1

Alice Sebold

Komfortos mennyország

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alice Sebold: The Lovely Bones Little, Brown and Company, 2002 Copyright © 2002 by Alice Sebold Hungarian translation © Tábori Zoltán, 2003

2

Apám íróasztalán volt egy kis üveggömb, abban lakott egy vörös-fehér csíkos sálas, hópelyhek közt topogó pingvin. Kislány koromban apám mindig az ölébe vett, és az üveggömbért nyúlt. Megforgatta, s aztán néztük, ahogy hull, kavarog a pingvin körül a hó. Megsajnáltam szegényt, amiért olyan magányos. Szóvá is tettem apámnak, de ő azt mondta: – Sose féltsd, Susie, szép élete van. Egy tökéletes világba van bezárva.

3

EGY

Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973. december 6-án meggyilkoltak. Olyan voltam, mint a legtöbb eltűnt lány a hetvenes évekbeli újságfotókon: seszín barna hajú fehér kislány. Ez még azelőtt volt, hogy mindenféle és – fajta kölykökről szóltak volna úton-útfélen a hírrovatok és a tejesdobozok. Abban az időben az emberben még csak fel se merült, hogy ilyen dolgok egyáltalán előfordulhatnak.

Alsós gimnazistaként az évkönyvbe Juan Ramon Jiménez spanyol költőtől választottam idézetet, akire a húgom hívta fel a figyelmemet: „Ha vonalas papírt kapsz, írj rá keresztbe.” Ez a mondat azért tetszett meg annyira, mert egyrészt kifejezte utálkozásomat az előre szabott tanrendi skatulyákkal szemben, másrészt mert nem valami süket szöveg volt egy rockegyüttestől, szóval megcsillogtathattam vele irodalmi műveltségemet. Sakk- és kémiaszakköri tag voltam, viszont Delminicóné háztartástanóráin bármihez fogtam, mindent odakozmáltam. A tanárok közül Botte tanár úr volt a kedvencem, aki biológiát tanított, és boncolás közben előszeretettel noszogatta békáinkat és rákjainkat, hogy táncra keljenek preparátumos tálcáinkon.

Egyébként nem Botte tanár úr gyilkolt meg. Nem kell mindjárt mindenkire gyanakodni, aki itt majd szóba jön. Ez a bökkenő. Az ember sose tudhatja. Botte tanár úr eljött a búcsúztatásomra (mi tagadás, eljött szinte az egész alsógimi – ilyen népszerű még soha nem voltam), és jócskán kivette a részét a sírásból. Botte tanár úrnak volt egy súlyos beteg gyereke. Ezt mindannyian tudtuk róla, úgyhogy amikor nevetett a saját viccein, amelyeknél jó darabig eltartott, mire leesett nekem a tantusz, mi is vele nevettünk, nemritkán erőltetetten, csak hogy örömet szerezzünk neki. A lánya másfél évvel utánam halt meg. Leukémiás volt, de nem az én mennyországomba került.

A szomszédunkban lakó férfi volt a gyilkosom. Anyám odavolt a pázsitot szegélyező virágágyásaiért, apám pedig egy ízben eszmét cserélt vele trágyázási kérdésekről. Gyilkosom az olyan avittas dolgok mellett tört lándzsát, mint a tojáshéj és kávézacc, amelyekre, elmondása szerint, már az anyja is esküdött. Apám széles mosollyal jött haza, és elélcelődött, hogy lehet bármilyen gyönyörű ennek a pasasnak a kertje, hét mérföldre bűzleni fog, ha majd bejön egy jó kis kánikula.

1973. december 6-án azonban havazott, és útban hazafelé a gimiből átvágtam a kukoricáson. Tök sötét volt, merthogy telente rövidebbek a nappalok, és emlékszem, törött kukoricaszárakon botladoztam. Lágyan hullt a hó, mintha parányi kezek verdesnék az arcomat, és az orromon át vettem a levegőt, amíg be nem dugult, és muszáj volt kinyitnom a számat. Alig két méterre voltam Harvey bácsitól, amikor kidugtam a nyelvemet, hogy megízleljek egy hópelyhet.

– Vigyázz, meg ne ijedj! – mondta Harvey bácsi.

Abban a tök sötét kukoricásban persze hogy megijedtem. Holtom után eltűnődtem: mintha úszott volna némi kölniillat a levegőben, amivel nem törődtem, vagy legföljebb azt gondoltam, hogy valamelyik közeli házból jöhet.

– Ó, Harvey bácsi! – kiáltottam.

– Te vagy a nagyobbik Sailfish lány, ugye?

– Igen.

4

– Hogy s mint a család?

Bár én voltam közülünk a legidősebb gyerek, és természetismeret-órai feleltetésen jól álltam a kérdéseket, felnőttek társaságában sose tudtam igazán feltalálni magamat.

Jól – mondtam. Fáztam, és ha nem munkált volna bennem a felnőttek iránti természetes tisztelet, no meg az a tény, hogy Harvey bácsi a szomszédunk volt, és apám egy ízben eszmét cserélt vele trágyázási kérdésekről, már rég faképnél hagytam volna.

- Építettem ide valamit – mondta. – Nincs kedved megnézni?

- Nagyon összefagytam, Harvey bácsi – feleltem –, és anyám sötétedés előtt hazavár.

- De hisz már sötét van, Susie – mondta.

Utólag azt kívánom, bár furcsálltam volna a dolgot. Hisz sose mondtam neki, hogy hívnak. Valószínűleg az járt a fejemben, hogy biztosan azokból a bosszantó kis történetekből tudja, amelyeket apánk az ő atyai szeretetének illusztrálására fűnek-fának mondogat. Ő az a fajta apa volt, aki kirakja azt a meztelen fotót, amelyet hároméves korodban kapott lencsevégre a vendégeknek fenntartott földszinti fürdőszobában. Hál' istennek, ezt a húgommal, Lindseyvel tette meg. Legalább ettől a méltatlanságtól meg lettem kímélve. Annál szívesebben tette közkinccsé viszont azt az esetet, amikor, Lindsey születése utáni féltékenységi rohamomban – apám ezt a túlsó szobából látta, ahol épp telefonált –, végigmásztam a heverőn, és megpróbáltam lepisilni Lindseyt a babakocsiban. Ez a történet mélységesen megalázott, valahányszor csak apám elmondta, mondjuk, a lelkipásztorunknak vagy Steadnének, a szomszédunknak, aki terapeuta volt, és akinek a hozzáfűzéseit apám mindenáron hallani akarta, illetve bárkinek, aki így álmélkodott: „Nahát, ebben a Susie-ban aztán van spiritusz!”

– Spiritusz? – csapott le apám azon nyomban. – Na, hadd mondjak valamit erről a spirituszról!

És máris belefogott a „Susie lepisilte Lindseyt” című magánszámába.

De mint kiderült, apám Harvey bácsinak egy szóval sem említette egyikünket sem, és a „Susie lepisilte Lindseyt” történetet sem mesélte el neki.

Harvey bácsi utóbb ezeket a szavakat intézte anyámhoz, amikor az utcán összefutottak: - Hallottam erről az iszonyú-szörnyű tragédiáról. Mi is volt a neve a lányának?

- Susie – felelte anyám, újra meg újra nekiveselkedve a súlynak, amelyről naivan azt remélte, hogy egy nap talán enyhülni fog, nem sejtvén, hogy élete hátralévő részében csak mind újabb és változatosabb gyötrelmeket hoz.

Harvey bácsi elmondta az ilyenkor szokásosakat.

– Remélem, elkapják azt a rohadékot. Fogadja őszinte részvétemet.

Akkorra már a mennyországomban voltam, a tagjaimat próbálgattam, és nem akartam hinni a fülemnek.

- Ezt a pofátlanságot! – mondtam Frannynak, beilleszkedési tanácsadómnak.

- Ja – felelte, és ennyiben maradtunk. Az én mennyországomban nem volt helye a túl sok beszédnek.

5

Harvey bácsi azt mondta, hogy az egész csak egy perc, úgyhogy követtem kicsit beljebb a kukoricásba, ahol egyre kevesebb kukoricaszár volt letörve, mert arra már nem volt kifizetődő levágni az utat a gimnázium felé. A kistesóm, Buckley egyszer megkérdezte anyámat, hogy mi, akik ott lakunk a kukoricás mellett, miért nem eszünk soha belőle, és anyám azt felelte, hogy azért, mert ehetetlen.

- A kukorica jó a lovaknak, de nem jó az embereknek – tette hozzá.

- A kutyáknak sem? – kérdezte Buckley.

- Nem bizony – felelte anyám.

- A dinoszauruszoknak sem? És ez így ment egy darabig.

- Csináltam egy kis búvóhelyet – mondta Harvey bácsi. Megállt, és felém fordult.

– Nem látok semmit – mondtam. Tisztában voltam vele, hogy Harvey bácsi furcsán méreget. Az idősebb férfiak szoktak így méricskélni, amióta elvesztettem kisbabás pufókságomat, de nekik se gyakran lóg kocsányon a szemgolyóbisuk, amikor sötétkék vihardzsekimet és bugy- gyos sárga trapéznadrágomat hordom. Harvey bácsi kis, kerek, aranykeretes szemüveget viselt, azon keresztül bá mult rám.

– Figyelmesebb is lehetnél, Susie – mondta. Szerettem volna inkább arra figyelni, hogyan tűnhetnék el, mégse tettem. De miért nem? Franny azt mondta, hogy az ilyen kérdéseknek nincs semmi értelmük.

- Nem tetted meg, és kész. Ne rágódj rajta. Ezen már nem segít semmi. Meghaltál, törődj bele.

- Nézd csak meg jobban! – Harvey bácsi leguggolt, és rákoppintott a földre.

- Mi az? – kérdeztem.

A fülem már egészen lefagyott. Nem szívesen hordtam azt a pomponos, csengettyűs tarka sapkát, amelyet anyám kötött nekem valamelyik karácsonyra. Ott volt nálam, csak begyömöszölve a vihardzsekim zsebébe.

Emlékszem, hogy odamentem, és rádobbantottam egyet a földre. Keményebbnek éreztem a fagyott földnél, pedig elég derekasan fagyott.

- Fa – mondta Harvey bácsi. – Hogy ne dőljön össze a lejárat. Ezt leszámítva az utolsó centiig földből van.

- De mi az? – kérdeztem. Már nem fáztam, és nem is tartottam furcsának a nézését. Úgy viselkedtem, mint a természetismeret-órán: nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Gyere, és nézd meg magad.

Nem volt könnyű lejutni, ezt ő maga is beismerte, miután már mindketten odabent voltunk a veremben. Még kéményt is csinált elvezetni a füstöt, ha éppenséggel tüzet rakni támadna kedve! Ez az egész annyira lenyűgözött, hogy a be- és kijutás bájossága meg se fordult a fejemben. Meg hát az is idetartozik, hogy még sose kellett igazából menekülőre fognom a dolgot. A legveszedelmesebb valaki, aki elől valaha is futnom kellett, Artie volt, egy fura figura az iskolámból, az apja temetkezési vállalkozó. Lépten-nyomon azzal kérkedett, hogy egy balzsamozószerrel töltött injekciós tűt hord magánál. A füzeteit telerajzolta sötét cseppeket

6

hullajtó injekciós tűkkel.

- Hű, de kafa! – mondtam Harvey bácsinak. Lehetett volna akár a notre-dame-i púpos toronyőr, akiről franciaórán olvastunk, az se érdekelt volna. Teljesen visszafejlődtem. Kisöcsém, Buckley szintjére süllyedtem, aki a New York-i Természettudományi Múzeumba tett egész napos kirándulásunkon belehabarodott a kiállított hatalmas csontvázakba. A kafa szót kiselemista korom óta ki nem ejtettem nyilvánosság előtt a számon.

A cukrosbácsi megspórolta a cukrot – mondta Franny.

Ma is magam előtt látom a vermet, mintha csak tegnap lett volna, ahogy az is volt: számunkra az élet örökös tegnap. Akkora volt, mint egy kisebbfajta szoba, mint, mondjuk, az előszobai gardrób a házunkban, ahol a cipőinket és az esőkabátjainkat tartottuk, és ahová anyának sikerült egymás tetejébe állítva beügyeskednie a mosógépet és a szárítót. Én csaknem kiegyenesedhettem odabenn, de Harvey bácsinak le kellett görnyednie. Ásáskor hagyott mindkét oldalon egy-egy padot. Rögtön le is ült.

– Nézz körül – mondta.

Álmélkodva körbebámultam, szemrevételeztem a feje fölött a kiásott polcot, a gyufaskatulyákat és az elemek garmadáját rajta, meg egy elemes fénycsövet, amely az egyetlen fényt szolgáltatta a helyiségben – egy igencsak hideglelős fényt, ami aztán kivehetetlenné tette a vonásait, miközben feküdt rajtam. Volt még egy tükör is a polcon, meg borotva és borotvakrém. Ezt különösnek véltem. Miért nem otthon borotválkozik? De nyilván az járt a fejemben, hogy akinek abszolút szuper emeletes háza van, és aztán alig félmérföldnyire tőle épít egy föld alatti kuckót, annak biztos nincs ki mind a négy kereke. Apám az ilyen esetekben persze sokkal finomabban szokott fogalmazni: „Ő egy egyéniség, és kész!” Úgyhogy valószínűleg arra gondoltam, hogy Harvey bácsi egy egyéniség, és tetszett a szoba, meleg is volt, és kíváncsi voltam, Harvey bácsi hogyan építette, milyen technikával, és honnan vette az ötletet.

Harmadnapra azonban, mire Gilberték kutyája megtalálta a könyökömet, és hazavitte a hozzátapadt árulkodó kukoricacsuhéval, Harvey bácsi betemette az egészet. Az idő alatt épp átutazóban voltam. Nem kellett látnom, ahogy gürcöl vele, kihúzkodja a fa tartóelemeket, összeszed minden terhelő bizonyítékot, kivéve azt a könyököt. Mire felbukkantam, s túlvilági valómban lepillanthattam a földi eseményekre, a családomon kívül nem is igen érdekelt semmi.

Anyám félig nyitott szájjal ült a cserfa széken a bejárati ajtónk előtt. Még sose láttam ilyen sápadtnak. Kék szeme a semmibe meredt. Apám lejárta a lábát. Minden részletről tudni akart, és ott akart lenni, amikor a zsaruk átfésülik a kukoricást. Istennek hála, egy Len Fenerman nevű tökmag nyomozó adott mellé két egyenruhást, hogy menjenek be a városba, és nézzenek körül mindenütt, ahol lófrálni szoktam a barátaimmal. Az egyenruhások mindjárt egy egész napra lekötötték apámat az egyik bevásárlóközpontban. Lindseynek egy árva szót nem szólt senki, pedig tizenhárom évesen már elég nagy lett volna hozzá, Buckleynak meg pláne nem szóltak, aki akkoriban négyéves volt, és őszintén szólva sose fogta fel igazán.

Harvey bácsi megkérdezte, nem kérek-e frissítőt. Szó szerint így kérdezte. Azt mondtam, hogy most már haza kell mennem.

7

- Viselkedj udvariasan, és igyál egy kólát – mondta. – Lefogadom, a többi gyerkőc kérne a helyedben.

- Miféle többi gyerkőc?

- Ezt a környékbeli gyerkőcöknek építettem. Gondoltam, jó lesz klubhelyiségnek.

Ezt szerintem már akkor se hittem el. Sejtettem, hogy hazudik, de ártatlan hazugságnak véltem. Úgy képzeltem, magányos lehet. Egészségtanórán hallottunk ilyen emberekről. Sose házasodnak meg, minden este mirelitet esznek, és annyira félnek az elutasítástól, hogy nem tartanak még állatot sem. Megsajnáltam.

- Oké – mondtam. – Kérek egy kólát. Rövidesen így szólt: Nincs meleged, Susie? Levethetnéd a vihardzsekidet. Levetettem.

- Nagyon csinos vagy, Susie – mondta.

- Köszönöm – mondtam, jóllehet, Clarissa barátnőm szóhasználatával, igencsak cikis pillantásokat vetett rám.

- Van már barátod?

- Nincs. – Kiittam a maradék kólámat, és azt mondtam: – Indulnom kell, Harvey bácsi. Klassz ez a kégli, de most már mennem kell.

Felállt, és a hátát nekipúpozta a kinti világba vezető hat föld lépcsőfoknak.

– Nem értem, hogy juthat ilyesmi az eszedbe.

Harvey bácsi nem volt egyéniség. Igyekeztem úgy beszélni, hogy ezt ne kelljen számításba vennem. Benne voltam nyakig a cikiben meg a slamasztikában, ahogy ott tornyosult, és eltorlaszolta a kijáratot.

- Harvey bácsi, most már tényleg mennem kell.

- Vetkőzz le.

- Tessék?

- Vetkőzz le. Meg akarlak vizsgálni, hogy szűz vagy-e még.

- Az vagyok, Harvey bácsi – feleltem.

- Meg akarok győződni róla. A szüleid hálásak lesznek érte.

– A szüleim?!

- Rossz lányokra nincs szükség a családban – mondta.

- Harvey bácsi, kérem, engedjen ki – mondtam.

– Nem mész sehova, Susie. Most már az enyém vagy. A jó fizikumra akkoriban még nem fektettek nagy hangsúlyt; az aerobic csak szólam volt. A lányoktól azt várták, hogy gyengék legyenek, és az iskolában csak azok a lányok jeleskedtek kötélmászásban, akikről gyanítottuk, hogy leszbikák.

8

Keményen ellenálltam. Amennyire csak bírtam, ellenálltam, hogy Harvey bácsi ne bánthasson engem, de ez az „amennyire csak bírtam” nem volt elég, messze nem volt elég, és hamarosan a földön feküdtem, belenyomva a földbe, ő meg rajtam izzadt és lihegett, a szemüvege elveszett a küzdelemben.

Szóval akkor még éltem. Arra gondoltam, hogy ez a lehető legrosszabb dolog a világon, amikor az ember fekszik a hátán, fölötte egy izzadó férfival. Be vagyok zárva a föld mélyébe, és senki sem tud rólam.

Anyámra gondoltam.

Biztos a beépített órát nézi a tűzhelyen. A tűzhely új volt, és anyám örült neki, hogy óra is van rajta. „Másodpercre beoszthatom az életem” – mondta az anyjának, olyasvalakinek, akit a legkevésbé sem érdekeltek a tűzhelyek.

Most már nyilván aggódik, mit aggódik: dühös, amiért késem. Amint apám beáll a garázsba, anyám aktivizálja magát, koktélt kever neki, száraz sherryt, és bosszús képpel fogadja:

- Ez az alsógimi, ez az alsógimi! Biztos elhúzódott a tavaszköszöntő.

- Ugyan, Abigail! – feleli majd apám. – Miféle tavaszköszöntőről beszélsz, amikor havazik?

Miután anyám ezzel így felsült, talán bezavarja Buckleyt a szobába, és ráparancsol: – Játssz apáddal! –, aztán újból beveszi magát a konyhába, önt egy korty sherryt magának is.

Harvey bácsi az ajkát nyomkodta az enyémhez. Az ajka duzzadt és nedves volt. Sikoltani szerettem volna, de féltem megtenni, és az erőm is elhagyott. Egyszer megcsókolt valaki, akit kedveltem. Raynek hívták, és Indiából származott. Akcentussal beszélt, és sötét bőre volt. Semmi nem indokolta, hogy megkedveljem. Nagy szemén a szemhéj mintha mindig félig csukva volna, Clarissa csak így mondta: „szipus szipoj”, de aranyos és okos volt, falazott a puskázásomhoz matekon. A folyosói szekrényem mellett csókolt meg az évkönyvi fotóleadás előtti napon. Az évkönyv a nyár végén jelent meg, ő a fényképe alá „Az én szívem…” sablonkérdésre azt írta be: „Susie Sailfishé”. Azt hiszem, komolyan gondolta. Emlékszem, az ajka cserepes volt.

- Harvey bácsi, ne! – sikerült végre kipréselni magamból, és aztán ezt ismételgettem végtelenszer. Ne! És azt is rengetegszer hozzátettem: kérem. Franny azt mondta, hogy a halála előtt szinte mindenki ezzel a kérem-mel esdekel.

- Megőrülök érted, Susie – mondta.

- Kérem! – rimánkodtam. – Ne! – rimánkodtam. Néha összevontam a kettőt. – Kérem, ne! – Variáltam is. – Ne, kérem!

Olyan volt, mintha egy nem a zárba illő kulcsot erőltetnék, vagy mintha egy medicinlabdának kiabálnék, „elkaptalak, elkaptalak, elkaptalak”, ahogy elzúg a fejem fölött.

– Kérem, ne!

Hamar megunta, hogy a nyüszítésemet hallgassa. A vihardzsekimért nyúlt, kivette a zsebéből az anyám kötötte sapkát, gombóccá gyúrta, és belegyömöszölte a számba. A csengettyűk halkan meg-megcsendültek, de ez volt minden hang, amit ezután kiadtam.

Nyálas ajkával végigcsókolta az arcomat, a nyakamat, majd a blúzom alá nyúlt. Sírtam.

9

Lassan elhagytam a testemet; kezdtem belakni a levegőt és a csendet. Sírtam és verekedtem, hogy addig se érezzek semmit. Letépte rólam a nadrágot, miután nem találta a rejtett cipzárt, amelyet anyám mesterien az oldalába varrt.

– Nagy fehér bugyi! – lihegte.

Úgy éreztem, hatalmasra puffadok. Mintha tenger volnék, és ő bennem áll, belém vizel és belém szarik. Mintha minden porcikám ki akarna tekeredni, mint a simi-simiben, amit Lindseyvel játszottam, ha már végképp nem tudtam nemet mondani neki. Harvey bácsi fölöttem nekiállt helyzetbe hozni magát.

– Susie! Susie! – Hallottam, ahogy anyám szólongat. –Kész a vacsora! Bennem volt. Horkantott, röfögött.

– Bárányhús van párolt zöldbabbal! Mozsár voltam, ő pedig a törő.

– Öcséd festett neked valamit, én meg sütöttem alma tortát!

Mozdulatlanul feküdtem Harvey bácsi súlyos teste alatt, és hallgattam a szíve verését és a saját szívemét. Az enyém ugrabugrált, akár egy nyúl, az övé pedig dörömbölt, mintha pöröly csapkodna abroszon. Egymáshoz lapulva feküdtünk, és hirtelen beleremegtem a gondolatba: ezt tette velem, és még élek. Ennyi. Még lélegeztem. Hallottam a szívét. Éreztem a leheletét. A bennünket körülvevő sötét földnek volt éppen ilyen szaga: a nyirkos humuszé, ahol férgek és állatok élték mindennapi életüket. Órákon át sikoltozhattam volna.

Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog ölni. Nem sejtettem, hogy máris egy haldokló állat vagyok.

– Nem akarsz felkelni? – kérdezte Harvey bácsi, miután lehemperedett rólam, és fölém guggolt.

A hangja udvarias és bátorító volt, mint késő reggel egy szeretőé. Szelíd ösztökélés, nem parancs.

Képtelen voltam megmozdulni. Képtelen voltam felkelni.

Miután nem keltem fel – vajon csak emiatt, csak mert nem engedelmeskedtem neki? –, oldalra hajolt, és a feje fölött végigtapogatta a párkányt, ahol a borotvája és a borotvakrémje volt. Egy kést emelt le. A meztelen penge rám mosolygott, vigyorba görbült.Harvey bácsi kivette a számból a sapkát.– Mondd, hogy szeretsz! – mondta. Megtettem. Szinte kedveskedve.A vég így is, úgy is bekövetkezett.

10

KETTŐ

Amikor felkerültem a mennyországba, azt hittem, mindenki azt látja, amit én. Hogy mindenki mennyországában futballkapuk meredeznek a távolban, és jól megtermett nők gerelyt és súlygolyót hajigálnak. Hogy minden ház olyan, mint a hatvanas években épült külvárosi középiskolák. Nagy, zömök épületek gubbasztanak a fantáziátlanul kialakított, homokos telkeken mindenfelé; a modernség illúzióját kiugrasztott homlokzatok és nagy, nyitott terek vannak hivatva kelteni. Leginkább azt szerettem bennük, hogy a színpompás épülettömbök ugyanolyan türkizkékre és narancssárgára voltak festve, mint a Fairfax Gimnázium épülettömbjei. Még a földön néha rávettem apámat, hogy hajtsunk el a Fairfax Gimnázium mellett, szóval oda tudtam képzelni magamat.

Az embernek az alsó után a felsőgimiben illik új életet kezdenie. Amikor már a Fairfaxbe járok, ragaszkodni fogok hozzá, hogy Suzanne-nak szólítsanak. A hajamat vagy bebodorítom, vagy kontyba felfésülöm. Olyan testem lesz, hogy a fiúk kívánni fogják, a lányok pedig irigyelni, de mindennek tetejébe olyan aranyos leszek, hogy a bűntudattól nem lesz más választásuk, mint hogy imádjanak. Miután imigyen már királynői magasságokba emelkedtem, előszeretettel képzeltem magamat az esetlen gyerkőcök védelmezőjének szerepébe is a menzán. Ha valaki csúfolni merészeli Clive Saunderst, mert lány módjára, pipiskedve jár, rögvest megbánja, miután jól irányzott rúgást helyezek el testének legkényesebb pontján. Ha a fiúk gúnyolódni kezdenek Phoebe Hart méretes mellein, el fogom magyarázni nekik, hogy az ilyesmin egyáltalán nincs semmi nevetnivaló. Azt ne firtassuk, hogy Phoebe láttán korábban magam is széljegyzeteket firkáltam noteszomba: Skót dudák, Hűhák, Sam Jojók. Apám vezetett, én ábrándozva ültem a hátsó ülésen. A dologhoz kétség sem férhetett. Mit évek: napok alatt elvégzem a felsőgimit, vagy, tátsa csak a száját mindenki, Oscart kapok a legjobb színésznői alakításért még itt az alsóban. Ezekről álmodoztam odalenn a földön.

A mennyországban töltött néhány nap után rájöttem, hogy a gerelyhajítók, a súlylökők és a repedezett aszfaltgrundon kosarazó fiúk mind a saját külön mennyországukban élnek. Az övék egyszerűen csak passzol az enyémhez – nem kimondottan másolatai egymásnak, de rengeteg ugyanolyan dolog zajlik bennük.

Összeismerkedtem Hollyval, aki a szobatársam lett a harmadik nap. Éppen hintázott. (Meg se kérdeztem, hogy kerülnek hinták egy gimibe: a mennyország épp ettől mennyország. Ráadásul az ülőkéjük nem holmi lapos deszka volt, hanem fotelülés erős fekete gumiból, amibe az ember befészkelheti magát, és kicsit rugódzhat is benne, mielőtt hintázni kezd.) Holly ott ült, és egy könyvet olvasott, amely egy fura ábécé szerint volt írva, amiről az a disznósültes rizs jutott az eszembe, amelyet apám a Pörc Hopp vendéglőből hozatott, Buckley imádta ezt a nevet, imádta teli torokból üvölteni: „Pörc Hopp!” Most már tudok vietnamiul, és tudom, hogy a Pöre Hopp tulajdonosa, Herman Jade nem vietnami, és hogy Hermán Jade igazi neve nem is Hermán Jade, azt csak akkor vette fel, amikor Kínából bevándorolt az Egyesült Államokba. Mindezt Holly magyarázta el nekem.

– Szia! – mondtam. – Susie-nak hívnak.

Utóbb elmesélte nekem, hogy a nevét az Alom luxuskivitelben című filmből választotta. De

11

aznap csak foghegyről odavetette.

– Engem meg Hollynak.

Minthogy nem akarta, hogy az ő mennyországában bárkinek is akcentusa legyen, neki se volt.

Megbámultam a fekete haját. Éppolyan fénylő volt, amilyennel a magazinok kecsegtetnek.

- Mióta vagy itt? – kérdeztem.

- Három napja.

- Én is.

Leültem a mellette lévő hintára, és körbeforogtam, hogy a lánc feltekeredjen. Aztán elengedtem magamat, és pörögtem, pörögtem, amíg a hinta meg nem állt.

- Szeretsz itt lenni? – kérdezte.

- Nem.

- Én sem.

Hát így kezdődött.

A mennyországainkban a legelementárisabb álmaink váltak valóra. Az iskolában nem voltak tanárok. Becsön-getéskor sose kellett bemennünk, kivéve nekem rajzórára és Hollynak a dzsessz különórára. A fiúk nem csipkedtek bele a hátsónkba, és nem mondták, hogy bugyiszagunk van; tankönyveink a Tinimagazin, a Glamour és a Vogue voltak.

És ahogy új kapcsolatokra tettünk szert, mennyországaink is kitágultak. Többnyire ugyanazokra a dolgokra vágytunk.

Istápolónk Franny lett, a beilleszkedési tanácsadóm. Franny akár az anyánk lehetett volna – úgy negyvenöt körüljárhatott –, és Hollynak és nekem eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy ez is csak olyasvalami, amire vágytunk: anyára.

A maga mennyországában Franny eredményes és hálás szolgálatot látott el. A földön szociális munkásként, nyomorgók és hajléktalanok közt dolgozott. A templom, amelyhez tartozott, Szűz Mária nevét viselte, kizárólag nők és gyermekek számára osztott ingyenételt, és Frannyt afféle mindenesként foglalkoztatta: ha kellett, felvette a telefont, ha kellett – begyakorolt karatecsapásokkal – csó-tánytalanított. Egy felesége után kutató férfi arcba lőtte.

Franny az ötödik napon jött oda hozzám és Hollyhoz. A kezünkbe nyomott egy-egy maxi pohár citromos Kool-Aidot, amit mi rögtön fel is hajtottunk.

– Azért jöttem, hogy segítsek – mondta. Belenéztem nevetőráncokkal határos apró kék szemébe, és megmondtam az igazat.

– Unatkozunk.

Holly azon igyekezett, hogy jó hosszan kinyújtsa a nyelvét, vajon nem lett-e zöld.

- Mit szeretnétek? – kérdezte Franny.

12

- Nem tudom – feleltem.

– Semmi mást nem kell tennetek, mint kívánnotok vala mit, és ha elég erősen kívánjátok, és pláne indokotok is van rá, akkor az bekövetkezik.

Ilyen egyszerűen hangzott, és az is volt. Holly és én így tettünk szert az ikervillánkra.

Ki nem állhattam a kétszintes házunkat a földön. Ki nem állhattam szüleim bútorait, meg ahogy a házunk egy másik házra nézett, meg egy másik házra, meg egy másikra – monoton szellemképek masíroznak fel a dombra. A mi ikervillánk parkra nézett, és a távolban, de csak annyira távolban, hogy ne érezzük magunkat elhagyatva, más házak fényei látszottak.

Aztán többre vágytam. Az volt a legfurcsább, mennyire vágyom rá, hogy tudjam azokat a dolgokat, amiket a földön nem tudtam. Azt kívántam, bár lehetőségem nyílna rá, hogy felnőjek.

- Az ember nem nőhet fel, ha nem él – mondtam Frannynak. – Én élni akarok.

- Ez ki van zárva – válaszolta.

- Nem lehetne legalább nézni az élőket? – kérdezte Holly.

- Eddig is azt csináltátok.

- Úgy érti, hajói sejtem – szóltam közbe –, hogy az egész életüket, elejétől végig. Jó volna látni, hogy boldogulnak. Tudni a titkokat. Attól mi is jobban éreznénk magunkat.

- Ilyesmire ne is számítsatok – jelentette ki Franny.

- Köszönjük, Agyközpont – mondtam, mindazonáltal a mennyországaink tovább tágultak.

A gimnázium még megvolt, a teljes Fairfax-épületegyüttes, de most már voltak kifelé vezető utak is.

– Menjetek bátran – tanácsolta Franny –, és ha valamire szükségetek van, rá fogtok találni.

Így hát Holly és én elindultunk. A mennyországunk elején rögtön volt egy fagylaltozó, ahol ha az ember mentafagyit kért, senki se mondta rá, hogy az idényáru, és volt újságja, tele a mi fényképünkkel, amitől borzasztó fontos valakiknek látszottunk, szerepeltek benne továbbá elegáns férfiak és gyönyörű nők is, mert Holly és én rajongtunk a divatlapokért. Holly néha teljes érdektelenséget mutatott, más alkalmakkor pedig hiába kerestem, nem volt sehol. Ilyenkor a magánmennyországában tartózkodott. Hiányzott, de nem a szó hagyományos értelmében, mert addigra már rájöttem, mit kell érteni azon, hogy örökkévalóság.

Az nem teljesülhetett, amire leginkább vágytam: hogy Harvey bácsi haljon meg, és én éljek. A mennyország sem tökéletes. De rögeszmémmé vált, hogy ha jól odafigyelek, és nagyon akarom, akkor esetleg megváltoztathatom azoknak az életét a földön, akiket szerettem.

Apám vette fel a telefont azon a december kilencedikéi napon. Ez volt a végjáték kezdete. A rendőrség a vércsoportomra volt kíváncsi, meg arra, hogy mennyire világos a bőröm. Megkérdezték, nincs-e valami azonosító jegyem. Apám megpróbálta leírni az arcomat, de beleveszett a részletekbe. Fenerman nyomozó hagyta, hadd mondja, nem akarta csak úgy a szörnyű hírrel mellbe vágni. De aztán közbeszólt.

– Mindössze egy testrészt találtunk, Sailfish úr. Apám a konyhában állt, és a rosszullét

13

kerülgette.

Hogyan mondja el ezt Abigailnek?

- Szóval nem biztos benne, hogy Susie halott? – kérdezte.

- Soha semmi se biztos – mondta Len Fenerman. Ezt a mondatot adta tovább apám is anyámnak: Soha semmi se biztos.

Három napon át nem tudta, hogyan közeledjen anyámhoz, vagy hogy mit mondjon. Még sose fordult elő, hogy egyszerre omlottak volna össze. Rendszerint hol az egyiknek volt szüksége a másikra, hol a másiknak, de egyszerre mindkettőnek soha, így csak annak volt kialakult gyakorlata, hogy a gyengébb erőt merítsen, mondjuk, egy érintéssel a társból. És soha nem kellett a rettegés szót teljes mélységében felfogniuk.

– Soha semmi se biztos. –Anyám, ahogy apám remélte, ebbe a mondatba kapaszkodott.

Anyám nagy ismerője volt a karkötőmön csüngő összes amulettnek – melyik mit jelentett, miért ragaszkodtam hozzá. Részletes listát állított össze, hogy mi volt nálam és rajtam. Ha mérföldekre, egy elhagyatott út mellett megtalálnak, ezek alapján a rendőrség egykönnyen azonosíthatott volna.

Hol a meghatottság keserédes öröme fogott el, látva anyámat, ahogy tételesen elszámol minden holmimmal, amit hurcolásztam és szerettem, hol a hiú remény, hogy ezek a dolgok igenis számítanak. Hogy egy idegen, aki talál egy rajzfilmfigurás radírt vagy egy rocksztár-kitűzőt, bemegy vele a rendőrségre.

Fenerman telefonja után apám anyám keze után nyúlt, aztán ott ültek az ágyon mind a ketten, és maguk elé meredtek. Anyám a listájához való mániákus ragaszkodásával, apám a szélütöttség határán, mint aki sötét alagútba ért. Egyszer csak esni kezdett. Éreztem, hirtelen mindketten ugyanarra gondolnak, de egyik se mondja ki. Hogy én most valahol odakinn vagyok, az esőben. Hogy remélik, biztonságban vagyok. Fedél alatt és melegben.

Nem tudták volna megmondani, melyikük aludt el előbb. Csontjaikba ólmos kimerültség ivódott, elbóbiskoltak, és bűntudattal telve ébredtek. A levegő lehűlt, az eső a legkülönbözőbb futamokat próbálgatta a fejük felett a tetőn. Jégszemek robajára, egyszerre riadtak fel.

Nem szóltak. A szoba túlsó végében égő halvány lámpafényben egymásra néztek. Anyám elsírta magát. Apám átölelte, arcát a tenyerébe vette, hüvelykjével letörölte a könnyeit, majd óvatos-szelíden megcsókolta a lehunyt szemét.

Ahogy összefonódtak, elkaptam a pillantásomat róluk, és a kukoricást vettem szemügyre, nincs-e ott valami, amit a rendőrség reggel megtalálhat. A jégeső megdöntötte a kukoricaszárakat, és a vackába űzött minden állatot. Arasznyira a föld alatt az üregi nyulak járatai húzódtak. Szerettem ezeket a tapsikat, amelyek rájártak a környező veteményeskertekre és virágágyásokra, és néha, mit sem sejtve, mérget cipeltek haza az odújukba. Aztán odalenn a föld mélyén, biztonságos távolban a kertjét rágcsálóméreggel lötybölő férfitól vagy nőtől, egy egész nyúlcsalád gömbölyödik össze, és pusztul el.

Tizedikén reggel apám beleöntötte a skót whiskyt a konyhai mosogatóba. Lindsey megkérdezte, hogy miért.

- Nehogy megigyam – felelte apám.

14

- Mi volt az a telefon? – kérdezte a húgom.

- Miféle telefon?

- Hallottam, ahogy elmondod, amit mindig mondani szoktál Susie mosolyáról. Szétrobbanó csillagok satöbbi.

- Tényleg ilyesmiket mondtam volna?

- Most tetteted, vagy igazából kezdesz meggárgyulni? A rendőrség volt, nem?

- Az igazat akarod hallani?

- Csakis – bólintott Lindsey.

- Találtak egy testrészt. Lehet, hogy Susie-é. Ez egy jókora gyomros volt.

- Mi?!

- Soha semmi se biztos – próbálkozott apám. Lindsey beleereszkedett a konyhaszékbe.

- El fogom hányni magam – mondta.

- Tessék, kicsim?!

- Apa, meg kell mondanod, mi volt az. Miféle testrész. Aztán majd hánynom kell.

Apám levett egy nagy krómozott keverőtálat. Odavitte az asztalhoz, letette a húgom elé, aztán ő is leült.

- Oké – mondta Lindsey. – Hadd halljam.

- Egy könyök volt az. A Gilberték kutyája találta meg. Apám megfogta Lindsey kezét, aztán Lindsey, ahogy előre megmondta, belehányt az ezüstösen fénylő tálba.

Délelőtt az idő kitisztult, és a házunktól nem messze a rendőrség szalaggal elkerítette a kukoricást, majd megkezdte a kutatást. Az esőtől, ónos esőtől, olvadt hótól és jégkásától egy merő latyak lett a talaj, de még így is tisztán látszott a frissen megbolygatott terület. Itt kezdték meg az ásást.

A laboratóriumi vizsgálat később kimutatta, hogy a vérem helyenként jelentős mennyiségben keveredett a sárral, de a rendőrök egyre kevésbé tudták palástolni csalódottságukat, ahogy minden látható eredmény nélkül csak forgatták és forgatták az átázott földet, keresve az eltűnt lányt.

A szomszédaink közül néhányan összegyűltek a futballpálya szélén, és a rendőrségi szalagtól tisztes távolságot tartva figyelték az ormótlan kék esőkabátos, lapátokat és gereblyéket orvosi kimértséggel forgató alakokat.

Apám és anyám odahaza maradt. Lindsey bezárkózott a szobájába. Buckley a közelben lakó barátjánál, Nate-nél tartózkodott. Ezekben a napokban szinte minden idejét náluk töltötte. Neki azt mondták, hogy pár napig Cla-rissánál alszom.

15

Tudtam, hogy a holttestem hol van, de elmondani nem tudtam nekik. Néztem, és vártam, mire jutnak. Aztán késő délután, villámcsapás váratlanságával, az egyik rendőr a magasba emelte földtől cserepes öklét, és elkiáltotta magát: – Itt van valami!

És a rendőrök mind összefutottak.

A szomszédok Steadné kivételével már hazamentek. A rögtönzött értekezletet tartó sötét tumultusból kivált Fenerman nyomozó, és odasietett hozzá.

- Steadné? – kérdezte az elválasztó szalag fölött.

- Igen.

- Van gyermeke az iskolában?

- Igen.

- Megkérhetem, hogy jöjjön velem?

Egy fiatal rendőrtiszt átsegítette Steadnét a rendőrségi szalag alatt, majd odakísérte a kulimásszá dagasztott, hepehupás kukoricaföldön álló csapathoz.

Steadné, kérem, nem ismerős ez önnek? – Len Fenerman a Ne bántsátok a feketerigót egy puha fedelű példányát mutatta feléje. – Ez nem iskolai olvasmány?

- De igen. – Steadné arcából kifutott a vér, hangja is alig volt.

- Szabad megkérdeznem…

- Nyolcadikos. – Steadné egyenesen belenézett Len Fe-nerman palaszürke szemébe. – Susie is nyolcadikos volt.

Steadné nem hitte volna, hogy lehet olyan rossz hír, amit ő mint terapeuta, aki a páciensei életének legfájdalmasabb részleteit is hideg fejjel képes kielemezni, ne tudna elviselni, és most mégis azon kapta magát, hogy nekidől annak a fiatal rendőrtisztnek, aki idekísérte. Megéreztem, hogy azt kívánja, bár ő is hazament volna a többiekkel, bár lenne most a nappaliban a férjével, vagy a fiával az udvaron.

- Hogy hívják az irodalomtanárt? – kérdezte Fenerman.

- Dewittné – mondta Steadné. – Az Othello után ez igazi felüdülés a gyerekeknek.

- Az Othello után?

- Igen. – Steadné tanügyi ismeretei hirtelen felértékelődtek; az összes rendőr feszülten figyelt. – Dewittné szereti megkeverni a kötelező olvasmányok listáját, és közvetlen karácsony előtt nagy léptekkel halad előre Shakespeare-rel. Aztán mintegy jutalomból feladja Harper Lee-t. Ha Susie-nál egy Ne bántsátok a feketerigót volt, az azt jelenti, hogy már leadta az Othelló-ról írt dolgozatát.

Ennek azon nyomban utána is jártak.

Telefonokat bonyolítottak le. Figyeltem, ahogy tágul a kör. Dewittnénél ott volt a dolgozatom. Idővel el is juttatta a szüleimnek, sima postai úton. „Arra gondoltam, esetleg el akarnák tenni –

16

írta Dewittné a csatolt levélkében. – Igazán őszintén sajnálom.” A dolgozatot Lindsey örökölte, mert anyám képtelen lett volna végigolvasni. „A kitaszított: bajnok a magányban” – ezt a címet adtam neki. „A kitaszítottat” Lindsey ajánlotta, a második felét én gondoltam ki. Húgom három lyukat nyomott a bal margóra, és a gondos kézírással telerótt lapokat belefűzte egy üres csatos füzetbe. A szekrényébe rejtette a Barbie-bőröndje és a rongybabás doboza alá, amelyben a még csaknem tökéletes állapotban lévő Annt és Andyt tartotta, amelyeket annyira irigyeltem tőle.

Fenerman nyomozó felhívta a szüleimet. Találtak egy iskoláskönyvet, amelyet vélhetően én kaptam azon az utolsó napon.

– De akárkié is lehet – mondta apám anyámnak újabb álmatlan éjszakájuk küszöbén. – Vagy elveszthette útközben.

A bizonyítékok gyűltek, de ők nem akartak hinni.

Két nappal később, december tizenkettedikén a rendőrség megtalálta a Botte tanár úr óráján írt jegyzeteimet. Ezt a füzetemet állatok ásták ki eredeti helyéről és hurcolták el – a rátapadt sár nem egyezett a környező talajmintákkal –, a számomra kínaiul hangzó, de kötelességtudóan lemásolt tételek nyomát magukon viselő kockás füzetlap mégis előkerült, amikor egy macska levert egy varjúfészket. A papírfoszlányok bele voltak tűzködve a levelek és gallyak közé. A papírfonatot a rendőrségen kisimították, és elkülönítették egy másikfajta, vékonyabb és törékenyebb papír csíkjaitól, amely nem volt megvonalazva.

A fa melletti házban lakó lány felismerte a kézírás egy részét. Ez nem az én kézírásom volt, hanem azé a fiúé, aki belém volt zúgva: Ray Singhé. Ray az édesanyja különleges rizspapírján szerelmes levelet írt nekem, amit nem is olvastam. A szerdai laboróránkon dugta bele a füzetembe. Igen jellegzetes kézírása volt. A rendőrség egyszerre két kirakóshoz kapott muníciót: a biológiafüzetemnek és Ray Singh szerelmes levelének darabjait.

– Ray nem érzi jól magát – mondta az anyja a nyo mozónak, akit azért küldtek ki, hogy beszéljen Rayjel. A rendőrség azonban az asszonyon keresztül is megbi zonyosodhatott afelől, amit tudni akart. Ray rábólintott a rendőri kérdésre, amelyet az anyja közvetített neki. Igen, ő írt szerelmes levelet Susie Sailfishnek. Igen, ő tette bele Susie füzetébe, miután Botte tanár úr megbízta Susie-t azzal, hogy szedje össze a röpdolgozatokat. Igen, ő ne vezte magát mórnak.

Ray Singh lett az első számú gyanúsított.

- Az a kedves fiú? – kérdezte anyám apámtól.

- Ray Singh aranyos – mondta a húgom monoton hangon aznap vacsorakor.

- Néztem a családomat, és tudtam, hogy tudják. Hogy nem Ray Singh volt.

A rendőrség megszállta a házukat, nagy nyomás alatt tartották Rayt, burkolt célzásokkal bombázták. Két dolog tüzelte őket. Az ő szemükben Ray sötét bőre és furcsa viselkedése a bűnösség bizonyítéka volt, továbbá nem tudták kivonni magukat Ray gyönyörű, mégis túl egzotikus és megközelíthetetlen anyjának hatása alól. Csakhogy Raynek alibije volt. Mindenféle nációk egész seregét lehetett tanúnak hívni mellé. Ray apja modern kori történelmet tanított a Pennsylvania Egyetemen, és rávette a fiát, hogy tartson előadást a tizenévesek tapasztalatairól, amelyet Ray az International House-ban épp a halálom napján meg is tartott.

Ray hiányzott az iskolából, s ezzel bűnössége eleinte igazolódni látszott, de miután a rendőrség kézhez vett egy negyvenöt névből álló listát azokról, akik hallgatói voltak 31 Ray

17

„Külvárosiasság: az amerikai tapasztalat” című előadásának, bele kellett törődniük a fiú ártatlanságába. Kelletlenül ácsorogtak a Singh-háznál, és apró gallyakat tördeltek le a sövényről. Milyen könnyű, milyen csodálatos is lett volna, hogy a megoldás szó szerint az égből pottyant volna az ölükbe a fáról! A dolognak azonban így is híre kelt, s amit Ray az iskolai kapcsolatokban kivívott magának, az a kevés mozgástér is elveszett. Innentől kezdve Ray az iskola után már nem járt sehova.

A plafonon voltam ettől az egésztől. Látni láthattam a rendőröket, de ráirányítani a figyelmüket már nem tudtam arra a zöld házra ott, közvetlen a szüléimé mellett, ahol Harvey bácsi ült, és faragta az oromdíszeket a gótikus babaházra, amelyet épített. Mint valami kényelmes, öreg kabátba, úgy takarózott az ártatlanságába, de közben leste a híreket, és böngészte az újságokat. Bensejében a lárma lassan átadta helyét a nyugalomnak.

A kutyánkban, Vakációban igyekeztem vigaszra találni. Vakáció olyan módon hiányzott nekem, ahogy sem anyám és apám, sem húgom és kisöcsém nem hiányozhatott, mert nem hagytam. Ha hagyom, az azt jelentette volna, hogy elfogadom, hogy sohasem lehetek velük újra; talán bután hangzik, de ezt nem hittem el, egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni. Vakáció éjjelre Lindseyvel maradt, és ott állt apám mellett, valahányszor ment, szegény, ajtót nyitni egy újabb ki tudja, minek. Készséggel részt vett bármilyen anyám kezdeményezte suttyomban evésen. Tűrte, hogy Buckley a farkát és a fülét húzkodja a világtól elzárt házban.

Túl sok vér volt a földben.

A sokadik ajtózörgetés után, amelyek újra meg újra azt jelezték a családomnak, hogy erősnek kell lenniük, mert megint be kell bocsássanak idegeneket – kedves, de bumfordi szomszédokat, ostoba, de kegyetlen újságírókat –, december tizenötödikén bekövetkezett az is, ami apámat végképp meggyőzte.

Len Fenerman jött, aki mindig is együtt érzőn viselkedett vele, meg egy egyenruhás.

Nem először állítottak be hozzánk, hogy ne tudnák, anyám azt akarja, hogy jöjjenek beljebb, és a nappaliban mondják el mondandójukat, ahol sem a húgom, sem a kisöcsém nem hallhatja.

- Találtunk egy személyes tárgyat, amelyről okunk van azt hinni, hogy Susie-é volt – mondta Len. A nyomozó elővigyázatos volt. Láttam rajta, megválogatja a szavait. Gondosan arra játszott, hogy a szüleim megszabaduljanak az első gondolatuktól – hogy a rendőrség a holttestemet találta meg, vagyis hogy immár minden kétséget kizáróan halott vagyok.

- Mit? – kérdezte anyám türelmetlenül. Keresztbe fonta a karját, felvértezve magát egy újabb említésre se méltó lelettel szemben, amelynek mások jelentőséget tulajdonítanak. Állt, mint egy kőfal. Füzetekre és könyvekre rá se hederített. Az ő lánya fél kézzel is életben lehet. A rengeteg vér, az csak rengeteg vér. Még mindig nem holttest. Jack azt mondta, és ő hitt neki: soha semmi se biztos.

De amikor felmutatták a bizonyítékos zacskót, benne a sapkámmal, valami összetört benne. A szívét közönyösségbe burkoló ólomkristály üveg darabokra hasadt.

– A pomponos! – mondta Lindsey. A konyhából lopa kodott be a nappaliba. Nem látta

18

bejönni senki, csak én.

Hang tört fel anyám torkából, és előrenyújtotta a kezét. A hang fémes csikorgás volt, mintha egy embergép állna le, még egy utolsó hangot hallatva, mielőtt végleg mozdulatlanságba dermed.

- Elvégeztük a laborvizsgálatot elemi szálakra – mondta Len. – Úgy néz ki, bárki is szólította le Susie-t, ezt használta a bűncselekmény elkövetésekor.

- Mi? – Apámból kiveszett az erő. Hallotta, amit mondtak neki, de képtelen volt felfogni.

– Azért, hogy elhallgattassa. –Mi?

– Át van itatva Susie nyálával – szólt közbe az addig némán álló egyenruhás rendőr. – Az elkövető ezzel tömte be a száját.

Anyám kikapta a zacskót Len Fenerman kezéből, és térdre roskadt. A pomponra varrt csengettyűk megszólaltak. Anyám rágörnyedt a sapkára, amit nekem kötött.

Láttam, ahogy Lindsey meredten áll az ajtóban. Mintha fel se ismerné a szüleinket; mintha semmi se lenne felismerhető.

Apám a bejárati ajtóhoz kísérte a csupa jóakarat Len Fenermant és az egyenruhás rendőrt.

– Sailfish úr – mondta Len Fenerman –, a talált nagy mennyiségű vér és az ebből következő, tartok tőle, erőszakos cselekmény alapján, valamint a már említett többi tárgyi bizonyítékból kiindulva azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy a lányát meggyilkolták.

Lindsey hallotta, amit úgyis tudott, tudta már öt napja, amikor apám beszélt neki a könyökömről. Anyám nekiállt jajveszékelni.

- Mostantól gyilkossági ügyben nyomozunk – mondta Fenerman.

- De nincs holttest – próbálkozott apám.

- Minden jel arra vall, hogy a lánya meghalt. Őszintén sajnálom.

Az egyenruhás rendőr jobbra elbámult apám esdeklő szeme mellett. Azon tűnődtem, ezt vajon a rendőriskolában tanulta-e. Len Fenerman azonban állta apám tekintetét.

– Később még telefonálok, hogy vannak – mondta. Apám romokban volt, mire visszafordult a nappali felé.

Képtelen lett volna fölsegíteni a szőnyegen térdeplő anyámat vagy átkarolni kicsit odébb a sóbálvánnyá meredt húgomat. Nem volt szabad, hogy ilyen állapotban lássák. Vakáció járt a fejében, amíg felment a lépcsőn. Utoljára a dolgozószoba szőnyegén látta. Arcát a kutya dús nyakszőrébe temetve elsírhatja magát.

Aznap délután mind a hárman lopva araszoltak tova, mintha a lépések zaja hitelesítő pecsét volna a híren. Nate anyja jött Buckleyval, és kopogott. Senki sem nyitott ajtót. Az asszony tudta,

19

hogy valami megváltozott a házban, amely kívülről pontosan olyannak látszott, mint a mellette állók. Lepaktált hát kisöcsémmel, hogy esküdjenek össze, és menjenek inkább fagylaltozni, hadd romoljon el az az étvágy.

Négy tájban anyám és apám szembetalálkozott ugyanabban a földszinti szobában. Az egyik az egyik ajtón jött be, a másik a másikon.

Anyám az apámra nézett.

– Anya – mondta, és apám bólintott. Telefonon felhívta egyetlen élő nagymamámat, anyám édesanyját, Lynn nagyit.

Aggódtam, hogy a magára hagyott húgom valami meggondolatlanságot csinál. A szobájában ült a földszintről kiszorult, régi díványon, és azon volt, hogy megkeményítse magát. Lélegezz mélyeket, és tartsd vissza hosszan. Igyekezz mozdulatlan maradni mind hosszabb és hosz-szabb időn át. Zsugorodj kicsire és keményre, mint a kő.

Minden ízedben pöndörödj, 'húzd be csápjaidat, légy láthatatlanná.

Anyám rábízta, ő döntse el, akar-e karácsony előtt visz-szamenni az iskolába – már csak egy hét volt hátra –, de Lindsey menni akart.

Hétfőn az aulában mindenki meredten bámult rá, ahogy egyszer csak ott termett az osztályterme előtt.

– Az igazgató úr beszélni szeretne veled, kedvesem – közölte vele Dewittné halkan.

Dewittné hozzá beszélt, a húgom azonban nem nézett rá. Éppen azt igyekezett magában tökéletesíteni, hogyan lehet beszélni valakivel úgy, hogy közben keresztülnéz rajta. Ez volt az első figyelmeztetés számomra, hogy valamit lépnem kell. Dewittné irodalmat tanított, de ennél lényegesen többet nyomott a latban, hogy az ő férje volt Dewitt úr, a fiúk futballcsapatának edzője, aki arra biztatta Lindseyt, hogy csatlakozzon a csapathoz. Húgom szerette Dewittékat, de azon a reggelen csak azoknak a szemébe volt hajlandó belenézni, akikkel elszámolnivaló-ja volt.

Összeszedte a dolgait, és közben hallotta, ahogy beindul a sustorgás a háta mögött. Biztos volt benne, hogy épp amikor kitette a lábát az osztályteremből, Danny Clarke odasúgott valamit Sylvia Henleynek. Valaki leejtett valamit a terem végében. Ezt azért csinálják, gondolta, hogy amíg fölszedik és visszaülnek, pár szót válthassanak a szomszédjukkal a meggyilkolt lány testvéréről.

Lindsey átkelt a folyosókon és szekrénylabirintusokon, válogatott testcselekkel kikerült minden közelébe me-részkedőt. Azt kívántam, bár ott jöhetnék mellette, eljátszanám neki a dirit, ahogy teszi magát, meg ahogy mindig kezdi az évnyitókat a tornacsarnokban: „A ti diritek bírja a dilitek!” Belenyihognék a fülébe, jól megnevettetném.

De amilyen szerencséje volt az ürességtől kongó átjárókkal, olyan pechje a nyálas képű, csupa vigasz titkárnőkkel teli iskolairodával. Oda se neki. 0 már felkészítette magát otthon, a szobájában. Állig felfegyverkezett mindenféle szimpátiarohammal szemben.

20

– Lindsey – mondta Caden igazgató úr –, ma reggel fel hívtak a rendőrségről. Részvéttel értesültem a téged ért veszteségről.

Lindsey egyenesen ránézett. Nem is annyira pillantás volt ez, mint inkább lézer.

– Elvesztettem valamit?

Caden igazgató úr úgy érezte, most rögtön gyermek lelkiválság-kezelést kell alkalmaznia. Előjött az íróasztala mögül, és szertartásosan odatessékelte Lindseyt ahhoz, amelyet a diákok maguk között csak úgy emlegettek: A Szófa. A Szófát mindazonáltal utóbb le fogja cserélni két fotelre, amint az iskolakörzeten is végigsöpör a politikai tisztogatás hulláma, és ilyeneket sugdos a fülébe: „Nem jó az igazgatóiban szófát tartani – jobb a fotel. A szófának rossz üzenete van.” Caden igazgató úr leült A Szófára, és követte a példáját a húgom is. Szeretném hinni, hogy bármennyire is fel volt zaklatva, momentán kicsit felvillanyozta, hogy ott ülhet magán A Szófán. Szeretném hinni, hogy nem vettem el az élettől is a kedvét.

Az a tisztünk, hogy minden tőlünk telhető segítséget megadjunk. – Caden igazgató úr brillírozott.

- Teljesen rendben vagyok – mondta Lindsey.

- Szeretnél beszélni róla?

- Miről? – kérdezte Lindsey. Apánk ezt hívta „nyegleségnek”, például: „Susie, ne beszélj velem ilyen nyegle stílusban!”

- A téged ért veszteségről. – Caden igazgató úr kinyúlt, a húgom térdére helyezte a kezét. Mintha billogot égetne bele.

– Nahát, elhagytam valamimet? – Lindsey herkulesi erőt tanúsítva tapogató mozdulatokat tett a blúzán, és kiforgatta a zsebeit.

Caden igazgató úr nem tudta, mit mondjon. Az előző évben Vicki Kurtz a karjaiban omlott össze. Nehéz ügy volt, kétségtelen, de így visszatekintve Vicki Kurtz és az anyja halála mesterien kezelt válságnak látszott. Odavezette Vicki Kurtzot a díványhoz – nem is: Vicki egyből odament, és leült rá –, ő azt mondta: „Részvétem a téged ért veszteségért”, és Vicki Kurtz úgy kipukkadt, mint egy túlfújt luftballon. A karjaiban tartotta, ő meg csak bőgött és bőgött, és este vihette a tisztítóba az öltönyét.

