Peth

es M

ária

A

Múl

And

ósá

g s

táci

óiA csend üvegszilánkjAi

neked szórom szét a csend üvegszilánkjait,Te biztosan Tiffany-burát tudsz készítenibelőlük Holdcsillárnak, nehogy fénye elvakítson,ha a csillagok hétpecsétes titkai között olvasok.

Földcsuszamlás alá temetett nyögésem viszifeléd a légáram, mert lelked lassan tíz éve márlelkem és a menny között leng ragacsos pókfonálon.csapdába ejtette múltam szélesvásznú árnyékjátékát.

naplemente borostyánozza őszömbe hullottbúcsúd szavát, és elanyátlanodott lampyriskéntszívem feltáratlan földrétegébe zárványozzaszembogarad a javíthatatlan idő.

*

Felismerhető a kiszolgáltatottságkeresztnek feszül a hátalábán nincsen cipő

Pethes Mária

isBn 978-963-88142-1-0 A MúlAndóság stációi

AZ ÉGBOLT ANTOLÓGIÁJA

Annyid marad, amennyit kéretlenülszétosztogatsz. Meg annak az áldottterhét cipelő asszonynak a látványa,aki tegnap délután a fasorban örökre

retinádra égett. Arcán a büszkeség.Magzata nem sejti még a születésfájdalmát, csak iperedik, ahogy futnakaz idő állomásai mellett a fák. Mondj

valamit. Amit már százszor elmondtál,hogy ne oldhassa fel a túlparti hegyeketa láthatár. Hogy életed, és ne halálodkerüljön az égbolt antológiájába. Emeld

fel hangod, mert csapatokban rikoltozóseregélyek jönnek. Ordíts, ha kell, akár azéhes kisded, aki nem érzékeli a mindjártés a sohasem közötti különbséget.

isBn 978-963-88142-8-9

A nyolcadik is te magad légy, szólj „összetéveszthetetlenül a magad hangján”, döntöt-te el megszokottan makacs öntörvényeit követve Pethes Mária. Immáron nyolcadik kötete ez, az utóbbi években gyors egymás utániságban sorjázódnak polcunkon, és sorjáznak bennünket is, persze. Ám nem úgy, ahogyan a vasműhelyekben kellene, ahol is a felmaródott anyagot szedik így le, s puhítják, kényelmesítik, finomítják a megmunkált készségeket. Ellenkezőleg: ez a sorjázás élesít bennünket, megmutat-ja: „Hogyan is vállalkozhatnál a gyűlölet feltérképezésére?” Pontosabbá teszi a látásun-kat, ne csukódjon le szemünk, odatévedvén a „kilakoltatott napfény egyszervolt suga-rára”; s tisztábbá a hallásunkat, észlelvén, hogy alig változnak a korok, mert „mind-ben ott sunyítanak a gyáván hallgatók”, és ez a sorjázás teszi számunkra elutasítób-bá, elutasíthatóbbá az elfogadhatatlan kompromisszumokat. Mert nem lehet fon-tosabb semminél az, hogy „Te csak maradj tranzitutas egy lépéssel Isten előtt, hogy rajtad tarthassa szemét”. Így terheli ránk, szabja személyre a felelősséget a világért, a sorsun-kért, s teszi mindezt úgy, ahogyan József Attila testálta ránk a parancsot: a hetedik te magad légy. Persze, tudjuk, hogy az előző hat is magunk vagyunk abban a versben, úgy, ahogyan Pethes Mária – valamennyi sorában. Magát teszi egyre szenvedélye-sebben főszereplővé mindabban, amit együtt élünk meg és át; de, amíg sokan csak nézői maradnak a történeteknek, a történésen belül is, a költő nem ezt teszi. Mert hát ezt nem is teheti. Ha költő. És ő az, követve parancsát: szólj,„összetéveszthetetlenül a magad hangján”.

Természetesen nem öntörvényűség ez, sokkal inkább evidencia, hiszen egy köl-tő számára ez a legelső feladat: önmagává válni. Szerzőnk megtette ezt az utat, nem volt könnyű, de annyira nehéz sem, ha jobban meggondoljuk. Mert hát mi kel-lett volna? Habos ágyba reggelente habos kakaó, habcsókos gyerekkor, habosított gondtalanság? Ha ezt kapja az Úrtól, akkor most nem olvashatnánk ilyen sorokat tőle: „Honországot kell fogalmaznod a legszebb szavakból akkor is, ha fala leomlik másnap-ra”. Sebaj – folytatjuk. Ha nem másnapra, hát felépül harmadnapra. S ha még ak-kor sem, nos, hosszú még a hét, sok idő az a hat nap, s hát neki, nekünk még annál is több adatott. Mert holott kész a mű, de rajtunk áll, tőlünk függ annak működé-se. Mondom, nem volt habos, dédelgető kényeztetésben része; volt helyette állan-dóan habzsolható, sohasem fogyó szenvedés, bánat, szomorúság; s ha volt öröm, hát azt is félteni kellett; s abból is, oly sokból, már csak a versbeszédbe öntött em-lék maradt. Mint élő, lüktető, eleven, gyötrő gyönyör. Amelyben „tovább ragyog a végzet csillagképe”.

Ezt a ragyogást kapják most önök, kedves olvasók, Pethes Mária nyolcadik köny-vétől. Ne féljenek, noha az elmúlás stációit vetítette címlapra a borzongatóan tehet-séges Kunhegyesi Ferenc színei segítségével, ez a ragyogás nem olyan, mint a nap-fogyatkozás. Nyugodtan belepillanthatnak, a mélyére fúrhatják tekintetüket, odá-ig, ahol a sorjázott, csiszolt, mégis minden anyagnál keményebb és tüzesebb gyé-mántmag rejtőzik. A szó gyémántja: a félreérthetetlen, elmaszatolhatatlan igazság. A költészet egyetlen igazi lényege: az ívfénybeszéd. Nézzenek hát bele, s kövessék lépteikkel is tekintetüket; sétáljanak be Pethes Mária nyolcadik könyvének gyönyö-rű kertjébe, amelyben „a kivágott fák lelke az égbe száll”, zengi egy patetikus szimfó-nia, ám ott van mellette a keserű valóság: „Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmod-ják magukat a virágok”. De hát nem lehet, mert, mégis, „az ágakról fürtökben szól a fel-támadás”, ám a gyökerek, bizony, a megtartó megkapaszkodás nem látható. Csak érezhető. Csak tudható. Hogy „A föld alatt / porladó ajkukon /ring a Szózat”.

Ringasd el magad, kedves Olvasó. Ringasd el magad. Hogy az első, a hetedik, s a nyolcadik is te magad légy, együtt a költővel, Pethes Máriával.

Tamási Orosz János

Pethes Mária mûvei:

Se bújva se áldva – versek, 1999

A szerelem koldusa – versek, 2001

Lelkem Atlantisza – versek, 2003

Marionettjátékos – versek, 2007

Barbizoni elégiák – versek, 2008

Magyarország formájú kô – versek, 2009

A táj kristályszerkezete – versek, 2010

Az elmúlás stációi – versek, 2011

Pethes Mária

A MúlAndóság stációi

alkotóház2011

Pethes Mária

A Múl Andóság stációi

† †

© Pethes Mária, 2011

isBn 978-963-88142-8-9

Kiadja: alkotóházFelelős kiadó: tóth KatalinFotó: tóth lászlóBorító terv és tördelés: gembela Zsolt

nyomdai munkák: Robinco Kft.Felelős vezető: Kecskeméthy Péter

A borító Kunhegyesi Ferenc festményénekfelhasználásával készült

Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:Ott is a te kezed vezérelne engem,

és a te jobbkezed fogna engem.

139. Zsoltár

9† †

A táJ KAtEdRálisA– Dr. Maathai Wangarinak

Bekerít az idő, körbevesznek a felejtés tornyai.Rabláncon tartott rózsák suttogását hallgatják a füvek. csalóka szél fényűzést lop a sebhelyes égre. Az ősz küszöbére gurul a föld. Beomlik a nap

mellkasa, keserűség szivárog a talajba. csüggedtenlóg a fűzfák szárnya. A szavak rétjén nem nevel mármagokat a békekék katáng. új özönvizek szitárzenéje. Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmodják magukat

a virágok. leveleiket, mint közlés előtti kéziratokat, felülírja az enyészet. legyen boldogvers! A győzelemről.Milyen érdekes, ami az egyiknek siker, az a másiknakpusztulás. Felszaporodik az elmúlás nedve. gyűlik a halál.

Elveszett madárdalok kottafüzetébe nem írnak örömódát a megmenekülésről a rigók. Pókfonálon kristálygyöngy nehezékek. Az elszakadás pillanatának csodája. Az érzés-telenített fájdalom tömegvonzása. A lét szimmetriája

a nem léttel. A szecessziós stílusú fasor a táj katedrálisa. Platánok orgonálnak, hozzá egy kabóca kántál. Mosolyom fényözönébe tartom szentkép arcod. Karodban az isten megkegyelmez, és a kivágott fák lelke a mennybe száll.

10† †

A csÖnd AKUsZtiKáJA

Már reggel felkapcsolja a villanyt. napközbenis sűrű homály. A kert derékig ködben áll. Felkavarja, ahogy belegázol. gomolyog utána a csönd, mint jámbor birkanyáj. Az égen süllyedő felhőuszályok. Folyékony ólom. Ha megdermed,jósolhat belőle, magának. Még mennyi út előtte. csak ne kellene azt is vonszolni, ami mögötte van. Régóta sejti, hogy az elmaradt párbeszédekre

nem lel rá soha. Azzal a tudattal hallgatja a rózsáksóhajtozását, hogy ma éjszaka sziromajkukra fagy. Egy sirály a fojtó légbe vág. szárnya steril szike. Ami itt történik, az megy végbe máshol is. A holnap

zajszigetelt stúdió. Faláról visszaverődik a félelem, hogy valahol, valaki, egy biztonságban alvó életére tör, és az áldozat tizenhat kilohertz fölötti sikolyaemberi fül számára nem lesz hallható.

11† †

A FÉlElEM tÉRisZOnYáBAn

Ki hallja meg az alvó akácok lelassult lélegzetvételét A mindennek vége utáni állapotbanki veri fel az egykedvű csendet

Ebben a mozdulatlan időben olyan közel érzi magához az ember a mennyet mint amilyen közel a zsiráfok élnek az éghez

Kulcsoktól fuldokolnak a fiókokamikhez már régen nem illeszkednek ajtók

A legnagyobb kulcs egy szálkás kapuhoz tartozottde lehetetlen meglelni mögötte a házatPedig valaha ott bent az Édenkert tündökölt Bach muzsikát búgtak az orgonafürtökvízcseppek kórusától zúgott a kerti kúta tornácon borostás arcú öreg fújt bravúros füstkarikákat és egy törékeny angyalkenyeret dagasztott a családnak

Ez a házvalahol ott maradtvalaki gyermekkorábana teknősbékát formázó kenyér illatábana talpára karcolt keresztbenaz első falat előtti imádságbanaz utolsó morzsa felcsipegetésének mozdulatábana tömegvonzás törvényébena naprendszer névtelen bolygói alattamik éjszakánként úgy zokognakmint óceánok mélyén a társtalan bálnák

12† †

Ez a ház ott rekedt sorscsapások ideggázától bénultana lélekhasadás láncreakciójábanahol egy kislány még most istátott szájjal nézi az ósdi mozités lábaival őrülten harangoza félelem tériszonyában

13† †

A FŰZFA dŐlÉssZÖgE

Ülsz az emlékektől meghatott kertben.liliomok hófehér zászlóját rongyolja a szél.csak ülsz a jelzőtlen tisztaságban, képtelen vagy képviselni anyád jóságát, nem vagy elég a középszerűség ellenében, nem tudsz áthatolnia diszkólámpák ívfényén.

