste nevét a vizsgajegyzékben is. A jegyei jók voltak. Telefonon érdeklődött két kollégájánál, akik az elmúlt félévben tanították. Azt mondta mind a kettő, hogy jó diák, harcos szellem és a hiúságig büszke. Érezte a szavukból azt is, bár nem mondták, hogy tehetséges ugyan, de semmiképpen nem szeretetre méltó. He-len elgondolta, hogy a kigombolt két inggombját - más nem lehetett, csakis az inggombos - majd ő begombolná. Aztán a ritka szálú cudar bajszát forgatta a fejében. Később meglett a véleménye Garpnak is Michael Milton bajszáról - mégpedig az, hogy az ilyen rosszul fakadt szőrzet a bajuszviselés meggyalázása, es Michael Milton az emberi szépérzéknek és tulajdon arcának egyaránt jót tenne, ha leborotválná.

Helennen azonban tetszett ez a cudar bajusz. - Te nem szereted a bajszokat - állította. -Ezt a bajszot nem szeretem, gondolta Garp. - Semmi bajom a bajszokkal - bizonykodott, bár Helennek volt

némi igazsága. Amióta Garp a Bajuszos Rémmel találkozott, elment a kedve tőlük. Tetszett Helennek Michael Milton göndörszőke barkója is - Garp a fekete szeme vonalában csapatta le az oldalszakállát, majdhogy nem a füle fölött, bár a sűrű loboncos haja arra a fülére mindig ráborult, amelyikbe a Kótya belekóstolt.

Helen arra is újabban eszmélt, mennyire dühítik férje furcsa szokásai. Garp az írás kátyújában vergődött, talán azért jutott több ideje a rigolyáira. Talán ezért, talán másért, művészkedése a kocsifelhajtón Helen fejébe kergette a vért. Mit aggodalmaskodik annyit a gyerekek biztonsága miatt, mit hajszolja a gyorshajtókat, ha a sötétben úgy megy neki a garázsnak, akár az eszeveszett?

Kocsifelhajtójuk felfelé tartott, hosszú, lejtős útszakasz után meredeken. Amikor Garp tudta, hogy a gyerekek alszanak, megszakította a gyújtást, kikapcsolta a lámpákat, és a lejtőn szerzett lendületével sötétben lódult fel a sötét garázsba. Szokását azzal mentegette, hogy nem akarja felriasztani a gyerekeket - pedig akárhányszor újra el kellett indulnia úgyis, hogy a pótmamát hazavigye. Helen szerint a veszélyt kereste ezzel a gyerekes szokásával. Játékokat tiport szét a sötét felhajtón, és bicikliknek ütközött, ha a gyerekek nem tolták be eléggé a garázs mélyére.

Egy pótmama egyszer panaszolta is Helennek, hogy fél, amikor Garp a sötétben lefelé gurul. Mert szokása volt gyújtást és lámpákat akkor kapcsolni be, amikor az útra kiér.

Én volnék nyugtalan? - tépelődött Helen. Igaz, a maga nyugtalanságát sem fontolgatta, amíg Garpét figyelni nem kezdte. S ugyan mióta ingerlik ennyire Garp szokásai? Meg nem mondhatta. Annyit tudott csupán, hogy ingerültségén azután kapta magát először, hogy Michael Milton kérdőívét elolvasta.

Helen az egyetemre tartott, és éppen azon járt az esze, Mit ' mond majd ennek a nagyralátó fiúnak, amikor a Volvójuk sebességváltójának gombja a kezében maradt, és vaspálcája felsértette a csuklóját. Káromkodva állt le az útfélre, és megvizsgálta a bajt.

A gomb már lejárt hetek óta, mert csavarmenete kikopott, és Garp próbálta is leukoplaszttal rábugyolálni. Helen többször a szemére hányta neki ezt a gányolást, Garp azonban soha nem állította, hogy ezermester, és a kocsi házi munkamegosztásuk szerint különben is Helenre tartozott.

Bár a megosztás megegyezéses alapon történt, mégis maradtak vitás pontjai. A háztartás gondja ugyan Garpra hárult, de Helen vasalt („"mert - így magyarázta Garp - te adsz a vasalt ruhára""), és Helennek kellett volna a kocsit karban tartatnia („"mert - érvelt Garp - te jársz vele naponta, és te tudod jobban a hibáját""). Helen vállalta a vasalást, de úgy vélte, hogy a kocsival mégis Garpnak kellene törődnie. Végképp nem tetszett neki, hogy az egyetemre autómentő vigye be a javítóműhelyből, s az olajos fiatal szerelő úgy tépjen vele, akár a meszes. A javítóműhelyt még nem bánta volna, bár az alkudozás szerinte nem volt neki való, sem az a visszatérő cirkusz, hogy ki vigye be a professzornőt az egyetemre. A főnök bekiáltotta kérdését a szerelőaknák homályos világába, majd háromnégy lelkes, de olajos legény is előbukkant, miután a franciakulcsot vagy a csőrös fogót lecsapták, és egy percig versengtek, melyikük lesz az a szerencsés, aki a csörgő alkatrészekkel teli kocsiban megsétáltatja a karcsú professzornőt.

Garp elmagyarázta Helennek, hogy ha ő hordja szerelőhöz a kocsit, a jelentkezők éppen nem tolonganak - akárhányszor egy óra hosszat is várnia kellett, amíg valaki kikászálódott az aknából, hogy hazahozza. Mivel délelőtti munkáját ilyesmivel elpuskázni nem akarta, végül Helenre hárította a Volvo gondját.

Már a sebváltó gombján is összeszólalkoztak egyszer. - Ha jeleznéd nekik telefonon, hogy új gombot kérsz - oktatta ki Helen odamehetnék és megvárhatnám, amíg rámetszik a menetet és rácsavarják. Ha a kocsit egy napra ott kell hagynom, ezt a vacakot fogják még egyszer rábiggyeszteni. - Akkor is a kezében maradt gombot lökte oda Garpnak, de Garp fogta, és sebragasztóval megint visszavarázsolta.

Hiába, bosszankodott Helen, a gomb csak az én kezemben marad. Persze jóval gyakrabban vezetett Garpnál.- Ott egye meg a fene - mondta végül, és rátenyerelt a sebességváltó pálcára. Hegye a kezét sértette,

valahányszor sebességet váltott, és megkarcolt csuklójáról frissen vasalt szoknyájára cseppent a vér. Mikor beállt az egyetem parkolójába, a gombot magával vitte, fől a szobájába. Megfordult a fejében, hogy bedobja a csatornába, de apró, bevésett számokat látott rajta - a szobájából, gondolta, felhívja a műhelyt, és beolvassa nekik. Aztán is

eldobhatja a gombot vagy akár - ötlött az eszébe - elküldheti Garpnak postán.Ilyen apró bosszúságok felhőzték a kedvét, amikor a két inggombját kigombolva viselő nagy reményű

fiatalemberrel ismét összetalálkozott. Ott állt görnyedten tanári szobája előtt, és Helen friss leltára szerint tweedzakójának vállában szabóizmot viselt, a haja kissé hosszú volt és elhanyagolt, cudar bajszának fél szára pedig alája konyult a szája sarkának. Az új leltár birtokában elbizonytalanodott, hogy ugyan nekiállna-e gimbelni-gombolni ezt a fiatalembert.

- Korán kelt - ezzel üdvözölte, és a kezébe nyomta a sebváltó gombját, amíg a szobája ajtaját megnyitotta.- Megsértette a kezét? - érdeklődött a fiatalember. - Nem vérzik? - Helennek később jutott eszébe, hogy talán a

vérszagra gyűlt ide, hiszen a karcolás ejtette sebből alig egy csöpp vére csordult.- Csak nem orvosnak készül?-? kérd- kérdezte tőle, amint az ajtót kitárta.- Annak készültem - felelte Michael Milton.- Mi jött közbe? - fűzte tovább a szót Helen, és benn a szobájában az íróasztalát kerülgetve tette volna a rendet,

ha rendben nem hagyott volna mindent. Még a napvető is úgy állt az ablakon, ahogy szerette. Aztán levette a szemüvegét, hogy Michael Milton körvonalait elmosódottabban lássa.

- A szerves kémia jött közbe - felelte Michael Milton. - Lemorzsolódtam. Különben is az volt a szándékom,

hogy Franciaországban éljek.- S aztán élt is? - Helen tudta, hogy ezt kell kérdeznie tőle, mert erre büszke, s erről szeret áradozni. Áradozott is.

Franciaországát nem felejtette le már a kérdőívről sem. Sekélyes fiú, annyit rögtön látott, s mintha a látványtól valahogyan meg is könnyebbült volna - mintha csökkent volna a veszély, ő pedig kisebb kockázattal játszott volna.

Franciaországról beszélgettek, Helen nagy mulatságára, mert bár ő még Európában sem járt, tudott annyit Franciaországról, mint Michael Milton. Aztán megmondta neki, hogy az előadás-sorozatára való jelentkezését nem okolta meg elég alaposan.

- Tovább kellett volna mennem?-? - firtatta Michael Milton mosolyogva.- Megokolása semmiképpen nem cseng egybe az előadássorozat céljával - mutatott rá Helen.- Talán már van szeretője? - mosolygott Michael Milton zavartalanul.Ekkora szemtelenség már nem is sérthette Helent. Nem vágott vissza sem azzal, hogy neki a férje elég, sem

azzal, hogy semmi köze hozzá, és különben is más súlycsoportban vannak. Annyit mondott csupán, hogy egyéni ambícióihoz egyéni hallgatóként kellett volna jelentkeznie, amire Michael Milton válasza az volt, hogy szívesen átiratkozik. Helen viszont leszögezte, hogy a második félévben már nem fogadja el egyéni hallgatók jelentkezését.

Tudta, hogy ezzel nem szegi Michael Milton kedvét, de nem is bátorítja. Michael Milton ezután megfontolt okfejtésbe kezdett, s vagy egy óra hosszáig taglalta Virginia Woolf, mint elbeszélő szerepét a Hullámok--ban és a Jacob szobájá--ban. A világítótorony című regényét csupán érintette, és Helen rögtön tudta, hogy a Mrs. Dalloway--t nem olvasta, mert amit mond róla, az hasalás. Amikor elköszöntek, magában meg kellett erősítenie két kollégáj ának véleményét Michael Miltonról: könnyedén löki a szót, kitér a nehézségek elől, nincsenek gátlásai, tehát semmiképpen nem szeretetre méltó. Még a törékeny és áttetsző kis eleganciája sem hajlítja hozzá az ember szívét. A kollégáknak nem szúrt szemet a pimasz mosolya, meg hogy a ruháit úgy viseli, mintha kedve ellenére öltözött volna fel. Helen kollégái azonban férfiak voltak, és Michael Milton mosolyában nem olvashattak úgy, mint Helen. Mert Helennek ezt mondta a mosolygása: ismerlek, és tudom, mit akarsz. Dühítő volt, és arra ingerelte Helent, hogy letörölje Michael Milton arcáról. Azt pedig nem lehet másként, maga

270is tudta, mint hogy megmutassa Michael Miltonnak, mennyire nem ismeri sem őt, sem az akaratát.Másrészt tudta azt is, hogy eszközökben nincs nagy választéka.Amikor hazafelé először kapott a Volvo sebességváltójához, a pucér pálca belevájt a tenyerébe. Emlékezett,

hogy Michael Milton az ablakpárkányra, a papírkosár fölé tette le a gombját, s ha a takarítónő megtalálja, nyilván azt hiszi, kidobhatja. Ki is dobhatná éppenséggel, ha ő el nem felejtkezett volna arról, hogy a javítóműhelynek megtelefonálja a rásajtolt apró számokat. Most aztán neki vagy Garpnak a számok segítsége nélkül kell majd magyarázgatnia, melyik évből és melyik sorozatból való a kocsijuk, és a vége az lesz, hogy az új gomb is az ő kezében marad.

Helennek azonban már nem volt lelke visszafordulni, sem telefonálni a takarítónőnek, hogy ne dobja ki a gombot. Talán el is késett volna vele.

Különben is, mentegette magát, nemcsak az én hibám. Garp is éppúgy tehet róla. Vagy nem tehet róla senki?

Csak épp így jött ki a lépés?

Lelkiismeretétől azonban nem szabadulhatott. Még nem. Amikor Michael Milton odaadta régibb dolgozatait, elfogadta és végigolvasta, mert a tanítvány munkája érthetően a tanár érdeklődésébe vág és megbeszélnivalókat kínál. Amikor pedig Michael Milton nekibátorodott, és úgy látta, közelebb férkőzik Helenhez, ha megmutatja neki önálló elmeszüleményeit is, elbeszéléseit és a gyöngyharmatnál gyöngébb verselményeit Franciaországról, Helen még mindig úgy érezhette, hosszú beszélgetéseik vezérlője a tanítvány épülése.

Abban sem talált kivetnivalót, hogy együtt ebédelnek. Michael Milton munkáit kellett megbeszélniük. Közben tudták talán mind a ketten, hogy arról sok beszélnivaló nincsen. Michael Miltonnak úgy minden beszédtárgy jó volt, ha azt a célt szolgálta, hogy Helennel együtt lehessen. Ami Helent illeti, ő már aggodalmasan tekintett annak az időnek elébe, amikor Michael Milton a munkákból kifogy, nem lesz mit elébe terjesztenie, és már olvasmányait is mind megbeszélték. Látta, hogy az új tárgy gondja az övé lesz majd, mert Michael Milton már kitűzte a következő napirendi pontot. Azt is tudta, hogy arcátlanul nyugalmasan várja, hogy ő elhatározásra jusson. Olykor meggondolta, mi lenne, ha Michael Milton megpendítené a dolgot, de látta, hogy ettől nem kell tartania. Tudták mind a ketten, hogy a következő lépés Helent illeti. Michael Milton elég, ha türelmével bizonyítja meglett korát. Helen pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy Michael Milton szája egyszer tátva maradjon.

Sokféle új érzése közt egyet nem állhatott - hogy bűnösnek érzi magát. Mert Helen Holm megszokta, hogy az ő háza elejét szó nem érheti. Azért úgy döntött, lerázza az önvádat.

Lelkiismeretének emésztő terhétől végül Garp szabadította meg. Talán éppen, mert megsejtette, hogy versenybe került. Az írásba valamikor a versenyszellem hajszolta, most pedig az írás ,kátyújából rántotta ki.

Annyit tudott, hogy olvasni mást olvas Helen. Meg sem fordult a fejében, hátha súlyosabb dolgokat is fontolgat, csupán az írói féltékenység kínozta, hogy a más műve nem hagyja nyugodni éjszaka. Garp A Grillparzer penzió--val hódította meg Helent, s most azt súgta neki valami, hogy a hódítást kezdheti elölről.

Fiatal író nekilódításának talán alkalmas az efféle indulat, a kiszáradt író azonban jobban tette volna, ha megvárja, míg kútját elönti a víz - addig gondolkodjon, tervezzen, de semmiképpen ne siettesse az írást. Helennek írott új elbeszélése fogamzásának erőltetettségét tükrözte: nem az életből, hanem szerzőjének aggodalmaiból merített.

Rég-nem-írt író ujjgyakorlatának talán megfelelt - Helennek azonban már az az igyekezet sem tetszett, ahogy Garp az elbeszélését rátukmálta. - Végre befejeztem valamit - jelentette. Vacsora után voltak, a gyerekek már aludtak, és Helen szívesen összefeküdt volna Garppal. Hosszas és erőt adó szeretkezést kívánt, mert a végére jutott Michael Milton írásainak, s már meg is beszélt vele mindent, ami csak írások tárgyában megbeszélhető. Tudta viszont, hogy nem szabad majd csalódottságot nyilvánítania Garp kéziratának olvastán -

272csakhogy a fáradtság meglepte, amint ott állt a mosogató fölött, és Garp az orra alá tolta az elbeszélést.- Majd én elbánok a mosogatnivalóval - ajánlkozott Garp, hogy az olvasásnak ne legyen akadálya. Helen

elkedvetlenedett. Annyit olvasott mostanában! Vagy szeretkezés legyen, vagy legalább szerelem. Ez a téma foglalkoztatta most. S vagy Garp tesz felőle, vagy Michael Milton megteszi.

- - Szeretgessél meg - mondta Garpnak.Garp pedig úgy szedte az asztalról a mosatlant, minta nagy borravalóban bízó pincér, és ránevetett Helenre. -

Olvasd el, aztán nekifekszünk.Helennek nem tetszett a sorrend. Garp írása nyilván nem hasonlítható Michael Milton szárnypróbálgatásaihoz.

Mert lehetett Michael Milton bármilyen tehetséges a diákok közt, Helen tudta, hogy írásai örök szárnypróbálgatások maradnak. Nem írásról van szó. Rólam van szó, gondolta Helen. Én akarom, hogy megszeretgessenek. Garp hódítási kísérlete dühítette. Mintha ugyan Garp írását kellene együtt szeretniük! Nem ez az ő tárgyuk most! Helennek Michael Milton miatt jóval előbbre járt az esze Garpénál abban a kérdésben, mik a részletezhető s a nem részletezhető témák. „"Bár tudatnák az emberek egymással, mi fáj nekik!"" - írta Jenny Fields - noha annyit tudott Jenny is, Garp is, mennyire jámbor óhaj az ilyen.

Garp nekilátott a mosogatásnak, és várta, hogy Helen az olvasásnak lásson neki. Helen pedig fogta a piros ceruzáját, és tanárosan nekilátott. Engem ne így olvasson, szűkölt Garp, mert még össze is szamaraz a végén! Azonban zokszó nélkül mosogatott tovább. Látta, hogy most már hiába.

T. L. Garp:Őrködés

Míg a napi tíz kilométeremet lefutom, egy-két szellemes kocsis mindig megáll mellettem, és vezetőülésének biztonságából megkérdi: - Hát maga mire edz?

Titkom a mély s egyenletes lélegzés. Nem zihálok, nem is pihegek, amikor ezt válaszolom: - Őrzöm a formámat az autóvadászathoz.

Az autósok útjai e válasznál elválnak. Fokozatai vannak a butaságnak is, akár a sebességnek. Egyik sem eszmél ugyan, hogy nem őt fogtam üldözőbe, s hogy nem is őellene acélozom izmaimat - legalábbis addig nem, amíg a nyílt úton száguld. Kinn a nyílt úton eleresztem őket a fülem mellett, bár olykor az az érzésem, elkaphatnám őket. Nem is azért futok a nyílt úton, mint némely kocsis képzeli, mert az érdeklődésére pályázok.

Környékünkön nincs hol futnom. Aki középtávfutónak készül, már az is ki kell hogy fusson a kertvárosból. Az én környékemen az útkereszteződések mind a négy sarkán ott a megálljtábla, a sarkok rövidek, és a járdaszegély éles köveivel ajánlatos vigyázni. De a járdákat is veszélyeztetik a gyermekjátékokkal felkarácsonyfázott, gyeplocsolóktól csatakos kutyák. S mikor végre hoszszsszabb táv kínálkozik, kilép valamelyik házból egy élemedett úr vagy hölgy, mankón vagy görcsös boton, és elfoglalja a járda szélét. Emberséges ember nem kurjant rájuk, hogy „"Vigyázz! Pálya!"" Sőt én azt tapasztalom, ha szokásos sebességemmel akár nagy ívben kikerülöm őket, megijednek. Márpedig nem szándékom, hogy a szívbajt hozzam rájuk.

Az edzésekhez tehát marad a nyílt út. Azonban én a kertvároshoz edzem magam. S amilyen jó formában vagyok, a gyorshajtásban vétkeseket el is kapom a környéken. Ha a megálljtábláknak legalább félszívvel engedelmeskednek, nem ronthatnak százzal a következőig, mert ismét fékezniük kell - így aztán a harmadik-negyedik saroknál utolérem őket. Odáig viszont átvágok pázsitokon, előkerteken, átugrok hintaállványokon, gyerekek lobácsoló medencéin, áttörök vagy átvetődök eleven sövényeken. S mivel az én motorom csöndes és sohasem akadozik, hallom a más kocsik közeledtét is, azért nem kell fékeznem a megálljjelzéseknél.

Végül utolérem és lemeszelem őket. Meg is állnak 274mindig. Azonban nem a szembeötlőn jó kocsivadász formám veszi le lábukat a gázról. Nem, szülői

mivoltom félemlíti meg őket, mert legtöbbnyire fiatalok. Szülői fellépésem józanítólag hat rájuk. - Látta a gyerekeimet valamerre? - Ezzel kezdem, fennhangon és aggodalmasan. A megrögzött meszesek is megrettennek az ilyen kérdéstől, mert azt hiszik, elgázolták gyermekeimet, és nyomban védekezni kezdenek.

- Két kicsiny gyermek apja vagyok - mondom tovább, s a drámai bejelentésen még rezegtetek is egy csöppet, mintha feltörő könnyeimet vagy kitörő dühömet fojtogatnám. Azt hihetik, gyermekrablót üldözök, vagy éppen bennük látom gyermekeim megrontóját.

- - Mi történt? - tudakolják mindannyian.- - Hát nem látta a gyermekeimet? - visszhangzom. - Egy kicsiny fiút, aki nálánál kisebb lánykát vonszol

targoncán? - Ez persze mese. Két fiam van, s már nem is olyan kicsik. A targoncát rég kinőtték. Éppen tévét néznek vagy a parkban kerékpároznak, ahol biztonságuk teljes, mert autók nem járnak.

-. Nem - feleli a zavarodott meszes. - Gyerekeket láttam itt-ott, de nem ilyeneket. Miért?- Mert kis híján legázolta őket - mondom.- - Hiszen látni sem láttam azt a két gyereket -t- tiltakoznak.- Nem is láthatta őket, ha így vezet! - S ezt úgy szegezem nekik, mint bűnösségük cáfolatlan bizonyítékát.

Ők pedig még jobban elbizonytalanodnak. Hiába, a szövegemet sokszor elpróbáltam. Meg a futás után kiver a veríték, lecsöppen a bajszom hegyéről meg az államról a meszes kocsija öoldalára. Úgy sejtik, hogy csakis a gyermekeit védő apától telik ilyen vad rohanás, ilyen elszánt tekintet, ilyen szúrós bajusz.

- Bocsásson meg - kérlelnek már ilyenkor a legtöbben.- A környéken hemzsegnek a gyerekek - magyarázom nekik. - Vezetnek utak másfele, arra tűzhet, nem

igaz? Gyermekeink nevében kérem, mifelénk ne száguldozzon. - Kötekedő sohasem vagyok. Szép szóval kérlelem őket, azonban könnyben úszó becsületes szemem mögött a láncát tépő tébolyultat látják valamennyien.

Akárhányszor fiatal gyerek ül a kormánynál. Szeretik húzni a csíkot, vagy a rádiójukból dőlő zene lüktetésével versengenek. Nem is akarom én móresre tanítani őket, csupán azt remélhetem, hogy versenyzői hajlandóságukat másutt élik ki. Legyen övék a nyílt út, s ha ott futok, nem foglalok el többet az engem megillető helynél. Az útpadkán, a forró fövenyben kerülgetem a sörösüvegek cserepeit, a kitaposott belű macskákat, az elütött madarakat meg a félresodródott kotonokat. Hanem az én környékemen az autós nem

autokrata. Még nem.Okulnak is a leckén többnyire.Öt mérföldes futásaim után ötvenöt fekvőtámaszt végzek, majd ötszáz méteres nekifutásokkal ugrok, és

ötvenöt híddal zárom az edzést. Nem mintha az ötös száma bolondériám volna -a- csak a lélektelen feszítettségben célirányosabb, ha nem kell sokféle számot a fejemben tartanom. Zuhanyozás után, öt órától lefekvésig aztán öt üveg sört engedélyezek magamnak.

Éjszakánként nem vadászok kocsikra. Gyerekeket a mi környékünkön ilyenkor már nem eresztenek ki játszani. Másfelé se igen. Éjszaka kocsis bízvást lehet az utak királya szerte a modern világban, akár a kertvárosokban is.

Éjszaka magam is ritkán hagyom el a házunkat, és családom tagjai se merészkednek ki az éjszakába. Hanem egyszer kiszaladtam igenis, hogy közelebbről megnézzek egy szerencsétlenséget - a sötétben egyszerre fényszórópár fordult meg a levegőben, majd elhalt, és a csöndet fémsikongás és üvegpilinkélés törte meg. Fél sarokra tőlünk teljes sötétségben az utca kellős közepén Land Rover hevert a hátán, és olaját-benzinjét akkora tócsába vérezte, hogy a holdat láttam benne. Csupán a forró csövei adtak ki hűlő ping-ping hangokat. A Land Rover olyan volt, akár a tank, amelyiket akna vetett föl. Az aszfalton mutatkozó árkok és hasadások arra vallottak,

276hogy többször is bukfencet vetett a levegőben, mielőtt megállapodott hanyatt.Ajtaján rést nyithattam csupán, de a belső világítás csodával határos módon működött. Odabenn a

kormány mögött - fejjel lefelé ugyan, de élve - ott ült egy kövér ember. Meg sem sérült. Feje búbja kényelmesen pihent a kocsi tetején, azaz e pillanatban az alján. A kövér ember mintha nem is igen törődött volna a felfordult világgal. Pillanatnyi zavarát, úgy tetszett, inkább az okozza, hogy feje mellett nagy barna tekegolyó hengergett, mint valami más fej. A fején ülő kocsis talán úgy érezhetett, mint akinek a szeretője feje hengereg a feje körül, pedig az előbb még a vállán nyugodott.

- - Te vagy az, Roger? - kérdezte a kocsis. Nem tudtam először, hozzám szól-e vagy a tekéhez.- - Nem Roger - feleltem aztán mindkettőnk nevében.- - A hülye Roger - magyarázta a kocsis - eltökítette a golyómat.Hihetetlennek tetszett, hogy ekkora kövér kocsis valamilyen nemi bonyodalom részleteit magyarázná.

Inkább a tekecsata utolját meséli, gondoltam.- Mivel ez Roger golyója - fűzte hozzá, és a feje mellett billegő tekére sandított. - Tudhattam volna, hogy

nem az enyém, mivel nem fért a tekezsákomba. Az enyém akármelyikbe belefér, csak Rogeréval van valami difi. Éppen tessékeltem volna a zsákba, amikor a Land Rover lekunkorodik nekem a hídról.

Bár tudtam, hogy a környékünkön híd nincsen, megpróbáltam elképzelni, hogyan történt. Csak aztán fontosabbnak látszott, hogy a benzin úgy gurguláz a tartályából, mint a szomjas ember gégáj ának fordított sörösüveg.

- Ki kellene kászálódni - ajánlottam a fején ülő tekésnek.- - Megvárom Rogert - mondta. - Itt lesz az is mindjárt.Csakugyan, jött hamarosan a másik Land Rover, mintha a Land Roverek oszlopáról szakadt volna le

méghozzá kikapcsolt fényszóróval jött, és nem fékezett idejében, így aztán belerontott a hátán fekvő Land Roverbe. Minta tolató vasúti kocsik, együtt lódultak odébb vagy tíz métert az úton.

Már nem vitattam volna, hogy Roger hülye, mégis megkérdeztem tőle a biztonság okáért: - Roger?- A - szólt ki Roger a rázkódó Land Roverből, mikor még a szélvédő üvege javában hullott, és a

hűtőrácsa le sem fordult az útra.- Nem lehet más -s- vélekedett a kövér tekés, még mindig a fején és még mindig életben. Baja egyéb nem

történt, mint hogy az orra vére eleredt , az is csak, mert a teke fejbe kólintotta.- Hülye vagy, Roger! - kiáltott ki ültéből. - Eltökítetted a golyómat!- - Valaki meg az én golyómat tökítette el - kiáltotta vissza Roger.- - Nálam van a golyód, te hülye! - válaszolta a fején ülő tekés.- Az még semmi - mondta Roger. - A Land Roverem is nálad van. - Roger cigarettára gyújtott a sötét

kocsiban. Egyáltalán nem igyekezett kifelé.

- Jelzőfényt kellene állítani - tanácsoltam neki -, és a kövér barátjának is jó lenne kikászálódni a kocsiból. A benzin tócsákban áll mindenfele. Nem ajánlatos a dohányzás.

Roger azonban zavartalanul szívta a cigarettáját, és fütyült rám Land Roverének barlangi sötétjében. A kövér tekéző pedig, mint akinek álma újrakezdődik, úgy kurjantott ki kocsijából: - Te vagy az, Roger?

Hazaballagtam és telefonáltam a rendőrségnek. Nappal ugyan nem tűrtem volna ilyen garázdaságot a környékemen, azonban az egymás kocsijában kárt tevő éjjeli tekézők nem voltak az én szokásos kertvárosi vendégeim, azért kiadtam ügyüket a kezemből.

Tudtam én már, mit várhatok a rendőrségtől s mit nem. Tudtam, hogy a polgári letartóztatásnak nem támogatói, és valahányszor gyorshajtókat a kezükre ad-

278tam volna, az eredmény nem volt kecsegtető. A részletek nem érdekelték őket. Hallom, hogy nem minden ügyben ilyen egykedvűek, de úgy tapasztaltam, türelmesek a gyorshajtók iránt és a bajuk inkább az olyan polgárokkal gyűlik meg, akik a száguldók útját állják.

Mégis tudattam velük a balesetet és a helyszínt. Amikor megkérdezték, mert a rendőrség mindig megkérdi, ki a bejelentő, ennyit mondtam csak: - Roger.

Ismervén a rendőrséget, tudtam jól, hogy a bűntény bejelentőjére mindig kíváncsibbak, mint a bűnözőre.Nem is lepett meg, hogy amint megérkeztek, nyomban Rogert vették elő. Láttam, hogy ott vitatkoznak az

utcai lámpa alatt, de hallani a vitának csak foszlányait hallottam.- - Ő a Roger -r- hangoztatta a kövér szüntelenül. - Ő a Roger, és senki más.- - De én nem az a Roger vagyok, amelyik ilyen faszfejeket idehív - vallotta Roger a rendőrségnek.- Igaz - vallotta a kövér tekéző is. - Ez a Roger, ez nem hívna rendőrt, ha kék fos esik se.Egy idő múltán más Rogerért kezdtek kiáltozni szerte a sötétségbe. - Van valaki Roger erre? - kurjongatta

az egyik rendőr.- Roger! - bömbölte a kövér kocsis, de se az én házam, se a más házak a környéken nem világosodtak

meg a szavukra. Tudtam, hogy mire virrad, eltakarodnak, csupán az üvegcserép meg a fémszilánk marad utánuk. Megkönnyebbülten és az automobilok megsemmisülésében lelt szokásos kárörömömmel virrasztottam hajnalig, amikor az egymásba mélyedt két Land Rovert végre széjjelválasztották és elvontatták. Olyanok voltak, mint a kertvárosi fajtalankodáson kapott két fáradt rinocérosz. Roger meg a kövér tekéző egy darabig még ott vitatkozgatott a lámpafény alján, és nyomatékul meg-meglódították tekéjüket, de aztán, mintegy jelre, kezet ráztak, és megindultak kétfelé, gyalog.

Másnap reggel megjelent a rendőrség, és kérdezőskö-. désükből kitetszett, hogy a leginkább a lehetséges Rogert keresik. Tőlem azonban nem tudtak meg semmit, mint egyébkor sem, ha gyorshajtót jelentek be. - Ha ismét történik ilyesmi - ezzel válunk el mindig -, jelentse bátran.

Szerencsére ritkán szórulokszorulok rájuk. Többnyire magam is elbánok az először vétkezőkkel. Egyazon kocsist kétszer megállítanom csupán egyet kellett. Arcátlan fiatalember volt, vérvörösre festett vízvezeték-szerelő rakodókocsit vezetett. A kocsi oldalán kanárisárga betűk hirdették, hogy csapszerelékek, csapszelvények kaphatók náluk, és mindenféle vízvezetékkel és csatornával kapcsolatos munkát vállal a

CÉGTULAJDONOS: O. FECTEAU VÍZVEZETÉK-SZERELŐ MESTER

A visszaeső bűnösökkel nem sokat kukoricázok.- Jelentem a rendőrségen - fenyegettem meg -, továbbá főnökének, a becsületben megőszült O.

Fecteaunak. Neki már legutóbb is szóvá tehettem volna az ügyet.- A magam gazdája vagyok - válaszolta a fiatalember. - Legfeljebb nekem jelenthet. S most, hogy

jelentette, tűnjön a francba.Látnom kellett, hogy magával O. Fecteau-val kerültem szemközt, korántsem tisztességben

megráncosodott, de kétségtelenül sikeres fiatalemberrel, akit a tekintély térdre nem kényszerít.- A környéken sok a gyerek - mondtam. - Kettő az enyém közülük.- Már hallottam - mondta a vízvezeték-szerelő, és úgy túráztatta a motorját, mintha a torkát köszörülné.

Valami fenyegetést olvastam az arcáról, de még a kaporszakálláról is, amely az állán serkedezett. Két kezemet a kocsi ajtaján nyugtattam, egyiket a kilincsen, másikat a letekert ablakon.

- Vezessen óvatosabban - kérleltem.- Majd igyekszek - mondta rá O. Fecteau, és akár

280hagyhattam volna a dolgot ennyiben. De ekkor cigarettára gyújtott és rám vigyorodott. Olcsó gyári arcán a sanda világ tükörképét láttam.

- Ha még egyszer így tép mifelénk - figyelmeztettem beleültetem a fagyelzáró kulcsába.Egymásra néztünk O. Fecteau-val, de a pillantásomat nem állta. Eleresztette a kéziféket és belelépett a

gázba - úgy kellett felugranom a járdaszegélyre. Bádogból préselt billenő játék kocsit láttam a lábamnál, első kerekei hiányoztak. Felkaptam, és iramodtam O. Fecteau után. Öt sarokkal odébb eléggé elértem ahhoz, hogy utána hajíthassam a billenő kocsit. Szép nagyot koppant a kocsiján, de lepattant, nemigen tett kárt benne. O. Fecteau azonban így is akkorát fékezett, hogy vagy öt hosszú cső siklott le kocsijának rakodóteréről. Szerszámos ládájának egy fiókja is kicsúszott, és néhány tekercs vastag drót meg egy csavarhúzó gurult ki belőle. O. Fecteau kiugrott a vezetőfülkéből, bevágta az ajtót, és egy nagy csőfogó kulcsot lóbált. Látszott rajta, hogy jajvörös kocsiján nem tűri a máz legapróbb sérülését sem. Én az egyik lesiklott ötlábnyi csövet kaptam fel, és egy koccantásra lecsaptam vele O. Fecteau stoplámpáját. Attól fogva egymás után következtek az ötösök: mellbőségem például hüvelykekben mérve kerek ötvenötre tágult.

- - A stoplámpája nem ég - figyelmeztettem O. Fecteau-t. - Így nem lehet közlekedni.- - A zsarukat én hozom magára, maga vaddisznó! - lázongott O. Fecteau.- Akkor most polgári jogon letartóztatom - mondtam neki. - Semmibe vette a sebességkorlátozást,

gyermekeim életét veszélyeztette. Együtt megyünk be a rendőrségre.-. - Azzal a csövet alátoltam a rendszámtáblájának, és úgy összehajtogattam, akár az ezüstpapírt.

- - Ha még egyszer hozzányúl a kocsimhoz - fenyegetett O. Fecteau -, csúnya világ lesz! - A csövet

azonban oly lazán forgattam, minta tollaslabda ütőjét, és melegében lepattintottam a másik stoplámpáját is.- A világ már most sem olyan szép, mint amikor belehajtott - oktattam O. Fecteau-t. - Azért, ha még

egyszer idetéved, maradjon meg első sebességben, és sűrűn villogtassa a stoplámpát. - Ahhoz, gondoltam el a csövet forgatva, először is újat kell felszerelnie.

Idős asszony jött elő a házából a zajra. Nyomban megismert. Nem az első kocsist állítom meg ezen a sarkon. - Úgy is kell! - kiáltotta oda reszketegen. Amint rámosolyogtam, totyogósan megindult felém, közben megállt, és a kiskertjének jól ápolt gyepszőnyegén megállapodott játék kocsit vette szemügyre. Látható nemtetszéssel hajolt le érte, majd odahozta nekem, én pedig a stoplámpa üveg- és plasztikcserepeivel együtt felraktam a teherautó rakodóterére. Tiszta környék ez. Nem tűröm a szemetet. Kinn a nyílt úton, ha futok, úgyis csak a szemetet látom mindenfelé. A többi csövet is felraktam, de az egy kezembe valóval, amelyet úgy forgattam, akár a harcos a dárdáját, összekotortam a járda szélére gurult huzaltekercseket meg a csavarhúzót. O. Fecteau szedte aztán össze és rakta vissza szerszámosládájának fiókjába. Vízvezeték-szerelőnek alighanem jobb, mint vezetőnek, gondoltam el, mert a csőfogó kulcs jól állt a kezében.

- Szégyellhetné magát - mondta az idős asszony O. Fecteau-nak. O. Fecteau majd felnyársalta a szemével.

- Kutya egy ember - mondtam az idős asszonynak.- Még ilyet! Érett férfi létére! - sápítozott az idős hölgy. - Mikor nő be a feje lágya!O. Fecteau úgy oldalgott el, mint aki a legszívesebben hozzám vágná a csőfogó kulcsot, aztán beugrana a

kocsijába, és belefarolna a mámiba.- Vezessen óvatosan! - szóltam utána, és akkor csúsztattam be a csövemet a többi közé, amikor már

visszaült. Majd karon fogtam az idős hölgyet, és felsegítettem a járdára.A teherautó megugrott, és idegtépő zajt meg égettgumi-szagot hagyott maga után. Ereztem az idős hölgy

könyökén, hogy minden porcikája remeg. Félelméből rám is átháramlott annyi, hogy ráébresztett, milyen ve-282szedelmes az embereket dühbe lovalni. O. Fecteau már vagy öt sarokra járt, de úgy tépett, hogy

magamban minden útjába kerülő kutyáért, macskáért és gyermekért fohászt rebegtem.Az is megfordult a fejemben, hogy nem folytatom keresztes hadjáratomat a gyorsan hajtók ellen. Hogyne

gurítanám dühbe őket, amikor engem magamat is dühít a hebehurgya, óvatlan, renyhe életük, amellyel a magam életét s a családomét veszélyeztetik. A kocsikat is mindig utáltam, azokkal együtt, akik felelőtlenül száguldoznak. Felőlem száguldozhatnának a sivatagban! Céllövőversenyeket sem rendezünk a kertvárosi utcán! Akár repülőgépből is ugrálhatnak ki kedvükre, de csakis az óceán fölött, nem pedig ott, ahol a családom él!

- Mi lenne ebből a környékből maga nélkül? - siránkozott az idős hölgy, akinek a neve soha nem akar az

eszembe jutni. Nélkülem? Talán békésebb lenne. Halálos veszedelmek fenyegetnék, de legalább csöndben. - Ilyen vadul vezetne mind - sopánkodott az idős hölgy -, ha maga nem lenne! Olykor mintha ott furikáznának a nappali szobámban! - Engem azonban zavart, hogy nyolcvanévesek félelmeiben osztozom - hogy életérzésem inkább az aggkori elhülyülés remegése, mint az érett ifjúsághoz illő megfontoltság.

Feneketlenül unalmas az én életem, gondoltam el, amíg az idős hölgyet a járda hasadásain át elkalauzoltam a portájáig.

Addigra visszatért O. Fecteau. Azt hittem, hogy az idős hölgy a karjaimban hal meg. O. Fecteau felhajtott a járdára, és mellettünk söpört el. Beleszántott az idős hölgy pázsitjába, legázolt egy facsemetét, és kis híján felborult, amikor éleset kanyarodott és kitépett egy jókora darab élő sövényt, a gyepből pedig palacsinta nagyságú hantokat fordított ki. Aztán megint lezöttyent a járdáról, és szórta a szerszámokat. O. Fecteau mára teljes környékemet fenyegette - láttam még, amint a Dodge és a Furlong sarkán kanyarodóban fölkap a járdaszegélyre, és úgy súrolja egy ott álló kocsi farát, hogy a csomagtartója kinyílik, s ott leppeg a veszett vízvezeték-szerelő rohama után.

Amint a megrendült hölgyet betámogattam a házába, a rendőrséget hívtam - meg a feleségemet, hogy a gyerekeket ki ne eressze a házból. A vízvezeték-szerelő megveszett csakugyan. Így segítek én a környéken. Őrjítem az őrülteket.

Az idős hölgy kockás mintázatú székébe telepedett le a zsúfolt nappaliban. Oly törékenyen ült ott, mint valami palánta. Akkor sem mozdult, amikor O. Fecteau újra támadott - ezúttal a nappali zárt erkélyét súrolta, amint bőszen dudálva a kövecses sétány mentén ültetett facsemetéket célozta meg. Én az ajtóban álltam, úgy vártam a végső támadást, de tanácsosabbnak véltem, ha nem mutatkozom, mert O. Fecteau, ha meglát, még a házba is képes behajtani.

Mire a rendőrség megérkezett, a veszett vízvezeték-szerelő már felfordult a teherautójával. Egy kombit próbált volna kerülni a Cold Tull meg a North Lane sarkán. O. Fecteau a kulcscsontját törte, és nem bírt kimászni az oldalán fekvő kocsiból, azonban dührohama csitulhatott, mert nyugalmasan hallgatta a rádióját.

Azóta jobban ügyelek, hogy ne ingereljem a gyorsan hajtókat, ha látom, hogy már attól felment a pumpájuk, hogy megállítom őket és prédikálni kezdek nekik. Az ilyeneknek csupán ennyit mondok, hogy értesítem a rendőrséget, azzal otthagyom őket.

O. Fecteau-ról hiába derült ki, hogy akárhány hasonló bosszúhadjárat van a füle mögött, engem csak furdalt a lelkiismeret. - Nézd, azzal semmi kárt nem tettél, ha ezt a vízvezeték-szerelőt kivontad a forgalomból - vigasztalt a feleségem is, holott ő inkább azért rótt meg mindig, hogy a mások dolgába minek ártakozok. Nekem mégis az jár az eszemben, hogy egy munkásembert megvadítottam - s ha dühöngésében csakugyan elüt egy gyermeket, ki a hibás? Részint én.

Szerintem a modern korban vagy erkölcsi kérdéssé lesz minden, vagy nincsenek erkölcsi kérdések. Vagy a

kérlelhetetlenség az úr, vagy a meghunyászkodás. Azért úgy döntöttem, megmaradok őrhelyemen. Nem tágítok.

Ne szólj semmit, intette magát Helen. Csókold meg, törleszkedj hozzá, csald fel a hálószobába, s még aztán is ráérsz véleményt mondani az elbeszéléséről. Nagyon ráérsz. Közben tudta, hogy Garp nem fogja tűrni a halasztást.

Garp elmosogatott, és leült az asztal túlsó végén.- Gyere, szeretgessél meg - kérlelte Helen a legcsábítóbb mosolyával.- Hát nem tetszett? - kérdezte Garp.- Beszéljük meg az ágyban.- De az istenit - csattant fel Garp -, mikor ez az első írás, amit tudomisénmióta befejezek, akkor hallani akarom,

mit szólsz!Helen az ajkába harapott, és letette szemüvegét. Piros ceruzájával egyet sem jegyzett a lapszélre. - Szeretlek -

ennyit válaszolt csak.- Jó, jó - mondta Garp türelmetlenül. - Szeretlek én is, de a szerelmünket elnyomtathatjuk bármikor. Milyen az

elbeszélés?Helen végre megkönnyebbült. Mintha ezzel a kérdéssel Garp elbocsátotta volna. Én megpróbáltam, gondolta, és

csak a megkönnyebbülés maradt a gondolat nyomában. - Szar -mond- mondta. - Nincs róla kedvem beszélni. Te meg azt nem nézed, nekem mihez lenne kedvem. Olyan vagy, akár a kisgyerek a vacsoránál. Neki legyen a szája először betömve.

- Szóval nem tetszik?- Semilyen se. Apró-cseprő. Mese habbal. Ha gerjed benned valami, majd inkább azt lássam. Mert ez semmi, te

is tudod. Műhelyforgács. Ilyeneket a kisujjadból kirázol.- Amúgy mulatságos, nem?- Amúgy - mondta Helen. - Amúgy, akár az élcelődés. Csupa benyögés. Azt sem tudom, mire véljem. Magad

figurázod ki? Nem vagy ahhoz elég öreg, írni sem írtál még annyit. Azért inkább önigazolás, bizonykodás, melldüllesztés. Másképp ügyes.

- Mi a fene. Ügyes?- Örökké azokat ostorozod, akik simán írnak, bár monda: nivalójuk nincsen - dörzsölte az orra alá Helen. -

Akkor ezt minek nevezzem, ha nem ügyesnek? A Grillparzer penzió--nak a bokájáig nem ér.- A Grillparzer penzió első nagyobb lélegzetű írásom volt - védekezett Garp. - Ez merőben más. Más

természetű elbeszélés.- Vagyis az egyik szól valamiről, a másik meg nem - szögezte le Helen. - Az egyiket emberekről írtad, a

másikat csakis magadról. Az egyik titkok árnyalt ábrázolása, a másik csupa szellemesség. - Ha Helen egyszer elindította kritikája gépezetét, bajos volt megállítania.

- - Nem igazságos az összehasonlításuk. Már a méreteik miatt sem.- - Akkor ne hasonlítgassuk őket.Garp duzzogó hallgatásba merült.- - Neked az Összeakadt szarvak sem tetszettek - mondta aztán vádlón -n-, és alig hinném, hogy a következő

majd jobban tetszene.- - Milyen következő? - nézett rá Helen. - Mára következő regényed írod?Garp magába roskadt. Helen pedig gyűlölte, hogy ilyen jelenetbe hajszolja bele, mégis szerette és kívánta.- - Szépen kérlek - fogta könyörgőre -, feküdjünk le!Most azonban Garp érezte úgy, hogy egy kis karcsavargatás árán közelebb jutnak az igazsághoz, és a lehetőség

felvillanyozta.- Ne szólj semmit -t- kérlelte Helen. - Gyere, feküdjünk le!- - Szóval szerinted A Grillparzer penzió--nál jobbat életemben nem írtam, igaz? - Garp tudta, hogyan vélekedik

Helen a második regényéről, meg azt is, hogy a Halogatás tetszett ugyan neki, mégis első regényt látott benne.- Mindeddig nem - felelte Helen a lehető leggyöngédebben. - Abból tudtam meg, mennyire szeretetre méltó író

vagy.- Csupán nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket - tette hozzá Garp undokul.- - Még ráérsz - mondta rá Helen, de vágyakozása egyre fogyott.Egymásra néztek, de Helen nem sokáig állta Garp tekintetét. Aztán Garp indult meg felfelé a lépcsőn. - Jössz? -

kérdezte háttal Helennek. Sem szándékot, sem érzelmet nem nyilvánított -t- vagy ezt is, azt is beletemette semmitmondó művébe, gondolta Helen.

- Még nem - felelte.Garp megállt a lépcsőn. - Talán valami olvasnivalód van? - Egy időre torkig vagyok az olvasással.Garp felment. Mire Helen utánament, már javában aludt. Ha egyetlen gondolatot szentelt neki az este, hogy

alhatott el most? Garp valójában érzéseinek kavarodását nem bírta tovább. Ha sikerül egyfelé terelnie a teljes gomolyt, bizonyára nem alszik el, és elébe vág sok mindennek.

Helen leroskadt mellé, és több szeretettel nézte el álmában, mint amennyi szeretetről e pillanatban számot adhatott volna. Majd azt látta, hogy Garp hímvesszeje ágaskodik, mintha őt várta volna mégis. Rádőlt és gyengéden szopta, amíg Garp el nem élvezett.

Garp lelkiismeret-furdalásra ébredt. Helennek nem volt semmi baja a lelkiismeretével, csupán olyan szomorúnak látszott, hogy Garpnak még később is megfordult a fejében: hátha tudta, hogy ő Mrs. Ralphfal álmodott.

Mire visszajött a fürdőszobából, Helen aludt. Hamar elnyomta az álom. Mint aki megszabadult a bűntudat terhétől, s most már álmodhat bátran. Garp éberen feküdt mellette, és az arcán tükröződő bámulatos ártatlanságot őrizte reggelig, amíg a gyerekek mocorogni nem kezdtek.

13

Walt náthás

Garp nyugtalanul aludt, valahányszor Walt megfázott. Mintha magáért is szuszogott volna meg a gyerekért is, aztán hajnalok hajnalán odabújt mellé és babusgatta. Aki látja, azt mondhatta volna, hogy Garp magára ragasztaná Walt megfázását, úgy gyógyítja.

- Ugyan már - legyintett Helen -, nátha, semmi egyéb. Duncan tavaszig ki nem mászott a náthából ötéves korában. - Tizenegyedik évében Duncan mintha valóban kinőtte volna az örökös náthát, az ötéves Walt azonban egyikből a másikba esett, vagy egyazon náthába esett vissza. A latyakos március jöttével Garp már attól tartott, Walt ellenállása összeomlott - karcos, fulladozó köhögése éjszakáról éjszakára ébren tartotta mindkettőjüket. Garpot néha Walt mellkasán nyomta el az álom, majd arra riadt, hogy nem hallja a szívverését, pedig a gyerek csupán elhengerítette apja fejét, hogy megfordulhasson s alhasson egy kicsit.

Az orvos is, Helen is hiába mondta Garpnak: - Nátha csak.Garp nem alhatott, ha Walt zihált, így aztán Roberta telefonjai ébren érték. A hatalmas nő éjszakai szorongásai

már nem okoztak Garpnak kínos meglepetést - Garp nyűgössége azonban Helent hozta ki a sodrából.- Hatolna, amin dolgozz, nem vergődnél fél éjjel - mondta Garpnak. - A képzelgés nem hagy aludni. - Valóban,

Garp is tudta, ha nem ír, a képzelete átcsoportosítja erőit. Például az álmokra -a- mostanában csak gyermekeivel kapcsolatos borzalmakat álmodott.

Egyik visszatérő álma az volt, hogy a szörnyűség akkor történik velük, amikor ő pornográfiát nézeget. Azaz hogy egy képet néz csak, de az alig lehetne disznóbb. Az egyetem birkózócsapata, akikkel olykor edzett, nevekkel osztályozta az effélét. A nevek, mint tapasztalta, nem sokat változtak steeringi nagydiák kora óta, legalábbis birkózók közt nem.

Változás csupán annyi történt, hogy képekből azóta több forgott közkézen.Azt a fajta képet, amelyet Garp az álmában szemlélt, a birkózók azóta is a pornográfia legfelső osztályába

sorolták. Az osztályozás tudniillik aszerint történt, hogy a nőből mennyit mutat a kép. Ha csupán fanszőrzetét mutatta, nemiszervétnemi szervét nem, málnás bozótnak nevezték, vagy csak málnásnak. Ha a nemiszervnemi szerv is látszott a bozót közt, azt cukrozott málnának nevezték. A cukrozott málna jobbnak számított a málnásnál. Ha a nyitott nemiszervbenemi szervbe bele is lehetett látni, az volt a tisztított málna. De a pornográfia legjavának számított, ha látszott a képen az is, hogy levedzik - ezt úgy nevezték, hogy málna szörppel. A kép ugyanis nemcsak a nő meztelenségét és feltárulkozását mutatta, hanem a készségéről is vallott.

Garp tehát olyan képet nézett álmában, amelynek málna szörppel volt a neve a birkózók keresztségében, amikor gyermeksírást hallott. Nem tudta, kinek a gyerekei sírnak, csak annyit tudott, hogy Helen és Jenny velük van. Jöttek is le a lépcsőn hosszú sorban mellette, ő pedig dugta volna a képet előlük. Fenn aludtak valamennyien, és valami iszonyatosra riadtak, azért most lefelé tartottak a pincének - mintha légoltalmi óvóhelyre igyekeztek volna. S ahogy ezt meggondolta, Garp már hallotta is a bombák tompa dübörgését - ocsúdott közben, hogy a vakolat hullik és a fények pislákolnak - és akkor hatolt bele, miféle veszedelem fenyegeti a gyerekeket. Kettesével vonultak szipogva Helen és Jenny után, akik oly józanul vezették őket az óvóhelyre, akár a hivatásos gyermekgondozónők. Garpra nemigen néztek, csupán megvetésüket juttatták neki, mintha a bombázást is ő hozta volna a nyakukra, most pedig nem azon jár az esze, hogy segítsen.

A málnát nézegette szörpben, nemhogy az ellenséges gépeket figyelte volna? Az álmok természetéhez híven ez a kérdés meg nem világosodott soha - éppen azt nem tudta meg, miért gyötri a bűntudat, és miért tekintenek rá oly szemrehányón.

A sor végén Walt és Duncan jött - kezük cserkészfogásban, ahogy Garp álmában a vésznek elébe néző gyerekeket képzelte. A kis Walt úgy sírt, mint amikor lidérces álmától nem bír szabadulni. - Olyan rosszat álmodok! - szipogta, majd apjára nézett s ráförmedt: - Rosszat álmodok!

Garp azonban álmában nem ébreszthette fel fiát rossz álmából. Duncan egykedvűen pillantott rá. Féloldalt fordított szép arcán elszánt vitézség tükröződött. Duncan igen felnőttes volt mostanában, és ez a pillantása titok volt a kettejük közt - azt jelentette, mindketten tudják, hogy Walt nem álmodik és menthetetlen.

- Keltsd fel! - kiáltotta Walt, de a gyermekek hosszú sora már eltűnt az óvóhely gádorában. S ahogy a cserkészfogásban vergődött - Walt talán Duncan könyökéig ha felért -, visszatekintett apjára. - Rosszat álmodok! - ordította, mint aki maga sem hiszi. Garp nem tehetett semmit, nem is szólt semmit, és nem is igyekezett utánuk a lépcsőn, pedig a hulló vakolat már mindent beborított. S a bombák dübörögtek egyre.

- Álmodsz! - kiáltotta a kis Walt után. - Rossz álom! - Pedig tudta, hogy hazudik.Helen rúgására ébredt.Helent az aggaszthatta már, mi lesz, ha Garp elszabadult képzelete nem Walt körül kering, hanem őt kezdi

nyomon követni. Márpedig ha Garp feleannyi aggodalommal követi Helent útjaiban, mint Waltot, látnia kell, mi készül.

Helen maga azt hitte, legalább ő tudja, mi. Tudta is odáig, hogy tanszéki szobájának ajtaját megnyitotta a falnak dőlő Michael Milton előtt és betessékelte, majd amikor beléptek, becsukta az ajtót és gyorsan szájon csókolta. A vékony nyakába úgy belekapaszkodott, hogy Michael Milton szusszanni sem bírt, és ahogy Helen lába a két lába közé benyomult, hátráltában felrúgta a papírkosarat és elejtette jegyzeteit.

- - Megvitatni valónk nincs több - jelentette Helen, azzal megjártatta a nyelvét Michael Milton felső ajkán,

közben igyekezett eldönteni, szereti-e a cudar bajszát. Végül azzal napolta el a döntést, hogy egyelőre megteszi. - Csakis a lakására megyünk, sehova máshova - tudatta vele.

- A folyón túl van a lakásom.- - Tudom, hol - mondta Helen. - Rendes?- - Persze. És a folyóra gyönyörű kilátás nyílik.- - Az nem érdekel - mondta Helen. - Rendes legyen, nekem az a fontos.- Elég rendes, de majd rendet teszek benne.- EsÉs csak a maga kocsiján mehetünk - rendelkezett tovább Helen.- - Nincs kocsim.- Tudom - mondta Helen. - Szereznie kell.Michael Milton már mosolygott. Amint első meglepetéséből ocsúdott, látta, hogy a szénája jól áll. - Azért nem

baj, ha nem álltam be máris a szoba ajtaja elé, ugye? - kérdezte, és bajszával megcsiklandozta Helen nyakát, majd a mellét fogta meg. Helen lerázta.

- Akkor szerez, amikor jónak látja - válaszolta. - Az enyémbe nem ülünk, de a városon keresztül sem sétálunk együtt, meg buszokon sem zötykölődünk együtt. Ha valaki megneszeli a dolgot, rögtön lefújom, érti? - Letelepedett az íróasztalához, és mivel Michael Milton nem kapott felhatalmazást, hogy kövesse, ő a diákoknak szánt székre ereszkedett le az íróasztallal szemközt.

- Értem, persze.- Szeretem a férjemet, és meg nem bántanám - mondta neki Helen, és Michael Miltonnak volt annyi esze, hogy

el ne vigyorodjon.- A kocsi meglesz egykettő.- És takarítsa ki a lakását vagy takaríttassa ki.- Az is meglesz - mondta, és egy apró mosolygást már megengedett magának. - Milyen kocsit parancsol?- Az engem nem érdekel. Csak guruljon, ne álljon a szerelőnél örökké. És nekem ne fotelülésest vegyen, hanem

olyat, amelyiknek az első ülése hátradönthető. - Michael Milton nem értette, azért megmagyarázta neki: - Végig akarok dőlni rajta kényelmesen, legfeljebb a fejemet az ölébe ejtem, hogy senki ne lássa, ki fekszik maga mellett. Érti?

- Ne aggódjon - mosolygott rá Michael Milton.- Kicsi a város. Senkinek nem szabad megtudnia.- Annyira azért nem kicsi - vélekedett Michael Milton magabízón.- Minden város kisváros, s ez kisebb, mint hinné. Akarja hallani?- Mit? - nézett rá Michael Milton.- A másodéves Margie Tallworthszel hál rendszeresen - olvasta a fejére Helen. -205-ös számú bejegyzett

hallgatója az én összehasonlító irodalomtörténeti előadásaimnak. Továbbá egy igen fiatalos külsejű utolsóévesselutolsó évessel is foglalkozik, Dirkson angol irodalmának 150-es hallgatójával. Én inkább elsőévesnek nézném, de hogy hált-e vele, azt nem tudom. A jó szándék meglehetett magában - tette hozzá Helen. - Végzett kollégáival legjobb tudomásom szerint eddig még nem foglalkozott, bár meglehet, hogy a seregszemlémből hiányzik valaki.

Michael Milton röstelkedett, büszke is volt, s annyira elveszítette uralmát az arcizmain, hegy Helen elkapta róla a szemét.

- Ilyen kicsiny ez a város -s- magyarázta tovább. - Azért, ha velem kezd, a többieket szélnek kell eresztenie. Tudom, mennyire nyitva a szemük a fiatal lányoknak, s amit meglátnak, azt el nem hallgatják.

- Meglesz - mondta Michael Milton, mint aki magában készíti Helen kívánságainak lajstromát.- Hát jogosítványa van-e? - ötlött Helen eszébe, és zavartan pillantott Michael Miltonra.- Az van! - Nevettek mind a ketten, és Helen megnyugodott, de amikor Michael Milton felkelt és megkerülte az

íróasztalt, hogy megcsókolhassa, megrázta a fejét, és visszaintette a helyére.- Itt pedig hozzám nem nyúl - figyelmeztette. - Ebben a szobában a bizalmasságnak helye nincsen. Én nem

zárom az ajtómat, még csukni sem szívesen csukom. Nyissa ki, legyen szíves - kérte, és Michael Milton engedelmeskedett.

Régi fajta furgont szerzett, falambériás, testes Buick Roadmastert. 1951-ben készült, és még a Korea előtti idő krómja és tölgyborítása csillogott rajta. Majd három tonnát nyomott, nyolc liter olaj fért bele és vagy nyolcvanöt liter benzin. Ára annak idején 2850 dollár volt, Michael Milton azonban 600 dollárnál olcsóbban jutott hozzá.

- Nyolchengeres, háromezer-kétszáz köbcis, egytorku Carter-porlasztós, szervokormányos jószág - magyarázta az ügynök Michael Miltonnak. - A rozsda még nemigen kezdte ki.

Semmitmondó, alvadtvér-színű kocsi volt, majd két méter széles és öt méter hosszú. Első ülésén Helen végigfekhetett térdhajlítás nélkül, s a fejét sem kellett éppen Michael Milton ölébe ejtenie, bár megtette.

Nem is azért, mert kellett, hanem mert tetszett neki a műszertábla látványa az öléből, s hogy arca közel lehet a gesztenyeszínű bőrülés sima kényelméhez. Az ölébe ejtette fejét, igen, mert szerette érezni Michael Milton két lábának feszülését-ernyedését, a gáz és fék közt mozgó csípőjét. Egyébként nyugalmas helyet talált az ölében, mert a kocsinak nem volt tengelykapcsolója, és a vezetőnek nem kellett sokat taposnia. Michael Milton előrelátóan a zakója zsebébe tette át aprópénzét, Helen ilyenformán csak kordnadrágjának bordáit érezhette, és barázdái halványan rá is nyomódtak az arcára. Igaz, a fülével vagy a tarkójával olykor keményedést érzett.

Néha azt is elképzelte, hogy szopja, amíg a városon át döcögnek ebben a batárban, amelynek hűtőjén a krómrácsozatban, mint a cápa fogai közt, úgy villogott a Buick Nyolcas. Azonban tudta, hogy az veszélyes volna.

A veszély első jele az volt, hogy Margie Tallworth egyetlen szó nélkül elmaradt Helen összehasonlító irodalomtörténeti előadásairól. Helen rögtön gyanút fogott, hogy nem az előadásaival gyűlt meg a baja, azért behívta a szobájába.

A másodéves Margie volt már eléggé egyetemi polgár ahhoz, hogy tudja, miért tartozik magyarázattal s miért nem. A félév kezdetén meggondolhatta még a diák az előadás látogatását, nem kellett hozzá az előadó engedélye. - Muszáj leszek megokolni? - kérdezte Margie bután.

- Nem - felelte Helen -, azonban ha súlyos az oka, szívesen hallanám.- Nem kell, hogy legyen rá okom - bökte ki Margie Tallworth, és jóval tovább állta Helen tekintetét, mint a

legtöbb diák, aztán felkelt, mint aki megmondta a magáét. Apró termetű volt, csinos és diáknak igen jól öltözött, gondolta el Helen. Ha a következetességet kereste Michael Milton ízlésében, egyébre nem juthatott, mint hogy szereti a jól öltözött nőket.

- Hát sajnálom, hogy nem sikerült - mondta Helen, amíg Margie cihelődött. Remélte, hátha elárul valamit mégis.

De annyi bizonyos, hogy tudja, gondolta, és gyanúja nyomban Michael Miltonra terelődött.- Máris eljárt a szád - szegezte neki barátságtalanul, ahogy csakis telefonon beszélhetett. - Hogyan dobtad

Margie Tallwortht?- Amilyen tapintatosan csak lehetett - válaszolta Michael Milton elégedetten. - De a dobás csak dobás,

akármilyen tapintatos.Helen nem tűrte Michael Miltontól a kioktatást, legfeljebb nemi tekintetben. Azt is azért, mert tapasztalta, hogy

a fiúnak szükséges a nemi úrhatnámság. Ilyesmivel még nem került szemközt. Michael Milton olykor durva volt, bár Helen szerint nem veszedelmes, s ha ő vonakodott, Michael Milton is elállott a szándékától. Egy ízben kereken megmondta neki: - Nem! Ez nekem nem való, ezt nem teszem! - Azért egy „"megérted, ugye?""-t hozzáragasztott, mert nem volt biztosa dolgában, mit tesz majd Micfiael Michael Milton. Ő azonban hallgatott a szavára. Keményen bánt ugyan Helennel, de Helen nem bánta. Izgatta az is, hogy teljesen nem bízhat meg benne. Más kérdés volt, hogy titoktartásában bíznia kellett, különben vége a mulatságnak.

- Én nem mondtam neki semmit - tiltakozott Michael Milton. - Csak annyit, hogy „"nincs tovább, Margie"". Valami ilyesmit. Azt sem sejtettem vele, hogy más nő bukkant fel a láthatáron. Te szóba sem kerülhettél persze.

- Talán már előbb hallotta, hogy rólam beszéltél. Mielőtt ez az ügy elkezdődött.- Az előadásaiddal sohasem volt kibékülve, annyit tudok - mondta Michael Milton -, mert arról beszéltünk.- Nem tetszettek neki az előadásaim? - Helen ezen akadt fenn igazán.- Nem tehet róla, hogy nem észlény - vigasztalta Michael Milton.

- Annyit mondok, jobb lesz, ha megbizonyosodsz, hogy Margie csakugyan nem tud semmit - jelentette ki Helen.

Michael Milton azonban nem tudott meg semmi bizonyosat. Margie Tallworth nem ereszkedett vele tárgyalásba. Michael Milton telefonon próbálkozott, azzal a magyarázattal, hogy egy régi barátnője tért vissza hozzá, méghozzá más városból, nem volt hol a fejét lehajtania, és ez lett belőle - de Margie lecsapta a kagylót, Michael Milton hozzá sem foghatott a bonyodalom részletezéséhez.

Helen többet dohányzott mostanában, és néhány napig aggodalmasan figyelte Garpot. Lelkiismerete egyszer vette elő csupán, amikor szeretkezett vele - nem azért, mert kívánta, hanem mert azt akarta, hogy megnyugodjon, ha ugyan nyugtalanítja valami.

Garp azonban nem nyugtalankodott. Egyetlenegyszer ébredt gyanú benne, amikor apró bevérzéseket látott Helen csípője táján, a húsa vastagján. Garp erős ember volt ugyan, de feleségével és gyermekeivel gyengéden bánt. Az ujjak nyomán támadt bevérzéseket pedig jól ismerte, hiszen birkózott. Egy-két nappal később Duncan felső karján látott ilyesmiket és emlékezett, hogy a karján ragadta meg a gyermeket, amikor birkóztak -k- s arra a következtetésre jutott, hogy szeretteit, úgy látszik, a kelleténél jobban megszorongatja. Vagyis az ujjnyomatok Helenen őtőle származnak.

Ahhoz büszke volt, hogy a féltékenység hamar a hatalmába kerítse. Azt a nevet pedig, amelyikkel egy reggelen ébredt, elfelejtette azóta. Michael Milton dolgozatai már nem hevertek szanaszét a házban, és nem vették el Helen álmát. Helen valójában mind korábban tért nyugovóra mostanában.

Újabban megszerette a Volvo hegyes sebességváltó vaspálcáját - jólesett, hogy a tenyere párnáját marja, amikor hazafelé igyekszik az egyetemről. Olykor rá is nehezedett, hogy már úgy érezte, átlyukasztja a bőrét. Csalhatott könnyeket is a szemébe ezzel a vaspálcával, s mintha megtisztult volna hazáig, mire a fiúkat meglátta integetni a tévészoba ablakából és mire Garp a megérkezésekor jelentette, hogy kész a vacsora.

Margie Tallworth lehetséges tudomásától megrémült, bár Michael Miltonnal is, magával is elhitette, hogy kapcsolatuknak vége, mihelyt valaki megneszeli. Időközben eszmélt, hogy bajosabb lesz szakítania, mint először hitte, és reménykedően kapaszkodott Garp nyakába a konyhában, hátha Margie Tallworth mégsem tud semmit.

Hanem Margie Tallworth hiába volt tudatlan lány, mégis tudott Michael Milton és Helen kapcsolatáról. Tudatlanságát igazolta, hogy Michael Miltonhoz fűződő sekélyes érzelmei felől úgy képzelte, „"magasröptűek"" (mint mondta volna is), másrészt Helenre úgy tekintett, mint aki Michael Miltonnál csupán érzékei mulatságát keresi. Valójában Margie dagonyázott „"a nemiségben"" (ő így nevezte), és bajos lett volna meghatározni, mitől magasröptűek az ő érzelmei. Mégsem tévedett nagyot, hogy Helen és Michael Milton kapcsolatának efféle a természete.

Margie Tallworth tudatlansága kiütközött abban is, hogy egy időben többet képzelt a valóságnál. Azonban jófelé kereskedett. Amikor Michael Milton a munkáit beszélte meg He-lennel, Margie azt képzelte, már javában basznak. Azt Margie Tallworth nem képzelhette, hogy Michael Miltonnal lehetséges egyéb kapcsolat is. Ebben az egy dologban nem volt tudatlan. Helen és Michael Milton viszonya felől előbb képzelgett tehát, mint ahogyan Helen beleereszkedett.

Az angol irodalom tanszékének épületéből, a negyedik emeleti női mosdó tükörablakán át pedig beláthatott a háromtonnás Buick füstös szélvédőjén, amikor a kocsi úgy siklott ki a parkolóból, akár egy királyi koporsó, és benne láthatta Mrs. Garpnak az első ülésen végignyúlt karcsú lábszárait. Ilyen testhelyzetben furikázni csak a legjobb barátok indulnak, ennyit tudott ő is.

Utoljára magamagánál jobban megértette az új szeretőket, szokásaikkal együtt. Ekkor hosszas gyalogsétákba kezdett, részint, hogy Michael Miltont felejtse, részint, hogy Helen háza táját kifürkéssze. Helen férjének szokásait csakhamar sikerült megismernie - hiszen Garp állandóbb volt a bükkfalángnál. Reggelente ott látta bóklászni a szobákban. Állástalan vajon? Ez egybevágott volna Margie-nak a felszarvazott férjről alkotott képével. Déltájt aztán futószerelésben kirontott a házból, és elnyargalt, tett egy néhány mérföldes kört, visszatért, és átolvasta a postáját, amely szinte mindig addig érkezett, amíg ő futott. Aztán megint a házban bóklászott. Részletekben vetkezett, útban a zuhany alá, és az öltözködéssel utóbb sem sietett. Egyetlen tulajdonsága nem illett össze Margie képével: a jó teste. S ugyan miért vacakol el annyi időt a konyhában? Margie-nak az is megfordult a fejében, hátha állástalan szakács.

Aztán megjöttek a gyerekek, és Margie Tallworth szegény szíve elfacsarodott. Helyes embert látott Garpban, ahogy eljátszott gyerekeivel, de a képbe ez is beleillett: a férj ártatlan bolondozása, míg a feleségét tömik. Garp birkózói is ezzel a szóval éltek már a Steeringben, a nyakszíj meg a topogó napjaiban - valaki mindig dicsekedett közülük, hogy töm egy málnát, szörpben.

Így aztán egy napon, amikor Garp kirobbant a házból futószerelésében, Margie Tallworth csak addig várt, amíg eliramodik. Aztán felment Garpék tornácára egy illatos levélkével, hogy dobja a postaládájukba. Azt remélte,

Garpnak bőven lesz ideje elolvasni és megemésztenie, amíg a gyerekek hazaérkeznek. Azért emészthetően szövegezte a tudósítást. Csakhogy tudatlanságába belegabalyodott megint egyszer.

Mára levélkével sokat küszködött, mert nem volt erőssége a tollforgatás. Nem szándékosan sikerítette illatosra, hiszen ami papírt egyszer magához vett, az mind illatossá vált - ha azonban jobban meggondolja, látnia kell, hogy céljához nem illik az illatos levélke. De nemcsak névtelen levelek dolgában volt tudatlan. Amikor Helen a 205-ös számmal jelzett első zárthelyijét kezébe vette, annak is mellbe vágta az illata.

Garpnak szóló tudósítása ennyi volt:

A feleségének „"liezonja"" van Michael Miltonnal.

Margie Tallworth felnőtt fejjel is úgy szövegezett, hogy a villamos megboldogítja azt, akit elvág, azért választotta ki ekkora tapintattal az idézőjelbe tett „"liezonja"" fordulatot. S ott állt illatos levélkéjével Garpék tornácának lépcsőjén, amikor az eső megeredt.

Garpot semmi el nem téríthette napi pályafutásáról, csakis az eső. Utálta, ha a futócipője átázik. Futott ő fagyban is, hóban is, de ha az eső megeredt, csak hazafelé futott. Otthon aztán nagy káromkodva nekiállt főzni. Amikor a főzéssel megvolt, köpenyt terített magára, és buszra kapott, hogy még elérje a birkózók edzését a tornacsarnokban. Útközben beugrott a napközibe, és vitte Waltot is. A tornacsarnokból hazatelefonált, hogy megtudja, Duncan hazaérkezett-e. Olykor utasításokat adott neki, ha az ételt főni hagyta a tűzön, de leginkább csak a kerékpározással kapcsolatos tanácsait osztotta, és a veszélyek esetére felírt telefonszámokat kérdezte tőle vissza: tudja-e, kit hívjon, ha tűz támad, ha robban valami, ha rablási kísérlet vagy utcai szerencsétlenség történik?

Edzés után vitte Waltot is zuhanyozni, s akkor újra hazatelefonált-t - Helen rendszerint már hazaérkezett, és értük mehetett.

Garp tehát nem szerette az esőt, hiába volt kedvére a birkózás. Megzavarta élete egyszerű rendjét. Margie pedig nem várta, hogy a dühösen ziháló Garp felbukkan mögötte.

- Aááááá! - szakadt ki belőle a kiáltás, és olyan görcsösen markolta illatos levélkéjét, mintha halálra sebzett kedves állatának fő ütőerét szorította volna el.

- Jó napot - vetette oda Garp, aki pótmamát látott benne, és- a pótmamákban az utóbbi időben nem látott sok fantáziát. Rámosolygott ugyan Margie-ra, de nagyobb figyelemmel nem ajándékozta meg.

- Aaaaa - mondta Margie, mert más hang nem fért ki a torkán. Garp a kezében szorongatott levélkére pillantott. Margie úgy tartotta oda neki, mintha tűzbe nyúlna.

Garp Helen diákj ának nézte, akit Helen valami üzenettel küldött haza. Most azonban, hogy szavát nem vehette, s csak azt látta, hogy a levélkét nyújtja, másként tekintett rá. Tapasztalata a szóra nem bírható és levélkét nyújtó nőkkel nem terjedt túl az Ellen-Jamesiánusokon, s egy pillanatra elöntötte a düh, hogy megint hülyével kell megismerkednie. Netalán az izgalmas életű Jenny Fields remeterák fiát jött kifürkészni?

Szia! Margie vagyok, Ellen-Jamesiánus.

298- Nyilván így szól az első levélkéje. S a második:

Tudod-e, kik az Ellen-Jamesiánusok?

A következő az lesz, cikázott át Garp agyán, hogy az Ellen-Jamesiánusok vallásos alapra helyezkednek, és házához szállítják kegyes sületlenségeiket. Az is elkeserítette, hogy már ilyen fiatal lányokra kivetik hálójukat - pedig ezek még mit tudják, lesz-e szükségük a nyelvükre életükben! Mindezt meggondolván megrázta fejét, és elhárította a levélkét.

- Tudom, tudom, tudom. Még mi újság?Szerencsétlen Margie Tallwortht ez az elutasítás végképp készületlenül érte. Bosszuló angyalnak érkezett,

iszonyú kötelességében járt el, neki fájt a leginkább, hogy Hióbhírét megossza az érdekelttel. EsÉs íme, az érdekelt már tudja, és fütyül rá!

Levélkéjét rezgő két melléhez szorította, olyannyira, hogy nemcsak a parfümöt sajtolta ki közülük, hanem fiatalsága illatát is. Garp orrát csiklandozta az illat.