De Lindsey Sailfisht más fából faragták. Lindsey tehetség volt, egy az iskolájából kiszemelt húszból, akik részt vehetnek a tagállami tehetséggondozó fórumon. Az egyetlen sötét folt a kartotékján a tanév elejéről származott, amikor is az egyik tanár megrovásban részesítette obszcén irodalom – Erica Jong: Rettegés a repüléstől – osztályközösségbe való behurcolásáért.

– Nevettesd meg! – akartam mondani Caden igazgató úrnak. – Vidd el egy Marx testvérek-filmre, ültesd egy fingópárnára, mutasd meg neki a hot dogot majszoló apró ördögökkel telehímzett bokszeralsódat!

De csak jártathattam a számat, senki a földön meg nem hallotta.

21

Az iskolarendszerben mindenkivel teszteket íratnak, és aztán eldöntik belőle, ki a tehetség, és ki nem. Olyan szívesen elmondtam volna Lindseynek, hogy sokkal inkább paff voltam a hajától, mint a magam tökkelütöttségétől.

Mindketten szőke hajzuhataggal születtünk, de az enyém hamar kiveszett, és átadta a helyét egy seszín barna, csenevész üstöknek. Líndseyé megmaradt, és már-már mitikus magasságokba szárnyalt. Ő volt az egyetlen valódi szőke a családban.

De amikor tehetségnek kiáltották ki, késztetést érzett, hogy megfeleljen a címkének. Bezárkózott a szobájába, és vaskos könyveket olvasott. Mialatt én az Ott vagy, Isten? Én vagyok az, Margaret-et olvastam, ő Camus Lázadó ember-ét. Szerintem a felét sem értette, de hurcolászta mindenhová, és ettől mindenki – még a tanári kar is – tiszteletteljes három lépés távolságot kezdett tartani tőle.

– Csak annyit akarok mondani, Lindsey – mondta Ca- den igazgató úr –, hogy Susie mérhetetlenül hiányzik valamennyiünknek.

Lindsey nem reagált.

– Nagyon okos kislány volt – próbálkozott Caden igaz gató úr.

Lindsey üres tekintettel meredt rá.

– Ez a teher mostantól a te válladon nyugszik… – Caden igazgató úrnak fogalma se volt, mit akar ezzel mondani, de úgy képzelte, a csend talán annak a kifeje zése lesz, hogy valahová mégiscsak kilyukadt. – Most már te vagy az egyetlen Sailfish lány.

Semmi.

– Tudod, ki keresett fel ma reggel? – Caden igazgató úr a végére tartogatta az adu ászt, ami majd bizonyosan hatni fog. – Dewitt úr. A fejébe vette, hogy összehoz egy lány- csapatot. Az egész ötlet rád épül. Látta, hogy milyen jó vagy, a fiúkkal szemben is állod a sarat, úgyhogy szerinte jönne a többi lány is, ha te lennél a kapitány. Mit szólsz hozzá?

Ott legbelül a húgom szíve ökölként összeszorult.

- Nem tudom, tudnék-e focizni a focipályán, alig pár méterre attól, ahol a nővéremet feltehetően meggyilkolták.

Gól!

Caden igazgató úrnak leesett az álla, és csak bámult rá.

- Még valami? – kérdezte Lindsey.

- Nem, nincs, én csak… – Caden igazgató úr ismét kinyújtotta a kezét. Sokat nem adott volna érte, ha most belelát ennek a diákjának a kobakjába. – Szeretném, ha tudnád, mennyire sajnáljuk…

- Elkések az óráról – mondta Lindsey.

Ebben a percben egy westernhősre emlékeztetett apám kedvenc westernjeiből, amiket együtt szoktunk nézni a késő esti tévében. Ezekben a filmekben mindig volt egy ember, aki a tűzharc végeztével az ajkához emeli a pisztolya csövét, és belefúj.

22

Lindsey felállt, és szép lassan kisétált Caden igazgató úr irodájából. Az ilyen kisétálásokkor végre lazíthatott. Titkárnők az ajtó túlfelén, tanárok a katedrán, diákok minden egyes padban, szüleink odahaza, be-betoppanó rendőrök. Nem fog megtörni. Néztem Lindseyt, hallottam, miket mondogat magában újra meg újra. Eddig remek. Eddig minden remek. Meghaltam, de ettől még nem dől össze a világ – az emberek halandók. Amikor aznap kisétált az iskolairodából, látszólag a titkárnők szemébe nézett, de valójában az elkent szájrúzsukat nézte, meg a petrezselyemzöld krepdesinkosztümjüket.

Otthon este lefeküdt a szobájában a szőnyegre, és a lábát becsúsztatta a komód alá. Csinált tíz felüléssorozatot. Aztán fekvőtámaszba ment át. Nem a lányoknál megszokott változatba. Dewitt úr mesélt neki arról, hogyan csináltatták velük a tengerészgyalogságnál: felemelt fejjel, vagy fél kézzel, vagy tapssal közben. Miután csinált tíz fekvőtámaszt, a polcához ment, és leemelte a két leg nehezebb könyvet – az értelmező szótárt és a világatlaszt. Addig súlyzózott velük, amíg a karja bele nem fájdult. Csak a lélegzésére koncentrált. Be. Ki.

Ültem a mennyországom főterén a kilátóban (az utcánkban O'Dwyéréknek volt kilátójuk; amíg az eszemet tudtam, mindig is vágytam egy kilátóra), és néztem a húgom tombolását.

Néhány órával a halálom előtt anyám kitette a hűtőszekrényre Buckley legújabb rajzát. Azon a rajzon vastag kék vonal választotta el az eget és a földet. Az ezután következő napokban elnéztem, ahogy a családom le-föl járkál a rajz előtt, és meggyőződésemmé vált, hogy az a vastag kék vonal valóságban is létező hely – egy Köztes-ség, ahol a mennyország látóhatára összeér a földivel. Oda akartam eljutni, a Crayola búzavirágkékjébe, a tür-kizbe, a kobaltba, az égbe.

Gyakran azon kaptam magam, hogy egyszerű dolgokra vágyom, és meg is kapom őket. Kincseket bolyhos csomagolásban. Kutyákat.

Mennyországomban mindennap kis kutyák és nagy kutyák, mindenféle fajta kutyák rohangálnak szobácskám körül a parkban. Ha kinyitom az ajtót, látom őket: kövérek és boldogok, girhesek és szőrösek, karcsúk, sőt csu-paszak is. Pitbullok hengerednek a hátukra, a szukák csecsbimbói duzzadtak és sötétek, kölykeket hívogatók, szopni jöjjetek, verőfényboldogság. Fülükbe hasra eső dakszlik poroszkálnak elő, tacskóhátsók, agárcsüdök, pincsifejek döfkölődnek. És amikor Holly fogja a tenorszaxofonját, és odakinn az ajtónak vetve a hátát nekiáll bluesokat játszani, a kutyák összeszaladnak, mind a kóristája akar lenni. Fertályukra ülnek, és vonítanak. Ekkor egymás után nyílnak az ajtók, és nők lépnek elő a félhomályból, ahol egyedül vagy hozzátartozóikkal laknak. Én is előjövök, Holly véget nem érő ráadásba kezd, a nap lebukóban, és mi táncolunk a kutyákkal – mindenki mindenkivel. Mi kergetjük őket, ők kergetnek bennünket. Körbe-körbe kergetőzünk. Pöttyös ruhában vagyunk, virágos ruhában,

23

csíkos ruhában, simában. Amikor a hold a zenitre ér, a zene megszakad. A tánc abbamarad. Megmerevedünk.Bethel Utemeyer néni mennyországom legidősebb lakója előhozza hegedűjét. Holly lágyan belefúj a szaxofonba. Kettőst alakítanak. Két nő: az egyik öreg és hallgatag, a másik még a lánykoron innen. Előre-hátra: tébolyult, meghasonlott hangok csitítanak. Lassan a táncosok mind eltünedeznek. A dal még visz-szacseng, míg Holly végleg lezárja a záróakkordot, és a szótlan, karót nyelt, történelemből pottyant Utemeyer néni egy ördögtrillával befejezi.A ház addigra álomba szenderül; ez volt az én Kis éji zeném.

24

HÁROM

A földdel kapcsolatban az volt a legfurább, hogy mi mindent láttunk, amikor lenéztünk. Amellett, hogy ott volt az előre sejthető „hangyák a felhőkarcolóból” perspektíva, a világ minden szegletében lelkek szálltak fel a testekből.

Holly meg én pásztáztuk a földet, bele-belekukucskál-tunk egy-két pillanatra hol ebbe, hol abba a fejleménybe, kerestük a váratlant a hétköznapi eseményekben. Megtörténhet, hogy egy lélek hussan el egy élő ember mellett, lágyan megérinti őket a vállukon vagy a karjukon, és folytatja útját a mennyek felé. Az élők a szó szoros értelmében nem láthatják a halottakat, sok ember azonban szemlátomást rögtön megérzi, hogy valami megváltozott körülötte. Jeges fuvallatról beszélnek. Az elhunytak hozzátartozói felriadnak álmukból, és azt látják, hogy egy alak áll az ágyuk végében vagy az ajtóban, vagy kísértet módján épp felszáll a helyi buszjáratra.

Miközben szálltam a földről a mennybe, hozzáértem egy Ruth nevű lányhoz. Iskolatársak voltunk, de csak felületesen ismertük egymást. Akkor este ő keveredett az utamba, amikor lelkem sikoltva kiszakadt a földről. Nem készakarva, de hozzáértem. Miután töröltek az élők sorából, nem beszélve az erőszakról, amin keresztülmentem, nem csoda, hogy nem voltam ura a lépteimnek. Nem volt időm nézelődésre. Ha erőszak áldozata vagy, akkor csak arra figyelsz, hogy mielőbb eltűnhess. Amikor kezded átlépni a határt, az élet úgy távolodik tőled, ahogy a hajó távolodik visszavonhatatlanul a parttól, kapaszkodsz keményen a halálba, mint egy kötélbe, amely elragad, és te csak pörögsz, pörögsz rajta, bízva abban, hogy máshol érsz földet, mint ahol vagy.

Mintha telefon csörrenne fel a börtöncellából, nekiverődtem Ruth Connorsnak – rossz szám, téves hívás. Láttam, ahogy ott áll, nem messze Botte tanár úr piros és rozsdás Fiatjától. Amikor elszlalomoztam mellette, a kezem öntudatlanul kilendült, hogy megérintsem őt, megérintsem az utolsó arcot, találjak egy utolsó kapcsolatot a földdel ennek a nem tizenkettő-egy-tucat-lánynak a képében.

December hetedikén reggel Ruth elpanaszolta anyjának, hogy álmot látott, amely túlságosan valóságosnak tűnt ahhoz, hogy álom legyen.

– Az iskola melletti parkolón jöttem keresztül, amikor egyszer csak azt látom, hogy lentről, a futballpálya felől egy halvány kísértetalak rohan felém.

Connorsné megkavarta a besűrűsödő zabkását a fazékban, aztán a lányára nézett, ahogy gesztikulál a kezével, a hosszú, vékony ujjaival – ezt a kezet az apjától örökölte.

– Nő volt, ebben biztos vagyok – folytatta Ruth. – Oda kintről, a mezőről repült fel. A szeme beesett volt. A testét vékony fehér lepel fedte, könnyű, mint a géz. Még az arcát is láttam alatta, a vonások átsejlettek rajta, az orra, a szeme, az arca, a haja.

Az anyja levette a zabkását a tűzről, és elzárta a gázt.

– Ruth – jegyezte meg –, példás előmenetelt tanúsítasz a képzeleted szárnyaltatásában.

Ruth leforrázva elhallgatott. Álmát, ami nem is volt álom, nem hozta fel még tíz nappal később sem, amikor a halálhírem szóbeszéd tárgya lett az iskolatermekben és folyosókon, és

25

szájról szájra terjedve egyre újabb és újabb árnyalatokkal gazdagodott, mint minden valamirevaló rémtörténet. Nagy nyomás nehezedett rájuk, mármint az osztálytársaimra, hogy a rémségből még a valóságosnál is rémségesebbet kerekítsenek. A részletek azonban hiányoztak – a mi, a mikor és a ki üres kémcsövek voltak, amiket nekik kellett megtölteniük sejtelmeikkel. Fekete mágia. Éjfél. Ray Singh.

Erőlködhettem, ahogy csak bírtam, akkor se tudtam rávezetni Ruthot arra, amit senki se talált meg: amulettes ezüst karkötőmre. Azt gondoltam, az talán a segítségére lehetne. Ott hevert kitéve az elemeknek, hívogatón, hogy valaki keze érte nyúljon, valakié, aki ráismer, és arra gondol: bizonyíték. De már nem a kukoricásban volt.

Ruth elkezdett verseket írni. Ha az anyja vagy még a normálisabb tanárai se akarnak hallani a komor valóságról, amit megtapasztalt, akkor ezt a valóságot inkább versbe rejti.

Úgy kívántam, bár keresné fel Ruth a családomat, és beszélne velük. Névről minden valószínűség szerint legföljebb csak a húgom ismerheti. Ruth az a lány volt, akit a gimnáziumban az utolsók közt választottak, ha csapatról volt szó. Az a fajta volt, aki ha feléje szállt a kosárlabda, ott helyben fülét-farkát behúzta, a labda mellette a tornaterem padlóján pattant, a csapattársak meg a tornatanár pedig nem tudták, hogyan fojtsák vissza bosszúságukat.

Mialatt anyám ült az előszobánkban az egyenes támlájú széken, és nézte, hogy futkos apám felelősségteljes kötelmei végzése közben – mostantól szigorúan figyelve lesz minden jövés-menés, meg hogy hol tartózkodik a fia, felesége, megmaradt lánya –, Ruth részese lett véletlen találkozásunknak az iskola melletti parkolóban, és aztán titkos tevékenységbe kezdett.

Átforgatta a régi évkönyveket, és kikereste az osztályfotóimat meg az olyan jeles alakításaimat ábrázoló képeket, mint a kémiaszakkörben készülteket, és édesanyja hattyút formázó kisollójával kivágta őket. Jóllehet meg szállottsága nőttön-nőtt, egészen a karácsony előtti utolsó hétig nem tudtam feltétlenül megbízni benne, amikor is az iskolafolyosón megpillantott valamit.

Clarissa barátnőmet és Brian Nelsont. Brian a „madárijesztő” gúnynevet kapta tőlem, mert bár hihetetlenül széles válla láttán az összes lány elábrándozott, az arca engem egy szalmával kitömött jutazsákra emlékeztetett. Kajla bőrkalapot hordott, mint a hippik, és maga töltőtte-sodorta cigarettát szívott a diákdohányzóban. Anyám szerint Clarissa vonzalma a babakék szemfestékhez korai figyelmeztető jel, de én mindig is épp ezért szerettem Clarissát. Olyan dolgokat csinált, amiket nekem nem volt szabad: hosszú haját szőkítette, magas sarkú cipőt hordott, cigarettázott.

Ruth látta őket, de ők nem látták Ruthot. Nagy köteg vaskos könyv volt nála, amelyeket a szociológiatanárától, Kaplannétől kapott. Egytől egyig korai feminista írások voltak, és Ruth a gerincükkel befelé fordította őket, hogy senki se tudja elolvasni a címüket. Építési vállalkozó apjától kapott két szupererős gumi iratszalagot, ezekkel fogta össze a szüneti olvasnivalónak szánt könyvhalmot.

Clarissa és Brian vihorászott. Brian keze már bent járt Clarissa blúzában. Ahogy haladt egyre beljebb, úgy erősödött a vihorászásuk is, de Clarissa a térnyerést mindany-nyiszor meghiúsította egy-egy apró kígyómozdulattal. Ruth oldalvást állt a jelenettől, mint általában mindentől. A maga megszokott módján már rég továbbhaladt volna, fejet le, pillantást félre, de mindenki tudta, hogy Clarissa a barátnőm volt. Úgyhogy maradt, és figyelt.

– Ugyan, szivi! – mondta Brian. – Csak egy kis szerelemtapi. Mi van abban?

26

Láttam, ahogy Ruth szája széle az undortól lefele görbed. Az enyém a mennyországban görbedni kezdett fölfele.

- Ne, Brian, ne! Ne itt.

- Mit szólnál a kukoricáshoz? – sutyorgott Brian.

Clarissa zavartan fölvihogott, egy fej- és vállmozdulattal azonban végleg eltorlaszolta az utat a nyaka vonalában. Briannak egyelőre bele kell törődnie az elutasításba.

Ezt követően Clarissa iskolaszekrényét feltörték.

Eltűnt az emlékkönyve, eltűntek a szekrénye belsejébe tűzdelt mindenféle fotók és Brian marihuánakészlete, amelyet a fiú Clarissa tudta nélkül rejtett oda.

Ruth, aki még soha életében nem próbálta a füves lebegést, egész este azzal foglalatoskodott, hogy a dohányt szedegette ki anyja hosszú barna More 100-asaiból, és megtöltötte őket anyaggal. A szerszámoskamrában ült zseblámpafény mellett, elnézegette a fotóimat, és több füvet szívott, mint amennyit a legnagyobb marihuánások tüdőznek le az iskolában.

Connorsné a konyhaablaknál serénykedett, amikor megcsapta az orrát a szerszámoskamrából kiáradó illat.

– Azt hiszem, Ruth barátokat szerzett az iskolában – mondta a férjének, aki a szokásos Esti Szemléjé-vel ül dögélt egy csésze kávé mellett. Connors úr a munkanapja végeztével már ahhoz is fáradt volt, hogy gondolkozzon.

– Az jó – mondta.

Talán még nincs veszve semmi.

Miért lenne.

Ruth késő este tántorgott be a házba; a szeme vörös volt a zseblámpafénytől és az elszívott nyolc More cigarettától. Az anyja elnéző mosollyal fogadta, és közölte, hogy áfonyás pite van a konyhában. Beletelt néhány napba és némi „nem Susie Sailfish-centrikus” kutatásba, mire Ruth rájött, mitől volt akkora étvágya, hogy egy ültőben megette az egész tepsi pitét.

A levegőnek a mennyországomban gyakran borzszaga volt – csak úgy jelzésszerűen. Ezt a szagot mindig is imádtam a földön. Amikor beszippantottam, egyszerre éreztem illatnak és szagnak. Az állati félelem és erő vegyült össze benne, teremtette meg ezt a csípős, átható pézsmaillatot. Franny mennyországában tiszta, első osztályú dohányillat uralkodott. Hollyéban savanyúnarancs-illat.

Napokig el tudnék ülni és nézelődni a kilátómban. Nézni, hogyan távolodik el tőlem Clarissa, s talál vigaszt Brianban. Nézni Ruthot, ahogy a technikaterem sarka mögül vagy a nővérszállóval szomszédos étkezde mellől lesi Clarissát. Kezdetben valósággal megrészegített a szabadság, amellyel módomban állt bekukucskálni az iskola minden zugába. Nézhettem, ahogy a futball-má-sodedző titkon névtelen csokoládékkal lepi meg a férjezett természetismeret-tanárnőt, vagy ahogy a szurkolókórus feje mindenáron fel akarja hívni magára az új srác figyelmét, akit már

27

annyi helyről, olyan sok iskolából kicsaptak, hogy azt sorolni se tudja. Néztem, ahogy a művészettörténet-tanár szeretkezik a barátnőjével a fazekastanműhelyben, és ahogy az igazgató a futball-másod-edzőről ábrándozik. Arra a megállapításra jutottam, hogy ez a futtball-másodedző a legnagyobb kan az egész Kennet Alsógimnáziumban, még ha szögletes állkapcsa személy szerint engem hidegen hagy is.

Esténként, miközben hazafelé tartottam az ikerházhoz, utam régimódi gázlámpák alatt vitt el, amelyeket egyszer A mi kis városunk című színdarabban láttam. Fénylő buráik ívben lógtak alá vas tartóoszlopaikról. Azért ragadtak meg az emlékezetemben, mert amikor láttam a darabot a családommal, óriási, nehéz, fénnyel teli bogyóknak hittem őket. A mennyországban azt játszottam, hogy útban hazafelé úgy kell haladnom, hogy árnyékom sorra leszakítsa a bogyókat.

Egy este Ruth-nézőből jövet is ebbe merültem bele, amikor belebotlottam Frannyba. A tér elhagyott volt, és arrébb már levelek kavarogtak egy szélörvényben. Megtorpantam, és rámeredtem a szeme és a szája sarkában gyülekező nevetőráncokra.

– Nahát, te vacogsz? – kérdezte Franny.

Bár a levegő nyirkos és hűvös volt, hazudtam volna, ha ezzel okolom.

– Nem tudok mit csinálni, egyfolytában az anyámra gondolok – mondtam.

Franny két kézzel a kezemért nyúlt, és mosolygott.

Szerettem volna megölelni vagy az arcára puszit nyomni, mégis hagytam, hogy hátat fordítson, hosszú kék ruhás alakja tovalibbenjen. Tisztában voltam vele, hogy Franny nem az anyám; még játékból sem tudtam volna magamnak bemesélni.

Megfordultam, és visszamentem a kilátómba. Éreztem, ahogy a nyirkos levegő végigkúszik a lábamon és a karomon, s megemelinti a hajvégeimet. A reggeli pókhálókra gondoltam, ahogy vigyázzák apró harmatgyöngyeiket, s ahogy gondolkodás nélkül, egyetlen könnyed csuklómozdulattal elpusztítom őket.

Tizenegyedik születésnapomon igen korán felébredtem. Senki sem volt fenn, legalábbis úgy gondoltam. Lelopakodtam a földszintre, és bekukucskáltam az ebédlőszobába, ahol az ajándékaimat sejtettem. De ott nem volt semmi. Az asztal ugyanúgy, mint tegnap. Amikor azonban megfordultam, megpillantottam az anyám asztalán a nappaliban. Az asztal díszes volt, a politúrja mindig kisu-vickolva, hogy a légy is hanyatt essen rajta. „Pénzosztó asztal”, így szoktuk hívni. Selyempapírba bugyolálva, de még be nem csomagolva ott hevert rajta egy fényképezőgép – amiért annyira rimánkodtam, jó adag nyafo-gással a hangomban; lefogadtam volna, hogy úgyse veszik meg. Odamentem, megcsodáltam. Egy Instamatic volt, és mellette hevert három tekercs film és egy vakuiz-zós doboz, benne négy szögletes fejű vakuizzóval. Ez volt az első gépem, a kezdőkészletem ahhoz, ami lenni akartam. Természetfotós.

Körülnéztem. Senki. Az utcai ablak redőnyén át – anyám ezeket a redőnyléceket mindig félsrégen tartotta, „hívogatóan, ám tapintatosan” – megláttam a pár házzal lejjebb lakó Grace Tarkingot, amint lábára szíjazott bokasúlyokkal megy a magániskolába. Sietve megtöltöttem a fényképezőgépet, és nekiálltam becserkészni Grace Tarkingot, ahogy majd pár év múlva, képzeltem, becserkészem a vad elefántokat és rinocéroszokat. Itt redőnyök és ablakok mögé rejtőzöm, ott majd magas sások közé. Halkan, s hitem szerint lopva, flanel hálóingem hosszú szegélyét szabad kezembe felfogva követtem nyomon mozgását nappalinkon és előszobánkon át a másik oldali dolgozószobáig. Ahogy néztem távolodó alakját, hirtelen bombaötletem támadt: ha kiszaladok a hátsó udvarra, onnan akadály nélkül ráláthatok.

28

így hát lábujjhegyen a ház végébe futottam, ahol nagy meglepetésemre a verandára nyíló ajtót tárva-nyitva találtam.

Aztán megpillantottam anyámat, és máris megfeledkeztem Grace Tarkingról. Nem találok rá jobb kifejezést: sose láttam anyámat ilyen mozdulatlanul ülni, valahogy ennyire nem ott lenni. A beszúnyoghálózott veranda előtt ült egy összehajtható alumíniumszéken, amely úgy volt letéve, hogy a hátsó udvar felé nézzen. A kezében csészealj és csésze a szokásos reggeli kávéval. Aznap reggel a csészén nem voltak rúzsnyomok, mert még nem rú-zsozta ki magát… kinek a kedvéért is? Sose jutott eszembe feltenni a kérdést. Apám kedvéért? A miénkért?

Vakáció a fürdőtál mellett ült, és boldogan lihegett, de nem vett észre. A pillantását anyámra függesztette. Anyám tekintete beleveszett a semmibe. Abban a percben nem is az anyám volt, hanem valami tőlem független létező. Néztem azt, amit sose láttam másnak, mint anyának, és láttam a petyhüdt, bepúderozott bőrt az arcán – csak púder, smink nélkül –, jóvátehetetlenül petyhüdt volt. Szemöldöke és szeme megbonthatatlan egységet alkottak. „Óceánszemű”, apám hívta így, valahányszor megfájdult a foga egy kis konyakosmeggyre, amit anyám mint titkos nyalánkságot a bárszekrényben tartott eldugva. Most értettem meg a nevet. Azt hittem, a kéksége miatt kapta, de most láttam, hogy a számomra már-már rémisztő feneketlenségéért. Hirtelen egy ösztön kezdett dolgozni bennem, nem pedig kiérlelt gondolat, és így történt, hogy mielőtt Vakáció meglátott és megszimatolt volna, mielőtt a pázsit fölött lebegő vizenyős köd elpárolgott volna, és abban a valakiben az anyám, mint minden egyes reggel, felébredt volna, csináltam egy felvételt az új fényképezőgépemmel.

Amikor a súlyos, bélelt borítékban megérkeztek a Kodak gyárból a képek, azonnal láttam a különbséget. Csak egy fotón volt anyám Abigail. Azon a bizonyos elsőn, amelyet lesből készítettem, amely elkapta, mielőtt a kattanás visszazökkentette volna a születésnapos lány anyjának, a boldog kutya gazdájának, a szerető férfi feleségének, egy további lány és egy dédelgetett kisfiú édesanyjának képébe. Az otthonteremtőébe. A kertészébe. Az örökvidám szomszédéba. Anyám szeme óceán volt, és benne elveszettség. Azt hittem, egy egész élet áll ren51 delkezésemre, hogy megfejtsem azt a tekintetet, pedig csak az az egyetlen nap. Egyszer az életben láttam Abi-gailnek, és aztán hagytam könnyedén visszasiklani – meg-igézettségemnek határt szabott, hogy azt akartam, maradjon meg mint anya, és pátyolgasson mint anya.

A kilátómban voltam, és a fotón meg anyámon gondolkoztam, amikor Lindsey az éjszaka kellős közepén felkelt, és keresztülosont a halion. Olyan volt, mintha moziban ülnék, és a ház körül motozó betörőt nézném. Előre tudtam, hogy ha elfordítja az ajtómon a kilincsgombot, az majd engedni fog. Előre tudtam, hogy be fog menni, csak azt nem, hogy mit fog odabenn csinálni. Hajdani magánterületem immár senki földjévé vált a házunkban. Anyám be nem tette volna a lábát. Az ágyam halálom kapkodó reggele óta vetetlenül állt. Tarka virágos vízilóm ott feküdt a takarók és párnák közt, ahogy néhány ruhadarab is, amelyeket félrehajítottam, mielőtt a buggyos sárga trapéznadrág mellett döntöttem volna.

Lindsey átkelt a puha szőnyegen, és megérintette a zsigeri utálatból gombóccá gyűrt sötétkék szoknyát meg a vörös-kék kötött mellényt. Neki is volt egy ugyanilyen, csak narancssárga-zöld mellénye. Fogta a mellényt, és kiterítette, kisimogatta az ágyon. Ronda és becses volt egyszerre. Láttam, ahogy dédelgette.

Aztán kitapogatta a komódon az arany kiskosaramat, amelyben a választási meg az iskolai kitűzőimet tartottam. A kedvencem egy „Hippi csajszi nem mond nemet” feliratú rózsaszín jelvény volt, amelyet az iskola melletti parkolóban találtam, de meg kellett ígérnem anyámnak, hogy nem fogom hordani. Rengeteg kitűzőt tartottam abban a kiskosárban, és apám alma matere, az Indiana Egyetem nagy filczászlajára tűzködtem fel őket. Azt hittem, Lindsey el akarja csórni őket, vagy legalábbis egy kettőt belőlük, de nem. Csak végigfuttatta ujjait a kiskosárban lévő

29

holmikon. Aztán meglátta: parányi fehér csücsök lógott ki alul. Kihúzta.

A fénykép volt.

Mély sóhajtás szakadt fel belőle. Leült a padlóra, a szája még nyitva volt, a kezében ott tartotta a képet. A fürtjei röpködtek-csapkodtak körülötte, mint egy elszabadulni készülő sátor. Ahogy én e felvétel reggeléig, ő sem látta még soha az anya-idegent. A fotókat igen, rögtön az előhívásuk után. A fáradtnak látszó, mégis mosolygó anyámat. Anyámat és Vakációt, ahogy állnak a somfa előtt, a nap áttűz anyám pongyoláján és köntösén. De én akartam az egyetlen lenni a házban, aki tudja, hogy anyám valaki más is – valaki, akinek titkai vannak, valaki, akit nem ismerünk.

Az első átlépésem véletlenül történt. 1973. december 23-a volt.

Buckley aludt. Anyám fogorvoshoz vitte Lindseyt. Azon a héten megállapodtak, hogy a család egy emberként összefog, és időt szentel rá, hogy naponta haladjanak a dolgokkal. Apám magára osztotta az emeleti vendégszoba kitakarításának feladatát. Ez a helyiség már jó ideje az ő privát dolgozószobája volt.

Apámat még az ő apja tanította meg a palackba zárt hajók építésének tudományára. Ez olyasmi volt, amit sem az anyám, sem a húgom, sem a kisöcsém nem sokra tartott. Én annál inkább rajongtam értük. Tele volt velük a dolgozószoba.

Apám egész álló nap számokkal dolgozott – követelésbehajtás a Chadds Ford biztosítócég számára –, és esténként feltöltődésképp hajókat épített, vagy a polgárháborúról szóló könyveket bújta. Valahányszor az árbócok felállítására került sor, mindig behívott. Addigra a hajótest már jó erősen oda volt enyvezve a palack fenekére. Olyankor jöttem én, és apám megkért, hogy csukjam be az ajtót. Gyakran előfordult, legalábbis nekünk úgy hatott, hogy a következő pillanatban már szólt is az ebédre hívó csengő, mintha anyámnak hatodik érzéke lenne ahhoz, hogy megsejtse: valamiből kimarad. De ha ez az érzéke csődöt mondott, akkor az én dolgom volt, hogy tartsam apámnak a palackot.

– Jól fogd! – dirigált. – Te vagy az első tisztem. Óvatosan húzni kezdte az üveg szájából még kilógó egyetlen fonalat, és láss csodát: az árbocok megemelkedtek, a vitorlák kifeszültek, akár egyárbocosról, akár klipperről volt szó. Kész volt a hajónk. Ilyenkor mindig tapsolni szerettem volna, de nem tehettem, mert a palack a kezemben volt. Apám ezután sebesen dolgozott: leégette a zsinór palackban maradt végét egy gyertyalángon felhevített ruhafogassal. Ha elrontotta, akkor a hajó összedőlt, vagy még rosszabb: a parányi papírvitorlák lángra lobbantak, és hirtelen, sutty, máris egy lángokkal teli palackot tartottam a kezemben.

Idővel apám készített egy balsafa tartóállványt, amely helyettesített engem. Lindsey és Buckley nem osztoztak elragadtatásomban. Apám egy darabig megpróbált lelke-sedést szítani köztük, de aztán feladta, és visszavonult a dolgozószobájába. Rajtam kívül a család összes többi tagjának az egyik palackba zárt hajó ugyanolyan volt, mint a másik. Aznap azonban takarítás közben hozzám beszélt az apám.

– Susie, csillagom, drága kis matrózlányom – mondta – , mindig ezeket a kicsiket szeretted a

30

legjobban.

Néztem, ahogy egyenként leveszi a palackba zárt hajókat helyükről a polcról, és sorba rakja őket az íróasztalon. Anyám egyik régi, darabokra hasított blúzával nekiállt letörölgetni a polcokat. Az íróasztala alatt halmokban álltak az üres palackok, amelyeket majdani hajóinkhoz gyűjtögettünk. A szekrény is hajókkal volt tele – egy részüket még az apjával együtt építette, aztán voltak, amelyeket egyedül, és végül ott sorakoztak a mi kettőnk közös alkotásai. Némelyek tökéletes állapotban voltak, legföljebb a vitorláik megbarnultak; mások megereszkedtek vagy összeroskadtak az évek során. Aztán ott volt az, amelyik a halálom előtti héten tüzet fogott.

Azt törte össze elsőnek.

Megdermedtem. Apám megfordult, és meglátta az összes többit: az éveket, melyeket képviseltek, a kezeket, melyek tartották őket. Halott apjáét, halott gyermekéét. Néztem, ahogy összetöri a többit. Felszentelte a falakat, a fa ülőbútort halálom hírével, és aztán állt a vendégszobadolgozószobában, körötte zöld üvegtenger. Az összes üvegpalack darabokra törve hevert a padlón, roncs vitorlákkal, roncs hajótestekkel elvegyítve. Ő meg csak állt a romhalmaz közepén. Akkor történt. Anélkül, hogy a dolognak tudatában lettem volna, felfedtem magamat. Minden üvegdarabon, minden csonkon és szilánkon ott tükröződött az arcom. Apám körbebámult maga körül, a tekintete ide-oda siklott a szobán. Őrület. Az egész csak egy másodperc volt, aztán eltűntem. Apám egy pillanatig csendben volt, majd felkacagott – az üvöltésszerű hang mintha a gyomra mélyéből tört volna fel. Olyan harsányan és zengőn kacagott, hogy beleremegett a mennyországom.

Kijött a szobából, és két ajtóval odébb megállt a hálószobám előtt. A folyosó aprócska volt, az ajtóm pedig olyan, mint a többi: hézagolt furnér, ököllel könnyedén átüthető. Már készült rá, hogy szétzúzza a komódom fölött a tükröt, tíz körmével szaggassa le a tapétát a falról, de ehelyett zokogva az ágyamra borult, és csomóba gyűrte a levendulakék takarót.

– Mit csinálsz, apa? – Buckley állt a küszöbön, kezében az ajtógombbal.

Apám megfordult, de képtelen volt megálljt parancsolni a könnyeinek. Kezében a takaróval leereszkedett a padlóra, aztán széttárta a karját. Amire még sose volt példa: kétszer is hívnia kellett kisöcsémet, mire odament hozzá.

Apám bebugyolálta Buckleyt a takaróba, amely még az én testem szagával volt átitatva. Eszébe jutott az a nap, amikor azért nyaggattam, hogy festesse-tapétáztassa bíborszínűre a szobám. Eszébe jutott, amikor beköltöztettem a régi National Geographic-okat könyvespolcom legaljára. (Mintegy belépőként a természetfotósok társadalmába.) Eszébe jutott az az amúgy nem túl hosszú, Lindsey megérkezte előtti idő, amikor még csak egy gyerek volt a házban.

– Nagyon, nagyon sokat jelentesz nekem, kis ember? – kapaszkodott apám Buckleyba.

Buckley eltolta magát, és belebámult apám gyűrött arcába, a szeme sarkában fénylő apró könnyfoltba. Nagy komolyan bólintott, és arcon csókolta apámat. Gyermeki törődés egy felnőttel; nincs az a mennybeli találmány, ami magasztosságban felérhetne ezzel.

Apám eligazgatta a takarót Buckley vállán, és eszébe jutott, hányszor legurultam a magas mennyezetes ágyról, és még csak fel sem ébredtem, a szőnyegen aludtam tovább. Ő a dolgozószobájában szokott ülni a zöld székén, könyvbe mélyedve; rendszerint a zuhanásom robajára figyelt fel. Fölpattant, átsietett a hálószobámba. Szerette azt nézni, hogy milyen békésen alszom: nem 56 zavarnak sem lidérces álmok, sem a keményfa padló. Azokban a pillanatokban megesküdött volna, hogy a gyerekeiből királyok vagy uralkodók vagy művészek vagy orvosok

31

vagy természetfotósok lesznek. Bármit álmodnak, beteljesülhet.

Pár hónappal a halálom előtt is így talált, de ezúttal a takarómba vackolódva velem volt Buckley is pizsamástul, mackóstul: hátamhoz gömbölyödve, álomittasan szopta az ujját. Apámat abban a percben csapta meg először az a különös, fájdalmas érzés, hogy milyen tünékeny dolog apának lenni. Az ő élete három gyermeknek adott életet, és ez a szám nyugtatólag hatott. Akármi történjen is Abigaillel vagy vele, az a három egy továbbit biztosan életre segít. Ilyesformán úgy érezhette, az általa megkezdett vonal maga a halhatatlanság, mintha egy erős acélszál kígyózna át a jövőbe, fúrva előre magát azután is, hogy ő valahol elmarad. Amikor ő már rég a föld alatt lesz, akkor is.

Kisfiában meg fogja találni az ő Susie-ját. A szeretetet az élőknek kell adni. Ezt hangosan mondta magában – a szavak ott visszhangoztak az agyában –, de a jelenlétem mintha istráng lett volna rajta, egyre csak húzta, húzta vissza. Rámeredt a kisfiúra, akit a karjában tartott. Azon kapta magát, hogy azt kérdezi: – Ki vagy? Honnan jöttél?

Néztem az öcsémet és az apámat. Úgy látszik, mégsem igaz, amit az iskolában tanultunk. Nem igaz, hogy az élők és a holtak közti határvonal világos és áthághatatlan.

32

NÉGY

A meggyilkolásom utáni órákban, miközben anyám telefonálgatott, apám meg nekiállt házról házra járni, hol lehetek, Harvey bácsi bedöntötte a kukoricásban a vermet, és zsákban elcipelte a testrészeimet. Csak kétháznyi-ra haladt el attól a helytől, ahol apám épp Tarkingékkal beszélgetett. A két egymással farkasszemet néző sövény, O'Dwyerék bukszusai és Steadék aranyvesszői közti mezsgyehatáron vezetett az útja. Kemény zöld levelek közt tört át, s rám utaló nyomokat hagyott hátra, szagokat, melyeket követve Gilberték kutyája majd megtalálja a könyökömet, szagokat, melyeket az elkövetkező három nap zápora és jégesője elmos, mielőtt rendőrkutyákra egyáltalán gondolni lehetett volna. Elvitt a házába, s amíg lefürdött, ott vártam rá.

Miután gazdát cserélt a ház, az új tulajdonosok nem győztek cöcögni a garázsuk padlóján éktelenkedő sötét folt láttán. Amikor az ingatlanügynök az ígéretesebb vevőket körbevezette, azt mondta rá, hogy olajfolt, pedig én voltam az, én szivárogtam ki a Harvey bácsi cipelte zsákból, amelyet odalódított a betonra. Megkezdtem titkos jeladásaimat a világnak.

Eltartott egy ideig, mire rájöttem, amit a tisztelt olvasó már nyilván rég sejt: hogy nem én voltam az első lány, akit Harvey bácsi megölt. Tudta, hogyan szállítsa el a holttestemet a helyszínről. Tudta, hogyan figyelje ki az időjárást, hogy aztán enyhéből erősen csapadékosba forduló körülmények közt öljön, mert úgy nem hagy maga után nyomot. De nem volt annyira körültekintő, mint ahogy azt a rendőrség előszeretettel hitte. Elfeledkezett a könyökömről, szövetzsákot használt egy vérző testhez, és ha valaki meglátja, furcsákat gondolhatott volna, hogy egy szomszéd a mezsgyehatáron közlekedik, amely olyan szűkre szabott, hogy még a gyerekek se egyköny-nyen veszik be magukat a két sövény közé bújócska közben.

Lassú, ráérős mozdulatokkal sikálta a testét kertvárosi fürdőszobájában, amely ugyanolyan elrendezésű volt, mint amit Lindsey, Buckley és én használtunk. Nyugalom folyta körül. Leoltotta a fürdőszobai villanyt, és élvezte, ahogy a meleg víz lemos engem, s feltódulnak az emlékképek. Elfojtott sikolyom a fülében. Csodálatos halálhör-gésem. A napot még nem látott, pompás fehér hús, akár egy csecsemőé, és aztán ahogy elválik, abszolút pontossággal, kése pengéje alatt. Reszketett a forróságtól, a bizsergető kéjtől libabőrzeni kezdett keze-lába. Amikor begyömöszölt a viaszsárga szövetzsákba, még utánam hajította borotváját és borotvakrémjét a földpolcról, szo-netteskönyvét és végül a véres kést. Összekeveredtek térdkalácsaimmal, ujjbegyeimmel, lábperceimmel, de volt annyi esze, hogy még az éjjel kiszedje őket, mielőtt a vérem teljesen összeragacsolná őket. Legalább a szonetteket meg a kést megmentette.

A kis éji zenét mindenféle és fajta kutyák szolgáltatták. Néhányan közülük, és ezeket kedveltem legjobban, a fejüket emelgették egyből, amint valami érdekes illatot éreztek a levegőben. Ha elég erős volt, ha nem tudták beazonosítani azonnal, vagy, mondjuk, pontosan tudták, mi az – agyuk beindult, „hm, szószos marhasült!” –, mentek utána, amíg rá nem bukkantak az illető tárgyra. A valós dologgal, a valós történettel szembesülve aztán ráértek eldönteni, hogyan tovább. Így működtek. Nem oltották ki vágyukat a megismerésre, csak mert a szag rossz volt, vagy a tárgy veszedelmes. Vadásztak. Ahogy én is.

33

Harvey bácsi a viaszsárga szövetzsákot a maradványaimmal egy tőlünk mintegy tíz-tizenöt kilométerre lévő süly-lyesztőgödörbe vitte. A hely néhány iparvágányt és egy közeli motorjavító műhelyt leszámítva mindmáig elhagyatott volt. Autójában a rádiót Harvey bácsi olyan adóra állította, amely karácsonyi dalokat játszott egész decemberben. Fütyörészett hatalmas kombijában, és eltelten gratulált magának. Almás pite, sajtburger, jégkrém, kávé. Teljes étlap. Egyre többet és többet hoz ki a dologból, sose él a régi klisékkel, azok csak untatnák. Minden egyes gyilkosság meglepetés, megajándékozza velük saját magát.

A levegő a kombiban hideg és metsző volt. Láttam a szájából kijövő párát, és ettől valahogy késztetést éreztem, hogy kitapintsam saját jéghideg tüdőmet.

Az egynyomnyi szűk úton hajtott, amely két új iparterület között vágott át. A kocsi egy különösen mély kátyúból kikacsázva megugrott, és a páncélszekrény benne a zsákkal, a zsákban a testemmel nekivágódott a hátsó kerék takarólemezének, fölrepesztve a műanyagot.

– A francba! – káromkodott Harvey bácsi, de aztán rendületlenül fütyörészett tovább.

Rémlett az emlékeimben, hogy egyszer már mentünk ezen az úton, gondtalanul furikázva: apám a kormánynál, Buckley mellettem, hozzám tapadva – egy biztonsági öv szolgált mindkettőnknek.

Apám megkérdezte, akarjuk-e látni, hogyan tűnik el egy hűtőszekrény.

- A föld nyeli el! – mondta. Fölvette a kalapját és sötét szattyánbőr kesztyűjét, amit úgy irigyeltem. Nagyon jól tudtam, hogy az ötujjas kesztyű azt jelenti, hogy az ember felnőtt, az egyujjas pedig azt, hogy nem. (1973 karácsonyára anyám vett nekem egy ötujjas kesztyűt. Végül is Lindsey kapta meg, de tudta, hogy nekem szánták. Egyszer útban hazafelé az iskolából ott hagyta a kukoricás szélén. Ilyeneket folyamatosan csinált – mindenféle dolgokat hozott nekem.)

- A földnek van szája? – kérdezte Buckley.

- Nagy, kerek szája van, de foga egy sincs – felelte apám.

- Jack, állj már le! – nevetett anyám. – A múltkor is kivitte a kötszeres dobozt a vérehulló fecskefűhöz.

- Én megyek! – ugrottam.

Apám elmondta, hogy van egy elhagyott föld alatti tárna, amely a beomlása óta hulladéksüllyesztőként szolgál. Bántam is én! Mint bármelyik korombeli kölyök, látni akartam, hogy nyel be valamit a föld.

Így hát amikor azt láttam, hogyan cipel ki Harvey bácsi a süllyesztőgödörhöz, kénytelen voltam elismerően bólintani: ezt jól kifundálta. Be a zsákkal egy vaskos páncélszekrénybe, be velem az irdatlan fémtömeg legközepébe!

Már későre járt, amikor odaért. Bent hagyta a páncélszekrényt a Wagoneerjében, és gyalogosan közelítette meg Flanaganék házát, akik a süllyesztőgödröt magába foglaló birtokon

34

laktak. Flanaganék abból éltek, hogy megsarcolták a lomjaiktól szabadulni vágyó embereket.

Harvey bácsi bekopogott a kis fehér házikó ajtaján. Egy asszony nyitott ajtót, és máris rozmaringos báránysült illata töltötte meg a mennyországomat, és csapta meg Harvey bácsi orrát. Az illat a ház végéből jött, ahol egy férfi tüsténkedett a konyhában.

– Jó estét, uram – mondta Flanaganné. – Cucca van?

Benn a kocsiban – felelte Harvey bácsi. A kezében ott volt előkészítve a húszdolláros bankjegy.

- És mi jót hozott, hullát? – viccelődött az asszony. Nem mintha különösebben izgatta volna. Kicsi, de barátságos házban lakott. Volt egy férje, aki mindig kéznél volt, hogy megreparáljon dolgokat, és kedves legyen hozzá annak fejében, hogy sose kell dolgoznia, és volt egy fia, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy úgy érezze: az anyján kívül más nincs is a világon.

Harvey bácsi elmosolyodott, és én néztem az arcán elomló mosolyt, csak azért se fordítottam el a pillantásomat.

Apám régi széfje, végre fölpakoltam – mondta. – Évek óta készülök rá. Már senki sem emlékszik a kombinációra.

- Van valami benne? – kérdezte az asszony.

- Dohos levegő.

– Akkor mehet a rükverc. Kér segítséget? –Az jó lenne.

Flanaganék egy pillanatig sem gyanították, hogy az a lány, akiről az elkövetkezendő néhány évben az újságokban olvasnak – BESTIÁLIS ERŐSZAK AZ ELTŰNÉS MÖGÖTT?; KÖNYÖKRE BUKKANT A SZOMSZÉD KUTYA; A 14 ÉVES LÁNYT FELTEHETŐEN MEGGYILKOLTÁK A STOLFUZ-KUKORICÁSBAN; EGY FIATAL NŐ SINCS BIZTONSÁGBAN!; ÖNKORMÁNYZATI RENDEZÉSI TERVEK A GIMNÁZIUM MELLETTI TELKEKEN; LINDSEY SAILFISH, A MEGÖLT LÁNY HÚGA BÚCSÚBESZÉDET MOND –, abban a szürke páncélszekrényben lehet, amely-lyel egy magányos férfi állított be egyik este, és húsz dollárt fizetett azért, hogy a föld alá süllyesszék.

Útban vissza a kocsija felé Harvey bácsi zsebre vágta a kezét. Ott volt az amulettes ezüst karkötőm. Nem emlékezett rá, hogy levette a csuklómról. Semmi nem maradt meg a fejében abból sem, ahogy a tiszta nadrágja zsebébe dugta. Kitapintotta, mutatóujja húsos ujjbegyével sorra vette a Pennsylvania-házikó lágy aranylemezkéit, a balettcipő sarkát, a parányi gyűszű üregét és a forgó kerekű kisbiciklin a küllőket. A 202-es úton félreállt az útpadkára, megette a nap folyamán elkészített hurkás szendvicsét, azután elhajtott egy Downingtowntól délre épülő ipari parkhoz. Az építkezési területen egy lélek se volt. Abban az időben még nem vigyázták biztonsági őrök a külvárosi telkeket. Leparkolt egy mobil budi mellé. Az ürügy adva volt, ha netán ki kellene magyaráznia magát: a szükség hozta ide.

Ha Harvey bácsira gondoltam, az utójátéknak leginkább ez az epizódja villant fel bennem – ahogy kószál a sáros, lecsupaszított placcon, alakja elvész a szunnyadó talaj-gyaluk között, roppant tömegük fenyegetően terpeszkedik a sötétben. A földi ég tintakék volt a halálom utáni éjjel, és erről a nagy, szabad térségről Harvey bácsi mérföldekre ellátott. Úgy döntöttem, odaállok melléje, hogy lássam, mit lát abban a sokmérföldes messzeségben. Oda akartam menni, ahová ő is megy. A havazás elállt. Szél támadt. Belesétált abba, amiről az építészösztöne azt

35

diktálta, hogy rövidesen mesterséges tavacska lesz, és ott megállt, még utoljára elbabrált az amulettekkel. Megtetszhetett neki a Pennsylvania-házikó, amelybe apám belevésette a kezdőbetűimet – nekem a parányi bicikli volt a kedvencem –, mert leszedte, és zsebre vágta. A karkötőt a többi amulettel belehajította a majdan emberi kéz alkotta tóba.

Két nappal karácsony előtt megfigyeltem, hogy Harvey bácsi könyvet olvas a mali dogon és bambara törzsről. Láttam, ahogy szikra gyúl az agyában, amikor a textilek meg kötelek felhasználásával épített hajlékaikról szóló részhez ér. Megint megszállta az építési láz, mint amikor a földbe ásott veremmel próbálkozott, és úgy döntött, hogy hozzáfog egy ahhoz hasonló rituális sátorhoz, amelyet az olvasmányában írtak le. A hozzávalókkal nem lesz sok gondja, és sitty-sutty, pár óra alatt összeüti hátul az udvarban.

Itt talált rá a palackba zárt hajók elpusztítása után apám.

Hideg volt odakinn, de Harvey bácsi csak egy vékony vászoninget viselt. Abban az évben töltötte be a harminchatot, és kemény kontaktlencsékkel kísérletezett. A szeme emiatt örökké véreres volt, és apámat is beleszámítva sokan azt hitték, hogy ivásra adta a fejét.

– Mi ez? – kérdezte az apám.

A férfi ági Sailfishok örökletes szívbetegségét leszámítva apám jó fizikumú volt. Termetesebb is George Harvey-nál, úgyhogy amikor megkerülte a zöld zsindelyes házat, és felbukkant a hátsó udvaron, ahol Harvey szomszéd kapufaszerű póznákat acsolgatott, jó egy súlycsoporttal fölényben lévőnek látszott. A feje még zsongott attól, hogy a széttört üvegcserepeken meglátott. Néztem, ahogy átvág a pázsiton, ráérősen, ahogy a srácok ballagnak az iskolába, és majdhogynem rátenyerel George Harvey bodzasövényére.

– Mi ez? – kérdezte újra.

George Harvey épp csak felnézett, és máris fordult vissza a munkájához.

- Gyékénysátor.

- Az meg mi?

- Sailfish úr! – mondta George Harvey. – Fogadja részvétem az önt ért veszteségért.

Apám kihúzta magát, és eleget tett a rituálé rá vonatkozó szakaszának.

– Köszönöm.

Mintha szikla volna a torkában.

Percnyi csend következett. George Harvey felfogta, hogy apámnak nincs szándékában távozni, megkérdezte tehát, nem akar-e segíteni.

Így történt, hogy nézhettem a mennyországomból, amint apám sátrat épít azzal az emberrel, aki meggyilkolt.

36

Nem volt nagy tudomány. Apám eltanulta, hogyan kössön ívben meghajlított elemeket az ágas tartóoszlopokra, és hogyan fonjon át keskenyebb léceket ezeken a darabokon, hogy félíveket képezzenek oldalirányból. Eltanulta, hogyan kell összefogni a lécvégeket, s rákötni a keresztrudakra. Megtudta, hogy mindezt azért csinálja, mert Harvey szomszéd éppen az imezzureg törzsről olvasott, és kedvet kapott leutánozni a sátraikat. Ott állt, megerősítést nyerve abban, amit a környéken mindenki vallott: ez az ember habókos. Egyelőre csak ennyi.

Amikor azonban az alapszerkezet összeállt – egyórás munkával –, George Harvey egyetlen szó nélkül sarkon fordult és bement a házba. Apám feltételezte, hogy akkor most szünet. Hogy Harvey úr iszik egy kávét, vagy főz magának egy teát.

Tévedett. Harvey úr felment az emeletre, hogy megnézze, a helyén van-e a csontozókés a hálószobában. Ott volt, ahová tette, az éjjeliszekrényben, amelynek tetején a vázlattömbjét tartotta: az éjszaka közepén ebbe szokta rajzolni az álmában felötlő terveket. Belenézett a gyűrött bolti zacskóba. A vérem a pengén már megfeketedett. Ez eszébe juttatta a veremben történteket, ami viszont eszébe juttatta azt, amit egy bizonyos délayri törzsről olvasott. Hogy amikor a sátor egy frissen egybekelt párnak készül, a törzs asszonyai azon igyekeznek, hogy a sátorponyva minél szebb legyen.

Odakinn havazni kezdett. Ez volt az első hó a halálom óta, és ez nem kerülte el apám figyelmét.

– Hallak, csillagom – mondta nekem, pedig nem szól tam. – Mi történt?

Nagyon erősen összpontosítottam a látóterébe eső elszáradt gólyaorra. Arra gondoltam, hogy ha virágba tudnám borítani, az megfelelő válasz volna. A mennyországomban virágba is borult. A mennyországomban gólyaorrszirmok szálltak-kavarogtak, az ujjam végéig nem láttam tőlük. A földön nem történt semmi.

De a sűrű hópelyheken át is láttam, hogy apám megváltozott tekintettel néz a zöld ház irányába. Gondolkodóba esett.

Odabenn George Harvey vastag flanelpulóvert vett magára, de apámnak nem ez ütötte meg először a szemét, hanem az, amit a karjában hozott: egy halom fehér vászonlepedő.

- Ezek meg minek? – kérdezte apám. Hirtelen csak az én arcomat látta, minden más kifakult.

- Ponyvának – mondta George Harvey. Átadott egy köteg lepedőt apámnak, és közben a kézfeje apám ujjaihoz ért. Olyan volt, mint egy áramütés.

- Maga tud valamit – mondta apám.

George Harvey farkasszemet nézett apámmal, de nem válaszolt.

Tovább dolgoztak, a hó meg tempósan hullt, szinte lebegett lefelé. Apám halántékában minden egyes mozdulattól egyre harsányabban dobolt a vér. Átgondolta, mit tud. Megkérdezte-e valaki ezt az embert, hogy hol volt az eltűnésem napján? Nem látta-e valaki ezt az embert a kukoricásban? Annyi bizonyos, hogy a szomszédokat kikérdezték. A rendőrség módszeresen ajtóról ajtóra járt.

Apám és George Harvey ráterítették a lepedőket a sátorkupolára, rögzítették a villás tartógerendákat összekötő keresztrudak alkotta négyzethez. Aztán a maradék lepedőket egyszerűen lelógatták ezekről a keresztrudakról úgy, hogy az aljuk a földet söpörte.

37

Mire befejezték, a hó finoman megtelepedett a vázra terített ponyván. Bevette magát a ráncokba apám ingén, és vastag fehér csíkot tömött az öve fölé. A lelkem belefájdult. Belefájdult a felismerésbe, hogy soha többé nem fogok kiszaladni a hóba Vakációval, soha többé nem fogom tolni Lindseyt a szánkón, soha nem fogom megtanítani kisöcsémet arra, hogyan nem volna szabad hópo-gácsát sajtolnia a tenyere tövével. Magányosan álltam az élénkpiros szirmok tengerében. A földön lágyan és közönyösen hulltak a hópelyhek, mintha függöny ereszkedne alá.

Odabenn a sátorban George Harvey arra gondolt, hogy milyen is lehet az, amikor az imezzureg törzs tagjának teveháton elhozzák a szűz mennyasszonyt. Apám elindult feléje, ő azonban felemelte kifordított tenyerét.

– Mára végeztünk – mondta. – Most már jobb lesz, ha hazamegy.

Apám lázasan gondolkodott valami válaszon. De csak ennyit tudott kigondolni, suttogva kimondani: – Susie…

A szó sziszegve csapkodott, mint egy kígyó.

- Sátrat építettünk – mondta George Harvey. – Tanúk rá a szomszédaink. Most már barátok vagyunk.

- Maga tud valamit – mondta az apám.

- Menjen haza. Nem tudok segíteni a baján.

Se mosoly, se egy lépés előre. George Harvey behátrált a nászsátorba, és az utolsó monogramos fehér vászonlepedő is legördült.

38

ÖT

Az egyik felem most rögtön bosszúra szomjazott, és azt kívánta, bár lenne apám olyan ember, amilyen soha nem lehetett: aki megvadul a dühtől. Tegyen úgy, ahogy a filmekben látja meg a regényekben olvassa az ember: a kispolgár fogja a puskát vagy a kést, és levadássza a családja gyilkosát; megcsinálja a Bronson-figurát, és mindenki éljenez.

Ehelyett ez történik: Naponta felkel. Amíg ki nem dörzsölte az álmot a szeméből, még az, aki volt. Ám amint a bűntudata felébred, mintha méreg járná át a testét. Először felkelni se tud. Ott fekszik a mázsás súly alatt. De mert csak a jövésmenés segíthet rajta, hát jön-megy, jön-megy és jön-megy, nincs annyi jövés-menés, amennyi elég volna a megváltáshoz. A bűn bélyege ott van rajta, Isten ujja rászegeződik: Amikor szüksége lett volna rád a lányodnak, te nem voltál sehol.

Amikor apám átment George Harveyhoz, anyám az elő-szobában ült a szobor Szent Ferenc mellett, amit vettek. Amikor apám visszajött, már nem volt ott. Apám hívta, háromszor is a nevén szólította; úgy szólította, mintha nem igazán akarná, hogy előkerüljön, aztán felment az emeletre a dolgozójába, hogy a kis spirálfüzetébe lejegyezze: „Iszik? Itasd le. Talán beszédesebb lesz.” Majd ezután ezt írta: „Azt hiszem, Susie figyel.” Alig bírtam magammal a mennyországban. Ölelgettem Hollyt, ölelgettem Frannyt. Apám tudja! – ujjongtam.

