Alessandro Baricco

TENGERÓCEÁN

HELIKON KIADÓ~ 1 ~

~ 2 ~

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Alessandro Baricco: Oceano mare, Rizzoli, 1997

Fordította SZÉKELY ÉVA

Copyright B 1997 RCS Libri S. p. A., Milano Copyright:© Alessandro Baricco

Hungarian translation © Székely Éva, 1999 ©Helikon Kiadó, 1999

~ 3 ~

Mollinak, szeretett barátnőmnek

~ 4 ~

Első könyv

AZ ALMAYER FOGADÓ

~ 5 ~

1

A mindig északi irányú jótékony szélben muladozó délután hidege; a szélső dombok meg a tenger – a tenger – közt elterülő homok, ameddig a szem ellát.

A föveny. Meg a tenger.Lehetne maga a tökéletesség – isteni szemeknek való látvány –,

lehetne olyan világ, amilyen kell, víz és föld néma létezése, pontos, kész mű, igazság – igazság –, csakhogy mint mindig, ez édeni gépezetbe is homokszem került, egy ember, apróság, de önmagában elég, hogy megállítsa a kérlelhetetlen igazság egész apparátusát, semmiség, de hiába, ott áll a homokban, alig érzékelhető zavaró jelenség e szent ikon ábrái között, aprócska folytonossági hiány a végtelen homokpart tökéletességében. Messziről nem több apró fekete pontnál: egy férfi és egy festőállvány a semmi közepén.

Az állványt vékony kötelek tartják négy kőhöz lehorgonyozva a homokban. Alig érzékelhetően rezeg a mindig északi irányú szélben. A férfi magas csizmát és hosszú, vízhatlan halászköpenyt visel. Szemben áll a tengerrel, ujjai közt vékony ecsetet forgat. Az állványon vászon.

Olyan, akár egy őrszem – ezt tudnunk kell–, a tökéletesség csöndes elhatalmasodásától védi a világ eme szegletét, apró repedés, amely törést okoz a lét e látványos színpadán. Mindig így van, elég egyetlen figura, hogy fölsebezze a nyugalmát mindannak, ami –egyébként – egy ugrásnyira lenne csak attól, hogy igazsággá váljék, de csupa várakozás és kérdés lesz megint, ama ember egyszerű és végtelen hatalmából; apró rés, kicsinyke ajtó, melyen csak úgy áradnak be a történések, egész repertoárja mindannak, ami lehetne; tátongó hasadék, csodálatos seb, ezernyi lépés ösvénye, melyen

~ 6 ~

többé semmi sem lehet majd igaz – de minden az lesz és fölöttébb hasonlatos annak a nőnek a lépteihez, aki hajadonfőtt, lila köpenyben lassan közeledik a parton, a hullámverés mentén, s ahogyan jobbról balra barázdát húz, végleg elrontva a hatalmas kép tökéletességét, egyre fogy a távolság közte s a férfi meg a festőállványa között, mígnem megáll, éppen a művész mellett – ahol már semmiség megállni és szótlanul nézelődik.

A férfi meg sem fordul. Meredten figyeli a tengert. Csönd. Az ecsetet időnkint belemártja egy réztálkába, és néhány vonalat húz könnyedén a vászonra. Az ecset sörtéi nyomán halvány nyomok támadnak, melyeket a szél azonnal fölszárít, s a vászon megint fehér lesz. Víz. A réztálban csak víz van. A vásznon meg – semmi. Semmi, ami látható volna.

A szél fúj, északról, mint rendesen, s a nő összébb húzza magán a lila köpenyt.

– Plasson, napok óta itt dolgozik. Minek hordja magával ezt a sok színt, ha nincs mersze használni?

Mintha fölrezzenne a férfi. Ez szíven ütötte. Megfordul, az asszony arcába néz. Nem válaszképpen mondja

– Kérem, ne mozogjon.A nő arcához emeli az ecsetet, egy pillanatig habozik, majd lassan

végighúzza a száj egyik sarkától a másikig. Az ecset szálai kárminvörösek lesznek. Egy ideig nézi, aztán bemártja a vízbe, és tekintetével megint a tengert fürkészi. Az asszony ajkán ott marad egy kis sós íz, és nem gondolhat másra, mint „tengervíz, ez az ember tengerrel festi a tengert" – s beleborzong.

Visszafordul, léptei rózsafüzér-ritmusában újra a végtelen partot rója, amikor a szél végigsöpör a vásznon, és fölszárítja az egyik csupasz-fehéren lebegő rózsás fényű vízpamacsot. Órákig állhatnánk ott, és nézhetnénk a tengert, az eget meg a többit, de e színből semmit sem találnánk. Semmit, ami látható.

Arrafelé a dagály sötétedés előtt érkezik. Valamivel. A víz megkörnyékezi a férfit meg festőállványát, körülnyaldossa, lassan,

~ 7 ~

de biztosan, mégsem moccannak, olyanok, mint egy kis sziget vagy egy partra vetett roncs, amelynek két csücske van.

Plasson, a festő.Kis csónak jön érte minden este, nem sokkal alkonyat előtt,

amikor a víz már a szívéig ér. így akarja. Beszáll a csónakba az állvánnyal meg a többi holmival, és hazaviteti magát.

Az őrszem elhagyja helyét. Feladata véget ért. A veszély elmúlt. Az ikon kihuny az alkonyattal – megint nem sikerült szentté válnia. Ama emberke meg az ecsetjei miatt. És most, hogy elment, már nincs is rá idő. A sötétség útját állja. Sötétben semmi sem válhat igazivá.

~ 8 ~

2

...ritkán s alig hallhatóan mondta, olyankor, ha meglátta– Bele fog halni vagy– Bele fog halni vagy azt– Bele fog halni és végül– Bele fog halni. Dombok, körös-körül.Az én földem, gondolta Carewall bárója.

Igazán nem betegség, lehetne az, de kevesebb; ha volna neve, egészen súlytalan lenne, kimondod, és már nyoma sincs.

– Amikor kicsi lány volt, jött egy koldus, és valamit kántált, amitől egy rigó úgy megijedt, hogy felröppent...

– ...úgy megijedt egy gerle, hogy felröppent, és a szárnysuhogás...– a szárnysuhogás semmi kis zaj...– tíz éve történhetett– elrepült a gerle az ablaka előtt, huss, ő meg fölnézett a játékai

mellől, és nem tudom, hogyan, de valami rémület fogta el, fehér rémület, amivel nem azt akarom mondani, hogy megijedt és ezzel kész, hanem attól kezdve olyan lett, mint aki elenyészni készül...

– a szárnysuhogás...– mint akinek elszökik a lelke...– hiszed-e?Azt remélték, ha felnő, elmúlik. De addig is fehér szőnyegeket

terítettek le az egész palotában, mert, nyilvánvaló, a saját léptei is ijesztették, mindenhová fehér szőnyegek kerültek, a fehér nem okoz bajt, hangtalan léptek és vak színek. A parkban körkörösen futottak az ösvények, egyetlen merész kivétellel: néhány gyűrűsen kígyózott,

~ 9 ~

szabályosan, szelíden – zsoltárok a körkörös ésszerűbb, mert ha valaki egy kicsit is érzékeny, minden sötét sarkot kelepcének vélhet, és két egymást keresztező út maga a mértani erőszak, bárkit megrémiszthet, aki igazán érzékeny, a kislányt meg különösen, bár ő nem igazán érzékeny lelkű, inkább fogalmazzunk úgy: nem tud úrrá lenni az érzékenységén, titkos életének bármelyik pillanatában – semmi kis élet, akkorka, mint ő – végleg a felszínre törhet, s láthatatlan utakon ráhúzódhat a szívére, a szemére, a kezére és mindenére, akár egy betegség, holott ez nem betegség, kevesebb annál, ha volna neve, egészen súlytalan lenne, kimondod, és már nyoma sincs.

Ezért futottak körbe-körbe a parkbéli ösvények.Ne feledkezzünk meg Edel Trut történetéről, az egész Országban

nem akadt párja a selyemszövésben, ezért hívatta a báró egy téli napon, amikor gyerekmagasságú volt a hó és túlvilági a hideg, maga a pokol volt az út, a ló gőzölgött, patái csúszkáltak, mögötte a szán ki-kilendült oldalra, ha tíz percen belül nem érkezem meg, hát ott pusztulok, úgy igaz, ahogy a nevem Edel, ott pusztulok, ráadásul azt sem tudom, mi a fene lehet olyan fontos, amit a báró mutatni akar...

-– Mit látsz, Edel?Lánya szobájában áll a báró. A hosszú falnál, melyen nincsenek

ablakok, és halkan, régimódi-szelíden kérdez.– Mit látsz?Burgundiái szövést, jó minőségűt, és a szokásos tájakat, szép

munkát.– Nem akármilyen tájakat, Edel. Csak olyanokat, amilyenek a

lányomnak valók.A lánya.Ez valamiféle titok, de próbáld megérteni, használd a fantáziádat,

és felejtsd el, amit mondani szoktak, azon igyekezz, hogy a képzelet szabadon szárnyalhasson, a dolgok mélyéig merészkedhessék és láthassa, hogy a lélek nem mindig gyémántkemény, olykor selyemvékony – ezt meg tudom érteni képzelj el egy áttetsző

~ 10 ~

selyemfátylat, bármitől elszakadhat, egy pillantástól is, és gondolj a kézre, amely megfogja – női kéz – igen – lassan mozog, az ujjai közé szorítja, nem, a szorítás túlzás, finoman emeli föl, mintha nem is kéz volna, hanem fuvallat, a tenyerébe zárja, de mintha nem is tenyér volna, hanem... — hanem gondolat. Úgy bizony. Ez a szoba a kéz, és a lányom a selyemfátyol.

Igen, értem.– Edel, nem vízesést akarok, hanem békés tavat, nem tölgyeket,

hanem nyírfákat, és a háttérben a hegyek szelídüljenek dombokká, a verőfény alkonyattá, a szél szellővé, a városok nyugodt tájakká, a kastélyok kertekké. És ha mindenképpen kellenek vércsék, hát legalább repüljenek, jó messze.

Igen, értem. Csak még valami: emberek?A báró hallgat. Egyenkint megszemléli a hatalmas faliszőnyeg

összes figuráját, mintha a véleményüket kérné. Egyik falat nézi a másik után, de senki sem beszél. Várható volt.

– Edel, lehet úgy csinálni, hogy az emberek ne okozzanak bajt?Ezt Istentől kellene kérdeznie, a megfelelő pillanatban.– Nem tudom. De megpróbálom.Edel Trut műhelyében hónapokig dolgoztak a sok kilométernyi

selyemfonallal, melyet a báró hozatott. Csöndben munkálkodtak, mert, mondogatta Edel, a csöndnek be kell szüremlenie a szövedékbe. Közönséges fonal volt, nem látszott, de ott volt. így dolgoztak, csöndben.

Hónapokig.Aztán egy szép nap kocsi állt meg a báró palotája előtt, s a kocsin

ott volt Edel mesterműve. Három hatalmas falikárpit, nehéz, akár a körmeneti keresztek. Fölcipelték a lépcsőn, aztán végig a folyosókon, ajtóról ajtóra, míg a kastély szívéhez nem értek, abba a szobába, ahol várták őket. Mielőtt kiterítették volna, a báró azt suttogta

– És az emberek?Edel mosolygott.

~ 11 ~

– Ha feltétlenül kellenek emberek, hát repüljenek, jó messze.A báró megvárta az alkonyati fényt, akkor kézen fogta a lányát,

és bevitte új szobájába. Edel azt meséli, hogy amikor a kicsi belépett a szobába, úgy elcsodálkozott, hogy egészen piros lett az arca, s a báró egy pillanatig attól félt, a meglepetés túlságosan is jól sikerült, de ez csak egy másodpercig tartott, utána nyomban hallható volt ellenállhatatlan csöndje annak a selyemvilágnak, melyben valami kegyelemmel teljes táj terült el könnyedén, és a levegőben apró emberek szelték lassú léptekkel a halványkék eget.

Edel meséli – ezt nem szabad elfelejtenünk –, hogy a kislány hosszan nézegetett körbe, aztán megfordult – és elmosolyodott.

Elisewinnek hívták.Szép hangja volt – bársonyos és a járása olyan, mintha a

levegőben siklana, az ember alig bírta levenni róla a tekintetét. Időnkint minden ok nélkül futásnak eredt, végig a folyosókon, ki tudja, mi elébe szaladt, csak úgy röpült azokon az iszonyú fehér szőnyegeken, s ezekben a pillanatokban nem árnyék volt; de ez csak ritkán történt meg, s ilyenkor, ha meglátta, alig hallhatóan...

~ 12 ~

3

Az Almayer fogadóba el lehet jutni gyalog a Saint Amand-kápolnától lefelé egy ösvényen, de kocsival is a Quartelbe vezető úton, vagy dereglyével a folyón. Bartleboom professzor véletlenül tévedt ide.

– Ez a Béke fogadó?– Nem.– A Saint Amand fogadó?– Nem.– A Posta szálló?– Nem.– A Kardhal?– Nem.– Jó. Van egy üres szoba?– Igen.– Kiveszem. A nagy vendégkönyv egy kottaállványon, kinyitva.

Frissen vetett papírágy, mely újabb és újabb nevekről álmodott. A professzor tolla kéjesen bújt a takarók közé.

Ismael Adelante Ismael Bartleboom professzor

Az összes kacskaringóval és miegyébbel. Ahogy kell.– Az első Ismael az apám, a második a nagyapám.– És ez?– Az Adelante?– Nem, az ott... ez.– A professzor? – Aha.

~ 13 ~

– Professzor, nem? Azt jelenti, hogy professzor.– De hülye név.– Nem név... én professzor vagyok, tanítok, érti? Megyek az

utcán, és az emberek azt mondják, jó napot, Bartleboom professzor úr, jó estét, Bartleboom professzor úr, de ez nem név, ez a foglalkozásom, tanítok...

– Nem név.– Nem.– Jó. Engem Dirának hívnak.– Dira.– Igen. Megyek az utcán, és az emberek azt mondják, milyen

szép vagy ma, Dira, milyen szép a ruhád, Dira, nem láttad véletlenül Bartleboom professzort, nem, a szobájában van, az első emeleten, az utolsó szoba a folyosón, ezek a törülközők, tessék, látni a tengert, remélem, nem idegesíti.

Bartleboom professzor – ettől kezdve egyszerűen Bartleboom – elvette a törülközőket.

– Dira kisasszony...– Igen?– Megengedhetek magamnak egy kérdést?– Mi lenne az?– Hány éves?– Tíz.– Á.Bartleboom – néhány pillanat óta exprofesszor – fogta a

bőröndöket, és indult a lépcsőhöz.– Bartleboom úr...– Igen?– A hölgyeket nem illik a korukról kérdezni.– Igaz, bocsánat.– Első emelet. A folyosó végén.

~ 14 ~

A szobában, a folyosó végén (első emelet), ágy, szekrény, két szék, kályha, kis íróasztal, szőnyeg (kék), két egyforma kép, tükrös mosdó, egy ládapad meg egy fiúcska: a nyitott ablak párkányán üldögél, a szobának háttal, kifelé lógázó lábbal.

Bartleboom köhintett, hogy jelezze, itt van.Semmi.Beljebb ment, letette a bőröndöket, közelről megszemlélte a

képeket (egyformák, hihetetlen), leült az ágyra, megkönnyebbülten lerúgta cipőjét, fölállt, a tükörbe pillantott, megállapította, hogy ő még mindig ő (sohasem lehet tudni), benézett a szekrénybe, fölakasztotta kabátját, aztán az ablakhoz lépett.

– A berendezéshez tartozol, vagy véletlenül üldögélsz éppen itt?A fiúcska meg sem moccant. De válaszolt.– A berendezéshez.– Á.Bartleboom visszament az ágyhoz, megoldotta nyakkendőjét, és

lefeküdt. A mennyezeten nedves foltok, mint trópusi virágok fekete-fehérben. Lehunyta szemét, elbóbiskolt. Álmában felszólították, hogy álljon be az óriásnő helyére a Bösendorf Cirkuszba, s amikor a porondra lépett, az első sorban Adelaide nénikéjét pillantotta meg, pompás idomokkal, de kétes öltözékben, először egy kalózzal csókolózott, aztán egy hozzá hasonló nőszeméllyel, végül egy faszenttel, bár nem is lehetett olyan nagyon szobor, mert hirtelen elindult, s éppen feléje, Bartleboom felé tartott, valamit kiabált, nem értette, mit, de kiváltotta vele a közönség felháborodását, annyira, hogy Bartleboomnak hanyatt-homlok kellett menekülnie, még a cirkuszigazgatótól kialkudott szent és sérthetetlen tiszteletdíjáról is le kellett mondania, százhuszonnyolc szoldóról, hogy pontosak legyünk. Fölébredt, a gyerek még ott volt. Csak közben megfordult, őt bámulta. Sőt, beszélt is hozzá.

– Volt már a Bösendorf Cirkuszban?– Tessék?– Azt kérdeztem, volt már a Bösendorf Cirkuszban.

~ 15 ~

Bartleboom felült az ágyban.– Mit tudsz te a Bösendorf Cirkuszról?– Semmit. Csak láttam, tavaly itt jártak. Voltak állatok meg

minden. Az óriásnő is itt volt.Bartleboom azon töprengett, nem kellene-e Adelaide néni után

érdeklődnie. Igaz, hogy évekkel ezelőtt meghalt, de úgy látszik, ez a fiúcska mindenről tud. Aztán beérte azzal, hogy fölkelt, s az ablakhoz ment.

– Nem zavar? Egy kis levegőre vágyom.A kisfiú arrébb húzódott a párkányon. Hűvös északi szél. Lent,

ameddig a szem ellát, a tenger.– Miért üldögélsz itt?– Nézelődöm.– Nincs sok látnivaló.– Viccel?– Hát rendben, itt a tenger, de mindig ugyanolyan, tenger a

végtelenségig, s ha minden jól megy, jön egy hajó, nem nagy szám.A fiúcska a tenger felé fordult, aztán vissza Bartleboomhoz, majd

ismét a tenger felé, aztán vissza Bartleboomhoz.– Meddig marad itt? – érdeklődött a gyerek.– Nem tudom. Néhány napig.A kisfiú leugrott a párkányról, az ajtóhoz ment, a küszöbön

megállt, egy pillanatig Bartleboomot tanulmányozta.– Rokonszenves. Mire elmegy, remélhetőleg nem lesz ennyire

hülye.Bartleboom egyre kíváncsibb lett, vajon ki neveli ezeket a

gyerekeket. Nem akárki, annyi bizonyos.

Este. Almayer fogadó. Szoba az első emeleten, a folyosó végén. íróasztal, petróleumlámpa, csönd. Szürke köntös, benne Bartleboom. Szürke papucs, benne a lába. Az íróasztalon fehér papír, toll, tintatartó. ír, Bartleboom. ír.

~ 16 ~

Imádottam,itt vagyok a tengernél. Az utazás fáradalmaitól és

kellemetlenségeitől megkímélem: itt vagyok, csak ez számit. A fogadó kellemes: egyszerű, de kellemes. Kis domb tetején áll, éppen a parton. Este dagálykor majdnem az ablakom alá jön a víz. Mintha egy hajón lennék. Tetszene magának.

Én még soha nem ültem hajón.Holnap hozzálátok a vizsgálódásaimhoz. A hely eszményinek

látszik. Tisztában vagyok a vállalkozás nehézségével, de Ön tudja – a világon egyedül Ön mennyire el vagyok szánva, hogy befejezzem azt a kutatást, melynek gondolata tizenkét éve egy szerencsés napon fogant, s azóta munkálkodom rajta. Bátorít a gondolat, hogy Önt egészségben, lelkét békében tudhatom.

Valóban nem gondoltam még rá soha: de csakugyan nem ültem még hajón.

E világtól elhagyatott helyre elkísér a bizonyosság, hogy ott a távolban őrzi emlékét annak, aki Önt szereti és mindig marad, az Ön

Ismael A. Ismael Bartleboomja

Lerakja a tollat, összehajtja a papírt, borítékba teszi. Föláll, csomagjából kiemel egy mahagónidobozt, fölhajtja a tetejét, beleejti a borítékot, nyitva, címzés nélkül. A dobozban már több száz ilyen levél rejtőzik. Nyitva, címzés nélkül.

Harmincnyolc éves, Bartleboom. Úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. Olykor-olykor a sors szemére hányja, hogy kíméletlenül megvárakoztatja, de idővel megtanulta, hogy belenyugodjék a dologba. Évek óta jóformán mindennap kézbe fogja a tollat, és ír ne-ki. Nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. És kinek, ha nem neki? Elgondolja, milyen szép lesz, ha végre találkoznak, és ölébe teszi a mahagónidobozt a levelekkel

– Vártalak – mondja majd.

~ 17 ~

A nő kinyitja a dobozt, és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz az a sok év – nap, pillanat mellyel ez a férfi megajándékozta, mielőtt még találkoztak volna. Vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki

– Te bolond vagy.És örökre beleszeret.

~ 18 ~

4

– Pluche atya...– Igen, báró úr.– A lányom holnap lesz tizenöt éves.– …– Nyolc éve, hogy a gondjaira bíztam.– …– Nem gyógyította meg.– Nem.– Férjhez kell majd mennie.– …– Ki kell lépnie a kastély kapuján, világot kell látnia.– …– Gyerekeket kell szülnie és...– …– El kell kezdenie élni, végre-valahára.– …– …– …– Pluche atya, a lányomnak meg kell gyógyulnia.– Igen.– Keressen valakit, aki meg tudja gyógyítani. És hozza ide.

Atterdelnek hívták az Ország leghíresebb orvosát. Sokan a saját szemükkel látták, hogy feltámasztja a halottakat, többnyire olyanokat, akik már inkább odaát voltak, mint ideát, csakugyan menthetetlenül jobblétre szenderültek, ő pedig kihalászta őket a

~ 19 ~

pokolból, és visszaadta az életnek, ami, ha úgy vesszük, zavarba ejtő dolog, olykor még kellemetlen is, de be kell látni, ez volt a mestersége, és nálánál senki sem értett jobban a dologhoz, ezért a holtak feltámadtak, a rokonok és barátok szíves engedelmével, akik kénytelenek voltak mindent elölről kezdeni, könnyeket és örökséget jobb időkre halasztani, s legközelebb idejében meggondolják, ne inkább egy rendes orvoshoz forduljanak-e, olyanhoz, aki elteszi láb alól a betegeket és kész, nem úgy, mint ez, aki lábra állítja őket, csak mert ő a leghíresebb. És a legdrágább, ráadásul.

Így aztán Pluche atya Atterdel doktorra gondolt. Nem mintha nagyon hitt volna az orvosokban, dehogyis, csak minden Elisewinnel kapcsolatos dologban kötelességének érezte, hogy a báró fejével gondolkodjék, ne a magáéval. És a báró úgy vélte, ahol Isten csődöt mond, segíthet a tudomány. Isten pedig csődöt mondott. Most tehát Atterdelen a sor.

A fényes fekete fogat, melyen a palotába érkezett, jobban hasonlított gyászkocsihoz, bár fölöttébb mutatós volt. A doktor fürgén ugrott le a hágcsóról, és amikor Pluche atya színe elé került, rá sem nézett, csak azt kérdezte

– Maga a báró?– Még csak az kéne!A rá jellemző választ adta. Képtelen volt uralkodni magán. Soha

nem azt mondta, amit kellett volna. Előbb mindig valami más jutott eszébe. Egy pillanattal előbb. De ennyi elégnek is bizonyult.

– Akkor Pluche atya.– Szolgálatára.– Maga írt nekem.– Igen.– Hát elég sajátos módon levelezik.– Mire gondol?– Nem kell mindent rímbe szedni. Akkor is célba ér.– Biztos benne?Példának okáért: itt a megfelelő válasz az lett volna

~ 20 ~

– Elnézést, buta játék voltkészen is állt ez a válasz Pluche atya fejében, szépen, tisztán

kirajzolódott, csak éppen egy pillanatnyi késéssel, ami elég volt ahhoz, hogy előtörjön az az ostoba szó-fuvallat, mely, amint a csönd felszínére bukkant, az alkalomhoz egyáltalán nem illő kérdés formájában kristályosodott ki, mégpedig tagadhatatlanul világosan

– Biztos benne?Atterdel az atyára nézett. Több mint egyszerű pillantással. Orvosi

vizsgálattal ért föl.– Biztos vagyok benne.Ez igazán megvan a tudomány embereiben: a bizonyosság.– Hol az a lányka?

„Igen,.. Elisewin... Ez a nevem. Elisewin." „Igen, doktor úr."„Nem, komolyan, nem félek. Mindig így beszélek. Ilyen a

hangom. Pluche atya azt mondja, hogy..."„Köszönöm, uram."„Nem tudom. A legfurább dolgok. De nem félelem, igazi

félelem... egy kicsit más... a félelem kívülről jön, tudom, az ember itt van, és rájön a félsz, itt van az ember és itt van a félelem... így van... itt van és én is itt vagyok, amikor viszont velem történik, akkor hirtelen én már nem vagyok itt, csak a félelem... de ez nem is félelem, nem tudom, mi, a doktor úr tudja?"

„Igen, uram."„Igen, uram."„Egy kicsit olyan, mintha úgy érezné az ember, hogy meghal.

Vagy eltűnik. Igen: eltűnik. Mintha a szeme kicsúszna az arcából, a keze másé volna, és azon töpreng az ember, hogy mi is történik vele, és közben a szíve iszonyúan dobog, nem hagyja békén... és mintha a tagjai elhagynák, nem érzi őket... szóval mintha készülne elmenni az ember, ilyenkor azt mondom magamnak: gondolj másra, kapaszkodj

~ 21 ~

valami gondolatba, ha sikerül elbújnom, belekuporodnom abba a gondolatba, elmúlik az egész, csak ki kell bírni, de a baj az, hogy... és ez csakugyan borzasztó... az a baj, hogy nincsenek már gondolatai az embernek, sehol sincsenek benne gondolatok, csak érzések, érti? érzések... és a legfőbb érzés valami pokoli láz, elviselhetetlen dohszag, halálíz itt, a torokban, láz, és valami mardosó érzés,, valami mardos, egy démon mardos, szed darabokra, egy..."

„Elnézést, uram."„Igen, előfordul, hogy sokkal,,, egyszerűbb, illetve úgy érzem,

eltűnök, igen, de kíméletesen, lassan... feszültség, Pluche atya szerint ez feszültség, azt mondja, hogy nincs semmim, ami megvédjen a feszültségtől, és így olyan, mintha a dolgok egyenesen betolakodnának a szemembe meg a..."

„Igen, a szemembe."„Nem, nem emlékszem. Tudom, hogy rosszul vagyok, de...

Néhanapján akadnak dolgok, amik nem ijesztenek meg, vagyis nem mindig ijedek meg, a múlt éjjel óriási szél volt, vihar, villámlás, mégis nyugodt voltam, komolyan, nem féltem, semmi se zavart... Máskor elég egy szín, vagy valami tárgy formája, vagy... vagy egy ember arca, igen, az arcok... az arcok rettenetesek tudnak lenni, nem? vannak arcok, időnkint, olyan igaziak, amik, úgy tűnik, rám rontanak, vannak ordítozó arcok, érti, mit akarok mondani? ráordítanak az emberre, iszonyú, nem lehet védekezni, nincs rá... mód…"

„A szerelem?"„Pluche atya szokott könyveket olvasni nekem. Amik nem

ártanak meg. Apám nem örül neki, de... szóval vannak olyan történetek is, amik felizgatnak, érti? gyilkosokról, halálról... de könyvből akármilyen dolgot végighallgathatok, furcsa, még sírok is rajta, de ez jólesik, sírok egyet, ennyi az egész, aztán Pluche atya folytatja az olvasást, ez nagyon szép, de apámnak nem szabad megtudnia, nem is tud róla, és talán jobb, hogy..."

~ 22 ~

„Persze hogy szeretem apámat. Miért?"„A fehér szőnyegek?"„Nem tudom."„Egyszer láttam apámat aludni. Bementem hozzá, és akkor

láttam. Apámat. Összekuporodva aludt, akár a gyerekek, az oldalán, a lábát egészen felhúzta, a kezét ökölbe szorította... soha nem fogom elfelejteni... apám, Carewall bárója. Úgy aludt, mint a gyerekek. Érti ezt? Hát ne féljen az ember, ha még... ha még ő is..."

„Nem tudom. Ide soha nem jön senki..."„Időnkint. Észreveszem, igen. Halkan beszélnek, amikor velem

vannak, és mintha... lassabban is mozognának, mintha félnének, hogy valamit összetörnek. Pedig tudom, ha..."

„Nem, nem nehéz... más, nem tudom, mintha..."„Pluche atya szerint nekem tulajdonképpen éjszakai lepkének

kéne lennem, de valami hiba történt, és ide kerültem, pedig nem pontosan itt kellett volna megtelepednem, ezért kicsit nehéz most minden, és teljesen érthető, hogy minden fájdalmat okoz, sok türelemre van szükségem, várnom kell, bonyolult az egész, hiszen lepkéből nővé kell alakulnom..."

„Jó, uram.",,De ez nem valami játék, nem egészen igazi, de nem is éppen

valami ál-dolog, ha ismeri Pluche atyát..."„Persze, uram."„Betegség?"„Igen."„Igen."„Nem, nem félek. Ettől nem félek, komolyan."„Megteszem."„Isten vele."„……………………”„Uram..."„Uram, ne haragudjon..." „Csak azt akarom mondani, hogy tudom, nem vagyok jól, arra

~ 23 ~

sem vagyok képes rászánni magam, hogy néhanapján elmenjek valahová, nekem már az is nagy dolog, ha futok egyet..."

„Azt szeretném mondani, hogy én akarom az életet, bármit megtennék érte, mindent, de mindent szeretnék, ami csak létezik, az se baj, ha beleőrülök, nem számít, meg is bolondulhatok, csak az életet ne veszítsem el, akarom, igazán akarom, ha valami halálos rosszat kell tennem, akkor is akarom az életet. Kibírom, ugye?"

„Ugye, kibírom?"

Különös dolog a tudomány, csudabogár a tudósember, a legképtelenebb helyeken keresi fellegvárait, és aprólékos tervek szerint dolgozik, melyeket külső szemlélő kifürkészhetetlennek talál, hébe-korba még mulatságosnak is, olyan fölösleges kitérőnek látszanak, pedig mértani pontosságú vadászösvények, hozzáértően telepített csapdákkal és jól előkészített ütközetekkel, melyek láttán elképed az ember, mint Carewall bárója is, amikor az a feketeruhás orvosdoktor hidegen és magabiztosan, de némiképp gyöngéden a szemébe nézett – ha a tudomány embereit, különösen Atterdel doktort ismerve lehet gyöngédségről beszélni, bár nem egészen érthetetlen a dolog, hiszen ha képesek volnánk egy pillantást vetni Atterdel doktor fejébe vagy még inkább szemének retinájára, látnánk, hogy az előtte álló erős nagy ember – aki nem más, mint Carewall bárója személyesen – képének helyébe folyton beúszik az ágyában kicsire összekuporodott férfi képe, amint úgy alszik, mint egy gyermek, a hatalmas nagydarab báró és a kicsinyke fiú, egyik a másikban, nem is lehet megkülönböztetni őket, csak meghatódni tőlük – nos, a tudománynak akármennyire vitathatatlanul igazi képviselője is Atterdel doktor, nemcsak hidegen és magabiztosan, de némiképp gyöngéden nézett Carewall bárójának szemébe, amikor beszélni kezdett hozzá. Meg tudom menteni a lányát – meg tudja menteni a lányomat –, de nem lesz egyszerű, bizonyos tekintetben nagyon is kockázatos – kockázatos? – kísérlet, még nem tudjuk,

~ 24 ~

milyen hatása lehet, azt hisszük, az olyan esetekben, mint ez, használ, sokszor láttuk, de soha nem lehet megmondani... – íme, a tudomány hozzáértően telepített csapdája, kifürkészhetetlen vadászösvénye, a feketeruhás ember játszmája az élethez gyönge, a halálhoz erős lányka megfoghatatlan betegsége ellen, szokatlan betegség, ám egy, méghozzá hatalmas ellensége azért akad, orvosilag kockázatos, de csodálatos, döbbenetes, meglepő, ha jól megnézzük, olyannyira meglepő, hogy még a tudomány embere is lehalkítja hangját abban a pillanatban, amikor a báró mozdulatlan tekintete előtt kimondja, nem több, csak egy szó, de ez fogja megmenteni a lányát, vagy megölni, de valószínűbb, hogy megmenti, egyetlen, de végtelen szó, a maga módján mágikus, és elviselhetetlenül egyszerű.

– A tenger?Carewall bárójának szeme mozdulatlanul mered az

orvosdoktorra. E pillanatban nincs a földjein színtisztább döbbenet, mint amilyen az ő szívén egyensúlyoz.

– A tengerrel menti meg a lányomat?

~ 25 ~

5

A föveny közepén Bartleboom nézelődött, magányosan. Mezítláb, feltűrt nadrágszárral, nehogy vizes legyen, hóna alatt rajzmappa, fején kalap. Kissé előrehajol, úgy vizsgálódik: a földön. Éppen azt a pontot tanulmányozza, ameddig a hullám – vagy tíz méterrel hátrább megtörve – az enyhe parti lejtőn felkapaszkodik, és finom gyöngyházfényű szélével tóvá és tükörré és olajfolttá terpeszkedik, aztán egy pillanatnyi tétovázás után legyőzötten megpróbál elegánsan visszahátrálni látszólag könnyű útján – valójában szabad prédaként a homok szivacsos mohóságának majd elgyávultan hirtelen futásnak ered, és rövid rohanással a semmibe enyészik.

Bartleboom nézelődött.Optikai világegyetemének tökéletlen közegében e rezgőmozgás

tökéletessége azt hirdette, hogy minden egyes hulláin megismételhetetlen egyedisége mulandóságra ítéltetett. Nincs mód, hogy megállítsa az alkotásnak és a rombolásnak ezen állandó váltakozását. Szeme valami biztos és teljes kép szabályozott és ábrázolható igazságát kereste: helyette csupán az ide-oda futásnak, állandó mozgásnak a teljes meghatározhatatlanságát figyelhette, mely bármilyen tudományos tekintetet tévhitbe ringatott, és gúny tárgyává tett.

Bosszantó. Valamit, tennie kell. Bartleboom szeme egy pontra meredt. A lába elé, a föveny egyik csöndes, mozdulatlan pontjára. És úgy döntött, várakozó álláspontra helyezkedik. Egyszer csak abba kell maradnia ennek a kimerítő ide-oda ringásnak. Ha Mohamed nem megy a hegyhez satöbbi, satöbbi, gondolta. A tudományos tárgyilagossága miatt emlékezetesnek képzelt tekintetével befogott keretbe előbb-utóbb belép a habokkal szegélyezett hullámnak az a

~ 26 ~

pontosan meghatározható keresztmetszete, melyre vár. És akkor, mint egy lenyomat, rögzül majd elméjében. És végre-valahára meg fogja érteni. Ez volt a terv. Bartleboom teljes önmegtagadással merült érzelmektől mentes mozdulatlanságba, és alakult, mondjuk úgy, tévedhetetlen és semleges optikai eszközzé. Jóformán nem is lélegzett. A tekintetével kimetszett körre valószínűtlen, laboratóriumi csönd telepedett. Olyan volt, akár egy csapda, türelmes és rendíthetetlen. A prédájára várt. És a préda lassan meg is érkezett. Egy pár női cipő alakjában. Előkelő, de női.

– Maga nyilván Bartleboom.Bartleboom egy hullámra várt. Vagy valami hasonlóra. Fölnézett,

és egy asszonyt látott, elegáns lila köpenyben.– Bartleboom, igen... Ismael Bartleboom professzor.– Elvesztett valamit?Bartleboom rájött, hogy most is előrehajol, az optikai eszköz

pózába merevedett. A tőle telhető legtermészetesebb mozdulattal egyenesedett föl. Nem sikerült valami jól.

– Nem. Dolgozom.– Dolgozik?– Igen... kutatásokat végzek, tudja, kutatásokat...– Á.– Tudományos kutatásokat, akarom mondani...– Tudományos.– Igen.Csönd. Az asszony vállat vont lila köpenyében.– Kagylók, zuzmók, ilyesmik?– Nem, hullámok. Így: hullámok.– Vagyis... nézze itt, ameddig a víz eljön... felkúszik a homokra,

aztán megáll... itt, éppen itt, itt áll meg... egy pillanatig tart csupán, nézze, itt például, itt... látja, hogy csak egy pillanat az egész, aztán eltűnik, de ha valakinek sikerül megfognia ezt a pillanatot... amikor megáll a víz, éppen azt a pillanatot, azt az ívet... hát ezt

~ 27 ~

tanulmányozom. Ahol a víz megáll.– És mit lehet ezen tanulmányozni?– Hát, az a bizonyos pont döntő jelentőségű... általában nem

figyelnek rá, de ha jól belegondolunk, ilyenkor valami rendkívüli történik... rendkívüli.

– Komolyan?Bartleboom kissé az asszonyhoz hajolt. Mintha titkot árulna el– Itt ér véget a tenger.A hatalmas tenger, a tengeróceán, a pillantásokkal utolérhetetlen

végtelenbe futó, a mindenhatóan hatalmas – van egy hely, ahol véget ér, meg egy pillanat – a határtalan tenger, egy aprócska hely és egy semmi kis pillanat. Ezt akarta mondani Bartleboom.

Az asszony tekintete végigszántott a homokon hanyagul előre-hátra sikló vízen. Amikor fölnézett, szeme mosolygott.

– Ann Deveriànak hívnak.– Örvendek.– Én is az Almayer fogadóban szálltam meg.– Ez pompás hír.Északról fújt szél, mint mindig. A női cipő végiggyalogolt

Bartleboom laboratóriumán, és néhány lépéssel arrébb megállt. Az asszony visszafordult.

