A mánfai templom meg a bika

Réges-régen, már első királyunk, István idejében is éltek magyarok a Melegmányi-völgyben. Szavahihető írások szerint a völgy védelmében megbújó falut Mánfának nevezték. A nagy király rendeletére itt építették föl azt a templomot, amelybe tíz falu népe járt.Meg is voltak békességben, amíg a pusztító, gyújtogató tatár hordák föl nem dúlták az egész országot, s rá nem akadtak a völgyben rejtőzködő falura is. Olyan gyorsan termettek ott, mint a gondolat. A magyarok már nem menekülhettek, de nem adták olcsón az életüket. Az elszánt férfinép szembeszállt a tatárokkal. Ütötték, vágták az embertelen pogányt, de ők is úgy hullottak a nyílzáporban, a dárdák szúrásától, mint a polyva. Amíg a bátor férfiak a falu határán, fönn a dombtetőn egy ideig föltartóztatták az ellenséget, azalatt az asszonyok, gyerekek, öregek a templomba menekültek. Nem vártak ők sem tétlenül, hanem minden mozdítható szálfát, gerendát összehordtak védőbástyának a templom köré. Az a néhány férfi, aki a véres harcból elevenen került ki, szintén itt keresett menedéket. A tanárok mindenütt a nyomukban voltak. A megerősített templomba azonban nem tudtak betörni. Fölgyújtották hát a fából rakott bástyát. Ezzel odább is álltak. A templomba szorult magyarok két rossz közül választhattak: vagy a lángok között vagy a tatárok nyilaitól, de mindenképpen meg kell halniuk. A füst és a meleg egyre fojtóbb lett, végső elkeseredésükben elszántak kitörtek az égő templomból a roskadozó, recsegő bástyán keresztül. De meglepetésük és örömük nőttön nőtt, mivel tatárt egy szálat se láttak a közelben. Hirtelenében szétszóródtak a környező erdők sűrűjében, s mindenki valami rejtett barlangban keresett menedéket. Ott várták meg az országrontó tatárveszedelem elvonulását. A templomok tájára se néztek, mert biztosra vették, hogy a nagy tűzben porrá égett. A tatárdúlás után fölépült újból a falu, mert a régiből semmi sem maradt, de most már nem az előbbi helyén, a völgyben, hanem feljebb, a dombtetőn, ahol a tatárokkal szembeszálltak, és ahol máig is áll.

Békésebb idők jöttek. Föltörték az ugart, állatokat legeltettek. Teheneiket a Melegmány védett völgyébe hajtották, mert itt a tenyérnyi tisztásokon friss bársonyok füvet talált a legelésző jószág. A tisztások körül áthatolhatatlan, elvadult ősrengeteg. Az erdő szélén őrködő fákat olyan sűrűn nőtte be a folyondár, hogy élő felként állta útját kíváncsi embernek és bitangoló oktalan állatnak. Nem is volt semmi baj az állatokkal. A pásztor szundíthatott nyugodtan, nem volt híja a jószágnak. Egyszer azonban, amint ebéd utáni szunyókálásából fölébredt, végigtekint a legelésző teheneken, s a bikát nem látja sehol. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Fölugrik, nézelődik. Hol keresse, merre menjen utána? Halálos csönd körös-körül. A tehenek az árnyékben delelnek. Fülel a pásztor, hátha a bozótból, a sűrű erdőből meghallja az eltévedt állat csörtetését.Ebben az álló némaságban hirtelen harang kondul, először, másodszor, harmadszor. A pásztor úgy hallja, mintha a harang emberi hangon szólna:

Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok,Minden élőt hozzám hívok ….

Bimm-bamm…szólt a harang. A pásztor elindult a hang irányába. A sűrű bozótban alig tudott utat törni magának. De addig hadakozott a lábára, karjára tekergő folyondárral, míg végre ráakadt a bika nyomára, sőt a következő pillanatban meglátta az állatot is. Csaknem elállt a lélegzete a meglepetéstől, hát hogyne, amikor a bika mellett egy kis templomot lát. A folyondár teljesen befödte, fölfutott a tornyára, elérte a harangot. S ahogy az eltévedt bika vergődik, kapálózik, hogy szabadulhasson a lábára, fejére tekeredő béklyótól, minden fejrándításra megkondul a harang, mert a bika szarva a harangig érő folyondárba akadt bele.A pásztor közelebb mint, kiszabadította a megdühödött állatot, s most ő maga is meghúzta a toronyra futó inda végét. A harang megszólalt, és szólt tisztát, ércesen, messzehangzón:

Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok,Minden élőt hozzám hívok.Siratom a megholtakat,Megtöröm a villámokat.Boldogságot, bánatotMindörökre kongatok.Hívó szómra, emberek,Mindig, mindig jöjjetek!

