A1 Berto

Tűzvészkert

Fordította és az utószót írta Urbán Bálint

ss

m M AG VETŐ B U D A P ES T, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készültA1 Berto: H orto d e Incéndío. Assírio & Alvim, Lisboa, 1997.

A fordítást tám ogatta

P REPÚBLICA PORTUGUESA

CULTURA DIRE<;AO G6RALOQUVRa,OOSílRaU VOS€DASBI8L^OT£a S

A kötet a Versum szakmai tám ogatásával jelent meg

www.versumonline.hu - a nemzetközi líra online fóruma

£

© Herdeiros de A1 Berto © Porto Editora, 2015Hungárián translation © Urbán Bálint, 2016 Utószó © Urbán Bálint, 2 0 16

I.

üzenet(recado)

figyelj rámlegyen tiszta a napod éslegyen erőd minden fénysarkonelég táplálékot gyűjteni saját halálodhoz

oda menj ahol már senki sem ismer fel vagy beszél hozzád - menj át ezen a kihunyt krátermezőn - lépj át ezen a vizajtón ami széles mint az éjszaka

hagyd hogy beborítsanak a kassziopeiafák és a savmarta őrült mogyorók kiemelkedjenek a repülés szédületében - hagyd hogy az ősz elhozza a madarakat és a méheket hogy az éjszakátszűk szíved édesében töltsék - hagyd

legyen tiszta a napodés a bőrön túl építs egy sóboltívetörök menedéket - hol meghúzza magát a tengeraz éjszaka illanó látogatója

ne feledd a fénnyel rakott hajót a poros vágyakkal - ne feledd az aranyat az elefántcsontot - a hatvan halálos tablettát reggelire

[ 7 ]

nyomok(uestígios)

régenamikor még hittük hogy létezik a holdverseket is írhattunkés szájból szájba adtuktiltott nyállal az őrölt üveg mérgét - régenszétfolytak a napok mint a víz és kimostáka mocskos maszkok fekélyeit

mamár egy szót sem lehet leírni egy szótag sem marad meg a száraz kövek között vagy terjed szét az alkohol- és rézrozsdaszobában kiterített testen - ott éjszakázunk

ahol tudunk - egy korlátozott és rögeszmés szókincsben - amíg a villám át nem szúrja a nyelvet és semmit sem lehet már többé hallani

mindennek ellenérecsak ismételgetjük tovább a mozdulatokat és szelíd nedveket iszunk - a cédrusok lázára felkapaszkodunk amíg el nem érjük a titkokat tartó csillagfát és

a fény rejtélye zuhogó önkívületbe nem korbácsolja szemünk

[S]

egy másik nap(outro d ia)

bezuhan a keserű szív hajnalába a feketeposzáta aki az imént még itt énekelt mostaz arc bánata elérte a szájat hogy felégesse a test és a föld közelgő halálát

de ha eljön az éjszaka a fátylak érthetetlen fényeivel telve megállnak az órák - tárd ki szárnyad sértsd fel a fojtogató eget és ne mozdulj hadd lássam hogy töröd szét azt amit gondolok de már le sem írok - azt aminek már nincs neve és úgy isszák ki mint bürökpoharat a szakadék szélén tested szépségének szomszédságában

később majd hagyom hogy a nap tovatűnjön a felszálló hajóval ami a rossz híreket szállítja és az elfelejtett dolgok átható szagát - felteszem

l a szemüveget hogy lássam a láthatatlan tengert és a felparázsló ujjat ahogy a homokba rajzol egy aranyozott szélablakot

kert( h o r t o )

vak férfiak keresik a szerelem látványát ott ahol a napok felhúzták ezt az elbonthatatlan falat

görnyedten mennek a zúgó szélben felemelt kézzel - énekelnek

a horizont egy penge elvágja a meteoritok üstökét - elvágja az arcát azoknak akik belesnek a láthatatlan városok sötét színpadára

ezüstös nyirok folyik a vakok szívébe és az éjszaka üres álmokkal gyötri őket

mindig elalszanakmielőtt a szemek hamuja felégneés szétszóródna

a távol mélyén sötét sóhaj hallatszikahogy a hajnal újra felébred a tűzvészek kertjében

folytatják útjukat liliomkötéllel elszorítva hangjuk a vakoka lassú tűz teste - egy tüskebokor ami hirtelen belülről lángra kap

[ 1 0 ]

későn kelni(acord ar tarde)

minden hervadt virág a kezedben kötött ki amikor megállt a folyó és az éjszaka szikrázott mint a kanyarban kisikló motor és másnap a posta már nem kézbesített leveleket

hasztalan keresed azt amit még nemfalt fel a tengernyelved a bérgyilkosnyálára ragad egy használt bélyeghátoldalán - kezedben a késrajta pedig az alkalmi szeretőkfertőzött vérének könyörtelensége - nincs mit tenni

egyedül vágsz bele az életbe kitárt karokkal mintha vízbe gázolnál sóboltívvé feszülő tested pedig háznak hazudja magát ahová behúzódom a halálos déli verőfény elől

1

eufória(eu fória)

havazik a megigézett ember éber agyában - azt mondják hogy ezek a csodák csak rózsákból és tévedésekből tudnak kibomlani - abban a pillanatban amikor az

[ álmatlanság szívtrágyává érleli a fényes fémeket

azt is mondjákhogy egy démon táncol az akasztott ember felmeredő farkán - a mérgező sperma fénye szétfolyik a csillogó szemekben és feketére festett suttogás burjánzik az ajkakon ami felsérti a szájhoz közelítő jégkezet

fényhányadék csapódik ki a fojtott hangon kimondott szavakból

aztán eljön az álom és a megigézett ember belép a hattyúk ezüstös vonulásába a nap kifárada hangtól amely erőszakkal a falakhoz verdesi magát mély sebeket nyitva végig az erek és az inak felületén

alkonyaikor felébred a megigézett ember minket bámul és mosolyog átnyújt egy tőr alakú rózsát - becsukjuk szemünketbelátva hogy ez volt az örökkévalóság legnagyobb tévedése

[ 1 2 ]

pokol(inferno)

az ordítás törékeny szárnyán megcsillan az idő ehető fénye - polippá vált kéz rázza a száraz kórót a hajnal vérében

ez a gyógyíthatatlan sebek csodavilága a pokolmég álmodban is magányosan remegszaz üvegen kopogó esőés a zsalugáteren táncoló szél hangjára

sosem ismered fel saját átváltozásod illanó párduccá - megtiltom neked hogy átsétálja fájdalmak és a bútorok felett

és hogy bosszút állj az állatok ravasz csábítóján

[13]

repülő(nviáo)

egy mészkendöbe tekerve két villanás a nedves szemhéjon és egy lángnyelv átszúrja az éjszakát ott ahol egy híd átkel a folyón

a repülőút elhúzódikmegtudod végül hogy m ég isten sem örökkévaló darabokra törte magát a hübriszében és eltévedt a teremtés hibái és saját tökélye között

mosta repülő ablakából látod milyen kicsi a világ odalent - amikor az őrülettől keletre a tél még szürke tenyerében tartja az arcát azoknak akik holdkórosan utaznak a nyugalom apró sírkamrájában

ház(casa)

éjjela ház szűköl remeg felizzik és lehűl egy üres székben ülő árnyékod hideg szemtükrében