Kevés vagy feltartóztatni a viharbannyekergő fűzfa dőlésszögét, és erőtlen vagymegtartani chaplin botját, ami úgy áll az emberiség felett, mint isten dorgáló mutatóujja.

Meg sem közelítheted az ingókövek stabilitását.Hogyan is vállalkozhatnál a gyűlölet feltérképezésére?

csupán forradás vagy a búzatábla szétkaszabolt hasán, hajadban gyökeret vernek a kihullott gabonaszemek.Folyékony aranyat csorgat válladra az alkony,becsapja észlelésed a látóhatár, égi tűzijátékkal köszönt és arcodba kémlel a táj.

Fényesre nyalt kutyatálhold gurul az égre.Fák kiégett templomtornyán időz a csend,csak a válladon megállíthatatlanul zokogójázminbokor hüppögése zavarja meg.

14† †

A gRAMOFOn tŰJE – Karen Dinensenért

Amikor egy élettörténet barázdái között elakad a gramofon tűje, s ugyanazt zenéli újra, meg újra, állj oda bátran a szívedben megáldott fejfához és szórd szavaid porát a néma koporsóra. Rendíthetetlenül szavalj! Hadd vigye a szél, mint könnyű porszemet, a költeményedet. de egyetlen könnycseppet se ejts, nehogy összeálljon és szoborrá kössön az a gyászos pillanat. ismered ennek a földnek minden dalát. Kékvércsék skálázását indulás előtt. Ha elakadnak, besegítesz a vadludak egymást kereső kánonjába. Megérted a fasorban hirtelen levetkezett fák imáját, a nap sámánénekét az emberek boldogságáért. de vajon ez a föld ismeri a te dalodat? Beazonosítják hazahívó hangodat a fecskék? Alázatod fennsíkjára odatelepszenek a szabad felhők, hogy a rájuk könyöklő isten szemmel tarthassa hőn szeretett vidékedet? És egyszer valóban hozzád szelídülnek a rózsák, hogy utolsó szerelmes szívdobbanásodért térdre hullva imádkozzanak?

15† †

A lEgsZEBB sZó

Érted írok a táj triptichonjáraaz ég kifeszített gyöngyvásznárakilakoltatott napfény egyszervolt sugaráratelek damasztabroszáraaz örökkévalóság emlékművérekövek pórusábaa tó hullámszobor-parkjába

téged látlak a feledés víztükrén ésírok az aranyhíd lábánál alvó álmaidért

Éj barna mélye hordozza arcodneved zászlajával hivalkodik a szélszívem szabad rétjétaggódásod sólyma felügyeliszeme fényszórója bevilágít nyugtalanságaim kiserdejébe

A valóság ködfalára neked üzenekszétgurult harmatcseppekenegy-egy betűt hagyok te úgyis kirakodbelőlük a legszebb magyar szót

légörvények összekuszálódott mosolyáraközös emlékeink díszsorfalárasóhajok drapériájáraírom vallomásom

Ajkad bélyegét viselő pohárrahangodban zúgó tengeráramlásraa szemedben oldott sókristályokratapogatózó félhomályba

16† †

az elmúlásba fészkelő idő tiktakjáraimákra lehelt ámenekbeírom: méltó vagyokhogy benned lakjaks hiába kiáltasz rámszíveden verdeső pacsirtáraholtomban is érted dalolok

17† †

A MUlAndóság stációi – Nikiforosz Vrettakoszért

mint gyöngyöt rejtő kagylóantikváriumok homokfövenyébe süppedt könyveid maguktól felnyílnakhogy a belőlük áramló fény betöltse az eljövendő napokat

ismerlekmint jó honfitársamataki országát nem feláldoznide felvirágoztatni kívánjaa haza oltárán

a benned lakozó szeretet hófehérmindig szívedre szorított hűséggel szóltál összetéveszthetetlenül a magad hangján

ha majd a sírból előszólít az istenama igazságtevő naponés szétválasztja a rosszaktól a jókattéged hegyipatakok közé sorolamikben a pisztráng megél

*

emberi arcod küldtedleghalkabb sóhajod is himnusz volta mulandóság stációin átröppentélszabad albatroszs hiába hordtak köveket rádalóluk is felszólaltál minden ellenami rossz

18† †

tőled tudjukhogy a táj változikcsak a kor változatlanmindben ott sunyítanak a gyáván hallgatóknémaságukra ma is vulkánként feltörővéred a válasz

*

álmaimban a szike gyorsvonata keresztül-kasul száguld hasamonújra felszántja a régi sebeketszaglósejtjeimben elraktározódika vasúti váróteremszagú fájdalomés csak bámulom a steril kötéseketlengető egeta hold maszkot viselmint precíz kezekkel vágó sebészés teleszalad a szemem félelemmelés szívem megtelik könnyelmert olyan végtelen az éjjelés semmi semmi sem magasabb

*

kimaradtál a wikipédiábólpedig te voltál a legnagyobb argonautaJózsef Attilát aranygyapjúvá daloltad szívedben az idők végezetéigdörögnek Európa vesztes háborúiverselted magad lángnakistennek hiányzó óramutatónak a remény hangjának akkor is

19† †

ha minden eszmét befalaztakúj hazát fogalmaztálamikor nem volt mársehova haza

a tóparti kövek közülegy hattyú szemébőlma te néztél rámemberré szavaltálhogy legyen erőm még továbbujjongni minden új nap előttanyám foszladozó köntösébennekivágni az ég márványkriptájánakbezúzni a hegyek mögött lapuló halálarcát és megsimogatni a csillagokét

20† †

A sZÍV MAniFEsZtációJA – Camilla Deleurannak

1

csönd nyög a talpfák közöttAz utasok a közöny önkéntes száműzetésébenAz elsuhanó állomások szaggatott fényeinagyanyámat vetítik a kupé falára

Hosszas imádkozás után– amiben minden holtat és élőt felsorolt –Unokái fényképét nézegetilegkedvesebbjét mellére szorítjanem is lehet levenni onnanA hullamerevség odalapítja mellkasáraRezzenéstelen arcomat

Jaj-kék ajka körül igazgyöngyökettartanak a pihékKépkeretbe zárt szívünk megállHalott vagyok én is

Az éjjeliszekrény sarkán csiszolt pohárVizéből ránk vicsorogPermanentvörös ínyével egy Fölöslegessé vált protézis

2

tavasz is csak úgy lehetHogy az őszi levelekBelehalnak a nyár utáni sóvárgásbaszív alakú üzeneteket reptetnek a hársaksosem jön válaszEzért átadják magukat a rothadásnak

21† †

Jaj mennyi szín hal elHalottfehér szemfedőben sóhajtozikJég kék ég alatt a táj

ó mennyi álom alszik el örökreHiába bimbamoz fölötteAz időzítővel működtetett templomharang

Jaj mennyi seb a világonAmibe kétkedő ujjátdughatja a sok tamás(a szív menifesztációja2)

3

Kődzsungel a városAz egyik bérház első emeleténFedelét vesztett elektromos dobozbanVert tanyát egy cinkepárszigetelt huzalok közül nyújtogatjákKék fejüket nápolyi-sárga hasuk lámpásMilyen csodás a balkonládányi nagyvilágEgyszerű az életükKönnyedén meg tudják tisztítani A kártevő férgektől környezetüket

4

Amorf gúlába roggyanA téren egy hóembercsak sejteni lehetValaha dicső napjaitA padok résein elcsorog a télszerelmespár érkezikA fiú lesöpri kezével a padotÖlébe ülteti kedvesét

22† †

nehogy felfázzoncsókjuktól felenged a hótakaróElnyeli a valaha szebb napokat látott hóembertÉs egy úszóleckére váró örvös galambotszelíd szellő lágyan legyinti tarkónA szerelmeseket nedv-zöld arccal bámulóMagányos öregembert – messzire gurul kalapjaMély levegőt vesznek a fákÉs a Ferenc-téri óceánon átgázolnak egy új tavaszba

23† †

A tUdAtOs VÉlEtlEn – James Cagenak

Éjszaka tedd le a nappalok lélekszakadva hordott terheitÖltsd fel az ifjúság karcsú alakjáts aludj amíg a gondok falai mögül észrevétlenül kibontanak az álmok

Hajnalban úgyis barbár fényeklopóznak őrizetlen testedhezhajukban az elmúlás nehéz illatával igyekeznek leszorítani lélegzeted ritmusát

A tudatos véletlen feltárja mellkasodsenki se látja szíved rózsavirulásátVágyaid vad lángja óvatosan elhamvadMozdulatlan meztelenségedeneliramlott évek derengnek át

Veszteségeid fénye láthatóvá teszifeledésbe merült sikereideta szent szerelem bálványáts előtte térdeplő önmagadde leleplezi a hízelkedők nevetséges hajbókolását isHamis mosolyukon rést ütnek tőrszavak

Elzsibbadt sebeiddel ösztönözd őketAz élet hozta úgyhogy nekik menni kellA körülmények varázsos érintéseplasztikázza fájdalmaid torz hegétMaradj fiatal álmaidban és mindörökké halhatatlan leszel

24† †

AnYáM dicsŐsÉgÉRE

az éjszaka fekete tengeremint könnyű mentőcsónakothányta vetette ágyama hullámokból faragott emlékekoszlopcsarnokában

éreztem meghalokha éber tudatom nem fogja visszaaz álom nyihogó paripáit

megvadult fények cikáztak a redőnyön át s az éj tajtékos szájábanfehéren kaffogott a félelem fogsora

legyőzni haláltelégszer megtanultamisten a tudójahányszor maradtam magamrapicinyke pont az elpattant hajszálerekbőlfont ég alatt

számban viharok törmelékede anyám angyal kezeutánam nyúlt és vérbenlucsokban fürdő magzatátkiemelt a fájdalomörvényből

rám terítette selyem hajátfényes nappal lett hirtelenmint egy napalmrobbanás

25† †

jaj hány november tömi be méghóval a számhányszor ránt még vissza anyámaz élet beláthatatlan viaduktjábahogy elapadt magzatvizébőlelé tántorodjak és elvesztettköldökcsonkom emlékévelőssejtjeimet az igazságra pazaroljam

jaj hányszor lök még visszavigyél magaddal sóhajomrahogy halott szívével egy árvaságra született országothelyette is szeressekés benne dicsőségére megmaradjak

26† †

AZ ÉBREdÉs MáMORA

új sebességi rekordot állít felszemem kiszáradt tómedrében vallomásod, de már nincs idő.Arcom szakadékait a halál fogjaa földdel egyenlővé tenni.

Esténként azért imádkozom, (hogyha már életemben nem, legalább) pusztulásomban adjon az isten annyi méltóságot, amennyi az évszázadosviharokat álló tölgyeknek jutott.

Hogy ágkarommal minden veszedelemelől eltitkolhassam a fészket, és ne kelljentorkom szakadtából dalolnom a téli égbolt fényoszlopai alatt még akkor is, amikor a közönyös arcok sziklás hegységéből zúduló víz színén a nap jelzőbójája elvakít.

