Rudolf Steiner

A színek lényegéről

EGY SZÍNTAN VÁZLATA

TARTALOM

Előszó (Marié Steiner) 7

Bevezető (Maria Stmkosch) 10

1. előadás (1921.május 6.): A színélmény 13

2. előadás (1921.május 7.): A színek kép-természete

és fény-természete 31

3. előadás (1921.május 8.): Az anyagiságban megjelenő szín 47

A fordító utószava 68

Színes melléklet (vázlatok) 75

ELŐSZÓ

Ezeket az előadásokat Rudolf Steiner a Goetheanum-ban a „Színek lényegéről" tartotta festők számára. Szükséges hangsúlyoznunk, - ahogyan egy tanítványi körben tartott más szóbeli előadások kiadása esetében is, - hogy nem nyomtatásra szánt munkát tartalmaznak, hanem a pillanat feladatainak és követelményeinek átéléséből születtek. A tanító eleven beszélgetése ez a tanítványokkal, ami magában foglalja mindazt, ami a tanítványi körben élt kérdések és kívánságok vagy akár tisztázatlanságok formájában is, ami ismételt magyarázatokat tett szükségessé. Az előadásokat gyorsírással jegyezték le - s tudjuk, bizony, hogy eleven és tűzzel kimondott szavaknál nem könnyű elkerülni, hogy bizonyos részletek ne sikkadjanak el, vagy ne értelmeződjenek tévesen. Ám a maguk közvetlen frissességével ezek az előadások nagyobb értéket jelentenek sok ezer Rudolf Steiner műveiből tanuló ember számára, mint bármiféle pedáns stilizálással. így tehát ismét alávetem magam annak a kötelezettségnek, hogy a hall­gatósághoz intézett szavak formájában hozzáférhetővé tegyem a jelenkori emberiség számára Rudolf Steiner mérhetetlenül gazdag hagyatékát, óriási újjáélesztő impulzusaival a tudás, a művészet szinte minden területén.

A tűzvész áldozatául esett első Goetheanum két kupolájában a csodálatos színözön nincs többé - Herosztratosz győzelmi dalt zengene, - ám a gondolatok és impulzusok ebből a tűzvészből kettőzött erővel hatnak. A kompozícióra és a színadásra vonatkozó fennmaradt vázlatok és a Goetheanumban tartott művészi bemutatók számára Rudolf Steiner által felvázolt képek a müncheni Hanfstaengel műhely színes művészi

nyomatain, Firenzében az Alinari kiadónál és más jó minőségű színes képeken részben már megjelentek.

Midőn 1903 nyarán Rudolf Steiner néhány, a színtanról tartott órán bemutatta számomra egy gyertyaláng és egy ív papír segítségével a kék és a sárga szín keletkezését a világosságból és a sötétségből, szeme csillogott, mintegy boldog azonosulásban annak lényegével, amiről beszélt, és ezt mondta: „Ha most lenne tízezer márkám, hogy a szükséges berendezéseket előteremtsem, be tudnám bizonyítani a világnak Goethe Színtanának igazságát."

Akkoriban hiányzott az ehhez szükséges tízezer márka; majd a vezérfonalat és az adott ösztönzéseket Rudolf Steiner tanítványai vették át, akiknek sikerülhet majd a bizonyítékot létrehozni.

Rudolf Steinernek e kívánsága, hogy Goethe Színtanát, Goethe természetszemléletét egy szellemi világszemlélet alapjának kiindulópontjaként vegyük fel, visszavezet minket a nyolcvanas évek kezdetéig. 1883 és 1897 között jelentek meg Kürschner „Deutscher National-Literatur" /Német nemzeti irodalom/ sorozatában Goethe természettudományos munkáihoz fűzött bevezetései.

A természettudományos szemlélet dogmatikus jellege és a filozófiai gondolkodás megmerevedése azt hozta magával, hogy ezt a felhívást nem vették kellően tekintetbe. Rudolf Steinernek más utakat kellett keresnie, hogy a mai gondolkodás merevségét áttörje és feloldja merev formakényszeréből.

Amit tett, legjobban azokkal a szavakkal fejezhető ki, melyek egyik misztériumdrámájában hangzanak el:

x

Világossá vált számára, hogy a szellemtudományt

csak akkor lehet jól megalapozni

ha a művészi szellem megszabadítja

a merev forma-vágytól

a tudományos érzéket és a szigorú gondolkodást

és bensőleg megerősítve igazi

világgal rokon ön-átéléssé teszi.

Ez volt Rudolf Steiner tette. S a művészek átélhetik szikrázó világ-tüzében, hogy a holt miként lesz újra eleven s hogy miként zsibong őserőkkel minden élet csírázó ereje, ha áttörjük halott intellektusunk merev falait, melyek a teremtő világtól elválasztanak minket.

Marié Steiner

BEVEZETÉS

A kilencvenes évek elején Kürschner kiadásában a természettudományos írások sorozatában jelent meg Goethe Színtana, melyet Rudolf Steiner rendezett sajtó alá. A bevezetőben a következő mondatot olvashatjuk: „Ha akkoriban olyan szerencsés lettem volna, hogy rendelkeztem volna az eszközökkel ahhoz, hogy a modern természettudomány eredményeinek figyelembevételével egészen a goethei értelemben írjak egy Színtant, úgy abban a jelzett feladatot megoldhattam volna." (mármint, hogy a Goethe idejében még ismeretlen színtani jelenségeket a Színtan alapelveiből levezesse.)

A feladatok túlzott sokasága, melyeket kora Rudolf Steiner elé állított, azt eredményezte, hogy nem tudta megírni a Színtant; jóllehet később előadásokat tartott, melyek megoldották azt a feladatot, hogy egy goethei alapelvre felépített Színtan alapvonalait a Goethe korában még ismeretlen színtani jelenségeket figyelembe véve rajzolja meg.

Utalnunk kell itt többek között a fénytanról tartott előadássorozatra, azután a szivárványról, a színspektrumról, a színeknél a mérték, súly és szám szerepéről tartott előadásokra. Mindenekelőtt azonban a „Színek lényegéről" szóló három előadás az, mely megrajzolja egy színtan alapvonalait.

Goethe számára a fény adva volt, mint érzéklet, és kereste azt „a szükséges feltételt, amelynek a fényhez kell társulnia, hogy a színek keletkezését lehetővé tegye." Ezt mondja: „ A színek a fény tettei, tettei és szenvedései. Ebben az értelemben várhatunk tőlük felvilágosítást a fényre vonatkozóan." A fényt nem mechanikus mozgásképzetként, hanem eleven, hatékony létezőként fogja fel. A fénnyel szemben áll a sötétség.

1 0

Erre a goethei elvre alapozódik mármost Rudolf Steiner színtana is. A „Színek lényegéről" tartott három előadásban Goethe Színtanának felépítésével több hasonlóságot találunk. Goethénél az első rész a fiziológiai színekkel foglalkozik. Ebben azt vizsgálja, hogy milyen erő az az emberi szemben, ami a világ jelenségeire - világos, sötét, homályos - válaszol. Rudolf Steinernél színösszeállításokat láthatunk, zöldet és vöröset, zöldet és őszibarackvirág-színt, zöldet és kéket, és azt kutatjuk, hogy milyen érzéseket váltanak ki bennünk. Goethénél azután a fizikai színek következnek. Éppígy megjelenik a színsor Rudolf Steinernél. Mindkét esetben színkörré zárul a színek sora. Ott, ahol Goethénél a vörös és az ibolya egybeesik és létrejön a bíbor (ő is őszibarackvirág-színnek nevezi), mindenesetre a foko­zódás hatása érvényesül. Rudolf Steinernél fekete és fehér hullámzanak egymásba, és ebbe vörös sugárzik bele, s ebből a dramatikából keletkezik az őszibarackvirág-szín, amit a szellemi világ kapujaként jelöl meg.

A harmadik részben Goethe a kémiai színekkel foglalkozik, és itt ismerhető fel az, ami Rudolf Steinernél alapvetően új Goethével szemben. Azt a kérdést, hogy: „miáltal jelenik meg színekben számunkra a matéria mint olyan?" Goethe nem tudta megválaszolni. Rudolf Steiner ezt mondja: „Aki foglalkozott Goethe 'Színtana'-val, az talán tudja, hogy ezt a kérdést Goethe sem érinti Színtanában, ami nála a megismerés bizonyos becsületességből adódott, miután a rendelkezésére álló eszközökkel egyszerűen nem tudott közelebb férkőzni a problémához: hogyan rögzül a szín a testiségen? Mégis, ez a kérdés eminens értelemben a művészet, a festészet kérdése is egyúttal."

S most Rudolf Steiner leleplezi számunkra azt, hogy a színek miként függenek össze a csillag-erőkkel. A Nap és a Hold hatása mutatkozik meg a természet birodalmaiban rögzített

11

színek létrejötténél. A festőnek kell munkához látnia. Festés közben megtalálhatja az utat ahhoz az élményhez, ahogyan a színek a tárgyakon rögzülnek, és eközben jut el a világ teremtő erőihez, melyekkel a lélek alkotva egyesülni képes.

Maria Strakosch

12

ELSŐ ELŐADÁS

A SZÍNÉLMÉNY

A színekkel, melyekről ebben a három napban beszélni akarunk, a fizikus foglalkozik; ám a színeknek erről az oldaláról ez alkalommal nem kívánunk beszélni. A színekkel azonban a pszichológus, a lélekbúvár is foglalkozik (vagy legalábbis kellene, hogy foglalkozzon), és mindenekelőtt kell, hogy foglalkozzon a művész, a festő. Ha mármost körültekintünk a színek világáról alkotott nézetek körében egészen a jelenkorig, akkor meg kell állapítanunk: jóllehet a lélekbúvár esetében jogosultnak tartják, hogy a szubjektív színélményekről ezt vagy azt mondjon, azonban a fennálló nézetek szerint ennek a színvilág objektív megismerése szempontjából tulajdonképpeni jelentősége még sincs, ezt a megismerést voltaképpen egyedül a fizikusnak tulajdonítják. S a művészetnek sem ismerik el azt a jogát, hogy a színek, a színesség lényegéről objektív értelemben dönthessen.

A jelenkorban az emberek valóban nagyon távol vannak attól, amit Goethe kívánt mondani ezzel a gyakran idézett kijelentésével: „Akinek a természet elkezdi fölfedni nyilvánvaló titkát, az ellenállhatatlan vágyat érez legméltóbb képviselője, a művészet iránt".

Egy olyan ember számára, aki, mint Goethe, valóságosan benne élt a művészetben, egyetlen pillanatra sem lehet kétséges, hogy amit a művész a színvilágról mondani tud, az mindenestől összefüggésben kell, hogy legyen a színek, a színesség lényegével. A mindennapi életben a színt mindenekelőtt a tárgyak felszíne alapján kezelik, melyek színesnek mutatkoznak, azon benyomások alapján, melyeket a természetben a színekről kapunk. Azután eljutnak oda, hogy az

13

ismert prizma-kísérletek révén a színességét egy bizonyos értelemben mondhatjuk: hullámzónak, lüktetőnek tartsák, és szert tesznek, vagy megkísérelnek szert tenni még sok másféle betekintésre is a színek világába. Tulajdonképpen eközben mindig azt tartják szem előtt, hogy a színeket mindenekelőtt a szubjektív benyomás alapján kell megítélnünk. Tudják azt bizonyára, hogy a fizikában hosszú ideig szokás, mondhatnánk: rossz szokás volt kijelenteni: amit színes világként észlelünk, az tulajdonképpen csupán érzékszerveink számára jelenik meg, miközben kint a világban az objektív szín nem egyéb, mint az éternek nevezett legfinomabb anyag egy bizonyos hullámmozgása.

Mindenesetre aki az ilyen módon megadott meghatározások, magyarázatok alapján valamit el szeretne képzelni, semmit sem tud kezdeni azzal a felfogással, hogy annak, amit színbenyomásként ismerünk, amit saját szín-élményként ismerünk, valami dolga lenne bármiféle mozgásba hozott éterrel. Ám ha a szín minőségéről beszélnek, még mindig csak a szubjektív benyomást tartják szem előtt, s azután valami objektív után kezdenek kutatni. Akkor viszont már egészen eltávolodnak a színtől. Mert mindazokban az éter-rezgésekben, melyeket itt kiagyalnak, valójában természetesen már semmi sincs meg a mi színes világunkból. Az embernek éppen azt kellene megkísérelnie, ha a színek objektív valóságához el akar jutni, hogy magához a színek világához tartsa magát. Meg kell próbálnia, hogy ne lépjen ki a színesség világából. Akkor remélheti, hogy behatolhat abba, ami tulajdonképpen a szín lényege.

Meg szeretnénk most kísérelni, hogy elmélyedjünk abba, ami az egész tágas, sokoldalú világból a színek révén adódhat számunkra. S miután a színek, a színesség lényegébe akarunk behatolni, s mivel a színben mindig érzünk, érzékelünk

14

valamit, bizonyos módon egész szemlélődésünket föl kell emelnünk érzés-életünkbe. Meg kell kísérelnünk érzés­életünket arról kérdeznünk, ami színként él körülöttünk. Leginkább - legalábbis egyelőre egy bizonyos értelemben -kísérletezéssel juthatunk előbbre, hogy ne csupán az általában nehezen elemezhető, adott folyamatokat vegyük tekintetbe, melyek nem annyira eklatáns, radikális módon mutatkoznak meg, hogy általuk rögtön eljuthatnánk ahhoz, ami lényeges.

Tegyük fel, hogy megpróbálnék most Önök számára ide a felületre egy bizonyos zöld színt felfesteni: tehát befedném a felületet egy zöld színnel. Mármost, ha ezt tenném, akkor az a felület zöld színnel borítva jelenne meg - ezt most csak vázlatosan fogom Önöknek bemutatni.

Mármost, ha egyszerűen a színből kiindulva érzéseinkre hallgatunk, a zöldnél, mint olyannál átélünk valamit, amit egyáltalán nem szükséges jobban meghatároznunk. És senkinek sem lesznek afelől kétségei, hogy amit egy ilyen zöld szín esetében átélünk, átélnénk természetesen akkor is, ha a Föld zöld növénytakaróját szemlélnénk. Azt, amit a tiszta zöldben átélünk, a Föld növénytakarójánál is átélnénk, azáltal, hogy ez a növénytakaró is zöld. Minden egyébtől el kell tekintenünk, amit egyébként ez a növénytakaró ezen kívül még megjelenít, csupán a zöld színre akarunk figyelni. S tegyük most fel, hogy lelki szemem elé állítom ezt a zöldet.

Ha most ebbe a zöld színbe valamit belefestek, akkor azt a legkülönbözőbb színekkel megtehetem. Most egymás után három színt kívánunk lelki szemünk elé tárni.

Itt van tehát ez a zöld szín, itt a másik, és itt a harmadik zöld színfolt. Képzeljék most el, hogy ide az elsőbe valahová belefestek egy vöröset (1. vázlat). A második esetben a zöld

15

felületbe egyfajta őszibarackvirág-színt festek (2. vázlat), s a harmadikba pedig egy kéket (3. vázlat).

Tisztán érzéseikre hallgatva bizonyára elfogadják, ha azt mondjuk, hogy ebben a három esetben valami egészen különböző történt, és hogy egy bizonyos érzés-tartalom van bennünk akkor, amikor ezt a vörös formát a zöldben jelenítem meg, vagy amikor az őszibarackvirág-színű formát jelenítem meg a zöldben vagy a kék formát jelenítem meg a zöldben. Most az a fontos, hogy valamiképpen ki tudjuk fejezni azt az érzés-tartalmat, ami lelki szemünk előtt megjelenik.

Ha ilyesmit szeretnénk kifejezni, akkor meg kell kísérelnünk, hogy valahogyan körülírjuk azt, amit tapasztaltunk, mert elvont definíciókkal természetesen itt nagyon keveset érhetünk el. Nos, hogy valamiféle körülíráshoz jussunk, egyszerűen próbáljunk meg elképzelni valamit arról, amit idefestettünk. Tegyük fel, hogy az első esetben egy zöld felület érzését akartam előhívni és vörös embereket rajzoltam bele. Nem az a lényeges, hogy vörös arccal és vörös testszínnel, vagy vörös ruhában festem ide őket. Itt, az első esetben vörös embereket festek a zöld felületre, a másodiknál őszibarackvirág-színű emberalakokat - ami nagyjából megegyezik az emberi bőr színével (inkarnat) -; és a harmadik esetben kék alakokat festek a zöld színfoltba. Itt tehát most nem egy természetből vett dolgot másolunk, nem képeket festünk, hanem egyszerűen egy sor meghatározott érzést szeretnénk felidézni.

