A SZEMÉLY MINT MŰALKOTÁSDR. KOLLÁR JÓZSEF 2009.01.10.

Magyar Coachszövetség Közhasznú Alapítvány

Mentalizáció tárgy

A SZEMÉLY MŰALKOTÁS

A címben szereplő fogalmi metafora segítségével a lehetővé tesszük a coachee számára, hogy a másik személyre ne csupán mint eszközre, hanem mint öncélra tekintsen.

A személyeknek mint művészi alkotásnak az ontológiája ugyanis merőben más mint a használati tárgyakként kezelt embertársunké.

művészi alkotásnak

A másik személlyel való interakciónk szabályai (és a hozzá kapcsolódó stratégiák) alapjaiban megváltoznak, ha nem mint eszközhöz, hanem mint egyedi, csak rá jellemző stílussal bíró kvázi-műalkotáshoz közelítünk hozzá.

Moffet szerint „a műalkotásokat az különbözteti meg a többi élettelen tárgytól, hogy szerkezetük sajátosan van kialakítva, hogy megkönnyítsék az emberi élet tartalmainak belevetítését, és ezáltal könnyen megszemélyesíthetőek” (Moffet, 1975/1983, 413).

Nem azt állítja, hogy a műalkotások emberek, hanem azt, hogy „személyi tulajdonságokat testesítenek meg” (uo.), a képek a személyekhez hasonló szemantikai struktúrával bírnak.

Megfelelések

A SZEMÉLY MINT MŰALKOTÁS fogalmi metafora a következő megfelelésekre épül. A coach mint alkotó: önmagát vagy

másokat mint műalkotást létrehozó személy;

a coach mint befogadó: másokat vagy önmagát interpretáló személy;

a coachee mint naiv befogadó: más személyekhez és önmagukhoz mint műalkotásokhoz naiv módon közeledő személy;

Megfelelések

a coach mint kritikus: olyan személy, aki elméleti és gyakorlati ismeretekkel bír más személyeknek mint műalkotásoknak az értelmezéséhez;

az ontológiai coach mint művészetteoretikus és gyakorló kritikus: olyan személy, aki másoknak és önmagának mint műalkotásnak az ontológiája iránt érdeklődik.

Mentalizáció

Az ontológia coaching során a másik személynek mint műalkotásnak a befogadásához az empátia többszöröskorlát-elméletének egy általunk tovább fejlesztett változatát használjuk, amely alesete az úgynevezett mentalizációnak.

A mentaliázáció nem más, mint a saját és más elmék intencionális állapotainak, vagyis vélekedéseinek, hiedelmeinek, vágyainak, reményeinek, félelmeinek, örömeinek stb. olvasása.

A mentalizáció során tehát intencionális rendszerként kezeljük az adott entitást. Amikor a másik személy mint műalkotást értelmezzük, akkor az intencionális alapállás felvétele révén arra keressük a választ, hogy milyen módon reprezentálja önmagát és a külvilágot, azaz milyen az életstílusa.

Adler (1994, 44-61) szerint a kisebbrendűségi érzés meghaladás során a fölény megszerzésére törekszünk, és ezt mindenki a rá egyedül jellemző módon teszi.

A szuperioritás, a fölény célja minden egyénnél személyes és egyedi, pártalan, Azon alapul, amilyen értelmet az ember az életnek tulajdonít; és ez az értelem nem fejezhető ki szavakkal. Az ember életstílusára épül, és áthatja azt, mint valami különös dallam, amelyet az ember maga komponált. (…)

Valamely életstílus megértése hasonlatos egy költemény megértéséhez.

A költő kénytelen szavakat alkalmazni, de szándéka több a puszta szavaknál, amelyeket felhasznál.

Szándékainak nagyobb részét ki kell találnunk; a sorok közt kell olvasnunk. Így vagyunk ezzel a legmélyebb és legbonyolultabb kreatív teljesítménnyel, a személyes stílussal is (Adler, 1994, 51)..

 

A befogadó miközben interpretálja a másik személynek mint műalkotásnak a stílusát, nem csupán megért, hanem ráhangolódik, vagyis szimpatizálnia kell azzal a móddal, ahogyan a másik reprezentálja a világot, kifejezi önmagát.

Goldmannak az empátiáról kialakított elképzelése radikálisan szembehelyezkedett a meglehetősen széles körben elfogadott elméletelmélettel (EE), vagyis azzal a nézettel, ami szerint ahhoz, hogy a másik embernek mentális állapotokat tulajdoníthassunk, rendelkeznünk kell egy primitív elmeteóriával, melyet gyakran népi pszichológiának neveznek.