27† †

ÖssZEFÜggŐ tÖREdÉKEK

leukémiás lázban lobog a nyárFelolvasztja a fasor csonttá aszott ágaitMég tartják magukat a levelekde már meszet old a szélElfedni az elmúlás szégyenétValahonnan gyászdal szólMiért hangzik messzebbre a siralomMint a boldogságMiért émelyeg a világAz elégedett megfogalmazástól

*

senkinek nem panaszkodnicsak virrasztani álmaid felettAhogyan irányt vesztett cetekHevernek a tengerparti fövenyenA biztos halál tudatábansenkivel nem tudatni telefononHogy nem könnyítenek kínjaidoncsupán a patakok vízszintjét növelik Panaszos sírásaidátszerkesztik hazád vízrajzátVíztározó az arcodA szemedből áradó két fő folyóHordalékszállító képessége vetekszikMegduzzadt forrásokéivalKönnyeid kémiai sajátossága lágyHasonlít a magyar folyamok karbonát-szegény vizéhez

*

28† †

ne keressétek nyögő kórtermekben hangomne várjatok rám kongó folyosókonAhol megkínzott sorstársakVonulnak húsukba fúródott katéterekkelMenjetek szépen hazaJól reteszeljétek be magatok után az ajtótÖleljétek meg egymástMintha utolszor tennétekMintha tudnátok mindössze két percreVan a végítéletne törődjetekA látszatélet taván hánykódóKimerült pillangóval

*

Precíz sebészFeltárom a szekrény hasátEléje kuporodomElnézem a sok fölösleges ruhátA mosásban gyerekméretűre zsugorodott pólókatAmiket egy viselet után fölvenni már nem tudtam Rám tapadtakMint könnyű költő izzadt tenyeréreKitüntetés után a kézrázás

Ahogyan lőtt madarakEgyre hullnak a szekrénybőlA leértékelésben szerzett sosem hordott göncökPedig egykor milyen nagy sikernek könyveltem elEz is kellett az is meglettMost úgy tűnik lehetetlen tőlük szabadulniillatos holló tollaként szállingóznakBeborítják a szobátOdakint megolvad a világ

29† †

A bevásárlóközpontok parkolóibanÜresen ásítanak a rászorulóknak szántHasznált ruhák gyűjtőkonténereiKorgó gyomrukban néhány Boholytalanításra érett pulóver árválkodikde kinek kell ilyen dögmelegbenEgy kinyúlt kardigán

*

Kavafisz ezerkilencszáztizennyolcban írta Hogy a szenátus tétlenül várja A vandálok betörését ésFővezérüket illendőn fogadjákdicső címekről szóló okmányt nyújtanak neki átMiért szárad ki a számHa kilencvenkét év utánElolvasom a Barbárokra várva című versétúgy érzem magamMint a haldoklóAkinek nincs ereje tiltakozniHa egy náthás papEget verő tüsszentések közepetteszivárgó orrát csuhája ujjába törölveAdja fel az utolsó kenetet

*

Még egyetlen halott semlökte le magáról a koszorútHiába tette rá hazugVagy igaz emberszenvtelenül fekszenekA föld alattPorladó ajkukonReng a szózat

30† †

A CSEND KOTTÁJA– Aleš Debeljaknak

lidércek szeme villog a láthatár peremén,alácsüng a felhőkből az elmúlás létrája.sötét sörényét rázza, falvakra omlik a Vértesárnya. Kék porcelán égen káprázat a nap.

Vitorlázó vadmadarak vonulnak, dalukbana visszatérés ígérete. A szerelem szívveréselassul, mint őzé, ha meglapul a durva zajban.Az ég a földhöz alacsonyul. A kert a csendet

kottázza, lapjain a virágok f-dúrban ülő hangjegyek. Olykor egy harmatcsepp üti meg a cintányérlevelet. Kettétört mandalák a tó

vizén. A halak állják egymás tekintetét.Az emberek szobrokat állítanak magukról, maguknak. Egyre több a mosolygó törpe.

A világmegváltás iránti vágy elnehezül, mint szélcsendben a vitorlák. Az elvetett, ám sohakikelt magok sírását hallani. Őszirózsák színeshologram-ágyása a kert kivetítővásznán. Kínból

kínba költöznek a napok. Az állóképesség vasárnapmisére jár. látványos bizonyság: él a hit, csak sorvadó emlékezete kezdi mindig elölről a fohászt. Hangszálai polipként fonódnak a tiltó szóra.

Fáradhatatlanul mormolja: soha se megfutamodást,mindig visszatérést adj uram, mert az eljövendőszázadok mindent felmorzsolnak. Ha a fotóalbumokbanelporlad az arcunk, senki se emlékszik nevünkre.

31† †

Kötőjelek és három pontok között élünk, nyugtalanul írunka befejezetlen tegnapokban a semmi visszhangjáról.

Magányunkról a hontalan fekete tulipánok szólnak, hangjuk szétszóródik a légben, minta spórák. de jaj, ki temeti el a száműzetésből holtan hazatérő fecskéket? Bevérzések az égkötőhártyáján. Világégések szitanyomata. A tó tökéletes nyugalommal szimmetriát tükröz. Fénytörés alatt nyög a táj. Horganylemez leveleketzörgetnek a fák. Elveszett tárgyakkal rokonságot

keres a part. A semmit jelentő, egyes szám első személyben élő öregek sétája. Kövek ujjlenyomataaz iszapban. Minderről tudomást sem vesz a jövő.

éppen járni tanul, ugyan még bizonytalan a lépte.Elesik. Feláll, de már képes elültetni minden járókelő arcába a derűt.

32† †

BROnZMAsZKOK – Kovács József Hontalannak

elsőáldozó hóvirágok csengettyűznekaz azúr szemű éggel együtt csodálom őket nevem tudakolja a tó: mit érdemel az a bűnös akinek a zálogát rejti mélyemkettesben maradok a hullámok áradó dalávalmegvallom minden vétkemösszetapadt hattyúpár tangózik a nádas felőls a part csak áll a nap bűvöletében

*

rügyek pártfogója istent keresi benned a kifosztott tájhangod csobban a tóbanelvetett kő vagy a létezés szürke háttér előtt állemlékek sűrűsödő felhőjébőlbronz maszkokat önt a nap

*

válladra üti az összes csillagot az éjszakate vagy a költészet tábornoka nem nyögdécselsz kiselejtezett szerelmek utánútszéli pipsóbannem ültetsz a poézis sziklakertjébe kúszónövényeketsequoiamagas verseket nevelszárnyékukban hűsöl Jézus Krisztusés a barmok az istállóban téged is úgy bámulnak ahogyan rá pillogott születésekor a sok együgyű

33† †

csAK tisZtA tEKintEttEl

nem emlékszel a valóság illatáracsak állsz az ájult csendbenmint reflektortól halálra vált őz

Az elmúlásról huhogó fasorbanharangzúgástól megzavarodottmókusok cipelik kicsinyeiketZsiráfcsontvázfáknak kántál elnyújtott hangon egy reverendát viselő fenyő és tudod ez az út a semmibe vezet

Arcodra fagyálló szobrokat farag a szélénekhangod emlékét ostromolja egy bejelentésnélkül érkező mennydörgésUtolsó leheletednél apátlan-anyátlanmadarak melegszenekszárnyuk alól kihull az álom exlibriserajta a tulajdonos neve díszes címere

Aztán katakombacsend borul a tájramint antik üvegbúra nagyanyád süteményéretiszta tekintettel tüdőzöd le az illatát

34† †

EgY lÉPÉssEl istEn ElŐtt

Kinőtted a dajkameséketnem hiszel a fotocellás ajtókérzékelőjének tökéletességébenElőfordulthogy láthatatlanná váltálaz élet csupa üveg bejárata előttés orrodra csapódotta vigyázat önműködő

A hálát már ismeredtanulj meg kérni végrehogy megadathasson

És ne várd a sült galambotláthatoda partra kúszó gyökérkrokodiloktátott szájába semszáll sárga lepke

És ne sírjtúl mély már itt a vízcsak jól úszóknak ajánlottsebes folyású áradat zuhogminden gyönyörre

És ne mondd sohakár minden gőzérthiszen elforr a víz a tóbanahogyan ívnak a szerelmes halakE honban egyedül horgászszezonbanoldják fel időlegesen a tilalmakat

35† †

Aztán minden megy továbba maga megszokott menetrendjébenahol hiába várszaz ígért csatlakozásraAz állomást lebontjáknem marad egyetlen árva eresz semami alá behúzódhatnálha leszakad az égÉs mindennap leszakad

te csak maradj tranzitutas egy lépéssel isten előtthogy rajtad tarthassa szemét

36† †

ElPOcsÉKOlt tORKOlAttŰZ

Ébredéskortekintetedben gazdátlan kutya gubbaszt és egy régi május tüze perzseli arcodKilépsz az éjszaka dunsztkötésébőlmert a szabadság hívogatmint vitorlásokat a tengerFejed felett álmok sirályai köröznek s a nap arannyá szereti a smaragdzöld fákat

Kihalt templomkertben a legárvább szoborkitárt karjában türelmes várakozásMindig megjövök súgnádde oly soká ölelkeztél a csönddelhogy szíved beleöregedett és őrizet nélkül hányódika tegnapi esőben kint felejtett tulipánokelvadult medvehagymák illattengerében

Fekete éjszakákat írsz a hófehér papírraArcod fénye bevilágítja a megváltó jóságból épített karámotgyönge vagy vereségeidben emelt fővel állni és fogalmad sincskire hagyhatnád a tűéles napszakokata hamuval betemetett becsület eredetét

Egyre sürget a megsemmisítés vágyahogy tűzbe hajítsd az ihletett percekenátgázoló jegyzetfüzetek oxigéntömbjétamiben örökké ott zokognaka hiába kiirtott erdőkistenem bocsáss megez sem szabad mező lettcsak elpocsékolt torkolattűz

37† †

EMigRált AnYAFÖld

Ajkad halvány rózsaszirmán hervadt egy vércsepp szerettem volna lecsókolni rólad minden keserűséget de karod hófehér márványoszlopa ledőlt és magával rántott az ágynemű világtalan vermébe tompán puffant utolsó sóhajod mintha fagyott madár zuhant volna jéghideg kőre Öklömnyi pelyhekben hullott és ágyad fölött kavargott a hó

*

szürke aszfaltra zuhant az éj Az idő nem repült fel többé róla A gyász pengeéles szárnya azóta is tébolyultan verdes Hősiesen törnek utat a reggelek Minden világítást lekapcsolnak az eltorlaszolt folyosón

*

szorgos kezed nélkülözik érintésed hiányától vacognak a bárszekrényben poros kristálypoharak

*

38† †

lángvágó szél fordul be a sarkon durva homokszemeket uszít a levegőbe hogy tüdőmbe marják élethű arcmásod

* gyászzenét húz a tófenékre merült vonósnégyes Muzsikájuktól elnehezül a halak lélegzete

* Hiányod nyersanyaga külszíni fejtéssel kitermelhető belőlem, minél több éghető kőzetet aknázok ki, annál nagyobb marad mellkasom zárt terében a nyomás és a hőmérséklet, ami elengedhetetlen a szénüléshez.

* Emigrált anyaföld Márványfecskefészek tenyérnyi sírodon aranylövedékek

* tenyered kolostorába vonultam némaságot fogadtam mint árva tanyát bújtató hóesés Mikor érkezik egy olyan tavasz amelyik hazaküldi mosolyodat?

39† †

FEgYVERtElEn RóZsáK – Javier Heraudért

Repülőgépek karcolnak keresztetaz ég homlokára: áldás a táj felett. A templom előtt sorban állnak az emberek. Kezükben ágak, rajtuk pelyhes kiscsibék, barkák csipognak. isten szolgája kilép a súlyos fakapun és hinti a szenteltvizet. Én is ott várok, számban Anyám húsvéti kalácsánakíze, arcomra hull a szent permet, lassan legördül, és ahogyan folyó közelít a tengerhez, a szám szegletében billegő Te elveszed a világbűneit szavakba tér.

