Agnes Golenya Purisaca

Az Aranyasszony útja

– 2 –

„Ágnes könyve a lelkemet ragadta meg, mind spirituálisan, mind az ősi tudás, mind pedig a

magyarság eltitkolt történelmi szálának felgombolyítását tekintve. Ez az a könyv, amit alig tudtam

letenni, már az alvást is sajnáltam, ami pár órára megszakította az olvasást. Valami megnyílt e

könyv által, ami új dimenziókba vezetett. A régi idők tudásának felfedezése, kutatása irányába te-

relte életemet. Alig várom a regény folytatásait!”

Gulyásné Szalai Gabriella, matematikus, asztrológus

„Az Aranyasszony mindenki számára erőteljes üzenetet közvetít: gömbölyítsük fel létünk elsza-

kadt fonalát, merjünk ránézni, kik is vagyunk valójában. Isten humorának fejet hajtva tapintsuk ki

a Mindenség pulzusát életünkben. Szédítő utazás!”

Dr. Sass Erzsébet, pszichiáter

„Sok perui nevében, nagy szeretettel ajánlom ezt a könyvet a magyar olvasóknak. Ágnes nem-

csak személyesen, hanem ezzel a könyvével is összeköti két messzi földrész két olyan nemzetét,

melynek különleges kultúrája, hagyományai és ősi tudása, legendái hihetetlen értéket jelentenek

az egész világ számára. Ez a két nép, a magyar és a perui ugyan messze él földrajzilag egymás-

tól, de remélem, a regény olvasói szívükbe zárják nemcsak Perut, hanem egész Dél-Amerikát, az

itteni népeket és akkor hiszem, hogy megszűnik közöttünk minden távolság”.

Edgar Roy Purisaca Quesquén, Peru

– 3 –

Az Aranyasszony útja

2008 © Agnes Golenya Purisaca

Tipográfia: Massár Mátyás

Korrektúra: Pluhár Emese

Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Felelős szerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde

Kiadja: Tuan Kiadó

Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor

ISBN 978-963-87672-9-5

Minden jog fenntartva.

Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és köz-

readás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280607

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

– 4 –

Köszönöm,

először is Önnek, tisztelt Olvasó, hogy kézbe vette könyvemet, hisz Önnek írtam…

Hálám és köszönetem neked Gabi, mert hatalmas szellemi inspirációt jelentettél számomra…

Irén, neked és családodnak köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem a magyarok ősi és igaz

történelmére…

Annamari, a lelki támogatásod nélkül, ki tudja, lett volna-e erőm a sok nehézség ellenére írni?

Köszönöm Ildi, hogy őrült kalandjaimra elkísértél…

Legnagyobb hálám, köszönetem és szeretetem azonban a tiétek, Flóra és Márk, születésetekkel

beavattatok az élet valódi misztériumába…

Köszönöm édesapjuknak, Zoltánnak, hogy mindig számíthattam rá a gyerekek gondviselés-

ében, és támogatásával megírhattam ezt a könyvet…

Köszönöm szüleimnek, hogy olyan lehetek, amilyen pont lenni szeretnék

Köszönöm Zsolt, hogy nekem van a világon a legklasszabb testvérem…

Köszönöm a kiadóm, Tünde és Tibo támogatását, egyedülálló hozzáállásukat és azt, hogy bíz-

nak bennem…

Legmélyebb szeretetemmel mondok neked köszönetet Edgar, hogy megtaláltál, és amiért veled

most már Peruban is otthon vagyok…

Köszönetem és hálám Istennek, aki évek óta életem irányítója és gondviselője, aki személyesen

tanít és nevel, akit naponta megtapasztalok a láthatón túli dimenziókban, és aki e könyv megírá-

sára inspirált…

Budapest, 2008. május 15.

5

Előjáték helyett

Éva már megint alig aludt valamit az éjjel, és hajnali kettőkor a szokásos szorongással riadt

fel. Tenyere, talpa nyirkos volt, és vacogott. Legbelül viszont végtelenül száraz volt mindene a

torkától a gyomráig. Amit érzett, már nem is szárazság volt, hanem szinte teljes vízmentesség,

ami belülről karcolta. Hiába ivott, égőn száraz maradt. A szíve zakatolt, zsibbadt a fél arca, még a

nyelve is. Akár ott helyben meghalhatott volna, legalábbis ezt várta mozdulatlanul az ágyban.

Gyűlölte magát ezekért a rohamokért, mert teljesen kiszolgáltatott volt.

Pedig meghalni sem olyan könnyű. Mostanában ironikusan hozzágondolta azt is, hogy sajnos.

Ma éjjel azonban nem ok nélkül szorongott. Még pár óra, és elmegy itthonról. Milyen nevetséges

is most ez a terv! Ilyenkor az is hihetetlennek tűnt, hogy valaha ki tud még kelni az ágyból, nem-

hogy az, hogy bevágja maga mögött életének ezt a kapuját!

Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettő-

három megint tart.

A nemrég megtanult szabályos légzéssel hamar rendeződött szívének kalimpálása, a torokszo-

rítás is elviselhetőbbé vált, és már érezte is az elernyedés első jeleit.

Jaj, ilyenkor annyira hálás volt. Kinek is? Istennek? A tudatkontrollnak? Inkább Istennek.

Megnyugtatóbb volt számára, hogy nem a saját kezében van az élete. Egy ideje őszintén elkezdte

remélni, hogy létezik Isten.

Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettő-

három megint tart.

Nem hitte volna, hogy ez a szimpla technika ennyire hatásos. Talán újra kéne gondolnia né-

hány dolgot az életében, amiben ugyanígy nem hitt eddig.

Bekapott egy természetes kis bogyót, hisz szeretett volna aludni még valamicskét. Miklós Bu-

enos Airesbe utazik reggel, és csak pár hét múlva jön haza. Addig bármi történhet. Bármi, ami

képes lezárni az eddigieket. Akár még csoda is.

Hatkor magától ébredt. A megszokás. A biológiai óráján képtelen volt változtatni. Nem kellett

volna már felkelnie hajnalban a gyerekek miatt, mint hosszú éveken keresztül, de már csak meg-

marad korán kelőnek. Megszerette. Ilyenkor az övé minden, az első hajnali napsugár, a madarak

csivitelése, a világ ritka nyugalma. Arrafelé, Észak-Budának ebben a csendes zugában lassan

kezdődik a rohanás.

Lement a konyhába és feltette a kávét. Nem kapcsolta fel a villanyt, elég fényt adott a beszű-

rődő hajnal. A tágas konyha tele ablakokkal, könnyen körbetekinthet nagy kertjükön. Sosem tu-

dott beleunni a kora reggeli kert látványába. Amikor lefőtt a kávé, két csészébe töltötte ki, zsíros

tejjel hígítva. Direkt zsíros tejjel. Az igazi íz csak így, krémesen jön elő. Egy ideje már a kávét is

igen tudatosan készítette.

Felébresztette a férjét, aztán visszabújt még az ágyba. Felkapcsolta az olvasólámpát, és az ál-

lítható ágy támláját ülő pozícióba berregtette. Igaz, mostanában már ahhoz sem volt türelme,

6

hogy megvárja, amíg beáll a megfelelő pozícióba, s ilyenkor mindig inkább a háta mögé dobott

egy nagy párnát és úgy olvasott még egy keveset.

Most azonban nem olvasott semmit. Miklóst figyelte, aki a szokásos rituáléival ébredezett.

Amikor megitta a kávéját és magához tért valamennyire, átnyúlt feleségéhez, és erősen magához

húzta.

– Megint rosszul voltam az éjjel, Miklós – mondta Éva halkan, anélkül, hogy megmoccant

volna.

– Már megint? – kérdezte a férfi. – Miért nem mész el orvoshoz?

– Tudod jól, miért nem – válaszolta Éva. – Az ilyen megfoghatatlan betegségekkel, amiket

nem lehet a rosszullét után műszeresen kimutatni, nem tudnak mit kezdeni. Ezek még nem a tes-

tem, hanem csak a lelkem jelzései.

– Nem kellene ennyit foglalkoznod magaddal – mosolyodott el Miklós. – Van jobb ötletem.

Foglalkozz velem! – és kezét felesége hálóinge alá csúsztatta, végigsimítva bal mellét. Évát

mintha kígyó marta volna meg, felszisszent és már ki is ugrott az ágyból.

– Undorodom, hogy ha esik, ha fúj, ha bajom van, ha nincs, ha vágyom rá, ha nem, neked

mindegy. Lényeg, hogy mint egy guminő, beengedjelek magamba, és megkönnyebbülten mehess

a dolgodra. Elegem van ebből, Miklós. Figyelj már rám, legalább egyszer! Te szerencsétlen, nem

látod, hogy romokban vagyok? – ordított most már Éva, és mivel erősen émelyegni kezdett, kiro-

hant a fürdőszobába.

Így láttam magam előtt azt a reggelt.

Legalábbis Éva elmesélése alapján, amikor három órával később bedobta bordó kisbőröndjét

sötétbordó A6-osának a hátsó ülésére, és egyenesen hozzám jött.

Indulás előtt még megkérte a bejárónőt, hogy zárjon be mindent, ha végzett. A garázskapu táv-

irányítóját sem nyomta meg maga mögött, ahogy egy kis drámai színezetet adó kerékcsikorgással

kihajtott a kapun.

„Utánam a vízözön” – ezt akarta érezni azon a február eleji reggelen, ami látszólag épp olyan

volt, mint a többi. Talán csak a nap sütött élesebben, nagyobb kontrasztot adva a világnak.

Mindannak, ami ezt követően történt, én is részese lettem.

Azon a napon még fogalmam sem volt arról, hogy a nappalim, ahol pár órával később együtt

ültünk, micsoda hihetetlen eseményeknek lesz a kiindulópontja.

Ha bármit is sejtek akkor!

Bár, tehettem volna akármit is, hogy ne így alakuljon?

Mostanság sokat töprengek azon, hogy vajon ki lehet-e fejleszteni valamelyik érzékszervün-

ket, hogy kiszagoljuk a fordulat előtti pillanatokat.

Theotól sokat tanultam azóta misztikus erőkről, Istenről, emberről, a szabad akaratról, deter-

minációról. Ezzel együtt azt hiszem, hogy sem szuperintuíció, sem angyali jelenés nem lett volna

képes szembemenni a józan eszemmel: ilyenek pedig velem nem történhetnek.

Mivel Évát gyerekkorunk óta ismerem, és a lavinaszerű események napján is épp hozzám jött,

ezért úgy döntöttünk, mi, az események valamennyi szereplője, hogy én írom meg közös történe-

tünket.

7

Szédülés

1.

Délután fél négy volt, amikor Éva megérkezett. A háttérzajból ítélve a kocsiból hívott és meg-

kérdezte, zavarna-e, ha néhány napra meglátogatna. Dehogyis, válaszoltam, most hétvégén sza-

bad vagyok.

Éva ismert tempójában számolva a száznyolcvan kilométert Miskolcig, arra számítottam, hogy

egy bő óra múlva itt lesz. Azonban kiderült, hogy hirtelen elhatározással letért az autópályáról és

megállt egy kisvendéglőben – ami mellett évek óta mindig csak elszáguldottak –, mivel eldöntöt-

te, mától minden másképp lesz. Meg kellett tudnia, száguldó élete díszletei mögött miféle világ

bujkál.

Már órák óta vártam, amikor végre meghallottam, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Kinéztem

a konyhaablakon, és jól sejtettem, Éva szállt ki a csillogó Audiból. Nemcsak egyszerűen jól né-

zett ki, hanem kifejezetten szép volt. Február dacára végtelenül lazán volt öltözve, egy farmert és

egy ujjatlan pólót viselt csupán.

Évát nemigen zavarták az évszakok, mivel kocsi nélkül soha ki nem mozdult. Azt mondta, az

az ő télikabátja. Persze mindegyik ruhadarabja méregdrága cucc volt.

Én nemigen ismerem fel a drágább márkákat, csak a pulcsijáról tudtam, hogy Gucci, akárcsak

az elmaradhatatlan sötétbordó napszemüvege. Barátnőm nem vett fel egy-egy ruhadarabot sok-

szor, de ez a csodás olajzöld felső valahogy hozzánőtt. Olyan volt a színe, mint a szeméé, ha ép-

pen melankolikus volt.

Meglátott, felém intett és mosolygott. Kimentem elé, megöleltük egymást. Mindig izgalmas

volt találkozni vele. Semmiségekről fecsegtünk néhány percig, megdicsérte a bejárati ajtóm előtti

örökzöldeket és egy levegővel elmesélte, hogy az autópálya melletti kis étteremben épp úgy főzik

a tárkonyos zöldbablevest, mint a nagymamája.

A házba érve letette kis bőröndjét az előszobába. Elment a mosdóba, én pedig tálcára készítet-

tem a teát, a mézet, két hőálló üvegcsészét és bevittem a nappaliba. Éva épp a falmagasságú ab-

lakkal szemközt állt, nekidőlve az ajtófélfának. Úgy tűnt, engem vár, nem akart nélkülem mász-

kálni a házban. Annak ellenére, hogy gyerekkorunk óta sokat járt itt, megérkezése után mégis

mindig zavarban volt egy darabig. Soha nem beszéltünk erről, de biztos vagyok abban, hogy ne-

héz volt az ő luxuskörülményei után átállnia és beleszoknia egy „valóságos” világba. Rend és

tisztaság volt nálam mindig, mégis nyilván még összehasonlítani is lehetetlen lett volna az ő vilá-

gával. Így mindig kellett Évának némi idő, hogy valamelyest rám hangolódjon.

Ahogy ott állt az ajtófélfának dőlve, az első, amit észrevett, hogy a télvégi lenyugvó, narancs-

színű nap alulról világítja meg az egybefüggő szürke hófellegeket. E furcsa fényjáték egy szem-

pillantás alatt feje tetejére állította az egész világot. Hónapokkal később és több ezer kilométerrel

messzebb innen, egy hasonló színű délutánon váratlanul és kristálytisztán bukkantak fel újra a

mostani gondolatai.

A térben akkor mozgunk otthonosan, ha fentről süt le ránk a napfény. Ha alulról világítja be

terünket, minden egy szempillantás alatt megváltozik. Az is, aki még soha nem vette észre ezt a

pár perces ritka természeti jelenséget, öntudatlanul is egy kis szorítást érez a gyomra tájékán, és

8

a legváratlanabb pillanatban fura emlékek, élmények vagy eltitkolt félelmek nyomakodnak gon-

dolataiba. Álomképként bukkan fel egy rég nem látott ismerős arca, a szánkban érezzük a nagyi

omlós lekváros süteményét. Hirtelen lelkifurdalásunk támad, mert tegnap sem értünk rá a gye-

reknek esti mesét mondani.

Elég a fényszög apró elmozdulása, és stabilnak vélt napi rutinjaink lényegtelenné válnak.

Gyermekkorunk legégetőbb vágyainak utóíze lopakodik nyelvünk hegyére, aljas gyorsasággal ol-

vadva szét egész testünkben, ráfolyva minden kis sejtünkre. Védekezésre botorság gondolnunk.

Valami megfoghatatlanul távoli, de mégis annyira ismerős sejtelem uralja életünk ebben a pilla-

natban: nem ezt az életet terveztük el magunknak! Úgy érezzük, tévedés történt, és valaki más bő-

rében vagyunk. Eddigi életünk csupa időfecsérlésnek tűnik. Úgy érezzük, mindent, ami felesleges,

megtettünk, de semmit nem valósítottunk meg abból, amit valamikor a homályos gyermekkorban,

vagy ki tudja mikor, elterveztünk.

Még szerencse, hogy a nap ilyenkor nagyon gyorsan eltűnik a hófelhők között, és mi ismét rá-

telepedhetünk mostani valónkra; elhessegetve nagymama mosolyát, a gyerek álmos kis szemét,

rég nem látott ismerősünk ködösen felénk forduló arcát.

Minden a helyére kerül.

Ismét megúsztuk.

Picit összerezdült, ahogy egy kis zörrenéssel letettem a tálcát az asztalra. A gőzölgő tea illata

visszazökkentette Évát. Megint itt volt, velem, a nappaliban.

Végre szétnézhetett, és a vadonatúj mélybordó bársony pamlagra huppant le, a hatalmas puha,

bordó-kék mintás párnának dőlve, maga elé véve asztalka helyett a kerek lábtartó puffot.

– Ez mind új, ugye, Angéla?

Elmeséltem neki, hogy Zsolt halálát követően sokáig nem nyúltam az életbiztosítása után járó

pénzhez. Egy jó ideje be volt ütemezve az új bútor vásárlása, és fájt, hogy mindezt már nem lát-

hatja a férjem. Eddig halogattam a bútorcserét, de most nagyon örültem, hogy rá tudtam szánni

magam. A régi dolgok túlságosan a közös életünkre emlékeztettek.

Éva, miközben engem hallgatott, kinyújtóztatta a nagy kerek puffon a vezetésben elgémbere-

dett lábait. Óvatosan körözött a fejével, látszott rajta, nagyon jól esik neki nyakizmainak ellazítá-

sa is. Így vette észre, ahogy épp jobb felé fordult, a pamlagtól nem messze terpeszkedő, hatalmas,

öblös, magas fejtartós fotelt, amiről csak nemrég merte elmesélni nekem, mennyire idegesítően

pöffeszkedőnek és stílustalannak találja.

Ezután gyorsan az ellenkező irányba nézett, mert attól félt, labilis lelkiállapotában mindjárt in-

nen is elmenekül. A lábtartó másik oldalán, pont vele szemben egy klasszikus rekamié nyúlt el,

lezárva az ülősarkot. Selymesen csillogó, kék-drapp huzata volt, a huzat és a fa találkozását pedig

sodort zsinórszegély fedte. Éva látott egyszer egy festményt Madame Récamier-ról, egy szép fia-

tal francia asszonyról, akiről ez a bútordarab a nevét kapta. A képen a nő úgy pihen a rekamién,

mint egy angyal: légiesen, könnyedén, kecsesen. Jól végiggondolta, és rájött, életében talán soha

sem pihent el olyan bútoron, ami csak és kizárólag ezt a fajta ellazulást szolgálta. Neki igazán

szép, drága és praktikus bútorai voltak, de olyan, ami kizárólag erre a fajta lebegős, elalélásszerű

pihenésre készült volna, amit csak és kizárólag a rekamié tud, ilyené soha nem volt. Hirtelen úgy

rémlett neki, mintha mindig is egy rekamiéra vágyott volna.

Vajon mi a csudáért nem vettek soha?

Ahogy nézte a rekamiét, azt gondolta, hogy az olyan egy szoba berendezései között, mint a

pont az i betűn. Olyan egyértelmű. Biztonságosan egyértelmű. Ez a rekamié is biztonságot árasz-

tott magából, és Évának most nagyon kellett a biztonság. Igazából már nem is akart másfelé néz-

ni, olyan jó volt megnyugodnia ezek között a gondolatok között.

Később egy modern kakukkos óra szólalt meg, délután négyet mutatott. Éppen négy órával ez-

előtt hajtott ki padlógázzal budai villájuk kertkapuján.

A trillázó óra a zavaró idegenség varázsába burkolta Évát. Lassan tizenöt éve annak, hogy le-

kapcsolta karóráját, és az egyik ritkán használt retiküljének belső, cipzáros rekeszébe tette, és ott

9

is felejtette. Akkori döntése tudatos volt: nem akart állandóan az idő múlásában élni. Nem akarta,

hogy folyton erre emlékeztesse egy kis műszer. Talán épp aznap kezdődött a lebegés, ami szép

lassan elmosta életében a választóvonalakat. Az éleket, a határokat. Talán épp aznap kezdődött az

ő lassú felolvadása, feloldódása, ami a mai napon érkezett el a végső fázisba.

De ez nem az a feloldódás volt, amire az ember ösztönösen vágyik, és amire a misztikusok,

jógik, beavatottak tudatosan törekednek, hanem az én-határoktól való erőszakos megfosztottság.

Az óra trillázása az elmúlt tizenöt év összes ízét egyszerre futtatta össze a szájában. Émelyegni

kezdett. Megint ott volt a gombóc a torkában, a tarkója ismét befeszült, a szíve megint önálló rit-

musban kezdett kalapálni, talpa egy szempillantás alatt nyirkosságban tocsogott. Még rápillantott

a rekamiéra, amitől a mindent elengedés ellenállhatatlan vágya kerítette hatalmába. Ebben a pil-

lanatban végre sikerült mindent elengednie.

Már nem észlelte, ahogy puhán és nesztelenül lecsúszott a kerek lábpuff és a pamlag között a

padlóra.

2.

Éva a hálószobában tért magához. Nem emlékezett rá, hogy a saját lábán, a vállamra támasz-

kodva botorkált az ágyhoz. A konyhából felszűrődő zajok már eljutottak az agyába. Soha életé-

ben nem ájult még el, az alváson kívül semmiféle tudattalan állapotot nem ismert. Képtelen lett

volna a testében létezni anélkül, hogy ne lenne teljes mértékig ura gondolatainak, cselekedetei-

nek. Irtózott a kiszolgáltatottságtól. Most azonban teljesen nyugodtnak és elégedettnek érezte

magát.

Olvasott már életében néhány spirituális könyvet, tudta, hogy létezik egyfajta lebegés, de soha

nem vonzotta túlságosan, amit erről hallott. Hát, most megértette, hogy miért tűnnek semmit-

mondónak vagy éppen mesterkéltnek a beszámolók erről a lebegő állapotról. Ezt nem lehet leírni.

Vagy átéli valaki, vagy semmi köze hozzá.

Az ágyon fekve, elnyújtózva, ahogy egymás után visszalopóztak agyába a gondolatok, azon

kapta magát, hogy le akarja lassítani ezt a visszatérést. Megálljt akart parancsolni ismét buzgón

zakatoló értelmének. Erőlködve azon igyekezett, hogy minél tovább maradhasson e soha nem ta-

pasztalt bizsergető lebegésben. De mindhiába. Minél jobban erőlködött, annál gyorsabban érezte,

hogy pillanatról pillanatra visszatér a megszokott vibrálásba, és az az ismeretlen, kellemes, téren

és időn kívüli állapot egyre távolodik tőle. Menthetetlenül visszaalakult minden. Mint amikor egy

hosszabb külföldi út után hazatért. Még tart az út varázsa, de már tudja, hogy nemsokára az érzés

szertefoszlik és csak az emlékek, a történések tényszerű lenyomatai maradnak meg, semmi más.

Mindig egyfajta veszteségként élte meg ezeket a hazatéréseket: mint amikor az ember tudja, hogy

ugyanaz már soha többé nem történik meg. Igen, ilyenkor mindig egy kicsit közel került az elmú-

lás átérzéséhez. A tudathoz, hogy mindennek van egy vége, egy lezárása.

Vajon kimutatható-e valamilyen szerkezettel az a piciny időmennyiség, amikor egy búcsú vé-

gén elengedjük valakinek a kezét? Az előbb még fogtuk, még éreztük a bőrét, egy másodperc

múlva pedig már nem látjuk. Mi az a határsáv, az az ember számára felfoghatatlan és fizikailag

megragadhatatlan parányi időtartam, ami gyökeresen megváltoztatja az életünket?

Éva belefúrta fejét a jó illatú, puha kispárnába és hagyta, hogy könnyei benedvesítsék a huza-

tot. Most semmitől sem akarta megfosztani magát. Még az elgyengüléstől sem.

Később hallotta, hogy nagyon halkan nyílik az ajtó, de nem akart megfordulni. Talán nem is

bírt volna. A lebegés után most mázsás súllyal nyomta a jelen. A mai nap annyi drámát tartogatott

neki, hogy úgy érezte, hihetetlenül hosszú idő telt el azóta, mióta kihajtott a kapujukon. Valószí-

nűleg csak az időszámítás téved, és emiatt írják még ugyanazt a napot, miközben kilenc óra hosz-

szánál sokkal, de sokkal több időt élt meg. Úgy érezte, igazából nem is ő jött el otthonról, hanem

egy nő, aki véletlenül pont úgy néz ki, mint ő, de valójában nekik semmi közük egymáshoz.

10

Mivel nem kis ijedtséget okozott nekem ájulásával, erőt vett magán és felém fordult. Gyorsan

mosolyogni próbált, hogy megnyugtasson. Éva hajlamos volt ilyenekben is a végletekbe esni.

Vagy lekicsinyelte a bajt, vagy elfogta a rettegés. Letérdeltem az ágya mellé, és ő megfogta jég-

hideg kezemet. Váratlanul a szájához emelte és egy leheletfinom puszit nyomott a kézfejemre.

– Ma ilyen napom van – Évának nem volt szokása a testi érintés.

Végre kezdtem én is felengedni és megsimogattam csillogó vörösesbarna haját, amit gyönyö-

rűnek tartottam. Még most, kimerültségében is ragyogónak, vonzónak találtam és ezt tudtára is

adtam.

– Te sem öregedtél semmit, Angéla. Még mindig egy hamvas őszibarack jut rólad az eszembe,

tudod-e? Azért ha majd jobban megnézel, én bizony egy kissé már megvastagodtam.

– De jól áll ez is neked, Éva. Te mindig igazi nő voltál. A nő ne legyen piszkafa, mint én.

Éva nem akarta folytatni ezt a semmitmondó bájcsevelyt, félrehajtotta a takaróját és egy hirte-

len elhatározással felült az ágyban.

– Angéla, én éhes lettem. Farkaséhes. Nem bírom ki vacsoráig. Nem baj?

– Akkor van vacsora, amikor éhesek vagyunk, nem igaz? Hisz nem te szoktad mondani, hogy

az idő urai vagyunk? Amúgy már el is múlt a szokásos vacsoraidő, több órát aludtál. Gyere, ké-

szítettem egy kis finom salátát, és sütöttem hozzá barna kenyeret. Na, mit szólsz? Azért, ha lassan

is, de tanulok tőled. Készültem ám! Ahogy megtudtam, hogy jössz, kidobtam az összes kajámat

és elrohantam egészséges biodolgokat venni, nehogy megszólj megint, mint legutóbb.

Ezt már Éva sem bírta nevetés nélkül. Felém legyintett, mintha rám akarna csapni, és játéko-

san dühös képet vágott, ami azt jelentette, na ne cikizzem már tovább. Persze titokban büszke volt

magára, hogy lassan engem is rászoktat a reformkajára, merthogy egy ideje ez volt a mániája.

A konyhában szépen megterítettem a magas kisasztalt – a fiúk bárpultnak hívták régen –, amit

leginkább reggelikhez használtunk. Na meg persze ha egyedül vacsoráztam, ami mostanában saj-

nos gyakori volt. Azt gondoltam, barátságosabb lesz itt nekünk, ezért direkt nem a kis étkezőbe

terítettem, ami a nappali egy részét foglalta el. Hiszen köztudott, hogy mindig a konyhában folyik

a legjobb beszélgetés.

– Annyira hiányoztál, Éva! Csak most döbbenek rá, hogy milyen hülyék vagyunk. Soha nem

érünk rá, hogy találkozzunk. Pedig emlékszel? Közös házban akartunk élni.

Nem tudom, ez akkor miért és hogyan jutott az eszembe. Annak idején több tervet is készítet-

tünk a közös házunkról és életünkről. Állítólag sok kislány ugyanígy tervez még manapság is.

Nekem két langaléta nagyfiam van, ők vagy nem terveznek ilyesmiket, vagy csak velem nem osz-

tották meg. Meg is kérdeztem Évát, az ő lányának volt-e hasonló terve a barátnőjével.

– Sőt, noha már húsz is elmúlt, de még a minap is hallottam ilyesféle pusmogásokat az egyik

barátnőjével. Hm, ahogy kérded, most jut eszembe, be is ugrott akkor nekem is a mi hajdani ter-

vünk. Szerintem húsz éve nem gondoltam már erre, és most meg te emlegeted föl. Vajon miért?

Mert ilyen nem történhet csak úgy, véletlenül. Mostanában egyre több ilyen történik velem. Imá-

dom ezt a szinkronicitást. Csak nem vénségünkre költözünk össze?

És ez volt az a pillanat, ami az első jelzés lehetett volna: a szinkronicitás megemlítése és a vé-

letlen kizárása. A következő tizennégy hónap másból sem állt, csak e két hátborzongató tényező

halmozott előfordulásából.

Mi meg úgy eszegettük a salátát, mintha minden menne tovább a maga útján. Csak éppenség-

gel nem sejtettük, hogy mennyire járatlan is ez az út.

Mint a hajdani két tinilány, a rájuk váró beszélgetés és együttlét izgalmától vihorászva, egyér-

telműen feldobott hangulatban voltunk. Én mégsem tudtam felhőtlenül átadni magam a beszélge-

tésnek, egyelőre nem volt világos, máskor is szokott-e Éva mostanság elájulni. Régen soha, ezt

tudtam, így ez csak valami új szokása lehet.

– Mikor döntötted el, hogy meglátogatsz? Jó fél éve nem találkoztunk. Nem azért kérdem,

mintha ez valamiféle kalandtúra lenne leautózni ide Pestről, de sajnos, ez nem volt szokásod. So-

ha nem értél rá erre. Valami… valami bajt, de legalábbis nagy változást érzek veled kapcsolat-

ban. Esetleg beteg vagy? Úgy értem…

11

– Nem, nem vagyok beteg. Vagyis nem úgy, ahogy érted. Nincs semmi aggasztó diagnózis a

kezemben. Már nagyon régóta az eszemben vagy, de, talán még emlékszel erre, képes vagyok va-

lahogy a fejemben megélni, milyen lenne ez vagy az, és aztán már nem szervezem meg, hogy

össze is jöjjön. Vagy régen nem ilyen voltam?

– Nem, nem ilyen voltál. Halálra szerveztél mindent. Sőt, inkább úgy mondanám, előbb szer-

veztél mint kigondoltad, hogy mit is akarsz. Emlékszel? Amikor a kutyádat titokban vissza akar-

tad csempészni vidékről. Ebből aztán egy hetes bakonyi túra és egy állati nagy botrány lett. Ami-

kor eltűntél, anyádék majdnem a rendőrséget is riasztották.

Éva hátradőlt a „bárszéken” (amit nagyon utált és ezt nem titkolta), és kivett a dobozból egy

szál cigit. Nézte, elgondolkodva forgatta az ujjai között, aztán mégsem gyújtott rá.

– Szóval, nagyon akartam már beszélni veled, Angéla. Múlt éjjel elég rosszul voltam. Eddig

még soha nem ájultam el, ez most történt velem életemben először, de azok a fura rosszullétek,

amik rohamokban törnek rám, végül is már nagyon régóta előfordulnak. Mindegy, ez külön törté-

net. Amikor nagyi után nem sokkal anyám is meghalt, kiment a talaj alólam. Sokszor álmodtam,

hogy totál egyedül lebegek a kozmoszban. Aztán rájöttem, mind egyedül vagyunk. Azt hisszük,

számíthatunk egymásra, megmenthetjük egymást. Odakötözzük magunkat a másikhoz. Ezzel al-

tatjuk el a velünk együtt születő félelmeinket, aminek nem értjük az okát. Ettől a kozmikus ma-

gányosságtól félünk – majd mégiscsak meggyújtotta a kezében lévő szál cigit, és csak amikor las-

san kiengedte a füstöt, akkor folytatta. – A szülés után úgy fél évvel kezdtek rendszeressé válni a

rosszullétek, amiknek persze igazából soha nem találták az okát. Orvosilag egészséges voltam.

Aztán jó pár évig úgy tűnt, minden rendben, de egy éve megint elkezdődtek. Újra visszatértek

ezek a fura kibillenések, amikor nem igazán érzem magam azonosnak önmagammal. Önmagam!

Mintha tudnám, ki is vagyok!

Éva kinézett a konyhaablakon. Valahová messzire, kissé hunyorogva, mintha onnan remélt

volna választ.

– Na jó. Látod? Ezek futnak a fejemben, mostanában már szinte megállás és szünet nélkül.

Ezer kérdés és sehol egy válasz. Elég volt. Úgyhogy ma reggel kaptam magam és otthagytam

mindent.

– Mi az, hogy otthagytál mindent? Miklóst?

– Miklós egyszer és mindenkorra le van szarva.

Nem hittem a fülemnek! Ha élt még asszony ezen a földön, aki a férjének élt, az Éva volt. Ta-

lán senkin nem lehetett volna ilyen tökéletesen demonstrálni, hogy a szerelem valóban mélysége-

sen vak. A kezdetektől volt valami beteges kettejük kapcsolatában. Miklós isten lett Éva szemé-

ben; bármit tehetett vele, és azt bárhogyan. Többször is próbáltam Évával erről beszélni. De még

a legfinomabb utalásra is viperaként szisszent fel és hetekig nem állt velem szóba. Egy idő után

feladtam. Éva szép lassan elvesztette minden realitásérzékét, és nemcsak a világ mindennapi dol-

gai iránt. Ennek oka jórészt természetesen Miklós gazdagsága volt. De nem volt mérce a kezében,

semmiféle viszonyítási mértékegység kettejük viszonyára, sőt hamarosan már önmagára sem. A

hajdani önérzetes, célokkal, tettvággyal teli barátnőm felfoghatatlan gyorsasággal, a szemem előtt

vált férje prédájává. Miklós kígyóként babonázta meg. Éva lelke kellett neki. De nem úgy, mint

az igaz szerelemben, amikor a lelkek eggyé válnak. Ha Miklósnak valaha is volt lelke, hát ő nem

adta oda. Évát rabul kellett ejtenie, magához kellett láncolnia. Lucifer éleslátásával egymás után

használta ki Éva gyenge pontjait, míg testileg-lelkileg teljesen tőle nem függött. Miklós önző bir-

toklási vágya minden nap rombolt valamicskét Éva önbecsülésén. Bölcsész hasonlattal: alanyból

tárgyat csinált. Aljasabb volt Mefistónál is, aki legalább nyílt üzletet ajánlott dr. Faustnak a lelké-

ért cserébe.

– Tudod, az utóbbi néhány ilyen roham vége felé az a kristálytiszta érzés tört rám, hogy nem a

saját életemet élem. Nemhogy nem azt élem, de az nincs is. Eltűnt. Valahogy semmi köze mind-

annak, ami velem történik, ahhoz a valakihez, aki valaha voltam. Mielőtt Miklóshoz mentem,

sokkal jobban tudtam ki vagyok, mit akarok. Azóta ide-oda dobálnak az események, és én képte-

len vagyok ellenállni vagy bármin is változtatni. Ha nem lennének a gyerekeim, esküszöm, azt

12

hinném, hogy az eltelt húsz év csak egy álom: én felébredek, és kiderül, hogy még mindig itt

élek, ebben a városban, épphogy befejeztem az egyetemet és még előttem van minden.

Éva szavai a legsúlyosabb szavak voltak, amiket valaha hallottam. Egy élet borzalmas felisme-

résének vallomása. Fogalmam sem volt, hogyan tudnék segíteni neki. Mihez tud kezdeni egy em-

ber, ha úgy érzi, hogy eddigi élete gyakorlatilag mehet a kukába? Hogy képes volt álmait, terveit

feladni egy látszatéletért? Mindent alávetni egy másik ember akaratának? Szembe lehet-e még

nézni önmagunkkal egy ilyen árulás után? Éva az elmúlt húsz évben soha ilyen világosan nem

látta magát és a helyzetet, mégsem voltam benne maradéktalanul biztos, hogy mindenestől felfog-

ta-e, innen nincs visszaút.

Életmentő megoldásként arra gondoltam, hogy most a legfontosabb az egyes pillanatok túlélé-

se. Nem szabad végső orvosságot keresnünk, és nem engedhetem, hogy Éva egy szuszra akarja

feldolgozni az egészet. Egy élet totális elszúrása hosszú folyamat, nem gondolhatjuk komolyan,

hogy néhány nap alatt mindent helyreállíthatunk! Az egyes pillanatokat, órákat, napokat kell

Évának ép ésszel túlélnie.

– Emlékszel Angéla, legutóbb azt mondtam neked, hogy az életed statikusnak tűnik az én vág-

tázásaimhoz képest, amivel végigszáguldottam a világon és az embereken. Legutóbb még elbor-

zasztott, amikor belegondoltam, hogy ugyanabban a házban élsz, mint kislány korodban, ugyanaz

a környezeted, az utca, amikor kilépsz a házból. Fuldokoltam és nem győztem hálát adni, hogy

nekem teljesen másképp alakult az életem. Most pedig az árvíztől fuldoklom, ami el fog sodorni.

Meg vagyok rémülve. Félek. Fogalmam sincs, mi történik, mi fog történni. Most semmi mást

nem irigyelek jobban a világon, mint ezt a mozdulatlanságot. A biztonságot, amit te építettél fel

magadnak. – Rámnézett azzal a gyönyörű zöld szemeivel és nemcsak ő, de én sem értettem, hogy

nem vette észre az én okos Évám hosszú éveken keresztül a lassú sodródást az örvény kellős kö-

zepe felé.

Hát, legalább tudom, mire vágyik. Csendet, nyugalmat, mozdulatlanságot, sőt, unalmat, min-

den mennyiségben tudok nyújtani. Ha tudná, szegénykém, hogy ettől épp annyira lehet fuldokol-

ni.

Kivettem a hűtőből egy felbontott bort. Semmi eget rengetőről az éjjel már nem beszéltünk.

Pont olyanok voltunk, mint bármely két normális barátnő, akiknek töméntelen sok a bepótolniva-

lójuk. Éva tényleg úgy viselkedett, mint aki hosszú kómából ébredt éppen és alig emlékszik a ve-

le történtekre. Ismét hallani akarta, hogy pontosan hogy is halt meg a férjem. Nem emlékezett ar-

ra sem, hogy Zsoltnak szívproblémái voltak. Világos lett előtte is, hogy hosszú éveken keresztül

nagyjából ennyire érdekelték a barátai.

Tudtam, hogy egy fájdalmas újjászületés első pillanatainak vagyok a tanúja, amikor az álca, a

máz elkezd összetörni, leperegni, de még nem látni az alatta lévő, elfedett igazi bőrt. Még csak a

fájdalom, csak a félelem van. Félelem a régi elvesztésétől és félelem attól, hogy fogjuk-e szeretni

azt az újat, aki előbújik belőlünk.

Talán hihetetlen, de Éva néhány pohár bor után Miklósról kezdett beszélni. Ezredszer is elme-

sélte, hogy ismerkedtek meg. Egy házibulin történt, és Éva szinte azonnal a férfiba bolondult. Ki-

sportolt alakú, jó beszédű, igazi társasági életet élő fiatal bankárfiú. Igen, ő volt Éva hercege a fe-

hér lovon. Alig hitt a jó szerencséjének! Akkor a fiú kék szemében az égbolt határtalanságát látta,

és hagyta, hogy feloldódjék e kékség akaratában. Összetévesztette a kék óceán ellenállhatatlanul

vonzó mélységével, amely egyik percben ugyan ringat, a másikban azonban örökre elnyeli áldo-

zatát.

Amikor ideért, undor fogta el Miklós iránt. Nem akart a férjére gondolni. Nem akarta, hogy

még akkor is magához köthesse, amikor magára hagyja. Életének minden szálát Miklós tartotta a

kezében. Éva persze el volt ragadtatva a kényelemtől, majd később a luxustól, amivel Miklós

megajándékozta. A férfi az első pillanattól fogva elhalmozta mindennel. Élvezte, hogy felesége

szemmel láthatóan minden férfitársaságban osztatlan sikert aratott. A férfi ékszere a nő – mondo-

gatta neki, akárhányszor valamilyen társasági eseményhez készülődtek és Éva, egzotikus elegan-

ciájában, mandulavágású zöld szemét finom sminkjével titokzatosan kiemelve, körbeforgott férje

előtt. Miklós később lubickolt a férfiirigységek hőhullámaiban. Azt már nem láthatta az elkápráz-

13

tatott kör, hogy otthon pont úgy bánt vele, mint a bál után levetett értékes ékszerrel, amit elzárunk

és nem élvezünk a következő alkalomig.

Éva nagyon mérges lett magára, amikor ráeszmélt, hogy még arra is képtelen, hogy néhány

órát úgy töltsön el, hogy nem gondol Miklósra. De most már nem is a férfire gondolt, hanem a

közöttük lévő űrre. Hogy köthette magához úgy, hogy közben nincs közöttük egy élő szál sem?

Annyi mindent akart volna a férjének adni! Éva egész lénye erre lett teremtve, hogy éltessen, táp-

láljon, szeressen, és legnagyobb büntetése – ki tudja milyen vétkéért, – hogy Miklós mindezek

nélkül létezett. A nő legnagyobb szenvedése a benne rekedt adni vágyás. Az elmúlt években

gyakran álmodta azt, hogy megfagy. Remegve riadt fel ezekből az álmaiból, és testét ilyenkor va-

lóságosan is hideg nyirok borította. A még egyetlen közös életterükben, az ágyukban is úgy érez-

te, mintha mellkasát súlyos jégtömb nyomná. Fulladozott a férfi mellett.

3.

A kutya tévedhetetlenül haladt gazdája előtt a telihold beragyogta erdei ösvényen. Idegen fül-

nek rettentő zajok és az Andok éjszakai életét élő teremtmények neszeztek az ecuadori Utunkus

mindkét partján. Nantu nesztelen léptekkel, nyílsebesen haladt a folyónak azon az oldalán, mely

népéé, a shuaroké volt. A túlparton, szemben már a telepesek vidéke terült el. Igazából minden

következmény nélkül mehetett volna a másik parton is, de Nantu meggyőződése szerint saját

földjén lelki szemével is lát egy shuar. Most pedig úgy érezte, jóval többre van szüksége, mint az

egyébként is kitűnő érzékszerveire. Lelkében előre látta, hogy fehér barátja nagy bajban lesz.

Nantu kutyája koros volt már és meglehetősen csúnya. A fiatal sámán azonban rejtélyes ki-

képzésben részesítette hű barátját és a környékbeliek gúnyolódása ellenére semmi pénzért meg

nem vált volna Boscótól. Legelső saját felfedezése az volt, hogyan taníthatja meg kutyáját a tele-

pátiára. Hosszú és fáradalmas munka volt, de nem öncélú. Nantu akkoriban valójában saját szel-

lemi erejét próbálgatta és a sámánoktól eltérően mindenáron bizonyosságot akart szerezni arra

vonatkozóan, hogy isten őt valóban gyógyítónak szánta-e. Praxisa kezdetén évekig bizonytalan

volt ugyanis a tekintetben, hogy vágya csupán apjától, Yumától, a híres sámántól hátrahagyott

örökség, vagy egy sokkal magasabb szellemi elhivatottság. Az effajta kérdések és kétkedések bi-

zony ismeretlenek voltak a sámánok lelkében, ám Nantu lelke nem egyszerű sámán lélek volt.

A kutya telepatikus képességei körülbelül két év alatt fejlődtek ki olyannyira, hogy csaknem

tévedhetetlenül megértették egymást. Ez persze mindkettejük részéről kemény és kitartó munkát

követelt. A képzés első másfél évében csak ő volt az aktív fél, a kutya „pusztán” fogta az adást és

e szerint cselekedett. De Nantu ennek is végtelenül örült.

A fiatal sámán először a szokásos, mindennapi kutyaidomításhoz hasonlóan járt el és alapvető

utasításokra tanította a fogékony állatot. Amikor néhányat a kutya már gond nélkül „értett”, az

utasítások kiadása közben egy éles képet vizualizált. Ez Nantutól kívánt hosszú és alapos begya-

korlást. Harmadik lépésként a vizualizált dologhoz egy erős érzelmet társított majd e három for-

mát összegyúrta és ebben a formában „beszélt” a kutyához. Idővel a szavakat teljesen elhagyhat-

ta, és a második év vége felé egyszer csak a kutyától is ebben a formában jött egy figyelmeztetés

felé: idegen közeledik. Ekkor Nantu elsírta magát örömében. A következő egy hetet a hálaadás-

nak szentelte, mert végső bizonyosságot szerzett arról, hogy kiválasztott szellemi gyógyító lesz

belőle.

Ezen a fényes éjjelen a kutya unszolására indult el az Andok hegyein keresztül, magával víve

orvosságos készletét is, mivel Bosco egy balesetről jelzett. Bár, saját megérzései szerint erre már

nem lesz szüksége, bárkit találjon is a lezuhant gép roncsai között.

Közel kétórás gyaloglás után érezték meg az égett szagot. Nantu szíve egyre hevesebben kez-

dett verni, de összeszedve minden erejét még gyorsabb iramra váltott. Majd egyszer csak tisztán

megérezte, egy ismeretlen várja, akinek lelke most sokkal jobban kínlódik, mint a teste. Futás

14

közben ezért egyfolytában imádkozott, hogy a távozó lelket képes legyen a szellem szabadulásá-

nak útjára segíteni.

4.

Már tizenegy is elmúlt, mikor Éva kikecmergett a hálószobából. Este nem ágyaztam neki kü-

lön, a rengeteg bor után csak bedőltünk az én ágyamba.

Már lent voltam a konyhában, és ahogy jött lefelé a lépcsőn, orrát megcsapta a kávé illata. Na-

gyon hálás volt ezért a pillanatért. Eldöntötte, a mai napon csak olyan dolgokat akar csinálni, amit

nem szokott. A kései kelés máris egy ilyen volt. De most nem bánta, hogy elment a nap fele, így

legalább megint furán érezhette magát, kibillenve ismét az időben.

– Borzalmasan nézhetünk ki, Angéla – mondta köszönés helyett, ahogy a konyhába lépett.

– Hát, nem is maradok már egy pasival sem az ágyban reggelig – nevettem. – Már csak barát-

nőkkel ébredhetek fel gátlások nélkül. – Éva kezébe nyomtam a gőzölgő, tejes kávét. Imádta,

hogy pont úgy iszom, mint ő, nagy bögrében, sok tejjel. Valamiért meggyőződése volt, hogy a

világon csak nagyon kevesen szeretjük így.

– Nagyon furcsát álmodtam – szólalt meg, miközben jókat kortyolt a kávéból. – Egy idegen

férfikéz nyúlt ki felém, nyitott tenyerében négy gyönyörű, csillogó kavics volt, és azt kérte, vá-

lasszak kettőt. Az egyik áttetszően fehér volt, talán az igazgyöngy ilyen, a másik fekete, a harma-

dik gránitszürke, a negyedik pedig vérpiros. Én az igazgyöngyszerűt és a vérpirost választottam.

Nem láttam az arcát, mégis tudom, hogy komolyan rám nézett és azt mondta: ebből a két színből

van az utad kikövezve. Az igazgyöngyökkel kirakott utadhoz a vérpiros köveken át juthatsz. A

fekete úton azok járnak, akik még nem keresik a saját útjukat. Te kerested ugyan, de nem tettél

igazi erőfeszítéseket, hogy megtaláld, ezért régóta a szürke kavicsos úton bolyongsz. Most már

csak nehéz áldozatok árán lelheted meg az igazgyöngyöt, ami rád vár. Brrr. Még most is kiráz a

hideg a szavaitól.

– Én nem hiszek a misztikus dolgokban. Nincsenek úgymond megérzéseim, tegnap este mégis

valami olyan érzésem támadt, és az álmod csak még jobban megerősít ebben, hogy neked még

valami meglepő ajándékot tartogat a sors… vagy ahogy mostanság inkább nevezed, Isten. – ne-

vettem el magam és néztem megjátszott kérdő tekintettel Évára. – Én is álmodtam rólad pár nap-

ja. Megint kislányok voltunk, és azt terveztük, hogy együtt fogunk építeni egy nagy házat. De

amikor elkezdtük, hirtelen egy nagy piramissá változott, és mi is megnőttünk. Ahogy kiléptünk az

ajtaján, láttuk, hogy egy irdatlan magas hegy tetején vagyunk és két igencsak jóképű fickó áll az

ajtónkban. Valami úrnők lehettünk, mert egyszer csak egy sereg színes ruhákba öltözött szolga

sürgött-forgott körülöttünk. Úgy rémlik, utazáshoz készülődtünk. Noha valami régi korban, vagy

legalábbis nem civilizált helyen élhettünk, ennek ellenére egy modern repülő landolt mellettünk,

a saját gépünk, és pezsgővel a kezünkben szálltunk be, a két jóképű kíséretében. Ennyire emlék-

szem. Ezután nem sokkal hívtál, most itt vagy, és te is fura álmokról beszélsz. Én a helyedben

mostantól igencsak nyitott szemmel járnék-kelnék, nehogy elszalasszam a sors ajándékát! Mi

van, ha egyszer kiderül, hogy az álmok tényleg valóra válnak?

A könnyű ebéd után egy kis időt a fiaimmal töltöttünk, fényképeket nézegettünk. Éva finom

zöld teát hozott ajándékba, azt iszogattuk. Valaha híresen találó ajándékokkal tudott kedveskedni

barátainak, de a múlt éjjeli borozás közben, többek között, azt is elpanaszolta, hogy Miklós

mennyire leszoktatta erről is.

– Tudod, eleinte kedves kis cetliket dugtam titokban a kabátjába, amikor reggelente elment

otthonról, mert úgy képzeltem, ha rájuk talál és elolvassa őket, valahogy a távolból is össze va-

gyunk kötve. Esténként mindig valami apróságot dugtam a párnája alá, és tapogatózással kellett

kitalálnia, hogy mi az. Mindig valamilyen aktualitása volt, utalt például arra, amiről az előző nap

beszélgettünk. Nem sokáig bírta. Közölte, hogy neki nincs ideje és energiája hasonló idétlensé-

gekre, így meg kényszerítve érzi magát, hogy valahogy viszonozza. Neki épp elég, hogy tudja,

15

szeretem, és már ezzel is igen mázlistának érzi magát. Házasságunk harmadik évében megfeled-

kezett a házassági évfordulónkról, a következő évben pedig már a születésnapomról is. Amikor

rájött, persze bocsánatot kért a figyelmetlenségéért. Neki ez csak figyelmetlenség volt. Az eszébe

sem jutott, hogy van, amiért lehetelten kárpótolni a másikat.

Megint rágyújtott, pedig állítólag már nem sokat cigizett az elmúlt időben. De most megint

dühös lett, hogy képtelen elszakadni Miklóstól.

– Angéla, vágj szájon, ha a következő napokban még egyszer róla akarnék bármit is mondani.

Kora este a fiúk moziba mentek. Biztos, ami biztos alapon, mi ügyesen kipuhatoltuk tőlük,

hogy „ha netán kedvünk lenne kimozdulni”, hová lenne érdemes mennünk. Kaptunk néhány jó-

nak hangzó tippet, majd ismét belevetettük magunkat életünk titkainak fejtegetésébe. Ez rossz öt-

letnek bizonyult, mert kiderült, egy jó ideje kicsiny titkaink sincsenek már.

Este kilenc körül elővettem egy jól behűtött drága, francia pezsgőt, amit szintén Éva hozott.

Feltettük régi kedvenc zenéinket, és jobb híján beindult a nosztalgiázás. A mai este azonban vi-

dám és felszabadult volt. Ez a nonstop ivászat ideérkezése óta Évában tovább erősítette a nem

mindennapi kiruccanás érzését. Én pedig úgy véltem, hogy pillanatnyilag teljesen mindegy, ho-

gyan érjük el, hogy túlélje ép ésszel a jelent.

A második üveg pezsgő felénél járhattunk, már tizenegy is elmúlt, amikor egyik munkahelyi

történetemet hallgatva – egy regionális értekezlet egyik előadója addig-addig mesterkedett, míg

sikerült az esti vacsoránál mellém ülnie, de én megszállottan csak szakmai kérdésekről beszéltem

vele – Éva megjegyezte, hogy érett nőiességem ellenére vagy éppen ezért, még igencsak kívána-

tos vagyok, és talán nem kizárólag az eszemmel kellene megpróbálni hódítani.

– Hidd el, Angéla, tudom, miről beszélek, én betegesen féltem a nőiességemet bevetni a férfi-

aknál. Szinte kiköveteltem, hogy engem kizárólag az eszemért ismerjenek el. Ez jó nagy marha-

ság volt. Vagy illúzió. Túl sokat feltételezünk a férfiakról. Én még egyet sem láttam, aki képes

lett volna térdre hullni egy pengeagyú nő előtt, még akkor sem, ha az jó nő volt. Sőt. Kifejezetten

rühellik. Feleségnek némelyik megtűri az ilyen nőt, sőt, van olyan hibrid, lásd Miklósunkat, aki

kifejezetten háborús kitüntetésként vagy trófeaként visel engem, de a nagy átlag, Angéla, leszarja.

Negyven fölött, ne röhögtess már, ne játszd a szende szűzlányt. Tedd ki, amid van, és ennyi.

Ezen felvihogtam.

– Neked elhiszem. Te tapasztalatból beszélsz. Rajtad röhögtünk világ életünkben, aki direkt

nyakig garbóban mentél el az első randira, nehogy azt higgye az a szerencsétlen, hogy akarsz va-

lami fiú-lány dolgot tőle. Isten mentsen! Így, állig begombolva is dögöljön utánad, ez volt a mi-

nimum belépő. Ha itt nem jól teljesített, le is út, fel is út volt!

– Tudod, hogy mindezt védekezésből tettem. Ha eleve úgy tettem, mint akitől fényévekre van

még gondolatban is a testiség, nem érhetett csalódás, visszautasítás vagy mit tudom én. Legjobb

támadás a védekezés. Olcsó életfilozófia. Agresszíven sokkold az antinővel, és ha ezek után is

kellesz neki, nem mondhatja, hogy te bármilyen női fortéllyal vetted le a lábáról. Anyám, én be-

teg voltam. Vagyok! Annyira de annyira másképp csinálnám. Másképp bánnék a női energiáim-

mal! Ha most jól belegondolok – és teljes önsajnálatában egy jó nagyot kortyolt a pezsgőből, –

engem az élet a teljes nőiségemtől fosztott meg. Tette mindezt egy undorítóan ironikus trükkel,

hogy szexis női testet kaptam, igazi vénuszi lélekkel, de hozzá olyan férfit, aki a testemet felfúj-

ható guminő helyett használja, mert a lelkemtől menekül, mint ördög a szenteltvíztől. Mert ki az a

hülye, aki azt hiszi, a nő a szexis teste miatt nő?

Én is kortyoltam – vagy inkább nyeltem – egy jó nagyot a pohárból, rágyújtottam egy cigire és

csak néztem magam elé. Az járt az eszemben, pontosan hogyan is kellett volna viselkedem azon a

vacsorán ahhoz, hogy megkapjam, amire végső soron akkor vágytam: egy engem kívánó férfit.

Mert ki a fene akart volna kapcsolatot vele?

De akkor meg miért viselkedem úgy, mint aki szűzi erényét akarja bizonygatni? Váratlanul és

ellentmondást nem tűrő hangon közöltem Évával:

– Na jó, Éva. Készülj. Kapj magadra egy dögös női álruhát, én meg hívok egy taxit. Ellátoga-

tunk a vidéki éjszakába, megnézzük, mennyire vagyunk még piacképesek. Ha izgalom kell, le-

16

gyen! Ha test kell nekünk, legyen! Ha az kell, érezzük, megdöglenek még értünk, legyen! Éle-

tünkben egyszer legalább, merjük már felvállalni azt, amiről titokban ábrándozunk. Kutassuk ki,

él-e még bennünk az a bizonyos elemi ösztön.

– De nekem nem a test kell, nem érted? – fakadt ki Éva. – Mást se kaptam, mint testet, és mást

se vettek el tőlem, csak a testem! Engem, itt belül, férfi soha nem szeretett, az Úristenit!

De én már tárcsáztam is a taxi számát. Meg sem hallottam Évát. Most én akartam elvenni, ami

nekem kellett. És nekem most csak ez kellett. Nyilvánvalóan teljesen részeg voltam, és még ma is

pirulva gondolok vissza erre.

Az egész ezt követő eseménysorozatban ezt a momentumot szeretném leginkább elfelejteni.

Én voltam tehát a felbujtó. Az okozója mindennek. Bár Theo, a drága Theo, azzal próbál vigasz-

talni, hogy Júdás is Isten szent eszköze volt. De ez engem egyáltalán nem vigasztal.

5.

Mindketten nagyon kitettünk magunkért. Éva szerint egy finoman libbenő tündérhez hasonlí-

tottam barackszínű muszlinruhámban, amihez ugyanolyan színű sálkendőt viseltem. Azon kun-

cogott, hogy néhány ital után a férfiak meg sem próbálnak majd utánam kapni, annyira jelenés-

szerű voltam.

Éva persze épp ellenkezőleg. Vad ötletemtől még mindig döbbenten, ugyanakkor mohó és ön-

ző kalandomhoz illően jelent meg a gesztenyebarnánál két fokkal vörösesebb árnyalatú, Kleopát-

ra-stílusú frizurájával. Testhez simuló sötétzöld selyemtunikáját fekete, selyemcsipke szegély dí-

szítette, melyhez fekete sztreccs nadrágot viselt, magas sarkú fekete csizmával. Száját

mélybordóra festette, zöld, mandula szemét halványzöld szemhéjpúder tette irreálisan naggyá.

Fülbevalót már régóta nem hordott. Maga sem tudja, miért, hisz lány korában a feltűnő, hosszú

fülbevalókat imádta, de egyik napról a másikra, nem is emlékszik már, milyen ideológia tükré-

ben, kikapta őket és elajándékozta valakinek mindet.

Amikor beléptünk a város legkedveltebb szállodájának zajos bárjába, egy másodperc kellett

csak a hím vadászösztönök működésbe lépéséhez.

Pofon tudtam volna vágni magam ezért a hülye ötletemért, a látszat-vagánykodásomért. Nyil-

ván megviselt az elmúlt két nap Évával, de távol álljon tőlem, hogy őt hibáztassam. De az biztos,

hogy ilyesmi soha azelőtt eszembe nem jutott! Még lánykorunkban is mindig azt mondtuk, ha a

világ utolsó pasija ülne bent egy bárban, mi akkor sem másznánk utána. Nem is tettük. Úgy lát-

szik, a kornak megvannak a maga előnyei és hátrányai egyszerre. Bár tudtam volna abban a má-

sodpercben, hogy ez a vad és spontán ötlet melyik kategóriába fog esni! Azt már akkor is tudtam,

hogy utólag baromi okos leszek. De szerettem volna tudni, hogy álom lesz vagy rémálom? Győz-

tes nőkként vagy értékvesztett korosodó tyúkokként zárjuk az estét?

Azt sem tudtam, mit akarok, mit akarunk vajon. Mi jobb, ha észrevesz minket két jobbféle fér-

fi, és valami flörtféle alakul ki, vagy ha ránk se néznek? Melyik fogja vajon érzékeny negyvenes

önértékelésünket jobban aláásni?

Hát, valami ilyesféle gondolatok kavarodtak a fejemben, a magam részéről, emiatt azt sem

tudtam, hogyan találtunk rá egy üres asztalkára. Arra gondolni sem mertem, Éva hogy éli meg ezt

az egészet. Abból, ahogy néhányszor rám nézett, azt hiszem, nem is nagyon akartam tudni.

Nem mertünk se jobbra, se balra nézni. Valószínű, hogy felfokozott izgalmunkhoz az otthoni

jó néhány pohár pezsgő is nagyban hozzájárult, így duplán meglepő, hogy aránylag emberi lé-

nyek módján képesek voltunk a folyamatos mozgásra. Belül egyfajta droidoknak éreztük magun-

kat, mintha darabos-szaggatott mozdulatokkal tennénk meg azt a néhány lépést, mely a bejárati

ajtótól a szabad asztal felé vezetett. Abban reménykedtünk, hogy a torkunkban lévő gombóc nem

ugrál észrevehetően, s totális zavarodottságunkkal kevert dermedt ijedelmünk inkább unott nagy-

asszonyi külsőt kölcsönöz nekünk, mintsem… egyebet.

17

Évát, ahogy utóbb elmondta, valóban elöntötte a méreg, amiért belement egy ekkora barom-

ságba. Büdös kurvának érezte magát, aki leplezetlenül pasivadászatra érkezett. Ami, tegyük hoz-

zá, végül is igaz volt, még ha manőverünket piackutatásnak neveztük is. Mégis, ki a fene akar

olyan piacot kutatni, amin aztán nem akar eladni? Elment a józan esze, fortyogott magában, ilyet

még tizennyolc évesen sem tett. Leplezetlenül bevonulni egy éjszakai lokálba, jóval több volt egy

diszkrét buzdításnál.

A pincér még előttünk odaért a célba vett asztalhoz, s alánk segítette a székeket. Megkérdezte,

ajánlhat-e a hölgyeknek valami italkülönlegességet, amire Éva kurtán csak annyit felelt, hogy ne

ajánlja, hanem máris hozza. Profinak tűntünk az ilyen beszólásokkal. Pedig csak gyorsan túl akart

lenni a jeleneten. Na meg, az italutánpótlásra is azonnal szüksége volt.

Kifejezetten hangulatos zene szólt, többen táncoltak. Én javasoltam, ha lúd legyen kövér ala-

pon a táncos helyet, mivel nagyon rég nem táncoltunk már. Gondoltam, ha más nem, legalább ez

összejöhet problémamentesen.

Még nem mertünk körbenézni. Éva iszonyú elfoglalt volt a cigaretta és öngyújtó keresésével,

én pedig üveges tekintettel meredtem az itallapra. Szerencsére máris megérkezett a pincér, és

megkönnyebbülten láttuk, hogy két martinikoktél volt az ajánlat. Mi tagadás, szinte egy slukkra

lehúztuk. Éva, úgy érezve, hogy ennél mélyebbre már úgysem süllyedhet, két másikat is rendelt.

Szó, mi szó, próbáltunk mindent elkövetni, hogy mielőbb felengedjünk. Nagyon energiarabló

állapot ám ennyire idegesnek lenni. De azért lassan képesek voltunk körbenézni, kik közé is

cseppentünk. Nem volt rossz az első benyomás. A hangzavar intonációjából úgy tippeltünk, hogy

legalább egy vagonnyi olasz is jelen van, ami nyerő ügynek ígérkezett.

Úgy tűnik, a lokál két legsebezhetőbb fiatal hímje csak az illendő öt-tíz percet volt képes ki-

várni, s nehogy valaki megelőzze őket, máris az asztalunknál termettek. Fiatalok és olaszok vol-

tak.

– Signorine, nos permettono? – kérdezte egyikük, s rögtön megismételte a szinte egyetlen ma-

gyar szóval, amit tudtak: lehet? S két üres székre mutattak az asztal mellett, melyet már meg is

fogtak, s odahúztak mellénk.

Én Évára néztem, ő meg rám, s bár egyikünk sem adott engedélyt az olaszoknak, azok máris

túl voltak a bemutatkozáson. Nekünk persze fogalmunk sem volt, milyen neveket mondtak, s az

este folyamán ezt többször újra meg kellett kérdeznünk.

Megérkeztek az újabb martinik, s a két férfi egy üveg száraz pezsgőt is rendelt négy pohárral,

melyet mi helybenhagytunk.

Ekkorra Éva már a minden mindegy határára érkezett. Ha most belépne egy régi ismerős és

megpillantana minket, teljes joggal a klimax kapujában lévő két kiéhezett spinét látna. Kissé

hányingere lett ettől a gondolattól. Vagy az alkoholtól. Táncolni kellene, ötlött fel benne, az oldja

is az alkoholt, meg nem is érezné magát olyan egyértelműen szarul ezekkel a vadidegenekkel.

Persze mindeközben azért alaposan megnézte partnereinket, és összehasonlította, már amennyire

a bár gyér látási viszonyai közt ez lehetséges volt, a többi esélyessel. Ha már megbolondult telje-

sen, legalább olyanok miatt legyen, akiket utóbb sem fog szégyellni. Láttam, hogy keresi a tekin-

tetemet és rögtön meg is értettem, hogy gyorsan közös döntést kell hoznunk: maradjanak vagy

menjenek. Maradhattak. Hihetetlen, ez a jelbeszéd is olyan ezek szerint, mint a biciklizés meg az

úszás, nem lehet elfelejteni. Úgy ment, mint hajdanán.

Most, hogy engedélyeztük a férfiakat magunknak, Éva közölte velük, hogy táncolni szeretne.

Én nem bántam, hogy Éva a kezdeményező – amúgy is megszoktam már. A férfiak is szívesen

táncoltak. Amikor az asztal félhomályából kimozdultak, és elmentek a jobban megvilágított bár

előtt, akkor látta Éva, eléggé megdöbbenve, hogy ezek nem is férfiak még, épphogy huszonéves

koruk végén járó fiúcskák. Rájött a röhögés. Ez már annyira abszurd volt számára, hogy átlendült

azon a vékonyka határon, ami még a realitás keretein belül képes tartani az embert bizonyos

helyzetekben. Persze azonnal felvetődött a kérdés, hogy vajon a srácok ugyanúgy nem láttak

minket jól, és most ők is ugyanilyen megrökönyödve veszik észre, hogy szinte a saját anyjukkal

szórakoznak? Gyorsan kiderült, hogy mindkettőnkben ugyanaz a dilemma merült fel: vajon ben-

nük is tudatosult a korkülönbség? Ha másért nem, egyeztettünk gyorsan, már a piackutatás gon-

18

dossága miatt is jó lenne ezt tudni. Vajon annyira jól nézünk még ki, hogy ez nem probléma és

nem tényező, vagy anyakomplexusuk van. Megígértük egymásnak, hogy erre mindenképpen

fényt derítünk. Éva minden esetre úgy döntött, per pillanat nem törődik ezzel. Legyen ez az ő ba-

juk, ha netán emiatt lelépnek. A borzongató felismerés hatása alatt teljesen fesztelenné vált, és

természetes bájjal kezdett táncolni. Éva nem volt kifejezetten jó táncos, ha a mozdulatait elemez-

né valaki, azonban ebben a nőben eleve akkora adag Vénusz élt, hogy ki törődött ilyen csekély-

séggel. Mozdulataiból érzékiség, titokzatosság és gyönyörű ígéretek áradtak táncosai felé, akik,

megkockáztatom, tényleg soha sem vették észre tánctudásának hiányosságait.

Éva most is ugyanaz az igéző jelenség volt, kortalan boszorkány. Nem volt menekülés, ha ő

úgy akarta. Márpedig az elmúlt húsz évben ezt a varázsát nemigen gyakorolta. A parketten tánco-

lókat villódzó fények őrjítették, a zene megtette örök hatását: transzban, egy másik világban test

nélkül táncoltak, egymásnak feszültek vágyak és álmok. Mindenki átváltozhatott valaki mássá, és

csak az együtt megélhető feloldódás volt a ki nem mondott megállapodásuk egyetlen célja.

Az első húsz perces extázis után visszamentünk az asztalunkhoz. Éva most már biztos volt ab-

ban, hogy még, ha észrevették is az olaszok a korkülönbséget, eszük ágában sincs elmozdulni

mellőlünk. Érdekes volt egyébként, hogy a párok kialakulása ugyanúgy történt, mint lánykorunk-

ban is mindig. Gondolkodni sem kellett azon, melyikünknek melyik fiú kell. Teljesen eltérő ízlé-

sünk a férfiak terén eléggé megkönnyítette a dolgunkat, és soha nem is volt nézeteltérésünk emi-

att. És ahogy szétosztottuk egymás közt a hímeket, azoknak már el is szállt a választás lehetősé-

ge.

Én ki nem állhattam a magazinok férfiszépségeit. Kimondottan menekültem a szabályos arc-

berendezésű, könnyű tekintetű és fitnesztermekben kidolgozott testű macsóktól. Mivel nem ko-

moly kapcsolatot, hanem egy sima egyéjszakás kalandot vártam ezektől a fiúktól, végül is az én

elvárásom annyi volt, hogy kellemes, ápolt és valamelyest értelmes lény legyen, akit a közelembe

engedek. Évát a mélynézésű, mondhatjuk, ránézésre is egyértelműen problémás esetek izgatták.

Az érzéki száj előnyt jelentett, a férfias magasság és a sportos férfitest azonban kritérium volt.

Kizáró ok volt viszont az a fajta kínos gonddal összeállított megjelenés, amin látszott, hogy vise-

lője három percnél többet töltött a tükör előtt. Parfüm oké, a finom férfiékszert szexisnek találta.

Nos, most is, mint mindig, ha a sors megengedte Évának az élet effajta élvezetét, szerencséje

volt. Egyikük, ha alulról közelítve is, de megugrottá a minimum elvárásokat, és maradhatott ud-

vari szolgálatokra mellette. Éva persze nem győzte hangoztatni, hogy részéről semmi másról

nincs szó, mint térdre kényszeríteni a kis hímet, én meg csináljak, amit akarok.

A pezsgő most már nagyon itatta magát. Mindannyian cigarettára gyújtottunk és beszélgettünk

egy keveset csupa általánosságokról. Ahogy kifújtuk magunkat egy kissé, megint táncolni men-

tünk mind a négyen, most már mint összetartozó párok. Éva „fiúja” ment elöl, és teljes természe-

tességgel nyúlt hátra Éva kezéért, hogy a parketthez vezesse. Éva nagyon izgalmasnak találta ezt

a már oly régen elfelejtett első érintést, amikor a kézen át ismerkedünk a másikkal. Egy szempil-

lantás alatt megint huszonéves lány volt, aki ma este végre kipróbálhatja erejét új zsákmányán.

Nem létezett a budai villa, nem volt Miklós felesége, most még gyerekei sem voltak, csak ő maga

számított.

A sors, mely ilyenkor erősen Évára koncentrált, azonnal elintézte, hogy egy romantikus lassú

szám következzék. Kérdés sem volt, hogy mit ígért egymásnak nő és férfi: a zene, a fények és a

pezsgő erőteljes afrodiziákumként ellenállhatatlanul sodorta őket ösztönös végzetük felé.

Még mielőtt elhallgatott volna a zene, hosszú, szerelmesnek tűnő csókkal pecsételték meg az

estére vonatkozó szerződésüket.

Mi a csuda? Én akartam testet és Éva kapja?

Én ugyanis nemhogy nem melegedtem bele saját hülye játékomba, de egyre feszengőbbé vál-

tam. Egyre inkább úgy tűnt, menthetetlen eset vagyok. Képtelen vagyok ajándékot elfogadni. Pe-

dig bele sem mertem gondolni, mióta nem voltam férfival. Bár lehet, épp ez a gond. Az ördögi

kör. Ilyen hosszú szünet után a flört is misztikus eseménnyé tud ám válni.

Éva ezután nem sokkal úgy érezte, muszáj a mosdóban egyeztetnünk az éjjel hátralévő részére

vonatkozó elképzeléseinket. A piackutatás eredményével mindketten több, mint elégedettek vol-

19

tunk: van még mit keresnünk. Éva ugyan megbotránkozott saját viselkedésén, de valahogy akara-

ta ellenére nyomta a gázpedált. Azt mondta, neki már mindegy, így vagy úgy, de érezni akarja,

hogy valakinek szüksége van rá. Egyébként is, Miklós dögöljön meg. Egy egyéjszakás kaland per

pillanat jobb revans, mint a semmi. A dilemma azonban világos volt: egyikünk sem bújt soha éle-

tében ágyba senkivel az első találkozáskor. Nem számított, mennyit ittunk egy buliban, mennyire

volt ellenállhatatlan a fiú, képtelenek lettünk volna az önmagunk által felállított játékszabálytól

eltérni. Soha semmit nem vettünk és nem adtunk olcsón. De ez annak idején volt szabály. Negy-

venegynéhány évesen az ember lánya az élet némely területén kifejezetten előnyöket is élvezhet a

fiatalokkal szemben. Ez a mostani, önmagunk megajándékozása, épp egy ilyennek mutatkozott.

Nekem azért, mert nem volt kinek elszámolnom a testemmel, Évának pedig azért, mert ezzel

akart férjével elszámolni. Úgy érezte, döntéséhez semmi köze a pezsgőnek és a jóképű fiatal

olasznak. Nem elgyengülése, ellenkezőleg, Miklósnak szóló hideg üzenete sürgette az eddig soha

el nem követett szerelmi kalandba.

Ismét teljes egyetértésben döntöttünk úgy, hogy csak reggel találkozunk nálam.

6.

Nantu végtelenül magányosan élt, ami távolról sem jelentette azt, hogy ne lett volna népes csa-

ládja. Magányossága szellemi elkülönüléséből fakadt. Negyvennyolc éves volt, de már több mint

egy évtizede elismert gyógyító. Tizenkét éves kora után apjának segédkezett a gyógyításokban,

aki később magával is vitte a különféle szertartásokra, fel egészen az Andok tetejére, a Chimbo-

razóra. A kis Nantu ott, a közel hatezer méteres magasságban igazán úgy érezte, hogy csak akar-

nia kell, és ha kinyújtja a kezét, bármelyik csillagot leveheti az égről.

Apja, az öreg Yuma Tsankush jó sámán volt. Ez lényeges, ugyanis rengeteg ártó sámán is mű-

ködött a környéken.

Mikor fia már elég nagy lett, Yuma szép lassan felfedte előtte a shuarok eredetének titkait. El-

regélte neki, hogy népük eredeti napkultusz hitét, csak idővel hígította fel az akkor még tőlük oly

idegen sámánvallás a nagy kataklizma után, mikor szövetségeseikkel erre a földre érkeztek, me-

lyet ma nevetségesen Újvilágnak hívnak.

A fiú fogékony volt apja és ősei tanítására, tiszta szíve gond nélkül fogadta magába a fény és

szeretet vallását.

Már elmúlt tizenhárom, amikor Macába, az ottani szövetségi iskolába került, ahol spanyolul

tanultak a gyerekek. A nevelésébe több keresztény misszionárius is bekapcsolódott a szalézi

rendtől és a jezsuitáktól. Már Nantu apja, Yuma gyerekkorában is jó néhány jezsuita pap próbálta

keresztény hitre téríteni az indiánokat.

Az iskolában a fiú gyorsan megszeretett egy kedves, és a többi jezsuitától nagyon különböző

papot. Az atya nyaranta mindig magával hozott egy nagyjából Nantuval egykorú keresztény kis-

fiút, akivel meglehetősen nagy szabadságban élvezhették a vakációt. A két gyerek hamarosan

testvérként szerette egymást, még vérszerződést is kötöttek. Nantu magával vitte keresztény test-

vérbátyját Yuma szertartásaira, aki cserébe ezért a számára csodálatos és újszerű élményért Jé-

zusról mesélt. A két fiú így tudtán kívül, de csodálatos egésszé tette ismét azt az ősi tudást és hi-

tet, amit az erőszakos emberi történelem darabjaira szaggatott.

7.

Mire Éva másnap úgy dél körül hazaért, én már a hagyományos vasárnapi ebédfőzés kellős

közepében voltam. Előző éjjel üzenetet hagytam a portán Évának. Én ugyanis hazajöttem. Őszin-

tén nem tudom mivel indokolni. Amikor elváltunk, a fiúval taxiba ültünk és egy eléggé lepukkant

kis szállóba mentünk. Felmentünk a szobájába és… nem tudom, az már nem az volt, amire vágy-

tam. Talán fogalmam sincs, mire, kire lenne szükségem. Egy porcikám sem kívánta, sem a fiút,

sem a szexet sem ezt az egész olcsó kalandot.

20

Éva nagyon csendes volt. Bejött a konyhába és csak ült az egyik magas széken.

Szia, szia, ennyi volt egyelőre, és érezhetően fagyos volt a levegő közöttünk, vagy csak az én

rossz lelkiismeretem miatt éreztem úgy. Nem elég, hogy én találtam ki ezt az egész marhaságot,

ráadásul most be kellene neki vallanom, hogy én bizony megpattantam a zárójelenetből. Ezért

nem akartam semmibe belekérdezni, gondoltam, inkább kivárom, amíg ő mond valamit. Csak

semmiségeket kérdezgettem, hogy kér-e kávét, nem fáj-e feje, nem álmos-e, ő pedig a fiúk után

érdeklődött. Jó illatokat érzett. Igen, mondtam, húslevest főzök sok tarjával, jól bezöldségelve. A

fiúk kedvence.

És ekkor jutott eszembe, hogy Éva nem is eszik húst. Hát ezt bizony elfelejtettem. De nem re-

agált semmit.

Vihar előtti feszültséget éreztem.

Barátnőm ekkor szó nélkül kiment a konyhából, és kisvártatva öklendezést hallottam a föld-

szinti kis mosdóból. A franc egye meg, gondoltam. Mi jön még? Hirtelen kezdtem belefáradni

mindebbe. Éva még csak pénteken jött, akkor vasárnap volt, de már fáradt voltam. Mindentől. A

feszültségétől, a hiányaitól, a szeretetéhségétől. És persze utáltam magam ezért. Erős gyomorszo-

rításom volt. Egész egyszerűen fogalmam sem volt, mit fog Évából hosszútávon kiváltani ez az

egész. Szembesülése a házasságával, eltemetett céljaival, hirtelen döntésével és mindezek tetejé-

be egy egyéjszakás kalanddal egy fiúcskával. Hát, legszívesebben akkor azonnal kiléptem volna a

képből.

Jó tíz perc múlva került elő maszatos arccal, kisírt szemel. Végigfeküdt a kanapén, feje alatt

egy díszpárnával. Csak feküdt, és abszolút semmit nem csinált azon kívül, hogy mereven bámulta

maga fölött a plafont. Fázhatott, mert összekuporodott. Betakartam. Jómagam pszichológia-

könyvbe illő tökéletességgel foglaltam le magam különféle pótcselekvésekkel. Átrendeztem a

könyvespolcot, majd az egyébként fél éve bekalkulált CD-rendezésbe fogtam. Amikor egy idő

múlva benéztem a nappaliba, láttam, hogy Éva még mindig fázósan húzza össze magát. A belső

hidegség. Behoztam neki még egy takarót. Nyilvánvaló volt, hogy ő képtelen belefogni a történ-

tekbe, nekem kell segíteni neki. De még ennyire sem volt szüksége, mert amikor látta, hogy végre

rászánom magam, és ott maradok mellette, máris kitört belőle, aránylag keresetlen formában.

– Bassza meg Miklós! Ő kergetett bele. Megfagyasztott. A jéghideg, dermedt kapcsolatnál,

ami vele volt, bármi jobb. Bármilyen! Egyperces, egyórás, akármilyen, ami elég heves ahhoz,

hogy felmelegítsen, és éljek. És tudta, hogy szenvedek, mint egy kutya. Lehet, hogy perverz állat

is, és élvezi a szenvedésemet. Nem adott az nekem semmit a rohadék pénzén kívül. Semmit! Ak-

kor ez mi volt? Kapcsolat? Házasság? Egyáltalán lehetséges egy ilyen semmit, egy űrt, egy vá-

kuumot megtörni?

Megkezdődött, gondoltam. És lehet, rosszabb lesz, mint vártam.

Pedig sejtelmem sem volt akkor, mi játszódott le Évában. Jóval később bukkantam rá egy le-

vélre, amit Éva írt Theonak, hónapokkal ez után az éjszaka után.

„Érdekes, azt mondtam Angélának azon az estén, hogy nekem nem test kell. És noha látszólag

testet kaptam, mégis sokkal többet kaptam ennél. Egy felismerést. Azelőtt azt hajtogattam, Miklós

csak a testemet használja. De hiszen ez hazugság! Ő pont a lelkem akarta megkaparintani! Ha

csak a testem kellett volna neki, ha csak azt használta volna, nem manipulált volna! Igen, ez a kü-

lönbség!

Nehéz megfogalmaznom, hogy mi is történik az ilyenfajta szexuális együttlét során. Valahogy

úgy gondolom, van testinek látszó, de nem testi szintű együttlét két idegen között. Mivel idegenek,

hihetetlenül intenzíven kell egymásra figyelniük, hiszen nem ismerik egymás rezdüléseit, szokása-

it.

Szó sincs arról, hogy ilyenkor konkrétan azt a másikat akarod. Épp ez a lényege! Nem egymást

akarjátok, és ezért nem akartok egymástól semmit azon kívül, hogy szövetkeztek egymás hiányá-

nak kielégítésére. Gerjedelmünk valójában nem a testből jön, hanem lelkünkből és szellemünkből.

Lelkünkből jönnek fájdalmaink, hiányaink, reményeink, félelmeink. Egyfajta egyszeri kárpótlás és

21

egyszeri ajándék, amit odaadtok. Szellemünkből pedig az emberiség egyetemes sikolya innen

lentről, az anyagba zárt létből, fentre, a megszabadulás felé. Aki még nem érzi magát klausztro-

fóbiásnak, az anyagi világba bezártnak, az mit sem élhet át mindebből. Az ilyen mélyugrásnak a

szellemi motivációja az istenhez való visszatalálás. Tudjuk, több keleti filozófia szerint a szinte

rituális mozdulatokkal, tudatosan isten felé forduló lélekkel megélt szexualitás olyan energiacsa-

tornát nyit meg, mellyel, ha rövid időre is, de bepillantást nyerünk a testi-fizikai dimenzió fölötti

szintekbe is. Érezzük, hogy nekünk sem csak ez az érzékszervekkel felfogható testünk van, hanem

ennél jóval teljesebb lények vagyunk. Ez nem azonos a megszokott orgazmussal, ami ennek csak

jóval tompítottabb verziója. Ezt az érzékeken túli nyitottságot épp azáltal érheted el, hogy a felka-

varó és akár bűntudatot ébresztő élmény rendelkezik akkora erővel, ami az évek alatt eldugaszolt

érzelmeket továbblöki, felszabadítva az utat a megnyíláshoz, a változáshoz.

Valami olyasmi történik, hogy mindketten megszabadultok a berögzült korlátoktól, meglepőd-

tök saját magatokon, új élményként megtapasztaljátok hatásotokat egy vadidegenre. Eléritek a

rögzült én feloldódását. Igen, ez a lényeg. Nem gondoltok különösebben semmit a másikról, nin-

csenek elvárásaitok, nincsenek előzetes élményeitek. Nem akarjátok megszerezni, megváltoztatni

a másikat, szabadnak hagyjátok egymást az aktus után is. Nincs se múlt, se jövő. Így lehet igazán

a jelenre, a pillanatra, a másikra koncentrálni. Nem mondhatjátok, hogy majd holnap bepótolom,

amit ma nem adok oda. Mindegyikőtöknek csak most van esélye erre. Azt hiszem, a lelki rész az,

ami gyakorlatilag megöli a másikat. Sem a testünk, sem a szellemünk nem akarja a másikat birto-

kolni, megbéklyózni, bekebelezni, kizárólag a lélek.

Szomorú, hogy át kellett éljem azt, hogy az a vadidegen fiatal olasz jobban ismerte a testem, és

ki tudja, tán a lelkem is, mint Miklós. És tudod, Theo, hogy ennek mi az oka? Ő akkor, a pillanat-

idő présében ezer érzékével kutatott utánam, ha másért nem, hát azért, hogy kielégülést nyújtson,

ami talán neki volt fontosabb, mint nekem. De kutatott! Másodpercek alatt ismerte meg rezdülé-

seimet, a bőröm tónusából tévedhetetlenül tudta, mire vágyom. Ha Miklós az életben csak egyet-

len egyszer így megfeszült volna attól, hogy kifürkésszen engem, a szavak és tettek nélküli rezgé-

seimet… mindent meg tudtam volna neki bocsátani.”

22

Párhuzamos valóságok

8.

Éva mindent megevett, amit elétettem. Délután átjött hozzánk édesanyám, a fantasztikus süti-

jeivel együtt. Teáztunk, kávéztunk, mintha a világ legunalmasabb vasárnapját élnénk éppen túl.

De ez bizony úgy kellett mindkettőnknek, mint egy falat kenyér. Édesanyám egyszerű kis világa,

a mindennapok kis dolgaival, nagyanyós vitái a fiúkkal. Mindez segített visszatalálnunk a „valós”

életbe. Éva kivirult, szeme valódi huncutságtól égett, amikor egymást túlkiabálva elevenítettük

fel, édesanyám mitől is kapott frászt annak idején, amikor mi ketten, két tini, elkéredzkedtünk

egy-egy késő esti programra.