álmatlan ébrenlétben várod hogy a ház hőfoka igazodjon a külvilág ingadozó hőfokához majdleírod ezeket a szavakat: a napok rettenete rászáradt a fogakra - rekedten belegörnyedve saját sebzettséged gondolatábaátkelsz a vers áttetsző szótagjain

későn kelsz zavarodottan hogy el tudd oltania ház emlékezetéből táplált tüzet - mélyet lélegzel hogy olvadjon a jég és öntse el a közönséges világéjszakát

saját arcodat nézed a tükörbennevet testet és mozdulatokat adsz magadnaka szigeteknyállepte fáival alszol - a széllel ami ezt a foszforesőt hozza magával és a pihenő csontok előjeleit

szellemek(fan tasm as)

kopogtak az ajtón - nem nyitottad ki épp megidézted az elhajított dobókockák csontfehér röptét és mr. poe hollóját melville tengerének baljós sötétjét egy etióp vándor körkörös lábnyomait és a patagóniai nőket akik estefelékiismerhetetlen gleccserek lábánál ülnek

némán követted őt aki újságotdohányt és szuveníreket vett ésnézte hogy gyűlnek a vonatoka müncheni pályaudvaron - és az utcátahol megtalállak és elveszítelek - fiatal fiúakinek elfelejtették megmondanihogy papírtestét könnyen behorpasztják a fogak

egyébként - kopogtak az ajtón de nem tudtad kinyitniebben a házban csak ködös emléke marad meg a szeretett verseknek - senki más és semmi más a sárfalon és az értékes szótagokkal teli cipősdobozon kívül - és egy apró asztal egy kitömött albatrosszal hogy vigyázza lelked

a szoba egyik sarkában a kanapé mögött még ott ég az ujjaid közé szorított cigaretta elrejtett arcképeden amit a falnak fordítottak mint tégeda félelem és az unalom penészével borítva

akherón(aqueronte)

bevérzett az álmok forrása hunyd hát le szemed és lásd hogyan apad el a vágy - nézd hogy borítja be mocskos ezüst a szerelmeseket csillogó selymek tükrök és tüzek között hol az órák suttogása elvész a szenvedély végzetes loncában

nézdhogy védik egymást - hogy keresnek tiszta spermátés egyetlen szó sem marad el vagy lesz kimondva úgy mint azelőtt

nézdhogy folyik szájból szájbaa föld mint a selyemszomorú méregnektáraz ajkakon ahogy búcsúznak a háztólaz érzelmektőla barátoktóla jelentéktelen dolgoktólés az utcától amit nem látnak soha többé

távol a világtóla folyók sóvárgó tompaságában éjszakázva utaznak a súlyos hajó padlóján kiterülve - mint az éter lassan lépnek be a lerombolt városba a pestises idő hasadékában ami már nem tartozik hozzájuk

maktub(m ektoub)

a fény kifeszített cinklemez a sivatag egén

körülöttedcsak vibrál a végtelen homok a távolodásban osztódó kövek és kórók káoszával szemben

lovak zaklatott zihálása gyújtja be a váratlan ünnepek puskaporát

egy bagoly meghalegy datolyafa édeskés tetején

az imádságra hívó müezzin éles énekétől ostromolva mész előre

maktub

helyek ahonnan az élet kivonult és minden megíratott már évszázadok óta - helyek ahol a szív csak egy vándorló mészkőrózsa

a ritkuló vízlelőhelyek és a szikkadt átokverte föld határán - sétálsz a sík palaéjszakában a fohászok és a magány parcelláin ahol még ott rejtőzhet isten arcának finom lenyomata

[ 1 8 ]

bisédimo(bisédim u)

kóbor kutyák üldöznek a fejed felett kirobban a fény felfalja hitvány szőrüket - egy lándzsával nyisd fel az aranyheget amit oldaladon viselsz

minden sötét a dűnék pereménnők tűnnek fel a délibáb közepénmeztelen mellük mutatjákaz oázisba tartanakporba és tevenyálba takarózvaalszanak

éjjel egy sakál járja körbe a képek szegélyét - nyüszít a bőr alattlábnyomokat hagy a parázsló hajnalban

emeld fel szemed és hangod - nyisd ki szád ereszd ki a savanykás sáskahadat az antracitok zöldjének és kékjének zúzmaráján keresztül mosolyogjahogy becsukod az abesszin könyvet

ki jelenti be az eljövendő tájnak a fény csillogását a bisédimói erdő felett

Ti

asztm aherceg(senhor da asm a)

régóta az ágyban fekve - a cigaretta ég mint egy éjszakából érkezett tigris szeme odakintmég érezni a fréziák nedves izzásáta fojtott hangokat a kertből ahola virágzó almafa kirajzolódik a lüktető nyári égen

távolabba csalogány és a lonc a sűrű galagonyabokoregy láthatatlan tenger szele - borítja el szádat és mardossa szíved a sóval és vággyal teli tengerparti kaszinók iszapjának megdermedt emléke

de semmi sem tökéletes - sem mademoiselle noaillescsodálatos kalapja sem a cikcakkban eltűnőunalmas és monoton napoknincs időm arra hogy elinduljakaz eltűnt idő nyomábanés nem a gyerekkor emlékágyán fekszembevallomhogy utálok levelet írni vagy üzenetet küldeni

már egy hete csak könyveket pakolok - szomorúan épp most ráztam ki egy apró porcicát az asztmaherceg oldalai közül

mára ez minden-v

[ 2 0 ]

csábítás(engate)

veszélyes rád lelni az utcasarkokon a nagy tengermozik mellett mintha te lennél a hatalmas görbe tükör amiben elmerülök megtagadva önmagam

igenha felnézel a századvég gyászszínű egéreha úgy jelzel a cigarettáddal mint egy világítótoronyén - aki távolról figyelek - mindent látok majdde semmi sem lesz az enyémmert nem lehet beszélni a csábítás némaszellemével - és még a vágy sem ébred felhogy magához vonzza testét a távollevőnek

de még így is ismeremminden sarkát a mocskos városnak amit úgy imádokmég így is gyötör az álmatlanság - az éjjeli baglyot utánzómés az őrült részegeketúgy mozgok mint aki már nem vagyokés nem is leszek

állok és dohányzomebben a bizonytalanságsírbanahol keresztbe font karokkal várjukhogy egy apró változás elkeserítsenés rábírjon arra hogy elhasznált testünket eladjukaz ártatlannak tűnő verserőszakolóknak

aids(sida)

azok akiknek még van neve és időnként felhívnak egy nap majd lefogynak - elmennek otthagynak belegörnyedve a magány értelmetlen néma és mohó fájdalmába

az idő szakadékába mentjük a szerelmet és a bánat sötét bőrén túl érezzük hogy még élaz aki lángba borulva kel át a homokon - az utazó aki éjjeli ibolyák illatát árasztja

lángot gyújtunk az ujjainkkalremegve és zavarodottan ébredünk - megégett kézzel a szív felett

és már semmi sem mozdul a másodpercek örvényében - minden hiányzik

nem vigasztal már sem az élet sem ami belőle megmaradt felfénylik a hiány a pirkadatban és álomtól mocskos arccal hallgatjuk a test zaját ahogy megtelik fájdalommal

így őrizzük a rövid felhőket a mozdulatokat a telet a pihenést a fáradtságot a szeletmesszire vonszolva magunkkal homályos képeit azoknak akiket szerettünk és akik nem hívtak fel soha többé

[ 2 2 ]

tűzvész(incéndio)

ha bejutsz az otthonodba ésvalaki ott lángol az ágyadbanés egy város árnyéka jelenik meg a viaszos padlónés a plafonról folyton szikrázó eső csöpög -ne ijedj meg

ezek az őseid akik egy pillanatra felébredtek évszázados álmukból hogy meglátogassanak

mondd el nekik hogy a tenger mellett élsz ott ahol a világ végéről hozott félelmekkel megrakott hajók horgonyt bontanak - és mondd el nekik hogy felemésztődött egész életed hajléka és kérd meg őket hogy suttogjanak el egy utolsó dalt

[ a szemeknek majd aludj el könnyek nélkül - mellettük a földön

naplójegyzetek(notas p a ra o d iário)

istent minél előbb le kell cserélni versekre,[ sziszegő szótagokra,

izzó villanykörtékre, valódi, élő és tiszta testekre.

az üres utcák fájdalma.

úgy érzem végig tudok menni a csend éles nyelvén, egyszerűségén, tisztaságán és mélységén úgy érzem le tudok számolni ezzel az űrrel, és le tudok

[ számolni magammal is.

az üres utcák fájdalma.

de szeretem az éjszakát és a hamumosolyt.[ szeretem a sivatagot és az élet esetlegességeit,

szeretem a tévedéseket, a szerencsét és a váratlan [ találkozásokat.

az éjszakát majdnem mindig szívem szent[ tartományában töltöm, vagy ott ahol a félelem [ felveszi egy másik test bizonytalanságát.

az üres utcák fájdalma.