Elporlad az egykori küzdelmek emlékműve,csak partizán rózsák maradnak a porig alázott dátumok alatt.

Vénám eltékozolt kékjével, sóhajom cukorfelhőjévelfák oltárképe előtt térdelek és visszaperelemelhantolt mosolyod.A tóból vakmerő hullámok szökkennek szemembe,és arcom fájdalom-földjébe marnak.

gigantikus gömb gördül a csönd. Milyen szép vagy a felrobbant rügyek parfümfelhőjében.tekintetedből a szél kisimítja a rémület árbocrúdjait. Ajkadon az örök igen ring és szökőkutakfényorgonái ünneplik az örökkévalóságot.

galambok turbékolnak szívedben.igaz vagy. Uralsz minden tagadást,ahogyan óramutatók a kopott számlapot.

40† †

És egy nap – az elátkozott végtelen sötétségbefalaz minden kijáratot.

Íriszedbe célköröket rajzol a nap.Agyonlőtt énekesmadár.Megszabadulsz a tömegvonzástól.Elszabadulsz a varkocsba kötött hajú fasorból,megszabadulsz a testedtől, miként kezema kesztyűtől, hogy jobban érezzemsorsod hullámverését a tenyeremben.térden állva szívom a léptednyomában pusztuló port,és fegyvertelen rózsákkal vonszolomutánad ébenfekete hajad illatát.

41† †

FElHŐVOntáK tAlálKOZásA – Tamási Orosz Jánosnak

itt élned kell. És az életed árán itt kell halnod, hogy a szabadság szűk portásfülkéjéből kiszabadulj.

Kiparcellázott húsod alól kivillan őseid büszke csontja, nagyvérkörödben felhővonták találkoznak.

Honországot kell fogalmaznoda legszebb szavakból akkor is, ha fala leomlik másnapra.

sohasem hátrálni tövissel szegecseltrózsák közé, és soha meglapulniünnepi zászlók szárnycsattogásába.

Pupilládba fekete foltokat hagymosolyom napfogyatkozása.Hatálytalanított örök világosság.

Minden temető fölött bealkonyul.Arcvonásod elé sötét drapériát vonnak az uszályfelhők.

Mit kezdjenek a hűségesek a remény lendkerekes csalogányával, ha magyar módra sírva énekel?

42† †

FÉnYKÖRÖK

már nem hiszedhogy törekvéseid precíziós műszerévelakár egyetlen fokot is igazíthatsza relativitás elméleténés tüntetéseiddel kibillenthetednégy sarkából a valóságot

hosszú csendek jellemzik estéidetmonoton csordogál beléd az időszuggerálja a megváltoztathatatlant

még előre mészde folyton hátranézelhíven követnek megszépített emlékeidlépteidet nyekergő ízületek fékezik és boldogság önt elamikor beér egy matrózblúzbandúdolt dallam

*

hazahívó fészeknek látja egy tétova fecskecsapata szemed alatti karikákat testedből a hűség szobrát faragja a szél lábnyomodba összeszaladnak kíváncsi kölyökködök ne sújts kezed villámlásávalaz elmúlás levéltitkaibafélvak utcalámpa fényevilágítja be a feladó nevétszádra hiába nem veszed

*

43† †

kissé öregecske fenyő karját tárja madarakat hintáztat lengőbordájalombok árnyékában szerelem szövődik a vadgalambpár nászának hangjagyomorkorgásra emlékeztetmindenki szerelemre éhes

*

nádak kardélére zuhan a párakialszik a szálak sustorgásaegy korán kelő madárfénykörré dalolja az éjszakáttisztára söpört udvarárólfelissza az ég a Holdatszemedben tovább ragyoga végzet csillagképe

44† †

HARAngZúgás

egyetlen szavamlángra lobbantotta szíved erdőtüzételfelejtetted az asszonyok nevétmég azokét isakiket majd valamikor szeretni akartál

megrészegített citromfű illatú számpersze olykor jó bor és versek is kellettekhogy gyógyíthatatlanul mélabús tekintetedéjfekete tavában feloldódjon a délutánhígítatlan lehelete

ne sírjmár nem sírok én sempedig mostanábanmindentől könnyen meghatódomelfogadtamhogy borongós napokonfényem koszorúzzaaz ékágégrafikonok felhőkarcolóita diagnózisok lekottázható dallamáta sziluettjeikbe kapaszkodó ingázókata szerelmeskedéstől kimerült bodobács bogarakata csonka családban felnövő rigókata tulipánok színpompás körtáncátaz anyák napi harangzúgást

45† †

HOVá MEnEKÍtsEM – Békés Sándornak

ereimben megvadult folyók vágtatnak tüdőm erdejét ritkítja az orkánszememben kibiztosított villámoklélegzetemben fekete felhődunnák

sebesült fény felel lépteimrekirajzolja a kilakoltatott madarakatfelfedi a megszöktetett fészkethallhatóvá teszi a törött tojásokbana fiókasírást

mint jóllakott vadállatelégedetten morog a viharnyomában háborús övezet a kertbúvárfüvek légzőcső nélkül tanulnak lélegezni a víz alatt virágroncsokat temetnek a rögök csak a barackfa állja a saratgyümölcskicsinyeit karjába zárjaés ringatja elfogult anyás mosollyal tátott szájjal lesi a Hold az ég sötétkék visszhangjában

fészek nélküli idő fáj bennemajkamon fák kicsavart mosolyaa föld beforratlan sebei lüktetnekbennem nyögnek a patakok szájába tömött homokzsákokbennem jajong a szélszikévelösszeszabdalt hasú szántóföldfák kiégett templomtornyai

46† †

elnapolt vidéki ünnepekkidöntött utcalámpák és bennemjajveszékelnek a redőnyzörgetésselelriasztott gyermeki álmoka kikötőben rabláncon tartott hajókfelhőtorlaszok mögött tüntetőnap az éj árbocán lüktető csillagokszívemet sebzi az összetört víztükör amiben nem ismer magára a nyárbennem fuldoklik az áradás alá merültpart én visszhangozom az átszakadt gát utolsó sikolyát

Kárörvendő zuhatag hol nyersz bocsánatotmelyik táj tud visszavonhatatlanul magába fogadni

te tomboló orkán marad még madáraki képes lesz elfelejtenia kitelepítés megalázottságát

ki veszi tenyerébe a fiókatetemeketakiket vékony tojáshéjkoporsóvéd a nyestek ragadozó rohamától

elrongyolt lombok között a halál leselkedika tamariszkusz bokrok gospelje se bírja feltartóztatni

hová menekítsem a jelzőketamiket neked tartogatok

47† †

KÖVEK ARcÉlÉBE

lappang az estMinden árnyékra gondosan ügyelBabonásan kikerüli a fasorban lézengő utcalámpák fénykörét és a szerelemittasanbukdácsoló bodobács bogarakatHazafelé tartanak a rejtélygödrökből feltápászkodó titkok

Haragoslila uszályfelhők az égenHiába teríted jóságod a vacsoráhozlakatlan szigetre sodorja hajótörött szívem a forgószéla zivatar kimossa a távlatbólszínes vitorlák kasztanyetta csattogásátés az alámerülő evezők hangjának szelídségét

Vak esőfelhők tapogatják a repcetáblátde mit sem sejtenek színérőlKiáltok nekik: sárgaálljatok megsárga

Rozsdás perceket menekítekaz idő frissen mázolt ajtószárnya mögéElnézem a sétány kapujában összetorlódott ázott pipacsokat a fénnyel batikolt tejútsálat a fehérarany mandzsettagomb Holdata tavon szorgoskodó szobrászhullámotamint kövek arcélébe vési vonásaidat

48† †

MEditáló BáRánYFElHŐK

csupán az alkalmat öltötted arcodraés szemedben láncra vert kutyákugatták szabad társaikat épphogy megzavartad a felszeletelt alkonyatbana bárányfelhők meditációját

bejárható utak helyett énminden időben a lehetetlent választottamhajnalok vízrajzát igazítottam meglepő formákraami nem sikerült azt szétszórtam a kertbenlegyen swarovski kristály vetemény

élhető magasságig emeltelekés úgy vetettem rád magamahogyan szükséget látott a kenyérrede csak nyelés után jöttem ráhogy penészes volt a szíveden nőtt búza

nem tudtuk lakhatóvá tenni a hétköznapokathóakadály feküdt közénk az ágyonharagomban origami hiénákat uszítottam rádkésőbb visszaadtam viaszbábú tested a csendnekhosszasan követtem tekintetemmelmíg homályos uszadék lett retinámon

bibliai esőzések utánma egy fuldokló vakond rimánkodásábantéged hallottalakfeléd nyújtottam megmentő hajszálamde tele volt a szemed sárral

49† †

OlYAn MEssZE táVOlOdtAM– Jaroslav Holoubeknek

Olyan messze távolodtam az ajtótól ami mögött kifakult az állólámpára hanyagul oda hajított úttörőnyakkendőben a lelkesedés és alig ismerem fel a tükrön halványuló rendszereket csak egy festett díszdobozban pislákol vesztett tejfogaik gyöngyházfénye Már túlságosan sok feltételes megállóban töltöttem feleslegesen az időt ahhoz hogy megállapítsam melyik irányt kellene választanom hogy visszajussak ahhoz a röghöz ahonnan elindultam Elégszer tettem hitet a magam igazáról beleszőttem a széteső világba a fák törzsén jajveszékelő fűrészek és a földönfutó madarak magyar népdalát de a fájdalom önmagát mélyítő hasadéka visszhangtalanul elnyelte fogadalmaimat Már meglehetősen sok élő és halott szerelmemet boncoltam fel laboratóriumi körülmények között ahhoz hogy visszataláljak a kérdéshez boldog vagyok-e veled Olyan messze távolodtam a jóságtól ami kibontotta arcodon a földkerekség legszebb virágát s hiába permeteztem a megbánás könnyeivel lehetőségeink zöld pázsitszőnyegét sivatagi hőhullámok gyötörték szálai között ördögszekerek magoncai vertek tanyát Már-már jobbnak láttam lebetonozni az egész kertet csupán leszármazottaim biztonsága végett hagytam puha vakondtúrásokon zokogni a hajnalt

50† †

Az alkonyok vérző felhőtornyai olyan messze kerültek tőlem hogy a józanság reggelében feledtem magam de nem sikerült megfejtenem a villámzár működését ami megszabadít a betegség Quasimodo-jelmezétől de még mindig hiszem olyan ijesztőre aszalja testemet a válasz nélkül hagyott moccanatlan levelek miatti gyász hogy ideig-óráig elijeszthetem magamtól a halált Minden csókban egy anginás álom vár Miért rejtegetik az emlékek szoborparkjában az obeliszkekre vésett cirill betűs sírverseket Már csak abban vagyok biztos hogy szíved kontinentális szárazföldjében emlékezetemre gránitból emelsz katakombát amikor kezemből minden integetés elfogy

51† †

sóHAJOK MOnsZUnsZElE

Hallgatásomban mélybordó éjnyitogatja függönyszárnyait A hajnalról elgördül a feltámadás köve Bukófény mutat Hozzád vezető utat de bennem szapora vágy fakad és nagyra dagad az ágynemű sziklaormain Reményeim fehér zászlóit rongyolja sóhajod monszunszele A holnap világítótornya leomlik és mindent ellep a Hold sürgető parancsával érkező dagály Egy új Atlantisz nyílik a mélyben ahol újra kell tanulnunk levegőt venni egymás lélegzetéből Kilenc hónapig hordasz csigaházadban Értelmed tűzijátékával melegítesz Arcomon spirális ráncok mélyülnek és mandalába simulnak a párnák piramisán súlyos tekintetemből az álmok szavannájába gyűlik a könny Bomló sejtjeim sziréndalokkal csalogatják egymást sehol egy vitorlarúd sehol egy Odüsszeusz A csend menyegzői sátra eget verő Ütemesen csepeg róla az idő