Amikor ismét magunk maradtunk, már fel-feltört Évából itt-ott a nevetés, ahogy újravetítette

az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. Mit mondjak, olykor belepirultam a részletekbe.

Még este megbeszéltük, hogy nem utazik egyelőre sem haza, sem máshová. A kalandot követő

egész napos regenerálódás miatt kénytelen volt elhalasztani néhány aznapra betervezett progra-

mot. Ehelyett inkább telefonon beszélt mindkét gyerekével, akik jól voltak, talán észre sem vet-

ték, hogy anyjuk elutazott egész hétvégére. A lánya egyébként is már külön élt, és fia is elsős

egyetemista volt, nagyon önálló gyerek. Ebben a korszakában kifejezetten nem igényelte anyja

fizikai közelségét. A személyzet pedig teljes mértékben gondoskodott mindkét gyerek kényelmé-

ről, a ház üzemelt: mindig volt friss étel, mostak rájuk.

Másnap, amikor felkelt, én már elmentem otthonról. Utólag azt mondta, félt magában maradni

aznap. Előző nap a társaság mozifilmmé változtatta a történteket, de hétfő reggelre megint min-

den valóságos lett. De ez a valóság, bármennyire is kaotikussá vált, mintha már egyben igazi is

lett volna. Hosszú idő óta aznap érezte ismét sajátjának az életét, minden fájdalmas felismerésé-

vel együtt. Leginkább azzal, hogy nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is teljesen kiszolgálta-

tottá vált Miklósnak. Ez utóbbit magának sem vallotta be húsz éven keresztül. Mivel Miklós min-

dig megadott neki mindent, elhalmozta minden luxussal, Évában fel sem merült, hogy mindezt

Miklós saját magával teszi. Éva a tartozéka, a dísze volt, mindazzal, amit Évának vett, saját ma-

gát ékesítette tovább. Mindig kifogástalan modorát odaadásnak, tiszteletnek, a szerelmének vélte.

Meg sem fordult a fejében, hogy Miklós önmagáról alkotott saját képe törne össze, ha bárkivel

másképp viselkedne. És ez az önkép igencsak törékeny volt. Mint egy kép, amit ezernyi kifino-

mult, ám innen-onnan összelopkodott vonással festettek meg. A benyomás sokkal fontosabb volt,

mint a mögöttes tartalom. Ha egy kis vonalacska elmozdulna a helyéről, az egész kép hatásvadász

illúziója összeomlana. Éva nem tudott volna napot, órát megnevezni, mikor ütötte először szíven

az alattomos gondolat, hogy egy nárcisztikus férfihez ment feleségül. Miklósnak senki nem volt

elég fontos ahhoz, hogy egy fikarcnyi őszinte, szívből jövő érdeklődés és igény ébredjen benne

egy másik lény iránt. Sem ő nem akart részévé válni senki életének, sem azt nem engedte, hogy

bárki kiszakítson magának egy kis darabot az övéből.

Éva aznap délelőtt elkerülhetetlenül egyfajta elszámolásfélébe kezdett: ki ő végül is? Annyira

gyorsan rohant el felette az elmúlt húsz év, ami alatt két gyermeke felnőtté vált, mintha valaki

egy átkozott ollóval egyszerűen kivágta volna ezt az egész periódust az életéből. Nyilván emlék-

képek formájában őrzi a gyerekek születésének pillanatait, a sok-sok napot, órát, percet, amit ve-

lük töltött. Végül is azért nem vett észre semmi abnormálisát, mert ezzel a két fantasztikus kis

lénnyel évekig maradéktalanul boldognak érezte magát.

23

Orvosi egyetemet végzett, de Miklós fél év után megelégelte, hogy felesége csóró osztályos

reumatológusként kulizzon és ügyeljen. Ez nem a férfi életstílusa volt. Éva kínlódott otthon ér-

telmes elfoglaltság nélkül, ezért aztán dupla áldás volt számára kislánya érkezése. Kívülről nézve

semmi különösebb probléma nem látszott. Azonban Miklós az első perctől alig volt otthon.

Persze, könnyen megvádolhattam volna talán még én is, aki a legközelebbről ismerem Éva

életét, hogy mi a frászt szenved, mi a fenétől akad ki annyira, amikor bárkinek, akire rámutatok

vakon az utcán, vélhetően nagyságrendekkel nagyobb problémái vannak? Azonban hála Theonak

és az átélt eseményeknek, ma azért már jóval árnyaltabban vélekedem. Nem csak Éva életéről,

hanem egyáltalában az emberi életről. Arról, hogy ki milyen élettel a háta mögött érezheti úgy,

hogy nem hiába töltött el itt a földön akárhány évet. A lelki kínokat egyszerűen nincs jogunk a

test körülményei alapján megítélni.

Éva számvetése azon a délelőttön nem igazán mutatott vidám egyenleget. Az elmúlt időszak-

ban, amikor még csak tudat alatt érezte, hogy kisiklott a normális kerékvágásból, felkeresett né-

hány spirituális gyógyítót. Legfőbb problémája akkoriban az volt, hogy teljesen hasznavehetet-

lennek érezte magát, és erről még barátainak sem akart beszélni. Amikor egyszer röviden utalt

erre, nem is igazán értettem mi is a baja. Mi az, hogy egy nő, aki szívvel-lélekkel neveli a gyere-

keit, mindene a családja, senkinek és semminek érzi magát? Akkor mit mondjunk az olyanokról,

akik lopnak, csalnak, nem törődnek senkivel, még a saját családjukkal sem?

Természetesen ez igen kevés volt Évának. Visszautasította ezt a fajta logikát és érvelést. Egyre

csak azt hajtogatta, hogy az ember nem csak azért születik erre a világra, hogy saját ivadékait ma-

radéktalanul gondozza. Ez egy minimálisan elvárható dolog, ezzel semmi különöset, hasznosat

nem tesz. Szerinte, aki még ezt sem teszi, azt szemen kell köpni.

Másfelől emlékszem viszont egy eléggé megrázó beszélgetésünkre úgy jó fél évvel ezelőtt,

amikor én látogattam meg őt. Persze, mint mindig, ha hozzájuk mentem, Miklós külföldön volt,

és minden alkalommal elképesztett a budai villa. Ahogy neki is időre volt szüksége, hogy akkli-

matizálódjék az én otthonomban, hát nekem is szükségem volt valami ilyesfélére. Soha nem tud-

tam igazán megszokni, hogy az ebédet szakácsnő főzi, és felszolgálják nekünk a hatalmas ebéd-

lőben. Ebben a miliőben egész egyszerűen nagyon nehezemre esett komolyan venni Éva fájdal-

mait.

Egyszer, egy fantasztikusan finom ebéd után, amit Katus, Éváék erdélyi bejárónője főzött, a

barátnőm hálószobájába vonultunk vissza. Persze ez nem is egy szimpla hálószoba volt, hanem

nagyjából akkora, mint más családoknál az egész lakás. A hálóhoz tartozott egy kis szalon, ahol

Éva kedvenc könyvei voltak, egy tv és persze hifi a zenehallgatáshoz. Ezen kívül innen nyílt egy,

mondjuk így, mert másképp nem is tudnám nevezni, budoár. Itt tárolta Éva az elképesztő meny-

nyiségű ruháját.

Szóval a kis szalonban ültünk és Éva nagyon csendes volt. Hosszú percekig csak kavargatta

szórakozottan a kávéját, pedig még cukor sem volt benne. Aztán mégis belekezdett.

Elkezdett össze-vissza olvasni mindféle ezoterikus és vallási könyvet. Bár nem igazán értette

meg Isten világát, azt érzékelte, hogy amikről a könyvekben szó van, az rá sem köszön az életére.

Nem is annyira az eszével, mint lelkével érezte a hiányt. Valahogy úgy fogalmazta meg, hogy

egy idő után képes volt felülről ránézni saját magára, az életére, és elborzadt. Végtelen ürességet

érzett, ha végigtekintett saját mindennapjain. Azt látta, hogy részvétele az emberi világban nem

több mint vásárlások, pompás vacsorák férje üzlettársaival, pazar szórakozások és fényűző nyara-

lások sora. Két gyerekén kívül gyakorlatilag senki mással nem törődött.

– Paraziták vagyunk, Angéla. Ha leszámítom kapcsolatomat a gyerekeimmel, azt látom, sen-

kinek nem hiányoznék, ha most rögtön meghalnék. Még Miklós is nagyobb űrt hagyna maga

után, hiszen a pénzügyei miatt jó néhány hiénájának hiányozna. Életem maga a hiábavalóság.

Minden, ami fontos számomra, múlandó. Mi van, ha valóban túléli halálunkat a lelkünk? És mi-

lyen az én lelkem? Üres, önző és evilági. Én egy hatalmas semmivé foszlok a halálommal. Ezért

egy nappal többet sem érdemes élnem. Ezért nem érdemes reggelenként felkelnem. Ezért nem.

24

Döbbenettel hallgattam barátnőmet. Félredobva elvi ellenkezésemet, az akkori materialista

morális érveimet, próbáltam belegondolni, valójában mit is élhet meg. Még az is átsuhant rajtam,

hogy lám, valóban mivé változtathatja az embert a pénz, a gazdagság, a hatalom. Ekkor azonban

megkaptam az első kegyelemdöfést.

– És ne hidd, Angéla, egy percig sem, hogy te bármiben is különb vagy nálam e téren. Mit te-

szel te bárkiért is a gyerekeiden kívül? Kinek fogsz te hiányozni rajtuk kívül? Mennyivel teszünk

mi többet, mint az állatok, akik szintén gondozzák utódaikat? Ki tudja, talán az ember nem is kü-

lönb.

Azon a délutánon még úgy jöttem el Évától, hogy nem értettem, mire vágyik, mi is hiányzik

neki. Nem szálltam vitába vele, bár akkori szavait csak nehezen emésztettem meg. Talán saját,

túlságosan földi hiányaim tettek vakká azokkal a teljesen más hiányokkal szemben, amiktől ba-

rátnőm már akkoriban szenvedett. Talán, ha egy kicsit is nyitottabb vagyok arra, amit mond, nem

kényszerülök arra, hogy Éva életének sodrásán keresztül döbbenjek rá saját mókuskerék-életem

hiábavalóságára. De akkoriban túl hajszolt voltam ahhoz, hogy észrevegyem: valóban semmi, lé-

nyegeset nem csinálok.

9.

A shuarok több más indián népcsoporttal együtt már jóval a maja és inka civilizációk ideje

előtt a mai dél-amerikai földrészen, az Andokban és az Amazonas folyó esőerdeiben éltek. Az

iszonytató időbeliség ellenére azonban saját nyelvüket, mindennapi szokásaikat, hitrendszerüket a

mai napig megtartották. A spanyol kolonizáció persze durván beavatkozott az őslakosok életébe,

degradálták, meghamisították kultúrájukat, és sokszor egyszerűen lerombolták építményeiket.

Ehhez a szomorú tényhez járult hozzá az, hogy korunk jelenlegi tudományos állásfoglalása sem

igényli az emberiség történelmének felülvizsgálatát, noha megannyi legújabb kori lelet ezt több

mint indokolttá tenné.

A múlt század harmincas éveiben létrehozott ecuadori Shuar Föderáció gyakorlatilag egy re-

zervátum volt. A telepesek szinte kisemmizték a shuarokat, elvették földjeiket.

Abban az időben nemcsak a bölcs Yumának okozott nehézséget gyermekei jövőjéről okosan

és előrelátóan dönteni. Az okosság nem merülhetett ki abban, hogy a kéretlen nyugati segítséggel

rájuk telepedő új életformának nevelje őket. Yuma, mint ősei titkának és kultúrájának őrizője,

nem dobhatta oda legidősebb fiát, Nantut, a fehér civilizációnak. Az azonban világos volt előtte,

hogy a vadon fegyverei elégtelenek az egyre erősödő gyarmatosító eszköz, a pénz világában. Ré-

gebben az arany, ma az olaj kegyetlen erővel hajtja ide a hívatlanokat. Ebben a világban csak az a

shuar lehet hatékony ellenfél, aki képes új fegyverekkel megálljt parancsolni a betolakodóknak.

Nantu a quito-i egyetem orvosi karára járt, de saját döntéséből nem diplomázott le. Úgy gon-

dolta, csak ismeretekre van szüksége, papírra nincs. Így biztos, hogy még véletlenül sem eshet a

modern világ kísértésébe és visszatér övéihez az Andok csodálatos világába.

Yumát egyszer megkereste egy amerikai antropológus, és megkérdezte tőle, hogy szerinte mi-

ben tudnának segíteni nekik. Yuma azt válaszolta: azzal segítenének a legtöbbet, ha előbb saját

kultúrájuk problémáit oldanák meg. „A ti népeteknek nagyobb szüksége van a megváltozásra,

mint az enyémnek.”

Hazatérése után ez az antropológus nyilvánosan elismerte, hogy abban a pillanatban mélysé-

gesen szégyellte, hogy a Világbank és a Békehadtest jól fizetett tanácsadójaként kellett szembe-

néznie Yumával.

10.

25

Könnyű ebéd után Éva sétálni indult hajdani városába. Én kora délutánig dolgoztam, ami kész

kikapcsolódásnak tűnt a hétvége után. Éva is egyedüllétre vágyott. Kisétált a közeli buszmegálló-

ig és próbált emlékezni, melyik járat is megy innen a belváros felé. Az elmúlt húsz évben nem-

igen szállt buszra. Ez a buszozás is segíthet visszazökkenni lánykori csatangolásainak korába. A

hátsó ajtón szállt fel, mint annak idején is mindig, ez volt az egyetlen pont, ahonnan szemmel

tarthatta az egész kocsit. Fürkészőn nézte az utasokat, ki ismerheti őt vagy ő felismer-e vajon va-

lakit? Ez a város elég kicsi ahhoz, hogy percenként régi ismerősbe botolhasson. Vajon tényleg jó

lenne? Soha nem szerette az osztálytalálkozókat, el sem ment rájuk. Vannak dolgok, amiknek az

a feladatuk, hogy emlékek legyenek. Az emlékek pedig csak úgy maradhatnak meg, ha jelenünk

és köztük megfelelő távolság van. Ha ezt a távolságot megszüntetjük egy felújított találkozással,

megöljük az emléket, és minden jelenné változik. Jelen pedig egyszerűen nem lehet múlt nélkül.

A múltat múltnak kell megőriznünk. Vannak emberek, akiknek csak annyi szerepük volt az éle-

tünkben, hogy múltbéli mérföldkőként mutassák a pontos időt a visszatekintés pillanatában, és

kisebb-nagyobb fényükkel bevilágítsák a régmúlt homályos képét. Ezért nem akart találkozni

senkivel, aki lezárult múltját jelentette. Legszívesebben egy nagy kendővel takarta volna el az ar-

cát, hogy észrevétlen osonhasson vissza gyerekkorába, anélkül, hogy múltja érzékelné őt és a rit-

ka vendég iránti figyelmességből átfestett képet mutasson.

Nem számított arra, hogy valamivel feljebb helyezték a belvárosi buszmegállót, ezért két utcá-

val arrébb tudott csak leszállni. Átépült a központi kereszteződés is, a kis boltokat, trafikokat le-

bontották és egy modern mozi- és színházkomplexum került a helyükre. A sarki könyvesboltból,

ahol sok kedves könyvét vásárolta, gyorsétterem lett. Borzalmas átalakulás. Felocsúdva első kiáb-

rándulásából, dohogva nézett körül a megállóban, töprengve, merre is induljon. Izgatottsága mér-

gelődéssé változott, de azért sem gyengült az elhatározása, hogy meglesse az ittrekedt embereket.

Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy a megállóból nyíló két kis utca közül a macska-

kővel kikövezett régi kis sikátorok egyikén indult el. Ahogy ráébredt, merre is jár, eszébe jutott,

hogy iskolába menet sokszor bekukucskált ezekbe a sejtelmes, középkori, sikátoros kis utcács-

kákba, de valamiért soha nem merészkedett rajtuk végig. Nem lakott errefelé egy ismerőse sem,

neki pedig úgy látszik már akkor sem jutott ideje a céltalan mászkálásra.

De várjunk csak! Pár éve, amikor anyu barátnője felhívta telefonon, nem azt említette, hogy

ideköltözött egy kis lakásba és a hajdani négyszobást átadta a lányáéknak? Mondott vajon ház-

számot? Nem emlékszik, de van ideje, úgy döntött, végigbogarássza a kapuk névtábláit. A haj-

danvolt lepusztult tanácsi lakóházak felújítása átváltoztatta a környéket lezserül ódon, szinte me-

sebeli életkeretté. Ez az! Épp valami ilyesmire van most szüksége! Éreznie kell a dohos szagokat,

amiktől máskor öklendezik, de most a látvány és a doh olyan intenzívvé tette a múltat, hogy min-

den idegszálával kapaszkodni kezdett ebbe az elvarázsolt világba. Most már akarta, hogy legyen

itt valaki, aki emlékszik rá, aki behívja magához, akihez hozzákötheti magát egy vékonyka barát-

ságszállal. Eltökélten, szinte lázasan olvasta sorban a neveket a kapuk névtábláin és közben erő-

sen Dóri nénire koncentrált. Mintegy húszpercnyi keresés után végre megpillantotta a nevet a 10-

es számú ház kapuján. Megijedt, hogy hátha nem lesz itthon. Szíve erre a gondolatra megint ka-

limpálni kezdett. Gondolni sem akart arra, hogy úgy kelljen elmennie innen, hogy nem ismerte

meg senki. Most fel akarta fedni magát, elárulni a titkát, hogy visszajött és segítséget szeretne

kérni egy hajdani kislány életútjának megtalálásához.

Vett egy nagy levegőt, mielőtt megnyomta a kapucsengőt. Az instrukció szerint rögtön el is

engedte. Várt. Semmi. Gyorsan megnyomta még egyszer, de most már képtelen volt elengedni.

Bármi volt is az utasítás, csak nyomta, akarta, hogy válaszoljanak a csengetésére. Rájött azonban,

hogy ha egyfolytában nyomja, nem tudnak válaszolni neki, ezért nagy nehezen mégis abbahagyta

az őrült csengetést. Várt.

Kis recsegés, és valaki végre beleszólt a mikrofonba. Akárki volt, Éva azonnal válaszolt.

– Halló, Éva vagyok, a Kisévi, a Pataki Éva lánya, Pestről.

A pillanatnyi csönd most egy egész örökkévalóságnak tűnt.

– Éva lánya, Kisévi, Uram Atyám, kislányom, máris beengedlek. Gyere, a második emeletre

kell feljönnöd, kimegyek érted a folyosóra, életem.

26

Dóri néni hangja ebben a pillanatban Éva számára a Megváltó hangjával volt egyenértékű. Be-

lökte a még mindig berregő kaput és felszáguldott a második emeletre. Mintha hazajött volna,

pedig soha a lábát még a ház környékére sem tette. Várja valaki fent a másodikon! Valaki, aki

ismeri az ő életét. Itt, ebben az idegen házban, ebben az utcában, ahol soha azelőtt nem járt, él va-

laki, akivel össze van kapcsolva az ő élete!

Furcsa, bizsergő boldogságszerű hangulatba került, mire felért a másodikra.

11.

Fogalma sem volt Évának, mióta üldögélnek Dóri néni kis szobájában. Azt tudta, hogy fényes

nappal volt még, amikor becsengetett, most pedig már villanyt kellett gyújtaniuk. Két csésze teán

voltak túl és egy nagy tál sütin. Éva ette meg a nagy részét. Falta magába a „szőke kólás titkos

sütit”, amit annak idején is de sokszor evett Dóri néniéknél! A gyerekeknél járt tegnap látogató-

ban Dóri néni, oda sütötte, de ilyenkor mindig két tepsivel csinált, maradjon magának is egy hétre

való finomság. Ha már bepiszkolta a lábasokat, akkor már legyen dupla adag. Már túl voltak anyu

vicces történetein, végighallgatta századszor is, hogy is ismerkedtek meg szülei, és Dóri néni ho-

gyan győzte le féltékenységét jóképű apja miatt, aki elvakultan belezúgott anyuba és Dórit szinte

észre sem vette, hiába ment mindenhová együtt a kis társaság.

Éva egyszer csak érezte, hogy megint kúszik feléje az az undorító érzés, amikor kezd telítődni

az élményekkel, a múlttal, és már inkább meg akar szabadulni a további megidézésüktől. Ilyenkor

mohó úrnőnek látta magát, akinek csak az fontos, hogy pillanatnyi étvágyát csillapítsa valaki, és

ha jóllakott, azonnal tűnjenek el körüle az őt tápláló szolgák. Úgy érezte, csak felugrott a színpad-

ra, a hajdani élete díszletei közé, és a valamiféle titkos szerkezettel felhúzott bábuk csak azért

vannak, hogy a múltjába varázsolják őt, majd két tapsra eltűnjenek. Dóri néni azonban szemmel

láthatólag nem így fogta fel saját szerepét, és máris terveket szőtt, hogy miként fogják ezután a

kapcsolatot tartani. Felelősnek tartotta magát Éva életéért és át akarta venni anyja szerepét. Mos-

tanában sokszor eszébe jutott, hogy meghalt barátnője talán nem ezt kívánná-e tőle?

– Évikém, egyébként talán emlékszel, volt nekem egy bátyám, a Bandi bácsi. Te ugyan nem

ismerted őt, de édesanyád igen, sőt édesapád is, falunkbéli fiatalokként voltunk nem egyszer egy

társaságban. No, a Bandi bácsi, tudod, még ötvenhatban disszidált. Amerikába akart volna menni,

de oda nem kapott beutazási engedélyt, hát hirtelen ötletből Argentínába ment. Sok magyar élt

ott, oda volt ismerőse. Szóval, született neki egy fia, Paolónak hívják. Veled egyidős lehet, mert-

hogy Bandi ugyan nálam jóval idősebb, de mire kijutott és megnősült, hát eltelt egy kis idő az

életéből. Ez a Paolo fiú valami tudós, régész lett, a mexikói piramisokat, a maja civilizációt meg

mit tudom én még milyen, egyéb ősi kultúrát kutat, írogatott is mindenféle újságba, most készül a

saját könyve is. Hol Argentínában, hol Peruban, hol meg Ecuadorban él, nekem csak úgy össze-

vissza mindenféle vad helyen. Szegény Catalina, az anyja, sír is eleget Paolo kiskora óta, mert

egészen megszállott lett ez a fiú. No, itt van most nálam néhány napra két konferencia között.

Hozott Banditól is csomagot meg levelet. Most jutott csak az eszembe, hogy senki hozzávaló ér-

telmes társasága nincs ebben a városban, eddig még soha nem volt itt egyedül. Egy egész csapat-

tal járkáltak ide, itt is kutattak. Mindenféle zagyvaságot hordanak néha össze, amik állítólag a

magyar történelemmel is kapcsolatosak. Én nem igazán értem ezeket, de Paolo is meg a féltestvé-

re, Theo, meg az a pap, az Árpád atya, hát mind nagyon okos, tanult emberek, elhiszem nekik és

én is szoktam segíteni összeszervezni egy-egy találkozót. Még Erdélybe is el akartak menni.

Mindenképpen szeretném, ha bemutathatnálak benneteket egymásnak. Hozd össze a te barátaid-

dal, vigyétek már el neki való helyekre. De várj csak! – Dóri néni bement a kis hálószobájába és

kisvártatva fényképekkel és egy hatalmas adag újsággal a kezében jött vissza.

– Na, mit gondolsz, melyik lehet a Bandi fia? – nyújtott át Évának egy színes fotót.

A fényképen két férfi volt. Mindketten napbarnított, jó kiállásúak, mosolygósak. Valamelyik

tenger mellett készült a kép, térdnadrágban, mezítláb a sekély vízben álltak, egy kisebb méretű

cápát emeltek a magasba és mutatják a fotós felé. Mindkettőnek barna haja volt, egyikükön nap-

27

szemüveg. A napszemüveges férfit úgy jó tíz évvel saccolta idősebbnek Éva. A körülbelül vele

egykorú férfi egyenesen ránéz a képről. Mély, meleg és átható a tekintete. Karján jól kidolgozot-

tak az izmok, ahogy a nem túl nagy, de bizonyára nem is olyan könnyű cápát tartotta. Huncutul

széles mosolya szép fogsort engedett látni. Felszabadultan, játékosan pózolt a cápával. Olyan fér-

finek látszott, aki nem tölt elindulás előtt három percnél több időt a pepecseléssel. Éva egyértel-

mű szorítást érzett a gyomrában. Tudta azonnal, most, ahogy ránézett erre a férfira, még ha csak a

fényképen is, máris valamiféle titkos kapocs keletkezett közöttük. Már nem szállt szembe az eh-

hez hasonló irracionális sugallatokkal. A lélek hamarabb tudja, mi kell neki, mint a test. A test az

reagál, követi csak a lelket. Nem tudta levenni a szemét a férfiról. Úgy gondolta, minél erősebben

nézi, megigézheti, és már most magához kötheti. Szokatlan volt azonban, hogy a számára meg-

döbbentően intenzív döntés ellen még egy halvány kis ellenkezés sem érkezett a tudatából. Sem-

mi érv. Semmi logikázás. Még egy ócska kérdés sem merült fel benne, hogy hogyan merészelt

kinyitni lelkében egy tiltott kaput, ami egy egészen más életbe vezet? A gyomrában fokozódott a

szorítás. Ahogy fogta a fotót, az ujjai helyén zsíros foltok keletkeztek, annyira szorította.

Dóri néni hangja törte meg a bűvöletet.

– Évikém, tényleg fogalmad sincs, melyik lehet a Bandi fia? Ne viccelj, hát ez itt Paolo! – és

ujjával épp a férfi szemére mutatott, eltakarva Éva elől a férfi tekintetét.

Ez a másodperc is elég volt, hogy elszabaduljon és visszazökkenjen a valóságba.

– Mesélj nekem Dóri néni, erről a Paolo Kozmáról. Hiszen semmit nem tudtam a létezéséről,

pedig mondhatni, közös gyökereink vannak miattad, anyu miatt és Bandi bácsi miatt.

És Dóri néni mesélt. Közben ezernyi külföldi újságkivágást is mutatott, ami Paolo, Theo és

Árpád atya kutatásairól számolt be. Fogalma sem volt Évának, milyen kutatásokról volt szó, most

kizárólag a Paolo személyéről szóló információkra volt befogadó.

Dóri néni az órára nézett. – Nemsokára hazajön, már itthon is kellene lennie.

Évát páni menekülési vágy fogta el. Nem most! Most nem találkozhatnak. Ő nincs most erre

felkészülve! Testileg-lelkileg szét van esve. Az elmúlt napok hatására Éva kifejezetten szedett-

vetettnek érezte magát, olyan fásultan készülődött ma délután, azt kapta magára, ami épp a kezé-

be akadt.

– Dórikám, nem maradhatok tovább – nézett ő is az órára és riadalmat színlelt. – Egészen elfe-

lejtkeztem arról, hogy engem vacsorával vár ma a barátnőm. Máris késésben vagyok. Hanem

holnap délelőtt idetelefonálok, és megbeszélünk egy időpontot, amikor eljövök.

– Hát sajnálom, Évikém, hogy most elrohansz. Tudod mit? Holnap gyere át ebédre hozzánk.

Itt lesz néhány rokon is, akikkel már találkozott Paolo. Mindegyikük jól ismerte a szüleidet is. Sőt

emlékszem, a keresztelődön is ott voltak. Szoktak is rólatok kérdezni, amikor csak találkozunk.

Jaj, nagyon örülök életem, hogy ily váratlanul, épp most betoppantál! És persze én mélységesen

szégyellem magam, amiért nekem eszembe sem jutott, hogy megkeresselek az elmúlt három év-

ben. De ennél jobban én sem tudtam volna időzíteni!

Éva úgy döntött, elkéri holnapig a fényképet, azzal az indokkal, hogy meg szeretné mutatni

barátnőjének. Óvatosan, nehogy meggyűrődjön, betette a táskájába, a kis mobiltartó rekeszbe, a

telefonja mellé.

12.

Paolo Cosma – merthogy a Kozmából ez lett Argentínában – 1959. szeptember 18-án született

Buenos Airesben. Apja, Kozma András, alias Antonio Cosma, vagyis Bandi bácsi 1958 elején ju-

tott ki az osztrák menekülttáborból új hazájába. Nem sokkal ezután megismerkedett egy gyönyö-

rű, jó családból való lánnyal, Catalinával és a következő évben meg is született egyetlen gyerme-

kük, Paolo.

Catalina tanárnő volt az argentin fővárosban. A művelt és jó kiállású európai férfivel szemben

teljesen védtelen volt: egy baráti társaság által szervezett kiránduláson az első látásra szerelmes

lett belé. Kozma Bandi nem földönfutóként érkezett Buenos Airesbe, a szülőktől előre megkapott

28

„örökségét” még disszidálása előtt kijuttatta egy svájci bankba, így nem volt számára különöseb-

ben kilátástalan egy jó üzlet beindítása. Apósa tanácsára és üzleti támogatása mellett ingatlanbe-

fektetésekkel kezdett foglalkozni és igen rövid időn belül már különösebb anyagi gondok nélkül

kezdhették el Catalinával közös életüket Buenos Aires egyik kellemes negyedében.

Állítólag a fogantatás lelki töltete meglátszik a gyermeken. Paolo gyönyörű kisfiú lett, szülei-

nek szeme fénye. Édesanyja azonban nem sokkal a szülés után súlyos alhasi fertőzést kapott, és a

folytonos gyulladások következtében Paolónak nem lehettek testvérei. Az egyébként is agyondé-

delgetett gyereket a teljes elkényeztetés veszélye fenyegette, amikor egy váratlan és szerencsés

fordulat következtében egyenesen egy bátyot kapott készen az akkor kétéves kis Paolo: egy tíz-

éves okos és komoly fiúcskát, Theodor Do Brasilt. „A brazil” Theót.

Theo árva gyerek volt, amikor egy jezsuita szerzetes felfigyelt rá a brazil főváros nyomorne-

gyedének egyik sikátorában. A pap Budapestről érkezett Dél-Amerikába, szintén ’56-ban, a rend

pár évvel azelőtti magyarországi feloszlatását követően. Fráter Faludi Árpád felfigyelt az eszes és

különleges kisfiúra. Rövid idő alatt nagyon megszerette és atyai felelősséget érzett a kis Theo

iránt. Elhatározta, semmiképpen nem hagyja magára és így vagy úgy, neveltetni szeretné. Misszi-

ós munkája miatt ezt az időszakot elég sok utazással, szervezéssel, az utcagyerekek számára

pénzadományok gyűjtésével töltötte. Semmiképpen nem tudta volna azt a magas színvonalú okta-

tást biztosítani a kisfiúnak, amit megfelelőnek tartott.

A nehéz sorsú kis Theo meglepően éretten gondolkodott, mindig megpróbált egy kis munkát

találni magának, amivel a napi betevő falatját megvásárolhatta. Nem állt be egyik utcai gyerek-

bandába sem, ami miatt persze állandó piszkálódásnak tette ki magát. Maga sem értette még ak-

kor, miért taszította a durvaság, de akkor sem lopott, ha majd éhen halt. Apját nem ismerte, anyja

viszont nyolcéves koráig, igaz, nyomorban, de szeretetben nevelte, amíg tudta. Az egyébként is

vérszegény, gyenge nőt két hét alatt vitte el a vérhas, magára hagyva egy szem fiát. Theo tehát

ismerte a szív melegségét, a törődést. Szegénységük ellenére sok vidám napra emlékszik, amikor

édesanyja a sötét kis viskójukban szomorú, ősi dalokat énekelt neki miközben göndör hajfürtjei-

vel játszadozott. Néha a környékbeli plébánostól kaptak néhány színes ceruzát is, és anyjával

együtt rajzoltak szebbnél szebb képeket. Édesanyja imádkozni is megtanította, és vasárnaponként

misére is elvitte. Iskolába nem járt, de a helyi pap sokat beszélgetett az értelmes kisfiúval. Édes-

anyja betegségének utolsó napjaiban a betegágyánál ígértette meg Theóval, hogy soha, de soha,

senkitől semmit nem vesz el, valamint soha nem engedi el Jézus kezét. Theo az utóbbiból persze

egy szót sem értett, mert ő egyáltalán nem érezte úgy, hogy fogná valaki a kezét.

Az elkeseredett vékony kis asszony utolsó napjait szinte csak imádkozással töltötte és szünte-

lenül kérte az Úr Jézust, törődjön a kis árvával. Tisztán emlékezett rá, hogy egyszer a pap a temp-

lomban arról prédikált, hogy Isten mindig gondot visel az özvegyekre és az árvákra.

Árpád atya a legközelebbi argentin útján magával vitte a gyereket Kozmáékhoz. Bandit Buda-

pestről ismerte, igaz, csak felszínesen. Az ötvenhatos események időszakában mindketten több-

ször megfordultak pesti értelmiségi körökben. Nem sok közös volt bennük, de az egész társaságot

is sokkal inkább a túlfűtött politikai vibrálás és nem annyira a hasonszőrűség tartotta össze. Any-

nyit tudtak általában a fiatal papról, hogy valahonnan Erdélyből származik és itt valamelyik je-

zsuita közösségben él. A rendet azonban felszámolták 1950-ben, ezért Árpád már évek óta átme-

neti életet élt, egy-egy éppen rábírható, elkötelezettebb pap mellett próbált valamiféle kisegítői

asszisztenciát vállalni.

A már-már nagyvilági életet élő, a háború előtt még gazdag, vidéki kereskedő családból szár-

mazó Bandi közgazdaságtant tanult a pesti egyetemen. Származása ellenére sikerült bekerülnie az

akkori, köztudottan munkásokat támogató légkörben. Árpád világával szinte egy közös pontot

sem talált, ha csak nem az egyértelmű kommunistaellenességüket. Bandi természetesen a társaság

egyik központi figurája volt, és Árpád sokszor élvezte érvelési stílusát, ha egy-egy, a „bolsikkal”

szimpatizáló fiatal akadt a horgára, akit mindenáron meg akart menteni Magyarország rákfenéjé-

től, ahogy saját maga megfogalmazta.

Árpád még ötvenhat szeptemberében hagyta el az országot. A forradalom híre egy németor-

szági rendház közösségében érte, ahol épp egy brazíliai misszió lehetőségét kínálták fel neki. Ár-

29

pád gondolkodás nélkül igent mondott és így az az évi karácsonyt már Rio de Janeiro egyik sze-

génynegyedében töltötte. Árpád, mielőtt elhagyta volna Európát, gondoskodott arról, hogy a kü-

lönböző európai katolikus közösségek figyelmébe ajánlja az országukat elhagyni kényszerülő

honfitársait, kérve őket, segítsenek, amivel lehet. Brazíliából is üzent némelyik ismerősével, in-

formálják a különböző internálótáborokban szolgáló paptársakat arról, hogy jó néhány latin-

amerikai ország nagy hajlandóságot mutat a menekültek befogadására. Ennek volt köszönhető,

hogy a tábori lelkész az elkeseredett Kozma Bandinak is figyelmébe ajánlotta ezt a lehetőséget,

amikor közel egyéves tábori élet után sem kapta még meg az amerikai bevándorlási engedélyt.

Árpád atya tehát tudott érkezéséről, hisz ő az itteni jezsuita szervezeteken keresztül elég jól érte-

sült volt. Meg is örült a hír hallatán. Személyesen ugyan sokáig nem találkoztak, ám levélben és

telefonon tartották a kapcsolatot, s így értesült a kis Paolo születéséről is.

Árpád atya jól kombinált tehát, amikor beállított a kedves és okos Theóval Kozmáékhoz. Kér-

dés sem volt, hogy vállalják-e a kis Paolo bátyjaként.

Így esett, hogy Paolo Cosmának nem kistestvére, hanem rögtön egy bátyja született. A két

testvérnek ez csupán az első szokatlan közös életeseménye volt.

Nyolc év korkülönbség nem kevés két fiútestvér között. Együtt már nem igazán tudtak játsza-

ni, ezért a szálak inkább később, Paolo tizenéves kora táján kezdtek egyre szorosabbra fonódni

közöttük. A kapcsolat azért is indult nehezen, mivel Theo egyébként is egy bentlakásos jezsuita

iskolában tanult. Ez volt Árpád atya egyetlen kérése a család felé. Ha más nem is, de legalább

lelki atyja kívánt lenni az igen ígéretes fiúnak, aki mindig a legjobb tanulók között volt. Anya-

nyelve, a portugál mellett, hamarosan tökéletesen beszélte a spanyolt, Árpád atyától, Kozma bá-

csitól és a kis Paolótól pedig aránylag jól megtanult magyarul. Nem győztek csodálkozni hibátlan

kiejtésén, hiszen a vele egykorú gyerekek már igen nehezen tudnak bizonyos speciális hangokat

elsajátítani egy idegen nyelvből. Theo a csodálkozásukra mindig nevetve állította, hogy édesany-

ja népdalaiban ugyanilyen furcsa hangzású szavak voltak. Ezen kívül mindkét fiú igen jól beszélt

angolul is, s később az indián nyelvek is csak úgy ragadtak rájuk.

Kozma Bandiból a felmenőire jellemző igen jó üzleti vér tört fel, és rövid időn belül jómódú

ingatlan-befektető lett. Így mindkét fiú kiváló iskoláztatásban részesülhetett, noha Paolót szülei

nem voltak hajlandóak a jezsuitákhoz adni. A pap ennek ellenére Paolo életében is szinte ugyan-

olyan meghatározó szerepet játszott, mint Theóéban. Bár rangos és drága magániskolában tanult,

azt, hogy kimagasló ókorkutató lett, egyértelműen Árpádnak köszönheti.

13.

Theo a nyári szünet egy részét mindig Árpád atyával töltötte. A pap össze-vissza bebarangolta

egész Dél-Amerikát, így a fiú élete kész kalandregény lett. A szánnivaló életkezdetet irigylésre

méltó kiteljesedés követte.

Theodoricus vagy Theodore azt jelenti: isten ajándéka. Valóban, a magyar pap Isten ajándéká-

nak tartotta a ritka szellemi és lelki képességekkel megáldott fiút. Őszintén hitt abban, hogy Theo

hamarosan egyre több ember számára lesz valódi ajándék. Szinte nem telt el nap, hogy ne adott

volna hálát a Teremtőnek azért, hogy rálelt erre a kincsre, és hogy épp ő lehetett az a szerencsés,

akinek gondjaira bízta a fiú szellemi és lelki pallérozását. Mert a papnak kétsége sem volt afelől,

hogy Theo számára valamilyen szempontból rendkívüli életet tervezett az Isten. Egy jezsuitának

pedig mi más jelenthetett volna nagyobb boldogságot, mint egy tehetséges és csupa szív gyermek

nevelése?

A pap igyekezett úgy alakítani a munkáját, hogy az iskolai szünet időszakában minél több időt

tölthessenek együtt, és a fiú elkísérhesse valamelyik misszió meglátogatásakor. Azt akarta, hogy

Theo megismerje az emberi sorsokat, és minél inkább kivehesse részét a rászorulókért végzett

munkákból. Persze arra is gondja volt, hogy egy-egy missziós látogatás befejeztével pár napot

még együtt tölthessenek, végigjárva a környék nevezetességeit, emlékhelyeit. Nem is tudom,

30

melyikőjüknek volt fontosabb ez az együtt töltött néhány hét: a papnak vagy a gyereknek. Árpád

atyát lenyűgözte az a gyengéd, ám szembetűnő érettség és racionalitás, ahogy Theo a szerencsét-

len tengődőkkel beszélt és bánt. Mondhatnánk, közülük jött a fiú, de ez mégsem volt elégséges

magyarázat arra a felnőtteket és kipróbált lelkészeket megszégyenítő ösztönös emberes életisme-

retre, ami Theo életfelfogását és a mindennapi életben való tevékenykedését egyaránt jellemezte.

Mindehhez jött még csillapíthatatlan tudásszomja, amivel a világ és az emberi élet értelmét pró-

bálta kifürkészni. Nem tudta a pap sem, hogy mikor ébredt rá ez a fiúcska ezekre a végső kérdé-

sekre, de az tény, hogy amikor rábukkant, ez az értelem már tudatosan működött benne. Emiatt

volt Theo magányos már Rio bádogvárosának utcáin, és nem csatlakozott – mert nem csatlakoz-

hatott – a cél nélkül ténfergő és tolvajlásokból élő utcagyerekekhez.

Épp ez a nyomorult és nincstelen félig indián asszony, az édesanyja volt az, aki életre szóló

példát mutatott fiának abból, hogy a nyomor közepette is él Isten szeretete, a lélek nincs, mert

nem lehet kiszolgáltatva a körülményeknek. Theót a bádogkunyhóban minden este édesanyja öle-

lő karjaiban azok a furcsa édes-keserű énekek ringatták álomba, megpróbálva elfeledtetni, hogy

finom ételek helyett megint csak egy kis darab kenyérke és valamelyik még hitelező kereskedő

jóvoltából egy kis zsír került a fiúcska mindig éhes gyomrába.

Theo még hosszú évek múlva is tisztán fel tudta idézni édesanyja lányos hangját, ahogy szo-

morúan szép barna szemével dúdolás közben mélyen belenéz kisfia szemébe, ezzel kérve talán

bocsánatot azért, hogy erre a nyomorult világra kellett születnie. Mielőtt még ledöntötte volna

anyját lábáról a betegség, sokszor mondogatta Theónak, hogy ha összegyűjtött elég pénzt, elutaz-

nak és megkeresik a népét valahol a messzi Andokban.

Néha, ha a hőségtől nehezen tudott elaludni, Theo még hosszú évek múlva is a fülében hallotta

anyja énekét. Ilyenkor újra és újra azt kívánta, bár tudná az édesanyja, hogy a halálos ágyán

mondott imáját meghallgatta az Úr: elgondolhatatlanul szép utat készített az Őt hűen követő fiatal

papjelöltnek.

A húszegynéhány éves Theo számára kérdés sem volt, hogy ő is jezsuita pap lesz. A teológián

már évek óta önállóan is vezetett lelkigyakorlatokat tizenéves fiúk számára. A rábízott kis vadó-

cok rajongva szerették a velük együtt viccelődő kispapot, aki ugyanakkor képes volt meggyújtani

bennük az isteni tudás iránt égő vágyat is. Ráadásul fizikailag is méltán a fiúk példaképe lehetett

ez az izmos, nemcsak az élet nehézségeiben, de bizony a jezsuita kollégiumok edzőtermeiben is

irigylésre méltóan megerősödött fiatal férfi.

Theo tényleg, és túlzások nélkül eszményi férfivá vált. Az igazság az, hogy Árpád atya, aki

egész életében képes volt fiatalon megfogadott cölibátusában is teljes életet élni, bizony gyakran

kétségektől terhesen figyelte Theót, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez az egészségtől

kicsattanó, túl szép ember sérülések és kínok nélkül képes lesz majd magányos tanítóként leélni

az életét. Noha nem volt jártas a szív dolgaiban, mégis megpróbálta néhányszor finoman szóba

hozni a dolgot Theo előtt, hogy talán várniuk kellene még egy kicsit a felszenteléssel. Theo túl

gyors válasza minden alkalommal csak még jobban megerősítette benne azt a rossz érzést, hogy

nem látja Theót ugyanolyan megnyugvással a papi életben, mint ahogy azt számára megadta az

Úr. Pedig – Isten a tanúja rá – Theóban sokkal több tudás és Isten iránti őszinte buzgalom élt,

mint benne valaha is. Meg nem szűnő imában kérte az Istent, hogy vagy akadályozza meg Theo

felszentelését, vagy irgalmából örökre vegye el tőle a szunnyadó férfiúi vágyakat. Épp elégszer

vett észre a nőkben vulkánszerűen feltörő szenvedélyt, ha csak megpillantották e vonzó fiatal

papnövendékecskét. És ha még csak ezt látta volna! Azonban azt is felfedezte, hogy Theo tökéle-

tesen tisztában van ezzel a helyzettel.

Árpád atya, noha soha életében nem szegült ellene semmiféle vallási vagy rendi előírásnak,

lelke mélyén már régóta úgy gondolta, Istent tökéletesen, sőt sokszor tökéletesebben lehet szol-

gálni világi életet élve is. Semmi kivetnivalót nem lelt volna abban, ha Theo komoly tudósként

gyümölcsözteti Istentől kapott lelki és szellemi ajándékait.

14.

31

Paolo tizennégy éves volt, amikor először kísérte el bátyját a régóta irigyelt „kalandozásra”.

Már évek óta elbűvölten hallgatta Theo beszámolóit ezekről a hihetetlen utakról, így, amikor a

hatvanas évek közepén Árpád atyát ecuadori szolgálatra küldték, az a néhány év mindhármójuk

életét meghatározta.

Ekkoriban legkedvesebb nyári lakhelyük az Utunkus és az Upano folyók völgyében volt. Theo

második otthonra lelt Nantuéknál. Évekkel később Paolót is szövetségükbe fogadták, és a három

barát férfiként is elválaszthatatlan maradt.

Theo és Árpád atya ekkor már évek óta egyre tudatosabb útiterv alapján látogatták végig az ősi

kultúrák romjait. Leggyakrabban a szomszédos Peru északi vidékén barangoltak. Olykor-olykor

csatlakozott hozzájuk a pap némelyik tudós barátja is, de Árpád atya is egyre felkészültebben ér-

kezett ezekre a túrákra. Az Andok ecuadori részén legtöbbször Yuma és Nantu is velük tartott. A

fiúk ilyenkor úgy érezték, ők is végigélik mindazt, amiről az öreg sámán mesél. Yuma megtaní-

totta mindannyiójukat az Andok gyógyfüveinek titkaira, megismerték a gyógyító forrásokat, a

szent helyeket. Egyszer mesélt nekik a Táltosok Barlangjáról, valamiféle hatalmas, titkos föld-

alatti labirintusról, ami Ecuador és Peru alatt húzódott. Ember alkotta magas, egyenes falú jára-

tok, hatalmas csarnokokkal, ahol az emberiség legősibb titkát őrzik a kristálykönyvtár kristályle-

mezei. A legenda szerint messzi földről, a hatalmas víz túlpartjáról érkezik majd egy napba öltö-

zött asszony, aki az elrendelt időben megküzd a barlang hatalmas kígyójával, megszerzi a kris-

tálylemezeket és a hetedik égig feldobja. Az ég angyalai megpörgetik, a kristálylemez megkarcol-

ja a hetedik égboltot, és az innen fakadó szent vízzel permetezik be a földet, hogy az idők végén

perzselő tűz ne emésszen el minden teremtényt, hanem azok, akik szomjazzák az égi vizet, meg-

ihassák és így megmenekülhessenek. A gyönyörű legenda megmozgatta fantáziájukat, legfőkép-

pen a két érzékeny korban lévő fiúét, akik egyelőre sokkal többet ábrándoztak a sugárzó asszony-

ról, mint a kristálylemezekről.

A rákövetkező évben a két Cosma-fiút a quitói repülőtéren várta a magyar jezsuita atya és

Nantu. Ekkor úgy tűnt, Árpád atya mintha kissé kibillent volna rendíthetetlen nyugalmából és ki-

egyensúlyozottságából. A taxiban ültek már, de most elmaradtak a szokásos gyors kérdések,

amikből mindig és azonnal meg akarta tudni, mivel foglalkozott Theo az elmúlt hetekben, amióta

nem beszéltek telefonon.

Theo alig várta, hogy megérkezzenek a szállodába. Ez is különleges dolog volt, eddig mindig

valamelyik rendház szerény vendégszobái szolgáltak szállásukul. Így nem sok intuíció kellett ah-

hoz, hogy Theo kitalálja, ez valamiért igen különleges kalandozás lesz.

A szállodában a pap behívatta magához Theót, amíg Paolo elbűvölten mászkált az elegáns ho-

tel üvegliftjével a tető és a földszint között.

– Fiam, nyilván észrevetted, hogy ez az út most más lesz, mint az eddigiek. Fél évvel ezelőtt

itt, Quitóban, megismerkedtem egy magyar származású üzletemberrel, aki az évek során igen

megdöbbentő kutatásokba kezdett. Ő lát bennünket vendégül két napig ebben a hotelben. Hol-

napután hajnalban indulunk vele és egy kisebb társasággal a nagy felfedezőútra. Ma este a vacso-

ravendégei vagyunk. Készülj fel arra, hogy hihetetlen dolgokról fogsz hallani. Jómagam fél éve

szinte megszállottként asszisztálok ennek az embernek a kutatásaihoz. Emiatt, egy évre helyette-

sítő papot kértem a rendfőnökömtől.

Theo megdöbbenve nézett a papra.

– De hisz egy árva szót sem szóltál semmiről, pedig beszéltünk azért néhányszor telefonon az

elmúlt fél évben.

– Theo, még magam sem tudom, mit gondoljak a tudomásomra jutott információkról. Időre

volt, és van szükségem. Azon is gondolkodtam, hogy ezen a nyáron nélkületek megyek erre az

útra, de aztán, ki tudja miért, mégis arra az elhatározásra jutottam, hogy életem talán legnagyobb

élményét nem akarom nélküled átélni, fiam.

– Jól csinálod, Padre – mondta nem kevés éllel a hangjában Theo. – Ez az egész szokatlan fo-

gadtatás, ez a szállodásdi, a te különösen csendes viselkedésed… valamiféle rossz hír előkészíté-

32

sének véltem. Attól tartottam, hogy neked lehet valami komolyabb bajod, netán beteg vagy, és

most, hogy látom, valami egészen másról van szó, hát megnyugodtam. Jó pszichológiai taktika.

– Theo, kérlek, ne gúnyolódj. Ígérem, meg fogod érteni, hogy miért nem szóltam mindezekről

neked előbb, és fel fogsz menteni a… a taktikázásom alól, ahogy te nevezted. Most menjünk le a

hallba, lassan ott lesz Móricz úr is.

15.

Theóval és Paolóval forgott a világ. Theo nem tudta, Paolót vajon mennyire érintette mindaz,

amit hallott, mit fogott fel mindebből. Úgy látta, öccsére inkább a többiek mérhetetlen izgatottsá-

ga hatott elementáris erővel, amitől nem tudott aludni.

Amit Móricz János, Árpád atya újdonsült ismerőse eléjük tárt vacsora közben, egyelőre telje-

sen hihetetlennek tűnt. Theóra nem volt igazán jellemző a fantáziálgatás, a hirtelen lelkesedés, de

valami most mégis magával sodorta. Csak ült szállodai szobájának ablakában, és Quito esti fé-

nyeit bámulta. Gondolatai kavarogtak, nehezére esett, hogy egy helyben maradjon. Éjjel egykor

kapta magát, és úgy ahogy volt, egy szál pulóverben, sétálni indult. Volt mit lehűtenie a hűvös

éjszakának. Cikázó gondolatai nemcsak a lelkét hevítették, de úgy érezte, még a vére is felforrt.

Nem igazán volt hozzászokva a tanácstalansághoz.

Árpád atya képes lenne kilépni a rendből? Hátat fordítani eddigi életének? Felülírni elveit a

szerzetesi életről? Ez abszurd!

Theo soha nem félt dönteni, de most tényleg nem tudta, mit higgyen és mit akarjon. Mennyire

megalapozott vajon ez az egész teória? Mi az igazság a Táltosok Barlangjáról? Bár kétségtelen,

nekik épp az lenne a feladatuk, hogy további bizonyítékokat találjanak. Képtelenségnek tartotta,

hogy egy este eltérítse kitűzött feladataitól, ugyanakkor mágnesként vonzotta ez az egész.

Valami pedig azt súgta, maradjon Árpád atya mellett.

Marad. Harmadik megszállottként bekapcsolódik ebbe az eszement munkába.

Mikor hajnal felé úgy érezte, hogy végre el tudna szenderedni, édesanyja furcsa szavú énekét

hallotta, valahonnan nagyon messziről: Apa, anya, Hu-napcu. No lám, ugye, hányszor mondta ő

kiskorában Árpád bácsiéknak, hogy édesanyja dalaiban igenis voltak olyan hangok, sőt, szavak,

ahogy ő és Kozma Bandi bácsi beszélni szoktak!

Paolo, noha csak tizennégy éves volt, felfogta, hogy amiket hallott, az lehet, hogy alapjaiban

forgatja fel az emberiség eddigi történelemtudatát. Lelkes volt és elszánt: életét akarja feltenni az

eltemetett vagy tudatosan eltüntetett történelmi tények felkutatására. Eletében először Magyaror-

szágról álmodott. Arról, hogy szívesen lenne szerelmes egy gyönyörű magyar lányba. Először

fogta fel nemcsak az eszével, hanem lelkével is, hogy mit jelent az, hogy az apja magyar, és ezál-

tal benne is folyik valamennyi magyar vér. Hirtelen mérges lett apjára, hogy soha eszébe sem ju-

tott, hogy elvigye Magyarországra.

16.

A repülőút végtelenül unalmasnak ígérkezett. Paolo kényelmesen akart utazni, ezért kivétele-

sen nem turistaosztályon utazott. Nem mintha nem engedhetné meg magának, hogy akárhányszor

első osztályon utazzon. Paolo Kozma e tekintetben egyáltalán nem hasonlított apjára. Döntéseit,

választásait nem az határozta meg, hogy mennyi pénz csörgött a zsebében. Szülei gazdag élet-

módja, a pazar környezet és a teljes komfort hidegen hagyták. A Theóval és Árpád atyával töltött

hosszú évek a perui és ecuadori indián falvakban nem múlhattak el nyomtalanul fogékony és ér-

zékeny lelkében.

Épp húsz éve annak, hogy visszaváltoztatta nevét az eredeti Kozmára. Élete fordulópontjának

tartotta azt az első utat, amikor először mehetett Theóékkal Ecuadorba. Noha egész élete kész ka-

landregény, mégis erre a döbbenetes és megrázó élményre élete végéig tisztán emlékezni fog.

33

Nemcsak az ő életét határozta meg az a nyár, az a hosszú évekig feldolgozhatatlan élmény a Tál-

tosok Barlangjában, hanem gyakorlatilag mindhármuk sorsa eldőlt azon a hétfő hajnalon, amikor

beültek Móricz János autójába és elindultak az Andokba.

Azon a sorsfordító nyáron Paolo Theo nélkül tért vissza Buenos Airesbe. Szinte azonnal el-

kezdte számolni a napokat, amikor ismét csatlakozhat az Andokban maradt társasághoz. Theónak

sikerült elintéznie, hogy – akárcsak Árpád atyát – őt is helyettesítse valaki előreláthatólag egy év-

re.

Árpád atya korát meghazudtoló frissességgel lendült bele az új munkájába, melyet teljes egé-

szében a Móricz János által elkezdett kutatásoknak szentelt.

Az Ecuadorban letelepedett, magyar származású Móricz János felfedezései a hatvanas évek

elején alapjaiban fogják átírni egész történelmünket. Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy a

mai napig nagy ellenállásba ütközik felfedezésének publikálása, elfogadtatása. Ezen mit sem

enyhít az, hogy állításai immár tényekkel bizonyíthatóak, és egyre több, nemzetközileg elismert

tudós is megerősíti hipotéziseit. A legújabb dél-amerikai leletek a jelenlegi spanyol érdekkel is

szembetalálkoztak, akik kutya kötelességüknek érzik rendíthetetlenül védelmükben tartani a ko-

rabeli spanyol – meglehetősen szubjektív – krónikákat, melyek elfelejtettek hitelt érdemlő módon

beszámolni a konkvisztádorok brutális nép- és kultúrairtásáról. Árpád atya nem sokáig evickélhe-

tett a két part között: noha ő személy szerint kifejezetten örömteli lehetőségnek tartotta volna,

hogy személyében egy jezsuita pap vizsgálhatja felül a múltat és tehet javaslatot a hivatalos kor-

rekciókra, a spanyol hivatalos egyházi vélemény nem tudott kellőképpen osztozni a magyar pap

lelkesedésében.

Paolo eltette az előzőleg kiválogatott konferenciaanyagokat, melyeket a repülőn akart még

egyszer átnézni. Ehelyett úgy döntött, inkább megpróbál pihenni. Még jó hat óra út van hátra, mi-

előtt Kairóban leszállnak. Kairóból, rögtön a konferencia után, Budapestre repül. Kivételesen ki-

fejezetten magánügyben. Fogalma sem volt, hol és hogy tud majd találkozni azzal a nővel, aki

hónapokkal ezelőtt belecsöppent az életébe. Azóta persze kiderült – ahogy az ilyen látszólag vé-

letlen esetekben lenni szokott –, hogy életük ezer szállal volt már eddig is összekötve, csupán ők

nem tudtak róla. Nem szervezett meg előre semmit. Meggyőződése ugyanis, hogy ha jól értel-

mezte a jeleket és neki valóban találkoznia kell ezzel a nővel, találkozni fognak. Ráadásul, olyan

simán és elkerülhetetlenül, ahogy senki emberfia, még ő sem tudná megszervezni. Ezért hagyta,

hadd menjenek a dolgok a maguk természetes sodrában. Tudta, elég, ha saját magának világosan

megfogalmazza a célt és azt felvállalja. Úgy vélte ember ennél többet nem tehet, ezen felül min-

den az Isten vagy az angyalok dolga. Végtére is, őket sem hagyhatjuk munka nélkül.

Szülei vegyes háttere miatt Paolónak nagy szüksége volt arra, hogy felfedezze saját gyökereit.

Amíg nem jött Magyarországra, addig nem tudatosult benne, hogy valahogy féloldalasnak érezte

magát: ismerte argentin nagyszüleit, látta, hol született anyja, hol nevelkedett, hová járt iskolába,

szórakozni, de apja részéről csak a homály volt. Most teljes intenzitással próbálta bepótolni, meg-

tudni, milyen vérének ötven százaléka. Dóri néni pedig vég nélkül tudott mesélni gyerekkorukról,

Paolo nagyszüleiről. Ilyenkor, a nagy izgalom mellett, mindig nagy kuszaság is keletkezett és

időre volt szüksége, hogy visszatérve Argentínába, feldolgozza az emlékeket. Maga sem tudta

sokszor, örül-e annak, amit megtudott, minden esetre önmaga megismerésében igen sokat segítet-

tek neki ezek a felderítő utazgatások.

Most óhatatlanul eszébe jutott Árpád atya. Milyen kár, hogy nem tudta megmutatni Paolónak

erdélyi gyerekkora helyszíneit, és sokkal többet mesélni az életéről. Hogy örülne szegény öreg,

ha megérhette volna ezt a napot és hallhatná Paolo előadását az ókorkutatók konferenciáján, ahol

az inka kort jóval megelőző dél-amerikai indián, szkíta, székely és csángó kulturális azonossá-

gokról, ma is érthető közös nyelvről beszél. Amikor a pap meghalt, Paolo álmában sem gondolt

arra, hogy jó tíz évvel később egy nemzetközi konferencián lehetségessé válik kutatásaik első

eredményeiről beszámolnia.

Ez az egyre erősödő kötelék tehát felette állt a rokonsági okokkal megindokolható kötődésen.

Az elmúlt pár évben olyan ismeretek birtokába jutott, hogy tudta, szellemi küldetése van: minél

több bizonyítékot találni a számára már így is épp eléggé bizonyított tényekhez, és ezt először a

34

szakmai berkeken belül, majd minél szélesebb körben nyilvánosságra kell hoznia. Ez akár több is

lehet, mint egyetlen ember egyetlen életének feladata.

Először 1987-ben jött Magyarországra. Csodálatos három hét volt! Apja elhozta anyját is, és

természetesen velük jött Theo és az akkor még jó egészségnek örvendő Árpád atya is. A látoga-

tást megelőző két évben nagyon sokat fantáziáltak arról, hogy Erdélyben milyen nagyszerű lesz a

valóságban is meghallani a csángó dialektust, viszontlátni ma is élő népviseletükben egyes dél-

amerikai indián színeket és mintákat: a tulipánt, az Életfát, sőt magát a gyöngyös pártát. Megcso-

dálni a székely kapukat és kopjafákat, melyek az indián totemoszlopok faragásaival ikertestvérek.

Theo, aki még a nyolcvanas években megtalálta édesanyja népét, az ecuadori puruha törzset, úgy

képzelte, a hegyekben élő csángók között otthon fogja érezni magát.

A repülőút hosszú volt, és Paolót végre elnyomta az álom egy rövid időre. Szendergésében

még arra gondolt, jó lesz most ismét Dóri néninél. Bár csak egy rövid átruccanás lesz Magyaror-

szágra két konferencia között. De van egy nő, akit meg kell találnia! Semmit nem tudott róla,

csak azt, hogy segítenie kell neki.

17.

Éva nem emlékezett, hogyan búcsúzott el Dóri nénitől sebtiben. De sejtette, hogy viselkedése

ismét igencsak zavaros lehetett. Most azonban nem érdekelte. Dübörgött a feje, lüktetett a halán-

téka. Hosszú évekig fagyottnak hitt vérét az elmúlt pár napban már ki tudja, hányadszor érezte

tűz forrónak. Húsz éve elfeledett pezsgés indult meg benne. Még elég kusza volt, amit Paolo és

Theo életéről megtudott. Igazi élet! Célokkal, vállalásokkal. Eddig úgy gondolta, már késő bár-

min is változtatni. Bezárva érezte magát a saját bőrébe, a mostani életébe. Odaláncolva egy férfi-

hoz, akinek nincs rá szüksége. Élni az életet Miklós világában, gondtalanul és cél nélkül. Nem

törődve az emberekkel, hidegen a politika, a környezetszennyezés, a gazdasági csalások, az em-

beri tragédiák iránt. Meg sem látva az élet lassú elsivárosodását ebben a pénznek alárendelt vi-

lágban. Nem jutott tovább az önemésztésnél, egész eddigi céltalan élete marta. Hagyta, hogy

lánykori terveit, céljait Miklós mind a szemétbe hajítsa. Ő gyógyítani akart. Ehelyett semmi mást

nem csinált egész eddigi életében, mint dőzsölt. Hasznos hozzájárulás helyett csak elvett a világ-

tól. Elvett annyi anyagi javat, amennyi egy sereg embernek több mint elég lenne. Ki ad vajon jo-

got némelyeknek ilyen mértékű herdálásra és semmittevésre? Azt hallotta valamikor, nem emlék-

szik hol, hogy mindannyian nyomot hagyunk az univerzumban. A világ megannyi rezgés. Rezgé-

sek alkotják szavainkat, gondolatainkat. Cselekedeteink még erőteljesebben hatnak a környeze-

tünkre, az egész világra. Atya Úristen! Ő milyen nyomot fog hátrahagyni? Bármi lesz, egy dőzsö-

lő picsa hagyatéka lesz, akiből soha, senkinek, semmi különösebb haszna, előnye nem szárma-

zott. Fog-e legalább egy ember úgy emlékezni majd rá, mint segítőjére? Úgy fogja-e érezni leg-

alább egy ember, hogy egy hasznos élet hunyt ki?

Évának egyre jobban fájtak mostanában ezek a fullasztó gondolatok. A nehéz elalvások okai is

ezek a sunyi módon benyomakodó kérdések voltak.

Tettél-e valami jót a mai napon, te, te, nagyságos asszony???

Talán pont ez a különbség a lét és a sors között. A puszta léttől Éva végérvényesen megcsö-

mörlött.

Ahogy kilépett a kapun, úgy döntött, nem a rövidebb úton megy a buszmegállóhoz, mert meg-

fulladna az emberek között. Muszáj egy kicsit sétálnia és lenyugodnia. Ezért balra fordult és a

néptelen, szűk utcácskán lassú léptekkel indult el, mélyeket szippantva a téli kristálytiszta leve-

gőből. Jól esett lázas agyának a hideg. Átmosta, kitisztította. Elhatározta, változtatni fog eddigi

életén és már előre örült az előtte álló feladatnak, hogy kitalálja, mihez is akar magával kezdeni.

Még nem késő. Érzi. Az elmúlt napok eseményeit egyértelműen jeleknek, a sors üzenetének tar-

totta. Egyre jobban hitt valami ilyesféle, a racionalitáson, a hétköznapi gondolkodáson túli dol-

gokban.

35

Az egyik kapu lépcsőjéhez érve majdnem megbotlott valamiben. Olyan hirtelen zökkent ki

gondolataiból, hogy szíve újbóli és mostanában túl gyakori kalapálásán kívül semmit nem érzé-

kelt. Ahogy hirtelen kikerülte a valamit, oldalt nézett, és csak ekkor látta, hogy egy alak ül a kapu

lépcsőjén, feje hátrahanyatlott. Máskor sietve továbbment volna, most valami azonban előcsalta

belőle az orvost. Lehet, hogy nem részeg, hanem rosszul van. Letette táskáját a férfi mellé, bal

kezével a feje mögé nyúlt, a másikkal pedig megpróbálta a pulzust kitapintani. Mindeközben ré-

mes, acetonos lehelet csapta meg az orrát, amitől csaknem elhányta magát. Kóma, futott át az

agyán. Cukorbeteg lehet és bekómázott a szerencsétlen. Itt nem volt mit tenni, hívni kell a men-

tőket, azonnali inzulinra van szüksége. Nyúlt is a mobiljáért, hogy mentőt hívjon. Már benyomta

a számokat és várta, hogy felvegyék, amikor a semmiből két alak tűnt fel, egyenesen az utcán

térdelő Éva felé tartva. Anélkül, hogy bármit kérdeztek volna, egyikük egy hatalmas ütéssel arcon

vágta, amitől elvesztette egyensúlyát és beverte fejét a falba. Kábán, de látta még, hogy kiragad-

ják a táskát a kezéből. Aztán elájult.

18.

Fogalma sem volt, mi történt. Amikor magához tért, egy férfi hajolt fölé. Még ugyanott volt,

félig fekvő helyzetben a falnak támasztva.

– Éva, lát engem? Hallja, amit mondok? – kérdezte tőle Paolo Kozma. Éva, ahogy utólag ezer-

szer és ezerszer végigpörgette magában ezt az esetet, meg volt róla győződve, hogy mindez már

nem itt történik. Hogy hol, arról nem gondolkodott akkor és ott, de valamikor máskor és valahol

máshol kellett lenniük. Ez egyszerűen lehetetlen. Csak bámult teljesen kiürült aggyal a férfira.

Semmi kényszert nem érzett, hogy megmozduljon, hogy reagáljon, hogy bármiféle életjelet ad-

jon. Csak létezett ebben a pillanatban. Tudat, öntudat nélkül.

A férfi, látva, hogy a létfontosságú életfunkciók működnek a nőben, óvatosan a falnak támasz-

totta és tovább beszélt a telefonba. Kedves kiejtése volt, de ettől eltekintve folyékonyan beszélt

magyarul. Bemondta a pontos címet.

Amikor befejezte, mielőtt visszafordult volna a nőhöz, arrébb ment pár lépéssel. Éva követte a

tekintetével. Látni ugyan látott, de agya képtelen volt bármiféle értelmezést adni a képnek. A férfi

leguggolt a fal mellé, tőle úgy négy méterre. Akkor vette észre, hogy a földön két alak fekszik,

kezük hátul a lábukhoz kötve, egyfajta furcsa, hátrafelé kifeszített pózban.

Paolo visszajött Évához. Letérdelt mellé és a fényképről ismerős, széles mosollyal szólalt meg.

– Tudja, ahonnan én jövök, ott bizonyos alapvető felszerelés nélkül nem indul útjára egy férfi.

Ebbe beletartozik egy több méter hosszú gumikötél, karabinerek, meg ezer rémséges dolog. Job-

ban van?

Évának nem volt ideje válaszolni. Szirénázást hallott és mindjárt ezután színes fények villogá-

sát. Képtelen volt megfordítani a fejét, csak a környező ablakokból visszaverődött villogást látta.

A szűk utcában egymás mögött állt meg a mentő és a rendőrautó. Egy pillanat múlva valaki egy

plédet terített rá. A rövid vezényszavak hallatán mélységes nyugalom szállta meg. Paolo épp mel-

lette állt. Éva ki akarta nyújtani a kezét, hogy hozzáérjen a férfi kezéhez, de nem volt ereje. Erőt-

lenül hagyta, hogy ketten felemeljék és a mentőhöz vigyék. A mentőkocsi hátuljában csak ült,

mint egy bábu. Nem hallotta, amikor a mentőorvos kérdésére Paolo azt felelte: igen, hozzám tar-

tozik a hölgy és elkísérem.

19.

Amikor Éva felébredt, egy kórteremben voltak. Ágya mellett Paolo Kozma ücsörgött egy kis

széken. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi megelőzte.

36

– Örülök, hogy jól van, Éva. Ideje formálisan is bemutatkoznom. Paolo Kozma vagyok. De azt

hiszem, már tudja.

Merően nézett a nőre. Éva meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi is sokkal többet tud őróla,

mint azt sejteti. Állta a tekintetét, nem sietett a válasszal. Igazából, ha sietett volna sem tudott

volna most megszólalni. Találkozásuk túl volt minden racionalitáson. Ebben a pillanatban nem is

gondolt már arra, vajon hogy nézhet ki, gézzel bekötözött arccal, kusza hajjal, épp, hogy már nem

maszatosan, piszkosan. Az ember, aki az ágya mellett állt, a legvonzóbb férfi volt, akit valaha is

látott. Nemcsak az arca, a szeme és külön-külön minden testrésze volt igéző, hanem mindez ritka

harmóniába volt összezárva. Hangja, gesztusai mind természetes lényéből fakadóan tárultak fel a

világ számára.

Éva elképzelni sem tudta, mit kezdett volna, ha csak összefut idegenként vele. Valamit ki kel-

lett volna találnia, mert abban biztos volt, hogy soha nem engedte volna csak úgy továbbmenni.

Hogy létezik az, hogy nem tolong itt a világ összes nője körülötte? Mint az utcán, a mentőautó

mellett, most is ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy hozzáérjen a férfihez, hogy megbizonyo-

sodjon arról, hogy valóban létezik és nemcsak egy jelenség, ami mindjárt elillan.

Tettetett nyugalommal azt válaszolta, hogy igen, tudja, majd rögtön vissza is kérdezett.

– De ön honnan tudja, hogy tudom?

– Miután visszaszereztem a mobilját és visszatettem a táskájába, épp a saját fényképemmel ta-

láltam szembe magam. Ezért, már megbocsásson így utólag, mert nem szoktam sem idegen, sem

ismerős hölgyek táskájában kutatni, de a több, mint érdekes helyzetben kénytelen voltam azonnal

megtudni, ki az a nő, akit Dóri néni kapujától pár méterre utcai verekedésben találok és táskájá-

ból a saját fényképem bukkan elő. Ez adott felhatalmazást arra, hogy belenézzek az irataiba – kis

szünetet tartott, de egyáltalán nem művi hatáskeltés céljából. Inkább úgy, mintha már egy több-

ször elképzelt pillanatot élne át tudatosan. Majd folytatta – Sokat hallottam már önről, a szüleiről

apámtól is meg Dóritól is. Örülök, hogy találkoztunk. – mosolygott Paolo, de nem mozdult, hogy

kezet adjon.

– Hát még én! – viccelődött kissé erőtlenül Éva. – Ha nem épp akkor jön arra, ki tudja, mi tör-

ténik velem. Ja, és ne haragudjon, hogy eddig kiment a fejemből. Köszönöm szépen, hogy a se-

gítségemre sietett.

– Tudja Éva, épp a repülőn idefelé azon gondolkodtam, annyi mindent megadott nekem a sors,

de például még soha nem menthettem meg egy hölgyet sem. Hát most ez is megadatott. Úgyhogy

engedje meg, hogy én köszönjem meg önnek a lehetőséget!

És se szó, se beszéd, felpattant, Éva csuklója után nyúlt, és egy imitált lovagi meghajlással le-

heletfinoman megcsókolta a kezét.

– Nézze el nekem, hogy most nem tudom egy pukedlivel viszonozni – mondta Éva és helyette

kecsesen félrebiccentette fejét, jelezve, elfogadja lovagja hódolatát. – Tudja, engem sem szedtek

még fel így, szó szerint az utcáról.

Ahogy a férfira nézett, úgy érezte, a homlokára vannak írva érzései, de nem érdekelte. A szája

szögletében bujkáló mosolyából arra következtetett, hogy a kissé ziláltra sikerült bemutatkozás

ellenére sem tett kellemetlen benyomást a férfira. Sőt, a délután Dóritól röviden hallott élete tük-

rében egy sima és zökkenőmentes találkozás talán el sem érte volna a férfi ingerküszöbét.

– Tudja-e, hogy a megmentett kisasszonyokért lovagjaik életük végéig felelősséggel tartoz-

nak? Éppen ezért, persze ha megengedi, már gondoskodtam a holnapi napjáról. Reggel, amikor

kiengedik a kórházból, hazaviszem Dórihoz. Ő már értesítette a barátnőjét, Angélát, aki hamaro-

san itt lesz, és elhozza a ruháit. Ha már ilyen drasztikusan hoztak össze a csillagok bennünket, az

alatt a néhány nap alatt, amit még itt tölthetek, én akarok vigyázni magára. Rendben?

Hála istennek, Évát megkímélte az én beviharzásom a kórterembe attól, hogy válaszolnia kell-

jen. Képtelen lett volna hatalmas örömét leplezni a férfi előtt. Paolo hamarosan elköszönt tőlünk,

és emlékeztette Évát a másnapi viszontlátásra.

37

– Évám, ne mondj semmit – mondtam, amint a férfi kint volt a kórteremből. – Mindent tudok,

mindent láttam és mindent értek. Csodállak, hogy még egyáltalán képes vagy gondolkodni. Ne-

kem lassan jártányi erőm sincs, pedig jóformán csak asszisztáltam neked az elmúlt napokban.

Éva mintha nem is hallotta volna, inkább csak magának válaszolta:

– Úgy hatéves lehetettem, amikor folyton párizsit akartam enni. Parizernek hívták akkoriban.

Apám dührohamot kapott emiatt. Dúlt a szocializmus, és ő igen büszke volt magára, arra, hogy

akkor és annyi téliszalámit tudott szerezni, amennyit csak akart. De nekem nem kellett, csak a pa-

rizer. Egy este apám egy egész rúd parizerrel állított haza. Azt mondta, addig nem kapok mást

enni, amíg ez el nem fogy. Hetekig parizeren éltem. Talán most is valami hasonló sokkterápiát

alkalmaz az Isten? Addig-addig könyörögtem felpezsdülésért, igazi vágyakért, lángolásért, azért,

hogy kelljek valakinek, igazán szeressen valaki, hogy most rogyásig egyik férfi karjából a másik-

ba fogok esni? Miért pont két nappal ezelőtt adtam oda magam annak az olasz gyereknek? Miért

nem vártam Paolóra? Megint elrontok valamit már a legelején?

És az elmúlt órák újabb izgalma zokogásban tört ki belőle. Bejött az éjszakás nővér, nyugtatót

akart adni Évának, de ő nem kérte. Nem öntudatlanságot akart. A mostani kíntól nem akart sza-

badulni. Paolo életébe tiszta tudattal, tiszta akarattal és szívvel akart bekapcsolódni.

20.

Theodor Do Brasil, azaz most már lassan negyven éve Theo Cosma, szokatlanul lassú mozdu-

latokkal tett-vett a quitói kis lakásában. Igaz, egyébként is megfontolt mozgású férfi volt, de ez a

lassúság most inkább egyfajta tétovaság volt. Mintha azt remélte volna, hogy le tudja annyira las-

sítani az időt, hogy a dosszié végleges átadásának időpontját is elodázhatja egy kissé. Bármennyi-

re szabadulni akart, nehezére esett megválnia múltjától.

Nagyon meleg volt, hisz errefelé még tartott a forró nyár. Theo bekapcsolta a légkondicioná-

lást és készített magának egy jéghideg mojitót. A quitói kis lakást – ami persze csak a Cosma-

rezidenciához képest volt kicsi – rendszerint Paolóval közösen vagy felváltva használták, ahogy

épp itteni munkájuk megkívánja. Paolo az elmúlt két évben már kevesebb időt töltött Ecuador-

ban, az itteni régészeti feltárások most egy kissé lelassultak, és izgalmas új ásatások kezdődtek

Peruban. Ez a lakás volt évek óta ecuadori bázisuk, ahonnan a hegyekbe, az esőerdőbe elindultak,

és ahová hetek vagy hónapok múltán visszatértek. Bár sokszor dolgoztak azonos régióban, mégis

mindketten egészen más irányú feladatokat végeztek. Paolo munkája egyrészt kifejezetten elmé-

leti, tudományos, kutatói munka volt, ehhez általában nem jött Ecuadorba, hacsak nem olyan do-

kumentumokra volt szüksége, melyeket itt könnyebben tudott beszerezni. Móricz János kutatása-

ihoz szükséges anyagokhoz leginkább csak itt fért hozzá. Az év egyik fele számára túlzottan is

nyugalmasan telt, mivel egy-egy szeptembertől januárig tartó szemesztert elvállalt a buenos airesi

egyetem végzős történelem szakos kurzusán. Ez idő alatt bőven maradt ideje és energiája a tudo-

mányos munkákra. Január végén már mindig alig várta, hogy ideérkezzen és nekiveselkedjen a

terepmunkának. A tomboló nyár trópusi páráját, ami annak idején még könnyen elviselhető volt a

két erős fiatalembernek, manapság már bizony egyre kevésbé kívánták. Jövőre már jó lenne, ha

meg tudnák fordítani a terepmunka és a nyugalmas feladatok időpontjait.

Theo élete jócskán megváltozott Árpád atya halálát követően, aminek lassan már tíz éve. Még

élt az öreg pap, amikor biztatatására Theo felnőtt fejjel ismét beült az egyetemi padokba és elvé-

gezte a kulturális antropológia szakot is. Ennek mostanában igen nagy hasznát vette, egyre több

és színvonalasabb publikációt adott ki az őslakos kultúráról. A világ általában véve is újra kinyílt

a számára oly megfoghatatlan és misztikus hajdanvolt civilizációk megismerésére, ám Theót, az

az igazság, egyáltalán nem ezek a divatos érdeklődések vezérelték. Az ecuadori kormány az el-

múlt harminc évben az erőteljes asszimilációt erőltette, és Theónak minden furfangját latba kel-

lett vetnie, hogy hivatalos munkáival épp ez ellen az ár ellen dolgozhasson. Ebben a tudathasadá-

sos állapotban élt ő is már húsz éve, és igencsak kezdett belefáradni.

38

A múlt század közepétől viharként söpörtek végig egész Dél-Amerikán a különféle szélsősé-

ges ideológiák, melyek több helyen anarchista mozgalmakba, katonai puccsokba és diktatúrákba

torkolltak. Noha Ecuadorban nem volt a chilei diktatúrához hasonló kemény váltás, az 1960-as

évektől kezdve egyértelműen érezhető volt, hogy a társadalom szerkezetében alapvető változá-

sokra van szükség. Mivel a politikai ideológiát ritkán lehet önmagában, egyéb társadalmi vagy

gazdasági célok meghirdetése nélkül „eladni”, itt is kellett egy mézesmadzag. A baloldali eszmék

tömegbázisa csakis a földjeikből, jogaikból kisemmizett őslakos réteg lehetett, akik másodrendű

állampolgárokként éltek saját területükön. Hogy megnyerjék őket, a baloldali reformokat az ag-

rárreformok eszméihez kellet csatolni.

Szinte lehetetlen volt, hogy az értelmiség – legalábbis eleinte – tisztán lássa a határvonalat az

általános baloldali és az ettől függetlenül szükséges egyéb nemzeti-etnikai mozgások, szervezke-

dések, szervezetek között. A nyolcvanas évek elejétől nemzetközi szinten is egyre hangosabbá

váltak az általános esélyegyenlőségi és egyéb népjóléti törekvések, programok. Talán óhatatlan

volt, hogy e kétféle törekvés összemosódjon. Azokban az időkben az indián kisebbség mozgásle-

hetőségét szinte kizárólag abban látta a hivatalos szféra, hogy mielőbb beintegrálja őket a fehér

dominanciájú, főleg városi létformába. Ez többek között jelentette az egészségügyi ellátás kiter-

jesztését – persze bizonyos feltételekkel. Ilyen feltétel volt többek között az indián nők „felvilá-

gosítása” családtervezési téren. Mindez akár még pozitívan is hangozhatott volna. A nemzetközi

nagy projektek soha ki nem mondott, de nyilvánvaló gondolati alapja, hogy a fehér társadalmak

értékrendjén épüljenek fel az „elmaradott”, egyéb etnikumú társadalmak is, és tekintet nélkül az

eredeti népességre, asszimilálódjanak.

A fegyverek nélküli gyarmatosítás! Mintha legalábbis a fehér társadalmak annyira probléma-

mentesen működnének!

Theo számára a baloldali, materialista szemlélet alapjaiban volt elfogadhatatlan. Mivel igen

szűk dimenziót, kizárólag az ember által befogható és felfogható világot látja, értékítéletét mindig

néhány, általa racionálisnak vagy tudományosnak elfogadott mutatók alapján alakítja. Theo sok-

kal inkább úgy gondolta, hogy az őslakosok kultúrája valódi kincs a világ számára. Ahelyett,

hogy a spirituális-lelki szempontból elbutult modern fehér világot erőltetnénk rájuk, fel kellene

fedeznünk azokat a megoldásokat, amikkel egyenrangú kultúraként tudunk egymás mellett élni.

Pillanatnyilag az őslakosok életmódja jó esetben is csak megtűrt volt.

Theo az órájára nézett. Hoppá, elment az idő a komputeres pepecseléssel. Mindjárt itt az

ENSZ-fickó, akinek át kellett adnia a dossziét. Minden szép rendben össze volt készítve, Theo

azonban belelapozott. Utoljára látta egy régi dokumentumon a lány szép és intelligens aláírását.

Joana Paluero. A tinta fakó rajta, húsz éve írta alá a lány.

Joana Paluero. Huszonhat éves volt, amikor meghalt. Akkor már két éve ismerték egymást.

Egy évébe telt a férfinak, mire sikerült Joanától megkapnia a várva várt igent a házassági ajánla-

tára. Túl későn. Az esküvőre soha nem kerülhetett már sor.

A lány maga volt a megtestesült öntudatos és felszabadult nő, Theónak néha úgy tűnt, az

egyetlen Dél-Amerikában. És mi más illett volna a mélyen hívő és vallásos Theo ironikus sorsá-

ba, mint hogy belebotoljon, és azonnal belegabalyodjon egy harcos feministába, aki megszállott-

ként küzdött az őslakos indián nők társadalmi és szellemi felszabadításáért. Joana volt az a nő,

akitől Árpád atya élete árán is megóvta volna.

Abban az időben, amikor Joanával megismerkedtek, Árpád atya csak rövid ideig tartózkodott

Ecuadorban. Ha jól emlékszik, az Egyesült Államokba utazott, több ott élő magyar tudóssal érte-

kezett a legújabb Móricz-kutatásokról. Theo maga sem tudta, hogy örüljön vagy sem annak, hogy

ebben a kritikus időszakban lelki-szellemi támasz nélkül maradt. Eszével nyilvánvalóan tudta,

hogy épp eljött az ideje annak, hogy végre szembenézzen az évek óta letagadott vágyaival. Le-

gyen végre bátorsága letenni a voksát vagy az önként vállalt magányos, önmegtartóztató életfor-

ma mellett, vagy vállalja fel a nőt, aki végre éles tükröt tartott elé. Theo tudta, ha még egyszer

hazudik önmagának, és Isten igéit ismét arra használja, hogy szőnyeg alá seperje a nyilvánvaló

lelki szemeteit, nem fog tudni elszámolni életével. Bármennyire nehéz volt lenyelnie, eddigi

megalkuvásai is csak azt bizonyították, hogy minden szellemi és testi ereje ellenére lelkileg lan-

39

gyos volt, nem mert semelyik irányban véglegesen lecövekelni. Márpedig Theo hite és meggyő-

ződése lehetetlenné tette számára a további halogatást. Noha még csak harmincéves volt akkor,

maximumot követelt önmagától minden téren. Eddig sem volt képes semmilyen fiatalkori vehe-

menciával megalkudni. A sajátját már rég kordában tartja, a fiúknak a kollégiumban is szigorú

önkontrollt tanított. Ennek ellenére nem dughatta a fejét olyan mélyen a homokba, hogy ne szem-

besüljön saját gyenge pontjával: a női nemre gyakorolt hatásával. Nem egyszer tapasztalta, hogy

csak a kisujjával kellene intenie, és bármelyik nő gondolkodás nélkül boldogan kötne ki az ágyá-

ban. Ennek ellen eddig emberi ésszel tényleg fel nem fogható módon volt képes ellenállni, hisz az

Istentől jövő földön túli erő, energia képes az ember vágyait átalakítani. A testi vágy nem jelent-

kezik. Az ember tényleg meghaladhatja az ösztönök szintjét. Erről az energia átalakításáról sokat

beszél a keleti tanok nagy része is.

