35
A Philadelphia kisérlet Figyelmeztetés ! Ennak a kisérletnek a hitelessége igen erõsen kétséges, semmivel sem nagyobb, mint a Rosewell-i UFO katasztrófának. Kérem mindenki ennek figyelembe vételével olvassa a fordítást. A Philadelphia kisérlet Fordította : Kristóf Attila A Rainbow project állítólag a második világháború alatt egy kisméretû kísérö rombolón végrehajtott kísérlet volt, melyet a Philadelphiai kikötöben és a tengeren végeztek; célja: a hajót az ellenséges felderítés számára láthatatlanná tenni. A beszámolók eltérnek attól függöen, hogy az eredeti elképzelés szerinti ellenséges radaron való láthatatlanság, vagy amiröl a késöbbiekben csak titkolóztak: optikai láthatatlanság - elérése volt a cél. Mindkét esetben, egy a hajó körül generált hihetetlen intenzitású mágneses mezõ, kialakításában hittek, mely a hajó körüli fény illetve radar hullám törését vagy elhajlását okozta volna, akárcsak a nyári napokon az aszfalt utak felett felhevülõ levegõ által kialakuló délibáb. A történet szerint azt kell mondanunk a kísérlet teljes sikert hozott...attól eltekintve, hogy a hajó ténylegesen, fizikailag eltünt egy idõre, majd visszatért. El akarták leplezni a hajót a megfigyelõk elöl, de dematerializálást és teleportálást kaptak helyette...

A Philadelphia-kísérlet

Embed Size (px)

Citation preview

Page 1: A Philadelphia-kísérlet

A Philadelphia kisérlet

Figyelmeztetés !

Ennak a kisérletnek a hitelessége igen erõsen kétséges, semmivel sem nagyobb, mint a Rosewell-i UFO katasztrófának. Kérem mindenki ennek figyelembe vételével olvassa a

fordítást.

A Philadelphia kisérlet

Fordította : Kristóf Attila

A Rainbow project állítólag a második világháború alatt egy kisméretû kísérö rombolón végrehajtott kísérlet volt, melyet a Philadelphiai kikötöben és a tengeren végeztek; célja: a hajót az ellenséges felderítés számára láthatatlanná tenni. A beszámolók eltérnek attól függöen, hogy az eredeti elképzelés szerinti ellenséges radaron való láthatatlanság, vagy amiröl a késöbbiekben csak titkolóztak: optikai láthatatlanság - elérése volt a cél. Mindkét esetben, egy a hajó körül generált hihetetlen intenzitású mágneses mezõ, kialakításában hittek, mely a hajó körüli fény illetve radar hullám törését vagy elhajlását okozta volna, akárcsak a nyári napokon az aszfalt utak felett felhevülõ levegõ által kialakuló délibáb. A történet szerint azt kell mondanunk a kísérlet teljes sikert hozott...attól eltekintve, hogy a hajó ténylegesen, fizikailag eltünt egy idõre, majd visszatért. El akarták leplezni a hajót a megfigyelõk elöl, de dematerializálást és teleportálást kaptak helyette...

Azt kell mondanunk, hogy a Philadelphia kísérlet részben egy kutatás volt abban a témában, hogy hogyan alkalmazható Albert Einstein "Egyesitett gravitációs és elektromos mezõ elmélet"-e, egy a tengeren lévõ, hajókat eltakarni képes elektronikus álca kifejlesztésére. Einstein állítólag 1925-27 körül publikálta Egyesített elméletét Németországban, egy porosz tudományos folyóiratban, de ezt késöbb visszavonta befejezetlensége miatt. E kutatás eredetileg azzal a szándékkal indult, hogy intenzív elektromágneses térrel védjék a hajót a felé tartó lövedékekkel, föként torpedókkal szemben. Majd késõbb terjesztették ki a vizsgálatokat a radaron való láthatatlanság elérésére, hasonló módon, víz helyett a levegöben létrehozott elektromágneses térrel.

Page 2: A Philadelphia-kísérlet

A történet 1943 nyarán kezdõdik, az U.S.S. Eldridge DE 173 kísérö romboló több tonna elektronikus kísérleti eszközzel való feltöltésével. Ezek közt volt az a két masszív egyenként 75KVA-es generátor, mely az elsö ágyútorony helyére épült, enegiájuk szétosztására négy tekercset építettek a fedélzetre. Három RF adókészülék (mindegyikük 2 megavattos, a fedélzetre szerelve), háromezer '6L6' erõsítöcsõ (a két generátor mezõ tekercsének hajtására), speciális szinkronizáló és moduláló áramkörök és egyéb speciálisan az erõs elektromágneses tér létrehozására kifejlesztett eszközök serege, melyek megfelelõ összeállításával elérhetõ a hajó körüli fény és rádió hullámok eltérítése, s így a hajó láthatatlanná tétele az ellenséges megfigyelõ számára.

A kísérletnek a Philadelphia kikötöben és legalább egy alkalommal a nyílt tengeren, az S.S. Andrew Furuseth kereskedelmi hajó és más megfigyelö hajók által belátható helyen kellet végrehajtódnia. Az Andrew Furuseth hajó a meghatározó, mivel személyzetének egy tagja a forrás a legtöbb eredeti alapokra épülö elbeszélésben. Carlos Allende, másnéven Carl Allen, írt egy sor különös levelet Dr. Morris K. Jessup-nak az 1950-es években, melyekben leírta, hogyan lett a Philadelphia kísérlet számos fázisa egyikének szemtanúja.

1943 július 22-én 9 óra, folytatódik a történet, felpörögtek a generátorok és hatalmas elektromágneses mezö kezdett kialakulni. Zöldes köd kezdte lassanként beborítani a hajót, elrejtve azt a megfigyelõ elõl. Majd maga a köd eltünt s vele együtt az Eldridge kísérõ romboló is, csupán háborítatlan vízfelszínt hagyva maga után azon a helyen, ahol a hajó pillanatokkal azelõtt horgonyzott. A magasrangú hajózási tisztek és a résztvevõ tudósok megrökönyödve bámultak óriási tettükre: a hajó és legénysége nem csak a radar számára vált láthatatlanná, hanem az emberi szem számára is. Minden a terv szerint ment, majd körülbelül 15 perc múlva parancsot adtak a generátorok leállítására. A zöldes köd lassan újra látszódni kezdett és az Eldridge újra materializálódni kezdett ahogy a köd lecsillapodott, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmelt. Amikor egyenként felszálltak a hajóra, a személyzetet szétszórtan és émelyegve találták a fedélzeten. A tengerészeti hivatal lecserélte a személyzetet, majd nemsokkal utána újat vezényelt a hajóra. Végül a hivatal elhatározta, hogy csak radar számára való láthatatlanságot akar és változtattak a felszerelésen.

1943 október 28-án 17:15-kor hajtották végre a végsõ tesztet az Eldridge-el. Újra felpörögtek aa elektromágneses teret létrehozó generátorok és az Eldridge majdnem láthatatlanná vált; csupán a hajó testének gyenge körvonala látszott a vízben. Minden jól ment az elsö pár másodpercben és akkor, egy vakító kék villanás s a hajó teljesen eltünt. Másodperceken belül újra megjelent mérföldekkel arrébb a Virginia állambeli Norfolk-ban és percekig látható volt. Majd amilyen titokzatosan érkezett, úgy tünt el az Eldridge Norfolk-ból, újra visszatérve a Philadelphia-i kikötõbe. Ezúttal a legtöbb tengerész igen beteg lett. Néhányan a személyzetbõl egyszerüen eltûntek s soha nem kerültek elõ. Páran megbolondultak, de ami a legérdekesebb, öt ember beleolvadt a hajótest fémszerkezetébe. A túlélö emberek sem maradtak a régiek. Azok akik életben maradtak, annyira lemerültek, hogy szellemileg alkalmatlanná váltak feladatuk elvégzésére, valódi fizikai állapotuk ellenére. Tehát, ami egy elektronikus álcázási kísérletnek indult, egy egész hajó s legénységének véletlenszerû, távoli helyre történõ, perceken belüli, oda-vissza teleportációjával végzödött. Habár a fentiek kissé fantasztikusnak tûnhetnek, nem szabad elfelejtenünk, hogy 1940-es években már javában dolgoztak az atom bombán is.

Így szól a Philadelphia kísérlet legendája, ahogy napjainkra össze állt, melyet bizonyos új részletekkel bõvített néhány forrás, kik évekkel az emlékeket törlõ agymosás után visszaemlékeztek a projektben játszott szerepükre.

Page 3: A Philadelphia-kísérlet

AL BIELEK BESZÉDE, MUFON KONFERENCIA, 1990 JANUÁR 13.

Leírta:1991 október 12-én, Clay Tippen

HÁZIGAZDA: ma esti elõadónk Alfred Bielek, már hallottam õt szeptemberben az Phoenix-i konferencián és úgy gondolom egyetérhetünk abban, hogy az összes közül õ volt a legérdekesebb elõadó, legalábbis ami a témát illeti biztosan. Szóval, nem ismerek senki mást, aki ténylegesen részt vett volna a Philadelphia kísérletben, hamarosan meghallgathatják õt magát errõl. Azt hiszem igazán izgalmas percek elõtt állunk.

Mivel, hogy bizonyos értelemben van némi kapcsolódás az UFO kérdéskörhöz, hát engedem õt beszélni egy keveset errõl is, de a projekt amelyen dolgozott elsõbbséget élvez és ha ez tartalmaz is némi UFO-t, nem beszélhet róla sokat ma este, esetleg röviden érintheti a témát. De úgy gondolom igazán érdekes, hogy ugyan olyan sok a titkolózás a kisérlet körül, mint az UFO-k körül, s az államvezetés azt is elutasítja, hogy ez egyáltalán megtörtént. Nos, ebben az összefüggésben azt hiszem nagyon érdekes és természetesen kapcsolódik a csoportunkban tárgyalt dolgokhoz. Ezennel bemutatom Alfred Bielek-et.

"A PHILADELPHIA KISÉRLET"

Ahogy a felkonferálásban hallhatták, nevem Alfred Bielek, a Philadelphia kísérlet egyik túlélöje vagyok. Mielõtt elkezdeném, kérdezni fogok: A jelenlévõk közül hány olyan ember van aki tudja mi volt az a Philadelphia kísérlet, ahogyan azt ma nevezik, egyáltalán?

Nem sok kezet látok felemelkedni. így valószínüleg a következö kérdés egy kissé felesleges lesz. önök közül hányan tippelnek arra, hogy ez a kísérlet valóban a háborús években kezdõdött? Mégpedig, a második világháborúban, 41-42-ben. Hányan gondolták volna, hogy akkor kezdõdött? Nagyon kevesen vannak jól informálva az esetrõl. .Néhány kéz a levegõben. Vagy ki gondolja, hogy korábban ?...Nos aki azt mondta, hogy korábban, annak van igaza.