*

52† †

türelmed sírásaim gőzében inhalál Karod lehúzza a jóság telt kosara de aszályos képzeletem futófénye csak egy mondatot keringet Valahol igen régen elvesztettelek

* ellobbannak a házasságkötő-termek eskütételei torkomba – mint egy halszálka – beékelődik a mindörökké Mégis úgy érzem én már csak megmaradok kiskosztümös körömcipős tanúnak aláírásommal mások fogadalmát hitelesíteni

jó leszek magnak ló helyett szamárnak vénasszonyok nyarának párbeszéd helyett monológnak riadóját vesztett harci trombitának szerelem-trianonnak feloszló hazának

53† †

PÖRÖlÖK VElEd URAM

Mindig veled pörölök UramKivel tehetném mássalha már csak a te kimeríthetetlen jóságodban hiszekde mondd már meg végremennyi végtisztességen kell még részt vennemés mennyi holtat kell mégzuhogó földgöröngyök dübörgése előlmellkasom koporsójában rejtegetnemÉs milyen vastagra növesszem bordáim mauzóleumáthogy a nevetségesen kántáló hangok ne jussanak rajtuk átÉs hány kihallgatáson kell mégelőtted megjelennemés az igazságért mennyi üldözéstkell még elszenvednemamíg a bizonyossággal megjutalmazol

Hányszor kell még részvétlen pillantások kereszttüzében állnomamíg eljön az idők végezeteamit anyámnak ígértél aki – éppúgy ahogyan te atyádnak –néked ajánlotta gyönge testét

Rég letelt a véres kakasszóban fürdő három napszámtalan bárányév vérét ajánlottam fel nekedA körém csoportosuló fákkal gregoriánt énekeltemnem öltem se szóval de tettel szerettem ellenségeimet nem törekedtem hatalomraMegelégedtem azzal amit adtál

54† †

Védőkart nyújtottam a kiszolgáltatottak föléMondd mivel engesztelhetnélek hogy visszaszólítsd az én Édesemet?Mikor teszel csodát: maréknyi porból húsvér testét mikor ölelhetem újra át?

55† †

MAgAsABB FÉnY

Amikor sűrű sötétséget tartanak a falak, mintha bálnák sírását visszhangozná az ég -hallani, amint névtelen bolygók zokognakhaláluk előtt. ilyenkor éveket öregszik a virágok arca,testük elnehezül, panaszkodásukbólgyémántot csillant a kert.

E kőszívű világban egyedül te vagy lelkes, betöltesz engem, ahogy sebet a vér. átütsz az árnyak tompa színén, vigasztalod kaszalétükben a füveket, és csak ritkán gondolsz magadra.

irigy varjaknak galambszíved viszed. tenyeredfáradt tárgyak fészke. nem érinted az elmúltperceket, nehogy fájdalmuk beleivódjon a másnapba. s ahányszor szavaid égboltján felragyog a tág nap, magas fény fürdeti az emlékező fákat, és tapintatos szellő emeli a titoktartó kalászok fejét.

Örökbefogadó kézjegyre vár a táj. türelmes hallgatása átjár mindenen. Évezredek örvénylenek rózsák porceláncsészéjében. Érik a végtelen.Befejeződni vágyik minden kezdet, báraz ágakról fürtökben szól a feltámadás.

56† †

istEn lángJElE – Pethes Zoénak

szikla vagyok forgószelek elé tornyosulok hogy vigyázzam szellőrózsa ajkad reppenő virágszirmait és meghatódomvéred csermelycsobogásától Elvesztegetett lázadások helyettzsendülő tavasz vagyHangodra kisimulnak a mennyország kapuja fölé dobott összegyűrt szivárványok hogy a védőszentek akadálytalanul ki-be járhassanak a szorongatottak enyhülésére csókot hinteni Zefírsusogású lélegzetedben a szabadság szellőzködik Olyan törékeny és szép vagy mint a szülőföld Azonban hála az égnek rajtad nem osztozkodhat semmilyen érdek terített asztal vagyok az éheseknek de selyemfüvet növesztek a számodra fenntartott független nagyanyaföldemen mert annyira óvom minden lépted és a lángjelet amit isten ujjlenyomata hagyott a talpadon hogy örökké kapcsolódhass a szeretet kötelékéhez Erőd vagyok lerombolhatatlan bástya és a szívem udvarházába vezető út Mélységek fölé acélos híd neked ívelek Az első mozdulattól az utolsóig hívó szavakból épülök

57† †

sZERElMEd iRánYtŰJE

szerelmed iránytűje hazavezet, ha növendékhópelyhek balettjétől meghatódik az eresz, s ahomályos tekintetű tócsák visszanyerik szemükrégi fényét, és kibontják zöld kendőcskéiket

a vidáman integető rügyek. Amikor anyává teszia porzó a bibét, csecsemőgyümölcsök sírását csitítjákágkarok, és pipacsjelzőtüzeket gyújt az árok, a tó tükrén járni tanulnak kisdedszelek, és a nap

rézcintányérját fényévek rezzentik meg. Hamadárhangversenyre hív a kert, és a tücsökdalosestre ráomlik a végtelen hűsítő csendje. Hogyhalevelek modern tánckarának tapsol a szabadon

szálló gondolat, és valahányszor szapora csipkéthorgol a fűszálakra egy angyal, és gondoskodó kézterít hófehér pelerint Jézusra a templomkertben,szerelmed iránytűje mindenhonnan hazavezet.

58† †

sZiVáRVánYÖV – Dr. Debreceni Lászlónak

Kicsit megül az üres fészekbenés a csend rostjait gombolyítja a napgesztenyefák ökölbe szorult tenyerétegy szelíd szellő kisimogatja

Homlokod kirakatábana hűség mozdulatlan szfinxje

Mint hangtalan Zeppelin súlytalanul lebeg a táj fölött a hajnal Beárnyékolja a szabadságotmagába szippantjaa könnyektől elnehezült virágokata halántékodra célzott csókok pergőtüzéthajad verdesését a vánkosonfelnőttkorod gyászaita befejezett múlt időta távolságot aminek mellénmindig ott szuszog egy visszatéréseljegyzett szerelmek nevétfészkek felizzó fénycsóvájátszáműzött akácok lila függönyétkoszorúslánymandulafák rózsaszín ínyéről a kegyelem ízétrózsák amputált végtagjaitisten szivárványövét

csak az énekesmadarak kristályhangzatához nem közelíthogy folyamatos jelent dalolhassanakszívünkbe

59† †

sZÍVEd ÉgHAJlAtA

tagbaszakadt fehér halottkutya fekszik a szántóföld szélénmint nagyapám damaszt szalvétájaa tizenkét személyes barna asztalon

tengert tükröz a tóból a délibáb az égre lám eredeti velencei tükörbenimbolyog egy dühöngő Kos csillagképe

Kis pocsolyába lefetyel az alkonys mint szabadon élő zsiráf hátrahőköl a krokodilt formázó porfelhőtől

Ez már nem a made nem is a holnapEz a minthamindörökkéahol remélhetőleg fájdalom nélkülmerülsz feledésbe szemhéjadon magasztosan viseledegy tiszta pillanat csókpecsétjétés boldoggá tesz ha hallhatodahogy elvesztett párja után egy hattyú csüggedten dudál

de ma még tovább a fájdalom keresztútjánszótagokra szednia többszörösen összetett indulatotMagánhangzóknak hűséges mássalhangzót írni hogy felolvasható legyenminden borzalom

60† †

Vajon hányszor nézel mégaz átalakulás végső ünnepéigtávollétek fénytelen tekintetébemíg végre halálpontosan meghatározodaz éjszakák zavaros álomképétnehogy egy ősz avarkoporsójaelnyelje az ébredés békességét

Retúrjegyet dalolsz a szeretet számára hogy majd egy boldog tavaszbankirügyezzen mint megváltó égi sugár

61† †

AZ álMOK HUlláMAi

Amikor alszunk, a gyermekkorunkban magukra hagyott alvósbabák haja, mint kedves halottainké, megered és a sötétség kriptafalába gyökeret ereszt.

Hallani a táj nyögését, miközben szabálytalanarcvonásán durva vésőkkel igazít a szél. Pánikba esett nyárfák suttognak be az ablakon, ésfélszemű utcalámpa glóriáz sorvadó gyalogutat.

A tó betonszegélyén dörögve törnek szétaz álmok hullámai. Alvás közben kilégzéseink rongyolják lobogós terveinket,

ereinkben vágtázik a gyűlölködő kor, jóllehetszívverésünkben csendesül az idő, az elnapolt megbocsátások árnyéka hatalmasra nő.

62† †

tAlálKOZásOK - Konstanty Ildefons Gałczyńskiért

Piruettező prímabalerinafák. tüllruhában a fasorAz idő korhadt metronómja ütemesen kattogcsonttá fagyott ágakon egy angyal orgonálArcomra hópihék pilinckáznak, szentlélekérintéstikkelő utcalámpa földöntúli fénybe karolja az utat

Keleten a nap helyett éppen fölkel tekinteted Pásztornézésedtől a szétszéledt felhőknyájba szelídülnek. dalodra rejtekükről előbújnak mókás szelek. Így könnyebben viszed válladon az Atya ólomtrónusával az eget

nyugtalan kőszikla gördül jobbodraés ekképpen fohászkodik: Kísérjék léptedszentek és Boldogok, amiért jóságodúgy vigyáztad, ahogyan Anyád takargattaa legjobb falatokat hazatérő fiának

63† †

sZÖVEtsÉg - Németi-Vas Katalinnak

fecskevillanások pengéit szegezi ránk a légde nincs mit bevallanunk csak futunk mezítláb a tópart kőmosott hullámverésén magasba emelkedik a nap arany pallosaizzó tűvel szél tetoválja ölelkező sziluettünket az útra

cölöphöz köti hűségét és átadja magát a ringásnak egy kallódó csónakvalami induló dallama hangzikamitől bandába verődik néhány kavics

vajon hányadik felvonásnál tarta hegyek és felhők díszletében álló tájvajon a rózsák vízlépcsőjéről zúduló áradatbanhány hangyának kell még odaveszniehogy megtanuljuk zsákokba hordani a lehetőségeket

a szántóföld zöld biliárdasztalán felbukkannak a vetemények korrodált történelem előtti tengeralattjáróikrepp papírpipacsokközül elpárolog az árvalányhaj dicsőségeangyali szelídséged ellenáll az özönvíznek

legszebb jelzőinket katasztrófákra pazarolja az orkánajánljuk fel neki a rózsák hervadását a nyár forró fészkéből gőzölgő biztonságota láthatár távolodásáttó és ég összefolyt kékségétszőlőskertek tömött fürtök alatti nyögéséta vasárnap elhaló harangkondulását

64† †

a szétroncsolt idő szilánkjaittaknyos nyárfák borzongásáta durva zajokatamik felzavarják az alvó kisbabákata kiserdő ablakszárnyainak nyikorgásátaz oldalazva hátráló mindörökkétszivárványok festékszórójátrozsdás sínpárok színlelt végtelenjétamin az egymást keresők mindig eltévednek kockák bűbájjal őrzött számaitamik akárhányat dobunk ismind a helyén maradnakaz elbódult Hold tág pupillájátbolygók dervistáncáta törvények átlátszóságát

az ötödik íztaminek nyelvünk most ad neveta hátrahanyatló mennyország sápadtságáta füvek csorba élén sántikáló fényeket

aztán kérjük meg az istentki-ki a maga hite szerinthogy ne büntesse zúgással erdeinketmert már akkor áldottuk őtamikor porszemkéntjátszadoztunk színe előtt

