A SZAHAROV-DÍJASOK KÖNYVE

QA

-01-14-333-HU

-C

A SZ

AHAR

OV-D

ÍJAS

OK K

ÖNYV

E

A SZAHAROV-DÍJASOK KÖNYVE

2013 jelentős év volt a Szaharov-díj történetében. Rendkívüli év volt. Négy új

díjazottat üdvözölhettünk Strasbourgban. Áprilisban az „Asszonyok fehérben”

szervezetet, júliusban Guillermo Fariñas-t, októberben pedig Aung Szan Szú

Csit. Az ő díjazásukról már évekkel ezelőtt, a burmai jelölt esetében több mint 20

éve megszületett a döntés. Nem önként vártak ilyen sokáig: országaik hatóságai

akadályozták meg, hogy átvegyék a díjat. Féltek megingathatatlan bátorságuktól,

az általuk megszemélyesített gondolatszabadságtól és azon képességüktől, hogy

valamennyi demokrata szívében újra meg tudják gyújtani a remény lángját.

2013-ban kapta meg a díjat az eddigi legfiatalabb díjazott is. November 20-án a 16

esztendős Malálá Júszafzaj szívbe markoló beszédben foglalt állást a gyermekek

jogai, és főleg a lányok oktatáshoz való joga mellett. Ahogyan a többi díjazott,

ő is súlyos árat fizetett azért, hogy ellenállt kora haladásellenes erőinek. Csaknem

az életét adta az ügyért, és száműzetésbe kényszerült. Malálá a Szaharov-díj

létrehozásának 25. évfordulóján kapta meg az elismerést, a korábbi díjazottak

jelenlétében. A Szaharov-hálózat eddigi tagjainak vitalitásához most csatlakozott

Malálá fiatalsága is.

2013 tehát bizakodásra okot adó év volt. De nem dughatjuk a homokba

a  fejünket! 2014-ben is voltak olyan konfliktusok, amelyekben az áldozatokat

elsősorban eszméik, meggyőződésük, nemük vagy valamely kisebbséghez való

tartozásuk miatt üldöztek. Még mindig több olyan díjazott van, aki nem vehette

át az elismerést. Razan Zajtúnát, az egyik 2011-es díjazottat elrabolták Szíriában.

Azóta sincs hírünk felőle. Az iráni rezsim továbbra is házi őrizetben tartja Naszrín

Szotudehet és Dzsaafar Panáhit. A kínai rezsim továbbra is el akarja hallgattatni

Hu Csiát. Vagyis 2014-ben is az elhallgattatás réme fenyegeti azokat, akik

a gondolatszabadságot védelmezik.

A díjra egyhangúlag jelölt Denis Mukwege kitüntetésével az Európai Parlament

nem csak az elhivatott orvos, hanem sokkal inkább a béke embere előtt tiszteleg.

Nem csak a testet gyógyító tudós, hanem a nők méltóságáért küzdő ember előtt.

Egy olyan régióban, ahol a nemi erőszakot háborús fegyverként alkalmazzák,

illetve egy olyan világban, ahol egyre gyakrabban sérül a nők szabadsága, ő példát

mutat elkötelezettségével és bátorságával.

ELŐSZÓ

Martin Schulz

az Európai Parlament elnöke

Bővebb tájékoztatást az Európai Unióról az interneten talál (http://europa.eu).

Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2014

ISBN 978-92-823-5588-6

doi:10.2861/58911

© Európai Unió, 2014

A sokszorosítás a forrás megjelölésével megengedett.

Printed in Belgium

ELEMIKLÓR-MENTES PAPÍRRA NYOMTATVA (ECF)

A SZAHAROVDÍJ

A gondolatszabadságért adományozott Szaharov-díj

az Európai Unió által az emberi jogok védelmében

tett erőfeszítésekért adományozott legmagasabb

szintű elismerés, melyet első alkalommal 1988-ban

ítéltek oda Nelson Mandela és Anatolij Marcsenko

részére. A díjjal olyan személyeket, csoportokat

és szervezeteket tüntetnek ki, akik vagy amelyek

kiemelkedően hozzájárultak a gondolatszabadságért

folytatott harchoz. A díjon és az ahhoz kapcsolódó

hálózaton keresztül az Európai Unió támogatást

nyújt a díjazottak számára, megerősítve őket az

ügyükért folytatott küzdelmükben.

A díjat eddig másként gondolkodóknak, politikai

vezetőknek, újságíróknak, jogászoknak, civil

társadalmi aktivistáknak, íróknak, anyáknak

és feleségeknek, kisebbségi vezetőknek, egy

terrorellenes csoportnak, békeaktivistáknak,

egy a kínzás betiltásáért küzdő aktivistának, egy

karikaturistának, egy hosszú ideje bebörtönzött

lelkiismereti fogolynak, egy filmkészítőnek, egy az

oktatáshoz való jogért küzdő gyermeknek, valamint

az ENSZ személyzetének ítélték oda. A díj elsősorban

a véleménynyilvánítás szabadságát, a kisebbségek

jogainak védelmét, a nemzetközi jog tiszteletben

tartását, a demokrácia elmélyítését és a jogállamiság

megvalósítását jutalmazza.

Az Európai Parlament a Szaharov-díjat és a vele

járó 50 000 euró összegű pénzadományt minden

év végén, ünnepélyes plenáris ülésen adja át

Strasbourgban. Minden parlamenti képviselőcsoport

megnevezhet jelölteket, illetve az egyes képviselők

is előterjesztést tehetnek, amennyiben legalább

40 képviselő támogatja az általuk javasolt egyes

jelölteket. A jelölteket a Külügyi Bizottság, a

Fejlesztési Bizottság és az Emberi Jogi Albizottság

együttes ülésén mutatják be, majd a teljes jogú

bizottságok képviselői három jelöltre szűkítik a

listát. A díjazottat vagy díjazottakat végül minden

évben az Elnökök Értekezlete választja ki, amely

– a Parlament elnökével az élén – a Parlament

képviselőcsoportjainak elnökeiből áll, így a díjazott

kiválasztása valódi összeurópai döntés.

A NÉVADÓ:

ANDREJ

SZAHAROV

Miután nyilvánosan tiltakozott az 1979-es afganisztáni szovjet katonai beavatkozás

ellen, 1980-ban száműzték a Gorkij nevű zárt városba. A száműzetésben Szaharov

a szovjet rendőrség szigorú felügyelete alatt élt, és kétszer is éhségsztrájkot

folytatott, hogy engedélyezzék felesége egyesült államokbeli szívműtétét.

Jelena Bonnernek – akit 1984-ben szintén gorkiji száműzetésre ítéltek – végül

1985 októberében engedélyezték, hogy gyógykezelésre az Egyesült Államokba

utazhasson. Az Európai Parlament támogatta a Szaharov házaspárt és még az is

felvetődött, hogy az ülésteremben egy helyet üresen hagynak Andrej Szaharov

tiszteletére. Végül egy másik ötletet fogadtak el: létrehoztak egy Andrej Szaharovról

elnevezett díjat. A díj elnevezésénél azért rá esett a választás, mert „Szaharov

olyan európai polgár volt, aki megtestesítette a gondolat- és szólásszabadság

eszméjét, és meggyőződése és lelkiismerete miatt úgy döntött, hogy lemond

a rendelkezésére álló valamennyi anyagi előnyről és egyéb kitüntetésekről” –

mondta Jean-François Deniau, a kezdeményezés előadója az Európai Parlament

plenáris ülésén.

A díjat egy az Európai Parlament által 1985 decemberében elfogadott

állásfoglalással hozták létre. Egy évvel később Mihail Gorbacsov, a peresztrojka

és a glasznoszty szovjetunióbeli elindítója megengedte Andrej Szaharovnak és

Jelena Bonnernak, hogy visszatérjen Moszkvába. Andrej Szaharov itt halt meg

1989 decemberében.

2013-ban a nevét viselő díj már negyedszázada támogatta az emberi jogokat,

a határokon – az elnyomó rezsimek határain is – messze átnyúló módon, hogy

kitüntesse az emberi jogi aktivistákat és a másként gondolkodókat szerte a

világon. A díjjal kitüntetett emberijog-védők drágán megfizettek az emberi

méltóság védelme iránti elkötelezettségükért: sokukat üldözték, kivégezték,

sokan elvesztették személyes szabadságukat, fizikailag bántalmazták vagy

száműzték őket. Számos esetben a díjazottak nem vehették át személyesen az

elismerést.

A 2012-ben díjazott Naszrín Szotudeh sem tudott személyesen megjelenni a díj

átadásakor. Az akkor az iráni Evin nevű börtönben fogva tartott Szotudeh a néhai

Andrej Szaharovnak címzett leveleiben filozofikus hangvételben írt a másként

gondolkodás jelentéséről, és párhuzamot vont saját ügye és a Szaharov által

képviselt ügy között.

„Ön rendkívüli módon volt képes nap mint nap megújítani az életét és az

ellenállást. Amit Ön elért, az óriási győzelem volt minden szabadságharcos

számára az egész világon. Kívánom, hogy akik utánunk jönnek, váltsák valóra az

Ön meg nem valósult álmait.”

1 Andrej Szaharov idézett leveleit az Európai Parlament Történeti Irattárában őrzik.

ANDREJ SZAHAROV (1921–1989), a híres szovjet fizikus, emberi

jogi aktivista és a reformokat támogató másként gondolkodó, beleegyezett,

hogy egy a gondolatszabadságért folytatott tevékenységért adományozott

díjat nevezzenek el róla „az emberi jogok védelméért folytatott munkája fontos

elismeréseként” – amint azt egy az Európai Parlamentnek címzett levelében írta1.

Az ilyen díj adományozását „hasznosnak” ítélte, mivel az „felhívja a figyelmet az

emberi jogi problémákra, és ösztönzi azokat az embereket, akik sokat tettek e cél

érdekében”. Az Európai Parlament a díj létrehozásának szándékát egy erről szóló

állásfoglalás elfogadásával nyilvánította ki 1985 decemberében.

Andrej Szaharov az atomfizika úttörő kutatója és a szovjet hidrogénbomba

feltalálója volt. 32 évesen a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagjává

választották és megkapta a „nómenklatúra”, azaz a Szovjetunió elitjének

kiváltságait.

Az 1950-es évek végére azonban egyre jobban elkezdték aggasztani a nukleáris

kísérletek légköri következményei, valamint munkájának politikai és erkölcsi

kérdései, hiszen annak eredményei tömegpusztításhoz is vezethetnek.

Politikai szemléletében 1967 jelentette a fordulópontot, amikor is arra szólította

fel a szovjet hatóságokat, hogy fogadják el a ballisztikus rakétaelhárító

rendszerek fejlesztésének az Egyesült Államok által javasolt kétoldaú elutasítását,

amelyet 1968-as, Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és a

szellemi szabadságról című tanulmányában a világméretű nukleáris háború fő

veszélyforrásának tekintett. A szovjet hatóságok elutasították a felszólítást és

tanulmányának megjelenése után Andrej Szaharovot eltiltották valamennyi

szigorúan titkos katonai kutatástól és megfosztották kiváltságaitól. 1970-ben

társaival együtt megalapította a Szovjetunióban az Emberi Jogi Bizottságot, és

az emberi jogok, valamint a politikai perek áldozatainak védelme vált számára

a legfontosabb kérdéssé. 1972-ben feleségül vette Jelena Bonner emberi jogi

aktivistát. A kormány növekvő nyomása ellenére Szaharov nem pusztán a

hazájában másként gondolkodók szabadon bocsátásáért küzdött, hanem a

szovjet rezsim egyik legbátrabb bírálója lett, megtestesítve az alapvető jogok

lábbal tiprása elleni keresztes hadjáratot. A Nobel-békedíj Bizottság szavaival élve

„az emberiség lelkiismeretének szóvivője volt”, ezért 1975-ben Nobel-békedíjat

adományoztak neki. A szovjet hatóságok nem engedélyezték, hogy elutazzon a

díjat átvenni, azonban ellenállását sem elnyomással, sem száműzéssel nem tudták

megtörni.

2014 Denis Mukwege

2013 Malálá Júszafzaj

2012 Naszrín Szotudeh és Dzsafar Panahi

2011 Arab tavasz (Mohamed Bouazízi, Aszma Mahfúz, Ahmed asz-Szanúszi, Razan Zajtúna és Ali

Farzat)

2010 Guillermo Fariñas

2009 Memorial (Oleg Orlov, Szergej Kovaljov és Ljudmila Alekszejeva, a Memorial és az összes többi

oroszországi emberi jogi aktivista nevében)

2008 Hu Csia

2007 Szalih Mahmúd Mohamed Oszman

2006 Aljakszandr Milinkevics

2005 „Asszonyok fehérben”, Hauwa Ibrahim és a Riporterek Határok Nélkül

2004 a Fehérorosz Újságírók Szövetsége

2003 Kofi Annan ENSZ-főtitkár és az Egyesült Nemzetek teljes személyzete

2002 Oswaldo José Payá Sardiñas

2001 Izzat Gazzavi, Nurit Peled-Elhanan és Dom Zacarias Kamwenho

2000 ¡Basta Ya!

1999 Xanana Gusmão

1998 Ibrahim Rugova

1997 Szalíma Gazáli

1996 Vej Csing-seng

1995 Leila Zana

1994 Taszlíma Naszrín

1993 Oslobođenje

1992 Las Madres de la Plaza de Mayo

1991 Adem Demaçi

1990 Aung Szan Szú Csi

1989 Alexander Dubček

1988 Nelson Rolihlahla Mandela; Anatolij Marcsenko (posztumusz)

A DÍJAZOTTAK

A SZAHAROVDÍJ HÁLÓZAT a Szaharov-díj kitüntetettjeit és

az Európai Parlament képviselőit foglalja magában. A hálózatot 2008-ban, a díj

alapításának 20. évfordulóján hozták létre. Létrehozásával elismerték „a Szaharov-

díjjal kitüntetetteknek mint a gondolatszabadság nagyköveteinek különleges

szerepét”, és tagjai „megállapodtak, hogy a Szaharov-díjasok az Európai

Parlamenttel közösen és annak égisze alatt fellépve az emberi jogi aktivisták

támogatása érdekében az egész világon fokozzák közös erőfeszítéseiket”.

2013-ban, a díj megalapításának 25. évfordulóján a hálózat konferenciát tartott,

amelyen megvitatták a hálózat céljaival kapcsolatban elért fejlődést. Afrikából,

Ázsiából, Európából, Latin-Amerikából és a Közel-Keletről húsz kitüntetett, illetve

képviselőik találkoztak az Európai Parlament elnökével és képviselőivel, más uniós

intézmények, szolgálatok, ügynökségek, továbbá civil szervezetek és nemzetközi

szervezetek képviselőivel, újságírókkal és diákokkal egy háromnapos intenzív

konferencia keretében, melyen a nemzetközi gyermeknapon a 2013. évi Szaharov-

díjat is átadták az első gyermek díjazottnak, Malálá Júszafzajnak.

A konferencián a hálózat tagjai nyilatkozatot adtak ki, amelyben megfogadták,

hogy közösen és egyénileg is világszerte számos fellépéssel támogatják az emberi

jogok előmozdítását és védelmét, többek között azzal, hogy felszólalnak az alapvető

jogok támogatására irányuló nemzetközi kampányokban a civil társadalommal

és a nemzetközi szervezetekkel együttműködve, ideértve a gyermekek elleni

erőszak megszüntetéséért és a gyermekek oktatásának előmozdításáért

folytatott kampányokat is. A nyilatkozat kihangsúlyozza az emberijog-védők

egymás közötti szolidaritásának és koordinációjának szükségességét, felkérve a

hálózat valamennyi tagját, hogy tevékenykedjenek úgy, mint egy az emberi jogi

jogsértések területén működő világméretű figyelmeztető rendszer. Az Európai

Uniót pedig arra szólítja fel, hogy a világszerte működő nemzetközi képviseletein

keresztül nyújtson érdemi diplomáciai segítséget az emberijog-védők számára,

mindenekelőtt azért, hogy védelmet biztosítson a veszélyben lévő Szaharov-

díjasoknak és emberijog-védőknek.

A Szaharov-díj hálózat jelenleg azon dolgozik, hogy eleget tegyen vállalásainak,

és helyszíni fellépésekkel felhívja a figyelmet az emberi jogi kérdésekre és

jogsértésekre. A hálózat tagjai ezenkívül az Unió tagállamaiban a Szaharov-

díjról szóló előadássorozaton hívják fel a lakosság figyelmét az emberi jogi

kérdések fontosságára és részt vesznek nemzetközi emberi jogi kampányokban és

figyelemfelkeltő eseményeken, támogatva ezáltal a civil társadalmi aktivistákat és

az emberi jogok védelmezőit.

2014

DENIS

MUKWEGE

DENIS MUKWEGE kongói orvos annak szenteli az életét, hogy

a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló háború során csoportos nemi

erőszak és brutális szexuális erőszak áldozataivá vált kongói nők és lányok

tízezreinek testét és életét újjáépítse.

1955-ben született Bukavuban, orvosnak tanult, és nőgyógyászati rendelést

hozott létre a keleti Kongói Demokratikus Köztársaságban Lemera kórházában,

amelyet a háború 1996-os kitörésekor leromboltak. Mukwege Bukavuba

menekült, és sátrakból hozott létre egy kórházat, szülészeti osztályt és műtőt is

épített, de minden megsemmisült az 1998-as második kongói háborúban.