Aztán Lindsey érkezett meg a szokásosnál is harsányabb ajtórobajjal. Apám megörült a hangoknak: félt, hogy tovább írja a jegyzeteit, hogy elragadják a szavak. Az ajtócsapódás visszhangja kiragadta ebből az egész valószínűtlen délutánból, visszahozta a jelenbe, a muszáj-aktivitásba, ami a felszínen tartotta. Nem mondom, hogy jólesett volna, de megértettem: apám persze hogy megfeledkezik rólam, ha egyszer ott ül a vacsoraasztalnál, és Lindseyre kell figyelnie, hogy az övé lett az egyetlen hibátlan dolgozat, vagy hogy a történelemtanár jelölni fogja a kerületi díjazottak közé, mert hát Lindsey él, és az élőknek is kijár a figyelem.

Lindsey felfelé dübörgött a lépcsőn. Klumpája ritmust vert a fenyő lépcsőfokokon, belerengett a ház.

Talán irigyeltem tőle apám figyelmét, de egyszersmind tiszteltem, ahogy kezelni tudja a dolgokat. Az egész családból egyedül Lindsey volt kénytelen megbirkózni azzal, amit Holly élőhalott-szindrómának hívott: amikor a halottat látják az élőben.

Ha Lindseyre néztek, engem láttak az emberek, köztük apám és anyám is. Ez alól még Lindsey sem volt kivétel. Kerülte a tükröket. Zuhanyozni sötétben zuhanyozott.

Kijön a sötét zuhanyozóból, és kitapogatja a törülközőtartó felé az utat. A sötétben biztonságban van, a csempék még zuhanygőztől párásak. Ha csönd van a házban, vagy ha hangok moraját hallja lentről, az garancia rá: nem fogják háborgatni. Ilyenkor a legkönnyebb gondolnia rám. Két módon szokott: vagy mint Susie-ra, és a puszta szóra elsírja magát, és hagyja, hadd ömöljenek végig a könnyek amúgy is nedves arcán, most senki se látja, senki se határozza meg ezt a veszedelmes anyagot bánatnak, vagy elképzeli, hogy futok, elképzeli, hogy megszököm, elképzeli, hogy őt kapják el helyettem, és ő verekszik, verekszik, amíg szabaddá

39

nem verekszi magát. Valahogy el kell fojtani az örökké feltörő kérdést: Hol lehet Susie most?

Apám feszülten figyelt, mit csinál Lindsey a szobájában. Bang, bevágta az ajtót. Puff, lerepültek a könyvek. Nyekk, ledobta magát az ágyra. Bumm-bumm: lerúgta a klumpáit. Pár perccel később apám már ott állt az ajtaja előtt, és bekopogott.

- Lindsey! Semmi válasz.

- Lindsey, bejöhetek?

- Hagyj békén! – Húgom hangja nagyon határozottan csengett.

- Jaj, ne csináld ezt, csillagom!

- Hagyj békén!

- Lindsey, miért nem engedsz be? – Apám a homlokát tehetetlenül a hálószobaajtónak döntötte. A fa hűvös volt, és egy másodpercre elfelejtette vele halántéka kalapálását, a zsigereibe ivódó gyanú monoton zsolozsmáját: Harvey, Harvey, Harvey.

Lindsey zokniban, csendben odajött az ajtóhoz. Kinyitotta a zárt, miközben apám visszahúzódott, és olyan képet vágott, amelyre a reményei szerint az volt írva: „Ne menekülj!” - Mi van? – kérdezte Lindsey. Az arca merev, dacos volt. – Mit akarsz?

- Csak tudni szeretném, hogy vagy – mondta. Egyre a függöny járt a fejében, ami közte és George Harvey közt lehullt; fel se tűnt neki, hogy ez most lerohanás, szerető erőszak. Neki családja volt, amely az utcán jár-kel, iskolába megy, és útközben elhalad George Harvey zöld zsindelyes háza mellett. Ahhoz, hogy a vér lecsituljon az ereiben, szüksége volt a lányára.

- Egyedül akarok lenni – jelentette ki Lindsey. – Olyan nehéz ezt felfogni?

- Ha kellek, itt vagyok – felelte apám.

- Nézd, apa! – enyhült meg vele egy picit a húgom. – Ezt majd én magam megoldom.

Mitévő legyen? Kiléphetne a formulákból, mondhatná, hogy „de én nem, én képtelen vagyok rá, ne csináld ezt velem”, de csak állt egy másodpercig, és aztán visszavonult.

– Értem – mondta még, pedig nem értette. Szerettem volna a karomba venni, felemelni, ahogy a szobrok teszik a művészeti könyvekben. Egy nő, férfival a karjában. Szerepcserés mentés. A lány mondja az apjának: „Ne félj. Minden rendben. Most már nem engedem, hogy bántsanak.” Ehelyett néztem, ahogy megy, és felhívja Len Fenermant.

Azokban az első hetekben a rendőrség már-már kegyeletteljes volt. Nem sűrűn volt dolguk eltűnt, halott lányokkal a kertvárosokban. De mert továbbra is a sötétben tapogatóztak holttestem hol-, illetve gyilkosom kiléte felől, kezdték elveszíteni a türelmüket. Volt egy idősáv, amely során rendszerint előkerült valamilyen tárgyi bizonyíték; ez az idősáv napról napra szűkült.

- Nem szeretném, ha rögeszmésnek tartana, Fenerman nyomozó – kezdte apám a telefonban.

- Inkább tegeződjünk? –javasolta Len Fenerman. Az asztali mappája sarkába egy iskolai fotó volt odacsíptetve, amely anyámtól származott. Len Fenerman már jóval azelőtt tudta, hogy halott vagyok, mielőtt bárki kimondta volna.

40

Biztosra veszem, hogy az egyik szomszédom tud valamit. – Apám a kukoricás felé bámult az emeleti dolgozószobája ablakából. A birtok tulajdonosa azt mondta az újságíróknak, hogy egyelőre parlagon fogja hagyni.

– Ki az, és miből gondolod ezt? – kérdezte Len Fener- man. Kiemelt egy tömpe, megrágott ceruzát az asztali mappája elülső fém vályújából.

Apám beszélt neki a sátorról, meg arról, hogy amikor kimondta a nevemet, George Harvey rászólt, menjen haza, meg arról, hogy a környéken mindenki fölöttébb különösnek tartja, hogy George Harveynek nincs se kutyája, se macskája, és nincs rendes munkája se.

– Utánanézek – mondta Len Fenerman, mert ezt kellett mondania. Ez a szerep volt ráosztva. Amit azonban apám elétárt, az mint kiindulópont szinte a semmivel volt egyenlő. – Ne beszélj erről senkinek, és ne menj újra a közelébe – figyelmeztette búcsúzóul.

Amikor apám letette a telefont, furcsán üresnek érezte magát. Az ajtóhoz vánszorgott, kinyitotta, és halkan becsukta maga mögött. A folyosón másodszor is nekiállt anyámat szólongatni: – Abigail!

Anyám a földszinti fürdőszobában volt, és a mogyorós puszedliból torkoskodott, amelyet az apám cége küldött nekünk rendszeresen karácsonyra. Mohón falt: mintha parányi napok pattannának szét a szájában. Azon a nyáron, amikor velem volt terhes, egyetlen tarka pamut kismamaruhát viselt mindvégig, nem volt hajlandó pénzt költeni másikra, és mindent megevett, amit megkívánt, lecsokizta a mellét, s a hasát paskolva mondogatta: „Ez jólesett, babuci.” Valaki kopogott odakinn, odalenn.

– Anya!

Visszagyömöszölte a mogyorós puszedlikat a gyógyszeres szekrénybe, és gyorsan lenyelte, ami még a szájában volt.

- Anya! – hallotta Buckleyt újra. Álmos volt a hang ja. –Anyaaaaa!

Nem volt oda ezért a szóért.

Kinyitotta az ajtót. Kisöcsém átölelte a térdét, arcát a combjába fúrta.

A hangokat hallva apám lesietett anyámhoz a konyhába. Ha Buckleyrói gondoskodhattak, mindketten megvigasztalódtak.

- Hol van Susie? – kérdezte Buckley, mialatt apám Nu-tellát kent nagy szelet fehér kenyerekre. Hármat csinált. Egyet magának, egyet anyámnak, egyet a négyéves kisfiának.

- Elraktad a játékaidat? – kérdezte Buckleytól, s közben azon tűnődött, miért kerüli örökké a kérdést, ha ilyen nyíltan nekiszegezik.

- Mi a baja anyának? – kérdezte Buckley. Mindketten anyámra néztek, aki a mosogató csontszáraz medencéjét bámulta meredten.

41

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a héten az állatkertbe? – kérdezte apám, és máris gyűlölte magát érte. Gyűlölte ezt a megvesztegetősdit, köntörfalazósdit, ezt az egész becsapósdit. De hogyan mondhatná meg a fiának, hogy a nővére miszlikbe aprítva hever valahol?!

Buckley azonban, ahogy meghallotta az állatkert szót és vele mindazt, amit jelent – azaz elsősorban majmokat! –, már rajta is volt a ringató ösvényen, ami egy újabb nap feledést hoz. Aprócska alakjára a gyermekévekből még nem sok árny vetült. Tudta, hogy nem vagyok itthon, de ha valaki elment, az mindig vissza is jött.

Amikor Len Fenerman házról házra bejárta a környéket, semmi érdemlegeset nem talált George Harveynál. Harvey úr magányosan élő férfi, aki az elmondások szerint a feleségével akart beköltözni. A felesége valamikor a költözés előtt meghalt. Harvey úr szakboltoknak gyárt babaházakat. Magának való ember. Ez volt minden, amit tudni lehetett róla. Ha barátságok nem feltétlenül szövődtek is körülötte, a szomszédok rokonszenvét mindig maga mögött tudhatta. Ahány ház, annyi történet. George Harveyét Len Fenerman különösen megkapónak találta. Nem, mondta Harvey, nem ismeri jól a Sailfishékat. A gyerekeket is csak látásból. Mindenki tudja, kinek van gyereke, kinek nincs, jegyezte meg, és lehorgasztott fejét kicsit balra eltartotta.

- Látni a játékokat az udvaron. Azok a házak mindig elevenebbek – mondta elakadó hangon.

- Úgy tudom, nemrég elbeszélgetett Sailfish úrral – mondta Len a sötétzöld házban tett második látogatásán.

- Mért, mi ebben a baj? – George Harvey Lenre bandzsított, de rögtön abba is hagyta. – Bocsánat, fel kell tennem az ókulárét. Majd' kifolyik a szemem ezen az empire-reneszánszon.

- Empire-reneszánszon? – kérdezte Len Fenerman.

- A karácsonyi megrendelések lefutottak, most már kísérletezgethetek – mondta George Harvey. Len követte a ház végébe, ahol a falnak tolt ebédlőasztalon parányi fadarabkák tucatjai sorakoztak. Úgy néztek ki, mint valami miniatűr lambéria.

Kicsit fura, gondolta Fenerman, de ettől még nem lesz valakiből gyilkos.

George Harvey felvette a szemüvegét, és rögtön beszédesebb lett.

- Igen, Sailfish úr épp sétált egyet, és segített nekem megépíteni a nászsátrat.

- A nászsátrat?

- Minden évben készítek valamit Leah-nak. A felesé gemnek. Pontosabban a volt feleségemnek. Megözve gyültem.

Len úgy érezte, durván behatolt ennek az embernek a magánszférájába.

- Így már értem – mondta.

- Szörnyen sajnálom, ami azzal a lánnyal történt – folytatta George Harvey. – Próbáltam

42

kifejezni ezt Sailfish úrnak is, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nem használ semmi.

- Tehát ön minden évben felállítja ezt a sátrat? – kérdezte Len Fenerman. Ez olyasmi volt, amit a szomszédok megerősíthetnek.

- Eddig bent a házban építettem fel, de idén megpróbálkoztam vele odakint. Télen esküdtünk. Azt hittem, jó ötlet, amíg el nem eredt a hó.

- Hol bent?

- A pincében. Ha akarja, megmutatom. Leah összes holmiját odalenn tartom.

Len azonban nem kívánt tovább mélyedni a dolgokba.

- Már épp eleget háborgattam – mondta. – Csak akartam tenni még egy kört a környéken.

- Hol tart a nyomozás? – kérdezte George Harvey. – Találtak valamit?

Len ki nem állhatta az ilyen kérdéseket, bár valahol elfogadta mint természetes jogát azoknak, akiknek belegyalogolt az életébe.

- Néha úgy érzem, a bizonyítékok épp kellő időben kerülnek elő, már ha elő akarnak kerülni. – Ez kellően talányos, afféle konfuciánus válasz volt, de szinte mindegyik civilre hatott.

- Beszélt az Ellis fiúval? – kérdezte George Harvey.

- Beszéltem a családdal.

- Úgy hallottam, állatokat kínzott itt a környéken.

- Mi tagadás, vásott kölyök hírében áll, de abban az időben a bevásárlóközpontban dolgozott – mondta Len.

-Tanúk?

- Vannak.

-Hát, csak egy kósza ötlet volt – mondta George Harvey. – Bár többet is tehetnék!

Len őszintének érezte.

-Van egy kis beütése, annyi bizonyos – mondta apámnak a telefonba. – De nincs ellene semmi terhelő.

-Mit mondott a sátorról? – kérdezte apám.

-Hogy Leah-nak, a feleségének építette.

– Úgy emlékszem, Steadné azt mondta Abigailnek, hogy Sophie-nak hívták a feleségét.

Len felütötte a jegyzetfüzetét.

– Nem, Leah. Fölírtam magamnak.

Apám elbizonytalanodott. Honnan vette ezt a nevet, hogy Sophie? Biztos volt benne, hogy ezt

43

is ott hallotta, a lakóközösségi partin, ahol a gyerek- meg feleségnevek konfettiként röpködtek a jószomszédi viszony ápolása végett előadott történetek és a véget nem érő bemutatkozások közepette, de ez még évekkel ezelőtt volt, arról nem is beszélve, hogy már másnap alig emlékeztek a ki kicsodából bármire.

Arra viszont jól emlékezett, hogy George Harvey nem jött el a lakóközösségi partira. Nem jött el egyetlenegyre se. Ezt a különcsége számlájára írta a környékbeliek többsége, de apám nem. Ő sem igazán találta fel magát az ilyen erőltetett vidámkodásokon.

Apám beírta noteszébe: „Leah?” Majd ezt: „Sophie?” Anélkül, hogy tudta volna, a halotti listát kezdte meg.

A karácsony napját a családom nyugodtabban töltötte volna a mennyekben. Az én mennyországomban a karácsonynak nincs különösebb jelentősége. Néhány ember tiszta fehérbe öltözik, és hópehelynek tetteti magát, de semmi több.

Aznap karácsonykor Samuel Heckler állított be hozzánk teljesen váratlanul. Nem öltözött hópehelynek. Bátyja bőrdzsekije volt rajta, és egy néhány számmal nagyobb katonai gyakorlónadrág.

Öcsém az utcai nappaliban játszott a játékaival. Anyám áldotta az eszét, hogy már korábban elment megvenni az ajándékokat. Lindsey kesztyűt és cseresznyeízű szájfényt kapott. Apám öt fehér zsebkendőt, amit anyám már hónapokkal ezelőtt megrendelt postán. Buckley kivételével senki semmit nem akart. Nem gyúltak fények a fán a karácsony előtti napokban. Csak az a gyertya égett, amelyet apám a dolgozószobája ablakában tartott. Sötétedés után meggyújtotta, de anyám, húgom és öcsém négy után már nem hagyta el a házat. Azt a gyertyát csak én láttam.

– Jött valaki! – kiabált kisöcsém. Épp felhőkarcolózott, és az összedőlés még hátravolt. – Kofferrel!

Anyám otthagyta a tojáslikőrjét a konyhában, és előrejött. Lindsey épp az ünnepnapokon kötelező jelenlétét szenvedte a nagyszobában. Monopolyt játszott az apámmal, és kölcsönös érdekből átugrották a brutálisabb mezőket. Nem fizettek luxusadót, és ha valami rossz jött ki a szerencsekártyán, másikat húztak.

Az előszobában anyám mindkét tenyerét a blúzára szorította. Azután Buckleyt maga elé állította, és a vállára tette a kezét.

– Várjuk meg, amíg bekopog – mondta.

Talán Strick tiszteletes – mondta apám Lindseynek, miután begyűjtötte tizenöt dolláros nyereményét egy szépségversenyen elért második díjáért.

- Susie érdekében remélem, hogy nem – kockáztatta meg Lindsey.

Apám belekapaszkodott a szóba, ahogy a húgom kimondta a nevemet. Lindsey kettőt dobott, és belépett a Marvin Gardensba.

- Ez huszonnégy dollár – mondta apám. – De megelégszem tízzel.

- Lindsey! – szólt be anyám. – Vendéged jött.

44

Apám elnézte a húgomat, ahogy felkel, és kimegy a szobából. Ketten néztük. Aztán ültem tovább apámmal. Én mint szellem a fedélzeten. Apám belebámult a dobozba: oldalán ott feküdt az öreg cipő. De jó lett volna felemelnem, hogy a starthelyről a Balticra szökkenjen, ahol, egykor folyton ezt hangoztattam, a jobbfajta emberek laknak! Amire Lindsey azt szokta mondani: „Legalábbis a divatmancik szerint!” Apám meg: „Milyen jó, hogy ebben a családban nincsenek sznobok!” – A vasutak, Susie! – suttogta. – Mennyire szerettél vasúttulajdonos lenni!

Homloka közepébe lenőtt hajvonalát kihangsúlyozandó és rakoncátlan fürtjeit megzabolázandó Samuel Heckler mániákusan hátrafésülte a haját. Ettől, no meg a fekete bőröltözettől a tizenhárom éves fiú leginkább egy serdülő vámpírra hasonlított.

– Boldog karácsonyt, Lindsey! – mondta a húgomnak, és egy kék papírba csomagolt dobozkát nyújtott feléje.

Láttam, mi történik: Lindsey minden tagja görcsbe rándult. Nagyon azon volt, hogy mindenkit távol tartson magától, mindenkit, de azért most be kellett látnia: helyes ez a Samuel Heckler. Mintha recept diktálná: szívből kevesebbet, ám halálom ide vagy oda, ő mégiscsak egy tizenhárom éves lány volt, Samuel pedig olyan helyes, itt van, eljött hozzá karácsonykor.

– Hallottam, hogy bekerültél a tehetségesek közé – mond ta a fiú, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. – Én is.

Ekkor anyám észbe kapott, és robotpilótáját háziasz-szony funkcióra állította.

– Gyere már beljebb, mivel kínálhatunk meg? Van egy kis tojás likőr a konyhában.

– Ó, az nagyszerű lesz, köszönöm – mondta Samuel Heckler, és a karját nyújtotta húgomnak, Lindsey nagy meglepetésére, meg az enyémre is.

– Az micsoda? – kérdezte a nyomukban loholó Buckley, és az általa koffernek nézett valamire mutatott.

Altszaxofon – mondta Samuel Heckler. –Mi?

Samuel altszaxofonon játszik – vetette oda Lindsey.

De csak módjával – tette hozzá Samuel.

Öcsém nem kérdezte meg, mi az a szaxofon. Ismerte Lindseyt erről az oldaláról: most épp ki-beképzelt. Tőlem szokta hallani: „Rá se ránts, Buckley, Lindsey már megint ki-beképzelt.” Ilyenkor rendszerint meg is csiklandoztam, olykor a fejemet a pocakjába fúrtam, döfködtem, és egyvégtében mondogattam: „ki-beképzelt”, ő meg majd' megszakadt a kacagástól.

Ahogy a konyhába értek, Buckley megkérdezte, amit naponta egyszer mindig megkérdezett: – Susie hol van?

Nagy csend lett. Samuel Lindseyre nézett.

– Buckley! – szólt át apám a szomszédos nagyszobá ból. – Gyere, monopolizz velem!

Kisöcsémet még soha nem hívta senki monopolizni. Kicsi vagy hozzá, mondta mindenki, de hát mit tesz a karácsony! Berobogott a nagyszobába. Apám felvette, és az ölébe ültette.

– Látod ezt a cipőt? – kérdezte.

45

Buckley bólintott.

- Szeretném, ha jól odafigyelnél arra, amit most mondok, oké?

- Susie-ról? – kérdezte kisöcsém, megérezve az összefüggést köztem és a cipőcske közt.

- Igen. Elmondom, hol van Susie.

Elsírtam magam a mennyországban. Mi mást is tehettem volna odafönn?

- Ez a cipő volt Susie bábuja, amikor monopolizott – mondta apám. – Én az autóval játszom, vagy néha a talicskával. Lindseyé a vasaló, és amikor anya is beszáll, akkor övé az esernyő.

- Az ott egy kutya?

- Igen, az egy skót juhász.

- Azt akarom!

Rendben van. – Apám türelmes volt. Most már tudta, hogyan magyarázza el. Ölében tartotta a kisfiát, és miközben beszélt, Buckley aprócska testét érezte a térdén, egy kis embert, akinek súlya volt, élt, áradt belőle a meleg. Ez nyugalommal töltötte el. – A skót juhász mostantól fogva a te bábud. Szóval melyik bábu Susie-é?

- A cipő – mondta Buckley.

- Helyes. Tehát enyém az autó, nővéredé a vasaló, és édesanyádé az esernyő.

Buckley minden idegszálával figyelt.

– Most tegyük az összes figurát a táblára, jó? – mondta apám. – Rajta, állítsd fel őket!

Buckley a bábukba markolt, aztán újra, amíg az összes ott nem állt a két szerencsekártya-pakli között.

– Mondjuk azt, hogy a többi bábu pedig a barátaink.

- Mint Nate?

- Jól van, legyen Nate barátodé a kalap. És a tábla a világ. Na most ha azt mondanám, hogy amikor dobok a kockával, az egyik bábut el kell venni, az mit jelentene?

- Nem játszhat tovább?

- Úgy van.

- Miért?

Buckley apámra meredt; apám arca megvonaglott.

– Miért? – kérdezte öcsém megint.

Apám nem akarta azt mondani: „mert nincs igazság a földön”, vagy „mert ez az élet rendje”. Valami találót akart, amivel megmagyarázhatná egy négyéves gyereknek a halált. Átkarolta Buckley derekát.

46

– Susie meghalt – mondta végül, mert nem volt olyan játékszabály, amellyel megindokolhatná. – Tudod, ez mit jelent?

Buckley kinyúlt, és a kezével elfedte a cipőt. Aztán felnézett apámra, jól válaszolt-e. Apám bólintott.

– Többé nem fogod látni Susie-t, csillagom. Egyikünk se. Elsírta magát. Buckley belebámult apánk szemébe, és nem értette igazán.

Buckley a cipőt a kisasztalán tartotta, amíg egy nap el nem tűnt. Akárhogy keresték, nem került elő.

A konyhában anyám fölhajtotta a tojáslikőrjét, és kimentette magát. Az ebédlőbe ment, és ezüst étkészletet számolt: módszeresen szétválogatta a háromféle villákat, késeket és kanalakat, felsorakoztatta őket, „mint az orgonasípokat”, ahogy tanulta a Wanamaker's nászajándékrészlegében, ahol a születésem előtt dolgozott. Egy cigarettára vágyott, meg arra, hogy a még élő gyerekei kis időre szívódjanak fel.

- Nem bontod ki az ajándékodat? – kérdezte Samuel Heckler a húgomtól.

A konyhaasztalnál álltak, a mosogatónak és az ab-rosszal-konyharuhával teli fiókosszekrénynek dőlve. A tőlük jobb kéz felé eső szobában ült apám és öcsém; a túloldalon pedig anyám tűnődött: Firenze-Wedgewood, kobaltkék; Royal Worcester, Mountbatten; Lenox, Eternal.

Lindsey elmosolyodott, és meghúzta a dobozka tetején a fehér szalagot.

– Anyámat kértem meg, hogy csomagolja be nekem – mondta Samuel Heckler.

Lindsey letépte a kék papírt a fekete bársonydobozról. Ahogy a papír lekerült róla, óvatosan a kezébe vette. Izgultam odafönn. Amikor Lindseyvel barbiztunk, Barbie és Ken tizenhat éves korukban házasodtak össze. Hittünk benne, hogy az ember életében csak egy igaz szerelem létezik; megalkuvás, újrakezdés számunkra elképzelhetetlen volt.

- Nyisd ki – mondta Samuel Heckler.

- Félek.

- Ne félj.

Kezét a húgom karjára tette, és hű, mit éreztem akkor, amikor ezt tette! Vámpírkinézet ide vagy oda, egy nagyon helyes fiúval van Lindsey a konyhában! Ez nagy újság volt, világraszóló hír – hirtelen majd' megevett a kíváncsiság. Ezekről a dolgairól nekem soha egy árva kukkot nem szólt volna.

Nézőpont kérdése, hogy mi volt a dobozban: banális, kiábrándító vagy csodálatos. Banális, hiszen Samuel egy tizenhárom éves fiú volt. Vagy kiábrándító, mert nem jegygyűrűt hozott. Vagy csodálatos. Az ajándéka egy fél szív volt. Aranyból készült, és Samuel a pólója alól

47

előhúzta a másik felét. A nyakában hordta egy vékony nyersbőr szíjon.

Lindsey elpirult; én fellángoltam odafönn. Érdekelt is már apám a nagyszobában, meg a konyhai ezüstöt számolgató anyám! Láttam, ahogy Lindsey Samuel Heckler felé indul. Megcsókolta; káprázatos volt. Szinte éltem újra.

48

HAT

Két héttel a halálom előtt a megszokottnál később indultam el reggel, és mire a gimihez értem, már az utolsó iskolabusz is elhajtott az aszfaltos megállóból.

A portai ügyeletes felírja mindazok nevét, akik az első becsengetés után kísérelnek meg bejutni a főbejáraton, és nekem nem volt kedvem hozzá, hogy majd kihívjanak óráról, és leültessenek Peterford úr, a nevelőtanár szobája elé a fapadra, aki köztudomásúlag azon nyomban elfe-nekeli az embert egy deszkadarabbal. Ebbe a deszkába Peterford úr még lyukakat is fúratott a technikatanárral, hogy ne legyen gond a légellenállással, meg hogy még fájdalmasabb legyen a találkozás a farmernadrágos üleppel.

Még sose késtem el, és nem tettem olyan rossz fát se a tűzre, hogy közelebbi ismeretségbe kellett volna kerülnöm a deszkadarabbal, de az összes többi gyerekhez hasonlóan gondolatban nagyon jól bele tudtam élni magam, menynyire sajogna tőle a hátsóm. Clarissa azt mondta, hogy a „kezdő zabhegyezők” – így hívták őket alsógimiben – a színházterembe vezető hátsó bejáratot használják belógásra, amelyet Cleo, a gimiből „öreg zabhegyező” minőségben kicsapott pedellus mindig nyitva hagy.

Így hát aznap belopóztam a színfalak mögötti térbe, nagyon vigyázva minden egyes lépésemre, nehogy hasra essek a különböző zsinórokban és drótokban. Valami állványféle mellett megtorpantam, és leraktam a táskámat, hogy kifésüljem a hajamat. Rászoktam, hogy a csengety-tyűs sapkában jöjjek el hazulról, aztán amint takarásba kerülök O'Dwyerek háza mögött, máris kicseréljem apám egy régi fekete sísapkájára. Ettől a hajam mindig tele lett statikus elektromossággal, és az első utam általában a lánymosdóba vezetett, hogy kifésüljem.

– Szép vagy, Susie Sailfish.

Hallottam a hangot, de az első pillanatban nem tudtam hova tenni. Körülnéztem.

– Itt vagyok – mondta a hang.

Fölnéztem, és megláttam Ray Singh fejét és felsőtestét, amint kihajol a fölém nyúló állványféleség tetejéről.

– Szia – mondta.

Tudtam, hogy Ray Singh belém van zúgva. Tavaly települtek át Angliából, de Clarissa azt mondta, hogy Ray Indiában született. Felfoghatatlan volt számomra, hogy lehet valakinek az egyik országból az arca, a másikból a nyelve, és aztán beköltözik egy harmadikba. Ettől olyan hűvösen felsőbbrendű lett. Ráadásul nyolcszázszor okosabbnak látszott mindannyiunknál, és belém volt zúgva. Szmoking, amelyet időnként iskolai viseletnek használt, külföldi cigaretták, melyeket igazából az anyjától csórt el – csupa póz volt minden megnyilvánulása, én azonban az előkelő származás bizonyítékát láttam bennük. Olyan dolgokat tudott és látott, amiket közülünk senki se. Aznap reggel teljesen paff voltam, amikor megszólalt a fejem fölött.

- Még nem volt első becsöngetés? – kérdeztem.

- Morton tanár úrral van osztályfőnöki – felelte.

Ez mindent megmagyarázott. Morton tanár úr örökös másnapossága az osztályfőnöki órákon

49

hágott tetőfokára. Soha nem tartott névsorolvasást.

- Mit csinálsz odafönn?

- Gyere föl, és meglátod – mondta, és eltűnt a képből. Haboztam.

- Gyere, Susie!

Ez az egy nap volt az életemben, amikor vásott kölyökként viselkedtem – vagy legalábbis úgy tettem. Fölléptem az állványzat első létrafokára, és a kapaszkodóért nyúltam.

– Hozd fel a cuccod – javasolta Ray. Visszamentem a táskámért, aztán nem túl magabiztos mozdulatokkal felmásztam.

- Várj, segítek – mondta, és a hónom alá nyúlt. Jóllehet télikabát volt rajtam, feszélyezett az érintése. Egy darabig csak ültem, kilógattam a lábam.

- Húzd magad alá! – mondta. – Akkor nem láthatnak meg bennünket.

Így is tettem, aztán egy pillanatra rámeredtem. Hirtelen hülyének éreztem magam – nem értettem, mi a csudát keresek itt.

- Itt maradsz egész nap? – kérdeztem.

- Csak az irodalomóra végéig.

Ez olyan volt, mintha azt mondta volna: kirabolt egy bankot.

- De hisz te vágod az irodalmat!

- Az összes Shakespeare-drámát láttam a Royal Shakespeare Company előadásában – mondta Ray. – Az a ribanc nekem semmi újat nem tud mondani.

Ez rosszulesett. Ha a vásottság azt jelenti, hogy Dewittnét le kell ribancozni, akkor inkább nem kérek belőle.

- Nekem tetszik az Othello – kockáztattam meg.

- Merő zagyvaság az ő előadásában. Giccsesített Tamás bátyát csinál a velencei mórból.

Ray okos volt. Mi több, egy indiai Angliából! Nem csoda, ha Norristownban úgy néztek rá, mint egy marslakóra.

– Az a pofa a filmben idétlenül nézett ki a fekete sminkkel – jegyeztem meg.

- Sir Laurence Olivier-re gondolsz?

Csendben üldögéltünk. Legalábbis elég csendben ahhoz, hogy halljuk az osztályfőnöki óra végét jelző csengetést, majd öt perccel később az újabb csengetést, amely azt jelezte, hogy már Dewittné óráján kellene lennünk a földszinten. A becsengetés után minden egyes másodperccel éreztem, hogy a bőröm felhevül, miközben Ray tekintete elidőzik a testemet magába foglaló sötétkék viharkabátomon, káposztazöld miniszoknyámon meg a passzentos Danskin harisnyanadrágomon. Az igazi cipőm mellettem lapult a táskámban. A lábamon báránybőrt utánzó hótaposó volt, piszkos szintetikus prémbélése úgy türemkedett elő a szára és a varrások

50

mentén, mint valami bomlott állati belsőség. Ha tudtam volna, hogy ez lesz életem nagy szexuális élménye, kicsit rákészültem volna, a bejárathoz közeledve igazítottam volna eper-banán csókálló rúzsomon.

Éreztem, ahogy Ray felém hajol, az állványzat megnyikordul a mozdulattól. Egy fiú Angliából, gondoltam. Az ajka egészen közel ért, alattunk a palló meghajolt. Kába voltam – már épp készültem, hogy elragad az első csók örvénye, amikor hangokat hallottunk. Megdermedtünk.

Ray és én lefeküdtünk szorosan egymás mellé, és a drótokat és a lámpákat bámultuk a fejünk fölött. A következő pillanatban a színházterem ajtaja kinyílt, és bejött Pe-terford úr és Ryan kisasszony, a rajztanárnő. A hangjukról ismertük fel őket. Volt velük valaki harmadik is.

- Ezúttal eltekintünk a büntetéstől, de ha nem térsz jobb belátásra, annak még megiszod a levét – mondta Peter-ford úr. – Ryan kisasszony, itt vannak az anyagok?

- Igen.

Ryan tanárnő egy katolikus iskolából jött át a Kennetbe, és vette át a rajzrészleget két volt hippitől, akiket azután rúgtak ki, hogy a fazekaskemence felrobbant. Véget értek a rajzóráinkon folyó hajmeresztő kísérletek az olvadó fémekkel és a korongolt kerámiákkal, s kezdetét vette az örökös kontúrrajzolás, a modellül szolgáló fafigurákat Ryan tanárnő állította be nyakatekert pózokba minden óra elején.

- Csak a feladatomat csináltam. – Ruth Connors volt; én is és Ray is felismertük a hangját. Dewittné irodalomóráján lett volna a helyünk mindhármunknak.

- Nem ez volt a feladat – mondta Peterford úr.

Ray a kezemért nyúlt, és megszorította. Tudtuk, miről van szó. Ruth egyik rajza fénymásolatban közkézen forgott az iskolakönyvtárban, amíg a könyvtáros el nem csípte a kartotékrendező fiúnál.

– Ha nem tévedek – mondta Ryan tanárnő –, az ana tómiai modellünknek nincsen melle.

A rajz egy hátratámaszkodó, keresztbe tett lábú nőt ábrázolt. Nem az a fafigura volt, amelynek a tagjait szemescsavarok fogják össze. Hús-vér nő volt, és rajzszén-maszatos tekintete – akár véletlenül, akár szándékosan – olyan bujaságot kölcsönzött neki, hogy minden srác, aki csak látta, vagy zavarba, vagy tűzbe jött tőle.

– A famodellnek orra meg szája sincsen – mondta Ruth –, tanárnő mégis arra buzdított bennünket, hogy raj zoljunk neki arcot.

Ray újra megszorította a kezemet.

- Ebből elég, édesem! – emelte fel a hangját Peterford úr. – Ebben az egész pozitúrában egyértelműen van valami, ami ezt a Nelson gyereket arra késztette, hogy lefénymásolja.

- És erről én tehetek?

- Megkérnélek, hogy gondolj bele, mibe rángatod ezzel az iskolát, és légy a segítségünkre abban, hogy úgy rajzolsz, ahogy Ryan kisasszony kéri az osztálytól: minden fölösleges cicoma nélkül.

- Leonardo da Vinci hullákat rajzolt – mondta Ruth halkan.

51

- Értve vagyok?!

- Igen – felelte Ruth.

A színházterem ajtaja kinyílt, majd becsukódott, és nem sokkal rá Ray és én azt hallottuk, hogy Ruth Connors sír. Ray a szájával formálta felém a szót: menjünk! Az állványzat végéhez csusszantam, és a létrafokokat keresve kilógattam a lábamat.

Még azon a héten Ray megcsókolt a folyosói szekrényem mellett. Nem az állványzaton történt, ahogy eredetileg akarta. Egyetlen csókunk mintha csak véletlen lett volna – egy gyönyörű olaj szivárvány.

Ruthnak háttal lemásztam az állványzatról. Meg se mozdult, nem próbált elrejtőzni, csak bámult rám, amikor megfordultam. A színpad végében ült egy faládán. Nem messze tőle két öreg függöny lógott. Nézte, ahogy megyek feléje, de nem törölte meg a szemét.

– Susie Sailfish – mondta, csak hogy konstatálja. Ugyan olyan hihetetlen volt, hogy ellógjam az első két órát, és a színpad kulisszái mögött bujkáljak, mint az, hogy a neve lőtanár így ordibáljon a legokosabb lánnyal az osztályból.

Sapkával a kézben megálltam előtte.

- Micsoda hülye sapka! – mondta. Felemeltem a csengettyűs sapkát, körbeforgattam.

- Tudom. Az anyám csinálta.

- Szóval hallottad?

- Megnézhetem?

Ruth előhúzta a sok kézen megfordult fénymásolatot, én meg csak álltam, és álmélkodtam.

Brian Nelson kék golyóstollal obszcén lyukat rajzolt oda, ahol a két láb összeért. Meghökkentem. Ruth engem figyelt, a szemében valami villant, kósza ötletféle, és akkor hirtelen lehajolt, és elővette fekete rajztömbjét a hátizsákjából.

Hát az csodaszép volt. Rajzok főleg nőkről, de állatokról és férfiakról is. Sose láttam még ehhez foghatót. Minden oldalt telerajzolt. Most jöttem csak rá, micsoda felforgató elem rejtőzik köztünk. Nem azért, mert meztelen nőkről készült rajzait ocsmányságokra használják az osztálytársak, hanem mert Ruth tehetségesebb a tanárainál. A lázadók legjámborabb fajtájából való volt. Abszolút esélytelen.

- Ezek igazán jók, Ruth – mondtam.

- Köszönöm – felelte, én meg lapoztam, lapoztam a vázlatfüzetében az oldalakat, nem győztem betelni velük. Egyszerre borzasztott és izgatott mindaz, ami az ágyék fekete vonala alatt bújt meg a rajzokon – amit anyám csak úgy titulált: „babagyártó szerkentyű”.

Megmondtam Lindseynek, hogy nekem sose lesz ilyenem, és amikor tízéves lettem, hónapokon át fűnek-fának azt terjesztettem, hogy el fogom köttetni a petevezetékemet. Azt nem tudtam, hogy ez egészen pontosan mit jelent, de azt igen, hogy végleges módszer, műtéti beavatkozást igényel. Apám ilyenkor a hasát fogta, úgy nevetett.

Onnantól kezdve Ruth számomra nem egy elvarázsolt csaj volt, hanem istenáldotta tehetség.

52

A rajzai annyira jók voltak, hogy abban a percben teljesen elfeledkeztem házirendről, csengetésről, sípszóról, mindenről, amire a nebulóknak normális esetben reagálniuk kéne.

Miután a kukoricást elkerítették, átkutatták, majd sorsára hagyták, Ruth rendszeresen arra sétált. Ilyenkor felvette apja ócska régi tengerészkabátját, nyakába kanyarította nagymamája nagy gyapjúsálját. Hamarosan rájött, hogy a tornát leszámítva a tanárok nem vésik be neki az igazolatlan órát. Örültek, ha hiányzott: éles eszével csak baj volt. Odafigyelést követelt volna, gyorsabb ütemet diktálva tanterveiknek.

Ruth rászokott arra is, hogy apjával autózzon be reggelente a buszozás helyett. Apja nagyon korán indult, és vitte magával ferde tetejű vörös fém elemózsiásdobozát, amellyel Ruth kiskorában eljátszhatta, hogy az a Barbie-jai kunyhója, de mostanában már csak apja whiskysüvegének adott otthont. Mielőtt Ruth kiszállt volna az üres parkolóban, apja leállította a kisteherautót, de a fűtést bekapcsolva hagyta.

– Minden a legnagyobb rendben? – Mindig ugyanezt kérdezte.

Ruth bólintott.

– Az útravaló?

Erre már nem bólintott, csak odaadta apjának az elemó-zsiásdobozt. Apja kinyitotta, lecsavarta a whiskysüvegről a kupakot, húzott belőle egy nagyot, aztán odanyújtotta neki is. Ruth színpadiasan hátravetette a fejét, a szájához emelte a palackot, és aztán vagy elzárta a nyelvével a folyadék útját, hogy alig menjen valami a szájába, vagy ivott egy apró, fintorgós kortyot, ha az apja épp odanézett.

Kimászott a magasan lévő fülkéből. Hideg volt, pirkadat előtti csípős hideg. Eszébe jutott, amit az egyik tanórán hallott: ha az ember mozog, kevésbé fázik, mint amikor ácsorog. Így hát nekivágott egyenesen a kukoricásnak. Tempósan ment, s közben magában beszélt, és időnként rám gondolt. Gyakran előfordult, hogy megállt egy-egy 91 percre a fütballpályát a gyalogúitól elválasztó drótkerítésnél, és amíg nézelődött, a világ körülötte életre kelt.

Úgyhogy abban az első pár hónapban minden reggel találkoztunk. Felkelt a nap a kukoricás fölött, és rövidesen szabadjára engedte apám Vakációt, s az jött boldogan, hogy cikcakkban rohangálva nyulakra vadásszon a hosszú, elszáradt kukoricaszárak között. A nyulak szerették az atlétikai pálya nyírott gyepét, és ahogy Ruth egyre közelebb ért, megpillantotta sötét alakjukat, ahogy ott sorakoztak a legtávolabbi krétavonal mentén, mint valami aprócska sportcsapat. Ruthnak tetszett ez a hasonlat; nekem úgyszintén. Ruth hitt benne, hogy éjszaka, amikor az emberek nyugovóra térnek, a kóccal tömött játék állatok megmozdulnak, kinyújtják tagjaikat. Még abban is hitt, hogy apja elemózsiásdobozában aprócska tehenek és juhok laknak, amelyek, amikor eljön az ő idejük, whiskyt és kolbászt legelésznek.

Amikor Lindsey a karácsonyra kapott kesztyűt ott hagyta nekem a futballpálya legszéle és a kukoricás között, egy reggel lenéztem és láttam, hogy nyulak vizslatják: orrukkal bökdösik a saját fajtájuk bundájával beszegett kesztyűcsücsköket. Aztán láttam, hogy Ruth felveszi, mielőtt Vakáció elragadhatná őket. Az egyiket félig kifordította, hogy a prémes bélése nézzen kifelé, és az arcához szorította. Felnézett az égre, és azt mondta: – Köszönöm!

53

Jólesett arra gondolni, hogy velem beszélget.

Egyre jobban megszerettem Ruthot azokon a reggeleken. Éreztem, hogy bár nincs rá magyarázat a Köztesség egyik oldalán sem, mi akkor is egymásnak születtünk. Két magányos lány, akik a legkülönösebb módon találtak egymásra – egy jeges fuvallatban, amit ő megérzett, amikor mellette elhaladtam.

Ray is nagy gyalogló volt, akárcsak én. Az iskolát körülvevő lakóövezetünk túlsó végében lakott. Látta, hogy Ruth Connors egyedül sétálgat a futballpálya környékén. Karácsony óta Ray a lehető leggyorsabban igyekezett megtenni az otthona és az iskola közti oda-vissza utat, nem időzött el sehol. Csaknem annyira kívánta, hogy kapják el a gyilkosomat, mint a szüleim. Amíg ez meg nem történik, lehet bármilyen szilárd alibije, nem tudja eloszlatni magáról a gyanú árnyékát.

Kiválasztott egy olyan reggelt, amikor az apjának nem kellett bemennie az egyetemre, és az apja termoszát megtöltötte az anyja cukrozott teájával. Korán elment, hogy Ruthra várakozzon, és letáborozott a súlylökők betonkörében. Arra az ívelt vasperemre ült, amelynek a súlylökők a lábukat vetették.

Amikor megpillantotta Ruthot, hogy jön az iskolát a futball- meg a többi sportpályától elválasztó drótkerítés túloldalán, összedörzsölte a tenyerét, és gondolatban felkészült, hogy mit fog mondani. Bátorsága most nem olyasmiből fakadt, mint amikor megcsókolt engem – amikor kitűzte maga elé ezt a célt, még egy teljes év telt el a megvalósításig –, hanem abból a végtelen magányból, ami így, tizennégy évesen rászakadt.

Néztem, ahogy Ruth megy a futballpálya felé, és az járt a fejemben, hogy milyen magányos. Az apja egy régi házban kitúrt a lomok közül valamit, ami jól jött az új hobbijához: egy versgyűjteményt. Most abba kapaszkodik.

Még a közelébe se ért, de Ray már fölállt, és meglengette a karját.

– Szia, Ruth Connors!

Ruth felnézett, és rögtön az agyába villant a név: Ray Singh. De majdhogynem ez volt minden, amit tudott róla. Hírből hallotta ugyan, hogy a rendőrség kiszállt hozzájuk, de azt vallotta, amit az apja – „Nincs az a srác, aki ilyet tesz” – így hát odament hozzá.

- Csináltam teát, itt van a termoszomban – mondta Ray. Pirultam helyette odafönn a mennyben. Aki az Othelló-ról olyan okosakat tud mondani, minek stréberkedik?

- Köszönöm, nem kérek. – Ruth úgy állt meg, hogy azért megtartotta a három lépés távolságot. Körmét belevájta a versgyűjtemény elnyűtt fedelébe.

- Ott voltam aznap, amikor Susie-val beszélgettetek hátul a színfalak mögött – folytatta Ray. A lány felé nyújtotta a termoszt. Ruth nem mozdult, nem is válaszolt.

- Te és Susie Sailfish – magyarázta Ray.

- Tudom, kire gondolsz.

- Elmész a búcsúztatásra?

- Nem is tudtam, hogy lesz.

54

- Én azt hiszem, inkább nem megyek.

Az ajkát bámultam egyvégtében. Az átlagosnál jóval vörösebb volt a hidegtől. Ruth tett egy lépést előre.

– Kérsz egy kis szőlőzsírt?

Ray az ajkához nyúlt, gyapjúkesztyűs ujjai egy pillanatra elakadtak a cserepes felületen, ahol megcsókoltam. Ruth a tengerészkabát zsebébe süllyesztette jobb kezét, és előhúzta ajakírját.

- Tessék! Otthon tonnaszámra van belőle. Nyugodtan megtarthatod.

- Aranyos vagy, köszönöm – mondta Ray. – Nincs kedved itt elüldögélni velem, amíg meg nem jönnek a buszok?

Együtt üldögéltek tovább a súlylökők betonkörében. Ez is olyan volt, amit egyébként sose láttam volna: őket kettesben. Ettől Ray minden eddiginél vonzóbb lett számomra. Szürke szeme már-már feketéllett. Addig-addig néztem a mennyországból, amíg könyörtelenül bele nem bucskáztam.

Reggeli találkozásaik szertartásosakká váltak. Azokon a napokon, amikor Ray apja tanított, Ruth elhozta Raynek apja whiskysüvegét; máskor cukrozott teát ittak. Fázhattak, hogy majd' megvesztek: szemlátomást nem bánták egy cseppet sem.

Kitárgyalták, milyen érzés idegennek lenni Norristown-ban. Fennhangon verseket olvastak Ruth gyűjteményes kötetéből. Elmondták egymásnak, mi szeretnének lenni, hogy s mint képzelik. Ray orvos. Ruth költő vagy festő. Létrehozták a különcök titkos körét az osztályunkban kimutatható fura alakokból. Egyhangúlag beszavazták például Miké Baylest, aki már annyi narkót letüdőzött, hogy kész csoda, hogy még az iskolapadot koptatja. Vagy Jeremiah-t, aki Louisianából származott, és így legalább annyira idegen volt, mint Ray. Aztán akadtak kevésbé nyilvánvaló esetek. Artie, aki egészen bele tudta lovallni magát, ha valakinek kiselőadást rögtönözhetett, mondjuk, a formaldehid hatásáról. Harry Orland, aki olyan rettenetesen szégyellős volt, hogy a tornanadrágot a farmernadrágjára vette rá. És Vicki Kurtz, akiről már mindenki azt hitte, hogy túltette magát az anyja halálán, de Ruth látta fenyőtüskék közé bevackolódva aludni a gimi gépháza mögött. És néha rólam is beszélgettek.

- Milyen furcsa! – mondta Ruth. – Tudod, óvodás korunktól egy osztályba jártunk, de ott, a suliszínpad sarkában, az volt az első alkalom, hogy egyáltalán szót váltottunk egymással.

- Nem akárki volt. – Ray arra a pillanatra gondolt, amikor ajkunk futólag találkozott az ürességtől kongó folyosón, az iskolaszekrények sorfala közt. Lehunyt szemem csupa mosoly volt, aztán mintha kergetnének, elrohantam. – Gondolod, hogy megtalálják?

- Szerintem igen. Tudod, hogy száz méterre se vagyunk attól, ahol történt?

- Tudom – felelte Ray.

Ültek a súlylökőkör vékony fémgyűrűjén, kesztyűs kezükben a teával. A kukoricásba már rég nem merészkedett senki. Ha egy labda arra szállt a futballpálya felől, minden bátorságára szüksége volt annak, aki érte ment. Aznap reggel a felkelő nap épp áttűzött a halott

55

kukoricaszárak között, de csak fényt adott, meleget nem.

- Ezt itt találtam. – Ruth a bőrkesztyűjét emelintette.

- Gyakran gondolsz rá? – kérdezte Ray.

- Egyfolytában – felelte Ruth. Dermedtség kúszott végig a gerincemen. – Tudod, néha arra gondolok, talán szerencséje volt. Gyűlölöm ezt a helyet.

- Én is – mondta Ray. – De én már laktam máshol is. Ez csak átmeneti pokol. Az állandó nem itt van.

- Csak nem azt akarod…

- Nem, ő a mennyországban van, ha hiszel az ilyesmiben.

- Te nem?

- Hát nem, nemigen.

- Én igen – mondta Ruth. – Úgy értem, nekem jöhetnek azzal a angyalmaszlaggal, azt én se veszem be. De hogy van mennyország, abban igenis hiszek.

- Boldog odafenn?

- Azért mennyország, nem?

- Ezt meg hogy értsem?

A tea már jéggé dermedt, és az első becsengetés is elhangzott. Ruth belemosolygott a csészéjébe.

– Hát, ahogy apám mondaná: ő már eldobbantott erről a tyúkszaros trágyadombról.

Alighogy apám bekopogott Ray Singhék házába, Ray anyja, Ruana máris megbabonázta. Nem a szívélyessé-gével, amivel már az első pillanatban fogadta, és még sugárzónak sem volt éppenséggel mondható: apámat sokkal inkább valahogy a sötét haja, szürke szeme hengerelte le, meg az a különös mód, ahogy rögtön hátralépett az ajtóból, miután kinyitotta.

A rendőrségen hallott elejtett megjegyzésekből apám megalkotott egy képet magának. Hűvös és előkelő, orrát magasan hordó nyegle nőt várt.

– Jöjjön, és foglaljon helyet! – tessékelte beljebb, ami kor apám bemutatkozott. Szeme zárt kapu volt, ám a Sailfish szóra kinyílt, mintha sötét szobákba hívogatna, ahová apám világéletében utazni akart.

Csaknem hasra esett a saját lábában, miközben az asz-szony bevezette a ház aprócska, zsúfolt nappalijába. A padlón könyvek gubbasztottak, gerincük fölfelé meredt. Három sor mély helyük sötéten ásított a falban. Az asszony sárga szárit viselt, alatta szemlátomást aranylaméből készült halásznadrág-féleséget. Mezítláb volt. Nesztelen léptekkel átkelt a padlószőnyegen, és megállt a

56

heverőnél.

- Iszik valamit? – kérdezte. Apám bólintott.

- Meleget, hideget?

- Meleget.

Az asszony eltűnt a sarok mögött egy további, innen beláthatatlan szobában. Apám leült a barna szövethuzatú heverőre. Szemben vele a könyvekkel szegélyezett ablakokon hosszú muszlinfüggönyök lógtak, a kinti verőfény csak üggyel-bajjal verekedte át magát rajtuk. Apámnak hirtelen kellemes melegségérzete támadt, szinte el is feledte, hogy reggel még mennyi fáradságába került kikeresni Singhék lakcímét.

Kicsit később már azon tűnődött, hogy mennyire kimerült, és még anyámnak is megígérte, hogy elhoz valami rég esedékes holmit a tisztítóból, amikor Singhné visszajött tálcával-teával, és letette elébe a szőnyegre.

– Tartok tőle, még nem vagyunk teljesen bebútorozva. Doktor Singh épp a véglegesítésére vár.

Bement a szomszédos szobába, hozott magának egy bíborszín ülőpárnát, és letette apám elé a földre.

- Doktor Singh egyetemi tanár? – kérdezte apám, nem mintha nem tudta volna. Túlságosan is jól tudta ahhoz, hogy igazán felszabadultan érezhesse magát ezzel a gyönyörű nővel ebben a szórványosan bebútorozott lakásban.

- Igen – felelte az asszony, és kitöltötte a teát. Nyugalom honolt. Singhné odanyújtotta a csészét apámnak, és hozzátette: – Ray vele volt aznap, amikor az ön lányát meggyilkolták.

Apám legszívesebben a nyakába ugrott volna.

- Nyilván ezért jött – folytatta az asszony.

- Igen – mondta apám. – Szeretnék beszélni vele.

Most még iskolában van. Ezt tudnia kell. – Arany-nadrágos lábát törökülésben maga alá húzta. Hosszúra növesztett, lakkozatlan lábkörmein tánccal töltött évek göcsörtjei látszottak.

- Gondoltam, beugrok, nehogy azt higgye, ártani akarok a fiának – mondta az apám. Árgus szemmel figyeltem. Még soha nem láttam ilyennek. Mint súlyos terhek, buktak ki a száján a szavak, rég esedékes igék és főnevek, de közben az avarszínű szőnyegre préselődő női lábat nézte, és azt, ahogy a függönyön átszűrt tompa fény kis tócsába gyűlik az asszony arca jobb felén.

- Nem csinált semmi rosszat, és szerette a maga kislányát – mondta Singhné. – Kisfiús rajongás volt, de akkor is.

Ray anyja a nap minden szakában ki volt téve az ilyen kisfiús rajongásoknak. Az újságkihordó fiú pár percre mindig megpihent a kerékpárján, hátha imádata tárgya valahol az ajtó közelében tartózkodik, amikor meghallja a verandán landoló Philadelphiai Figyelő puffanását. Hátha kijön, s talán még int is neki. Még csak mosolyognia se kell, ha egyszer nem az a mosolygós természet: elegendő volt a puszta tekintete, táncos mozgása, az a mód, ahogy

57

szemlátomást ura minden porcikájának.

Amikor a rendőrség kiszállt, és a gyilkos utáni hajszában bebotladoztak a homályos előszobába, Ruana annyira összezavarta őket, hogy engedelmesen selyempárnákra ülve, a kezükben teáscsészét szorongatva várták, hogy Ray felbukkanjon a lépcsőlejárón. Azt remélték, hogy mint minden vonzó nővel, vele is bizton belemerülnek majd a szokásos bájcsevejbe, de Ruana csak annál merevebb lett, minél zajosabban igyekeztek belopni magukat a szívébe, és mint aki karót nyelt, úgy állt az ablaknál, miközben a fiát kérdezgették.

– Örülök, hogy Susie-nak volt valakije, egy ilyen helyes gyerek, mint az ön fia – mondta apám. – Ezt meg fogom köszönni a fiának is.

Az asszony összeszorított ajkakkal mosolygott.

- Még szerelmes levelet is írt neki – tette hozzá apám.

- Igen.

- Bár lett volna eszem, hogy én is ezt tegyem! – folytatta. – Miért is nem mondtam el neki azon az utolsó napon, hogy szeretem!

- Igen.

- Az ön fia viszont megtette.

- Igen.

Egy percig meredten nézték egymást.

- Maga az őrületbe kergethette a rendőröket! – Apám mosolya inkább magának szólt, mint Ruanának.

- Meggyanúsították Rayt – mondta Ruana. – Kit érdekelt, mit gondolnak rólam.

- Nem lehetett könnyű a fiának – mondta apám.

- Nem, ebből nem kérek. – Ruana hangja szigorúra váltott. Visszahelyezte a csészéjét a tálcára. – Maga nem sajnálkozhat se Rayen, se rajtunk.

Apám igyekezett kinyögni valami tiltakozásfélét. Ruana a magasba emelte a kezét.

– Maga elvesztette a lányát, és bizonyos céllal idejött. Ebben, és csakis ebben nem akadályozom meg. De abból nem kérek, hogy megpróbálja beleélni magát a hely zetünkbe. Azt semmiképp.

– Nem akartam megbántani. Én csak… A kéz megint a levegőbe emelkedett.

- Ray húsz perc múlva hazaér. Először én beszélek vele, felkészítem, és aztán beszélhet a fiammal a lányáról.

- Valami rosszat mondtam?

- Örülök, hogy nincs sok bútorunk. Beleélhetem magam, hogy bármikor összepakolhatunk, elköltözhetünk.

58

- Remélem, maradnak. – Apámból nemcsak az udvariasság beszélt, amire kicsi kora óta tanították, és amit továbbadott nekem is; valahol még többre vágyott ebből a jégcsap asszonyból, aki nem feltétlenül volt jégből, még többet ebből a sziklatömbből, amely nem volt csupa kő.

- Fölösleges fárasztania magát ezzel a nagy udvari-askodással – mondta Ruana. – Csendben is megvárhatjuk Rayt.

Apám egy Lindsey és anyám közt kirobbant veszekedés kellős közepén jött el hazulról. Anyám megpróbálta rávenni Lindseyt, hogy menjen el vele úszni az Egyletbe. Anélkül, hogy átgondolná, mit mond, Lindsey a képébe üvöltötte: „Inkább meghalok!” Apám látta, ahogy anyám megdermed, majd összegörnyed, és a hálószobájukba menekül, hogy a négy fal között kizokogja magát. Apám szó nélkül zsebre vágta a noteszát, leemelte a kocsikulcsot a hátsó bejárat melletti kampóról, és kiosont a házból.

Abban az első két hónapban anyám és apám egymással ellentétes pályán mozogtak. Ha az egyik elment, a másik otthon maradt. Apám a dolgozószobában, a zöld székében ülve elszunnyadt, és amikor felriadt, halkan belopódzott a hálószobába, és bebújt az ágyba. Ha anyám magára húzta az egész takarót, akkor ő takaró nélkül feküdt, rugóként összekuporodva, készen rá, hogy bármelyik pillanatban pattannia kell.

- Tudom, ki ölte meg. – A szavak félig öntudatlanul buktak ki a száján.

- Elmondta a rendőrségnek? – kérdezte Ruana.

- Igen.

- Mit mondtak?

- Azt mondták, hogy a gyanúmon kívül egyelőre semmi más nem szól ellene.