– Ugye, megiszik velem egy teát délután?Bizonyos dolgokat csak színházban látott Bartleboom. És ott

mindig azt válaszolták:– Örömömre szolgál.– A határok enciklopédiája?– Igen... A teljes cím az lesz: A természetben fellelhető határok

enciklopédiája, az emberi képességek határainak mellékletével.– És ön írja...– Igen.– Egyedül.– Igen.– Tejet?

~ 28 ~

Bartleboom mindig citrommal itta a teát.– Igen, köszönöm... tejjel.Egy felhő.Cukor.Kiskanál.Kiskanál köröz a csészében.Kiskanál megáll.Kiskanál a csészealjon.Ann Deverià szemben ül, és hallgatja.– A természet meglepően tökéletes, ezért számtalan határ

található benne. A természet azért tökéletes, mert korántsem végtelen. Ha valaki rátalál a határokra, megérti, hogyan működik a mechanizmus. Minden azon múlik, hogy megleljük a határokat. Vegyük például a folyókat. Egy folyó lehet hosszú, nagyon hosszú, de nem lehet végtelen. Hogy a rendszer működhessen, kell, hogy vége legyen. Azt tanulmányozom, milyen hosszú lehet, mielőtt véget ér. 864 kilométer. Az egyik szócikk, amit megírtam, a Folyók. Sok időmbe telt, beláthatja.

Ann Deverià belátta.– Ha jól megnézi, egy falevél egész univerzum: mégis véges. A

legnagyobb levél Kínában található: Szélessége több mint egy méter és 22 centi, hossza nagyjából a kétszerese. Hatalmas, de nem végtelen. Ebben pontos logika munkál: nagyobb levél is csak egy óriási fán nőhet, de a legmagasabb fa, mely Amerikában található, sem haladja meg a 86 métert, tekintélyes magasság, igaz, de – még korlátozott számban, mert nyilván korlátozott számról lenne szó – sem képes nagyobb leveleket megtartani, mint a kínai. Látja a logikát?

Ann Deverià látta.– Fárasztó kutatások ezek, nehezek is, tagadhatatlan, mégis

fontos megérteni a dolgot. És lejegyezni. Az utolsó szócikk, amit megírtam, az Alkonyatok. Tudja, zseniális, hogy a napok véget érnek. Zseniális rendszer. A nappalok, aztán az éjszakák. És újfent a

~ 29 ~

nappalok. Látszólag kiszámíthatók, de zseniálisak. És ott, ahol a természet úgy dönt, elhelyezi a határait, csodálatos a látvány. Az alkonyatok. Hetekig tanulmányoztam őket. Nem könnyű megérteni egy alkonyatot. Megvan a maga ideje, üteme, színe. S minthogy nincs egyetlen alkony, mondom, egyetlen, amely ugyanolyan lenne, mint a másik, a tudósnak figyelnie kell a részletekre, és ki kell emelnie a lényeget ahhoz, hogy kimondhassa, ez egy alkonyat, ez az alkonyat. Untatom?

Ann Deverià nem unatkozott. Illetve: nem jobban, mint máskor.– Így jutottam el a tengerhez. A tenger. Ez is véges, mint minden,

de látja, itt is az a helyzet, mint az alkonyat esetében, nehéz elkülöníteni a fogalmat, azaz összesíteni kilométereket és kilométernyi sziklákat, partokat, fövenyeket egyetlen képbe, azaz egyetlen fogalomba sűríteni, a tenger végébe, valamibe, amit néhány sorban le lehet írni, bele lehet írni egy lexikonba, hogy majd amikor az emberek olvassák, megértsék, a tenger véges, és függetlenül mindattól, ami körülötte történhet, függetlenül a...

– Bartleboom...– Igen?– Kérdezze meg, miért vagyok itt. Én.Csönd. Zavar.– Nem kérdeztem meg, igaz?– Tegye meg most.– Miért van itt, madame Deverià?– Meg kell gyógyulnom.– Miből?Újabb zavar, újabb csönd. Bartleboom szájához emeli a csészét.

Üres. Mintha nem lenne az. Visszateszi.– Házasságtörésből, Bartleboom. Megcsaltam az uramat. És úgy

gondolja, hogy a tengeri levegő csillapítja a szenvedélyeket, a tenger látványa erősíti az erkölcsi érzéket, és a tenger magánya feledteti a szeretőmet.

– Csakugyan?

~ 30 ~

– Csakugyan mi?– Csakugyan megcsalta az urát?– Igen.– Még egy kis teát?A világ legeslegvégén, egy lépésre attól, ahol a tenger véget ér, az

Almayer fogadó engedte, hogy azon az estén is lassan-lassan elfakítsa falainak színét a sötétség: meg az egész földét és a teljes óceánét. Ahogy ott állt, magányosan, egészen elfeledettnek látszott. Mintha egy sor különböző korú és fajtájú fogadó állt volna valaha valahol, aztán fogták magukat, és elindultak, de egyikük fáradtan lemaradt útitársai mellől, megállt ezen a kis dombon, átadta magát önnön gyöngeségének, és lehajtott fejjel várni kezdte a véget. Ilyen volt az Almayer fogadó. Szépsége a legyőzöttek szépsége Tisztasága a gyöngéké. És magánya, tökéletes magánya, az elveszetteké.

Plasson, a festő, nemrégiben tért vissza, ázottan, a vásznaival meg a festékeivel, a csónak orrában ült, melyet egy vörös hajú fiú evezőcsapásai segítettek partra.

– Köszönöm, Dol. Viszontlátásra holnap.– Jó éjszakát, Plasson úr.Rejtély, Plassont hogyhogy nem vitte még el a tüdőgyulladás. Aki

órákig áll vizes lábbal, északi szélben, s a dagály bekúszik a nadrágszára alá, az előbb-utóbb elpatkol.

– Még be kell fejeznie a képét – közölte Dira.– Soha nem fejezi be – jelentette ki madame Deverià.– Akkor soha nem hal meg.A hármas számú szobában, az első emeleten, petróleumlámpa

kellemes fénye árulkodik a titokról – Ismael Bartleboom professzor nagy odaadásáról.

Imádottam,Isten a megmondhatója, vigasztaló jelenléte,

megkönnyebbülést hozó mosolya mennyire hiányzik ebben a mélabús órában. Fáraszt a munka, a tenger ellenáll minden makacs

~ 31 ~

kutatásomnak, mellyel megértésére törekszem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz előtte állni. Felszerelésemmel, füzeteimmel csak keringek, keringek, nem tudom, hol kezdjem, nem találom a bármilyen válaszhoz vezető út kapuját. Hol kezdődik a tenger vége?

Vagy: mit mondunk, amikor azt mondjuk: tenger? Hatalmas szörnyet értsünk rajta, mely képes bármit elnyelni, vagy a lábunkat nyaldosó hullámot? A vizet, melyet a tenyerünkbe felfoghatunk vagy azt a mélységet, melyet senki sem láthat? Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban? Itt állok, lépésnyire a tengertől, és képtelen vagyok rájönni, hol van. A tenger. A tenger.

Ma megismerkedtem egy gyönyörű asszonnyal. De ne legyen féltékeny. Én csak Önért élek.

Ismael A. Ismael Bartleboom

Könnyedén írt, Bartleboom, megállás nélkül, és olyan lassan, hogy semmi sem zavarhatta volna meg. Szívesen gondolt arra, hogy egyszer majd ugyanígy simogatja az az asszony.

Férfibolondító hosszú vékony ujjaival Ann Deverià a félhomályban a nyakláncát – a vágy rózsafüzérét — forgatta öntudatlan mozdulattal, mellyel szomorúságáról szokta elterelni a figyelmét. A lámpa pislákolva haldokló világánál bele-belepillantott a tükörbe: arcára kirajzolódtak a szomorkás fény nyomai. Az utolsó fellobbanásokat kihasználva lépett az ágyhoz, melyben egy gyönyörű kislány aludt, tudomást sem véve arról, hogy más hely is létezik a világon. Ann Deverià ránézett – bár a nézés túl erős szó –, mindössze csodálkozva, de nem kérdően pillantott rá – mint amikor két dolog érintkezik – a szempár és a kép — egy tekintet, amely nem elvesz, hanem befogad, az elme létező legmélyebb csöndjében, az egyetlen tekintet, mely valóban megmenthet — hiányzik belőle minden kérdés, még nem torzította el a tudás szenvedélye –, merő ártatlanságával megelőzheti a dolgok okozta sebeket, azt, amikor

~ 32 ~

kívülről lépnek érzéseink mezejére – látókörünkbe – érzéseink földjére – mert mi sem egyszerűbb, mint csak úgy állni egymás előtt – a dolgok meg mi –, és a szemünk befogadja az egész világot – befogadja –, kérdezősködés nélkül, sőt minden csodálkozás nélkül – csak – befogadja – szemünk – a világot.

Csupán a madonnák tudnak így nézni le a templomok boltíveiről, az aranyozott egekből leszálló angyalok, a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén.

Sötétség. Pihekönnyű takaróktól dagadozó ágya magányában Ann Deverià magához szorítja a kislány ruhátlan testét. Ujjai végigsiklanak azon a hihetetlen bőrön, ajka a legrejtettebb álomízű hajlatokat keresi. Kimérten mozog, Ann Deverià. Tánc a ralenti, mely lassan fölszabadít valamit a fejében, a lába között, mindenütt. Nincs ennél hibátlanabb tánc, együtt kering az álommal az éj parkettjén.

Az utolsó fények is kialszanak az utolsó ablakban. Az éjszakai hullámok ciklikus robbanásaival – alvajáró viharok és álomvilági hajótörések távoli emlékei – csupán a tenger megállíthatatlan gépezete győzi le a csöndet.

Éjszaka az Almayer fogadóban.Rezzenetlen éjszaka.

Bartleboom fáradtan és rosszkedvűen ébredt. Álmában egy olasz bíborossal tárgyalt órákig a chartres-i katedrális megvásárlásáról, s a végén Assisi környékén egy kolostort vett meg, igen magas áron, tizenhatezer koronáért meg egy éjszakáért az unokahúgával, Do-rotheával, valamint az Almayer fogadó negyedrészéért. Ráadásul az alkudozás egy veszedelmesen hánykolódó hadihajón folyt, melynek egy úriember volt a parancsnoka, aki madame Deverià férjének mondta magát, és nevetve – nevetve – ismerte be, hogy fikarcnyit sem ért a tengerhez. Kimerülten ébredt. Csöppet sem csodálkozott, hogy az ismerős fiúcska az ablakpárkányon lovagol, s mozdulatlanul

~ 33 ~

bámulja a tengert. De zavarba jött, amikor hátra sem fordulva kijelentette a gyerek:

– Én a fejéhez vágtam volna a kolostorát.Bartleboom fölkelt, egyetlen szó nélkül megfogta a kisfiú karját,

lerángatta az ablakpárkányról, kilökte az ajtón, és levonszolta a lépcsőn, s kiabált hozzá

– Dira kisasszony!közben legurult a lépcsőn, és a földszinten kötött ki, ahol– DIRA KISASSZONY!majd végre-valahára megtalálta, amit keresett – vagyis a

recepciót – nevezzük így –, egy szó, mint száz, szorosan tartva a gyereket révbe ért – a tízéves, eggyel sem több – Dira kisasszony színe elé, ahol is megállt, dühös méltósággal – melyet csak részben tépázott meg a sárga hálóing formáját öltő emberi gyöngeség, annál komolyabban a kötött hálósipka.

Dira fölnézett a számításaiból. Azok ketten – Bartleboom meg a fiúcska – vigyázzban álltak előtte.

– Ez a fiú olvas az álmaimban.– Ez az ember beszél álmában.Dira visszatért a számításaihoz. Nem is emelte föl a hangját.– Tűnés.Eltűntek.

~ 34 ~

6

Mert a tengert nem látta még soha Carewall bárója. Birtokai földek voltak: meg kövek, dombok, mocsarak, mezők, sziklák, hegyek, erdők, tisztások. Föld. Tenger nem volt közte.

Számára a tenger fogalom volt. Vagy – még inkább – a képzelet színtere. Valami, ami a Vörös-tengerben született – Isten keze kettéválasztotta –, hatalmassá vált a vízözön gondolatában – eltűnt, de később előbukkant egy öblös bárka képében, s azonnal összekapcsolódott a bálnák képzetével – sohasem látta, de gyakran elképzelte őket –, aztán meglehetősen tisztán hömpölygött tovább a hozzá elért szörnyhalakról és sárkányokról és tenger alatti városokról szóló történetekben, majd egyre mesésebben és mesésebben ragyogott, hogy aztán zordul egyik őse kemény vonásaiba húzódjék vissza – az örökkévalóságnak bekeretezve a külön e célra felállított galériában –; erről az ősről azt beszélték, hogy Vasco da Gama mellett kalandorkodott, gonosz szemén látszott is, hogy a tenger gondolata nála rossz útra tévedt, néhány bizonytalan hitelű krónika szerint kalóznak állt; egy Szent Ágoston-idézetben is előfordult, eszerint az óceán nem más, mint a démon tanyája, szerepel egy név is – Thessalia –, talán egy szerencsétlenül járt hajó neve, talán egy dajkáé, aki hajókról és háborúkról mesélt mindenféle történeteket; a tenger illatát hozták magukkal a messzi országokból érkezett kelmék is, végül újra felszínre bukkant egy tengerentúli asszony fényes szemében is, akivel hosszú évekkel ezelőtt találkozott, és akit soha többé nem látott viszont; majd agyának világ körüli útja végén egy gyümölcs illatánál kötött ki, melyről azt mesélték, csak a délvidéki tengerek partján terem, és ha megkóstolja az ember, érzi a nap ízét.

~ 35 ~

Minthogy Carewall bárója soha nem látta, agyában a tenger úgy utazgatott ide-oda, mint egy potyautas a kikötőben bevont vitorlákkal veszteglő hajón: védtelenül és fölöslegesen.

Itt örökre meg is pihenhetett volna. De egy Atterdel nevű feketeruhás férfi szavai, egy csodatételre fölkért könyörtelen tudós ítélete egy pillanat alatt tovább kergette.

– Én megmentem a lányát. A tenger.

A tengerben. Nehéz volt elhinni. A bűzös, poshadó tengervíz, a borzalmak tárháza – ősi, pogány emberevő szörnyeké, a félt, a rettegett, és most, most hirtelen

magához szólít, mintha csak sétálni hívna, receptre írják elő, kúrának, s kíméletlenül

belelöknek.Manapság divatos gyógymód. Különösen a hideg és nagyon sós és nagyon háborgó, mert a hullámzás része a kúrának, minthogy ami ijesztő, az félelmetes, ha jól meggondoljuk, igenis félelmetes kihívás, fizikailag győzni kell, erkölcsileg fölülkerekedni. Minden azon a bizonyosságon alapul – nevezzük meggyőződésnek –, hogy a nagy tenger-öl szétroncsolhatja a betegség burkát, fölbuzogtathatja az élet forrásait, megsokszorozhatja a centrális és periferikus mirigyek életmentő kiválasztását,

eszményi gyógyír a víziszonyban szenvedőknek, a melankóliától kínlódóknak, az impotenseknek, a vérszegényeknek, a magányosoknak, a gonoszoknak, az irigykedőknek

és a bolondoknak.Mint annak a bolondnak is, akit Brixtonba vittek, s az orvosok és tudósok kifürkészhetetlen szeme láttára betuszkoltak a hullám-borzolta jeges vízbe, aztán mérsékelt hatás és ellenhatás után ismét belekényszerítették,

félreértés ne essék, belekényszerítették,

~ 36 ~

nyolc fok-ban feje a víz alatt, ordítva fölbukkan, aztán állati erővel kiszabadítja magát az ápolók és más hasonlók kezéből, mind gyakorlott úszó, de hiába, semmit sem tehetnek az állat vak dühe ellen, aki menekül – menekül – meztelenül ront a vízbe, és világgá kiáltja azt a gyilkos kínt, szégyent, rémületet. Az egész part fel van dúlva, az az állat meg csak rohan, rohan, és a nők messziről figyelik, holott szeretnék közelebbről látni, bizony szeretnék látni, az állat és a futása, és mondjuk ki, a meztelensége, épp az, az értelmetlen meztelenség, mely a tengerben vergődve tulajdonképpen gyönyörű abban a szürke fényben, rést üt a szent nevelés burkán, a kollégiumokén, a pironkodásokén, és egyenesen oda tart, ahová kell, végig a félénk nők idegszálain, egyenesen a hosszú ártatlan szoknyák alá.

A tenger egyszeriben olyan lett, mintha mindig is őket várta volna. Ha hiszünk a doktoroknak, évezredek óta áll itt, egyre tökéletesebben, türelmesen tökéletesedve, az egyetlen, ami megfelelő módon kész fölajánlkozni csodaírnak minden testi-lelki bajra. így emlegetik feddhetetlen szalonokban, kifogástalan apák és férjek, kifogástalan orvosdoktorok, teát szürcsölgetve, fontolgatva a szavakat, melyek paradox készséggel magyarázzák, hogy az undorító tenger, a sokk, a rémület valóban mennyei kúra meddőségre, étvágytalanságra, idegkimerültségre, a havivérzés elmaradására, feszültségre, nyugtalanságra, álmatlanságra. Eredményes a fiatalkori zavarok megszüntetésében, a női kötelességek fáradalmainak elviselésében. Ünnepélyes beavatási keresztelő a nővé érett fiatal lányoknak. Tehát ha egy pillanatra meg akarunk feledkezni a brixtoni tengerbe kényszerített bolondról

(a bolond szaladt, rohant, csakhogy a nyílt tenger felé, míg el nem tűnt, a tudományos adalék megszökött az orvosi akadémia statisztikájából, egyszerűen odaadta magát a tengeróceán gyomrának)

ha meg akarunk feledkezni róla nyelte a

~ 37 ~

nagy vízgyomor, és soha nem adta vissza a partnak, soha nem okádta világra, mint várta volna az ember, mert alaktalan lila vízhólyag lett belőle)

gondolhatunk egy tisztelt és szeretett nőre, anyára – egy asszonyra. Akármilyen okból – betegség – vitték valamelyik tengerhez – melyet máskülönben soha nem látott volna, most viszont ez a gyógyulása tűje, csakugyan mérhetetlenül nagy injekciós tű csak nézi, nézi, de nem érti. Kibontott hajjal, meztélláb – ami nem akármi, sőt valószínűtlen, ha egybevetjük a fehér tunikával és a bokáját szabadon hagyó nadrággal, keskeny csípője elősejlik, képtelenség, csak hálószobája látta ezt eddig, mégis így áll a hatalmas parton, ahol nem a nászágy nyálkás, ragacsos levegője veszi körül, hanem a tengeri szél hozza feléje az anya, a szeretett nő egy életre elfeledett, elnyomott, megfélemlített szilaj szabadságát. És világos; biztos, hogy érzi. Az az üresség körülötte, se falak, se ablakok, csak az izgató víztükör, már önmagában felborzolja érzékeit, idegeinek maga az orgia, s még minden megtörténhet, a mardosóan jeges víz, a félelem, a tenger folyékony ölelése, a bőr borzongása, a torokban dobogó szív...

A vízhez kísérik. Arcára fenségesen borul a titkot tartó selyem álarc.

Egyébként a brixtoni őrült hulláját senki sem kereste. Az orvosok kísérleteztek, ennyi az egész. Furcsa párok sétálgattak, beteg és orvosa, elegáns, áttetszően sovány betegek — testüket emberi mértékkel alig mérhető lassúsággal emészti a betegség – és tünetek, bizonyosságok, számok és számítgatások közt kutakodó doktorok, olyanok, mint a pincékben rohangászó egerek: a különös kúra kelepcéjéből zavarodottan menekülni akaró betegség fázisait kémlelik. Odáig megy a dolog, hogy isznak a tengervízből, melytől még tegnap is irtóztak, borzadtak, most pedig egy napégette, gyámoltalan, csüggesztő emberi hulladék kiváltságaként kortyolgatják e kiválasztott rokkantak, és szakítanak a szokás hatalmával, hogy

~ 38 ~

egyik lábukat a másik elé téve járjanak, inkább előkelő sántikálást mímelve húzzák kissé. Ez a kúra. Akadnak, akik feleségre találnak, mások verset írnak, világ ez is, akár a másik – ha jobban megnézzük – undorító –, csupán kizárólag orvosi okokból – egyszer csak az évszázadokig megvetett, de most a tudomány kedvéért, saját választásból – a fájdalom promenádjának kinevezett mélység szélére települt.

Hullámfürdő, így nevezték el a doktorok. Egy csomó szerkezet is tartozott a kúrához, valóban, egy hordszékféle, melyen e beteget a vízbe vitték, természetesen a nőket, lányokat és asszonyokat, hogy megvédjék őket az illetéktelen tekintetektől. Halvány – semmiféleképpen sem kiabáló színű – függönyök takarták minden oldalon az alkotmányt, néhány méternyire vitték be a tengerbe, s ahol a hordszék elérte a víz színét, a fehérszemélyek beléptek a tengerbe, s gyógyszer gyanánt fürdőztek szinte láthatatlanul a függönyök takarásában, széltől védve – a hordszék mint himbálózó tabernákulum, a függönyök mint érthetetlenül a vízbe tévedt ceremónia díszletei, látványosság a partiaknak. Hullámfürdő.

Csak a tudomány képes bizonyos dolgokra, ez az igazság. Félresöpörni több évszázados borzadást a rontás és a halál tengerölének irtózatát –, és kitalálni helyébe azt az idillt, mely lassankint a világ összes

tengerpartján elterjed.Gyógyulás mint

szerelem. És azután egyszer csak: egy napon a depperi fövenyre a hullám egy kis csónakot vetett ki, egy roncsot, alig többet a váznál. Ott voltak a betegség áldozatai szerte a végtelen parton, a tenger ölelését gyakorolták – elegáns díszítményei a végtelen homoknak –, mindenki a maga izgalom-buborékjában, mohó vágy és félelem. A tudomány békességével, mely odacsődítette őket, szálltak le egük magasából, s lépkedtek lassan a roncs felé, mely tétován feneklett

~ 39 ~

meg a homokban, akár a megérkezéstől tartó hírhozó. Egyre közelebb mentek hozzá. Kijjebb húzták. És meglátták. A csónak alján, fölfelé emelt tekintettel, kinyújtott karral feküdt valami, ami már nem létezett. Meglátták:

egy szent. Fából, szobor. Festett. Földig érő köpenyben, torkán seb, de az arcán, mely semmiről sem tudva szelíden pihent, Istentől való derű. Más nem volt a bárkában, csak a szent. Csak ő. Egy pillanatra ösztönösen mindannyian felnéztek, templomot kerestek az óceánon, érthető gondolat, hiába ésszerűtlen, a tengeren nincsenek templomok, nincsenek keresztek, nincsenek ösvények, a tenger úttalan, a tenger magyarázatok nélküli.

Tucatnyi rokkant és sorvadásos szép nő, orvosok, ápolók és szolgák, bámészkodó vénségek, kíváncsiak, halászok, kislányok – és egy szent. Mind össze vannak zavarodva, ő is. Senki sem tudja, mit kell tenni.

Depper tengerpartján, egy szép napon.Soha senki nem jött rá.Soha.

– Daschenbachba vigyék, partja eszményi a hullám-fürdőzéshez. Három nap. Reggel egy mártózás, délután egy mártózás. Taverner doktort keressék, mindenről gondoskodik majd. Itt egy ajánlólevél. Tessék.

A báró elvette, meg sem nézte.– Bele fog halni – jelentette ki.– Lehet. De nem valószínű.Csak a nagy tehetségű orvostudorok képesek ilyen cinikusan,

ilyen egyenesen beszélni. Atterdel pedig a legtehetségesebb volt.– Tegyük fel, báró: évekig itt tartja a kastélyban a kislányt,

sétálgat a fehér szőnyegeken, és alszik a röpködő emberek közt. De egy szép napon elviszi valami előre nem látható izgalom. És akkor ámen. Vagy vállalja a kockázatot, követi az előírásaimat, és bízik

~ 40 ~

Istenben. A tenger vissza fogja adni a lányát. Meglehet, holtan. De ha él, igazán él majd.

Cinikus és egyenes.A báró meg sem moccant, kezében a levél, félúton közte és a

feketeruhás orvosdoktor közt.– Magának nincsenek gyerekei.– Ennek semmi jelentősége.– Tehát nincsenek.A levélre pillantott, lassan az asztalra tette.– Elisewin itt marad.Pillanatnyi, de csak pillanatnyi csönd.– Nincs az a pénz.Ez Pluche atya volt. Valójában sokkal bonyolultabb mondandó

készülődött agyában, olyasmi, hogy „Talán el kéne halasztani a döntést, nyugodtan végig kell gondolni...", valami ilyesmi. A „Nincs az a pénz" sokkal gyorsabb és világosabb volt, nem kellett nagy fáradság kibogozni, mi van mögötte, nem kellett a csönd felszínére csalogatni, mint egy láthatatlan és kiszámíthatatlan bóját.

– Nincs az a pénz.Az Elisewin életét illető kérdésekben Pluche atya a tizenhat év

alatt egyszer sem mert ellentmondani a bárónak. Most különös mámor fogta el. Mintha kivetette volna magát az ablakból. Volt némi gyakorlati érzéke: ha már a levegőben van, megpróbál repülni.

– Elisewin elmegy a tengerhez. Én viszem oda. És ha kell, hónapokig, évekig maradunk, addig, amíg erőt nem gyűjt, hogy szembenézzen a vízzel meg mindennel. És visszajön: élve. Minden más döntés ostobaság volna, sőt rosszabb, gyávaság. És ha Elisewin fél, nekünk nem szabad félnünk, és én nem is fogok. Semmit sem számít neki a halál. Élni akar. És megkapja, amit akar.

Hihetetlen, hogy miket mondott. Maga is nehezen hitte el.– Atterdel doktor, ön semmit sem tud az emberekről, a szülőkről

meg a gyerekeikről, az égvilágon semmit. Ezért hiszek önnek. Az igazság mindig embertelen. Mint ön. Tudom, hogy nem téved.

~ 41 ~

Sajnálom, de csodálom minden szavát. És én, aki soha nem láttam a tengert, odamegyek, mert ezt tanácsolja. Ez a legfurább, legnevetségesebb és értelmetlenebb dolog, ami történhet velem. De nincs teremtett lélek széles e bárói földeken, aki megakadályozhatna benne. Nincs.

Fölvette a levelet az asztalról, és zsebre vágta. Szíve a torkában dobogott, keze remegett, füle zúgott. Nem is lehet csodálkozni, gondolta: nem mindennap fordul elő, hogy sikerül az ember fiának repülni.

Olyan pillanat volt, amikor bármi megtörténhet. Vannak pillanatok, amikor a dolgok véletlenszerű összerendeződésének mindenható logikája megadja magát az élet meglepetéseinek, szövedéke fölfeslik és eltűnik a színről, a közönség közé keveredik és hagyja, hogy a színpadon, a váratlan és szédítő szabadság fényében egy láthatatlan kéz a lehetséges végtelenek tengeréből kihalássza millió közül azt az egyetlen dolgot, ami megtörténhet. E férfiak néma háromszögében milliószámra suhantak el dolgok, melyek megtörténhettek volna, ám egy szempillantás alatt, a ritkuló fényben és porban, egyetlen apró dolog jelent meg az idő és a tér e körében, és szemérmes erőfeszítést tett, hogy megtörténjen. És sikerült. A báró – Carewall bárója – sírva fakadt, nem is rejtette arcát a tenyerébe, csak hátradőlt pompás karszékében, mint akin úrrá lett a fáradtság, de mint aki valahogyan meg is menekült.

Sírt, Carewall bárója.A könnyei.Pluche atya, mozdulatlanul.Atterdel doktor, szótlanul.Semmi több.

Ezeket, mindezeket, senki sem tudta meg Carewall környékén. De ami utána történt, arról ma is mesélnek. Arról a szépséges dologról, ami utána történt.

~ 42 ~

– Elisewin...– Egy csodatévő kúra...– A tenger...– Őrültség...– Meggyógyul, majd meglátod.– Belehal.– A tenger.A tenger – térképeken látta a báró – messze volt. De főleg – ezt

álmaiban látta – iszonyú, túlságosan szép, rettentően erős – embertelen és ellenséges – csodálatos. Aztán a sohasem tapasztalt színek, illatok, ismeretlen hangok – a túlvilág. Elisewin nézte, s nem tudta elképzelni, mi módon merészkedhet a közelébe úgy, hogy ne semmisüljön meg, ne roppanjon össze zavarában és meglepetésében. Arra a pillanatra gondolt, amikor hirtelen megfordul, és szeme befogadja a tengert. Hetekig töprengett. Aztán megértett mindent. Végül is nem volt nehéz. Hihetetlen, hogy előbb nem jutott eszébe.

– Hogyan jutunk a tengerhez? – kérdezte Pluche atyát.– Ő jön értünk.Így aztán egy szép áprilisi reggelen útnak indultak, hegyeken-

völgyeken keltek át, míg az ötödik napon alkonyatkor egy folyó partjára értek. Falu nem volt, sem házak, semmi. Ám a vízen csöndesen ringott egy kis hajó. Adel volt a neve. Általában az Óceánon járt, gazdagságot és nyomorúságot hozott-vitt a hátán, a szárazföld és a szigetek között. Orrán a címer hosszú hajú női fejet ábrázolt. A vitorlák magukban hordozták a távoli világ minden szelét. A tőkesúly sok-sok éve kémlelte a tenger gyomrát. A sarkokban ismeretlen szagok meséltek mindenféle történeteket, melyeket a tengerészek az arcukra írva hordoztak. Kétárbocos volt. A báró akarata volt, hogy a tengertől hajózzon fel a folyón végig, egészen idáig.

– Bolondos ötlet – írta neki a kapitány.– Színaranyba foglalom magát – ígérte a báró.És most, akár egy minden ésszerű irányától eltérített kísértet, itt

~ 43 ~

állt az Adel nevű kétárbocos. A rövid mozgóhídon, melyhez általában semmi kis csónakok vannak kikötve, a báró magához ölelte a lányát.

– Isten veled.Elisewin hallgatott. Leengedte arcán a selyemfátylat, apja kezébe

csúsztatott egy összehajtogatott, lepecsételt papírt, megfordult és az emberek felé indult, akik a hajóra vitték. Majdnem éjszaka volt már. Akár álmodhatta is, ha úgy akarja.

Elisewin a világon a lehető legsimábban jutott el a tengerhez – ilyent csak egy apa találhat ki a folyó sodrása vitte hátán, kanyarogva, táncos mozdulatokkal, tétován meg-megtorpanva, ahogyan a folyó, a nagy bölcs kitanulta az évszázados utazások során – az egyetlen volt, amely tudta a tengerhez vezető legszebb és legsimább utat, azt, amelyen semmi baj nem történhet. Olyan lassan csurogtak lefelé, milliméterről milliméterre, ahogyan az anyatermészet bölcsessége diktálta, egyre beljebb és beljebb kerülve abba a szín, illat- és tárgyi világba, amely fokozatosan sejtette az őket váró hatalmas öl előbb távoli, majd mind közelibb jelenlétét. Megváltozott a levegő, megváltoztak a hajnalok, más lett az égbolt, a házak formája, a madarak, a zajok, az emberarcok a parton, az ajkukon formálódó beszéd. A víz felé haladó víz, finoman udvarló-közeledő, folyókanyarok mint a lélek dalolása. Szelíd, alig utazás. Elisewin agyában ezernyi érzés, de olvasva akár a szálló pihék.

Carewall környékén még ma is mesélnek erről az utazásról. Mindenki másképp. Senki sem látta. De nem számít. Mindig is beszélnek majd róla. Mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra. És valaki ~ egy apa, egy szerető, valaki – képes kézen fogni és keresni egy folyót – elképzelni, kitalálni –, és rábízni a sodrására, egyetlen könnyed szóval, isten veled. Ez csakugyan csodálatos volna. Gyönyörűség lenne az élet, minden élet. És a dolgok nem hoznának bajt, szép finoman közelednének a sodrással, előbb megérinthetnénk őket, aztán megfoghatnánk, és csak a végén engednénk, hogy ők

~ 44 ~

fogjanak meg minket. Sebezzenek is meg. Hozzák ránk a halált. Nem számít. De minden emberi volna. Elég lenne valakinek a képzelete – egy apáé, egy szerető, valakié. Kitalálna valami utat, itt, e csönd közepén, ezen a földön, mely nem akar megszólalni. Szelíd út, és szép. Út a tengerhez.

Mindketten mozdulatlanul merednek a hatalmasan elnyúló vízre. Nem akarnak hinni a szemüknek. Komolyan. Itt maradni egy életre, nem érteni semmit, csak nézni, nézni. Előttük a tenger, mögöttük egy hosszú folyó, lábuk alatt a föld. Ők meg, itt, mozdulatlanul. Elisewin és Pluche atya. Mint egy varázslat. Egyetlen gondolatuk, igazi gondolatuk sincs, csak csodálkoznak. Döbbenten. És pillanatok telnek pillanatok után – egy örökkévalóság míg Elisewin végre, továbbra is a tengert nézve, azt kérdi

– De valahol vége van?Sok száz kilométerre hatalmas kastélya magányában egy férfi a

gyertyához emel egy papírt, és olvas. Néhány szó, egy sor az egész. Fekete tinta.

Ne féljen. Én nem félek. Szeretem. Elisewin.

A kocsi elviszi majd őket, mert este van, és a fogadóban várnak rájuk. Rövid utazás. A part mentén. Sehol egy teremtett lélek. Illetve. A tengerben — mit művel a tengerben? – egy festő.

~ 45 ~

7

A szumátrai Pangei északi partja közelében, a nyílt tengeren, minden hetvenhatodik napon egy látszólag lakatlan, dús növényzetű, kereszt alakú szigetecske emelkedik ki a vízből. Néhány óráig lehet látni, aztán ismét elsüllyed a tengerben. Carcais partjainál a helybéli halászok megtalálták az egy héttel azelőtt Ceylonnál a tengeren szerencsétlenül járt Davemport nevű hajó roncsait. Farhadhar irányában a tengerészek különös fényes lepkékkel találkoztak, melyek kábulatot és mélabút hoztak rájuk. Bogador vizein négy hadihajóból álló flotta tűnt el, egy csöndes napon, a semmiből támadt óriási hullám gyomrában.

Langlais admirális komótosan lapozgatta a világ különböző sarkaiból érkezett följegyzéseket s a világ igazán nem csillapította őrületét. Levelek, fedélzeti naplók részletei, újságkivágások, kihallgatási jegyzőkönyvek, bizalmas jelentések, diplomáciai utasítások. Volt ott minden. Rideg hivatalos közlemények vagy alkoholmámorban vizionáló tengerészek bizalmas közlendői egyaránt átvágtak a fél világon, mire kikötöttek ezen az íróasztalon, melyen a Birodalom nevében Langlais a lúdtollával meghúzta a határt a között, amit valódinak ítélt, s a között, amit feledhetőnek, mert hamis. Százszámra vonultak el ezen az íróasztalon a föld legkülönbözőbb tengereiről érkező hangok és alakok, hogy bőrkötéses könyvekben fekete tintával rótt szép kézírással hozott megfontolt döntés nyelje el őket. Langlais keze volt a kikötő, ahol véget értek útjaik. Tolla, a penge, mely keserves fáradozásaiknak véget vetett. Tiszta, alkalmatos halál.

~ 46 ~

Jelen hír alaptalannak tekintendő, s mint ilyen, terjesztése, valamint idézése a Birodalom összes dokumentumában tilos.

Vagy: áttetszően tiszta élet, örökké.

Jelen hír valódinak tekintendő, s mint ilyen, a Birodalom összes dokumentumába bejegyzendő.

Ítélkezett, Langlais. Összevetette a bizonyítékokat, tanul-mányozta a tanúvallomásokat, felkutatta a forrásokat. Azután ítélkezett. Egy hatalmas kollektív képzelet fantazmagóriái között élte napjait, a világosfejű fölfedező és a hallucinációkkal birkózó hajótörött emlékképei olykor meglepően hasonlók voltak, és logikátlan módon kiegészítették egymást. Nem győzött csodálkozni. Kastélyában ezért mániákus rend uralkodott: és élete a soha nem változó, már-már szentséges liturgia szokásrendjében zajlott. Védekezett, Langlais. Létezését milliméteres szabályok hálójába kényszerítette, melyek képesek voltak csillapítani képzeletének szédületeit, melyeknek elméjét naponta átadta. A világ összes tengeréből érkező hiperbolák megtörtek és lecsihadtak ezen apró bizonyosságok építőköveiből aprólékos gonddal emelt gáton. Mint egy békés tó, várta őket Langlais bölcsessége. Mozdulatlanul, jó érzékkel.

A nyitott ablakon behallatszott a kertész metszőollójának az életmentő ítéleteket hozó Igazságszolgáltatás bizonyosságával nyesdeső ütemes csattogása. Rózsametszés. Hétköznapi zaj. Am aznap Langlais admirális számára ez a zaj pontosan meghatározott üzenetet hordozott. Kitartóan és türelmesen – túlságosan közel csattogott az ablakhoz, hogy véletlen legyen – emlékeztette egy kötelező feladatra. Langlais a legszívesebben eleresztette volna a füle mellett. Csakhogy tisztességes ember volt. Félretolta hát a

~ 47 ~

szigetekről, roncsokról és lepkékről szóló irományokat, és kihúzott egy fiókot, három lepecsételt levelet vett elő, és az íróasztalra tette. Három különböző helyről érkeztek. Bár rajtuk volt a sürgős és bizalmas jelzés, Langlais napokig gyáván olyan helyen pihentette őket, ahol nem is láthatta. Most azonban határozott, kimért mozdulattal feltépte, és minden habozást megtiltva magának, olvasni kezdett. Egy papírra néhány nevet meg egy dátumot jegyzett föl. Igyekezett a Birodalom tisztségviselőjének személytelen közönyével tenni a dolgát. Utolsó feljegyzését fölolvasta:

Almayer fogadó, Quartel

Végül fogta a leveleket, a kályhához ment, s a lustán érkező tavasz felett őrködő lángok közé hajította őket. Nézte, ahogy összekunkorodik a levelek fennkölt eleganciája – soha többé nem akarta olvasni őket –, és tisztán érezte, milyen váratlan és kellemes csönd árad be a nyitott ablakon. Az óramutatóhoz hasonlóan fáradhatatlan metszőolló elhallgatott. Nemsokára felhangzottak a távozó kertész léptei. Nagyon is egybevágtak a dolgok, s ez bárkit megdöbbentett volna. Langlais-t nem. Ő tudta, miről van szó. Bárki számára rejtélyes lett volna a kapcsolat e két ember közt – egy admirális meg egy kertész számukra viszont egyáltalán nem volt titokzatos. A sokéves hallgatás, egymás mellett zajló életük, anélkül hogy bármiféle jeleket váltottak volna – ez őrizte furcsa szövetségüket.