Valójában 1931-1932 körül kezdõdött, egy különös kis szeles városban, névszerint az Illinois-i Chicago-ban. Abban az idõben, a húszas években, a harmincas évek elején, számos hipotézis volt olvasható a népszerû tudományos lapokban, például a "Popular Science"-, "Popular Mechanics"-, "Science Illustrated"-ben, tárgyak láthatatlanná tételéröl, tárgyak, emberek eltüntetésérõl, teleportálásáról. Gyanítom., hogy abban az idõben , e cikkek írói közel járhattak ehhez, a a tudományos megvalósítási lehetöségeket illetõen sok jó elképzelés volt, de szinte semmit sem tettek ezek megvalósítása érdekében. Egészen 1931-ig, amikor is néhány ember úgy érezte, ideje tenni valamit az ügy érdekében s e célból összejöttek a Chicago-i egyetemen. A három legfontosabb bevont ember Nikola Tesla, Dr. John Hutchinson a Chicago-i egyetem dékána (késöbb rektora) és az ausztriai fizikus Dr.

Page 4: A Philadelphia-kísérlet

Kirtenauer Chicago-i egyetem munkatársa volt. Egy kis kutatást végeztek... alkalmazhatósági dolgokat tanulmányoztak abban az idõben, nem sok mindent fejeztek be ebben a periódusban. Kis idõvel késõbb az egész projektet áthelyezték a Princeton-i "Institute of Advanced Studies"-ba.

Az "Institute of Advanced Studies" érdekes intézmény volt. Nem volt tagja az egyetemi rendszernek söt Princeton-nak sem. Princeton területén helyezkedett el ugyan, de attól teljesen független volt. 1933-ban alapították, azok támogatásával, azzal a céllal, amit nem mondhatunk másként mint, hogy valaki akart egy intézményt a doktori szintet meghaladó, haladó tudományok, kutatások számára. Az elsõként csatlakozó emberek között volt egy érdekes, jól ismert tudós akit Albert Einstein-nek hívtak. Nem akarok Albert Einstein történetébe belemenni, mivel az jól ismert, de õ 1933-ban csatlakozott a csapathoz. Bonnból, Németországból érkezett, elhagyva hazáját, 1930-ban (néhány életrajz szerint 1933-ban, de valójában 1930-ban) s a California-i Pasadena-ban telepedett le.Az ottani egyetemen tanított. Körülbelül három évig volt ott, majd felkérték csatlakozzon az intézményhez, 1933-ban ennek eleget is tett és haláláig ott is maradt. Einstein tudományterülete az elméleti fizika volt, elméleti ember, szigorúan matematikus gondolkodású volt. Természetesen jól ismertek munkái a speciális relativitási elmélet, általános relativitási elmélet és a spekulatív egyesített mezõ elmélet.

Más emberek is csatlakoztak abban az idõben. A legfontosabb ember a sok csatlakozó személyiség közül természetesen Neumann János volt, aki az europában lévõ Magyarországon, Budapesten született. Budapesten matematikából diplomázott, 1925-ben doktorit szerzett. Négy évig német egyetemeken oktatott, két különbözö poszton. Ez idõ alatt találkozott az akkor még Európában tartózkodó Dr. Robert Oppenheimer-el, ki a késöbbiekben a projektben fontos szerepet töltött be és számos más emberrel is.

Nos, von Neumann volt a leginkább érdekes. Elméleti ember volt, elméleti matematikus. De ugyanakkor olyan barkácsolgató típus volt, ami azt jelenti, tudta hogyan kell egyszerüen alkalmazni az elméletet. Einstein nem tudta és ez nagyon fontos. Végül még egy ember aki megfordult azon az egyetemen, ott tanított akkoriban, igazán fontos ember volt, megkeresem jegyzeteimben, név szerint David Hilbert volt. Valószínüleg senki sem hallott önök közül David Hilbert-röl. A matematika doktora, õt tartották Európában a legkiválóbb matematikusnak; legjobb tudásom szerint õ sohasem hagyta el Európát. Németországban született, élt és halt. Azt hiszem 1965-ben halt meg. Dr. von Neumann-al egy társaságban forgott. Hilbert legismertebb, legemlékezetesebb munkája, az általa megalkotott, Hilbert tér-nek nevezett, matematikai formula. ö volt az elsö aki matematikailag definiálta a többszörös létezést, többszörös tereket, s hogy mindez mit jelent a matematikus szemszögéböl. Legtöbbünk számára mindez szinte semmit sem jelent, az átlag ember számára jelentéktelen, de igen fontos a fizikusoknak, matematikusoknak, ezzel alapozta meg tulajdonképpen a Philadelphia kísérletet.

Hilbert és von Neumann találkoztak. Von Neumann írt Németországban Hilbert-röl és munkáiról. Von Neumann õ maga is kíváló tudós lévén, értette Hilbert munkáinak lényegét és ahogy mondani szokták beindult tõle az agya, s egy egészen új saját matematikai rendszert épített fel. Von Neumann-t jól ismerték a matematika világában, akárcsak Hilbert-et és kiadták néhány munkáját s postázták azt a Philadelphia kísérlet felé. Leginkább játék elméleti munkássága vált ismerté. Ezen kívül a nevéhez fûzõdik a gyûrû operátor - az algebra egy nagyon érdekes eleme, ami a matematikában igen képzetteken, igazi matematikusokon kívül másnak semmit sem mond - létrehozása is.

Page 5: A Philadelphia-kísérlet

Az idõ haladtával más emberek is fontossá váltak a projekt szempontjából. 1934-et írunk, a projekt átkerült Princeton-ba és Dr. Tesla is oda érkezett. Tesla nagyon fontos ember volt. Története eléggé jól ismert. Egy életútját bemutató film jelent meg róla a Jugoszlávia-i Segrabe Productions kiadásában. 1856-ban született. Elvégezte a gimnáziumot majd elkezdte az egyetemet. Egy évet végzett el, mikor apja meghalt. Elvesztette az anyagi támogatást, így nem folytathatta hivatalosan tanulmányait, de mivel néha helyettesítette professzorait, ott maradhatott tanulni. Ahogy tehette, egy idöben munkát vállalt Western Union-nál. Majd csatlakozott az európai Edison Co.-hoz. Amikor 1884-ben elhatározta, hogy áttelepül az USA-ba, ajánlólevelet kapott cége vezetõjétõl. Tehát 1884-ben megérkezett a USA-ba, ahogy beszélik: tizenegy beszélt nyelv ismeretével, négy centtel a zsebében, egy verseskötettel és egy Thomas Edison-hoz címzett ajánlólevéllel. Késöbbiekben ajánlólevele bizonyult a legértékesebbnek.

Bemutatták Edison-nak s azonnal az elektromosság különbözö megközeítésérõl szóló vitába keveredett vele. Edison az egyenáramot favorizálta, Tesla pedig közismerten a váltóáramot, Edison ki nem állhatta a váltóáramot és nem akart vele foglalkozni. Körülbelül hat hónapig dolgozott Edison-nak. Majd durva pénzügyi vitába keveredett egy szóban megigért konkrét probléma határidõre történõ megoldásáért beigért $50,000-os bónusz miatt. Elvégezte a feladatot s ment Edison-hoz a bónuszért. Edison kinevette, azt mondta, az csak egy igazi amerikai vicc volt, semmi több. Tesla ez nem tartotta jó viccnek, összepakolt és azonal kilépett és visszament árkot ásni.

Ezután különbözõ dolgokkal foglalkozott, különféle emberekkel találkozott, köztük a Western Union amerikai elnökével. Egy darabig neki dolgozott. Ez az úriember segített neki létrehozni elsõ laboratóriumát. Az idõ haladtával amerikai állampolgár lett, elõadásokat kezdett tartani az öreg "Institute of Electrical Engineers"-en, ami az 1880-as 1890-es években igen jelentõs intézménynek számított New York-ban. Tesla nagyon kimagasló, rendszeres elöadóvá vált, különbözö témákban, köztük: a váltóáramról alkotott elképzelése, elektromos energia, stb. Elõadásai, bizonyításai, mindenki számára nagy jelentõséggel bírtak.

Egyszer demonstrálta a váltóáramról alkotott elképzelését, egyik segítötársa George Westinghouse úr volt. Nos, 1889-ben Westinghouse megvásárolta Tesla összes szabadalmát, köztük 20, a váltóáramú generátor rendszerekrõl, váltóáram megosztásáról szólót. Egy millió dollárt fizetett érte készpénzben és eladás utáni részesedést is, egy dollárt minden, a generátorai által szolgáltatott lóerõ után. Ezzel Tesla az üzleti élet jelentõs szereplõjévé vált.

1983-ban Tesla díjat nyert a Chicago-i világkiállítás energia ellátásáért. Ez volt az elsö jelentõsebb kiállítás melyet váltóáramú generátorok láttak el energiával, szemben a korábbi egyenáramúval, ez nem igazán tetszett Edison-nak, de Tesla nyert. Ekkor már élvezhette J.P. Morgan támogatását. Még egy dologgal tette emlékezetessé a kiállítást, a világon elõször, nagy nyilánosság elött, bemutatott egy rádió irányítású motorcsónakot egy kis medencében. 1898-ban megismételte a bemutatót New York-ban a Madison Square Garden-ben.

Idõközben kiírtak egy pályázatot nagy feszültségû, nagy távolságú villamos energia szállításra, Tesla nyerte el a Niagara erõmû építési jogát, ez volt az elsõ jelentõsebb váltóáramú vízerõmû az USA-ban. Azzal nyerte el a pályázatot, hogy megígérte, veszteség nélkül tudja az energiát eljuttatni egészen New York-ig, ezt 1899-ben be is bizonyította. Tesla Colorado Springs-ben folytatta kutatásait: nagy feszültségü árammal, elektromos szikrákkal, ha úgytetszik a Tesla tekerccsel. Két évig volt ott, írt néhány újságcikket. Ezek 1899-ben írt egyike kapcsolatban állt a modern technológia néhány nagy emberével. Az újság sok jó

Page 6: A Philadelphia-kísérlet

visszajelzést kapott a cikkre, de a tudós kollégák gyanakodva figyelték az eseményeket. Nem volt túl népszerü a téma, úgy vélték kicsit elkanyarodott talán, ahogyan azt késöbb többször is gondolták még évtizedekkel késöbb is. De Tesla nem hátrált meg.

1906-ban ismét J.P. Morgan támogatásával, elkezdett fejleszteni egy radió és televizó jeleket sugárzó adókészüléket és még ebben az évben elkészült Long Island-en a Wardencliff torony. Körülbelül egy évvel ennek befejezése elõtt elment JP Morgan-hez és mondta neki "Morgan úr, a tornyot mindenki számára elérhetõ, INGYENES ENERGIA szolgáltatásra szeretném felhasználni. INGYENES ELEKTROMOS ENERGIA". Majd Morgan úr válaszolt neki, "Azt akarja nekem mondani Tesla úr,hogy akárki beleszúrhat egy antanna rudat a földbe és egy másikat a levegõbe rak, s ezzel annyi INGYEN ENERGIAT nyerhet, amennyit csak akar és ezt én nem mérhetem, nem szedhetek érte díjat?" Tesla válaszolt: "Igy igaz". Majd J.P. Morgan: "Majd visszatérünk a témára, ha lesz rá idõm". Magától értetõdöen Morgan úr soha többé nem tárgyalt vele, kitörölte emlékezetéböl az egészet. A Wardencliff torony 1914-ig állt, amikor valaki dinamittal felrobbantotta. Ezzel véget ért a projekt. Tesla közben mással kezdett el foglalkozni. Egy kicsit rövidre vettem a történet végét, mert hamarosan a lényeghez érünk.

