3

Könyv, zene, kiállítások, város-nézések, előadások, kirakóvásár minden műfajban és mennyiség-ben, de mindahány csak kiváló minőségben, és ami legalább eny-nyire fontos: minden korosztály-nak. Ezek voltak az augusztus 15–21. között második alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok legfőbb, kiemelten gyer-mek- és családközpontú tartozé-kai, a kínálat pedig annyira bősé-ges, sokszínű és szerteágazó volt, hogy felsorolásuk majdhogynem lehetetlen.

Az alaphangot a szentegyházi Gyermekfilharmónia, közismert nevén a Gyermekfili adta meg, felemelő hangulatot varázsolva a Magyar Opera teltházas nagy-termébe. Az idősebb Haáz Sán-dor vezette, szeptember derekán nyugat-európai körúton fellépő százhatvan fős kórus és zenekar székely népviseletben tündökölt, de mert a hangulatot fokozni is lehet, a gyermekek meg is tették ezt azzal, hogy játékos és ked-ves gyermekdaloktól magyar, román, török, német, spanyol és francia énekekig igazi ízelítőt, de inkább leckét adtak abból, amit úgy hívnak, hogy igazi nyelvi és kulturális sokszínűség és tiszte-lete. Mindezek láttán-hallatán a

közönség egyáltalán nem fukar-kodott a jutalommal.

Legalább ilyen élményt jelen-tett a magyar napok műsorába illesztett, idén tizenharmadik Szent István-napi Néptánc-talál-kozó. A Kárpát-medencei szórá-sú eseményre idén nyolc ország-ból – Magyar-, Lengyel-, Horvát-, Görög- és Olaszországból, vala-mint Ukrajnából, Szlovákiából és Szerbiából – 350 táncos érkezett, akikhez közel kétszáz, Szilágy, valamint Kolozs megyei és csíki táncos és hagyományőrző csatla-kozott. Utóbbiak között volt a ko-lozsvári Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, Szarkaláb, a kalotaszegi táncosokból verbuválódó Kalo-taszeg, valamint a csíkkozmási Bojzás. Pillich Balázsék elképze-lése – miszerint a Kárpát-meden-ce valamennyi térségéből érkez-zenek magyarok – csak részben vált valóra, hiszen a Mura- és az Őrvidékről a korábbi tervektől eltérően mégsem érkeztek ma-gyar hagyományőrzők – egye-lőre. A népes táncos tábornak ez nem szegte kedvét, aminek következtében amerre jártak – Bánffyhunyadon, Gyaluban, Magyarfenesen, Mákóban, Zso-bokon – mindenütt nagy tetszést arattak, a kolozsvári ódon Farkas

utcában rögtönzött bemutató-jukon pedig a vásáros nép sem sokat teketóriázott, s bizony volt, aki a szereplőkkel együtt perdült táncra. A Gyermekfiliéhez hason-ló lecke volt ez Európa nemzeti, kulturális és nyelvi sokszínűsé-géből, az elismerésből pedig bő-ven jutott magyarnak, románnak, lengyelnek, ukránnak, görögnek, olasznak és másnak egyaránt. Ez a lényege annak a kolozsvári nép-tánc-találkozónak, amely mára az európai kisebbségi és regionális kultúrák egyik magasan jegyzett találkahelyévé, egyben a Kár-pát-medencei Szent István-napi rendezvények egyik kiemelkedő eseményévé vált.

A zenés-táncos műsoroknak ezzel korántsem volt vége. Hi-szen a főtéri nagyszínpadon a kolozsvári Magyar Opera és a Transilvania Filharmónia művé-szei mellett olyan előadók léptek a deszkákra, mint a fiatalabbak-hoz szóló Rúzsa Magdi, valamint a Kistehén együttes, az egykori lázadó tizenévesek, ma negyve-nes-ötvenes nemzedék legszebb emlékeit megelevenítő Deák Bill Gyula és együttese, a minden korosztály egyformán kedvelte Horváth Károly Charlie, valamint a húszas-harmincas évek hangu-

www.magyarnapok.hu

A kincses város legszebb táblájaA II. Kolozsvári Magyar Napokról

4

latát felidéző Benkó Dixieland Band. Igazi erdélyi hangokban sem volt hiány, hiszen a főtéri színpadon Kolozsvár közkedvelt magyar rockzenekara, a Knock Out, a Farkas utcai deszkákon pedig a magyar népdalfeldolgo-zásokkal jeleskedő baróti – tulaj-donképpen székelyföldi-szegedi vegyes – TransylMania etno-rock zenekar, örökzöld operettslá-gerekkel pedig a kolozsvári Ma-gyar Opera művészei derítették jókedvre a népes közönséget. Na és természetesen az egyhetes eseménysorozat záróakkordja-ként színpadra lépő és a Főtérre legalább húszezer nézőt kicsa-logató Száztagú cigányzenekar,

akiknek pazar muzsikáját – álta-lános közvélekedés szerint – még olyan körülmények között is kár volt különféle beszédekkel meg-megszakítani, hogy a felszólalók azért egytől egyig megszívlelen-dő üzeneteket fogalmaztak meg.

A csendesebb műsorok ked-velői a levél- és könyvtár, vala-mint temető- és templomlátoga-tásnak hódolhattak. Az Állami Levéltárak Kolozs megyei Szol-gálata székházának előcsarnoká-ban régi kolozsvári okmányok-ból és iratokból nyílt kiállítás, amelyen Flóra Ágnes levéltáros, a Romániai Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke kalauzolta végig az érdeklődőket. Egyebek mellett olyan középkori iratok másolatai tárultak fel, amelyek megmentésére az egyesület ép-pen a magyar napok előestéjén indított kampányt Fogadd örök-be a múltad címmel. A kezdemé-nyezés révén a szakemberek arra a történelmi értékre próbálják rá-irányítani mind a szakma, mind a közönség figyelmét, mely ha-gyatékról manapság alig esik szó. Márpedig csak a kolozsvári levél-tárban az elmúlt évszázadok so-rán közel hatszáz folyóméternyi iratanyag gyűlt össze, az iratok mindenikében ott van az erdélyi magyarság múltja. Ezen belül a kolozsvári levéltár olyan rendkí-vül értékes oklevélgyűjteményt is őriz, amelynek korszerű tárolását kívánnák megoldani a kampány révén. Eszerint a mára korszerűt-

lenné vált, savas papírból készült dobozokat és palliumokat jó mi-nőségű és méretre szabott tároló-eszközökre cserélnék. „Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjte-ménye közel 500, értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordozón egya-ránt, az 1224-től 1820-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredé-ke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek táro-lásán javítani, az teljes sikerként értékelhető. S a kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklő-dők és mindazok, akik a cél érde-kében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak a múltjuk örökbefogadásának történetét” – magyarázta kezdeményezésük lényegét Flóra Ágnes. Hozzátette: egy korszerű, pergamen tárolásá-ra alkalmas doboz és pallium leg-több húsz euróba kerül, ugyan-akkor minden adományozó az örökbefogadói oklevél mellé Mátyás király azon oklevelének másolatát is megkapja ajándék-ba, amelyben királyunk büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelmé-ből a kincses városban született. A levéltár-látogatással társított kampánynak volt keletje, hiszen pár nap alatt több mint 4000 lejt dobtak össze a Mátyás oklevelé-nek másolatát és az örökbefoga-dói oklevelet büszkén szoronga-tó fogadószülők.

A levéltárosokhoz hasonlóan a könyves emberek is igyekeztek felkelteni az olvasók Gutenberg-galaxis iránti érdeklődését. Eh-hez az Akadémiai Könyvtárban 15–18. századi könyvritkaságból állítottak ki néhányat. A szerve-zők, Sipos Gábor levéltáros, az Er-délyi Múzeum-Egyesület elnöke, valamint Bogdan Crăciun könyv-táros nem a tematikát, hanem a különféle műfajok bemutatását tartották fontosnak, amikor a tárlókba elhelyezték az említett évszázadokban Magyarországon működő nyomdák, ezen belül egyes tudományágak igen ritka termékeit. A Heltai Gáspár, Misz-tótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus nyomdáiban született munkák, továbbá Thuróczy János Augsburgban, valamint Brünn-ben kiadott Chronica Hungaro-ruma, az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia, Temesvári Pelbárt

Gyülekezik a közönség az esti hangversenyre

www.magyarnapok.ro

5

szentek életéről írt prédikációs kötete, Káldi György katolikus bibliafordítása, Werbőczy István Tripartitumának 1698-ban Ko-lozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, Hel-tai Gáspár szintén Kolozsváron, 1566-ban megjelent Száz Fabulája, a nyomtatásban megjelent legel-ső magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa, Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István munkái a ko-lozsvári római katolikus, reformá-tus és unitárius kollégiumokból, a ferences zárdából, illetve a szat-mári római katolikus püspökség-től kerültek az akadémiai tékába. Ugyanakkor egy 1699-ben kiadott cirill betűs román ábécéskönyv, valamint az Újszövetség 1648-ban nyomtatott, szintén cirill betűs fordítása a balázsfalvi görög ka-tolikus püspökségtől származik. A Kolozsvár Társaság székhelyén a két világháború közötti kolozs-vári magyar könyvek és lapok bő terméséből nyílt kiállítás a Szent-imrei Alapítvány gyűjteményéből, amelyen egyebek mellett az Erdé-lyi Szépmíves Céh, valamint a Mi-nerva Részvénytársaság kiadvá-nyait mutatták be a közönségnek.

A legújabb kötetekről erdélyi, ezen belül kolozsvári és székely-földi, valamint magyarországi ki-adók és forgalmazók – köztük a Művelődés – kínáltak bő termést az érdeklődőknek. Tucatnyi könyvstandon megannyi mű-fajban és korosztálynak szólóan sorjáztak a kötetek, érdekes és hasznos kezdeményezésnek bi-zonyult az is, hogy például a sep-siszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Mú-zeum is elhozta a régiót és annak tudományos életét megismerni szándékozók számára a külcsín-jában és belbecsében egyaránt fi-gyelemre méltó eszköztárat. Bár fogyogatott a portéka, a vásár-lók-nézelődők véleményét össze-gezve, nem a felhozatallal, nem az árakkal és nem is a vásárlási igénnyel, hanem a pénztárcák vé-konyságával volt a baj.

S mielőtt még a Száztagú ci-gányzenekar megtartotta volna a hangpróbát ahhoz, hogy a záró nap estéjén közel húszezer néző előtt feltegye a II. Kolozsvári Ma-gyar Napokra a koronát, a leg-

csendesebb műfajok kedvelői az immár nyolcadik alkalommal megtartott Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrán vehettek részt az Erdélyi Kárpát Egyesület–Ko-lozsvár 1891 és a Szentimrei Ala-pítvány szervezésében. Az 50, 25 és 10 kilométeres távnak ösz-szesen huszonkilencen vágtak neki ahhoz, hogy órák múlva a Riszeg-tető, az Almási vár, végül a Varjúvár érintésével a sztánai Szentimrei villánál Szabó Zsolt célbíró emléklappal, kitűzővel és az elmaradhatatlan túrós pulisz-kával várja őket.

A zárónapon nem hivatalos látogatásra Kolozsvárra érkező

Schmitt Pál magyar köztársasági elnök szavaival élve: gyönyörű hét állt a kincses város mögött. Gergely Balázs főszervező ennek kapcsán, egyben a hol elcsituló, hol újra hevesedő kolozsvári táb-laháborúkra is utalva ajánlotta az államfő és értelemszerűen min-denki figyelmébe: a legtermé-szetesebb csoda a világon, hogy virtuóz cigánymuzsikusok soha nem látott számban csalogattak ki magyarokat és románokat Má-tyás szobra elé, „az az igazi ko-lozsvári tábla, amit mi az elmúlt egy hétben tártunk a világ elé”.

BENKŐ LEVENTE

A Farkas utcában a székelyföldi csapat a közönséget is bevonta a táncba

Evangélikus ifjú lelkészek kerekasztala a Kolozsvári Napokon.Rohonyi D. Iván felvételei

6

A II. Kolozsvári Magyar Napok keretében au-gusztus 17-én, a Bocskai ház adott otthont Sas Péter budapesti művelődéstörténész A Római Katolikus Egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében című újabb kötete bemutatójának. Köszöntőjében Fodor György piarista konfráter elmondta, szerin-te nem véletlen, hogy a könyvismertetőre ezen a helyen, a Hunyadi Mátyás király szülőházával átel-lenben lévő Bocskai István, erdélyi fejedelem szülő-házában (ma a Sapientia egyetem székháza) került sor, hiszen mindkét épület mind a magyarság tör-ténelme, mind a kincses város építészettörténete szempontjából felmérhetetlen értékű örökségünk.

Bevezető beszédében Kovács Sándor főesperes-plébános hangsúlyozta, hogy Kolozsvár Erdély szí-ve, így számos olyan fontos eseménynek volt tanú-ja, amelyek meghatározóak voltak mind az erdélyi szellemiség, mind a város arculata számára.

„A Katolikus Egyház kétezer esztendős történel-me folyamán mindig a keresztény értékeken alapu-ló kultúrát mozdította elő. Ezen értékeket szolgál-ták a tulajdonunkban levő kolozsvári ingatlanok az évszázadok során. Reményeink szerint még sokáig fogják szolgálni ugyanilyen hatékonyan magyar kö-zösségünket” – fogalmazott a főesperes. Elmondta: valósággal megszoktuk az utóbbi években, hogy Sas Péter tollából jól dokumentált, hiánypótló köny-veket vehetünk kézbe, a Verbum kiadásában most megjelent, gazdagon illusztrált kötet is a kolozsvári Gloria nyomda munkaközösségének hozzáértését mutatja.

A szerző a könyvbemutató során kiemelte, hogy a Római Katolikus Egyház mindig teret enged a val-lásos érzületet nem sértő korszellem építészeti for-mában való kifejeződésének. Erre megfelelő példát nyújtanak a meglevő, különböző időszakokból szár-mazó templomok mellett mindazok az építmények, amelyek nevéhez kötődnek. Mint mondta, a többi erdélyi vallásfelekezet – történelmi egyházak – épít-kezési elképzeléseivel nem kerültek ellentétbe, a felhúzott épületek pedig nem okoztak zavart sem az esztétikában, sem a városkép harmóniájában. Az ezredik esztendejét megélt erdélyi katolikus vallási közösség egész Erdélyre kiterjedő, várostörténe-ti jelentőségű építészeti emlékei kivétel nélkül a Krisztus érintette kultúrkör átmérőjén belül, a nagy Építőmester tervrajza szerint épültek. Ezért sem vé-letlen, hogy Kolozsvár legnagyobb római katolikus templomai – a kolozsmonostori apátsági, az egyko-ri jezsuita (később piarista), a ferences, valamint a szentpéteri – elhelyezkedésükben keresztet formál-nak és a szárak metszéspontjánál a Szent Mihály templom kereszttel ékesített tornya magasodik. Az írásban és képben bemutatott épületek meggyőző példái a katolicizmus által képviselt, megjelenített

stílusok Kolozsvár építészettörténetében gyakorolt hatásának. Az évezredes történelmi, kulturális, gaz-dasági, szociológiai együttélés során kialakult vá-rosképi megjelenésnek ma is álló épületei nemcsak Kolozsvár messzire magasodó szimbólumaivá vál-tak, hanem a Római Katolikus Egyház életerejének és Istenben remélő, jövőbe vetett bizalmának is.

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzul-ja, akinek méltatásában elhangzott, hogy ez a kötet újabb valós értékeket felmutató ismertetése a ko-lozsváriságnak, a kolozsvári lelkiségnek az építészet-történet szempontjából. Hangsúlyozta a műemlék épületek megmentésének és restaurálásának fon-tosságát, amelyet meggyőződése szerint diplomáci-ai úton is segíteni kell. Kifejtette a jogtalanul elvett javak visszaadásának szükséges voltát, amit Magyar-ország kormánya maradéktalanul támogat. A kötet külön érdeme, hogy magyar és román nyelven jelent meg, ami – a főkonzul szerint – a legfőbb eszköz az ismeretek átadására, és a szándékos félretájékoztatás megakadályozására.

FODOR GyÖRGy

A katolikus egyház kolozsvári építészettörténeti szerepéről

7

„Nem elég valakit lerajzolni, hanem bele is kell látni” – mond-ta egyszer Nagy Endre művész-társam, s most valahogy ugyan-úgy vagyok én is vele, mikor ő ül modellt nekem, s megpróbálok röviden képet alkotni szemé-lyéről, munkásságáról. Jelentős műkritikusok írtak már Endréről – Banner Zoltán, Cs. Erdős Ti-bor, Muradin Jenő, Németh Jűlia, hogy csak néhányat említsünk –, többen alapos elemzéseket is végeztek munkáiról. Nemrég ki-tűnő portréfilmet készített róla Szuszámi Zsuzsa. DVD-ről nézem ezt a filmet érdekes, sajátos vál-tozatban: a számítógépen éppen nincs hangszóró, hangot nem hallok, csak a mozgóképet látom. Figyelmem kizárólag a látványra összpontosul, és fantasztikus él-ményben van részem. Figyelem Endrét, a mozgáskultúráját, a keze, az ujjai játékát, szuggesz-tív magyarázó stílusát. Mint egy valódi karmester vezényli a cse-lekményt, plasztikusan, finoman, lendülettel komponál. Balkezes. Jobb kezében pipája, néhányszor meggyújtja, majd a kialudt gyufát ujjai elbabrálják. A műteremszo-ba közepén ül, mint egy trónon, szép, régi, patinás, faragott karfás munkaszékében, előtte festőáll-vány. Figyelem a környezetet, a műterem hangulatát. A filléres emlékek itt valódi kincsek. Sű-rűn, szinte minden négyzetcen-timéteren, a falakon, bútorokon körülveszik a műtárgyak, kultúr-termékek, az élet és a természet csodái – képek, szobrok, plaket-tek, köcsögben ecsetek, fém–hal szerkezet és egyéb fémtárgyak, plakátok, könyvek, újságok, gyö-kerek, kagylók, csigaházak, fehér

állati koponyák, golyók, hegedű, citera, régi petróleumlámpa. Mel-lette egy asztalkán paletta, kato-nás sorban kinyomott olajfesték színek, példásan sorakozó ecse-tek, spakli. Szívemet melengeti, mikor felfedezem kezében mun-ka közben a manstokot, azt a ke-rekre csiszolt farudat, végében rongylabdával, a régi nagy meste-rek precíz munkájának elmarad-hatatlan szerszámát, amit ma már kevesen használnak. Mert ilyen Endre, igényes, precíz, pedáns, fantáziadús.

Nagy Endre díszlettervező, festő- és grafikusművész 1938. december 1-jén született Kolozs-várt. A helyi művészeti középis-kolában végzett, majd a szabad festőiskolában Szopos Sándor tanítványa volt. Pályaválasztáskor Kovács Zoltán festőművész biz-tatta. Évtizedeken át a Kolozsvári

Magyar Színház jelmez- és díszlet-tervezője volt, s ez a munkája mű-vészi tevékenységében is nyomot hagyott. Első próbálkozásként 1961-ben adott be egy csendéle-tet a művészszövetség szokásos évi megyei tárlatára. 1962-től rendszeresen bevették munkáit. 1970-től tagja a Romániai Képző-művészek Szövetségének. Alapí-tó tagja a Barabás Miklós Céhnek, szerepel a Korunk Galériában, tagja a Kolozsvár Társaságnak. Az évek során számos csoportos kiállításon és díszletbiennálén

Galéria

Hangtalan szín(m)fóniákNagy Endretársaságában

Önarckép (porpasztell)

Műterem-részlet

8

vett részt. Alkotótáborokban is megfordult, Gyergyószárhegyen, Árkoson. Munkásságát 1994-ben az EMKE Bánffy Miklós-díjjal ju-talmazta.

Autodidaktaként, önnevelés-sel, konok, szívós munkával jutott el az alkotás magasabb szintjére. Évtizedek óta megbecsült tagja a hazai képzőművészeti életnek.

Általánosan elismert a sokol-dalúsága, talán ő a legsokolda-lúbb kolozsvári képzőművész.

Munkáját mesterségbeli tudás, mívesség, alapos kimunkáltság jellemzi. Itt kell említenünk ki-tűnő rajztudását, rajzkészségét, vonalainak szépségét. Szeret dol-gozni, minden izgatja, mindenre nyitott, újító hajlamú, állandóan új anyagokkal kísérletezik, alko-tásai sokszor vegyes technikával készülnek. A keze alól táblaképek, metszetek, rajzok, kollázsok, szob-rok, plakettek, díszletek kerülnek ki. Számos anyagban, technikában

és változatban alkot. Böngészem munkáinak hosszú listáját, figye-lem, milyen anyagokat használ: olaj vászonra vagy farostra, pasztell, ak-varell, tempera, guache, zsírkréta, nyomdafesték, tus, grafit, préselt-szén, színes ceruza, laparany, fém, fa, kő, égetett agyag, gipsz, linóle-um, bőr, karton, kerámia, porcelán, kagyló, csigaház.