Annyi történet kering. És az messziről való.

Hat éve hoztak az admirálishoz egy férfit, akiről azt mondták, Adamsnek hívják. Magas, erős ember volt, haja a vállát verdeste, arcát bronzbarnára égette a nap. Közönséges matróznak látszott. Csakhogy segítség nélkül nem tudott megállni a lábán, járni végleg képtelen volt. Csúnya fekély virított a nyakán. Dermedten állt, mint

~ 48 ~

aki nincs is jelen. Csupán a tekintete jelezte, hogy valamennyire tudatánál lehet. A haldokló állat néz így.

„Az űzött vad pillantása", gondolta Langlais.Azt mesélték, hogy Afrika szívében találtak rá egy faluban. Több

fehér ember élt ott. De ő valahogy különbözni látszott. Ő volt a törzsfőnök kedvenc állata. Négykézláb járt, idétlen tollakkal és színes kavicsokkal cicomázták föl, és zsinórral annak a királyfélének a trónjához kötözték. Azt ette, amit az uralkodó vetett oda neki. Teste csupa seb és kék folt. Megtanult ugatni, ami fölöttébb szórakoztatta a fenséges urat. Hogy még él, azt valószínűleg csak ennek köszönhette.

– Mit mesélt? – kérdezte Langlais.– Semmit. Nem beszél. Nem akar megszólalni. De a többiek,

akikkel együtt volt... a többi rabszolga... meg azok, akik a kikötőben megismerkedtek vele... egyszóval fura dolgokat mesélnek róla, olyan, mintha mindenütt ott lett volna, rejtély ez az ember... ha hiszünk a szóbeszédnek...

– Milyen szóbeszédnek?Ő, Adams, közben mozdulatlanul állt a szoba közepén, mint aki

nincs is jelen. És egy élet – melyet az övének mondanak – kalandjaival kitör a képzelet meg az emlékezés bacchanáliája, freskódíszes lesz tőle a levegő / háromszáz kilométer gyalog a sivatagban / esküsznek, hogy látták, amint négerré, majd újra fehérré válik / mert trafikált a helyi sámánnal, tőle tanulta, hogyan kell azt a vörös port kotyvasztani / amikor elfogták, és egy hatalmas fához kötözték mindannyiukat, s arra vártak, hogy a rovarok egész testüket ellepjék, egyszer csak megszólalt valami érthetetlen nyelven, amire a vadak hirtelen / esküsznek, hogy fent járt azokon a hegyeken, ahol soha nem huny ki a fény, s ahonnan rajta kívül ép ésszel senki sem tért még vissza, de ő, amikor megjött, csak annyit mondott / a szultán udvarában, ahol a hangja miatt tartották, mert az gyönyörű, és az volt a dolga, hogy tetőtől talpig arannyal borítva a kínzókamrában énekeljen, míg a kínzatások folynak, hogy a szultán

~ 49 ~

fülét ne bántsa a jajgatás, inkább az ő szép énekét hallja / és a Kabalaki-tónál, mely akkora, mint egy tenger és annak is hitték, amíg nagy-nagy levelekből, falevelekből nem építettek egy csónakot és át nem hajóztak a túlpartra, és abban a csónakban ő is ott volt, esküsznek rá / és gyémántokat talált a homokban, az összeláncolt kezével, mezítelenül, nehogy elszökhessen, és komolyan ott volt, így igaz / mindenki azt mondta, hogy meghalt, a vihar elsodorta, de aztán egyszer a tesfai kikötőben valakinek levágták a kezét, egy víztolvajnak, jól megnézik, hát ő az, épp ő / így hát Adamsnek hívják, de volt már ezer neve és valaki egyszer találkozott vele, amikor Ra Me Nivarnak hívták, ami helyi nyelven repülő embert jelent, máskor meg az afrikai partokon / a halottak városában, ahová senki sem mer belépni, mert századok óta átok sújtja, / mert mindenkinek szétrobban a szeme, aki

– Elég.Langlais fel sem nézett a dohányszelencéről, melyet percek óta

forgatott már idegesen.– Rendben. Vigyék el.Senki sem mozdult.Csönd.– Admirális úr... van még valami.– Micsoda?Csönd.– Ez az ember látta Timbuktut.A szelence megállt Langlais kezében.– Van, aki esküdni mer rá: ez az ember járt ott.Timbuktu. Afrika gyöngyszeme. A föllelhetetlen csodaváros.

Minden kincsek kamrája, a barbár istenek lakhelye. Az ismeretlen világ szíve, ezernyi titok tárháza, minden gazdagság képzeletbeli birodalma, számtalan utazás soha el nem ért célpontja, minden vizek forrása, minden egek álma. Timbuktu. A város, melyre fehér ember soha nem lelt rá.

Langlais fölnézett. A szobában mindenki szoborrá merevedett.

~ 50 ~

Csak Adams tekintete járt körbe láthatatlan préda után.

Hosszan faggatta az admirális. Komolyan, de szelíden, már-már személytelenül beszélt, ahogyan szokott. Semmi erőszak, semmi nyomás. Csak a rövid, célratörő kérdések kitartó sora. Válasz egy szál se.

Adams hallgatott. Mintha végérvényesen és kérlelhetetlenül egy másik világba száműzték volna. Egyetlen pillantás erejéig sem lehetett kiragadni belőle. Semmi.

Langlais egy ideig szótlanul nézte. Azután ellentmondást nem tűrő mozdulattal intett. Adamset fölemelték a székről, és elvitték. Az admirális nézte, amint lába súrolja a márványpadlót, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy ezzel a pillanattal Timbuktu is egyre messzebbre kerül tőle, még annál is távolabbra, mint a Birodalom térképein. Minden ok nélkül a városról keringő egyik legenda jutott eszébe: ott a nők csak az egyik szemüket hagyják szabadon, és mindenféle csodálatos színnel festik ki. Sokszor töprengett, vajon miért kell elrejteniök a másikat.

Fölállt, vontatott léptekkel az ablakhoz ment. Ki akarta nyitni, amikor egy hang, a fejében, megállította, s tisztán, érthetőn ezt mondta:

– Mert egyetlen férfi sem állná a tekintetüket ép ésszel.Langlais megpördült. Senki sem volt a szobában. Visszafordult az

ablakhoz. Pillanatokig képtelen volt bármire gondolni. Aztán lent, az úton meglátta a rövid menetet, mely Adamset vitte a semmibe. Nem töprengett, hogy mit tegyen. Egyszerűen megtette.

Pillanatok múlva a futástól kifulladva, a jelenlévők nagy csodálkozására Adams előtt állt. A szemébe nézett, és halkan azt mondta

– És honnan tudod?Úgy tűnt, Adams tudomást sem vesz róla. Most is valami különös

helyen járt, több ezer mérföldre. Szája azonban megmozdult,

~ 51 ~

mindenki hallotta a hangját– Láttam.

Langlais nem egy olyan esettel találkozott, mint Adamsé. Tengerészek, akiket a vihar vagy a kalózok kegyetlensége ismeretlen földrész partjára vetett, túszául vagy prédájául olyanoknak, akiknek szemében a fehér ember alig több valami fura állatfajnál. Ha a kegyes halál idejében nem ölte meg őket, kíméletlen vég várt rájuk valamilyen valószínűtlen világ csodálatos vagy undorító sarkában. Keveseknek sikerült élve kijutniuk, egy hajó felvette és visszaadta őket a civilizált világnak, szerencsétlen sorsuk eltüntethetetlen jeleivel. Eszehagyott bolondokat, emberi roncsokat adott vissza az ismeretlen világ. Elveszett lelkeket.

Langlais mindezt tudta. Mégis magához vette Adamset. Kiragadta a nyomorból, és befogadta a kastélyába. Bárhová kalandozott volna elméje, érte ment volna. És visszahozta volna. Nem akarta megmenteni. Illetve. A történeteket, melyeket Adams őrzött, meg akarta menteni. Nem érdekelte, meddig tart: kellettek neki azok a történetek, és tudta, meg is fogja kapni őket.

Tisztában volt vele, hogy Adamset megviselte az élete. Lelkét kirabolt, mozdulatlanná merevedett tájnak képzelte, melyben szédítő mennyiségű kép, érzés, illat, hang, fájdalom, szó végzett vad dúlást. Úgy nézte, a halál, melyet szimulál, egy széthullott élet paradox következménye. Csillapíthatatlan zűrzavar viharzott némasága és mozdulatlansága mögött.

Langlais nem volt orvos, és még soha nem mentett meg senkit. De saját élete megtanította arra, hogy a rendnek előre nem látható gyógyító hatalma lehet. Ő maga kizárólag a renddel gyógyította magát. E gyógyszer, élete minden kortyában feloldva, távol tartotta a zűrzavar mérgét. Azt gondolta hát, hogy Adamset az elérhetetlen messziség burkából csak a mindennapok gyakorlata és a türelmes rend hámozhatja ki. Érezte, hogy léteznie kell a maga módján

~ 52 ~

szeretni való rendnek, melyet a gépies rítus ridegsége épp csak megérint, s inkább valamiféle költészet melegsége fon körül. Sokáig keresgélt a körülötte lévő dolgok és mozdulatok világában. És végül megtalálta, amit keresett. És aki némi gúnyos éllel arra vetemedett, hogy megkérdezze

– És mi volna az a rendkívüli gyógyszer, mellyel számítása szerint megmenti a vademberét?

annak előszeretettel válaszolta– A rózsáim.Mint amikor egy gyerek, aki a fészkéből kipottyant madarat

gizgazból és rongyokból fabrikált fészekbe teszi, úgy helyezte el a kertjébe Adamset. Csodálatos volt az a kert, kifinomult geometriai alakzatok tartották kordában a színek kavalkádját, és zord szimmetriák fegyelmezték a világ minden részéből érkező fa- és virágpompát. Olyan kert, amelyben az élet zűrzavarából az isteni rend lesz.

Adams lassan-lassan magához tért. Hónapokig hallgatott, csak annyit tett, hogy engedelmesen megtanult ezernyi rendszabályt. Aztán örökös ott nem léte némiképp ottlétté alakult, itt-ott elejtett egy rövidke mondatot, s már kevésbé áradt belőle a benne lapuló állat makacs túlélési vágya. Ha egy év múlva ránézett valaki, eszébe sem jutott kétségbe vonni, hogy a legtökéletesebb, legkitűnőbb kertész áll előtte: hallgatag és rendíthetetlen, lassú és alapos, kifürkészhetetlen és kortalan. Egy miniatűr világ engedelmes istene.

Langlais egész idő alatt megállta, hogy bármit is kérdezzen tőle. Ha váltott vele néhány szót, többnyire a nőszirmok egészségi állapotáról vagy a váratlan időváltozásokról beszéltek. Soha egyikük sem célzott a múltra, semmiféle múltra. Várt, Langlais. Nem volt neki sietős. Inkább élvezettel ízlelgette a várakozást. Annyira, hogy amikor egyszer a parkban sétálgatott egy mellékúton, és Adams mellett ment el, bármily furcsa, de nehezményezte, hogy a kertész fölnéz egy gyöngyszínű petúnia mellől, és tisztán hallhatóan azt mondja – csak úgy bele a világba:

~ 53 ~

– Timbuktunak azért nincsenek falai, mert úgy gondolják, szépsége önmagában feltartóztat minden ellenséget.

Elhallgatott, s megint a gyöngyszínű petúniát nézte. Langlais szótlanul továbbment. Még – ha létezik – az Isten sem vett volna észre semmit.

Aznaptól áradni kezdtek a történetek Adamsből. A legkülönbözőbb pillanatokban, a legkiszámíthatatlanabb időpon-tokban és mindig más és más liturgia szerint. Langlais nem tett mást, csak hallgatta. Soha nem kérdezett. Hallgatott és kész. Olykor csak egyszerű mondatokról volt szó. Máskor igazi, vérbeli történetekről. Adams halk, meleg hangon beszélt. Meglepő tehetséggel adagolta a szavakat és a szüneteket. Fantasztikus, zsoltárszerű képeiből hipnotikus erő áradt. Varázslat volt hallgatni. Langlais-t teljesen lenyűgözte.

Ezekből az elbeszélésekből semmi sem került a sötét bőrbe kötött könyvekbe. Ehhez a Birodalomnak semmi köze sem volt. Kizárólag az ő történeteinek tartotta őket. Régóta várta, hogy kivirágozzanak egy megbecstelenített halott föld öléből. És most összeszedegette mindet. Kivételes hommage volt, és úgy döntött, önnön magányának ajánlja. Elképzelte, hogy e történetek tiszteletteljes árnyékában éli majd le öregségét. És amikor meghal, Timbuktu legszebb, a fehér ember szemének tiltott képével hunyja le a szemét.

Most már örökre minden ilyen könnyű és varázslatos lesz, gondolta. Nem sejthette, hogy ehhez az Adams nevű emberhez hamarosan váratlanul kegyetlen dolog kapcsolódik majd.

Valamivel Adams érkezése után történt, hogy Langlais admirális abba a bosszantó és kellemetlen helyzetbe került, hogy életét kénytelen volt egy sakkjátszmára feltenni. Nem túl nagy kíséretével haladt egy nyílt terepen, amikor rajtuk ütött egy őrületéről és kegyetlenségéről hírhedt bandita. A körülményeket tekintve meglepő módon hajlandó volt eltekinteni attól, hogy menten kivégezze

~ 54 ~

áldozatait. Langlais-t visszatartotta, de a többieket elküldte azzal, hogy szerezzék meg a hatalmas váltságdíjat. Langlais tudta, van annyi pénze, hogy megvásárolja a szabadságát. Amit nem sejthetett: elég türelmes lesz-e a bandita, hogy kivárja, amíg megérkezik az egész összeg. Életében először érezte magán a halál szúrós szagát.

Két napig megláncolva, bekötött szemmel hurcolták egy kocsin, mely, úgy tűnt, már soha nem áll meg.

A harmadik napon leszállították róla. Amikor megszabadították a kötéstől, a banditával szemben ülve találta magát. Köztük egy kis asztal. Az asztalon sakktábla. A bandita nem sokat teketóriázott. Egyetlen esélyt adott neki. Egyetlen partit. Ha győz, szabad. Ha veszít, kivégzik.

Langlais próbálta jobb belátásra bírni. Holtan egy vasat sem ér, miért dobna ki az ablakon egy vagyont?

– Nem kérdeztem a véleményét. Csak annyit mondjon, igen vagy nem. Igyekezzék.

Őrült. Ez őrült. Langlais rájött, nincs más választása.– Ahogy akarja – mondta, és a sakktáblára nézett. Nem kellett

hozzá sok, hogy megállapítsa, a bandita őrült ugyan, de kellemetlenül ravasz. Nemcsak a fehér figurákat választotta magának – ostoba lett volna, ha nem teszi hanem volt egy második királynője is, a jobb futó helyén. Különös változat.

– Egy király – magyarázta a bandita, s önmagára mutatott – és két királynő – tette hozzá csúfondárosan, és a mellette ülő valószínűtlenül szép kér nő felé intett. Szellemeskedése féktelen kacagásra és hálás tetszésnyilvánításra késztette a jelenlévőket. Langlais kevésbé volt elragadtatva, megint a sakktáblára nézett, és arra gondolt, hogy a létező legostobább halál végez vele.

A bandita első lépése után mélységes csönd támadt. Gyaloggal két kockát előre. Langlais-n volt a sor. Mintha valamire várt volna, bár maga sem tudta, mire. Csak akkor tudta meg, amikor agya eldugott rekeszében egy hangot hallott, fenséges nyugalommal, tagoltan mondta

~ 55 ~

– Tedd a lovat a király futójának útjába.Most már körül sem nézett. Ismerte azt a hangot. És tudta, hogy

nincs itt. Isten a megmondhatója, hogyan, de nagyon messziről jön. Fogta a lovat, és a király futójának útjába tette.

A hatodik lépésnél már tetemes előnyre tett szert. A nyolcadiknál elsáncolt. A tizenegyedik lépésnél övé lett a centrum. Majd további két lépés után feláldozott egy futót, aminek eredményeképpen a következő lépésben lesöpörte az első ellenséges királynőt. A másodikat olyan kombinációval kapta el, melyre – tisztában volt vele – soha nem lett volna képes annak az abszurd hangnak az útmutatása nélkül. Fokozatosan felmorzsolta a fehér figurák ellenállását, és érezte, hogy a banditában egyre nő a zavarodottság és a vad düh. Langlais már ott tartott, hogy félt a győzelemtől. A hang azonban nem hagyta békén.

A huszonharmadik lépésben a bandita megadással felérő nyilvánvaló hibát követett el, amikor lemondott az egyik bástyáról. Langlais gépiesen ki akarta használni ezt az előnyt, amikor meghallotta a parancsoló hangot

– Admirális, vigyázzon a királyra!A királyra? Langlais keze megállt a levegőben. A fehér király

teljesen ártalmatlan helyzetben volt kapkodva összehozott hadállásának maradványai mögött. Mire vigyázzon? A sakktáblára bámult, de nem értette a dolgot.

Vigyázzon a királyra.A hang csöndben maradt.Teljes csönd.Néhány pillanatig.Aztán Langlais rájött a dolog nyitjára. Úgy hatott, mint egy

villámcsapás, egy másodperccel azelőtt suhant át agyán, hogy a bandita a semmiből előrántott egy kést, és megcélozta vele a szívét. Ő azonban gyorsabb volt. Elkapta a karját, sikerült kicsavarnia kezéből a kést, és mintha csak a bandita mozdulatát fejezné be, elvágta a torkát. Ellenfele összerogyott. A két nő elborzadva kővé

~ 56 ~

dermedt a rémülettől. Langlais nem vesztette el nyugalmát. Olyan mozdulattal kapta föl a fehér királyt, melyet utóbb habozás nélkül fölöslegesen színpadiasnak ítélt, és a sakktáblára lökte. Aztán a kést megmarkolva fölállt, és lassan ellépett a táblától. Senki sem mozdult. Fölpattant az első lóra. Még egy pillantást vetett a népszínműbe kívánkozó képre, és elszáguldott. Mint gyakran az élet sorsdöntő pillanataiban, egyetlen s igazán semmitmondó gondolat járt a fejében: először történt meg – először hogy fekete bábukkal nyert.

Amikor hazaért, Adamset ágyban találta, öntudatlan állapotban, súlyos agyláz kínozta. Az orvosok tehetetlenül tárták szét karjukat, Langlais így szólt

– Ne csináljanak semmit. Semmit.Négy nap múlva Adams magához tért. Langlais az ágy fejénél

állt. Egymásra néztek. Adams újra lehunyta szemét. Az admirális halkan azt mondta

– Neked köszönhetem az életemet.– Egy életét – igazította ki Adams. Majd ismét kinyitotta szemét,

és tekintetét az admiráliséba mélyesztette. Nem egy kertész pillantása volt. Inkább egy űzött vadé.

– Az enyém egyáltalán nem érdekel. Más életét akarom.Langlais sokkal később értette meg, szavai mit jelentenek, és

akkor már késő volt.

Egy kertész áll mozdulatlanul egy admirális íróasztala előtt. Könyvek, irományok mindenütt. De rendben. Rendben. És gyertyatartók, szőnyegek, bőrszag, sötét tónusú festmények, barna függönyök, térképek, fegyverek, pénzek, arcmások. Ezüstök. Az admirális egy papírt nyújt a kertész felé, és így szól

– Almayer fogadó. A tengerparton, Quartel közelében.

~ 57 ~

– Ott van?– Igen.A kertész összehajtja a papírt, zsebre teszi, és azt mondja– Este indulok.Langlais lesüti a szemét, és hallja, amint a másik kimondja a két

szót– Isten vele.A kertész az ajtóhoz indul. Az admirális rá sem néz, mormogva

kérdezi– És azután? Azután mi lesz?A kertész megtorpan.– Semmi.Ezzel kimegy.Langlais hallgat.

...miközben az admirális gondolatai egy, a malagari vizeken – szó szerint – elszállt vitorlás hadihajó roncsai körül kalandoztak, miközben Adams úgy döntött, hogy megáll egy borneói rózsa előtt, és kifürkészi egy rovar fáradozásait attól kezdve, hogy fölmászik egy virágszirmon addig a pillanatig, amíg lemond a vállalkozásról, s inkább elrepül – ebben hasonló és közös a vitorlás hajóval, melyet ugyanez az ösztön mozgatott, amikor újra a malagari vizekre kívánkozott; rokon lelkek voltak abban, hogy magától értetődőn elutasítsák a valóságot és a légi menekülést válasszák, s e pillanatban egyek abban, hogy mindegyikük megjelent két férfi emlékeiben és szemének retináján, akiket többé semmi el nem választhat, és éppen e két röpülésnek, a rovarénak és a hadihajóénak adták tovább ugyanazt a rémületet, ugyanabban a pillanatban, melyet a vég keserű íze miatt éreztek, meg a miatt a zavarba ejtő fölfedezés miatt, hogy milyen halk tud lenni a végzet, amikor hirtelen lesújt.

~ 58 ~

8

Az Almayer fogadó első emeletén, a dombokra néző szobában Elisewin az éjszakával küszködött. Mozdulatlanul várta a takaró alatt, hogy kiderüljön, az álom érkezik-e előbb vagy a félelem.

Mintha kőgörgeteg dübörögne szüntelen, mintha Isten tudja, mely ég viharfia tombolna, úgy morajlott a tenger. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba. Fáradtságot nem ismert. És kegyelmet sem.

Ha elnézi az ember, nem is gondolná, mekkora zajt képes csapni. De a sötétben... Csupa robaj, végtelen robaj, hangfal, gyötrő, vak ordítás. A tengert eloltani sem tudod, amikor az éjszakában ég.

Elisewin úgy érezte, űrbuborék pattan szét a fejében. Ismerte ezt a rejtélyes robbanást, ezt az elmondhatatlan, láthatatlan fájdalmat. De hiába ismerte, nem segített. Semmit, Ha – mint most is – hatalmába kerítette az alattomos rossz, az obszcén gonosz. Aki vissza akarta venni, ami az övé.

Nem a bensejéből áradó hideg, nem is a bolondul verő szíve vagy a mindenütt csorgó jeges veríték, vagy a keze remegése. A legrosszabb az az érzés volt, hogy ő maga eltűnik, elszáll a saját koponyafalán át, hogy nem több, mint homályos félelem és görcsös rettegés. Gondolatok mint lázadásfoszlányok – borzongás –, az erőfeszítéstől fintorba torzult arc, hogy képes legyen behunyva tartani a szemét, nehogy belenézzen a sötétségbe – menekülést nem ismerő borzalom. Küzdelem.

Elisewinnek sikerült a néhány méterre lévő ajtóra összpontosítania, az vezetett Pluche atya szobájába. Néhány méter. Ki kell bírnia. Most fölkel, és behunyt szemmel odatalál... és elég lesz Pluche atya hangja, csak a hangja, és minden elmúlik – elég, ha fölkel, erőt gyűjt arra a pár lépésre, átmegy a szobán, kinyitja az

~ 59 ~

ajtót – fölkelni, kibújni a takaró alól, végigosonni a fal mentén – fölkelni, lábra állni, megtenni azt a néhány lépést – fölkelni, behunyt szemmel, megkeresni az ajtót, kinyitni – fölkelni, nem meghalni – fölkelni innen – fölkelni. Borzalom. Borzalom.

Nem néhány méter volt. Kilométerek, egy örökkévalóság: ugyanaz, ami az igazi szobájától választotta el, a holmijaitól, az apjától, attól a helytől, amely az övé. Minden messze volt. Minden elveszett.

Nem lehet győzni, ilyen küzdelmekben. És Elisewin megadta magát.

Úgy nyitotta ki a szemét, mint aki a halálán van.Nem értette azonnalVáratlanul érte.A szoba világos volt. Kicsit. De mindenütt. Barátságosan.Megfordult. Egy széken, az ágy mellett, Dira ült, térdén nagy

nyitott könyv, kezében gyertyatartó. Égő gyertyával. A láng, a már nem létező sötétségben.

Elisewin mozdulatlanná merevedett, kissé fölemelt fejjel bámult. Mintha nem is volna itt ez a lányka, és mégis itt van. Tekintete a nyitott könyvön, lába nem ér le a földre, lassan lóbálja: két himbálózó kis cipő, fölötte a lábszár meg a szoknyácska.

Elisewin feje visszahanyatlott a párnára. A mozdulatlanul füstölgő gyertyalángot nézte. Fáradtnak érezte magát, csodálatosan fáradtnak. Még megállapította

– Nem hallani már a tengert.Aztán becsukta a szemét. És elaludt.Reggel ott találta a gyertyatartót, magányosan, a széknek

támasztva. A gyertya még égett. Mintha nem is fogyott volna. Mintha egy pillanatig tartó éjszakát virrasztott volna át. Láthatatlan kis láng az ablakon beáradó új nap fényáradatában.

Fölkelt. Elfújta a gyertyát. Egy fáradhatatlan zenész különös muzsikája hallatszott mindenünnen. Hatalmas zaj. Óriási előadás.

Visszatért, a tenger.

~ 60 ~

Plasson és Bartleboom együtt indult el aznap reggel. Mindegyik a maga fölszerelésével: festőállvány, festékek és ecsetek Plassonnál, füzetek és különböző mérőeszközök Bartleboomnál. Mintha egy őrült feltaláló padlását ürítették volna ki. Egyikükön combig érő halászcsizma és -köpeny, a másikon a tudós frakkja, gyapjúkalap és ujjatlan zongoristakesztyű. Az a föltaláló talán nem az egyetlen bolond itt a környéken.

Plasson és Bartleboom tulajdonképpen nem ismerték egymást. Néha összefutottak a folyosón vagy az ebédlőben. Valószínűleg sohasem igyekeztek volna így együtt a parton a munkahelyükre, ha Ann Deverià nem ezt akarja.

– Döbbenetes. De ha valaki összeillesztené magukat, egyetlen, tökéletes bolondot kapna. Szerintem az Isten még itt van, orra előtt azzal a nagy kirakós játékkal azon töpreng, hová lett a két darabka, mely ilyen jól illett egymáshoz.

– Mi az a kirakós játék? – érdeklődött Bartleboom ugyanabban a pillanatban, amikor Plasson azt kérdezte

– Mi az a kirakós játék?Reggel aztán együtt indultak a tengerpartra, mindegyik a maga

fölszerelésével, de együtt, napi elfoglaltságuk különös színhelyére.Plasson sok pénzt szedett össze az előző években, a főváros

legkeresettebb portréfestője volt. El lehet mondani, hogy a városban nem akadt olyan elemien pénzéhes család, amelynek ne lett volna otthon egy Plassonja. Mármint festmény formájában. Földbirto-kosok, betegeskedő feleségek, pufók gyerekek, töpörödött dédnagy-nénik, pirospozsgás nagyiparosok, eladó lányok, miniszterek, papok, operaprimadonnák, katonák, költőnők, hegedűsök, akadémikusok, kitartottak, bankárok, csodagyerekek: bamba képpel százszámra kacsingattak le a főváros valamirevaló falairól, illően bekeretezve, egyszerűen attól rangosan, amit a szalonokban „Plasson ecset-kezelésének" tituláltak: valóban egyedülálló, amúgy tehetségnek is mondható különös stílusjegyek, melyekkel a tekintélyes festő némi intelligenciát tudott kölcsönözni bármilyen bamba tekintetnek, még

~ 61 ~

egy borjúénak is, „Egy borjúé is lehetne", általában ez a megha-tározás járta.

Plasson még hosszú évekig folytathatta volna. A gazdag arcok sohasem fogynak el. De egyszer csak úgy döntött, mindent felrúg. És elmegy. Határozott, hosszú ideje dédelgetett elképzelését váltja valóra.

Portrét fest a tengerről.Otthagyta műtermét, mindenén túladott, és olyan útra indult,

melynek legjobb tudomása szerint soha sincs vége. Sok ezer kilométeres tengerpart húzódik körös-körül a világon. Nem könnyű rábukkanni a megfelelőre.

A társasági hírek rovatvezetőinek, akik szokatlan lépéséről faggatták, még csak nem is célzott a tengerre. Tudni akarják, mi rejlik a portréfestés legnagyobb mesterének elhatározása mögött? Rövid válasza utóbb sokféle magyarázatot kapott.

– Elegem van a pornográfiából.Ezzel elutazott. Soha többé nem találtak rá.Minderről Bartleboom mit sem sejtett. Nem sejthetett. Ezért

amikor ott a parton kimerítették az időjárás témáját, hogy fenntartsa a beszélgetés fonalát, megkockáztatta:

– Régóta fest?Jelen körülmények közt is rövidre sikeredett Plasson válasza.– Mást sem csináltam.Aki Plassont hallgatta, két lehetőséget mérlegelhetett: vagy

kibírhatatlanul öntelt, vagy hülye. Holott másról volt szó, és ehhez ismerni kellett őt. Volt ugyanis egy fura szokása: soha nem fejezte be a mondatot. Képtelen volt rá. Csak akkor sikerült a végére érnie, ha a mondat nem haladta meg a hét-nyolc szót. Ha több volt, a felénél elvesztette a fonalat. Ezért, különösen, ha idegenekkel elegyedett szóba, igyekezett rövid, velős mondatokban beszélni. És el kell ismerni, volt hozzá tehetsége. Persze, ettől kissé talányosnak tűnt és bosszantóan szófukarnak. De ez még mindig jobb, mintha félkegyelműnek nézik: rendszerint ez történt, ha tagolt vagy akár

~ 62 ~

csak normális mondatokba bocsátkozott: soha nem sikerült befejeznie őket.

– Mondja, Plasson, létezik a világon valami, amit be tud fejezni?.....firtatta egyszer Ann Deverià, s ezzel szokása szerint a lényegre tapintott.

– Igen: a kellemetlen beszélgetéseket – vágta rá Plasson, ezzel fölállt az asztaltól, és a szobájába ment. Volt tehetsége, mint említettük, a rövid válaszokhoz. Igazi tehetsége.

Bartleboom erről sem tudott. Nem tudhatott. De hamarosan rájött.A déli verőfényben a parton üldögéltek, és az elemózsiát

eszegették, amit Dira készített nekik. A festőállvány néhány méternyire állt a homokban, rajta a szokásos fehér vászon. És az egészet a szokásos északi szél fújta.

BARTLEBOOM – Naponta megfest egy képet?PLASSON – Bizonyos értelemben...BARTLEBOOM –Tele lehet a szobája...PLASSON – Nem. Kidobálom őket.BARTLEBOOM – Kidobálja?PLASSON – Látja azt ott az állványon?BARTLEBOOM – Igen.PLASSON – Nagyjából ilyen az összes.BARTLEBOOM – …PLASSON – Maga megtartaná őket?Felhő takarja a napot. Menten hideg lesz. Bartleboom a fejébe

nyomja a gyapjúkalapot.PLASSON – Bajos dolog.BARTLEBOOM – Nekem mondja? Ezt a darab sajtot se tudnám

megfesteni, rejtély előttem, hogyan tud ilyesmiket csinálni, rejtély.PLASSON – A tenger bajos.BARTLEBOOM – …PLASSON – Nehéz rájönni, hol fogjon hozzá az ember. Tudja,

amikor portrékat festettem, mindig tudtam, hol kezdjem, megnéztem az arcokat, és pontosan tudtam... (stop)

~ 63 ~

BARTLEBOOM – ...PLASSON – …BARTLEBOOM – …PLASSON – …BARTLEBOOM – Portrékat festett?PLASSON – Igen.BARTLEBOOM – Az ördögbe, évek óta szeretném a portrémat

megfestetni, komolyan, most ostobaságnak tűnhet fel, de...PLASSON – Amikor a portrékat készítettem, mindig a szemmel

kezdtem. A többit elfelejtettem, a szemre összpontosítottam, percekig tanulmányoztam, aztán ceruzával leskicceltem, ez volt a titok, mert ha egyszer megvan a szem... (stop)

BARTLEBOOM – …PLASSON – …BARTLEBOOM – Mi történik, ha egyszer megvan a szem?PLASSON – A többi magától jön, mintha egyszeriben ott teremne

a szem körül, nem kell, hogy... (stop)BARTLEBOOM – Nem kell.PLASSON — Nem. Szinte rá sem kell nézni a modellra, megy

magától minden, a száj, a nyak vonala, még a kézé is... Csak az a fontos, hogy a szemmel kezdje az ember, érti? és itt épp ez az igazi gond, megőrjít, épp itt van: ... (stop)

BARTLEBOOM – …PLASSON – …BARTLEBOOM – Van ötlete, hol a probléma, Plasson?Hát igen: egy kissé gépiesen, de működött. Csak arról volt szó,

hogy a holtpontról elmozdulhasson. Időnkint. Türelemmel. Bartleboom, mint sajátos érzelmi életéből következtethetünk, türelmes ember volt.

PLASSON – A gond: hol a fenébe van a tenger szeme? Képtelen leszek bármit összehozni, amíg nem jövök rá, mert ez a kezdet, érti? Mindennek a kezdete, és amíg nem jövök rá, hol van, azzal töltöm napjaimat, hogy ezt az átkozott vizet nézem és nem... (stop)

~ 64 ~

BARTLEBOOM – …PLASSON – ...BARTLEBOOM – …PLASSON – Hát az a probléma, Bartleboom.Varázslat: magától újra kezdte.PLASSON – Az a probléma, hogy hol kezdődik a tenger,Bartleboom hallgatott.A felhők között jött-ment a nap. Az északi szél, mindig az,

rendezte a csöndes látványosságot. A tenger rendíthetetlenül mormolta-zúgta zsoltárait. Ha van szeme, ebben a pillanatban nem nézett vele.

Csönd.Csönd, percekig.Aztán Plasson Bartleboomhoz fordult, és egylélegzetre mondta– És maga... maga mit tanulmányoz ezzel a mulatságos

felszereléssel?Bartleboom mosolygott.– Azt, hogy hol végződik a tenger.Két darabkája a kirakós játéknak. Illeszkednek egymáshoz. A

magasságos ég valamelyik zugából egy öreg Úr e pillanatban végre-valahára rájuk talált.

– Az ördögbe! Mondtam én, hogy nem tűnhettek el csak úgy!

– A földszinten van a szoba. Arra, a harmadik ajtó balra. Kulcs nincs. Itt senkinek sincs kulcsa. Ebbe a könyvbe kellene beírnia a nevét. Nem kötelező, de mindenki beírja, itt.

A kottaállványon nyitva a nagy könyv. Frissen vetett papírágy, mely újabb és újabb nevekről álmodott. A férfi tolla éppen csak hozzáért.

Adams.

~ 65 ~

Egy pillanatig mozdulatlanul állt, habozott.– Ha tudni akarja a többiek nevét, megkérdezheti tőlem.

Egyáltalán nem titok.Adams fölpillantott a könyvből, és mosolygott.– A Dira szép név.A kislány elképedt. Ösztönösen a nagy könyvre pillantott.– Oda nincs beírva a nevem.– Nincs.Jó, ha tízéves volt a lányka. De ha akarta, ezerrel is több lehetett

volna. Egyenesen Adams szemébe nézett, és amit mondott, olyan metsző éllel mondta, hogy hangja egy nőének tűnt, aki nem volt jelen.

– Adams nem az igazi neve.– Nem?– Nem.– És honnan tudja?– Én is tudok olvasni.Adams mosolygott. Lehajolt, fogta a csomagját, és a szobájába

indult.– Balra a harmadik ajtó – kiáltotta utána egy hang: ismét

kislányhang volt.Kulcsot sehol nem látott. Benyitott. Nem várt sokat. De legalább

azt, hogy üres legyen a szoba.– Ó, bocsánat – szabadkozott Pluche atya, és ösztönösen

megigazítva a ruháját, ellépett az ablaktól.– Eltévesztettem a szobát?– Nem, nem... én... tudja, az én szobám fönt van, az emeleten, és

a dombokra néz, nem látni a tengert: óvatosságból választottam.– Óvatosságból?– Hagyjuk, hosszú história... Egyszóval kíváncsi voltam, mit látni

innen, de most már nem zavarok, be se jöttem volna, ha tudom...– Maradjon csak, ha akar.– Nem, megyek. Biztosan sok dolga van, most érkezett, nem?

~ 66 ~

Adams letette a csomagját.– De ostoba vagyok, persze hogy most érkezett... megyek,

megyek. Ó... Pluche-nek hívnak, Pluche atyának.Adams bólintott.– Pluche atya.– Persze.– Hát a viszontlátásra, Pluche atya.– Igen, a viszontlátásra.Az ajtóhoz igyekezett. Amikor a recepció előtt – nevezzük így –

ment el, kötelességének érezte, hogy odadörmögje– Nem tudtam, hogy ma érkezik valaki, csak látni akartam,

milyen a tenger...– Semmi baj, Pluche atya.Már indult kifelé, amikor megtorpant, visszament, a pulthoz

hajolt, és halkan megkérdezte Dirától– Magácska szerint orvos?– Kicsoda?– Ő.– Kérdezze meg tőle.– Úgy nézem, nincs oda a kérdezősködésért. Azt se mondta meg,

hogy mi a neve.Dira tétovázott.– Adams.– Adams és kész?– Adams és kész.– Á.Menni akart, de még volt valami mondandója. Jobban lehalkította

a hangját.– A szeme... Olyan a szeme, mint az űzött vadé.Most már csakugyan befejezte.