[ 2 4 ]

igen mário - tudjuk hogy az édenkert vitorlás [ hajón érkezik lisszabonba.

elég egy zaklatott holdat tűzni az árbocra és parancsot [ adni, hogy eresszék le a vitorlákat.

csak ezt kell kimondani: innen senki sem megy el [ anélkül, hogy nyilvántartásba ne lenne véve.

az üres utcák fájdalma.

vérrel mocskolom be szemem, zuhog az eső.[ a filmnek vége. sosem fogjuk megismerni [ egymást.

az üres utcák fájdalma.

a versek elszunnyadtak a kor szorongásában.[ egy napról napra eltűnő idő zavarában

ragyognak és néha hallom őket az éjszaka eksztázisában. [ felemésztenek a képek, széttépnek az alattomos, [ mocskos metaforák... és nem írok semmit.

az íráshoz való visszatérés lezárult, az élet [ elbaszódott - a lelket pedig szétlyuggatta

ennek a tengernek felmérhetetlen szomorúsága.

az üres utcák fájdalma.

lisszabon( l isb o a )

(1)

a városfalak mögött lisszabon alapjainak mélyén dobogó szeizmikus patakok agyagszívében - növekszik egy hang ami feltör és felhasitja a lágy falú házakat

a számtalan nép szövegéből szinte semmi sem marad - fáradtan dőlsz rá a pengeéles holdra és nem tudsz róla de a tejo szétmar és felemészt benned sok évszázadnyi európát

távolabb - a test határainál - még ott vannak a kompok köhögései a csavargók kifordult szemei - a mennyezet ahol egy hajó választ el minket az infúzión táplált ürességtől

fehér platánfák ragyogása emelkedik ki a tekintetéből annak aki minket néz egy reménytelen éggel szemközt

[ - írisz­kert liliomok harmattal borított pálmák és a híd ami elvezet a déli mezőkhöz - lisszabon

utolsó helye a mosolynakami nem menthet meg többé az örömök temetőjétől

és meghalszszomorúsággal és titkokkal telve - meghalsz valaholegy aprócska kis téren - tekintetedet a madarak pokoltáncára szegezve a tenger felett

[ 2 6 ]

egy csendországot kívántál sós esőkből - utak és álmok nélkül

egy sötét országot kaptálahol a valóság felfalta az őrületet éslakatlanná vált - ez az éjszakaország ami a test magányaellen nyögve tiltakozik - azt kérdezed magadtól

milyen fényt köpnek ki magukból a kórók? belefér-e a tenger a hiányodba? és a fájdalom- csillapítók sötét szára ami kinő belőlem... milyen város épülhet fel apránként a homokszemekből? hány lisszabon van itt eltemetve? hány süllyedt el?

a szél elhozza neked a trópusok illatátaz utcákon virágzó tamarindfák és a tavaszi mezőköntenyésző szalma szagát - a szélmegvéd - elrepíta fagyok és a kétségeksavas szárnyán

őrültségeket mondasz majd - a lélek egy rózsabokor és a ködből kicsapódik a halál édeskés illata

lisszabon( l isb o a )

(2)

[ 2 7 ]

lisszabon( l isb o a )

(3)

elképzeltél egy mozdulatlan országot arait felfal a nap és vérpezsdítő énekszó árad szét az utcákon ott ahol az idő fehéren folyik egy önazonos idő irányába

az étterem mélyén szivarozó hölgy tekintete rád ragad - világ virága kávéház keresztút ahol elalszunk európa szélén és ahonnan a kontinens csak egy árnyék ami belemélyed a csavargók vénáiba

elképzelted hogy megmarad benned az elhagyott földrészek fémes zaja végül istegnap volt az utolsó naphogy magadra tudtad ölteni- ezt a háborútami hegedni hagyotta fejedben egy véres selyemalagutat

[ 2 8 ]

afrikából jöttél a messzi sivatagokbólutad során fekete gyermekeket és gyötrelmet nemzettél

most az idő égő szövetébe csavarod magad lisszabonba burkolózol - fájdalmas darabokra téped az álmot és zátonyos tengereken próbálsz hajózni

de még hiányoznak akik elindultak és most közelednek ehhez a hanghoz - látják az üres hajók birodalmát

és tea kegyetlen napfényben - tekintetből tekintetbe zuhanszéleted a halászhajók mocskos padlójára vetedés zsákutcákban bolyongszegy arcot keresve ami fel tudja idézniaz elvesztett hang boldogságát - vagy egy testethogy együtt hazudjatok álmot egymásnak éjszaka

de lisszabon vércsíkokból áll tartományokból kávézók előtti várakozásból lyukakból az ólomszürke égen ami a torzókkal teli kertekre borul

egy véget nem érő álom lebeg a levegőben bezárkózol egy hotelszobába és egész nap alszol - hogy lisszabon végleg elfelejtsen

lisszabon( l isboa)

(4)

émile levele(carta de ém ile)

a városomban volt egy folyó ahonnan most iszapszívek szaga szivárog kénfelhők és légyseregek szállnak fel körbezsongják az emberek fejét

a hidakamiket leomolva láttam az újságok fotóin még állnak valahol az emlékezetben

de nem hagyhattuk ott a városthogy beszéljünk és adjunk egymásnak bármit - amivel kibírjuk mert nem volt nálunk semmi adható csak a puszta éhség és a kérlelhetetlen élni akarás

se kenyér se töltények se remény - és mindannyian két lábon járó temetővé váltunk - mindannyian embertelen mennyiségű fájdalmat és halottat temettünk a lelkűnkbe

minden széthullik elrohada kezek az idő trágyájában turkálnak - így írok nekedtestem legszomorúbb tartományából kitölt az éjszakacsontokkal telik meg a szám - míg ránk nem tör a hajnal és újra hallatszanak a lövések és a cigarettahamu a földre hull és elkezd növekedni bennem egyfajta gonosz boldogság

válasz émile-nek (resposta a ém ile)

ez a háború nem öl csak sebeket ejt az idegeken - csak ennyit tudok mondani az országról ahová haldokolni jöttem

a város egy hatalmas szeméthalom fémhulladék-sövények és leomló házak a valóságtól elromlott a gyerekek szeme

a testem leghátsó zugában ahol meghúzom magamszétterjedt a sötétségbenne őrzöm hiányod kékes koronáját

egy éneklő tenger tiszta morajlását szeizmikus melegét egy szétcsókolt szájnak

nehezemre esik írni nekedami tönkretesz - tudom hogy elbasztamés már nem vagy az enyém

készen állok rá hogy felnyissan a szemem hogy átvonuljanak arcomon az olajos könnyek és a szomorúság görcsös rángásai

[ 3 1 ]

évszakváltás(m udanga de estagao)

hogy életben maradj - minden reggel kitakarítasz kirázod a szőnyeget letörlőd a port és ugyanígy teszel a lelkeddel is - kifényesíted megöntözöd a szívet és a nagy szemcsészöld páfrányt

hagyod hogy a nyár finoman rácsússzonaz ősz ragyogó rezére ésaz első esőkkel elkezdesz írnimintha egy termékeny talajt trágyáználamit már eleget pihentettek parlagon - egy földetami vízért hangokért és érzésekért kiálthogy fokozza égboltod fenséges sugárzását

elvonul az ablak előtt egy csapat sarlósfecske átrepülnek a tengerből kiemelkedő arc felett - alkony amiből kieresztették az emlékezet titokzatos méheit

csillogó tengeri lények a bőrön - halak amik felakasztják magukat a változó évszakok közé kifeszített világítóalga-kötélre