A tántoríthatatlan Mukwege Panziban építette fel újra a kórházát, ahol hosszas

munkával és a személyzet képzésével kezelte a nőket közellenségnek kikiáltott

harcosok áldozataivá vált nőket. A kórház 1999. évi újranyitása óta több mint

40  000 nőt kezelt, és abban az évben fogadott első alkalommal nemi erőszak

áldozatává vált, nemi szervében és combjaiban golyó okozta sérülésekkel érkező

nőt. Néhány héten belül több tucat nő jelent meg a kórházban azt állítva, hogy

nemi erőszak vagy kínzás áldozatai voltak.

„Próbáltam megérteni, mi folyik itt” – mondta Mukwege a BBC-nek. „Ezek nem

csupán erőszakos háborús cselekmények voltak, hanem egy stratégia részei...

Több embert erőszakoltak meg egyszerre, nyilvánosan, egyetlen éjszaka alatt

egy egész falut is megerőszakolhattak. Ezzel nemcsak az áldozatokat, hanem az

egész közösséget megsértik, akik kénytelenek mindezt végignézni. E stratégia

eredményeként az embereket arra kényszerítik, hogy elhagyják a falujukat,

hátrahagyják a földjeiket, erőforrásaikat, mindent.”

Mukwege nemzetközileg elismert szaktekintély a szexuális erőszak okozta

patológiás és pszichoszociális sérülések gyógyításában. A Panzi kórház lelki és

testi ellátást kínál, emellett a nőknek segítenek az életben hasznos új készségek

kifejlesztésében, a lányoknak pedig az iskolába való visszatérésben. Jogi

segítségnyújtásban is részesülnek, hogy támadóikat bíróság elé állítsák.

Mukwege fáradhatatlanul küzd a nők jogaiért és a kongói természeti erőforrások

megszerzéséért tomboló erőszak megszüntetéséért. Ő maga is áldozattá vált 2011-

ben, amikor fegyveresek elfoglalták az otthonát, és lányait fegyverrel fenyegették.

Testőrét megölték, de ő maga megmenekült, családjával Svédországba és

Belgiumba szökött. 2013-ban tért vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba,

amikor egy napi egy dollárnál is kevesebből élő nők csoportja összeállt, hogy

megvegye számára a hazaútra szóló jegyet.

Jelenleg a Panzi kórházban él, amelyet ő is vezet.

2013

MALÁLÁ

JÚSZAFZAJ

MALÁLÁ JÚSZAFZAJ egy 17 éves pakisztáni lány, akit a tálibok 2012-

ben arcon lőttek, hogy más lányokkal együtt elriasszák az iskolába járástól. Súlyos

sebesüléseiből felépült és 2013-ban ő lett a Szaharov-díj eddigi legfiatalabb

kitüntetettje.

Minden gyermek oktatáshoz való jogának hathatós védelmében díját „Pakisztán

névtelen hőseinek” ajánlotta fel.

„Sok gyereknek nincs mit ennie, innia, de ki vannak éhezve az oktatásra is.

Aggasztó, hogy 57 millió gyermeket fosztanak meg az oktatástól… ez fel kell,

hogy rázza a lelkiismeretünket” – mondta Malálá 28 nemzet képviselője előtt a

Parlament zsúfolt üléstermében, ahol a díj 25. évfordulós konferenciája alkalmából

kivételesen szinte valamennyi élő Szaharov-díjazott jelen volt. „Egy gyermek, egy

tanár, egy toll és egy könyv képes megváltoztatni a világot”.

Malálá küzdelme az oktatásért 11 éves korában kezdődött, amikor névtelenül

internetes naplót írt egy, a tálib uralom alatt a Szvat-völgyben élő iskolás

lány mindennapjairól. A tálibok 2009-ben minden leányiskolát bezárattak,

miközben a pakisztáni hadsereg támadta őket a terület ellenőrzéséért. Malálának

családjával együtt el kellett menekülnie ostromlott szülővárosából, iskoláját pedig

lerombolták.

Amikor a biztonsági helyzet javulását követően visszatértek otthonukba, Malálá

és édesapja, Ziauddin – aki egy lányiskola igazgatója volt – a fenyegetések

ellenére folytatták a lányok oktatása melletti kiállásukat. Malálá egy adományból

iskolabuszt vásárolt, és ezen buszon utazott éppen, mikor meglőtték, két másik

lányt pedig megsebesítettek egy, a Talibán által felvállalt támadás során.

Malálá elkötelezetten kampányol a lányok oktatása mellett, a Malálá Alapítvány

társalapítója, illetve tagja a fiatalok oktatása válságbizottságának, amelyet az

ENSZ globális oktatásért felelős különmegbízottja, Gordon Brown hozott létre,

akinek becslése szerint a jelenlegi ütem szerint 2086-ra, s nem pedig 2015-re –

amelyre a millenniumi fejlesztési célokban tettek ígéretet – jut el minden lány

iskolába.

„Az iszlám megengedi a lányok számára, hogy iskolába járhassanak. Nemtől

függetlenül minden ember feladata és kötelessége, hogy oktatásban részesüljön

és tudást szerezzen” – fogalmaz Malálá.

Az ENSZ július 12-ét, Málálá születésnapját Malálá-napnak nevezte el. Málálá

e napot 2014-ben Nigériában töltötte, ahol a Boko Haram által Chibokban

elkövetett emberrablás elől megszökött iskolás lányokkal, illetve a továbbra is

fogva tartott 219 lány családtagjaival találkozott, és sürgette Jonathan elnököt a

további fellépésre. Kifejezte továbbá szolidaritását a szíriai és gázai konfliktusban

érintett gyerekekkel.

NASZRÍN SZOTUDEH iráni emberi jogi ügyvéd, aki 2010-es

letartóztatása előtt azon kevesek közé tartozott, akik vállalták a 2009-es

tömegtüntetéseken való részvétel miatt letartóztatott másként gondolkodók és

további, nagy nyilvánosságot kapott emberi jogi és politikai ügyek védelmét.

Amikor 2012-ben megkapta a Szaharov-díjat, hatéves börtönbüntetését töltötte

Irán hírhedt Evin börtönének egyik magánzárkájában, és hetedik hete tartott

éhségsztrájkja, amellyel a családjára gyakorolt bírói nyomás ellen tiltakozott.

És bár rendkívül legyengült állapotba került, erőt és bátorságot tudott gyűjteni

ahhoz, hogy emlékezetes üzenetet küldjön az Európai Parlamentnek, amelyet

barátja és kollégája, a Nobel-díjas Sirin Ebadi olvasott fel a díjátadó ünnepségen.

„Az emberi jogok és e jogok biztosításának módjai terén sok előrelépés történt,

de mégis, e jogok érvényesítése nagyrészt a kormányok szándékától függ, akik az

emberi jogok legdurvább megsértői”. Szotudeh szerint az emberi jogok megsértése

volt a Közel-Keleten végigsöprő forradalmi hullám kiinduló oka. Az emberi jogi

jogvédőknek és politikai foglyoknak a következőt üzente: „Önökhöz hasonlóan én is

tudom, hogy hosszú és göröngyös út vezet a demokráciához.”

2013 szeptemberében váratlanul szabadon engedték, amely lépést „az iráni

hatóságok – különösen az újonnan megválasztott Róháni elnök – részéről megtett

komoly pozitív jelzésként” értékelve Schulz elnök is üdvözölt.

2013 decemberében Szotudeh találkozott a hat év után először Iránba látogató

európai parlamenti küldöttséggel. Ennek során elsősorban a politikai foglyokra

összpontosított és a büntetőbíróságok helyett a forradalmi bíróságokon lefolytatott

pereket átláthatatlannak minősítette. Arra kérte a küldöttséget, hogy tegyen fel erre

vonatkozó kérdéseket az iráni hatóságoknak. A küldöttséget erről úgy tájékoztatták,

hogy a forradalmi bíróságokat az állam elleni bűncselekmények megítélése céljából

állították fel, ezért nem lehet azokat megváltoztatni. A találkozó felzúdulást váltott

ki az iráni radikálisok körében, akik Szotudehet és Dzsafar Panahit lázítással vádolták.

Szotudeh továbbra is küzd az emberi jogokért, a nők jogaiért és a demokráciáért.

Harcol az ellene 2014-ben hozott ítélet ellen, amellyel eltiltották az ügyvédi

hivatástól, amelyet éveken keresztül gyakorolt, először halálbüntetésre ítélt

kiskorúakat védve, amely ügy mellett továbbra is kiáll.

2014 júliusában, a gázai háború kitörésekor „ne öld felebarátod” elnevezéssel

közösségi médiakampányt indított. Mivel nem hagyhatja el Iránt, nem áll

módjában, hogy a Parlamentben átvegye Szaharov-díját vagy részt vegyen a

Szaharov-díj hálózat rendezvényein, de Ebadi az ő képviseletében vett részt a

2013-as konferencián.

Szotudeh Iránban szándékozik maradni és belülről harcolni a reformokért.

2012

NASZRÍN

SZOTUDEH

2012

DZSAFAR

PANAHI

DZSAFAR PANAHI díjnyertes filmrendező, akit húsz éve eltiltottak a

filmkészítéstől.

Az iráni ellenzéki zöld mozgalom szókimondó támogatója, Ahmadinezsád elnök

kritikusa, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott az „Iszlám Köztársaság elleni

uszításért”, bár az ítélet végrehajtása még várat magára: ugyan nem börtönözték

be, de ez bármikor bekövetkezhet.

A 2009-es sikertelen iráni zöld felkelésről szóló film titokban történő forgatása

során 2010-ben letartóztatták. Ugyan a nemzetközi tiltakozások és egy

éhségsztrájk hatására három hónap után szabadon engedték, azonban

börtönbüntetésre ítélték és megtiltották, hogy filmeket készítsen, utazzon és

nyilatkozzon a médiának.

Az Iránba látogató európai parlamenti küldöttségnek elmondta, hogy vallomását

és ügyvédje felszólalásait nem vették figyelembe a tárgyalása során, és az ítéletet

már előzetesen meghozták. Figyelmeztette a küldöttséget, hogy feledésbe

merültek az emberi jogi kérdések most, hogy az egész világ az Iránnal megkötendő

nukleáris megállapodásra figyel, és úgy vélte, hogy amint feloldják a szankciókat,

az elnyomás növekedni fog Iránban. Az új iráni vezetés rugalmasságát szerinte

csak a külügyekben alkalmazzák, belügyekben pedig nem, s a sajtó, a foglyok és a

kulturális élet folyamatos nyomás alatt áll.

Egy 2014. júliusi interjúban – dacolva a tilalommal – a munkától való eltiltásáról

úgy fogalmazott, hogy úgy érzi, mintha csak azért engedték volna ki egy kis

börtönből, hogy egy nagyobba vessék.

Ennek ellenére kétszer megszegte a filmkészítésre vonatkozó tilalmat. 2011-

ben teheráni otthonában leforgatta az Ez nem egy film című alkotását, melyben

ő maga ül a konyhaasztalánál és ügyvédjével beszél, miközben várja, hogy érte

jöjjenek és börtönbe vigyék. 2014-ben pedig a Zárt függöny című filmmel tért

vissza, amelyben egy forgatókönyvíró él egyedül egy kutyával egy tenger melletti

házban, behúzott függönyök mögött.

Panahi nem tartja magát politikai személynek, csupán olyasvalakinek, aki kész

leleplezni az igazságtalanságot. Felszólalt az iráni cenzúra ellen és kritikával illette

Róháni elnököt, amiért nem tartotta be az ezzel kapcsolatos választási ígéreteit,

és elindította a Lépésről lépésre kampányt, amelynek célja a halálbüntetés iráni

beszüntetése.

Nem állt módjában, hogy személyesen részt vegyen az európai parlamenti

díjátadó ünnepségen, ahol lánya, Solmaz, illetve Costa Gavras és Serge Toubiana

rendezők képviselték, a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján pedig Karim

Lahidzsi, a Liga az Emberi Jogok Védelméért elnöke vett részt helyette.

2011

MOHAMED

BOUAZÍZI

Ugyan kínok közepette és tetőtől talpig bekötözve, de még életben volt, amikor

az 1987 óta hatalmon lévő Zine al-Abidine Ben Ali elnök tekintélyelvű rezsime

elkezdett szétesni.

Bouazízi halálát követően tíz nappal Ben Ali kénytelen volt lemondani és elhagyni

az országot, miután tüntetők vonultak végig Tuniszban – sokan közülük Bouazízi

képét hordozva.

Családjának az nyújt vigaszt, hogy halála nem volt hiábavaló, hiszen tette

népforradalmat robbantott ki, amely az arab világ más részein is alapjaiban rázta

meg az önkényuralmi rendszereket. Az arab fiatalok számára világossá vált, hogy

az igazságtalansággal, a korrupcióval és az önkényuralommal szembesülve hangot

adhatnak csalódottságuknak és harcolhatnak méltóságukért.

Az arab tavasz és az ehhez fűződő korai optimizmus elakadt, néhány vívmányt

vissza is vontak, de Bouazízi szülőföldjén, Tunéziában, 2014-ben demokratikus

alkotmányt fogadtak el, és az év végéig parlamenti és elnökválasztásokra fog sor

kerülni.

MOHAMED BOUAZÍZI (1984–2011) a tunéziai jázmin forradalom

katalizátora volt, és példát mutatott az arab tavaszként emlegetett, a Közel-Keleten

és Észak-Afrikában 2011-ben végigsöprő, demokráciát követelő mozgalomnak.

A szegény környezetből származó, keményen dolgozó Bouazízi 10 éves kora óta

családja fő fenntartójaként gyümölcsöket árult a piacon. 19 éves korában otthagyta

az iskolát, hogy finanszírozni tudja fiatalabb testvéreinek taníttatását.

2011. január 4-én halt meg 26 évesen, miután felgyújtotta magát tiltakozásul a

rendszer ellen, amely megakadályozta, hogy tisztességes megélhetést biztosítson

magának. Bouazízinek számos alkalommal kellett zaklatást elszenvednie a tunéziai

rendőrség tagjaitól, akik megbírságolták, elkobozták a termékeit és mérlegeit,

és a legutolsó alkalommal a földre teperték. A családja szerint a megaláztatás,

s nem a szegénység vezetett oda, hogy felgyújtsa magát, miután jogorvoslati

kérelmét elutasították. Bouazízi üzemanyagot locsolt magára és Sidi Bouzid

kisváros kormányzósági épülete előtt meggyújtotta a lángot. A szegényebb

családoknak ingyen gyümölcsöt osztogató, népszerű Bouazízi tette sok más,

hasonló sorsú emberben váltott ki visszhangot és gyorsan terjedő tiltakozásokat,

és a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű tunéziaiak vonultak az utcákra a korrupt

kormány, a magas munkanélküliség és a szabadságuk korlátozása ellen.

ALI FARZAT Szíria legismertebb politikai szatíraírója és karikaturistája,

az arab világ egyik legismertebb kulturális személyisége. 1941-ben, Hamában

született, több mint 15 000 karikatúrája jelent meg szíriai és nemzetközi

újságokban, és olyan diktátorok kifigurázásáért nyert díjakat, mint az Irakot, illetve

Líbiát uraló Szaddám Huszein és Moammer Kadhafi. A rettegett biztonsági erőket

is megcélzó rajzai a véleménynyilvánítás szabadságának határait feszegették

Szíriában, és ahogyan az arab tavasz 2011-ben elérte Szíriát, egyre nyíltabban

bírálta a kormány tagjait, különösen pedig Bassár el-Aszad elnököt. A rezsim ellen

tüntető szíriaiak az ő karikatúráit lengették az utcákon. Miután egy azt ábrázoló

karikatúra jelent meg, hogy el-Aszad a menekülő Moammer Kadhafi líbiai

diktátor száguldó autóját próbálja stopposként leinteni, a damaszkuszi Omajjád

téren megtámadták és súlyosan összeverték álarcos férfiak, akik szándékosan

eltörték a kezét, és azt kiabálták, hogy tartsa tiszteletben el-Aszad elnököt és

engedelmeskedjen feljebbvalóinak. A veréstől eszméletét vesztett Farzatot egy

autóba vonszolták, amellyel végigvonszolták az utcán, majd onnan kilökték és a

halottnak hitt embert otthagyták.

Ali Farzat nemcsak azt érte el, hogy újra tudja használni a kezeit, hanem a félelem

gátját is áttörte, hogy szavai és művészete révén a rezsim egyik legszókimondóbb

kritikusává váljon.

Mivel 2011-ben kuvaiti kezelése miatt nem tudott részt venni a Szaharov-díj átadó

ünnepségén, a díjat a Szaharov-hálózat 2012-ben, az Európai Parlamentben tartott

nyilvános vitája keretében vette át, ahol az Európai Parlament elnökével és az arab

tavasz más díjazottaival eszmecserét folytattak a szíriai felkelésről és a demokrácia

arab tavasz utáni jövőjéről. Szaharov-díjasként az Európa Tanács Demokrácia

Világfórumának első, 2012-ben tartott ülésén is felszólalt, és ugyanebben az évben

a Time magazin őt is beválasztotta a világ 100 legbefolyásosabb embere közé.