Ez az áldásos állapot azonban nem engedi meg a legkisebb lazítást sem. Theo azonban akkori-

ban többet foglalkozott hétköznapi dolgokkal, mint Istennel. Észre sem vette, hogy már ennyi

elég ahhoz, hogy Isten intenzív energiamezejéből kikerüljön. Ezt akarják elkerülni egyébként a

sokszor embertelenül szigorúnak tűnő, teljes önfeladást kívánó vallási előírások. Mankóként kell

használnunk őket, hisz nélkülük az emberi részünk az erősebb. Márpedig az embernek nem saját

erénye, hogy lemondjon bármiféle érzéki jóról.

Árpád atya minden figyelmeztetése ellenére Theo addig mégis azt kívánta, egész életében

megmaradhasson férfiúi magányában. Kimagasló intellektusával, Istenért lángoló szívével semmi

kedve nem volt a hétköznapi családapai szerephez. Ha az Úr azonban könnyedén akarta volna

megkímélni őt a legszebb kísértéstől, várhatóan nem bújtatta volna kívánatos férfiúi testbe.

Theónak nem adatott meg az elmenekülés, valódi csatatéren kellett megvívnia saját harcát.

Joana testileg, lelkileg, elvei pedig szellemileg jelentettek totális kísértést a fiatal férfi számá-

ra. Nagyon művelt, éles eszű, gyönyörű félvér lány volt. Apja, mondhatjuk, módos polgári csa-

ládból származó helybéli iskolaigazgató volt. Anyja nagyon szép, igazi kecsua indián lány, aki

néhány évig a fehér családnál szolgált. Szülei esete klasszikus példája volt a gazdag fehér ember

és a vonzó cselédlány love-sztoriknak, melynek gyümölcse Joana lett.

Sorstársaival ellentétben Joanának nagy szerencséjére apja nem hagyta sorsára teljesen az

anyát a csecsemővel, és amikor iskoláskorú lett, szülei házába vitte, ahol megkaphatta a bárme-

lyik fehér gyermeknek járó jó iskoláztatást és nevelést. Ennek ellenére apja természetesen nem

vette a nevére. Soha nem ápolta a vérségi kapcsolatot, a kislányára még csak rá sem nézett.

Viszonylagos jó szerencséje ellenére Joana jól ismerte az indián nők kiszolgáltatottságát, mely

egy életre tönkreteszi őket, ha egy fehér férfi szemet vet rájuk. Eltartójuk, társuk nincs, de ölükbe

kapnak egy csecsemőt. Az Andok szegény falvaiban ez a felállás nem kecsegtet túl vidám életki-

látással. Joana megoldása a fehér civilizáció megoldása volt: egy kis szem tabletta a női önren-

delkezés jogán.

Végzős egyetemista volt, amikor 1980-ban megismerkedtek. Theo és Paolo szokásos nyarukat

töltötték Árpád atya mellett különféle kutatásokban. Móricz számára kincset ért a három tanult

magyar: a pap, a majdnem pap és a régész. Mielőtt elindultak volna a Quitótól háromszáz kilomé-

terre fekvő első állomáshelyükre, az útjukat megelőző hétre beiktattak több quitói programot is.

Az egyetemen egy amerikai előadót hallgattak meg az ENSZ programjairól. A tolmács Joana

Paluero volt.

Az összejövetel után természetes módon adódott, hogy a jól ismert és elismert kis csapatot az

amerikai ENSZ-munkatársak meghívják egy kis eszmecserére. A hamarosan előkerülő alkohol

(volt ott amerikai whisky, valami sörféle és persze aguardiente, azaz a tüzesvíz) ellenére sem volt

teljesen feszültségmentes este. A Cosma-társaság ösztönei és meggyőződése ellen volt a mozga-

lom alapcélja és megannyi módszere. A feszültség pedig különösen és egész más irányból is rá-

nehezedett két erős ellenfélre: Joanára és Theóra. Éjfélre már nemcsak az eszmék és az alkohol

okozta túlfűtöttségtől, hanem egymás jelenlététől is egyre forróbbá vált kettejük között a levegő.

A lány normál járaton is perzselt, hangjával, mozdulataival, beszédével, szemével. Két világ két

kifejezetten szemrevaló képviselője állt szemben egymással, két teljesen ellentétes töltetű erő

csapott össze. Mint tudvalévő, az ellentétek vagy kiegészítik, vagy végleg kioltják egymást. De

40

ez nem magától megy végbe, ehhez vagy egymás mellé kell kerülniük, vagy össze kell csapniuk.

Egy biztos, nem mehetnek el egymás mellett nyugalmi állapotban. Az egyik erő legkisebb provo-

kációja felizzítja a másikat, az energiák így képesek gerjeszteni egymást.

Joana eleinte persze tréfát űzött a nyilvánvaló vibrálásból. Úgy tett, mintha pusztán provokálni

akarná a komoly férfit. Maga előtt is titkolni igyekezett, hogy nem bírta volna elviselni, ha Theo

képes ellenállni. A szabadelvű lánynak álmában sem fordult meg a fejében, hogy Theo számára ő

lenne az első nő.

Theo sokkal inkább önmaga ellen küzdött. Az első pillanattól fogva világos volt előtte, hogy

semmi közük egymáshoz Joanával. Pont ő az, aki semmilyen szinten, semmilyen ideáljának nem

felelhet meg. Ez az értelmi elutasítás és Joana látszólagos provokatív nyeglesége megtette a ma-

gáét. A lány maga volt a tiltott gyümölcs. Theo évekig elnyomott árnyékvilága önálló életre kelt.

Lelki egyensúlya és ezzel egész addigi élete aznap este véget ért. Éjféltől már egy másik életet

élt. Talán valaki másét. Egy olyan férfiét, akit nem ismert. Akit a mai napig nem tudott megfejte-

ni.

Theóban még ma is felizzanak soha véget nem érő vitáik Joanával. A vita, a felhevült együttlét

is maga volt a gyönyörűség mindkettőjüknek. Joana lelke legmélyén utasította el az indián tradí-

ciókat, hiszen bármit, amitől anyja vagy eleinte ő is nyomorultul érezte magát a világban, ennek

tudott be. Az soha, egy percre fel sem merült benne, és ha Theo mondta, hallani sem akarta, hogy

apja szemét viselkedése okozta anyja tragikus életét, magára maradottságát. Joana ósdi és korlá-

tozott gondolkodásnak nevezte Theo érveit. Soha, semmiben nem volt kivezető út egymás érv-

rendszeréből. Joana megváltói az ENSZ és a Világbank programjai voltak, az egyéni szabadság-

jogok és a mindentől és mindenkitől független ember civilizációs jóléte. Theo fényévekre érezte

magától a lány gondolkodását. Mégis, mi volt az, ami annyira megbabonázta, hogy bármilyen

áron, de Joana mellett akart maradni? Lehetett ez ilyen mértékig a testi vágy? Mi táplálhat egy

szerelmet, ha ennyire nincs a másik világából egy darab sem a mienkben? Theo azóta is próbálta

megfejteni, vajon melyikük számára rendeltetett el ez a végzetes találkozás? Melyikük halt bele

igazán?

Joana tipikus áldozatává vált a hetvenes évek mozgalmainak. Volt persze néhány eszme, né-

hány ember és néhány társaság, akik alapjaiban véve jó ügyért szálltak síkra. Csakhogy a merev

viszonyokat sokszor olyan adag ellenerővel lehet kibillenteni, mely erő nem képes megállni a

korlátok kitágításánál, hanem válogatás nélkül lerombolja azt, ami útjába áll. Az ENSZ által tá-

mogatott program sem maradt meg az etnikai kisebbségek helyzetének javításánál. Észrevétlen

alakult át olyan egészségvédő programba bújtatott projektté, ami a nőket rábeszéli a fogamzásgát-

lásra. Mindezt persze a túlnépesedés elleni globális harc részének tüntették fel, de a projekt nem

tudott különbséget tenni számok és emberi sorsok között.

Theo, ha nem is felszentelten, de lelkében és küldetésében papként, az emberi élet, minden

megszületett és megszületni akaró emberi élet szentségét hirdette. Az ENSZ programja és Joana

eszméi nem kevesebbet, mint Isten akaratát kívánták korlátozni. Joana meggyőződésből szállt

síkra a tinédzser korú indián lányok korai házassága ellen, a túl korán és minden szabályozás nél-

kül születő indián csecsemők védelmében. Tevékenységével váratlanul tört a civilizáció a világtól

elzártan élő, megszeppent indián anyákra. Joana képtelen volt megérteni és meglátni, hogy az ál-

tala felvilágosított és ezáltal szerinte megmentett indián lányok kis idő múltán, felszerelve a mo-

dern fogamzásgátló tablettákkal, vészes tempóban hozzájárultak nemcsak Quito, de más dél-

amerikai nagyvárosok piros lámpás házainak üzleti forgalmához. A látszólag racionális és kizáró-

lag gazdasági népességszabályozásért túl nagy árat kellett fizetniük: hitük, kultúrájuk, gyökereik,

saját életük elvesztését.

Mindennapjaik ebben az őrült ellenerőben teltek. Joana küzdött, Theo Istenhez imádkozott.

Azon a végzetes napon, 1983. március 8-án, a nemzetközi nőnapon, Joana a perui nőszövetség

meghívottjaként tartózkodott a szomszédos országban. Már egy hete elutazott, Theo nem hallott

azóta róla. Joanáék főleg a hegyvidék falvait járták, nem voltak telefonközelben. Ő, mint prog-

ramvezető, a perui női aktivistákat próbálta képezni „élesben” a hegyekben élő indián asszonyok

toborzására, hogy minél többen csatlakozzanak az egészségügyi programhoz. Két másik társa kí-

41

sérte el. Aznap este aránylag későn ért véget az egyik faluban a találkozó. Joanáék sötétedéskor

indultak vissza a kb. 80 km-re fekvő közeli nagyobb városba, a szálláshelyükre. A kanyargós he-

gyi úton egyszer csak két katonai jármű jött velük szembe. Az autókban összesen kilenc anarchis-

ta járőrözött. Mind a három nőt megerőszakolta mind a kilenc katona. Joana képtelen volt megér-

tetni a felhevült vadállatokkal, hogy ők elvtársai egymásnak, ők nem bennszülöttként élő indián

nők. Szerencsétlenségükre ez hihetetlennek tűnt a katonáknak, mivel Joanáék, tudatosan, a tradi-

cionális ruházatot viselték az ehhez hasonló alkalmakkor. Joana szitkozódni kezdett és képtelen

volt leállni. Az egyik katona egész egyszerűen megelégelte a szabad szájú nő idegesítő kiabálását

és két sorozatot belelőtt. A holttestét otthagyták a perui Andokban. Csak hetekkel később találták

meg Theóék a helyi indiánok segítségével a sokkot kapott másik két lány elbeszélése alapján.

Még pár perc, és kiadja kezéből a dossziét.

Joana utolsó útja egyike volt megannyi útjának, mellyel a nemrég átadott otavalói egészségház

programját készítette elő. Nemrég járt Theónál egy nemzetközi projekt kapcsán néhány ENSZ-

munkatárs, akik Afrikában akartak egy hasonló intézményt létrehozni, és a mintaként szolgáló

otavalói működést akarták megismerni. Mivel Joana volt az eszmei előkészítője ennek a mára

megvalósult programnak, az ENSZ itteni munkatársai, Joana halálának huszadik évfordulója al-

kalmából egy emléktáblát kívántak elhelyezni az egészségházon, egy kis megemlékezéssel egy-

bekötve. Szerencsére az ünnepségre két hét múlva került csak sor, amikor Theo már nem volt

Ecuadorban. Úgy döntött, a teljes dokumentációs anyagot átadja, és a továbbiakban nem kíván

semmiféle kapcsolatot az egészségház projekttel.

Csöngetnek. Theo bezárta a dossziét.

Amikor visszament a szobába, üresnek érezte. Húsz év terhétől vált meg. Bár még ma este is

egy olyan arc nézett rá vissza a tükörből, aki nem tudott elszámolni azzal a 925 nappal az életé-

ből.

21.

Éva eddig rá sem hederített a cukorbeteg férfira. Éjfél körül felébredt, képtelen volt az egye-

netlen kórházi ágyon aludni. Kisétált a folyosóra, azt remélve, valahol rágyújthat egy cigarettára.

Alig pislákolt egy kis fény a folyosón, a nyitott kórtermi ajtók mögül krákogások, köhécselések,

nyögések szűrődtek ki. Most újra belélegezte ezt az oly jellemző, undort keltő szagot, amitől –

érdekes módon – egyébként kényes orra és gyomra most egyáltalán nem idegenkedett.

A nővérszoba ajtaja nyitva volt, odasétált és bekukucskált. A nővér hátát a falnak döntve ült az

ágyon és éppen cigarettázott. Éva bekopogott. Elmondta, hogy orvos, remélte, ezzel talán egy kis

külön kedvezményt kaphat és ő is rágyújthat itt. Így is lett. A nővér sem volt túl rózsás kedvében,

jól esett elbeszélgetnie egy idegen, értelmes nővel. Éva egymás után két cigarettát is elszívott.

Közben megkérdezte a nővért, hogy van a hiperglikémiás kómával behozott férfi. A nővér el-

mondta, hogy ismerik a férfit, nem először és valószínűleg nem is utoljára hozta be a rohamkocsi.

Csendes, szerencsétlen ember, aki úgy öt éve esett valamiféle lakásmaffia áldozatául. A férfi vá-

lófélben volt, el voltak adósodva és bajba jutottakként kerültek egy mocsok ügyvéd karmai közé,

aki kijátszotta őket. Talán nem is hinné Éva, de a férfi valaha középiskolában tanított. Ahogy az

errefelé lenni szokott, alkoholista lett, egyik fia kábítózik is. Rövid idő alatt ért a lejtő legaljára.

Ők meg időnként behozzák rohammentővel, ápolják, mindezt anélkül, hogy a fickó egy kanyi tb-t

fizetne. Valahol ez az egész nagyon hülyén van kitalálva, vonta le a következtetést a nővér. Éva

nemigen szólt a témához, inkább csak együttérzésszerű hümmögésekkel asszisztált a monológ-

hoz. Aztán úgy érezte, ha most visszamenne az ágyához, mégis tudna megint szunyókálni egy

keveset. Mégsem akart teljesen elgyötörten mutatkozni másnap Dórinál. Elköszönt a nővértől és a

kórterme felé indult. A folyosó egyik zugában, egy ablakpárkány mögött álldogáló alakra lett fi-

gyelmes, és amikor közelebb ért, felismerte, hogy a cukorbeteg férfi az. Amikor mellé ért, meg

akarta szólítani, de a férfi megelőzte.

42

– Köszönöm, hogy segített, doktornő – fordult Éva felé.

Éva megremegett egy másodpercre, olyan régen szólították így. Persze lehetett a fáradtság mi-

att is. Épp mondani akart volna valami udvarias semmiséget, amikor a férfi folytatta:

– Hallottam, hogy megtámadták, épp amikor rajtam segített. Nagyon sajnálom. Megsérült?

Éva egy kicsit tanácstalan volt, és maga sem értette, miért esik nehezére bármit is mondania

ennek a férfinek.

– Nem, nem komoly. Felrepedt egy picit az arcomon a bőr és beütöttem a fejem a falba, de

nem vészes. Tényleg nem. Örülök, hogy jól van – majd kis szünet után megkérdezte. – Máskor is

előfordult már, hogy bekómált?

A férfi szenvtelennek tűnő arccal, vállát azonban egy kissé alázatosan összehúzva válaszolt.

– Tudja, a cukorbaj mindenkinek megnehezíti az életét. Az utcán élőknek, mit mondjak, szinte

lehetetlen együtt élni ezzel.

Olyan nagyon távol állt tőle az ilyen élet, hogy elképzelni sem tudta, mit éreznek az ilyen em-

berek. Nem akarta, nem bírta magára venni ennek az embernek a nyomasztó terheit. Gyorsan el-

köszönt tőle.

Csak később állt össze benne a kép, hogy ez a férfi épp akkor került az útjába, amikor szíve

mélyén és végérvényesen szakítani akart hasznavehetetlen múltjával. A sors őt ajándékozta neki,

az orvosnak, a dőzsölő nőnek, hogy segítsen.

Fájt neki, hogy nem tud többet tenni érte. Azon túl, hogy hagy neki a nővérnél egy nagyobb

összeget, mi mást tehetne? Azóta persze megtanulta az első leckét: nem tudunk mindenkin segí-

teni. A mi feladatunk minden percben azt a maximumot megtenni, ami éppen telik tőlünk.

22.

Másnap reggel kilenckor itt volt érte Paolo. A férfi friss volt és üde, ellentétben vele. Évát

most már kezdte nyomasztani a kinézete. Egy fürdőre, szaunára vágyott, össze akarta magát

szedni testileg-lelkileg. A kórház előtt ezért megköszönte Paolónak, hogy elviszi a holmiját, ő

maga pedig taxival a város másik végén lévő termálfürdőbe ment, ahol állítólag többféle masz-

százst is igénybe lehet venni. Alig várta, hogy odaérjen.

Pár óra múlva tényleg úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Még egy fodrászra is volt

ideje, szépen beszáríttatta a haját. A nagykámzsás meggybordó garbót vittem be neki a kórházba,

amúgy a tegnapi farmerjába bújt. A sminkje, parfümje állandóan vele volt, így a koradélutáni

ebédnél már ismét a szokásos femme fatale formájában jelent meg. Végre, most már nyugodtan

szembenézhet Paolo Kozmával.

A kapu előtt találkoztunk.

A férfi nyitott ajtót a csengetésére. Ahogy végigtekintett Éván, szükségtelen volt külön sza-

vakkal is kifejeznie megelégedettségét. Amúgy is csak egy rövid mosolyváltásra volt lehetősé-

gük, mert Dóri néni máris ott viharzott Paolo mögött Éva felé, két kezét először összecsapva,

majd karját Éva felé kinyújtva, eléggé színpadiasan, de őszinte örömmel üdvözölte.

Noha látszott, hogy Paolo készült volna Évát bemutatni a rokonoknak, Dóri nénit képtelenség

volt leállítani. Izzott a délután izgalmában, imádott vendégeket fogadni és képes volt egyszerre

tíz különböző emberrel legalább ennyi témában társalogni. Mellette elég volt, ha az ember csak

mosolyog és néha biccent. A beszélgetés így is folyamatosnak hatott.

Évának mennyeinek tűnt Dóri néni egyébként is közkedvelt főztje. Igazi tyúkhúslevest készí-

tett gazdagon, májjal és csigatésztával, majd Paolo kérésére egyszerű rántott hús volt krumplipü-

rével és tejfeles uborkasalátával. Dóri néni szabadkozott is eleget a rokonok előtt, hogy ő nem ezt

a fantáziátlan menüt főzte volna, de Paolónak Magyarországon ez az egyik kedvence. Évára is

gondolt, számára rántott zöldségeket készített, a levesben lévő hús Dóri néni szerint mit sem

számított.

– Ezek szerint ön vegetáriánus? – fordult Paolo Évához.

43

– Igen, több mint tíz éve nem igazán eszem húst. Persze nem vagyok ebben sem különösebben

fanatikus. De Paolo, már mondani akartam tegnap is, szerintem hagyjuk a magázást. Tudom, a

spanyol anyanyelvűeknek ez nem gond, de én nem vagyok híve ennek.

– Köszönöm. Ha jól tudom, erre koccintani kell. – És Paolo már fel is állt. Egy üveg jó minő-

ségű tequilával és jó néhány pohárral a kezében tért vissza. Egy kis figyelmet kért a társaságtól.

– Tudom, hogy Dóri már elmesélte nektek, hogy mi történt tegnap este Évával, és hogyan is

találkoztunk mi össze. Nos, nem mindennapi ismerősömre szeretném üríteni poharamat. – Paolo

megállt és várta, hogy Éva akar-e valamit mondani, mielőtt megisszák az első kupicával. De-

hogyis akart megszólalni! Alig várta, hogy a finom ital megnyugtassa egy kissé. Bár már egy ki-

csit kezdte aggasztani az elmúlt néhány napban megivott alkohol mennyisége, ezt a mait még be-

tudta a régi élete lezárását és egy új fejezet nyitását ünneplő rituálé részének.

Az ebéd vidáman telt. A rokonok is meséltek néhány kedves és érdekes emléket a szüleiről.

Ezt nemcsak ő, de ahogy látta, Paolo is élvezettel hallgatta.

A kávéhoz újabb Dóri-féle süteményköltemények kerültek az asztalra. Mivel a legkisebb sze-

mélyes dolog is halálosan érdekelte Paolóról, Éva kifaggatta a férfit kedvenc ételéről, szokásairól,

és persze szívesen mesélt a sajátjáról is.

– Paolo édesanyja remek asszony – szólalt meg Dóri. – Intelligens, értelmiségi családból

származó lányként ment Bandihoz és a mai napig ő a család kulturális motorja. Ha ő nincs, Ban-

diból, egyetemi végzettsége ellenére, könnyen egy üresfejű, vén sármőr válhatott volna.

Paolo hirtelen felállt és átment abba a szobába, ahol a bőröndjei voltak. Hallani lehetett, ahogy

cipzárakat húz ki, mintha keresne valamit. Kisvártatva egy paksamétával a kezében jött vissza.

Letette az asztalra. Újságkivágásokat és fotókat hozott. Éva mellé ült és egy színes fényképet mu-

tatott neki.

– Ezek a szüleim. Apám mellett áll Árpád atya, anyám mellett pedig Theo ül. Engem, remé-

lem, felismersz. Theo a bátyám. Körülbelül másfél éve készült ez a fotó, a kertünkben.

A kert, Éva szerint, inkább egy csodálatos park volt. A buja növényzet szépen nyírt, gondo-

zott. A család egy virágzó oleanderlugas alatt éppen teázhatott.

– Édesanyád nagyon szép nő. És kedves. Lágyak a vonásai, a szeme mosolyog. Szerintem ha-

sonlítasz rá, Paolo.

– Az apja és az anyja szerencsés keveréke ez a fiú – Dóri eddig bírta, hogy nem ő kommentál-

ja a képen látható dolgokat –, na, de mire ment mégis a jóképűségével és az eszével? Hát van fe-

lesége? Van családja? Catalina szíve biztos majd megszakad emiatt. Bandi is türelmetlen már,

unokákat akart már évekkel ezelőtt. De Paolo válogatós. Azt hiszem, Catalinához mér minden

nőt, és ilyen bizony valóban elvétve mászkál a világban. Pláne nem a dzsungelben, vagy hol, ott

nem sok olyan akad, aki nemcsak szép, de verseket ír, művelt és emellett nagyszerű anya.

– Dórikám, megint összeakad a bajuszunk. Jól mondom? – próbálta Paolo elejét venni a jól

ismert futamoknak. Aztán a rá oly jellemző tökéllyel terelte teljesen más irányba a beszélgetést. –

Azt hiszem, ezt a közmondást itt tanultam meg. Nagyon szeretem a magyar közmondásokat.

Szinte lenyűgöznek. Egyébként is, tisztában vagytok a nyelvetek egyedülállóságával? A magyar

nyelvvel, még mai, modern formájában is, a legmélyebb kozmikus tudás megfejthető. Csak egy

példa: vegyük a nő igét. A növekedéshez táplálás, gondozás kell, amit az asszonyok adnak. Föld-

anyánk növeli az összes növényt, minket asszony gondoz, növeszt. Vagy például a sötét szó, amit

még ma is setétnek mondanak egyes dialektusokban, és nem másból, mint Séth, az alvilág urának

nevéből származik. De vegyük a magyar szót, ami a mag, vagyis a tudás népét jelentette évezre-

deken át. Azt az ősi népet, amiből többek között ti is származtok. A mag szóból ered a mágus,

mágus, mágia, ami nem egészen azt jelentette, mint ma, hanem beavatott bölcset, papot, a tudás

„királyát”. Ilyen mag-us, mag-ős volt a három napkeleti bölcs, aki már jóval Krisztus megszületé-

se előtt pontosan ismerte a Megváltó születésének helyét és idejét. Mire véljük ezt a nyelvi ősisé-

günket? Arra, hogy a jelenleg is beszélt magyar nyelv szinte az egyetlen ma is élő nyelv, mely

rokon a sumérral, amin a világ egyik igen ősi tudása a mai napig ránk maradt és megismerhető.

Ebből következően legalább gondolkodjunk már el azon, hogy talán nem egy ide-oda csapódó,

44

horda szellemű, Európába bekalandorkodó senkiházi faj vagyunk, hanem egyike azon ősi nép-

csoportoknak, akik a legrégebbi múltban is már fejlett hitről és civilizáltságról tettnek tanúbi-

zonyságot. Na de ez valóban túl messzire vezetne. – Paolo kortyolt egyet a tequilájából, de aztán

folytatta – Ha van bennem bármi tüske a magyarokkal szemben, hát az az, hogy a legtöbben még

csak el sem gondolkodnak azon, hogy vajon miért ütötte fel a fejét a semmiből másfél évszázad-

dal ezelőtt a tarthatatlan finnugor elmélet? Az érdektelenség rosszabb a vehemensen védelmezett

téveszméknél is. És csak hab a bajok tortáján, hogy mindezt ma itt káros nacionalizmusnak bé-

lyegzik.

Paolo úgy belelovalta magát az utolsó pár mondatába, hogy attól tartottam, minden dühét a

szerencsétlenül feszengő rokonain tölti ki.

Évát villámként érte a felismerés, hogy miért is vonzódik annyira és megmagyarázhatatlanul

ehhez a férfihoz. Paolo gyökeresen különbözött azoktól a pragmatikus pénzemberektől, akikkel

az elmúlt két évtizedben férje révén találkozott. Azokban a körökben soha szó sem esett gyöke-

rekről, Istenről, szegényekről, emberi sorsokról. Az ember, mint üzleti tényező jött csak szóba, a

világ pedig potenciális piac volt tőkéjük további megtérüléséhez. Éva fantáziáját még csak a flört

szintjén sem korbácsolta fel soha egyetlen férfi sem közülük. A csömörig megélt kényelmük elal-

tatott benne minden normális vágyat. Ez a lángolni tudó férfi azonban egy szempillantás alatt

visszarepítette Évát azokba az időkbe, amikor ő állt hasonlóképpen a társaság közepén és próbálta

barátait az akkori gondokra ráébreszteni. A férfiból kiáradó hatalmas energia váratlanul kinyitott

Évában egy eltorlaszolt zsilipet, mely mögül elsöprő erővel törtek elő egymás után a halottnak

vélt emlékképek. Érezte, hogy karja libabőrösek lett, szíve a torkában dobog. Kipirult arccal kap-

csolódott be Paolo okfejtéseibe.

– Pedig a nacionalizmus pozitív dolog. Nekem legalábbis még így tanította öreg történelemta-

nárom. Nacionalizmus nélkül meghal egy nép. Ami rombol, ami más népek kárára erősít egy

nemzetet, az a sovinizmus. Mára valahogy összemosták a kettőt. Egyébként is meggyőződésem,

hogy korunkban retorikai bűnözés folyik. Átszíneznek, elferdítve átértelmeznek kifejezéseket.

Egy egyszerű példa. Az abortusz már nem magzatelhajtás, pláne nem magzatgyilkosság, hanem a

nők önrendelkezési joga.

Éva mindenképpen meg akarta mutatni a férfinak, hogy felvette a ritmusát, gondolatainak szá-

lát. És egyébként sem akarta, hogy Paolo egyedül maradjon felhevült érveivel, szemben mind-

annyiunk hallgatásával.

A testében és lelkében egyszerre újjáéledt energia miatt Éva képtelen volt továbbra is nyugod-

tan kávézni a butaarcú rokonokkal, akik egyre feszélyezettebben ültek velünk szemben. Csak a

férfival akart kettesben lenni, hallgatni őt, az eszméit, az életét, és ő is mesélni akart magáról.

Magának és Paolónak akarta bemutatni azt a régi-új Évát, akiről már-már végleg lemondott az

elmúlt években. Jelentőségteljesen rám nézett, és titkos jelbeszédünkkel tudtomra adta, hogy ő

most le akar lépni innen. A rokonok és Dóri a hirtelen beállt egyperces csendet újabb sütemények

befalására használták ki. Az egyeztetés gond nélkül ment. Felálltam és közöltem, hogy legna-

gyobb sajnálatomra el kell indulnom, még egy kis munka vár otthon. Évát és Paolót ártatlan arc-

cal megkértem, hogy kísérjenek el egy darabon.

Paolo fogott nekem egy taxit, majd Éva irányításával elindultak a februári sötét utcákon.

23.

Jó volt sétálni a néptelen utcán. Éva szinte kislányosan kabátja zsebébe dugta a kezét, mint az

első randikon. Vigyázott, még csak véletlenül se legyen egy félreérthető mozdulata sem.

Szántszándékkal terelte útjukat a megyei rendőrség kopottas épülete felé.

45

– Tudod, Paolo, ma délután, amikor téged hallgattalak, hajdani magamat láttam. Ugyanezzel

az értetlenkedő vádaskodással néztem barátaimra az akkori kommunista hatalommal szembeni

vakságuk vagy megalkuvásuk miatt. Sokan igazi lázadónak tartottak, vakmerőnek, az itteni rend-

őrség nyilvántartásába is bekerültem, politikailag megbízhatatlannak ítéltek, és rendszeresen

megtagadták tőlem a nyugati útlevelet. Többször kerültem emiatt konkrét összetűzésbe a karhata-

lommal. Apám összes fontos kapcsolatára szükségünk volt ahhoz, hogy egy-egy kirohanásom ne

vonjon komoly következményeket maga után.

Paolo mestere volt az érzelmi támogatásnak, tudta, mikor és hogyan ne álljon be a szája, de azt

is, mikor ne szólaljon meg. Évából most ki kell szabadulnia az eltorlaszolt emlékeknek.

– Ma délután felszakadt bennem valami. Persze van ennek előzménye, de erről talán majd ké-

sőbb. De a végső eldugulás ma szűnt meg bennem. Tudom, értem, hogy miről beszéltél. Persze

nem tényszerűen, mert a kutatásaidról, szégyellem, talán tényleg én sem tudok többet, mint

mondjuk a rokonaid. – nem akarta, hogy ez valamiféle komoly beismerésnek hangozzék, ezért

közben huncutul a férfira mosolygott. – Szegények. Mától ők testesítik majd meg a tudatlan ma-

gyar tömeget. De komolyra fordítva, ami talán sokkal fontosabb a tárgyi értésnél, az az, hogy ér-

zem a tüzet, ami téged éltet. Én ugyanezt a tüzet oltottam ki magamból húsz évvel ezelőtt és erre

a tűzre vágyom azóta, bár ezt eddig nem tudtam. Csak valamiért egyre rosszabbul éreztem ma-

gam a bőrömben. Hiányoztak körülem az olyan emberek, mint te. Akik nemcsak a pénzért, az üz-

letért, a javakért élnek. Akiknek vannak eszméik, és főleg, akiknek van hite. Megerősítetted azt a

folyamatot, ami nemrég kezdődött el bennem, hogy gyökeresen változtatnom kell az életemen,

magamon. Vagyis vissza kell találnom ahhoz a magamhoz, aki mert itt a rendőrségen szembe-

szállni az akkori korrupt hatalommal. Tudod, egyszerűen libabőrös leszek attól a gondolattól,

hogy pár napja azzal a kész elhatározással érkeztem Angélához, hogy felgombolyítom az elsza-

kadt fonalat, az életfonalamat. Hm, ebben a pár napban történtek, hogy is mondjam, olyan ese-

mények, amelyekről álmomban sem gondoltam, hogy velem megtörténhetnek. És mindezek bete-

tőzéseként megismerlek téged, egy olyan embert, amilyen én is mindig lenni akartam… de nem

lettem. Eddig nem. Tudod, mostanában egy kicsit komolyabban próbáltam közelíteni olyan

transzcendens dolgokhoz, mint sors, Isten, spiritualitás, misztikum. Kiver a víz, hogy saját bőrö-

mön érzem, hogy tényleg működik valami felettünk álló hatalom, energia, ami egyáltalán nem

véletlen irányokba tereli a napjainkat, cselekedeteinket. Ha ideig-óráig úgy is érzed, hogy hülye

kirakósjáték része vagy, és csak kusza dolgok történnek veled, biztos lehetsz abban, hogy egy pil-

lanatban összeáll egy teljes képpé az egész, és te beleborzongsz, hogy mi alakult ki látszólag a

semmiből. Hát, valahogy így vagyok most a te felbukkanásoddal. Mintha az angyalok küldtek

volna útmutatóként, merre is menjek tovább.

Éva hirtelen elhallgatott. Megrémült saját hangjától, még inkább saját szavaitól. Megőrült?

Egyáltalán mit érez ez iránt az ismeretlen férfi iránt? És mi ütött bele, hogy így kiadja magát?

Úgy beszél, mint egy éretlen kamaszlány, aki nem elég, hogy nincs tisztában a helyzettel, de még

csak nem is rejti véka alá. Ő beszél így, akit a hűvös és megközelíthetetlen szépasszonynak tarta-

nak a legfelsőbb körökben is?

Paolónak nem okozott gondot, hogy megérezze Éva ijedt szégyenét. Itt volt a kellő alkalom,

jobb nem is jöhetett volna, hogy elárulja Évának, ami egy jó ideje foglalkoztatta vele kapcsolat-

ban.

– Éva, figyelj most rám nagyon. Elmondok neked valamit, amin valószínűleg meg fogsz le-

pődni. Nekem feltett szándékom volt, hogy megkereslek. Holnap reggel indultam volna hozzád,

vagyis minden bizonnyal ma este felhívtalak volna otthon telefonon.

Éva rámeredt a férfira. Egy szempillantás alatt szertefoszlott a múlt.

– Na most te is figyelj, Paolo. Elismerem, hogy az elmúlt huszonnégy órában egy szétesett nő-

nek ismertél meg. Azt hiszed, hogy zavarodottságomban mindent beveszek? Kiterveltetek Angé-

lával valamit, hogy leteszteljétek, mennyire hibbantam már meg?

Paolo nem akarta, hogy Éva belelovalja magát egy félreértésbe, ezért félbeszakította gyorsan.

– Éva. A férjed épp apámékkal tárgyal Buenos Airesben. Mint ahogy tavaly is járt nálunk.

Mutatott rólad fényképeket, én pedig voltam olyan trükkös, hogy szép lassan kiszedtem belőle

46

ezt-azt rólatok. Nem tegnap óta vagyunk benne egymás életében. Először is szüleink révén, majd

a férjed miatt. Egy ideje pedig az álmaimban. Ez a három jelzés nekem több mint elég volt ahhoz,

hogy felkerekedjek, és végre megismerjelek személyesen – és hogy oldja Éva nyilvánvaló fe-

szültségét, a rá oly jellemző humorral gyorsan hozzátette –, de hogy szó szerint felszedjelek az

utcán… tudod, Istennek elképesztő a humorérzéke.

Éva lelke mélyén beleborzongott, annyira tetszett neki az egész, még ha túlságosan is meglepő

volt, amit hallott. De egy kisördög miatt, nem akarta vagy nem tudta kimutatni.

– Ja, azt kezdem észrevenni. Szeretnék már nevetgélni is rajta. – ezzel a kis cinikus megjegy-

zésével Paolónak olyannak tűnt, mint egy kislány. De aztán, minden átmenet nélkül, megint visz-

szaváltozott izgalmas nővé. – Tudod mit? Most azonnal utazzunk el. Vagy hozzám Pestre, vagy

akárhová. De én mindent tudni akarok! A férjem dolgairól. Rólad. Kettőnkről. Nem bírnék Dóri-

val eltölteni egyetlen további órát sem. Találj ki valamit, kérlek, és azonnal induljunk!

Paolo válasz helyett egy hatalmas sóhajjal erősen magához húzta Évát, és hosszú percekig

csendben, mozdulatlanul így tartotta. Éva soha ilyen biztonságban még nem érezte magát. Itt, az

ismeretlen férfi karjában, gyakorlatilag összeomlott életének teljes káoszában.

24.

Másfél óra múlva már az autópályán száguldottak Pest felé. Paolo csendben ült egy jó darabig.

Éva nem bánta, neki is szüksége volt erre a pár nyugodt percre, hogy végiggondolja, hová is men-

jenek. Arra tippelt, Paolónak nem lesz kedve hozzájuk menni. Valahogy nem lenne elegáns Mik-

lós házában most.

Éva nem hibáztatta magát azért, hogy folytonosan Paolo körül forogtak a gondolatai. Vajon

miért nem találkoznak az emberek a megfelelő időben a nekik legmegfelelőbb emberrel? Ez

mondjuk nyilván nem a sors fáziskésése, valami más ok kell, hogy ezek mögött a kései találkozá-

sok mögött álljon. De azért egy bizonyos határon túl nem merészkedett, hogy lehetséges kapcso-

latukat latolgassa. Ami egész biztosan nem hiányzott most neki, hogy egyoldalú legyen a rajon-

gása. Mégis lehet abban valami, amit Dóri mondott, Paolo nagyon válogatós lehet a nők terén.

Miért pont egy kétgyerekes asszonyt választana magának, amikor bármilyen, szó szerint bármi-

lyen nő, akire csak ránéz, örömest és gondolkodás nélkül lenne az asszonya? Mi van, ha Paolo

egész egyszerűen tényleg annyira különbözik az eddig általa megismert tuskó üzletemberektől,

hogy baráti viselkedését teljesen összekeveri a nő iránti rajongásával? Ettől a logikus érvtől le is

higgadt kellőképpen, amit azonban egyáltalán nem bánt. Fárasztóvá kezdett válni már saját maga

számára is ez az állandó érzelmi vihar, amiben egy ideje élt.

Az autópályán igen gyér volt a forgalom, így jó tempóban, mégis nyugodtan haladhattak. Pao-

lo bekapcsolta a rádiót. Végigtekerte az összes állomást, majd megállapodott egy slágereket ját-

szó adónál.

– Van kedvenc zenéd? – kérdezte a nő felé fordulva.

– Hm, majdnem zongora szakra jelentkeztem a konzervatóriumba. Ez olyan zenei középiskola.

Bár nem oda mentem, sok éven át zongoráztam. Igen, szeretem a komolyzenét. Sokat hallgatom

Smetanat, mostanában leginkább Mozart Varázsfuvolájából Sarastro áriáját. Lehet, hogy ciki,

de…

– Mi az a ciki? – vágott közbe Paolo.

– Ja, bocs, ez egy zsargon, vagy valami olyasmi. Azt jelenti, mondjuk, hogy kissé szégyellni-

való – mosolygott oldalra Éva. – Szóval, én csak érett felnőttként tudtam meg, hogy a Varázsfu-

vola egyfajta szimbolikus téma és zene, a szabadkőművesség szimbólumait használta Mozart. Ál-

lítólag ő is beavatott volt és talán azért halt meg rejtélyesen, fiatalon, mert felfedett zenéjével va-

lami titkot. Én mindenestre libabőrös leszek, akárhányszor hallgatom Sarastro áriáját. A libabő-

röst érted, Paolo?

47

– Azt hiszem. Van valami olyan kifejezés is, hogy végigszalad a hideg rajtad, ugye? – incsel-

kedett Paolo.

– Jól van, na, tényleg nem tudom, mit értesz, mit nem. Annyira jól beszélsz magyarul, gyakor-

latilag eszembe sem jut, hogy van, amit esetleg nem értesz. Amúgy nem végigszalad, hanem vé-

gigfut – javította ki Éva a férfit. – Tehát, szívesen hallgatok operarészleteket. Sokkal inkább, mint

szimfonikusokat. Azonkívül énekkari műveket, mivel én is sokáig énekeltem egy énekkarban,

még kamarakórusban is. Mostanában néha már jöhet Wagner is, de mértékkel. Nagyon szeretem

még a népzenei feldolgozásokat, a magyar népdalok átiratait. Szívesen hallgatok arab és indiai

zenét, egy időben gyűjtöttem is. Volt, hogy dél-indiai munkadalra főztem a vasárnapi ebédet.

Éva óvatosan oldalra nézett, nem bírta ki, hogy ne kapjon visszajelzést. Nem hangzott túl mes-

terkéltnek? Vagy ellenkezőleg, kevésnek? Amúgy meg minek erőlködik? Dóri megmondta, olyan

nő, mint Paolo anyja, kevés születik a földre.

– Tudod – folytatta, – gyerekkoromban egyáltalán nem voltunk gazdagok. Bevallom, nem tu-

dom, milyen volt az élet Argentínában, a te gyerekkorodban, de nálunk dübörgött a szocializmus.

Azt tudom, nálatok sem voltak paradicsomi állapotok akkoriban. Itt mindenkinek volt annyija,

hogy ne haljon éhen és ne lakjon az utcán. Ha jól ment valakinek, ami vagy pártvonalon lehetett,

vagy rengeteg fusimunkából, akkor összehozhatott egy kis budinyaralót egy nadrágszíjtelken.

Utazni nem igen lehetett jobb helyekre úgysem.

– Bocsánat Éva, de mi az a fus… fusumunka vagy mi?

– Ja, a fusimunka, azt jelenti, engedély nélkül, feketén dolgozol.

– Látod, jócskán van még mit tanulnom. Most én tanulok tőled, jó? Egyébként mit gondolsz

azokról a nézeteimről, amiken ma délután úgy felhúztam magam?

Na, Éva ettől félt. Fogalma sem volt, mit gondoljon. Életében nem gondolkodott sem a magyar

őstörténelmen, sem a nyelvünk kialakulásán. Igazából tipikus képviselője volt annak a generáció-

nak, aki talán elsőként nőtt úgy fel, hogy egyáltalán semmit nem gondolt ezekről a dolgokról.

– Na jó. Úgyis rájönnél hamar, hogy behozhatatlanul nagy a lemaradásom ebben a témában.

Tényszerűen nem tudok hozzászólni. Meghökkentő volt, amiket mondtál, biztos, hogy nagyon el

kell gondolkodnom rajta. És ezt meg majd én fogom tőled tanulni, jó? – Éva lehalkította egy ki-

csit a rádiót, majd folytatta – Én a szocializmus már aránylag konszolidált időszakában születtem.

Az ország már zárttá vált, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Trianon se nem fájt, se nem hi-

ányzott. Természetesen a gondolkodókban, a lázadókban felmerültek kérdések a diktatúrával, az

egypártrendszerrel, a gazdasági elvek lehetetlenségével kapcsolatban. Nehéz volt beletörődni,

hogy nem utazhattunk szabadon, de ezek a kérdések nemzettől függetlenek voltak. Identitásunk

nemigen alakult ki, ha mégis, azt inkább hátrányként, mint előnyként éltük meg. Magyarnak lenni

egyáltalán semmiféle gyönyörűséget nem okozott. Hát, ez van.

– Nehogy azt hidd, Éva, hogy ez annyira ismeretlen előttem. Tudom, hogy így van. Ez meg-

magyarázza persze, hogy miért van ekkora tudatlanság és érdektelenség itt e téren, de sajna, ez

nem adhat senkinek felmentést. De remélem benned majd segítőtársra találok, és helyettem is

hirdeted itt az igét, oké?

Éva nem tűnhetett túláradóan boldognak, inkább egy kissé idegesnek, és legfőképpen fáradt-

nak. Hirtelen ezerévesnek érezte magát.

– Hagyjuk ezt a témát egy kicsit most, jó? Inkább vezethetnél tovább, ha van kedved.

Amikor helyet cseréltek a volán mögött, Paolo mégis folytatta.

– Tudod, ha másért nem, hát legalább azért foglalkoznod kellene saját történelmetekkel, mert

minden egyes emberre szükség van, aki ezt továbbadja. Ahogy elnézem, a hivatalos tudományos

álláspont ettől egyre távolodik. Bár már megjelennek legalább a finnugristákkal szemben elfo-

gadható írások is, még mindig inkább a politika az, amelyik megpróbálja elfogadhatatlan nacio-

nalizmusnak beállítani a magyarság kutatását. És, ha már így szóba került, hát nagyon igazad volt

a sovinizmussal kapcsolatban. Pont így gondolom én is, manapság veszélyessé kezd válni a reto-

rikai háború.

48

Mivel kis hümmögésnél több nem jött Éva felől, Paolo mégiscsak tudomásul vette, hogy a nő-

nek tényleg nincs kedve ehhez a témához, hát váltott.

– Van valami elképzelésed arról, hová menjünk? Megmondom őszintén, nekem nincs nagy

kedvem hozzátok menni, ha nem baj.

Éva elmosolyodott.

– Na, kezdelek megismerni, vagy legalábbis megérezni, milyen is lehetsz. Sejtettem. Egyelőre

még gondolkodom.

Kis idő múlva Évának mégis eszébe jutott egy kellemes lehetőség.

– Mit szólnál egy klassz kis wellnesshelyhez? Hallottál már Hévízről? Van ott egy fantasztikus

kis tavacska, amiben télen is úszkálhatunk, gyógyvize van. Remélem, nem találkozom ott ismerő-

sökkel. – majd hozzátette – De ha igen, hát akkor annyi. Nem érdekel.

– Éva, még nem beszéltünk a férjed argentin dolgairól. Nézd, semmiképpen nem szeretném,

ha én lennék az egyedüli oka annak, hogy ti szétmenjetek. Bár, talán emiatt jöttem ide. De tud-

nom kell, te boldog vagy-e ebben a házasságban? És akkor mindegy, hogy én mit tudok és mit

gondolok a férjedről. Akkor bele kell nyugodnom…

– Azért utaztam Angélához a hétvégén, mert elegem lett az eddigi életemből, a beteges kap-

csolatunkból Miklóssal. Azért jöttem el otthonról, hogy gondolkodjam, és megoldást találjak.

Ahogy eddig éltünk, úgy semmiképpen nem akarok vele tovább élni. Nem te leszel az oka, bár-

hogy is döntök majd.

Az út hátralévő részében Paolo Theóról mesélt Évának, és a nyarakról, amiket Árpád atyával

innen elképzelhetetlen helyeken és módon töltöttek. Éva hamarosan úgy érezte, ennek a férfinak

kész kalandregény az élete, és most ő is belecsöppent ebbe. Pont olyan, mintha egy filmben sze-

repelne. Életében először végre nemcsak a saját fantáziájában bukkantak fel olyan élethelyzetek,

melyekre titokban mindig vágyott, de soha nem mert bennük élni.

25.

Hévíz egyetlen nagyobb hoteljében sikerült szobát kapniuk. Csak külön szobát tudtak nekik

adni, de igazából fel sem merült egyikükben sem, hogy közös szobában legyenek. Hulla fáradtak

voltak bármilyen programhoz. Még azt sem beszélték meg, hogy reggel mikor találkoznak. Talán

tudat alatt határozták el, hogy nem szerveznek meg semmit előre.

Éva önmagához képest későn, fél nyolckor ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, fogalma sem

volt, hol van. Átfutottak rajta az elmúlt napok és éjszakák helyszínei. Ez nem Angéla szobája,

sem a kórház, akkor… a hotelszoba. Kellett egy kis idő, amíg minden visszarendeződött benne,

és helyére kerültek a részletek is. Jó volt arra gondolnia, hogy Paolo is itt van valahol a közelben.

Ettől az érzéstől nagyon éhes lett. Úgy döntött, nem húzza most az időt. Gyorsan lezuhanyozott,

kiválasztott egy finom halvány rózsa árnyalatú vékony gyapjúfelsőt, felvette hozzá kedvenc bor-

dó farmerjét, a pulcsira kötött egy bordó kis selyemsálat, feltett egy kevés rózsaszínű rúzst, egy

fújás parfümöt és már indult is a szálloda halijába.

Rutinosan mozgott, ismerte a szállodai életet. Egy másodperc alatt tudta, hol lesz a

reggelizőhelyiség. Ahogy belépett az ablaktalan terembe, elfogta a szokásos düh, melyet az ész

nélkül tervezett épületekben szokott érezni. A helyiségből épp a tóra lehetett volna látni. Ehelyett

az összecsicsázott falakat bámulhatták a vendégek és az ezer mennyezetlámpa mesterséges fé-

nyében sütkérezhettek a gyönyörű és tiszta februári napsütés helyett. Ezt Éva, ismert vehemenciá-

jával, az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan kulturális és pszichológiai bűnnek tartotta.

Ahogy így dohogott magában, és odasétált a svédasztalhoz, egy nagyon régi emlék jutott az eszé-

be. A kislánya másfél éves lehetett, amikor csaknem fél évet Londonban töltöttek. Kint Éva szin-

te naponta elment a lányával egy helyi óvodaszerű intézménybe. A helység nem volt túl nagy, és

pénzügyileg sem állt túl jól az intézmény, mégis minden, a foglalkozások, a környezet, a játékok,

a színek, a hangulat, szóval az egész egy igazi gyerekvilágot tükrözött. Ehhez képest, pár napra

49

rá, hogy visszajöttek és az otthoni óvoda mellett sétáltak el, szíven ütötte, hogy az óvodakerítés

feketére van festve. Évát sokkolta. Egyenesen embertelennek tartotta. A színes korrózióvédő fes-

ték is épp annyiba került volna, mint a gyászos. Nyilván nem anyagi szűkösség volt az oka. Ak-

kor még benne rekedhetett valami leánykori lázongásából, felháborodásában megpróbált egy új-

ságíróval is beszélni. Hát csak ő látja, hogy Magyarországon nemcsak gazdasági halál van?

Jól esett megint lázongónak lennie, de azt remélte, lázongása most már átvált valamiféle konk-

rét tenni akarásba. Akarta, hogy jó és hasznos dolgokkal töltse ezután az életét. De momentán

már ez a lelki pezsgés is egy újraélesztéssel ért fel. Semmi sincs veszve! Ha azt még nem is tudja,

mit kellene tennie, azt már legalább igen, hogy mit nem.

Közben gyümölcsöt és sajtot szedett a tányérjára. Otthon sokszor még ennyit sem reggelizett.

Ha azonban elé tették, képtelen volt ellenállni a csábításnak.

Paolo épp akkor lépett be, amikor Éva a sült baconos rántotta mellett elhaladva megnyalta a

szája szélét. Csendben odament a nő háta mögé és a fülébe súgta:

– Jó reggelt! Tudod mit, ma ne tagadjuk meg magunktól semmit!

Éva olyan hirtelen fordult hátra, hogy majdnem kiejtett mindent a kezéből. De Paolo számítha-

tott erre, mert elkapta a billenő tányért, miközben gyermeki ártatlanságot erőltetett az arcára.

– Persze csakis és kizárólag a táplálkozással kapcsolatban gondoltam, ugyanis borzasztóan

éhes vagyok. És láttam, amit láttam. Téged is csábít az a szalonnás rántotta.

– Hát épp ez az! – vette fel az évődés fonalát Éva is – számomra ez a legnagyobb kísértés. Ki-

nek ez, kinek az.

– Hát, én mindenesetre hagyom magam. – és kiszedett egy jókora adagot a tányérjára – Na, és

jól aludtál?

– Igazából fogalmam sincs. Szerintem ájultan feküdtem egész éjjel. Abban a pózban ébredtem,

ahogy lefeküdtem. De frissnek érzem magam, úgyhogy biztos jól. Hát te?

– Én mindig nagyon jól alszom. Az ágy remek, a szoba kellemes. Ennél sokkal kevesebb pa-

raméter mellett is kitűnően alszom.

– Az jó. Létezik egyáltalán azért valami, ami téged is ki tud billenteni ebből a folyamatos

harmóniából?

– Aki akar, szánjon arra időt, hogy megismerjen. Nem adom ki magam csak így, pár órás is-

meretség után – folytatta tovább Paolo ebben a kedvesen kötekedő stílusban.

Évától sem állt távol ez a fajta pengeváltós párbaj, bár néha egy kicsit ovisnak találta. Azok

harcolnak egymással így, akik nem merik bevallani vonzalmukat. De eltökélte, hogy ha belege-

bed, akkor sem tesz egy lépést sem a férfi felé. Hideg és elutasító sem lesz, de jelét sem szeretné

adni vonzódásának. Persze, ha Paolo is pont ezt a stratégiát választja, akkor talán soha nem lép-

nek túl ezen a fázison. De most egyelőre még itt tartottak. És Éva végül is élvezte infantilis évő-

désüket.

26.

Paolónak tetszett a langyos vizű tó. Kifejezetten romantikus volt, hogy a hideg februárban a

párolgó szabadtéri tóban úszkálnak. Rengeteget beszélgettek. Tagadhatatlan volt a vibrálás kette-

jük között. Éva mégis tudta, hogy nem a megszokott forgatókönyv szerint alakul majd kettejük

kapcsolata. Ennek több oka is volt, elsősorban a férfi. Paolo egyszerre volt a legtisztább lelkű

ember ugyanakkor a legvadabb képzeteket tápláló macsó. Az ilyen férfiak, Éva úgy gondolta,

képtelenek elszánni magukat egy komolyabb kapcsolatra.

A könnyű kis ebéd utáni sétájuk közben megcsörrent Paolo mobilja. Éva eddig azt sem tudta,

van-e vajon a férfinak. Spanyolul szólt bele. Éva megpróbálta kifülelni legalább azt, hogy férfi

vagy női hang szól a telefonból. Nem igazán hallatszott ki, de egyszer, amikor Paolo áttette a má-

sik fülére a telefont, egy mély férfihangot hallott. Utálta magát ezért a hallgatózásért. Paolo szinte

50

hadarva beszéltje tíz percig, de közben azért kétszer Évára nézett, bocsánatkérően. A nő megértő-

en biccentett.

– Képzeld, Theo hívott! Alig győztünk beszámolni egymásnak, annyi minden történt.

A nő direkt nem kérdezett semmit. Csak nem képzeli, hogy firtatni fogja? Ő mindent kivár,

ahogy eltervezte.

– Tudod mit, igyunk meg egy kávét vagy esetleg valami erősebbet. Keressünk egy barátságos

kis helyet, jó?

Valóban, Éva érezte, hogy a férfi alig várja, hogy kiadhasson magából egy csomó mindent.

Eleve hátra volt még a Miklóssal kapcsolatos beszámoló is, de azt sem akarta sürgetni. Azt maga

miatt sem. Igencsak tartott attól, mit fog megtudni férjéről.

Úgy érezte, a mostani hívás előrébb hozta a tervezett beszélgetést. Paolo még valószínűleg ki-

várt volna, keresve a legkedvezőbb pillanatot, de most értesülhetett valamiről, ami miatt nem

akart vagy nem tudott várni. Most már neki sem volt kedve halogatni, essenek túl rajta.

Találtak is egy kedves kis kávézót két utcával arrébb. Ráadásul kevesen voltak, és egy sarok-

kuckót foglalhattak el, ahol senki nem zavarta őket. Éva először zöld teát akart inni, de Paolo rá-

beszélte egy igazán finom calvadosra.

– Nekem muszáj rágyújtanom, ha alkoholt iszom – mondta Éva. – Nagyon zavarna?

– Egyáltalán nem. Az zavarna, ha folyton cigiznél. Ennyi, amennyit elszívsz, oké részemről.

Sőt, én is el-elszívok néha egy szálat. Otthon pipázni szoktam. Csak valamiért most nem hoztam

magammal.

Miután kihozták nekik az italokat, Paolo belekezdett.

– Nem lesz könnyű. Se nekem, se neked, Éva. Na szóval. Egy évvel ezelőtt hallottam először a

férjedről, ahogy apám is akkor ismerte meg személyesen. A híre azonban már hamarabb eljutott

hozzá. Jó befektetési tanácsadónak, de kemény üzletembernek mondták. Ez apám szemében nem

bűn, sőt erény volt. Éppen ezért szívesen találkozott vele és a vele együtt érkező nemzetközi be-

fektetői csapattal. Nálunk ugyanis most olcsón lehet ingatlanokat venni. Tavaly, feltételezem, ezt

tudod, három hétig volt Argentínában, volt alkalma többször is találkozni apámékkal. Végigbe-

széltek egy-egy üzletet sok szempontból, és noha apám néhány dologban nem értett vele egyet,

főleg amik súrolták a tisztesség határát, komolyabb nézeteltérésük nem volt. A férjeddel kapcso-

latos aggasztó dolog nem is annyira üzleti vonatkozású – nézett most komolyan Évára Paolo.

– Folytasd – mondta hidegen Éva.

– Szóval, a férjed a múltkori kintlétekor, szóval megismerkedett valakivel. Illetve felszedett

egy tangótáncosnőt. Sajnos épp apám vitte el a társaságukat egy jó nevű éjszakai lokálba. A fér-

jed a műsor után ragaszkodott ahhoz, hogy az asztalukhoz hívják a táncosnőt. Apám szerint a fér-

jedet szinte megbabonázta a nő, mert másnap, sőt harmadnap is vissza kellett menni vele a mula-

tóba. Apám másnap nem, csak két napra rá kísérte el a társaságot megint. Nem tetszett neki a do-

log. Rád gondolt, a feleségre, aki hazavárod ezt az embert. Meg is mondta a férjednek, hogy bár

nincs joga beleszólni az életetekbe, mégis úgy érzi, nem tűrheti szótlanul, hogy gyerekkori barátai

lányának a férje a szeme láttára lépjen félre. Állítólag a férjed erre nagyot nevetett és próbálta

megnyugtatni apámat, hogy van már ebben gyakorlata. Sőt nagyon is! Apám világosan meg-

mondta neki, hogy ő ehhez nem asszisztál. Feldúlta a férjednek az a hideg hozzáállása, amitől

nyilvánvaló lett számára, hogy ez nem egy sima egyszeri félrelépés, hanem Miklós életformája.

Nekem ennek ellenére semmit nem szólt minderről, de ez végül is érthető. – Paolo most már

számított valamiféle reakcióra, de Éva továbbra is hallgatott.

– Az ügybe akkor merültem nyakig, amikor körülbelül négy hónappal ezelőtt, november kö-

zepén már karácsonyra érkeztem haza az Andokból. Egyik délután csöngettek nálunk és egy fi-

nom külsejű nőt vezetett be a házvezetőnk. Nekem fogalmam sem volt, ki lehet ez a nő, annyi

volt csak világos, hogy állapotos, sőt nagy hasáról arra következtettem, mindennapos lehet már.

Apámat kereste, de ő nem volt otthon. Kérdeztem, én tudok-e segíteni valamiben. A nő kertelés

nélkül elmondta, hogy tanúskodásra szeretné apámat felkérni. Elmesélte, hogy az év elején össze-

51

ismerkedett egy magyar férfival, és itt megadta a férjed nevét, akitől állapotos lett. – Paolo itt

megállt és megfogta Éva kezét.

Éva hidegen, sőt teljesen mereven hallgatta már jó néhány perce az egészet. Már ott megszé-

dült, amikor Paolo a lokálbeli jelentből elismételte férje undorító szavait.

Paolo tudta, nem szabad most megrekesztenie a történetet, minél előbb tud meg Éva mindent,

annál jobb. Így is, úgy is sokkolni fogja, de muszáj, hogy a nő minden részletet megismerjen. Ez

az egész már túlment egy egyszerű házasságtörési sztorin.

– Sajnálom Éva, nagyon sajnálom – Paolo továbbra is kezében tartotta Éva kezét és így foly-

tatta –, szóval, mint számomra kiderült, a nő beszélt a férjeddel telefonon többször is, és elmond-

ta neki, hogy gyereket vár. A férjed kinevette, és azt mondta, ki tudja, ki lehet az apa? A nő ra-

gaszkodott hozzá, hogy ő az apa. A férjed állítólag nemigen törődött az egésszel mindaddig, amíg

nem kapott egy hivatalos levelet egy ottani ügyvédtől, miszerint a nő apasági pert fog indítani, ha

a férjed továbbra sem hajlandó aláírni egy havi fix összegű anyagi támogatásról szóló szerződést.

A férjed persze erről hallani sem akart. A kilátásban lévő peranyaghoz gyűjtötte most a nő a ta-

núkat, és apámat is erre szerette volna felkérni. Apám nyilvánvalóan nagy dilemmában volt. Sze-

retett volna segíteni a nőnek, mert nem tudott szabadulni a férjed bicskanyitogató hozzáállásának

az emlékétől. Ugyanakkor a kilátásban lévő üzleti lehetőségek miatt a Miklóssal sem akart szakí-

tani. Viszont ha belekeveredik, akkor kénytelen veled is kapcsolatba lépni és tájékoztatni arról,

ami történt. Áthidaló megoldásként megkérte az egyik barátját, aki szintén ott volt akkor este,

hogy az ő kedvéért, vállalja el ő a tanúságot, és reméli, majd viszonozhatja ezt a nagylelkű gesz-

tust valamikor. A barátja belement. Noha apám távolról sem érezte jól magát ebben az egész

ügyben, mégis úgy érezte, legalább egy kis időt nyert, és valahogy talán megoldódik majd ez is.

Természetesen azon is gondolkodott, hogyan és miként lenne célszerű veled minderről beszélnie,

illetve egyáltalán, beszéljen-e veled. Hidd el, nehéz dilemma volt az egész családunknak. – Paolo

megállt egy picit, hátha mégis túl gyors és túl sok Évának egyszerre. De Éva még mindig nem

szólt és nem kérdezett semmit. – A férjed viselkedése végtelenül taszító volt. Szóval, néhány hét

múlva apámnak ez a barátja jelentkezett, hogy ne haragudjon, mégsem vállalja. Azóta beszélt a

nő ügyvédjével a saját ügyvédje, és kiderült, hogy a férjed megfenyegette a nőt és mindenkit, aki

„annak a ribancnak segít”, így már semmi kedve nem volt magára rántani egy őrült haragját.

Apám átadta az ügyet a saját ügyvédének azzal a megbízással, hogy találjon olyan megoldást,

amivel segíthet annak a szerencsétlen nőnek, de mégis elfogadható a férjed számára is. Nos, ilyen

megoldás nem létezik. A férjed képtelen bármilyen kompromisszumra. Már apámat is megfenye-

gette, hogy tönkreteszi a jó hírét és nem fog az eszközökben válogatni. Ekkor jött el az a pont,

amikor én magam hívtam őt fel telefonon.

Éva rábámult a férfira.

– Te beszéltél valaha Miklóssal? Mikor?

– Körülbelül két hónapja. Addigra megszületett a baba. Közöltem vele, a nő most már nem tá-

gít, és apasági pert indít. A hírek hallatán a férjed durván felnevetett és azt mondta, ne örüljünk

túl korán. Én próbáltam elmagyarázni neki, hogy nekünk semmiféle örömünk nem telik az egész-

ben és nem érdekünk, hogy ő rosszul járjon. Lelkiismeretünk azonban nem engedi, hogy egy ár-

tatlan gyermek ne tudja meg, ki az apja, egy férfi megúszhassa a felelősséget, és hogy a gyerek

pénz nélkül, árván nőjön fel. Nem akarom részletezni a köztünk elhangzottakat, Éva, lényeg, a

férjed elég durván felszólított, hogy vonjam ki magam az ügyből, mert különben én is a többi ri-

bancvédelmező sorsára jutok majd.

– Ennyi? – ennél értelmesebbet nem tudott kérdezni pillanatnyilag Éva.

– Nem. Nem ennyi. Ma délutánig még ennyi lett volna. De most már van más is. Emiatt hívott

Theo az előbb. – Most Paolo is rágyújtott egy cigarettára. Éva, ha lehet, még hidegebbnek érezte

magát, az egész testét, most már úgy érezte, a csontokig meg van dermedve. Már nem kérdezett

semmit, csak meredt rezzenéstelenül a férfira.

– Éva, Buenos Airesben tegnap éjjel meggyilkoltak egy nőt és egy csecsemőt. A nő azonos a

táncosnővel és a csecsemő pedig a férjed valószínűsíthető gyerekével. Sajnálom. – Paolo várt egy

picit, hogy egyáltalán érdemes-e tovább beszélnie, vajon Éva képes-e még őt követni.

52

Éva egy jó ideig egyáltalán nem reagált.

– Paolo, kérlek kísérj ki a mosdóba. Azt hiszem, hányni fogok. – És már ugrott is fel az asztal-

tól. Ez volt az első életjelenség, mióta Paolo belefogott a történetbe.

Éva sápadtan jött ki a mosdóból.

– Paolo, mindent tudok?

– Igen. Mindent tudsz, amit én tudok. Már kihallgatták a férjedet, de egyelőre elengedték. Vért

is vettek tőle, úgyhogy hamarosan kiderül, övé volt-e a meghalt csecsemő.

– Miklós ölte meg őket?

– Úristen, Éva, nem tudom! Senki nem állít egyelőre ilyet. És azt javaslom, te se tedd!

– Nekem nincs is szükségem találgatásra! Én tudom, hogy az a mocsok képes lenne rá! Aki ar-

ra képes, hogy élve eltemesse a saját feleségét, annak semmi megszabadulni egy ismeretlen nőtől

és csecsemőjétől!

Éva végre kiengedte az első érzelmi árhullámot.

Szó nélkül kapta a kabátját és kiviharzott a kávézóból. Paolo gyorsan az asztalra dobott jó pár

ezrest, remélve, hogy fedezi a számlájukat, és Éva után rohant.

Éva nem ment messze. Az utca túloldalán álló kis parkban egy nagy platánfa alatt állt. Egyszer

csak két kezét oldalra kinyújtotta és vadul körbe-körbe kezdett forogni. Paolo egy másodpercre

megrémült. De rögtön rájött, hogy a nő azt csinálja, amit az indiánok. Elmosolyodott. Vajon hol

tanulta ez a tündéri kis boszorkány ezt az ősi forgást? Egy valódi energiaörvénnyel az angyalok-

nak és Istennek adja át minden búját-baját. Éva az egyik lehető legszebb módon, testével, lelkével

egyszerre imádkozott.

27.

Éva szobájában találkoztak. Paolo egy üveg behűtött pezsgővel a kezében kopogott a nő ajta-

ján. Mióta visszajöttek, Éva csak feküdt az ágyon, ruhástól, és a mennyezetet bámulta. Nem sírt.

Még nem tudott. De érezte, hogy lassan megint közeledik a megváltó sírás is. Most megint der-

medt volt. Megint Miklós miatt. Talán már nem is attól a borzalmas és visszataszító történettől,

amit róla hallott. Sokkal inkább attól, amit átérzett, hogy kinek a karmai között is élt eddig és ki-

től, mitől menekült most meg. Miklós egy olyan kígyó volt, amelyik egyszerre szorította óriáskí-

gyóként, mérgezte és tartotta bűvöletben áldozatát. Ebből a bűvöletből ébredezett most.

Az este további része csendesen telt. Nagyon sokat beszélgettek. Miklósról már nem. Paolo

felhozta szobájából a nála lévő néhány könyvét, rengeteg fotót és készülő könyvéből néhány ol-

dal kéziratot. Évát lenyűgözték az ismeretlen és megdöbbentő felfedezések, legendák. Volt egy

pillanat, amikor az suhant át a fején, hogy a Miklóssal élt élete volt a film, és most csöppent visz-

sza az igazi életébe egy nyomasztó mozizás után.

Az egész este elmondhatatlanul csodálatos volt. Éjfél után nem sokkal el kezdett esni a hó,

szép, kövér, nagy pelyhekben. Mire hajnal felé elbúcsúztak egymástól, kint már mindent elfedett

a fehérség. Mielőtt álomba szenderült, Éva úgy érezte, az ő lelkére is leesett ez a puha finomság,

befedve minden koszosat és szennyeset. Remélte, mire elolvad, már eltűnik alóla a szemét.

Furcsát álmodott. Valahol, ismeretlen helyen volt Angélával és a gyerekeivel, mintha valami

földalatti labirintusban bolyongtak volna. Eleinte maga sem tudta, hogy ő ott ismerős, de kiderült,

hogy oda tartozott és most megmutatta ottani életét. Angéla és a gyerekek nevetve csodálkoztak,

nem értették, hogy titkolta mindezt eddig? Éva mutatott nekik egy káprázatosan csillogó aranyko-

rongot, azt mondta, ez a Nap egy darabja, amit itt őriz titokban a föld alatt, amíg el nem jön az

idő, hogy felvigye az embereknek. Bemutatta nekik a saját titkos táncát, amit forgószél-táncnak

nevezett és azt állította, ilyenkor az angyalokkal társalog. Megtanította ezt mindkét gyerekének és

a lelkükre kötötte, hogy soha ne felejtsék el ezt a táncot. Ha bármi szomorúságuk lenne az élet-

ben, azonnal kezdjék ezt a forgást és az angyalok kihúzzák belőlük a bánatot.

53

Erőteljes kopogásra ébredt. Teljesen kiesett az időből, fogalma sem volt, hány óra lehet. A

szobában erős fény volt, a nap besütött a félig leeresztetett rolókon. Kiszólt, hogy ki az. Paolo

hangját hallotta, és azt, hogy itt a reggeli. Kinyitotta az ajtót és beengedte a férfit. – Valami tény-

leg durva történt velem – futott át az agyán. – Szó szerint magamra sem ismerek. Így soha nem

nyitottam volna ajtót senkinek, nemhogy egy ilyen pasinak! – Gyorsan belepillantott azért a szo-

bai kis tükörbe. Ha távol is van a tökéletestől, azért bizonyos szempontból vonzó, állapította meg

magáról. Az arca kipihent, és mintha valami beragyogta volna.

Megköszönte Paolo kedvességét, de a tejeskávén kívül nem kért semmit. Megitták együtt a

kávét aztán Éva kedvesen kitessékelte a férfit a szobából. Ő most lemegy az edzőterembe, muszáj

kiadnia magából az energiát, mondta. Találkozzanak délben a hallban.

Paolo már jó tíz perce üldögélt a hotel halljában, amikor végre Éva is felbukkant. Komoly arc-

cal, elgondolkodva lépett ki a liftből, de nyugodtnak tűnt. Ahogy végigment a hallon és a férfi fe-

lé tartott, igazi jelenség volt. Kétségtelen, ismerte el Paolo, Éva vonzereje belülről fakad, dacára

annak, hogy testileg is gyönyörű.

Egy közeli kisvendéglőbe mentek, Paolo magyaros ételt kívánt. Évának teljesen mindegy volt,

ő úgyis csak valami könnyű salátát vagy főzeléket akart ebédelni. Nem kért semmilyen alkoholt,

még egy könnyű rozét sem. Kitisztult az erős edzés hatására, mondta, és ezt az érzést nagyon sze-

rette. Cigarettáját sem hozta magával, ilyenkor nem kívánta.

– Volt egy érdekes élményem az edzés vége felé – törte meg az ételrendelést követő kis csen-

det Éva. – Tudod, egy ideje egyébként is másképp érzem edzés közben a testemet. Kifejezetten

érzem az energia áramlását. Összeállítottam magamnak egy hibrid mozgássort, ami egyvelege a

jógának, a callaneticsnek, megspékelve itt-ott egy kis dinamikusabb gyakorlattal. Ez a fajta moz-

gás sokkal inkább kiélesíti a belső érzékelésemet is, mint a sima edzőtermi mozgások.

Paolo csendben figyelte Évát. Nem bólogatott, nem is mutatta, hogy tökéletesen érti, miről be-

szél a nő. Pedig nagyon is értette.

Éva folytatta.

– Egy fa alakját vettem fel. Egyenes törzzsel álltam, lábaim egymás mellett, karjaim mintegy

lombkorona formában a fejem felett voltak. A fa, amelyik ég és föld közötti összekötőként válo-

gatás nélkül minden embert maga alá enged. Oltalmazza őket, gyümölcsöt terem, árnyékot nyújt.

Hirtelen arra éreztem késztetést, hogy két tenyeremet a koronám fölött imaalakban összekulcsol-

jam és így mint egy antenna, égi energiát hozzak le a földre – hirtelen erősen belenézett a férfi

szemébe. – Azt hiszem, megéreztem a szelét annak a dimenziónak, amiről beszéltél, Paolo. Va-

lami tisztán érezhető energia áramlott végig rajtam, nemcsak a testemen, de a lelkemen is.

Paolo épp mondott volna valamit, amikor megérkeztek a levesek. Éva megelőzte.

– Nyugtass meg, hogy nem fogok megbolondulni – fordult Éva hirtelen a férfihoz. – Néha fé-

lek ilyeneket érezni.

Paolo letette a kanalát. Átnyúlt az asztal fölött és megsimogatta Éva arcát. Éva megfogta a fér-

fi kezét és ott tartotta az arcán.

– Nem fogsz. Néha félelmetes is lehet megtapasztalni a másik valóságot, és nagyon is jól tu-

dom, miről beszélsz. De nem a megbolondulás lenne a legrosszabb, ami veled történhetne. Ha-

nem az, ha semmi nem változna az életedben – a férfi most maga elé tartotta a poharát és átnézett

a halványszínű rozén, majd ivott belőle egy kortyot, de előtte szakértő módjára beleszippantott a

bor illatába. Mintha tudatosan földi energiákkal akarná kiegyensúlyozni Évát. – Nagyon szeret-

ném, ha mielőbb átjönnél Dél-Amerikába, Éva. Az én világomban mást nevezünk őrületnek és

őrültnek. Azt hiszem, ott nagyon sok mindent megtalálnál, amit keresel.

– A te világodban? Tudod, Paolo, én a saját világomat szeretném végre megtalálni. Eddig

Miklós világában éltem, és eszem ágában sincs sem a te, sem senki más világába átigazolni.

Paolo szerencsére azonnal megértette, hogy ez nem neki és nem ellene szól. Nagyon is jól ér-

tette Éva fájdalmas útkeresését. Ahogy Évára nézett, a nő tisztán kiolvashatta szeméből az ígére-

tét: mindenben segíteni fogja.

54

28.

Utolsó délutánjukat és estéjüket töltötték együtt, mielőtt Paolónak a péntek délutáni géppel

Londonba kell utaznia.

Éva úgy érezte, nem egy hete, hanem legalább egy évszázada már, hogy elmenekült otthonról

és hozzám viharzott. Lehetetlen ugyanis, hogy egy hét alatt az ember elengedje megszokott életé-

nek minden szálát és ugyanakkor egy új élet csíráit is elültesse. Pedig Évával mindez megtörtént.

Felébredt és meglátta önmagát, élő halottként morzsolgatva a napokat Miklós mellett. Azóta szer-

tefoszlott házasságának minden illúziója. Miklós, akinek mindenét akarta adni, nemcsak a lelkét

mérgezte meg, hanem testileg is beszennyezte hosszú évek csalásaival. Ez a férfi asszonyt és gye-

reket ölt. Még akkor is, ha vérük fizikailag nem az ő kezéhez tapad. Nincs többé házassága, nincs

férje, pláne nincs társa. Ő maga gondolkodás nélkül vetette egy vadidegen férfi karjába magát és

a legbűnösebbnek kikiáltott gyönyörök közepette találkozott titkos önmagával. Most pedig együtt

van egy férfival, aki nemcsak megmentette az életét, de olyan eltemetett energiákat és érzelmeket

szabadít fel benne, amiket utoljára tizennyolc évesen érzett és remélt.

És ha mindez nem lenne elég, egy hét alatt fenekestől felborult a látható és kitapintható világ-

ba vetett hite. Kinyílt a szeme, és egy új világ kapujában találta magát. Amit még csak homályo-

san látott, az egyszerre volt csodálatos és félelmetes. De végre a kezébe vette saját életének kul-

csát.

Egész éjjel beszélgettek. Hajnal felé Éva teljesen kimerült és egyik pillanatról a másikra el-

aludt az ágyon. Paolo csak nézte az alvó Évát, és hirtelen úgy érezte, hazaérkezett. Szinte kény-

szert érzett arra, hogy papírra vesse a benne vibráló érzelmeket. A keze ügyébe akadó szállodai

jegyzettömbből tépett ki egy kis lapot és arra írt:

„Úgy érzem, régről és messziről erednek a szálak, melyek most itt összegabalyodnak.

Ahogy életemre visszatekintek, talán az nem volt egyéb, mint erre az estére való felkészülés.

Most, hogy együtt vagyok a nekem rendelt nővel, olyan magától értetődővé vált minden. Micsoda

megkönnyebbülés, hogy gondolkodnom sem kell azon, mihez kezdjek, mihez kezdjünk most. Mégis

valami félelem ólálkodik bennem… lehetséges-e valóban megkapnunk a szabadulás kulcsát ilyen

hirtelen, ilyen könnyen?”

A kis fecnit ezután gondosan összehajtogatta és bedugta a tárcájába. Lefeküdt az alvó nő mel-

lé, betakarta mindkettejüket de még sokáig ébren maradt. A megélhető boldogságnak egy pillana-

tát sem kívánta öntudatlanul tölteni.

Majdnem délelőtt tíz volt, mikor Paolo felébredt. Két kávét hozatott a szobájukba, majd Évát

finoman ébresztgetni kezdte. Amikor Éva kinyitotta a szemét és meglátta Paolót mellette állni,

kávéscsészéjével a kezében, elöntötte a leírhatatlan boldogság. Nem bánta, hogy a férfi könnyez-

ni látja. Paolo letette az éjjeliszekrényre a csészét és leült az ágy szélére. Önkéntelenül és egy

időben mozdult meg a karjuk. Ölelésük kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy egymásba olvadja-

nak. Semmilyen szorítás nem volt elég erős. Ez végképp tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy

testileg lehetetlen az a mértékű egybeolvadás, ami a léleknek minden erőfeszítés nélkül sikerül.

Éva szó nélkül szállt ki az ágyból, beletúrt a hajába és bement a fürdőszobába. Paolo félrebil-

lentett fejjel nézett utána: tíz év múlva látta magukat így, meghittségben.

A férfiból hatalmas sóhajtás szakadt fel. Most megterhelőnek érezte az időtényezőt. Máris

akarta a közös életüket, minden reggel ezt a meghittségét, ahogy elnézi asszonyát, amint ölelé-

sükből kibontakozva bemegy a fürdőbe, hogy illatosán, kívánatosan bukkanjon elő megint. Eny-

nyi, és nem több, mit ember Istentől kérhet. Maga sem tudta miért, de teljesen biztos volt abban,

hogy Éva ugyanezeket gondolja zuhanyozás közben. De a sunyi félelem, valami megmagyaráz-

hatatlan szorítás ismét a gyomrába lopakodott.

55

Az utat Pestig csendben tették meg. Paolo vezetett. Elég hamar felértek, így Paolo azt kérte,

menjenek fel Évához egy kávéra. Úgy döntött, mégis látni akarja Éva otthonát, mert amíg nem

találkoznak, el kell tudnia őt képzelni a távolból. Attól félt, ha nem látná az életterét, bezuhanna a

nő képe a légüres térbe.

Azt kérte Évától, ne vigye ki a reptérre, inkább hív egy taxit. Könnyebb így mindkettőnknek,

mondta. Éva végül is nem bánta egy cseppet sem. Nem hitte volna még néhány nappal ezelőtt,

hogy ennyire nehéz lesz ettől a férfitól búcsút vennie.

Nem kísérte ki még a taxihoz sem.

Amikor bezárult mögötte az ajtó, Éva még percekig állt a hátrahagyott férfiillatban, ízlelgetve

csókjukat. Fájdalmas volt máris nélküle, mégis nyugodt volt. Remélte, hogy Paolo mihamarabb

belenyúl a zsebébe és megtalálja a kis fürtöt, amit az utolsó pillanatban vágott le a hajából és

csúsztatott zakójának zsebébe. Azt hallotta valahol, hogy hajunk még sokáig magában hordozza

rezgéseinket, így legalább képtelen lesz Paolo kikerülni a varázsa alól, gondolta, de még most,

egyedül is belepirult kislányos tettébe. Ahogy ott állt, tekintete rátévedt a retiküljére, és eszébe

jutott, hogy még hétfőn, mindennek, új életének kezdetén, Dóritól elhozott egy fényképet Paoló-

ról, amin kávészínű bermudanadrágjában áll a tengerparton Theóval és egy kis cápát mutat fel

széles nevetéssel. Utánanyúlt, hogy máris lássa a férfit. Ahogy kinyitotta a táskáját, a fénykép

mellett egy kis papírcetlibe göngyölt valamit vett észre. Kitekerte a papírt, ami egy levél volt és

egy hajtincs volt belecsomagolva. Az üzenet a következő volt: Drága Éva, esküszöm, soha nem

gondoltam volna, hogy valaha ilyet teszek. De most nagyon jól esik! Ne nevess ki, kérlek. A haj

sokáig megőrzi még a rezgéseinket, legalább ez maradjon meg tőlem neked, amíg megint nem

találkozunk. Szeretettel: Paolo.

– Hát ilyen nincs! – tört ki a nevetés Évából. – Vagy csak a mesékben.

Ebben a percben egy üzenet érkezett a mobiljára. Paolo küldte. „Lám, a zsák megtalálta folt-

ját! Köszönöm.”

29.

Az elkövetkező napokban Éva megpróbált visszazökkenni az annyira megszokott kerékvágás-

ba, hogy képes legyen a normális hétköznapi életre. Ám legszívesebben csak ült és mélázott,

ezerszer és tízezerszer átélve és átrágva mindent: a múltat, a közelmúltat és a lehetséges jövőt.

Továbbra is értetlenül állt önmaga előtt: még mindig nem tudott elszámolni az elmúlt húsz évé-

vel. A jelen vákuum volt, abszolút nem tudott vele mit kezdeni. Egy folyamatos tükörbenézés.

Szó szerint! Naponta többször is odament öltözőasztala tükréhez, de szembenézése most teljesen

különbözött a megszokott női „ellenőrző” pásztázástól. Nem látta, mert nem is nézte sem az ar-

cát, sem arcvonásait, pláne nem a sminkjét vagy a frizuráját. Egyet látott csak, amit nézett: a

szemét. Eleinte képtelen volt akár egy percig is komolyan visszanézni tükörképére. Bármennyire

elhatározta, hogy összes önutálatát beveti – ehhez nem is kellett sokat erőlködnie – és undorodva

fog önmagára nézni, elröhögte magát.

Az első nap, körülbelül a huszadik tükörbenézéskor hasított Évába a felismerés, hogy tényleg

nincs kapcsolata önmagával. Eddig önsajnálatában addig jutott, hogy beismerte, Miklóssal soha

nem volt valójában közük egymáshoz. Miklósnak köze volt egy nőhöz és neki köze volt egy fér-

fihoz. De könyörgöm, ebből hol volt ő? Hol volt az ő lelke? És hol volt Miklós lelke? Test feszült

testnek, fizikai összeérések, találkozások voltak a hétköznapjaik, amikből egész házasságuk fel-

épült. Nem is lehetett más! Hisz ő maga is megtagadta saját lényét, a valóságát. Először csak el-

hessegette, majd elzárta, még később befalazta. De valami ébredezik benne, már pezsdült a vére,

már ki akar jönni az elzárt Éva, ő pedig ki akarja engedni.