[ 3 2 ]

térkép(m apa)

kinyitod európa térképétés bejelölöd az elveszett helyet a tenger mellett - a nap felégeti röptében a szalonkát és a tudással teli anyatej plankton- és humuszízűvé alvad

egy tengerre néző ablakba rakott virágládában kiszáradtak a tengerészek ibolyái és egy bozontos sárga bogáncs fakadt ki a földből - az eső végigsöpör a szűk utcákon és nyálkás tengerpárával tölti meg a lelket - európa a vízdobok robajától kísérve minden hibájával együtt lassan eltávolodik

így emlékszel a nagy hidegek ajtajába vonszolt éjszakáraa nemzetiségét vesztett elszenesedett testrea névtelen városokra a balesetre az autópályáraa kávézóban hagyott üzenetre a kiöntött sörreaz éjszaka riasztására a menekülésreaz örök fagy országára a végtelen utazásra a késrea nyakon a vonatokra és a hídra amia sötétséget sötétséggel köti összeegyik országot a másik országgalahol a gyilkos dolgok amiket kimondunkacélnyomot hagynak minden szemhéjon

dea hazaút fáradtságában a világcsüggedésben európa térképe ott nyílt ki ahol eltűntél

hallom hogy üvölt elhagyatottságában az óceán mialatt ujjaim lassan elfáradnak ahogy lassan írom a naplót - aztán bezárom az atlaszt és nekivágok a kegyetlen és érzelemmentes évtizednek

[ 3 4 ]

láz(febre)

szél fúj át a matróz mellkasán - szürke szél ami eltörli az utolsó mozdulatokat és a bizonytalan lépéseket a rakparton

szélszél ami rángatja ereid és inaidrázza az izmokat és az árbocot - mint egy tengergyomrából kiszakadó fát

átfutátfut a szél ma a test hegein - rozsdás por szele vág sebeket az emlékezetbe ragadt állatokon ott ahol egy kígyó belemerült a vérbe és most hirtelen felragyog

szél fúj át a matróz mellkasánfelrázza az algák sápadt tengeri fényét - elsöpriaz éjszakát és lemossaa halálraítéltek kezéről a bűnt

átfut a szél maláz szele fúj - orchideák nyugtató remegése ahogy kiállsz a fénybe kitárod a szárnyad vibrálsz és felszállsz végre

[ 3 5 ]

ne énekelj (nao cantes)

nézd hogy haldokolnak az erdei ösvények a pusztító bányarobbanásban és halld hogy múlnak ki a tiszta hangok a versben

a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után

vésd a levegő szétmálló falába a gyerekkor finom ráncait - és beszélj róla gyere közelebbhogy lásd a képek szenvtelen borzalmát szemeim mélyén

a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után

feküdj ki az ellenség felé fordított teraszra ahol egy stukkóarc ég és a fém semmivé koptatta az emlékezetet

a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után

a lerombolt házak között az alkony féktelen fénye - és valaki átkel a sivatagon egy jádegyerekkel a kezében

a boldogság és a rettegés előtt a boldogság és a rettegés után az örök szenvedésben

ne énekelj

nyögés(cAamor)

éjszakaminden előbújikamit kimondtunk és amitsosem mondunk majd ki -egy gyapotbokorra] a hajba tekeredveutazunkés a barázdák friss érzésével a bőrön

minden elöbújik - a farkasok a törpék a tündérek a kurvák a buzikés a megváltás a rossz pillanatokból - mialatt borotválkozol

egy férfit látsz a tükörbenakinek magánya átkelt öt évtizedenés most téged néz - a köhögésrepanaszkodik a fogfájásra és a sebreamit a lesikló penge ejtett az orrnyereg alatt

nem tudom ki ő - csak azt hogy majd belefullad abba a világos felületbe ha elszakad tőle és kinyitja az ajtót hogy elinduljon azt suttogva: minden előbújikaz éjszaka nyögésének mélyéről

II.Rimbaud halála

Felo lvasásra került 1996. novem ber 20-án a lisszaboni Coliseiiban

lenyugodtak a madarak.a gyerekek lemásztak a fákról, elrakták a játékokat

[ és behúzódtak a házba.

az éjszaka közeleg.

felemelem a fejem és hagyom, hogy a hang bejárja [ ezt a víz- és csillagcsendet.

az éjszaka közeleg.

hagyom a testet csúszkálni a csillogó porban.rágyújtok, beszélgetni kezdek saját kísértetemmel.

messze innen a város neonbűnökbe és árulásokba [ öltözött.

hajócsavarok és motorok hangját hallom, amikor [ egy arc ellebeg karnyújtásnyira.

az az igazság, hogy egész életemben városról [ városra menekültem, egy metsző suttogással [ a számban.

átkeltem névtelen városokon és utcákon, utakon és[ hidakon, amik a sötétséget összekötik a sötétséggel.

úgy megyek előre, ahogy korábban, tájakat tépek[ fel magamban, tengereket szántok fel, képeket falok.

az abszint lehetővé tette, hogy a csillagok f mozgásával mérjem az időt.

és láttam az életet elsodródni, mint egy hajót.[ láttam, hogy ez a hajó vissza akar jutni a kikötőbe [ - de a kikötők hatalmas szemek, amik az óceánokat f vigyázzák, arra szolgálnak, hogy elvigyük hozzájuk [ a testet és ott hagyjuk meghalni.

az éjszaka közeleg.

látom, hogy felizzanak lebegő kezek, és felizzik egy [ kútnyi nomád szomorúság,

barázdát húzok a hátrahagyott városokat ostromló | homokba.

réseket ütök az emlékezeten, és az éjszaka alászáll1 a felégett és elhagyott városokkal - és a szél... a szél [ felragyog, ott, ahol felbukkan az álmaim körül f ólálkodó farkas,

kinyújtom a kezem a revolverért, de nem történik [ semmi.

nem lenne értelme újra felfedezni a nyelv folyóját,| nem lenne értelme megismerni a kristályok pontos | geometriáját, vagy újrarajzolni és tökéletesre ( csiszolni a testet,

itt maradok mozdulatlanul, az éjszaka partján...[ a vizet fröcskölő hold ragyogását nézem.

sosem lehetett visszatérni.aki igazán menekül, nem tér vissza, nem tud visszatérni,

( a földrészeket belső távolságokra redukálja, megtanulja más emberek nyelvét - és a feje fölött

| a csillagok kirajzolják az emberiség szenvedéssel teli f sorstörténetét.

érzem, hogy beborít egy árnyék, zenét hallok...[ a dallam spiráljai a lélek elővárosai felé kúsznak.[ felgyújtom a piramisokat, ott, ahol nem találták fel az | időt, és megtagadom a boldogságot,

nem szórom szét az úton bánatom, sem az árulásaim.

II.

nem tudok aludni, többé már sosem, fel-alá járkálok, fárasztom a testet, míg a nyelv

[ gyilkos nyálat választ ki.

odakint, az éjszakában, a sakálok és a hiénák[ körbeveszik a házat, de a legrosszabb ez a sakál,[ aki a beleimet marcangolja, és ez a hiéna, aki felfalja f álmaim.

az ablakból látom a dűnék alkonyvonalát, egy új test szabadul el a testemből, és kilép belőlem -

[ látom, hogy távolodik a ködbe merülő városok [ irányába,

tudom, hogy most semmilyen ölelés sem [ enyhítheti az elszakadás fájdalmát,

egymástól távol csak az marad nekünk, hogy f elkezdjük utánozni egymás életét.

amit kimondtunk, elvesztette ízét és értelmét, harar, áden, lisszabon, ez a csend... ami képes elrendezni

[ és darabjaira szedni a világot, a délibábok fenséges [ éneke.

de eljön a tél, és a napok szomorúsága elkezd majd zúgni [ a fejben.

[ 4 4 ]

a nap kiégeti az emlékeket, megtisztítja őket a múlt [ kegyetlenségétől,

az élet itt eltűnt lábnyomokká, süket nevetéssé és lassan [ párolgó gondolattá válik,

végül is a világ nem is olyan nagy...

az élet pedig végül olyan, mint az orchideák - nehezen f teremti újra és tartja fenn magát, de fáradt vagyok.

szemeim széteső érzések súlyával csukódnak rám. képek, a szemhéj belsejére ragadó képek - képek a hóról,

[ a szenvedésről, megszállott városokról, éhségről | és erőszakról, vérről, csatornahidakról, spermáról,[ hajókról, vonatokról, kiáltásokról... talán... talán l egy hang.

egy könyörtelen nap vágya, főleg az álmaimban.