Számos emberi jogi díjjal kitüntettek, és ő az Arab Karikaturisták Szövetségének

elnöke.

A 2014-ben, Prágában tartott „One World” emberi jogi filmfesztiválon ő volt a

Szaharov-díj hálózat vezérszónoka, ahol találkozott a kormány, a média és nem

kormányzati szervek képviselőivel, és a szíriai konfliktusról folyó vitát visszaterelte

a tragédia lényegére: a több százezer életet követelő és több millió ember

elmenekülésével járó folyamatos konfliktus közepette a méltó és szabad élet iránti

emberi vágyak vesztek feledésbe.

2011

ALI

FARZAT

2011

ASZMA

MAHFÚZ

ASZMA MAHFÚZ egyiptomi aktivista és az Április 6. ifjúsági mozgalom

egyik megalapítója. Amikor Egyiptomban 2011-ben kitört az arab tavasz, Mahfúz

szembeszállt az aktivistákat elnyomó Mubarak-rezsimmel, és az online közösségi

oldalakon keresztül felhívást intézett az egyiptomiakhoz, hogy a 2011. január

25-én a Tahrír téren tartott békés tüntetésen való részvételükkel követeljék a nekik

járó szabadságot, méltóságot és emberi jogokat. Mintegy 80 milliós nézettséget

elérő videója villámgyorsan terjedt az interneten és hasonló videók sorát ihlette,

aminek eredményeképpen több százezren foglalták el a Tahrír teret, hangosan

követelve, hogy Hoszni Mubarak vessen véget harminc éve tartó uralmának, amit

Mubarak 2012. február 11-én meg is tett.

A Szaharov-díj elfogadásakor Aszma Mahfúz a díjat a forradalom hősei előtti

tisztelgésként értékelte. „E díj valamennyi, az életét feláldozó egyiptomi fiatalnak

jár”, majd hozzátette, hogy „nem fogjuk elárulni őket, folytatjuk az általuk

megkezdett utat, és biztosak akarunk lenni abban, hogy álmuk valóra fog válni.”

Ő volt a Szaharov-hálózat brüsszeli, Európai Parlamentben tartott vitájának,

illetve az Európa Tanács Demokrácia Világfóruma 2012 októberében tartott első

ülésének egyik fő előadója, amelyek során az egyiptomi helyzet forradalom utáni

alakulását vitatta meg.

Amikor Mohammed Murszi iszlamista elnök 2013-as megbuktatását és a

hadsereg által támogatott ideiglenes kormányt követően 2014-ben Egyiptom a

hadsereg korábbi vezetőjét, Abdelfattáh asz-Szíszit választotta meg az ország

elnökének, Mahfúz arról számolt be, hogy növekvő erőszaknak, fenyegetéseknek

és megfigyelésnek volt kitéve. A hatóságok kezdetben a Muszlim Testvériség

ellen léptek fel erőszakosan, ám a támadások később kiterjedtek a kritikát

megfogalmazókra és a január 25-i forradalom elismert vezetőire, különösen pedig

az Április 6. mozgalom aktivistáira. Mahfúz elmondása szerint a médiában külföldi

ügynökként, nemzetbiztonsági kockázatként ábrázolják őt és más aktivistákat, és

arra buzdítják az embereket, hogy az utcán becsméreljék őt.

Egy egyiptomi bíróság 2014 áprilisában betiltotta az Április 6. mozgalmat.

Három baloldali mozgalmi vezető, Ahmed Maher, Mohammed Adel és Ahmed

Douma hároméves börtönbüntetést töltenek többek között a tiltakozásról szóló

új, korlátozó egyiptomi törvény értelmében illegálissá váló tiltakozás vádjával,

míg egy negyedik vezetőt, Aláa Abdelfattahot 15 évre ítélték, ami aggodalomra

késztette az EP elnökét, Martin Schulzot és magát Aszma Mahfúzt, aki a következő

Twitter-üzenetet írta: „Tizenöt év tiltakozásért? És mi van azokkal, akik gyilkoltak?

Sosem lesz így állam, amíg ez így megy tovább”.

2011

AHMED

ASZ-SZANÚSZI

Az 1934-ben született AHMED ASZSZANÚSZI Líbia világnézeti

okokból leghosszabb ideje bebörtönzött foglya volt. Idris, Líbia egyetlen

királyának rokona, akit Moammer Kadhafi ezredes mondatott le 1969-ben.

Asz-Szanúszit egy Kadhafi elleni puccskísérletben való összeesküvéssel vádolták

meg 1970-ben, és emiatt 31 évet töltött börtönben, ebből 9 évet egy olyan kicsi

magánzárkában, amelyben felegyenesedni se tudott. Több tucat más politikai

fogollyal együtt 2001 augusztusában engedték szabadon.

Miután a NATO által támogatott népfelkelés 2011-ben megdöntötte a líbiai diktátor

uralmát, az Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) vette át az ország kormányzását és

Asz-Szanúszi a politikai foglyokért felelős kormánytag lett. A választások ellenére

ugyanakkor törvénytelenség és bizonytalanság jellemezte Líbia politikai légkörét,

és az egyes csoportok között fegyveres verseny folyt a hatalomért.

Asz-Szanúszi szülővárosa, a Kadhafi uralma alatt mellőzött Bengázi határozottan

támogatja a föderalizmust, amely Idris király uralmának nagy része alatt Líbiát

jellemezte. A régió 3000 képviselője Bengáziban ült össze 2012-ben, hogy

megalakítsák az Cyrenaica Átmeneti Tanácsot (CÁT). Ennek vezetésére Asz-

Szanúszit nevezték ki. A CÁT a régió magas fokú önállósága mellett foglalt

állást, ugyanakkor elfogadta az ÁNT-t mint az ország egységének szimbólumát,

és a nemzetközi színtéren annak törvényes képviselőjét. A CÁC nyilatkozatának

nincs jogereje, és a tanácsot nem is támogatják milíciák, ellentétben a másik

legfontosabb bengázi székhelyű föderalista csoporttal, az Ibrahim Jadhran

vezette Cyrenaicai Politikai Irodával, aki egy párhuzamos kormány kialakítására

törekszik, és akitől Asz-Szanúszi elhatárolódott.

Asz-Szanúszi és az irányítását követő elismert törzsi vezetők a föderalizmust

szorgalmazzák az új alkotmányban.

2012 októberében a Szaharov-díj hálózat által az Európai Parlamentben

megrendezett vitán Asz-Szanúszi megvitatta Schulz elnökkel, Aszma Mahfúzzal és

Ali Farzattal a líbiai forradalom és fegyveres konfliktus utáni helyzetet, valamint a

demokrácia arab országokbeli jövőjét az arab tavaszt követően. Az Európa Tanács

Demokrácia Világfórumának első ülésén Asz-Szanúszi elítélte Líbia hatékony

kormányzásának a hiányát és válaszolt a föderalista rendszerre való felhívását

követően az ellene felhozott, hazaárulásra vonatkozó vádakra, kifejtve, hogy

azok egyértelműen a javaslat szándékos félreértelmezésére és a helyzet javítását

szorgalmazó személyek hírnevének befeketítésére irányultak. Asz-Szanúszi részt

vett a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján.

RAZAN ZAJTÚNA szír újságíró és emberi jogi ügyvéd, akit Damaszkusz

külvárosában, egy lázadók kezén lévő területen 2013. december 9-én elraboltak.

Még mindig nem került elő, feltételezhetően jól van, de holléte és fogvatartói

kiléte ismeretlen. Zajtúna a fenyegetések ellenére bátran elítélte a damaszkuszi

rezsim és a lázadó harcosok által egyaránt elkövetett emberi jogi jogsértéseket.

Vele együtt elrabolták férjét is, illetve egy másik aktivistát, Wael Hamadát és két

kollégáját, Nazem Hamadi költőt és ügyvédet és a korábbi politikai fogoly, Samira

Khalilt is, az általa alapított két csoport – a jogsértéseket dokumentáló központ,

valamint a helyi fejlesztéseket és kis projekteket támogató hivatal – dumai

irodájából.

Zajtúna a szíriai forradalom egyik legjelentősebb és leghitelesebb civil aktivistája.

Elrablását a szíriai kommentátorok a szíriai polgári erők és szélsőségesek közötti

megosztottság meghatározó epizódjaként értékelik, olyan eseményként, amely

végzetes csapást mért a szíriai forradalomra.

Zajtúna családja nemzetközi segítséget kért, hogy megtalálják őt és kollégáit.

„Mi, az emberi jogi aktivista, ügyvéd, és író, és mindenekelőtt emberi lény Razan

Zajtúna családja, több mint három hónappal azután adjuk ki e nyilatkozatot, hogy

Zajtúnát szánt szándékkal elrabolták – amelyért senki nem vállalta a felelősséget,

senki nem adott ki közleményt vagy nyújtott be követelést – azzal a nyilvánvaló

céllal, hogy időt nyerjenek és elnyomják lányunk és kollégái szabad hangját,

hallgatásra kényszerítsék és megakadályozzák őket a véleménynyilvánítás

szabadságának gyakorlásában” – jelentette ki a család 2014 áprilisában a

jogsértéseket dokumentáló központ által közzétett nyilatkozatában.

Szabadon bocsátásukra a világ minden táján felszólítottak az aktivisták és

politikusok, köztük Schulz elnök is. „Az Európai Parlament nevében felszólítok

azonnali szabadon bocsátásukra …Razan Zajtúna élete azért forgott veszélyben

a rezsim és a lázadó csoportok részéről, amit ő maga megtestesít: bátor fiatal nő,

aki nem alkuszik, és nem lankad a demokráciáért és egy szabad Szíriáért folytatott

békés harcban.”

45 nem kormányzati szervezet – köztük a Szaharov-díjjal kitüntetett Riporterek

Határok Nélkül – közös felhívást adott ki Zajtúna és a vele együtt elrabolt aktivisták

szabadon bocsátásáért.

A díj odaítélésének idején, 2011-ben rejtőzködve élt, miután az állambiztonsági

ügynökök razziát tartottak a házában. A Szaharov-díjjal járó összeget egy

tanktámadásban megsérült aktivista társa életének megmentésére szentelte.

2011

RAZAN

ZAJTÚNA

2013 DECEMBERÉBEN ELRABOLTÁK

A kubai GUILLERMO FARIÑAS a pszichológia doktora, független

újságíró és kubai másként gondolkodó, jelenleg pedig az Unión Patriótica de Cuba

ellenzéki csoport szóvivője, aki már 23 alkalommal folytatott éhségsztrájkot azzal a

céllal, hogy békés politikai változások menjenek végbe Kubában és megvalósuljon

a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága.

Újságíróként megalapította a Cubanacán Press elnevezésű független

hírügynökséget, azzal a céllal, hogy tájékoztassák a világ más részén élőket a

Kubában bebörtönzött politikai foglyok sorsáról, de végül a hatóságok nyomására

a hírügynökség bezárására kényszerült.

A bebörtönzött Orlando Zapata vitatott halálát követően, 2010 februárjában

kezdte ételt és italt elutasító sztrájkját, amely 130 napon át tartott, a sokéves

bebörtönzés miatt betegségben szenvedő politikai foglyok szabadon bocsátását

követelve. Csak azután hagyott fel 2010 júliusában éhségsztrájkjával, hogy a kubai

kormány bejelentette 52 politikai fogoly szabadon bocsátását.

Guillermo Fariñas nem tudott részt venni a Szaharov-díj 2010. évi díjátadó

ünnepségén az Európai Parlamentben, mert nem kapott engedélyt Kuba

elhagyására. 2012 júliusában Oswaldo Payá, egy másik Szaharov-díjas kubai

másként gondolkodó temetésén letartóztatták, és rövid ideig fogva tartották.

Miután a kubai kormány enyhített a kubaiak utazási korlátozásain, és visszatértek

az országba az „Asszonyok fehérben” mozgalom tagjai európai parlamenti

látogatásukról, 2013 júliusában Guillermo Fariñas is felszólalt az Európai

Parlamentben a korábban neki odaítélt Szaharov-díj ünnepélyes átadása

alkalmából tartott ünnepségen.

„Nem azért vagyok ma itt, mert alapvetően megváltozott volna a helyzet, hanem

a modern világ realitásai tették lehetővé, hogy itt lehessek, és mindenekelőtt a

kubaiak egyre erősödő polgári ellenállása, amely arra kényszerítette a rendszert,

hogy akképpen járjon el, ahogyan A párduc című filmben a legendás Don Fabrizio

herceg mondja: »változtass meg valamit, hogy semmi se változzon«”– mondta

Fariñas a díj átvételekor.

Fariñas aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján és a

Demokrácia Világfórum megoldásorientált újságírási gyakorlatokról szóló vitáján,

ahol hangsúlyozta, hogy „az újságírók tovább folytatják munkájukat, hogy a

kubaiak megtudják, mi folyik az országban.” 2014-ben többször is letartóztatták

és rövid ideig fogva tartották, illetve megfenyegették, hogy megölik és

elmegyógyintézetbe zárják, megverték és kórházba került.

2010

GUILLERMO

FARIÑAS

2009

MEMORIAL

Az 1927-es születésű Alekszejeva egyike a szovjet idők azon kevés másként

gondolkodóinak, akik még mindig tevékenykednek a modern Oroszországban,

és a másként gondolkodók számára biztosított tisztességes eljárásért folytatott

kampányainak köszönhetően vált ismertté.

Oleg Orlov a Memorial egyik vezetője és 1994 óta a Memorial igazgatóságának

tagja. 2014-ben a kelet-ukrajnai emberrablásokról gyűjtött bizonyítékokat az

oroszbarát szeparatisták és az ukrán erők közötti harcban, amely gyakorlat a

véleménye szerint hasonló a Csecsenföldön évtizedeken át vívott két háború

során a Memorial által dokumentált – és Orlov által személyesen is elszenvedett

– emberrablásokhoz.

Szergej Kovaljov, az orosz Memorial jelenlegi elnöke arról ismeretes, hogy 1995-

ben sikerült tárgyalások útján elérnie közel 2000 személy szabadon bocsátását,

akiket csecsen lázadók a budjonnovszki kórházban tartottak fogva, és ez volt

az egyedüli olyan alkalom, amikor egy terrorcselekmény nem a túszok tömeges

legyilkolásával ért véget Oroszországban. Kovaljov azzal vádolja Oroszországot,

hogy beavatkozik Ukrajna belügyeibe és polgárháborút provokál, és örömmel

látja, hogy „a civilizált országok kizökkennek szokásos közönyükből”, amelyet

szerinte Putyin sikeresen megtanult kihasználni.

A Memorial tagjai és közeli munkatársai az évek során fenyegetések, emberrablások

és gyilkosságok áldozatai lettek. A Memorialt 2014-ben az orosz hatóságok

„külföldi ügynökként” jegyezték be egy 2012-es törvény módosítását követően,

amely lehetővé teszi a hatóságok számára a külföldi támogatásban részesülő

nem kormányzati szervezetek „külföldi ügynökökként” való nyilvántartását, azok

beleegyezése nélkül.

Ez a törvény több száz civil szervezetet sújtott, és egyetlen független civil szervezet

sem jelentkezett önként e „külföldi ügynöki” besorolásra, amely Oroszországban

a „kém” szinonimája, fogalmazta meg Kirill Koroteev, a Memorial vezető ügyvédje

a Parlament Emberi Jogi Albizottsága előtt. Orlov nem tudott részt venni a

Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján, mert éppen e törvényt támadta a

bíróságon, de a Memorial elvesztette az ügyet és a fellebbezést.

A Memorial és más nem kormányzati szervezetek most az Emberi Jogok Európai

Bírósága előtt folytatják ezt a küzdelmet. A Moszkvai Helsinki Csoport szintén

megtagadta, hogy „külföldi ügynökként” regisztráltassa magát, és Alekszejeva

úgy nyilatkozott, hogy a csoport külföldi támogatások nélkül is tovább fogja

folytatni a tevékenységét.

Orlov a Szaharov-díj hálózat 2014-es „One World” filmfesztiválján tartott nyilvános

viták során az oroszországi kínzásokról beszélt, Koroteev pedig az európai ifjúsági

rendezvényen képviselte a Memorialt.

2009-ben a Memorial és az összes többi oroszországi emberi jogi aktivista nevében OLEG ORLOV,

SZERGEJ KOVALJOV és LJUDMILA ALEKSZEJEVA vehette át a Szaharov-díjat.

A Memorial 1988-ban alakult meg azzal a céllal, hogy figyelemmel kísérje és nyilvánosságra hozza az emberi

jogok megsértésének eseteit a Szovjetunió utódállamaiban. Alapítói között volt Andrej Szaharov, aki egyben –

Ljudmila Alekszejeva mellett – a Moszkvai Helsinki Csoport társalapítója is volt.

2008

HU

CSIA

A kínai másként gondolkodó HU CSIÁT a Szaharov-díj 20.

évfordulóján tüntette ki az Európai Parlament a díjjal. Azt követően

bebörtönözték, majd később szabadon bocsátották, miután számos

alkalommal felszólított az 1989-es Tienanmen téri tömegmészárlás

hivatalos kivizsgálására, valamint az áldozatok és családjaik kárenyhítésére.