- Az apai gyanú… – kezdte Ruana, de az apám közbevágott.

- Van olyan erős, mint az anyai megérzés. Ezúttal a fogak is látszottak az asszony mosolyában.

- Az illető a szomszédom – folytatta apám.

- És most mi a szándéka?

- Megvizsgálok minden szálat. – Tisztában volt vele, hogyan hangzik ez, mégis kimondta.

- Szóval a fiam…

- Ő is egy szál.

- Az az illető alaposan magára ijeszthetett.

- De hát valamit tennem kell! – tiltakozott apám.

- Megint ugyanoda lyukadunk ki, Sailfish úr – mondta az asszony. – Ön félreért engem. Nem azt mondom, hogy nem kellett volna idejönnie. A maga szempontjából ezt nagyon jól tette. Ön a legkisebb ellenállás felé megy, valami melegséget keres ebben az egészben. Ez vezette ide. Ez jó dolog. Én csak azon aggódom, hogy a fiam számára is jó legyen.

59

- Semmi rosszat nem akarok.

- Hogy hívják az illetőt?

- George Harvey. – Len Fenermant leszámítva először mondta ki valakinek ezt a nevet.

Ruana elhallgatott. Felkelt, háttal apámnak először az egyik ablakhoz ment, aztán a másikhoz, és félrehúzta a függönyt. Odakinn iskola utáni fények ültek, amiket úgy szeretett. Nézte Rayt, ahogy közeledik az úton.

– Jön Ray. Elemegyek. Ha megbocsát, most cipőt, kabá tot kell vennem. – Kicsit eltűnődött. – Sailfish úr! – szó lalt meg újra. – A maga helyében én is pontosan ezt ten ném: beszélnék mindenkivel, akivel kell. Nem venném a számra túl sokszor ezt a nevet. De ha megbizonyosodtam felőle, gondom lenne rá, hogy ezt az embert feltűnés nélkül megöljem.

Apám hallotta, ahogy motoz az előszobában, az akasztó fémesen pendült, ahogy a kabátjáért nyúlt. Pár perccel később az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Hideg fuvallat csapott be kintről, aztán apám szemtanúja lehetett, ahogy odakinn az utcán az anya fogadja a fiát. Egyikük sem mosolygott. A fejüket leszegték. A szájuk mozgott. Ray most már tudta, hogy apám odabenn vár rá a házban.

Anyám és én először úgy gondoltuk, hogy Len Fenerman csak a legszembeötlőbb külsőségekben különbözik a testület többi tagjától. Kisebb volt az őt gyakorta kísérgető tagbaszakadt egyenruhásoknál. Aztán voltak kevésbé feltűnő dolgok is – ahogy újra meg újra láthatóan gondolkodóba esett, vagy ahogy velem kapcsolatban eszébe se jutott viccelődni vagy egy kicsit is komolytalanul viszonyulni hozzám és az eltűnésem körülményeihez. Anyámmal beszélgetve azonban Len Fenerman egy rejtettebb oldalát is megmutatta: javíthatatlan optimista volt. Hitt benne, hogy a gyilkosom kézre kerül.

– Lehet, hogy nem ma vagy holnap – mondta anyám nak –, de egyszer csak elveszti az önuralmát, és hibázni fog. Az ilyenek túlságosan labilisak ahhoz, hogy ne így legyen.

Anyámra hárult Len Fenerman szóval tartása, amíg apám Singhéktől haza nem ér. A nagyszobában Buckley rajzkrétái hevertek szanaszét szórva a zsírpapírral leterített asztalon. Buckley és Nate vég nélkül rajzoltak, amíg a fejük nehéz virág módjára kókadozni nem kezdett, és akkor anyám a karjába kapta őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, és odavitte őket a heverőre. Ott aludtak fejtőllábtól a fekhely két végében.

Len Fenermanbe szorult annyi belátás, hogy suttogva beszéljen, de azért anyám megfigyelhette, hogy nem az a kimondott gyerekmániás. Elnézte, ahogy viszi a két fiút, de nem segített volna, és nem is tett apró bókokat, amiket a többi rendőr ki nem hagyott volna, nem is tudva másképp megfogalmazni őt, mint a gyerekei függvényében, legyenek azok akár az élők, akár a holt.

- Jack szívesen beszélne magával – mondta anyám. – De magának biztos túl sok a dolga, semhogy megvárja.

- Ráérek.

Láttam, hogy pár fekete hajszál kiszabadul anyám füle mögül, ahová betuszkolta. Lágyabb

60

lett tőle az arca. Láttam, hogy Len is látja.

- Átment szegény Ray Singhékhez – mondta anyám, és visszatuszkolta a helyükre az elszabadult hajszálakat.

- Sajnálom, de muszáj volt a fiút kikérdeznünk – mondta Len.

- Hát persze. Nincs az a fiatal srác, aki képes lenne… – Anyám nem tudta, hogyan fejezze be, és Len sem segített benne.

– Megtámadhatatlan alibije volt – mondta a nyomozó. Anyám felvett egy rajzkrétát a zsírpapírról.

Len Fenerman nézte, ahogy anyám pálcikaemberkéket és pálcikakutyákat rajzol. Buckley és Nate alvás közben csendesen szuszogott a heverőn. Kisöcsém összegömbölyödött, mint az anyaméhben, és a következő pillanatban már a hüvelyujját is a szájába vette. Anyám azt mondta, hogy mindannyiunknak segítenünk kell neki, hogy ezt a rossz szokását levetkőzhesse. Most mégis irigyelte ezért a könnyen jött békéért.

- Ön a feleségemre emlékeztet – mondta Len hosszú szünet után, mely idő alatt anyám rajzolt egy narancsszínű uszkárt és egy leginkább elektrosokk-kezelésen átesett kék lóra emlékeztető valamit.

- Ő sem tud rajzolni?

– Ő se sokat beszélt, amikor nem volt mit mondani. Újabb néhány perc telt el. Sárga naplabda. Barna ház, a kapuja tövében virágok – rózsaszín, kék, bíbor.

– Múlt időt használt.

Mindketten hallották, ahogy nyílik a garázsajtó.

- Meghalt – mondta Len. – Nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk.

- Apa! – kiáltott Buckley, és Nate-ről, mindenkiről megfeledkezve felugrott.

- Részvétem – mondta anyám Lennek.

- Részemről is – felelte Len. – Susie miatt. De tényleg. A hátsó hallban apám harsány hurrázással és „levegőt! levegőt!” kiáltásokkal fogadta a rárontó Buckleyt és Na-te-et, mint mindig, valahányszor egy hosszú nap után hazatérve lerohanták. Még ha erőltetettnek hatott is, kis-öcsém hangulatának fokozása kedvelt napi tevékenységévé vált.

Míg anyám Len Fenermanre bámult, apám a hátsó bejárat felől lassan a nagyszobába ért. Rohanj a lefolyóhoz!, legszívesebben ezt mondtam neki, bámulj a lyukba, nézz bele a földbe. Odalenn várok; itt fentről figyelek.

- Len Fenerman elsőként kérte el anyámtól az iskolai fényképemet, amikor a rendőrség még hitt benne, hogy élve előkerülök. Tárcájában a fotóm kisebbfajta kötegbe került. A halott gyerekek és más idegenek között ott volt a felesége képe is. Ha egy ügy megoldódott, a lezárás dátumát ráírta a fénykép hátára. Ha az ügy még folyamatban volt – legalábbis számára, még ha a hivatalos akták mást mondtak is –, akkor a hátoldal üresen maradt. Az enyém üres volt. A feleségéé üres volt.

61

- Szervusz, Len! – köszönt apám. Vakáció fel-alá ugrált, tekergett; egy kis dédelgetést akart kicsikarni.

Hallom, meglátogattad Ray Singht – mondta Len.

- Fiúk, nem mennétek fel Buckley szobájába játszani? – vetette fel anyám. – A nyomozó úrnak és apának megbeszélnivalójuk van.

62

HÉT

– Látod? – kérdezte Buckley Nate-et, miközben kapaszkodtak fölfelé a lépcsőn, Vakáció meg a nyomukban lihegett. – Ez itt a nővérem. –Ki?

– Kis időre elment, de most már visszajött. Roham! Mindhárman – két fiú és egy kutya – futásnak eredtek a hosszan ívelő lépcsőn.

Sose hagytam, hogy elfogjon a sóvárgás Buckley után: féltem, nehogy meglássa visszatükröződésemet a tükörben vagy egy üveg kupakján. Ahogy mindenki, én is igyekeztem megkímélni.

– Olyan fiatal! – mondtam Frannynak.

– Mit gondolsz, honnan lesznek a képzeletbeli bará tok? – kérdezte Franny.

A két fiú pár percre leült a folyosón a szüleim szobájánál lógó bekeretezett sírkőkopírozás alá. Egy síremlékről készült valamelyik londoni temetőben. Anyám elmesélte Lindseynek és nekem a történetet, hogy amikor a mézesheteikben apámmal azt tervezgették, mit fognak a falakra aggatni, találkoztak egy öregasszonnyal, aki megtanította őket, hogyan kell sírkövet kopírozni. Mire tinédzserkorba léptem, a legtöbb sírkőkopírozás lekerült a pincébe, és kertvárosi házunk falait lassan ellepték az elsőrangú művészi lenyomatok, amelyek arra voltak hivatva, hogy serkentsék a gyermeki fantáziát. De Lindsey és én szerettük a sírkőkopírozásokat, különösen azt, amely alá Nate és Buckley leült aznap délután.

Lindsey és én rendszeresen le is feküdtünk oda a padlóra. Én azt játszottam, hogy én vagyok a domborműn ábrázolt lovag, és Vakáció a lábához kuporodó hűséges eb. Lindsey az özvegyen maradt nej. Bármilyen fennkölten indult is a dolog, mindig vihorászásban végződött. Lindsey elmondta a halott lovagnak, hogy egy feleségnek tovább kell lépnie, nem temetheti el élve magát egy kriptába zárt férfi emlékével. Erre én vad őrjöngésbe kezdtem, viszont hamar le is csillapodtam. Ő meg leírta új kedvesét: a kövér hentest, aki a legszebb húsokból szel neki, a fürge kovácsot, aki kapcsokat gyárt a cipőjéreruhájára.

-Te meghaltál, jó lovag – mondta. –Az élet pedig megy tovább.

-Tegnap éjjel bejött hozzám, és arcon csókolt – mondta Buckley.

-Nem is.

-De igen.

-Tényleg?

–Aha.

-Megmondtad a mamádnak?

-Ez titok – felelte Buckley. – Susie azt mondta, még nem tudja, mit mondjon nekik. Mutassak még valamit?

63

-Naná!

Feltápászkodtak, és a ház gyerekszárnyába mentek. Vakációt otthagyták: elaludt a kopírozott sírkőrajz alatt.

– Ezt nézd meg! – mondta Buckley.

A szobámban álltak. Anyám fényképét már elvitte Lindsey. Miután meggondolta a dolgot, még visszajött a „Hippi csajszi nem mond nemet” kitűzőmért is.

– Susie szobája! – álmélkodott Nate.

Buckley a szájára tette az ujját. Anyámtól látta, hogy így csinál, ha azt akarja, hogy csendben legyünk, és most pontosan ezt akarta Nate-től. Lehasalt, és intett a barátjának, hogy kövesse. Vakációt megszégyenítő lapos kúszásban másztak be a porcicák közé az ágyam alá, egészen a titkos rejtekhelyemig.

A rugós váz alján feszülő textilanyagban volt egy lyuk, és mögötte lapultak betömködve azok a dolgok, amiket el akartam rejteni mások szeme elől. Különösen vigyáznom kellett Vakációval, nehogy megpróbálja előkaparni és széthordani a különböző tárgyakat. Pontosan ez történt huszonnégy órával az eltűnésem után. Szüleim átkutatták a szobámat annak reményében, hátha találnak pár sort, ami mindent megmagyaráz, aztán nyitva felejtették maguk után az ajtót. Vakáció elhurcolta az édesgyökeremet, amit ott tartottam. Ágyam alatt szétszórva hevertek az eldugott holmijaim, köztük az egyik, amiről csakis Buckley és Nate tudta volna megmondani, hogy mi. Apám egy régi zsebkendőjébe volt becsomagolva. Buckley kihajtogatta, és íme: egy vértől maszatos ágdarab.

Egy éve már: Buckley még csak hároméves volt, amikor lenyelte. Ő és Nate a hátsó udvaron kavicsoztak, és Buckley az anyám szárítókötelét tartó tölgyfa alatt talált egy apró gallyat. A szájába vette, mintha cigaretta volna. A tetőn ülve, szobám ablaka mellől tartottam szemmel őket, miközben a lábkörmeimet lakkoztam Clarissa Ma-. genta Glitterjével, és a Tinimagazin-t olvasgattam.

Sose úsztam meg, hogy ne kelljen egyfolytában vigyáznom a kisöcsémre. Lindseyt nem tartották elég nagynak hozzá. Ráadásul neki „pezsgett az agya”, vagyis őt tehermentesíteni kellett, hogy egész délutánokat tölthessen olyasmikkel, mint a légy összetett szemének aprólékos milliméterpapirra vetése százharminc darabos Prisma Color ceruzakészletének segítségével.

Nyár volt, nem túlságosan meleg, és úgy döntöttem, hogy kényszerű fogságomat szépítkezéssel fogom eltölteni. A reggelt kádzuhannyal, száj zuhannyal, haj zuhanynyal kezdtem. A tetőn lengedező széllel szárítottam a hajamat, és nekiálltam körmeim lakkozásának.

Már a második réteg Magenta Glitteraél tartottam, amikor egy légy szállt a festékesecsetre. Hallottam, ahogy Nate „úgysem mered megtenni” hangokat ad ki magából, én azonban a légyre bandzsítottam nagy igyekezetemben, hogy kivegyem mozaikszemének minden elemét, amiket Lindsey épp színezgetett odabent a házban. Szellő támadt, belekapott a combtőnél levágott farmerom rajtjaiba.

– Susie! Susie! – kiabált Nate.

64

Lenéztem, és azt láttam, hogy Buckley a földön fekszik.

Ez volt az a nap, amit mindig elmondtam Hollynak, amikor az életmentésre terelődött a szó. Én hittem benne, hogy semmi se menthetetlen; ő nem hitt benne.

Átlendítettem a lábamat, és beugrottam a nyitott ablakon. Fél lábbal a varrózsámolyon landoltam, a másikkal közvetlen előtte, a rongyszőnyegen; térdre buktam, föltérdeltem, és már sipirc is ki a házból, akár egy sprinter. Végigrohantam a folyosón, lecsúsztam a lépcsőkarfán, amitől mindig tiltottak. Lindsey nevét kiáltoztam, és aztán el is feledkeztem róla, a beszúnyoghálózott verandán keresztül kiszaladtam hátra az udvarra, átugrottam a kutyakerítést, és már ott voltam a tölgyfánál.

Buckley fuldokolt, a teste rángott. Nate-tel a sarkamban becipeltem a garázsba, ahol apám dédelgetett Mustangja állt. Mindig is figyeltem a szüleimet vezetés közben, és anyám azt is megmutatta, mit kell csinálni, hogy a kocsi visszafele menjen. Buckleyt betettem hátra, kikaptam a slusszkulcsot a rejtekhelyéről, a használaton kívüli agyagvázából, és egészen a kórházig le nem vettem a lábam a gázpedálról. A kézifék besült, de ez szemlátomást senkit sem zavart.

– Ha ez a lány nem lett volna – mondta az orvos anyám nak utólag –, a kisfia már nem lenne az élők sorában.

Lynn nagyi megjósolta, hogy sokáig fogok élni, merthogy megmentettem a testvéremet. Lynn nagyi annak rendje-módja szerint megint tévedett.

– Az anyja! – Nate rácsodálkozott a kezében tartott ágda-rabra: hogy megfeketedett az idők során a pirosló vér!

– Na ja – mondta Buckley. A gyomra kavargott a fel toluló emlékektől. Milyen rettenetes fájdalmai voltak, és mennyire más volt a hatalmas kórházi ágyat körülálló fel nőttek arca! Ilyen komolynak csak egyszer látta őket azóta. De ott a kórházban a tekintetük tele volt aggoda lommal, aztán már nem: ahogy magukhoz ölelték, átitató dott fénnyel és megkönnyebbüléssel; most a szüleink pil lantása kiürült, és már nem is telt meg.

Aznap elfogott a szédülés a mennyországban. Amikor magamhoz tértem a kilátóban, a szemem majd' fennakadt. Sötét volt, és átellenben tőlem egy hatalmas épület állt, amelyben sose jártam.

A „James és az óriásbarack” történetét még kiskoromban olvastam. Az épület úgy nézett ki, mint a nagynénik háza. Hatalmas és sötét volt; viktoriánus időket idéző, tető-balkonos. Amíg a szemem hozzá nem szokott a homályhoz, egy pillanatig azt hittem, nők állnak hosszú sorban a gyilokjárószerű tetőbalkonon, és nekem mutogatnak. De a következő pillanatban már tisztán láttam: varjak sorakoznak odafenn, csőrükben görbe ágat tartanak. Amikor felálltam, hogy visszamenjek az ikervillába, szárnyra kaptak, jöttek utánam. Vajon a kisöcsém tényleg meglátott valahogy, vagy csak szépeket füllent, mint a legtöbb kisfiú?

65

NYOLC

George Harvey kerek három hónapon át épületekről álmodott. Egy villanásra látta Jugoszláviát, ahogy cölöpökre épült, zsúpfedeles lakóházak alatt rohan a sebes vízáradat. Kék ég ragyogott fölötte. Norvégia fjordjai mentén és eldugott völgyeiben fatemplomokat látott, melyeknek gerendáit viking hajóácsok faragták. Hozzá sárkányokat és népi hősöket, ugyancsak fából. Volt azonban egy épület, amelyről vissza-visszatérőn álmodott: a vologdai Úr Színeváltozása templomáról. Meggyilkolásom éjszakáján és a rá következőkön is ezt a – számára legkedvesebb – álmot látta, aztán lassan visszatért a többi. Ezek voltak a nem csendélet-álmok – a nőkről és gyerekekről.

Visszatekinthettem egészen addig, hogy George Harvey az anyja karján ül, és tágra nyílt szemmel bámészkodik a színes üvegdarabokkal megrakott asztal fölött. Alakjuk és méretük, vastagságuk és súlyuk szerint rakosgatta kupacokba őket az apja. Az ékszerészszem hosszan vizsgált minden egyes példányt, nincs-e bennük repedés vagy hasadás. De George Harvey érdeklődését az az egy ékkő kötötte le, amely az anyja nyakában lógott: ovális alakú, ezüstbe foglalt nagy borostyánkő, melynek közepén ott gubbasztott egy teljesen ép és kifogástalan állapotú légy.

– Építész – ez volt minden, amit George Harvey mondott fiatalkorában. Aztán már nem is válaszolt a kérdésekre, hogy mit csinál az apja. Mondta volna talán, hogy a sivatagban dolgozik, hogy kunyhókat épít törött üvegből és hulladékfából? Ó tanította meg George Harveyt, hogyan kell szilárd hajlékot tákolni, mi a furfangja annak, hogy amit épít, az tartós maradjon.

Így hát George Harvey az apja régi vázlatfüzetéhez folyamodott, amikor visszatértek a nem csendélet-álmok. Áltatta magát más helyek és más világok képeivel, erőlködött, hogy szeresse azt, amit nem szeret. És aztán álmokat kezdett álmodni anyjáról, ahogy utoljára látta: fut az országút melletti rézsűn. Fehérben volt. Fehér halásznadrágban és csónak alakban kivágott nyakú, feszes fehér pólóban, és akkor verekedtek össze utoljára az apjával, abban a pokoli forró kocsiban valahol az új-mexikói Truth or Consequences városát elhagyva. Az apja kilökte a kocsiból. George Harvey pisszenés nélkül ült a hátsó ülésen: kimeredt szemmel, félelem nélkül nézte a jelenetet, lassított felvételszerűen, ahogy innentől kezdve mindent. Futott az anyja, futott lélekszakadva, távolodó fehér teste egyre vékonyabb, egyre törékenyebb lett, ő pedig egyre a borostyános nyakláncot szorongatta, amelyet az anyja még leszakított a nyakából, hogy neki adja. Az apja az utat nézte.– Na, kölyök, ez elment – mondta. – Ez már nem fog visszajönni.

66

KILENC

Nagyanyám a tőle megszokott stílusban futott be a búcsúztatásom előtti este. Mániája volt limuzint fogadni a repülőtéren, és pezsgőt kortyolgatva érkezni egy általa „dús és szédületes szőrmének” titulált holmiba öltözve – azaz egy kéz alatt vett bazári nercben. A szüleim nem is annyira hívták, mint inkább beletörődtek, hogy ő is jelen akar lenni. Maga a gondolat január végén Caden igazgató úrtól eredt.

– Jót fog tenni a gyerekeiknek és az iskola összes diákjának is – jelentette ki.

Magára vállalta, hogy megszervezi az eseményt a templomunkban. A szüleim, mint két alvajáró, mindenre igent mondtak, virágok, búcsúztatók, mindenre rábólintottak. Amikor anyám megemlítette a telefonba az anyjának, nagy meglepetésére a vonal túlsó végéről ezt hallotta: Ott leszek.

De hát nem muszáj, anya!

Kis csend után a nagyanyám azt mondta: – Abigail! Ez Susan temetése.

Bármennyire zavarta is anyámat, Lynn nagyi ragaszkodott hozzá, hogy kéz alatt vett bundájában mutatkozzon a környéken, sőt egyszer vastagon kifestve részt vett egy lakóközösségi partin is. Elárasztotta kérdésekkel anyámat, mindenkiről mindent tudni akart: járt-e már a házukban, miből élnek, milyen kocsijuk van. Szabályosan le-káderezte a szomszédságot. Mint utóbb rájöttem, így próbálta jobban megérteni a lányát. Fölösleges kör volt; nem volt fogadókészség rá.

– Jacky! – kiáltott fel az utca felőli verandán várakozó szüleimnek. – Tölts nekünk valami töményet!

Aztán meglátta Lindseyt, ahogy megpróbál felsettenkedni az emeletre, hogy pár percet elsinkófáljon a hivatalos vizitből.

- Ez a gyerek ki nem áll engem! – A mosolya fagyos volt, a fogsora hibátlan és hófehér.

- Anya! – mondta anyám, és én szerettem volna fejest ugrani azokba az elveszettséget árasztó óceánszemekbe. –Biztos vagyok benne, hogy Lindsey csak szalonképessé akarja tenni magát.

– Az kizárt dolog ebben a házban? –jelentette ki nagyanyám.

- Lynn! – szólalt meg apám. – Ez már nem ugyanaz a ház, mint ami volt. Hozom az italod, de nagyon kérlek, legyél erre tekintettel.

- A gavallériád még a régi, Jack! – szögezte le a nagyanyám.

Anyám elvette a nagymamám nercbundáját. Vakációt már korábban bezárták apám

67

dolgozószobájába, amint Buckley elüvöltötte magát az emeleti ablaknál lévő figyelőposztján: „Itt a nagymama!” Kisöcsém azzal dicsekedett Nate-nek meg mindenkinek, aki csak hajlandó volt odafigyelni rá, hogy az ő nagyanyjának vannak a legnagyobb autói széles e világon.

– Remekül nézel ki, anya! – mondta anyám. Nagyanyám kicsit hümmögött, aztán amikor apám ki került a hallótávolságból, megkérdezte: Jack hogy van?

- Elvagyunk mind, de hát nem könnyű.

- Még mindig azt mondogatja, hogy az az ember csinálta?

- Igen, továbbra is meg van győződve róla.

- Beperelhet benneteket, ugye tudod?

- Nem mondta senkinek, csak a rendőröknek.

- Nem látták, hogy a húgom a fejük felett ül a lépcső tetején.

- Nem kellene belelovallnia magát. Értem persze, hogy neki is kell valaki, akit…

- Lynn, hetvenhetest vagy Martinit? – jött vissza apám az előszobába.

- Te mit iszol?

- Én mostanában egyáltalán nem iszom – mondta apám.

- Hát az a te bajod. Majd én kezembe veszem a dolgokat. Tudom én, hol a pia!

Dús és szédületes szőrméje nélkül nagyanyám vékony volt, mint a piszkavas.

– Koplalókúra! – magyarázta, amikor tanácsokkal látott el tizenegy éves koromban. – Koplalókúrára kell fognod magad, szivi, mielőtt elhájasodsz. A bébisen pufók csak a ronda kövér szinonimája.

Anyámmal hajba kaptak, elég nagy vagyok-e már egy benzedrinkezeléshez, az ő személyes megváltójához. Egészen pontosan így fogalmazott: „Felkínálom a lányodnak a személyes megváltómat, és te megtagadod tőle?” Amíg éltem, nagyanyám nem tudott olyat tenni, ami ne lett volna rossz. Mégis furcsa dolog történt azon a napon, amikor megérkezett bérelt limuzinján, fölbolygatta a házunkat, és befészkelte magát. Minden utálatos kivagyis-kodása mellett visszalopta az életet a falak közé.

– Abigail, neked segítségre van szükséged! – mondta nagyanyám, miután belapátolta a vacsorát. Eltűnésem óta anyám először főzött igazi meleg ételt.

Anyám elképedt. Már felhúzta kék gumikesztyűjét, teleeresztette a mosogatót habos vízzel, és épp nekiállt volna mosogatni. Lindsey törölgetni. Anyja pedig, gondolta, mindjárt fölkéri Jacket, töltsön neki valami vacsora utáni italféleséget.

- Anya, ez nagyon rendes tőled…

- Szóra sem érdemes – mondta Lynn nagyi. – Csak kiszaladok az előszobába, és már hozom is a varázsszütyőm.

68

- Jaj, ne! – suttogta anyám.

- Húha, ez az, a varázsszütyő! – mondta Lindsey, aki egész vacsora alatt meg se szólalt.

- Kérlek, anya! – tiltakozott anyám, miután Lynn nagyi újra előkerült.

- Gyerünk, gyerekek, szedjétek le az asztalt, és hozzátok ide anyátokat. Sminkelni fogok!

– Anya, ez őrültség! Tele vagyok mosatlannal!

– Abigail! – szólt rá az apám.

– Jaj, ne! Téged leitathatott, de én látni se akarom azokat az átkozott kínzószerszámait!

- Nem is ittam.

- Mosolyogsz!

De milyen jól áll neki! – szólt közbe Lynn nagyi. –Buckley, kapd karon anyádat, és vonszold ide!

Öcsém engedelmeskedett. Csuda jó móka volt azt látni, hogy valaki dirigálja és ugráltatja az anyját.

– Lynn nagyi! – köhintett Lindsey bátortalanul. Buckley épp odavezette anyámat a konyhaszékhez, ame lyet nagyanyám úgy fordított, hogy szembenézzen vele.

– Na?

– Nem tanítanál meg, hogyan kell sminkelni?

- Magasságos isten, hála neked, hát hogyne!

Anyám leült, Buckley az ölébe mászott.

- Mi a baj, anya?

- Abbie, te nevetsz? – mosolygott apám. Bizony hogy nevetett! Egyszerre sírt és nevetett.

- Susie áldott jó kislány volt, szivi, pontosan olyan, mint te – mondta Lynn nagyi, aztán még ugyanazzal a levegővel folytatta. – Na, emeld fel szépen az állad, hadd nézzem meg magamnak azokat a táskákat a szemed alatt!

Buckley lekászálódott, és felült egy székbe.

– Ez egy szempilla-bodorító, Lindsey – magyarázta a nagyanyám. – Anyádat is én tanítottam meg ezekre a hó kuszpókuszokra.

– Ilyeneket használ Clarissa – mondta Lindsey. Nagyanyám feltette a bodorítóvasakat anyám szempil láira, és az anyám, mint aki tudja a dolgát, fölfele nézett.

- Beszéltél Clarissával? – kérdezte apám.

- Még nem igazán – mondta Lindsey. – Egyfolytában Brian Nelsonnal tekereg. Már annyi órát ellógtak, hogy össze fog jönni nekik a három nap igazolatlan.

69

- Ezt nem hittem volna Clarissáról – mondta apám. –Sose volt az a kimondott mintagyerek, de iskolakerülő sem.

- Amikor összefutottunk, bűzlött a marihuánától.

- Remélem, te nem keveredsz ilyesmibe! – Lynn nagyi kivégezte a whiskyje maradékát, és lecsapta a poharát az asztalra. – Na, látod, Lindsey, látod, hogy kihangsúlyozza anyád szemét, amikor a szempillái be vannak bodorítva?!

Lindsey megpróbálta maga elé képzelni a saját szempilláit, de helyette Samuel Heckler csillagködös pilláit látta, ahogy az arcuk csókra egymáshoz hajolt. Pupillái kitágultak, ki-be lüktettek, mint két harcias kis olajbogyó.

– Nem térek magamhoz! – Lynn nagyi csípőre tette a kezét, az egyikben még ott meredezett a szempilla-bodo rító esetlen fogantyúja.

– Mi?

– Lindsey Sailfish, neked fiúd van! – hirdette ki nagy anyám a jelenlévőknek.

Apám mosolygott. Hirtelen megszerette Lynn nagyit. Én is.

– Nem is – mondta Lindsey.

Nagyanyám épp szólni készült, de anyám megeló'zte.

- De igen – suttogta.

- Az isten áldjon meg, szivi – kiáltott nagyanyám –, már hogy a fenébe ne lenne fiúd! Mindjárt végzek anyáddal, és akkor kapsz tőlem egy nagy Lynn nagyi-féle kezelést. Jack, hozz nekem egy aperitifet!

- Egy aperitif neked már… – kezdte anyám.

- Ne oktass ki, Abigail!

Nagyanyám becsiccsentett. A végére Lindsey úgy nézett ki, mint egy bohóc, illetve Lynn nagyi megfogalmazásában: „csillagos ötös mestermunka”. Apám, ugyancsak Lynn nagyi szavaival, „szépen berúgott”. A legelképesztőbb azonban az volt, hogy anyám otthagyott mindent a mosogatóban, és lefeküdt aludni.

Miközben mindenki más aludt, Lindsey a fürdőszobai tükörben nézte magát. Letörölt valamennyit az arcpirosítóból, kicsit leitatta az ajkáról a rúzst, és végigfuttatta ujjait a nemrég még sűrű szemöldökének feldagadt, frissen kitépkedett szakaszán. A tükörben valami újat látott, ahogy én is: egy felnőtt állt vele szemben, aki már adott magára. A smink alatt ott volt az arc, amit mindig is a sajátjának tekintett, egészen mostanáig, amikor egyszer csak az az arc lett belőle, amiről mindenkinek én jutottam az eszébe. Csak most látta meg szájkontúrral és szemceruzával fölerősített arcvonásait, úgy ültek meg az arcán, mint import drágakövek valahonnan a messzi távolból, ahol a színek gazdagabbak, mint amilyenek a házunkban valaha is voltak. Nagyanyám igazat mondott: a smink kiemelte szeme kékségét. Kitépkedett

70

szemöldökétől megváltozott az arcformája. A pirosítótól elmélyültek arca gödröcskéi (a gödröcskéknek csak jót tesz, ha még gödrösebbek, okított nagyanyánk). És az ajka – na, ezt ki kell próbálni! Csücsörített, csókolt, szélesen mosolygott, mintha ő is bekoktélozott volna. Lesütötte a pillantását, mintha jó kislány módjára imádkozna, de fél szemmel felbandzsított, hogy lássa, milyen az, jó kislánynak lenni. Ágyba bújt, és háton fekve aludt, nehogy elkenje vadonatúj arcát.

Bethel Utemeyer néni volt az egyetlen halott, akit a húgom és én valaha is láttunk. Én hatéves voltam, Lindsey öt, amikor Utemeyer néni a fiával a környékünkre költözött.

Anyám azt mondta, hogy Utemeyer néni agya nincs egészen rendben: néha elmegy hazulról, és nem tud róla, hol van. Gyakran megtörtént, hogy a mi előkertünkben kötött ki, állt a somfa alatt, és bámult ki az utcára, mintha a buszra várna. Az anyám ilyenkor leültette a konyhában, teát főzött mindkettőjüknek, és miután így elrendezte az idős asszonyt, felhívta a fia házát, hogy tudassa velük, Utemeyer néni nálunk van. Előfordult, hogy senki se volt otthon, és ilyenkor Utemeyer néni órákon át üldögélt a konyhaasztalunknál, és bámulta a szalvétatartót. Megjöttünk az iskolából, és még mindig ott volt. Ott ült. Mosolygott ránk. Néha Lindseyt Natalie-nek szólította, és odahajolt hozzá, megcirógatta a haját.

Amikor meghalt, a fia fölbiztatta anyámat, hogy vigyen el engem és Lindseyt a temetésre. „Anyám szemlátomást rendkívüli szeretettel viseltetett az ön gyermekei iránt” – írta.

– De anya, hisz még a nevemet se tudta! – nyüszített Lindsey, mialatt anyánk a rengeteg kerek gombot gombolgatta Lindsey hosszú átmeneti kabátján. Ez is micsoda egy buta ajándék Lynn nagyitól, gondolta.

– Téged legalább hívott valahogy – morogtam. Húsvét után volt, tavaszi hőhullám nyomta rá a bélyegét arra a hétre. A legmakacsabbak kivételévei az összes téli hófolt beszivárgott a földbe, és az Utemeyerék templomához tartozó temetőben már csak a sírkövek mögötti süppedésekben látszott némi hó, s közvetlen mellettük boglárkák hajtásai törtek utat maguknak.

Utemeyerék temploma cifra volt. „Bigott katolikus”, mondta apám a kocsiban. Lindsey és én arra gondoltunk, hogy a „bizarr” szó helytállóbb volna. Apám nem akart jönni, de anyám már olyan állapotban volt, hogy nem tudott vezetni. Buckleyval való terhessége utolsó hónapjaiban egyszerűen nem fért be a kormánykerék mögé. Az idő legnagyobb részében olyan kiállhatatlan volt, hogy igyekeztünk a közelébe se menni, nehogy rabszolgasorba taszítson bennünket is.

A terhességéből kifolyólag azonban kimaradt abból, ami Lindseynek meg nekem heteken át kényszeres beszédtémánk volt, és amivel kapcsolatban még jóval később is vissza-visszatérő álmaim voltak – hogy láttuk a halottat. Anyám és apám persze sose akarta volna, hogy lássuk, de Utemeyer úr egyenesen odajött hozzánk, amikor sorban a koporsóhoz járultak a hozzátartozók.

– Melyikőtök az, akit Natalie-nak hívott? – kérdezte. Meresztgettük a szemünket. Aztán Lindseyre mutattam.

– Szeretném, ha odajönnél elbúcsúzni tőle – mondta Utemeyer úr a húgomnak. A kölnije még annál is éme lyítőbb volt, mint amit az anyám használt néhanapján, és ettől az orromat megcsapó szagtól meg a kirekesztett ségérzéstől legszívesebben elbőgtem volna magam. – Te is jöhetsz – fordult felém, majd a vállunkat átkarolva beterelt bennünket az oldalhajóba.

71

Ez nem Utemeyer néni volt. Hanem valami más. Ugyanakkor Utemeyer néni is. Megpróbáltam az ujjain fénylő aranygyűrűkre összpontosítani.

– Anya! – mondta Utemeyer úr. – Itt van a kislány, akit Natalie-nak hívtál.

Lindsey és én később bevallottuk, hogy azt vártuk, Utemeyer néni megszólal, és külön-külön azt is elhatároztuk, hogy ha megteszi, egymásba kapaszkodunk, és úgy elfutunk, mintha puskából lőttek volna ki.

Egyetlen gyötrelmes másodpercig tartott az egész, talán kettőig, és aztán visszamehettünk a szüléinkhez.

Nem voltam különösebben meglepve, amikor megpillantottam Bethel Utemeyer nénit a mennyországomban, s azon se csodálkoztam, amikor Hollyval azt láttuk, hogy kéz a kézben sétál egy szöszke kislánnyal, akit úgy mutatott be, hogy az ő kislánya, Natalie.

Búcsúztatásom reggelén Lindsey az utolsó pillanatig a szobájában maradt. Azt akarta, hogy anyám csak akkor lássa a megadjusztált sminkjét, amikor már nem lesz idő rá, hogy lemosassa vele. Azt is megbeszélte magával, hogy az lesz a legjobb, ha az én szekrényemből választ ruhát. Én is megengedném.

De azért furcsa volt végignézni.

Benyitott a szobámba, ebbe a kriptába, amelyet februárra már mind több és több esetben bolygattak meg, bár azt soha senki, sem az anyám, sem az apám, se Buckley, se Lindsey nem ismerték volna be, hogy beléptek, vagy hogy dolgokat vittek volna el úgy, hogy nem is akarták visszahozni. Fel se tűntek nekik az árulkodó jelek, hogy már mindegyikük járt ott, meglátogatott engem. Ráfogták Vakációra az összes bolygatást, még azokat is, amelyeket igencsak nehéz lett volna neki tulajdonítani.

Lindsey tetszeni akart Samuelnek. Kinyitotta a beépített szekrényemet, és szemrevételezte a felfordulást. Sose voltam igazán rendmániás, úgyhogy valahányszor anyám elrendelte a rendrakást, mindent, ami a földön vagy az ágyon volt, fogtam és behánytam a szekrényembe.

Lindsey mindig is vágyott azokra a ruhákra, amiket elsőnek én hordtam, és ő már csak úgy kapta meg őket, mint rólam levetetteket.

– A fenébe! – szisszent fel szekrényem félhomályában. Bűntudattal vegyes örömmel döbbent rá, hogy minden, amit itt lát, mostantól az övé.

– Hahó! Kopp-kopp! – mondta Lynn nagyi. Lindsey hátrahőkölt.

– Bocs a zavarásért, szivi – mondta Lynn nagyi. – De úgy rémlett, innen hallak.

Nagyanyám, anyám szóhasználatával élve, az egyik Jackie Kennedy-s ruháját viselte. Anyám sosem értette, hogy lehet az, hogy az egész családban egyedül az ő anyjának nincs csípője – simán bele tudott bújni egy egyenes szabású ruhába, és még ki is töltötte úgy, hogy hatvankét évesen is tökéletesen nézett ki benne.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte Lindsey.

72

Elkelne egy kis segítség ehhez a cipzárhoz. – Lynn nagyi megfordult, és Lindsey megláthatta, amit a saját anyján sose láthatott: egy fekete melltartó hátpántját és egy alsószoknya felső részét. Odalépett hozzá, és nagyon ügyelve rá, hogy a cipzáron kívül semmi máshoz ne érjen, behúzta a nagymama hátán a cipzárt.

- Van odafönn egy kis kapcsolóhorog meg egy szem – mondta Lynn nagyi. – Megtaláltad?

Púderillat terjengett, ezenkívül nagyanyánk nyaka Chanel parfümmel volt meghintve.

– Az embernek már csak emiatt is szüksége van egy fér fira: ezzel az izével egymaga nem boldogul.

Magasságra Lindsey már beérte nagymamánkat, és még növésben volt. Az ujjai közé csippentette a horgot és a szemet, és közben a festett szőke haj csenevész fürtjeit nézte a nagyanyám tarkóján. A nyakán és a gerince mentén finom ősz pihék látszottak. Lindsey bekapcsolta a ruhát, és aztán meredten állt.

- Már el is felejtettem, hogy nézett ki – mondta.

- Hogy? – fordult meg Lynn nagyi.

- Nem emlékszem. Úgy értem, a nyakára. Megnéztem-e egyáltalán valaha is a nyakát?

- Jaj, szivi, gyere, ölelj meg!

Lynn nagyi kitárta karját, de Lindsey visszafordult, behajolt a szekrénybe.

- Szépnek kell kinéznem – mondta.

- Szép vagy – mondta Lynn nagyi.

Lindsey nem tért magához. Lynn nagyira azt az egyet biztosan nem lehetett mondani, hogy sűrűn osztogatná a dicséretet. Amikor mégis megtette, annak különös értéke volt.

– Na, majd mindjárt találunk itt neked valami szép göncöt! – Lynn nagyi a ruháimhoz lépett. Senki sem tudott egy rúdnyi fogast úgy végigböngészni, ahogy Lynn nagyi. Amikor nagy néha az iskolakezdés táján látogatott el hoz zánk, rendszerint elvitt bennünket, lányokat ruhát vásárolni. Csodálattal néztük, ahogy karcsú ujjai úgy játszanak a foga sokkal, mintha kulcsok volnának egy hatalmas kulcs csomón. Hirtelen, alig egy pillanatra torpanva meg, kihúzott egy ruhát vagy blúzt, és felénk tartotta. „Ehhez mit szól tok?” – kérdezte ilyenkor. Mindig tökéletesen választott.

Mialatt a ruhadarabjaimat mustrálta, egyenként kiráncigálta és odapróbálta húgom alakjára, a száját jártatta.

- Lindsey, az anyád árnyéka önmagának. Még soha életemben nem láttam ilyennek.

- De nagyi!

– Csend, gondolkozom! – Kedvenc templomba járó ruhámat tartotta a kezében. Fekete kötött ruha volt, bubi galléros. Leginkább azért szerettem, mert az alja olyan bő volt, hogy keresztbe vetett lábbal ülhettem benne a pad ban, és a szegélye a földet söpörte. – Honnan szedhette ezt a zsákot? Na és az apád, az is maga alatt van, de ő legalább megszívja magát.

73

- Ki az az ember, akiről anyával beszélgettetek? Lynn nagyi megmerevedett.

- Miféle ember?

- Azt kérdezted anyától, hogy apa mondogatja-e még, hogy az az ember csinálta. Miféle ember?

- Voilá! – Lynn nagyi egy sötétkék rövid ruhát emelt a magasba, amelyet a húgom még sose látott. Clarissáé volt.

- Ez nagyon rövid – mondta Lindsey.

- Meg vagyok döbbenve anyádon! –jelentette ki Lynn nagyi. – Hagyta, hogy ez a lány hordjon valami sikkeset is!

Apám felszólt az előszobából, hogy tíz perc múlva mindenki legyen odalenn.

Lynn nagyi a készülődést illetően gyorsítófokozatba kapcsolt. Segített Lindseynek, hogy a fején keresztül magára húzza a sötétkék ruhát, aztán visszaszaladtak Lindsey szobájába cipőért, majd végül a folyosón, a meny-nyezeti lámpa alatt kiigazította az elkent szem- és arcfestéket, és utolsó simításként a kompakt púder pamacsát szánkáztatta párszor könnyedén fel-alá húgom arcán.

Amíg nagyanyám le nem jött az emeletről, és anyám feléje lőtt gyanakvó oldalpillantások közepette megjegyzéseket nem tett Lindsey falatnyi ruhájára, húgom és én észre se vettük, hogy magán Lynn nagyin egy szemernyi smink sincs. Buckley kettőjük között utazott a hátsó ülésen, és amikor a kocsi már közel járt a templomhoz, kisöcsem felnézett Lynn nagyira, és megkérdezte, mit csinál.

– Ha az embernek nem marad ideje, hogy kirúzsozza magát, így varázsol egy kis életet bele – mondta, és Buckley már utánozta is: megcsipkedte a saját arcát.

Samuel Heckler a templomkapuhoz vezető gyalogutat szegélyező kőoszlopoknál várakozott. Tetőtől talpig feketében volt. Mellette bátyja, Hal állt az elnyűtt bőrdzsekiben, amelyet Samuel viselt karácsonykor.

Bátyja szakasztott mása volt Samuelnek, csak napbarní-tottabb kiadásban. Az arcbőre cserzett, szélszítta volt a félreeső utakon, felturbózott motoron való örökös száguldozástól. Közeledő családomat látva Hal hirtelen sarkon fordult és elment.

- Akármi legyek, ha ez nem Samuel – mondta a nagyanyám. – Én vagyok a gonosz nagyi!

- Menjünk be! – indítványozta apám. – Szervusz, Samuel. Örülök, hogy látlak.

Lindsey és Samuel mentek elöl; nagyanyám lemaradt, és anyám másik oldalára lépett, mintegy egységfrontot alkottak.

Fenerman nyomozó a bejáratnál állt egy viszketősen szűk öltönyben. Odabólintott a

74

szüleimnek, és a pillantása kicsit mintha elidőzött volna az anyámon.

– Nem tartasz velünk? – kérdezte apám.

- Köszönöm – felelte a nyomozó –, de inkább a háttérben maradok.

- Megértjük.

Beléptek templomunk parányi előcsarnokába. Szerettem volna hátulról odakígyózni apámhoz, a nyaka köré fonódni, a fülébe suttogni. De már úgyis benne voltam minden pórusában, hajlatában.

Apám aznap másnaposan kelt. Oldalt fordult, és nézte, ahogy anyám alig hallhatóan a párnába piheg. Az ő kedves felesége, az ő kedves gyermeke. Szeretett volna odanyúlni hozzá, kisimítani az arcából a haját, megcsókolni – de ő aludt, béke szállt rá. Halálom óta még nem volt olyan nap, amelyre apám ne úgy ébredt volna, hogy „na, csak ezt a napot bírjam ki valahogy”. De az az igazság, hogy az aznapi búcsúszertartás nem tartozott a legrosz-szabbak közé. Legalább őszinte volt. Végre egy olyan nap, amely akörül forog, ami leginkább foglalkoztatja őket, és ez a hiányom. Ma nem kell azt tettetnie, hogy kezd visszazökkenni a normális kerékvágásba – ez a szó amúgy se létezik. Ma ő is és Abigail is büszkén viselheti gyászát. De tudta, hogy a nap további részében, miután Abigail felébredt, ő már kerülni fogja, hogy igazán ránézzen a feleségére, hogy igazán a lelkébe tekintsen, keresvén azt a nőt, akit ismert az előtt a nap előtt, amikor halálomnak hírét vették. A közel két hónap alatt a dolog már senkire nem hatott az újdonság döbbenetével, kivéve a családomat – és Ruthot.

Ruth az apjával jött el. A sarokban álltak, a kelyhes üvegvitrin mellett. A templom a függetlenségi háború alatt kórház volt: a kehely még abból az időből származott. Ruthék Dewittékkel beszélgettek. Dewittné az otthoni íróasztalán őrizte Ruth egyik versét. Hétfőn majd elmegy a nevelési tanácsadóhoz vele. A vers rólam szólt.

- A feleségem szerint Caden igazgató úrnak van igaza – mondta Ruth apja. – Hogy egy ilyen búcsúztatás segít feldolgozni a gyerekeknek a történteket.

- És ön szerint?

– Szerintem ami történt, minek hánytorgatni, akivel meg történt, békén kell hagyni. De hát Ruthie jönni akart.

Ruth a családomhoz üdvözlésre járulókat nézte, és elborzadva nyugtázta húgom új küllemét. Ruth nem hitt a sminkben. Azt tartotta, a smink lealacsonyítja a nőket. Samuel Heckler fogta Lindsey kezét. Ruth agyán átvillant az olvasmányaiból ismert kifejezés: nemi rabszolgaság. De aztán láttam, hogy az ablakon át felfigyel Hal Heck-lerre. Odakinn állt a régi síroknál, és egy cigarettavéget huzatolt.

- Ruthie, mi van? – bökte oldalba az apja. Visszanézett rá.

- Hogyhogy mi van?

- Nagyon elbambultál a semmibe.

- Szép ez a sírkert.

– Jaj, angyalkám, inkább igyekezzünk, mielőtt elfog lalják a legjobb helyeket!

75

Clarissa is ott volt a málé kinézetű, apja öltönyében feszengő Brian Nelsonnal. A családom felé igyekezett; Caden igazgató úr és Botte tanár úr megpillantották, és félreálltak az útjából.

Először az apámmal rázott kezet.

- Szervusz, Clarissa – mondta apám. – Jól vagy?

- Jól – mondta. – És önök?

- Remekül, Clarissa. – Micsoda hülye hazugság!, gondolta magában. – Nem ülsz be mellénk a családi padba?

- Hát… – Clarissa a cipője orrát bámulta. – A barátommal vagyok.

Anyám már-már önkívületi állapotba került, és egyenesen Clarissa arcába meredt. Clarissa élt, én meg meghaltam. Clarissa magán érezte az átható pillantást, mielőbb el akart tűnni, de akkor megpillantotta a ruhát.

- Hé! – nyúlt a húgom felé.

- Mi van, Clarissa? – csattant fel az anyám.

- A, semmi – mondta Clarissa. Még egy utolsó pillantást vetett a ruhára, beletörődve, hogy már sose fogja visz-szakapni.

- Abigail! – sziszegte apám. Nem volt nehéz kiérezni anyám hangjából a dühöt. Hogy valami elszabadult.

Az egy lépéssel anyám mögött álló Lynn nagyi Claris-sára kacsintott.

– Csak azt néztem, hogy Lindsey milyen csinos – mond ta Clarissa.

Húgom elpirult.

Az előcsarnokban állók mozgásba jöttek, félrehúzódtak. Miseruhájában Strick tiszteletes közeledett a szüleim felé.

Clarissa lelépett, hogy megkeresse Brian Nelsont. Odakinn, a sírok közt bukkant rá, és már vele maradt.

Ray Singh nem jött el. A maga módján elbúcsúzott tőlem: megnézte a képemet – műtermi fotómat –, amelyet akkor ősszel kapott tőlem.

Belenézett a fényképen a szemembe, és rajta keresztül egyenesen rálátott a márványmintás bőrparavánra, amely elé előbb-utóbb minden gyereket odaterelnek, és leültetnek a meleget árasztó fénytestek alá. Mit jelent meghalni, tűnődött Ray. Mit jelent az, hogy valaki egyszer csak eltűnik, hogy megdermed, hogy eltávozik? Tisztában volt vele, hogy igazából senki se úgy néz ki, mint a fotókon. Tudta, hogy ő sem néz ki morcnak vagy rémültnek, ahogy azt a saját fényképei sugallják. Miközben a fotómat nézte, rájött valamire: hogy ez nem én vagyok. Ott voltam körülötte a levegőben, az immár Ruthtal töltött hideg reggelekben, a magányosan telő óraközi szünetekben. Az a lány voltam, akit kiszemelt magának, hogy megcsókoljon. Szeretett volna elbocsátani valahogy. Nem akarta sem eldobni, sem elégetni a fényképemet, de nézegetni sem akart többé. Láttam, ahogy elrakja a fényképet az egyik vaskos indiai verskötetbe, amelyben az anyjával gyűjtött törékeny, lassan elporló préselt virágok lapultak tucatszám.

76

A szertartáson csupa szép dolgot mondtak rólam. Strick tiszteletes. Caden igazgató úr. Dewittné. Apám és anyám azonban bénultan ülték végig. Samuel egyfolytában szorongatta Lindsey kezét, de ő mintha tudomást se vett volna róla. Mozdulatlanul ült, a szeme is alig rebbent. Buckley egy kisméretű öltönyben volt, amelyet a nemrég esküvőn vendégeskedő Nate-től kapott ez alkalomra kölcsön. Izgett-mozgott, és az apámat leste. Az aznapi legfontosabb tett Lynn nagyi nevéhez fűződik. A zárózsoltár közben, amelyet állva énekelt végig a család, odahajolt Lindseyhez, és a fülébe súgta: – Ott az ajtónál! Az ő.

Lindsey odanézett. Közvetlenül Len Fenerman mögött, aki mostanra már a templomon belülre húzódott, és a többiekkel együtt énekelt, ott állt a szomszéd férfi. Mindenki másnál hanyagabbul öltözött: flanelbélésű khakinadrágot és nehéz pamutpulóvert viselt. Egy pillanatra Lindsey felismerni is vélte. A tekintetük találkozott. Aztán Lindsey elájult.

A segítségére sietők nyomában támadt zűrzavarban George Harvey észrevétlenül kiosont a templom mögötti függetlenségi háborús sírkövek közé, és eltűnt.

77

TÍZ

Az alsógimnazisták utolsó évfolyamaiból a legtehetségesebb diákok minden év végén összegyűltek egy négyhetes nyári táborozáson, az úgynevezett tagállami tehetséggondozó fórumon. Ezt az egészet valahogy mindig úgy képzeltem, hogy csimpaszkodnak a fákon, és kurkásznak egymás agyában. Ülnek a tábortűz körül, és népdalok helyett oratóriumokat énekelnek. A lányzuhanyozóban Jacques d'Amboise fizikális állapotáról vagy John Kenneth Galbraith homloklebenyéről ájuldoznak.

A klikkesedésből azonban ők se maradhattak ki. Először is, voltak a fizkémfejek és a matekbuzik. Ők álltak a tehetségranglétra legfelső, bár társadalmilag bizonytalan fokán. Utánuk következtek a töritudorok, akik kívülről fújták minden valaha is szóba jött történelmi személyiség születési és halálozási dátumát. A többi táborlakó mellett elhaladtukban rejtélyes, látszólag értelmetlen számsorokkal traktálták egymást: „1769-től 1821-ig”, „1770-től 1831-ig”. Ha ezeknek a töritudoroknak az útja Lindsey mellett vezetett el, a húgom magában desifrí-rozhatta az üzenetet: „Napóleon.” „Hegel.” Voltak továbbá a „lappangó tudás” művelői. Beemelésüket a tehetségesek közé mindenki nehezményezte. Azok a srácok tartoztak ide, akik szét tudtak szedni és össze tudtak rakni egy gépezetet minden vázlatrajz vagy útmutató nélkül. A dolgokat a gyakorlati és nem az elméleti oldalukról közelítették meg. Szemlátomást nem különösebben hajtottak az érdemjegyekre.

Samuel lappangó volt. Példaképe Richárd Feynman, és a bátyja, Hal volt. Hal kibukott a gimnáziumból, és egy motorjavító műhelyt nyitott a süllyesztőgödör közelében, ahol válogatás nélkül bütykölt mindenkinek, a bokszeres vadmotorosoknak és a nyugdíjasházak körül robogóikkal flangáló hajlott korúaknak egyaránt. Hal dohányzott, a szüleik házában a garázs fölötti szoba volt az otthona, és mindenféle románcokba bonyolódott a műhelye hátsó végében.

-Soha – mondta Hal, valahányszor megkérdezték, mikor fog benőni a feje lágya. Ennek szellemében felelt Samuel is a tanárok „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésére: - Nem tudom. Még alig múltam tizennégy.

Tizenöt felé közeledve Ruth Connors már tudta. Odakinn a házuk mögötti alumíniumsufniban ült a sötétben, kilincsgombok és egyéb szerelvények között, amelyeket az apja mentett meg ledózerolásra ítélt régi házakból, és a gondolatait gyúrta egybe, amíg a feje bele nem fájdult. Akkor felpattant, berohant a házba, el a nappali mellett, ahol az apja olvasgatott, fel a szobájába, ahol hol görcsölve, hol elánnal papírra vajúdta verseit. „Susie-nak lenni”, „Halálon túl”, „Darabokban”, „Immár mellette” és a kedvence, amelyikre a legbüszkébb volt, magával vitte a fórumra is, és annyit forgatta, hogy a hajtások mentén már szakadozni kezdett: „A sír szája”.

Ruthot autóval kellett elvinni a táborba, mert reggel a buszinduláskor ő még gyomorgörcsökben fetrengett otthon. Nem embernek való, csak zöldségből álló étrenddel kísérletezett, és előző este egy egész fej káposztát megevett vacsorára. Az anyja azonban nem volt hajlandó hasra esni a halálom után felvett vegetarianizmusától.

– Ez nem Susie, az Isten áldjon meg! – lökte elébe az ujjnyi vastag hátszínszeletet.

Az apja hajnalban először a kórházba vitte, majd utána a táborba, útközben épp csak megálltak otthon, hogy felvegyék a táskát, amelyet az anyja összepakolt és a kocsifeljáró

78

végében hagyott.

A táborba érve Ruth összehúzott szemmel nézte a névkitűzőért sorban álló gyerekhadat. Megpillantotta a húgomat a lappangók csupa fiú csapatában. Lindsey lehagyta a vezetéknevét a névkitűzőről, helyette inkább rajzolt egy halat. Ez így talán füllentésnek számított, de Lindsey bízott benne, hogy olyanokkal is találkozni fog a környező iskolákból, akik nem ismerik a halálom történetét, vagy legalábbis nem fogják összefüggésbe hozni vele.

Lindsey a tavasz folyamán mindvégig hordta félszíves medálját, Samuel pedig a másik felét. Egymás iránti vonzalmukat nem verték nagydobra. Nem fogták egymás kezét az iskolafolyosón, és nem írogattak egymásnak leveleket. Ebédnél egymás mellett ültek; Samuel hazakísérte. Lindsey tizennegyedik születésnapjára Samuel tortát vitt egy szál gyertyával. Minden másban beleolvadtak diáktársaik nemek szerint tagozódó világába.

Másnap reggel Ruth korán kelt. Ruth ugyanolyan sodródó volt a tehetségesek táborában, mint Lindsey. Nem tartozott egyik csoporthoz sem. Részt vett a természetrajzi kirándulásokon, gyűjtötte a növényeket és virágokat, melyek meghatározása nem ment minden kérdezősködés nélkül. Miután a bioszkoponyák adta egyik-másik válasz nem nyerte el a tetszését, úgy határozott, hogy majd ő maga ad nevet a növényeknek. Lerajzolta a naplójába az illető levelet vagy virágot, és azután annak megfelelően, hogy hím- vagy nőnemet vélt tulajdonítani nekik, az egyszerűbbeket elnevezte „Jim”-nek, a körmönfontabb felépítésűeket pedig, mondjuk, „Pasá”-nak.

Mire Lindsey beesett az ebédlőbe, Ruth már másodszor állt be a sorba a kolbászos rántottáért. Odahaza akkora hűhót csapott a hústagadása körül, hogy muszáj volt tartani magát hozzá, de itt a táborban senki se tudhatta, mire esküdött.

A halálomat megelőzően Ruth nem nagyon beszélt a húgommal, utána is csak egyszer, egy mentegetőző félmondat erejéig az iskolafolyosón. Látta viszont, ahogy Samuel délutánonként hazakíséri, és látta azt is, ahogy a fiúra mosolyog. Most meg azt látta, hogy rábólint a palacsintára, és mást nem is kér. Amikortájt Ruth sok időt töltött azzal, hogy elképzelte: ő én, egyúttal abba is megpróbált belegondolni, milyen lehet a húgomnak lenni.