Nem tudott hova lenni a pásztor a csodálkozástól. Szaladt a bika után, s alig várta az estét, hogy állataival hazamehessen. Hírül vitte a falusiaknak, hogyan találta meg a régi templomot, amelyről azt hitte mindenki, hogy a tűz elpusztította. Másnap, aki tehette, mind ott volt az erdőben. Megtisztították a templomot és környékét a zanóctól, rendbe hozták, kimeszelték, és a mai napig is ott áll az erdőben, némaságban is beszédes tanújaként zivataros magyar századoknak.

Az aranykehely

Réges-régen a Zengő alja sűrű erdeivel, dús fűvű rétjeivel, a gazdagon termő mezőkkel, ameddig a szem csak ellátott, egyetlen gazdáé volt. Ezen a végeláthatatlan birtokon minden barázda neki érlelte a búzát, minden fa neki termett gyümölcsöt, minden szőlőtő az ő hordóit töltötte jobbnál jobb borokkal. Dőlt hozzá a pénz, azt sem tudta, mit kezdjen vele. Sokat törte a fejét azon, hogyan szerezhetne a kincseivel hírt-nevet magának. Egyszer aztán az jutott eszébe, hogy elhívatja magához a leghíresebb budai ötvös mestert, és egy olyan szép kelyhet készíttet vele aranyból, drágakőből, amilyen nincs még egy a világon. Az ötvös vállalkozott a munkára. Kész is lett vele a kitűzött időre. A kehely aranyból készült, de az oldala és a talpa telides-tele volt rakva kisebb nagyobb gyémántokkal meg sokféle színű csillogó drágakövekkel.A hatalmas úr nagyon meg volt elégedve az ötvös munkájával. Az asztalára tette, és minden nap órák hosszat gyönyörködött benne. Egy idő múlva meg elzárta öklömnyi lakattal egy vasszekrénybe. Ezután csak ritkán vette elő, évente egyszer-kétszer, amikor kedves vendégei érkeztek. Esztendő múlt esztendő után békességben. A Zengő-vidék urának messze földön híre ment. De nem is annyira neki, mint a páratlan szépségű kelyhének. Mindig többen jöttek az ország minden tájáról, de még idegen földről is az aranykelyhet megcsodálni.Egyszer azonban vége szakadt az ország nyugalmának. Nagy veszedelembe került a nép. A király ötszáz hollófeketébe öltözött lovast küldött szét az országba, hogy a fenyegető veszedelmet adják tudtára mindenkinek, és a kardforgatókat szólítsák a király táborába. Nem volt ezeket a hírnökökön semmi fehér, még a paripájuk is olyan fekete volt, mint a bogár. Csak a kivont kard vöröslött a kezükben a rászáradt vértől. A kelyhes nagyúr is megrémült. Neki is szólt a király üzenete. Nemcsak magának kellett harcba szállni, hanem még ötszáz fölfegyverzett szolgáját is a király táborába kellett vezetnie. De mindez semmiség volt az ő legnagyobb gondjához képest! Mindegyre csak a kehely járt az eszében. Mi lesz a gyémántos aranykehellyel? Magával nem viheti, mert hátha nem tud rá vigyázni a háború forgatagában. Nem maradt más hátra, mint itthon valami jó rejtekhelyet keresni, odatenni úgy, hogy senki se tudja a helyét, s ha vége lesz a háborúnak és hazajön, sértetlenül találja ott, ahova tette.Egyik falujának a határában, a Zengő lábánál, volt egy hatalmas gesztenyefa. Törzse olyan vastag, hogy két ember se tudta volna körülérni. És ebben a vastag törzsben jó magasan, hogy ember a földről e sem érhetné, egy jókora odú, amit még régen a villám égetett bele. Nem is késlekedett hát tovább, másnap éjjel kivitte a kelyhet a gesztenyefához. Először gondosan körüljáratta a fa környékét, hogy nincs-e a közelben valaki. Nem talált senkit. De ki is csatangolt volna ezen a viharos, zivataros éjszakán, zuhogó esőben kinn az erdőn?! De a nagyúr mit sem törődött ezzel, sőt örült is neki, mert így még véletlenül se leshette ki senki. Létrát is hozott. Oda volt erősítve a lova oldalához. A fához támasztotta, fölmászott az odúig, és a selyembe, bársonyba gondosan beletakart kelyhet a fa üregébe tette. Fatörmeléket és száraz leveleket is szórt rá, hogy ha valaki mégis észrevenné az odút, ne jusson eszébe beljebb kutatni, keresgélni. A nagyúr megnyugodva hagyta itthon családját, birtokát, és ment a király táborába. De bizony sohasem tért vissza! Mind az ötszáz vitézével elesett a háborúban. A tatárok valamennyiüket elpusztították. Családja sem maradt az ősi kastélyban, mert a tatárok a Zengő vidékére is eljutottak, elmenekült előlük mindenki, aki csak mozogni tudott. Igaz, hogy őket nem aggasztotta a kehely, mert nem tudták ők sem, hogy a nagyúr mit csinált vele.