Hu Csiát 2014-ben is több alkalommal vették házi őrizetbe. A Tienanmen téri

gyilkosságok június 4-i évfordulója körül 2004 óta – amikor virágokat vitt a térre

– tulajdonképpen minden évben házi őrizetet rendelnek el vele szemben. 2004.

július 2-a óta pekingi házát az év minden napján 24 órás megfigyelés alatt tartják.

Előfordult, hogy még gyógyszert vagy élelmiszert vásárolni sem engedték ki.

2007-ben konferenciahívás útján bátran tanúskodott az Európai Parlament Emberi

Jogi Albizottsága előtt, és felhívta a figyelmet arra, hogy a kínai nemzetbiztonság

egymillió ember ellen folytatott üldözést az emberi jogokért való küzdelmük

miatt, és sokukat börtönbe, munkatáborokba vagy elmegyógyintézetbe zárták.

Ennek közvetlen következményeként Hu Csiát 2007. december 27-én letartóztatták

és „az államhatalom felforgatására való bujtogatással” vádolták meg. 2008.

április 3-án három és fél éves börtönbüntetésre ítélték és egy évre megfosztották

politikai jogaitól.

Amikor neki ítélték a Szaharov-díjat, az állambiztonság emberei nyomást

gyakoroltak rá, hogy azt ne fogadja el.

Hu Csia bátorságot tanúsítva elfogadta a díjat, amelyre Kína számára fontos

díjként tekintett. Az Európai Parlament elnökéhez címzett, 2012. júliusi levelében

Hu Csia kifejezte, hogy a díj „rendkívüli elismerést” jelent, amely „ösztönzést

nyújtott számomra és nagymértékben javított a börtönben velem szemben

tanúsított bánásmódon”.

2011 júniusában szabadon engedték, és a börtönből való szabadulását követően

kísérletet tett egy emberi jogi civil szervezet létrehozására, de annak tagjait

letartóztatták. Jelenleg egy polgári hálózatot működtet, amelynek tagjai politikai

összejöveteleken találkoznak. Emellett a „mezítlábas ügyvédek” mozgalom

koordinátora, amely az emberi jogi jogvédőket védelmező jogi tanácsadók

informális csoportja Kínában.

A díj 25 éves évfordulója alkalmából a Szaharov-díj hálózat által kiadott 2013-as

nyilatkozat felszólította „a kínai hatóságokat, hogy hagyjanak fel a Szaharov-díjjal

kitüntetett Hu Csiával szemben gyakran alkalmazott korlátozásokkal”. Ő maga

a kínai hatóságok által a szabadságát érintő korlátozások miatt nem tudott

részt venni az eseményen, ahol felesége és a Szaharov-díjra jelölt Ceng Csin-jan

képviselte, akik hangsúlyozták a politikai foglyok és családjaik nehéz helyzetét.

2014-ben a Hu Csiát ért fenyegetések és zaklatások odáig fajultak, hogy úgy érzi,

veszélyben van az élete.

SZALIH MAHMÚD MOHAMED OSZMAN már több mint

20 éve biztosított ingyenes jogi képviseletet azok számára, akiket önkényesen

tartanak fogva, kínoznak meg vagy akiknek súlyosan megsértik az emberi jogait

Szudánban, amikor az Európai Parlament egyhangú döntéssel neki ítélte oda a

Szaharov-díjat.

„Dárfúrból származom, Jebel Marrában születtem. Sok éve dolgozom ügyvédként

a szudáni Dárfúrban. Munkám miatt letartóztattak és megkínoztak. A dárfúri

milícia saját családtagjaimat is megkínozta és elűzte otthonukból. Munkám során

sok-sok éven át ezreket képviseltem, akiknek a segítségemre volt szükségük

a bíróságon. Több ezer megkínzott embert láttam; több ezer szexuálisan

bántalmazott nővel és fiatal lánnyal találkoztam”– mondta Szálih Oszman az

Európai Parlamentben a díj átvételekor.

Oszman feljegyezte az elkövetett bűncselekményeket, és tevékenyen részt vesz

a Szudánban folyamatosan zajló harcok által otthonuk elhagyására kényszerített

több mint 3,2 millió szudáni védelmében.

Oszman továbbra is felhívja a figyelmet a Jebel Marrában 2003-ban kitört és több

mint egy évtizede zajló konfliktusra, amelyet az ENSZ a világ egyik legsúlyosabb

humanitárius helyzeteként jellemez. Az erős nemzetközi nyomás és a közvetítési

kísérletek ellenére továbbra sem írtak alá átfogó békemegállapodást valamennyi

hadviselő fél között, miközben sor került az egyre nacionalistább programot

szorgalmazó felkelő csoportok egyesülésére.

Oszman hangsúlyozza, hogy a háborút kiváltó okok – beleértve a földkisajátításokat

és a politikai marginalizációt – nemcsak hogy megoldatlanok maradtak, de még

tovább fokozódtak azzal, hogy nem sikerült teljesíteni a nemzeti jogszabályok

nemzetközi normákkal való összeegyeztetése iránti igényeket, illetve biztosítani

az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Oszman, aki 2005 és 2010 között a szudáni parlament ellenzéki képviselője volt, a

Nemzetközi Büntetőbíróság rendíthetetlen támogatója, hiszen „megfelelő afrikai

igazságszolgáltatási rendszerek hiányában az afrikaiaknak nincs hová fordulniuk

igazságszolgáltatásért és jogorvoslatért” – fogalmazta meg az uniós intézmények

képviselői, a büntetőbíróság és több mint 200 civil társadalmi szervezet előtt az

EU és a nem kormányzati szervezetek 2013-as fórumán, amelyen a Szaharov-díj

kitüntetettjeként szólalt fel.

A Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciájának zárónyilatkozatában

szorgalmazta a büntetlenség és a kínzás elítélését.

2007

SZALIH MAHMÚD

MOHAMED OSZMAN

2006

ALJAKSZANDR

MILINKEVICS

ALJAKSZANDR MILINKEVICS a fehéroroszországi

demokratikus ellenzéki szervezet, a Szabadságért Mozgalom vezetője, aki „vette

a bátorságot, hogy ellenszegüljön az utolsó európai diktatúrának” – ahogyan a

Parlament akkori elnöke, Borrell Fontelles a Szaharov-díj átadásakor fogalmazott.

A természettudós Milinkevicset 2005 októberében az Egyesült Demokratikus

Ellenzék közös elnökjelöltjének választották, s egy valóban demokratikus jövőt

szorgalmazva a tekintélyelvű Lukasenko elnök valós alternatívájaként mutatkozott

be, és ez utóbbi győzelmét választási csalás miatt erőteljesen bírálta az ellenzék az

országban és külföldön egyaránt. Miután Milinkevics kétségbe vonta a választási

eredmény tisztaságát, különböző ürügyekkel letartóztatták, de nem helyezték

vád alá.

Milinkevics nem indult a 2010. évi elnökválasztáson, mivel véleménye szerint

a választási törvényben nem születtek olyan módosítások, amelyek lehetővé

tették volna, hogy tisztességes, szabad és nyílt választásokat lehessen tartani

Fehéroroszországban. Lukasenko hatalmon maradt, és a 2010. évi választások óta

tovább romlott az emberi jogok helyzete Fehéroroszországban, amiatt, hogy életbe

léptettek egy olyan törvényt, amely büntetendőnek nyilvánítja az állam bírálatát,

valamint tovább folytatódik az újságírók, aktivisták és a rendszer egyéb bírálóinak

elhallgattatása és bebörtönzése. A civil társadalom aktivistái egy olyan törvény

bevezetésétől tartanak, amely az Oroszországban elfogadott ún. „külföldi ügynök

törvényhez” hasonlatos, bár a Krím 2014-es oroszországi annektálása óta Lukasenko

a jelek szerint távolságot próbál tartani a Kremltől.

Milinkevics üdvözölte, hogy az általában oroszul beszélő Lukasenko 2014

júliusában rendhagyó módon fehéroroszul mondott beszédet, habár a BBC-nek

erről úgy nyilatkozott, hogy „egyelőre ez csak trend, nem stratégia”.

A Fehéroroszországgal foglalkozó parlamenti szervek rendszeresen konzultálnak

Milinkeviccsel mint Szaharov-díjazottal, aki részt vett a Szaharov-díj hálózat

rendezvényein, beleértve a hálózat 2013. évi konferenciáját is.

A hálózat Litvániában tartott eszmecseréjén Berta Soler, a nemzeti hatóságok és

az európai, illetve a litván parlament képviselői előtt Milinkevics elítélte, hogy a

hatóságok folyamatosan megfélemlítik és megalázzák a fehéroroszországi emberi

jogi jogvédőket. Kijelentette, hogy támogatja Fehéroroszország mélyebb európai

integrációját, valamint a fehérorosz hatóságokkal folytatott kritikus és konstruktív

párbeszédet. A párbeszéd volt a központi eleme Milinkevics felszólalásainak a

Szaharov-díj hálózat „One World” filmfesztiválja során az Európai Parlamentben

tartott eszmecseréken is. Azzal érvelt, hogy a szabadság térnyerése érdekében

az EU-nak nagyobb mértékben kellene Fehéroroszországgal foglalkoznia.

Fehéroroszország gazdasági segítségre szorul, amely Milinkevics szerint

eszközként szolgálhat ahhoz, hogy Fehéroroszországot – többek között az emberi

jogokról szóló – párbeszédre kényszerítsék az EU-val.

2005

„ASSZONYOK

FEHÉRBEN”

Az asszonyok 2013-ban végre személyesen is átvehették a 2005-ben számukra

odaítélt Szaharov-díjat. Berta Soler, a mozgalom elnöke és a mozgalom két

tagja, Belkis Cantillo Ramirez és Laura Maria Labrada Pollán – aki a mozgalom

egyik közkedvelt alapító tagjának, a 2011-ben elhunyt Laura Pollánnak a leánya

– elhagyhatták Kubát, miután enyhítették a polgárokra vonatkozó szigorú utazási

korlátozásokat és beszédet mondhattak a Parlament előtt, amely elismerte

bátorságukat és az emberi jogok ügye melletti elkötelezettségüket.

Berta Soler a Szaharov-díjat védőpajzshoz hasonlította, amely Kubába való

visszatérésükkor védelmet nyújt majd az asszonyoknak.

Nem sokkal a Szaharov-díj ünnepélyes átadó ünnepsége után az asszonyok és

további másként gondolkodók – többek között a 2010. évi díjazott Guillermo

Fariñas – létrehozták Kubában az Emberi Jogok Nemzetközi Platformját.

A Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján Berta Soler képviselte az

asszonyokat, ahol Guillermo Fariñasszal és Oswaldo Payá lányával arra kérte fel

a hálózatot, hogy az szólítson fel „a meggyőződésük miatt Kubában és a világon

bárhol fogva tartott személyek és politikai foglyok szabadon bocsátására”.

Aljakszandr Milinkeviccsel együtt részt vett továbbá a Szaharov-díj hálózat

Litvániában tartott eszmecseréjén, és folyamatosan felszólította az EU-t, hogy a

Kubával kötendő bármilyen megállapodást kösse az emberi jogokra vonatkozó

feltételekhez.

Az „ASSZONYOK FEHÉRBEN” DAMAS DE BLANCO

spontán szerveződött mozgalommá 2003-ban Kubában, a fekete tavasz néven

ismert, demokratikus aktivistákkal szembeni kíméletlen leszámolás során

letartóztatott 75 férfi feleségeinek és hozzátartozóinak összefogását követően.

Az asszonyok utcai demonstrációkat szerveztek és számos alkalommal levélben

kérték a kubai hatóságoktól a fogvatartottak szabadon bocsátását, de válaszra

sem méltatták őket.

Az asszonyok nem adták fel, és kitartó tiltakozásaik nem maradtak eredmény

nélkül: 2011 márciusában a fekete tavasz utolsó két fogvatartottját is elengedték.

Legtöbbjük elfogadta a spanyolországi száműzetést, néhányan azonban Kubában

maradtak, és nehéz körülmények között folytatják küzdelmüket – kéz a kézben az

Asszonyok fehérben hajthatatlan tagjaival –, amelyért személyesen is nagy árat

fizetnek.

Az asszonyok – virágokkal a kezükben – továbbra is minden vasárnap felvonulnak

Havanna utcáin a mise után, és a kommunista Kubában küzdenek a társadalmi

igazságosságért. A mozgalom tagjai közötti kommunikáció nehézségei, valamint

a verések, a letartóztatások és az őket érő lelki terror ellenére egyre több nő

csatlakozott hozzájuk. 2014 júliusában mintegy 100 asszonyt vettek őrizetbe

ideiglenesen, s e szokatlanul nagyszabású letartóztatás miatt egyes ellenzékiek

arra következtettek, hogy növekvő számuk veszélyforrássá vált a kubai rezsim

számára.

© A

FP Im

ageF

oru

m

2005

HAUWA

IBRAHIM

HAUWA IBRAHIM saría ügyvéd 1967-ben született egy muszlim

családban a Nigéria északi részén fekvő Gombe állam egyik elszegényedett kis

falujában.

Tízévesen férjhez adták, de makacs gyermekként – akit anyja ama meggyőződése

inspirált, hogy a szegénységből egyedül az oktatáson keresztül lehet kitörni

– Ibrahim elszökött otthonról, hogy egy bentlakásos iskolában folytathassa

tanulmányait. Államában ő lett az első női ügyvéd.

Amikor 1999-ben Nigéria 12 északi államában bevezették a saría törvényt, Hauwa

Ibrahim egy egészen különlegesnek nevezhető praxist épített fel, többek között

házasságtöréssel gyanúsított nőket és lopással vádolt gyerekeket képviselve,

akiket halálra kövezésre, illetve végtagcsonkításra ítéltek. Több mint 150 ügyben,

esetenként ingyenesen nyújtott védelmet, megmentve ezzel Amina Lawal, Safiya

Hussaini, Hafsatu Abubakar és mások életét. Kezdetben nőként nem szólalhatott

fel a saría bíróságon, illetve nem szólhatott közvetlenül a bíróhoz, és jegyzeteit férfi

kollégáknak kellett átadnia. Mostanra csak nehéz vagy „nehézsúlyú” védelmet

igénylő esetekben idézik a bíróság elé, hiszen megnőtt a híre, és megváltoztak

a saría alkalmazásával kapcsolatos, kezdetben megkérdőjelezhetetlen attitűdök,

és az állami kormányzók nem hajlandók aláírni a jelenleg népszerűtlen halálos

ítéleteket.

Tapasztalataira tekintettel Jonathan elnök 2014-ben kinevezte a Boko Haram

terrorista csoport által az észak-nigériai Chibokból elrabolt 219 diáklány

felkutatásának előmozdításával megbízott tényfeltáró elnöki bizottság tagjának.

Ibrahim felszólított az elrabolt lányok „megoldatlan tragédiájának”

nemzetközi támogatására, többek között az Európai Parlament és az amerikai

kongresszus részéről, és a nők elleni erőszakkal, a mélyszegénységgel, a magas

munkanélküliséggel és a lehetőségek hiányával szembeni erőteljesebb fellépésre,

amelyek esetén „a vallás és a vallási szélsőségek a reményt vesztettek veszélyes

ópiumává válhat”.

Ibrahim meggyőződése, hogy minden gyermek oktatása otthon, az anyával

kezdődik, és így a lányok oktatása a társadalom egészét fogja jobbítani. A

Szaharov-díjjal járó összeget egy alapítványba fektette be, amelynek kamatait

Észak-Nigériában élő szegény gyermekek iskoláztatására fordítja közvetlenül

tandíjak és iskolaszerek megvásárlása formájában, így biztosítva a gyerekek

számára az iskolában maradást.

Aktív résztvevője volt a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciájának, a hálózat

„One World” filmfesztiválján megvitatta a gyermekek jogait és Írországban

beszédet mondott a Szaharov-díjról.

2005

RIPORTEREK

HATÁROK NÉLKÜL

kapcsolatos konfliktusok kedvezőtlen hatásait és e konfliktusok főszereplőit”.

Ennek extrém példájaként került említésre Szíria, amely a szomszédos országokban

is kedvezőtlenül hathat a média szabadságára, illetve a sajtószabadság Maliban és

a Közép-afrikai Köztársaságban mért jelentős zuhanása is részben konfliktusnak

tudható be. Az RHN szerint Iránban még nem került sor az új elnök, Haszan Róháni

által az információszabadság javítását illetően tett ígéretek végrehajtására.

A Szaharov-díjjal kitüntetett RHN segített más díjazottakat abban, hogy

találkozzanak egymással, és koordinációt is végzett. Az RHN képviselői aktívan

részt vettek a Szaharov-díj hálózat 2013. évi konferenciáján. Az RHN-t az EU-ban

képviselő Olivier Basille a Szaharov-díj hálózat „One World” 2014-es filmfesztiválján

tartott eszmecserék során megvitatta az ukrajnai válság és a sajtószabadság ügyét,

és diákokkal részt vett az európai ifjúsági rendezvényen (European Youth Event),

azt tanácsolva nekik, hogy „ne habozzanak a nevüket felvállalni, ha bátorságot

igénylő témákkal foglalkoznak”.

A RIPORTEREK HATÁROK NÉLKÜL franciaországi székhelyű

nemzetközi civil szervezet, amely az információszabadságért harcol világszerte.