Lindsey leszegett fejjel indult volna a következő sorvég felé, de Ruth közbelépett.

- Mi ez a hal? – kérdezte, és fejével a húgom névkitűzője felé intett. – Vallásos vagy?

- Nem nézted meg, hová esik a hal. – Lindsey esze igazából a vaníliás pudingon járt: ha az is volna reggelire, az jól jönne a palacsintához.

- Ruth Connors, költő – mondta Ruth bemutatkozásképpen.

- Lindsey – mondta Lindsey.

- Sailfish, ugye?

- Kérlek, ne! – tiltakozott Lindsey, és Ruth egy másodpercre teljes mélységében átérezhette, milyen lehet hozzám tartozni. Az emberek csak ránéznek Lindseyre, és máris egy vér áztatta

79

lányt képzelnek maguk elé.

A tehetségesek arról ismerszenek meg, hogy másképp akarnak csinálni mindent – ennek ellenére még köztük is párok alakultak az első néhány napban. Ez főképp fiúpárokat és lánypárokat jelentett – nem sok komoly kapcso133 lat kezdődik tizennégy éves korban –, de abban az évben volt egy kivétel. Lindsey és Samuel.

– Csókoljátok meg egymást! – Ahol csak feltűntek, lépten-nyomon ezzel fogadták őket. A gardedámtalan-ságtól, no meg a nyár hevétől valami dudvaként burjánzott bennük. Kívánták egymást. Ilyen nyilvánvalóan még sose éreztem ezt, és tanúja se voltam soha, hogy ekkora hévvel fogott volna el bárkit is, akit ismertem. Olyasvalakit, akivel közös a génállományunk.

Óvatosak voltak, és tiszteletben tartották a szabályokat. Egy nevelőtanár se mondhatott olyat, hogy fölkattintotta a zseblámpáját, és azt látta, hogy Sailfish és Heckler épp beoson a fiúkörlet mögötti sűrű bozótosba. Kis találkáik voltak odakinn az étkezde mögött vagy egy bizonyos fánál, amelyet magasan a kérgén megjelöltek a kezdőbetűikkel. Csókolóztak. Szerettek volna többet is, de nem tudtak. Samuel szerette volna rendkívülivé tenni. Tisztában volt vele, hogy a dolognak tökéletesnek kell lennie. Lindsey egyszerűen csak túl akart esni rajta. Maga mögött akarta tudni, hogy beléphessen a felnőttvilágba – teret és időt átugorva. A nemiséget afféle csillagközi utazásnak gondolta. Az ember elpárolog, és máris egy másik bolygó fölött találja magát, amelyhez egy-két másodperc az akklimatizáció.

„Meg fogják tenni” – írta Ruth a naplójába. Nagy reményeket fűztem Ruth grafomániájához. Elmondta naplójának, hogy aznap este a parkolóban hogyan haladtam el mellette, hogyan érintettem meg – szó szerint érezte, ahogy érte nyúlok. Hogyan néztem ki akkor. Miket álmodott rólam. Hogyan kerítette hatalmába a gondolat, hogy egy szellem egyfajta plusz hámréteget jelenthet valaki számára, valamifajta védőburkot. S hogyha lesz benne elég kitartás, az talán mindkettőnk számára szabadulást hoz. Miközben írta a gondolatait, beleolvashattam a válla fölött, és eltűnődhettem, vajon lesz-e egyszer valaki, aki hinni fog neki.

Ha maga elé képzelt, máris jobban érezte magát, nem érezte magát annyira egyedül: volt valami kapcsolata odaát. Volt valakije odaát. Almában látta a kukoricást, és egy új világ tárult fel előtte, egy világ, ahol talán még a lábát is megvetheti.

– Te tényleg nagyszerű költő vagy, Ruth! – így képzelte, biztos ezt mondanám, és a naplója teret adott az ábrándjainak, hogy ő olyan nagyszerű költő, hogy pusztán a szó erejével feltámaszthat.

Visszatekinthettem egészen addig a délutánig, amikor Ruth a fürdőszoba szőnyegén ülve az őrá vigyázó tinédzser unokanővérét nézte, amint fürdéshez vetkezik. Ruth szerette volna megcirógatni unokanővére bőrét, haját, és vágyott rá, hogy őt is cirógassák. Eltűnődtem, hogy vajon ebből a hároméves kori vágyakozásból szikrázott-e fel az, ami nyolcéves korában fogta el. A másság ködös előérzete, hogy a tanárnők vagy az unokanővére iránt érzett rajongása mélyebb, mint az osztálytársnőié. Az övében a kedvesség és a figyelmesség mellett benne foglaltatott a vágy táplálta sóvárgás, melynek zöld-sárga, sáfrányos virága igazi testi vágyat illatozott, s lágy szirmai átnőttek a félszeg serdülőkori éveken. Nem is annyira a nőkkel való nemi kapcsolatra vágyott, mint írta volt naplójában. Inkább örökre el akart tűnni bennük. Hogy elrejtőzzön.

80

A fórum utolsó hete mindig a zárófeladat kidolgozásával telt, amely egyúttal iskolák közti versenyt is jelentett, amely az utolsó este kulminált, mielőtt a szülők reggel megérkeztek volna a csemetéikért. A konkrét feladatot csak szombat reggel ismertették, ám a gyerekek már jóval korábban nekikészülődtek. Biztosak lehettek benne, hogy a felhívás most is ugyanúgy szól: „Készíts minél tökéletesebb egérfogót!”, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a léc évről évre magasabban állt. Senki sem akart a tavalyi munkájával előrukkolni.

Samuel fogszabályozós srácokra vadászott. Olyan parányi gumigyűrűkre volt szüksége, amiket az erre specializálódott fogorvosok oly szűkmarkúan osztogattak. Ezek a gumik voltak hivatva feszesen tartani a vezérlőkart az ő egérfogóján. Lindsey a nyugállományú katonaszakácstól kikönyörgött egy nagyobbacska tiszta alufóliát. Az ő egérfogójuk a visszaverődő fény egereket megzavaró természetén alapult.

- De mi van, ha nem zavarodnak meg? – kérdezte Lindsey.

- Elég rossz a látásuk, úgyhogy majdnem mindegy – felelte Samuel. Épp egy tábori szemeteszsák huzalvázáról tépdeste le a papírt. Ha valamelyik gyerek furcsán méregetett egy hétköznapi tárgyat a tábor körül, szinte biztosra lehetett venni, hogy az illető tárgynak a tökéletes egérfogóba való beépítésén töri a fejét.

- Milyen aranyosak! – mondta Lindsey valamelyik délután.

A húgom az előző éjszakát jórészt mezei egerek haj-kurászásával töltötte. Spárgával kicsalogatta, majd egy üres nyúlketrec dróthálója alá tessékelte őket.

Samuel fölvonta a szemöldökét.

- Nincs kizárva, hogy állatorvos leszek – mondta. – Mégse nagyon akaródzik kiontanom a belüket.

- Meg kell ölnünk őket? – kérdezte Lindsey. – Hát ez most egérfogótábor vagy egérhaláltábor?

Artie kis koporsókat gyárt balsafából – nevetett Samuel. –Az undorító!

- Artie már csak ilyen.

Lindsey elgondolkozott.

- Állítólag bele volt esve Susie-ba – mondta.

- Tudom.

- Szokott beszélni róla? – Lindsey fogott egy hosszú, vékony pálcát, és átdugta a dróthálón.

– Ami azt illeti, inkább rólad kérdezett – mondta Samuel.

- Mit mondtál neki?

81

- Hogy jól vagy, jól viseled.

Az egerek a pálca elől a sarokba menekültek, és egymás hegyén-hátán tipródtak nagy igyekezetükben.

– Csináljunk egérfogót benne kis bíborbársony kerevet tel? –javasolta Lindsey. –Aztán amikor rákucorodnak a kerevetre, a csapóajtó bezárul, és kis sajtgolyók potyog nak a mennyezetről. Elnevezhetnénk, mondjuk, Óperen- ciántúli Rágcsálóbirodalomnak.

Samuel nem torkolta le a húgomat, ahogy a felnőttek tették volna. Helyette részletekbe menő vitába bonyolódott az egérkerevet kárpitját illetően.

Azon a nyáron egyre kevesebbet időztem a kilátóban, mert a mennyei mezőkön való jártomban-keltemben is leláthattam a földre. Leszállt az éj, és a gerelyhajítók és a súlylökők más mennyországokba távoztak. Olyan mennyországokba, ahová egy magamfajta kislány nem való. Vajon szörnyűségesek voltak-e ezek a más mennyországok? Rosszabbak, mint amikor az ember olyan végtelen magányosnak érzi magát az élő, felserdülő iskolatársai közt? Vagy olyasmi, amiről álmodtam? Amikor az ember azon kapja magát, hogy örökre be van zárva egy Norman Rockwell-i világba. Folyamatosan hozzák a pulykát a terített asztalra. Körös-körül rengeteg családtag. Egy szárazon, mégis kedvesen mosolygó rokon a szárnyast tran-csírozza.

Ha túl messzire barangolok, és elég hangosan töprengek, a táj megváltozik. Lenézhetek, és láthatom a takarmánykukoricát, aztán hallhatom is, ahogy – mintha énekszó volna – egyféle halk morajjal és nyögéssel figyelmeztet: eddig és ne tovább. A fejem lüktetni kezd, az ég elsötétül, és újból az az éjszaka lesz, az az örökös tegnap újraéled. Lelkem megköt, elnehezül. Ily módon többször is eljutok a tátongó síromig, de belenézni eddig még nem néztem bele.

El-eltöprengtem rajta, mit jelent az a szó: mennyország. Oda lyukadtam ki, hogy ha ez a mennyország, az igazi mennyország, akkor itt kellene élniük a nagyszüleimnek is. Köztük apám apjának, akit legjobban szerettem: fel kellene hogy kapjon, táncolnia-pörögnie kellene velem. Nem éreznék mást, csak boldogságot, nem kísértenének emlékek, soha többé kukoricaföld, soha többé sírgödör.

- Semmi akadálya – mondta Franny. – Rengetegen vannak, akik a mennyországot így élik meg.

- És hogyan lehet átváltani? – kérdeztem.

- Azért ez nem olyan egyszerű, mint hinnéd – felelte. –Fel kell hagynod bizonyos kérdések erőltetésével.

- Ezt nem értem.

– Szabad leszel, ha nem kérdezed többé, hogy miért téged öltek meg, miért nem valaki mást. Ne kutasd örök ké az űrt, ami utánad támadt. Ne töprengj folyton azon, hogyan éreznek a földön maradtak. Röviden: le kell hogy mondj a földről.

Ez képtelenség, gondoltam.

82

Aznap éjjel Ruth beosont Lindseyék körletébe.

- Róla álmodtam – suttogta a húgomnak. Lindsey álmosan pislogott.

- Susie-ról?

- Bocsánat az ebédlőbeli viselkedésemért – mondta Ruth.

A háromemeletes alumíniumágy legalsó fekhelye volt Lindseyé. A közvetlen fölötte fekvő lány megmozdult.

– Odabújhatok hozzád? – kérdezte Ruth. Lindsey bólintott.

Ruth bemászott Lindsey mellé a keskeny ágydeszkák közé.

– Mi volt az álmodban? – kérdezte Lindsey.

Ruth profilba fordította az arcát; Lindsey ki tudta venni az orra, ajka, homloka kontúrját.

- Odalenn voltam a föld alatt, és Susie fölöttem járt-kelt a kukoricásban – mondta Ruth. – Éreztem, ahogy elmegy fölöttem. Kiáltottam neki, de a szám tele volt földdel. Nem hallhatott, bárhogy erőlködtem is. Aztán fölébredtem.

- Én nem róla álmodom – mondta Lindsey. – Az én rémálmaimban patkányok matatnak a hajamban.

Ruthot jóleső érzéssel töltötte el húgom közelsége, a testük gerjesztette meleg.

- Szerelmes vagy Samuelbe?

- Igen.

- Hiányzik Susie?

Sötét is volt, nem is fordultak arccal egymás felé, ráadásul Ruth szinte idegennek számított: Lindsey kimondta hát, amit érzett.

– Jobban, mint bárki hinné.

A Devon Alsógimnázium igazgatóját családi események váratlanul elszólították, és a Chester Springs Iskola frissen kinevezett igazgatóhelyettes tanárnőjére maradt a nagy zárófeladat kigondolása. Egyetlen éjszakája volt rá. Az ambiciózus igazgatóhelyettes szakítani kívánt az egérfogók sokéves hagyományával.

83

JÁTSZD KI AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁST! HOGYAN KÖVETNÉL EL EGY TÖKÉLETES GYILKOSSÁGOT? – állt sebtében odafirkantott céduláján.

A gyerekek odáig voltak. A kottászokban és a poétákban, a töritudorokban és a művtörisekben csak úgy buzgott a sok ötlet, hogyan is fognának hozzá. Belapátolták a sonkás rántottát, és ott helyben végiggondolták a múlt nagy megoldatlan gyilkosságait, illetve a halálos sebek ejtésére alkalmas hétköznapi tárgyak választékát, meg hogy ki legyen az áldozat. Mindez jó móka volt egészen 7.15-ig, amikor a húgom lejött a reggelihez.

Artie figyelte, ahogy beáll a sorba. Még nem sejt semmit, legföljebb a levegőben vibráló feszültséget érzékeli – biztos bejelentették az egérfogóversenyt.

Fél szemét Lindseyn tartva Artie látta, hogy a legközelebbi cédula a sor elején, az evőeszközös tálca fölé van odatűzve. Az asztalnál valaki épp Hasfelmetsző Jackről mesélt. Artie felállt, hogy visszavigye a tálcát.

A húgomhoz érve megköszörülte a torkát. Minden reményemet ebbe az imbolyogva járó fiúba vetettem. – Csípd el! – mondtam. És az imádság leért a földre.

- Lindsey! – szólította meg Artie. Lindsey ránézett.

- Tessék?

A pult mögött az egykori katonaszakács már nyújtotta a merőkanalat, hogy odapúpozzon egy adag rántottát húgom tálcájára.

– Artie vagyok, a nővéred osztályából.

– Nincs szükségem koporsókra. – Lindsey odébb húzta a tálcáját a fémpulton a következő megállóig, ahol a na rancs- és almalével teli műanyag kancsók álltak.

– Hogy?

- Samuel mondta, hogy az idén balsafa koporsókat készítesz az egereknek. Nem kérek belőlük.

- Megváltoztatták a kiírást – mondta Artie.

Aznap reggel Lindsey úgy döntött, hogy leveszi Clarissa ruhájáról az aljat. Kívánni se lehetne jobbat huzatnak az egérkerevetre.

- Mire?

- Nem jönnél ki inkább? – Artie a testével igyekezett takarni a látványt, és egyúttal eltorlaszolni az utat az evőeszközök felé. Aztán kibökte. – Lindsey! A feladat gyilkossággal van kapcsolatban.

Lindsey rámeredt. Kapaszkodott. Kezével a tálcába, szemével Artie-ba.

– El akartam neked mondani, mielőtt olvasnád a ki írást – mondta Artie.

Samuel rohant be a sátorba.

- Mi folyik itt? – Lindsey kétségbeesetten bámult rá.

84

- Az idei feladat: hogyan követnél el egy tökéletes gyilkosságot – mondta Samuel.

Samuel és én láttuk a remegést. A szíve tájáról kiinduló rengéshullámokat. Remekül uralta magát, a belső töredezettség pókhálója egyre finomabbá vált, és rövidesen, mintha egyre jártasabb lenne a bűvészmutatványban, már senki se látott be a kéreg alá. Ki tudta zárni az egész világot, belülre rekesztve önmagát.

– Jól vagyok – mondta.

De Samuel tudta, hogy,nem.

Artie-val nézték, ahogy hátat fordít nekik, és elmegy.

Artie visszaült az asztalához. Injekciós tűket rajzolt, egyiket a másik után. Tollát jó erősen rányomta a papírra, a végén már véste, miközben színezte a tűkben a balzsamozószert, és igazgatta a hegyükből kispriccelő folyadék-csepp-röppáiyákat.

Aki magányos, gondoltam, az a földön is, mennyben is az.

- Öldösni embereket: üss, vágj, lőj – mondta Ruth. – Ez undorító.

– Tök igaz – mondta Artie.

Samuel félrevonta a húgomat, hogy beszélgessenek. Artie meglátta Ruthot a nagy vázlatfüzetével az egyik kinti uzsonnaasztalnál.

- Kivéve ha az embernek jó oka van rá, hogy öljön – mondta Ruth.

- Szerinted ki tette? – kérdezte Artie. A padon ült, lábát az asztalbaknak támasztotta.

Ruth a jobb térdét keresztbe vetette a balon, a felsőteste mozdulatlan maradt, fél lába a levegőben aprókat billegett.

- Te hogyan tudtad meg? – kérdezte.

- Az apám mondta el nekünk. Behívott a nővéremet meg engem a nagyszobába azzal, hogy üljünk le.

- De egy faszság! És mit mondott?

– Úgy kezdte: szörnyű dolgok történnek a világban, mire a nővérem közbevágott: Vietnam. Erre ő elhallga tott, mert ezen mindig hajba kapnak, valahányszor szóba jön. Aztán így folytatta: „Nem, életem, szörnyű dolgok közelebb is történnek, és olyanokkal, akiket ismerünk.” A nővérem akkor azt hitte, valamelyik barátjáról van szó.

Ruth egy esőcseppet érzett a bőrén.

– Aztán a papám egészen összetört, és elmondta, hogy megöltek egy kislányt. Én kérdeztem meg, kicsodát. Tudod, amikor azt mondta, „kislányt”, én tényleg kicsire gondoltam. Eszembe se jutott, hogy valaki közülünk.

A következő esőcsepp már határozottabb volt, és a társai dobpergésszerű zajjal kezdték verni a vörösfenyő asztallapot.

85

- Nem akarsz bemenni? – kérdezte Artie.

- Mindenki odabent lesz – mondta Ruth.

- Hát persze.

- Inkább ázzunk idekint.

Egy darabig csendben ültek, és nézték a körülöttük záporozó esőcseppeket, hallgatták a hangjukat felettük a faleveleken és odalenn a földön.

- Tudtam, hogy meghalt – mondta Ruth. – Megéreztem. Aztán láttam a hírt apa újságjában, és akkor már biztos lehettem benne. Először nem írták ki a nevét. Csak eny-nyit: „Lány, tizennégy éves.” Kértem apától az újságoldalt, de nem adta. Na de hiányzott más is egész héten az iskolából, mint ő meg a húga?

- Kíváncsi volnék, vajon ki mondta meg Lindseynek. –Az eső nekilódult, Artie becsusszant az asztal alá, onnan kiabált fel. – Tökre elázunk!

De amilyen hirtelen eleredt, olyan gyorsan el is állt. A nap keresztülragyogott a fejük fölött az ágakon, és Ruth felnézett.

- Azt hiszem, hall bennünket – suttogta alig hallhatóan.

A fórumon közbeszéd tárgyává vált, hogy kicsoda a húgom, és hogyan haltam meg.

- Azt képzeld el, hogy épp megkéselnek! – borzongott valaki.

- Kösz, inkább nem.

- Hidegvérrel!

- Mindenesetre híres lett.

- Szép kis hírnév! Akkor inkább kapjak Nobel-díjt.

- Tudja valaki, mi akart lenni?

- Kérdezd Lindseyt, ha mered.

És sorolták a halottakat, akiket ismertek.

Nagymama, nagypapa, nagybácsi, nagynéni, némelyeknél egyik vagy másik szülő, esetleg fiatalon elhalt lány vagy fiútestvér – szívelégtelenség, leukémia, mindenféle 143 hosszú nevű betegség, amibe az ember nyelve is beletörik. Olyat senki se ismert, akit meggyilkoltak volna. De most már ismertek engem.

86

Lindsey egy vízre bocsátáshoz már túl öreg és korhadt csónak alatt feküdt a földön Samuel Hecklerrel. Samuel magához ölelte a húgomat.

- De tényleg jól vagyok. – Lindsey szeme könnytelen volt. – Azt hiszem, Artie segíteni akart nekem…

- Most már ne foglalkozz ezzel, Lindsey – mondta a fiú. – Csak pihenjünk, és várjunk, amíg le nem higgadnak.

Samuel hanyatt feküdt a földön, és a húgomat egészen odahúzta magához, hogy megóvja a nyári zápor nyirkos párájától. Perzselő leheletük felmelegítette a csónak alatti szűk teret, és Samuel hiába is próbált volna ellene tenni: nemi szerve megduzzadt a farmernadrágban.

Lindsey odanyúlt.

- Bocsánat… – mentegetőzött volna Samuel, de a húgom nem hagyta.

- Nincs ellenemre – suttogta.

Húgom tizennégy évesen messze elhajózott tőlem, el egy olyan helyre, ahol nem jártam soha. Az én nemiségem fala vérrel és borzadállyal volt beverve. Az övén ablakok nyíltak.

A Hogyan Követnél El Egy Tökéletes Gyilkosságot bevett társasjáték a mennyekben. Én mindig a jégcsapot választottam: a fegyvert, amely elolvad.

87

TIZENEGY

Apám hajnali négykor kelt. A ház csendes volt; anyám a hitvesi ágyon finoman horkolt. Öcsém – egy szem gyerek, amíg húgom a tehetséggondozó fórumon táborozott –, mint egy darab kő, úgy aludt, a takarót is a fejére húzta. Apám elmélázott rajta, hogy micsoda jó alvó – én is pontosan ilyen voltam. Amikor még éltem, Lindsey meg én nagyokat szórakoztunk azzal, hogy tapsoltunk, könyveket dobáltunk, még fedőket is csapkodtunk, felébred-e rá Buckley.

Indulás előtt apám a biztonság kedvéért még megnézte Buckleyt, lélegzik-e, aztán felöltötte könnyű orkánmelegítőjét, gumitalpú tornacipőjét. Végső feladatként feltette Vakációra a pórázt.

Olyan korán volt, hogy látszott a lehelete. Akár azzal is áltathatta volna magát, hogy még tél van. Hogy az évszakok egy helyben állnak.

A reggeli kutyasétáltatás jó ürügy volt rá, hogy elmenjen George Harvey háza előtt. Épp csak egy kicsit lassított le – nem tűnhetett fel senkinek, leszámítva engem, vagy ha ébren volt, George Harveyt. Apám biztosra vette, hogy ha elég sokáig meresztgeti a szemét, ha elég hosszan bámul befelé, az ablakok keretében, a zsindelyek zöld szigetelőfestékjében vagy a kocsifelhajtót szegélyező két fehér kerékvető kőben előbb-utóbb megtalálja a megoldást.

1974. nyár végén még mindig semmit nem mozdult előre az ügyem. Nincs holttest. Nincs tettes. Az égvilágon semmi.

Apámnak Ruana Singh járt a fejében: „Ha megbizonyosodtam felőle, gondom lenne rá, hogy ezt az embert feltűnés nélkül megöljem.” Nem szólt róla Abigailnek, mert a belső érzéke azt súgta, hogy a felesége csak megriadna, és az értesülést megosztaná valakivel, és apám gyanította, hogy az a valaki Len volna.

Az óta a nap óta, hogy felkereste Ruana Singhet, majd hazajőve belebotlott az őt váró Lenbe, egyfolytában úgy érezte, hogy anyám túlontúl ráhagyatkozik a rendőrségre. Ha apám mondott valamit, ami nem esett egybe a rendőri elméletekkel – vagy, jobban belegondolva, azok hiányával –, anyám máris sietett partvonalon túlra tessékelni apám ötleteit. „Len szerint ez semmit se számít.” Vagy: „Majd a rendőrség kideríti, mi történt.” Apám nem győzött csodálkozni. Miért bíznak annyira az emberek a rendőrségben? Miért nem bíznak az ösztönökben? George Harvey tette, tudta jól. De Ruana azt mondta: ha megbizonyosodtam felőle. Az a lélekből fakadó tudás, amellyel apám tudta a dolgot, a törvény száraz betűje szerint nem lehetett cáfolhatatlan bizonyíték.

Ugyanabban a házban nőttem fel, amelyikben születtem. Dobozház volt, ahogy George Harveyé is, és emiatt irigységem nem ismert határokat, valahányszor másoknál jártam. Ablakfülkékről és boltívekről, erkélyekről és rézsútos mennyezetű tetőszobákról álmodoztam. Szerettem az olyan kerteket, ahol embernél magasabb és vaskosabb fák nőhettek, szerettem a lépcsők alatti szabálytalan tereket, az akkorára terebélyesedő sövénybokrokat, hogy a mélyükben

88

az elszáradt ágak üregeket alkottak, ahová az ember bekúszhatott és leülhetett. Az én mennyországomban tornácok és csigalépcsők voltak, ablakpárkányok 146 vaskorláttal, meg egy harangtorony, benne óránként megkonduló haranggal.

Betéve tudtam George Harvey házának alaprajzát. Amíg ki nem hűltem, hagytam egy meleg foltot a garázsa padlóján. A véremet behozta a ruháin és a bőrén a házba. Ismertem a fürdőszobáját. A mi fürdőszobánkat anyám megpróbálta a késői gyerek Buckley kedvére kicsinosítani: csatahajó-sziluettek úsztak a magasban a rózsaszín falakon. George Harvey házában a fürdőszoba és a konyha makulátlan volt. A porcelán sárga, és a padlócsempe zöld. Hideget árasztott. Az emeleten, ahol Buckleynak, Lindseynek és nekem a szobáink voltak, ő szinte semmit se tartott. Volt egy támlás széke, amelyre időnként leült, és az ablakon át a gimnázium felé bámult, hallgatta a zenekari próbák odavetődő hangfoszlányait, de a legtöbb idejét hátul a földszinten, a konyhában töltötte babaházépítéssel, a nappaliban rádiót hallgatott, vagy ha elfogta a gerjedelem, nekiállt tervrajzokat gyártani az olyan fantazmagóriáihoz, mint a verem vagy a sátor.

Hónapokon át senki sem háborgatta velem. Nyárra már csak hébe-hóba lett arra figyelmes, hogy járőrkocsi lassít le a háza elé érve. Volt annyi esze, hogy rá se hederítsen. Ha épp a garázsba vagy a postaládához igyekezett, mintha mi se történt volna, ment tovább.

Több órát is beállított. Egyet, hogy mikor nyissa a zsa-lugátert, egyet, hogy mikor csukja. Vekkerhangok szerint kapcsolgatta fel meg le a villanyt is az egész házban. Ha nagy néha egy-egy jótékony célokra csokoládét áruló vagy az Esti Szemlé-re előfizetést gyűjtő gyerek vetődött be hozzá, barátságosan, ám tárgyszerűen és a lényegre szorítkozva fogadta.

Voltak dolgai, amiket számon tartott, és ez a számolgatás megnyugtatta. Apróságok voltak: jegygyűrű, borítékba zárt levél, cipősarok, távcső, rajzfilmfigurás radír, kölnisüveg, műanyag karkötő, a Pennsylvania-házikós amulettein, anyja borostyánmedálja. Késő éjjel szokta elővenni őket, amikor már biztos lehetett benne, hogy senki újságkihordó vagy szomszéd nem zörget be. Úgy morzsolgatta az ujjai közt, mintha rózsafüzér szemei volnának. Néhányuknak már el is felejtette a nevét. Én tudtam őket. A cipősarok egy Claire nevű lányé volt. George Harvey rávette ezt a New Jersey-beli Nutleyban lakó lányt, hogy másszon be vele egy furgon rakterébe. Claire még nálam is kisebb volt. (Szeretem azzal hitegetni magam, hogy én nem másztam volna be egy furgon rakterébe. Azzal hitegetem magam, hogy a kíváncsiságom hajtott: hogyan lehet veremlakást csinálni a föld alá, ami be se dől?) George Harvey leszakította a cipője sarkát, mielőtt kiengedte. Ez volt minden, amit tett. Becsalta a furgonba, és lehúzta a cipőjét. A kislány sírni kezdett, és a hang csavarként fúródott a férfiba. Ő igyekezett rávenni, hogy maradjon csendben, és menjen isten hírével. Lépjen ki szépen mezítláb és hang nélkül a furgonból, a cipője pedig nála marad. De ő az istennek se. Sírt, zokogott. Valaki bedörömbölt a raktér ajtaján. George Harvey lázasan dolgozni kezdett az egyik cipőn, zsebkésével lefeszítette a sarkát. Férfihangokat hallott, egy nő valami olyasmit kiabált, hogy hívni kell a rendőrséget. Kinyitotta az ajtót.

- Mi a francot művel maga ezzel a gyerekkel? – üvöltött rá az egyik férfi. A társa elkapta a kocsi mélyéből bömbölve kimenekülő kislányt.

- A cipőjét javítom.

A kislány magánkívül volt. George Harvey nem vesztette el a fejét, higgadt maradt. De Claire látta, amit én is láttam – benne volt abban a velőig hatoló pillantásban –,hogy ez az ember valami olyan kimondhatatlan dolgot akar, amit ha megkap, az a végünket jelenti.

A férfiak és a nő azonban nem látták, amit Claire és én, és csak álltak tétován. George Harvey

89

sietve az egyikük kezébe nyomta a cipőt, és kurtán elköszönt. A cipősarkot megtartotta. Szerette a kezébe venni ezt a kis bőrsarkot, dörzsölgetni a hüvelyk- és mutatóujja között – mint egy baljós talizmánt.

Ismertem a legsötétebb zugot a házunkban. Bemásztam oda, és ott maradtam egy darabig – Clarissának azt mondtam, egy teljes napig, de igazából úgy háromnegyed órát tölthettem ott, a pincezugban. Amennyire a zseblámpám fényében kivehettem, csövek voltak benne, és tonnaszámra por. Ez minden. Bogár még mutatóba se. Anyám, saját anyjához hasonlóan, egyetlen hangya láttán rögtön rovarirtókat hívott.

Amikor a vekker felcsörömpölt, hogy ideje behúzni a zsalukat, majd megszólalt a következő is, amelyik a kertvárosokban szokásos korai lámpaoltásra figyelmeztetett, George Harvey lement a pincébe, ahol nem szivároghatott ki fény a réseken, hogy az emberek ujjal mutogathassanak rá: fura alak. A pincezugra már elég rég ráunt, jóval a megölésem előtt mászott be oda utoljára, de szívesen üldögélt a pincében a konyhája szerelvényeit rejtő, fenn a falban tátongó sötét aknamélyedés elé húzott széken. Gyakran el is bóbiskolt ültő helyében, és reggel 4.40 tájban is ott aludt, amikor az apám elment a háza előtt.

Joe Ellis utálatos kis bajkeverő volt. Lindseyt és engem folyton csipkedett az úszómedencében a víz alatt, miatta nem jártunk úszópartikra, mert ki nem álltuk. Volt egy kutyája: annak nem volt nyugta, örökké rángatta. Kis termetű, nem túl mozgékony kutya volt, de ez Ellist nem zavarta. Megverte, vagy a farkánál fogva a levegőbe lógatta. Aztán a kutya egyszer csak eltűnt, és ugyanígy az a macska is, amelyet Ellis szokott ingerelni. Ezt követően egymás után tűntek el az állatok a környékről.

George Harvey meredt tekintetét követve felfedeztem, hová tűntek el ezek az állatok több mint egy éve. Mindenki azt hitte, hogy a sorozat azért szakadt meg, mert az Ellis fiút katonaiskolába küldték. A reggel kiengedett kisállatok estére hazatértek. Ezt bizonyítéknak vették. Senki se sejtette, micsoda szomjak lappanganak abban a zöld házban. Hogy valaki képes meszet szórni a macska-és kutyatetemekre, hogy mihamarabb csontokra essenek szét. Azzal, hogy a csontokat számolgatta, és távol tartotta magát a lezárt levéltől, a jegygyűrűtől, a kölnisüvegtől, valójában attól igyekezett távol tartani magát, amire leginkább vágyott – hogy odafenn az emeleten üljön a sötétben a támlás széken, és a gimnáziumot bámulja, hogy maga elé képzelje a vezérszurkolók messze szálló buzdításától felhevült testeket az őszi rögbimeccseken, vagy hogy azt figyelje, hogyan szállnak ki két házzal odébb az iskolabuszból az elemisek. Egyszer hosszasan megpihentette a szemét a szürkületben Lindseyn is, az egyetlen lányon a levezető köreit itt a közelben futó focicsapatban.

Azt hiszem, ezt volt a legnehezebb megértenem: hogy mindannyiszor megpróbálta visszafogni magát. Amikor állatokat ölt, beérte az ő életükkel a gyermekgyilkosságok helyett.

90

Augusztusra Len valamiféle határt akart húzni mind maga, mind pedig apám érdekében. Apám túl gyakran hívogatta fel a rendőrőrsöt, és bosszantotta fel a tehetetlen 150 rendőröket, ami nem használt senkinek, és az egész őr-szobát csak ellene hangolta.

Az utolsó csepp a pohárban egy július eleji telefonhívás volt. Jack Sailfish beszámolt a telefonkezelőnek, hogy a reggeli sétája során a kutyája megtorpant George Harvey háza előtt, rángathatta, tapodtat se mozdult, és csak vonított szakadatlan. Ezen nevetett napokig az egész őrszoba: Hal uraság és az ő Foxi Maxija.

Len megállt a verandánknál, hogy elszívja a cigarettáját. Kora reggel volt, de a tikkadtság már túltett a tegnapin is. Ígérték az esőt egész héten, a mifelénk szokásos villámlásos-mennydörgéses zivatarokat, de Len ez idáig a testét fürdető nyirkos izzadságon kívül más nedvességet nem tapasztalt. Utoljára tett kis könnyed kitérőt a házunkhoz.

Hirtelen dúdolást hallott: egy női hangot odabentről. Elnyomta a cigarettáját a sövény tövében a betonon, és megemelte a nehéz bronzkopogtatót. Mielőtt elereszthette volna, az ajtó kinyílt.

- Megéreztem a cigarettaszagot – mondta Lindsey.

- Te dudorásztál?

- Minden szál cigaretta egy szög a koporsójába.

- Apukád itthon van?

Lindsey félreállt, hogy beengedje.

- Apa! – kiabált be a házba. – Itt van Len!

- Ugye, te elutaztál? – kérdezte Len.

- Most jöttem meg.

Húgomon Samuel baseballpólója és egy ismeretlen melegítőnadrág volt. Anyám azt vágta a fejéhez, hogy a saját ruháiból egyetlen darabot nem hozott haza.

-Biztos nagyon hiányoztál a szüleidnek – mondta Len.

- Ne vegyen mérget rá – felelte Lindsey. – Szerintem örültek, hogy nem lógtam a nyakukon.

Len tudta, hogy igaza van. Előző ittjártakor a hisztériának tagadhatatlanul kevesebb jelét figyelhette meg anyámon.

- Buckley kinevezte magát az ágya alatti játékkockaváros rendőrkapitányának – mondta Lindsey.

- Hát ez nagy előrelépés.

Apám léptei hallatszottak a fejük fölül, majd Buckley rimánkodása. Lindsey előre tudta, hogy apám előbb-utóbb kötélnek áll: kisöcsénk nem tudott olyat kérni, amire nemet mondott volna.

Apám és öcsém fülig érő mosollyal jöttek lefelé a lépcsőn.

- Szevasz, Len! – Apám kezet rázott a nyomozóval.

91

- Jó reggelt, Jack – mondta Len. – Hát neked hogy szolgál az egészséged, Buckley?

Apám megfogta Buckley kezét, és odaállította Len elé, aki kenetteljesen lehajolt hozzá.

- Hallom, kineveztél rendőrkapitánynak – mondta Len.

- Igen, uram.

- Nem hiszem, hogy méltó volnék erre a posztra.

- Nincs nálad méltóbb! – mondta apám önfeledten. Szerette, ha Len beállított. Terebélyesítette apámban a hitet, hogy hadjáratában nincs egyedül.

- Szeretnék beszélni apátokkal, gyerekek.

Lindsey hátravitte Buckleyt a konyhába azzal, hogy a zabpelyhet megdézsmálják. Az esze azonban Samuel receptjén járt, egy medúzának nevezett italon, amely némi cukor és gin alján úszkáló koktélmeggyből állt. Samuel és Lindsey addig szívószálazgatták a meggyszemeket a cukros-szeszes kotyvalékból, amíg a fejük el nem nehezült, és az ajkuk meggypirossá nem vált.

- Szóljak Abigailnek? Kérsz egy kávét vagy valamit?

- Jack! – szakította félbe Len. – Nem azért jöttem, mert híreim vannak. Épp ellenkezőleg. Nem ülhetnénk le?

Néztem, ahogy apám és Len a nappaliba tartanak. A nappali volt nálunk az a szoba, amelyikben nappal szinte soha senki nem tartózkodott. Len leült egy székre, épp csak a szélére, és megvárta, amíg apám is helyet foglal.

- Figyelj, Jack – mondta. – George Harveyról van szó. Apám felélénkült.

- Mintha azt mondtad volna, nincsenek híreid…

– Nincsenek is. Az őrszoba és a magam érdekében kell valamit elmondanom.

– Nos?

– Szeretnénk, ha befejeznéd a George Harveyval kap csolatos telefonokat.

– De…

Elsősorban én szeretném, ha befejeznéd. Akárhogy nézzük is, nincs körülötte semmi, ami összefüggésbe volna hozható Susie halálával. Vonító kutyák és nászsátrak semmit se bizonyítanak.

- Tudom, hogy ő tette – mondta apám.

- Fura alak, elismerem, de amennyire meg tudom ítélni, nem gyilkos.

- Honnan tudod megítélni?

Len Fenerman beszélt és beszélt, de apám csak Ruana Singhet hallotta, ahogy azt a mondatot mondja, és csak azt érezte, milyen George Harvey háza előtt állni és felfogni az odabentről feléje áradó sugárzást, érezni annak az embernek a jéghideg lelkét. George Harvey egyszerre volt kiismerhetetlen és kiismerhető: az egyetlen az egész világon, aki megölhetett engem. Minél

92

inkább tagadta ezt Len, apám annál biztosabb volt benne.

– Szóval nem nyomozol utána tovább – állapította meg apám.

Lindsey az ajtófélfánál állt, ahogy mindig is a közelben lebzselt attól a naptól kezdve, hogy az az egyenruhás rendőrtiszt elhozta a csengettyűs sapkámat, amelynek az ikerdarabja az ő birtokában volt. Még aznap ezt a második sapkát lopva behajította a szekrénye mélyébe, a régi babák dobozába. Nem akarta, hogy az anyámnak még egyszer hallania kelljen azoknak a gyöngyös csengettyűknek a hangját.

Ott volt apánk, akiről tudtuk, a szívében őriz valameny-nyiünket. Erősen és elszántan őrzött bennünket, szívének kapui olyan gyorsan nyíltak és csukódtak, ahogy egy hangszeren a hangok váltanak, a csendről azt hinné az ember, vége, közben lázas fogáskeresés, gyakorlás, gyakorlás és aztán, hihetetlen: hangok, dallam, hév. Lindsey kilépett az ajtófélfa mögül.

- Szia megint, Lindsey – mondta Len.

- Fenerman nyomozó!

- Épp most mondtam apukádnak, hogy…

- Hogy feladják.

- Ha bármi komoly okunk volna, hogy meggyanúsítsuk azt az embert…

- Kész, befejezte? – csattant Lindsey. Hirtelen előlépett apánk feleségévé, egyszersmind betöltve a legidősebb, legfelelősségteljesebb gyerek pozícióját.

- Csak azt akartam tudatni veletek, hogy már minden szálat megvizsgáltunk.

Anyám jött le a lépcsőn; apám és Lindsey hallotta, én láttam is. Buckley kirobogott a konyhából, és teljes erőből nekirontott apánknak, átölelte a lábát.

– A, Len! – Anyám a nyomozó láttán összébb húzta frottírköntösét. – Megkínált már Jack kávéval?

Apám pillantása ide-oda járt felesége és Len Fenerman között.

– A zsaruk lefalcolnak – mondta Lindsey. A vállánál fogva magához húzta Buckleyt, és átölelte.

- Lefalcolnak? – Buckley úgy ízlelgette, görgette a szá jában a szót, mint valami savanyúcukrot.

– Mi?

– Fenerman nyomozó azért jött, hogy megmondja apá nak: ne baszogassa többet őket.

Lindsey! – tiltakozott Len. – Nem egészen így mondtam.

Mindegy. – Húgom hirtelen messze vágyott, valahová, ahol a tehetséggondozó tábor folytatódna tovább, ahol az ő világában nem uralkodna senki, csak Samuel és ő, meg esetleg Artie, aki az utolsó pillanatban megnyerte a Tökéletes Gyilkosság vetélkedőt a „jégcsap mint gyilkos fegyver” ötletével. – Menjünk, apa! – mondta.

93

Apám lassan kisakkozott magában valamit. Ennek a valaminek semmi köze nem volt se George Harveyhoz, se hozzám. Anyám tekintetéhez annál inkább.

Aznap este, mint mostanában egyre gyakrabban, apám fennmaradt a dolgozószobájában. Alig akarta elhinni, hogy a világ összedől körülötte – az egész olyan váratlanul jött halálom első döbbenete után. „Úgy érzem magam, mint egy vulkánkitörés után – jegyezte fel a naplójába. – Abigail Lennek ad igazat Harveyval kapcsolatban.” Amíg írt, a gyertya az ablakban folyamatosan pislogott, és bár az asztalán égett a lámpa, ez a pislogás fölöttébb zavarta. Hátradőlt az öreg iskolai székben, amelyet a főiskola óta hurcolt magával mindenhová, és hallgatta a fa biztonságérzetet adó nyikorgását a súlya alatt. A cégnél képtelen volt iktatókönyvet venni a kezébe. Értelmetlen számoszlopokkal kellett naponta farkasszemet néznie, s az elvárás szerint megfeleltetnie a társaság követeléseivel. Ijesztő gyakorisággal hibázott, és attól félt, ez csak még rosszabb lesz, és a végén nem lesz képes eltartani két megmaradt gyermekét.

Felállt, kinyújtóztatta tagjait, és a családi orvosunk által ajánlott néhány tornagyakorlatra próbált összpontosítani. Néztem, ahogy teste bonyolult és alig hihető, sose tapasztalt pózokban hajladozik. Inkább látszott táncosnak, mint könyvelőnek. Táncolhatott volna a Broadwayn Ruana Singhgel.

Lekattintotta az asztali lámpát, és csak a gyertyafényre hagyatkozott.

Alacsony zöld székében érezte magát most a legkényelmesebben. Nemegyszer láttam azt is, hogy így elalszik. A szoba kripta volt, a szék anyaméh, és én álltam őrt fölötte. Bámulta a gyertyát az ablakban, és törte a fejét, mitévő legyen; megpróbált közeledni anyámhoz, de ő elhúzódott az ágy túloldalára. Bezzeg ha rendőrt lát, valósággal kivirul.

Megszokta már, hogy a gyertyaláng mögött táncol egy kísérteties fény: reszkető tükörkép az ablaküvegen. Ezt a párost nézte, az igazi lángot és a szellemfényt, és már készült, hogy álomba szenderedjen, kiálmodja magából a napi törődést, gondokat, feszültséget.

Amikor épp átadta volna magát az éjszakának, egyszer csak megláttuk mind a ketten. Egy újabb fényt odakint.

Abból a távolságból úgy nézett ki, mint egy rúdelem-lámpa. Fehér sugara araszolva kúszott végig a füvön a gimnázium irányába. Apám figyelte. Éjfél elmúlt, és a fogyó hold erőtlen volt hozzá, hogy most is, mint máskor annyiszor, beezüstözze a fák és a házak körvonalát. Stead úrnak szokása volt ugyan a késő esti kerékpározás dinamó táplálta, bizonytalan fényű első lámpával, de Stead úr sose vetemedne rá, hogy a szomszédjai gyepére hajtson. De egyébként is túl késő volt hozzá.

Apám előrehajolt dolgozószobájában a zöld székben, és nézte, ahogy a zseblámpafény elindul a parlagon hagyott kukoricaföld felé.

– Te rohadék! – suttogta. – Szemét gyilkos!

Sebtében felöltözött a dolgozószobája kis gardróbszekrényéből; vadászzekéjét öltötte magára, amely egy rosszul végződött vadászkirándulás óta, kerek tíz éve nem volt rajta. A földszinti előszobaszekrényből előhalászta a Lindseynek még a focikorszaka előtt vett baseballütőt.

94

Mindenekelőtt eloltotta a külső villanyt, amit nekem égettek egész éjjel, képtelenek voltak csak úgy abbahagyni, még nyolc hónappal azután is, hogy a rendőrség bejelentette: nem fognak élve megtalálni. Kezét a kilincsgombon tartva, vett egy mély levegőt.

Elfordította a gombot, és kint találta magát a sötét utcafronti verandán. Behúzta maga mögött az ajtót, és azon kapta magát, hogy az előkertben áll, és ezeket a szavakat mormolja: gondom lenne rá.

Átvágott az előkertjén, kisietett az utcára, aztán be O'Dwyerék udvarára, ahol először pillantotta meg a fényt. Elhaladt a sötét úszómedence és a rozsdaette hinta mel-lett. A szíve vadul kalapált, de érezni nem érzett semmit, csak az agyát uraló egyetlen gondolatot: George Harvey megölte nagyobbik kislányát.

Kiért a futballpályára. Tőle jobbra, messze kinn a kukoricaföldön, de nem azon az elkerített, lecsupaszított, átfésült és ledózerolt szakaszon, amelyet úgy ismert, mint a tenyerét, meglátta a parányi fényt. Ujjai satuként feszültek a baseballütőre. Egy pillanatig el se hitte, mire készül, de aztán, csordultig telve indulattal, már nagyon is tudta.

A szél a segítségére volt. Keresztülfüjt a kukoricaföld-del szomszédos futballpályán, és belekapott a nadrágjába a lába szárán; tolta előre akaratlanul is. Beért a kukoricasorok közé, a világ elsüllyedt körülötte, a szeme már csak a fényre figyelt. A szél eltitkolta a jöttét: csörtetése beleolvadt a kukoricacsonkokon trillázó-vijjogó süvöltésbe.

Lényegtelen emlékek torlódtak föl az agyában – kö-lyökgörkorcsolyák hangja az aszfalton, apja pipadohányának illata, Abigail mosolya a találkájukon, mintha fény hasítana szíve homályába –, és aztán a zseblámpa kialudt, és minden egyforma és sötét lett.

Tett még néhány lépést, majd megállt.

– Tudom, hogy itt vagy – mondta.

Elárasztottam a kukoricaföldet, világítórakétákat lövöldöztem, hogy nappali fényben ússzon, vihart küldtem jégesővel, virágzáporral, de bárhogy próbáltam figyelmeztetni, nem használt semmi. Be voltam zárva a mennyországba: figyeltem tehetetlenül.

– Eljöttem a leszámolásra – mondta apám remegő han gon. Az a szív ki-be hasadt, egyik pillanatban vér zubogott melle patakjaiban, a másikban kiapadt. Lehelet, hév, tüdő összeszorult, fölengedett, mirigyek fenekedtek. Anyám mosolya eltűnt az agyából, a helyét az enyém vette át.

– Alszik mindenki – mondta apám. – Essünk túl rajta. Nyüszögést hallott. Szerettem volna egy fényszóróval odavilágítani, olyasmivel, amilyennel a pipogya iskolaszínpadosok nemegyszer képtelenek voltak eltalálni a kellő pontot a színpadon. A fénykévében ott kuporgott, ott nyüszögött volna a minden kék szemfestéke, Bakers'-ben vett cowboycsizmája dacára magát összepisilő diáklány. Clarissa.

Nem ismerte fel apám gyűlölettel átitatott hangját. –Brian? – kérdezte reszketve, pajzsként emelve a reményt. – Brian?

Apám leengedte a baseballütőt. El is ejtette.

– Hé! Ki van ott?

Brian Nelsonnak a fülébe fütyült a szél. A babzsák-ma-dárijesztő beállt bátyja Spyder Corvette-jével az iskolai parkolóba. Mindig mindenhonnan elkésett, elaludt az órán és ebéd

95

közben, olyankor bezzeg felélénkült, ha valakinél Playboy volt, vagy ha egy édes kislány várt rá éjjel a kukoricásban. Semmit se sietett el. A szél most kapóra jött: fenséges álca és takaró volt ahhoz, amit tervezett.

Brian elindult a kukoricaföld felé, kezében az anyja konyhai katasztrófaelhárító készletéből elemelt hatalmas elemlámpával. Rövidesen meghallotta azt, amiről később úgy nyilatkozott, hogy Clarissa segélykiáltása volt.

Apám szíve nehéz volt, mint a kő, lehúzta a mellét, miközben futott, botladozott a nyüszögő lányhang irányába. Az anyja kesztyűt köt kisfiának, Susie bőrkesztyűt kér, nagyon hideg van télen a kukoricaföldön. Clarissa! Susie butácska barátnője. Smink, pedánsan megkent lekváros szendvicsek, trópusi nap perzselte bőr.

Vakon belefutott a sötétben, és a földre döntötte. A lány sikolya megtöltötte a fülét, és kiömlött az üres térbe, kilőtt golyóként pattogott a bensejében.

– Susie! – rikoltott vissza.

Brian futtában meghallotta a nevemet, és teljes sebességre kapcsolt. Lámpája fénye ide-oda ugrált a kukoricaföldön, és, egyetlen éles pillanatra, ott volt George Harvey. Nem látta senki, csak én. A még lábon álló kukoricaszárak közt lopakodott, és a nyüszögő hangokat fürkészte, amikor Brian lámpája épp a hátába világított.

Aztán a lámpa megtalálta a célt, és Brian lerántotta apámat Clarissáról, fel a levegőbe, hogy megüsse. A fejét, a hátát, az arcát ütötte a túlélőlámpával. Apám kiabált, üvöltött, nyögött.

És akkor Brian megpillantotta a baseballütőt.

Toltam, taszigáltam mennyországom rendíthetetlen határait. Ki akartam nyúlni, fölemelni, kimenekíteni magamhoz apámat.

Clarissa futásnak eredt, és Brian meglendítette az ütőt. Apám pillantása elkapta Brianét, de hang már nem jött ki a torkán.

– Te buzi! – Brian se látott, se hallott a dühtől.

Mormolást hallottam a sárban. A nevemet hallottam. Erezni véltem a vért apám arcán, ahogy kinyúlok, végighúzom az ujjaimat felhasadt ajkán, lepihenek vele a síromban.

De muszáj volt hátat fordítanom a mennyben. Nem tehettem semmit – a tökéletes világomba voltam bezárva. A vér, amelyet ízleltem, keserű volt. Csípős. Akartam, hogy apám ott virrasszon felettem, hogy nyomasztón szeressen. Ugyanakkor azt is, hogy menjen, hagyjon magamra. Egy parányi kegyet azért nem tagadtak meg tőlem az égiek. Odaát a szobájában, ahol a zöld szék még őrizte teste melegét, elfújhattam azt a magányosan hunyorgó gyertyát.

96

TIZENKETT Ő

Ott álltam mellette a szobában, és néztem, ahogy alszik. Az éjszaka folyamán a történet a rendőrség szájíze szerint kerekedett ki: Sailfish úr eszét vesztve a fájdalomtól, bosszúra éhesen kirohant a kukoricaföldre. Mindez jól illett az eddigiekhez, az örökös telefonhívásokhoz, a szomszédjával szembeni rögeszmésséghez és ahhoz, hogy Fenerman nyomozó épp aznap kereste fel, hogy bejelentse: minden igyekezetük és erőfeszítésük ellenére a gyilkossági ügyemben nem történt előrelépés. Nincs nyom, amin továbbmenjenek. Holttest nem került elő.

Sebészi beavatkozásra volt szükség a térdén, hogy egy erszényszerű varrattal pótolják a térdkalácsot a részlegesen megbénult ízületben. Néztem a műtétet, és arra gondoltam, hogy ez az egész teljesen olyan, mint a kézimunka az iskolában, és bíztam benne, hogy apám avatottabb kezekben van, mint ha hozzám került volna. Technikaórákon nem jeleskedtem kézügyesség dolgában. Stoppo-lás vagy cérnaöltés, nekem teljesen egyre ment.

De a sebész türelmes volt. Amíg bemosakodott, az egyik nővér révén informálódott az eseményekről. Az újsághírekből emlékezett rá, hogy mi történt velem. Apámmal egykorú volt, és neki is voltak gyerekei. Az ujjaira tapadó gumikesztyűt igazgatta, és közben megborzongott. 0 és itt ez az ember mennyire hasonlók. Mennyire mások.

A sötét kórházszobában egy kis neoncső búgott halkan, közvetlenül az apám ágya mögött. Hajnal közeledtével ez volt az egyetlen fény a szobában, amíg be nem futott a húgom.

Anyám, húgom és kisöcsém a rendőrségi szirénák hangjára ébredt. Hálószobáikból lejőve a sötét konyhában gyülekeztek.

– Menj, keltsd fel apádat! – mondta anyám Lindseynek. – Nem hiszem el, hogy képes ilyen hangzavarban aludni.

Így hát a húgom felment. Mostanra már mindenki tudta, hol keresse: ebben a mindössze hat hónapban igazából a zöld szék volt az ágya.

– Apa nincs itt! – kiabált le egy perc múlva a húgom. – Apa eltűnt! Anya! Anya! Apa eltűnt!

Bekövetkezett az a ritka pillanat, amikor Lindsey halálra rémült.

- A francba! – mondta anyám.

- De anya! – szólt rá Buckley.

Lindsey berobogott a konyhába. Anyám a tűzhelynél állt, teát akart főzni. A hátán az idegcsomók vitustáncot jártak. . –Anya! – kiáltott rá Lindsey. – Valamit tennünk kell!

97

– Nem érted…? –Anyám kezében az Earl Grey-s doboz egy pillanatra megállt a levegőben.

– Mit?

Anyám letette a teát, bekapcsolta a gázt, és megfordult. Most már maga is láthatta: Buckley a nővéréhez tapadva állt, és buzgón szopta az ujját.

Utánament annak az embernek, és bajba keverte magát.

Oda kell mennünk, anya! – mondta Lindsey. – Segítenünk kell neki.

Nem.

- Anya, nem hagyhatjuk apát!

- Buckley, ne cumizd az ujjad!

Kisöcsém rémült könnyekre fakadt. Húgom lenyúlt, hogy még szorosabban magához ölelje, és anyánkra nézett.

- Elmegyek, megkeresem.

- Nem mész sehova – mondta anyám. – Ne félj, haza fog jönni. Jobb, ha mi kimaradunk ebből.

– De anya! – tiltakozott Lindsey. – És ha baja lett? Buckley már abbahagyta a sírást-rívást, és most ide-oda jártatta pillantását anyja és nővére közt. Tudta, mit jelent az, ha valakinek baja lesz, és tudta azt is, hogy ki nincs a házban. Anyám jelentőségteljes pillantást lövellt Lindseyre.

– Elég a vitából. Vagy felmész a szobádba, vagy itt vársz velem. Válassz.

Lindsey elképedt. Rábámult anyánkra, és legszívesebben elmenekült volna, kiszaladt volna a kukoricaföldre, ahol apám volt, ahol én voltam, ahol, döbbent rá hirtelen, a család szíve-lelke oda van. De Buckley kis meleg teste nem hagyta.

– Buckley! – mondta. – Felmegyünk az emeletre. Aludhatsz az ágyamban.

Kisöcsém kezdte megtanulni: az ember időnként különleges elbánásban részesül, aztán később valami szörnyűséget közölnek vele.

Amikor odatelefonáltak a rendőrségről, anyám egyből az előszobai gardróbhoz sietett.

– A saját baseballütőjével ütötték le! – mondta, és kabátot, kulcsot, szájrúzst vett magához. Húgom még soha nem érezte magát ennyire egyedül, de ekkora felelősséget sem. Buckleyt nem lehetett magára hagyni, ráadásul ő vezetni sem tudott. Viszont ez volt a legtermészetesebb a világon. Hol a feleség helye, ha nem a férje oldalán?

De mire húgomnak sikerült elérnie Nate anyját telefonon – az a lárma a kukoricaföldön úgyis fölébresztette az egész környéket –, már tudta, mit tegyen. Másodiknak felhívta Samuelt. Egy óra se telt bele, és Nate anyja megérkezett, hogy magával vigye Buckleyt, majd maga Hal Heckler húzott a házunk elé motorbicíklijén. Csuda izgalmas kellett volna hogy legyen – belekapaszkodni Samuel fantasztikus bátyjába, életében először ülni motoron –, Lindsey azonban másra se tudott gondolni, csak apánkra. Amikor belépett a kórházszobába, anyámat nem látta sehol: csak apám és én voltunk ott. Lindsey odajött, megállt az ágy túloldalán, és csendesen

98

elsírta magát.

– Apa! – szólongatta. – Apa, jól vagy?

Az ajtó résre nyílt. Hal Heckler nézett be: szálfamagas, jó vágású, igazi férfi.

– Lindsey! – mondta. – Idekinn leszek a hallban, ha már menni akarnál haza.

Lindsey odafordult.

- Köszönöm – felelte könnyekkel a szemében. – Ha meglátnád az anyámat…

- Megmondom, hogy itt vagy.

Lindsey megfogta apám kezét, és az arcát nézte, moccan-e. Húgom ott a szemem előtt lett felnőtt. Hallgattam, ahogy azt a kis dalt suttogja, amit apa szokott énekelni nekünk, mielőtt a kisöcsénk megszületett volna:

Szárcsa, vércse,

Pincsi tincse,

Tudjátok-e,

Ki apa kincse?

Ez a két kis rontom-bontom,

Ördögadta két rosszcsontom,

Úgy bizony!

Azt kívántam, bár kunkorodna mosolyra apám szája széle, ő azonban gyógyszerekkel, lidérces álmokkal és ébredéssel viaskodott sok öl mélységben odalenn. Öntudata mind a négy sarkát egyelőre fogva tartották az altató kötözte ólomsúlyok. Mintha kemény, passzentos fedél borult volna rá, bezárva őt pár megváltó órába, ahol nem volt halott kislánya és nem volt szétzúzott térde, és nem volt verset suttogó drága kislánya sem.