Képzeljék tehát most el, hogy ezeket látnák: egy zöld mezőn vörös emberek mennek, vagy egy zöld mezőn őszibarackvirág­színű emberek mennek, vagy kék emberek mennek a zöld mezőn - mindhárom esetben teljesen más érzés-benyomás jelentkezik! Ha az elsőt nézik, akkor azt mondhatják: ezek a vörös emberek, akiket itt a zöldben látok, az egész zöld mezőt megelevenítik. A mező még zöldebb azáltal, hogy áthaladnak

16

rajta a vörös emberek, még telítettebb a zöld, még élénkebb azáltal, hogy benne vörös emberek mennek. S egészen dühítő érzés fogna el engem, ha ezekre a vörös emberekre úgy tekintenék, mintha mozdulatlanok lennének. Tulajdonképpen ez teljes képtelenség, mondhatnánk, ez így egyáltalán nem lehetséges. Ezeket a vörös embereket tulajdonképpen villámként kellene megformálnom; mozgásban kell lenniük. Mozdulatlan vörös emberek egy zöld mezőn: ez zavaróan hatna, mert vörösségük révén mozgásban vannak, valamit magukkal hoznak ebbe a zöld mezőbe, amit nem lehet mozdulatlanná tenni. Tehát egészen határozott érzés­tapasztalatom adódik, ha egy ilyen elképzelést létre akarok hozni.

A második zöld felület esetében ez egészen másképpen van. Az őszibarackvirág-színű alakok nyugodtan állhatnak benne; ha órák hosszat állnának ott, az sem hatna rám zavaróan. Érzéseimben észrevehetem: ezek az őszibarackvirág-színű emberek nincsenek különösebb kapcsolatban a zöld mezővel, nem élénkítik meg a zöld felületet, nem teszik még zöldebbé, mint amilyen, egészen semleges módon viszonyulnak a zöldhöz. Állhatnak ott, ahol akarnak, anélkül, hogy ez engem zavarna, nincs belső kapcsolatuk a zöld mezőhöz.

Most továbbmegyek a harmadik példánkhoz. Látom a kék embereket a zöld mezőn. A zöld nem marad meg változatlannak: mert ez a kék - kék emberek a zöld mezőben -letompítja számomra ezt a zöldet. A mező zöldjét megbénítja ez a kék; egyáltalán nem marad zöld. Kíséreljék meg most, hogy elképzelik: egy zöld mezőn kék emberek haladnak, vagy valamiféle kék lények, lehetnek akár kék szellemek is, akik körbevándorolnak. Próbálják meg egyszer ezt elképzelni: a mező megszűnik zöld lenni, kékes színűvé válik, kékes lesz, nem marad többé zöld. S ha ezek a kék emberek hosszasabban

17

tartózkodnak a zöld mezőn, akkor ezt már egyáltalán nem tudom elképzelni, az a képzetem támad, hogy valahol kell ott egy szakadéknak lennie, és a kék emberek magukkal viszik a zöld mezőt, elviszik, belerántják ebbe a szakadékba. Nem tudom azt elképzelni, hogy a kék figurák változatlanul hagyják ezt a zöld mezőt, nem maradhat úgy a zöld, ha kék emberek állnak benne: magukkal viszik, eltüntetik.

Látják, ezt nevezhetjük szín-élménynek.

Szükséges ezt az élményt megszereznünk, mert egyébként egyáltalán semmit sem tudunk azzal kezdeni, ami a színek világát alkotja. Ha meg akarunk ismerkedni azzal, ami a fantázia használatában szép és jelentőségteljes, akkor szükséges az is, hogy a fantázia világában mintegy kísérletezni tudjunk. Meg kell kérdeznünk magunktól: mi történik egy zöld mezővel, ha vörös alakok járnak benne? Még zöldebb lesz, zöldje egészen valóságossá válik, szinte égni kezd. A vörös emberek a zöldbe olyan élénkséget hoznak, hogy nem tudom őket nyugalomban lévőnek képzelni többé, futniuk, mozogniuk kell. S ha ezt valóban meg is akarnám festeni egy képen, akkor nem festhetnék nyugodtan álldogáló embereket vörös színnel a zöld mezőn, hanem úgy kellene őket megfestenem, mintha valamiféle körtáncot járnának. Vörös emberalakok körben táncolva egy zöld mezőn: ez természetes összhangot mutatna.

Ezzel szemben az olyan emberek, akik nem vörösek, hanem egészen az emberi bőr színébe (inkarnat) öltöznek, a zöld mezőn akár az örökkévalóságig állhatnának. Teljesen semleges módon viszonyul színük a zöldhöz, abszolút közömbösek vele szemben, ezért a zöld mező marad, amilyen volt, a legcsekélyebb színárnyalattal sem változik.

De a kék emberek, ők mintha elfutnának a zöld mezővel, mert az egész mező elveszíti zöld színét a kék emberek miatt.

18

Látják, természetesen hasonlatokban kell beszélnünk, ha a szín­élményekről akarunk beszélni. Nem beszélhetünk filiszterek módjára a szín-élményekről, mert így nem jutunk közelebb hozzájuk. Hasonlatokban kell beszélnünk, de persze, a hétköznapi filiszter is hasonlatokban beszél, amikor ezt mondja: az egyik biliárdgolyó meglöki a másikat. Szarvasok és bikák és bölények öklelik, lökik fel egymást a valóságban, de a biliárdgolyók nem lökik meg egymást a valóságban. Mégis a fizikában „lökésről" beszélnek, mivel mindenütt analógiákra van szükségünk, mihelyt egyáltalán valamiről beszélni kezdünk.

Látják most tehát, hogy ilyen módon lehetőségünk van arra, hogy a színek világában, mint olyanban valamit lássunk. Valami rejtőzik benne, amit mint a szín lényegét ki kell kutatnunk.

Vegyük most tehát ezt az egészen jellegzetes színt - már magunk elé idéztük az imént -, vegyük azt a színt, ami nyári időben környezetünkben a leginkább szembetűnik: a zöld színt. Ezzel a színnel a növényeken találkozunk. Megszoktuk, hogy a növény zöldjét a növény sajátosságának tekintsük.

Tulajdonképpen semmi mást nem érzünk annyira egy dolog lényegéhez tartozónak, mint a növények zöld színét. Nem érezzük szükségszerűnek, hogy bizonyos állatok, amelyek történetesen zöld színűek, valóban csakis zöldek lehessenek; mindig van egy hátsó gondolatunk, hogy lehetnének más színűek is, nem csak zöldek. De a növénynél az a benyomásunk, hogy a zöld szín hozzá tartozik, hogy a zöld a növény jellemző sajátossága. Kíséreljünk meg tehát a növénynél behatolni a szín objektív lényegébe, ahelyett, hogy továbbra is csupán a szín szubjektív oldalát vizsgálnánk.

19

Mi is a növény, ami számunkra bizonyos mértékig a zöldet nyilatkoztatja meg? Nos, Önök a szellemtudományból tudják, hogy a növény tulajdonképpeni mivoltát annak köszönheti, hogy fizikai testén kívül étertesttel is rendelkezik. Ez az étertest az, ami tulajdonképpen a növényben él. Ám ez az étertest nem zöld; az, ami a növényt zölddé teszi, éppen a fizikai testében rejtőzik, úgy, hogy bár a zöld szín a növény eredendő sajátossága, de mégsem ez a növény tulajdonképpeni ős­lényege, mert ez az ős-lényeg az étertestben rejlik. S ha a növény nem rendelkezne étertesttel, akkor ásvány volna. A növény a zöld szín által él a maga ásványiságában. Az étertest egészen más színű, de az étertest a növény ásványi zöld színe által nyilatkozik meg. Ha a növény étertestével kapcsolatban vizsgálódunk, ha a növényi zöldet a növény étertestével kapcsolatban vizsgáljuk, akkor ezt mondhatjuk: ha az egyik oldalra helyezzük a növény tulajdonképpeni lényegét, az éterikusat, s a másik oldalra azt, amit absztrakt módon leválasztunk a növényről, a zöld színt, akkor ez valóban olyan, mintha a zöldet kivennénk a növényből, mintha egy másolatot, képet készítenénk valamiről. Abban, amit zöld színként az éteriségből kivontam, tulajdonképpen csak egy képem van a növényről, s ez a képe a növénynek sajátosan, szükségszerűen zöld. A zöldet tulajdonképpen megkapom a növény képében. S amennyiben a növény lényeges tulajdonságának tartom ezt a zöld színt, a növény képének is ezt a zöld színt kell tulajdonítanom, s ebben a zöldben kell a növény-kép sajátos lényegét keresnem.

Látják, itt egy nagyon lényeges ponthoz érkeztünk. Senki sem fog abba a tévedésbe esni, ha egy ódon kastély galériájában az elődök arcképét látja - ilyesmit manapság még lehet némely helyen látni -, hogy azt mondja, hogy nem képeket, hanem magukat az elődöket látja. Rendszerint, ugye, nem maguk az

20

ősök állnak ott, csupán a képeiket látjuk. Éppen így, amikor a növény zöldjét látjuk, akkor nem a növény valódi lényével van dolgunk, ahogyan az elődök képei sem maguk az elődök. A zöld színben, ami előttünk van, csupán a növény képét kapjuk meg. Gondolják csak meg, hogy a zöld szín éppen a növény jellegzetessége, s hogy a növény minden létező lény közül éppen az élet képviselője. Az állatban lélek is van, az embernek pedig lelke és szelleme is van; az ásványokban pedig nincsen élet. A növény az a lény, aminek az a legfontosabb jellegzetessége, hogy élet van benne. Az állatokban az élethez még lelkiség is társul. Az ásványok nem rendelkeznek még lelkiséggel, az embernek pedig szellemi lénye is van. Nem mondhatjuk sem az emberről, sem az állatról, sem pedig az ásványokról, hogy bennük az élet a lényeg; ezeknél éppen valami más az, ami lényeges. A növénynél az élet a lényeg; a zöld szín ennek a képe. így hát egészen objektíven mondhatom: a zöld az élet halott képét jelenti.

Látják, most egy szín viszonylatában kaptunk valamit -induktív módon akarunk eljárni, hogy tanult módon fejezzem ki magam -, aminek segítségével ezt a színt objektív módon tudom elhelyezni a világban. Azt mondhatom, éppen úgy, mintha egy fotográfiát kapok: ez a fotográfia N. úrról készült, éppen úgy azt mondhatom: ha zöld szín van előttem, ez az élet holt képét jeleníti meg. Most már nem csupán a szubjektív benyomásra reflektálok, hanem eljutok ahhoz, hogy a zöld az élő élettelen képe.

Vegyünk most egy másik színt, az őszibarackvirág-színt, amit szívesebben neveznék az emberi bőr színének (inkámat), ami a különböző embereknél természetesen nem egészen egyforma, de ez éppen egy olyan szín, amire alapjában véve gondolok akkor, amikor őszibarackvirág-színről beszélek. Oszibarackvirág-szín: azaz az emberi bőr, az inkarnat színe.

21

Kíséreljük most meg, hogy az emberi bőr színének lényegéhez eljussunk. Ezt a színt szokásosan persze csupán kívülről láthatjuk: ránézünk egy emberre, s akkor külsőleg látjuk az emberi bőrszínt. De kérdés, hogy eljuthatunk-e ahhoz, hogy úgy tudatosítsuk magunkban ezt a színt bensőleg, ahogyan ezt a növényi zöld szín esetében tettük. Nos, ezt a következő módon érhetjük el.

Ha az ember valóban helyes módon kísérli meg, hogy képzetet alkosson arról, hogy ő bensőleg átlelkesített lény, s elképzeli, hogy ez az átlelkesítettség áttevődik egy fizikai-testi megformálódásba, akkor elképzelheti azt is továbbá, hogy az, ami őt átlelkesíti, valamilyen módon ebbe a megformálódásba beleárad. Ez él abban, amikor lelkisége beleárad megformált alakjába, s ez az inkarnat. Talán a legjobban akkor válik érthetővé, hogy mit mondunk ezzel, ha elképzelnek egy embert, akinél a lelkiség a bőrről, a külső alakból valamelyest visszahúzódik, akinél a lelkiség nem hatja át a külső alakot. Milyen lesz az ilyen ember? Zöld. Még van benne élet, de a színe zöldes lesz. Beszélnek néha „zöld" arcszínről, és Önök bizonyára ismerik azt a különös zöldes színt az arcon, amikor a lélek visszahúzódik a testből. Az arcszín ezt világosan megmutatja. Másrészt viszont, amikor egy ember arcszíne vörösessé válik, egyre inkább észrevehetjük, miként él ő ebben a színben. Ha megfigyelik azt, hogy milyen temperamentuma van az olyan embernek, akinek testszíne „zöldes", s hogy milyen annak az embernek, akinek valóban friss színe van, akkor tapasztalhatják, hogy miként él a lélek az emberi bőr színében. Ami kifelé sugárzik a bőrszínben, az inkarnatban, az nem más, mint az önmagában magát átélő ember. S azt mondhatjuk: amit az inkarnatban mint színt láthatunk, az a lélek képe, valóságos képe. S ha a világban körülnéznek, azt fogják találni, hogy ahhoz a színhez, ami az emberi bőrszínben

22

mutatkozik meg, az őszibarackvirág-szín áll a legközelebb. Tulajdonképpen nem találják meg más külső tárgyakon ezt a színt. Ami emberi bőrszínként jelenik meg - s amit a művészek mindenféle fogással vissza tudnak adni a festészetben - az a lélek képe, ámde, ebben semmi kétségünk nem lehet, nem lelki jellegű kép. Ez a lélek eleven képe. A lélek, amely önmagát átéli, a bőrszínben, az inkarnatban éli át magát. Ez nem halott, mint a növény zöldje, hiszen ha az emberi lélek a testből visszahúzódik, zöldessé válik a bőrszín: ekkor már halálhoz közelít; de az egészséges bőrszín eleven. Tehát azt mondhatjuk: az őszibarackvirág-szín a lélek eleven kévét jelenti. Tehát másodjára ismét képet kapunk, ahogyan az első esetben is, a növénynél is képet kaptunk a színben.

Látják, egy másik színhez jutottam el. Megkíséreljük a színt objektív módon meghatározni, nem pusztán a szubjektív benyomást mérlegelni és azután kitalálni valamiféle hullámmozgásokat stb., amelyeket objektívnek nevezünk. Azt lehet mondani, hogy szinte kézzelfogható, mennyire lehetetlen az emberi bőrszínt és az emberi átélést elválasztani. Egészen másként éli át magát testében az az ember, akinek friss a színe, és másként az, akinek zöldes árnyalatú a bőre. Az ember benső lénye az, ami a színben itt valóságosan megmutatkozik.

S most nézzük azt a színt, amit harmadikként láttunk a zöldben, a kéket. Ennél azt mondhatjuk: ezt a színt nem találjuk olymódon jellemzőnek valamely lényre, ahogyan a növénynél a zöld színt jellemzőnek találtuk. Nem beszélhetünk úgy a kék színről, ahogyan az embernél az őszibarackvirág-színről, az inkarnatról beszéltünk. Az állatoknál nem találunk egy bizonyos színt, ami annyira jellemző lenne rájuk, mint ahogyan az embernél és a növénynél jellegzetes az emberi bőrszín és a zöld növényi szín. A kék színnél egyelőre tehát ugyanilyen módon nem indulhatunk ki a természetből. De mégis

23

szeretnénk továbbhaladni, szeretnénk látni, hogy a szín lényegéhez miként tudunk közelebb férkőzni.