A gesztenyefa még sokáig állt. Neki nem ártott az országveszejtő tatárpusztítás. Villámsújtotta sebe is begyógyult, behegedt. Csak egy nagy forradás jelezte a régi hasadék helyét. De hát a fák sem örök életűek! Ezt a gesztenyefát is elérte az öregség. Elszáradt. Termést nem hozott, a favágók fejszét fogtak rá. Kidöntötték, elfűrészelték, hasogatták. Egyszer csak kifordult belőle a csodálatos kehely. Sokan látták, így hát senki sem foghatta és vihette haza. Ezért kerülhetett az aranykehely a Nemzeti Múzeumba. És még ma is ott hirdeti régi idők szomorú emlékét, a gazdag földesúrét, akit a híres, drága kelyhe sem menthetett meg a pusztulástól.

Istenkút

A Mecseknek egyik völgyében, melyet szőlők és erdők koszorúznak, húzódik meg szerényes a kis Magyarürög. Csendesen, mint a fáradt gyermek a pihentető és oltalmazó anyaölben. Régóta így van ez. Bizonyosan attól kezdve áll e falu s él népe itt, amióta a honfoglaló magyarok a Mecsek termékeny, lankás lejtőit megszállották. Azelőtt is élhettek itt emberek, de akkor még nem Magyarürögnek hívták a falujukat. Egyszóval itt éldegéltek, ebben a csendes völgyben a falu lakói. Dolgoztak szorgalmasan, erdőt irtottak, állatokat legeltettek, szőlő műveltek. Igaz, hogy a haszon java az uraké volt. De még így is csak eléldegéltek volna valahogy, ha a nép nyugalmát nem zavarja meg egy rettenetes veszedelem. A tatárok törtek rá az országra. Amikor a vészharangot megkongatták, és a véres kardot körülhordozták, a pusztító fergetegnek még csak a híre ért el a Mecsek völgyébe, a falu fegyverforgató népe mégis az első szóra sietett a király táborába. Csak a vének, asszonyok és gyerekek maradtak otthon. Naponként megkondult a kis falu harangja, jelezte a rettenetes veszedelmet. A pusztító végzetet nem állíthatta meg sem az asszonyok sírása, sem az öregek jajveszékelése.Az esti égboltot nem a naplemente, hanem égő falvak lángjai festették pirosra. Ez hirdette félelmesen, ogy közeledik az ellenség.A falu itthon maradt népe sem várt tovább. Tudták jól, hogyha az ellenség betör a völgybe, minden és mindenki elveszett, mert semmi remény, hogy meg tudják védelmezni magukat. Összeszedték hát mindenüket, amit mozdítani lehetett. A házakat földig lerombolták, hogy az ellenségnek sejtelme se legyen arról, hogy itt emberek élnek. A nyájat maguk előtt hajtva eltűntek a hegyek rengeteg erdejében. Ott, ahol most a Nagydeindol érleli folyékony arannyá