Ann Deverià, aki lila köpenyében ballag a parton. Mellette fehér

~ 67 ~

ernyővel egy fiatal lány, akit Elisewin-nek hívnak. Tizenhat éves. Ann Deverià beszélget, de tekintetét nem veszi le a semmiről, mely eléje tárul. Többféle értelemben is eléje.

– Apám sehogy sem akart meghalni. Megöregedett, de nem halt meg. A betegségek felemésztették, ám ő rendíthetetlenül kapaszkodott az életbe. Végül már a szobájából sem tudott kijönni. Mindent meg kellett csinálni körülötte. Évekig élt így. Mint valamiféle erődbe, húzódott be lénye legeldugottabb zugába. Mindenről lemondott, de két dologhoz erősen ragaszkodott, csak ezeket tartotta fontosnak: az írást meg a gyűlölködést. Nehezen ment neki az írás, alig tudta mozgatni a kezét. És a szemével gyűlölködött. Beszélni egyáltalán nem beszélt. Írt és gyűlölködött. Amikor meghalt – mert végül csak meghalt –, anyám fogta a több száz telefirkált papírt, és mind elolvasta. Azok neve szerepelt rajta, akiket ismert, mind ott sorakozott sűrűn egymás után. És minden név mellett valami rettenetes halál részletes leírása. Én nem olvastam azokat a papírokat. De a szemét láttam – azt a nap minden percében szüntelenül gyűlölködő szemét. Igen, láttam. Azért mentem hozzá a férjemhez, mert jóságos: szeme van. Ez volt az egyetlen, ami számított. Jóságos szeme van.

Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony... Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam... menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál

~ 68 ~

jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni.

Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.

Menedéknek tökéletes lenne. Láthatatlan mindenféle ellenség számára. A semmiben van. Fehér, mint Plasson képei. Önmaga számára sem észlelhető. Mégis akad valami, ami csorbít e purgatórium tökéletességén. És előle nem menekülhetsz. A tenger. A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs, szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív. Majd meglátod, Elisewin. Lényegében nem tesz mást, mint: hív. És soha nem hagyja abba, beléd hatol, rád telepszik, akar téged. Eljátszhatod, hogy meghaltál, nem segít. Továbbra is szólít. Ez a tenger, melyet itt látsz, és az összes többi, melyet nem látsz, de attól még létezik, lesben áll mindig, türelmesen, egy lépéssel az életeden is túl. Fáradhatatlanul hív, mindig hallani fogod. Itt, ebben a homok-purgatóriumban történik majd. De történhetne bármelyik paradicsomban és bármelyik pokolban. Nem magyaráz, nem mondja meg, hol, de mindig lesz egy tenger, amelyik szólít.

Megáll, Ann Deverià. Lehajol, kilép a cipőjéből. A homokban hagyja. Továbbmegy, mezítláb. Elisewin nem mozdul. Megvárja, míg néhány lépésnyire eltávolodik. Aztán így szól, elég hangosan, hogy hallja:

~ 69 ~

– Néhány nap múlva elutazom. És a tengerbe megyek. És meggyógyulok. Élek. És egyszer majd olyan szép leszek, mint ön.

Ann Deverià megfordul. Mosolyog. Keresi a szavakat. Rájuk talál.

– Magaddal viszel?

Bartleboom ablakpárkányán ezúttal ketten ülnek. Az ismerős fiúcska. És Bartleboom. Lába kifelé lógázik, a semmibe. Tekintete a tengeren lógázik.

– Figyelj csak, Dood...Dood a fiú neve.– Tekintve, hogy mindig itt vagy...– Mmmmm.– Biztosan tudod.– Mit?– Hol vannak a szemei? A tengernek?– …– Mert vannak, nem?– De.– És hol a francban vannak?– A hajók.– Mi van velük?– A hajók a tenger szemei.Bartleboom el van képedve. Ez igazán nem jutott eszébe.– De hát több száz hajó van...– Több száz szeme van. Ne gondolja, hogy kettővel beérné.Csakugyan. Amennyi a dolga. És amekkora nagy. Van benne

ráció.– Igen, de akkor, már elnézést...– Mmmmm.– Az a sok hajótörés? Vihar, tájfun, meg azok a... Miért nyel el

annyi hajót, ha van szeme?

~ 70 ~

Dood egy kissé türelmetlen, amikor Bartleboomhoz fordul, és azt mondja

– Miért, maga... maga soha nem csukja be a szemét?Krisztusom. Ennek a gyereknek mindenre van válasza.Gondolja Bartleboom. Gondolja és töpreng és tépelődik és

okoskodik. Aztán leugrik az ablakpárkányról. A szoba felé, természetesen. A másik oldalhoz szárnyak kellenének.

– Plasson... meg kell keresnem Plassont... meg kell mondani neki... a fenébe, nem is volt olyan nehéz, csak gondolkodni kell egy kicsit...

Kétségbeesetten keresgéli a gyapjúkalapot. Nem találja. Érthető: a fején van. Lemond róla. Kirohan a szobából.

– Majd találkozunk, Dood.– Viszontlátásra.A fiúcska marad, meredten figyeli a tengert. Üldögél még egy

ideig. Aztán körülnéz, van-e ott valaki, és leugrik a párkányról. A part felé, természetesen.

Egyszer arra ébredtek, hogy nincs sehol. Nemcsak a nyomok tűntek el a homokból. Minden eltűnt. Hogy úgy mondjuk.

Hihetetlen köd.– Nem köd, felhők.Hihetetlen felhők.– Tengeri felhők. Az égiek magasan szállnak. A tengeriek

alacsonyan. Ritkán jönnek. Aztán elmennek.Tudott egy csomó dolgot, Dira.Persze, kívülről nézve ijesztő. Még előző este is mesebelien

csillagos volt az ég. Most meg: mintha egy csésze hideg tejbe pottyantak volna.

– Carewallban is ilyen.Pluche atya elragadtatva nyomta orrát az üveghez.– Napokig tart. Egy millimétert sem moccan. Az aztán a köd!

~ 71 ~

Igazi köd. Amikor leszáll, az ember egyáltalán nem ismeri ki magát. Nappal is fáklyával járnak. Hogy valahogy kiismerjék magukat. De nem sokat használ. Éjszakánkint aztán... végleg megzavarodik az ember. Képzelje el, egy este Arlo Crut hazafelé jövet eltévesztette a házat, és egyenesen a fivére, Metel Crut ágyában kötött ki. Metel se vette észre, úgy aludt, mint a bunda, bezzeg a felesége! Egy férfi az ágyában! Hihetetlen. Tudja, mit mondott?

És itt, Pluche atya fejében kirobbant a szokásos csetepaté. Két szép kis mondat kelt útra agya indulási oldaláról, a szabadba vezető hang vezetésével. A bölcsebb, a megfontoltabb bizonyosan a pap hangja volt

– Tedd a dolgod és sikítok.Csakhogy az a baj: nem ez volt az igazi. A másik győzött, a

valódi.– Tedd a dolgod vagy sikítok.– Pluche atya!– Mit mondtam?– Mit mondott?– Mondtam én valamit?Mindenki a tengerre néző nagy szobában volt, a felhőtömegtől

védve, de a tanácstalanságtól nemigen: mit tegyünk? Semmit se tegyünk. Semmit se tehetünk. Ez más. Teljesen elbizonytalanodtak. Halak az akváriumban.

Plasson nyugtalankodott a leginkább: halászcsizmában és köpenyben jött-ment, az ablakból idegesen kémlelte a milliméternyit sem mozduló tej-tengert.

– Mintha az egyik képét látná az ember – jegyezte meg hangosan Ann Deverià, aki egy fonott karszékből figyelte a mutatványt. – Csodálatosan fehér minden.

Plasson szünet nélkül föl-alá járkált. Mintha nem is hallotta volna.

Bartleboom felnézett a könyvből, melyet lustán lapozgatott.– Madame Deverià, maga túlságosan szigorú. Plasson úr

~ 72 ~

fölöttébb nehéz dologgal próbálkozik. És a képei korántsem olyan fehérek, mint az én könyvem lapjai.

– Könyvet ír? – érdeklődött Elisewin a kandalló mellől.– Olyasmit.– Hallotta, Pluche atya? Bartleboom úr könyveket ír.– Nem, nem éppen könyvet...– Enciklopédiát – világosította fel Ann Deverià.– Enciklopédiát?És így tovább. Olykor elég egy semmiség, és megfeledkezünk a

nagy tej-tengerről, amely közben jól átejt. Elég egy fura, kotkodácsoló szó. Enciklopédia. Egyetlen szó. Már nincsenek is jelen. Egyikük sincs ott: sem Bartleboom, sem Elisewin, sem Pluche atya, sem Plasson. És madame Deverià se.

– Bartleboom, ne szerénykedjék, magyarázza meg a dolgot a kisasszonynak, a határokat, a folyókat meg mindent.

– Az a címe, hogy A természetben fellelhető határok enciklopédiája...

– Szép cím. Volt egy tanítóm, a szemináriumban...– Hagyja szóhoz jutni, Pluche atya...– Tizenkét éve dolgozom rajta. Bonyolult munka... gyakorlatilag

azt tanulmányozom, hogy vajon meddig ér a természet, helyesebben: hol készül megállni. Mert előbb-utóbb mindig megáll. Ez tudományos tény. Például...

– A jég-ebet hozza föl példának...– Hát az egy kissé különös eset.– Hallotta már a jég-eb esetét, Plasson?– Tudja, nekem mesélte el, és ön tőlem hallotta.– Nocsak, micsoda hosszú mondat volt, gratulálok, Plasson, sokat

fejlődött.– Szóval, a jég-eb?– A jég-ebek az északi jégmezőkön élnek. A maguk módján

tökéletes állatok. Gyakorlatilag nem öregszenek. Ha akarnák, örökké élhetnének.

~ 73 ~

– Rettenetes.– De, figyelem, a természet mindent az ellenőrzése alatt tart,

semmi nem kerüli el a figyelmét. Ezért az történik, hogy egy bizonyos korban, úgy hetvennyolcvan évesen a jég-ebek abbahagyják az evést.

– Nem.– De. Abbahagyják az evést. Átlag három évig élnek még ebben

az állapotban. Aztán meghalnak.– Három évig evés nélkül?– Átlag. Egyes példányok tovább is bírják. De a végén, és ez a

lényeg, kimúlnak. Ez tudományos tény.– De hát ez öngyilkosság.– Bizonyos értelemben.– És mondja, Bartleboom, ezt higgyük is el?– Nézzenek ide, van egy rajzom is... egy jég-ebről...– A fenébe, igaza volt, Bartleboom, persze olyannak rajzolta,

mint egy nagy kutyát, komolyan, soha nem láttam rajzot (stop)– Nem én rajzoltam... egy tengerész, aki ezt a történetet mesélte...– Egy tengerész?– Egy tengerésztől hallotta az egészet?– Igen, miért?– Á, gratulálok, Bartleboom, igazán tudományos...– Én elhiszem.– Köszönöm, Elisewin kisasszony.– Én elhiszem, és Pluche atya is, ugye?– Persze... teljesen hihető, mi több, ha jól emlékszem, már

hallottam is, talán a szemináriumban...– Úgy látszik, rengeteg dolgot tanulnak azokban a

szemináriumokban... nőket is fölvesznek?– Plasson, most, hogy jobban belegondolok, illusztrálhatná az

Enciklopédiát, pompás lenne, nem?– Nekem kéne megrajzolnom a jég-ebeket?– Hát, azokat nem, de van egy csomó más... 872 szócikket írtam,

~ 74 ~

választhatna, mi a kedvére való...– 872-t?– Nem találja jó ötletnek, madame Deverià?– A tenger szócikkének illusztrálását inkább elengedném...Pluche atya maga illusztrálja a könyvét.– Ugyan, Elisewin...– De így van...– Csak nem akarja azt mondani, hogy van még egy tudósunk...– Gyönyörű könyv.– Maga is ír, Pluche atya, ez komoly?– Dehogy, ez egészen... más, nem is igazi könyv.– De, könyv.– Elisewin...– Senkinek se mutatta meg, pedig gyönyörű.– Szerintem költemények lehetnek.– Nem egészen.– De nem jár messze.– Énekek?– Nem.– Na, Pluche atya, látja, hogy könyörgünk magának...– Hát épp...– Épp micsoda?– Hát a könyörgés éppenséggel találó...– Csak nem...– De, könyörgések. Imák.– Imák?– Kész, vége...– De nem olyanok, mint más könyörgések, Pluche atya imái...– Remek ötletnek találom. Mindig éreztem, hogy hiányzik egy

szép imakönyv.– Bartleboom, egy tudósnak nem kéne imádkoznia, ha igazi

tudós, meg sem fordulhat a fejében, hogy (stop)– Ellenkezőleg! Éppen mert a természetet tanulmányozzuk,

~ 75 ~

tekintve, hogy a természet nem más, mint tükre a...– Az orvosokért is irt egy nagyon szépet. Az orvos is tudós, nem?– Hogyhogy az orvosokért?– Az a címe, hogy Könyörgés egy orvosért, aki megment egy

beteget, s mire a beteg meggyógyul, ő végtelenül elfárad.– Tessék?– Micsoda cím egy imának!– Mondtam, hogy Pluche atya imái különösek.– És mindnek ilyen címet adott?– Hát egyik-másik rövidebb, de az alapgondolat hasonló.– Mondjon még néhányat, Pluche atya...– Á, most már érdeklik a könyörgések, mi, Plasson?– Nem tudom... van egy, aminek az a címe, hogy Könyörgés, egy

kisfiúért, aki nem tudja kimondani az r betűt, vagy: Egy férfiember könyörgése, aki viharba került és nem akar meghalni...

– Nem hiszek a fülemnek...– Persze van nagyon rövid is, alig egypár szó... mint az, hogy Egy

reszkető kezű öreg imája...– De hát ez rendkívüli!– És hány imát írt?– Nem sokat... nehéz dolog, olykor hiába akar írni az ember, ha

nincs ihlet...– Mégis, nagyjából, mennyi van?– Hát... az annyi mint... 9502.– Nem...– Őrület...– Az ördögbe is, Bartleboom, ehhez képest kismiska a maga

enciklopédiája.– De hogy csinálja, Pluche atya?– Nem tudom.– Tegnap is írt egy gyönyörű szépet.– Elisewin...– Komolyan.

~ 76 ~

– Elisewin, kérlek...– Tegnap este magáról írt.Hirtelen mind elnémulnak.Tegnap este magáról írt.Máshová nézett, amikor ezt mondta, így hát meglepetten

hátrafordulnak.Asztal az üvegajtónál. Egy férfi ül mellette, kezében kialudt pipa.

Adams, Senki sem tudja, mikor jött be. Talán egy perce, de az is lehet, hogy végig itt volt.

– Tegnap este magáról írt.Továbbra sem moccannak. Elisewin azonban föláll, odamegy

hozzá.– Az a címe, hogy Könyörgés egy férfiért, aki nem akarja

megmondani a nevét.De olyan szelíden. Olyan szelíden mondja.– Pluche atya azt hiszi, maga orvosdoktor.Adams mosolyog.– Csak időnkint.– De szerintem inkább tengerész.A fejét rázza, Adams.– Csak egy várakozó.Elisewin lecövekel mellette. Egyetlen, célratörő kérdést áll

szándékában feltenni:– Mire vár?Csupán két szó. Mégsem képes kimondani, mert egy pillanattal

előbb egy hangot hall a fejében:Ne kérdezd meg, Elisewin. Kérlek, ne kérdezd meg.Mozdulatlanul áll, egy szót sem szól, pillantása Adams kőkemény

tekintetébe mélyed.Csönd.Aztán Adams fölnéz, egészen föl, és azt mondja– Csodálatosan süt a nap.Kint, jajszó nélkül kimúlt minden felhő, és vakító, kristálytiszta

~ 77 ~

levegő támadt a semmiből.

Föveny. És tenger.Fény.Az északi szél.Az apály és a dagály csöndje.Nappalok. Éjszakák.Liturgia. Mozdulatlan, ha jobban megnézzük. Mozdulatlan.A figurák, mintha rítus mozdulna velük.Valami más, mint emberalakok.Mozdulatok.Ha beszippantja őket az alázatos napi ceremónia, valami angyali

surplace számára oxigénné alakulnak. Ha kilélegzi őket a tökéletes parti táj, olyanok lesznek, akár egy selyemlegyező figurái.

Mindennap változatlanabbak.A tengertől egy lépésnyire már tünedezőben vannak, és az

elegáns semmi hézagain át részesülnek valamiféle átmeneti nemlét vigaszában.

A léleknek ezen a trompe-l'oeil-jén lebeg szavaik ezüstös csilingelése, az egyetlen érzékelhető rezzenet a megnevezhetetlen varázslat békéjében.

– Bolondnak tart?– Nem.Bartleboom az egészet elmesélte az asszonynak. A leveleket, a

mahagónidobozt, a nőt, akire vár. Mindent.– Még soha, senkinek nem beszéltem róla.Csönd. Este. Ann Deverià. Kibontott haja. Földig érő fehér

hálóinge. A szobája. A falakon táncoló fény.– Miért nekem, Bartleboom?Rövid kabátja szélét sodorgatja a professzor. Nem könnyű.

~ 78 ~

Semmi sem könnyű.– Mert szükségem van a segítségére.– Az enyémre?– A magáéra.Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet

úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak. És akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés. És kész.

– Madame Deverià... ha találkozom vele, hogyan ismerek rá… arra a nőre, honnan tudom majd, hogy az enyém?

Egyetlen alapvető kérdés a mélyrétegekből. Elég ennyi.– Honnan fogok ráismerni, ha találkozom vele?Hát igen.– De hát az elmúlt években soha nem tette föl magának ezt a

kérdést?– Nem. Tudtam, hogy ráismerek, és kész. De most félek. Félek,

hogy képtelen leszek rájönni. És elmegy. És én elszalasztom.Hát bizony, Bartleboom professzor a világ összes fájdalmát a

lelkében hordozza.– Madame Deverià, tanítson meg, hogyan ismerjek rá.Elisewin a gyertya fényénél meg egy kislány fényességénél

alszik. Pluche atya az imádságai közt, Plasson a festményei fehérében. Tán még Adams, az űzött vad is alszik. Alszik az Almayer fogadó, elringatja a tengeróceán.

– Hunyja be a szemét, Bartleboom, és adja ide a kezét.A férfi engedelmeskedik. És ujjai érzik az asszony arcát, aztán

incselkedő száját, finom nyakát, a szétnyíló hálóinget; a kezét vezető kezet a meleg, bársonyos bőrön, s ahogy szorosan rásimul, megsejti

~ 79 ~

az ismeretlen test titkait, átveszi melegét, aztán a kéz visszakúszik a vállára, a hajába, majd ismét az ajkához közelít, ujjai előre-hátra siklanak, míg végül egy hang megállítja, és beleírja a csöndbe:

– Nézzen rám, Bartleboom.Hálóinge az ölébe csúszott. Szemében nincs zavar, amikor

rámosolyog.– Egyszer meglát majd egy nőt, és meg sem kell érintenie,

mindazt érezni fogja, amit most. Adja oda a leveleit. Neki írta őket.Bartleboom feje zsibong, s nyitott tenyérrel visszahúzza kezét,

mintha attól, ha összezárná, tovatűnne minden.Ahogy kilép a szobából, olyan zavarban van, hogy a

félhomályban egy gyönyörű kislány valószínűtlen figuráját véli látni a nagypárnához bújva, az ágy végében. Meztelenül. Fehér bőre akár a tengeri felhő.

– Mikor akarsz elutazni, Elisewin? – kérdi Pluche atya.– Hát te?– Én semmit sem akarok. De előbb-utóbb Daschenbachba kell

mennünk. Ott kúrálnak majd. Ez... ez nem jó hely a gyógyulásra.– Miért mondod ezt?– Itt van valami... beteges. Nem veszed észre? Annak a festőnek a

fehér képei, Bartleboom professzor véget nem érő méricskélései... aztán az a nő, milyen szép, mégis magányos és boldogtalan, nem tudom... hogy arról az emberről ne is beszéljek, aki csak várakozik... Isten tudja, mire vagy kire vár... ez az egész valahogy túl van a dolgok világán. Itt semmi sem valóságos, érted?

Hallgat és gondolkozik, Elisewin.– És ez nem minden. Tudod, mire jöttem rá? Van még egy vendég

a fogadóban. A hetedik szobában, amelyik üresnek látszik. Pedig nem üres. Lakik benne egy férfi. Csak soha nem jön elő. Dira nem akarta elárulni, hogy kicsoda. A többiek sem látták még. A szobájában szolgálják fel neki az ételt. Szerinted ez normális?

~ 80 ~

Hallgat, Elisewin.– Micsoda hely az, ahol az emberek nem láthatók, vagy a

végtelenségig járkálnak föl-alá, mintha az örökkévalóság állna előttük, hogy...

– Ez a tenger partja, Pluche atya. Nem szárazföld, de nem is tenger. Nem létező hely.

Föláll, Elisewin. Mosolyog.– Angyali világ.Indul, hogy kimenjen. Megáll.– Elutazunk, Pluche atya. Még néhány nap, és elutazunk.

– Akkor figyelj, Dol. Nézd a tengert. És szólj, ha látsz egy hajót. Rendben?

– Igen, Plasson úr.A helyzet az, hogy Plassonnak rossz a szeme. Közelre jól lát, de

távolra... Azt állítja, hogy túl sokáig nézte a gazdagok arcát. Az tönkreteszi a látást. Ezért hiába keresgéli a hajókat, nem találja. Dolnak biztosan sikerül.

– Messze innen haladnak el a hajók, Plasson úr.– Miért?– Félnek az ördög lépteitől.– Azok micsodák?– Sziklák. Itt előttünk körös-körül sziklák vannak a part mentén.

Váratlanul bukkannak fel a tengerben, nem mindig látni őket. Ezért inkább a nyílt tengeren maradnak a hajók.

– Már csak a sziklák hiányoztak.– Az ördög helyezte ide őket.– Igen, Dol.– Komolyan! Látja, az ördög ott lakott lent, Taby szigetén.

Egyszer egy kislány, aki szent volt, csónakba ült, és három nap és három éjjel evezett, míg a szigetre érkezett. Gyönyörű volt.

– A sziget vagy a szent?

~ 81 ~

– A lány.– Á.– Olyan szép volt, hogy amikor az ördög meglátta, halálra rémült.

Próbálta elkergetni, de a lány nem hátrált meg. Ott maradt, és nézte az ördögöt. Aztán egy napon nem birodta tovább az ördög...

– Bírta...– Nem bírta tovább, és ordítva futásnak eredt, belegázolt a

tengerbe, s addig ment, amíg el nem tűnt, azóta senki sem látta.– És mi közük ehhez a szikláknak?– Az, hogy az ördög minden lépte nyomán egy szikla keletkezett

a tengerben. Mindenütt, ahová lépett, pamm, lett egy szikla. És most itt vannak. Az ördög léptei.

– Szép történet.– Igen. – Látsz valamit?– Nem. Csönd.– Egész nap itt maradunk?– Igen. Csönd.– Nekem jobban tetszik az, amikor esténkint magáért megyek a

csónakkal.– Figyelj, Dol.

– Pluche atya, tudna írni nekik egy verset?– Gondolja, hogy a sirályok imádkoznak?– Persze, különösen, amikor haldoklanak.– És maga, Bartleboom, maga sohasem imádkozik?A kérdezett megigazítja gyapjúkalapját.– Valaha imádkoztam. Aztán számvetést készítettem. Nyolc év

alatt két dolgot bátorkodtam kérni a Mindenhatótól. Az eredmény: a húgom meghalt, s a nővel, akit feleségül vennék, még nem

~ 82 ~

találkoztam. Mostanában sokkal kevesebbet imádkozom.– Nem hiszem, hogy...– Pluche atya, a számok világosan beszélnek. A többi líra.– Pontosan. Ha csak egy kicsit is...– Ne nehezítse meg a helyzetet, Pluche atya. A dolog igen

egyszerű. Valóban hiszi, hogy Isten létezik?– Hát most a létezés szó némiképp túlzásnak tűnik, de hiszem,

hogy a maga módján van.– Mi a különbség?– Nagy, Bartleboom. Gondoljon például a hetedik szoba

históriájára... igen, annak az embernek a történetére, aki soha nem jön ki a szobájából meg ilyesmi.

– És?– Soha senki nem látta. Enni, mintha enne. De ebben lehet

szemfényvesztés. Talán nem létezik. Dira találta ki. De számunkra éppenséggel létezhetne is. Esténkint ég a lámpa, időnkint zajokat hallani, figyeltem, maga is lassít, ha arra megy, mintha látni, hallani akarna valamit... Számunkra az az ember van.

– De nem igaz, aztán meg őrült, egy...– Nem őrült, Bartleboom. Dira azt mondja, hogy jó modorú

ember, igazi úr. Azt mondja, van valami titka, ennyi az egész, de attól még teljesen normális.

– És maga ezt elhiszi?– Fogalmam sincs, kicsoda, létezik-e, de azt tudom, hogy van.

Számomra van. Olyan valaki, aki fél.– Fél?Bartleboom a fejét rázza.– És mitől?

– Maga nem megy le a partra?– Nem.– Nem sétál, nem ír, nem fest, nem beszél, nem kérdezősködik.

~ 83 ~

Vár, igaz?– Igen.– És miért? Miért nem teszi, amit tennie kell, és kész?Adams fölnéz a lánykára, aki asszonyhangon beszél, ha akar, s e

pillanatban akar.– A világ ezer különböző helyén láttam olyan fogadókat, mint ez.

Vagy talán: ezt a fogadót láttam a világ ezer különböző helyén. Ugyanaz a magány, ugyanazok a színek, illatok, ugyanaz a csönd. Jönnek az emberek, és az idő megáll. Egyik-másik embernek maga lehet a boldogság, igaz?

– Egyik-másiknak.– Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, ezt választanám: a

tengerrel szemben élnék.Csönd.– Szemben.Csönd.– Adams...Csönd.– Hagyjon föl a várakozással. Nem olyan nehéz megölni valakit.

– De szerinted ott meg fogok halni?– Daschenbachban?– Amikor belemerítenek a tengerbe.– Ugyan már...– Kérlek, Pluche atya, mondd meg az igazat, ne üsd el valami

viccel.– Nem halsz meg, esküszöm, nem halsz meg.– És honnan tudod?– Tudom. – Uff.– Megálmodtam.– Megálmodtad.

~ 84 ~

– Figyelj ide. Egy este indulok lefeküdni, bebújok az ágyba, és amikor el akarom oltani a lámpát, bejön egy kisfiú. Pincérnek vagy ilyesminek néztem. De nem, az ágyhoz lép, és azt kérdezi: „Akar valakivel álmodni, Pluche atya?" Így. Erre én: „Varmeer grófnővel, fürdés közben."

– Pluche atya...– Vicc volt. Na jó, nem szól semmit, elmosolyodik és kimegy.

Elalszom, és kivel álmodom?– Varmeer grófnővel, fürdés közben.– Pontosan.– És milyen volt?– Á, kiábrándító...– Csúnya?– Sovány, mint a kóró... Egyébként... Minden este bejön az a

kisfiú. Ditznek hívják. És mindig megkérdezi, mit akarok álmodni. így aztán tegnapelőtt este azt mondtam: „Elisewinről szeretnék álmodni. Hogy milyen lesz felnőtt korában." Elaludtam, és rólad álmodtam.

– És milyen voltam?– Élő.– Élő? És még?– Mást ne kérdezz. Éltél.– Éltem... én, éltem?

Ann Deverià és Bartleboom egymás mellett ülnek egy csónakban, kint a parton.

– És mit válaszolt neki? – érdeklődik Bartleboom.– Nem válaszoltam.– Nem?– Nem.– És most mi lesz? Azt hiszem, idejön.– Örül neki?

~ 85 ~

– Vágyom utána. Mégsem tudom.– Talán örökre magával viszi.– Bartleboom, ne beszéljen hülyeségeket.– És miért ne? Szereti őt, maga mondta, maga a mindene...Ann Deverià szeretője végre kiderítette, hová száműzte feleségét

a férj. És írt neki. E pillanatban talán már úton is van a tengerhez, ide, erre a fövenyre.

– Én örökre magammal vinném.Mosolyog, Ann Deverià.– Nevessen ki, Bartleboom. Épp így, ezen a hangon. Kérem.

Nevessen ki.

– Ott… ott!– Hol ott?– Ott… nem, jobbra, ott ni…– Látom a teringettét, látom.– Háromárbocos!– Háromárbocos?– Egy háromárbocos, nem látja?– Három?

– De Plasson, mióta vagyunk itt?– Mindig is itt voltunk, madame.– Ne, komolyan kérdezem.– Mindig is itt voltunk, madame. Komolyan.

– Szerintem kertész.– Miért?– Ismeri a fák nevét.– S maga honnan tudja Elisewin?

~ 86 ~

– Nem tetszik nekem ez a história a hetedik szobával.– Mi baja vele?– Félek tőle, egy férfi, aki soha nem mutatkozik.– Pluche atya szerint ő az, aki fél.– És mitől?

– Olykor eltöprengek, mire várunk.Csönd.– Hogy túl késő legyen, madame.

Akár az örökkévalóságig mehetett volna így.

~ 87 ~

Második könyv

A TENGER GYOMRA

~ 88 ~

Két héttel később, hogy Rochefort-nál felszedte a horgonyt a francia tengerészet Alliance nevű fregattja, a hozzá nem értő parancsnok hibájából és a pontatlan térképek miatt Szenegál magasságában a nyílt tengeren egy homokpadon zátonyra futott. Csődöt mondott minden kísérlet, mellyel ki akarták szabadítani. Nem maradt más hátra, el kellett hagyni a hajót. Csónak nem volt elég, ezért építettek és vízre bocsátottak egy körülbelül negyven láb hosszú és fele annyi széles tutajt. Száznegyvenhét embernek kellett elférnie rajta: katonáknak, tengerészeknek, néhány utasnak, négy tisztnek, egy orvosnak meg egy térképésznek. A mentési terv szerint a rendelkezésre álló négy csónak vontatta volna ki a partra. Ám nem sokkal azután, hogy elhagyták az Alliance roncsát, a zűrzavar és a pánik hatalmába kerítette a partra igyekvőket. Gyávaságból vagy ügyetlenségből – senkinek sem sikerült kiderítenie az igazságot ~ a csónakok elvesztették a kapcsolatot a tutajjal. Elszakadt a vontatókötél. Vagy elvágta valaki. A csónakok haladtak tovább a szárazföld felé, a tutajt sorsára hagyták. Félóra sem telt bele, és az áramlat annyira elsodorta, hogy eltűnt a horizontról.

Az első dolog: a nevem, Savigny.Az első dolog a nevem, a

második azoknak a szeme, akik sorsunkra hagytak bennünket – mereven nézték a tutajt, képtelenek voltak elfordítani róla a tekintetüket, de semmit sem lehetett látni azokban a szemekben, semmit, de semmit, gyűlöletet sem, sajnálatot, lelkifurdalást, félelmet, sem. A szemük.

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat: hamarosan meghalok, nem fogok meghalni. Hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan – térdig ér a víz, a tutaj a

~ 89 ~

tenger szintje alá süllyed, túl sok az ember, nagy a súly – meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok nem fogok meghalni – a bűz, a félelem bűze, a tengeré meg a testeké, a nyikorgó fa a lábunk alatt, a hangok, a kötelek, hogy beléjük kapaszkodhassunk, a ruháim, a fegyvereim, annak az embernek az arca – hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok nem fogok meghalni hamarosan meghalok – a hullámok körös-körül mindenütt, nem szabad gondolkodni, merre van a szárazföld? ki visz oda, ki parancsol?, a szél, az áramlat, a siránkozó imák, a dühödt imák, a tomboló tenger, a félelem, hogy

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat és a negyedik a közeledő éjszaka, a holdat takaró felhők, rettenetes sötétség, csak a zajok, a kiabálás, a jajgatás, az imádkozás, a káromkodás, és az. ember-tömegre minden oldalról támadó tenger – nincs semmi, amibe fogódzkodhatsz, kötél, gerendák, egy kar, egész éjszaka vízben, víz alatt, csak lenne valami fény, akármilyen, ez az örökös sötétség, ez az elviselhetetlen jajgatás, minden pillanatot elkísér – de egy pillanat, emlék, a hirtelen felcsapó víz alatt, vízfal, emlék, váratlan, a csönd, jeges csönd, egy pillanat, és én, ordítok és ordítok és ordítok,

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik a tutaj pallói közé szorult megkínzott testek, emberrongyok, sokakat a rudazatok nyársaltak fel, s most a rudak hegyén lógnak, libegnek a tenger táncának ütemére, a nappali világosság árulkodik róluk, azokról, akiket a sötétben a tenger meggyilkolt, úgy kell letépni őket a rudakról, melyekre rátapadtak, és odaadni a tengernek, a gyilkosuknak, tenger mindenütt, szárazföld sehol, hajó sehol a horizonton, semmi – és ezen a hulla-terepen mit számit az, hogy egy ember utat tör a tömegben és egyetlen szó nélkül belecsúszik a vízbe, úszni kezd, elmegy egyszerűen, és a többiek nézik, majd követik, őszintén szólva egyik-másikuk nem is úszik, csak beleesik a

~ 90 ~

tengerbe, nem mozog, eltűnik – még jó is nézni őket – össze-ölelkeznek, mielőtt odaadják magukat a tengernek – könnyek a férfiak arcán – aztán belecsúsznak a tengerbe és beszívják a sós vizet, égeti a tüdejüket, mindent, mindent éget – senki sem állítja meg őket, senki

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek és a hatodik az éhség – egyre jobban mardossa a torkot, fölkúszik a szemekbe, öt hordó bor és egyetlen zsák kétszersült, mondja Corréard, a térképész: nem fogjuk kihúzni ennyivel – az emberek összenéznek, egymás arcát kémlelik, ez az a pillanat, amikor eldől, hogyan fogunk harcolni, ha harcolunk, az első tiszt, Lheureux mondja: egy adag mindenkinek, azaz két pohár bor és egy kétszersült – egymást kémlelik, talán a fény vagy a lustán remegő tenger – mintha fegyverszünetet tartana –, vagy Lheureux szavai, aki egy hordón állva szónokol: Megment bennünket a gyűlölet, melyet azok iránt érzünk, akik sorsunkra hagytak, visszamegyünk, és a szemükbe nézünk, és nem menekülnek átkaink elől, többé nem fognak tudni aludni, sőt élni sem, miattuk maradunk életben, életben, s bűnük mindennap újra meg újra megöli őket – talán ez a csöndes fény vagy a lustán remegő tenger – mintha fegyverszünetet tartana –, de az emberek hallgatnak és a kétségbeesés szelídségbe és rendbe és nyugalomba vált át – egyenkint elvonulnak előttünk, a kezük, a kezünk, mindenkinek egy adag – már-már képtelenség, gondoljuk meg, a tenger szívében több mint száz legyőzött, elveszett, legyőzött ember rendben felsorakozik, tökéletes rajzolat a tenger gyomrának irányavesztett káoszában, hogy túléljük, némán, embertelen türelemmel és nem-emberi ésszel

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik a meggyötört testek, a hatodik az éhség és a hetedik a borzalom, a borzalom, mely éjjel szabadul el – megint éjjel – a borzalom, a

~ 91 ~

kegyetlenség, a vér, a halál, a gyűlölet, a bűzös borzalom. Magukévá tették az egyik hordót, a bor meg őket tette magáévá. A holdfénynél valaki egy fejszével hatalmas ütéseket mér a tutaj kötéseire, egy tiszt próbálja megfékezni, többen rávetik magukat, késszúrásokkal megsebesítik, véres, amikor felénk közeledik, kardot rántunk, puskákat szögezünk rá, a hold elbújik a felhők mögé, nehéz megérteni, soha véget nem érő pillanat, aztán testek láthatatlan hulláma, ordítozás és fegyverek döreje, vak kétségbeesés keresi a halált, azonnal, legyen vége, és a gyűlölet ellenséget keres, azonnal, hogy a pokolba rántsa – és az elő-előbukkanó fényben – emlékszem – testek futnak a kardunkba és fegyverropogás, és a sebekből fröccsenő vér, és a tutaj pallói közé szorult fejeken taposó lábak, és a törött lábakon kétségbeesett vonszolódás felénk, és már fegyvertelenül beleharapni a lábakba és a fogakkal odaszögeződni, és várni a lövést meg a lesújtani kész pengét, végül – emlékszem – közülünk ketten meghalnak, szó szerint a fogával morzsolja szét őket az az éjszaka semmijéből támadó vadállat, és közülük vagy tízen pusztulnak el, megszaggatva és fulladozva vonszolják magukat, s hipnotizáltan merednek csonkaságukra, mindenféle szentekhez fohászkodva merítik kezüket a mieink sebeibe, s kitépik a belüket – emlékszem – egy ember rám veti magát, nyakamat szorongatja, meg akar fojtani, de közben könyörög „irgalom, irgalom, irgalom", valószínűtlen látvány, életem az ujjai között, az övé a kardom hegye alatt, s végül a penge belemélyed egy mellkasba, aztán egy hasba, aztán egy torokba, aztán a fejbe, a vízbe gurul, ami meg ott marad – véres massza – a gerendák közé lapul, haszontalan bábu, kardom újra belemélyed, aztán megint és megint és negyedszer és ötödször

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség, a hetedik a borzalom és a nyolcadik az őrület rémei, azon a mészárszéken kiviruló rémek, az a mészárszék, az az irtóztató