Most, mivel egyelőre a kéket nem tudjuk még közelebbről megvizsgálni, lépjünk tovább a világosabb színekhez. De, hogy könnyebben és gyorsabban haladjunk, vegyük most mindjárt azt, amit fehér színnek nevezünk. A fehérről sem mondhatjuk azt, hogy a külvilágban egy bizonyos lényhez tartozna úgy, mint arra jellemző szín. Az ásványok világához persze fordulhatnánk, de a fehérről mégis másként szeretnénk objektív képzetet alkotni. Ezt mondhatjuk: ha egy fehér felület van előttünk és ezt fénnyel megvilágítjuk, ha a fehéret egyszerűen megvilágítjuk, akkor az az érzésünk keletkezik: ennek a fehérnek egy bizonyos rokonsága van a fénnyel. De ez eleinte csak egy érzés marad. Abban a szempillantásban azonban, amikor a Naphoz fordulunk, már több lesz ez puszta érzésnél -hiszen a Nap egyfajta fehérségben jelenik meg számunkra és minden természetes megvilágítást a Napra kell visszavezetnünk. Ami Napként jelenik meg számunkra, s ami a fehérségben megmutatkozik, s aminek egyúttal belső rokonsága van a fénnyel, egyáltalán nem ugyanúgy jelenik meg önmagában, mint valamilyen külső szín. Egy külső szín a dolgokon jelenik meg számunkra. A Nap fehérsége, ami számunkra a fényt jelenti, nem jelenik meg közvetlenül a dolgokon. Később majd beszélünk arról a színről, amit a papír, a kréta és hasonlók esetében fehérnek nevezhetünk, de ez most kerülőutat jelentene számunkra. Ha a fehéret közelebbről akarjuk érteni, akkor ezt kell mondanunk: a fehér a fényhez vezet el minket. Hogy ezt az érzést kialakítsuk, nem kell mást tennünk, csupán annyit mondanunk, hogy a fehérrel polárisán ellentétes a fekete.

Az, hogy a fekete a sötétség, már nem kétséges számunkra; így a fehéret már egészen könnyen azonosíthatjuk a világossággal,

24

a fénnyel mint olyannal. Röviden, ha ezt az egész szemlélődést fölemeljük az érzésvilágunkba, rátalálunk a fehér és a fény bensőséges kapcsolatára. - Ezzel a kérdéssel a következő napokon majd még foglalkozunk.

Ha most elgondolkodunk a fény természetéről, és nem ragaszkodunk Newton elméletéhez, hanem elfogulatlan módon figyeljük meg a dolgokat, akkor ezt mondhatjuk magunknak: látjuk a színeket. A színként megjelenő fehér és a fény között egy különleges rokonságnak kell lennie. A valódi fehéret egyelőre most tegyük félre. De a fényről tudunk mást is, mint amit a többi színről tudunk. Kérdezzék egyszer meg maguktól: valóban észleljük a fényt? Egyáltalán nem látnának színeket, ha nem egy megvilágított térben lennének. A fény teszi érzékelhetővé a színeket, de nem mondhatják azt, hogy a fényt ugyanúgy érzékelik, mint a színeket. A fény persze ott van a térben, ahol egy színt észlelnek. A fény lényegéhez tartozik, hogy érzékelhetővé tegye a színeket. De úgy, ahogyan vöröset, sárgát, kéket látunk, nem látjuk a fényt. A fény mindenütt jelen van, ahol világos van, de nem látjuk a fényt. A fénynek valamin rögzülnie kell, ha érzékelni akarjuk; fel kell tartóztatnia, vissza kell vernie valaminek... A szín a dolgok felszínén van; ám a fényről nem mondhatjuk azt, hogy valamihez tapad. A fény hullámzó, folytonosan lüktető valami. De amikor reggel felébredünk, és áthat és eláraszt a fény bennünket, akkor benső rokonságot érzünk a fény és saját igazi lényünk között. És ha éjszaka sűrű sötétségben ébredünk fel, akkor úgy érezzük, hogy nem tudunk saját tulajdonképpeni lényünkhöz eljutni, bizonyos mértékig magunkhoz térünk, de a külső körülmények miatt nem érezzük magunkat saját elemünkben. S tudjuk azt is: amit a fénytől kapunk, az egyfajta magunkhoz térés. Ennek nem mond ellent az, hogy egy vak ezt nem kapja meg. O is úgy van felépítve, hogy ezt átélhesse, és most erről a felépítésről

25

beszélünk. A fénnyel ugyanolyan viszonyban állunk, mint én­ünk a világgal, de ez mégsem egészen ugyanaz: mert nem mondhatjuk azt, hogy azáltal, hogy betölt minket a fény, már én-hez jutunk. Ám mégis, a fény szükséges ahhoz, hogy ehhez az én-hez eljussunk, miután látással rendelkező lények vagyunk.

Mi rejlik tulajdonképpen emögött? A fényben, amiről azt mondtuk, hogy képviselője a fehér (belső kapcsolatukat még meg akarjuk ismerni), találjuk meg azt, ami tulajdonképpen minket átszellemít, ami saját szellemünkhöz juttat minket. Én­ünk, vagyis saját szellemünk összefügg ezzel az átvilágítottsággal. S ha tekintetbe vesszük ezt az érzést - hiszen mindazt, ami a fényben és a színben él, először is érzésben kell felfognunk -, ezt mondhatjuk: különbség van a fény és aközött, ami az én-ben mint szellem él. S mégis, a fény valamit ad nekünk saját szellemünkből. - Ezen a módon a fény által olyan tapasztalathoz juthatunk, hogy az én tulajdonképpen bensőleg a fényben éli át magát.

Ha most mindezt összefoglaljuk, nem mondhatunk mást, csak ezt: az én szellemi, ám lelkileg kell önmagát átélnie; lelkileg tapasztalja magát, amikor önmagát átvilágítottnak érzi. S így ezt a megfogalmazást kapjuk: a fény vagy a fehér a szellem lelki képét jelenti.

Természetes, hogy Önöknek ezt a harmadik lépcsőt tisztán érzésekből kellett összeállítanom. De most próbálják meg, miután ezt a formulát megkapták, hogy mélyebben belegondolnak mindebbe, és látni fogják, hogy valóban van valami ezekben:

A zöld az élet halott képét jelenti.

Az őszibarackvirág-szín a lélek eleven képét jelenti.

A fehér vagy a fény a szellem lelki képét jelenti.

2 6

S most lépjünk tovább a feketéhez, vagy a sötétséghez. Ezt már könnyebb megérteni, hogy a fehérről, a világosról, a fényről hasonló összefüggésben beszélhetek, mint amilyen összefüggés a fekete és a sötétség között van. Vegyék most tehát a feketét, és próbáljanak meg valamit kezdeni a feketével, a sötétséggel! Valamit tudnak vele kezdeni. Kétségkívül megtalálható a természetben a fekete, mint valaminek a lényeges tulajdonsága, jellegzetessége, ahogyan a zöld a növény lényeges tulajdonsága. Csak a szénre kell gondolnunk. S hogy ezt még egy magasabb szinten is elképzelhessük, gondoljuk meg, hogy a szén egészen világos és átlátszó is lehet: akkor már mindenesetre gyémánttal van dolgunk. De a fekete szín annyira lényeges a szén esetében, hogy amennyiben nem fekete, hanem átlátszó, akkor az már gyémánt. Annyira erős jellegzetessége a szénnek a feketeség, hogy tulajdonképpen a szén egész mibenlétét a feketeségnek köszönheti. Tehát a szén sötét, fekete szén-jellegét éppen a fekete sötétségnek köszönheti, amiben megjelenik. Éppen úgy, ahogyan a növény képét valamiképpen a zöld adja, a szén képe a feketeségben van.

De próbáljanak most belehelyezkedni ebbe a feketébe: minden tökéletesen fekete Önök körül - fekete sötétség van mindenütt -az ilyen fekete sötétségben egy fizikai lény semmit sem tud tenni. Az élet eltűnik a növényből, ha szén lesz belőle. Tehát a fekete maga mutatja meg, hogy élettől idegen, hogy ellensége az életnek. A szénben mutatkozik meg ez; mert a növény, amikor elszenesedik, fekete lesz. S az élet? Nem tehet semmit a feketeségben. A lélek? Eltávozik a lélek, ha ez az iszonyatos feketeség van bennünk. Ám a szellem virágzik, a szellem át tudja hatni ezt a feketeséget, képes magát érvényre juttatni benne.

Kíséreljék egyszer meg a fekete-fehér művészetet, a világos­sötét művészetét a felületen ebből a szempontból megvizsgálni

27

(erre még vissza fogunk térni). Ha feketét festenek fehér papírra, akkor szellemet visznek a fehér felületbe: éppen a fekete vonással, a fekete felülettel szellemítik át a fehéret. A szellemet bele tudják vinni a feketébe. Ám ez az egyetlen, amit a feketébe bele lehet vinni. És ezzel megkapják ezt a meghatározást:

A fekete a holt szellemi képét jelenti.

Most tehát egy figyelemreméltó kört jártunk be a színek objektív lényegének vizsgálatával. Ha ezt a kört ábrázoljuk, mindig valaminek a képét kapjuk meg a színekben. A szín maga nem valóság, hanem valaminek a képe. Először itt van a halottnak a képe, azután az élet képe, a lélek képe és a szellem képe (lásd az ábrát). Ha így körben haladunk, megkapjuk tehát: a feketét, a holtnak a képét; a zöldet, az életnek a képét; az őszibarackvirág-színt, a lélek képét; s a fehéret, a lélek képét: S ha a tulajdonságokat is meg akarom nevezni, akkor mindig a megelőzőből kell kiindulnom: a fekete a holt szellemi képe; a zöld az élet holt képe; az őszibarackvirág-szín a lélek élő képe; a fehér a szellem lelki képe.

Ebben a körben lehetőségem van arra, hogy jellemezzek bizonyos alapszíneket, a feketét, az őszibarackvirág-színt, a zöldet és a fehéret, miközben a korábbi mindig a későbbinek a tulajdonság-jelzője lesz: a fekete a szellemi képe a halottnak; a zöld a halott képe az élőnek; az őszibarackvirág-szín az élő képe a léleknek, s a fehér a lelki képe a szellemnek.

Ha tehát a természet világait nézem, a halott ásványvilágot, az élővilágot, a lelkes lények világát és végül a szellemi lények világát, akkor fokról fokra felemelkedek a halottól az elevenhez, a lelkihez, majd a szellemihez - s a színek világában éppen így

28

emelkedhetek fel fokozatosan a feketétől a zöldhöz, majd az őszibarackvirág-színhez, és végül a fehérhez.

Látják, ahogyan fel tudok emelkedni a holt ásványtól az élőhöz, a lelkihez és a szellemihez az engem körülvevő világban, éppúgy jelenik meg a körülöttem lévő világ képekben, amikor felemelkedek a feketétől a zöldhöz, az őszibarackvirág-színhez és a fehérhez. Valóban, ahogyan Konstantin, Ferdinánd és Félix stb. valóságos elődök, akiknek sorát követni tudom felfelé, éppúgy képük segítségével is követni tudom ezt, és ezekben a képekben előttem van az ősök sora. Előttem van egy világ: ásványi, növényi, állati, szellemi birodalmak, amennyiben az ember a szellemit képviseli. Fokozatosan haladok felfelé a valóságokon át, ám a természet ezeknek a valóságoknak a képét nyújtja számomra. Leképezi őket. A színes világ nem valóság, a színes világ a természetben már maga is kép. Annak, ami halott, képe a fekete, az élőnek a képe zöld, a lelkinek a képe őszibarackvirág-színű, a szellem képe a fehér.

Ez vezet el minket a szín objektív természetéhez. Ezt szükséges volt ma elővételeznünk, hogy jobban behatolhassunk a szín természetébe, a szín lényegébe. Mert semmit sem használ, ha azt mondjuk: a szín szubjektív benyomás. Ennek a színre nézve semmi jelentősége nincs. Teljesen közömbös a zöld számára, hogy odamegyünk hozzá és megbámuljuk; de az már nem közömbös számára, hogy az élő, ha a saját színében mutatkozik meg, vagyis ha nem színezi át az ásványiság, vagy nem jelenik meg a virágban színesen stb., vagyis ha az élő a maga saját színében jelenik meg - külsőleg zöldben kell megmutatkoznia. Ez valami teljesen objektív. Az, hogy odanézünk, vagy sem, egészen szubjektív. De hogy az élőnek, amennyiben mint élő jelenik meg, zöldben kell megjelennie, zöldben kell leképződnie, ez objektív dolog.

30

MÁSODIK ELŐADÁS

A SZÍNEK KÉP-TERMÉSZETE ÉS FÉNY-TERMÉSZETE

Tegnap megkíséreltük megragadni a színek lényegét egy bizonyos értelemben, és ezen az úton négy színhez jutottunk el, ezek: a fekete, a zöld, az őszibarackvirág-szín, és a fehér. És úgy találtuk, hogy ezek a színek képek, a világban már kép-jelleggel bírnak. Láttuk, hogy arról van szó, hogy valamilyen létezési formát mintegy felfog egy másik, és így jön létre a kép-jelleg. Láttuk, ahogyan pl. az élőt fel kell, hogy fogja az élettelen és akkor a holtban az élő képe, a zöld keletkezik.

Ma még egyszer abból indulok ki, amit tegnap, mint tapasztalatot felidéztünk, éspedig oly módon, hogy különbséget teszek mintegy a vevő és az adó között, aközött, amiben a kép megformálódik és aközött, ami ezt a képet okozza. Akkor a következő felosztást mutathatom Önöknek, ezt mondhatom:

Megkülönböztetem azt (bizonyára megértik majd a kifejezést, ha mindazt egybevetik, amit tegnap közösen beláttunk), ami az árnyékot veti, attól, ami a megvilágító. Ha a szellem veti az árnyékot, a szellem fogja fel azt, ami reá vetül, és a megvilágító (látszólag ellentmondás, de a valóságban mégsem az) az, ami holt, akkor a szellemben a holt képe, a fekete jön létre, ahogyan ezt láttuk (lásd az ábrát). Ha az árnyékot vető a holt, és a megvilágító az élő, ahogyan ez a növény esetében a helyzet, akkor zöld jelenik meg, ahogyan ezt láttuk. Ha az árnyékot vető az élő és a megvilágító a lelki, akkor láttuk, hogy őszibarackvirág-szín jelenik meg. S ha az árnyékot vető a lelki természet és a megvilágító a szellem, akkor képként a fehér keletkezik.

31

Látják, tehát ezt a négy színt kaptuk, melyeknek kép-jellegük van. Azt mondhatjuk, hogy mindegyikben van, ami árnyékot vet, van egy megvilágító és így kapjuk meg a képet. Tehát négy színt kapunk - a fehéret és a feketét is a színekhez kell számítanunk -, négy színt kapunk ezzel a kép-jelleggel: fekete, zöld, őszibarackvirág-szín, fehér.

Mármost, amint tudják, vannak természetesen más színek is, és ezek lényegét fel kell fedeznünk is. Ezeket ismét csak nem absztrakt fogalmak segítségével próbáljuk kutatni, hanem érzéseinkre figyelve közelítünk hozzájuk, és akkor látni fogják, hogy bizonyos érzés-jellegű felfogáshoz jutunk más színekkel kapcsolatban is, ha a következőket magunk elé idézzük.

Képzeljünk el egy sima fehér felületet. Ebbe a sima, nyugodt fehérbe két ellenkező irányból különböző színeket fogunk belesugároztatni; az egyik oldalról ebbe a nyugodt fehérbe sárgát sugároztatunk, a másik oldalról kéket sugároztatunk bele. El kell képzelniük azt, hogy egy nyugodt fehér van előttünk, s hogy ebbe a fehérbe - akár egy nyugodt fehér tér is lehet az -, az egyik oldalról sárgát, és a másik oldalról kéket sugároztatunk bele: ekkor zöld színt kapunk. (4. vázlat)

Tehát ezen a módon zöldet kapunk. A folyamatot nagyon pontosan kell lelkünkben felidéznünk: van egy nyugodt fehér előttünk, amelybe két oldalról színeket bocsátunk, az egyik

32

oldalról sárgát, a másik oldalról kéket sugároztatunk bele - és megkapjuk a zöldet, amit egy más nézőpontból már az imént megtaláltunk.