1917-ben már zajlott az elsö világháború, ekkor felkérte öt Franklin Delano Roosevelt, illetve, a tengerészeti hivatal vezetõje, hogy dolgozzon a kormánynak, aminek boldogan eleget tett. Abban az idõben kapcsolatban állt az amerikai Marconi társosággal is, ahol a háború alatt rettegtek, hogy esetleg az ellenség célpontjává válhatnak, tudják milyen hisztérikus a hangulat háborús idõkben. Végül az egész cég a kormány ellenõrzése alá került, Teslával együtt. Tesla ebben az idõszakban számos érdekes dolgot fejlesztett, ezek egyike a Rogers antenna rendszer.

A Rogers rendszer vezeték nélküli átvitelt valósít meg, melyet a hadsereg használhatott -a szabadalmat sok évre titkosították- hang továbbítására Európa és az USA között, zavarok, zajok nélkül, ez példátlan bravúr volt abban az idõben. E rendszer napjainkban is használatos a hadseregben.

1919-ben egy új részvénytársaság alakult RCA néven, melynek Tesla is tagja volt. A cég az amerikai Marconi magjából jött létre. Az RCA-nél elöször mérnök, majd fõmérnök, 1935-töl mûszaki és kutatási igazgató posztot töltött be, innen 1939-ben vonult nyugállományba.

Munkássága során egy tagadhatatlan rekordot ért el, olyan eszközöket gyártott melyek jól mûködtek, sohasem romlottak el, azaz sohasem készített mûködésképtelen dolgokat. Olyan embernek ismerték, aki a fejében már a legutolsó részletig látja az elképzelt dolgot, mielött azt papírra vetné, vagy elmondaná hogyan készítsék el. Ezt fontos tudni róla és belátni hogy Tesla szemléletmódja a projekt számára föleg intuitív volt, nem nélkülözve ugyan a matematikai hátteret, az is megvolt neki, de csupán az 1880-as évek matematikáját ismerte. Abban az idöben már sokat tudtak az elektromosságról, de még nem jött el a rádiózás kifejlesztésének ideje. Hertz kezdett el foglalkozni vele az 1880-as évek végén. Tesla sohasem értett egyet Hertz-el a rádió hullám magyarázatát illetöen.

1933-ban Roosevelt lett az USA elnöke. Roosevelt elhívta öreg barátját Washington-ba és megkérdezte, "Dolgozna-e ismét a kormány számára?". Tesla azt válaszolta, "Szívesen". Majd Roosevelt mondta, "Van egy projektünk az ön számára". Felkérte Teslát legyen a késõbb Philadelphia projektként ismertté vált projekt vezetõje. Igy került Tesla a projektbe. Az elnök

Page 7: A Philadelphia-kísérlet

nevezte ki, amennyire ezt ma megítélhetjük. Tesla volt tehát az elsõ vezetõ, ami a nyilvántartásokban is látható és elkezdõdtek a munkálatok.

1936-ban tesztelték az elsõ eszközöket, mérsékelt sikerrel. Ez azt jelenti, hogy némi részleges láthatatlanságot sikerült elérni, ez eléggé biztató volt ahhoz, hogy lássák jó úton járnak, jó nyomon vannak, a hajózási hivatal is nagyon érdeklõdõvé vált; tulajdonképp már az elejétöl kezdve, 1931-töl fogva érdekelte õket a dolog és némi kutatási pénzröl is gondoskodtak. Majd 1936-ban még többel támogatták a projektet, ami így tovább bõvülhetett. Ettöl a projekt tovább fejlõdött, új emberekkel bõvült.

Dr. Gustave Le Bon Neumann János közeli munkatársa is csatlakozott a csapathoz. Manapság nem mondhatunk róla semmi kimagaslót, de mindamellett mégis oda került, s még egy ember Dr. Clarkston is csatlakozott körülbelül 1940-ben. Nem ez az egyetlen projekt futott abban az intézményben. voltak más emberek, más dolgok is. Az egyetlen ember, aki minden ott zajló munkáról tudott, természetesen maga Einstein volt, ö volt a fönök. Bármi problémád akadt, megbeszélhetted a fõnökkel. Õ konzultált bárkivel, projekttõl függetlenül is. Igy jól haladtak a dolgok.

Nem is tudom, ez most hogy került elõ, késöbb akartam ezzel foglalkozni. De azt hiszem tudom mit akartam, egy kis kitérõ, bemutatom az EMI Thorn Corp. of England által készített videó anyag egy részét. A film 1983-ban készült, az USA-ban 1984 augusztus közepén mutatták be. Mindössze két hétig vetítették.

Körülbelül három nappal a bemutató elõtt az EMI Thorn kapott egy levelet az USA kormányától, melyben közölték, "Ezt a filmet nem akarják, hogy vetítsék az USA-ban". Némi mérlegelés után úgy határoztak, figyelmen kívül hagyják a levelet, mivel már kitûzték a bemutató idõpontját, s úgy tettek, mintha meg sem kapták volna a levelet. Igy bemutatták a filmet, különbözõ helyeken vetítették, pl.: New York, Philadelphia ahogy tudom hosszú sorokban álltak az emberek a mozi elött, Phoenix, Sedona, AZ., Chicago, Los Angeles, stb.

Röviddel ezután még egy levél érkezett az EMI Thorn angliai központjába - igen kemény hangon közölték, hogy "Ezt a filmet nem akarják, hogy vetítsék az USA-ban". Igy az EMI Thorn nem hagyhatta figyelmen kívül a második levelet. Vissza üzentek a kormánynak, "Ha leakarják állítani a film vetítését, bírósági határozattal tehetik csak meg". Az USA kormánya erre azt válaszolta "Akarjuk" és meg is tették. Kaptak egy bírósági végzést mely betiltotta a film vetítését az USA-ban. A bírósági végzés valamikor szeptember elején lépett hatályba, s a film teljesen eltünt két évre. Idöközben az EMI Thorn tovább lépett s elhatározták megkûzdenek az igazukért és ezt sikerrel tették. Két év elteltével kaptak egy újabb bírósági végzést, mely érvénytelenítette az elõzõt s lehetõvé tette a film videókazettán való kiadását. Nem hiszem, hogy ezt a filmet ezek után valaha is játszani fogják a mozikban, de a videókazetta könnyen beszerezhetõ.

Következzék a film, a videó, "A Philadelphia Kísérlet" ahogy az a kazettán olvasható. A film elsõ része aránylag pontos, egy kicsit szépítgettek rajta, izgalmas jó filmet akartak csinálni, egy "Love Story"-t, eltorzítottak néhány dolgot a vége felé, mindazonáltal szeretném bemutatni az elsõ részét, mivel igazán hasznos lesz a továbbiakban.

Eddig a pontig a történet viszonylag pontos, egy dolgot felcseréltek, a dátumot. Ez ténylegesen 1943 augusztus 12-e volt. Egy nagyon szerencsétlen kísérlet, de sok minden történt közben és ez fog végül elvezetni minket a történet végéhez.

Page 8: A Philadelphia-kísérlet

Nos, ahogy mondottam, 1936-ban volt némi siker, de semmi komolyabb. Az eredeti szándék egy tárgyat körülvevõ s azt láthatatlanná tévõ mezõ létrehozása volt. A munkálatok során 1940-ben érték el az elsõ igazi sikert Tesla vezetésével, a Brooklyn-i kikötõben. Ez egy kis hajó volt, senki sem tartózkodott a fedélzetén. A speciális felszerelést felrakták a hajóra. Az energiát a két oldalán álló hajóról kapta, a villamos energiát kábeleken szállították át, arra az esetre ha valami rosszúl menne, akkor elvághatják a kábelt, vagy végsö esetben elsülyeszthetik a hajót. De nem volt semmi ami miatt ezt kellett volna tenni, ez csak óvintézkedés volt, amit a tengerészeti hivatal mindig megtesz.

De 1939-ben, amikor a háború kezdett forróvá válni, abbamaradt. 1939 szeptemberében apám beosztásának köszönhetõen, aki állítólag sok jó kapcsolattal rendelkezett a tengerészeti hivatalban, elõre elrendezte, hogy a tengerészethez vonuljunk be, s ez meg is történt, 1939 szeptemberében. Utasítást kaptunk és egy speciális hajózási kiképzõ iskolába kerütünk a Rhode Island-i Providence-be, 90 napra. Valószínüleg a legelsõk közé tartoztunk, kiket késöbb "90 napos csoda"-ként emlegettek a hajózásnál. A 90 nap alatt tisztnek képeztek ki, és mindent tudnunk kellett. 1940 elejéig voltunk ott. Majd beosztottak minket az intézetbe. Ez idö alatt néha kapcsolatba kerültünk a projekttel, idönként ott voltunk, én magam egy ideig ott voltam, mivel Princeton-ban tartózkodtam. Majd beköltöztünk az intézetbe, azzal a feladattal, hogy képviseljük a flotta érdekeit a projektben. Két embert akartak, kiknek megvan a szükséges tudományos hátterük, gyakorlatuk, mellyel képesek pontosan beszámolni az elméleti és gyakorlati eredményekröl, arról mi történt, mi készült el. Ez volt a fõ feladatom. Az intézetben laktunk, s volt egy irodánk a Philadelphia-i kikötöben. 1940-ben, ahogy említettem, volt egy sikeres kísérlet. A projektet titkosították. Teslának korlátlan anyagi támogatást adtak, így a csapat tovább bõvülhetett. Nem emlékszem az összes résztvevöre, de egy új infrastruktúra kezdett kialakulni, olyan haditengerészeti módra. Mindmáig igen meghat a civil korszak befejezödése. Igy hát haditengerészetiesen fejezõdik be a történet.

A legfelsõ szinten a flotta mérnöki hivatala állt. Abban az idõben ez nem a haditengerészet kutató részlege volt. A flotta mérnöki hivatalát Hal Bowen admirális vezette. Nem csak ennek a projektnek volt a felügyelöje, hanem a háború alatt folyó összes fejlesztésé is. Ezt a hivatalt 1946-ban megszüntették, helyette a hajózási kutató hivatalt hozták létre, ezt ismét Hal Bowen irányította, 1947-es nyugdíjazásáig. De ez idõ alatt, ahogy mondani szokás, õ volt a legnagyobb kutya a hajózásnál. Volt néhány beosztottja. A legfontosabb egy parancsnok volt. Nem akarok ebbe belemerülni, de volt egy parancsnok, Alan Batchelor, aki a legénység vezéregyéniségévé vált, külön figyelmet fordított a két fázisban kifejlesztett "láthatatlanság" projektben résztvevõ személyek kiválasztására.

Apropó, Alan Batchelor ma is él, a haditengerészettõl parancsnokként vonult nyugdíjba. Személyesen ismerem õt. Sokáig nem tudtam, hogy van más túlélõ is, de amint tudomást

Page 9: A Philadelphia-kísérlet

szereztem az úriemberrõl, New York-i barátaim révén, azonnal meglátogattam. Alapvetõen mindegyik projektrõl voltak emlékei. Ha igaz, már a telefonbeszélgetés alapján beazonosított engem. Azt mondta: "Igen, azon a projekten dolgozott, emlékszem önre. Nem, a neve nem Bielek.". Azt válaszoltam, "Nos, mi is a nevem?". Azt akartam tudni emlékszik-e rá. Végül megmondta a nevem, emlékezett a bátyámra is. De ez fö történetünknek csupán egy kis epizódja.