és felszálltam egy teherhajóra, kitettek jáván, házat [ akartam építeni,

de nem lehetett.

látom a csillogó csontokkal borított fákat és a lángoló [ dűnét, a sivatagot, ahol folytathatom a világegyetem [ újraalkotását.

[ 4 5 ]

sókutat ások a szívembe, hogy megitassam az utazót, aki [ voltam.

hagyom, hogy a szél magával ragadja az illúziók végtelen [ karavánját.

és ezt mondom: fulladjon bele minden a reggelek zsírjába, [ némuljon el minden... és egy lángnyelv érje el meg [ nem írt könyveimet.

[ 4 6 ]

a napok tele vannak levelekkel, tanácsokkal, örökre l távozó vagy beteg barátokkal, üzenetekkel,[ áskálódásokkal, végtelen terhekkel, arannyal,[ testekkel, szerencsével és szerencsétlenségekkel,

halállal és a pusztulás kapujában szűkölő, sebhelyes [ kutyákkal.

fájdalom és büszkeség kavarog a testem mélyén, és [ talán a fájdalom és a büszkeség mérgező [ keverékében veszek majd el egyszer.

nem tudok már mit mondani, a versek elhaltak, rögeszmém lett a menekülés, vagy csak így tudom

{ kifejezni legjobban a reménytelenséget, szennyvizet ittam.láttam a kutak kávájára terített testet, a szabálytalanul

( verdeső szívet.

de a halál, amikor közeledik, egyszerű dolog... kieszi | a tenyérből a napok éneklő hamuját,

ezért tudom, ha alkonyodik, feltehetem a kérdéseket: hány afrika hervadt el a szerelem szájában? hány szétmarcangolt állatot faltak fel kora este? hány férfi tudta megszelídíteni a szenvedély villámát? hány vággyal teli testet hagytak magára a szobák

[ érintetlen sötétjében?

melyik démonnak adjam el magam? melyik mocskos vadat kell imádnom? milyen fertőzött vérbe mártom majd a nyelvem? milyen furcsa tűz ez? ami felfalja a dolgok belső

[ szépségét? milyen hazugság menthet meg?

csak egy korty méreg, és felizzik a tehetség, a szótagok finom surrogása. a sírás és a mosoly, a képek jeges csillogása.

meggyújtom hát a pipát, és elfüstölöm a jövőt,[ megigazítom az övemet, amiben az aranyat őrzöm [ és elindulok a bizonytalan, csalóka szavakon.

felfedezem a lázat, az örök utazó szorongását, kinyitom a kezem, eleresztem a pillangókat és a

[ madarakat - azt mondják, ők a holtak lelkei, egy tükör, amiben nem ismerem fel magam, de a

[ legrosszabb az, hogy sosem hittem abban, amit | mondtak, és eltörtem a tükröt.

a balsors nem engedett el többé, és az üzletben sem [ voltam túl sikeres,

megátkoztak, azt mondják.nyugalom, de nincs átok vágy nélkül - és én továbbra is

[ csak vágyakozom és sóvárgok... készen arra, hogy [ feláldozzam az életet és a józan észt.

készen arra, hogy öljek.

IV.

felszakad a fény a bőrön, a reggelek édes nedvében alszol, de tudod, hogy csak akkor jön gyógyír a szenvedésre,

[ ha belépsz a magány napjainak bűvkörébe, a fájdalom, az amputált láb, az élő seb, a lüktető vér -

l abesszínia térképe.

beássa magát a homokba a nap. mozdulatlanul fekszem a priccsen, és utazom, teret keresek a ragyogó némaságnak, a vers helyén megalvad a fagyok aranya, az állatok csak

[ arcomra ragadó, éteri formák, ami meghal, már nem is hiányzik...

régen hallottam a tengert... elég volt egymás mellkasára [ hajtani fejünket.

de az, akinek szívében összesűrűsödött az élet minden [ dühe, vajon boldog?

nem tudom, hogy akarhatok-e bármilyen [ örökkévalóságot... nem tudom...

amit látok, azt már nem lehet megénekelni.

vajon hány óra lehet a testemben? milyen vöröses ásvány fröcskölne ki, ha felvágnék egy

[ eret... nem tudom... nem tudom...

amit látok, azt már nem lehet megénekelni.

[ 4 9 ]

emlékszem egy lázadó fejre, ami az ablakban lebegett.de a ház tele van nyögésekkel, mindjárt hajnalodik,

[ és én nem emlékszem semmi másra.

amit látok, azt már nem lehet megénekelni.

újra menekülök, utoljára, ebbe halok majd bele nyitott [ szemmel, az apró zajokat, a legkisebb mozdulatokat l figyelve - és a test átváltozását, ami mindig [ megtagadta az unalmat.

amit látok, azt már nem lehet megénekelni.

felemelt kézzel megyek előre, és az ujjaimmal felgyújtom [ a lélek egét.

várom, hogy eljöjjön a szél... a lassú, a fekete, és én majd ( belelépek ragyogva és könnyedén... és eltűnök

[ 5 0 ]

U rbán B álin t

A1 B erto költészete

„Az éjszaka hideg lávájában tanítod a testnek / a türelm et a szerelm et a búcsúzást a szavaktól / a csendet / és a melankólía súlyos m űvészetét” - ezekkel a sorokkal zárja A1 Berto egyik jellegze­tesen önmagába záródó verskompozícióját, egy a 8 0 -a s évek végén megjelent kötetében. A melan- kólia súlyos művészete. Keresve se találnánk lé ­nyegre törőbb és tömörebb összefoglalást A1 Berto költészetének pontos jellem zésére, hiszen, minden kétséget kizáróan, ő az 1974-ben bekövetkezett demokratikus fordulat után kibontakozó portugál posztmodern költészet nem csak legm arkánsabb hangú és legradikálisabb, hanem egyben legm e- lankolikusabb alkotója is. Hogy megértsük, mégis mivel sikerült kiérdemelnie, hogy mind költészetét, mind személyét ezzel a hosszú évszázadok súlyos jelentésrétegeit magában hordozó jelzővel illessék egy olyan országban, ahol a melankólia nemcsak az irodalmi hagyomány megalapozásáért volt fele­lős (a X III. század meghatározó költészeti diskur­zusainak, az úgynevezett cantigáknak az érzelmi hangoltságát alapvetően a távol lévő vagy elér­hetetlen szerelemtárgy utáni melankolikus sóvár­gás és világfájdalom, portugálul a coita, határozta meg), hanem a sau d ad e tünetegyüttesében szin­te nemzeti sporttá, hovatovább konkrétan nemzet- karakterológiai kultúrjelenséggé lett avatva, elég csak találomra fellapozni valahol egy A1 Berto-kö- tetet, és belemerülni jellegzetesen sötét, összeté­veszthetetlenül tragikus költői világába.