Mindig is sokféle technikával kísérletezett, az anyagok és szer-számok gazdag skálája érdekel-te, munkaeszközei közt találunk ecsetet, kést, spaklit, ecsetnyelet, hengert, kollázs-anyagokat.

Többen állítják, hogy mun-kái alapján Tóth László, Kovács Zoltán jut eszükbe. Nekem még felötlik néhány név: Mondrian, Chagall, Cézanne, Braque, Gris, Picasso vagy Abódi, Aba Novák… Ugyanakkor munkái könnyen felismerhetőek, sajátosan nagy-endrések.

Egyforma könnyedséggel al-kot síkban és térben. Munkáira jellemző az építkezés, egyfajta konstruktivizmus, szürrealizmus és absztrakt keveréke. Városi, ur-bánus művész, aki portréiban, kompozícióiban, városi tájképe-iben megépít, felépít, szerkeszt, strukturál, komponál, egyszerű-sít, síkokra bont, mozaikszerűen egyberak, felszabdal, foltoz, de-korál, egybehangol, csipkét ver…

Színvilága is változatos, az egybehangolt színes szürkéktől a tobzódó, tüzes, ragyogó színorgi-áig mindent kipróbál.

Figyelem a képernyőn mun-kái reprodukciójának hosszú so-rát, elidőzőm előttük, elemzem őket. Olajképek, szobrok, rajzok, igazi szép, vonalas vagy foltha-tásos grafikák váltják egymást. Kidolgozott aprólékos részek vázlatokkal társítva, a nézőre bíz-va a továbbépítést. A hangsúlyos részeket szünetek követik. Olva-som a címeket: Háztetők, Tájkép házakkal, Ablakok, Katedrális, Képarchitektúra, Konstruktív táj, Kapuban, Balkonon, Kolozsvári templomok és tornyok. Gyakori a fa motívum: Fehér fa, Piros fa. De szerepel József Attila-, Remé-nyik Sándor-, Kölcsey Ferenc-versillusztráció, dekorált fajansz tál Juan Miro emlékére, Szabédi László festett csempe, több önarc-kép, egész sor fiú és leány portré.

Corpus-kísérők (olajpasztell)

A szenvedés (olajpasztell)

9

Vagy olyan töprengésre késztető kompozíciók, mint a Csigahegy, A nagy fehér ragadozó, Félelmetes valami, A kezdet és a vég, Önma-gunk keresése, Három spirál, Tük-röződés, Délutáni repülés, Föld-asztal, Hajnalmadár, Furcsa gépe-zet, Egyensúlyvesztés, Koponyák, s még hosszan sorolhatnám. És persze számos díszletterv, jelmez-terv, címlapgrafika, arlecchino-változat, maszk, plakát.

Számos anyagban, techniká-ban jelenik meg a keresztre fe-szítés témája, úgy mint Corpus-változat, Kereszt szimbólum, Cor-pus-kísérők, Gyász és szenvedés, Kereszt szimbólum, Szabadulás a keresztről. Jellemző rá, hogy az egyiken égetett barnás foltok között szöveget is bekomponált, mert Endrének az írása is szép grafika, kalligráfia.

Tősgyökeres kolozsvári, aki nem csak megfesti szülővárosa részleteit, hanem szívén is viseli sorsát, arculatát, múltját, jelenét, jövőjét. Ezért aztán néha bosz-szankodik is az elhamarkodott, nem mindig szerencsés urbanisz-tikai változtatásokon.

Ő az a művész, aki kapcsolatot tart számos alkotótársával, meg-látogatja őket, elbeszélget, vitázik velünk. Állandó kiállító a közös tárlatokon, részvevője mások ki-állításainak, sokszor rendezője a kiállításoknak.

Bevallom, mindig élvezettel szemlélem a csoportos tárlata-inkon kiállított 2-3 munkáját, legtöbbször el is beszélgetünk a megnyitókon. Hadd tanácsoljam mindazoknak, akik ismerik Nagy Endrét: biztassák, hogy rendez-zen egy már régebbről esedékes egyéni kiállítást, hogy eredetiben is láthassuk remekeit. Sokan vár-juk, a sikere biztosított.

ORBÁN ISTVÁN

Művei köz- és magángyűjte-ményekben

Kolozsváron a Szépművészeti Múzeumban, a Megyei Szakta-nács Házában, a Korunk Galéri-ában, a csíkszeredai Pallas–Aka-démia Kiadónál, Bukarestben A Hét Művészeti Szalonban, Sza-mosújvárt, Zetelakán, Árkoson, a sepsiszentgyörgyi Képtárban, Magyarországon, Németország-

ban, az Egyesült Államokban, Olaszországban a Verdi Múze-umban, a Pármai Polgármesteri Hivatalban.

Jelentősebb díszlettervekSütő András: Káin és Ábel

(rendező Harag György), Schil-ler: Stuart Mária (r. Horváth Béla), I. Erzsébet (r. Kovács Levente), Csép Sándor: Mi Bethlen Gábor (r. Kovács Ferenc), Karinthy Fri-gyes: Holnap reggel (r. Varga Vil-mos), Albee: Mezítláb a parkban (r. Bán Ernő), Scribe: Egy pohár víz (r. Imrédi Géza), Hunyady

Sándor: Erdélyi kastély (r. Dehel Gábor), Mozart: Cosi fan tutte (r. Demény Attila), Székely János: Mórok (r. Tompa Gábor), Johann Strauss: Cigánybáró, Ecaterina Oproiu: Nem vagyok az Eiffel torony, Csepreghi Ferenc: Piros bugyelláris (r. Márton János), Fo-dor Sándor: Csipike, Machiavelli: Mandragora (r. Szígyártó Sándor), Huszár Sándor: A mennybeme-netel elmarad (r. Harag György), Ionesco: Székek (r. Vlad Mugur). Számos plakát, színházi műsorfü-zet tervezője és készítője.

Táj házakkal (porpasztell)

A mennybemenetel elmarad – díszletterv, ceruzarajz (rendező Harag György)

10

Bolyai János matematikusként lett világhírű, és ő maga vallja, hogy életének értelme a matematika volt. De az is ismertté vált, főként Benkő Samu négy kiadást megért Bolyai János vallomásai című műve alapján, hogy nagy filozófus is volt, hiszen Üdvtaná-nak megalkotásával az egész emberiség boldogulá-sán fáradozott.

Sokan azt írták, e sorok írója is, hogy – amíg át nem olvasta Bolyai János kézirati hagyatékának egy részét – mint elszigetelt tudós, nem volt járatos az akkori tudományos világ vérkeringésében, elszi-getelődött és így még a kortárs matematika egyes irányzatairól sem tudott. Tény, hogy Marosvásárhe-lyen csak a Teleki-tékában tájékozódhatott a tudo-mányos eredményekről, de akkoriban az újságok elég alaposan beszámoltak minden jelentősebb fel-fedezésről. Matematika- és reáltudományok terén az olvasók gazdag gyűjteményben válogathattak a Teleki-tékában.

Kiss Elemér Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából című művében egy külön paragrafust szánt Bolyai János matematikai olvas-mányainak, azért, hogy bemutassa, mennyire jára-tos volt a matematikai szakirodalomban. Az pedig már nem a Bolyai János hibája, hogy az általa meg-rendelt fontosabb matematikai műveket nem tudta beszerezni az akkori Erdély egyik legelső könyvke-reskedője, a nagyszebeni Thierry.

Ács Tibor monumentális munkájában (Bolyai János új arca, a hadimérnök. Akadémiai Kiadó. Bp., 2004. 632 l.) bebizonyította, hogy Bolyai János a bécsi Hadmérnöki Akadémián elsősorban mate-matikai, de általában a mérnöki tudományok elmé-leti alapozását szerezte meg, amire egész életében építhetett. Ács Tibor részleteiben ismertette Bolyai János bécsi kadetségének éveit, amiből kitűnik, hogy a Hadmérnöki Akadémia az akkori művelt nyugat egyik elitképzője volt. Szó sincs arról, hogy nem kapott volna kiváló matematikai képzést, vagy az akkori mérnökképzés valamilyen tudományos szempontból hiányos lett volna. Ellenkezőleg, az akkor európai nagyhatalomnak számító Habsburg Birodalom Hadmérnöki Akadémiáját csak a kiváló képességű ifjak végezhették el, csak a végzett év-folyamelsők kerülhettek a műszaki osztályba és a mérnöki hadtestbe.

Bolyai János élete során, főleg a marosvásárhe-lyi nyugdíjas évei alatt, figyelemmel kísérte a töb-bi tudományok fejlődését és igazi enciklopédikus

volt. Érdekelte a fizika, a kémia, annak gyakorlati alkalmazása, a biológia és a humán tudományok (nyelvészet, történelem és filozófia). Véleményem szerint, nagyon érdekes, hogy kiket idéz kézirati hagyatékában: matematikusokat (Euklidész, Arkhi-médész, Gauss, Euler, Bernoulli, Leibnitz, Montucla, D’Alembert, Lagrange, Cauchy, Jacobi, Poisson, Et-tingshausen, Makó Pál, a két Fagnano), fizikusokat (Galilei, Newton, Laplace, Kepler, Ohm, Boscovich, Hindenburg), kémikust (Meisner), biológusokat (Halle, Borosnyai Lukáts János). Bolyai János encik-lopédikus tudásán nem a polihisztorságot értem. Enciklopédikus volt a tájékozottsága, a világról al-kotott képe és a tudományokhoz való hozzáállása. A polihisztorkodást maga is megveti, és atyja sze-mére is hányja, hogy kár volt matematikusi tehetsé-gét kályharakásra fecsérelni. Íme, mit ír a polihisz-torságról:

„Ha csak a bölcsességben vagy is bölcselkedés-ben is nem túlságoskodunk vagy nem kicsapon-gunk, s nem akarjuk magunkat nem csak az élet éldeletesebben (ti. élvezhetőbben) használását elé-mozdító kényelmeket, hanem még a legszüksége-sebb anyagi kellékektől is (melyek tápszer, öltöny, lakház) megfosztani: hihetőleg könnyen senki sem elégséges vagy képes egyedül vagy önerején köz-vetlenül magának minden kívánatost megszerezni; s a legnagyobb tehetség és szorgalom mellett is a magukat igen sokféle művészetbe ártók az úgy ne-vezett ezer-mesterek a legtöbbnyire mindenekben csak középszerűek szoktak maradni. Hasonlólag a polyhistorok, vagy igen sokat tudók. Itt is igaz vagy áll a minél nagyobb a kiterjedés, annál kisebb a fog-lalat vagy tartalom vagy behatás.

Más az úgy nevezett általános vagy universalis genius: mert nagyobb vagy kisebb mértékben min-denki az, s az igazi elme minden tárgyban mire füg-geszti vagy adja magát előbb-hátrább be- és áthat” (BJ 428/1 v).

Bolyai Jánosnak nagyon érdekes gondolata az alábbi:

„Csak Atyámtól hallám gyermek koromban, hogy egy szerben például az éppen tanult, közben kezében volt krétában annyi erő lehet, hogy tán egy bihal sem volna képes meggyőzni, bírni vele.”

Tehát az anyagban, egy kis krétában annyi erő (amit ma energiának mondunk) van, amit egy bivaly sem volna képes kifejteni. Véleményünk szerint en-nek egyik értelmezése a Boscovich-féle atomelmé-

Enciklopédia

Bolyai János, az enciklopédikusÁcs Tibor hadtörténész 80. születésnapjára,

tisztelettel és nagyrabecsüléssel

11

letben keresendő. A kéziratban kétszer is történik utalás Joseph Boscovichra. Ismeretes, hogy Faraday is elfogadta Boscovich atomelméletét, amely sze-rint az atomok közötti kötéseket csak óriási erővel lehet szétszakítani. Viszont a Bolyai-kutatók eddig nem tudták, nem közölték, hogy mind a két Bolyai olvasta Boscovich Teleki-tékában is meglévő műve-it: De Solis et Luna. Venetiis, 1761 (To-1482), Abhand-lung von den verbesserten dioptrischen Fernröhren... Wien, 1765 (Bo-7110), Trigonometria plana et sphaeri-ca. Collig. cum: Tacquet, Andreas: Elementa Geo-metria. Patavii, 1761 (Bo-3813).

Rendkívüli tudományos tájékozottságról tesz tanúbizonyságot. Boscovichot a modern fizikatör-ténetben is alig említik. A magyar művelődéstörté-net igazi gyöngyszeme az a levél, amelyet Szörényi László irodalomtörténész az amerikai Berkeley Egyetem Kézirattárában fedezett fel. Idézzünk tehát Makó Pál Boscovichhoz írt leveléből:

„Krisztusban Tisztelendő Atyának,Rogerius Josephus Boscovich Jézustársaságbeli

AtyánakMilánóban PáviábanKrisztus Tisztelendő Professzor Atya!…Tisztelendőséged Rendszere, amelyet új magya-

rázatokkal láttak el, kijött a stájerországi Gratzban, és Budán, Magyarországon; az én könyvem is erről a témáról, amelyet alaposan átdolgoztam, harmadik kiadásban nemsokára napvilágot lát. Addig is alá-zatosan ajánlom magamat régi kegyébe és jóindu-latába,

Bécsben, 1769. január 9-én,Tisztelendő Professzor Atyának Krisztusban leg-

alacsonyabb szolgája Makó Pál”. (Szörényi László: Makó Pál levele Rogerius Boscovichhoz. Megjelent a Herner János szerkesztette Tudóslevelek. Művelő-désünk külföldi kapcsolataihoz 1577–1794, Szeged, JATE, 1989. 135–141. l.)

Lássuk most Bolyai Jánosnak egy feljegyzését Fagnanóról. Bolyai János ismerte Fagnano munkás-ságát, ezt eddig a Bolyai-kutatók nem tudták (vö. Kiss Elemér: Bolyai János matematikai olvasmá-nyai. In Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából, Typotex, Bp., 2005, 67–77.)

Giulio Carlo de Toschi di Fagnano olasz mate-matikus 1682. szeptember 26-án született Senigallia városában és 1766. május 18-án hunyt el. Rómában tanult a VIII. Kelemen pápa által alapított Collegio Clementinóban. Kiváló hallgató volt, csak mate-matikából volt gyenge. Ezt a kollégium befejezése után, autodidakta módon sajátította el. Kutatásait a Giornale de Letterati d’Italia újságban közölte. Leg-fontosabb műve a Pesaróban 1750-ben megjelent kétkötetes Multifariam divisa atque dimensa Deo veritatis gloria, amelyet XIV. Benedek pápának aján-lott. Nagyon vallásos ember volt, és a sírkövére is a Deo veritatis gloria feliratot vésték fel. Sok gyerme-ke közül Giovanni Francesco nevű fia (1715–1797) folytatott matematikai kutatásokat. A következő hí-res feladatot 1775-ben oldotta meg:

Egy adott hegyesszögű háromszögbe írjunk mi-nimális kerületű háromszöget. Ennek a megoldása

a talpponti háromszög, amit Fagnano differenciál-számítással oldott meg. De a feladat szépsége, hogy ez abszolút-geometriai tétel, vagyis belátható a pár-huzamossági axióma felhasználása nélkül is.

„Végre egy fiatalkori levelem jegyzésén akada kezembe melyet rengetegül egy általam legmélyeb-ben tisztelt Atyámnak megírtam egy általam talált új módját a’ körparabola □-nek (ti. négyszögesítés-nek) mit is az öszve-függésérti érdekért magam is tán némelyekre (indokért, alkalomra) nézve nem leend kellemetlen ide mellékelve vagy beszúrva, igtatva találom... s Fagnano, Montucla... (azt rögtön könnyön kicsináltam)” (BJ 411/2).

Az idézett sorokban a parabola négyszögesítése a parabola rektifikációját is jelenti, de Bolyai János egy olyan módszeren is gondolkodott, amely a ne-vezetes görbék által bezárt területeket darabolja át sokszögek által bezárt területekké. A lemniszkáta, vagyis a csokorhossz hosszának kiszámítása kész-tette mélyebb vizsgálatra Giulio Carlo Fagnanót. (Ezért lett volna jó dolog, ha megmarad a csokor-hossz megnevezés, mert már a nevében hordozza a lényeget: vagyis azt, hogy problematikus a hosszá-nak kiszámítása). Ezt nevezzük a görbe rektifikáció-jának, Bolyai János általánosan négyszögesítésnek nevezte, és □ jellel írta.

Bolyai János anyanyelvi szinten beszélt latinul, ennek legkorábbi bizonyítéka a 12 éves Bolyai János emléksorai Vajda Dániel emlékfüzetében: „Parce gaudere oportet et sensim queri. Totam quia vitam miscet dolor et qaudium.” („Mértékkel illik örvendeni és búsulni úgyszintén. Mivel az egész életet fájdalom és öröm egyaránt átjárja!” Papp Le-vente fordítása.)

Feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy Bolyai János minden tudóssal szeretne elbeszélgetni, velük jó értelemben vett vitába szállni. Feljegyzi a témáról a saját véleményét, ami azt jelenti, hogy a nagy tu-dósegyéniségek elméleteit mélyen megértette. Van amihez hozzáadja saját meglátását, van, aki neve után feljegyzi magának: ezt jó lesz még alaposab-ban szemügyre venni. Van, ahol csak figyelmezteti saját magát, hogy nehogy a későbbiekben az illető elméletét figyelmen kívül hagyja. Szinte alig van számottevő fizikus, matematikus, akik neve ne for-dulna elő Bolyai János kéziratos hagyatékában.

Bolyai Jánost saját korában nem értékelték, nem hívták meg tanárnak egyetlen korabeli erdélyi kol-légiumba, nem figyeltek fel rá az európai universi-tasok. Ki tudta akkor, hogy Bolyai János enciklopé-dikus tudású kiváló tanáregyéniség, aki nem csak matematikát, de az akkori reáltudományok bárme-lyikét is képes lett volna egyetemi szinten tanítani?

Akaratlanul feltevődik a kérdés, ma hogyan vi-szonyulnak egy-egy kiváló tehetséghez, a mai erdé-lyi társadalom felismeri-e és megbecsüli-e az igazi nagy tehetségeket, avagy engedi, hogy a nagyvilág-ban keressék boldogulásukat.

OLÁH-GÁL RóBERT

12

Szőke-Nyikó dicsérete • föld-nek legszebb leányai • az elpusz-tult Dömöslaka • Papösvénye • nem járt jókedvvel a nótáztatás • Kecset és Kecsed • II. János király-nak jámborul szolgáltanak • Vá-rad erősítésére szolgáló rendkívü-li adó • udvarhelyszéki törvény-kezési jegyzőkönyvek • Pálfalva pere Kecsetfalvával • verekedős székely jobbágyok • székely sza-badság ideje • örökség elővásár-lási joga • az ács ember inkább otthon ül • mikor Moldva Erdély fennhatósága alá tartozott • ka-pitány uram őnagysága száza

A Fehér-Nyikó felső völgyvi-dékén, Farkaslakától 3 kilométer-re nyugatra egy mély völgyben, a Gada-patak felső és középső szakasza mentén fekszik Kecset (Păltiniş) és alább, a patak alsó

szakasza mentén Kisfalud (Satu Mic), amely Székelyszentmihály-ról is megközelíthető. A Gada-patak völgyét nyugatról egy éles gerinc határolja a Kecseti-hegy és a Duszó-hegy (Duzzó-hegy) vo-nalán, míg keletről, a Fehér-Nyi-kó két partján elterülő Farkaslaka felé, a Cseredomb gerince képezi a határt. Kisfaludtól nyugatra az Akasztó-tető emelkedik, keletre pedig a Gada-tető; nyugaton a Hargas oldala és a Nyíralja domb-oldalak húzódnak, keleten pedig a Mocsár és a Malomkert. Az egy-kori udvarhelyszéki települések a trianoni békeszerződésig Ud-varhely vármegyéhez tartoztak, ma Hargita megye részei.

A településnév személynév-ből keletkezhetett magyar név-adással, az előzményül szolgáló Kecse személynév -d kicsinyítő-

becéző képzős származéka le-het; a Kisfalud helynév pedig a település viszonylagosan kis mé-retére, kiterjedésére utal. (Nyel-vészek vizsgálódásai szerint a -d képzőelem szerepe ebben a tele-pülésnévben nem helynévképző, hanem kicsinyítő képzői: falu + d = falucska, s így ennek logikus jelzője a Kis-, amely a falud jelen-tését megerősíti. Ugyanakkor az a meggondolható vélemény is felvetődött, hogy talán létezett a magyar nyelvben egy önálló -fa-lud alakú földrajzi köznév, amely-nek falucska jelentése volt.)