A sok dolog közül az egyik az volt, hogy végül speciális személyzetet kellett kialakítani. Kicsit késöbb, 1941 januárjában a flotta elhatározta, hogy bátyámnak és nekem kell egy kis tengeri szolgálat, Így áthelyeztek minket Brooklyn-i kikötöbe, majd egy hónap múlva vagy késõbb, átirányítottak a Pennsylvania-ra, egy öreg csatahajóra és kihajóztunk a csendes óceánra. Kint voltunk majdnem 1941 végéig. 1941 októberében a Pennsylvania-t berendelték Pearl Harbor-ba, szárazdokkba némi javításra, kaptunk egy kis szabadságot s elmentünk San Francisco-ba. Arany életünk volt San Francisco-ban azokban a napokban, októberben, november elején, de végül vissza kellett mennünk Pearl Harbor-ba. Parancsunk szerint ott álltunk december 5-én, a tengerészet repterén, Pearl Harbor-ba tartó gépre várva, mikor feltartóztatott minket egy százados, rangunk szerint szólított minket, s mondta "A parancsuk fel van függesztve, jöjjenek velem". Követtük a reptéren lévö irodába, ahol Hal Bowen-el találkoztunk, aki így szólt, "Uraim, a parancsukat felfüggesztettük. Talán tudják, napokon belül háborúba lépünk Japánnal. Várakozásaink szerint meg fogják támadni Pearl Harbor-t. Maguk túl értékesek ahhoz, hogy visszaküldjük Pearl Harbor-ba, itt maradnak a San Francisco-i körzetben. Végezhetnek majd valami papír munkát. Azután visszamennek a Pennsylvania-ra, ami San Francisco-ban fog állomásozni. Az éves túrájukat itt San Francisco-ban fogják befejezni. Ezt követöen visszatérnek az intézetbe, folytatni fogják munkájukat. Élvezzék az életet, amíg itt vannak, mert ott nem lesz szabadság és csak kemény munka vár önökre". Igy is tettünk. Élveztük a dolgot. Végül 1942 januárjában visszamentünk.

De sok minden történt ott ezalatt. Tesla egy bizonyos barátja révén szerzett egy csatahajót. Azt hiszem ez Franklin Delano Roosevelt volt a fehérhzból. Azt mondta, "Tied lehet ez a hajó, rajta, tedd láthatatlanná". Teljes volt a bizalom, így megtehette. Tehát igen elörehaladtak az eszközök megépítésében. Volt három RF adó, elõbb egy fõgenerátor, majd azt hiszem kettõ. A terv lényege: mindenféle csúcs technika bevetése nélkül, a generátorokkal meghajtott elektromágneses tekercsekkel igen intenzív mágneses teret hozni létre, és ezzel beburkolni a hajótestet. Késõbb ez változott, a négy tekercset a fedélzetre telepítettek. A hullámtereket speciális frekvenciákon szinkronizálták és Tesla speciális hullámforma modulációt fejlesztett ki, ami a láthatalanná tévõ ernyõt képezte volna.

Ebben az idõszakban (egy kicsit beszélnem kell Tesláról), Tesla írt néhány újabb cikket, 1923-as cikke sok érdeklõdõre, de többnyire süket fülre talált. Fenntartotta állítását, hogy kommunikált földön kívüliekkel. Nos, miután az RCA-tól nyugdíjba vonult, s ebben a projektben ismét aktívvá vált, kialakított egy laboratóriumot a New York-i "Hotel New Yorker" szálloda legfelsõ szintjén lévõ lakosztályában. Volt egy másik különálló laboratóriuma is New York-ban de az nem volt olyan fontos. A legtöbben nem tudták, de volt még egy laboratóriuma, mely állítólag a legfontosabb volt, a Waldorf Astoria hotel legfelsõ szintjén, s két tornyában. Telepített egy adó egységet a Waldorf-ban és az irányításával az RCA-nál készített vevõt a New Yorker-ben állította fel. Ismerek két embert, kik saját elmondásuk szerint Teslával dolgoztak, elmondásuk szerint, amikor használta ezeket az eszközöket, beszélt valakivel, gyakorlatilag minden nap, a beszélgetõ partnerek egyike biztosan idegen bolygóról való volt. Hétköznapi nyelven kommunikált a földönkívüliekkel.

Page 10: A Philadelphia-kísérlet

Kivel? Ötletem sincsen. Ez sohasem derült ki. De ebben az idöszakban kapott néhány kiegészítõ információt és azonnal ment a tengerészeti hivatalba, s mondta, "Problémánk van a személyzetet illetõen. Igen súlyos problémánk van. Nem fejlesztehetünk akkora energiát, amekkora egy nagy hajó láthatatlanná tételéhez szükséges, anélkül, hogy az ne hatna a személyzetre. Több idõre van szükségem, ki kell fejlesztenem egy mérõ készüléket, hogy a személyzetet ne érje ártalom." A hivatal válasza: "Nem teheti. A határidõ meg van szabva. Háború van. Müködnie kell. Oldja meg a problémát, de ne változtasson a dolgokon”.

Más szóval, müködnie kellett. Megvolt a határidõ, 1942 márciusa. A határidõ közeledett, Tesla nagyon aggódott a dolog miatt, s végül döntésre jutott, mivel nem volt ideje a probléma megoldását alkotó eszköz átalakításra, csak egy dolgot tehetett. Csak szabotálni tudta a kísérletet, nem az eszközök fizikai elpusztításával, hanem müködésképtelenné tételével, lényegében ilyen irányú tevékenységet folytatott 1942 márciusáig. A csatahajón nem volt speciális személyzet. A megszokott csapat vett részt a kísérletben, speciális eszközökkel. Felhúzták a fökapcsolót és semmi sem történt, erre Tesla úrat elbocsájtották. Búcsúzáskor ezt mondta: "Nos, Uraim, a kísérlet megbukott, ideje távoznom. Van itt egy nagyon jó ember, aki képes lesz müködõképessé tenni a dolgot. Ez az ember Dr. Neumann János. Viszontlátásra!"

Ahogy említettem Teslát kirugták. Más elmondások szerint Tesla azt mondta: "Nem rúghatnak ki, én lépek ki!", akárhogyis, de távozott a projektbõl. Volt még egy érdekesség, Tesla távozása után más kísérletekkel foglalkozott egészen 1943. Január 7-i haláláig, ezek a kísérletek körvonalaztak néhány a projektben késõbb megtörtént dolgot, de nem voltak azzal közvetlenül összefüggésben.

Abban a korszakban több más projekt is futott. Ezek közül az egyik, mely nagyobb prioritást élvezett, s fõként a kikötõben zajlott, az intézetben Einstein saját irányításával, a demágnesezési kísérlet volt. Nem tudom, hányan tudnak róla, de a második világháború elött és alatt a németek egy újfajta aknát fejlesztettek ki, névszerint a mágneses aknát. Ez nem érinkezés hatására robbant, hanem a közeledõ hajó acélszerkezetének mágnesességét érzékelve. Az acélszerkezet eltorzítja a föld mágneses terét, s ezt érzékeli az akna. Mikor az akna elég közel kerül a hajó mellé vagy alá, ütközés nélkül is, az elsütõ szerkezet aktivizálódik, s az akna robban, hatalmas lyukat ütve annak fenéklemezébe, s a hajónak ezzel vége. A amerikai haditengerészet tudott errõl, s valamiféle védelmet akart kifejleszteni ellene.

A kutatást siker koronázta. Annyira sikeres volt a védelem, hogy a németek 1943-ban felhagytak a mágneses aknákkal s visszatértek a hagyományos megoldásokhoz, melyekre nem müködött a védelem. A védelem a hajót körbevevõ két köteg kábelbõl állt, melyeket generátorok hajtottak meg, nem azzal a szándékkal, hogy a hajót láthatatlanná tegyék, hanem csak a német mágneses aknák felrobbantása érdekében. Sok ellenséges aknát robbantottak fel ezzel a módszerrel, sok hajót mentve meg így, ez a projekt teljes siker volt.

Tehát a kísérlet megbukott, nagymértékben Tesla fáradozásainak köszönhetöen és Dr. Neumann átvette az irányítást. Ugyanakkor dolgozott még néhány jól ismert tudós a projekt hátterében. Ezek egyike T. Townsend Brown. Igen hosszú a története, sokan az elektrosztakikus terekkel végzett munkáiról ismerik, azt kívánta bebizonyítani, hogy lehetséges tárgyakat megmozdítani nagyfeszültségü elektrosztatikus mezõkkel. Sok jó kutatómunkát végzett s jól dokumentálta õket. Tanuló korában Dr. Brown-al dolgozott együtt, aki Dr. Bifield néven vált ismertté, a Bifield -Brown effektusról

Page 11: A Philadelphia-kísérlet

Végül felvették a tengerészethez. Csatlakozott 1933-ban a tartalékosokhoz, különbözö kisebb projektekben vett részt. 1939-ben aktív tiszti szolgálatba lépett. Az aknák elleni védelem kifejlesztésével foglalkozó projekt vezetésével bízták meg. Ez volt a fõ tevékenységi köre, többirányú szakmai ismerettel rendelkezett, dolgozott a mágneses akna projektben is. Sokan RF szakértõnek tartották, így dolgozott a Philadelphia kísérletben a speciális rádióadók s azok tornyának megtervezésén; az Eldridge-en látható magas antennatorony, melyet késõbb részletezek, a filmen jól láthatóan eltört s ledõlt. Ez volt a munkája, nem a torony széttörése, hanem a felépítésének tesztelése.

Mielõtt Dr. von Neumann befejezhette volna munkáját, azt mondta a hajózási hivatalnak, hogy át kell gondolnom néhány dolgot. Nyilvánvalóan nem müködik, vissza kell mennem az elejéig kitalálni miért nem megy. Ehhez sok idõre lesz szükségem. A tengerészeti hivatalnak nem volt választása s megadta az igényelt idõt. Tehát 1942 folyamán fõként elméleti munkák folytak. 1942 májusa körül elhatározták, hogy egy új speciális hajót kell beszerezniük. A csatahajó nem volt már használható, javításra vitték. Elhatározták építenek egy teszt jármûvet. Júliusban leültek a tervezõasztalokhoz, tanulmányozták a készülõfélben lévõ hajókat, keresték a legalkalmasabbat, majd a választás a "DE 173" -ra esett melyet késõbb "The Eldridge"-nek kereszteltek el. Akkor még nem tudták, hogy ez lesz a neve.

Júliusban módosították a rajzokat. Meghatározták a két generátor helyét. A változások fõ oka, hogy a romboló, a csatahajónál sokkal kisebb méretû volt. A romboló súlya 1,500 tonna volt, nem pedig 30,000 tonna. Ennek következtében a nehéz felszerelést gondosan kellett elhelyezni. úgy határoztak, elhagyják az elsö ágyútornyot s a helyén maradó lyukba kerülnek a generátorok. Beépítették a generátorokat az ágyútorony alatti lyukba a löszerraktár helyére. A generátorokat meghajó dízelmotorok és a négy adó a fedélzetre kerültek. De hát elõször a hajónak kellett megépülnie. A hajó 1942 októberében került vízre, s ment száraz dokkba átalakítás céljából. 1943 januárjában gyakorlatilag el is készült.