65† †

tÉnYVáZlAtOK – Hága Antóniának

gótikus templomhajófasorÉnekesmadarak gregoriánkórusaA hajnal fényűzésenyírt füvek arabeszkje a zsoltároskönyvbenMindig ugyanazon égenegyedülálló felhőkbe vésett jelekA szerelem légritkult magasságaahol hajlandók vagyunk élniVallomások három ismeretlenes egyenleteA birtokos eset nélkül maradók lélegzetében hiányjelekKyrie Eleisonok párájában emlékek romjaiMegszemélyesített tárgyak gyönyöreszavak fogantatásának euforikus békeidejedisszonáns napok hordalékai az idő árvízébenÖsszegörnyedten zokogó házakszívmagasságig érő könnyállóvízpocsolyavilágRészeg békák kurjongatásaismeretlen múzsaszéla káoszból kimeredő föld hajszálait kontyba tűziszikkadó veszteségekA csend zátonyán szárnyakért fohászkodó lábasjószágokBalettáncosbarackfaAnyáink befalazott csontjaPirosra vált szemünk szemaforjaKölteményekben melegszünkte hótiszta metaforaén éjfekete vessző

66† †

A HOnVágY állAndóságA

Ha álmaidban felsír egy vadgalamb, anyád hangját idézi. sokáig visszhangzikbenned, mint közeli találkozás öröme.A bánat mágneses terében élsz. Az óramutatókattanása megrezegteti a levegőt.Három óra. Ez az elhalasztott exitus ideje.Van benne valami fokozott boldogság. Mint a késleltetett ejtőernyőnyitással végzett ugrás.nagy akaraterő szükséges ahhoz, hogy kellő időbenvessünk véget a szabadesésnek.

*

Az érkezés örömébe mindig egy elhagyotthelyszín fájdalma vegyül. Agyadba üreget vájés belülről orrba vág a félelem. A vér kis térképetpettyez ingedre. Azt böngészed, hogytévedhetetlenül megtaláld az utat a szecessziósdíszek alatt roskadozó fasorban. Fenyőcinke tollavillan, mint vasutas zseblámpa fénye. Félbehagyott versek zsongásában haladsz. állandó honvágy gyötör. Az öröklét ígéretét dalolja feletted egy madár. Megrepeszti az ég kristálykupoláját.Reggel ezért lesz a fűszálakon az a sok kristályszilánk.

*

A szerelem idolja, ölelkező fák laokoon-csoportjamellett mész és arra vágysz életed egyre szűkülőterében, hogy megöleld azt, aki nem húzza át nevedaz emlékezetében. Kiszolgáltatod magad az örökkének.Ennél védtelenebb nem lehetsz. de már művészi szintre

67† †

emelted a tévelygést. Életrajzodban totemoszlopotépít a veszteség, s azok nevét faragja rá az idő, akik szerettek.Belevakulsz az emlékek ívhegesztő fényébe. senki nem lát,azt az egyet kivéve, akit ma megölelsz, s akinek sejtelme sincs,hogy közben elmúlik az üresség, amitől annyira rettegsz.

*

új helyet keresel magadnak, mint kedves tárgyaidnakaz életedben. A soha sem késő frázisának emlékművetemelsz. Mint levélen billegő harmaton, átsüt emlékeidena nap. Az elszakadás márvány keresztjét hordozod.sziklanehéz. gondolatok Matrjoska babáit rendezgeted.Már nem kérdezel. A válaszok benned keringnek. És tudod, melyik akad majd el egy végzetes napon a szívedben

*

gránátalma illatú volt a kert. Hullott levelekrefröccsent a leve. Akár a disznóvér, mondtad,miközben én rejtélyes tárgyak körvonalábakapaszkodtam, nehogy felszippantson az átélt élmény. Vagy tekinteted mélye.ismerem a mindennapok nehézkedési törvényét. Olyan elszántan igyekszem a magasba, ahogy elnehezült hattyú szakad el a víztől. idegen életek csendjébe hallgatózom. A magamét már kiismertem: borostyánba kövült bogár kiáltása. Rám fonódik az öregség indája, én szerelmesemre. És harmadnapon úgy találnak ránk, mint vulkániszapbazárványozódott emberpárra.

68† †

tÜKÖRREFlEXEs FOtOgRáFiáK - Herczeg Hajnalkának

hajdanvolt tulajdonosát lassan elfeledi a kert, csak a háttér kétségtelen:kék alapon, patyolatfehér habormokés a fasor gótikus szentélyébenrigófüttyök ornamentikája.

kisebbségben a füvek, a parkotlerohanják a pimasz pitypangok.fák sörényébe kótyagos szél kapaszkodik, és a fenyőcinkét lombok imafülkéjébeengedi a tűnődő fény. a kirándulóhajóval

indul a szezon, hangos csattanással bevonják a mólón a pallót, és a halszagú parton, mint riadt sirályok felreppennek az integetések.az utasok tekintete egy hullámon ringóhófehér hattyútollat követ.

kirokkant a korhadt fűzfa, aminekhajsátra a tótündér otthona volt. azóta nem énekel. titánfehér kócsagkéntbolyong, szeme állóvizén szelíden lebega búcsúzkodás tükörképe.

69† †

úgY HAtsZ RáM

úgy hatsz rámahogyan tájoló pólusaira a föld mágneses ereje és bár olyan messze vagyok tőledmint eső a szikkadt szántóföldektőlegyre azt váromhogy beigyam zuhogó szavaidat és virágaimat gomolyfelhőid arcába emeljem

Mindennap feléd közeledemelleped sejtjeimetmint növényeket az éltető harmat

Mosolyod fölöttem magaslikaz ég kézzel festett selyménéletre szóló napom vagy

70† †

A Hit sPóRái

Jössz-e velem még átszelni a megszokás tengerét, leheleteddel álmos reggelekszempillájáról felolvasztani a jégvirágokat? Hangodban turbékolnak-e újra párjukat kereső vadgalambok, és a tó csillagékszereit kigyújtó kezed simítja-e még egyszer a fák hulló leveleire írt hűségesküjét, amitől lángra lobban a fasor? Meglátom-e mosolyodban ismét az ünnepre hízó halak kobaltkék nyugalmát? Ugye nem szállsz le a mindennapok mélyére csak azért, hogy engem a feljutásra megtaníts? szelíden gyere, mint a vadludak égre írt győzelmi jelében pompázó remény. Hirdesd diadallal, hogy tévedések lápjaiból érkeztél, ruganyos izmaidban tartsd meg nekem a szárnyalás mozdulatát. lázálmaimban úgy hajolj fölém, hogy hátad feltartóztassa a betegség rémképeit, és szavaid félelmeimnek megálljt parancsoljanak. Vedd kezedbe az égbolt távirányítóját és békítsd össze a most viaskodó kardhalfelhőket. Járd körül aranyló sugaraddal az iszonyatba süllyedt világot, hogy a bizonyság békéjében ujjonghassak visszatértednek, ahogyan páfrány ring a hit spórái alatt.

71† †

láZAdó PAcsiRtAÉnEK – Paul Celanért

te vagy a közöny kőfalába vésett örökké lázadó pacsirtaénekszíved határtalan szántásábanhirtelen kinőtt egy fűzfamatuzsálemotthont adott a rettegőknekés az üldözők megtévesztésérearanyhalakat repített az ég kék tavába

Mindent elmondtál a halálrólés ezzel szabadságoltadde minden szorongás grimaszában te mozdulsz te vízbe fúlt verskamikázé

tanúid voltak a világtalan utcalámpáka szajna-partona korlátolt sétányonfarkasvakságtól hunyorgó fák

de egyik sem tudta elmondanihova menekítetted a költészet relikviájátnem merülhet alá a sötétség gigantikus kapszulájában

Ki kell fordítanunk az igazságtalanság maszkjáthogy megismerjük az üldözöttek arcvonásátFel kell forgatnunk a kedélybeteg földethogy a barázdák felöklendezzéka borzalom eltitkolt fosszíliáit

72† †

AZ Ég KÉKJE

nem marad ott semmiahol visszakozik a történelemHiénaemlékek kerítik körül a katonák sírját akiket már nem sirat senki semcsontjaikat módszeresen darálja a zárlatos idő Kirokkant családfákA közöny betonfalába hantolt testekA jelen megtagadja a múlt száműzi őketRájuk zárult egy idegen ég kékjeAkkor teljes fegyverzetben nyomult előre a tavasz Most szuronyait mereszti néhánybizonytalan növényszárŐrködni képesek a beképzelt halál felettMaholnap kibontja egy csenevész tulipánzászlóján az önmaguk felett virrasztók kérdéseitátkeresztelt hazák masíroznak előttük s ők mindegyiknek tisztelegnek

73† †

AZ ÉlEt KRóniKásA

Az ég világos kobaltkék, nagyforgalmúlégiút. Vadlúd és mindenféle költözőmadár vonul rajta. Hangjukkal felhasítják a végtelen magzatburkát. tíz éve kucorog bennezigóta-anyám. Most újból világra jön, hogyszánalmas pusztulásomból engem, az élet krónikását megteremje. Édes szülőmtudja, nem érem be morzsákkal, nekem azegész kenyér kell azért, hogy talpára karcolhassama hála keresztjét.

Egyszerre szél támad, és a tünékenység illúziójából körvonalazódik áldott hasú Anyám, bőre bársonyán a pórusok törékeny domborműveivel. cinkfehér nyáj legelészik a krómoxidzöldlégörvény boldog mezején. de érzékszerveimminden átmenet nélkül kicsorbulnak. lecsap rám varjak keserű indulója. állóképességem próbája állandósul. nézem a vadrózsa ágán fészkelő életöröm virágkezdeményét, bűnbocsánatra nevela bokor töviskoszorúja.

74† †

tAnúK

úgy fekszik az emlékmű omlatag lépcsőjéna virágcsokor, mint tisztára mosdatott halott.Az arany betűket lerágja a kőről az ónos eső.Megkövesedő emlékezet. lám, az sem örök.Egyszer csak elfogynak a tanúk, akik befeléforduló álmokba vackolták magukat, hogy senkit ne lehessen egyetlen fal előtt sem kivégezni, és nem tesznek vallomást arról, miért remeg az őszi lég a pacsirtaszótól.

Elárvult őzek lélegeznek. gyenge húsuk együtt süllyed-emelkedik az egymásba illeszkedő kövekkel. Ereikben rémült várakozás didereg. Minden neszre halottá lesznek. szempillájukon félelem rebeg. sűrű, mint az iszap. Beszivárog a madárfészkekbe. Mindent átitat. csipkebokrok égő szemében áhítat. Az erdőben fagy farag. Megannyikopjafa. Egy ág, akár füstölgő puskacső. s jaj, a Hold, hófehér, batiszt szemfedő.

lélektelenül hasított a pocsolyába. Kerékpárjával kettévágta tükörképedet. ijedten kaptál arcodhoz. Megnyugodva észlelted, meg van az a virág, amit tegnap a szél sodort időn és téren át, súlytalanul görgetett, felvérezték az apró kövek, míg végre enyhülésre lelt, amikor könnyeid szenteltvizébe érkezett.