A Riporterek Határok Nélkül (RHN) mindenkor a véleménynyilvánítás és az

információ szabadságát tekinti a világ legfontosabb szabadságának és minden

demokrácia alapjának. A szervezet úgy véli, hogy „ha az újságírók nem rendelkeznek

a tények közlése, a visszaélések bejelentése és a nyilvánosság figyelmeztetése

szabadságával, hogyan tudnánk szembeszállni a gyermekkatonák jelenségével,

megvédeni a nők jogait, vagy megőrizni környezetünket?”

Az RHN világszerte folyamatosan nyomon követi és elítéli az információszabadság

elleni támadásokat, küzd a cenzúra és az információszabadságot korlátozó

törvények ellen, erkölcsi és pénzügyi támogatást nyújt az üldözött újságírók és

családjaik számára, valamint anyagi támogatást kínál a háborús tudósítók számára

biztonságuk fokozása érdekében. A cenzúra megkerülésére időszakosan olyan

cikkeket hoz nyilvánosságra, amelyeket az érintett országban nem közölhetnek,

otthont ad olyan újságoknak, amelyeket hazájukban nem engednek megjelenni,

és olyan fórumként szolgál, ahol a hatóságok által elhallgattatott újságírók

kifejthetik véleményüket. Az újságírók gyilkosainak és megkínzóinak bíróság elé

állítása érdekében a hálózat 2002 óta jogi segítséget és bíróság előtti képviseletet

biztosít az áldozatoknak.

A szervezet évente két díjat oszt ki, a Riporterek Határok Nélkül-díjat, valamint

a Netizen-díjat, elismeréssel és tisztelettel adózva a világ minden táján

tevékenykedő bloggerek, újságírók és médiumok előtt.

Az RHN évente kiadja a sajtószabadságra vonatkozó globális indexet. A 2014-es

index 180 országra terjed ki, és „reflektorfénybe helyezi az információszabadsággal

2004

A FEHÉROROSZ

ÚJSÁGÍRÓK

SZÖVETSÉGE

A több mint ezer médiában dolgozót képviselő FEHÉROROSZ ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE (FÚSZ) rendkívül nehéz körülmények

között dolgozik az újságírókat megillető jogok védelmében, akik gyakran válnak

megfélemlítés, zaklatás, büntetőjogi felelősségre vonás és száműzetés áldozatává.

A FÚSZ szólásszabadság melletti elkötelezettsége, valamint a független és

professzionális fehérorosz újságírás támogatásának területén végzett munkája

ösztönző erővel bír. A szövetség azon munkálkodik, hogy felhívja a polgárok

figyelmét egyrészt arra, hogy alkotmányos joguk az információszabadság,

másrészt pedig arra, hogy miként gyakorolhatják jogaikat. A szövetség

védelmezi az újságírók jogait, különösen válságok – például a 2010-es vitatott

elnökválasztásokat követő erőszakos intézkedések – idején.

A FÚSZ célja a médiára vonatkozó jogi szabályozás liberalizálása, és ösztönzi a

magas színvonalú és etikus újságírást. Létrehozása óta a FÚSZ a független sajtó

legjelentősebb szervezeteként működik Fehéroroszországban, azzal a céllal, hogy

a nyilvánosság számára a leginkább tárgyilagos, megbízható, átfogó és időszerű

tájékoztatást nyújtsák.

A média fehéroroszországi helyzetének javítására tett óriási erőfeszítések ellenére

a helyzet még korántsem bíztató. A 2009-es fehéroroszországi médiatörvény

lehetőséget biztosít a hatóságok számára az általuk túlságosan kritikusnak tartott

médiumok bezárására. A külföldi médiumoknak engedélyért kell folyamodniuk

a Fehéroroszországban való tevékenykedéshez. A helyi újságírók számára

ugyanakkor akadályt jelent, hogy csak akkreditációval dolgozhatnak nekik,

mivel a KGB vagy az ügyészség figyelmeztetésétől kell tartaniuk, ha akkreditáció

nélküli munkavégzésen érik őket. A büntető törvénykönyv értelmében jelenleg

büntethető a magasabb beosztású tisztviselők rágalmazása. A független médiának

gazdasági diszkriminációval kell megküzdenie: a legnagyobb terjesztési, postai

és nyomdai vállalkozások mind állami kézben vannak, és megtehetik, hogy nem

nyújtanak szolgáltatást egyes éles nyelvű médiumok számára.

A FÚSZ és tagjai továbbra is rendíthetetlenek, s a Szaharov-díjra jelölt Alesz Bjaljacki,

a Vjaszna emberi jogi központ alapítója, Fehéroroszország egyik legismertebb

politikai foglya nyilvánosan is köszönetet mondott a FÚSZ elnökének, Zsanna

Litvinának. Bjaljackit 2014 júniusában korai szabadlábra helyezték, amelyet ő a

nemzeti és nemzetközi támogatásnak és az újságírók folyamatos figyelmének

tulajdonított. Elmondása szerint az újságírók nem is igazán róla írtak, hanem arról,

hogy mi történik egy egész nép polgári és politikai jogaival.

A Szaharov-díj 2013-ban ünnepelt 25. évfordulója alkalmából tartott Szaharov-díj

hálózati konferencián a FÚSZ-t Zsanna Litvina képviselte.

Miután a szomszédos Ukrajnában 2014-ben kitört válság kapcsán egyik

tagjukat őrizetbe vették, a FÚSZ elítélte a Krím félszigeten az újságírók ellen

elkövetett erőszakot, és megállapította, hogy azok, akik erőszakot alkalmaznak

az újságírókkal szemben, azon valódi szándékukat fedik fel, hogy „megállítsák a

bizonyos politikai körök számára nem kívánatos információk közlését”.

A 2003-as Szaharov-díj EGYESÜLT NEMZETEKNEK történő

odaítélésével az Európai Parlament az ENSZ békéért, az emberi jogokért és az

alapvető szabadságokért kifejtett tevékenységét méltatta.

A Szaharov-díj különösen az Egyesült Nemzetek dolgozóit tüntette ki, akik gyakran

nehéz körülmények között dolgoznak fáradhatatlanul a világbékéért. A díj

odaítélése egyben megemlékezés a Kofi Annan iraki különmegbízottjaként 2003

augusztusában, másokkal együtt a bagdadi ENSZ-főhadiszállás elleni támadásban

elhunyt Sergio Vieira de Mellóról, az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosáról,

az ENSZ legnagyszerűbb tisztviselői egyikéről.

Kofi Annan az Egyesült Nemzetek hetedik főtitkára volt. 1997 és 2006 között

töltötte be ezt a tisztséget, és az első volt, aki főtitkárként az ENSZ személyzetéből

került ki. Az emberi jogok, a jogállamiság, a millenniumi fejlesztési célok és Afrika

állhatatos támogatója volt, és arra törekedett, hogy a civil társadalommal, a

magánszférával és egyéb partnerekkel megteremtett kapcsolatok révén közelebb

hozza az ENSZ-t a világ népességéhez.

2005-ben A szabadság magasabb fokán címmel jelentést terjesztett az ENSZ

Közgyűlése elé, amelyben felvázolta az ENSZ átfogó és kiterjedt reformjára

vonatkozó elképzeléseit. Ez elvezetett többek között a korábbi Emberi Jogok

Bizottsága helyébe lépő, új Emberi Jogi Tanács 2006. márciusi létrehozásához,

amelynek célja az alapvető jogok támogatásával és védelmezésével, illetve az

emberi jogok ellen vétő főbűnösökkel szembeni fellépéssel foglalkozó ENSZ-

szervek megerősítése.

Miután 2007-ben másodszor is letöltötte ötéves ENSZ-főtitkári megbízatását, Kofi

Annan több szervezet – beleértve saját alapítványát is, a Kofi Annan Alapítványt

– munkájában vett részt, globális és afrikai vonatkozású területen egyaránt. 2013

óta ő vezeti az Idősek Tanácsa (The Elders) nevű szervezetet, amelyet 2007-ben

Nelson Mandela hívott össze.

2012-ben az ENSZ és az Arab Államok Ligája által kinevezett közös

különmegbízottként teljesített szolgálatot Szíriában, amelynek célja a válság

megoldása volt, ám e tisztségről mint „lehetetlen küldetésről” lemondott. Úgy

érzi, hogy a nemzetközi közösségnek nincs mersze a katonai beavatkozásra, ennek

ellenére felszólította az országok egy központi csoportját arra, hogy működjenek

együtt annak elősegítése érdekében, hogy Irak és Szíria meg tudja oldani az

országukban dúló jelenlegi konfliktusokat.

2003

KOFI ANNAN ENSZ-FŐTITKÁR

ÉS AZ EGYESÜLT NEMZETEK

TELJES SZEMÉLYZETE

© U

N P

ho

to/S

erg

ey B

erm

enie

v

2002

OSWALDO JOSÉ

PAYÁ SARDIÑAS

OSWALDO JOSÉ PAYÁ SARDIÑAS (1952–2012) elsősorban a

Varela-terv alapítójaként ismert, amely azt követelte, hogy tartsanak népszavazást

a polgári szabadságjogokat, a szabad, többpárti választásokat, valamennyi

politikai fogoly szabadon bocsátását, valamint a gazdasági és társadalmi

reformokat garantáló jogszabályokról Kubában.

A már ifjúkora óta aktív reformerként tevékenykedő Oswaldo Payát üldözték és

számos alkalommal elítélték Castro politikáinak és igazságtalanságainak bírálatáért,

de ez sem tartotta vissza őt abban, hogy 1988-ban megalapítsa a Keresztény

Felszabadítási Mozgalmat, amely ma az egyik legjelentősebb ellenzéki mozgalom

Kubában. 1990-ben Oswaldo Payá nemzeti párbeszéd megkezdésére szólított fel

és nekilátott annak, hogy 10 000 aláírást gyűjtsön össze annak érdekében, hogy egy

állampolgári javaslatot törvényként fogadjanak el.

1997-ben kidolgozta a több ezer kubai által támogatott, ambiciózus Varela-

tervet, amelyet azonban a kubai hatóságok egy olyan ellenkezdeményezéssel

akadályoztak meg, amely állandósította a kubai állam szocialista berendezkedését,

és állításuk szerint ezt népszavazás is jóváhagyta.

A 2003-as „fekete tavasz” során a Varela-terv számos aktivistáját vetették

börtönbe, de Payá nem adta fel. 2008-ban törvényjavaslatot nyújtott be a nemzeti

közgyűlésnek a politikai elítéltek amnesztiájáról, 2010-ben pedig meghirdette a

Foro Todos Cubanos elnevezésű fórumot.

Ő ugyan sosem került börtönbe, de családját többször is halálosan megfenyegették.

2012. július 22-én, vitatott körülmények között egy autóbalesetben életét

vesztette Kubában. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke kijelentette,

hogy meggyőződése szerint „az Oswaldo Payá által képviselt szellemiség tovább

él, mivel munkája és elkötelezettsége a kubai aktivisták egy egész generációját

inspirálta, akik követik a példáját a politikai szabadság és az emberi jogok

előmozdításában”.

A Keresztény Felszabadítási Mozgalom újra és újra felszólít halála körülményeinek

tisztázására. Payá családja nem fogadja el a hivatalos verziót, amely szerint

autóbaleset áldozata lett. Lánya, Rosa Maria azt kérte az ENSZ Emberi Jogi

Tanácsától és más nemzetközi szervezetektől, hogy indítsanak pártatlan

nemzetközi vizsgálatot édesapja halála körülményeinek kivizsgálására, és elítélte

azt, ahogyan a titkosszolgálat tagjai zaklatják és fenyegetik családját. 2013

júniusában Payá családja ideiglenesen az Egyesült Államokba költözött.

Lánya, Rosa Maria Payá részt vett a Szaharov-díj 25. évfordulója alkalmából

az Európai Parlamentben rendezett konferencián, amelynek zárónyilatkozata

felszólított „a Szaharov-díjjal 2002-ben kitüntetett Oswaldo Payá halála

körülményeinek kivizsgálására”.

A család 2014-ben találkozott Ferenc pápával, aki reményeik szerint támogatni

fogja a kubai szabad választásokról szóló népszavazást.

2001

IZZAT

GAZZAVI

IZZAT GAZZAVI (1952–2003) palesztin író és professzor volt, aki

írásaiban a palesztin területek izraeli megszállása által okozott konfliktusokról

és szenvedésekről, valamint saját személyes szenvedéseiről számolt be. Életét

meghatározta, hogy 16 éves fiát, Rámít 1993-ban meggyilkolta az izraeli

hadsereg. Rámít saját iskolája udvarán ölték meg, amikor egy sebesült barátjának

próbált segíteni. E tragédia ellenére Izzat Gazzavi folyamatosan az izraeliek és a

palesztinok közötti kulturális és politikai párbeszéd megvalósításán fáradozott.

Izzat Gazzavi menekült szülők gyermekeként született egy sokgyermekes

családban, amely 1948-ban települt Ciszjordániába. Első darabját 13 éves

korában írta. Angol és amerikai irodalomból szerzett diplomát, később pedig

professzorként tanított a birzeiti egyetemen. A palesztin írószövetség elnöke,

regények és novellák szerzője, irodalomkritikus és az 1997-ben rendezett első

palesztinai nemzetközi írói konferencia szervezője és elnöke.

Tagja volt a Palesztin Igazságosság és Béke Tanácsa végrehajtó bizottságának is.

Politikai tevékenysége miatt Izzat Gazzavit az izraeli hatóságok számos alkalommal

letartóztatták és megbüntették. A legsúlyosabb büntetése ebben az időszakban

az volt, hogy elválasztották családjától, hat gyermekétől, akik közül egyszerre csak

kettőt láthatott, kéthetenként, 30 percre.

Egy izraeli írókkal rendezett 1992-es jeruzsálemi találkozó – amelytől kezdetben

tartott – fordulópontnak bizonyult számára. Ettől kezdve tekintett ugyanis izraeli

kollégáira partnerekként, akikkel olyan jövőt építhetnek, amelyben a palesztinok

és az izraeliek az élet minden területén egyenlőek lesznek.

2001-ben, a Szaharov-díj átadásakor az Európai Parlament elnöke, Nicole Fontaine

elismeréssel adózott „az izraeli és a palesztin nép közötti béke és párbeszéd

ügyéért vívott fáradhatatlan küzdelméért. Az Önben lobogó lángot a bebörtönzés,

a cenzúra, és – ami a legfájdalmasabb – tizenhat éves fia, Rámí tragikus elvesztése

sem tudta kioltani.”

Az Európai Parlamentben tartott beszédében Gazzavi annak gyógyító erejéről

beszélt, ha „képesek vagyunk megérteni egymás szükségleteit”. 1

Nem sokkal fia halála után Abraham B. Yehoshua izraeli íróval és Oliviero Toscani

fényképésszel közösen nagy sikerű könyvet jelentetett meg Ellenségek (Enemies)

címmel a palesztinok és izraeliek kapcsolatáról.

Izzat Gazzavi 2003. április 4-én halt meg.

1 A Szaharov-díj: 25 év – az Európai Parlament a gondolatszabadságért, az Európai Parlament Irattára és Dokumentációs Központja, CARDOC-füzetek, 11. szám, 2013. november, 112. o.

2001

NURIT

PELED-ELHANAN

NURIT PELEDELHANAN, egyetemi oktató és szerző, 1949-ben

született Izraelben. 1997-ben 13 éves lányát, Smadart egy palesztin öngyilkos

merénylő bombája ölte meg Nyugat-Jeruzsálemben.

„A kislányomnak azért kellett meghalnia, mert izraeli volt, és egy olyan fiatal

ölte meg, akit az öngyilkosságig és a gyilkosságig hajszolt az őt palesztinként

érő elnyomás és az elkeseredés. Mindketten Palesztina izraeli megszállásának

áldozatai. Vérük most együtt folyik Jeruzsálem kövein, amelyek mindig is

érzéketlenek voltak a vérrel szemben”. Nurit Peled-Elhanan nem engedte, hogy az

izraeli hatóságok, illetve a miniszterelnök részt vegyen a temetésen.

Nurit Peled, a pacifista és haladó szellemiségű kampánytevékenységéről ismert,

híres Matti Peled tábornok leánya, az izraeli megszállás ellen és Palesztina

szabadságáért küzdők szimbólumává vált Izraelben.

Nurit Peled elkötelezett amellett, hogy megváltoztassa az izraeli társadalom, és

azon belül is különösen a fiatalok mentalitását. Legutóbb megjelent Palesztina az

izraeli tankönyvekben: Ideológia és propaganda az oktatásban (Palestine in Israeli

school books: Ideology and propaganda in education) című művében felhívja a

figyelmet az izraeli iskolákban zajló oktatásra, amely a jelek szerint a tolerancia

és a sokszínűség helyett a rasszizmus felé hajlik. Nurit Peled-Elhanan erőteljesen

bírálta a világ vezetőit – többek között George Busht, Tony Blairt és Ariel Saront

–, mert szerinte „megfertőzték polgáraikat a muszlimoktól való alaptalan

félelemmel”.

Nurit Peled-Elhanan a Russell-törvényszék egyik kezdeményezője. Ezt a

nemzetközi népbíróságot 2009-ben hozták létre azzal a céllal, hogy kivizsgálja

harmadik felek szerepét és bűnrészességét az Izrael által a palesztinok ellen

elkövetett nemzetközi jogi jogsértésekben.