Goldman szerint ahhoz, hogy a másik cselekedeteit megértsük, nem kell elméletet kialakítanunk az értelmezni kívánt ágens elméjéről, elég, ha szimuláljuk viselkedését.

A szimulációs elmélet (SZE) szerint a mentalizáció során nem szükséges népi pszichológiával rendelkeznünk, hanem szimulálnunk kell az értelmezni kívánt személy hiedelmeit, vágyait, melyeket aztán a gyakorlati problémákat megoldó értelmi mechanizmusainkba táplálunk (input), majd a kimenő adatokra mint off-line állapotokra tekintünk, és az értelmezni kívánt másik embernek tulajdonítjuk őket.

Barnes és Thagard7 „Az empátia és az analógia" című cikkükben úgy vélik, hogy az empátiáról alkotott működőképes elmélet révén jobban megértenénk a (Goldman által inkább csak a teória szintjén bemutatott) mentális-állapot-tulajdonítás, azaz mentalizáció természetét és ezen keresztül természetesen (Crozier elképzelésével összhangban) a személyeknek mint művészi alkotásnak befogadását is.

Barnes és Thagard szerint érdemes az empátiát az analogikus gondolkodás speciális eseteként kezelni, mely megragadható az analógia többszöröskorlát-elmélete révén.

A szerzőpáros szerint, ha az empátiára mint az analogikus gondolkodás alesetére tekintünk, akkor el kell vetnünk az EE és az SZE szembeállítást: hiszen az empátia mindig szimuláció, de időnként elmélet-elméletet is magába foglal.

Az empátia abban az esetben csupán szimuláció, ha a másik mentális állapotát megvilágító analógia minden további nélkül, automatikusan előhívható a memóriából. Csupán akkor van szükség szabályalapú gondolkodásra, ha az empátia sikere érdekében konstruálnunk kell egy analógiát.

Az analogikus leképezés korlátai meghatározzák, hogy egy analógia valószínűleg mikor hívható elő a memóriából, illetve vélhetőleg mikor kell megkonstruálnunk.

Az analógia olyan komplex struktúrák közötti megfeleltetéseket létrehozó komputációs folyamat, mely nem csupán objektumok közötti kapcsolatokat, hanem relációk közti oksági viszonyokat is magába foglal.

Barnes és Thagard szerint az analogikus gondolkodás négy egymást követő szakaszra osztható: a szelekcióra, a leképezésre, az értékelésre és a tanulásra.

A célprobléma sikeres megoldása érdekében ki kell választani a legmegfelelőbb forrásanalógiát a rendelkezésre álló jelöltekből.

A problémamegoldó személy gyakorta a memóriájából előhívott emlékek közül szelektálhat, ez akkor következik be, ha olyan analógiákkal rendelkezik korábbi tapasztalatainak eredményeképpen, amelyek révén jól megvilágítható a cél, és nem kell új forrásokat konstruálnia.

Az ideális leképezések izomorfikusak, ilyenkor a cél és a forrás struktúrái között tökéletes a megfelelés, ugyanakkor egy jól működő analógiának nem szükséges feltétele a teljes izomorfia, bizonyos kényszerek esetén (melyekről a későbbiekben lesz szó) az analógia a tökéletlen megfelelések ellenére is működőképes.

Az értékelési szakaszban az analógiagyártó szemrevételezi, hogy az analógia hatásos-e, azaz megfelelő magyarázattal szolgál-e a célproblémára.

Végül a cél és a forrás analogikus viszonyából elvonatkoztatás révén olyan sémához jut, melyből képes tanulni és jövőbeli problémák megoldására használni az így nyert általános összefüggéseket.

Holyoak és Thagard9 szerint az analogikus gondolkodás négy szakaszát (a szelekció, a leképezés, az értékelés és a tanulás) három kognitív korlát szabályozza: a hasonlóság, a struktúra és a célok.

A hasonlósági korlát csak azokat a megfeleléseket engedélyezi, ahol a forrás és a cél perceptuálisan vagy szemantikailag hasonló.

A ló jobban hasonlít a kutyára, mint a krokodilra, mind kinézete alapján, mind pedig szemantikailag, hiszen a ló és a kutya egyaránt emlős.

A második korlát az, hogy a forrás- és célanalógiák között strukturális megfelelések legyenek, amelyek olyan magasabb szintű relációkat foglalnak magukba, mint például az okság vagy az implikáció.