[5 3 ]

A1 Berto, azaz eredeti nevén A lberto Raposo Pidwell Tavares 1948-ban született az egyetemi hagyományairól híres Coimbra városában, g y e­rekkorát és tinédzseréveit azonban Dél-Portugália Alentejo tartományának egyik festői szépségű ha­lászvárosában, Sínesben töltötte. Az A tlanti-óce­án partján lévő település ma már nem csak a r­ról híres, hogy a portugál irodalomtörténet egyik meghatározó figurája itt nőtt fel, hiszen az utób­bi évtizedekben, nyaranta egy népszerű könnyű­zenei fesztivál helyszínéül is szolgál (FMM Sines - Festival Músicas do Mundo). A komoly művész­ambíciókkal felnövő, fiatal A1 Berto élettörténeté­ben produktív módon csapódik le Portugália X X . századi történelmének visszavonhatatlan tragiku­ma. A 3 0 -a s évektől fennálló Salazar-rendszer egy sajátos nemzeti ideológiára épített diktatúrát mű­ködtetett, melynek mind külpolitikáját, mind kul­túrpolitikáját a külvilágtól való teljes elfordulás, valamint az ország önmagába, saját mitikus fantá­ziáiba és történelemképébe való elzárkózása jelen­tette. Az ország pénzügyminisztereként hatalom­ra kerülő, coimbrai közgazdászprofesszor Salazar, a mindenkori status quo fenntartására törekedett. A lakosság jelentős hányadát szándékosan anal­fabetizm usban tartotta, az innovatív energiákat megmozgató értelmiséget és művészvilágot pedig ellehetetlenítette az olajozottan működő cenzúra­gépezet segítségével, amely olyan portugál alko­tókat és gondolkodókat kényszerített em igráció­ba, mint a mai napig aktívan publikáló, immáron több mint kilencvenéves filozófust, Eduardo Lou- rengót, vagy éppen a portugál nemzeti eposz, a Lu- zíádák legavatottabb értelmezőjét, a lisszaboni iro­dalm árt és költőt, Jorge de Senát. Az 5 0 -e s évek

viszonylagos politikai stabilitását követően a rend­szer a 6 0 -a s évek elején szembesült a politikai és a társadalmi állapotokat könyörtelenül bebetono­zó ideológia megrendülésével. A második világhá­ború utáni évtizedekben feltörő dekolonizációs hul­lám hatására a portugál gyarmatokon is elindult a harc az anyaországgal a függetlenedésért. Salazar azonban a lassú, politikailag irányított dekolonizá­ció helyett foggal-körömmel ragaszkodott a portu­gál kultúra mint történelmileg jelentős, évszázados hagyományokkal rendelkező gyarm atbirodalom szimbolikus eszményéhez, melyet a birodalmi po­zícióból való kibillenés után már régóta csak a ten­gerentúli luzofón területek jelöltek, és egy tizenhá­rom éven keresztül elhúzódó, többfrontos (Angola, Mozambik, Guinea) gyarm ati háborúba kezdett a felszabadítási mozgalmak ellen. A 6 0 -a s évek vége felé egyértelm űen súlyosbodó gyarm ati konflik­tus fenntartásához a rendszer válogatás nélkül so­rozta be és küldte az afrikai harcvonalba az ország fiatalságát. A rendszerellenes, baloldali eszméket valló, képzőművésznek készülő A1 Berto nem akart egy kiüresedett nemzeti ideológia és egy értelmet­len birodalmi ábránd nevében gyilkolni Afrikában, ezért 1967-ben, m egtagadva a katonai szolgála­tot, Belgiumba emigrált, és Brüsszelben beiratko­zott az École Nationale Supérieure d’Architecture et des Árts Vísuels-be. A fiatal művész a brüssze­li emigrációban élte meg az új világrend lehetősé­gét felvillantó diáklázadások eufórikus hangulatát, majd a diákmozgalmak kudarca utáni letargia he- donisztikus, önmagába forduló, sötét nihilizmusát.

A m indössze tizenkilenc éves, festőnek k é­szülő A1 Berto csak egy portugál nyelvű könyvet vitt magával az em igrációba. Jellem ző és talán

szim bolikus módon Kerouac kultúrtörténetileg paradigmatikus művét, az Útont, melyet később, ahogy arra már a megjelenés idején szám ítani le ­hetett, betiltott a portugál diktatúra cenzúrabizott­sága. A könyv nemcsak nagy hatással volt a fiatal művészre, hanem hosszú éveken át egyfajta jegy­zetfüzetként, személyes telefonkönyvként is funk­cionált, melynek oldalaira a nevek, címek és te ­lefonszám ok mellé rövid verskezdem ényeket és ötleteket jegyzett fel hol franciául, hol portugálul. A brüsszeli évek során A1 Berto belevetette magát a város művészeti szcénájába és undergroundjá- ba. Több ízben foglalt házakban élt, és a diktatú­ra fojtogató kulturális és társadalmi légköréből ki­szabadulva gyorsan magáévá tette a beatgeneráció életfelfogását, mindennapjait pedig a kompromisz- szummentes alkotás, valamint a sex, drugs & rock an d roll maximái keretezték. A külvárosi művész­kommunák m arginális és szubverzív világában A1 Berto éjszakánként a Velvet Underground sö­tét dallam aira festett, és barátaival megalapítot­ta a város radikális alkotóit tömörítő Montfaucon Research Center művészeti csoportot. Az em igrá­cióban töltött évek intenzív tapasztalatainak hatá­sára a képzőművészettől egyre inkább az írás felé fordult. Első verseit azonban ugyanúgy, mint a Dél-Afrikában felnőtt heteroním költő, a portugál modernizmus alapítófigurája, Fernando Pessoa, nem anyanyelvén írta. A mind nyelvi, mind egzisz­tenciális értelem ben artikulálódó idegenségnek, száműzetésnek, hazátlanságnak és nomadizmus- nak a tapasztalata, melyet a francia nyelven való írás és az első versek jelölnek, végigkíséri A1 Berto példátlanul gazdag életművét egészen az utolsó kö­tetig, a Tűzvészkertig (Horto de Incéndío).

A Salazar-rendszer és a gyarm ati háború végét eihozó 1974-es szegfűs forradalom után elhagy­ta Brüsszelt, és visszatért hazájába. Első, immá­ron portugál nyelvű verseskötete a „Szélkeresés egy augusztusi kertben - egy száműzetés töredé­kei 1 9 7 4 -1 9 7 5 ” (A procu ra do vento num jard im d ’agosto - fragm entos dum exíllo 1974-1975) pár évvel a demokratikus fordulat után jelent meg. Ez az első verseskötet, melynek oldalain transz- vesztiták, bőrkabátos tinédzserek és kiábrándult drogosok keresik hasztalan a felszabadulást és a m egváltást az elgyökértelenedésben, a folyam a­tos úton levésben, az alkoholban, a tudatmódosí­tó szerekben, és a legkülönfélébb szexuális praxi­sokban, egyértelm űen a beatirodalom hatásait tükrözi. A sajátosan szubverzív-marginális szem­léletmód, a mindent átszövő, féktelenül tobzódó queer-szexualitás, a rögeszmés utazások és a ti­pikusan underground helyszínek (kocsm ák, bá­rok, koncerttermek, foglalt házak) mellett a beat- generáció és irodalma, nagy ikonja és fenegyereke, W illiam S. Burroughs által is meg van idézve, a próza és a költészet határán egyensúlyozó, sodró lendületű szövegben. Egyfelől egy mottónak hasz­nált intertextus formájában, másfelől pedig közvet­lenül, szereplőként (W illy B.).

A kötet címébe foglalt dátum (1974-1975) kife­jezetten szimptomatikus a portugál kultúra és iro­dalom történetének perspektívájából, hiszen a pá­ratlanul hosszú sa lazari diktatúra, valam int a rendszer által erőltetett gyarmati háború berekesz- tődését és ezáltal a politikai és a kulturális tér teljes átstrukturálódását jelöli. Az 1974. április 25-én be­következett szegfűs forradalom azonban nem csak a tengerentúli konfliktus és az elnyomórendszer

végét jelentette, hiszen Portugália végre elszakí­totta m agát a diktatúra ideológiájától, valam int azoktól az évszázadok óta fennálló identitásm o- dellektől és kulturális narratíváktól, amelyek az országot egy sajátos misszióval rendelkező, hősi­es gyarm ati entitásként tételezték, és amelyeket a Salazar-rendszer tulajdonképpen csak extrapolait egy egységes patrióta propaganda keretei között. A nagy földrajzi felfedezések és a humanista mo­dellt követő kolonizáció közel ötszáz éves kalandja után, ahogy arra António Lobo Antunes paradig- matikus regényének címe is utal, a karavellák visz- szatérnek a gyarmatokról, és Portugália többé nem gondolható el azoknak a m itikus-hősies történeti elbeszéléseknek a segítségével, melyek identitását a XVI. századtól 1974-ig keretezték.