75† †

sZAVAinK áRAMlAtA

Ezer éve néztelekahogyan névtelen városta horizont aljába rakott tüzekés nem tudtam rólad többetmint amennyit a kenyér ismert a búza életéből

szemhéjam olykorelszabadult redőnyhöz hasonlítottúgy dőltem zöld lombú álmaimbaahogyan szántásba a néma rögHátamra tárgyak feküdteks arcomra tükrözte remegését hajam

Egyszer fölkeltemsoksejtű létem csapdáibólahogy a nap vonulthomlokod magaslatárade felemelted kezedés azonnal beborult az ég

Föltámadt a szélés vállgödrömben felébresztett egy rég begyógyult csókotAz út menti köveknyugat felé kúsztakKutyák ugatták az évszakokat

de én csak mentem inam szakadtáigés egyre azt motyogtam:csak azért élhetünk méghogy szavaink áramlatával

76† †

megrepesszük a tó tükrétcsak azért kaptunk haladékothogy magunkhoz édesgethessüka végtelent

77† †

A lEgsZEBB tAVAsZOK

Anyám szembogarán nyíltak a legszebb tavaszok Ha a koraszülött napfény kiélezte egy madár röptének ívéttekintetébe pólyáltanehogy védencét megsebezzeigazságot szolgáltatott az elhullott magnakés hangját virágcsecsemőknek kölcsönöztetalpig magyar népdalban állt a kertnevet adott a földnekhogy a ténfergő felhők hazára leljenekA harangszó száműzetését érvénytelenítetteés amikor reggel a pucér utcalámpa nem vette körül szerelmes fénnyel a szemérmes nyírfát parfümös zefírt küldött hozzáhogy édesbús hallgatóval vidítsa fel

tíz éve nem áll össze a régi kórus nem ismerik fel hangomban a virágok anyám dalátVércsék riogatják az énekesmadarakat Zárkózott földet nyaggat a fagy és édesem arcvonását próbálja az ablaküvegre karcolni Hiába faggatom a mozgásképtelen rózsákatéreznek-e fájdalmat nem felelnek

78† †

HAZAÉRKEZÉsEK gYÖnYÖRŰsÉgE

ez az epertő a tökéletes alkalmazkodás ritmusában él, folyton nyílik és terem,pedig a méhek már régen részegenfekszenek a fűben, a nap sem törődik

vele, hunyorog, szürkehályogos szemmel,mint dédanyám a képesújság mögül, amitfordítva tartott a kezében. nevettem rajta,kislány voltam, belevesztem a sósborszesz

illatba, amit a kedves lény húzott maga után,mint repülőgép a kondenzcsíkot. mindig nyitottszemel aludt, de egyszer egy reggel – éppenmagyarból érettségiztem, egyetemi felvételi

is volt egyben, nem izgultam cseppet sem – Ő sem, csak még opálosabb tekintettel meredta semmibe, és átadta magát mindannak, ami szeme homályos üvegteste mögött maradt.

beszövi a kert sérüléseit a fű, vérfoltot ejteneka földön a rózsák, anyám ruháját naplopó felhők ráncolják. felhasad a kockázat sebe, a jövőt – amiben nem voltam soha jelen – türelmetlen

veszteségek nyelik. csak a verssoraimtól transzba esett tó tombol, és a bábjátékos éjszaka zsinóronrángatja emlékeimet. ideges csillagképek a holdatszagolgatják, az áttetsző horizont fölött elmosódik

a madarak röptének íve, ahogyan a krétával rajzolthatárokon át a hazaérkezés gyönyörűsége. a bánat

79† †

mindig örökzöldben virít, levelét mennydörgésekcsipkézik. arcomban feltűnnek virággal befuttatott

erkélyek, de sóhajom ultrahangjában elenyésznek.hálót fon a várakozás, hogy a beteljesülést csapdábaejtse. sziget legyek neked vagy parttalan tenger. mindegy már, két eleven seb vagyunk a kertben.

80† †

AZ ElFOgAdás MŰVÉsZEtE – Rónaky Editért

szentély a kert. Rigók gregoriánkórusa zeng. csipkeszemfedőt horgol a dér. Fák obeliszkje, napóra. ismételhetetlen percek szövevényeszökteti törékeny alakod. Egy gyengéd fuvallatkarjába vesz. Visszhangzol bennem, mint orgonaszólam liszt rekviemjében. Véres amulettszívemben kirajzolódsz. libera me. Az örökhaláltól, Uram. Mindenfelé virágcsontvázak. Bizonyság arra, hogy a nyár létezett.

A csillagok teamécsesek. Érted imádkozik minden. isten országára tükrözi mosolyod a tó, pedig sosem mutattam meg a hullámok vízszintesbe szólított partitúráját. Keserves száműzetés a gyász, amiben a maradók halálig gyakorolják az elfogadás művészetét.de senki sem írhatja tovább a te félbeszakadt álmaidat. Fecske vagy. Visszatérsz, hogy lecsipegesd házaink faláról a félelem vakolatát.

81† †

AZ ÖRÖKKÉVAlóság tORnYA

Amikor a lilában derengő pirkadatbanazt hiszi az ember, hogy annyi kínos vándorlás után végre megérkezett és úgy véli, ez már a bizonyság földje, amibe háborús emlékműveket állította valóság – rájön, hogy tévedett. csupán a szerelem hallucinál. Albatroszszárnya nem csattog örökké-taz ólomból öntött, vontatottan olvadó ég alatt. A csend a tükörre lehel, hogy ködösítse az ébredés helytálló felismerését. A percek réseihez lapulnak a tárgyak. ágyhajójában ébren fekszik az ember, plafonra függesztett tekintettel, ringatja magát a remény csalóka visszhangjára. Pedig már halálbiztos benne: nincs másik élet. Ebben kellett volna. És észre sem veszi, hogy a fény szétterülőhálójában minden reggel magasba emelkedikaz örökkévalóság tornya.

82† †

FEltáMAdás ElŐtt

csendes eső laza szövetében szelíd utak. javítható életet ígér a hegy bazalt arénája.szórakozottan jön megy a szél. pislogásom gongütésében orgona illat. a kéményből füst gomolyog, égre írjaéletrajzom. kölyöktócsák tükrözikszebb hasonmásomat.

oltárt épít az aranyesőbokor.a föld imazsámolyára térdelek és meggyónom:hogy a koponyámban szorongó elmémelvesztette fájdalmaim keltezését, nem vigyáztam kellőképpena szabadság szélcsendjére, elpazaroltam száműzött szívek adagióját, letörtem egy fekete tulipán megtestesült álmát.viszonzatlan hagytam egy mosoly bak-térítőjét,de szemem iker csillagképével sok fűszálat kárhozatba vittem. fennhangon támogattam a szobanövényekfüggetlenségi törekvéseit, miközben tartós kötelékrepülésre vágytam.többször eltűrtem, hogy megtévesszen a hazugságok körgyűrűjén keringő város.hazudtam a gödörsötét estéknek, hogy nem állhatalmamban lesodorni a látóhatárról a világosságot,nem értettem a gőgicsélő hullámokpanaszkodásait.

figyelmesen hallgat a táj. vagy csak úgy tesz.új himnuszt kottáz egy fátyolfelhőre isten. végzetes hüvelykujja most veszélytelen.

83† †

HUlldOgáló HARAngsZó – Horváth Gyulának

úgy hagytál itt anyáma hulldogáló harangszóbanmiképpen tagbaszakadt gesztenyefákat a télszáraz ágaimat tördeltenízületeim recsegésétől nem hallatszottkorhadt törzsemben a fanyűvő félelem sírásaharkályok éktelen kopogása próbáltafelderíteni a vérkeringésembenelakadt szebb napokat

Kiürült odúval hagytál itt engemamiből messze menekültekaz anyaölbiztonság után áhítozógyermekmókusokakik utódaikra az árvaságonkívül mást nem örökíthetnek

Holnap keresztet ácsolnak belőlemegy boldogtalan világmegváltó számáraKifaragják évgyűrűimből azérted visszhangzó harangszót

*

Anyák napján szép szavakkal megkoszorúztam az árvaságomnem mentem a temetőbe anyámmert te nem vagy ottBekucurodtál egy fecskefészekbes oly magasan keringsza fekete fejkendős égbolt alatt

84† †

mint orbitális pályára állított műholdMindennap elmondom neved az unokámnakhogy sose feledjenés a fényképed is megmutatom nekihogy nyiladozó elméje megőrizzearcára örökített világszép mosolyodat

85† †

AZ úJRAKEZdÉs EtŰdJEi

1

tejútanyámhoz bújnak az árva csillagok,csillagfényű mosolya ablakomon beragyog.Mint Hiszekegyet, halkan mormolom nevét,s hozzá még édes jelzővel illetem. Párom márrégen alszik mellettem. időnként felkapja fejét, mintha legszebb álmába döfne az áldott név. A szobában minden mozdulatlan, csak egytompa fájdalom motoz a mellemben. sírni szeretnék, de nem megy. A vázában tovább öregszik az a rózsa, amit arról a tőről vágtam,amit együtt ültettünk Anyámmal. álmosan derengek. A dinnyési pék – csukott szemmelmég – dagasztja a kenyeret.

2

Reggelenként elnéptelenedett, kicsiny falvak eszmélnek bennem. lakatlan házaikbanvadgalambok turbékolnak. Egy ott felejtett kutya szemével nézlek. Elárvult madárfióka hangján csipogok. Köszönöm, kérek. de az elhagyott kertben barbár szél matat. több napos hírektől súlytalan újságot cincál. Akerítésoszlopra dobja. Mint tépett zászló.Ha látnád a futófényt íriszemben, emberek nevével, akiket szerettem, az ébredő méhekarany rajzását, a láncra vert kutyák opálostekintetébe égett riadalmat. Ha látnád, hogy homlokomon szüntelen árnyjátékot játszik a világ. Mások kínja lüktet bennem, mint festőzsenik

86† †

álmában a színek. Amikre nem telik. Ha látnád amellemre szorított menekülők összes vagyonát. Egy táskányi élet. tartsd fölém oltalmazó kezed, hogy ne feledjem a létezés őrei és az újrakezdésnevét, hogy sose felejtsem fejem felett az ég csillagképekkel írt logikus törvényét.

3

nem tudom, mikor látlak újra. talán egy év, deaz is lehet, hogy néhány óra múlva. A duzzogáselszállt belőlem, mint citromfüvekről az illatospára. Félig olvasott újságokra, megkezdett kereszt-rejtvényekre bíztál. Vitorlákat hajtogatok belőlük.A tó hullámkarjába vetem őket. Most éppen a horizont felé tartanak. Vagy feléd. Ki tudja? Aprócska félelem rezdül bennem, hogy leáznak róluk a hajtogatás mentén látszó betűk. Jaj, bárcsak összeolvasnád arra a szóra, amit nem tudtam kimondani, amikor elmentél!

4

Beomlik fölötted a délután dísztelen boltíve. Az idő hulláma lassan átadja tested novembernek.távolodsz. A köd, mint szétmázolt akvarellfestmény. Elvesztett arcokból. Ha az egyik megszólít, eláll a lélegzeted. de csak mész. Magad sem tudod, hova. Valaki úgyis befogad. Egy másik árva. napok alattéveket öregszel. Habár csupán a tested változik átegy idegen, folyton zsugorodó fizikummá. szellemed, hited szilárd. Pontosan tudod, mindig is képes voltál egy olyan szerelemre, ami életed valamennyi búcsú-levelénél hosszabb, beleértve az el sem postázottakat.

87† †

glORiA – Szécsi Margitért

tudod, mit jelentvégigszegénykedni egy életet.ismered a megdönthetetlen törvényt,miszerint: minden élet súlyából annyit veszt,amennyi az általa kiszorított igazság súlya.

A sors keze villámgyors grafikákat rajzol arcodra,és csak ritkán vagy talánsoha nem lassul simogatásba.

