A SPANYOLOK MAROKKÓBAN

A napi világhírek között időről időre megjelennek Marokkó és Spanyolország közötti vitákról szóló tudósítások. Ezek hol halászati viták, hol illegális bevándorlók miatti, hol a kábítószer-kereskedelem miatti tiltakozások spanyol részről, hol területi vitákról szólnak - mint pl. 2002-ben a Petrezselyem-szigeti incidens, vagy a marokkói partok mentén található sziklaszigetek vagy prezídiumok (Vélez de la Gomera, Chafarinas - szigetek, Alhucemas szigetek) vagy Ceuta és Melilla spanyol enklávék visszaköveteléséről. De a 2004 márciusi madridi terrortámadás után is a letartóztatottak, gyanúsítottak szinte mind marokkói származásúak voltak.Érdekes tehát megvizsgálni, hogy mikortól erednek és a történelem során hogyan alakultak a spanyol-marokkói kapcsolatok.

711-ben Tariq arab hadvezér 12.000 fős seregével Marokkóból átkelt a Gibraltári szoroson és elfoglalta az Ibér félszigetet, eljutva szinte egészen Franciaországig. Ezzel megkezdődött a több mint 750 éves arab uralom, amelynek majd a Katolikus Királyok vetnek véget a Reconquista révén (1492). Az Ibér fészigetről kiűzött arabok - a moriszkók - tömegesen áradtak Marokkó földjére, ahol nagyon nehezen tudtak gyökeret verni az igen eltérő kulturális környezet miatt.

Észak-Afrika legnyugatibb részén, Marokkóban a portugál és spanyol jelenlét a XV. századra nyúlik vissza amikoris a két ibériai monarchia a kereskedelmi útjait veszélyeztető afrikai kalózok tevékenységét igyekezett megfékezni erődök létesítésével és katonai erővel. Portugália kezdte a partvidék felderítését dél felé. 1415-ben meghódította Ceutát, ahonnan rá tudtak csatlakozni a Subsaharai Afrikából a mediterrán erődök felé haladó arany - útra. Ceuta később dinasztia-kapcsolatok révén spanyol, majd újra portugál birtok lett, végleges Spanyolországhoz való tartozását pedig egy 1640-es népszavazás döntötte el - azóta nevezik a "leghűségesebb városnak".Az Ibériai félsziget móroktól való visszahódításakor (Reconquista 1492) a Katolikus Királyok megálltak a félsziget partjainál. Andalúzia kormányzója azonban vissza akarta hódítani Melillát is. A királyok engedélyével 1497-ben 5000 fős hadsereget szervezett - gyalogosokat és lovasokat, s a hajókra nemcsak az ellátásukhoz és harcokhoz szükséges anyagokat rakott, hanem építőanyagokat (fát, gerendákat, meszet, stb.), hogy újjáépíthessék a várost és erődrendszerét. A város azóta folyamatosan spanyol felségterület, helyzeténél fogva állandó és igen fontos a katonai jelenlét.

A különböző helyi törzsek és dinasztiák harcában hol szövetségest, hol ellenséget jelentenek az európai hatalmak. Amikor azonban ezen dinasztiák hatalmát a törökök kezdték fenyegetni, feladták a "hitetlenek" elleni harcukat és megegyeztek a spanyolokkal, átengedve nekik Vélezt 1569-ben.

A XVI - XIX. századokat az európai hatalmakkal (Portugáliával, Angliával és Franciaországgal) kötött különböző kereskedelmi és halászati egyezmények1 és az ellenük folyó harcok, városok területek elfoglalásának majd elvesztésének (Tánger, Larache, Mamora, Arcila) váltakozása jellemzi. Ezek közül máig ható jelentőséggel bír pl. a Petrezselyem-sziget (isla Perejil, marokkói neve: Leila) története: 1581-ben került spanyol kézbe, mint Ceuta befolyási övezetébe tartozó sziget, de ekkor még nem foglalták el. 1779-ben Ceuta kormányzója indította az első katonai felderítő expedíciót a szigetre és ekkor kezdtek védelmi rendszert kiépíteni. A spanyolok azonban csak a franciák elleni Függetlenségi háború idején (1808) vették használatba a tengeri útvonalak ellenőrzése céljából. Ekkor angol katonák is megjelentek a szigeten, s ezzel megkezdődött a vita angolok és spanyolok között. 1836-ban-ban az Egyesült Államok szénvételező állomást szeretett volna itt létrehozni, az angolok azonban ellenezték ezt.

A Chafarina szigeteket Spanyolország 1848-ban foglalta el.Az 1856-os Nagy-Britanniával kötött szerződés azonban már egyértelműen az európai behatolás kezdetét jelentette Marokkóban.2

Az "afrikai háború"A XIX. század első felében Spanyolország történelmét gazdasági problémák, pénzügyi spekuláció, politikai botrányok, karlista háborúk, a liberálisok és konzervatívok harca, a 48-as forradalom véres leverése, tábornokok puccsa stb. tarkította. Ilyen körülmények között egy külső katonai feladat összekovácsolhatta az ellentétes táborokat. Egységes hazafias frontot kell alkotni, meg kell mutatni a nemzet egységét! - hirdette mindenki. Bizonyos gazdasági, politikai érdekcsoportok régóta jó ürügyre vártak ahhoz, hogy Spanyolország beavatkozzon Marokkó területén. Földrajzi elhelyezkedése és történelmi múltja okán úgy tartotta, hogy különleges jogok illetik meg a térségben. Az ürügyet egy andjarai törzs szolgáltatta, amikor 1859 nyarán megtámadott egy Ceuta falain kívül nem sokkal korábban épített spanyol erődöt. A közvélemény háborús uszítása és egyes csoportok gazdasági érdekeltsége nyomására Spanyolország október 22-én kihirdette a háborút. A hadműveletek finanszírozásához nem is kellett új adókat bevezetni: a királynőtől kezdve - aki ékszereit ajánlotta fel - , az utolsó kisemberig mindenki, a városok, falvak, a szakmai testületek, a papság, egész Spanyolország az ügy mellé állt és pénzzel, élelmiszerrel és egyéb anyagi javakkal igyekezett hozzájárulni a költségekhez. Meg kell bosszulni a nemzeti büszkeségen esett sérelmet!Ceutában megkezdődtek a csapatösszevonások Prim és O'Donnel tábornokok vezetésével. A Serrallo - csatában, mintegy 3 km-re a falaktól, a spanyolok fényes győzelmet arattak és így el tudták foglalni a stratégiailag fontos pontokat és megközelítési útvonalakat. Az akció egyúttal arra is irányult, hogy a spanyol csapatok, dél felé nyomulva, újabb területeket is meghódítsanak. A spanyol szárazföldi és tengeri erők 50.000 főjével szemben a marokkóiak 5.600 reguláris katonája küzdött hősiesen, de a túlerő és a haditechnikai fölénnyel szemben tehetetlenek voltak. Castillejos és Tetuán elesett (1860. február 6.)Sidi Mohammed király mindent megpróbált a háború elkerülésére: anyagi, kártérítési ajánlatait, sőt Ceuta határainak újrarajzolását is hiába ajánlotta föl. Az 1860 március 25-én aláírt tűzszüneti megállapodásban a spanyolok drákói feltételeket szabtak: százmillió pezetás, nyolc hónap alatt kifizetendő kártérítést, Ceuta területének kiszélesítését, a déli területeken halászati telep és kereskedelmi, vám és egyéb koncessziós jogok átengedését Spanyolország számára. A Tetuán visszaszerzéséért a spanyoloknak kifizetett kártérítés összességében 119 millió pezetát tett ki, ami a marokkói államot csődbe juttatta. Ezt használták ki az európai hatalmak befolyási övezeteik kiszélesítésére. A marokkói állam újabb hiteleket kért s ezzel gyakorlatilag kiszolgáltatta országát a nyugati országoknak.A helyzet drámaivá vált s a gazdasági, politikai válság lázadások láncolatát indította el az ország egész területén. A nyugati hatalmak már nem is színlelték, hogy tárgyalásos megoldást keresnének: felosztották egymás között a világot. 1904 áprilisában az angolok megegyeztek a franciákkal: az előbbieké "lett" Egyiptom, az utóbbiaké Marokkó. Két marokkói területet nyilvánítottak kizárólagos spanyol befolyási övezetnek: egyet északon a mediterrán partok mentén, s egyet délen Santa Cruz de Mar Pequeńa körül.Eloy Martín Corrales történész hat olyan tényezőt emel ki, amelyek miatt ez a - sokak számára jelentéktelennek tűnő - háború ("a kis béke nagy háborúja") igenis fontos volt Spanyolország számára Ázsia és Afrika nemzetközi felosztása során:1) az "afrikai háború" a kezdődő európai imperialista folyamat része volt, különösen abban a zónában: pl. Franciaország 1830-ban foglalta el Algériát.2) Spanyolország elérte Ceuta és Melilla területi határainak kiszélesítését, ami a későbbi marokkói spanyol terjeszkedés során kiindulópont majd hátország szerepét játszhatta.3) megerősödött és bővült a spanyol konzulátusi hálózat

2

4) Spanyolország elérte, hogy Marokkó elismerje Spanyolország azon jogát, hogy "védelmeznie" kell (azaz kivonni a helyi törvények hatálya alól és spanyol jog alá rendelni) a birodalom egyes alattvalóit.5) Elismertették a szultánnal a Santa Cruz de la Mar Pequeńa de Berbería-ban ősi időkben épített erődítmény - kereskedelmi kirendeltség, gyár területe feletti spanyol fennhatóság jogát.6) Elismertették a spanyol befolyást a Kanári szigetekkel szomszédos szaharai területek törzsei felett.Az 1860-as békeszerződésben ezen kívül a szultán átengedett egy - akkor meg nem határozott - területet egy halászterület számára. Végül a Franciaországgal folytatott diplomáciai küzdelmek során 1878-ban Ifnit jelölték ki mint spanyol birtokot.3