a szőlő fürtjeit, ott ütött ideiglenes tanyát a bújdosó nép, és várta rettegésben, nélkülözések és nagy nyomorúság között a szabadulás óráját. Ott, ahol a nagydeindoli völgy nekiszalad a hegynek, a legfelső csücskében, mint az ereszhez ragasztott fecskefészek, a hegy oldalához támaszkodva egy fakéregből összetákolt kunyhó állott, előtte a földbe szúrva egy durván faragott kereszt. A kunyhó fölé óriási cserfák koronája feszített oltalmazó ernyőt, mellette futott a hegyről a völgybe egy bővizű patakocska. Csörgedezése volt az egyhangú, de végtelen nyugalmat adó zene. Itt élt a világtól elvonulva Antal, az egész környéken ismert és szent embernek tartott öreg remete. Hófehér hajáról, övig érő szakálláról már messziről megismerték, akik erre jártak. Ő volt a vidék jótevője. Tudta, hogy milyen bajra melyik fűben, fában rejlik az orvosság. Most volt csak igazán nagy szüksége a népnek a remetére, mert nemcsak a testi betegségekre kért orvosságot, hanem reménytelenségében reményre, az elkeseredettségben vigasztalásra, a kétségbeesésben biztatásra szomjazott. A remete fáradhatatlan volt a sorsüldözte nép szolgálatában. Ha nappal, ha éjjel volt rá szükség, menten ott volt, ahol segíteni kellett. Úgy tűnt az embereknek, hogy mindig talpon van, sohasem hunyja le a szemét. Nemsokára vezetőjüknek tekintették, és mindenki követte tanácsait. Minden szava parancs volt, amit nyomban teljesítettek. Isten tudja, mi lett volna belőlük, ha nem áll mellettük a természetnek olyan jó ismerője, mint Antal remete.Az ellenség nem találta meg őket, de elfogyott az élelmük, megették az utolsó falat kenyerüket. A remete összegyűjtette velük a bükkfa termését, a sokféle gombát, ehető erdei gyökereket. Így menekültek meg az éhhaláltól. Egy nyár és egy tél vonult már el a hegy lábánál nélkülöző, szenvedő nép fölött, de a tatár még mindig nem távozott az országból. Ruhájuk elszakadozott, az erdőben gyűjtögetett élelem csak az éhenhalástól mentette meg őket. A rongyos, beesett arcú emberek, mint kísértetek bujkáltak az erdőben. De még nem volt vége minden szenvedésnek. Az eddigieknél még rettentőbb következett.Egy reggel arra ébredt a bujdosó nép, hogy a szokásosnál is nagyobb csönd üli meg az erdőt. Akkor látják, hogy a völgybe siető hegyi patakocska kiapadt, medre kiszáradt. A fehér kövek szárazon villogtak, mint a csontok egy régi harcmezőn. Hiába volt ima, panaszos jajszó, a hegyi patak nem adott vizet, az ég nem borult be, hogy jótékony esőt adjon a földeknek. Az erdei virágok elhervadtak, szárazra perzselte őket a nappal forrósága. Az éjszakai harmat is olyan semmi volt, hogy alig-alig tudták vele enyhíteni égő szomjúságukat. Az állatok elhullottak, az emberek között is mind szélesebb sorokat vágott a halál kaszája. Embert, állatot a szomjúság kínja ölt meg. Két hétig tartott már e borzalom. A remény utolsó szikrája is kiveszett az élve maradottakból, amikor a szárazság tizenhatodik napján a völgy déli oldalát bezáró hegy tövében bővizű forrás fakadt, amely megmentette a népet, és a kiszáradt völgybe is óráról órára szemlátomást tért vissza az élet. Ahogy a forrás fölbuggyant, elült az ellenség harci lármája, megszűntek az éjszaka rémítő tüzei, a tatárok kitakarodtak az országból.A sokat szenvedett nép elhagyta rejtekhelyét, hogy újra termővé tegye az elvadult földet, művelje a szőlőt, s mennél nagyobb nyáj legeljen bővizű rétjein. A lerombolt falu újra fölépült, s még most is megvan és él.A hálás nép pedig megőrizte a remete emlékét, s még ma is Istenkútnak nevezi a forrást, amely megmentette a pusztulástól.