2013-ban aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, és újra felhívta

a figyelmet a konfliktus és a megszállás alatt élő gyermekek szenvedéseire.

Amikor 2014 júliusában ismét kirobbant a háború Gázában, Nurit Peled-Elhanan a

médiában és az interneten is felemelte a szavát: „A pokol torkából írok Önöknek.

Gázában népirtás zajlik, Ciszjordániában pogromok és mészárlások folynak,

Izraelben pedig harctéri pánik uralkodik… Felszólítom az Európai Uniót, hogy

használja fel az összes rendelkezésére álló diplomáciai és gazdasági eszközt, hogy

megmentse hazámat a halál és a kétségbeesés borzalmától, amelyben jelenleg

élünk… és állítsa helyre az emberhez méltó élet feltételeit zsidók és palesztinok

számára egyaránt”.

A díjra történt jelölésekor DOM ZACHARIAS KAMWENHO

az Angola Békéjéért Felelős Ökumenikus Bizottság (COIEPA) elnöke volt, amely

ökumenikus testületként összefogja az Angolai és São Tomé-i Katolikus Püspöki

Értekezletet (amelynek szintén elnöke volt), az Angolai Evangélikus Szövetséget

és az Angolai Keresztény Egyházak Tanácsát. Az Európai Parlament azért tüntette

ki, mert határozottan, elfogulatlanul és kitartóan szólalt fel az angolai béke,

demokrácia és az emberi jogok érdekében és félelmet nem ismerve kritizálta

mindkét oldalt, mind a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA)

nevű szervezetet, mind pedig az Unita nevű lázadó csoportot a 27 évig tartó

polgárháború során, amelyet Angola azután szenvedett el, hogy 1975-ben

függetlenné vált Portugáliától.

Az 1990-es évek végén Angolában a békéért és az emberi jogokért való aktív

fellépést támogató mozgalom indult az egyházak és a civil társadalom számos

szervezetének együttműködésével, az „átfogó nemzeti megbékélés” érdekében.

E békemozgalom egyik élharcosa volt Zacarias Kamwenho érsek.

Az 1934-ben Chimbundóban született Zacarias Kamwenhót 1961-ben szentelték

pappá, majd 1995-ben Lubango érseke lett. Határozott, pártatlan és célratörő

elképzeléseit valamennyi szembenálló fél számára kinyilvánította, hogy a

polgárháború után politikai párbeszéd útján tartós békét érjen el.

A 2002-ben, Jonas Savimbi Unita-vezér meggyilkolása után elért fegyverszünet,

a béketárgyalások és az általános, demokratizálódást támogató légkör

messzemenőkig arra a kampányra vezethető vissza, amelyet Kamwenho,

valamint a vallási és civil társadalom más vezetői folytattak. 2003-ban Kamwenho

érsek lemondott az angolai és São Tomé-i püspöki értekezlet elnökségéről, de

továbbra is aktívan munkálkodott egyházmegyéjében és az Angola békéjéért

dolgozó ökumenikus bizottságban a demokrácia megvalósításáért, az alapvető

szabadságok és az emberi jogok tiszteletben tartásáért, a jogállamiság

megteremtéséért és a tartós nemzeti megbékélésért. 2007-ben kijelentette,

hogy „különösen az elmúlt két évben Angolában a békéért és az emberi jogokért

való aktív fellépést támogató mozgalom indult az egyházak és a civil társadalom

számos szervezetének együttműködésével, az átfogó nemzeti megbékélés

érdekében”.

2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.

2001

DOM ZACARIAS

KAMWENHO

2000

¡BASTA

YA!

A ¡B ASTA YA! polgári kezdeményezés tagjai életüket kockáztatják

a terrorizmus elleni küzdelemben. Egyetlen „fegyverük” a polgárok békés

aktivizálása alapvető szabadságaik védelme érdekében. Az ETA és a hozzá

kapcsolódó csoportok terrortevékenységei miatt sok éven át az alapszabadságok

és az emberi jogok veszélyben voltak Baszkföldön. Emberek ezrei estek áldozatul

a megfélemlítési kampánynak, erőszakos cselekményeknek, zsarolásnak vagy az

ellenük, családjuk és tulajdonuk ellen irányuló támadásoknak. Nem fejezhették

ki szabadon véleményüket és jogaikat nem gyakorolhatták anélkül, hogy nagy

veszélyeknek tették volna ki magukat.

A ¡Basta ya! mozgalom azért jött létre, mert a Baszkföldön az ETA és a hozzá köthető

csoportok által folytatott terrortevékenység miatt veszélybe kerültek alapvető

polgári szabadságjogok és az emberi jogok, különösen a nem nacionalista elveket

vallók esetében. A mozgalom életre hívását az is indokolta, hogy fokozódott

a mérsékelt nacionalista pártok körében az etnikai és az idegengyűlölő

nacionalizmus, és egyre több csoport akart megállapodásra jutni az ETA-val.

A ¡Basta ya! polgári kezdeményezés (a jelentése: „Elég volt!”), amely 2004

júliusától az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának tanácsadói státuszával

rendelkezett, olyan polgárok nyílt csoportját alkotta, akik az alapvető emberi

jogok, a demokrácia és a tolerancia érvényesüléséért harcoltak Baszkföldön.

A szervezet számos tevékenysége közül kiemelkedik a San Sebastianban 2000.

februárban és októberben tartott két nagy demonstráció. Az ETA feloszlatását

követelték, támogatták a terrorizmus áldozatait és megvédték az alkotmányt és a

statútumot mint valamennyi baszk polgár békés együttélésének alapját.

A ¡Basta ya! 2007-ben feloszlott. Vezetői: Carlos Martinez Gorriarán, Juan Luis

Fabo, Rosa Díez és Fernando Savater létrehoztak egy politikai pártot, az Unión

Progreso y Democraciát (UPyD), amely Spanyolország mint ország egységének

fenntartásáért küzd.

A ¡Basta ya! szellemi vezetője, Fernando Savater képviselte a mozgalmat 2000-ben

az Európai Parlamentben a Szaharov-díj átadásakor. 2013-ban szintén ő vett részt

a mozgalom képviseletében a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, melyet a díj

létrehozásának 25. évfordulója alkalmából rendeztek.

XANANA GUSMÃO „Timor Mandelájaként” ismert. A timori ellenállási

mozgalom vezetője és szimbóluma, aki az Indonéziától való függetlenedés

érdekében zajló fegyveres konfliktus lezárását tűzte ki céljául. Az Európai

Parlament 1999 decemberében ítélte neki a Szaharov-díjat – abban az évben,

amikor kiszabadult a börtönből, ahová szeparatizmus vádjával küldték. 20 éves

büntetéséből 7 évet töltött le.

A portugálok kivonulása után Indonézia megkezdte szomszédja, Kelet-Timor

politikai destabilizálását, majd 1975. december 7-én bevonult Kelet-Timorba.

Xanana Gusmão illegalitásba vonult, és 1978-ban a „Forradalmi Front Kelet-Timor

Függetlenségéért” (FRETILIN) fegyveres erejének vezetője lett.

A megszállással együtt járó erőszak a becslések szerint 200 ezer ember halálához

vezetett, de az ellenállás tovább folytatódott. Xanana Gusmão megpróbált békés

megoldást elérni: az indonéz kormánynak béketervet és ENSZ-felügyelet melletti

tárgyalásokat ajánlott. 1986-ban sikerült egyesítenie a különböző politikai és

társadalmi erőket a „Timori Ellenállás Nemzeti Tanácsában” (CNRT).

1992. november 20-án azonban letartóztatták, és életfogytig tartó

börtönbüntetésre ítélték, amit később 20 évre módosítottak. A timori ellenállás

azonban kitartott, és óriási nemzetközi nyomás nehezedett Indonéziára, hogy

bocsássa szabadon Xanana Gusmãot. Amikor 1999 szeptemberében kiszabadult

– röviddel az augusztus 30-i népszavazást követően, amelyen Kelet-Timor

lakosságának 80%-a a függetlenségre szavazott –, Gusmão kijelentette: „Mindent

megteszek azért, hogy Kelet-Timornak és népemnek elhozzam a békét.”

2002 áprilisában lezajlott az első szabad elnökválasztás Kelet-Timorban, amelynek

során Gusmãot a szavazatok 83%-ával elnökké választották. 2002. május 20-án

Kofi Annan ENSZ-főtitkár hivatalosan is kihirdette a Kelet-timori Demokratikus

Köztársaság függetlenségét, és Gusmão 2007. májusig töltötte be az elnöki

tisztséget. 2008-ban merényletet kíséreltek meg ellene, de túlélte. Jelenleg a

miniszterelnöki tisztséget tölti be, és 2014 augusztusában bejelentette, hogy

továbbra is hivatalban kíván maradni, noha korábban úgy nyilatkozott, hogy 2014-

ben le kíván mondani.

2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.

A 2014-es Ebola-járvánnyal kapcsolatban – amelynek leküzdéséhez Kelet-Timor

egymillió dollárral járult hozzá – Gusmão arra figyelmeztetett az ENSZ-ben,

hogy „ez a válsághelyzet rávilágít, hogy a meglévő hiányosságok és a gyenge

intézmények felerősítik a fejlődési sokkhatásokat”.

1 Xanana Gusmão „Jose Alexandre Gusmão”-ról hivatalosan „Kay Rala Xanana Gusmão”-ra változtatta a nevét. A „Kay Rala” a Kelet-Timor függetlenségéért és önrendelkezéséért folytatott küzdelem során felvett neve volt, a „Xanana” pedig a fiatalkori beceneve.

1999

XANANA

GUSMÃO1

1998-ban, amikor a szerb egységek és a koszovói felszabadítási hadsereg

között kiéleződött a fegyveres konfliktus, az Európai Parlament IBRAHIM RUGOVA (1944–2006) személyében olyan embert tüntetett ki, aki

következetesen alkalmazta az erőszakkal szembeni békés ellenállás elvét.

Rugova a díj átvételekor a következőket mondta: „Ez a díj számomra és az

összes koszovói számára békés küzdelmünk és az általunk meghozott áldozatok

elismerését jelenti.”

Ibrahim Rugova 1944. december 2-án született Cerrcában (Istog), Koszovóban.

Irodalomtudományt tanított a pristinai egyetemen, mielőtt 1989-ben a Koszovói

Demokratikus Liga (LDK) élére választották. Abban az évben Belgrád megszüntette

Koszovó tartomány autonómiáját, az albánokat elnyomták, az ellenzéki vezetőket

letartóztatták. 1990-ben a kétmillió koszovói albán megfogalmazta saját

alkotmányát. Egy 1991-es népszavazás alkalmával 97 százalékos többséggel

Koszovó függetlenségére szavaztak, Rugovát pedig 1998-ban az általuk kikiáltott

Koszovói Köztársaság elnökének választották.

Rugova ragaszkodott a szerb rezsimmel szembeni erőszakmentes ellenzéki

magatartásra épülő elképzeléseihez, közben többször is hangsúlyozva

párbeszédkészségét Belgráddal. A tárgyalásokon általa képviselt álláspontot

bírálta Adem Demaçi, aki egy erőteljesebben nacionalista megközelítést

támogatott. Közben igyekezett a világot népe ügye mellé állítani. Az a törekvése,

hogy a nemzetközi közösség növelje nyomását és nemzetközi védelmet nyújtson

Koszovó számára, azóta is érezteti hatását. Abbéli meggyőződésében, hogy

népe önrendelkezését csak békében lehet elérni, Rugova a koszovói albánok

vezetőjeként 1999. március 18-án aláírta Rambouillet-ben a békeszerződést.

Belgrád vonakodása a megállapodás aláírása tekintetében március 24-én

a Jugoszlávia elleni NATO-támadások megindításához és a jugoszláv erők

Koszovóból való kivonásához vezetett. Rugovának illegalitásba kellett vonulnia.

2002 márciusában Ibrahim Rugova lett Koszovó első elnöke. 2006. január 21-én

halt meg rákbetegségben.

1998

IBRAHIM

RUGOVA

SZALÍMA GAZÁLI algériai újságíró, író és nőjogi aktivista. A nyolcvanas

években vett részt először az algériai nőmozgalomban, többek között mint az

„Európa és a Maghreb Női” mozgalom alapítója és az általa alapított női folyóirat,

a NYSSA főszerkesztője.

1994-től a tanárból újságíróvá lett Szalíma Gazáli szerkesztette a francia nyelvű

algériai La Nation hetilapot, amely a legnagyobb példányszámú hetilap Algériában.

Az 1991-ben kezdődött, a kormány és az iszlamista felkelők csoportjai között 11

évig dúló polgárháború közepette a La Nation szót emelt a háborúban érintett

felek közötti politikai párbeszédért, az emberi jogokért és a véleménynyilvánítás

szabadságáért, és az egyetlen olyan lap volt, amely a kormányt és az iszlamista

csoportokat egyaránt bírálta. Ezért a lapot többször bezárták és felfüggesztették

a működését, és végül 1996-ban betiltották, miután a Le Monde Diplomatique

megjelentette Gazálinak az algériai emberi jogi helyzetről szóló beszámolóját.

A La Nation című kiadvány 2011-ben, az interneten jelent meg újra. Szerkesztői

levelében Gazáli kifejtette, hogy mi motiválja őt: „nem nézhetjük közömbösen

az arab világ fiataljainak tetteit, akik most méltóságukért és szabadságukért

harcolnak. Nem nézhetjük közömbösen azt, ami az országunkban történik.

Azt akarjuk, hogy az algériai nép boldog legyen, mert megérdemli azt. Erős

intézményeket és hatékonyabb humánerőforrásokat akarunk egy valódi

demokráciában, és jogállamiságot”. Végül kifejezte abbéli kívánságát, hogy

egyszer „egy jobb Algéria jön létre, ahol a jó kormányzás jelenti a normát”.

Szalíma Gazáli számos emberi jogi kitüntetést kapott, és jelenleg is folytatja

nőjogi, emberi jogi és demokráciával kapcsolatos tevékenységeit Algériában.

2013-ban aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat eseményein, többek között

Marseille-ben tartott egy előadást a Szaharov-díjról és az emberi jogokról,

valamint részt vett a 25 éves évforduló alkalmából tartott konferencián.

1997

SZALÍMA

GAZÁLI

1996

VEJ

CSING-SENG

A „kínai demokratikus mozgalom atyja” száműzetésben él, de a kínai kommunista

diktatúra aktív ellenzéki vezetőjeként tevékenykedik.

A Bátorság a kiálláshoz: levelek a börtönből és más írások című művét, amelyet

eredetileg vécépapírra jegyzett fel a börtönben, ma már több mint 12 nyelvre

lefordították.

Kétszer ítélték összesen 29 év börtönre, és több mint 18 évet bezárva is töltött

a demokráciát támogató tevékenységéért és írásaiért, többek között 1978-as, Az

ötödik modernizáció: A demokrácia című úttörő esszéjéért. Mindez azzal kezdődött,

hogy kitett egy tacepaót a pekingi „Demokrácia falára”, amely falon munkások,

művészek és értelmiségiek gyakorolhatták a véleménynyilvánítás szabadságát.

Ezzel óriási feltűnést keltett: nemcsak azért, mert nyíltan támadta a kommunisták

„népi demokratikus diktatúráját”, hanem mert alá is merte írni a nevét, és az

elérhetőségeit is megadta.

A VEJ által alapított és szerkesztett Exploration (Kutatás) című underground

magazinban megjelentette a Demokrácia vagy új diktatúra? című írását, amelyben

az akkori kommunista vezetőt, Teng Hsziao-pinget az új diktátornak nevezte.

Három nappal később letartóztatták, és ellenforradalmi tevékenység vádjával 15

év börtönre ítélték 1979-ben. Először a halálsoron volt, később magánzárkában,

ezt követően pedig szigorúan őrzött kényszermunkatáborokban egészen 1993-

ig, amikor szabadon bocsátották, mivel Kína versenybe akart szállni a 2000. évi

olimpiai játékok rendezési jogáért. Fél éven belül ismét letartóztatták, bíróság elé

állították, és ellenforradalmi tevékenységért újabb 14 évre ítélték.

1996-ban a Szaharov-díj átadó ünnepségének idején még börtönben volt. 1997-

ben óriási nemzetközi nyomásra Vejt kiengedték cellájából és feltették egy, az

USA-ba tartó repülőgépre. Vej szerint nem szabadon engedték – száműzetése

újabb büntetés.

Ma Washingtonból irányítja a Vej Csing-seng Alapítványt, a Tengerentúli Kínai

Demokratikus Koalíciót (Overseas Chinese Democracy Coalition) és az Ázsiai

Demokrácia Szövetséget (Asia Democracy Alliance).

2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, amely felszólította a

kínai hatóságokat, hogy engedjék szabadon az összes bebörtönzött emberijog-

védőt.

2014-ben, a Tienanmen téren történt események 25 éves évfordulóján egy

megemlékező cikket tett közzé, amelyben megerősítette abbéli hitét, hogy Kína

végül el fogja érni a demokráciát. A cikkben többek között a következőket írta:

„Nincs kétségem afelől, hogy a kínai nép az 1989-es hősök példájából erőt merítve

meg fogja találni a demokráciához vezető utat”.

1995

LEILA

ZANA

1991-ben LEILA ZANA először szerzett kurd nőként képviselői helyet

a török parlamentben. Politikai kiállása miatt 10 évet töltött börtönben, mivel a

török bíróság úgy ítélte meg, hogy tevékenysége árt az ország egységének.