~ 92 ~

vízmosta csatamező, mindenütt testek, testrészek, zöldes, sárgás arcok, alvadt vér a pupillátlan szemeken, kinyílt sebek és sebes szájak, megannyi sírgödör-kihányta hulla, földrengéses halott és haldokló, a veszélyesen szűk tutaj-váz merő agónia – az élők rajta tapodnak – az élők – kiforgatják semmijükből a nyomorúságos halottakat, maguk is megsemmisülve az őrületben, mindegyikük a maga módján, a maga rémeivel küszködve, kiket az elmékből az éhség meg a szomjúság meg a félelem meg a kétségbeesés kényszerített ki. Rémek. Vannak, akik földet, Földet! látnak vagy hajókat. Kiabálnak, és senki sem hallgat rájuk. Akad, aki szabályos tiltakozó levelet ír az admiralitásnak, kifejezi mély megvetését, jelenti a gyalázatot és kér tiszthez méltó... Szavak, könyörgő imák, víziók, rajban repülő halak, a menekülés útját jelző felhő, aztán anyák, fivérek, menyasszonyok bukkannak fel, a sebeket törölgetik, vizet adnak és simogatással szolgálnak, másvalaki elszántan keresi a tükrét, a tükrét, ki látta a tükrét, adjátok vissza a tükrömet, egy tükröt, a tükrömet, egy ember átok- és jajszavakkal áldja meg a haldoklókat, amott meg a tengerhez beszél valaki, szép halkan, a tutaj szélén üldögélve, azt is mondhatnánk, hogy udvarol neki, meghallgatja, mit válaszol, dialógus, az utolsó, végül akadnak, akik engednek furfangos válaszainak, hagyják magukat meggyőzni és belecsúsznak a vízbe, odaadják magukat a hatalmas barátnak, aki elnyeli és messzire viszi őket – közben a tutajon még mindig föl-le rohangál Léon, Léon, a kisfiú, Léon, a hajósinas, Léon, a tizenkét éves, hatalmába kerítette az őrület, elragadta a rémület, a tutaj egyik feléről a másikra rohangál szüntelenül, egyetlen ordítás anya anyám anyám anyám édesanyám, a szelídszemű, bársonyosbőrű Léon, eszét vesztve rohangál, ketrecbe zárt madár, míg végül megöli magát, megszakad a szíve vagy mi, ott belül, ki tudja, mi terítette le ily hirtelen, mitől meredt ki a szeme, mitől rángatózik a melle görcsösen, mielőtt mozdulatlanul elterülne, de már Gilbert – Gilbert, aki szerette – a karjába is kapja, magához szorítja – Gilbert, aki szerette csókolgatja és siratja, vigasztalhatatlanul, különös dolog

~ 93 ~

látni itt, itt, a pokol kellős közepén, az öregember arcát, amint a gyerekszáj fölé hajol, különös látni azokat a csókokat, hogyan felejthetném el én, aki láttam, azokat a csókokat, nekem nincsenek rémeim sem, velem a halál van, a rémek vagy a szelíd őrület kegyelme nekem nem adatott meg, nekem, aki már nem számolom a napokat, csak azt tudom, hogy minden éjjel, a következőn is, elkezdődik majd a borzalom, a borzalom, az éjszakai mészárszék, ez a háború, amit vívunk, ez a halál, melyet azért hintünk magunk köré, nehogy meghaljunk

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség, a hetedik a borzalom, a nyolcadik az őrület rémei és a kilencedik az aberráció, a hús, a vitorla oldalkötelén száradó hús, vérző hús, emberhús, a kezemben, a fogam alatt, húsa embereknek, akiket láttam, itt voltak, élő emberek voltak, most halottak, megölt, szétszaggatott, megőrült emberek húsa, karok, lábak húsa, láttam őket harcolni, csontokról letépett hús, hús, melynek neve volt és most az éhség tébolyában befalom, napok, amikor bőrövünket, ruhánk kelméjét rágtuk, de nincs már, semmi sincs ezen az átkozott tutajon, tengervíz és pléhbögrékben lehűtött vizelet, rothadó fadarabokat szopogat a nyelvünk, hogy ne bolonduljunk bele a szomjúságba, és ürülék, melyet nem sikerül lenyelni, és vérrel átitatott sós kötelek, az egyetlen életízű, míg végül valaki, az éhségtől vakon a barát hullájához hajol és sírva, motyogva, imádkozva letépi róla a húst, és mint egy állat, elviszi egy sarokba, és szopogatni kezdi, aztán harapni, aztán kihányni és megint harapni, dühödten legyőzve az undort, elvéve a haláltól az élethez vezető utolsó utat, kegyetlen út, de lassankint mindannyian rátérünk, most egyformán sakálok lettünk, mindenki némán gubbaszt a maga húscafatával, a keserű ízzel a szájban, a vértől lucskos kézzel, az iszonyatos fájással a hasban, a halál bűzével, a penész, a bőr, a bomló-rothadó hús, a vizet és éltető nedveket adó hús, azok a felnyitott testek mint némán

~ 94 ~

üvöltő hatalmas szájak, állatoknak – amik vagyunk – terített asztalok, mindenek vége, rettenetes végső feladás, förtelmes vereség, undorok undora, iszonyat torzképe, és akkor, ott, én – én – fölnézek és meglátom – én – meglátom: a tengert. Hosszú napok óta először látom igazán. És hallom mély hangját és érzem erős szagát és látom megállíthatatlan táncát, végtelen hullámait. Minden eltűnik, nem marad más, csak ő, előttem, fölöttem. Reveláció. Szétpattan a lelkemet emésztő fájdalom meg a félelem burka, kibomlik a gyalázatból, kegyetlenségből, borzalmakból font háló, mely fogva tartotta a tekintetemet, szétfoszlik a halál árnyéka, mely elmémet gyötörte, és a hirtelen támadt világosság váratlan fényében végre látok és hallok és érzek – és mindent értek. A tenger. Nézőnek hittem, hallgatag, cinkos nézőnek. Keretnek, díszletnek, háttérnek. Most látom és értem: ő volt. A tenger volt. Az első perctől kezdve. Látom: körülöttem táncol, milyen fenséges ebben a jeges fényben, csodálatos és végtelen szörnyeteg. Ő rejtezett a kezemben, amikor gyilkoltam, ő bújt meg a halottakban, amikor meghaltak, a szomjúságban meg az éhségben, a haldoklásban is ő volt, a gyávaságban, az őrületben, ő maga volt a gyűlölet és a kétségbeesés, az irgalom és a lemondás, ő ez a vér, ez a hús, ez a borzalom és ez a ragyogás. Nincs itt semmiféle tutaj, nincsenek emberek, szavak, érzések, mozdulatok, nincs itt semmi. Nincsenek bűnösök és ártatlanok, elítéltek és felmentettek. Csak a tenger van. Minden, ami volt, tenger lett. Mi, akiket elhagyott a föld, a tenger gyomrává lettünk, mi vagyunk a tenger gyomra, bennünk él és lélegzik. Nézem, amint ragyogó palástjában láthatatlan szeme örömére táncot jár, és végre-valahára tudom, hogy nem az ember szenvedett vereséget, hanem a tenger aratott győzelmet, az ő diadala, hát akkor, akkor HOZSANNA, HOZSANNA, HOZSANNA, tengeróceán, hatalmasabb a hatalmasnál, és csodálatosabb minden csodálatosnál, HOZSANNA és DICSŐSÉG neki, úr és szolga, áldozat és hóhér, HOZSANNA, jöttére meghajol a föld és illatos ajkával palástja szélét nyaldossa, SZENT, SZENT, SZENT, anyaöle minden

~ 95 ~

embriónak és gyomra minden halálnak, HOZSANNA ÉS DICSŐSÉG neki, menedéke minden végzetnek, lüktető szív, kezdet és vég, horizont és forrás, a semmi ura, a mindenek mestere, HOZSANNA ÉS DICSŐSÉG neki, az idő ura és az éjszakák gazdája, az egyetlen, az egyedül való, HOZSANNA, mert ő horizont, és öl, szédítő, mély és kifürkészhetetlen, és DICSŐSÉG, DICSŐSÉG, DICSŐSÉG a magasságos egekben, mert nincs ég, mely ne tükröződne Őbenne, és ne veszne bele, és nincs föld, mely ne hódolna Őnéki, Néki, a legyőzhetetlennek, a hold legkedvesebb jegyesének, a szelíd apályok és dagályok szorgos atyjának, Őelőtte hajlonganak az emberek mind, Őnéki szól a HOZSANNA és Övé a DICSŐSÉG, mert Ő az emberekben él, bennük nől, növekszik, és ők Őbenne élnek és halnak meg, számukra Ő a titok és a cél és az igazság és az ítélet és a megmenekülés és az egyetlen út az örökkévalósághoz, így van és így lesz az idők végezetéig, ami a tenger végezete is lesz, ha a tengernek lesz vége, Ő, a Szent, az Egyetlen és az Egyedülvaló, a Tengeróceán, HOZSANNA ÉS DICSŐSÉG hát az időszázadok végeztéig. ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.ÁMEN.Az első

az első dolog a nevem,

az első dolog a ne-

~ 96 ~

vem, a második azoknak a szeme,

az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka

az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség

az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség, a hetedik a borzalom, a nyolcadik az őrület rémei

az első do-log a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség, a hetedik a borzalom, a nyolcadik az őrület rémei, a kilencedik az aberráció és a tizedik egy férfi, aki csak néz, néz és nem gyilkol meg. Thomasnak hívják. Mindegyiküknél erősebb. Mert ravasz. Nem sikerült megölnünk. Megpróbálkozott vele Lheureux, az első éjjel. Megpróbálkozott vele Corréard. De hét élete van. Körülötte mindenki meghalt, a társai. Tizenöten maradtunk a tutajon. Az egyik ő. Sokáig a legtávolabbi sarokban ült. Aztán lassan kezdett közelebb mászni. Minden mozdulat rettenetes erőfeszítést igényel, tudom, a múlt éjszaka óta meg sem mozdulok, elhatároztam, hogy meghalok. Minden szó kínszenvedés, minden mozdulat elmondhatatlan fáradság. De ő egyre közelebb kúszik. Övében kés. Engem akar. Tudom.

Isten tudja, mennyi idő telt el. Nappal, éjszaka egybefolyik, mozdulatlan csönd minden. Sodródó temető. Kinyitottam a szemem, és itt látom a közelemben. Látomás-e, valóság-e, nem tudom. Talán csak őrület, végre-valahára megszállt az őrület. De ha az, fáj, egyáltalán nem édes. Szeretném, ha csinálna

~ 97 ~

valamit az az ember. De csak néz és kész. Ha még egyet lépne, már itt volna. Nekem már nincs fegyverem. Neki van egy kése. Nekem minden erőm elfogyott. Neki az űzött vad ereje csillog a szemében meg valami nyugalom. Hihetetlen, hogy még képes gyűlölni, itt, ebben a mocskos, sodródó börtönben, ahol már csupán a halál az úr. Hihetetlen, hogy képes emlékezni. Ha meg tudnék szólalni, ha még volna bennem egy kis élet, elmondanám neki, hogy meg kellett tennem, hogy ebben a pokolban nincs irgalom, nincs bűn, és sem ő, sem én nem létezünk, csak a tenger, a tengeróceán. Kérném, hogy ne nézzen így, inkább öljön meg. Csakhogy képtelen vagyok megszólalni. Ő meg nem mozdul innen, farkasszemet néz velem. És nem gyilkol meg. Vége lesz egyszer ennek az egésznek?

Iszonyú csönd van ezen a tutajon is, meg körös-körül mindenütt. Már senki sem jajgat. A halottak meghaltak, az élők várnak és kész. Semmi kiabálás, sehol egy ima. A tenger táncol, de lassút jár, mintha csöndesen búcsúzna. Már sem éhséget, sem szomjúságot vagy fájdalmat nem érzek. Csak hihetetlen fáradtságot. Kinyitom a szemem. Most is itt van az az ember. Lehunyom a szemem. Gyilkolj meg, Thomas, vagy hagyj, hadd haljak meg békében. Már bosszút álltál. Menj innen. Nézd inkább a tengert. Én már semmi sem vagyok. A lelkem már nem az enyém, az életem már nem az enyém, ne rabold el tőlem, a szemeddel, a halált.

A tenger táncol, de lassút jár.Sehol egy ima, sem jajgatás, semmi.A tenger táncol, de lassút jár.Nézni fogja a halálomat?

A nevem Thomas. Ez a történet a gyalázatok története. Az agyamba írom, maradék erőmmel, közben nézem azt az embert, akinek soha nem bocsátok meg. A halál fogja majd elolvasni ezt a történetet.

Nagy és erős volt az Alliance. A tenger soha nem győze-delmeskedett volna fölötte. Háromezer tölgyfa kell egy ilyen hajó megépítéséhez. Egy úszó erdő volt. Az emberek ostobasága kellett

~ 98 ~

az elveszejtéséhez. Chaumareys kapitány sokszor tanulmányozta a térképeket, és méricskélte a tengermélységet. A tengerből azonban nem tudott olvasni. Nem tudott olvasni a színeiből. Az Alliance végzete Arguin homokpadján teljesedett be, senki sem volt képes megállítani. Különös hajótörés volt: mintha tompa jajgatás hallatszott volna a mélyből, aztán a hajó megfeneklett és oldalára dőlt. Többé nem mozdult. Örökre így maradt. Láttam pompás hajókat vad viharokkal megküzdeni, és láttam néhányat, amelyik megadta magát, és eltűnt a kastély-magas hullámokban. Olyan volt, mint egy-egy párbaj. Gyönyörű. De az Alliance, ő nem tudott harcolni. Néma véget ért. Jóformán sima tengeren. Az ellenség bent lapult, nem kívül. És ilyen ellenséggel szemben kevés volt az ereje. Sok életet láttam ilyen képtelen módon zátonyra futni. Hajókat soha.

Elkezdett recsegni-ropogni. Úgy döntöttek, hogy sorsára kell hagyni az Alliance-ot, és összeácsolták ezt a tutajt. Halálszaga volt, mielőtt vízre tették volna. Az emberek megérezték, és majd agyon taposták egymást, hogy inkább a csónakokba szállhassanak, menekültek ebből a csapdából. Puskákat szegeztek rájuk, úgy kényszerítették őket a tutajra. A parancsnok égre-földre esküdözött, hogy nem hagyja magára, a csónakok partra vontatják, nincs semmiféle kockázat. Mint az állatokat, zsúfolták össze az embereket erre a tákolmányra, melynek se kormánya, se oldalfala, se hajótőkéje. Én is ide kerültem. Többségében katonák és tengerészek voltunk. Néhány utas. Meg négy tiszt, egy térképész meg egy Savigny nevű orvos: ők középre húzódtak, ahová az élelmiszerkészletet rakták, azt a keveset, ami a zűrzavarban nem veszett a tengerbe. Ők egy nagy ládára kapaszkodtak fel: körülöttük álltunk mi, többiek, térdig vízben, mert a tutaj azonnal lesüllyedt alattunk. Abban a percben rá kellett volna jönnöm, miről van szó.

Azokról a pillanatokról egyetlen képem maradt. Schmaltz. Schmaltz kormányzó, a király nevében neki kellett volna birtokba vennie az új gyarmatokat. A jobb oldali mellvédnél engedték le, a karosszékében. Aranyszegélyű bársony karszék volt, mozdulatlanul

~ 99 ~

ült benne. Mint egy szobrot, úgy bocsátották le. Mi, a tutajon, még hozzákötve az Alliance-hoz, de már harcban a tengerrel és a rettegéssel. Ő meg a levegőben, úton a csónakja felé, égi jelenség, akár a városi színházakban a mennyezetről aláereszkedő angyalok. Úgy lengett, ő meg a karszéke, mint az inga. Én pedig arra gondoltam: úgy himbálózik, mint esti szélben az akasztott ember.

Nem tudom, pontosan mikor hagytak minket a sorsunkra. Éppen azért harcoltam, hogy talpon maradjak és Thérèse-t magam mellett tartsam. Hallottam a kiabálást, aztán a lövéseket, fölnéztem. És a hullámzó fejek és a kaszáló kezek fölött megláttam a tengert és a távolodó csónakokat – és köztünk meg köztük a semmit. Nem akartam hinni a szememnek. Tudtam, hogy nem fognak visszafordulni. A sors kezében vagyunk. Csupán a szerencse menthet meg. Csakhogy a legyőzötteknek soha nincs szerencséjük.

Thérèse egy lány volt. Fogalmam sincs, igazából hány éves. De fiatal lánynak látszott. Amikor Rochefort-ban voltam, és a kikötőben dolgoztam, sokszor jött arra halaskosarakkal, és mindig megnézett. Addig nézegetett, amíg beleszerettem. Ez minden, amim volt. Az életem, már amennyit ért, meg ő. Amikor beálltam az új gyarmatokra induló expedíció tagjai közé, sikerült elintéznem, hogy felfogadják markotányosnőnek. Tehát elindultunk az Alliance-on. Gyerekjátéknak tűnt az egész. Igen, ha jól belegondolok, gyerekjátéknak tűnt. Az első éjszakákon – ha jól tudom, mi a boldogság – mi boldogok voltunk. Amikor azok közé kerültem, akiknek a tutajra kellett szállniok, Thérèse velem akart jönni. Mehetett volna az egyik csónakkal, de velem akart jönni. Ne csináljon őrültséget, mondtam neki, majd találkozunk a parton, egyet se féljen. Nem hallgatott rám. Nagy, erős férfiak rimánkodtak és siránkoztak, hogy azokba az átkozott csónakokba kerülhessenek, leugráltak a tutajról, kockáztatták, hogy megölik magukat, csak hogy innen meneküljenek. Ő meg eltitkolta félelmét, és szó nélkül lépett a tutajra. A nők időnkint olyasmit tesznek, hogy az ember csak áll és bámul. Egész életedben próbálkozhatnál, bizonyos dolgokban

~ 100 ~

mégsem volnál képes olyan könnyedségre, mint ők. A lelkük mélyén valahogy könnyedek. A lelkük mélyén.

Eleinte éjjel pusztultak az emberek, elsodorta őket a felcsapó víz. Hallani lehetett a sötétben a kiabálásukat, amint egyre jobban távolodtak. Hajnalonta vagy tízen mindig hiányoztak. Egyesek beszorultak a gerendák közé, és agyontaposták őket. A négy tiszt Corréard-ral, a térképésszel meg Savignyval, az orvossal tartotta kezében a helyzetet. Fegyvereik voltak. És ők vigyáztak az élelmiszerkészletre. Az emberek bíztak bennük. Az egyik tiszt, Lheureux, szép beszédet is tartott, felhúzatott egy vitorlát, és azt mondta, kivisz minket a partra, utánamegyünk azoknak, akik elárultak és cserbenhagytak minket, addig nem nyugszunk, amíg el nem kapjuk őket. Pontosan így mondta: amíg el nem kapjuk őket. Egyáltalán nem látszott tisztnek. Olyan volt, mintha közülünk való lenne. Az emberek fellelkesedtek. Arra gondoltak, csakugyan így lesz. Csak ki kell tartani, és nem szabad félni. A tenger lecsillapodott. Szellő dagasztotta a szerencse-vitorlánkat. Mindenki megkapta az étel- és italadagját. Thérése azt suttogta: Kibírjuk. Én meg rámondtam: Igen.

Alkonyatkor történt, hogy a tisztek szó nélkül kihúzták az egyik boroshordót a három közül, és hagyták, hogy közénk gördüljön. Kisujjukat sem mozdították, amikor néhányan nekiestek, csapra verték és vedelni kezdtek. Mindenki odarohant, óriási zűrzavar támadt, mindenki inni akart, én nem is értettem a dolgot. Nem mozdultam, Thérèse-t magam mellett tartottam. Volt valami furcsa az egészben. Aztán ordítozás hallatszott meg fejszecsapkodás, valaki el akarta vágni a tutajt összetartó köteleket. Mint egy jeladás, úgy hatott. Kegyetlen harc indult meg. Sötét volt, csak a hold bukkant néha elő a felhők mögül. Puskalövések hallatszottak, és az időnkint váratlanul támadt világosságban, mintha látomásom lett volna: egymásra rontó emberek, vakon vagdalkozó kardok – és hullák. Ordítozás, dühödt ordítozás és jajgatás. Nekem csak egy késem volt: ugyanaz, amit most annak az embernek a szívébe fogok döfni,

~ 101 ~

akinek már nincs ereje elmenekülni. Fölemeltem a kést, de nem tudtam, ki az ellenség, nem akartam gyilkolni, nem értettem az egészet. Aztán megint előbukkant a hold, s láttam: egy fegyvertelen ember Savignynak, az orvosnak a torkát szorongatja, és közben irgalomért esedezik, irgalom, irgalom, akkor sem hagyta abba a kiabálást, amikor a kard először mélyedt a hasába, aztán másodszor és harmadszor... Láttam, amint összeesik... Láttam Savigny arcát. És akkor rájöttem. Hogy ki az ellenség. És arra is, hogy az ellenség fog győzni.

Kegyetlen hajnal virradt ránk, a tutajon iszonyatosan megcsonkított hullák és haldoklók tucatjai hevertek mindenütt. A láda körül vagy harminc fegyveres vigyázta a készletet. A tisztek szemében mámoros magabiztosság csillogott. Kivont karddal jártak körbe, nyugtatgatták az élőket, megitatták a haldoklókat. Senki sem mert beszélni. A gyűlölet éjszakáján olyan terror és zűrzavar uralkodott el, hogy mindenkit megbénított és elnémított. Igaz, még senki sem értette, mi történt. Én mindent láttam, és arra gondoltam: semmi remény, ha ez így folytatódik. A rangidős tisztet Dupont-nak hívták. Éppen a közelembe jött, fehér egyenruhája csupa vér, és a katonák kötelességéről, meg mit tudom én, miről fecsegett. Kezében pisztolyt tartott, kardja a hüvelyében. Egy pillanatra hátat fordított. Tudtam, még egy ilyen lehetőség nem adódik. Kiáltani sem volt ideje, már a nyakához szorítottam a kést. A ládán állók ösztönösen puskát fogtak ránk. Lőttek is volna, de Savigny álljt parancsolt. És akkor a csendben én kezdtem beszélni, a kést Dupont nyakához szorítva. Azt mondtam: azon vannak, hogy egyenkint legyilkoljanak minket. És addig nem állnak meg, amíg magukra nem maradnak. Az éjjel leitattak benneteket. De legközelebb nem lesz szükségük ürügyre és borra. Náluk vannak a fegyverek, és mi már nem vagyunk többségben. A sötétben azt tesznek majd, amit akarnak. Hisztek nekem, vagy se, ez a helyzet. Mindenkinek nem jut élelem, s ők ezt tudják. Egyetlen emberrel sem hagynak többet életben, mint amennyi kell nekik. Hisztek nekem, vagy se, ez a helyzet.

~ 102 ~

Döbbenten álltak körülöttem. Az éhség, a szomjúság, az éjszakai összecsapás, a szüntelenül táncoló tenger... próbáltak gondolkodni, meg akarták érteni, miként is állunk. Nehéz felfogni, hogy nemcsak a halállal kell megküzdeni, van itt még más ellenség is, sokkal álnokabb: olyan emberekből áll, mint te. Volt ebben az egészben valami képtelen. Mégis igaz. Szorosan mellém húzódtak. Savigny fenyegetőzött, és parancsokat ordibált. Senki sem hallgatott rá. Bármilyen őrültség is, e tengeren hányódó tutajon háború volt kibontakozóban. A tisztet, Dupont-t kicseréltük fegyverekre és élelemre. A sarokba húzódtunk. És vártuk az éjszakát. Thérèse-t magamhoz vontam. Nem félek, mondogatta most is. Nem félek. Nem félek.

Nem akarok emlékezni arra az éjszakára, sem a rákövetkezőkre. Módszeres, megfontolt mészárlás folyt. Ahogy telt az idő, a túléléshez egyre fontosabb lett, hogy minél kevesebb ember maradjon. És hideg következetességgel gyilkoltak. Volt valami lenyűgöző ebben a számító tisztánlátásban, ebben a könyörtelen intelligenciában. Kivételes elme kellett ahhoz, hogy ebben a kétségbeesett helyzetben se veszítse el az irtó hadjárat logikai fonalát. Ezerszer olvastam az iszonytató zsenialitás jeleit ennek az embernek a szemében, mely most úgy néz rám, mint egy álombéli alakra. Próbáltunk védekezni. Lehetetlen volt. A gyöngék csupán futni tudnak. A tenger közepén sodródó tutajról viszont hová lehet menekülni? Napközben az éhséggel, a kétségbeeséssel, az őrülettel folyt a küzdelem. Amikor beesteledett, kiújult a háború, igaz, egyre lankadtabban, kimerültebben, egyre lassúbb mozdulatokkal vívták a haldokló gyilkosok és az agonizáló vadállatok. Mire felvirradt, újabb halottak táplálták az élők reményét és gyalázatos menekülési tervüket. Nem tudom, meddig tartott ez az egész. De előbb-utóbb véget kellett érnie valahogy. És véget is ért. Elfogyott a víz, a bor, az a kevéske élelem. Egyetlen hajó sem jött. Többé semmiféle számítgatásnak nem volt értelme. Nem volt már miért gyilkolni. Láttam két tisztet, akik vízbe dobták a fegyverüket, és órákig

~ 103 ~

eszelősen mosdottak a tengerben. Ártatlanul akartak meghalni. Ennyit az észről és az ambícióról. Minden hiába. A vérfürdő, a gyalázatosságaik, a düheink. Minden tökéletesen fölösleges. Nincs intelligencia és nincs bátorság, ami a végzetet megváltoztathatja. Emlékszem, Savigny arcát kerestem. És végre, végre egy legyőzött embert láttam. Most már tudom, hogy a halál közelében is hazudik az emberek arca.

Azon az éjszakán valami zajra ébredtem, és a gyönge holdfényben egy ember körvonalait láttam: előttem állt. Ösztönösen kést fogtam rá. Az alak csak állt. Nem tudtam, álmodom-e, rémeket látok-e vagy mi történik. Semmiképpen sem hunyhattam le a szemem. Nem moccantam. Pillanatokig, percekig? Fogalmam sincs. Aztán megfordult az az ember. Két dolgot láttam. Az arcát, Savigny arca volt, meg egy kardot, amint lesújt rám. Egy pillanat volt az egész. Nem tudtam, álmodom-e, rémeket látok vagy mi történik. Nem éreztem fájdalmat. Nem voltam véres. A férfi eltűnt. Nem mozdultam. Csak egy idő múlva fordultam oldalra, s láttam: Thérèse melléből – aki mellettem feküdt – patakzik a vér, és tágra nyílt szemmel döbbenten mered rám. Nem. Ez nem lehet. Nem. Most, hogy mindennek vége. Miért? Csak álom lehet, rémálom, igazából nem tehette meg. Nem. Most nem. Most miért?

– Szerelmem, isten veled.– Ó, ne, ne, ne, ne.– Isten veled.– Nem halsz meg, esküszöm.– Isten veled.– Kérlek, ne halj meg...– Hagyj.– Nem halsz meg.– Hagyj.– Megmenekülünk, hinned kell nekem.– Szerelmem...– Ne halj meg...

~ 104 ~

– Szerelmem...– Ne halj meg. Ne halj meg. Ne halj meg.Bömbölt a tenger. Ilyen hangosnak még soha nem hallottam.

Karomba zártam Thérèse-t, és a tutaj széléhez vonszoltam magam. Belecsúsztattam a vízbe. Nem akartam, hogy ebben a pokolban maradjon. És ha itt nincs egy tenyérnyi hely, amely őrködhetne a békéje fölött, vegye magához a tenger mélye. Végtelen halottaskert, keresztek nélkül, sírhelyek nélkül, kerítés nélkül. Úgy úszott el, mint egy hullám, csak szebb volt.

Nem tudom, nehéz felfogni ezt az egészet. Ha még előttem állna az élet, talán azzal tölteném, hogy ezt a történetet mesélem, soha nem hagynám abba, ezerszer elmondanám, addig, amíg egyszer végre megértem. De csak egy férfi van előttem, a késemet várja. Meg tenger, tenger, tenger.

Egyvalamire tanított meg egy öreg, Darrellnek hívták, mindig azt mondta, hogy háromféle ember van: az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből. Meglátod, mondogatta, mennyire csodálkozol majd, amikor rájössz, ki a legboldogabb. Akkoriban még kölyök voltam. Telente elnézegettem a hajókat a szárazdokkban, hatalmas mankókon álltak, a hajótest a levegőben, a tőke a homokba bújva, mint aki fölöslegesnek érzi magát. Arra gondoltam: én nem fogok itt megállni. A tengerbe akarok eljutni. Mert ha van ezen a világon valami, ami igaz, az ott van. Hát most itt vagyok, a tenger gyomrának legmélyén. Még élek, mert irgalom nélkül gyilkoltam, mert a társaim teteméről letépett húst eszem, mert a vérüket ittam. Rengeteg dolgot láttam, ami a partról láthatatlan. Láttam, mi is, valójában a vágy és a félelem. Láttam felnőtt férfiakat elveszteni önmagukat, és újra gyermekké lenni. És láttam ismét átváltozni őket, ezúttal vadállattá. Láttam álmodni csodálatos álmokat, és hallottam életem legszebb történeteit, semmi-különös emberek mesélték, egy perccel azelőtt, hogy a tengerbe vetették magukat és örökre eltűntek. Olyan jeleket olvastam le az égről, melyeket nem ismertem, és olyan

~ 105 ~

tekintettel bámultam a horizontot, amilyenre nem hittem, hogy képes vagyok. Hogy valójában mi a gyűlölet, azokon a véres deszkákon tanultam meg, a tengervízben elrohadó sebek közt. És hogy mi az irgalom, azt sem tudtam, mielőtt nem láttam gyilkoló kezünket, ahogy órákig simogatja egy halálba nehezen készülődő társ haját. Láttam a kíméletlenséget: amikor a tutajról lerugdosták a haldoklókat, láttam a szelíd jóságot: Gilbert szemében, amikor kis Léonját csókolgatta, láttam az értelmet: ahogyan Savigny szőtte a vérfürdő tervét, és láttam az őrületet: abban a két emberben, aki egy reggel széttárta szárnyát és elrepült. Ha ezer évig élnék, a szerelem akkor is Thérèse súlytalan súlyának neve volna, úgy, ahogy karjaim közül elúszott a hullámokkal. És a végzet ennek a gyönyörű és végtelen tengeróceánnak a neve volna. Nem tévedtem ott a parton, azokon a teleken, amikor arra gondoltam: itt az igazság. Éveket töltöttem azzal, hogy a tenger gyomrába jussak: de amit kerestem, ott megtaláltam. Az igazi, a valódi dolgokat. Még a mind között a legelviselhetetlenebbül és legkegyetlenebbül igazat is. Tükör ez a tenger. Itt, a gyomrában láttam meg önmagamat. Valóban megláttam.

Nem tudom. Ha állna még előttem élet – előttem, a haldokló előtt azzal tölteném, hogy ezt a történetet mesélem, soha nem hagynám abba, ezerszer is elmondanám, hogy megértsem, mit jelent az, hogy az igazság csak a borzalom előtt fedi fel magát, hogy az igazsághoz ezen a poklon át vezet az út, és ha látni akarjuk, agyon kell egymást vernünk, csak akkor lehet a miénk, ha vadállattá válunk, és csak akkor találjuk meg3 ha a kínok kínját szenvedjük. És ahhoz, hogy igaz emberek legyünk, meg kell halnunk. De miért? Mert a dolgok csak a kétségbeesés állapotában válnak valódivá? Ki az, aki úgy formálta a világot, hogy az igazság a sötét oldalon legyen, és csupán a lealjasodott emberiség poshadt televénye legyen a talaj, melyen nem hazugság burjánzik? És végül: milyen igazság az, amely hulláktól bűzlik, tápláléka vér és fájdalom, s ott virul, ahol az ember megalázódik, és ott győzedelmeskedik, ahol az ember elrohad? És

~ 106 ~

kié az igazság? Értünk van? Ott a parton, azokon a teleken békés anyaölnek képzeltem az igazságot, fellélegzésnek, könyörületnek és szelíd jóságnak. Olyasvalaminek, ami nekünk teremtetett. Ami ránk vár, ami fölénk hajol, mint egy végre-valahára megtalált anya. De itt, a tenger gyomrában láttam, amint elkészíti fészkét, aprólékos gonddal: és amit láttam, az egy ragadozó madár volt, röptében fenséges, és kegyetlen. Nem tudom. Nem ilyennek képzeltem, amikor telente róla álmodoztam.

Darrell egyike volt a visszatérőknek. Látta a tenger gyomrát, itt volt, de visszatért. Értékes az égieknek, mondogatták az emberek. Két hajótörést élt túl, mesélték, a második után több mint háromezer mérföldet tett meg egy lélekvesztőn. Hosszú napokig a tenger gyomrában. De visszatért. Ezért mondogatták: Darrell bölcs ember, Darrell látta, Darrell tudja. Napokig hallgattam, de a tenger gyomráról semmit sem mondott. Nem volt ínyére, hogy beszéljen róla. Azt sem szerette, hogy az emberek bölcsnek és okosnak akarják tudni. De főleg annak nem örült, ha valaki azt mondta róla, hogy megmenekült. Nem bírta hallani azt a szót: megmenekült. Ahogy leszegte a fejét, lehunyta a szemét – azt nem lehet elfelejteni. Néztem, néztem, és képtelen voltam nevet adni annak, amit az arcán láttam, s amiről tudtam: az ő titka. Ezerszer jártam már a közelében e titoknak. Aztán itt, ezen a tutajon, a tenger gyomrában, megfejtettem. Most már tudom, hogy Darrell bölcs és okos ember volt. Olyan valaki, aki látott. De – mindenekelőtt – élete minden pillanatának mélyén vigasztalhatatlan ember volt. Erre tanított meg a tenger gyomra. Aki látta az igazságot, örökre vigasztalhatatlan lesz. És igazán csak az menekül meg, aki soha nem volt veszélyben. Feltűnhet most a láthatáron egy hajó, és idejöhet a hullámok hátán, és érkezhet egy pillanattal előbb, mint a halál, és magával vihet, haza, élve, élve: de igazából nem menthetne meg. Ha valamikor meglátnánk a szárazföldet, mi már akkor sem menekülhetnénk meg. Amit láttunk, örökre őrzi a szemünk, amit elkövettünk, örökre őrzi a kezünk, amit éreztünk, örökre őrzi a lelkünk. És mi, akik

~ 107 ~

megismertük az igazi dolgokat, örökre, mi, a borzalom fiai, örökre, mi, a tenger gyomrából megtérők, örökre – vigasztalhatatlanok maradunk.

Vigasztalhatatlanok.Vigasztalhatatlanok.Nagy-nagy csend van a tutajon. Savigny időnkint kinyitja a

szemét, és rám néz. Olyan közel állunk a halálhoz, olyan mélyen vagyunk a tenger gyomrában, hogy többé már az arcok sem tudnak hazudni. Az övé így igazi. Félelem, fáradtság és undor. Vajon ő mit olvas le az enyémről? Már olyan közel van hozzám, hogy érzem a szagát. Most egészen odavonszolom magam hozzá, és a késemet a szívébe döföm. Milyen különös párbaj. Ezen a tutajon, itt, a tenger fogságában, az összes létező halálok közepette, mi ketten mindig egymást kerestük, és egymást kaszaboltuk. Egyre kimerültebben, egyre lassúbb mozdulatokkal. És most ez az utolsó csapás véglegesnek tűnik. Pedig nem lesz az. Esküszöm. Semmiféle végzet ne áltassa magát: akármennyire mindenható is, nem érkezik idejében ahhoz, hogy véget vessen ennek a párbajnak. Savigny nem hal meg időnek előtte. Mert mielőtt meghalna, én pusztítom el. Ennyi maradt nekem: Thérèse súlytalan súlya, kitörölhetetlen nyoma a két karomon és valamiféle igazságszolgáltatás szükségszerűsége és akarása. Tudja meg ez a tenger: az elégtételt meg fogom kapni. Tudja meg minden tenger, előbb érkezem, mint ő. Savigny nem az ő hullámai közt fog megfizetni, hanem az én kezem közt.

Nagy-nagy csend van a tutajon. Csak a tenger dübörgését hallani.

Az első dolog a nevem, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek, a hatodik az éhség, a hetedik a borzalom, a nyolcadik az őrület rémei, a kilencedik az aberráció és a tizedik egy férfi, aki engem néz és nem gyilkol meg.

Az utolsó egy vitorla.

~ 108 ~

Fehér. A láthatáron.

~ 109 ~

Harmadik könyv

A VISSZATÉRÉS DALAI

~ 110 ~

1. ELISEWIN

~ 111 ~

A szárazföld peremén, ugrásnyira a viharos tengertől, akár egy kép, szerelmi zálog a fiók mélyén, pihent mozdulatlanul a sötétségbe bújva az Almayer fogadó.

Bár a vacsorát már régen befejezték, megmagyarázhatatlan módon mindannyian a nagy szobában maradtak, a kandalló körül. Dühöngött a tenger, felborzolta a lelkeket, és összezavarta a gondolatokat.

– Nem szívesen mondom, de talán...– Nyugodjon meg, Bartleboom. A fogadók általában nem

szenvednek hajótörést.– Általában? Mit akar azzal mondani, hogy általában?De a legfurcsábbak a gyerekek voltak. Mind bejöttek, és

szokatlanul csöndesen viselkedtek, orrukat az ablakhoz nyomták, s a kinti sötétséget fürkészték: Dood, aki Bartleboom ablakpárkányán lakott, és Ditz, aki az álmokat ajándékozta Pluche atyának, és Dol, aki a hajókat figyelte Plassonnak. Meg Dira. És végül a gyönyörű kislány, aki Ann Deverià ágyában aludt, és akit senki nem látott járni-kelni a fogadóban. Mintha valaki hipnotizálta volna őket, szótlanok és nyugtalanok voltak.