- Kérdem, még mi újság - bámult rá Margie-ra. - Részvétet várt tőlem, hogy a tulajdon nyelvét kimetszette?Margie megrémült. - Mi? - Ez az egy szó szakadt ki belőle. Talán azért bóklász ez a szerencsétlen a házában

naphosszat, mert megbomlott?Garp pedig szót hallott. Nem „"áááááá""-t meg „"aaa""-t, hanem metszetlen nyelv művét, teljes szót.

- Mi? - csodálkozott el.- Mi? - meredt rá Margie.Garpnak ismét levélkéjére esett a tekintete. - Hát maga tud beszélni?- Persze - nyögte ki Margie.- Hát ez?-? - mutatott Garp a levélkére. Margie azonban már rettegett - ki tudja, mi kitelik ettől a felszarvazott

dühöngőtől? Őt gyilkolja meg, a gyermekeit irtja ki - látott benne annyi erőt, hogy Michael Miltont megfojtsa fél kézzel. Ráadásul gonosznak látszik mind, aki faggatja az embert. Margie farolt kifelé a tornácról.

- Álljon meg! - förmedt rá Garp. - Nekem szól ez vagy kinek? Helennek? Ki maga?Margie Tallworth a fejét rázta. - Tévedés - suttogta, de amikor megfordult, hogy futásban keresse menedékét,

összeütközött a postással, aki elejtette a levélcsomagját, és Margie-t visszalökte Garp elé. Garp emlékezetében felvillant Duna, az aggkori hülyeségben szenvedő medve, hogy az is akkor került ketrecbe, amikor a postást lelökte a szálló lépcsőjén - Margieval azonban csupán annyi történt, hogy elesett a tornácon, a harisnyája elszakadt, és fél térdéről lehorzsolta a bőrt.

A postás úgy látta, kínos pillanatban érkezett, azért Garp postáját igyekezett elsőnek kiválogatni az elszórt levelek közül, Garpot azonban csakis a síró lány levélkéje érdekelte. - Mit hozott mégis? - kérdezte tőle gyengéden, és talpra segítette volna, Margie azonban megmaradt ültében, és zokogott.

- Bocsásson meg - ennyi telt csak tőle teljes zavarában. Garp gyengédsége annyira megtetszett neki, hogy már el sem képzelhette, hogyan bántaná meg ilyen újsággal.

- Nem veszélyes - állapította meg Garp a térdéről -, de mindjárt hozok valamit és megfoltozzuk. - Bement a házba fertőtlenítőért és ragasztószalagért, Margie pedig ezt az alkalmat ragadta meg, hogy kibicegjen a házból. Nem állhatott elébe a hírével, de eltagadni se lett volna szíve. Azért otthagyta neki a levélkét. A postás nézett utána, amint végigsántikált a mellékutcán a sarokig, ahol a buszok megálltak, közben eltűnődött, miféle népek is ezek a Garpék. Levelet többet kapnak, mint a más családok, annyit már megállapított.

Válaszleveleket, nagyrészt John Wolftól. Érkeztek könyvek is bírálatra - ezeket Garp továbbadta Helennek, mert ő legalább elolvasta. Érkeztek azután folyóiratok is, Helenéi, Garp szerint több is a kelleténél. Ő csupán két folyóiratot járatott, az Ínyes--t meg az Amatőr Birkózók Hírei--t. És jöttek persze a számlák. Meg egy-egy levél, nem is ritkán, Jennytől. Írni csak levelet írt mostanában. Meg néhány rövidre fogott sor Ernie Holmtól.

Olykor Harry Fletcher is írt mindkettőjüknek, és írt Alice is, mint a vízfolyás, semmiségekről, csakis Garpnak. Most pedig a szokásos posta közt ott illatozott a könnyekkel áztatott levélke. Garp letette a fertőtlenítőszeres

üveget meg a sebragasztót, a lány után nem is nézett, hanem mindjárt a levélkéért nyúlt. S már sejtette, mi lesz benne.

Eltöprengett aztán, miért is nem eszmélt eddig, mikor következtethetett volna annyi mindenből. De most, hogy eszmélt, azt hitte, eszmélt már előbb is, ha nem is hatolt a dolog a tudatába. A levélke széthajtogatása - óvatosan, hogy el ne hasadozzon - ősz hangjait idézte, holott hideg március volt, alig engedett fel a fagyos föld. Kemény papírja úgy ropogott, mintha csontok törtek volna. És a szétáradó illatából Garp egyre a tájékozatlan kis sikolyt hallotta: - Mi?

Hogy mi, azt szinte tudta, csak még hogy kivel, azt nem - azt a nevet, amelyik a nyelvére tolakodott akkor reggel, elfelejtette azóta. A levélke emlékeztette rá. Michael Milton. Úgy hangzott, mint valami különlegesség a fagylaltos árlapján, mikor a fiúkat elvitte, hogy csemegézzenek kedvükre. Mintha a Csoki Csikó meg a Péche Melba közt olvasta volna, hogy Michael Milton. Csömörletes név, Garp szinte érezte az ízét, azért kiment a kerti lefolyóhoz, miszlikre tépte az illatozó levélkét, és letömte a rácsán. Aztán visszament a házba, kikereste a nevet a telefonkönyvből, és többször elolvasta.

Úgy tetszett neki, Helennek régen lehet „"liezonja"" valakivel, s mintha ő is tudott volna róla régen. De ilyen nevezetűvel! Michael Miltonnal! Garp emlékezett, hogy be is sorolta, mindjárt ott a társaságban, ahol bemutatták neki. Mondta mindjárt Helennek, hogy ez a Michael Milton puhány. A bajuszát is megvitatták. Michael Milton! Garp 'oly buzgón olvasta a nevét, hogy amikor Duncan hazaért az iskolából, azt hitte, apja megint regényhősök nevéért böngészi a telefonkönyvet.

- Elhoztad Waltot? - kérdezte Duncan.Garp el is felejtkezett Waltról. Pedig, kapott észbe, náthás is. Most úgy vár rám, náthásan!- Menjünk el együtt érte - ajánlotta Duncannak, és Duncan meglepetésére bevágta a telefonkönyvet a

szemetesvödörbe. Aztán felkerekedtek, és kimentek a buszmegállóba.Duncan azt is furcsállotta, hogy esik ugyan, de apján még mindig a futómez van. Nem szólt érte, csupán ennyit

tudatott: - Két gólt rúgtam ma. - Duncan iskolájában, ki tudja, miért, a labdarúgás volt a testedzés egyetlen formája. Ősszel, télen, tavasszal egyre csak a labdát rúgták. Kicsiny iskola volt, és a labdarúgásra lehetett valami fontos okuk, csak Garp elfelejtette, mi. Annyira emlékezett, hogy nem volt megbékülve vele. - Két gólt - hangoztatta

Duncan.- Óriási - mondta Garp.- Az egyiket fejeltem.- Fejelted? Bámulatos.- Ralph gyönyörűen tette a fejemre a labdát.- Még bámulatosabb-b - tódította Garp. - Mi kitelik Ralphtól! - Átkarolta Duncan vállát, de azt tudta, hogy

megszégyenítené, ha megpróbálná megcsókolni. Walt, az bezzeg nem bánja! Aztán arra gondolt, hogy Helent csókolná meg, és hajszál híján a busz alá lépett.

- Apu! - meredt rá Duncan. S a buszban még meg is kérdezte: - Nincs semmi bajod?- Nincs hát - felelte Garp.- Azt hittem, a tornacsarnokban leszel - mondta Duncan. - Mivelhogy szakad.Garp átlátott a folyón Walt napközijéből, és igyekezett betájolni Michael Milton lakását. A címét betéve tudta

már a telefonkönyvből.- Hol voltál? - támadt rá Walt. Köhögött, csöpögött az orra és láza is lehetett, de mivel esett az eső, számított rá,

hogy birkózni mennek.- Miért nem 'megyünk megyünk mindannyian, ha már benn vagyunk a városban? - tudakolta Duncan.

Következetes kérdés volt, Garp mégis a fejét rázta. - Miért nem? - firtatta Duncan.- Nem látod, hogy a futószerelésében van, te majom? -mond- mondta neki Walt.- Fogd be a szád, Walt - torkolta le Duncan. A buszon még okoskodott egy darabig, amíg Garp azzal nem vágta

el okvetése fonalát, hogy Walt beteg, és lázasan nem lehet birkózni.- Nem vagyok beteg! - tiltakozott Walt.- De beteg vagy - mondta Garp.- De még milyen - tódította Duncan, és a halántékára mutatott.- Maradj veszteg, Duncan! - torkolta le Garp.- Madarat lehet ma fogatni veled, apu - állapította meg Duncan, és Garp meg akarta csókolni, hogy

megmutassa, mennyire nincs rosszkedvében. De mivel Duncan a kísérlettől is elrestelkedett, Waltot csókolta meg.- Izzadsz is, meg vizes is vagy, apu! - panaszolta Walt.- Mert a futószerelése van rajta, te majom - mondta Duncan.- Azt mondta rám, hogy majom! - nyafogta Walt.- Hallom - mondta Garp.- Én nem vagyok majom - nyítta Walt.- Igenis az vagy - szögezte le Duncan.- Fogjátok be a szátokat mind a ketten - rivallt rájuk Garp.- Apuval madarat lehet fogatni, mi, Walt? - fordult Duncan az öccséhez.- Hát - felelte Walt, s ezzel mintegy megkötötték az egyezséget, hogy az apjukat piszkálják, amíg a busz le nem

tette őket a házuktól néhány sarokra az egyre sebesebb esőben. Loncsos kis család voltak így hármasban, amikor a házuktól egy sarokra egy suhanó kocsi hirtelen lassított mellettük. Amint az ablaka nyekeregve letekeredett, a párás belsejében Mrs. Ralph elnyűtt, izzadó arcát pillantotta meg Garp. Mrs. Ralph rájuk mosolyodott.

- Nem láttad Ralphot? - kérdezte Duncantól.- Nem én - felelte Duncan.- Annyi esze nincs a hülyének, hogy ne esőben kódorogjon - mondta Mrs. Ralph, majd Garphoz fordulva

jóakaratúan hozzáfűzte: - Persze maguknak sincs. - Egyre mosolygott, és Garp megpróbált visszamosolyogni, mivel értelmes válasz nem jutott az eszébe. Aztán ocsúdott, hogy arcizmainak aligha ura, mert Mrs. Ralph máskor meg nem állná, hogy ne évődjön vele, amikor kinn áll az esőben, de az asszony arcán látszott, hogy megrettent Garp kényszeredett mosolyától, és mindjárt tekerte is fel az ablakát.

- Viszlát - kiáltott ki még, azzal elgördült. Lassan.- Viszlát-t - motyogta Garp. Egyre jobban tetszett neki Mrs. Ralph, mégis keserűen gondolta el, hogy utoljára

még ő fogja a kegyeit keresni.Odahaza forró fürdőt készített Waltnak, és a kádba maga is beleereszkedett - a közös fürdés ürügyén birkózni

szokott Walttal. Duncan már megnőtt, nem dulakodhatott vele a kádban.- Mi lesz a vacsora? - kiáltott fel Duncan a lépcső aljáról. Garp elfelejtkezett a vacsoráról. - Kiment az eszemből - kiáltott vissza.- Fogta és kiment? - bámult rá Walt, de Garp megbuktatta a vízben és megcsiklandozta, Walt pedig a lubickolás

közben szintén elfelejtkezett a vacsoráról.- Hogyhogy kiment az eszedből?-? - kiáltotta Duncan a lépcső aljáról.

Garp úgy határozott, hogy nem száll ki a kádból. Inkább feleresztette meleg vízzel. A gőz használ Walt tüdejének. Amíg Walt játékos kedvéből futja, gondolta, a vízben marasztom.

Javában locskoltak még, amikor Helen megjött.- Apunak kiment az eszéből a vacsora - újságolta Duncan nyomban.- Kiment az eszéből? - bámult rá Helen.- Ki az - mondta Duncan.- Most hol van? - kérdezte Helen.- Fürdik Walttal. Már órák óta.- Jesszus! Csak nem a fürdővízbe vesztek?- Az tetszene neked, mi? - rikoltotta Garp a fürdőkádból. Duncan nevetett. - Apuval madarat lehet fogatni -

tudatta anyjával.- Hallom - mondta Helen, és a kezét óvatosan Duncan vállára tette. Észre ne vegye a gyerek, hogy

rátámaszkodik. Helen alól ki akart menni a lába. Duncan vállán nyugvó kézzel állt meg a lépcső aljában, és felkiáltott Garpnak: - Rossz napod volt?

Garp azonban lebukott a víz alá. Óvatosságból, nehogy Walt meglássa vagy meghallja, mekkora gyűlölet dühöng benne.

Helen keze szorosabban markolta Duncan vállát. Csak ne a gyerekek előtt, könyörgött magában. Ilyen helyzetben még nem volt - hogy védekezőbe kellett volna vonulnia Garppal szemben -, és megrémült.

- Felmenjek? - kiáltotta a fürdőszoba iránt.Választ nem kapott most sem. Garp sokáig bírta szusszal. Walt kiáltott vissza: - Apu a víz alatt van!- Apu olyan faramuci - állapította meg Duncan.Garp éppen felbukott, amikor Walt másodszor is lekiáltott: - Bírja ám!Remélem, gondolta Helen. Nem tudta, mit tegyen. Nem mert elmozdulni a lépcső aljáról.Egy perc vagy több is eltelt, amíg Garp odasúgta Waltnak: - Mondd neki, hogy még a víz alatt vagyok, jó?Walt kapott az ötleten és nagyot kurjantott: - Apu még mindig a víz alatt van!- Hűha - mondta Duncan. - Mérnünk kellett volna az időt. Szerintem világcsúcs.Helenen úrrá lett a rémület. Duncan kicsusszant a keze alól és megindult a lépcsőn, hogy a két szemével lássa

ezt a lélegzet-visszafojtó bajnokságot - neki azonban mintha ólomból lett volna a lába.- Még mindig a víz alatt van! - rikoltotta Walt, bár Garp már őt szárítgatta, és a fürdővizet eresztette lefelé. Ott

álltak együtt a nagy gyékényen a tükör előtt, amikor Duncan belépett. Garp a szájára illesztette ujját, csöndre intvén Duncant.

- Kiáltsátok együtt - súgta nekik Garp - egy-kettő-háromra: „"A víz alatt van!"" Egy, kettő, három!- A víz alatt van! - kiáltotta Duncan és Walt karban, Helen pedig úgy érezte, az ő tüdeje hasad ki. Sikoltott, de

hang nem jött a torkán, és rontott fel a lépcsőn. Az jutott eszébe, hogy ilyen bosszút csakis Garp agyalhat ki: vízbe fojtja magát a gyerekek szeme láttára, és ráhagyja a magyarázkodást.

Sírva robbant be a fürdőszobába. Duncan és Walt annyira meglepődött, hogy Helennek meg kellett emberelnie magát, nehogy megrémissze őket. Garp meztelenül guggolt a tükör előtt, és a lábujjait törölgette - úgy sandított fől rá, mint ahogy Ernie Holm tanította a birkózókat, jutott eszébe He-leHelennek: „"A rést lessétek!""

- Elkéstél-l - mondta Garp. - Már meghaltam. Ámbár amilyen megható, olyan meglepő, hogy izgulsz.- Megbeszélhetnénk később? - nézett rá Helen reménykedően, és még mosolygott is, mint a jól sikerült tréfához

illik.- Becsaptunk! - mondta Walt, és megbökte Helent a csípőcsontján.- Hű, ha ezt rajtad próbáljuk ki - fordult Duncan az apjához -, de pipa volnál!- A gyerekek nem ettek - mondta Helen.- Senki nem evett - válaszolta Garp. - Ha ugyan te nem.- Én várhatok - mondta Helen.- Én is - felelte Garp.- Készítek valamit a gyerekeknek - ajánlotta Helen, és már tolta kifelé Waltot a fürdőszobából. - Tojás lesz a

háznál. Meg zabpehely.- Vacsorára?-? - rémüldözött Duncan. - Ezt nevezem vacsorának!- Elfelejtettem, Duncan, hiába - mondta Garp.- Én pirítóst kérek - nyítta Walt.- Kaphatsz pirítóst is - hagyta rá Helen.- Pirítóst tudsz főzni? - nézett Garp Helenre.Helen nem válaszolt, csak mosolygott.

- Kenyeret pirítani még én is tudok - dicsekedett Duncan. - A zabkásával meg Walt is elbánik.- Viszont a tojásokkal vigyázni kell - mondta Helen, és megpróbálkozott egy nevetéssel.Garp a lábujjait törölgette még mindig. Amikor a gyerekek kitakarodtak a fürdőszobából, Helen visszanézett az

ajtórésen. - Bocsáss meg nekem, de akkor is szeretlek - szólt be, Garp azonban nem volt hajlandó feltekinteni a megfontolt törölközésből. - Nem akartalak egy pillanatig sem megbántani - mondta tovább Helen. - Hogy derítetted ki? Az járt az eszemben egyre, hogy megtudhatod. Attól a lánytól tudtad meg? - sugdosta, de Garp fel nem pillantott volna a lábujjairól.

Mikor a gyerekek elébe tette a vacsorát (akár a háziállatoknak, emlékezett később), visszament a fürdőszobába. Garp a tükör előtt ült meztelenül a kád szélén.

- Nincs őhozzá semmi közöm. Eddig sem tégedet rövidítettelek meg - mondta Garpnak. - Most pedig vége. Igazán.

- Vége, mióta? - kérdezte Garp.- E pillanattól - felelte Helen. - Elég, ha megmondom neki.- Ne mondj neki semmit - hangzott Garp válasza. - Majd kitalálja.- Azt nem tehetem.- Benne van a héj a tojásomban! - kurjantotta fel Walt a konyhából.- Megégett a pirítósom! - tódította Duncan. Vállvetve igyekeztek, akár tudták, akár nem, hogy szüleiket

szétszedjék. Van hozzá szimatjuk, gondolta el Garp, mikor szétválasztandók.- Attól megehetitek - kiáltott le Helen. - Egyétek csak meg!Próbálta volna megsimogatni Garpot, de Garp kisiklott a keze ügyéből, bement a hálószobába, és öltözni

kezdett.- Kapjátok be a vacsorát, aztán viszlek benneteket moziba! - szólt le a gyerekeknek.- Az mire jó? - kérdezte Helen.- Hogy ne maradjak itt veled - felelte Garp. - Elmegyünk, te pedig felhívod a puhányodat, és elköszönsz tőle.- Találkozni akar majd velem - mondta Helen bambán. A szakítás szüksége, most, hogy Garp megtudta a

dolgot, úgy hatott rá, akár a Novocain. Elsőre megértette, mekkora sérelmet ejtett Garpon, azonban részvéte tompulni kezdett, és már a maga gondja nyomasztotta.

- Mondd neki, hogy vagy megbékül, vagy megkékül - tanácsolta Garp. - De te nem találkozol vele. Búcsúbaszás, az nincs. Telefonon intesz neki búcsút.

- Nem volt szó búcsúbaszásról - tiltakozott Helen.- Telefonálj - hangoztatta Garp. - Én elviszem a gyerekeket moziba, te meg tégy felőle, hogy vége legyen, mire

hazaérünk. Többet nem találkozhattok.- Nem... Ígérem. - esengett Helen. - Csak még egyszer, hogy szemtől szembe megmondhassam neki!- Szerintem úgy gondolod, hogy mindeddig tisztességesen intéztél mindent - állapította meg Garp.Helen nem tagadhatta, hogy így okoskodott. Szerinte sem a gyerekekről, sem Garpról meg nem felejtkezett

kalandja során, azért most úgy vélte, a befejezést is van joga kedvére megoldani.- Beszéljük meg később-b - ajánlotta. - Később talán tisztábban látunk.Garp meg is üti, ha a gyerekek be nem tódulnak a szobába.- Egy, kettő, há-rom! - vezényelt Duncan Waltnak.- Azab-pehelype-né-szes! - szavalták együtt.- Fiúk, figyeljetek - mondta Helen. - Egy kicsit veszekszünk apátokkal. Addig menjetek le békességben.A fiúk rábámultak anyjukra.- Menjetek - mondta nekik Garp is, és elfordult, hogy sírni ne lássák. Duncan alighanem megsejtette, Helen

pedig tudta, hogy sír. Talán csak Walt nem eszmélt.- Veszekvés van? - tudakolta.- Gyere-e - biztatta Duncan aztán, és kézen fogva vonszolta kifelé a hálószobából. - Gyere, Walt, másképp nem

megyünk moziba.- Az ám, a mozi! - kurjantotta Walt.Megrökönyödésére Garp az álombeli jelenetet élte újra - hogy Duncan vezeti Waltot lefelé a lépcsőn és Walt

visszanéz. Integetett is még, de Duncan szorosra fogta a karját, és vezette - lefelé, az óvóhelyre. Garp a ruhái közé túrta fejét és sírt.

Helen megsimogatta volna, de Garp lerázta, és sírt vigasztalan. Helen becsukta a hálószoba ajtaját.- Jaj, ne - könyörgött. - Nem éri meg. Nem volt több az öröménél - próbálkozott, de Garp hevesen rázta a fejét, s

a nadrágját vágta hozzá. Nem volt még felöltözve, csak félig - és Helen megértette, hogy ez az állapot az igazán megszégyenítő férfiakra nézve: se kinn nincsenek, se benn, akár az ablak-fél. Félmeztelen nő lehet parancsoló. A

félmeztelen férfi azonban nem oly vonzó, mint a meztelen, és nincs akkora biztonságban, mint a felöltözött. - Öltözz fel, kérlek - súgta és viszszsszaadta a nadrágját. Garp belebújt, és sírt tovább.

- Azt teszem, amit akarsz - mondta Helen.- Nem találkozol vele többet?- Nem. Többet soha.- Walt náthás - mondta Garp. - A séta nem tesz jót neki, de a moziban talán nem fázik rá. Nem maradunk el

sokáig - tette hozzá. - Nézd meg, elég melegen öltözött-e. - Helen kiment.Garp kihúzta a legfelső fiókot, amelyikben Helen a fehérneműit tartotta. Kihúzta teljesen az almáriumból, és

belefúrta orrát a selymes illatokba - úgy állt ott, akár a medve, ha a vályút a mellső mancsai közé fogja és belefelejtkezik a zabálásba. Amikor Helen visszatért és meglátta, olyan érzése támadt, mintha önfertőzésen kapta volna. Garp zavarában a térdére ejtette a fiókot. Az alja meghasadt, Helen fehérneműi szertehulltak a padlón. Garp a feje fölé emelte a repedt fiókot és nekicsapta az almárium sarkának, mintha a fiókhoz fogható nagy állat gerincét akarta volna szegni. Helen kiszaladt a hálószobából, Garp pedig befejezte az öltözködést.

Lenn a konyhában látta, hogy Duncan nagyjából eltakarította a vacsoráját, Walt vacsorája viszont részint a tányérján, részint a konyhaasztalon, részint a konyha padlóján maradt.

- Ha nem eszel, Walt - intette fiát puhány leszel, mire megnősz.- EÉn nem növök meg - jelentette ki Walt.Garp háta megborsózott, és úgy bámult Waltra, hogy az is megrémült. - Ne mondj ilyeneket - korholta.- EÉn csak nem akarok megnőni - mondta Walt.- Értem - nézett rá Garp megenyhülten. - Azt mondod, szeretsz gyerek lenni?- Hát - mondta Walt.- Walt olyan faramuci - panaszolta Duncan.- Nem vagyok faramuci! - tiltakozott Walt.- De az vagy - szögezte le Duncan.- Ugorjatok be a kocsiba - szólt rájuk Garp. - Elég legyen a veszekedésből.- Ti veszekedtek - kockáztatta meg Duncan, de mivel választ nem kapott, kituszkolta Waltot a konyhából. -

Indíts, megyünk moziba!- Az ám, a mozi! - rikkantotta Walt kimenőben.- És ide nem jöhet semmiképpen - mondta a magáét Garp. - Ha ide be találod ereszteni, élve ki nem megy. Azt

se tudjam meg, hogy te elmentél. - De annyit hozzátett: - Légy szíves. - Azzal elfordult.- Jaj, szívem - sóhajtotta Helen.- Még ilyen faszkalappal! - nyögte Garp.- Hogy is lehetne tehozzád fogható? Hát nem érted? Olyan lehetett csakis, aki merőben más!Persze, amint eszébe jutottak a pótmamák, Alice Fletcher, és megmagyarázhatatlan vonzalma Mrs. Ralph iránt,

mindjárt megértette Helent, és kifordult a konyha ajtaján. Sötét isF volt, esett is odaki, úgy tetszett, ólmos eső. A felhajtón a sár éppen hogy nem ropogott. Garp megfordult a kocsival, aztán megszokásból felhúzódott a lejtő legvégébe, és kikapcsolta a motort meg a lámpákat. A Volvo szépen gurúltgurult, Garp ismerte a felhajtó minden bakkanóját. A gyerekeket felvillanyozta a murva csikorgása és az ikrázó tócsák látványa a sötétben. Amikor Garp a lejtő aljában rálépett a tengelykapcsolóra és bekapcsolta a lámpákat, üdvrivalgásban törtek ki.

- Melyik filmet nézzük meg? - tudakolta Duncan. - Amelyiket akarjátok - felelte Garp, és a belvárosnak tartott, hogy végignézhessék a hirdetéseket.Nyirkos hideg terjengett a kocsiban, és Walt köhögött. A szélvédőt befogta a pára, bajos volt látni, mit

hirdetnek a mozik. Walt és Duncan mindegyre a két kagylóülés közti helyért viaskodott. Valamiért ezt tekintették a legjobb helynek, hogy oda álljanak vagy térdepeljenek, és viaskodásuk közben meg-meglökték Garp könyökét, amikor sebességet váltott.

- Tisztuljatok - szólt hátra.- Látni innen lehet csak - állította Duncan.- Látnom csak nekem kell - vetette ellene Garp. - Ez a fagyásgátló meg annyira vacak, hogy én se látok ki.- Miért nem írsz a Volvóéknak? - kérdezte a következetes Duncan.Garp elképzelte, hogy levelet ereszt meg Svédországba a kocsi tökéletlenül megoldott fagyáselhárítási

rendszeréről, de nem sokáig játszhatott a gondolattal. Duncan rátérdelt Walt lábára, és kiszorította a fotelülések közötti hézagból. Walt egyszerre sírt és köhögött.

Garp lassabbra váltott, és a hirtelen mozdulatra a sebességváltó pálcájának pucér hegye belemart a tenyerébe.- Látod ezt, Duncan? - fordult hátra Garp dühösen. - Látod ezt a sebváltót? Akár a lándzsa. Bele akarsz esni, ha

hirtelen fékezek?

- Miért nem csináltatod meg? - kérdezte Duncan.- Tűnj innen az ülések közül! - mordult rá Garp.- Már hónapok óta nincs gombja - állapította meg Duncan.- Legfeljebb hetek óta nincs - mondta Garp.- Ha egyszer veszélyes, meg kell javíttatni - hangoztatta Duncan.- Anyád dolga - szólt Garp válasza.- Szerinte a te dolgod, apu - vetette közbe Walt.- Hogy vagyunk a köhögéssel, Walt? - vetette hátra Garp. Walt válaszul köhögött. Melle sípolása mellkasához

képest túlméretezettnek tetszett.- Hogy vagyunk a köhögéssel, Walt? - vetette hátra Garp. Walt válaszul köhögött. Melle sípolása mellkasához

képesttúlméretezettnek tetszett.- Ezt nevezem - mondta Duncan.- Ügyes vagy, Walt-t - tódította Garp.- Nem tehetek róla! - siránkozott Walt.- Persze hogy nem - hagyta rá Garp.- De igenis tehet róla - állította Duncan. - Pocsolyákban tölti a fél életét.- Nem töltöm! - tagadott Walt.- Nézz már egy filmet, amelyik érdekesnek látszik, Duncan - fordult hátra Garp.- Másképp nem látok, csak ha betérdelhetek az ülések közé.Gurultak. Egy bolyban voltak a mozik mind, mégis többször kellett fordulniuk, amíg elhatározták, melyik mozi

legyen az, majd megint egypárszor, parkolóhely keresésében.A gyerekek éppen azt a mozit nézték ki, amelyik előtt sorba álltak. A jegyre várakozók sora a mozi esővetője

alól a járdára kígyózott ki, az ólmos esőbe. Garp a zakóját Walt fejére vetette, és koldusgyerekké varázsolta - hátsó udvarok csenevészévé, aki csapzottan keresi az együttérzést. Nyomban bele is gázok egy pocsolyába, és eláztatta a cipőjét. Garp felkapta és úgy hallgatta a mellét, mintha a lucsok az ázott cipőjéből nyomban a tüdejére húzódott volna.

- Faramuci vagy apuci - mondta Duncan.Walt furcsa kocsira lett figyelmes. Sebesen sistergett végig az ázott utcán, és neonok visszfényeit vonzotta a

pocsolyákból - alvadtvér-színű testes batár volt, oldalán faborítás csillant az utcai lámpák alatt. Mintha nagy hal bordái lettek volna, amint elsuhant a holdfényes vízben. - Néda, ez miféle! - kiáltotta Walt.

- Halottaskocsi lesz - vélekedett Duncan.- Dehogyis-s - mondta Garp. - Régi Buick. Régibb tinálatok.A Buick, amelyet Duncan halottaskocsinak nézett, éppen Garpék háza felé tartott - bár Helen mindent megtett,

hogy Michael Miltont eltántorítsa szándékától.- Nem találkozhatunk-k - közölte vele telefonon. - Tekintsd úgy, hogy ezennel lefújtam. Megmondtam már az

elején: ha megneszeli, lefújom. Nem akarom még jobban megbántani.- Hát engemet? - berzenkedett Michael Milton. - Téged sajnállak - mondta Helen. - De te tudtad. Tudtuk mind a ketten.- Találkozni akarok veled - makacskodott Michael Milton. - Találkozzunk holnap?Helen akkor megmondta neki, hogy Garp azért vitte el a gyerekeket moziba, mert azt akarja, hogy a szakítás

addig megtörténjen.- Akkor átszaladok - mondta Michael Milton.- Ide nem.- Kocsikázzunk egyet.- Hazulról sem mehetek el.- Megyek mégis - mondta Michael Milton, és letette a kagylót.Helen megnézte, mennyi az idő. Még bele is férne, gondolta, ha idejében elküldi. A filmek legalább másfél

órásak. De az feltett szándéka volt, hogy Michael Miltont a házba be nem ereszti. Figyelte, mikor jelenik meg a fényszórópár a felhajtón, és amint a Buick megállt, akár valami nagy hajó a sólya alján, kiszaladt a házból, és nekitámaszkodott az ajtajának, hogy Michael Milton ki se nyithassa.

Az eső tócsát formálta lába körül, és cseppjei fagyosan csípték a nyakát, amint behajolt az ablakon.Michael Milton csókkal kezdte. Helen könnyedén arcon csókolta volna, Michael Milton azonban odafordult és

a nyelvét nyomta a szájába. Helennek eszébe jutott Michael Milton cikis hálószobája - Paul Klee Szindbád, a tengerész--ének plakátméretű nyomata az ágy fölött. Szindbádnak képzeli magát alighanem, gondolta Helen,

Európa szépségeihez vonzódó merész kalandornak.Azért visszahúzódott. Érezte, hogy a hideg eső átáztatja a blúzát.- Nem lehet így végét vetni - motyogta Michael elkeseredetten, és Helen meg nem mondhatta, eső áztatja-e az

arcát a nyitott ablakban vagy sírás. Meglepetten látta, hogy Michael leborotválta a bajszát, és felső ajka sodrott, mint a kicsiny gyermekeké - akár Walté, csakhogy őhozzá illik. Szeretőhöz nem éppen.

- Hová lett a bajszod?- Azt hittem, nem tetszik. Leborotváltam.- Pedig nekem tetszett - mondta Helen, és megborzongott a hideg esőben.- Szállj be, annyit megtehetsz - mondta Michael.Helen a fejét rázta. Blúza hozzátapadt libabőrös testéhez, és hosszú kordbársony szoknyája nehezebb lett a

sónál. Csizmája sarka meg-megcsúszott az ikrázó pocsolyán.- Nem viszlek sehova - ígérte Michael. - Csak ülünk itt a kocsiban. Nem lehet így véget vetni - hangoztatta.- Tudtuk jó előre - mondta Helen. - Tudtuk mind a ketten, hogy hamarosan vége lesz.Michael Milton a kormányon csillogó fémkarikára ejtette a fejét, de a dudája nem szólalt meg. A nagy

Buickban nem volt élet. Az eső lassan ráólmosodott az ablakaira és jégpáncélt borított rá.- Gyere, szállj be-könyörgött Michael Milton. - Én innen nem tágítok - tette hozzá határozottan. - Énnekem

nincs mit félnem tőle. Engedelmeskednivalóm sincsen.- Nekem engedelmeskedsz - mondta Helen. - Menned kell.- Nem megyek - makacskodott Michael Milton. - Ismerem én a férjedet, akár a tenyeremet.Garp eddig nem került szóba köztük. Helen tiltotta. Nem tudta most, mit akar mondani Michael Milton.- Jelentéktelen író - vágta ki Michael vakmerően.Helen megütődött. Nem tudott róla, hogy Michael Milton olvasta Garp munkáit. Még azt is mondta egyszer,

hogy nem szeret élő írókat olvasni, mert a mű a megítéléséhez szükséges távolságot csakis írója halála után nyerheti. Merő szerencse, hogy Garpnak ez a bölcsesség nem jutott a fülébe, mert még jobban megutálta volna érte Michael Miltont. Helen előtt sem lett kedvesebb, kivált most nem.

- Jó író a férjem - állapította meg csendesen, de akkora borzongás futott végig rajta, hogy a két karját újra össze kellett fonnia a mellén.

- Nem jelentős - nyilatkoztatta ki Michael. - Higgins is megmondta. Nyilván tudod magad is, hogyan vélekedik a tanszék a férjed munkásságáról.

Helen csak annyit tudott, hogy Higgins nemcsak szélsőségekre hajló, összeférhetetlen kolléga, hanem álmosítóan buta is. A tanszék véleményét semmiképpen nem képviselhette, ámbár több más gyenge képességű kollégához hasonlóan megpróbálta bennfentességével szédíteni a végzett hallgatókat. Az is lehet, hogy ilyen módon akarta bizalmukba férkőzni.

- Azt sem tudtam, hogy a tanszék az ügyben véleményt táplál - mondta hűvösen. - A tanszemélyzet legtöbbje nem olvas mai irodalmat.

- De amelyik olvas, azt vallja, hogy Garp jelentéktelen - erősködött Michael.Ez az ostoba bizonykodás éppen nem hajlíthatta hozzá He-leHelent-t - megfordult, hogy bemegy a házba.- Én innen nem tágítok! - hepciáskodott Michael Milton. - Én megmondom neki a szemébe, hogy velem nem

rendelkezik!- Én rendelkezek veled, Michael - mondta Helen.Michael Milton feje a kormányra csuklott. Sírva fakadt. Helen odament hozzá, s az ablakon át a vállára tette a

kezét.- Beülök hozzád egy percre - mondta neki. - De csak ha megígéred, hogy aztán elmégy. Sem neki, sem a két

gyereknek nincs szüksége ilyen jelenetekre.Michael Milton megígért mindent.- Add ide a kocsi kulcsát - rendelkezett Helen, de aztán meghatottan látta, mennyire bántja Michaelt a

bizalmatlansága. A kulcsot szoknyája felvarrott nagy zsebébe eresztette, azzal megkerülte a kocsit és beült. Michael Milton feltekerte az ablakot, aztán ott ültek egymás mellett mozdulatlanul, míg az ablakokat befogta a pára s a kocsit az ólmos eső.

Michael Milton egy idő múltán megtörten vallotta, hogy Helent többre tartja Franciaországnál, és Helen, tudván, mekkora szó ez, átölelte. Rettegett közben, hogy nem tudja, mennyi idő telt el már itt a fagyos kocsiban. Ha Garpék rövidebb filmet fogtak ki, akkor is lehet talán félórájuk, huszonöt percük még. Viszont Michael Milton nem akarta elkezdeni a búcsúzkodást. Jelentősen megcsókolta, hátha ezzel útnak indítja, Michael Milton azonban csak a nyirkosan hideg mellét babrálta válaszul. Helen nem melegedett fel iránta a kocsiban sem, de nem hárította el.

- Így nem vethetjük végét - hangoztatta Michael Milton.Az ügynek Helen magában már véget vetett, mégis azon kellett az eszét jártatnia, hogyan vethetne a jelenetnek

véget. Visszabillentette Michael Miltont ülő helyzetébe, majd maga nyúlt végig a hosszú ülésen, és szoknyáját a térdére húzva ölébe hajtotta a fejét.

- Jusson eszedbe - magyarázta neki szép szóval -, hogy én a legjobban ezt szerettem, amikor a kocsin vittél, és tudtam, hova. Próbálj az emlékével megbékélni. Én se teszek egyebet.

Michael Milton feszesen ült és a kormányt markolászta. Helen a fülén érezte a merevedését.- Hagyjuk ennyiben, Michael - kérlelte. S egy pillanatig azt képzelték mind a ketten, hogy Michael lakásának

tart ismét a régi Buick. Michael Milton azonban nem volt az ábrándok embere. Helen nyakán nyugvó keze megmarkolta a nyakszirtjét, a másik nadrágja hasítékát ifnyitotta.

- Michael! - tiltakozott Helen.- Mindig te akartad - emlékeztette Michael Milton.- Csakhogy azóta befejeztük, Michael.- Még nem - mondta Michael Milton. Hímtagja Helen szempilláját súrolta és homlokának támaszkodott. Helen

akkor eszmélt, hogy Michael Milton olyan, akár a lakásán. Nem riad vissza egy kis erőszaktól. Helennek ugyan most nem fűlött hozzá a foga, de meggondolta, hogy ha ellenkezik, a hoszszsszúra nyúló jelenettől semmi nem menti meg. Márpedig ha Garpot is a képben látta, örök időkre elment a kedve mindenféle jelenettől.

- Ne légy ilyen utálatos fasz - húzódozott. - Hagyj békémet, Michael.- Mindig te akartad - hangoztatta Michael Milton. - Csak azt mondtad, veszélyes. Hát most nem veszélyes. A

kocsi áll. Nem okozhat szerencsétlenséget.Furcsa, gondolta el Helen, de így egyszerűbb. Nem azt tekintette már, hogyan eresztheti szélnek tapintatosan.

Inkább megörült, hogy Michael Milton maga vezeti rá némi erőszak árán, mi őneki a fontosabb. És a lelkén az a bizonyosság könynynnyített, hogy őneki fontosabb igenis Garp meg a két gyerek. Waltnak nem volna szabad kinn csatangolnia ilyen időben, jutott az eszébe borzongva. Garp pedig jelentősebb az életében, mint jelentéktelen kollégái és előadásain a végzett hallgatók együttesen.

Michael Milton mindig tett felőle, hogy Helen férfihoz méltóan közönségesnek lássa. Szopd le, ez volt gondolata, majd akkor eltakarodik. Gondolatához az a keserves emlék is csatlakozott, hogy a férfiak, ha egyszer magjukat öntötték, nem követelőznek tovább. S amennyire Michael Miltont a lakásáról ismerte, tudta azt is, hogy nem kell soká dolgoznia rajta.

Elhatározásába az idő is belejátszott. Húsz perce lehet még akkor is, ha Garpék a legrövidebb filmet választották. Azért úgy látott a dolgához, mint akinek egy zavaros ügyet kell elintéznie, amely végződhetett volna jobban, de rosszul nem végződik így sem. Némi büszkeséggel gondolta el, hogy nincs végre semmi kétsége, mi a fontos az életében, s hogy Garp is majd egy napon megérti.

Oly buzgón dolgozott, hogy meg sem érezte, amint Michael Milton szorítása lazult a nyakán. Úgy fogta most a kormányt mind a két kezében, mintha teljes felelősséggel irányítaná a kísérletet. Felőlem gondolhat, amit akar, futott át Helen agyán. Neki a családja járt az eszében, s közben nem figyelhette, hogy az eső már jégesőként kopog a Buick fedelén számtalan apró kalapácsütéssel. Azt sem érezte, hogy a régi kocsi nyög és recseg a jég terhe alatt.

Nem hallhatta a telefont sem, mert az benn, a barátságos ház mélyében csengett. Nem ügyelhetett mindenre.

Buta egy film volt. Rávall a gyerekek ízlésére, gondolta Garp. Rávall az egyetemi városra is. Rávall mind az országra. Mind a világra! Garpot a düh rágta, és inkább Walt nehézkes légzését figyelte meg a két orrlika alatt a fényes takonycsatornákat.

- Torkodon ne akadjon a pattogatott kukorica! - súgta oda.- Dehogyis - mondta Walt, és le sem vette szemét az óriási vászonról.- Sípol a melled - magyarázta neki Garp -, azért ne tömj annyit a szádba, mert még beszippantod a légcsövedbe.

Az orrod nem szelel, hallom. - Azzal Walt orrára fogta a zsebkendőt. - Fújd - biztatta. Walt fújta.- Hát nem szédületes? - susogta Duncan elragadtatottan. Garp Walt forró taknyát tapogatta a zsebkendőben, és

elgondolta, hogy a gyereknek lehet akár harminckilenc fokos a láza, azért kelletlenül sandított Duncanra.- Óriási - tódította.- Nyugodj meg, apu - ajánlotta Duncan fejcsóválva. Az ám, gondolta Garp, ha csak fognám s

megnyugodhatnék! Walton gondolkodott, a feszes kis seggén, az izmos lába szárán, az édes illatú izzadságán, amikor szaladtában a haja a füle mögé tapad. Hogy lehet az ilyen tökéletes kis test beteg? Ment volna Helen neki az ólmos esőnek! Azt kellett volna mondanom, hívja fel a vezéregerét az egyetemről. És mondja meg neki, hogy dugja a konnektorba. Aztán rákapcsolhat.

Énnekem kellett volna felhívnom a nyavalyaszarót, gondolta Garp. Énnekem kellett volna hozzá bekocognom

éjjelek éjjelén. S amikor felkelt s megindult a széksorok közt, hogy telefont keressen az előcsarnokban, Walt köhögését hallotta még kifelé is.

Ha még nem hívta fel, okoskodott Garp, inkább megmondom neki, hogy ne is próbálkozzon. Majd én elintézem az ügyet. Hullámzó érzelmei most éppen azt sugallták neki, hogy Helen megcsalta ugyan, mégis őt szereti igazán és neki tulajdonít fontosságot csak-k - mert hogy csalása közben is ő járt az eszében. Gyűlölet és szerelem között billegett. Nem volt érzéketlen, és nem mondta, hogy felesége nem kívánhatja meg, amit ő annyiszor megkívánt, és azt sem, hogy nem az ő kívánkozása láttán kapta el Helent a gépszíj. Kínozta a sors iróniája is, hogy éppen a takaros Helennek kell így lebuknia. De amikor Helen a telefont nem vette fel, ezek a finomságok egyszerre kimaradtak a latolgatásból, és csak megcsaltságának dühe fortyogott benne tovább.

A rossz kurva, gondolta minden telefoncsöngésre.Eszerint mégis elment találkozni vele! Vagy éppen benn működnek a házban! Garp szinte hallotta Michael

Miltont: „"Még egyszer utoljára."" Kitelik ettől az izmos fűszáltól, ahogy a kapcsolatai is szövődnek nyálas elbeszéléseiben roszszsszul világított európai éttermek színterén! Szövődnek, majdnem. Mert egyszer a hős nem az alkalomhoz illő kesztyűt húzza, és visszamegy a parti, máskor meg az a baja a nőnek, hogy a férfi feszesre gombolja az inge nyakát.

Hogyan bírja Helen olvasni az ilyen szent szart? S ahhoz a nyápic testhez hogy bírt hozzányúlni?- Még hol a vége a filmnek! - tiltakozott Duncan. - Most jön a párbaj!- Nézzük meg! - követelte Walt. - Mi az a párbaj?- Megyünk - parancsolt rájuk Garp.- Nem megyünk! - erősködött Duncan.- Walt beteg - magyarázkodott Garp. - El sem kellett volna jönnünk hazulról.- Annyira nem beteg - vetette ellene Duncan.- Keljetek és indulás - parancsolt rájuk Garp, és Duncant az inge elejénél fogva rántotta talpra. Walt a látványra

maga megindult. Duncan vicsorogva követte őket.- Mi az a párbaj? - fordult Walt Duncanhoz.- Az egy érdekes valami - felelte Duncan -, és te soha nem fogod meglátni.- Ne légy gonosz az öcsédhez - intette le Garp.- Te vagy a gonosz - vetette a szemére Duncan.- Így igaz - mondta Walt.A Volvót befogta a jég, a szélvédőt páncélként feküdte meg. Talán vannak a csomagtartóban kaparó

szerszámok meg hóseprő, gondolta el Garp. Csakhogy márciusra az efféle készségeknek mindig nyomuk veszett, a gyerekek játszottak velük s elhányták. Különben sem lett volna türelme nekiállni a kocsi tisztogatásának.

- Hogy látsz majd így? - tudakolta Duncan.- Ismerem az utat - mondta Garp. - Vakon is elvezetek. Valójában le kellett tekernie az ablakát és nézegetni kifelé a csípős ólmos csőbe úthosszat.- Fázok - vacogta Walt. - Tekerd fel az ablakot!- Látnom kell - mondta Garp.- Azt hittem, elvezetsz vakon - mondta Duncan.- Nagyon fázok! - panaszolta Walt, és köhögött hozzá.Garp úgy látta most, hogy mindenről Helen tehet. Hogy Walt megfázott, hogy egyre jobban köhög, arról is.

Meg hogy Duncannak vadállatot kell látnia az apjában, mert úgy rántja ki a zsöllyéből - arról is ő tehet, a rossz kurva a nyámnyila szeretőjével!

Csakhogy a hideg szélben meg a pergő esőben megindult a szeméből a könny, és eszébe jutott az is, mennyire szereti Helent, és hányszor bántotta meg ő is -s- megfogadja neki, tette fől, hogy ilyesmi többé meg nem történik.

Ugyanebben a pillanatban Helen tisztának érezte a lelkiismeretét. Garp iránt való érzései fennen ragyogtak. Érezte azt is, hogy Michael Miltont hamarosan útjára bocsáthatja. A jelek ismerősek voltak - ahogyan kétrét görnyedt, ahogy a csípője csontját egyébre alig való izmainak segítségével meresztette. Mindjárt megvagyunk, gondolta Helen. Orra Michael Milton övének hideg rézcsatját érte, feje búbja a kormánykerék alsó karéjába ütközött mindegyre, s közben Michael Milton úgy markolta a kormányt, mintha attól tartott volna, hogy a háromtonnás Buick a levegőbe emelkedik.

Garp talán nyolcvannal gurult rá háza felhajtójára. Harmadik sebességben tért le az útról, s még egyszer gázt adott. A nyitott ablakon át látta, hogy a felhajtón csillog az odafagyott eső és egy percig tartott is attól, hogy a Volvo megcsuszamlik az emelkedőn. Nem is vette le a sebességet, amíg nem érezte, hogy jól megfekszi a murvás utat - akkor üresbe állította a sebváltó pőre pálcáját, majd kikapcsolta a motort meg a fényszórót. Így robogtak felfelé a sötét esőben. Olyan érzés volt, mint amikor a repülőgép felemelkedik a pályáról. A gyerekek sikongtak

izgalmukban. Garp ott érezte őket a könyökénél, amint szorították volna egymást kifelé kedves állásukból a két fotelülés közül.

- Hogy látsz most? - tudakolta Duncan.- Nem kell neki látni - felelte Walt, de Garp kihallotta hangjából az izgalmat s a megnyugvás vágyát.- Elvezetek itt álmomban is - mondta Garp.- Mintha a víz alatt utaznánk! - kiáltotta Duncan, és visszafojtotta a lélegzetét.- Mintha álomban utaznánk! - rebegte Walt, és bátyja kezéért nyúlt.

14

Marcus Aurelius szerint a világ

Így lett Jenny Fields betegápoló nővér megint. Fehér egyenruhájában évekig a nőmozgalmat pátyolgatta. S az egyenruhát most ismét szerepére szabták. Jenny ajánlotta azt is, hogy a Garp család költözzön át Fieldsék úri lakába a Kutyafő-öbölbe. Ott volt elég szoba az ápolásukhoz, és jótét tengermoraj, mindent tisztára mosó árapály várta őket.

A tengermoraj Duncannak a lábadozása idejét juttatta eszébe mindéletében. A kötést nagyanyja cserélgette mintegy a vízjárás fordultával azon a helyen, ahol Duncan jobb szeme volt. Apja és anyja nem bírta az üres gödör látványát, Jenny azonban régen megszokta, hogy addig nézze a sebeket, amíg be nem hegednek. Első üvegszemét is Jenny kezéből fogadta Duncan. - Látod? - kérdezte tőle Jenny. - Nagy, barna. Nem olyan szép talán, minta bal, de majd ügyelsz, hogy a lányokra a bal szemed vesd. - Ilyen biztatás nem válik éppen egy feminista dicséretére, gondolta el Jenny, de ő inkább azt mondta s azt cselekedte, amit nővérként kellett.

Duncan szeme akkor folyt ki, amikor a két kagylóülés közt előrevágódott. A sebváltó pőre pálcáján akadt fenn, és Garp a jobb karjával már későn rekesztette volna el az útját. Duncan már előrevágódott, és beletört három ujja is a biztonsági öv zárszerkezetébe.

A Volvo a becslések szerint felfelé nem haladhatott sebesebben ötvennél - legfeljebb hatvanöttel -, de az összeütközés jóval nagyobb erejű volt. A háromtonnás Buick nem mozdult egy tapodtat. A Volvóban a gyerekek úgy röpködtek, mint két tojás a meglendített tojásos rekeszben, de a Buick is megrendült.

Helen feje hátranyaklott és kis híján szétloccsant a kormányrúdon. Így csak a nyakszirtje ütközött neki. Birkózók gyermekeinek keményebb lehet a nyaka, mert a kormányrúd nem szegte Helen nyakát, bár sínben tartották majd hat hétig, s a hátfájás elő-elővette élete során. Jobb kulcscsontját alighanem Michael Milton felszegülő térdén törte, orra tövét pedig úgy felhasította övének csatján, hogy kilenc öltéssel varrták össze. Száját aiz ütközés oly hevesen csapta össze, hogy két foga eltört, és a nyelvébe is kellett két öltés.

Először azt hitte, a nyelvét harapta el, mert valami hús a vérrel teli szájába úszott, de a feje annyira sajgott, hogy a száját ki se merte nyitni, mindaddig, amíg már lélegzethez nem jutott. Nem bírta mozdítani a jobb karját se, azért a bal tenyerébe köpte, amit a nyelvének hitt. De hát nem a nyelve volt, hanem Michael Milton hímtagj ának mintegy kétharmada.

A meleg vér úgy érte Helen arcát, akár a benzin. Sikoltozni kezdett. Nem a maga biztonságáért, hanem Garpéért meg a gyerekekéért. Tudta ő, mi ütközött a Buicknak, s küszködni kezdett nyomban, hogy Michael Milton öléből kikeveredjen.

Látnia kellett, mi történt a családjával. Amit először a nyelvének hitt, azt a Buick aljába ejtette, és az élő bal karjával nagyot taszított Michael Miltonon, mert a csípője őt szorította a kormányrúdnak. Akkor hallotta csak, hogy sikoltozik más is. Michael Milton persze - de Helen már a Volvóig elhallott. Szinte bizonyosan tudta, hogy Duncan hangját hallja, és a bal karjával átnyúlt Michael Milton vérző ölén, és megnyitotta az ajtót. Az ajtó nyíltával már lökte is kifelé Michael Miltont a kocsiból. Iszonyú erőt érzett magában. Michael Milton nem is változtatott kétrét görnyedt ülő helyzetén, úgy dőlt ki, ahogy volt a latyakba és bőgött, mint a sebzett bika.

Amikor a Buick belső világítása kigyulladt, Garp nagyjából áttekinthette a vérmocskot a Volvo belsejében - Duncan patakzó arcát, s a jajongására Garp is elbődült, bár nyüszítésnél erősebb hang nem jött belőle. A hangja magát is annyira meglepte, hogy szólt volna Duncanhoz, de akkor eszmélt, hogy nem bír beszélni.

Amikor a karját Duncan útjába tette, félrefordult ültében és a kormánynak ütköző álla eltört. Elharapta a nyelvét is (tizenkét öltés). Garpnak szerencséje volt lábadozása hosszú heteiben, hogy Jenny annyit foglalkozott Ellen-Jamesiánusokkal. Írásban értekeztek, mert Garp állát feldrótozták. Olykor egymás után fordította ki a lapokat írógépéből, Jenny pedig vitte tovább és olvasta Duncannak - Duncan ugyan olvashatta volna maga is, mégsem látszott tanácsosnak, hogy a fél szemét korán erőltesse. Garpnak viszont már korán volt mondanivalója - csak éppen mondania nem volt mivel. Morgott csak, ha megsejtette, hogy anyja meghúzza a leveleit - a Duncannak szólókat, de a Helennek írt többlaposakat is -, mert a gyógyuló nyelvére vigyázott. S amikor morogni is többet morgott a kelleténél, Jenny Fields, megértő nővér lévén, különszobában helyezte el.

- Ez a Kutyafő-kórház - mondta Helen egyszer Jennynek. Helennek mozgott a nyelve, mégis ritkán jártatta. Leveleket megtöltő mondanivaló nem is volt. Lábadozásának idejét leginkább Duncan szobájában töltötte. Olvasott a fiának, mert Jennynél jobban olvasott fennhangon. A nyelvében lévő két öltés felől tehette. Lábadozásuk kezdeti szakaszában viszont Jenny értett jobban Garp nyelvén.

Helen legtöbbnyire fia mellett üldögélt. Duncan szobája egy ablakkal tekintett a tengerre, és Duncan ezen az

egy ablakon figyelte a tengert folyton, mint valami ipari kamera. Fél szemhez hozzászokni olyasmi, mint ipari kamerán át látni a világot - vesződséges a mélységélesség beállítása. Amikor Duncan a helyzetét kezdte megérteni, Helen vett neki egy fényképezőgépet, egylencsés tükörreflexest, és segítségével Duncan tovább tanulmányozhatta a látását.

Duncan gyakran emlékezett, hogy ebben az időben festőnek és fényképésznek készült. Tizenegy esztendős volt akkor. Hiába fejlődött termetre atlétának, fél szeme gyanakvóvá tette a labdajátékok iránt. E tekintetben apjára ütött. Futások során viszont azt panaszolta, hogy látómezeje szűk. Azon meg végképp elszomorodott az apja, hogy birkózni sincs kedve. Duncan a fényképezés nyelvén beszélt addigra, és a mélységélességgel való bajának tekintette azt is, hogy a birkózószőnyeg helyzetét nem érzékeli. „"Amikor birkózom - mondta Garpnak -, olyan, mintha lefelé tartanék a sötétbe, s hogy mi történik, azt csak akkor tudom meg, amikor leérkeztem."" Garp persze arra következtetett, hogy a szerencsétlenség elvette Duncan sportokhoz való merszét, Helen azonban emlékeztette, hogy Duncan félénk volt mindig - nem szívesen vállalt részt az olyan játékokból sem, amelyekben éppenséggel ügyesnek bizonyult. Olyan ügyes nem volt soha, mint Walt, a vadonatúj helyzeteket kereső, az acélos, a szívós, a vakmerő Walt. Hármótok közt az igazi atléta ő volt, állította Helen, és Garp egy idő múltán igazat adott neki.

- Helennek gyakran van igaza, tudod-e - mondta Jenny egy este Garpnak a Kutyafő-öbölben. Valami indíthatta erre a megállapításra, mert nem sokkal a szerencsétlenség után tette, amikor még ő volt a hírhordó Duncan különszobája, He-leHelen különszobája és Garp különszobája közt.

Lehetséges, gondolta Garp, azonban anyjára morcosan tekintett s válaszul ezt írta neki:

Ezúttal nincs, anyu

- amivel talán Michael Miltonra célzott, talán a teljes szerencsétlenségükre.

Nem éppen Michael Milton miatt történt, hogy Helen otthagyta a professzori állását. Jenny tágas kórháza az óceán partján Garppal is, Helennel is hamarosan megértette, hogy így szabadulnak a legkönnyebben házuk és kocsifelhajtójuk komor emlékétől.

Az egyetemi tanszék szabályzatában a javadalom megvonásának egyik lehetséges oka a „"feddhetőség"" volt, ez pedig Helen ügyében szóba se került. Nem törtek azok felett pálcát, akik a diákjaikkal háltak. Rejtett oka talán lehetett ez is némely javadalom megvonásának, és Helen is meggondolhatta, hogy egy diák hímvesszejének kétharmados csonkolása éppen eléggé feddhető cselekedet. Magánál az együtthálásnál járhattak a diákok rosszabbul is, például az életükre szóló beskatulyázással. A hímvessző csonkolása azonban méltatlanul súlyos büntetése volta legkomiszabb diáknak is, és Helen úgy ítélkezett, hogy magát kell megbüntetnie. Ilyenformán megvonta magától mindazt a gyönyörűséget, amely tanulmányainak gyümölcse volt, az irodalom magyarázatát és megvitatását. Későbbi életére azonban boldogtalanságot takarított meg azzal, hogy a bűnvallást elutasította. Ha a Michael Milton-ügyre visszatekintett, inkább dühöt érzett, mint töredelmet, mert lelkében derék asszonynak tekintette magát, s az is volt valójában, csak éppen úgy fordult, hogy egy ballépéséért drágán kellett fizetnie.

De akkoriban még csakis a maga és családja gyógyulása foglalkoztatta. Mivel neki magának anyja nem volt és Jenny Fields sem sokat anyáskodott fölötte, Helen a kutyafői kórházban Duncan anyás ápolásának szentelhette az életét, és remélte, hogy Garp meglesz az anyjával összezördülés nélkül.

A kórházi légkör Garp számára nem lehetett újság, hiszen legelső félelmei, életre szóló álmai és első nemi tapasztalata is kórházban érték mind. Alkalmazkodott tehát, és alkalmazkodása segítette, hogy írásba foglalhatta mondanivalóját. Az írás pedig többször is meggondoltatta vele, mit akar mondani valójában. Mikor a papíron látta gondolatait első odavetettségükben, akkor ocsúdott, hogy ilyesmit nem szabad vagy nem illik mondania, és vagy újraszövegezte mondanivalóját, vagy elvetette mindenestül. Helennek például ezt írta egyszer:

Kétharmada kevés volt.

Aztán eldobta. Majd amit eljuttatott hozzá, az így szólt:

Nem okollak.

Később megeresztett még egyet -

Magamat sem okolom

-- ezzel.Másként nem lehetünk egyek megint

-- fűzte hozzá anyja részére.

Jenny Fields pedig fehéren járta a sós-nyirkos házat Garp üzeneteivel. Egyébre nem is futotta Garpnak akkoriban.

A kutyafői úri lak persze már sok gyógyulást látott. Jenny sebzett női itt kaptak életmagra. A sós illatú szobák elfelejtett boldogtalanságokról regéltek. Egyebek között Roberta Muldoon boldogtalanságáról. Mert ott élt Roberta is nemi újraszerveződésének legválságosabb korában. Voltaképpen nem élhetett egyedül -l- de férfiakkal sem -, és ismét visszaköltözött a Kutyafő-öbölbe, mire Garpék megérkeztek.

Tavasz nyíltával, amint a gödör Duncan jobb szemének helyén lassan kitelt és a beleverődő porszemekre már nem volt olyan érzékeny, Roberta kezdte kihordani Duncant a tengerpartra. Itt a parton fedezte fel Duncan a mélységélességgel való bajait, méghozzá labdázás közben, mert Roberta Muldoon az adogatás során hamarosan képen találta Duncant. A labdázást akkor elhagyták, és Roberta megelégedett annyival, hogy a homokba vázolta mindazokat a meleg helyzeteket, amelyeket a Philadelphiai Sasok hátvédjeként megért a trikóján 90-es számot viselő Robert Muldoon korában. Újrajátszotta Duncannak, hogyan adott előre labdát az ellenfél kapujához, hogyan dobott büntetőket, hogyan cselezett ki egy teljes csatársort. - A Cowboyok ellen játszottunk - mesélte egyszer - Dallasban, emlékszem, amikor a Tekergő Nyolcas, így hívta mindenki, vakon nekiugrott... - Roberta a nyelvébe harapott s ránézett a csöndes Duncanra, majd fordított a szón.

Garpnak szóló állandó tárgya nemi átalakulásának egy csiklandós részlete volt. Azért lovagolt rajta annyit, mert Garpot láthatóan érdekelte ez a részlet, Roberta pedig úgy gondolta, jót tesz Garppal, ha másféle kínszenvedések felől tartja szóval.

- Tudtam én mindig, hogy lánynak kellett volna születnem -–- magyaráztaz‘a. - Mindig azt álmodtam, hogy férfi szeret, de csakis úgy, hogy a nőt szereti bennem. Férfiszerelmet nem álmodtam. - Roberta nem hallgathatta el viszolygását a homoszexuálisok iránt, és Garp elgondolta, milyen furcsa, hogy akik a maguk jószántából állnak át egy hátrányos helyzetű csoporthoz, azok milyen kevéssé türelmesek más hátrányos helyzetű csoportok iránt. Roberta még az olyan gyötrött életű nőket is szidta, akik menedéküket Jenny Fieldsnél keresték. - Nyavalyás buzik - háborgott Garpnak. - Olyan ügynek próbálják megnyerni anyádat, ami nem is lehetett soha neki való.

- Olykor azt hiszem, anyám épp ilyen ügyekre vágyik - válaszolta Garp Roberta bosszantására. - Pártfogoltjait azzal boldogítja éppen, hogy nézhetik akárminek, kedvük szerint.

- Engem is megpróbáltak összezavarni - panaszolta Roberta. - Amikor a műtétre készültem, eltérítettek volna. Állj miközénk, mondták. Ha férfiak kellenek, megkapod őket úgy is, ahogy vagy. Ha nővé változol, az lesz a vége, hogy átvágnak. Ilyenekkel etettek, mert egynek sincs vér a pucájában - végezte a panaszát Roberta. Garp pedig tudta, hogy sajnos igazuk volt, mert Robertának sorsa lett, hogy átvágják.

Roberta nem állt egymagában panaszaival, és Garp eltöprengett, anyjának hány más pártfogoltja és ápoltja lehet a türelmetlenség áldozata - mert valahánnyal találkozott, a maga bajának osztályosait marta mind. Az efféle belvillongásokat sem értette, meg azt sem, hogyan szedi anyja szét a civódókat, és hogyan békíti meg őket időről időre. Emlékezett, hogy Roberta a műtétje előtt, még Robert korában, hónapokig járt női álöltözetben. Hazulról reggel Robert Muldoonnak öltözötten ment el, majd női ruhákat vásárolt, és szinte senki nem tudta, hogy a nemváltoztató műtétjét legényegyletek és klubok vacsoráin kivágott beszédeinek tiszteletdíj ából fizette. Esténként pedig a Kutyafő-öbölben új ruháiban kellette magát Jennynek meg az úri lakban tanyázó többi nőnek. Majd amikor az ösztrogén hormonok hatására nőni kezdett a melle és hátvédnek elformátlanodott, elhagyta a szónoklást a fehér asztaloknál, és férfias kosztümökben, divatjuk múlt parókákban járt ki az úri lakból. A műtét előtt megpróbált Roberta lenni, amikor még nemi szerve és urológiai felszereltsége hiányzott hozzá.

- Persze foganni nem foganhatok - magyarázta Garpnak. - Nincs peteérésem és havibajom. - Millió más nőnek sincs, nyugtatta meg Jenny Fields. - Amikor hazakerültem a kórházból - mesélte Roberta Garpnak -, tudod mit mondott anyád?

Garp a fejét rázta. Annyit tudott csak, hogy haza Roberta a Kutyafő-öbölbe jött.- Azt mondta nekem, hogy a legtöbb gyámolítottjánál egyértelműbb vagyok nemi tekintetben. Rá is szorultam a

vigasztalására - emlékezett -, mert mindig ezt a nyomorult tágítót kellett dugdosnom magamba, hogy a vaginám össze ne záruljon. Olyan voltam a tulajdon szememben, akár a gép.

Drága jó anyám

-- írta fel Garp egyik nap.- Írásodban annyi az együttérzés - tűnődött el Roberta, Garp keze írását látván -, hogy nem értem, miért marad

ki a való életedből. - Ilyesmit szokott a szemére hányni Jenny Fields is.Mostanára, úgy érezte, tenger együttérzés gyülemlett benne, mióta az állát feldrótozták, mióta feleségét csak

felkötött karral látja, mióta ajóképű Duncan fél arca ép már csak. Mintha azóta a kutyafői úri lak más nyomorultjai is részvétre indították volna.

A város nyári napfényben verődött. A nyaralások évadát megelőzően a zsindelyes, tornácos, fehérre meszelt ház egymaga volt lakott a fakózöld dűnék és a fehér partvonal hosszában húzódó Óceán soron. Egy-egy kósza kutya szimatolgatta csupán a partra vetett csontszínű töremorát, és a nyugdíjasok, akik jóval beljebb laktak korábbi nyári lakjaikban, olykor kisétáltak a partra, és a kagylókat hánytorgatták. Nyaranta nyüzsögtek a parton a gyerekek, az anyák, a kísérők, a kutyák, a parton és az öbölben mindig ringott egy-két rikító színű hajó. Amikor Garpék odaköltöztek Jennyhez, elhagyatott volt a vidék, a téli nagy áradatokkal kimosott uszadék öntötte el a partot. Az Atlanti-óceán színe áprilisban és májusban elkékült zúzódásokra - közelebbről Helen orra nyergére emlékeztetett.

A látogatókat, ha nem a nyári idényben érkeztek, nyomban megismerte mindenki: ők azok a gazdátlan nők, akik Jenny Fieldsben, a híres feministában keresik pásztorukat. Nyaranta viszont elkószálhattak egy napot is az öbölben, amíg megtudták valakitől, hol lakik Jenny. A tömegben elvesztek a lakosok, akik mind tudták: „"Az ott, az Óceán sor utolsó háza."" Akár meg is mutatták az árváknak. „"Mint valami szálloda, szívecském. El sem tévesztheti.""

A pásztorkeresők olykor kikutyagoltak a partra, onnan nézték el a házat, és gyűjtötték erejüket a bekopogáshoz. Olykor Garp látta meg őket, ahogy jönnek, magukban, párosan vagy hármasban, aztán letelepszenek a széljárta dűnéken, és úgy lesik a házat, mintha le akarnák olvasni róla, vendégba, rátasággal várja-e őket. Ha többen jöttek, megtanácskozták, melyik kopogjon be, a többiek pedig kinn kuncsorogtak a dűnék közt, illedelmesen, minta kóbor kutyák, várván, hogy beszólítsák őket.

Helen teleszkópot vett Duncannak, azzal figyelhette a citerázó látogatókat olyan messziségekből már, hogy elteltek órák is, amíg megjelentek az ajtóban. - Jönnek a nagymamához - jelentette Duncan ilyenkor, és élesre állította teleszkópját. - Huszonnégy éves, úgy nézem. Várjunk csak. Inkább tizennégy. Kék tarisznyás. Narancsot szorongat a kezében, de mintha nem akarná megenni. Aki vele jön, annak nem látom az arcát. Arcra is borul? Nem. Hány. Nem. De valamivel összekente az arcát. Anya-lánya is lehet. Talán barátnők. No, most nekifogott a narancsnak. A színe nem valami biztató. - Olykor Roberta is belenézett a teleszkópba, máskor meg He-leHelen. Az ajtót Garp nyitotta.

- Anyám, igen - magyarázta -, csak most éppen eljár vásárolni. Tessék besétálni. Idebenn is megvárhatja. - ÉEs mosolygott zavartalanul, holott oly apróra megnézte ezeket mind, akár a nyugdíjasok a parti kagylókat. Amíg nem forrt össze az állkapcsa és nem hegedt be a nyelve, levélkékkel várta a látogatókat. Sokuk meg sem lepődött, mert maguk is levélkék útján közlekedtek:

Jó napot, Beth a nevem. Ellen-Jamesiánus vagyok.

Garp pedig a maga levélkéjével válaszolt:

Jó napot. Garp a nevem. Az állkapcsom tört.

Azzal rájuk mosolygott. Második levélkéjét az alkalomhoz illően választotta ki. Az egyik így szólt:

A konyhában barátságos tűz ropog. Tessék balra fordulni.

Egy másik levélke így biztatta az érkezőt:

Ne tessék nyugtalankodni, anyám megjön hamarosan. Vannak itt már más nők is. Találkozna velük?

Ebben az időben sportzakókat kezdett viselni - nem a Steeringben vagy Bécsben töltött idők emlékezetére, nem is azért, mert a kutyafői kórház jólöltözöttséget kívánt, hiszen itt a nők közt csupán Roberta ügyelt az öltözködésére, hanem mert minden zsebére szüksége volt a levélkék miatt.

Futásokkal is megpróbálkozott a parton, nem sok sikerrel.

Állkapcsa hasogatott, nyelvét meg a fogai sértették, azért inkább gyalogolt csak, mérföldeket. Ilyen sétájából

tért meg egyik nap, amikor rendőrségi járőrkocsi állt a ház elé s két rendőr karon fogva segített fel egy fiatalembert a tágas első tornác lépcsőjén.

- Ön Mr. Garp? - tudakolta az egyik.Garp futómezt öltött sétáihoz, nem volt nála levélke, és csupán bólintott a kérdésre.- Ismeri ezt a legényt? - tudakolta tovább a rendőr.- Háhogyne ismerne - válaszolta Garp helyett a fiatalember. - Maguk, zsaruk nem hisznek senkinek. Maguk

folyton idegessekidegesek.A bíborkaftános kölök volt az, akit Mrs. Ralph hálószobájából akolbólított ki. Mintha évszázadokkal ezelőtt

történt volna, gondolta el, és megfordult ugyan a fejében, hogy jobb lenne, ha nem ismerné meg, mégis rábólintott.- Mivel a fiúnak pénze nincs -s- magyarázta a rendőr -r-, nem is lakik ezen a környéken, munkája meg mégúgy

sincsen. Iskolába nem jár és amikor a szüleinek telefonáltunk, azt mondták, nem tudják, merre eszi a fene. Nem is nagyon kíváncsiskodtak. Őtőle meg azt hallottuk, hogy önt ismeri, s hogy ön majd szól az érdekében.

Garp persze nem szólhatott, csupán rámutatott álla drótketrecére és tenyerére tett mutatóujjával jelezte az írás szándékát.

- Mikor rácsoztak be?-? - érdeklődött a kölök. - A legtöbbje gyerekkorában kapja, de én még ilyen jóképűt ketrecben nem láttam.

Garp a válaszát a rendőr által odanyújtott szabálysértési jegyzőtömb hátoldalára írta:

Vállalom érte a felélősségetfelelősséget , igen, bár szólni nem szólhatok, mert az állkapcsom tört.

A kölök a rendőr háta mögül olvasta.- Höhőj - vigyorgott. - Hát a másik palimadár él még? A farka boldogabbik vége nélkül, gondolta Garp, de ezt már nem írta rá a kihágási jegyzőtömb hátára. Se

máshová. Kéziratpapírra éppen nem.A kölökről kiderült, hogy a börtönben elolvasta Garp regényeit. - Ha tudtam volna, hogy ilyeneket írogatsz -

jelentette ki -, akkor nem pofátlankodok veled. - Randynek hívták, és Garp elszánt híve lett. Garp úgy látta, hogy híveinek zömét hajléktalanok, elbitangolt gyermekek, későn kamaszodó felnőttek, idegroncsok teszik, s csak elvétve kerül közéjük egy-egy csodával határos módon ép ízlésűnek megmaradt polgárember. Randy pedig most úgy ült a lábánál, mintha az egyetlen igaz prófétát találta volna meg benne. Garp nemigen lökhette ki a kutyafői közkórházból.

Roberta Muldoon vállalta, hogy a Garpot és családját ért szerencsétlenséget elmagyarázza Randynek.- Ki ez az emeletes angyal? - érdeklődött Randy megilletődötten Garptól.

Nem ismered meg?

-- írta neki Garp.

Ő volt a Philadelphiai Sasok hátvédje.

Garp tüskés válaszai azonban nem kedvetleníthették el Randyt. Olykor órákig mulattatta Duncant.

Ki tudja, mivel

-- panaszolta Garp levélkéje Helennek.

Alighanem megnyitja neki kábítószeres tapasztalatai gazdag tár-házát.

-- Nem szed semmit a gyerek - nyugtatta meg Helen. - Anyád kivallatta.

Akkor rovott múltját részletezi Duncannak

-- írta Garp.- Randy írónak készül - mondta Helen.

Mindenki írónak készül!

-- írta Garp. Csak hát ez nem volt igaz. Ő például már nem készült írónak. Megelégelte az íróságot. Ha olykor belepróbált az írásba, nyomban a legiszonyúbb téma lepte meg. Pedig Garp tudta, hogy elfelejtenie kell, nem pedig életre csiklandoznia és még nagyítani rajta írói eszközeivel. De hiába tudta, mégis mindegyre szemközt került a vigyorgó témával, vérmocskával, hullaszagával. Azért nem kísérletezett tovább.

Randy végre felkerekedett. Duncan fájlalta, hogy elmegy, Garp megkönnyebbült. Azt a levélkét sem mutatta meg senkinek, amelyet Randy hagyott neki.

Biztos nem leszek olyan klassz semmiben, mint teDe azér nem szép, hogy ennyire beledörgölöd az orromat.

Szóval nem szép, gondolta Garp. Hát még mi újság? Azzal eldobta Randy levélkéjét.Amikor a drótjait leszedték, és a zsibongás kiállt a nyelvéből, megint elkezdte a kocogást. S mikor melegre

fordult az idő, Helen belefogott az úszásba. Az orvos megmondta neki, hogy izmait és kulcscsontját egyaránt erősíti vele, azért úszott, még ha fájdalmas volt is eleinte, kivált a mellúszás. Kilométereket úszott, az aggodalmas Garp legalábbis úgy látta - kiúszott a nyílt vízre, majd a part vonalát követte. Azt mondta, azért úszik ki annyira, mert a nyílt víz nyugalmasabb - a part közelében inkább paskolják a hullámok. Garp azonban aggódott mindenképpen. Egymás kezéből szedték ki Duncannal a teleszkópot, úgy figyelték Helent. Mi lesz, ha valami baja történik, tépelődött Garp. Ő maga gyenge úszó volt.