Page 12: A Philadelphia-kísérlet

Amint körvonalazódtak a legénységgel szembeni elvárások, nekiláttak a toborzásnak, körülbelül 1942 júniusában elhatározták, hogy speciális emberekre lesz szükségük. Az önkéntesek közül gondosan választották ki azokat, akik vélhetõleg s ez késõbb be is bizonyosodott, mindenre elszántak voltak. Önkéntesek voltak, azt mondták nekik, hogy egy nagyon érdekes kutatásban fognak részt venni, ami járhat némi veszéllyel. 'Akarnak önkéntesek lenni?' Végül megtalálták azokat, akiket akartak, körülbelül 33 föt, õk egy speciális kiképzésen vettek részt a Connecticut-i Groton-ban a 'Coast Guard Academy'-n. Három hónapig oktatták õket. 1942 decemberében fejezték be tanulmányaikat és ki volt az osztályfõnök, aki egyben az oktatójuk is volt, akinek a fotóját az egész végzõs osztály mutogatta? Ez a kép még ma is megtalálható a családi albumban, hiszik vagy nem, õ a mi apánk volt tengerész egyenruhába öltözve. Hogy hogyan került vissza a haditengerészethez nem tudjuk, hacsak nem egy parti õrségi egyenruha volt rajta, amit tengerészeti egyenruhának néztem. Az összes kiképzett személy és még két vezetõ tiszt, ahogy mondani szokás, átmenetelt Philadelphia-ba, ahová beosztották õket, természetesen nem tudták mikorra készül el a hajó. Készenlétben álltak, a parancsra vártak. õk harminchárman estek át a speciális tréningen, felhívták a figyelmüket bizonyos dolgokra, de senki sem várt arra, ami késöbb megtörtént. Minthogy a speciális csapat készen állt s a hajó januárra nagyjából elkészült, elkezdõdhetett néhány rendszer önmagában való tesztelése. Az egészet együtt sohasem tesztelték, ez volt a végsõ teszt.

Tehát a részegységeket letesztelték, köztük a generátorokat, az RF adókat. Tesla hármat használt, Neumann ezt négyre növelte s végül a Tesla által kiválasztott General Electric tipusú generátor mellett döntött. Az 500 KWatt CW teljesítmény nem volt elegendõ. Erõsítõket tett rájuk, hogy elérje a 2 MWatt CW teljesítményt, két generátor megmaradt eredeti állapotában, mindkettõ 75 KVA teljesítmény-el. Alacsony frekvenciás motorral ellátott specális szinkronizáló áramkörök biztosították a két generátor tökéletes szinkronját, máskülönben nem müködött volna. A generátor rendszer egy különleges egységgel épült össze, mely Teslától származott, a 'Zero Time Reference Generator'-al.

Mi is az a 'Zero Time Reference'? Ezt a kifejezés nem található meg a tankönyvekben. Ez egy olyan rendszer mely leegyszerüsítve, kapcsolódik a föld mágneses teréhez, annak mágneses struktúrájához, tömegéhez, s rezonál vele egy Tesla által tervezett ügyes szerkezet segítségével. Ugyanakkor naprendszerünk összes bolygója s a galaxis összes csillaga kapcsolódik egymáshoz a kozmoszban és 'Zero Time Reference'-t alkot egymással, s ez alkotja galaxisunk középpontját. Mindent ehhez a 'Zero Time' ponthoz kell vonatkoztatni. A lokális idõ helyett ehhez kell vonatkoztatni a dolgokat, hogy azok mûködjenek. Tesla megtalálta a megvalósításához szükséges egyszerû eszközt. Ilyen referencia generátorokat alkalmaztak az összes megépített FAA rendszerben. Az összes generátor olyan volt, mint amilyet mutattam önöknek. A végsõ verzióban 3000 '6L6' csövet használtak, a két generátor tekercseinek meghajtásához, ami megfelelõnek bizonyult.

1943 márciusában Neumann kezdett bizonytalanná válni. Elõszõr nem akart hinni Teslának, Tesla csak mondogatta 'probléma lesz a személyzettel', Neumann nem hitte el. Nos a bátyám és én hittünk Teslának, mivel nagyra tartottuk õt, valamint a bátyám s én is átnéztük Tesla számításait, egyenleteit. Végül egyetértettünk Teslával, mondtuk Neumannak, 'hogy így nem hozhatja mûködésbe a rendszert. Probléma elött álltunk, ahogyan ezt Tesla is említette.' Tesla nevének elhangzásakor Neumann azonnal dühbe gurult, idegessé vált e név hallatán. Végül is elfogadta a dolgot. Az mondta, talán lesz egy kis gond. Nézzük, mit tehetünk ez ügyben.

Page 13: A Philadelphia-kísérlet

Elhatározta egy harmadik generátor alkalmazását. Tervezett s épített egyet és április végén, május elején felszerelték. Most nem is tudom hová szerelték, talán a fedélzetre, vagy alá, de nem is fontos, mert nem sokáig állt ott. Probléma volt vele méghozzá igen súlyos probléma, nem sikerült a másik kettövel szinkronba hozni. Ezzel egy idõben, 1943 elején a bátyámat és engem valamint egy harmadik személyt jelöltek ki a berendezés müködtetésére, apropó, elötte kiképeztek minket az egész rendszer kezelésére, ismertük az eszközöket, megvoltak hozzá a szükséges tanulmányaink, tudtuk miröl szól a kísérlet.

De ahogyan a filmben láthatták s ez így is volt valóban, a sorállományuak egyenruháját viseltük. Elsöosztályú specialistáknak számítottunk, de amikor a legénységgel voltunk a sorállományuak egyenruháját viseltük, mivel együtt dolgoztunk velük. Abban az idõben igen erõs kasztrendszer volt a haditengerészetnél. Az új tisztek nem nagyon keveredtek más emberek társaságába, csak olyanokéba, akik parancsot adhattak nekik. Abban az idöben nem dolgozhattál volna abban az egyenruhában. Manapság igen, ahogy ez a tengeralattjárókon is szokás. De nekünk parancsba adták, hogy viseljük a sorállományuak egyenruháját, amikor velük dolgozunk, vagy a hajót teszteljük.

A harmadik ember, akit mellénk osztottak be, névszerint Jack, kiváló technikus volt, elsõosztályú elektrotechnikus, nagy tudásanyaggal rendelkezett, õ volt a mi segítõnk. Június közepe felé az egyik teszt alkalmával a harmadik generátor lassan kezdett megbolondulni. Roppant nagy íveket kezdett húzni. Jack-et megcsapta az egyik ív s elfeküdt, mint egy döglött macska. Azt gondoltuk meghalt, jöttek az orvosok és elvitték; kómában volt. Körülbelül egy hónapig volt kómában, majd felépült. Soha többé nem dolgozott a projektben.

Szóval Neumann látta ezt, s így szólt 'a generátor nem jó, el kell távolítani.' Leszerelték és visszatértek a kétgenerátoros rendszerhez. Törte a fejét, elejétöl kezdte újra az egészet. 'Na, most mit tegyünk?' A folytatás mellett döntött. A haditengerészet ekkor természetesen nyomást gyakorolt rá "önnek kell ezt megoldania." További kísérleteket hajtottak végre. Június vége felé a hajó kikerült a száraz dokkból és a Philadelphia-i kikötöbe került. Volt egy irodánk Philadelphia-i kikötöben az egyik épület tetején. Biztonságos helyen, jó kilátással a kikötõre. Az Eldridge kihajózott a tengerre, próbaútra, mely normálisan zajlott le. Három napot töltött a tengeren, majd sikeresen visszatért. Minden jól ment. A speciális legénységet nem vitte magával az útra. Normál legénységgel ment ki a hajó. Nem volt semmi probléma. A hajó beállt a dokkba végsõ tesztelés céljából.

Végül július 20-ra a hajó készen állt az utolsó tesztre. Összeszedték a speciális legénységet, a hajó kapitányát Hangle-nek hívták, Hangle kapitány felment a fedélzetre. Nem õ volt mindig a kapitány. 22-én mindenki elfoglalta a helyét a hajón, minket is beleértve. Ahogy a filmen láthatták a hajó kifutott, s elfoglalta helyét az öbölben. 9 óra 00-kor parancsot kaptunk a kapcsolók bekapcsolására, az összeset élesben. Ekkor már csak két generátor volt, így a film egy kicsit pontatlan ebben a tekintetben. A rendszer müködésbe lépett, a hajó láthatatlanná vált a megfigyelõ számára. 15-20 percig maradt így a hajó. Majd parancsra kikapcsolták a berendezést. A hajó visszatért a kikötöbe. Csak a kikötõben vettük észre, hogy súlyos probléma történt.

Az emberek, akik a fedélzeten tartózkodtak (néhányan a fedélzeten, néhányan alatta), szédelegtek, émelyegtek, hánytak, az õrület határán álltak. A hajózás látta az esetet, s új legénységet hoztak. Neumann megbizonyosodott arról. hogy a személyzettel probléma van, elment a hajózáshoz s így szólt 'Több idõre van szükségem a probléma megoldásához. Ki kell találnunk, hogyan javíthatjuk ki.' A hivatal válasza, 'A végsõ határidõ 1943. augusztus 12.

Page 14: A Philadelphia-kísérlet

Addigra be kell fejezni a kísérleteket, vagy elfelejthetik!' Azt nem mondták el neki miért. Senkinek sem mondták meg miért. Elmentem Hal Bowen-hez és megkérdeztem, honnan jött a parancs. Elmondta nekünk. Azt mondta 'Nem tudom, de pontosan ki fogom találni honnan jött.' Végül a parancsok láncolatán végighaladva megtalálta, hogy a parancs a CNO-tól érkezett, 'Chief of Naval Operations' egy kicsit különösnek találtuk. A 'Chief of Naval Operations'-t érdekelte a háború alakulása, hol vannak a flották, mit csinálnak a hajók. Nem érdekelték azonban a Philadelphia-i kikötõben folyó kísérletek részletei.

Többször beszámoltam nekik arról, hogy itt valamiféle tervezési projekt folyik. Valószínüleg a parancs magasabb szintrõl érkezhetett. Nos, megvolt a határidõ, Neumann és az egész csapat éjjel nappal dolgoztak, keresték a megoldást. A haditengerészet közben tudatta, nem akarnak teljes láthatatlanságot. Csak radarral szembeni láthatalanságot akarnak. E döntés hátterében a következö megfontolás volt: abban az idõben természetesen még nem volt központi irányítási rendszer, nem volt az egész világra kiterjedõ 'Loran' és 'Shoran' navigációs rendszer. Az egyik alacsony frekvenciás, a másik középfrekvenciás. Kizárólag a szabad szemmel és a radaron látottak alapján lehetett tájékozódni. Ha éjszaka sikerül egy hajót a radar számára láthatatlanná tenni, akkor nem tudhatjuk hol van a hajó, addig míg szabad szemmel nem látjuk meg. Ha egy hajó szabad szemmel nem látható, a szomszédos hajó könnyen nekiütközhet. Ezen okok miatt döntöttek úgy, hogy nincs szükség optikai láthatatlanságra. Neumann kijelentette, hogy át tudják alakítani a berendezést s ezt meg is tette.