Az Oroszhegy mögötti lázról lerohanó patakok közül a legje-lentősebb a Nyikó, melynek vize esőre forduló időben tejszerűen fehéres lesz (innen kapta a Fe-hér vagy Szőke előnevét). A fel-duzzadt Nyikó termékeny terén és számos jobb parti völgyében egymást sorjázzák a falvak, míg Székelykeresztúron felül össze nem ömlik a vele sokáig párhu-zamosan folyó Nagy-Küküllővel. E vidék valódi szépségeinek állít emléket Orbán Balázs: „És itten e népes völgyben lakik fajunknak legszebbike, ott vannak a föld-nek talán legszebb leányai, kikre a szép nem kifejezés oly méltán reá illik, mert sem a válogatott árucikk gyanánt eladott georgiai szépségek, sem Olaszország ün-nepelt signorái, sem Írhon bájos misissei nem mérkőzhetnek a te gyöngyeiddel, szép Nyikó-völ-gye! S valahányszor átutazom lak-helyemhez szomszédos virányai-dat, mindig büszke önérzet gyullad kebelemben, mert meggyőződ-hetem, hogy testi szépség és lel-ki nemes tulajdonokra nézve is kevés párja van népünknek, s ha a szobrászok és festészek ismer-nék e csendes völgyecske titkait, bizonyára ide jőnének Venus, Juno, Hebe és Dianáikhoz mintá-kat keresni, és találnának akárhá-nyat, de főként Madonna-képek-hez, mert a szemérmes szerény székelyleányok leginkább arra

TallózásKecseT és Kisfalud múlTjában (1.)

13

szolgáltathatnának mintaképe-ket.” (Orbán 1868. 105.) A tudós báró véleményét Barabás End-re is megerősíti három évtized múltán: „Itt találhatók – az egész Székelyföldön – a legszálasabb, legformásabb férfiak és legszebb arcú nők, kik leghívebben meg-őrizték az egyszerű, de ízléses székely viseletet”. (Barabás 1904. 6.)

Kecset és filiája, Kisfalud e vi-dék egyetlen református egyház-megyéjét alkotják, „mely hogy miként ékelte be magát ide a katolikus és unitárius elem közé, kimagyarázhatatlan”, véli Orbán Balázs. Monumentális művében megjegyzi, hogy a két csermely közti dombot régi templom ko-ronázta, melynek lebontott anya-gával építették Kecseten a mosta-ni templomot. Említ továbbá egy Dömöslaka nevű elpusztult tele-pülést is a falutól északkeletre, a Parajdra vivő országúton felül, s a falu létéről szóló hagyományokat a Papösvény helynévvel látja iga-zolódni, ezen az úton járhatott át a kecseti pap a dömöslaki filiába.

Adataink a 17. század második felében említik először a kecseti templomot, viszont Kecset neve évszázadokkal azelőtt személy-nevekben már felbukkan. Orbán Balázs említi Andreas de Ketsed nevét (1385-ben szerepel Mária királynőnek okmányában), to-vábbá Ketsedi Lászlót mint azon székely főurak egyikét, akik 1467-ben Mátyás király ellen fel-lázadván a tordai országgyűlé-sen nótáztattak. (A nótára vonás, nótáztatás törvény elé rendelést, hűtlenségi perbe fogást, vagyon-elkobzással is járó büntetést je-lentett.) Ladislaus de Kechet neve 1460-ból ismeretes, Johannes de Kecheth neve pedig 1465-ből; ám minden bizonnyal nem a Ga-da-patak menti Kecset a névadó esetükben, sokkal inkább a bel-ső-erdélyi Kecset vagy Kecsed valamelyike. Az Orbán Balázs ál-tal említett Kecsedi vagy Kecseti család nem udvarhelyszéki szé-kely, hanem Doboka vármegyei magyar nemes család volt, amint ezt határozottan állítja Nagy Iván, hozzátévén azt is, hogy Doboka vármegyében van Kecset hely-ség, melyről e család nevét és

előnevét vette. (Nagy 1860. 138.) Ehhez a családhoz tartozott a Má-tyás király ellen fellázadt Kecsedi László is, állítja a Bethlenfalván született Balássy László az Udvar-helyszéket tárgyaló munkát re-cenzáló írásában, s tegyük hozzá, hogy az 1493–1495 között vajdai notáriusként tevékenykedő Ke-cseti László a Mátyás ellen lázadó nemes fia, akit a családi vagyon elvesztése terelt szellemi pályára. (Jakó 1976. 67) Kecsedi András pedig – akinek neve Mária király-nőnek 1385-ben kelt levelében tűnik fel – nem is erdélyi, hanem magyarországi hasonnevű csa-ládnak lehetett tagja a levél tar-talma szerint, hiszen e levél a le-leszi (ma Szlovákia) konventhez volt intézve, és többnyire Zemp-lén vármegyei jószágokról szól. A Zemplén vármegye történetét feldolgozó Szirmay Antal csaku-gyan említ 1567 táján a vármegyei nemesek között egy Kecsety Már-tont (Martinus de Kechet), kinek özvegye homonnai Drugeth Gá-borhoz ment nőül. (Balássy 1869. 477–478.)

Az 1497-ben, egy udvarhely-széki birtokügyben szereplő Pet-rus de Kechet azonban már a szó-ban forgó településről való minden bizonnyal. Az 1497 novemberében datált oklevél szerint a kolozsmo-nostori konvent előtt Kecseti Péter (Petrus de Kechet) – leánykája: Do-rottya nevében is – széplaki, bese-nyei, almási és szentiváni részbirto-kait Szentmihályi György özvegye: Erzsébet asszony és leánykája: Er-zsébet székely örökségeivel („Bo-dogazonfalwa, Bykafalwa, Heyazo, Sombathfalwa, Mykech Rethe, Oz-falwa, Martonosfalwa”) elcseréli. (SzOkl. VIII. 176–177; KmJkv. II. 159. nr. 3035) Ugyanez a (székely-kecseti) Kecseti Péter (Zekelke-chethi Kechethy Peter) 1500. no-vember 8-án „Zeplak, Bessenyew, Almas, Zenthywan” Küküllő, Torda és Belső-Szolnok vármegyei birtok-beli részeit 200 arany forintért örök áron eladja Hederfaya-i Barrabassy Jánosnak és Lénárdnak. (KmJkv. II. 192. nr. 3156.)

Gyulafehérvárt 1550. január 20-án keltezett levelében Izabella királyné néhai Kérész Máté özve-gyének, Zsófiának s fiának, Ké-rész Mihálynak Farkaslaki Dem-

jén Péter ellen, ez utóbbi Etéd helységében lévő minden székely öröksége feléért Udvarhelyszék törvényszékén indított s onnan a királyi udvarhoz fellebbezett perében a felpereseket meg nem jelenésükért 6 forint bírságban marasztalja el, az alperest pedig a kereset alól teljesen fölmenti, s meghagyja egyszersmind több megnevezett székelynek – köz-tük szerepel „fidelibus nostris Agilibus Francisco Galfi de Ke-chet, Georgio Galfi de eadem” –, hogy az említett bírságot a fel-peresek bárhol találtató székely örökségeiből hajtsák be. A peres ügy egyik prókátora Kecseti Gás-pár (Caspar Keczeti). (SzOkl. II. 86–89) 1555-ben ugyanez a Ke-cseti Gáspár (Gaspar Kechethij) prókátor az udvarhelyi fennebb-viteli bíróságon Pókai Balázs ügyét képviseli Apafi László el-len, Nyárádtőn levő székely örök-ségekért folytatott perében, majd az erdélyi vajdákhoz való felleb-bezésében is, végül Kendi Ferenc és Dobó István vajdák 1555. ok-tóber 4-én Apafi Lászlót a kereset alól felmentik. (SzOkl. II. 129)

A székely főemberek névso-rában, akik II. János király (János Zsigmond) hadában híven szol-gáltak, 1566-ban Kecheth falu-ból négy lófő szerepel „az kik ez mostani hadában Nagyságodnak hűen, szeretettel, jámborul szol-gáltanak és az előtt is jámborul viselték magokat” (Galfij Janos, Kechethij Gaspar, Galfy Mijhalij, Chijkij Illijes). (SzOkl. II. 202) A királyhoz hű hadában ott volt Malomfalváról Sofalwij Janos is, róla tudjuk, hogy megjutalmaz-ták hűségét, megerősítették tulaj-donjogaiban. 1570. május 22-én, Tordán keltezett adományleve-lében János Zsigmond szolgála-tai jutalmául malomfalvi Sófalvi Andrásnak, valamint utódainak és örököseinek új adományként örökjogon adja, haszonvételeik-kel, tartozékaikkal és a bennük lévő királyi joggal együtt azokat a sófalvi, korondi, kisfaludi, sükői, malomfalvi és szentléleki birtok-beli részeit és lófői örökségeit, amelyeket már ősei is birtokol-tak, de nem volt róluk oklevelük. (ETA VII.1. 93. nr. 305)

Az 1567. évi 25 dénáros adó

14

összeírásakor Kechijet 15 portával és Kws ffalwd mindössze 2 portá-val szerepel (közvetlen szomszé-dai mind nagyobbak: Farkaslaka 36, Szentlélek 25, Nyikómalom-falva 24, Székelyszentmihály 10 és Bencéd 8 portával van lajstromba szedve).(SzOkl. II. 220)

Az 1562-es székely felkelést követő országgyűlés a közszé-kelyeket kincstári jobbágyokká tette, amivel együtt járt a rendes adófizetés kötelezettsége is. Az elkövetkezett négy évtized alatt mindazokat az adókat, melyeket az országgyűlések megszavaz-tak, a székelyeknek éppúgy fi-zetniük kellett, mint a másik két nemzetnek. Az adónemek között volt két rendes és több rendkí-vüli adó. Az évenkénti rendes adók egyike volt a török portai adó, a szultánnak fizetett éven-kénti 10–15 ezer forint hűbéradó törlesztésére. Ez rendszerint 99 dénárt tett ki portánként, olykor felment 1 forint 50 dénárra. A másik rendes adót a fejedelem, vagyis az ország szükségletére az őszi (az év második felében tar-tott) országgyűlésen vetették ki. Ez is rendszerint 99 dénár, néha 1 forint volt portánként, melyhez szükség esetén 25-50 dénár, néha 1 forintig terjedő fejedelmi pót-adó járult. A rendkívüli adók so-rában szerepel a váradi vár építé-sére szolgáló rovatal. Várad lévén az ország nyugati védbástyája, azt hatalmas erősséggé kívánták átalakítani, s 1570 óta majdnem minden évben megszavaztak rá 15–35, legtöbbnyire 50 dénárt portánként.

Az udvarhely-, csík-, gyergyó- és kászonszéki főemberek által fizetett 50 dénáros adó fennma-radt összeírása minden bizony-nyal 1576-beli. Ez is Várad erősíté-sére szolgált, az 1576. október 21. és 26. között tartott kolozsvári or-szággyűlés határozatainak meg-felelően: „A mi a Várad épületire való szokott segítséget nézi, miért hogy mindenkoron hasznosnak ítéltük annak véghez vitelét, sőt károsnak, veszedelmesnek annak félbeállását, azért annak is épüle-tire három nemzettől, Erdélyből magyarországi atyánkfiaival igé-rünk rovás szerént ötven–ötven pénzt ez jövendő szent Gergely

pápa napjára nagyságodnak [Bá-thori Kristóf] beszolgáltatni. Kö-nyörgünk, hogy nagyságod azt fordítsa arra az épületre, mert ez idén is azt értjük: hogy igen ke-vés kőből való épület volt rajta.” (EOE III. 114)

Az 50 dénáros adót fizető főemberek 1576-os lajstromán, Kechÿett és Kisfalud 17 forintot fi-zetett, ami 34 szabad portát jelent (Casparis Kechÿetj fl. 11, Joannis Gallffj fl. 3, Dominici Semien fl. 1, Matthiae Antalffj fl. 1, Georgÿ Zentbenedekj fl. 1). (SzOkl. IV. 41; SzOkl. ÚS IV. 40)

Az oklevelekben egyre gyak-rabban említenek kecseti és kis-faludi székelyeket különböző peres ügyek, örökségek, ado-mányozások kapcsán. Báthori István 1574. január 19-én kelte-zett parancsa több megnevezett marosszéki előkelő birtokoshoz, hogy Kecseti Mihály özvegyét Csányi Margitot intsék meg, hogy miután ismét férjhez ment, hitbé-rét és menyasszonyi hozományát gyermekei – Borbála és Mihály – végrendeleti gyámjaitól, Kecseti Gáspártól (Nobilium et Agilium Casparis Kechetÿ de eadem ke-chett) és Káli Kún Benedektől vegye fel, a marosszéki Csík-szentmárton [Nyárádszentmár-ton], Köszvényes, Mája, Nádasd és Csíkfalva s az udvarhelyszéki Malomfalva, Boldogasszonyfalva, Újszékely, Solymosfalva és Sem-jénfalva helységekbeli részjószá-gokat pedig adja át gyermekei és említett gyámjainak. (SzOkl. IV. 29–31) Az ügy folyományaként említjük meg Báthori Kristóf er-délyi vajda Székelyvásárhelyen, 1579. május 20-án datált levelét, melyben bizonyítja, hogy előtte Várfalvi István, mint néhai Kecseti Mihály néhai Solymosi Margittól született leányának, Borbálának rendelt gyámja, és Nagy György, néhai Huszti Nagy András fia, úgy egyezkedtek ki, hogy Nagy György a marosszéki Köszvényes és Mája, s az udvarhelyszéki Kis-solymos, Alsó-Bodos, Asszony-falva, Újszékely, Malomfalva és Semjénfalva helységekbeli rész-jószágokat, melyekhez említett árva Kecseti Borbála örökségi jogot tartott, Várfalvi István ke-zébe bocsátotta; ez pedig Maros-

széken a csíkszentmártoni rész-jószágot, házat, nemesi udvart és malmot örökösen átengedte Nagy Györgynek és testvérének, Balázsnak. (SzOkl. IV, 65–67)

A 16. századi udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőkönyvek számos kecseti és kisfaludi ada-tot tartalmaznak. Fancsali Ferenc és Bekesi János, Udvarhelyszék hites jegyzője Báthori Zsigmond tanúvallató parancsára 1585. áp-rilis 20-án Székelyudvarhelyen a székelypálfalvi lófők javára 36 tanút – köztük kecsetieket és kis-faludiakat is – hallgattak ki arról, hogy miként osztották meg Pálfal-va határát a lófők és Kőrösi István jobbágyai között. A „só aknához tartozó” pálfalvi és firtosváraljai adományt Kőrösi István apja, gyalui Kőrösi Mihály deák, vajdai számvevő (exactor) kapta. Egy 1584. február 27-én kiállított akta szerint Báthori Zsigmond, néhai Báthori Kristóf vajdának és neki teljesített szolgálataiért Keoressy Mihálynak, valamint utódainak és örököseinek, István és Mihály fiainak hűségükért, úgyszintén azon pálfalvi két jobbágyért, me-lyet Báthori István lengyel király, Erdély fejedelme ajándékozott nekik, s azokat a székely gyalo-gok minden szabadságaival meg-ajándékozta, ezen okokból Far-kaslakán, az udvarhelyi várhoz tartozó két jobbágytelket (melye-ken Balas Lőrinc és Nagy Antal lakik) adott adományul örökjo-gon. (ETA VII.3. 150–151. nr. 450) Az adományozást 1584. május 18-án Báthori Zsigmond megerősíti, időközben Kőrösi Mihály elhalá-lozott, s a kedvezményezettek „a jövőben teljesítendő szolgálato-kért” fiai lettek. (ETA VII.3. 163. nr. 508; Jakab–Szádeczky 1901. 330) Az említett 1585-ös tanúvallomá-sok arról is beszámolnak, hogy „vagyon több 25 esztendejénél hogy perlett Pálfalva Kecsetfalvá-val az erdő végett”. A vallomáste-vők között volt Kisfaludi Kecseti Gáspár és Kecseti Gálffi János főemberek, Csíki Illyés és Kecse-ti Gálffi Mihály kecseti lófők is. A Pálfalva és Kecset közötti per tár-gya a „Fenyő hordó úttól fogva a Gál útjáig való erdő és a Demes-laka teteje belső rész”. A pálfalvi lófők mind Kőrösiék mellé álltak,

15

mivel ígéretet kaptak, hogy az ők részeiket, igazságaikat nem igtat-ják, s mikor „adiudicatával felel-tettenek az pálfalvi tetőn, akkor az pálfalvi lófejek fejenként Kő-rösi Mihály mellett forgolódtak és költségekkel, tudniillik hordó serrel, kenyérrel, berbécs taggal, sajttal és borral gazdálkodtak az feleltető uraimnak, az felelő köz-ségnek is”, „az pálfalvi lófejek husz–husz pénzt szedenek az appelatiora Kecsetfalva ellen”. A pálfalviak perét a kecsetiek ellen végül Kőrösi István a lófők támo-gatásával nyerte meg a gyulafe-hérvári fejedelmi táblán. (SzOkl. ÚS I. 22–27)

1590. június 21-én csehétfal-vi Deák Tamás tanúit hallgatják ki a Széken, akik mind azt vall-ják, hogy Kecseti Gálffi István elfogta és kalodába tette Deák Tamást. Tanúként hallgatták ki ekkor Kecseti Gálffi Kristóf fő-embert és hat kecseti jobbágyot: Orbán Gergely, Antalffy Mihály jobbágyát; Elekes Imre, Semjén Miklós jobbágyát; Ladó Márton, Elekes Lukács és Miklós Tamás, Kecseti Gáspárné jobbágyait; Ele-kes Péter, Kacsó Jakab jobbágyát. (SzOkl. ÚS I. 190–191)

Ez utóbbi Kacsó Jakab (Ka-chyo Jakab) lófőnek és feleségé-nek, kobátfalvi néhai Kadachy Gergely leányának, Katalinnak, valamint utódaiknak és örököse-iknek 1590. november 22-i iratá-val Báthori Zsigmond szolgálatai jutalmául új adományként adja örökjogon haszonvételeikkel és tartozékaikkal együtt azokat a kecseti és kobátfalvi részjószá-gaikat, illetve az utóbbiban lévő lófői házukat, továbbá a fenti, valamint Kadács, Bencéd, Szent-mihály, Malomfalva, Tordátfalva, Szentlélek és Farkaslaka birto-kokban lévő székely örökségei-ket, melyeket már őseik is zavar-talanul birtokoltak, de az azokkal kapcsolatos okleveleik elvesztek. (ETA VII.3. 356. nr. 1308) 1591. június 1-jén pedig Kecseti Gálffi Istvánt (Kechett-i Galffy István) erősíti meg tulajdonaiban (Far-kaslakán és Csehétfalván egy-egy jobbágytelek, továbbá Kecset határában egy, Verespatak nevű földdarab), megjegyezvén, „eze-ket már elődei zavartalanul birto-

kolták, és a kedvezményezett is a kezében tartja, de a reájuk vonat-kozó oklevelei elvesztek”. (ETA VII.3. 420. nr. 1576)

1592. június 3-án 16 kecseti tanú tett vallomást a Kecseti Gálf-fi István felperes és kobátfalvi Antalfi János alperes közötti per-ben, hogy Bencze, más névvel Barrabás Tamás jobbágy kettőjük közül kié. A tanúk Kecseti Gás-pár jobbágyai (Elekes András, Barabás János, Szántó Pál, Miklós Tamás, Ladó Albert, Tóth Zsig-mond, Thot Mátyás, Por György, Csíki Péter), Kacsó Jakab jobbá-gyai (Thot Péter, Albert János), Semjén Miklós jobbágyai (Elekes Imre, Albert György), Antalfi Mi-hály jobbágya, Orbán György, Pálfi Mihály zsellér, Veress Jakab, valamint Kecseti Gálffi Mihály lófő. (SzOkl. ÚS II. 40–42)

1598. április 24-én Farkaslaki Csiki György kecseti Csiki Illyést (Eliam Cykj de Kechet) a Viceszé-ken a vicekirálybírók és fejedel-mi biztosok jelenlétében gyámja-ként ismeri el. (SzOkl. ÚS III. 36)

Az udvarhelyszéki törvényke-zési jegyzőkönyvek szerint 1600. március 27-én kecseti Gálffi Ist-ván felperes előadja keresetét Gálffi Farkas alperessel szemben: jobbágyai megverték, s mivel az alperes jobbágyain törvényt nem ült, 400 forintot keres rajta. A pro-tocollum szerint „Ezért hívtam törvényhez ez alperest három jobbágya felől, földjén lakója felen egy néhányszor kértem, törvényt tegyen – kiknek nevük egyiknek Boldizsár György és Gergely, kik Kecsetben, ez alpe-res nemes házában laknak, az har-madik Boldizsár Dániel, mely Fel-sőbencédben lakik – mind ennyi ideig nem tőn. Ez meg nevezett három jobbágyának, földén lakó-inak ez volt rajtam factumok, me-lyért most, ha törvény engedi, őt keresem érte. Vagyon nekem egy ló kertem házamon kívül, oda ballagtam vala ki, láttam disznók vagynak az kaszáló fűben; láttam, hogy Gálfi Farkas földjén, kertjén vagyon az rés. Boldizsár György és Gergely tehát ott szántanak ló kertemen kívül, oda ballagék, ké-rem, az réset csinálja meg. El vé-gezvén, el jövék, mikor az Csorgó Kút árokába alá szállottam volna,