15 évesen feleségül ment Diyarbakir korábbi polgármesteréhez, Mehdi

Zanához, akit az 1980-as évek katonai uralma idején „szeparatizmus” vádjával

börtönbüntetésre ítéltek. 23 évesen kezdte meg tanulmányait: három év alatt

elvégezte az általános és középiskolát, majd kéretlenül is vezető szerepbe került,

mivel személyes fejlődését lényegében azonosnak tekintették a kurd népesség

alapvető jogainak érvényesítésével. Miután elsöprő többséggel parlamenti

képviselővé választották, botrányt okozott az eskütételkor azzal, hogy kurd

nyelven mondta el a következő mondatot: „Eskümmel a török és a kurd nép

közötti testvériséget szolgálom”. Akkoriban a kurd nyelv nyilvános használata

bűncselekménynek számított.

1994-ben megfosztották parlamenti mentelmi jogától, és „hazaárulás és a

fegyveres Kurdisztáni Munkáspártban (PKK) való tagság” vádjával – amit tagadott

– 15 év börtönre ítélték.

Az Európai Parlament 1995-ben az emberi jogokért való bátor kiállásáért,

valamint a török kormány és a törökországi kurd népesség közötti konfliktus

békés, demokratikus megoldása melletti elkötelezettségéért Leila Zanának ítélte

a Szaharov-díjat.

2004-ben, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg, hogy Zana

számára nem biztosították a tisztességes és független tárgyaláshoz való jogot,

Zana végre személyesen szólhatott az Európai Parlamenthez, amikor átvette a

Szaharov-díjat.

2012-ben újabb 10 év börtönbüntetésre ítélték „terrorista propaganda

terjesztéséért”. Mivel 2011-ben újraválasztották parlamenti képviselőnek, 2015-ig

mentelmi jog védi.

2012-ben Zana találkozott Erdoğan miniszterelnökkel, miután nyilvánosan hangot

adott abbéli reményének, hogy a miniszterelnök megoldást fog találni a kurd

kérdésre. Kezdeményezése a PKK és a török kormány közötti tárgyalási folyamat

alapjául szolgált, és ennek köszönhetően a PKK vezetője, Abdullah Öcalan 2013

márciusában történelmi jelentőségű nyilatkozatában felszólította a PKK-t, hogy

a fegyveres ellenállás helyett válasszák a demokratikus politikai küzdelmet. Leila

Zana továbbra is aktívan közreműködik a jelenleg is tartó békefolyamatban.

2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján és annak

zárónyilatkozatában arra szólította fel a hálózatot, hogy üdvözöljék „a török

kormány és a bebörtönzött kurd vezető, Abdullah Öcalan közötti, folyamatban

levő béketárgyalásokat, melyek célja, hogy tartós megoldást találjanak az

évtizedek óta tartó kurd konfliktusra”.

1994

TASZLÍMA

NASZRÍN

Az 1962-ben, Bangladesben született TASZLÍMA NASZRÍN a nők

elnyomását bíráló erőteljes írásairól és a vallási fundamentalizmus ellen irányuló

kíméletlen bírálatairól ismert. Az írónőt, aki 13 éves korában kezdett el írni,

kényszerszáműzetése és a meggyilkolására felszólító számos fetva sem tántorította

el ügyétől. A díjnyertes írónő műveit a világ harminc nyelvére fordították le.

Taszlíma Naszrín hivatását tekintve orvos, világi humanista és emberi jogi aktivista,

aki erősen kötődik bengáli identitásához. Gondolatai és elképzelései miatt

azonban egyes könyveit betiltották Bangladesben, őt pedig mind Bangladesből,

mind az Indiában található Nyugat-Bengál területéről kitiltották.

1994-ben, amikor megkapta a Szaharov-díjat, már Európában – azon belül

Franciaországban és Svédországban – élt száműzetésben. A díj átvételekor tartott

beszédében azt mondta, a világ olyan részéből jön, ahol elviselhetetlenek a

társadalmi feszültségek és az emberek problémái. Íróként nem hunyhat szemet az

emberek éhezése és mindennapi szenvedése fölött.

Néhány évvel később, 1998 szeptemberében Taszlíma Naszrín visszatért

Bangladesbe, halálos beteg édesanyjához. Mihelyt elterjedt hazatérésének

híre, a vallási fundamentalisták újra az írónő halálát követelték. Egy bíróság

elfogatóparancsot adott ki ellene és vagyonelkobzással fenyegette. Az Európai

Parlament meghallotta Taszlíma Naszrín segélykérését, és felszólította a

bangladesi kormányt az írónő életének és biztonságának garantálására. A

folyamatos fenyegetések miatt Taszlíma Naszrín 1999 januárjában ismét hazájának

elhagyására kényszerült. Jelenleg Újdelhiben él, mivel 2011-ben a kalkuttai

elöljárók által kiadott fetva miatt el kellett hagynia az általa második otthonának

tekintett Bengált is. 2014-ben a bangladesi Nemzeti Emberi Jogi Bizottság

támogatta, hogy hazatérhessen. Az írónő, aki valamennyi vallás szélsőségesei

ellen szót emelt, 2013 júniusában az Európai Parlamentnél tett látogatása

során sürgette, hogy az iszlám fundamentalizmus terjedésének ellensúlyozása

érdekében támogassák a bangladesi világi mozgalmakat.

2013 novemberében részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.

Az OSLOBOĐENJE egy bosnyák napilap. Neve azt jelenti: felszabadulás,

és a lap mentőövet jelentett azok számára, akiket a volt Jugoszláviában kirobbant

háború idején az 1992 és 1996 közötti ostrom Szarajevóban ért, mivel egy nap

kivételével minden nap sikerült megjelentetni.

Az Oslobođenje (Felszabadulás) bosnyákokat, boszniai szerbeket és boszniai

horvátokat egyaránt alkalmazott. Az alkalmazottak közül senki sem hagyta

ott az újságot a háború kirobbanásakor, annak ellenére, hogy felajánlották

nekik a lehetőséget. Maradtak, és küzdöttek azért, hogy fenntartsák városuk

és országuk egységét és etnikai sokszínűségét, meghazudtolván a Nagy-

Szerbiával kapcsolatos propagandát, amely szerint szerbeknek, horvátoknak és

muzulmánoknak lehetetlen békében együtt élniük.

A háború végére a 75 bátor újságíró közül, akik naponta kockáztatták az életüket,

5-öt megöltek, 25-öt pedig megsebesítettek. Mindegyiküket érte személyes

tragédia, többüknek meghaltak szeretteik, és sokkolták őket a gyilkosságok,

amelyekkel nap mint nap szembesülniük kellett.

Az Oslobođenje szerkesztőségét, amely Szarajevó egyik legveszélyesebb háborús

övezetében volt, porig rombolták. A személyzet egy óvóhelyre költözött, régi Ladák

motorjaiból áramfejlesztőt rögtönöztek, és minden nap orvlövészek golyói elől

bujdokolva mentek be dolgozni. A fegyveresek olyan közel voltak hozzájuk, hogy

hallották, amikor azok egymással beszélgettek vagy énekeltek.

„Minden igyekezetünk Bosznia-Hercegovina halála, megosztása, a térképről való

nyomtalan eltörlése ellen irányult” – mondta Zlatko Disdarević, az egyik akkori

szerkesztő.

Az Oslobođenje munkatársai mindennapi munkájukat ellenállásuk szimbólumává

tették. Amikor az újságkihordók túl veszélyesnek ítélték az újságok kiszállítását,

maguk az újságírók vitték ki azokat, és amikor az Oslobođenje 700 kioszkból álló

boszniai hálózatát porig égették, a híreket tartalmazó oldalakat kivágták, elfaxolták,

majd összeragasztották, hogy a támadás alatt álló más városok mint például Mostar

polgárai is elolvashassák őket.

A World Press Review az Oslobođenje munkatársait 1993-ban az év nemzetközi

szerkesztőivé választotta „bátorságukért, állhatatosságukért és az újságírás

alapelvei melletti kiállásukért”, és később számos további újságírói díjat is

elnyertek.

2006-ban a lapot megvásárolta a város két jelentős vállalkozása, és az új honlap

kijelenti, hogy bár a szervezet nagymértékben átalakult, „a szabadság és az

igazságosság iránti elkötelezettsége szilárd maradt”.

A Szaharov-díj hálózat 2013. évi konferenciáján az Oslobođenjét annak szerkesztője,

Vildana Selimbegović képviselte. Ő egyike azoknak a munkatársaknak, akik már a

háború idején is a lapnál dolgoztak, és bár megviselték az események, továbbra is

elkötelezetten végzi munkáját.

1993

OSLOBOĐENJE

A „MADRES DE LA PLAZA DE MAYO” (a Május téri anyák)

hosszú éveken keresztül egységben képviselték harcukat és amiatti bánatukat,

hogy sohasem találták meg eltűnt gyermekeiket. E mozgalom, amelyet az argentin

„piszkos háború” (1976–1983) idején eltűnt gyermekeiket kereső anyák indítottak,

segített megdönteni az országot uraló katonai rendszert, és azért is küzdött,

hogy perbe fogják és bebörtönözzék az emberiesség elleni bűncselekmények

elkövetéséért felelős személyeket.

Az anyák közé tartozni egyet jelentett azzal, hogy félelemmel, fenyegetésekkel,

erőszakkal és letartóztatásokkal kellett szembenézni egy olyan országban, ahol a

nőktől elvárják, hogy csendben tűrjék az őket érő igazságtalanságokat. Táblákon

vitték magukkal eltűnt gyermekeik képét és nevét, valamint azon követelésüket,

hogy visszakaphassák őket. Abban az időben, amikor még az is tilos volt, hogy

többen, egy csoportban álljanak, az anyák első tiltakozásuk alkalmával lassan,

az óramutató járásával ellentétes irányban körbe sétáltak a Május téren. Az első

tiltakozást tizennégy anya tartotta, de később százával csatlakoztak hozzájuk és

az általuk képviselt passzív ellenálláshoz – még akkor is, amikor néhányuk „eltűnt”.

2014-ben a Madres 13 évet és 1900 demonstrációt tudott maga mögött, mióta

1977. április 30-án nyilvánosan elítélték gyermekeik eltűnését, és azóta minden

csütörtökön közösen tüntetnek. A mozgalom 1986-ban két részre, a „Május téri

anyák Alapító Vonalra” (Madres de Plaza de Mayo Founding Line) és a „Május téri

anyák Egyesületre” (Madres de Plaza de Mayo Association) szakadt, noha mindkét

csoport tagjai között megtalálhatók a Madres alapítói.

2014 júliusában az Alapító Vonal tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy Kirchner elnök

pártjának képviselői törvényjavaslatot terjesztettek be arra vonatkozóan, hogy az

anyák fehér fejkendőjét a zászló és a nemzeti himnusz mellett argentin nemzeti

jelképnek minősítsék, mivel mozgalmuk aktív ellenállási mozgalom és a kendő a

gyermekeik iránt érzett szeretetüknek a jele. A Hebe Bonafini által vezetett Madres

Egyesület támogatta a tervet.

A Madres Egyesület azon dolgozik, hogy a csoport által alapított Népi Egyetem

a Május Téri Anyák Emberi Jogi Állami Egyetemi Intézményévé alakuljon. Ezt a

lépést – politikai ellenállás dacára – már jóváhagyta a szenátus és a képviselőház

két bizottsága. A csoport városi projekteken is dolgozik.

2014-ben a gázai háború kirobbanásakor Bonafini szolidaritását fejezte ki a

palesztin nép, különösen a palesztin anyák felé, akik a legtöbbet szenvednek és

mindent megtesznek azért, hogy megvédjék gyermekeiket.

1992

LAS MADRES

DE LA PLAZA

DE MAYO

© 2

005

Jo

hn

Isaa

cso

n

1991

ADEM

DEMAÇI

Az 1936-ban, a koszovói Prištinában született író, ADEM DEMAÇI

életének jelentős részét (1958 és 1990 között) börtönben töltötte a koszovói

albánok alapvető jogaiért folytatott küzdelméért és azért, mert kimondta az

igazságot a kétmillió koszovói albánnal szembeni szerb elnyomásról.

„Kimondhatjuk, hogy a világban, amelyben élünk, a szabad szó az első

elengedhetetlen feltétel a demokráciához vezető úton. Szabad szó nélkül nincs

párbeszéd, párbeszéd nélkül nem lehet megtalálni az igazságot, az igazság nélkül

pedig nem lehetséges a haladás” – vallotta.

Szabadon bocsátása után Adem Demaçi átvette az Emberi Jogok és

Szabadságjogok Védelmének Tanácsa vezetését. 1996-ban szerepet vállalt a

politikai életben és csatlakozott a Koszovói Parlamenti Párthoz (PPK), amelynek

elnöke lett. Nyílt tiltakozásra szólított fel a szerb rendszer ellen, mondván, hogy

az erőszakmentesség nem szükségszerűen jelent passzivitást, és jól látható,

ugyanakkor erőszakmentes tiltakozó kampányt indított a szerb vezetés ellen.

Ennek keretében felhívást intézett a koszovóiakhoz, hogy öt percre kapcsolják le a

lámpáikat és egy percig álljanak mozdulatlanul az utcán, ugyanabban az időben.

A koszovói háború idején, 1998-tól 1999-ig a Koszovói Felszabadítási Hadsereg

(UCK) politikai képviselője volt, és Koszovóban maradt, míg más vezetők elhagyták

az országot.

A háború után elsősorban az etnikai megbékélés és a menekültek hazatérése

ügyének szentelte figyelmét. Átvette a Bizottság a Kölcsönös Megértésért,

Toleranciáért és Együttélésért elnökségét. Ebben a testületben Koszovó minden

etnikai csoportja képviselteti magát, „mert Koszovó mindenkié” és „mert mi [...]

egy szabad, demokratikus és etnikailag sokszínű társadalmat akarunk”.

Adem Demaçi mind a mai napig vezető politikai személyiség Koszovóban, aki 2014

júniusában a két ország és általában az albánok megerősödése felé tett lépésként

üdvözölte Koszovó és Albánia történelmi jelentőségű első közös kormányülését.

„Koszovónak és Albániának ezt a lépést már sokkal korábban meg kellett volna

tennie, de jobb későn, mint soha” – nyilatkozta egy koszovói napilapnak, és

felhívást tett egy olyan alap létrehozására, amelynek célja a jelenleg is Szerbiában

élő albánok támogatása.

Életkora és egészségügyi okok miatt nem tudott részt venni a Szaharov-díj hálózat

2013-as értekezletén, melyet a díj létrehozásának 25. évfordulója alkalmából

rendeztek.

1990

AUNG SZAN

SZÚ CSI

© P

lato

n/T

run

k A

rch

ive

AUNG SZAN SZÚ CSINAK a burmai/mianmari demokratikus

mozgalom vezetőjeként folytatott tevékenységét 1990-ben ismerték el Szaharov-

díjjal. Személyesen azonban végül csak huszonhárom évvel később, 2013. október

22-én vehette át a gondolatszabadságért adományozott Szaharov-díjat.

Az Európai Parlamentben tartott ünnepségen a 28 tagállam választott képviselői

előtt tartott beszédében Aung Szan Szú Csi szenvedélyesen kiállt a demokratikus

értékek mellett és hangsúlyozta, hogy Burmában a demokratikus átmenet még

messze nem teljes. Mint elmondta, a jelenlegi alkotmány kiváltságos szerepet

biztosít a katonaságnak, amit meg kell reformálni ahhoz, hogy garantálni

lehessen a burmai polgárok arra vonatkozó jogát, hogy „úgy éljenek, ahogyan azt

a lelkiismeretük parancsolja” és hogy „maguk alakíthassák sorsukat”.

Azt kérte a nemzetközi közösségtől, hogy továbbra is támogassák a demokrácia

és az emberi jogok fejlesztését Burmában, és megköszönte az Európai Parlament

ebben régóta nyújtott támogatását.

Édesapja a független Burma nemzeti hősének tartott Aung Szan, aki Szú Csi

kétéves korában gyilkosság áldozatává vált, édesanyja pedig Khin Csi, tekintélyes

burmai diplomata volt. 1988-ban a külföldön élő Szú Csi visszatért Burmába, hogy

haldokló édesanyját ápolja, és ekkor szemtanújává vált a Ne Win katonai uralma

ellen tiltakozókkal szembeni brutális fellépéseknek. A mészárlások arra késztették,

hogy erőszakmentes küzdelmet indítson a demokráciáért és az emberi jogokért.

1990-ben az általa vezetett Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű párt elsöprő

többséggel megnyerte a választásokat, ám a katonai junta nem csak hogy nem

volt hajlandó a hatalmát átadni, hanem letartóztatásokkal és véres megtorlásokkal

csapott le a párt képviselőire és támogatóira. Szú Csi az 1990 után következő

két évtized nagy részét börtönben vagy házi őrizetben töltötte, és ez idő alatt a

hatóságok nem adtak a férjének beutazási vízumot, hogy meglátogathassa őt

Burmában, annak ellenére, hogy a férjénél rákot állapítottak meg. Inkább Szú Csit

ösztönözték arra, hogy hagyja el az országot, ő azonban ezt megtagadta, mivel

attól félt, hogy nem engedik majd visszatérni, így többet nem látta férjét, aki

1999-ben elhunyt.