Vajon, aki visszanéz rá a tükörből, az már a felébredt önmaga? Ön-mag-ja? Na, kezd megkat-

tanni már ő is. Pedig, és ez is csak úgy keresetlenül zúdul az agyába, vegyük a szembesülés szót:

56

szembe-sül. Hát nem tökéletesen épp ezt csinálja? Ég a pofája, ég a lelke, megégeti az érzés, amit

körül sem tud írni, ami csak elönti, miközben szembesül önvalójával.

Estére már megrettent attól, amit rendezett. Már el sem tudott mozdulni a tükör elől. Értelmet-

lenné vált minden a tükörbenézésen kívül. Képtelen volt annyi időre is elszakadni, hogy a kony-

háig elmenjen, ezért reggel óta nem evett. A személyzetet elküldte, semmi kedve nem volt vizsla-

tó tekintetek között mozogni. Nem akarta most semmiben korlátozni magát, hisz fogalma sem

volt arról, hogy mi fog történni, mit fog csinálni. Eleinte félve majd egyre növekvő izgalommal

várta, hová vezet a nap. És a holnap.

Amikor már majd összeesett az éhségtől és teste zsibbadt a görcsös póztól, legvégső akaratere-

jével kényszerítette magát, hogy elmozduljon a tükör elől. De másnap korán reggel már ismét ott

ült és bámulta a tükörképét. Még mindig nem jelentett ennél többet számára. Csak a nagyon tu-

datlanok és a megvilágosodott bölcsek mondhatják, hogy önmagukat látják a tükörben. Akiben

már megmoccant a borzalmas sejtelem, hogy életünk sokkal több, mint amit első látásra hittünk,

az már elvesztette a boldog tudatlanságot, de még nem lelte meg a tudást. Talán ez a fájdalmas

köztes állapot, az ég és föld közötti lebegés?

Összeszorított szájjal kényszerítette tükörképét, hogy nyilvánuljon meg! Valljon most már

színt, ki rejtőzik mögötte?

Aztán eljött a pillanat, amikor a kép kezdte figyelni őt.

Megfordult a helyzet. Most Éva vált passzívvá, szinte kiszolgáltatottá, és a tükörkép nézett rá

kérdőn: ki vagy te, aki bezártál engem?

E számonkérés rettenetes volt. Fájdalmasan cikázott át az önvád minden porcikáján.

A kép életre kelt! Édes istenem, hát mégis igaz?

Első reakciója ösztönös és önvédelmi volt. Felugrott a tükör elől és két nap óta először minél

messzebb akart meneküli tőle. A tükörből rábámuló ismeretlentől. A kertbe rohant. Az sem érde-

kelte, hogy tél van kint, ő pedig egy szál pongyolában didereg a teraszon. Kifejezetten jól esett a

vacogás, legalább elhihette, hogy a hidegtől fázik. Pedig a sokk okozta, hogy alig keringett a vér

az ereiben. Teljes lefagyás. Megdermedés. Semmi nem mozdult belül. Nem bírt tovább állni. Má-

zsás súlyúnak érezte magát, egy megdermedt jégtömbnek. Már nem érezte a hideget sem, eggyé

olvadt a jéggel. Szembesülésének égető kínját, a pokol tüzét kellett most kioltania.

A falnak támaszkodva lejjebb és lejjebb csúszott, majd leült a jéghideg betonra. Nem érdekel-

te, mi lesz. Már nem volt múlt és még nem volt jövő. Csak a megdermedt jelen volt, mely most

már semmilyen irányba nem volt kimozdítható. Az idővonal befagyott. Élete elérte az abszolút

nullpontot.

Hirtelen kívülről látta magát. Madártávlatból nézett egy nőt, aki egy szépen gondozott, nagy

kertben, egy hatalmas villa teraszán mozdulatlanul ül a falnak dőlve. Nézte a nőt, és ráérősen

azon lamentált, mit is gondoljon róla. Sajnálatra méltó? Irigylésre méltó? Megvetésre? Hogy és

mitől jut idáig egy ember, minden jólétében, hogy eszét vesztve, haját tépve őrjöng és nem akar

így tovább élni? Mi az a hatalom és erő, ami szembenéz ilyenkor velünk? Mi az, ami a képünkbe

ordítja, hogy gyilkos? Hiszen így csak egy halott dermed meg, csak a halottban nem lüktet az

élet!

Valaki megölte ezt a nőt.

Ebből a perspektívából megmozdul az idővonal. Szüleit nézi, vajon ők voltak-e, akik talán

még kisgyerek korában eltüntették valahogy azt a részét, aki ma a tükörből számon kérte önma-

gát. Vagy esetleg a barátai, akik oly kevésszer értették meg, akik miatt mindig másnak érezte ma-

gát, akik olyan régóta irigyelték és neki folyamatosan a világ legboldogabb asszonyát kellett el-

játszania?

Vagy esetleg a saját gyerekei! Akik születésükkel elhitették vele, hogy minden rendben van,

ez a boldogság, és másra nem is vágyott húsz éven át, mint látni azt, hogy szükségük van rá.

Vagy nyilvánvalóan Miklós volt az, aki Júdás-pénzen megvette a lelkét, megtévesztve őt a

hamis szeretettel, és azóta csak a teste vett részt az életben?

Ki ölte meg őt? Kitől kell számon kérnie az életét?

57

De már tudta a választ is, tudta már akkor, amikor megpillantotta a vacogó nőt a teraszon.

Nézte a gyilkost és az áldozatot egyszerre. A tökéletes bűntény. Látszatvilágunkban még se ha-

lott, se tettes. Most fogta fel, hogy az emberi szem már csak végállapotok érzékelésére alkalmas,

amikor az anyag tükrözi a szellem visszafordíthatatlan állapotát. Ha most képes lenne megmoz-

dulni, mondjuk megmérgezné magát, és így produkálhatna egy fizikailag is halott testet, a világ

csak akkor látná azt, amit ő innen már most tisztán lát. Azt, hogy nincs különbség a mostani ha-

lottsága és a testi halottság között. Pusztán csak a földi dimenzióban van jelentősége, ahol a két

állapotot egy rövid földi idő választja el egymástól.

Fentről világosan meglátta, hogy elérkezett az utolsó pillanatba. Abba az utolsó pillanatba,

amikor még megadatott neki a döntés lehetősége. Most, a test és lélek szétszakítottságának hatá-

rán, döntenie kellett, hogy elhantolt lényét életre kelti és szabadon engedi vagy végérvényesen

elföldeli. A kettős játszma neki eddig adatott meg. A gyilkos hidegvérrel kettészakasztott részeket

össze kell ragasztania. Vajon ki lesz az, aki most feltámad?

Éles fájdalmat érzett, ami a két talpán keresztül hasított végig a testén felfelé, egészen a fejéig,

mintha két éles kést szúrtak volna egyszerre bele. Ájulás helyett azonban hirtelen kinyitotta a

szemét. Megint itt volt a földön, önmagába zártan. Egy szempár nézett rá riadtan. A házvezetőnő-

je térdelt mellette és erősen rázta-pofozgatta. Épp ekkor érkezett meg a doktor is.

30.

Az öreg családorvos azonnali kórházba szállítást követelt, vészesen kihűlt állapotra hivatkoz-

va. De Éva megtagadta. Nevetségesnek tartotta volna, hisz egy órája még nem volt semmi baja és

most már itt volt a jó meleg ágyában.

Megpróbálta a szokásos módon kúrálni magát. Hálás volt Paolónak, hogy még nem telefonált.

Semmi kedve nem lett volna sem letagadni, sem pedig elmesélni neki a történteket. Egyelőre a

gyerekeknek sem akarta említeni, holnapra halasztotta a telefonokat. Ki tudja, mi történik, ha Ka-

tus nem hamarabb tér vissza, mint megbeszélték.

Másnap reggel továbbra is igen magas láza volt, alig egy kicsivel negyven fok alatt. Ezt már

Éva is aggasztónak vélte, ezért lázcsillapítókat vett be. Láza nem a megszokott, izzadásos láz

volt, hanem hideg és nyirkos. Egész testében remegett. Beleült egy teli kád hűvös vízbe is, de ez

sem mozdította lejjebb a magas lázértéket. Este kilenc körül, amikor továbbra sem csökkent a láz,

mégis úgy döntött, kórházba megy.

Egy hét sem telt el azóta, hogy kijött egy kórházból. Most ismét kórházban fekszik, valahol,

teljesen lényegtelen volt számára, hogy hol. Azt sem tudta, mióta. Nagyon rosszul érezte magát.

Utolsó emlékképe az volt, hogy reménytelenül fázik és vacog. Most megint remegett de most már

olyan hőség volt benne, hogy attól tartott, mindjárt meggyullad itt elevenen. Szólni akart, de nem

mozdult a szája. Megint valahogy furcsán, kissé távolból látta önmagát és az eseményeket. Meg-

magyarázhatatlan módon végtelen nagy nyugalom volt benne, ez maradt az egyetlen kristálytiszta

emlékképe arról a napról.

Vért vettek tőle. Éjfél felé kis riadalom támadt körülötte, amikor megjöttek az első eredmé-

nyek. Ettől kezdve óránként vettek vért, amit azonnal a laborba küldtek. Ő nem kérdezte, mi van,

és az orvosoknak eszükbe sem jutott, hogy konzultáljanak vele. Folyamatosan próbálták a lázát

csillapítani, egyelőre ebből állt a kezelés.

Reggelre megérkezett a részletes eredmény. A főorvos ekkor már közölte Évával a megdöb-

bentő leletet. Vérsüllyedése száztizenhét volt. Rákos szobatársáénál is rosszabb. Nyilvánvalóan

szó sincs felfázásról. Egy rejtélyes és súlyosabb kór húzódhat meg tünetei mögött, amit a

hipotermia legfeljebb hamarabb kiváltott, de nem okozott. Egyfajta víruseredetű de bakteriális

felülfertőződésre gyanakodtak, aminek következtében szinte teljes vérmérgezés lépett fel. Meg-

szűnt a szervezet méregtelenítése. Mája és veséje nem távolította el a szervezet méreganyagait.

58

Mája kitapinthatóan megnagyobbodott, a veseultrahang pedig ijesztő szivacsosságot mutatott a

jobboldali vesében.

Éva orvosi szempontból bármilyen eshetőségre felkészült. Elméletben innen kezdve a legvá-

ratlanabb és legegyénibb reakciók léphetnek fel egy szervezetben. Ez az a határ, ahol csak és ki-

zárólag a személyes, szubjektív esélyek jöhetnek számításba. E határon lép be a sors. Ki mit írt a

saját életkönyvébe. Orvoskollégái között nagy volt a riadalom. Ekkorra már én is ott voltam Éva

mellett a kórházban, sőt felhívtam a gyerekeit is telefonon, ők is velem együtt érkeztek. A gyere-

kek teljesen tanácstalanul ültek anyjuk ágyánál, és mélységes félelemben próbáltak engem kér-

dezgetni, hogy mi történhet. Bárcsak már mostani eszemmel tudtam volna nekik segíteni! De én

magam is zavarodott voltam, bár valahol, legbelül abszolút elutasítottam annak esélyét, hogy el-

veszítjük Évát.

Éva magas láza ellenére összeszedte magát és képes volt beszélni is velünk egy keveset. Főleg

a gyerekeit akarta minden áron megnyugtatni. Csak utólag mesélte, mennyire fájt neki, hogy kép-

telen volt megmagyarázni nekünk, ne aggódjunk, ő biztosan tudta, hogy meggyógyul. Arra képes

volt, hogy belássa, orvosi észérvekkel nem tud bennünket meggyőzni, az a másfajta bizonyosság

pedig, ami benne élt, szavakban nem átadható. Ez volt a legnagyobb gyötrelme, látni a gyerekek

kétségbeesését. Hogyan mondhatta volna el nekik azt az ígéretet, amit lelke mélyén kapott, hogy

ez a betegsége csak régi életének a végét jelenti, de egyben új életének a kezdetét is, melyben sok

feladat vár még rá? Csak még jobban megrémisztené őket, hisz azt hihetnék, anyjuk a végső stá-

diumban félrebeszél. Ó, pedig milyen kristálytisztán járt az agya! Még arra is képes volt, hogy

elemezze saját állapotát és megpróbálja eltárolni, memóriájába vésni gondolatait, a felbukkanó

bevillanásokat, hogy mindenre emlékezhessen majd utólag. Mint orvosnak is, felbecsülhetetlen

értékű volt saját betegsége, átélni azt, hogy a test történései mögött sokkal nagyobb erők működ-

nek közre és az orvosok pusztán az erőtlen test dolgaira hagyatkozhattak. Érthetetlen volt hirtelen

számára, hogy ha a psziché létezését elismerik, miért van az, hogy eszükbe sem jut a test folya-

matain túl igénybe venni a lélek gyógyító képességeit? Igaz, a pszichoszomatikus folyamatok hi-

vatalos elismerése is aránylag friss keletű. De ha egyszer már tanítják az egyetemen is, hogy sok

betegséget lelki okok idéznek elő, fel sem merül bennük, hogy ami elő tud idézni egy betegséget,

az esetleg meg is tudja szüntetni? És innen már tényleg nem volt túl messze Éva attól, a felisme-

réstől, hogy a szellem ereje még a lélek erejét is képes túlszárnyalni. A lélek ugyanis még a fizi-

kai dimenzióhoz tartozik, ez a psziché. Minden érzelmünk lelki. Ami e fölött vagy ezen túl van,

azt nevezzük szelleminek. Ez nem működik automatikusan, a nyomógomb itt Isten kezében van

és csak akkor, és csak annak kapcsolja be, aki kéri. Amit akkor fel tudott fogni, az az volt, hogy

gyógyulása nem fizikai síkon kezdődik, azt a teste csak lekövetni fogja. Ő már akkor tudta, hogy

meggyógyult, amikor a leletek még ennek ellenkezőjéről tanúskodtak. Lám, lám, a fizikai törté-

nések kénytelenek a tér-idő dimenzió korlátai szerint működni. Éva, noha világosan érzékelte a

jelenlétünket és olykor érthetően válaszolt is kérdéseinkre, egy másik síkon, egy másik valóság-

ban létezett. Az egyetlen, amire láthatóan ügyelt, hogy időnként, a gyerekek megnyugtatására,

életjeleket adjon magáról. Ettől eltekintve azt hihettük volna, hogy eszméletlen.

A passzív felszín alatt azonban – hogy is sejthettük volna! – lávaként hömpölyögtek Éva for-

rongó gondolatai. Amíg élek nem fogom elfelejteni, hogy Éva, utólag ezt az időszakot mozizás-

nak nevezte. Elméjében láthatóvá vált minden, mint egy színpadi kavalkád, szinte megkomponált

és harmonikus alakzatban bukkantak fel és tárultak elé a felismerések. Nem gondolkodott, hanem

csodálattal elfogadta a szeme előtt megnyilvánuló információkat. Álomképhez hasonlítható láto-

másában az egyes színek és bizonyos gondolatok kapcsolatban álltak egymással, és a gondolat-

társulásoknak megfelelően alakultak, mint egy kaleidoszkópban, rendezett és értelmezhető alak-

zatokká.

Mindez olyan volt, mint egy tanítás, mert nemcsak mindenre pontos magyarázatot kapott, de

az egyes felismerések egymásra épültek. Amint a kérdése felmerült, már meg is érkezett a válasz.

Mindent értett és mindent döbbenetesen logikusnak talált. Amit leszűkült, pusztán testi szempon-

tokat figyelembe vevő hétköznapi értelme megmagyarázhatatlan folyamatnak látott, annak ebben

a kitágult tudatállapotban éles és érthető magyarázata volt. Csak jóval később volt képes az emlé-

59

kezetében megmaradt tanítás mélyebb megértésére. Annyi azonban már akkor összeállt Éva szá-

mára is, hogy a vérmérgezés, a vére megmérgezése lényegileg az élete megmérgezését tükrözi. A

vér magát az életet szimbolizálja. A szervezet méregtelenítésének leállása az ő saját, hosszú ideje

tartó képtelenségét mutatja arra, hogy megtisztuljon és ennek megfelelő döntést hozzon. A vese,

mint kiválasztó szerv, funkcióvesztése is gyönyörű analógia, hisz húsz éve képtelen volt a salako-

sat az értékestől különválasztani. Mit várjon akkor a szerveitől? Ráadásul a vesét a spirituális or-

voslás a párkapcsolatokat tükröző szervnek tartja. Ez pedig épp befuccsolt. A májhoz olyan nega-

tív érzelmek kötődnek, mint elfojtott harag, düh, a sok lenyelt mérgelődés. Morbid vagy sem,

csodálatosnak tartotta ezt a világos tükröződést.

Amikor idáig jutott, egy újabb hihetetlen élményben volt része. Amit nemrég még teljes ki-

szolgáltatottságként élt volna meg, most önátadásnak érezte. Érezte és egyben tudta, hogy a leg-

több, amit most tehet, hogy teljes bizalommal hiszi, új élete megkezdéséhez visszakapja egészsé-

gét. Mit is mondott a legutóbbi rosszullétekor? Kinek hálás a roham végén? A tudatkontrollnak?

A sorsnak? Nem, ő azt mondta, Istennek. Ez hát az Isten! Ez a kézzelfogható erő, amelyik most

őt gyógyítja! Ez a dimenzió az Isten dimenziója, amiben másképp értünk és látunk. Létezik tehát!

Valóságossá vált, amiről eddig csak olvasott és amit csak szép emberi filozófiának tartott.

Új élete legelső és legfontosabb feladata, hogy megossza gyermekeivel mindezt a hihetetlen

értelmet, amit itt tapasztalt. Lehet-e nagyobb feladata egy anyának annál, mintsem gyermekei

szemét felnyitni egy jóval nagyobb világra, mint amit fizikai szemükkel maguktól is látnak?

Mindeközben lánya megpróbálta Miklóst telefonon elérni, de apja mobilja folyamatosan ki

volt kapcsolva. Így nem maradt más, mint ülni anyjuk ágyánál és várni.

Éva mobilját én vettem magamhoz és kikapcsolva tartottam. Mivel a gyerekek itt voltak, más

hívásával nem akartam törődni. Mit is mondhattam volna bárkinek? Sem jajgatás, sem sajnálko-

zás senkinek nem hiányzott.

Másnap reggelre két fokot visszaesett a láza.

Kora délután Éva ismét teljesen velünk volt. A gyerekeket kérdezte, ittak-e, ettek-e. Kérte

őket, menjenek el valahová, egyenek és pihenjenek. Nagy nehezen sikerült elérnie, hogy eljöjje-

nek velem egy közeli kisvendéglőbe.

Amikor visszaértünk, Éva épp a mosdóból ment vissza a szobájába. Alig hittünk a szemünk-

nek! A két gyerek annyira megörült, hogy örömükben szinte ráakaszkodtak anyjukra, azt hittem,

összeesik a súlyuk alatt. Az infúziót visszakötötték, de a következő egy óra alatt Éva gyakorlati-

lag képes volt érthetően elmagyarázni a gyerekeinek, hogy mi is történhetett és megnyugtatta

őket, hogy minden rendben lesz. Emlékeztette őket, hogy születésükkor is hihetetlen gyorsaság-

gal rázódott vissza a normális működésbe, és bármilyen kisebb betegségekor is hamar feljavult.

Mobilja iránt érdeklődött, oda kellett adnom neki. Bekapcsoltam a készüléket. Négy nem fo-

gadott hívást jelzett. Mindegyik hívás Paolótól jött. Éva elmosolyodott, arca kisimult. Ránk nézett

és megkért bennünket, hogy menjünk végre haza, pihenni szeretne. Boldogan tettünk eleget a ké-

résének.

A zárójelentés nevetségesen semmitmondó volt. Nem derült ki, mi okozta a hirtelen jött vér-

mérgezését és az sem volt világos, mitől rendeződött orvosilag indokolatlanul rövid időn belül.

Gyakorlatilag a kórházba bekerülést követő hatodik napon Éva otthon volt.

31.

Noha nem minden megrendülés nélkül fogadta a hírt Éváról Paolo, egyáltalán nem csodálko-

zott. Előbb vagy utóbb Éva sem kerülheti el a törvényszerű folyamatot: szellemi újjászületését

testileg is át kell élnie. Ha időben értesül Éva állapotáról, akkor is azt várta volna, hogy súlyos

betegségéből hamar felépül, de biztosan végigizgulta volna azt a néhány napot. Igazából őt is

meglepte, hogy valamilyen okból nem a megszokott tempóban halad az életük. Mintha egy még

60

ismeretlen esemény miatt időszűkében lennének, az „előírtaknak” azonban be kell következniük,

így hát felgyorsulni látszott minden.

Most azonban nem sok ideje volt ezeken töprengeni, túl sok munka várt rá. Tervei szerint

Londonban tölt két-három hetet, majd visszautazik Évához Pestre és utána, ki tudja. Remélte,

hogy rá tudja beszélni Évát, hogy mielőbb Argentínába menjen, ahonnan már együtt mennének

tovább Ecuadorba. A következő pár hónapot ideális lenne egymás megismerése mellett a kutatá-

sokkal tölteniük. Paolót az érzelmeiben tornádóként végigsöprő vihar rémisztette meg legjobban

ebben az általános intenzitásnövekedésben. E téren valóban tapasztalatlan volt. Még Theónál is

tapasztalatlanabb. Persze, tapasztalatlansága nem testi, hanem kapcsolati téren volt ijesztő.

Paolónak úgyszólván nem volt hétköznapi élete. Vagyis ami számára hétköznapi és megszo-

kott volt, azt bárki más egy fenekestül kifordult életnek tartott volna. Az év nagy részét legtöbb-

ször Peru és Ecuador különböző helyein töltötte, főleg ásatásokkal. Próbálta megérteni és feldol-

gozni azt az ősi tudást, ami földrajzilag egymástól távol eső népek történelmében és kultúrájában

fellelhető. Egyszerre volt régész, kutató történész és antropológus. Közben folyamatosan publi-

kált és próbált benne maradni a szakmai vérkeringésben. Ez utóbbi megkívánta tőle, hogy a kon-

ferenciákon is részt vegyen, lehetőleg előadóként. Mindezt úgy, hogy a szakma egy része bizal-

matlanul, sőt kétkedve fogadta igencsak újszerű elméleteit, emiatt állandó szélmalomharcot kel-

lett folytatnia a szakmai porondon. Csak karácsonykor és húsvét táján látogatott el a szülői házba,

de néhányszor már ez is elmaradt. Volt, hogy Theo már otthon volt, de Paolo az utolsó pillanat-

ban lemondta a hazalátogatást, mert egy következő konferencia előkészítő munkálatai lehetetlen-

né tettek számára még egy rövid szabadságot is. Paolónak nem vált ketté a munkája és a magán-

élete. Ennek ellenére össze sem lehet hasonlítani a pénzért hajtó munkamániásokkal. Paolót még

csak nem is szakmai, hanem egy sokkal magasabb szintű megszállottság hajtotta: feltérképezni az

emberi történelem vakfoltjait.

Most Londonba jött, hogy néhány jeles tudóssal és elismert szakértővel találkozzon. Az év vé-

ge felé rendeznek egy nagyszabású Amerika-konferenciát, melyen Paolo elő akart rukkolni a dél-

amerikai őstörténelemmel, ami egyben előkészítheti az utat ahhoz a szimpóziumhoz, amin Paolo

immár a magyar-sumer eredetvilágot, illetve a perui és ecuadori területen talált sumer-szkíta-hun

leleteket tárja elsőként a szakmai nyilvánosság elé. Szintén itt akart elsőként, hivatalos formában

a Móricz-féle barlangról, illetve a nagy barlangrendszerről beszélni. Élete meghatározó élménye,

a valóság, amiről a világ elképesztő módon nem volt hajlandó tudomást venni. Pedig nagyon kö-

zelgett az idő, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy a labirintusról ne csak mint történelmi kuriózum-

ról beszéljünk, hanem felfedezzük a benne őrzött arany- és kristálylemezek titkos kódját. Amikor

gyerekként elvitte őket Yuma a labirintusba, emlékeztette őket népe legendájára, hogy egy mesz-

sziről érkező napba öltözött asszonynak tárulnak majd fel a kódok. Az ősi Aranyasszonynak, a

gyógyító istennőnek. És ezen a konferencián fogja megmutatni azt a leletet, azt a kincset, aminek

egyelőre még ő is csak a fotóját látta. Az Aranyasszony elnevezésű csodálatos tiszta aranyszobrot

Nyugat-Szibériában, a manysi nép földjén találta egy angol kollégája. Független kutatások bebi-

zonyították, hogy egy sumer eredetű szoborról van szó, amit a Mezopotámia földjéről több hul-

lámban elvándorolt egyik szkíta-hun ág vitt magával, mint ereklyét. Remélte, itt Londonban ezzel

a kollégájával is tud találkozni.

Ha ezt össze tudja hozni, az élete értelmét jelentené! Nem csoda hát, ha úgy érezte, érzelmi

megbillenése a lehető legrosszabb időpontban történik. Azonban nagyon is jól megtanulta már,

hogy e látszólagos és emberi léptékkel mérten rossz egybeesést nem csak elfogadja, hanem higy-

gye is, hogy végül minden stimmelni fog. Nem volt hát nehéz félretenni agyának aggályait.

Azonban mindezek ellenére mégis nehezen birkózott meg az új érzelmi kihívással. Gyermeki

módon csodálkozott önmagára és naponta lepődött meg eddig ismeretlen érzésein, reakcióin,

gondolatain, cselekedetein. Hirtelen felfoghatatlan lett számára, hogy is nem érezte magát

féllénynek, félembernek, hogyan is nem hiányzott animája megtestesülése! Boldog lelki szegény

volt eddig, aminek most már biztosan vége. Érdekes, hogy a mindennapi értelmezésben a lelki

gazdagságot pozitívnak értékeli a világ, pedig az semmi mást nem tartalmaz, mint egy halom vá-

gyat. Ránk zuhan megannyi érzés, és azt akarjuk, hogy a másik is érezze a mi érzéseinket. Ez

61

mérhetetlen sok energiát emészt föl, hisz az emberi kapcsolat másról sem szól, mint folyamatos

félreértésekről, amik végső soron nem egyebek, mint kibillent egyenlegszámlák. Vagy mi adunk

többet, és akkor be akarjuk zsebelni a cserébe járó részt, vagy nekünk adnak többet, akkor viszont

belőlünk akarják kipréselni az adósságot. Az évek során Paolo sokat gondolt erre, és az utolsó

pillanatban mindig úgy döntött, ő inkább a lelki szegénységet választja. Emiatt nem egyszer kissé

furcsán álltak egymással szemben, Theo és Paolo. Theo, aki érthetetlen szerelemre lobbanását

majd szerelme elvesztését soha nem tudja feldolgozni, és lelke mélyén talán másra sem vágyik,

mint egy igazi társra. És Paolo, aki ilyenkor titkon kételkedett magában, vajon normális-e az,

hogy ennyire könnyen képes lemondani arról, amiért emberek, mióta világ a világ, mindent felál-

doznának?

Nos, most úgy tűnik, őt is utolérte az emberi sors.

Paolo azonban mindenki másnál jobban megtanulta, hogy egy dolog az, amit az agyunk tud, és

merőben más a szív tudása. Hiába fogja föl Isten rendelését agyával, mindig a szív e tudás próbá-

ja. Mindeddig elzárta magában szívének hangját, és most fogalma sem volt, – hogyan dönt majd

szíve, amit szinte alig ismert. Az az ismeretlen szorongás, ami a gyomrából egyre feljebb kúszott,

csak még tovább nyugtalanította e tekintetben.

32.

Éva reggel felhívta a gyerekeket a kórházból, napi programjuk iránt érdeklődött. Nem árulta el

nekik, hogy már kezében a zárójelentés, és mindjárt indul haza. Inkább arról akart megbizonyo-

sodni, hogy senki nem lesz otthon, amikor végre hazaér. Semmi másra nem vágyott, csak hogy

egyes-egyedül legyen. Azt ígérte nekik, ha bármiben segítségre lesz szüksége, azonnal szól nekik.

Így végül is nem hazudott, hisz nincs segítségre szüksége, hazamegy taxival egyedül. A kórházi

orvosnak meg természetesen azt mondta, jönnek érte. Valahol értette, hogy ilyen súlyos rosszullét

után fel sem merült senkiben, hogy már ennyi ereje van. Pedig így volt. Igazából ez az első olyan

megtapasztalása, ami igencsak kézzelfoghatóvá tette számára a transzcendens energiák fizikailag

érzékelhető erejét.

Nem sok holmija volt bent a kórházban, így semmi nehézséget nem okozott feltűnés nélkül

egyedül távoznia. A taxiból érdeklődéssel nézte az utcán az embereket, akik olyan nagy igyeke-

zettel jöttek-mentek, mintha nem lenne ennél fontosabb dolguk ezen a világon. Épp, mint ő egy

héttel ezelőtt. Száguldozott a kocsival, iszogatott a barátnőjével, pasasokkal ismerkedett és… sze-

relmes lett. Olyan nagyon természetes volt minden, az, hogy rendben mozog keze-lába, hogy

rendesen ver a szíve, hogy szervezetében minden látszólag olyan tökéletesen működik. Pedig már

akkor készülődött ez a befuccsolás. Talán ha nem nyüzsög annyira, észrevehette volna. Amikor

mindenünk működik, túl evidensnek vesszük, és eszünkbe sem jut, hogy az egészségünket érté-

keljük. Az életünket értékeljük. Amikor kilóg a nyelvünk az állandó rohanásban, amikor minden

kis piti ügyön felhúzzuk magunkat, hányan gondolunk arra, hogy milyen vékony határ választ el

bennünket az elmúlástól? Boldog ember, aki legalább egyszer az életében tényleg átérezte a köz-

hely bölcsességét, hogy minden perc ajándék!

Amikor megálltak egy piros lámpánál és a járdán két férfi durván vitatkozott, Éva annyira sze-

retett volna kiordítani nekik, hogy ha csak egy óra lenne hátra az életükből, akkor is ezt csinál-

nák? Vagy amikor egy fáradt nő jó nagyot rántott óvodásforma gyerekén, mert az nem tudott lé-

pést tartani sietős anyjával, hogy mondhatta volna el neki, hogy mi a fenének él egyáltalán, ha

nem azért, hogy minden együtt töltött percet élvezzen a kisgyerekével? Egyszer csak eljön a pil-

lanat, amikor soha többet nem fogja látni a gyermekét. Soha!

Soha. Egyáltalán, képesek vagyunk felfogni ennek a szónak a jelentését? Aligha. Az emberi

élet egész másképpen alakulna, ha csak ezt az egyetlen egy szót fel tudnánk fogni. És ebből a

szempontból édes mindegy, hogy ki miben hisz, az egyszeri és megismételhetetlen életben vagy a

reinkarnációban. Ez, aki most vagyok, soha többé már nem leszek. Ezek a gyerekeim, akik most

itt vannak velem, ebben a formában, ezekkel a gondokkal-örömökkel már soha többé nem lesz-

62

nek körülöttem. Atyaúristen, hát egyáltalán, hogy tudunk mi annyira vakon élni minden egyes

napunkon, ahogy azt tesszük?

Teste-lelke csak ujjongani tudott, hogy él. Látja a fákat, a kék eget, beszippantja a budai hegyi

levegőt, hallja a zenét. Hogy is nem vette mindezeket az ajándékokat észre?

Az előszobában letette kórházi csomagját és egy percre nekidőlt az ajtónak. Pár napja itt olvas-

ta Paolo sms-ét, amit a reptérre menet írt neki. Majd ledobta a kabátját, lerúgta lábáról a cipőt és

már szaladt is fel a hálószobájába. Bedőlt az ágyba, csak úgy, ruhástól. A zeneszekrény távirányí-

tójával elindított egy csendes zenét és lehunyta a szemét. Olyan megható volt, hogy ismét itt fek-

het az ágyában, szabályosan lélegezve, tudva, hogy este hazajönnek a gyerekek és ő addigra kipi-

henten fogja várni őket. Szép lassan elkezdett folyni a könnye. Hagyta, csak folyjon, folyjon, jöj-

jön elő a fájdalmas öröme minél mélyebbről. És jött. Felszakadt belőle ki tudja, hány év mélyé-

ről, egész élete észre nem vett valósága.

Már lement a nap, amikor kinyitotta a szemét. Kora márciusi délután volt, nem sokkal négy

után már egészen besötétedett. Lassan ébredezett, nem úgy, mint általában. Nem akart semmit si-

ettetni. Teljesen mindegy, hogy most vagy öt perc múlva megy be a fürdőszobába.

Öt perc múlva ment be. Teleengedte a kádat habos, meleg vízzel. Felhangosította a lemezját-

szót, mert nem akarta bezárni a fürdőszoba ajtaját. Egyszerre akarta hallani a zubogó vizet és a

zenét. Ki volt éhezve az élet hangjaira.

Elővette a mobilját. Meghallgatta Paolo üzenetét, majd megírt egy sms-t. Nem volt kedve be-

szélni. Még vele sem. Megírta neki, hogy hazajött, jól van, és ígérte, ír majd egy hosszabb leve-

let. Kérte, ne hívja egyelőre, nem szóban, inkább írásban szeretné elmesélni, mi és hogyan is tör-

tént. Nem tudta még, hogyan is élné át újra az egészet.

Mikor beleült a finom, habos vízbe a hatalmas kádba, rákapcsolta a masszázsprogramot. Hát-

radöntötte fejét, és abban a pillanatban jutott eszébe a férje. Teljesen hidegen hagyta, hogy Mik-

lós valószínűleg nem is értesült még a betegségéről. Éva egész egyszerűen elképzelhetetlennek

tartotta, hogy felhívja és beszámoljon Miklósnak. Miről is? Atyaisten! Tényleg, mi a fenét mon-

dana neki? Hogy épp elege lett a házasságukból, amikor egyéjszakás kalandba bonyolódott egy

olasz fiúcskával, aztán nem sokkal később leütötték, majd egy szempillantás alatt szerelmes lett,

egyébként pedig majdnem meghalt. Na de, miért kellene neki bármiről is beszámolnia annak a

mocsoknak? Nyilván nem beszél vele. Abszolút túlszaladtak a dolgok azon a határon, amikor te-

lefonon bármiről is beszélhetnének. Francba Miklóssal! Ő nem fogja gyötörni most magát. Nem

ő szart bele évek alatt a házasságukba, hát több nem telik tőle erre a férfira. Túl sokat is adott már

neki.

Üzenetet jelzett a telefon. Paolo írt: „Drága Évám! Boldog vagyok, hogy otthon vagy! Renge-

teget gondoltam rád! Megértem, hogy nem akarsz most erről diskurálni. Várom nagyon a levele-

det, és remélem, holnap már beszélősebb kedvedben leszel. Én sokat dolgozom, de haladok. Vi-

gyázz most már magadra, pihenj. És írj! Szeretettel, Paolo”

Irreális volt ez az egész. Néhány hete még azt sem tudta, hogy a világon van ez a férfi, aki

most ennyire aggódik érte. Hogy születhetnek erős kapcsok egy szempillantás alatt emberek kö-

zött? Szabad ennyire kötődnie valakihez, akit alig ismer? Nem lenne jobb máris elvarrni a szálat?

Felhívta a gyerekeket. Elárulta nekik, hogy itthon van és Katus finom vacsorát főzött estére

nekik. Mindketten nagyon megörültek, és azt mondták, máris elindulnak haza.

Régen voltak együtt így, hárman, ilyen boldogan. Úgy tűnt, a gyerekei is átérezték valameny-

nyire, mi is történt, illetve történhetett volna. Először szinte megilletődöttek voltak, egész egysze-

rűen csak örültek, hogy megint megsimogathatják szép anyjukat. Furcsa érzés szaladt át Éván.

Eddig mindig inkább azt érezte, hogy neki vannak gyerekei, de most azt érezte inkább, hogy a

gyerekeinek van anyjuk. Egy rövid időre a gyerekei szemével látta magát és az ő életükből nézett

magára, mint az o anyjukra.

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy vajon ő örült volna egy ilyen anyának? De ez most

egyáltalán nem az a fajta ijedelem volt, amivel a saját magunkról alkotott képzetünket védjük,

ami, ha sérül, az nekünk fáj. Ez most túl volt az én- és önvédelmen. Valóságosan a gyerekek

63

szemével nézett magára. De olyan rövid ideig tartott ez a megváltozott helyzetlátása, hogy értel-

mezni nem tudta, amit látott. Csak annyit fogott fel, hogy valóban létezik ez a fajta megváltozott

látás. Mégis mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy a valóság egészét látjuk, mindad-

dig, amíg a sorsunk ki nem billent ebből a kényelmes, de épp emiatt, szó szerint halálosan veszé-

lyes, bemerevedett helyzetünkből. Ha a sors ily kegyes hozzánk, és legalább egy pillanat erejéig

beenged egy másik ember világába, hogy az ő fejéből nézzünk ki, és innen nézzünk magunkra,

akkor döbbenünk rá, hogy milyen kis szelet az az életből, amit mi egésznek hiszünk. Ez persze

egyben ijesztő is, hiszen visszazökkenve saját pozíciónkba ráébredünk, hogy honnan is kiabálunk

nap mint nap: a szó szerint beszűkült létünkből. Ez nagy alázatra kényszeríti azt, aki átélte, mert

kénytelen lemondani az eddigi hamis illúzióról, mely szerint képes a dolgokat jól megítélni. Nem

vagyunk képesek még szeretteink fejével sem gondolkodni, látni, amit ők látnak, és mégis döb-

benetes erejű vehemenciával alkotunk nemcsak az emberi létre, hanem az egész kozmoszra vo-

natkozó konklúziókat. Tényleg azt hisszük, hogy ebből a beszűkült perspektívából és a csökevé-

nyes háromdimenziós tudásunkból kisakkozhatjuk Isten létezését vagy nemlétezését?

64

Térugrás

33.

Éva másnap reggel hosszú e-mailben írta meg Paolónak az elmúlt napok kálváriáját. Igyeke-

zett objektíven is érzékeltetni a betegség lefolyását, de mindenképpen szerette volna elmesélni a

férfinak a megélt élményeket is. Mérföldkő volt ez Éva életében, és ezt szívesen osztotta meg Pa-

olóval. Sokáig gondolkodott azon, hogy említést tegyen-e Miklóssal kapcsolatos aggályairól.

Bármely egyéb helyzetben eszébe sem jutott volna bevonni az ex-problematikát, mert ez ott hely-

ben megöli az új kapcsolatot. Paolo azonban épp Miklós ügye miatt utazott hozzá. Ha lehetséges,

tudni szerette volna, Miklós ügye hogy áll Buenos Airesben, és egyáltalán, a férje mikor szándé-

kozik vajon vele tudatni, hogy mi is történik. Éva most furcsállta csak igazán, hogy tavaly, ami-

kor Miklós szintén Argentínában volt, és amikor ez az egész szerencsétlen és végzetes kalandja

elkezdődött, itthon említést sem tett arról, hogy megismerkedett Cosma Andrással. Pedig Dórit is

igen jól ismeri, és jól tudja, milyen szálak fűzik össze Éva családját Kozmáékkal. Megint csak

felfordul a gyomra ettől a beteg embertől! Ha Paolo nem érzi úgy, hogy most már kénytelen bele-

avatkozni az életükbe, a mai napig sejtése sincs, mit művelt a férje és egyáltalán, mit is jelentett

számára az egész házasságuk.

Amikor a levelet küldte Paolónak, beérkezett egy levél Theodore Cosmától. Éva hirtelen fel

sem fogta, ki a csuda lehet ez, és amikor rádöbbent, hogy Paolo bátyja, hihetetlen izgalommal

kezdte olvasni:

Kedves Éva!

Üdvözlöm így ismeretlenül és a távolból. Sokat hallottam Önről mostanában Paolótól, és talán

rólam is beszélt a fivérem Önnek. Remélem, hamarosan meg is ismerhetem.

Talán furcsállja, hogy levelet írok, de természetesen értesültem a közelmúltban lezajlott beteg-

ségéről. Örülök, hogy minden ilyen szerencsésen alakult.

Tudja, az elmúlt jó húsz évben volt alkalmam sokféle ember sokféle betegségével, bajával, sor-

sával szembetalálkozni. Bár keresztény teológus vagyok, e téren sokat tanultam az itteni indián

gyógyító barátaimtól is. Sokat foglalkoztam a keleti gyógymódokkal, és természetesen Jézus gyó-

gyításaival is. A betegség, úgy tűnik, elválaszthatatlan a legtöbb ember életétől. Tudom, hogy Ön

orvos és esetleg homlokegyenest eltérő lesz a szemléletünk egészség és betegség vonatkozásában.

Életemnek egy igen nehéz szakaszában, amikor sok mindenben fordult a sorsom, hosszasan töp-

rengtem egy gondolaton. Szeretném ezt Önnek is elküldeni, és amennyiben szívesen megosztja ve-

lem a véleményét, nagy megtiszteltetésnek fogom tartani.

Íme:

„Az élet és a halál lényegéhez közelíteni akkor válik igénnyé, amikor az ember belefárad a

megszokott viselkedésbe és előítéletekbe.”

Kívánok mielőbbi tökéletes egészséget,

baráti szeretettel:

65

Theo Cosma

Ui: Úgy hallottam, kiválóan beszél angolul, ezért bátorkodtam angolul írni Önnek. Bár kielé-

gítően beszélek magyarul, egyrészt mostanában igen kevésszer beszéltem az Önök nyelvét, más-

részt az írás legalább háromszor annyi időbe telne.

Annyira meglepte a kedves levél, hogy még ott helyben megírta a választ.

Kedves Theo!

Köszönöm kedves levelét és jókívánságait. Egyáltalán nem probléma az angol nyelvű levele-

zés, sőt nekem felüdülés, olyan kevés alkalmam van mostanában használni ezt a nyelvet. Úgy-

hogy, kifejezetten örültem neki.

Hála istennek, valóban elég jól kezdem magam érezni ismét. Igazából, nem is igen volt alkal-

mam senkivel sem alaposan megbeszélni, mi is történt velem. Mint orvos, értetlenül állok a lelete-

im, a betegség lefolyása, nem kevésbé a hihetetlenül gyors gyógyulásom előtt.

Tudnia kell, hogy én, bár valóban elvégeztem az orvosi egyetemet, évek óta nem praktizáltam.

Talán a törvény értelmében már nem is vagyok orvos… mindenesetre lehetséges, hogy ez sok

szempontból előnyömre is válhatott, hiszen körülbelül tíz évvel ezelőtt komolyabban elkezdtem

foglalkozni az alternatív gyógymódokkal. Először csak azt szerettem volna, ha gyermekeim egész-

ségesebben esznek. Erősen hajt valami, hogy megértsem, mitől betegszünk meg, egyáltalán, tör-

vényszerű-e a betegség? Kifejezetten érdekesen éltem át saját betegségem alatt, hogy mennyire

csak a test létezik a modern orvostudomány számára. Szinte sajnáltam a kollégákat, ahogy küz-

denek a testemért, és még csak nem is sejtik, hogy milyen komplex folyamatok zajlottak bennem,

egyáltalán nem testi szinten. Ők nem vehették észre, hogy a folyamatok nem testi szintről indul-

nak, sőt, az csak a legvégső megnyilvánulása egy magasabb szinten lejátszódó folyamatnak. Nos,

ezért azt gondolom, nemcsak lelkileg, szakmailag is nagyon nyitottan kell közelítenem az alterna-

tív módszerek felé.

Az elküldött gondolaton még töprengek. Mindenesetre köszönöm!

Önnek is minden jót kívánok,

Éva

Csak akkor ment le a konyhába, amikor elküldte a leveleket. A gyerekek úgy döntöttek, ma

nem mennek be az egyetemre és ezzel ünneplik meg anyjuk gyógyulását. Bőséges és finom reg-

gelit készítettek, Éva nagyon meghatódott. Katustól pedig Éva kedvencét rendelték ebédre: cső-

ben sült brokkolis zöldtészta juhtúróval és szárított paradicsommal. Ma Katus is velük reggelizett,

amire mindig csak akkor kerülhetett sor, ha Miklós nem volt idehaza. Ő ugyanis elképzelhetet-

lennek tartotta, hogy a személyzettel együtt étkezzen. Éva Katusban már egy ideje nem a sze-

mélyzetet látta, hanem egy kedves erdélyi nénit, aki igazi nagymamapótló volt gyerekeinek is.

Milyen keveset is tud erről az öregasszonyról! Noha mindig kedves volt hozzá, magánéletéről

alig tudott valamit, pedig évek óta szinte velük lakott. Ma reggel szíven ütötte ez a gondolat.

Alig fejezték be a reggelit, amikor éppen én telefonáltam Évára. Abban maradtunk, hogy

amint tudok, kiveszek pár nap szabit és mellette leszek. Azt mondta, jöjjek, amikor csak tudok, ő

itthon lesz és vár.

A délelőttöt csendesen tervezte eltölteni. Mivel tudta, hogy Anna, a húga érkezik hozzá ma es-

te Berlinből. Egyeztették Katussal a bevásárlólistát és a másnapi menüt. Mivel tudta, hogy a húga

baromira le fogja fárasztani úgyis, úgy döntött, addig csak a heverészést engedélyezi magának.

Addig még a kisujját sem fogja megmozdítani. Ebéd után végiglapozott egy nemrég vásárolt

66

könyvet a méregtelenítésről. Gondolta, a neten majd utánaolvas a böjtnek is. Kedvet kapott egy

tisztességes böjttel nyitni új életfejezetét. Épp végighevert az ágyán, amikor megcsörrent a mobil-

ja. Nocsak. Paolo az. Éva meglepődött, hiszen délelőtt volt, nem várta, hogy ilyenkor telefonál.

– Hello Paolo! Hát ez meglepetés! Azt hittem, csak este hívsz.

– Szia kedves! – szólt a telefonba Paolo. Éva egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy tetszik-

e neki ez az új megszólítás, aztán úgy döntött, tetszik, legalábbis egyelőre. – Hát, én sem most

akartalak hívni. Hogy vagy?

– Jól. Mit mondjak most erre? – hökkent meg Éva, mert Paolo hangja mintha egy kicsit sürge-

tő lett volna – Megvagyok, pihenek, semmi különösebb nem történt a két órával ezelőtt elküldött

levelem óta. Már elolvastad?

– Persze, rögtön, amint megkaptam. Jó hallani a hangod. Már annyira készültem a ma esti be-

szélgetésünkre, na és főleg a mielőbbi találkozásunkra.

– És?

– Egy órája hívott anyám. Apám rosszul lett, kórházba kellett vinni. Most próbálok jegyet sze-

rezni a legközelebbi járatra.

– Hazautazol?

– Persze. Komolynak hangzik a mostani szívrohama. Sajnálom, Éva. Nem egészen a terveim

szerint alakultak a dolgok.

– Úgy látszik, neked tényleg jobban megy, ha nem tervezel, hanem hagyod a felsőbb erőket

tervezni és működni – próbált Éva felülemelkedni a lelombozó híren.

– Nocsak. Milyen gyorsan tanul a kisasszony! – hallotta most ismét Paolo megszokott évődő

hangját. – Megkérdezhetem, milyen intenzív szellemtudományi kurzusra jár?

– Ó, hogyne. A Theodore Cosma-féle kurzusra.

– Na, egy pillanat. Ezt hogy érted?

– Úgy látszik, nemcsak az én hátam mögött születnek konspirációk a Kozma családban – él-

vezte most már Éva a társalgást, elfelejtve egy pillanatra, hogy most ki tudja, mikor látja ismét a

férfit. – Theóval ma reggel óta levelezünk. Az Interneten.

Rövid csend.

– Nocsak, hát ez valóban meglepett. Üdv a családunkban, Éva! – Paolo hangja valódi megle-

petésről árulkodott.

– Tényleg, Theo elkérte az e-mail címedet, de épp egy izgalmas megbeszélésen voltam, és

utána elfelejtettem rákérdezni nála, hogy minek neki. Na persze, azt azért kitalálhattam, hogy mi-

re kell neki az e-mail cím. Na, és miről tartott előadást?

– Látom, ismered a levelezési stílusát is! – nevetett Éva – Érdekes dolgokat írt a betegségek-

ről. De mesélj inkább most magadról! Hogy alakulnak a dolgaid Londonban?

– Elég izgalmasan! Sikerült két-három olyan szaktekintéllyel is beszélnem, akikről nem is sej-

tettem, hogy szóba állnának egy magamfajta alteros tudósocskával. Jócskán lenne mit csinálnom

itt. Őszintén szólva, bosszant ez az egész. Hülyén hangzik ilyet mondani, de a lehető legrosz-

szabbkor lett rosszul az apám.

– Sajnálom. Tényleg. Szívesen segítenék, de felteszem, nem nagyon tudnék…

– De igen, Éva. Tudnál. Gyere velem Buenos Airesbe. Ez nagyban csökkentené a frusztráció-

mat, hogy épp most kell itthagynom Londont és ráadásul innen nem hozzád repülhetek. Komo-

lyan mondom.

– Paolo, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! Hogy mehetnék veled most, itt hagyva csapot-

papot? Minden olyan kusza bennem. És ez a betegség… most jó lenne, ha egy darabig nem tör-

ténne semmi velem.

– Tudom, Éva. Kérlek, mégis gondolkozz el rajta.

– Nem tudom, Paolo. Nem szeretnék semmit sem ígérni most. De jól van, gondolkodom rajta.

– Figyelj, Éva. Nem érdekel, mi racionális, mi nem. Hiányzol. Na, ez az igazság. Mióta eljöt-

tem tőled, egyfolytában az eszemben vagy. Negyvenöt éves vagyok, egész életemben azt a nőt

kerestem, aki képes megmozdítani bennem az élet utáni igazi vágyat. Ami nem pénz, nem hírnév,

67

nem tudás. És most kifejezetten mocorog bennem valami. Nem érdekel, hogy csak egy rövid ide-

je ismerjük egymást, és csak pár napot töltöttünk valójában együtt. Van más ritmus, más törvény-

szerűség, más energia is, mint amit általában ismerünk. Az az energia, ami hozzád hajtott és hajt,

nem a lineáris idővonal mentén ragadja meg a megfelelő pillanatot.

– Úristen, Paolo! Szerintem még soha senkinek nem vallottak szerelmet egy Star Trek szöveg-

könyv stílusában! Komolyan mondom, csak az a rusnya gravitáció az oka, hogy még nem száll-

tam el örömömben!

– Jaj, te! Te nő! Bárcsak beletúrhatnék most a hajadba! Bárcsak rám néznél azzal a csodálatos

zöld szemeddel! Hiányzol! Látni akarlak! Hallod?

– Na, ez a könnyített verzió – Éva szinte csicsergett a telefonba. – Nekem is hiányzol, Paolo.

Figyelj. Ma este érkezik Berlinből a húgom. Ha ismernéd, sajnálnál. Tényleg nem tudok most mit

mondani. Hívj, amint tudsz, én pedig komolyan végig fogom gondolni, hogyan tudnánk találkoz-

ni. Lehet, hogy otthon kiderül, édesapád mégis jobban lett és te visszajöhetsz Európába. Ide és

Londonba. Oké?

– Bár így lenne! Oké, akkor ebben maradunk. Vigyázz nagyon magadra, és hívlak, amint ha-

zaértem. Most rohanok, ezer dolgom van.

– Sajnálom, Paolo. Úgy érzem, az én átkozott bioritmusom ragadt rád is. Ja, Paolo! Csak még

egy fontos kérdésem lenne. Van a férjemnek bármi köze ahhoz, hogy édesapád rosszul lett?

A vonal másik végén síri csend volt egy másodpercig.

– Igen. Megfenyegette valami aláírt kötelezvénnyel az apámat, hogy ha tanúskodni mer ellene,

akkor érvényesít valamiféle jelzálogba vett követelést. Az igazság az, hogy csak anyámmal be-

széltem, ő meg abszolút nem ért ezekhez a dolgokhoz, és csak kutyafuttában mondott erről vala-

mit. Lényeg, hogy apám a férjeddel történt telefonbeszélgetés után lett rosszul.

– Jaj, Paolo, annyira sajnálom! Figyelj ide, nálam vannak Miklós kulcsai meg kódjai az irat-

tárhoz. Én bármire képes vagyok, hogy az a szemét végre visszakapja, ami már régóta kijárna ne-

ki! Tudd meg pontosan, mi ez az egész, és kitalálunk valamit. Én nem fogom engedni, hogy meg-

zsarolja édesapádat.

– Éva, drága vagy, de nem hiszem, hogy bármibe bele akarnálak rángatni ezzel kapcsolatban.

De hálásan köszönöm, hogy gondolkodás nélkül mellénk álltál. Majd beszélünk, jó? Hamarosan

hívlak. Vigyázz magadra!

Ahogy letette a telefont, máris hiányzott neki a férfi. Rossz érzés volt Paolót még messzebb

tudnia magától.

34.

Nem is hitte volna, hogy ennyire felzaklatja Paolo hívása. Végül is, mindegy, hogy

asztronyelven, de szerelmet vallott!

Miklóst azonban legszívesebben megfojtotta volna. Vagy megmérgezi. Milyen alávaló egy

szemét patkány! És ezzel a nyavalyással osztotta meg az ágyát annyi évig? Ennek szült gyereke-

ket? Elhányja magát mindjárt. Ezt még a gyerekeknek sem mondhatja meg! Mégsem utáltathatja

meg velük a saját apjukat! Na nem Miklós érdekében, hanem a gyerekeitől nem veheti el ily mó-

don az apjukat. Szegénykéim! Hát ez jutott nektek? Egy patkány, egy féreg, egy pondró! Dögölne

meg!

Fel sem fogta, miket gondol magában. Bár a hálóban nem szokott cigarettázni, és a betegsége

óta nem is gyújtott rá, most úgy érezte, mindjárt megőrül, ha nem szívhat el egy szál cigit. Lero-

hant a konyhába, és a fiókból elő is kotort egy felbontott dobozzal.

Épp engem akart hívni, amikor megszólalt a telefonja, mivel épp én hívtam őt. Nem igazán

tudtam, hogy fogja fogadni a hírt, miszerint Dóri nénivel együtt holnap este érkezünk. Pár perccel

azelőtt hívott fel Dóri néni, hogy a bátyja, Bandi bácsi nagyon rosszul lett Argentínában, és kérte,

hogy mielőbb üljön repülőre. Ők fizetik a repülőjegyet, engem kért meg Dóri, hogy foglaljam le a

68

legközelebbi járatra a helyét. Holnaputánra szereztünk neki jegyet, és akkor kitalálta, hogy előtte

nap akar felutazni Pestre és egyúttal Évát is meglátogatja, mielőtt elutazik.

– Hát már vártam valami ilyesmit – fakadt ki Éva. – Legalább két napja már túl nyugodt az

életem! Persze logikus, hogy Dóri így szervezte, csak valószínűleg én nem vagyok a legjobb

passzban. Ki érti miért?

Hagytam, hadd dühöngjön egy kicsit.

– Persze, gyertek csak. Neked kifejezetten örülök. De nem találod ki, hogy ki érkezik szintén

ma este?

– De igen. Anna.

– Ezt én mondtam neked? De hisz engem is csak nemrég értesített.

– Felhívott tegnapelőtt és hülyeségeket kérdezgetett Paolóról. Hihetetlen, komolyan, hogy

mindenről tudnia kell! Valami régi barátnőjét emlegette, aki látott minket akkor… semmiképpen

nem akartalak idegesíteni ezzel, ezért nem szóltam róla. Na jó, akkor holnap. És nyugi le! Nem

éri meg sem Dóri, sem Anna, hogy felizgasd magad.

Éva úgy döntött, megpróbálja elfelejteni a bosszúságát. Felment az emeletre és leült a számí-

tógép elé. Próbált az Interneten találni valami használható méregtelenítési tanácsot. Csak meg-

szokásból kinyitotta a levelező programot és legnagyobb meglepetésére már egy újabb levél várta

Theótól. Hát ez tempó!

Igen szívem szerint valónak tartom gondolatait a betegségéről. Ha esetleg késztetést érezne

arra, hogy leírja, mit is érzett, milyen gondolatai voltak a betegség során vagy utána, kérem, ne

kíméljen és küldje el nekem, ha úgy gondolja, megosztható. Mint említettem, magam is foglalko-

zom ősi gyógymódokkal és az őserdőben nem egyszer nyílt alkalmam kipróbálni a tudásomat.

Egyelőre még élek, és élnek azok is, akiknek segíteni tudtam.

Ezen kívül kevés szabadidőmet rendszerint az emberi élet értelméről való kilátástalan töpren-

géssel töltöm, tehát megadóan alávetem magam minden efféle eszmecserének!

Hadd reagáljak a velem megosztott gondolataira egy rövid buddhista gondolattal:

„Mielőtt az ember rálép a gyógyulás és megszabadulás útjára, meg kell tapasztalnia a fájdal-

mat és az elégedetlenséget.„

Mit gondol Ön erről?

Ui: mellékelek egy fotót. Hallott már az Aranyasszonyról? A fotón lévő aranyszoborról annyit,

legalább 5 ezer éves, egy nemzetközi régészcsoport sumer eredetűnek mondja és egyértelműen a

magyarokhoz eredezteti. Így áll a publikációban, hogy magyar lelet! Nyugat-Szibériában találták

ráadásul, hát nem akárhogy jutottak ők is a helyes nyomvonalon a helyes eredethez. Az aranyasz-

szonyok a magyar ősi hitvilágban a női teremtő és gyógyító princípiumot képviselték. Ilyen

aranyasszony volt Tündér Ilona vagy Deédes, Atilla király húga. Jóval többek voltak a javas-

vagy füvesasszonyoknál, a gyógyítás mellett akár uralkodói, hadvezéri feladatokat is elláthattak.

Nem földi dolgokkal, hanem az Úristen erejével gyógyítottak.

Éva végigheveredett az ágyán, bekapcsolt egy meditációs zenét. A gondolatok eleinte csak

úgy kavarogtak a fejében. Aztán elaludhatott, és csodás álma volt. Egy gyönyörű asszony elma-

gyarázta neki, hogyan működött benne Isten energiája a betegsége alatt. Rezgésekről, frekvenci-

ákról beszélt, amit a régiek egyszerűen erőnek hívtak.

Éva úgy ébredt, hogy az álom még folytatódott. A testében érezte az asszony minden szavát,

belevésődtek minden porcikájába. Mielőtt elbúcsúzott tőle az álombeli asszony, ezt mondta: ha

hiszel, a teremtő erő, a gyógyító energia veled marad. A szív a titka az aranyasszonyoknak, nem a

tudásuk.

69

Olyan frissé vált, mintha egy egész éjjelt és egy nappalt végigaludt volna. Még órákkal később

is az álom bűvöletében élt.

Az órára nézett. Jócskán előrehaladt az idő, de még mindenképpen akar Theóval ma este egy-

két dologról beszélni, mielőtt megérkezne Anna. Leült a gép elé.

Nyilvánvaló, hogy nehezen tudom tartani az Ön tempóját!

„Az élet és a halál lényegéhez közelíteni akkor válik igénnyé, amikor az ember belefárad a

megszokott viselkedésbe és előítéletekbe.”

Szíven ütött a legnyilvánvalóbb értelme. Az időbeliség jelentősége. Akkor – amikor. Igen, ér-

zem, ez a betegségem nem jöhetett volna sem előbb, sem később. Tökéletes időpontban jött. Iga-

zából ki kellene javítanom pongyola szóhasználatomat, mivel ma már tudom, a betegség nem

„jön”, ahogy mi azt gondolni szeretnénk. Tehát, a betegségem valóban akkor öltött formát, ami-

kor belefáradtam a megszokott viselkedésbe és gondolkodásba.

Angéla, a legjobb barátnőm a tanúm rá, mennyire így volt! A döbbenetes az, hogy csupán pár

nappal, vagy talán egy héttel a betegségem előtt mondtam ki először azt, hogy elegem van az ed-

digi életemből. Valóban végtelenül fáradt voltam. De ez nem egyszerű fáradtág volt, hanem, sok-

kal inkább annak érzete, hogy egy olyan terhet cipelek, amit alapvetően nem kellene tovább ci-

pelnem. Az a sejtésem, hogy a hosszú évek alatt, mivel tudatosan elhárítottam a szembenézést a

valósággal, úgy oldottam meg az állandó rosszérzésemet, hogy lenyeltem a mérgeimet. Lelkileg

voltam képtelen az értékest az értéktelentől elválasztani. Lám, milyen csodálatos, a májam, mint a

folyamatos szortírozó, kiválasztó és méregtelenítő szerv, mely felelős azért, hogy az értékes anya-

gokat szétválassza a mérgezőktől, csődöt is mondott, leállt. Ugyanígy a másik kiválasztó szervem,

a vesém. Theo, ezekbe én beleborzongtam! Még a kórházban váltak előttem világossá ezek a gon-

dolatok. Tudja, szinte félnék bárki másnak olyat mondani, hogy életem legnagyobb élménye volt

ez a betegség, mert bolondok házába zárnának. Pedig így van! Egy olyan világ nyílt meg előttem,

melynek létezéséről már annyit olvastam, de soha nem gondoltam bele, hogy talán ez valóban lé-

tezik is. Már ott a kórházban megértettem, miért kellett, hogy ez a betegség megtörténjem velem,

és azt is értem, hogy nem betegedhettem meg bármiben. Ez a mérgezési állapot már hosszú évek

óta fennállt lelki-szellemi szinten, és most ért el a testi szintig. Íme, a nyilvánvaló bizonyosság

számomra, hogy a betegségek nem csak úgy ránk törnek. Szinte eretnek gondolatok a jelenlegi

orvosi szemléletben!

Theo, a másik „leckét” még emésztem. De mondja, miért épp egy buddhista idézetet küld?

Lement a konyhába egy kis gyümölcsért, bekapcsolta a tévét, de pár perc múlva kis is nyomta.

Idegesítőnek és zajosnak találta most. Csak úgy lézengett a nappaliban, ki-kinézett a kertre… és

az álombeli aranyasszony szavain töprengett. Majd visszaült a gép elé. Lehetetlen, hogy Theo

esetleg máris írt, de valamiért mégis reménykedett. Nagyon jó volt megosztania tipródásait egy

ismeretlennel, aki mégis valahogy közel került hozzá e pár levéllel is. Paolo pedig mindennél szo-

rosabb kapocs volt kettejük között.

Egy újabb levél várta! Izgatottan nyitotta ki:

Ne gondolja, hogy mindig így ömlenek belőlem a többoldalas levelek. A mai nap különösen

nyugalmas. Itt ülök még Quitóban, késő este indul a gépem haza, Buenos Airesbe. Mint tudja,

apánk kórházba került. Addig már semmi különösebb dolgom nincs, úgyhogy örülök az Ön kiváló

társaságának! Sejtettem én, hogy nem lehet akármilyen az a hölgy, akiért Paolo Kozma jégszíve

olvadozni kezdett (remélem nem árultam el nagy titkot Önnek!)

70

Íme a „magyarázkodásom” a buddhista bölcsességre: nekem Jézus Krisztus a személyes Meg-

váltóm, ahogy azt a kereszténység legklasszikusabban tanítja is. Őhozzá imádkozom, élő kapcso-

latom van vele.

Azonban Krisztus állandó közelsége miatt én nem félek kinyitni az agyamat és szívemet, hogy

megismerjem az emberiség évezredes bölcsességét, hitét. Amit a vak, vagy írhatnám vakbuzgó

vallásosak különbségekként látnak, az csak a jéghegy csúcsa. Aki képes a dolgok valós mélységé-

ig lelátni, az tudja, hogy sok nagy tanító ugyanazt tanította, mint Krisztus urunk. Krisztus egyéb-

ként sem tanítóként jött. Egyértelmű célja volt, ami ráadásul olyan cél és küldetés, amit a többi

tanító nem cselekedhetett meg: Isten kegyelmét hozta el nekünk. Ez a megváltás. Hogy ez mit je-

lent? Volt idő Krisztus előtt és Krisztus után. Ezt rögzíti még a dátumozásunk is. Nagy vízválasz-

tó! Ha úgy tetszik, a föld energiái, erőtere más volt Krisztus előtt és más azóta. Új korszak kezdő-

dött vele, a kegyelem korszaka. Krisztus tanítása nem a tudás tárháza. Főleg példákon keresztül

tanított és csak az alapokat, ha úgy tetszik. Miért? Azt mondta: ha a földiekről szólok és nem hi-

szitek, hogyan hinnétek, ha a mennyeiekről szólnék? Még nem tudjátok elhordozni, megérteni.

De! És itt jön a legfontosabb üzenete, ajándéka, amit egész egyszerűen kihagy dogmarendszeré-

ből az egyház: a Szentlélek pedig elvezet a teljes igazságra!

Isten szédítő ismerete és bölcsessége nincs az emberekre ömlesztve. Jézusnak több esze volt,

már bocsánat, mint a mai nagy „guruknak”. Azt a tudást nekünk kell akarnunk, és ezt egyetlen

illetékestől kérhetjük: Istentől. A Szentlélek elvezet a teljes igazságra. A keresztényeket ugyan ki-

veri a víz az ezoteria szótól, Isten bölcsességénél nincs ezoterikusabb. Mi is az ezoteria? Belső,

beavatott kör részére történő kinyilatkozás. Nem mindenki számára. Nem az a valódi ezoteria,

amit a naponta megjelenő népszerű és populista „ezoterikus” folyóiratok orrvérzésig magyaráz-

nak! Hisz ha ennyire mindenkinek hozzáférhető, akkor az már rég nem ezoterikus. Nem, Isten igé-

je, személyes tanítása annak szól, aki elkéri tőle, személyesen! Itt nincs szó semmiféle álszent de-

mokratikus esélyegyenlőségről! Aki süket akar maradni, Isten megengedi neki. Senkit nem kény-

szerít semmire.

Nos, visszatérve kérdőre vonására: nincs semmi racionális érvem a buddhista bölcselet idézé-

sére. Tetszenek ezek a bölcsességek, hasznosak. A keleti tanok és Krisztus igéi nem ellentmondá-

sosak, álságos őket szembeállítani. Más erejük van. Tudja, érdekes, hogy a keleti bölcsességek

általában soha nem váltanak ki olyan heves reakciókat, mintha valaki Jézussal példálódzik. Jézus

ugyanis nem a „jó” embert idealizálja, nem a földi dolgokra koncentrál. Nem az a végső célunk,

hogy itt a földön rendezzük be a földi paradicsomot. Ezek kemény dolgok. Azt mondja, mit ér, ha

földi értelemben jó is vagy, de bezárod magad a Teremtő előtt? Ez bizony jó nagy béka, kevesen

kívánják lenyelni. Ezért aztán óvatos duhajként a lágyabb bölcsességekkel próbálkozom. Hát

ilyen profán oka van, Éva.

Nagyon tetszett Évának Theo stílusa. Fantasztikusak ezek a Kozmák. Úgy érezte magát, mint

egy intenzív kurzuson, annyi minden újat hallott mindkettőjüktől az elmúlt napokban. Egyre na-

gyobb kedvet érzett magában ahhoz, hogy komolyabban utánanézzen ezeknek a kérdéseknek.

Történelem, filozófia, természetgyógyászat, vallások. Elhatározta, a Bibliát is előveszi. Legszíve-

sebben már most azonnal nekilátott volna az olvasásnak!

De most csak pár sort írt válaszként. Nem akarta elkapkodni a Theóval való izgalmas eszme-

cserét. Azt találta ki, hogy térjenek át csevegő módba. Egy hirtelen jött gondolattal Annával kap-

csolatos aggályait akarta gyorsan megkonzultálni Theóval.

Amíg várta, hogy Theo bejelentkezzen a csevegőprogramba, elgondolkodott, miért is fél a ma

esti találkozástól?

Anna egy amerikai keresztény misszionáriushoz ment feleségül tíz évvel ezelőtt és azóta négy

gyerekük született. A férje, Shaun, akkoriban Magyarországon szolgált, aztán Albániába mentek,

most pedig Berlinben élnek.

Éva soha nem bírta elviselni Anna vakbuzgó vallásosságát. Legalábbis Éva álságosnak találta,

hogy húga soha egyetlen egy kérdést nem tett fel magának Isten keresése közben. Nem értette,

hogy találhat meg bárki valakit, akit soha nem is keresett. Anna világ életében azt találta normá-

71

lisnak, hogy gyerekkori neveltetésének megfelelően eljárjon a templomba, amikor elérkezett az

idő, bérmálkodjon, szüleivel, tanáraival tisztelettudó legyen, a világ felé mindig olyan arcot mu-

tasson, amit a világ éppen látni akar. Sehol az ember ösztönös lázadása Isten ellen, a kamasz lá-

zadása a szülővel szemben. Anna anyjuk szülőcsatornájából egyenesen a vallás puha védelmébe

csöppent. Ahogy soha nem volt evési problémája, azt nyelte, amit adtak neki, ugyanígy kérdés és

ellenállás nélkül nyeli ma is az elé tálalt gondolatokat. Persze nincs ebben semmi rendkívüli,

könnyebb a legkisebb ellenállás irányába haladni.

Pár alkalommal még bibliaórára is elment Annáékkal, mert őszintén szeretett volna választ

kapni némely kérdésére. Vett magának egy szép bőrkötésű Újszövetséget is. Nem szerette az

ószövetségi részt, de nem is értette, miért kellene neki keresztényként a zsidók vallási könyvével

foglalkoznia.

Egyszer a kezébe került valahogy egy érdekes könyv az óegyiptomi vallásokról. A híres

egyiptomi Halottak Könyve megdöbbentette.

Egy voltam és lettem három.

Atum-Ra-Ptah: három egyben.

Isten az egyetlen és egyedüli, senki és semmi más

Nem létezik mellette,

Isten az egyetlen, az Egy, aki mindent megalkotott.

Isten a Lélek, a Lelkek lelke. Az Isteni Lélek.

Isten a kezdetből van és kezdettől fogva létezik.

Isten minden más létező előtt létezett…

Isten az Igazság és Isten arra alapozta meg a Földet.

Isten életet ad férfinak és nőnek azáltal, hogy az életet leheli orrlyukaikba.

Isten teremt, de őt soha nem teremtették.

Isten állandó, nem növekszik, nem csökken.

Isten a teremtője mindannak, ami ebben a világban van, és ami volt és ami lesz.

Isten nem Elme, hanem az elme oka.

Isten nem Szellem, hanem a szellem oka.

Isten nem Fény, hanem a fény oka.

A Napkorong az Ő szimbóluma.

Az nem vitatott, hogy ez az írás sok ezer évvel a mózesi könyvek előtt íródott. Szöget ütött a

fejében, hogy miért terjedt el a világon, hogy először és kizárólag a zsidók kapták az egy istenről

szóló kinyilatkoztatást? Akkoriban, még a kétkedős időszakában, talán bármibe szívesen belekö-

tött volna, élvezte a parázs vitákat. Azóta tudta, ez normális, amikor az ember belülről már érzi,

hogy előbb-utóbb rá fog kényszerülni eddigi hitelveinek felülvizsgálatára.

Szóval, elvitte magával az idézetet egy ilyen bibliaórára, hogy felolvassa.

Éva kérdése egyszerű volt: ehhez képest mennyiben más a „zsidók istene” és mennyiben új a

keresztényeknek a János evangéliuma? Hogy merészeli az emberiség a Mózesnek adatott kinyi-

latkoztatást a legelsőként elfogadni és a korábbi vallásokat, hitet pogányságnak, természet-

imádásnak, együgyű vallási kultusznak, pláne, mint az egyiptomit, sokistenhitnek tartani? Ez

túlmegy félreértelmezésnél, ez bűn! Ez maga a Kész átverés show!

Nemhogy nem kapott magyarázatot, de a beszélgetés elég botrányosan ért véget. Akkor még

nem tudta, hogy vannak bizonyos tabu témák és tabu kérdések ebben a világban is. A legáltaláno-

sabb nézet a keresztények között az, hogy a biblia minden egyes szava megingathatatlan, mivel

Isten kinyilatkoztatása. Ha ott az áll, hogy először ott és úgy nyilatkoztatta ki magát, akkor ezt

senki ne kérdőjelezze meg. Még egy eredeti ősi papirusszal a kezében sem.

Hm, gondolta Éva, mintha egy rajtakapott férj azt mondaná a feleségének, ne a szemednek

higgy drágám, hanem inkább nekem.

72

Talán már érthető, miért tartott Éva ismét attól, hogy találkozása húgával eleve kudarcra van

ítélve. Éva élesen szembefordult az Európában tudatosan megszilárdított zsidó-keresztény hitel-

vekkel. És mi lesz most, ha kitudódik, hogy őt, az „istentagadót”, megkereste az Úr, beszél hozzá

és Éva imádkozik? Ráadásul a Paolóval töltött rövid idő alatt Évában egyre inkább megerősödött

az a meggyőződése, hogy nyugodt szívvel visszanyúlhat olyan régi forrásokhoz és gyökerekhez,

melyet a korai egyház nem tartott fontosnak beszerkeszteni a ma biblia néven ismert könyvbe.

Hogy számoljon be Annának betegsége csodálatosan misztikus, mégis oly logikus lefolyásá-

ról? Anna még az engedéllyel praktizáló természetgyógyászokat is varázslóknak hívta, és közép-

kori vehemenciával tartotta távol családját mindenféle alternatív orvoslástól.

Hová is tűnt a hajdan volt nagy gyógyító szerzetesek tudása és ereje a mai egyházakból?

Áthidalhatatlan szakadék volt eddig is közöttük, de úgy érezte, saját ébredésével ez a szakadék

egy fikarcnyit sem csökkent, sőt! Most pedig mindenre vágyott, csak éles hitvitákra nem.

Ahogy közeledett Anna érkezésének időpontja, úgy romlott Éva kedve. Senki nem volt, akivel

megbeszélhette volna belső vívódásait. Pillanatnyilag Theón és Paolón kívül senkit nem ismert,

aki előtt szívesen megnyílt volna, és aki képes lett volna rálátni abból a szellemi dimenzióból,

amire most nagy szüksége volt.

35.

Már Theo is bejelentkezett az Interneten csevegő üzemmódban. Éva kényelmesen elhelyezke-

dett, maga mellé készített közben egy csésze forró kávét.

THE-O

OK, EWWA, így jobb lesz. Jó tíz éve még utáltam az egész számítógépes világot, megfogad-

tam, sose tanulom meg, csak azért is. Borzalmasnak láttam a jövőt a gépekhez nőtt emberekkel.

Nos, ez szerintem el is jön hamarosan, hisz tényleg folynak kísérletek a számítógép és ember „ke-

resztezésére” – cyborgok – remélem, én már nem érem meg. Valóban, az ember mindenhol Isten

helyére tör… de per pillanat közel járok ahhoz, hogy imámba foglaljam Bill Gates nevét… na jó,

ez egy kis túlzás, de már el sem tudom képzelni az életem a számítógép nélkül.

EWWA

Tetszik a nick neve. Az Ó, magyarul. Esetleg a Nagy ÓH?

THE-O

EWWA

Igen, Theo, én is megszerettem ezt az egész virtuális világot. Nem telik el nap, hogy ne lennék

fenn a neten.

Milyen most az idő Quitóban? Süt a nap?

Theo, mielőtt folytatjuk, szeretném, ha megegyeznénk a tegeződésben. Angolul ez nem annyira

kritikus, de nyilván sokszor átváltunk majd magyarra, és ott borzalmasan érezném magam, ha

magázódnánk.

THE-O

Köszönöm, nagyszerű.

Borzalmasan meleg van itt. És Pesten?

EWWA

73

Itt meg maga a borzalom

…márciusi hideg nyirkosság, sötét délután, szürkeség… brrr. De szívesen lennék most a világ

melegebb felén! Mondd, ha kinézel most az ablakon, az utcára látsz? Hol laksz? A belvárosban?

THE-O

Igen. Épp a bazilikára néz az ablakom, a gép pedig épp az ablak előtt áll. Elég nagydarab em-

ber vagyok, csak egy kicsit kell kinyújtanom a nyakam, és látom a bazilika kupoláját.

EWWA

Bocsánat, szinte faggatózom… de tudod, Theo, még mindig csodásnak tartom, két ember a vi-

lág kétfélén egyidőben kommunikál, az egyik a quitói utcát, a másik meg a budai hegyeket láthat-

ja.

THE-O

Szóval, leginkább azért kerestelek Éva, mert – mint említettem már – van tapasztalatom a be-

tegségek, hogy is mondjam, megfejtésében. Mármint ahogy a legtöbb ember ezt ki is fejezi, szeret-

jük tudni, van-e valami értelme a szenvedéseinknek, betegségeinknek. A sztereotip válasz erre ál-

talában az, hogy mi értelme lehet mindezeknek? Pláne korunkban, mi sem áll távolabb a mai em-

bertől, mint bármi zavaró tényező tolerálása. Nemhogy értelmét nem látja a sors történéseinek,

de felháborítónak érzi, ha a legkisebb kényelmetlenséget el kell viselnie. Legnagyobb tévedésünk

azt hinni, bármiféle garancialevéllel születünk a világra, ami békét, boldogságot, boldogulást,

egészséget biztosít bárkinek. Szavakban persze valljuk, hogy az élethez ez is, az is, betegség is,

egészség is hozzátartozik. Ja, maximum a másik ember életéhez. De ha a mienkben kopogtat, ak-

kor azonnal megzavarodunk, jogtalannak érezzük. Miért pont velem történik mindez? Mintha ne-

künk semmi, de semmi közünk nem lenne ahhoz, ami a saját életünkben megtörténik! Komolyan

mondom, elképesztőnek tartom a mai ember feneketlen ostobaságát, amivel az egész világot, ma-

gát az emberi életet, sorsot megéli. Ez nem is megélés, hanem csupán túlélés. Elhitetjük magunk-

kal, hogy szenvedő alanyai, na persze főleg, vétlen szenvedő alanyai vagyunk annak, ami velünk

történik.

EWWA

Ide már eljutottam.

Theo, már most annyira hálás vagyok, hogy jelentkeztél és törődsz velem. Annyira meg vagyok

hatódva! Meg persze teljesen összezavarodva. Paolót sem tudom még elhinni, felfogni. Annyira

felgyorsult az életem, túl sok minden zuhant rám… És íme, kaptam egy új barátot, Quitóból! Úgy

érzem, valóban meg kell adni magamat, egyszerűen nem értem, de érzem, hogy valóban egy ná-

lam sokkal nagyobb erő, hatalom avatkozott az életembe…

THE-O

Bocs, hogy közbeszólok, de fontos Éva, hogy nem avatkozott be, Te hívtad, engedted be az éle-

tedbe… akkor is, ha csak tudattalanul…

EWWA

Igen, szóval, csak kapkodom a fejem, és egyúttal teljesen lenyűgöz mindez… Valahogy úgy ér-

zem, mintha valamiféle hullámokon ülnék, és egyre inkább nekem tetsző irányba sodródnék. Csak

annyi volt a dolgom, hogy ráfeküdjek a hullámokra… és bár rémisztő és ijesztő, ha körülnézek,

mert hatalmas hullámokat látok, amik elnyelhetnek… de ha felfelé, akkor kék eget látok, és érzem,

hogy jó felé haladok… ha ebben hiszek, akkor nyugodt vagyok.

THE-O

74

Éva, talán nem is tudod, hogy a HIT lényegét fogalmaztad meg, a legszebb módon!

Hm, nehéz mivel folytatnom. De muszáj, mert egy konkrét kérdésem van. Mit gondolsz a böjt-

ről?

EWWA

Érdekes egybeesés. Ma reggel bekapcsoltam a rádiót, és épp a közelgő tavaszra való készülő-

dés témájához kapcsolódva a böjtről esett szó a műsorban. Van egy tippem: nem véletlen, ugye?

THE-O

Ó, már micsoda profizmus! Na, komolyra fordítva a szót, szeretném tudni, mit gondolsz erről?

EWWA

Hm, mivel kezdem megismerni a világotokat – hangsúlyozom, még csak kezdem! – gondolom,

azzal most ne hozakodjak elő, hogy természetesen az egészséges életmód, a fogyókúra, a helyes

táplálkozás magába foglalja a méregtelenítést, salaktalanítást is, és így ily módon, természetesen

már kipróbáltam. Nyilván nem emiatt kérdezed.

THE-O

EWWA

OK, vannak elképzeléseim, nyilván valamicskét az emberek többsége már tud a böjtről, ez a

vallásokban benne van, a kereszténység is böjtöl például húsvét előtt…

THE-O

Éva, TE mit gondolsz?

EWWA

Jól van, jól van. Inkább címszavakban, ami eszembe jut a böjtről: lemondás, megtisztulás, el-

fordulás a világi hívságoktól…

THE-O

Szuper! Igen, igen! A böjt lényege szellemi, spirituális. A legismertebb aspektusa, a táplálékról

való lemondás, nem célja, hanem mondhatni, következménye vagy eszköze. A célja a szellemi

megtisztulás, az Istenre való teljes odafigyelés. Kiüresedés – mint például a keleti tanokban ez

szépen ki van fejtve. Ha kiüresítem magam, hagyom, hogy Isten töltsön be. Minél több a hely

bennem, annál inkább Isten tud kitölteni, vagy betölteni. A szellemi böjtöt több szinten is erősíti a

testi. Mivel nem választható szét a testi a lelkitől és szellemitől, így mindennek testi formája az

evésről illetve a test táplálásáról való időleges lemondás. Egyben segít bennünket, embereket,

hogy minél intenzívebben átéljük böjtünket. Mit mond Jézus a böjtről? Először is: „amikor pedig

te böjtölsz, kend meg a fejedet és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák,

hanem a te Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked nyil-

ván.” Mire mondta ezt? Akkoriban, a zsidó papok, farizeusok, amikor böjtöltek, ezt látványosan

tették, hogy lássák a többiek, ők milyen istenfélő jó emberek. Ez a böjt nem Istennek, hanem az

embereknek szól. Növeli a kevélységet, a különbözőség érzetét, hogy jobb vagyok, mint az, aki

nem böjtöl. Ez a böjt rosszabb, mintha falna az ember. Nemhogy közelít, de inkább eltávolít Isten-

től. Az igazi böjt alázatossá tesz bennünket: önmagunkkal szembesít. Vágyainkkal, kísértéseink-

kel, gyengeségeinkkel. Milyenek vagyunk, ha nincs meg mindenünk? Ha szükségben vagyunk?

Divatos analitikus kifejezéssel élve szembesülünk az árnyoldalunkkal. Rádöbbenünk, kiszolgálta-

tott hús-vér, esendő, gyenge emberek vagyunk, akiknek nagyon is szüksége van Isten erejére. Az-

tán pedig… hallottál már arról, hogy a világon minden rezgés?

75

EWWA

Na… témánál vagyunk rendesen. Volt ma délután egy fantasztikus álmom… az Aranyasszony-

fotó válthatta ki, amit elküldtél. Többek között ő is pont erről beszélt álmomban. Meg nyilván, ol-

vastam már azelőtt is erről.

THE-O

Hát, mélyen érinthetett valamiért az Aranyasszony…

EWWA

Úgy tűnik Sajnos, én tudom, miért… életem legnagyobb restanciája… én orvosként akartam

dolgozni, nemcsak egy papírt szerezni róla. Gyógyítani…

THE-O

Még semmi nem késő

De mit gondolsz ezekről a rezgésekről? Hogy az egész világ rezgés, olyan, hogy szilárd anyag,

pedig nincs?

EWWA

Nem tudom… ez még nem jelentkezett eddig személyes problémaként az életemben…

THE-O

Akkor itt az idő! Na félre a viccel…

Valahogy az is biztosan kevésbé volt elfogadható, amikor matematikailag bebizonyítható lett a

Föld gömbölyűsége… a fény kettős természete, miszerint hullám és részecske… a relativitás elmé-

lete.