Látják, úgy, ahogyan most a zöldet megkaptuk, nem juthatunk el az őszibarackvirág-színhez, ha a színek keletkezésének eleven módját szeretnénk szem előtt tartani. Az őszibarackvirág-színt más módon kell keresnünk. Ha az őszibarackvirág-színt akarjuk megkapni, azt valahogyan a következő módon tehetjük. Képzeljék el, hogy a következőképpen festem a színeket: festek először egy feketét, alája fehéret, ismét feketét, alája fehéret és így tovább, fekete, fehér, stb.; de most képzeljék el azt, hogy a fekete és a fehér nem marad nyugalomban, hanem egymásba mozog, egymásba hullámzik. Ez tehát az ellentéte az előbbi esetnek: ott egy nyugodt fehér szín volt előttünk, amelybe két oldalról belesugároztattuk folyamatosan a sárgát és a kéket. Most feketét és fehéret veszek - ezt természetesen nem tudom megfesteni, de Önök el tudják képzelni, ahogyan ezek egymásba hullámzanak -, és ahogyan az előbb balról és jobbról sárgát és kéket sugároztattam a fehér felületre, úgy most ezt a hullámzást, ami a fekete és a fehér folytonos egymásba játszásából adódik, átvilágítom, átsugároztatom vörössel. Ha megfelelő színárnyalatot választottam, akkor a fekete és fehér egymásba hullámzásából, melybe belevilágít a vörös, megkapom az őszibarackvirág-színt. (5. vázlat)

Látják, hogy egészen különböző módon kellett eljárnunk a különböző színek létrejötténél. Az egyik esetben egy sima fehér színt kellett vennünk - tehát a már ismert kép-színek skálájáról az egyiket vettük alapul - és két másik színt, amit még nem kutattunk ki, kellett ebbe belesugároztatnunk. Itt azonban másképpen kellett eljárnunk, itt két már ismert színt, a feketét és a fehéret kellett vennünk, mozgásba hoznunk és azután egy

33

olyan színt kellett még ehhez vennünk, amit még nem ismerünk, nevezetesen a vörös színt, és ezzel kellett a mozgásba hozott feketét és fehéret átvilágítanunk. Ebből láthatnak valamit, ami akkor is feltűnhet Önöknek, ha megfigyelik az életet: a zöld színt megtalálják a természetben; az őszibarackvirág-színt tulajdonképpen (tegnap ezt kifejtettem, hogyan értem) csak az egészséges embernél, az egészséges, lélekkel áthatott embernél figyelhetik meg. S ahogyan már ezt említettem, egyáltalán nem könnyű ezt a színárnyalatot visszaadni. Mert látják, hogy tulajdonképpen csak úgy tudnánk ábrázolni ezt a színt, ha a feketét és a fehéret mozgásban tudnánk ábrázolni és azután átvilágítanánk vörössel. Tehát tulajdonképpen egy folyamatot kellene létrehoznunk. Ez a folyamat jelen is van az emberi organizmusban, ami soha sincs nyugalomban: minden állandó mozgásban van benne, és éppen ezáltal keletkezik az a szín, amiről beszélünk. Ezt a színt tehát csak megközelítőleg tudjuk visszaadni. Ezért a legtöbb portré csupán maszk: mert az, ami valóságosan jelen van az emberi bőr színében, az inkarnat-ban, alapjában véve csak mindenféle közelítési próbálkozással jeleníthető meg; ám csak akkor tudnánk elérni ezt a színt, ha folyamatos le-felhullámzásban lévő feketét és fehéret tudnánk megjeleníteni, amit vörössel átsugároznánk, átvilágítanánk.

A dolog lényegéből adódóan a színek vonatkozásában egy bizonyos különbségre utaltam Önöknek. Bemutattam, hogyan használhatunk fel a kép-színek közül egyes színeket; az egyik esetben egy nyugodt fehéret vettünk, s két színt azok közül, melyekkel közelebbről még nem foglalkoztunk, ebbe a fehérbe beleárasztottunk kétfelől - és megkaptunk egy másik kép-színt, a zöldet. A másik esetben két kép-színből, a feketéből és a fehérből indultunk ki, melyek egymásba hullámzanak, és azután egy új színnel átvilágítottuk őket, s ismét másik színt, az

34

őszibarackvirág-színt kaptuk meg. Tehát egészen különböző módon kaptuk meg a zöldet és az őszibarackvirág-színt. Az egyik esetben a vöröset használtuk, mint fénylő, megvilágító színt, a másik esetben pedig sárga és kék megvilágítást használtunk. Most, hogy a színeknek a lényegébe még jobban behatoljunk, egyet s mást még meg kell fontolnunk.

Ha azokat a színeket nézzük, melyeket tegnap ismertünk meg, akkor a következőt mondhatjuk: a zöld szín saját lényege szerint megengedi nekünk, hogy meghatározott korlátok közé szorítsuk. A zöld bizonyos módon engedi határok közé szorítani magát; nem ellenszenves számunkra az, ha egy adott felületet zölddel vonunk be és körvonalakat adunk neki. Ám képzeljék csak el ugyanezt őszibarackvirág-színnel! A festői érzék ezt a két dolgot együtt nem engedi meg: őszibarackvirág-szín határvonallal. Az őszibarackvirág-szín tulajdonképpen csupán hangulatként engedi magát a felületre felvinni, anélkül, hogy határvonalakat adnánk neki (6. vázlat). Ha van színérzékünk, ezt tapasztalhatjuk. Képzeljünk el például valamilyen zöld színt: egészen jól el tudunk képzelni egy kártyaasztalt zöld bevonattal. Mivel a kártyajáték behatárolt, pedáns ténykedés, igazi filiszter-dolog, jól el lehet képzelni az ilyen berendezést, egy szobát zöld posztóval bevont kártyaasztalokkal. De ha egy olyan szobába hívnának minket kártyázni, ahol minden asztal lila posztóval lenne bevonva, biztosan elszaladnánk! Ezzel szemben egészen jól éreznénk magunkat egy lila színű szobában, amelynek minden fala lila tapétával van fedve, ahol egészen jól lehetne mondjuk - a szó legjobb és legrosszabb értelmében véve - misztikus dolgokról beszélni. A színek hatása ebben a vonatkozásban nem antimorális, hanem amorális jellegű. Észrevehetjük tehát, hogy magából a szín természetéből következik valami, hogy a színnek belső jellegzetessége van, miáltal tehát a zöld megengedi a határokat,

35

a lila, az őszibarackvirág-szín, az inkarnat pedig ezzel szemben határtalanul szeretne kiterjedni.

Kíséreljük meg azokat a színeket, melyekről tegnap még nem esett szó, ebből a nézőpontból megragadni. Vegyük a sárgát, a sárga egész benső lényét, ha színfelületként valahová fel visszük. Látják, ha a sárgát, mint felületet határol tan visszük fel, tulajdonképpen valami taszító, ellenszenves dolog, ezt az ember alapjában véve nem viseli el, ha művészi érzék van benne. A lélek nem viseli a határolt sárga felületet. A sárgát ott, ahol határai vannak, világosabbá kell tennünk, azután még világosabbá és aztán egy egészen halvány sárgába kell kifuttatnunk, kisugároztatnunk (7. vázlat). A sárgát másként alapjában véve egyáltalán nem képzelhetjük el, amennyiben a színt saját lényegéből kiindulva akarjuk megtapasztalni. A sárgának sugároznia kell, a sárga középen kell, hogy a legtelítettebb legyen és kisugározva, kiterjedve kevésbé telítettnek, halványabbnak kell lennie. Ez - mondhatnánk - a sárga titka. S ha a sárgát határoltan, körvonalakkal festjük, akkor ez tulajdonképpen olyan, mintha a sárga lényét ki akarnánk gúnyolni. Ha valaki sárgát körvonalakkal fest, abban mindig az emberi beavatkozást láthatjuk. Nem a sárga szól hozzánk, ha körvonalakat adunk neki, mert a sárga nem kíván határokat, a sárga minden irányba szeretne kisugározni.

Rövidesen ugyan látni fogunk egy olyan példát, ahol a telített sárga határoltan jelenik meg, de éppen ez az eset mutatja majd meg nekünk, mennyire képtelen dolog, hogy a sárgát, mint olyat, saját lényege szerint lehatároljuk. A sárga sugározni akar. Vegyük most ezzel szemben a kéket. Képzeljenek el egy egyenletesen felhordott kék színt a felületen. Olyasvalami ez, ami kivezet minket az emberi világból. Amikor Fra Angelico egyenletesen felvitt kék felületeket festett, ezáltal bizonyos értelemben valami földöntúlit hozott be a földi szférába. Úgy

36

érezte, akkor szabad a kéket egyenletesen felhordania, ha a földöntúlit akarja a földi szférába belejátszva megjeleníteni. Nem érezte úgy, hogy szabad ezt a színt, ezt az egyenletesen felvitt kéket az emberi szférában megjeleníteni; mert a kék, mint olyan, saját lénye szerint, saját karaktere szerint nem engedi meg, hogy egyenletesen legyen felhordva. A kék saját benső lényege szerint pontosan annak az ellentétét igényli, mint amit a sárga igényelt. Azt igényli, hogy a szélein legyen a legtelítettebb és belsejében a leghalványabb (8. vázlat). Akkor van a kék igazán a maga elemében, ha a szélén sötétebbre és belsejében világosabbra festjük. Ezáltal különbözik a sárgától. A sárga középen akar a legtelítettebb lenni, és kifelé halványodni szeretne. A kék feltorlódik, megsűrűsödik a határain, s visszaárad önmagába egy világosabb kék körül hullámozva. Ebben nyilatkoztatja meg őseredeti természetét.

így hát minden esetben - azt lehet mondani - érzésekre, kívánságokra találunk, melyek a lélekben ébrednek, amikor a színekkel találkozik. S ha ezeket teljesítjük, azaz, ha a festő valóban elébük megy, - ha tehát úgy fest, hogy a színből indul ki, abból, amit a szín maga igényel, ha azt gondolja: most zöld színbe mártottad a ecsetedet, most egy kissé filiszterré kell válnod, a zöldet éles határvonalakkal kell megfestened, - vagy, ha azt gondolja: most sárgát festesz, ezt hagynod kell kifelé sugározni, a szellembe, a sugárzó szellembe kell belehelyezkedned - vagy, miközben kéket fest, ezt gondolja: most önmagamba húzódok vissza, saját bensőmbe húzódok vissza és kérget képezek magam körül, és így festem ezt a kéket, egyfajta kérget adok neki -, akkor benne él magában a színben, és azt festi a képre, amit a lélek tulajdonképpen kíván, ha átadja magát a színek lényegének.

Természetesen, mihelyt művészi területre lépünk, olyan dolgok is számításba jöhetnek, amelyek ezt az egészet módosíthatják.

Itt köröket festettem, melyeket kitöltöttem színnel, de természetesen más formákat, más alakzatokat is festhetünk. Akkor például festhetek egy sárgát úgy, hogy egészen keskeny sávban kezdem el, azután kiszélesítem, és a keskeny részen más árnyalattal festem, mint ott, ahol a forma szélesebb. A sárgának mindig valamibe át kell sugároznia és a kéknek mindig olyan helyen kell megjelennie, ahol a dolog önmagába húzódik vissza.

A vörös, azt lehet mondani, egyensúlyt teremt a kettő között. A vöröset, a pirosat el tudjuk képzelni teljesen egyenletes felületként (9. vázlat). Akkor tudjuk legjobban felfogni ezt, ha megkülönböztetjük az őszibarackvirág-színtől, amiben, ahogyan ezt az imént láttuk, bizonyos módon benne rejlik, mint fénylő, sugárzó elem. Tegyék egymás mellé ezt a két színárnyalatot, az őszibarackvirág-színt és a vöröset. Ha ezt a vörös színt a maga lényege szerint engedik hatni a lélekre, milyen érzést kelt? Olyan érzést, hogy ezt mondhatják: ez a vörös nyugodtan pirosló hatást kelt. Ez nem így van az őszibarackvirág-színnél. Szét akar oszlani, szét akar terjedni (10. vázlat). Finom különbség ez a vörös és az őszibarackvirág-szín között. Az őszibarackvirág-szín szét akar terjedni, tulajdonképpen egyre halványabb szeretne lenni, amíg egészen el nem párolog. A vörös (piros) azonban marad és egészen sík felületként hat; nem akar kisugározni, sem önmagába húzódva megkérgesedni, feltorlódni, megmarad nyugodt vörösségében, nem akar szétolvadni, megtartja önmagát. A lila, az őszibarackvirág-szín, az inkarnat, tulajdonképpen nem tartja meg magát, mindig újjá akar alakulni, mivel szeretne elillanni, elpárologni. Ez a különbség a két szín között, a már ismert őszibarackvirág-szín és a vörös között, amit még nem ismerünk. Most tehát van újabb három színünk: a sárga, a kék és a vörös.

38

Látják, itt van ez a három szín. Tegnap négy színt fedeztünk fel, a feketét, a zöldet, az őszibarackvirág-színt és a fehéret; most sárga, kék és vörös van előttünk, és megpróbáltunk ebbe a három színbe érzéseinkkel belemerülni, megpróbáltuk azt vizsgálni, hogyan játszanak bele a többi színbe. A vöröset beleárasztottuk a mozgásba hozott fekete-fehérbe; a sárgát és a kéket beleárasztottuk egy sima fehérbe, s minden esetben könnyen rátaláltunk a különbségre annál, amit így lelkünkben felidéztünk. A tegnap megismert színeknél nincs módunk ilyen különbséget felfedezni, mint amilyet most a sárga, kék és vörös között találtunk. Ma, amikor az őszibarackvirág-színt akartuk létrehozni, önmagában megszilárdult feketét és fehéret kellett egymásba hullámoztatnunk. A feketét és a fehéret meg kell hagynunk önmagukban; kép-színek, melyek átalakulhatnak egymásba, de meg kell hagynunk saját természetüket. Az őszibarackvirág-színt is meg kell hagynunk önmagában; saját természetéből adódóan elpárolog, elillan, nem tudunk ez ellen semmit sem tenni, tehetetlenek vagyunk ezzel az illékonysággal szemben. A zöld lehatárolja magát, ez a természete. De az őszibarackvirág-szín nem kívánja, hogy önmagában differenciált legyen, hanem egyenletesen kíván eloszlani, mint a vörös; nem akar önmagában differenciált lenni, mert ezeket a differenciákat mindjárt megszüntetné és elpárologna. Ha elképzelnek egy őszibarackvirág-színt, és benne csomókat, foltokat, - nos, ez borzasztó lenne, ugye! (11. vázlat) Az őszibarackvirág-szín mindjárt feloldaná ezeket a csomókat, mert egyenletességre törekszik, egyenletes hangulatra törekszik. Ha a zöldbe még egy másik zöldet viszünk, ez ismét más dolog, hiszen a zöld egyenletes felhordást kíván és egyúttal határokat szeretne kapni. Nem tudunk egy sugárzó zöldet elképzelni. Önök el tudnak képzelni egy fénylő csillagot, de nem egy fénylő levelibékát - ez ellentmondás lenne, ha a

39

levelibéka fényt sugározna! Nos, tehát ez a helyzet az őszibarackvirág-színnel és a zölddel.

A feketét és fehéret, amennyiben egyáltalán össze akarjuk hozni őket, egymásba kell hullámoztatnunk, mint képeket, ámbár mozgásban lévő képeket. Ez másként van annál a három színnél, amelyeket ma találtunk meg.

Láttuk, hogy a sárga saját természetéből adódóan a szélén mindig halványabb szeretne lenni, kifelé akar sugározni; a kék fel akar torlódni, széleinél sűrűsödni szeretne és a vörös egyenletes felületként szeretne hatni, nem kíván határvonalakat, egyenletes, nyugodt vörösként akar hatni. Ha lehet ezt mondani, nem akar sem sugározni, sem feltorlódni, önmagában egyenletesen akar hatni, középen akar maradni kisugárzás és besűrűsödés között, a szétáradás és feltorlódás között. Ez a vörös lényege. Látják tehát, hogy alapvető különbség van aközött, hogy valami önmagában nyugodt, vagy mozgásban van; nyugodt, mint a zöld, vagy mozgásban van, mint a lila, vagy önmagában lezárt, mint a fekete és a fehér. Ha ezeket a színeket valahogyan össze akarjuk kötni, kép­színekként kell csoportosítanunk őket. Azt találtuk, hogy a vörös, a sárga és a kék belső mozgékonyságuk tekintetében különböznek a lila belső mozgékonyságától. A lila fel akar oldódni - ez nem belső mozgékonyság -, el szeretne illanni; a vörös, ami bár nyugodt, voltaképpen nyugalomra jutott mozgás; ám amikor szemléljük, nem tudunk csupán egy pontjára figyelni nyugodtan: felületként, egyenletes felületként akar mutatkozni, ami azonban nincs lehatárolva. Láttuk, mennyire különböző módon akar a sárga és a kék szín önmagában differenciálódni. - A vörös, sárga és kék más valami, mint a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-szín. Látják tehát mindebből: a vörös, a sárga és a kék azokhoz a színekhez viszonyítva, melyeknek kép-jellegük van, más karakterű színek,

40

s ha tekintetbe veszik azt, amit ezekről a színekről elmondtam, akkor jogosultnak fogják találni azt a szót, amit ezeknek a színeknek a jellemzésére használok. A fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-színt képeknek, kép-színeknek neveztem. A sárga, vörös és kék színt csillogó, fénylő színeknek, fény-színeknek nevezem. A fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-szín képekként keletkeznek. A sárgában, kékben és vörösben a dolgok felragyognak. Felületüket kifelé mutatják, felfénylenek.