- Amikor a halottak már nem foglalkoznak tovább az élőkkel – mondta Franny –, az élők hozzákezdhetnek más dolgokhoz.

- És a halottakkal mi lesz? – kérdeztem. – Mi mihez kezdjünk?

Nem válaszolt.

Len Fenerman azonnal a kórházba rohant, amint átkapcsolták hozzá a hívást. Abigail Sailfish keresi, mondta a telefonkezelő.

99

Apám a sebészeten feküdt, anyám fel-alá járt a nővérszoba előtt. Vékony nyári hálóingére épp csak egy esőkabátot húzott, úgy hajtott a kórházba. Cipőnek egy „odahaza még jó lesz” lapos sarkút húzott. A haját nem fogta hátra, és egy árva haj gumi nem volt sem a zsebében, sem az erszényében. A kórház sötét és ködös parkolójában egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye az arcát, és gyakorlott mozdulatokkal kirúzsozta a száját.

Amikor meglátta Lent közeledni a hosszú fehér folyosón, megnyugodott.

- Szervusz, Abigail – üdvözölte közelebb érve a nyomozó.

- Jaj, Len! – Anyám arcán tépelődő kifejezés jelent meg, hogyan is folytassa. Ahogy kimondta a férfi nevét, az felért egy sóhajtással. Innentől kezdve a szavaknak már csak alárendelt szerepük lehetett.

Len és anyám alighogy megérintették egymás kezét, a nővérek a nővérszobán máris elfordultak. Ezzel a magánéletnek teret adó szokással rutinszerűen éltek, mintegy magától értetődően, de még így is láthatták, hogy ez a férfi sokat jelent ennek a nőnek.

– Menjünk a hallba! – mondta Len, és elindult anyám mal a folyosón a látogatók számára fenntartott hely felé.

Amíg odaértek, anyám elmondta Lennek, hogy apám a sebészeten van. Len pedig arról tájékoztatta anyámat, hogy mi történt a kukoricaföldön.

– Úgy néz ki, ha jól értem, azt hitte a lányról, hogy George Harvey.

Már majdnem a halinál voltak. Anyám hitetlenkedve megtorpant.

- Azt hitte Clarissáról, hogy George Harvey?

- Sötét volt odakinn, Abigail. Azt hiszem, csak a lány zseblámpáját látta. A mai látogatásom is többet rontott, mint használt. A fejébe vette, hogy Harvey benne van.

- Clarissa jól van?

– Néhány karcolás: ellátták és hazaengedték. Magán kívül volt. Sírt, sikoltozott. Szörnyű véletlen, hogy ez pont Susie barátnőjével történt meg.

Hal épp kényelembe helyezte magát a hall sötét sarkában, lábát föltette a Lindseynek hozott sisakra. A köze-ledő hangokra megmoccant.

Anyám és egy zsaru. Visszahanyatlott, vállig érő haja az arcába hullt. Biztosra vette, hogy anyám nem ismeri fel.

Anyám a bőrdzsekire figyelt fel, és egy pillanatig azt gondolta: itt van Samuel, de aztán helyesbített: nem, a bátyja.

– Nem ülünk le? – kérdezte Len, és a hall túlsó végében álló, egymáshoz csavarozott elemes székek felé intett.

- Inkább járjunk egyet – indítványozta anyám. – Az orvos szerint még legalább egy óra, mire bármit is tudnak mondani.

- Hol, merre?

100

- Van egy cigarettád?

- Tudod jól, hogy van. – Len félszegen mosolygott. Anyám pillantását kereste: nem őrajta nyugodott. Mintha egészen máshol járna; a férfi legszívesebben odanyúlt volna, hogy megfogja, visszahúzza a jelenbe, a mába. Őhozzá.

- Akkor keressünk egy kijáratot.

Találtak egy kis betonplaccra nyíló ajtót apám szobája közelében. Igazából a légkondicionálókat tartó kis erkélyszerűségre léptek ki, amely bár zsúfolt és némiképp hűvös volt, a zaj és a mellettük dohogó gépekből kicsapó hő mintegy buborékba zárta őket, messze repítve mindentől. Cigarettáztak, és nézték egymást, mintha hirtelen és előkészületlenül új lapot kezdtek volna, ahol a lényegi kérdésekben már nincs köntörfalazás.

- Hogyan halt meg a feleséged? – kérdezte anyám.

- Öngyilkos lett.

Anyám haja az arcába hullt, és ahogy néztem, Clarissa jutott az eszembe a zavarodottsága teljében. Ahogy a fiúk láttán viselkedett, ha elbóklásztunk az üzletközpontba. Túl sokat vihorászott, és meresztgette a szemét rájuk, figyelnek-e. De megütköztem anyám vöröslő száján is, ahogy a cigaretta ki-be járt, és füst kígyózott ki az ajkai közül. Anyát ilyennek, ilyen nem hozzánk tartozónak eddig csak egyetlenegyszer láttam – azon a fényképen.

- Miért ölte meg magát?

- Ez a kérdés foglalkoztat leginkább, amikor nem foglalkoztatnak olyan dolgok, mint a lányod meggyilkolása.

Különös mosoly terült szét anyám arcán.

- Mondd még egyszer!

- Mit? – Len a mosolyt nézte, és szeretett volna kinyúlni, ujjai hegyével kitapogatni annak gödreit.

- A lányom meggyilkolását – mondta anyám.

- Abigail, jól vagy?

– Senki se mondja ki. A környezetemben senki nem beszél így. Úgy fogalmaznak: „szörnyű tragédia”. Meg hasonlók. Csak annyit akarok, hogy valaki mondja ki hangosan. Mondják a szemembe. Eddig nem készültem fel rá, de most már igen.

Anyám a betonra ejtette a még égő cigarettáját. Két kezébe fogta Len arcát. –Mondd ki!

- Lányod meggyilkolása.

- Köszönöm.

És néztem, ahogy az a vörösre kent száj áthatol az őt a világ többi részétől elválasztó láthatatlan vonalon. Magához húzta Lent, és lassan szájon csókolta. A férfi először habozni látszott. Teste megfeszült, csupa NEM volt, de aztán az a NEM elhalványult, elködlött, beszívta a mellettük dohogó légkondicionáló kompresszora. Anyám kigombolta az esőkabátját. Len keze

101

rásimult a nyári hálóing vékony, gyolcsszerű anyagára.

Ha anyámnak valamire szüksége volt, csak csettintenie kellett. Gyerekként tanúja voltam, milyen hatással van a férfiakra. Amikor boltba mentünk, az eladók egymással versengve válogatták össze a listáján szereplő árukat, és cipelték ki nekünk a kocsihoz. Ruana Singhhez hasonlóan őt is a környék legcsinosabb anyukái közt tartották számon: egy szembejövő férfi sem állta meg, hogy rá ne mosolyogjon. Ha pedig anyám kért is tőlük valamit, egyszerűen végük volt.

Hogy nevetése belakta a szobákat a házban, az mégis egyes-egyedül apámnak volt köszönhető: valahogy ő kellett hozzá, hogy felszabadultnak érezhesse magát.

Amikor még kicsik voltunk, apám innen-onnan összeügyeskedett túlórát, megspórolta az ebédidőt, és minden csütörtökön korábban hazajött. De miközben a hétvége a családé volt, ezt a napot „papa-mama napjának” nevezték. Lindsey és én akár „jókislány-napnak” is mondhattuk volna. Olyankor nem volt szabad kukucskálnunk, csak szép csendben játszanunk a ház túlsó végében, viszont erre a célra igénybe vehettük apám akkor még hézagosan berendezett dolgozószobáját.

Anyám délután kettő körül kezdte meg a felkészítésünket.

– Fürdés! – vezényelt vidám, éneklő hangon, mintha legalábbis kimehetnénk a kertbe játszani. És eleinte így is éreztük. Mindhárman felrohantunk a szobánkba a fürdő-köntösért. A folyosón összetalálkoztunk – három a kislány! –, és anyánk kézen fogva vezetett bennünket a rózsaszín fürdőszobába.

Ez volt a mitológiai történetek ideje is, amelyekre még az iskolában kapott rá. Előszeretettel mesélt nekünk Perszephonéról és Zeuszról. Színes, illusztrált könyvekkel lepett meg bennünket a skandináv istenekről, akik miatt mindig rosszakat álmodtunk. Irodalomtanári képesítést szerzett – foggal-körömmel kellett harcolnia Lynn nagyival, hogy a tanulásban idáig eljusson –, és még mindig dédelgetett halvány ábrándokat, hogy majd tanítani fog, ha már elég nagyok leszünk, és otthon lehet hagyni bennünket.

Ezek az ebéd utáni fürdések mára összemosódnak, ahogy az összes isten és istennő is. Leginkább anyámnak azokra a megnyilvánulásaira emlékszem, ahogyan a dolgokat fogadta, ami az arcán lejátszódott azokban a pillanatokban, amikor hullámokban tört rá a fölismerés, hogy mi az, amit várt az élettől, és mi az, amit kapott. Elsőszülött lévén úgy hittem, én vagyok az, aki elvette tőle álmai megvalósulását.

Anyám először Lindseyt vette ki a kádból, megszárogatta, és közben hallgatta, ahogy tücsköt-bogarat összehord. Aztán én következtem, és bár én próbáltam féket tenni a nyelvemre, a meleg víztől húgom és én megrészegültünk, válogatás nélkül ömlött belőlünk a szó mindenről. Fiúkról, akik utálatoskodtak velünk, vagy arról, hogy pár házzal lejjebb valaki kapott egy kiskutyát, és nekünk nem lehetne-e. Anyánk figyelmesen hallgatott, mintha napirendi pontjainkat sorra följegyezné egy gondolatbeli gyorsírófüzetbe, amit majd bármikor föllapozhat.

– Na, haladjunk sorjában! – összegezte. –Ami azt jelenti: indíts egy jót szundítani!

Anyámmal közösen betakargattuk Lindseyt. Az ágy lábánál álltam, amíg puszit adott a húgom

102

homlokára, és kisimította a haját az arcából. Azt hiszem, számomra ott kezdődött a verseny. Ki kap cuppanósabb puszit, ki tölt fürdés után több időt anyával.

Szerencsére mindig én nyertem ebben. Így visszatekintve már látom, hogy anyám – szinte azonnal, ahogy beköltöztek a házba – magányossá vált. Merthogy én voltam a legidősebb, én lettem a legközelebbi barátja.

Túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, igazából mit mond nekem, de szerettem szavai halk, álomra intő zso-lozsmáját. Mennyországom talán legnagyobb adománya, hogy visszamehetek ezekig a pillanatokig, újraélhetem őket, és úgy lehetek anyámmal, ahogy nem lehettem soha. Átnyúlok a Köztességen, és a kezembe veszem annak a fiatal, magányos anyukának a kezét.

A négyéves gyereknek ilyesmiket mondott trójai He-lenéről: „A tüzes asszonyka elcseszte a dolgokat.” Margaret Sangerről: „A külsejéről ítélték meg, Susie. Szürke kisegér volt, nem is hitt benne senki.” Gloria Steinemről: „Borzasztó belegondolni is, de azért én csak-csak levágtam volna azokat a körmöket.” A szomszédainkról: „bu-gyimutogatós hülye”; „férji járom alatt sínylődő”; „ ő az a tipikus szűk látókörű, akinek mindenről van véleménye”.

– Tudod, kicsoda Perszephoné? – kérdezte mellékesen valamelyik csütörtökön. Én persze nem válaszoltam. Ad digra már megtanultam csöndben lenni, amikor behozott a szobámba. A fürdőszobában, törülközés közben a hú gomé és az enyém volt a szó: olyankor be nem állt a szánk. A hálószobámban azonban anyámon volt a sor.

Elvette a törülközőt, és a mennyezetes ágyam oszlopfőjére akasztotta.

– Képzeld azt, hogy Perszephoné a szomszédunk, Tar- kingné – mondta. Kihúzta a komódom fiókját, és oda nyújtotta a kisnadrágot. Mindig egyenként adta a ruhái mat, soha nem akart siettetni. Korán kiismert. Ha előre tudom, hogy majd be kell fűznöm a cipőt, a lábamat is képtelen lettem volna bedugni a zokniba. – Hosszú fehér ruha van rajta, mintha lepedőt kanyarított volna a vállára, de nem akármilyen anyagból van ám az a lepedő, hanem olyan szép, fényes és könnyű, mint a selyem. A lábán aranyszandált hord, és lobogó lángú fáklyák övezik alakját…

Visszalépett a komódhoz, kivette a trikómat, és ahelyett, hogy a kezembe adva hagyta volna, hogy magam felvegyem, szórakozottan a fejemre húzta. Ha anyám így beindult, azt kihasználhattam – kisbaba lehettem újra. Sose tiltakoztam vagy erősködtem, hogy már felnőtt vagy nagylány vagyok. Ezek a délutánok a titokzatos anya meséi jegyében teltek.

Elhúzta a Sears kordbársony ágytakarót, és én beiszkoltam a túlvégre, a fal mellé. Ekkor mindig megnézte az óráját, majd azt mondta: – Na jó, de csak egy pillanatra!

Azzal kilépett a papucsából, és bebújt mellém az ágyba.

Mindketten közel jártunk hozzá, hogy belefeledkezzünk. Ő a történetszövésbe. Én a hangjába.

Mesélt Perszephoné anyjáról, Déméterről, vagy Ámorról és Pszichéről, és csak hallgattam, hallgattam, amíg el nem aludtam. Néha a szüleim szomszéd szobából kiszűrődő nevetésére vagy a késő délutáni szerelmeskedésük hangjaira ébredtem. Olyankor csak feküdtem félálomban, és hallgatóztam. Szerettem elképzelni magamnak, hogy a meleg fedélközben vagyok, valamelyik hajón, amelyikről apánk olvasott nekünk esténként, s hogy mindannyian az óceánon vagyunk, és a hullámok szelíden paskolják a hajó palánkjait. A nevetés, az elfojtott nyögések parányi hangjai visszaringattak az álomba megint.

103

De aztán, amikor tízéves voltam, Lindsey pedig kilenc, anyám egérútja, félgőzzel való visszatérése a külvilágba „ végleg elveszett. Elmaradt a havija, és autóba szállt, hogy megtegye sorsdöntő látogatását a nőgyógyásznál. Mosolya és a húgomnak meg nekem szóló harsánysága mögött mély repedések húzódtak. De mert gyerekfejjel nem volt kedvem hozzá, nem is jártam utána. A mosolyt ajándékként fogadtam, és ráléptem az izgatott latolgatás földjére, hogy vajon kisfiú vagy kislány lesz-e a testvérkém.

Ha odafigyeltem volna, láthattam volna a vészjeleket. Most érzékelem csak a váltást, ahogy a szüleim éjjeli szekrényén heverő könyvek kicserélődtek: a helyi főiskolák tájékoztatói, mitológiai lexikonok, James-, Eliot- és Dickens-regények átadták a helyüket Spock doktor munkáinak. Ezután a kertészeti szakkönyvek és a szakácskönyvek következtek, majd a születésnapjára, két hónappal a halálom előtt úgy gondoltam, ajándéknak a Csináld magad; szép kertek, szép házak című albumnál keresve se találhatnék jobbat. Amikor megtudta, hogy teherbe esett harmadszor is, leplombálta magában azt a titkokkal teli asszonyt. Az az éveken át elzárt, befalazott sóvárgás azonban nemhogy zsugorodott volna, inkább egyre nőtt, és Len jöttére elfojthatatlan kitörés-, pusztítás-és tagadásvággyá hatalmasodott. A test diadalmenetet tartott, és mögötte tehetetlenül görögtek a levált darabok.

Nem volt könnyű végignéznem, de végignéztem.

Kapkodva, ügyetlenül, önkívületben ölelkeztek elsőre.

- Abigail! – Len két keze most anyám derekán nyugodott az esőkabát alatt: már csak a gyolcsvékony hálóing, ez a bármikor ellebbenthető függöny választotta el őket egymástól. – Gondold meg, mit csinálsz!

- Elegem van a gondolkodásból – felelte. A haját, mintha dicsfény ragyogna a feje fölött, a kompresszorlég a magasba fújta. Len ámulva nézte. Egy csodálatos, veszedelmes, zabolátlan ragadozó.

- A férjed… – mondta.

- Csókolj meg! – szólt anyám. – Kérlek.

Ez esdeklés volt odaadásra, láttam. Anyám időutazásra szánta magát, hogy elmeneküljön tőlem. Nem tudtam visszatartani.

Len csókot nyomott anyám homlokára, és lehunyta a szemét. Anyám megragadta a kezét, és a mellére tette. A fülébe suttogott. Tudtam, mi történik. Hajtja a harag, az elveszettség, a kétségbeesés. Az egész eltékozolt élet visszahullt a fejére, betemette. Szüksége volt Lenre, hogy a bennrekedt halott lányt kiűzze.

Miközben csókolóztak, Len nekinyomta anyám hátát a falnak, és ő úgy kapaszkodott belé, mintha a csókja túloldalán egy új élet lehetősége nyílna.

104

Útban a gimiből hazafelé néha megálltam a telekhatárunkhoz érve, és néztem, ahogy anyám a traktoros fűnyírón ülve a füvet nyírja, ki-be vezetgeti a fenyőfák közt, és visszagondoltam, hogyan szokott fütyörészni reggelente teakészítés közben, és hogy a csütörtökönként hazasiető apám körömvirágot szokott hozni neki, és anyám arca ilyenkor aranysárgán felfénylett az örömtől. Mélységesen, szőröstül-bőröstül szerették egymást. Gyerekei nélkül anyám tudott mit kezdeni ezzel a szerelemmel; gyerekestül elsodorta az ár. Az évek során apám volt az, aki közelebb került hozzánk, miközben anyám egyre távolodott.

Lindsey apánk kezét szorongatva elaludt a kórházi ágy mellett. A még kótyagos anyám elment Hal Heckler mellett a hallban, és egy pillanattal később Len is. Halnek több se kellett. Megragadta a sisakot, és utánuk sietett.

Anyám a női mosdóban tett rövid kitérőt, és épp indult volna apám szobája felé, amikor Hal megállította.

– Bent van a lánya – szólította meg Hal. Anyám megfordult.

- Hal Heckler vagyok – mondta Hal. – Samuel bátyja. Ott voltam a búcsúztatáson.

- Jaj, igen. Bocsánat, nem ismertem meg.

- Nem volt rá semmi oka.

A csend kezdett kínossá válni.

– Tudja, Lindsey felhívott, és én idehoztam úgy egy órája. –Aha.

- Buckley egy szomszédnál van.

- Aha. - Anyám meredten nézte. A szemén keresztül evickélt vissza a felszínre. Hal arca volt hozzá a kapaszkodó.

- Jól van? - kérdezte Hal.

- Egy kicsit kiborultam... De hát nem csoda, ugye?

- Hát nem - mondta Hal lassan, szinte szótagolva. - Gondoltam, szólok, hogy a lánya odabent van a férjével. Itt leszek a látogatóknak kijelölt helyen, ha kellek.

– Köszönöm.

Anyám nézte, ahogy Hal hátat fordít. Kicsit kivárt, a motoroscsizma elnyűtt sarkának kopogását hallgatta a linóleumon. Majd összeszedte magát, helyrezökkent térben és időben, és még csak meg se fordult a fejében, hogy Hal éppen ezt akarta elérni ezzel a ráköszönéssel.

Odabenn most sötét volt: apám mögött a neonfény alig villódzott, épp csak a legtestesebb

105

tárgyakat világította meg a szobában. Húgom az ágy mellé húzott székben ült, fejével az ágyra hanyatlott, a keze kinyúlt, hogy fogja apámét. Apám a hátán feküdt, még a mélységes mélyben. Anyám nem tudhatta, hogy én is velük vagyok, hogy itt mi négyen már mennyire kicserélődtünk ahhoz az időhöz képest, amikor még ágyba dugott Lindseyt és engem, és ment szeretkezni a férjével, a mi apánkkal. Most látta meg a levált darabokat. Látta, hogy húgom és apám összeillenek. Örült neki.

Gyerekkoromban szeret-nem szeret bújócskát játszottam anyámmal. Hol így, hol úgy csikartam ki a figyelmét és a dicséretét; apámtól ugyanezt könnyebben megkaptam.

Immár nem kellett bújócskáznom többé. Anyám ott állt az elsötétített szobában, és nézte a húgomat és az apámat, én pedig egyet tudtam: hogy mi a mennyország. Volt kiút, és még csak szét se kellett szakítanom hozzá a családomat a szívemben.

Késő éjjel a kórházak és az nyugdíjasotthonok fölött gyakran csak úgy rajzanak, kavarognak a lelkek. Ha nem jött álom a szemünkre, Hollyval néha ezt néztük. Meg kellett hogy állapítsuk, hogy ezeket az elhalálozásokat valahonnan a messzi távolból igazgatják. Nem a mi mennyországunkból. Úgyhogy gyanítani kezdtük: kell lennie egy a miénknél átfogóbb helynek. Eleinte Franny is odajött, hogy velünk nézze.

- Ez az egyik legtitkosabb kedvtelésem – vallotta be. –Még ennyi év után is imádom nézni a lelkeket, ahogy tömegével szállnak, forognak, piruetteznek, és attól a perctől, hogy felrúgták magukat a levegőbe, egyfolytában lármáznak.

- Nem látok semmit – mondtam a legelső alkalommal.

- Nyisd ki a szemed jobban – felelte. – És maradj csöndben.

De előbb éreztem, mintsem megpillantottam volna őket: kis meleg szikrák csiklandozták végig mindkét karomat. Aztán már ott voltak ők maguk is, felragyogó szentjánosbogarak, akik elhagyva porhüvelyük, üvöltve, pörögve nőttek egyre nagyobbra.

– Mint a hópihék – mondta Franny. – Mindegyik más és más, ám innen nézve, ahogy jönnek egymás után, semmi különbséget nem látni rajtuk.

106

TIZENHÁROM

Amikor 1974 őszén Lindsey visszament a gimibe, már nemcsak a meggyilkolt lány testvére volt, hanem egy „flúgos”, egy „habókos”, egy „holdkóros ámokfutó” gyereke is. Ez a „holdkóros ámokfutó” fájt neki legjobban, mert nem volt igaz.

Az iskolaév első heteiben Lindsey és Samuel fülét megmegütő pletykahírek bevették magukat a folyosói készülődésbe, ide-oda kígyóztak a szekrénysorok között. A burjánzó történet kitért Brian Nelsonra és Clarissára is, akik szerencsére attól az évtől kezdve már felsőgimibe jártak. Fairfaxben Brian és Clarissa szinte összenőttek, erényt kovácsoltak abból, ami velük történt, apám lejáratása védőmáz volt a saját szerepükön, miközben iskolaszerte újra meg újra elmesélték, mi történt akkor éjjel a kukoricaföldön.

Ray és Ruth végigsétáltak az üvegtábláival a kinti zsibongóra néző földszinti folyosón. Odaát a műkő sziklákon, ahol az állítólagos vásott kölykök szoktak üldögélni, most azt láthatták, hogy Brian tart előadást. A fiú abban az évben vetkőzte le esetlen gólyaláblépteit, és mozgása peckesen férfiassá vált. A félelemtől és a vágytól vihorászó Clarissa kitárta szemérmét, és lefeküdt Briannal. Így vagy úgy, de lassan felnőtt mindenki, akit ismertem.

Buckley ebben az évben kezdett óvodába járni, és rögtön bele is zúgott az óvónőjébe, Koekle kisasszonyba. Koekle kisasszony olyan szelíden fogta a kezét, amikor a mosdóba vezette, vagy amikor elmagyarázott egy-egy feladatot, hogy kisöcsémnek nem volt más választása. Egyrészt nyert a dolgon – Koekle kisasszony rendszerint neki juttatta a pluszsüteményt vagy a legpuhább ülőalkalmatosságot –, másrészt viszont elválasztotta óvodástársaitól. Halálom miatt pont abban a csoportban – a kisgyerekek közt – tették ki megkülönböztetésnek, amelyben észrevétlen maradhatott volna.

Samuel szokása szerint hazakísérte Lindseyt, aztán kiment az országútra, és végigstoppolta az utat Hal műhelyéig. Számíthatott bátyja haverjaira, hogy felismerik, és úti célját különböző összetákolt motorokon és furgonokon érte el, amelyeken aztán Hal elvégzett némi finomhangolást, miután megálltak a műhelyénél.

A házunkba jó ideig nem járt. Nemcsak ő, más se. Apám októberre kezdett csak lábra állni, apróbb sétákat tenni. Az orvosok azt mondták, hogy a jobb lába sose lesz tökéletes, de ha sokat tornáztatja, és edzésben tartja, akkor nem fog különösebb akadályt jelenteni. „A futás kivételével minden belefér” – mondta a sebész a műtét utáni reggel, amikor apám arra ébredt, hogy Lindsey ül mellette, anyám pedig az ablaknál áll, és bámul kifelé a parkolóra.

107

Buckley a Koekle kisasszony verőfényében való sütké-rezés után egyenesen hazament, hogy bevackolja magát az apai szív üresen tátongó barlangjába. Egyfolytában a „műtérdről” faggatózott, és apám mordsága máris oda volt.

- Ez a térd az űrből van – mondta apám. – Visszajövet mindenfélét hoztak a Holdról, megfarigcsálták őket, és most ilyesféle dolgokra használják.

- Tyűha! – álmélkodott Buckley. – Nate mikor nézheti meg?

- Hamarosan, Buckley, hamarosan – mondta apám. A mo soly azonban lehervadt az arcáról.

Buckley szerette a témákat alaposan kibeszélni, ment hát tovább anyánkhoz.

– Apa térde holdcsontból van! Koekle kisasszony azt mondta, hogy milyen jó a színérzékem!

Anyám ilyenkor bólogatott. Egyre tisztábban látta, mit tett. Kockákra vágta a répát és a zellert. Elmosta a termoszokat és az uzsonnásdobozokat, és amikor Lindsey úgy döntött, ő már nagy hozzá, hogy uzsonnásdobozokkal mászkáljon, anyám azon kapta magát, hogy boldoggá teszi az, hogy fóliázott uzsonnászacskókat talált, amelyeken nem szivárog át semmi az uzsonnából, ami összekenheti a lánya ruháját. A ruhákat, amiket kimosott. Amiket összehajtott. Amiket vasalt, ha úgy adódott, és amiket vállfákra akasztott, eligazgatott. Amiket felvett a földről, vagy behozott a kocsiból, vagy kiszabadított az ágyon hagyott nedves törülközőből, ezt csinálta minden áldott reggel, kihúzkodta a lepedősarkokat, kiverte a párnákat, fölállítgatta a plüssállatokat, és fölhúzta a rolót, hogy bejöjjön a fény.

Amikor Buckley rátalált, időnként egyezséget kötött magával: pár percre odafigyel rá, aztán hagyja, hogy a gondolatai elkalandozzanak, felülemelkedjenek házon, családon, otthonon, és megállapodjanak Lenen.

Apám novemberre tökéletesen elsajátította az általa „tudatos bicegősnek” nevezett valamit, és amikor Buckley tovább buzdította, torz kacsalépteket vett fel: legalább amíg a kisfiát megkacagtatta, addig se kellett arra gondolnia, hogy milyen furcsának és nekikeseredettnek látszhat egy külső szemlélő vagy akár az anyám szemében.

Buckleyt kivéve mindenki tisztában volt vele, hogy mi közeledik: az egyéves évforduló.

Buckley és apám a friss őszi délutánokat Vakációval töltötték odakinn az elkerített udvaron. Apám a régi kerti vasszékben üldögélt, kinyújtott lábát megtámasztva a parádés sárvakarón, amelyet Lynn nagyi vett egy marylandi régiségboltban.

Buckley elhajította a sípoló gumibocit, Vakáció pedig rohant, hogy visszahozza. Apám örömmel pihentette meg tekintetét ötéves fia fürge alakján, hallgatta bugyborékoló nevetését, valahányszor Vakáció, feldöntve Buckleyt, nekiállt az orrával bökdösni vagy hosszú rózsaszín nyelvével képen nyalogatni. De nem tudott megszabadulni a gondolattól: őt is, ezt a remek fiút is elvehetik tőle.

Több dolog összjátéka folytán, nem utolsósorban persze a sérülése miatt hosszú betegszabadságot kényszerült kivennie a cégétől. A főnöke mostanában másként viszonyult

108

hozzá, ahogy a munkatársai is. Az irodája előtt szinte lábujjhegyen jártak, és ha bementek hozzá, megálltak pár méterre az asztalától, mintha ami vele történt, velük is megtörténhetne, mintha, vegyék bármilyen köny-nyedén is az életet, egy gyermek elvesztése ragályos dolog volna. Senki se tudta, milyen áron csinálta végig, amit végigcsinált, ugyanakkor elvárták tőle, hogy fájdal-” ma legkisebb jelét is elrejtse előlük, tegye valamelyik dossziéba, zárja egy fiókba, amit soha senkinek se kell majd kinyitnia. Rendszeresen betelefonált, és a főnöke mindannyiszor készséggel belement, hogy vegyen ki még egy hetet, vagy ha kell, még egy hónapot, és ő ezt elkönyvelte annak eredményéül, hogy mindig pontos volt, és bármikor bennmaradt túlórára. George Harveytól azonban távol tartotta magát, és igyekezett még csak gondolni se rá. Ezt a nevet ki nem ejtette a száján, csak a notesza 180 számára létezett, amelyet a dolgozószobájában tartott, ahová anyámnak a meglepően könnyen tető alá hozott megegyezésük szerint már takarítani se kellett járnia. A noteszában bocsánatot kért tőlem: „Pihennem kell, csillagom. Ki kell fundálnom, hogyan kapjam el ezt az embert. Remélem, megérted.” Újbóli munkába állását azonban december másodikára tette, nem sokkal hálaadás utánra. Eltűnésem évfordulóján már újra ott akart lenni az irodában. Sürögni-forogni, behozni az elmaradást a munkában – mindezt egy olyan helyen, ahol sokan vannak, és a figyelmét ezer dolog köti le. És távol anyámtól, ha őszinte akar lenni magával.

Hogyan kapaszkodhatna vissza hozzá, hogyan érhetné el újra? Abigail egyre csak távolodik és távolodik, a lelke csupa negatív energia – az övé ellen dolgozik, az otthona ellen. Apám kitűzte maga elé a célt: erőre kapni megint, és kitalálni, hogyan intézze el George Harveyt. Könnyebb volt hadat üzenni, mint számot vetni azzal, amit elveszített.

Lynn nagyi azt ígérte, hálaadásra eljön megint, és Lindsey tartotta magát ahhoz a szépségkúrához, amelyet a nagyi a leveleiben előírt neki. Idétlenül érezte magát, amikor először tett uborkát a szemére (hogy ne legyen táskás) meg zabpelyhet az arcára (kitisztítani a pórusokat és megkötni a felesleges olajakat) vagy tojássárgáját a hajába (hogy fényes legyen). A fűszeráruk erre való használata még anyámat is megnevettette, majd elgondolkoztatta, hogy nem kellene-e neki is szépségkúrába kezdenie. De ez csak egy futó pillanat volt, mert nem azért járt Lenen az esze, mert szerelmes lett volna belé, hanem mert a legrövidebb út a felejtéshez rajta keresztül vezetett.

Két héttel Lynn nagyi érkezése előtt Buckley és apám kint voltak az udvaron Vakációval. Buckley és Vakáció a megbarnult tölgyfalevelek kazlai közt rohangásztak egy egyre vadabbá váló fogócskában.

– Vigyázz, Buck! – mondta apám. – Még beléd kap Vakáció.

És tényleg.

Apám bejelentette, hogy ki akar valamit próbálni.

– Lássuk, jóapád meg tud-e még lovagoltatni a nya kában. Nemsokára túl nagy leszel hozzá.

Úgyhogy nekiálltak, hogy amit mindketten vágytak, az apa-fiú viszony megszokott kerékvágásba zökkentését nagy ügyetlenkedve összehozzák ezen az udvar nagyságú lakatlan szigeten, ahol ha elesik, azt csak egy kisfiú és egy kutya látja, akik rajongásig szeretik.

109

Buckley felállt a vasszékre.

– Gyerünk, iszkiri a hátamra! – vezényelt apám, és elő redőlt, még nem tudván, lesz-e ereje kiegyenesedni Buckley- val. – Kapaszkodj a nyakamba!

Nagyon szorítottam érte odafönn a mennyben, a lélegzetemet is visszafojtottam. A kukoricaföldön is, persze, de igazából itt, ebben a pillanatban vált apám személyes hősömmé, ahogy sérült térd ide vagy oda, a korábbi mindennapok lételemét újragyúrva nekiállt, hogy visszaforgassa az időt.

– Fejet le! Fejet le! – kiabálta, miközben végigcsörtet tek a földszinti folyosókon, fel az emeletre, minden egyes lépés egyensúlyért vívott küzdelme vonagló fájdalom volt az arcán. De miközben Vakáció felrobogott mellettük a lépcsőn, és Buckley diadalittasan kurjongatott lova nya kában, apám már tudta, hogy jól döntött, amikor próbára tette az erejét.

Így kettesben – plusz a kutya – bukkantak rá Lindseyre az emeleti fürdőszobában.

– Apaaaa! – nyüszített nagy tiltakozva.

Apám kiegyenesedve állt. Buckley felnyúlt, és megfogta a fürdőszobacsillárt.

- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte apám.

- Szerinted mit csinálok?

Lindsey a vécé fedelén ült nagy fehér törülközővel körbecsavarva (egy azokból a törülközőkből, amiket anyám fehérített, amiket a szárítókötélre száradni kiakasztott, amiket összehajtott és a kosárba rakott, majd behozott a fehérneműs szekrénybe…). Borotvahabbal bekent bal lábát a kád szélének vetette. A kezében apám borotváját tartotta.

- Ne nyegléskedj! – mondta apám.

- Bocsánat. – Húgom a földet bámulta. – Kicsit szeretnék egyedül lenni, ennyi az egész.

Apám átemelte a fején Buckleyt.

- A pultra, fiam, a pultra! – mondta, és Buckley meg-mámorosodott a tiltott dolgok közelségétől: ráállni a für-dőszobapultra, és összesarazni a csempét!

- Most hoppá, lefele!

Buckley leugrott. Vakáció megdöfködte.

- Fiatal vagy még hozzá, hogy lábadat borotváld, kincsem! – mondta apám.

Lynn nagyi tizenegy éves korában kezdte.

- Buckley, bemennél a szobádba, és magaddal vinnéd a kutyát? Nemsokára én is megyek.

- Igen, apa.

Buckley csak egy kisfiú volt, akit türelemmel és némi leleménnyel a nyakába ügyeskedhetett, hogy olyanok lehessenek, mint bármelyik apa és fia. Amit azonban most Lindseyben látott, az kétszeresen is fájdalmas volt neki. Ott voltam kislányként a kádban, kis totyogós, akit kézben

110

kell füröszteni, a nagylány, akit örökre kirekesztettek mindenből, mielőtt ugyanúgy ülhetett volna itt ő is, ahogy most a húgom.

Buckley eltűnt, apám a figyelmét a húgomra fordíthatta. Egyre vigyázni olyan volt, mintha két lányára vigyázna.

- Elég óvatosan csinálod? – kérdezte.

- Csak most kezdtem – felelte Lindsey. – Szeretnék egyedül lenni, apa.

- Ez még az a penge, ami rajta volt, amikor kivetted a borotvakészletemből?

- Igen.

- Tudod, a borostám kicsorbítja a pengét. Megyek, hozok egy újat.

- Kösz, apa – mondta húgom, és újra ő volt apám drágalátos, nyakban cipelt Lindseyje.

Kijött a fürdőszobából, át a túlsóba, amelyet az anyámmal közösen használtak, bár már nem aludtak ugyanabban a szobában. Ahogy benyúlt a kisszekrénybe a bontatlan borotvapenge-csomagért, szúró fájdalmat érzett a mellében. Nem törődött vele, a feladatára koncentrált. Aztán hirtelen felvillant az agyában: Ez Abigail dolga volna.

Visszament a borotvapengékkel, megmutatta Lindsey-nek, hogyan kell pengét cserélni a készülékben, adott néhány tippet, hogyan lehet vele a legjobban borotválni.

- Vigyázz a bokádra és a térdedre – mondta. – Anyád mindig azt mondja, ezek a veszélyes zónák.

- Maradhatsz, ha akarsz – vette békülékenyre a hangot Lindsey. – De lehet, hogy csupa vér leszek – cukkolta saját magát. – Bocs, apa, inkább te ülj ide, én áttelepszem.

Felkelt, és leült a kád szélére. Kinyitotta a csapot, apám pedig leereszkedett a vécéfedélre.

- Jaj, kincsem – mondta. – Rég nem beszéltünk már a nővéredről.

- Minek? Ott van mindenütt.

-Az öcséd szemlátomást jól viseli.

- Rád van tapadva.

- Hát igen. – Apám hirtelen rájött, hogy fiának ez az apássága nagyon is kedvére van.

- Juj! – szisszent Lindsey, és egy vékony vércsík itta bele magát a borotvahab fehér tajtékjába. – Ezt a kasza-bolást!

- Nyomd rá a hüvelykujjad. Azzal megállítod a vérzést. Figyelj, megteheted, hogy csak a térdedig csinálod meg. Anyád is így szokta, hacsak nem a strandra megyünk.

Lindsey habozott.

- Ti nem is szoktatok strandra járni – mondta.

- Régen eljártunk.

111

Apám meg anyám a főiskolai évek alatt ismerkedtek meg egymással, amikor a nyári szünetekben mindketten a Wanamaker'snél vállaltak diákmunkát. Apám épp tett egy rosszmájú megjegyzést arról, hogy a dolgozók pihenőhelyiségében vágni lehetne a cigarettafüstöt, amikor anyám rámosolygott, és elővette az akkoriban szokásos Pall Mall-es dobozát. „Telitalálat” – mondta apám, és ott maradt anyám mellett, jóllehet a rekkenő cigarettabűz őt is átitatta tetőtől talpig.

- Próbálom eldönteni, kire hasonlítok inkább – mondta Lindsey. – Lynn nagyira vagy anyára.

- Én mindig úgy képzeltem, hogy te is meg a nővéred is inkább az én anyámra hasonlítotok.

– Apa…

Igen?

Még mindig biztos vagy benne, hogy Harveynak valami köze van hozzá?

Olyan volt, mint amikor fizikaórán az egyik pálca végül tüzet lobbant a másikon a súrlódástól.

- Számomra egy pillanatig sem kétséges, kincsem. Egy pillanatig sem.

– Akkor Len miért nem tartóztatja le? – Lindsey hanyagul még egyszer végighúzta a lábán a borotvát, és már végzett is a ballal. Mielőtt rátért volna a másikra, kivárt.

- Hát, ezt nem könnyű megmagyarázni. – Apámból ömlött a szó; ilyen hosszan még senkinek sem beszélt a gyanújáról. – Mindenesetre amikor aznap ott hátul az udvarban találkoztam vele, és építettük a sátrat, amiről azt állította, hogy a feleségének építi, akit tudtommal Sophie-nak hívtak, de Len jegyzeteiben Leah szerepel, szóval volt akkor valami a viselkedésében, ami végképp meggyőzött róla.

- Mindenki különcnek tartja.

- Igen, tudom, de különösebb dolga senkinek sem volt vele. Senki nem győződött meg még róla, hogy a különc-sége nem közveszélyes-e.

- Vakáció ki nem állhatja – jegyezte meg Lindsey.

- Pontosan. Én még sose láttam így ugatni azt a kutyát. Aznap reggel a szőr is csak úgy meredezett a hátán.

- De a zsaruk rólad hiszik, hogy habókos vagy.

- „Nincs bizonyíték”, csak ezt tudják hajtogatni. Bizonyíték nélkül és, bocsáss meg, kincsem: holttest nélkül nem tudnak továbblépni, és nincs alapos indok a letartóztatásra sem.

- Mi számít alapos indoknak?

- Gondolom, valami olyasmi, ami összefüggésbe hozná őt Susie-val. Ha valaki látta volna a kukoricásban, vagy akár csak ólálkodni az iskola körül. Valami ilyesmi.

- Vagy ha volna nála tőle valami?

Mindketten egymás szavába vágva sorolták a dolgokat; húgom másik lába beszappanozva állt, de borotválatlan maradt, mert azzal a két ugyanazt akaró pálca lobbantotta tűzzel párhuzamosan

112

valami még sugárzott abban a házban, és az a valami én voltam. Testem a pincében, a földszinten, az emeleten, a padláson. Óvakodva attól, hogy elfogadják a borzalmas gondolatot – pedig ha igaz, jaj, micsoda égbekiáltó, micsoda tökéletes, micsoda meggyőző bizonyíték volna! –, felidézték, mit viseltem, mit hordtam aznap, a nagyra tartott Mardel kutya radíromat, a David Cassidy-kitűzőt, amelyet belülről tűztem a táskámra, a Dávid Bowie-st, amelyet kívülre. Felsoroltak minden holmit és kacatot, ami rajta volt azon a – már ha megtalálnák – legkiválóbb, legförtelmesebb bizonyítékon: földarabolt hullámon, felleltároztak mindent, amit utoljára láthattak megtört, rothadó szemeim.

Ami a szememet illeti: Lynn nagyi sminkje sokat segített Lindseyn, de nem oldotta meg azt a problémát, hogy mindenki az én tekintetemet látta benne. Amikor maga is szembesült ezzel – egy villanásra a szomszéd padon épp használatban lévő púderfedélben vagy váratlanul egy kirakatüvegben tükröződve –, elkapta a pillantását. Ez különösen fájdalmas volt apám esetében. Beszélgetés közben Lindsey rájött, hogy apám most csak Lindseynek látja őt, és nem mindkét lánya drámai összegzésének, mert legalábbis addig, amíg a témánál maradnak – Harvey, ruháim, táskám, testem, jómagam-, őrködni akar emlékei tisztasága fölött.

– Szóval nem bánnád, ha módod volna bejutni a házába? – kérdezte váratlanul Lindsey.

Egymásra meredtek. Az arcukra volt írva: tisztában vannak az ötlet veszélyeivel. És amikor apám némi habozás után kijelentette, hogy nem, hiszen ez törvényellenes volna, ilyesmi fel se merült benne, Lindsey tudta, hogy hazudik. És azt is tudta, hogy apámnak szüksége van valakire, aki megteszi helyette.

- Be kellene fejezned a borotválást, kincsem – mondta apám.

Húgom némán bólintott, és elfordult. A bogár már ott volt a fülében.

Lynn nagyi a hálaadás előtti hétfőn érkezett. Lézerszemével, amivel a legkisebb láthatatlan pirulnivalót is azonnal felfedezte húgomon, most a lánya mosolyának felszíne alatt látott meg valamit, a megbékélt, elcsitult mozdulatokban és abban, ahogy a teste moccant, valahányszor Fenerman nyomozó vagy a rendőri munka szóba jött. A lézerszem akkor érezte igazolva magát, amikor anyám elutasította apám részvételi ajánlatát a vacsora utáni mosogatásban. Ellentmondást nem tűrő hangon, mindenki meglepetésére és húgom megkönnyebbülésére Lynn nagyi a következő bejelentést tette: – Abigail, én leszek az, aki segít neked elmosogatni. Eljátsszuk az anya és lánya kettőst.

– Mi?

Anyám arra számított, hogy majd jó korán felmenti Lindseyt, és a hátralévő estét a mosogató fölött hajladoz-, va tölti, szép lassan mosogat, bámul kifelé az ablakon, amíg a szürkületben a saját tükörképe meg nem jelenik. A tévé hangja lassan elhalkul, és ő egyedül lesz újra.

Épp tegnap lakkoztam ki a körmeimet – Lynn nagyi kötényt kanyarított passzentos szabású, teveszín ruhája fölé –, úgyhogy én törülgetek.

- De anya, tényleg! Erre nincs semmi szükség.

113

- Dehogyis nincs, angyalom, dehogyis nincs – mondta a nagyanyám. Az az angyalom kissé kurtán és komoran hangzott.

Buckley kézen fogva átvezette apámat a szomszéd szobába, ahol a tévé állt. Elfoglalták megszokott helyüket, és a kegyelmet kapott Lindsey felment az emeletre, hogy telefonozzon Samuelnek.

Olyan furcsa volt látni. Olyan rendellenes. Nagyanyám kötényben, törlőruhával a kezében, mint matador a vörös posztóval, ahogy várja az első feléje nyújtott tányért.

Csendben dolgoztak, és ez a csend – nem hallatszott más, csak anyám kezének csobogása a forró vízben, a tányérok és az evőeszközök csörömpölése – már-már elviselhetetlen feszültséget gerjesztett a helyiségben. A szomszéd szobából beszűrődő tévéhangokat is idegenkedve hallgattam. Apám sose nézett rögbit; a kosárlabda volt a kizárólagos sportja. Lynn nagyi sose mosogatott; mirelit ételek és tálcás büféáru alkották konyhai fegyvertárát.

-Ó, Jézusom! Fogd csak! – sóhajtott fel, adta vissza az imént elmosogatott tálat anyámnak. – Komolyan beszélnünk kéne, de félek, még el fogom dobni ezeket a vackokat. Menjünk, szellőztessük ki a fejünk.

- De anya, nekem most…

- Neked most ki kell szellőztetni a fejed.

- Mosogatás után.

- Figyelj – mondta nagyanyám –, tudom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, te meg olyan vagy, amilyen vagy, azaz nem olyan, mint én, ami persze téged boldogsággal tölt el, de azért van szemem, és rájövök dolgokra, és észreveszem, ha valami nem kóser. Kapiskálod?

Anyám vívódott. Az arca lágy és képlékeny volt – csaknem olyan lágy és képlékeny, mint a szennyes lé felszínén lebegő tükörképe a mosogatóban.

– Mit?

– Van egy sanda gyanúm, és nem akarok itt beszélni róla.

Vétel, Lynn nagyi!, gondoltam. Még soha az életben nem láttam így felspannolva.

Nem lesz nehéz magukban eljönniük a házból. Apámnak a fájós térdével eszébe se jutna, hogy velük tartson, és akkoriban Buckley öcsém mintha csak hozzá lett volna nőve: apám bárhová ment vagy nem ment, ott volt a sarkában.

Anyám hallgatott. Látta, nincs más választása. Kis híján a kötényükről is megfeledkeztek, úgy léptek ki a házból: a garázsban vetették le, és hajították fel a Mustang tetejére. Anyám lehajolt, felemelte a garázsajtót.

Még nem volt igazán késő, úgyhogy nem kellett vaksötétben botorkálniuk.

- Elvihetnénk Vakációt is – próbálkozott anyám.

- Csak te és az anyád – jelentette ki a nagyanyám. – A lehető legfélelmetesebb párosítás.

Sosem voltak igazán közel egymáshoz. Ezt mind a ketten tudták, de nem foglalkoztak vele

114

különösebben. Elviccelték a dolgot, mint két gyerek, akik nem kimondottan kedvelik egymást, de hát rajtuk kívül nincs más gyerek a széles határban. Nagyanyám sose próbált a nyomába szegődni a lányának, mindig csak hagyta, fusson, amerre akar, és most hirtelen azon kapta magát, hogy elébe került.

Már túljutottak O'Dwyerék házán, és a Tarkingéké közelében jártak, amikor a nagyanyám nekiszánta magát a mondandójának.

- Nem vagyok az, aki mindenen felkapja a vizet – mondta. – Apádnak volt egy tartós kapcsolata New Hampshire-ben. Az illető neve F-fel kezdődött. Sose jöttem rá, mit takar. Ezer és egy lehetőség merült fel bennem az évek alatt.

- Anya!

- Nagyanyám csak ment, nem állt meg, nem fordult hátra. Úgy érezte, a csípős őszi levegő a szövetségese, átjárja a tüdejét, tisztább lesz tőle.

- Tudtad? – kérdezte. –Nem.

- Sejtettem, hogy sose mondtam. Úgy gondoltam, nem rád tartozik. Most már igen, te nem így gondolod?

- Nem igazán értem, mit akarsz mondani ezzel.

Az út nagy körívben visszakanyarodott: ha erre mennek tovább, előbb-utóbb George Harvey háza előtt találják magukat. Anyám megdermedt.

– Szegény kis angyalom! – mondta a nagyanyám. –Add ide a kezed.

Zavarban voltak. Anyám egy kezén meg tudta volna számolni, hórihorgas apja hányszor hajolt le hozzá, és csókolta meg gyerekkorában. A sercegő szakáll, amelyből valamilyen kölniillat áradt – hogy pontosan milyen, azt az évek során hiába próbálta kideríteni. Nagyanyám megfogta a kezét, és kéz a kézben sétáltak tovább az ellenkező irányban.

Elsétáltak arra a részre, ahol az újabb és újabb építkezéseknek mintha soha nem akarna vége szakadni. Eszembe jutott, anyám szendvicsházaknak hívta az ittenieket, mert szinte egymásra épülve sorakoztak az új lakóövezetbe vezető utca két oldalán – egyre beljebb és beljebb kerülve az eredeti úttól, amely abból az időből eredt, amikor a városkát még senki sem mondta volna városkának. Ez az út vezetett Valley Forge-hoz, George Washingtonhoz és a függetlenségi háborúhoz.

- Susie halála újra eszembe juttatta apádat – mondta nagyanyám. – Valahogy sose vettem rá magam, hogy igazán meggyászoljam.

- Tudom – mondta anyám.

- Neheztelsz ezért? Anyám kicsit habozott.

- Igen.

Nagyanyám a szabad kezével megpaskolta anyám keze fejét.

- Jól van, látod, ez a közös osztó.

115

- Közös osztó?

- Közted és köztem. Az igazság közös osztója. Valami majd kijön ebből.

Elhaladtak az egyholdas telkek mellett, amelyeken húsz éve nőnek a fák. Hogy tornyosulnának, az talán túlzás, de már így is kétszer olyan magasak, mint a telkesgazdák, akik hajdan fogták őket, és kerti munkákra szánt cipőjükkel letaposták körülöttük a földet.

- Tudod, milyen magányosnak éreztem mindig is magamat? – kérdezte anyám az anyjától.

- Ezért tesszük ezt a sétát, Abigail – felelte Lynn nagyi.

Anyám maga elé szegezte tekintetét, de a keze ott maradt az anyjáéban. Gyermekkori társtalanságán töprengett. Igazából nem tudhatta azt sem, hogy az milyen lehet, amikor látta a lányait, ahogy papírpoharakat zsinórral kötnek össze, és az egyik ebbe, másik amabba a szobába vonul el, és mindenféle titkokat sugdosnak egymásnak. Az apján és az anyján kívül senki más nem lakott vele a házban, és aztán az apja is elment.

Felbámult a fák tetejére, amelyek minden közül a legmagasabbra jutottak az egész környéken. Egy magas dombon álltak, amely fölül sosem irtották ki az erdőt, hogy házak épüljenek helyette, és ahol még élt néhány idős farmer.

– Képtelen vagyok leírni bárkinek is, hogy mit érzek – mondta.

Elérték a lakóövezet végét; a nap épp lebukni készült az előttük lévő domb mögé. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak. Anyám azt nézte, hogy a fény még egy utolsót hunyorint az út végi víznyelőben a tócsán.

- Nem tudom, mit tegyek – suttogta. – Most már úgyis mindennek vége.

Nagyanyám nem bánta volna, ha tudja, mi az a „minden”, de jobbnak látta a dolgot nem feszegetni.

- Lassan visszafordulhatnánk – javasolta nagyanyám.

- Hogy? – értetlenkedett anyám.

– Vissza kéne mennünk, Abigail. Vissza a házba. Megfordultak, és folytatták sétájukat. Ház ház után, az egyik olyan, mint a másik. Különbség, nagyanyám szavajárásával, csak a „kiegészítőkben” mutatkozik. Lynn nagyi sosem értette, mit lehet szeretni az ilyen helyeken – mint az is, amelyik mellett az egyetlen lánya döntött, hogy ott élje le az életét.

- Ha majd az elágazáshoz érünk – mondta anyám –, el akarok menni mellette.

- Annak a háza mellett?

- Igen.

Néztem, ahogy az elágazáshoz érve ráfordulnak a körkörös útra.

- Megígéred nekem, hogy többé nem találkozol azzal a férfival? – kérdezte nagyanyám.

- Kivel?

116

- Azzal a férfival, akivel viszonyod van. Erről beszélek egész idő alatt.

- Nincs viszonyom senkivel – felelte anyám. A gondolatai ide-oda szálló madárként csapongtak. – Anya!

– Igen?

- Ha kicsit szeretnék kikapcsolódni, megkaphatnám apa bungalóját?

- Figyelsz te rám egyáltalán?

Valami szag úszott feléjük a levegőben, és anyám türelmetlen, fürge agya máris messze járt.

– Valaki cigarettázik – mondta.

Lynn nagyi a lányára bámult. Anyámból kiveszett az a praktikusság, az a pedantéria, ami világéletében jellemző volt rá. Nagyanyám nem tudta, mit mondjon.

– Külföldi cigaretta! – állapította meg anyám. – Gye rünk, keressük meg!

És az egyre sűrűsödő sötétben nagyanyám elképedve nézte, hogy anyám elindul az illat nyomában a forrása felé.

– Én visszamegyek – mondta nagyanyám. Anyám azonban ment tovább az orra után.

Elég hamar megtalálta a szag forrását. Ruana Singhtől eredt, ott állt a házuk mögött az udvarban egy magas fenyőfa tövében.

– Jó estét – köszönt rá az anyám.

Ruana nem rezzent össze annyira, mint amennyire vártam volna. Nyugalma begyakorlottá vált. A legriasztóbb esetekben is be tudta osztani a szuflát, vádolhatta gyilkossággal a fiát a rendőrség, vagy kezelhette a férje akadémiai bizottsági ülésként a vacsora-összejövetelt. Megmondta Raynek, menjen csak fel az emeletre, illetve kisétált a hátsó ajtón, és nem hiányzott senkinek.

- Á, Sailfishné! – Ruanából csak úgy áradt a melegség és a nehéz cigarettaszag, miközben a kezét nyújtotta anyámnak. – Örülök, hogy látom.

- Parti van maguknál? – kérdezte az anyám.

– A férjem tart partit. Én csak háziasszonykodom. Anyám elmosolyodott.

– Elég fura helyen élünk mind a ketten – jegyezte meg Ruana.

Pillantásuk összetalálkozott. Anyám egyetértőleg bólintott. Valahol mögötte az úton ott volt az anyja, de ebben a pillanatban, Ruanához hasonlóan, egy csendes kis szigetet érzett a lába alatt, távol mindentől. - Nincs még egy cigarettája?

- Már hogyne volna, Sailfishné, hogyne volna. – Hosz-szú fekete kardigánja zsebéből Ruana előhalászta a paklit és az öngyújtót. – Dunhill. Remélem, megteszi.

Anyám cigarettára gyújtott, és visszaadta az aranyfóliás kék dobozkát Ruanának.

– Inkább tegeződjünk – mondta, miközben kifújta a füstöt.

117

Odafönn, szobája sötétjében Ray megérezte édesanyja cigarettájának a füstjét: még soha nem kapott letolást érte, mert elcsent belőlük, ahogy ő se célzott rá soha, hogy tud a rejtett pakliról. A földszintről hangok hallatszottak fel – apja és kollégái hat nyelven folyó, harsány diskurzusa, a közelgő legamerikaibb ünnepnek szóló önfeledt nevetésük. Ray nem tudta, hogy az édesanyja mellett anyám ácsorog kinn a pázsiton, és azt sem, hogy én meg nézem, ahogy ül az ablakban, és beszívja a lentről áradó édes dohányillatot. Majd rövidesen elfordul az ablaktól, és felkapcsolja az ágya melletti kis olvasólámpát. McBride-né azt a feladatot adta, hogy keressenek egy olyan szonettet, amelyről szívesen írnának elemzést, de mialatt a szóba jöhetőket böngészte a Norton-antológiában, újra meg újra visszarévedt abba a pillanatba, amelyet olyany-nyira vágyott megint átélni. Ha megcsókolt volna akkor ott, az állványzaton, talán minden másképp alakult volna.

Lynn nagyi ment tovább abba az irányba, amerre anyámmal tartottak, és végül ott volt a ház, amelyet próbáltak elfelejteni, miközben ott laktak kettővel lejjebb. Jacknek igaza volt, gondolta nagyanyám. Szinte érezte a sötétben. Ahogy sugárzott belőle valami rosszindulat. Nagyanyám megborzongott, és most már hallotta a tücsköket, látta a szentjánosbogarakat, ahogy rajokba gyűlnek az előkert virágágyásai fölött. Hirtelen rájött, hogy neki mindössze egy dolga van: együtt érezni a lányával. Gyermeke hatalmas katyvasz kellős közepén él, amibe hiába is próbál belelátni az ő férje hajdani viszonyának látószögén át. Reggel majd meg fogja mondani anyámnak, hogy a kulcs a bungalóhoz bármikor a rendelkezésére áll.

Aznap éjjel anyám úgy vélte, csodálatos álmot lát. Indiáról álmodott, ahol soha nem járt. Narancsszínű terelőkúpok voltak mindenütt, és meseszép rovarok: a testük lazúrkő, a csáprágójuk arany. Egy fiatal lányt vezettek végig az utcán. Máglyára szánták, hogy majd gyolcsokba csavarva a rozséből rakott padlatra helyezzék. A lányt elemésztő vakító tűz repítette anyámat abba a mély, súlytalan, álomszerű révületbe. A lány elevenen megégett, de előtte a teste megtisztult, kiteljesedett.

118

TIZENNÉGY

Lindsey egy teljes héten át terepszemlézte gyilkosom házát. Ugyanazt tet^e, amit amaz is tett mindenki mással.

Lindsey Dewitt úr és Samuel unszolására belement, hogy egész évben a fiúk futballcsapatával eddzen, s jövőre megpályázza a részvételt a gimnáziumi fiúfutball-liga bajnokságában. Samuel biztatásképpen vele együtt lejárt az edzésekre, pedig semmi esélye sem volt rá, hogy bekerülhessen a ligacsapatba; mint mondta, sikerrel legfeljebb a „legsebesebb rövidnadrágos” címre pályázhatna.