Mindezek közben a világ másik részén, az Antillákon és a Fülöp-szigeteken Spanyolország végső küzdelmét vívta gyarmatbirodalma megőrzéséért. Az 1898-as katasztrófa Kubában, vagyis az észak-amerikai - kubai - spanyol háborúban a spanyolok megsemmisítő veresége véget vetett az öreg spanyol gyarmatbirodalomnak. Az ország lakosságának fogalma sem volt a valódi okokról.4 A háborúban egy új, fiatal imperialista hatalom - az észak-amerikai - győzte le a széteső, szervezetlen, elavult, örök belső harcoktól megroskadt Spanyolországot.A háborús kudarcot nehéz volt az anyaországban feldolgozni, az megtorlást kívánt. Helyre kellett valahogy állítani a hadsereg becsületét és a nemzet méltóságát.Sok kutató állítja, hogy a spanyol - marokkói háború egyenes következménye volt az 1898-ban Kubában elszenvedett végzetes vereségnek. A spanyol hadseregnek és politikusoknak feszültség-levezető, presztízs-helyreállító lehetőségnek tűnt egy újabb gyarmatosító kezdeményezés. Ez csak részben igaz. Valójában már a XIX. század közepétől érezhető volt, hogy Kuba elvesztése elkerülhetetlen (ld. Tízéves háború, 1868 - 1878), és ezért a spanyol gyarmatosító törekvéseknek új területet kellett keresniük. Eleinte a Fülöp-szigetek kiaknázása került szóba, de Spanyolországhoz közelebb eső területeket is kerestek. Így a Guineai öböl, a szaharai partok és Marokkó is a figyelem középpontjába kerültek.

Újabb gyarmati kalandAz Algecirasi Konferencián (1906) Franciaország és Németország egyezkedett a marokkói érdekszférák felosztásáról. Franciaország megnyerte Spanyolország támogatását és így a küzdelemből ő került ki előnyösebb helyzetben. Cserében elismerte Spanyolország kizárólagos jogát a Rif területein. Ez azt jelentette, hogy Spanyolország ismét hatalmi szerepet tölthetett be hadserege révén. Spanyolország azonban nem volt fölkészülve egy újabb gyarmati kalandra. Az országot szociális, gazdasági és politikai problémák gyötörték. Az afrikai területeket egyáltalán nem ismerték, így komoly kétségek merültek föl a Rif-területek gazdasági értékeit illetően. A nép nagy része nem akarta ezt a távoli, számára idegen háborút. Ráadásul az két területen is társadalmi egyenlőtlenséget szított: egyrészt a sorozás rendje, másrészt a tisztek előmenetele tekintetében. Az előbbi azért, mert még érvényben volt a kötelező szolgálat pénzbeli megváltásának lehetősége, így a gazdag családok gyermekeit nem fenyegette a háborúba való bevonulás, csak a szegény rétegek fiainak kellett a távoli gyarmatokon (Kuba, Fülöp-szigetek, Afrika) harcolnia rettenetes körülmények között.5 Másrészt a tisztikarban is erősödött az elégedetlenség amiatt, hogy az Afrikában szolgálók és ott hadiérdemeket szerző tisztek rendre-másra kapták a kitüntetéseket és az előléptetéseket. Miattuk azonban az anyaországban szolgálók előtt "bedugultak" az előmeneteli lehetőségek.

A spanyol hadsereg felépítése és szervezete nagyon elavult volt. Az 1898-as kubai vereség után, 1902-ben a tisztek és közkatonák aránya még 1:4 volt, 529 tábornokkal, 23.767

3

tiszttel és 110.926 tisztessel és közlegénnyel. A vereség, sajnos, nem volt ösztönző hatással a katonai intézmény megreformálására. A többi ország hadseregének színvonalához viszonyítva : a spanyol hadseregben kétszer annyi hadosztálytábornok volt, mint pl. a brit

hadseregben (60 : 34), és háromszor kevesebb katona (111.500 : 374.000) 1909-ben a spanyol hadseregben 30 altábornagy volt, míg Franciaországban és

Portugáliában 3 - 3, Olaszországban 5 és az Egyesült Királyságban 20. A spanyol 1:4 arány (tisztek : közkatonák) Németországban és Olaszországban 1 : 20, Franciaországban 1 : 23 A spanyol hadsereg költségvetésének fele személyi kiadásokra ment el, míg

Olaszországban 1/6, Franciaországban pedig 1/7 részét tették ki.

A katonákat nagyon rosszul fizették, rossz volt az ellátás, az utánpótlás és a sorozás rendje is a korrupció melegágya volt. Következésképpen a csapatok demoralizáltak, rosszul felszereltek és rosszul ellátottak voltak, alig kiképzettek, hiszen a gyakorlatokra sem volt pénz. Ilyen hadsereg harcolt és áldozott fel emberéleteket húsz éven keresztül az észak-marokkói berberekkel vívott csatákban, amelyeket hivatalosan azzal a céllal vívtak, hogy "teljesítsék a spanyol civilizációs küldetést".6

Nemzetközi elszigeteltsége megszüntetése, világhatalmi pozícióinak visszaszerzése érdekében, tíz évvel a kubai katasztrófa után, 1908 februárjában a spanyol csapatok Marokkó földjére léptek. Ezzel megkezdődött az észak-marokkói területek spanyol katonai megszállása. A melillai művelet (1909) volt az első összecsapás a spanyolok és a Rif terület gerillacsapatai között. A közvetlen indítékot az szolgáltatta, hogy 1907-ben a rifi törzsek fellázadtak a spanyoloknak és franciáknak átengedett bányászati és vasútépítési koncessziók miatt. Vezetőjük Mohammed Ameziane, "El Mizzian" volt. Le-lecsaptak a spanyolokra s 1908 októberére teljesen le is bénították a bányamunkákat. A spanyol kormányra óriási nyomás nehezedett mind saját - bányaérdekeltségű - gazdasági körei, mind a franciák részéről, akik azzal fenyegetőztek, hogy ha a spanyolok képtelenek megvédeni a területükön lévő francia nemzeti érdekeket, akkor ők fognak beavatkozni. A konfliktus odáig fajult, hogy Spanyolországnak katonailag kellett fellépnie.1909 július 9-én a rifiek megtámadtak egy csapat vasúti hidat építő munkást. A spanyol kormány a tartalékosok mozgósításáról döntött. Ez azonban szerte Spanyolországban, de különösen Barcelonában - ahonnan behajózták a Marokkóba induló csapatokat - óriási felháborodást és tiltakozó hullámot váltott ki. A "barcelonai tragikus hét" (Semana Trágica de Barcelona) néven ismert események július 26 - augusztus 2 között valóságos népi felkelésnek mondhatók.Közben Marokkóban újabb támadás érte a spanyol csapatokat: július végén Barranco del Lobo-nál, Melillától nem messze, a rifiek rajtaütöttek egy spanyol menetoszlopon, melyet Guillermo Pintos tábornok, a Madridi Vegyes Dandár parancsnoka vezetett. Óriási kavarodás támadt s a pánikban 1000 - 1500 spanyol katona meghalt, köztük Pintos tábornok és a tisztikar egyharmada. Ennek hírére az anyaországban tovább erősödött a háború ellen tiltakozók felháborodása. Maina tábornok, Melilla főparancsnoka erősítést kért és külön kiemelte, hogy légi eszközökre lenne szüksége. Ekkor jelentek meg először ilyen eszközök a marokkói hadszíntéren: két léggömb érkezett, amelyek igen fontos megfigyelői, felderítő, tüzérségi tűzpontosítási és térképészeti feladatokat láttak el augusztustól egészen decembrig. A berberek "Maina tábornok szemének" hívták őket.7 A népi tiltakozás ellenére a kormány folytatta a mozgósítást és Melillában egy 40.000 fős csapatot összpontosított. November végére sikerült a körzet feletti ellenőrzést biztosítaniuk. Amikor azonban a rifi törzsek harca kezdett lanyhulni, a mellillai katonai kormányzóság parancsnoka, José Marina Vega ho.tábornok (a hadügyminiszter közvetlen alárendeltségében) parancsot kapott arra, hogy tárgyalásokat kezdjen a helyi törzsek vezetőivel és megkezdje csapatok hazatelepítését. Ezzel a Rif területekre való benyomulás

4

terveit, többek között a a Rif terület szívében található Alhucemas öblében való partraszállással, lesöpörték az asztalról.A katonák nem értették: sikeres hadműveletüket miért kell félbeszakítani és ezzel időt engedni a kabiloknak az erőgyűjtésre???S valóban: 1910 - 11 között, El Mizzián azzal foglalatoskodott, hogy a spanyol behatolók ellen szent háborút hirdessen, szövetségeseket keressen a rifi kabilok között, s valóságos hadsereget szervezzen. 1911-ben Fez-ben és Mequinés-ben egy sor Európa-ellenes lázadás tört ki, amelyeket Franciország arra használt ki, hogy elfoglalja ezt a két várost májusban, más marokkói városokkal együtt. A spanyol kormányfő, Canalejas, pedig elfoglalta Larache és Alcázarquivir városokat.A spanyol közvéleményt - amely lassan elmúltnak kezdte hinni a marokkói problémát, s el volt foglalva az anyaországbeli gazdasági és szociális problémákkal - felháborította az újabb gyarmati konfliktus és szerepvállalás. Odáig fajultak a dolgok, hogy a Numancia hadihajón lázadás tört ki s 1911 augusztus 6-án kikiáltották rajta a köztársaságot. Canalejas kormányfő azonban eltökélt volt a marokkói beavatkozást illetően és nem engedett a közvélemény nyomásának és engedélyezte a Kert folyóig való előnyomulás hadműveleti terveit.