Elismerem, egy kicsivel nehezebbnek tűnik olyan dolgokban hinni, amik ráadásul nemcsak

nem láthatóak – bár mondjuk egy átlagember vírust sem látott még soha, mégis elhiszi, hogy léte-

zik ilyen – hanem az úgynevezett hétköznapi, racionális gondolkodáson is felül állnak. Szóval, e

szerint az elmélet szerint a világban minden – de minden – rezgésekből, vagy ha úgy tetszik rez-

géshullámokból áll. Az asztal és az én gondolatom között az a különbség, hogy más hullámhosz-

szúak a rezgései. A „sűrűbb” hullám az asztal, a „ritkább” a gondolatom. Ugyanúgy rendelkez-

nek az összes hullámtulajdonsággal, mint a hang vagy fényhullámok. Frekvencia, érzékelhető tar-

tomány. S akárcsak a fény, bármi a világon lehet hullám vagy részecske is.

No de, hogy jön ez a böjthöz? Egyszerűen. Minden, amit megeszünk, különböző rezgésű.

Ugyanígy, minden, amit gondolunk, szintén különböző „tisztaságú” avagy frekvenciájú rezgés.

Minél inkább „anyagias” valami, annál „sűrűbb” a rezgése, annál durvább, keményebb. Ételek-

nél ez nyilván, ahogy tudod, az állati termékek, főleg a hús, a leganyagibb, legdurvább rezgésűek.

Az állat maga az ösztönlét, ezt a rezgéstartományt tartalmazza étel formában is. Ha nem eszünk

ilyen „nehéz” ételt, fizikailag is könnyebbnek érezzük magunkat. „Légiessé” válunk, ami már

kezd talán a felsőbb szférák rezgéseihez hasonlítani. Gondolataink, majd érzéseink is egyre tisz-

tábbá válnak. És ha már rezgésekről, hullámokról gondolkodunk, így talán érthetőbb, hogy jobb

„adó-vevő” készülékekké válhatunk az Istennel – vagy felsőbb dimenziókkal – való kommuniká-

cióban is.

EWWA

76

De Theo, nemrég azt fejtegetted, hogy például a keleti tanok, amelyek elsősorban ismeretesek

az efféle testi megtisztulásokról, azok már „lejártak” Krisztus földre jövetelével. Akkor most még-

is érvényesek? Mégis tegyünk efféle erőfeszítéseket?

THE-O

Amit most mondok, az sok mindenre érvényes. Krisztus nem eltörölte ezeket a régebbi keletű

tanokat, hanem kiegészítette. És, ami a legfontosabb, áthelyezte ezekről a fókuszt a szellemi tö-

rekvésekre és az Istennel történő személyes közösségre, kommunikációra. A Krisztus szerinti

böjtben éppen ezért mindezek csak előkészítői, keretei lehetnek a szellemi böjtnek, és ahogy tag-

laltam, azt erősítik. A böjt Istennel való szorosabb összekapcsolódás, a saját istenség-részünknek

egy-egy újabb felébresztése, integrációja. Ilyenkor új tudást, tanítást kaphatunk, sőt új készségek,

képességek éledhetnek fel bennünk. Nem véletlen, hogy Jézus azt mondta néhány betegségről: ez

nem űzhető ki csak imával és böjtöléssel.

????

Halló!

EWWA

Igen, itt vagyok… csak ránéztem az órára és megijedtem. Mindjárt érkezik a húgom, és a lé-

nyeget ezzel kapcsolatban még meg sem kérdeztem. Jaj, teljesen szétszórt vagyok. Nos…

És Éva leírta röviden az Annával kapcsolatos aggodalmait, hogy nem tudja, miként beszéljen

húgával az új élményeiről.

THE-O

Készülődj nyugodtan, addig én írok, ez nem lesz rövid! Fél óra múlva nézz ide vissza.

Szóval, azt hiszem, értem, mi zajlik most benned. Örülök, hogy tipródsz. Volt alkalmam jó né-

hány frissen Krisztusra talált ember új életének első lépéseit látnom, van összehasonlítási ala-

pom.

Először is, fontos szempont, hogy életedben az Istenre találás egy hosszú folyamat eredménye.

Akkor is, ha ez nem volt, vagy nem mindig volt tudatos. Állandóan foglalkoztatott egyrészt Isten

létezésének lehetségessége, kétségeid voltak az Isten nélküli élet értelmében, ha ezek nem is vol-

tak mindig tudatosak. Valamiféle véleményt próbáltál kialakítani azokról az intézményesített ke-

retekről, értem ez alatt a különböző egyházakat, azok hitvallását, és főleg a gyakorlati módszerü-

ket, formáikat, amikkel, amikben a Krisztussal való közösséget megélték, illetve erről bizonyságot

tesznek. Ez tehát három kérdéskör, és megpróbálok röviden ezek szerint egy gyors segítséget ad-

ni.

Először is fontos leszögeznünk, hogy az ún. történelmi egyházakhoz (katolikus, protestáns) tar-

tozó, magukat keresztényeknek valló emberek között jócskán akadnak úgynevezett

kultúrkeresztények. Értem ez alatt, hogy adott gyermek beleszületik egy családba, amely már ki

tudja mióta az adott egyházhoz tartozik. Életükben a kereszténység kimerül a vasárnapi misékben

és a szokásos egyházi szertartások igénybevételében (keresztelő, házasságkötés, temetés). Ezen

túl életüket nem Krisztus irányítja, döntéseikhez nem kérik ki a Szentlélek vezetését, nincs szemé-

lyes kapcsolatuk Krisztussal és jószerével soha nem tapasztalták meg Isten valódi erejét, dimen-

zióját. Igyekeznek általában véve jó emberekként élni. Ez ugyan nem kevés, de mint már beszél-

tünk róla, az üdvösséghez – szó szerint – nem elég.

Éva, a Te Istenre találásod valóban olyan, ahogy a biblia ígéri: közelíts Istenhez és Isten is

közelíteni fog hozzád. Isten személyes kopogtatását hallottad meg. Ez gyakrabban fordul elő

olyanokkal, akik addigi életüket nem Isten szerint élték, és ezért előbb-utóbb belekeverednek vagy

77

fizikailag, vagy lelkileg olyan helyzetekbe, állapotokba, amikben nagyon mélyről jajdul fel fáj-

dalmuk. Ebben az állapotban lelkük, szellemük, földi érzékszerveik, pszichikus érzékszerveik de

még fejletlen szellemi érzékszerveik is nyitottabbak minden rezdülésre.

Sokkal hamarabb érzékelik Isten jelenlétét, és általában erőteljesen reagálnak. Azt is mond-

hatjuk, egy süllyedő ember a mocsárból gondolkodás nélkül megragadja Isten kezét. Sokakban a

kultúrkeresztények közül fel sem merül, hogy valami nincs rendben az életükkel és esetleg ők is

mocsárban vannak. Mivel a megannyi formális rituálé kielégíti istenigényüket, nem érzik valódi

hiányát. Erre mondta Jézus: akinek sok bűn bocsáttatik meg, jobban szeret engem.

A zsidó-kereszténységről vallott nézeteiddel 100%-ban egyetértek! Még sokat fogunk erről be-

szélni, jó?

Kétségek az Isten nélküli élet értelmében. Ez végül is az a folyamat, amely egy valós és igaz

istenretalálásnak az előzetes feltétele. Aki nem érzi jól magát pusztán attól, hogy szép, sikeres

vagy sok a pénze, az már reményteljes. Nem tudja még, hogy minek a hiányát érzi, de érzi, hogy

élete még mindettől nem egész. Előbb-utóbb felmerül mindannyiunkban a kérdés: mi végre szület-

tünk? Csak hogy együnk-igyunk? Szép dolgokat vegyünk? Szép tájakra utazzunk? Minél előbb,

annál jobb. Akit csak a halálos ágyán talál meg ez a kérdés, az sajnálni fog sok elmulasztott lehe-

tőséget arra, hogy ezeken felül valami általánosan jót, hasznosat is véghez vigyen. Az öncélú él-

vezetek után nem igazán érezhetjük azt a fajta jóleső érzést, amit egy-egy jó cselekedet után ér-

zünk.

Nos, ebből a perspektívából nézve elképzelhető, hogy a magát mindig is jónak, vallásosnak

tartó húgod soha nem szenvedett Isten hiányától. Nem voltak erős belső vívódásai. Éppen ezért

könnyen lehet, hogy soha nem volt még olyan erős istenélménye, mint neked, Éva. Ha ettől tar-

tasz, akkor joggal és jó intuícióval. Ettől függetlenül, ha sor kerül rá, bátran meséld el az élmé-

nyeidet.

Az Isten-élményekre nincs recept. Mindenkit akkor és úgy szólít meg az Úr, ahogy azt jónak

tartja.

A többi kérdésre úgy látom, nincs már lehetőség. Nekem is mennem kell már és a húgod is

nemsokára megérkezik. Remélem, tudtam segíteni és bátrabban nézel a találkozás elé.

Imádkozom, hogy ez az este Isten tervei szerint alakuljon.

Éva elkészült és sietett vissza a géphez. Rengeteg erőt adott neki ahhoz, hogy bátran és őszin-

tén tudjon majd beszélni. Írt gyorsan egy köszönő sort Theónak és jó utat kívánt neki. Ő is remél-

te, hogy mielőbb személyesen is megismerkednek.

Kikapcsolta a gépet. Percről percre érezte, hogy kezdi érteni Theo szavait. Imádkozott, hogy

sikerüljön Annával úgy beszélnie, hogy ne kelljen másnap Isten előtt szégyenkeznie.

36.

Éva autót és sofőrt küldött Annáért a repülőtérre, Tibort, aki kertészük és mindenesük volt egy

személyben. Nem bírta rászánni magát, hogy kimenjen elé. Nem volt kedve embereket látni, még

nem volt szüksége a felfokozott ingerekre. Sminkelni sem volt kedve, sem utcai ruhába bújni.

Egyébként is, volt egy olyan érzése, hogy húga és Dóri néni váratlan betoppanása egy lavinát in-

dít el és neki minden kevéske erejére szüksége lehet.

A könyvtárszoba ablakából épp a kerti kocsifelhajtóra lehetett látni, Éva ideült egy csésze tea

társaságában. Amikor befordult a kocsi, lesietett a földszintre.

Anna már épp kiszállt az autóból, amikor Éva kinyitotta a bejárati ajtót, hogy eléje menjen.

Hideg, metsző márciusi este volt, de szokásához híven nem kapott fel magára semmit.

Anna kissé zavartan nézett hátra az ajtónyitás neszére, és nem mosolyodott el, amikor meglátta

Évát. Aggodalommal telten fürkészte nővérét, és Évát már abban a pillanatban elöntötte az epe.

78

Milyen nő az, akinek a szája nem alkalmas a mosolygásra? Kevéske jókedve is elszállt, de hatal-

mas erőt véve magán, megpróbálta ezt nem kimutatni.

Szólt Annának, hogy hagyja a csomagot, majd behozza Tibor. Anna szó nélkül indult Éva felé,

aki olyan erővel fogta a kilincset, mintha abba kapaszkodna.

A két nővér kétoldalról megcsókolta egymást és gyorsan bementek a meleg házba.

Anna szokás szerint összeszorított szájjal nézett körül, talál-e valamiféle változást ezen a ka-

csalábon forgó palotán. Soha, egyetlen dicsérő szó el nem hagyta a száját. Kibújt csizmájából és

táskájából egy papucsot húzott elő. Éva utálkozva nézte ezt a kisstílűséget. Kedve lett volna meg-

kérdezni, hogy vajon WC-papírt is hozott-e magával, de inkább hagyta az egészet.

– Hogy vagy, Anna? Hogyhogy el tudtál szabadulni a családodtól?

– Jól vagyok. Shaun szerint itt a helyem melletted. Vállalta a családmenedzsmentet.

– Shaun szerint?

Anna hidegen nézett Évára.

– A családi kötelékeket nem mindig az érzelmeknek kell alakítaniuk. Ezért próbálj meg leg-

alább úgy tenni, mintha képes volnál elviselni a húgodat.

– Máris rám hárítasz mindent? És mi lenne, ha te próbálnál meg úgy tenni, mintha nem kín-

szenvedés lenne a nővéredet meglátogatni? Ilyen kitörő örömmel már rég érkezett hozzám bárki

is!

– Pedig, ahogy hallom, nagy a jövés-menés körülötted.

– Egész konkrétan mire célzol? Mi lenne, ha azt kérdeznéd, amire kíváncsi vagy? Csak a vál-

tozatosság kedvéért javaslom.

– Egy régi barátnőm látott téged és Angélát fiatal olaszok társaságában inni és mulatozni. Két

nappal ezelőtt felhívtam Angélát, és érdeklődtem, mi volt ez. Gondoltam, jobb, ha tudom, mire

számítsak. Kérdeztem, új pasid van-e, ő elámult, és megkérdezte, honnan a csudából tudom. No-

ha azt mondta, egyáltalán nem nevezhető a pasidnak, mivel semmi nincs közöttetek. Hát én nem

vitatkoztam vele, gondoltam, neki biztos ugyanannyi az a semmi, mint neked. Bár azt mondta,

régész és egyetemi tanár, az én forrásaim egyértelműen egy nyikhajról számoltak be.

Éva gyorsan átlátta a félreértést és egy kis gonoszkodást most meg kellett engednie magának.

– Drága Anna, talán azért, mert két pasiról van szó! Az egyik a nyikhaj, a másik meg a ré-

gész…

– Most ugye hülyéskedsz? – eddig sem túl vidám ábrázatát már nehéz volt tovább

komorítania.

– Csak nem képzeled, hogy itt, az előszobában bármit is megtárgyalok veled erről? Ebben a

hangnemben mondjuk, eleve nem kívánom megbeszélni veled a magánéletemet. Amúgy meg,

nem biztos, hogy azt fogod hallani, amire számítasz az előzetes információid szerint – nyomta

meg az utolsó pár szót Éva.

– Én azért reméltem, hogy legalább az első egy órát kibírjuk veszekedés nélkül.

– Figyelj Anna, nem én kezdtem. Nem én támadtalak le itt az előszobában. Ha veszekedés

nélkül remélted az első órát, akkor tégy meg te is mindent ennek érdekében. Alapvetően mi a ba-

jod velem most? Játsszuk azt, hogy nem az inkvizíciós egyházat képviseled, jó?

Anna nem válaszolt. Fogta a táskáját, és bement az előszobát és a nappalit összekötő kis csar-

nokba, ahonnan több helyiség nyílt, valamint innen indult felfelé a széles és kényelmes lépcső az

emeletre. Ott megállt és várta, hogy Éva vezesse tovább. Képtelen volt fesztelenül mozogni a nő-

vérénél.

– Ismered a házad és a járást. A szobádba akarsz menni, vagy menjünk a nappaliba? Kérnél

egy teát?

– Igen, az jól esne. Kösz.

Éva kiment de kisvártatva vissza is jött. Már itt volt Katus, így ő intézte a konyhai teendőket.

– Hogy vannak a gyerekek, Anna? Hiába kértelek, nem küldtél digitális fényképeket róluk.

Hoztál most magaddal?

Anna már nyúlt is táskájába.

79

– Nekem nincs időm a számítógép előtt ülni és fotókat küldözgetni – ezzel átnyújtott Évának

egy kis köteg színes fotót.

Éva nem reagált az újabb Anna-féle „kedvességre”. Hosszasan nézegette a képeket. Szép gye-

rekeik voltak és szépen is nevelte őket. Shaun nem sokkal töltött több időt otthon, mint a legtöbb

férj, de neki szentséges felmentése lehetett. Nyilvánvaló volt Éva előtt, hogy Anna már jó néhány

éve belefáradt a házasságába és az egyedüllétekbe. Noha egyáltalán nem éltek rosszul – az ame-

rikai missziós munka szép megélhetést nyújt –, azért sok teher szakadt húgára. De Anna nem is-

merhette be kudarcát, csalódottságát, mellőzöttségét, pláne nem a nővére előtt. Noha több mint

négy évvel fiatalabb volt Évánál, mégis jóval idősebbnek tűnt. Haja erősen őszült, és Anna nem

volt hajlandó befesteni. Egyáltalán nem használt sminket, körmei kicsik és töredezettek voltak.

Keze ráncosodott, szeme alatt karikák éktelenkedtek. Hirtelen szívből megsajnálta. Anna is bizto-

san ugyanúgy átéli az idő múlását, a saját hervadását s ráadásul rossz lelkiismeret nélkül nem áll-

hatna neki egy fiatalító kúrának. Ez az ő szemükben felesleges világi hívság volt csupán. Éva

nem volt benne biztos, de gyanította, hogy a szexuális vonzalom náluk is csak ugyanúgy kell,

hogy működjön. De esze ágában sem volt ezt szóba hozni.

És ekkor villant át az agyán, hogy talán Anna nem is azért jött, hogy neki segítsen felépülni,

hanem ő remél valamiféle segítséget. Éva most, talán életében először, megérezte, hogy a vele

történő eseményeknek van egy vetülete, mely nem feltétlenül mindig őérte és őróla szól, minden

látszat ellenére. Talán ilyen Anna látogatása is.

Dühe abban a pillanatban elszállt, amint rájött, hogy talán ő segíthet Annának. Elhatározta,

hogy megpróbálja a rövid látogatást olyan kellemessé tenni, amennyire csak képes rá. És ha ezen

felül még sikerül megnyílniuk egymás felé, akkor egy lépés helyett kettőt tettek meg.

Éva gyerekei örömmel fogadták nagynénjüket. Szívesen nézegették unokatestvéreik fotóit és

hallgatták a mindennapi sztorikat. Kérdeztek és ők is meséltek. Évának szinte meg sem kellett

szólalnia egész este, figyelhette őket a nagy mahagóni asztal körül. Csodálatos módon az este hát-

ralévő része csendesen, békésen telt.

Másnap reggel 11 körül befutottam Dóri nénivel. Dórival nem lehetett bírni, már reggel nyolc-

kor ott volt nálam a taxival. Az autóban végig azt próbálta kipuhatolni, mit csinált Éva és Paolo,

miután tőle oly hirtelen elköszöntek. Marha kínos volt az egész. Nem is akartam teljesen hülyé-

nek nézni, de semmit nem akartam elárulni neki. E két szélső pont között nem volt könnyű két

óra hosszat lavírozni. Inkább saját életemről meséltem neki, ami ideig-óráig el is terelte a figyel-

mét. Meg a bátyjáról meséltettem, Paolo családjáról, gondoltam, hátha én is összeszedek valami

értékes adalékot Éva számára. Nagyon jó volt végre kiszállni Éva hatalmas háza előtt. Dóri néni

már járt kétszer Éváéknál, de akárcsak Éva legtöbb ismerőse, aki nem tartozott Miklós ismeretsé-

gi körébe és nem az ő színvonalukon élt, akárhányszor jött, teljesen lenyűgözte ez a filmbe illő

jólét.

Már mindenki ébren volt, és a nagy ebédlőasztal pompás reggelivel volt terítve. Bennünket

vártak. Éva ilyen tekintetben fantasztikus volt, és ezek a kedveskedései valóban őszinték voltak.

Persze egyfelől szerette vendégeit fényűzően kényeztetni, de tudtam, akkor is kitenne magáért, ha

egy kis lakótelepi lakásban élne.

Dóri néni szája be sem állt. Reggeli közben legalább háromszor hallgattuk végig, hogyan érte-

sült bátyja kórházba kerüléséről. A sztori fénypontja az volt, hogy először Catalina hívta, de elég

nehezen értettek szót, így Theo hívta fel ismét Dórit és ő számolt be a történtekről. Dóri már járt a

bátyjánál egyszer, jó tíz évvel ezelőtt. Bandi persze hívta többször is, de Dóri mindig kibújt va-

lamiért a látogatás alól. Arra tippeltünk, ott aránylag limitált volt a magyarul beszélők köre, ami

alapjaiban korlátozta volna a beszédmennyiségét. Jól meglepődtünk, amikor kiderült, hogy Dóri

és Paolo ugyanazzal a géppel fognak utazni, ami holnap délben indul Londonból. Szegény Paolo!

Még az a pár órás nyugalom is elvész számára, amit a repülőn írással akart tölteni. Persze ő még

nem is tudja, és Éva nem volt benne biztos, hogy előre el akarja rontani a kedvét a hírrel. Dóri

persze Évát is váltig faggatta, hogy mi a véleménye Paolóról, hová mentek tőle, tartják-e a kap-

csolatot. Dórinak minimális szinten sem tűnt fel, hogy Évát kellemetlenül érintik ezek a kérdések

80

a húga és gyerekei előtt. Úgyhogy rávettem Dórit, járjuk be a házat, és közben megpróbáltam

óvatosan kérni, hogy ne faggatózzon most.

37.

Ha sokáig semmi nem történik, akkor biztos, hogy mindent egyszerre pótol be az élet. Most,

hogy kisebb szállodává változott a ház, és Éva azt sem tudta, kire figyeljen, Miklós telefonált.

Még szerencse, hogy az otthoni vonalas számon hívta, és először a lánya kapta fel a kagylót, így

Évának volt pár perce összeszednie magát, mielőtt felment a szobájába, hogy ott beszéljen vele.

Elhatározta, hogy nem tetteti a tudatlant. Inkább kimérten, mint hűvösen próbált beleszólni a

telefonba. Miklós nem állt elő a tényekkel. Azzal kereste, hogy kinntartózkodása egy bonyolulttá

váló ingatlanügy miatt várhatóan jelentősen meghosszabbodik.

Éva ekkor szimplán és keresetlenül megkérdezte tőle, mióta hazudik ilyen folyékonyan? Mióta

élik ezt a mocskos, hazug életet? Mivel nem árult el semmit arról, hogy mit és mennyit tud, Mik-

lós megpróbált arcátlanul kibújni az első rágalmazás alól azzal, hogy biztosan egyszerűen csak

féltékeny.

– Igen, jó helyen tapogatózol, nőügy is van a problémáim között, ám nem vagyok féltékeny.

Tudom, mit műveltél tavaly, és tudom mi lett a nővel. Csak egyet kérdeznék. Van direkt közöd a

halálához? Habár, miért is gondolom, hogy pont most az egyszer nem fogsz hazudni?

Teljes csend a másik oldalon. Éva egy percet adott Miklósnak, hogy választ adjon. A férfi

azonban kitért. Azt mondta, telefonba egyébként sem mondana semmit, bármit felhasználhatnak

ellene. Ám természetesen nincs semmi köze a nő halálához. Ő is nagyon sajnálja az egészet.

– Sajnálod? És talán még engem is sajnálsz? És a gyerekeidet? Hát a házasságodat? Az egész

elfuserált életed is? Nincs annyi sajnálat a földön, amennyire neked szükséged van! Hát tudod

mit, én nem sajnállak. Sajnálom viszont magamat és a gyerekeket. Őket különösen. Elvesztették

az apjukat. Most adok neked egy esélyt, hogy ha akarod, te mondj nekik valamit, ami természete-

sen megfelel az igazságnak, de azért elviselhető számukra. Ha nem teszed, magadra vess, én fo-

gok velük beszélni úgy, ahogy azt én sem tartom jónak.

Miklós gondolkodási időt kért. Éva úgy döntött, nagylelkű lesz, bár férje nem érdemelte meg,

hogy összerakhasson egy jó önvédő beszédet. De Éva a gyerekek érdekében adta neki ezt a léleg-

zetvételnyi kis időt. Abban maradtak, hogy Miklós egy óra múlva ismét jelentkezik és beszél a

gyerekekkel. Éván komolyan átsuhant az a félelem, hogy talán nem fog jelentkezni, ami azzal

járna, hogy nem egy rossz házasságot és egy házastársi hűség terén jellemtelen férjet kellene fel-

dolgoznia, hanem azzal elszámolnia, hogy egy velejéig romlott, talán bűnözővel élte le eddigi

életét. Ebbe belerokkanna.

Hála istennek, Miklós egy jó óra múlva valóban telefonált. Ezalatt Éva nagyon finoman felké-

szítette a gyerekeket. Azt mondta, apjuk útja nem egészen úgy alakult, ahogyan tervezte, és nem

tud egyelőre hazajönni, ezt szeretné nekik elmondani.

Éva őszintén örült most annak, hogy nem volt egyedül. Nem mintha rajtam kívül bárkitől

megértést vagy segítséget remélt volna, pusztán a fizikai jelenlétünk is erősítette. Annától ugyan

kiborulást várt, ha egyértelművé válik, hogy mi történt. Dóri néni nem igazán foglalkoztatta, őt

majd legfeljebb az én gondjaimra bízza.

A gyerekek elmondásából könnyen rekonstruálta Miklós verzióját. Azt mondta nekik, hogy

tavaly egy táncosnő félreértette az ő elismerését, és folyamatosan zaklatta azóta is. Nyilván a

pénzére pályázott. Beismerte azért, hogy egy futó kalandja volt vele és a nő most zsarolja, azt ál-

lítván, hogy tőle állapotos. Nem mondta, hogy már megszületett a gyerek és azt sem mondta,

hogy azóta mindketten rejtélyes módon meghaltak. Azzal nyugtatta meg a gyerekeket, hogy ezt a

kis kellemetlenséget most már célszerű ott a helyszínen egyszer és mindenkorra elsimítania, emi-

att marad még egy kis ideig Buenos Airesben.

81

Éva állta a szavát és nem tett hozzá egy a betűt sem. Épp elég volt egyelőre ennyit megemész-

tenie szegénykéinek! Alaposan megrázta a gyerekeket, akik azt firtatták, mennyire viselte ez meg

az anyjukat. Éva őszintén elmondta nekik, hogy sajnos egy jó ideje már komoly problémáik vol-

tak, és úgy gondolja, minden lehetőséget fontolóra kell venniük, akár a különválást is.

A gyerekek szerencsére már épp abban a korban voltak, amikor egyébként is a teljes leválást

fontolgatják. Mindkettő önálló, érett fiatal volt, ha el is szomorította, nem rázta meg őket annyira

a hír. Nem voltak vakok, gyanították olykor, hogy szüleik házassága távol van a felhőtlentől.

Éva mindenesetre rettentően megkönnyebbült. Úgy érezte, most kezdődött csak el a valódi

változás, az új élete. Most, hogy már nem kell tovább alakoskodnia itthon sem. Amikor túl voltak

ezen az első nagy tisztázáson, lementek a nappaliba a többiekhez, hogy beszámoljanak az esemé-

nyekről.

Anna meglepően kedvesen reagált. Nem mutatott semmiféle kárörömet, semmiféle „ugye én

megmondtam” hátsó gondolat nem szűrődött át viselkedésén. Sokkal inkább azt firtatta, mennyire

látja vajon nővére feketén a jövőjét. Egyetlen rosszmájú megjegyzése az volt, hogy még a leg-

szebb nők is fénysebességgel öregednek már ebben a korban, így jó lesz, ha Éva mielőbb talál va-

lakit magának.

Dóri néni viszont a megjósolható sopánkodásába kezdett.

– Édes istenem, Évám, borzasztó, hogy egy nő odaadja egész fiatalságát egy férfinak, és az az-

tán szépen lecseréli, amikor kifacsarta. Most aztán mihez lehet kezdeni? Ahhoz még túlságosan

fiatal vagy, hogy magányosan éld az életed.

Évát azonban most semmi nem tudta felidegesíteni. Egyre lázasabban járt az agya. Most, hogy

beszélt Miklóssal, mégiscsak ésszerű lenne Buenos Airesbe mennie. Mielőbb! Szemébe akar

nézni annak az embernek, aki pontosan huszonkét éven át úgy tett, mintha a férje lenne. Teljesen

le akarja zárni Miklóssal a kapcsolatát. Egy perccel sem akar tovább a felesége maradni. Igen.

Semmi más megoldást nem választhat, addig semmit el nem kezdhet, amíg szemtől szemben le

nem zárja Miklóssal eddigi életüket.

Még nagyban folyt a beszélgetés, Éva főleg Dóri hangját hallotta, de már rég nem figyelt oda.

Hirtelen felpattant a székről.

– Bocsássatok meg, most megyek és lefoglalok magamnak egy repülőjegyet. Nem bírok itthon

maradni, és tétlenül várni, amíg kiderül, mi is a teljes igazság. Muszáj Miklóssal beszélnem. És

úgy érzem, igen jót tenne egy alapos levegőváltozás. A Cosma család biztos befogad egy kis idő-

re. Mit gondolsz, Dóri néni? Esetleg még valakinek kedve szottyant odarepülni? – kérdezte vi-

dáman, felszabadulva a döntés tipró érzése alól és már nyúlt is a telefon után.

Hirtelen csend lett. Úgy tűnik, most nehezedett ránk igazából a történtek súlya. Miközben Éva

telefonált, eljátszottam utolsó, tréfának szánt mondatának gondolatával. Mi lenne, ha elkísérném?

Persze az automatizmusom is beindult, és máris ezer érvet végigpörgettem, amiért lehetetlen len-

ne. Így hát, úgy ahogy jött, el is hessentettem hirtelen jött ötletemet. Mindenesetre, állapítottam

meg magamban, az már biztos, hogy nem volt hatástalan ez az intenzív közelmúlt. Még rám is

akkora erővel hatottak az események, hogy szinte magamra sem ismertem. Nem is igazán figyel-

tem, mit beszélt Éva telefonon, csak amikor lerakta a kagylót, akkor zökkentem ismét vissza a

társaságba.

– Szóval, három nap múlva lenne hely, szintén londoni átszállással. Most már csak úgy tudják

lefoglalni, ha azonnal fizetek is. Azt mondták, megtehetem Interneten keresztül is, vagy reggel

menjek be az irodába.

Hirtelen a gyerekekhez fordult.

– Ugye nem bánjátok, ha elutazom? Lehet, hogy több hét lesz belőle. Mit szóltok ehhez?

Bár nemcsak mi, ők is meglepődtek e túl hirtelen jött elhatározáson, mindketten ezt tartották a

legjobb megoldásnak. Megnyugtatták az anyjukat, hogy csak maradjon, ameddig akar, vagy

ameddig kell, ők abszolút jól meglesznek.

Az est meglepetése azonban Dóri volt. Persze feltűnő csendessége szemet szúrhatott volna. Ha

nem a szája, hát akkor mindenképpen az agya működött. Mivel a gyerekek, látván semmi komoly

82

baj nincs, kezdték egy kissé unni a társaságunkat és épp arra készültek, hogy megnéznek egy fil-

met az emeleti könyvtárszobában, megvárta, amíg kimennek, majd Éva felé fordult. Ennyi fi-

gyelmesség a részéről már szinte zavarba ejtő volt.

– Évikém! – kezdte szinte ünnepélyes hangon. – Ha hiszitek, ha nem, mélyebben érint engem

is ez az egész, mint esetleg gondolnátok. Bevillant az előbb valami a fejembe, és tudjátok, kom-

binálásban nem vagyok azért kezdő. Szóval, bevillant, hogy az én jegyem arra a járatra szól, ame-

lyikkel Paolo is utazik. Ne haragudj Éva, remélem, nem tartasz ízléstelennek, hogy még el sem

váltál, de máris egyengetni akarom a sorsodat, szóval, arra gondoltam, mivel szemmel láthatóan

felkeltetted Paolo figyelmét, miért ne lephetnéd meg? Kérdezd meg, át lehet-e íratni a jegyemet a

te nevedre, én meg megyek akkor három nap múlva. Felhívjuk előtte Catalinát, és ha Bandi álla-

pota stabilizálódott, akkor nem látom be, miért ne halaszthatnám pár nappal későbbre az utat? Én

addig itt maradnék a házadban, esetleg rábeszélném Angélát, hogy maradjon ő is, és tegyen fel

engem majd a repülőre.

Éva nem hitt a fülének!

– Dóri néni! Tátva marad a szám! Lekörözöl még engem is a szálak gabalyításában. Istenem!

– szaladt oda Éva Dórihoz és őszinte szeretettel ölelte meg az idős asszonyt. – Köszönöm! Most

pedig máris hívjuk fel Catalinát. Dóri, ugye beszélsz vele?

– Hát, hm, beszélni nem tudom, tudok-e, de hátha már ott van Theo. De ha nincs, akkor Angé-

la majd beszél vele. Az autóban mesélte, hogy spanyol nyelvből is van egy felsőfokú vizsgája.

– Istenem, tényleg, Angéla! – fordult hozzám Éva. – Te spanyolos voltál. Miért is nem jutott

ez az eszembe eddig. Legszívesebben elvinnélek magammal! Minden szempontból nagy segítsé-

get jelentenél!

Éva észrevehette, hogy nem tiltakoztam az ötlete ellen. Sőt, kétértelműen vontam meg a vál-

lam. Szinte visítva nevetett föl.

– Nem hiszem el! Te nem akadsz ki egy ilyen ötleten? Atyaég, ha nem csúszik ki a számon,

hát soha nem mertem volna felvetni neked. Most komolyan, el tudnál kísérni Angéla? Természe-

tesen az én költségemen megy minden.

– Ha hiszed, ha nem, már eljátszottam a gondolattal. Valószínű kaphatnék egy hónap fizetetlen

szabadságot vagy legrosszabb esetben kiíratom magam két hétre az orvossal, két hét szabit pedig

ki tudok venni. Megoldom, ez nem probléma. Nincs most nagy hajtás bent. Ilyen kalandot még

én sem hagyhatok ki! Hála Dóri néninek, csak összekombináljuk, hogyan telepedjen át az egész

bagázs az Újvilágba.

– Ami nem új ám, talán a legrégibb. Na de erről lesz még időnk épp eleget beszélni. Most vi-

szont ne csak beszéljünk, hívjuk Catalinát. Angéla, akkor tárcsázz te, így akárki veszi fel, tudsz

vele beszélni – kezdett szervezkedni teljes erőbedobással Éva.

Dóri lediktálta a bátyja számát, én pedig már tárcsáztam is. Egy férfi vette fel. Bemutatkoz-

tam, mondtam, hogy Dóri néni ismerőse vagyok és érdeklődünk, hogy van a bátyja. Mondtam, itt

áll mellettem Dóri is. Theo, mert ő vette fel a telefont, kérte, adjam át a kagylót.

Csak Dóri szavaiból következtethettünk a beszélgetésre. Elmondta, hogy egy ismerősénél van

Pesten. Aztán furcsán Évára nézett, majd azt mondta, igen, Évánál. Ezt honnan tudta Theo? Mi

akkor persze még nem tudtuk, hogy Éva és Theo már leveleztek. Kis idő múlva Dóri közölte,

hogy akkor rendben, ő akkor három nap múlva érkezik. Éva viszont holnap megy. De Theo ezt

nehogy elárulja Paolónak. Meglepetés lesz.

A nagylelkűség jóleső mosolyával fordult felénk Dóri, miután elköszönt Theótól.

– Na, drágáim, hát nem unatkozom ebben a társaságban egy percig sem! Tényleg el nem tud-

tam képzelni, Theo miként ismerheti Évát. Tényleg, hogy van ez, drágám?

Éva röviden elmondta, hogy két napja leveleznek és Theo sokat segített neki a letargikus pilla-

nataiban.

– De most valami mást is szeretnék nektek elmesélni. Igaz, nem gondoltam volna, hogy ekko-

ra társasággal oszthatom meg. Elsősorban a gyerekeimnek szánom, mert a betegségem alatt foj-

togató erővel tört rám a félelem, hogy az élet legfontosabb céljáról, feladatáról eddig semmit nem

83

mondtam nekik. De most örülök, hogy ti is itt vagytok, Anna, Dóri néni és te, Angéla. Ettől még

nagyobb ajándéknak érzem. Behívom a gyerekeket is, egy pillanat.

Amikor ismét mind együtt voltak, sőt még Katus is előkerült a konyhából, Éva elmesélte rész-

letesen, miként élte meg betegségét. Megpróbálta úgy átadni nekünk, mint ahogy ő azt akkor átél-

te. Nem akart senkit meggyőzni. Ez akkori fogadalma volt, hogy mint anya, a gyerekeinek mind-

ezt részletesen elmondja és imádkozik ezen túl azért, hogy ők is személyesen ismerhessék meg az

emberi érzékszerveken túli világot, dimenziót, Istent.

Éva szándékosan nem akart Annára nézni. Mindez életfontosságú volt számára, mert elsősor-

ban anyaként beszélt lányához és fiához. Nem vonhatta el figyelmét közben, hogy mit gondol va-

jon Anna, nem akarta, hogy befolyásolja.

Döbbent csöndben ültünk még azután is, hogy elhallgatott.

Noha én hellyel-közzel már beszélgettem Évával ezekről a kérdésekről, ez az egész, így kere-

ken összerakva, számomra is újdonság volt. Mintha szó szerint egy új embert láttam volna. A

hangja, a gesztusai mind átlényegültek. Nem csak egy vonzó és okos nőt hallgattunk, hanem va-

lakit, aki szívén keresztül kezd élni. Olyan tudásról, perspektíváról beszélt, amit tényleg nem az

értelmünkkel kell megérteni, hanem meg kell élni. Éva ajándéknak nevezte mindazt, ami vele tör-

ténik, és ami – reményei szerint – ezután történni fog. Elmondta azt is, hogy szeretné gyökeresen

megváltoztatni az életét. Eddig úgy élt, hogy két gyerekén kívül senki másnak a földön nem volt

hasznára. Ezt a legutolsó anyaoroszlán is megteszi kölykeiért. Ebben még semmi plusz, semmi

Isten szerinti különös nincs. Ő szeretné ebben is, és még sok mindenben meghaladni az ösztön-

szintű életet. Úgy élni ezentúl, hogy minden nap minél több jót, maradandót és sok ember számá-

ra hasznos dolgot vihessen véghez. Még nem tudja mi lesz ez, de úgy érzi, itt az ideje, hogy fel-

ébredjen eddigi Csipkerózsa-álmából. Meg kell találnia új életének konkrét új feladatait. Ehhez a

legnagyszerűbb kezdet ez az utazás.

– Kimossa majd belőlem a felhalmozódott salakot, újjáépít, felráz, és persze egyben lerendez-

hetem a tönkrement múltat. Istenem, annyira hálás vagyok mindenért! Gyerekek, főleg nektek,

hogy elengedtek. Olyan nagy izgalom van bennem, hogy egy szemhunyást sem fogok tudni alud-

ni. Nem baj, holnap lesz bőven időm a gépen. Jaj, erről jut eszembe! Már nem tudom elintézni a

névcserét, de reggel indulás előtt biztos elég lesz. Ahogy néztem a jegyed Dóri, láttam, olyan díj-

tételű, aminél nem gond semmiféle változtatás. Most pedig megyek, lefoglalom nektek is a he-

lyeket, Dóri és Angéla. Angéla, te valóban döntöttél? Alig hiszem!

– Igen Éva, ez már annyira irracionális, hogy ennek még én sem tudok ellenállni! Holnap ha-

zaautózom, bepakolom a cuccaimat, elintézem a szabit és a gyerekeimmel is beszélek. Két-három

hetet, vagy ha úgy alakul, akár egy hónapot is lazán ellesznek. Szóval, igen, megyek. Holnap es-

tére itt leszek Dóri néni. Rendben?

Éva közbeszólt:

– Dóri néni, Katussal nagyszerűen megértitek majd egymást, nem fogsz holnap unatkozni,

amíg Angéla visszajön. Sőt, Tibor, a mindenesünk, elvisz benneteket autóval, ahová csak akarjá-

tok. Meglásd, olyan jól érzed majd magad, el sem akarsz utazni! És pár nap múlva találkozom ve-

led és Angélával ismét, Buenos Airesben! Hát ez azért fantasztikus, lányok!

Anna, sajnálom, hogy gyakorlatilag nem tudtunk beszélgetni. Te is, kérlek, maradj, ameddig

csak jól esik! Kérlek! Ne utazz vissza, legalább pihenj egy kicsit. Rendelkezésedre áll Tibor és

Katus, amíg csak akarod!

Annát azonban túlságosan felkavarták az események. Eddig egy szó nélkül ült.

– Ezt az őrületet már megszoktam nálad, Éva. Erre most nem is mondok semmit. Viszont nem

tudom, érdekel-e, miként érintett Istennel kapcsolatos élményed?

Éva számára oly evidens volt, hogy érdekli, hogy csak intett, folytassa.

Anna nehezen kezdett hozzá. Csak nézett maga elé, majd Évára, majd ránk, körbe-körbe.

– Mindannyian ismertek, ismertétek anyámat, anyánkat is. Dóri néni, te különösen. Mindket-

tőnket megpróbáltak jó reformátusnak nevelni a szüleink, de Évával nem tudtak mit kezdeni. Én a

közelmúltig abban a meggyőződésben éltem, hogy anyámék jó, vallásos emberek voltak. Ám az

84

évek során sok hasonló beszámolót hallottam, mint Éváé, amelyek sehol nem tartalmazták azokat

a kliséket, amiket belém neveltek. Ahogy hallgattalak, az a szörnyű kérdés vetődött fel bennem, a

szüleink talán nem is voltak valójában Istenhez megtért emberek, pusztán külsőleg tartották az

egyház előírásait. Én soha – és itt abbahagyta, mert erősen elkezdett remegni a hangja, majd még-

is folytatta –, soha nem éltem át azt, amit te, Éva, vagy amit sokan mások, akiket hallottam

ugyanígy beszélni Istenről. Nekem soha nem volt Ővele ilyen személyes kapcsolatom. És nem

tudom, Shaunnak volt-e, van-e. Imádkozom már egy jó ideje, hogy szólítson meg Isten engem is,

engedje megéreznem az Ő dimenzióját, az Ő személyes erejét.

Ismét megállt Anna, és várt egy kicsit.

– És ma este megszólított. Itt, nálad, Éva, az általam oly sokáig megvetett világodban, általad.

Amíg meséltél, én is megéreztem egy másféle erőt, egy másféle tudatosságot. Tisztán megértet-

tem magam, az életemet. Szavakkal nem is tudom elmondani most. Legnagyobb bizonyosságom

arra, hogy ez nem afféle képzelődés, hogy nemcsak, hogy nem irritál, hogy épp a nagyvilági nő-

vérem vezet Istenhez, hanem hálás vagyok. Hálás vagyok, mert az ajándékon túl Istentől életem-

ben először egy erre vonatkozó személyes tanítást is kaptam. Ezt most, ha megengeditek, egyelő-

re nem mondanám el, még ízlelgetem. De a lényeg, hogy ez a történet beleillik Jézus legszebb

példabeszédei közé. A magát tisztának tartó, törvényeskedő hugicánál előbb talál Istenhez az őt

valóban kereső, tipródó és önmagát megvető nővér. A gyülekezetünkben sokak által helytelenített

nézeteket valló nővérem Istennek azt a hatalmas, valóságosan érezhető erejét kapja, amiről mi ott

sokszor csak beszélünk vasárnaponként. Kevesen ismerik jobban Évát, mint én. Személyes hit-

vallását még sokaknak fogom továbbadni. És Éva, tudom, hogy Isten még sok ember életében fog

téged használni, nagyon nagy dolgokban! Ahogy máris megtette! Köszönöm!

Lehetetlen volt, hogy bármelyikünk is megszólaljon. Éva halkan sírt. Hihetetlen volt az egész.

Ismét átélte a szívében Isten erejét, a valóban érezhető szeretetét. És ahogy gyerekeire nézett, biz-

tos lett abban is, hogy Isten már most megadta, amiért a kórházban imádkozott. Elültette szívükbe

szeretetének magját. Lehet, hogy még egy darabig nem látjuk, hogy ott van. A búzaszemnek is

időre van szüksége, míg kifejlődik belőle az új növény. De hogy most már ott van, afelől nem

volt semmi kétsége. Talán ez az egész őrület arra volt jó, hogy a leszűkült idő miatt, az utazás

miatti felfokozott hangulatban kénytelen legyen most belekezdeni az egész történetbe. Ha nem

így alakul, ha nem pont ma telefonál Miklós, ha nem derül ki, hogy új életet akar, ha nem dönt az

utazás mellett, ha Dóri nem ajánlja fel emiatt a holnapi jegyét, minden bizonnyal elhalasztja ezt a

ma esti gyónást. Túl sok a ha ahhoz, hogy véletlen legyen! Kezdett derengeni előttem is, milyen

lehet Paolóék világa.

Paolo! Holnap együtt repülnek! – hasított Évába a boldogság. Milyen nyugodt lett hirtelen,

most, hogy látja, Isten ízlése szerint lettek a szálak összekeverve.

Lassan este tíz lett. Még egyszer átbeszélték a teendőket, majd Éva nekilátott a helyfoglalás-

oknak és a készülődésnek. Bár úgy tudta, Argentínába nem kell vízum, a biztonságért megnézte a

nagykövetség honlapján. Megkérte a gyerekeket, hogy elalvás előtt még menjenek fel hozzá,

hogy egy picit nyugalomban, hármasban beszélgethessenek, elköszönhessenek egymástól. Imádta

őket!

Mielőtt azonban felment volna a hálószobájába, megkereste Miklós irattárolóinak kulcsait és

magához vette az összes szóba jöhető iratot. Remélte, hogy az is köztük van, amire Paolo édesap-

jának szüksége lehet, hogy megszabaduljon Miklós zsarolásától.

38.

Időben indult és érkezett Éva gépe a londoni Heathrow reptérre. Szerencsére nem kellett a

poggyászok átpakolásával bajlódnia, végig feladhatta Buenos Airesbe még Ferihegyen. Nagyon

izgatott volt. Kieszelte, hogy megpróbál észrevétlen maradni, és csak fent a gépen lepi meg Pao-

lót. Reménykedett, hogy valahogy el tudja intézni, hogy egymás mellé kerüljenek. Bőven időben

ért a buenos airesi járathoz, rajta kívül még csak pár utas várt a pult előtt. Éva izgult, nehogy

85

most érjen ide Paolo. Azt tervelte ki, megpróbálja rávenni a légitársasági alkalmazottat, hogy ül-

tesse őket egymás mellé. Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy meg van beszélve, de akkor

esetleg Paolónál is rákérdez a túl óvatos kisasszony. Ezért inkább körvonalakban gyorsan beavat-

ta, hogy meglepetés lenne. Eleinte nem akart belemenni a hölgy, de aztán Éva érve mégis hatha-

tott, miszerint, honnan tudja, egyébként is nem egymás mellé kerülnének-e. Nem vállalhat fele-

lősséget az ültetésért. A kis hölgy erősen fürkészte Évát, hihet-e neki, aztán úgy látszik, meg-

tetszhetett neki az ötlet, és belement, hogy segédkezzen. Éva nagyon boldog volt!

Amikor végzett, gyorsan arrébb állt. Egy kis sétára indult a reptéri boltokban. Elhatározta,

vesz egy finom bonbont a kedves kis hölgynek is. Hadd legyen neki is egy jó napja. Alig bírt a

saját boldogságával! Szabad volt, és nemsokára Paolóval Argentínába repül, hogy ettől teljesen

megváltozzon minden!

A hangosbemondó már beszállásra hívta a buenos airesi járat utasait. Éva utolsóként akart be-

szállni, hogy váratlanul leülhessen Paolo mellé. Messzebbről figyelte a beszállókat. Itt van! Most

fogta fel, hogy Paolo akár meg is változtathatta volna valamiért az indulást.

Éva annyiszor elképzelte az elmúlt pár órában ezt a jelenetet, hogy majd kiugrott a szíve.

Ilyen, ha megvalósul egy álom? Paolo már elfoglalta a saját helyét, és a rutinos utasok szokása

szerint máris valami olvasnivalóba kezdett. Éva a kigondolt koreográfia szerint lépett az üléséhez

és kedvesen megszólította:

– Beengedne a helyemre, uram?

Paolo először rá sem nézett, csak automatikusan dünnyögött egy „perszé”-t. Még az sem tűnt

fel neki, hogy magyarul szólítják meg. Pedig ki tudná egy londoni gépen, hogy ő argentin útlevél-

lel a zsebében tud magyarul? Furcsa az ember. Aztán mégis érzékelhette a helyzet abszurditását,

mert zavartan kapta fel a fejét, és azon nyomban a teljes értetlenség ült az arcára. A következő

pillanatban már akkorát ugrott, hogy beleütötte a fejét a fölötte lévő alacsony csomagtartóba.

Őszintén zavarodott volt.

Csak állt, egy kissé meggörnyedve az ülések mellett, és csupán a jövő-menő, helyüket kereső

többi utas kényszerítette arra, hogy végre megmozduljon, és beengedje Évát az ablak melletti

ülésre. Egy fél perc múlva azonban életük második csókját váltották a London-Buenos Aires kö-

zötti járaton.

Az út egy része eltelt azzal, hogy Éva beszámolt kórházi élményeiről, de főleg a tegnapi ese-

ményekről beszélgettek. Paolo is részletesen mesélt a londoni munkájának eredményeiről. Ezután

azonban egy kisfiú lelkesedésével kezdett bele dél-amerikai teendőik tervezésébe. Éva feje nem-

sokára zsongott az idegen hangzású helységnevektől, a barátok nevétől, ismeretlen kultúrák ada-

taitól. Évát a nagy izgalom és boldogság, ha lehet, még gyönyörűbbé varázsolta. Paolo képtelen

volt betelni a nővel. Ösztönös félelmét és idegenkedését a szerelemtől úgy tűnt, képes lesz felül-

írni az erő, ami Évából sugárzott.

A több mint tizenöt órás út alig egy szempillantásnak tűnt a friss szerelmeseknek. Jóízűen me-

gették a silány fedélzeti ebédet és vettek egy üveg pezsgőt is. Ettek, ittak, aludtak, csókolóztak és

rengeteget beszélgettek. Argentin idő szerint reggel 7.15-kor szálltak le a pistarini repülőtéren.

39.

Mivel Dóri néni keményen Theo lelkére kötötte, a férfi kénytelen volt elhallgatni Paolo elől,

hogy Dóri néni személyében a sors ülteti Évát mellé a repülőn. Theo megadta magát abbéli sejté-

sének, hogy Paolo valóban élete asszonyára talált Budapesten. Ahogy készülődött, hogy kimenjen

eléjük a reptérre, eszébe jutott az álma, amit karácsony szentestéjén álmodott. Szokásos közös út-

jukra indultak Quitóból, Paolo vadonatúj GMC terepjárójával. Az út egy jó darabig a megszokott

ritmusban telt, első éjjel az ismerős kis hegyi faluban kaptak szállást. Másnap, indulás után nem

sokkal, érthetetlen módon és váratlanul kitört egy trópusi vihar, ami itt, az Andokban soha sincs,

de ezen mégsem csodálkozott senki. A viharos eső elmúltával rettenetes pára és köd borított be

86

mindent körülöttük. Lehetetlen volt továbbhaladniuk a hegyi lélekvesztőn, az orrukig sem láttak.

Paolo hirtelen megállította a kocsit és kiszállt. Azt mondta, ha beleszagol a levegőbe és meghall-

gatja az Andok hangjait, meg tudja majd mondani, merre menjenek tovább. Theo egy darabig

nyugodtan várakozott de Paolo csak nem szállt vissza az autóba. Theo is kiszállt és mivel semmit

sem látott így sem, elkezdte szólongatni öccsét. Nem jött válasz. Theo vakon, kinyújtott kézzel

próbált körbearaszolni az autó környékén, hátha Paolo elesett és nem tud felelni sem. Végtelenül

sokáig tapogatózott körbe-körbe, egyre messzebb és messzebb keveredve el az autótól. Ahogy

forgott a ködben, egyre kimerültebbé vált. Már feladta, hogy visszataláljon az autóhoz, ezért leült

és reménykedett, hogy majd csak felszáll a köd. Úgy rémlett, napokig ült étlen és szomjan, mikor

hirtelen, olyan váratlanul, ahogy jött, eltűnt a köd. Ragyogó napfény sütött rá. Körbenézett, és

egy idegen járművet látott maga mellett. Beszállt és visszament azon az úton, amin idejöttek.

Visszatért a faluba, ahol Paolóval előző éjszaka megszálltak. Kérdésére, hogy nem látták-e Pao-

lót, értetlenül néztek rá, és azt mondták, ő csak egyedül volt itt. Teljesen megzavarodva vissza-

utózott Quitóba, de lakásuk ajtaján csak az ő neve volt kiírva. Remegő kézzel tárcsázta a Cosma-

villa számát, de egy ismeretlen hang válaszolt, és közölte, ez a szám soha nem volt Cosmáéké.

Megkereste közös barátaikat, de mindenki úgy nézett rá, mintha meghibbant volna, hiszen szerin-

tük neki soha nem volt sem Paolo sem más nevű testvére. Olyan intenzíven életszerű álom volt,

hogy Theo verejtékben fürödve riadt fel belőle. Napokig nyomasztotta az érzés, hogy valaha is

elveszítheti Paolót. Most pedig tényleg úgy tűnt, véget ér eddigi megszokott, közös életük. De

hál’ istennek, ez nem jelenti azt, hogy fizikailag veszíti el öccsét.

De vajon miért épp most jutott eszébe ez a régi álom? Theo az utolsó pillanatban úgy döntött,

hogy nem az öreg Cosma Infiniti M45-ösével megy a repülőtérre, mintha Paolo egyedül érkezett

volna, hanem bérel egy fehér limuzint. A család, bár megtehette volna, nem szokott limuzinokat

bérelni, távol állt tőlük a magamutogatás és felesleges flanc. Most azonban kellő indokot talált, és

még ráadásként egy üveg jóféle pezsgőt is behűttetett, ahogy az illik. A többieknek később azt

mondta, utálta volna, ha a nyaka egész úton hátratekeredne, és úgy kellene velük beszélgetnie.

Igazából azonban nagyon is megérezte a pillanat súlyát, amikor Éva Paolo oldalán Paolo szülő-

földjére lép. Ezen kívül egyértelműen szemrevételezni akarta kettőjüket. Kíváncsi volt, Paolo

hogy viselkedik e ritka helyzetben, amikor mellette ül a nő, aki várhatóan mindkettejük életét

gyökeresen megváltoztatja.

Kellő időben ért a reptérre. Úgy döntött, a család nevében kellő tisztelettel fogadja Évát, így

vett egy gyönyörű, narancs színekből komponált csokrot. Nem is sejtette, milyen jól passzol majd

Évához és ruhájához.

Éva és Paolo, a hosszú úttól kissé elgyötörten, de vonzóan és főleg boldogan tűnt fel a fotocel-

lás ajtó mögül. Theo persze jóval hamarabb észrevette őket és azonnal feléjük sietett. A két fivér

harsányan üdvözölte egymást, rájátszott férfiassággal veregették egymás hátát jó két percen át,

azzal sem törődve, hogy így egy kissé elálltak az utánuk érkezők útját. Éva megilletődötten nézte

a két férfit. Nem is olyan régen még csak fényképen látta együtt őket, most pedig itt van velük

egy másik földrészen. Túl fáradt volt azonban ahhoz, hogy eldöntse, örüljön-e ennek a követhe-

tetlenül felgyorsult életnek, vagy inkább megrémüljön.

Theo úgy fordult Éva felé, mintha mindig is ismerték volna egymást. Éva is automatikusan

egy öleléssel fordult a férfi felé. Theo első pillantásra látta, hogy nem mindennapi nő áll előtte, és

ezt akkor is tudta volna, ha semmilyen kapcsolatuk sincs. Éva gyönyörű volt még most is, a csak-

nem egynapos utazás után. Mélykék gyapjú pulóverben és ugyanilyen színű bársonynadrágban,

mély mahagóni hajával és a Theótól kapott narancs virágcsokorral ritka jelenség volt a repülőtér

tömegében is. Theo nem akarta, mégis irigyelni kezdte Paolót. Mióta Dórival tegnapelőtt beszélt

és megtudta, hogy jön Éva is, egyfolytában ettől félt. Nagyon szerette Paolót, de nem volt biztos

benne, hogy korosodó férfiként, annyi balszerencsés szerelmi viszony után képes lesz-e felindu-

lás nélkül végignézni fivére szerencséjét? Nem annyira azoktól az érzésektől tartott, melyek eset-

legesen benne ébredhetnének Éva iránt. Sokkal gyilkosabb a féltékenység és irigység, amiket ed-

dig csodával határos módon nem kellett magában megtapasztalnia, de mindig is sejtette, hogy ő

sem úszhatja meg ilyen könnyen.

87

Theo odaintett egy hordárt, aki felpakolta Éva és Paolo csomagjait, majd elindultak a kijárat

felé. Theo nem árulta el a limuzint, így Paolo csillapíthatatlan nevetésben tört ki, amikor rádöb-

bent, hogy hollywoodi csinnadrattával utaznak. Eddig erőteljesen próbálta Évában azt a képet ki-

alakítani, hogy nem flancolnak és nem költenek olcsó cirkuszi kellékekre, hát most ezzel jól be-

fürdött. El nem tudta képzelni, mi késztette Theót erre a hülyeségre, de most nem akarta ezt a ne-

vetséges helyzetet további felesleges és mentegetődző kérdésekkel tudatosítani Évában.

Évának, annak ellenére, hogy ő maga is irtózott az ilyen magamutogatástól, most mégis na-

gyon tetszett az egész. Komolyabb alkalomra soha nem kellene limuzint bérelni, de most, egy

kellemesnek ígérkező bemutatkozási beszélgetéshez és egy másfél órás akaratlan városnézéshez a

lehető legkényelmesebb. Úgy döntött, hogy szép az élet, bármennyire is nem könnyű ezt sokszor

így érezni.

Buenos Airest azonnal megszerette. Soha nem járt még ezen a földrészen. Bár sokat utaztak,

ez valahogy kimaradt. Igazi világváros volt. Azt hallotta, hasonlít Budapestre, de ezt nem érezte

azonnal. Hétsávos sugárutakon haladtak, impozáns felhőkarcolók és birodalmi stílusú épületek

mellett. Első benyomása egyáltalán nem igazolta a gazdasági válsággal küzdő ország fővárosáról

alkotott elképzeléseit. Óhatatlanul hozzásimult Paolóhoz. Itt volt, a férfi szülővárosában. Bármi-

lyen lehetett volna Buenos Aires, Éva úgy imádta volna, ahogy van.

Abban maradtak, különösebben nem fárasztják most magukat a bámészkodással, a következő

napokban úgysem fognak mást csinálni. Most inkább csak hagyta magába ivódni az impulzusokat

miközben egyre szorosabban szorították Paolóval egymás kezét. Ez a pillanat soha többé nem

lesz, először együtt, itt. Minden idegszálával el akarta raktározni ezt az élményt, még a beszélge-

tés is nehezére esett.

Theót azonnal megszerette. Elég volt belenéznie gyönyörű meleg, barna szemébe és úgy érez-

te, soha semmi baj nem érheti mellette, végtelenül megnyugtatóan hatott rá. Vonzó férfi volt ő is,

de egészen másként, mint Paolo. Körülötte perzselt a levegő, vibráló intellektusa és igazi latinos

gesztusai elvarázsolták Évát. Paolo nem rejtegette hibátlan fehér fogsorát, soha senkit nem látott

még ennyit mókázni és nevetni, ráadásul mindezt teljesen önfeledten és őszintén. Az embernek az

volt az érzése, Paolóban túl sok energia van. Theo ehhez képest csendes volt és titokzatos. Tekin-

tete általában hosszabban pihent meg az embereken, ami olykor feszengést váltott ki belőlük.

Mégis érezhető volt Theo ereje is, mely kifürkészhetetlen lelkéből áradt. Magas, cserzett bőrű fér-

fi volt, de arcvonásait Éva még hosszabb idő után sem tudta igazából beazonosítani. Sem fehér,

sem indián, sem mesztic. Egyik sem, vagy mindegyik.

A meseszerű érzés csak fokozódott Évában, amikor behajtottak a Cosma-villa parkjába. Azon-

nal felismerte a ház előtti hatalmas oleander- és orchideabokrot, amit nem is olyan régen még

csak fényképen mutatott neki Paolo. Ha akkor valaki azt jósolja, hogy pár héttel később az illatu-

kat is érezni fogja, csaló szélhámosnak nevezi. Lám, hová vezetett az út, amin azon a február végi

délelőttön elindult hozzám? És ez még csak az út kezdete volt.

40.

Catalina, a Cosma-villa jelenlegi és egyedüli úrnője, már várta őket. Noha nem ő nyitott ajtót,

a személyzet nyomában már sietett eléjük. Catalina a legfinomabb nő volt, akit Éva valaha látott,

pedig jócskán megfordult előkelő társaságokban. Noha két fiától eltérően kifejezetten válogatot-

tan öltözött, mégis ugyanaz a természetes és lezser elegancia lengte körül őt is. Mozdulataiban,

hangjában, egész lényében nyoma sem volt az erőltetettségnek. Idős kora ellenére sugárzóan szép

nő volt, és Évának azonnal Dóri néni szavai visszhangzottak a fülében. Szóval, ez az a nő, akihez

hasonlatosat Paolo eddig képtelen volt találni? Éva tudta magáról, hogy külsejében még Catalina

sem találhat kivetnivalót, ám abban már korán sem volt ennyire biztos, hogy szellemisége, mű-

veltsége is megfelel-e majd ennek a ritka asszonynak. Átengedi-e vajon egyetlen fiát őneki? Ta-

lán nem egy ennyire Paolo korabeli nőt képzelt a fia oldalára, akinek már két felnőtt gyereke van.

De ki tudja, még az is előfordulhat, hogy túl jónak ítéli meg és emiatt végképp kétségbeesik,

88

hogy érzelmileg veszítheti el Paolót? Éva azonban mindezek ellenére úgy döntött, nem fogja az

asszony kegyét keresni mindenáron, noha őszintén remélte, Catalina nem fogja feleslegesen

megnehezíteni kettejük kapcsolatát.

A fogadtatás meleg és barátságos volt. Évát megérintette az a meghittség, ahogy a két meglett

férfi az anyjukkal beszélt.

Szobája nem a vendéglakrészben volt, hanem Paolóéban, az ő szobája mellett. Én és Dóri pár

nappal később a vendégrészben kaptuk meg szobáinkat, Éva viszont a család legbelső világába

költözött be. Ez csak később derült ki számára és számunkra is, hogy Paolo intézkedett így, még

a repülőgépről küldött üzenetet anyjának. Paolo mindenben egyértelmű volt, csak a világos hely-

zeteket és viszonyokat viselte el. Fontosnak tartotta ezeket az apróságnak tűnő részleteteket, me-

lyek mégis nagyon jelentősek voltak.

Amikor Paolo már lezuhanyozott és felöltözött az ebédhez, Éva szobájába sietett. Éva még

hosszú idő múlva is csak könnyes szemmel tudott beszélni erről a pillanatról. Ott voltak együtt a

világ másik felén, Paolo otthonában, kimondhatatlan érzésekkel a szívükben. Éva talán életében

akkor érezte először az ijedelmet, ami képes a legörömtelibb pillanat kellős közepén belénk hasí-

tani, amikor már előre félünk a gyönyör elvesztésétől. Pedig ha képesek lennénk ilyenkor úgy át-

adni magunkat a mostnak, hogy ha csak ezt kapnánk, máris túl sokat kaptunk, akkor lennénk ké-

pesek átélni igazán a varázslatot.

A megérkezés napján mindketten kimerültek voltak, és az időeltolódás miatt is felborult a bio-

lógiai órájuk, így nagyon korán ágyba bújtak – külön. Hajnal felé Éva halk kopogást hallott az

ajtaján. Ő sem tudott már aludni, egy ideje éberen feküdt és nem gondolt semmire. Vannak pilla-

natok, amikor annyira telítődünk a valósággal, hogy még egy pici gondolat sem fér belénk. Szent

pillanatok! Egyértelmű volt, hogy csak Paolo lehet az, ezért úgy, ahogy volt, gyorsan kiugrott az

ágyból és az ajtóhoz szaladt. Szó nélkül ölelték át egymást. Szinte ugyanabban a másodpercben

futott át mindkettőjük testén a remegés. Már annyira telítve voltak az egymás iránti testi-lelki vá-

gyakozástól, hogy e felfokozottság remegésben tört utat magának. Percekig – vagy talán órákig?

– tartották egymást szoros ölelésben. Minden pontjukon érezni akarták egymás bőrét, beszívták

egymás hajnali illatát. Finom mozdulatokkal törölgették testük nyirkosságát. Minden apró rezdü-

lés, érintés maga volt a gyönyör. Befúrni arcukat a másik hajába a legizgalmasabb volt akkor. Uj-

jaik apránként akarták felfedezni a másik porcikáit. Semmi okuk nem volt a sietségre – övék az

élet. Ebben az ölelésben nem a hiányukat kellett kiélniük. Ebben az összefonódásban saját atom-

jaikat, sejtjeiket adták át egymásnak. Össze akarták építeni a két testet.

Már elmúlt tíz óra, mire ismét felébredtek. Izzadtan és még mindig mámorosan tovább ízlel-

gették egymást. Kicsivel később Paolo hatalmas fürdőszobájában vettek habos fürdőt. Miután

felöltöztek a villásreggelihez, egy darabig még kuncogva üldögéltek Paolo hálószobájában, pró-

báltak lecsendesedni, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. Végül mégis összeszedték magukat, és

a beteljesedett boldogságtól szó szerint sugározva lementek a többiekhez.

Messziről ordított róluk az immár végleges egybeforrásuk. Catalina szemmel láthatóan zavar-

ba jött, amikor Éva és Paolo kiléptek a verandára, ahová reggelihez terítettek. Theo elgondolkod-

va ült, állát kézfejére támasztva, és amikor felkapta a fejét, rajtuk felejtette a szemét.

E kicsit feszélyezett másodpercek után mégis Theo volt az, aki feloldotta a csendet. Felállt,

Évához lépett, megölelte és afelől érdeklődött, hogy szépeket álmodott-e? Ugyanis az fontos,

folytatta, hogy egy idegen házban az első éjjel mit álmodik az ember.

– Az a helyzet Theo – mondta Éva angolul, Catalina iránti tiszteletből, aki nagyon keveset ér-

tett férje anyanyelvén –, hogy mióta itt vagyok, összemosódik az álom és valóság. Vagy úgy is

mondhatnám, összemosódik álom és álom. Mióta tegnap leszállt a gépünk, azóta folyamatosan

úgy érzem magam, mint egy gyönyörű álomban, amiből semmi kedvem felébredni. Éppen ezért,

kérlek benneteket – és itt kedvesen ránézett Catalinára is – nézzétek el nekem, ha még egy jó da-

rabig úgy fogok viselkedni, mint egy holdkóros. És ne is ébresszetek fel!

A két férfi elnevette magát és Catalina is mosolyogott Éva kedves humorán. Tetszett neki vagy

sem a kapcsolatuk, Éva elbűvölte. Számára is meglepő volt, hogy Évát egyáltalán nem érezte

89

idegennek. Úgy tűnt neki, mi sem természetesebb annál, hogy ez a messziről érkezett asszony itt

ül az asztaluknál, a fia oldalán. Egy pillanatra nem is értette, hogy miért is nem hiányzott eddig

innen, az életükből. Minél inkább figyelte a nőt, annál biztosabb volt benne, hogy minden racio-

nálisnál mélyebb kapocs van közöttük. Érezte a nő energiáit, lüktetését. Ettől egy kissé ismét za-

varba jött, próbált rájönni, miért vált ki belőle ilyen szokatlanul erős pozitív érzéseket ez az isme-

retlen nő. Látszólag jelen volt, de megfeszítetten próbált rájönni az okára. Egy szempillantás alatt

nyilvánvaló is lett előtte. Mindkettőjük Paolo iránti erős érzelme volt az, ami őket is egybefogta,

egy áramkörbe kapcsolta. Évának benne kellett lennie a fia sorsában, a család sorsában. Ezen

immár nem volt mit gondolkodni. Catalina megkönnyebbült és hálás volt azért, hogy semmit nem

kell értenie, gondolnia Paolo és Éva közös jövőjéről, mert ez felette állt még az ő anyai erejének

is. Egy kis nyugtalanságot is megérzett magában, de ezt a hirtelen változásnak tudta be, és nem

törődött tovább vele.

A reggelit igen jó hangulatban költötték el. Ráérősen eszegettek, sok teát ittak. Catalina őszin-

tén érdeklődött Éva életéről, a gyerekeiről, Budapestről. Nemcsak azt élvezte, amiket Éva mesélt,

hanem azt is, ahogyan. Reggeli végeztével elismerően bólintott fia felé, talán máris megbocsátot-

ta neki, hogy nem évekkel előbb talált magának valakit. Meg kell értenünk, hogy Paolo hirtelen

szerelembe esése azonban természetes félelmeket is elindított a családon belül, kiben ezt, kiben

azt. Ráadásul e felfokozott érzelmi és szellemi életet élő kis csapat mindennapjai fölé a születő-

ben lévő és elmúló életek hatalmas energiái feszültek. Bandi bácsi egyre súlyosbodó szívbaja,

Paolo és Éva újszülött közös élete, Éva férjének egyre jobban bonyolódó kaotikus helyzete, Theo

súlyos magánya. Nem szabad tehát meglepődnünk azon, hogy a következő napok sokkal inkább

egy romantikus regény hullámzó hangulatában, mintsem egy szimpla rokoni találkozó forgató-

könyve szerint telnek majd.

A délelőtt folyamán Catalina és Paolo mentek be a kórházba. Theo eddig naponta járt be az

öreghez, most hagyta, menjenek csak ők ketten. Amúgy pedig kifejezetten örült annak, hogy ket-

tesben beszélgethet egy kicsit leendő sógornőjével. Holnaptól valószínűleg egy jó darabig nagy

lesz az ide-oda rohangálás. Theo különösen fogékonynak érezte Évát a szellemi és hitbéli dolgok

iránt, ami a férfi számára az élet legfontosabb, ha nem kizárólagosan fontos kérdései voltak. Theo

nem volt bőbeszédű általános témák esetén, de Istenről, vallásról, hitről bármikor a legnagyobb

élvezettel társalgott.

Theo javaslatára nem a nappaliban, hanem az emeleti könyvtárszobában telepedtek le, ahol

kellemes volt légkondicionálás nélkül is a klíma. A félig leeresztetett zsaluk mellett az emeleti

ablakokig felnövő nagylombú fák is elálltak a forró argentin napsugarak útját. Hiába tud alig va-

lamit Theo életéről, mintha évezredek óta ismerné ezt a titokzatos férfit. Nyilvánvaló volt, hogy

nem mindennapi intellektussal megáldott ember ül vele szemben. Telve volt millió kérdéssel.

Mindketten szívesen meséltek magukról és két óra észrevétlenül szállt el anélkül, hogy egy pilla-

natra is megakadt volna a társalgásuk. Angolul és magyarul keverve beszélgettek, magyarul főleg

Theo kívánságára, aki most szívesen gyakorolt egy igazi magyarral. A szívkórház elég messze

volt Cosmáék otthonától, és a hétköznapi forgalomban jó másfél órát tartott az út csak oda. Így

bőven volt idejük arra is, hogy ússzanak egyet a kerti medencében. Úszás után kellemesen nyúl-

tak el a napozóágyon.

– Éva, milyen jegyben születtél? Vagyis inkább azt kérdezném, mi az aszcendensed? Várj,

hadd tippeljek! – és most végre félreértés nélkül alaposan megnézhette a nőt. – Tudod, a külső

jegyek nagyon fontosak főleg az aszcendens megítélése szempontjából. Az a benyomásom, hogy

Mérleg típusú vagy, esetleg Halak napjeggyel.

Várakozva és kérdőn nézett a nőre.

– Hát, azt még el tudom képzelni, hogy ismered a születési dátumomat, mert igen, az valóban

Halak. Aznap volt a születésnapom, amikor hazajöhettem a kórházból. – Éva incselkedve nézett

Theóra – Ezt csináljátok utánam! Az igazi újjászületés! Amúgy csak nemrég tudtam meg az asz-

cendensemet, ami valóban Mérleg. Theo, lehetetlennek tűnik nekem, hogy így eltaláld. Hogy csi-

náltad?

Theo elmosolyodott.

90

– Először is, húsz éve foglalkozom asztrológiával. Másodszor te egy elég erős Mérleg típus

vagy, rengeteg tiszta jelleggel. A külsőd egyértelműen vénuszi befolyás alatt áll, ebből követke-

zően lehetnél Bika vagy Mérleg. De megalkuvásod Miklóssal húsz éven át, enyhe társfüggőségre

vall. Ez alatt azt értem, hogy inkább megalkuszol vakon egy rossz társ mellett, mint egyedül ma-

radj. A Mérlegek képtelenek társ nélkül élni, szinte életfeladatuk a kapcsolat fenntartása, működ-

tetése. Ezenkívül hihetetlenül harmonikus a megjelenésed, ami ösztönszintű nálatok, Mérlegek-

nél. Vonzódsz a művészetekhez, feltűnő a szépérzéked. És, a Mérleg nők a zodiákus szépségei.

Theo az utolsó mondatot halkan mondta. Nevetségesnek érezte kisfiús zavarát a bók miatt. De

hiszen honnan is lenne rutinja? Annak a néhány nőnek, akikkel kapcsolata volt, nem kellett bó-

kolnia, ha ütötte-rúgta volna őket, akkor is ragadtak volna rá. Most eszmélt rá, hogy életéből tel-

jesen hiányoztak az ilyen jellegű alapvető, társaságbeli nő-férfi intimitások. Talán tényleg az

életben mindent a dolgok két extrém végén él meg? Vagy teljes önmegtartóztatás vagy a kapcso-

lat nélküli szex? Semmi nem volt e két véglet között az életében az elmúlt húsz évben. Sőt mond-

hatni, soha, hisz Joanával is mindennek nevezhető volt a kapcsolata, csak kiegyensúlyozottnak

nem. Héja-nász. Se vele, se nélküle. Talán abszolút képtelen is lenne egy normális kapcsolatra.

Ez valahogy soha, de soha eszébe sem jutott. Mindig alkalmasnak tartotta magát, de úgy vélte,

elvi döntést hozott, és egyszerűen csak ennek megfelelően él. Ez a kibillenés most mélyen szíven

ütötte a korosodó agglegényt.

Éva természetesen azonnal észrevette a férfi zavarát és őszintén ellágyult a szíve a nagy mac-

kó iránt. Ezzel a leplezni akart gyengeségével többet tudott meg Theo igazi lényéről, mint ezer

szóból és történetből. Most érezte át, hogy talán mégsem mindenki számára annyira felhőtlen az ő

boldogságuk Paolóval és ezentúl sokkal nagyobb figyelemmel kell lenniük, elsősorban Theo

iránt. Mindenesetre nagyon ügyelt arra, hogy a férfi lehetőleg ne érzékelje, hogy lelepleződött.

Ha tudta volna, hogy Theo mennyire nem kispályás a láthatón túli dolgok félreérthetetlen értel-

mezésében, akkor nem reménykedett volna abban, hogy bármit is letagadhat előtte.

– Egyéb? – próbálta visszaterelni a korábbi mederbe a megzökkent társalgásukat Éva.

– Valószínűleg van egy szép nagy Szaturnuszod az egyes házban, az Én házában. Nem enge-

ded ki magad. Blokkolva van az Éned megnyilvánulása. Sokkal több van benned, mint amit akár

a közeli ismerőseid is feltételeznének rólad. A kettes házban, az anyagiak házában biztos van egy

Jupitered, nem kellett sokat gürcölnöd az anyagiakért.

– Hát az a tiédben is ott lehet – vágott vissza Éva.

– Ott is van – nevetett a férfi. – Mondtam, tapasztalat! Nem lepődnék meg egy hetes házbeli

Plútón. Az drámai fordulatot jelez a hosszú távú kapcsolatokban, házasságban.

– Ugye két Plútó nem lehet a képletemben? – és tettetett buta mosollyal, incselkedve pillogott

Theóra – Úgy értem, kétszer már csak nem állhat elő drámai fordulat… – de ahogy ezt kimondta,

mintha valami átsuhant volna rajta. Miért jut eszébe egyáltalán ilyen végletesség? Mi ez a nyo-

mokban feltüremkedő félelem benne egy ideje? És mintha maga előtt is titkolni akarná rossz ér-

zésének valódi okát, úgy tett, mintha csak az előtte álló válási hercehurca miatt komorodott volna

el – Kár, hogy eszembe jutott. Mármint a férjem.

Theo nem szólt semmit. Neki sem volt túl sok kedve arra a gazemberre gondolni. Most, hogy

szemtől szembe látta Évát, sehogy nem fért a fejébe, hogy kerülhetett össze ez a két ember. Éva

mintha csak olvasna a gondolataiban, megszólalt:

– Igen, most már én sem nagyon értem, mi közünk volt egymáshoz Miklóssal. Még akkor is

sokáig döntésképtelen voltam, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem működik – elmosolyodott.

– Tipikus Mérleg vagyok, valóban. A bolygóállásaimat nem tudom, de kíváncsi lennék rájuk.

– Ha gondolod, elkészítem a képletedet – kanyarodott vissza gyorsan Theo beszélgetésük el-

varratlan szálához.

– Theo, mondd, hogy lehetsz te asztrológus teológus létedre? Az asztrológiára a keresztény

egyház kígyót, békát, mindent kiabál. Buddhista filozófia, asztrológia? Mesélj, honnan jönnek

ezek az elferdüléseid?

91

– A ferdehajlamú pap, mi? – Theo egy nagyot nevetett – Sok minden nagyon mesterségesen

van ám szétválasztva és szembeállítva a mi szép világunkban. Minden rossz eredője az eredeti

egység megbontása. Gondolj bele, milyen belső ellentmondás ez, Éva, a teológia azt mondja, Is-

ten teremtette a világot, a napot, a holdat, a csillagokat, az embert, de az ezek között fennálló köl-

csönhatások ismerete az bűn lenne. Maga a biblia mondja, nézz fel az égre, a csillagokra és ámulj

el a Teremtő csodálatos alkotásán. A világ ismerete Isten alkotásának megértése. Az asztrológiát

a királyok tudományának nevezték évezredekig. Igen, jól hallottad, igen ősi tudomány ez! Gon-

dolj bele, a sumer asztrológusok már időszámításunk előtt ismerték a Naprendszer külső bolygóit,

amit állítólag a mai ember fedezett fel az elmúlt kétszáz évben. Ők ennek ellenére lerajzolták, ki-

számolták és használták rendszerükben.

– Ez hihetetlen! – Éva valóban meglepődött. – Ez hogy lehet? Honnan ismerték? Olyan fura,

én tényleg mindig úgy képzeltem magam elé az embereket abból a korból, hogy valami egészen

elképesztő kevéske tudásuk volt a világról, és mást se hallok mostanában, mint hogy ennek épp

az ellenkezője az igaz. Sokkal jobban értették a kozmikus összefüggéseket, mint mi, annak elle-

nére, hogy nem ismerték mondjuk a kvantumelméletet.

– Na, ne legyünk olyan biztosak ebben sem! – nevetett Theo – amúgy meg, attól, hogy mi ma

ismerjük, ugyan hova jutottunk? Ne érts félre, én csak abban hiszek megszállottan, hogy bármek-

kora legyen is a tudásod az anyagi világról, ha kirekeszted az anyagon túlit, most legalábbis ne-

vezzük így, akkor csak részleges folyamatismereted lehet, de a világ összerendezett működéséről,

a belső kölcsönhatásokról soha nem lehet fogalmad. Nem lehet kihagyni a végső rendezőelvet, és

csak a részfolyamatokból vonni le következtetéseket. Márpedig a mai ember ezt teszi. És a tudo-

mány ezekből a folyamatleírásokból ráadásul végső, megkérdőjelezhetetlen konklúziókat is képes

alkotni. Ez azért nekem megemészthetetlen. Ez a bölcsességtől baromi távol áll. Igen, igen, pont

ez a különbség a bölcsesség és az ismeret között. Lehet hatalmas részismereted, de mégsem látod

az egészet.

– Nem látod a fától az erdőt.

– Na, pontosan! Ez tetszik. Nem ismertem ezt a mondást, de értem. Nagyon jó! Kösz. – Theo

abszolút fel volt villanyozva a beszélgetéstől. – A tudomány ma olyan, mint egy Szűz dominanci-

ájú ember. Tömérdek elaprózott ismeretbe belegabalyodva. Pontosan a Szűzre illik, nem látja né-

ha a fától az erdőt. A másik oldalon meg sajnos az egyház elérte, hogy a mai keresztények akkor

érzik magukat igazi, jó hívőknek, ha lehetőleg kiszolgáltatott, tehetetlen csecsemőkként könyö-

rögnek az Úrhoz. Az ima és a rimánkodás között óriási a különbség. Milyen képmása Istennek a

tudatlan, tehetetlen, siránkozó ember, kérdem én? Bírod még Éva? – kérdezte Theo. – Én figyel-

meztettelek. Képtelen vagyok leállni. Besétáltál a csapdámba…

– El se hiszed, mennyire bírom! Téged is bírlak ám, Theo Cosma! Érted ebben a jelentésben

ezt?

Theo viccesen sajnálkozó arccal, lecsüggedő szájjal megcsóválta a fejét.

Éva angolul elmagyarázta a bír ige többféle jelentését.

– Folytassuk angolul Theo. Jól esne most nekem.

– Oké. A lényeg, hogy terhelhető vagy. Ezt én is bírom! – nevetett Theo, ezt az utolsó monda-

tot magyarul hozzáfűzve – Nos, az úgynevezett napkeleti bölcsek, akik Jézus születésekor a kö-

szöntésére érkeztek, asztrológusok voltak. Már hosszú ideje tudták, hogy mikor és hol fog meg-

születni Jézus. Születését azonban nemcsak az asztrológia szimbolikus csillagai, hanem fizikai

csillag is jelölte, ezt nevezik a betlehemi csillagnak. De maga Jézus szintén egy korabeli asztroló-

giai kifejezéssel felel tanítványainak, amikor azok a visszajöveteléről kérdezik: és akkor jelek

lesznek a napban, a holdban és a csillagokban. Nem akármilyen jelek, hanem egyértelmű konstel-

lációk. A biblia a pásztorokról és a bölcsekről emlékezik meg egyedül, mint Jézus legelső hódo-

lóiról. És nemhogy nincs rosszalló felhang velük szemben, még azt is részletezi, hogy Heródes

gyilkos tervéről ők figyelmeztetik a szent családot és így menekülnek meg. A későbbi egyház

nemcsak az asztrológiát, de nagyon sok egyéb bölcsességet sátáninak bélyegzett. Gyakorlatig an-

nak is örülnünk kell, hogy ma már szabad úgy gondolnunk, hogy a Föld gömbölyű és nem körü-

lötte kering a világegyetem!

92

– De miért volt szükség arra, hogy az asztrológiát bűnös tudománynak kiáltsák ki?

– Nem csak az asztrológiát Éva. Megismered majd az ősi bölcsességeket, tudást, amelyekért

még a középkorban is máglyára küldtek sokakat. Régi mondás de igaz: a tudás hatalom. A földön

egyre inkább körvonalazódtak érdekcsoportok, érdekszövetségek, akiknek az volt a jó, ha a tu-

dástól elvágják a tömegeket, és a hatalom így náluk koncentrálódik. Ma már nehézkes elégetni

azokat, akiknek még mindig direkt forrásuk az Isten, de a tömegbutítás is igen hatásos. Minden

áron el kell vágni az emberek és az Isten, az isteni tudásforrás közötti kapcsot, szálakat.

– És te mindezek ellenére miért akartál hivatalosan is az egyházhoz tartozni?

– Na, én sem gondolkodtam így mindig. Amikor azt akartam, hogy felszenteljenek, nagyon fi-

atal voltam. Az elfajulásom csak jóval eztán indult – nevetett Theo –, és meg kell mondjam,

mindazok, amiket Paolo feltárt, igencsak hozzájárultak.

– Amúgy mi az asztrológia? Jóslás?