– Akár a kis állatok, higgyék el. Érzik a veszélyt. Az ösztön.– Plasson, ha venné a fáradságot, és megnyugtatná a barátját...– Mondom, csodálatos az a kislány...– Próbálja meg ön, madame.– Semmi szükség, hogy bárki is az én nyugtatgatásomon

fáradozzék, tökéletesen nyugodt vagyok.– Nyugodt?– Tökéletesen.– Elisewin... hát nem gyönyörű? Mint egy...– Pluche atya, ne bámuld folyton a nőket.– Nem nő.– Dehogynem.

~ 112 ~

– Még kicsi...– Nekem a jóérzés azt diktálja, hogy nagyon is óvatos legyek az

ítélkezésben...– Ez nem jóérzés. Ez félelem, nem is akármilyen.– Nem igaz.– De.– Nem.– De, de.– Nem, nem.– No elég. Képesek órákig így folytatni. Visszavonulok.– Jó éjt, madame – mondták rá.– Jó éjt – válaszolta szórakozottan Ann Deverià. De nem állt föl.

Meg sem moccant a karosszékében. Mintha semmi sem történt volna. Csakugyan különös éjszaka.

Lehet, hogy végül mindannyian belátták volna, ez is olyan éjszaka, mint a többi, és sorban fölmennek a szobájukba, s beburkolózva álmaikba vagy néma szendergésbe rejtőzve, még a tenger szüntelen bömbölése ellenére is elaludtak volna. És talán, végül, ez is olyan éjszaka lett volna, akár a többi. De nem lett az.

Elsőnek Dira fordította el tekintetét az üvegről, és kirohant a szobából. A többi gyerek szó nélkül utána, Plasson elképedve nézett Bartleboomra, az meg kutatóan bámult Pluche atyára, aki csodálkozva meredt Elisewinre, a lányka viszont Ann Deveriàra pillantott döbbenten, aki továbbra is maga elé bámult. Bár némi meglepetéssel. Amikor a gyerekek visszajöttek, lámpásokat hoztak magukkal. Dira lázasan meggyújtotta őket.

– Történt valami? – érdeklődött udvariasan Bartleboom.– Tessék – felelte Dood, és odaadott neki egy meggyújtott

lámpást. – Maga meg, Plasson, ezt vegye el, de gyorsan.Már semmit sem lehetett érteni. Mindenki égő lámpással a

kezében találta magát. Magyarázattal senki sem szolgált, a gyerekek ide-oda szaladgáltak, érthetetlen aggodalmukban. Pluche atya hipnotizáltan nézte lámpása kis lángját. Bartleboom tiltakozó

~ 113 ~

hangokat hallatott. Ann Deverià fölállt. Elisewin azon kapta magát, hogy egész testében remeg. Ebben a pillanatban történt, hogy kitárult a partra nyíló nagy üvegajtó. Mintha katapultálva érkezett volna, vad szél tört be és körbe tombolt a szobán. A gyerekek arca felragyogott. Dira azt mondta

– Gyorsan... erre!Lámpásával kirohant.– Gyerünk... kifelé, kifelé!Kiabálták a gyerekek. De nem félelmükben ordítottak. A tenger

és a szél tombolását akarták túlharsogni. És hangjukban öröm – érthetetlen öröm harsogott.

Bartleboom dermedten és elveszetten állt a szoba közepén. Pluche atya Elisewin felé fordult: sápadt volt, mint a fal. Madame Deverià egy szót sem szólt, de fogta a lámpását, és követte Dirát. Plasson utánaszaladt.

– Elisewin, jobb, ha itt maradsz...– Nem.– Elisewin, hallgass rám... nem vagyok biztos benne, hogy

neked...Visszajött a lányka – a gyönyörű –, rámosolygott Elisewinre, és

szó nélkül kézen fogta.– Pluche atya, én biztos vagyok benne.Remegett a hangja. De erőtől és vágytól. Nem félelemtől.A szélben csapkodó ajtajával és a sötétben egyre kicsinyülő

fényeivel hátramaradt az Almayer fogadó. Mint parázstartóból szertepattogó szikrák, rajzottak szét a parton a kis lámpások, mind a tízen, érdekes, titokzatos hieroglifákat rajzolva az éjszakába. A tenger, láthatatlanul, hihetetlenül zúgott, dübörgött. Fújt a szél, feldúlta a világot, összekavarta a szavakat, megzavarta az arcokat és a gondolatokat. Csodálatos szél. És tengeróceán.

– Tudni akarom, hová az ördögbe megyünk!– Tessék?– HOVÁ A FENÉBE MEGYÜNK?

~ 114 ~

– Tartsa följebb azt a lámpást, Bartleboom!– A lámpást!– Hé, muszáj így rohanni?– Évek óta nem futottam...– Évek óta mi?– Dood, a fenébe, szabadna tudnom...– ÉVEK ÓTA NEM FUTOTTAM.– Minden rendben, Bartleboom úr?– Dood, a fenébe...– Elisewin!– Itt vagyok, itt vagyok.– Maradj a közelemben, Elisewin.– Itt vagyok.Csodálatos szél. Tengeróceán.– Tudja, mire gondolok?– Mire?– Szerintem a hajóknak szól. A HAJÓKNAK.– A hajóknak?– Akkor szokták csinálni, amikor vihar van... Tüzeket gyújtanak a

parton... nehogy a hajók nekiütközzenek a partnak...– Bartleboom, hallotta?– Mit?– Hős lesz magából, Bartleboom!– Mi az ördögöt beszél, Plasson?– Hogy hős lesz magából!– Belőlem?– DIRA KISASSZONY!– Hová megy?– Nem állhatnánk meg egy pillanatra?– Tudja, mit csinálnak a szigetlakók, amikor kitör a vihar?– Nem, madame.– Fejük fölé emelt lámpással rohangálnak eszeveszetten föl-alá a

szigeten... ettől a hajók... ettől a hajók végleg megzavarodnak, és a

~ 115 ~

szikláknak ütköznek.– Tréfál.– Szó sincs róla... Egész szigetek élnek abból, amit a roncsokon

találnak.– Csak nem azt akarja mondani, hogy...– Kérem, fogja meg a lámpásomat.– Álljon már meg egy pillanatra, az ördögbe!– Madame... a köpenye!– Hagyja csak ott.– De...– Hagyja ott, az isten szerelmére! De...– DOOD!– Szaladjon, Bartleboom.– Jó, de merre?– Hát elvitte a macska ezeknek a gyerekeknek a nyelvét?– Odanézzen. – Dira az.– A dombra szalad föl.– Odamegyek.– Dood! Dood! A dombra kell menni!– De hát hová igyekszik?– Krisztusom, itt már semmit se lehet érteni.– Pluche atya, tartsa a magasba azt a lámpást, és szaladjon.– Egy lépést se megyek tovább, ha...– De miért nem beszélnek?– Nagyon nem tetszik a tekintetük.– Van a világon valami, ami tetszik magának?– A szemek. A SZEMEK!– Plasson!, hová lett Plasson?– Dollal megyek, – De...– A LÁMPÁS. KIALUDT A LÁMPÁSOM!– Madame Deverià, hová megy?

~ 116 ~

– Legalább azt szeretném tudni, hogy most megmentünk egy hajót, vagy zátonyra futtatunk!

– ELISEWIN! A lámpásom! Kialudt!– Plasson, mit mondott Dira?– Arra, arra...– A lámpásom...– Madame!– Már nem hallja magát, Bartleboom.– De nem lehet...– ELISEWIN! Hová lett Elisewin? A lámpásom...– Pluche atya, erre jöjjön.– Kialudt a lámpásom.– Az ördögbe, odamegyek,– Jöjjön, meggyújtom magának.– Istenem, Elisewin, nem látták?– Talán madame Deveriàval ment.– De itt volt, itt volt...– Tartsa egyenesen ezt a lámpást.– Elisewin...– Ditz, nem láttad Elisewint?– DITZ! DITZ! De hát az ördög bújt ezekbe a gyerekekbe?– Tessék... a lámpása...– Én már semmit sem értek.– Rajta, menjünk.– Meg kell keresnem Elisewint...– Gyerünk, Pluche atya, már mindenki továbbment.–.Elisewin... ELISEWIN! Te Jó Isten, hová lett... ELISEWIN!– Elég, Pluche atya, majd megtaláljuk...– ELISEWIN! ELISEWIN! Elisewin, kérlek...Elisewin kialudt lámpásával a kezében mozdulatlanul állt, s

hallgatta a messziről érkező szólongatást, belevegyült a szél és a tenger zúgásába. A sötétben látta, amint elöl egymást keresztezi a sok kis fény, mindegyik elveszetten imbolyog a maga útján, a

~ 117 ~

viharzó tenger peremén. Sem nyugtalanság, sem félelem nem kínozta. Lelkében hirtelen békés tó keletkezett. Hangja ismerős volt.

Sarkon fordult, és lassan visszafelé indult, amerről jött. Számára elült a szél, eltűnt az éjszaka, a tenger. Tudta, hová igyekszik. Ennyi történt. Csodálatos érzés. Amikor a végzet útja végre megnyílik és tisztán látható, nyomai világosak, iránya biztos. Végtelenül hosszú az idő, míg megérkezel. De közeledsz. Szeretnéd, ha soha nem érne véget. Az út. A mozdulat, ahogy felajánlkozol a sorsnak. A feszültség. Eloszlott minden kétely, szertefoszlott minden hazugság. Tudni, hogy hová. És odamenni. Bármi is, a végzet.

Lassan lépkedett – ez volt a legszebb, amit életében tett.Látta, amint közeledik az Almayer fogadó. A fényei. Letért a

partról, a küszöbhöz ért, bement, becsukta maga után az ajtót, melyen isten tudja, mennyi ideje a többiekkel együtt, még nem tudván semmit, kiszaladt. Csönd.

Egyik lépés a másik után a padlón. Csikorgó homokszemek a lába alatt. Egy sarokban, a földön, Plasson köpenye, a sietségben lecsúszott. A karszékben, a párnákon madame Deverià nyoma, mintha most állt volna fel. És a szoba közepén, mozdulatlanul, Adams. Őt nézi.

Egyik lépés a másik után, míg odaér a férfihoz. És azt mondja neki

– Nem fog fájni, ugye?Nem fog fájni, ugye?– Nem.Nem.AkkorElisewinkét kezébefogtaannak a férfinakaz arcát,és

~ 118 ~

megcsókolta.Carewall környékén vég nélkül mesélnék ezt a történetet. Ha

ismernék. Nem győznének betelni vele. Mindenki a maga szája íze szerint, de valamennyien kettejükről regélnének, amint egy álló éjszakán át adták vissza egymásnak az életet, egyik a másikának, ajkukkal és kezükkel, egy lányka, aki nem látott semmit a világból, meg egy férfi, aki túl sokat látott, egyik a másikában – minden tenyérnyi bőrfelület utazás, fölfedezés, hazatérés – Adams szájában érezni a világ ízét, Elisewin keblén elfeledni – annak a zord éjszakának a méhében, mely csupa fekete vihar, hab-szikra a sötétben, farakásszerűen leomló hullám, dübörgés, hang- és sebességőrületben tomboló, a víz színén és a világ ideghálójában csapkodó szélroham, tengeróceán, dúltan dübörgő kolosszus – sóhajok, sóhajok, Elisewin torkában – bársony röpülése – minden új lépésnél sóhajok abban a világban, mely soha nem látott hegyeken és elképzelhetetlen alakú tavakon ível át – Adams hasán fehér súlya annak a lánykának, aki néma zenéket ring rajta – ki gondolta volna, hogy egy férfi szemét csókolgatva ilyen messzire lehet látni – hogy egy lány lábát simogatva ilyen gyorsan lehet futni és menekülni – menekülni mindentől – messzire látni – az élet létező legtávolabbi sarkaiból jöttek, ez a döbbenetes, elgondolni, hogy soha nem is találkozhattak volna, hacsak nem járják be gyalog keresztül-kasul a világegyetemet, és még csak keresniök sem kellett egymást, ez a hihetetlen, az egészben az volt a legnehezebb, hogy ráismerjenek egymásra, ráismerjenek, egy másodperc műve volt, az első pillantás, és már tudták, ez a csodálatos – így mesélték volna az idők végeztéig, Carewall környékén, azért, hogy senki se felejthesse el: az emberek soha sincsenek olyan távol, hogy ne találkozhassanak, soha – eléggé távol – hogy ne találkozhassanak – ők ketten aztán messze voltak, mindenkinél messzebb és most – sikolt Elisewin hangja, szétfeszíti lelkét a történések árja, és Adams sír, amint érzi tovahömpölyögni őket, a történéseket, végül, végre-valahára, véget érnek – a világ talán nem más, mint egy seb, és valaki ebben a két

~ 119 ~

egyesülő testben varrja össze azt a sebet – és nem szerelem, ez döbbenetes, hanem kezek és bőr, száj, csodálkozás, testiség, íz – szomorúság, talán — még szomorúság is – vágy – amikor mesélnek majd róla, nem a szerelem szót használják – ezer más szót mondanak, a szerelemről hallgatnak – minden hallgat, körös-körül, amikor hirtelen Elisewin érzi, eltörik a gerince, és tudata elhomályosul, szorítja azt a férfit, ott, belül, megragadja a kezét, és arra gondol: meg fogok halni. Úgy érzi, eltörik a gerince, és tudata elhomályosul, szorítja azt a férfit, ott, belül, megragadja a kezét, és látja, nem fog meghalni.

– Figyelj ide, Elisewin...– Ne, ne beszélj...– Figyelj.– Ne.– Borzasztó lesz, ami itt történik majd és...– Csókolj meg... hajnalodik, visszajönnek...– Figyelj...– Kérlek, ne beszélj.– Elisewin...Hogyan fogjon hozzá? Miként mondja meg neki, egy ilyen

nőnek, amit meg kell mondani, közben keze a testén, és a bőre, a bőre, nem lehet halálról beszélni, éppen neki, miként mondja meg egy ilyen fiatal lánynak, amit már úgyis tud, mégis hallania kell, előbb-utóbb valakinek meg kell mondania és neked meg kell hallgatnod, neki, meg kell hallgatnia, annak a lánykának, aki azt mondja

– Még soha nem láttam olyan szempárt, mint a tiéd.És még azt is mondja– Csak akarnod kell és megmenekülhetnél.Miként mondod meg neki, egy ilyen nőnek, hogy meg akarnál te

menekülni, de még jobban szeretnéd magaddal együtt megmenteni

~ 120 ~

őt, mást sem akarnál, mint megmentem, és magad is megmenekülni, megmenteni az egész életet, de nem lehet, mindenkinek a saját útját kell járnia, a maga dolgát kell tennie, és egy nő karjában az ember végül tévútra kerül, miként mondod el, amikor te sem érted, és a kellő pillanatban nem tudod elmesélni neki, nincsenek meg hozzá a szavaid, a megfelelő szavaid, itt, e csókokhoz, e bőrhöz illők, alkalmas szavak nincsenek hát, bármilyen mélyre áss le abban, ami vagy és abban, amit most éreztél, nem találod, mindig biceg a ritmusuk, a zene hiányzik belőlük, e csókok közt, e bőrön, zene kérdése ez, az kell ide. Így aztán mondasz valamit, de az kész katasztrófa.

– Elisewin, én soha többé nem leszek ember.Miként mondod meg, egy ilyen férfinak, hogy most én vagyok

az, aki meg akarom tanítani valamire, és simogatásai közben meg akarom értetni vele, hogy a sors nem béklyóba köt, hanem szárnyalni segít, és bárcsak volna kedve e férfinak valóban élni, mert tehetné, és bárcsak valóban vágyna rám, mert ezernyi hasonló éjszakában lehetne része, ahelyett az egyetlen, rettenetes éjszaka helyett, amire készül, csak azért, mert vár rá az az iszonyú éjszaka, melyet évek óta akar. Miként mondod meg, egy ilyen férfinak, hogy gyilkossá válni semmire sem lesz jó, miként az a vér és az a fájdalom sem jó semmire, csak lélegzetelállító rohanás a vesztébe, miközben az idő és a világ semmit nem akar bevégezni, itt vár bennünket, hív minket, bárcsak meghallanánk, bárcsak képes lenne csakugyan, csakugyan, hallgatni rám. Miként mondod meg neki, egy ilyen férfinak, aki mindjárt elveszít téged?

– Elmegyek...– …– Nem akarok itt maradni... elmegyek.– …– Nem akarom hallani azt a bömbölést, messze akarok lenni.– …– Nem akarom hallani.

~ 121 ~

A zenéjét megtalálni, az a nehéz – ez az igazság –, a zenéjét annak, amit mondani akarunk, itt, ebben a közelségben, a zenét és a mozdulatokat, melyek oldják a fájdalmat, amikor csakugyan nincs már mit tenni, az odaillő zenét, hogy tánc legyen, valamiképpen, és ne durva elszakadás ez a távozás, ez az eliramlás az élet felé és távolodva tőle, a lélek különös ingamozgása ez, életmentő és gyilkos, tudniillik eltáncolni kevesebb fájdalmat okozna, a szerelmesek mind ezért keresik, abban a pillanatban, azt a zenét a szavakban, a mozdulatok porán, s tudják, ahhoz, hogy megjöjjön a bátorságuk, csak a csönd lenne a zene, a megfelelő zene, nagy-nagy, szerelmetes csönd, a búcsú mezeje, megfáradt tó, melyből végül egy mindig is ismert, alig hallható kis melódia hull alá

– Isten veled, Elisewin.Alig hallható kis melódia.– Isten veled, Thomas.Elisewin kibújik a köpeny alól, és fölkel. Meztelen, kislányos

testén még az éjszakai meleggel. Összeszedi ruháit, az ablakhoz megy. A kinti világ változatlanul ott van. Bármit teszel, bizonyos lehetsz benne, hogy a helyén találod, mindig. Hihetetlen, de így van.

Csupasz gyereklábak. Fölsietnek a lépcsőn, bemennek egy szobába, az ablakhoz állnak.

Pihennek a dombok. Mintha nem is lenne a lábuknál semmiféle tenger.

– Pluche atya, holnap elutazunk.– Tessék?– Holnap. Elutazunk.– De...– Kérem.– Elisewin... nem lehet csak így sebtiben... írnunk kell Daschen-

bachba... nézd, azok nem állnak glédában, hogy bármikor fogad-janak minket...

~ 122 ~

– Nem Daschenbachba megyünk.– Hogyhogy nem Daschenbachba megyünk?– Nem oda megyünk.– Elisewin, beszéljük meg nyugodtan. Azért jöttünk el idáig, mert

egy kúrára van szükséged, és a kúrához meg kell mártóznod a tengerben, és ahhoz, hogy megmártózz a tengerben, Daschenbachba kell...

– Már voltam a tengerben.– Tessék?– Pluche atya, már nincs semmi, amiből ki kellene kúrálni engem.– De...– És élek.– Jézusom... de mi az ördög történt?– Semmi... bízzál bennem... kérlek, bízzál bennem...– Én... én bízom benned, de...– Akkor holnap utazzunk el. Holnap.– Holnap...Pluche atya csak áll, mint szamár a hegyen. Fejében ezer kérdés.

És tudja, mit kellene tennie. Néhány szó. Egy világos kérdés. Egyszerű: „És apád mit szól majd?" Egyszerű dolog. Útközben mégis elvész. És nem lehet visszahozni. Még keresgéli, Pluche atya, amikor a saját hangját hallja, azt kérdi:

– És milyen?... A tenger, milyen?Mosolyog, Elisewin.– Csodálatos.– És még?Elisewin csak mosolyog.– Egyszer csak vége.

Kora reggel indultak. A kocsi repült a tengerparti úton. Pluche atya ugyanazzal a derűs belenyugvással rázatta magát, mint amivel összecsomagolt, elbúcsúzott mindenkitől, újra meg újra, és amivel

~ 123 ~

szándékosan a fogadóban felejtett egy csomagot, mert mindig kell valami ürügyet hátrahagyni, hogy visszatérhessen az ember. Sohasem lehet tudni. Egészen addig csöndben maradt, amíg az út el nem kanyarodott, és a tenger távolodni nem kezdett. Addig, egy pillanattal sem tovább.

– Túlzás volna, ha megtudakolnám, hová megyünk?Elisewin egy papírt szorongatott. Rápillantott.– Saint Partenybe.– Az mi?– Egy falu – Elisewin megint markába szorította a papírt.– És hol van?– Körülbelül húsznapi járásra. A főváros közelében.– Húsznapi járásra? Ez őrület.– Nézd a tengert, Pluche atya. Mindjárt eltűnik.– Húsz nap... Merem remélni, hogy jó okod van ekkora utazásra...– Mindjárt eltűnik...– Elisewin, hozzád beszélek, minek megyünk oda?– Valakit keresünk.– Húsz napig utazunk, hogy valakit megkeressünk?– Igen.– Az ördögbe, legalábbis egy hercegnek vagy mit tudom én, egy

királynak vagy szentnek kell lennie...– Hát majdnem... Szünet.– Admirális. Szünet.– Jézusom...

Tamal szigetcsoportjánál minden este olyan köd ereszkedik le, hogy a hajnalnak tökéletesen behavazva adja vissza a hajókat. A Cadaoum-szorosnál minden újholdkor visszahúzódik a víz, és puhatestű állatokkal és mérgező algákkal teli hatalmas homokpadot hagy hátra. Szicíliánál a nyílt tengeren egy sziget teljesen eltűnt, és a térképen nem jelzett másik kettő is valamivel arrébb bukkant fel. A

~ 124 ~

draghari vizeken feltartóztattak egy Van Dell nevű kalózt, aki inkább a tengerbe vetette magát, a cápák közé, mint hogy a királyi tengerészet kezébe kerüljön. Palotájában Langlais admirális kimerítő aprólékossággal rendszerezte a világ összes tengeréről érkező elfogadható abszurditásokat és valószínűtlen igazságokat. Tolla kitartó türelemmel örökítette meg egy fáradhatatlan világ meglepetésekkel szolgáló geográfiáját. Elméje a mindennapi teendők változatlan rendjében lubickolt. Önazonosságban teltek életének napjai. És már-már nyugtalanítóan megműveletlenül pihent a kertje.

– A nevem Elisewin — mondta a lány, amikor a színe elé került.A férfit szíven ütötte az a hang: az a bársony.– Megismerkedtem egy Thomas nevű férfival.Bársony.– Amikor itt élt, önnél, Adams volt a neve.Langlais admirális mozdulatlanul nézett a lány fekete szemébe.

Egy szót sem szólt. Remélte, soha többé nem hallja azt a nevet. Napokig, hónapokig távol tartotta magától. Csak néhány pillanata volt megakadályozni, hogy visszatérjen s megsebezze a lelkét meg az emlékeit. Arra gondolt, föláll és könyörög a lánynak, hogy menjen el. Ad neki egy kocsit. Pénzt. Bármit. Ráparancsol, hogy menjen el. A király nevében, távozzék.

Mintha messziről érkezett volna az a bársonyos hang. Azt mondta:

– Tartson itt magánál.Ötvenhárom napig és kilenc óráig nem tudta, mi lelte, amikor azt

felelte:– Hogyne, ha akarja.Egy este értette meg, amikor Elisewin mellett ült, és azt hallotta

attól a bársonyos hangtól– Timbuktuban ilyenkor a nők szívesen énekelnek, és szeretik a

férjüket. Fölemelik arcukról a fátylat, és még a nap is lemegy zavarában, olyan szépek.

~ 125 ~

Langlais végtelen és jóleső fáradtságot érzett a szívében. Mintha évekig utazgatott volna a világban elveszetten, s most végre megtalálta volna a hazavezető utat. Nem fordult Elisewin felé. De halkan így szólt

– Honnan ismeri ezt a történetet?– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a magáé. Ez és a többi is.

Elisewin öt évig maradt Langlais palotájában. Pluche atya öt napig. A hatodikon azt mondta Elisewinnek, hogy bármilyen hihetetlen, de egy bőröndöt az Almayer fogadóban felejtett, csakugyan hihetetlen, de fontos dolgok vannak benne, abban a bőröndben, egy ruha és talán még a könyv is az összes imádsággal

– Hogyhogy talán?– Talán... vagyis biztosan, most, hogy jobban belegondolok,

biztosan, abban a bőröndben van, megérted, hogy nem hagyhatom ott... nem mintha olyan nagy dolog volna, de így elveszteni mégiscsak... s tekintve, hogy csak egy húsznapos kis útról van szó, igazán nincs messze, csak az a kérdés...

– Pluche atya...– ...persze visszajövök... csak elmegyek a bőröndért, legfeljebb

egypár napig maradok ott, aztán...– Pluche atya...– ... néhány hónap az egész, elugranék apádhoz is, akarom

mondani, per absurdum, jobb is lenne, ha én...– Pluche atya... Istenem, mennyire fogsz hiányozni.Másnap indult. Már a kocsin ült, amikor eszébe jutott valami,

leszállt, odament Langlais-hoz, és azt mondta:– Tudja, lefogadtam volna, hogy az admirálisoknak a tengeren a

helyük...– Én is lefogadtam volna, hogy a papoknak a templomban a

helyük.– Ó, tudja, Isten mindenütt jelen van.

~ 126 ~

– A tenger is, atyám. A tenger is.Elutazott. És ezúttal nem hagyott hátra egy bőröndöt.

Elisewin öt évig maradt Langlais palotájában. A szobák aprólékos rendje és a csöndes élet Carewall fehér szőnyegeire emlékeztette, és a körkörös kerti utak és az a megszűrt élet is, melyhez hasonlót apja rendezett be neki. De ami ott orvosság és gyógymód volt, az itt kristálytiszta bizonyosság és derűs gyógyulás. Amit ott a gyöngeség menedékének ismert meg, arról itt fölfedezte, hogy maga az erő. Langlais-nál megtanulta: az összes létező élet közül az egyiknél ki kell kötni ahhoz, hogy a többiről nyugodtan lehessen elmélkedni. Egyenkint Langlais-nak ajándékozta azt az ezer történetet, melyet egy férfi és egy éjszaka ismertetett meg vele, isten tudja, hogyan, de kitörölhetetlenül és meg-másíthatatlanul. Langlais csöndben hallgatta. Ő mesélt. Bársony.

Adamsről soha nem beszéltek. Csak egyszer: Langlais váratlanul fölnézett a könyvéből, és lassan azt mondta

– Szerettem, azt az embert. Ha képes megérteni, mit jelent, én szerettem.

Langlais egy nyári délelőttön halt meg, gyalázatos fájdalom kínozta és egy bársony-hang kísérte, egy kertről mesélt neki, a legkisebb és legszebb timbuktui kertről.

Másnap Elisewin útnak indult. Carewallba készült. Hónapokba fog telni, vagy egy egész életbe, de hazatér. Alig volt elképzelése arról, mi vár rá. Csupán annyit tudott, hogy azokat a történeteket, melyeket féltve őriz, megtartja magának, örökre. Tudta, hogy bárkit fog szeretni, Thomas ízeit keresi majd benne. És tudta, hogy nincs az a szárazföld, mely elfedi benne a tenger nyomát.

A többiről még nem volt elképzelése. Kitalálni – ez lesz csodálatos.

~ 127 ~

2. PLUCHE ATYA

~ 128 ~

Ima egy elveszett valakiért, őszintén szólva énértem

Uram, Jóistenemlégy türelmes hozzámújra én jelentkezem

Nos, a dolgok ittjól mennek,ki jól, ki kevésbé jól,de boldogul,gyakorlatilag,mert hát mindig szerét ejtjük,hogy kikászálódjunk a bajból,érted, ugye,nem ez a gond.Más a gond,ha van türelmed, hallgasd megmeghallgasdmeg.A gond ez az útez a szép út,ez tehát, mely itt futés loholés sietni segítde nem egyenesen haladmiként haladhatnaés nem is kanyarogmiként tudhatna nem.Fura,de eltűnik.

~ 129 ~

Hidd el(ez egyszer Te higgy nekem)eltűnik.Röviden szólvamegy egy kicsit erre,egy kicsit arraváratlan szabadságragadja el.Ki tudja.

Most, nem azért, hogy leszállítsalak az én gyarló színvonalamra, de meg kell magyaráznom neked ezt a dolgot, mert ez amolyan emberi dolog, nem isteni. Ha előtted eltűnik az út, elvész, elillan, elkopik, nem tudom, ismered-e ezt, tán nem is ismerheted, hiszen elveszni általában emberi dolog. Te ezt nem ismered. Légy hát türelmes, és engedd, hogy megmagyarázzam. Egy pillanat az egész. Először is ne hagyd félrevezetni magad attól, hogy ez az út, mely fut, lohol, itt a kocsi kerekei alatt, technikailag tagadhatatlanul sietni segít, s ha a tényekhez ragaszkodunk, egyáltalán nem is tűnik el. Technikailag. Megy egyenesen, zavartalanul, még egy óvatos elágazása sincs, semmi. Mint egy lénia. Látom én ezt magamtól is. A gond, hadd mondjam tovább, nem itt van. Mégsem ezzel az úttal van, ezzel a föld porából és kövekből épült úttal, melyen kocsink gurul. Egy másik úttal van. Egy nem kívül, hanem belül futóval. Itt belül. Nem tudom, ismered-e: az én utam ez. Minthogy ilyen mindenkinek van, tudnod kell róla, hiszen többek közt tisztában vagy a tervrajzaival annak a gépezetnek is, mely mi, valamennyien vagyunk, mindenki a maga módján. Belső útja mindnyájunknak van, s ez többnyire megkönnyíti, csak ritkán nehezíti meg úti feladatunk teljesítését. Most olyan pillanatot élek át, amikor megnehezíti. Hogy rövidre fogjam most már, rövidre: ez az út, ez a belső tűnik el, tűnt el, az áldóját, ez nincs meg. Előfordul ilyen, most előfordult. És hidd el, nem kellemes.

Nem.

~ 130 ~

Azt hiszem,Uram, Jóistenem,hogy tudom,hiszem,hogy tudom,a tenger tette.A tengerzavarja meg a hullámokata gondolatokata vitorlásokatelméd hirtelen megbokrosodikés az utakmelyek tegnap még szolgáltakma sehol sincsenek.Azt hiszem,azt,hogy ötleteda vízözönnelcsakugyan zseniálisötlet volt.Mert büntetésüllehet-e kitalálnitöprengek magam islehet-e jobbatkitalálnimint szegény emberfiátmagára hagynia tengervíz közepén.Sehol a part.Csak a semmi.Sehol egy szikla.Egy gazdátlan roncs.Az se.

~ 131 ~

Sehol egy jelmely fogódzót adnamerre menjünkmeghalni valahol.Látod,Uram, Jóistenem,a tengervoltaképpfolyamatosvízözön.A szobából.A falai köztsétálsznézelődszlélegzelbeszélgetszfigyeleda parti szobából, természetesen,a tenger megmire észrevennédelsodorjagondolatod támaszaitvagyisaz utata bizonyosságota sorsotés cserébe vitorlákatállít,hogy ringjanak a fejedbenmint egy nőlusta táncahogy érezdmeg fogsz

~ 132 ~

őrülni.Bocsáss meg a hasonlatért. De nem könnyű elmagyarázni, milyen

az, mikor a tengert nézvén nincs már több válaszod.Hiszen most, röviden szólva, igen röviden, a gond ez: sok-sok út

van körülöttem, de egy sincs bennem. Hogy pontos legyek, belül egy sincs, kívül négy van. Négy. Az első: visszamegyek Elisewinhez, és ott maradok vele, mert – mi tagadás – ez volt fő oka az én utazásomnak. A második: folytatom a mostani utat az Almayer fogadóba, mely nem igazán egészséges hely, hiszen a tenger veszélyesen közel van, de hihetetlenül szép hely, és nyugodt, és kellemes, és magába ölelő, és végső menedék. A harmadik: egyenesen megyek tovább, nem térek le a fogadó felé, és visszamegyek a báróhoz, Carewall vár rám, végül is az az otthonom, ott a helyem. Ott volt. A negyedik: felrúgok mindent, kivetkőzöm, le ezzel a gyászos fekete ruhával, beöltözöm valamilyen másba, szakmát tanulok, elveszek egy nem túl szép, de szellemdús nőt, nemzek néhány gyereket, megöregszem, s a végén, engedelmeddel, derűsen és fáradtan meghalok, mint bármely emberfia. Imámból kihallhatod, hogy tisztán látok, de csak egy bizonyos pontig. Látom, mi a kérdés, nem látom a választ. Fut, szalad ez a kocsi, nem tudom, hová. Ha a válaszon töprengek, elmém elsötétül.

Hátezt a sötétségetfogomés a kezedbeteszem.És kérlek,Uram, Jóistenemtartsd magadnálcsak egy óráratartsd a kezedbenamíg eloszlatod a zavartelűzöd a gonoszt

~ 133 ~

amely fejembena sötétségettámasztjameg a szívembe isbelételepszik,megteszed?Elég haföléhajolszha rámosolyogszha rést nyitsz nekihogy fény essen ráaztán el is ejthetedén megtalálomaz én gondommegkeresnihol van.Kis munka ezneked,nekemnagyon nagy.Hallgatsz engem,Uram, Jóistenem?Nem sok, amit kérek,ha ezt kérem.Nem sértésremélnem, hogy te.Nem ostobaságés nem illúzió, hogy.Meg hát ez csak ima,egyik leírásmódjaa reménykedés illatának,írj te is,akard leírni

~ 134 ~

az ösvényt,melyet elvesztettem.Elég egy jel,bármi,egy kiskarcolás példáulüvegtesténa szememnek,mely most csak néz,de nem lát,hogy lásson is.Írja firmamentumra,csak egy szót,nekem írj,elolvasom,majd.Érintsd mega csöndegy pillanatát,meghallom majd.Ne félj,én sem félek.De külddezt az imátszavának erejévela világ rácsain túlranem is tudni hová.Ámen.

~ 135 ~

Ima valakiért, akt megtalálta útját,őszintén szólva énértem

Uram, JóistenemLégy türelmes hozzámújra én jelentkezem

Lassan hal megez az ember,lassan hal meg,minthaízlelgetni akarná,nem kiejteniujjai közülaz élet maradékát,mely még néki adatott.Meghalnak a bárók,miként meghal minden ember,ez bizonyos.Itt vagyokés az is bizonyos,hogy itt volt a helyemmellette, a haldokló báró mellett.A lányárólvár hírt tőlem,nem tudni, hol van,azt akarja hallani,hogy él,ahol vannem halt a tengerbea tengerbemeggyógyult.

~ 136 ~

Én mesélek nekiés bár ő meghal,könnyebben hal megha vigaszt mesélek.Beszélek hozzáközelrőlsuttogvaés bizonyoshogy a helyemitt van.Te fölemeltélegy bizonytalan útrólés türelmesenide hoztálarra az óráraamelyben szükség lett rám.És énaz elveszett embermagamra találtamebben az órában.Szédületes, hogy meghallgattálaznapcsakugyanmeghallgattálengem.Az ember imádkozikhogy ne legyen egyedülaz ember imádkozik,hogy töltse az időt,nem is gondolja, hogyaz Istennekhogy az Istennekkedve van őt meghallgatni.

~ 137 ~

Hát nem szédületes?Meghallgattál.Megmentettél.Persze, ha teljes alázattal megengedhetem magamnak, nem

hiszem, hogy be kellett omlasztani a Quartelba vezető utat, a helybelieknek bizonyára kellemetlenséget okozott, talán elég lett volna kisebb beavatkozás, apróbb jel, nem is tudom, valami, ami csak kettőnket érint. Ha némi kifogást megengedsz, az a jelenet is a lovakkal, mikor lecövekeltek az Elisewinhez vezető úton, és semmiképp sem lehetett rávenni őket a továbbtrappolásra, technikailag jól sikerült, de talán túlságosan látványos volt, nem gondolod?, értettem volna kevesebből is, időnkint túllősz a célon, vagy tévedek?, egyébiránt arrafelé még ma is beszélnek róla, felejthetetlen jelenet volt. Csak hát azt hiszem, elég lett volna egy álom, melyben felkel ágyából a báró, és azt kiáltozza „Pluche atya!", amúgy hatásos volt a maga nemében, nem hagyott kétséget, másnap csakugyan úton voltam Carewall felé, de megtettem volna kisebb jelre is. Ezt azért mondom, hogy ha máskor ilyen eset kerül eléd, tudd, mi a teendő. Az álom mindig beválik. Ha adhatok tanácsot, ez a legjobb mód. Megmenteni valakit. Az álom.

Most tehátmegtartomezt a gyászosfekete ruhátés megőrzömezeket a dombokate szelíd lankákata szemembenés a szívemben.In saecula saeculorumitt az én helyem.Mostminden

~ 138 ~

egyszerűbb.Egyszerűbbmindenmost.Amit még tennem kell,megteszem magamtól is.Ha jó még valamirePluche,aki neked köszöni életét,tudod, hol találod meg.

De külddezt az imátszavának erejévela világ rácsain túlranem is tudni hová.Ámen.

~ 139 ~

3. ANN DEVERIÀ

~ 140 ~

Kedves André, ezer évvel ezelőtt imádott szerelmem,

Dirának hívják a kislányt, aki ezt a levelet átadja. Mondtam neki, hogy kérjen meg, rögtön olvasd el, amint megérkezel a fogadóba. Mielőtt még feljössz hozzám. Az utolsó sorig. Ne próbálj meg hazudni neki. Annak a gyereknek nem is lehet.

Nos, ülj le. És hallgass meg.Nem tudom, hogyan találtál meg. Ez a hely jóformán nem létezik.

Amikor az Almayer fogadó után kérdezősködsz, csodálkozva néznek rád, fogalmuk sincs, miről beszélsz. Ha a férjem eldugott helyet keresett a gyógyulásomhoz, hát meglelte. Isten a tudója, miként találtál rá te is.