Boldizsár György és Gergely ket-ten két faragó fejszével hátul szó nélkül meg hajítanak, mind két fejsze miatt meg sebesedtem. Az harmadik Boldizsár Dániel azon Csorgó Kút árokából kivont mez-telen szablyával hozzám vága szó nélkül, mely miatt meg sebesed-tem, mely sebek miatt éltemig való felszeg vagyok, kit sérelmet, felszegséget akaratom szerint négy száz forintért nem akartam volna, és fejeket követtem volna érette, ha törvényt tett volna felő-lük, de miért törvényt nem tett, mindent rajta, ez alperesen ke-resek, ha az törvény engedi. Eze-ket cselekedték volt 1598 Áldozó Csütörtökön [április 30], Kecse-ten, Udvarhely székben, az én ló kertemen kívül, az mely Csorgó Kút ároka ugyan abban, mely kútnak két árokának mind két felöl ez alperes földei vagynak.” (SzOkl. ÚS III. 149)

Az 1600. évi protocollumok-ból szemelgetve említjük továb-bá a szombatfalvi Kecseti Imre felperes és kecseti Gálffi István alperes közötti pert, bizonyos kecseti örökség dolgában. A fel-peres szerint az örökség min-den tartozékával őt illeti vérre. „Találtam meg az alperes kezé-ben Kecsetben, Udvarhely szék-be őseimtől, atyámtól maradt örökségimet, mely engemet vér szerint illet, mely örökség volt Ígyártó Orbáné. Annak fia Orbán Lukács, én pedig Orbán Lukács fia vagyok, Imre. Annak a meg nevezett örökségnek vicinussi az Gálffi Farkas öröksége, más felöl az Orbán Gergely öröksége. Ezt a felül megírt örökséget meg kí-vánom az alperestől, mind benn az falun, Kecsetben, Udvarhely székben való örökséget, mind pedig az falu, Kecset határán va-lókat, mind szántó földeket, szé-na füveket akár mi névvel nevez-tessék, erdeivel, mezeivel, minde-nekkel meg kívánom magamnak törvény szerint, valamik ahhoz tartozandók.” Az alperes Gálffi István viszont a fenyegetés vád-ját mondja a felpereshez. „Nem tudván mire való indulatból 1600 esztendőben Szent Gergely pápa napján [március 12] ment volt Szálasdi Dánielhez, akkori ka-pitányunkhoz tanácsot kérdeni

16

ezen dologból. Ott azt mondotta: ha törvénnyel meg nem vehetem is, egy olykor reá megyek, be te-szem az ajtaját, házába égetem.” A jegyzőkönyvekből nem derül ki a per vége, a Szék bizonyításra bocsátotta a feleket. („Delibera-tum. Utraque pars felleti szerént bizonyítson.”) (SzOkl. ÚS III. 269–270)

Kisfaludi János és Csiki Már-ton István kisfaludi felperesek 1600. április 17-én előadott ke-resetükben maguknak követelik a Barabás Lukács után maradt szabad székely örökséget, melyet Kecseti Gáspárné Mikó Anna al-peres szerintük jogtalanul bír. „Tilalmat tettünk az alperes asz-szony ellen ezen 1600 eszten-dőben, húsvét nap [április 2]. Tilalmunknak ezzel adjuk okát, hogy vagyon ugyan Kisfaludban és annak határában egy puszta ház nevű örökség, melynek vi-cinusa egyik felöl az falu erdeje, más felöl az ország útja, mely örökség szabad székely örökség volt, most is szabad székely szá-mára volt. Azt mondom, hogy mi-ért az szabad székely örökséget szabad székelytől vetted meg, mi felperesek is azok vagyunk, nem akarjuk, hogy kegyelmed bírja, meg tiltottuk mind adótól-vevő-től három törvénnyel. Ez alatt kegyelmed meg vette azt az meg nevezett örökséget, kinek árával, az tíz forinttal meg kínáltuk itt az Szék színén is, melyet el nem vett. Azt mondjuk, hogy immár az pénzeddel sem tartozunk, holott tilalmunk ellen meg vette kegyelmed. Ezekben ha valami részt kegyelmed tagadna, ki fo-gunk és bizonyítunk, az mellett az törvényt is kérjük.” Az alperes Kecseti Gáspárné Mikó Anna azt állítja, hogy a nevezett örökséget még a székely szabadság idején szerezte, s így törvény szerint benne maradhat. Ez is egy adalék arra nézve, hogy a „székely sza-badság ideje” a székelyek tuda-tában az 1562. évi felkelés előtti korszakot jelentette. A Szék bizo-nyításra bocsátotta ki a feleket. (SzOkl. ÚS III. 228–229)

A székely jogot és perrend-tartást rendszerbe foglaló 1555. évi Székely Constitutio, a Kendi

Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák által 1555. április 28-án Székelyudvarhelyen megerősí-tett okmány a székely örökség kérdésével is foglalkozik. (SzOkl. II. 119–127) A székely örökség eladásában a Constitutio úgy ren-delkezik, hogy az eladó köteles tiszteletben tartani a testvérek és a többi rokon, a szomszédok és a falu elővásárlási jogát (ius praeentionis), először azoknak ajánlja fel a megvásárlást. „Ha va-lamely örököt eladnak, és a kit il-letne meg nem kínálnák véle, ha ellene mond, 15-öd napig várják meg véle, ha megveheti az örök-séget, adják néki: ha pedig meg nem veheti, vagy a kínáláskor ellene nem mond, adják annak, a ki az árát letészi, s az után az atyafi ne perelhessen érte.” Ami fenti peres ügyben is előforduló tilalmat illeti, a Constitutio úgy rendelkezik, hogy a „három tör-vénnyel való tilalmat törvénylá-tatlan (= bírói ítélet nélkül) senki fel nem szabadíthat; de ha har-mad nap reá nem akar szólani, a ki megtiltotta, a más fél kérésére a biró megszabadíthatja”.

Az 1602. augusztus 11-én Basta által császári hűségre es-ketett udvarhelyszéki székelyek között 1 nemes (Galfj Jstúan), 2 lófő (Galfj Mihalj, Nagj Mate), 9 szabad székely (Bak Janos, Bak Pal, Bak Peter, Barrabas Georgj, Elekes Ambrús, Elekes Lúkaczj, Miklos Tamas, Veres Janos, Veres Miklos) és 11 jobbágy (Beres Ba-las, Busa Marton, Czikj Gieorgj, Katona Peter, Kúpas Janos, Lado Marton, Paztor Jstúan, Por Gi-eorgj, Por Tamas, Tott Pal, Tott Sigmond) szerepel Kecsetről; 1 nemes (Keczietjh Boldisar), 1 szabad székely (Kisfalúdj Janos) és 3 jobbágy (Czikj Marton, Beres Balas, Paztor Jstúan) Kisfaludról. (SzOkl. ÚS IV. 97)

Az 1604. március idusán ösz-szeírt udvarhelyszéki lovasok és gyalogok között, a Zetelaki Nagy Máté hadnagy százában Kecsetről Bako Janos és Weres Mathe lófő-ket, valamint Miklos Tamas gyalo-got találjuk. A nemesek szemléjé-ről Kisfaludról Kecheti Boldisar hiányzott; a lovasok és gyalogok között pedig csupán Kÿsfaludj Ja-

nos szabad székelynek lett volna kötelessége megjelenni, azonban a lustrán ő sem volt jelen, nevénél az összeírást végző deák megjegy-zi: „Acz ember othon”. (SzOkl. ÚS IV. 154, 158)

A Bethlen Gábor fejedelem által elrendelt 1614-es összeírás során Kecseten számba vettek 2 nemest (Szekelj Pal, Galfÿ Peter), 2 lófőt (Albert Janos, Nagÿ Mate), 1 gyalogot (Miklos Tamas), 6 sza-badost és özvegyeiket (Bak Jstu-anne, Elekes Ambrus, Elekes Lu-kach, Nagj Peterne, Tott Peterne, Veres Jstúanne), 15 ősjobbágyot (Basa Jakab, Basa Mihalj, Chÿkÿ Balas, Chÿkÿ Jstúanne, Katona Peter, Kupas Balas, Lado Georgj, Lado Marton, Lajos Jstúan, Magi-ar Orszagj Gergelj, Olah Mihalj, Por Janos, Por Tamasne, Szabo Jstúan, Tott Janos), 2 konfiskált jobbágyot (Fabian Marton, Veres Peter), 3 konfiskálás – az 1602. évi medgyesi országgyűlés – utá-ni jobbágyot (Bak, Daniel, Bak Ja-nos, Barrabas Georgj), 4 zsellért (Farkas Pal és Jstúan Kobadfalú-iak, Keowechi Marton, Pap And-ras,) és 2 jövevényt (Olah Buda, Olah Miklos Mohaÿ). Az összeírás során Kisfaludon számba vettek 1 lófőt (Kÿsfaludÿ Janos), 8 ősjob-bágyot (Beres Balas, Kosa Balint, Kosa Miklosne, Kÿs Paztor Jstú-an, Nagÿ Paztor Jstúan, Orozhegÿ Balint, Paztor Ferencz, Szaz Dani-el), 1 konfiskálás utáni jobbágyot (Miklos Mihalj), 3 zsellért (Anda Janos Chikbol, Chÿkÿ Ferencz Chik Rakosj, Kadar Janos Chiaú-asý) és 1 jövevényt (Kÿs Andras). (SzOkl. ÚS IV. 345–346) Az 1614. évi Bethlen-féle lustra eredeti kéziratában, külön füzetet alkot a dátum nélküli Regestum, az ud-varhelyszéki nincstelenek és zsel-lérek jegyzéke (Oly szegény meg nyomorodott lófőből, darabont-ból, szabad székelyekből álló fér-fiaknak, özvegy asszonyoknak és jobbágyoknak jegyzéke, kiknek semmi marhájok nincsen, hanem különben is nyomorultak és több koldusok. Ittem zselléreknek, kik uroknak földjén csak bizonyos ideig napig laknak és akkor men-nek el onnan, az mikor akarnak, uroknak magokat jobbágyság-ra nem kötelezték, nem adták,

17

hanem szabados menetelek jö-vetelek vagyon valaha akarják), mely minden bizonnyal az 1614. évi után készült, valószínűleg a 17. század húszas vagy harmin-cas éveiben. Keczet cum Kis fa-lud településeken Longodari Ja-nos és Zabo Danielne (Kecheti Zsigmond zsellérei); Zasz Ersok (Nagy Márthon zsellére), Olah Anna (Miklos Tamás zsellére) mint nincstelenek (nih. habet = semmije sincs) szerepelnek, Leo-rincz Jstuan (Pálffi Ferencz) zsel-lére pedig mint 2 ökör, 1 tehén, 4 tinó gazdája. (SzOkl. ÚS IV. 554)

Az 1627-ben az udvarhelyszé-ki nemesek, lófők, darabontok, hadi szolgálatra visszaszerzett székelyek összeírásában Kecse-ten és Kisfaludon feljegyzik Al-bert Janos, Elekes Ambrus bíró, Elekes Lukacz, Cziki Jstvan, Kis-faludi Janos, Kispasztor Jstvan, Miklos Thamas neveit. (SzOkl. ÚS IV. 719). Egy részletesebb, szintén 1627-es felmérés szerint Kecse-ten Galfi Peter nemest; Albert Ja-nos, Cziki Jstvan, Elekes Ambrus, Elekes Lukacz, Miklos Thamas régi lófőket; Barrabas Thamas, Nagj Andras, Veres Janos, Veres Jstok régi darabantokat, Barrabas Gergeljnek fiaÿ Thamas és Jst-van, Fabian Marthon, Thot Jstvan, Veres Janos, Veres Peter vissza-szerzett (szabad székely jogába visszaállított) székelyeket veszik lajstromba; Kisfaludon pedig Szekelj Pal és mostohafia, Keczie-ti Sigmond nemeseket, Kis Faludj Janos régi lófőt. (SzOkl. ÚS IV. 764) Egy harmadik összeírásban az említett Egregii Pauli Szekelÿ et Sigismundj Keczethj neme-sek jobbágyai Kisfaludon Cziki Balas, Kys Pasztor Jstvan, Miklos Mihalÿ és Oroszhegÿ Balint. Ke-cseten Francisci Palffi jobbágya Balas Peter és Leörincz Jstvan; Alberthj Tarcziaffalvj jobbágya Bak Daniel és Barabas Georgj fia (megjegyzés neve mellett: Recu-peraltatott); Pauli Szekelÿ jobbá-gya Deak Janczi, Langodari Janos vagus (= bújdosó), Leorincz Pal, Magiarorszaghj Gergelj; ugyan-akkor szintén Kecseten szerepel Leörincz Marthonne „szegény öszvegy aszszonyállat”. A Szé-kely Ládában őrzött összeírás az

ősjobbágyokat is felsorolja, Ke-cseten Sigismundj Kecziethj job-bágyai Bassa Jakab, Cziki Mihalj, Kathona Jstvan, Kathona Peter, Kupas Balas, Lado Georgi, Ma-giarorszaghj Mihalj, Olah Mihalj seller, Por Ferencz, Por Janosne, Por Jstvan, Szabo Danielne, Thot Janos, Thot Pal; Petri Galffi zsel-lérei Boncza Balas, Eős nemes heljben lako seller, Olah Janos si-militer (= hasonlóképpen), Olah Balint idegen similiter; Joannis Bak zsellére Bak Marthon; Kisfa-ludon pedig Pauli Szekel és Sigis-mundi Keczietj jobbágyai Beres Balas, Kosa Balint, Szasz Georgi Dallja, Eős jobbagj heljben lako. (SzOkl. ÚS IV. 781, 782, 783, 786, 792, 803)

A Székelykeresztúr melletti Betfalva rétjén 1635. július 17-én a frissen kinevezett Alia Sámuel udvarhelyszéki főkapitány tartott hadiszemlét minden bizonnyal I. Rákóczi György utasítására, a hadköteles székelyeket fegyver-nemenként külön-külön írták össze, a százasok sorrendjében és azon belül településenként. A lovasság első százában (száza-dában) szolgáltak a nemesek, az őket kísérő lovasokkal. Ezt ne-vezték rendesen „kapitány uram őnagysága százának”, idetarto-zott Keczeti Sigmond is. A székely lovasság soraiban, a lófők között szerepel, Dersi Mihály százában Kecsetről Kisfaludi Janos (való-jában Kisfaludról), Cziki Jstvan, Elekes Ferencz, Elekes Janos, Ele-kes Jstvan, Miklos Tamas. (SzOkl. ÚS VI. 11, 22)

I. Rákóczi György hadi lustrá-ján, a Homoródszentpálon 1635. november 18-án, Kovács vagy másként Deák Bálint által ösz-szeírt udvarhelyszéki hadköteles székelyek jegyzékében Keczeti Sigmond nemes 2 lóval szolgál a hadban, Galfi Peter örökségét pedig az anyja bírja. A kecseti fa-lusbírák vagy esküdtek (septem jurati) eskü alatt tettek vallomást településük hadköteles lakóiról és azok állapotáról; Kecseten az esküdtek: Fabÿan Marton bíró, Fabÿan Geórgÿ, Totth Geórgý, Veres Peter darabontok és Ele-kes Ferencz, Elekes Janos, Miklos Tamas lófők. Lajstromba vették a

régi lófőket (Primipili Veterani): Cziki Jstuan (Fia Boldisar), Ele-kes Ambrus M. h. (meghalt?) (Fia Janos, [ennek] Fiaÿ Ferencz, Mik-los), Elekes Jstuan (Fiaÿ Geórgi, Andras), Elekes Lukacz M. h., (Fia Ferencz. Ennek Fia Andras), Miklos Tamas (Fia Gergelj), ők egy-egy lóval szolgálnak, Albert Janos a nemesek között must-rált. A régi gyalogok vagy gyalog puskások (Pedites Pixidarii) ro-vatában szerepel Barrabas Tamas M. h. „Eórókseget Tarczÿafaluj Alberth birja Barrabasi Geórgi neuÿ jobbagýa utan”, Nagÿ And-ras „el budosott, jozaganak rezet Zalagban Zekel Peter birja. Mas rezet az Annýa birja”, Veres Ja-nos M. h., (Fia Jstuan Annorum 10). A hadköteles gyalogok öz-vegyei (Vidua Peditum) közül Nagÿ Matene férjhez ment (Fiai Marton Annorum 10, Jstok meg holt). A hadi szolgálatra visszaál-lított gyalogok (Recuperati) listá-ján találjuk az alábbiakat: Eóczie Tott Geórgý (Fia Andras), Fabÿan Geórgÿ, Fabÿan Marton (Fia And-ras, Gergeli, Jstuan), Totth Jstuan M. h., (Fia Peter), Veres Janos „Ga-lambfaluara ment Laknj Marus Zekre (!)”, Veres Peter (Fia Gerge-li, Miklos, ez utóbbi elbújdosott). Az új (recentes) gyalogok között mustrált Bak Dauid M. h. „Eó-rókseget Tarcziafalui Albert bir-ja”, Bak Janos Vagus, (Fia Geórgÿ. „Eórókseget Zekel Peter birja”), Bak Peter (Fia Jstuan, Mihalÿ), Elekes Jst-uan M. h., (Fia Gergeli, Marton gýermekek). Ugyanek-kor Kisfaludról a nemesek kö-zött Keczeti Sigmond szerepel és Zekell Pall, akiről megjegyzik, hogy „az Mostoha Attÿa meg holt, Fia Zent Abrahamrol Mustraltak”, a település egyetlen lófője Kis-faludi Janos, akinek fiait (Janos, Gergeli, Lukacz, Boldisar, Jstuan, Peter) is számba veszik. (SzOkl. ÚS V. 316–317)

1637. szeptemberében a had-köteles udvarhelyszéki székelyek között tartják számon Miklós Ferenc gyalog százában, Kecset-ről Bak Peter, Dobaj Balas, Fab-jan Geörgj, Fabjan Marton, Tar Geörgÿ és Veres Peter van jelen. (Az 1637. évi udvarhelyszéki jegyzék részlegesnek tekinthető,

18

kézirata csupán részben maradt ránk.) (SzOkl. ÚS VI. 73)

1653. január 23-án kisfaludi Kecseti Zsigmondnak adomá-nyozza egész Kisfalud birtokot II. Rákóczi György, mely a Már-kusfalvi Márton fia Ádám magva-szakadtával szállott a fiskusra. (Ja-kab–Szádeczky 1901. 385)

II. Rákóczi György parancsára Kemény János országos főkapi-tány 1653-ban három hadjáratot vezetett Moldvába (és a fejedelem hűbéri fennhatósága alá vonta Moldvát), s mind a három „beme-netelkor” székely hadak (közöttük udvarhelyszékiek is) kísérték. A fe-jedelem utasítására jegyzékbe vet-ték azokat a székelyeket, akik vala-milyen okból kifolyólag nem vettek részt a moldvai hadjáratban, noha erre parancsot kaptak. Az 1653. de-cember 20-án, Homoródszentmár-tonban elkészített összeírás során minden udvarhelyszéki település bírája két esküdt kíséretében tett vallomást a hadból való távolma-radást illetően. Kecset és Kisfalud három esküdtje (Bák Péter, Toth Giörgz, Veres Miklos) esküvel vall-ják, hogy Kisfaludi Peter a későbbi hadban Tarcsafalvi Mihály szolgája volt, Fabyan Gergely visszaszökött, Miklos Gergely Székely Péter be-teg hadnagyot kísérve jött haza, Veres Péter fia az első hadjáratban elesett, ő maga beteg lévén, nem vonult hadba, Biro Janos fia Jstuan „Petki Uram akarattiabol” jött volt haza, Czik Jstuannak „exemptioya (= felmentése) uagion Urunktól”, Veres Jstuan szolga, nem kellett hadba vonulnia, Cziki Boldisar az első hadból zászlója előtt jött haza. (SzOkl. ÚS VI. 325)

Az 1692. évi Apafi Mihály-féle udvarhelyszéki katonai összeírás-ban Biró Ferenc hadnagy százá-ban Kecset község címszava alatt több kisfaludi székely is számba lett véve: Biro Ferenc szolga, Elekes Lukáts (4 ökre, 1 tehene), Küsfaludj Jstvan (8 ökre), Bak János (4 ökre, 3 tehene), Veres András polgár, Ele-kes Bálint (2 ökre, 1 tehene), Küsfa-ludj Boldisár (6 ökre és „gyermek-lova”), Küsffaludi Mihály tehenes. (SzOkl. ÚS VIII. 330)

SZATMÁRI LÁSZLó

IRODALOM

SzOkl. II. = Székely Oklevéltár, II. kötet. 1520–1571. Szerkesztette Szabó Károly. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága. Ko-lozsvártt, 1876

SzOkl. IV. = Székely Oklevéltár, IV. kötet. 1264–1707. Szerkesztette Szabó Károly. Sajtó alá rendezte Szádeczky Lajos. Kiadta a Székely Történelmi Pályadíj-alap felügyelő bizottsága. Kolozsvár, 1895

SzOkl. VIII. = Székely Oklevéltár, VIII. kötet. 1219-1776. Közzéteszi Ba-rabás Samu. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1934

SzOkl. ÚS I. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, I. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1569–1591. Közzéteszi Demény Lajos és Pataki József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983

SzOkl. ÚS II. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, II. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1591–1597. Közzéteszi Demény Lajos és Pataki József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985

SzOkl. ÚS III. = Székely Oklevél-tár. Új sorozat, III. kötet. Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek. 1598–1600. Közzéteszi Demény La-jos, Pataki József és Tüdős S. Kin-ga. Európa Könyvkiadó–Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994

SzOkl. ÚS IV. = Székely Oklevél-tár. Új sorozat, IV. kötet. Székely né-pesség-összeírások. 1575–1627. Be-vezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1997

SzOkl. ÚS V. = Székely Oklevéltár. Új sorozat, V. kötet. Székely népes-ség-összeírások. 1635. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület ki-adása, Kolozsvár, 1999

SzOkl. ÚS VI. = Székely Oklevél-tár. Új sorozat, VI. kötet. Székely né-pesség-összeírások. 1635–1653. Be-vezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2000

SzOkl. ÚS VIII. = Székely Okle-véltár. Új sorozat, VIII. kötet. Székely népesség-összeírások. 1680–1692. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzé-teszi Demény Lajos. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006

EOE III. = Monumenta Comi-tialia Regni Transsylvanie. Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Történeti bevezetésekkel a Magyar Tudomá-nyos Akadémia történelmi bizottsá-ga megbízásából szerkeszti Szilágyi Sándor rendes tag. Harmadik kötet (1576–1596). A Magyar Tudományos

Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Bu-dapest, 1877

KmJkv = A kolozsmonostori kon-vent jegyzőkönyvei (1289–1556). Ki-vonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. I–II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. A Magyar Országos Levéltár ki-adványai. II. Forráskiadványok.