Ez tehát a színek világában a lényeg és a különbség: a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-szín kép-jellegűek, valamit leképeznek. A sárgában, kékben és vörösben valami felragyog.

A sárga, kék és a vörös egy benső lényeg külső oldalát jeleníti meg. A zöld, őszibarackvirág-szín, fekete és fehér mindig tükrözött kép, mindig van bennük valamilyen árny-szerű.

így tehát ezt mondhatjuk: fekete, zöld, őszibarackvirág-szín és fehér alapjában véve a legtágabb értelemben vett árnyék-színek. A szellem árnyéka a lelkiségben fehér. A halott árnyéka a szellemben fekete. Az élő árnyéka a halottban zöld. A lelkiség árnyéka az élőben őszibarackvirág-színű. Árnyék és kép egymással közeli rokonságban vannak.

Ezzel szemben a kék, vörös és sárga színben fénylő jelleg van, nincs bennük árny-szerűség, valami kifelé megnyilatkozó jelleg van bennük. így tehát az egyik esetben képek, vagy árnyékok vannak előttünk. A vörös, kék és sárga színben valami fénylőnek a módosulatai vannak előttünk. Ezért nevezem ezeket csillogónak, fénylőnek. Felragyogtatják, kisugározzák a dolgokat egy bizonyos módon. Ezért ezeknek a színeknek a lényegéhez tartozik a sugárzó természet: a sárga kifelé sugárzó, a kék befelé sugárzó, magába irányuló, és a vörös a kettő semlegesítése, egyenletesen sugárzó. Ez az egyenletesen sugárzó vörös a mozgásban lévő fehérbe és feketébe

41

bevilágítva, belesugározva, őszibarackvirág-színt ad. A nyugvó fehérbe az egyik oldalról a sárgát, a másik oldalról a kéket belesugároztatva zöld jelenik meg.

Látják, itt olyan dolgokhoz jutottunk, melyeket a fizika egészen kaotikus módon kever össze - s ebben benne van mindaz, amit ma a fizika a színekről mond. A színek sorrendjét a szín­spektrumban egyszerűen leírják, valahogy így: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya. Nem gondolnak bele, hogy mi minden játszik ebbe bele; a vörösben fénylő jelleg van - s ha a skálán most továbbmegyünk, áthaladva a sárgán, ez a fénylő jelleg egyre inkább megszűnik, és eljutunk egy kép-színhez, egy árnyék-színhez, a zöldhöz. Azután ismét eljutunk egy fénylő színhez, a kékhez, ami most ellentétes természetű az előbbivel, önmagában sűrűsödő, befelé világító karakterű. (12. vázlat) S aztán egészen ki kell lépnünk a fizikai világból, a szokásos szín­skálából, s így jutunk el ahhoz a színhez, amit tulajdonképpen már csupán kizárólag mozgásként lehet ábrázolni. Fehér és fekete átvilágítva, átsugározva a vörössel őszibarackvirág-színt ad. Ha Önök a fizikusok szokásos sémáját veszik, akkor csupán ezt mondhatják: nos, igen, vörös, narancs, sárga, zöld, indigó, ibolya...Látják, először egy fénylő színből indulok ki, eljutok egy tulajdonképpeni kép-színhez, ismét egy fény-színhez érkezem és végül ismét egy kép-színhez jutok el. Most ha nem úgy mutatom be ezeket a színeket, ahogyan a fizikai síkon vannak, hanem ahogyan a legközelebbi magasabb világban vannak; ha a spektrum meleg oldalát és hideg oldalát egymáshoz hajlítom, akkor tulajdonképpen ezt rajzolhatom fel (13. vázlat): vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya: ha az egy vonalban kiterjedő szín-sáv két végét egymáshoz hajlítom, akkor felül megkapom az őszibarackvirág-színt. így újra egy kép-színhez jutok vissza. Kép-szín I. felül, kép-szín II. alul, fény-szín III. a baloldalon, fény-szín IV. a jobb oldalon;

42

csupán két képszín, a fekete és a fehér rejtőzik még titokzatosan az őszibarackvirág-színben. Látják, ha a fehérrel most elindulok (alulról felfelé), a zöldben megállapodok, s azután itt a fekete szembejön a fehérrel (felülről lefelé) és elkezdenek hullámzani, a vörös megvilágítással együtt őszibarackvirág-színt adnak. Tehát egy fehéret és egy feketét kell elképzelnem, amelyek egymásba nyúlnak, egymásba játszanak.

Ezen a módon bonyolult szín-összeállítást kapok, ami azonban jobban megfelel a színek lényegének, mint az, amit Önök a fizika-könyvekben találnak.

Most fény-színekről beszéltünk - de ez arra utal, hogy van valami, ami fénylik. Mi az tehát, ami fénylik? Nos, látják, ha a sárgát nézik, ezt kell lelkük elé idézniük (ám ezt érzésben, nem absztrakt értelemmel kell mérlegelniük): amikor befogadom a sárgát, ez tulajdonképpen oly módon hat rám, hogy bensőleg továbbél bennem. A sárga bensőleg továbbél bennem. Gondoljanak bele, hogy a sárga derűssé tesz minket. Derűsnek, vidámnak lenni azonban alapjában véve azt jelenti, hogy egy nagyobb benső lelki elevenség tölt el minket. Tehát tulajdonképpen a sárga révén énünk felé fordulunk bensőnkben, énünkre jobban ráhangolódunk. Más szavakkal, átszellemítődünk. Ha tehát Önök a sárgát ős-lényege szerint tekintik, amiként kifelé elhalványodik és elképzelik, hogy bensőjükbe világít, mivel fény-szín, s ha belül szellemként ragyog fel, akkor ezt kell mondaniuk:

A sárga a szellem fénye.

A kék az önmagába húzódás,

megsűrűsödés, benső maga-megtartás, a lélek fénye.

A vörös a tér egyenletes kitöltöttsége, az élő fénye.

43

A zöld az élet képe, és a vörös az élet csillogása, az élet fénye. Ez csodálatosan szépen mutatkozik meg Önöknek, ha megkísérlik, hogy egy fehér felületen lévő vörös színt szemléljenek, egy eléggé telített vöröset; azután gyorsan másfelé néznek, és egy zöld utóképet fognak látni, ugyanaz a felület zöld utóképként jelenik meg. A vörös belevilágít Önökbe; a bensőben saját képét alkotja meg.

De vajon mi ez a kép, az élőnek a képe a bensőnkben? Ki kell oltani az életet, hogy kép keletkezzen. Az élőnek a képe a zöld. Nem csoda, hogy a vörös, mint fény, ha Önökbe belevilágít, zöldet ad, mint önnön képét.

így tehát ezt a három egészen másfajta színt kaptuk. Ezek az aktív természetű színek. Ezekben fénylő jelleg rejlik, bensőleg bizonyos módon differenciálódva; a többi szín nyugodt kép. Van ebben valami, aminek analogonját megtalálhatjuk a kozmoszban. A kozmoszban az állatövi csillagképek, melyek önmagukban nyugvó képek, ellentétben állnak a bolygókkal, melyek differenciálólag hatnak a kozmoszra. Ez csupán hasonlat, de olyan hasonlat, aminek belső lelki alapja van. Azt mondhatjuk: a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-szín mint nyugalomban lévő fejti ki hatását. Még akkor is, amikor mozgásban vannak, egymásba áradnak, bensőleg nyugalomban kell lenniük - mint a fekete-fehérnek az őszibarackvirág­színben. És a másik három színárnyalatban, a vörösben, sárgában és kékben benső mozgás, bolygó-jelleg van. -Állócsillag jellegű minőség van a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-színben; bolygó-minőség van a sárgában, vörösben és kékben. A sárga, vörös és a kék befolyásolják a többi színt. A fehéret a sárga és a kék zöld színűre árnyalja; az őszibarackvirág-színt a vörös árnyalja, amikor belevilágít az egymásba játszó fehérbe és feketébe.

44

Itt egyfajta szín-kozmosz áll Önök előtt. Látják a világot egymásba játszó színekben, és látják azt is, hogy valóban a színekhez kell fordulnunk, ha törvényszerűségeiket akarjuk tanulmányozni. Nem kell a színtől elfordulva valami máshoz folyamodnunk, hogy felvilágosítást kapjunk róla, hanem meg kell maradnunk a színnél. S ha eljutunk a színekre vonatkozó felfogáshoz, akkor lehetőségünk van arra is, hogy magukban a színekben meglássuk kölcsönös vonatkozásaikat, azt, ami bennük fénylő, csillogó, vagy ami bennük árny-szerű, kép-jellegű.

Gondolják csak meg, mit jelent ez a művészet szempontjából. A művész tudja: ha sárgával, kékkel, vörössel van dolga, akkor olyasvalamit varázsol a képre, aminek benső lényegéből adódóan aktív jellege van, ami maga ad karaktert. Ha őszibarackvirág-színnel, zölddel, feketével és fehérrel dolgozik, akkor tudja azt, hogy a kép-színnel már adva van a kép-jelleg. Az ilyen színtan bensőleg mindenestől annyira eleven, hogy közvetlenül átmehet a lelki tapasztalásból a művészi tevékenységbe. S ha Önök a színek lényegét oly módon ragadják meg, hogy - mondhatni - elismerik azt, amit a szín maga akar: ha felismerik, hogy a sárga tulajdonképpen középen akar a legtelítettebb lenni és a szélei felé halványodni akar, mert a sárgának ez a saját természete, - nos, akkor, ha a sárgát rögzíteni akarjuk, ha valahol egyenletes sárga felületként akarjuk alkalmazni, szükséges valamit tennünk. Mit tehetünk? Valaminek bele kell játszania a sárgába, valaminek bele kell kerülnie, ami elveszi saját őseredeti jellegét, saját akaratát. A sárgát súlyossá kell tennünk. Miként tehetjük súlyossá a sárgát? Azáltal, hogy valamit beleviszünk, ami súlyt ad neki, úgy, hogy aranyszínűvé válik. Ezzel megfosztjuk minőségétől a sárgát, bizonyos mértékig ugyan megmarad sárgának, de lényegét kioltjuk. Ha egy képnek arany hátteret festenek, akkor a színt

45

egyenletesen oszlathatják el a felületen, ám ezzel a sárgának súlyt adnak, benső súlyt. Saját akaratától megfosztják a sárgát. Önmagában megszilárdítják, rögzítik.

Ezért érezték úgy a régi festők, akiknek ilyesfajta dolgokhoz még volt érzékük, hogy a sárgában a szellem csillogása, fénye van. Feltekintettek a szellemiségre, a szellem ragyogására a sárgában; de a szellemet itt a földön akarták ábrázolni. Ezért súlyt kellett kölcsönözniük neki. Ha arany hátteret festettek a képre, mint Cimabue, akkor otthont adtak a szellemnek a földön, a képben bizonyos mértékig jelenvalóvá tették azt, ami mennyei. És az alakok ebből az arany alapból léphettek elő, az arany alapból fejlődhettek ki a szellem teremtményeként. Mindezeknek a dolgoknak megvan a belső törvényszerűségük. Látják tehát, ha a sárgát, mint színt alkalmazzuk, akkor önnön természetéből adódóan a közepén telítettnek kell lennie és a szélei felé halványodnia kell. Ha pedig egyenletes színfelületként akarjuk felvinni, akkor fémessé kell tennünk. S ezzel eljutunk a fémes színek fogalmához és az anyagiságban megszilárdult szín fogalmához, amiről holnap szeretnénk tovább beszélni.

De mint látják, a színeket először folyékony, mozgékony jellegükben kell megragadnunk, s csak azután tudjuk őket a testiségben, a külső dologiságban megragadni. S efelé szeretnénk holnap tovább haladni.

Látják, ezáltal egy út adódik abban, amit leírtam, hogy a fizikai szín-skálán az anyagivá vált színeket megismerjük. A fizikai színspektrum balra és jobbra a végtelenbe, a határtalanba terjed; a szellemben és a lelkiségben azonban minden egybefonódik. Bennük kell összekapcsolnunk a szín-spektrum két végét. S ha arra neveljük magunkat, hogy ne csak lássuk az őszibarackvirág-színt, hanem a mozgásban lévőt is lássuk benne, ha arra neveljük magunkat, hogy ne csak külsőleg

4 6

lássuk az embereken az inkarnat-színt, hanem benne éljünk, inkarnat-színként éljük át azt, ahogyan testünket lelkünk betölti, akkor ezzel belépünk a szellemi világba vezető kapun. A szín egyfelől alászáll a testek felszínére, másfelől pedig az embert felemeli az anyagiságból és a szellemhez vezeti.

47

HARMADIK ELŐADÁS

AZ ANYAGISÁGBAN MEGJELENŐ SZÍN

A színvilágban a színek lényegéből kiindulva különbségeket fedeztünk fel, s így a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-színt képként kaptuk meg, és ettől megkülönböztettük azt, amit fény­színnek neveztünk, amivel a kék, vörös és sárga szín esetében találkozunk. És láttuk azt, hogy éppen a kék, sárga és vörös bizonyos belső - szinte azt lehetne mondani - akarattal bír, abból adódóan, hogy csillogó, fénylő természetük van. Ahogyan ezt Önök is tudják, a színeket egyfelől úgynevezett spektrális színként észleljük, ahogyan ezt a szivárványnál láthatjuk, melyben a színeket mint olyanokat érzékeljük, másfelől a testeken észlelünk színeket. S azt is tudjuk, hogy a festéshez anyagi testeket kell felhasználnunk, testi alkotóelemeiket, keverékeiket, ha a szín művészetét, a festészetet kívánjuk gyakorolni. Ezzel eljutunk ahhoz a fontos kérdéshez, amelyre alapjában véve a jelenkor szokásos ismereteiben tulajdonképpen sehol sem találunk választ, s ami így hangzik: Hogyan viszonyul a szín, amit lüktető, mozgásban lévő valamiként ismertünk meg, képként vagy fényként, hogyan viszonyul tehát a szín az anyaghoz, a testiséghez? Mi által jelenik meg számunkra az anyag, mint olyan színesen?

Aki foglalkozott Goethe „Színtaná"-val, az talán tudja, hogy ezt a kérdést Goethe sem érinti Színtanában, ami nála a megismerés bizonyos becsületességből adódott, miután a rendelkezésére álló eszközökkel egyszerűen nem tudott közelebb férkőzni a problémához: hogyan rögzül a szín a testiségen? Mégis, ez a kérdés eminens értelemben a művészet, a festészet kérdése is egyúttal. Mert amikor festünk, legalábbis a látszat szerint, ezt a jelenséget idézzük elő. Rögzítjük a

48

színeket a felületen és a rögzített színek révén festői benyomást igyekszünk létrehozni. Tehát amikor a színek szemléletében a festészethez akarunk felemelkedni, szükséges, hogy érdekeljen minket az anyagi dolgok színes megjelenése. Mivel újabban a fizikusok már a színeket is hatókörükbe vonták és a színtant az optika egy részének tekintik, így a testek színességére vonatkozóan is - mondhatjuk - az újabb fizikához illő magyarázatokat találunk. Például azt az igazán figyelemreméltó magyarázatot találjuk arra a kérdésre: miért vörös egy test? - Egy test azért vörös, mert minden egyéb színt elnyel, és csak a vöröset veri vissza. - Ez ugye az újabb fizikához illő magyarázat, hiszen nagyjából a következő logikai alapelv szerint van megalkotva: miért buta egy ember? Azért buta, mert minden okosságot elnyel magában, és csak a butaságot sugározza vissza kifelé. Ha ezt a logikai alapelvet, amit a színtanban általánosan használni szokás, az élet egyéb területeire alkalmazzuk, ilyen érdekes dolgok jönnek létre belőle.

Goethe - mint mondtuk - ebben a vonatkozásban becsületesebb volt. Addig követte a problémát, ameddig a rendelkezésére álló eszközökkel ez lehetséges volt; itt bizonyos értelemben megállt az előtt a kérdés előtt: hogyan lesz az anyagiság színessé?