Utánad vajon hányszor teríti a Hold parti fövenyre a tengereket?Hány ősz hullatja utódaid válláravéres leveleit arról, hogy egykor milynagyszerű dolog volt a hazáért meghalni?Hány alkony biztosítja őket a szépséglétezéséről? s ha vak marad az égbolt,képesek lesznek-e tanításaid szerintszemhéjuk mögött millió csillagot teremteni?

Ha nincs más, rózsákat eszel és legszebb ruhád – a hajnal bíborcseppjeit öltöd magadra.Felfeszülsz az égre, hogy megakadályozda költözőmadarak kiűzetését a paradicsomból.

ó, dicsőség, dicsőséga minden reggel feljövő izzó vasszoborroppant homlokának, hullámok kiterjedt

88† †

lázadásának, a tajtékban fogant fehér görögtűznek, imakönyvbe préselt ibolyák hősiességének, az embereket formáló emlékeknek, mert zsigereikbe épülnek,mint templom falába a remetekő.

dicsőség a mandulafáknak, mert megőrzik tisztességüket a tavasznak.dicsőség a képzelet ragyogásának,mert bevilágítja a magány idejét.És dicsőség a végtelennek, mertbefogadja harkálykopogás-jeleidet,a rejtekutakhoz vezető becsületes igéknek, mert soha nem lesznek lobogói senki szennyes emberfiának.

dicsőség a virágok forradalmának,petúniák rongyos koronájának, orgonák illatkoszorújának, muskátlik gömbvillámainak, liliomok napernyőinek, mert otthonossá teszik az ember számára a világot. dicsőség nekik, rövid életüknek, hiszen oly hirtelen jön az ősz,hogy szentséges zászlóinkat felgöngyölje.

Felhőménes hasal a tóra,csikói fékemlő nélkül nyargalásznak, hullámokból kristályvázákat csiszol a felkorbácsolt víz. szélroham alatt nyög a part, de a tücsökzene ma sem marad el. szakadatlan érted szól.

89† †

HiMnUsZ VÉgtElEn tÉRBEn

Mindörökké a melledre visszadübbenőkő vagyok. Pontosan szívedre érkezem. Földobtál, de folyton visszatérek. Oh, áldott gravitáció – diktatórikus, akár a hűség.

Jogerős égtájak helyett, márványba vésettegekből dörgök érted. Magyarcigánybólcigánymagyarba, öt és hatágú csillagokbólérted vagyok istennyila. lezüllött források

helyett a mozdulatlan tájból szabad gondolat,tisztán zúdulok eléd. A kivallatott földet –sikoltó mag, érted töröm. Hóban hagyott nyomodban szabályos kristályszerkezet

őrzöm lépted. Betiltott jelképként rejtegetlek. Rebellis módon hárfázom lekottázott sorsodat. szülőhazámnak választottalak.

90† †

tARtAlOM

A táj katedrálisa .................................. 9A csönd akusztikája ...........................10A félelem tériszonyában .................... 11A fűzfa dőlésszöge ............................. 13A gramofon tűje ................................ 14A legszebb szó ................................... 15A mulandóság stációi ........................ 17A szív manifesztációja ....................... 20A tudatos véletlen ............................. 23Anyám dicsőségére ...........................24Az ébredés mámora ..........................26Összefüggő töredékek ....................... 27A csend kottája ..................................30Bronzmaszkok ..................................32csak tiszta tekintettel ........................ 33Egy lépéssel isten előtt ......................34Elpocsékolt torkolattűz .....................36Emigrált anyaföld ............................. 37Fegyvertelen rózsák ..........................39Felhővonták találkozása .................... 41Fénykörök ........................................42Harangzúgás ....................................44Hová menekítsem ............................. 45Kövek arcélébe ..................................47Meditáló bárányfelhők ......................48Olyan messze távolodtam ................ 49sóhajok monszunszele ...................... 51Pörölök veled Uram .......................... 53Magasabb fény ................................... 55isten lángjele .....................................56szerelmed iránytűje .......................... 57szivárványöv ....................................58szíved éghajlata ................................59

91† †

Az álmok hullámai ............................61találkozások .....................................62szövetség ..........................................63tényvázlatok ....................................65A honvágy állandósága ..................... 66tükörreflexes fotográfiák ................. 68úgy hatsz rám .................................. 69A hit spórái .......................................70lázadó pacsirtaének ......................... 71Az ég kékje ....................................... 72Az élet krónikása ............................... 73tanúk ............................................... 74szavaink áramlata ............................. 75A legszebb tavaszok .......................... 77Hazaérkezések gyönyörűsége ............78Az elfogadás művészete .................... 80Az örökkévalóság tornyai .................. 81Feltámadás előtt ................................82Hulldogáló harangszó .......................83Az újrakezdés etűdjei ........................85gloria ...............................................87Himnusz végtelen térben ................. 89

A nyolcadik is te magad légy, szólj „összetéveszthetetlenül a magad hangján”, döntöt-te el megszokottan makacs öntörvényeit követve Pethes Mária. Immáron nyolcadik kötete ez, az utóbbi években gyors egymás utániságban sorjázódnak polcunkon, és sorjáznak bennünket is, persze. Ám nem úgy, ahogyan a vasműhelyekben kellene, ahol is a felmaródott anyagot szedik így le, s puhítják, kényelmesítik, finomítják a megmunkált készségeket. Ellenkezőleg: ez a sorjázás élesít bennünket, megmutat-ja: „Hogyan is vállalkozhatnál a gyűlölet feltérképezésére?” Pontosabbá teszi a látásun-kat, ne csukódjon le szemünk, odatévedvén a „kilakoltatott napfény egyszervolt suga-rára”; s tisztábbá a hallásunkat, észlelvén, hogy alig változnak a korok, mert „mind-ben ott sunyítanak a gyáván hallgatók”, és ez a sorjázás teszi számunkra elutasítób-bá, elutasíthatóbbá az elfogadhatatlan kompromisszumokat. Mert nem lehet fon-tosabb semminél az, hogy „Te csak maradj tranzitutas egy lépéssel Isten előtt, hogy rajtad tarthassa szemét”. Így terheli ránk, szabja személyre a felelősséget a világért, a sorsun-kért, s teszi mindezt úgy, ahogyan József Attila testálta ránk a parancsot: a hetedik te magad légy. Persze, tudjuk, hogy az előző hat is magunk vagyunk abban a versben, úgy, ahogyan Pethes Mária – valamennyi sorában. Magát teszi egyre szenvedélye-sebben főszereplővé mindabban, amit együtt élünk meg és át; de, amíg sokan csak nézői maradnak a történeteknek, a történésen belül is, a költő nem ezt teszi. Mert hát ezt nem is teheti. Ha költő. És ő az, követve parancsát: szólj,„összetéveszthetetlenül a magad hangján”.

Természetesen nem öntörvényűség ez, sokkal inkább evidencia, hiszen egy köl-tő számára ez a legelső feladat: önmagává válni. Szerzőnk megtette ezt az utat, nem volt könnyű, de annyira nehéz sem, ha jobban meggondoljuk. Mert hát mi kel-lett volna? Habos ágyba reggelente habos kakaó, habcsókos gyerekkor, habosított gondtalanság? Ha ezt kapja az Úrtól, akkor most nem olvashatnánk ilyen sorokat tőle: „Honországot kell fogalmaznod a legszebb szavakból akkor is, ha fala leomlik másnap-ra”. Sebaj – folytatjuk. Ha nem másnapra, hát felépül harmadnapra. S ha még ak-kor sem, nos, hosszú még a hét, sok idő az a hat nap, s hát neki, nekünk még annál is több adatott. Mert holott kész a mű, de rajtunk áll, tőlünk függ annak működé-se. Mondom, nem volt habos, dédelgető kényeztetésben része; volt helyette állan-dóan habzsolható, sohasem fogyó szenvedés, bánat, szomorúság; s ha volt öröm, hát azt is félteni kellett; s abból is, oly sokból, már csak a versbeszédbe öntött em-lék maradt. Mint élő, lüktető, eleven, gyötrő gyönyör. Amelyben „tovább ragyog a végzet csillagképe”.

Ezt a ragyogást kapják most önök, kedves olvasók, Pethes Mária nyolcadik köny-vétől. Ne féljenek, noha az elmúlás stációit vetítette címlapra a borzongatóan tehet-séges Kunhegyesi Ferenc színei segítségével, ez a ragyogás nem olyan, mint a nap-fogyatkozás. Nyugodtan belepillanthatnak, a mélyére fúrhatják tekintetüket, odá-ig, ahol a sorjázott, csiszolt, mégis minden anyagnál keményebb és tüzesebb gyé-mántmag rejtőzik. A szó gyémántja: a félreérthetetlen, elmaszatolhatatlan igazság. A költészet egyetlen igazi lényege: az ívfénybeszéd. Nézzenek hát bele, s kövessék lépteikkel is tekintetüket; sétáljanak be Pethes Mária nyolcadik könyvének gyönyö-rű kertjébe, amelyben „a kivágott fák lelke az égbe száll”, zengi egy patetikus szimfó-nia, ám ott van mellette a keserű valóság: „Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmod-ják magukat a virágok”. De hát nem lehet, mert, mégis, „az ágakról fürtökben szól a fel-támadás”, ám a gyökerek, bizony, a megtartó megkapaszkodás nem látható. Csak érezhető. Csak tudható. Hogy „A föld alatt / porladó ajkukon /ring a Szózat”.

Ringasd el magad, kedves Olvasó. Ringasd el magad. Hogy az első, a hetedik, s a nyolcadik is te magad légy, együtt a költővel, Pethes Máriával.

Tamási Orosz János

Pethes Mária mûvei:

Se bújva se áldva – versek, 1999

A szerelem koldusa – versek, 2001

Lelkem Atlantisza – versek, 2003

Marionettjátékos – versek, 2007

Barbizoni elégiák – versek, 2008

Magyarország formájú kô – versek, 2009

A táj kristályszerkezete – versek, 2010

Az elmúlás stációi – versek, 2011

Peth

es M

ária

A

Múl

And

ósá

g s

táci

óiA csend üvegszilánkjAi

neked szórom szét a csend üvegszilánkjait,Te biztosan Tiffany-burát tudsz készítenibelőlük Holdcsillárnak, nehogy fénye elvakítson,ha a csillagok hétpecsétes titkai között olvasok.

Földcsuszamlás alá temetett nyögésem viszifeléd a légáram, mert lelked lassan tíz éve márlelkem és a menny között leng ragacsos pókfonálon.csapdába ejtette múltam szélesvásznú árnyékjátékát.

naplemente borostyánozza őszömbe hullottbúcsúd szavát, és elanyátlanodott lampyriskéntszívem feltáratlan földrétegébe zárványozzaszembogarad a javíthatatlan idő.

*

Felismerhető a kiszolgáltatottságkeresztnek feszül a hátalábán nincsen cipő

Pethes Mária

isBn 978-963-88142-1-0 A MúlAndóság stációi

AZ ÉGBOLT ANTOLÓGIÁJA

Annyid marad, amennyit kéretlenülszétosztogatsz. Meg annak az áldottterhét cipelő asszonynak a látványa,aki tegnap délután a fasorban örökre

retinádra égett. Arcán a büszkeség.Magzata nem sejti még a születésfájdalmát, csak iperedik, ahogy futnakaz idő állomásai mellett a fák. Mondj

valamit. Amit már százszor elmondtál,hogy ne oldhassa fel a túlparti hegyeketa láthatár. Hogy életed, és ne halálodkerüljön az égbolt antológiájába. Emeld

fel hangod, mert csapatokban rikoltozóseregélyek jönnek. Ordíts, ha kell, akár azéhes kisded, aki nem érzékeli a mindjártés a sohasem közötti különbséget.

isBn 978-963-88142-8-9