ETA VII. 1. = Az erdélyi fejedel-mek királyi könyvei. János Zsigmond királyi könyve. 1569–1570. Erdélyi Történelmi Adatok. VII. 1. Mutatók-kal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Múzeum-Egye-sület kiadása, Kolozsvár, 2003

ETA VII.3. = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. Báthory Zsigmond királyi könyve. 1582–1602. Muta-tókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás, Rácz Etelka, Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Ada-tok VII. 3. Az Erdélyi Múzeum-Egye-sület kiadása, Kolozsvár, 2005

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblák-kal. Hatodik kötet. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1860, 138.

Orbán Balázs: A Székelyföld leírá-sa történelmi, régészeti, természet-rajzi s népismei szempontból. Első kötet. Udvarhelyszék. Ráth Mór bizo-mánya, Pest 1868, 105–106

Balássy László: Észrevételek báró Orbán Balázs a „Székelyföld leírása” czímű munkájának I. kötetére. Szá-zadok. A Magyar Történelmi Társulat közlönye. Pest. Harmadik évfolyam, hetedik füzet. 1869. július, 466–482.

Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Ud-varhely vármegye története a legré-gibb időtől 1849-ig. Budapest 1901.

Barabás Endre: Udvarhely vár-megye közgazdasági leírása. Külön-lenyomat a Közgazdasági Szemle 1904. évi szeptemberi és októberi füzeteiből. Pesti Könyvnyomda Rt., Budapest, 1904

Szádeczky-Kardoss Lajos: A Szé-kely Nemzet története és alkotmá-nya. Budapest, 1927

Jakó Zsigmond: Az erdélyi vajdai kancellária szervezete a XVI. század elején. Erdélyi Múzeum, LII. évf. 1–4. füzet. 1947, 50–80 (Erdélyi Tudo-mányos Füzetek 202. szám. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozs-vár, 1947) • Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1976. 42–61.

Vofkori László: Székelyföld úti-könyve. I. kötet. Aranyosszék, Maros-szék, Udvarhelyszék. Cartographia kft. Budapest, 1998, 348–350.

19

Mikó Imre a Bécsi döntést követően hazatér Ko-lozsvárra, hogy ügyvédi praxisát folytassa. Ebben az időszakban végzett munkáját újabb prioritások befolyásolják. A háborús események és a magyar revíziós remények teljesülésének sajnálatos egybe-esése egy ellentmondásokban nagyon gazdag kor-szakot jelent. A magyar nagypolitikában hatalmas egymásnak feszülés észlelhető a németbarát vonal képviselői és Teleki Pál önálló magyar külpolitikát szorgalmazó igyekezete között. Teleki még lemon-dását is felajánlja (1940. szeptember 1.) Horthynak, aki nem fogadja el. A miniszterelnök a Bécsi dön-tés után próbál nagy mértékben az erdélyi lobbira támaszkodni. Nem csoda, hiszen a józan ész poli-tikájának itt sokkal jobb iskolája működött a 22 év tapasztalatainak nyomása alatt. Mint arról Zathu-reczky Gyula ír: „a Teleki Pálnak eljuttatott beadvá-nyokban sokan óvtak attól, hogy Erdélyt a neoba-rokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját s sajátos történelmi értékeinek biztosítását javasolták.(…) Erdélyben az ott született ellentéteket az erdélyi lélek mindig megoldotta.(…)” Márton Áron és Gyárfás Elemér ja-vasolják, hogy a román iskolaügyet bízzák a román egyházakra, és a püspökök kapjanak kétszer annyi szubvenciót, mint amennyit a magyarok kaptak elő-zőleg a román kormánytól. Tamási Áron egy Szelle-mi Tanács felállítását kéri, melynek megkérdezése nélkül ne lehessen döntéseket hozni Erdélyben.

A Hitelben Vita Sándor figyelmeztet: „Megszűnt a külső nyomással szembeni védekezés szüksége, a veszélyeztetettség érzete, és helyreálltak azok a té-nyezők, amelyek a társadalom egyes rétegei között a különbségeket és ellentéteket okozták”.

Mindez Telekit arra ösztönzi, hogy lépéseket te-gyen. A visszatért Észak-Erdélyből képviselőket hív be. Közöttük van Mikó Imre is. Erdély a parlament-ben mint önálló egység kíván jelentkezni. Teleki szorgalmazza az Erdélyi Párt létrejöttét. A párt elnö-ke Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egye-sület elnöke lesz. Főtitkárnak Mikó Imrét választják. A nemzetiségi jogászi tekintélye ekkorra már igen magasra értékeli őt.

A háború ezt követő szakaszában a párt mun-kájára is rányomja bélyegét Mikó Imrének és nyu-godtan mondhatom így is, hogy Hiteles körének gondolkodása. Mikó egyébként a párt lapjának, az Ellenzéknek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagja. A párt programja szerint Erdély minden kér-désre választ kíván kapni, és egy erős és független Magyarország felépítésének szolgálatában kíván áll-ni. A népi elemekből utánpótlást kapó értelmiségi rétegnek a nemzettársadalom szolgálatába való ál-lítását óhajtja. A magyar állameszmét magáévá tevő románságnak biztosítani akarja a nyelv használatá-nak jogát a közoktatásban, közigazgatásban és a bí-róság előtt, az egyházi megbecsülést, nemzeti érzel-

me védelmét, politikai jogainak gyakorlását – olyan mértékben, ahogyan azt a romániai magyarságnak megadják. Az Erdélyi Párt mindent elkövet, hogy Teleki liberális politikáját támogassa, és a német be-folyást ellensúlyozza. Mikó Imre is ezen fáradozik.

1941-ben jelenik meg rendkívüli jelentőségű és hézagpótló munkája a romániai magyarság Trianon és a Bécsi döntés közötti korszakáról, a Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918– 1940.

Érdekes bepillantani az Előszóba. A szerző ezt mondja: „Mégis Erdély román uralom alatt töltött huszonkét éve olyan befejezett egészet képez, amit jól át lehet tekinteni, ha a tiszta látást nem homá-lyosítja el semmiféle önigazolási szándék, sem a ma annyira divatos mártír-szemlélet. (…) Ezekkel szemben igyekeztem a legszigorúbb tárgyilagossá-got megőrizni. A kisebbségi történetírás szempont-jából csak az lehet az értékmérő, hogy mennyiben erősítette egyik vagy másik irányzat a magyarság ellenálló erejét kifelé és mennyiben tette a politikai front mögött belterjesebbé az erdélyi magyar életet. Ugyanilyen tárgyilagosságra törekedtem a román kormányzattal folytatott küzdelmek leírásánál, bár a tárgyilagosság ezen a téren már kiment a divatból. Politikailag érett nemzetnek azonban még hábo-rú idején is tisztán kell látnia, a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél. A román néppel szemben semmiféle elfogultság sem vezet, és ma éppen úgy, mint kisebbségi sorsban, a két nép kö-zötti együttélés lehetőségének megtalálását tartom nemzetiségi politikánk egyik legfontosabb feladatá-nak. Őrizkedtem a »morbus minoritatis« egy másik tünetétől is, ami most utólag azoknál jelentkezik, akik szeretik kiszínezni mindazt, ami velük történt és a sötétség hatalmaival harcoló Bayard lovagnak képzelik magukat. Pedig a kisebbségi életforma tele volt gánccsal és félelemmel, botlásokkal és megalázkodással, s ha közben olyan tulajdonságok fejlődtek ki az erdélyi magyarságban, amik a töb-bi magyarokból hiányoznak, az azért van, mert ki-sebbségi sorsban többet kellett dolgozni és jobban össze kellett tartani, hogy a »családdá alakult« erdé-lyi magyar közösség átvészelhesse ezeket a nehéz időket. Az erdélyi magyarság román uralom alatt töltött huszonkét éve páratlan nevelőiskola volt annak számára, aki azt végigküzdötte. De a román kormányok kisebbségi politikája is intő példa min-denkinek, aki a népkisebbségi kérdéssel szembeke-rül: hogyan nem kell nemzetiségi politikát csinálni soknyelvű országban!”

Ez az idézet az olvasó egyik legfontosabb útrava-lója lehet Mikó Imre tanulságos életének és életmű-vének áttekintéséből. Egyrészt azért, mert az erdélyi sors sajátosan nevelő hatása azóta újabb hetven év tapasztalatával gazdagodott, és már három generá-

A VILÁGLÁTOTT LOKÁLPATRIóTA (2.)

20

ció vagy több is ilyen nevelést kapott. Annak, aki esetleg elgondolkodna az Erdélyből az anyaország-ba áramló demográfiai mozgás keltette vagy azt felhasználva keltett indulatok okain és indokként felhasznált egyes kapaszkodóin, erre kell elindul-nia. Ugyanakkor felmerül annak a gondolatnak az elkerülhetetlensége is, hogy Mikó hangsúlyozott és értékelhető tárgyilagossága mögött mekkora a vi-láglátott tudós esetleges naivitása. Mennyire került ő is az ortodox törésvonalat nem ismerő nyugati gondolkodás – Európa, Párizs – gondolatiságának hatása alá. Mert hiszen azok a román kormányok minden elődükkel és utódukkal együtt tulajdon-képpen nem arról voltak nevezetesek, hogy ke-resték volna a helyes nemzetiségi politikát, hanem éppen ellenkezőleg, a homogenizáció mindenáron való megvalósítását szolgálták az éppen hatalmon levő ideológiától függetlenül. Van azonban a fenti Mikó idézetben egy mondat, mely mögött – érthe-tetlen okokból ki nem mondott – felismerések sej-lenek fel, ezt megismétlem: „a román kormányok magyarellenes politikája pedig a tények bizonyító erejével önmaga helyett beszél”. Egészében véve nem volt könnyű dolga. Balázs Sándor ezt azzal indokolja, hogy csupán egy év állt rendelkezésére a nagy munkára, s közben sok más elfoglaltsága is volt, időbeni rálátása még nem lehetett, és a szerep-lők közül a legtöbb még élő, aktív kortárs volt. Nem véletlen tehát, hogy a dicsérő kritikák mellett táma-dások is érték. Kifogásolták a Trianon utáni évek és a későbbi időszak leírása közti aránytalanságokat, vádolták románbarátsággal, nem fogadták el a Ma-gyar Párt iránti vélt elfogultságát stb. A magyaror-szági reakciók intenzitásukban elmaradtak az erdé-lyitől. A kritikákra a szerző határozottan válaszolt, és úgy vélte, nincs mit hozzátennie a könyvhöz.

Mikó Imre munkásságának legkiemelkedőbb teljesítménye is ekkor jelenik meg. Egy tanulmány-ról van szó, melynek címe: Erdélyi politika. A tanul-mány a Hitel 1940–41-es összevont évfolyamának második számában jelent meg. Az írás bevezető-jében elmondja, hogy a belvederei döntőbírásko-

dás Erdély életében páratlan helyzetet teremtett. Emlékezteti az olvasót, hogy: „A két nagyhatalom malomkövei között évszázadokon át kifinomult, és a román uralom két évtizede alatt megacélozó-dott erdélyi politikai ösztön is bizonyára értékes erőtartaléka a megnagyobbodott magyar hazának”. Ezután pontos és tárgyilagos leírását adja a román uralom alatt történteknek, a román államhatalom-mal szembeni erdélyi magyar magatartásnak. El-mondja a hídverés szándékának kudarcát, hiszen a másik oldalról ezt nem fogadták el. A Magyar Párt idejében a védekezés volt a cél, mert látták, hogy a megegyezés reménytelen, a Magyar Népközös-ség munkája során a népszervezés dominált, hogy minden eshetőségre felkészüljenek a változó Euró-pában. A kisebbségi sors aktívái közt sorolja fel a társadalmi korlátok sok tekintetben lezajlott leom-lását. Hangsúlyozza, hogy a kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság mindig nemzetpolitikát és nem pártpolitikát folytatott. Egyébként is a tulajdonkép-peni nemzetpolitika a nemzetiségi politika is. Kije-lenti, hogy „Erdélyben új magyar élet hajtott ki, s az egyetemes magyar újjászületés előfeltételeit éppen az idegen elnyomás teremtette meg. (…) ma az er-délyi politika egyetlen történelmi feladata az, hogy maradéktalanul átmentse a megnövekedett magyar haza számára mindazt az értéket, amit a kisebbségi életforma kitermelt, és olyan egységes népi Magyar-ország felépítésének legyen a kovásza, mely képes lesz megtartani azt, amit visszaszereztünk és vissza-szerezni azt, ami még minket illet”.

A fentiek sokszoros erővel visszhangzanak a je-len olvasójának fülében. Az ismert „merjünk kicsik lenni” és a Tamási Áron-féle „merjünk nagyok lenni”, mely utóbbi meg is magyarázza, hogy az új szellem kidolgozója Erdély is lehet, ezekkel a gondolatok-kal kiegészítve ma is sokatmondó. De a kényszerű módon az utóbbi évtizedekben Magyarországra ér-kezett kovász sorsáról is elgondolkodhatunk, meg Bocskain, s az ő szavain a kisebbik és a nagyobbik haza sorsközösségéről.

Mikóék Teleki halála után Bárdossy László mi-niszterelnöksége alatt már nem tudják befolyásukat érvényesíteni. Pedig Mikó Bárdossy tevékenységé-hez reményeket fűz, feltételezi, hogy mivel az hat évig vezette a bukaresti magyar nagykövetséget, fontos tapasztalatokat szerezhetett. Csalódnia kell. Bárdossy az Erdélyi Párt beolvasztására tesz sikerte-len kísérletet. Mikó Imre akkor jut ismét szerephez, mikor Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt teret nyer a németektől való fokozatos elszakadás gon-dolata, bár a beolvasztást Kállay is megkísérli.

A Hitel 1943. évi szeptemberi számában Széche-nyi és Wesselényi nemzetiségi politikája címen ír tanulmányt. Arról ír, hogy e két nagy szellem gon-dolatai ma is fáklyaként világítanak a nemzetiségi kérdés bonyolult szövevényében. Széchenyi maga hangsúlyozta, hogy mikor a latint a magyarral akar-ja helyettesíteni, ezzel nem a nemzetiségek nyelvi elnyomását akarja. Sőt. Csupán hűséget vár a nekik nyújtott jobbért. Hiszen jól tudja, hogy a magyar szó még nem magyar érzés is, és a magyar szó sem jelent mindenkor erényes embert vagy hazafit. Wes-

Szentimrei Judit és Mikó Imre Zilahon a Szilágysági magyar népművészet című könyv bemutatóján (1974)

21

selényinek a Balítéletekről című művében megfo-galmazott nézete az emberi jogok nemzetiségi jo-got is megoldó biztosításáról szól, de úgy, hogy a nyelv ismerete ne legyen kötelező, inkább vonzó és szükséges. Ekkor még azt hiszi, hogy a szellemi emelkedés motorja a magyarság lehet, később ezt a nézetét revideálja. Már elveszíti látását mikor ke-ményen figyelmeztet a nemzetiségi veszélyre. Elké-szíti az első magyar nemzetiségi törvényjavaslatot. Utóbb a románság érdekében is törvényjavaslatot készít. Mikó kimutatja, hogy az 1868: XLIV. tc.-ben foglalt nemzetiségi törvény Széchenyi és Wesselé-nyi előkészítő munkájának végeredménye.

Ma szinte hihetetlennek tűnhet az, hogy a Hi-tel 1943. évi októberi számában Mikó Imre írást közöl Angolszász hadicélok a két világháborúban címmel, melyben ismerteti az első világháborús wilsoni pontokat és utóéletüket, illetve a második világháborús Atlanti Chartát. Teljes pontossággal és tárgyilagossággal írja le mindkettőt, csupán ösz-szehasonlítva őket és a végén annyit jelezve, hogy a világ népei kíváncsian figyelik, hogyan alakul e téren a hatalom és az igazságtevés szándéka közti küzdelem. Ne feledjük, ekkor 1943 őszét írjuk Ma-gyarországon.

Ugyancsak 1943-ban, decemberben jelenik meg a Hitelben A magyar országgyűlés című írása. A ma-gyar országgyűlési hagyományokat méltatja, arra hívja fel a figyelmet, hogy míg körülöttünk meg-szállt országok és szélfútta parlamentek működnek, a magyar parlament most is hagyományos szabályai szerint végzi munkáját. Kiemeli, hogy az összevont magyar haza parlamentjének az Erdélyi Párt kép-viselőcsoportja kovásza lett, s nemegyszer sikerült megteremtenie az oly szükséges egységet. Ha mai visszhangjait keressük ennek az időszaknak, meg-állapíthatjuk, hogy annak jelenkori ostorozói sze-retik elfelejteni a fentieket, vagy anakronisztikusan szemlélni a történéseket.

Mikó Imre a parlamentben mindvégig a parla-menti demokráciához való ragaszkodását bizonyít-ja. Feladatának érzi az erdélyi szellem érvényesíté-sét, tapasztalatokban gazdag múltjából eredő érté-keinek felkínálását a megnagyobbodott haza javára. Románok és magyarok című cikkében pedig arra figyelmeztet, hogy az erdélyi szellem nem kizáróla-gosan magyar érték. Másoknál is fellelhető.

Az elméleti tudós munkájának eredménye: 1944-ben újabb alapvető művet tesz közzé. A könyv tu-lajdonképpen egyetemi magántanári értekezése. Címe: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Utolsó percben lesz a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetem jogi karának tanára. Ok-tatói munkát azonban már nem kezdhet, mert ősz-szel megtörténik a hatalomváltás.

Előszavában Mikó így ír: „nincs a jogalkotásnak még egy olyan fejezete, amely annyira át volna itat-va politikummal, mint a nemzetiségi jog (…). Az alap az oszthatatlan egységes magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tar-tozzék is, egyenjogú tagja.(…). Az európai rendezés figyelmen kívül hagyja a nemzetiségi együttélés sokféle változatait, amelyeket a hagyományos ma-

gyar politikai érzék olyan mesterien szabályozott, éppen olyan gyenge és törékeny közép-európai rendet tudna csak teremteni, mint amilyen gyen-ge és törékeny az a soknyelvű ország, amelyet az egynyelvű ország törvényszerűségei szerint akar-nak kormányozni és igazgatni”. Figyelmeztet, hogy míg Európában a Trianoni béke után jelenik meg a nemzetiségi jog, addig nálunk az 1868: XLIV. tc. óta létezik rendszerbe foglalva. A trianoni békeszer-ződés ennek csak kis részét ismétli meg. „Nálunk a közjogi szabályozás megelőzte a kisebbségvéde-lem érdekében vállalt nemzetközi jogi kötelezettsé-geket (…) A magyar nemzetségi jog önmagába véve is olyan szellemi és politikai tőke, amit az új Európa ítélőszéke előtt kell lemérni, mielőtt a magyarság és a nemzetiségek viszonya hosszú időre ismét eldől-ne.” A könyv mondanivalója – írja Csatári Dániel – mindenütt hasznosítható, ahol nemzetiségi kérdés létezik.