Jött az utolsó, végzetes nap, 1943. augusztus 12. Újra kifutottunk az öbölbe. Mindenki kissé bizonytalan volt, én és a bátyám különösen. Kimentünk, elfoglaltuk pozíciónkat, jött a parancs s beindítottuk a szerkezetet. 60-70 másodpercig minden jónak látszott. A radarról eltünt a hajó, szemmel csak a körvonala látszódott. Majd jött egy kék villanás és a hajó teljesen eltûnt.

Abban a pillanatban Neumann természetesen pánikba esett. Az egész hajó eltûnt, nem tudta mi történt vele. Körülbelül négy óra múlva a hajó ismét megjelent az öbölben, ott ahol korábban állt. Amikor újból megjelent, kézenfekvõ volt, hogy valami baj történt. Kiküldtek hozzá egy másik hajót, mivel nem válaszolt a rádió hívásokra. Azonnal látták, hogy súlyos baleset történt. Meszirõl látszott a széttört antenna rendszer. A legénység átszállt a hajóra s a kovetkezöket tapasztalták:

Két ember beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik ember beágyazódott az acél választófalba, az ötödik ember keze beleolvadt a választófalba - õ életben volt, levágták a kezét. Késöbb mûkezet kapott. Emberek rohangáltak körös körûl, teljes õrületben, tiszta bolondok voltak. Néhányan elõtüntek, majd ismét eltüntek. Néhányan lángokban álltak, emlékeznek a bibliai égõ csipkebokorra, mely égett s mégsem pusztult el. Azokkal az emberekkel ugyanez történt. Mindenki szellemileg teljesen zavart volt. Csak azok az emberek menekültek meg a zavarodottságtól, akik a fedélzet alatt tartózkodtak, közöttük a bátyám és én is. Ez egy igen érdekes része a történetnek.

'Ez esetben szerencsések voltunk, keresztülugrottunk a fedélzeten s fönt sérültünk meg.' Más emberek meg végig a hajó fedélzetén voltak a hajót körbevévõ energia buborékokkal körbezárva. Azt mondták 'ezek a hipertéri buborékok tágultak, s igen súlyos problémákat okozhattak; nem tudtuk milyen messzire fog elmenni a jelenség, ha nem szûnik meg. Elnyelhette volna a bolygó egy nagyobb részét is.' Sokféle elmélet született; rájöttek, hogy ez valami olyan dolog volt, amirõl nincs semmi tudományos ismeretük, nem tudják szabályozni,

Page 15: A Philadelphia-kísérlet

ki kell deríteni, hogyan lehet a mágneses mezõ által generált jelenséget kordában tartani. Ez történt az Eldridge-el. A 'Phoenix' projekt, nem akarok a történetébe belebonyolódni, de akkor, amikor ez megesett, az volt az utolsó aktív napja, megmaradtak még az erõforrásai, sõt még további két és fél évre is megvoltak, visszaküldhettek minket az Eldridge-re, s ezt meg is tették. Azt mondták, mindent meg kell tennünk a berendezések elzárása érdekében, tönkre is tehetjük, ha szükséges. Így is tettünk. Baltákat ragadtunk és mindent szétvertünk. Az elektroncsõ kötegeket, a kapcsolókat, mindent, ami a vezérlõ áramkörökkel kapcsolatban állt, a generátorokat szétbombáztuk, azok lassacskán megadták magukat, minden kezdett elemi részekké válni, végül a hajó beállt a megszokott helyére.

 

Ugyanakkor, az elsõ megrázkódtatás óráit kivéve, a hajóval maradtam. Bátyámnak, ahogy visszaemlékszem, egy parancs értelmében vissza kellett térnie a '83'-asra, így elhagyta a hajót. A '83'-ason szolgált tovább.

Felszálltak a hajóra; természetesen egybõl felfigyeltek a széttört antennára. A fedélzeten lévõ berendezések sértetlenek voltak. A fedélzet alatti lyukban lévõ eszközök darabokban hevertek, ahogy mi azt korábban szétvertük, a legénység szörnyû állapotban volt. Nem vihették vissza a hajót ezekkel az emberekkel. Új legénységet hoztak, akik visszavitték a hajót a partra, s ezt követõen több napos találkozón vetttek részt Neumann, Le Bon, Hal Bowen, Batchelor és más emberek társaságában. 'Most mi tévõk legyünk?' úgy határoztak, kellene még egy tesztet csinálni, újra kellene építeni a berendezést, de ezt az utolsó tesztet legénység nélkül kellene végrehajtani, úgy ahogy az az elsö sikeres próbálkozáskor is volt a másik hajóval. Újra akarták építeni, újra összedrótozni a dolgokat az Eldridge-en. Október végén egy éjszaka, kivitték a hajót a külsõ öbölbe, majd a normál személyzet elhagyta a hajót. Egy ezer láb hosszú kábel segítségével kívánták mûködésbe hozni a berendezést illetve remélték majd azt kikapcsolni. Körülbelül este 10-kor, haditengerészeti idõ szerint 22.00-kor, elindították a berendezést, s a hajó azonnal eltûnt. Most értünk a legendák azon részéhez, miszerint több személy beszámolója alapján, az Eldridge felbukkant Norfolkban, 10-15 percet töltött ott, majd eltûnt. Ezt követõen visszakerült a Philadelphia öbölbe. Amikor visszatért, nem kellett kikapcsolni a berendezést, mert az már ki volt kapcsolva, sõt fele hiányzott. Két adó és egy generátor hiányzott. A vezérlõ terem füstölgõ roncsokkal volt tele.

Senki nem tartózkodott ott, aki tehette volna, de mégis füstölgõ roncsok mindenfelé. A hivatal ráébredt, hogy valami õrjítõ dolog történik, az egészrõl nem tudnak semmit sem, s úgy döntöttek teljesen abbahagyják a projektet. Visszaküldték az Eldridge-et a kikötõbe,

Page 16: A Philadelphia-kísérlet

leszereltek róla mindent, normál hajóvá alakították vissza, majd augusztusban kiküldték rendes tengeri szolgálatra, pontosabban augusztus 22-én keresztelték át a hajót, a katasztrófával végzõdõ második kísérlet után.

A hajó rendes tengeri feledatokat látott el a háború alatt. 1946-ban sok más hajóhoz hasonlóan naftalingolyókkal töltötték fel. 1950-ben Truman elnök kb. 50 rombolót adott át Görögországnak és más európai nemzeteknek. Az Eldridge is ezek közt volt. Görögországba került. A hivatal 'Lion' névre keresztelte át.

A haditengerészetnek sok gondja volt a hajóval, meg akartak szabadulni tõle, lefestették, kikalapálták s nem volt többé gond vele. Talán még ma is a Görög tengerészetnél szolgál. Õk nem selejteznek le olyan gyorsan egy hajót, mint mi. De megkapták a hajó naplóját is, az Eldridge naplóját. Ahogy azt a hajózási szabályok kimondják, a hajónak naplójával együtt kell mennie. Ez így is történt. Ha valaki ezt felnyitja, igen érdekes dolgokat talál benne. Az 1944 január 1. elõtti lapok mind hiányoznak, nincs semmi adat a hajó korábbi történetérõl. A naplót illetõen a Görögök nem tehetnek semmit sem. Panaszt tehetnének a haditengerészetnél, de az semmit sem tenne ez ügyben. Nos, így záródik az Eldridge története.

A projektet beszüntették. Van még egy érdekes oldala a dolognak amit elfelejtettem megemlíteni, s új megvilágításba teheti a történetet. Körülbelül hat nappal az Eldridge-n augusztusban végrehajtott s a katasztrófával végzõdõ utolsó teszt elõtt, három UFO tünt fel az Eldridge felett. Hogy milyen magasságban azt nem tudom. Én nem emlékszem, hogy láttam volna. De a bátyám és mások látták. Õk csak álltak és bámulták. Mi mást is tehettek volna, megfigyelték. A kísérlet során amikor a hajó eltûnt a Hipertérbe, az egyik UFO vele együtt eltûnt. Ez az UFO Montauk-ban került elõ, a föld alól. Átszívódott a Hipertéren s a föld alatt bukkant elõ, sértetlenül. Késõbb ezt szétszerelték.

A projekt befejezése után Neumann átkerült Los Alamos-ba, Új Mexikóba, ahol Oppenheimerrel dolgozott együtt az Atom Bomba projekten. Az Atom Bomba projekt természetesen sikerrel zárult. Ott is voltak problémák, de ebbe most ne menjünk bele. A tengerészet s a hadsereg közt évekig tartó verseny, mely a háború megnyerését elõsegítõ titkos fegyver kifejlesztésérõl szólt, a hadsereg Atom Bomba projektjének gyõzelmével zárult. Leslie Groves is ebben a projektben folytatta munkáját. Most csak találgathatunk, mi történt volna, ha a tengerészet kísérlete sikeres lett volna: valószínûleg minden erõforrást õk kaptak volna meg, valószínûleg a berendezést rendszeresítették volna a haditengerészet összes hajóján, talán még a kereskedelmi hajókra is felkerült volna mivel akkoriban azok is érdeklõdtek ez iránt. Egy úriember névszerint Carl Allende, a történettel kapcsolatos elbeszélésekben mint "Carlos Miguel Allende' ismeretes, az SS Furuseth-rõl látta az eseményeket, abban az idõben, az augusztusi tesztkor kereskedelmi hajós volt. Sok történet fûzõdik a nevéhez, sok interjút adott, bizonyos dolgok azonban nem állnak össze elbeszéléseiben.

Talán tényleg ott volt akkor, de senki sem tudja alátámasztani az õ történetét.

1947-ben a haditengerészet újra be akarta indítani a projektet. Abban az idõben kisebb átszervezés zajlott, érintette az egész katonai struktúrát. Megalakult a védelmi minisztérium, a szárazföldi erõk minisztériuma, a hajózási minisztérium, a légi erõ minisztériuma. Létrejött a fõparancsnokság, az egyesített erõk fõparancsnoksága és természetesen egy nagy épület amit Pentagon-nak kereszteltek el. A hajózás felépítése megváltozott, sok háborúban szolgált tisztet nyugállományba helyeztek. Valaki bejött a hajózási kutatóintézetbe s mondta Dr. von

Page 17: A Philadelphia-kísérlet

Neuman-nak, indítsuk újra a projektet 'Project Rainbow' fedõnévvel. Találják meg mi is történt valójában, nézék meg mi az, amit felhasználhatunk.

Montauk-i légibázis, Fõ Radar & Erõd - Magán felvétel (15 percnyire Montauk központjától)

A Montauk projekt állítólag az 1943-as Philadelphia kísérlet folytatása volt. A kísérlet a montauki légibázison 1950-ben zajlott. A montauki légibázist légvédelmi radar adatok gyüjtésére tervezték, repülõgép magasság meghatározására, 'Mark X IFF SIF' azonosító adatok fogadására és a légvédelem SAGE egységeinek adat sugárzása elõtti radar feltérképezésre.