Az ellenfélEl Mizzián kabiljai most már létszámban, szervezettségükben, felszereltségükben és fegyverzetüket tekintve is jobban álltak, mint 1909-ben. Ezen kívül sokkal mozgékonyabbak voltak, mint a nehezen mozgó spanyol menetoszlopok. A műveletek nagyon elnyúltak és igen költségeseknek bizonyultak. A spanyolok nagy nehezen tudtak csak állásokat elfoglalni és 1912 májusára a Kert folyóig eljutni. A kabilok sok veszteséget okoztak rajtaütéseikkel s megkadályozták a spanyolokat abban is, hogy átkeljenek a folyón. Amikor 1912 májusában egy összecsapásban meghalt El Mizzián, és az igen ellentétes érdekű és egymással is rivális kabilokat nem volt, aki koncenzusra bírja, a rifi csapatok szétestek. A spanyol kormány, a közvélemény nyomása alatt, lemondott arról, hogy, a helyzetet kihasználva, mélyebben benyomuljon a Rif- területekre és újból a harcok beszüntetése és a kabil vezetőkkel való paktumok megkötése mellett döntött.

A Marokkói Protektorátus (1912 - 1956)

Amikor a franciák elfoglalták az említett marokkói városokat, Németország egy rombolóhajót küldött Agadírba. A válság azonban megoldódott a két ország között: a tárgyalások eredményeképpen Franciaország teljes cselekvési szabadságot kapott Marokkóban, cserében Kongó egy részét átengedte Németországnak. Így 1912 márciusa végén Franciország bevezette Protektorátusát Marokkó fölött és ugyanilyen jogokat ismert el Spanyolország részére Észak-Afrika felett. 1912 november 27-én aláírták a Madridi Szerződést, az Egyesült Királyság jóváhagyásával.

Az 1912-ben bevezetett marokkói protektorátus története a véres hadjáratok, nagy emberveszteségek és nagy anyagi áldozatok története.A két Protektorátus-terület azonban igen eltérő adottságokkal rendelkezett: a déli, francia övezet jóval gazdagabb terület volt, jelentős kereskedelmi városokkal (Fez, Mequinés, Rabat, Casablanca, Taza stb.), míg az északi, spanyol övezet hegyes, nehezen járható, megműveletlen terület volt, ahol olyan törzsek éltek, akiket még soha sem sikerült a szultán fennhatósága alá vonni. Csak Tetuán volt jelentősebb város, míg Tanger nemzetközi jog alá tartozott. A többi terület szegény, nyomorgó kabilokból, településekből állt. Nem volt szárazföldi úthálózat, tehát összeköttetés a területen, s a Protektorátus két vége között csak tengeri úton lehetett közlekedni. Katonai erővel lehetetlen lett volna meghódítani ezt a területet, ezért a spanyolok politikai eszközökkel, a "pacifikálás stratégiájával" próbálkoztak:

5

a spanyolokkal szimpatizáló főnököket igyekeztek megnyerni maguknak s aztán fokozatosan, vér nélkül meghódítani a területeiket. A siker igen vegyes volt: a lojális behódolók mellett sokan megbízhatatlannak bizonyultak, míg a kabilok többsége, főként a Rif területeken, keményen ellenállt a hódításnak.A terület igazgatására a spanyol kormány Katonai Kormányzóságokat (Ceuta, Melilla és Larache) hozott létre s melléjük létrehozta a Spanyolország Főmegbízottja posztot. Mind a négy beosztás közvetlenül a Külügy- és Hadügyminisztérium alá volt rendelve (az adott témától függően), a köztük lévő hierarchiát azonban nem tisztázták. Ebből számtalan félreértés, szervezetlenség, megosztottság következett, ami pedig a kabilokkal folyó harc hatékonyságának rovására ment.8

A spanyol "pacifikációs" hadműveletekA spanyol Protektorátus területén élő négy nagyobb berber népcsalád közül a yebalák és a rifiek voltak a legharciasabbak. A yebalákat El Raisuni vezette és Spanyolországgal hol harcoltak, hol megegyeztek, kihasználva a spanyolok gyengéit, hibáit s azt, hogy nem volt nagyívű stratégiai tervük. A rifiek frontálisan támadták a spanyolokat megakadályozva őket minden, a területük belsejébe való behatolási kísérletükben.Szinte az ő malmukra hajtotta a vizet az anyaországbeli politika is: amikor pl. Marina tábornok, Spanyolország Főmegbízottjaként, jelentős erősítéseket kapva a félszigetről 1913 végére szinte teljesen leverte a yabalákat s megkezdhette volna a spanyol ellenőrzés alá vont területek kiterjesztését nyugat felé, a kormány - azt feltételezve, hogy katonai erővel úgysem lehet meghódítani a területet és félve a nagyobb emberveszteségtől - újból leállította a katonai műveleteket és az El Raisunival való paktum megkötését rendelte el. 1909 és 1912 után immár harmadszor állították le a katonai előretörést.

Berenguer tábornok, a negyedik Főmegbízott (1919 - 1922) azzal a tervvel érkezett, hogy elfoglalja az egész területet (a nyugati, majd a keleti és végül a maradék részeket). Tervéhez azonban nem rendelkezett sem elég katonai erővel, sem megfelelő, részletes hadműveleti tervekkel, sem a terep megfelelő ismeretével. A Marokkóban állomásozó spanyol hadsereg nagyon rosszul ellátott, rosszul kiképzett, megfelelő fegyverzettel nem rendelkező, rosszul szervezett csapat volt. A katonai kormányzókkal való alá-fölérendeltségi viszony továbbra sem volt tisztázva és nagyon eltérő "iskolát" (vagyis korosztályt) is képviseltek. Miközben Berenguer tábornok az El Raisuni elleni harcra összpontosított, szabad kezet adott Silvestre tábornoknak, Melilla katonai kormányzójának, ahhoz, hogy megkezdje az előnyomulást Alhucemas irányába. A Melillai Főparancsnokság létrehozása óta (1912) az egymást követő főparancsnokok célja mindig az volt, hogy megtörjék a lázadó, ellenálló rif-törzseket és elfoglalják Alhucemast. De minden szárazföldön indított műveletet Melillából kellett indítani, és ezeket a járhatatlan, alig létező utak és a kabilok támadásai nagyon megnehezítették.Amikor 1920 januárjában Silvestre hadosztálytábornokot fölmentették Ceuta főkapitányi posztjáról és kinevezték Melilla főkormányzójának, mindenki gyanította, hogy ez a hadműveletek kezdetét jelenti: a tábornok kiváló "múlttal" rendelkezett a gyarmati háborúk terén.

1920 május - 1921 márciusA hadműveleti tervek jóváhagyása (1920 április 2.) utáni tizenegy hónapban Silvestre tábornok látványos előrenyomulást hajtott végre: 130 km-re áthelyezte a spanyol vonalat a Rif területén, 24 hadműveletet vezetett, 46 új állást létesített szinte veszteség nélkül, behódolásra kényszerített több kabil csoportot. A spanyol pacifikációs műveleteket és az ellenséges törzsek elleni harcokat nagyban segítette az 1884-ben megszületett "légi erő": először az 1909-ben odavezényyelt két léggömb, majd repülők, később hidroplánok

6

hajtottak vére jelentős megfigyelői, felderítői, utánpótlási és bombázási feladatokat. Az egymástól igen távol eső és szárazföldön nagyon nehezen megközelíthető előretolt állásokat, helyőrségeket élelemmel, vízzel, municióval látták el, felderítettek ellenséges csapatmozgásokat, lesállásokat, készülő rajtaütéseket, de a parancsnokok többször is csak a levegőből tudtak reális képet kapni a helyzetről.9

A hadműveleteket az utánpótlás akadozása, a rif-törzseknek az ellátó konvojok és a spanyol állások és előörsök elleni támadásai nehezítették. A spanyolok egyik sikeres hadművelete volt Annual elfoglalása, amit alaptábornak akartak használni újabb előrenyomulásokhoz.10 Elfoglalták Sidi Deist és Afraut, a két tengerparti várost is. A katonai előrehaladást igyekeztek politikailag előkészíteni, vagyis megnyerni a kabil vezetőket és az ellenséges érzületű harkákat (helyi bennszülött irreguláris csapatok) távol tartani. Ezek közül Abd el-Krim csapata kezdett egyre nagyobb jelentőségre szert tenni Tensaman területén.