A hatalmas munka számos elismerést és bírá-latokat is kap. Balázs Sándor szerint Mikó úgy írta meg, hogy ne tudjanak szövegéből Jászi-ellenessé-get kiolvasni.

A szerző jelzi, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam, mely a nemzetiségi jogokat törvénycikkekbe foglalta és az alkotmány szerves részévé tette.

Mikó 1944 márciusában a Hitelben jelenteti meg Eötvös és Deák nemzetiségi politikája című tanul-mányát, melyben az 1868-as nemzetiségi törvény megszületésének történetét is leírja. Eötvös és Deák már évekkel előbb leszögezték véleményüket, és a kettő szerencsésen egészítette ki egymást. Mikó bizonyítja, hogy a magyarság legjobbjai a kiegye-zéskor már tisztában voltak a nemzetiségi politika fontosságával. Deák bizonyítottan nem azért szólalt fel nemegyszer a nemzetiségek érdekében, hogy azok szimpátiáját elnyerje, hanem igazságérzetére alapozva. Nem befolyásolta sem hazafiúi szűkkeb-lűség, sem nemzetiségi sovinizmus. Sajnos hiába várták a törvénytől a megoldást. A nemzetiségek nem fogadták el a feléjük nyújtott kezet, de rövide-sen kiderült, hogy ráadásul semmire sem emlékez-tek és semmit sem tanultak.

A Sztójay kormány idején Mikó tevékenysége már nagy nehézségekbe ütközik, mégis az ellenál-lással kapcsolatos ténykedése tulajdonképpen ek-kor, a német megszállás után kezdődik. Az Erdélyi Párt fővárosi irodájának vezetését tiltakozásul azon-nal átadja és hazaköltözik Kolozsvárra.

1944 nyarán, a Hitel júniusi számában jelenik meg Wesselényi szózata című tanulmánya, melyben a Zsibói Bölény elfelejtett vagy csak szövegkörnye-zetből kiemelt részleteiből ismert látomásos írását elemzi. Wesselényi előre látta a keleti veszélyt, az orosszal összefogó románt és a forradalmi fenyege-tettséget is. Egyedüli európai ellenszernek egy du-nai föderációt, illetve egy európai szövetséget látott, és hangsúlyozta a nemzetiségek komfortérzetének fontosságát. A front már a Pruthoz közeledett, mi-kor Mikó arra emlékeztetett, hogy a vak Wesselényi egy évszázaddal előbb is látta, mi várható.

A román kiugrást követően a Lakatos kormány

22

idején sikerül létrehozni az észak-erdélyi németel-lenes erők egységfrontját. Erdély fokozatosan meg-szállás alá kerül. Az Erdélyi Párt szerepe megszűnik. Az Erdélyi Magyar Tanács tagja lesz Mikó Imre is. Ennek létrejötte körül ellentmondásos irodalmi adatok vannak forgalomban, ezért ismét figyelmez-tetek a 2004-ben megjelent Vita Sándor és Teleki Béla levelezésre. Nincs kétség afelől, hogy a me-morandumot Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István fogalmazzák meg, de részt vesz a munkában Tamási Áron is. A négy fogalmazó közül három a Hitel munkatársa. Teleki Béla Budapesten van. Így készül el tehát a negyvenek memoranduma, az a beadvány, melyet a 40 vezető erdélyi értelmiségi aláírásával Teleki Pál fia, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanító Teleki Géza visz el a kormányzóhoz. „A háborúnak lehet egy pontja, melyen túl a háború már nem háború, hanem em-bermészárlás” – írják benne, és figyelmeztetik a kor-mányzót, hogy ha nem tesz semmit, akkor „Erdély külön utakra léphet”. Későbbi információ szerint, amikor Teleki Géza Horthynak – határozott szavak kíséretében – átadta az iratot, az így szólt hozzá: „Apád nem mert volna így beszélni velem”. A me-morandum megfogalmazásának időpontját tartják az Erdélyi Magyar Tanács megalakulása pillanatá-nak. Elnökének a távollevő Teleki Bélát választják, s természetesen Mikó Imre is tagja, Balázs Sándor adatai szerint a végrehajtó bizottságba kerül be. Te-hát a memorandum elkészítése megelőzte a Tanács létrejöttét. Ennek nem mond ellent az az adat, hogy Mikó Imre felutazott a fővárosba és felkereste a La-katos kormány négy miniszterét, és hogy Vita Sán-

dorral együtt Horthy fiával, Miklóssal is tárgyaltak, aki a fennmaradt kézirat szerint: tajtékozva szidta a németeket.

Mikó és a Hitel-csoport egyes tagjai ismét akció-ba lépnek. Ekkor sikerül elérni, hogy Kolozsvár ma-radjon nyílt város, és megakadályozzák a kiürítést. Ezt követően a németek távozásával járó rombolá-sok megakadályozásában is részük van. Mikó még a munkásság felfegyverzésében is szerepet kap. A szovjet és román csapatok bevonulása után a város életének megszervezésén munkálkodnak.

Aztán jelentős törés következik be Mikó Imre életében. Miközben a már felsorolt, kiemelten fontos és felelős magyar politikusi tettek sorának élenjárója, éppen a szovjetek hadifogoly-vadász akciójának esik áldozatául. 1944 őszén őt is elhurcolják, és három év kilenc hónapig tartó hadifogság vár reá, jórészt Csehov szülőföldjén, az Azovi tenger partján levő Taganrogban. Itt nyílik alkalma a későbbi életében szerepet játszó hatodik nyelv, az orosz elsajátítására. Mert ő a hadifogságot is szellemi kincstárának gyara-pítására fordította, a remélt – immáron más keretek között szükséges – szolgálat érdekében.

Életének külön korszakát jelentik fordítói mun-kásságának évei. 1949-től az 1. számú fiú középisko-la (az egykori Unitárius Gimnázium, később Bras-sai Sámuel nevét veheti fel) orosztanára. Közben számos orosz művet fordít magyarra, és tankönyvet is készít. 1958-ban eltávolítják a gimnáziumból.

A hatvanas években esszéket kezd írni. Saját bevallása szerint fordítás közben lesi el ennek fo-gásait. Bölöni Farkas Sándorról, Brassai Sámuelről, Vicenţie Babeşről, Macchiavelliről, Morusról, Rous-seau-ról ír a Korunkban. Lefordítja Rousseau Társa-dalmi szerződését, közben a magyar művelődéstör-ténet témái felé fordul.

Esszékötetének kiadására már nem kerülhet sor, mert a tanügyből is kitiltják, és ezt követően a könyvterjesztésben helyezkedik el. Könyvelosztói alkalmazott, majd a Puskin utcai (az egykori és mai Egyetem utcai) tankönyvbolt eladója. Ez az időszak egy évtizedet jelent életéből.

Időrendben ezután jelenik meg Honpolgárok és világpolgárok című esszékötete (1967) és az Orbán Balázs nyomdokain, valamint a Bölöni Farkas Sán-dorról szóló életregény, a Bércre esett fa, mely igazi szépirodalmi teljesítmény (1969). Érdekes adalék, hogy Farkas Sándor bölöni tanítómestere Mikó Imre ükapja volt.

Két évtizednek kellett eltelnie, hogy ismét visz-szatérhessen a nemzetiségi joghoz, de ekkor is csak a hetvenes évek adta korlátozott keretek között. Eleinte névtelenül és indokolt félelmekkel. Ilyen jellegű írásai tehát élete utolsó hét évében jelentek meg. A szakirodalmat több nyelven is figyelemmel kísérte. „Irodalmárnak lenni passzió, jogásznak len-ni kötelesség” – mondotta egyszer.

1972-ben az akkori korlátok ellenére is leírta: „Az egyenjogúság adta alkotmányos lehetőségeket is meg kell ismertetni a nemzetiségi dolgozóink mi-nél szélesebb köreivel”. Néhány tanulmányában elment az akkor lehetséges legmesszebbre. Felfe-

Nagy Endre: Feleségem profilja (monotípia)

23

dezhetjük a kultúrnemzet elismerésének nem túl-ságosan rejtett igénylését.

A népszövetséggel kapcsolatos csalódások a háború után is folytatódtak számára. Az Emberi Jo-gok 1948-ban elfogadott Egyetemes Deklarációja említést sem tesz a kisebbségi jogokról, úgy tekin-ti ezeket (akárcsak a mai uniós politikusok), mint amelyek benne foglaltatnak az általános emberi jo-gokban és felesleges a külön szabályozás.

1970 és 1973 között a nyelvhasználatról ír tanul-mányokat (Nyelv és jog; Nyelvhasználat és jogtörté-net Erdélyben; Nemzet és nemzetiség; Az együttélő nemzetiségek jogegyenlősége). „A nyelv a nemzeti-ség és a nemzetiségi lét legfontosabb ismertetőjele”, „a nyelv egy nemzet szent tulajdona”, „a nyelv a nem-zetiség reagense” – írja. Szerinte a nemzetiség a tör-ténelem változásai közepette olyan közösség marad „amelynek tagjait egybehangolja a közös nyelv és a közös hagyományokban gyökerező kultúra”.

Ekkoriban már a Kriterion Könyvkiadó kolozs-vári szerkesztőségében találjuk mint főszerkesz-tőt. A Téka sorozat beindításán munkálkodik, már kongresszusokra is eljárhat. Ekkor írja le azt, hogy a nemzetiség, felfogása szerint: „sajátos minőséget, etnikumot jelent, jellegzetessége a közös nyelv, a közös hagyományok, a közös kultúra s mindeze-ken túlmenően az összetartozás tudata”. Szerinte „teljes egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha az együttlakó nemzetiségek számára is biztosít-ják mindazt, ami a román nemzethez tartozók szá-mára természetes és magától adódó…”

1971-ben jelenik meg Brassai Sámuelről szóló életregénye Az utolsó erdélyi polihisztor címmel. Dávid Gyulával írják a Petőfi Erdélyben címmel megjelenő kötetet (1972), és pályatársának, Balázs Ferencnek (aki iránt érdeklődése már diákként megmutatkozott) a könyvét is sajtó alá rendezi Be-járom a kerek világot címmel, s benne életrajzát is megírja (1975).

Csatári Dániel hívja fel a figyelmet arra, hogy Mikó Imre ekkortájt (1974) nevezi magát egy nyi-latkozatában „világlátott lokálpatriótának”. Mint mondta: „előbb-utóbb nekem is hozzá kell fognom a memoáríráshoz”.

Csatári szerint e szándékát, az Akik előttem jártak című antimemoárjával kezdi megvalósítani. Ezt kö-vetően kezd hozzá A csendes Petőfi utca című ön-életrajzi visszaemlékezéseihez. Balázs Sándor szerint ez egy családszociográfiai szálakkal átszőtt epikus mű. Ezt a munkáját töri derékba 1977. március 21-én a Mikók rettegett ellenfele, a rák okozta halál.

Mikó munkásságának méltatása közben olvas-hatunk az ENSZ égisze alatt zajlott ohridi tanulmá-nyi ciklusról, ahol érvényesülni kezdett az, misze-rint „csoportok jogait nem helyes, nem célszerű és elméletileg sem helytálló az emberi jogokra vagy az alapvető szabadságokra leegyszerűsíteni”. Ez 1974-ben hangzott el. Tudtommal ma, 2011-ben sem lett kodifikálva.

De foglalkozzunk most Mikó Imre személyiségé-nek egy fontos oldalával, a moralitással, mely egész életművét áthatja. Mikó Imre a szolgálat és a mara-

dás embere volt, az évszázados erdélyi hűség to-vábbhordozója. Amint azt Jancsó Béla egykor mon-dotta: „Erdély lelke a hűség”. Mikó egyik esszéjének zárómondata is így szól: „Az értelmiség szükségsze-rűen tér vissza szülőföldjéhez”. Nem felejthetjük el azt sem, hogy mély vallásos meggyőződésű ember is volt. A tehetség mellett, valamint komolysága és szorgalma mögött, derű és humorérzék is megfért.

Zaklatottan kanyargós életpályája során – legtöbb-ször kényszerhelyzetben is nagyot alkotván – annyi területen kamatoztatta tehetségét, hogy életművét sokáig inkább mint a nemzetiségkutatóét, kultúrtör-ténészét, műfordítóét, szépíróét vagy szerkesztőét s nem kevésbé esszéíróét tanulmányozták. Közben nem figyeltek a jogászi teljesítményre. Ennek bizo-nyára az is oka lehetett, hogy a nemzetiségi jog azok-ban az években igen kényes terepnek látszott.

Mikó Imre életének és munkásságának áttekin-tése közben a ma emberében elkerülhetetlenül merül fel egy kérdés. Miként lehetséges az, ami akkor az erdélyi kisebbségi lét első évtizedében a legnagyobb elbizonytalanodás, a legkeservesebb csalódások idején mégis működött. Nevezetesen, hogy a fiatal erdélyi magyarok jelentős csoportjai – már tizenévesen s még inkább húszas éveik elején – olyan céltudatosan tudtak elindulni a közösség szolgálatának útján. Már az is feltűnő, hogy a tehet-ségeknek milyen sokaságát neveli ki magából ez az addig nem tapasztalt nehéz körülmények közé ke-rült, kétmilliót sem elérő kisebbség. De, hogy ezek a tehetségek, ha különböző utakon is járva, miként vállalják fel tudatosan és áldozatosan ugyanazt a ne-héz feladatot, nem lehet véletlen.

Azt is felvethetnénk, hogy a Mikó Imre életműve vajon lehetett volna-e ilyen gazdag és sokoldalú, ha számára egy kényelmes polgári élet adatik meg. A kérdés azonban nagyobb perspektívában is felme-rülhet, mert európai szintről nézve a kelet-európai, abban a magyar s magyar sorsunkon belül a kettős nyomás alatt élni kénytelen erdélyi sors lehetett az a pálmára nehezedő súly, mely a szenvedés igaz-gyöngyeit izzasztotta ki magából, amely a szenet gyémánttá préselte.

Mikó Imrének és kortársainak sorstörténeteit és életműveiket nagyon fontos lenne sorra feldolgoz-va a mai anyaországi (és mai erdélyi) olvasók elé tárni.

A mára mesterségesen elsatnyított nemzettudat, nemzeti önismeret, az egész nemzet – tehát az ezen értékeket tagadók – számára is nagy veszedelmeket rejtenek magukban.

Erdély küzdelmes évei mára sem értek véget. A magyarság Kárpát-medencei sorsának nehéz feje-zetei egymást követik. Amint azt Asztalos Miklós-tól már idéztük, a múlt hozadékának felhasználása szükséges és végre el kell jutni ennek az igazságnak a felismeréséhez.

A Mikói életmű – önmagán is túlmutatva – erre figyelmeztet.

SZÁSZ ISTVÁN TAS

24

A cigány mesék (általában a mesék) beavatási rítusainak vizsgálata antropológiai eredetű, a disz-ciplína módszereivel párhuzamok és rokon voná-sok mutathatók ki a primitív társadalmak szokásai, jelképei és a varázsmesék egyes elemei között. Mi-előtt rátérnénk a cigány mesék konkrét beavatási rítusainak antropológiai vizsgálatára, tágabb ösz-szefüggésben elemezzük a rítusokat és azon be-lül a beavatási rítusokat. Nem is cselekedhetünk másképpen, hiszen a cigány mesélők környezetük meséivel együtt vették át a kész beavatási szertar-tásokat, bizonyos formai és motívumbeli módosítá-sokat végezve rajtuk. Az így módosított beavatási rí-tusok otthonosabbak a cigány kultúrában, a sajátos életvitelben és a valóságértelmezésben.

A mesékben megőrzött szertartások újraéltetik a múltat, olyan mértékben, hogy – Dömötör Tekla szerint – bennük a „szimbólumalkotás szükséges előfeltételeit”, egyben a nyelv előfeltételeit kell látnunk. A varázsmese tehát archaikus rítusok és egyetemes szimbólumok rendszere, ezek formai elemekként hordozzák a művészi tartalmat; a me-sei felszín mögött felsejlenek számunkra azok az üzenetek, amelyek „örök” érvényűvé tették a mű-fajt. Hátterükben állandó jelleggel ott vannak az emberi közösségek kultúrájának szertartásokban és jelképekben konkretizálódó emlékképei. Ezek egyetemes érvényűek, így kortárs befogadásukban egyformán utalnak a feledés ködébe vesző kezde-tekre és az időszerű vonatkozásokra, a történeti me-sehallgató és a kortárs meseolvasó tapasztalataira. Ezért is feltételezheti Claude Lévi-Strauss, hogy az öröknek hitt emlékképeket folyamatosan újraélhe-tik az emberek a mitikus-mesei gondolkodásban, ebben leginkább a rítusok és a rítus értékű szoká-sok segíthetik őket. Az idő múltán elhalványuló tar-talmak miatt az állandóan ismétlődő szertartások és jelképek egyre inkább mesei sztereotípiákká vál-nak, egy ideig hű tükrei az eszményeknek, amelye-ket képviselnek, azonban a sok ismétléssel a forma állandósul, előtérbe kerül a hordozott tartalommal szemben, „szentté” vagy legalábbis sérthetetlenné válik. Ez bizonyos pozitív előnnyel is járhat, mert a sok sztereotip ismétlés csiszolja a mesei szimbólu-mot, elmaradnak felesleges és alkalmi vonásai, az állandóak pedig szilárdabbakká, egyben stilizáltab-bakká válnak. A jelképeknek ez az állandósulási folyamata átértékeli a rítusokat, főleg azok műfaji funkcióit; mindenkori szépségüket és funkciona-litásukat az adja meg, hogy nincs bennük semmi új elem, már nem is mondanivalójuk a fontos, ha-

nem az, ahogyan tolmácsolják és előadják őket. A szimbólumot létrehozó és alkalmazó mesélő való-sághoz való viszonya hasonlít a mitikus korszakát élő primitív emberéhez: egyszerre reális és irreális, racionális és irracionális. Egyfajta rítus tehát maga a szimbólumalkotás is: a mese általában az ellenté-tes dolgokat egyesíti a szimbólumokban, például a láthatót a láthatatlannal. Nagy Olga ennek az ambi-valens állapotnak legfőbb okát a mesemondónak a körülötte lévő világ iránti sajátos érdeklődésében látja, abban az intenzív lelki-szellemi állapotban, amelyben mesemondás alkalmával kerül: „Nem lé-vén képes igazi ok-okozati összefüggéseket megte-remteni, a hiányzó láncszemeket mindig fantáziája és intuíciója teremti meg, megismerésében az űrt ez tölti ki” – írja A táltos törvénye. Népmese és esz-tétikum című munkájában (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 44). A mesei szimbólum mindenna-pi gondolkodásunk számára nem egyesíthető vagy asszimilálható szélsőséges jelenségeket és dolgokat is egyesít, olyan gátlástalan merészsége ez a műfaj-nak, amelyre csak az őt létrehozó, mitikus-fantasz-tikus világban élő naiv mesemondó kreatív elméje képes. A mesehallgatónak ezeket a szimbólumokat nem elemeznie, hanem elfogadnia kell, belehelyez-kednie a mese mitikus világába.