– Á, dehogy! Ha tudom valakiről, hogy nem tud úszni, és azt mondom neki, figyelj öregem,

ma ne menj a tengerbe, mert akkora vihar lesz, hogy belefulladhatsz, ő ennek ellenére megteszi és

megfullad, akkor én jósoltam? A képlet az egyes ember és a kozmosz viszonyát mutatja. Olyan,

mintha készülne rólad és az univerzumról egy fénykép a születésed pillanatában: ekkor érkeztél a

földre önálló testben és első lélegzetvételeddel először kapcsolódtál össze vele. Egy térkép ön-

magunkhoz, az életutunkhoz. Megmutatja, mik a feladataink, mikre vigyázzunk, mik az erőssége-

ink, gyengeségeink, melyik időszakban várható több akadály és a többi. Egy mankó. – Theo az

órájára nézett – Jól elszaladt az idő. Mindjárt visszaérnek a többiek. Gyere, ússzunk még egy ki-

csit! Meg igyunk egy kis száraz martinit! – és már a medence melletti kis, zsinór nélküli

házitelefonon ide is kérette a két italt. Éva sem bánta.

– Mondhatom, tisztelendő uram! Rosszul látom, hogy maga jócskán az aranyifjak életét éli?

Ezek után nehogy snassz és unalmas helynek találja majd a mennyországot! – nevetett Éva és

testvériesen egy barackot nyomott a férfi fejére mielőtt beugrott volna a kristálytiszta vízbe. Tö-

kéletesen érezte magát: teste, lelke, szelleme boldogan mártózott meg e kozmikus élvezetben.

41.

Repülőutam Dóri nénivel egyszerűen borzalmas volt. Elcsigázva érkeztünk meg. Ő attól, hogy

be nem állt a szája egész úton, én pedig attól, hogy nekem kellett végighallgatni élete történetét,

és persze Bandi bácsi történetét is. Nem mintha nem lett volna érdekes, de nem bírom elviselni,

ha ennyire sarokba szorít valaki, és nem enged pár perc önálló életet sem. Voltak pillanatok, ami-

kor legszívesebben visszafordultam volna. Aznap, amikor Évát feltettük Pesten a gépre, azonnal

hazautaztam, összepakoltam, elláttam a fiaimat tanáccsal és anyagiakkal, a munkahelyemen elin-

téztem a legalább kéthetes távollétemet. Meg nem tudom mondani, mi hajtott belülről, hogy ne

gondoljam meg magam már délelőtt, amikor hazafelé tartottam és az előttem álló megpróbáltatá-

sokra gondoltam. Ehelyett megszállottan intéztem az ügyeket, és ráadásul izgatottan tekintettem

az előttem álló kalandokra. Valamiért rögeszmésen azt gondoltam, hogy bármi jó kisülhet Évának

ezen újabb őrült ötletéből. Az is átvillant a fejemen, hogy igazából Cosmáék közül engem senki

meg sem hívott, Éva kérésére indulok neki Argentínának. Cosmáéknak még Éva is egy jó nagy

adag meglepetés lesz. Tényleg értetlenül álltam önmagam előtt. Azok az erők, amik mégis vakon

végighajszoltak az utazási előkészületeken, ismeretlenek voltak akkor még számomra. Persze a

közelmúlt eseményei során már olykor megéreztem finom suhintásukat, de ez inkább izgalommal

töltött el semmint félelemmel. Visszatekintve most ismét felteszem magamnak a kérdést, vajon

ha most, megannyi új élmény és tudás birtokában történnek ezek az események, intuícióm érzé-

kenyebb lett volna annyira, hogy legalább valamennyit megérzek a jövő történéseiből?

Próbálom azóta is megtalálni azt a kritikus pontot, pillanatot, amikor érzékelhető lett volna

sorsunk váltóállítása. Egy légitársaságnál dolgozó ismerősömtől hallottam egyszer, hogy a légi

irányításban van egy úgynevezett „point of no return”. Vagyis egy pont, ahonnan a visszatérés

93

már nem lehetséges. Az elérendő célpont már közelebb van hozzánk, mint amitől eltávolodtunk.

Ha a gép ez előtt a pont előtt bármi problémát érzékel, akkor visszafelé irányítják, ha ezt a pontot

követően történik bármi, akkor már nem fordulhat vissza. Előre kell menekülnie. Tudom, hogy

történetünkben is benne volt ez a pont, mint ahogy mindannyiunk életében benne van. A nagy

kérdés az, ismerjük-e életünk útvonalait, megvan-e a saját térképünk? Ez a pont csak az egyéb

útvonalak ismeretében tűzhető ki. Ez a viszonyítási pontunk. Egyfolytában keresem azóta is tör-

ténetünk saját pontját, ahol rá kellett volna jönnünk, hogy innen már nincs visszaút. Végül is, ré-

szemről kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy nem láttam ezt a pontot, mert lehetséges, hogy

pánikszerűen visszafordulok. Akkor viszont soha nem tudtam volna leírni ezt a különleges törté-

netet. Képes sem lettem volna rá, mert látásom, gondolkodásom, tudásom ez előtt a pont előtt

egészen más volt. Ma nevetségesen naivnak és vaknak nevezném. Bárhogy alakult is, hálás va-

gyok, hogy így esett.

Éva és Paolo várt bennünket a repülőtéren. Meglepődtem kettejük bensőséges kapcsolatán,

nem hittem volna, hogy két nap alatt egyáltalán ez lehetséges. Gyönyörűek voltak együtt. Mintha

mindketten tíz évet fiatalodtak volna.

Évával nagyon nehéz volt türtőztetnünk magunkat, de nem igazán beszélhettünk magánügyek-

ről, főleg Dóri néni miatt. Én nem panaszolhattam el neki kiborulásomat, ő pedig nem mondha-

tott egy mondatot sem az elmúlt két napról. Alig vártuk, hogy a szobámba érjünk.

A többiek közül senki nem volt otthon, amikor befordultunk a villa elé. Természetesen nem

így tervezték, de úgy látszik, Theo és Catalina nem tudtak időben hazaérni a kórházból a hatal-

mas péntek délutáni forgalom miatt. Nekem nem volt probléma, csak Dóri zsörtölődött egy kicsit,

de aztán ő is elfáradt, ezért javasoltuk neki, hogy pihenjen le egy kicsit.

Azt hiszem, elszundítottam, mialatt Éva mesélt, de nem neheztelt érte. Már sötét volt, amikor

felébredtem. Az idegen és hatalmas villa, a szinte hallhatóan súlyos csend összezavartak egy pil-

lanatra. Nagyon magányosnak és elveszettnek éreztem magam, ahogy a kongó folyosóra kimen-

tem. Fogalmam sem volt, merre menjek. Elindultam a nagy háznak abba a részébe, ahol sejteni

véltem a nappalit. Pár perc bolyongás után megleltem a kis társaságot. Kissé félszegen léphettem

be, de Éva azonnal felpattant és elém sietett. Kézen fogott és úgy vezetett oda a többiekhez. Elő-

ször Catalinával üdvözöltük egymást, majd Theóval. Theo első pillantásra nagy hatással volt rám.

Hát igen! Ha tudtam volna, hogy az a férfi áll előttem, aki megváltoztatja addigi egész látásmó-

domat, aki által egy teljesen ismeretlen és új világ tárul fel előttem, aminek létezéséről addig nem

is hallottam, minden bizonnyal ott helyben összeesem. De nem tudtam. Én nem. Ő viszont hosz-

szasan és mélyen belenézett a szemembe, és az volt az érzésem, úgy lát, mint egy gyakorlott or-

vos a röntgenképen. Nagyon jól emlékszem, hogy kivert a víz. Eddig még nem fogott el pánik, ha

egy vonzó férfi megnézett. De Theo jóval több volt, mint egy vonzó férfi, pedig ha csak ennyi lett

volna, az is átlagon felüli lett volna. Ha csak a külsejével hatott volna rám, az is több mint érthető

lett volna. Magas, sportos termet, őszülő sűrű és egészséges haj, és a legmélyebbre ható sötétbar-

na szempár. Mindez lazán elegáns öltözékben, megspékelve Theo különlegesen misztikus megje-

lenésével és viselkedésével. Amikor pedig magyarul köszönt, libabőrös lett a karom. Így, komp-

lexen, nem bukkannak fel férfiak az ember lányának életében. Ha ezen kívül soha semmi több

nem történt volna, én akkor is halálomig a legapróbb részletekig fel tudnám eleveníteni Theo ha-

tását. De egy icipicivel szövevényesebb jövő várt rám, ránk, mindannyiunkra, akik abban a pilla-

natban ott toporogtunk a Cosma-villa nappalijában.

A mai napig röstellem, hogy percekig észre sem vettem még valakit, aki Catalina mellett

csendben álldogált. Egy körülbelül Paolóval egyidős férfi lehetett. A két Cosma-fivér erősen lati-

nos kisugárzása mellett szinte skandináv szőkének hatott az egyébként világosbarna hajú, kék

szemű Peter, akivel még Éva sem találkozott eddig. Akkor csak annyit tudtunk meg róla, hogy

nagyapja Argentínába kivándorolt székely volt, és az elmúlt tíz évben sokat dolgoztak együtt

Paolóval és Theóval. Mit mondjak, a társasággal elégedett voltam!

Nekem ott minden mennyire idegen és távoli volt még akkor! Peru, Ecuador, Argentína, egész

Dél-Amerika semmi több nem volt, mint a világ egyik egzotikus része. Jószerint még az a kevés

is ismeretlen volt előttem, amit Éva akkor már Paolótól és Theótól hallott. Úgyhogy abban a má-

94

sodpercben sokkal földibb igényeim voltak: azonnal egy finom itallal szerettem volna oldani az

egész utazás és megérkezés stresszét.

Pár perc múlva Catalinával spanyolul társalogtunk. Nagyon élveztem, hogy mindenkire igen

kedvező benyomást tettem ezzel. Mi tagadás, szemem sarkából elsősorban azt lestem, észrevett-e

Theo egyáltalán, de képtelen voltam eldönteni. Rémes, milyen erősen működnek ezek az ösztöne-

ink!

Dóri néni szerencsére vacsora után azonnal nyugovóra tért, majd Catalina is követte. Öten ma-

radtunk. Theo javaslatára kisétáltunk a kertbe, majd később felbontottunk még egy üveg pezsgőt.

A társalgás főleg magyarul folyt, bár Theo miatt azért jó néhányszor angolra váltottunk. A gyors

ritmusú beszéd azért mégiscsak elég nehéz volt neki. Hihetetlen, de akkor fel sem tűnt, hogy Bu-

enos Airesben egy kis darab Magyarországot alkottunk. A helyváltoztatás nálam azonnali ke-

délyváltozást okozott – szerencsére pozitívat. Arra gondoltam, hogy a kalandorok talán emiatt

olyan oldottak. Az idegen ingerek ellen legalábbis én úgy védekeztem, hogy mindent úgy fogad-

tam el, ahogy van, semmin nem rágódtam mélyebben, hagytam, hogy az események a könnyed

felszínen lebegve alakuljanak. Agyam szinte csak fényképezőgép üzemmódban működött és

semmit nem értelmezett, elemzett. Azelőtt nem sokszor volt ebben a lebegős érzésben részem, és

nagyon tetszett. Rengeteget nevettünk. Paolo persze a társaság motorja volt. Terveket gyártottunk

a következő hetekre. Theo is fellelkesült egy utazás ötletén, és önmagát meghazudtolva vad fan-

táziálásba kezdett. Képtelen ötleteket gyártott, többek között arról, hogy bérelt kisgépen repül-

jünk egyenesen az Amazonas vidékére, meg az elhagyott maja településekre, a misztikus hatal-

mas piramisokhoz. Mint kiderült, ami nekünk őrültségnek hangzott, azt a fiúk ezerszer átélték

már.

Abban a szent pillanatban nekem beugrott az a hónapokkal azelőtti álmom, amit Évának is el-

meséltem azon az estén, amikor nekiindult új életének és hozzám érkezett. Hirtelen megláttam

magunkat a két férfivel, amint beszállunk a gépbe. Egy pillanatra mintha kirázott volna a hideg.

42.

A Cosma család villája Buenos Aires legpazarabb részében, Recoletában volt. Az építkezést

még az akkor potom pénzen vett hatalmas parkosított kertben Catalina nagyapja kezdte meg.

Bandi bácsi hozományként kapta az akkor eléggé lepusztult épületet, amit Catalina családja már

nem használt, inkább hasznosítani szerette volna. Bandi azonban felajánlotta, hogy teljesen rend-

be hozatja és fényűzően berendezi Catalina számára, amennyiben megkapják. Azóta a kerület a

megapolis legdrágább környéke lett, a buenos airesi „high society” kedvelt lakóövezete.

A villa stílusát tekintve eklektikus volt. Mivel ritka módon a ház egyedülálló, vagyis nem az

utcasor része, néhai építtetője nagyfokú szabadságot engedhetett meg magának. Inkább a korabeli

koloniál vagyis telepes-stílust fedezhetjük fel még ma is a modern átépítés ellenére, semmint a

környékre egyébként erősen jellemző franciás, sőt, párizsias jelleget (Recolatát sokan kis Párizs-

nak is nevezik). Bandi és Catalina akkoriban építették át a villát, amikor egész Buenos Airesben

art deco őrület tombolt, így a Cosma-villa sem menekült meg teljesen e stílus látványosságától.

Ám hála Catalina finom érzékének, a felfrissülés még elegánsabbá változtatta az épületet. Ma-

napság már lehetetlen lenne akkora földterülethez jutni a környéken, mint amekkora a Cosma-

villához tartozik, és ritkaság számba megy aránylag csendes tájolása is. Recoletát minden idelá-

togató felkeresi, hisz itt találhatók a megapolis legnevezetesebb épületei, látnivalói, mint a Nem-

zeti Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum és persze a világhírű temető.

Mi nem panaszkodtunk a városrész nyüzsgése miatt, akár gyalogszerrel is bejárhattuk nem-

csak Recoletát, de a közeli Kis Palermót is, valamint könnyedén bejutottunk a városközpontba is.

Ideális volt nekem és Évának, mivel nem akartunk megszakítás nélkül a háziakkal együtt lenni. A

fiúknak egyébként is akadtak tennivalói, és így legalább kettesben is neki tudtunk indulni a töké-

letesen kozmopolita nagyvárosnak.

95

Néhány napot így töltöttünk, paradicsomi hangulatban és programokkal. Felkelés után egy kis

mozgás, kocogás a parkban illetve a környéken, esetleg fitnesz a villa kis edzőtermében. Ezután

természetesen úsztunk. Felfrissülve, megszépülve tizenegy körül bőséges reggeli a családdal,

ahol mindig megbeszéltük a napi programot. Dóri néni és Catalina minden délelőtt bementek

Bandi bácsihoz a kórházba. A férfiak egyébként össze-vissza szaladgáltak, legtöbbször csak este

mesélték el napi teendőiket. Úgy tűnt, az első este feldobott őrült utazást komolyan gondolták,

mert egy-egy elejtett megjegyzésükből arra következtettünk, hogy szervezkednek. Évával direkt

nem akartunk előre semmiről sem tudni. Éva kedvenc szólása lett a „Qué será, será” – ahogy lesz,

úgy lesz –, e szerint próbáltunk felhőtlenül örülni ennek a káprázatos vakációnak.

Nagyjából az első hét vége felé Éva reggeli közben megemlítette Paolónak, hogy talán itt az

ideje, hogy beszéljen Miklóssal. Megértettem, hogy tart ettől és halogatja. Kerestük a legjobb fel-

állást, hogy kivel keresse fel Miklóst, mivel egyedül nem akart menni. Paolo kiderítette, hogy

még mindig házi őrizetben van a városban, mivel még az ügyész nem emelt vádat ellene, csak a

kihallgatása folyik. Ez abból a szempontból nem volt jó hír Évának, hogy attól tartott, Miklós

nem lesz hajlandó aláírni a válási iratokat, mert még mindig azt hiszi, nemsokára vége lesz az

egész rémálomnak.

Éva – jó érzékkel – egy órával azelőtt üzente meg Miklósnak, hogy felkeresi, mielőtt becsön-

getett hozzá. Úgy döntött, nem adja meg Miklósnak azt a lehetőséget, hogy hazugságaival felké-

szülhessen.

Noha Paolo természetesen felajánlotta, hogy elkíséri Évát, ő nem tartotta ezt jó ötletnek. Nem

akarta kettőjük érzelmeit, kapcsolatát beárnyékolni semmilyen esetlegesen undorító jelenettel.

Ezért Theo tűnt a legalkalmasabbnak a kíséretre.

Péntek délután Éva és Theo beszálltak az öreg Cosma Infiniti M45-ösébe és elhajtottak a város

egyik déli negyedébe.

43.

Éva a látogatást követően még napok múlva sem tudott felhőtlenül örülni az életnek. Péntek

este csöndben ültünk a kis könyvtárszobában, négyen. Noha kint meleg volt, Éva fázósan kuco-

rodott fel a kis kanapéra, térdét maga alá húzva ült és cigarettázott – kivételes engedéllyel, a

légkondi bekapcsolása mellett. Paolo most bármit megengedett volna neki. Éva nem kért semmi-

lyen alkoholt, inkább gyógyteát ivott egész délután. Tiszta fejjel akarta átgondolni, hogyan to-

vább.

– Szégyellem, amit Miklósról mondanom kell nektek, de nem bírom elfejteni a jelenetet és a

viselkedését. Először is a legfinomabb szürke gyapjúöltönyében fogadott. Rózsaszín nyakkendő-

vel! És illatfelhőben. Mintha egy randira öltözött volna ki. Egyszerűen nem kaptam levegőt a

sokktól! Ez tényleg ennyire ormótlan és érzéketlen? Házi őrizetben van, én a kiborulás szélén, ő

kihallgatás alatt, romokban az egész eddigi életünk és ő kirittyenti magát? Csak az kattogott öt

percig a fejemben, hogy mi van, ha ez az ember tényleg nem normális. Ahogy ültem ott és elnéz-

tem, egy szerencsétlen pojácát láttam magam előtt. Egy embert, akit semmiféle gyökér nem köt

sem Istenhez, sem emberhez, sem feleséghez, sem családhoz. Csak él bele a pillanatba. Egy po-

zőr. Mit is tudna megmutatni a belső ürességén kívül? Kénytelen teleaggatni magát a legmenőbb

cuccokkal, hogy valakinek érezze magát. Borzalmas nyugtalanság áradt belőle, de valószínűleg

nagyon erőlködött, hogy ezt eltitkolja előlem. Képtelen volt megérteni, hogy mi történt velem, mi

a bajom. Visszautasította minden érvemet, minden ellene felhozott vádamat – ő nevezte vádnak,

nem én – és nem értett semmiben egyet velem. Nem voltam meglepve. Ő tökéletesen boldog volt

velem, és azt hiszem, ebben tényleg nem hazudott. De hát a kéjgyilkos is boldog, amikor éppen

öl. Szóval, egyértelműen megmondtam neki, hogy beadom a válópert. Azt mondta, legyek felké-

szülve arra, hogy innen kezdve nem fogom olyan könnyen megkapni a seggem alá a kényelmet,

bocsánat, szó szerint idéztem, és majd megtudom akkor, hogy mit jelentett ő nekem. Erre csak

annyit válaszoltam neki, hogy szar lehet olyan emberként élni, akinek a hiánya a kényelmi tár-

96

gyak mennyiségében fejezhető ki. – Éva elhallgatott, és halkabb hangon hozzátette – Amint in-

dultam az ajtó felé, elkapta a karomat, és ez a modorára mindig kényes piperkőc az arcomba szi-

szegte, hogy az egész büdös Kozma-família szívni fog, amiért engem belerángattak ebbe az

egészbe.

A férfiak szerint ez csak vak fenyegetőzés volt, de Éva kezdett megijedni. Egyáltalán nem így

képzelte új életének alakulását. Hirtelen becsapottnak, sőt átvertnek érezte magát, nem értette,

miért hitte úgy egy pillanatig is, hogy az ég segíteni fogja Miklóssal való kapcsolatának befejezé-

sét.

Minduntalan azt firtatta, Isten mit gondol vajon az ő kapcsolatukról? Bűn-e valóban a válás?

És miért érezte úgy az utóbbi időben, hogy zöld utat kapott új életéhez?

Paolo egyelőre semmiképpen sem akarta Évát direkt módon befolyásolni, ezért átengedte

Theónak az aktívabb szerepet.

– Éva, noha én nem osztom az egyház dogmatikus álláspontját válás ügyében, vagyis nem tö-

rök pálcát senki fölött, aki úgy dönt, hogy elválik, mégis inkább azon az állásponton vagyok,

hogy egy házasság megmentése érdekében mindent meg kell tenni, amit csak tudunk. Általános-

ságban tehát azt gondolom, az Istenben hívő emberek ne váljanak el. A válás, a másik elhagyása

semmiképpen nem Istennek tetsző dolog.

Éva riadtan nézett Theóra. Megbolondult? Eljön vele Miklóshoz is, hogy mielőbb elrendeződ-

jön a válásuk, most pedig homlokegyenest az ellenkezőjéről papol?

– Azonban azt is gondolom, Isten szemében az a házasság, amit két ember az ő szempontjai

szerint él meg. Nem tartom az olyan kapcsolatot Isten által megáldott frigynek, amiben az egyik

megalázza vagy bármilyen más módon kihasználja a másikat. A te esetedben Éva, nem arról van

szó, hogy éltél megelégedetten a férjed oldalán, egyszer csak elibéd ugrott Paolo Kozma és te ki-

számoltad, melyikkel lenne jobb a jövőben, és úgy döntöttél, hogy elhagyod a férjed, magára ha-

gyod.

Mivel Éva nem reagált, Theo folytatta.

– A Bibliában megfelelő utalásokat találunk arra vonatkozóan, hogy mit vár el Isten a férjtől,

és mit a feleségtől. Ebből az következik, hogy egy ember – hangsúly az egyen van – nem tud há-

zasságot „csinálni”, ehhez két egyforma akaratú ember kell. Mint látjuk, te sem voltál képes

egyedül erre. A ti házasságotok már nagyon régen nem az Isten előtt, Éva. Csak papírforma sze-

rint az. Jogilag. Isten számára kielégítő lenne, ha valahol nyilvánosan egymásnak örök hűséget

esküszik két ember. És ezt követően pedig nyilvánosan és magányotokban is szintén az Ő tetszé-

se, rendelése szerint viseltettek egymás iránt, felelősséggel, szeretettel. Amikor elolvassuk a Te-

remtés könyvében az erre vonatkozó részt, ott nem találunk egyéb jogi kitételeket. Természete-

sen, mivel az emberi társadalmak úgy alakultak, hogy szükséges a rendezett életvitelhez a polgári

iratok rendezése is, ezzel is törődni kell. Az a kisebb gond, még ha látszólag az okozza is a na-

gyobb fejtörést és szomorúságot az emberek többsége számára. Hogy Isten mit gondol a váláso-

tokról, tőle kell megkérdezned.

Theo kortyolt egy keveset teájából mielőtt folytatta. A könyvtárszobára olyan csönd zuhant,

hogy az ablak előtt susogó fák hangja zajosnak tűnt.

– Látjátok, ezen a példán keresztül bepillantást nyerhetünk a lélekkel való járás egyszerre

könnyű és mégis nehéz titkába. Jézus azt a szabadságot hozta el nekünk, amiben nem vallási ritu-

álék és dogmák között kell, mint labirintusban, eligazodnunk. Nincsenek már receptek, mindenki-

re minden pillanatban megkérdőjelezhetetlenül vonatkozó előírások. Vannak persze irányelvek,

de mindent visz – mint az adu-ász – a lélek irányítása. Az egyházak, szinte bármelyik, pont ezt a

fajta szabadságot nem akarják megadni nekünk a dogmákkal és szabályokkal. Azok biztosítják

nekik a hatalmat. Milyen hatalmuk lenne akkor, ha mindenki, úton-útfélen, a lélekhez rohangálna

útmutatásért? Pedig ez volt Krisztus tanításának a veleje! Végig azt hangoztatta: még sok min-

dent kellene elmondanom nektek, de majd kérjétek a szent lelket, és ő elvezet a végső igazságra!

Ha nem így akarta volna, egy receptes könyvet könnyebb lett volna ránk hagynia. Azt mondhat-

juk tehát, általában véve Isten akkor boldog – földi felfogóképességünk miatt nevezem boldognak

– ha két ember képes kitartani egymás mellett jóban-rosszban. De ez nem az egyetlen szempont-

97

ja! Ez csak a mi csökevényes emberi logikánk szerint feloldhatatlan ellentét. Emlékezzünk Pál

apostol híres mondására: „mindent szabad nékem, de nem minden használ”. Ebben egyszerre van

benne a szabadság mérhetetlen könnyűsége és nehézsége. Bizony sokszor könnyebb lenne, ha

mások megmondanák helyettünk, mit tehetünk és mit nem. Nem a miénk lenne a felelősség.

Nyugodj meg, Éva, nincs előírás arra, hogy meddig vagy kénytelen e megalázó kapcsolatban élni

egy férfival, aki nem társának, hanem őt díszítő kelléknek használt téged. Aki soha, már a kezde-

tektől nem volt hű hozzád, akinek a hazugságai beszennyezték a hitvesi ágyatokat. Ha Isten elé

viszed bajodat, meg fogod kapni válaszát. Ez egy élő, működő kapcsolat. Van hatása, eredménye.

A hívő embernek igenis van olyan „érzékszerve”, amivel valóban képes kommunikálni a transz-

cendens istennel, tehát az a hit azért nem annyira láthatatlan, ahogy azt a kívülállók gondolják.

Theo érezte, hogy kicsit hosszabban és vehemensebben beszélt, mint akarta. Elhallgatott, ön-

tött magának és a többieknek is egy-egy csésze meleg teát és körbekínálta a kis süteményes tálat

is, amit magukkal hoztak ide a könyvtárba. Most már Paolo is szólni kívánt, hiszen épp olyan vi-

zekre eveztek, ahol anélkül segíthet Évának megnyugodni döntésében, hogy direkt módon befo-

lyásolná.

– Jézus nem végterméket csomagolt be nekünk előírásokkal, szabályokkal, részletes tudással.

Ő egy olyan energiát, erőt hozott a földre, amit ha elfogadunk, képessé válunk az Isten szerinti

gondolkodásra és életre, mert ez egy működő és alakító energia, ami átmos, átformál bennünket.

Tanításának lényege, hogy ezt az erőt az Atya küldi, szeretetéből, hogy kiteljesedhessünk. Ez a

részünk nem automatikusan ébred fel, nekünk kell akarni az Istennel való kapcsolatot, ami életre

kelti. Jézus elmondja, mi vár azokra, akik elfogadják, és mi azokra, akik nem. Ez nem moralizá-

lás, nem büntibe helyezés, ez egy tényszerű következmény lesz. Ha nem vesszük át tőle a földön

túli, transzcendens „jegyet”, akkor nem leszünk jogosultak a belépésre a mennybe. Ebben, szerin-

tem, semmi érthetetlen nincs. Még egy moziba is csak akkor mehetek be, ha megvettem a jegyet.

Nekem mindez teljesen új volt. Persze futólag már beszélgettünk Éva élményei kapcsán Isten-

ről, a hitről, a létező isteni energiáról, de nem hallottam még ilyen szép és érthető formában. Éva

szemmel láthatóan egyre jobban megnyugodott.

Hirtelen ezer kérdésem lett.

– Ha ez ilyen szép és ilyen könnyű, miért nem fogadja el minden ember ezt a klassz kis transz-

cendens jegyet?

Paolo folytatta.

– Először is, Angéla, ahogy neked is sok minden aránylag újdonság volt, úgy még nagyon sok

embernek is az. A mai világban az átlagember jól elvan olyan ősi bölcsesség nélkül, ami régen

elképzelhetetlen volt. A mai tudás messze van az igazi bölcsességtől. Nem lép ki a látható vilá-

gon túlra. Beszűkült tudás. Meggyőződésünkké vált, hogy a látható, megmérhető anyagon kívül

nincs más. Ez a racionalizálódás odáig ment, hogy még a fizikai érzékszerveink használata is sor-

vadozni látszik! Az agyunknak, például, egyre inkább csak a baloldali, racionális féltekéjét hasz-

náljuk. Kiszámolunk, megmérünk, elemzünk. Ma ott tartunk, hogy aki intuícióról beszél, miszti-

kusnak kiáltják ki. Nem baj, itt örülhetünk ma már a kvantumfizikának, ami – micsoda meglepe-

tés – ugyanazt mondja, mint Hermes Trismegistos, a Háromszoros Nagy. Amint fent, úgy lent,

vagyis ahogyan a mikrokozmosz, ugyanúgy a makrokozmosz. Napjainkban ismét van remény,

hogy megforduljon az ember tudása. A kvantumfizika és elődei, a relativitáselmélet, a káoszel-

mélet arra kényszerítenek bennünket, hogy megbékéljünk a kiszámíthatatlan, anyagi eszközökkel

nem feltétlenül behatárolható, leképezhető világegyetem teóriájával.

Mit gondolunk ma a kozmoszról? Mit tud róla az egyes ember egyáltalán? A műveltebb leg-

följebb elolvas valamit a bolygók és csillagok halmazállapotáról. Vagyis anyagösszetételében

tudhat valami keveset a mindenségről, amiben él. Hát, akinek csak anyagszerkezet a kozmosz,

annak mi más lenne a földön, ezen a parányi kis sárgolyón kifejlődött élet? Miért lenne célja egy

hajszállal is több, mint begyűjteni annyi anyagi dolgot, amennyit csak lehet?

Ahogy ültünk ott csendben, az volt az érzésem, hogy nem egy másik földrészre, hanem egy

másik dimenzióba kerültem. Még nem értettem, de már éreztem, mikről beszélt nekem Éva is a

betegségét követően. Bevallom, tudat alatt féltem is, hogy eddigi szépen felépített világom mind-

98

járt romokban fog heverni. De azt is tudtam, muszáj még többet megtudnom Theo, Paolo és most

már Éva világáról, dimenziójáról, Istenéről. Annyit már tudtam, nem akarok vakon és süketen

meghalni.

44.

Vacsora után Éva úgy döntött, ha lúd, legyen kövér, ez az este már úgysem lesz teljesen önfe-

ledt és könnyed. Előszedte az összes iratot, amit még otthonról, Miklós széfjéből magával hozott.

Úgy, ahogy volt, átadta Theónak és Paolónak, hogy amit Bandi bácsival kapcsolatban találnak

benne, használják fel az öreg érdekében. Megdöbbenésünkre egy olyan ingatlanügyletre bukkan-

tunk, amelyben Bandi bácsi, hogy Miklós üzletmenetét megkönnyítse és meggyorsítsa itt Argen-

tínában, saját váltót bocsátott ki arra az ingatlanra, amit Miklós és társasága akart megvenni. Az

egyébként jó szándékú öreg nem szokott ennyire felelőtlenül működni az üzleti életben, de az

Éván keresztüli kapcsolatra tekintettel segíteni akart, és elfogadta Miklós adott szavát arra, hogy

a tranzakció után átveszi az egészet Banditól és kiegyenlíti az összeget. Miklós ezt az ügyet akar-

ta most Bandi bácsi nyakán hagyni.

– Úgy tűnik, nincs mit tennünk ellene, hacsak az üzlettársak nem hajlandóak tanúvallomásban

megerősíteni az igazságot – szólalt meg Paolo.

Kezdett lehullani a lepel Éva szeme előtt Miklós üzleti életéről is. Soha nem beszéltek a férfi

vállalkozásainak részleteiről, sőt sokszor még nagy vonalakban sem tudta volna megmondani,

épp milyen céllal utazott ide vagy oda. Az argentin ügyről is csak, mint érdekes lehetőségről be-

szélt, és mint tudjuk, egy év alatt egyszer sem említette, hogy üzleti kapcsoltba került Bandival,

Éva szüleinek régi barátjával.

– Nem tudom, lassan úgy érzem, Miklósnak legalább két élete van. Egy, amit velünk élt, és

egy másik, amiről semmit nem tudok. Mi van, ha más nőtől már van megszületett gyereke? Ha ez

nem egy egyedi bonyodalom volt?

– Éva, kérlek, állítsd le a fantáziálgatást. Nem hiányzik ez most ide – ölelte át Paolo Évát.

De Éva nem tudott leállni.

– És mi van, ha jólétünkhöz más, Bandi bácsihoz hasonlóan rászedett és megzsarolt emberek

pénze járult hozzá? Egy biztos. Összepakolom a cuccaimat, de mindent otthagyok neki. A gyere-

keknek fogok egy méltányos vagyoni részt igényelni. Orvos mindenhol kell. Dolgozni fogok. –

Annyira kívánta a megtisztulást, szinte vágyott arra, hogy megszabadulhasson a talán kétes mó-

don felhalmozott javaitól. – így viszont sokkal gyorsabb és könnyebb lesz a válás. Nincs vagyoni

hercehurca, hamarosan szabad leszek.

Ettől a döntéstől nagy kő esett le a szívéről. Boldog volt, mert maga sem hitte volna, hogy le

tud mondani minden eddigi kényelméről. És boldog volt még azért is, mert tudta, hogy Miklós-

nak ez lesz a kegyelemdöfés: sem ő, sem a pénze nem kell neki! Ezt, amíg él, nem fogja lenyelni.

Bosszúvágy volt ez? Éva nem úgy élte meg. Nem az munkált benne, hogy fájdalmat okozzon volt

férjének. Sokkal inkább azt akarta, hogy Miklós legalább egyszer az életben szembesüljön egy

másféle értékrenddel. Talán eljut hozzá és megérinti valami majd később, valamikor, mindabból,

amit Éva régóta próbált vele megértetni: nem lehet egész életük célja és egyetlen értelme az

anyagilag fényűző élet.

Persze, mondhatják most jó néhányan, könnyen beszélnek így a gazdagok. Nem, nem könnyen

beszélnek így. Sőt! Ha létezik gyomorrontás, csömör és ételundor, akkor létezik életundor és

anyagi csömör is. Nem sokban különbözik, csak talán sokkal nehezebben orvosolható.

A fullasztó légkört feloldotta Éva döntése. Nemcsak ő lélegzett fel, mi ugyanúgy megköny-

nyebbültünk. Így végül is aránylag jó hangulatban készülődtünk a lefekvéshez.

A fiúknak azonban volt egy fontos bejelenteni valójuk.

A holnaputáni a Hiábavaló Élet Napjának kiáltották ki. Kötelező program a délelőtti fényűző

reggeli, pezsgő és kaviár. Utána teniszezés, majd illatos gőzfürdő. A család fodrászai és egyéb

99

szépészei a kora délutáni szieszta után érkeznek. A napot teljesen értelmetlen világi hívságokkal

töltjük. Este vacsora a város legelegánsabb éttermében. A vacsorára Paolo és Theo meghívták ré-

gi barátaikat, ismerőseiket. Biztosítottak arról, hogy mi mackóalsóban és pólóban is csodálatosak

vagyunk, ám ők jól bírják a káprázatot, úgyhogy ne kíméljük őket, dobjunk be mindent, amit csak

tudunk.

Éva nem titkolta, hogy teljesen más hangulatban volt. Most, hogy döntésével együtt szabadul-

ni akart az eddigi életére jellemző fényűzéstől, a sors fintorának tartotta a fiúk ötletét. Mivel már

minden elő volt készítve, természetesen nem akarta tönkretenni ezt a programot. Végül is, hátha

olyan végső csömört kap, amitől még könnyebben válik meg eddigi hiábavalóságaitól.

45.

A Hiábavaló Élet Napját csak és kizárólag hiábavalóságokkal volt szabad töltenünk.

A reggel azzal kezdődött, hogy ágyba kaptam kedvenc kávémat egy szelet még gőzölgő

Catalina-féle kaláccsal. Nem tudom, Dóri néni kapott-e ilyet, de ha igen, remélem nem omlott

össze teljesen, hogy rajta kívül még egy remekül sütő asszony él a földön. Ja, Dórikánk hála Is-

tennek nem unatkozott. Napjában kétszer is meglátogatta bátyját a kórházban, aztán Catalinával

járták a várost és az üzleteket, Catalina barátnőivel üldögéltek kávéházakban. A Hiábavaló Élet

Napján a két idős asszony már korán elment hazulról és a hátrahagyott üzenetük szerint estig nem

is kerülnek elő, egy közeli vidéki rokont látogatnak meg. Ez azt jelentette, senkire és semmire

nem kellett tekintettel lennünk. A személyzet szerencsére nem alkalmatlankodott körülöttünk, így

kreativitásunk függvényében bátran megjeleníthettük, kinek-kinek mit jelent a földi hiábavalóság.

Ritka egy társaság voltunk, mondhatom! A jól megtermett és örök komoly Theo, a sziporkázó

Paolo, az ösztönszinten, bármilyen megjelenési formában örök nő, Éva, és jómagam, aki épp le-

vedleni szándékoztam eddigi idegenkedésemet minden újtól. És Peter, aki egyébként egy elké-

pesztően csiricsáré hawaii öltözetben jelent meg. De róla akkor szinte semmit nem tudtunk még.

Egy azonban maradéktalanul közös volt mind az ötünkben: egyikünk sem tudta, mi is az az

önfeledt szórakozás. Úgy tűnt, teljesen ki kell vetkőznünk magunkból ahhoz, hogy feladjuk foly-

tonos tipródásunkat a világ elviselhetetlen dolgai miatt.

Na, hát mi voltunk az a díszes társaság, amelynek aznap kötelezően át kellett adnia magát a

szórakozásnak, ami másoknak erőlködés nélkül, csuklóból sikerül.

Először is, mint életképtelen egyéneknek definiálnunk kellett, mit is értsünk pontosan a hiába-

való életen. Úgy döntöttünk, hogy mindazon dolgok, amik csak a testi és érzéki örömöket szol-

gálják, minden, ami múlandó.

Játékszabályként leszögeztük, hogy a nap folyamán tilos bármilyen komoly téma, értelmezés,

vélemény és gondolat. Sőt, a gondolkodást egy az egyben betiltottuk egész napra.

Elismerem, alig hihető, de Theo volt a legjobb a pletykákban. Theo fantasztikus színész lehe-

tett volna! Paolo persze megsúgta, hogy a pletykák nem igazak, és akikről szól, azok sem valódi-

ak. Az egyes pletykák hangulata szerint változtatta egész orgánumát. A pezsgős reggeli túlzottan

oldott hangulatában Évával gimnazista lányokat megszégyenítő hahotázással gurultunk össze-

vissza a medence mellé kiterített strandlepedőinken. Ha nem lenne túl morbid, azt mondanám, az

ördög bújt aznap Theóba, még Paolo káprázatos és sziporkázó jókedve is halovány pislákolás volt

az öblös hangú medveember mellett.

Amikor pár percre alábbhagyott a viháncolás, úgy ügyeskedtem, hogy a Peter melletti napozó-

ágyra feküdjek. Most nagy könnyebbség volt, hogy tilos volt a komoly viselkedés, így ha hülyén

nyilvánulok meg, azt a hiábavalóság számlájára írathatom.

– Mondd, Peter, Buenos Aires tele van ilyesféle aranyifjakkal, mint a jelenlevők?

Peter hunyorogva nyitotta ki a szemét.

– Aranyifjú lennék? Hú, most nagy örömet szereztél nekem Angéla! Nem híztam meg hirte-

lenjében?

100

Ahogy mosolygott, a kis ráncocskák nagyon kedvessé váltak a szeme körül.

– Hm. Hát azt hiszem az a komoly kérdés, hogy te is az egyetemen tanítasz-e esetleg, ma tilos.

– Jaj, ne már! Hadd maradjak aranyifjú! Úgyse voltam soha, egy percig sem.

– Na de tényleg, mit tudhatok rólad?

– Attól tartok, ezt kénytelenek leszünk egy következő alkalommal megbeszélni. Ma tilos. De

máris lefixálhatnánk egy időpontot…

– Hahaha. Ügyes… na majd meglátjuk, jó?

– Na jó. Annyit megsúgok, hogy én is régész-antropológus vagyok. De semmi többet most.

Legközelebb mindent!

– Hm. Ha jól meggondolom, szerintem passzol hozzád. Sokkal jobban el tudlak képzelni az

ásatások lelassult légkörében, mint a többnyire felpörgött Paolót – teljesen lehalkítottam a han-

gom, nehogy a többiek meghallják, hogy áthágtuk a játékszabályt.

– Hm. Köszönöm, hogy lelassultnak tartasz – és tettetett sértődöttséggel elfordult.

– Ne már, Peter. Össze-vissza beszélek, és nem tudom, miért. Jómagam bölcsész vagyok, sze-

retem az elmélyülésre lehetőséget adó lassabb tempót. Nagyon kedvelem Paolót, de bevallom,

engem sokszor fáraszt az a túl nagy energiája. Ennyi.

– Oké, de ilyen könnyen nem úszód meg. Ki kell engesztelned.

Spanyolul beszéltünk. Én kértem erre Petert. Nagyon jól esett ismét, annyi év után, hogy gya-

korolhatom ezt a gyönyörű nyelvet. Eleinte meglehetősen döcögősen ment, mivel annyira kon-

centráltam, hogy aránylag helyesen beszéljek. Hiába, bennem soha nem volt meg az a fajta laza-

ság, ami például Évában, amikor angolul beszélt. Peter finoman használta a nyelvet. A férfi egész

lénye finomságot hordozott magában. Majdnem törékenységet mondtam, pedig igazából egyálta-

lán nem volt az. Ha odafigyelve hasonlítanánk össze a tőle merőben eltérő testvérpárral, legna-

gyobb meglepetésünkre termetben és testalkatban nem találnánk túl nagy eltérést. Peter lénye

mégis képes volt úgy átszínezni a férfi egész jelenségét, hogy a szemlélődőnek az a benyomása

támadt, hogy jóval kisebb és gyengébb felépítésű a két Cosmánál. Ahogy elnéztem ezt a szőke és

kékszemű, örökifjú fiatal arcú régészt a medence partján, egyre többet szerettem volna megtudni

róla és így alig vártam már, hogy véget érjen ez az egyébként is bugyuta Hiábavalóságok Napja.

Ennyi értelmes emberrel körülöttem tiszta kínzás volt az egyébként is fárasztó hülyeségözön,

amit magunkra kellett erőltetnünk. Csak az vigasztalt, hogy ahogy elnéztem sorstársaimat, bőven

osztoztak ők is szenvedésemben. Ez alól talán csak Éva és Paolo jelentett valamelyest kivételt,

mert végre ezen a napon anélkül évődhettek kedvükre egymással, hogy intellektuálisan le akarják

nyűgözni a másikat

Este pontban fél kilenckor találkoztunk a villa tágas nappalijában. Öten meredtünk egymásra.

Szinte egyszerre léptünk be a nappali különböző ajtóin és azt sem tudtuk, kire nézzünk. Pazar lát-

vány voltunk! Azzal tisztában voltam, hogy Éva gyönyörű volt bordó és sötétkék földig érő ruhá-

jában, de tudtam, hogy most én is nagyon vonzó vagyok. Egy csodálatos pezsgőszínű kisestélyit

viseltem, amit Éva előrelátó módon választott nekem néhány napja egy nagy bevásárlásunk al-

kalmával.

Megérkezett a hatalmas krémszínű limuzin. A férfiak csak vigyorogtak. Nem kellett megbe-

szélnünk, hogy a Hiábavaló Élet Napját e hiábavalóan hivalkodó járművel illik megkoronázni.

Útban az étterem felé egy-egy pohár pezsgővel koccintottunk és búcsúztattuk a hiábavalóságot.

Még pár óra hátra volt.

Paolo és Theo baráti társasága elbűvölő volt. Egészen pontosan huszonheten vártak ránk az ét-

teremben, nők és férfiak. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjünk: az est fénypontja Éva volt.

Mindenki kíváncsi volt a nőre, aki Paolo Kozma szívét elnyerte. Éva tündökölt és ragyogott. Raj-

tam kívül senki nem látta, hogy egy fél óra múlva a női mosdó helyett a limuzinba ment ki. Sírt,

amikor utánamentem. Azt mondják, a boldogságot sokszor nehezebb elviselni, mint a szomorú-

ságot. Nekem addig inkább csak az utóbbiban volt tapasztalatom, de látva Éva kétségbeesett lel-

kiállapotát, kezdtem elhinni. Amikor csendesen kinyitottam a limuzin ajtaját és beszálltam mellé,

barátnőm őszinte kétségbeeséssel a szemében fordult felém:

101

– Angéla, félek, hogy Paolóval a boldogságunkért túl nagy árat kell fizetnünk. Ahogy ott áll-

tunk a társaság közepén és Paolo bemutatott mindenkinek, hirtelen úgy éreztem, megállt körülöt-

tem az idő, és megdermedt a világ. Minden csendes lett. Én belenéztem Paolo szemébe. Aztán

hirtelen kívülről láttam magunkat. Én, ahogy nézem Paolót, nézem a szemét és látom saját arco-

mon megdermedni a nevetést. Ahogy ott állunk, a pillanat örömében és mámorában, rádöbbenek,

hogy amit meg kellett élnünk, azt már megéltük. Megtaláltuk és elfogadtuk egymást. Felvállaltuk

egymást, a változást. Mindent megkaptunk, amit megkaphattunk. Ez volt a feladatunk. Nekem,

hogy merjek saját értékeim szerint dönteni és lépni, akár a bizonytalanba is. Paolónak pedig,

hogy képes és kész legyen önmagába, saját életébe beengedni egy társat. Megtörtént, aminek meg

kellett történnie. De valamiért nem látom, hogy ez az út folytatódik. Angéla, érted, mit jelent ez?

Valamiért már nem vár ránk semmi!

Évát láttam már kétségbeesve az elmúlt időben. Láttam összetörve, láttam sírni. De ez a mos-

tani zokogás nagyon távolról és mélyről jött, vigasztalhatatlan volt. Látszólagos ok nélkül, előre

siratta a fájdalmukat. Nem tudtam mit mondani. Nem volt sem ellene, sem mellette érvem. Amit

Éva láthatott vagy látni vélt, az számomra még nagyon idegen volt, nem létezett. Sokkal inkább

meggyőztem magam és lassan Évát is, hogy ismét túlcsordult a pohár, és eleve zaklatott lelke

nem bírta már befogadni ezt az újabb heves érzelmet. Jó félórát ültünk kint a limuzinban, mire

sikerült annyira összeszednie magát, hogy beosonhattunk a női mosdóba, hogy ott rendbe szedje

magát.

Arra számítottam, hogy a többiek talán észre sem veszik a kissé hosszúra nyúlt távollétünket,

hisz a nagy társaság rég nem találkozott és jókedvűen ettek-ittak. Mielőtt a folyosóról a terembe

léptünk volna, körbenéztem. A velünk átellenes ajtóban egy férfit pillantottam meg, aki idegesí-

tően ismerősnek tűnt. Eleinte nem is láttam tisztán az arcát, mert egy kissé elfordult és oldalról

kémlelte körbe a termet. Rossz érzésem támadt. Ahogy visszafordult, egy pillanatra Miklósra em-

lékeztetett. Miket látok már én is, gondoltam, de aztán rádöbbentem, hogy hiszen ő is itt van, Bu-

enos Airesben. Miért ne lehetne akár itt is? Ha valakitől, hát tőle kitelik!

Éva közben visszament a terembe. Paolo sietett eléje és félrevonta egy sarokba. Nyilván fel-

tűnt neki, hogy egy jó időre eltűntünk és kíváncsi volt, minden rendben van-e. Én gyorsan egy

közelebbi ajtóhoz szaladtam, ahonnan jobban láttam a férfit. Évát és Paolót figyelte. Képtelen

voltam tisztán kivenni a vonásait. Oda-vissza kapkodtam a fejem, hol Paolóékat néztem, hol a

férfit. Paolo szorosan magához húzta és átölelte Évát, majd végigsimította az arcát. Meg mernék

esküdni, hogy a férfi keze ökölbe szorult. Ebben a pillanatban valaki leverhetett egy üveget az

asztalról, mert hatalmas csörömpöléssel tört össze a márványpadlón. Egy pincér épp sietős lép-

tekkel haladt arra, és egyensúlyát vesztve elesett, pont az összetört üvegcserepekbe. Egy kiáltást

hallottam. A pincér jajdult fel, mivel két hatalmas üvegdarabba esett. Hátából és kezéből erősen

folyt a vér. Valaki mentőért telefonált, többen a pincért próbálták kiszedni az üvegtörmelék kö-

zül. Libabőrös lettem.

A titokzatos férfi miatti rossz érzésem hátborzongatóvá fokozódott. Rossz sejtelem és vér egy-

szerre. Egyértelműen rám ragadt a jelek olvasásának őrülete.

Mire újból eszembe jutott a Miklós-szerű férfi, már nem láttam az ajtóban. Kimentem a folyo-

sóra azon az ajtón, ahol állt, hátha még utolérem és kiderítem, valóban Miklós volt-e vagy csak

képzelegtem. Benéztem a folyosó minden kis zugába, még a férfimosdó ajtaján is bekukucskál-

tam. Sehol nem volt. Rossz hangulat uralkodott el rajtam. Még az elvi lehetőség ötlete is aggasz-

tott, hogy ha nem is Miklós volt, de akár lehetett volna! Akár ő is láthatta Éváékat és akár ő is

ökölbe szoríthatta a kezét. Miklóst ismerve, nem sok jót remélnék. Fogalmam sem volt, mondjak-

e egyáltalán valamit Évának. Ha nem Miklós volt, akkor feleslegesen borzolnám tovább az idege-

it.

Hála istennek ebben a pillanatban egy kar fogta át a derekam és egy puha spanyol hang tán-

colni hívott. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Peter az. Boldogan mondtam igent és egy

szempillantás alatt elfelejtettem az előbbi komor gondolatokat. Peter nagyon jól táncolt és az el-

következő fél órában megállás nélkül forogtunk. Pihenésképpen bemutatott jó néhány párnak az

asztaltársaságunkból és én örömmel éltem saját boldog perceimet. Istenem! Annyit álmodoztam

102

már ilyenekről! Hálás voltam Évának, hogy én is eljöhettem. Annyi szürke év után a világot já-

rom és önfeledten szórakozom. Hiába, a hiábavalóságok nagyon édes dolgok! Hirtelen úgy érez-

tem, még egy ilyen napot bevállalnék.

103

Sodrásban

46.

Nyaralás a nyaralásban – nagyjából így éreztük magunkat, amikor négy nappal később bepa-

koltuk Bandi bácsi autójába a cuccainkat. Mi nők nevetségesnek találtuk, hogy személyenként

mindenki csak egy hátizsákot vihet majd magával az Andokba. A legszükségesebb

tisztálkodószerek és a Theo által összeállított alapvető elsősegélycsomag egy közös kis bőrtáská-

ban voltak. Évával az utolsó pillanatban vettünk magunknak hegymászó bakancsot, mintha addig

el sem hittük volna, hogy van olyan része a világnak, ahol valóban ilyen holmikra lehet szüksé-

günk. Ezen kívül vízhatlan dzsekit meg néhány meleg, állítólag mindent kibíró pulóvert szerez-

tünk még be. A piperéket, sminktáskát és parfümöt Quitóig engedélyezték a fiúk, utána már nem

vihetjük magunkkal tovább. Illetve Paolo teljesen komolyan azt mondta, ha visszük, magunkra

leszünk utalva a cipelésben. Több ezer méter magasságban minden ember saját felelősségére ci-

peli a terhét. Jobb, ha megértjük, a vadonban más játékszabályok érvényesek. Mi persze meg vol-

tunk győződve, hogy készakarva akar ránk ijeszteni, és eszünk ágában sem volt előre megválni

kedvenc értékeinktől.

Útitervünk szerint külön kisgéppel repülünk Buenos Airesből a bolíviai Uyuniba, majd onnan,

Perun keresztül, terepjáróval Quitóba. Mindezt a hosszú utat a köznyelven csak pán-amerikai or-

szágútnak nevezett E-35-ös úton kell megtennünk. Ez az út az alaszkai Circle nevű kisvárostól

egészen Chile déli csücskéig, a Tűzföldig vezet, tehát akinek végképp elment az esze, az nekiin-

dulhat a 25880 km-es, lelket és járművet lestrapáló országútnak. Szó szerint keresztülautózhat

Amerikán észak-déli irányban. A mi tervünk sokkal szerényebb volt, és ez a visszafogottság meg

is lepett bennünket. A fiúk még nem döntötték el, hogy Quitóból egy másik kisgéppel repüljünk,

vagy ismét terepjáróba üljünk. Azt mondták, meglátjuk, hogy viseljük, mi gyenge és nyavalygós

nők az utazást és ez alapján közösen döntünk. Ha repülünk, akkor Peter terepjáróval előremegy

az Andokba, úti célunk egyik legtávolabbi helyszínére, ahol még lehetséges a leszállás, mi pedig

két nappal később helikopterrel vagy egy másik kisgéppel követjük, ahol majd felszed minket. A

tervet tökéletesnek találtuk. Paolo a terepjáróját napokkal ezelőtt Uyuniba, első úti célunkhoz

szállíttatta. Bérelhettünk volna útközben is járművet, de Paolo hallani sem akart arról, hogy ne

kedvenc terepjárójával túrázzunk. Minden szervezést megért a GMC-csoda.

A legjobb, ha egyszerűen csak annyit mondok, fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Amit otthon-

ról elképzelünk erről a világról, az indiánokról, arról rövid úton úgyis kiderül, hogy a legcseké-

lyebb köze sincs a valósághoz. Ez két irányban is igaz. Egyrészt, megközelíthetetlen helyszínekre

képzeljük őket valamiféle szent ősi életformában, ahol a csecsemők genetikailag szabadságszere-

tőnek és igazságos harcosnak születnek. Másrészt vannak, akik azt gondolják, manapság már nin-

csenek rejtett civilizációk, életformák, nincsenek különösebben ismeretlen kultúrák, hisz oly ki-

csiny e bolygó és a mai ember ismerete oly nagyra duzzadt, hogy túlságosan meghökkentő isme-

retlennel már nem találkozhat a mai kalandor. Nos, mindkettő és egyik sem igaz. Igenis, vannak

ésszel fel nem fogható helyen élő népcsoportok csodálatra méltó kultúrával, életszemlélettel, me-

lyet olykor szívesen felcserélnénk a jóléti társadalmak fogyasztási őrületével. És az is valóság,

hogy az ember mindenütt ember: kicsinyes, irigy, boldogtalan és halandó. Ha valaki azonban

Karl May indiánjait keresi, hát valószínűleg már elkésett. A maiak többsége a közeli városokból

szerzi be alapvető szükségleteit, és legtöbbjük jól elboldogul egy mobiltelefonnal is. Hogy ez jó

104

vagy rossz, arról sokat lehetne vitatkozni. A fehér civilizáció elképzelhetetlen hatással volt az el-

múlt félszáz évben a legtöbb elzárt népcsoportra. Az én személyes véleményem szerint ez nagy

kár. Ettől függetlenül olyan meglepetésekben volt részünk, amelyekről még csak nem is álmod-

tunk, és mindannyiunk élete is ott, a világnak e távoli és misztikus pontján változott meg vissza-

fordíthatatlanul.

Az indulás előtti este mindannyian összegyűltünk a villa könyvtárszobájában. Theo kis elő-

adással készült arról, nagyjából hová is megyünk. El voltunk bűvölve. Enélkül nem lettünk volna

olyan izgatottak, így viszont alig aludtunk valamicskét. Évával mindketten egy kicsit bedagadt

szemmel ébredtünk, és teljesen kétségbe estünk, hogy indulunk így útnak? Fáradt, táskás szemek,

nőietlen ruhák, bakancsok? Hirtelen kellett átallnunk egy másféle életformára, de az előző éjjel

ránk ragadt csodavárás izgalma ellensúlyozta a kezdeti kényelmetlenségeket.

A három férfi persze tökéletesen fitten ébredt. Hihetetlenül jól állt nekik a hegylakó-jelmez.

Évának, amikor meglátta hármukat az autó körül pakolni, gondolkodás nélkül csúszott ki a szá-

ján, hogy igazából sokkal szexisebbek így, ebben a hegyi vademberszerelésben. Sugárzik belőlük

a hímerő.

– Na, akkor az indián szerkónkban igazán ellenállhatatlannak találsz majd minket. Nehogy le-

támadj majd! – cukkolta szokásos stílusában Paolo Évát, majd kedvesen magához vonta és egy

hangos, cuppanós puszit nyomott a szájára. – Én azért majd hagyom magam. De fiúk, nektek kö-

telező lesz dupla ágyékkötőt viselni a bőrszoknyátok alatt! – vigyorgott szélesen a másik két fér-

fire.

– El ne hidd, hogy Karl May stílusában öltöznek az indiánok! A legújabb sportmárkákban lát-

hatod majd őket! – nevetett Peter.

– Ha ilyen férfiasak lesznek, és ráadásul még szépen is táncolnak majd a tűz körül, háááát…

össze kell magatokat szednetek, fiúk!

Hamar elkészültünk a bepakolással. Talán túlságosan is sietve köszöntünk el a háziaktól. Mire

körülbelül egy hónap múlva majd visszatérünk, Bandi bácsi már itthon lesz. Mivel a Cosma-villa

mostanában túl zajossá vált, a háziak úgy döntöttek, hogy a papa hazatérését mostanra időzítik,

amikor elcsendesedik minden és az öreg nyugodtan, a maga tempójában zökkenhet vissza a min-

dennapokba. Dóri néni alig várta a bátyját, addig Catalinával majd kézzel-lábbal beszélgethet.

A repülőnk egy kis magánrepülőtér felszállópályáján várt minket. Amikor a férfiak bedobálták

csomagjainkat a kisgépbe – ami, tekintettel a minimálisra csökkentett holminkra, nem volt több

két percnél – a repülő ajtajához tolt kis lépcsőn megállítottak. A kezünkbe nyomtak egy-egy kris-

tálypoharat és Paolo előkapott egy üveg behűtött pezsgőt. Röviden de ünnepélyesen azt mondta,

hihetetlenül nagy dolog számára, hogy magával viheti élete legfontosabb helyszíneire a nőt, akit

már nem is remélt, mégis megkapott Istentől, és szívből reméli, Éva sem őbenne, sem a munkájá-

ban nem fog csalódni. Amíg beszélt, végig átkarolva tartotta Évát, és én most először szerettem

volna magányosságom miatt ordítani. Túl erősen hatott rám az egész helyzet, és továbbra sem

tudtam szabadulni az álmomtól. Ahogy végignéztem magunkon és a három férfin, óhatatlanul

azon kezdtem morfondírozni, a három közül vajon melyikük nincs benne a sorsunkban?

A repülő fedélzetére lépve Paolo megkért minket, hogy ha még gyorsan telefonálnunk kell,

most tegyük meg, amíg megkapjuk a felszállási engedélyt. Utána összeszedi a mobilokat és csak

jó pár nap múlva, Quitóban kapjuk vissza egy kis időre. Quitóig azért ne legyen nálunk, mert

képtelenség mobillal a zsebünkben átadni magunkat az időutazásnak. Quito után a hegyekben vi-

szont már aligha lesz rá szükségünk.

47.

Éva helybéli megbízott ügyvédei gyorsan és hatékonyan dolgoztak. Érthető, mert régi és ked-

ves ügyfelük, a Cosma család érdeke is azt kívánta, hogy mielőbb megnyugtató módon lezáruljon

az öreg Bandi által meggondolatlanul kiállított fizetési ígéret ügye. Még aznap megküldték Mik-

105

lósnak az egyetlen feltételt, a Cosma család részére történő azonnali kifizetés igényt, amikor Éva

eldöntötte, hogy közös vagyonuk ráeső részéről lemond a gyerekek javára.

Miklósnak egyetlen egy oka volt jól átgondolni Cosmáék ajánlatát: világossá tették az ügyvé-

dek számára, hogy a városban nem kis befolyással rendelkező Cosma András miatt lassítja tisztá-

zását a vádak alól a helyi hatóság. Amint megszűnik Cosmáék érdekeltsége abban, hogy Miklós

ne távozhasson szabadon, garantálják, hogy nyomban felfüggesztik a házi őrizetet és szabadlábon

védekezhet tovább. Miklós ezért, ha dühösen is, de belement Cosmáék ajánlatába. Csak legyen

ismét szabad, majd kigondolja a megfelelő lépéseket.

Úgy lett, ahogy gondolta. Amint kiegyenlítette a Bandi bácsi által átvállalt összeget, azonnal

szabadlábra helyezték. Egyelőre minden iratát elvették és az országot sem hagyhatta el. Ez pilla-

natnyilag nem érdekelte Miklóst. Azt tudta, hogy most már ő is megkeresheti Évát, ha már Éva

nem volt hajlandó megint találkozni vele. Esze ágában sem volt elengedni! Az előző napi találko-

zásukon előadott hülyeségekből egy szót sem értett. Nem értette, mi történt a feleségével, nem

értette, miért ne tudnák megbeszélni ezt a kis félreértést. Más férj is félrelép, ezért nem válnak el

azonnal az emberek. Különben is, kislányos dacnak vélte Éva ajánlatát, miszerint nem tart igényt

egy fillérre sem. Ahogy Éva sejtette, a férfi büszkeségét ez sértette a legjobban. Legalábbis sza-

badlábra helyezése estéjéig, amíg meg nem látta őket egy étteremben. Addig a pillanatig minden

problémájuk ellenére úgy gondolt Évára, mint feleségére. Legalábbis arra a nőre, aki az övé.

Amikor meglátta Paolo Kozma kezét Éván, olyan hatalmas düh ragadta magával, hogy azt hitte,

ott helyben agyvérzést kap. Ezt a nőt kényeztette több mint húsz éven át? Ezért adott meg neki

mindent, hogy most csak úgy kidobja, mint egy tetves kutyát? Ezért invesztált házasságába any-

nyit, hogy most magára maradjon? Mit képzel ez a kis senkiházi, akit csóró lányként emelt fel a

nincstelenségből, hogy ő fogja megszabni, meddig tart a házassága? Az ő házassága pont addig a

napig, óráig és percig fog tartani, amíg ő jónak látja! Se egy perccel előbb, se később nem ér vé-

get! Vele senki nem packázhat, nem alázhatja meg! A legkevesebb, hogy megleckézteti Évát,

mennyire nem bölcs dolog őt az ellenségévé tennie. Paolo Kozmát pedig egyszer és mindenkorra

megtanítja arra, hogy az ő nőjét nemhogy megkapni, de megérinteni sem lehet! Hogy dögölne

meg az egész Cosma família!

Még nem írták alá a váló okiratot, egyelőre csak tudomásul vette Éva lemondó nyilatkozatát és

teljesítette a fizetési feltételt az öreg Cosma részére. Először is ki kell derítenie, miért gondolja

Éva hirtelen, hogy nélküle is meg tud élni? Ha netán kiderülne, hogy Éva és az a szentimentális

szépfiú komolyabban összeszűrte a levet, hát az isten irgalmazzon nekik!

Gyorsan kezdett intézkedni. Magyarországról iderendeli néhány megbízható emberét és neki-

látnak az ügy végleges elrendezésének. Úgy tervezi, hogy pár hét múlva szépen hazautaznak és

az otthonuk megszokott légkörében majd hamar észhez tér a felesége és belátja, továbbra sem

célravezető, ha az ember az érzelmeire hallgat az esze helyett.

48.

Tupiza. Hogy is tudnám leírni, milyen ez a hely? Vagy a többi, amit utunk során láttunk? Le-

hetetlen. És igazából nem is akarom megspórolni senkinek ezt a csodálatos utat, a lélegzetelállító

tájakkal, az emberek színes forgatagával és főleg az ősidőkbe visszarepítő történetekkel.

Hogy a legnépszerűbb történettel kezdjem, Tupizában, illetve valahol a környékén, Chicha tar-

tományban lőtték le Butch Cassidyt és Harry Longabaugh-t, alias Sundance Kidet. Ez mondjuk a

legkevésbé inspiráló nevezetesség számunkra. Ezen kívül Tupiza bővelkedik a spanyol hódítás

előtti őslakos chichák emlékeiben. Ők azok, akiknek nevéről ránk maradt az egész földrészen

népszerűvé vált erjesztett kukoricaital, a csicsa vagy chicha. Milyen érdekes, hogy mi pont ezt a

szót használjuk arra, aki becsiccsentett.

A városkapun, ahol belépünk a titkokkal fedett ősidőbe, nem cipeljük be előítéleteinket. Paolo

figyelmeztet, hogy az eddig belénk vert történelemtudástól olykor száznyolcvan fokban eltérő né-

106

zeteket fogunk hallani. Oké, mondtuk, mi készen állunk. A valódi döbbenetek azonban akkor

még elképzelhetetlenek voltak. Ahogy utólag visszaemlékszem arra az estére Tupizában és a rá-

következő kora hajnali indulásunkra, keresem a jeleket, amik már akkor megmutatták volna,

hogy a kapun nemcsak eddigi szemléletünket, látásmódunkat, ismereteinket hagyjuk kívül, ha-

nem eddigi életünket is. Vajon átléptük volna akkor is, ha látjuk előre, mit tartogat számunkra a

közeljövő? Úgy tűnik, ez egy folyamatosan visszatérő és megválaszolhatatlan dilemma. De a leg-

kisebb bizonytalanság nélkül vágtunk neki a Tupizából Uyuniba vezető útnak az összes elképzel-

hető kényelemmel felszerelt terepjáróval.

Tekintve, hogy utunk kétezerötszáz és ötezerhatszáz méter körüli magasságban vezetett, a lát-

vány szó szerint is lélegzetelállító volt. A fiúk már bőven hozzászoktak a magaslati levegőhöz, de

Évával kezdtünk fejfájással kínlódni. Vannak persze trükkök és jó gyógyszerek erre, ezért több-

nyire gond nélkül és ragyogó jókedvvel fogadtunk minden újat magunkba.

Uyuni egy hatalmas sós mocsár. A látvány káprázatos. Az Andok távoli hegycsúcsaival a hát-

térben előttünk terült el a hófödtének látszó sóvidék, mocsaras, gőzölgően fortyogó kis láváival.

Nem is tudom, elátkozott vagy elvarázsolt volt-e a táj? A Vörös-tó majd a Zöld-tó fölött flamin-

gók köröznek, az ég szikrázóan kék.

A sóvidékről Uruföldön vezetett utunk La Paz városán keresztül a Titicaca-tóhoz, aminek túl-

partján már Peru várt ránk.

A Titicaca-tó a világ egyik legtitokzatosabb tava. Sós vize miatt úgy tartják, a tengervizet

emelte magával a földdarab, amelyik egy kataklizma során emelkedett ki. A körülötte fellelhető

építmények, főleg a Nap- és Holdtemplom, az andoki kozmikus hitvilág gyönyörű bizonyítékai.

Mindenféle legendák keringenek arról is, hogy a tó alján egy titkos templom van, ahol a valódi

nap egy darabját őrzik.

Egy valóságos mesevilág felé tartottunk.

Az autóban vidáman teltek az órák, többnyire persze mi ketten Évával meg sem szólaltunk,

annyira ittuk magunkba a látványt. Na meg Paolo tanítását, aki legszívesebben egyfolytában me-

sélt és beszélt.

– Az első nagy levegőt már vehetitek is! Kitaláljátok-e, hogy ez a régió többek között miben

vita tárgya a kutatók között? Mert azt nyugodtan szokjatok meg, hogy e világrészen hemzsegnek

a vitatott helyek, népek, történetek.

Mivel meg sem próbáltuk megerőltetni magunkat, Paolo folytatta.

– Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékének ez a része az elsüllyedt Atlantisz egyik jelöltje.

– Te hiszel Atlantisz létezésében? – kérdeztem.

Theo közben nem szólt semmit, és mivel ő vezetett, csak hanyagul belenézett a visszapillantó

tükörbe. Kíváncsi volt, mit szólunk majd.

– Nem hinni Atlantiszban… ehhez nagyobb hit kellene, mint hinni benne. Számomra vitatha-

tatlan, hogy létezett legalább egy hatalmas elsüllyedt földrész. Ez szinte valamennyi nép legendá-

jában benne van. Az özönvíz előtti kor. Éden. A legtöbb elmélet szerint maga az özönvíz egy ha-

talmas kataklizma következménye volt. És állítólag nem is csak egy civilizáció élt és pusztult el

előttünk.

– Istenem, én már egyre kevésbé látok tisztán. Akkor az özönvíz nem Isten büntetése volt?

Egy egyszerű természeti katasztrófa? – szólt közbe Éva.

– A kettő nem áll ellentétben egymással. Ugyanis minden legendában utalás van egyfajta „tör-

vényszegésre”. Az „Isten fiainak” úgymond fajtalankodása az „Ember lányaival”. Ez ott van a

Bibliában is, ahol a hatalmas termetű lényeket nefilimnek nevezik. Itt volt valami, aminek követ-

kezménye egy világméretű átrendeződés lett. Vannak teóriák, amik több bolygóról érkező faj ge-

netikai kísérletéről beszélnek. Végül is, Noé is majdnem ezer évig élt.

– Jaj, Paolo, van ember, aki képes követni ezt a rengeteg teóriát?

– Éva, én épp azt szeretném nektek megmutatni, hogy nincs ellentmondás a teóriákban. Min-

denki keresi valahol Atlantiszt. Valószínűleg egy hihetetlenül nagy egybefüggő földrész volt. Ré-

gész létemre szerintem nem az a legfontosabb, hogy azon tépelődjünk, hol is volt pontosan. Ha-

107

nem mik és hol lelhetők föl a kataklizma után. Ezen a nyomon kell elindulni, és innen vissza-

gombolyítani a történelmet. Sokkal fontosabbak azok a tények, merthogy tényekről beszélünk,

amiket egymástól időben és térben látszólag – és itt erősen megnyomta a szót – oly messzi népek

és civilizációk állítanak és megőriztek. Tegnap, amikor a csicsa és becsiccsent szóösszecsengésen

viccelődtetek, hölgyek, nem akartalak erőszakosabban győzködni benneteket a közös eredetet il-

letően. Valamiért megrögzötten azt hisszük, hogy a földön egymástól aránylag messze, szétszór-

tan megtalált ősi civilizációknak nem lehet közös gyökere. Merthogy manapság kötözni való bo-

londnak tartják azt, aki megpróbál egyfajta közös nevezőt találni mondjuk az egyiptomi, sumer,

maja, szkíta, hun, kelta, egyes indiai, illetve dél-amerikai népcsoportok között. Csakhogy a mo-

dernkori régészet ismer bizonyítékokat ennek az első hallásra meghökkentő teóriának az alátá-

masztására. Ne higgyük, hogy a vonakodás oka a bizonyítékok hiánya lenne. Manapság, ha tu-

dósként új teóriával akarsz előrukkolni, elfelejtheted az akadémiai előremenetelt.

– Na, én már itt feladom – vetettem közbe. Tényleg megijedtem, hogy teljesen össze fog za-

varni Paolo. Már nem voltam biztos benne, hogy mindent tudni akarok.

– Pedig innen most nincs menekvés – nevetett Peter. – Szerencsére.

Jól esett volna egy kis lazítás, de a következő település, ahol majd megállunk friss inni- és ha-

rapnivalóért, még jó kétórányira volt. Nem mintha nem érdekelt volna, dehogynem. Csak nekem

lassabb a tempóm az új dolgok befogadásában is, mint mondjuk Évának. Ő viszont elemében

volt. Minden percben úgy érezte, pont ez az, amit keres: új tudás, új világ, új élet.

– Szóval, egybehangzó szintén, hogy az atlantiszi civilizáció igencsak fejlett volt. – folytatta

Paolo – Városaik fényűzőek, széles körben használták például a gyógyvizes kúrákat, légkondici-

onált házaikban szaunák is voltak. Képesek voltak bizonyos agysebészeti beavatkozásra és ismer-

ték az elektromosságot. És, hogy teljes mértékben elborzasszalak benneteket, ősi szövegek szerint

elég jó kapcsolatban voltak bizonyos idegen, tehát nem földi civilizációkkal is. Sőt, és most átlép-

jük az abszurditás határát – talán nem is egy az egyben olyan genetikájú faj volt, mint a mai em-

ber. Állítólag legalább két genetikai vonal létezett a földön, és a kataklizma után lett a keveredés.

Vagy az okozta a kataklizmát. Bocs, van egy-két részletkérdés, amiben még nem vagyok teljesen

otthon – nevetett Paolo. De rögtön folytatta is, most nem akart időt hagyni a közbeszólásra. Ha

belelendült, nem szerette, ha megakasztják. Egy levegővel egy egyetemi előadásnyi időre futja

nálam, szokta mondani mintegy mentegetőzésképpen, ha néha belátja, hogy vannak, akiknek fá-

rasztó. – De talán ezek a meseszerű részletek nem is fontosak. Sokkal inkább az, hogy mi is lett a

sorsa az itt élő embereknek, papoknak, beavatottaknak, mestereknek a kataklizma után. Tekintve,

hogy Atlantisz több mint valószínű, hogy a mai Csendes-óceánban, Indonézia közelében húzó-

dott, a legközelebbi biztonságos terület, ahová menekültek, nagyjából Dél-Amerika és Afrika. Ha

az én elméletem szerinti Atlantiszról menekültek, akkor nyugati irányba az Arab-öblön át a Vö-

rös-tenger mentén így „nőhetett ki a semmiből” az egyiptomi és óbabiloni civilizáció. Akik pedig

keleti irányba menekültek, azok egyrészt megrekedtek a fennmaradt szárazföldi darabokon, mint

Fidzsi-szigetek, Tuvalu, Hawaii, illetve továbbjöttek a biztonságos dél-amerikai nagy szárazföld-

re. És e két pontból, két új hazából, egyre távolabb mentek az idők folyamán. És mit ad isten?

Ezek között az alapkultúrák között rengeteg hasonlóság van. Erről ti magatok fogtok meggyő-

ződni.

Mi nagyjából csak hümmögtünk. Nemhogy mindehhez hozzászólni nem tudtunk, de azt sem

tudtuk, mit gondoljunk. Éva egy kis csokit kotort elő hátulról a hátizsákjából.

– Egy kis agyserkentő csupán – nevetett és körbekínálta. – Figyelj, Paolo, nekem egyre jobban

tetszik ez az egész. Nem értem még, de van egy sejtésem, hogy a világ sokkal érdekesebb, mint

gondoljuk. És akkor még csak a kézzelfogható anyagi világról, meg az emberi történelemről be-

szélünk. És ha még ehhez hozzávesszük az egyéb dimenziókat, hát esküszöm, elhiszem, hogy van

reinkarnáció. Egyébként hülyeség lenne az egész. Egy élet alig elég valamire.

– Most egyelőre kihagyjuk a reinkarnáció kontra kereszténység témát, oké? – szólalt meg vég-

re Theo is – Viszont még egy kis csokit kérek.

– Aha! A nagy aszkéta! Milyen jó, hogy vannak veletek renitens nők, akik dugicsokit hoztak!

De ne nagyot, mert már alig van. Jó lesz valami utánpótlás után néznünk.

108

– Nyugi, lányok, van remény! Még jó háromnegyed óra és pihenünk. Eszünk, iszunk meg

akármi. – mondta Peter.

Paolót nemigen zavarta sem a tanácstalanságunk, sem az oldódni látszó figyelmünk. Rendület-

len energiával és lelkesedéssel folytatta. Még csokit sem kért.

– Én azért küzdök, hogy legalább léket sikerüljön ütni kollégáim fejében, még akkor is, ha az

én életem kevés lesz mindezek elfogadtatására. A barlangrendszerről, ahol az emberi bölcsesség

forrásait őrzi egy Béla nevű indián törzs, még sokat szeretnék majd mesélni nektek, és ez az

egyik legnagyobb vihart kavaró felfedezése Móricznak. A feltárás szerencsére nem titokban tör-

tént, nemzetközi csapattal végezte. Állítólag olyan aranylemezekre bukkant, melyek egy ősi civi-

lizáció üzenetét tartalmazzák.

Ilyenkor, amikor ránk nézett, megörültünk, hogy Paolo mégsem felejtkezett meg teljesen ró-

lunk.

– Én elhiszem! Ne kímélj! – bohóckodott rögtön Éva. Akárhogy is próbálta leplezni, ő is elfá-

radt már és ilyenkor nem bírt magával. Kár volt ennyire biztatnia Paolót. Nem is kímélt minket,

folytatta.

– Elárulom nektek, mostanra sikerült megszereznem azokat a hivatalos dokumentumokat,

amiknek birtokában a közeljövőben ezen a barlangfeltáráson fogok dolgozni. Remélem, nem úgy

fogom végezni, mint Móricz János, aki ugyancsak rejtélyes módon halt meg, miután a barlang

addig feltárt leleteiről megtartotta nemzetközi sajtótájékoztatóját.

– Jézusom! Hát ezt elmondhattad volna, mielőtt beléd szerettem! Talán egy barlangban fogunk

kikötni? Klausztrofóbiás vagyok! – viccelődött Éva és finoman megsimogatta Paolo tarkóját.

Amikor megérkeztünk a csodálatos Titicaca-tóhoz, a szívünk már egész másképp dobogott:

belesodródtunk egy ismeretlen történelembe, és úgy éreztük, most mi is láthatjuk, amit ősi roko-

naink hajdanán. Miközben ebben az érzésben összezsugorodott a létező világ körülöttünk, el-

ménk univerzum nagyságúvá nőtt hirtelen. Közben pedig nem győztük belélegezni az ízes leve-

gőt.

49.

A hűvös víz fodrokban igyekezett Éva lábához. Paolóval kettesben ültek a Titicaca-tó partján,

egymás hátának dőlve. Álomszerű volt a naplemente az egyébként is elbűvölő tó fölött. Nem

szóltak egy szót sem. Képtelenek lettek volna bármit is megfogalmazni mindabból, amit akkor

láttak és éreztek. Néha úgy megszorították egymás kezét, hogy mindkettejük keze elfehéredett,

ahogy a vér kiszorult belőle. Évában érthetetlen ingerencia keletkezett, hogy vadmacska módjára

megmarja a férfi eres kézfejét, talán a csípés helyett, amivel ellenőrizni akarta, nem álmodnak-e

véletlenül. Őt is meglepte ez a fajta durva testi inger. Aztán mégsem tette. Utólag gondolta csak

végig, amikor újra és újra agresszíven előtolakodott emlékezetében ez a meghökkentő vágy a testi

brutalitásra, hogy a túlcsorduló szerelem talán ilyen deformitással is képes a másik felé kitörni.

Belemarni a másikba – olyan, mint beleordítani a szélbe. Egyirányú agresszió. Bármi áron kiadni

magunkból, aminek befogadására már képtelenek vagyunk.

Eszébe sem jutott, hogy fényképezzen. Éva egyébként sem volt fényképmániás, most azonban

a legjobb fotó is szegényes és szerencsétlen lenyomata lett volna annak, amit ők épp megéltek

ezen az ősi inka földön.

Éva különösebben semmit sem gondolt az inkákról. Nemcsak ott és akkor. Nem is tudott túl

sokat róluk, és az a kevés is elég ellentmondásos volt. Ám most egyikőjük sem kívánt semmilyen

ősi civilizációról beszélni, és Paolo emiatt jócskán meg is döbbent önmagán. Legfontosabb fogla-

latossága most Éva hajtincseinek a tekergetése volt, agya, úgy tűnik, nem is működött. Soha az-

előtt nem érezte még ezt a teljes kiürülést. Rádöbbent, hogy történelemről elmélkedni csak úgy

lehet, ha az ember a helyén van térben és időben. Márpedig ő akkor lebegett.

109

Visszagondolva az elmúlt két hónapra, irreális volt, hogy ő és Éva most együtt ülnek Peruban

a Titicaca-tó partján, útban Quito és az andokbeli élete felé. Nemcsak fizikai együttlétük és ittlét-

ük volt irreális, hanem az is, hogy nincs már soha többé egymástól külön életük. Élete hermetikus

elszigetelődése lassan olvadozni látszott. Mindezidáig inkább csak ő furakodott be Éva életterébe,

ő lépte át az asszony élethatárait, de most már talán ő is kezdi beengedni a nőt sajátjába. Ez kü-

lönbözött minden eddigi tapasztalatától, amikben soha nem keveredtek és nyíltak meg kölcsönö-

sen ezek a határok. Nem létezett számára a döntés lehetősége. Éváról lehetetlen lett volna lemon-

dani. Nem döntenie kellett, hanem elfogadnia. Megadnia magát a neki rendelt sorsnak. Nem Évá-

tól félt, hanem magától. Nem az volt kérdés számára, hogy csodálatos lenne-e közös életük. Ha-

nem az, képes-e benne élni a csodában? Képes-e elfogadni ezt az ajándékot?

Évának mintha egy álomszerű emlékfoszlány fészkelt volna a fejében, amitől olyan érzése

volt, hogy ismeri ezt a vidéket, mintha megérkezett vagy inkább visszaért volna. Mintha neki in-

nen már nem is kellene továbbmennie. Ez a helyzet, ez az élettér, ez a pillanat, az időnek ez a kü-

lönleges minősége jelentette számára a világ közepét, élete legfontosabb célját.

Ha így folytatja, teljesen megszokottá válik számára a téren és időn kívüli lebegés. Az eddig

megismert csodálatos érzést azonban messze felülmúlta ez a mostani, hiszen itt volt, Paolo mel-

lett. Úgy érezte, ezzel a mostani lebegéssel képes lenne átlebegni végleg abba a másik világba,

aminek valósága még csak meg-megérintette. Hogy fognak ezután normális életet élni? Amióta

találkoztak, életük egy véget nem érő szürreális álommá változott. Mi van, ha igazából ez a kötő-

anyag közöttük? Mi van, ha a mindennapok szürkeségével már elégedetlenek lesznek? I

50.

Két hét telt el Miklós szabadlábra kerülése óta. Tíz nappal ezelőtt épp abban az étteremben va-

csorázott, ahol Éváék a Hiábavalóságok Napját ünnepelték barátaikkal. Nyolc nappal ezelőtt szü-

letett meg terve arról, miként bosszulja meg Cosmáékon az őt ért sérelmet, és hogyan szerzi visz-

sza, ami az övé: pénzét és nőjét. Eszébe sem volt lemondani róluk, akár jogos, akár jogtalan volt

a követelése.

Létezett az a pénzösszeg, amiért Miklós hamis papírokat szerezhetett magának, és bérelt repü-

lőgépen Quitóba repült. Ott készítette elő ördögi tervét a mit sem sejtő kis csapattal való találko-

zásra. Egész sereg hiéna vette körül: a mindenre felbérelhető senkiháziktól kezdve a méregdrága,

mindenre kapható ügyvédekig. Se jog, se morál, se pénz nem szabhatott határt Miklós kétségbe-

esett dühének és félelméből táplálkozó bosszúszomjának. Ha Évát elveszti, egész élete összeom-

lik. Éva volt az egyetlen ember, aki mellett Miklós eljátszhatta, hogy normális emberi életet él.

Éva adta neki a családot, ő jelentette neki azt a háttért és keretet, amiben a többi normális ember

élete is zajlik. Minden egyéb csalás és szemfényvesztés volt a férfi életében. Szirup és máz, ami

egy szempillantás alatt semmivé olvadhat, szétmállhat.

Biztosra akart menni. Semmit nem akart elsietni. Az Andok civilizációtól elzárt világa bármire

alkalmasnak ígérkezett. Éhező helybéliek mindig akadnak, akik szerencsére elég ostobának tűn-

nek ahhoz, hogy ne gyanakodjanak és jól kiagyalt tervét gond nélkül véghez vihesse. Addig is

beszerez minden szükséges felszerelést, terepjárót bérel és jól fizetett csicskásaival indul majd

útnak, hogy meglepje a mit sem sejtő szerelmespárt.

51.

A quitói Cosma-hajlékot rögtön megszerettük. Nem mintha annyira meghitt és otthonos lett

volna, sokkal inkább amiatt, mert annyira magán viselte két lakója jellemvonásait. Érezni lehetett,

milyen lenne, ha Theo és Paolo össze lenne gyúrva: egy vidám bölcs lakhelye fogadott bennün-

ket, amikor jó egyhetes utunkról egyik késő éjjel ideérkeztünk.