A harmadik korlátot a célok jelentik: egy analógia értéke attól függ, hogy a segítségével mennyire sikerül az értelmezőnek elérnie előzetesen kitűzött célját, mely egyaránt lehet problémamegoldás, magyarázat vagy kommunikáció.

Egy analógia abban az esetben is lehet sikeres, ha csak részben felel meg a hasonlóság és a struktúra korlátainak.

A rendszerek közötti empatikus leképezés a két személy helyzetének, céljainak és emócióinak a megfeleltetésén alapszik. Egy adott SZE

személy SZ szituációban E

emóciót érez. Amikor te hasonló SZ' szituációban hasonló E' emóciót ereztél, akkor CS' cselekedet hajtottál végre, vagyis SZ' és E' együttesen CS'-t okozta. A fentiekből előre tudod jelezni azt, hogy egy adott SZE személy E emóciót érezve hasonló CS cselekedetet hajt majd végre.

Az empátia legfőbb jelentősége, hogy a célszemély érzelmeiből képesek vagyunk jövőbeli viselkedésére következtetni, vagy céljaiból és az éppen adott szituációból az érzelmeire.

Az analógia többszöröskorlát-elmélete szerint egy analógia sikere azon múlik, hogy képes-e eleget tenni a hasonlóság, a struktúra és a cél korlátainak, vagyis 1) a forrásanalógia által tartalmazott célok, szituációk

és érzelmek hasonlóak, mint a célanalógiában; 2) azonos struktúrájú a forrás és a cél; 3) a forrás és a cél közötti leképezés kielégíti a

„terapeuta" előzetes igényeit.

Amikor a fenti korlátok által támasztott követelményeknek képes automatikusan megfelelni az empatikus személy, akkor konnekcionista hálózat12 által modellált párhuzamos asszociatív, nem tudatos folyamatok játszódnak le az agyában, amelyekkel csak közvetett módon, érzelmein keresztül képes kommunikálni.

A tudást a hálózat csomópontjainak aktivitása reprezentálja, és nem a szemantikailag áttetsző szimbólumok.

A tudást tehát a rendszer egy részének aktív állapota képviseli, a tanulás pedig nem más, mint az eltérő súlyú ingerlés és gátlás újraelosztása az elméleti neuronok között.

A párhuzamos feldolgozás a tudatosság alatt, központi irányító nélkül (a szubszimbolikus szinten) megy végbe, gyorsan, de csak az evolúciós célt kielégítő pontossággal.

A párhuzamos feldolgozás automatizmusa révén az empatikus személy elsősorban olyan személyek érzelmi világának, illetve viselkedésének a megértésére képes, akiknek hasonló élményei voltak (pl. szülők, barátok). Ilyenkor a memóriájából előhívott emlékek révén szimulálja a másik személy

emócióit és viselkedését. Az empáta olyan off-line szimuláció eredménye, amelynek kimeneti állapotai emóciók. Az un. „lokális analógia" esetében nincs szükség semmiféle elméletre az értelmezni

kívánt személy elméjéről.

A „távoli analógiák" esetében, amikor a miénktől eltérő

szituációkat és célokat kell megértenünk (vagyis pusztán a szimulációs elmélet révén nem lehet pontosan megragadni a másik személy gondolatait vagy érzelmeit), elmélet-elméletre van szükségünk.

Ilyenkor a megfelelő analógiákat szabályalapú gondolkodás révén konstruáljuk meg, mely folyamatot a klasszikus kognitív architektúra13 teszi lehetővé.

A klasszikus rendszerben a tudást szemantikailag áttetsző szimbólumok reprezentálják.

A tudás a szimbólumokban és viszonyaikban reprezentálódik, a tanulás a szimbólumokban tárolt tudás ki terjesztése.

A klasszikus architektúrában a számítási műveletekben megtestesülő szabályok a jeleket szintaxisuk révén kombinálják. A soros feldolgozás tudatos, központi irányító által szabályozott (szimbolikus szinten zajló) folyamat, mely a párhuzamos feldolgozásnál lassúbb, de pontosabb.

Ebben az esetben nem vagyunk képesek emlékezetünkből előhívni olyan korábbi élményeket, melyek révén előre jelezhetjük a vizsgált személy viselkedését, ilyenkor olyan általunk korábban nem ismert szituációt kell elképzelnünk, melybe önmagunkat belehelyezve empátiát érezhetünk az idegen iránt.

A mindennapi mentálisállapot-tulajdonításnál mélyebb szintű interperszonális kapcsolat jön létre az empatikus projekciók révén. Mind a párhuzamos feldolgozás, mind pedig a szabályalapú megértés során szimulációs folyamatok játszódnak le, de míg az előbbi esetében ezek automatikusak és öntudatlanok, addig az utóbbinál a célszemély szimulációja sokkal teoretikusabb, mely explicit tudást eredményez.