A varázsmesei rítusvizsgálat történetébe Boldi-zsár Ildikó vezet be bennünket Meseterápia című tanulmánykötetében (Magvető, Bp., 2010). Szakiro-dalmi olvasmányaiból kiderül, hogy egy évszáza-da foglalkozik a kulturális antropológia a rítusok vizsgálatával, és a primitív népek, törzsek beavatási rítusai tekinthetők modellnek a mesekutatásban. A felsorakoztatott szakirodalmi hagyományból leg-inkább Arnold van Gennep etnológus és Mircea Eliade antropológus, valamint V. J. Propp orosz me-sekutató beavatási rítuselmélete hasznosítható a ci-gány népmesék vizsgálatában. Van Gennep a rites de passage kifejezéssel az emberi élet legfontosabb átmeneti rítusait jelöli, pl. a születéshez, a felnőtté váláshoz, a házassághoz és a halálhoz társuló rítu-sokat. Ezekben az antropológus három fő fázist különböztet meg: az elválasztó rítusok valamilyen állapotból vezetik ki a hőst, ezt egy átmeneti állapot követi, melyben a hős próbatételeken esik át. A pró-batételek fázisában a mesehős démoni erőkkel talál-kozik és viaskodik, legyőzésükkel megtisztul, majd különböző befogadási rítusok (gyakran házasság) nyomán új szerepkörben tér vissza a társadalomba. A cigány varázsmesék nem rendelkeznek saját, csak a közösségre jellemző beavatási rítusokkal, ezeket

Vadrózsa

Beavatási rítusok a hiripi cigány népmesékben

25

a magyar mesekincsből kölcsönzik, és közben változtatnak a jellegén. A cigány mesék egy része csak alkotóelemeiben (az ún. mesemotívumokban) egyezik meg a magyar népmesékkel, ám az alkotó-elemek összeállítása, a mesék felépítése sokszor gyökeresen különbözik mind a magyar, mind a töb-bi európai népmesétől. Ez a sajátos meseszerkesz-tés módosulásokat eredményez a beavatási rítusok-ban is. Különösen a két mesemondói véglettől: a legtehetségesebbektől és a leggyakorlatlanabbak-tól hallunk időnként furcsa meséket. Előbbiek ci-gány ízlés szerint önállóan dolgozzák fel a magyar mesetémákat, utóbbiak pedig nem rendelkeznek kellő megismétlő képességgel, és ezért ösztönösen cigányosan adják elő a történet vázát. Ehhez a ci-gány ízléshez igazítják a mesemondók a beavatási rítusokat is, például azzal, hogy a „szegény fiú” me-sealakot olyan mesetípusba helyezik át, amelyben eredetileg királyfinak kellene szerepelnie. Rajta és vele végeztetik el azokat a beavatási rítusokat, amelyeknek a legkisebb királyfival kellene megtör-ténniük, de ennek a fordítottja is gyakori: a királyfi minősül át szegény legénnyé, és helyette járja be a neki szánt mesei utat. A búcsúzás vagy elválás rítusa emiatt hol királyfi, hol pedig szegény legény módjá-ra sikerül. A démonnal (sárkánnyal, ördöggel, óriás-sal) való küzdelem is gyakran alakul cigányosan, a bátor kiállás, a személyes viadal helyett gyakran egy másik mesealak (rendszerint segítő táltos) küzd a királylány vagy Tündér Ilona kiszabadításáért. A házasság elmaradhatatlan rítusát követően a hős királyként tér vissza a mese elején elhagyott kö-zösségbe. Az alkalmazott szerkezeti ugrások miatt egyszerre módosul a főhős személye és a beavatási rítus megszokott menete. Például Boros Olga hiri-pi cigány mesemondó Pernyeholló király fia című meséjében a főhős Laci királyfiként indult „világot próbálni”, később pedig ugyanő Körtefa Jánosként megy el hazulról felesége, Tündér Ilona és kisfia keresésére. A mese kétszer is megismétli az elválás és a visszatérés (a befogadás) rítusát: királyfiként és Körtefa Jánosként is. Ezt a mozaikszerű meseszer-kesztést és a vele járó rítushalmozást a kétféle mese-változat közötti analógia is elősegíthette, több mese szól arról, hogy a szegény legény feleségül veszi a királylányt, és ő maga is király lesz, másutt ugyanez a legkisebb királyfival történik meg. A szóban forgó hiripi mesének bár nem ez a témája, és a szeren-csét próbáló hősnek is más a társadalmi pozíciója, de a mesemondó arra gondol, hogy sikeresebb a szegény fiú sorsa és a hallgatóság is jobban kedve-li a felemelkedő mesehőst. Ugyancsak Boros Olga A fejetlen emberek című meséje az elmúlás misz-tériumába, a halál rítusába avatja be mesehallgató közönségét. A halál birodalma a hagyományhoz igazodva itt is a lenti világban, a föld gyomrában van, ahol példátlan rendben, egyben félelmetes körülmények között találhatók az elhunytak. Az akaratán kívül ide került király kiszabadításának, a holtak birodalmába való bejutásnak érzékelhetően jól megformált, sztereotip rítusa van: meg kell talál-ni azt a mágikus képességekkel rendelkező táltos

cigányfiút, aki a férjét kereső királynőt levezetheti a föld alá a kilencvenkilenc lépcsőfokot számláló lejáraton, és aki rendkívüli képességeivel (alakvál-toztatás, látnoki képesség, varázserő) legyőzheti a túlvilág törvényeit és démonait. Emellett a túlvilág-ba, a halottak birodalmába bejutó élőknek is be kell tartaniuk az előírt viselkedési szabályokat. Mese-mondónk Kormos Piroska című meséjében, mely a Hamupipőke-típushoz sorolható, leginkább a be-fejező rész befogadási rítusa tanulságos számunk-ra. A mese eddig is többé-kevésbé hűen követte az eredeti történetet, talán azzal az egyetlen kivétellel, hogy az elválasztási rítusban Piroskát és az öccsét egy másik mese szereplőinek, Jancsinak és Juliská-nak a módjára kergetik el hazulról és hagyják kinn az erdőben. A mese végén az árva lány megjutal-mazása és feleségül vétele az eredeti forgatókönyv szerint történik: a lány elveszíti a cipőjét, a király-fi megtalálja és felpróbáltatja több lánnyal is, míg végül rátalál eredeti tulajdonosára, akinek megké-ri a kezét. A cigány mesezárlat megőrzi az eredeti motívumokat is: beszélő galamb, vérző láb, hintó. A mesemondónak valószínűleg nincs a tarsolyában a kezdő elválasztási rítushoz hasonló megoldása, „cigányos” befejezése, ill. befogadási rítusa, de más meséből átvehető kész mintája sem, ezért jobbnak látta meghagyni az eredeti, a célnak és szándéká-nak legjobban megfelelő változatot. Éppen a cigány mese mint ellenpróba sugallhatja nekünk a felisme-rést, hogy a Hamupipőke európai mesetípusban végérvényesen állandósult, sztereotippé vált a köz-ismert befogadási rítus.

Mircea Eliade a primitív mítoszok felől közelíti meg, és komplex jelenségként tárgyalja a beavatási rítusokat. Szintén három típust különböztet meg: 1) a serdülőkorból a felnőttkorba történő átmene-tek rítusait, amelyek a közösség valamennyi tagja számára kötelezőek; 2) beavatás valamilyen titkos társaságba; 3) sámánbeavatás. Ha ezeket a beavatási rítusokat a mesékre vonatkoztatjuk, akkor az ifjúvá avatást, az 1. számú típust kell követnünk. Ez előre kijelölt konvencionális alkalom arra, hogy az ifjúból felnőtté váló mesehős elsajátíthassa a tapasztaltabb felnőttek viselkedési mintáit és az ősöktől eredez-tethető tudást. A hőst a mese elején vagy elszakítják a szüleitől, gyerekkori környezetétől, vagy önként távozik valamilyen célt követve a biztonságos ott-honból. A reális világból rendszerint valamilyen szimbolikus-mitikus környezetbe (erdő), esetleg is-meretlen helyre kerül, itt egyaránt találkozik segítő és ártó szándékú mesealakokkal, majd démonokkal (sárkány, ördög, óriás) kell megküzdenie. Győzel-me a mesei út végét és egyben házasságát jelenti, ez egyszerre a beavatási rítus vége és a befogadási rítus kezdete is: immár egyenrangú felnőttként fogadja vissza az a társadalom, amelyből egykor elindult. A felvázolt beavatási rítus számos szimbolikus motí-vumot tartalmaz, ilyen például a szimbolikus halál, amelyből rendszerint sokkal szebben és bátrabban támad fel a mesehős, így maga a feltámadás is ép-pen olyan szimbolikus rítus, mint a meghalásé. A hi-ripi cigány mesék közül a Pernyeholló király fiában

26

Körtefa Jánost darabokra vágják, „mint a káposztá-ba való húst”, de nemsokára megtörténik csodálatos feltámadása: „A lú egyenesen a varázslóhoz vitte. A banya levette az átalvetőt, bevitte, a húst egy nagy dagasztó tekenőbe rakta, kiáztatta, kimosta a vértül, s ráfújt. Körtefa János hétszer szebb lett”. Természe-tesen ezt a szimbolikus mesemotívumot próbatéte-

lek előzik meg és követik a mesei cselekményben. Bolyongásai során a mesei fátum védőszellemet rendel az igaz úton járó mesehős mellé. Ez szintén valamilyen szimbolikus mesealakban konkretizáló-dik: tündér, segítő állatok, meghalt szülő szelleme, erdei remete stb. Ezek a rendkívüli teremtmények nemcsak előre tudják a hős sorsát, hanem képesek azt alakítani is. Boros Olga idézett meséjében egy banya segíti és figyelmezteti a mesehőst, a Kormos Piroskában az édesanya szelleme galamb képében igazgatja leánya boldogulását. Ennek a beavatási rí-tusnak ugyancsak szimbolikus motívuma az alvilág-járás és az égbe emelkedés. Amint láttuk, A fejetlen emberek című hiripi cigány mesében az élve elte-metett király sértetlenül tér vissza az alvilágból, más körülmények között a Szerelem ereje című novel-lamesében is visszatér a tetszhalottként eltemetett leány a másvilágról. Az égbeemelkedés motívuma a Pernyeholló király fiában jelenik meg, itt az égig érő fát vagy világfát a cigány mesékben hasonló funkciót betöltő körtefa helyettesíti, erre kell fel-másznia életét veszélyeztető próbaként a mesehős-nek. Ezek a próbák azt sugallják, hogy a kész férfi nem magától születik, nem természetes folyamatok eredményeként válik felnőtté, hanem kiállt próbák sorozata, tapasztalt, nagy tudású (szimbolikus) me-sealakok kellenek hozzá. Ezek pedig mind fontos mesemotívumai, ill. szimbólumai a serdülőkorból a felnőtt korba történő átmeneti rítusnak.

V. J. Propp a varázsmese történeti gyökereivel foglalkozó könyvében a mesei motívumok zömét a beavatási rítusokra vezeti vissza. Következtetését arra alapozza, hogy a mítoszok és a mesék kompo-zíciója egybeesik a beavatási szertartás eseményei-nek sorrendjével. Valójában egymás formai leképe-zéséről van szó, ill. a műfajok közötti kölcsönhatás-ról. Természetesen ezt csak a mítoszok és a mesék kutatói látják így, viszont a narrációs formákat ki-alakító és éltető közösség számára ezek egyenér-tékűek, tartalmuk és szimbólumaik szerint egyfor-mák. Ezért mondja Propp A varázsmese történeti gyökerei című, Istvánovits Márton fordításában a L’Harmattan Kiadónál 2005-ben megjelent könyv-ében: „Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy éppen azt mesélték el, ami a fiatallal (a mesehőssel) a valóság-ban is megtörtént. Közben azonban nem ő maga volt a történet főszereplője, hanem az ős, a nemzet-ség és a szokások létrehozója, aki csodálatos módon született (…). A beavatandónak elmondták azoknak az eseményeknek az értelmét, melyeket rajta is végrehajtottak. Az elbeszélések hasonlóvá tették őt ahhoz, akiről szóltak”. Boros Olga hiripi cigány mesemondó minden mesélési alkalmat beavatási rítusnak tekint, ilyenkor az általa meghatározhatat-lan múltba tér vissza, ahhoz a beavatási élményhez, amelyet a mesék első befogadásakor megtapasztalt. Mitikus gondolkodásában és érzelmi életében ezért tűnhet minden mese igaz történetnek, minden me-sélési alkalom pedig beavatási rítusnak. Azért őrzi féltőn a mesemondó cigányasszony saját meséi-nek integritását, nehogy sérüljön mitikus-mágikus világuk, ugyanis vele az ősök emléke, mítosza is

Tiltakozás (karc)

Koponya-csendélet (olajpasztell)

27

sérülne, ezért „sem elvenni, sem hozzátenni nem szabad”. Mesélése beavatás az ősök titkaiba, az elő-dök életébe, általa bölcsebbek és tapasztaltabbak lesznek a felnőttkorra készülődő ifjak, úgy cselek-szik, ahogy nagyszüleitől és szüleitől látta, ezzel egy hagyományozási láncot szeretne folytatni, tudást és tapasztalatot átadni. Propp a hasonló beavatási szertartást a primitív népek rokonsági szervezete egyik intézményének tekinti, és szintén életkorhoz köti, a nemi érettséghez: „A szertartással a fiatalt be-vezették a rokoni közösségbe, annak teljes jogú tag-jává tették, megszerezte a házasságkötés jogát. Ez volt a szertartás szociális funkciója (…). A formákat a rítus gondolati háttere határozta meg. Feltételez-ték, hogy a szertartás idején a fiú meghalt, majd új emberként kelt életre. Ez az úgynevezett időleges halál. A halált és a feltámadást olyan cselekvésekkel idézték meg, melyek azt ábrázolták, hogy a fiút cso-dálatos állatok elrabolják és felfalják, azaz elnyelik őt. Bizonyos időt töltvén szörny gyomrában visz-szatért, egészen pontosan a szörny kiköpte vagy kiokádta (…) Az időleges halál másik formája abban fejeződött ki, hogy a fiút szimbolikusan elégették, megfőzték, megsütötték, darabokra szaggatták, majd ismét feltámasztották. A feltámadott új nevet kapott, bélyeget vagy a lezajlott szertartás más jeleit vésték rá. A fiúnak hosszabb ideig tartó, általában igen szigorú oktatásban volt része. Megtanították a vadászat módjaira, megismertették vallási jellegű titkokkal, a nemzetség történetével, a mindennapi élet szabályaival és követelményeivel”. Ha az orosz mesekutatónak a beavatási rítusról mondott té-teleit a Pernyeholló király fia című cigány mesére alkalmazzuk, számos analógiát találunk, olyanokat, amelyek az ősrégi beavatási rítusokra emlékeztet-nek bennünket, ill. a közös eredetre engednek kö-vetkeztethetni. Körtefa János is átesik az ideiglenes halál állapotán, ezt követően pedig a szimbolikus feltámadásén: először „miszlingekbe” aprítják (ezt a műveletet a mesemondó a mese gonosz szellemé-vel, az óriással végezteti el), majd felélesztik és „hét-szer szebb lett” (ez a feladat a banyára, azaz a segítő varázslóra hárul). Sajátos cigány mesei megoldás az említett mesehősnek házassága, jóval a befogadás rítusát követően kell bejárnia a tapasztalatszerzés útját, az oktatás különböző fázisait. Az anyja elő-ször arra kéri, hozza el a hegycsúcs tetején született farkaskölyök máját, majd a tizenkét fejű sárkány gyűrűjét, végül felküldi gyümölcsért a világfát szim-bolizáló körtefa tetejébe. Csak ezeket a feladatokat teljesítve tudja legyőzni az életére törő óriást és a családját fogva tartó tizenkét fejű sárkányt.

A mesék beavatási rítusairól kialakított elképze-léseink az újabb elméletekkel válhatnak teljesebbé, amelyek rendszerint úgy lépnek tovább választott témában, hogy összegezik a korábbi eredményeket. Ilyen összegezés a René Guénon-é, aki a beavatás-ban a szimbolikának szán lényegi szerepet. A mesei tanítást nem tekinti a profán tanítás meghosszabbí-tásának, sem antitézisének, sőt nem is filozófiai kér-dés, hanem valami egészen más, aminek a lényege közölhetetlen, szavakban kifejezhetetlen, minden

definiálás csak rontana rajta. A beavatás szimboli-kus fogalmai egy más mentalitásból származnak, s ezeket mindenki a saját intellektuális képességei szerint foghatja fel, vagyis úgy, mint a mesék befo-gadó aktusában; a jelentést személyes erőfeszítések révén és fokozatosan lehet csak kibontani. Guénon szerint beavatás nem létezik birtokolt rítusok nél-kül, és valójában a mítoszok alkotják az igazi beava-tási nyelvet. Ezért nem tartja beavatásnak sem Elia-de, sem pedig Propp elképzelését: azok a rítusok, amelyeket egy törzs vagy egy nép minden tagja életének egy adott szakaszában megkaphat, nem beavatás, hanem integráció, csatlakozás egy cso-porthoz, aminek inkább gyakorlati funkciója van, így foglalhat el helyet és így jut szerephez az egyén a közösségen belül, míg a valódi beavatási rítusok meghatározott kvalifikációt igényelnek, és egy szűk elit számára vannak fenntartva. A beavatási próbák lényegében a beavatást megelőző vagy azt előkészí-tő megtisztító rítusok. Ezek a próbák gyakran öltik szimbolikus utazások formáját, kivezetik a hőst a profán világ sötétségéből a beavatási világosságba. A második születés szükségképpen magában fog-lalja a meghalást a profán világra nézve. A szimboli-kus halál és az újjászületés két nagyon fontos eleme a beavatásnak: meghalni valami régi számára, és késznek mutatkozni valami új befogadására.

VégH BAlázs BélA

Tiltakozás (karc)

28

Magyarországon az 1960-as évek közepétől végez-tek családrekonstrukciós vizsgálatokat, melyek alap-ján az össztársadalomra vonatkoztatható következte-téseket is sikerült levonni. A család mint a társadalom legkisebb strukturális egysége megbízható tükör.

Az általam kiválasztott család történetét női ágon (anya, lánya, unoka, dédunoka) fogom bemutatni kezdve Koós Andrásné Barabás Irmával, folytatva Bende Jenőné Koós Irmával, majd Miklós Istvánné Bende Máriával, végül Zsigmond Győzőné Miklós Máriával bezárólag.

Nem csak azért szándékszom a család történetét női ágon visszavezetve bemutatni, mert folyamato-san a nők vállalták a mikrotörténelem szóbeli átha-gyományozását, hanem azért is, mert ők képvisel-ték az összetartozást és a lelki egyensúlyt, s nőként is sokszor férfiasan meg kellett hogy állják és meg is állták a helyüket. Elmondható ez a felsorolt négy asszony mindegyikéről. Korábbra nem nyúlik visz-sza az emlékezet.

Barabás Irma (lánya és unokája is) a háromszéki Márkosfalván született. A márkosfalvi Barabás család-ról már 1595-ből okmányok tanúskodnak – állítja Pál-may József a székely nemesi családokról szóló művé-ben, és megjegyzi: „Tudomásomra jutott ugyan, hogy a márkosfalvi Barabás család már 1577-ben is mint nemes család szerepelt, de az adatok nem kerültek kezeim közé”. Amit viszont biztosan tudhatunk: „Ne-mes levelet 1619. augusztus 7-én Bethlen Gábor feje-delemtől Barabás Mihály székely hadnagy nyert, de ez csak megerősítése lehetett a család ősjogán alapu-ló nemességnek, mivel Márkosfalváról Barabás Ger-gely 1602-ben már mint nemes lófő-székely esküszik Rudolf király hűségére; 1614-ben pedig az említett községben Barabás Mihály és Gergely mint primipi-lusok vétettek fel” – írja Pálmay Háromszék várme-gye nemes családjait bemutató első kötetében.

A könyvön keresztül jutott kezembe a családfa, melyet a kiválasztott ágon egészen napjainkig si-került kiegészítenem. A családfa csúcsán a fentebb említett Márkosfalvi Barabás Mihály áll. Hat gyerme-ke közül kettőnek a foglalkozását is tudjuk: György deák volt, János pedig Béldi János tisztje. Barabás János két fiával, majd közülük is az ugyancsak János nevűvel folytatódik a családfa. Ő a kézdiszentléleki Folta Ilonával lép házasságra, akitől három gyerme-ke születik: Mihály, István és Anna. Mihállyal kellene folytatnom, de teszek egy kitérőt István leszármazot-tai irányába is, lévén hogy az ő unokájaként jön vi-lágra 1810-ben Barabás Miklós, aki festőművészként lett elismert. Igaz ugyan, hogy neki magának Már-kosfalvához kevés köze volt, ugyanis édesanyja az iszákos apa elől karjaiban a gyermekkel Dálnokba, a szülői házhoz menekült, és Márkosfalvára már nem tért vissza. Ennek ellenére a falu Barabásai számon tartották a híressé vált rokont, akkor is, ha már csak távolról lehetett összeszőni a rokoni szálakat. Talán nem tudta volna ennyire pontosan megmondani, de

Barabás Irma negyedik unokatestvér volt Barabás Miklós unokáival, dédapja és a festő nagyapja test-vérek voltak. Barabás Irma dédszülei tehát Barabás Mihály (megh. 1775-ben) és Köntzei Mária, nagyszü-lei: Barabás Elek (1769–1822) és Kovács Klára, szülei: Barabás József (szül. 1813-ban) és Becző Juliánna.

Barabás Irma a szintén márkosfalvi Koós András-hoz ment férjhez, aki földbirtokos volt. Budapestre elszármazott fiának családja őrzi még 1865-ös, bécsi kiadású Bibliáját, „melyet b. e. erdélyi ref. püspök és kir. tanácsos M. Bodola Sámuel úr kegyes alapítvá-nyából jó magaviselete és tanulásbeli szorgalmáért nyert” – harmadik elemi osztályos tanulóként 1867. június 26-án Vajna Sándor, a Székely Mikó Kollégium igazgatójától jutalomkönyvként. E Bibliába jegyzi fel élete fontosabb eseményeit: házasságkötésének és gyerekei születésének időpontját. Ebből derül ki, hogy 1882-ben (április 10-én, húsvét másodnapján) megkötött házasságuk hány gyermekkel volt meg-áldva, s hánytól kellett már csecsemőkorában elbú-csúzniuk. Haton érték meg a felnőttkort, négyen pedig már rögtön születésük után, vagy pár éves korukban meghaltak. Nem csak napra (pl. Áron napján, mely péntekre esett), hanem szinte percre pontosan (pl. virradatkor 3 órakor) feljegyezte az eseményt, azt is felrótta, hogy ki volt a bába, kik a keresztszülők, mikor tartották keresztvíz alá a cse-csemőt. A bejegyzésekből az akkori törvényekre vonatkozóan is olvashatunk néhány utalást. Egyhá-zi törvényekre: „minthogy Barabás Anis még konfir-málatlan volt, helyette anyja, Barabás Gyuláné For-ró Mária tartotta keresztvíz alá” Andrást, elsőszülött fiát (sz. 1883); állami rendeletre: „1896. február 19-én született egy leányom – anyakönyveztetett az új törvény szerint, anyakönyvvezető Veres Péter által, szülésznő Bak Mária”.