- Anyu jól úszik - biztatta Duncan, aki, úgy látszott, jó úszóvá serdül maga is.- Messzi kimerészkedik - mondta Garp.Amikor a nyár meghozta a nyaralókat, a Garp család a testedzés kevésbé szembeötlő módjait kereste. A parton

vagy a vízben csakis a kora reggeli órákban hancúroztak. A déli meg a délutáni nyüzsgést úri lakjuk árnyas tornácáról figyelték.

Garp lassan javult. Igen óvatosan, de megpróbálkozott ismét az írással. Mesét szőtt, szerepeket osztott. A főszereplők sorsát félretette - legalábbis azt hitte, ők lesznek a főszereplők: férj, feleség, gyerek. Inkább egy detektíven formált, aki nem tartozott a családhoz. Garp tudta, hogy az iszonyat ott lappang majd könyve mélyén, s talán azért hatolt személyes réme iránt olyan szereplő segítségével, aki hűvös távolságból tekintheti, mint a detektív a bűntettet. Másképp mi fűz engem egy detektívhez, tűnődött, mégis olyanná formálta, hogy beleférjen maga is. Aztán a téma: a detektív gubanca megint csak ráköszönt. A kötés lekerült Duncan szeme gödréről, és a fekete ellenző szinte jól mutatott naptól cserzett arcán. Garp nekifohászkodott a regénynek.

Késő nyári lábadozásában kezdte el a Bensenhaver szerint a világ--ot. Ez idő tájt bocsátották el a kórházból Michael Miltont is. Görnyedten járt, mint a műtöttek, és arcáról eltűnt a mosolygás. Vízháztartásának bajaiból következő fertőzés miatt le kellett venni hímvesszejének megmaradt harmadát is. Garp erről nem szerzett tudomást, de ha megtudta volna, az se indítja már kárörömre.

Helen látta, hogy Garp nekidől a regénynek. - Én ugyan nem fogom elolvasni - jósolta jó előre. - Egy szavát sem. Tudom, meg kell írnod, de rám ne számíts. Nem bántani akarlak, érts meg. Nekem felejtenem kell, neked meg kell írnod. Ki így temet, ki úgy.

- - Nem éppen „"arról"" szól - mondta Garp. - Nem írok önéletrajzi regényt.- - Tudom, tudom - felelte Helen. - Mégsem olvasom el.- - Megértelek.Tudta ő mindig, hogy az írás magányos munka. S ő ebben a magányos szakmában még magányosabbá lett. Azt

tudta, hogy Jenny el fogja olvasni. Jenny szívós, akár az áztatott vessző - gyógyulásához segítette minden betegét, közben fogadta az újabb betegeket.

Egy Laurel nevű csúnyavirág volt az egyikük, aki azt a hibát követte el, hogy kikezdte Duncant a közös reggelinél. - Átköltözhetnék a ház más részébe? - fordult Jennyhez. - Ez a látcsövező, fényképező, szemellenzős gyerek a frászt hozza rám! Folyton engemet basztat a látcsövével! Hát nem szemétség, hogy a csajokat basztassák még a gyerekek is! A félszemű is pont énrajtam legelteti azt a ritka szép szemét.

Garp szürkületkor kinn futotta parton, elesett, és az állkapcsát újra fel kellett drótozni. Régi levélkéi nem voltak kéznél, azért hirtelenében a papírszalvétára firkantott üzenetet Laurelnak:

Baszod a sánta nénikédet

-- majd odavetette elébe.- Hát ez az! - mondta Laurel Jennynek. - Pont az ilyen beszédek elől menekültem ide! A férfiak örökké

basztassák az embert. Kinek hiányoznak az ilyen faszfejek? Nem azért jöttem ide, hogy itt is basztassanak!

A ravatalon

-- fűzte volna hozzá Garp a következő üzenetében, Jenny azonban addigra kitessékelte Laurelt, és elmagyarázta neki szép szóval a látcső meg a fényképezőgép történetét. Laurel azontúl kerülte Garpot.

A házban sem sokáig maradt meg, mert hamarosan jöttek érte: egy New York-i rendszámtáblás sportkocsi s benne egy alak, akire csakugyan ráillett a faszfej - kinézett az is belőle, hogy ő „"basztassa"" szegény Laurelt örökösen.

- - Sziasztok langyoskák! - kiáltott oda Garpnak meg Robertának. Kinn ültek egymás mellett a tornác hintáján,

mint valami régimódi szerelmespár. - Ide zártátok be Laurelt ebbe a jatatába?- - Bezárni éppen nem zártuk be - szólt vissza Roberta.- Nekem mesélhetsz, szopi - vetette oda a New York-i, amint feljött a lépcsőn. Sportkocsiját üresben járatta - a

motor evett, kihányta s evett megint. A New York-i cowboycsizmát viselt és lobogó szárú nadrágot hozzá zöld szarvasbőrből. Szálas, deltás ember volt, ha nem is olyan szálas meg nem is olyan deltás, mint Roberta Muldoon.

- Nem vagyok szopi - mondta Roberta.- Azzal együtt nem vagy kőszűz - állapította meg a New York-i. - Hová a picsába tettétek Laurelt? -

Narancsszínű trikóján zöld betűkkel virított a két mellbimbója közt

KÖSD FÖL!

Garp a zsebében keresgélt ceruzát-papírt, hogy egy levélkét megeresszen neki, de csupán régi levélkéket talált, és egyik sem illett volna a kezébe ennek a bunkónak.

- Tud róla Laurel, hogy jössz? - érdeklődött Roberta, és Garp nyomban sejtette, hogy a nemi azonosulás újabb válsága szól belőle. Nyilván megpróbálja fölpiszkálni ezt az alakot, hogy jogos felháborodásában bemoshasson egyet neki. Azonban Garp úgy látta, hogy a New York-i bátran kiállhatna Robertával. A sok ösztrogén nemcsak elformátlanította Robertát, okoskodott Garp, hanem elernyesztette az izmait is, és Roberta ezt a változást kifelejti a számításából.

- Ide hallgassatok, buzillák - mondta a New York-i mindkettőjüknek -, ha Laurelt elő nem varázsoljátok nekem, én kirámolom a boltot. Miféle műintézet ez úgy mégis? Mindenütt csak erről hallani. Egyből idetaláltam, mivel hogy minden eszetlen tyúk tud már New Yorkban erről a picsameresztőről itten.

Roberta mosolygott, és rengetni kezdte a hintát, hogy Garpnak a gyomra fordult fel tőle. Lázasan kutatott a zsebében, és egyik hiábavaló levélkét a másik után húzta elő.

- Nézzétek, cicabogarak -k- mondta a New York-i a magáét - énszerintem idea lányok azzal jönnek, hogy lesz boszi vagy nem lesz boszi. - Azzal úgy megrúgta a hinta egyik oszlopát, hogy Garpék keringeni kezdtek. - Hát te? - fordult Garphoz.

- Te vagy a házi herélt itten?Garp egy levélkét nyújtott oda neki:

A konyhában barátságos tűz ropog. Tessék balra fordulni.

Azonban augusztus lévén ez a levélke sem illett az alkalomhoz.- Nekem ne jöjjetek hátulról - méltatlankodott a New York-i. Garp másik levélkével ajándékozta meg:

Ne tessék nyugtalankodni, anyám megjön hamarosan. Vannak itt már más nők is. Találkozna velük?

-- Baszom az anyádat! - vágta oda a New York-i, és megindult a befelé nyíló szúnyoghálós ajtónak. - Laurel! -

bődült be. - Itt vagy, te rossz kúródeszka?Azonban az ajtót Jenny Fields nyitotta. - Jó napot -t- köszönt rá a New York-ira.- Ismerem én magát is - szólt a New York-i válasza. - Mindenütt beszélik, micsoda egy nagyszerű lókórházi

kedvesnővér. De Laurel nem a maga esete, azt megmondom. Az én Laurelom baszik, akár a kiniglinyúl.- Talán nem magával - vetette ellene Jenny Fields.Ha újabb undok szóáradat készült kitörni a KÖSD FÖL!-emberből, hát benneszorult, mert Roberta Muldoon

bedobta neki a csutkát, amint lépett volna beljebb. Csúnya csutka volt, szabadrúgást ítéltek volna érte a Philadelphiai Sasok ellen. A New York-i akkora erővel vágódott el a tornác hajópadlóján, hogy a gerendákra függesztett virágcserepek is meglódultak. A csutka a térde vápáján érte, és talán tokszalagszakadást is okozott - éppen ezért járt érte szabadrúgás a futball világában. A New York-iban nem volt elég küzdőszellem, hogy a gyalázkodást fektében is folytassa. Szép csöndesen feküdt, csak holdvilágképe sápadt bele a fájdalomba.

- Ez erős volt, Roberta - állapította meg Jenny.- Hozom Laurelt - mondta Roberta röstelkedőn, és besuttyant a házba. Tudta Garp is, Jenny is, hogy Roberta

csupa nőiesség - a lelkében. Teste azonban csupa acélos férfierő volt.Garp végre talált egy levélkét, amely az alkalomhoz illett, és ráejtette a New York-i mellére, éppen a KÖSD

FÖL! feliratra. E levélkéből volt a legtöbb példánya:

Jó napot! Garp a nevem. Az állkapcsom tört.

- Az én nevem Harold - nyögte a New York-i. - Ronda dolog. Sajnálom az állkapcsát.Garp végre ceruzát is talált, és megereszthetett egy személyre szóló levélkét:

Sajnálom a térdkalácsát, Harold.

Laurel is előkerült.- Jaj, picim - áradozott -, hát megtaláltál?- A kurva kocsit nemigen bírom elvezetni - nyögte Harold. Sportkocsija még mindig úgy toporzékolt lenn az

Óceán soron, mint valami nagy állat, amelyik homokot követel abraknak.- Elvezetem én, picim - ajánlkozott Laurel. - Sose engedel vezetni úgyse.- Most engedlek, ne félj - nyögte Harold.- Jaj, de jó! - lelkendezett Laurel.Haroldot Roberta és Garp vitte le a kocsihoz. - Télleg rászorulok most Laurelra - vallotta meg bizalmasan. -

Szaros kagylóülések! - panaszolta, amikor óvatosan besegítették. Harold mintha kinőtte volna a kocsiját. Garpnak úgy tetszett, évek óta nem látott kocsit ilyen közelről, és annyira meg találta nézni, hogy Roberta a vállára tette a kezét. Garp elfordult.

- Szerintem nagyon kellek Haroldnak - mondta Laurel Jenny Fieldsnek búcsúzóul, és megrántotta a vállát.- Csak éppen Laurelnak miért kell Harold? - tette fel a kérdést Jenny Fields a nagy általánosságnak, amikor a

sportkocsi elrugaszkodott. Garp kószálni indult a parton, Roberta pedig vezeklésül a megbicsaklott nőiességért bement Duncant pátyolgatni.

Harrisonék telefonon jelentkeztek, hogy eljönnének látogatóba. Talán segítenek rajtunk, gondolta Helen, és igaza is lett. S hogy igaza lett, megnőtt a magabecsülése - végre igaza van egyszer megint.

Harrison és Alice egy hétig maradt. Végre került a házhoz gyerek is, akár lány, akár kisebb - mégis gyerek, akivel Duncan eljátszhatott, s aki tudott a szeme sorsáról. Mire Fletcherék elmentek, már a szemellenzője sem bántotta annyira, és kiment maga játszani a partra olyankor is, ha más gyerekekkel találkozhatott, kockáztatván, hogy kérdezgetik vagy éppenséggel csúfolják.

Harrison ismét bizalmasa lett Helennek, és Helen elmondhatott neki a Michael Milton-ügyből olyan részleteket is, amelyek Garp fülének trágárak lettek volna - Helen mégis el kellett hogy mondja valakinek. Meg kellett vallania azt is, mennyire aggódik házasságáért, s hogy a történteket mennyire másképp tekinti, mint Garp. Harrison új gyereket ajánlott. Maradj teherben tőle, mondta. Helen megvallotta neki, hogy nem szedi már a pirulát, de azt nem említette, hogy nem hál Garppal - a szerencsétlenség óta. Nem is kellett említenie, hiszen Harrison látta külön két szobájukat.

Alice viszont arra vette rá Garpot, hogy szokjon le a levélkézésről. Beszélhetne is, ha nem volna olyan hiú. Ha én beszélhetek, érvelt Alice, akkor te is kinyögsz valami értelmeset, akár feldrótozott állal, akár sajgó nyelvvel.

- Alez - próbálta Garp.

- Ef af -f- dicsérte Alice. - Ef a nefem. Hát a tiéd?- Arp - szorította ki Garp.Jenny hátán végigfutott a hideg, amint fehéren átlibegett a szobán.- Ianzik Alt - vallotta meg Garp.- Perfe hogy hiányfik - vigasztalta Alice, amíg Garp a vállára borulva sírt.Így is időbe telt, amíg Helen átlátogatott Garp szobájába egy éjjel, Fletcherék távozása után. Nem is

csodálkozott, hogy ébren találja, mert Garp ugyanarra a zajra fülelt, amit ő is hallott, s nem alhatott tőle.Jenny valamelyik újabb vendége fürdött. Garpék először a vízcsobogást hallották a telő kádban, majd a

szappanos fickándozást. Halk énekszó és dudorászás is hatolt a fülükbe.Az jutott az eszükbe mindkettőjüknek, hogyan fürdött Walt a fülük hallatára, ők pedig hogyan lesték a beszédes

hangokat vagy a legijesztőbb hangot - a csöndet. Akkor beszóltak a fürdőszobába: „"Walt!"" Walt pedig visszaszólt: „"Mi a?"" Ilyenkor megnyugtatták: „"Semmi baj, csak hallani akartunk!"" Walt szerette a fülét bemeríteni a vízbe s úgy figyelni, hogyan bőgőznek az ujjai a kád oldalán, így aztán gyakran nem hallotta meg, hogy Helen vagy Garp szólítja. Akkor nézett csak fel meglepetten, amikor az aggodalmas arcuk megjelent a kád fölött. - Nincs semmi bajom - mondta, és felült.

- Szóljál, ha szólítunk, az isten szerelmére! - dorgálta Garp.- Nem hallottam, hogy szóltok - mondta Walt.- A fejed legyen kinn a vízből - intette Helen.- Akkor hogy mossam a hajamat?- Ne így - mondta Garp. - Nekem szólj, majd én megmosom.- Öhö - hagyta rájuk Walt, aztán, amikor kimentek, megint lecsusszant a víz alá, és hallgatta a bőgőszót.Egymás mellett feküdtek Garp keskeny ágyán a kutyafői kórház egyik padlásszobájában. Volt a házban

fürdőszoba nem egy - azt sem tudták, melyikből hallatszik a hang, de hallgatták tovább.- Nő lesz - vélekedett Helen.- Itt? - csodálkozott rá Garp. - Csakis.- Azt hittem először, gyermekhang.- Tudom - mondta Garp.- Talán a dudorászás miatt -t- tűnődött Helen. - Emlékszel, mit összemotyogott magában?- Emlékszem.Egymást átölelve feküdtek a mindig nyirkos ágyban. Az óceán közel volt, hiába tártak ablakot, hiába döngtek a

szúflyogrekesztő ajtók naphosszat a keresztszélben.- Akarok helyette másikat - jelentette ki Helen. - Meglesz - válaszolta Garp.- Mielőbb.- Akár most. Miért ne?- Ha lány lesz - mondta Helen - Jennynek nevezzük anyádról.- Nem bánom.- Mi legyen, ha fiú lesz?- Nem Walt - felelte Garp.- Igaz.- Walt egy volt, több nem lehet - mondta Garp. - Bár hallottam más szokást is.- Ne tegyük - mondta Helen.- Lehet akármi más, ha fiú.- Remélem, lány lesz - mondta Helen.- Nekem nyolc.- Felőlem is lehet akár fiú.- Ne haragudj - mondta Garp, és megölelte Helent. - Te ne haragudj - mondta Helen.- Te ne - mondta Helen.- Te ne - mondta Garp.Igen óvatosan szeretkeztek. Helen azt képzelte, ő Roberta Muldoon, frissen a műtőből, és a vadonatúj hüvelyét

próbálja ki. Garp megpróbált semmit nem képzelni.Mert valahányszor a képzelete megindult, a véres Volvót látta. Hallotta Duncan sikoltozását, kintről Helen

kiáltásait és még valaki másét is. Kikászálódott a kormánykerék mögül, rátérdelt az ülésre, úgy fogta Duncan arcát a két keze közé - Duncan vére azonban egyre buzgott, és Garp nem látta, mitől.

- Nincs semmi baj - susogta Duncannak. - Ne jajgassál. Nem lesz semmi baj. - A szájából azonban neki is csak

vér pergett.Duncan jajveszékelt, Helen is, és valaki bőgött - a kutya álma lehet ilyen. De mi ijesztett rá Garpra igazán? Mi

még?- Nem lesz baj, Duncan, hidd el - locsogta véresen és érthetetlenül. - Semmi, meglátod. - A gyerek torkáról

törölte a vért, s látta hogy nem az vérzik, majd a halántékáról, és hogy az sem szakadt be. Kirúgta az ajtót, s a belső világítás fényénél Duncan szeme segélyt kérőn rávillant. Az egyik. Törölte tovább a vért az arcáról, de a másik szemét nem látta. - Semmi baj - suttogta Duncannak, de Duncan még hangosabban jajveszékelt.

Duncan ott látta apja háta mögött az anyját a Volvo nyitott ajtajában. Felhasadt orrából meg a szájából dőlt a vér, és a jobb karja úgy lógott, mintha kiakadt volna. Duncan azonban igazán attól a rémülettől rémült meg, amit anyja arcán látott. Garp is megfordult, és az iszonyat akkor fogta el.

Nem Helen sikoltozásától, nem Duncan jajveszékelésétől - sőt, ha azt is sejtette, hogy Michael Milton bőg odaki, felőle bőghetett. A nagyobb oka a rémületre a csönd volt. A hang hiánya.

- Walt hol van? - Helen elhagyta a sikongást, és bemeredt a Volvóba.- Walt! - kiáltotta Garp, majd visszafojtotta a lélegzetét. Duncan is elhagyta a jajveszékelést.Nem hallottak semmit. Garp pedig tudta, ha Walt náthás, azt hallani a szomszéd szobából - akár a másodikból

is, mert a melle úgy sípol.- Walt! - ordították.Helen és Garp egymásnak megvallotta később, hogy abban a pillanatban mindkettejük reménysége az volt,

hátha ,Tíz alatt a füle, és az ujjával bőgőzik a kád oldalán.- Én mindig látom - suttogta Helen az ágyban.- Mindig - helyeselt Garp. - Tudom.- Lehunyom a szemem és látom - mondta Helen. - Ez az. Tudom.De a legjobban Duncan tudta. Duncan mondta néha, hogy mintha a jobb szemét nem is hagyta volna ott. -

Olykor látok vele - magyarázta. - De csak az emléket.- Azzal látod az álmaidat - mondta neki Garp.- Lehet - vélekedett Duncan. - Mégis olyan valóságos.- Az lehet a képzelő szemed. Márpedig a képzelet, az valóságos.- A jobb szememmel látom Waltot - mondta Duncan. - Elhiszed?- Tudom.

Sok birkózó gyerekének vastag a nyaka, de nem mindenikének.Garp gyengédségének Helen és Duncan iránt mintha nem is lett volna vége-hossza ezentúl. Egy évig csak szép

szóval szólt hozzájuk. Egy évig türelmetlen sem volt velük. Talán már őket tette türelmetlenné a türelmével. Jenny Fields megfigyelte, hogy egymást ápolják életre ezek hárman.

S közben azon tűnődött, hová teszik egyéb érzéseiket. Helen elrejti. Helen erős. Duncan talán azokat is csak a jobb szemével látja. Hát Garp? Erős ő is, de annyira nem. Nekiállt írni a Bensenhaver szerint a világ--ot, abba gazolja bele minden más érzését.

Amikor szerkesztője, John Wolf az első fejezetet olvasta, ezt írta Jennynek: „"Mi a jóisten zajlik ott maguknál? Mintha a gyász annyira elfacsarta volna Garp szívét, hogy nem is olyan már, mint az emberi szív.""

T. L. Garpot azonban mintha Marcus Aurelius indulata vezette volna. Hiszen ő jegyezte le bölcsessége teljében: „"Az ember életében az idő egy perc csupán... Érzése Elginus tüzéhez hasonlatos.""

15

Bensenhaver szerint a világ

Hope Standish volt otthon a fiával, Nickyvel, amikor Oren Rath benyomult a konyhájukba. Hope éppen törölgetett, és nyomban meglátta a vékony vasú halászkést a kezében - fényes volt és hosszú, hegye fűrészfogas. A halászok belező- és vakarókése ilyen. Nicky még nem töltötte be a harmadik évét. Magas etetőszékben ette a reggelijét, amikor Oren Rath mögéje került, és nekiszegezte kése fűrészes hegyét a torkának.

- Hagyd az edényeket - vetette oda Hope-nak.Mrs. Standish nyomban szót fogadott. Nicky felnézett, úgy bugyogott az idegenre. A kés hegye alig

csiklandozta az álla alját.- Mit akar? - kérdezte Hope. - Megadok mindent.- Tudom én - mondta Oren Rath. - Hogy hívnak?- Hope-nak.- Engem meg Orennek.- Szép név - mondta rá Hope.Nicky megfordulni már nem bírt az etetőszékben, hogy lássa, ki ez az idegen, aki a torkát csiklandozza.

Tejbepapi tapadt minden ujjához, úgy nyúlt Oren Rath keze felé. Rath közelebb lépett az etetőszékhez, és halászkésének beretvaélével kanyarított egyet a gyerek arcán, mintha a pofacsontját kereste volna. Majd hátrahúzódott, úgy figyelte Nicky meglepetését és kitörő jaját, amint a vér vékony vonalban kiserkedt. Mintha kopoltyú jelent volna meg a gyerek arcán.

- Nem kukoricázok - mondta Oren Rath. Hope megindult Nicky felé, de Rath visszaparancsolta. - Nem te kellesz neki. Se a papi. Neki sütemény kell. - Nicky bőgött.

- A torkán akad, ha sír - mondta Hope.- Engem akarsz meghazudtolni? - rivallt rá Oren Rath. - Nekem mondod, tanárnak? Mert én egykettő

kigyomlálom a bögyörőjét, és a szájába teszem, azon aztán fulladozhat!Hope kétszersültet nyomott a kezébe. Nicky csakugyan elhagyta a sírást.- Na ugye - mondta Oren Rath, azzal felkapta az etetőszéket Nickystül és magához ölelte. - Most pedig

indulunk a hálószobába - mondta, és a fejével Hope felé bökött. - Menj előre.Együtt billegtek végig a folyosón. A Standish család tanyaházban lakott. Amikor a gyerek megszületett,

megegyeztek, hogy a tűz veszedelme tanyaházban kevésbé fenyegető. Hope belépett a hálószobába, Oren Rath pedig letette az etetőszéket az ajtó elé. Nicky arcán szinte el is állt a vérzés. Csupán néhány csöpp alvadt vér maradt rajta. Oren Rath letörölte a keze fejével, a keze fejét meg beletörölte a nadrágjába. Majd Hope nyomában belépett a hálószobába. Amint az ajtót becsukta, Nicky sírni kezdett.

- Jaj, ne - fordult hozzá Hope könyörgőn. - Még képes és megfullad! Vagy kimászik az etetőszékből, vagy fölbillen vele! Nem szeret egyedül lenni!

Oren Rath az éjjeliszekrényhez lépett, és halászkésével elmetszette a telefon zsinórját, oly könnyedén, mintha szotyos körtét szelt volna kettébe. - Nekem ne magyarázzál - mondta.

Hope leroskadt az ágyra. Nicky sírt, ha nem is keservesen. Úgy tetszett, elhagyja előbb-utóbb. Aztán ő fakadt sírva.

- Vetkezzél -l- szólt rá Oren, és segített neki szabadulni a ruhától. Szálas veresszőke ember volt, haja olyanformán tapadt a fejéhez, mint a szálas fű a földhöz, ha az eső megverte. Szaga olyan volt, minta silótakarmánynak, és Hope-nak eszébe jutott az a türkizkék dobozkocsi, amelyik a ház előtt megállt, egy pillanattal előbb, mint ahogy Oren megjelent volna a konyhában. - Hö. Te még szőnyeget is terítel a hálószobába - állapította meg Oren. Sovány, inas ember volt, a két nagy keze ügyetlenül babirkák Hope ruháján, mint az olyan kutyakölyök mancsa, amelyikből még nagy kutya lesz. A teste nem lehetett szőrtelen, de a bőre annyira fehér volt, hogy meg sem látszott rajta.

- Az uramat ismeri? - kérdezte tőle Hope.- A szokását, azt ismerem, hogy mikor van idehaza meg mikor nincs - felelte Rath. - Figyelj - mondta

aztán, és Hope visszafojtotta a lélegzetét. - Hallod? Nem sír már a kölyök se. - Nicky az ajtó előtt bugyogón beszélt a kétszersültjének. Hope-on erőt vett a sírás. Amikor Oren Rath az esetlen kezével nyomban a szemérmének törekedett, Hope azt sem hitte, hogy ilyen kedvében akár a vaskos ujját befogadja-e.

- Várjon egy kicsit - könyörgött.- Ne magyarázzál.- Nem az, inkább segítenék - mondta Hope, és csakugyan azt kívánta, hogy Oren a lehető leggyorsabban

végezzen. Nicky volt az eszében kinn a folyosón. - Jobbá is tehetem - mondta mulyán, mert nem tudta, hogyan kell mondania, amit mondani akart. Oren Rath megfogta fél mellét, és Hope tudta, hogy ilyen jéghideg kézzel még a melléhez nem nyúltak. Ügyetlenségében a feje búbjával még Hope állát is felütötte.

- Ne magyarázz - dörmögte.- Hope! - kiáltott be a házba valaki. Hallották a kiáltást mind a ketten, és megdermedtek. Oren Rath az

elmetszett telefonzsinórra bámult.- Hope!Margot volt az, barátnője a szomszédból. Oren Rath a kés hűs vasát Hope mellbimbójára tette.- Fogja s bejön - suttogta Hope. - Jó barátnőm.- Ejnye, Nicky - hallották. - Te csak morzsázol szanaszét. Anyád öltözik?- Meg kell basszam ütet is, aztán kiirtlak mindőtöket - suttogta Oren Rath.Hope a két karcsú lábával ollóba fogta és a melléhez szorította Orent meg a kését. - Margot! - ordította. -

Kapd Nickyt és szaladj! Gyorsan! - rikoltotta. - Itt egy őrült, megöl mindnyájunkat! Nickyt vidd, Nickyt vidd!

Oren Rath meredten dőlt Hope-nak, mintha életében először került volna ilyen szorítóba. Nem kapálózott, nem is szurkált. Dermedten feküdtek, és hallgatták, hogyan rángatja ki Margot az etetőszéket Nickyvel a folyosóról a konyhába s tovább. Az etetőszék egyik lábát le is törte a hűtőszekrény kilincsén, de ki nem vette volna Nickyt a székből, amíg a maga házának ajtaján be nem lökte.

- Ne öljön meg - suttogta Hope. - Szaladjon gyorsan, megmenekül. Margot rögtön hívja a rendőrséget.- Öltözzél - mordult rá Oren Rath. - Még beakasztok teneked, ne félj. - Amikor fejével felütötte Hope

állát, Hope a szája szélébe harapott, és megindult a vére. - Én nem kukoricázok - hangoztatta, bár már nem volt a dolgában olyan bizonyos. Mintha a csontja zörgött volna öltözés közben, akár a fiatal tinónak. Hope alsóneműt nem húzhatott, úgy tuszkolta végig a folyosón mezítláb - ő meg a bakancsát vitte a hóna alatt. Hope addig nem is eszmélt, amíg mellette nem ült a dobozkocsiban, hogy Oren a férje egyik flanelingét kapta magára.

- Margot alighanem felírta a rendszámot - mondta Hope, azzal maga felé fordította a visszapillantó tükröt, és a felrepedt ajkát nyomogatta ruhája széles, leffegő gallérjával. Oren Rath átnyúlt rajta, és elpofozta az ablaktól.

- Az a tükör nekem kell - reccsent rá. - Ne rendezkedj itten, mert én teszek rendet. - Hope melltartóját magával hozta, s most azzal kötötte két csuklóját a lelógó kesztyűtartóajtó rozsdásodó pántjához.

Megfontoltan vezetett, mint akinek nem sürgős a városból kijutnia. Nem türelmetlenkedett, amikor a hosszú pirosba belekerült az egyetem előtt. Elnézte az úttesten átkelőket, és hol a fejét rázta, hol csettintett, ha valamelyik diák öltözete felkeltette a figyelmét. Hope innen láthatta férje szobájának ablakát, de azt nem tudta, hogy a szobájában van-e vagy órán.

Bizony a szobájában volt - csakhogy fönn a negyedik emeleten. Dorsey Standish kinézett éppen az ablakán, és látta, amint a villanyrendőr zöldre vált, és a forgalom áradása megindul. A diákhorda megrekedt az egyetem kapuja és a gyalogosátjáró közt. Dorsey Standish gyakran elnézte az úttest forgalmát. Egyetemi városban sok az idegenből jött fényes kocsi, és a forgalomban elvegyülnek a vidékiek járműveivel - farmerek teherautóival, amelyeknek belécezett oldalán disznók-borjak tekingettek ki, és a szokatlan szerkezetű aratógépekkel, amelyeket bevert a dűlőutak sara. Standish nem értett a gazdálkodáshoz, de a gépeket szerette elnézni, kivált a veszedelmes rovarokhoz hasonló alkalmatosságokat. Ott is görög egy, tessék, ernyős - ugyan mi végre ernyős? -, és a drótkötelek teljes hálózata húz vagy feszít benne valami súlyosat! Standish szerette elképzelni az efféle gépek működését.

Ablaka alatt a kocsioszlopban most haladt el egy elhanyagolt türkizkék dobozkocsi. Sárhányóit ragya verte, hűtője benyomódott, és bogarak, akár madarak tetemeitől feketéllett. Vezetője mellett mintha valami csinos nőt látott volna - haja és arcéle, amennyi látszott belőle, Hope-ra emlékeztette, egy villanásnyi időre még a ruhája színe is. Négy emelet magasságából és a többivel nekilódult kocsi sárfoltos ablakán át azonban többet nem láthatott, s már éppen indult volna a fél tízes órájára. Így aztán azzal a gondolattal fordult el az ablaktól, hogy csinos nő aligha ül bele ilyen mocsok kocsiba.

- Az urad biztos tömi a diáklányait - állapította meg Oren Rath. Kést szorító nagy cipóökle Hope ölében nyugodott.

- Azt nem hiszem - válaszolta Hope.

- Te szart se tudsz -z- mondta Oren. - Majd ha én megtömlek, akkor tudod meg, hány hét a világ.- Azt tesz velem, amit akar - mondta Hope. - A kisfiam már megmenekült.- Azért teveled még történhet ez-az - mondta Oren. - Ez is meg az is.- Tudom. Mivel maga nem kukoricázik - gúnyolódott Hope. A farmok vidékének tartottak. Oren jó

darabig nem szólt semmit, majd megállapította: - Nem vagyok én olyan megveszekedett, mint amilyennek nézel.

- Szerintem nem is megveszekedett - hazudta Hope. - Szerintem maga vidéki surmó, és nem tud mit kezdeni a kangörcsével.

Orennek ebben a pillanatban éreznie kellett, hogy a rémisztésen szerzett előnyét elvesztegeti. Hope pedig nem kereshetett tovább egérutat, mert nem tudta, van-e esze Orennek annyi legalább, hogy megalázhassa.

Hosszú földútra tértek le egy tanya felé. Ablakai fóliahólyagosak voltak, kusza füvén traktoralkatrészek és mindenféle vashulladékok hevertek. Hope a postaládáról ennyit olvashatott le: R. R. W. E. & O. RATH.

Ezek a Rathok nem voltak ugyan rokonságban a vágóhidas Rathokkal, mégis disznóhizlalással foglalkoztak. Hope hosszú sor pajtát látott, hullámlemez tetejüket kikezdte a rozsda. Egy barna csűr rakodópartján hízott disznó hevert az oldalán, és zihálva szedte a levegőt - két ember állt mellette. Hope Orennel egyazon fajtából fajzottnak nézte őket.

- A fekete kocsi kell - vetette oda nekik Oren. - Emezt már keresik. - És gondolkodás nélkül elmetszette Hope melltartójának pántjait, amelyek a kesztyűtartó ajtajához kötötték.- Mi a bánat - bökte ki az egyik.A másik csak vállat vont. Lila folt virított az arcán, színére és formájára szeder. Neve is így ragadt rá a

családban: Szeder Rath. Szerencsére Hope efelől nem tudott.Se Orenre, se Hope-ra nem néztek a férfiak. A csöndet a ziháló sertés törte meg hosszas, csörgő fingással.

- Mámegin basszaja zannyját - állapította meg a kettő közül az, amelyiken anyajegy nem volt. Ez a Weldon nevű még elment volna az épek közt olvasatlan, ha a szeme villanása el nem árulja.

Szeder Rath üveget tartott a disznó orra alá, mintha itallal kínálná, s ezt olvasta az üveg címkéjéről: „"Mellékhatásként szeleket gerjeszt.""

- De nem szélvészt - jegyezte meg Weldon.- A fekete kocsi kell - mondta Oren újból.- A kulcsot benne találod -d- válaszolta neki Weldon. - Aztán te tudod.Oren Rath elindította Hope-ot a fekete dobozkocsi felé. Szeder Rath akkor emelte fel csak a tekintetét a

disznónak nyújtott üvegről, amikor Hope megszólította: - Ez elrabolt! Meg akar erőszakolni! A rendőrség már keresi!

Szeder Rath szeme Hope-on állapodott meg, Weldon azonban Orenhez fordult. - Nagy bolondságot teszel -mond- mondta.

- Affenét -t- válaszolta Oren. Azzal a két ember megint a disznónak széntelte teljes figyelmét.- Várok egy órát, aztán belétessékelek még egy fél decit -t- mondta Szeder Rath. - Nem járt eleget a

lódoktor már ide a héten? - Bakancsa orrával megvakargatta a disznó csatakos nyakát. A disznó fingott.Oren hátravezette Hope-ot a csűr mögé, ahova az elhullott mag pergett. Malackák túrtak benne,

kismacskáknál alig nagyobbak, s akkor szaladtak csak szét, amikor Oren elindította a fekete dobozkocsit. Hope megint sírva fakadt.

- Elereszt végre? - kérdezte Orentől.- Még nem végeztünk - felelte Oren.Hope-nak fázott a tavaszi sártól kérges lába. - Fáj a lábam - panaszolta. - Hová megyünk?Akkor látta meg a dobozkocsi aljában a ganéjjal összefent, törekkel megszórt régi pokrócot. A

kukoricaföldre megyünk, jutott az eszébe. Ott veti alám ezt a pokrócot, aztán mikor megvan velem és a torkom elmetszette, kibelez a halászkésével, és belecsomagol a pokrócba, amely úgy hever ott a dobozkocsi aljában, mint amelyikbe már nem egy dögöt belecsavartak.

- Jó helyet találok, ott gyuklak meg - mondta Oren Rath. - Idehaza is meggyukhattalak volna, de akkor osztozni kelletett volna a többivel.

Hope Standish igyekezett megfejteni, merre forog Oren Rath esze kereke. Mert annyit sejtett, hogy nem úgy forog, mint a más emberé. •

- Nem helyesen cselekszik - mondta Orennek.- Máhogyne -e- kapta fel a fejét Oren. - Dehogyisnem.- Maga meg akar erőszakolni - mondta Hope. - Az erőszak bűn.- Én csak a kedvemet tölteném rajtad - válaszolta Oren. Ezúttal hozzá se kötözte Hope csuklóját a

kesztyűtartóhoz. Úgyse lett volna merre menekülnie. Mérföldes dűlőutakon kanyarogtak nyugatnak,

ahogyan a huszár halad a sakktáblán, egy kockával előre, kettővel oldalvást, eggyel oldalvást, kettővel előre. Hope először nem értette, majd meggondolta, hogy Oren talán a dűlőutakat jobban ismeri, és a lakott településeket ilyenformán kerülné el. Településeknek csupán a tábláját látták, s bár az egyetemtől nem jártak messzibb harminc kilométernél, Hope a hírüket nem hallotta: Coldwater, Hills, Fields, Plainview. Talán nem is települések, jutott az eszébe, hanem csak dűlők, s a tábla az erre járók emlékeztetője.

- Nincs joga ilyet tenni velem - próbálkozott.- Nyavalyát nincs - mondta Oren, és beletaposott a fékbe. Hope feje nekivágódott a szélvédő üvegének,

és lecsúszott a műszertáblára. A kezét maga elé kapta ugyan, de az orra mintha így is eltört volna. S izom lehetett-e vagy csont, ami a mellkasának pattant? Oren akkor a gázra taposott rá megint, és visszabillentette Hope-ot az ülésre. - Nekem ne magyarázz - mondta.

Hope orra vére eleredt. Fejét előrehajtotta volna, hogy a tenyerébe csorogjon, de a ruháját vérezte össze a combja táján. Egy kicsit szipogott, s a vér most a felső ajkán folyt le és a fogát fogta be. Hátrabillentette a fejét, hogy megízlelhesse. A vér ízlelése valahogyan megnyugtatta, és összeszedhette a gondolatait újból. Tudta, hogy a homlokán kék púp nő a sima bőre alatt. Végigsimított az arcán, és a keze azon állapodott meg. Oren Rath ránézett és nevetett. Hope szemközt köpte volna, de vérrel elegyes vékony nyála az arcán érte Orent és lecsorgott férje flanelingének gallérjára. Oren péklapát keze a hajáért nyúlt. Hope két kézzel kapta el az alsó karját, szájához rántotta a csuklóját, és oda harapott, ahol a szőr nem nő, hanem kék erek futnak össze kötegesen.

Ilyen lehetetlenül ölte volna meg, de a fogának Oren bőrén áthatolni nem volt ideje. Oren karja oly erős volt, hogy megemelte Hope teljes felsőtestét, s az ölébe fordította. Hope rábukott a kormányra s a dudán csakugyan az orrát törte. Oren bal kézzel kormányzott, s jobbjával az ölébe szorította fejét. Arcát nekinyomta a hasának, és csak akkor engedett szorításán, amikor Hope már nem kapálózott. Akkor oldalt fordította fejét az ölében, és fülére ejtette a markát, mintha a duda szavát akarta volna bennefogni. Hope egy darabig a szemét sem nyitotta ki, annyira sajgott az orra.

Oren többször balra fordult, majd többször jobbra. Hope annyit tudott, hogy minden kanyarulatig egy mérföld az út. Oren marka már a nyakszirtjén nyugodott. Hope ismét hallott, és érezte, hogy Oren ujjai lassan beletúrnak a hajába. Mintha a teljes arca elzsibbadt volna.

- Nem akarlak megölni - mondta Oren.- Akkor ne ölj ön - felelte Hope.- Muszáj lesz - mondta Oren. - Ha egyszer a kedvemet töltöttem, muszáj leszek.Ez a beszéd úgy hatott Hope-ra, mint a vérének íze. Tudta, hogy Oren nem vitatkozik, és azt is

megértette, hogy veszített egy lépést, az erőszakot. Hogy majd a kedvét tölti. Azt ő már olybá veheti, hogy megtörtént. Most már csak az élet számít, vagyis hogy ő maradjon életben, ne Oren. Akár elfogatja, akár megöleti, akár maga öli meg.

Oren zsebében az aprópénz nekinyomódott az arcának. Farmernadrágját a gazdaság pora és a gépek olaja puhította ragacsossá. Derékszíjának nagy csatja a homlokába sajtolódott, száján az olajos szíj ízét érezte. A halászkést tokba csúsztatta Oren, annyit látott, de hogy a tok hova lett? Látni nem látta, és nem is mert érte kotorászni. Egyszerre a szeme táján érezte, hogy Oren hímvesszeje merevedik. Akkor lepte meg először a vakrémület, és már nem látta, mi a tennivalója. Ismét Oren lendített rajta.

- Azt nézd, hogy a kölked megúszta -a- mondta vigasztalón. - Mind a kettőtöket meg akartalak ölni.Oren Rath furcsa józansága mintha életre keltette volna Hope érzékeit. Hallotta a szembejövő kocsikat.

Sokat nem hallhatott, de pár percenként elsüvített mellettük egy. Nem bánta volna, ha látja is őket, de annyit legalább tudott, hogy nem járnak néptelen vidéken, mint az előbb. Most, villan az eszébe, amíg el nem jut oda, ahova akar - ha ugyan tudja, hova akar eljutni. Addig kell, amíg le nem tér erről az útról, mert az megint néptelen lesz.

Oren Rath fészkelődött. A merevedése lett neki kényelmetlen. Hope meleg arca, a haja tapintása hatott rá. Most, gondolta Hope. Arcával a combja felé fordult, nem nagyot, és Oren nem akadályozta. Úgy fordult, mintha csak arcának keresett volna kényelmesebb helyet az ölében, holott a száját akarta megakasztani Oren merevedésén. Addig mocorgott tehát, amíg érezte, hogy a koszos nadrágon áthatott a lehelete, s akkor elkezdett rálehelni. Az orrán amúgy is bajosan szuszogott. O-t formált a szájával és céltudatosan, meggondoltan szívta-fújta a levegőt.

Jaj, Nicky, gondolta. Hát a férjemet látom-e még! Remélem. A figyelmes huhogáson kívül gondolatot nem juttatott Orennek egyebet, mint ezt: Ráfizetsz, büdös.

Hamarosan kiderült, hogy Oren Rath nemi tapasztalatai nem terjedtek olyan finomságokra; mint Hope huhogása. Igyekezett ugyan Hope fejét úgy fordítani, hogy lássa az arcát, de a forró lehelete is jólesett neki.

Látott volna belőle még többet, de erről a kellemességről sem tett volna le, azért csak fészkelődött. Hope pedig nem erőltette a dolgot. Fészkelő dése közben került a mocskos nadrág dudora még közelebb a szájához. Oren Rath altestét átjárta a meleg pára. Nyögni kezdett. Kocsi közeledett s elrobogott mellettük. Oren igazított a kormányon. Úgy látszik, eszmélt, hogy csalinkázik az út közepén.

- Mit csinálsz? - kérdezte Hope-tól. Mert Hope finoman harapdálni kezdte a nadrág duzzanatát. Oren felkapta a térdét, rálépett a fékre, és úgy megrengette Hope fejét, hogy az orra belesajdult, majd kezét besüllyesztette az arca elé. Hope már azt hitte, újabb fájdalom következik. Oren azonban csak a húzózárával küszködött. - Láttam már képen ilyet - tudatta.

- Majd én - mondta Hope. Kissé fel kellett emelkednie, hogy a nadrág hasítékát megnyithassa. Közben szétnézett, merre járnak. Persze elhagyatott vidéken, de az úton festettek voltak a választóvonalak. Kibuggyantotta Oren hímvesszejét a nadrágból és a szájába vette, Orenre rá sem nézett.

- Hűjnye - mondta Oren. Hópe Hope azt hitte, ha meg nem fullad, elhányja magát. Aztán a torkáig bukott rá a hímvesszőre, mert úgy számított, tovább meglesz vele így. Oren meredten, remegve ült, és Hope tudta, hogy a kéjes képzelgései határán már túljutott. Nekibátorodott azért, és számítani kezdte az időt, ahogy munkához látott. Figyelte a kocsikat is, és érezte, hogy Oren lassít. Ha képes és letér az útról, változtatni kell a terveimen. Vajon leharaphatnám? Aztán meggondolta, mert nem bízott sem a sikerében, sem a gyorsaságában.

Két teherautó viharzott el mellettük gyors egymásutánban, és Hope mintha egy harmadik dudálását is hallotta volna. Gyorsabban szopott, és egy kissé kiemelte Orent az ülésből. Mintha gyorsítottak volna ők is. Előzték őket - szinte súrolták, gondolta Hope -, és rájuk dudáltak. - Baszd az anyád! - rikkantott utánuk Oren, mert már ugrálni kezdett az ülésen. Hope-nak sajgott ugyan az orra, mégis vigyáznia kellett, nehogy fájdalmat okozzon Orennek. Majd egyszerre, biztatta magát. Majd ha a fejét elveszti.

Kavics pattogott a dobozkocsi aljában. Hope szája rázárult a hímvesszőre. De nem készült se fára mászás, se árokba fordulás, csupán kiálltak a forgalomból. Oren a két tenyere közé fogta Hope arcát, combja megfeszült, és egyenletesen verdeste Hope állát. Most jön a fulladás, gondolta Hope, azonban Oren kiemelte arcát az öléből. - Ne! Ne! - kiáltozta, de egy teherautó megszórta őket kaviccsal és elvágta a szavát. - Nincsen rajtam acskó - tiltakozott Oren. - Ha valami betegséged van, a bacik mind jönnek fől belém!

Hope térdre emelkedett. Szája zsibongott, orra lüktetett. Oren gumi feltételére készült, hanem amikor ezüstpapírjából kitépte, csak bámult rá, mint aki nem ezt várta - s zöldet lát! Nemigen tudta, mit kezdjen vele. - Vetkezzél - horkant fel, mert zavarta, hogy Hope figyeli. Hope közben betekintette a kukoricaföldeket az út mindkét felén, és elolvasta azt a hirdetőtáblát is, amely előtt vagy tíz lépéssel megálltak. Házat, útjelzőt, útkereszteződést nem látott semerre. Se kocsíkkocsik, se teherautók nem jöttek. Azt hitte, megáll a szívverése.

Oren Rath lerántotta a férje ingét és kilökte a vezetőülés ablakán. Hope ott látta lebegni az út közepén. Aztán a fékbe akasztotta bakancsa sarkát, úgy húzta le, közben beleütötte fehér térdét a kormánykerékbe. - Mozdulj odább! - mondta. Hope nekiszorult a túlsó ajtónak. Ha meg is nyithatná az ajtót, számította, Oren elkapná futtában. Cipője nincsen, Oren lábán pedig látta a vaskos kérget.

Oren a nadrágjával bajmódott, s a foga közt tartotta a gumit. Végre ott ült pucéran - a nadrágját leejtette valahova - és a gumit oly durván kezdte sodorni a hímveszszsszejére, mintha a teknősbéka elszarusodott farkánál érzéketlenebb lett volna. Hope a ruháját gombolgatta és a sírással küzdött, amikor Oren elkapta a göncét és a fején át húzta róla lefelé. A karján elakadt, azért Hope-nak a könyökét jól a feje fölé kellett emelnie.

Oren nem dőlhetett végig az üléseken, az egyik ajtót ki kellett nyitni. Hope hátranyúlt a kilincsért, de Oren beleharapott a nyakába. - Nem! - bődült rá, azzal átfordult, feléje. Hope látta, hogy a sípcsontja vérzik, a bakancs lehúzásánál sértette meg a dudán. Oren úgy fordult, hogy a két lábával a vezetőülés ajtaját rúgta ki. Hope a háta mögül figyelte a szürke öntött utat - Oren keskeny bokája jól kilógott a sávba. A forgalom azonban teljesen elcsitult. Hope-nak most be kellett nyomakodnia Oren alá, és igyekezete közben Oren érthetetleneket nyögött. Majd a gumival bevont hímvesszejét érezte a hasán. Akkor megfeszült a teste és Hope arra rezzent fel, hogy a vállába harap.

- Basszam! - hörögte Oren. - Már el is mentem!- Van ott még - buzdította Hope, és magához ölelte, mert tudta, hogy ha nincs tovább, Oren végez vele. -

Van ott bőven - suttogta a poros fülébe. Közben nyalta az ujját, hogy nedvesítse magát. Hogy fogom én betessékelni ezt, gondolta el, de aztán a másik kezével elkapta Oren hímvesszejét, és érezte, hogy a gumi nedvesített.

- Hö - nyögte Oren. Szinte mozdulatlanul feküdt, meglepetten mintegy, hogy Hope miféle helyzetbe

sodorta. - Hö - nyögte bután.Most mi lesz, töprengett Hope. Egy kocsi vörös villanással surrant el a nyitott ajtó előtt, és a felharsanó

dudája mögül gúnyos füttyök hallatszottak. Nyilván üzekedő napszámosokat látnak bennünk, gondolta Hope. Látni ilyet az útfélen sűrűn. Senki meg nem áll miattunk, ha ugyan a rendőrség nem. Elképzelte, hogy valami cipóképű rendőrcsizma megáll az ajtóban, és büntetéscédulát ír Orennek. Ne má az út közepén, koma -a- mondja majd, és amikor sikoltozni kezdene, hogy Erőszak! Segítség! - a rendőrcsizma csak rákacsint Orenre.

A zavarodott Oren Rath olyan óvatosan kezdett motozni benne, mintha keresett volna valamit. Mennyi idő kell neki vajon, gondolta Hope, amíg újból elmegy? Azonban inkább kecskebakot látott benne, mint embert, és elgondolta, hogy gyerekesen forró bugyogása lesz az utolsó hang, amit életében hall.

Megnézett mindent, amit csak megnézhetett. Az indító kulcsa messze is volt, haszontalannak is tetszett. A háta megfájdult, azért kezével nekinyomult a műszertáblának, hogy fordítson mindkettőjükön egy keveset. Ez mintha izgatta volna Orent, mert nyögni kezdett a fülébe. - Ne mocorogj - mondta aztán, és Hope engedelmeskedett. - Hö - nyögte Oren elégedetten. - Ez a jó. Gyorsan öllek le, ne félj. EsÉszhöl se térsz. Ha ilyen jól működöl, nem lesz semmi baj.

Hope keze fémgombot súrolt. Sima volt és kerek. Ujját ráhajlította, és Orenről el sem kellett fordítania a tekintetét, tudta úgyis, mi az. Megnyomta és megnyitotta vele a kesztyűtartót. A rugós ajtó súlya a kezére nehezedett. Hangos nagy „"Haaaa!""-t nyögött, hogy elnyomja a holmik zörgését a kesztyűtartóban. Rongyot tapintott, olajosan homokosat. Majd huzaltekercset, majd éles apróságokat - csavart, szeget, csavaranyát, valami pántfélét. Használhatót semmit. A könyöke belefáradt a kotorászásba, azért leejtette a kezét, és a kocsi alját simította végig. Amikor újabb teherautó robogott el mellettük, és csak füttyöt meg miákolást hallott, lassítás hangját nem, sírva fakadt.

- Le kell ölj elek, hiába - nyöszörögte Rath.- Tett már ilyet? - kérdezte tőle Hope.- Hát -t- felelte Oren, és nagyot taszított rajta, mintegy dicsekvőn.- És azokat is megölte? - kérdezte Hope. A keze céltalanul babrált valamit, valami bőrfélét lenn a kocsi

padlóján.- Az jószág volt mind - vallotta meg Oren. - Azokat is le kelletett - Hope gyomra felkavarodott. Talán

valami régi zekén babirkál?- Disznókat? - kérdezte.- Méghogy disznókat! - méltatlankodott Oren. - Ki baszik disznót? - Akad ember mindenre, gondolta

Hope. - Birka volt az mind - mondta Oren. - Meg egy bornyú. - Nem lesz jó a kérdezősködés, gondolta meg Hope, mert érezte, hogy Oren lankad. Zokogása mintha hányással együtt akart volna kitörni belőle.

- Ne gyötörjön meg!- Akkor ne beszélj - mondta Oren. - Úgy mozogjál, mint az előbb.Hope mozgott is, de úgy tetszett, nem jól. - Netene! - kiáltotta Oren, és ujjai belevájtak a hátába.

Megpróbált másképp mozogni. - Ez az - mondta Oren, és maga is nekilendült, süketül, gépiesen.Istenem, fohászkodott Hope. Jaj, Nicky. Jaj, Dorsey. Akkor eszmélt, mit tapogat: Oren nadrágját. S az

ujjbegyei egyszerre oly figyelmesek lettek, mint a Braille-olvasóé. Végigzongorázták a húzózárat, beletúrtak az apróba a zsebében, majd a zsebből kifelé az övet járták körül.

- Hö, hö, hö - lihegte Oren.Birkanyáj, gondolta el Hope, meg egy tinó. - Ott legyen az eszed! - biztatta magát fennhangon.- Ne magyarázzál - mondta Oren.Hanem addigra már Hope kezében volt a szíjas hosszú bőrtok. Itt a horga, tudatták az ujjai, kankapocs, ez

meg - bizony! - a szukája, itt meg a nyele annak a halászkésnek, amelyikkel a fia arcát megmetszette.Nem volt veszélyes metszés Nicky arcán, mégis mindenki azon törte a fejét, miként került oda. Nicky

még nem beszélt, csak boldogan nézegette a tükörben a máris öszszsszehúzódott metszés vékony félkaréját.- Nagyon éles valamivel ejthették - közölte az orvos a rendőrséggel. Margot, a szomszédasszony úgy

gondolta, jobban teszi, ha orvost is hív, mert vért látott Nicky előkéjén. A rendőrség aztán bukkant vérnyomra a hálószobában is - egyetlen cseppre a vajszínű ágyterítőn. Nem értették, hogyan került oda, mert erőszaknak nyoma nem maradt, és Margot úgy látta, Mrs. Standish sértetlenül jött ki a házból. Az egy csepp vér Hope felhasadt ajkáról csöppent az ágyterítőre, amikor Oren a fejével felütötte az állát - erről azonban nem tudhatott senki. Margot elgondolta, hogy akár erőszakos közösülés is történhetett, de ezt a sejtelmét nem hangoztatta. A megdöbbent Dorsey Standish pedig még gondolkodáshoz sem juthatott. A rendőrség véleménye szerint közösülésre nem volt idő. Az orvos annyit látott, hogy Nicky arcán a seb nem ütéstől és

nem is esésből származott. - Vagy borotvával ejthették -k- vélekedett -, vagy borotvaéles késsel.A nyugdíj előtt álló pirospozsgás, köpcös nyomozó látta meg az elnyírt telefonzsinórt a hálószobában. -

Kés volt az - mondta ki. - Méghozzá lendületes metszésű. - Arden Bensenhavernek hívták, valamikor ő volt Toledo rendőrkapitánya, de módszereinek eredetiségével sokan nem akartak megbékülni.

Majd rámutatott Nicky arcára. - Odarajzolt metszés -mond- mondta, és csuklólendítéssel mutatta is mindjárt a mozdulatot. - Rugós késsel szoktak ilyet ejteni, de ez nem a rugós kések hazája. Valami vadász- vagy halászkés műve lehet.

Margot úgy jellemezte Oren Ratht, mint valami poros kocsiból kiszállt vidéki surmót. Csakhogy a kocsi színe, a türkizkék, már a város meg az egyetem kivetkeztető hatására vallott. Dorsey Standishnek eszébe sem jutott az a türkizkék kocsi, amelyet az ablakából látott, sem az az asszony, akiről egy pillanatig azt hitte, Hope-hoz hasonlít. Gondolattársításokra éppen nem tellett tőle.

- Levelet nem hagytak? - kérdezte bambán. Arden Bensenhaver rábámult, az orvos a padlót nézte. - Mármint a váltságdíjról - magyarázkodott Standish. Irodalom szakos tanár volt, akkor értette volna a helyzetet, ha írást lát. Mintha az „"emberrablás"" szó is elhangzott volna hát nem váltságdíjért szokás embert rabolni?

- Levelet nem hagytak, Mr. Standish -h- válaszolta neki Bensenhaver. - Ez nem ilyen természetű ügy lesz.

- Benn voltak a szobában, amikor Nickyt elvittem innen az ajtó elől - magyarázta Margot. - De amikor Hope kijött a házból, úgy látszott, semmi baja. Pedig jól megnéztem.

Hope bugyiját nem is említették Standishnek. Ott találták a hálószoba padlóján - csak éppen a hozzá való melltartó nem akart előkerülni, pedig Margot állította, hogy Mrs. Standish soha ki nem lép a házból melltartó nélkül. Most viszont mezítláb ment el. Ezt tudatta Bensenhaverrel. Meg azt is, hogy a surmón Dorsey ingét látta. De a rendszámtábláról a számot nem olvashatta le teljesen. Az államból való kocsi volt, első két számából az is kiderült, hogy a megyéjükből való. De a többi számot már nem látta a ráverődött sártól. Elölről pedig hiányzott a rendszámtábla.

- Megtaláljuk úgyis - bizakodott Arden Bensenhaver. - Türkizkék dobozkocsi nem sok szaladgál. Már a megyei seriff emberei tudni fogják, kié.

- Mi történt, Nicky? - kérdezte Dorsey Standish a fiát, s az ölébe ültette. - Mi történt anyuval? - A gyerek kimutatott az ablakon. - Meg akarja erőszakolni, arról van szó? - nézett rájuk Dorsey Standish.

- Várjunk inkább, Dorsey, amíg megtudunk valamit - ajánlotta Margot.- Várjunk? - meredt rá Standish.- Bocsásson meg a kérdésemért - szólalt meg Arden Bensenhaver -, de a felesége ugye nem találkozgatott

senkivel?Standish agyáig el sem hatolt a kérdés, mégis úgy tett, mintha latolgatná. - Nem, nem találkozgatott -

felelt helyette Margot. - Soha nem találkozgat senkivel.- Mr. Standish válaszára várok - mondta Bensenhaver.- Hajmeresztő - suttogta Margot.- Nem hinném - felelte végül Standish a nyomozónak.- Már hogy találkozhatott volna, Dorsey! - torkolta le Margot. - Sétáljunk egyet Nickyvel - ajánlotta

aztán. Talpraesett, tettre kész asszony volt, Hope nagyon ragaszkodott hozzá. Megfordult náluk napjában ötször is, és sertepertélt örökké. Évente kétszer kikapcsoltatta a telefonját, majd visszakapcsoltatta megint - úgy volt a telefonnal, mint a dohányzással azok, akik elhagynák. Voltak gyerekei neki is, de már idősebbek, naphosszat az iskolában, így aztán Margot vigyázhatott Nickyre, és Hope-nak a maga dolgára is jutott ideje. Dorsey Standish házi bútornak tekintette Margot-t, és hiába tudta róla, hogy kedves és jószívű, őt az efféle tulajdonságok nem döntötték le a lábáról. Most eszmélt, hogy Margot nem is valami csinos. A férfiak nem fordulnak meg utána, gondolta keserűen. Margot-t ugyan nem üldözné a szerelmével senki - Hope-on viszont megakad a szeme mindenkinek, és miért ne kívánnák meg?

Dorsey Standish tévedett. Az erőszakos közösülésben nem lévén járatos, nem tudta, hogy az áldozat szépsége nem számít. Egyszer-másszor megkörnyékeznek az életben mindenkit, elég, ha lélegzik. Vagy még az sem kell. Egyiknek a holttest, másiknak az állat is jó.

Arden Bensenhaver viszont járatos volt az erőszakos közösülések ügyeiben, azért most kijelentette, hogy hozzá kell látnia a nyomozáshoz.

Bensenhaver megkönnyebbült, ha nagy szabad térségeket látott. Első szolgálati útjait éjszaka rótta a 2-es úton Sandusky és Toledo közt. Nyaranta sörkertek szegélyezték és kézzel írott táblák mutattak KUGLI!

BILIÁRD! FÜSTÖLT HAL! és ÉLŐ CSALI! irányába. Arden Bensenhaver lassan szokott végiggördülni a

Sanduskyöbölig, aztán az Erie-tó partján Toledóig, vagy játszotta a fogócskát beszeszelt kamaszokkal, halászokkal a világítatlan kétsávos úton. Később, rendőrkapitány korában már kocsikáztatták ezen az ártalmatlan útszakaszon, és látnia kellett, hogy az élőcsali-üzletek, a gyorszabáldák meg a sörkertek mennyire nem fenyegetőek napvilágnál. Mintha régi híres verekedőt látott volna nekigyürkőzni évtizedek múltán - bikanyaka, mellkasa hordója, vaskos karja - s mikor az atlétatrikó is lekerült róla, ott állt a trágár hasával.

Arden Bensenhaver nem volt az éjszaka barátja. Sokáig könyörgött Toledo város tanácsának, hogy szombat éjjel jobban világítsák meg az utcákat. Munkásváros volt Toledo, és Bensenhaver azt a meggyőződést szerezte benne, hogy ha a város a szombat este erejéig jobban a zsebébe nyúlna, a késeléseknek és leütéseknek legalább fele elmaradna. Azonban sötét volt Toledo város tanácsa is, és sem Bensenhaver elgondolásait, sem a módszereit nem vette be a bögye.

Bensenhavert megnyugtatta most is a szabad messziség. A veszedelmes világnak szíve szerint való széles látóhatára nyílt előtte. Helikopterben körözött a sík vidék fölött, s mint valami kényúr, hűvösen tekintett megregulázott és megvilágított birodalmára. Örömét csupán az zavarta, hogy a megye helyettes rendőrfőnöke beszélt a fülébe. - Dobozkocsi türkizszínű egy van a vidéken összesen. A nyomorult Rathoké.

- Hány van belőlük? - kérdezte Bensenhaver.- Egy fészekalja - felelte a rendőrfőnök helyettese. - Utálok kijárni hozzájuk.- Miért? - tudakolta Bensenhaver. Közben figyelte, hogy a helikopter árnya patakra vetődik alattuk, majd

útra, majd kukoricatábla szélére, majd szójabab fölött vonul.- Mert dinnyék - válaszolta a kisfőnök. Bensenhaver ránézett. Pufók képű, apró szemű fiatalember, vállát

verő haját lófarokban lógatja ki a kalapja alól, amúgy kellemes. Bensenhavernek rögbijátékosok jutottak az eszébe, akiknek a bukósisakjuk körül lobog a hajuk. Annyi eszük lenne legalább, hogy befonnák, gondolta. Most meg már így járnak a rendőrök is. Örült, hogy nemsokára nyugdíjba vonulhat. Nem értette, miért akarnak úgy festeni az emberek, ahogy festenek.

- Dinnyék? - visszhangozta. Nemcsak a hajuk egy, a beszédük is. Hanem azt kurtára fogják. Négy-öt szóval elintéznének mindent.

- A legfiatalabbikról például a múlt héten érkezett hozzám panasz - magyarázta a kisfőnök. Bensenhaver fülét nem kerülte el a „"hozzám"". A panasz nyilván a rendőrfőnökséghez érkezett, és a nagyfőnöknek egyszerűbb volt, hogy ezt a gyereket zavarja ki a tanyákra. De miért fogja a főnök most is a könnyebbik végét a dolognak?

- A legfiatalabbikat Orennek hívják - magyarázta a kisfőnök. - Az is dinnye volt, aki ilyen neveket adott nekik.

- A panasz hogy szólt? - érdeklődött Bensenhaver, közben a szeme követte a hosszú dűlőutat, amelynek mentében mintha találomra potyogtatták volna el a csűröket meg a fészereket. Köztük ott kellett hogy álljon az a tanyaház is, amelyben a gazdáék laknak, de Bensenhaver meg nem mondhatta volna, melyik lehet. Ezek a gányolt viskók mintha még állatok lakásául sem lettek volna alkalmasak.

- A panasz úgy szólt, hogy ez az Oren a szomszédék kutyáját baszogatja.- Baszogatja? - nézett rá Bensenhaver türelmesen. Mondhat ezzel akármit.- Szóval a szomszédék, akiké a kutya volt, azt gondolták, hogy Oren bassza a kutyájukat.- És rábizonyult?- Nem éppen. Orent nem értem otthon, a kutyának meg nem volt kutya baja. Elvégre hogyan lehessen azt

megmondani egy kutyáról, hogy meg-e baszták?- A kutya se kérdezte tőle - szólt bele a helikopter pilótája. Ez is gyerek, állapította meg Bensenhaver,

még a kisfőnöknél is fiatalabb. Megmozdulásáért azonban a kisfőnök undorral mérte végig.- Ilyen ütődötteket ad nekünk kölcsönbe a Nemzeti Gárda - súgta oda Bensenhavernek. Azonban

Bensenhaver addigra már felfedezte a türkizkék dobozkocsit. Hosszú pajta mellett állt kinn a szabadban. El sem dugták.

Disznók őrlődtek tágas karámban a helikopter hangjától zavarodottan. Két ösztövér ember kezeslábasban a hízó fölött guggolt, amelyik ott feküdt kinyújtózva a pajta rakodós terén. Szemüket ernyőzték a szúró porfelhőtől, úgy tekintettek fel a helikopterre.

- Ne olyan közel! Tegye le a szérűre - mondta Bensenhaver a pilótának. - Megőrjíti a jószágot.- Se Orent nem látom, se az öreget - állapította meg a kisfőnök. - Ezekből így is több a soknál.- Kérdezze meg ezt a kettőt, hogy Oren merre van -mond- mondta Bensenhaver. - Én közben megnézem

a dobozkocsit.A két férfi nyilván jól ismerte a kisfőnököt, mert rá sem igen emelték a szemüket. Hanem Bensenhavert a

sötétbarna öltő ruhájában és nyakkendőjében jól megnézték, amint a szérűskerten át odament a türkizkék dobozkocsihoz. Bensenhaver nem nézett rájuk, de a tekintetük az arcát égette. Ezek bizony féleszűek, gondolta. Látott ő mindenféle rossz életű embert Toledóban - gonoszakat, hörcsögöket, gyáva és tökös tolvajokat, pénzért gyilkolni kész elvetemülteket, meg olyanokat is, akiket a kéjmámor visz a gyilkosságba. Ilyen megállapodott rosszakaratot azonban még emberi arcon nem látott, mint Weldon és Szeder Rath arcán. A háta is beleborsózott, és elgondolta, hogy Mrs. Standisht bizony jó lesz mielőbb előkerítenie.

Nem tudta ugyan, mit keres, amikor kinyitotta a türkiz dobozkocsi ajtaját, hanem azt tudta, hogyan kell a nem vártat keresni. Meg is pillantotta rögtön az elmetszett melltartót. Egy darabja még mindig ott lógott a kesztyűtartón, a másik kettő a vezetőfülke aljában hevert. Vérnyomot nem látott. A melltartó természetes homokszín volt, választékos. Arden Bensenhaver maga nem volt választékos ember, de még a tetemekről is megmondta, melyik öltözött választékosan. Markába gyűrte a selymes tapintású melltartó darabjait, aztán mindkét kezét zakója kitágult zsebébe mélyesztette, úgy indult meg a kisfőnök felé, aki már javában faggatta a Rath testvéreket.

- Naphosszat nem látták az öccsüket - tudatta Bensenhaverrel. - Azt mondják, éjszaka is kimaradozik.- Kérdezze meg, melyikük ült utoljára a kocsiban -mond- mondta Bensenhaver a kisfőnöknek. Ő maga

rájuk sem nézett a Rath testvérekre, inkább úgy tett, mintha nem értenének a nyelvén.- Már megkérdeztem - felelte a kisfőnök. - Azt mondják, nem emlékszenek.- Akkor azt kérdezze meg tőlük, utoljára mikor ült csinos fiatal nő a kocsiban. - A kisfőnöknek azonban

elébe vágott Weldon nevetése. Bensenhaver még hálás volt a másiknak, amelyiknek a képén a szederjes cifraság virított, hogy legalább csöndben marad.

- Nincs errefelé csinos fiatal nő - magyarázta Weldon -, nemhogy még olyan, amelyik a mi kocsinkba tenné be a drágalátos seggét.

- Mondja meg neki - fordult Bensenhaver a kisfőnökhöz -, hogy hazudik.- Hazudsz, Weldon - tolmácsolta a kisfőnök.Szeder Rath mégiscsak kinyitotta a száját. - Ez meg kifene, hogy ide jön kiosztani minket?-? - kérdezte a

kisfőnöktől.Arden Bensenhaver előhúzta a melltartó három darabját a zsebéből, és a két ember közt fekvő disznóra

szegezte a tekintetét. A disznó fél szeme rémülten forgott, mintha mindannyiukat azzal próbálná figyelemmel kísérni - hogy a másik szeme hova tekintett, azt bajos lett volna megmondani.

- Kan ez vagy nőstény? - kérdezte Bensenhaver. A két Rath összenevetett. - Gője ez, nem lássa? -mond- mondta Szeder.

- Hát kanoknak szokták-e kivágni a tökét?-? - tudakolta Bensenhaver. - S azt maguk teszik vagy embert fogadnak hozzá?

- Mink herélünk - felelte Weldon, aki maga is vadkanhoz hasonlított a sörtehajával s a füléből kimeredő szőrével. - Értjük mink azt. Nem nagy mesterség.

- No, hát akkor - mondta Bensenhaver, azzal feltartotta a melltartót, hogy a kisfőnök is, meg a Rath testvérek is jól lássák - erről rendelkezik éppen az új törvény, amelyet a nemi bűncselekményekre szabtak. - Se a kisfőnök, se a testvérek nem mukkantak. - Ma már minden nemi bűncselekmény büntethető heréléssel. Akár megerőszakolnak valakit, akár segédkezet nyújtanak hozzá azzal, hogy a nyomozást nem segítik, heréjük vesztével bűnhődnek.

Weldon Rath Szederre nézett, de az új törvény mintha azt is megzavarta volna. Weldon végül rávigyorodott Bensenhaverre, és megkérdezte: - Maguk végzik a herélést, vagy hínak hozzá mást? - Azzal megbökte a bátyját. Szeder megpróbálkozott egy vigyorgással, és félrehúzta a szedrét.

Bensenhavernek azonban arcizma nem rándult, amint a melltartót forgatta. - Nem magunk tesszük, persze -mond- mondta. - Van ahhoz már vadonatúj felszerelés. A Nemzeti Gárda kórházában végzik, azért is jöttünk mindjárt a Gárda helikopterével. Csak bevisszük magukat a kórházba, aztán már hozzuk is haza. Hiszen mondják maguk is, hogy nem nagy mesterség az.

- Minknekünk sok a testvérünk - szólalt meg Szeder. - Nem tudjuk azt, mikor melyik kocsival melyikünk furikázik.

- Hát van másik kocsijuk? - fordult Bensenhaver a kisfőnökhöz. - Nem említette.- El is felejtettem - mondta a kisfőnök. - Van egy fekete is. - A Rath testvérek rábólintottak.- Hát az hol van? - Bensenhaver hangja higgadt volt, de az indulat érzett belőle.A testvérek összenéztek. - Azt se láttam már egy ideje - bökte ki Weldon.

- Lehet, hogy Oren ment el vele - vélekedett Szeder.- Az is lehet, hogy apánk - mondta rá Weldon.- Nem szarakodunk tovább - szólt oda Bensenhaver a kisfőnöknek. - Megtudjuk a súlyukat, aztán

összeadjuk és megkérdezzük a pilótát, elbírja-e őket egyszerre. - Ez a kisfőnök, gondolta el, majd annyira dinnye, mint a testvérek. -– Halljuk - fordult hozzá, aztán türelmetlenségében maga kérdezte meg Weldont: - Neve?

- Weldon Rath.- Súlya?- Mármint az én súlyom?- Kérdem, mennyit nyom - mondta Bensenhaver mert tudnunk kell, megbírja-e a helikopter.- Hetven-valahány kiló - felelte Weldon.- Hát maga - vette Bensenhaver a fiatalabbikat.- Nyolcvan-valahány - felelte amaz. - Énnekem a nevem Szeder.Bensenhaver lehunyta a szemét. - Számítsuk százhetven kilónak - mondta, majd odaszólt a kisfőnöknek: -

Kérdezze meg a pilótát, felvesz-e ekkora élősúlyt.- Csak nem elvisznek? - meredt rá Weldon.- Nem messzire, csak a Nemzeti Gárda kórházába - felelte Bensenhaver. - Aztán, ha az asszony előkerül,

és semmi baja, hazahozzuk magukat.- De ha baja lett, akkor foghatunk ügyvédet, igaz-e? - tudakolta Szeder. - Olyat, amelyik a bíróságon

felszólamlik.- Kinek lett baja? - szegezte rá a szemét Bensenhaver. - Hát annak az asszonynak, akit keres - mondta Szeder.- Ha annak baja lett - felelte Bensenhaver -, akkor maguknak a tökét mindjárt ott a kórházban kikapják,

aztán jöhetnek haza. Maguk ezt már jobban értik. Én sose láttam herélést, de nem tart semeddig se, igaz-e?- De ott a bíróság, meg ott az ügyvéd! - tiltakozott Szeder.- Ott hát - intette le Weldon. - Fogd a pofádat.- Az ilyesmit nem viszik bíróság elé, amióta az új törvényt szabták - mondta Bensenhaver. - A nemi

bűncselekményekre másként tekintenek, amióta ott az új felszerelés. Kikapják és megvan.- Mehet - kiáltotta a kisfőnök a helikopterről. - Ráférnek!- Basszam! - mondta Szeder.- Kuss! - mondta Weldon.- Az én tökömet ki nem metszik! - förmedt rá Szeder. - Nekem oda se kínálta a nőt! - Weldon akkorát

öklözött Szeder gyomrába, hogy Szeder összecsuklott és a kinyúlt disznóra dőlt rá. A disznó visított, rövid lábai görcsösen megrándultak, aztán retteneteset ürítkezett, de másképp nem mozdult. Szeder levegőért kapkodva feküdt a disznó bűzös ürüléke mellett, és Arden Bensenhaver megpróbált egy kecsketúrót beemelni Weldon töke alá. Weldon azonban gyorsabbnak bizonyult - elkapta Bensenhaver lábát, és a térdénél fogva odalökte Szederre meg a disznóra.

- A francba - szakadt ki Bensenhaverből.A kisfőnök előhúzta revolverét, és a levegőbe lőtt. Weldon a fülére kapta a két kezét, és térdre esett. -

Nincs semmi baja, felügyelő úr? - tudakolta a kisfőnök.- Nincs hát - felelte Bensenhaver, azzal felült a disznóra Szeder mellé. Szégyenkezés nélkül

megállapította, hogy egyenrangú lett velük. - Ide figyeljen, Szeder -mond- mondta, de a szemét le kellett hunynia közben -, ha a tökének jót akar, megmondja, hova lett az asszony. - Szeder szedre úgy világított Bensenhaverre, mintha neon lett volna.

- Fogd a pofádat, Szeder - figyelmeztette Weldon.Bensenhaver a kisfőnökhöz fordult. - De ha ez még egyszer kinyitja a száját, lője el a tökét. Eggyel

kevesebben leszünk a helikopteren. - Közben remélte erősen, hogy a kisfőnök nem annyira dinnye, hogy meg is tenné, amit hall.