Így tettünk, vagyis elkezdtük, átvezényeltek Los Alamos-ból a Colorado-i Camp Hale-ba, Dr. Vannevar Bush-al együtt; na és õ mivel foglakozott? Kutató volt, korábban az 1947-ben az új mexikói Aztec-ben szerencsétlenül járt UFO helyreállításával foglalkozó csapatban dolgozott. Ez teljesen ismeretlen volt számomra, mert akkortájt a hajózás éppen mosta az agyamat. 1948-ban ismét oda utazott, mert volt még egy UFO szerencsétlenség, vagy kettõ, vagy még több; mindenki vagy minden test, meghalt akkor. 1949-ben egyikük többé kevésbé sértetlen maradt, s õk helyrehozták, életben maradt. 'EBE-1'-nek nevezték el, egy mezõn eltévedve találtak rá. Befogták, gondját viselték, s próbálták kitalálni, hogyan csinálja a 'trükkjeit'. Kommunikáltak az úrral - az úrral vagy a hölggyel. Nem láttak semmi nemiségre utalót rajta. Orvosokat hívtak hozzá, mivel állapota láthatólag egyre romlott. Napról napra rosszabbul lett. Az orvosok semmit sem tudtak tenni érte, nem tudták mi a baja.

Hívtak egy botanikust, egy professzort. Õ kitalálta mi a baj. Ennek a kis teremtménynek klorofil van a vénáiban. Körülbelül három láb magas volt. Tipikusan úgy nézett ki mint a kis 'Szürke' a képeken, de nem az volt. Klorofilt hordott vénáiban, a napfényben élt. Tehát kint, napfényben kellett õt tartani, legalább is néhány órán át. Ezzel szemben takarók alatt tartották, erõs örizetben mivel igen furcsa viselkedése volt; nem csupán telepatikus képességeire jöttek rá, úgy kommunikált mint a csapat bármely tagja, volt még egy különös tulajdonsága - át tudott menni a falakon. Rájöttek hogyan akadályozhatják ezt meg. Jórészt Faraday kalitkában tartották, úgy mint késõbb több társát is. De ez egy másik történet, nem akarok belemerülni,

Page 18: A Philadelphia-kísérlet

de mindamellett élve fogták el, s kb. két és fél év után meghalt. Sok információhoz jutottak általa.

De mielõt meghalt volna számos furcsaság történt. Kommunikált. A kormány egykori tagja azt mondta nekem egyszer, hogy õ adta meg Dr. von Neumann-nak és Dr. Vanover Bush-nak a modern tranzisztor leírását, ez igaz vagy nem, azt nem tudom, mivel a Bell laboratórium már 1947-ben bejelentette a tranzisztort. Bár az ettõl kissé eltérõ volt. Az germániumból készült cica bajuszokon álló gömböcske volt, amit azóta tovább fejlesztettek, ezt az tudja aki járatos tranzisztorok történetében.

De feltételezhetõleg õ adott információkat és vázlatokat a legkezdetlegesebb tranzisztorról, ami az õ saját kommunikációs rendszerükön alapult, amit nem ismertek- semmit sem értettek a hajón talált dolgok mûködésébõl. Beszélt Neumann-nal is problémájáról. Elmondta alapjaiban, hogyan kell megoldani az Eldridge problémáját. Nem mondta el pontosan hogyan kell megoldani, elmondta mi a rossz, adott néhány ötletet, s azt mondta 'ûljön vissza a tervezõasztalhoz és oldja meg a feladatot saját maga. Én nem oldom meg magának.'

1949-ben Neumann elkészült, miután megoldotta a házifeladatát, s sok metafizikai dolgot tanulmányozott át. Ami igen kellemetlen lehetett neki, elképzelhetjük ahogy egy keményfejû matematikusnak metafizikai tanulmányokkal, okkult dolgokkal kell foglalkoznia, de végül elég jártassá vált a témakörben, felismerte a problémát, s dolgozott annak megoldásán.

Milyen is volt a probléma jellege, amit végül sikerült megértenie. Eléggé alapvetõ volt. A hajó visszatért saját referencia pontjába, mivel egy 'Zero Time Generator' rendszerrel volt ellátva. Az sértetlen maradt; ezeket késõbb más berendezésekkel együtt mi vertük szét, de az az egység hozta vissza a hajót eredeti helyzetébe, bár némi idõeltolódással.

Az élet megy tovább, vagy azt kellene mondanom nem csak megy, legalábbis a kutatások által feltárt idõ elmélet, s 'Idõ Zár' szerint. Most bele kell merülnünk egy eléggé nehezen érthetõ fizikába, elhagyom a matematikát, s próbálom leegyszerûsíteni a dolgot. Nem három dimenziós világegyetemben élünk, hanem öt dimenziósban. A negyedik és az ötödik az IDÕ. A negyedik idõ dimenziót természetesen már jól leírták Einstein és mások. Az ötödik dimenzió elmélete 1931-ig nyúlik vissza, P.D. Aspinski "Tertium Organum" címû könyvéig, mely a világegyetem egy új modelljét írja le angolul. Az ötödik dimenziót mint a mi valóságunk írta le. A negyediket idõnek nevezte, sohasem nevezte ötödiknek azt. De Neumann rájött, ahogy azt ma néhány fizikus is tudja, az ötödik dimenzió is idõ, ez a forgás, egy vektor amely az elsõdleges, idõ folyását jelzõ vektor körül forog. A folyás nem anyagi. Azt mondjuk, hogy mi mozgunk elõre az idõben, azt mert így látjuk saját vonatkoztatási rendszerünkbõl. Nem érzékeljük az idõt, de az csak folyik majdnem állandó sebességgel. Az e körül forgó másik vektor nem érint minket..., legalábbis normális esetben.

Akárhogyis, minden ember ezen idõelmélet szerint lakatokkal van ellátva, úgy is mondhatnánk (ez a genetikus struktúra része), egy bizonyos idõponthoz hozzákötödik az egyén, így az együtt folyik az idõvel, megszületik, éli életét mindazzal ami körülötte hozzákapcsolódik, amit úgy ismerünk mint barátok, család, iskola, akármi, s mindez nem csúszik el attól a ponttól amihez a lakat köti. Ez a normális eset.

Az Eldridgen folytatott kísérlet esetében , az energia olyan roppant nagy volt, hogy az feltörte az idõ lakatokat azoknál a személyeknél, akiket közvetlenül érintett az elektromágneses mezõ, akik a fedélzeten tartózkodtak. Elvesztették idõ vonatkoztatási rendszerüket. Amikor

Page 19: A Philadelphia-kísérlet

visszatért a hajó, akkor kezdõdött a baj. Amíg a Hipertérben tartózkodott s jártak a generátorok, mindenki együtt volt a mezõvel, tudtommal kettõnkön kívül senki sem ugrott át a fedélzeten. Visszatekintve csodálkozom azon, hogy túléltük, de mégis megmaradtunk, az esemény csak helyzetünket változtatta meg. Mikor a mezõ összeomlott, azok a személyek elvesztették kapcsolatukat az idõvel, s a mezõ foglyaivá váltak, elkezdtek sodródni. Néhányan közülük teljesen kisodródtak a valóságból, mások a közelben maradtak, s szerencsések voltak ha megvethették lábukat a fedélzeten, mások csak sodródtak és végül újra testetöltöttek, ahogy történt, kettõjükkel a fedélzeten, kettõjükkel a választófalban, eggyel kezével a falban, s mindez az idõ kapcsolat elvesztése miatt, így sodródtak vissza. Néhányan sosem tértek vissza. Mások meg hol elõtûntek, hol meg eltûntek.

És ott az a különös eset a lángoló emberekkel, az elbeszélések szerint úgy égtek mint az az égõ csipkebokor a bibliában ami nem pusztult el. Többen is így lángoltak. A hajózás rengeteg pénzt költött elektronikus berendezésekre, hogy megoldják a problémát. Végül többé kevésbé sikerült is nekik. De mindenkit hosszú idõre karanténba zártak.

A hajózás a mai napig nem ismeri el, hogy ez a kísérlet valaha is megtörtént. Sokan kérdezõsködtek tölük errõl. A hajózás illetékes osztálya számos levelet küldött ki, cáfolva a kísérlet megtörténtét. Nem tagadják az Eldridge létezését, de nem ismerik el a rajta folytatott kísérletet. 1979-ben William Moore és Berlitz publikálták egy írásukat, Moore úgy saccolta, hogy addig a hivatal körülbelül két milllió dollárt költött a Philadelphia kísérlettel kapcsolatos kérdések megválaszolására felhasznált formanyomtatványokra. Õk még mindíg tagadják az egészet.

Mindenesetre von Neumann elkészült leckéjével, felismerte, hogy egy számítógépre van szüksége az emberekkel történt problémák megoldásához. Ahogy mondják, visszament a tervezõasztalhoz, s az intézetben kifejlesztette az elsõ elektronikus számítógépet. Abban az idõben még nem volt elektronikus számítógép. Neumann a modern elektronikus számítógépek atyja. Ezt mindenki jól tudja, dokumentumok támasztják alá. 1950-ben elkészítette az elsõ nagyjából müködõ, majd 1952-ben a tökéletesen müködõ modelljét, s a könyvek is a polcokra kerültek, a fejlesztés során a legnagyobb segítsége a Philadelphiában tartózkodó Dr. Goldsten volt, aki a késõbbiekben már nem lépett kapcsolatba az intézettel. Beszéltem Dr. Goldsten-el. 1953-ban átadott egy új, számítógéppel müködõ rendszet a tengerészetnek, az összes korrekciós faktorral együtt. Ez pontosan mibõl állt nem tudom. De szerveztek egy újabb tesztet, egy másik hajóval, másik személyzettel, teljes sikerrel, mellékhatások nélkül. A haditengerészet természetesen büszke volt, a háború már véget ért, de õk azonnal titkosították a projektet elhagyták a 'Project 'Rainbow' nevet s helyette az új név 'Project Phoenix' lett.

Attól kezdve újabb redszereket, eszközöket fejlesztettek ki, ezek rendkívûl érzékeny területekre vezetnek el; Nem akarok ebbe témába belevágni. De sok dolog szivárgott ki róla. Köztük számos orvosi téma, legalább négy orvosi riport. Ismerem ezeket, George Hoover-nek köszönhetõen, aki a haditengerészeti kutatási iroda, 1955-ben kiszivárgott anyagokkal foglalkozó vizsgáló bizottságának tagja volt (az 'Allende Levelek' és Dr. Morris K. Jessup bonyodalma miatt). De Hoover, aki ma nyugdíjasként él California-ban, telefonon elmondta nekem, hogy õ természetesen ismerte a dolgot, Moore azonban nem, mert más projektek is futottak akkoriban, de a demagnetizálási kísérletekrõl biztosan tudott.

Azt mondta, hogy a Philadelphia kísérlethez hasonlatosan, a 'Project Rainbow' is sok orvosi feladatot igényelt. A történelemben ezelõtt még sohasem került az emberi agy, szervezet ilyen intenzív mágneses és hatalmas elektromágneses mezõbe. Nem tudták mik lehetnek ennek a

Page 20: A Philadelphia-kísérlet

következményei. Azt mondta késõb rengeteg következménnyel találkoztak. Azt mondta nagyon érdekes riportok készültek. Ezek biztosan léteztek; sok más is kitudódott az idõk során. Nos, végül a haditengerészet megoldotta problémát, Neumannt elküldték.