Koós Andrásné Barabás Irma, mint ahogy ak-koriban a legtöbb nő, háziasszony volt, gyerekeket szült és nevelt, emellett férjének is segített. A birtok szervezésében különösen férje halála után töltött be vezető szerepet, de gyermekei is segítségére voltak. A Koós-kúriában férje halála után hosszabb ideig Irma lánya családjával lakott, besegített a gyer-mekek nevelésébe, a házi munkába. Velük költözött Sepsiszentgyörgyre is, amikor úgy döntöttek, bérel-nek ott egy lakást, mert így gazdaságosabb, mint ha minden gyermeknek internátust fizetnének, márpe-dig mindegyiket taníttatni akarták. Itt érte őket a hír, hogy közeledik a frontvonal. Nem akartak mene-külni, de az idős nagymamát gyermekei Budapest-re költöztették Albert fiához (ő Kolozsváron Mező-gazdaságtudományi Egyetemet végzett, Orosházán kapott állást a Wengheim birtokon intézőként. Nem tervezte, hogy végleg szülőföldjétől távol teleped-jen le, de apja ezt javasolja neki egy 1918 körül írt levelében, arra hivatkozva, hogy otthon kiszámítha-tatlan a politikai helyzet. Albert a gazdatiszt lányát vette el feleségül, Budapesten telepedtek le, utódaik

Családtörténet női ágon

29

ma is többségükben ott élnek). Koós Irma nyolcva-non túl van, amikor a háborús körülmények okozta idegesség, nyugtalanság miatt egyre romlik egész-sége és fekvőbeteg lesz. Bombariadókkor nem tu-dott lemenni a pincébe, egy fürdőszobát alakítottak át neki, hogy ott meghúzódhasson. Ott halt meg az egyik légitámadás alatt. Mivel kijárási tilalom volt, a bérház udvarán hantolták el. Háború után Buda-pest egyik temetőjébe költöztették, aztán az 1970-es évek végén egy urnában hazahozták hamvait, és a márkosfalvi temetőben helyezték el. Akkor már gyermekei közül csak Albert élt.

Az ifjabb Koós Irma a három lány közül egyet-lenként tanult tovább. Szatmárnémetiben végezte a tanítóképzőt, és a háromszéki Páván kezdte pá-lyáját. Itt ismerkedett meg a zabolai Bende Jenővel, akivel házasságra lépett. Bende Jenőnek volt már egy felesége, akit fiatalon elvesztett, s aki után ma-radt egy fia is. Ifjabb Bende Jenőt pávai nagyszü-lei nevelték. De aztán mindhárman Márkosfalvára költöztek. A szülők a helyi iskolában tanítottak, s a szolgálati lakásban kezdték egybekötött életüket. Négy közös gyermekük született, de mind az öten úgy nőttek fel, mint édestestvérek. Később az ösz-szetartozást erősítette még egy különleges kötelék: nevelőanyja egyik testvérének lányát (féltestvérei első unokatestvérét) vette feleségül.

Bende Jenőné Koós Irmának nem csak az anya, de a családfő szerepét is be kellett töltenie. Férjét alig tíz év házasság után egy rejtélyes betegség mozgás-képtelenné tette, fokozatosan lebénította, majd elvit-te. Tanítói fizetéséből, egyedül kellett gondját visel-nie gyermekeinek – illetve mégsem teljesen egyedül, hisz édesanyjához költözött a Koós-kúriába, s ami a gazdaságból kikerült, abból szépen meg lehetett élni. Nagymamám emlékezetében elevenen élnek a cselédek, szolgák, szolgálók képei, a tágas szobák, a hatalmas udvar. Akkor fordult inkább szűkösebbre sorsuk, mikor Szentgyörgyre költöztek.

Bende Irma két fiút és két lányt szült, a gimná-ziumot mindannyian a Székely Mikó Református Kollégiumban végezték. A fiúk ezután tiszti iskolá-ba iratkoztak, a budapesti Ludovika Akadémiára, a lányok pedig tanítóképzőbe. A fiúk részéről érthető a lelkesedés, kamaszként várták és látták bevonulni 1940-ben a magyar huszárokat. A II. bécsi döntés családi ünnepnek számított: a Magyarországon élő rokonok eljöttek látogatóba. Bende Mária későbbi férje, Miklós István ekkor szintén ifjúként várta két faluval arrább, Dálnokban a bevonulókat. Számára az alkalomnak különlegesebb ízt ad az, hogy Dál-noki Miklós Béla tábornok állt a sereg élén, akiről tudta, hogy rokona. Ezt a kapcsolatot szerette volna később kihasználni a család, hogy elérjék: nagyta-támnak ne kelljen kimenni az orosz frontra, hiszen félárva és egyedüli fiúgyermek. Válaszát sokat idéz-gette nagyapám, Dálnoki Miklós Béla ugyanis ezt mondta neki: „Fiam, a hazáért el kell menni, én is ott leszek.” Mindketten ott voltak végül.

Bende Mária 1924. október 2-án született, a csa-lád második gyermekeként. Szülei nyomdokába lépve 1942 őszétől a nagyváradi tanítóképzőben tanult, 1943-ban csatlakozott hozzá húga is. Ő má-

sodéves volt, amikor 1944 áprilisában a háborús körülmények miatt felfüggesztették az oktatást, a tanulókat hazaküldték. Otthon napról napra köze-ledett hozzájuk a frontvonal, a szorosokon (Ojtozi-szoros, Úz-völgye) vonultak át az orosz csapatok, s már Brassóba is eljutottak. Augusztus elején halál-híre jött az idősebb fivérnek (Bende Sándor), az if-jabbról (Bende Lajos) pedig nem tudtak semmit.

A Bende család ennek ellenére nem akarta el-hagyni otthonát, csak augusztus végén, a legutolsó pillanatban döntöttek mégis úgy, hogy elmenekül-nek budapesti rokonaikhoz. De az utolsó vonat, amelyet még éppen elértek, s amelyet több nem követett, más útvonalon haladt, mint az előzőek, és Budapestet nem érintette. A végállomás Szombat-hely volt. Innen költöztek folyamatosan nyugatabb-ra, Ausztriába, egyik menekülttáborból a másikba, mígnem 1945 szeptemberében hazaindulhattak.

Bende Mária a váradi tanítóképzőben kezdett el kötelezően egy önművelési naplót vezetni, melyet aztán magával vitt a menekülőbe, és alkalomadtán feljegyezte benne élményeit. A naplószerű bejegy-zések 1945. május 14-én, augusztus 26-án, szeptem-ber 15-én íródtak. Aprólékosan írja le az utazásokat, hogy honnan hová irányították őket, mikor fordul-tak honnan milyen irányba. Beszámol az ott megült ünnepekről is: a május 20-ára eső anyák napjáról, Szentháromság vasárnapjáról, Szent István király napjáról, a Szent László hadosztály augusztus 30-án tartott műsoros estjéről és a legnagyobb ünnepről, amikor szeptember 13-án végre biztos hírt kaptak a hazamenetelükről. Szeptember 15-én tartották a búcsúistentiszteletet.

Hazaérkezve, Márkosfalván újra fel kellett épí-teni a szétdúlt otthont, kemény fizikai munkát je-lentett minden nap. A régi tervek ködbe vesztek, Bende Mária sem gondolt már arra, hogy tanítónő legyen. Az otthoni teendők túlságosan lekötötték, jelenét a munka töltötte ki, nem tervezgette a jövő-jét. Féltestvére biztatására, sőt határozott utasítására tettek mégis próbát húgával a hazaérkezésüket kö-vető nyáron a hasonló helyzetben lévőknek, tanul-mányaikat a háború miatt abbahagyni kényszerü-lőknek meghirdetett felvételin. Mindketten felvételt nyertek, s így a következő tanévben Kolozsvárott befejezhették a képzőt.

Bende Mária ezt követően került 1948-ban Dál-nokba tanítani. Itt ment férjhez a helyi születésű Mik-lós Istvánhoz, aki anyagi gondok miatt nem tanulha-tott tovább, de kitűnő szabó lett. Amikor 1954-ben megházasodott, nem csak választottjával kötötte ösz-sze életét, de egy időre annak édesanyjával és három unokaöccsével is. Korábban sokan hitték a faluban, hogy a három gyermek Bende Mária sajátja (főleg hogy vezetéknevük is egyezett), hisz sok anya nevel-te egyedül gyermekét, miközben férjük fogságban sínylődött, vagy életét vesztette a fronton.

A Bende-testvérek közül akkor még csak Jenő-nek volt családja. Legidősebb fiukat, Jánost, miután elvégezte Márkosfalván a négy elemit, Dálnokba küldték, mert különben minden nap át kellett vol-na gyalogolnia Márkosfalváról a szomszédos Mar-tonfalvára, hogy iskolába járhasson. Így viszont,

30

hogy lakhatott Dálnokban, időt és pénzt takarítot-tak meg, sőt, mivel Bende Mária és édesanyja akkor együtt laktak a dálnoki bérelt lakásban, a kicsi János két tanítónőtől is segítséget kaphatott előmenetelé-ben, amit szorgalmasan ki is használt. Később is so-kat emlegette, hogy mennyi mindent tanult tőlük. Ugyanígy a két kisebb testvér is, akikről külön törté-net szól, hogy kerültek szintén Dálnokba.

Az 1950-es évek elején Bende Jenő Sepsiszent-györgyön dolgozott, mezőgazdasági igazgató volt a megyénél, Márkosfalván új házat épített, jelentős területen gazdálkodott. Felesége tűzről pattant szé-kely asszony volt, és ami a szívén, az a száján: han-goztatta is az elveit. A kommunizmusról pedig nem volt jó véleménye, a kollektívbe nem akart beszáll-ni, sőt nyíltan fel is szólalt ellene, ahányszor csak tehette. Nem csoda hát, hogy egy napon érte jöttek, s neki a két kisfiával és öreg édesanyjával indulnia kellett Dobrudzsába, kényszermunkára, nagyobbik fiától (aki Dálnokban tanult) el sem búcsúzhatott. Brassóban kis időre bebörtönözték, ott gyűjtötték össze a foglyokat, hogy egyszerre vigyék majd el. Ott találkozott férjével, akit utána hoztak. Együtt folytatták az utat.

Bende Lajos orosz fogságba került. A hadapró- dokkal együtt menekítették nyugatabbra, nem akar-ták még a frontra küldeni őket. A harcokból így ki-maradtak, s mikor vége lett a háborúnak, vonatra ültették őket, és elindították haza. Egy állomáson azonban az oroszok lekapcsolták a leventéket szál-lító vagont, és egy Oroszországba tartó vonathoz kötötték. A fogságból hazakerülve Lajos felháborod-va vette tudomásul a helyzetet, és hogy legalább a gyermekek, unokaöccsei életén könnyíthessen, le-velet írt egyenesen az ország első emberéhez, Ghe-orghe Gheorghiu-Dejhez, melyre válaszul haza is engedték a két fiút, akiket szintén Bende Mária vett gondozásába. Közben Dobrudzsában megszerették Bende Jenőt munkabírásáért és hozzáértéséért, s 1960 táján, mikor szabadon bocsátották őket, mun-kahelyet ajánlottak neki ott, ahol addig is dolgozott, csak ezután pénzt is ígértek. Mivel biztos helynek látszott, maradtak, gyerekeiket is magukhoz vették, csak a nyugdíjkor határára tervezte úgy a családfő, hogy hazaköltöznek, főleg azért, hogy a gyermekek is inkább ott telepedjenek le.

Miklós Istvánné Bende Mária minden testvéré-nek volt már gyereke, mikor ő is világra hozta első-szülöttjét. A „kicsi buba”, akit ma is csak így emleget-nek, pár hónaposan meghalt. Az elvesztett kislány után két másik született, akik ma is élnek: Mária és Judit. Mindketten Dálnokban járták a nyolc osztályt, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium-ban folytatták tanulmányaikat, ahonnan Kolozsvár-ra felvételiztek: Mária matematika, Judit műépítész szakra. Jelenleg mindketten saját családjukkal Sep-siszentgyörgyön élnek.

Mária az egyetem utolsó évében férjhez ment a tordai (egész pontosan aranyospolyáni – csak az 1968-as megyésítés alkalmával a falut Tordához csatolták) születésű Zsigmond Győzőhöz, aki ma-gyar–francia szakot végzett, mindketten tanári pá-lyára készültek. Székelyudvarhelyen telepedtek le,

megszerették ott, nem is jöttek volna el, ha nem lett volna muszáj, de mivel Zsigmond Győző anyanyel-vi vetélkedőket szervezett az iskolásoknak, és olyan cikkeket írt, amelyek a tanfelügyelőség számára is kellemetlen igazságokat tártak fel, s mert olyan emberekkel barátkozott, akiket az állam veszélyes elemeknek nyilvánított, el kellett hagyniuk a várost, nem kaptak ott többé munkát. Egy ízben Máriának is emlékezetes találkozása volt egy férfival, aki isme-retlenül leszólította az utcán, és közölte vele, hogy mondja meg a férjének: könnyű bekerülni hozzá-juk, viszont annál nehezebb kikerülni, nem is biz-tos, hogy élve sikerül, úgyhogy jobb, ha betartja a játékszabályokat.

Az 1985–86-os tanévet már Dálnokban kezdték, a következőt pedig Sepsiszentgyörgyön. Szeptem-bertől új város, új munkahely – és újszülött. Akkor jött világra lányuk (Júlia), másfél évvel később pe-dig fiuk (László).

Társadalomtörténeti szempontból vizsgálva a család történetének szövetét, végigkövethetők a vallásosságra, a felekezeti hovatartozásra, az etnikai összetételre, a lokálpatriotizmusra, valamint az asz-szimilációra, a migráció előfordulására, motivációi-ra, a politikai rendszer provokációira, a gyermekvál-lalási kedvre, családszerkezetre, ezen területeken előforduló konfliktusokra vonatkozó változások.

A család szín református. Az ősök áttérése való-színűleg a háromszéki reformációval köthető össze, mely a 16. század végére nyúlik vissza. A kézdi egy-házmegye községeinek legrégibb összeírása 1735-ből való, s ezen már szerepel Márkosfalva.

Ha etnikai szempontból figyeljük a házasság-kötéseket, csak Bende Mária generációjában, az 1950–60-as években fordul elő a családfán először vegyes házasság. Addig nemcsak hogy magyar, de lehetőleg háromszéki székely és társadalmi rang, pozíció szempontjából is megfelelő társat választot-tak. A suba a subával, guba a gubával érvényességét is ugyanekkor kezdődően látom meginogni.

A lokálpatriotizmus, a szülőföldön való letelepe-dés, vagy legalább visszatelepedés vágya is ez idő-szakban kezd átcsapni az ellentétébe, az elvágyako-zásba. Míg addig az elvándorlást a férfiak esetében a munkavállalás, a nők esetében pedig a házasság motiválta, addig a 20. században a politikai rend-szer kedvezőtlen fordulatai és kiszámíthatatlansága lett a fő ok.

A gyermekvállalási kedv is mintha a 20. század közepén kezdene csökkenni, míg előzőleg nyolc-tíz gyermeket számlált egy-egy család (igaz, néhányan el is hunytak). A családszerkezet is akkor alakult át: általánosságban a új családok különköltözése vált jellemzővé.

Zárógondolatként álljon egy idézet: „A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület. Átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi vál-tozásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik” (Boreczky Ágnes).

ZSIGMOND JÚLIA

31

A Magyar Napló a Magyar Írószövetség havonta megjelenő irodalmi folyóirata. Egyidős a rendszervál-tozással – 1989-ben Cseres Tibor, az Írószövetség elnö-ke ajánlotta a magyar olvasók figyelmébe azzal, hogy „politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetet-len minőségeszmény jegyében” indul útjára.

Jelenlegi formáját 1994-ben nyerte el, amióta Oláh János, József Attila-díjas író, költő, a Kilencek néven indult költőcsoport tagja jegyzi főszerkesztő-ként. „Túl a Cseres Tibor által meghirdetett nyitott-ságon, a nemzeti irodalomnak ahhoz a fájdalmas, őszinte hangütéséhez kell visszatalálni, hűnek ma-radni, amely először, de máig képletes tömörséggel az ómagyar Mária siralomban hangzik fel, s máig hallik” – vallja a lap szellemiségéről.

A lap népszerű rovatai között meg kell említe-ni a Nyitott Műhelyt, amely írók, költők, irodalom-történészek alkotói műhelyébe nyújt bepillantást, valamint az Európai Figyelőt, amely elsősorban kis népek irodalmára fókuszál.

A Magyar Napló szerzői többek mellett Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Ferenczes István, Ferdinan-dy György, Juhász Ferenc, Kalász Márton, Kontra Ferenc, Kiss Benedek, Kovács István, Vasadi Péter, Vathy Zsuzsa, Vári Fábián László, valamint Alföldy Jenő, Márkus Béla, Szakolczay Lajos irodalomtörté-nészek stb., de ott volt közöttük a közelmúltban el-hunyt Határ Győző, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Rába György, Utassy József is. Szerkesztőbizottsá-gának elnöke Jókai Anna író.

A folyóirat mellett 1999 óta könyvkiadó is mű-ködik. A rangos és ismert írók, költők, műfordítók, irodalomtörténészek mellett rendre jelenteti meg tehetségüket bizonyító fiatal szerzők könyveit is mind az anyaországból, mind a határon túlról. A szépirodalom mellett helyet ad történelmi, népraj-zi, szociográfiai tanulmányköteteknek is. Megjelen-tetett már impozáns grafikai albumot, fotóalbumot is, sorozatai egyre népszerűbbek.

2002-ben indította útjára Az év esszéi, Az év novellái és Az év versei című antológiákat. Ezek a reprezentatív gyűjtemények évről évre széles pano-rámát nyújtanak a kortárs magyar irodalmi és szel-lemi életről. Másik közkedvelt sorozata a Magyar Irodalom Zsebkönyvtára, amely a diákságnak és az irodalomszerető olvasóközönségnek hatékony segítséget nyújt egy-egy magyar régi és kortárs klasszikus életművének megismerésében. Ezért az adott válogatáshoz mindig értő kísérőesszé tár-sul. Eddig Ady Endre, Ambrus Zoltán, Arany János, Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Cholnoky László, Cs. Szabó László, József Attila, Kányádi Sándor, Ko-vács Imre, Mezey Katalin, Mikszáth Kálmán, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Takáts Gyula, Tollas Tibor, Tömörkény István, Utassy József, Vasadi Péter élet-művéből készített válogatást, valamint Minden níp-nek az ü nyelvin címmel a régi magyar irodalomból szerkesztett értékes szemelvényt. A Magyar Napló

folyóirat közkedvelt rovatából, a Nyitott Műhelyből a kiadó reprezentatív albumsorozatot indított 2006-ban. A beszélgetést fényképek és saját alkotások gazdagítják, majd egy átfogó tanulmány zárja. A so-rozatban eddig Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Bella István és Tornai József munkássága és élete került górcső alá. 2008-ban regénysorozatot indítottunk egy pályázat nyerteseinek műveiből, amelyek a magyar rendszerváltás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait dolgozzák fel igé-nyes irodalmi eszközökkel. Eddig Kiss Judit Ágnes, Kondor László, Nagy Gábor, Berta Zsolt, Burns Ka-talin, Horváth (EÖ) Tamás, Pósa Zoltán, Tompa Z. Mihály regénye látott napvilágot. 2009-ben sikerült Németh László világirodalmi írásainak befejező, harmadik gyűjteményét is megjelentetni Szimultán utazás címmel.

A Magyar Napló kezdeményezte és működteti a Magyar Kulturális Folyóiratok Szövetségét, a Fó-KUSZ-t, amely vállalja a határon túli lapok pályáza-tainak lebonyolítását, szervez közös lapbemutató-kat Magyarországon, illetve részt vesz a határokon túli könyvvásárokon, író–olvasó találkozókon.

A folyóirat előfizetésére és a kiadványok meg-rendelésére az info@magyarnaplo.hu e-mailcímen és a Magyar Napló www.magyarnaplo.hu honlap-ján van lehetőség. A Művelődés szerkesztőségében is megrendelhetőek és megvásárolhatóak a Magyar Napló kiadványai.

A Magyar Naplóról