Abarrán elfoglalása és elvesztése egy nap alattA katonai műveletek részleteit az idézett források tartalmazzák. A végzetes katasztrófa szempontjából az Abarrán-művelet bír különleges jelentőséggel. Silvestre tábornok 1921 május 31-én adott parancsot az Amekran folyón való átkelésre, majd az 525 m magasan található Abarrán elfoglalására. A bennszülött rendőrség őrnagya, Villar adatai szerint a környék kabiljai barátilag viszonyultak a spanyolok iránt, így könnyűnek - és a rendőri erők által végrehajthatónak ígérkezett a feladat. Más hírek szerint azonban nagyobb erejű harka gyülekezett a környéken, mintegy 3000 gyalogos és lovas alkotta, tehát tanácsos lett volna a műveletet elhalasztani és előbb alaposan felderíteni a terepet. Az óvatosak álláspontja szerint a hegycsúcs meghódításához legalább három erős hadoszlop kellett volna. A főparancsnok azonban kiadta a megindulási parancsot. Annualból kért erősítést és a meglepetés erejére számított. Amikor Silvestre tábornok tájékoztatta a Főmegbízottat a tervezett műveletről, az elégedettségének adott hangot. A meglepetés azonban elmaradt: a Rif - törzsek tábortűz-híradása világossá tette, hogy tudnak a tervről. A mindössze egy hadoszlopból álló spanyol erő rendkívüli erőfeszítés árán tudott elérni a hegycsúcsra: a 15 km kanyargós, szurdok-úton csak egyesével tudtak előrehaladni, így reggelre az él már megérkezett - négy és fél órás küzdelem után -, miközben az utolsó egységek csak két és fél órával később érték utol őket. Megkezdték az erődítési munkákat, azonban kellemetlen felfedezés várta őket: alig találtak követ, csak laza talajt, amiből nem tudtak mellvédet emelni. A homokzsákok pedig szakadtak voltak, így azokkal is nehezen boldogultak. A spanyolokkal érkező baráti bennszülött csoportok vezetője azt tanácsolta Villar őrnagynak, hogy hagyják ott a helyet, térjenek vissza Annualba, mert nagyon kedvezőtlenek a terepviszonyok, nem lehet megfelelően kiépíteni az állást, az ágyúkat nem lehet hatékonyan alkalmazni stb., ő azonban tovább erőltette az építést. A környékbeli dombokon egyre több ellenséges csoport tűnt fel és egyre közelebb. A spanyol katonák között nőtt az idegesség. Villar őrnagy 11 órakor befejezettnek nyilvánította az állás kiépítését és egy 200 fős bennszülött rendőrből, 50 fő spanyol katonából és egy baráti harkából álló őrséget hátrahagyva visszaindult csapatával Annuálba. A visszatérő katonákon erőt vett a félelem, szinte futottak, mert rajtaütéstől féltek. Az állásban nem hagytak géppuskás századot. A Rif törzsek megkezdték az állás elleni támadást. Villar őrnagy azonban nem fordította vissza csapatait, sorsukra hagyva Abarrán védőit. Pedig hadoszlopában volt egy bennszülött rendőregység (mía), két reguláris (bennszülött) lövészszázad, két géppuskás század, két műszaki század és egy reguláris lovas század mint harci egységek.Az Abarrán elleni támadás mintegy négy órát tartott, de teljesen kilátástalan helyzetben: az őrséget alkotó (bennszülöttekből álló) rendőri és reguláris valamint "baráti" harka erők igen gyorsan úgy döntöttek, hogy jobban járnak, ha átállnak a támadók oldalára, így a spanyol

7

katonák két tűz közé kerültek. Az ágyúkból elfogyott a lőszer. A tisztek közül egy élte túl a támadást, a katonák pedig fejvesztve menekültek.11 Ez a vereség meghatározta a spanyolok további esélyeit: Abd el-Krim és a többi rifi törzs kiismerte a spanyolok gyengéit és sebezhetőségét. Aktív propagandájuknak köszönhetően 3000 főről hamarosan 11 000-re nőtt a létszámuk és újabb erődök ellen indítottak támadást, miközben a spanyol utánpótlási konvojokat is állandóan megtámadták, lehetetlenné téve az erődök ellátást. A hadműveleti tervek meglapozottságát több tiszt is megkérdőjelezte, mint ahogy a későbbi vizsgálatok12 során tett tanúvallomásokból is ez derül ki. Ezek közül kiemelhető pl. a Loma de los Árboles nevű domb, amely stratégiai szempontból nagyon fontos helyet foglalt el Annuál és a spanyol erők és az ellátó konvojok védelme szempontjából, Silvestre tábornok mégsem foglalta el, nem erősítette meg. Ehelyett minden nap kirendelt oda egy rendőri egységet a konvoj fogadására, s a feltöltés után visszarendelte őket. Ezt használta ki Abd el-Krim: június közepén elfoglalta és elkezdte megerősíteni, lövészárkokat és mellvédet épített ki.

Végzetes spanyol vereségek: Igueriben, AnnuálAz egymástól igen távol eső állások ellátása komoly problémát jelentett a spanyol erők számára: az Annuálból induló élelmiszer-, víz- és lőszerszállító konvojoktól az ellenséges erőkön kívül még a terepviszonyok leküzdése is hatalmas erőfeszítést követelt: a hegyes területen mély, alig járható szurdokok meredek hegyoldalakkal váltogatták egymást, ahol ember is, állat is gyakran elpusztult, s gyakran a fél szállítmány is odaveszett. Több ízben a konvojok egyáltalán nem tudtak megérkezni. Emiatt sok állás (erőd) minden ellátás nélkül maradt, ide értve az orvosi ellátást is. Ez történt pl. Igueriben ostrománál is (1921 július 16 - 21): a konvoj félig felmálházva indult, fontos anyagokat lefelejtettek róla, útközben elvesztettek ládákat, a rifiek támadásai következtében a kísérők közül többen sebesülten érkeztek az állásba, ahol már egyébként is víz-, élelmiszer és egészségügyi anyaghiányban szenvedtek .... Annuálból hiába kértek erősítést, az nem érkezett meg s az újabb konvoj-indító kísérletek is kudarcba fulladtak. Helyettük csak a lelkesítő, hősies ellenállásra buzdító táviratokat kapták a védők. Fullasztó hőség, éhség, szomjúság, lőszerhiány, temetetlen holttestek bűze, a fegyverek, ágyúk használhatatlanná válása .... július 21-én - miután Annuálból megint nem tudott az erősítés és az utánszállító konvoj az ellenségen és a terepakadályokon áttörni - a főparancsnok kiadta a parancsot a visszavonulásra. Alig kezdték el a kiürítést, az ellenség megrohanta az állást. Csak néhányan élték túl s tudtak elvergődni Annuálig. Igueriben hősies védelméről a jelentést az egyetlen túlélő, fogságba esett tiszt, Casado hadnagy írta meg. Jelentéséből a katonák hősies, önmegtagadó küzdelme mellett világosan kiolvasható a spanyol védelmi és erődrendszer rosszul szervezett volta (megközelíthetetlenség, ellátás és utánpótlás nehézségei, stb.), de megfogalmazta a vezetés hibáit is: "a csapatok nem tehetnek a vezetés által elkövetett hibákról ..."Az Annuálban összpontosított erők képtelenek voltak Igueriben segítségére sietni. Az erőd elesett. A rifi ellenséges csapatok megkezdték Annual bekerítését is. Silvestre tábornok tisztában volt azzal, hogy Annual nem tud ellenállni, ezért elrendelte az erőd kiürítését. Július 22-én 11 órakor, a kiürítés megkezdésekor, a rifiek támadást indítottak Annual ellen. Ekkor az erődben mintegy 3000 spanyol és 2000 bennszülött katona tartózkodott, 3 gyalogos zászlóalj és 18 század, 3 lovasszázad és 5 tüzérüteg harci erőt képviselve, 4 napra elegendő élelmiszerrel, egy nem túl heves harci napi lőszerkészlettel és nem volt víztartalékuk. A támadók mintegy 18.000 fővel rendelkeztek, puskákkal felfegyverezve. A spanyol Főmegbízott, Berenguer tábornok a saját hadműveleteivel volt elfoglalva (támadás Beni Arós ellen), s valószínűleg nem mérte fel az Annuált fenyegető katasztrófa nagyságát. Hajnali 3:45 -kor küldött táviratában még mindig csak arról értesítette a sürgős erősítésért könyörgő Silvestre tábornokot, hogy tervezi erősítés küldését a melillai Főparancsnokságra. Július 22-én hajnalban Silvestre tábornok még mindig nem tudott döntésre jutni: korábban ugyan kiadta a kiürítési parancsot, most mégis visszavonta: még mindig reménykedett a

8

félszigetről (anyaországból) várt erősítés megérkezésében. Döntésre végül is az a hír kényszerítette, hogy az ellenséges harka 3 szervezett hadoszlopban - mindegyik 2000 - 2000 fővel - közeledik Annual felé. A kiürítés óriási káoszban zajlott: az ellenség már a kapukban várta a spanyolokat. A bennszülött rendőri egységek átálltak és ők is a spanyol tiszteket kezdték lőni. Megtámadták a visszavonuló hadoszlopot és konvojokat, óriási kavarodást és teljes pánikot okozva. Mindenki fejvesztve menekült amerre látott. A négy órányi menekülés alatt a rifiek mintegy 2500 embert öltek meg, amihez még hozzáadandó mintegy 1500 halott a környező, szintén ostrom alatt tartott erődökből.Az annuali katsztrófa mérlege: mintegy 12.000 halott. A középső területek fölött a spanyolok teljesen elvesztették a politikai és katonai ellenőrzést. Abd El krim egyesítette a kabilokat és megalakult a Rifi Köztársaság. A spanyolok - katonai erő híján - a "visszatartó, fékező" politika mellett döntöttek, hogy megakadályozzák a lázadók térhódítását. Ezért a következő hónapokban, miközben erőt gyűjtöttek az ellentámadásra, csak korlátozott célú, helyi katonai műveleteket folytattak.