Emlékezzünk most tehát vissza, hogyan jutottunk először el az általunk megismert négy első szín kép-jellegéhez. Láttuk azt, hogy itt tulajdonképpen mindig egy olyan létezővel van dolgunk, ami árnyékát, vagy képét egy másik létezőben hozza létre. Láttuk azt, hogy az élő a halottban alkotja meg képét és így keletkezik a zöld. Azután láttuk, hogy a lelkiség az élőben jelenik meg képként és ezáltal jön létre az őszibarackvirág-szín. Láttuk, miként képződik le a szellemi a lelkiben, és hogyan jön létre ezáltal a fehér, és végül láttuk, hogy a holt miként

4 9

képződik le a szellemiben, és láttuk, hogy ezáltal fekete keletkezik.

Nos, ezzel összefoglaltuk azt, ami a színek világában kép­jelleggel bír. A többi színnek fénylő jellege van. Ez a kép-jelleg a tárgyi világban a legszembetűnőbb módon a zöld színben lép elénk. A fekete és a fehér bizonyos mértékig határ-színek, amit éppen ez okból sokan egyáltalán már nem is tekintenek színnek. Az őszibarackvirág-színt, ahogyan láttuk, tulajdonképpen csak mozgásban lehetne megragadni. Úgyhogy mindenekelőtt a zöldben adódik az számunkra, ami a voltaképpeni kép-jelleget adja. S ezzel megtaláltuk a külvilágban rögzített tulajdonképpeni színt, ami a növényvilághoz kapcsolódik. Tehát tulajdonképpen a rögzített szín eredetét a növényvilágban találjuk meg képként kifejeződve. Most talán az lenne a fontos, hogy a növényi zöld jellegzetes karakterét, a zöld lényegét vizsgáljuk meg. Ehhez már lényegesen tovább kell tágítanunk a problémakört ahhoz képest, ahogyan ezt ma általában elismerik.

Tudjuk a szellemtudományból, hogy a növényvilág valójában jelenlegi Földünk korábbi metamorfózisa során alakult ki; de tudjuk azt is, hogy abban az időben még nem létezett szilárd anyag. Tehát azt kell mondanunk, ha a növényvilág lényegét kutatjuk, hogy a növényiségben valami olyannal van dolgunk, ami először Földünk korábbi metamorfózisa idején képződött, s ami azután átalakult Földünk további fejlődése során; s azt is tudjuk továbbá, hogy ennek a növényiségnek a régi Hold­fejlődés idején folyékony alakban kellett megformálódnia, mivel szilárd anyag akkoriban még nem volt jelen. A folyékony növényiségnél arról beszélhetünk, hogy áramló szín járta át ezt a folyékonyságot. Ekkor még nincs szükség arra, hogy rögződjön, legfeljebb csak a felületen. Csupán a felszínen kezdett már a folyékony a szilárdhoz közelíteni. S így azt

50

mondhatjuk, ha visszapillantunk Földünk korábbi metamorfózisára, a növények képződésében lüktető zöld, illetve lüktető színesség volt jelen egy voltaképpen folyékony elemben. S először csak a Földfejlődés során - ahogyan „A szellemtudomány körvonalai" című könyvemből ez kivehető -vehették fel a növények szilárd formájukat, magukba építve az ásványi anyagot. Ekkor alakulhat ki a növényben az, ami határolt, nem fluktuáló lénnyé teszi; úgyhogy csupán a Föld kialakulása folyamán jelenik meg először az, amit ma növénynek nevezünk. Ekkor kapja meg tehát először a növényi szín azt a jelleget, amit ma a növényeknél észlelünk, ekkor jön csak létre a rögzített zöld szín.

Mármost Önök tudják, hogy a növény - legalábbis általában -nem csupán ezt a zöld színt viseli magán, hanem saját metamorfózisa során más színekbe is öltözik, sárga, kék, fehér virágokat hoz, piros virágot hoz, és a gyümölcsök is -gondoljanak például az uborkára - zöldből átmennek sárgába. S már felületes szemlélet is megadhatja Önöknek, hogy tulajdonképpen mi működik akkor, amikor a növény más színbe öltözik a zöld helyett.

Amikor a növény zöld helyett más színt ölt - könnyen rájöhetnek erre -, akkor ennek a másik színnek a létrejöttével kapcsolatban a Nap lényeges szerepet játszik, a közvetlen napfény. Gondolják csak meg, hogy azok a növények, melyek nem tudják virágaikat a Nap felé emelni, hogyan bújnak el mintegy, hogyan csavarodnak össze stb. Itt tehát már egy összefüggésre találunk, először ugyan felületes módon, bizonyos növényi részek nem-zöld-színűsége és a Nap között. A Nap - mondhatjuk - átváltoztatja, átalakítja a zöld színt. O az tehát, ami a zöldbe belehat, a zöldet más állapotba hozza. S ha már felületes szemlélettel is oda jutottunk, hogy a növényvilág sokszínűségét egy égitesttel hozzuk kapcsolatba, úgy nem eshet

51

az sem nehezünkre, hogy a szellemtudomány közléseiből is merítsünk s ezt kérdezzük: mit mond a szellemtudomány a maga megfigyeléseire támaszkodva a növényi színeknek a csillagok világával való további összefüggéseiről ?

S itt most azt a kérdést kell feltennünk: melyik az az égitest, ami a legnagyobb hatással van a Földre? Melyik tehát az az égitest, ami valamiképpen a Nappal ellentétesen működve tud hatást kifejteni, ami tehát létrehozza a növényi létben azt, amit a Nap ismét átalakít, megsemmisít, más színekké alakít? Mi az, ami a növényvilágban a zöld színt létrehozza?

Ahhoz az égitesthez jutunk el így, ami mindenekelőtt a Nap poláris ellentétének mutatkozik, a Holdhoz jutunk el. S a szellemtudomány meg tudja állapítani (ma erre csupán utalni tudok), amennyiben jellemzi a holdfény tulajdonságait a napfénnyel szemben, s mindenekelőtt arra utal, hogy miként hat a nap-sötétben a holdfény, meg tudja állapítani az összefüggést a növény zöldje és a Hold között éppúgy, ahogyan a növény egyéb színeinek a Nappal való kapcsolatát is megállapítja. S így tehát látjuk a Nap és a Hold kölcsönhatását a növényi létben. Ezzel azonban egyúttal arra is magyarázatot kapunk, hogy miért lesz a zöld kép, miért nem lesz a zöld a növényen csillogó, fénylő szín, mint más színek. A növényen megjelenő egyéb színek csillogó, fénylő karakterrel rendelkeznek. Ha Önöknek van ehhez érzékenységük és megfigyelik a virágok színeit, akkor látni fogják, hogy fénylő jellegük van, mintegy felénk sugároznak. Hasonlítsák össze ezt a zölddel: a zöld a növényhez van kötve. Semmi mást nem láthatnak benne, mint annak a lenyomatát, amit a kozmoszban észlelnek. A napfény világít; a holdfény a napfény tükörképe, így ismét rátalálnak a képre, a tükörképre, a színre mint képre a növényi zöldben. A növényben megvannak tehát a Nap révén a

52

fény színei, és megvan a rögzített szín, a kép színe is a növényi zöldben.

Ezeket a dolgokat semmiképpen sem lehet durva fizikai fogalmakkal felfogni. Ezeket a dolgokat fel kell emelnünk az érzésvilágba és az átszellemített érzéssel kell őket megragadnunk. Ekkor azonban abból, amit így felemeltünk, amit ezen a módon megértettünk, mintegy magától adódik a művészi jelleg. És a fizika azokkal a módszereivel, melyekkel a leírt módon durván beavatkozott a színek világába, ki is űzött minden művészit a színek szemléletéből, úgyhogy valójában a művész azzal, amit a fizika a színek világáról mondani tud, semmit sem tud kezdeni.

Ha azonban a növény színeire úgy tekintünk, hogy tudjuk: a növény színeinek kialakulásába belejátszik a kozmikus világ is, a Nap- és Hold-erők együttműködése, kölcsönhatása..., akkor annak a megértésnek az első eleméhez jutottunk el, amivel fel tudjuk fogni azt, hogy a szín hogyan rögzül egy tárgyon, egyelőre legalábbis egy növényi tárgyon, hogyan lesz testi színné. Azáltal lesz testi színné, hogy a kozmoszból nem a fény fejti ki rá hatását, hanem az, ami a kozmoszból hatást gyakorol rá, már maga is kép. A növényben tehát a zöld van előttünk, ami azáltal lesz kép, hogy valamikor a Föld-fejlődés során a Hold elvált a Földtől. A Holdnak a Földtől történt elválásában találjuk meg a növényvilág zöld színének tulajdonképpeni eredetét. Mert így a növény most már nincs közvetlenül kitéve a Földben működő Hold-erőknek, hanem a kozmoszból fogadja be a kép-jelleget.

Látják, érzéseinkkel egészen megismerhetjük ezt a kozmikus kölcsönhatást a növények vonatkozásában, s ha érzéseinket kérdezzük, az érzésvilágból kiindulva a színek lényegét művészi módon fogjuk fel, akkor a növények zöldjének és egyéb színeinek jellegéhez sokkal közelebb juthatunk. Sajátos

53

dolog: ha a festészetre, a festészet történetére visszatekintenek, akkor azt találják, hogy a festők, régebbi korok nagy festői, embereket, emberi szituációkat festettek, de kevéssé ábrázolták a külső természetet; kevéssé festették meg a külső természetet, legalábbis a növényvilággal borított természetet. Természetesen erre könnyű azt a triviális magyarázatot adni, hogy régi korokban nem volt szokásban a természet megfigyelése, s ezért aztán nem is festették azt meg. Ez azonban természetesen csupán triviális magyarázat, jóllehet a mai emberiséget az ilyen triviális magyarázatokkal könnyű kielégíteni.

Talán valami egészen más dolog képezi ennek az alapját. A tájképfestészet tulajdonképpen abban az időben kerül felszínre, amikor az embereket megragadja a materializmus és az intellektualizmus, amikor egyre inkább egyfajta elvont szemlélet lesz uralkodóvá az emberi civilizáció és kultúra fölött. Azt lehet mondani: a tájképfestészet tulajdonképpen csak a legutóbbi három-négy évszázad terméke. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor azt kell mondanunk, hogy csupán az utóbbi három-négy évszázadban jutott el oda az ember egész lelki felfogásával, hogy megragadja azt az elemet, ami képessé teszi őt arra, hogy a természetet tájképen megfesthesse. Vajon miért?

Ha régi korok képeit szemléljük, arra a megállapításra juthatunk, hogy a régebbi időknek ezek a képei tulajdonképpen mind-mind egészen határozott jelleget hordoznak. Ha már különbséget tudunk tenni (erről majd még pontosabban fogunk beszélni) a színek világában a kép-jelleg és a fénylő jelleg között, akkor úgy találjuk, hogy a régi festők festményeiken nem tettek ilyen különbséget. És nevezetesen ezek a régi festők nem vették tekintetbe azt, amit tegnap a szín csillogásának akarati elemeként kellett felismernünk. A régi festők nem mindig vették azt tekintetbe, hogy a sárga elmosódó széleket kíván. Akkor vették ezt tekintetbe, ha festményeiket inkább a

54

szellemi világhoz kívánták közelíteni; de nem vették tekintetbe, amikor a mindennapi világot festették. A kéknél sem vették figyelembe, amit a kék megkövetel tőlünk; a vörösnél már inkább. Láthatják ez utóbbit Leonardo és mások, például Tiziano egyes képein. De általában mégis azt mondhatjuk, hogy a régi festők nem tettek különbséget a színek világában a kép­színek és a fénylő színek között. Miért? Más viszonyban voltak a színvilággal; ami a színben csillogás, azt is képként fogták fel; a festésnél ennek is kép-jelleget adtak. Ha azonban kép-jelleget adunk annak, ami a színvilágban csillogás, ha a színeket mindenütt képpé tesszük, akkor nem tudunk tájképet festeni növényekkel. Miért nem?

Nos, ha Önök tájképet akarnak festeni növényekkel, s valóban az élő benyomását szeretnék kelteni, akkor a növényeket a maguk zöldjével és egyéb színeivel valamivel sötétebbre kell festeniük, mint amilyenek valójában. Tehát a növény zöldjét valamivel sötétebbé kell tenniük, mint amilyen maga a növény. Egyáltalán, egy zöld felületet sötétebbre kell festeniük, mint amilyen. Azt, ami a növényvilágban piros vagy sárga, azt is sötétebbé kell tenniük, mint amilyen a valóságban. És miután ilyen módon rögzítették a színt a kép-jellegben és valamivel sötétebbé tették, mint amilyen az a valóságban, akkor pedig az egészet egy bizonyos hangulatba kell burkolniuk, s ennek egy bizonyos módon sárgás-fehéres hangulatnak kell lennie. Tehát az egészet egy sárgás-fehér megvilágításban kell tartaniuk, s tulajdonképpen csak akkor kapják meg ebből a megfelelő módon azt, ami a növényi természet. A kép-színek fölé egy fényt kell festeniük. Tehát a színbe fény-jelleget kell vinniük, a szín fény-jellegét kell keresniük. (14. vázlat)

S kérem Önöket arra is, hogy vegyék szemügyre ebből a nézőpontból a modern tájkép-festészet törekvéseit, nézzék meg, hogyan próbáltak a festők egyre közelebb jutni a növények

55

festésének titkához. Az élő, vegetatív világot nem lehet úgy megfesteni, ahogyan külsőleg látható. A kép-karakter nem teszi az élő benyomását ránk. A kép csak akkor nyújtja az élő benyomását, ha a növényeket sötétebbre festik, mint amilyen a színük, és bevonják a képet egyfajta fénnyel, egy sárgás-fehér megvilágítással. Miután a régi festők nem gyakorolták ezt a fény-festést, az átvilágított levegőnek ezen a módon való megfestését, egyáltalán nem tudtak eljutni a tájkép-festészethez. Ez az, amit a festészetben különösen a XIX. század vége felé vehetnek észre, hogy a művészek miként kutatnak a lehetőség után, hogy a tájkép-szerűt megragadhassák. A szabad levegőn való festéssel, és minden lehetséges módon próbálkoztak, hogy a tájkép-szerűt megragadhassák. Ezt csak akkor ragadhatják meg, ha elhatározzák, hogy a növényi természetet különféle színárnyalataival sötétebbre festik, s azután egy fénylő, sárgás­fehér fátyollal vonják be. Természetesen ezt az adott színárnyalatoknak megfelelően kell véghezvinniük. Akkor eljutnak ahhoz, hogy a vászonra vagy valamilyen felületre valóban azt fessék, ami az élő benyomását nyújtja. Ez az érzésre alapszik, s ez az érzés vezet el oda, hogy megfessük azt, ami felülről árad, a fénylő kozmosznak a kifejeződéseként, ami a világmindenségből a Földre árad mint fény, mint csillogás. Másként nem tudunk a növényi élet, a vegetációval borított természet titkához közelebb férkőzni.

Ha ezt Önök tekintetbe veszik, akkor beláthatják azt, hogy alapjában véve a szín lényegéből kiindulva kell mindazt keresnünk, amit a festészetben meg akarunk valósítani. Mert végső soron mi is a festészet eszköze? Ott van a felület, a vászon, a papír vagy bármi, és erre a felületre kell képileg rögzítenünk azt, amit festeni akarunk. Ha azonban valami nem rögzíthető képileg, mint például a növényi élet, akkor legalább látszatként fény-jelleggel kell bevonnunk.