- Oren vitte el a fekete kocsin - vallotta ki Szeder.- Hova?- Nemtom. Kocsikázni.- Akkor még nem volt baja, amikor innen elmentek?- Asszem nem - felelte Szeder. - Oren nemigen bánthatta addig. Meg se igen gyukta.- Miért nem?- Mert ha meggyukta volna - okoskodott Szeder akkor minek má neki? - Bensenhaver lehunyta a szemét,

aztán lábra kapott.- Tudja meg tőle, mikor indultak - fordult a kisfőnökhöz. - Aztán vágja haza a türkiz kocsit, nehogy

odébbállhassanak. És mikor megvan, maga is tegye fel a drágalátos seggét a helikopterre.- Ezeket meg itt hagyjuk? - kérdezte a kisfőnök.- Itt hát - válaszolta Bensenhaver. - Lesz még idő kikapni a töküket.Arden Bensenhaver rádióüzenetet küldetett a pilótával, hogy a nőrabló neve Oren Rath, és hogy fekete

dobozkocsiban menekül, nem pedig türkizkékben. Az üzenet egybevágott a pilóta által vett üzenettel, hogy egy fekete dobozkocsi vezetője összevissza kanyarog a sávokon, mint aki „"kába vagy részeg, vagy egyéb baja van"". A pilóta ezt a hírt nem követte tovább, mert azt hitte, a türkizkék dobozkocsira vonatkozókat kell figyelnie. Persze azt nem tudhatta Arden Bensenhaver sem, hogy a fekete dobozkocsi vezetője valójában nincs egyedül - hogy tudniillik Hope Standish feje ott az ölében. A hír csupán megborzongatta: ha Rath egymaga van, valamit már tett az asszonnyal. Csupán rákiáltott a kisfőnökre, hogy igyekezzen, mert most már azt a fekete dobozkocsit keresik, amelyiket a megyei utakat átszelő másodrendű úton láttak utoljára egy Sweet Wells nevű város közelében.

- Tudja nagyjából, hol? - kérdezte tőle Bensenhaver.- Hát - mondta rá a kisfőnök.Felemelkedtek, és ismét maguk alatt látták a disznók rémült őrlését a karámban. A szerencsétlen

agyongyógyszerezett gője, amelyikre ráestek, éppoly mozdulatlanul feküdt az oldalán, mint amikor megérkeztek. Hanem a Rath testvérek egyetértésének vége szakadt - összeverekedtek, méghozzá csúnyán. Minél magasabbra emelkedett s messzibb jutott a helikopter tőlük, annál örvendetesebb lett a józanság légköre Arden Bensenhaver számára. A verekedők bogarakká zsugorodtak messzi lenn, keleten, és mikor a kisfőnök találgatásokba bocsátkozott, hogy Szeder talán, ha meg nem hagyja magát félemlíteni, el is kalapálná Weldont, Bensenhaver a fanyar toledói nevetésével válaszolt.

- Állatok - mondta a kisfőnöknek. A kisfőnök láthatóan megütközött, hiába élt benne a fiatalemberek lelketlensége. - Ha megölnék egymást - folytatta Bensenhaver -, mindaz az étel, amit még megennének életükben, értelmesebbek táplálására jut. - A kisfőnök eszmélt, hogy Bensenhaver füllentése a nemi bűncselekményeket nyomban heréléssel büntető törvény felől több a merő füllentésnél. Mert Bensenhaver ugyan tudja, hogy ilyen törvény nincsen, mégis azt helyeselné, ha volna. Az ilyenfajta módszereit nem vette be a toledói tanács bögye.

- Szerencsétlen asszony - motyogta Bensenhaver, és a kék eres keze fejére csavarta a melltartó darabjait. - Mennyi idős ez az Oren? - kérdezte a kisfőnöktől.

- Tizenhat vagy tizenhét. Kölyök még. - A kisfőnök lehetett vagy huszonnégy.- Ha ahhoz elég idős, hogy a farka után induljon - tört pálcát Bensenhaver -, elég idős ahhoz is, hogy a farkát messék.

Mit messek ki belőle? Jaj, hova szúrjak? A hosszú, vékony vasú halászkés csöndesen pihent a kezében. Hope a tenyerében érezte érverését, mégis mintha a kés szíve dobogott volna a markában. Lassan megemelte a csípőjéig a foszlott szélű ülés fölé, hogy egy pillantást vethessen a vasára. A fűrészfogas fokát fordítsam neki vagy az élesnek tetsző hegyét? Hogy lehet ilyennel embert ölni? Oren Rath izzadó segge dombja alatt távoli csodának tetszett a kés a kezében. Megmessem vele vagy belevágjam? Tanácstalan volt. Orennek mind a két lapáttenyere benn volt az ő feneke alatt, azzal emelgette, igazgatta. Álla fájón ékelődött a kulcscsontja fölé. Majd azt érezte, hogy az egyik keze kisiklik alóla, és amint a kocsi alja felé nyúlt, súrolta az ő kést szorongató kezét.

- Mozogjál! - nyögte. - Most mozogjál! - Hope ívelte volna a hátát, de nem bírta. A csípőjén sem bírt mozdítani. Érezte, hogy Oren a végjátékhoz való ütemet keresi. A feneke alatt megmaradt keze szétfeszült, a másik a kocsi alján tapogatott.

Akkor eszmélt, hogy Oren a kést keresi s ha az üres tokot találja, baj lesz.- Hööö! - nyögte Oren.Gyorsan! - biztatta magát. A bordák közé? Az oldalába, aztán rántani a nyelét fölfelé, vagy a lapockák

közé verni be keményen, át a tüdején, amíg a hegyét a maga megnyomorgatott mellén nem érzi? Hope fellendítette a karját Oren púposodó háta fölé, és látta a megvillanó kést - közben azt is, hogy Oren keze felveti a kormánykerékre az üres nadrágját.

Oren megpróbált föltámaszkodni, de alsóteste végre megtalálta a kedvező ütemet. Csípőjén apró, görcsös rezgések futottak végig, s a mellkasa megemelkedett, ahogy mind a két kezével nekifeszült Hope vállának. - Hát a késem? - kérdezte bambán. A feje izgatottan forogni kezdett, nézett le, nézett föl s nézett maga mögé.

A két hüvelykujja felfelé feszítette Hope állát, ahogy Hope az ádámcsutkáját próbálta takarni vele.Akkor rákulcsolta két lábát Oren szeplős seggére, az meg nem bírta abbahagynia tömő mozdulatokat,

holott az agyáig már eljutott, hogy egyéb fontos teendők várnák. - Hát a késem? - kérdezte újból. Hope akkor átnyúlt a vállán, és a metsző hegyével a nyakába szúrta. Egy pillanatig nem látott sebet, csak Oren fojtogatását érezte. Aztán az egyik keze lesiklott Hope torkáról, hogy a maga torkát tapogassa meg, és eltakarta szeme elől a szúrást, amit Hope látni szeretett volna. Aztán mégiscsak kitört a vér a szorosra zárt ujjai közül. Oren akkor Hope kést markoló kezéért kezdett kapkodni, a nyakából pedig nagy sugár vér fröccsent, Hope olyan hangot hallott, mint amikor málnaszörp alján szörcsög a szalmaszál. Megkönnyebbült. Hova is lett a két keze? Mintha rebegett volna mind a kettő most, mint az ijedt madár, a háta mögött.

A dereka táján nyomta bele újból a hosszú kést, és úgy gondolta, a veséjét találta vele, mert könnyedén kihúzta. Oren az arcára fektette arcát, mint valami kisgyerek. Nyilván ordított volna most, ha az első szúrásával el nem metszi a légcsövét meg a hangszálait.

Feljebb próbálkozott, de bordába vagy más keménységbe ütközött. Dolgavégezetlen emelte feljebb a kést. Oren úgy vergődött, mintha le akart volna szállni róla. Teste vészt jelzett, de a jelek nem jutottak el az agyáig. Feltámaszkodott és nekidőlt az ülés támlájának, de a fejét nem bírta megtartani, és az egyre mozgó hímvesszeje Hope-hoz szegezte. Hope megragadta az alkalmat, hogy oldalvást hasba szúrja. Benn a köldöke vonalában tehetett nagyobb kárt, mert Oren törzse rádőlt és beszorította Hope csuklóját. Azonban csak mozgatnia kellett egy kicsit, és kiszabadította a síkos késsel együtt. Érezte, hogy Oren beleiben lazul valami, aztán már csak nedvességet meg szagot érzett. A kocsi aljába ejtette a kést.

Oren Rathból mintha nem is literszám, hanem vödörszám ürült volna a vér. Hope valóságosan is megkönnyebbült. Oly síkos lett a testük, hogy erőlködés nélkül kicsusszanhatott alóla. Majd a hátára fordította Orent, és úgy guggolt mellette a kocsi alján a vértócsában. Hajára súlyosan alvadt az Oren nyakából rádőlt vér. Amikor pislogott, összeragadt még a szempillája is. Oren egyik keze megrezdült, és Hope rácsapott. - Elég! - szólt rá. Akkora térde emelkedett meg s mindjárt viszszssza is csúszott. - Elég volt! Elég volt! - kiáltotta Hope. Mármint Oren életéből.

Az arcába nem akart belenézni. A testét burkoló feketés iszapból kivirított a gyöngyházszínű, áttetsző gumi - úgy tapadt zsugorodó hímvesszejére, mint a véres-béles emberi anyagtól merőben idegen alvadék. Hope-nak az állatkert jutott az eszébe. Ott szerzett egy teveturhát egyszer a bordó pulóverére.

Zsugorodott a töke is. Ez a látvány megint dühvel töltötte el Hope-ot. - Elég! - ordította íjból. A kemény, kerekded herezacskó egyszerre elernyedt. - Legyen szíves -s- suttogta Hope megenyhülten. - Legyen szíves, haljon meg! - Apró sóhajtás hallatszott, amilyet illendőségből sem kell visszafojtani, de Hope még ott guggolt, mert nem tudta, a maga szíve dobogását érzi-e vagy Orenét. Meghalt elég gyorsan, állapította meg később.

Oren Rath elvértelenedett lába, égnek szegülő fehér nagylábujja kilógott a nap perzselte kocsi ajtaján. Benn alvadozott minden, Hope karján a pihe is húzta a bőrét. Ami sikamlott az előbb, az tapadt mind.

Fel kellene öltöznöm, gondolta. De az idő mintha hirtelen viharosra fordult volna.Az ablakon át látta, hogy a napfény villózni kezd, mintha a sugara gyorsan forgó szélkeréken töredezne.

Az útszéli homok pedig apró pamacsokban emelkedett fel, és a tavalyi kukorica szemetjével együtt boszorkányszél örvényébe került - csakhogy ez a szél föntről fújt lefelé! S mekkora zajjal! Mintha robogó nagy teherautó nyomdokába kerültek volna - csakhogy az úton semmi forgalom nem volt.

Tornádó, gondolta Hope. Utálta a Közép-Nyugat szeszélyes időjárását. Keleti születésű volt, és a hirtelen forgószelek nem fértek a fejébe. Hát még a tornádók! Látni ugyan nem látott tornádót, de időjárás-jelentésekben folyton a tornádóőrségeket emlegették. Mit lehet a tornádón őrizni? Ezt a kavargást talán, ezt a hangzivatart, hogy megemelkednek a rögök is, s hogy a nap barnára válik?

Dühében rácsapott Oren ragacsos, hűlő csípejére. Alighogy ezt megúszta, jön a tornádó! Mintha vonat robogott volna át a visszhangzó dobozkocsin. Talán a szél már több kocsit összehordott mögöttük! Azt is hallotta szinte, hogy a motorjuk jár. Homok zúdult be a nyitott ajtón, és rátapadt vérmázas testére. A ruhájáért nyúlt, és kitapintotta a szakadt karöltőket. Jó lesz ujja nélkül is.

De hogy magára húzhassa, ahhoz ki kell lépnie a kocsiból. Oren mellett, a homokkal kristályosodó vérmaszatban nincs hely. Kinn meg majd, eszmélt, a szél kitépi a ruhát a kezéből, ha őt fel nem kapja s nem viszi az égig. - Nem bánom! - suttogta először, aztán sikoltva visszhangozta: - Nem bánom! - És újból rácsapott Oren tetemére.

Akkor iszonyú hang hatolt a kocsiba, a leghangosabb hangosanbeszélőnél dörgőbb: HA ODABENN VAN, JÖJJÖN ELŐ! KEZÉT KULCSOLJA A FEJÉRE! VAGY MÁSSZON FÖL A DOBOZKOCSI TETEJÉRE ÉS OTT FEKÜDJÖN HASRA!

Meghaltam, gondolta Hope. Fenn vagyok a mennyben, és Isten szólít. Ha volna Isten, csakis ilyen kötekedőn harsogva szólna.

- GYERE KI, A KURVA ANYÁDAT! - szólt az Isten. - AZONNAL GYERE KI!Miért ne mennék, ha egyszer szólítasz, gondolta Hope. A kurva anyádat. Mit tehetsz még velem? Még az

erőszakra rá akarsz tenni egy lapáttal?

A fekete dobozkocsi fölött rezgő helikopterben Arden Bensenhaver ugatott a mikrofonba. Bizonyosnak hitte, hogy Mrs. Standish halott. A kocsiajtón kilógó láb nemét megállapítani nem tudta ugyan, de a láb nem mozdult a helikopter ereszkedése közben. Annyira színeveszettnek tetszett a napfényben, hogy Bensenhavernek nem is volt a kétségre oka. Hogy a halott lehet Oren Rath is, az nem fordult meg sem az ő fejeben, sem a kisfőnökében.

Azt sem hitték, nhogy gazságainak elkövetése után Rath otthagyta volna a kocsit, azért Bensenhaver utasította a pilótát, hogy maradjon meg fölötte. - Ha benn van az asszonnyal a rohadék - mondta a kisfőnöknek

akkor legalább fagyasszuk bele a fülzsírt.Amikor Hope Standish kisiklott a két meredt láb mellett, és a kocsi oldalának támaszkodva igyekezett a

szemét elernyőzni a kavargó homok elől, Arden Bensenhaver majdhogy el nem ejtette a mikrofont. Hope a szakadt ruháját kapta az arca elé, és a kocsi fara felé hátráltában úgy libegett kezében a ruha, akár a tépett vitorla - mert kígyózott is, hogy a homok ne üljön rá tapadós bőrére.

- A nő az! - hüledezett a kisfőnök.- Hátráljon! - rivallt rá Bensenhaver a pilótára.- Mi történt ezzel, a Jézusát? - bámult a kisfőnök rémülten, amíg Bensenhaver a kezébe nem nyomta a

mikrofont.- Még hátrébb - vezényelt. - Ott valahogy tegye le az út mentén.Hope úgy érezte, megfordult a szél, és a tornádó tölcsére elvonult fölötte. Letérdelt az út mentén, és

lobogó ruhaujja csendesedett a kezében. Most a szájához fogta, mert a kavargó por a torkát karcolta.Kocsi jött szemből, de nem is hallotta. Az út mentében álló fekete dobozkocsi mellett suhant el, az út

túlsó felén meg éppen a helikopter ülepedett volna le. A vérrel és homokkal kérges, imádkozó nő fel sem nézett - a kocsi vezetője azt hitte, pokolból felszállt angyalt lát. Oly sokára tért észhez, hogy csupán száz méterrel odébb próbálkozott meg félfordulattal az úton, és nem is lassított. Első kerekei megcsúsztak a laza útpadkán, és a kocsi fara belendült az árkon át a tavaszi szántatú nyirkos babtáblába. Mindjárt bele is süppedt az ütközőjéig, annyira, hogy a vezető az ajtót nem bírta nyitni, aztán csak az ablakot tekerte le, és a kátyúból bámult az útra, mint valami békés horgász, akivel elszabadult a tanyahajó.

- Segítség! - sikkantotta. A látvány annyira megrendítette, hogy azt hitte, kerül itt még több ilyen nő, vagy a véres kéz, amelyik összemaszatolta, az nyúl ki valahonnan újabb áldozatokat szedni.

- Oda nézzen! - fordult Bensenhaver a pilótához. - Erről a marháról maga gondoskodjon. Miért adnak jogosítványt mindenkinek? - S már ugrott is ki a kisfőnökkel a helikopterből, bele ugyanabba a sárba, amelyik az autóst foglyul ejtette. - Az istenbe - mondta.

- A kurva anyját - fűzte hozzá a kisfőnök.Hope most emelte rájuk a szemét az út túlsó feléről. Két káromkodó alak gázolt feléje a sáros földön. A

helikopter légcsavarjának forgása lassult. Még egy embert meglátott, az a kocsija ablakából bámult rá bárgyún, de jóval odébb. Hope belelépett ruhája maradékába. A tépett karöltő továbbhasadt, és Hope-nak a könyökével kellett magához szorítania a lifegő ruhát, hogy a melle ne lásson. Akkor eszmélt, mennyire sajog a válla meg a nyaka.

A ziháló és térdig sáros Arden Bensenhaver egyszer csak ott állt előtte. A sár annyira befogta a nadrágja szárát, hogy Hope először azt hitte, lovaglónadrágot visel. - Mrs. Standish? - nézett rá az idősödő férfi, Hope pedig hátat fordított neki, eltakarta az arcát és úgy bólintott. - Mennyi vér - csodálkozott a férfi tehetetlenül. - Sajnálom, hogy ilyen sokára érkeztünk. Megsérült?

Hope visszafordult, rámeredt, és Bensenhaver láthatta duzzadt szeme táját, tört orrát meg a kék púpot a homlokán. - A vér, az mind az övé - mondta Hope. - De ő volt az erőszakoló.

Bensenhaver előkapta a zsebkendőjét. Meg akarta törölni Hope arcát, ahogy a gyerek száját törlik a felnőttek, aztán gondolta csak meg, milyen reménytelen Hope tisztába tétele. El is tette a zsebkendőt mindjárt. - Bocsásson meg - mentegetőzött. - Igyekeztünk pedig. Láttuk a kisfiát is. Neki semmi baja.

- Szopnom kellett - mondta Hope, és Bensenhaver lehunyta a szemét. - Aztán nekivetkezett és baszott, és ígérte, hogy megöl aztán. Megmondta, nem is egyszer. Azért nekem kellett megölnöm. És nem is bánom.

- Persze hogy nem bánja - nyugtatta meg Bensenhaver. - Bánni nincs is oka, Mrs. Standish. Helyesebben nem cselekedhetett volna. - Hope rábólintott, aztán lebámult a lábára, majd kinyújtotta a karját, és megtámaszkodott Bensenhaver vállán. Magasabb volt nála, és ezért össze kellett húznia magát, hogy ráhorgadhasson.

Bensenhaver akkor eszmélt, hogy a kisfőnök közben megnézte Oren Ratht és odahányt a kocsi első sárhányójára a pilóta szeme láttára, aki a megrendült autóst kihúzta a kocsijából és már vezette az úton feléjük. Az Oren lábához hasonlóan elvértelenedett képű kisfőnök hangos szóval könyörgött Bensenhavernek, jöjjön s nézze, mi történt, Bensenhavernek azonban előbbre való volt Mrs. Standish megnyugtatása.

- Aztán megölte, mikor elernyedt az erőszak után?- Nem utána, közben - súgta Hope a nyakába kapaszkodva. Iszonyú szagától kis híján felfordult a gyomra

Bensenhavernek, mégsem fordította el arcát, hogy jól halljon minden szót.- Az erőszak közben, Mrs. Standish?- Igen - súgta Hope. - Még bennem volt, amikor megtaláltam a kését a kocsialjba ejtett nadrágjában.

Azzal akart végezni énvelem. Meg kellett előznöm.- Meg hát - hagyta rá Bensenhaver. - Nem számít. - Azt akarta mondani, mindenképpen jól tette, hogy

megölte, s még akkor is jól tette volna, ha Orennek nem lett volna gyilkos szándéka. Arden Bensenhaver szemében nem volt súlyosabb bűn a nemi erőszaknál - még a gyilkosság sem, ha ugyan nem gyerek volt az áldozata. Ilyesmiben nem is vezethették személyes érzések, mert gyermektelen ember volt.

Hét hónapos házas korában erőszakolták meg terhes feleségét egy automata tisztítóüzemben, amíg ő kinn várt rá a kocsiban. Három kölök műve volt az erőszak. A rugós ajtajú nagy szárítót megnyitották, oda ültették fel a lengőajtóra, és a fejét benyomták a meleg szárítóba, ahol a sikoltásait elnyelték a fojtóan forró lepedők és párnahuzatok. A dob forgásába minden hang beleveszett. Két karja is benn volt, nem tehetett semmit, a lába nem érte a földet. A rugós ajtó ingott mindhármuk alatt, bár az asszony nem mozdult. A kölkek persze nem is sejtették, hogy a rendőrfőkapitány feleségét erőszakolják, de a szombat esti Toledo díszkivilágítása sem menthette volna meg tőlük az asszonyt.

Bensenhaverék korán kelő népek voltak. Hétfőn reggel még reggeli előtt elvitték szennyesüket az automata tisztítóba. Amíg várakoztak, elolvasták az újságokat, majd a mosott ruhát betették a szárítóba, és hazamentek reggelizni. A száraz ruhát mindig Mrs. Bensenhaver hozta ki, amikor a férjével bement a kapitányságra. Bensenhaver a kocsiban várta. Néha megtörtént, hogy valaki kivette a ruhájukat a szárítóból, amíg reggeliztek - ilyenkor Mrs. Bensenhavernek vissza kellett tennie néhány percre, Bensenhaver azonban várt türelmesen. Mégis szerették a kora reggeli mosást, mert az automatában kevesen fordultak meg ilyenkor.

Bensenhaver gyanúja akkor ébredt csak fel, amikor a három kölket elmenni látta, milyen sok időbe telik feleségének a száraz ruha összeszedése. A nemi erőszak azonban nem telik sok időbe, még a háromszoros sem, Bensenhaver bement a felesége után, és látta, hogy a lába lóg csak ki a szárítóból, a cipője leesett. Holtak lábát látta már addig is, de a felesége lába nagyon fontos volt a számára.

A tulajdon mosásába fulladt - vagy a hányásába de a fontos az volt, hogy szándékosság ténykörülménye nem forgott fenn. A tárgyaláson ezt sokat hangoztatták. A kölkek védőügyvédje többször rámutatott, hogy védencei az asszonyt „"csupán meg akarták erőszakolni, megölni nem állt szándékukban"". Ez a „"csupán"" úgy hatott Bensenhaverre, mintha az ügyvéd azt mondta volna: „"Hát nem szép tőlük?""

- Jól tette, hogy megölte - súgta Hope Standish fülé-376be. - Mi ugyan méltón meg nem büntethettük volna. Nagyon jól tette.Hope a rendőrséggel másféle találkozást várt - firtatást vagy gyanakvó rendőrt, de mindenképpen mást,

mint amilyennek Arden Bensenhaver bizonyult. Mindenekelőtt azért volt hálás neki, hogy idős ember - benne járt a hatvanban nyilvánvalóan -, s hogy úgy viselkedik, akár a nagybátyja, vagy még annál is öregesebben. Akár a nagyapja. Megkönnyebbült, úgy érezte, semmi baja már, és mikor fölegyenesedett és hátrált egy lépést, akkor látta, hogy Bensenhaver arcát és inge nyakát öszszekente. Bensenhaver azonban vagy nem érezte, vagy ügyet sem vetett rá.

- No, hadd látom - mondta a kisfőnöknek, azzal gyengéden rámosolygott Hope-ra, és ment a dolgára.- Jézus Mária! - sopánkodott a szerencsétlen autós. - Nézze meg, az istenért, mi ez? A mája? A mája lesz,

nem? - A pilóta bambán meresztette a szemét, azért Bensenhaver mindkettőjüket megfogta a vállánál és ellódította onnét. Meg is indultak a kocsi fara felé, ahol Hope törölgette magát, Bensenhaver azonban rájuk reccsent: - Hagyják békén Mrs. Standisht! Maga meg menjen és rádión mondja be, hol vagyunk - utasította a pilótát. - Mentőkocsit vagy mit küldjenek ki. Mrs. Standisht magunkkal visszük.

- Ezért elég lesz, ha nejlonzacskót küldenek - mutatott a kisfőnök Oren Rathra. - Meg kanalat, amivel öszszsszekotorjuk.

Szó se róla - mondta Arden Bensenhaver, majd jobban belenézett a vezetőfülke belsejébe, és elfüttyentette magát.

- Közben történt, amíg... - kérdezte volna a kisfőnök.- Közben - vágta el kérdését Bensenhaver, azzal benyúlt az iszonyú mocsokba a gázpedálhoz. Nem

látszott rajta undor, amikor a kést előhúzta, a zsebkendőjébe csomagolta és eltette.- Nini! - súgta oda a kisfőnök cinkosan. - Tetszett már olyat látni, hogy az erőszakoló gumit húzott volna?- Nemigen - hagyta rá Bensenhaver -, bár történt olyan is.- Énnekem gyanús -s- mondta a kisfőnök és hüledezőn nézte, hogy Bensenhaver a hegye alatt megfogja

az óvszert, összecsippenti és úgy kapja le, hogy egy csöpp nem csordul el belőle, aztán a fénynek tartva vizsgálgatja. Majd akkora volt, mint a teniszlabda, és szorításra sem eresztett a vérből, amely megtöltötte.

Bensenhaver elégedettnek látszott. Csomót kötött a gumira, ahogy a léggömb szájára szokás, és amilyen messzire csak tudta, bedobta a babtáblába.

- Nehogy még azzal álljon elő valaki, hogy nem történt erőszak - mondta a kisfőnöknek félhangosan. - Érti?

A kisfőnök válaszára nem is várt, fordult és ment viszsza Mrs. Standishhez.- Mennyi idős volt ez az... ember? - kérdezte tőle Hope.- Elég idős - felelte Bensenhaver. - Talán huszonöt vagy huszonhat - fűzte hozzá, mert nem akarta

kisebbíteni Mrs. Standish érdemét. Legalább a maga szemében nem. Majd intett a pilótának, hogy segítse fel Mrs. Standisht a helikopterre, és a kisfőnökhöz fordult: - Maga maradjon itt a tetemmel meg ezzel a szerencsétlen flótással.

- Nem vagyok szerencsétlen (flótás - nyavalygott az autós. - Maga látta volna azt a véres nőt ott térdepelni az útfélen...

- És a dobozkocsitól tartson távol mindenkit - hagyta meg Bensenhaver.Az úton ott hevert Mrs. Standish férjének inge -e- Bensenhaver felkapta, úgy szaladt a helikopterhez a

köpcösek kacsázó lépteivel. A kisfőnök meg az autós nézte, amint bemászik, majd amint a helikopter megemelkedett, az enyhe tavaszi napfényt mintha elvitte volna. Egyszerre nem volt mit tenniük. A vezetőfülkébe nem telepedhettek - az autós kocsijába csak a sáron át juthattak volna. Azért kinyitották a dobozkocsi hátsó ajtaját, ott ültek le a rakodótér peremére.

- Ugyan kér-e autómentőt nekem? - tűnődött az autós.- Alighanem elfelejti - válaszolta a kisfőnök. Bensenhaveren járt az esze. Csodálta is, tartott is tőle, a

megbízhatóságában is kételkedett. A nyomozás törvényességének kérdése például megfontolandó lett volna, azonban a kisfőnök teendői bokrosak lévén, maga sem gondolkodott el ezen soha.

Az autós a dobozkocsi belsejében kóválygott, ami bosszantotta a kisfőnököt, mert rázkódott ültében a rakodószín peremén. Az autós ugyan kerülte a sarokba vetett büdös pokrócot, de a vezetőfülkébe tekintő sárfoltos, poros ablakot megtörölgette, hogy időről időre pillantást vethessen Oren Rath kibelezett tetemére. A vér már rászáradt, és az ablak homályos szemén át a holttest színe és fénye olyan volt, akár a tök. Az autós elunta az ácsorgást, és leült a kisfőnök mellé - akkor meg az kelt fel, hogy besandítson a vezetőfülkébe.

- Mondok magának valamit - szólalt meg az autós. - Csak látni lehetett, hiába volt rongyos, hogy formás aszszsszony ez.

- Szó se róla - hagyta rá a kisfőnök. A válaszra az autós megint felkelt, és róni kezdte a dobozkocsi belsejét, majd a kisfőnök unta el, és visszaült a helyére.

- Már ne haragudjon az ilyen beszédért - mondta az autós.- Én nem haragszok - mondta a kisfőnök.- Mert én nem azt akartam mondani, hogy megértem az olyat, aki meg akarja erőszakolni - bizonykodott

az autós.- Tudom én, hogy mit akart mondani meg mit nem - válaszolta a kisfőnök, mert bármekkora zavarban

volt maga is, az autós együgyűsége, úgy érezte, rászorítja, hogy a Bensenhavertől tanult megvetéssel sújtsa.- Biztos lát ilyet sokat - vélte az autós tisztelettel. - Mármint erőszakot meg gyilkosságot.- Látok épp eleget - jelentette ki a kisfőnök méltóságosan, bár nem látott még soha egyet sem.

Meggondolta most, hogy ezt az elsőt is Bensenhaver szemével látta félig-meddig, s a gondolat még jobban megzavarta. Úgy érezte, illő, hogy eltérjen a véleménye Bensenhaverétől.

- Hát tetszik tudni - szólalt meg újra az autós, és ismét benézett a vezetőfülkébe -, én is láttam egyet s mást a katonáéknál. De ilyet soha.

A kisfőnöknek erre nem volt mit mondania.- Szerintem ez olyasmi, mint a háború - állapította meg az autós. - Vagy mint a tábori kórház.A kisfőnöknek megfordult a fejében, hogy talán mégse nézegesse ez a tökfej a tetemet szabadon. Viszont

kinek árt vele? Rathnak ugyan nem. Akkor a dinnye családjának? Vagy a rendőrségnek? Meg nem mondhatta. Bensenhaver talán eltiltaná az ablaktól?

- Tessék mondani, egy személyes kérdésért nem tetszene megharagudni? - kérdezte az autós.- Nem én - felelte a kisfőnök.- Mert én azt kérdezném, hova lett a koton?- Miféle koton?-? - meredt rá a kisfőnök. Bensenhaver józan eljárását ugyan kétségbe vonta ő is, de e

tekintetben igazat szolgáltatott neki. Ha Bensenhaver szerint olyan a világ, hogy a nemi erőszak égbe kiáltó vétek, jobb, ha nem enyhíti semmi. Hát úgy legyen.

E pillanatban Hope Standish is biztonságban érezte magát Bensenhaver világában. Ott emelkedett s merült az oldalán a mezők fölött, és csak azon igyekezett, hogy émelygésén úrrá legyen. Eszmélt a testére újból -l- szagára és apró sajdulásaira, sőt undorodott volna tőle, ha nem ül itt vele ez a derűs rendőr, és nem csodálja leplezetlenül vadállati sikerét.

- Nős, Mr. Bensenhaver? - kérdezte tőle.- Nős vagyok, Mrs. Standish. Nős.- Nagyon szépen bánnak velem, de én most azt hiszem, rosszul leszek.- Hát persze - mondta Bensenhaver, azzal felkapott egy zacskót a lába mellől. Zsírpapír volt a pilóta

uzsonnájának, s a benne maradt néhány szem burgonyaszirom szinte áttetszővé tette. Bensenhaver szinte a tulajdon kezét is látta a zacskón keresztül. - Tessék - nyújtotta. - Ne zavartassa magát.

Hope addigra már öklendezett. Kikapta a zacskót Bensenhaver kezéből és elfordult. Mintha nem lett volna elég a zacskó mindahhoz a rondasághoz, ami kikívánkozott belőle. Bensenhaver egyik súlyos kezét a hátán érezte, a másikkal egy hajfürtjét fogta el a zacskó szájától. - Úgy is kell - biztatta. - Ki vele, mindjárt megkönnyebbül, meglátja.

Hope-nak eszébe ötlött, hogy valahányszor Nicky hányna, ő is így biztatja. Bámulta Bensenhavert, hogy még a hányásban is diadalát látja, de azt meg kellett hagynia, hogy sokkal jobban lett csakugyan. Az egyenletes emelkedés-merülés megnyugtatta eztán, akár Bensenhaver száraz, nyugalmas keze a tarkóján. Amikor a zacskó oldala kifakadt, Bensenhaver szinte dicsérően mondta: - Semmi baj, Mrs. Standish! Minek is a zacskó! A Nemzeti Gárdáé a helikopter. Majd a Nemzeti Gárda kitakarítja. Elvégre mire tartjuk a Nemzeti Gárdát?

A pilóta rezdületlen arccal vezetett.- Micsoda napja volt, Mrs. Standish! - csodálkozott rá újból Bensenhaver. - Büszke lesz a férje magára! -

Bár elgondolta közben, hogy efelől jobb lesz meggyőződnie. Beszélnie kell Standishsel. Arden Bensenhaver tapasztalata szerint ugyanis a férjek nem feleségük sikerét ünneplik az erőszakban.

16

Első gyilkos

»"Hogyhagy Hogyhogy »Első fejezet«? - írta Garpnak a szerkesztője, John Wolf. - Kell ebből a végből még? Sok már így is! Mit akarsz még hozzáfűzni?""

„"Lesz még - írta vissza Garp -, majd meglátod.""- Nem akarom meglátni - mondta John Wolf Garpnak telefonon. - Hagyd abba. Legalább tedd félre. Miért nem

utaztok egyet inkább? Neked is, Helennek is jót tenne szerintem. Duncan is utazhatik már, nem?Garp azonban nemcsak állította, hogy a Bensenhaver szerint a világ regény lesz, hanem követelte, hogy John

Wolf az első fejezetét adja el egy folyóiratnak. Ügynököt sosem tartott Garp. Írásaival csupán John Wolf foglalkozott, és intézte szerzői jogügyeit is, akárcsak Jenny Fieldsnek.

- Ezt adjam el? - berzenkedett John Wolf.- Ezt hát - mondta rá Garp. - Hadd legyen a regénynek híre.Első két könyvéből is adtak el folyóiratoknak szemelvényeket. John Wolf azonban próbálta megértetni Garppal,

hogy ez az első fejezet egyrészt kiadhatatlan, másrészt a lehető legrosszabb hírverés -s- ha ugyan valamelyik fejre ejtett könyvkiadó jelentkeznék a regényért. Magyarázta, hogy Garpnak „"kicsiny, de komoly"" az írói híre, mivel első két regényét a kritika kedvezően fogadta - és olvasótábora ugyancsak „"kicsiny, de lelkes"". Garp kijelentette, hogy „"kicsiny, de komoly"" hírére fütyül, bár tudta, hogy John Wolf éppen ekörül bábáskodik.

- Inkább legyek gazdag, hogy fütyülhessek gyulladt szemű olvasóim komolyságára - mondta John Wolfnak. Csakhogy akadt-e már író, aki fütyülhetett olvasóira?

Garp úgy gondolta, pénzért védett lehet a való világ rémségétől. Várat képzelt, amelyben meg nem érinti „"az élet alja"" sem őt, sem Duncant és Helent, sem születendő gyermeküket.

- Miféle rémálom ez? - bámult rá John Wolf.Kérdezte ezt már Helen is, Jenny is. Jenny Fieldsnek azonban tetszett a Bensenhaver szerint a világ első

fejezete. Kivált helyénvalónak ítélte a fontossági sorrendet: hogy a fejezet hősének kit tett meg, hogy erkölcsi felháborodása jól elhelyezett, hogy a „"kéjvágy"" kellően nevetségessé válik. Garpot Jenny dicsérete jobban zavarta John Wolf lesúj tó véleményénél. Irodalmi ízlése volt az mindenekelőtt, amit Garp az anyjában gyanúsnak ítélt.

- Tessék, hasonlítsd össze az ő könyvével! - biztatta He-leHelent. Helen azonban ígérete szerint nem ereszkedett összehasonlításokba, mert Garp új regényének egy szavát sem volt hajlandó elolvasni.

- Miért gazdagodna meg egyszerre? - tudakolta John Wolf Helentől. - Miféle új rögeszme ez?- Nem is tudom - mondta Helen -, de azt hiszem, védelemre vágyik.- Védelemre? - hüledezett John Wolf. - Mitől? Kitől?- Várd meg a könyv végét - intette türelemre Garp a szerkesztőjét. - A pénznek nincs szaga. Én ezt a könyvet

pénzért írom, te pedig pénzért adod el. Hogy neked tetszik-e vagy nem, az engem nem érdekel.- Én nem vagyok zugkiadó - tiltakozott John Wolf -, te pedig nem vagy zugíró. Öreg hiba, hogy erre én

figyelmeztetlek. Garp nemcsak a lelkébe gázolt bele, hanem kioktatta a pénz felől, holott ahhoz John Wolf sokkal jobban értett. John Wolf azonban tudta azt is, hogy Garp sokat szenvedett, és remélte, hogy jó író lévén, jobb könyveket is ír majd s azokat kiadhatja.

- A pénznek nincs szaga - hangoztatta Garp. - Ha ízléstelennek ítéled a könyvet, annál könnyebben elsózod.- Az ízléstelenség sem biztos recept - állapította meg John Wolf szomorúan. - Senki meg nem mondhatja, mitől

kelendő a könyv.- Ezt a bölcsességet már hallottam - válaszolta Garp.- Nincs jogod így beszélni velem, barátoddal - mondta John Wolf, és Garp tudta, hogy igaza van. Azért letette a

telefonkagylót; nem válaszolt többé levelekre, és két héttel Helen szülése előtt pontot tett a Bensenhaver szerint a világ végére.

A Jenny segítségével megszült harmadik gyerek lány lett, ilyenformán megtakarította szüleinek azt a fáradságot, hogy olyan nevet találjanak neki, amelyik nem emlékezteti őket Waltra. Jenny Garp lett - ezt a nevet vette volna fel Jenny Fields is, ha Garp megszerzése során a kitaposott úton jár.

Jenny így is örült, hogy nem marad kutyára a neve. - Bár abból zavar keletkezhet - töprengett el -, hogy ketten szaladgálunk a házban.

- Nekem úgy is mindig „"anyu"" maradsz - vigasztalta Garp. Arra nem emlékeztette, hogy Jenny nevére már

ruha is hallgat, mivel egy ruhatervező róla nevezte el az egyik ruhafantáziáját. New Yorkban fel is kapták vagy egy évre. Fehér ápolónői egyenruha volt, bal melle fölött piros szív virított. SZÍVVEL-LÉLEKKEL JENNY FIELDSÉ - ez volt a szívbe hímezve.

Éppen csak Helen nem fűzött szót Jenny Garphoz. Hálás volt, mert úgy érezte, hogy a szülés gyásza terhétől szabadította meg.

A Bensenhaver szerint a világ, amely Garppal tette ugyanezt, New Yorkba került, és John Wolf olvasta el, többször egymás után. Elintézte, hogy első fejezete olyan pornómagazinban jelenjen meg, hogy könyvének bukása felől Garpnak ne lehessen kétsége. A magazin az Elágazás címet viselte, és kipúposodott Garp kamaszkorának „"maci a málnásban""-féle képeitől, ez a száma pedig az erőszakos közösülést és a rámért bosszút szemléltette. Garp először a szemére hányta John Wolfnak, hogy szántszándékkal adta el a fejezetet éppen ennek a lapnak, be sem kopogtatott vele a különb folyóiratokhoz. Wolf azonban állította, hogy végigpróbálta mindet, és csak akkor folyamodott a pornómagazinhoz, amikor már minden madzag elszakadt. S íme, történetét véresen rikoltó trágárságnak értelmezték.

- Pedig nem erről van szó - bizonykodott Garp. - Majd meglátod.Garp maga is gyakran eltűnődött az Elágazás--ban megjelent első regényfejezete során. Olvasta-e valaki? Aki

ilyen magazint megvesz, olvassa-e a szöveget egyáltalán?- Mikor kirázták a képek fölött, akkor talán nekiereszkednek - vélekedett John Wolfnak írott levelében, és azzal

folytatta az eszmefuttatást, hogy talán ez az ernyedt lelkiállapot az olvasás legalkalmasabb ideje. - De hátha megalázott az olvasó és bűntudattal küzd? Az már nem volna szentelt ideje az olvasásnak. Az írásnak meg éppen nem, annyit tudok.

A Bensenhaver szerint a világ a férjnek, Dorsey Standishnek arról a reménytelen vágyáról szól, hogy feleségét és gyermekét megmentse a vadállati világtól - ezért fogadja fel Arden Bensenhavert, akit a rendőrség nyugállományba helyezett törvénytelen őrizetbe vételei miatt, hogy a Standish családdal éljen egy fedél alatt, mint valami fegyveres nagybácsi.

A szeretetre méltó családi testőrrel először Hope-nak gyűlik meg a baja. Bár a való világ legrosszabbját neki kellett megtapasztalnia, mégis férje tart igazán a világtól. Mikor Hope nem tűri Bensenhaver állandó társaságát, Standish a ház körül röpdöső angyalnak tartja meg és fizeti. Ezután Nicky nyomában kell járnia. Bensenhaver azonban szeszélyes pásztora a gyereknek, és iszonyú emlékei annyira hatalmukba kerítik, hogy olykor fenyegetőjévé válik inkább a családnak, mintsem védelmezőjévé. Regénybeli jellemzése szerint „"az utolsó fénysugárban bujdosó kivénhedt vizsla, éjszakán innen, estén túl"".

Hope azt reméli, hogy egy második gyerekkel megenyhíti férje rettegését. A gyerek megszületik, azonban mintha Standish üldözési mániája is megkölykezett volna: már nem támadástól félti feleségét és gyermekeit, inkább attól tart, hogy feleségének van valakije. Ráeszmél, hogy őt a hűtlensége jobban sértené, mintha megerőszakolnák (újból). Kételkedni kezd Hope iránti szerelmében, de tulajdon magában is. Bűntudattól gyötrötten könyörög Bensenhavernek, kémlelje ki Hope-ot, és szerezzen neki bizonyosságot. Az öreg rendőr azonban unja a Sanda Janda szerepét, és azzal érvel, hogy őt a család biztonságáért fogadták meg, nem pedig azért, hogy a család tagjait szabad választásában korlátozza. Dorsey Standish elveszti a fejét Bensenhaver támogatása nélkül. Egyik éjszaka őrizetlenül hagyja gyermekeit, mikor a felesége után ólálkodik, és a kisebbik megfullad Nicky rágógumiján.

Tombol a bűntudat, mint Garp valahány regényében. Hope-ot pusztítja a lelkiismeret, mert csakugyan találkája volt (bár ennyi gyötrés után ugyan ki csodálkozhat?), Bensenhavert pedig, a felelősségébe gárgyult őrangyalt a guta üti. Fél fele megbénulván visszakerül Standishékhez. Dorsey érte is felelősnek érzi magát. Hope újabb gyereket akar kierőszakolni, csakhogy férje tehetetlenné vált a gyötrődésben. Rááll azonban, hogy Hope „"gyereket szerezzen"" a szeretőjétől, mint mondja, de a kapcsolatot ne folytassa (a sors fintora, hogy Jenny Fields a regénynek éppen ezt a részét ítélte hihetetlennek.)

Dorsey Standish ismét összehasonlítana, „"az élettel folytatott kísérletül inkább, mint az életben"", írta Garp. Hope az ilyen laboratóriumi helyzetet nem viseli - vagy van szeretője, vagy nincs. Dorsey a gyerekbeszerző találkák idejét és hosszát is meghatározza, közben él a gyanúperrel, hogy Hope az ő menetrendje szerint is találkozik szeretőjével meg titokban is. Riasztja az elhülyült Bensenhavert, hogy a ház táj át kerülgeti valaki nemi erőszak vagy gyermekrablás szándékával, és már a szomszédok is figyelmessé lettek rá.

Dorsey Standish azonban csak nem nyugszik, razziaszerűen jár haza a legváratlanabb időkben. Hope-ot ugyan nem kapja semmin, de Bensenhaver rajtakapja őt. A hülyeségében is ravasz, szélütötten is fürgén kerekező Bensenhaver módszerei változatlanul törvénytelenek, olyannyira, hogy Dorseyt tizenkét lövetű forgópisztolyával két méternél kisebb távolságból lövi meg. Dorsey az emeleti öltözőszoba szekrényében rejtőzött el, és zajt csapott

felesége cipői közt, amíg azt várta, hogy Hope majd a hálószobából telefonál és kihallgathatja. Sorsát persze megérdemelte.

Sebe halálos. A veszett vén Bensenhavert elviszik a háztól. Hope a szeretője gyermekével várandós. Amikor megszületik, először a tizenkét éves Nicky tapasztalja, hogy a családi feszültség megenyhült. Az életüket megrontó rettegéstől megszabadultak. Hope jól elboldogul két gyermekével, még a vén Bensenhaverrel is, aki úgy él, képzeleg és tajtékzik az ön- és közveszélyes aggok házában, mint akibe beleszáradt a lélek. Hope a gyerekekkel gyakran látogatja. Nemcsak jószívűségük viszi őket, mert jószívűek is, hanem tulajdon ép elméjük megbecsülése. Hope-ot a szívós természete meg a két gyereke végül arra is rávisz, hogy derűsen tekintsen a vénember tombolására.

Az ön- és közveszélyes aggok furcsa háza egyébként meghökkentően hasonlított a kutyafői kórházhoz.A végeredmény, hogy „"Bensenhaver szerint a világ"" nem annyira téves vagy torz, mint amennyire aránytalan,

mert a világnak igenis több érzéki öröm és melegség kell. Dorsey Standish „"sem élt a való világhoz híven"", mert felesége és gyermekei iránt érzett gyengéd szerelmében sebezhetővé vált - Bensenhaverrel együtt mindkettőjükről elmondható, hogy „"nem erről a világról valók"". Mert erre a világra születni eleve védetten kell.

Hope-nak s az olvasónak egyaránt az a reménye, hogy gyermekeiknek különb élet jut. A regény azt sugallja, hogy a nők felvértezettebbek félelem és brutalitás ellen, és szerelmük sem teszi őket oly törékennyé. Hope úgy emelkedik ki a műből, mint a gyenge férfiak világának megváltója.

John Wolf viszont New Yorkban kotlott a kéziraton, és azt remélte, hogy Garp nyelvének gyomorszorongató realizmusa, szereplőinek feszültsége menti meg a könyvet a ponyva sorsától. Másrészt, okoskodott Wolf, Rettegés az élettől címmel óriási nappali tévésorozatot lehetne belőle írni nyomorékoknak, nyugdíjasoknak és iskolába nem járó gyerekeknek. John Wolf végül mégis oda lyukadt ki, hogy a Bensenhaver szerint a világ, gyomorszorongató realizmus ide vagy oda, pornóponyva.

Jóval később Garp is egyetértett vele abban, hogy a legroszszsszabb munkája ez. „"Csak hát a szaros világ az első kettőt nem becsülte meg - írta John Wolfnak -, azért ütöttem rajta egyet."" Garp többnyire ilyen viszonyban volt a világgal.

John Wolf legfőbb gondja mégis az volt, hogy megokolhassa a könyv megjelenését. S volt egy szinte csalhatatlan módszere az olyan művekkel, amelyek nem nyerték meg a tetszését. A kiadóban irigyelték is azért a híréért, hogy mindig megszimatolja, melyik mű lesz sikeres. Mert ha ő megmondta - akár jó volt a könyv, akár csak tűrhető vagy éppenséggel tűrhetetlen -, hogy sikert arat, úgyszólván sose fogott mellé. Sikeres könyv persze jelent meg sok az ő szerkesztői ámenje nélkül is, azonban soha sikertelennek nem bizonyult az olyan, amelyet ő sikeresnek jósolt.

Senki nem tudta jóslatainak titkát.Először Jenny Fieldsnek jósolta meg a sikert, majd utána egy-két évente mindig befutott egy könyve.Dolgozott egy asszony a kiadóban, aki egyszer azt találta mondani John Wolfnak, hogy ő még letehetetlen

könyvet nem látott. John Wolfot, mint afféle könyvimádót bosszantotta a dolog, és évekig adogatott ennek az asszonynak könyveket, jót s rosszat vegyesen - de a sorsa mindeniknek az lett, hogy az asszony elaludt rajtuk. Meg is mondta, hogy nem szeret ő olvasni, Wolf azonban nem fogyott ki a türelemből. Senki más a kiadóban nem nyomott volna könyvet a kezébe, a véleményére meg éppen nem volt kíváncsi senki. Az asszony úgy tett-vett a kiadóban elheverő könyvek közt, minta nem -dohányos a hamutartók rengetegében. Takarítónő volt. Naponta kiürítette a papírkosarakat és kitakarította a szerkesztőségi szobákat munkaidő után. A folyosók futószőnyegeit hétfőn porszívózta, a könyvtárlókat kedden törölgette, a titkárnők asztalán szerdán tett rendet, a mosdókat csütörtökön ganézta ki, és péntekente mindent befújt légfrissítővel, hogy a hét végén legyen ideje a holmiknak megüdülni, magyarázta John Wolfnak, és a következő héten kellemes illat fogadhassa a munkatársakat. John Wolf évek óta elnézte ezt az asszonyt, de soha rajta nem kapta, hogy a maga jókedvéből könyvet forgatott volna.

John Wolf aztán kísérleti nyúlként alkalmazta nemszeretem könyveihez - s próbaként az olyanokhoz is, amelyekért lelkesedett. És már-már kedvét szegte az asszony következetessége, amikor egyszer utoljára még próbát tett A kétes nemmel, Jenny Fields élettörténetével.

A takarítónő a kéziratot elolvasta egyik napról a másikra, és kérte John Wolfot, juttasson neki is egy példányt belőle, ha majd megjelenik, mert ő elolvasná újból.

John Wolf ezután mindig kikérte az asszony véleményét. Nem is kellett csalódnia. A legtöbb könyv nem tetszett neki, de ha valami tetszett, afelől John Wolf tudhatta,

hogy sok más olvasójának is tetszeni fog.Szinte szokásból nyomta már a kezébe a Bensenhaver szerint a világ--ot, aztán hazament és gondolkodóba

esett. Megpróbálta többször is felhívni az asszonyt, hogy megmondja: jobb, ha nem is fárad vele, mert eszébe jutott

első fejezete, s hogy ez az asszony nagyanya és persze anya is, végül pedig, mert nem tudja, hogy a kapott olvasnivalókért is fizetik. Csupán csak John Wolf volt a tudója, miért húzott az asszony a takarításért úri fizetést. Az asszony maga azt gdndoltagondolta, hogy jó takarítónőnek jó pénz jár.

Jillsy Slopernek hívták, és John Wolf ámultan állapította meg, hogy a New York-i telefonkönyvben egyetlen Sloper sincs, nemhogy J. névjeles. A Sloperek, következtetett, nyilván éppúgy irtóznak a telefonkönyvtől, mint Jillsy a könyvektől. Azért bejegyezte a hétfői napra határidőnaplójába, hogy reggel első dolga legyen bocsánatot kérni tőle. A keserves hétvégét pedig levél szövegezésével töltötte, amelyben tudtára adta volna T. L. Garpnak, hogy a tulajdon érdekében, ne pedig a kiadó érdekében tekintsen el a Bensenhaver szerint a világ megjelentetésétől.

Keserves hétvége volt, mert John Wolf szerette Garpot és hitt benne. Azt is tudta róla, hogy senki olyan barátja nincs, aki elháríthatná feje fölül a hitelvesztés veszedelmét - márpedig a jó barátok egyebek közt erre is valók. Alice Fletcher annyira bálványozza, hogy tántoríthatatlan híve minden leírt szavának is - s ha valami mégse tetszenék neki, elhallgatná. Roberta Muldoon irodalmi ítélete viszont újdonsültebb a neménél is. Helen meg el nem olvasná a regényt semmi pénzért. Jenny Fields pedig hiába nem elfogult fia iránt az anyák módján, ízlése gyanússá tette már akkor, amikor a sikerültebb műveit ledorongolta. Jenny gyöngéje, gondolta meg John Wolf, a könyv tárgya. Ha a tárgy fontosnak tetszik Jenny szemében, fontos a könyv is. Jenny Fields pedig úgy ítélte most, hogy fia műve korlátolt férfiak félelmeiről szól, amelyekkel nőknek szereznek szenvedést. Azzal nem foglalkozott, milyen a fia könyve.

Ez volta bökkenő éppen. Ha Jennynek tetszik a Bensenhaver szerint a világ, az akár biztosítéka lehet az ízlésborzoló könyv sikerének - John Wolf azonban tudta, akárcsak Garp, hogy Jennyből félreértések sorozata csinált politikai figurát.

Wolf annyit törte a fejét a levélen, hogy hétfőn reggel elfelejtette megnézni a határidőnaplóját, s ezért nem sietett elébe Jillsy Slopernek a bocsánatkéréssel. Hanem Jillsy egyszerre ott állt véreres szemmel, másnaposan, és a Bensenhaver szerint a világ kézirata a kérges barna kezében remegett.

- Istenkém - rebegte a szemét forgatva.- Jaj, Jillsy - nézett rá John Wolf -f-, ne haragudjon rám!- Istenkém! - visszhangozta Jillsy. - Kutyább hétvéget én még nem értem! Álom nem jött a szememre, egy falat

a gégámon le nem ment, de még a temetőbe se jutottam ki a rokonok látogatására!Jillsy Sloper hétvégéjének kívánatos rendje szeget ütött ugyan John Wolf fej ébe, mégsem szólt, csak hallgatta,

akár az orákulumot.- Eszeveszett ember ez - állapította meg Jillsy. - Mert én azt mondom, ilyen könyvet nem írt még ember fia!- Nem kellett volna odaadnom, Jillsy - szabadkozott John Wolf. - Elfelejtkeztem az első fejezetéről.- Az első fejezet még megjárja - ítélkezett Jillsy. - Az még csak-csak. Engemet a tizenkilencedik fejezet vert a

földhöz. Az, bizony isten! - sopánkodott.- Elolvasta mind a tizenkilenc fejezetet? - bámult rá John Wolf.- Mivelhogy többet nem tetszetett adni - válaszolta Jillsy. - Istenkém, hát van ebből még?- Nincsen - nyugtatta meg John Wolf. - Ennyi és nem több.- Úgy van jól - mondta ki Jillsy. - Nincs ezen a csonton több rágnivaló. A meggárgyult vén rendőrt betette a

többi közé, ahová való, a megveszekedett férjnek meg szétlöveti a fejét. Az ilyen férjjel, én meg is mondom, akkor jár az ember a legjobban, amikor a fejét széjjellövik.

- Hát mindent elolvasott belőle? - álmélkodott John Wolf.- Istenkém! A férje, az meg úgy tett neki, minthogyha őtet kényszerítették volna meg! - hábórgottháborgott

Jillsy.-. - Rávall a férfiakra! Egyik pillanatban megkényszerítik az embert, a másikban meg azon abajognak, kinek adja oda az ember jókedvéből! Mi közük hozzája, ha akár így, akár úgy?

- Hát én nem is tudom - mondta John Wolf, és tanácstalanul bámult. - Szóval nem tetszett a könyv.- Hogy tetszetett-e? - visszhangozta Jillsy. - Mi tetszetett volna rajta?- Mégiscsak elolvasta - vetette ellene John Wolf. - Miért olvasta el?- Istenkém - sóhajtotta Jillsy, mintha John Wolfon sajnálkozna, amiért ilyen tökkelütött. - Spekulálok néha,

tetszik tudni, mi végre ezek a könyvek, amiket szerkeszteni tetszik a szerkesztő úrnak - mondta a fejét ingatva. - Néha elspekulálok, miért a szerkesztő úrnak tetszik szerkeszteni és miért én ganézom a mosdókat. Ha ugyan azért nem, hogy én szívesebben ganézok, mint olvasom azt a sok könyvet. Istenkém! - sóhajtotta Jillsy.

- Ha egyszer utálta, miért olvasta el? - szorongatta tovább John Wolf az egyenes válaszért.- Azért, amiért minden mást - felelte Jillsy. - Hogy megtudjam, mi lesz a végén.John Wolf rámeredt.- A legtöbb könyvbe tudni, hogy nem lesz a végén semmi - magyarázta Jillsy. - Azt én már úgy tudom! Más

könyvekbe meg azt tudni, mi lesz! Elolvasni se kell. Ebbe a könyvbe - rázta meg a kéziratot Jillsy - azért tudni, hogy valami lesz, mert annyira farral indul neki! De hogy mi lesz, azt csak az tudhatja, aki a farával spekulál!

- Szóval azért olvasta el, hogy megtudja, mi lesz a vége?- Hát mi végre az olvasás mégis, tessék mondani? - válaszolta Jillsy Sloper, azzal lecsapta a vaskos kéziratot

John Wolf asztalára, és megszorította nem éppen darázsderekán a porszívó hosszabbító zsinórját, amelyet hétfőnként öv gyanánt viselt. - De amikor könyv lesz belőle - fűzte hozzá még a kézirathoz -, akkor tessen szíves juttatni nekem is egyet, hogy meglegyen. Ha lehetséges - toldotta meg a kérést szerényen.

- Szeretné, ha meglenne? - hüledezett John Wolf.- Ha telik egy.- Most, hogy már tudja, mi lett a vége - szorította tovább John Wolf -f-, most már minek olvasná el újból?- Hát... - nézett rá Jillsy zavarodottan, John Wolf pedig zavarodottan nem látta még, legfeljebb álmosan -, hát

talán odakölcsönözném valakinek, hadd tudja meg az is, milyen emberek élnek a világon.- Maga már újból el nem olvasná? - vizslatta John Wolf.- Hát tán nem végig - vélekedett Jillsy. - Vagy ha igen, nem egyvégtében. - Zavartnak tetszett megint. -

Lehetséges -mond- mondta lapos pillantással -l-, hogy inkább csak részeket olvasnék belőle.- Miért? - tudakolta John Wolf.- Istenkém - sóhajtotta Jillsy fáradtan, mintha már elege volna John Wolfból -, mivel olyan igaz! - zengte, akár a

vöcsök az éjjeli tó fölött.- Igaz? - csodálkozott John Wolf.- Istenkém, hát tőlem kérdi? - bámult rá Jillsy. - Ha nem tudja, melyik könyv az igaz, melyik nem, akkor bizony

jobb lesz, ha munkát cserélünk! - Nagyot nevetett, és úgy fenyegette John Wolfot a háromnyelvű hosszabbító dugasszal, mint valami revolverrel. - Csak aztán tanulja meg a szerkesztő úr, mikor tiszta egy mosdó - magyarázta édesdeden, majd John Wolf háta mögé lépett, és beletekintett a papírkosarába meg hogy mikor kell a papírkosarat üríteni. A könyv, az akkor igaz, ha igaz - szögezte le. - Akkor igaz, ha az olvasó azt mondja: „"IgyÍgy tesznek bizony a büdösek akárhányszor, a szemem láttára!"" Akkor tudni, hogy igaz.

Azzal belehajolt a papírkosárba, kiszedett az aljáról egy ív papírt, és begyűrte takarítóköténye zsebébe. Annak a levélnek volt a fogalmazványa, amelyet John Wolf próbált meg kiizzadni a hétvégén Garpnak.

Hónapokkal később, amikor a Bensenhaver szerint a világ már a nyomdába került, Garp azt panaszolta John Wolfnak, hogy a könyvet nincs kinek ajánlania. Walt emlékének nem ajánlotta volna semmiképp, mert „"a való élet ilyen olcsó meglovaglása azt a látszatot kelti az olvasó szemében, mintha a

szerző tragikus ember volna"". Anyjának sem ajánlotta, „"mert miért csatlakozzak a Jenny Fields neve körül zajló ingyencirkuszhoz?"" Helen szóba sem kerülhetett persze, és Garp röstelkedőn gondolta el, hogy Duncannak sem ajánlhatja, ha nem engedné neki, hogy elolvassa. Nem elég érett még a gyerek. De vajon ő elég érett-e, ha olyasmit irkál, amit a gyerekeinek tilt?

Fletcheréket feszélyezné, ha a könyvet nekik, mint házaspárnak ajánlaná - ha meg Alice-nak, akkor Harry sértődik meg.

- Csak nekem ne ajánld - mondta John Wolf. - Ezt az egyet ne.- Rád nem is gondoltam - hazudta Garp.- Hát Roberta Muldoonnak?- Ennek a könyvnek végképp semmi köze Robertához - jelentette ki Garp, bár meggondolta, hogy Roberta

volna az egyetlen, aki nem tiltakozna az ajánlás ellen. Milyen fura olyan könyvet írni, amelynek az ajánlása majd mindenkire nézve sértő! - Talán az Ellen-Jamesiánusoknak ajánlom - töprengett elkeseredetten.

- Ne golyózzál ezen - ajánlotta John Wolf. - Nem éri meg. Garp visszavonult magányos tépelődésébe.

Mrs. Ralphnak?

-- ötlött az eszébe. Csakhogy az igazi nevét nem tudja azóta sem.Ott volna Helen apja, az ő régi derék edzője, Ernie Holm - Ernie azonban nem értené, minek köszönheti a

megtiszteltetést. Meg aztán a könyv sem tetszene neki. Garp szinte remélte, hogy nem kerül Ernie kezébe. Milyen fura olyat írni, hogy a szerző reménye szerint minél többen ne olvassák el! Legyen a

Hónapokkal később, amikor a Bensenhaver szerint a világ már a nyomdába került, Garp azt panaszolta John Wolfnak, hogy a könyvet nincs kinek ajánlania. Walt emlékének nem ajánlotta volna semmiképp, mert „a való élet ilyen olcsó meglovaglása azt a látszatot kelti az olvasó szemében, mintha a

Haspóknak, aa régi indulattal

- vagyMichael Miltonnak,

Kótya emlékezetére?

393392

Itt elakadt. Senki más nem jutott az eszébe.- Ismerek valakit - állt elő John Wolf megint -, akit megkérdeznék, nem haragudna-e meg az ajánlásért.- Roppant szellemes - morogta Garp.John Wolfnak azonban Jillsy Sloper járt az eszében, hiszen Garp a könyve megjelenését neki köszönhette

valójában.- Nem akármilyen asszony - mondta John Wolf -, mert rajongott a regényedért. Váltig állította, hogy „"olyan

igaz"". Garp hegyezte a fülét.- Odaadtam neki a kéziratot egy hétvégére, és étlen-szomjan-álmatlan olvasta végig.- Miért adtad oda neki?- Rászabottnak tetszett -t- felelte John Wolf, mint afféle jó szerkesztő, aki nem fecsegi ki a titkait.- Nem bánom - állt rá Garp. - Mintha pucér lenne a könyv ajánlás nélkül. Mondd meg neki, hogy örömet

szerezne vele. Közeli ismerősöd?John Wolf rákacsintott Garpra.- Miről jó az? - tudakolta Jillsy Sloper John Wolftól gyanakvón. - Miről jó az, hogy nekem ajánlja a szörnyű

könyvét?- Értésére adná a világnak, milyen nagyra tartja a maga ítéletét - válaszolta John Wolf. - Nekem is megvallotta,

hogy mintha végig magára gondolt volna a könyv írása közben.- Istenkém - ámuldozott Jillsy. - Énrám? Mi végre?- Elmondtam neki, miként vélekedett a könyvéről, és szerinte maga az ő igazi olvasóközönsége.- Mármint én? - hüledezett Jillsy. - Istenkém, ennek elment a jódolga!- Meg aztán nincsen is kinek ajánlania - bökte ki John Wolf.- Olyasmi ez, mint amikor esküvőn tanúskodik az ember?- Olyasmi - hagyta rá John Wolf.- Nem az, hogy én írom a nevemet alája az ő művének? - Dehogyis - tiltakozott John Wolf.- Csak nehogy nekem aztán mégis - ingatta a fejét Jillsy.- Senki magának a szemére hányni nem fogja, hogy a könyvben mit olvasott - nyugtatta meg John Wolf.- Azért - mondta Jillsy.John Wolf megmutatta neki, hova kerül az ajánlás. Ami néhány könyvet kinyitogatott, az mind tetszett Jillsy

Slopernek, és sűrű bólogatása arra vallott, hogy barátkozik a gondolattal.- Csak nehogy találkozni kellessen vele - kötötte ki még.- Az tenné be az ajtót - mondta John Wolf, és Jillsy helyeselt hozzá.

Még egy huszárvágás hiányzott, hogy a Bensenhaver szerint a világ megkezdhesse útját azon a rejtelmes senki földjén, ahol a „"komoly"" könyveknek éppúgy bolyonganiuk kell egy darabig, mint az „"olvasmányosaknak"". John Wolf öreg róka volt, és tudta jól, miféle élettörténeti célzásokra indul meg az olvasó nyála.

Helen évekkel később megállapította, hogy a sikerét a Bensenhaver szerint a világ csakis a borítóra nyomott hirdetőszövegnek, szerkesztői szóval a fülének köszönhette. John Wolf nem bánta, ha Garp maga ír fület a könyveinek - ez azonban oly nehézkesre és mogorvára sikeredett, hogy John Wolf maga gyürkőzött neki a nemszeretem munkának.

„"A Bensenhaver szerint a világ -- így kezdődött a szövege - olyan emberről szól, aki szeretteit borzalmaktól félti, de amilyen helyzeteket félelmében teremt, olyanokban meg is történnek a borzalmak valóban.""

„"T. L. Garp - folytatódott a fülszöveg - a jeles feminista Jenny Fields egyetlen fia. "" John Wolf hátán végigszaladt a hideg, amikor ezt a mondatot nyomtatásban meglátta, mert bár ő írta, és jól tudta, miért, emlékezett, hogy Garp számtalanszor elmondta: ezzel az életrajzi adattal ne támasszák alá az ő érdemét. „"T. L. Garp maga is apa"" - súgta meg a fül, és John Wolf a fejét rázva olvasta tovább a szégyenletes kelletést „"...és nemrégiben ötesztendős fia tragikus halálát kellett elszenvednie. Ez a fájdalmas mű a szerencsétlenség emlékével küzdő apa

lelkében fogant..."" S így tovább.Garp szerint az ilyen megokolások éppen nem indítanak olvasásra. Ő utálja a legjobban, vallotta meg, ha

hánytorgatják, „"mi az igaz"", vagyis „"mennyire alapszik a mű személyes élményen"". Ha tehát nem Jillsy Sloper igazságát firtatják, hanem „"az élethez"" való hűséget. Garp néha nagy türelemmel magyarázta, hogy valamely regény élettörténeti alapja -a- még ha van is - legkevésbé érdekes eleme a munkának. Az írás értéke, hangoztatta, a képzelet igaza. A személyes emlékek -„"semmitmondó életünk legfájdalmasabb sebei"" - indításul a leggyanúsabbak. „"A regény sokkalta jobban szervezendő az életnél -l- írta Garp, és megvetően emlegette „"a sebek tárogatását"". Neki ne mondják, hogy egy mű azért „"fontos"", mert szerzőjének életében fontos dolgok történtek. Semmi ok nincs egy regénybe azért csempészni bele valamit, mert valóban megtörtént. „"Egyszer minden megtörténik valóban! - füstölgött. - Regényben azért történjen valami, mert elérkezett az ideje!""

- Mondhat nekem bármit, ami valóban megtörtént magával - szegezte neki Garp egy újságírónőnek egyszer -, én az eseményt úgy egyengetem ki, hogy a részletek ragyogjanak. - Négygyermekes elvált asszony volt az újságírónő, és egyik gyermekét rák emésztette. Garp látta elszánt boldogtalanságát az arcán, hogy a bajából ki nem mozdítható, azért megenyhülten folytatta: - Ha szomorú a történet, vagy ha akár szívszaggató, én megművelem úgy, hogy még fájdalmasabb legyen.-. - Garp azonban látta a hitetlenségét, s azt is megfigyelte, hogy a jegyzése kihagy. Nem is jelent meg nyomtatásban ez a mondata.

John Wolf is jól tudta, hogy a legtöbb olvasó minél többet kilesne az író életéből. Azért írta Garpnak: „"A korlátolt képzeletek azt be nem veszik, hogy Te javítanál a valóságon."" A Bensenhaver szerint a világ fülszövegében tehát előbb fontossággal ajándékozta meg Garp személyét („"a jeles feminista Jenny Fields egyetlen fia""), majd érzelgős érdeklődést keltett a Garpot ért sorscsapás iránt („"nemrégiben ötesztendős fia tragikus halálát kellett elszenvednie""). Nem is bántotta különösebben, hogy ennek a két adatnak Garp művészetére nézve semmi jelentősége nincsen. Maga Garp vadította el John Wolfot a pénz dicséretével.

„"Nem a legjobb műved -d- írta Garpnak, amikor a kefelevonatot megküldte. - Ráébredsz majd magad is. Legsikeresebb műved mégis ez lesz, meglásd. El sem gondolnád még, hányféle utálatos okon sarkallik műved sikere, azért ajánlom, hagyd el az országot néhány hónapra. További ajánlatom, hogy csak azokat a kritikákat olvasd, amelyeket én küldök meg neked. S ha elül a por - mert minden por elül egyszer -, hazajöhetsz, és a bankban kellemes meglepetéssel szolgálnak majd. Reménykedhetsz abban is, hogy a Bensenhaver sikerére sokan előveszik első két regényedet, amelyekért sikert inkább érdemeltél volna. Helentől kérj bocsánatot a nevemben, Garp, és tudd meg Te is: érdeked tartottam a szemem előtt mindig. El akartad adni ezt a könyvet, hát én eladom. A pénznek nincs szaga, igaz-e?""

Garp nem tudta, honnan fúj a szél. Persze a fülek levonatát nem kapta meg.„"Miért kéred a bocsánatot?-? - írta vissza John Wolfnak. - Ne nyavalyogj. Nyomjad.""„"Mivelhogy a pénznek szaga nincs""- válaszolta John Wolf.- Tudom, tudom - mondta Garp telefonon.- Fogadd meg tanácsomat - mondta Wolf.- Csakhogy én szeretem olvasni a kritikákat! - tiltakozott Garp.- Ezeken nem lesz mit szeretned -d- ígérte John Wolf. - Kérlek, utazz el. - Majd Jenny Fieldsnek küldte meg a

fül kefelevonatát, azzal, hogy fogjanak össze, és Garpot távolítsák el az országból.- Utazz el, fiam - tanácsolta ezután Jenny is. - Okosabbat nem tehetnél magad s családod érdekében. - Helen

szívesen meg is fogadta volna a tanácsot, hiszen soha nem járt idegenben. Duncan olvasta apja első elbeszélését, A Grillparzer penzió--t, és Bécsbe kívánkozott.

- Bécs nem olyan ám a valóságban - figyelmeztette Garp, bár a lábáról levette, hogy a gyereknek annyira tetszik régi műve. Maga sem bánta volna már, ha utóbbi műveire feleannyi szeretettel gondolhatna, mint A Grillparzer penzió--ra.

-- Minek hurcoljunk meg Európában egy újdonsült csecsemőt?-? - panaszolta mégis. - Nem értem. Bonyolult. Az útlevelek. Aztán a szerencsétlen gyereket mi minden ellen kell beoltatni!

- Téged is be kellett volna oltatni sok minden ellen -n- vágott vissza Jenny Fields. - A csecsemőn nincs mit féltened.

- Hát nem látnád szívesen újra Bécset? - kérdezte Helen.- Helyszíni szembesítés a régi vétkekkel! - kurjantotta John Wolf vidoran.- Régi vétkekkel? - morogta Garp. - Tudja fene.- Menjünk, apu! - könyörgött Duncan, és Garp soha nem intette le könyörgő fiát. Belenyugodott, hogy utaznak.Helen az első lelkesedésében belepillantott a Bensenhaver szerint a világ kefelevonatába. Mindjárt az ajánláson

megakadt a szeme.

Jillsy Slopernek

-- Ki ez a Jillsy Sloper úgy mégis? - tudakolta Garptól.- Én ugyan nem tudom - felelte Garp. Helen gyanakvón ráncolta a homlokát. - Nem, nem - bizonykodott Garp. -

Johnnak valami barátnéja. Elmondta róla, hogy rajongott a könyvért, letenni sem bírta. Wolf azt hiszem, égi jelet látott a rajongásában. Az ajánlás ötlete tőle származik, de én sem bánom.

- Hm - mondta Helen, azzal félretette a levonatot.Magukban elképzelték John Wolf barátnéját. John Wolf elvált még azelőtt, hogy őket megismerte, s bár felnőtt

gyerekeivel találkoztak, első és egyetlen feleségével nem. John Wolf körül mindig keringett egy-két jól megválasztott, fagyos fényű barátnő. Fiatalabbak voltak nála egytől egyig, némelyikük a kiadói szakmában dolgozott, de a legtöbbjük elvált, gyerekes asszony volt és pénzes - legalábbis hordozták a pénz látszatát valamennyien. Garp a legtöbbjére a finom illatáról, a pirosítója ízéről és ruházkodása szembeötlő választékosságáról emlékezett.

Sem Helen, sem Garp el nem képzelhette Jillsy Slopert, egy fehér ember meg egy negyedvér fekete nászának gyümölcsét - hogy tehát Jillsy nyolcadvér, azaz egynyolcadában fekete. Bőre sápadt barna volt, akár a diópáccal bekent nyers fenyődeszka, szálas és ébenfekete haja őszült ráncos homlokába göndörített fürtjein. Szélébe szabott, rövid törzse mellett két hosszú kar lóbált és bal kezéről hiányzott a gyűrűsujj. A jobb orcáján végighúzódó mély sebhelyről sejthető volt, hogy abban a csatában szerezte, ahol elhagyta a gyűrűsujját. Egy fegyver műve is lehetett a kettő - de rossz házasságé mindenképpen, bár Jillsy sohasem panaszolta.

Negyvenöt esztendősnél több nem lehetett, mégis hatvannak látszott. Termete leginkább a vemhes labradori vizsláéra emlékeztetett, csoszogó járása pedig az örök lábfájósokéra. Néhány év múltával majd annyira elhanyagolta a mellében tapintott és soha meg nem vizsgáltatott keménységet, hogy értelmetlen rákhalál vitte el.

A telefonszáma azért volt titkos, mert valamikori férje havonta gyilkossággal fenyegette azelőtt, és Jillsynek elege lett a fenyegetőzésből -l- telefonra pedig azért volt egyáltalán szüksége, hogy gyermekei hívhassák - díjáthárítással - gyorssegélyekért.

- John Wolf ezért a könyvért mindent megtett, éppen csak meg nem írta - mondta Helen.- Bár meg is írta volna! - szakadt ki Garpból. Mióta a kefelevonatot olvasta, eltelt kétséggel. A Grillparzer

penzió--ban, okoskodott, eléggé világos, hogyan működik a világ. A Bensenhaver szerint a világ nemigen tudósított a világról, s Garp öregedése jelét látta a hiányban. A művész öregedése azonban érés, úgy tudta.

Garp és Helen a hűvösödő Új-Angliából kerekedett fel a csecsemő Jennyvel meg a félszemű Duncannal - Európából akkortájt indultak az utasok visszafelé.

- Miért nem várjátok meg a hálaadás ünnepét?-? - tudakolta Ernie Holm. Csakhogy a Bensenhaver szeríntszerint a világ megjelenése éppen októberre volt várható Jjohn Wolf már körözte a javítatlan kefét, és az első kritikákat is látta. Csupa lelkes kritika volt - vagy lelkesen dicsérték a regényt, vagy lelkesen szapulták.