Vizsgálat a katasztrófa okairól - a Picasso - jelentésA Melillai Főparancsnokság összeomlása után a spanyol Főmegbízott azt kérte a hadügyminisztertől, hogy nevezzen ki egy tábornokot az események kivizsgálására és adott esetben a felelősség megállapítására. A miniszter Picasso tábornokot, a Legfelsőbb Hadügyi és Tengerészeti Tanács tisztjét bízta meg azzal, hogy Melilla helyőrségben kivizsgálja a júliusi tragikus események okait. A katasztrófa olyan horderejűnek bizonyult, hogy a kormányfőnek le kellett mondania, majd Primo de Rivera tábornok puccsához vezetett s végső soron a Monarchia bukása is ennek a következménye lett.Az új hadügyminiszter - látva, hogy Picasso tábornok vizsgálata milyen mélységeket mozgat meg - igyekezett korlátozni azt. Valóban: amikor Berenguer tábornok főmegbízott vizsgálatot kért, ő csak a tisztek, parancsnokok és a legénység által végrehajtott cselekmények kivizsgálására és felelősségük megállapítására gondolt. Picasso tábornok azonban szükségesnek látta megvizsgálni azokat a hadműveleti terveket is, amelyek alapján Silvestre tábornok a műveleteket és csapatokat vezette. Ki akarta deríteni, hogy Silvestre főparancsnok mennyire saját kezdeményezéseit követte és ebben Berenguer tábornok főmegbízott mennyire adott szabad kezet neki. Vizsgálatait befejezve, Picasso tábornok 1922 január 23-án tért vissza Madridba hatalmas iratkötegével. A Picasso-aktát átadták a katonai legfelsőbb ügyészségnek, majd a hadügyminiszternek, ő 1922 novemberében átadott a Képviselőház elnökének az aktából levont következtetés-jegyzéket, fontos dokumentumokat, táviratokat. A Képviselőházban súlyos, kemény viták robbantak ki a Melillában történtekről. A sajtónak kiszivárogtatott adatok felkavarták a közvéleményt. 14.000 halottról beszéltek ....1923 júliusában összeült a második Felelősségvizsgáló Bizottság, de Berenguer tábornokot képviselő lévén hiába idézték be vallomás-tételre. Augusztusban elutasították a Bizottság azon kérését, hogy betekinthessen az ún. Nemzetvédelmi Junta irataiba. Az a hír járta, hogy még a király is érintett a katasztrófa bekövetkeztében. Az ügy kezdett túl mély gyökereket érinteni és a Bizottságban is nagyon eltérő érdekek harcoltak egymással. Mielőtt a Képviselőház általános szavazatára sor kerülhetett volna októberben, szeptember 13-án Katalónia főkapitánya, Primo de Rivera tábornok, a király teljes egyetértésével, puccsot hajtott végre, feloszlatta a Képviselőházat (Kamarát) és kihirdette a Diktatúrát. Ezzel véget is ért a felelősség megállapítására létrehozott eljárás. A vizsgáló bizottság elnöke, Mateo Sagasta, félve attól, hogy Primo de Rivera megsemmisíti azt, elhozta a Picasso-aktát a Kongresszusból és az Agrármérnöki Iskolában elrejtette. A II. Köztársaság kikiáltásakor adta azt vissza a Kongresszusnak, ahol azonban nem foglalkoztak vele és lassan feledésbe merült. 1998-ban találták meg egy részét a Kongresszusi Levéltárban hiányos állapotban. A megtalált dokumentumok: Picasso tábornok összefoglalója, végkövetkeztetései

9

A katonai ügyész jelentése Az ügyész jelentése Mintegy ötven nyilatkozat: parancsnokok, tisztek, legénység és polgári állomány azon

nyilatkozatai, amelyeket 1922 novemberében adtak át a Kongresszusnak A Hadügyminisztérium dokumentumai, táviratai.13

Juan Picasso González, hadosztálytábornok, vizsgálóbíró kiindulási pontként azt az időpontot ill. eseményt választotta, amikor a melillai főparancsnok túllépte a parancsnoksága alá tartozó katonai erő kapacitásának ésszerű határait, a terület politikai körülményeinek pontos felmérése nélkül, kivonva magát a Legfelsőbb vezetés hatóköréből, akinek 1920 végén nem szerepelt a terveiben Melilla felé erősíteni a tevékenységét. 14

Ennek ellenére, a Főmegbízott - a Hadügyminiszter beleegyezésével - mégis engedélyt adott a műveletekhez. A melillai főparancsnok kockázatos vállalkozásba kezdett Tensaman területén, az Amekrán folyó bal partján, hogy elérje a Neckor folyót és kijusson az alhucemasi öbölbe. "Ki kell minden kedvező lehetőséget használni a térnyerésre, annál is inkább, mivel ha halogatjuk, egyes már meggyőzött csoportok visszakozhatnak (meggondolhatják magukat) ...."15 Azonban sem az előkészítés, sem a harci erő és eszközök nem voltak megfelelőek.

A kudarcok okai a behódolt törzsekre nehezedő nyomás a be nem hódolt törzsek részéről: ki fogja őket

megvédeni? Nyilvánvalóvá vált a spanyolok gyengesége. Még a mórok (Spanyolországból visszatelepült - visszatelepített arabok) sem voltak megbízhatóak, eléggé ismerték a spanyolok gyengeségét, hiszen minden műveletben az európai erők csak a harmadik lépcsőt alkották, a másodikban a bennszülött egységek voltak, az élt a Spanyol Bank alkotta. (Fernández Tamarit, gyalogos alezredes vallomásából).

Ki kit kellene, hogy megvédjen? A "baráti", azaz behódolt harkákra támaszkodhatnak-e a spanyolok, vagy éppen ők várnának támaszt a spanyoloktól? Nyilvánvaló, érezhető volt, hogy a behódolt és lázadó népek között van titkos kapcsolat és megegyezés, amit a spanyol vereség egyből napvilágra hozott. A politikai munka nem volt eléggé eredményes és alapos, ezért a behódolt települések meginogtak.

a Bennszülött-ügyi Hivatal információi mennyire megbízhatóak az ellenséges harkák erejéről?

a főparancsnokot türelmetlensége, hódítási szándéka meggondolatlan, előkészítetlen, túl korai lépésekre ösztönözte

a Főmegbízott túlságosan a saját hadműveleteivel volt elfoglalva, nem értékelte megfelelően a Mellillából érkező híreket, információkat és a főparancsnok terveit nem ellenőrizte és nem vonta felelősségre az előzetesen jelzett tervektől való eltérésekért

a főparancsnok egy őrnagyra - Villar őrnagyra, a Bennszülött Rendőrség parancsnokára túl nagy erőket és felelősséget bízott az Abarrán hegy elfoglalásakor

a már elfoglalt területeket nem erősítették meg, nem védték megfelelően, nem tudtak helyőrséget hátrahagyni létszámhiány miatt, az elfoglalt állásokat sem építették ki rendesen, nem erősítették meg megfelelően sem katonasággal sem technikával

túl széles és mély területet kellett volna kézben tartani, a rendelkezésre álló erő messze nem volt elegendő ehhez,

az elfoglalt területeken a közlekedés és kapcsolattartás igen nehéz, a rendkívül rossz terepviszonyok miatt (magas hegyek, utak hiánya, vagy csak gyalog és szamárháton járható utak, az utánszállítási útvonalakat nem biztosították, a konvojokat állandóan támadások érték)

a reális értékelést adókat, pl. Morales ezredest, nem hallgatták meg, nem vették komolyan

a vízlelőhelyek gyakran nagy távolságra voltak az erődöktől, a vízszállítókat gyakran érték támadások

10

Abarrán elvesztésére nem reagáltak azonnali ellentámadással, hogy visszaszerezzék - taktikai hiba - de nem is volt elegendő katonai erejük hozzá

az Abarrán - műveletet egy látszólag kedvező helyzet azonnali, alaposabb megfontolás és előkészítés nélküli kihasználása motiválta: Villar őrnagy szerint a baráti törzsek könyörögtek, hogy nyomuljanak tovább a spanyolok Abarrán irányába és így a művelet rendőri erőkkel megoldhatónak tűnt

a főparancsnok, majd az ő tájékoztatása után a főmegbízott sem tartotta fontosnak alaposabban megvizsgálni a dolgot: mindkét szinten simán engedélyezték az őrnagynak a művelet végrehajtását és a szükséges döntések meghozatalát

a tanúvallomásokból kiderül, hogy Abarránnál az őrnagy még az erődítési munkák teljes befejezése előtt visszavonulót rendelt a menetoszlopnak, alig hagyva védőket és fegyvereket az erőd védelmére

visszavonulásuk közben - sőt már megkezdése előtt is -, tapasztalhatták, érzékelték, hogy a környező csúcsokon egyre több ellenséges csoport tűnik föl, az őrnagy mégsem fordította vissza harcoló erőit Abarrán megvédése érdekében

az Abarrán elleni könnyű győzelem az ellenséges harka erejének és létszámának gyors növekedését hozta magával: az erődben hagyott bennszülöttek is és a környékbeli települések is sorban átálltak. Egyes források szerint 11.000 fős csapat állt már szemben spanyolokkal. Emiatt az ellentámadásra gondolni sem tudott a június 2-án Annuálba visszaérkezett főparancsnok. A támadó műveletek folytatása helyett a szomszédos területek katonai megerősítése vált sürgetővé.

a spanyolok által elfoglalt területek szervezete, berendezkedése békeidőre készült: nagy kiterjedése miatt nem tudtak megfelelő katonai erőt hagyni a területek védelmére, túlságosan bíztak a politikai eredményekben, pedig a települések behódolásának is a fegyverek erejével kellett volna biztos alapot adni. "A spanyol főparancsnokság katonai ereje és az elfoglalt területek hatalmas kiterjedése közötti aránytalanság miatt a spanyol uralom fegyverekkel való biztosítása nem működött" - vallotta Sánchez Monge vezérkari ezredes kihallgatása során.

az Abarrán - katasztrófa volt az első nagy csapás a spanyolokra: addig gyorsan, nagy erőfeszítések nélkül, szinte emberveszteségek nélkül, békésen tudtak előrenyomulni. Ez