A leveleidet megkaptam, nem volt könnyű elolvasni őket. Az emlékek sebei fájdalmasan kinyíltak. Ha továbbra is vágyakoznék utánad, és várnálak, ezek a levelek féktelen boldogsággal töltenének el. Csakhogy ez itt nagyon különös hely Itt a valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni – emlék lettél. Leveleid egy olyan világ túlélő üzenetei voltak, mely már nem létezik.

Szerettelek, André, el sem tudom képzelni, lehet-e jobban szeretni. Az életem boldog volt, mégis hagytam, hogy széthulljon, csak veled lehessek. Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának. Mégsem próbáltam megállni, sem téged megállítani. Tisztában voltam vele, hogy az élet majd megteszi. így is történt. Hirtelen tört darabokra az egész. És mindenütt cserepekbe botlottam, úgy vágtak, mint a penge.

Aztán megérkeztem ide. Nehéz elmagyarázni. A férjem azt hitte, olyan hely, ahol gyógyulni lehet. De a gyógyulás nem elég nagy szó

~ 141 ~

ahhoz, ami történt. És túl egyszerű. Ez olyan hely, ahol búcsút vehetsz önmagadtól. Az, ami vagy, lassankint elillan. Apránkint magad mögött hagyod itt, ezen a parton, mely nem ismeri az időt, és mindig csak egyetlen napot él meg, mindig ugyanazt. Elszökik a jelen, és emlékké változol. Megszabadulsz mindentől, félelemtől, érzésektől, vágyaktól: úgy őrzöd őket, mint levetett ruhát az ismeretlen bölcsesség és nem várt béke szekrényében. Meg tudod érteni? Képes vagy felfogni, milyen ez? Milyen szép?

Hidd el, nem a halál egyik – könnyebb – formája. Soha nem éreztem magam élőbbnek, mint most. De minden más. Ami vagyok, az már megtörtént: itt és most úgy él bennem, mint lépés a saját nyomában, mint hang a visszhangban, mint rejtvény a megoldásában. Nem halál, nem. Átlépés az élet másik oldaláról. Könnyedén, akár egy tánclépés.

Egyik formája annak, hogy mindent elveszíts azért, hogy mindent megtalálj.

Ha ezt meg tudod érteni, elhiszed majd, amikor azt mondom, számomra lehetetlen, hogy a jövőre gondoljak. A jövő gondolata elszakadt tőlem. Nem fontos. Már nem számít. Nincs hozzá szemem. Oly gyakran beszélsz róla a leveleidben. Nekem még az is nehezemre esik, hogy emlékezzem rá, mit jelent. Jövő. Az enyém már egészen itt van – most. Az én jövőm a mozdulatlan idő nyugalma lesz, mely összegyűjti és egymásra helyezi a pillanatokat, mintha mind egyetlenegy pillanat volna. Mostantól a halálomig az az egy pillanat lesz, nem több.

Nem megyek veled, André. Nem kezdek semmiféle új életet, hiszen épp most tanultam meg, hogy annak befogadója legyek, amelyik az enyém volt. És tetszik a dolog. Nem akarok mást. Ismerem őket, a távoli szigeteidet, ismerem az álmaidat, a terveidet. Csakhogy nem létezik már út, mely engem oda vezetne. És te sem kereshetsz nekem olyan földön, mely nem létezik. Bocsáss meg, imádott szerelmem, de a te jövőd nem lesz az én jövőm.

Van itt a fogadóban egy férfi, mulatságos neve van, azt kutatja,

~ 142 ~

hol végződik a tenger. Ezekben a napokban, amíg vártalak, meséltem neki rólunk meg arról, mennyire félek az érkezésedtől, de közben alig várom, hogy itt légy. Jó és türelmes ember. Mindig meghallgatott. És egyszer azzal állt elő, hogy: „írjon neki." Azt mondja, hogy az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. A mulatságos nevű ember szerint megérted majd. Azt mondja, elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba. Szerinte feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz.

Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.

Semmi sem veheti el tőlem az emlékét annak az időnek, amikor teljes szívemmel-lelkemmel voltam a te

Annád

~ 143 ~

4. PLASSON

~ 144 ~

MICHEL PLASSON FESTŐ MŰVEINEKIDEIGLENES, KRONOLÓGIAI RENDBE SZEDETT

KATALÓGUSA, KEZDVE A QUARTELBENTALÁLHATÓ ALMAYER FOGADÓBELI

TARTÓZKODÁSSAL ÉS BEFEIEZVE A MŰVÉSZHALÁLÁVAL

Megjelent: az örökösök szíves hozzájárulásával, Ismael Adelante Ismael Bartleboom professzor gondozásában, személyes tapasz-talatai nyomán és mások hitelt érdemlő tanúsága szerint.

Madame Ann Deveriànak ajánlva

1. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,15 x 21,6 cmBartleboom-gyűjteményLeírás:Tiszta fehér.

2. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,80,4 x 110,5 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tiszta fehér.

3. Tengeróceán, akvarell,35 x 50,5 cmBartleboom-gyűjt.

~ 145 ~

Leírás:Fehér, egy kevés halvány okkersárgával a felső részen.

4. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,44,2 x 100,8 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tiszta fehér. Az aláírás piros.

5. Tengeróceán, ceruzarajz, 12 x 10 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:A rajzlap közepén egymáshoz igen közel két pont vehető ki. A többi fehér. (Jobbszélen folt: zsír?)

6. Tengeróceán, akvarell, 31,2 x 26 cmBartleboom-gyűjt. Jelenleg, ideiglenesen,Maria Luigia Severina Hohenheith asszonynál.Leírás:Tiszta fehér.Amikor a művész átadta nekem, szóról szóra a következőket mondta: „Ez a legjobb, amit eddig festettem." Hangja mélységes elégedettségről tanúskodott.

7. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,120,4 X 80,5 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Két színes folt különböztethető meg: az egyik okkersárga, a

~ 146 ~

vászon felső részén, a másik fekete, a vászon alsó részén. A többi fehér. (A festmény hátulján saját kezű feljegyzés: Vihar. És alatta: tatatum tatatum tatatum)

8. Tengeróceán, pasztell, 19 x 31,2 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:A rajzlap közepén, kissé balra csúsztatva, apró kék vitorla. A többi fehér.

9. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény.340,8 x 220,5 cmQuarteli városi múzeum. Katalógusszám: 87Leírás:Jobboldalt sziklazátony emelkedik ki a vízből. Látványosan tajtékzó hatalmas hullámok törnek meg a sziklákon. Két hajót roppant össze a viharos tenger. Egy örvény négy csónakot készül elnyelni. A csónakokban hajótöröttek zsúfolódnak össze. Néhányan a vízbe estek, s már félig elnyelte őket a tenger. De ez a tenger magas, sokkal magasabb lent a horizont irányában, mely itt van közel, és nem látni, a tenger, ellentmondva minden logikának, eltakarja, valósággal megemelkedik, mintha az egész világ megemelkedne, mi pedig lesüllyednénk, itt, ahol vagyunk, a szárazföld gyomrában, miközben egy tető készülne egyre méltóságteljesebben ránk borulni, és az éjszaka rémülettel ereszkedik erre a szörnyre. (Szerzőség kétséges. A festmény minden valószínűséggel hamis.)

10. Tengeróceán, akvarell, 20,8 x 16 cmBartleboom-gyűjt.

~ 147 ~

Leírás:Tiszta fehér.

11. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,66,7 x 81 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tiszta fehér. (Igen rossz állapotban van. Valószínűleg vízbe esett.)

12. Ismael Adelante Ismael Bartleboom arcképe,ceruzarajz, 41,5 x 41,5 cmLeírás:Tiszta fehér. Középen, dőlt betűkkel, az írás:Bartleb

13. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,46,2 x 51,9 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tiszta fehér. Ezúttal azonban a megállapítás szó szerint értendő: a vásznat teljesen befedik a fehér színű sűrű ecsetvonások.

14. Az Almayer fogadóban, vászonra készült olajfestmény, 50 x 42 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Egy preraffaelita stílusban készült angyal látható. Arcvonásai hiányoznak. Szárnyait pazar színgazdagság jellemzi. Háttér: arany.

~ 148 ~

15. Tengeróceán, akvarell, 118 X 80,6 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Három kék színű folt balra fent (vitorlák?). A többi fehér. A festmény hátulján a művész saját kezű megjegyzése: Pizsama és harisnya.

16. Tengeróceán, ceruzarajz, 28 X 31,7 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tizennyolc különböző méretű vitorla, szétszórtan, felismerhető rend nélkül. A bal alsó sarokban bizonyossággal megállapíthatóan mástól, valószínűleg gyermekkéztől (Dol?) származó három kis fa skicce.

17. Madame Ann Deverià arcképe, vászonra készült olajfestmény, 2,8 X 30 cm Bartleboom-gyűjt,Leírás:Halvány női kéz, az ujjak csodálatosan hosszúak és vékonyak. Fehér háttér.

18., 19., 20., 21. Tengeróceán, ceruzarajz, 12x12 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Négy, látszólag tökéletesen egyforma vázlat (sorozat). Egyszerű vízszintes vonal keresztben, balról jobbra (de ha úgy tetszik, jobbról balra), többé-kevésbé középmagasságban. Plasson állítása szerint négy teljesen különböző képről van szó. Szó szerint így

~ 149 ~

mondta: „Négy mélységesen különböző kép." Személyes benyomásom az, hogy ugyanaz a távlat a nap egymást követő négy pillanatában. Amikor kifejtettem ebbéli véleményemet a művésznek, szó szerint így válaszolt: „Azt mondja?"

22. (Cím nélkül), ceruzarajz, 20,8 x 13,5 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Fiatalember közeledik a tengerhez, karjában alélt meztelen női test. Az égen hold, a vízen holdfény. A művész kifejezett akarata szerint hosszú ideig titokban tartott festményt most, tekintettel a műhöz fűződő drámai események óta eltelt időre, a tárlaton kiállítom.

23. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény, 71,6x38,4 cm Bartleboom-gyűjt.Leírás:Balról jobbra húzódó tompavörös mély karcolás a vásznon. A többi fehér.

24. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény,127 X 108,6 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Tiszta fehér. A quarteli Almayer fogadóbeli tartózkodás alatt készült utolsó alkotás. A művész a fogadónak ajándékozta, kinyilvánítva azt az óhaját, hogy valamelyik, a tengerrel szemközti falra tegyék. Később kideríthetetlen úton-módon az én birtokomba került. Megőrzöm, de jogosnak bizonyuló tulajdonosának bármikor rendelkezésére áll.

~ 150 ~

25., 26., 27., 28., 29., 30., 31., 32. (Cím nélkül), vászonra készült olajfestmények, méretek különbözőekA Saint Jacques de Grance-i múzeumLeírás:Nyolc tengerészportré, Plasson első korszakának stílusában. Ferrand abbé tanúsága szerint, aki volt szíves jelezni létezésüket, a művész őszinte barátsága jeléül gratis festette őket olyan személyekről, akikkel Saint Jacques-i tartózkodása alatt szoros baráti kapcsolatba került. Fent említett abbé rokonszenvesen bevallotta, hogy kérte a művészt, készítsen róla is arcképet, ám udvarias, de határozott elutasításban részesült. A szavak megközelítő pontossággal ezek voltak: „Szerencsétlenségére ön nem tengerész, tehát az arcán nem viseli a tengert. Higgye el, már csak tengert tudok festeni."

33. Tengeróceán, vászonra készült olajfestmény, mérete megállapít-hatatlan (Elveszett) Leírás:Tiszta fehér. Itt is értékesnek bizonyulnak Ferrand abbé szavai. Őszintén, elismerte, hogy a művész elutazását követő napon talált képet, érthetetlen félreértés folytán, egyszerűen üres vászonnak vélte, nem pedig értékes, kész műnek. S mint ilyen, ismeretlenek elvitték, ezért pillanatnyilag föllelhetetlen.

34., 35., 36. (Cím nélkül), vászonra készült olajfestmény, 68,8 x 82 cmGallen-Martendorf múzeum, HelleborgLeírás:Három, gondos munkával készült, többé-kevésbé azonos

~ 151 ~

másolata Hans Van Dyke A skaleni kikötő című alkotásának. A Gallen-Martendorf múzeum kárhoztatandó félreértés folytán Van Dyke műveiként katalogizálja. Mint Broderfons úrnak, fent említett múzeum igazgatójának többször említettem, a három vászon hátulján nemcsak a „van Plasson" megjelölés olvasható tisztán, hanem a Plassonra jellemző stílusjegyek is felismerhetők a képen: lent, baloldalt, a mólón dolgozó művész festőállványán a vászon tiszta fehér. Az eredeti Van Dyke-képen a vászon csupa szín. Broderfons úr ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonít. A professzor egyébként mint tudós hasznavehetetlen, mint ember kibírhatatlan.

37. A Costanzai-tó, akvarell, 27 X 31,9 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Gondos és elegáns munka, a híres Costanzai-tavat ábrázolja alkonyati megvilágításban. A színek melegek és elmosódottak. Emberi alakok nincsenek. De a vizet és a partot erőteljes költőiséggel vitte vászonra Plasson. Rövid levél kíséretében küldte el nekem, szövegét idézem: „Ez a fáradtság, barátom. Szép fáradtság. Isten vele."

38. Tengeróceán, ceruzarajz, 26 x 13,4 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Plasson gondosan, pontosan megrajzolt bal keze. Kötelességem megjegyezni: balkezes volt.

39. Tengeróceán, ceruzarajz, 26 x 13,4 cmBartleboom-gyűjt.

~ 152 ~

Leírás:Plasson bal keze. Nincsenek árnyékok.

40. Tengeróceán, ceruzarajz, 26 x 13,4 cmBartleboom-gyűjt.Leírás:Plasson bal keze. Csupán jelzésszerű néhány vonás.

41. Tengeróceán, ceruzarajz, 26 x 13,4 cm Bartleboom-gyűjt. Leírás:Plasson bal keze. Három vonás és egy halvány árnyék.Megjegyzés:Ezt a rajzot, a három előzővel együtt, Monnier doktor ajándékozta nekem, aki Plassont rövid és fájdalmas lefolyású, halálos végű betegsége (tüdőgyulladás) alatt kezelte. Tanúsága szerint, melyben nincs okom kételkedni, ezek Plasson utolsó munkái, s már ágyhoz kötve, napról napra gyöngülve festette őket. Szintén fent említett tanúsága szerint, Plasson derűs magányban, megbékülten halt meg. Néhány pillanattal azelőtt, hogy kilehelte lelkét, a következőket mondta: „Nem szín kérdése, hanem zene kérdése, érti? Rengeteg időmbe került, de most (stop)."

Nagylelkű és minden bizonnyal kivételes művészi tehetséggel megáldott ember volt. És a barátom. Szerettem.

Kívánsága szerint a quarteli temetőben nyugszik. Síremléke egyszerű kő. Tiszta fehér.

~ 153 ~

5. BARTLEBOOM

~ 154 ~

Így esett: Bartleboom egy fürdőhelyen volt, Bad Hollenben, valami vérfagyasztó kisvárosban, ha értik, mire gondolok. Bizonyos kellemetlen ügyek, prosztatabántalmak miatt kellett oda utaznia, és meglehetősen lesújtotta a dolog, mi tagadás, tényleg kényelmetlen. Amikor ilyen helyeken kezükbe kaparintják az embert, kínos procedúráknak van kitéve; nem komoly ügy, mégsem lehet elhanyagolni, és egy sor nevetséges és megalázó dolog vár az emberre. Bartleboom például Bad Hollen fürdőhelyre ment a bajával. Kisváros, vérfagyasztó, többek közt.

De.Bartleboom a menyasszonyával, bizonyos Maria Luigia Severina

Hohenheithszel volt ott, egy kétségtelenül mutatós nővel, de amolyan színpadi szépséggel, ha értik, mire gondolok. Aminek csak homlokzata van. Legszívesebben megkerülné az ember, hogy lássa, van-e mögötte is valami. A festék, a sok beszéd meg a többi mögött. Persze, nem kerüli meg, de szeretné. Bartleboom, hogy hűek legyünk az igazsághoz, nem valami nagy lelkesedéssel jegyezte el magát, sőt. Ezt meg kell mondani. Mindent az egyik nénikéje intézett, Matilde néni. Tudni kell, hogy csaknem egészen körül volt bástyázva nénikékkel, a teljesség kedvéért: tőlük függött, mármint anyagilag, neki egy árva garasa sem volt. A nénik látták el pénzzel. Ez a tudomány iránti szenvedélyes és teljes odaadásának következménye volt, Bartleboomot az elismerésre méltó és igazán kiemelkedő mű, A természetben fellelhető határok satöbbi írása megakadályozta abban, hogy ellássa tanári feladatait, arra késztette, hogy állását és a vele járó fizetést minden évben egy ideiglenes helyettesnek engedje át, jelen esetben, immár tizenhét éve, nekem.

Érthető módon innen datálódik az iránta érzett hálám és a műve iránti csodálatom. Nyilvánvaló. Tisztességes ember ilyesmit nem felejt el.

De.

~ 155 ~

Mindent Matilde néni intézett, és Bartleboom nemigen tiltakozhatott. Vőlegény lett. Bár nem nagyon tudta megemészteni a dolgot. Sokat vesztett a fényéből... valahogy elfelhősödött a lelke, ha értik, mire gondolok. Mintha valami másra várt volna, egészen másra. Nem erre a köznapi dologra. Elvolt valahogy, de semmi több. Aztán egy szép napon, ott, Bad Hollenben, ő meg a menyasszony meg a prosztata, elmentek egy fogadásra, valami elegáns helyre, sok pezsgő és vidám zene. Valcer. Hát itt találkozott azzal az Anna Ancherrel. Különleges nő volt. Festett. Méghozzá jól, azt mondják. És tisztázzuk, egészen más volt, mint Maria Luigia Severina. A nő szólította meg az estély zűrzavarában.

– Bocsásson meg... Bartleboom professzor, ugye?– Igen.– Michel Plasson barátnője vagyok.Kiderült, hogy a festő sokszor írt neki, és emlegette Bartleboomot

meg sok más dolgot, különösen A természetben fellelhető határok satöbbit, ami mély benyomást tett Annára.

– El lennék bűvölve, ha egyszer láthatnám a munkáját.Pontosan így mondta: bűvölve. Közben apró fejét kissé

félrehajtotta, és hollófekete haját kisimította a szeméből. Mesteri mozdulat. Bartleboomnak mintha egyenesen a vérébe hatoltak volna a szavai. Meglátszott a nadrágján is, valljuk be. Hebegett valamit, és azontúl mást sem tett, csak izzadt. Istentelenül tudott izzadni, ha úgy hozta a sora. És ehhez semmi köze nem volt a melegnek. Magától jött.

Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, de másnap, amikor egyedül sétált, és az a mondat meg a többi forgott a fejében, meglátott egy hintót, egy szépséges hintót, tetején bőröndökkel és kalapdobozokkal. Kifelé tartott a városból. Anna Ancher ült benne, jól látta. Éppen ő. Hollófekete haj. Apró fej. Minden megvolt. A nadrágja is, mint tegnap. Bartleboom mindent megértett. Bármi járta is róla, adott esetben tudott dönteni, csakugyan, és ha kellett, kitartott elhatározása mellett. Hazament hát, összecsomagolt, ripsz-

~ 156 ~

ropsz útra kész volt, aztán elszaladt a menyasszonyához, Maria Luigia Severinához. Aki éppen kefék, szalagok és nyakláncok tömkelegében matatott.

– Maria Luigia...– Kérlek, Ismael, már így is késésben vagyok...– Maria Luigia, tudatni szeretném, hogy már nem vagy

menyasszony.– Rendben, Ismael, majd később megbeszéljük.– Következésképp én sem vagyok vőlegény.– Természetesen, Ismael,– Akkor isten veled.Ebben a nőben a késleltetett reakció volt mindig a döbbenetes.

Később sokszor beszélgettünk a dologról Bartleboommal, lenyűgözte a jelenség, még – hogy úgy mondjam – tanulmányozta is, hogy teljes körű és tudományos tapasztalatot szerezzen a tárgykörben. Tudta tehát, jelen körülmények közt huszonkettőtől huszonhat másodpercig terjedő idő áll rendelkezésére, hogy büntetlenül eltűnjön. Kiszámította, ennyi elég lesz, hogy beüljön a kocsiba. Csakugyan, pontosan akkor, amikor fenekét letette az ülésre, a Bad Hollen-i tiszta délelőtti levegőt embertelen kiáltás reszkettette meg

– BAAAAAAARTLE BOOM!Micsoda hang, ez igen. Bad Hollenben még évekkel később is

beszélték, hogy olyan volt, mintha a harangtoronyból valaki egy zongorát ejtett volna egy kristálycsillárokkal teli raktárra.

Bartleboom tudakozódott: az Ancher család Hollenbergben élt, Bad Hollentől ötvennégy kilométerre északra. Útra kelt. A legjobb alkalmakra készült ruhájában. Kalapja is ünnepi volt. Izzadt, az igaz, de figyelemmel az illendőség határaira. A hintó szépen gördült a dombok közt vezető úton. Úgy festett, minden a legjobban halad.

Bartleboomnak világos elképzelése volt arról, mit fog mondani, amikor Anna Ancher elé áll:

– Kisasszony, önt vártam. Évek óta várok önre.

~ 157 ~

Es sutty, átnyújtja a mahagónidobozt a levelekkel, a sok száz levéllel, döbbenetes pillanat, Anna odalesz a csodálkozástól, a meghatódottságtól. Jó terv, kétségtelen. Egész úton forgatta a fejében Bartleboom, és ezen a ponton kénytelen az ember eltöprengeni egyik-másik nagy tudós és gondolkodó elméjének bonyolult voltán – mert ahhoz nem fér kétség, hogy Bartleboom prof. közéjük tartozott miszerint csodálatos koncentráló képességük – melynek révén behatóan és a normálisnál élesebb elmével tudnak problémákat megoldani – szükségszerű következményeként haladéktalanul és különlegesen teljes körben elhárítanak minden, a fő problémával szomszédos, rokon és párhuzamos gondolatot. Egyszóval, bolondok. így például Bartleboom az egész utat azzal töltötte, hogy megbizonyosodjon terve támadhatatlan logikájáról, de csak hét kilométerrel Hollenberg előtt, pontosan Alzen és Balzen között, jutott eszébe, hogy ami azt illeti, a mahagónidoboz, tehát az összes, több száz, levél már nincs nála.

Nagy csapás. Ha értik, mire gondolok.Valóban, a leveles dobozt az eljegyzés napján odaadta Maria

Luigia Severinának. Nem nagy meggyőződéssel, de elvitte neki az összes levelet, és némi ünnepélyességgel azt mondta

– Önt vártam. Évek óta várok önre.A szokásos tíz-tizenkét másodpercnyi késleltetett reakció után

Maria Luigia szemét meresztgetve, nyakát nyújtogatva egyetlen elemi szóra volt képes

– Rám?Ez a „Rám?" nem éppen az a válasz volt, melyről Bartleboom

álmodozott a hosszú évek alatt, amikor a leveleket írta, és magányában úgy boldogult, ahogy tudott. Természetesen egy kissé csalódott volt, ami, a körülményeket tekintve, fölöttébb érthető. Ez is magyarázza, hogy utóbb miért nem tért vissza a dologra, miért elégedett meg azzal, hogy időnkint megbizonyosodjon, a mahagónidoboz ott van Maria Luigiá-nál, és csak Isten a tudója, kinyitotta-e valaha valaki. Megesik ilyesmi. Valaki álmodozik, az ő

~ 158 ~

dolga, magánügye, a világ nem játszik alá, szétfoszlatja álmait, egy pillanat, egy mondat, és minden füstbe megy. Megesik. Pedig amúgy az élet nem valami nyomorúságos elfoglaltság. Csak bele kell nyugodni bizonyos dolgokba. Nem ismeri a hálát, az élet, ha értik, mire gondolok.

Hála.De.Most az volt a gond, hogy a doboz a létező legrosszabb helyen

szolgált, azaz valahol Maria Luigiánál. Balzenben, öt kilométerre Hollenberg előtt, Bartleboom kiszállt a kocsiból, a fogadóban éjszakázott, és reggel fölszállt az ellenkező irányba tartó kocsira, és visszament Bad Hollenbe. Ekkor kezdődött odisszeája. Igazi odisszea, higgyék el.

Maria Luigiával a szokásos módszert használta, mindig bevált. Bejelentés nélkül nyitott be a szobába, ahol Maria Luigia az ágyban heverészett, idegeit pihentette. Bartleboom minden kertelés nélkül belevágott

– Édesem, a levelekért jöttem.– Az íróasztalon vannak, kincsem – válaszolta a nő kedvesen.

Aztán pontosan huszonhat másodperc múlva elszorult hangon jajdult egyet, majd elájult. Bartleboom persze azonnal kereket oldott.

Megint kocsira ült, ezúttal Hollenberg irányába, és másnap este beállított Ancherék házába. A szalonba vezették, ahol kis híján kővé dermedt. A zongoránál ült a kisasszony, s játszott, apró fejével, hollófekete hajával meg a többivel olyan volt, akár egy angyal. Egyedül, ő meg a zongora, senki és semmi más. Hihetetlen látvány. Kezében mahagónidobozával csak állt Bartleboom a szalon küszöbén, földbe gyökerezett lábbal. Egészen paff volt. Már izzadni sem tudott. Csak tátott szájjal bámult.

Amikor elhallgatott a zene, a kisasszony rápillantott. Bartleboom végérvényesen elragadtatva végigment a szobán, és amikor odaért, a zongorára tette a mahagónidobozt, s azt mondta:

– Anna kisasszony, önt vártam. Évek óta várok önre.

~ 159 ~

Ezúttal is különös választ hallott.– Nem Anna vagyok.– Tessék?– Elisabettának hívnak. Anna a testvérem.Ikrek, ha értik, mire gondolok.Mint két tojás.– A testvérem Bad Hollenben van, a fürdőhelyen. Innen ötven

kilométerre.– Igen, ismerem az utat, köszönöm.Újabb csapás. Nincs mese. Igazi csapás. Szerencsére Bartleboom

porhüvelyébe rengeteg energia szorult, óriási lelkierővel áldotta meg az ég. Ismét útra kelt, Bad Hollenbe. Ha Anna Ancher ott van, akkor ott a helye. Pofonegyszerű. Nagyjából félúton kezdett rájönni, hogy mégsem olyan egyszerű. Képtelen volt kiverni fejéből azt a muzsikát. Meg a zongorát, a kezet a billentyűkön, a hollófekete hajú fejecskét, egyszóval az egész jelenséget. Minden olyan tökéletesen volt elrendezve, mintha a sátán főzte volna ki. Vagy a végzet, vélekedett Bartleboom. A professzort elgyötörte ez a história az ikrekkel, a festő meg a zongorista, belátható, képtelen volt eligazodni. Minél jobban múlt az idő, annál kevésbé ismerte ki magát. Végül úgy határozott, hogy gondolkodási időt engedélyez magának. Pozelben, hat kilométerrel Bad Hollen előtt leszállt. Ott töltötte az éjszakát. Másnap kocsira ült, Hollenberg felé: a zongorista mellett döntött. Sokkal elbűvölőbb, gondolta. A huszonkettedik kilométernél változtatta meg véleményét: pontosan Bazelban, ahol le is szállt, és ott éjszakázott. Reggel korán indult, a Bad Hollenbe tartó kocsira váltott jegyet – lelke mélyén már eljegyezte Anna Anchert, a festőt aztán egy kis városban, Suzerban, Pozeltől két kilométerre megállt, és végérvényesen eldöntötte, hogy az Isten is Elisabettának, a zongoristának teremtette. A következő napokban Alzen, Tozer, Balzen, Fazel, Palzen, Rulzen, Alzen (harmadszor járt itt) és Colzen közt ingázott. A környékbeliekben lassan az a meggyőződés vert gyökeret, hogy valamelyik

~ 160 ~

minisztérium inspektora. Igen jól bántak vele. Alzenben, harmadik átutazásakor, bizottság fogadta. Nem csinált belőle ügyet. Bartleboom igazán nem volt a formalitások embere. Egyszerű, hétköznapi férfi. És illemtudó. Csakugyan.

De.Örökké nem mehetett így. Még akkor sem, ha a helybéliek

udvariasan viselkedtek vele. Előbb-utóbb véget kellett vetni a dolognak. Bartleboom tudta. És tizenkét napi szenvedélyes ingázás után illendően felöltözött, és eltökélten Bad Hollenbe indult. Döntött: a festőnővel éli le életét. Egy ünnepnap estéjén állított be. Anna Ancher nem volt otthon. Nemsokára hazajön, mondták. Megvárom, felelte. És helyet foglalt egy kis szalonban. Itt hasított bele a vészterhes felismerés: a szép fényes mahagónidoboz a zongorán maradt, Ancheréknél. Ott felejtette. Normális ember számára felfoghatatlan, például számomra is, mert a felsőbbrendű elmék titka: csakis zsenik agyának fogaskerekei képesek grandiózus akrobatamutatványok mellett kolosszális marhaságokra. Bartleboomot is ilyen fából faragták. Olykor képes volt bődületes marhaságokra. De most sem omlott össze. Fölállt, közölte, hogy majd visszajön, és elvonult egy kis szállodába a város környékére. Másnap felült a Hollenbergbe igyekvő kocsira. Már hozzászokott ehhez az úthoz, hogy úgy mondjam, alaposan kiismerte. Ha alapítanának egyetemi katedrát, mely az erre az útra vonatkozó tudományokkal foglalkozik, fejemet rá, hogy az övé lenne.

Hollenbergben simán mentek a dolgok. A doboz csakugyan ott volt.

– El akartam küldeni, de fogalmam sem volt, hol találom magát – magyarázta Elisabetta Ancher olyan hangon, hogy még a süketek is belekábultak volna. Bartleboom egy pillanatig vacillált, aztán összeszedte magát.

– Nem érdekes, minden rendben.Kezet csókolt, és távozott. Le sem hunyta a szemét egész éjszaka,

de reggel pontosan megjelent az első kocsinál, mely Bad Hollenbe

~ 161 ~

tartott. Szép út. Minden megállónál köszöntők, ünneplés. Összebarátkoztak vele a népek, arrafelé már csak ilyenek, szeretik az embereket, nem sokat kérdezősködnek, de szívüket a tenyerükön hordják. Igazán. Ronda vidék, tagadhatatlan, ám az emberek régimódian egyeneslelkűek.

De.Isten segedelmével Bartleboom megérkezett Bad Hollenbe,

mahagónidobozával, levelekkel, miegyébbel. Bejelentette magát Anna Anchernél. A festőnő épp egy csendéleten dolgozott, alma-körte-fácán, ilyesmi, természetesen csendes fácánok, ha egyszer csendélet. Fejecskéjét kissé oldalra hajtotta. Arca, hollófekete haja maga a gyönyörűség. Ha még egy zongora is van ott, hát semmi kétség, hogy a másik nő az, a hollenbergi. De hát nem ő volt, hanem a Bad Hollen-i. Két tojás, mondom. Egyszerűen döbbenetes, mire képes a természet, ha jókedvében áll neki teremteni. Hihetetlen. Komolyan.

– Bartleboom professzor, micsoda meglepetés! – sikoltott fel.– Jó napot, Ancher kisasszony – köszönt Bartleboom is, de

nyomban megkérdezte: – Anna Ancher, ugye?– Igen, miért?A professzor biztosra akart menni. Soha nem lehet tudni.– Mi szél hozta erre?– Ez – válaszolta komolyan Bartleboom, eléje tette a

mahagónidobozt, és a szeme láttára kinyitotta. – Önt vártam, Anna. Évek óta várok önre.

A festő kinyújtotta kezét, és rácsapta a fedelet a dobozra.– Mielőtt folytatnánk a beszélgetést, jó lesz, ha valamit közlök,

Bartleboom professzor.– Amit csak akar, imádottam.– Menyasszony vagyok.– Hogyhogy?– Hat nappal ezelőtt eljegyeztem magam Gallega hadnaggyal.– Kitűnő választás.

~ 162 ~

– Köszönöm.Bartleboom gondolatban visszament hat napot. Akkor érkezett

Rulzenből Colzenbe, ahol megállt, majd Alzen felé indult tovább. Egyszóval éppen kínjai kellős közepén járt. Hat nap. Hat nyomorult nap. Zárójelben: az a Gallega igazi élősködő, ha értik, mire gondolok, jelentéktelen alak, bár bizonyos szempontból inkább kártékony. Fájdalom. Valódi és komoly. Fájdalom.

– Most is akarja, hogy folytassuk?– Azt hiszem, nem volna értelme – felelte Bartleboom, és

magához vette a mahagónidobozt.A szállodájához vezető úton próbálta hidegen elemezni a

helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy két eset lehetséges (ezen körülmény, mint tudni való, meglehetősen gyakori, általában két eset lehetséges, esetleg, ritkán, három): vagy csupán kellemetlen akadály állt elő, s akkor a következő a teendő: párbajra kell kihívni fönt említett Gallega hadnagyot. Vagy a sors, a nagylelkű sors kezéről van szó, s akkor a lehető leggyorsabban vissza kell menni Hollenbergbe, és feleségül kell venni a korántsem elfeledett zongoristát, Elisabetta Anchert.

Újabb zárójel: Bartleboom utálta a párbajt. Ki nem állhatta.„Csendes fácánok..." gondolta némiképp undorodva. És az utazás

mellett döntött. Fölszállt az első kocsira, leült a helyére, és megint elindult a Hollenbergbe vezető úton. Derűs kedvében volt, jóleső érzéssel fogadta Pozel, Colzen, Tozer, Rulzen, Palzen, Alzen, Balzen és Fazel lakosai szeretetének vidám megnyilvánulásait. Rokon-szenves népek, mint említettem. Alkonyatkor kifogástalan ruhában, kezében a mahagónidobozzal beállított az Ancher-házba.

– Elisabetta kisasszonyhoz jöttem – mondta némi ünnepé-lyességgel a szolgálónak, aki ajtót nyitott.

– Nincs itthon. Reggel visszautazott Bad Hollenbe.Hihetetlen.Más neveltetésű és erkölcsi beállítottságú ember fogja magát,

visszafordul, és az első kocsival Bad Hollenbe megy. Egy idegileg

~ 163 ~

és lelkileg kevésbé szívós férfi végső és orvosolhatatlan elkese-redésében közönséges kifejezésekre ragadtatja magát. A derék és kiegyensúlyozott Bartleboomnak azonban volt stílusa, ha a sors szeszélyeivel kellett szembenéznie.

Bartleboom – nevetni kezdett.De torkaszakadtából, olyannyira, hogy kétrét görnyedt, képte-

lenség volt megállítani, csurogtak a könnyei meg minden, nem akármilyen látvány volt, véget nem érő óceáni, apokaliptikus világrengető hahota. Ancherék szolgálóinak fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek, se szépszerével, se erőszakkal nem bírták rávenni, hogy abbahagyja, majd megpukkadt a nevetéstől, zavarba ejtő dolog volt, ráadásul ragályos, ismert jelenség, valaki elkezdi, aztán mindenki átveszi, ez a nevetés törvénye, olyan, akár a pestis, szeretnél komoly maradni, de nem bírsz, könyörtelen dolog, nincs mit tenni, egymás után tört ki a szolgákon, dőltek a nevetéstől, pedig, szögezzük le, nekik nem is volt min mulatniok, inkább aggódniok kellett volna a kellemetlen, ha éppen nem drámai helyzet miatt, mégis őrületes kacagás fogta el őket, annyira, hogy ha nem ügyelnek, becsinálnak, ha értik, mire gondolok. A végén Bartleboomot ágyba dugták. Vízszintes helyzetben is folytatta, méghozzá olyan odaadóan, olyan bővérűen kacagott, komolyan, hogy majd megfulladt, miközben megállíthatatlanul patakzottak a könnyei, rendkívüli volt, igazán. Másfél óra múlva még mindig nevetett. És közben egy pillanatra sem hagyta abba. A szolgák már teljesen kimerültek, a házból is kirohantak, hogy ne hallják azt a ragadós, görcsös nevetést, fájdalmasan rángatózó belekkel igyekeztek menekülni a hahota elől, az irhájukat mentették, meg lehet őket érteni, hiszen már élet-halálról volt szó. Aztán egyszer csak minden előzmény nélkül leállt Bartleboom, mint egy elakadt gép, elkomolyodott, körülnézett, és a legközelebb álló szolgától megkérdezte:

– Nem látott egy mahagónidobozt?A szolga nem hitte, hogy igazából hasznossá teheti magát, hacsak

~ 164 ~

nem segíthet véget vetni ennek az egésznek.– Tessék, uram.– Nagyszerű, magának adom – közölte Bartleboom, és megint

elnevette magát, olyan bolondul hahotázott, mintha valami ellenállhatatlanul tréfásat mondott volna, mintha élete legjobb, hogy úgy mondjam, legfrenetikusabb viccével állt volna elő. Ettől kezdve abba sem hagyta.

Az egész éjszakát nevetéssel töltötte. Eltekintve Ancherék szolgálóitól, akik kis gyapotgombóccal a fülükben járkáltak, bosszantó volt az egész városkának, a kedves Hollenbergnek, mert Bartleboom hahotája érthető módon nem maradt meg az említett ház falai közt, hanem kéjesen tovaterjedt az éjszakai csöndben. Alvásról szó sem lehetett. Már az is nagy dolog volt, ha valakinek sikerült megőriznie komolyságát. De ezt is csupán az első pillanatokban, főleg a zavaró lárma miatt is, mert aztán eltűnt minden józan ész, és megállíthatatlanul terjedni kezdett a nevetés baktériuma, válogatás nélkül mindenkit elért, nőket, férfiakat, hogy a gyerekekről ne is beszéljünk, csakugyan mindenkit, de mindenkit elért. Mint egy ragály. Akadtak házak, melyekben hónapok óta nem nevettek, már nem is emlékeztek, hogyan kell. Nyakig merültek sérelmeikbe és nyomorúságukba. Hónapokig szó sem lehetett a nevetés luxusáról. De azon az éjszakán annyit kacagtak, hogy kis híján bélcsavarodást kaptak, ilyet még nem látott a világ, alig ismertek egymásra, lógó orrú maszkjuk leesett, és nevetés virult a helyén. Reveláció. Óhatatlanul vissza kellett nyerniök az életkedvüket, amikor látták, sorra fények gyúlnak a városkában, s hallották, hogy a házak dőlnek a nevetéstől, holott semmi nevetnivalójuk nincs, de valami csoda folytán, mintha épp azon az éjjelen csordult volna túl a közös és általános türelemnek a hordója, s mintha a nyomorúság orvoslására nevetés-folyamok árasztották volna el az egész várost. Szívet melengető hangverseny volt. Kész csoda. Bartleboom vezényelte a kórust. Hogy úgy mondjam, az ő nagy pillanata volt. És mesterien vezényelt. Felejthetetlen éjszaka, mondhatom. Kérdezzék csak meg.