110

Éva furcsán érezte magát, amikor megpillantotta a számítógépet, ahonnan Theo, nem is olyan

rég, még teljesen ismeretlenül, első leveleit írta neki. Kinézett a kis szoba ablakán, és valóban

látni lehetett a quitói bazilikát. A világ hatalmasra nőtt benne és körülötte. Pedig ő csak kisétált

egy kapun jó pár héttel ezelőtt, és azóta egy új, addig ismeretlen világba érkezett.

Éva és én a vendégszobát kaptuk, ahol egy kihúzhatós kanapén aludtunk. Peter felmondta qui-

tói kis lakását pár hónappal ezelőtt, mert a Cosma-fiúk miatt bizonytalanná vált az itteni munkája.

Egyelőre tehát ő is velünk lakott. Theo osztotta meg vele saját szobáját. A lakásban egy fürdő-

szoba van, így kis társaságunk hamarosan nosztalgiázhatott a hajdani ifjúsági táborok hangulatá-

ban.

Paolo pizzát rendelt, amit hatalmas étvággyal fogyasztunk el. Két utunk között megpróbálunk

visszazökkenni a 21. század életritmusába, a rádió egyik modern zenei adóját hallgatjuk. Kifáradt

intellektusunk amúgy se lenne képes további szellemi élvezetre.

Egyikünknek sem maradt ereje diskurálni, így pár perc múlva békésen szuszogtunk a Cosma-

fivérek biztonságos közelségében első ecuadori éjszakánkon. •

52.

Quito: a világ közepe.

Quitótól mintegy félórára megcselekedtük a lehetetlent: egyik lábunkkal a déli féltekén, má-

sikkal az északin álltunk.

Ennyi.

Mit várhat még ezek után az ember? Érdemes-e innen továbbmozdulni? Lábunk alatt a világ.

Mellbevágó érzés az Egyenlítő vonalán állni. Az ember már csak ilyen: attól lúdbőrözik legin-

kább, amit fel sem tud igazán fogni.

Quito nem volt vonzó város. Ambivalens volt a kisugárzása. Nehéz volt viszont betelnünk a

sokféle keveredésből kialakult érdekes arcokkal, a színekkel, a szagokkal és illatokkal. Barangol-

tunk, ettünk, ittunk és nevettünk. Szájtátva bámultuk a hegynyi déligyümölccsel felpakolt piaci

standokat. Ismeretlen, hatalmas gyümölcsök kellették magukat, de mi még a baseball nagyságú

mangót se ismertük fel. Mifelénk ez elfér a tenyerünkben, itt ölni lehetne vele. A megszokottnál

háromszor nagyobb ananász, tízféle banán, a narancssárgától az egész pici citromsárgáig, lila szí-

nű kukorica, amiből a világ legfinomabb üdítőitala, a chicha morada készül. Inkább ez terjedne el

a világon, mint a kóla! Erre esküszöm, rászoknék. Gránátalma kupacok, eper, füge, datolya, min-

den elképzelhető mennyiségben, fillérekért. Semmi mást nem akartunk enni, nem győztük hab-

zsolni a gyümölcsöket. És lélekemelő háttérzeneként egyfolytában innen is, onnan is szólt a bá-

natűző pánsípos népzene.

Két felhőtlen és könnyed quitói nap után, az indulás előtti estén Paolo elvitt bennünket ked-

venc bárjába. A régi városrész egyik eldugott kis sikátorára képtelenség lenne csak úgy rálelni.

Mint minden alternatív helyre a világon, erre is csak a sors kegyeltjei lelhetnek rá, akit egy hely-

béli beavatott elvezet a turisták kirakathelyeitől mindig távol eső remek helyekre. Ilyen volt Paolo

kis zugbárja is. Ha azt mondom bár – és azért nevezem így, mert ő is így hívta –, felejtsünk el

minden berögzült asszociációt, amik az eddig megismert bárokkal kapcsolatban keletkeznének

bennünk. Zugkocsma lenne talán a legmegfelelőbb szó rá, de mégsem az, mert egyáltalán nem

valami lepukkant, koszos lyukba tértünk be. Sokkal inkább egy sejtelmes és kultikus helynek vél-

tem, ahogy beléptünk a félhomályos, bambuszborítású helyiségekbe. Ugyanis ahogy belépett az

ember, máris megszédítette a hely zegzugossága. Pici, ám annál több kis helyiségből állt az

egész, mintha labirintusban lennénk. Itt nem biztos, hogy le mernék húzni néhány pohárral egye-

dül, mert sem a kijáratot, sem a mellékhelyiséget nem lennék képes megtalálni. Csak bolyonga-

nak itt elveszetten az idők végezetéig.

111

Szerencsére nem nekünk kellett ételt rendelnünk. Úgy tűnt, Paolo is tud racionális lenni oly-

kor. Azt mondta, nem lenne örömteli, ha hasmenéssel kellene másnap útnak indulnunk. Ebben

nagyon egyetértettünk.

Letelepedtünk az egyik zug asztalához. Senki nem volt körülöttünk. A szomszédos zugokból

átszűrődtek a hangok és zajok, ami azért megnyugtató volt. Kisvártatva egy hosszú copfos, cser-

zett bőrű indián férfi jött az asztalunkhoz, barátságosan szót váltottak Paolóval. Paolo leadta a

rendelésünket, és a férfi egy gyors körbemosoly után eltűnt a központi helyiség irányában.

Megérkeztek az italok. Felesleges lett volna megkérdeznie Paolónak, hogy mit kérünk, itt úgy-

sem voltak olyan italok, amiket ismerünk. Csomó helyi specialitás. Pálmabor, kukoricapálinka –

a híres chicha –, cukornád pálinka és ki tudja még milyen keverékek kerültek elénk. Nem kellett

soká biztatniuk bennünket a fiúknak, szép sorjában elkezdtük megkóstolgatni valamennyit. Az

egyik ital furán sötét színű volt. Először csak belekortyoltunk, de aztán nekibátorodva lehúztuk az

egészet. Nagy meglepetésünkre Paolo beleborzongott az egy szuszra lehúzott italába. Ő sem ér-

tette a dolgot, de amikor a második körben már simán ment neki, elfelejtette a cukkolásra min-

denképpen okot adó kis epizódot.

Quito egyre több beavatottja érkezett ebbe az eldugott kis ivóba. Legtöbbjük ismerte Paolót, és

pár percre odajöttek az asztalunkhoz. Vidáman elrepült két óra.

A felszolgált ételt nem kísérlem meg leírni. Fogalmam sincs, mit ettünk. Amire emlékszem,

mert nagyon nem ízlett, az előételnek felszolgált kukoricalevélbe göngyölt kukoricakása sajttal, a

tamale.

Egyszer csak Paolo összerándult és kezét a hasára téve előregörnyedt.

– A csudába – mondja –, egy ideje már érzem, hogy zuborog a gyomrom. Úgy látszik, lányok,

nem veletek lesz a probléma. Mondhatom, ez hiányzott! Várjatok, előre megyek a kantinoshoz,

az apja ismert füvesember, majd megkérem, gyorsan keverjen nekem valami löttyöt, amit ma-

gammal vihetek holnap az útra – és már el is viharzott abba az irányba, ahol ezek szerint a kantin

volt.

Kisvártatva megnyugodott arccal jött vissza.

– Minden oké. Még az este elhozzák nekem a lakásra az orvosságot. Meg vagyunk mentve!

Noha a fájdalmai és a gyomorgörcs elmúltak, egy fél óra múlva mégis hazaindultunk. Mind-

annyian izgatottak és fáradtak voltunk, ezen kívül Paolo úgy látta jobbnak, ha mosdó közelébe

kerül mielőbb.

Később valóban jött egy futár és egy kis üvegcsét hozott. Mivel már tényleg úgy látszott, hogy

elmúlt a roham, mindannyian megnyugodva aludtunk el.

Reggel úgy tűnt, minden rendben van Paolóval, bár állítólag éjjel egy heves hányinger miatt ki

kellett szaladnia a mosdóba.

Bepakoltunk a hatalmas GMC terepjáróba és alig valamivel napkelte után már útban voltunk

az Andok csodálatos hegycsúcsai felé.

Theo vezetett, mivel Paolo eléggé kialvatlan volt. Éva ül hátra mellé, így nekem az előkelő el-

ső ülés maradt. Nem bántam egy cseppet sem. Szájtátva bámultam a lenyűgöző tájat. Peter csak

másnap délután indul a kisgéppel, és a megbeszélt helyen vesz majd fel bennünket. Olyan boldo-

gok voltunk! Annyira izgatottak az előttünk álló élményektől! És annak is örültünk, hogy minden

az előzetesen végiggondolt nagyszerű terv szerint halad.

A Pan-americanáról Ambato után térünk majd le Puyo városka felé, amit szokás a dzsungel

kapujának is nevezni. Mögötte már az Andok húzódik és az Amazonas-vidék. Puyóban szoktak

erőt gyűjteni, akik keresik az élet kihívásait és kíváncsiak az érintetlen területekre is, vagy esetleg

olyan szerencsések, mint mi, és várják őket indián barátaik. Theótól csak nemrég tudtuk meg,

hogy minket is vár egy Nantu nevű indián gyógyító, akit a fiúk gyerekkoruk óta ismernek. Nagy-

jából a shuar terület összes települését felsorolták Theóék, mint Nantu hivatalos működési terüle-

tét. Az utóbbi időben Yukutaisban állította fel sátrát, és éppen most, utunk idején fejezi be az ér-

kezésünk tiszteletére tartott böjtjét. Nantuval az Upano folyó felénk eső partján, Sucúában talál-

112

kozunk. A folyó túlpartja már az Amazonas vidékének kapuja. Az igazi esőerdő, ami nagyrészt

már Peru területén található, szinte karnyújtásnyira volt tőlünk.

Hogy pontosan meddig maradunk Nantuval és merre járkálunk vele, azt most még nem tudtuk.

Minden esetre Quitóba ismét a Pan-americana úton, Cuenca felől térünk vissza, és a Chimborazo

megmászása lesz kalandunk csúcspontja. Vagy legalábbis így képzeltük indulásunk elején.

Cotopaxi, a világ legnagyobb ma is aktív vulkánja. A hegycsúcsok csak néha bukkantak elő a

felhők alól. Lenyűgöző! Lélegzetelállító! Az a baj, hogy nagyjából ezt a két szót tudnám válta-

kozva használni bármire, amit a világnak ezen a csodálatos részén láttunk és ez aránylag hamar

unalmassá válna. Hiába, van, amit lehetetlen szavakkal leírni. Látni kell!

Innen Ambato irányában mentünk tovább. Ambato, mint kozmopolita kisvárost reklámozza

önmagát, ami azért nyilvánvalóan enyhe túlzás. De akkor még nem értettük és nem fogtuk föl,

hogy mi valóban egy vadregényes és elzárt világ felé száguldunk, és ahhoz képest Ambato tény-

leg joggal tartja magát nyüzsgő városkának. Tiszta modern, ugyanis a nagy 1949-es földrengés

után épült újjá. Ambato nevezetessége a minden augusztusban megrendezésre kerülő Virág- és

Gyümölcskarnevál, szépségkirálynő választással egybekötve. A fiúk sajnálták, hogy nem akkor

járunk erre, mert szerintük akármelyik rossz pillanatunkban megnyernénk a versenyt, legfeljebb a

kettőnk közötti választás okozna fejtörést a zsűrinek. Édesek voltak, na. Mindketten feldobott

hangulatban. Még Paolo is, annak ellenére, hogy a gyomorgörcse olykor meggyötörte, és eny-

hébb hányingerrel is küszködött. Ilyenkor gyorsan meg kellett húznia a kis fiolát.

Paolo állapota néha valóban egy kis aggodalomra adott okot. Továbbra is gyenge volt, de ezt

nem mindig vettük rajta észre.

Az első éjszakát Puyóban töltöttük.

A fiúk nem igazán szoktak az egyes nemzeti parkokban dolgozni, de Ecuadorban annyi van

belőlük, hogy szinte elkerülhetetlen, hogy olykor oda ne keveredjenek. Ezért elég sok ismerősük

van a kutatók és vadőrök között. Aznap késő este Puyo – szerintünk egyetlen – elfogadható ét-

termében vacsoráztunk, és Paolo összeakadt egy régi ismerősével, aki a Sangay nemzeti park

egyik magas beosztású vezetője volt. Együtt végeztek a buenos airesi egyetem régész szakán. Ő

is jó messziről keveredett idáig, állapítottuk meg magunkban. Akkor még igazi kalandoréletnek

tűnt a szemünkben, ha valaki olyan könnyen költözik egyik helyről a másikra, sőt egyik ország-

ból egy másikba, mint ahogy azt a Cosma fivérek köreiben tapasztaltuk. Nekünk még ez az egész

itteni túra, sőt, ha csak a buenos airesi utazásunkat vesszük, akkor is életünk nagy élményének

számít. Ezek az emberek pedig, akikkel mostanában összeakadunk, otthonosan mozognak a

nagyvilágban. Erre mondjuk a legjobb példa Paolo. Dél-Amerikától Egyiptomon át Angliáig ott-

hon van. Bárhová szólítja munkája, talán észre sem veszi, hogy épp máshol alszik. Nagyon furcsa

volt számunkra ez az életforma, azt pedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy én valaha is képes-

sé váljak erre. Azóta tudom, soha ne mondjam, hogy soha. És semmit se tartsak elképzelhetetlen-

nek.

53.

Nantu már három napja böjtöl. Három nap óta finom füst lengi be kunyhóját és egész környé-

két. Egész napi elfoglaltsága ima és meditáció. Egy imádkozó sámán. Nantu nem is sámánnak

tartja magát. Ha mindenképpen rákényszerül, hogy megnevezze magát, leginkább táltosnak vagy

isten kegyelméből gyógyító embernek hívja magát.

Az Isten szerinti gyógyítás messze túlmutat a sámánok, füves emberek vagy akármilyen mo-

dern gyógyász hitén és munkáján. Isten saját elhívása szerint készít föl szentlelkű embereket. A

nevében történő gyógyítás meghaladja a fizikai test gyógyítását. Nantu sokszor tanítja, lelkileg

vezeti a hozzá fordulókat. Emlékezzünk csak Krisztus szavaira, amikor minden hókuszpókusz he-

lyett azt mondja a béna betegnek: megbocsáttattak a te bűneid! Mit ér a testi gyógyulás, ha a lélek

beteg marad? Előbb-utóbb ismét megbetegít.

113

Ahogy múltak a napok, Nantu egyre komorabbá vált. Próbálta tudakolni az Úrtól, mi lehet ha-

talmas nyugtalanságának az oka, de egyre sötétebb érzéseinél egyértelműbb választ egyelőre nem

kapott. Úgy érezte, nem tehet semmit a közelgő rossz dolgok megakadályozására, ezért nem tar-

tozik rá a részletek ismerete.

Bosco, a kutyája, már három napja nem jött haza. Nantu rossz előérzetét épp azok a gondola-

tok erősítették, melyeket a kutya küldött hozzá telepatikusan. Egynapi járásra Nantu kunyhójától,

rossz szagú emberekre lelt. Tudvalévő, hogy a kutyák nem a dezodormentes izzadságot, testi bü-

dösséget tartják rossz szagnak, hanem a gonosz érzelmekből és szándékokból biokémiai folyama-

tok során keletkező, számukra érzékelhető szagot.

Bosco tudta, ezek a rossz szagúak bajt hoznak sok jó emberre, talán még gazdájára is. Ráadá-

sul felismerte közöttük azt az öreg sámánt, aki Nantunak már eddig sok vesződséget okozott.

Wampiú ártó sámán volt, gonosz praktikákat, sőt fekete mágiát is űzött. Szó szerint igazi méreg-

keverő volt. Megbabonázás, szemmel verés és bűbájoskodás volt a kenyere. Legtöbbször rontást

tett az emberekre, pénzért. Bárki kérését teljesítette, ha jól megfizették.

Bosco, az átlagon felüli képességekkel rendelkező öreg jószág fülét ráadásul olyan, rég nem

hallott szavak ütötték meg, amiket még hajdanán, kölyökkutya korában hallott az öreg paptól,

akit Nantu annyira szeretett. Boscót ezek az idegen szavak annak idején kellemes érzéssel töltöt-

ték el, mert Nantu mindig boldog volt, ha az ezen a nyelven beszélő öreg pap és Theo megláto-

gatták. Miért borzolódik fel mégis a szőre, akárhányszor megszólal ezen a nyelven az a paran-

csolgató, büdös idegen? Bosco elrejtőzött a táboruk közelében és így küldte megfigyeléseit Nantu

felé.

Nantu nem értette, hogy keveri a képbe kutyája Theót és Árpád atyát, miféle idegen szavakról

üzen? Mit keresnének itt magyarok, akiknek jöveteléről Theóék ne értesítették volna? Közismer-

ten nem fordulnak elő errefelé a messze országból érkező rokon nép fiai, hacsak nem barátai

meghívására olykor-olykor. Nantunak semmiképpen nem tetszett ez a titokban ideverődött, rossz

érzeteket keltő társaság.

Isten még mindig nem szólította fel, hogy hagyja el kunyhóját és nézzen utána, mi is történik.

Ezért úgy döntött, folytatja böjtölését és imáját. Úgy látszik, inkább megerősített lélekkel mint-

sem valamiféle testi ügyeskedéssel kell majd a megfelelő időben szolgálnia.

A Bosco által is felismert ártó sámán Wampiú, Nantu esküdt ellensége volt. Ha mást nem tu-

dott volna, ez is épp elég aggodalomra adott volna okot. Az öreg Wampiú nem merészkedne ön-

magában Nantu körzetébe, hacsak nem valami nagyon ördögi dologban sántikál, és védve érzi

magát valakik által.

Bosco szerint igencsak elfoglalt volt az öreg, egész nap csak kotyvasztotta büdös italait.

Nantunak minden akaraterejére szüksége volt, hogy a fenekén maradjon, és ne rohanjon egye-

nesen a megátalkodottak táborába, és ne intézze el most azonnal az öreget. Kétségbeesett kö-

nyörgésére végre érkezett egy igencsak halovány látomás, de mégis több volt az eddigi hallgatás-

nál.

Egy szép és idegen nőt látott Paolo mellett, akinek lelke ég és föld között viaskodik. Nem tud-

ja eldönteni, maradjon-e még itt a földön. Theo szomorúan nézi öccsét, majd váratlanul szembe-

fordul vele, egyenesen Nantu szemébe néz és lassan megformálva egy szót mond néma szája:

tűz!

Nantu tudja, hogy a látomásoknak sokszor nem azonnal értjük meg a jelentését. El kell raktá-

roznunk őket jól az emlékezetünkben, és az adandó pillanatban tévedhetetlenül tudni fogjuk, mit

jelentenek és mi a dolgunk.

A harmadik nap végén, nem sokkal naplemente után visszatért Bosco. Szájában két kis fiola

volt, a vén Wampiú által kevert kotyvalékokkal tele. Nantu felbontotta őket. Az egyik egy malá-

ria ellen kevert erős gyógyszer. Ez még rendben is van. Valaki ezek szerint maláriás lehet

Wampiú környezetében, és neki keverhette a vén lókötő. Talán az első orvosság, amit életében

készített. A másikat viszont először nem ismerte fel, csak azt tudta, ő maga soha nem használt

még ilyen szert. Bevitte kunyhójába, és az izzó lávakőre cseppentett belőle egy keveset. Fanyar

114

bűzzel, sisteregve párolgott a folyadék. Nantu minden érzékszervével elemezte a szag összetétel-

ét. Ivott egy korty ayahuascát, az andoki sámánok epekeserű tudattágító italát. Nantu nem szokta

használni, de most nem volt ideje a hosszabb meditálásra. Mély koncentrálásában egy fekete kí-

gyó jelent meg lelki szemei előtt, melyet a vidék egyik legveszedelmesebb fajtájának tartottak.

A folyadék méreg volt.

Nantu nagyot üvöltött elkeseredésében és dühében. Sejtése máris igazolódni látszott: valaki

vagy valakik nagy bajban lesznek hamarosan, és ebben a rossz szagú idegenek lesznek a bűnö-

sök.

54.

A következő napon megérkezett Peter. A délelőtt folyamán Évára rájött egy intézkedési ro-

ham, mindenáron postát akart találni, ahonnan hazatelefonálhat a gyerekeknek. Errefelé, Ecua-

dorban és Peruban egyébként nem is postáról lehet telefonálni, hanem külön erre a célra helyi

vállalkozók ezrei rendezkedtek be. Kis sufnijaikban több telefonfülke áll, és az előfizetői díjaknál

jóval olcsóbban lehet igénybe venni. Ám Paolo régi egyetemi társa felajánlotta, hogy elvisz ben-

nünket a Sangay park központi épületébe, ahonnan annyit telefonálhatunk sőt internetezhetünk,

amennyit csak akarunk. Ez komoly segítség ám a dzsungel kapujában, higgyék el nekem. A

mobilokat nem hoztuk magunkkal, de nem is működtek volna. Itt bizony előnyben vannak azok,

akik történetesen profik a telepátiában, de legalábbis az indiánok füst- vagy hangjelzéses táv-

kommunikációjában. Nem is olyan sokára első kézből nyertünk bizonyságot erre.

Éva lelkiállapota rámragadhatott, mert nekem Buenos Airesből való elindulásunk óta, vagyis

lassan két hete, most először jutott eszembe, hogy valahogy üzenjek a munkahelyemre. Az egy-

hónapos távollétemet meg kell hosszabbíttatnom. Komolyan mondom, elszakadtam a realitások-

tól. Egyedül a gyerekekkel beszéltem kéthetente. És jólesett ez az újfajta őrület. Mint kiderült,

minden szépen megoldódik, ha elengedjük magunktól a problémát. Bárhogy is lesz, biztosan se-

gítenek megoldani a felmerülő gondjaimat. Legalábbis ezzel a megnyugtató érzéssel hessentettem

el a néha-néha mégis rám törő nyugtalanító gondolatokat. Szóval, annyit azért mégis megtettem,

hogy felhívtam a fiaimat és megkértem őket, közvetítsenek a munkahelyem felé, miszerint fizetés

nélküli szabadság engedélyezését kérvényezem. Ez nem volt több mint egy gyenge életjel, de

legalább egy darabig ismét felszabadultan éreztem magam.

Szóval, ismét együtt voltunk, mind az öten. Nem mondom, hogy zavar a páratlan szám, de mi-

vel Éva és Paolo már egy párt alkottak, néha hülyén éreztem magam két különösen jóképű facér

pasival. Azt hiszem, elkezdtem ösztönszinten is működni. És ez is nagyon jólesett. Volt, hogy

mindkét férfit elképzeltem magamnak, na nem egyszerre persze, de képtelen voltam eldönteni,

melyikükre vágyom. Tudtam, hogy Theo nagy kaliber. Túl nagy. Talán épp emiatt – merthogy

kishitű voltam – szívesebben vettem volna Peter közeledését. Peter amellett, hogy nagyon vonzó

volt, ha másképp is, mint Theo, valahogy inkább annak a férfinak tűnt a szememben, aki az iz-

galmak mellett képes biztonságot is nyújtani nekem. Én már csak ilyen maradok, nem szeretem

túlfeszíteni a húrt.

Theóval egyébként is képtelenség zöld ágra vergődni kapcsolati téren. Lassan négy hete, hogy

szinte minden nap, a nap szinte huszonnégy órájában együtt vagyunk, de még csak azt sem tudom

belőni, hogy észrevett-e, mint nőt. Komolyan mondom, még azt sem tudtam, melyik véglet irá-

nyába formál rólam véleményt. És nekem már valahogy nincs elég energiám ilyen mértékig meg-

fejthetetlen férfiakhoz. Úgyhogy, részemről nagyon örültem, hogy Peter végre ismét itt volt.

Miután sikerült elintéznünk néhány fontos telefont, Paolo ismerőse körbevezetett bennünket a

park leglátványosabb részén. Hatalmas park, négy tartomány kisebb-nagyobb részét érinti. Csak a

mi körzetünkbe eső terület kis részén is gyönyörű kilátókhoz másztunk fel, vízesések alatt áll-

tunk, védett állatokkal, majmokkal, papagájokkal találkoztunk és hihetetlen orchideaösvényeken

sétáltunk.

115

Szerintem ilyen lehetett a paradicsom. Mert ennél csodálatosabbat én elképzelni sem tudtam

volna.

A negyedik napon indultunk a vadvízi túrára az Upano folyón. Előző este sokáig tanakodtunk,

ki vigye most a kisgépet a csomagjainkkal Sucúába, ahol majd Nantuval is találkozunk másnap.

Több érv szólt Paolo mellett, mivel egyre rosszabbul érezte magát és napközben elég gyenge volt.

Neki viszont nem volt kedve Éva mellől elmozdulni, és azt remélte, reggelre jobban lesz. Peter

nem igazán jöhetett számításba, mivel a társaságból egyedül ő volt profi vadvízi evezős. Amúgy,

eléggé hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy van, amiben a két Cosma nem tökéletes. Így hát

Theo nem bújhatott ki a feladat alól.

Reggelre azonban Paolo már ijesztően nézett ki. Szeme alatt hatalmas barna folt jelent meg,

bőre pergamen-színűvé változott. Első reakciónk az volt, hogy lemondjuk a túrát, és a legköze-

lebbi kórházba visszük. Paolo hallani sem akart erről. Éva valahonnan kerített egy lázmérőt és

ellenkezést nem tűrve bedugta Paolo hónaljába. Nem volt láza. Ettől függetlenül éppen azon ta-

nakodtunk, honnan szerezhetnénk egy jobbfajta orvost a környéken, amikor a nemzeti park veze-

tője bukkant fel váratlanul kis szállodánk halljában, oldalán egy idegen férfival.

– Örülök, hogy nem késtem el – jött felénk nagy lelkendezéssel, – Hoztam egy térképet és

egyik munkatársamat, aki a folyón rendszeresen szervez vadvízi túrákat külföldieknek – mutatta

be nekünk Josét. – Azt gondoltam, elkélne egy kis segítség az apró tudnivalók területén. De az is

szöget ütött a fejemben, hogy talán egy kissé elméreteztétek a folyót. Úgy értem, aki eddig nem

evezett az Upanón, az nem tudhatja, hogy itt egy szokásos napi túra legalább két és fél napig tart.

Ennek több oka van. Legelőször is a folyó igen gyorssodrású, rengeteg III-as de inkább IV-es

erősségű sodrással. Ez lelassítja az előrejutást, kevéssé gyakorlottak nem egykönnyen jutnak át

ezeken a szakaszokon. Másrészt a folyó partja lélegzetelállító. Nehéz kibírni, hogy ne álljatok

meg a tervezettnél sokkal gyakrabban. Én semmiképpen nem javasolnám, hogy itt Puyo alatt

szálljatok csónakba. Egy jó darabon el kéne jutnotok Maca közelébe, és onnan leereszkedni

Sucúába. Így is jó másfél napos lesz az egynaposra kigondolt túrátok.

Megköszöntük segítőkészségét, és elmeséltük, hogy Paolo miatt valószínűleg úgyis elhalaszt-

juk a túrát.

– Nos, ezen egy percet se gyötrődjetek. Én ugyanis holnap szándékoztam Sucúába menni, de

Paolo és a társaság kedvéért nagyon szívesen átszervezem mára a programomat. Majd én elveze-

tem a kisrepülőt, van rá jogosítványom, és elviszem Paolót egy jó orvos ismerősömhöz. Munka-

társam, José, pedig szívesen lecsorog veletek és majd velem visszajön repülővel.

Meglepődve nézhettünk rá, mert gyorsan hozzátette:

– José a beosztottam. Már megszokta a hasonló, hirtelen felmerülő feladatokat mellettem.

– Ez jó ötlet – Paolo teret sem akart nekünk hagyni a fontolgatásra. – Azzal a kikötéssel, hogy

nem orvoshoz megyek, hanem egy barátom, Nantu fog kezelésbe venni. Ahhoz pedig ragaszko-

dom, hogy ti ne halasszátok el a vadvízi evezést.

Paolo odaült Éva mellé és a vállára hajtotta a fejét. Éva furcsán érezte magát. El nem tudta

volna képzelni Paolót gyengén, elesetten. Kezdett elmenni a kedve a további programoktól. Nem

tetszett neki ez az egész. Hogy szórakozzon ő itt önfeledten a folyón, amikor azt sem tudjuk, mi a

csuda lehet Paolóval?

Paolo próbált mindannyiunkat megnyugtatni. Csak legyengült egy kissé az elmúlt időszak ér-

zelmi viharaitól, és ezért támadhatta meg valamiféle helyi vírus.

– Végtére is, én sem vagyok már húszéves! – próbált erőtlenül viccelődni – Pár nap, megfelelő

szerek és semmi bajom nem lesz. Szó sem lehet arról, hogy eltérjünk emiatt a forgatókönyvtől!

Élvezzétek csak a napot. Legkésőbb holnap este találkozunk Sucúában.

Éva valamiért mégsem érezte úgy, hogy jó ötlet magára hagyni most Paolót. Megkérte a férfit,

menjenek föl a szobájukba, szeretne egy kicsit beszélgetni, mielőtt eldönti, mitévő is legyen.

Nem akart sem anyáskodni, sem az orvost játszani, már csak azért sem, mert hihetetlenül rosszul

érezte magát amiatt, hogy fogalma sincs, mi okozhatja Paolo rosszullétét. Sok éve nem vizsgált

már betegeket, és a belgyógyászatban egyébként sem képezte magát különösebben. Viszont meg-

116

érzései azt súgták, Paolo hirtelen megbetegedésének okát nem csak egyszerű testi szinten kell ke-

resniük.

Amint bezárta maguk mögött a szobaajtót, odament az éjjeliszekrényen álló kis fiolához, ami-

ből Paolo napok óta iszogatta a még Quitóban kapott fekete löttyöt. Egy cseppet sem tűnt biza-

lomgerjesztőnek. Lecsavarta a kupakját, beleszagolt. Elborzadva fordult a férfihoz.

– Paolo, te tudod, mi ez a lötty?

– Fogalmam sincs. De megbízható baráttól kaptam. Mióta az eszemet tudom, kiszolgáltatom

magam az esőerdők kuruzslóinak. Főleg persze Nantu meg Yuma szokott nekünk ezt-azt koty-

vasztani. Normális gyógyszert kisfiú koromban vettem be utoljára. És nézz rám, tökéletesen jól

vagyok.

– Ja, látom – jegyezte meg ironikusan Éva. – Nézd, Paolo. Nekem úgy tűnik, mióta ezt iszod,

nemhogy jobban lennél, de egyre rosszabb állapotba kerülsz. Hadd öntsem ki a lefolyóba ezt a

borzalmat!

– Éva, kérlek, nincs erőm most ehhez. Ismerem azt az embert, aki adta.

– Aki adta, vagy aki megígérte, hogy elküldi?

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem tudom. Semmit nem akarok mondani, egyelőre csak kérdezlek. Lehet, hogy kezdik

felmondani az idegeim a szolgálatot, és kezd rajtam eluralkodni a paranoia. Mióta Miklós szinte

átkot olvasott ránk, valahogy semmi nem úgy megy, ahogy azelőtt. És egyszerűen nem tudok

bízni egy ismeretlen által összekotyvasztott szerben. Még a gyógyszerek között is van, ami ön-

magában nem ártalmas, de egy bizonyos embernek egy bizonyos betegségre igen. Mi van, ha

hasraütésre állította össze? El tudom képzelni, te nemigen vetted a fáradtságot, hogy részletezd

akkor este, mi a bajod. Annál is inkább, mert magad sem tudtad még, azt hitted, egy kis gyomor-

probléma. Emlékszel?

– Jó, lehet, hogy nem a jó szert kaptam. Akkor nem iszom tovább.

– Mondd, egészen pontosan mit érzel? Fáj valamid? Az arcszíned, már ne haragudj, de bor-

zalmas. Zöld vagy.

– A fejem folyamatosan tompa. Néha elhomályosul a látásom, és elzsibbadnak a végtagjaim.

Gombócot érzek a torkomban és émelygek.

– Jézusom! Mióta vannak ezek?

– Hát, valahogy egyfolytában, azóta.

– És ennek ellenére neked semmi ellenérzésed nem volt a gusztustalan löttyel szemben? Ittad

jó kisgyerek módjára?

– Jól van, Éva. Kérlek. Mondtam, abbahagytam.

– Paolo, ezek mérgezési tünetek…

– Most már elég legyen, Éva. Lehet, hogy valamitől ételmérgezésem van, volt, nem tudom.

Fejezzük be. Fáradt vagyok. Szeretnék pihenni egy kicsit, ti pedig induljatok.

Éva teljesen döntésképtelenné vált. Nem voltak racionális érvei, miért pont ma reggelre akadt

ki teljesen. A legzavaróbbak a Paolo szeme alatt éktelenkedő barna foltok voltak. Annyit azért

tudott, ez komolyabb májproblémát is jelezhet, ami pedig akár súlyos mérgezésből is adódhat.

Ugyanakkor tényleg nem akart ok nélkül farkast kiáltani, mindent fenekestől felforgatni. Ha ő

Paolóval marad, illetve vele megy, a kétüléses kisgépet mégiscsak a beteg férfinek kellene vezet-

nie. Ez nem túl jó ötlet valóban. Azonkívül, mindent át kell szervezni, valahogy a többiek odaju-

tását is megoldani. Á, tényleg az idegei játszanak csak vele. Rendben. Elindul a többiekkel a túrá-

ra és még meg is próbálja élvezni. Holnap pedig már találkoznak Paolóval.

Azért egy kicsit nehéz szívvel hagyta magára Paolót. Úgy érezte magát, mint egy rossz anya.

De tudta, ha tovább erőszakoskodik, annak veszekedés lenne a vége. Paolo nincs hozzászokva,

hogy bárki babusgassa. Átvészelt ő már kritikusabb helyzeteket is, ahogy elmesélte nem egyszer.

Na, jó, nyugtatgatta magát Éva, és egy szerelmes öleléssel elbúcsúzott Paolótól.

117

Minden észérve ellenére nem volt jó érzése. Zavarodott volt, de úgy érezte, bármit döntött

volna, nem az lett volna a legjobb döntés. Így hagyta magát a többség véleményére rábeszélni,

hogy induljanak végre.

A hallba visszaérve Theót kereste. A férfi épp berakodta a csomagjaikat a kisgépbe. Éva ki-

ment a férfihez a szállodától nem messzi kis füves térségre, ahol a gép parkolt.

– Szia, Theo. Most köszöntem el Paolótól, de megvallom, nehéz szívvel. Nem tetszenek ne-

kem Paolo tünetei – és elmesélte, miket tudott meg. – Mondd, Theo, máskor is előfordultak már

hasonló megbetegedések veletek? Te ismered azt az embert, aki azt a förtelmes kotyvalékot ke-

verte Paolónak?

– Persze, hogy ismerem. Ezeréves jó barátunk. És jó gyógyító – Theo úgy beszélt, hogy fel

sem nézett abból, amit csinált. Mivel Éva azonban feltűnően csendben maradt, mégis kibújt a gép

belsejéből és a nőre nézett.

– Éva, errefelé nem városi betegségeket szoktunk elkapni. Biztos, valami ilyesmit kapott be

Paolo is. Ahogy mondta, őt is megviselték egy kissé az elmúlt idők intenzív történései. És ki tud-

ná, ha te nem, ilyenkor azonnal lecsökken az ember rezgésszáma. És az alacsony rezgésszám fo-

gékonnyá tesz a betegségekre. Ugye?

– Theo, valami erősen azt súgja, ez nem egy sima testi betegség.

– Épp ezt mondom én is, Éva.

– Nem úgy értem. Nem jó jel, hogy az életerős Paolónak épp akkor csökken le a rezgésszáma,

amikor állítólag élete szerelmével kalandozik. Nem, ezt nem magyarázza a normális folyamat. Én

valami külső ártó erők beavatkozását érzem. Nem tudom. De valamiért itt motoszkál Miklós a

fejemben. Mintha ő átkozott volna meg bennünket, vagy mit tudom én.

– Akkor pedig Paolónak tényleg mielőbb találkoznia kell Nantuval – vigyorgott ki Theo az

ülések mögül. – És ezért igyekszem bepakolni a gépbe a cuccokat, hogy indulhassanak. Nyugodj

meg, Éva. Holnapra okosabbak leszünk és véleményem szerint Paolo is jobban lesz.

Igazából Theónak sem tetszett ez az egész. Viszont esze ágában sem volt ezt az érzékeny nőt

még tovább idegesíteni. Egyelőre nem tudnak annál többet tenni, minthogy Paolót mielőbb

Nantuhoz juttatják.

– Ja, Éva, – szólt ki Theo – jó lenne, ha minden esetre kiöntenéd azt a kotyvalékot!

– Már megtörtént – mosolygott erőtlenül Éva. Úgy érezte, Theo fejében is motoszkálnak nyug-

talanító gondolatok, de valamiért nem akar róluk beszélni. Már attól is sokkal jobban érezte ma-

gát, hogy kimondhatta beteges fantáziálásnak tűnő aggályait Theónak. Elindult hát vissza a szál-

lodába, hogy a saját pakolásukkal is végezzenek. Tökéletesen felhőtlen, gyönyörű idő volt. Itt

már hőség sem volt, sőt olykor egy hűvösebb fuvallat csapta meg a karját. Sajnálta, hogy élete

első vadvízi túrájának egyáltalán nem tud felhőtlenül örülni.

55.

Úgy terveztük, jó két órát vezetünk, és aztán szállunk csónakba, amit a kocsi utánfutóján vit-

tünk. Majd visszafelé felvesszük a kocsit. Noha a Pan-americana autóút egy jóval délebbi szaka-

szán indulunk majd vissza Quito felé, nem lesz nagy kitérő visszajönni Macába a kocsiért. De

ilyen apróságokkal a Cosmáék egyébként sem törődtek. Sofőr mindig akad, aki olcsón vállalja

autók ide-oda szállítását. Szóval, nekünk legalábbis, semmin nem kellett aggodalmaskodnunk.

Nem győztem ismételgetni magamban, sok pénzzel azért teljesen más utazni. Nekem ezek a

megoldások elérhetetlen luxusnak tűntek, hiába voltak többségükben igenis ésszerűek. Én soha

nem engedhettem volna meg magunknak ezt a fajta laza utazgatást. Itt egy terepjáró, ott egy bé-

relt kocsi amott meg egy kisrepülő. Miközben méregdrága túracsónakkal sodródunk majd lefelé

az Upano folyón.

Az autózás nem volt örömteli. Évát nyomasztotta ez az egész komplikáció. Egyre több olyan

jelet észlelt, ami egyre furább gondolatokat indított el benne. Mégiscsak le kellett volna mondani

118

ezt a túrát. Úgy érezte, elképesztően felelőtlenek vagyunk mindannyian. Vagy csak zilált gondo-

latai nagyítják fel ennyire Paolo rosszullétét? Képtelen volt megállapodni bármelyik érvnél.

Theo vezetett, Éva mellette ült, és olykor-olykor próbálta a férfi figyelmét magára vonni. Hi-

szen ők, ha nem is nyíltan kimondva, már felemlegették egy külső ártó erő lehetőségét, és Éva

szerette volna, ha Theo néha valamiféle jelzést küld a saját gondolatairól. De úgy tűnt, Theo nem

akar egy titkos jelbeszédbe kezdeni. Éva feszültnek látta a férfit és ez lassan már az elviselhetet-

lenségig fokozta aggodalmát. Theo feszült hallgatása távolról sem volt jó hír.

Nyilvánvaló volt előttem is, hogy a nyomott hangulat oka Paolo állapota. Azt gondoltam, se-

gíthet Évának, ha kibeszélheti magából, ezért elkezdtem kérdezgetni, megtudott-e esetleg újabb

adalékokat erről. Elmesélte, amit reggel beszéltek Paolóval. Josétól elnézést kértünk, amiért ma-

gyarul csevegtünk. Megvonta a vállát, ami nem volt túl udvarias, de valahogy egyébként sem szí-

velhettük ezt az embert, úgyhogy nem érdekelt különösebben a reagálása. Kissé feszélyezett

mindannyiunkat a jelenléte, ezért nem is bántuk, ha most ő is egy kicsit rosszul érzi magát. Va-

lamiért biztosak voltunk abban, hogy nem annyira önzetlen ez a felajánlkozás Paolo régi ismerőse

részéről, úgyhogy nem éreztük magunkat túlzottan lekötelezve a nem kért segítségért.

Éva tényleg örült, hogy kibeszélheti kételyeit és aggasztó gondolatait. Nekem is előállt a külső

ártó ötlettel, de ezzel én nemigen tudtam mit kezdeni. Ez a tudat. A tudattalan azonban úgy tűnik,

sokkal többször áll elő a tuti megoldásokkal, amikor látszólag össze nem függő asszociációk jut-

nak eszünkbe. Ahogy végiggondoltam, mit érthet Éva külső ártó erőn, megmagyarázhatatlan mó-

don jutott eszembe a vacsora a hiábavalóságok estéjén, ahogy a Miklós-szerű férfit megpillantot-

tam a folyosón, amint Évát és Paolót figyeli.

– Egy fura emlékkép villant fel bennem – és elmondtam nekik a jelenetet.

– Angéla, nagy kár, hogy ezt nem mondtad el még akkor este nekünk. – Theo feltűnően gyor-

san reagált – Annak az embernek minden lépéséről tudnunk kell!

Próbáltam mentegetőzni, bár senki nem hibáztatott. Elmondtam, milyen kétségeim voltak, és

hogy nem akartam Évát további felesleges gyötrődésnek kitenni, ezért inkább elhessegettem ma-

gamtól minden kombinálást.

– Angéla, mostantól kezdve, ha nem akarod Évát zaklatni, kérlek, engem zaklass. Bármit látsz,

hallasz, gondolsz ezzel kapcsolatban, mondd el nekem haladéktalanul, jó?

Theo hangja túl határozott volt. Meglepődtem, majdhogynem megsértődtem. De nem akartam

tovább növelni a kocsiban amúgy is érzékelhető feszültséget, így nem válaszoltam semmit azon

kívül, hogy rendben.

Jó húsz perc múlva Theo egy hirtelen ötlettel állt elő. Azt javasolta, mi itt szálljunk csónakba,

ő levezeti a kocsit Macába, és őt majd ott felszedjük. Feltétlenül beszélnie kell ott valakivel.

Megkérdezte Josét, szerinte a csónak mennyi idő múlva tudná őt felszedni Macában? José úgy

tippelte, sötétedés előtt ott leszünk. Mi Évával erősen tiltakoztunk. Theo azonban nem óhajtotta

demokratikusan eldönteni a kérdést, lehetőséget sem hagyott nekünk a vitatkozásra. Úgy húsz

perccel később egy megfelelő partszakaszt közelíthettünk meg, és egy óra múlva már a csónak-

ban ültünk.

Theo kimérten búcsúzott el tőlünk. Ha nem Theóról lenne szó, azt mondanám, idegesen.

Mindhármunkat félrevont, amikor José a csónak ellenőrzésével volt elfoglalva és a lelkünkre kö-

tötte, hogy ha bármi másképp alakulna, csak hagyjunk részére bárkinél üzenetet, akivel találko-

zunk, és az üzenet el fog hozzá jutni.

– Mi az, hogy másképp alakulna? – tört ki most már nagyon idegesen Évából.

– Semmi konkrét, Éva, csak itt nincs mobil. Otthon minden szír-szarért, már elnézést, hívogat-

játok egymást, gondoltam, kétségbe lesztek esve, ha rájöttök, hogy ez itt nem így megy. Azért

mondtam, nyugi, én itt már ismerem a járást, szinte mindenki ismer errefelé, legalábbis a folyó

túlsó oldalán. Ott bárki helyinek meghagyjátok, hogy üzenjenek nekem, el fog hozzám jutni a hír,

hiszitek vagy sem, két órán belül – és mert talán megesett a szíve idegességünkön, hozzátette vic-

cesebben. – Meghökkentő hírcsatornáik vannak ám! Hallottatok az indián füstjelzésekről? És ál-

lathangokban is profik.

119

Aztán megölelt mindkettőnket, Peterrel és Joséval pedig kezet fogott. José kezét egy kissé to-

vább tartotta, és amíg mondott neki valamit spanyolul, erősen a szemét figyelte. Mindezt persze

akkor még nem raktuk össze semmiféle értelmezhető képpé. Sajnos. Utoljára még ismét odajött

hozzánk, és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Mit ne mondjak, furcsa érzés volt így

csónakba szállni, hogy az élvezetnek lassan már egy apró morzsája sem maradt bennünk. Én per-

sze részemről még mindezek ellenére is tudtam volna élvezni, igazából Éva totális lehangoltsága

ragadt inkább rám is. Ha Éva nem érezte jól magát, rövidesen ez átalakult mindannyiunk érzésé-

vé. Én is sajnáltam Paolót, persze, hogy én sem voltam maradéktalanul nyugodt, de azt gondol-

tam, azért egy kissé eltúlozzák Éváék.

Felvettük a mentőmellényeket és beültünk. José hagyta, hogy először Peter lásson el bennün-

ket az alapvető tudnivalókkal magyarul. Azt mondta, csorogjunk egy keveset, és ő majd az első

kis pihenő után mond még további technikai tanácsokat.

Jó félóra múlva mindannyiunkat magával ragadott a csodálatos táj. Még Peter is lenyűgözve

nézegette. Valószínűleg, van, amivel soha nem lehet betelni, akármennyit is látja az ember. Bár

pont ezen a folyón még ő se járt azelőtt soha.

Szinte teljesen elfeledkeztünk minden aggodalmunkról. Szegény Évának emiatt utólag rettene-

tes lelkiismeret furdalása volt.

A folyó két partján papaya- és ananászültetvények sorakoztak. José szerint egy kis idő múlva

teljesen megváltozik a part, és a folyó felett magasodó sziklákból lezúduló, hihetetlen vízeséseket

fogunk látni. Papagájok és egyéb ritka énekes madarak kísérték utunkat csapatostul. Még a víz-

esések előtti szakaszon, megannyi helybélit láttunk, akik épp a folyóban mosták a ruháikat, vagy

férfiakat, akik fa halcsapdáikat ellenőrizték éppen. Érdeklődve néztek felénk, de különösebb

gesztusokkal nem adták tudtunkra, hogy örülnek-e nekünk, vagy épp ellenkezőleg, zavarjuk meg-

szokott magányukat. Olykor-olykor eleveztek mellettünk papankasnak nevezett, vadvízi közleke-

désre használt csónakjaikban. José elmondta, hogy csak azért ilyen nyüzsgő ez a szakasz, mert

két nagyobb város vonzáskörzetében vagyunk. Egyébként az Upano a világ egyik legvadregénye-

sebb folyója. Részünkről igen örültünk, hogy nem vagyunk teljesen elhagyatott részen. Igen ér-

dekesnek találtuk az őslakosokat, úgy éreztük magunkat, mintha a National Geographic egyik kü-

lönszámát néznénk élőben. Másrészt, a bennünk uralkodó nyugtalanságunknak nem tenne jót e

vad tájon a totális egyedüllét.

Három-négy óra olyan gyorsan elröppent, hogy csak azt vettük észre, ránk köszöntött a szür-

kület. Fogalmunk sem volt, merre járunk. Peter nagyszerű oktatónak bizonyult az evezés techni-

káját illetően, de az Upano folyót ő sem ismerte. José szerint még egy jó óra kell, amíg elérke-

zünk oda, ahol Theo reményeink szerint már vár ránk. Így hát tovább gyönyörködtünk a páratlan

tájban, amit hamarosan a naplemente tett egész egyszerűen káprázatossá.

Amikor megpillantottuk az első narancsszínű sugarakat a hegy fölött, Peter, talán ösztönösen,

mellém ült. Leírhatatlan volt az élmény: a világ végén egy vonzó férfival, lélegzetelállító látvány-

nyal, az Upano folyó közepén. Csak vigyáznom kellett, hogy ne nézzek Éva idegesen összehúzott

szájára.

Nem akartam, hogy mindig az ő hangulata határozza meg az én kedvemet is. Ideje volt már a

saját életemre gondolni. Ezért nem érdekelt, ki mit gondol, megfogtam Peter kezét és rámoso-

lyogtam. Tudtam, ha nincs fából, most lépnie kell. És úgy lett. Végtelenül gyengéden magához

vont, és átölelt. Viszonoztam. Nem láttam mást, csak a barna bőréből valószerűtlenül kivilágító

kék szemét és a kis szarkalábakat mosolygós szeme körül. Megsimogattam a haját, és akkor meg-

éreztem a legédesebb csókot, amit hosszú évek óta vagy talán egész életemben valaha is ízleltem.

Semmi, de semmi nem érdekelt abban a pillanatban. Nem létezett számomra sem Éva, sem José,

pláne eszembe sem jutott Paolo vagy Theo. Soha nem akartam elengedni ezt a férfikezet.

Nem tudom, mennyi idő telt így el, de a nap már lement, amikor elengedtük egymást. Éva és

José háttal ültek nekünk, nem tudom, látták-e egymásra találásunkat vagy sem. Arra tippeltem

nem, mert Éva biztosan a tudtomra adta volna valahogy. Így tehát egyelőre megmaradt kettőnk

kis titkának.

120

José a part felé kezdte irányítani a csónakot, azonban nem a jobboldali parthoz, ahol Theo vár-

na ránk, hanem a túlpart felé. Peter azonnal észrevette és előrehajolt, hogy megtudakolja, mi tör-

ténik. A folyó igen hangosan morajlott, ezért egyáltalán nem tudtam kivenni, miről vitatkoznak,

csak azt láttam, hogy Peter nem ért egyet Joséval. Egyre hevesebbé vált a szóváltásuk, mígnem

José egyszer csak elég durván hátralökte Petert. Látszott, Peter nem érti a helyzetet, ezért dühét

megpróbálta egyelőre visszatartani és beérte annyival, hogy bunkónak nevezte. Neki már ez is

fájt, nem volt szokása a durvaság, de most a tehetetlensége miatti dühét alig tudta kordában tarta-

ni.

Peter szerint José eltévedhetett, és nem akarja beismerni, ezért hülyeségeket magyaráz, hogy

miért is nem köthetünk ki a másik oldalon. Azt mondja, túl lassan haladtunk, így nem tudtunk el-

jutni arra a szakaszra, ahol biztonságosan kiköthetnénk. Szerinte most a közelben csak a túlparton

vannak erre alkalmas helyek, és azt akarja, hogy reggelig várjunk Theo megkeresésével. Peter

végül hajlott arra, hogy ez a megoldás marad, ha továbbra sem találjuk a kikötési helyet, ám egy-

előre nem tudja elfogadni, hogy egy, a folyót állítólag olyan jól ismerő ember hogy tudott így el-

tévedni. Mivel azt hittük, José tökéletesen kézben tartja az irányítást, egyikünk sem figyelt külö-

nösebben a találkozási pontra, így nemcsak nekünk, de Peternek sem volt fogalma arról, hol is

lehetünk. Peter jelzőrakétát akart fellőni, de José nem tartotta jó ötletnek. Egy rakétánk volt, egy-

előre felesleges lett volna elpazarolni. Azt javasolta, nyugodjunk meg, és próbáljunk kitalálni

jobbat, ha nem tetszik ez az ötlete. Hát, éppenséggel nem tengett túl bennünk a humorérzék, csak

ezért nem kacagtuk magunkat halálra a megjegyzésén. Mivel azonban rohamosan sötétedett, és

attól féltünk, pillanatok múlva az orrunkig sem látunk majd, muszáj volt kikötésre alkalmas he-

lyet találnunk. Nem láttuk értelmét a további vitának. Peter még sokáig dühöngött a maga vissza-

fogott módján, de ő sem tudott többet tenni abban a helyzetben.

Kis idő múlva José kiugrott a csónakból. Meglepődtünk, hogy milyen sekély volt a víz. Kihúz-

ta a csónakot a partra és nekünk is segített kiszállni. A leszálló este hangjai hátborzongató erős-

séggel törtek ránk. Majmok ugattak, ezernyi madár csattogott és rikkantgatott, mi viszont semmit

nem láttunk. A holdat egyelőre egy hatalmas szürke felhő takarta el, de Peter szerint egy-két óra

múlva kiragyog majd a telihold, és akkor az ezüstös fényözönben még meg is csodálhatjuk az éj-

szakai tájat. Nekünk ekkor már ez is vigasztaló volt, olyan elhagyottnak éreztük magunkat. Évá-

nak jött a mentőötlete, hogy játsszuk azt, hogy egy filmet forgatunk. Látott egyet, amiben szintén

egy kis társaság egy hasonló vadvízi túrára megy, de egyszercsak kiderül, hogy a vezetőjük egy

pszichopata gyilkos. Önkéntelenül mindannyian Joséra néztünk, aki, nem értvén, amit eddig be-

széltünk, elég szerencsétlenül és kényszeredetten vigyorogta el magát. Felállt a szőr a hátunkon.

Peter megkérte Josét, segítsen neki előszedni a táborveréshez szükséges dolgokat, elsősorban

az elemlámpákat.

A két férfi odament a mintegy hat méterre álló csónakhoz. Ez a kis távolság is még félelmete-

sebbé tette az egész jelenetet, két, védtelen nőként üldögéltünk egy-egy nagyobb kövön. Egyszer

csak furcsán megzörrent valahol a közelünkben egy bokor. Mintha férfiak köszörülnék a torku-

kat. Körbekémlelni sem volt időnk, mert hátunk mögül egy ismeretlen hang szólalt meg magya-

rul.

– Nyugalom hölgyeim. Nincsenek egyedül. Hát nem mázlisták?

Hát, ha Éva filmbe illő jelenetet akart, megkapta. Sikítva pattantunk fel. Azt sem tudtuk, mit

hallunk. Egyáltalán nem vettük észre, hogy mi történik a csónaknál eközben. Még szerencse,

mert vélhetően ott helyben szívrohamot kapunk mindketten Évával. Nem láttuk, amint José épp

ebben a pillanatban egy hatalmas ütést mér Peter tarkójára, aki egy szó nélkül nyúlt el a csónak

mellett.

Ekkor már ki tudtuk venni, hogy három alak lép elő a bokrok mögül, majd kicsit később még

kettő. Ketten közülük egyenesen felénk tartottak. Csak ekkor próbáltunk kétségbe esve Peternek

jelezni, de addigra már nem láttuk sehol.

Hang nélkül, döbbenten álltunk és meredten figyeltük a felénk tartó alakokat. Próbáltunk leg-

alább morzsányi részletet megpillantani belőlük, mégis, kifélék-mifélék akik így ránk törnek az

anyanyelvünkön, itt, ahol azt hittük még ember sem jár, nemhogy magyarok.

121

– Kik maguk? – szólalt meg Éva, és csak azon csodálkoztam abban a halálos pillanatban, hogy

egyáltalán hogy jön ki hang a torkán. Amikor túl nagy és túl fenyegető veszélyben van az ember,

azt vettem észre, hogy egyre apróbb hülyeségeken kezd tépelődni. Legalábbis én.

– Nem ismer meg, Éva asszony? – lépett elő egyikük, egy sovány, magas férfi. – Tibor va-

gyok.

Éva döbbenten bámulta a férfit, illetve annak árnyát.

– Tibor? – kérdezte teljesen értelmetlenül Éva.

– Igen, Tibor. Ne haragudjon, hogy így magára ijesztettünk. Én nem sokat tudok minderről,

Miklós úr azt üzente, hogy egy kis nézeteltérésük támadt, ön megharagudott rá és eltűnt valaho-

vá, nekünk meg kellett keresnünk magukat. Mármint nem nekem, én csak két napja érkeztem,

idehozattak engem is, aztán itthagytak ezekkel az idevalósiakkal, és azt mondták, annyi a dol-

gom, hogy magára ne hozzák rá a frászt. Ezért nekem kell majd beszélnem Éva asszonnyal. Na-

hát, akkor kérem, ne féljenek.

Éva elképedten bámult Tiborra, budapesti sofőrjére és kertészére itt, az Upano folyó elhagya-

tott partszakaszán. Döbbenetében egyetlen kérdés sem jutott az eszébe.

Nekem azonban ez elég volt arra, hogy pillanatnyi lélekjelenlétemben eszembe jusson Peter.

Elkezdtem a nevét kiáltozni, de semmi. Mivel támadóink nem tiltották meg, hogy kiabáljak, fel-

bátorodtam és pár lépéssel eltávolodtam tőlük. Vagy már azt se tudtam, mit teszek. Minden esetre

elindultam a folyó felé. Nemsokára észre is vettem valamit a földön. Odaszaladtam és akkor is-

mertem meg Peter testét. Felordítottam.

– Úristen, Éva, Peter itt fekszik, fogalmam sincs, mi lett vele, és sehol nincs José.

Éva gondolkodás nélkül sarkon fordult és felém futott. Leguggolt Peter mellé, megnézte a pul-

zusát és a szája fölé hajolt.

– Él. Elájult – és elkezdte óvatosan pofozgatni a férfit. Jó két percbe telt, amíg Peter annyira

magához tért, hogy felfogja, mi is történik. Elmondta, hogy José leütötte, másra nem emlékszik.

Hitetlenkedve nézett szét és vette tudomásul a rejtélyes magyarokat.

Amikor Peter feltápászkodott, mindhárman elindultunk az idegenek felé. Éva volt a szószó-

lónk.

– Tibor, magyarázza meg most azonnal, mi a fene történik. Próbálja meg érthetően és szép

sorjában, ha lehet.

Tibor engedelmesen ismét belefogott mondandójába. Az volt a feladata, hogy Quitóba repül-

jön nagy hirtelen. Nem tudja, hol van Miklós úr, itt kellett volna találkozniuk, de csak egy kül-

dönc jött azzal, hogy Miklós úr megbetegedett. Miklós úrnak az lett volna a terve, hogy Éva asz-

szonyt és társaságát – de Éva asszonyt mindenképpen – sértetlenül és bántatlanul elvigyék egy

megadott helyre. És most ennek is kell történnie.

– Már elnézést – lépett most közbe Peter –, de Éva asszony maga dönti el, hogy kivel, mikor,

hová megy.

– Nézze, uram, – lépett közelebb egy eddig csendben álló férfi hátulról –, legyen elég magá-

nak az, amit eddig kapott, és ne keresse a további bajt. Mi el fogjuk vinni Éva asszonyt, ha tetszik

magának, ha nem. Gondolom, tud számolni, látja, hányan vagyunk. Higgye el, szép pénzt kapnak

ezek az éhenkórászok az elvégzendő munkáért, így nekem fognak engedelmeskedni. Most pedig

gyerünk. Maguk – intett felénk –, ha akarnak, jönnek, ha akarnak, maradnak, nekünk édes mind-

egy. De ha jönnek, és megtudják, mi hová tartunk, már nincs visszaút. És mindenben nekünk en-

gedelmeskednek, mindenhez engedélyt kell kérniük, még a vizeléshez is. Megértették?

Még szép, hogy mi is mentünk. Ott kellett hagynunk minden holminkat a csónakban. Egy szó

nélkül elindultunk, a fegyveresektől közrefogva. Merthogy ekkora már észrevettük a vállukra

akasztott puskákat is.

Peter egyfolytában próbált nyugtatni bennünket. Elég zavaró volt, hogy mindent megérthet-

nek, amit sustorogtunk. Peter annyit azért spanyolul a fülembe tudott súgni, hogy egy indiánt is-

mer a felfogadott helyiek közül. Szerinte szót tud majd érteni vele. Szerencsétleneknek valószínű-

122

leg fogalmuk sincs, miben vesznek részt. Majd megpróbálja szerét ejteni, hogy néhány szót vált-

son vele shuar nyelven.

Ez igen megnyugtatóan hangzott, és az első adandó alkalommal tovább is adtam Évának. Egy

mély sóhajnál több azonban nem jött ki belőle.

Másfél órája gyalogolhattunk már, amikor megálltunk. Azt mondták, itt várunk valakiket. Az

egyik indián tüzet gyújtott, a köré telepedtünk mindannyian. Tibor rosszul érezte magát Éva előtt,

ezért megpróbálta árnyaltabban előadni megint az egészet, mondván, ő Miklós úr alkalmazottja,

ráadásul igen jól fizetett, kénytelen azt tenni, amit mond neki. Éva nem kérdezett és nem vála-

szolt semmit.

Peter engedélyt kért, hogy eltávolodhasson, mondván, vizelnie kell. Az egyik magyar az indi-

ánok felé intett, jelezve, valamelyikük kísérje el. Az ismerős indián nyomban ugrott és elindult

Peter mögött. Alig bírtuk megállni, hogy fel ne sóhajtsunk a boldogságtól. Theóék nemsokára

tudni fogják, mi történt.

Évából ekkorra elszállt a félelem, a vak düh uralkodott el rajta. Nem érdekelte, hallják-e a kí-

sérőink, mit mond, tőle szokatlanul durva szavakkal hangosan elkezdte szidni Miklóst. Nem

győzte részletezni, mit tesz majd vele, ha találkoznak. Senki nem reagált, nyilván tartottak az utó-

lagos retorzióktól, ha Éva azt állítja majd, hogy nem bántak vele tisztességesen.

Azt azonban még mindig nem értettük, hová és miért szívódott fel José?

Peter valóban észrevétlenül szót tudott váltani az ismerős indiánnal. Megtudta, hogy őket biz-

tonsági kíséret címén fogadták fel a magyarok, fogalmuk sincs kit és miért kell elkísérniük a

megadott helyre. Az elindulásuk előtti spanyol párbeszédekből annyit értettek, hogy a „főnök”,

akit ők nem ismernek, nagyon beteg. Maláriás lett és nem tudott eljönni a találkozás helyszínére.

Peter megkérte, ha lehetősége nyílik rá, sürgősen értesítsék Theót. A shuar férfi gondolkodás nél-

kül megígérte.

Kicsit később csak Peter vette észre, hogy az indián észrevétlenül elosont a tűz mellől és csak

egy jó idő múlva jött vissza, ugyanolyan hangtalanul és észrevétlenül. Már csak idő kérdése,

hogy ránk leljenek Theóék.

56.

A vén Wampiú görnyedten guggolt kis kunyhójában. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a benn-

rekedt fullasztó bűzt mosdatlansága vagy a folytonosan fortyogó kotyvalékok terjesztik. Érthetet-

len nyelven motyogott maga elé.

Miklós megtántorodott, ahogy erőtlenül és félig vakon betuszkolta magát Wampiú rozzant

kunyhójának alacsony ajtaján. Ki tudja, mióta vonszolta magát, míg saját kunyhójából eljutott a

varázsló jó ötven méterre felállított sátráig.

Miklós nem tudta, mióta beteg és mennyi ideig volt eszméletlen. Utolsó, aránylag világos em-

lékképe a közelmúlt eseményeiről az volt, amikor Puyótól nem messze kiadta utolsó utasításait is.

A nemzeti park vezetője, aki annak a szemét Cosma-fiúnak a régi ismerőse, nemcsak a Miklóstól

kapott tetemes pénzösszegért, de személyes gyűlöletből is vállalta, hogy megszervezi Éváék elté-

rítését. Persze nem árulta el annak a pénzszomjas kis pöcsnek, hogy mi a terv valódi lényege, ar-

ról sem szólt egy szót sem, hogy Paolo Cosma esetleg rosszul lesz idő előtt. Minél előbb nyúlik

ki az a bájgúnár régészecske, annál jobb. Ha nem betegszik meg, Miklóst minden bizonnyal le-

nyűgözik a dzsungelbeli bérgyilkosok eszközei: a kígyómérgek. Informátoraitól hallotta, hogy a

szer, amit az a szerencsétlen hülye gyógyszernek hitt, igencsak hatásos. Nem igazán feltűnően, de

biztosan hatott.

Aztán eltelt valamennyi idő, ami lehetett néhány óra de lehetett akár néhány hét is, ami telje-

sen kiesett Miklós életéből. A vén indián varázsló azt mondta, maláriás lett. Épp ez hiányzott!

Még emlékezett, ahogy az alattomos láz megállíthatatlanul egyre magasabbra kúszik belsejében.

Eleinte még csak a fájdalom jelentkezett, majd egyre nehezebben kapott levegőt és végül elvisel-

123

hetetlenné vált az az érzés, hogy elevenen megfő a húsában. Csak akkor eszmélt fel olykor-

olykor, amikor a hideg veríték kiverte.

Wampiú ideje nagy részét a fehér főnök sátrában töltötte. Miklóst először felháborította az

öregből áradó büdös szag, később, amikor az életéért küzdött, már észre sem vette. A vénember

még elviselhetetlenebbé tette a Miklósban tomboló belső lávát a fekhelye mellett meggyújtott és

folyamatosan életben tartott tűzzel, amire időnként fojtó szagú gyomokat dobott. Miklósnak nem

volt ereje, hogy tiltakozzon.

Hamarosan egybefolyt az idő. Aztán már azt sem érzékelte, amikor Wampiú szorosan össze-

sodort növényköteggel paskolta a testét és két ráncos kezével köröket rajzolt a mellkasa fölé.

Közben elviselhetetlen vinnyogó hangon énekelt és dúdolt, sőt néhányszor sámándobján monoton

ritmusban dobolt.

A Miklós füléhez igen halkan eljutó hangok, az énekfoszlányok és a sámándob ütései, szokat-

lan álomvilágba ringatták.

Hamarosan nem tudott testéről, megszűntek a fájdalmai és egyszer csak egy fura, ingoványos

világban találta magát. Megdöbbent rajta, hogy kívülről látja saját testét. Nem is tudta, miért biz-

tos abban, hogy az ő maga, hiszen teste szinte aszott volt, és alig volt ereje ahhoz is, hogy megáll-

jon a két lábán. De ő volt, ehhez nem fért kétség. Lenézett a kezére, és halálos rémülettel állapí-

totta meg, hogy nemcsak a keze de egész teste undorító és gennyes fekélyekkel van borítva. A fe-

kélyekből kiszivárgó sárga nedv büdös és ragacsos volt. Amihez csak hozzáért, azonnal és végér-

vényesen hozzáragadt kezéhez, testéhez. Iszonyodva tántorgott a suhogó fák és bokrok között,

amik mögül kétségbeesett hangok hallatszottak. Ismeretlen kezek nyúlkáltak ki mögülük, amik elől

rémülten próbálta elvonszolni magát. Megmondhatatlan idő után egy fényes tisztásra ért. Leros-

kadt az első kőhalomra, de hátranézni sem mert, hogy vajon kiszabadultak-e nyomában a rémisz-

tő kezek. Mikor úgy érezte, hogy kifújta magát, tovább akart menni, de lába már nem engedel-

meskedett. Akárhányszor próbált talpra állni, lába mindannyiszor erőtlenül és bénán csuklott

össze alatta. Megpróbálta kezével segíteni tehetetlen lábát, de már a keze sem engedelmeskedett.

Rongykézként csüngött a két oldalán. Amikor meg akarta nézni, mi okozhatja mindezt, nyaka már

nem mozdult, fejét nem volt képes oldalra sem fordítani. És hirtelen elsötétült előtte minden.

Megvakult. Egyedül a hallása maradt meg valamennyire.

Amikor magatehetetlenül és halálra váltan feküdt a réten, ismerős hangokat fedezett fel, ame-

lyek egyre közeledtek felé. Kiáltani szeretett volna, hogy erre jöjjenek, itt fekszik magára marad-

va, segítsenek neki. De nem jött ki hang a torkán. Minél jobban erőlködött, annál inkább úgy

érezte, hogy minden hang, amit ki akar magából préselni, a torkán akad és egyre erősebben foj-

togatni kezdi.

Kétségbe esetten hagyott fel a próbálkozással. Már csak a gondolatai és érzései maradtak

meg. Kínjai között a harag egyre erősebben uralkodott el rajta. Gyűlöletet érzett mindenki iránt,

aki most is boldogan él, mozog, lát, beszél. De ettől az elvakult érzéstől hirtelen úgy érezte, szétég

a mája és ezer apró darabra porlad. Már csak létezett, csak lebegett és a halált megváltásként

várta. De ekkor mintha mindkét veséjét tőrrel szúrták volna át. Rádöbbent, már menekvése sincs.

Minden tettének, gondolatának, érzésének azonnal tapasztalta a következményét.

Már ő maga akart megszabadulni gondolataitól is. Azt kívánta, töröljenek ki mindent a fejéből

és a szívéből. Rimánkodott rég meghalt anyjához, de az nem felelt. Könyörgött Évának, bocsás-

son meg neki, és jöjjön, adja meg a kegyelemdöfést most azonnal. El akar pusztulni, nem bír ki

tovább egy másodpercet sem.

Könyörgésére váratlanul egy finom hang felelt.

– Érzed-e, te ember, saját magad által teremtett világod kínjait? Miért félsz és rettegsz? Kínja-

id benned voltak eddig is. Hisz vak voltál, nem tudta szemed meglátni a valódi szépséget. Íme,

ilyen a vakság! Hisz kezed béna volt, ha simogatni, adni kellett volna, csak ütött és elvett, íme

ilyenek a kezek, amelyek Isten ellenében dolgoznak. Hisz lábad a rossz úton járt. Ilyenek a lábak,

melyek az Istentől messze elvezető, utálatos ösvényre tévednek. Égetnek, perzselnek, szúrnak a

gondolataid, az érzéseid? De hisz ezt tették embertársaiddal is. Kígyóméreg csöpögött nyelved-

124

ről, amikor kiköpködted ártó gondolataidat a világra. Mi marad a nyomodban? Mit hagysz ma-

gad után e világban? Bűzt, gennyet, süketséget, vakságot és emésztő gonoszságot. Mindez vissza-

szállt rád. Belátod-e, hogy te magad idézted elő mindezt saját magadnak?

Figyelj most nagyon jól, embernyelven megmagyarázom a mögöttes működést: Az univerzum-

ban minden érzés, gondolat, tett és cselekedet bizonyos energiatöltéssel rendelkezik. Ezek a tőled

kiinduló energiák, mint láthatatlan pókhálók, otthagyják lenyomatukat a világban, összeszövőd-

nek vele. Mivel ezek a belőled kiinduló energiahálók önös érdekű, negatív töltéssel rendelkeznek,

nem szabadulhatsz belőlük. Amíg ellenkező töltésű pozitív energiával ki nem oltod ezeket, saját

foglyod maradsz. Aki nem önérdekből szőtt energiát bocsát ki a világba, az nem is kerül ezek

csapdájába.

Miklós sem válaszolni, sem bólintani nem tudott. A hirtelen támadt megvilágosodás hatására

szívében mintha kést forgattak volna. Mintha élve boncolná valaki, úgy hasítottak bele a felisme-

rések. Látta gyermekeit kisbabaként, de ő soha nem játszott velük, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy

drága idejét rájuk pazarolja. Ehelyett ingerülten rácsapott hangoskodó kisfia fenekére és elküldte

anyjához kislányát, amikor az játszani hívta őt. Látta Évát, meleg, jóságos szemét, ahogy alvó

gyermekeit nézi. Látta magát, sok ezer kilométerre tőlük, ahogy idegen ágyakban hentereg fel-

korbácsolt eksztázisban nagymellű, idegen nőkkel. Folyik a pezsgő, a sperma mindenfelé. Úgy

érezte, hogy most még az okádás is rátör, és végérvényesen megfullad saját hányadékában. Ri-

mánkodva kérte gondolatban az ismeretlen lényt, aki hangjával az egyedüli teremtmény volt most

mellette, hogy ne mutassa tovább ezeket az iszonytató életképeket.

– Megbánod-e mindazt a rosszat, mindazt az alávaló bűnt, amit életed során elkövettél a sze-

retteid, az ismerőseid, a világ és Isten ellen?

Miklós, mivel nem jött ki hang a torkán, csak szívében és gondolataiban kiáltotta, hogy igen!

Megbánja, ezerszer és tízezerszer is megbánja. Kegyelemért könyörgött, bár nem tudta kihez. Vil-

lámcsapásként jutott el agya még parányi, működő részébe a jól ismert üzenet: Isten minden bűn-

bánó embernek megbocsát.

A finom és kedves hang tovább folytatta Miklós tanítását:

– De életed filmjét most már nem tudod átírni. Ami történt, megtörtént. Magaddal kell cipel-

ned mindaddig, amíg egy újabb lehetőséget nem kapsz, kegyelemből, hogy jóvá tedd mindazt a

gazságot, amit a világra zúdítottál. El kell takarítanod a magad mögött hagyott szennyet és

mocskot. Kínod és fájdalmad szinte kibírhatatlan lesz addig az új napig, az új életedig. De mégis

kibírod. Kegyelmet kaptál Istentől, hát te is kegyelmes legyél ezután!

Most menj, és fejezd be jó emberhez méltóan földi életedet. Valld meg az embereknek is, hogy

megbántad bűneidet. Segíts annak, akinek még teheted. Légy irgalmas ahhoz, akihez még lehetsz.

Nem tudhatod, mennyi időt ad még neked az Úr!

Görcsszerű vonaglás kígyózott végig az eszméletlen Miklós testén. Amikor Wampiú föléje ha-

jolt, csak Miklós üveges tekintete bámult vissza rá. A görcs még egyszer végighullámzott Mikló-

son, majd egy végtelenül mélyről feltörő sóhajtással behunyta a szemét.

Wampiú friss vizet hozott. Óvatosan megemelte a férfi fejét és ráncos ujjaival pár csepp vizet

csöpögtetett kiszáradt ajkaira. Miklós kinyitotta a szemét. De most már benne volt a lelke is.

Pár órával később már evett valamicskét, láza jelentősen leesett. Délután ismét evett, és már

önállóan kortyolgatta Wampiú förtelmes kotyvalékát. Ereje fokozatosan visszatért belé.

Szürkületkor Miklós nehezen ugyan, de odavonszolta magát Wampiú kunyhójához. Amikor az

öreg indián észrevette Miklóst, csak ennyit mondott spanyolul: kígyó, medicina.

A vén varázsló meglepődött, de nem volt mersze a fehér emberrel vitába szállni még most

sem. Rögtön megértette mit akar Miklós: a méreg ellenszerét. Lassan és közömbösen felállt és

odacsoszogott egy kis fonott kosárkához, amiből egy sötétbarna folyadékkal teli kis fiolát húzott

elő.

– Nesze, fogja, – mondta. – De nem hiszem, hogy még időben használna.

125

Miklós nem értette, mit motyog a vén kuruzsló, de elvette az öreg kezéből a fiolát, kifordult a

bűzös kunyhóból és odakint vett egy mély lélegzetet. Ahogy a tábor tisztásán várakozó helikopter

felé araszolt, úgy érezte, csodával határos módon lábába és egész testébe minden egyes lépéssel

visszatér az erő. Csodálatos érzés volt, hogy teste ismét engedelmeskedik. Életében először éb-

redt a puszta létezés szépségének tudatára. Felvonszolta magát a pilótaülésre, szusszant egyet,

majd elfordította a gép indítókulcsát. A helikopter vonakodva ugyan, de mégis beindult és lassan

felemelkedett Miklóssal a környező fák felé.

57.

Bosco, a kutya, hirtelen irányt változtatott. Nantu kétkedés nélkül követte. Egyre erősebben

érezték az égett szagot és a telihold egyszer csak megcsillant valami fémes tárgyon. Már alig öt-

száz méterre lehettek a roncstól.

Sem nyöszörgést, sem jajgatást nem hallottak. Nantu mégis tudta, hogy még él a gépben a sze-

rencsétlen. Még erősebb iramban rohant.

A kutya egyfolytában izgatottan csaholt, és ahogy odaértek a lezuhant helikopterhez, Bosco

késlekedés nélkül bekúszott abba részbe, ahol nemrégen még a pilótaülés volt. Nantu már óvato-

sabban követte. Nem veszélyeztethette saját életét, először meg kellett győződnie arról, hogy nem

szivárog-e az üzemanyag, vagy nem esik-e rá egy gépdarab.

Most már meglátta a testet is. Nem volt érkezése, hogy megfigyelje, férfi vagy nő az illető.

Életjeleket keresett. Hihetetlen, de alig érzékelhető pulzust tapintott ki a vértől mocskos csuklón.

Óvatosan végigtapogatta a testet, hogy mozdítható-e, nincs-e gerinctörés. A lábból erősen szivár-

gott a vér, ezt Nantu azonnal elkötötte a magával hozott szorítópárnával. Sterilizálásra nemigen

volt már szükség.

Úgy döntött, megkísérli kihúzni a testet, mert a roncsban túl erős volt a füstszag. Talán tíz per-

cébe tellett, amíg kellő távolságba tudta elvonszolni Miklóst.

Amikor már szabad területen voltak, Nantu azonnal tüzet gyújtott. Ezt nemcsak a meleg és a

fény miatt tette. Az volt a megérzése, révülésében Theo erre a pillanatra utalt, a tűzzel fényjelzést

kért. Lehet, hogy őhozzá volt útban. A tüzet ezért szinte máglya méretűvé rakta. Ezután kezdte a

férfit ellátni.

Letörölgette az arcát és eltávolította a megperzselődött ruhafoszlányokat a testről. A csupasszá

vált testfelszínt szintén letörölgette. Még egyszer megnézte a pulzust, és kis tarisznyájából szép

sorban elővette gyógyító üvegeit. Préselt, szárított és alkoholos gyógykivonatokat hozott magá-

val. Az egyikkel törölgetett, a másikkal bedörzsölt, míg egy harmadikból apránként a férfi nyel-

vére csepegtetett. Folyamatosan ellenőrizte a szívverést és a légzést. Az életfunkciók a körülmé-

nyekhez képest normalizálódtak.

Ekkor Nantu egy kis vércseppet vett észre a férfi szájzugában, majd kicsivel később az orrlyu-

kában is. Belső vérzés. Itt már nem lehet túl sokat tenni.

Nem tudni, mennyi idő telt el azóta, hogy kivonszolta Miklóst és a cseppekkel itatta. Egyszer

csak halk hangot hallatott, de Nantu egyelőre nem tudta megállapítani, hogy csak nyöszörgés

volt, vagy valamit mondani is akar.

Közelebb hajolt és beszélni kezdett hozzá. Először angolul, majd spanyolul, később felváltva.

A férfi lassan és alig észrevehetően kinyitotta a szemét. Egyértelműen mondott valamit, de

Nantu nem értette a nyelvet. A férfi folyamatosan ismételt néhány rövid szót, de hiába. Bosco

azonban hegyezte a füleit. A kutya egyszerre azt jelezte, ez az a nyelv, amin az öreg pap beszélt.

Magyar! Nocsak, tehát ez abból a táborból lehet valaki, ahol a vén Wampiú kotyvasztotta mérge-

it. Bosco szerint ő volt a rossz szagú idegen. Akkor Theónak vagy Paolónak ide kell érnie, mert

csak ők tudnak most ezzel az emberrel beszélni.

Egyben volt csak biztos, életben kell tartani addig az idegent.

126

Rászólt angolul a férfire, maradjon nyugton és csendben, mindjárt érkezik valaki, aki majd be-

szél vele az anyanyelvén. Remélte, ha nem is képes most angolul válaszolni, de érteni megérti,

amit mond neki. Miklós mindenesetre elhallgatott. Úgy tűnt, elvesztette az eszméletét. Nantu

hagyta. Egy darabig nem árt az eszméletvesztés, csak az életfunkciókat ellenőrizte folyamatosan.

A semmiből egyszer csak motorzúgás zaja ütötte meg a fülüket. Bosco csaholni kezdett. Nantu

felpattant. Noha nem segíthette a pilóta tájékozódását, feszültségének mégis jót tett, hogy karját

lengetve ugrálhat és kiabálhat a gép felé. A tűz lobogott, észre kell, hogy vegyék őket.

Reflektorral jelzett a pilóta, hogy meglátták a tüzet. Nem sokkal arrébb leszállt a helikopter.

Bosco már futott is a gép felé, Nantu azonban az eszméletlen Miklós mellett maradt, megpróbálta

magához téríteni, mire Theo ideér. Mert kétsége nem volt afelől, hogy ő érkezett.

Kisvártatva visszaérkezett Bosco és nem sokkal a nyomában Theo. A két vértestvér megölelte

egymást, de most nem szántak időt a szokásos köszöntésre.

– Hogy van? – kérdezte Theo?

– Még él. De nem sokáig. Azt hiszem, magyarul beszél. Most élesztgetem, hogy térjen magá-

hoz, mire ideérsz. Gondolom, beszélned kell vele.

– Tudom, ki ez az ember – mondta Theo.

Mikor Theo Miklós mellé térdelt, annak már nyitva volt a szeme. Csodával határos módon

magánál volt.

– Ne féljen – szólalt meg Theo magyarul. – Megsérült, de már jó kezekben van.

Theo elborzadva nézte Miklós összeégett arcát. Nem ismerte volna meg, ha nem tudja, ki az.

Hiszen csak egyszer látta, akkor is csak egy pillanatra. Miklós egyetlen egy rövid szót ismételge-

tett magában. Theo sokáig nem tudta kivenni, mit mondhat. Bármilyen közel hajolt, csak nyö-

szörgést hallott kibuggyanni a férfi száján. Egyszer csak belenyilallt a felismerés, mit is ismétel-

get az idegen: Éva, Éva, Éva. Theo visszajelzett a férfinek, hogy igen, érti, azt mondja Éva. Kér-

te, hunyja le a szemét, ha így van. A férfi lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta.

Theo Nantu felé fordult, és shuar nyelven megkérdezte:

– Nantu, tudunk-e valamit tenni azért, hogy néhány szót tudjak váltani ezzel az emberrel? Mi a

diagnózisunk?

– Súlyos belső vérzés, és még ki tudja, milyen szervi sérülések. Lassú vérvesztés. Menthetet-

len.

– Akkor adj neki a lélekbombából – mondta határozottan Theo – Remélem elhoztad magad-

dal!

Nantu természetesen magával hozta, bár ezt a szert csak végszükség esetén használták. Hatása

túl erős volt. Szinte feltámasztotta a holtakat is, de csak egy kis időre. A lélekenergia sűrített esz-

szenciáját adták azoknak a haldoklóknak, akik még nem tudtak elszámolni életükkel és érezhető-

en igényt tartottak erre. De ezt a lélekenergiát csak kölcsön kapja az ember, a feladat végeztével

azonnal vissza kell szolgáltatnia. A látvány olyan megdöbbentő szokott lenni, hogy szinte sokkol-

ja a jelenlévőket, ezért soha nem engedték közeli családtagok jelenlétét. Ebből cseppentettek

most Miklós szájába egy keveset.

Pár perc múlva Miklós teljes öntudatánál volt. Theo erősen fogta a férfi kezét, mert tudta, ha

eszméletre tér és felfogja, hogy mi történt, eluralkodhat rajta a rémület. Nem várta meg, amíg

Miklós megszólal, szavaival el akarta terelni a figyelmét.

– Miklós, tudom ki maga. Ne ijedjen meg, megsérült. Lezuhant a helikopterrel. Súlyosak a sé-

rülései, de már elláttuk a sebeket. Hallja, amit mondok?

– Igen.

– Miklós, mit keresett egyedül errefelé a helikopterrel?

Miklós halkan, lassan de érthetően elmondta az elmúlt napok eseményeit. Elmondta, hogy

mérget küldetett Paolónak. A kocsmáros apja nem tudta, hogy titokban kicserélték azt a szert,

amit ő Paolónak jó szándékkal a gyomorrontására küldött. Paolo étele már eleve fertőzött volt,

előkészítve a rosszullétét, amire nyilvánvalóan orvosságot fog kérni a kocsmáros apjától. Így is

történt. A méreg a fekete kígyó mérge. Ha nem kapja meg rövidesen az ellenszert, meghal.

127

– Kérem, találják meg a roncsok között az ellenszert. Egy kis fémdobozba zártam, talán nem

esett baja – suttogta Miklós.