1 pl. Pl. 1589: Almanzor király béke és kereskedelmi egyezményei Spanyolországgal és más európai hatalmakkal, 1767: spanyol-marokkói Béke, kereskedelmi, hajózási és halászati egyezmény2 Marokkó történelmérõl részletesen a "Marrruecos", www.maec.gov.ma honlapon olvashatunk.3 Eloy Martín Corrales: El protectorado espanol en Marruecos (1ö12-1956) Una perspectiva histórica.4 Erről a háborúról ld. Zoltán M.: Az 1898-as kubai - spanyol - amerikai háború. Társadalom és Honvédelem. ZMNE, 1998/3-4. 57 - 72.o.5 E körülményekrõl részletesen olvashatunk Cerveras admirális jelentéseiben6 Juan Pando Despierto. Historia secreta de Annual. Ediciones Temas de Hoy, S.A. Colección: Historia. Madrid, 1999. Páginas 77-80., Juan Tomás Palma Moreno. Annual 1921. 80 años del desastre. Almena Ediciones. Madrid, 2001. Página 6., Revista África Internacional,no 197 La Aviación Militar espańola en Melilla. Revista de Aeronáutica y Astronáutica. Sept. 1997 pp. 670-6808 http://www.geocities.com/annual_1921/index.htm/El Protectorado hasta 19229 La Aviación Militar espańola en Melilla. Revista de Aeronáutica y Astronáutica. Sept. 1997 pp. 670-68010 Servicio Histórico Militar. Historia de las Campañas de Marruecos. Tomo III. Madrid, 1981. Páginas 353-439 (a továbbiakban: SHM - Campanas)11 SHM - Campanas12 Juan Picasso González. Resumen del expediente instruido por él con motivo del abandono de posiciones en el territorio de Melilla. Madrid, 18 de abril de 1922. (a továbbiakban: Expediente Picasso)13 Expediente Picasso1 4 15 Extracto del plan del gral Silvestre, remitido al general Berenguer solicitando permiso pra

reanudar el avance (29 de otubre de 1920) Telegrama del gral. Berenguer al Ministro de la Guerra solicitando permiso para reanudar el avance (13 de noviembre de 1920) in: Palma Moreno, Juan Tomás. Annual 1921. 80 años del Desastre. Almena ediciones. Madrid, 2001. p. 42.15 Telegrama .... (13 de noviembre de 1920)

11

pedig elbizakodottá tette őket, csökkentette az éberségüket, a veszély-érzetüket. Abarrán után szembesültek azzal a ténnyel, hogy egyre erősebb, egyre szervezettebb és egyre jobban felfegyverzett ellenség áll velük szemben, aki naponta támadásokat hajt végre. Ráadásul a kötelékükben szolgáló bennszülött egységekben sem bízhattak tovább: sem a reguláris sem a rendőri erőkben. Nem kaptak megerősítést sem a Főmegbízottól, sem az anyaországból, kevés volt a személyi és az eszközállomány is. "Amíg jól mentek a dolgok, senki sem foglalkozott a hiányosságokkal. Amikor azonban rosszra fordultak, mindenki rájött, hogy addig csak egyensúlyoztunk (kötélen táncoltunk), s ez így nem mehetett tovább" - írta D. Ernesto Nougués tüzér hadnagy Annuálból július 12-én.

a spanyol alakulatok nagyon magukra voltak hagyva, elzártak, ellenség vette körül őket - egyre rosszabb volt az ellátás, a bizonytalanság idegőrlő, az újoncokat nem képezték ki rendesen, nem volt lehetőség a helyszínen sem a begyakoroltatásukra

a spanyol katonákat nem szívesen vetették be konkrét harci cselekményekben, félve az emberveszteségtől és ebből adódóan azután az anyaországban kirobbanó politikai támadásoktól. Ezért a főerőt a bennszülött reguláris és rendőri alakulatok alkották. Így a katonák semmi harci tapasztalatot sem szereztek, eltunyultak, a harci szellem egyre csökkent

Abarrán után szembesültek azzal, hogy az ellenség már nem a régi: új harcmodort és harceljárásokat alkalmaz, jobb, modernebb fegyverekkel rendelkezik, vezetőjük olyan intelligens, képzett ember, aki ismeri az európai harcmodort, a spanyol hadsereget és erejét. Rá kellett jönniük, hogy már nem egy horda áll velük szemben, hanem szervezett, irányított, fegyelmezett csapatok. (Nuńez de Prado alezredes, Reguláris csapatok, tanúvallomásából). Támadásaikat fegyelmezett csoportokban, Lebel és Mauser puskákat is tömegesen alkalmazva, sok lőszert is felhasználva hajtották végre.

a spanyol parancsnokság nem vette komolyan a sokasodó előjeleket (gyülekező ellenség, ellenséges propaganda terjedése a kabilokban, a rendőri erőkből dezertálók számának növekedése, az ellátó konvojok elleni támadások szaporodása stb.) és figyelmeztetéseket sem saját tisztjei sem a még baráti kabilok vezetői részéről (ld. pl. Morales ezredes jelentése)

Partraszállás Alhucemasnál (1925)

1921 augusztusára erősödött meg annyira a spanyolok marokkói hadereje, hogy belekezdhettek egy "bosszú, elégtételt vevő hadjáratba". Utánpótlás csapatok érkeztek az anyaországból, repülők és 1922-től hidroplánok települtek a marokkói területekre. A kampány során novemberre érték el a júliusban elvesztett területek visszafoglalását. Megalakult a Marokkói Légierő, új repülőtereket építettek. Az ellenséget azonban nem semmisítették meg! A hadműveleteket nagyban nehezítette az anyaországbeli politikai döntések többszöri irányváltása: hol azt tűzték ki célul, hogy pl. 1923 tavaszára a spanyol csapatok érjék el Alhucemast, hol egy-egy sikeres művelet után megálljt és tárgyalásokat, békekötést parancsoltak. Abd El Krim kihasználta ezeket a megtorpanásokat, és az annuáli katsztrófa után fogságba esett spanyolokért váltságdíjként kapott négy millióból újjászervezte seregét és modernebb fegyverekkel látta el. Az ellenséges harkák újabb támadásokat intéztek a spanyol állások és helyőrségek ellen. A spanyol légierő jelentős segítségével (felderítés, utánpótlás, bombázás) sikerült csak pl. az elzárt és körbezárt , alig néhány száz katonával védett Afraut, Tifarauint,Tizi Azát megmenteni.

Az Anualnál és Monte Arruit-nál elszenvedett borzasztó vereséget nehéz volt feldolgozni. Mind a közvélemény, mind a politikai és katonai vezetők véleménye igen megosztott volt: elhagyni Marokkót, vagy maradni? A kérdést a Primo de Rivera tábornok által 1923-ban

12

végrehajtott puccs döntötte el. Primo de Rivera korábban Marokkó feladásának híve volt, a spanyol területek elleni sorozatos támadások hatására és a sajtó, a közvélemény nyomására azonban politikát váltott és a spanyol fennhatóság helyreállítása érdekében támadó műveleteket rendelt el. 1924 -től a háborús tevékenység a nyugati területekre helyeződött. A légierő folyamatosan részt vesz a műveletekben. Ekkor kezdődtek az első "stratégiai" bombázások: a lázadó törzsek földjeit, ültetvényeit, a terményt felégették kezdetleges "napalm" bombákkal16 , hogy megtörjék az ellenállást ill. megsemmisítsék a lázadók ellenállását. 1925 áprilisában Abd El Krim olyannyira felbátorodott, hogy megtámadott a Francia Protekturátushoz tartozó területeket (termőföldet akart szerezni). Ennek hatására végre Franciaország összefogott Spanyolországgal, hogy közös erővel törjék le a lázadást és a fiatal Rif Köztársaságot. Alhucemas már 1911 óta a spanyol hódítás célpontja volt, de korábban mindig szárazföldi úton igyekeztek megközelíteni - a nehéz terep, az utak hiánya és a rendelkezésre álló erőkhöz képest túl széles arcvonal miatt azonban ezen kísérletek mindig kudarccal végződtek. 1925-ben a tegerről való támadás mellett döntöttek. A partraszállás célja az volt, hogy olyan hadműveleti bázist hozzanak létre, amely 20.000 fős sereget képes befogadni és innen kiindulva lehessen a legveszélyesebb lázadó terület - Beni Urriaguel, Rif - meghódításárakülönböző irányokba és célok ellen hadműveleteket indítani.1925 szeptember 8-án Ceuta és Melilla helyőrségeiből hajón szállított csapatok - spanyol-francia légi-tengeri védelem mellett - egy merész műveletben partra szálltak Alhucemasnál, a Rif terület súlyponti területén. Ez volt a történelem első légitengeri deszant művelete. A partraszállási terepszakasz nagyon sziklás és meredek volt, igen nehéz terepet jelentett, amelyet ráadásul a spanyolok nem is ismertek (szemben Abd El Krim igen jó helyismeretével és ezen a terepen jól alkalmazható harcmodorával), és a spanyol szándék ismeretében a rifi vezér még aknákat is telepített és jól megerődítette.A partraszállás sikerét az igen pontos tervezésnek és előkészítésnek, sőt előzetes begyakorlásnak köszönhette. A hadműveleti terv stratégiai szinten történő kidolgozásakor alaposan tanulmányozták az angol-francia sikertelen partraszállási kísérletet a Dardanellák szorosában, Gallipolinál (1915). Kielemezték a kudarc okait és ezek alapján döntöttek arról, hogy egyesített (közös) szárazföldi-tengeri parancsnokságot kell létrehozni, a haderőnemek

nem működhetnek külön parancsnokságok alatt, mert akkor nem lehet hatékonyan koordinálni a műveleteket (ld. Gallipoli)

egységes, közös hadműveleti terveket kell kidolgozni pontos, egységes és közös, mindenki számára ismert időszámvetést kell kidolgozni és a

tevékenységeket időben jól kell összehangolni a vezetés részéről fontos a merészség, kezdeményezőkészség, de az alárendelteknek is

ismerniük kell a rájuk vonatkozó terveket, elvárásokat: mikor, hol, mit, kivel kell végrehajtaniuk, ehhez térképek kellenek

jól kell megszervezni a logisztikát, pl. a hajókra való bepakolás rendjét: az eszközöket a kipakolás sorrendjében, grafikonok alapján kell elhelyezni, a csapatokat nem szabad az eszközeiktől elszakítani, figyelni kell a tartalékokra, hogy ha egy hajó kiesik, ne maradjon senki utánpótlás, eszköz nélkül, tehát azonos anyagokat nem csak egy hajóra kell pakolni, stb.