Mi történt velem? Mi történt a bátyámmal? Valahogy megfeledkeztem errõl. Nem felejtettem el, csupán a végére hagytam. A bátyám 1983!-ba került rövid idõre, a balesetkor elvesztett 'idõ lakatja' miatt, ezt követõen nagyon nagyon gyorsan kezdett el öregedni, egy óra egy évnek tûnt rajta. Néhány napon belül meghalt. Megpróbálták életben tartani, különbözõ berendezések segítségével. De nem tudták, meghalt. De nagyon fontos volt, hogy életben tartsák, hogy miért, azt most nem részletezem. Elfogadod a metafizikai megközelítést vagy nem, ez el volt rendezve, Megengedték nekem, hogy segítsek elrendezni. Mivel visszatértem 1943-ba, volt egy kis vissza és elõre utazás, Montauk miatt, amivel sokáig kapcsolatban álltam. Visszamentem az apámhoz s montam neki 'Hé ember, figyelj, kell még egy fiú testvér, valami történt Duncan-nal.' Tehát az új fiú, az utolsó a sorban, 1951-ben született meg, és õ 1983-ból sétált belé mint szellem, a testbe 1963 augusztus 12-én. Augusztus 12-én kellett, hogy történjen. Õ az az ember akit a fényképen ma láttak. Vannak emlékei többé kevésbé mindenrõl. Vannak lyukak, kihagyások.

Egy újabb elem a történetben, miért találkozott össze a két hajó. Ha a kísérlet nem augusztus 12-én hajtódott volna végre, ha mondjuk augusztus 10-én vagy 14-én lett volna, vagy júlisban, esetleg korábban, vagy el lett volna halasztva mondjuk szeptemberre, sohasem kapcsolódtunk volna össze a 'Phoenix' projektel. Miért? Ez egy alapvetõ kérdés. Nem csak a felnõtt embernek van kisugárzása, ami manapság eléggé jól dokumentált. Már születéstöl fogva van. De a földnek is megvannak a maga kisugárzásai. Ezt fõként az utóbbi évtizedben fedezték fel. Ezek közül négy s a négy együtt, minden húsz évben egyszer kicsúcsosodik. Találják ki mikor? Augusztus 12-én. 1963, 1983, 1943, bárhogy számoljuk is, ezek közt a dátumok közt húsz év van. Ez igen különös állapotokat teremt a föld bolygón, egy energia csúcs, magnetikus energia csúcs és összekapcsolódási képesség és ez az ami történt a két kutatás idõpontjaikor bekövetkezett csúcsok alkalmával, augusztus 12-én, a föld kisugárzási maximumakor. Az energiák elegendõek voltak ahhoz, hogy kialakuljon a Hipertér és a találkozás, ami máskor nem történhetett volna meg, az Eldridge elmerült a Hipertérben az UFO-val együtt, s az egész forgatókönyv elkezdett lejátszódni, úgy ahogy meg is történt. Az egészet feljegyezték a haditengerészet aktáiban. Nem vesztették el. Tudom, hogy megvannak, ismerek valakit aki hozzájuk férhet, ezért vagyok biztos abban, hogy megvannak. Nem hagyják feledésbe merülni a történetet, de a mai napig sem hozzák nyilvánosságra az esetet, tudván milyen katasztrófálisan végzõdött.

Van még egy érdekes, mondjuk úgy 'posztumusz' anekdóta a történettel kapcsolatban. William Moore írta könyvében ( jelzem két könyvet is írtak. Az elsõ fantasztikus könyvet 1978-ban adták ki, címe 'Thin Air' volt, ezt ketten írták, róluk még sohasem hallottam, névszerint George E. Simpson és Neil R. Burger. Fogalmam sincs kik lehetnek. A könyv sem tartalmaz informácót a szerzõkrõl, a könyv egyszerû kiadás volt, régóta nem kapható.)...

Körülbelül masfél év múlva jelent meg a második sokkal alaposabb, nem fantasztikus (legalábbis nem annak szánták) könyv, melynek szerzõi Berlitz és Moore voltak, fõként William R. Moore, a címe 'A Philadelphia Kísérlet' volt, eredetileleg kemény kötésben, majd természetesen olcsó kiadásban jelent meg. Igen népszerû volt, több mint egy millió példányt adtak el belõle. Nem tudom mostanság hányadik kiadását éli, mert többször is újra nyomták.

Page 21: A Philadelphia-kísérlet

Moore kutatásai során, nem tudta fellelni az utolsó kísérlet pontos dátumát; sohasem voltak megfelelõ ismeretei a 'Phoenix Project'-rõl és az összekapcsolódásról, illetve a baleset jellegérõl. Beszélt Neuman-nal. Interjút készített vele s könyvében 'Dr. Reinhardt' -nak nevezi. Érdekes módon a 'Thin Air' is tartalmaz egy interjút 'Dr. Reinhardt'-al. Egy és ugyan az az ember! Dr. von Neumann.

Neumann nem halt meg! A mai napig is él. A haditengerészet és a hivatalos kormány nyilvántartásai szerint rákban halt meg 1957-ben. Ha rákja volt, amit én nem tudok, akkor mindenképp megtalálták volna a módját, hogyan gyógyítsák meg. Meg is tették. Kellett nekik Neumann. Kellett a projekthez. Õ volt a 'Phoenix Project' vezetõje 1977-ig, amikor nyilvánvalóvá vált személyének kettõssége, s ez az idõ haladtával egyre kellemetlenebbé vált. Lemondott projektvezetõi posztjáról, helyét a német Dr. Herman C. Unterman vette át. Konzultánsként tobábbra is a projektnél maradt. Nem halt meg, még mindig él, de teljesen ketté vált személyisége, többnyire az alteregó, Mr. Howard E. Decker, aki egy jól ismert New York-i elektromos alkatrész kereskedõ, az egyetlen ember aki önmagát ugyan abban a testben mutatja. Három órát beszélgettem Howard Decker-el, így élõben ismerem õt, ez 1989-ben történt. Ezeket a fényképek ekkor készültek róla otthonában, eléggé elhanyagoltnak tûnik. Azt kell mondanunk, hogy slampos házvezetõvé vált, miután felesége meghalt.

Az egész dolog elhalt, de lényegében a 'Phoenix Project'-ben újra feltámadt. Bátyám újjá született. 1983-ig szolgáltam ott. Majd úgy döntöttek, nincs rám szükségük többé, hogyy miért, azt nem indokolták meg. Leírtak. Totális agymosás, új személyiséget kaptam, visszavittek a múltba és Alfred Bielek lettem. Új szülõkkel, hamis születési okmányokkal, teljesen új , jól megszerkesztett múlttal, emlékekkel, melyek igazak vagy nem egészen azok, de megvannak. Jól belémverték az egészet. Halvány lila gõzöm sem volt arról, hogy valaha is részt vettem volna a Philadelphia kísérletben, vagy a 'Phoenix Project'-ben, egészen 1986-ig a 'Phoenix Project' további részéig. A megmaradó emlékeimnek az oka, hogy visszatértem Long Island-re és sok idõt töltöttem el ott. Néhány barátommal sétálgattam Montauk-ban. Végül bizonyos emlékek kezdtek elõtûnni. Mondták, 'Részt vettél benne'. Azt válaszoltam: nem, nem vettem részt. Végül ráébredtem, hogy mégis.

1988 januárjában kezdtem visszaemlékezni a Philadelphia Kísérletre, aztán kezdtek összeálni a részletek.A bátyám szintén emlékezett rá. Ez szörnyû pazarlás volt, ezt a pályafutásom során megszerzett tudás anyagra értem. Ennek darabjai az idõ folyamán sorra elõjönnek. De alapvetõen személyiségem már stabilan Al Bielek marad, de Edward A. Cameron emlékei elõ elõ lebbennek, most is sok megvan belõlük, a korábbi kísérlet alatti évek csak részlegesen. Az 1943-tól 1947-ig terjedõ idõszak jó része ismeretlen. Nem tudom mi más történt még. Egy kivétellel, azt tudom, hogy 1947-ben úgy döntöttek nem vagyok már hasznos számukra. Ki kellett rúgniuk engem. Nagyvonalakban így szól a történet.

De van még egy érdekes anekdóta, amit William Moore kutatásai fedtek fel: Õt szintén érdekelték az UFO-k; 1975 decemberének vége felé vagy 1976 januárjában elment kanadába meglátogatni egy családot, akik Ontario tartományban szeptember 12-én találkoztak egy UFO-val, úgy hiszem tényleg az lehetett. Egy egyszerû farmer volt. Egy éjszaka hazafelé autózott, mikor észre vett az úton egy, UFO-t, mely meglepetésére az egész utat elfoglalva ereszkedett lefelé. Senki sem volt a közelben , nem volt semmi fény. Nézte 'mi a franc lehet ez?', megfordult, hogy egy másik úton menjen tovább, mit is tehetett volna? Úgyszolván majdnem elütött egy Ufonautát, aki az út közepén állt ezüst színû ruhában, kb. három és fél láb magas lehetett. Beletaposott a fékbe, s néhány centivel állt meg elõtte, kavicsos út volt, igen csúszos, a kis Ufonauta, vagy bárki is volt az, átugrotta az akadályt és eltûnt.

Page 22: A Philadelphia-kísérlet

Körülbelül december 12-tõl, ez a Moore szerinti dátum, a családot a szomszédok többször is zaklatták, mert az UFO-k vissza vissza tértek arra a területre. Emléktárgyakat akartak tõlük, meg egyéb dolgokat, nem tudták mi tévõk legyenek, probálták az egészet elhallgatni. Három alkalommal igen magas rangú tisztek látogatták meg õket, egyikük a Kanadai Fegyveres Szolgálat-tól jött, Ottawa tartományt képviselve; másikuk a Pentagon-ból jövõ, a légierõnél szolgáló tábornok volt; végül pedig egy tiszt a haditengerészettõl, a hírszerzéstõl. Elnézést kértek tõlük. Azt mondták, ami történt magukkal, az nem is történt meg. 'Mit értenek azon, hogy nem is történt meg?' 'Ez egy baleset volt.' 'Mit értenek azon, hogy egy baleset volt?' 'Nos ez nem is történt meg. Azért küldtek minket ide, hogy formálisan elnézést kérjünk önöktõl és válaszoljunk minden felmerülõ kérdésükre. Mit szeretnének tudni?' Ez valószínûleg egyike azon ritka alkalmaknak amikor a kormány nyíltan viselkedett, William Moore beszámolója szerint kb. két és fél órán át válaszoltak a feltett kérdésekre. Váratlanul a haditengerészet hírszerzésének tiszteje egy igen érdekes kommentárral állt elõ. Azt mondta, 'Ó, már 1943 óta van kapcsolatunk az ET-kel. Egy a haditengerészetnél akkoriban folytatott, láthatatlansággal foglalkozó kísérlet során bekövetkezett baleset óta!

Forrás :  http://www.geocities.com/Athens/Crete/9923/phillb.html

Hát ennyi a történet, gondolom ez egy igen szubjektív beszámoló. A szöveg tele van hihetetlen állításokkal, melyek az egész történetet hiteltelenné teszik. Viszont rengeteg olyan adat is szerepel, melyek korrektnek tünnek. A legenda valószinüleg úgy keletkezhetett, hogy a haditengerészet valóban folytathatott olyan egyébként sikertelen kisérleteket, melyek katasztrófába torkoltak, a titkolózás és eltussolási szándék miatt azonban kikerekedett egy szépen kitalált történet, ami késõbb más forrásból származó technikai részletekkel is kiegészült. Ezek a részletek még fontosak lehetnek a késõbbiekben, bár pontos eredetükrõl eddig nincs semmilyen információ.