A műszaki példányokat dugdosta Garp elől - persze leginkább a borítót. Ami viszont Garp lelkesedését illeti, az annyira megcsappant tulajdon műve iránt, hogy John Wolfnak nem kellett a műszaki példányok megérkezését körömszakadtáig tagadnia.

Garpot már inkább az utazás izgatta, és megírandó könyveiről beszélt. (- Jó jel - mondta John Wolf Helennek.)Garpékat Jenny és Roberta vitte be kocsin Bostonba, ott szálltak fel a New York-i repülőgépre. - Ne féljetek a

repüléstől - biztatta őket Jenny. - Nem zuhan le a gép.- Ugyan, anyu - torkolta le Garp. - Mit tudsz te a repülőgépekről? Úgy hullanak, akár a legyek.- Mozgasd a karodat egyre, mintha szárny lenne -e- mondta Roberta Duncannak.- Ne ijesztgesd, Roberta - szólt rá Helen.- Én nem vagyok ijedős - mondta Duncan.- Amíg apád szárnyal, úgyse eshettek le -e- vélekedett Jenny.- Ha Garp szárnyalni kezd -d- vetette ellene Helen -n-, leszállni nem tudunk. - De azt látták mind a ketten, hogy

Garp egyre ingerültebb.- Ha le nem szálltok rólam, fingok úthosszat - mondta -, és nem esünk le szépszerével, hanem felrobbanunk.- Írjatok gyakran - mondta Jenny.Garpnak az európai utazásról a boldog emlékezetű öreg Tinch és az ő utolsó európai útja jutott az eszébe, és

ezzel búcsúzott anyjától: - M-most csak em-emésztem, amit látok, anyu. Ír-ír-írni én nem írok egy szó-szót se. - Egy darabig nevetgéltek a tréfán, és Jenny Fields még sírt is egy kicsit, bár csak Garp látta meg szemében a könnyet. Búcsúcsókot nyomott az arcára, Roberta pedig, aki nagy csókcsattogtató lett neme változása óta, többször is végignyalta mindannyiukat.

- Elég legyen, Roberta - figyelmeztette Garp.

- Majd én vigyázok az öreglányra, amíg eljártok - ígérte Roberta, és védő karja alatt Jenny egyszerre aprónak és törékenynek tetszett.

- Énrám nem kell vigyázni - tiltakozott.- Inkább mindenkire anyu vigyáz - mondta Garp.Helen megölelte Jennyt, mert tudták valamennyien, mekkora igazat mondott Garp. A repülőgépből még látták,

hogy integet Robertával a repülőtér teraszáról. Közben helyet is cseréltek. Duncan a gép bal felére akart áttelepedni.

- Jobb felől éppoly jól látni - mondta a légikisasszony.- Jobb szemmel, ha van - válaszolta Duncan szavakészen, és Garp csodálta a merészségét.Helen a csecsemővel egy sorban ült velük a gép túlsó felén. - Látod a nagymamát? - kérdezte Helen.- Látom - felelte Duncan.Jóllehet a teraszt elöntötték mindazok, akik a gép felszállását látni akarták, a kicsiny termetű Jenny Fields

kivirított közülük fehér egyenruhájában. - Miért lett egyszerre akkora a mama? - kérdezte Duncan Garptól. És valóban: Jenny Fields fölébe tornyosult a tömegnek. Garp eszmélt, hogy Roberta a magasba emelte, akár egy gyermeket. - Ohó, Roberta kapta fel! - kurjantotta Duncan. Garp elnézte anyját a régi hátvéd biztos szorításában. Jenny szégyellős s mégis magabiztos mosolygása meghatotta. Integetett neki az ablakból, holott tudta, hogy Jenny nem láthat be a repülőgépbe. Most látta az anyját először öregnek, és inkább átnézett a sor túlsó felére, Helenre meg a kicsire.

- Indulunk - jelentette Helen. Egymás kezét fogták a közbülső folyosón át, amíg a gép emelkedett, mert Garp tudta, hogy Helen irtózik a repüléstől.

New Yorkban John Wolf a lakásán helyezte el őket - Garpnak, Helennek meg a kicsinek a hálószobáját engedte át, ő pedig Duncannal meghúzódott a vendégszobában.

A felnőttek vacsorája az éjszakába nyúlott, és bőven fogyott a konyak is. Garp a következő három regényét mesélte el John Wolfnak.

- Az elsőnek Apám illúziói lesz a címe. Egy sokgyerekes idealistáról fog szólni. Apró utópiákat varázsol a gyermekei köré, míg fel nem cseperednek, majd főiskolákat alapít nekik. Azonban megbuknak- a gyerekek is, a főiskolák is. Az apa az ENSZ közgyűlésen szeretne szóhoz jutni, és többször is kipöndörítik. Mindig egyazon beszéddel áll elő, azt csiszolgatja egyre. Aztán ingyenes kórházzal próbálkozik, és persze belebukik abba is. Majd országos szállítmányozási rendszerrel próbálkozik, ingyenessel. Közben a felesége elválik tőle, és gyermekei zavaros életű, szerencsétlen emberekké serdülnek. Semmi különössé. Egyetlen közös emlékük az az iszonyú álomvilág, amelyben az apjuk nevelte őket. Az apából végül Vermont kormányzója lesz.

–- Éppen Vermonté? –- nézett rá John Wolf.–- Igenis Vermonté –- válaszolta Garp. –- S bár kormányzó, királynak képzeli magát. Nem bír az álmaival.- Vermont kírálya –- latolgatta John Wolf. –- Címnek jobb. –- Nem lehet –- mondta Garp. –- Abból másik

könyv lesz. Az Apám illúziói--hoz nem fűzi ugyan semmi, de a másik kötet címe Vermont halála lesz.–- A szereplők azonosak? –- kérdezte meg Helen.- Nem –- felelte Garp. –- Más história. Vermont haláláról van szó benne.–- Szeretem a világos címeket –- jelentette ki John Wolf.–- Egyszer csak nem tavaszodik ki egyik évben –- fűzte tovább a szót Garp.- Vermontban különben sem tavaszodik –- mondta Helen.–- Nem úgy –- csóválta a fejét Garp. –- Azon évben nem következik nyár sem az elmaradt tavaszra. A télnek

nem akar vége lenni. Aztán valamikor májusban rügyezik, másnapra már lombosodik, harmadnapjára meg sárgulnak a levelek. Ősz lesz. Lombhullás.

–- Rövid évszakok –- jegyezte meg Helen.–- Roppant szellemes –- nézett rá Garp –-,, de ez történik. Tél lesz megint, s véget sem ér.–- Hullanak az emberek is? –- tudakolta John Wolf.- Az emberek felől még nem gondoskodtam –- felelte Garp. –- Lesznek bizonyára, akik elköltöznek

Vermontból. –- Talán ők járnak a legjobban –- vélte Helen.–- Maradnak is, halnak is. Lehet, hogy ott pusztul mind –- jósolta Garp.–- S mi lesz ebből? –- kérdezte John Wolf.–- Majd megtudom, ha eljutok odáig –- válaszolta Garp. He-leHelen nevetett.- Hát a harmadik regény? –- kérdezte John Wolf.

- Annak Kelepce óriásnak lesz a címe –- mélázott Garp. –- Wallace Stevens írt ilyen című verset –- mondta Helen.- Ő hát –- felelte Garp, azzal elmondta a verset a társaságnak.

Kelepce óriásnak

Első lányHa jön fütykösét forgatva A melák s lábával kaszál, én Szaladok előtte,Hintem lenge illatátSzagolatlan szegfűnek.Attól meghökkenik.

Második lány Szaladok előtte, Lebegtetek kendőt Ikrázót, foszlót, Szivárványt –- Lobogtán megbomlik.

Harmadik lány Oh, la... le pauvre! Szaladok előtte, Szelesen zihálok, S ha fülét hegyezi, Korgó kagylójába Seppegek selymeset, Megesik, olyat.

- Milyen kedves vers! –- lelkesedett Helen.–- A regény is háromrészes lesz –- mondta Garp.–- Első Lány, Második Lány, Harmadik Lány? –- kérdezte John Wolf.- Hát az óriás beleesik a kelepcébe? –- kíváncsiskodott He-leHelen.–- Csakis óriás esik bele –- válaszolta Garp.–- Hát a regénybeli, az igazi óriás lesz? –- érdeklődött John Wolf.- Még bizony nem tudom –- felelte Garp.- Te leszel az óriás a kelepcében? –- kérdezte Helen. –- Remélem, nem –- mondta Garp.- Én is remélem - mondta rá Helen.- Írd ezt meg elsőnek - biztatta John Wolf.- Írd csak meg utolsónak - mondta Helen.- Mintha a Vermont halála kínálkozna utolsóul - vélte John Wolf.- Én inkább a Kelepcé--t szánom utolsónak - jelentette ki Garp.- Aztán fogj csak neki, hogy megözvegyültél - mondta Helen.Nevettek mind.- Három regény - tűnődött el John Wolf. - Aztán mi lesz? Hármat megírsz, s aztán?- Meghalok - mondta Garp. - Az összesen hat regény. Annyi elég is.Nevettek megint.- Talán azt is tudod, hogyan halsz meg? - kérdezte John Wolf.- Hagyjuk ezt a henye beszédet - szólt közbe Helen, majd Garphoz fordult: - Ha azt feleled, hogy repülőgépen,

hát soha meg nem bocsátom neked. - Kapatos beszédében John Wolf komolyságot sejtett. Kinyújtóztatta a két lábát.

- Jobb lesz, ha lefeküsztök - tanácsolta. - Aludjatok nagyot az út előtt.- Hát nem vagytok kíváncsiak, hogyan halok meg? - tette fel a kérdést Garp a társaságnak.

Senki nem szólt.- Elemésztem magam -m- felelte Garp készségesen. - Klasszikussá válásomhoz elengedhetetlen az

öngyilkosság. Meg kell hagynotok, hogy mainapság senki nem veszi az írót másképp írószámba. S mivel írhat akármit, nem hiszik, más eszközökkel kell a hitelét megszereznie. Aki megölte magát, annak már elhiszik, hogy nem tréfált. Ugye, nem hiszed? - fordult He-leHelenhez, gunyoros kérdésével azonban választ nem húzhatott ki belőle, csupán egy sóhajtást. John Wolf ismét nyújtózkodott. - Tette nyomán pedig - végezte a szavait Garp - nagyítóval keresik sorai között is az elkeseredést.

Garp ingerült pillanataiban többször megpendítette már, hogy az öngyilkosság családfői kötelessége, és szívesen idézte az olyan közepes írók példáját, akiket azóta is lelkesen és csodálattal olvasnak, amióta tettüket elkövették. Titokban remélte, hogy közülük egynéhányan, akiket maga is tisztelt, legalább tettük pillanatában tudták, mennyit használnak hí- rüknek. Tudta viszont, hogy az elszántak nem azzal a regényes szándékkal végeztek magukkal, hogy olvasóik és kritikusaik szája tátva maradjon.

Garp tudta azt is, hogy ő nem öngyilkosjelölt. Walt halála óta ugyan a dolgában nem volt annyira bizonyos. Az öngyilkosság éppoly távol állt tőle, akár a nemi erőszak - helyzetet nem képzelhetett hozzá. Mégis szívesen színezgette magában az öngyilkosságra készülő író kaján képét, amint búcsúlevelét szerkeszti - kellően elkeseredettre fogott és bánatos búcsúlevelet. Aztán amikor megvan vele, kiáll az ablakpárkányra, mérget nyel és főbe lövi magát - gonosz nyerítéssel, mert még egyszer meggondolja, hogy sikerült kifognia az utókoron. Az ő búcsúlevele így hangzott volna: „"Marhák! Most értetek félre utoljára.""

- Beteges ötlet - jegyezte meg Helen.- Író halála nem lehet egészségesebb -b- makacskodott Garp. - Későre jár -r- mondta John Wolf. - Gondoljatok a holnapi útra.A vendégszobában ébren találta Duncan Garpot. - Az úti izgalomban nem jön álom a szemedre? - kérdezte tőle

John Wolf.- Apám már járt Európában - dünnyögte Duncan -, én még nem.- Tudom.- Sok pénzt összekeres majd apám? - tudakolta Duncan.- Reméljük.- Nem mintha kellene - mondta Duncan -, hiszen van a nagymamámnak elég.- Nem árt, ha van az embernek magának is.- Miért? - kérdezte Duncan.- Talán a hírrel jó, ha vele jár.- Tetszik gondolni, hogy apuból híres ember lesz?- Szerintem.- A nagyi már híres - állapította meg Duncan.- Tudom.- Csak nem hiszem, hogy örül neki.- Miért? - tudakolta John Wolf.- Sok az idegen körülötte - felelte Duncan. - Mondja is mindig: „"Teli a ház idegennel.""- Talán apád másféle híresség lesz - vélekedett John Wolf.- Hányféle híresség van? - tudakolta Duncan.John Wolf fohászra való sóhajt eresztett meg, aztán elkezdte sorolni Duncan Garpnak, hogy csak a könyv

hányféleképpen teheti híressé szerzőjét. Magyarázott olvasmányos művekről és sikerregényekről, vitára indító alkotásokról és botránykönyvekről. A könyvkiadás rejtelmeibe is bevezette Duncant. Sokkalta többet elmondott neki, mint apjának valaha, mert Garpot az ilyesmi nemigen érdekelte. Valójában nem érdekelte Duncant sem. El nem mondhatta volna utóbb, mikről hallott, mert alig kezdte el John Wolf a fejtegetést, őt elnyomta a buzgóság.

Csupán annyi történt, hogy hosszú, nagy lélegzetű eszmefuttatásra áhított. Így magyarázott neki Roberta Muldoon is Jennyről, Helenről, Garpról a kutyafői kórházban, hogy álmában lidérc ne környékezze. Duncan pedig annyira megszokta a hosszas magyarázatot, hogy New Yorkban sem alhatott el nélküle.

Garp és Helen reggel John Wolf öltözőfülkéjét túrta. Találtak egy igen szép pongyolát - alighanem John Wolf valamelyik fagyos szépségéé lehetett, aki tegnap kimenőt kapott -t-, továbbá összeszámoltak vagy harminc öltő sötét ruhát, krétasávosat és roppantul választékost, Garpnak azonban minden nadrág szára hosszú volt vagy egy arasszal. Aztán mégis belebújt az egyikbe, s a reggelihez feltűrt nadrágszárral telepedett.

- Neked még a bőröd alatt is ruha van - mondta John W olfnak.

- Csomagolj be egyet - biztatta John Wolf -, vagy akár kettőt-hármat. Azt mindenképp vidd, amelyik rajtad van.- Hosszú - mutatta Garp a lába szárát.- Metéltess le belőle - ajánlotta John Wolf.- Miért nincs teneked egy rend ruhád? nézett rá Helen Garpra.Garpnak annyira megtetszett a rajta lévő, hogy abban akart kimenni a repülőtérre. - Majd feltűzöm a szárát.- Jesszus! - háborgott Helen.- Én is röstellek kikísérni, de más egyébért - vallotta meg John Wolf az autójában. Mégis a két szemével akarta

látni, amint Garp elhagyja az országot.- Nézd csak! - szisszent fel. - Már megint elfelejtem a könyved műszaki példányát!- Veszem észre - mondta Garp.- Nem baj, majd utánad küldök egyet.- Azt sem láttam, mi került a borítójára - állapította meg Garp.- A hátoldalára a fényképed, méghozzá egy régi fényképed - magyarázta John Wolf -f-, azt nyilván jól ismered.- Hát előre? - érdeklődött Garp.- Mi kerül? Hát a cím kerül - mondta John Wolf. - Igazán? - gúnyolódott Garp. - Azt hittem, úgy döntöttél, hogy a címet lehagyod.- Csak a cím, semmi egyéb. Egy fényképfélén.- Fényképfélén? Milyen az a fényképféle?- Talán lesz belőle egy az aktátáskámban - mondta John Wolf. - A repülőtéren megnézem.Azóta óvatoskodott ennyire, amióta kicsúszott a száján, hogy a Bensenhaver szerint a világ pornóponyva. Garp

azonban úgy lerázta az ítéletét, akár a kutya a vizet. - Meg kell hagyni, hogy megírni pompásan megírtad - fűzte hozzá John Wolf -f-, de pornóponyva akkor is. Ráadásul sokallom valahogy.

- Abbizony - sóhajtotta Garp. - Az élet pornóponyva. Ráadásul sok.John Wolf aktatáskájában igenis ott lapult a könyv borítójának elülső fele - nem a hátulra kerülő fénykép és

persze nem a két fül. Úgy tervezte, hogy a borítónak ezt a felét a búcsúzáskor adja Garp kezébe, mégpedig borítékban, amely másik borítékot rejt, a borító abban lesz, hogy Garp csak akkor jusson hozzá, amikor már a repülőgépből ki nem jöhet. Aztán mikor Európában lesz, tervezte el John Wolf, majd utána küldi a teljes borítót. Akkor talán nem gerjed már akkora dühre, hogy nyomban hazarepüljön.

- Ez nagyobb a másiknál - állapította meg Duncan, amint letelepedett a repülőgép bal felén, a szárnyától kissé előbbre.

- Nyilván nagyobb, ha az óceánt kell átrepülnie - hagyta rá Garp.- Erről egy szót se többet -t- torkolta le Helen. Duncannal és Garppal egy sorban ült a gép túlsó felén, és a

légikisasszony éppen batyut szerkesztett az előtte való ülés hátratekintő felére a kicsiny Jennynek. Mikor beletette, úgy lógott benne, mint a más gyereke vagy valami indián csecsemő.

- John Wolf azt mondta, híres és gazdag ember leszel - tudatta Duncan az apjával.- Nocsak - mondta Garp. Éppen John Wolf gondosan leragasztott borítékjainak nyitásával vesződött.- És leszel is? - szegezte neki a kérdést Duncan.- Reméljük - felelte Garp. Végre megnyílt a titok mind a hét pecsétje, és szemtől szembe láthatta a Bensenhaver

szerint a világ borítóját. Először nem tudta, hogy a nagy repülőgép hirtelen emelkedésének súlytalanságát érzi-e, vagy a fényképféle kólintotta főbe.

A fekete-fehér nagyítás - akkora szemcsékkel, mint egy-egy hópehely - kórház előtt megnyitott mentőkocsit ábrázolt. A mentősök arcának fakó egykedvűsége arra vallott, hogy sietségre okuk már nincsen. A lepedő eltakarta a hordágyon fekvő kicsiny testet. A BALESETI OSZTÁLY fenyegető felirata a kórházi bejárón azt sugallta, hogy akárhová, akármikor, de későn érkeztek a mentők.

Mintha nedves lett volna ez az akármelyik bulvárlapban megjelent rémkép, szemcsézettsége azt sejtette, hogy esős éjszakán készült. Jeltelen halálról beszélt, jeltelen időben, jeltelen helyen, de persze Garpot arra az éjszakára emlékeztette, amikor ők álltak ott Walt nyakaszegett teteme fölött.

A Bensenhaver szerint a világ borítója fenyegető figyelmeztetés volt: Vigyázat, borzalom! A követelt figyelmet meg is kapta. Az olvasóra ráereszkedő iszonyatot viszont már Garp szavatolta.

Ha a reptéren a fülek regény-összefoglalását és életrajzismertetését is megkapta volna John Wolftól, alighanem Európában felkap az első New Yorkba induló gépre. Ilyenformán azonban volt ideje összebékélni a John Wolf által elgondolt harsány hirdetéssel. S mire a füleket megkapta, a borító békáját már lenyelte.

Helen bezzeg sem le nem nyelte, sem John Wolfnak meg nem bocsátott soha. Legkivált nem a borító hátlapjának fényképéért. Helen maga készítette jó néhány évvel a szerencsétlenség előtt Garpról, Duncanról és Waltról, Garp pedig karácsonyi üdvözlőlap helyett küldte el John Wolfnak. Maineben készült egy horgásztanyán.

Garpon csupán úszónadrág volt, és a kép pompás formájában mutatta. Méltán. Duncan mögötte állt, vézna karja apja vállán pihent - rajta sem volt egyéb az úszónadrágjánál, és a hetykén fejére csapott fehér tengerészsapka jól mutatta bőrének cserzettségét. Két szép szeme mosolygósan tekintett bele a fényképezőgép lencséjébe, s a lencse nem bírta szemrebbenés nélkül.

Walt Garp ölében ült. Abban a pillanatban mászhatott ki a vízből, s olyan fényes volt a bőre, akár a fókakölyöké. Garp megpróbálta törölközőbe burkolni, de Walt ellenkezett. Ilis csibészképe ragyogását is megörökítette az anyai kép.

Ahogy Garp elnézte, Walt nedvesen hideg testének sikamlását is érezte a bőrén.A fénykép alatta szöveg az emberi együttérzés legalsó fórumához fellebbezett:

T. L. GARP GYERMEKEIVEL, SZERENCSÉTLENSÉGÜK ELŐTT

Az az ígéret is benne sejlett, hogy aki a könyvet elolvassa, az bővebbet megtud szerencsétlenségükről. Ami persze nem volt igaz. Erről nem regélt a Bensenhaver szerint a világ-- ámbátor szerencsétlenségekről volt szó benne elég. Garpékéról csupán még a gyanús fülszöveg tudósított, azonban az apa képe ártatlan gyermekeive l -l- akikre ráles a végzet -t- érzékcsiklandó volt mindenképpen.

Az emberek seregestül vásárolták Jenny Fields megszomorodott fiának könyvét.Európának repülve Garp még csak a mentőautós képen tornáztathatta képzeletét, de még ilyen magasságban is

elképzelte jól a vevőket seregestül. Ült és utálattal gondolta végig mindazokat, akik veszik, majd arra a fajta könyvre gondolt utálattal, amelyik a vevőt seregesen vonzza.

Semminek a serege nem békíthette meg, kivált emberek serege nem. Itt a repülőgépben is egyedüllétre és elszigeteltségre vágyott maga és családja javára - olyasmire, amiben része többé nem lehetett.

- Mihez kezdesz a sok pénzzel? - szegezte neki Duncan a kérdést.- A sok pénzzel? - bámult rá Garp.- Hát amikor híres és gazdag ember leszel - magyarázta Duncan. - Akkor mi lesz velünk?- Jót mulatunk - ígérte Garp, jóképű fiának fél szeme azonban kétkedőn mustrálta.- Utunk javát harmincötezer láb magasságban tesszük meg - jelentette a pilóta.- Huha - álmélkodott Duncan, és Garp a felesége kezéért nyúlt a folyosón át. Kövér ember indult meg kacsázva

a folyosón a mosdó felé, Garp és Helen ilyenformán szemük játékával pótolták az összekapaszkodást.Emlékezete szemével Garp Jenny Fieldset látta talpig fehérben, amint Roberta Muldoon az égnek emeli. Nem

tudta, mire vélje ezt az emléket, de a képe éppúgy elborzasztotta, mint a mentőautóé a Bensenhaver szerint a világ borítóján. Fecsegni kezdett Duncannak mindenfélékről.

Duncan meg a nevezetes családi történetet, a fenékhullámot vette elő. Amióta Duncan az eszét tudta, a Garp család a New Hampshire-i Kutyafő-öbölben töltötte minden nyarát a tenger partján, amelyet Jenny Fields telke lábának mentében mérföldhosszat elmart a veszedelmes fenékhullám. Amikor már Walt eléggé kinőtt a földből, hogy a vízhez lemerészkedhetett, Duncan azt mondta neki, amit hallott ő is a szüleitől évekig: „"Vigyázz a fenékhullámmal!"" Walt pedig tisztelettel hátrált néhány lépést. Három nyáron át intették Waltot. Duncan jól emlékezett még, miféléket szoktak mondani a füle hallatára:

„"A fenékhullám emelkedik máma.""„"Rág a fenékhullám.""„"Hamis ma a fenékhullám.""Abban az időben Walt sokat kérdezgette, mit tehet „"az"" ővele, s válaszul olyasmit kapott, hogy kisodor a

tengerre. Azt nem mondták neki, hogy beszop és elnyel örökre.A negyedik nyarát töltötte a Kutyafő-öbölben, amikor Duncan egyszer arra lett figyelmessé szüleivel együtt,

hogy Walt merően nézi a tengert. Bokáig állta vízben és rezdületlenül figyelte a tengerjárást, nem tett egy lépést se előre, se hátra. A család együtt ereszkedett le a partra utána.

- Mit csinálsz itt, Walt? - tudakolta Helen.- Mit nézel, pupák? - kérdezte Duncan.- Figyelem a fenékhullát - felelte Walt.- Micsodát? - meredt rá Garp.- A fenékhullát - válaszolt Walt. - Nézem, mekkora mégis.Elámultak mindhárman. Majd eszméltek, hogy Walt totyogó korától hulla képét nevelgeti magában - hogy az

lappang a part mentében, az les rá, mikor kaphatja el s viheti ki a nyílt vízre. A Fenékhulla.Garp azután megpróbált Walttal képzelegni. Vajon felbukik a színre? Lebeg egy darabig? Vagy mindig a

fenéken görög, és dagadtan lesi, kit szophat be? A hamis Fenékhulla.

A Fenékhulla Helen és Garp szorongásainak jelképévé lett. Walt képzeletéből már kisöpörték a rémét („"Fenékhullám, te pupák, nem fenékhulla!"" - röhögte Duncan), Helen és Garp azonban emlegette gyakran, amikor a forgalom sűrű volt, vagy az út síkos, vagy levertség telepedett rájuk. Azt mondták ilyenkor: „"Felütötte a fejét a Fenékhulla.""

- Emlékszel - kérdezte Duncan az apjától a gépen -, hogy még azt is megkérdezte, zöld-e vagy barna?Összenevettek. Garp azonban elgondolta, hogy sem zöld nem volt, sem barna. Én voltam. Mi voltunk Helennel.

Ólmoseső-színű volt és épp akkora, mint egy autó.

Garp Bécsben úgy érezte, hogy a Fenékhulla igen nyugtalankodik. Helen mintha nem érezte volna, Duncan pedig a többi tizenegy évessel együtt hol ezt érezte, hol azt. Bécs olyan volt Garpnak, mintha a Steering tanintézetbe tért volna vissza. Az, utcák, az épületek, de még a múzeumok képei is régi, megöregedett tanáraira emlékeztették - alig ismert rájuk, azok meg éppenséggel nem tudták, hogy ő kicsoda. Helen meg Duncan jól megnézett mindent - Garp nézelődés helyett a kicsiny Jennyvel sétált. A városhoz illő barokkos kocsiban tologatta a lagymatag őszben, és rámosolygott minden nyelvcsettegető öregre, aki csak a kocsiba belenézett és helyeslően bólogatott újdonsült gyermekére. A bécsiek jól tápláltnak látszottak, és élvezték életük kényelmeit, amilyeneket Garp nem tapasztalt Bécsben azelőtt. A megszállás évei, a háború emléke, a romok képe csillagmérföldes távolba került. Bécs akkoriban, amikor Jennyvel itt élt, haldoklott vagy halott is volt már - Garp azonban úgy érezte most, hogy a régi várost újság és közönségesség keltette életre.

Garp Bécsben úgy érezte, hogy a Fenékhulla igen nyugtalankodik. Helen mintha nem érezte volna, Duncan pedig a többi tizenegy évessel együtt hol ezt érezte, hol azt. Bécs olyan volt

Garpnak, mintha a Steering tanintézetbe tért volna vissza. Az, utcák, az épületek, de még a múzeumok képei is régi, megöregedett tanáraira emlékeztették - alig ismert rájuk, azok meg éppenséggel nem tudták, hogy ő kicsoda. Helen meg Duncan jól megnézett mindent - Garp nézelődés helyett a kicsiny Jennyvel sétált. A városhoz illő barokkos kocsiban tologatta a lagymatag őszben, és rámosolygott minden nyelvcsettegető öregre, aki csak a kocsiba belenézett és helyeslően bólogatott újdonsült gyermekére. A bécsiek jól tápláltnak látszottak, és élvezték életük kényelmeit, amilyeneket Garp nem tapasztalt Bécsben azelőtt. A megszállás évei, a háború emléke, a romok képe csillagmérföldes távolba került. Bécs akkoriban, amikor Jennyvel itt élt, haldoklott vagy halott is volt már - Garp azonban úgy érezte most, hogy a régi várost újság és közönségesség keltette életre.

Mégis szerette Duncannak és Helennek mutogatni. Személyes történetét várostörténettel elegyítette körútjaik során. - Innen intézte Hitler első beszédét a város népéhez. És erre szoktam bevásárolni járni szombat délelőtt. Most a negyedik kerületben járunk, a hajdani orosz megszállási övezetben. Amott a nevezetes Karlskirche. Ez itt az alsó meg a felső Belvedere. A Prinz-Eugen-Strasse (itt balról) meg az Argentinierstrasse közt az a kis utca, amelyikben anyuval...

A negyedik kerületben béreltek szobákat egy kellemes penzióban. Szóba került az is, hogy Duncant beiratják angol iskolába, de az messzi lett volna autóval is, nemhogy Strassenbahn--on reggelente. Nem is igen tervezték, hogy fél évnél tovább maradnak. Úgy képzelték, a karácsonyt mára Kutyafő-öbölben töltik Jennyvel, Robertával és Ernie Holmmal.

John Wolf végül elküldte a könyvet teljes borítójával, ettől Garp a Fenékhulla tevékenységét tűrhetetlennek érezte napokig. Aztán lebukott, és lenn nyüzsgött a szín alatt. Egy időre mintha el is tűnt volna. Garpnak sikerült higgadt levelet kerekítenie szerkesztőjének. Belefoglalta, hogy személyében ugyan sértett, megérti azonban, hogy John Wolfot a legjobb szándék vezette, üzletileg szólván. Mégis... És így tovább. Mi joga haragudnia csakugyan? Ő főzte meg, Wolf csupán tálalta.

Jennytől értesült, hogy az első kritikák „"nem éppen nyájasak"", azonban Jenny - John Wolf tanácsára - nem csatolt egyet sem a leveléhez. John Wolf maga a fontos New York-i kritikák első rohamából kikapott néhányat. „"A nőjogosítók végre elmondhatják, hogy jelentős hatással voltak egy jelentős férfi íróra"" - írta az egyik kritikus, aki egyébként egy nőkérdésekkel foglalkozó tanszék docense volt valahol. Azt fejtegette továbbá, hogy a Bensenhaver szerint a világ első mélyre hatoló férfitanulmánya azoknak a férfineurózisoknak, amelyektől nőknek kell szenvedniük.

- Bődület - háborgott Garp. - Mintha ugyan disszertációt írtam volna! Verjem bele az orrát, hogy ez regény, nagysága? És itt támadt a fejemben?

- Mintha pedig tetszene neki - jegyezte meg Helen. - Nem ez tetszik neki - szögezte le Garp -, hanem valami más.

Ez a kritika azonban megvetette az alapját annak a hiedelemnek, hogy a Bensenhaver szerint a világ feminista regény.

„"Úgy nézem - írta Garpnak Jenny -, hogy hozzám hasonlóan Te is haszonélvezője leszel korunk számtalan

közkeletű tévedésének.""Más kritikák a regényt lázas elme és üldözési mánia művének tekintették, amelynek az oldala kipúposodik az

oktalanul belehordott erőszaktól és közösüléstől. Ezek a kritikák nem kerültek Garp szeme elé, de a regény kelendőségét alighanem serkentették.

Egyik kritikusa meghagyta Garpnak, hogy nem akármilyen író, regénye azonban „"barokkos túlzások ámokfutása"". John Wolf nem állhatta meg, hogy ezt a kritikát el ne küldje - leginkább azért, mert egyetértett vele maga is.

Jenny tudatta, hogy újabban „"belemászott"" a New Hampshire-i politikába.„"A New Hampshire-i kormányzóválasztás korteshadjárata felemészti minden időnket"" - írta Roberta

Muldöon.„"Ugyan ki szentelné minden idejét New Hampshire kormányzójának?"" - szólt Garp válasza.Valami feminista kérdés körül dúlt a küzdelem - helyesebben az idejetelt kormányzó lehetetlen maradiságai

körül. A kormányzat ugyanis eldicsekedett, hogy egy megbecstelenített tizennégy évestől megtagadta a művi vetélést,

hogy ezzel is gátat vessen a nemzet elfajzásának. A kormányzó azt is nehezményezte, hogy a szegényeket segíti az állami vagy a szövetségi költségvetés, mert ő a szegénységet egy Felsőbb Hatalom méltán kiszabott büntetésének tekintette. Az ideje-telt kormányzó kellemetlen, de értelmes alaknak tetszett: sikerült félelmet gerjesztenie a lakosságban, hogy New Hampshire-t erkölcsi fertőkbe taszítják a seregesen betelepülő New York-i elvált asszonyok.

Mert seregesen jöttek, állítólag, és elszánt szándékuk az volt, hogy New Hampshire asszonyait belevigyék a leszbikusságba, de legalább a hűtlenségbe. Feltették továbbá, hogy a derék New Hampshire-i férjeknek elcsavarják a fejét, és megrontják a középiskolás fiúkat. A New York-i elvált asszonyok az idejetelt kormányzó beszédeiből kitetszően a szabad szerelmet, a szocializmust, a nőtartást képviselték, s még egy, sötét célzásokkal érintett irányzatot, amelyre a New Hampshire-i sajtó ezt a nevet ragasztotta: „"Csoportos Nőközösség"".

A Csoportos Nőközösség gócát persze a Kutyafő-öbölber jelölték meg, „"a harcos feminista Jenny Fields barlangjá""-ban.

A kormányzó szerint futótűzként terjedt a vérbaj is, „"a nőszabadítás rákfenéje"". Hazudott persze, mintha könyvből olvasta volna. Ez ellen az esélyes csirkefogó ellen a nők állítottak jelöltet, korteseik pedig Jennyn és Robertán kívül „"New York-i elvált asszonyok, seregesen"" -- mint Jenny írta.

IÍgy történt, hogy New Hampshire államának egyetlen nem helyi jelentőségű lapja Garp „"elfajzott"" regényét „"az új feminista Bibliának"" nevezte.

„"Korunk erkölcsi romlásának és nemi fertőjének izgága himnusza ez"" - írta a regény egyik kritikusa a nyugati partvidéken.

„"Fájdalmas tiltakozás tapogatózó korunk erőszakosságai és nemi túlkapásai ellen"" - írta egy másik valahonnan.

Mindannyian általában újságnak tekintették, akár szeretem, akár nemszeretem újságnak. Márpedig a regény sikerének egyik útja, hogy személyes hírnökként kerüljön olvasója elé. Ez történt a Bensenhaver szerint a világ--gal is. Újság lett belőle is, mint New Hampshire ostoba kormányzójából.

„"New Hampshire olcsó politikát űző mucsai állam - írta Garp az anyjának. - Bele ne mássz a politikába, az isten szerelmére!""

„"Ilyeneket hallok tőled mindig - írta válaszában Jenny. - De amire hazajössz, híresség leszel. Majd akkor meglátom, te mibe mászol bele.""

„"Csak jól nyisd ki a szemed - írta vissza Garp. - Énnekem még kísértéssel sem kell küzdenem.""A tengerentúli levelezés annyira lefoglalta Garpot, hogy a pusztító Fenékhullának nem szentelhetett figyelmet -

Helen azonban nem hagyta szó nélkül, hogy érzi a jelenlétét.- Induljunk haza - kérlelte Garpot. - Kellemesen nyaraltunk.Hanem John Wolf távirata másként szólt. „"Maradjatok. Az emberek seregesen viszik a könyvet.""Roberta feliratos trikót küldött Garpnak:

A NEW YORK-I ELVÁLT ASSZONY NEW HAMPSHIRE-BE VALÓ

- Bődület - mondta Garp Helennek. - Ha már felkerekedtünk, várjuk meg, hogy vége legyen ennek az agyalágyult kormányzóválasztásnak.

A határozattal szerencsésen elszalasztották azt a „"másként gondolkodó feministát"", aki a regényről egy kótyagos képes újságban eresztette meg a véleményét. A Bensenhaver szerint a világ, írta, „"basaként ragaszkodik

ahhoz az elképzeléshez, hogy a nők résekből épültek a ragadozó férfiak használatára... T. L. Garp tovább szövi azt a dühítő férfimesét, hogy a derék apa családjának testőre, a derék anya pedig soha nem nyitja meg - sem szó szerinti, sem képes értelemben - házának ajtaját más férfi előtt.""

Még Jenny Fieldset is belerántották a regény kritizálásába, és Garpnak ismét csak szerencséje volt, hogy nem kellett hallania, amit anyja nyilvánosan mondott róla. Meghagyta ugyan, hogy fiának legjobb műve ez, mert tárgya mind közt „"a legkomolyabb"" - azonban, mint mondta, „"ennyi férfirögeszme egy rakáson fárasztja az olvasó nőt"". Jenny azonban ragaszkodott ahhoz is, hogy fia jó író és egyre jobb lesz, mert „"a helyén a szíve"".

Ha Garp ezt olvassa, talán úgy dönt, hogy megmarad Bécsben. A család azonban már készült haza, és Garpot siettette az aggodalom. Egyik este Duncan még sötétedés után sem érkezett haza a parkból, és amint Garp kiszaladt utána, visszakiáltott Helennek, hogy ez legyen a végső jel - amint tehetik, elindulnak. A nyüzsgő nagyvárosban Garp a szokásosnál is jobban aggódott Duncanért.

A Prinz-Eugen-Strassén nyargalt végig, a Schwarzenbergplatzon álló orosz háborús emlékműig. Volt ott egy cukrászda, ahova Duncan szívesen betért, bár Garp akárhányszor megrótta érte, mondván, hogy a cukrászsütemény elveszi a vacsorához való étvágyát. - Duncan! - kiáltozta futtában, és a vaskos kőfalak úgy verték vissza a hangját, mintha a Fenékhulla öblös böfögése lett volna. A ragacsos Rémnek szinte a bűzét szimatolta.

Duncan gondtalanul majszolta Grillparzer-tortáját a cukrászdában.- Napról napra korábban sötétedik - magyarázkodott. - Nincs is még olyan későn.Csakugyan nem volt késő. Békességben sétáltak haza, és a Fenékhulla eltűnt az egyik mellékutca sötétjében -

talán nem is Duncanra les, gondolta Garp. Inkább mintha a maga bokáján érzett volna rántást, de ez csak pillanatnyi sejtelme lehetett.

A telefon régi riadalma - amikor az őrt álló harcosba kést vernek és az égre bőgi rémületét - felverte penziójukat, és mint valami kísértetet, úgy hajszolta a remegő háziasszonyt a szobájukba.

- Bitte, hitte - jött rimánkodón, és tudatta, hogy Garpot az Egyesült Államokból keresik.Hajnali kettő lehetett. A fűtést kikapcsolták, és Garp dideregve indult meg az öregasszony után a penzió

folyosóján. „"Az elnyűtt szőnyeg az árnyék színeiben játszott"", jutott az eszébe. Évekkel ezelőtt írta ezt. S már kereste a szereplőit is: a magyarnóta-énekest, a kezénjárót, a loncsos medvét - halálos képzelgéseinek hajdani vándorcirkuszát.

A porondon azonban csak az öregasszony lépdelt meredt derékkal - javított a görnyedtségén, amennyit bírt. Útjuk mentében nem lógtak gyorskorcsolyázók képei, a WC ajtajának nem dőlt unicikli, mégis Garp mintha a harsány villanyfényben egy ostromlott város tábori műtőjén haladt volna át a Halál Angyala nyomában. Majd sietett le a lépcsőn, és a telefonkagylón is mintha a Fenékhulla bűzét szimatolta volna.

- Tessék - szólt bele rekedten.Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy Roberta Muldoon hangját hallja - újabb csalódásáról számolna be

nyilván. Vagy talán a New Hampshire-i kormányzóválasztás legfrissebb híreivel szolgálna. Garp rápillantott a háziasszony kíváncsi arcára, és megállapította, hogy sietségében nem tette be a fogsorát - az arca boltozata beomlott, petyhüdt húsa leroskadt az álla alá. A Fenékhullát szimatolta megint.

- Nem akartam, hogy a tévéhíradón lásd - mondta Roberta -, ha ugyan odaát is mutatják, nem tudom. Vagy hogy az újságban olvasd.

- Ki győzött? - kérdezte Garp odavetetten, bár Roberta hangjából sejtette, hogy nem kormányzókról lesz szó.- Lelőtték anyádat - mondta Roberta. - Megölték, Garp! Egy bitang a vadászpuskájával végzett vele.- Kicsoda? - rebegte Garp.- Egy férfi! - sírta Roberta. Ez volt a szótárának legtrágárabb szava: férfi! - Nőgyűlölő férfi! Vadász! - zokogta.

- Vadászidény van, vagy közeledik, nem tudom, de senki nem furcsállott egy vadászpuskás embert a tömeggyűlésen. Az lőtte meg.

- Meghalt?- Én fogtam fel! - hüppögött Roberta. - Egy szót se szólt! Azt se tudta, mi történt, Garp, hidd el!- Az alakot elkapták?- Valaki lelőtte, vagy ő lőtte főbe magát.- Meghalt?- Meg, a dög - felelte Roberta. - Ő is meghalt.- Egymagad vagy, Roberta? - kérdezte Garp.- Nem - sírta Roberta. - Sokan vagyunk itt! Itt, a házadban! - Garp el is képzelte a kutyafői nőközösséget, amint

meggyilkolt vezérüket siratják.- Az volt a kívánsága, hogy a tetemét a klinika kapja -mond- mondta Garp. - Hallasz, Roberta?- Hallak, igen. Borzalmas.

- Pedig így kívánta. - Tudom - mondta Roberta. - Haza kell jönnöd. - Indulok azonnal. - Nem tudjuk, mihez kezdjünk - panaszolta Roberta. - Mi a tennivaló? Nincs mihez kezdeni.- Tenni kellene valamit - vélte Roberta -, de anyád azt is mondta, hogy neki ne rendezzenek temetést.- Nem hát, mivel a klinikának szánta magát. Azt tedd, Roberta, amit mondott.- Valamit mégis kellene rendezni - tiltakozott Roberta. - Ha nem is egyházi temetést, valamit.- Ne bonyolódj semmibe, amíg haza nem érek.- A nők arról beszélnek, hogy valami nagygyűlés kéne.- Megmondhatod nekik, Roberta, hogy az egyetlen hátramaradott én vagyok. - De minekünk is szerettünk volt! - vetette ellene Roberta.- Meg is ölettétek! - gondolta Garp, de szólni nem szólt. - Én megpróbáltam vigyázni rá! - sírta Roberta. - Megmondtam neki azt is, hogy ne álljon ki szónokolni abban

a parkolóban!- Senki nem hibás - mondta Garp megenyhülten.- Pedig te azt hiszed, hogy hibás valaki - vádolta Roberta. - Nem is te volnál, ha nem hinnéd.- Ejnye, Roberta - csitította Garp. - Te vagy a legjobb barátom.- Majd én megmondom neked, kit okolj, Garp! A férfiakat! A piszkos fantáziájú, gyilkos nemedet! Ha meg nem

baszhattok minket kedvetekre, hát gyilkoltok százféleképp!- Én nem, Roberta, engedd meg!- De igenis - csuklott el Roberta hangja. - Barátja a nőnek férfi nem lehet.- Én mégis a barátod vagyok - mondta ki Garp, és Roberta ezen elsírdogált egy darabig. Amit Garp a telefonban

hallott, olyan volt, mintha az eső mély tó színét verte volna. - Ne haragudj - hüppögte utoljára Roberta. - Ha láttam volna azt a puskás embert... csak egy pillanattal

korábban... én elálltam volna a golyó útját, hidd el!

- Tudom, Roberta - mondta Garp, s közben eltűnődött, ő vajon elébe állt volna-e. Szerette persze anyját, és a veszteség fájó terhét is érezte már. De ekkora odaadás volt-e benne valaha, mint nemének elkínzottjaiban?

Bocsánatot kért a háziasszonytól a kései telefonért, s amikor tudatta vele, hogy anyja halt meg, az öregasszony keresztet vetett - beomlott arca és üres fogínye elárulta, hogy látott halált a családban eleget.

Helen sírta legtovább, és magához ölelte Jenny kicsiny druszáját. Duncan meg Garp az újságokat böngészte, de a hírek napos késéssel jutnak Ausztriába - ha a televízió csodája nincs.

Garp végignézhette anyja meggyilkolását a háziasszony tévéjén.Az egyik New Hampshire-i bevásárló központban állt a választási cécó. A környék tengerparti tájra

emlékeztetett. Garp később ismert rá - néhány mérföldnyire lehetett csupán a Kutyafő-öböltől.Az idejetelt kormányzó a régi hazugságait hangoztatta. Női ellenjelöltje műveltnek, megértőnek és idealistának

látszott, s mintha dühével alig bírt volna a kormányzó hazugságai hallatán.A bevásárló központ parkolóját tehertaxik vették körül. Rakodóterükön vadászkabátos-vadászkalapos férfiak

álltak - láthatóan ők képviselték a helyi érdekeket a betolakodott New York-i elvált asszonyok érdekeivel szemben.Nyilván New York-i elvált asszonyt láttak a kellemes ellenjelöltben is. Hogy az asszony tizenöt esztendeje élt

New Hampshire-ben, s hogy gyermekei ott jártak iskolába, az a kormányzót s a tehertaxikon köröző híveit nem hatotta meg.

Tábláikat emelgették, fütyültek egyre.Jelen volt egy középiskolai labdarúgócsapat is, mezben - dugós cipőjükkel topogtak a parkoló betonján. A női

jelölt egyik fia is tagja volt a csapatnak. Abban a reményben hozta ki társait, hogy megmutatja New Hampshire-nek: nem férfiatlan dolog az ő anyjára szavazni.

A tehertaxikon álló vadászoknak viszont az lehetett a véleményük, hogy aki erre a nőre szavaz, az langyos, akár a leszbikusságra, a szocializmusra, a nőtartásra és New Yorkra tenné le a voksát. A híradót figyelő Garpnak meggyőződésévé vált, hogy ilyesmiket nem tűrnek New Hampshire-ben.

Garp, Helen, Duncan meg a kicsiny Jenny ült a bécsi penzióban, és várta Jenny Fields meggyilkolását. Zavart öreg háziasszonyuk kávét és aprósüteményt tett elébük. Enni csak Duncan evett.

Utoljára Jenny Fields emelkedett szólásra egy teherautó rakodóterén. Roberta Muldoon emelte fel és rakta elébe a mikrofont. Jenny kicsinynek látszott odafönn, kivált, amikor Roberta is melléje ugrott, de nővérruhája kiemelte a tömegből.

- Jenny Fields vagyok - mondta tapsok, füttyök és miákolások közepette. A parkoló körül mozgó tehertaxikról

vadászkürtszó felelt rá. A rendőrség hangosanbeszélőn figyelmeztette a tehertaxisokat, hogy táguljanak. Tágultak és viszszsszakerültek megint. - Többnyire tudják is, ki vagyok -mond- mondta aztán Jenny Fields. Ismét taps, ismét fütty, ismét vadászkürtszó hallatszott - majd lövés éles csattanása, megfellebbezhetetlen, mint a villámcsapás.

Senki nem látta, honnan jött. Jennyt Roberta Muldoon kapta el a hóna alatt. Fehér egyenruháját kis fekete folt éktelenítette el. Majd Roberta leugrott a kocsiról, és Jennyvel a karjában hátvédhez méltóan süvített keresztül a tömegen, mint aki viszi a labdát előre. A tömeg szétnyílt. Jenny fehér nővérruhája elveszett Roberta ölelésében. Rendőrautó indult meg feléjük. Amikor a közelükbe jutottak, Roberta szinte nyújtotta nekik Jenny Fields testét. Garp egy pillanatig látta anyja rezdületlen fehér ruháját, amint egy rendőr besegítette a kocsiba Robertával együtt.

Azzal elhajtottak, mint mondják. A kamera figyelmét a köröző tehertaxik és a rendőrség közt kitört tűzharc vonta magára. Később egy vadászkabátost mutatott mozdulatlanul a parkoló betonján - mintha olajfolton csúszott volna el -, még később fegyvert totálplánban, és a hírmagyarázó azt mondta róla, vadászpuska.

Sokat hangoztatták, hogy a vadászidény még nem kezdődött el hivatalosan.Bár pucérság nem volta közvetítésben, Garp mégis megállapította, hogy ponyvapornó az elejétől a végéig, aztán

szépen megköszönte a háziasszonynak, hogy megnézhették, és két órával később Frankfurtban voltak - ott szálltak New York-i gépre. A Fenékhulla nem jelentkezett - még Helennél sem, pedig ő félt a repüléstől -, és egy darabig tudták mind a hárman, hogy a dolga másfelé szólította.

Garpnak egyre az járt az eszében az Atlanti-óceán fölött, hogy anyja bizony az alkalomhoz illő végszót moöndott. „"Többnyire tudják is, ki vagyok"" - ezt mondta. Megpróbálkozott vele ő is.

- Többnyire tudják is, ki vagyok - suttogta. Duncan aludt, Helen azonban meghallotta és átnyúlt a folyosón, hogy megfogja a kezét.

T. L. Garp sok ezer lábbal a tenger színe fölött sírt, útban vad hazájába a hírnév felé.

17

Az első feminista temetésés egyéb temetések

„"Amióta csak Walt meghalt - írta T. L. Garp -, életem merő epilógus.""Jenny Fields halálával még inkább úgy érezhette, hogy az ideje menetrendszerű. Az ám, de hova tart a vonat?John Wolf New York-i irodájában üldögélt, és próbálta betekinteni a szerteágazó vágányok sokaságát.- Én temetésre nem adtam engedélyt - szögezte le. - Hogy lehet akkor temetés? Hol a tetem, Roberta?Roberta Muldoon türelmesen válaszolta, hogy ott, ahová Jenny szánta. Nem a teteméről van szó. Megemlékezés készül, nem temetés.A lapok pedig azt harsogták, hogy ez lesz az első feminista temetés New Yorkban.A rendőrség úgy nyilatkozott, hogy erőszakos cselekményektől kell tartani.- Az első feminista temetés? –- kérdezte Garp.- Sok nő zárta a szívébe –- mondta Roberta–-, azért ne haragudj. Utóvégre nincs anyádra tulajdonjogod.John Wolf a mennyezetre emelte tekintetét.Duncan Garp az ablakon bámult negyven emelet magasságból Manhattanre. Úgy érezhette, repülőgépen utazik

még mindig.Helen a szomszédos irodából próbált apjának telefonálni a Steeringbe –- azt szerette volna, ha a bostoni

repülőtéren várja őket.- Nem bánom –- mondta Garp vontatottan. A kicsiny Jenny Garpot a térdén lovagoltatta. –- Nem bánom.

Tetszeni nem tetszik, azt tudod, Roberta, de elmegyek.- Elmégy? –- nézett rá John Wolf.–- Dehogy jössz! –- szakadt ki Robertából, aztán helyesbített: –- Nem kell eljönnöd.- Tudom. Igazad van, mégis. Bizonyára ő sem bánta volna, ha ilyesmit rendeztek, tehát elmegyek. Mi lesz a

műsor?- Egy csomó szónoklat –- tért ki Roberta a válasz elől –-, az téged úgysem érdekel.- És a könyvéből olvasnak –- fűzte hozzá John Wolf. –- Néhány- példányt a vastartalékból ajándékoztunk az

alkalomra. –- Nem érdekel az téged úgyse, Garp –- visszhangozta Roberta idegesen. –- Ne gyere, légy szíves!–- El akarok menni –- jelentette ki Garp. –- Ígérem, nem fogok se pisszegni, se fütyülni. Felőlem mondhatnak

róla a nőstények, amit akarnak. Van nálam, amit felolvashatnék éppen –- tűnődött. –- Tudjátok, mi volta véleménye arról, hogy rásütik a feminizmust? –- Roberta összenézett John Wolffal. Megviseltnek látszottak. –- Ezt írta: „"Utálom, ha feministának bélyegeznek, mert nem mond semmit az írásomról, de a férfiakkal kapcsolatos érzelmeimről sem!""

–- Nem vitatkozom veled, Garp –- mondta Roberta. –- Legalábbis most nem. Mondott ő más mindenféléket is, jól tudom. Feminista volt, ha tetszett neki, ha nem. Rámutatott a nőket ért méltatlanságokra, és csupán annyit kívánt, hogy a nők a maguk életét élhessék és a maguk kedvére dönthessenek.

- Igazán? –- gúnyolódott Garp. –- Netán hitte azt is, hogy nőkkel azért történik méltatlanság, mert nők?–- Beszélsz bolondjába, Garp –- intette le Roberta. –- Mindannyiunkat Ellen-Jamesiánusoknak nézel?- Ne kötözködjetek –- kérlelte őket John Wolf.Jenny Garp rikkantott egyet és Garp térdére csapott. Garp meglepetten nézett rá. Mintha elfelejtette volna, hogy

élő holmival játszik.- Mi újság? –- kérdezte, de a kicsi elcsendesedett, és John Wolf irodájának előttük rejtett kapcsolatait kereste a

szemével.- Hánykor lesz ez a tor? –- kérdezte Garp Robertától.- Délután ötkor.- Szerintem úgy tűztétek ki –- mondta John Wolf–-, hogy a New York-i titkárnők fele egy órával előbb

otthagyhassa a munkáját.–- Nem minden dolgozó nő titkárnősködik New Yorkban –- állapította meg Roberta.- Azonban hiányozni csak a titkárnők fognak a főnöknek négy és öt közt –- vágott vissza John Wolf.–- Netene –- szólt rájuk Garp.Helen jött be azzal, hogy nem érhette el apját telefonon.

–- Edzésen lehet –- vélte Garp.- A birkózóidény el sem kezdődött még –- mondta Helen. Garp az órájára pillantott. Jó néhány órával a New

York-i idő előtt járt–- utoljára Bécsben állította be, de a naptáráról láthatta, hogy Helennek igaza van. A birkózóidény a hálaadás ünnepe után kezdődik valóban.

A tornacsarnok irodájában azt mondták, odahaza van –- panaszolta Helen. –- Otthon meg senki nem veszi fel. –- Bérelünk kocsit a reptéren –- mondta Garp. –- Különben sem indulhatunk el esténél előbb. El kell mennem

erre a nyomorult torra.- Nem kell eljönnöd - sietett volna a segítségére Roberta. - Igazság szerint - mondta: Helen - nem is mehetsz. Robertán és John Wolfon megviseltség látszott megint, Garpon csupán tájékozatlanság.- Hogyhogy nem mehetek?- Ez az első feminista temetés - világosította meg Helen. - El is olvastad a cikket az újságban, vagy elakadtál a

főcímnél?Garp szemrehányóan bámult Robertára, Roberta azonban az ablakon kitekintő Duncant nézte. Duncan előszedte

a látcsövét, azzal kémlelte Manhattant.- Nem jöhetsz, Garp - vallotta meg végre Roberta. - Igaz, ami igaz, nem. Azért hallgattam el, hogy meg ne

sértődj végképp. Azt hittem, el sem jönnél.- Nem eresztenek be?- Csak nőknek rendezik - magyarázta Roberta. - Nők szerették, nők gyászolják. IÍgy akartuk mindannyian.- Hát én nem szerettem? - csattant fel Garp. - Én vagyok az egyetlen gyermeke! Engem kirekesztenétek a

torból, mert fiának találtam születni?- Megtisztelnél, ha nem neveznéd tornak - mondta Roberta.- Mi az a tor? - érdeklődött Duncan.Jenny Garp megint rikkantott egyet, de az apja meg sem hallotta. Helen leemelte a térdéről.- Anyám temetésén férfiak meg sem jelenhetnek? - hitetlenkedett Garp.- Nem éppen temetés - felelte Roberta. - Inkább gyűlés. Tüntető emlékezés.- Ott leszek, Roberta, akárminek nevezed.- Hajjaj - nyögte Helen, azzal kifordult az irodából, karján a kicsiny Jennyvel. - Megpróbálom apámat újból -l-

szólt viszszssza.- Látok egy félkarú embert - jelentette Duncan.- Ne gyere, Garp - tanácsolta Roberta.- Igaza van - csatlakozott hozzá John Wolf. - Én is el akartam menni. Elvégre a szerkesztője voltam. De rájuk

hagyom. Rendezzék, ahogy akarják. Jenny is azt mondaná.- Nem érdekel, Jenny mit mondana - jelentette ki Garp.- Ez az igazság, látod - hagyta rá Roberta. - Már ezért se gyere.- Nem tudod, Garp, mennyire fölhorkant némely nőjogosító a könyved olvastán - tette hozzá John Wolf.Roberta Muldoon ingerülten tekintett fel a mennyezetre. Garpot valóban megvádolták, hogy anyja hírén

élősködik. És Roberta már látta a Bensenhaver szerint a világ--nak azt a hirdetését, amelyet John Wolf Jenny meggyilkolásakor nyomban kibocsátott. Garp könyve mintha csakugyan tőkésítette volna anyja halálát is - a fiát vesztett szerencsétlen szerzőnek, sugallta a hirdetés, íme, most az anyja is oda.

Szerencsére Garp nem látta ezt a hirdetést sem. Azóta már John Wolf is megbánta.Hanem Bensenhaver szerint a világ--ot egyre kapkodták, vitatták, egyetemeken tanították. A vitába szerencsére

belerántották két másik regényét is. Egy szeminárium együtt foglalkozott Jenny önéletrajzával, Garp három regényével és Stewart Percynek Az Everett Steering Akadémia történeté--vel. A szeminárium célja nyilván az volt, hogy Garp életének minden „"igaz"" adatát felkutassa.

Szerencsére Garp erről a szemináriumról sem értesült.- Látok egy féllábút - jelentette Duncan, aki azóta is Manhattan utcáit és ablakait kajtatta hibásakért és

nyomorékokért. Munkájának vége-hossza nem ígérkezett.- Hagyjad, Duncan - kérlelte Garp.- Ha csakugyan el akarsz jönni - suttogta Roberta -, álruhát kell öltened.- Ha férfinak ilyen bajos bejutnia - vágott vissza Garp akkor reméljük, rajtad se végeznek

kromoszómavizsgálatot az ajtóban. - Harapott volna a nyelvébe, amint látta, hogy Roberta magába roskad, azért kezébe fogta a két péklapát kezét, és addig nem eresztette, amíg nem érezte Roberta baráti szorítását. - Bocsáss meg - kérlelte. - Ha csakugyan álöltözetben kell megjelennem, inkább hálás lehetnék, hogy itt vagy. Számíthatok a

szakértelmedre, igaz?- Számíthatsz.- Ne hülyéskedjetek - háborgott John Wolf.- Mert ha ott némelyikje megismer - hangoztatta Roberta -, miszlikre tép. Még jól jársz, ha be nem eresztenek. Helen visszatért a rikoltozó Jennyvel.- Felhívtam Bodger dékánt - tudatta. - őt kértem meg, hogy kerítse elő apát. Nem szokott így eltűnni.Garp a fejét ingatta.- Innen nyomban indulhatnánk is a repülőtérre - ajánlotta Helen. - Bostonból mehetünk bérelt kocsin ki a

Steeringbe. A gyerekek ott megpihenhetnek, te pedig, ha bele akarsz ereszkedni a korteskedésbe magad is, hát visszajössz New Yorkba.

- Menj csak - mondta Garp. - Én majd egy későbbi géppel megyek utánatok, és bérelek magamnak kocsit.- Fontoskodás - ítélkezett Helen.- És drága mulatság - fűzte hozzá Roberta.- Pénzem már van elég - állapította meg Garp, kényszeredett mosolyát azonban John Wolf nem viszonozta.

Hanem vállalta, hogy Helent meg a gyerekeket kifuvarozza a repülőtérre.- Egy félkarú, egy féllábú, egy sánta - összegezett Duncan - meg egy, akinek orra nem volt.- Ha megvárod apádat, őt is hozzászámolhatod - biztatta Roberta.A kivénhedt birkózó női ruhában illeg anyja temetésén, képzelte el Garp, azzal megcsókolta Helent, a

gyerekeket, de még John Wolfot is. - Ne aggódj apádért - kötötte a lelkére Helennek.- És Garpért se -e- tette hozzá Roberta. - Úgy felöltöztetem, hogy békén hagyja mindenki.- Csak te is hagynál békét mindenkinek - mondta Helen Garpnak.Egyszerre újabb nő tetszett elő John Wolf irodájának sűrűjéből. Először nem látták meg, hiába igyekezett John

Wolf tekintetét elkapni. A búcsúzás utáni csend pillanatában szólalt meg. S akkor ránéztek mind.- Mr. Wolf. - Ennyit mondott. Szürkésbarna volt és öreg, láthatóan kínlódott a lábával s a vaskos derekán

kétszer körülcsavart hosszabbító zsinór lógott.- Tessék, Jillsy - mondta John Wolf, és Garp rábámult az asszonyra. Jillsy Sloper volt, persze. John Wolfnak

tudnia illett volna, hogy az írók névmemóriája jó.- Azt akarnám megkérdeni - mondta Jillsy -, el-e mehetnék elébb ma délután... El-e tetszene engedni, mivel

elmennék arra a temetésre én is. - Leszegett állal beszélt, azaz motyogott, és alig jött ki a szó belőle. Úgy látszott, idegenek társaságában nem szívesen nyitja ki a száját. Garpot is megismerte, de nem kívánta a megismerkedést 7- nem, egy porcikája se.

- Elmehet, persze - adta meg az engedélyt John Wolf sietve, mert ő sem akarta bemutatni Garpnak.- Egy szóra - szólt közbe Garp. Jillsy Slopernek is, John Wolfnak is földbe gyökerezett a lába. - Maga volna

Jillsy Sloper?- Nem ő - bökte ki John Wolf. Garp villámló szemmel nézett rá.- Alászolgája - mondta Jillsy illedelmesen Garpnak, de nem emelte rá a tekintetét.- Én vagyok az alázatos szolgája - mondta Garp. Egy pillantással láthatta ezen az összetört asszonyon, hogy ez

nem „"rajonghatott"" az ő művéért, mint John Wolf állította.- Részvétem a mama végett - mondta Jillsy.- Köszönöm szépen - válaszolta Garp, de látta - mint ahogy látták a többiek is -, hogy Jillsy Slopert rágja

valami.- Kettő-hárommal is fölért olyannal, mint maga! - rivallt rá egyszer csak Garpra, és könnyek jelentek meg az

agyagos-sárga szemében. - A rémes könyveivel meg néggyel-öttel is felér! Istenkém! - hápogta, amint kifordult John Wolf irodájából. - Istenkém, Istenkém!

Sántikál megint egy, gondolta Duncan, de azt is látta jól, hogy apja nem óhajt részt venni az áldozatok összeszámlálásában.

A gyásznép nem tudta, hogyan viselkedjen New York városának első feminista temetésén. Talán azért sem, mert a szertartást nem templomban rendezték, hanem a városi egyetem tömbjének egyik rejtelmes épületében - egy csarnokban, amelynek falai részvéttelenül végighallgatott előadásoktól voltak visszhangosak. Régi tapsviharokról is regélt a nagy hodály - talán rockegyütteseknek szólt, talán jeles költőknek. Százak körmölhettek itt jegyzeteikbe dermedetten.

A Beteggondozástani Intézet előadóterme volt - ilyenformán éppen megfelelt jelen céljának. Megkülönböztetni is bajos volt az Eredeti Jenny Fieldsek hímzett szívét a keblükön viselő gyászolókat a valóságos nővérektől örökké divattalanul fehér egyenruhájukban - ők az intézethez tartoztak, és inkább csak bekukkantottak a terembe, akár

kíváncsian, akár részvevőn.A sok nyüzsgő fehér ruha láttán Garp nyomban szidni kezdte Robertát. - Nem megmondtam, hogy inkább

nővérnek öltöznék! Nem volnék ennyire szembeszökő!- Azt hittem, nővérnek még szembeszökőbb lennél - suttogta Roberta. - Nem gondoltam, hogy ennyi nővér lesz.- Össznépi divat lesz a nővérségből, meglásd - jósolta Garp sötéten, de aztán nem szólt többet, csak megült

kicsinyen, de rikoltón Roberta mellett. Úgy érezte, mindenki gyanítja férfiúi mivoltát - vagy ha azt nem, csupán ellenséges érzületét, mint Roberta is figyelmeztette.

A roppant csarnok holt terében ültek, három széksorral a dobogótól. Tenger nő csődült be utánuk, és telepedett a mögöttük húzódó sorokban. Még hátrább, ahol már nem voltak ülőhelyek, olyanok jöttek be s álltak egy időre, akik a teljes ceremóniát nem kívánták végigülni. Úgy tetszett, mintha a nagyobb, leülepedett társaság Jenny Fields nyitott koporsója lett volna, amelyet a hátsó becsődülők és kisomfordálók elnéznek egy darabig.

Garp persze úgy érezte, hogy ő a nyitott koporsó, és őt nézi minden nő - a sápadtságát, a festett pírját, a lehetetlen álruháját.

Roberta alkotása volt úgy, ahogy ott ült - talán éppen a bosszúja azért, hogy jönni akart mindenáron - ha nem a kromoszómavizsgálattal kapcsolatos kegyetlen tréfájáért. Olcsó türkizszínű kötött kezeslábasba öltöztette Garpot, olyan színűbe, amilyen Oren Rath dobozkocsija volt. A kezeslábason aranyozott húzózár szaladt fől az ágyékától a torkáig. A kezeslábast a csípője táján talán nem töltötte ki eléggé, de a melle - azazhogy a műmelle, amelyet Roberta formált a számára, felszegte a leffegő mellzsebeket és félrerántotta a veszedelmes húzózárat is.

- Óriási dudák! - lelkesedett Roberta.- Te disznó! - torkolta le Garp.A melltartó vállpántja a húsába metszett, mégis valahányszor úgy érezte, hogy valamelyik nő nagyon megnézi,

s talán éppen a nemében kételkedik, Garp félfordulatot tett ültében, hogy megmutassa neki a dudáit. Ezekkel eloszlat minden kételyt, gondolta.

A vendéghajában már nem bízott ennyire. Zilált kurva hirtelenszőkeségét viselte, s viszketett a feje bőre alatta. Nyakán zöld selyemkendőcske hivalkodott.Arca barna bőrét Roberta szürkére púderezte azzal, hogy a borostáját elkendőzi, de a vékony száját hiába

pirosította cseresznyére, Garp kényszeresen nyalogatta, s az egyik sarkán már el is kente.- Mintha most búcsúztál volna el a szeretődtől - nyugtatta meg Roberta.S fázhatott Garp, Roberta nem engedte neki, hogy az anorákját magára kapja, mert abban igen vállasnak

látszott. A lábára undok piros műanyag csizmát húzott, mert, érvelt, az illik a pici szájához. Garp megnézte magát az egyik kirakatban, és megállapította, hogy olyan, mint egy fiatalkorú riherongy.

- Kivénhedt fiatalkorú - helyesbített Roberta.- Akár egy homokos ejtőernyős - módosított Garp.- Akár egy nő, Garp - biztatta Roberta. - Nem éppen jó ízlésű nő, de nő.Így ült be Garp a Beteggondozástani Intézet előadótermébe, és zavartan birizgálta szatyra vállravetőj ének

bojtját. Keleti mintájú szőrös kenderzsák volt, épp akkora, hogy a levéltárcája belefért. Való énjét, férfiruháit Roberta Muldoon hozta kitömött oldalzsákban.

- Ez Manda Horton-Jones - suttogta Roberta, és rábökött arra az orrhangon dünnyögő, egérfejét leszegő nőre, aki az esetlenül fogalmazott beszédét olvasta éppen.

Garp nem tudta, kicsoda Manda Horton-Jones, de vállat vont, és tűrte a beszédet. Hangja az egységre buzdítás harciasságától a személyes emlékek fájdalmasságáig terjedt. Az egybegyűltek nem tudták, tapsoljanak-e, vagy úgy tegyenek, mint akik csöndesen imádkoznak - hangoztassák-e felháborodásukat, vagy csak mogorván bólogassanak. A légkör gyászt is, egyetértést is sugallt - a haladás ígéretét. Garp mindezt illőnek érezte anyja emlékéhez is, meg a nőmozgalomról alkotott ködös elképzeléseihez is.

- Ez Sally Devlin - suttogta Roberta. A szónoki emelvényre felkapó asszony kellemesnek, okosnak és valahonnan ismerősnek is tetszett, ezért nyomban úgy érezte, védekeznie kell ellene. Sérteni nem akarta, csupán Roberta bosszantására állapította meg: Jó lába van.

- Jobb, mint teneked - válaszolta Roberta, és sajgót csípett az ülepébe hüvelykjével és mutatóujjával - azzal, gondolta el Garp, amelyiket annyiszor törte büntetődobásoknál Philadelphiai Sas korában.

Sally Devlin lágy, szomorú tekintete rajtuk pihent, mintha két iskolást rótt volna meg némán, akik nemhogy nem figyelnek, még veszteg se maradnak.

- Ez az értelmetlen gyilkosság nem is lenne oka összejövetelünknek - emelte fel a szavát Sally Devlin -, ha Jenny Fields nem segített volna annyiunkon, ha nem lett volna oly türelmes és nagylelkű annyi elgyötört nővel. Márpedig akin életében segítettek, ő vagy más, megérti, milyen rettenetes dolog történt.

Garp is megértette e pillanatban, amint a nők százainak zokogásba fúló sóhaj tását hallotta. Roberta széles válla

rázkódott mellette. A maga vállába pedig kezet érzett belekapaszkodni. A mögötte ülő nő ragadta meg iszonyú türkiz kezeslábasát. Garp meggondolta, vajon leráncigálni akarhatja-e róla az alkalomhoz nem illő, iszonyú öltözetet, vagy csupán támaszt keres a gyász órájában. Hiszen nővérek most valamenynynnyien.

Felnézett, hogy lássa, mit beszél Sally Devlin. De az ő szeme is könnyes volt, ezért csak hallotta, hogy Sally Devlin zokog, szívből, igazán. Megpróbálta ugyan folytatni a beszédét, de nem talált vissza a lapon oda, ahol elhagyta. A lap recsegését lehetett hallani a mikrofonban. Egy debella, akire Garp mintha emlékezett volna - akkora, mint a liftajtó, anyja testőreként láthatta -, lesegítette volna az emelvényről, de Sally Devlin nem akart megválni a helyétől.

- Nem volt szándékomban, hogy ilyen cirkuszt rendezzek - magyarázta hüppögve. - Még volna mit mondanom - folytatta, de a hangja megint elcsuklott. - Az istenit - bökte ki akkora méltósággal, hogy Garp belerendült.

A liftajtó egyszerre maga állt a mikrofonnál. A gyászolók némán lesték. Garp úgy érezte, a vállába markoló kéz megremeg. Vagy rántott is rajta? Garp tekintete a Roberta ölében összekulcsolt két péklapát kézre esett, és tudta, hogy a vállára nehezedő kéz kicsiny lehet.

A liftajtó nagyon mondott volna valamit, és a gyásznép várt. Azonban várhattak volna örök Roberta felemelkedett Garp mellől, és megtapsolta a liftajtó lenyűgöző hallgatását a mikrofonnál. Többen csatlakoztak a tapshoz - még Garp is, bár sejtelme nem volt, miért.

- Ellen-Jamesiánus -s- súgta meg Roberta. - Nem mondhat semmit. - Elkínzott arca mégis megtette a hatását a megszomorodottákra. Kinyitotta a száját, mintha dalra fakadna, de hang nem jött ki rajta. Garp látta is a nyelve c.sonkját. Emlékezett, mennyire pártolta anyja ezeket az eszeveszetteket, bár megvallotta, lehet, csak Garpnak, hogy tettüket elítéli. „"Magukat áldozzák fel - mondta Jenny -, és a férfiakra haragszanak az áldozatért. Miért nem fogadnak hallgatást férfiak jelenlétében például? Érthetetlen, mit mond az ember az öncsonkítással!

Garp azonban az eszeveszett liftajtó láttán végiggondolta az öncsonkítók világtörténetét, és arra a következtetésre jutott, hogy bármily hebehurgyán, mégis iszonyú sérelemnek adják tanújelét. - Elmondhatatlan, ami velünk történik - mondta a liftajtó nagy arca, és elúszott Garp könnyeiben.

Hanem a vállára nehezedő kis kéz sértette. Eszmélt, hogy nők közt ül egy női szertartáson. Hátrafordult. Fáradt arcuarcú fiatal nőt látott. Ismerősnek tetszett, de nem tudta hova tenni.

- Ismerlek - mondta a fiatal nő, és hangjából nem szólt a felismerés öröme.Roberta figyelmeztette, hogy ki ne találja nyitni a száját, azért Garp jó előre elgondolta, mit kell tennie.

Megrázta a fejét, majd apró jegyzettömböt húzott elő hatalmas dudájának feszülő mellzsebéből, és ceruzát kapott ki a lehetetlen szatyrából. A nő karmos ujjai belevájtak a vállába, mintha szökésben akarná akadályozni.

Hahó! Ellen-Jamesiánus vagyok!

-- firkantotta fel Garp a jegyzettömbre, majd kitépte a lapot, és hátranyújtotta a fiatal nőnek. Az ki sem vette a lapot a kezéből.

- Nyavalyakórság - szólt a hangos válasz. - Te vagy T. L. Garp!Ez a Garp úgy gördült el a liftajtóra figyelő néma gyásznép feje fölött, mint valami ismeretlen állat böfögése.

Roberta hátrafordult, s mintha megfagyott volna benne a vér. Ezt a fiatal nőt nem ismerte.- Nem tudom, a szálas barátod kiféle, de te T. L. Garp vagy, annyi bizonyos - hangoztatta a fiatal nő. - Nem

tudom azt se, a parókád meg a nagy csöcsöed ki akasztotta rád, de én megismerlek száz méterről ellenszélben. Semmit nem változtál, amióta a nénémet megbasztad... Igenis, agyonbasztad! - emelte fel a hangját. És Garp mindjárt tudta, ki került mögéje. A Percy família fenékfészke, Bainbridge! Percy Maci, akit még tízéves korára is pelenkáztak - bár Garp felől lehetett pelenkában akár a mai napig.

Jobban megnézte. Nagyobb a csöcsöm a tiédnél, gondolta. Maci ráadásul nem kereste a hatást öltözetével. Haját uniszexdivat szerint nyírta, arca nem volt sem bájos, sem durva. Őrmesteri rangjelzésű kincstári inget hordott, s az ingen kortes-jelvényt annak a nőnek a képével, akit a New Hampshire-i kormányzóválasztáson pártolt - és Garp akkor eszmélt, hogy a női jelölt Sally Devlin volt. Vajon győzött-e?