Futni valóban tudott, még ha a rúgótechnikája, mezőnyjátéka és labdaérzéke erős kívánnivalót hagyott is maga után. Következésképp ő haladt az élen, diktálta a tempót, valahányszor a levezető köröket futották a környéken, miközben Lindsey a Harvey-ház felé vetegette lapos oldalpillantásait.

Odabenn a zöld házban George Harvey pedig kifelé pillantgatott. Látta, hogy a lány figyel, s ettől bizseregni kezdett a tarkója. Csaknem egy éve már, de a Sailfishek az istennek se akarnak leszállni róla.

Ugyanez már más városokban, más államokban is megesett vele. Hogy egy lány családja őt gyanúsítja, de egyedül maradnak a gyanújukkal. Harvey a tökéletességig fejlesztette a rendőrségnek szóló dumáját, a nagy adag hajbókoló tisztalelkűséget, megfűszerezve a rendőri eljárásokra való rácsodálkozással meg az értelmetlen ötletekkel, amelyeket úgy tálalt fel, mintha lehetne valamit kezdeni velük. Az Ellis fiú felvetése Fenermannek jó húzásnak bizonyult, és a hazugsága az özvegységéről is mindig bevált. Feleségnek megtette bármelyik áldozata, amelyikről épp akkor fantáziálgatott, és a megtestesí-tésére bármikor ott volt az anyja.

Egy-két órára minden délután elhagyta a házat. Megvette, amire szüksége volt, azután kiautózott a Valley Forge parkba, sétálgatott a köves utakon és a földes ösvényeken, és egyszer csak nagy csapat iskolás gyerek között találta magát a Washington-rönkház vagy a George Washington-emlékkápolna közelében. Ez mindig feldobta – amikor a gyerekek alig várják, hogy betekinthessenek a történelembe, mintha legalábbis rábukkanhatnának George Washington parókájából egy hosszú ősz hajszálra, amely beakadt az ajtófélfa rönkjének göcsörtjeibe.

Időnként valamelyik túravezetőnek vagy tanárnak feltűnt, ahogy ott áll; lehetett akármilyen megnyerő, mégsem közébük való, és kérdő pillantásokat lövelltek rá. Legalább száz előre gyártott magyarázata volt: „Ide szoktam járni a gyerekeimmel.” „Itt ismerkedtem meg a feleségemmel.” Tudta jól, mondhat bármit a képzeletbeli családjával kapcsolatban, azonnal belopja magát a nők szívébe.

Egyszer egy elegáns, nagydarab nő beszélgetésbe elegyedett vele, mialatt az idegenvezető 1776 teléről és a befagyott Delaware-on való átkelésről magyarázott a gyerekeknek. Harvey megint előadta megözvegyülése meséjét, ezúttal egy bizonyos Sophie Cichettit nevezett meg nemrég elhunyt feleségének, igaz szerelmének. Több se kellett a nőnek: ő meg előhozakodott a macskáival meg a testvére három gyerekével, akiket imád. George Harvey hallgatta, és közben elképzelte, ahogy ez a nő ül a széken a pincéjében, holtan.

119

Ha ezután szembetalálta magát egy tanár kérdő tekintetével, szégyenlősen inkább visszakozott, és a park más részeit kereste fel. Elnézegette az anyukákat, ahogy még gyerekkocsiban ülő gyerekeikkel sietősen végighaladnak az ismertebb útvonalakon. Iskolakerülő tinédzsereket látott smárolni a gondozatlan szakaszokon és az eldugott ösvényeken. A park legmagasabb pontján pedig egy kiserdő terült el, amely mellett néha leparkolt. Ilyenkor csak ült Wagoneerjében, és nézte a magányos férfiakat, ahogy beállnak mellé, és kiszállnak a kocsijukból. Öltönyös férfiak ebédidőben, mások farmerban-pulóver-ben: mennek szaporán befelé az erdőbe. Néha feléje kapják a fejüket – egy firtató pillantás erejéig. Ha közelebb lennének, a szélvédőn keresztül ők is láthatnák azt, amit az áldozatai láttak – a vad és feneketlen kéjvágyat a szemében.

1974. november 26-án Lindsey meglátta, hogy George Harvey kijön a zöld házból. Visszavette a tempót, fokozatosan lemaradt a többiektől: ha később bejelenti, hogy megjött a havija, arra majd úgyse fognak tudni mit mondani, sőt még igazolva is látják, hogy Dewitt úr népszerűtlen terve – egy lány a fiúcsapatban! – merő képtelenség.

Néztem a húgomat, és csodálkoztam. Hirtelen minden lett egyszerre. Nő. Kém. Katona. A kitaszított: magányos hős.

Mint aki görcsöt kapott, az oldalát fogta, úgy intett visz-sza a fiúknak, akik hátra-hátra forogtak, mi van vele. Derekára tapasztott kézzel ment tovább, amíg a csapat be nem fordult a sarkon. George Harvey telke szélén egy sor magas, ágas-bogas, évek óta nyesetlen fenyő állt. Lekuporodott az egyik tövébe, tovább tettetve a kimerültséget, hátha még ki talál nézni valamelyik szomszéd, aztán amikor úgy érezte, hogy eljött a kellő pillanat, összegömbölyödött, mint egy labda, és két fenyőfa közt átgurult. Várt. A fiúknak még egy kör hátravolt. Nézte, ahogy elfutnak mellette, és követte őket a tekintetével, ahogy átvágnak az üres telken, vissza a gimi felé. Egyedül volt. Úgy számolt, negyvenöt perce van, mire apánk aggódni kezd, hogy hol marad. Az egyezség úgy szólt, hogy amikor edzése van a fiúk futballcsapatával, olyankor Samuel kíséri haza legkésőbb este ötig.

Egész nap hasukat húzva vonultak a felhők, és neki li-babőrzött a késő őszi hidegtől keze-lába. A futástól mindig felhevült, de mire beért a lány-gyeplabdacsapat öltözőjébe, ahol a szekrénye volt, rendszerint megint elkapta a vacogás, ami csak a zuhany forró vízsugara alatt múlt el. A zöld ház pázsitján azonban ez a libabőr a félelemről is árulkodott.

Amikor a fiúk felértek az útra, négykézláb megrohamozta a ház oldalán nyíló pinceablakot. Már kitalált egy történetet arra az esetre, ha elkapnák. Majd azt mondja: egy kiscicát kerget, látta beszaladni a fenyőfák között. Szürke volt, gyors, mint a villám. Harvey úr háza felé rohant, és ő gondolkodás nélkül utánavetette magát.

Belátott a pincébe: sötét volt odabent. Próbálgatta az ablakot, de rá volt tolva a retesz. Be kell törnie az üveget. Az agya lázasan dolgozott: jókora zaj lesz, de ha már * eddig eljutott, nem fordulhat vissza. Apánkra gondolt, ahogy a székében ülve az órát lesi. Levetette melegítőfelsőjét, a cipőjére tekerte, a földre ülve két kézzel megtámaszkodott, aztán lendületet véve egyszer, kétszer, háromszor az ablakba rúgott. Az üveg tompa reccsenéssel beszakadt.

Óvatosan beereszkedett, támasztékot keresve a falon, de végül úgy kellett leugrania az

120

üvegcserepekkel teleszórt betonra.

A pincehelyiség szemlátomást rendben volt tartva, tisztára volt söpörve, nem úgy, mint a miénk, ahol egymás hegyén-hátán hevertek a HÚSVÉTI TOJÁSOK; FÉSZEKNEK VALÓ FŰ; KARÁCSONYFADÍSZEK és hasonló feliratú dobozok, amelyek valahogy sose jutottak vissza apám barkácsolta polcaikra.

Hideg levegő tódult be odakintről, és húgom a nyakán érezte a huzatot, valósággal tolta ki a széttört üveg csillámló félköréből be a pince belsejébe. Már látta a széket, és mellette egy kis asztalkát. Látta a foszforeszkáló számlapú nagy vekkerórát a fémpolcon. Szerettem volna ráirányítani a pillantását a pincezugra, ahol megtalálhatná az állati csontokat, de felötlött bennem, hogy légyszemrajzolás milliméterpapíron ide, kimagasló teljesítmény Botte tanár úr biológiaóráin oda, még azt hinné, hogy azok ott az én csontjaim. Úgyhogy boldog voltam, hogy a közelükbe se ment.

Jóllehet nem tudtam se megmutatkozni, se suttogni, se noszogatni, se tessékelni, azért Lindsey valamit megérzett. Valami vibrált abban a hideg, nyirkos pincelevegőben, ami megborzongatta. Csak pár lépésre állt a nyitott ablaktól, és tudta, hogy akárhogy is, de beljebb fog menni, és akárhogy is, de nyugalmat kell erőltetnie magára, a bizonyítékok felkutatására kell koncentrálnia; egy pillanatra azonban eszébe jutott Samuel is, ahogy rohan az élen, azt hívén, az utolsó körnél majd rátalál, aztán visz-szarohan az iskolához, hátha ott bukkan rá, aztán feltételezi, de már az éledő gyanú mellékzöngéjével, hogy barátnője talán már zuhanyozni ment, úgyhogy most zuhanyozni indul ő is, és aztán egy darabig várni fog rá, mielőtt bármi mást tenne. Vajon mennyi ideig vár? Lindsey előbb a szemével mérte föl a ház földszintjére vezető lépcsőt, csak azután kezdett lépdelni rajta fölfele, s közben azt kívánta: bár volna itt Samuel is, mászna utána, jönne a nyomában, simulna hozzá, feledtetné el vele ezt a magárahagyatottságot. De szándékosan nem szólt neki – nem szólt senkinek. Amit most tesz, azzal túlmegy egy ponton – a bűn határmezsgyéjén –, és ezzel nagyon is tisztában volt.

Utólag visszagondolva azt mondta volna, hogy légszomja volt, amiatt ment fel a lépcsőn. Kis fehér porszemek telepedtek meg észrevétlenül a cipője orrán, miközben lépdelt felfelé.

Elforgatta a kilincsgombot a pinceajtón, és kijutott a földszintre. Csak öt perc telt el. Maradt negyven, már ha a számítása helyes. Egy kevés fény beszivárgott a csukott redőnyökön át. És amíg ott állt tétován ebben a miénkkel szinte teljesen azonos házban, kint a verandáról az Esti Szemle puffanása hallatszott, majd az újságkihordó fiú távolodó biciklijének csengetése.

Húgom azzal biztatta magát, hogy itt egy sereg szoba és helyiség, csak módszeresen végig kell mennie rajtuk, hátha rábukkan, amiért jött, s diadaljelként hazaviheti apánknak, s ezzel elnyeri a tőlem való szabadulást. Mindig ez a vetélkedés, nincs vége holt és élő közt sem. Látta a padlóköveket a hallban – ugyanaz a sötétzöld és szürke tónus, mint nálunk –, és maga elé képzelte, ahogy épp járni tanulok, és ő kisbabaként mászik utánam. Aztán látott totyogósként önfeledten futni előle, be a következő szobába, és visszagondolt saját vágyakozó kézmozdulatára, élete első lépéseire, ahogy a nappaliból ingerlem.

George Harvey háza azonban a miénkhez képest üresen kongott, és nem voltak szőnyegek sem, amelyek laká-lyosságot kölcsönözhettek volna a helyiségeknek. Lindsey lába alól elfogytak a padlókövek, átadták helyüket a fenyőparkettának, ami nálunk a nappalit jelentette. Léptei visszaköszöntek a nyitott előszobából, folyton a saját mozdulatai visszhangjába ütközött.

Képtelen volt megálljt parancsolni a rászakadó emlékeknek. Akkorát szól mind, mint egy puskalövés. Buckleyval a nyakamban dobogok lefelé a lépcsőn. Anyánk fog engem, húgom irigykedve nézi, hogy kezemben az ezüstcsillaggal elérem a karácsonyfa csúcsát. Csúszdázok a

121

lépcsőkarfán, és igyekszem rávenni őt is. Egyszerre rimánkodunk apánknak ebéd után a képregény-újságért. Egy emberként futunk a torkaszakadtából csaholó Vakáció után. És a számtalan kelletlen mosoly, amit sután az arcunkra erőltetünk a születésnapi, ünnepi és év végi fotókon. Két egyformán bársonyba, skót kockásba, húsvéti sárgába öltöztetett édestestvér. A kezünkben kosár, benne nyuszi meg festékescsöbrökbe mártogatott tojás. Lábunkon fémcsatos lakkcipő. Kitartóan mosolygunk, miközben anyánk a fényképezőgépével babrál. A felvételek mind életlenek, a szemünk vörös folt. Ezek közül a húgomra hagyományozódott leletek közül egyik sem őrzi meg az utókor számára az előtte és az utána való pillanatot, amikor mi, a két kislány odabent játszunk a házban, vagy hajba kapunk a játékok fölött. Amikor még édestestvérek voltunk.

Aztán meglátta. A hátamat, amint belevész a következő szobába. Az ebédlőnkbe, abba a szobába, ahol ő az elkészült babaházakat tartotta. Kisgyerek voltam, aki a húga elől szalad.

Utánam rohant.

Végigüldözött a földszinti szobákon, és hiába szokott kemény futballedzésekhez, mire visszaért az utcai hallba, már nem kapott levegőt. Szédülés fogta el.

Eszembe jutott, amit anyám mondott mindig egy fiúról a buszmegállónkban, aki kétszer idősebb volt nálunk, de még csak másodikba járt: „Nincs tisztában az erejével, úgyhogy vigyázzatok vele.” Ha valaki kedves volt vele, máris nekiállt mackó módra ölelgetni, és világosan lehetett látni, ahogy a bugyuta szeretet kiül az arcára, és felébreszti benne a vágyat az érintésre. Mielőtt kivették volna a hagyományos iskolából, és elküldték volna valahová máshová, amiről senki se beszélt, kiszemelt magának egy Daphne nevű kislányt, és úgy megszorította, hogy amikor eleresztette, kizuhant az útra. Olyan erővel nyomakodtam át a Köztességen, hogy elérjem Lindseyt, hogy hirtelen rádöbbentem: akár árthatok is, miközben segíteni akarok neki.

Húgom leült a széles előszobalépcsőre, és lehunyta a szemét. Minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát, összpontosítson: mit is keres George Harvey házában mindenekelőtt. Úgy érezte magát, mintha valami nehéz közegbe volna bezárva, pókháló kürtőjébe keveredett légy, vaskos selyemfonalakkal gúzsba kötve. Jól tudta, apánk valami olyan megszállottsággal ment neki a kukoricaföldnek, ami most őt is épp elfogta. Bizonyítékokkal akart visz-szatérni, amiken apám, hágcsó gyanánt, visszakapaszkodhat hozzá, amikbe tényként fogódzhat, amik súlyt adnak Lenhez intézett szavainak. Ehelyett azt tapasztalta, hogy ő is utánahull a feneketlen gödörbe apánknak.

Húsz perce maradt.

Abban a házban a húgom volt az egyetlen élőlény, de nem volt egyedül, és nem csak én voltam a társa. Gyilkosom életútja, a maga mögött hagyott leánytetemek most kezdtek megmutatkozni számomra, hogy a húgom is bent volt a házban. Fölegyenesedtem a mennyországban. Szólítottam őket: Jackie Meyer. Deleware, 1967. Tizenhárom éves.

Egy feldőlt szék, aljával néz a szoba közepére. Feléje nyújtózva fekszik a földön, csak egy csíkos póló van rajta, semmi más. Kis vértócsa a feje mellett.

Flora Hernandez. Deleware, 1963. Nyolcéves.

Csak meg akarta érinteni, de ő sikoltozni kezdett. Aprócska lány a korához képest. Elhagyott zokniját, cipőjét utóbb megtalálták. A holttestét nem. Csontjai egy régi bérház földes pincéjében hevernek.

122

Leah Fox. Deleware, 1969. Tizenkét éves.

Egy autópálya-felhajtó alatt, huzatostul kidobott díványon ölte meg szinte észrevétlen. Rajta fekve aludt el, álomba ringatta a feje fölött elrobogó kocsik zaja. Csak tíz órával később, miután egy csavargó bezörgetett George Harvey ócska ajtókból összeeszkábált viskójába, pakolta össze cuccait és Leah Fox hulláját.

Sophie Cichetti, Pennsylvania, 1960. Negyvenkilenc éves.

Egy asszony, aki Sheetrock-fallal leválasztott emeleti lakásában bérlőt tartott. Harveynak tetszett az így kapott félköríves ablak, és a lakbér is alacsony volt. De az asz-szony egyfolytában a fiáról mesélt, és az volt a mániája, hogy szonetteket olvasson fel neki. A leválasztott szoba túlsó felében szeretkezett az asszonnyal, majd bezúzta a koponyáját, ahogy megszólalt, és a holttestet elvitte egy közeli patakpartra.

Leidia Johnson. 1960. Hatéves.

Buck's megye, Pennsylvania. A kőbánya közelében barlangot ásott a hegy oldalába, és várt. Ez a lány volt a legfiatalabb.

Wendy Richter. Connecticut, 1971. Tizenhárom éves.

Az apjára várt odakinn a kocsma előtt. Harvey a bokrok közt megerőszakolta és megfojtotta. Alighogy föleszmélt, s magához tért a kábulatból, ami mindannyiszor elfogta, hangokat hallott. A halott lány arcát maga felé fordította, és ahogy a hangok közelebb értek, ráhajolt, majszolni kezdte a fülét. „Bocs, haver!” – szólalt meg két borízű férfihang, majd távolodó csörtetés hallatszott, és pár bokorral odébb vizeletcsorgás zaja.

Ott láttam lebegni ezt a hideg és szélverte sírvárost, ahol a gyilkosságok áldozatai átköltöztek az élők gondolataiba. Láthattam a többi áldozatát is, ahogy belakták a házát – az e világból való kimenekülésükkor hátrahagyott nyomemlékeket –, de aznap nem törődtem velük, és a húgom felé fordultam.

Lindsey abban a pillanatban felállt, ahogy újra őrá összpontosítottam. Kettesben, együtt mentünk fel a lépcsőn. Úgy érezte magát, mint egy kísértetfilmben, amelyekért Samuel és Hal annyira odavolt. Jobb lábat a bal elé, balt a jobb elé, és közben meredten előreszegezni a tekintetet. Elérkezett oda, ami nálunk a szüleink hálószobája volt, és nem talált semmit. Körbejárta az emeleti folyosót. Semmi. Aztán bement abba, ami a házunkban az én hálószobám volt, és az volt a gyilkosomé.

Ez volt a legkevésbé sivár szoba a házban, és Lindsey nagyon igyekezett, nehogy elmozdítson valamit. Végigtapogatta az összehajtogatott pulóvereket a polcon, hátha talál valamit langymeleg belsejükben – kést, pisztolyt, Vakáció megrágta Bic tollat. Semmi. De aztán, épp amikor meghallott valamit, csak nem tudott rájönni, hogy mit, az ágy felé fordult, és meglátta az éjjeliszekrényen a vázlattömböt, ahogy ott hever a bekapcsolva hagyott olvasólámpa fénykörében. Elindult feléje, és akkor meghallott egy másik hangot, majd egy újabbat, csak össze kellett volna tenni őket. Egy autó érkezik. Egy autó csikorogva lefékez. Egy autógarázs ajtaja legördül.

Belelapozott a vázlattömbbe, és nézte a keresztgerendák és szarufák, dúcok és gyámok tintafekete rajzait, a méretszámokat és a jegyzeteket; az egészből egy kukkot sem értett. Aztán amikor az utolsó oldalra ért, lépéseket vélt hallani odakintről, egészen közelről.

123

George Harvey már a kulcsot forgatta a bejárati ajtó zárjában, amikor Lindsey felfigyelt a halvány ceruzarajzra ott az orra előtt a füzetlapon. A kisméretű, hevenyészett vázlatrajz egy földbe süllyesztett vermet ábrázolt, felette növényi szárak látszottak, oldalvást polc és füstelvezető kürtő részlete, de ami leginkább megütötte a szemét, egy szálkás betűs felirat: „Stolfuz-kukoricás”. Ha a könyököm előkerülése után nem cikkeznek annyit róla, fogalma se lett volna, hogy a kukoricaföld egy Stolfuz nevű ember birtokában van. Most meglátta, amit tudatni akartam vele. Abban a veremben haltam meg: sikoltoztam és küzdöttem, és alul maradtam.

Kitépte a lapot. George Harvey a konyhában a vacsorához készülődött – kedvenc étele lesz, májas hurka és egy tál édes zöld szőlő. Padlónyikorgást hallott. Megmerevedett. Újra hallotta, és a szőr is felállt a hátán a hirtelen felismeréstől.

Fölpattant, bal lábával a földre hulló szőlőre taposott, miközben a fölötte lévő szobában húgom az alumíniumredőnyökhöz ugrott, és föltépte a makacskodó ablakot. George Harvey kettesével vette a lépcsőket, és a húgom szétcsapta a zsaluszárnyakat, kimászott a verandatetőre, és legurult rajta, mialatt Harvey felért az emeleti folyosóra, és feléje száguldott. Ugrás közben Lindsey magával sodorta az ereszcsatornát. Mire Harvey beért a hálószobába, húgom már be is csapódott a bokrok közé, a tövisbe, a maszatba.

De nem lett semmi baja. Tündöklő sebezhetetlenség. Tündöklő fiatalság. Már fel is állt, mire Harvey az ablak207 hoz ért, hogy utánamásszon. De megtorpant. Látta, ahogy húgom elfut a bodzabokrok irányába. Hátán a selyemmel szegett szám mintha csúfondárosan nyelvet öltögetne rá: 5! 5! 5! Lindsey Sailfish számozott futballmeze.

Samuel már nálunk volt a szüleimmel és Lynn nagyival, amikor Lindsey befutott.

– Jaj, istenem! – mondta anyám, aki elsőnek látta meg a bejárati ajtó szögletes ablakszemében.

És mire ajtót nyitott, már ott termett Samuel is, és Lindsey egyenesen az ő karjaiba vetette magát, rá se he-derítve anyámra, de még az előbicegő apámra sem.

– Istenem, istenem, istenem! – mondogatta anyám, mi közben szemügyre vette a koszt és a horzsolásokat.

Nagyanyám odajött, megállt mellette. Samuel hátrasimította húgom arcából a haját.

– Hol voltál?

Lindsey azonban apánkhoz fordult, aki mostanra már szinte elfogyott: kisebb is, véznább is volt tomboló gyermekénél. Egész nap azon emésztettem magam, hogy Lindsey milyen eleven.

– Apa!

Tessék, szívem!

Megcsináltam. Betörtem a házába. – Kicsit reszketett, és igyekezett visszafojtani a könnyeit.

124

Mit csináltál? – tört ki anyámból.

A húgom azonban rá se nézett, egyetlen pillanatra sem.

– Ezt hoztam. Azt hiszem, fontos lehet.

Kis gombócba gyűrve a markában tartogatta a rajzot. Ez megnehezítette a földet érést, de megúszta így is.

Apámnak egy aznap olvasott mondat jutott az eszébe. Mélyen Lindsey szemébe nézve így szólt: - „A hadiállapot az egyetlen körülmény, amihez az em ber egy pillanat alatt hozzá tud edződni.” Lindsey átadta a rajzot.

- Megyek Buckleyért – mondta anyám.

- Anya, te meg se akarod nézni?

- Most mit mondjak? Itt a nagyanyád. Vásárolnom kell, a pulykával is foglalkoznom kell. Úgy látszik, az senkit sem érdekel, hogy családban élünk. Családban élünk, és ehhez a családhoz tartozik egy fiú, úgyhogy megyek is.

Anyám elindult az ajtó felé. Lynn nagyi melléje szegődött, de nem próbálta megállítani.

Húgom megkapaszkodott Samuelben. Apám ugyanazt látta George Harvey szálkás vonalaiban, amit Lindsey: sírom valószínűsíthető tervrajzát. Fölnézett.

- Most már hiszel nekem? – kérdezte húgomtól.

- Igen, apa.

Apámnak nem volt kenyere a hálálkodás. Indult a telefonhoz.

- Apa! – szólt utána Lindsey.

- Igen?

- Azt hiszem, meglátott.

Nagyobb boldogság nem is érhetett volna, mint hogy végre biztonságban tudhattam a húgomat aznap. Még a kilátóból visszatérőben is remegtem a félelemtől, ami rám tört arra a gondolatra, hogy eltávozása az élők sorából nemcsak apámnak, anyámnak, Buckleynak és Samuelnek jelentene pótolhatatlan veszteséget odalenn a földön, hanem – önző dolog, tudom – nekem is.

Franny jött elém az étteremből. Alig emeltem meg le-horgasztott fejemet.

– Susie! – szólított meg. – Szeretnék valamit mondani neked.

Odahúzott az egyik régimódi lámpavas alá, aztán ki a fénykörből. A kezembe nyomott egy

125

négyrét hajtott papírlapot.

– Ha majd elég erősnek érzed magad, nézz bele, és menj el oda.

Két nap múlva Franny térképe elvezetett egy mezőhöz, amely mellett már ezerszer elsétáltam, ám lehetett bármilyen szép, sose tértem be, hogy közelebbről is megcsodáljam. A rajzon egy pontozott vonal ösvényt jelzett. Ideges keresésbe kezdtem, hol látok törést a hullámzó búzasorok közt. Aztán rögtön előttem meg is láttam, és amint beléptem a sorok közé, a papírlap szertefoszlott a kezemben.

Vénséges és gyönyörű olajfát pillantottam meg nem messze tőlem.

A nap magasan járt, és az olajfa előtt volt egy tisztás. Csak egy pillanatig kellett várnom, és láttam, hogy a búzamező túloldala vibrálni kezd, ahogy közeledik benne valaki, aki alacsonyabb a búzafejeknél.

Aprócska lány volt a korához képest, épp mint a földön. Lenvászon ruhája az ujján és lent a szegesnél kirojtosodott.

Megállt, és egymásra meredtünk.

– Csaknem mindennap kijövök ide – mondta. – Szeretem hallgatni a hangokat.

Csak most figyeltem fel körös-körül a susogásra, ahogy hajladoztatta a búzát a szél.

Ismered Frannyt? – kérdeztem. A kislány ünnepélyesen bólintott.

Tőle kaptam a térképet erről a helyről – magyaráztam.

– Akkor már biztos felkészültél rá – mondta, de mert ő egyúttal benne volt a saját mennyországában is, muszáj volt piruetteznie, hogy a szoknyája a levegőben szétterüljön. Leültem a fa alá a földre, és néztem.

Amikor befejezte, odajött, és zihálva leereszkedett mellém. – Flora Hernandez voltam – mondta. – Neked mi volt a neved?Megmondtam neki, és aztán sírni kezdtem az örömtől, hogy találkozhattam egy másik lánnyal a meggyilkoltak közül.– A többiek is hamarosan itt lesznek – mondta. És miközben Flora piruettezett, lányok és nők közeledtek minden irányból a mezőn. Mint amikor csészéről csészére jár a víz, úgy töltögettük egymásba bánatunkat. Valahányszor elmondtam a történetemet, egy kicsit mindig elvesztettem belőle, egy parányi fájdalomcseppet. Akkor jöttem rá, miért akarom elmondani a családom történetét. Mert a borzalom a földön kézzelfogható és mindennapos. Olyan, mint a virág vagy a nap. Visszafog-hatatlan.

126

TIZENÖT

Először senki sem tartóztatta fel őket, és ez az anyjának módfelett tetszett, a nevetés rögtön ki is buggyant belőle, amint kifordulva az ilyen-olyan üzletből bevágódtak a sarkon, és előszedte, odaadta az elcsent holmikat, és George Harvey is bekapcsolódott a nevetésbe, és leste az alkalmat, hogy lopva magához ölelhesse az anyját, amíg az a legújabb zsákmányával van elfoglalva.Mindketten alig várták, hogy délután meglépjenek George apja elől, és beautózhassanak a legközelebbi városba megvenni az ennivalót, meg ami kell. Leginkább ócská-sok voltak, fémhulladékot és üres üveget gyűjtöttek és szállítottak be a városba az idősebb Harvey ütött-kopott platós kisteherautóján.Amikor először kapták el őt és az anyját, a pénztárosnő jóindulattal viseltetett irántuk.

- Ha ki tudják fizetni, kérem a pénzt. Ha nem, rakják oda a pultra, mintha mindig is ott lett volna – mondta vidáman, és rákacsintott a nyolcéves George Harveyra. Anyja kivette a kis üveg aszpirint a zsebéből, és szégyenlősen a pultra helyezte. Az arca elfacsarodott.

- Tisztára, mint egy gyerek! – hordta le nemegyszer George apja.

Lebukhat, és ez újabb félelemre okot adó mozzanat lett George Harvey életében – az émelyítő érzés úgy terült szét a gyomrában, mint amikor tojásokat ütünk bele egy tálba –, és elég volt annyit látnia, hogy valaki merev arccal, kemény tekintettel jön a polcsorok közt, és már tudta, hogy az egy áruházi alkalmazott, aki résen volt.

Egy idő után az anyja már neki adogatta oda az ellopott tárgyakat, dugja el a ruhája alá, és ő megtette, mert az anyja így akarta. Ha rendben kijutottak, az anyjának a kocsiban már fülig ért a szája, a kormánykereket csapkodta a tenyere lapjával, őt pedig így hívta: „kis cinkosom”. A fülke vad, kiszámíthatatlan szeretettől izzott, és egy darabig – amíg ez a túlfűtöttség el nem enyészett, miközben az út szélét fürkészték pillantásukkal, nem csillog-e valami, ami megér egy fékezést – szabadnak érezte magát. Szabadság, forróság járta át.

Eszébe jutott az a tanács, amit első ízben akkor kapott az anyjától, amikor Texason áthajtva az

127

út mellett megláttak egy fehér fakeresztet. A tövében friss és elszáradt virágok csokrai hevertek. Fürkésző pillantása azonnal megakadt az elütő színfoltokon.

– Meg kell tanulnod más szemmel nézni a halottakat – mondta az anyja. – Néha klassz bigyóik vannak, amikre már úgy sincs szükségük.

Már akkor érezte, hogy valami rosszat cselekszenek. Kiszálltak a kisteherautóból, és odamentek a kereszthez. Az anyja szeme két fekete ponttá szűkült, mint mindig, valahányszor kutatni kezdtek. Talált is egy szem alakú és egy szív alakú amulettet, és George Harvey felé nyújtotta.

– Nem tudom, apád mit kezdene velük, de mi akár meg is tarthatjuk. Az egyik a tiéd, a másik az enyém.

Volt pár dugdosott csecsebecséje, amiket a kis George apjának sose mutatott volna meg.

- A szemet vagy a szívet akarod?

- A szemet.

- Azt hiszem, ezek a rózsák elég frissek hozzá, hogy megmentsük. Jól fognak mutatni a kocsiban.

Aznap éjjel a kocsiban aludtak: képtelenség lett volna visszaérni oda, ahol George Harvey apja fát hasogatott kétkezi, alkalmi munkában.

Egymáshoz kucorodva háltak, úgy-ahogy bevackolva magukat a vezetőfülkébe, mint korábban is megesett párszor. Az anyja, mint egy kutya a pokrócával, folyton vesz-kelődött, nem találta a helyét az ülésben. George Harvey a korábbi gyürkőzéseikből már tudta, hogy az lesz a legjobb, ha elengedi magát, és hagyja, hogy az anyja a kényekedvére húzza-vonja. Amíg az anyja kényelemben nem tudta magát, egyikük számára sem volt alvás.

Az éjszaka kellős közepén, amikor épp a közkönyvtári albumokban látott ragyogó kastélybelsőkről álmodott, valaki rávágott a fülketetőre, és George Harvey és az anyja úgy ültek fel, mintha rugóra járnának. Három férfi bámult be az ablakon olyan nézéssel, amit George Harvey jól ismert. A saját apja szokott így nézni, ha nagy néha berúgott. Átható pillantás volt: úgy szegeződött az anyjára, mintha ő ott se lett volna.

Tudta, hogy nem szabad kiáltania.

– Maradj csöndben. Tőled semmit sem akarnak – súgta oda az anyja. George Harvey reszketni kezdett a magukra húzott öreg katonai pokrócok alatt.

Az egyik férfi a kisteherautó előtt állt. A másik kettő a fülketetőt verte két oldalról, röhögtek, lógott a nyelvük.

Az anyja a fejét rázta hevesen, de ez csak még jobban feldühítette őket. A kocsi útjában álló férfi nekiállt előre-hátra himbálni a csípőjét a hűtőrácsnak, amitől a másik kettő még

128

harsányabban röhögött.

– Majd lassan csinálom, és úgy teszek, mintha ki akar nék szállni a kocsiból – súgta az anyja. – Amikor majd szólok, nyúlj előre, és fordítsd el a gyújtáskulcsot.

Tudta, hogy valami nagyon fontos utasítást kapott. Hogy az anyjának szükségre van rá. Ugyanaz a kimunkált nyugodt hang, de ő kihallotta belőle a fémes zöngét, ahogy a vas átütött a félelmen.

Az anyja rájuk mosolygott, és miközben amazok örömükben kurjongatni kezdtek, s az izmaik elernyedtek, könyökével hátramenetbe lökte a váltót.

– Rajta! – mondta színtelen, közönyös hangon, és George Harvey előrenyúlt, elfordította a kulcsot. Az öreg teherautó-motor dübörögve életre kelt.

A férfiak arcáról a préda fölötti örömujjongás egyből lefagyott, és értetlenül meredtek a rükvercelő teherkocsi után. George Harvey anyja előremenetbe kapcsolt, és rákiáltott a fiára: – Le a padlóra!

George Harvey érezte, ahogy egy test tompán nekipuffan a kocsinak, csaknem pont ott, ahol összegömbölyödve feküdt odabenn a fülke mélyén. Aztán a test fölröpült a fülketetőre. Ott feküdt egy másodpercig, amíg az anyja újra hátramenetbe nem váltott. George Harvey számára ez a megvilágosodás pillanata volt. Így nem jó élni: se gyerekként, se nőként. Ez a két lehető legrosszabb dolog.

A szíve vadul vert, miközben Lindseyt nézte, ahogy a bodzasövényhez ér, de aztán rögtön lehiggadt. Ezt a készséget sem az apjától, hanem az anyjától tanulta – először fel kell mérni az összes szóba jöhető lehetőséget, melyik sülhet el legrosszabbul, és csak utána cselekedni. Látta, hogy a vázlatfüzetét megbolygatták, és kitéptek belőle egy lapot. Megnézte, a helyén van-e a zacskóba rejtett kés. Levitte a kést pincébe, és bedobta az alapozásba mélyített szögletes aknába. A fémpolcról magához vette a nőktől szerzett amuletteket. Fogta az amulettes karkötőmről való Pennsylvania-házikót, és a tenyerébe szorította. Szerencsét hoz. A többit a földre terített fehér zsebkendőjére rakta, négy sarkát egybecsomózta, mint egy kis vándorbatyut. Benyúlt az alapozás aknájába, és lehasalt a padlóra, hogy egészen vállig bedughassa a karját. Két ujjával a batyut tartotta, a többivel addig tapogatott, amíg a megvésett vasbetonszerkezetben nem talált egy kiálló rozsdás csonkot. Trófeás batyuját arra akasztotta, majd visszahúzta a karját, és felállt. A szonetteskönyvet még nyár elején elásta a Valley Forge parki fák közt, szokásához híven lassacskán megszabadult a terhelő bizonyítékoktól; most már a sorsra kellett bíznia, elég gyors volt-e.

Legfeljebb öt perc telt el. Az a döbbenet és a harag számlájára írható. Ennyi idő kell, amíg az ember megnézi, megvannak-e a hagyományos értelemben vett értékei: mandzsettagombjai, készpénze, szerszámai. De tudta, hogy ennél több már gyanút kelt. Fel kell hívnia a rendőrséget.

Belelovalta magát. Párszor fel-alá loholt, közben szaporán fújtatott, és amikor a központos felvette a telefont, a hangja betöltötte a kagylót: – Betörtek a házamba! Jöjjenek azonnal!

Amíg azonban a bejelentő szerepét játszotta, az esze már azon járt, hogyan tudna minél

129

gyorsabban olajra lépni, és mi az, amit magával kell majd vinnie.

Amikor apám felhívta az őrszobát, Len Fenermant kérte. Fenermant azonban nem találták. Közölték apámmal, hogy két egyenruhást már kiküldtek a helyszínre. A két egyenruhás úgy találta, hogy az ajtót nyitó, könnyeivel küszködő George Harvey minden szempontból – eltekintve bizonyos taszító vonástól, amit a rendőrök az önuralomra képtelen, síró férfi látványának tulajdonítottak – a jelentett eseményeknek megfelelően viselkedett.

Bár időközben rádión értesültek a Lindsey által eltulajdonított rajzról, a rendőrök inkább hittek George Har-veynak, aki maga ajánlotta, hogy vizsgálják át a házat. Ráadásul a Sailfish család iránti együttérzése is őszintének látszott.

A két rendőr egyre kellemetlenebbül érezte magát. Felületesen átkutatták a házat, és bizonyítékot csak a végtelen magányosságra találtak, meg egy szobát az emeleten tele gyönyörű babaházzal, ahol mindjárt témát is váltottak, és arról kérdezgették Harveyt, mennyi időbe telik egy ilyet megcsinálni.

Mint később elmondták, George Harvey egy csapásra megváltozott, feltűnően barátságos lett. A hálószobájába ment, és úgy állt elő a vázlatfüzetével, hogy az ellopott rajzot egy szóval sem említette. Nem lehetett nem észrevenni a hangjában bujkáló melegséget, miközben mutogatta nekik a babaházrajzokat. Igyekeztek tehát tapintatosak lenni a soron következő kérdéssel.

– Uram! Befáradna velünk az őrszobára, hogy további kérdéseket tehessünk fel? Természetesen joga van hozzá, hogy ügyvéd is jelen legyen, de…

George Harvey nem várta meg, hogy a rendőr befejezze.

– Szívesen válaszolok bármire itt helyben – vágott köz be. – Én vagyok a sértett fél, bár nem kívánok vádat emel ni szegény kislány ellen.

– Az az ifjú hölgy, aki betört ide – vette át a szót a másik rendőr –, nos, elvitt valamit. Egy rajzot a kukoricaföldről, benne valamifajta építménnyel…

Mint a rendőrjárőr beszámolt róla Fenerman nyomozónak, Harvey spontán és nagyon meggyőző módon fogadta a hírt. Olyannyira helytálló magyarázattal állt elő, hogy fel se merült bennük, hogy esetleg szökéstől lehet tartani – elsősorban azért, mert nem nézték ki belőle a gyilkost.

– Jaj, szegény kislány! – mondta, és az ujjait a lebigy- gyesztett ajkára helyezte. A vázlattömbjéhez fordult, és addig lapozott, amíg egy olyan rajzhoz nem ért, ami hasonlított ahhoz, amelyet Lindsey elvitt. – Na, egy ilyes mi rajz volt az, ugye?

A hallgatósággá előlépett két rendőr bólintott.

– Csak próbáltam rájönni – magyarázta Harvey. – Be kell hogy valljam, ez az egész szörnyűség nagyon megfo gott. Gondolom, a környéken mindenki megpróbált bele gondolni, hogyan lehetett volna megakadályozni. Miért nem hallottunk semmit, miért nem láttunk semmit. Úgy értem, a lány biztos sikoltozott.

130

Tollat ragadott, azzal mutogatott a rajzon.

– Na szóval – mondta –, elnézést kérek, de én épít ményekben gondolkozom, és miután hallottam, hogy mennyi vér volt a kukoricásban, és ahol találták, az a föld mennyire föl volt forgatva, úgy spekuláltam, hogy talán…

Fölnézett, a pillantásukat kereste. Mindkét rendőr figyelmesen hallgatta. Szinte itták a szavait. Nincs nyom, nincs holttest, nincs kiindulópont. Talán ennek a különös embernek van valami használható ötlete.

Nos, aki tette, épített valamit a föld alá, egy vermet, és bevallom, nekiálltam töprengeni rajta, belemenni a részletekbe, ahogy a babaházakkal is csinálom, úgyhogy hozzátettem kéményt meg polcot, szóval így, szokásom szerint. – Kis szünetet tartott. – Bőven van ilyesmikre időm.

- Szóval ezt így kidolgozta? – kérdezte az egyik rendőr.

- Mindig is biztosra vettem, hogy ezzel nem járhatok messze az igazságtól.

- Miért nem szólt nekünk?

- Azzal a lány életét még nem tudom visszaadni. Meg hát, amikor Fenerman nyomozó kikérdezett, és megemlítettem neki, hogy az Ellis fiúra gyanakszom, azzal is jól felsültem. Nem akartam megint előhozakodni az amatőr ötleteimmel.

A rendőrök előre elnézést kértek, ha holnap Fenerman nyomozó is beállítana, és feltenné ugyanezeket a kérdéseket megint. Látni akarná a vázlattömböt, hallani Harvey úr állításait a kukoricaföldi veremről. George Harvey mindezt kötelességtudó állampolgárként tudomásul vette, bármennyire is ő volt az, akit sérelem ért. A rendőrök jegyzőkönyvbe vették húgom behatolását a pince-, majd távozását a hálószobaablakon keresztül. A felmerült kárral kapcsolatban Harvey úr kijelentette, hogy ő azt a saját költségén rendezi, hangsúlyozva, hogy tisztában van a Sailfish édesapán néhány hónapja látható, nem enyhülő bánattal, ami most, úgy látszik, a szegény lány húgára is átterjedt.

Miközben a családom lázban égett, én már láttam, hogy George Harvey elfogásából nem lesz semmi.

Miután anyám elhozta Buckleyt Nate-éktől, megállt a 30-as úton a Nagyáruház telefonfülkéje mellett. Szólt Lennek, hogy találkozzanak a közeli bevásárlóközpont egyik zajos és zsúfolt üzletében. Len rögtön kocsiba ült. Amikor kihajtott a kocsifelhajtóján, a házban a telefon felcsörgött, de ő már nem hallotta. Egy másik dimenzióba lépett át, anyám járt az agyában, hogy mennyire nem helyes ez az egész, és mégsem tud nemet mondani neki valami érthetetlen okból, amit képtelen végiggondolni; csak úgy hátat fordítani az egésznek meg végképp képtelen.

Anyám gyorsan megtette a Nagyáruház és az üzletközpont közti rövid utat, és kézen fogva keresztülvezette Buckleyt az üvegajtókon a játszósarokhoz, ahol a szülők leadhatták csemetéiket a bevásárlás idejére.

Buckley el volt ragadtatva.

131

- A sarok! Anya, léci…! – nézte a mászókán ugráló, gumipadlón bukfencező kis társakat.

- Tényleg maradni akarsz, szívem?

- Kérlek!

- Na jó! – Anyám úgy intézte, hogy engedménynek hangozzék. Buckley már vágtatott is egy vörös fémcsúszda felé. – Légy jó! – kiáltott utána. Soha nem engedte, hogy itt játsszon nélküle.

Leadta a nevet a gyerekfelügyelőnek, és azt mondta, hogy a földszinti részen, a Wanamaker's környékén fogja a bevásárlásait intézni.

Miközben George Harvey azt magyarázta a rendőröknek, hogy szerinte hogyan gyilkoltak meg, anyám egy Spencer's nevű furcsaságok boltjában azt érezte, hogy egy kéz simít végig a vállán. Megkönnyebbülten pördült hátra, és még épp látta Len Fenerman hátát, amint kilép az üzletből. Sötétben is világító álarcok, fekete szerencsebiliárdgolyók, szőrös troli-kulcstartók és egy nagy, nevető koponya mellett elhaladva anyám utánasietett.

Len nem fordult meg. Anyám ott jött a nyomában, eleinte izgatottan, majd bosszúsan. A lépések közt volt elég gondolkodási idő, és ő nem akart gondolkodni.

Végül azt látta, hogy Len benyit egy falba simuló fehér ajtón, amely eddig sohasem tűnt fel neki.

A zajokból megállapíthatta, hogy a sötét folyosó, ahová Len hozta, a bevásárlóközpont üzemi területe – a légszűrőrendszer vagy a szivattyútelep. Nem érdekelte. A sötétségben elképzelte, hogy be van zárva a saját szívébe, és a lelki szemei előtt megjelent az orvosi rendelőből a nagyméretű szemléltető tábla, ugyanakkor látta apámat is, ahogy gubbaszt kórházi papírköntösben, fekete zokniban a vizsgálóasztal szélén, miközben az orvos a szívszélhűdés veszélyeiről magyaráz nekik. Amikor már majdnem átengedte magát a bánatnak, és közel állt hozzá, hogy önuralmát veszítve bepánikoljon, hirtelen vége szakadt a folyosónak. Három emelet magas, hatalmas terembe nyílt, amely berregett és zakatolt, és körös-körül elszórt lámpácskák égtek mindenféle fémhengereken és tartályokon. Anyám megtorpant, nem szűrődik-e valami más hang is a bevásárlóközpont beszivattyúzott-rege-nerált-visszafújt levegőjének fülsiketítő dübörgésébe. Nem, semmi.

Előbb láttam meg Lent, mint anyám. Egyedül állt a csaknem feketeségben, és azt nézte, megvan-e még a sóvárgás anyám tekintetében. Sajnálta apámat, sajnálta a családomat, de beleszédült azokba a szemekbe. Legszívesebben azt mondta volna: „Bele tudnék fulladni szemed tengerébe”, de tudta, erre már nincs jogosítványa.

Egyre több és több körvonal derengett elő a fémdzsungel fénylő liánjai mögül, és én egy pillanatra úgy éreztem, hogy lassacskán elég lesz anyám számára a tér, az idegen tartomány határai már elég messze kitolódtak ahhoz, hogy lecsillapodjék. Elérhetetlenül messze volt.

Ha Len keze nem nyúlt volna ki, hogy ujjbegyeivel végigsimítsa anyám ujjait, talán megtarthattam volna anyámat magamnak. A gépháztér csak múló kiruccanás lett volna Sailfishné életében.

De Len keze kinyúlt, és anyám odafordult hozzá. De még ekkor is képtelen volt ránézni igazán. Nem volt jelen, és Len elfogadta ezt a helyzetet.

Néztem, és közben kapaszkodtam a kilátómban a lócá-ba, a torkom elszorult, forgott velem a világ. Sose fogja megtudni, gondoltam, hogy amíg ő belemarkol Len hajába, Len pedig a

132

derekára tapasztja a kezét, és odahúzza magához, közben az az ember, aki meggyilkolt, épp két rendőrt kísér ki a házából.

Ereztem a csókokat, ahogy végigszaladnak anyám nyakán és mellén, mint apró, nesztelen egérlábnyomok, mint hulló, meg-megtapadó virágszirmok. Egyszerre volt csodálatos és rettenetes. Hívogató szó volt minden csók, elszólította tőlem, a családjától, a fájdalmától. Teste engedelmeskedett a hívásnak.

Mialatt Len kézen fogta anyámat, és elhúzta a faltól a csövek kusza szőttesébe, ahol a hangzavar végképp a tetőfokára hágott, George Harvey nekiállt összepakolni a holmijait; öcsém összeismerkedett egy hulahoppkarikázó kislánnyal a játszósarokban; húgom ruhástul, dobogó szívvel feküdt Samuellel a szobájában az ágyon; nagyanyám lehajtott három snapszot ebédlői magányában. Apám a telefont bámulta.

Anyám mohón nekiesett Len kabátjának, ingének. Len segített neki, aztán nézte, ahogy ő is lecibálja magáról a ruháit, kibújik gyapjúpulóveréből, blúzából, szoknyájából, és a végén ott áll bugyiban-trikóban. Len meredten nézte.

Samuel megcsókolta húgom tarkóját. Szappan- és klórszagot érzett, mégis arra vágyott, bár maradnának így örökre.

Len mondani készült valamit. Láttam, ahogy anyám felfigyel a szétnyíló ajkakra, becsukja a szemét, és „szezám, zárulj”-t parancsol a világnak – a szavak sikongva kergetőztek az agyában. Ismét kinyitotta a szemét, és Lenre nézett. A férfi némán állt, a szája összeszorítva. Anyám áthúzta a fején a trikót, és kilépett a bugyiból.

Anyám teste az én testem volt, amilyen az én testem már sose lehet. De övé volt a holdvilág-bőre és a szeme, az óceánszemek. Egy kiürült, elveszett, elárvult asszony.

Miközben George Harvey végleg maga mögött hagyta a házát, anyám szalmaláng-vágya is kielégülést nyert. A házasságtörésben könnyű kiutat talált összetört szívéből.

133

TIZENHAT

Napra pontosan egy évvel a halálom után dr. Singh hazatelefonált, hogy aznap ne várják vacsorára. Ruana nyugodtan tornászott tovább. Ahogy végignyúlt a szőnyegen a ház egyetlen olyan pontján, amely télen is őrizte a meleget, másra se tudott gondolni, mint a férje örökös távolléteire, a gondolat valósággal beleette magát az agyába, míg végül a teste követelőzni nem kezdett, hogy hagyja már a férjét, és összpontosítson – épp előrehajolt, karját kifeszített lábfeje felé nyújtotta –, és mozogjon, kapcsolja ki az agyát, feledkezzen el mindenről, kivéve azt a háttérben meglapuló finom és jóleső vágyat, hogy az izmait nyújtóztassa, testét hajlítgassa.

Az ebédlőben a csaknem földig nyúló ablakok párkányvonalát csak a fém fűtőtest törte meg, amelynek csapját , Ruana rendszerint ütközésig betekerte, mert nem szerette a hangokat, amiket kiadott. Odakinn láthatta a levelét, virágát vesztett cseresznyefát. A csupasz ágán himbálózó üres madáretetőt.

Sokáig hajladozott, amíg ki nem hevült, és el nem feledkezett magáról, messze maga mögött tudva az otthonát, korát, fiát. Csak a férje alakja, attól nem tudott szabadulni. Az előérzettől. Nem, nem hitte, hogy nő volna a dologban, pláne nem egy diáklány, aki a férjébe habarodott, és amiatt késik egyre gyakrabban. Az okot ő is jól ismerte, hajdan ő se tudta kivonni magát a hatása alól, amíg egy sérülés végérvényesen el nem vágta tőle. Az ambíciótól.

Hirtelen hangokat hallott. Vakáció ugatott két utcával arrébb, a Gilberték kutyája ráfelelt, és Ray szöszmötölt 224 odafenn az emeleten. A következő pillanatban az áldott Jethro Tull elemi erővel tört fel megint, kirekesztve a világból mindent és mindenkit.

Vigyázott az egészségére, eltekintve az egy-két cigarettától, amit a lehető legnagyobb titokban, Ray elől bujkálva hébe-hóba elszívott. A szomszédok közül több nő is megjegyezte, hogy milyen jól tartja magát, és néhányan meg is kérdezték, nem avatná-e be őket, hogyan csinálja, de Ruana az ilyen kéréseket mindig úgy könyvelte el, mint társalgási kísérleteket a magányos, messze idegenben született szomszéddal. De hiába ereszkedett most ló-tuszülésbe, és vette egyre lassabban és lassabban a levegőt, nem tudta teljesen elereszteni magát. Mit fog kezdeni magával, ha a fia felnő, és a férje egyre több időt tölt munkával? A nyugtalanító érzés lassan végighúzódott a lábikráján, föl a térdhajlatán, s befészkelte az ölébe magát.

Megszólalt a csengő.

Ruana örült, hogy kiszabadulhat görcsei fogságából, és bár a „lassan járj, tovább érsz” híve volt, felpattant, dereka köré kanyarított egy szék hátán lógó kendőt, és belevetve magát a Raytől jövő zene harsogó árjába, az ajtóhoz sietett. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy talán valaki a szomszédból. Egy felháborodott szomszéd, odabent üvölt a zene, ő meg vörös aerobicdresszben, kendőben.

Ruth állt a verandán. A kezében bevásárlószatyor.

- Szia! – mondta Ruana. – Mizujs?

- Rayhez jöttem.

- Fáradj beljebb.

Mindehhez túl kellett kiabálniuk az emeletről áradó zenét. Ruth belépett az előszobaajtón.

134

- Menj csak fel – kiabálta Ruana, és a lépcső felé mutatott.

Néztem, ahogy Ruana pillantása befogja Ruth buggyos felsőruházatát: tolldzsekijét, magas nyakú pulóverét. Tudnék mit kezdeni vele, gondolta Ruana magában.

Ruth az élelmiszerboltban nézelődött az anyjával, amikor a papírtányérok meg műanyag kések és villák közt megpillantotta a gyertyákat. Már úgy indult iskolába, hogy nagyon is tisztában volt vele, miről nevezetes ez a nap, és ha még eddig semmi olyat nem tett is, amivel megemlékezett volna halálom évfordulójáról – Az üvegburá-t olvasta az ágyán fekve, segített az anyjának kitakarítani azt, amit az apja következetesen szerszámoskamrának hívott, de az ő számára csak verseskamra volt, na és elkísérte az anyját boltba –, a fejébe vette, hogy valamit azért mégiscsak tennie kell.

Amikor megpillantotta a gyertyákat, rögtön tudta, hogy útba fogja ejteni Ray ék házát, és megkéri a fiút, tartson vele. A súlylökők dobókörében tartott reggeli randevúik miatt a többiek az iskolában már össze is boronálták őket, bármennyire ez ellen szólt minden. Ruth rajzolhatott annyi női aktot, amennyit akart, köthetett mintás kendőket a homlokára, írhatott tanulmányokat Janis Joplinról, ágálhatott kézzel-lábbal a női láb- és hónalj-szőrtelenítés ellen. Az osztálytársai szemében akkor is csak egy fíúgos lány maradt, akit CSÓKOLÓZÁSON kaptak egy flúgos sráccal.

Senki se tudta – és ők mégse állhattak oda mindenkihez elmondani –, hogy ez csak egy kísérlet volt kettejük között. Ray addig csak engem csókolt meg, Ruth pedig még soha nem csókolt meg senkit, úgyhogy úgy döntöttek, megcsókolják egymást, mi sül ki belőle.

- Nem érzek semmit – mondta ezt követően Ruth, ahogy ott feküdtek a juharlevelek közt egy fa tövében az iskolai parkoló mögött.

- Én sem – vallotta be Ray.

- Éreztél valamit, amikor megcsókoltad Susie-t?

– Igen. –Mit?

- Hogy ebből akarok még. Aznap este álmomban újra őt csókoltam, és azon tűnődtem, vajon neki is ugyanezen jár-e az esze.

- És a szex?

- Odáig igazából még nem jutottam – mondta Ray. –Most is: csókoltalak, és nem ugyanolyan.

- Azért még próbálkozhatunk – mondta Ruth. – Benn vagyok a játékban, csak ne mondd el senkinek.

- Azt hittem, te a lányokat szereted.

- Kössünk üzletet! Te tegyél úgy, mintha én lennék Susie, és az is leszek.

135

- Te tiszta dinka vagy – mondta Ray, de közben mosolygott.

- Szóval nem érdekel a dolog? – évődött Ruth.

- Mutasd csak még egyszer a rajzaidat!

- Lehet, hogy dinka vagyok – Ruth kirángatta a vázlatfüzetét az iskolatáskájából: mostanra már tele volt Play-boy-ból kimásolt meztelen nőkkel, akiknek hol ezt, hol azt a testrészét nagyította fel vagy kicsinyítette le, pótolva a kiretusált szőrt és a ráncokat is –, de legalább a rajzmániám nem beteges.

Amikor Ruth belépett, Ray épp körbe-körbe táncolt a szobájában. Rajta volt a szemüvege is, amelyet az iskolában igyekezett nem hordani, mert az apja csak olcsóbbfajta, vastag, strapabíró keretet volt hajlandó venni neki.

Egy kétes tisztaságú és kitérdelt farmernadrág volt még rajta, továbbá egy ujjatlan póló, amiről Ruth gyanította, és én tudtam is, hogy Ray ebben alszik.

Ray rögtön sóbálvánnyá meredt, amint megpillantotta a bevásárlószatyrát szorongató Ruthot az ajtóban. Aztán ösztönösen a szemüvege után nyúlt, lekapta, majd mert nem tudta, mit kezdjen vele, köszönésképp meglengette.

- Szia!

- Nem tudnád lehalkítani? – harsogott Ruth. –Máris!

- A lárma megszűnt, de Ruth füle még egy másodpercig csengett, és abban az egy másodpercben valamit látott Ray szemében megvillanni.

A fiú most a szoba túlsó végében állt, és kettőjük között volt az ágy az összetúrt, széthányt ágyneművel, fölötte pedig egy rajz, amelyet Ruth készített rólam emlékezetből.

- Kitetted – állapította meg Ruth.

- Szerintem nagyszerű.

- Szerinted és szerintem, és ezzel vége. . – Anya szerint is jó.

- Anyád nagyon impulzív nő, Ray. – Ruth letette a szatyrát. – Nem csoda, ha ilyen csodabogár lettél.

- Mi van a szatyrodban?

- Gyertyák. Itt a boltban vettem. December hatodika van.

- Tudom.

- Arra gondoltam, odamehetnénk a kukoricaföldre, és meggyújtanánk őket. Búcsúzásképpen.

136

- Hányszor akarsz még elbúcsúzni?

- Csak egy ötlet volt – mondta Ruth. – El tudok menni egyedül is.

- Nem – mondta Ray. – Veled megyek.

Ruth tolldzsekistül-pulóverestül leült, és várta, hogy Ray átöltözzön. A fiú hátat fordított neki, és Ruth elnézte, hogy milyen karcsú, a karján a kellő helyen mégis izmok dagadoznak, és hogy a bőrének, épp mint az anyjáénak, mennyivel hívogatóbb a színe, össze se lehet hasonlítani az övével.

– De kicsit csókolózhatunk is, ha akarod.

Ray megfordult, elvigyorodott. Kezdte megszeretni ezeket a kísérleteket. Közben már nem is gondolt rám – de ezt mégse mondhatta el Ruthnak.

Tetszett neki Ruthban, ahogy káromkodott, ahogy minden porcikájával az iskola ellen volt. Tetszett benne, hogy okos, meg hogy igyekszik úgy tenni, mintha cseppet sem zavarná, hogy Ray apja doktor (habár nem igazi doktor, hangsúlyozta Ruth), miközben az ő apja régi házakat lomtalanít, meg hogy Singhéknél polcszámra vannak könyvek, melyekre ő annyira ki van éhezve.