56

Látják, ezzel még mindig nem jutottunk el a különféle színű ásványi szubsztanciákhoz, az élettelen tárgyakhoz. Az élettelen tárgyaknál is különösképpen jelentkezik számunkra annak szükségessége, hogy a dolgot érzéseinkkel fogjuk fel. A színvilágon az értelem nem tud uralkodni; érzéseinkkel kell felfognunk. S most arra kérem Önöket, hogy fontolják meg, van-e valami a színekben, ami, amennyiben élettelen dolgokat, tehát falakat, vagy más élettelen tárgyakat festünk, ezt a kérdést teszi fel nekünk: szükséges-e, hogy azt, amit festünk, a színből kiindulva megértsük, magától értetődően a színből kiindulva megértsük a szemléletben? Ez nagyon is szükséges; mert gondolják csak meg, hogy mi az, amit el lehet viselni és mi az, amit nem tudunk elviselni. Ha egy fehér felületre egy fekete asztalt festek, ez egészen elviselhető, nemde? Ha kék asztalt festek... képzeljenek csak el egy szobát csupa kék bútorral megfestve..., nos, ha van esztétikai érzékük, ezt egészen elviselhetetlennek fogják találni. Éppoly kevéssé festhetnek meg tulajdonképpen egy szobát csupa sárga vagy csupa vörös bútorral. Mint mondtuk, festhetnek egy fekete asztalt fehér felületre...; ez puszta rajz marad ugyan, de ez lehetséges. Tulajdonképpen a papíron, vagy vásznon csak azt lehet közvetlenül rögzíteni, amennyiben élettelen, anorganikus dolgot szeretnénk megjeleníteni, ami színeiben már eleve kép­karaktert, kép-jelleget hordoz. Azt kell tehát magunktól kérdeznünk: milyen módon hatnak a kép-színek, a fekete, fehér, zöld és őszibarackvirág-szín az élettelen tárgyakra? A színtől magától kell azt megtudnunk, hogy mit lehet vele festenünk. S akkor még mindig csak ott tartunk, ha a színből kiindulva festünk, abból a színből, ami maga is kép, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudjuk az élettelen tárgyakat megfelelő módon ábrázolni. Akkor csupán a puszta képet ábrázolnánk, - s itt a szín már maga kép -, tehát csak a puszta kép lenne a festményünkön, ezzel még nem tudnánk a szék

57

képzetét előhívni, hanem csak a szék képe lenne ott, ha abból a színből kiindulva festenénk, ami már maga is kép.

Mit kell tehát tennünk? Meg kell próbálnunk, amennyiben élettelen dolgot festünk, hogy a kép-színeknek fénylő jelleget adjunk. Ez az, ami fontos. Annak, ami a színvilágban kép­jelleget hordoz, a feketének, fehérnek, zöldnek, és őszibarackvirág-színnek belső fény-jelleget kell kölcsönöznünk, azaz fénylővé, csillogóvá kell tennünk őket. Akkor azonban már az így megelevenített, fénylővé tett színeket kombinálhatjuk más fény-színekkel, a kékkel, sárgával és vörössel. Tehát azokat a színeket, melyek kép-jelleggel bírnak, meg kell fosztanunk ettől a kép-jellegtől, fény-jelleget kell adnunk nekik; azaz, tulajdonképpen a festőnek, amikor élettelen dolgot fest, mindig tudatában kell lennie annak, hogy egy bizonyos fényforrás, egy tompa fényforrás rejlik magukban a dolgokban. A festővásznat vagy a papírt bizonyos értelemben ilyesfajta fényforrásnak kell tekintenie. Szüksége van a felületen arra a fényre, amit majd rá akar festeni. Ha anorganikus, élettelen dolgot fest, tudnia kell, lelki felfogásával át kell élnie, hogy az anorganikus tárgyakban egyfajta fénylő minőség rejlik, hogy tehát az előtte levő felület bizonyos értelemben áttetsző és belülről fénylik.

Most tehát látják, itt eljutottunk ahhoz, hogy amikor festünk, amikor a színt lerögzítjük, a színt a felületre varázsoljuk, bizonyos értelemben visszfény-jelleget kell adnunk a színeknek, ami felénk világít, különben nem festünk, hanem csak rajzolunk a felületre. Ha a jelenkori emberiség-fejlődés követelményeinek megfelelően mindig jobban és jobban előrehaladunk abban, hogy magából a színből merítsük azt, amit festünk, akkor tovább kell folytatnunk azt a kísérletet is, hogy a szín természetének, lényegének titkát megfejtsük, hogy bizonyos módon a színt visszaalakítsuk, ha kép-színről van szó, és

58

belsőleg fénylővé tegyük. Ahol ezt másképpen festjük, ott nem kapunk semmi elviselhetőt, elfogadhatót az élettelen természetből. Ha a festményen egy fal látható, amit nem úgy festettünk meg, nem úgy vontunk be színekkel, hogy bensőleg világítson, egy ilyen fal festői értelemben véve nem fal, csupán a fal képe. A színeket bensőleg világítóvá kell tennünk. Ezáltal bizonyos értelemben ásványivá lesznek. Ezért is kell egyre inkább megtalálnunk az átmenetet ahhoz, hogy ne a palettáról fessünk, ne egyszerűen anyagi színekkel kenjük be a felületet, amivel sohasem fogjuk tudni a benső világító minőséget megfelelő módon kihozni, hanem egyre inkább eljussunk ahhoz, hogy a festékes tégelyből fessünk. Csak olyan színnel kellene festenünk, ami lévén folyékony, lüktető, fénylő jelleget kap. És általánosságban véve tulajdonképpen művészietlen elemet hozott a festészetbe az, hogy a festők a palettáról kezdtek festeni. A palettáról festés materialisztikus festészet, a szín belső természetének nem-értése, amit az anyagi testek sohasem nyelnek el valójában, hanem az anyagi testekben él és az anyagi testekből elő kell jönnie. Ezért szükséges az, hogy amikor a színt a felületre felviszem, világítóvá tegyem.

Önök tudják, hogy épületünkben* megkíséreltük, hogy ezt a világító erőt azáltal hívjuk elő, hogy növényi festékeket használtunk, melyekkel a leginkább könnyű ezt a benső fénylő jelleget előhívni. Akinek van érzéke az ilyesfajta dolgokhoz, az jól láthatja, hogy tulajdonképpen, persze különböző fokon, a színes ásványokban megvan ez a bensőleg fénylő jelleg, amit a felületre akarunk varázsolni, ha az ásványokat meg akarjuk

* Az. első Goetheanumról van szó, amely tűzvész áldozata lett

festeni. Az ásványvilágot akkor értjük meg, ha a színből kiindulva akarunk festeni, ha nem modell után, nem naturalisztikusan ábrázoljuk, hanem ahogyan ez szükséges, bensőleg fénylővé válásában ragadjuk meg. Nos, igen, hogyan lett az ásvány bensőleg világító természetűvé? Ha a színes ásványt nézzük, akkor a szín azáltal látható, hogy a napfény megvilágítja. A napfény az ásványra jóval csekélyebb hatást gyakorol, mint a növényre. A növénynél elővarázsolja a zöldtől eltérő színeket. A színes ásvány esetében, a színes élettelen tárgyak esetében a napfénytől semmi egyebet nem kapunk, mint hogy egyáltalán láthatóvá válnak a színek: mint tudjuk, a „sötétben minden tehén fekete", sötétben nem látunk színeket.

De a szín forrása mindenesetre belül van. Miért van belül? Hogyan kerül oda? Itt újra annál a problémánál vagyunk, amiből ma kiindultunk.

Amikor a növény zöldjét igyekeztem Önöknek érthetővé tenni, a Hold kiválására kellett utalnom, ahogyan azt „A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben találják meg leírva. Most más kozmikus eseményekre kell utalnom, melyek a Föld-fejlődés során játszódtak le.

Ha követik a leírást, amellyel könyvemben a Föld fejlődését ábrázoltam, úgy azt fogják találni: azok az égitestek, amelyek a Föld közelében vannak, s amelyek a Naprendszerhez tartoznak, valamikor az egész Földdel összefüggésben voltak, az egész Föld-bolygóval egyek voltak; a Földből váltak ki, ahogyan a Hold is kivált a belőle. Mindenesetre ez a Nap létével is összefüggésben van. De általánosságban véve, ha csak a Földet nézzük, mindezt egyfajta kilépésnek, kiválásnak tekinthetjük. Nos, látják, a bolygóknak ezen kilépésével függ össze az élettelen tárgyak benső színessége. A szilárd anyag azáltal lesz színessé, hogy a Föld szabaddá vált azoktól az erőktől, amelyek benne voltak akkor, amikor a bolygók még összekapcsolódtak

60

vele, s ezek az erők immár kívülről, a kozmoszból fejtik ki hatásukat s ezáltal a színes ásványi testekben előhívják a kozmosz benső erőit. Ténylegesen ez az, amit az ásványok kaptak attól, ami elhagyta a Földet és most a kozmoszból fejti ki hatását. Látjuk tehát, hogy sokkal rejtettebb, titokzatosabb folyamatról van itt szó, mint a növényi zöld esetében. Azonban ez olyan valami, ami éppen azáltal, hogy mélyen rejtőzik, mélyebben is hat a létezőkre, ezért nem csupán az élő növényre, hanem az élettelen ásványra is hatni képes. S amikor a testek színeit akarjuk megérteni, ezáltal jutunk el - ezt itt ismét csupán jelezni tudom -, ezáltal jutunk el ahhoz, amit a mai fizika egyáltalán nem vesz tekintetbe. Ismét kozmikus hatásokhoz jutunk. Semmilyen módon nem tudjuk az élettelen dolgok színességét megmagyarázni, ha nem tudjuk, hogy ez a színesség azzal függ össze, amit a földi testek benső erőként őriztek meg, miután a többi bolygó elvált a Földtől.

Ha például meg akarjuk magyarázni valamilyen ásvány vöröses színét, azt a Föld és valamelyik bolygó, például a Mars vagy a Merkúr kölcsönhatásával kell megvilágítanunk. Ha egy ásványnál a sárgás színt akarjuk megérteni, akkor a Föld és a Jupiter, vagy a Vénusz stb. kölcsönhatásával tudjuk ezt magyarázni. Ezért az ásványiság színei mindaddig rejtélyt jelentenek majd az ember számára, amíg nem határozza el újra, hogy a kozmoszban lévő földön kívülit kapcsolatba hozza a Földdel, hogy színességét megértse.

Látják, ha az élőhöz akarunk közelebb jutni, akkor a napfényt és a holdfényt kell számításba vennünk és így kapjuk meg a zöld színt, ami a felületen rögzül, és a felületi színeket, melyek a növényből kisugároznak, a fény-színeket. Ha azonban azt akarjuk megérteni, ami a szubsztanciákból fénylik felénk, ami az egyébként lüktető, fluktuáló spektrum-színekből a testek belsejében rögzül, akkor emlékeznünk kell arra, hogy egykor

61

az, ami ma a kozmoszban található, a Föld belsejében volt és ezáltal az eredete lett annak, ami a Földben található és fluktuáló jellegű, noha ez a fluktuáló minőség bizonyos értelemben nehéz, súlyos szubsztanciákhoz kacsolódott. Annak eredetét, ami az ásványi testek felszíne alatt rejtőzik, éppen a Földön kívül kell keresnünk. Ez a lényeges, ez a fontos itt. Ami a Föld felszínén található, azt könnyebb a földiségből megmagyarázni, mint azt, ami a Föld felszíne alatt van. Ami a Föld felszíne alatt található, ami a Földben van, azt a földön kívüliből kell megmagyaráznunk. És Földünk ásványi alkotórészei így ragyognak felénk azokban a színekben, melyeket megőriztek abból, ami a bolygókkal eltávozott. S ezek a színek ma is a kozmikus környezet megfelelő bolygójának hatása alatt állnak.

Ezért van az, hogy amikor élettelen dolgokat festünk, és a színeket festőileg rögzítjük a felületen, bizonyos értelemben a felszín mögé kell mennünk a fénnyel, az egész felületet át kell szellemítenünk, egy titokzatos benső fényt kell létrehoznunk. Azt is mondhatnám: meg kell kísérelnünk, hogy ami a bolygókból sugárzik le hozzánk, bevigyük a felszín mögé, amire a képet festjük; a festésnél a felület mögé kell ezt vinnünk, hogy ne csak a puszta kép-szerűnek, hanem egy valóságos lénynek organikus benyomását nyújtsuk. S így, ha élettelen dolgot akarunk megfesteni, arra jövünk rá, hogy a színeket át kell szellemítenünk. De vajon mit is jelent ez?

Idézzék fel emlékezetükben azt az ábrát (29. oldal), amit felvázoltam Önöknek, s melynél ezt mondtam: az, ami fekete, végül is a halott képe a szellemben. Fénylővé tettük a szellemet, és a holt ebben képződik le. S amikor színeket viszünk ebbe, amikor egyre inkább fénylővé tesszük, előhívjuk azt, ami a lényege. Ez az a folyamat ténylegesen, amihez az élettelennél a festés közben tartanunk kell magunkat.

62

S most úgy találjuk, hogy immár közelebbről szemügyre vehetjük az állatvilágot. Látják, amikor egy tájat akarnak festeni, amelyben az állatok jelentős szerepet kapnak, akkor a következő tapasztalatuk lehet - ezt csupán érzésben lehet felfogni: ha egy állati lényt akarnak a tájban megjeleníteni, akkor azokat a színeket, melyek az állathoz tartoznak, valamivel világosabbra kell festeniük, mint amilyenek valóságosan, és ezt egy könnyű kékes fénnyel kell bevonniuk. (15. vázlat) Tehát amennyiben mondjuk piros állatokat - bár ez elég ritkán fordul elő - akarnak festeni, akkor könnyű kékes fényfátyollal kell az állatokat bevonniuk, és mindenütt, ahol a vegetációból az állatokhoz térnek át, a sárgás fényfátyolt kékesbe kell átvezetniük. Ezt átmenetekkel tudják megoldani; ezáltal lesz lehetőségük arra, hogy az állatvilágot megfessék, egyébként nem, mert egyébként mindig az élettelen kép-szerű benyomását kapják. így tehát azt mondhatjuk: ha élettelen dolgot festünk, akkor annak egészen fény-jellegűnek kell lennie, belülről fénylenie kell. Ha élőt, növényeket festünk, fénylővé tett kép-színekkel kell megfestenünk őket. A képet először annyira erős színekkel festjük meg, hogy - mondhatni -eltávolodunk a természetes színektől. Kép-jelleget adunk neki, amennyiben valamivel sötétebbre festjük, majd csillogást, fényt festünk fölé: fény-kép.

Ha lelkes lényeket, állatokat festünk, akkor viszont kép-fényt kell festenünk. Nem szabad egészen a kép-jellegbe átmennünk. Ezt azzal érhetjük el, hogy a színeket világosabbra festjük, tehát a képet átvezetjük a fény-minőségbe, azonban föléje egy fátyolt festünk, ami a tiszta átlátszóságot valamelyest elhomályosítja. Ezáltal érjük el a kép-fény minőséget.

Ha továbblépünk a szellemmel bíró lényhez, az emberhez, akkor eljutunk a tiszta kép-színnel való festéshez.

6 3

Élettelen: fény

Növények: fény-kép

Lelkes lény, állat: kép-fény

Átszellemített, ember: kép

Éppen ezt tették azok a festők, akik még nem festették meg a külső természetet; ők tiszta kép-színekkel festettek. És akkor tehát itt jutunk el a tiszta kép-minőséghez. Ez azt jelenti, hogy azokat a színeket is kép-jellegűvé kell tennünk, amelyeket fénylő színként ismertünk meg. Ez azáltal történhet, hogy bizonyos értelemben megfosztjuk őket fény-jellegüktől, ha embereket festünk; kép-színként kezeljük őket. Vagyis, a felületet befestjük sárgára és megkíséreljük ezt valahogyan motiválni. A sárga felület a szélein tulajdonképpen el akar halványodni, elmosódottá szeretne válni. Semmilyen más esetben nem engedi nekünk a sárga, hogy másként kezeljük. Azonban amikor embert festünk, a színnek saját lényegét figyelmen kívül hagyhatjuk és képpé alakíthatjuk. S ha ily módon azután átalakítjuk a fény-színeket kép-színekké, s ezzel felemelkedünk az emberi szférába, nem kell másra ügyelnünk, csak a tiszta átlátszóságra.

Mindenesetre itt az a dolgunk, hogy először kifejlesszük érzékenységünket annak irányában, ami a színből ily módon lesz, ha átmegy a kép-jellegbe. Látják, valóban áttekinthetjük a színek egész világát - amennyiben kifejeződik a festészetben -, ha megszerezzük azt az érzékenységet, amivel különbséget tudunk tenni kép-színek és fény-színek között. A kép-szerű tulajdonképpen inkább a gondolati felé közelít, és minél tovább haladunk ebben a kép-szerűségben, annál inkább közel jutunk a gondolati jelleghez. Ha egy embert festünk meg,

64

tulajdonképpen csupán azt festhetjük meg, amit róla gondolunk. De ezeknek a róla alkotott gondolatoknak szemléletes gondolatoknak kell lenniük - s ezek a színekben fejeződnek ki. S akkor élünk a színben, amikor egy sárga szín festésénél például ezt mondjuk magunknak: ennek a sárgának tulajdonképpen a széle felé elmosódottabnak, fakóbbnak kellene lennie; most képpé alakítom át, tehát a szomszédos színekhez kell hangolnom. Bizonyos értelemben mintegy mentegetőznöm kell képemen, hogy nem engedem a sárga akaratát érvényesülni.