Nantu elszaladt, hogy megkeresse a fiolát. Theo közben Miklóssal maradt.

– Miklós, miért akarja most megmenteni Paolo életét?

– Mielőtt elindultam, beteg lettem. Majdnem meghaltam. Nem tudom, mi történt velem, hol

jártam, álomban vagy lélekben, kivel beszéltem, de ott olyan történt velem, amitől azonnal más

ember lettem. Lehetséges ez? – és gyerekszemekkel nézett a fölé hajoló Theo arcába.

– Igen, Miklós, ez lehetséges. Folytassa, kérem.

– Láttam a fertőt, a mocskot, amit én csináltam. Éreztem a gonoszt. Uram istenem, belül érez-

tem! Tépte a májam, a vesém, a szívem. Édes istenem! Mi lesz velem? Mi lesz most velem? – és

gyengülő erejével megragadta Theo kabátját.

– Mitől fél a legjobban, Miklós?

– Hogy nem szabadulhatok a bűneimtől… de ugye van kegyelem? Kegyelem! Ezt mondta ne-

kem az a fényességes lény, akinek a fényét nem a szememmel láttam, de mégis tisztán és világo-

san éreztem. Nem földi fény volt az, nem szemmel látható. Olyan fény, aminek nemcsak fénye,

de hatalmas ereje van. Ez a fény beszélt velem. Azt mondta, mondjam meg az embereknek, hogy

megbántam a vétkeimet. Legyek irgalmas, akihez még lehetek, hogy kérjem azok bocsánatát,

akik ellen vétkeztem.

– Kitől kérne bocsánatot?

– Mindenkitől! A gyerekeimtől, a feleségemtől, minden embertől, akit meggyaláztam, megsér-

tettem, tönkretettem, becsaptam, kihasználtam. A világtól. Istentől! Ellene vétettem. Én magam

hoztam a fejemre a poklot! A saját poklomat. Ott voltam. Láttam. Borzalom! – Miklósból ele-

mentáris erővel tört fel a sírás. Annyira rázkódott, hogy Theo attól tartott, megfullad a mellkasá-

ban felgyülemlett vértől és víztől. Nantut szólította, majd erős csillapítót adatott a még mindig

ziháló Miklósnak.

Kis idő elteltével Miklós ismét magánál volt. Beszélni akart.

– Ismeri Évát? – kérdezte váratlanul Theótól – Kicsoda maga? Mintha már láttam volna.

– Igen, ismerem a feleségét – Theo bemutatkozott.

– Úgy. Szóval maga is Cosma. Emlékeznem kéne magára, de csak az öccse képe van a sze-

mem előtt. Akkor a testvérét akartam meggyilkoltatni. Édes Istenem! Rettenetesen sajnálom.

Mennyi vétek! És mind az enyém! – elhallgatott, de a nyugtató miatt már nem tört ki ismételt zo-

kogásban. – Menjen a roncshoz, kérem, keressen egy diktafont. Üzenetet és végrendelkezést aka-

rok rámondani.

Theo ismét a roncshoz küldte Nantut, aki hamarosan vissza is tért a diktafonnal. Csodával ha-

táros módon használható volt a kis digitális készülék. Egy elkülönített speciális ötvözetű fémtar-

tályban volt egyéb felszereléssel együtt.

– Mielőtt rábeszélek, még valamit el szeretnék mondani. Kérem, mondja meg, akiket majd il-

let. Megígéri? – és Theóra függesztette végtelenül szomorú szemét.

Theo bólintott.

– De ezelőtt kérem az ön bocsánatát. Kérem a bocsánatát, amiért az édesapját tönkre akartam

tenni. Amiért a testvérét meg akartam öletni. Kérem, bocsássanak meg, amiért azt mondtam, dö-

göljön meg az egész Cosma család. Visszaszállt rám, amit maguknak kívántam. És most egy

Cosmától függ a lelkem nyugalma. – a még mindig kissé ziháló férfi arcvonásai hirtelen megvál-

toztak. Nyíltan tekintett Theóra. Már nem kétségbeesetten, nyomorultul. Olyan ember tekinteté-

vel, aki kész arra, hogy valóban elszámoljon saját magával, életével és vállalja, bármi lesz is a

következmény. Ez hatalmas erőt adott neki, megerősítette szívét, lelkét. Theo tudta, hogy a ke-

gyelem ereje, energiája az, ami átmosta ezt az embert egy szempillantás alatt. Miklós nyugodt

hangon folytatta – Kérem, mondja meg Évának, kegyelmezzen nekem. Ne gyűlöljön, ne átkoz-

zon. Bocsásson meg nekem. Mondja meg neki, hogy a kegyelem a legnagyobb erő az univer-

zumban. Ezt egy kedves fénylény mondta nekem, amikor végigperegtek borzalmas életem film-

kockái. Mondja meg, mindent megértettem. Mindent beláttam. Mondja meg, hogy meggyötrőd-

128

tem mindenért. És főleg mondja meg neki, hogy az egyetlen dolog, amit neki és a gyerekeimnek

kívánok, hogy ne életük utolsó percében ismerjék meg az Isten erejét, mint én.

Az a földi órával alig mérhető rövid idő, amit önkívületben, lélekben valahol máshol töltöttem,

mindent megmutatott nekem. Tudom, hogy életem egy merő káprázat volt. Nem volt jogom őt

tulajdonomnak tekinteni. Gonosz ember voltam, és bárcsak még egy kis esélyt kapnék, hogy jó-

vátehessek mindent. Most, életem végén csak azt kívánom, neki és a gyerekeknek olyan élete le-

gyen, amivel könnyen elszámolnak majd Isten előtt. A legszörnyűbb akkor szembesülni Isten ere-

jével és dimenziójával, amikor már nincs több lehetőségünk a jóvátételre. Ez a pokol. És amikor

mi magunk már tehetetlenek vagyunk, akkor kapjuk Isten kegyelmét. Nem érdemeinkért, nem ju-

talmul. Akkor ellenszolgáltatás lenne. De ez kegyelem. Az ellenérték nélküli, emberi ésszel fel

nem fogható, leghatalmasabb isteni erő! Ezt mondja meg nekik.

– Miklós, Éva tudja már mindezt. Nyugodjon meg. És Éva leghőbb vágya, hogy a gyerekeik is

e szerint éljenek. Kérem, béküljön meg önmagával. Akinek az Úr kegyelmet adott, saját magának

is kötelessége kegyelmet adni. Nem bírálhatjuk felül az Úr ítéletét.

Talán csak Theo képzelte, de úgy rémlett neki, hogy Miklós halványan elmosolyodik.

– Még valami – nézett Miklós Theóra. – Tegnap, az előzetes utasításom alapján eltéríttettem a

feleségemet és társaságát. Tudtuk, hogy a folyón szándékoznak leevezni. Este megbízott embere-

im kényszerítették őket, hogy egy megadott ponthoz menjenek velük. A terv szerint én ott vártam

volna rájuk és onnan magammal vittem volna Évát Magyarországra. A kis fémtartályban, ahol a

diktafon is volt, van egy térkép, azon rajta vannak a pontos koordináták, hol találják őket. Én nem

tudtam odaérni a megbeszélt helyre – itt egy kis szünetet tartott. – Kérem, menjenek el értük és

gondoskodjon róluk. Szeretném, ha maga mindig figyelemmel kísérné Éva sorsát, és törődne ve-

le. Valami azt súgja most nekem, hogy Ön az egyetlen ember, akire rábízhatom. Kérem!

Theo, maga sem tudta miért, zavarba jött Miklós szavaitól. De mégsem állhat le most egyez-

kedni egy haldoklóval, hogy inkább bízza Évát Paolóra, mert ő lenne hivatott erre. Ha pedig ígé-

retet tesz, azt be kell tartania. Hogy ígérhet meg olyasmit most, ami végül is nem az ő feladata

lesz? Paolo pedig nincs itt, hogy ő ígérhetné meg Miklósnak ugyanezt. Most mit mondjon? Hogy

majd megbeszélik később Paolóval, amikor Miklós már meghalt? Ez morbid. Nem volt más vá-

lasztása, így megígérte. Úgy érezte, valami tüzet gyújtott a szívében, ahogy kimondta a szavakat:

ígérem, Évára örök életemben vigyázni fogok. Hogy mondja meg Paolónak, hogy ezentúl rá van

bízva Éva? Theo nem véletlenül döbbent meg azon, hogy a sors erre az ígéretre késztette. Egy

percig sem képzelte, hogy ilyen sorsfordító helyzetek véletlenül alakuljanak. Megijedt a jel súlyá-

tól, amit érzékeny szellemével azonnal megérzett.

Miklós azonban már kifáradt és elbóbiskolt. Theo nem hagyhatta sokáig pihenni, hiszen el kell

vinniük az ellenszérumot Paolónak. Ezért finoman felébresztette a férfit. Hiszen hamarosan pihen

úgyis eleget.

– Miklós, itt a diktafon. Magára hagyom egy kicsit, és kérem, mondja rá a rendelkezését – és a

bekapcsolt készüléket a férfi mellkasára tette, hogy ne kelljen tartania.

Tíz percet kapott Miklós Theótól. Amikor letelt, Theo visszament Miklóshoz, aki már nem be-

szélt. Még utoljára ránézett Theóra, elmosolyodott és lassan behunyta a szemét. Theo lezárta a

szemét és egy percig még ott tartotta a kezét. Hálát adott Istennek, hogy megnyitotta a szabadulás

kapuját még ez előtt az elvetemült ember előtt is.

Nantu eközben egy nagy zsákot terített a helikopter hátsó részébe, oda tuszkolták be Miklós

holttestét. Majd késlekedés nélkül beszálltak a helikopterbe és egy óra múlva már Macában vol-

tak. Mielőtt a hajnal beköszöntött volna, Paolo már megitta az ellenszert, Nantu pedig ott maradt

mellette, hogy orvosságaival erősítse barátját.

58.

129

A tűz melege körül gubbasztottunk mindannyian. Őrzők és őrzöttek. Éva nem akarta dühét to-

vább szítani, ezért a rajtunk esett sérelmeken való hergelődés helyett inkább próbálta elképzelni,

mit hozhat a holnap.

Miklósra gondolt. Próbálta maga elé képzelni a férfit, amint ördögi tervét kieszeli és megszer-

vezi. Próbálta elképzelni, milyen lehetőségei vannak a szabadulásra. Mármint a Miklóstól való

végleges elszakadásra. Borzalmasan nehéz volt így a tétlen és tehetetlen várakozás. Most, amikor

már megérezte saját erejét, még elviselhetetlenebb ismét visszazuhanni a kiszolgáltatottságba.

Minden békétlensége és nyugtalansága ellenére mégis sikerülhetett elszunyókálnia, mert később

elképedve mesélte el álmát.

Álmában a velünk lévő segítőkész indián felébresztette Évát, és arra biztatta, hogy kövesse.

Nesztelenül tűntek el a közeli fák közt. Sokáig mentek anélkül, hogy egy szót is szóltak volna

egymáshoz. Az indián egyszercsak megállt. Fura vakkanó hangokat hallatott, mire nemsokára

egy másik indián bukkant fel mellettük. Azt mondta, ő Nantu. Arra kérte, kövesse őt. Éva enge-

delmeskedett. Nemsokára egy völgybe értek, ahol legnagyobb meglepetésére Theót és Miklóst

látta együtt egy nagy tűz körül, amint éppen békességben eszegettek és beszélgettek. A tűznél

Miklós felnézett rá és arra kérte, bocsásson meg neki mindenért. Éva rámosolygott és minden

kétség nélkül megbocsátott neki.

Amikor felébredt, bármilyen hihetetlen volt számára, nagyfokú sajnálatot érzett Miklós iránt.

Elpárolgott belőle az iménti dühe és bosszúvágya. Megbékélten és azzal a biztos tudattal nézett a

nap elébe, hogy könnyebben sikerül a végső elszakadás Miklóstól, mintsem sejthetné.

A pirkadat előtti percekben a tűz békésen melegített bennünket. Éva egyszercsak mintha repü-

lő vagy helikopter zaját hallotta volna. Azonnal arra gondoltunk, Theóék kereshetnek bennünket.

Biztos, ami biztos alapon, csendben próbálta Petert ébresztgetni. Rögtön tudták mit tegyünk. A

formalitás kedvéért Peter azt mondta, kissé fáznak és szeretné megpakolni a tüzet. Mivel nem ka-

pott választ, nekilátott, hogy hatalmas tüzet élesszen. Pár perc múlva messzire lobogott a jelzőtűz

és nem sokkal később valóban landolt nem is egy, hanem két helikopter. Lélegzetvisszatartva les-

tük, ki száll ki belőle. Reméltük, nem Miklósoknak segítettük a megtalálásunkat. Megkönnyebbü-

lésünkre Theo körvonalait vehettük ki. Éva gondolkodás nélkül felugrott és a férfi felé szaladt.

Az őrök nem tiltakoztak és nem tanúsítottak ellenállást. Nyilvánvaló túlerővel volt dolguk és

egyébként sem akartak feleslegesen erőszakoskodni senkivel.

Éva örömében Theo nyakába ugrott. Úgy csüngött a nagy emberen, mint egy kislány. Theo

végtelen zavarában csak tűrte Éva csimpaszkodását, majd átölelte és magához szorította.

– Nem lesz most már az égvilágon semmi baj! – suttogta inkább Éva hajába, mint fülébe. –

Paolo is helyrejön. Sok mesélnivalóm van.

Éva már egy méterre sem akart eltávolodni Theótól. Egy szempillantás alatt visszatért életünk

a normális kerékvágásba. Vagy legalábbis mi akkor ezt hittük. Minden csak relativitás kérdése.

Mialatt mi beszálltunk a helikopterbe, Theo odament az indián férfihoz, akivel Peternek sike-

rült szót váltania. Csak amikor már mindannyian úton voltunk Macába, akkor mondta el Theo,

hogy a hátrahagyott shuar férfiakat megbízta a csónakunk megkeresésével és Macába szállításá-

val, így erre sem volt gondunk.

Noha ezer kérdésünk volt Theóhoz, nyilvánvaló volt, hogy nem tartotta alkalmasnak az időt és

a helyet ahhoz, hogy beszámoljon az élet drámai fordulatáról. Egyelőre azt se árulta el, hogy Pao-

lo tegnap délután óta nem tért magához. A mérgezés éjjel, az ellenszer hatására ugyan leállt és

elindult valamiféle tisztulás és méregtelenítés, de nem tért öntudatra. Nantu és az ismerős orvos

egyaránt megállapították a kóma beálltát. Már csak a Jóisten tudja, mikor ébred fel belőle. De mi

akkor még csak a jó hírt tudtuk, miszerint Paolo túl van a méreg okozta közvetlen életveszélyen.

Akkor nem tudatosult bennünk, csak utólag, az események ismeretében, hogy Theo miért tűnt

túlságosan feszélyezettnek, sőt szorongónak. Furán érezte magát Éva oltalmazójának új szerepé-

ben. Ahogy olykor-olykor rápillantott a nőre, egyfolytában azt kérdezgette Istentől, hogy nem

volt-e még neki elég az effajta akadályállításból? Miért, egy ellenállhatatlan nőt bízott a gondjai-

ra, akit ezután látnia kell, a közelében kell lennie, de csak, mint minden földi érzelemtől mentes

lovagnak? Biztos volt abban, hogy ez igencsak próbára fogja tenni hitét, önuralmát, erkölcsét. Per

130

pillanat egyáltalán nem tartotta üdvös feladatnak és inkább a kibújás lehetőségét fontolgatta,

mintsem az elbukásét.

Paolót egy sebtiben bérelt kicsi, de kedves lakásban találtuk. Most már csak Nantu volt mellet-

te. Egyelőre nem volt olyan állapotban, hogy megfelelő kórházba szállíthattuk volna. Még mindig

bekötve volt az infúzió, amit Nantu orvos barátja hozatott az éjszaka folyamán, hogy az alapvető

folyadékot és ásványi sókat biztosítsák. Éva teljesen összetörten és értetlenül állt e nem várt for-

dulat előtt. Egy másodperc alatt összeomlani látszott minden hite és reménye, amivel Isten áldá-

sát érezte eddig kapcsolatukon és közös, új jövőjükön. Ahogy ott állt Paolo ágya mellett tanácsta-

lanul és árván, Theo képtelen volt megállni, hogy ne lépjen hozzá és gyengéden ne ölelje át a vál-

lát.

– Éva, hidd el, minden rendbe jön. Ígérem!

Most először, Éva hitetlenkedve viszonozta Theo vigasztalását.

– Nem, nem hiszem. Vagyis, úgy, ahogy eddig a percig reméltem, érzem, semmi nem fog

helyre jönni. Mindaz, ami az elmúlt két napban történt, több mint figyelmeztető jel. Érzem, most

zárult le végleg eddigi életem. Eddig csak a fantáziámban, a vágyaimban kezdődött valami új. De

most valami elementárisán új kezdődik.

– Éva, beszélnem kell veled. Ha gondolod, pihenj le most egy kicsit előtte.

– Nem, Theo, képtelen lenne most leállni az agyam. Inkább szeretném végigfutni az orvosi le-

leteket. Hallottam, vért is vettek Paolótól, és elvégeztek egy-két vizsgálatot rajta. Tudni szeret-

ném, mik a tények. Kérlek, fordítsd le nekem.

Theo összeszedte az eredményeket. Kimentek Paolo szobájából, mivel Theo és Nantu állította,

hogy a kómában lévők sokkal több mindent érzékelnek, mint hinnénk.

Az orvosi eredmények semmitmondóak voltak. Vérnyomás rendben volt, pulzus szintén. Az

alapvető véreredmények elfogadhatóak, a toxis minimalizálódott az ellenszérum hatására. Fizika-

ilag minden esély adott volt Paolónak a teljes regenerálódásra. A kómát indokolatlannak találták,

mármint nem volt logikus kapcsolatban a mérgezéssel. Agyi tevékenységet itt nem tudtak vizs-

gálni, ehhez legalább Quitóba kellett volna vinniük Paolót. Remélték, ezt már a holnapi napon

megtehetik.

A rövid kis konzílium után Theo átkísérte Évát egy pici szobába. Hozatott teát és egy kis ha-

rapnivalót mindannyiunknak, kettejükét pedig bevitte Éva után a kisszobába.

Megvárta, míg Éva eszik néhány falatot. Egyelőre fogalma sem volt, hogy kezdjen bele a tör-

téntek elmesélésébe. Amíg ezt fontolgatta, hagyta, hadd beszélje ki előbb Éva magából az elmúlt

napok feldolgozatlan kérdéseit. Aztán nekikezdett, hogy elmondja, honnan is szerezték Paolo

számára az ellenszert.

131

A kérdőjelek soha nem fogynak el?

59.

Nem értettük az egészet. Paolo kómája orvosilag indokolatlan, spirituálisán számunkra egyelő-

re megfejthetetlen volt.

A vizsgálati eredmények már pár nap múlva kitűnőek voltak. Sehol, semmilyen leletben nem

tudtuk felfedezni a kóma okát. Azt leszámítva, hogy tudata valahol máshol bolyongott, egy élet-

erős férfi alvó testét látogattuk nap, mint nap.

Azon a végzetes éjjelen Paolót nem tudta fogadni a quayaquili kórház. Theónak eszébe jutott,

hogy mintha egy észak-perui jól felszerelt klinikán dolgozna egy régi ismerőse, aki jó nevű neu-

rológus lett. Pillanatok alatt kiderítette és kapcsolatba lépett vele. Mivel ugyanannyira volt ide a

perui Lambayeque mint Quito, idehoztuk.

Catalina és Bandi bácsi is iderepültek pár napra. Bandi az orvosok tiltása ellenére vállalta az

utazást. Mit érdekli most őt a saját élete, amikor a fia eszméletlenül fekszik? Szegény öregeknek

nem tett jót Paolo látványa. Teljesen összeomlottak. Bármennyire is szerették Theót, mégiscsak

Paolo volt egyetlen vér szerinti gyermekük.

Éva hallani sem akart arról, hogy szállodában lakjon. Theóval közösen kibéreltek egy kis la-

kást Chiclayóban, egy igen közeli városban, kocsival alig tizenöt percre Paolótól. Peter Quitóból

idehozott autóval szinte minden munkaanyagot. Amikor nem a kórházban volt Paolo ágya mel-

lett, Éva a két testvér eddigi jegyzeteit olvasgatta és végtelen órákat töltött a régi fényképek néze-

getésével. Olykor Nantu is eljött, több könyvet is hozott Évának az indián gyógyításról. Éva el-

bűvölve hallgatta a csodálatos indián világkép, tudás és életmód rejtelmeit. Elhatározta, hogy ha

Paolo felépül, első dolga lesz, hogy megkéri, menjenek fel a hegyekbe, hadd lássa Nantut a min-

dennapok gyógyításában.

Én körülbelül még két hetet maradtam, miután bevittük Paolót a lambayeque-i kórházba. Éva

pár héttel tovább. Bármennyire hiányoztak a gyerekei, és folytonos lelkiismeret-furdalásban élt,

amiért apjuk halála után sem volt még mindig velük, képtelen volt itthagyni Paolót. Nem bírta

volna elviselni, ha épp akkor tér magához, amikor ő távol van. Egy hónap után azonban be kellett

látnia, a gyerekeinek legalább annyira szükségük van most rá.

Miklós holttestét egy rövid és formális rendőrségi vizsgálat után elhamvasztották. Éva vitte

Budapestre a hamvakat. Maga sem tudta, dermedtnek vagy inkább fásultnak érezte magát hazafe-

lé a repülőn. Nem egészen így képzelte a visszafelé utat.

Minden, de minden megváltozott.

Hogy is mondta magának az utolsó reggelen, amikor együtt ébredtek a budai otthonukban?

Miklós pár hétre elutazik, addig bármi történhet. Bármi.

Hát, ilyen a bármi ezek szerint.

Mindeddig nem volt különösebben kíváncsi Miklós végrendeletére, még arra se volt ideje,

hogy gondoljon rá.

Miklós diktafonra mondott rendelkezése teljesen összhangban volt végső lelkiállapotával.

Megkötés nélkül mindent feleségére és a gyerekekre hagyott. Évának napokba telt, amíg felfogta,

milyen vagyonuk volt még, amikről még csak fogalma sem volt. Örült, hogy soha nem tudta meg,

mit milyen úton szerzett Miklós. Mindent átvett, de korábbi döntése értelmében szinte semmit

132

nem tartott meg néhány ingóságon kívül. A villát azonban egyelőre nem adja el, majd ha Paoló-

val rendbe jön minden, meglátják, mi lesz a sorsa. Mindkét gyereke nagykorú, a többiről döntse-

nek ők. A két külföldi ingatlant, amiről nem tudott, eladja és az árát a Kozma-alapítványnak

ajándékozza. Úgy döntött, követi a Móricz János által felvetett teóriát és az Amerika-szerte lete-

lepedett különböző őslakos indiánok valamint az itthon és Erdélyben még fellelhető ősi magyar

gyógymódok összehasonlításával kezdi új munkáját az alapítványban.

A legnagyobb rohangálás és ügyintézés közepette született meg új életterve. Évát akkora bol-

dogsággal töltötte el, hogy úgy érezte, energiája nemcsak Paolo felépüléséhez, de akár még egy

halott feltámasztásához is elég lenne. Morbid avagy sem, tényleg ezt mondta.

Bennem is hatalmas változások történtek, mellettem sem mentek el nyomtalanul az elmúlt hó-

napok, amiket Évával töltöttem. Már én is egyre őrültebb jövőn járattam az eszem. Elképzeltem,

milyen fantasztikus lenne, ha Peter megkérné a kezem és kiköltözhetnék hozzá. Belevetném ma-

gam valamelyik egyetemi könyvtárba, eredetiben olvashatnám a spanyol irodalmat, színházba

járnánk. Kísérgetném Petert az ásatásokra, összejárnánk Éváékkal. Tökéletes, nem? Annyi vágy

nélküli, szürke év után talán átestem a ló túloldalára? De végül is, vívódtam magamban, velem

miért ne történhetnének meseszerű dolgok? Néha kényelmetlenül éreztem magam az ismerőseim

előtt, akik soha még csak elképzelni sem mernének olyan kalandokat, amik nekünk lassan a min-

dennapjaink részévé válnak. Erre csak azt mondom nekik, álmodni merni kell. Aki nem álmodo-

zik, annak mit tudnának segíteni az angyalok?

Egy dolgot nagyon megtanultam. Ha csak akkor merünk lépni, ha látjuk magunk előtt az egész

utat, soha nem tesszük meg az első lépést. Mert ez még senkinek nem adatott meg. Több mint

elég, ha a következő kockakövet látjuk. Arról nem is beszélve, hogy minden út tele van kanya-

rokkal, már csak ezért is lehetetlen végig belátni. Már nem akarok megelégedni a mellékutakkal,

pláne nem a zsákutcákkal! Viszont attól, hogy kényelmes autópályán száguldunk, még nem biz-

tos, hogy a jó irányba.

Éva kevesebb, mint egy hónapig maradt itthon. Paolo mellett volt most a helye. Azt kérte,

gondolkodjam azon, hogy az alapítványnak dolgozzam. Nagyon kellett valaki, aki az itteni ügye-

ket intézi. Az adminisztráció mellett azonnal kezdhetem az indián gyógymódok fordítását. Ezen

nem volt mit gondolkodnom, boldogan mondtam igent. Theóval megállapodtak a fizetésemben,

amivel szintén igen elégedett voltam.

Nagyjából minden fontosabb hivatalos ügyet lezárt, ami még függőben maradt, azt az ügyvé-

deire bízta. Elköszönt a gyerekektől és egy szombati napon visszaindult a fájdalom és boldogság

elegyének helyszínére: Dél-Amerikába. Még véletlenül sem Londonon keresztül utazott. Meg-

szakadt volna a szíve újraélni közös útjukat Paolóval.

60.

Paolo két hónapja és huszonkét napja feküdt kómában, amikor Éva visszatért Lambayeque-be.

A repülőtérről egyenesen a kórházba vitette magát Theóval. Semmi változás. Éva könnyes

szemmel ült az ágy mellett és Paolo kezét fogta. Minden ezredszer is lepergett előtte, ami velük

történt azóta, hogy Dóri nénitől kijött és leütötték a kis sikátorban. Paolo mentette meg. Felidézte,

ahogy óvatosan kóstolgatják egymást Hévízen, majd a buenos airesi felhőtlen napokat. De fel-

rémlett előtte, hogy a Hiábavalóságok Napján már érzett valamit a gyomrában. Nem látta a jövő-

jüket.

Nem tudta levenni a szemét Paolóról. Eszelősen azt gondolta, akár csoda is történhet, ha elég

erősen akarja. Képzeletben megszólította Paolo lelkét és szerelmes szavakkal akarta magához

visszarimánkodni. Közben észre sem vette, hogy olyan erősen markolja a férfi kezét, hogy annak

ernyedt, száraz bőrét felkarcolta a körmével, és egy kis csepp vér buggyant elő. Éva elsírta magát

ijedtében.

133

– Nem tudok, csak fájdalmat okozni neked! – odahajolt Paolo kezéhez és lenyalta a vércsep-

pet. – Most már örökre bennem maradsz.

Ebben a pillanatban lépett be Theo két csésze kávéval a kórházi büféből. Ha bárki más lett

volna a szemtanúja a jelenetnek, minden bizonnyal Évához is orvost hív. Ijesztő volt, amit mon-

dott, és ahogy szinte eszelős tekintettel nézett hátra az ajtónyitásra. Theo azonban nem szólt

semmit, letette a kávékat és odament Évához, átfogta a vállát.

– Nem tudom elengedni, Theo! Nem megy! Nem veszíthetek el mindent! Se házasságom, már

családom sem, se jelenem, se jövőm, de még múltam se! Most Paolo…

Theo még mindig nem szólt semmit. Mit mondhatna Évának ebben az állapotában? Nincs

nagy erejük ilyenkor a szavaknak.

– Most miért nem történik valami csoda? Most hol van az a bazi nagy tudásotok? Hol van

Yuma? Hol van Isten? A rezgés? A betegség baromi okos megfejtése? A csodaszerek? Vagy Is-

ten most jól szórakozik és élvezi a megleckéztetésemet?

– Éva! Éva! – szól most már rá Theo. – Fejezd ezt be! Ilyenkor nem tudunk ép ésszel gondol-

kodni. Semmi baj, de ne hergeld magad tovább, mert rosszul leszel…

– Leszarom, nem képzeled, hogy érdekel!!! Hagyj! Hagyj már békén! – lökte le Éva durván

Theo kezét a válláról.

Éva végre belépett a hisztérikus fázisba. Túl nagy önuralommal viselte eddig Paolo betegsé-

gét. Illúziókban ringatta magát, most végre szembenézett a várható kimenettel.

Még nagyon sok mindent kell megtanulnia. Túl fogja Éva élni nemcsak Paolo elvesztését, de

még nagyon sok egyebet is. Régi mondás, de igaz: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak men-

ni. Mások fájdalmát megérteni, enyhíteni, őket az úton elindítani és támogatni lehetetlen feladat a

saját poklunk megjárása nélkül. Nemcsak az aranyat, de az aranyasszonyokat is kiégeti Isten

minden salaktól, minden gyengeségtől, hogy így váljanak tiszta erővé.

Majdnem kicsúszott a száján fiatalkori kedvenc szólása, amit látszólag lehetetlen helyzetekben

mondott magának: na fiú, innen szép nyerni. De attól tartott, Éva pofon is ütné most. Így csak

elmosolyodott magában, mint aki máris látja, mekkora ereje lesz Évának nemsokára, ha túl lesz

ezen. Kifelé azonban rettenthetetlen határozottsággal karon ragadta Évát, annak minden védeke-

zése ellenére.

– Most elmegyünk. Hány órája nem aludtál már? Holnap reggel visszajöhetsz. – és szinte húz-

ta a nőt, hogy álljon fel.

Éva holtfáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Hagyta, hogy Theo kivonszolja a kórteremből.

Csak arra volt ereje, hogy utoljára még végigsimítsa Paolo kezét.

Útban a chiclayói kis lakás felé, dühös szomorúsággal bámult ki a kocsi ablakán.

– Theo, mit remélünk mi egyáltalán? Mindannyian úgy teszünk, mintha csak idő kérdése len-

ne, hogy mikor ébred fel Paolo. Fel sem tételezzük, hogy esetleg nem ébred fel. Miért áltatjuk

magunkat?

Theo nem szólt semmit azonnal. Hogy fogalmazza meg tapintatosan, hogy ő az elejétől kezdve

nem áltatja magát?

– Ugye meghal? – Éva megrettent a kimondott szótól. Úgy érezte, most adott engedélyt a ha-

lálnak arra, hogy akcióba lépjen. – Theo, azt hiszem, segítségre van szükségem. Attól félek, ideg-

összeroppanást kapok.

Theo félrehúzódott és leállította az autót. Évához fordult és a nő arcát két hatalmas tenyerébe

fogta. Erősen a szemébe nézett.

– Nem kapsz. Teljesen érthetően és normálisan viselkedsz. Végre, egyszer az életben – próbál-

ta Theo egy kis mosollyal átsegíteni Évát a krízis első pillanatain. – Nem lesz semmi baj. – azt

akarta mondani, mert én fogok vigyázni rád, ahogy megígértem Miklósnak. De aztán mégsem ezt

mondta. – Talán ilyenkor el sem lehet hinni, mi mindent túlél az ember. Nem vagy egyedül, Éva.

Amíg én élek, soha nem leszel egyedül. És most vedd ezt be – nyújtott felé egy tablettát. – Azért

hoztam, hátha szükséged lesz rá. Nyugtató.

134

Lenyelte a kis kapszulát és hátradőlt a kocsi ülésén. Erősen hűvösödni kezdett az idő, fázósan

húzta össze magán a kabátját.

– Menjünk. Nem tudok tovább ébren maradni.

61.

Chiclayo, ahol a lakásukat bérelték, Észak-Peru egyik legszebb modern kisvárosa volt, alig

negyedórára a lambayeque-i kórháztól, ahol Paolo feküdt.

Éva élete most volt csak igazán furcsa, mégis valóságos, roppantmód a sajátja. Néha ugyan ér-

tetlenül gondolt arra, hogy vajon mennyire normális az, hogy itt él a föld másik pontján és itt ren-

dezi be életét. De rögtön emlékeztette magát, hogy nincs olyan, hogy normális. Ha most otthon

lenne, azt nem tartaná annak. Paolo mellett született újjá, itt indult el új útján. Máris a legfonto-

sabb dolgok idekötik.

Megmagyarázhatatlan volt, ahogy otthon érezte magát ebben a világban. Imádott mászkálni,

az emberekkel beszélgetni. Kevéske spanyol tudásával be sem állt a szája. Beszélgetett a sarki

fűszeressel, a virágárussal, a mosodással, a reggeli pékárut szállító biciklis fiúval, a szomszédok-

kal, a fagylaltossal. Mindenki mosolyog, mindig szól a zene. Itt olyan az élet, mint egy örökös

nyaralás. Pedig látta a város szegényebb részében a nélkülözést, de látta a kisebb falvakban a

nyomort is. De ez még egy másfajta világ volt, olyan, amilyen régen, lány korában, álmaiban fel-

bukkanva, ismeretlenül is a sajátja volt. Ismerte az indián szőnyegárusok vidám színeit, a fahéjas

fűszerek mindent belengő illatát. Ha nem ideszállítják Paolót, ki tudja, eszébe jut-e valaha pont

Peruba ellátogatni.

Fel sem merült bennük, hogy nem közösen bérelnek lakást. Éva legalábbis képtelen lett volna

egyedül élni. Meghalt volna Theo energiája nélkül. Elsodródott volna. Úgy érezte, még nincs

annyi saját ereje, hogy megvesse a lábát egyedül.

Ha nem nyomasztotta volna mindkettőjüket Paolo stagnáló állapota, azt mondanám, idilli éle-

tet éltek. Egy héten kétszer Éva és kétszer Theo főzött vacsorát, a többi estén vagy elmentek egy

kisvendéglőbe, vagy házhoz rendeltek valamit. Éva imádott a városszéli nagy piacra járni. Igazi

színes, szagos, nyüzsgő dél-amerikai piac volt. Halmokban az óriásira megnőtt gyümölcsök, fű-

szerek illata lengett be mindent. Ahol a halakat árulták, órákig el tudott bámészkodni. Még élve

kerültek ide, és konyhakészen lehetett vinni. Theo egyik specialitása a sudado volt. A rengeteg

zöldségalaphoz legalább kétféle mélytengeri barlanglakó halat tesznek. Állítólag olyan magas

nyomelem tartalmuk van, hogy sok betegség gyógyszer nélkül is gyógyítható pusztán a belőlük

főzött levessel. Az étel egyik „mellékterméke” a nagyobb városokban csillagászati áron kapható

tigristej nevű ital, ami a halak fejéből főtt lé és citrom keveréke. Amikor belecsöppentjük a cit-

romot a lébe, tejfehérré válik. Nem lett Éva kedvence, de teljesen megértette, miért tartják ily

nagy becsben. Olykor-olykor, ha Nantu is ideutazott, ő főzött, ami Éva számára nemcsak kuliná-

ris élmény volt, hanem kulturális kalandozás is. Ha tehette, ilyenkor végig ott sertepertélt Nantu

mellett a konyhában. Nantu a zöldségekhez rengetegféle gyógynövényt használt, és mindegyik-

hez mesélt egy-egy legendát. Azt mondta, belefőzi a jó szellemek energiáit az ételekbe. Éva es-

küdni merne, hogy ezt érezte is. Az ilyen vacsorák után kedves álmai voltak, sőt, úgy érezte, az

egész világot magához tudná ölelni. Nantu szép lassan beavatta ezeknek a csodának tűnő össze-

függéseknek a titkaiba.

Theo minden áron meg akarta ismerni a magyar ételeket, így Éva nem győzte sorban főzni a

töltött káposztát, gulyáslevest, töltött paprikát, paprikás csirkét, rakott krumplit, húslevest. Most

valahogy a hús sem zavarta. Nem volt könnyű beszerezni a magyar konyha jó néhány fontos

alapanyagát, nem talált petrezselyemgyökeret, csak ritkán karalábét, és messziről kellett tejfölt

hozatnia. Nantu egyszer jól megpakoltan érkezett: az Andokban termelt zöldségekből hozott

Évának, köztük főzőtököt is. Nem bánta, hogy Éva nagyon is jól ismeri ezt az indiánok által is

megbecsült zöldséget. Éva még aznap este elkészítette a fenséges tökfőzeléket. Jó paprikás,

135

hagymás rántással. Theo megnyalta mind a tíz ujját. Szívesen főzött, és boldog volt, hogy nem

jött ki a gyakorlatból, mivel otthon Katus minden ilyesmi alól mentesítette.

Beiratkozott egy spanyol nyelvtanfolyamra, és esténként, nyelvgyakorlásra hivatkozva, órákig

tévézett. Igazából ilyenkor teljesen kikapcsolt az agya, és pár órára legalább azt is elfelejtette, hol

van és miért. Theo is lassan kialakította saját hétköznapjait: régebbi kutatásaikat állította össze,

jegyzeteket készített. A szokásos terepmunka egyelőre váratott magára. Felvetette azonban Évá-

nak, hogy ha van kedve hozzá, kísérje el néha egy gyógyítóhoz, aki a Jambi Huasihoz hasonló

egészségházban dolgozik. Megismerhet néhány indián gyógymódot, és az egyszerűbb eseteket

akár elkezdheti kezelni. Éva majd kiugrott a bőréből örömében. Kezdett mégiscsak valóra válni a

gyerekkori álom, itt, az otthonától tízezer kilométerre.

Mostanában a kórházban szüntelenül a Paolóra kapcsolt monitort leste, mert attól rettegett,

bármelyik pillanatban meghallja azt a félelmetes, egyenletesen sípoló hangot.

Egyik nap, amikor megint Paolo ágya mellett üldögélt, hirtelen egy fura gondolat suhant át raj-

ta. Mi van, ha Paolo ezt akarja? Ha nem akar felébredni?

Egy percig sem mérlegelte soha a férfi életét, az ő szempontjait, az ő álmait, félelmeit. Ráadá-

sul, ha jól végiggondolja, minden miatta van! Kezdve azzal, hogy nem elégedett meg Paolo ba-

rátságával, neki az egész férfi, a férfi szerelme, szíve, lelke is kellett! Egyszer Paolo finoman cél-

zott is rá, hogy szinte megrettent először attól a gondolattól, hogy a szépen felépített magányos

életének egy csapásra befellegzik. Paolo magányos farkas volt, hivatásának megszállottja. Az éle-

tébe nem fért bele egy nő, aki mindenét és őt magát teljes egészében követeli. Paolo munkája

küldetés volt, és ezt neki kutya kötelessége lett volna tudomásul venni. Paolo nem hétköznapi

párkapcsolatra született.

De ez mind semmi ahhoz képest, hogy Miklós miatta mérgezte meg! Erre eddig nem is gon-

dolt. Atyaúristen! Vágyakozásában elvette egy ember életét! Miért kellett mindebbe belesodród-

nod, Paolo? Miért szereztél rólam egyáltalán tudomást? Ha nincs kettejük őrült szerelme, még

Miklós is élne és Paolónak sem lenne semmi baja. Akármilyen utolsó gazember volt Miklós, a

halálát soha nem kívánta.

Életeken tipor keresztül, és még Isten áldását is várja itt? Elvesztette maradék erkölcsi érzékét

is? Ő kavarta fel az állóvizet gyilkos özönvízzé. Ő, aki hónapok óta az Isten szeretetéről és a kö-

nyörületéről prédikál. De hisz ez őrület! Ilyen a jó szándékkal kikövezett pokolba vezető út. Át-

érezte-e egyáltalán komolyan valaha egy másik lény tipródását, vívódását? Vagy csak azt szá-

molgatta, mennyit szenvedett eddig az életben és ennek most mi az ára? Isten talán tartozik neki?

A szerelem tényleg csupa követelés, akarás, kielégülés és újabb vágyakozás. A titokzatos sze-

relemhormon a mézesmadzag, az csak azért kell, hogy a másikat magunkhoz ragasszuk vele.

Frászt törődünk mi a másikkal! Ennek a morfiumos ködben leledző tántorgásnak kellett volna Is-

tent meghatnia? Emiatt kellene most a menny összes angyalának iderepülni és éberré pofozni Pa-

olót? Ébredj, kedves férfiú, mert szegény asszonyod kielégítetlen marad!

Teljesen nyirkos lett a tenyere. Borzalmas belső forróság égette a tüdejét és a gyomrát. Úgy

érezte, menten megfullad, ha még egy percig itt marad. Ne haragudj, Paolo, most el kell rohan-

nom – suttogta, megsimogatta a férfi kezét és már ki is viharzott a kórteremből.

Akkor este hazafelé jövet elhatározta, véget vet ennek a kétségbeesett bizonytalanságnak ön-

magában. A lelke már kezdte elfogadni Paolo elvesztését, de az esze meg akarta érteni ezt az egé-

szet.

Ahogy hazaért, Theo rögtön megérezte, hogy Évában megszületett az elhatározás. Éva lezuha-

nyozott, és bekucorodott a nappali egyik foteljébe. Lábát – szokása szerint – átvetette a fotel kar-

fáján. Theo zenét tett fel.

– Theo, tudod, mennyire kétségbe voltam esve aznap a kórházban, amikor visszajöttem. Bor-

zalmas dolgokat vágtam Isten fejéhez és azóta is szörnyen érzem magam emiatt. De még mindig

tele vagyok vádaskodással, hibásnak érzem magam is, de úgy érzem, Isten is hagyott belerohanni

ebbe az egészbe… pedig úgy, de úgy könyörögtem neki még otthon, mikor megismertem Paolót,

ne engedje elkezdődni, ha ez nem az az út, amin látni akar engem. Én nem tudom elfogadni, hogy

136

minden úgy van jól, ahogy van. Meg akarom fejteni Paolo kómáját, mint a saját betegségemet.

Össze kell raknom a kis darabokat. Nem akarok soha többé illúziókat, önáltatást, játszmákat. Le

akarom venni egyszer és mindenkorra azt a trendi kis rózsaszín szemüvegemet. Úgy akarom látni

magam, az életem, a világot, ahogy van.

– Hajaj, asszonyom, attól tartok, míg ember az ember, egy kis rózsaszín szemüveg

mindannyionkon fennmarad – próbálta kissé oldani Éva hangulatát Theo. – Persze, az üveg vas-

tagsága változó. De teljesen objektívan akkor látjuk majd magunkat, ha elszakadunk a földi ré-

szünktől. Addig lehetetlen. De, félre a tréfát, értem, mit mondasz.

– Mit szimbolizál a kóma? Milyen lelki és szellemi megbetegedés testi megjelenítője?

Úgy tűnt, Theo már rég megfogalmazta magának ezt, mert kapásból válaszolni tudott.

– Aki kómában van, egyrészt durván „kivonta magát a forgalomból”, mégsem hagyta itt az

életet. Itt is vagyok, odaát is vagyok. Mintha maga sem tudná eldönteni, mit kellene tennie. Talán

a teljes kétségbeesés állapotának nevezhetjük, a totális döntésképtelenségnek. Ráadásul olyan ra-

finált formában, hogy inkább sajnáljanak, mintsem megorroljanak ezért.

– Hm, valami ilyesmire tippeltem én is. És ilyenkor magára hagyjuk, hadd tipródjon? Ilyenkor

hol van a híres gyógyításotok? Yuma miért nem próbál segíteni valamit?

– Yuma volt Paolónál, amikor te Budapesten voltál. De nem azért ment el hozzá, hogy ott

meggyógyítsa. Még aznap éjjel, amikor Paolo megkapta a kígyóméreg ellenszerét, felkereste

Yumát. Természetesen nem testben. Arra kérte, ne tegyen semmit a gyógyulásáért. Yuma tiszte-

letben tartja a mai napig Paolo döntését, és meg sem próbálja semmilyen módon befolyásolni Pa-

olo állapotát. Ismered biztosan a Bibliából, hogy Jézus szinte kivétel nélkül megkérdezi még azo-

kat is, akik felkeresik őt a gyógyulásért: mit akarsz, mit cselekedjek veled? Az egyén saját dönté-

se ellenére senki életébe nem avatkozhat be semmilyen hatalom, se földi, se égi.

Éva elszégyellte magát. Hogy is tudta feltételezni, hogy Yuma, vagy akármelyikük, ölbe tett

kézzel ülne. Világos, hogy ők már akkor tudták, mi várható, már akkor ismerték Paolo döntését.

– Most tudom, nem kéne megkérdeznem, hogy mi az, hogy szellemi síkon kereste fel Paolo…

de kénytelen vagyok. Yuma úgy érezte, hogy Paolo üzen neki?

– Nem, Yuma nem úgy érezte, Yuma szemtől szembe beszélt Paolóval. Nem kispályások már

– próbált viccelődni egy kicsit Theo. – Te is megtapasztaltad, hogy a tudat nincs a testünkbe zár-

va. A téridőből ki lehet lépni és nem is annyira bonyolult. Régi tanítás, hogy az emberi testnek

több rétege van, a legsűrűbb az, amit ismerünk és látunk. Az e feletti rétegek egyre finomabb

energiaburkok, rétegek. Kellő gyakorlással képesek vagyunk hosszabb ideig kitágítani a tudatun-

kat úgy, hogy ne legyen a legsűrűbb testbe zárva. A legfinomabb rétegben már szinte semmilyen

tér- és időkorlát nem létezik. Hasonló képességű emberek gond nélkül társaloghatnak ilyen mó-

don. De ugyanez történik a szívből jövő imádságban is. Ennek intenzitásáról, az ima alatti élmé-

nyekről, az ima erejéről azért elég sokan be tudnának számolni.

– Oké, most lapozzunk, úgy teszek, hogy ezt értem és mindez teljesen normális. Mert muszáj a

lényegre koncentrálnom, hogy megértsem, mit jelent ez nekünk Paolóval az életünkben. Miért

állt elő ez a helyzet? Miért nem lehetett nekünk közös jövőnk? Ma a kórházban furcsa gondolata-

im voltak. Mi van, ha Paolo nem akar meggyógyulni, és úgy dönt, hogy nem tér vissza a testébe?

– Éva megtörölte a szemét. – De mi az a borzalom, amit érzett a jövőjében, ami miatt képes lenne

így dönteni? Akkor inkább elmegyek, békén hagyom… miattam nem dobhatja el az életét.

– Éva, te is jól tudod, nem a borzalmat látta, ellenkezőleg. Azt látta, teljesen feloldódna a kap-

csolatotokban. Nyilván, ha nem kerül a mérgezés miatt ebbe az állapotba, most menne minden a

maga útján. Kérdés, ha ez a dilemma nem oldódik benne, hogyan kezelné később, vajon nem tör-

ténne valami még rosszabb? Hm, kérdezed, miért nem állított meg Isten, miért engedett belero-

hanni ebbe a kapcsolatba? Meg hogy miért nem lehet közös jövőtök? De magadat javítottad ki,

amikor rájöttél, hogy itt Paolo dönt, talán saját akaratából nem ébred fel a kómából. Nem egy

külső erő akadályoz meg benneteket, akaratotok ellenére, hogy azt tegyétek, amit akartok. Téves

az a szemlélet, hogy ha valami rossz történik velünk, nem baj, biztos így kellett történnie. Persze

minden rosszban van valami jó, mert ebből tanulunk. De ez távolról sem azt jelenti, hogy valami

137

előre elrendelés miatt kerültünk rossz helyzetbe. Az, hogy elfogadom, ami történik velem, azt je-

lenti, megértem. De nem azt, hogy nem korrigálok, ha rájöttem, mit rontottam el. A saját élet attól

saját, mert nem más éli helyettünk, és nem is más intézi. A jelek értelmezése, a tudatosság nem

jelent tévedhetetlenséget, de nem is ment fel bennünket. Nem állnak mellettünk állandóan sem

manók, sem tündérek sem angyalok, hogy a fejünkre koppintsanak és bezárjanak vagy kinyissa-

nak helyettünk kapukat. Az más kérdés, hogy segítséget viszont kaphatunk és kapunk is – ha ké-

rünk. Helyettünk nemhogy egy angyal, de Isten sem dönt! Mi azonban dönthetünk akár úgy is,

hogy nyílegyenesen követjük Istent. Ekkor biztos sokszor mást szeretnénk csinálni, és ez is a sza-

badságunkban áll, mint ahogy az is, hogy lemondjunk a saját akaratunkról. Akárcsak egy igazi

családban: a mindennapok tele vannak kompromisszumokkal. A másik figyelembevételéhez kell

igazán felnőttnek lennünk, nem a toporzékoláshoz és a saját érdek bármi áron történő érvényesí-

téséhez. Márpedig a mai ember inkább ez utóbbit hiszi szabadságnak és érettségnek. Az a hely-

zet, minden pillanatban millió lehetőség, millió jövőbe vezető kapu áll nyitva előttünk. Tőlünk

függ, melyik irányba megyünk. Mi hozzuk létre minden pillanatban a valóságot, mi teremtjük a

mindennapokat, az életünket, a világot. Egyáltalán nem mindegy, milyen céllal, milyen értékek

szerint.

Éva az asztalon könyökölt a fél kezével és a homlokát dörzsölgette.

– Hát, így sem túl fényes a helyzetem. Sőt! Ha az események a saját döntéseimet tükrözik, hát

elég nagy bajban vagyok. Sodródom, fulladozom és folyamatos veszteségek érnek.

– Más dolog elveszíteni valamit, és más meg sem kapni. Nagy különbség! És mellesleg hét-

mérföldes léptekkel haladsz felfelé az új utadon – Theo a felfelé szónál két kezével a levegőbe

egy idézőjelet rajzolt. – Minden nehézség, veszteség, bármilyen irányú túlzás a harmóniából való

kibillentségünket tükrözi. A te esetedben valami olyasmi történik, hogy egy húszéves negatív res-

tanciát akartál talán túl gyorsan, túl hevesen behozni. Egyrészről hatalmas energia szabadult fel

benned, amikor eldöntötted, új úton indulsz el. Húsz év lefojtott energiája robbant. Hatalmas ve-

hemenciával vetetted bele magad a pezsgésbe. Ez nemcsak érthető, nemcsak megbocsátható de

szinte elkerülhetetlen. Ez a te tanulásod. Amikor lecsengtek a háborúk benned akkor minden nap

képes leszel a legoptimálisabb döntésekre és remélhetőleg ezt a borzalmas billegést már nem kell

megismételned. De így vagy úgy, az energiafeleslegnek át kell alakulnia, fel kell emésztődnie.

Paolo esetében mindez ugyanúgy igaz. A saját vágyait olyan mértékben elfojtotta, hogy most

elementáris erővel törtek a felszínre és ez ijesztő volt számára. Ha mindig megengedett volna

magának egy kis lazítást, egy kis boldogságot, most kezelni tudta volna saját érzéseit.

Éva felállt és a konyhába ment. Egy kis vizet töltött magának. Nem gondolkodott a szavak ér-

telmén, lehetetlennek tűnt, hogy mindezt egyszerre megértse. Hagyta, hogy csak hassanak rá.

Érezte, az események minden pillanata, minden pontja olyan, mint a betegsége: nem történhetett

más. De ez valóban nem előre elrendelésből, nem Isten büntetéséből fakad, hanem a kettejük tel-

jesen érthető kölcsönhatásából.

Eddig nem is vették észre, hogy odakint az időjárás egyre szelesebbé változott. Az ablak alatt

álló fák lombjait csak úgy tépte a szél, és hirtelen, úgy tűnt, a semmiből, hatalmas felhőszakadás

kezdődött.

– Most lehet, hogy nagy butaságot fogok kérdezni. Te tényleg elhiszed, hogy van élet a halál

után? – de látszott, nem is annyira felelet vár, inkább elmondani akarja Theónak a tipródását. –

Azelőtt nehezebb volt, de talán egyszerűbb, azt hinni, egyszer élünk, és végleg megszűnünk a ha-

lállal. Megtapasztalni, hogy létezhetek a testem nélkül is… most már nem tudom, mit higgyek.

Addig felelőtlenebb lehettem, az egyszer élünk jelszava felmentett sok minden alól. De ha viszem

magammal minden tettemet, gondolatomat, és a lényegem nem szűnik meg a testemmel… Ti

fogtok sírni, szomorkodni, ha netán… nem ébred fel Paolo? Vagy ha ennyire hiszi az ember a ha-

lál utáni életet, akkor már nem is fáj a másik halála?

Theo szíve összeszorult. Ahogy elnézte ezt a gyönyörű és okos nőt, egy pillanatra elbizonyta-

lanodott, áldás-e vagy átok ez a hihetetlenül intenzív útkeresés, ami ennyi fájdalommal jár? Saját

magában is újra túl komplex érzések, érzelmek cikáztak. Olyan vibrációkat fedezett fel a lelké-

ben, mint hajdanán Joanával szemben, csak Évát minden szempontból elfogadta. Ez a nagy ener-

138

giahullám benne is elindított valamit, az ő világában is maradt egy kis elfedett rész, ami a nap-

fényre akar törni.

– A másik elvesztése, akit szeretünk, mindig fáj. Mindegy, mit hiszünk a halálról, ebben a

testben, ezekben a kapcsolatokban megismételhetetlenül egyszer élünk. A jelen élet a legértéke-

sebb, akkor is, ha hiszel a halál utáni élet bármilyen formájában.

– Ezt pont így átéltem, amikor a kórházból taxival mentem haza. Annyira éreztem az egyetlen

és mostani életünk értékét, valódiságát, megismételhetetlenségét, csodáját. Éreztem, mit jelent a

pillanat súlya, egyedisége. Ha végignézhetnénk minden egyes megélt másodpercünket, hogy a

jelennel épp hogyan kovácsoljuk a jövőt… annyira gyönyörűen logikus ez az egész, Theo! Ha

ilyeneken gondolkodom, minden más elveszti a jelentőségét. Olyan, mintha ténylegesen valahon-

nan magasabbról látnék rá a dolgokra, és amibe lent bele vagyok gabalyodva, mint egy útvesztő-

be, onnan fentről látom a kijáratot.

– Ez a spiritualitás! Annyian kérdik, hogy végül is, mi a csuda az. Milyen ideológia, eszme,

hitrendszer? De nem – csak – tudás, hanem egyfajta élés, megélés. Amikor tudatosan benne élsz

egy egyre tágabb valóságban, egyre nagyobb az a világ, amit befogadsz, és amit értesz. Ez való-

ban annyira csodálatos, szavunk sincs rá. Ezt már nem lehet átadni, ezt mindenkinek meg kell él-

nie.

– Amikor elszakadtam a testemtől, tudtam magamról, tudtam, hogy létezem. Ilyen vajon a ha-

lál is?

– Valami hasonló. De azt ne felejtsd el, hogy a halál egy tartósabb és teljes elszakadás a test-

től. A testet nem szabad lekicsinyelni, hisz a földi működéshez nélkülözhetetlen fizikailag, tudati-

lag és lelkileg is. Az ego pedig egyenesen testhez kötött. Az egyéniségünk, identitásunk a testben

a legerősebb. Ahogy egyre közelebb vagyunk a mindenséghez, úgy engedjük be magunkba, le-

szünk eggyé vele és úgy oldódik az ego.

– És akkor most reinkarnáció vagy örökélet van, Theo?

– Lassan, lassan, drága asszonyom! Tíz évet akarsz behozni egy órában megint? A helyzet az,

hogy ez is egy álságos szembeállítás. Merthogy ez is, meg az is. Az, hogy mi történik valakivel a

halála után, az bizony attól függ, mit hitt életében. Várj, hallgass végig! – hárította most el Éva

közbeszólását. – Nem lesz egyszerű, amit mondok.

– Abban biztos vagyok – nevetett fel Éva. – Bocs, mondd.

– Szóval, abból kell kiindulni, hogy az ember Isten képmása. De vajon automatikusan az,

mindenki? Tudom, manapság ezt divat tanítani a népszerű spirituális körökben. Pedig nem. Amit

automatikusan kapunk, az a lehetőség Isten képmásává válni. A biblia világosan beszél: aki hisz a

Fiúban, annak örök élete van. Akik befogadták – Jézus igéjét – azokat felhatalmazta arra, hogy

Isten gyermekeivé legyenek. Itt nincs tömegdemokrácia. Esélyegyenlőség van, mindenki élhet

vele, ha akar. Isten gyermekévé válni egyetlen feltételhez kötött: nekünk magunknak kell ezt

akarni. Vagyunk valamilyenek a befogadás előtt, és valami mássá változunk ezt követően. Van

egy átalakulás. A befogadást hívja a hagyományos kereszténység amúgy megtérésnek. Mi ez az

átalakulás vajon? Mit jelent Isten képmásává válni? Induljunk ki abból: ha Isten gyermekévé le-

szünk, az ő családjához tartozunk. Minden családnak vannak testi és lelki jellegzetességei, hiszen

a génjeinket a szüléinktől kapjuk. A testi géneket. És most figyelj, Éva! Így folytatódik: „...akik

nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”. Isten gyermekévé lenni

azt jelenti, tőle kapsz közvetlenül gént. Ez az újjászületés. Gyakorlatilag egy más fajú lénnyé

válsz. Kérlek, ne fehéredj el ennyire, gyorsan mondd meg, mit tegyek, ha elájulsz? – próbált vic-

celődni Theo. Tudta, az egyik legkeményebb tant kénytelen most elmagyarázni Évának, ha már

így belekérdezett. De Évával muszáj nyíltan beszélnie, tudta, nem elégedne meg ennél keveseb-

bel. A halál misztériumának mindig van egy különleges töltete, mely segíti a tudati átalakulást, az

életünk, a gondolataink átértékelését – Szóval, az történik, hogy egy új gén aktiválódik benned.

Istentől születni – az istengént aktiválni.

– Jézusom, Theo! Ez gyönyörű! – Éva szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfit. Tudta, amit

most hallani fog, megint alapjaiban változtatja meg eddigi tudását.

139

Theo folytatta.

– A Szentlélek egy hatalmas tisztaságú energia. Ez nem kapcsolódhat csak úgy össze az em-

berrel, annak akarata nélkül. Amikor döntésünkre aktiválódik ez az istengén, fokozatosan áthan-

golódik az egész szervezet. Azt már kezdik pedzegetni a génkutatók is, hogy valami kód építi fel

a sejtjeinket, a szervek, az egész szervezet a rendelkezésünkre álló génkészlet alapján ölt anyagi

formát. Ha ehhez aktiválódik az istengén, szervezetünk képes lesz egyre magasabb rezgésű ener-

gia működtetésére. Szó szerint átalakul a szervezetünk, minden sejtünk megújul. A Szentlélek

átmossa az embert. Új szívet kapunk. Ismerősek ezek a szavak? Így írták körül a régiek. És ez szó

szerint így van. Amíg az istengén nem aktív, csak a nagyon sűrű, látható-érzékelhető testünk mű-

ködik, a sejtjeink csak ennek megfelelő rezgésű energiák befogadására képesek. Ebben a téridő-

ben mozgunk csak, ilyen szintű ismeretek juthatnak el hozzánk. Az istengén aktiválásával egy

konkrét átalakulás megy végbe bennünk. Egyre finomabb rezgésünk lesz, egyre újabb ismeretek

jutnak el hozzánk és olyan képességeink is lesznek, melyekkel ebben a téridőben olyan dolgokat

viszünk véghez, amit itt úgy hívnak: csoda. Képesek leszünk más kozmikus törvények szerint is

létezni, cselekedni. Tehát aki hisz és aktiválódik az istengénje is, annak megvan egyrészt az a tes-

ti része, ami mindenkinek, plusz létezni tud magasabb tudati szinteken is. Ha úgy teszik, az akti-

válással „bejelentkezel”, „regisztrálsz” egy új rendszerbe és innen kezdve te egy másik hálózat-

hoz is fel tudsz csatlakozni. Ha egy ilyen ember hal meg, akkor igaz, a testével ugyanaz történik,

mint bárki más ember testével, viszont az ő energiaesszenciája, a bekapcsolt istengén miatt egy

egész magas létsíkon működik tovább. Minél magasabb tudati szinten volt az illető, minél tisz-

tább rezgések elfogadására volt képes, annál tisztább síkra kerül.

– Ez az örök élet?

– Mondjuk így. Akinél még nincs aktiválva az istengén, annak is van egy testi szint feletti

energiasűrítménye, energiakapszulája. Hiszen Isten minden ember „orrába saját lelkéből lehelt”,

ezt automatikusan megkaptuk. Ez az energiakapszula – ez is egy gén, de nem az istengén még –

őrzi a saját kódjait. A halála után egy másik megszületésben új testet kap és próbálkozhat tovább,

hátha a következő életben már úgy dönt, aktiválja az istengént. Akik viszont eljutottak az isten-

gén aktiválásáig és működtetéséig, azok nincsenek tovább az újraszületések körforgása alá kény-

szerülve.

– Egész egyszerűen nem találok szavakat. De ez nem mond ellent annak, amit az egyház tanít?

– Éva, azzal, hogy mit tanít az egyház, majd elszámolnak ők. Egyrészt a mai bibliából is

mindez egyértelmű, másrészt, ne feledd: engem is és sok hasonló embert, naponta vezet és tanít a

Szentlélek. Egyszer egy meditációmban, nagyon régen, az elferdülésem kezdetén – nevetett Theo

Évára – megkérdeztem Jézust: ezekkel a gondolataimmal egyetértesz? Azt mondta: ami a bibliá-

ban van, az olyan, mint az általános iskola elsőosztályos tankönyve. Igaz, de a tudás alapja csak.

Ahogy növekedsz az ismeretben, hitben, egyre komolyabb tudást kaphatsz, ha akarod. Már átvet-

tük néhányszor, hogy a populáris tanítások nem ásnak le a mélységekig. És megmondom őszin-

tén, én teljes szívemből egyetértek ezzel. Jézus nem véletlenül nem öntötte ránk az isten titkait, és

amit mondott, azt is visszafogott formában, példákban tanította. Azt mondta, ha a földiekről szó-

lok, és nem értitek, hogyan értenétek a mennyeknek dolgait? Nem bírnátok elviselni. De mi volt

Jézus üzenete közül a legfontosabb? Kérjétek a Szentlelket, és az elvezet benneteket a teljes igaz-

ságra! Már mondtam, a Jézusi tanítás a legezoterikusabb, mivel ezt tényleg csak azok kapják,

akik kérik. A beavatottak. Isten gyermekei. Az általános tanítás arra elég, hogy kinyíljanak, meg-

térjenek, – kérjék az istengén aktiválást – de a további nevelés és útmutatás ezt követően nem a

tömegtanításból, nem könyvekből történik, hanem a személyes kapcsolat révén! Hiszen bekerül-

tünk Isten családjába, közvetlenül Atyánk nevel minket. Könyörgöm! A legfantasztikusabb do-

log, hogy Istennel, az isteni világgal személyes kapcsolata lehet mindenkinek!!! Ez a lényege az

istenképűségünknek! Nem pedig a lista, hogy mire lehetünk képesek. Mindenre! Amire csak

akarjuk! Bírod még?

– Hogy képzeled, hogy most abbahagyhatod? Bírom, sőt! Emlékszel? Még a kertetekben, Bu-

enos Aires-ben, a megérkezésem utáni napon, amikor beszélgettünk az asztrológiáról, ugyanezt

kérdezted. És akkor is azt mondtam. Bírom bizony és téged is bírlak…

140

– Igen, igen. Emlékszem a kétféle jelentésre is. Hajjaj, úgy tűnik, de rég is volt… pedig csak

néhány hete, hónapja. – Theo most se reagált a bír ige másik jelentésére, pedig Éva egyszerűen

csak azt szerette volna tudtára adni, kevés ember állt életében hozzá annyira közel, mint ő. Bizo-

nyos szempontból közelebb érezte magához, mint Paolót, mert Theo előtt nem kellett megfelel-

nie, nem kellett a szívét meghódítani. Egyszerűen csak szerethették egymást, mint két emberi

lény. A legfantasztikusabb ajándék az élettől. És Theo neve, mint tudjuk, épp ezt jelenti.

Theót azonban már nem lehetett kizökkenteni, de Éva nem is akarta.

– Jézus egyébként a feltámadása után újraépítette a testét. Magdalai Mária akkor találkozott

vele, amikor ez a folyamat még nem zajlott le teljesen. Ezt mondja neki Jézus: ne érints engem,

még nem mentem fel az én Atyámhoz. Jézusnak akkora mennyiségű tiszta energia állt rendelke-

zésére, amihez szinte idő sem kellett, hogy ismét besűrítse a testét és itt a földön is látható lehes-

sen megint. Az, hogy nem pont olyan lett, mint halála előtt volt, egyértelműen kiderül abból,

hogy saját tanítványai is csak nehezen ismerték fel. Azonkívül ezzel a visszasűrített testtel képes

volt zárt ajtókon átmenni, két távoli pontban egy szempillantás különbséggel feltűnni. Mind ott

áll a bibliában!

A biblia is azt tanítja, hogy többféle test van. „Elvettetik földi test, feltámaszttatik lelki test”

„Vannak földi testek, és vannak mennyei testek, de más a mennyeiek fényessége.” „Az Úr Jézus

Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló tes-

tünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket!”

– De hiszen, ha ez mind igaz Theo, itt megszokott dolognak kellene lenni a gyógyulásoknak,

sőt a halottak feltámasztásának is!

– Éva, naná! Ez a lényeg! Jézus azt mondja: ha hisztek, nagyobb jeleket tesztek, mint én! És ő

nem egy halottat feltámasztott. Hát nincs itt valami nagy-nagy baj a tanításokkal, a hitünkkel, a

képességeinkkel??? Hatalmas baj van! Úgyhogy én azt mondtam annak idején drága Árpád atyá-

nak, aki bizony sokszor kétségbe volt esve, amikor ezekről a dolgokról meséltem neki, és sokáig

úgy vélte, el fogok kárhozni, szóval azt mondtam neki: az merészeljen engem elítélni, aki meg-

cselekszi Jézus parancsát és nagyobb jeleket tesz, mint ő.

– Tudod, ha arra gondolok, hogy a legtöbb kollégám még a kézrátételes gyógyítást is boszor-

kányságnak tartja! Pedig az egyszerű energiaátadás… emlékszel, Theo, amikor elkezdtünk leve-

lezni, és Anna meglátogatott, mennyire féltem, mit fog szólni ahhoz, amit a betegségem kapcsán

megéltem? Pont ezt mondtam, ők még a természetgyógyászokat is varázslóknak tartják.

– Bizony, bizony, nagy a tudatlanság manapság. Másféle, mint azelőtt. Sokkal ravaszabb.

Ilyen távol, ennyire az anyagba szerelmesedve nem volt egy generáció sem előttünk. Tudod, a

barlangban, aminek egyik bejáratát Móricz János felfedezte, fiatalkoromban hihetetlen dolgokat

tapasztaltunk meg. Ez a barlang nem természetes, hanem emberkéz alkotta. Hatalmas labirintus

Dél-Amerika alatt. Yuma az egyik őrzője. Azt mondja, közeledik az idő, amikor feltárul egy ősi

civilizáció üzenete. És az egyik üzenet épp a gyógyítással kapcsolatos. Mivel minden energia, így

rezgés, ha képesek vagyunk rezgésszámunkat megemelni, akkor kikerülünk a betegségtarto-

mányból.

Éva most tényleg, mintha fehérebbé vált volna.

– Theo… nekem volt gyerekkoromban egy álmom. Nem tudtam rájönni eddig, hogy hol vol-

tam, hogy egy sziklás hegységben vagy egy folyóparton… de most mintha egy szikra lobbant

volna fel, tudom, egy barlangban voltam. Egy türkiz és aranyszínű teremben találtam magam,

ahol egy öregember azt mondta: fel tudod nyitni a könyvet. Olvass és gyógyíts! Annyira a hatása

alá kerültem, hogy mindenkinek azt mondtam, orvos vagyok. Csak ezt játszottam innentől kezd-

ve. Aztán… de a többit jól tudod. És most tessék, idekerültem, talán az álombeli barlang közelé-

be, ahol egy könyv van, a gyógyítás titkával. Mondd, most álmodom, vagy mi történik velünk?

– Semmi különös – Theo most úgy mosolyogta el magát, hogy Éva érezze, ennek épp az el-

lenkezőjét gondolja – Pusztán kiléptél a sűrű energiájú térből egy finomabb világba, ahol más

összefüggések szerint érted már az életedet. Talán nem véletlenül küldtem neked a legelején azt a

fotót az Aranyasszony szoborról, amiről Paolo is említést tesz.

141

– Nézd, Theo, tiszta libabőr lettem. Beleborzongtam teljesen abba, ami most történik. A sze-

mem láttára elevenedik meg az a másik világ, amit eddig csak hellyel-közzel éreztem. Istenem,

mit nem adnék, ha mindezt elmondhatnám Paolónak!

Theo most Éva kezére tette a kezét.

– Éva. Paolo mindezt tudja. És talán most is érzékeli, amiket te érzel.

– Theo, most semmi mást nem szeretnék, mint hogy imádkozzunk. Szeretnék hálát adni Isten-

nek, hogy tanít, segít, hogy más szemet, más fület adott. Imádkozni szeretnék, hogy mindezt átél-

jék a gyerekeim, és mindenki, akinek csak el tudom mondani majd. Imádkozni szeretnék, hogy

legyen erőm végigmenni ezen az úton. De most leginkább azért imádkozom, hogy képes legyek

elfogadni Paolo döntését mert érzem, hamarosan megtörténik.

Utána sokáig csendben maradtak. Itt már nem volt helye szavaknak. A zene halkan szólt, va-

lami komolyzenét tett fel Theo. Éva elmélázva lóbálta a lábát a fotel karfáján átvetve, és csend-

ben nézte az ablakon keresztül a zuhogó esőt. Kint eközben ugyanis hatalmas viharrá fokozódott

a szél, és félelmetes villámlások rengették meg olykor az ablakokat. A szobában mégis a legna-

gyobb békességben üldögélt Éva és Theo.

A szoba csöndjébe váratlanul hasított bele a telefon türelmetlen csörgése. Theo vette fel.

– Az ügyeletes orvos volt a kórházból. Kérte, ha tudunk, azonnal menjünk be. Ha nem tudnánk

odajutni a viharban, sürgősen hívjuk fel, és akkor telefonon kell beszélnünk vele. Éva, induljunk!

62.

A vihar okozta áramkimaradás miatt a kórházban még akkor is teljes sötétség uralkodott, ami-

kor odaértek. Nagy nehezen felbotorkáltak Paolo szobájába. Nem törődtek most azzal, hogy az

ügyeletest keresgéljék, ráadásul sejtették, hogy valakit biztos Paolo mellett találnak úgyis. A por-

tás kezükbe nyomott egy elemlámpát, így különösebb gond nélkül gyorsan feljutottak a kórte-

rembe. A sötét szobában először nem láttak semmit, de a belépésükre több hang köszönt. Minden

teketóriázás nélkül valaki, feltehetően az ügyeletes orvos, eléjük tárta a helyzetet.

– Körülbelül fél órával ezelőtt leállt Paolo szíve, újra kellett élesztenünk. Ezt követően a vihar

miatt több mint öt percig ki volt kapcsolva Paolo lélegeztetőgépe. Ez alatt megszűnt az agy oxi-

génellátottsága. Szereztünk egy kis generátort, azzal pár perce visszakapcsoltuk, és beindítottuk a

keringést is. Nincs másik generátor, úgyhogy ha nem kapjuk vissza az áramot, mielőtt kifullad ez

a generátor, semmit nem tudunk tenni Paolóért. Bár, igazából ez alatt az idő alatt valószínűleg

beállt az agyhalál. Ha valamilyen mértékben valaha is felébredne, súlyos, maradandó agykároso-

dásra kell számítanunk. Amikor felhívtam önöket, még azt gondoltam, döntést kell majd meg-

hozniuk, hogy a gépen hagyjuk-e, de a monitor adatai alapján lehetséges, hogy nem lesz erre

szükség. Alig van vérnyomása és a szívműködés folyamatosan gyengül.

Éva talán először fel sem fogta, mit jelent mindez. Első gondolata az volt, még él Paolo, és

csak ez számít. De azon nyomban eszébe jutott, miért is imádkozott az imént. Theo megkérte az

orvosokat, hagyják magukra egy percre. Éva odament Paolo ágyához, és a legnagyobb szeretettel

megsimogatta a számára még most is vonzó férfiarcot.

– Szeretlek, Paolo. Talán túlságosan is akartalak. Ne haragudj rám. Ma elengedtelek. Elfoga-

dom a döntésedet. – és keserves zokogásban tört ki.

Theo mellélépett és átölelte. Majd ő is Paolo felé fordult és így szólt:

– Szia öcskös! A legjobb testvér vagy, aki csak élt a földön, és nagyszerű ember. De talán

egyikünk sem képes maradéktalanul teljesíteni a vállalt sorsot. Tudom, hogy szétszakít a küzde-

lem. Tudnod kell, megértjük és elfogadjuk a döntésedet. Ha el akarsz menni, ígérem, amíg élek,

vigyázni fogok Évára!

Éva nem bírta tovább. Kisietett a sötét folyosóra. Amikor Theo utánament, ott állt az ablaknál,

fejét az üveghez nyomva, kabátját fázósan összehúzva magán.

– Istenem, valami történjen már!

142

A kórterem nyitott ajtaján keresztül hallották, hogy leállt a generátor és pár pillanat múlva a

megdermedt csendbe belehasított a lélegeztetőgép egyenletes sípolása.

Éva azonnal a kórterem felé indult, közben az orvos nevét kiáltotta.

– Hagyd, majd én hívom. Te menj Paolóhoz – intézkedett Theo.

De máris léptek hallatszottak a folyosó végéről. Kisvártatva az orvos alakját látta berohanni a

még mindig sötét szobába, csak az elemlámpák világítottak valamicskét.

Évának úgy tűnt, a gép már végtelen ideje sípol. Ettől a hangtól rettegett hónapok óta. A vég-

zet hangja. A visszafordíthatatlan hangsora. Vajon nem lehetne valami szebb hangjelzést építeni

ezekbe a gépszörnyekbe? – villant át összezavarodott fején. Például Beethoven Sors-

szimfóniájának dallamait. Miért kell ilyen embertelen hanggal jelezni, hogy véget ért egy élet?

A szobában kiabálás hallatszott, de igazából csak a kötelező rutinsoron mentek végig az orvo-

sok. Éva tudta, hiábavaló lesz fáradozásuk. Nem akarta végighallgatni az orvosok semmitmondó

közleményét. Kiment, egész a folyosó másik végébe. Mikor Theo utánament, megkérte, küldje ki

mielőbb őket. Most rögtön be akar menni még Paolóhoz.

Amikor ismét ott álltak Paolo mellett, Éva azt fürkészte, változott-e vajon valami? Éreznie

kell, hogy öt perccel ezelőtt még élet volt ebben a férfiban, és csak kell lennie valami változás-

nak, hogy most már a gépek szerint nincs. Meghalt. Éva azonban semmit nem érzékelt. Nem lett

hidegebb, nem érzékelt emberfeletti, misztikus hangokat, suhanásokat. A nagy sötét és a nagy

semmi.

Theo mintha csak egyenesen a gondolataira válaszolna.

– Ne feledd, Paolo él!

A központi generátor ekkor kapcsolta fel a vészlámpákat a kórházban. Mindenhol halvány vi-

lágítás derengett fel. Komikus ellentmondás: fény gyulladt a halál tiszteletére.

Úgy látszik, van békés ereje a halálnak is. Éva előbbi pánikja mérhetetlen nyugalomba ment

át. Talán a halálnak kijáró tisztelet segített most. Lelassult figyelemmel nézte a szeretett férfi ar-

cát. Szeme előtt ismét leperegtek a közös pillanatok boldogságai, érezte Paolo kezének érintését,

csókjának ízét, hallotta hangját.

– Mindig szeretni foglak, Paolo! Nem haragszom rád, mert nincs jogom haragudni rád. Az én

életem nem a te életed, az én vágyaim nem lehetnek a tieid. De tudom, valahol találkozunk még,

és talán akkor meg tudjuk közösen oldani azt, amit most nem sikerült.

Ismét léptek hallatszottak a folyosón. Paolóért jöttek.

143

A jövő kezdete

Évának nem volt könnyű visszatérni a Cosma-villába. Borzalmas volt Paolo szobáját nélküle

viszontlátni. Napokig csak simogatta a bútorokat, a könyveket, Paolo megannyi személyes holmi-

ját. Csak álldogált a bejárat előtt, ahol indulásuk reggelén a fiúk a kocsiba rakodták a cuccokat.

Mennyi öröm, izgalom, várakozás volt akkor bennünk. Ekkor már én is visszajöttem, Buenos

Airesba, amikor Paolo meghalt, Éva megkért, az első repülővel azonnal jöjjek. Végigsírtam az

utat. Én még nem értettem akkor az egészet. Sok időnek kellett eltelnie, mire Éva mindent elme-

sélt, amit Theótól tanult és mire valamelyest számomra is kezdett körvonalazódni valamiféle

transzcendens logika. Nehéz volt úgy boldognak lennem Peterrel, hogy barátnőm közben élete

legnagyobb csatáját vívja önmagával. De legalább együtt voltunk.

A temetést követően pár hét múlva Bandi bácsi ismét ágynak esett. Marcangolta is magát Éva

eleget saját elesettségéért. Többet kellett volna az öregekkel törődnie, túl sokat nyalogatta a saját

sebeit. Úgy érezte, cserbenhagyta Paolo szüleit. Amikor pár napra rá Catalina is rosszul lett,

Theóval felváltva ápolták a két kis öreget.

A következő hónapban először Bandi bácsit vitte el egy végzetes szívroham, két héttel később

pedig Catalina is követte férjét és fiát.

Éva, saját gyászába zuhantan, megfeledkezett arról, hogy két hónap leforgása alatt Theo nem-

csak rajongásig szeretett öccsét, de nevelőszüleit is elvesztette. Amikor ráeszmélt Theo hirtelen

jött magányára, erős lelkiismeret-furdalása támadt. Valóban, Paolo betegsége alatt is csak az ő

fájdalmával foglalkoztak, Theo pedig mit se mutatott abból, ő hogy élte meg. Semmiképpen nem

akarta Theót magára hagyni. De Éva saját magát sem tudta elképzelni a Kozma-világ nélkül. És

ebből senki más nem maradt Theón kívül.

Catalina, pár nappal a szélütése előtt egy igazgyöngy nyakláncot adott Évának. Mint mondta,

régi családi örökség, és ez csakis Évát illetheti. Rajta kívül nincs más nő, akit maguk közül való-

nak tekinthet a Cosma család.

Catalina temetése után Éva elővette a gyöngyöket. Megilletődöttségében alig merte érinteni a

selymes kis gömböket. Nyakába akarta tenni, de a túlzott óvatoskodás miatt kicsúszott a kezéből

és épp a lába elé esett. Ijedten hajolt le a földre. Nem merte mozdítani a láncot, csak nézte, ahogy

megcsillan a gyöngyökön az ablakon át beszűrődő argentin napfény.

Halk kopogással Theo nyitott be a szobába. Meglátta a földön heverő láncot, és az előtte za-

vartan térdelő Évát. Szó nélkül lehajolt és felszedte. Felsegítette Évát és megkérdezte, nyakába

akaszthatja-e. Éva szólni sem tudott. Nem értette, mi történik vele, csak úgy érezte, mintha vala-

mikor már átélte volna ugyanezt a jelenetet. Csak nézte a gyöngyöket a férfi kezében.

És ekkor bevillant, honnan olyan ismerős az élmény! Az első ájulását követő álmában megje-

lent a négyszínű kaviccsal kirakott útja. Egy férfikéz nyújtotta felé a gyöngyöt.

Itt áll hát a valóban új életének elején! Mögötte van a szürke út, a fel nem vállalt élet és az

álomban megjövendölt vörös kavicsos áldozati út is. Áldozatok árán talál a gyöngyökre. Ahol a

gyöngyök, ott az ő útja.

Egyszer majd elmeséli Theónak az álmot.

Néhány hétre átjöttek Éva gyerekei és a fiaim is. A hatalmas munka idejére mindannyian a vil-

lába költöztünk. A Cosma-villa új lakói ismét élettel töltötték meg Paolo szülőházát.

144

Paolo halála megmozgatta a szakma állóvizét. Kiadatlan írásaiért egymást túllicitálva jelent-

keztek nemcsak a kiadók, de a legnagyobb egyetemek is. Őrült munka várt Theóra: befejezni és

összerendezni Paolo életművét.

Theo és Éva együtt vette kézbe a hatalmas feladatot, Peter, Nantu és az én segítségemmel. Pe-

ter a régészeti dokumentációért, én a fordításokért feleltem. Minden spanyolul írt anyagát én for-

dítottam magyarra, az angol fordítást külsős szakemberre bíztuk. Legsürgetőbb feladatunk a ma-

gyar anyag összerendezése volt. Paolo is így akarta volna. A felbecsülhetetlen értékké vált Paolo

Kozma-hagyaték egyben mindannyiunk számára új utat jelölt ki: folytatni a Paolo által megkez-

dett munkát az emberiség, és persze köztük a magyarok igaz történelmének feltárásáért. Féléves

irdatlan munka után kiadható formába rendeztük Paolo új könyvét. Azt, amelyikből Hévízen elő-

ször olvasta fel Évának a megdöbbentően új nézeteket egy ősi világról, elfeledett tudásról.

Hosszú töprengés után úgy döntöttünk, Londonban tartjuk meg az első sajtótájékoztatót. Szí-

vünk szerint Budapestre szerveztük volna, de sajnos jól tudtuk, otthon könnyebben fogadnak

majd bennünket, ha Londonban már pozitív sajtóvisszhangot kapott Paolo és könyve. Úgy dön-

töttünk, mindenképpen Budapesten tartjuk meg azonban a Paolo Kozma konferencia első, alakuló

ülését a hazai sajtótájékoztatóval egyidőben, aztán évenként más-más helyszínen. Terveink sze-

rint a konferenciát követően nem sokkal már Erdélybe, a csángók földjére utazunk, hogy meg-

kezdjük ottani kutatómunkánkat. Az élet azonban közbeszólt.

Csaknem napra pontosan Éva Buenos Airesbe érkezésének egyéves évfordulóján egy lelkes és

elszánt csapat ült repülőre. Öt elkötelezett és energiával feltöltekezett ember indult vissza Euró-

pába.

A londoni sajtó még javában méltatta Paolo munkásságát, amikor Yuma nagyon fontos infor-

mációkat kapott Peruból, mely teljesen megváltoztatta terveinket. Az információk alapvetően új

megvilágításba helyezték az Ecuador és Peru alatt húzódó barlangrendszert, illetve a kristály-

könyvtár üzenetét. Yumát barátja egy Peruból nyíló bejáratról értesítette, mely valószínűleg a

kristálykönyvtárba vezet. Állítólag itt van az a kristálylemez is, amibe többek között egy ismeret-

len gyógyítási mód van bekódolva. Nem igazán gondolkodhattunk, hogy mit tegyünk. Annál is

inkább, mert a kód nyomába eredtek olyanok is, akiknek semmiképp nem szabad hozzáférniük.

Az elkövetkező hónapok Budapesten végképp felnyitották a szemünket: a megpróbáltatások

nemcsak a szellemi dimenziókból érik az embert, ha szembemegy a szokványos áramlatokkal. Ha

eddig kalandosnak véltem, amik velünk történtek, visszavonom. Közepes teljesítményű

adrenalinpumpa volt, nem izgalmasabb, mint egy vidámparki ciklon. A valóságos kihívások, szó

szerint élet-halál próbák, a döbbenetes felfedezések Peruban vártak ránk.

– Vége az első könyvnek –