Mások megértésekor időnként gyors, de nagy felbontású szimulációt használunk, máskor a szimuláció kiegészül a sokkal tudatosabb és pontosabb elméletelmélettel.

Az automatikus szimulációhoz akkor társul a szabályvezérelt gondolkodás, amikor az előbbi nem képes kielégíteni az analogikus leképezés korlátait.

A SZE és az EE közötti vita feloldható a közeli és a távoli analógia fogalmainak bevezetésével, az előbbi esetében SZE-ről beszélhetünk, az utóbbinál mindkettőre szükségünk van.

A távoli analógiák esetében a szimulációt megelőzi a lehetséges szituációk elképzelése, megkonstruálása.

Gyakorlat

Coachee: bordeline Kapcsolati instabilitás: DSM-IV(1). Kapcsolatokban a túlzott idealizálás és a leértékelés

közötti ingadozás Távolságtartás: DSM-IV(8). A valóságos vagy elképzelt elutasítás elkerülése érdekében

tett heves erőfeszítések (melyek a személyközi kapcsolataiban távolságtartásban nyilvánulnak meg, illetve nem tartja meg/nem ápolja hosszabb távon barátságait/kapcsolatait)

Gyenge önkontroll:: DSM-IV(4). A helyzetnek nem megfelelő heves düh, vagy a düh feletti kontroll hiánya, például gyakori indulathullámzások

Önkárosító inpulzivitás: DSM-IV(2). Minimum két területen megjelenő önkárosító impulzivitás a következők közül:

költekezés szexualitás alkohol-, túlzott gyógyszerfogyasztás vagy droghasználat falánk evés felelőtlen autóvezetés bolti lopás Öngyilkossági fenyegetőzések, gesztusok, öncsonkító viselkedés. (ismétlődő rendszerességgel) DSM-IV(5)

Érzelmi instabilitás: DSM-IV(3) Az alaphangulat depresszió, irritábilitás vagy szorongás felé való eltolódása, mely néhány

óráig, de legfeljebb néhány napig tart. Krónikus üresség- és unalomérzet. DSM-IV(7). Identitászavar: DSM-IV(6). Kifejezett és állandósult identitászavar az alábbiak közül

legalább két vonatkozásban: önkép szexuális orientáció hosszú távú célok, pályaválasztás barátok megválasztása

értékrend

Önkárosító inpulzivitás: DSM-IV(2). Minimum két területen megjelenő önkárosító impulzivitás a következők közül:

költekezés szexualitás alkohol-, túlzott gyógyszerfogyasztás vagy droghasználat falánk evés felelőtlen autóvezetés bolti lopás Öngyilkossági fenyegetőzések, gesztusok, öncsonkító viselkedés. (ismétlődő rendszerességgel) DSM-IV(5)

Érzelmi instabilitás: DSM-IV(3) Az alaphangulat depresszió, irritábilitás vagy szorongás felé

való eltolódása, mely néhány óráig, de legfeljebb néhány napig tart. Krónikus üresség- és unalomérzet. DSM-IV(7).

Identitászavar: DSM-IV(6). Kifejezett és állandósult identitászavar az alábbiak közül legalább két vonatkozásban:

önkép szexuális orientáció hosszú távú célok, pályaválasztás barátok megválasztása értékrend

A coach eszközei: mentalizáció vagy tudatolvasás elmélete 2002-ben született, a

Londonban élő magyar Peter Fonagy és munkatársai kutatásainak keretein belül. A terápiát, mely az eddigi terápiák közül a legsikeresebbnek bizonyult a borderline páciensek gyógyításában az elméleti alapok alapján 2004-ben Peter Fonagy dolgozta ki.

Segítségével megtanítják a BPD-vel rendelkező egyéneknek saját és mások érzéseinek, viselkedésének helyes értelmezését. Sikeres terápia esetén a BPD-vel rendelkező egyének többé nem vetítik ki kontrollálatlan intenzív érzéseiket, saját belső félelmeiket a környezetükben élő emberekre, szituációkba. A "mentalizációs-elmélet" lényege, hogyha a Borderline-betegeket egy terápia alkalmával megtanítják mentalizálni, azaz mások szándékait, viselkedését megérteni, akkor meggyógyulnak.

Az empátia többszöröskorlát-elmélete révén tekintsen magára és másokra mint műalkotásra.