összehangolt légi, tengeri, szárazföldi tűztámogatást kell biztosítani, ezek között pedig jól működő kommunikációt.

a csapatokat jól felkészítették, begyakorolták a végrehajtandó műveleteket

16 2004 február 22-én a "La Guía de La Rioja" újság egy cikkelt közölt arról, hogy mivel a spanyol hadsereg a marokkói hadműveletek során vegyi fegyvereket is használt, a Rif terület morális és gazdasági kárpótlást követel Spanyolországtól.

13

az összhaderőnemi, kétnemzetiségű partraszállást hadászati szinten tervezték, hadműveleti szinten vezették, és harcászati szinten hajtották végre egy meghatározott hadműveleti cél, az ellenség súlyponti területének elfoglalása érdekében.17

(A partraszállás részletei, a szervezeti felépítés, a vezetési rendszer, a résztvevő csapatok összetétele, a végrehajtás harcászati módja, stb. a fenti cikkben részletesen olvasható.)

Sanjurjo tábornok vezetésével sikerült végleg leverni Abd-el-Krim lázadó gerilla-vezér csapatait és 1927-ben végre ténylegessé vált a spanyol protektorátus, a kijelölt marokkói területek feletti spanyol uralom. A gyarmattartónak 15 évébe telt (a protektorátus-idő 1/3-a), mire teljesen elfoglalta és pacifikálta az Algecirasi Konferencián "védelme" alá rendelt területeket. Ceuta és Melilla jogilag nem számított a protektorátus területébe. A gyarmatosító hatalom maga is rengeteg gazdasági és szociális gonddal küzdött, így nem csoda, ha a "civilizáció terjesztésében és a védelmező szerepében" (ami a spanyol jelenlétet tulajdonképpen indokolta, igazolta) nem tudott sok eredményt felmutatni. Talán csak az egészségügy, vasút és közútépítés (alig 200 km vasút), kikötők (Larache és Alhucemas) és repülőtér (Sania Ramel Tetuánban) építése említhető.Valójában a spanyolok szinte semmit sem tudtak a fennhatóságuk alá rendelt területekről: sem a pontos kiterjedéséről (mintegy 20.000km2, amelyből a hegyes területek és száraz síkságok nem sok helyet hagytak a megművelésre), sem a "védelmezendő" lakosságról (becslések 600.000 és több, mint egy millió fő között ingadoznak), sem természeti kincsiről, adottságairól nem voltak pontos adataik. Csak két városuk volt: Tetuán és Larache (Tánger nemzetközi területiséget élvezve nem tartozott a Protektorátushoz). Nem volt úthálózat, ami lehetővé tette volna a terület mélyébe való behatolást és ellenőrzés alá vonását. A mezőgazdasági, állattenyésztési és halászati eredmények alig fedezték a lakosság szükségleteit, tehát állandó importra szorultak (főleg gabonafélékből). Ahogy egyre jobban felderítették a területet, egyre világosabbá vált, hogy a francia területekkel szemben, ez egy nagyon szegény, nagyon mostoha terület, a nagy gazdasági haszonra számítók álmai fokozatosan szertefoszlottak. Így az igazi hasznot azok fölözték le, akik a spanyol gyarmati csapatokat és telepeseket az anyaországból ellátták árucikkekkel, élelmiszerrel.

A Sidi Ifni elhallgatott (eltitkolt) háborúA korábban már említett 1860-as békeszerződésben a szultán átengedett Spanyolországnak egy - akkor meg nem határozott - partszakaszt egy halászterület számára. Végül a Franciaországgal folytatott diplomáciai küzdelmek során 1878-ban Ifnit jelölték ki mint spanyol birtokot. 1884-ben kezdik halásztársaságok birtokba venni, de Spanyolország először csak 1903-ban nevezett ide ki kormányzót és csak 1934-ben vezényeltek kis erőket a területen egy partszakasz és egy falu elfoglalására. A foglalás békésen zajlott, nagyon jó politikával és némi pénzzel.18 Ettől kezdve kezdik "Spanyol Szaharának" nevezni a területet. Ekkor kezdték el a város építését is. Hamarosan az anyaországban kitört polgárháború szükségleteire innen is besoroztak katonákat.

1947 és 1956 között békés, gazdaságilag prosperáló időszakot élt a terület. Amikor azonban Marokkó kivívta függetlenségét (1956), elkezdődtek az incidensek: merényletek, gyilkosságok elszigetelt pontokon. Marokkó kezdte visszakövetelni a Franciaország és Mauritánia által annektált dél-keleti területeket, valamint a spanyolok által elfoglalt Ifnit, Tarfayát, Nyugat-Szaharát és a presidiumokat. Allal El Fassi miniszter terve Nagy-Marokkó, azaz a természetes határok által határolt Marokkó visszaállítása volt.1955 decemberében Spanyolország belépett az ENSZ-be, ezzel rá is érvényesek lettek a gyarmatok felszámolására hozott határozatok. A spanyol kormány halogató politika mellett döntött e kérdésben.

17 75 Aniversario del desembarco de Alhucemas. Amador García Argüelles. Revista Ejército. Ano LXI. No. 715, oct. 2000 pp. 75-79.18 www.el-mundo.es/larevista/num137/texto/ifni1

14

1958 januárjában Sidi Ifni és Nyugat-Szahara státusza spanyol provinciára (megye) változott. Újabb merényletek, egy repülőgép felrobbanása következett. A Fegyveres Bandák totális támadást indítottak Sidi Ifni ellen. Az ostrom következtében a kolónia 2000 km2-ről mintegy 30 km2-re zsugorodott. A Sidi Ifninél kitört spanyol-marokkói háborúról azonban az anyaországban senki sem beszélt.Ez a háborús konfliktus 1959-ben ért véget. Az egyezményben kijelölték Spanyol Szahara határait és a spanyolok átengedték Marokkónak a Río de Oro (Arany)folyó északi területeit.

"A gyarmati tisztek"A gyarmati hadsereg tisztjei igen jelentős politikai, igazgatási és gazdasági szerephez jutottak Marokkóban. A rifiek legyőzése, jó helyismeretük és a helyi közigazgatásban megszerzett pozícióiknak köszönhetően újra felértékelődött ez a társadalmi réteg. Az "afrikanista" tisztek - hadiérdemeiknek köszönhetően - sokkal gyorsabban jutottak feljebb a ranglétrán, kitüntetéseket kaptak és gazdasági és politikai hatalmuk lett. A spanyol állami kiadások Marokkóban jórészt a hadsereg fenntartására mentek el még a harcok megszűnte után is, míg a "Marokkói ügyek" költségvetése folyamatosan csökkent 1927 és 1935 között. Az 1936-os spanyolországi Köztársaság elleni felkelést Marokkóból indították az "afrikanista" nacionalista tisztek: a marokkói források és bennszülött csapatok biztos hátországot jelentettek számukra. A marokkói gyarmati "kaland" egészen a demokratikus átmenet koráig (1975 - 1981) éreztette hatását a spanyol társadalomban.

A Nyugat-Szaharai probléma folytatása

1963-ban az ENSZ gyarmatosítás megszüntetésére alakult bizottsága felvette Nyugat-Szaharát azon régiók listájára, amelyeknek vissza kell adni a függetlenséget. Spanyolország 1967-ben beleegyezik, hogy népszavazást tartsanak a szaharai autonómia kérdésében, majd 1969-ben végleg kivonulnak Ifniből. 1970-ben azonban Szahara fővárosában, El Aaiúnban nacionalista lázadás tört ki. A spanyol hadsereg brutálisan válaszolt: legyilkoltak több, mint 40 tüntetőt. Megkezdődik a Szahara önrendelkezési jogáért folyó harc a "Haladó Szervezet a Szahara felszabadításáért" mozgalom vezetésével. 1973 májusában ebből a szervezetből fog megalakulni a Frente Polisario.Az ENSZ és a hágai Nemzetközi Bíróság is foglalkozik a szaharai kérdéssel, elítélik Marokkó és Mauritánia Nyugat-Szaharára vonatkozó követeléseit és foglalásait.1975 november 6-án II. Hasszán marokkói király történelmi beszédet mond arról, hogy Marokkót és Nyugat-Szaharát jogi kapcsolatok és hűségeskü köti össze s meghírdeti a "Zöld menetet". Ebben 350.000 önkéntes férfi és nő, idősek és fiatalok, diákok, iparosok, parasztok és értelmiségiek stb. gyűlnek össze Tarfayában, hogy meginduljanak és átkeljenek a Marokkót és Nyugat-Szaharát elválasztó határon, megvalósítva így a nemzeti egységet (integritást). A menetet maga a király tervezte és szervezte kihasználva a Franco tábornok haldoklása miatti bozonytalan spanyol helyzetet. Novembr 8-án a spanyol kormány tudatja a marokkói uralkodóval, hogy hajlandóak tárgyalni a Marokkói Királysággal.November 14-én aláírják a "Madridi Egyezményt" Spanyolország, Marokkó és Mauritánia között (a Polisario kizárásával), s ebben Spanyolország ígéretet tesz Nyugat-Szahara függetlenségének visszaadására (dekolonizálása).1976 februárjában az utolsó spanyol katona is elhagyja Nyugat-Szaharát s átadják a területet Marokkónak és Mauritániának.Marokkó számára Szahara visszaszerzése a gyarmatosítás végét jelentette, a Polisario és Algéria azonban széleskörű katonai és diplomáciai offenzívába kezdett. (Mauritániát sikerül is kiszorítaniuk Nyugat-Szaharából 1979-ben)19

15

A spanyol - marokkói kapcsolatok a XX. század végén

Bár 1991-ben aláírtak egy Barátsági, jószándék és együttműködési szerződést a két ország között, a következő években is gyakran volt tapasztalható feszültség a spanyol - marokkói viszonyban, gyakoriak voltak a halászati, az illegális bevándorlók és drogkereskedelem miatti és főleg a Marokkó által visszakövetelt Ceuta, Melilla és prezídiumok vagy Nyugat-Szahara függetlensége körüli viták. E viták miatt többször érvénytelenítették a szerződéseket, majd újra megkötötték, visszahívták nagyköveteiket, vagy a marokkóiak megtagadták egy-egy spanyol delegáció beutazását....