A nagy elbeszélésekkel és centralizáló narratí- vákkal való szakítás az irodalmat sem hagyhat­ta érintetlenül. A demokratikus fordulat alapvető­en a posztmodern poétikák és gondolkodásmódok kiteljesedését hozta el, amihez nagyban hozzájá­rult az irodalmi tér dinamikáját több évtizede meg­határozó cenzúra eltörlése. Mig a 6 0 -a s évek költé­szetét még a (késő) modernizmus logikája szerint alapvetően két költői csoportosulás, a P o es ia 61 és a P o es ia E xpérim en tal határozta meg, m ar­káns esztétikai és ideológiai alapvetésekkel és a neoavantgárd pátoszának kiteljesítésével, addig az 1974 után szárba szökkenő posztmodern köl­tészetben már nem emelkednek ki erős gravitá­ciós erővel bíró irodalmi csoportok és folyóiratok, melyek képesek lennének maguk köré szervezni vagy rendezni a széttartó irodalmi teret. Az 1974 után kibontakozó költészet sokkal inkább egym ás­sal párhuzamosan létező és egymástól radikálisan

különböző egyéni életművek és esztétikai világok burjánzását hozta m agával. Pár közös jellem zőt, amelyek egyébiránt Ai Berto költészetében is lecsa­pódnak, mindennek ellenére talán ki lehet mutatni a heterogén hangok és formák posztmodern izzá­sából, szóródásából. Míg az egyik ilyen jellegzetes tulajdonság, mely nagyon sok 1974 utáni portugál költő világában megjelenik, az a költői m egszóla­lásmód sajátosan vallomásos jellege és a vallomá- sos szólamokban kiteljesedő szubjektivitás, addig a második közös pontot a kiemelkedő életművek kö­zött a negativitás perspektívájának előretörése és dominanciája jelenti, mely egyfajta melankolikus világértés és egy sajátosan neodekadens pátosz form ájában kristályosodik ki. A negativitás és a tragikum modusm felől kibomló világlátás népsze­rűsége egyrészt az évszázados múlttal rendelkező, identitásszervező narratívák felfüggesztődésével, és az ebből fakadó hiánytapasztalattal, m ásrészt pedig a közelgő ezredforduló általános bizonyta­lanságérzetével, a felvilágosodásalapú moderni- tás progresszív ideológiájának kifulladásával és a „minden véget ér" fenyegető tragikumával hozha­tó összefüggésbe.

M ielőtt rátérnénk a Tűzuészkert bem utatásá­ra, érdemes még pár gondolat erejéig visszatérni A1 Berto első kötetéhez, mivel már ebben a korai könyvben megfogalmazásra kerülnek olyan jelen­ség- és problémacsoportok, melyek az egész élet­művet végigkísérik. Rögtön a kötet első oldalán megjelenik A1 Berto költészetének egyik jellegze­tes vonása, a referenciális horizontok egyértelmű beem elése a műbe, az erőteljesen autobiografi- kus alapállás, az emlegetett vallomásos jelleg, és mindennek furcsa, dialektikus játékba léptetése

sokszor akár az irodalom világából átemelt, fiktív költői énekkel, ami távolról talán a nagy költőóriás Fernando Pessoa heteroním költészetének öröksé­gét, illetve annak meghaladását is v isszhangoz­za. „(...) és így születik meg az álmatlanságból az, aki életben tud maradni az é jszaka alagútjában. Alberto és A1 Berto testei belegörnyedve a városok öngyilkos párhuzamosságába.” Képzőművészként A1 Berto még teljes nevén, Alberto Raposo Pidwell Tavaresként írta alá műveit. A polgári név elha­gyása és a művésznév felvétele egyfelől mediális váltást jelöl az életművön belül: búcsúzást a kép­zőművészettől és belépést az irodalomba, másfelől viszont azt feltételezi, hogy az irodalomba való be­lépéssel a szerző szétszakítja önmagát, és megsok­szorozza identitását. Az Ai Berto fél-pszeudonim, mely a keresztnév megszakításából, a referenciális identitás és élettörténet felszakításából, felsebzé­séből keletkezik, egy olyan sajátos költői ént jelöl, aki egyszerre mutatja meg, nyilvánítja ki és rejti el önmagát a szövegben, aki egyszerre vallomásos és metairodalmi, aki egyszerre referenciális és fiktív, aki egyszerre olvasható a szerző önéletrajza tük­rében, illetve attól függetlenül, a jelölők és az iden­titások szabad játékaként. A saját és a másik ne­gatív dialektikája, melyben a két fél közötti ellentét sosem oldódik fel, hanem sokkal inkább megmarad egy örök mozgásban, A1 Berto költészetének egyik legsajátabb vonása.

Egy második jellem ző aspektusa az A1 B erto- életm űnek, mely m ég csak csírá jáb an ugyan, de már ott van az első kötet oldalain, az a deka­dens hangulatok és a posztrom antikus érz és­v ilág iránti m egkérd őjelezhetetlen vonzódás. „(...) az írás, ami a sötétségből jön”, olvashatjuk

szintén az említett kötet első oldalán. A sötétség­ből jön, és ahogy azt majd látni fogjuk az életművet lezáró utolsó kötetben, a Tűzuészkertben, a sötét­ségbe is tart. A sötétség, az elhagyatottság, a csend és a magány posztromantikus képei A1 Berto pá­lyafutásának első szakaszában még együtt pulzál- nak a beatirodalom felforgató energiáival és len­dületével, valam int a 8 0 -a s évek sötét, púnk és new wave világával, a The Cure és a Joy Division monokróm esztétikájával. W illiam S. Burroughs mellett lan Curtis szövegei és tragikus figurája is gyakran felbukkan az első kötetek látomásos-vallo- másos szöveghullámzásaiban. A beat, a púnk és az underground hatásaival hozható összefüggésbe a szexualitásnak és a szexuális praxisoknak az a sok­szor talán sokkolóan közvetlen ábrázolása, mely nemcsak a legmelankolikusabb, hanem egyben az egyik legradikálisabb, legtranszgresszívebb költő­vé is teszi A1 Bertót a portugál irodalomban. A vál­laltan meleg (és biszexuális) A1 Berto gyakorlatilag az első deklaráltan homoszexuális író Portugáliá­ban, aki kendőzetlenül tem atizálja saját szexuá­lis identitását, illetve a meleg szubkultúra kérdé­seit. A diktatúra határozott és szigorú biopolitikája gyakorlatilag kiírta a szexualitást a közbeszédből, így nemcsak a homoszexualitás és egyéb, a hete- ronormatív rend logikájától eltérő szexuális g y a ­korlatok számítottak tabunak, hanem maga a sze­xualitás kérdésköre általában. A diktatúra alatt a melegek nem pusztán marginalizált, hanem egy­szerűen láthatatlan elemként „nem voltak jelen” sem a társadalm i, sem az irodalmi diskurzusban. Tulajdonképpen A1 Berto az első portugál költő, aki szivbemarkoló nyíltsággal ábrázolja műveiben a melegek szubkultúráját és szexuális kultúráját.

Gazdag életműve az azóta jelentős corpusszál ren­delkező portugál meleg- és queer-irodalom alapí­tószövegeként, megalapításaként is értelmezhető.

Elhagyva az első kötet(ek) íelforgató izzásának világát, egyfajta sajátos letisztulási folyamat figyel­hető meg A1 Berto költészetében, mely a 8 0 -as évek közepétől búcsút int a beatirodalom örökségének, a szubkulturális pátosznak, és szinte kizárólagos mó­don a csend, a fájdalom, a magány és az elhagya- tottság sötét, melankolikus tapasztalatait kezdi el tematizálni. Ennek a folyamatnak és sajnálatos mó­don az egész életműnek is monumentálisán tragikus zárókövét képezi jelen kötet, a Tűzvészkert, mely A1 Berto utolsó, életében megjelent könyve. A Tűz- vészkert megjelentetése után pár hónappal, 1997. június 13-án a költő elhunyt egy AIDS-fertőzöttsé- ge miatt kialakult nyirokbetegségben.