Még házi őrizetben élte meg az országban két évtizedes szünet után, 2010-ben

megrendezett következő választást, de hat nappal azután szabadon engedték. Az

ország demokratizálódásának megindulását követően, 2012 áprilisában jelöltként

indult az időközi parlamenti választáson, amelyen pártja a 45-ből 43 képviselői

helyet elnyert, amivel ő lett a parlamenti ellenzék vezetője.

Aung Szan Szú Csi jelenleg az alkotmány reformjáért küzd, amely lehetővé tenné

számára, hogy induljon az ország elnökválasztásán.

ALEXANDER DUBČEK (1921–1992) az 1968-ban Csehszlovákiában

zajlott, prágai tavasz néven ismertté vált reformmozgalom meghatározó alakja

volt.

Dubček olyan családban nőtt fel, amely elkötelezett volt a szovjetunióbeli

szocializmus építése mellett, és 1939-ben titokban belépett a kommunista

pártba, valamint a németbarát szlovák állam ellen szerveződő illegális ellenállási

mozgalomhoz is csatlakozott.

Amikor 1968-ban a hithű kommunista Dubčeket kinevezték a Csehszlovák

Kommunista Párt új főtitkárává, a kommunista rendszer liberalizálását tűzte ki

céljául.

Számos reformot hajtott végre: biztosította a nagyobb fokú sajtószabadságot,

rehabilitálta a sztálini időszak politikai tisztogatásainak áldozatait, gazdasági

reformokat kezdeményezett és elindította a csehszlovák politikai élet átfogó

demokratizálását. Reformjait azonban nem nézték jó szemmel Moszkvában, és

az emberarcú szocializmus megteremtésére irányuló törekvéseit 1968. augusztus

21-én a Varsói Szerződés tankjai söpörték el, amelyek átvették a hatalmat

Prágában. Dubčeket elfogta a KGB, majd a Kremlbe vitték, ahol rövid ideig fogva

tartották.

1970-ben hazaárulással vádolták meg, megfosztották hivatalától és kizárták

a Csehszlovák Kommunista Pártból. Tizenöt éven át hétköznapi munkásként

élt, és csak 1988-ban tért vissza a közéletbe, hogy polgári jogi aktivistaként

tevékenykedjen.

Amikor 1989. november 22-én kitüntették a Szaharov-díjjal, Dubček még az emberi

jogaitól megfosztott polgár volt,1 de néhány nappal később, november 28-án a

bársonyos forradalom megdöntötte a rendszert és a Csehszlovák Kommunista

Párt feladta a hatalmat.

„Határozott meggyőződésem, hogy a szabadságnak az a »fuvallata« volt a jelenleg

Kelet-Európában és magában Csehszlovákiában végbemenő békés forradalmak

előzménye, amelyet a csehek és a szlovákok Dubček irányítása alatt élveztek” –

írta Szaharov a Parlamenthez címzett üzenetében 1989. december 10-én, négy

nappal halála előtt.

Az 1989-es csehszlovákiai forradalom után Dubčeket a Szövetségi Gyűlés elnökévé

választották, amely tisztséget 1989 és 1992 között töltötte be. 1990 januárjában, a

Szaharov-díj átvételekor a Parlamentben tartott beszédében Dubček kijelentette,

hogy az országát alkotó nemzeteket „még történelmük legnehezebb pillanataiban

sem hagyta el az az érzés, hogy részesei az emberiség szabadságért folytatott

nagyszerű küzdelmének” és hogy a prágai tavasztól a bársonyos forradalomig „a

szabadság, a szuverenitás és a társadalmi igazságosság eszméi mindvégig életben

maradtak”.

Alexander Dubček 1992 novemberében egy autóbalesetben életét vesztette.

1989

ALEXANDER

DUBČEK

1 A Szaharov-díj: 25 év – az Európai Parlament a gondolatszabadságért, az Európai Parlament Irattára és Dokumentációs Központja, CARDOC-füzetek, 11. szám, 2013. november, 55. o.

© C

TK P

ho

to/I

go

r Zeh

l

1988

NELSON

ROLIHLAHLA

MANDELA

Miként maga Mandela mondta: „az életben nem az a puszta tény a lényeg, hogy

éltünk, hanem az, hogy mit tettünk hozzá mások életéhez”.

NELSON MANDELA 95 éves korában, 2013. december 5-én hunyt el

johannesburgi otthonában. Halála világszerte mély gyászt váltott ki, de mindenütt

ünnepelték életét, melyet a szabadságnak és demokráciának szentelt.

1988-ban ő volt az első – Anatolij Marcsenkóval, a szovjet ellenzéki gondolkodóval

együtt –, akit az Európai Parlament a Szaharov-díjjal kitüntetett. Díjazása

idején még házi őrizetben tartotta a dél-afrikai apartheid rezsim, amely 27 évre

bebörtönözte a rasszizmus ellen folytatott harca miatt.

Mandela az Afrikai Nemzeti Kongresszus aktív tagja volt, és részt vett Dél-

Afrika első fekete ügyvédi irodájának megnyitásában, amely a rezsim általi

elnyomás növekedésével egyre harcosabbá vált. 1964-ben életfogytiglani

szabadságvesztésre ítélték, és végül 1990-ben engedték szabadon, ahogy a

nemzetközi és a hazai nyomás hatására az apartheid rezsim elkezdett összeomlani.

Szabadon bocsátása után nem sokkal Mandela arról beszélt az Európai

Parlamentben, hogy egy igazságos és tartós megoldással Dél-Afrikát „egységes,

demokratikus és a rasszizmustól mentes országgá” kell átalakítani. Minden,

ami nem ér fel ezzel, „a számtalan dél-afrikai és régióbeli hazafi emlékének

megsértését jelenti, akik életüket áldozták ezért a mai percért, amikor határozottan

kijelenthetjük, hogy már látjuk az apartheid rendszer végét”.

Az 1990-es években – 1994–1999 között elnökként – Mandela irányította

Dél-Afrika apartheidből egy faji szempontból befogadó demokráciává való

átalakítását, küzdve az „igazságért és megbékélésért”, amely a békéhez vezető

utat jelenti.

2013-ban bekövetkezett halálakor világszerte számtalan ember kifejezte Mandela

iránti tiszteletét, többek között a Szaharov-díj hálózat tagjai is.

„A mai napon Dél-Afrika atyját veszítette el, a világ pedig egy hőst. Napjaink egyik

legnagyobb személyisége előtt rovom le ma tiszteletemet. Nelson Mandela ma

eltávozott közülünk, de öröksége mindig velünk marad.” – ezekkel a szavakkal

búcsúzott Mandelától Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke és a Szaharov-

díj hálózat társelnöke.

„Megértette velünk, hogy senkit sem szabad büntetni a bőrszínéért, vagy azért,

hogy milyen körülmények közé született. Arra is rádöbbentett minket, hogy igenis

képesek vagyunk megváltoztatni a világot, képesek vagyunk megváltoztatni

azzal, hogy megváltoztatjuk az emberek szemléletét és felfogását” – mondta róla

Aung Szan Szú Csi.

„Nelson Mandela egyedülálló, áldozatkész és méltóságteljes életet élt és egy

politikai zseni volt, aki békés úton véget vetett a modern idők egyik legnagyobb

gonoszságának” – mondta Kofi Annan.

ANATOLIJ MARCSENKO (1938–1986) az egykori Szovjetunió egyik

legismertebb ellenzéki gondolkodója volt. A csisztopoli börtönben hunyt el,

miután három hónapig éhségsztrájkot folytatott az összes szovjet lelkiismereti

fogoly szabadon bocsátásáért.

„Marcsenko hősies életével és munkásságával rendkívüli mértékben hozzájárult a

demokrácia, a humanizmus és az igazságosság ügyéhez” – írta róla maga Andrej

Szaharov a Parlamenthez címzett levelében, melyben kitüntetését javasolta.

Anatolij Marcsenko csak 48 éves volt, amikor meghalt, de életéből több mint 20

évet börtönben vagy belső száműzetésben töltött. A halálát követő nemzetközi

felháborodás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Mihail Gorbacsov, a kommunista

párt főtitkára 1987-ben végre engedélyezte a lelkiismereti foglyok tömeges

szabadon bocsátását.

Marcsenko 1966-ban írt Tanúvallomás című önéletrajzi művével szerzett széles

körű ismertséget, amelyben az általa a szovjet munkatáborokban és börtönben

eltöltött időszakot írja le. Ez volt az első könyv, amely beszámolt a sztálini időszakot

követő munkatáborokról és börtönökről, és ráébresztette a világot a valóságra:

arra, hogy a Gulag-táborok időszaka Sztálin halálával nem ért véget.

A könyv megjelenése ahhoz vezetett, hogy Marcsenkót szovjetellenes propaganda

miatt ismét börtönbüntetésre ítélték. Mielőtt azonban 1968-ban ismét

bebörtönözték volna, ellenzékiként nyilvánosan elítélte a politikai foglyok fogva

tartásának körülményeit. 1968 júliusában a médiának címzett nyílt levelében

figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni, hogy a prágai tavasz

folytatódjon, amely jóslata be is vált, mivel augusztusban a Varsói Szerződés

államainak tankjai bevonultak Csehszlovákiába, és ezt követően Marcsenkót ismét

börtönre, majd száműzetésre ítélték.

Minél nagyobb volt azonban az elnyomás, annál erősebb volt Marcsenko

akaratereje a cselekvésre. Andrej Szaharovval és a csoport jelenlegi vezetőjével,

Ljudmila Alekszejevával közösen megalapították a befolyásos Moszkvai Helsinki

Csoportot. A csoportot 1976-ban alapították meg annak érdekében, hogy

figyelemmel kísérje, hogy a Szovjetunió betartja-e az 1975-ös Helsinki Záróokmány

emberi jogi záradékait, mely az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet

első okmánya volt és azzal a céllal jött létre, hogy javítsa a kommunista tömb és a

Nyugat közötti kapcsolatokat.

Utoljára 1980-ban tartóztatták le és börtönözték be Élni, mint bárki más című,

utolsó könyve kiadásáért. A kiszabott 15 éves büntetést azonban már nem élte túl.

Marcsenko díját 1988-ban özvegye, Larissza Bogoraz vette át, aki maga is aktivista

és Szaharov-díjra jelölt.

1988

ANATOLIJ

MARCSENKO

© In

styt

ut

Sach

aro

wa

w M

osk

wie

intézkedések alapjául szolgálnak, és esetenként közvetlen hatást gyakorolhatnak

az érintett kormányok intézkedéseire.

A Parlament jogalkotói hatáskörei lehetővé teszik a harmadik országokkal

kötendő megállapodások megakadályozását, ha ezek az országok súlyosan

megsértik az emberi jogokat és a demokratikus elveket. A Parlament megköveteli

a megállapodásokba szisztematikusan felvett emberi jogi záradékok szigorú

betartását. 2011 áprilisában a Parlament felszólította az EU-t az EU és Szíria

között társulási megállapodással kapcsolatos tárgyalások felfüggesztésére.

2011 szeptemberében részlegesen felfüggesztették az EU Szíriával kötött

együttműködési megállapodását mindaddig, „amíg a szíriai hatóságok véget nem

vetnek az emberi jogok szisztematikus megsértésének”. A szíriai konfliktus 2014-

ben is folytatódott és az EU megerősítette a korlátozó intézkedéseket.

Az EU minden évben jelentést ad ki az emberi jogok és a demokrácia világbeli

helyzetéről, amelyet a Parlament megvizsgál. A Parlament ezenkívül

megerősítette az emberi jogok védelmezésében betöltött szerepét azáltal,

hogy támogatja a parlamenti demokráciát és a parlamenti politikai párbeszédet,

meghallgatásokat szervez harmadik országbeli civil társadalmi szervezetek

képviselői számára, és eseti küldöttségeket küld, hogy azok a terepen mérjék fel

az emberi jogok helyzetét. Az Európai Parlament és a harmadik országok közötti

politikai párbeszéd legfőbb fórumai a következők: az AKCS–EU Közös Parlamenti

Közgyűlés, az Unió a Mediterrán Térségért Parlamenti Közgyűlés, az Euro–Latin-

amerikai Parlamenti Közgyűlés (EuroLat), valamint a kelet-európai partnerekkel

működő Euronest Parlamenti Közgyűlés.

A Parlament költségvetési hatáskörei révén jelentős mértékben növelte a

demokráciát támogató és emberi jogi programok tekintetében előirányzott

forrásokat, és elérte, hogy a demokrácia és az emberi jogok világszintű

előmozdításának finanszírozási európai eszköze folytassa működését.

E kulcsfontosságú pénzügyi és szakpolitikai eszköz révén az EU hozzájárul a

demokrácia és a jogállamiság fejlesztéséhez és megszilárdításához, az emberi

jogok és az alapvető szabadságok világszerte történő tiszteletben tartásához,

valamint az emberi jogi jogvédők támogatásához és védelméhez az egész világon.

EURÓPAI UNIÓ:

AZ EURÓPAI

PARLAMENT

SZEREPE AZ EMBERI

JOGOK TERÉN

A közvélemény-kutatások szerint az uniós polgárok úgy vélik, hogy az emberi jogok

olyan értéket képviselnek, amelyet az Európai Parlamentnek kiemelten védenie

kell. Az Európai Parlament gyakran tesz konkrét kezdeményezéseket, többek között

a kínzás megszüntetése, az emberi jogi jogvédők védelme, a konfliktusmegelőzés,

a nők és gyermekek jogainak előmozdítása, a kisebbségek védelme, a bennszülött

népek és a fogyatékkal élők jogainak védelme érdekében. Aktívan támogatja a

kivégzésekre vonatkozó ENSZ-moratóriumra és a halálbüntetés egész világon való

eltörlésére irányuló kampányt, valamint a Nemzetközi Büntetőbíróság küzdelmét

a népirtás, a háborús bűnök és az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények

büntetlenségével szemben. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének célja,

hogy biztosítsa az emberek alapvető jogainak védelmét és az emberi méltóság

megőrzését.

Az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség,

a jogállamiság és az emberi jogok védelmének elvét az Európai Unióról szóló

szerződés foglalja magában. Ezek az elvek jogilag kötelező erővel bírnak. Az ezen

értékeket súlyosan megsértő tagállamok – az Európai Parlament hozzájárulásával

– az EU szerződéseiből eredő jogok felfüggesztésével szembesülhetnek.

Az emberi jogokat az Európai Unió Alapjogi Chartája tartalmazza, amely 2009-

ben, a Lisszaboni Szerződéssel lépett hatályba. Ez a szerződés ezenkívül jogalapot

biztosított az EU egésze számára, hogy az emberi jogok európai egyezményének

(EJEE) részes felévé váljon. Az EU mind a 28 tagállama ratifikálta az egyezményt.

Az, hogy az EU csatlakozik az emberi jogok európai egyezményéhez, bezár egy

kiskaput az emberi jogok védelme terén és fokozza az összhangot az Európa

Tanács és az EU emberi jogi rendszerei között.

A közös kül- és biztonságpolitikában és a fejlesztési együttműködési politika

kidolgozása során az uniós jog célkitűzése „a demokrácia és a jogállamiság

fejlesztése és megerősítése, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok

tiszteletben tartása”. E célkitűzéseket egyértelműen beépítették az uniós

jogba, nagyrészt az Európai Parlament munkájának köszönhetően. Az Európai

Unió harmadik országokkal fenntartott kapcsolataiban köteles előmozdítani

a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogok és alapvető szabadságok

egyetemességét és oszthatatlanságát, az emberi méltóság tiszteletben tartását,

az egyenlőség és szolidaritás elvét, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmánya

és a nemzetközi jog alapelveinek tiszteletben tartását.

A Külügyi Bizottság keretében működő Emberi Jogi Albizottság felelős az emberi

jogokkal kapcsolatos parlamenti munkáért. Jelentéseit és állásfoglalásait a Külügyi

Bizottság fogadja el. A Fejlesztési Bizottság szintén rendszeresen megvitatja az

emberi jogok fejlődő országokbeli helyzetét.

A Parlament plenáris ülése minden hónapban napirendre veszi a harmadik

országokban elkövetett emberi jogi jogsértések sürgős eseteit, különös tekintettel

az egyéni esetekre. Az Európai Parlament állásfoglalásai gyakran az Európai Unió

Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Külügyi Szolgálat által végrehajtott

AZ EURÓPAI

PARLAMENT CÍMEI:

PARLEMENT EUROPEEN | EUROPEES PARLEMENT

Rue Wiertz 60, B-1047 BRUXELLES,

Wiertzstraat, 60, B-1047 BRUSSEL

Telefon: +32 2 284 2111

Fax: +32 2 230 6933

PARLEMENT EUROPEEN

Plateau du Kirchberg

BP 1601 | L-2929 LUXEMBOURG

Telefon: +352 4300 1

Fax: +352 4300 24842

PARLEMENT EUROPEEN

1, avenue du Président Robert Schuman

BP 1024F | F-67070 STRASBOURG CEDEX

Telefon: +33 388 17 4001

Fax: +33 388 17 4860

Bővebb információk a következő honlapokon állnak rendelkezésre:

europarl.europa.eu

europarl.europa.eu/sakharov