Ilyen módon tehát látják, hogy ténylegesen lehetséges a színből kiindulva festeni, lehetséges a színvilágot, mint olyat szemlélni, ami Földünk fejlődése folyamán úgy alakul ki, hogy kezdetben a színesség a kozmoszból fényként sugárzik a Földre. Majd miközben a Földtől elválik az, ami korábban még benne volt, a szín bensővé válik a tárgyakban. Azáltal, hogy követjük a szín életét, tapasztaljuk a színben azt, ami kozmikus benne, lehetőség nyílik számunkra, hogy magában a színben éljünk. S akkor élek a színben, ha először feloldom egy festőtégelyben, és amikor ecsetemet belemártva felviszem a felületre, akkor viszem csak át a rögzítettségbe, a szilárd elembe; ezzel szemben nem élek akkor a színben, ha egy palettával állok oda, a színeket összekeverem rajta, miáltal a színek már egészen materiálisán vannak ott a palettán és azután a felületre kenem őket. Ezzel nem élek a színben, hanem rajta kívül vagyok. Akkor élek a színben, ha először átviszem folyékony állapotból szilárdba. Akkor egy bizonyos módon átélem, megtapasztalom azt, amit a szín maga élt át, amikor a régi Hold-állapottól a Föld-állapothoz fejlődött tovább és csak itt szilárdult meg. Mert szilárd csak a Földön keletkezhet. Ezáltal ismét kapcsolatba lépünk a színnel. A színnel együtt kell élnem lelkileg, együtt kell örülnöm a sárgával, a vörösben éreznem kell méltóságát,

65

vagy komolyságát, a kéknél éreznem kell szelíd, szinte azt mondhatnám: könnyes hangulatát; át kell tudnom szellemíteni a színeket, ha benső képességekké akarom átalakítani őket. Nem szabadna a színek ilyen szellemi megértése nélkül festeni, különösen akkor nem, ha élettelen, anorganikus dolgokat akarok festeni. Ez nem azt jelenti, hogy szimbolikus módon kellene festenünk, hogy ezt az egészen művészietlen eljárást válasszuk: ez a szín ezt jelenti, az a szín valami mást jelent. Nem arról van szó, hogy a színek valami mást jelentenének, mint önmagukat; arról van szó, hogy megtanuljunk a színnel együtt élni.

Ez az együttélés a színnel fokozatosan megszűnt, amikor a festők a tégelyből való festésről áttértek a palettáról való festésre. S a tégely-festékekről a paletta-színekre való áttérés miatt láthatjuk mindenütt azokat a „próbababákat", melyeket a portréfestők különféle vásznakra festettek az idők során. Babák ezek, próbababák vagy ehhez hasonlók; nincs bennük semmi valóságos, nincs bennük elevenség. Az élőt csupán akkor tudja az ember megfesteni, ha megtanul valóban együtt élni a színnel.

Egyes utalások csupán ezek, melyeket Önöknek itt ebben a három előadásban adni szándékoztam. Természetesen a végtelenségig folytathatók lennének még az ilyesfajta utalások. Ez azonban egy más alkalommal történhet meg majd a közeljövőben. Most csupán egyes utalásokat szerettem volna adni, hogy átmenetet képezzek hasonló szemléletben történő további tanulmányainkhoz.

Látják, az ember gyakran hallja azt, hogy a művészekben valóságos félelem él minden tudományos dologgal szemben, hogy nem akarják, hogy a megismerés, a tudomány elrontsa művészetüket. Már Goethe is beszélt erről - jóllehet ő még nem jutott el a színek benső okáig, de az alapelemeket már megadta

6 6

-, már Goethe is beszélt erről az elméletektől való félelemről a művészeknél, ezekkel az igen találó szavakkal:

„Eddig az volt a helyzet, hogy a festők félelmet, sőt határozott ellenszenvet éreztek minden, a színt illető elméleti fejtegetéssel és azokkal a dolgokkal szemben, amik ide tartoznak - ezt mindazonáltal nem vehettük rossz néven tőlük, mert ezideig az úgynevezett elmélet megalapozatlan, ingadozó és az empíriára utaló volt. Kívánjuk, hogy erőfeszítéseink csökkentsék némileg ezt a félelmet, és ébresszenek kedvet a művészben, hogy a gyakorlatban ellenőrizze és élettel töltse meg a felállított alapelveket". (Goethe: Színtan I. Didaktikai rész VI. szakasz: „A színek érzéki-erkölcsi hatása". 900. paragrafus)

Ha az ember megfelelő módon megismerően halad előre, az, amit így megismer, kiemelkedik az elvontságból és konkrét művészi jelleget ölt, és különösen ez a helyzet az olyan lüktető, mozgásban lévő elemmel, mint amilyen a színek világa. És csupán tudományunk dekadenciájából adódik az, hogy a művészek joggal éreznek félelmet az elméletektől. Ezek az elméiétek materiális és intellektuális alapokon nyugszanak és különösen a modern fizikai optikában találkozunk ezzel. A szín lüktető, fluktuáló elem, melynél leginkább az lenne kívánatos, hogy a festő ne engedje úgy megszilárdulni, ahogyan a palettán láthatjuk a festékeket, hanem folyékonyan tartsa őket festőtégelyeiben. Ám ha aztán jön a fizikus és vonalakat húz a táblára és azt mondja, hogy vonásai itt sárgát, ott ibolyát jelentenek - akkor ettől a szemlélettől messzire futunk. Ez nem tartozik a fizikához. A fizikához csupán a térben jelenlévő fény tartozik. A színeket semmiképpen sem tanulmányozhatjuk anélkül, hogy szemléletünket lelki szintre ne emelnénk. Mert egyszerűen ostobaság azt mondani, hogy a szín szubjektív valami, ami hat ránk. És ha aztán ettől továbblépnek ahhoz, hogy kívül van valami objektív ok, és ez hat ránk, hat énünkre -

67

miközben az én-ről semmiféle pontosabb elképzelés nincs - ez teljes értelmetlenség; az én maga a színben van. Az emberi én-t és az emberi asztráltestet egyáltalán nem lehet elválasztani a színtől, a színben élnek benne és annyiban az ember fizikai testén kívül vannak, amennyiben a színnel kint össze vannak kapcsolódva; és az én és az asztráltest az, ami a fizikai és étertestben a színeket leképezi. Erről van szó. Úgy, hogy az egész kérdés, amely egy színes objektív valaminek a szubjektívre gyakorolt hatását firtatja, értelmetlenség; mert az én és az asztráltest már benne van a színben és a színnel együtt lépnek be. A szín az, ami a fizikai és étertestbe beleviszi az ént és az asztráltestet. Úgy, hogy az egész szemléletmódot egyszerűen a visszájára kell fordítani, ha a valósághoz közelebb akarunk jutni.

Annak tehát, ami így átkerült a fizikába, s amit a fizika vonalakkal és ábrákkal közelít meg, ki kell újra kerülnie belőle. El kell jönnie egyszer annak az időnek, amikor visszautasítja az ember, ha a fizika rajzokkal és vonalakkal beszél a színekről, és megkísérli, hogy a színt lüktető, eleven mivoltában fogja fel.

Ez az, ami valóban fontos ebben. Akkor egészen magától értetődő módon lépünk tovább az elmélettől a művészethez. Akkor a színekre vonatkozóan olyan szemléletmódot formálhatunk, amit a festő fel tud fogni, mert amikor azonosítja magát ezzel a szemléletmóddal, amikor beleéli magát, ez a szemléletmód nem puszta elméleti gondolkodás lesz lelki felfogásában, hanem magában a színben foglaltatik benne. S a festő, ha a színben él, engedi, hogy minden egyes esetben a színek válaszoljanak arra a kérdésre, hogy miként kell őket a felületen rögzíteni.

Arról van szó, hogy a színekkel párbeszédet lehet folytatni, hogy ők maguk mondják meg nekünk, milyen módon akarnak a felületen lenni. Ez azt a szemléletmódot, ami ténylegesen be

68

akar hatolni a valóságba, teljes egészében művészi szintre emeli. Mai fizikánk lerombolta ezt a szemléletmódot. Ezért is kell ma teljes határozottsággal hangsúlyoznunk, hogy mindazt, ami elsősorban a pszichológiához és az esztétikához tartozik, nem szabad engednünk tovább korrumpálódni a fizikai szemlélet révén, hanem be kell látnunk, hogy itt egy egészen más szemléletre van szükség. A goetheanizmusban látjuk a szellemi elemet, a lelki elemet. Ezt a goethei szemléletet kell tovább fejlesztenünk: Goethe például még nem tett különbséget kép-színek és fény-színek között. A goethei eleven gondolkodásmód az, amellyel egyre tovább és tovább kell haladnunk. Ezt pedig csak a szellemtudomány segítségével tudjuk megtenni.

•

69

A FORDÍTÓ UTÓSZAVA

Rudolf Steiner írásait magyarra átültetni nem könnyű feladat, ahogyan tudják ezt azok, akik már megpróbálkoztak vele. Tudjuk, hogy Rudolf Steiner életművében az írott művek és az előadások között bizonyos eltérések mutatkoznak. Az írott művek alkotják a szellemtudomány tartópilléreit. Ezek minden ma és a jövőben élő emberhez szólnak, akiben megvan a készség arra, hogy befogadja mondanivalójukat.

Az előadások mindig eleven módon születtek az adott hely, a jelenlévő személyek és az idő követelményeinek függvényében. Az is elképzelhető, hogy egy mondatot egy előadáson belül egy bizonyos, ott ülő személyhez intézett Steiner, vagy utalt egy olyan, az adott helyen és időben mindenki által ismert eseményre, mely mára a feledés homályába merült. Az előadásokat rendszerint gyorsírással jegyezték le, és az előadónak az esetek többségében már nem volt sem ideje, sem módja ezeket átolvasni, korrigálni. Ezért nem kizárt az sem, hogy félreértések, elírások maradtak a előadások lejegyzett szövegében. Eredetileg ezeket nem szándékoztak nyomtatott formában megjelentetni, majd utóbb csak az Antropozófiai Társaság tagjainak, belső használatra kezdték nyomtatásban kiadni őket. Marié Steiner előszava is érzékelteti ezt a habozást a közreadással kapcsolatban, ami napjainkra immár a múlté, hiszen szinte minden szó, amit Rudolf Steiner valahol, valamikor kiejtett, számos nyelvre lefordítva, könyvek és kiadványok sokaságában hozzáférhető szerte a világon (immár az Interneten is!).

Az itt közreadott három előadás hallgatói, ismét az előszó tanúsága szerint, festőművészek voltak. Feltehetően olyanok, akik már megismerkedtek valamelyest az antropozófiával, de

70

elképzelhető, hogy néhányan olyanok is voltak, akik még nem, vagy csak keveset hallottak róla. Erezhető a gondolatfűzésből, hogy Rudolf Steiner mintegy belülről követi hallgatóinak lelki rezdüléseit, kétségeit, félreértéseit, látja, hogy bizonyos pontokon elhomályosodik hallgatóiban a megértés, és ekkor kicsit módosítva, más oldalról megvilágítva megismétli az elmondottakat. A fordító, ahogyan az olvasó is ebből természetesen csak sejt valamit. Mindenesetre ez elevenséget, egyszeri és megismételhetetlen jelleget kölcsönöz a szóbeli előadásoknak, melyekből több mint ötezret tartott Steiner élete során. Az élő beszédnek ezt a jellegét igyekeztem a lehetőségekhez képest a legnagyobb mértékben átmenteni a magyar fordításba.

A nyelv, amit Steiner használ, a századforduló utáni idők német nyelve, ám ő teljes szabadsággal bánik a szavakkal, és meglepő új szófordulatokat, nyelvi alakokat teremt mondanivalójának jobb kifejezése érdekében. Aki ismeri a heti versek, az ú.n. „Wochenspruch"-ok nyelvét, jól tudja, milyen kreatív erő van ebben a nyelvben. Nos, a magyar nyelv is rendkívül gazdag, teremteni lehet benne és általa, de a két nyelv közötti megfeleltetés néha bizony igen nehéz. Költői művek fordításánál, különösen ha a fordító is költő, talán egy új vers születik a fordítás során, ami többé-kevésbé fedi az eredetit. Steiner szövegeit, beszédét azonban egyfelől tökéletes pontossággal kellene interpretálnunk, miután a közlés a szellemtudomány része, tehát tudományos pontosság illik hozzá, másfelől azonban nekünk is bizonyos nyelvi leleményekkel kell élnünk, mintha költői művet ültetnénk át magyarra. Mindezzel együtt előfordul, hogy egyes kifejezéseknél a fordító úgy érzi, nem tud, talán nem is lehet teljes pontossággal lefordítani azt, ami az eredeti német nyelvű szövegben található. Egy ilyen példát szeretnék említeni, mert a

71

dolog lényegét érinti; több, kisebb hasonló nehézség is jelentkezett fordítás közben, de ezeket kisebb fontosságúaknak vélem.

Ahogyan a színes mellékleten is látjuk, amelyet eredeti formájában nyomtattunk ki, a 12. és 13. ábrán jelölve vannak a kép-színek és a fény-színek, ezzel a két szóval: „Bild", ami magyarul is egyértelműen „kép"-nek fordítható, és „Glanz", amit az adott nyelvi kontextusban „fény"-nek fordítottam. Ez utóbbinál és az előadásokban gyakran előforduló „Glanzfarbe" szóösszetételnél, ami Rudolf Steiner alkotása a német nyelvben, a „fény-szín" interpretációt éreztem leginkább ahhoz közelinek, amit Steiner mondani akar. A „Glanz" szó szótári jelentése: fény(esség), csillogás, ragyogás, tündöklés. Jelent tehát ez a szó fényt is, de érdekes módon mégsem a „Licht" (fény) szóval jelöli Steiner az adott fogalmat, ami arra utal, hogy valamiféle különbséget akart itt érzékeltetni. Az angol fordítás, amit fordítás közben figyelemmel követtem, hogy lássam, hogyan old meg egyes nehéz fordulatokat a fordító, szintén egy sajátos kifejezést alkalmaz erre: „lustre-colour"-nak fordítja a „Glanzfarbe" kifejezést. Tehát úgy tűnik, hogy itt a „csillogás", „ragyogás" jelentés felé tolódik el az értelmezés. („Lustre" az angolban annyit tesz, mint: fény, fénylés, csillogás stb.) Magyarul azonban tökéletes nyelvi képtelenség azt írni: „csillogás-szín", vagy: „ragyogás-szín". Ezért végül is a „fény­szín" fordítás mellett döntöttem, noha tudatában vagyok annak, hogy nem fedi tökéletesen az eredeti fogalmat. Ezért is éreztem szükségesnek, hogy az olvasót erről tájékoztassam.

Fontos még megjegyezni, hogy az előadások mélyebb megértéséhez tanácsos lenne Rudolf Steinernek legalább egy­két alapvető szellemtudományos írását megismerni. Aki még nem találkozott Steiner antropozófiájával, valószínűleg nem sokat tud kezdeni az előadásokban néhányszor előforduló

72

„étertest", „asztráltest" kifejezéssel, jóllehet ezek ma sok „ezoterikus" könyvben, írásban előkerülnek, de nem a Rudolf Steiner által pontosan, tudományos igénnyel meghatározott módon. Az előadások közben maga az előadó is többször utal egyik alapvető művére, „A szellemtudomány körvonalai" című munkájára: ez lehet az, amit elsősorban az olvasó figyelmébe ajánlunk, természetesen a többi, írott műve is fontos lehet a jobb tájékozódás céljából. (Magyarul ez a könyv a GENIUS kiadásában jelent meg és kapható a nagyobb könyvesboltokban.)

Minden nehézségével együtt a fordítás öröm volt, hiszen abban a tudatban készült, hogy ezek a nagyon fontos közlések, melyeket itt elsősorban a színekkel kapcsolatban tett Rudolf Steiner, egyre több ember számára lesznek immár magyar nyelven is hozzáférhetőek. A fordító reméli, hogy további hasonló kis könyvek kiadásában is módja lesz közreműködni. Amire Rudolf Steiner is többször utal előadásaiban, Goethe természettudományos munkássága is felfedezésre vár még a világ részéről, és itt még bőven lenne tennivalónk.

Budapest, 2003. májusában Hegedűs Miklós

7 3