Ennek fényében a Tűzvészkertbe elkerülhetetle­nül beleiródik a halálra való készülődés, a halálhoz való közelítés sötét csillogású tragikuma. A kötet nemcsak egy hatalmas erejű életmű visszavonha­tatlan berekesztését, lezárását, hovatovább leke- rekítését jelenti be, hanem egyben az életműben megnyilvánuló és kiteljesedő költői én A1 Berto, valamint a tulajdonképpeni szerző Alberto Raposo Pidwell Tavares haláldalaként is tételeződik. A kö­tet nyitóversét, így, olvashatjuk egy A1 Bertótól a haldokló Alberto Tavaresnek küldött üzenetként: „figyelj rám / legyen tiszta a napod és / legyen erőd minden fénysarkon / elég táplálékot gyűjteni saját halálodhoz”. A könyv első sorában megjelenő meg- szólitási alakzat, egyébiránt, talán A1 Berto legked­veltebb poétikai eljárása. Az aposztrofálás egyfelől értelmezhető a költői én és az empirikus szerzőfi­gura közötti, fentebb már vázolt, érdekes dialektika

[ 6 2 ]

kikristályosodásaként, másfelől viszont a versek­ben megszólított, örökké távol levő te, az elveszett másik, a feloldhatatlan hiány tapasztalatát retori- zálja. Többek között ezekben a sajátos megszólí­tásalakzatokban is artikulálódik a költői én radiká­lis magánya, teljes magárahagyatottsága. Ebből a szempontból a Tűzuészkertben felnyílik akár egy krisztológiai horizont is, hiszen a borzalmas kert, az önmagát felégető idilli hely, a locus am eonusból locus horrendusba váltó tér toposza a Getsemáne- kert narratíváját idézi. A mitikus kert az Olajfák hegyén Jézus szenvedéseinek kezdőpontja, az áru­lás helyszíne, ahonnan már nincs visszaút, ahol Is­ten fiát saját, legszeretettebb tanítványai is magá­ra hagyják; itt kezdődik a fájdalom útja, melyen egyedül kell végigmennie a legnagyobb kínok kö­zött, és a végén csak egyetlen bizonyosság vár­ja : a halál. A1 Berto utolsó kötete mintha ezen az úton menne végig, mintha ezen a rögös via dolo- ro sá n vezetné végig olvasóját: „oda menj ahol már senki sem ismer fel / vagy beszél hozzád - menj át ezen / a kihunyt kráíermezőn” - olvashatjuk a kötet már idézett, m egszólításalakzatokra épülő nyitó­versében.

Az aposztrofálás mellett egyértelműen a sorát- hajlás képezi A1 Berto poétikájának második leg­karakterisztikusabb vonását. A verssor sosem te­kinthető befejezettnek, lezárt egységnek, hiszen a következő sor sokszor radikális formában módo­sítja az állítások szemantikai értékét. Az apodik- tikusnak tűnő, tömör, sokszor zártnak mutatko­zó kijelentések a sorok dialektikájában felnyílnak, komplex képekre és képrendszerekre bomlanak. A központozás hiánya pedig csak erősíti a sorok között kialakuló érdekes összjáték lehetőségét.

Más szempontból viszont a Tűzvészkert k\ B er­to költészetének, a verseiben sokszor obszesszív módon ismétlődő témáknak és sajátos poétikai el­járásoknak egyfajta letisztult szintézise, az életmű higgadt és lényegre törő összefoglalása és megha­ladása is egyben. Az A1 Bertó-i költészet alapprob­lem atikája az alanyiság és az absztrakció, a ver­sekben tematizált autobiográfia és a metairodalmi utalásháló párbeszéde tökéletesen rajzolódik ki a halálra való készülődés, az A ID S, a betegség és az öregedés könnyen referencializálható képeiben („egy férfit látsz a tükörben / akinek magánya át­kelt öt évtizeden” - írja a negyvenkilenc éves köl­tő), valam int ezeknek a képeknek és motívumok­nak a játékba lépésében Arthur Rimbaud mitikus figurájával. Rimbaud kalandos életútja a kötet lap­jain elválaszthatatlanul összefonódik a versekben megnyilvánuló költői én életútjával. Számos utalás egyértelműen a francia kalandorköltő életrajzát is mozgásba hozza. A Rimbaud-történetre vezethető vissza Harar, és Aden városa, ahol az öntörvényű zseni fegyverekkel kereskedett, a városokat körül­vevő végtelen sivatag, maga a fegyverkereskedés ténye, a lábamputáció, az utazás Jáva szigetére, Abesszínia, valamint a bisédimói erdő - csak hogy párat említsünk a számtalan, elsősorban a költő le­veleiből ismert életrajzi elemből, amelyek átszövik a Tűzuészkertvilágát. Emellett maga Rimbaud köl­tészete és ars poeticája is sokszor meg van idézve a kötet oldalain.

A1 Berto költészetének jellegzetes témái és topo­szai legsötétebb csillogásukban köszönnek vissza a T űzvészkert első részének tömör, sokszor szin­te m inim alísta kompozícióiban, illetve a m áso­dik rész hosszabb sorokból építkező egységeiben.

A mindenre rátelepedő melankólia, a lényegi ma­gány, a radikális elhagyatottság, a sötétség, az é j­szaka, a szóródó fájdalom, a szenvedés, az álmat­lanság, a betegség, a halálhoz mért lét és a halálhoz történő előrefutás, a homoszexualitás, a test elke­rülhetetlen eróziója, a feltartóztathatatlan ö re­gedés, az elérhetetlen szerelem, a tenger, a város (Lisszabon), a sivatag, és a lét elsivatagosodása. Mindezek a témák és motívumok, melyek A1 Berto költészetét a kezdetek óta a legváltozatosabb alak­zatokban kísértik, ebben, a halál kapujában íródó kötetben, olyan letisztult formában kristályosod­nak ki, mint a mészkőrózsaként vándorló magány a m aktub című versben, és arra szólítanak fel min­ket, hogy ismerjük meg és tegyük mi is magunkévá a melankólia súlyos művészetét.

Tartalom

i.

üzenet (recado) 7nyomok (vestíglos) 8egy másik nap (outro dia) 9kert (horto) 10későn kelni (acordar tarde) 11eufória (eufória) 12pokol (inferno) 13repülő (auiáo) 14ház (casa) 15szellemek (fantasm as) 16akherón (aqueronte) 17maktub (mektoub) 18bisédimo (bisédim o) 19asztmaherceg (senhor da asm a) 20csábítás (engate) 21aids (sida) 22tűzvész (incéndio) 23naplójegyzetek (notas p ara o diário) 24lisszabon (lisboa) (1) 26lisszabon (lisboa) (2) 27lisszabon (lisboa) (3) 28lisszabon (lisboa) (4) 29émile levele (carta de émile) 30válasz émile-nek (resposta a émile) 31évszakváltás (m udanqa de estaqáo) 32térkép (m apa) 33láz (febre) 35ne énekelj (náo cantes) 36nyögés (clamor) 38

II. Rimbaud halála

I. 41II. 44III. 47IV. 49

Urban Bálint: Al Berto költészete 53

U R B Á N B Á L IN T (1984) luzitanista irodalm ár, műfor­

dító. A H orizontok világirodalmi sorozat és a Versum on­

line folyóirat szerkesztője. Elsősorban újlatin nyelvekből

fordít. A Cielo Dive poszf-hardcore zenekar d alszerző­

je és gitárosa.

i d ő m é r t é k : a Magvető Kiadó új sorozata.Időtálló, mértékadó verseskötetek a m agyar és

a világirodalomból. Versek úton lévőknek.

Megjelent;

Röhrig Géza: az em ber ak i a cipőjében hordta a gyökereitTamás Zsuzsa: Mit tud a kertIlma Rakusa: Lőve a ftér lőveJónás Tamás: TörzsHalasi Zoltán: B ella Italia

Előkészületbon:

W . G. Sebald: Term észet után Szálinger Balázs: 360°