~ 165 ~

Hitványság volna, ha tagadnánk, hogy emlékezetes éjszaka volt.De.Hajnalhasadtakor lecsillapodott, mármint Bartleboom. És utána

lassan-lassan az egész város.– Soha nem voltam jobban – állította a hálás, de főként kíváncsi

városi küldöttségnek, amikor állapotáról érdeklődtek. Gyakorlatilag új barátokat szerzett. Bartleboom. A sors határozottan úgy akarta, hogy összemelegedjék a környékbeliekkel. A nőkkel nem volt szerencséje, ez igaz, de ami a helybelieket illeti, mintha egyenesen nekik teremtették volna. Komolyan. Végül mégis fölállt, mindenkitől elbúcsúzott, s megint útra kelt. E tekintetben pontos elképzelése volt.

– Melyik út vezet a fővárosba?– Vissza kell mennie Bad Hollenbe, uram, és onnan a...– Szó se lehet róla – és az ellenkező irányba indult az egyik

szomszéd, egy kovács csézáján, aki igazi tehetség volt a szakmájában, igazi tehetség. Éjszaka ez a kovács majd megpukkadt a nevetéstől. Ezért Bartleboom adósának érezte magát, hála-adósának, hogy úgy mondjam. Bezárta műhelyét, és elvitte Bartle-boomot azoknak a helyeknek, azoknak az emlékeknek, egyszóval az egésznek a közeléből, az ördögbe is, ide aztán soha nem fog visszatérni a professzor, kész, vége, jól-rosszul, de vége, egyszer s mindenkorra, a szakramentumát. Vége.

Így.Ezután már nem próbálkozott Bartleboom. A házassággal. Azt

hajtogatta, hogy az az idő elmúlt, ne is beszéljünk róla. Énszerintem egy kicsit szenvedett a dologtól, de senkit nem terhelt vele, megtartotta magának a bánatát, tudta, hogyan tegye magát túl rajta. Egyébként azok közé tartozott, akik derűsen nézik a világot. Ki volt békülve az élettel, ha értik, mire gondolok. A hét év, amíg itt lakott alattunk, vidám jó dolog volt, sokszor időzött nálunk, mintha családtag lenne, bizonyos értelemben az is volt. Lakhatott volna jobb környéken, amennyi pénze volt, az utóbbi időben mindig jött neki,

~ 166 ~

örökség, tudják, a nénjei úgy hullottak, mint érett körte a fáról, nyugodjanak békében, állandóan jöttek-mentek a közjegyzők, egyik végrendelet a másik után, és akár akarta, akár nem, dőlt hozzá a pénz. Egy szó, mint száz, lakhatott volna egészen más környéken. De itt maradt. Azt hajtogatta, hogy jól érzi magát mifelénk. Tudta értékelni, hogy úgy mondjam. Ebből is látni, milyen ember volt.

Egészen az utolsó időkig dolgozott A természetben fellelhető határok satöbbin. Akkoriban kezdte átírni. Azt hajtogatta, hogy a tudomány nagy léptekkel halad, és mindig naprakésznek kell lenni, csiszolgatni, javítgatni kell a művét, még jobban el kell mélyülnie benne. Lenyűgözte a gondolat, hogy se vége, se hossza egy olyan enciklopédiának, mely a határokról szól. Vagyis határtalan. Jó kis abszurdum, ha belegondolunk, sokat nevetett rajta, újra meg újra elmagyarázta, nem győzött csodálkozni és mulatni rajta. Más szenvedett volna miatta. De, mint mondom, a szomorkodás nem az ő kenyere volt. Vidáman élt.

Magától értetődik, hogy meghalni is a maga módján halt meg. Minden felhajtás nélkül, szép csöndben. Egy nap ágyban maradt, rosszul érezte magát, és a következő héten vége is volt. Azt sem lehetett igazán tudni, szenved-e, kérdeztem, de csak az érdekelte, hogy mi ne szomorkodjunk, egyikünk se, ilyen semmiség miatt. Bosszantotta, ha zavart okozott. Csak egyszer kérte, hogy legyek szíves föltenni a falra a festő barátja egyik képet, az ággyal szemben. Az is hihetetlen egy história, annak a Plassonnak a gyűjteménye. Jóformán minden festmény tiszta fehér volt, ha hiszik, ha nem. De nagyra tartotta őket. Amit fölakasztatott velem, az is fehér volt, tiszta fehér, ő választotta ki, én meg úgy akasztottam föl, hogy jól láthassa az ágyból. Merő fehérség volt az egész, esküszöm. De ő csak nézte, nézte, majd beitta a szemével.

– A tenger... – mondogatta halkan.Egy reggel halt meg. Lehunyta a szemét, és többé nem nyitotta ki.

Egyszerű.Hát nem tudom. Vannak emberek, akiknek a halálával, tisztelettel

~ 167 ~

szólva, cseppet sem veszít a világ. De neki megérezni a hiányát. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb volna. Lehet, hogy ez a bolygó meg az egész mindenség csak azért marad a levegőben, mert van egy seregnyi Bartleboom, aki tartja. A maga könnyed módján. Nem hősies pózban. Egyszerűen tartják az egész kócerájt. Ilyen fából faragták őket. Hát Bartleboom közéjük tartozott. Olyan, aki képes és egy szép napon karon fog az utcán, és nagy titokban odasúgja

– Én egyszer láttam az angyalokat. A tenger partján voltak.Mondta ezt azzal együtt, hogy nem hitt, mármint Istenben, tudós

volt, az egyházi dolgokra nem sokat adott, ha értik, mire gondolok. De látta az angyalokat. És elmondta. Karon fogott egy szép napon, az utcán, és csodálkozó szemmel azt mondta

– Én egyszer láttam az angyalokat.Hát lehet ilyen embert nem szeretni?

~ 168 ~

6. SAVIGNY

~ 169 ~

– Hát elhagy minket, Savigny doktor...– Igen, uram.– És úgy döntött, visszatér Franciaországba.– Igen.– Nem lehet könnyű magának... a kíváncsi emberekre gondolok,

a lapokra, a politikusokra... Tartok tőle, hogy valóságos hajtó-vadászat indult annak a tutajnak a túlélői után...

– Igen, mondták.– Nemzeti ügynek kiáltották ki. Ez történik, ha a politika

közbelép....– Minden csoda három napig tart.– Kétségtelen, kedves Savigny. Tessék, itt vannak a papírok a

beszálláshoz.– Sokkal tartozom önnek, kapitány.– Ugyan.– És ami az orvosdoktorukat illeti, talán neki köszönhetem az

életem... csodát művelt.– Savigny, ha elkezdjük számolgatni, mennyi csoda történt ebben

a históriában, soha nem érünk a végére. Hát sok szerencsét.– Köszönöm, kapitány... Á, még valamit.– Igen?– Az a... kormányos... Thomas... Azt beszélik, megszökött a

kórházból...– Igen, különös história. Az biztos, hogy itt nem történhetett

volna meg, de abban a civil kórházban, gondolhatja, milyen...– Semmit nem tudni róla?– Nem, egyelőre nem. De messzire nem juthatott, amilyen

állapotban volt. Könnyen lehet, hogy elpatkolt valahol a...– Elpatkolt?– Hát ez a legkevesebb, ami történhet valakivel, aki... á,

bocsásson meg: talán a barátja volt?

~ 170 ~

– Nem lesz nehéz, Savigny, csak meg kell ismételnie, amit az emlékiratában írt. Jut eszembe, szép pénzt hozhatott, mi? az a kis könyv... mást se olvasnak a szalonokban...

– Szeretném tudni, feltétlenül szükséges-e, hogy megjelenjek a tárgyalóteremben?

– Á, igazából nem, de ez egy istenverte nagy ügy, az egész Ország szeme rajtunk, nem lehet rendesen dolgozni... mindent a legszigorúbban be kell tartani, abszurdum...

– Chaumareys is itt lesz?– Persze... személyesen akar védekezni... de nincs sok esélye,

úgyszólván semmi, az emberek a fejét követelik, és meg is kapják.– Nemcsak az ő hibája volt.– Nem számít, Savigny. Ő volt a kapitány. Ő kormányozta arra az

istenverte homokpadra az Alliance-ot, ő döntött úgy, hogy elhagyják, szépen akarta befejezni, ezért hagyta sorsukra magukat abban a pokoli csapdában...

– Na jó, ebből elég. A tárgyalóteremben találkozunk.

– Lenne még valami.– Engedjen, Parpeil, hadd menjek.– Parpeil ügyvéd úr, köszönöm.– Isten vele.– Nem, nem mehet el.– Mi van még?– Hát, egy kis kellemetlenség... semmiség, de tudja, jobb, ha

óvatos az ember... szóval az a hír járja, hogy valaki vezetett egy... nevezzük naplónak, valami naplófélét ott a tutajon... mintha egy tengerész volna, már maga ez mutatja, mennyire komoly a dolog... képzelje, egy tengerész, aki ír, nyilvánvaló képtelenség, de az egyik túlélő mintha...

~ 171 ~

– Thomas. Thomas tudott írni.– Tessék?– Semmi, semmi.– Hát szóval, ebben a naplóban mintha volna valami... valahogy...

zavaró, mondjuk így... szóval egy kicsit másképp meséli a dolgot, mint maga meg a többiek...

– És olvasott. Könyveket. Tudott írni és olvasni.– Az istenért, nem figyelne rám?– Igen?– Próbáljon megérteni, egy semmiség elég, és szépen fel lehet

fújni akármilyen rágalmat... tönkre is teheti magát... szóval, azon gondolkodtam, szükség esetén kész-e rászánni egy kis pénzt, érti, másképp nem lehet védekezni a rágalmak ellen, különben is jobb, ha csírájában elfojtjuk... Savigny! Hová az ördögbe megy? Savigny! Nézze meg az ember, nem kell megsértődni, a javát akarom, az a dolgom, hogy...

– Igazán értékes volt a tanúvallomása, Savigny doktor. A Bíróság köszönetét fejezi ki. Kérem, foglaljon helyet.

– …– Savigny doktor...– Igen, elnézést, azt akartam...– Van valami hozzáfűznivalója?– Nem... vagyis... csak egy dolgot... Azt akartam mondani, hogy...

a tenger, az más... nem lehet olyan könnyen megítélni, mi történt ott, benne... a tenger az más.

– Doktor úr, ez a Királyi Haditengerészet bírósága: tudjuk, mi az a tenger.

– Azt hiszi?– Higgye el, élvezetes olvasmány a könyvecskéje, és megren-

dítő... túlságosan is egy olyan öregasszonynak, mint én...– Miket mond, márkiné...

~ 172 ~

– Ez az igazság, Savigny doktor, az a könyv olyan... hogy is tudnám megmagyarázni... realisztikus, igen, olvasás közben úgy éreztem, mintha ott lennék a tutajon, a tenger közepén, hátborzongató volt...

– Igazán hízelgő, amit mond, márkiné.– Nem, nem... az a könyv csakugyan...– Jó napot, Savigny doktor.– Adele...– Adele, lányom, nem lehet ilyen sokáig megvárakoztatni a

doktor urat, fontos ember...– Ó, biztos vagyok benne, hogy ezer meg ezer kérdéssel

ostromolta, igaz, Savigny?– Kellemes volt beszélgetni az édesanyjával.– A végén a teája is kihűl.– Adele, igazán ragyogóan fest.– Köszönöm.– Még egy csészével, doktor?

– Fekete szeme volt?– Igen.– Magas, sima, fekete hajú...– A tarkóján összefogva, uram.– Tengerész?– Lehet. Bár a ruhája... rendes, szinte elegáns.– És nem mondta meg a nevét.– Nem. Csak azt mondta, hogy visszajön.– Hogy visszajön?

– Egy folyóparti fogadóban találtunk rá... véletlenül... két szökevényt kerestünk, és őrá leltünk... azt mondja, Philippe-nek hívják.

~ 173 ~

– És nem próbált menekülni?– Nem. Tiltakozott, tudni akarta, miért visszük el... a szokásos...

errefelé, Savigny.– És mit mondtak neki?– Semmit. A rendőrség nem tartozik magyarázattal, hogy miért

csuk le valakit, a mai időkben. Persze, ha nem találunk valami jó okot, sokáig nem tarthatjuk fogva... de erről ön gondoskodik, nem?

– De.– Nos, jöjjön. Ne, ne hajoljon annyira előre. Ott van, látja? Az

utolsó előtti.– Amelyik a falnak támaszkodik...– Igen. Ő az?– Attól tartok, nem.– Nem?– Nem, sajnálom.– De a leírás ráillik.– Rá, mégsem ő az.– Savigny... figyeljen ide... A Birodalom hőse is lehetne, a világ

összes miniszterével barátkozhatna, de az ott már a negyedik, aki...– Nem számít. Már így is nagyon sokat tett értem.– Nem, hallgasson meg. Soha nem fogjuk megtalálni azt az

embert, és tudja, miért? Mert az az ember halott. Afrika valamelyik mocskos zugában megszökött egy koszos kórházból, néhány kilométert kínlódott abban a pokoli sivatagban, agyonégette a nap, és belehalt. Kész, vége. Most a túlvilágról trágyáz egy kupac homokot.

– Az az ember itt van a városban, és el akar kapni. Nézzen ide.– Levél?– Két napja hagyta valaki az ajtóm előtt. Olvassa el, olvassa

csak...– Egyetlen mondat...– De nagyon világos, nem?– Thomas...

~ 174 ~

– Thomas. Igaza volt, Pastor. Soha nem találjuk meg azt az embert. De nem azért, mert meghalt. Hanem mert él. Élőbb, mint mi ketten együtt. Olyan élő, mint amilyen élők az űzött vadak.

– Savigny, biztosítom, hogy...– Él. És ellentétben velem, jó oka van rá, hogy élő is maradjon.– De hát ez őrület, Savigny! Olyan kiváló orvosdoktor, mint

maga, egy híresség... és éppen most, amikor az Akadémia kapui is kitárulnak maga előtt... Jól tudja, hogy az éhségről és a szomjúságról írt tanulmánya... szóval, bár én nem annyira tudományosnak, mint inkább regényesnek tartom...

– Báró úr...– ...a kollégáimra mély benyomást tett, és maga miatt örülök,

hogy az Akadémia meghajlik a charme-ja meg a... a fájdalmas tapasztalatai előtt... ezt megértem... de amit képtelen vagyok belátni, az az, miért vette fejébe, épp most, hogy eltemetkezik valami eldugott helyen és hallottak már ilyet! vidéki orvos lesz, jól mondom?

– Jól, báró úr.– Á, gratulálok... nincs orvos a városban, aki ne szeretne, mit

beszélek, ne álmodozna arról, hogy a helyében legyen, és olyan briliáns jövő elé nézzen, mint maga, erre tessék, mire készül? Elmegy valami eldugott helyre praktizálni... hová is?

– Vidékre.– Ezt tudom, de hová?– Messzire.– Vonjam le a következtetést, hogy nem tudhatom, hová?– Ez lenne a kívánságom, báró úr.– Abszurdum. Nehéz ember maga, Savigny, minősíthetetlenül

nehéz, és esztelen. Semmiféle kézenfekvő magyarázatot nem találok a megbocsáthatatlan viselkedésére és... és... nem tudok másra gondolni, mint hogy: maga bolond!

– Épp ellenkezőleg. Nem akarok megbolondulni, báró úr.

~ 175 ~

– Nézze... az ott Charbonne... látja, ott lent?– Igen.– Szép kis város. Jól fogja érezni magát.– Igen.– Emelkedjék fel egy kicsit, doktor úr... így. Tartsa ezt nekem,

így... Egész éjjel félrebeszélt, valamit tennie kell...– Marie, már mondtam, hogy nem kell itt maradnod.– Mit művel?... nem kéne fölkelnie...– Dehogynem.– De nem szabad...– Marie, én vagyok az orvos.– Igen, de nem látta magát az éjjel... tényleg rosszul volt, úgy

festett, mint aki megőrült, mindenféle rémekről beszélt és kiabált...– Kiabáltam?– A tengerrel volt baja.– Á, és még?– Rossz emlékei vannak, doktor úr. És a rossz emlékek

tönkreteszik az életet.– Az élet tud rossz lenni, Marie, az teszi tönkre az emlékeket.– De maga nem rossz ember.– Csakhogy ott elkövettem egy s mást. És azok borzasztó dolgok

voltak.– Miért?– Borzasztóak voltak. Senki sem bocsáthatja meg őket. Senki sem

bocsáthat meg nekem.– Ne gondoljon rá...– És ami még borzasztóbb: tudom, hogy ha ma vissza kellene

mennem oda, újra megtenném mindazt.– Hagyja abba, doktor úr...– Tudom, hogy újra megtenném ugyanazokat a dolgokat. Hát

nem szörnyű?– Kérem, doktor úr...– Nem szörnyű?

~ 176 ~

– Megint hűvösödnek az éjszakák...– Igen.– Szívesen hazakísérném, doktor úr, de nem akarom magára

hagyni a feleségemet...– Ugyan, maradjon csak.– De... szeretném, ha tudná, örömömre szolgált a beszélgetésünk.– Nekem is.– Tudja, amikor idejött, egy éve, azt beszélték, hogy...– Fennhéjázó, pökhendi fővárosi doktor vagyok...– Hát igen, nagyjából. Errefelé gyanakvóak az emberek. Időnkint

furcsa dolgokat vesznek a fejükbe.– Azt tudja, önről mit mondtak nekem?– Hogy gazdag vagyok.– Igen.– És hallgatag.– Igen. De azt is, hogy jó ember.– Már mondtam: errefelé furcsa dolgokat vesznek fejükbe a

népek.– Érdekes. Arra gondolni, hogy itt vagyok. Olyan embernek, mint

én... egy fennhéjázó, pökhendi fővárosi orvosnak... Arra gondolni, hogy itt öregszik meg.

– Szerintem még kissé korai azon töprengenie, hol öregszik meg, nem?

– Lehet, hogy igaza van. De itt olyan messzire kerül az ember mindentől... Sokszor tűnődöm, történik-e majd valaha valami, aminek sikerül kimozdítania innen.

– Ne törje a fejét rajta. Ha történik, az valami szép dolog lesz. Ha meg nem történik semmi, ez a városka boldog lesz, hogy itt tartotta magát.

– Nagy tisztesség ilyesmit hallani magától a polgármestertől...– Á, kérem, ne is emlékeztessen rá...

~ 177 ~

– Most igazán mennem kell.– Igen. De jöjjön, amikor csak akar. Örömömre szolgál. És a

feleségem is boldog lesz.– Számítson rám.– Akkor jó éjt, Savigny doktor.– Jó éjt, Deverià úr.

~ 178 ~

7. ADAMS

~ 179 ~

Besötétedés után még órákig ébren maradt. Életének utolsó ártatlan órái.

Aztán kiment a szobából, végigosont a folyosón, és megállt a legszélső ajtó előtt. Kulcs nincs, az Almayer fogadóban vagyunk.

Az egyik kéz a kilincsen, a másikban vékony gyertya. Tűhegyes pillanatok. Az ajtó zajtalanul nyílt ki. A szobában csönd és sötétség.

Bement, a gyertyát az íróasztalra tette, az ajtót becsukta. A zár nagyot csattant az éjszakában: a takarók közt valami moccant a félhomályban.

Az ágyhoz lépett, és azt mondta:– Vége, Savigny.A mondat, akár a kardvágás. Savigny kiegyenesedett az ágyban, a

rémült borzongás mint ostorcsapás vágott végig rajta. A gyertya halvány világát fürkészte, és egy késpengét látott megcsillanni, meg egy férfi mozdulatlan arcát, melyet évek óta próbált elfelejteni.

– Thomas...Ann Deverià riadtan nézett rá. Félkarjára támaszkodott,

végigpillantott a szobán, semmit sem értett, szeretője arcát kutatta, melléje húzódott.

– André, mi történik itt?A férfi rémülten nézett maga elé.– Thomas, ne, megőrültél...Thomas azonban közelebb lépett, fölemelte a kést, és nagy erővel

lesújtott, egyszer, kétszer, háromszor. A takarók pillanatok alatt vérben áztak.

Ann Deveriànak kiáltani sem volt ideje. Döbbenten meredt a gyorsan terjedő sötét tengerre, és érezte, feltépett testéből úgy illan el az élet, hogy még egy gondolatra sem hagy időt. Hátrahanyatlott, tágra nyílt szeme a semmibe révedt.

Savigny remegett. Vér, vér mindenütt. És elképzelhetetlen csönd. Az Almayer fogadó pihent. Mozdulatlanul.

~ 180 ~

– Savigny, kelj föl. És vedd a karodba.Thomas hangjából kérlelhetetlen nyugalom áradt. Még nem volt

vége, nem.Savigny úgy mozgott, mintha transzban lenne. Fölállt, karjába

emelte Ann Deverià testét, és engedelmesen kivonszolta magát a szobából. Egy szót sem bírt kinyögni. Nem látott és gondolkodni sem tudott. Remegett és kész.

Különös, rövid kis menet. Egy nő szépséges testét viszik, olyan, mint egy körmenet. Egy férfi, reszketve vonszolja magát, véres terhet cipel a karjában, utána egy kérlelhetetlen árnyalak, markában kés. Végigmennek a fogadón, aztán ki, a partra. Lépés lépés után a homokban, míg a tengerhez nem érnek. Mögöttük vércsík. Alakjukon halvány holdfény.

– Ne állj meg, Savigny.Tétován belegázolt a vízbe. Érezte a hátának nyomódó kést,

karjában a teher egyre súlyosabb. Bábuként vonszolta magát még néhány méteren át. Az a hang állította meg.

– Savigny, figyelj rám. Ez a tenger morajlása. Ez a morajlás és az a teher a karodban egész életedben végigkísérhet.

Lassan beszélt, nyugodtan, kissé fáradtan. A kést bedobta a vízbe, aztán megfordult, és visszament a partra. A sötét foltokat követte, már megalvadtak a homokban. Lassan haladt, már nem voltak gondolatai, és története sem volt.

Savigny bénultan állt a tenger küszöbén, képtelen volt bármilyen mozdulatra, lábát tajtékos hullámok mosták. Remegett. És sírt. Egy bábu, egy gyerek, egy roncs. Vér és könny csöpögött róla: viasztest, melyet senki sem fog már eloltani.

Adamset fölakasztották, a Saint Amand téren, április utolsó napjának hajnalán. Zuhogott az eső, sokan jöttek el, hogy élvezzék a látványt. Még aznap eltemették. Hogy hová, senki sem tudja.

~ 181 ~

8. A HETEDIK SZOBA

~ 182 ~

Nyílt az ajtó, és a hetedik szobából kilépett egy férfi. A küszöbtől egy lépésnyire megállt, körülnézett. Elhagyatottnak látszott a fogadó. Sehol semmi zaj. A folyosó kis ablakain besütött a nap, darabokra szabdalta a félhomályt, és a falra apró előzeteseket vetített a ragyogó, tiszta délelőttből.

A szobában gondos, de sietős kézzel rendet csináltak. Az ágyon teli, de még nyitott bőrönd. Az íróasztalon papír-tornyok, tollak, könyvek, eloltott lámpa. Két tányér meg egy pohár az ablakpárkányon. Piszkosak, de szépen egymásra vannak állítva. A szőnyegen nagy szamárfül, mintha valaki jelet tett volna rá, hogy még visszajön. A karosszéken jól-rosszul összehajtogatott takaró. Az egyik falon két kép. Egyformák.

Nyitva hagyta az ajtót, végigment a folyosón, a lépcsőn valami kivehetetlen kis dallamot dúdolt, aztán a recepció előtt – nevezzük így – megállt. Dira sehol. Az ismerős nagy vendégkönyv nyitva, a kottaállványon. A férfi beleolvasott, közben az ingét beljebb gyűrte a nadrágba. Fura nevek. Megint körülnézett. Határozottan ez a legkihaltabb fogadó a kihalt fogadók történetében. Bement az étterembe, bóklászott egy kicsit az asztalok között, megszagolt egy csúf kristályvázában hervadozó csokrot, aztán az üvegajtóhoz ment, és kinyitotta.

Az a levegő. És fény.Hunyorgott, olyan erősen a szemébe tűzött, a szél miatt meg –

északi volt – összébb húzta magán rövid kabátját.Előtte az egész part. Lába már a homokban. Úgy nézett le rá,

akárha ebben a pillanatban tért volna haza egy hosszú útról. Őszintén elcsodálkozott, hogy megint itt van. Fölemelte fejét, arckifejezése olyan volt, mint amikor az embernek teljesen kiürült a feje, üres és boldog. Különös pillanatok ezek. Ilyenkor – ki tudja, miért, de képesek vagyunk a legnagyobb őrültségekre. Ó egészen egyszerű bolondságra vetemedett. Futásnak eredt, úgy rohant, mint

~ 183 ~

aki megveszett, lélekszakadva, botladozva és kiegyenesedve, botladozva és kiegyenesedve, tán soha nem akarja abbahagyni, olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, mintha az ördög elől menekülne, holott igazán senki sem kergette, nem, egymagában szaladt, egymagában, végig a kihalt tengerparton, tágra nyílt szemmel, torkában dobogó szívvel, ha látnád, azt mondanád: Ez aztán soha nem fog megállni.

Szokásos helyén, az ablakpárkányon üldögélt Dood, lábát a semmibe lógatta, és amikor tekintete a tengerről a partra tévedt, azonnal meglátta.

El kell ismerni, úgy fut, akár az Isten.Mosolygott. Dood.– Abbahagyta.Ditz volt vele, az, aki az álmokat kitalálta és elajándékozta.– Vagy elment az esze, vagy abbahagyta.

Délután mindannyian kimentek a partra, a lapos kavicsokkal kacsáztak, a kerek kavicsokat meg azért dobálták, hogy hallják: platty. Mind ott játszott, Dood egyenesen az ablakpárkányról jött, Ditz, az álmoktól, Dol is ott volt, aki Plassonnak a hajókat figyelte, Dira szintén lejött. És az a gyönyörű kislány is, aki Ann Deverià ágyában aludt, és nem lehetett tudni, hogy hívják.

Mindannyian ott voltak: kavicsokat dobáltak a vízbe, és a férfit hallgatták, aki a hetedik szobából jött elő. Egészen halkan beszélt.

– Képzeljetek el két embert, akik szeretik egymást... szeretik egymást. A férfinak el kell utaznia. Tengerész. Hosszú útra indul, a tengerre. A lány hímez neki egy selyemkendőt... a nevét hímzi rá.

– June.– June. Piros fonallal varr. És arra gondol: a kendő mindig a

kedvesével lesz, megvédi minden veszélytől, vihartól, betegségektől...

– A kék cápáktól.

~ 184 ~

– ...a kék cápáktól...– A zöld cápáktól.– ...mindentől. Bizonyos benne. Mégsem adja oda rögtön, nem.

Előbb beviszi a faluja templomába, és megkéri a papot: áldja meg nekem. Hogy megvédje a kedvesemet, áldja meg. A pap maga elé teszi, ráhajol egy kicsit, és ujjával keresztet rajzol fölötte a levegőbe. Mond valamit egy különös nyelven, és ujjával keresztet rajzol a levegőbe. El tudjátok képzelni? Kicsinyke mozdulat. A kendő, a pap ujja, a szavai, a lány mosolygó szeme. Eszetekbe véstétek?

– Igen.– Akkor most ezt képzeljétek el. Egy hajó. Nagy. Indulni készül.– Az előbbi tengerész hajója?– Nem. Egy másik hajó. De hamarosan ez is indul. Alaposan

megtisztogatták. A kikötőben ringatózik. Előtte kilométereken és kilométereken át tenger, hatalmas erejével rá vár, az őrült tenger, talán kíméletes lesz hozzá, talán szétmorzsolja a kezével, és elnyeli, ki tudja. Erről senki sem beszél, de mindenki tudja, milyen ereje van a tengernek. És akkor fölmegy arra a hajóra egy fekete ruhás emberke. Az összes tengerész a fedélzeten gyülekezik a családjával, nők, gyerekek, anyák, mindenki ott áll csendben. Az emberke végiglépked a hajón, valamit mormog. A hajó orrába megy, aztán visszajön, elsétál a kötélzet, az összehajtogatott vitorlák, a hordók, a hálók közt. Különös dolgokat mormol, és nincs zuga a hajónak, melyet be nem jár. Végül megáll a hajóhíd közepén. És térdre ereszkedik. Lehajtott fejjel mormog azon a furcsa nyelven, mintha hozzá beszélne, a hajóhoz, valamit mond neki. Egyszer csak elhallgat, és lassan a kereszt jelét rajzolja a deszkapallókra. A kereszt jelét. És akkor mindenki a tenger felé fordul, tekintetükben diadal, mert tudják, hogy a hajó visszatér, áldás kíséri, képes dacolni a tengerrel, képes legyőzni, semmi sem árthat neki. Ezt a hajót áldás kíséri.

Még a kavicsdobálást is abbahagyták. Meg sem moccannak, úgy hallgatják. A homokban ülnek mind az öten, körülöttük

~ 185 ~

kilométerekre senki.– Megértettétek?– Igen.– Előttetek van minden?– Igen.– Akkor figyeljetek. Innentől nehéz. Egy öreg. Nagyon fehér a

bőre, keze sovány, lassan, nehézkesen jár. Egy falu főutcáján megy. Mögötte sok száz ember, az összes helybéli, énekelve vonulnak a legszebb ruhájukban, mindenki ott van, senki sem hiányzik. Az öregember csak megy, megy, mintha egyedül volna, egy szál magában. Az utolsó házakhoz ér, de nem áll meg. Olyan öreg, hogy remeg a keze, egy kicsit még a feje is. Maga elé néz, nyugodtan, és akkor sem áll meg, amikor a tengerpartra ér, végigbotorkál a sekély vízre húzott csónakok előtt, léptei annyira bizonytalanok, hogy az ember azt hinné, mindjárt elesik, de nem. Néhány méterrel mögötte mennek a többiek. Sok százan. Az öreg a homokban lépked, ez még nehezebb, de nem számít, nem akar megállni, s mert nem áll meg, végül a tengerhez ér. A tenger. Abbamarad az ének, az emberek néhány lépésnyire a víztől megállnak. Ahogy lassan lépked, most még magányosabbnak látszik, belegázol a tengerbe, ő, árva egyedül. Néhány lépés, és a térdéig ér a víz. Nedves ruhája vékony lábára tapad, csont és bőr. Előre-hátra hullámzik a víz, az öreg olyan sovány, hogy az ember attól tart, mindjárt elsodorja. De nem, ott áll, mintha lába gyökeret eresztett volna, és maga elé mered. Tekintete egyenesen a tenger szemébe mélyed. Csend. Körös-körül minden moccanatlan. Az emberek visszafojtják lélegzetüket. Varázslat.

Ekkoraz öregemberlesütiszemét,tenyeréta vízbemeríti

~ 186 ~

éslassana keresztjelétrajzoljaa vízbe.Lassan. Áldást mond a tengerre.Óriási dolog, el tudjátok képzelni, ugye? Egy roskatag öreg-

ember, egy semmi kis mozdulat, és hirtelen megrázkódik az egész hatalmas tenger, az egész hatalmas tenger, a legszélső látóhatárig, remeg, rázkódik, bomolni kezd, ereiben szétárad az áldás méze, minden egyes hullámot megigéz, a világ összes hajóját, a viharokat, a legmélyebb örvényeket, a legsötétebb vizeket, az embereket és az állatokat, a haldoklókat és a félelemben vergődőket, és azokat is, akik most megbabonázva, rettegve, meghatottan, boldogan, megjelölten nézik, amint hirtelen, egy pillanatra, meghajtja fejét a hatalmas tenger, és elveszti a titokzatosságát, többé már nem ellenség, nem csönd, hanem testvér és szelíd anyaöl és látványosság az embernek maradt embereknek. Egy öreg keze. Egy jel, a vízben. Nézed a tengert és többé nem félsz. Vége.

Csönd.Micsoda történet... – gondolta Dood. Dira megfordult, és a ten-

gert nézte. Micsoda történet. A gyönyörű kislány szipogott. Igaz volna? – töprengett Ditz.

A férfi ülve maradt a homokban, és hallgatott. Dol a szemébe nézett.

– De igaz történet?– Igaz volt.– Már nem igaz?– Nem.– Miért?– Már senki sem képes áldást mondani a tengerre.– De annak az öregembernek sikerült.

~ 187 ~

– Mert öreg volt, és volt benne valami, ami már nincs.– A varázserő?– Olyasmi. Valami szép varázserő.– És hová lett?– Eltűnt.Képtelenek voltak elhinni, hogy csakugyan a semmibe tűnt.– Esküszöl?– Esküszöm.Hát csakugyan eltűnt.A férfi fölállt. Messziről látszott az Almayer fogadó, de szinte

áttetsző volt, az északi szél annyira kimosta a levegőt. A nap mintha megállt volna az ég világosabbik felén. És akkor Dira megkérdezte:

– Ugye, azért jöttél, hogy áldást mondj a tengerre?Ránézett a férfi, közelebb lépett hozzá, föléje hajolt, és

rámosolygott:– Nem.– Akkor mit csináltál abban a szobában?– Ha áldást mondani többé már nem lehet a tengerre, mondani

azért talán még lehet a tengert.Mondani a tengert. Mondani a tengert. Mondani a tengert. Azért,

hogy ne vesszen kárba mindaz, ami annak az öregembernek a mozdulatában volt, azért, hogy annak a varázslatnak legalább egy kis része vándoroljon tovább az időben és valamennyit meg lehessen találni belőle és megállítani, mielőtt örökre szétfoszlik. Mondani a tengert. Mert ez az, ami nekünk megmarad. Mert neki, nekünk, akik kereszt nélkül, varázslat nélkül állunk itt, kell, hogy legyen valami fegyverünk, hogy ne csak úgy csöndben, megadóan haljunk meg.

– Mondani?~ Igen.– És te egész idő alatt ezt csináltad ott bent?– Igen.– De kihez beszéltél?– Az nem fontos. A fontos az, hogy megpróbáld mondani. Valaki

~ 188 ~

majd csak meghallja.Arra gondoltak, ez mégiscsak furcsa egy kicsit. De nem

bonyolultan furcsa. Egyszerűen.– És ehhez kell az a sok papír?Dood egyedül hozta le azt a papírokkal tömött nagy táskát. Rá

maradt a dolog.– Hát nem. Ha valaki csakugyan képes rá, elég lenne neki néhány

szó... Ha sok papírral kezdené is, később, lassan-lassan, megtalálná a kellő szavakat, melyek egyszerre az összes többit is elmondják, és ezer oldaltól eljutna százig, aztán tízig, ekkor megállna, otthagyná a szavakat, várná, míg a fölöslegesek eltávoznak a papírokról, és akkor csak össze kellene gyűjteni a megmaradtakat, és kevéske, tíz, öt szóvá sűríteni, olyan kevés szóvá, hogy ha közelről nézi és hallgatja őket az ember, végül egy marad a kezében, egyetlenegy. És ha azt kimondja, a tengert mondja ki.

– Egyetlenegy marad?– Igen.– És melyik?– Ki tudja?– Akármelyik szó lehet?– Egy szó.– Olyasmi is, hogy krumpli?– Igen. Vagy: segítség!, vagy: satöbbi, nem lehet tudni, míg rá

nem talált az ember.Körülnézett a homokban. Egy kavicsot keresett.– De elnézést... – kezdte Dood.– Igen?– Nem lehet használni azt, hogy tenger?– Nem, azt a szót, hogy tenger, nem lehet használni.Fölállt. Megtalálta, a kavicsot.– Hát akkor ez lehetetlen. Lehetetlen.– Ki tudja, mi a lehetetlen.Közelebb ment a tengerhez, és a kavicsot messzire dobta a vízbe.

~ 189 ~

Kerek kavics volt.– Platty – mondta Dol, aki értett hozzá.A kő azonban ugrálni kezdett a víz színén, egyet, kettőt, hármat

ugrott, és aztán sem hagyta abba, kész gyönyörűség volt, egyre messzebb járt, a nyílt tenger felé tartott, mintha nekiszabadult volna. Mintha soha többé nem akarna megállni. És nem is állt meg.

A férfi másnap reggel hagyta el a fogadót. Különös volt az ég, amolyan szaladós, mint aki hazafelé siet. Erős északi szél fújt, de nem zúgott. A férfi szívesen gyalogolt. Fogta a bőröndjét meg a papírokkal tömött táskát, és elindult a tengerparti úton. Gyorsan ment, egyszer sem fordult vissza. így nem látta, hogy az Almayer fogadó fölemelkedik és ezerfelé hullik, darabjai olyanok voltak, mint a vitorlák, fölfelé szálltak, aztán leereszkedtek, aztán megint fölfelé szálltak, repültek, és mindent magukkal vittek, messzire, azt a földet meg azt a tengert, a szavakat meg a történeteket, mindent, ki tudja, hová, senki sem tudja, talán egyszer valaki olyan fáradt lesz, hogy rátalál.

VÉGE

~ 190 ~