- Szervusz, Maci - szólt hátra Garp, és látta, hogy a nő arca megvonaglik, nyilván gyűlölt beceneve hallatán, amelyet immár senkitől nem kell hallania. - Bainbridge - fűzte hozzá Garp erőtlenül, de ennyi a barátsághoz már nem volt elég. Az a vonat elment már azon éjjel, amikor Garp leharapta a Kótya fülét, elvette Cushie helyi becsületét a Gyengélkedőn, bár soha nem szerette - és nem jelent meg sem az esküvőjén, sem a temetésén.

Percy Maci akár Garpot okolta mindezért, akár a férfinemet, az ellenséget végre a markában tartotta.Roberta meleg nagy tenyere Garp tarkójára tapadt, és a dörgő hangja biztatta: - Szedd magad gyorsan, egy szót

se szólj!- Férfi! - rikoltott bele Bainbridge Percy az előadóterem gyászos csendjébe. Erre még az összetört liftajtó is

megindult egy nyikkanás erejéig. - Férfi! - sikoltotta Maci. - T. L. Garp! Garp van itt!Roberta próbált neki gyorsan utat törni a padsorok közti folyosóig. A hátvédtámadások felfogására jobb szokott

lenni, mint támadások indítására, de a nők ilyen tömegét még ő sem foghatta fel.- Engedelmet - motyogta mindegyre. - Engedelmet. Anyja volt elvégre. Ő az egyetlen gyermeke.Az egyetlen anyám, gondolta el Garp, amint Robertát tolta hátulról, és Percy Maci karmát az arcában érezte.

Maci lekapta a vendéghaját is, de Garp kitépte a kezéből, és úgy szorította hatalmas kebeléhez, mintha drága kincset mentene útonálló elől.

- Agyonbaszta a nénémet! - sikoltozta Percy Maci. Garp el nem képzelhette, hogyan élhet ő így Maci emlékezetében - márpedig így élt nyilvánvalóan. Maci átugrott a padsoron, és Garp nyomában haladt, amíg Roberta ki nem jutott a sorok közti folyosóra.

- Az anyám volt - magyarázta Garp egy asszonynak elmenőben, aki állapotát tekintve maga is az anyaság felé tartott. Az arcában megértést és kedvességet fedezett fel, bármilyen megvetően és elutasítón tekintett rá.

- Hadd menjen - morogta az állapotos asszony nem sok meggyőződéssel.Hadd menjen - morogta az állapotos asszony nem sok meggyőződéssel.Akadtak együttérzők. Valaki azt kiáltotta, hogy joga itt lenni igenis - de az általános hurrogásban elvesztek az

efféle hangok.Odébb a folyosón a nyüzsgésben valaki beleöklözött a mellébe. Kapott volna Robertáért, de azt kellett

tapasztalnia, hogy Robertát, mint a labdarúgásban mondják, kiállították. Azaz lefektették. Több fiatal katonazubbonyos nő ült rajta. Garpnak megfordult a fejében, hogy alighanem azt hiszik, Roberta is álruhás férfi. Mekkora lesz a csalatkozásuk!

- Szedd a lábad, Garp! - kiáltotta Roberta legalulról.- Iszkolj, tökös! - sziszegte utána az egyik katonazubbonyos.Iszkolt is.Szinte már kijutott a hátul be- s kiáramló nők forgatagában, amikor valaki a mentendőjét célozta meg -

sikeresen. A Steering birkózóedzései óta tökön nem rúgták, és azóta el is felejtette a tökön rúgás hatását. Lerogyott s összekunkorodott. A vendéghajat megpróbálták kitépni a kezéből, majd az undok kis kenderzsákját. Táskákat és hegyes orrú cipőket érzett, végül egy idősebb nő térdelt le mellé.

- Próbáljon felkelni - mondta nyájasan. Garp látta rajta rögtön, hogy nővér, valóságos. A mellén nem hordott piros hímes szívet, csupán a szokásos kék vésetű réz névtáblát.

- Pötyinek hívnak - mondta a nővér, holott lehetett vagy hatvanéves.- Köszönöm szépen, Pötyi - lihegte Garp.Pötyi karon fogta, és gyors léptekkel keresztülvezette a maradék tömegen. Mintha a védőszárnyai alatt már

senki nem akarta volna bántani. Engedték az útjára.- Van pénze taxira?-? - érdeklődött Pötyi, amikor kijutottak az előadóteremből.- Azt hiszem, van - felelte Garp, és megtapogatta undok zsákocskáját. Benne volt a tárca. A vendéghaj pedig a

hóna alatt lapult. Igaz valójának ruházata azonban ott maradt Robertánál, és Garp hiába forgott hátra, nem volt várható, hogy

Roberta egyhamar elhagyja New York első feminista gyászszertartásának színterét.- Tegye fel a vendéghajat - tanácsolta Pötyi -, különben még transzvesztitának nézik. - Garp szót fogadott, és

kínlódva a fejére húzta. Pötyi segített, és hozzáfűzte: - A legtöbb gorombaságot nekik kell zsebre vágniuk. - Azzal a maga ősz hajából húzott ki néhány csatot, hogy helyreállítsa Garp nőiességét.

Azt is megmondta, hogy a karmolás az arcán nem fog vérezni semeddig. Az intézet lépcsőin még egyszer s utoljára szálas fekete asszony rázta az öklét Garpra - méltó ellenfele lehetett volna Robertának Garp egy szóval nem tiltakozott. Hátha Ellen-Jamesiánus, gondolta. Nők gyülekeztek körülötte, és már attól tartott, nyílt összecsapásra készülnek. Csoportjuk szélén, de talán nem is volt hozzájuk köze, dúlt lány állt. A piszkos szőke hajbozótjából kimeredő szempár Garpot kávéfoltos csészealjakra emlékeztette - talán a kábszer, talán a sűrű könnyhullatás nyomai? A pillantása megdermesztette. Ez volt itt az első igazi őrült nő - talán a nőmozgalom kamasz bérgyilkosa, aki revolvert hord hatalmas táskájában? Belekapaszkodott undok zsákjába, és magabízón gondolta meg, hogy tárcája tele hitelkártyával - készpénze is lesz annyi, hogy a taxit a repülőtérig kifizethesse, a kártyák pedig képletesen szólva, elrepítik Bostonig, szerető családjának kebelére. A kebelekből neki magának épp elege volt, de nem szabadulhatott tőlük - mintha vele születtek volna -, viszont női mivoltával veleszületett ez a hol szűk, hol bő kezeslábas is. Meg kell békülnie állapotával. Az előadóteremből kiszűrődő lárma tudatta vele, hogy Roberta helyzete tovább bonyolódik. Valakit - akár elájult, akár leütötték - hoztak kifelé. Rendőrség nyomult befelé.

- Pompás nővér volt az édesanyja, s nőnek is olyan, hogy valamennyien büszkék vagyunk rá - állapította meg

Pötyi. - Anyának is jó lehetett.- Az volt bizony - mondta Garp.Pötyi leintett egy taxit. Garp beült s nézett Pötyi után, amint visszaindul az épületnek. A fenyegető nők, úgy

tetszett, nem miattuk csoportosultak. Rendőrerősítések érkeztek egyre. Majd a csészealjszemű lányt kereste, de nem látta a nők csoportjában.

Megkérdezte a taxisofőrt, ki lett az új kormányzó New Hampshire-ben. Megpróbálta ugyan vékonyra fogni a hangját, de a taxisofőr már tapasztalhatott egyet s mást a szakmájában, és sem Garp hangja, sem a külseje nem lepte meg.

- Mivelhogy nem voltam idehaza - magyarázta Garp. - Nem vesztettél semmit, szivi - válaszolta a pilóta. - Letört a bilije füle a portékának.

- Sally Devliné?- Méghozzá ott a képernyőn, hogy mindenki lássa -mond- mondta a pilóta. - Annyira meghatotta az a

gyilkosság, hogy nem bírt magával. Belesült a beszédébe. Mert nekifogott sírni, értesz? Énszerintem szédült tyúk - szögezte le. - Minek állna kormányzónak az olyan, amelyik nem bír magával? - Garp már értette, min bukott meg. Az idejetelt kormányzó, a csirkefogó, nyilván az orra alá dörgölte a választóknak, hogy Sally Devlin viselkedése „"nőre vall"". S ha egyszer ennyire nem ura az érzelmeinek, mikor Jenny Fieldset az orra előtt lövik le, akkor hogyan őrizné meg roppant fontos kormányzói teendők közben a lélekjelenlétét?

Garp pironkodott - valójában a választókért.- Énszerintem - mondta ki a pilóta - a lövöldözés jó volt annyiból, hogy a választó megtudta, hogy nem nőnek

való a kormányzás.- Fogja be a száját és vezessen - förmedt rá Garp.- Ide figyelj, szivi - mondta a pilóta -, nekem nem kell ám mindent zsebre vágni, amit te mondasz, tudod-e?- Hallja, maga faszkalap - mondta Garp -, ha egy szó nélkül nem visz a repülőtérre, én magára hozom a

rendőrséget, hogy engemet megcsöcsörészett.A pilóta beletaposott a gázba, és dacos csöndben vezetett. Azt remélhette, hogy a nyaktörő sebességgel

megfélemlíti utasát.- Ha nem lassít - figyelmeztette Garp -, azt mondom a rendőrnek, hogy megvalagászott.- Szar csíra - köpte hátra a pilóta, de lassított mégiscsak, és szó nélkül vitte ki Garpot a repülőtérre. Garp a

borravalót a motorházra tette le, és az apró egy darabja begurult a motorház és a sárhányó résébe. - Szar nők - állapította meg a pilóta.

- Szar férfiak - vágott vissza Garp, s úgy érezte, nem éppen tiszta lelkiismerettel, hogy a nemek háborújának folytatásáért megtesz minden tőle telhetőt.

A repülőtéren nem akarták elfogadni American Express hitelkártyáját, és egyéb igazolást kértek. A „"T. L."" persze szóba került. A jegyeladó nyilván nem volt járatos az irodalmi világban.

Garp végül azt mondta neki, hogy a T. a Tillie rövidítése, az L. pedig a Lauráé.- Tillie Laura Garp?-? - bámult rá a jegyeladó. Fiatal nő volt, és láthatóan nem tetszett neki Garp esetlenül

cafkás ruhája. - Se feladnivalója, se kézipoggyásza? - tudakolta.- Semmi - felelte Garp.- Kabátja csak van? - kérdezte a légikisasszony leereszkedően.- Nincs kabátom - válaszolta Garp, és a légikisasszony megrezzent öblös hangja hallatán. - Nincs semmi

cuccom - tette hozzá negédes mosollyal. Különbed úgy érezte, terhe csupán a két duda, amelyekkel Roberta szerelte fel, ezért esett vállal, görnyedten ment előre a gép elejébe. Ekkora jószágokat azonban leplezni sem lehetett.

Amint leült, egy alak nyomban mellételepedett. Garp kinézett az ablakon. Az utasok még egyre igyekeztek fölfelé a lépcsőn. Libasorukban megpillantott egy piszkosszőke hajú dühödött arcú lányt. Annak se volt kabátja meg kézipoggyásza, csupán egy nagyméretű táskája, de az akkora, hogy egy bomba bízvást elfért volna benne. Garp a fészkelődő Fenékhullát sejtette az ülése alatt. A széksorok közti folyosó felé fordult, vajon a lány hova telepszik, de csak a mellette ülő, kocsányon lógó szemű férfit láthatta.

- Ha már repülünk - szólította meg a férfi bizalmasan -, talán meghívhatnám egy csöpp valamire? - S apró szemei mintha rátapadtak volna Garp dülledt kezeslábasának húzózárjára.

Garp úgy érezte, vele igazságtalanul bánik a sors. Nem kért ő Robertától ekkora bájakat! Mennyivel szívesebben beszélgetne ő a kellemes és megértő Sally Devlinnel, New Hampshire bukott kormányzójelöltjével! Megmondaná neki, hogy ilyen kiváló nőnek kár volt kormányzóságra pályáznia.

- Csodálatos a ruhája - állapította meg kocsányon lógó szemű szomszédja.- Nyald ki a fülemből a vitamint - förmedt rá Garp, mint az olyan asszony fia, aki a moziban szikével

rendszabályozta meg a kézimunkázót.Szomszédja felkapott volna, de nem sikerült talpra állnia - biztonsági öve nem engedte. Tehetetlenül tekintett

Garpra, Garp pedig áthajolt rajta és egy kattanással kiszabadította fogságából. Közben szinte megszédült tulajdon parfümjétől, amelyet Roberta locsolt rá. Riadt szomszédjának azért még a fülébe súgta útravalóul: - Ha már szállunk, szivi, menj ki a klotyóra, ott vár rád a Marok Marcsa.

Eltakarodtával azonban megürült a folyosó felőli ülőhely, és Garp villámló szemmel tekintett szét, melyik férfi merészeli elfoglalni. Hanem a bátorsága inMába szállott, amikor meglátta jövendő szomszédját, akármilyen vézna lány volt, akármilyen gyermeteg kézzel kapaszkodott hatalmas táskájába. A Fenékhulla ma csöpp nők képében jelentkezik, gondolta Garp, s amikor a kislány benyúlt a táskájába, Garp nyomban kapta is el a csuklóját és húzta ki. A kislány nem volt erős és nem markolt revolvert. Még csak kést sem. Garp csupán jegyzőtömböt és elrágott radírvégű ceruzát látott a táskájában.

- Bocsásson meg - súgta a kislánynak, de már sejtette is, miféle lehet, ha egyszer nem bérgyilkos. „"Miért vagyok csupa kukával meg hibás beszédűvel körülvéve? - írta egyszer. - Vagy író lévén jobban bántanak?""

Az ártalmatlan keszeg lány firkantott valamit a jegyzőtömbjére és odanyújtotta neki.- Tudom, tudom - mondta Garp kedvetlenül. - Ellen--Jamesiánus. A kislány az ajkába harapott és vadul rázta a fejét, majd mégis Garp markába nyomta jegyzetlapját:

Ellen James vagyok

-- s egy másikat is mindjárt:

nem Ellen-Jamesiánus!

-- Maga az Ellen James? - nézte meg jobban Garp a kislányt, bár szükségtelenül, hiszen tudhatta, hogy igazat írt. Csakugyan, tizenegy éves lehetett, amikor megerőszakolták és kimetszették a nyelvét. A kávéfoltos csészealjszeme is inkább álmatlanságtól lehetett véreres, az alsó ajkát meg csak elrágta, akár a ceruzáján a radírt.

De a lány már írt újból.

Illinois-ból jövök. Szüleim nemrégiben autószerencsétlenség áldo-zatai lettek. Azért utaztam idáig, hogy találkozzak az édesanyjá-val. Írtam neki, és gyönyörű választ kaptam a levelemre! Meghí-vott és a lelkemre kötötte, hogy addig Magának minden könyvét

olvassam el.

Garp egymásra rakta az apró jegyzetlapokat és csak bólogatott meg mosolygott.

Csakhogy édesanyját meggyilkolták!

Ellen James barna babos kendőt húzott elő túlméretezett táskájából, és belefújta az orrát.

Egy New York-i női közösséghez költöztem, de az Ellen-Jamesiá-nusokból már addigra elegem volt. Mást nem is nagyon ismerek.

Százával kapom tőlük a karácsonyi üdvözleteket.

És várt, amíg Garp az utolsó sort is elolvasta.- Képzelem - mondta Garp bátorítón.

Aztán elmentem a gyászszertartásra, persze mert tudtam, hogy Maga ott lesz.

Ismét megszakította az írást. Rámosolygott Garpra, majd belerejtette arcát a szurtos barna kendőbe.- Velem akart találkozni? - kérdezte Garp.A lány vadul bólogatott, majd táskájából előhúzta a Bensenhaver szerint a világ foszlott példányát.

Ilyen jó megbecstelenítestmegbecstelenítést még nem olvastam

-- írta a jegyzetlapra, és Garp hátán végigfutott a hideg.

Tudja, hányszor elolvastam a könyvet?

Garp belenézett könnyes, rajongó szemébe és megrázta a fejét, kukán, mint valami Ellen-Jamesiánus. Ellen James odanyúlt, s megérintette az arcát, esetlenül, akár a gyerekek, azzal Garp elébe tartotta az ujjait, hogy olvassa meg. Egyik kis kezét tartotta oda meg a másiknak három ujját.

- Nyolcszor! - szörnyülködött Garp.A lány bólintott, rámosolygott, majd úgy dűlt hátra az ülésen, mint aki élete célját betöltötte, most, hogy Garp

mellett ül és Boston felé repül -l- ha már nem azzal az asszonnyal, akit Illinois-tól fogva csodált, legalább az egyetlen fiával.

- Főiskolára járt? - tudakolta Garp.Ellen James egy szurtos ujját emelte meg és keserves képet vágott.- Egy évig? - fordította Garp. - Nyilván nem tetszett és nem is sikerült.Ellen James buzgón bólogatott.- És mi akar lenni? - kérdezte Garp, és éppen csak hozzá nem tette: mire megnő.A lány rámutatott és elpirult. Meg is bökte a trágár dudáját.- Író? - kockáztatta meg Garp. Ellen James boldogan mosolygott. Milyen jól megértesz, sugallta az arca. Garpot

viszont olyan érzés szorongatta, mintha halálra ítélt gyermek ülne mellette. Sokat olvasott olyanokról, akiknek antitestjeik nincsenek, azaz a szervezetük nem gyűrheti le a betegségeket. Amelyiket nem tartják nejlonzacskóban, azt elviszi az első megfázás. Az illinoisi Ellen James pedig, íme, kimászott a nejlonzacskóból.

- A szülei meghaltak mind a ketten?-? kérd- kérdezte tőle. A lány bólintott, és ismét beleharapott rongyos alsó ajkába. - Más rokona sincs? - Ellen James a fejét rázta.

Garp tudta, anyja mit tenne. Tudta azt is, hogy Helen felől teheti, és persze Roberta mindig a segítségére lesz. Meg azok a nők is, a maguk módján, akik a sérüléseikből felépültek.

- Hát most lesznek - tudatta vele, és megfogta a kezét, holott sírt benne a lélek, hogy ilyen hangzatos kijelentést tesz. A régi ponyva visszhangja: A jóságos nővér kalandjai.

Ellen James úgy hunyta le a szemét, mintha eszét vette volna az öröm. Amikor a légikisasszony megkérte, hogy csatolja be biztonsági övét, meg sem hallotta. Garp csatolta be neki. Hanem aztán meg sem állt a keze Bostonig. Egyre írt.

Utálom az Ellen-Jamesiánusokat

- így szólt az első lap.

Ilyet nem tennék magammal.

Azzal kinyitotta a száját, és belemutatott az ürességbe. Garp megborzongott.

Én beszélni akarok. Én el akarok mondani mindent.

Garp megfigyelte, hogy elformátlanodott hüvelykujja és bütykös mutatóujja majd kétakkora, mint nem író bal kezén. Ellen Jamesbe sosem áll bele az írásgörcs, gondolta el.

Csak úgy dől belőlem a szó

- írta, és várta Garp helyeslését. Ha Garp bólintott, írt tovább. Megírta neki a teljes életét. Középiskolai irodalomtanárát, aki igazán számított az életében. Anyja ekcémáját. A Ford Mustangot, amelyet mindig bolondul vezetett az apja.

Mindent elolvastam, ami betű

- írta. Garp elmondta neki, hogy Helen is nagy olvasó, és biztatta, hogy megszereti majd Helent. Reménységet látott Ellen James arcán.

Ki volt a kedvenc írója kamaszkorában?

-- Joseph Conrad - válaszolta Garp. Ellen James sóhajtva helyeselt.

Énnekem Jane Austen volt a legkedvesebb.

-- Derék - bólintott rá Garp.Mire leszálltak a Logan repülőtéren, Ellen James szinte jártában aludt már. Garp kormányozta ki, és

nekidöntötte a pultnak, amíg ő a kocsibérléshez szükséges űrlapokat töltötte ki.- T. L.? - nézett rá az ügyintéző. Garp egyik dudája félrecsúszott, és az ügyintéző attól tartott alighanem, hogy

öngyilkosjelöltnek kölcsönzi ki a kocsit.A Steering felé robogtukban Ellen James úgy aludt a hátsó ülésen, mint az összecsombolyodott macska. Garp a

visszapillantó tükörből látta, hogy a térde lehorzsolt és a hüvelykujját szopja álmában.Jenny Fields mégis megkapta illő végtisztességét - s az öröksége is átszállt fiára. Íme, gondolta Garp, máris

nővérkedek. Most eszmélt anyja igazi tehetségére: hogy mindig tudta, mit kell éppen tennie. Egyszer majd, reménykedett, megleli a kapcsolatot anyja leckéje s az írás közt. De az odébb lesz. Pillanatnyi leckéje az volt, hogy a kocsit elvezesse a Steeringbe az alvó Ellen Jamesszel, és hogy anyjához méltóan bánjon szerencsétlennel.

„"A Halál, úgy tetszik, nem várja meg, hogy nekikészüljünk - írta Garp. - A Halál huncut, és van érzéke a drámához.""

Garp zavartalanul vonult be apósa, Ernie Holm házába, karján az alvó Ellen Jamesszel, mint aki a Fenékhullától már a repülőgépen megszabadult. Ellen James lehetett tizenkilenc éves, de könnyebbnek bizonyult Duncannál.

Garp nem készülhetett neki, hogy a gondoktól barázdált arcú Bodger dékánt magát találja majd Ernie félhomályos nappali szobájában a tévé előtt. A nyugdíjba készülődő dékán szeme meg sem rebbent Garp kurvás öltözete láttán, hanem Ellen Jamesre igenis rémülten bámult.

- Ő is...- Alszik - mondta Garp. - Hol a család? - S hogy a kérdést feltette, mintha máris a Fenékhulla dübörgését

hallotta volna a néma ház padozatán.- Próbáltalak telefonon elérni - mondta Bodger dékán. - Ernie-re is rákerült a sor.- A szíve - sóhajtotta Garp.- Az -z- mondta Bodger. - Helennek altatót adtak. Fenn van az emeleten. Én meg gondoltam, megvárlak, hogy

ha a gyerekek felébrednének, ne őt zavarják. Fogadd részvétemet, Garp. A baj, úgy látszik, csőstül jön.Garp tudta, hogy Bodger jó barátja volt anyjának is. Lefektette az alvó Ellen Jamest a nappali heverőjére, és

kikapcsolta a tévét, mert a sugarai beteges színűre festették a lány arcát.- Álmában érte? - tudakolta, míg a vendéghaját fejtette le. - Itt találtál rá?A szegény dékánt zavar lepte meg. - Fenn leltem az ágyon... Felszóltam érte, de már tudtam, hogy fel kell

mennem. Aztán egy kicsit rendbe tettem, mielőtt szóltam volna másnak.- Miért kellett rendbe tenni? - kérdezte Garp, közben lerántotta az iszonyú türkiz kezeslábas húzózárát, és

lefejtette dudáit. Az öreg dékán az hitte, híressé vált írónak álruhában kell utaznia.- Légy szíves, ezt ne mondd el Helennek -k- kérlelte Garpot.- Mit ne mondjak el?Bodger képes újságot húzott elő mellényéből - az Elágazás--t, amelyben a Bensenhaver szerint a világ első

fejezete megjelent. A lap igen elnyűttnek látszott.- Ernie éppen ezt nézegette - magyarázta Bodger -, amikor a szíve megállt.Garp elvette tőle a lapot, és elképzelte, hogy Ernie Holm kirázza a halálos ágyán. Garp idejében az a tréfa járta

a Steeringben, hogy a legdicsőbb elmúlás ilyen. Szóval Ernie így múlt el, és a jóságos Bodgernek fel kellett rángatnia a nadrágját, a lapot pedig el kellett tüntetnie a lánya elől.

- A halottkémnek persze el kellett mondanom - mentegetőzött Bodger.Garp kelletlenül emlékezett, mit is mondott volna anyja, ha Ernie halálát megéri. „"Ismét leterített egy derék

embert a kéjvágy!"" De az is elkeserítette, ha Ernie magányos életére gondolt.- És szegény anyád is -s- sóhajtotta Bodger, s a Steering kertjébe messze kivilágító tornác fénye alatt ingatta ősz

fejét. - Nem volt akármilyen asszony - mélázott. - Kardos asszony volt - állapította meg, majd büszkén hozzátette: - Őrzöm még a Stewart Percynek írt néhány levele másolatát.

- Neki szolgáltattál igazat mindig - emlékezett Garp.

- Felért száz Stewart Percyvel - mondta Bodger.- Az már igaz.- Tudod-e, hogy ő is elment?- Mármint a Haspók?- Tegnap. Hosszas szenvedés után... Tudod, mit akarnak hosszas szenvedéssel mondani?- Nem - felelte Garp. Még soha nem gondolta meg.- Rákot - adta meg a választ Bodger komoran. Rég kínlódott vele.- Szerencsétlen - mondta rá Garp, és Maci meg Cushie emléke villant fel benne. Meg a Kótyáé, mert a füle ízét

érezte néha álmában.- A Steering kápolnájában nagy lesz a forgalom -m- tűnődött Bodger. - Helen majd jobban elmagyarázza.

Stewartot reggel ravatalozzák fel, Ernie-t valamikor délután. Aztán hallottad-e, Jennyvel mit terveznek?- Jennyvel?- A gyászszertartásról nem hallottál?- Nem én - álmélkodott Garp. - Itt is rendeznének?- Járnak azóta lányok is ide - magyarázta Bodger. - Inkább azt kellene mondanom, nők. Nem is tudom. Pedig

olyan fiatalok - rázta a fejét elgondolkodóan. - Mondjuk mégis inkább, lányok.- Szóval a diáklányok?- Igen. Ők szavazták meg, hogy a Gyengélkedőt Jennyről nevezzék el.- A Gyengélkedőt?- Szó, ami szó, eddig nem volt neve. Pedig a legtöbb épületünk hordja a nevét valakinek.- A Jenny Fields Gyengélkedő - motyogta Garp bambán.- Nem is hangzik rosszul, mi? - nézett rá Bodger bizonytalanul. Garp azonban nem latolgatta tovább a dolgot.

A hosszú éjszakán a kis Jenny egyszer felriadt - de mire Garpnak sikerült kikászálódnia Helen mély álomba merült teste mellől, Ellen James már talpon volt, és melegítette a teás üvegét. Fura döngéseket-nyögéseket hallatott csecsemőnyelven a nyelvtelen Ellen James. Illinois-ban napközi otthonban dolgozott, mint Garppal már tudatta a repülőgépen. Értett a kicsinyekhez, válaszolt a mindenféle hangjaikra.

Garp rámosolygott, és visszafeküdt aludni.Reggel elmondta Helennek Ellen James történetét. Aztán Ernie-ről beszélgettek.- Még jó, hogy álmában érte - merengett el Helen -, ha anyádat meggondolom.- Hát bizony.Duncant megismertették Ellen Jamesszel. Félszemű és a nyelvtelen, gondolta el Garp. Összetartó család lesz.Amikor Roberta hívta őket, hogy elújságolja őrizetbe vételének körülményeit, Duncan volt a család

legszavakészebb tagja, azért ő tudatta Robertával Ernie halálát.Helen megtalálta a konyhai szemetesvödörben a türkiz kezeslábast meg a degeszre tömött melltartót, s mintha

kedvre derült volna. A cseresznyeszínű műanyag csizma neki jobban állt, mint Garpnak, mégis kilökte. Ellen James elkérte tőle a nyakba való zöld kendőt, de aztán Helen elvitte a lányt ruhákat vásárolni. Duncan a vendéghajat könyörögte el, és Garp bosszúságára abban szaladgált délelőtt.

Telefonált Bodger dékán is, és a segítségét ajánlotta.A Steering új gazdasági igazgatója benézett hozzájuk, és tapintatosan elmagyarázta Garpnak, hogy Ernie

szolgálati lakásban lakott itt, azért kívánatos volna, hogy amint Helen lelki állapota engedi, kiürítsék. Garp addigra megtudta, hogy a régi Steering-ház, amelyben Percyék laktak, visszajutott néhány éve az iskola tulajdonába - Midge Percy és a Haspók ünnepélyes ajándékaképpen -, azért kérte a gazdasági igazgatót, hogy a költöztetéshez adjon Helennek is annyi időt legalább, mint amennyit Midge-nek megad.

- Azon a gyönyörűségen fogjuk s túladunk - súgta meg a gazdasági igazgató Garpnak -, mert bizony törököt fogtunk vele.

Pedig a Steering-lak gyönyörűségként élt Garp emlékezetében. - Az iskola története fűződik hozzá - mentette volna. - Ha mást nem, legalább az ajándékot tekintsék benne.

- Vízvezetéke-csatornázása hajmeresztő állapotban maradt - mondta a fiatal gazdasági igazgató, sejtetvén, hogy az aggkori hülyesége felé közeledő Percy pár okolható érte. - Lehet, hogy ódonságában szép, azonban az iskolának a jövőt kell tekintenie. Történelemmel már teli a padlás. Nem megengedhető, hogy az épületek állaga is történelmivé váljon. Használható tantermekre volna szükségünk, nem lerobbant családi fészkekre.

Amikor Garp elmondta Helennek, hogy a Percy-lakot áruba bocsátják, Helen sírva fakadt. Apját is siratta persze, de azt a gondolatot ő sem viselhette el, hogy gyermekkoruk legnemesebb emlékezetű háza nem kell a kutyának se.

Garpnak ezután el kellett mennie az orgonistához megbeszélni, nehogy véletlen ugyanazt játssza délután Ernie-nek is, mint amit reggel a Haspóknak játszott. Helent bosszantotta ez a lehetőség -g- Garpot nem is érdekelte, hogy értelmetlen ügyben jár el.

A Steering kápolnája, zömök Tudor-stílű építészeti próbálkozás, mintha csak egy fekvőtámasz erejéig bírt volna felemelkedni a földről, tovább nem engedte a borostyán. Amíg Garp eljutott a síri leheletű kápolnáig és belesett az ajtaján, John Wolf sötét, halszálkás rend ruhájának nadrágszárán taposott - nem vitte szabóhoz, maga hajtotta fel. Az orgonamuzsika első rohama úgy szállt el a feje fölött, mint valami füstfelleg. Ijedten látta, hogy a Haspók gyászszertartása már elkezdődött. A vénséges vén gyászolókat meg sem ismerte - hivatásos gyásznépnek tetszettek, akik maguknak is részvétet nyilvánítanak minden alkalommal. Erre a szertartásra azért csődült össze ennyi belőlük, számítgatta, mivel az özvegy Midge, az utolsó Steering Stewart Percy nemigen dicsekedhetett barátokkal. A padsorokban sűrűn ültek az özvegyek. Fátyolos kis fekete kalapjuk olyan volt, minta mennyezetről rájuk esett pók hálóstul.

- Örülök, hogy eljöttél, öcsém - szólt rá egy gyászba öltözött férfi. Garp pedig azt hitte, sikerült észrevétlen surrannia a leghátsó padsorba. Ott akarta kivárni a kínszenvedés végét, hogy aztán beszélhessen az orgonistával. - Koporsóemelőnek szűkében vagyunk -k- mondta a gyászruhás, és Garp már sejtette, hogy a temetkezési vállalkozó lehet.

- Nem vagyok én gyászhuszár - tiltakozott.- De bizony most az leszel - mondta a temetkezési vállalkozó. - Különben itt marad a megboldogult, amilyen

nagy lombár ember volt.Áradt belőle a szivarbűz, és Garpnak csak szét kellett tekintenie a napsugár pöttyözte padsorok közt, hogy lássa,

menynynnyire igaza van. Deres fejek, kopasz fejek virítottak ki a sűrű özvegyi sorokból - boton járhattak mind. Két tolószékest is felfedezett. Nem is húzódozott már, amikor a temetkezési vállalkozó belekarolt.

- Azt mondták, lesz itt olyan több, aki kitesz egy embert - panaszolta.Azzal előrevezette Garpot, a családi padsor túlsó felére, azonban Garp rémülten tapasztalta, hogy ahova ültette

volna, azon a padon egy vénember nyúlt végig. Azért a családi padsorba kalauzolták Midge mellé. Átfutott az agyán, hogy a vénember is a sorára vár.

- Harris Stanfull bácsi az - súgta oda Midge, s a holtnak tetsző vénember felé biccentett.- Horace Salter bácsi, anyám - helyesbített a 1ViMidge jobbján álló férfi. Garp eszmélt, hogy csak Stewie Kettő

lehet a vörös arcú, testes ember, a legidősebb Percy s egyben a család egyetlen élő fiúgyermeke. Garp annyit tudott felőle, hogy alumíniummal foglalkozik Pittsburghben. Ötéves korában látta utoljára, és persze nem ismerte meg Stewie Kettő sem.

Midge-en nemigen látszott, mintha bárkit megismerne. Öszszsszetöpörödött, megőszült, májfoltok terjedeztek az arcán, és úgy rezgett a feje, akár a tétova csirkéé, amelyik nem tudja, melyik szemért kapjon.

Garp láthatta, hogy hárman lesznek koporsóvivők, Stewie Kettő, a temetkezési vállalkozó meg jómaga, és a dolguk nem ígérkezett könnyűnek. Szörnyű lehet, ha annyira nem szeretik az embert, gondolta meg, rámeredvén arra a fakó hajóra, amely Stewart Percy - szerencsére zárt - koporsója volt.

- Bocsásson meg, fiatalember - súgta oda Midge, és kesztyűs keze oly gyengén kapaszkodott Garp karjába, mintha a Percy család valamelyik arapapagája szállt volna rá -, de bizony a nevére nem emlékezem - vallotta meg, hülyeségében is bájosan.

- Ööö - nyögte Garp, és végigfuttatta emlékezetén a Smithek és Jonesok névsorát, végül olyan névre bökött rá, amelyikkel magát is, Midge-et is meglepte. - Smoans -mond- mondta ki végérvényesen.

- Smoans? - billegtette a fejét Midge.- Smoans, igen - bizonykodott Garp. - Smoans. Hatvanegyben végeztem. Hallgattam Mr. Percy történelmi

sorozatát. - Abbizony. A részemet a csendes-óceáni csatákban.- Persze, Mr. Smoans! Milyen kedves, hogy eljött! - lelkendezett Midge.- Megdöbbenéssel értesültem - motyogta Mr. Smoans.- Mindannyian - helyeselt Midge, és óvatosan körülpillantott a kápolnában. Egyszerre mintha görcs rántotta

volna öszszssze az arcát, s a laza bőr leffegni kezdett rajta.- Anyám - intette Stewie Kettő.- Tudom, Stewart -t- mondta Midge, majd Mr. Smoanshoz fordult: - Milyen kár, hogy nem lehet minden

gyermekünk jelen.Garp persze tudta, hogy Dolfin kiadott a gyenge szíve, Bili-Vili eltűnt a háborúban, és hogy Cushie beleszakadt

a gyerekszülésbe. Azt is sejtette, Maci merre lehet, mégsem fájlalta, hogy nem őmögötte ül.Az elhullott Percykre emlékezvén jutott az eszébe egy jelenet gyermekkorából:- Hova leszünk, amikor meghalunk? - kérdezte az anyjától Cushie egyszer. A Haspók böfögött és kifordult a

konyhából. Akkor jelen volt minden Percy csemete: Bili-Vili, akire a csatapiac várt, Dolfi, akinek a szíve már javában hájasodott, Cushie, akinek a sok nekifutás se javította szaporodókáján, és Stewie Kettő, akit azóta az alumínium éltetett. (Ki tudja, mi élteti Macit!) És persze ott volt a kis Garp is a Steering család tekintélyes úri lakának vidékiesen tágas konyhájában.

- Hát gyerekek - húzta el a szót Midge Steering Percy -y-, ha meghalunk, nagy házba jutunk mind, olyasmibe, mint ez.

- Csak nagyobba - toldotta meg Stewie Kettő komoran. - Remélem - rebegte Bili-Vili.Dolfi nem értette a dolgot, Maci még nem beszélt, Cushie meg azt mondta, ő nem hiszi - Isten tudja csak, ő

miféle házban kötött ki.Garp ismét elgondolta, hogy a pazar Steering-lak eladó, és azon kapta magát, hogy megvételét fontolgatja.- Mr. Smoans - bökte meg Midge.- He ?- Indítunk, öcsém - súgta a temetkezési vállalkozó, Stewie Kettő pedig már nyomakodott volna el mellette,

ahogy a roppant koporsót bámulta, apja porhüvelyének házát.- Ide legalább négy ember kell - mondta a vállalkozó.- Én az egyik felét fogom magam is - vállalkozott Garp.- Mr. Smoans igen erősnek látszik - támogatta az elgondolást Midge. - Nem szálas ember, de erős.- Anyám - intette le Stewie Kettő.- Jó, jó, Stewart - mondta rá Midge.- Négy ember kell, hiába -a- szögezte le a temetkezési vállalkozó.Garpnak nem fért a fejébe a dolog. Hiszen ő megemelné egymaga is. - Maguk álljanak ketten a túlsó felére -

vezényelt -, aztán gyía!A gyásznép gyenge nyöszörgést hallatott az iszonyúnak tetsző teher láttán. Garp azonban bízott magában. A

házban a Halál lakik, az meg nem nehezebb Jenny Fieldsnél, Ernie Holmnál meg a kis Waltnál (bár a legnehezebb ő volt mind közt). Garp úgy vetette meg a lábát a koporsó mellett, mint aki egy hujára kivinné a gyászosokat is mind.

Végül Bodger dékán törekedett elő negyediknek.- Nem hittem volna, hogy eljössz - súgta Garpnak. - Ismeri Mr. Smoanst? - kérdezte Midge a dékántól.- Smoans a hatvanegyesek közül, szolgálatjára - mondta Garp.- Smoans? Hát hogyne! - És a galambász, a Steering rendjének lőcslábú őre nagyot emelt a koporsón. Így

kísérték át a Haspókot másik életébe, ahol remélhetően nagyobb ház várta.Bodger hátramaradt Garppal a botladozó menet mögött. Mind a kocsikhoz igyekeztek, hogy Steering városának

temetőjébe kísérjék a megboldogultat. Amikor a vének elfogytak, Bodger bevitte Garpot a Rosszcsont büfébe kávéra. Egy szóval nem panaszolta, hogy Garp éjjel nemet vált, nappal meg nevet.

- Ha igaz, Smoans - tűnődött el -, akkor most kerékvágásába zökken az életed, és nekifoghatsz gazdagnak meg boldognak lenni.

- Gazdagnak legalábbis - hagyta rá Garp.Az orgonistáról el is felejtkezett, hogy majd ne azt húzza Ernie Holmnak, amit a Haspóknak húzott. Felőle

ugyan húzhatja - Helen meg nem volt ott a szertartáson, ő se fog ráismerni. Ernie végképp nem.- Miért nem maradsz a körünkben egy darabig? - kérdezte Bodger, és nagy húsos keze elsöpört a Rosszcsont

koszos ablakain túlra, a Steering körét jelezvén. - Nem is olyan rossz hely - fűzte hozzá biztatón.- Nekem az egyetlen helyem, ha meggondolom.Anyja is a Steeringet választotta, ha egyébért nem, hogy gyermekét nevelhesse. Márpedig, gondolta Garp,

Jenny mindig tudta, mi a tennivalója. Megitta kávéját és szívélyesen megrázta a dékán kezét. Még egy temetés, aztán meghányják-vetik a jövőt Helennel.

18

A Fenékhulla járása

Helent igen hívták az irodalmi tanszékre, mégsem döntött, tanítson-e a Steeringben.- Azt hittem pedig, tanítanál -l- buzdította Garp is, de Helen habozott, mert az ő iskolás korában nem jártak még

lányok a Steeringbe.- Majd amikor Jennyt beíratjuk - mondta végül. - Addig örülök, ha olvasni szakíthatok időt.Garp mint író részint irigyen, részint gyanakvóan tekintett mindazokra, akik Helenhez hasonlóan sokat olvastak.Közben mindkettőjüket aggasztotta, hogy az életüket oly óvatosan tervezik el, akár az öregek. Garp persze

mindig aggódott gyermekei sorsáért, de most megértette, miért akart megmaradni fia mellett Jenny Fields.Garpék is megmaradtak a Steeringben. Pénzük volt bőségesen, életük végéig, és Helennek nem kellett

semmihez fognia, ha nem akart. Garpnak azonban tenni kellett mindenképp.- Majd írsz - mondta Helen egykedvűen.- Mostanában nemigen - vélekedett Garp. - Később se tudom. Majd meglátjuk.Helen az efféle választ az aggkori elhülyülés korai jelének tekintette, de abban megegyezett Garppal, hogy

óvniuk kell, amijük van, ép eszüket mindenekelőtt - házaséletükért való aggodalmában pedig osztozott régtől.Nem volt ellenvetése, hogy Garp a Steering testedzési tanszékén Ernie Holm helyébe ajánlkozik. - Fizetésre

nem szorulok - közölte. - A pénz nem számít. Fontos, hogy a birkózók edzője lehessek. - Garpból tisztességes edzőt néztek ki. Különben pedig tudták, hogy Ernie nélkül a Steeringben halálra ítélt a birkózósport.

- Csakugyan nem kell fizetés? - hitetlenkedett a tanszék vezetője.- Nem pénz kell -l- szögezte le Garp. - Tennivaló. Ami nem írás. - Azt persze csak Helen tudta, hogy T. L. Garp

két dologhoz ért ezen a világon, nem többhöz: az íráshoz meg a birkózáshoz.És Helen tudhatta csak, írás miért nem telik tőle, legalábbis egy ideig még. Elgondolását később egy A. J.

Harms nevű kritikus fejtette ki, mondván, hogy Garp művészete úgy gyengült, ahogy a tulajdon életéhez mindinkább közeledett. „"Nemcsak halványult - megbénult. Bénította a személyesség, az emlékek hánytorgatása, de az is, hogy képzeletének szerepe mind jelentéktelenebb"" - írta Harms. Garp szerinte nem képzelhette el többé szabadon az életet, holott éppen ezt a szabadságot ígérte olvasójának a pompás Grillparzer penzió-ban. Harms úgy vélte, Garp az igazságot már az emlékezésben kereste csupán, az pedig - merőben másképp, mint a képzelete - lelki ártalmára volt, és gyümölcsözőnek sem bizonyult.

Harms azonban hátul hordta az eszét Helen már akkor látta Garp baját, amikor edzőnek jelentkezett. Tudta pedig Garp is, hogy nem léphet Ernie nyomdokába. Annyit akart elérni, hogy a Steering csapata többször győzzön, mint ahányszor veszít.

- Próbálkozz tündérmesékkel - ajánlotta Helen, aki Garpnál többet törte a fejét a megoldáson. - Próbálj kitalálni egy történetet első betűjétől az utolsóig. - Azt soha nem fűzte hozzá, hogy „"olyat, mint A Grillparzer penzió"", bár Garp is egyetértett volna vele: jobbat máig nem írt. Elsőszülöttje bizonyult a legkülönbnek, sajna.

Valahányszor írni próbált, személyes életének nyers emlékeivel került szemközt: a fakó New Hampshire-i parkolóval, Walt dermedt kis testével, a vadászok fényes viharkabátjával és vörös sipkájával, Maci nemére rácáfoló vakbuzgóságával. Ezek a képek pedig semerre nem terelték a képzeletét. Sok időt elvacakolt új házával is.

Midge Steering Percy talán soha meg nem tudta, kié lett a családi lak. Ha Stewie Kettőnek a fülébe jutott is, volt annyi esze, hogy anyjának ne mondja el, ha már Garpról való emlékeit oly kellemesen elhomályosította Mr. Smoansszal való találkozása. Midge Steering Percy különben aggok házában hunyt el Pittsburghben, mégpedig azért, mert Stewie Kettő nem szakadhatott el az alumíniumtól.

Hogy Maci sorsa mi lett, azt senki nem tudta.Helen és Garp rendbe tette az iskola emlékezetében Steering úri lakként élő házat. A Percy név csakhamar

kihullott a közös emlékezetből. A legtöbben Midge-et is Midge Steeringnek emlegették. Garp új otthona a legfényesebb ház volt az iskola messzi környékén, és ha a diákok a szüleiket vezették körbe, vagy a leendő növendékeket, nemigen magyarázták, hogy „"itt az 1781-ben épült Steering úri lakban pedig T. L. Garp lakik, az író"". A játszi kedvű diákok inkább ilyesmit mondtak: „"Itt lakik birkózóink edzője."" S a szülők álmélkodón összenéztek, a leendő növendékek pedig megkérdezték: „"Ilyen fontos a birkózás a Steeringben?""

Duncan is hamarosan a Steering növendéke lesz, gondolta el Garp felhőtlen örömmel. Az edzéseken ugyan hiányzott neki a fia, de azt megelégedetten látta, hogy az uszodában meglelte a helyét - akár a természetére hallgatott, akár a szeme miatt választotta az úszást. Olykor megjelent a birkózók közt törölközőkbe csavartan és dideregve, azonmód, ahogy a vízből kikászálódott, és letelepedett a birkózószőnyegre a hőfúvó alá.

- Űzöd az ipart? - nézett rá Garp. - Össze ne lucskold nekem a szőnyeget!- Annyira azért megtörölközök - mondta Duncan.Helen gyakrabban megjelent. Megint nekifogott az olvasásnak, és könyveivel szívesen járt a birkózók közé,

mondván, hogy itt „"mintha szaunában olvasna"". Olvasmányából csak hamgosabb hangosabb puffanásra vagy jajszóra tekintett fel, és csupán az zavarta, hogy a szemüvege elhomályosul.

- Hát középkorúak lettünk? - kérdezte Helen Garpot egyik este gyönyörű házuk tornácán, ahonnan csillagfényes éjszakákon jól láthatták a Jenny Fields Gyengélkedő világos ablakait és toldaléképületének egyetlen kapulámpáját a gyepszőnyegen túl - Garp gyermekkorának színterét.

- Ugyan már - legyintett Garp. - Középkorúak? Nyugdíjasok vagyunk már. Középkorunkat átugrottuk, és egyenest az élemedettek közé jutottunk.

- Nem nyomaszt? - érdeklődött Helen óvatosan.- Még nem - felelte Garp. - Amikor majd nyomasztani kezd, mást csinálok. Legalábbis csinálok valamit. Úgy

számítom, Helen, mi az első menetet olyan hamar lezavartuk, hogy most fújhatunk egyet.Helen nem lelkesedett éppen a birkózónyelvért, holott hallotta gyerekkorától. Garp pedig boldognak látszott írás

nélkül is. Helen olvasott még estelente, ő meg a tévét nézte.Munkásságának furcsa híre kelt, éppen nem kedve ellen való. Furcsább annál is, mint amilyent John Wolf várt.

Mindkettőjüket meglepte, mennyire politikai feléről csodálják vagy szapulják a Bensenhaver szerinti világot - viszont a könyv hamis híre is visszafordította az olvasók figyelmét korábbi műveire. Garp a főiskolákra szóló vendégelőadói meghívásokat elutasította, ha azt kérték tőle, foglaljon állást egyik vagy másik „"nőkérdésben"", vagy ha anyjával való kapcsolatára vagy hőseinek „"nemi szerepére"" voltak kíváncsiak. Az ilyen érdeklődésben „"a szociológia és a pszichoanalízis művészetpusztító hatását"" látta. Elfogadott azonban meghívásokat, ha csupán felolvasást vártak tőle - kivált, amikor Helen is vele tartott volna.

Boldogan élt Helennel, nem volt hűtlen hozzá. A hűtlenség vágyára is alig emlékezett már. Talán Ellen James jelenléte riasztotta el a lányoktól, ami pedig az idősebb nőket - Helen nemzedékét - illette, nem esett éppen nehezére, hogy az akaraterejére támaszkodjon. Elég bajt hozott rá a kéjvágy.

Ellen James, akit tizenegy éves korában rontottak és nyelvetlenítettek meg, tizenkilenc éves korában került Garpékhoz. Nyomban nénje lett Duncannak, és egyben tagja annak az esett társaságnak is, amelyhez a szelíd Duncan tartozott. Jól megértették egymást. Ellen James segített Duncannak a leckéivel, mert gyorsan írt és olvasott, Duncan pedig bevonta az úszásba meg a fényképezésbe. Garp sötétkamrát rendezett be nekik az úri lakban, s órákat töltöttek benn előhívással - Garp csupán Duncan lencsenyílásról és fényről szóló szakadatlan fecsegését meg Ellen James ó-jait meg á-jait hallotta kintről.

Helen filmfelvevő gépet vett nekik, ők meg közös forgatókönyvet írtak, és el is játszották filmjüket - egy vak herceg történetét, aki részben visszanyeri látását egy fiatal takarítónő csókja által. A herceg csupán fél szemével lát azontúl is, mert a takarítónő csupán a fél orcáját engedte megcsókolni. Szájon azért nem csókolhatja senki, mert nyelvét vesztette. Hiányaikat azonban áthidalják és egymáséi lesznek. A bonyoldalmas történetet némajáték fejtette ki és Ellen feliratai segítették. A legsikerültebb az volt benne, mint Duncan később mondani hogy csupán hét percig tartott.

Ellen James sokat segített a kis Jenny körül is. Duncannal váltva pótmamáskodtak, Garp pedig vasárnap délutánonként bevitte a kislányt a birkózóterembe, mert azt állította, hogy ott esések nélkül tanul meg járni - bár Helen véleménye szerint inkább azt a téves érzést keltette benne, hogy az anyaföld majd, akár a szivacs, mindig mindenütt olyan lesz a lába alatt.

- Hát nem olyan? - kérdezte Garp.Amióta az írást elhagyta, viszályai mással nem is támadtak, csupán legjobb barátjával, Roberta Muldoonnal.

Nem mintha a viszály forrása Roberta lett volna. Garp felfedezte, hogy Jenny Fields hagyatéka óriási, és hogy Jenny, mintegy a boszszsszantására, őt jelölte meg a vagyonnal és a kutyafői kórházzal kapcsolatos végakaratának egyedüli végrehajtójául.

- Miért engemet? - siránkozott. - Miért nem téged? - szegezte a mutatóujját Robertának.De sértődött volt Roberta is. - Nem fér a fejembe, miért éppen téged szúrt ki a lehetséges milliók közül?- Rám akarta húzni a vizes lepedőt - vélte Garp.- Vagy észre akart téríteni - vetette ellene Roberta. - Egy anya mindig anya marad.- Hajjaj - sóhajtotta Garp.Hetekig azt az egyetlen mondatot forgatta _a fejében, amelyben Jenny a pénzről és a kutyafői ház sorsa felől

rendelkezett:

Legyen érdemes nők menedéke, ahol az eszüket összeszedhe-

tik s a formájukat egymás közt meglelhetik.

- Hajjaj - vakarta a fejét Garp.- Alapítványfélének szánhatta - okoskodott Roberta.- Fields-féle Alapítványnak - mondta ki Garp.- Óriási! - lelkesedett Roberta. - Az ám! Ösztöndíj és hajlék nőknek!- Mi végre? - bámult rá Garp. - Miféle ösztönüket díjazzam?- Hát hogy felépüljenek, ha bajuk van és egymás közt lehessenek - töprengett Roberta. - Aztán írhassanak, ha az

hiányzik nekik... vagy festhessenek.- Vagy hogy a zabigyereküket legyen hol megszülniük? Gyermekágyi alapítvány? Hajjaj.- Ne marháskodj - intette le Roberta. - Fontosabb ez annál. Nem érted? Anyád azt akarta, hogy megértsd a nők

szükségét. Hogy a bajukba beletekints.- Hát azt ki dönti el, hogy melyik nő „"érdemes""? Jaj, anyám! - siránkozott, s az égre emelte tekintetét. -

Bizony kitekerném a nyakad, ha élnél!- Neked kell eldöntened - szögezte le Roberta. - Így jön meg az eszed.- Miért nem te döntesz? Inkább terád szabták az ilyesmit, Roberta.Roberta kétségek közt vergődött. Őt is fűtötte Jenny Fieldsnek az a vágya, hogy Garpot és más férfiakat

rávezessen a nők jogos követeléseinek megértésére, másrészt tudta, hogy Garp döntőbírónak kétbalkezes lenne, s hogy ő különbül végezné a dolgát.

- Majd döntünk együtt - ajánlotta. - Azaz te döntesz, én ajánlok. És figyelmeztetlek, ha úgy látom, hogy a döntésed hibás.

- Roberta - rázta a fejét Garp -, te minden döntésemet hibásnak ítéled.Roberta kacéran szájon csókolta, aztán a vállára csapott - ezt is, azt is akkora hévvel, hogy Garp feljajdult.- A Fields Alapítvány! - lobogott Roberta. - Csodás lesz!Efféle viszálykodás nélkül Garp alighanem el is felejtette volna, milyen a világ. A viszálykodás tartotta benne a

lelket, amikor nem írt, s a hozzávalót Roberta Muldoon meg a Fields Alapítvány szolgáltatta.Roberta lett az alapítvány székes elnöke a Kutyafő-öbölben, a ház pedig írók alkotóházává, lábadozók

otthonává, kismamák védőintézetévé vált - világos padlásszobái meg festő nők műterméül szolgáltak. Amikor a nők kórében híre terjedt a Fields Alapítványnak, sokan töprengeni kezdtek, kinek szánják az ösztöndíjat. Töprengett Garp is eleget. A pályázók Robertának írtak, ő pedig válogatott női testületet gyűjtött maga köré, akik - szerették vagy utálták Garpot - mindig vitába szálltak vele. Havonta kétszer, Robertával az élükön és Garp kelletlen jelenlétében választottak érdemeseket a pályázók közül.

Jó időben kinn üléseztek a ház félreeső tornácán, bár Garp mind kedvetlenebbül járt ki a Kuty afő-öbölbe. - Sok nekem ennyi félbolond - mondogatta Robertának, így aztán inkább a Steeringbe tevődött át az ülések színhelye, a Steering úri lakba, a birkózók edzőjének hajlékába, ahol Garp valamivel jobban tűrte a harcias nők társaságát.

Legszívesebben talán a birkózóterembe terelte volna valamennyit, bár tudván tudta, hogy a pompásan küzdő Robertától ott sem nyerhetett volna el pontokat könnyedén.

Az 1048. számú pályázót Charlie Pulaskinak hívták.- Azt hittem, csak nőkkel foglalkozunk - vetette ellene Garp. - Ennyiben legalább sikerült megállapodnunk.- Charlie Pulaski nő - állította Roberta. - Csak éppen Charlie-nak becézik.- Szerintem ezért már ki is esik - mondta Marcia Fox, az egyszálbél költőnő, akivel Garp gyakran összecsapott,

bár verseit szerette.- Mit kíván ez a Charlie Pulaski? - kérdezte Garp, amikor rákerült a kérdezés sora. Mert némelyik pályázó

csupán pénzt kért, más meg elélt volna a Kutyafő-öbölben is egy darabig. Ismét mások pénzt és örök időkre szóló szállást reméltek a Kutyafő-öbölben.

- Charlie-nak csak pénz kell - mondta Roberta.- Névváltoztatásra? - érdeklődött Marcia Fox epésen.- Ott akarja hagyni a munkáját, hogy könyvet írhasson - felelte Roberta.- Hajjaj - sóhajtott Garp.- Ajánld neki, hogy maradjon meg állásában - tanácsolta Marcia Fox, az írók és leendő írók esküdt ellensége.- Marcia utálja az írókat még haló porukban is - súgta Garp Robertának.Azonban amikor ő is elolvasta a pályázathoz csatolt kéziratot, megegyezett Marciával abban, hogy Charlie

Pulaski ragaszkodjon az állásához körme szakadtáig.

Az 1073. számú pályázó a mikrobiológia docense volt vala hol, és könyvet akart írni ő is.

- Regényt vajon? - tudakolta Garp.- Tanulmányt a molekuláris virológia tárgyában - válaszolta dr. Joan Axe, maga is a Duke Egyetem tanulmányi

szabadságosa. Amikor Garp részletek iránt érdeklődött, azt a titokzatos választ kapta, hogy a pályázót „"a vérkeringés láthatatlan megbetegedései foglalkoztatják"".

Az 1081. számú pályázó biztosítatlan férje repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. Ötévesnél fiatalabb gyermeke volt három, és egy féléve lett volna még, hogy francia szakon diplomát szerezzen. Ehhez kért anyagi segítséget s hogy aztán tisztességes állást keríthessen -n- továbbá magának, gyermekeinek és a pótmamának pályázott szobákra a Kutyafő-öbölben.

Az alapítványi tanács egyhangúlag megszavazta a pénzt tanulmányainak befejezéséhez meg a pótmama tartásához, azonban úgy határoztak, hogy a pótmama meg a gyermekek éljenek csak ott, ahol az anya egyetemre jár. A Kutyafő-öblöt nem szánták gyermekeknek és pótmamáknak. Éltek itt olyan nők is, akik gyereket látván vagy gyerekhangokat hallván megbomlottak volna. Mások meg a pótmamákat sínylették már eleget.

Ez a döntés nem okozott sok fejtörést a tanácsnak.

Az 1088-as pályázóval nem boldogultak ilyen könnyen. A pályázó Jenny Fields gyilkosának volt az elvált felesége. Három gyereket nevelt -t- egyet éppen nem, mert az javítóintézetbe került - és a gyermektartás azzal megszűnt, hogy fér-

458jét a New Hampshire-i parkolóban leterítette a rendőrök meg az ott köröző vadászok sortüze.A néhai Kenny Truckenmiller alig egy évvel azelőtt vált el feleségétől. Barátainak gyakran panaszolta, hogy

nem győzi a gyermektartás fizetését. Azt is elmondta, hogy a felesége fejét a nőjogosítók csavarták el, ezért kellett elválnia. Mrs. Truckenmiller válóperes ügyvédje pedig New Yorkból odaszármazott elvált asszony volt. Kenny Truckenmiller tizenhárom évig verte a feleségét hetenként legalább kétszer, de gyermekeivel is irgalmatlanul bánt. Mrs. Truckenmiller viszont sem magát nem ismerte eléggé, sem lehetséges jogait, amíg el nem olvasta A kétes nem-et, Jenny Fields élete történetét. Akkor fordult meg a fejében először, hogy talán a rendszeres verésekért meg a gyerekekkel való kutya bánásért Kenny Truckenmillert is okolhatná - mert ő tizenhárom esztendeig azt hitte, jobb, ha magára vet és békén viseli keresztjét.

Felesége eszméléséért a nőmozgalmat okolta Kenny Truckenmiller. Az asszony házakhoz járt fodrászkodni a New Hampshire-i North Mountain városában azután is, hogy a bíróság kitette Kennyt a közös lakásból. A gyerekpénzek ritkábban érkeztek azontúl, a házi fodrászkodás pedig oly keveset hozott az asszony konyhájára, hogy kusza kézírással beküldött pályázatában megvallotta: meg kellett alkudnia gyermekeinek betévő falatjáért, ő azonban az efféle megalkuvást nem bírja.

Mrs. Truckenmiller, akinek leánykori neve nem derült ki a pályázatából, azon sem csodálkozott volna, ha, mint írta, az alapítványi tanács a pályázatát férje tettére való tekintettel elveti.

Az akarata ellenére tiszteletbeli tanácstaggá megtett John Wolf pénzügyi koponyának számított, és nyomban megmondta, hogy a Jenny Fields Alapítvány hírének igen jót tenne, ha Jenny Fields gyilkosának „"szerencsétlen hozzátartozóját"" megsegítenék. Napnál világosabbá válna az alapítvány emberbaráti célzata, érvelt, s a segítség meg is térülne az alapítvány javára teendő adományokból.

- Adományt kapunk eleget így is - állapította meg Garp vonakodón.- S ha a nő megalkuvása merő kurvaság? - vetette fel a kérdést Roberta. A tanács összenézett. Körükben

Roberta volt az egyetlen, aki női fejjel is, meg az egykori hátvéd fejével is gondolkodott. - Gondoljátok csak meg - folytatta Roberta -, akármilyen rossz rinyának lehet megalkuvás a kenyere, mi meg ott állunk megfürödve a jó szívünkkel.

- Környezettanulmányra lenne szükség - vélte Marcia Fox.- Valakinek beszélni kellene vele -e- csatlakozott hozzá Garp is -, hogy kiderüljön, valóban igyekszik-e

megállni a maga lábán.Rábámultak mindannyian.- Én ugyan nem kérdezem ki, kurva-e vagy sem - vetette meg a lábát Roberta.- Talán én turkáljak a szennyesében? - tiltakozott Garp. - Merre van ez a North Mountain egyáltalán? - vetette közbe Marcia Fox.- Én sem indulhatok neki nyomozni - tárta szét a karját John Wolf. - Az időm drága.- Hajjaj - vakarta a fejét Garp. - S ha énrám rám ismer? Nem ő volna az első.- Alig hinném - szólt közbe a lelki gondozással foglalkozó Hilma Bloch, akit Garp szívből utált. - Akikhez

élettörténetek szólnak, azokhoz nem szólnak a regények. Legfeljebb érintőlegesen. Más szóval, ha ez az asszony elolvasta a Bensenhaver szerint a világ--ot, csakis édesanyád élettörténete miatt volt rá kapható. Viszont a regény

elolvasásának még ez sem igazi oka. Ha meggondoljuk, hogy házhoz jár fodrászkodni, nemigen szakíthatott rá időt. Ugyancsak nem emlékezhet rád a borítólapon látott fényképről, tekintve, hogy fényképed Jenny meggyilkolása előtt vált közismertté. Inkább édesanyád arcára emlékezhet, hiszen ez az asszony több időt tölt tévénézéssel, mint olvasással.

John Wolf is, Roberta is a mennyezetre emelte tekintetét.- Köszönöm az okfejtésed, Hilma -a- mondta Garp. A tanács pedig úgy határozott, hogy igenis Garp látogassa

meg Mrs. Truckenmillert „"a jellemrajzához szükséges adalékok megszerzése végett"".- Hogy legalább a keresztneve kiderüljön - epéskedett Marcia Fox.- Fogadjunk, hogy Charlie - nyögte be Roberta.A jelentésekre tértek - ki időzik éppen a kutyafői házban, kinek jár le az ideje, ki költözik be a távozó helyett. S

miféle bökkenők támadtak az utóbbi időben.A padlásteret éppen két festőnő lakta, az egyik a déli szobájába került, a másik az északiba. A déli megirigyelte

a festőnek valóbb északi világosságot, így aztán két hétig acsarogtak. Reggelinél nem váltottak szót, és postájuk állítólagos eltűntéért egymást vádolták. Végül egymásba szerettek. Ezután már csak az északi festőnő festett - akttanulmányokat a déliről, aki naphosszat ott állt neki modellt a „"jó"" fényben. A házban való meztelenkedés ellen panaszt tett az ugyancsak ott időző clevelandi drámaírónő, a leszbikusság esküdt ellensége, aki különben álmatlansággal küzdött, mert, mint panaszolta, zavarja a tengermorajlás. Inkább talán a két szerelmes csatájának hangjai zavarhatták, de azért az idejét a házban már többször hoszszsszabbította. Panaszai is megszűntek, mihelyt a másik házi írónő azt javasolta, rendezzenek szereposztásős olvasópróbát a drámaírónő készülő művéből. Ami sikerrel megtörtént, s a ház boldogan elcsendesedett.

A ház másik írónőjét Garp ajánlotta lelkesen az alapítványi tanácsnak pompás novelláiért. Ideje lejáróban volt neki is. Ki költözzön a helyébe?

Az az asszony-e, akinek az anyósa elvetette a gyerekeit, miután férje elemésztette magát?- Egyszer már megmondtam, hogy ez nem jöhet - szögezte le Garp.Az a két Ellen-Jamesiánus letelepedhet-e, akik a napokban se szó, se beszéd, beállítottak?- Megálljunk - csapott az asztalra Garp. - Mi ez? Az Ellen Jamesiánusok csak úgy beállíthatnak?- Jenny mindig befogadta őket - mondta Roberta.- Változott a világ - felelte Garp.Az alapítványi tanács tagjai általában egyetértettek vele. Az Ellen-Jamesiánusoknak kitelt a becsületük. Nagy

sohasem volt, de az elszántságuk egyre fájdalmasabb részvétlenségbe ütközött.- A ház hagyományáról van szó - makacskodott Roberta, és két „"régi"" Ellen-Jamesiánus történetét mondta el

példaként, akik Kaliforniában sanyarogtak egy darabig, aztán viszszsszatértek, s a házban megtalálták életük értelmét.

- Hagyjuk ezt a számot, Roberta -a- legyintett Garp. - Tedd ki a szűrüket.- Anyád gondot viselt rájuk - tiltakozott Roberta.- A szájukat, azt legalább nem jártatják - állapította meg Marcia Fox, akinek szűkszavúságát Garp mindig

csodálta. De a tréfáján is ő nevetett csak.- Én is azt mondom, tanácsold el őket, Roberta - mondta dr. Joan Axe.- Az egész társadalommal van bajuk - vélte Hilma Bloch -h-, ami ragályossá válhat. Másrészt megfontolandó,

hogy szinte a ház szellemeinek nevezhetjük őket.John Wolf a mennyezetre nézett.- Itt volna például az az orvosnő, aki a rákkal kapcsolatos vetélésekkel foglalkozik - szólt bele dr. Joan Axe. -

Vele mi legyen?- Helyes, ő kerüljön az emeletre - mondta ki Garp. - Volt hozzá szerencsém. Aki ott fenn összetalálkozik vele,

abba belefagy a fülzsír.A kutyafői ház - kétkonyhás és négy fürdőszobás - földszintje volt a legtágasabb - tizenketten is ellakhattak lenn

kényelmesen. S még a tanácstermek, ahogy Roberta nevezte a Fieldsek idejéből ott maradt társalgókat és szalonokat. Lenn volta tágas ebédlő is, ahová a postát gyűjtötték -k- gyűlésezhettek ott a nők éjjel-nappal.

Ez volt a ház társas szintje, ahová ritkán helyeztek írókat és festőket. Öngyilkosjelölteknek a legalkalmasabb szint, mondta Garp egy alapítványi ülésen, mert, érvelt, az óceánba veszni egészségesebb, mint az emeleti ablakon kiugrani.

Roberta azonban hátvédhez méltó keménységgel igazgatta a házat. Akit meg nem győzhetett, azon erővel lett úrrá. A helyi rendőrség több együttérzéssel tekintett működésére, mint Jennyére valaha. Néha járőrkocsi hozta vissza elkódorgott védenceit, mert a testület tagjai valamennyien labdarúgó-szurkolói voltak -k- emlékeztek Robert Muldoon nagy felmentéseire.

- Határozatot kérek, hogy a Fields Alapítvány segítségére Ellen-Jamesiánus nem pályázhat - mondta Garp.- Helyes - csatlakozott hozzá Marcia Fox nyomban.- Vitatható indítvány - emelte fel a szavát Roberta. - Ilyen határozatnak nem érzem szükségét. Ostoba politikai

megmozdulásokat egyébként sem támogatunk. Viszont ezek a nyelvetlen nők kerülhetnek bajba egyébként is. A menedéküket nálunk egyszer megtalálták, ezért alig hinném, hogy elesettségükben ne fordulnának hozzánk ezentúl is.

- Hülyeségükben - helyesbített Garp.- Általánosítás - állapította meg Hilma Bloch.- Teremtő kedvű nők nemhogy magukba fojtanák a szót - érvelt Marcia Fox -, inkább felemelnék szavukat.

Nem látom értelmét az önkéntes kukaság díjazásának.- Hallgatni arany - mondta Roberta.- Ne hülyéskedj - intette le Garp. Derengeni kezdett neki, hogy az Ellen-Jamesiánusok, ki tudja miért, a Kenny

Truckenmillereknél is jobban ingerlik, és hiába múlták divatjukat, a világból nem múltak ki az ő kedve szerint. Azért megszégyenítéssel siettette volna őket. Helen már a fejére olvasta, hogy gyűlölete messzi meghaladja a jelentőségüket.

- Csakis együgyűek tesznek ilyet őrjöngésükben -n- mondta Helen. - Miért nem szállsz le róluk végre?- Kérdezzük meg Ellen Jamest - makacskodott Garp. - Illő, hogy az ő véleménye dönthessen. A legjobb volna,

ha a véleményét nyomtatásban dörgölhetnénk az orruk alá.- Ennyire személyes ügyben nincs haszna az odamondogatásnak -k- állapította meg Hilma Bloch. Mindannyian

ismerték Ellent, és tudták, hogy utálja mind a nyelvetlenséget, mind az önkéntes nyelvetleneket.- Tegyük félre a kérdést - ajánlotta John Wolf.- No tessék! - lázongott Garp.- A kedvedért én inkább szavazásra bocsátanám - mondta Roberta, mert tudta, hogy Garpot mindannyian

leszavaznák s az ügy lezárulna.- Visszavonom a javaslatot -t- mondta Garp álnokul. - Éljenek az Ellen-Jamesiánusok!Egyébként nem visszakozott.Elvégre anyja is őrjöngés áldozata lett. Az őrjöngésbe fordult önsajnálaté és bizonykodásé. Kenny

Truckenmiller éppen csak megveszekedettebb volt a más hozzá hasonlóknál. Annyira behajtotta volna a világon a maga igazát, hogy mind esküdt ellensége lett, aki mást állított.

De vajon mennyivel különbek nála az Ellen-Jamesiánusok? Nem az a megveszekedettség felhőzi el a szemüket, amelytől az élet többrétűségét nem látni?

- Ugyan már - csitította John Wolf. - Ezek nem öltek.- Még nem - mondta Garp. - De a fegyverük megvan hozzá. Vakon hisznek az igazukban. Csak a pillanat

gyújtása kell.- Gyilkoláshoz annyi nem elég - vetette ellene Roberta.De aztán hagyták Garpot, hadd füstölögjön. Egyebet úgy-'sem tehettek. Garpnak nem volt erőssége a

türelmetlenek iránti türelem. Az őrültek megőrjítették. Mintha azt nem bocsátotta volna meg nekik, hogy engedtek az őrületüknek - alighanem azért nem, mert neki sem ingyen adták a józanságot. Ha valaki nem küzdött meg érte, vagy elbukott a küzdelemben, Garp rásütötte, hogy nem vetette bele minden erejét.

- Korunk legkeményebb leckéje éppen a türelmetlenek iránti türelem - leckéztette Helen, és Garp hiába tudta, hogy Helen messzitekintőbb nála, nem hajlott a szavára.

Persze nem hajlottak a szóra az Ellen-Jamesiánusok sem, és gyűlölték Garpot testületileg.Mind anyjával való kapcsolatát, mind munkáját lesújtó kritikával illették. Garpot megmarták, ő meg visszamart.

Nem tudni, min kezdődött s miért kellett elkezdődnie egyáltalán, a nőmozgalomban mégis az Ellen-Jamesiánusok szították a vitát Garp személye körül, és a vízválasztói is ők lettek, melyik nőjogosító kedvelje Garpot, melyik ne.

Nyelvetlenségük jelképénél mindenképpen bonyodalmasabb érzésekkel tekintettek Garpra, és a sors fintora volt, hogy éppen életük példája, Ellen James mérgesítette el a hosszas hidegháborújukat.

Szokásává vált, hogy írásait szüleiről, Illinois-ról szóló történeteit, némaságának fájdalmas költészetét, a látványos művészetekért meg az úszásért való rajongásának tanúbizonyságát megmutatta Garpnak. Körültekintőn, szabatosan és lendületesen írt.

- Megvan az írásában, ami kell - dicsérte Garp Helennek. - A tehetség is, meg az indulat is. S a mersze, reméljük, maradandó.

A merszbe Helen nem kötött bele, mert attól tartott, Garpból az veszett ki végképp. Se a tehetségével, se az indulatával nem volt baj, azonban beszűkülésén csakis mersszel segíthetett volna.

Annak pedig jelét sem látván, elszomorodott. Egy darabig nem is csitította Garp indulatait, akár a birkózás

körül kavarogtak, akár az Ellen-Jamesiánusok körül, mert úgy okoskodott, hogy az indulat erőt gerjeszt és idővel írásra sarkallja.

Akkor sem próbálta mérsékelni, amikor előállt Ellen James esszéjével: „"Miért nem vagyok Ellen-Jamesiánus?"" Megrendítő írás volt, megríkatta Garpot. Megbecstelenítése sivár történetét azzal egészítette ki Ellen James, mennyire nem felejthette el sem ő, sem a környezete, és a teljes kép eltörpítette az Ellen-Jamesiánusokat, ahogy személyes nyomorúságában politikai követőivé szegődtek volna. Ellen James szerint az Ellen-Jamesiánusok súlyosbították terhét, mert a nyilvánosságot foglalkoztatták vele. És Garpnak kétszeresen fájt, ha valaki akaratlan vált a nyilvánosság áldozatává.

Hozzátartozott az igazsághoz, hogy az Ellen-Jamesiánusok jobbjait nem csupán „"politikai meggondolások"" vezették: a nőket fenyegető veszedelmet akarták a nyilvánosság elé tárni nyelvük kimetszésével. Ellen James követésében személyesek voltak azok is, akik osztoztak vele a nemi erőszak tapasztalatában, és jelezni akarták, hogy nyelvük odaveszett a tapasztalatukkal - a férfivilág örökre befogta a szájukat.

Hogy az Ellen-Jamesiánusok szervezete eszelősöktől nyüzsgött, azt nem is tagadta senki. Még ők maguk sem. Mindenre elszánt egyesülésük a nőmozgalom követeléseinek értékét illetően kételyt támasztott. Ellen James ellenük fordulása azonban éppoly meggondolatlan volt az egyének szándékait tekintve, mint ahogy az Ellen-Jamesiánusok meggondolatlanul használták cégérüknek Ellen Jamest, mert meg sem fordult a fejükben, hogy egy tizenegy éves leányka egymaga előbb megemésztené életének iszonyatát.

Így aztán tudták is Amerika-szerte, hogyan vesztette a nyelvét Ellen James - talán csak a legfiatalabb nemzedék nem, mert ők egy kalap alá vették az Ellen-Jamesiánusokkal. S a legjobban ez fájt Ellennek, hogy azt hiszik, a nyelvét maga metszette ki ő is.

- A dühét ki kellett tombolnia, azt értem - mondta Helen Garpnak az esszéről. - A lelke épségét szolgálta. Meg is mondtam neki.