Spanyol felségterületek Afrika északi részén

A spanyol területek két csoportot alkotnak: Ceuta és Melilla hódítás jogán szerzett spanyol tulajdonok, ugyanolyan jogokkal, státusszal, mint bármely más spanyolországi város.A prezídiumok (a szó jelentése: börtön, azokról, amiket ezekre a szigetekre telepítettek, de jelent határmenti őr-várakat is) a spanyol felségjog alá tartozó kis területek (plazas menores): Chafarinas, Vélez és Alhucemas.Vélez de la Gomera sziklaszirt, az Alhucemas szigetek (a sziklatömb, a Tengeri és a Szárazföldi szigetek) és a Chafarina szigetek (II. Isabella, Kongresszus és Francisco király szigetek) státusza " plazas menores de soberanía". Ezekkel kapcsolatban kétség sem merülhet fel a spanyol tulajdont illetően - állítják a spanyolok. Együttes területük sem haladja meg a 2 km2. Ők Ceutával és Melillával ezek alkotják az észak-afrikai spanyol területeket. Régebben lakott területek voltak, ma már nem él rajtuk polgári lakosság, csak halászok jönnek időnként áruval a spanyol katonákhoz. Kis kiterjedésük és a hajóutaktól távol eső voltuk miatt nem tudnak fejlődni és csak egy-egy kisebb spanyol garnizon látja el védelmüket. A Petrezselyem-sziget körül már vannak bizonytalanságok, mivel az egymást követő kormányok nem rögzítették kellően jogi szövegekben a státuszát.A "plazas menores" (Chafarinas, Vélez és Alhucemas) nem tartoztak a spanyol Protektorátus területébe, így Marokkó függetlensége után nem kerültek marokkói fennhatóság alá.A Chafarina - szigetek csoportja Melillától 27 mérföldre található. 1848 januárjában foglalták el a spanyolok Serrano tábornok vezetésével. Csak néhány órán múlt, hogy nem a francia hajók érkeztek előbb az addig senki földjének számító szigetekre. Chafarinas kikötője attól kezdve igen keresett volt: a Gibraltári szoros heves időjárásaitól jól védett öblében nyugodtan horgonyozhattak a hajók. A szigetvilág benépesült és a marokkói háború idején a rifi kampány sebesültjeit az itt található kórházban ápolták.Ma már csak a katonai parancsnokság és a garnizon legénységének szálláshelye lakott.A három szigeten még láthatók a régi kazamaták, erődítések és a parti őrség két régi ágyúja.Ma már csak a haditengerészet vizet és a generátorok működéséhez szükséges üzemanyagot szállító tartályhajói kötnek itt ki a garnizonba látogató őrhajókon kívül.

Alhucemas az azonos nevű öbölben, Melillától nyugatra található. Három sziget alkotja a földtől alig 400 méterre: az Alhucemas sziklatömb, a Tengeri vagy Külső és a Szárazföldi vagy Belső sziget. (Nekor szikla). 1560 óta tartoznak Spanyolországhoz, amiko Muley Abdalá el Galib Billah szultán átengedte őket II. Fülöpnek a török elleni harcokhoz. Montesacro herceg 1673 augusztusában foglalta ténylegesen el. Korábban tengeri kalózok fészke volt, innen rabolták végig az andalúz partokat. A spanyolok ezt akarták megszüntetni a szigetcsoport elfoglalásával. Csak az Alhucemas sziklatömb lakott. Összterületük nem éri el a 15.000 m2-t.

19 www.el-mundo.es/larevista/num137/texto/ifni1, www.maec.gov.ma/madrid/ La historia general de MARRUECOS, portal del Reino de Marruecos

16

Korábban börtönök voltak itt, majd Abd el Krim is el akarta foglalni az 1921-es anuali spanyol vereség után. 1925-ben ez volt a hosszú véres háború kimenetét eldöntő spanyol partraszállás helye. Mára elköltözött a lakosság innen és a garnizont a haditengerészet hajói látják el.

Vélez de la Gomerahatalmas háromszög alakú sziklatömbje (225 m hosszú, 77 m magas) Alhucemástól mintegy 80 km-re nyugatra, Ceutától 117 km-re keletre található. Spanyolország 1508-ban foglalta el egy expedíció keretében, amelynek célja az itt tanyázó kalózok kiűzése volt. 1522-ben azonban a berber kalózok győztek és legyilkolták az egész helyőrséget. Több kudarcba fulladt kisérlet után, 1564-ben sikerült visszafoglalni. A védők élete nem volt könnyű: csak egy kis hajó kötötte őket össze Malagával. A rifi támadások idején nagyon kockázatos volt az üsszeköttetés, így az ellátás is. Elbeszélések szerint többször előfordult, hogy a foglyokat szabadon kellett engedni, mert nem tudták ellátni őket .... hátha túlélik a rifi fegyvereket.....Ma a katonákon kívül csak az őket ellátó néhány civil él itt: pékek, kőművesek, világítótorony-őrök, stb.20

A Petrezselyem szigeten történt incidensA Petrezselyem sziget (Isla Perejil o Leila) egy kis lakatlan sziget Ceutától 8 km-re, 200 méterre a marokkói partoktól. Hovatartozása vitatott: a marokkóiak - és egyes spanyol történészek21 - szerint a Spanyol Protektorátus területéhez tartozott, és mint ilyen, Marokkó függetlenségének kivívásakor (1956), ez a sziget is a visszaadandó területek részét képezte. Spanyolország azonban ennek ellenkezőjét állítja, modván, hogy a sziget Ceuta külterületéhez tartozott. A konfliktus 2002 július 11-én kezdődött, amikor mintegy tucat marokkói csendőrt vezényeltek a parttól 200 méterre lévő lakatlan sziklaszirtre "az illegális kivándorlás és drogcsempészet elleni intézkedések keretében". A spanyol kormány tiltakozott a megszállás miatt és követelte, hogy a marokkói csendőrök hagyják el a szigetet. Az Európai Bizottság követelte a probléma békés megoldását. Július 16-án Rabat a csendőröket tengerészgyalogosokkal váltotta fel. Spanyolország július 17-én megszállta a szigetet 21 , majd amerikai közvetítés eredményeként visszavonta katonáit, és a két ország tárgyalásokat kezdett a terület további sorsáról. Szeptemberben újra kiéleződött a konfliktus egy spanyol helikopter miatt, amely marokkói állítás szerint vasárnap leszállt a vitatott hovatartozású Petrezselyem-szigeten. Ezt Spanyolország cáfolta, szerintük a helikopter csak elrepült a sziget fölött, miután a spanyol megfigyelők azt látták, hogy egy marokkói őrnaszád közelít a sziget felé. A pilóta azonban visszafordult, amikor látta, hogy a hajó nem kíséreli meg a kikötést. A vita nyomán Marokkó felújította az észak-afrikai spanyol beékelődések, Ceuta és Melilla visszaadására támasztott igényét. A madridi kormány azonban hallani sem akar erről; álláspontja szerint a két enklávé ugyanolyan spanyol felségterület, mint Madrid vagy Sevilla.22 Hosszas egyeztetések után mindkét fel visszaállította a sziget eredeti (július előtti) státuszát s újra megindultak az egyeztetések.

20 Revista General de Marina, Dionisio García in: www.historia-y-arte. (Fellelés dátuma: 2004)21 María Rosa Madariaga: El falso contenciosos de la isla del Perejil. www.terra.es/personal/fcm00006/mrosa (Fellelés dátuma: 2004)2Operación Romeo Sierra (en la isla de Perejil) Revista espańola de Defensa, julio-agosto de 2002, pp. 5-2122 NOL • 2002. szeptember 23.

17

Napjainkban Spanyolország stratégiai fontosságúnak titulálja Marokkóval való kapcsolatát, hiszen Spanyolország alkotja Európa határát Észak-Afrikával, ahonnan óriási tömegek áramlanak évről évre a kontinensre. Nagy részük marokkói, de az iszlám eredetű terroristák is ezt az útvonalat használják. Hivatalos nyilatkozatok szerint Madrid és Rabat komolyan együttműködik az illegális bevándorlás visszaszorítása és a legális bevándorlók helyzetének rendezése érdekében ugyanúgy, mint a terrorizmus elleni küzdelemben.23 A halászati és területi viták időnként előtérbe kerülnek, de összességében elmondható, hogy a két ország közötti feszült viszony a 2004-es kormányváltás óta javult. Ennek egyik fontos jele a spanyol királyi pár 2005 januárjában Marokkóban tett állami látogatása volt.24

23 La Nueva Espana, prensa asturiana. Editorial. 2004. Június. A rabati spanyol nagykövet nyilatkozata24 Los Reyes en Marruecos. La Vanguardia. 2005/01/17

18