- Én pedig azt mondtam, hogy jelentesse meg.- Ugyan! - tiltakozott Helen. - Mi lenne a haszna?- Haszna? Hogy az igazság napvilágot lát. Ellen lelke épségét az szolgálja a leginkább.- Meg a te lelked gyönyörűségét - tette hozzá Helen, mert tudta, hogy Garp valójában az Ellen-Jamesiánusok

nyilvános megszégyenülésére vágyik.- Igaz - hagyta meg neki Garp. - Jó, jó. De azért a legfontosabb, hogy a bálványuktól tudják meg ezek a

féleszűek, hogyan vélekedik felőlük.- A legfontosabb? - nézett rá Helen. - Egyáltalán fontos?- Jó, jó - motyogta Garp, mert a szíve mélyén tudta, hogy Helen jól beszél. Meg is mondta Ellennek, hogy az

esszéjét inkább tegye félre. Ellen ezután egy hétig kerülte Garpékat.Csupán John Wolf telefonhívásából tudták meg egy hét múltán, hogy Ellen neki küldte el a művét. - Mit

kezdjek vele? - panaszolta a derék szerkesztő.- Küldje vissza - sugallta Helen Garpnak.- Azt már nem! - csattant fel Garp. - Ellentől kérdezze meg inkább!- Poncius Pilátus mossa a kezét - állapította meg Helen.- Mit tennél vele mégis?-? - szegezte John Wolfnak a kérdést Garp.- Én? Énnekem ebben az ügyben akaratom nem lehet. Annyit tudok, hogy jól megírt és kiadható.- Nem éppen azért kiadható, mert jól megírt, magad is tudod - kötözködött vele Garp.- Nem - vallotta meg John Wolf -, mégis nyom valamit a latban.Ellen csak annyit tudatott Garppal, hogy az írást meg akarja jelentetni. Helen továbbra is eltérítette volna a

szándékától, Garp azonban már nem szólt a dologba.- Elég volt egyszer beleártakoznod -d- vetette a szemére He-leHelen. - S ha most hallgatsz, az történik, amit

akartál, és az a bántó irat megjelenik!Garp tehát megpróbált Ellen lelkére beszélni mégis. A maguk s mások által meggyötört zavaros teremtések

szószólójaként lépett fel. Mi az értelme nyilvánosan perlekedni velük? Öt év múltán elfelejtkezik róluk a világ. Bárki kezébe nyomják a levélkéjüket, ezzel a kérdéssel kerülnek szembe: „"Mi az, hogy Ellen-Jamesiánus? Nem bír beszélni? Nincs nyelve tán?""

Ellen azonban megkutyálta magát.

Én meg nem bocsátok nekik!

- írta Garpnak.

Öt év, dehogy, ötven év nem lesz elég, hogy elfelejtsem Őket -emlékezni fogok rájuk, akár a nyelvemre!

Garp tárgyilagosan megállapította, hogy Ellen mindig tudja, hova tegyen gondolatjelet, de mondani csak ennyit mondott-:

- Nem tanácsos, Ellen.

Megharagszol rám, ha mégis kiadatom?

-- kérdezte. Garp pedig nem mondhatta neki, hogy meg.

Hát Helen?

-- Helen legfeljebb énrám haragszik majd - felelte Garp.- Mindig magadra haragítasz mindenkit - lobbantotta a szemére Helen az ágyban. - Ha téged hallgatnak, feljön a

fejük vize. Ne izgasd az embereket, szépen kérlek. Láss végre a dolgodnak. Ne tekints egyébre. Régebben azt hajtogattad, hogy a politika ostobaság és semmi részed nem kívánja. Akkor volt igazad. Most azért jártatod a szád, mert az könnyebb, mint a semmiből teremteni írással valamit. Beborítod a szobák falát könyvespolcokkal, a padlót dörgölöd, a kertben szarakodsz! Hát mindeneshez mentem én? Vagy politikai megmozdulások csahosához? Te a könyvet írd, s lesz, aki polcot készít hozzá. Nem mondhatod, hogy nincs igazam, Garp!

- Nem is mondom - válaszolta Garp, és azon járt az esze, mi indította A Grillparzer penzió első mondatára.„"Apám az Osztrák Vendégforgalmi Irodának dolgozott.""Hogyan támadt ez a mondat? Megpróbált kiagyalni hasonlókat. „"Ötéves volta gyerek, de a köhögése messzibb

mélyekből szólt, mintha a szűk, csontos mellkasából szólna."" Különb nem jutott az eszébe. Csupán emlékezete működött, az meg ízetlenségeket böfögött föl. A képzelete megbénult.

A birkózók termében három álló napig emelgette a legnehezebb súlyzót - büntetésül-e?- Szarakodás ez is, hogy a szavaddal éljek-mond - mondta Helennek.Majd a küldetésével állt elő, hogy neki a Fields Alapítvány ügyében kell eljárnia a New Hampshire-i North

Mountainban, érdemes-e egy Truckenmiller nevezetű asszony az ösztöndíjukra.- Szarakodás a kertben - vágta rá Helen. - Könyvespolc, csahoskodás, olyan emberek foglalatossága, akiktől

teremtés nem telik.Garp azonban csak eleredt. Már nem volt otthon, amikor John Wolf telefonált, hogy tudassa: Ellen James Miért

nem vagyok Ellen-Jamesiánus? című esszéjét egy jó nevű hetilap hajlandó közölni.John Wolf hangjából a telefonon a Régi Rém torokköszörülése szólt - a Fenékhulláé, gondolta Helen, bár nem

sejthette, miért.Tudatta a hírt Ellen Jamesszel, és máris megbocsátott neki, sőt azt sem bánta, hogy Ellen izgalma elragadja.

Kiruccantak kocsival a part mentében Duncannal meg a kis Jennyvel, és langusztát vettek Ellen kedvére, Garpnak meg fésűskagylót, mert ő nem volt barátja a langusztának.

Pezsgőt!

-- írta Ellen a kocsiban, majd óvatosabb lett:

Illik a pezsgő a langusztához meg a fésűskagylóhoz?

-- Persze - nyugtatta meg Helen. - Miért ne illenék? - Meg is vették, aztán benéztek a kutyafői lakba, és a díszvacsorára meghívták Robertát.

- Mikorra ér haza apu? - tudakolta Duncan.- Én bizony nem tudom, merre van North Mountain - felelte Helen -, de azt ígérte, velünk vacsorázik.

Nekem is ígérte

-- tódította Ellen James.Nanette Szépészeti Intézete North Mountainban, Mrs. Kenny Truckenmiller konyhájában működött.- Nanette-nek tetszik lenni? - érdeklődött tőle Garp félénken, a tornácfeljáró aljáról, amint ott állt latyakkal és

sóval beverten.- Nanette, az nincsen - felelte az asszony. - Én Harriet Truckenmiller vagyok. - A konyha sötét mélyéből nagy

borjú kutya törekedett kifelé vicsorgón, azonban Mrs. Truckenmiller csontos csípeje elzárta az útját. Sebhelyes, fakó bokájával éppen csak rést tartott a konyhaajtón. Papucsa kék volt, hosszú pongyolájába beleveszett az alakja -a- Garp annyit látott belőle, hogy szikár asszony, és most szállhatott ki a fürdőkádból.

- Tetszik férfit is nyírni? - érdeklődött tovább.- Nem - válaszolta az asszony.- Egyszer nem tetszene kivételt tenni? Énnekem nincs bizalmam a borbélyokhoz.Harriet Truckenmiller gyanakvón nézett Garp fekete sísapkájára, amelyet a fülére s a teljes hajzatára ráhúzott,

csupán néhány fürtje göndörödött alóla rövid nyakába.–- Nem látom a haját –- mondta Mrs. Truckenmiller. Garp lekapta sapkáját, s a haja villamosan ágaskodott a

hideg szélben.- Nemcsak hajnyírás kellene –- tette hozzá Garp semmitmondón, és elnézte az asszony megnyúlt, szomorú arcát

meg a szürke szemek körül gyülekező szarkalábakat. Szalmasárga haja csavarókban állt a feje tetején.- Nem jelentkezett be –- állapította meg Mrs. Truckenmiller.Garpnak látnia kellett, hogy ez a hervadt asszony nem kurva, inkább fél tőle.–- Mit akar ezzel a hajjal?- Egy kicsit nyírni kellene –- motyogta Garp –-, de egy hullámot is tetetnék bele.–- Hullámot? –- nézett rá Mrs. Truckenmiller Garp meredező sertéjére. –- Dauert gondol?–- Hát –- tűnődött el Garp és beletúrt –-, amit ki lehet belőle hozni. Tetszik érteni.Harriet Truckenmiller vállat vont. –- Föl kell öltöznöm –- mondta. A hamisnak is, erősnek is tetsző kutya a lába

közt igyekezett volna kifelé, és széles pofája ott vicsorgott a külső meg a belső ajtó közt. Garp már várta, hogy felfogja a támadását, Harriet Truckenmiller azonban megemelte csontos térdét, s egy rúgással hátralódította a nyívó állatot a konyha mélyébe.

A fagyos udvar víztócsáiban kutyagumik jegesedtek. Állt az udvaron három kocsi is, ámbár Garp szerint nemigen mozdulhattak innen. Odébb fát hánytak le halomba, de nem volt, aki felmáglyázza. A homokszín alumíniumborítású falnak tévéantenna dőlt –- valamikor fenn állhatott a tetőn, de most olyan volt, mint a törött ablakban szövődő pókháló.

Mrs. Truckenmiller hátralépett és megnyitotta az ajtót. Garp szeme viszketni kezdett a fafűtéses kályha melegétől. Sütemény párája keveredett hajmosóillattal –- a konyha egyébként a háztartás és a mesterség közt oszlott meg. A rózsaszín mosdóba hajmosó tömlő kígyózott bele. A polcon paradicsombefőtt sorakozott. A tükörtriptichont rivaldafény fogta körül. A fűszerpolcon egy rendben üvegcsék, tégelyek és porlasztók. Egy vasszék fölé a mennyezetről hajszárító bura ereszkedett vascsövön –- akár a villamosszék őse.

A kutya is eltűnt, Harriet Truckenmiller is. Garp megfésülködött, azután beletekintett a tükörbe, mint aki meggyőződne, megvan-e még.

Majd nyílt a külső ajtó s vörös vadászsapkás, tagbaszakadt ember lépett a konyhába. Karján tűzifa tornyosult, azt beleborította a kályha mellé állított faládába. Most derült ki, hogy a kutya a mosdó alatt feküdt, és éppen csak az állát kellett volna felszegnie Garp bokájáért, mert amikor az ember benyitott, vakkantás nélkül felkelt s odaoldalgott hozzá. Nyilván bejáratos a házba a vadászsapkás, állapította meg Garp.

–- Feküdj a helyedre, melák –- szólt rá a vadászsapkás, és a kutya szót fogadott.- Te vagy az, Dickie? –- hallatszott Harriet Truckenmiller hangja valahonnan a házból.–- Miért, kit vársz? –- kurjantott vissza a vadászsapkás, aztán megfordult s meglátta Garpot a tükör előtt.- Jó napot kívánok–- mondta Garp, a Dickie nevezetű meg rámeredt. Ötvenéves lehetett, nagy arcát megcsípte a

dér, és Garp, jól ismervén Duncan arcjátékát, nyomban látta, hogy a fél szeme üveg.- Janapot –- mondta Dickie.–- Vendégem jött! –- hallatszott Harriet hangja.- Látom –- morogta Dickie. Garp idegesen igazított a haján, mintha bizonyítani akarná Dickie-nek, milyen

fontos neki, ha elhozta mindidáig, a New Hampshire-i North Mountainba, Nanette Szépészeti Intézeté--be.- Hullámot kér a hajába! –- tudatta Harriet, talán a ház túlsó végéből. Dickie ugyan nem tette le a vörös

vadászsipkáját, Garp látta mégis, hogy kopasz lehet.–- Én nem tudhatom, mi a maga szíve vágya –- súgta oda Dickie Garpnak –-, de csak a hullámra számíthat,

egyébre nem, hallja?–- Nincs bizalmam a borbélyokhoz –- motyogta Garp. –- Nekem meg magához nincs –- mondta Dickie.- Nem vétett semmit, Dickie! - Harriet Truckenmiller olyan testhezálló türkiz nadrágban lépett be, amely Garpot

női vendégszereplésének napjára emlékeztette, s olyan virágos kartonblúzban, amilyen virágokat New Hampshire

legszebb tavasza nem hány. A haját merő más zöldségekkel ékes kendő szorította hátra. Tett az arcára festéket is, de nem sokat - „"helyes"" volt éppen csak, mint az olyan családanya, aki ad magára. Garp néhány évvel nézte fiatalabbnak Dickie-nél, inkább csak egy-kettővel.

- Nem a hullámért jött ez, Harriet - mondta Dickie. - Ez azt akarja, szerintem, hogy a fejét babirkálják neki.- Nem bízik a borbélyokhoz - hangzott Harriet Truckenmiller válasza, és Garpnak megvillant a fejében, hátha

Dickie borbély.- Én nem illetlenkedni jöttem - mondta ki Garp. Látott is már mindent, amit látni akart, és elszánt szándéka volt,

hogy utasítja a Fields Alapítványt: ajánlják meg a kért pénzt Harriet Truckenmillernek. - Ha fejtörést okozok - mondta -, akkor inkább hagyjuk. - Azzal nyúlt az anorákjáért, de amióta a székre ledobta, a kutya már rátette a mancsát az ujjára.

- Ne tessen azért haragudni - szabadkozott Harriet. - Dickie vigyáz az erkölcsömre. - Dickie pedig láthatóan elröstelkedett: egyik csizmája talpával taposta a másik fejét.

- Csak aprófát hoztam - mentegetőzött. - Illetett volna kopogni, az igaz. - És a kályhát nézte dacosan.- Ne má, Dickie - szólt rá Harriet, és szerető csókot nyomott a nagy rózsaszín képére.Dickie még egy lesújtó pillantást vetett Garpra, és kifordult a konyhából. - Szerencsés nyiretkezést - szólt vissza

gúnyosan.- Köszönöm - felelte Garp, de az egy szava elég volt, hogy a kutya morogva megrázza az anorákját.- Nyughass - intette Harriet a kutyát, és visszatette Garp anorákját a székre. - Nem azért, hogy marasztaljam -

mondta Garpnak -, de Dickie énnekem csakis az erkölcsemre vigyáz.- A kedves férje? - kérdezte Garp kétkedőn.- Az én férjem Kenny Truckenmiller volt - válaszolta Harriet. - Engem ha nem is ismer, őróla csak hallott.- Hallottam.- Dickie a bátyám, és igen szívén viseli a sorsomat-mond - mondta Harriet. - Mert azóta, hogy Kenny elment,

tennék a férfiak a szépet. - Azzal nekidőlt a kivilágított hármas tükör szekrényének és türkiz csípőjére vetette két kék eres kezét. Garpra rá sem nézett, csak sóhajtott. - Én nem tudom, mi jutott a fülébe, mi nem - mondta -a-, de én csak hajakkal foglalkozok. Én megcsinálom a fejét, de másról nem lehet szó - szögezte le.

- Csak a hajról van szó - erősítette meg Garp. - Erről.- Azért - mondta Harriet, de még mindig nem nézett rá.A tükör szélébe fényképek voltak bedugdosva. Az egyik esküvői kép volt. Az ifjú Harriet Truckenmillert

mutatta vigyorgó férjével, Kennyvel, amint a lakodalmi tortát megszegik.Egy másik kép áldott állapotában örökítette meg Harrietet, karján egy totyogóforma gyerekkel, egy Walt

korabeli gyerek meg a szoknyájának törleszkedett. Harriet fáradtnak látszott a képen, de nem elnyűttnek. Dickie-ről is volt fénykép: Kenny Truckenmillerrel állt egy fán lógó, kibelezett szarvas mellett. A fára ráismert Garp-Nanette Szépészeti Intézeté--nek első kertjében nőtt. Ezt a képet már látta -a- egy országos képeslap közölte Jenny meggyilkolása után, nyilván azzal a célzattal, hogy szemléltesse az állat és ember ölésére termett Kenny együgyűségét.

- Miért éppen Nanette? - kérdezte Garp némi hallgatás után. Harriet szenvedő arcába nem mert belenézni, csupán a szorgos ujjait figyelte.

- Szerintem olyan franciás - mondta Harriet. Aztán meggondolhatta, hogy Garp messziről jött ember, és nevetett a tulajdon magyarázatán.

- Szó se róla - nevetett vele Garp. - Nem az, csak olyan. - És barátságosan összemosolyogtak.Amikor a nyírás elkészült, Harriet szivaccsal letörölgette a kutya nyálát Garp anorákjáról. - Hát meg sem nézi? -

biztatta Harriet. - Mármint a haját. - Garp visszafojtott lélegzettel bámult bele a hármas tükörbe. Gyönyörű, állapította meg elragadtatottan. Színe se, hossza se változott. Mintha előző életében hordott volna ilyen hajat. Habosan könnyű volt, és az egy hullám valahogy elvonta a figyelmet tört orráról és rövid nyakáról. Garp úgy érezte, az arca is jobban illik hozzá, • mint valaha. Persze szépészeti intézetben nem járt még. Jenny nyírta, amíg meg nem nősült, akkortól pedig Helen. Nem fordult meg tehát borbélynál sem.

- Bámulatos! - lelkesedett. Az új haj tapintatosan borult csonka fülére.- Menjen má - nevetgélt Harriet, és taszított rajta egyet. Garpnak azonban szándékában állt, hogy a Fields

Alapítvány intézőbizottságának részletesen ismerteti a taszítás természetét, mert abban kacérság, magakelletés nem volt semmi. Akár mindjárt el is árulta volna Harrietnek, hogy ő Jenny Fields fia, annyira baráti taszítás volt, de ő kellette volna magát.

„"Nem illő az érzelmi sebezhetőséget kiaknázni"" - írta egykor a kardos Jenny Fields. Újabban Garp is magáénak fogadta tételét, azért szépen megköszönte a munkát, és elbúcsúzott Harriet Truckenmillertől.

Dickie fát aprított odakinn. Ügyesen forgatta a fejszét, de megállt vele, amikor Garp megjelent. - A

viszontlátásra - kiáltotta oda Garp. Dickie megindult feléje - a fejszével.- Hadd látom a fejét - mondta.Garp megállt és Dickie megvizsgálta.- Kenny Truckenmiller barátja volt talán? - kérdezte tőle Garp.- A - felelte Dickie. - Más barátja se volt. Én ajáltam el neki Harrietet.- Hát igen. Borzasztó - bólogatott Garp, elgondolván, milyen az élet.- Nem is rossz - állapította meg Dickie a húga keze munkájáról.- Jenny Fields az anyám volt-mond - mondta Garp, mert tudatni akarta valakivel, és tudta, Dickie-t nemigen

zsarolja meg vele érzelmileg.- Neki nem mondta, ugye? - bökött Dickie a ház felé a fejszéje nyelével.- Nem, nem - nyugtatta meg Garp.- Akkor jó. Mert ilyesmiket nem szeret hallani.- Gondoltam - mondta rá Garp, és Dickie helyeslően bólintott. - Igen kedves nő a húga - tette hozzá Garp.- Abbion - bólogatott Dickie buzgón.- Hát a viszontlátásra. - Garp fordult volna, de Dickie gyengéden megbökte a fejsze nyelével.- En Én is lőttem rája, azt tudja-e?- Kennyre?- Mondom, én is, több közt. Kenny megveszett. Le kellett lőni.- Ejnye - borongott Garp.Dickie vállat vont. - En Én amúgy szerettem. De aztán megdühödött Harrietre meg a maga anyjára. És az már

látszott, hogy többet az ép eszére nem tér. Megveszítették a nők.- Borzalmas.- No, a viszonlátás - mondta Dickie, azzal fordult vissza a farakásnak. Garp kocsija felé indult az udvart

pettyező eljegesedett kutyagumik közt. - Jó ám az a haj! - kurjantotta utána Dickie, és dicsérete szívbélinek tetszett. Már javában aprította a fát, amikor Garp a kocsiból kiintett neki. Nanette Szépészeti Intézeté--nek ablakából Harriet Truckenmiller integetett utána. Nem bátorítóan - azt Garp nem is hitte. Kigördült North Mountainból, aztán felhajtott egy csésze kávét és tankolt a benzinkútnál. Mindenki rajta . felejtette szemét a tollán. Garp is megnézte minden tükörben, de még hazaért Ellen szerzőavató díszvacsorájára.

Lehet, hogy feszengett annyira, mint Helen, de látszani nem látszott rajta. Végigette a langusztát, a fésűskagylót, megitta a pezsgőt, s egyre azt várta, hogy majd Helen vagy Duncan mond valamit a hajáról. Mosogatott már, amikor Ellen James elázott levélkét nyomott a kezébe.

Megvolt a birkanyírás?

Ingerülten rábólintott.- Nekem nem tetszik - mondta Helen az ágyban. - Szerintem isteni.- Nem illik hozzád - állapította meg Helen, és kócolta volna erőnek erejével. - Akár egy hulla haja - mondta a

sötétben.- Nofene.- Mint akit a temetkezési vállalkozó fésült helyre - háborgott Helen, és egyre Garp haját túrta. - Minden szálát

helyre tette. Élőnek ilyen tökéletes a haja nem is lehet. - Aztán sírva fakadt, és Garp duruzsolt neki vigasztalón. Nem fért a fejébe, mi lehet a baj.

Ezúttal nem eszmélt a Fenékhullára, azért csak duruzsolt, majd szeretkeztek, amíg el nem aludtak.

Ellen James megjelent esszéje - Miért nem vagyok Ellen-Jamesiánus?-? -- mintha senkit indulatra nem gerjesztett volna. Azonban idő kell a szerkesztőségnek írt levelek közléséhez is.

Ellen James levelesládája persze megtelt a várható postával: gyengeelméjűek sajnálkozásával, betegek házassági ajánlataival, és - mint Garp jó előre megmondta Elennek - olyan nőgyűlölő és feleségverő akarnokok válaszával, akik meg akarták mutatni, hogy ők igazságosak.

Csak az Ellen-Jamesiánusok nem nyilatkoztak.Garp első steeringi birkózócsapata szép eredményeket ért el az idényben. Közeledett az ősellenséggel, a csúnya-

rossz bathiakkal való összecsapás. A csapat erősségei azok voltak, akiket Ernie Holm nevelt két-három évig, Garp azonban pompás formában tartott mindenkit: Éppen az esélyeket mérlegelte súlycsoportról súlycsoportra a Steering úri lak konyhájának asztalánál, amikor Ellen James robbant be sírva szerzőavató folyóiratának következő

számával.Garp eszébe ötlött, hogy a folyóiratok módszereit mégis ismertetnie kellett volna vele. Ebben a számban az

EllenJamesiánusok testületileg válaszoltak hosszú levélben Ellen Jamesnek arra a vádjára, hogy személyes nyomorúságát cégérüknek használják. A levél hangja éppen olyan volt, amilyet az efféle folyóiratok imádnak. Kivált a szerkesztőjére haragudott Ellen James, mert csak az árulhatta el az Ellen-Jamesiánusoknak, hogy ő a hírhedt T. L. Garp házában él.

Az Ellen-Jamesiánusok ezzel meg is kapták a koncukat: szerencsétlen Ellen Jamest behálózta a nőellenesek fő cselszövője. Aki anyja eszméit sárba tiporta! A nőmozgalom haszonlesője!

A levelet követően néhányan még közönségesnek, aljasnak és alpárinak mondták el a kettejük kapcsolatát.

Ne haragudj!

-- írta Ellen.- Semmi baj. Semmi baj. Nem tehetsz róla - vigasztalta Garp.

Én nem vagyok a nők ellensége!

-- Persze hogy nem - mondta rá Garp.

Ami nem fehér, az nekik fekete!

- Az bizony - bólintott Garp.

Legfeljebb ezért utálom őket. Mert vagy hozzájuk szegődök, vagy az ellenségük vagyok!

-- Hát hiába - sóhajtotta Garp.

Én beszélni szeretnék!

Ezzel kitört belőle a zokogás. Garp vállán sírta ki bugyborékoló dühét, oly hangosan, hogy Helen is előkerült a nagy ház távoli könyvtárszobájából, Duncan is a sötétkamrából, és a kis Jenny fölébredt.

Garp bolondjában eldöntötte, hogy felveszi a kesztyűjét ezeknek a vakhitükben megrögzött szédülteknek, akiknek nem elég, hogy bálványuk nem akar tudni róluk, ők próbálnak mindent jobban tudni felőle.

„"Ellen James nem bálványnak született - írta Garp. - Meggyalázták és megcsonkították, mikor még nem tudta, mire vélje a férfiakat és a szerelmet."" Ilyen mederben folytatódott az írása. Kaptak rajta persze és közölték. Olaj volt a tűzre - s hozzá még első írása botrányos regénye, a Bensenhaver szerint a világ megjelenése óta.

Azazhogy a második. Nem sokkal Jenny halála után Garp egy kicsiny folyóiratban tette közzé első s egyetlen versét. Fura egy vers volt. Gumióvszerekről szólt.

Úgy érezte, életét szegélyezik a kéj következményeitől való óvás férfias szerei. Elkísérték hajnali parkolókba, a part fővényébe, ahonnan gyermekek ásták elő. Üzenetet is közvetített, mint amikor ajtajuk kilincsére húzták a Gyengélkedő szárnyépületében. Kotonok úsztak a Steering diákszállóinak vécécsészéjében, ájultan hevertek nyilvános pössentőkben. Vasárnapi lap közé hajtogatva is talált már egyre, de a postaládában akárhányra. Egyszer a régi Volvójuk sebességváltójára is húztak, mert eltulajdonították éjszakára, de nem furikázás céljából.

A kotonok úgy megtalálták Garpot, akár a hangyák a cukrot. Füle mögé tett száz mérföldeket, átrepült kontinenseken és íme - mi fátyolozza a máskülönben tiszta hotelszoba bidéjének lefolyóját? Mi húzódik meg a hátsó taxiülés résében, mint valami nagy hal kioperált szeme? amelyik akkor is őt nézi, ha már fél napja hurcolja a cipője talpán?

Mintha csatárláncba fogóztak volna az idők kezdetén. Akkor talán, amikor első tenyészetükre bukkant a régi ágyútorokban.

Nem volt rossz vers, de szinte senki nem olvasta el a trágársága miatt. Sokkal többen olvasták vitairatát Ellen James meg az Ellen-Jamesiánusok perlekedésében, mert újsággal szolgált. Olvashatták akár a nap híreként. És Garp is tudta, hogy sajnos a hír érdekesebb a művészetnél.

Helen hiába könyörgött neki, hogy ne engedje magát belerángatni az ügybe. Ellen James is megértette vele, hogy ez az ő ügye, és nem kérte a segítségét.

- Szarakodsz a kertben tovább - pirongatta Helen. - Taknyolod a könyvespolcokat.Garpnak azonban jót diktálta dühe. Azt mondta, csak határozottabban, amit Ellen James. Azoknak az értelmes

nőknek a nevében szólt, akikre a nőmozgalommal együtt veti árnyát „"az Ellen-Jamesiánusok önpusztító radikalizmusa"". Ilyesmikkel dorongolta őket, mégpedig hatásosan. Helen kérdése viszont épp oly jogos volt: „"Ki látja a hasznát? Akad-e értelmes nő, aki nem tudja, hogy az Ellen-Jamesiánusok futóbolondok? Nekik vered a hírt. Még Ellent sem segíted. Egy év nem kellene, mindenki elfelejtkezne róluk. Te nem engeded, hogy divatjuk kimúljon a világból. Miért?""

Garp azonban konok volt, mint az olyanok, akik bármi áron behajtanák az igazukat. Kétséget csupán az ébresztett benne, hogy az igazával magára maradt. Ellen is belefáradt a hadakozásba, és már bánta, hogy nekikezdett.

- De mikor ők kezdték! erősködött Garp.

Nem éppen. Az kezdte, aki úgy gyalázott meg valakit, hogy aztán ne panaszolhassa

-- írta Ellen James.- Igaz - hagyta rá Garp. - Igaz, igaz. - Ellen lefegyverezte.A Steering birkózócsapata 9 : 2 arányban verte meg az idény utolsó összecsapásában a Bath Akadémiát,

megszerezte a második helyezést az új-angliai bajnokságban, és kiállított egy nyolcvanöt kilós bajnokot is, Garp fáradozásainak legfőbb tárgyát. Azonban az idény véget ért, és Garpnak, a dologtalan írónak megint nem volt mit kezdenie magával.

Robertával volt együtt sülve-főve. Véghektetlen squashmérkőzéseket játszottak, a három hónap során négy ütőt törtek el és Garp bal kezének kisujját. Garp viszont egy óvatlan lendülettel kilenc öltésre való sebet ejtett Roberta orrán, holott Roberta nem sérült a Sasoknál töltött küzdelmes ideje óta, és igen fájlalta a szépségén esett csorbát. Mikor aztán a pálya közepén csaptak össze egyszer, Roberta hosszú térde akkorát emelt Garp lágyékán, hogy egy hétig attól sántált.

- Ide figyeljetek, szíveim - olvasta a fejükre Helen -, ha motelben tombolnátok ki a szerelmeteket, kevesebb kárát látnátok!

Ők azonban megmaradtak barátoknak, s ha éppen felkelt bennük a vágy, tréfával ütötték el. Roberta egyébként elrendezte szerelmi életét, tapintatosan és titokban, akár egy született nő. A Fields Alapítvány kutyafői házában korlátlanul uralkodott, aztán a hétvégeken bevágódott New Yorkba, ahol hódolóinak válogatott csapata várta. - Bombabiztos szervezés - bizonykodott.

- Jónak látszik - vélte Garp is. - Nem mindenki osztja meg az erőit ilyen szerencsésen.Azzal lejátszottak egy újabb squashmérkőzést - majd ahogy melegedett az idő, együtt futottak a Steeringtől a

tengerpartig kanyargó utakon. Az egyiken éppen hat mérföld volt a Kutyafő-öböl, így aztán egyik háztól futottak a másikig. Ha Robertát a szerelmek New Yorkba szólították, Garp maga futott.

A Kutyafő-öbölnek éppen feleútjára ért magányos futásában, amikor egy piszkosfehér Saab kanyarodott elébe. Mintha lassított volna, aztán mégiscsak nekilódult és eltűnt Garp szeme elől. Az út bal oldalán szaladt, mert a szembejövő kocsiknak jobban kitérhetett -t- a Saab a jobb útfélen hagyta el, csupán a lassítás szándéka tette emlékezetessé.

Garp azon a felolvasó estén gondolkodott éppen, amelyen a Kutyafő-öbölben kellett szerepelnie. Roberta beszélte rá, hogy a Fields Alapítvány ösztöndíjasainak és meghívott vendégeiknek olvasson fel - elvégre ő az alapítvány elnöke, Roberta pedig szívesen rendezett hangversenyeket és szavalóesteket - szóval sok szólt a szereplés mellett, Garp mégis vonakodott, kivált most, mikor az Ellen-Jamesiánusok ellen írt vitairatában oly sok nőt megbántott. S hiába értettek vele egyet az értelmesebbek, az sem kerülte el figyelmüket, hogy Garpot gyűlölet fűti, mert az átütött az érvelésén. Megsejtették benne a férfiakra valló féktelenséget - türelmetlenségét, mint Helen mondta, a türelmetlenek iránt. A legtöbb nő tudta, hogy Garp az igazat írja, de könyörtelensége elvadította őket. A birkózó Garp a kemény küzdőszellem embere volt. Keménysége taszította hallgatóságát még a főiskolákon is - ahol a durva hang akkor éppen nem élte divatját -t-, és szerepléseit a kétnemű hallgatóság kínos csendje kísérte. A papírról lázongókat ismerték, Garp kérlelhetetlenségén viszont megütköztek.

Roberta eltérítette attól is, hogy valamelyik nemi jelenetét olvassa. - Nem mintha a Fields Alapítvány ösztöndíjasai ellenségesen hallgatnák az ilyesmit. Csak éppen bizalmatlanok. Válogathatsz a más jeleneteidből -l- mondta. Szóba sem került azonban az a lehetőség, hogy valami újat olvasson. Főként ezért idegesítették Garpot egyre inkább a felolvasóestek.

Felszaladt a dombtetőre a fekete skót marhát tenyésztő gazdaság kerítése mentén - a Steering meg a tenger közt ez volt az egyetlen domb -, s elhagyta a második mérföldkövet. A marhák kékesfekete orra úgy szegeződött rá az alacsony kőfal fölött, mint megannyi kétcsövű puska. Mindig szólt hozzájuk, vagy ha nem, rájuk bődült.

A piszkosfehér Saab megfordult és szemből közeledett. Garp letért az útpadka porába. Az egyik marha visszabődült, más kettő elfarolt a kőfaltól. Garp rajtuk felejtette a tekintetét. A Saab nem közeledett száguldón - nem volt semmi oka, hogy a szemét rajta tartsa.

Valójában az emlékezete mentette meg. Az írók emlékezete válogatós, és Garp szerencsére megjegyezte a korábbi perceknek azt a mozzanatát, hogy a Saab lassított, amikor a másik irányba tartott - s mintha a vezető még jól megnézte volna a visszapillantó tükörből.

Levette a szemét a fekete marhákról, és látta, hogy a kikapcsolt motorral közeledő Saab egyenest őneki tart a laza útpadkán és fehér porba burkolja a vezető kormánynak szegett, elszánt fejét. Ahogy közeledett, Garp jól elképzelhette, életében először, milyen a toronylövész munkában.

Két ugrással elérte a kőfalat és átvetődött rajta. A fölötte húzódó egy szál huzalt nem látta ugyan, csupán a húsa vastagján érezte az áram csípését, de a kerítésen átjutott és leélt legelő zöld gyepére huppant.

Ott, a ganéjfoltok közt fekve hallotta a Fenékhulla undok harákolását, az elrobogó marhák patazaját, a Saab kőnek-csendülő-acél találkozását a fallal. Feje nagyságú két vándorkő huppant melléje lustán. Egy véreres szemű fekete marha nem tágított - de nem rohamozott mégsem, talán, mert a Saab beragadt dudája megfagyasztotta benne a vért.

Garp érezte, hogy kutya baja - a vér íze a szájában annyi volt csak, hogy az ajkába harapott. Egykettő ott termett, ahol a Saab a falat megnyitotta s a roncsa fönnakadt rajta. Vezetője ezúttal többet veszített a nyelvénél.

Negyvenes nő volt. A Saab hátranyomuló motorja főnöllök-te két térdét az elgörbült kormányra. Kemény teleket látott vörös kezének tömpe ujjain nem volt gyűrű. A szélvédő kerete vagy a feléje eső ajtófél beleszántott az arcába és kilyukasztotta a halántékát. Arca félrebillent, vérrel itatott barna hajába beleborzolt a szélvédő helyén ki-be járó meleg nyári szél.

Garp a szeméből látta, hogy meghalt. Azt is megtudta, hogy Ellen-Jamesiánus, mert belelátott a szájába. Aztán megnézte a kézitáskáját. A várható jegyzőtömböt és ceruzát találta csupán benne, mellette régebben s újonnan megírt levélkéket. A bemutatkozó s egyéb levélkék közt ez akadt a kezébe:

Magadra vess!

Elgondolta, hogy ennek a levélkének kellett volna futónadrágja korca alá kerülnie, mikor a Saab ott hagyja vérébe fagyottan az útfélen.

Egy költői hangzású üzenetet is taálált - amilyet az újságok kéjjel közölnek:

Nem voltam erőszak áldozata, nem is vágytam rá. Nem voltam férfival soha, nem is vágytam rá. Életem értelme nem egyéb, mint

hogy Ellen Jamesszel megosszam a szenvedését.

Hajjaj, gondolta Garp, de ezt a levélkét is ott hagyta a többi közt. Írónak se, embernek se volt az a fajta, aki elsikkasztja a fontos vagy éppen eszelős üzeneteket.

Lágyéktáji fájdalma kiújult a vetődéstől, de azért kocogott egy darabon Steering városa felé, amíg egy tejeskocsis fől nem vette. Együtt mentek be a tejeskocsissal a rendőrségre.

A Garp után igyekvő tejeskocsis látta a szerencsétlenség színhelyét, de mire odaért, a fekete marhák már kiszabadultak a fal résén, és úgy keringtek a piszkosfehér Saab körül, mintha a háborúját vesztett törékenységet gyászolták volna.

Ezért sejthettem én a Fenékhullát, gondolta Helen éberen az igazak álmát alvó Garp oldalán. Majd hozzátörleszkedett meleg testéhez, és szinte belesajtolta nemének illatát. Talán a halott Ellen-Jamesiánus volt a Fenékhulla maga, gondolta, és úgy megszorongatta Garpot, hogy fölébredt.

- Mi az? - kérdezte, de Helen, akár Ellen, választalanul nyalábolta a derekát s a foga Garp mellén vacogott. Aztán Garp ölelgette, amíg ki nem állt belőle a vacogás.

Az Ellen-Jamesiánusok „"szóvivője"" úgy nyilatkozott, hogy a merénylő tette egyéni akció volt, az Ellen-Jamesiánusok Társasága nem biztatta - nyilván csak „"T. L. Garp férfias erőszakra hajló személyisége"" tüzelte fel. Nem vállaltak ugyan „"felelősséget az akcióért"", de sem meg nem döbbentette őket, sem nem sajnálkoztak miatta.

Roberta közölte Garppal, hogy megértené, ha ilyen helyzetben nem óhajtana nőknek felolvasni. Garp azonban igenis megjelent a Fields Alapítvány ösztöndíjasai s hozzátartozóik előtt a Kutyafő-öbölben. Száz főnél kevesebb

volt a hallgatóság, kényelmesen elfért Jenny örökének nappalijában. A Grillparzer penzió--t olvasta nekik, s ezzel vezette be: „"Első zsengém és egyben legkülönb írásom ez. Máig nem tudom, hogyan agyaltam ki. Szerintem a halálról szól, bár akkoriban még a halálról sem tudtam sokat. Azóta többet tudok felőle, viszont nem írok. E történet tizenegy hőse közül heten meghalnak, egy megbolondul, egy megszökik valami nővel. A hátralévő két hős sorsát nem ismertetem, de látni való lesz, hogy ebből a történetből nemigen kerülhetnek ki ép bőrrel.""

Ezután következett a felolvasás. Némelyek nevettek, négyen sírtak, a tüsszögés meg a köhögés szinte folytonos volt, alighanem az óceáni nyirkosság miatt. De senki ott nem hagyta a felolvasást, és tapsolt mindenki. Egy idősebb asszony hátul a zongoránál végigaludta, de végül csatlakozott a tapsolók karához.

Az est felvillanyozta Garpot. Duncan is ott ült a közönség soraiban. Kedves olvasmányát hallotta újra - valójában egyet apja ritka írásai közül, amelyet elolvashatott. Duncan művésznek készült - és mikor hazaértek, megmutatta apjának a történethez készült ötvennél több rajzát. Üde, könnyű kézzel odavetett munka volt a java, de Garpnak tetszett valahány. A vén medve hervadt combjai közt a lehetetlen kerék, az öreganya pipaszár lábai a WC ajtaja alatt, a kajánság az álomlátó arcán, Herr Theobald cigányos szépségű nénje („"...aki sem a tulajdon életében, sem társaiéban nem látta a különbséget - mintha csupán nevetséges és hiábavaló küzdelmet vívtak volna az újraminősítésért""). EsÉs a kézen járó ember bátor derűlátása.

- Mióta rajzolod ezeket? - tudakolta Garp, és majd sírva fakadt büszkeségében.Első lelkesedésében javasolta John Wolfnak, rendezze sajtó alá A Grillparzer penzió--t Duncan rajzaival. „"A

történet megérné, hogy könyv alakban megjelenjen - írta Wolfnak. - Ismerik a nevemet eléggé, elkelne. Egy jelentéktelen folyóiratban meg egy-két antológiában látott napvilágot, nem poros máig sem, és nézd, milyen bájosak a rajzok! Utálom, amikor egy író aprópénzre váltaná a hírét és minden tűzre való szemetet kiárusít a fiókjából. Itt azonban, magad is tudod, másról van szó.""

John Wolf tudta. Látta Duncan rajzainak üdeségét is, mégsem mondhatta őket különösen jónak. Elvégre akármilyen tehetséges a gyerek, a tizenharmadik évét sem töltötte be. Mégis úgy döntött, hogy az illusztrált könyv megjelentetése épkézláb ötlet. A titkos Jillsy Sloper-próbát Garp története, kivált azonban Duncan rajzsorozata fényesen megállta. Csupán azt panaszolta Jillsy, hogy Garp sok ismeretlen szóval él.

Apa és fia közös könyve, gondolta el John Wolf, kapós lesz karácsonyra. S a történet szomorú bája talán megenyhíti az Ellen-Jamesiánusokat. Garp lágyékának sajgása mindenképpen megenyhült, azért az utat a Steeringtől a tengerig naponta befutotta, és naponta odaköszönt a bús skót marháknak a vendéglátásukért. Szinte magát látta bennük, amint gondtalan legelészik és szépen pendül - hogy utoljára a vágóhíd a sorsa, az most nem járt az eszében. Vigyázott az autókra, bár nem aggodalmasan.

- Egyéni akció volt - mondta Helennek, Robertának és Ellen Jamesnek. Mindhárman rábólintottak, azonban Roberta Garppal futott, ha tehette. Helen úgy okoskodott, hogy majd a hidegek jöttével megenyhül az aggodalma neki is, amikor Garp beszorul a Miles Seabrook Field Stáadion futópályájára. Vagy amikor már csak a birkózóival foglalkozhat. A kipárnázott terem s a meleg szőnyegek a biztonság képét ébresztették benne, hiszen abban a meleg keltetőben cseperedett maga is.

Garp is várta a birkózóidényt - meg persze T. L. Garp és Duncan Garp közös művének megjelenését. Végre gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt nyújt valamit. Új kezdetek csírázását sejtette. Aztán nekifogott az írásnak.

Először levelet eresztett meg annak a folyóiratnak, amely vitairatát közölte, és bocsánatot kért kirohanásáért. „"Bár változatlanul hiszem, hogy Ellen Jamest kihasználták, a nyomorúságára való tekintet nélkül, megértem, hogy a szükségük nagy volt rá. Éppen ezért felelősnek érzem magam, és bánkódom az erőszakosságra feltüzelt asszony haláláért.""

Az efféle mentegetőzések persze keveset érnek a hívők körében, akik csak hófehéret vagy szurokfeketét látnak. A szerkesztőségnek levélben válaszoló Ellen-Jamesiánusok egytől egyig azt írták, hogy Garp nyilván a tyúkszaros életét félti, és elmondták minden nőkínzó pasának.

Garp nemigen törődött az efféle megnyilvánulásokkal, ha ugyan elolvasta őket. Bocsánatkérésre inkább az írás szándéka szorította - íróasztalát kellett tisztába tennie, nem a lelkiismeretét. Végezni akart egyszer s mindenkorra a polctaknyolással, a kertben való szarakodással, amivel az életét kitöltötte. Úgy gondolta, békejobbot nyújt az Ellen-Jamesiánusoknak s egyben elfelejtkezik róluk. Helen azonban nem felejtett. Ellen James sem. Roberta pedig résen volt, valahányszor Garp oldalán futott.

Egy jó mérfölddel a marhatenyészeten túl már a tenger felé futottak egy szép napon, amikor Roberta egy közeledő Volkswagenben egyszerre orgyilkost sejtett - csodálatos csutkát dobott be Garpnak, és egy lökéssel letaszította a háromméteres töltésről az árokba. Garp kificamította a bokáját, és az árokparton ülve szidta Robertát. Roberta követ kapott fől, azzal fenyegette a házibuliból hazatérő ijedt kamaszokkal teli Volkswagent, utoljára rávette őket, hogy szorítsanak helyet Garpnak. Be is vitték a Jenny Fields Gyengélkedőbe.

- Te vagy a veszedelem! - acsargott Garp Robertára, He-leHelen azonban örült a régi hátvéd szemfülességének.A bokaficam két hétig az írógépéhez kötötte Garpot. „"Apakönyvén"" dolgozott, az elsőn abból a három

regényből, amelyeknek tervét szeszközi nagyvonalúsággal vázolta John Wolfnak Európába indulásuk előtt. Ez lett volna az Apám illúzíói. Mivelhogy az apát el kellett képzelnie, abba a világba került megint, amelyből A Grillparzer penzió támadt. S ráébredt, hogy tévelyeg azóta. Képzelete szemét az homályosította el, amit újabban „"a mindennapi élet véletlenei és szerencsétlenségei nyomában járó lelki sérülések""-nek nevezett. Ismét beléköltözött a régi hányavetisége. Úgy érezte, tőle bármi kitelik.

„"Apánk különb életet szánt mindannyiunknak - ezzel kezdte -e-, de hogy minél különbet, azt nem tudta bizonyosan. Alig hiszem, hogy tudta az életről, milyen. A fontos az volt neki, hogy a miénk különb legyen.""

Családot teremtett, akár A Grillparzer penzió--ban -- testvéröcsökkel, húgokkal, nénikékkel ajándékozta meg magát, egy bogaras és gonosz bácsikával is - és úgy érezte, regényíró ismét. Kezdett formát ölteni a bonyodalom is.

Esténként Ellen Jamesnek és Helennek olvasta aznapi termését. Olykor Duncan sem feküdt le még, és ha Roberta ott maradt vacsorára, velük együtt hallgatta. Garp a Fields Alapítvány ügyeiben is bőkezűbb lett. Az alapítványi tanács nem tudta mire vélni, hogy Garp minden pályázónak juttatna valamit. - Hát nem nyomorult élete volt? - Ilyeneket kérdezett.

- Hát nincs elég pénzünk, hogy adjunk neki?- Nem soká lesz, ha így haladunk - állapította meg Marcia Fox.- Ha nem válogatunk szigorúbban a jelentkezők közül - tódította Hilma Bloch végünk.- Végünk?-? - csudálkozott rá Garp. - Hogy lenne végünk? - Az egy Robertát nem számítva Garp a teljes tanács szemében vérző szívű liberálissá változott, akinek fájt

mindenki baja. Holott csupán írott családjának képzelt bajai tették a világ palijává.Jenny meggyilkolásának, Ernie Holm és Stewart Percy temetésének évfordulója szinte jeltelenül múlt el

felkavarodott tehetségének forgószelében. Aztán egyszerre nyakán volt a birkózóidény. Helen még soha ilyen elfoglaltnak, célratörőnek és igyekvőnek nem látta. Ismét az az elszánt fiatal Garp volt, akibe beleszeretett. Megújult szerelmében akárhányszor sírva fakadt, ha Garpot a dolga elszólította hazulról. Úgy érezte, gyakran marad magára. Amióta Garp ismét dolgozott, azóta eszmélt, mennyi időt eltétlenkedett ő is. Engedett tehát a Steering tanintézet ismételt kérelmének, és beállt tanítani, hogy a tekintetét Garphoz hasonlóan célra szegezhesse.

Ellen Jamest is tanította vezetni, így aztán Ellen maga járhatott be az Állami Egyetemre hetente kétszer alkotói írást tanulni. - Két író nem fér meg a családban, Ellen - tréfált vele Garp, s a tréfás kedvének örültek mindannyian. Helen sem volt annyira aggodalmas azóta, hogy dolgozott.

Garp szerint a világ este örömtől volt zajos, reggelre gyilkosko dástól.Később gyakran elmondták (Roberta is), milyen jó, hogy Garp még látta A Grillparzer penzió--t -- mert Duncan

rajzaival egyetemben megjelent időben, karácsony előtt -, mielőtt a Fenékhullát látta volna szemtől szembe.

19

A világ Garp után

Mint A Grillparzer penzió--ból is kiviláglik, Garp szerette az utóhangokat.„"Az epilógus - írta - nemcsak az áldozatok megolvasása. Úgy tesz, mintha a múlt maradékát csomagolná,

közben a jövőbe tekintő intelmet mond el.""Ezen a februári napon Helen a fürdőszobából hallotta, hogyan tréfálkozik a reggelinél Garp Ellen Jamesszel és

Duncannal. Bizakodóbb alig lehetett volna. Helen a kis Jenny Garpot fürdette, hintőporozta, olajozta, apró körmét metélgette és belebújtatta Walt valamikori kinőtt sárga kezeslábasába.

Érezte még a kávé illatát is, mikor Garp megfőzte, és hallotta, hogy elbocsátja Duncant az iskolába.- Ne azt a sapkát, Duncan, az isten megáldjon! Az egy madarat se tartana melegen. Mínusz kettő van odaki!- Plusz kettő, apu! - feleselt Duncan.- Szőrszálhasogatás - jelentette ki Garp. - Hideg van, az a fontos.Ellen James a garázson keresztül jöhetett be, és levélkét tett oda Garpnak, mert Helen hallotta, hogy Garp azt

válaszolja, mindjárt megy és segít - Ellen nyilván nem tudta elindítani a kocsit.Aztán csönd lett egy darabig a nagy házban. Helen mintha a távolból hallotta volna csizmák csikorgását a

havon, aztán a fagyos motor köhögését. - Járj szerencsével! - kiáltotta aztán Garp a fia után. A hosszú kocsibehajtón battyogott ki alighanem az iskola felé.

- Meglesz! - kiáltotta vissza Duncan. - Te is!A motor berobbant. Ellen James elindult az egyetemre. - Óvatosan vezess! - kurjantott utána Garp.Helen magában itta meg a kávéját. A kis Jenny öblögető hangjai olykor az Ellen-Jamesiánusokra emlékeztették,

vagy éppen a magából kikelt Ellen Jamesre - de ezen a reggelen csönd volt. Jenny hangtalan rakosgatta plasztikjátékait. Helen csupán Garp írógépének kattogását hallotta.

Három óra hosszat kattogott rajta. Olykor, akár a gépfegyver, három-négy oldalig meg sem állt, aztán akkora csönd támadt, hogy Helen azt képzelte, Garp a lélegzetét is visszafojtja. Majd amikor a csöndbe felejtkezve tovább olvasott, vagy Jennyvel kellett tennie valamit, egyszerre megint megszólalt az írógépfegyver.

Fél tizenkettőkor hallotta, hogy Roberta Muldoonnak telefonál. Edzés előtt még lezavart volna vele egy menet squasht - ha Roberta elszabadulhat „"a lányoktól"", ahogy Garp a Fields Alapítvány ösztöndíjasait nevezte.

- Hogy vannak a lányok, Roberta? - érdeklődött. Roberta azonban nem szabadulhatott. Helen hallotta a csalódottságot Garp hangjában.Szegény Roberta később sokszor elsírta, hogy jöhetett volna pedig. A játék őt felajzza, hajtogatta, s a valóság

szimatára ő felrezzent mindig, ha Garp figyelme elkalandozott.Garp írt még egy félórát. Helen a gépkopogásból sejtette, hogy levelet ír. Az Apám illúziói--ról írt John

Wolfnak. Megírta neki, milyen jól halad vele, aztán elpanaszolta, hogy Roberta igen belefelejtkezett a lányokba, és a nagy elfoglaltságot a formája sínyli meg - ő tintanyalásra annyi időt nem áldozna, mint Roberta a Fields Alapítványra. Majd A Grillparzer penzió gyenge kelendőségén elmélkedett. A fontos azonban, biztatta magát is, hogy aranyos könyv, szereti elnézegetni, elajándékozni, és újjászületése az ő újjászületésévé is lett. Elmondta, hogy a tavalyinál jobb birkózóidényre számít, bár nehézsúlyúja térdműtét miatt kiesett, új-angliai bajnoka pedig érettségizett. Elmondta azt is, milyen hervasztó és milyen serkentő egyszersmind a könyvfaló Helennel élni. „"Olyan olvasnivalóval ajándékoznám meg, hogy minden más könyvet kiüssön a kezéből.""

Délre végzett a levéllel, és bement elbúcsúzni Helentől - megcsókolta, meglapogatta és megcsókolta a kis Jennyt is többször, amíg ráhúzta Walt valamikori bundaruháját - Walt előtt hordta azt már Duncan is -, majd bevitte a napközibe, amint Ellen James visszaérkezett a kocsival. Dolga végeztével beült a Rosszcsont falatozóba szokásos mézes teájára, mandarinjára és banánjára. Ilyen ínséges koszton futott és birkózott. Hogy miért, azt az irodalmi tanszék új tanárjának magyarázta el. Donald Whitcombnak hívták, nemrég végzett, rajongott Garp műveiért, és elragadtatásának habogva adott hangot. Garpot a néhai Mr. Tinchre emlékeztette - de a habakolását hallgatva olykor Alice Fletcher jutott eszébe, és a vére megpezsdült.

Garp aznap beszélt az írásról is, s az ifjú Whitcomb boldogan hallgatta. Garp akkor mondta el neki, milyen érzés regénynek nekikezdeni. „"Mintha holtakat támasztanál létre - magyarázta. - Nem, nem is... Mintha éltetni akarnád őket mindörökké. Még azokat is, akikre végül halál vár. Azoknak kell a leginkább élniük. "" Garp nagy kedvvel beszélt. „"Olyan orvos a regényíró, aki csakis végzetes esetekkel foglalkozik"" - mondta. Whitcomb nem győzött jegyezni.

Életrajzát évekkel később magasztalták és szidták mind. azok, akik Garp életrajzának megírására pályáztak. Whitcomb pedig úgy ítélkezett, hogy Garp virágzása e korszakát - mert így nevezte - a halálélménynek köszönhette csakis. A piszkosfehér Saabbal életére törő Ellen-Jamesiánus, állította Whitcomb, oltotta Garpba az íráshoz kellő sürgősség tudatát. Tételével Helen is egyetértett.

Elgondolásnak nem volt rossz, ámbár Garp nevette volna. Ő már el is felejtette az Ellen-Jamesiánusokat, és nem várt a táboruk felől újabb támadást. Lehetséges azonban, hogy a sürgősség tudata benne dolgozott.

Garp mind az edzés kezdetéig szóval tartotta Whitcombot a Rosszcsont falatozóban. Elfelé jövet (s a fizetést Whitcombra hagyta, mint életrajzából kiderül), Bodger dékánba ütközött, aki valami szívpanasszal töltött három napot a kórházban.

- Nem találtak semmit - panaszolta Bodger.- A szívedet csak megtalálták? - ugratta Garp.Összenevettek mind a hárman, majd Bodger elmondta, hogy egyéb olvasnivalót nem vitt a kórházba magával,

csak A Grillparzer penzió--t, azt pedig elolvashatta háromszor is. Kórházi olvasmánynak nem éppen szívderítő, állapította meg Bodger, bár elégedetten hozzátette, hogy ő még nem látta az öreganya álmát, tehát élhet még egy darabig. Mindenestül tetszett neki a történet.

Whitcomb úgy emlékezett, hogy Garp arcán zavar tükröződött, bár örült Bodger dicséretének. Whitcomb és Bodger együtt intettek búcsút Garpnak. Kötött sísapkáját, azt ottfelejtette, de Bodger megnyugtatta Whitcombot, hogy beviszi neki a tornacsarnokba. Elmondta Whitcombnak azt is, hogy szereti Garpot birkózói körében elnézni. - Ott van elemében - állapította meg.

Donald Whitcomb nem rajongott a birkózásért, annál inkább dicsérte Bodgernek Garp írásait. S abban korkülönbségük ellenére egyetértettek, hogy Garpban buzog a tettvágy.

Whitcomb megírta, hogy akkor visszatért kicsiny lakására a diákszállóban, és megpróbált mindent lejegyezni, amit a beszélgetés során érdemlegeset hallott, s az írást csak vacsoraidőben hagyta el. Amire lejutott a menzába, talán már csak ő nem hallotta a Steering tanintézetben, mi történt. Bodger dékán állította meg a menza ajtajában - a szeme vörös volt s arca mintha éveket öregedett volna dél óta. Most ő felejtette kesztyűjét a tornacsarnokban, viszont Garp sísapkáját azóta is szorongatta. Mikor Whitcomb meglátta a kezében, tudta - még bele se nézett a dékán szemébe -, hogy nagy a baj.

Garpnak mindjárt eszébe jutott a sapkája, amint a Rosszcsont falatozóból kifordulva ügetni kezdett a tornacsarnoknak vezető havas ösvényen. Mégsem fordult vissza érte, inkább szaporázta, s nem telt három percébe, benn volt a tornacsarnokban. A feje fázott, de a lába is, azért az edzők melegedőjében gyúrta egy darabig a lába ujjait, mielőtt birkózócipőjébe bújt volna.

Ott nyitott rá a hetvenkétkilósa. A gyerek a kisujját akarta sebkötözővel hozzámerevíteni a gyűrűsujjához, hogy ne erőltesse tovább, mert valamelyik edző szerint meghúzódott. Garp megkérdezte, röntgeneztette-e. Igen, mondta a fiú, de a kép nem mutat törést. Garp megveregette a vállát, úgy érdeklődött, mennyit nyom ma. Füllentesz, gondolta a válasz hallatán. A nyakam ráteszem, hogy két és fél kilóval több vagy. Azzal átment az öltözőbe.

Még egyszer visszatért, mint azt egy jelen lévő edző elmondta, azért, hogy vazelint tegyen a fülére. Garpnak karfiolfüle fejlődött, és a vazelinnel tette volna síkossá védekezésül. Fej védőt tenni nem szeretett - amikor ő a csapatban küzdött, nem volt még kötelező, s már késő lett volna rászoknia.

A tornacsarnokban futott egy mérföldet a hetvenhatkilósával, mielőtt birkózói összejöttek. Az utolsó körben, gondolta, jól megzavarja, de a hetvenhatkilós jó testhosszal megelőzte a végén. Majd a birkózóteremben bemelegítés helyett ‚játszott vele"". Ötször vagy hatszor ledöntötte a lábáról, majd hajszolta a szőnyeg körül vagy öt percig, amíg a fiún ki nem ütközött a fáradtság. Akkor fordított a játékon, és fekvő helyzetben védekezett, azonban érezte, hogy a hátában egy izom nem engedelmeskedik, azért meghagyta hetvenhatkilósának, hogy mással játsszon tovább. O . Ő maga leereszkedett a párnaázott fal tövébe, és boldogan izzadva nézte a csapat gyülekezését.

Rájuk hagyta a bemelegítést - nem szerette a vezényelt talajtornát -, aztán párokba állította a legényeket. - Keményebb párt válassz, Eric - szólt rá az egyikre -, különben velem gyakorolsz!

A hatvanhat kilós Eric szerette a könnyebb végét fogni a gyakorlatoknak. Ha tehette, mindig szobatársával és legjobb barátjával, a tartalék ötvenhétkilóssal állt párba.

Amikor Helen bement a terembe, harmincfokos lehetett a hőmérséklet, s egyre emelkedett. Az összekapaszkodott fiúk ziháltak a szőnyegen. Garp nem vette le a szemét a stopperóra másodpercmutatójáról. - Egy percünk van! - kurjantotta. Amikor Helen elment mellette, mára szájában volta síp, azért nem csókolta meg.

S hogy nem csókolta meg, azt fájlalta Helen élete végéig - vagyis még nagyon sokáig.Aztán letelepedett a terem szokásos sarkába, ahol nemigen eshettek rá, és kinyitotta könyvét. Szemüvegét

nyomban pára lepte be - levette, megtörölte. Már feltette megint, mikor nővér lépett a terembe, a Helen

olvasósarkától legtávolibb sarokajtón. Helen azonban nem szokott felnézni a könyvéből, csak ha valaki nagyot puffant a szőnyegen vagy ha szokatlanul éles jajkiáltást hallott. A nővér becsukta az ajtót maga mögött, és a szőnyegen fetrengők mentén sietősen megindult Garp felé. Garpnak a stopperóra volt a kezében, aztán kikapta a sípot a szájából, úgy kiáltotta: Tizenöt másodperc! - Neki se volt többje hátra, amikor a sípot visszadugta a szájába, és nézte az órát, mikor fújhatja le a gyakorlatot.

A nővért a kötélfonatban viselt acélszürke hajáról először annak a Pötyi nevezetű jóságos nővérnek nézte, aki az első feminista temetésről megszöktette. Nem tudhatta, hogy a hajfonat paróka. A nővér pedig rámosolygott, és nem volt nő, akire Garp bátrabban mosolygott volna vissza, mint éppen egy nővérre. Aztán a stopperra pillantott. Még tíz másodperc.

Amikor ismét felnézett a nővérre, akkor látta meg a kezében a pisztolyt. Arra gondolt éppen, milyen lehetett Jenny Fields, majd húsz éve, amikor ide beállított. Fiatalabb volt ennél a nővérnél, számította Garp. Ha Helen is felnézett volna és meglátja a nővért, talán megzavarodik, és azt képzeli ismét, hogy anyja került elő régi rejtekéről.

Mire Garp a pisztolyt meglátta, látta már azt is, hogy a nővér egyenruhája nem igazi - Jenny Fields-féle divat csak, mert mellén ott a vörös szív. A nővér mellére is akkor lett figyelmes - hogy kicsiny, de egy acélszürke hajú nőhöz fiatalosan feszes -, csípője is karcsú volt, lába is lányos. Amint jobban belenézett az arcába, felfedezte rajta szögletes állát, amellyel Midge Steering megajándékozta családja minden tagját, meg a Haspók rézselt homlokát. Ez az apai-anyai örökség tette támadó tengeri járművekhez hasonlóvá minden Percy gyerek fejét.

Az első lövés a sípot csapta ki a szájából. Egy sikkanással állapodott meg a földön stopperórája mellett. Garp leült. A szőnyeg meleg volt. A golyó a gyomrát járta át és a gerincén akadt fönn. A stopperórán nem volt öt másodperc hátra a gyakorlat végéig, amikor Percy Maci a másodikat lőtte. A golyó átütötte Garp mellkasát, és ülő helyzetéből nekidöntötte a párnázott falnak. A fiúk megdermedtek. Helen kényszerítettekényszeríttette le a szőnyegre végül Bainbridge Percyt, hogy harmadikat már nem lőhetett.

Helen sikoltozása riasztotta fel a birkózókat kábulatukból. Egyikük, a tartalékos nehézsúlyú leszorította Macit a hasára, és kitépte alóla a pisztolyt szorító kezét. Könyökével szájon ütötte Helent. Helen azonban meg sem érezte az ütést. A kezdő hetvenkétkilós meg, amelyik a kisujját a gyűrűsujjához tapasztotta, úgy csavarta ki Maci kezéből a pisztolyt, hogy eltörte neki a hüvelykujját.

Abban a pillanatban, amikor a csontja reccsent, Percy Maci felsikoltott, és láthatta még Garp is, mi lett belőle. Sikoltásra nyílt szájában olyan volt a friss csonkítás, mintha fekete hangyák lepték volna el azt a tömzsököt, ahol a nyelve volt azelőtt. A tartalékos nehézsúlyú annyira megrémült a látványtól, hogy ránehezedett Macira és elrepesztette egy bordáját. Friss Ellen-Jamesiánizmusáért újabb fájdalmakkal kellett fizetnie.

- Iho! - ordította. - Oha ihó! - Amit „"rohadt disznó""-nak érthetett, aki az Ellen-Jamesiánusok nyelvetlenségét értette.

A kezdő hetvenkétkilós kartávolságra tartotta a pisztolyt magától, lefelé a szőnyegnek, a terem üres sarka iránt. - Iho! - ordította rá Maci, de a remegő fiú egyre az edzőjét bámulta.

Garpot Helen tartotta, hogy ne csússzon le a fal tövébe. Garp tudta, hogy nem beszélhet, nem érezhet, nem is tapinthat. Csupán a szimata meg a szeme működött és az emlékezete élt.

Örült, most először, hogy Duncant a birkózás nem érdekelte. Az úszásban lévén érdekelt, kimaradt ebből a jelenetből - Garp tudta, hogy Duncan vagy most jön az iskolából, vagy már úszik.

Helent sajnálta, hogy ezt látnia kellett, mégis boldoggá tette, hogy ilyen közelből szimatolhatja. Szagát jól kiválaszthatta a terem sűrű testszagai közül. Ha beszélhet, meg is mondja Helennek, hogy a Fenékhullától ne tartson ezentúl. Őt magát lepte meg a legjobban, hogy a Fenékhulla nem idegen és éppen nem titokzatos, inkább oly ismerős, mintha együtt nevelkedtek volna. Képlékenyen puha, mint a birkózószőnyeg, és a szaga akár a jól tartott, tiszta kisfiúknak -k- vagy éppen Helennek, első és utolsó szerelmének. Garp már azt is tudta, hogy a Fenékhulla nővér képében is megjelenhet, mert az ismeri a halált, és megtanulta, hogyan kell elbánni a fájdalommal.

Amikor Bodger dékán benyitott a birkózóterembe a sísapkájával, Garp nem képzelhette, hogy újabb mentőakció szervezésére érkezett - hogy a Gyengélkedő szárnyépületének négyemeletnyi magasából kapjon el egy hulló testet és a biztos anyaföldön állítsa talpra. Mert az anyaföld nem biztos. Annyit tudott, hogy Bodger dékán megtesz majd minden lehetőt, azért hálásan rámosolygott - rá, Helenre meg a birkózóira, akik közül sírtak egypáran. Garp szeretettel nézte tartalékos nehézsúlyúját, amint testével szorította le Percy Macit a szőnyegre, mert elgondolta, milyen keserves idénynek tekint elébe szerencsétlen elhízott kölök.

Aztán Helenre nézett. Mozdítani csak a szemét bírta. Látta, hogy Helen igyekszik visszamosolyogni rá. A szemével biztatta hát, hogy ne aggodalmaskodjon, legfeljebb nincs élet a halál után. Hát aztán? Garp után van élet mindenképp, hidd meg. S ha csak halál van a halál után (s azután is halál), légy hálás az apró ajándékokért. Például, hogy a szerelemből születés lesz néha. S ha szerencsés vagy, a születésből szerelem! Bifony, bizonykodna

Alice Fletcher. S ha egyszer élsz, mondta Garp szeme, remélheted, hogy meglesz az erőd is hozzá. Azt pedig ne felejtsd Helen, hogy az emlékezetedre számíthatsz, mondta még a szeme.

„"Garp szerint a világ - írta Donald Whitcomb - olyan, hogy emlékeznünk kell mindenre.""Garpot ki sem vihették, ott halt meg a birkózóteremben. Harminchárom esztendős volt, annyi, mint Helen. Ellen

James akkor hagyta el a húszat. Duncan a tizenhármat. A kis Jenny Garp harmadik évét taposta. Walt nyolc lett volna.

Amikor Garp halálának híre futott, a kiadónak nyomban második, majd harmadik kiadást kellett előkészítenie apa és fia közös könyvéből, A Grillparzer penzió--ból. John Wolf ivásba fojtott egy hosszú hétvégét, és megfordult a fejében, hogy otthagyja a szakmát. Máskor is megbotránkoztatta már, hogy az erőszakos halál milyen jót tesz egy könyv kelendőségének. Megnyugvást abból merített, hogy Garpot is meglepné, ha láthatná, hogy halálával az öngyilkosságnál jóval többet használt írói hírnevének. Nem járt rosszul, ha azt tekinti, hogy harminchárom éves korára egy jó elbeszélést és talán másfél jó regényt is megírt. Halála pedig oly tökéletesre sikerült, hogy John Wolf elmosolyodott, ha meggondolta, mennyire tetszett volna neki is. Bolond, hajmeresztő és nevetséges elemei mind őt igazolták. Ilyen halált, magyarázta John Wolf Jillsy Slopernek, csakis Garp agyalhatott volna ki.

Helen keserűen említette, de csak egyszer, hogy Garp halála valójában öngyilkosság volt. - Akár a teljes élete - fűzte hozzá sötéten. Később fejtette csak ki, hogy szerinte Garp megvadította az embereket.

Percy Macit nyilván, ehhez nem is férhetett kétség.A tisztelet jelei, aprók és furcsák, később érkeztek. A Steering tanintézetnek jutott az a megtiszteltetés, hogy

sírkövét temetőjében állíthatta fel - teste ugyan nem került alá, mert az orvostudományé lett az övé is. A Steering tanintézet továbbá úgy tisztelgett emlékének, hogy egyetlen mindeddig névtelen maradt épületére az ő nevét akasztotta. Az eszme Bodger dékán fejéből pattant ki. A Jenny Fields Gyengélkedő szárnyépületének, követelte, legyen ezentúl Garp Szárnyépület a neve.

Az évek során módosult mindkét épület szerepe, bár a nevük nem változott. A Jenny Fields Gyengélkedőből az új Steering Klinika és Laboratórium régi szárnya lett, a Garpféle toldalékot pedig tárolási célra használták főként. Orvosi, konyhai és tantermi eszközöket tartottak benne, de szükség szerint járványos betegeket is. Persze járványok már nemigen dühöngtek akkoriban. Garpnak talán tetszenék is, hogy a nevét raktár viseli. Egyszer azt írta, hogy a regény „"tárolja mindazt a fontos tapasztalatot, aminek írója nem veheti hasznát életében"".

Tetszenék neki az epilógus gondolata is - azért tessék: álljon itt „"intésül a jövőre"", ahogy T. L. Garp megírta volna.

Alice és Harrison Fletcher házassága megállt jót-rosszat - részint talán azért, mert Alice befejezni semmit nem bírt. Egyetlen leánygyermekük csellózott. Oly szépen játszott az ügyetlen formájú és selymes hangú zeneszerszámon, hogy Alice egy-egy előadás után órákig nem szabadulhatott a beszédzavaraitól. Harrison viszont, mikor már az egyetemi oktatásban biztosan megvetette a lábát, letett a csinosabb diáklányok hajkurászásáról - úgy akkortájt, amikor tehetséges lánya is megállapodott muzsikus lett már.

Alice a második regényét sem fejezte be, nemhogy a harmadikat meg a negyediket. Második gyermeke meg mégúgy se vállalkozott. Ékesszóló volt egy-egy lap erejéig, de teste megmaradt erőtelennek. „"Valakije"" se lett aztán soha, és Garphoz fűződő kapcsolata oly szenvedélyes maradt emlékezetében, hogy a Helennel való barátkozásnak útját szegte örök időkre. Harrynak Helen iránt érzett régi szerelme pedig halványult minden futó kalandjával, végül Fletcherék már alig tudták, ki él, ki hal a Garp családból.

Duncan Garp egyszer találkozott a Fletcher lánnyal New Yorkban, a veszedelmes városban, amikor éppen szólócselló--bemutatkozását rendezte. Duncan elvitte vacsorázni.

- Hasonlít az anyjára? - kérdezte Harrison a lányát.- Az anyjára nemigen emlékszem - felelte a lánya. - Kikeftett veled? - tudakolta Alice.- Nem mondanám - felelte a lánya, akinek első választottja és leghívebb szerelme a testes cselló maradt.A Fletcher házaspár aztán késő javakorában halt meg, amikor a karácsonyi szünetben Martinique-nek tartó

repülőgépük lezuhant. A repülőtérre Harrison egyik tanítványa vitte ki őket.- Aki Újúj-Angliában él - elmélkedett Alice a kocsiban a diák javára -, af tartofik magának egy verőfényef

nyaraláffal, igaf, Harrifon?Helen szerint Alice „"kicsit lüttyő"" volt mindig.

Helen Holmnak, leginkább Helen Garpnak hosszú-hosszú élet lett az osztályrésze. A megnyerő arcú, szabatos beszédű karcsú, barna asszonynak szeretőkből kijutott ugyan, de férjhez többé nem ment. Minden szeretője

megsínylette Garp jelenlétét - nem csupán Helen hajthatatlan emlékezete által, hanem mindazon tárgyak láttán is, amelyeket Helen a ritkán elhagyott Steering-lakban maga köré gyűjtött: Garp könyveit, Duncannak minden róla készült fényképét s még Garp birkózótrófeáit is.

Helen sokat hangoztatta, hogy Garpnak meg nem bocsátja, amiért olyan fiatalon meghalt s őt magára hagyta élete java részére - ahhoz is nagyon elkényeztette, mint mondta, hogy mással az együttélést akár megpróbálhassa.

A Steering tanintézet egyik legmegbecsültebb tanereje lett, bár őmaga mindig rosszmájúan tekintett a tanintézetre. Szerzett néhány barátot a tanárok körében is, bár nem sokat - a vén Bodger dékán megmaradt mellette haláláig, és Donald Whitcomb, az ifjú irodalomtudós éppoly elragadtatottan tekintett rá, mint Garpra. Barátnője is akadt egy meghívott vendégművész, egy szobrásznő személyében, akit Roberta mutatott be neki.

John Wolf is megmaradt barátjának élethossziglan, és Helen apránként meg is bocsátott neki, bár soha teljesen azért a sikeréért, hogy Garpból sikeres írót csinált. Robertával való jó barátságának sem lett soha vége - olykor csatlakozott is Robertához, ha kedve szottyant beruccanni New York városába. Megöregedvén és szokásaiban megcsontosodván vaskézzel kormányozták a Fields Alapítványt, olyannyira, hogy a külvilágról tett epés megjegyzéseikkel már-már közönséget vonzottak a Kutyafő-öbölbe. Időről időre, ha Helen a Steeringre ráunt, vagy a magány lett úrrá rajta - mikor már gyermekei felnőttek és másutt keresték boldogulásukat -, átköltözött Robertához Jenny Fields régi birtokára. Ott mindig zajlott az élet. Amikor aztán Roberta meghalt, Helen is mintha húsz esztendőt öregedett volna egyszerre.

Jóval később - mikor már elpanaszolhatta Duncannak, hogy legkedvesebb kortársait mind eltemette - hirtelen kórság támadta meg, olyan, amelyik a nyálkahártyákat kezdi ki. Álmában ragadta el a halál.

Sikerült azonban túlélnie jó néhány marakodó életrajzírót is, akik mind az ő halálát várták, hogy majd lecsaphassanak Garp hagyatékára. Helen őrizte Garp leveleit, az Apám illúziói kéziratát, naplóit és legtöbb feljegyzését, a reménybeli életrajzíróknak pedig azt mondta, amit Garp is mondott volna: „"A munkáját olvassák. Az életét hagyják.""

Írt maga is cikkeket, szakmai hírét öregbítették egytől egyig. Az egyiknek A kalandor ösztöne az elbeszélésben volt a címe. Joseph Conrad elbeszélésmódját vetette egybe Virginia Woolféval.

Háromgyerekes özvegyként tekintett magára - mint Duncan, a kis Jenny és Ellen James anyjára. Sírtak is, minta záporeső a temetésén mindhárman. Csodálkozó fiatalságukban ennyit Garp temetésén nem is sírhattak.

Bodger dékán, aki Helennel együtt sírt Garp temetésén, megmaradt a kutyánál hívebbnek, a bükkfalángnál állhatatosabbnak. Nyugalomba vonulása után még sokáig kísértett a Steering parkjában éjjelente, mikor szemét elkerülte az álom, és szedte össze mindazokat, akik az ösvények mentén ólálkodtak vagy az ódon épületek tövén, sűrű bokrok alján tettek-vettek.

Addig nem is vonult nyugalomba, amíg Duncan Garp nem érettségizett. - Apád érettségijén is ott ültem, öcsém -m- mondta Duncannak. - Én érettségiztetlek téged is, de ha tehetem, még a húgodat is. - Addigra azonban már nyugdíjazták. Egyebek közt nem hunyhattak szemet afölött, hogy az öreg motyog istentisztelet közben, s hogy éjek éjjelén csapatostul kíséri be a fiúkat meg a lányokat. Azt sem hagyták szó nélkül, hogy mindig azt képzeli, a Garp gyereket fogta fel testével azon a hajdani éjszakán, nem pedig a nyakaszegett galambot. Bodger dékán azonban nyugdíjaztatása után sem tágított az iskola területéről, s talán éppen makacssága miatt lett a Steering legnevezetesebb nyugalmazott tanára. Előrángatták valahány iskolai ünnepségre, felállították a színpadra, bemutatták olyanoknak, akiknek sejtelmük nem lehetett, ki ő, aztán elvezették. Alighanem azért tűrték fura viselkedését is, hogy az ilyen jeles alkalmakon kiállíthassák. Bodger azért nyolcvan felé is azt hitte, ő még a dékán.

- Hát az vagy nem az? - ingerkedett vele Helen. - Az hát! - bőgte Bodger.Gyakran találkoztak, de ahogy Bodger süketült, mind gyakrabban látták a kellemes Ellen James karján, mert ő

értette a nyelvét a süketeknek.Bodger dékán hű maradt a Steering birkózócsapatához is, holott a dicsőségük régen lehanyatlott. Olyan edzőjük

nem került többé, mint Ernie Holm, de még olyan se, mint Garp. De hiába lettek örök vesztesek, Bodger csakis nekik szurkolt, és végigüvöltötte még az utolsó menetet is, amikor Steering;- növendék a hátán kapálózva várta, hogy két vállra fektessék.

A halálát is versenyen lelte. A nehézsúlyúak osztályának szokatlanul szoros küzdelmén a Steering-növendék már csak kóválygott hozzá hasonlóan elcsigázott és rossz formában lévő ellenfelével. Úgy vergődtek, akár a partra vetett cápakölykek a mérkőzés utolsó másodperceiben, a pontokért. - Tizenöt másodperc! - kurjantotta a bíró. A testes gyerekek egymásnak estek, Bodger buzdítón talpra ugrott. - Gott! -- tört ki belőle a németsége utoljára.

A mérkőzés végén, amikor az ülések kiürültek, a nyugalmazott dékán ott maradt a helyén - holtan. Helennek kellett vigasztalnia az érzékeny Whitcombot, hogy megnyugodjon a dékán elvesztésében.

Donald Whitcomb mégsem hált Helennel soha, bár a reménybeli életrajzírók azt rebesgették mind. Megmaradt remetének teljes életében, s barlangjául a Steering tanintézetet választotta. Elvégre itt érte az a szerencse, hogy Garppal találkozhatott és megoszthatta vele utolsó óráit, de azt is szerencsének tekintette, hogy özvegye barátságát megnyervén, az viselt gondot rá. Helen valójában bízott Whitcombban, hogy még nálánál is kritikátlanabbul bámulja Garpot.

Családi körben „"Whitcomb úrfi""-nak emlegették, holott már rég kinőtt az úrfisorból. Szakállt ugyan nem eresztett és két orcája rózsaszínen ragyogott mindig, de gesztenye haja őszbe csavarodott láassan. Beszéde megmaradt éneklősen habogónak mindvégig, és a keze tördeléséről sem szokott le. Helen azonban mégis ebbe a két kézbe tette volna le a legszívesebben a család maradékának és irodalmi örökségének sorsát.

Garpról írt életrajzát Helen az utolsó fejezet híján elolvasta, mert az utolsó fejezettel, amelyet Helen magasztalásának szánt, évekig várt Whitcomb. Garp szakértője, művészetének megítélésében a végső szó Whitcomb lett. Duncan gyakran megállapította, hogy az életrajzíráshoz elengedhetetlen szolgalélek, az benne lakozik. A család nézőszögéből is a legjobb életrajzírónak bizonyult: nemcsak Helen szavának hitt, hanem Garp valahány hátrahagyott jegyzetének is, sőt ha Helen valami megállapítást Garpnak tulajdonított, nem kételkedett abban sem.

„"Az élet, sajnos - írta Garp - más szerkezetű, mint a régi jó regények. A végével akkor futsz el, amikor a nyakadon a vég. Legföljebb az emlékezet vigasztalhat. Emlékezni azonban a legelkeseredettebb nihilista is emlékezik.""

Whitcomb csodálta Garpot legkergébb szertelenségében is.Garp iratai közt Helen ezt a feljegyzést találta: „"Bármi szart hordok össze a legvégén, ragaszkodj hozzá, hogy

utolsó szavaim ezek voltak: »Mindig tudtam, hogy végzetes lesz kiválóságra törni.«""Az elragadtatott Whitcomb pedig ezt írta életrajzába Garp utolsó szavai gyanánt.- S ha Whitcomb mondja, hát úgy is volt - állapította meg Duncan nemegyszer.Jenny Garp és Ellen James is mindenben egyetértett vele.

Családi ügy elvégre Garpot megmenteni a keselyűktől

-- írta Ellen James.- Persze - bólintott rá Jenny Garp. - Ugyan mivel maradt adósa apám a közönségnek? Mindig hangoztatta, hogy

hálával csak a más művészeknek tartozik, meg azoknak, akik szerették.

Akkor nem is maradt ki senki az osztozkodásból

-- szögezte le Ellen James.Donald Whitcomb híven teljesítette Helen utolsó kívánságát is. A hirtelen halállal elhunyt helyett ugyanis neki

kellett ragaszkodni ahhoz, hogy a sírköve ne a Steering tanintézet temetőjébe kerüljön Garpé és Jennyé mellé, apja és a Haspók szomszédságába, mert Helen megmondta még életében, hogy a városi temető neki megfelel. Az orvostudományt sem óhajtotta megajándékozni földi maradványaival. Megöregedett, összetöpörödött, s úgy gondolta, nemigen vennék hasznát. Azért hamvasszák el, kötötte a lelkére Whitcombnak, hamvai felől pedig rendelkezzék Duncan, Jenny Garp és Ellen James. El is temethetik, csak egyet nem tehetnek: azt, hogy elszórják a Steering tanintézet területén. Mert azt nem tűrné, jelentette ki Whitcomb füle hallatára, hogy a Steering, ha lánykorában tanítványul nem fogadta, haló porát fogadja be.

A városi temetőben állítandó sírkövére annyi kerüljön, hagyta rheg Whitcombnak, hogy ő volt Helen Holm, a birkózóedző Ernie Holm lánya, és mivel lánynak sikeredett, nem maradhatott meg apja mellett a Steeringben -n- továbbá szerető felesége volt T. L. Garp regényírónak, kinek sírköve, mint a Steering növendékének, a tanintézet sírkertjében látható.

Whitcomb végrehajtotta az akaratát, és Duncannak szerzett vele mulatságot. - Hogy örülne apu! - nevetett. - Megveszne a gyönyörűségtől!

Jenny Garp meg Ellen James inkább Jenny Fields szellemének helyeselt.

Ellen Jamesből író lett csakugyan. Igazinak bizonyult, Garp felfedezte. Két mestere azonban - Garp és Jenny Fields szelleme - e-akkora árnyékot vetett rá, hogy prózával nemigen kísérletezett. Jó költő lett, ha nem is a legolvasottabb.

Első verseskötete, a Virágoknak, állatoknak szól büszkesége lehetett volna Garpnak is, Jennynek is - így

azonban csak He-len lehetett büszke a szerzőjére, hiszen anyja s barátnője volt egy személyben.Ellen James átvészelte az Ellen-Jamesiánizmust. Az Ellen-Jamesiánusokat Garp meggyilkolása visszariasztotta

a nyilvános szerepléstől, harci színeikben meg éppen nem mutatkoztak a következő évek során.

Bocsánat, néma vagyok

-- mondták levélkéik, vagy

Baleset következtében nem tudok beszélni, de írni szívesen írok, amint látja.

-- Csak nem maga is Ellen-Micsodánus? - szegezték nekik a kérdést olykor.

Micsoda?

- Erre a válaszra kapott rá a legtöbbje. Csupán a legbecsületesebbektől telt ilyen vallomás:

Nem. Már nem.

A legtöbbjük csöndben törekedett, hogy a dolgát némán is megtalálja. S a legtöbbjük alkalmasnak bizonyult, hogy tehetetleneken segítsen, és segítőtársa legyen a tehetetlenkedőknek is. Ahogy közös sorsuk cégérét elvetették, egyre többen jelentek meg maguk szerezte jó hírnévvel a közélet porondján. Tetteik érdeménél fogva egyikük-másikuk sikeresen pályázta meg a Fields Alapítvány ösztöndíját.

Némelyek persze tovább próbálkoztak az Ellen-Jamesiánizmussal, hiába felejtkezett el róluk a világ. A legtöbb embernek olyasmi rémlett, hogy az Ellen-Jamesiánusok kérészéltű bűnszövetkezetet alkottak valamikor a század derekán. Más emlékezők furcsa módon éppen azokkal zagyválták össze őket, akik ellen tiltakoztak volna. Egy Ellen-Jamesiánus azt írta Ellen Jamesnek, hogy ellen-jamesiánusi nevét akkor tette le, amikor érdeklődésére egy kislánytól ilyen választ kapott:

- Nem az az Ellen-Jamesiánus, aki a kisfiúkat erőszakolja?Egy rossz, de igen kapós regény is segített az ajtót betenni nekik. Garp halála után vagy két hónappal jelent

meg, megírása három hétbe telt, megjelentetése öt hétbe mindössze. Az Egy Ellen-Jamesiánus vallomásai című fércművet férfi írta persze, előbb az Egy pornókirály vallomásai, még előbb az Egy liliomkereskedő vallomásai gonosz szerzője, aki félévente más bőrbe bújt.

Az Egy Ellen-Jamesiánus vallomásai--nak kiagyalt csattanója az volt, hogy a leszbikus elbeszélő-hősnő tulajdon nyelve kimetszése után eszméi csak: nem lesz jó ezután leszbikusnak sem.

Az égetni való vacak olvasottsága elkeserítette az EllenJamesiánusokat, némelyiket a halálba kergette. „"Az öngyilkosjelöltek mindig azok - írta Garp -, akik meg nem mondhatják, mi fáj nekik.""

Végre azonban Ellen James megkereste őket, és egyenként összebékült velük. Úgy gondolta, Jenny Fields sem tenne mást. Ellen egyébként Roberta Muldoonnal rendezett felolvasóestéket. Ott ült a dörgő hangú Roberta mellett, és meglátszott rajta, mennyire maga mondaná inkább a verseit. Az esték sok olyan Ellen-Jamesiánust előcsaltak rejtekükből, akik maguk is szívesen szólaltak volna meg. Ellen Jamesszel többen összebarátkoztak.

Ellen James nem ment férjhez. Lehetett ugyan dolga egykét emberrel, de inkább azért, mert költők voltak ők is. Ellen

James jó költőnek és buzgó feministának bizonyult. Jenny Fields életét állította példaképéül és T. L. Garp írását, vagyis makacs volt véleményeiben és gyengéd az emberek iránt. Duncan Garppal megmaradt testvéri csipkelődésben élete végéig.

Duncan sokat bánkódott a halálán. Ellen már java korában kedvelte meg a messzi úszásoka t -t- akkoriban, amikor Robertát követte a Fields Alapítvány igazgatóságában. Ellen odáig vitte, hogy átúszta a Kutyafő-öböl széles torkát többször is. Utolsó és legjobb verseinek az úszás meg óceán vonzása lett vezérmetaforájává, ő maga azonban megmaradt a középnyugati lánynak, és soha nem értette meg a fenékhullám természetét. Így nyelte el aztán, amikor fáradtan merészkedett be a vízbe egy hűvös őszi napon.

„"Apáddal való megerőltető, de serkentő összecsapásaink jutnak az eszembe, ha úszok - írta Duncannak -, és érzem, hogy harasztban vergődő szívem után kap a tenger. A harasztban vergődő segged után, mondaná apád, de a tengerrel én is így incselkedek. Te, amilyen mosdatlan szájú vagy, biztos azt mondanád, hogy ez az én pótcselekvésem.""

Florence Cochran Bowlsby, Garp legjobb emlékezete szerint Mrs. Ralph, élt tovább kelekótyán, és nem talált - ha igaz, nem is keresett - tehetségének egyéb kibontakozást, mint a nemi életet. Végül csakugyan sikerült ledoktorálnia összehasonlító irodalomtörténetből, és állást kapott egy nagy és zavaros irodalmi tanszéken, ahol a tanszemélyzetet egyetlen érzés tömörítette egységbe - a Mrs. Ralphtól való rettegés. Mrs. Ralph ugyanis gyors egymásutánban elcsábította, majd nevetségessé tette a tanszék tizenhárom adjunktusát és docensét. Egyik nap befogadta őket az ágyába, másik nap kipöccintette belőle. Diákjai Dinamitnak becézték, és a becenevéből, ha más nem, ő maga erőt meríthetett.

Behúzott farkú szeretői nem becézték, és Mrs. Ralph úgy helyezte el őket emlékeinek tárában, mint a házából valamikor megfutamodott Garpot.

Garp halálhírének első döbbenetében tollat ragadott, és részvevő levelet eresztett meg Helennek. „"Hogy csábításomnak nem engedett - írta -, azt részint sajnáltam, részint tisztelettel adóztam érte Neki.""

Helen szinte megszerette, s később is váltott vele egy-egy levelet.Roberta Muldoonnak is nyílt alkalma a levélváltásra Mrs. Ralphfal, amikor pályázatát elutasította a Fields

Alapítvány ösztöndíjára. Mrs. Ralphtól ugyanis ezt a velős válaszlevelet kapta:

Beletek Belétek is.

Úgy tetszett, nem ért egyet az elutasítással.Egyetlen gyermekét, Ralphot túlélte - a fiúból jó tollú újságíró lett, aztán, akár William Percy, ott veszett

valamelyik háborúban.Bainbridge Percy, Garp emlékezetében inkább csak Percy Maci nagy kort ért meg. A vele foglalkozó

pszichiáterek utolsó csapata végül gyógyultnak nyilvánította, de az is meglehet, hogy Percy Maci csupán a hosszas kezelések unalmában tett le az erőszakról.

Végül azonban sikerült visszaadni a társadalomnak, ha nem is tevőleges szószólójaként, de legalább többé-kevésbé megbízható és hasznos tagjának. Már ötven körül járt, amikor a gyerekek érdekelni kezdték. Ütődöttekkel kivált nagy türelemmel foglalkozott. Gyermekgondozói minőségében gyakran találkozott más Ellen-Jamesiánusokkal, akik a maguk módján ugyancsak meggyógyultak mind, vagy legalább javukra változtak.

Maci talán húsz esztendeig nem is említette néhai nővérét, Cushie-t, azonban gyermekszeretetével nem bírt végül, és ötvennégy éves korára - maga sem tudta, hogyan - teherbe esett. Ismét intézeti megfigyelés alá került, mindenki várta, hogy nénjéhez hasonlóan a szülésbe fog belehalni. Mikor kiderült, hogy nem, Maciból önfeláldozó anya vált, és az ütődötteket is tovább gondozta. Tulajdon gyermeke, akinek később nagy megrázkódtatás volt anyja hányatott élete történetét megtudni, nem lett ütődött - Garpot talán Cushie-ra emlékeztette volna.

Némelyek szerint Percy Maci beilleszkedése a társadalomba fényes példával szolgálhatott azoknak, akik a halálbüntetés eltörlését követelik. Példája csupán Helenen és Duncan Garpon nem fogott - szerintük az lett volna a költői igazság, ha Percy Maci ott marad a birkózószőnyegen, amikor az „"Iho!""-t kiáltja.

Egyszer persze meghalt ő is - szél ütötte Floridában, amikor a lányát látogatta -, s Helennek sovány vigasza volt, hogy túlélhette.

A hűséges Whitcomb olyannak jellemezte művében Percy Macit, amilyennek Garp az első feminista temetésről történt szökése után. „"Csíra a képe, húgyban ázott az agya - mondta akkor Bodger dékánnak -, hiszen majd tizenöt évet töltött pelenkában.""

Garp teljes életrajza, Donald Whitcomb műve, a Téboly és gyász -- T. L. Garp élete és művészete John Wolf társainak kiadásában látott napvilágot, mivel John Wolf a mű megjelenését már nem érhette meg. A kézirat javának gondos megszerkesztésében azonban jelentős része volt korai halála előtt.

Tüdőrák vitte el New Yorkban, viszonylag fiatalon. Szinte teljes életében figyelmes, gondos, lelkiismeretes és választékos ízlésű ember volt, nyughatatlanságát és borúlátását azonban mással nem csendesítette, nem is leplezhette, mint tizennyolc éves kora óta napi három csomag füstszűrő nélküli cigaretta elszívásával. Mint akárhány elfoglalt ember, aki környezete szemében egyébként higgadt és szervezett, John Wolf is valójában megmérgezte magát.

Garpnak és Garp művészetének tett szolgálata felbecsülhetetlen értékű. Egy ideig ugyan gyötörte á lelkiismerete, hógyhogy ő vert olyan hírt Garpnak, amelyért megölték, gondolkodó ember lévén azonban nem rágódott sokáig. A gyilkosság Wolf véleménye szerint „"az agyaggalamblövészetnél felkapottabb sportág lett"", az „"igazhitűek"" pedig - és John Wolf szinte mindenkit igazhitűnek nevezett már - esküdt ellenségei a művésznek, hiszen az, talán szemérmetlenül, de nem akar engedni személyes látásából. Wolf különben is tudta, hogy Percy Maci nem akkor vadult meg, amikor elszegődött Ellen-Jamesiánusnak, és nem Garp epés cikkei indították

cselekvésre - sérelmére rátehetett ugyan még a politika, de az éppoly gyermekkori és mélyen gyökerező volt, mint hosszas rászorultsága a pelenkázásra. Maci valamikor a fejébe vette, hogy Garp és Cushie futó kapcsolata lett Cushie végzete - a valóságban aztán Garp végzetévé lett.

Olyan kiadói világban lévén szerkesztő, ahol az író híre jórészt szerkesztői mű, John Wolf mindvégig büszkén emlegette, hogy legszebb munkája A Grillparzer penzio, az apa-fiúi közös mű megjelentetése volt. Büszkén tekintett Garp korai regényeire is, és a Bensenhaver szerint a világ--róől később mindig elmondta, hogy „"elkerülhetetlen volt, ha meggondoljuk, mekkora a jelentősége Garp életében az erőszaknak"" - azonban felemelő tettét mégis a Grillparzer--ben látta. Abban meg az Apám illúziói--ban -- mert az, mint elérzékenyülten megállapította, Garp „"visszaútja volt az igazi íráshoz"". Évekig szerkesztette az összevissza javított első változatot, évekig terjesztette javaslatait Helen és Donald Whitcomb elé.

- Csak a halálom után - mondta ki végül Helen. - Garp semmit ki nem adott a kezéből, csakis a végső változatot. - Wolf ebben meg is egyezett Helennel. Helen azonban túlélte jóval, így aztán az Apám illúziói--nak kései, posztumusz kiadása Whitcombra és Duncanra maradt.

Duncan volt a legtöbbet Wolf mellett kínos vívódásában a tüdőrákkal. Egy New York-i szanatóriumban feküdt, és olykor el-elszívott egy cigarettát a légcsövén levezetett csövön.

- Vajon ehhez mit szólna apád? - kérdezte Duncant. - Nem beleillenék egyik haláljelenetébe? Nem eléggé faramuci helyzet? Mesélte neked azt a prostituáltat, aki Bécsben halt meg, a Rudolfinerhausban? Hogy is hívták?

- Charlotte - felelte Duncan. Kapcsolatuk John Wolffal meghitt volt. Wolf még azokat a gyermeteg rajzait is megszerette, amelyeket A Grillparzer penzió--hoz készített. Duncan időközben beköltözött New Yorkba, és elmondta Wolfnak, hogy először akkor akart festő lenni, és mindjárt fotográfus is, amikor az első feminista temetés napján az irodája ablakán kitekintett Manhattanre.

John Wolf ott a halálos ágyán levelet mondott tollba Duncannak, és meghagyta munkatársainak, hogy engedjék Duncan Garpot kitekinteni irodája ablakából, valahányszor kedve tartja és valameddig az iroda a kiadóhivatalé.

Duncan élt is a lehetőséggel még évekig John Wolf halála után. Az irodában dolgozó szerkesztő lehetett ugyan új fiú, de abban a kiadóban a Garp név minden szerkesztő közös emléke volt. Évekig jöttek be a titkárnők és jelentették: „"Bocsánat, az ifjabb Garp van itt. Ki szeretne nézni az ablakon.""

John Wolfnak sok idejébe telt, amíg végre meghalhatott, de annak az időnek jó részét Duncannal töltötte, s azt magyarázta neki, milyen jó író volt az apja.

- Lehetett volna a legjobbak közül való - mondta.- Lehetett volna - ingatta a fejét Duncan. - Fiának szóló kései vigasz.- Nem, én nem szépítek, arra szükség nincsen. Látomása is, nyelve is volt a művészetéhez. De főként a

látomása. Az személyesebb volt. Egy ideig letért a helyes útról, de az utolsó műve visszazökkentette a kerékvágásba. Ráébredt, honnan merítse ihletét. A Grillparzer penzió legbájosabb műve, ha nem is a legeredetibb. Fiatalkori mű. Efféléket mások is írtak. A Halogatás már jóval eredetibb és első regénynek briliáns. Azonban első regény mégiscsak. Az összeakadt szarvak mulatságos mű, a címe talán jobb a többi címénél, eredeti is, de mégiscsak a társas Hilledelmek képe, s nem is valami hatalmas vásznon. A Bensenhaver szerint a világ a legeredetibb regénye kétségtelenül, még akkor is, ha pornóponyva. Azonban akármilyen hatásos, nyers koszt. Ki kívánja, hogy mellbe vágják aztán meg csak gyúrják-gyötörjék?

- Apád mozdíthatatlan ember volt. Egy tapodtat nem engedett. De éppen ez az. A tulajdon szimatát követte, másét nem. S korán az eszébe vette a dolgát. Gyerekfejjel mindjárt a világról kezdett írni! Aztán, mint sok más író, befelé fordult... De ő a világot sem hagyta annyiban. Utoljára ráunt a tulajdon életére, és amikor ismét írni kezdett, a teljes világon volt a szeme megint. Persze azt ne feledd, Duncan, hogy öszszsszevissza harminchárom esztendős volt a végén!

- És nem volt fáradt - tette hozzá Duncan.- Telt volna még tőle bőven - bólintott rá John Wolf. Aztán rájött a köhögés, és nem szólt többet.- Inkább megpihenni nem bírt, az volt a baja - vélte Duncan. - Nem kiégett volna-e időnek előtte?John Wolf a fejét rázta - nagyon nem merte, nehogy a cső a torkában meglazuljon. - Ő aztán nem - hápogta

köhögés közben.- Így bírta volna az idők végezetéig? - kérdezte Duncan. A köhögő Wolf rábólintott. A halál is köhögés közben ragadta el.Roberta és Helen persze kiment a temetésére. New York kisvárosi köre rég köszörülte a nyelvét rajtuk, s a

pletyka szerint John Wolf nemcsak Garp irodalmi hagyatékára tette rá a kezét. Aki azonban ismerte Helent, az nem adott hitelt az efféle szóbeszédnek. Ha Helen hallotta, hogy a pletyka összeboronálja valakivel, csak nevetett. Roberta Muldoon azonban nem állta meg szó nélkül a szállongó híreket.

- Még hogy John Wolf. - háborgott. - Helen és Wolf! Elment a jó dolgotok!

Roberta tudta, mit beszél. John Wolffal is találkozott egyszer-kétszer, amikor rávetette magát New Yorkra.- S ha meggondolom, hogy még láttalak is játszani! - mélázott John Wolf.- Még ma is elnézhetsz, ha játszok - mondta rá Roberta.- Mármint amikor a labdát rúgtad.- A labdarúgás nem a világ - válaszolta Roberta. - Persze te sok mindenben jeleskedsz.- A férfiak mind hazudnak - állapította meg Roberta, és hogy honnan tudja, azt tőle nem kérdezhette senki.

Roberta Muldoon, azelőtt Robert Muldoon, a Philadelphiai Sasok hátvédje nemcsak John Wolfot élte túl, hanem a legtöbb szeretőjét, és választott nemébe végül teljesen beletalálkozott. Ötven felé járt, amikor megsúgta Helennek, hogy a középkorú férfiak hiúságai és a középkorú nők aggodalmai is kínozzák. - A kettősség haszna azonban - fűzte hozzá - , hogy jó előre tudom, mivel állnak elő a férfiak.

- De hiszen tudom én is, Roberta - felelte Helen, és Roberta kieresztette harsogó hahotáját. Megmaradt végig az a szokása, hogy barátait csontroppantó ölelésébe fonta. Egyszer eltörte Helen szemüvegét is.

A felelős munkával sikerült féket vetnie különcködő egyéniségére. A Fields Alapítványnak oly lankadatlanul dolgozott, hogy Ellen James becenevet akasztott rá:

Tengernyüvő kapitány!

–- Affenét! –- csattant fel Roberta. –- A Tengernyüvő kapitány az Garp volt!Csodálta Robertát a Kutyafő-öböl nyaralóközönsége is. A régi időkben a ház nem örvendett valami jó

hírnévnek, de Roberta kivette részét a község ügyeinek intézéséből is, nem úgy, mint Jenny Fields. Tíz évig elnökölt a helyi iskola szülői munkaközösségében, bár nem járt gyermeke az iskolába persze. Megszervezője, edzője és játékosa volt a Rockingham megyei női baseballcsapatnak, és tizenkét évig vitték a pálmát New Hampshire államában. Még a régi, csirkefogó kormányzó azt ajánlotta, hogy rendeljenek el kromoszóma-vizsgálatot Robertánál, mielőtt rangadó mérkőzéseken játszani engedik –- Roberta viszont azt ajánlotta neki, álljon ki vele a zöld gyepen a mérkőzés előtt, és bizonyítsa a közönségnek, hogy „"megküzd vele férfihoz illőn"". A párviadalból ugyan nem lett semmi, de mivel a politika huncutság, a rangadón a kormányzó dobta be a labdát. Roberta pedig kivágta, kromoszómákra való tekintet nélkül az oldalvonalon túlra.

Az meg a Steering sportigazgatójának dicséretére vált, hogy Robertának felajánlották a tanintézeti futballcsapat csatársorának edzői állását. A valamikori hátvéd azonban udvariasan elutasította az ajánlatot. –- Az a sok fiatal fiú! –- sóhajtotta. –- Nem tudnám, hova kapjak!

Legkedvesebb fiatal fiújának Duncant tartotta meg mindéletében–- mellette bábáskodott, fölötte anyáskodott, őt kábította parfümjével és nővéri szeretetével. Szerette Robertát Duncan is. Egy volt az olyan ritka férfiak közül, akiket a Kutyafő-öbölben vendégül befogadtak –- bár Roberta egyszer annyira megharagudott rá, hogy meg sem hívta két évig. Duncan elcsábított egy fiatal költőnőt.

- Apja fia –- mondta rá Helen. –- Csábos egyéniség. –- Ez a baja –- szólt Roberta válasza. –- A költőé meg, hogy könnyen csábul. Idős is Duncanhoz.

- Nem vagy véletlenül féltékeny, Roberta? –- érdeklődött Helen.- A bizalom szenvedett sérelmet –- jelentette ki Roberta, és Helen ráhagyta. Duncan bocsánatot kért. De még a

költőnő is.- Én csábítottam el –- közölte Robertával.–- Olyan nincs –- mondta ki Roberta. –- Nőtől olyan nem telik.Két év múltán tél utoljára merült csak feledésbe a história, amikor Roberta vacsorameghívással lepte meg

Duncant New Yorkban. –- Bitang jó nőt hozok neked, a barátnőmet –- telefonált rá Roberta. –- Vakard le a festéket a kezedről, mosd meg a hajadat és fess tisztességesen. Megmondtam neki, hogy kedves fiú vagy, és tudom, lehetsz is, ha igyekszel. Neked biztosan tetszeni fog.

Roberta megkönnyebbült, hogy végre a maga választottjával szerelheti fel Duncant. A kutyafői botrányban az volt a legkellemetlenebb, hogy Roberta nem szabadulhatott a költőnő iránt támadt gyűlöletétől.

Amikor Duncan egy vermonti kórháztól futamodásnyira összetörte magát a motorkerékpárjával, Roberta volt az első látogatója –- valamivel feljebb, északon sízett, és Helen telefonon tudatta vele, mi történt.

- Hóban motorozni! –- bömbölte Roberta. –- Apád mit szólna? –- Duncannak suttogásra alig futotta az erejéből. Mintha összetört volna minden porcikája, de a veséjével is történt valami –- és amit még nem tudott sem Duncan, sem Roberta, később le kellett vágni az egyik karját is.

Helen és Jenny Garp szorongott három napig, amíg Duncan túl volt az életveszélyen. Ellen James annyira

megrendült, hogy velük sem tarthatott Vermontba. Roberta meg egyvégtében dühöngött.- Mit motorozik a fél szemével? Nincs látósugara hozzá!A szerencsétlenséget valóban ez okozta. Egy ittas vezető átment a piroson, és Duncan későn látta meg, de

megpróbált elébe kerülni, és leragadt, szinte céltáblájául az elszabadult kocsinak.- Mindenben az apjára ütött - búslakodott Helen. A Tengernyüvő kapitány azonban tudta, hogy nem mindenben.

Roberta szerint Duncanból hiányzott apja céltudata.Amikor Duncan túljutott az életveszélyen, Roberta nem türtőztette magát tovább. - Ha meg találsz halni, te

takonypóc, engem is a sírba rántasz! Talán anyádat is meg Ellent is, de énrám számíthatsz! - Sírt, akár a záporeső, és Duncan vele zokogott, mert tudta, hogy minden szava igaz.

Jenny Garp akkor volt első éves főiskolás. Mindjárt ki is maradt, hogy Vermontban ápolhassa Duncant, amíg lábra nem áll. Kitüntetéssel végezte a Steering tanintézetet, a főiskolára visszajuthatott később gond nélkül. Segédnővérnek jelentkezett a vermonti kórházba, Duncan nagy megnyugvására, mert hosszas lábadozásnak nézett elébe. A lábadozásban persze szerzett már némi gyakorlatot.

Helen hetente felkerekedett a Steeringből Duncan látogatására, Roberta meg New Yorkba utazott, hogy Duncan műteremlakása felől tegyen. Duncan ugyanis attól tartott, hogy festményeit, fényképeit és sztereóját ellophatják.

Amikor Roberta berobbant a műteremlakásba, egy keszeg lányt talált ott Duncan festékes ruháiban. Nem derült ki, hogy festőnek mit ért, csupán az, hogy a mosogatás körül nem jeleskedett.

- Szedd a cumódat, cicabogár -r- förmedt rá Roberta, le sem tette még Duncan kulcsát. - Duncan visszatért szerető családja kebelébe.

- Te ki vagy? - meredt rá a lány. - Az anyja?- A felesége, cicamókus - felelte Roberta. - Én mindig kisebbekkel kezdtem.- A felesége? - hüledezett a lány. - Nem tudtam, hogy nős!- A gyerekei jönnek fől a liften - mondta Roberta -, azért jobb, ha a lépcsőn osonsz ki. A gyerekek mind majd

akkorák, mint az anyjuk.- Gyerekek? - álmélkodott a lány, de már szökött is.Roberta kitakaríttatott, és fiatal barátnőjét rendelte oda a műteremlakás őrzésére. Műtét útján cserék nemet az is

nemrégiben, és a lelki átalakuláshoz éppen ilyen lakásra lett volna szüksége. - Ez az, amit az orvos rendelt - biztatta Roberta. - Bomba srác lakik benne, de a dolga néhány hónapra elszólította. Viselj gondot a holmijára, álmodj szépeket felőle, aztán majd szólok, ha költöznöd kell.

Vermontba visszaérve megint beolvasott Duncannak. - Remélem, megjön az eszed. Térdig motorbiciklizni az életed szemétjében nem lehet. Csajokkal összeállni, akik azt sem tudják, nős vagy-e! Vadidegenekkel! Ne apádról vedd a példát, mert te még azt sem tudod, mi a munka! Ha a művész a dolgához lát, Duncan, nincs többet ideje szarakodásra! Mert abba belefullad!

Duncannal apja halála óta csak a Tengernyüvő kapitány beszélhetett így. Helen nem merte sérteni egy szóval most, hogy alig élt, Jenny pedig tíz évvel volt fiatalabb nála - feltekintett rá és gyámolította. Ellen James önzőbben és elszántabban szerette, s annyira elkeseredett Duncan felelőtlenségén, hogy eldobta jegyzőtömbjét és ceruzáját -t- így aztán nem volt mit mondania.

- Félszemű, félkarú festő - sóhajtotta Duncan. - Hajjaj!- Fontos, hogy ne élj félszívvel - vigasztalta Roberta. - A motorbiciklihez két szem meg két kéz kell, pupák, de

a festéshez jó leszel így is.Jenny Garp annyira szerette bátyját, mintha apja is lett volna egyszersmind - apját nem ismerhette valójában.

Szeretete vitte rá a versírásra, amíg Duncan a kórházban lábadozott, élete egyetlen versére, mivel apa s fia művészi hajlandósága hiányzott Jennyből.

Fele se tréfa, egy szem fiú!Félfiú? Majdnem. Nem, ő nem hiú, Hogy fél a karja s a szeme.Él benne apja üzenete:„"Semmit feléből-harmadából!"" Mert telik a Garp-féle garmadából.

Gyatra vers volt, Duncannak mégis tetszett.- Telik - ígérte Jennynek.Az újdonsült nő, akit Roberta a műteremlakásba telepített, jobbulást kívánó képeslapokat küldözött New

Yorkból.

A növények szépen fejlődnek, de az a nagy sárga festmény a kan-dalló fölött elvetemedett -t- talán nem volt jól ráfeszítve a rámájára -

azért levettem és beállítottam a többi közé a kamrába, mivel ott hűvösebb van. A kékfestményt meg a rajzokat imádom - az összes

rajzot, ahogy vannak! De azt a legjobban, amelyikről Roberta elmondta, hogy önarckép.

-- Hajjaj - nyögte Duncan.Jenny végigolvasta neki Joseph Conrad teljes életművét. Conrad kedves írója volt Garpnak is kamaszkorában.Helennek most kivált jót tett a tanítás. Nem kellett örökké Duncan miatt aggodalmaskodnia.- Fölépül a fiú - biztatta Roberta.- Hiszen már férfiember -r- vetette ellene Helen. - Akkor se kamasz már, ha kamaszosan viselkedik.- Nekem fiú marad - mondta ki Roberta. - Fiú volt Garp is. Én is fiú voltam, aztán lány lettem. Duncan nekem

megmarad fiúnak.- Szóval neked minden napod fiús - gúnyolódott Helen. - Jobban tennéd, ha elkezdenél sportolni - ajánlotta Roberta. - Az megnyugtatna.- Miket beszélsz, Roberta - berzenkedett Helen. - Állj neki futni.- Te fuss. Én majd olvasok.Roberta futóttfutott is. Többet a kelleténél. Hatvan felé már nem szedte rendszeresen az ösztrogénjét, pedig az

átoperáltaknak szedniük kell életük végéig, hogy a női formájuk megmaradjon. Az ösztrogénhiány és a megerőltető futás Helen szeme láttára változtatta vissza Robertát Robertté.

- Néha nem tudom, minek tiszteljelek, Roberta-mond - mondta neki.- Engem is izgat, hogy nem tudom, minek érezhetem magam, s néha azt sem, kit lássak magamban.Beszállt három maratoni futásba még ötven után, azonban vérerek pattantak meg benne, és az orvosa azt

tanácsolta, fogja rövidebbre a távfutásokat. Huszonhat mérföld sok volt már a régi hátvédnek - a Vén Sasnak, ahogy Duncan becézte. Néhány évvel idősebb volt GarPpnál meg Helennél, és a korából le nem tagadhatott volna. Akkoriban visszatért a Garppal annyiszor befutott hat mérföldes útszakaszra a Steering meg a tenger közt, és Helen soha nem tudhatta, mikor robban be Roberta izzadtan, lihegve, hogy lezuhanyozna. Fürdőköpenyt és több váltás ruhát tartott Helen házában az ilyen alkalmakra, és Helen akárhányszor feltekintett olvasmányaiból, Roberta ott állt előtte futómezében és péklapáttenyerén úgy tartotta a stopperórát, akár a tulajdon szívét.

Azon tavasszal érte a halál, mikor Duncan a vermonti kórházban lábadozott. Rövid vágtákat rendezett a Kutyafő-öbölben, de sűrűn meg kellett állnia, s amikor visszaballagott a tornácra, pattogó hangokat panaszolt a tarkójában, olykor a halántékában is. Hol itt, hol ott, mondogatta. Aztán csak ült a tornácon a függőágyban, bámult ki az óceánra, és beküldte Ellen Jamest egy csésze jeges teáért. Ellen az egyik alapítványi ösztöndíjassal küldte ki neki a levélkéjét:

Citrommal?

-- Nem, csak cukorral! - kiáltotta vissza Roberta.Ellen vitte a teát, Roberta pedig kiitta egy hajtásra.- Pompás volt - állapította meg, és Ellen már fordult, hogy egy másik csészével is készít neki. - Pompás -

visszhangzott Roberta. - Ha a teljes élet ilyen lehetne!Mire Ellen megérkezett a teával, Roberta holtan feküdt a függőágyban. Valami megpattant benne.Halála lesújtotta Helent is, azonban fia gyászával többet kellett törődnie. Ellen James, akin Roberta annyit

segített, talán nem gyászolhatta meg illően. Felelősség szakadt a nyakába. Magára kellett vállalnia a Fields Alapítvány összes ügyeinek intézését - vagyis Roberta cipőjében járt ezután, az pedig negyvenötös volt. Jenny Garp soha nem állt oly közel Robertához, mint Duncan - azért a még mindig ágyban húzatott Duncant érte a legfájdalmasabb veszteség. Jenny mellette volt és bátorította legjobb tehetsége szerint - Duncannak azonban Roberta tehetsége hiányzott, hiszen oly gyakran fordította a teljes Garp család bátorítására.

Duncan sírt vigasztalanul, s annyit, hogy a gipszágyát ki kellett cserélni.Bérlőnőjétől New Yorkból ezt a táviratot kapta:

HOGY R. ELKOELTOEZOETT KOELTOEZOEK EEN IS. LEHET KELLEMETLEN VAGYOK. NEM TUDOM.

KOELTOEZZEEK. KEERDEES. MEGKAPHATNAAM E AZT A KEEPET AMIT R-ROEL KEESZITETTEEL. AZ ALIGHANEM TE LESZEL OTT A LABDAAVAL BAAR A SASOK MELEGITOEJEEBEN KICSIT LOETYOEGSZ.

Duncan a bérlőnő lapjaira eddig nem válaszolt, mint akit nem érdekel, hogyan fejlődnek a növényei, és hogy állnak-e vagy lógnak-e a festményei. Hanem erre a táviratára válaszolt - a Vén Sas szellemében, mert annyit tudott, hogy ezt a zavarban vergődő szegény lány-fiút Roberta ezután is gyámolította volna.

Maradj, ameddig akarsz, de az a fénykép nekem is kell. Ha vissza-keveredek, készítek róla másolatot Neked.

Roberta sokszor a lelkére kötötte, hogy rendezze el végre az életét, és Duncan igen fájlalta, hogy Roberta nem lesz tanúja az ő jobbra törekvésének. Eltöprengett apja élete rendjén, hogyan dolgozhatott, hogyan nevelhette a gyerekeit, őt kivált, mikor olyan fiatal ember volt még. Duncan sokféle fogadalmat tett ott a vermonti kórházban, és a legtöbbjét meg is tartotta.

Írt Ellen Jamesnek is, aki még mindig nem szedte össze az erejét, hogy megnézze gipszben és összeszögezve.

Legfőbb ideje, hogy munkához lássunk mind a ketten - ámbár ne-kem, azt hiszem, még a Te nyomodba kell hogy érjek. A Vén Sas

elültével megint kisebb a család. Igyekezzünk, nehogy elveszítsünk mást is.

Azon lendületében anyjának is megírta volna, hogy lesz még őrá büszke, de aztán elröstelkedett. Különben is tudta, milyen szívós asszony az ő anyja, mennyire nem szorul efféle buzdításokra. Végül a kis Jennyre öntötte friss lelkesültségét.

- Szentségit, muszáj, hogy legyen erőnk! - szavalta húgának, pedig annak volt ereje elég. - Ezt nem láthattad te az öregben, ezt az erőt! S ahogy gerjesztette!

- Én nem panaszkodhatok - mondta Jenny. - Mit gondolsz, egyebet sem teszek, csak téged pátyolgatlak?Vasárnap délután volt. Ilyenkor Jennyvel nézték a profi labdarúgó-mérkőzéseket a kórházi tévén. A jó jelek

sokasága közt egy, gondolta el Duncan, hogy azon a vasárnap a vermonti adó közvetítette a mérkőzést Philadelphiából. A Cowboyok köpték a markukat, hogy laposra verik a Sasokat. Maga a mérkőzés nem is volt annyira érdekes - Duncant a készülődés percei lelkesítették tovább. A Sasok félárbocra eresztették lobogójukat hajdani hátvédjük emlékezetére. Duncannak látnia kellett, hogy az idők nagyot változtak. Feminista temetéseket rendeztek már mindenfelé - a minap éppen, mint olvasta, Nebraskában volt egy. A sportközvetítő pedig most Philadelphiából jelentette kuncogás nélkül, hogy a zászló Roberta Muldoonért leng félárbocon.

- Pompás atléta volt -t- szorította ki a közvetítő -, aranylábú játékos!- És nem mindennapi egyéniség - fűzte hozzá a társa.- Nem ám - kapta fel, a szót az első közvetítő. - Sokat tett a... - Itt elakadt, és Duncan leste, mit fog kisütni.

Kiért-miért tett sokat? Langyosakért, nemüket váltottakért, az ő apjáért és anyjáért, vagy akár ő magáért és Ellen Jamesért? - Sokat tett a bonyodalmakkal küzdő emberekért - vágta ki magát a közvetítő, maga és Duncan .legnagyobb meglepetésére.

A zenekar rázendített, majd a Dallasi Cowboyok rúgták ki a labdát, és a Sasok nyomban megszerezték - nem utoljára ezen a mérkőzésen. Duncan pedig elgondolta, mennyire megértette volna apja a közvetítő kínját. Elképzelte, hogy ott fetreng röhögőgörcsben Robertával -l- mert valahogy Robertának is ott kellett lennie Garppal, hogy a tulajdon gyászbeszédét meghallgassa.

És Garp majmolta volna a közvetítőt: - Sokat tett a pisológia felborogatásáért!- Huhua! - hahotázott volna Roberta.- Höj! - törölgette volna Garp a homlokát. - Hajjaj!Duncan emlékezett, hogy amikor Garpot megölték, Roberta azzal fenyegetőzött, hogy visszaoperáltatja magát.

Inkább rossz hordár leszek - siránkozta -, mint olyan nőkkel vállaljak közösséget, akik most örvendeznek a mocskos picsa tettén!

Hallgass! Hallgass! Ezt meg ne halljam még egyszer

! -- firkantotta Ellen James egy levélkére.

Köztünk csak olyanok lehetnek, akik szerették meg akik nem ismer-ték - de a férfiak közt is!

A jelenet vége az lett, hogy Roberta felkapdosta őket és mindeniküknek lekent egy ünnepélyes nagy csókot.Amikor Roberta meghalt, a kutyafői lak valamelyik nyelves lakója tudatta a hírt Helennel telefonon. Helen,

amint magához tért, felhívta Jennyt Vermontban, és hosszasan megbeszélte vele, hogyan tudassa Duncannal. Jenny Garp azonban örökölte nevezetes nagyanyj ának nővéri tapintatát.

- Rossz hírt hozok - suttogta bátyjának két csók közt. - A Vén Sas elült.

Duncan Garp megúszta mindkét szerencsétlenségét -t- egyiket, igaz, a fél szeme, másikat a fél karja árán, de festőnek jó lett így is. A színes fényképezés művészetnek gyanús sűrűjében végzett úttörő munkát, részint festői szemére, részint apjának személyes látásmódjára hagyatkozva. Nem mosta össze a színeket, inkább valami érzéki, kísérteti és majdhogynem elbeszélő realizmust teremtett. Élete történetét ismerve könnyű volt kimondani, hogy ez inkább írói, mint képteremtői művészet, és képeit azzal dorongolni le, hogy „"irodalmiak"", mint ahogy meg is próbálkoztak vele.

- Irodalmiak! - füstölgött Duncan. - Örülj enekennek, hogy a fél szemem meg a fél karom többre használom egyvalaminél!

Apja jókedve végre kitör belőle, gondolta el Helen büszkén.Talán száz képet is festett egy Családi album című sorozatához -z- s akkoriban ezzel a sorozatával aratta a

legnagyobb sikerét. Az ismertté vált festmények jó részét azokról a fényképekről festette, amelyeket gyermekkorában készített, nem sokkal szeme vesztése után, Robertát, Jenny Fieldset ábrázolták, amint a Kutyafő-öbölben úszik, a part mentében feldrótozott állal futó apját. Ugyancsak sorozatot festett a piszkosfehér Saabról és A világ színei címet akasztotta rá, mivel, mint mondta, a sorozat tizenkét darabja minden színt felölel.

Készített változatokat Jenny Garp csecsemőkori képeiről is, de a nagy családi csoportképeket többnyire elképzelte. A kritikusok szerint a képzelt kamerának háttal álló csöpp alak minden csoportképen a kis Walt volt.

Duncan maga nem akart gyereket. - Sebezhetövé tennének -k- mondta anyjának. - Nem bírnám a várakozás feszültségét, amíg felnőnek. - Úgy értette nyilván, hogy azt a feszültséget sokallaná, ha nem nőnének fel.

S ha már így okoskodott, szerencséje volt, hogy gyerekek miatt nem is kellett aggodalmaskodnia soha. Négy hónap múltán megtért Vermontból New York-i műteremlakásába, és ott találta szegény kétes nemű bérlőjét a legnagyobb magányban. A műtermet azonban olyan rendben tartotta, mintha a művész ott élt volna szakadatlan, mert - talán Duncan képeiből -l- mintha jól tudta volna, kit várjon. S már szerelmes volt bele. Íme, Roberta végső ajándéka! EÉs akadtak olyanok is, akik állították, mint például Jenny Garp, hogy a nőnek átvedlett bérlő szép.

Össze is házasodtak, mert ha akadt a világon házasulandó legény, aki nem melengetett a szívében balítéleteket az átvedlettek iránt, hát Duncan Garp volt az.

- Ez a házasság az égben köttetett - mondta Jenny Garp az anyjának. Vagyis hogy ez Roberta műve volt az égben. De Helen megmaradt aggodalmasnak továbbra is, mert az aggodalom Garp halálával az ő öröke lett, s mióta Roberta is meghalt, úgy érezte, nincs kivel osztoznia Duncan miatti aggodalmában.

- Nem tudom, nem tudom - mondogatta, majd egyszerre kitört: - Te erőszakos nőstény, Roberta, te! Megint meglett az akaratod!

Legalább nem kell a nem kívánt terhességek gondjával élniük.

-- írta Ellen James.- Hagyj békem! - torkolta le Helen. - Mindig vágytam unokákra, egyre-kettőre legalább.- Majd éntőlem megkapod - ígérte Jenny.- Hajjaj - sóhajtotta Helen. - Ha megérem, kicsim.S a sejtelme nem csalta meg, bár terhesen látta még Jennyt, és elképzelhette magát nagyanyának. Márpedig

Garp ezt írta: „"Képzelni jobb, mint emlékezni."" S abban Roberta ígérete szerint örömét lelhette mindenképp, hogy Duncan élete végre elrendeződött.

Helen halála után Duncan derekasan együtt dolgozott a jámbor Whitcombbal Garp befejezetlen regényének, az Apám illúziói--nak formába öntésén. Akár A Grillparzer penzió apa-fiúi kiadását, ezt is Duncan illusztrációi tették könyvvé - egy olyan apáról készült képsorozat, aki veszett dühvel terem': tené a gyermekeinek boldog biztonságot kínáló világot. Duncan apaképei többnyire Garpot ábrázolták.

Nem sokkal a könyv megjelenése után Duncant megkereste egy öregember. Azt állította, hogy Garp kritikai életrajzán dolgozik. Duncan azonban hamar türelmét vesztette a kritikus kérdései hallatán. Az öregember ugyanis

egyre azt hánytorgatta, miféle eseménysorozat vezetett ahhoz a szerencsétlenséghez, amelybe Walt belehalt. Duncan nem mondott neki semmit (mivel nem is tudott semmit), azazhogy az életrajzok nyelvén szólva, nem bizonyult jó adatközlőnek. Az öregember persze nem volt más, mint Michael Milton. Duncannak a csonkák ösztöne azt súgta, hogy nem ép ember az öregúr sem. De sem készülőben lévőnek mondott életrajzából nem lett soha semmi, sem őfelőle nem hallottak többet.

De ha a kritikusok céhe az Apám illúziói--nak megjelenése után is kötötte volna az ebet a karóhoz, hogy Garp „"torzonborz tehetség"" vagy éppenséggel ,jó író, de nem nagy író"", Duncan felől már beszélhettek. Utolsó együttes munkájuk során tudta meg igazán, ki volt az apja. Tapasztalta azt is, hogy Garp vakbizalmat követel az olvasójától.

- Tőlem csak félszemű bizalmat - szokta aztán mondani.Hárman együtt Jenny húgával és Ellen Jamesszel olyan tolvajnyelven beszéltek, amelyet más nemigen érthetett.- Tengerivók a tengernyüvőkre! - kurjantották, és emelték poharukat együtt. - Az estét az átvedlettek tiszteletére

vedeljük át! - zaj ongtak, amikor már egy darab tengert felöntöttek a garatra. S ha az életkedvükkel baj nem volt, azt vallották, hogy „"feszíti őket a Garp"".

Duncan ugyan élt még sokáig, mégis korán halt meg, és korai halálát éppen a jókedve okozta. A maga tréfáin nevetve ragadta el a halál, ilyenformán kiegészítette a Garp család albumát. Új átvedlettnek, felesége barátnőjének első bálja lett volna az estély, és Duncan nevettében félrenyelt egy olajbogyót, azon fulladt meg. Akármilyen ostoba halála volt, barátai megegyeztek abban, hogy Duncan jót nevetett volna rajta, mert kompozíciójába beleillett. Duncan Garp ugyanis elmondta gyakran, hogy apját Walt halála jobban megkínozta, mint amennyire bármi bárkit megkínzott a családban, ha pedig kínja nincs, egyre megy, miféle a halál. „"Férfiak s nők közt - mondta Jenny Fields valamikor - csupán a halál oszlik meg igazságosan.""

Jenny Garp a halál természetében sokkal messzibb menő kutatásokat végzett, mint hírneves nagyanyja, és nem osztozott a véleményében. Úgy tapasztalta, hogy nincs egyenlőség e tekintetben sem. Férfiaknak nagyobb dolog a halál is.

Jenny Garp maradt utolsónak a családból. Ha ott lehetett volna azon az estélyen, amikor bátyja az olajbogyót félrenyelte, bizonyára megmenthette volna. De azt mindenképp tudta volna, mi a teendő, mert Jennyből orvos lett. Mondta is mindig, hogy Duncan mellett töltött ideje a vermonti kórházban, az vitte az orvoslásra, nem pedig hírneves nővér nagyanyja. Azt ő csak híréből ismerhette.

Jeles tanuló volt. Megjegyzett mindent, amit csak elolvasott, akár anyja, de a tudománya nem szorult bele. Emberekről való tapasztalatát Jenny Fieldshez hasonlóan kórházak járása során szerezte, látván, mifélék a könyörületesség mértékei.

Cselédkönyves korában hozzáment egy fiatal orvoshoz. A nevét nem tette le -e- megmaradt Garpnak -, és hosszas családi háborúságban kivívta, hogy gyermekei is egytől egyig Garpok lehessenek. Később elvált és újra férjhez ment, de a módját a második házasságának jobban megadta. Idősebb festőhöz ment hozzá, s ha családja még élt volna, hogy piszkálhassa házasságáért, nyilván rásütik, hogy Duncant keresi férjében.

- Hát aztán? -mond- mondta volna rá Jenny, mert nemcsak nevét tartotta meg nagyanyjához hasonlóan, hanem benne élt anyja elszántsága is.

Hát apjáé? Őhozzá hasonlított-e Jenny Garp? - hiszen tanulni személyesen aligha tanulhatott tőle valamit.Külön utakat járt, igen. Megtette, hogy bement minden könyvesboltba és apja könyvei iránt érdeklődött. Ha a

bolt nem tartott belőlük raktáron, megrendelte. Tudta, mi az írói halhatatlanság: aki ott van a polcon és kapható, az él. Hamis címeket és neveket hagyott a könyvesboltokban Amerika-szerte, azzal, hogy majd elkél a könyv. Tett efelől, hogy amíg élt, Garp műveit mindig újranyomták.

Ápolta feminista nagyanyj ának emlékét is buzgón, bár apjához hasonlóan nem sokat adott az életírására. A kétes nem--et nem rendelte meg a boltokban.

Leginkább abban ütközött ki hasonlósága apjához, hogy orvosnak milyen lett. Magángyakorlatot nem folytatott, kórházba egy idő múltán csak akkor tette be a lábát, ha ő maga lett beteg. Inkább élt a tudományának. Éveket töltött a connecticuti rákszűrőben, végül az Országos Rákkutató egyik osztályát igazgatta. S a jó íróhoz hasonlóan, aki szeretettel forgat minden részletet, Jenny Garp is hosszú órákat töltött egyetlen emberi sejt erkölcsének megfigyelésével. Célratörő is volt, mint a jó író, mert váltig remélte, hogy a végére járhat a rák -nak. Egyféleképp sikerült is a végére járnia, mert abba halt bele.

Jenny Garp úgy tartotta meg hippokratészi esküjét, ahogy Garp magyarázta egyszer Whitcomb úrfinak - pedig Garp mint regényíró fogadkozott csak: „"...örök életet adna mindenkinek. Még azoknak is, akiknek meg kell halniuk a végén. Azoknak adna örök életet a leginkább."" Azért a rákkutatás sem keseríthette el Jenny Garpot. Úgy tekintette magát, mint apja a regényírót:

„"Olyan orvos, aki csak végzetes eseteket vizsgál.""A világhoz Garp kell - mondták a családban utóbb. Jenny nagyanyja valamikor Külsősöknek, Belsősöknek,

Távoliak-nak meg olyanoknak látta betegeit, akik a Halál Fiai. Ezzel szemben Garp szerint a világ Végzetesekkel van teli.

Utószó

John Winslow Irving 1942-ben született Exeterben, New Hampshire államban. Mostohaapa nevelte, aki annak az egyetemi előkészítő gimnáziumnak volt tanára és gazdasági igazgatója, amelyikben Irving is tanult.

Felsőfokú tanulmányait a Pittsburghi Egyetemen kezdte. Két középiskolás kori szenvedélye - a birkózás és az írás - közül itt kezdett lohadni az előbbi, hogy nagyobb teret engedjen az utóbbinak. Pittsburghben egy évet töltött 1961-62-ben, majd rövid ideig a New Hampshire Egyetemen tanult. Egy harvardi német nyelvi kurzus után 1963-64-ben a Bécsi Egyetemre került. Bécs sűrű történelmi levegője éppoly döntő hatással volt rá, mint a motorkerékpáron száguldozó, birkózó, művészek társaságát kereső bohém életmód, melyet folytatott. Bécsből a New Hampshire Egyetemre tért vissza, ahol Thomas Williams és John Yount írók tartoztak tanárai közé, és ahol baccalaureatusi bölcsészképesítést szerzett 1965-ben.

Ezután két év következett az Iowai Íróiskolán. Itt Vance Bourjaily és Kurt Vonnegut tanították, utóbbi kéziratban olvasta Irving első regényét. Iowában bölcsészdiplomát kapott 1967-ben.

1968-ban jelent meg első regénye. Többek közt ennek filmváltozatát kívánta elkészíteni, amikor 1969 és 1971 közt ismét Bécsben tartózkodott. A vállalkozás kudarcba fulladt, 1972-től Irving újra az Egyesült Államokban dolgozott, a kirobbanó sikerű, meg is filmesített Garp-regényig még rászorulva az alapítványi ösztöndíjakra (Rockefeller, Nemzeti Művészeti Alap majd Guggenheim) meg a tanításra. Tanított a massachusettsi Mount Holyoke Főiskolán, 1972 és 1975 között pedig az Iowai Íróiskolán. Ma már anyagilag független, de félállásban még mindig szívesen vállal tanítást. Felváltva él putneyi (Vermont) és cambridge-i (Massachusetts) otthonában.

Irving művészetében sajátosan és eredeti módon keverednek a posztmodern elemek a konvencionális értékrenddel és a XIX. századi nagyrealista, cselekményes regénytechnikával. Dickens jellemvilága és ábrázolástechnikája éppúgy hatott rá, mint a vonneguti világlátás és irónia. H. M. Ruppersburg joggal hasonlítja hőseit Walker Percy kereső figuráihoz - hogy még egy támpontot említsünk. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy Irving a Percy-féle filozofikus mélységeknél egyelőre intellektuálisan gyermetegebb, sekélyesebb.

Az Irving-regény egyén és világ dialógusa. Viszonyuk mindahányszor újradefiniálódik, és mindegyik mű új megvilágításba is helyezi a „"valóság""-nak nevezett absztrakciót. Legjellemzőbben mint történelem, mint erőszak, mint köznapiság, mint a másik ember, mint a világszemlélő szubjektum önvalósága áll szemben a valóság az emberrel. Az ütközet csatateréül pedig rendszerint a család szolgál.

Eleinte elbeszéléseket írt. Első regénye, a Setting Free the Bears (A medvék kiszabadítása, 1969) salingeres-brautiganos figurákat vonultat fel egy állatkertmodellű világban, mely Peter S. Beagle The Last Unicorn (Az utolsó egyszarvú) című regényével is szembetűnőbb rokonságot mutat. A kritikusok többségével ellentétben a legjobbak közé soroljuk ezt az Irving-könyvet, mely Béccsel, a második világháborús háttérrel meg a medveszimbólummal több későbbi Irving-mű mikrokozmosza. Bírálói épp a regény legmaibb tulajdonságaival, tehát a pynchonosan bonyodalmas-ironikus történelemkezeléssel, a vonnegutos börleszkkel és a többivel szemben értetlenek.

A második regény, a The Water-Method Man (A vízkúrás ember, 1972) több szempont szerint és többszörösen rétegzett világában bonyolult tükörrendszer veri vissza ugyanazt a témát, vagyis posztmodernül egybevetített, történetileg távoli kultúrák (skandináv saga, második világháború és mai Ame-

526rika), kevert médiumok (próza; hangszalag és film), a mában rétegzett generációk, és tragikus-bohózatos kalamajkák tükrében szemlélheti magát a modern társadalom hétköznapiságtól beteg embere.

A The 158-Pound Marriage (Váltósúlyú házasság, 1974) című párcserés regény John Hawkes és Ford Madox Ford hatását viseli magán, és a házasság intézményének elsúlytalanodásáról folytatott meditáció - mint Gabriel Miller mondja: -„"komikus mese szabadság és felelősség kérdéséről.""

Irving a Garp szerint a világ--gal futott be (The World According to Garp, 1978). Erre a regényre részletesen visszatérünk. Ismét a család kerül mikroszkóp alá a kritikusok körében mérsékeltebb sikert aratott, több mint fél évig bestsellerként futott The Hotel New Hampshire--ben (A New Hampshire Szálló, 1981). Ennél megint jobb teljesítmény a dickensi The Cider House Rules (Almaprésház-regula, 1985), bár a vélemények erősen megoszlanak. Benjamin DeMott szerint ez Irving első igazán értékes regénye. Robert M. Adams elismeri, hogy a Cider House Irving viktoriánus regénye - de a viktoriánus regény morális súlya nélkül.

A negyedik regénnyel, a Garp szerint a világ--gal állt elő Irvinggel kapcsolatban az a kritikai szempontból kínos jelenség, melyet úgy nevezhetünk, hogy „"Irving, a bestselleríró"". Nem mindenkinek okoz gondot a bestsellerség, hisz megvan az Irvinget dicsőítők tábora, akik szerint: „"végre valaki, aki úgy műveli a komoly irodalmi rangú regényt, hogy vissza is talál a nagyközönséghez""; és létezik a lehurrogók kórusa, akik epésen legyintenek mindenre, ami csak bestseller, csak „"népszerűséghajhász"", és úgy vélik hogy Irvingnek is ez az

elbánás jár. Ez tehát önmagában nem kényelmetlen, hiszen - anélkül, hogy Irving tehetségét az övékéhez kívánnánk mérni - így volt ezzel (van ezzel?) a komoly kritika Somerset Maugham, Graham Greene esetében, és Joyce óta mindenkivel, aki túlságosan közérthetően ír.

Amitől kínos az Irving-jelenség, az inkább az, hogy kevesektől eltekintve egyik szélsőséges tábor sem lehet jó lelkiismerettel teljességgel meggyőződve a maga igazáról. Irving ugyanis valóban tehetséges művész, aki tett már le kitűnő regényt az asztalra. Nagy regényt, remekművet még nem. A Garp-könyv óriási népszerűséget hozott neki, azóta bestselleríró, akinek - olykor úgy érezzük -k- talán túlságosan könnyű lett a sorsa ahhoz, hogy mélyen megélt és megszenvedett értéket termeljen ki magából. Ez is lehet igaz is, nem is. Az egzisztenciális gondoktól eleve független életű és/vagy még éltükben sikeres írók-költők szép számmal akadnak az irodalom történetében. Abban pedig, hogy kinek mitől könnyű vagy nehéz az élete, nem a külsőségek a mérvadók.

Irving a külső szemlélői ítéletet befolyásoló közönségsikerre is azt mondaná, hogy nem jött könnyen. Elvégre a negyedik regénnyel futott be igazán. Az első három olyan szerényen kelt - bár a kritikai visszhang biztató volt -, hogy kiadót változtatott. A készülő Garp kéziratát már nem a Random House-hoz, hanem Duttonhoz vitte, nevezetesen Henry Robbins, azóta elhunyt szerkesztőhöz, aki nem kisebb neveket menedzselt, mint Joan Didion és Stanley Elkin. Robbins lektori jelentése ‚jelentős regény""-ről beszélt (igaza lett), mely „"áttörést"" jelent majd a harmincas éveinek közepén járó író számára (így lett). Függetlenül attól, hogy a jövőben Irvingben (meg Doctorowban és még néhány szerzőben) látjuk-e azt a fordulatot, mely kivezeti a mai zsákutcából az amerikai posztmodern regényt, és attól is, hogy könnyen részesült-e szerzőnk a sikerben vagy sem, annyi bizonyos, hogy Irving jó üzlet lett a kiadónak, a reklámráfordítás pedig meghozza a várt eredményt a gazdag emberré lett írónak.

Önmagában még ez sem volna baj. Az ellenérzést az amerikai könyvkiadás és könyvforgalmazás jelenlegi rendszerének ellentmondásossága termeli: míg talán sokkal értékesebb alkotások alacsony példányszámban, kis kiadóknál, esetleg önköltségen jelennek meg, a The Cider House Rules--t egyből negyedmilliós keménykötésű példánnyal indították, és az indítóreklámra kétszázezer dollárt irányoztak elő. A könyv kommerciális sikere és olvasottsága tehát nem irodalmi értékeinek függvénye, még kevésbé a kritikai fogadtatásé. Maga Irving ezért aligha marasztalható el. De ha ezt fenn akarja tartani, minőségi engedményeket kell tennie - a kritika eldöntheti, hogy már megtette-e? - annak az olvasóközönség-

528nek, amelyre ez a könyvkereskedelmi számítás épít. Hogy szerzőnk, akinek munkáit máris tizenöt nyelven olvassák, túléli-e mindezt, vagyis lesz-e belőle a jövő figyelmére is érdemes író - a jövő zenéje. Mindenesetre érdemes izgulni érte, mert tehetséges.

A Garp szerint a világ már címében pontosan megjelöli témáját. Irvinget a mai világ nagy keretei és hatóerői érdeklik, a nagy kérdéskörök, a valóság kínálta mai küzdésformák, melyek a mai embert szólítják „"szorító""-ba, valamint az, ahogyan ezek a nagy valóságkeretek és valóságszintek viszonyulnak egymáshoz, meg ahogyan az emberi sorsot egyéni és nagyobb közösségi szinten formálják. Vagyis: Amerika, a család, a párkapcsolatok, a művészetek, a sportok, a feminizmus küzdőporondjain zajlik az élet Garp világában, a mai zűrzavaros időkre jellemző erőszakos kiszámíthatatlansággal. Szerzőnk kitűnő realitásérzékkel tartja egyensúlyban az indulatosan sokkoló szatirikus módszert, a groteszk bonyodalmakat végletességükben is valóságízűvé tipizálja, és a korábbi Irving-regények tanulságait (hogy az értelmes, humánus élet lehetőségét nem szabad feladni; hogy az örömökért súlyos árat kell fizetni), motívumkincsét (amilyen a mutatványos medve) és hatásvilágát - többek közt Bécset, Franz Grillparzert - mesterien alkalmazza. Hogy az egyén - legyen az Garp vagy világának olvasója Irving szemüvegén át milyennek érzékeli a mai idők káoszát, azt a regény eredetileg tervezett címe foglalja össze a legfrappánsabban: „"Lunacy and Sorrow"", „"Téboly és bánat"", azaz elszomorítóan abnormális a világ.

Az eddigiekben érzékeltetett boltozat alatt a könyvben a témák tömkelege kel életre. A regény hallatlan népszerűségét kutató John Epstein szerint a Garp-ot, ahogy a való világot is, „"nemcsak fűszerezi, hanem valósággal átitatja az erőszak"". Hozzátehetjük az erőszakhoz, no meg a szexhez, hogy szól továbbá a könyv az osztályhelyzettémáról, ütköző értékrendekről, az entrópia kontra energia témáról, a nemzedéki kapcsolatokról, a fanatizmusról, a különféle manipuláltságokról, devianciákról, a tömegkultúráról, a halálról. A mű hatásának mai regényirodalombeli különösségét Nagy Péter fogalmazza meg a legtömörebben, amikor az irvingi Garp-definíciót - „"ravaszul álcázott melodráma"" - kommentálja: „"Annyiban igaz is ez, hogy igen intenzív érzelmeket hív ki a mű: nevettet és ríkat, sőt, gyakran sírva nevettet. Nem szégyelli az érzelmeket s az érzelmek felkeltését, sőt, gyakran váratlanul erős hatásokkal dolgozik - melyekről csak visszatekintve vesszük észre, mennyi írói ravaszsággal készítette elő azokat.""

T. L. Garp egy ápolónő apátlan gyereke, akinek a sorsát korán megkeserítik a gőgös felsőosztálybeli játszótársak, és aki már sporttal, írogatással, nyiladozó szerelemmel és szexuális kalandokkal kitöltött gyerekkorában egyedül érzi magát az univerzumban. 1961-ben szintén írói ambíciójú anyjával Bécsbe utaznak. Mindketten sikert hozó művel térnek haza Amerikába: az anyjából, Jennyből ünnepelt író lesz, Garp pedig kissé

mindig az ő árnyékában marad. Feleségül veszi gyerekkori szerelmét, Helent, de továbbra is vannak nőügyei, párcserére is sor kerül, mígnem Helen bonyolódik bele egy kapcsolatba, melynek egyik fiuk halálát, a másik fél szeme világát - meg a szerető péniszét - követelő baleset vet véget. Garp anyját, aki meggyőződése ellenére sodródik bele a kivágott nyelvű feministák Ellen-Jamesiánus szervezetébe, mely őt zászlajára tűzi, egy viharos tömeggyűlésen lelövik. Rövid időre maga Garp is belekeveredik a feminista polémiába, majd végre nyugodalmasabb alkotói és birkózóedzői korszak következne, ám mindenre pontot tesz az értelmetlen lövés, melyet az Ellen-Jamesiánus torzult elméjű Percy Maci ad le rá, aki gyerekkoruk óta gyűlöli Garpot a Maci testvérével folytatott szexuális kaland miatt.

A Garp szerint a világ túl nagy lélegzetű, túl sokdimenziós alkotás ahhoz, hogy a jelen terjedelemben részletesen elemezhető legyen. A műegész összképi nézőpontjából nézve nem részletkérdés viszont, hogy noha a Garp-ban kerek egész áa világ, és mind a problematikát, mind a jellemseregletet tekintve hatalmas társadalmi merítésű a könyv, és noha - mint az elején említettük - a valósághoz való viszony változatainak sokaságát dolgozza ki, mégis valamennyit egyetlen ember világhoz való viszonyának alakulásvonalába, egyetlen fejlődés-

530történetbe, családtörténetbe tereli Irving. A Garp tehát fejlődésregény is, családregény is.Az sem részletkérdés, hogy Garp meg az anyja író. A Garp művészregény is. A világnézetileg-technikailag

dickensithackeray-i és joyce-i-elioti elemeket egyaránt asszimiláló fejlődésregény-művészregény mégis a posztmodern ember fejlődésrajza, a posztmodern kor és művészet viszonyának elemzése, posztmodern iróniáktól övezett tanulságokkal - ha a Megelőző Irving-regényekhez képest hagyományosabb előadásmodorban is. Meglehet, hogy még 1978-ban is, Irvingnél is „"pusztaország"" érzetünk van, de az elioti elvont szimbolizálás helyett egy értékkonfúzióba hanyatlott maímai világ regénybeli nyers reáliáiból áll össze ez az érzés.

Művészet és valóság viszonyának témája az önreflexivitás és metafikcionalitás színeit is kevergeti a palettán, anélkül hogy ez az oly élénken elutasított William Gass-féle metafikcionalitás irányába sodorná Irvinget. Garp regényen belüli elbeszélései és regényei megjelennek a műben, és az Irvingtémák színskáláját szélesítő fénytöréssel verik vissza mindazt, amiről a szerzőjüket (Garpot) fikcionáló szerző (Irving) szólni kíván. Ezek a betétek egyúttal bújtatott nézőponttechnikai játékot visznek a dologba, hiszen - mint a C. C. Harter-J. R. Thompson-monográfia felhívja rá a figyelmet - megtörik a harmadik személyű perspektíva uralmát, és Garp tudatán belülre vezetnek bennünket.

Mit mond hát Irving művészet és posztmodern világ viszonyáról? A regénybeli két művész - anya és fia - eltérően viszonyul a valósághoz. Bár az értelmetlen erőszak martalékává vált világ két gyilkossággal tesz önkényesen egyenlőségjelet Jenny és Garp filozófiája közé, alighanem Jennynek van igaza, amikor nem fél a durvaságtól és az erőszaktól, és Garp fokozatosan elhumortalanodó, a világ iránt elbizalmatlanodó, egyre agresszívebb morális haragú és egyre introvertáltabb életmódját tartja veszélyesebbnek. Ámbátor úgy is felfogható a kérdés, hogy önmegszüntető, a társadalomból önmagát kikapcsoló volta miatt veszélyes a garpi álláspont. Vagyis a társadalomnak használó, a világot alakítani tudó művészet szempontjából - és az egyén szempontjából pszichésen is - önfelőrlő, öngyilkos. Az életveszélyt viszont mégis inkább a világgal való ujjat húzás jelenti. Garp sorsát feltehetően az pecsételte meg, hogy beleártotta magát a feminista csatába. Jennyben és Garpban, illetve a garpi belső fejlődésben a művész tennysoni dilemmáját dramatizálja Irving: az izolálódás szükségességének és lehetetlenségének ellentmondásosságát. Garp az öngyilkos elszántsággal megtestesített morál képviselője a kificamodott világgal szemben. Vélekedése szerint a modern időkben vagy morális kérdés minden, vagy semmi sem az, „"vagy nincs morális kompromisszum, vagy csak kompromisszum létezik"". Meglehetősen elszigetelten áll ő ezzel a morális határozottsággal a mai amerikai regény áldozat-hősei közt. Bellow-nál, Percynél, Hellernél, Gardnernél kell keresnünk a rokonait.

A világgal gyürkőző morális lényként Garp az Irving-életművön belül is különös fejlemény: úgy szintetizálja a korábbi hősöket, hogy végig is járja azok fejlődési fokozatait, mintegy illusztrálva „"az ontogenezis megismétli a filogenezist""-tételt. A Setting Free the Bears Siggyje tulajdonképpen fut a valóság elől, majd - a medvék kiszabadításával - szimbolikus ellenhúzással él a világgal szemben. A második regény vízkúrás embere a privát szféra irányába tér ki a világ elől. A The 158- Pound Marriage a valósággal való tényleges - bár a privát szférában, két házasság mikrovilágában zajló - gyürkőzés (a birkózás itt is metaforikus értelmet nyer), de még értelmetlen módon. Garp valamennyi fokozaton átmegy, és eljut a közösségről alkotott érdemi ítéletalkotásig, sőt, a tényleges beleszólásig.

A Garp így lesz pesszimisztikus-ironikus csattanó a korábbi Irving-regények után. Míg ugyanis a medvék kiszabadítása hiábavaló akciónak bizonyul a Setting Free the Bears--ben, Trumper megtanul egy kicsit másokkal törődni a The WaterMethod Man--ben, és meg lehet próbálni mindent elölről kezdeni a The 158-Pound Marriage--ben, addig a Garp nagyon is a mai időkre vallón tesz pontot a világ minden további lehetőségére. Az elődei foglalkozását is egyesítő író-birkózó Garp (az első regényben két vagabund, a másodikban egy disszertációt író

tanár és kutató, a harmadikban egy író és egy birkózó szerepelt) az első regény szimbolikus lázadása után, a második regény mikrokörnyezetet teremtő belső krízisű válságvilága után és a mikrokörnyezeti kudarcával makrokörnyezetileg eszképista harmadik regény után most az emberi-társadalmi makrokörnyezettel vállalkozik érdemi interakcióra, még ha elsősorban a művészet vértezetében is, az izolálódás stratégiáját választva is. Annak kíván érvényt szerezni, aminek jegyében az első regény szimbolikusan lázad, aminek hiányát a második regény mikrokörnyezettel pótolja, és aminek pótlására nem megoldás a harmadik regénybeli megoldás.

A Setting Free the Bears--ben nem érzékeli a világ a támadó egyént. A The Water-Method Man--ben a világ kötekedik a kikapcsoló emberrel. A The 158-Pound Marriage privát világok kalamajkája, mely alig árul el valamit a nagyvilágról. Garp világában mindez komplex szintézisben egyesül, és az eredmény - pusztulás, bár Garp elvei eleven hatóerőként élnek tovább a családban. A regény fontos témái közé tartozik ez is: valami - az emlék - azért megmarad, és hatni fog.

Abádi Nagy Zoltán