Ray odaült mellé az ágyra.

– Nem akarod levetni a dzsekidet? Levetette.

Így történt, hogy a halálom évfordulóján Ray nekihabarodott Ruthnak, és egymásba gabalyodva csókolóztak, és aztán Ruth egyszer csak a fiú arcába nézett, és így szólt: – A picsába! Azt hiszem, érzek valamit.

Szótlanul, kéz a kézben baktattak ki a kukoricaföldre. Ruth azon tűnődött, Ray vajon azért fogja-e a kezét, mert így kívánja meg halálom közös gyászünnepe, vagy pedig igazán vonzódik hozzá a fiú. Azelőtt nyugodtan rábízhatta magát a megérzéseire, ám a feje most zsongó méhkas volt.

Aztán észrevette, hogy nem ő az egyetlen, akinek az eszébe jutottam. Háttal a közeledőknek, hanyagul zsebre vágott kézzel Hal és Samuel Heckler állt a kukoricaföldön. Sárga nárciszok hevertek nem messze tőlük.

- Ezeket ti hoztátok? – kérdezte Ruth Samueltől.

- Nem – felelte Hal a testvére helyett. – Már itt voltak, amikor jöttünk.

Steadné kinézett a fia emeleti hálószobájából. Úgy döntött, hogy kabátot kanyarít magára, és kisétál a parlagföldre. Meg se fordult a fejében, hogy azt mérlegelje, ott-e a helye vagy sem.

Grace Tarking épp arra sétált, és meglátta Steadnét, amint mikulásvirággal a kezében kilép a házból. Pár szót váltottak ott az utcán. Grace azt mondta, hogy most haza kell mennie, de aztán

137

jön ő is.

Grace gyorsan elintézett két telefont: először felhívta a barátját, aki a közelben, csak egy kicsit módosabb környéken lakott, aztán Gilbertéket. Gilberték azóta se tudták kiheverni azt a sokkot, amit az utánam való kutatásban betöltött véletlen szerepük okozott – az ő hűséges labradorjuk találta meg az első bizonyítékot. Grace felajánlotta, hogy szívesen segít, ha kell, mert nem lehet könnyű két ilyen idős embernek átbukdácsolnia a szomszéd telkeken és a göröngyös szántóföldön, és Gilbert úr valóban rá is vágta, hogy föltétlenül ott akarnak lenni. Mint mondta, szükségük is van erre a rítusra, különösen a feleségének – bár én láttam, Gilbert úr mennyire össze van törve. Gilbert úr a saját fájdalmát gyakran a felesége iránti figyelmességével leplezte. Rövid ideig még azt is fontolgatták, hogy odaadják valakinek a kutyájukat, de aztán belátták, egyikük sem tudna egykönnyen meglenni nélküle.

Gilbert elgondolkozott azon, hogy Ray, aki már annyi szívességet tett nekik, és áldott jó gyerek létére olyan csúnyán megvádolták, vajon tud-e a dologról, úgyhogy felhívta Singhéket. Ruana azt mondta, gyanítja, hogy a fia már ott van, de ő maga is eljön.

Lindsey kinézett az ablakon, és azt látta, hogy Grace Tarking Gilbertnébe karolva, Grace barátja pedig Gilbert urat támogatva négyesben átvágnak O'Dwyerék birtokán.

– Anya, valami történik a kukoricaföldön – mondta. Anyám épp Moliére-be temetkezett, akiért élt-halt a főiskolai évek alatt, de akitől azóta egy sort se olvasott. Mellette hevert a többi könyv, amelyeknek egykor avantgárd hírét köszönhette: Sartre, Colette, Proust, Flaubert. Leszedegette a hálószobai könyvespolcáról, és megfogadta, hogy még az év folyamán újraolvassa őket.

– Nem érdekel – mondta Lindseynek. – Majd apád biz tos utánanéz, ha hazajön. Te meg igazán felmehetnél, és játszhatnál a kisöcséddel.

Húgom most már hetek óta kötelességtudóan lógott anyánk nyakán, függetlenül attól, hogy ő ezt hogy fogadja. Valami van a jégtömb mélyén: ebben Lindsey egészen biztos volt. Ott maradt hát anyám mellett, leült mellé, és az ablakból figyelte a jövés-menést.

Alkonyattájt már mindenki gyertyával érkezett, és lán-gocskáktól fénylett a kukoricaföld. Mintha ott lett volna mindenki, akit valaha ismertem, vagy padtársam volt akárhanyadik osztályban, óvodai csoportban. Botte tanár úr a másnapi emésztéssel kapcsolatos állatkísérlet előkészítéséről hazatérőben vette észre, hogy valami folyik a kukoricaföldön. Odaballagott, és miután látta, miről van szó, visszaparancsolta magát az iskolába, és nekiállt telefonálni. Volt egy titkárnő, akit nagyon megviselt a halálom. Őt a fia kísérte el. Olyan tanárok is eljöttek, akik a hivatalos búcsúztatásomon ott se voltak.

A hír George Harvey gyanúba keveredéséről hálaadás estéjén kezdett szóbeszéd tárgya lenni a környéken. Másnap délutánra már másról se lehetett hallani – létezik, hogy az a különös ember, aki oly visszahúzódva élt köztük, ő ölte meg Susie Sailfisht? De senki sem mert beállítani hozzánk, hogy faggatózzon a dologról. Unokatestvérek, szülők az iskolából kérdezgették egymást fűnyírás közben, tudnak-e valamit. Egy hét alatt barátságok szövődtek pusztán azon az alapon, hogy valaki tudni vélt valamit a nyomozás állásáról, így ez a pótszertartás nemcsak a

138

megemlékezésemül szolgált, hanem arra is módot kínált, hogy némi vigasztalásra leljenek egymásban. Gyilkos élt közöttük, naponta szembejött velük az utcán, cserkészköri süteményt vett a lányaiktól, magazinokat rendelt a fiaiktól.

A mennyországomban majd' szétvetett a hév és az emelkedettség, ahogy mind többen és többen jelentek meg a kukoricafóldön, gyújtottak gyertyát, kapcsolódtak bele a halk, gyászénekszerű kántálásba, amelyet O'Dwyer úr hajdan volt dublini nagyapjára emlékezve idézett fel. A jelenlévők eleinte zavarban voltak, de a titkárnő az iskolából odaállt O'Dwyer úr mellé, és a felszárnyaló férfihangot megtámogatta kevésbé dallamos énekével. Ruana Singh távol a fiától, kissé feszélyezetten állt a külső gyűrűben. Épp amikor eljött, kapta dr. Singhtől a telefont, hogy az irodájában fog éjszakázni. Lám, mindenki más hazajött az irodájából, és ahogy beállt a kocsijával, már jött is a többi után. Hogyan fognak egyszerre dolgozni is, családot eltartani is és közben a gyerekeikre is figyelni, biztonságban vannak-e? Nem, be kell hogy lássák, ez közösségi szinten nem megy, akárhány törvényt fektessenek le. Ami velem történt, bárkivel megtörténhet.

Hozzánk senki sem csöngetett be. Hogy a családomat háborgassa, arra senki nem vette a merszet. Áthatolhatatlan burok vette körül a zsindelyeket, a kéményt, a fara-kást, a kocsifelhajtót, a sövényt, olyan volt, mint az áttetsző jég rétege, amely esőkor ráfagy a fákra. A házunk ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi a környéken, és mégsem volt ugyanolyan. A gyilkosság vérvörös ajtóként rikított a megtörténhetetlennek hitt dolgok fonák oldalán.

Amikor az ég rózsaszínbe fordult, Lindsey rájött, mi zajlik odakinn. Anyám egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a könyvből.

– Szertartás folyik Susie-ért – mondta Lindsey. – Hall gasd!

Feltépte az ablakot. Hideg decemberi lég és távoli énekhang zúdult be rajta. Anyám ereje fogytán volt.

- Megvolt a búcsúztatás – mondta. – Túl vagyunk rajta.

- Min vagyunk túl?

Anyám könyöke a sárga fotelkarfán nyugodott. Kicsit előrehajolt, és minthogy az arca kikerült a fényből, Lind-seynek nehézséget okozott megfejtenie a rajta megülő kifejezést.

- Nem hiszem, hogy odakinn várna ránk – mondta anyám. – Nem hiszek benne, hogy gyertyák gyújtogatá-sával meg effélékkel kellene tisztelegnünk az emlékének. Más módjai is vannak a megemlékezésnek.

- Például? – kérdezte Lindsey. Törökülésben ült szemben anyámmal a szőnyegen, anyám pedig a székben, ujja Moliére-en, a félbehagyott mondaton.

– Többre vágyom annál, mint hogy csak anya legyek. Lindsey arra gondolt, hogy ez érthető. Ő is többre vágyik annál, mint hogy csak kislány legyen.

Anyám letette a Moliére-t a kisasztalra, előrecsusszant a széken, és leereszkedett a szőnyegre.

139

Elcsodálkoztam. Anyám soha nem ült a földre. Ahová ült, az a pénzosztó asztal volt, valamelyik fotel, esetleg a dívány vége az összegömbölyödve szuszogó Vakáció mellett. Anyám megfogta húgom kezét.

– Itt fogsz hagyni bennünket? – kérdezte Lindsey. Anyám habozott. Hogyan mondhatná el, mit döntött?

Sokkal egyszerűbb volt hazudni.

– Soha nem hagylak el benneteket.

Amire leginkább vágyott, hogy szabad legyen, újra az a lány, aki a Wanamaker'snél pakolja a porcelánt, dugdossa az üzletvezető elől az eltört fülű Wedgwood csészét, és arról álmodozik, hogy Párizsban fog élni, Beauvoir és Sartre városában, és egy este nevetve megy haza: ó, az a se hús, se hal Jack Sailfish, tulajdonképpen helyes fiú, csak ki nem állja a dohányosokat. A párizsi kávéházakban vágni lehet a cigarettafüstöt, közölte vele, és ezen a fiú szemlátomást elgondolkozott. Még a nyár vége előtt meghívta magához, és szerelmeskedtek, mindkettőjük számára ez volt az első, és ő elszívott egy cigarettát, és a hecc kedvéért Jack kijelentette, hogy ő is kér egyet. Akkor hamutartónak a kezébe adta a csorba kék porcelánt, és alaposan kiszínezve előadta a történetet, hogyan törte el, rejtette kabátja mélyébe, hogy most saját lakályos Wedgwood csészéje legyen.

– Gyere, kicsim – mondta anyám, és Lindsey odabújt – hozzá. Befészkelte magát anyám ölébe, és anyám eset lenül ringatni kezdte lenn a szőnyegen. – Olyan remekül csinálod, Lindsey! Te tartod apátokat életben.

És hallották, ahogy a kocsija rágördül a felhajtóra.

Lindsey hagyta, hogy dédelgessék, és közben anyám gondolatban már a ház mögött cigarettázó Ruana Singh-nél járt. A Dunhill édes illata kisodródott az útra, és magával ragadta anyámat. Még apám előtt az utolsó barátja Gauloises-t szívott. Kivagyi kis fickó volt, gondolta anyám, de tudott hótkomoly is lenni, amitől ő is egészen hótko-molynak érezhette magát.

Látod a gyertyákat, anya? – Lindsey le nem vette a szemét az ablakról, Menj, siess apád elé – mondta anyám.

Lindsey az előszobai gardróbban érte apámat: épp beakasztotta a kabátját és a kulcsokat. Hát persze, miért ne mennének, mondta. Mi se természetesebb.

- Apu! – kiabált le a kisöcsém az emeletről. Apám és húgom felment, odafönn futott össze vele. Buckley se szó, se beszéd, bevitte apámnak a szokásos bodicseket.

- Kétperces kiállítás – nyögte apám.

Elegem van a titkolózásból – mondta Lindsey. – Semmi értelme pont őt itthon hagynunk. Susie nincs többé. Ezt ő is nagyon jól tudja.

Öcsém rábámult.

140

- Van egy megemlékezés Susie-ról – mondta Lindsey. –Én és apa elviszünk oda.

- Anyu beteg? – kérdezte Buckley.

Lindsey nem akart hazudni neki, ugyanakkor úgy érezte, a helyzet ennél pontosabban nem is írható le.

– Igen.

Lindsey megállapodott apánkkal, hogy majd lent találkoznak, miután átöltöztette a szobájában Buckleyt.

– Tudod, én látom őt – mondta Buckley. – Bejön, és beszél hozzám, és velem van, amikor te focizni mész.

Lindsey rámeredt. Nem tudta, mit mondjon. Aztán kinyúlt, magához húzta, megszorongatta, ahogy kisöcsénk szokta megszorongatni Vakációt.

– Nagyon sokat jelentesz nekem – súgta Buckleynak. – Történjék bármi, én mindig itt leszek veled.

Apám nagy sokára lebotorkált a lépcsőn, bal keze megmegfeszült a korláton, míg leért az előszoba kövére.

Nem lehetett nem meghallani. Anyám fogta a Moliére-jét, és beosont az ebédlőbe, ahol apám nem láthatta. A családja elől bujkálva, az ebédlő sarkában ácsorogva olvasott tovább. Arra várt, hogy nyíljon-csukódjon a bejárati ajtó.

Környékbeliek és tanárok, barátok és családtagok spontán kört alkottak nem messze attól a ponttól, ahol meggyilkoltak. Apám, húgom és öcsém, amint kiléptek az ajtón, máris újból hallották az éneket. Apám minden idegszálát vonzotta, húzta a meleg és a fény. Nagyon vágyott rá, hogy a szívében és a lelkében mindenki megemlékezzen rólam. Néztem a jelenetet, és tudtam, hogy igazából most mondanak búcsút nekem. Ugyanolyan elveszett kislány lettem, mint a többi. Most majd hazamennek, és biztos helyre félretesznek, mint egy levelet a múltból, amit soha többé nem nyitnak fel, soha többé nem olvasnak újra. És én sem tehetek mást, mint hogy elbúcsúzom tőlük, minden jót kívánok nekik, áldásom rájuk minden jó gondolatukért. Egy kézszorítás az utcán, egy elejtett tárgy, amit az ember felvesz, visszavisz és átad, vagy egy barátságos integetés egy távoli ablakból, egy biccen-tés, egy mosoly, egy pillanat, mint amikor a szem elidőz a gyermek mókázásán.

Ruth látta meg elsőnek őket hármójukat, és meghúzkodta Ray kabátja ujját.

– Menj, segíts neki! – súgta a fülébe.

És már indult is Ray, aki aznap találkozott először apámmal, amikor az nagy fába vágva fejszéjét úgy döntött, utánajár gyilkosom kilétének. Samuel is kilépett. Mint két fiatal lelkész, odakísérték apámat, húgomat és kisöcsémet az ott csoportosulókhoz. A kör szétnyílt előttük, csend lett.

Apám már hónapok óta nem hagyta el a házat, leszámítva az oda- és visszaautózást a munkahelyére meg a kiülést a ház végében a kertbe, és ugyanannyi ideje nem látta a szomszédait sem. Most végignézett rajtuk, pillantása arcról arcra járt, és hirtelen ráébredt, ami sosem tudatosult benne: az emberek szerettek engem. A szíve megtelt, újra melegség járta át időtlennek tetsző idő óta – ha eltekintünk a Buckleyval átélt apró, feledhető, morzsányi boldog

141

pillanatoktól.

O'Dwyer úrra nézett.

– Stan! – mondta. – Susie nyaranta ott szokott állni az ablaknál, és azt hallgatta, ahogy a kertedben énekelsz. Annyira szerette. Nem énekelnél nekünk?

És mint amikor az ember olyan megtiszteltetésben részesül, ami csak ritkán adatik meg, és nem is akkor, amikor leginkább vágyik rá – hogy megóvjon valaki hozzá közel állót a legrosszabbtól –, O'Dwyer úr hangja épp csak egy pillanatra bicsaklott meg, aztán erővel, tisztán, fenségesen szárnyalt a magasba.

Vele énekelt mindenki.

Emlékeztem azokra a nyári estékre, amelyekről apám beszélt. Mintha egy örökkévalóságba telt volna, hogy jöjjön az enyhet hozó alkonyat. Néha, ahogy álltam a nyitott ablaknál, éreztem a feltámadó szellőt, és annak a szellőnek a hátán jött a dallam is O'Dwyerék háza felől. Hallgattam, ahogy O'Dwyer úr sorra veszi az összes ír balladát, amit valaha tanult, és közben éreztem az illatokat a szélben, a föld és a levegő szagát, egy átható mohosságot, ami tévedhetetlenül azt jelezte: zivatar közeleg.

Aztán csodálatos vihar előtti csend állt be, miközben Lindsey a szobájában ült az öreg díványon tankönyvekbe temetkezve, apám a dolgozójában kedvenc olvasmányait olvasgatta, anyám pedig odalenn hímzett vagy mosogatott. Szerettem ilyenkor hosszú pamut hálóingembe bújva kimenni a hátsó verandára, ahol az eső nagy cseppekben kezdte verni a tetőt, és szellő kúszott be a szúnyoghálókon mindenfelől, és a testemre tapasztotta a hálóingemet. Langymeleg volt, meseszép, s villám cikázott elő, s pár pillanatra rá felrobajlott az ég.

Anyám megállt a nyitott verandaajtóban, kirukkolt az elmaradhatatlan figyelmeztetéssel – „Halálra fázol ebben az időben!” –, aztán elnémult. Együtt hallgattuk, hogy zuhog az eső, ropog a villám, és beszívtuk a föld ránk köszönő illatát.

– Látom, vasból vagy – mondta anyám egy ilyen este.

Szerettem ezeket a pillanatokat, amikor a gondolataink mintha egy srófra jártak volna. Feléje fordultam, összehúztam magamon vékony hálóingemet, és azt feleltem: – Abból bizony!

142

PILLANATFELVÉTELEK

A szüleimtől kapott fényképezőgéppel tucatjával készítettem a rajtaütésszerű felvételeket a családról. Olyan meny-nyiségben, hogy az apám választás elé állított: döntsem el, melyik tekercset szeretném mindenképp előhívatni. Hobbim egyre költségesebbé válásával két dobozt állítottam be a szekrényem aljába. Az egyikre ezt írtam: „Beadandó filmek”, a másikra pedig: „Visszatartandó filmek”. Anyám szerint ez volt az egyetlen eset, hogy tanújelét adtam szervezőkészségemnek.

Szerettem, ahogy a Kodak Instamatic szögletes vakuizzói apró pukkanással ütöttek pecsétet a tovatűnő pillanatra, ami soha vissza nem tér, s a képen mégis megmarad. Amikor kiégtek, fogtam a kockafejű vakuégőket, és addig dobáltam egyik kézből a másikba, amíg le nem hűltek. A vakuban a megroskadt izzószálak irizált kékre olvadtak, vagy olykor fekete füstöt köptek a vékony üvegre. Fényképezőgépemmel a pillanat megmentőjének érezhettem magamat, olyasvalakinek, aki meg tudja állítani, nyakon tudja csípni az időt. Az a kép csakis az enyém volt, nem vehette el tőlem senki.

1975-ben egy nyári estén anyám a következő kérdéssel fordult apámhoz:

– Szeretkeztél már valaha az óceánban? Apám azt felelte: – Nem.

– Én sem – mondta anyám. – Tegyünk úgy, hogy most ez itt az óceán, és elsodor engem, és talán soha többé nem látjuk egymást.

Másnap elutazott apja New Hampshire-i bungalójába.

Ugyanezen a nyáron Lindsey, Buckley vagy apám ahányszor csak kinyitotta a bejárati ajtót, mindannyiszor egy lábast vagy süteményestálat talált a küszöbön. Néha almás pitét – apám kedvencét. A lábasok tartalma kiszámíthatatlan volt. Steadné borzalmasan főzött. Gilbertné tortái eláztak, de tűrhetőek voltak. Ruana almás pitéi maga a hetedik mennyország.

Anyám eltávozta után a hosszú dolgozószobai estéket apám azzal próbálta agyonütni, hogy újraolvasta Mary Chestnut férjéhez írott polgárháborús leveleit. Igyekezett túltenni magát sérelmein, vágyain, de mindhiába. Mosolyt csak kivételesen sikerült kicsikarnia magából.

„Ruana Singh kurva jó almás pitét süt” – írta a noteszába.

143

Egy őszi délután felvette a telefont, és Lynn nagyi volt a vonal túlsó végén.

– Jack! – jelentette ki a nagyanyám. – Azon töröm a fejem, hogy hozzátok költözöm.

Apám nem szólt, de a kagyló pontosan közvetítette tétovázását.

Szeretném hasznossá tenni magamat körülötted és a gyerekek körül. Már épp eleget tébláboltam ebben a kriptában.

Lynn, mi épp most készülünk újrakezdeni mindent – nyögte ki apám. Viszont örökké mégse várhatja el Nate anyjától, hogy vigyázzon Buckleyra. Négy hónap telt el azóta, hogy anyám elment, és a távolléte most már kezd véglegesnek látszani.

Nagyanyám megmakacsolta magát. Tanúja voltam, ahogy ellenáll poharában a maradék vodkának.

– Visszafogom az italfogyasztásomat… – itt erősen gon dolkodóba esett – délután ötig. A francba, teljesen abba hagyom, ha úgy találod jónak.

- Tudod, mit beszélsz?

Nagyanyám valami mélységes letisztultságot érzett végigkúszni a telefont tartó kezétől le egészen a baletttopánba bújtatott lábáig.

– Igen, tudom. Azt hiszem.

Apám alig tette le a telefont, máris gondolkodóba esett: Úristen, melyik szobában fog lakni? Amúgy mindenki számára nyilvánvaló volt.

1975 decemberében volt egy éve, hogy George Harvey összecsomagolt és eltűnt, de még mindig semmi hír nem jött felőle. A boltosok a róla készült hevenyészett vázlatrajzot egy darabig még kint tartották a kirakatban, amíg a ragasztószalag el nem koszlott, vagy amíg a papír el nem szakadt. Lindsey és Samuel a környéken bóklászott, vagy Hal motorműhelyébe vették be magukat. Lindsey a világért se tette volna be a lábát abba a bisztróba, ahová az iskolatársak jártak. A bisztró tulajdonosa törvénytisztelő ember volt. George Harvey arcmását kétszeresére nagyíttatta, és egyenesen a bejárati ajtóra ragasztotta. És minden hozzá betérőt készséggel beavatott a borzalmas részletekbe – fiatal lány, kukoricás, csak a könyöke került elő.

Lindsey végül megkérte Halt, hogy vigye el motoron a rendőrőrsre. Tudni akarta, pontosan hol is tartanak.

Samuelt hátrahagyták a motorjavítóban, és Hal Lindseyvel belemotorozott a kásás decemberi

144

hóba.

Fiatalságával és talpraesettségével Lindseynek eleinte sikerült megtévesztenie a rendőröket. Aztán ahogy lassacskán rájöttek, kivel is állnak szemben, annál gyorsabban igyekeztek minél távolabb kerülni tőle. Itt ez a lány, céltudatos, eszelős, alig tizenöt. A melle két aprócska domb, a járása esetlen, ám a lába már formás, a szeme szikrázó kova és selymes virágszirom.

Miközben Lindsey Hal társaságában az őrsparancsnoki iroda előtti padon várakozott, a terem túlsó felén megpillantott valamit, amit felismerni vélt. Az illető holmi Fe-nerman nyomozó íróasztalán hevert, és a színével ütött el a környezetétől. Ez a szín az úgynevezett kínai vörös volt, a hagyományos ajakrúzs színe, harsányabb a rózsa vörösénél, és a természetben nem is igen létezik. Anyánk büszke volt rá, hogy nyugodtan hordhatja a kínai vöröset, és mindannyiszor megjegyezte, valahányszor azt a bizonyos kendőt a nyakába kötötte, hogy ez az a szín, amit még Lynn nagyi se mer viselni.

- Hal – szólt Lindsey, és minden izma megfeszült, miközben meredten nézte az egyre ismerősebbnek tetsző holmit Fenerman íróasztalán.

- Tessék.

- Látod azt a vörös anyagot?

- Igen.

- Nem tudnád idehozni nekem?

Hal csodálkozva nézett rá, mire hozzátette: – Azt hiszem, az anyámé.

Miközben Hal felállt, hogy érte menjen, Len lépett be a szolgálati helyiségbe Lindsey mögül. Épp megérintette a lány vállát, amikor rájött, hogy Hal mire készül. Lindsey és Fenerman nyomozó egymásra meredt.

– Hogy kerül anyám kendője magához?

– Biztos a kocsimban felejtette – dadogta Len. Lindsey felállt, és szembefordult vele. Az agya kristálytiszta volt, gondolatának medre tévedhetetlen.

- És mit keresett a maga kocsijában?

- Szervusz, Hal! – mondta Len.

Halnél ott volt a kendő. Lindsey kikapta a fiú kezéből, a hangja egyre dühödtebben csengett.

– Hogy került anyám kendője magához?

És hiába volt Len a detektív, Hal látta meg előbb rajta a megvilágosodást – mintha gerjesztett fény ragyogott volna fel húgom homlokán. Épp mint matematika- vagy irodalomórán, amikor húgom elsőként rukkolt elő az x értékével, vagy mutatott rá a rejtett párhuzamra. Hal Lindsey vállára tette a kezét, és kormányozni kezdte kifelé a helyiségből.

– Inkább menjünk – mondta.

Utóbb húgom Samuelnek sírta el hihetetlen bánatát a motorjavító műhely végében.

145

Amikor az öcsém hétéves lett, épített egy erődöt nekem. Ez olyasmi volt, amit mindig együtt akartunk csinálni. Apám nem tudta rászánni magát, hogy besegítsen. Túlságosan is az eltűnt George Harveyval való közös sátorépítésre emlékeztette a dolog.

A Harvey-házba egy öt kislányt nevelő család költözött. Kacagás úszott be apám dolgozószobájába a beépített fürdőmedence felől, amely vízzel telt meg a George Harvey szökése utáni tavaszon. Lányhangok – újabb védelemre szorulók.

Mintha üveget hasogatnának a dobhártyáján. 1976 tavaszán, amikor anyám már nem volt sehol, apám még a legmelegebb estéken is csukva tartotta dolgozószobája ablakát, hogy ne kelljen hallania a hangokat. Nézte a magányos kisfiát, ahogy magában társalogva beveszi magát a három barkás rekettyefűz közé. Buckley kihordta az üres agyagkaspókat a garázsból. Kicibálta a lépcső mellől a földből a rég elfeledett sárvakarót. Jól jött minden az erőd falához. Samuel, Hal és Lindsey segítségével a kocsifelhajtó mellől átcsoportosított két jókora sziklatömböt hátra az udvarba. Ez olyan frappáns megoldás volt, hogy Samuel nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: 243 - Hát tetőt honnan fogsz keríteni hozzá?

És miközben Buckley eltűnődve nézett rá, Hal gondolatban átfutotta javítóműhelye anyagkészletét, és felrémlett neki két ócska bádog hullámlemez, nekidöntve hátul a falnak.

így történt, hogy egy forró este apám kinézett az ablakon, és többé sehol nem látta a fiát. Buckley bevackolta magát az erődbe. Négykézláb bemászott, behúzta maga után a kaspókat, majd oda támasztott egy akkora farost lapot, amely csaknem felért a hullámlemez tetőig. Annyi fény még épp beszűrődött, hogy olvasni lehessen odabenn. Hal volt olyan szíves, hogy nagy fekete stencilbetűkkel még azt is ráfújta a furnérlemez ajtó külső felére, hogy TILOS A BEMENET.

Főleg a Bosszúállók-aí és az X-men-i olvasgatta. Farkasnak képzelte magát, akinek fémből vannak a csontjai, a legerősebb fémből az egész univerzumban, és nincs olyan sebesülés, amelyből ne épülne fel reggelre. Nagy ritkán én is eszébe jutottam, vágyott rá, hogy bár hallaná a hangomat, jönnék ki a házból, verném meg a tetőt, bebocsátást kérve. Néha azt szerette volna, ha Samuel és Lindsey több időt töltene odakinn, vagy ha apám úgy játszana vele, mint régen. Úgy játszana, hogy a mosolya alatt nyoma se volna annak az örökös gondterheltségnek, annak a mélységes aggodalomnak, ami mostanra már láthatatlan erőtérként vett körül mindent. Csak egyvalakit nem hagyott öcsém, hogy hiányozzon neki: anyámat. Beásta magát a képregénytörténetekbe, ahol a gyengék vadállati erejű hősökké válnak, szemükből kicsapó lézernyalábbal vagy varázspöröllyel győzedelmeskednek acélhegyek fölött, vagy kapaszkodnak fel felhőkarcolók meredélyén. Ha haragos volt, ő volt Hulk, egyébiránt pedig a Pókember. Úgy nőtt fel, hogy valahányszor sérelem érte, mindannyiszor kilépett kisfiú voltából, erősebb alakot öltött. Nem kellett hozzá más, csak egy olyan szív, amely pulzál szív és kő között. Szív és kő között. Ahogy ezt néztem, Lynn nagyi jutott az eszembe, aki azt szokta mondani, valahányszor a szemünket forgattuk vagy képeket vágtunk rá a háta mögött: „Csak csináljátok. Egyszer úgy maradtok.” Buckley egyszer másodikban a következő önálló fogalmazással állított haza: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy srác, a neve Billy. Szeretett felfedezőset játszani. Látott egy vermet, bement, de többé nem jött ki. Itt a vége, fuss el véle.” Örökös zaklatottságában apám nem talált semmi különöset az írásműben. Anyám nyomdokán kiragasztotta a hűtőre, ugyanoda, ahol Buckley hajdan volt Köztes-ség-rajza díszelgett. De öcsém tudta, hogy valami nincs rendjén

146

ezzel a történettel. Tudta abból, ahogy a tanára reagált rá: épp mint a képregényhősök, ha megdöbbennek. Levette hát az írásművet, és amikor Lynn nagyi odalenn tartózkodott, felvitte a régi szobámba. Kicsire összehajtogatta, és bedugta a mennyezetes ágyam immár üres rejtekbelsejébe.

1976-ban egy meleg őszi napon Len Fenerman felkereste a bűnjelraktárt. Az egyik nagy lemezkazetta mélyén ott lapultak a Harveynál a pincezugban talált állatcsontok a rajtuk mésznyomokat kimutató laboratóriumi bizonylattal egyetemben. Len maga vezette a kutatást, de feláshatták az egész birtokot le a szűz talajig, se további csontokat, se tetemet nem találtak sehol. A garázspadlón látható vérfolt volt az egyetlen föllelhető névjegyem. Len heteket, hónapokat töltött a Lindsey által ellopott vázlatrajz fénymásolata fölé görnyedve. Kutatócsoport élén visszatért a kukoricaföldre, és ástak, és megint csak ástak. Végül találtak egy régi kólásüveget a földdarab túlsó végében. Ez már százszázalékos tárgyi bizonyíték volt: egyrészt olyan ujjlenyomatokat rögzítettek rajta, amelyek megegyeztek George Harveynak a házban mindenütt fellelhető ujjlenyomataival, másrészt olyanokat, amelyek megegyeztek a születési anyakönyvi kartonomon lévőkkel. Len számára többé nem lehetett kétséges: Jack Sailfishnek az első perctől kezdve igaza volt.

De bármilyen szívósan igyekezett a nyomára bukkanni, bármerről közelített, George Harveyt mintha a föld nyelte volna el. A népesség-nyilvántartó nem ismert ilyen nevű embert. George Harvey hivatalosan nem is létezett.

Nem maradt más utána, csak babaházak. Len tehát felhívta a közvetítőt, aki az eladásokat intézte, meg azt, aki a különböző áruházakból a megrendeléseket felvette, továbbá mindazokat a vagyonos embereket, akik a házukról makettet készíttettek. Semmi. Felhívta a miniatűr székek, parányi üveggel és rézzel szegett ajtók-ablakok gyártóit, valamint a terepasztal-készítőket. Semmi.

Ült a sivár munkaasztalra szórt bűnjelek közt a rendőrőrs pincéjében. Átnézte az apám készítette szórólapok paksamétáját. Arcvonásaim már rég ott voltak az agyába vésve, de azért újranézte őket. Arra az álláspontra jutott, hogy az ügyemben a környéken beindult nagy ingatlanfejlesztések kecsegtetnek a legtöbb reménnyel. Ha egyszer ennyi földet legyalulnak és átforgatnak, talán további bizonyítékok is előkerülnek, amelyek megválaszolhatják a megválaszolandó kérdéseket.

A kazetta legalján ott volt zacskóba csomagolva a pom-ponos-csengettyűs sapkám. Amikor Len odaadta anyámnak, anyám a földre roskadt. Len továbbra se tudott rájönni, melyik volt az a pillanat, amikor szerelmes lett belé.

246 Én tudtam, hogy aznap történt, amikor ő a nagyszobánkban ült, anyám pedig pálcikaemberkéket rajzolt zsírpapírra, miközben Buckley és Nate fejtől-lábtól aludt a heverőn. Sajnáltam Lent. Megpróbált végére járni gyilkossági ügyemnek, és kudarcot vallott. Megpróbálta szeretni anyámat, és kudarcot vallott.

Len a kukoricásról készült rajzot nézte, amit Lindsey ellopott, és szuggerálta magát, hogy ismerje be: nagy óva-toskodásával annyit ért el, hogy egy gyilkos kereket oldott. Képtelen volt szabadulni a bűntudattól. Ha más nem is, ő maga nagyon jól tudta, hogy az anyámmal a

147

bevásárlóközpontban töltött pásztoróra folytán csakis az ő lelkén szárad, hogy George Harveynak most már bottal üthetik a nyomát.

Kivette a tárcáját a farzsebéből, és kirakta a fotókat a megoldatlan ügyekről, amelyeken valaha is dolgozott. Köztük volt a feleségéé is. Megfordította őket, és egyenként rájuk írta: „Eltűnt”. Nem vár tovább, hogy lesz egy dátum, amitől kezdve végre tudható a ki, hogyan és miért. Sose fogja megtudni minden részletében, hogyan és miért lett öngyilkos a felesége. Sose fogja megtudni, hogyan, milyen körülmények közt tűnt el annyi sok gyerek. Betette ezeket a fényképeket az én bűnjeles dobozomba, és lekapcsolta a jéghideg helyiségben a villanyt.

Nem tudott azonban a következőről: 1976. szeptember 10-én Connecticutban egy vadász a kocsijához visszatérőben valami fényeset pillantott meg a földön. A Pennsylvania-házikós amulettemet. Aztán azt látta, hogy a talajt kicsivel odébb összevissza forgatta egy medve. A medvetúrásban világosan látszott egy gyermek lábszárcsontja.

Anyám csak egyetlen telet húzott ki New Hampshire-ban, aztán a fejébe vette, hogy leautózik egészen Kaliforniáig. Világéletében vágyott rá, de sose tette meg. New Hampshire-ban összefutott egy férfival, aki mesélt neki arról a munkáról, ami a San Francisco fölött húzódó völgyek borgazdaságaiban folyik. Az ilyesfajta kimondottan fizikai munkához nem nehéz hozzájutni, és ha az illető szeretné megőrizni az inkognitóját, annak sincs akadálya. Ez így együtt nagyon csábítóan hangzott anyám számára.

Ez a férfi szeretett volna anyámmal hálni, de ő elutasította. Anyám addigra már rájött, hogy ez nem jelent kiutat. A Lennel a bevásárlóközpont betonzsigereiben töltött első este óta tudta, hogy kettejük számára nincs közös jövő. Igazából nem érez iránta semmit.

Összepakolt, irány Kalifornia. Ahol útközben megállt, képeslapot küldött öcsémnek és húgomnak. „Hahó, itt vagyok Daytonban. Ohio állam jellegzetes madara a bíborpinty.” „Tegnap napnyugtakor elértem a Mississippit. Tényleg hatalmas folyó.” Arizonában, amikor már nyolc állammal jutott mesz-szebbre, mint addig valaha, szobát vett ki, és a kinti automatából hozott egy vödör jeget. Holnap Kaliforniába ér, és ezt megünnepelendő vásárolt magának egy pezsgőt. Eszébe jutott, amit az a New Hampshire-i férfi mesélt neki: egy álló évig mást se csinált, mint a penészt kapar-gatta a hatalmas boroshordókból. A hátán fekve késsel kellett lehántania a rétegekben megtapadt penészgombát. Olyan volt a színe meg az állaga, mint a májé. Fürödhetett akármeddig, sikálhatta magát, még órák múlva is muslicák köröztek körülötte.

Műanyag pohárból itta a pezsgőt, és nézte magát a tükörben. Kényszerítenie kellett magát, hogy nézze.

Eszébe jutott az a szilveszter a nappaliban, amikor én, a húgom, az öcsém, apám meg ő először maradtunk fenn mind az öten. Napközben úgy alakított mindent, hogy Buckley biztosan kialudja magát jó előre.

Amikor Buckley felébredt, már sötét volt, és ő biztosra vette, hogy még a Jézuskánál is nagyobb valaki fog ellátogatni hozzánk ma este. A képzeletében mindig is élt egy bulizós, mindent felülmúló ünnep képe, melynek során őt játékországba átviszik. Órákkal később már ásítozott, bekucorodott anyám ölébe, s amíg ő a haját fésülgette az ujjaival, apám bevette magát

148

a konyhába megcsinálni a kakaót, mialatt húgom és én szervíroztuk a csokoládés kuglófot. Amikor az óra tizenkettőt ütött, és csak szórványos kiáltozás és pár puskalövés hangja hallatszott a távolból, Buckley vigasztalansága nem ismert határokat. A csalódottság olyan hirtelen lett úrrá rajta, hogy anyámnak fogalma se volt, mitévő legyen. Buckley gyermetegen körülnézett: „Ez minden?”, és már bömbölt is.

Anyám emlékezett rá, hogy apám a karjába kapta Buckleyt, és énekelni kezdett. Vele énekeltünk mi is. „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…” Buckley ránk bámult. A buborékként fölötte lebegő furcsa szó rabul ejtette fantáziáját.

- Híves? – ismételte áhítattal.

- Mit jelent? – kérdeztem szüleimet.

- Hűvös – mondta apám.

- Tovairamló – mondta szórakozottan anyám, és a következő percben már a süteménymorzsákat csipdeste föl az abroszról a tányérjára.

– Hahó, Óceánszemű – szólt rá apám –, merre jársz? És emlékezett rá, hogy apám kérdésére elzárkózással reagált, mintha a gondolatai csapra járnának – tekerés jobbra, és már talpon is volt, s arra kért, segítsek a rámolásban.

Amikor 1976 őszén megérkezett Kaliforniába, egyenesen a partra hajtott, és leállította a kocsiját. Úgy érezte, mintha útja négy napon át máson se vezetett volna keresztül, mint családokon – civódó családokon, üvöltöző családokon, visítozó családokon, megannyi mindennapok terhe alatt nyögő családon –, és boldog volt, hogy végre látja a hullámokat a kocsija szélvédőjén át. Önkéntelenül eszébe jutottak a főiskolai olvasmányélmények. A Hullámok. És az írónő, Wirginia Woolf sorsa. Az egész olyan csodálatosan újra lepergett előtte – filmszerűen, tele romantikával –, kövek a zsebben, belegázolni a vízbe.

Hanyagul a derekára kötötte a pulóverét, és mászni kezdett lefelé a sziklákon. Nem látott maga alatt mást, csak borotvaéles szirteket és hullámokat. Óvatosan ereszkedett, de én még nála is jobban figyeltem a lépteit – aggódtam, meg ne csússzon.

Másra se tudott gondolni, mint hogy el kell érnie azokat a hullámokat, meg kell merítenie a lábát az ország innenső végét határoló másik óceánban – ha eléri, a keresztvíz által újjászületik. Egy csobbanás, és kezdheti elölről megint. De mi van akkor, ha az élet csak egy átkozott tornajáték, ahol az ember vég nélkül rohangál a tornaterem egyik végéből a másikba, és közben hol felkapja, hol lerakja a jókora fakoloncokat? El kell érni a hullámokat, a hullámokat, a hullámokat, zakatolt az agyában, én meg azt figyeltem, megtapad-e a lába a sziklákon, úgyhogy amikor meghallottuk a gőgicsélést, egyszerre kaptuk fel döbbenten a fejünket.

Egy kisbaba volt a parton.

A sziklák közt anyám most már látta a kis homokos öblöt, a homokra leterített pokrócot s a pokrócon a rózsaszín kötött sapkás, kistrikós, kiscsizmás apró gyermeket.

Rajta kívül csak egy fehér plüss játék állat feküdt a pokrócon – anyám báránynak nézte.

Háttal a lefelé igyekvő anyámnak nagyon hivatalosnak és nagyon felajzottnak látszó felnőttek csoportja állt – feketébe és sötétkékbe voltak öltözve, menő fejfedő a fejükön, lábbeli a lábukon. Aztán a természetfotós sasszemem felfedezte a filmes állványokat a drótkeretes ezüstkörökkel, amelyek egy ott álló fiatalember jobbra-balra húzkodásának megfelelően hol fénnyel árasztották

149

el, hol félhomályba burkolták a pokrócon mászó gyereket.

Anyámból kitört a nevetés, de csak egyetlen asszisztens figyelt fel rá, hogy van valaki a sziklák között; mindenki más túlságosan el volt foglalva. Ez valami hirdetés, de mit hirdet? Egy újszülött kislány cserébe régi gyermekeiért? Miközben anyám nevetett, és én azt néztem, hogy az arca kivirul, egyszersmind furcsa vonásokat láttam kiütközni rajta.

Anyám a hullámokat nézte a pöttöm kislány mögött, hogy milyen gyönyörűek, részegítők – egyetlen puha mozdulat, és magukkal ragadhatnák a kislányt a partról. Aztán már kapkodhat utána az a sok jampi, megfullad abban a pillanatban – senki se fogja tudni kimenteni, még a minden idegszálával a leselkedő veszélyekre figyelő saját anyja se, ha a hullámok kicsapnak, ha az élet ezúttal se hazudtolja meg magát, és a tengerpart békéjébe szeszélyes balesetek hintenek izgalmakat.

Még azon a héten munkát talált a Krusoe Borgazdaságban, az egyik öböl fölötti völgyben. Húgomnak és öcsémnek levelezőlapokon számolt be a vele történt derűs eseményekről, bízva benne, hogy a levelezőlap adta szűkös keretekből az élet napos oldala csillan elő.

Szabadnapjain Sausalito vagy Santa Rosa utcáin sétálgatott, ezekben a luxusvároskákban, ahol senki sem ismer senkit, ám hiába próbált minden erejével arra koncentrálni, ami jótékonyan új, valahányszor betévedt egy ajándékboltba vagy kávézóba, a négy fal körülötte tüdőként lélegezni kezdett. És már érezte is, ahogy a feltörő bánat kúszik felfelé a lábikráján, beveszi zsigereit, onnan rohamoz, könnyek apró, könyörtelen hada vonul fel szeme frontvonalához, és ő zihálva, hatalmas kortyokban nyeli a levegőt, csak hogy el ne sírja magát mindenki előtt. Étkezdében kávét és pirítóst kért, megvajazta a könnyeivel. Virágboltba tért be, hogy nárciszokat vegyen, és mintha meglopták volna, olyan volt, amikor közölték vele, hogy nincs. Hiszen olyan kis semmiség volt, amire vágyott – egy vakítóan sárga virág.

Az első spontán megemlékezés rólam ott a kukoricaföldön arra indította apámat, hogy rendszert csináljon belőle. Mostantól évente megszervezte a megemlékezést, amelyre mind kevesebb és kevesebb szomszéd és barát jött el. Voltak ugyan állandó résztvevők, mint Ruth és Gilberték, de a csapat egyre nagyobb arányban olyan kisgimna-zistákból állt, akik az idő előrehaladtával már csak a nevemet ismerték, ami számukra nem volt egyéb, mint egy nagy sötét krimiből leszűrhető figyelmeztetés: nem jó, ha az ember túlságosan visszahúzódó. Különösen ha lány. Valahányszor ezek az idegenek kimondták a nevemet, az olyan volt, mint egy-egy tűszúrás. Nem is hasonlítható ahhoz a kellemes érzéshez, ami akkor fogott el, amikor apám mondta ki, vagy Ruth írta le a naplójában. Mintha feltámasztanának és eltemetnének egy füst alatt. A technikaórák beporciózott, feldolgozandó segédeszköze lettem: Gyilkosság Áldozata. Botte tanár úrral az élen már csak néhány tanár emlékezett rám mint hús-vér diákra. Ebédidőben néha kiment, beült piros Fiatjába, és a leukémiában elhunyt kislányára gondolt. Odakinn, messze az ablak mögött baljósan komorlott a kukoricaföld. Botte tanár úr gyakran imádkozott értem.

150

Alig néhány év alatt Ray Singhből olyan jóvágású fiú lett, hogy mindenki utánafordult, ha valahol megjelent. Arcán még nem ütköztek ki a felnőttes vonások, de most, tizenhetedik életévét betöltve, már igencsak közel járt hozzá. Hosszú szempilláinak, álmatag szemhéjának, dús fekete hajának és még kisfiús képének köszönhetően olyan minden nemiséget nélkülöző tündéri báj sugárzott belőle, ami vonzóvá tette férfi és nő számára egyaránt.

Rayt másfajta vágyakozással figyeltem, mint bárki mást. Vágytam rá, hogy megérintsem és megöleljem, hogy megismerjem azt a testet, amit ő maga olyan hűvös tárgyilagossággal vizsgált. Ült az asztalánál, és kedvenc könyvét olvasgatta, a Gray-féle Anatómiai atlasz-t, és attól függően, hogy éppen miről olvasott, ujjával kitapintotta nyaki verőerét, vagy hüvelykjével leszorította és nyomon követte teste leghosszabb izmát, a szabóizmot, amely a csípőcsont elülső részéről indulva halad be a térdízület alá, s lent a sípcsonton tapad. Karcsú testalkata kapóra jött neki: a csontok és az izmok jól kivehetők voltak a bőr alatt.

Mire összepakolt, hogy indul a Pennre, már annyi címszót és meghatározást bebiflázott, hogy komolyan aggódni kezdtem. Ha ennyi mindent az agyába zsúfol, lesz-e ott másnak is hely? Ruth barátsága, anyja szeretete, az én emlékképem mindegyre hátrébb szorul, miközben Ray helyet csinál a szem szaruhártyájának és csarnokának, a fül félkörös ívjáratainak vagy kedvenc témámnak, a szimpatikus idegrendszer sajátosságainak.

Fölöslegesen aggódtam. Ruana bejárta a házat, és keresett valamit, ami súlyra és terjedelemre fölér a Gray-féle anatómiával, olyasmit, amit ha a fia magával visz, remélhetőleg segít megőrizni gyermeki harmatosságát. Anélkül, hogy a fiú tudta volna, Ruana bedugta az indiai verskötetet a poggyászába. Benne a rég elfeledett fotómmal. Amikor Ray kicsomagolt a kollégiumban, a könyvből a kép az ágya mellé a padlóra hullt. Hiába tudta volna metszetekre bontani – véredények a szemgolyóban, csillámok az orrüregben, festékszemcsék a felhámban –, az ajkak visszavonhatatlanul azok az ajkak voltak, amelyeket egykor megcsókolt.

1977 júniusában, azon a napon, amely az érettségim napja lett volna, Ruth és Ray már eltávozott. Amint a tanítás befejeződött Fairfaxben, Ruth New Yorkba költözött anyja öreg vörös bőröndjével, benne csupa vadonatúj, fekete ruhával. Ray már korábban leérettségizett, és elsőévessé-ge utolsó napjait számlálta a Pennen.

Aznap a konyhánkban Lynn nagyi egy kertészeti könyvet adott Buckleynak. Elmagyarázta neki, hogyan lesznek a növények a magokból. Hogy leggyorsabban a retekfélék nőnek, amiket öcsém ki nem állhat, meg hogy szaporíthatók magról a virágok is, amiket viszont annál inkább szeret. És nekiállt megtanultatni Buckleyval a nevüket is: cinnia és körömvirág, árvácska és orgona, szegfű és petúnia, kerti folyondár.

Alkalomadtán anyám telefonált Kaliforniából. Szüleim sietős, félszeg beszélgetéseket bonyolítottak le. Anyám Buckleyról, Lindseyről és Vakációról kérdezett. Megkérdezte, hogy

151

megy a háztartás, meg hogy nincs-e valami, amit apámnak el kellene mondania.

– Ugyanúgy hiányzol nekünk – mondta apám 1977 decemberében, amikorra a levelek már mind lehulltak, s hiába állt készen, vagy összegereblyézve, vagy szélsöpör-ten minden a fogadására, még mindig nem esett le a hó.

-Tudom – felelte anyám.

- Mi van a tanítással? Azt hittem, tanítani akarsz.

- Azt akartam.

A pincészet irodájából telefonált. Az ebéd körüli sürgésforgás után volt egy kis lazítás, de már közeleg ötlimuzin-nyi lerészegedni vágyó idős hölgy. Anyám hallgatott, majd azt mondta:

– Ember tervez, Isten végez.

Ez olyasmi volt, amit apám se vitathatott.

Ruth New Yorkban egy öregasszony gardróbszobájában lakott a Lower East Side-on. Ez volt a maximum, amit megengedhetett magának, és amúgy sem állt szándékában túl sok időt szálláson tölteni. Nagyméretű futonmat-racát mindennap felgöngyölve beállította a sarokba, hogy legyen némi helye az öltözködésre. Napjában csak egyszer járt a gardróbszobában, és a kelleténél egy perccel se töltött többet odabenn. A gardróbszoba csak alvásra volt, meg hogy legyen egy postai címe, talpalatnyi biztos hely a nagyvárosban.

Felszolgált egy bárban, és szabad idejében bejárta Manhattan minden szegletét. Néztem, ahogy dacos csizmája döng a betonon; csupa olyan helyen járt, ahol már öltek nőket. Aluljárók lépcsőin le, káprázatos felhőkarcolókba fel. Ácsorgott utcai lámpák tövében, bámészan nézelődött a túloldalra. Nyúlfarknyi imákat jegyzett fel naplójába a kávézókban és bárokban, ahol megállt egy-egy mosdóhasználatra, miután megrendelte a legolcsóbb dolgot az étlapon.

Meggyőződhetett róla, hogy olyan belső látása van, mint senkinek. Nem tudta, mit kezdjen vele, hasznát legfeljebb a jövőt illető látomásoknak vehette, viszont lepergett róla a félelem. Ez a halott nőkkel és gyermekekkel teli látott világ ugyanolyan valósággá vált számára, mint a világ, amelyben élt.

A Penn egyetemi könyvtárában Ray az öregedésről olvasott „A halál szimptómái” vastag betűs címszó alatt. A leírás egy idősek otthonában végzett kutatásról tudósított, amelyben az ápoltak igen nagy hányada arról számolt be az orvosoknak és nővéreknek, hogy éjjel láttak valakit állni az ágyuk végében. Ez a valaki többnyire beszélni próbált hozzájuk, vagy a nevükön szólította őket. E hallu-cinációk során az ápoltak alkalmasint olyan heves izgalmi állapotba

152

kerültek, hogy nyugtatót kellett beadni nekik, vagy oda kellett szíjazni őket az ágyukhoz.

A szöveg ezután kitért rá, hogy az ilyen látomásokat azok az apró hűdések okozzák, amelyek gyakran megelőzik a halált. „Ha mód van beszélni a páciens családjával, meg kell mondani nekik, hogy amit a laikusok mindközönségesen a halál angyalának gondolnak, az valójában apró hűdések sorozata, amely tovább komplikálja a már amúgy is meredek állapotromlást.” Ray az ujját a könyv megfelelő helyén tartva elképzelte, milyen lesz az, ha majd a lehetőségekhez képest megőrizve nyitottságát ott fog állni egy idős beteg ágya fölött, és esetleg egyszer csak azt érzi, hogy valami hozzáütődik, mint Ruth érezte sok évvel azelőtt a parkolóban.

George Harvey élte a maga vándoréletét a Boston külterületétől egészen a déli államok északi csücskéig nyúló Északkeleti-átjáró környékén, ahol könnyen kapott munkát, keveset kérdezősködtek, és próbált megváltozni. Mindig is szerette Pennsylvaniát, keresztül-kasul bejárta ezt a hosszan elnyúló államot, és néha a kertvárosunkból kivezető országút mentén táborozott le a Nagyáruház mögött, ahol meghagyták az erdős gerincet a folyamatosan nyitva tartó áruház és a vasúti sínek között, és ahol valahányszor végigment, mindig talált bőven konzerves-dobozt és cigarettacsikket. Amikor tehette, imádott az ismerős helyek közelében elautózni. Ezt a kockázatot kora reggel vagy késő este vállalta, amikor a hajdan tömegével honos fácánok még átrándultak az úton, és a fényszórója el-elkapta szemük mélyen ülő parazsát, miközben átviharzottak az út egyik oldaláról a másikra. Már mutatóba se voltak azok a fiatalok és gyerekek, akik egykor feljöttek szedrezni egészen a lakóövezetünk széléig, mert a szedertől roskadozó régi farmkerítéseket sorra lebontották, hogy mind újabb és újabb házaknak csináljanak helyet. George Harvey az idők során kitanulta a gom-bászás tudományát, és néha jól belakmározott belőlük, valahányszor a Valley Forge park dúsan termő mezőin éjszakázott. Egy ilyen este azt láttam, hogy két zöldfülű táborozóra bukkan, akik mérges gombafélét ettek, és meghaltak. Tapintatosan minden értéket eltávolított a két holttestről, aztán odébbállt.

Halen, Nate-en és Vakáción kívül Buckley senkit nem engedett be az erődjébe. A fű elsorvadt a sziklatömbök alatt, és ha esett, az erőd belseje bűzlő pocsolyává vált, fel se száradt, és bár Buckley egyre ritkábban húzta meg magát odabenn, végül Hal volt az, aki rávette, hogy most már kezdjen vele valamit.

– Vízmentessé kell tennünk, Buck – mondta egy nap. –Tízéves vagy, ennyi idősen már meg kell tanulni kezelni a tömítőpisztolyt.

Lynn nagyi pedig, mi mást is tehetett volna, imádta a férfiakat. Biztatta Buckot, hogy csinálja, amit Hal mond, és amikor megtudta, hogy Hal látogatóba jött, kiöltözött.

- Mi készül? – kérdezte apám egy szombat reggel, amikor a citrom, a vaj és a tepsiben dagadozó kelt tészta csábos illata előcsalogatta az odújából.

- Édes kosárka – mondta Lynn nagyi.

153

Apám egy elmeállapot-tesztelő pillantást lövellt nagyanyámra. Reggel tíz óra volt, harminckét fok árnyékban, ő maga még köntösben, de Lynn nagyi nejlonharisnyában, kisminkelve. Aztán észrevette Halt atlétatrikóban az udvaron.

– Te jó ég, Lynn! – mondta. – Az a fiú túl fiatal… – De olyan cuki!!

Apám megcsóválta a fejét, leült a konyhaasztalhoz.

– És mondd, Mata Hari, mikor lesz kész a szerelemkosárka?

1981 decemberében Lennek egy csöpp kedve sem volt átvenni egy Delaware-ból jött hívást, ahol összefüggést találtak egy wilmingtoni gyilkosság és egy 1976-ban Connecticutben felfedezett leányholttest között. Egy magát agyontúlórázó nyomozónak az irathegyek böngészése közben kezébe akadt a gyilkossági ügyemben körözött eltűnt tárgyak listája, rajta a connecticuti ügy során előkerült faházas amulettem.

- Ez egy döglött ügy – mondta Len a vonal túloldalán várakozó nyomozónak.

- Azért érdekelne, mire jutottatok.

- George Harvey – mondta Len hangosan, és a közelben ülő nyomozók fölkapták a fejüket. – A bűncselekmény 1973 decemberében történt. Az áldozat Susie Sailfish, tizennégy éves.

- Holttest van?

- Találtunk egy könyököt.

- Élnek hozzátartozók?

- Igen.

- A connecticutinak megvan a fogsora. Van-e a tiétek-nek fogorvosi kartonja?

– Van.

– Akkor talán megspórolhatunk egy fájdalmas procedú rát a családtagoknak.

Len újra elzarándokolhatott a bűnjelkazettához, amelybe, úgy remélte, többé nem kell belenéznie soha. És még a családomat is fel kell hívnia. De inkább kivár, ameddig csak lehet, amíg meg nem bizonyosodik felőle, hogy a deleware-i kollégának tényleg van valami adu a kezében.

Samuel beszélt Halnek a rajzról, amit Lindsey ellopott, és Hal a motoros haverjain keresztül

154

közel nyolc éven át csendben azon munkálkodott, hogy George Harvey nyomára akadjon. De Lenhez hasonlóan ő is megfogadta, hogy addig nem szól, amíg nem biztos benne, hogy van mit mondania. És egyszer sem lehetett biztos benne. Aztán egy késő este a szokásos kérdéseit egy Ralph Cichetti nevű motorosbanda-tagnak is feltette, aki egy pillanatig sem titkolta, hogy már megjárta a börtönök világát, és arról is beszámolt, hogy szerinte az anyját a tulajdon albérlője gyilkolta meg. Hal kérdései afféle előszűrőként is működtek testmagasságot, felépítést, vérmérsékletet illetően. Az illető nem George Harvey néven futott, de ez nem jelentett semmit. Maga a gyilkosság azonban egészen más tésztának tűnt. Sophie Cichetti negyvenkilenc éves volt. Az otthonában gyilkolták meg egy tompa tárggyal, és a holttestét a közelben találták meg érintetlenül. Hal elég bűnügyi regényt olvasott ahhoz, hogy tudja, a gyilkosok sajátos módszerek szerint dolgoznak, jellegzetes és meghatározott kliséik vannak, Így hát témát váltott, miközben beszabályozta a vezér-műláncot Cichetti rozoga Harleyán, majd végleg kifogytak a szóból. Aztán Cichetti kibökött valamit, amitől Halnek a szőr is felállt a hátán.

– A pofa babaházakat gyártott.

Hal máris tárcsázta Lent.

Évek teltek el. Az udvarunkban a fák megnőttek. Néztem a hozzám tartozókat, a barátaimat, a környékbelieket, egykori tanáraimat és azokat, akik a tanáraim lehettek volna, a felsőgimit, amiről álmodoztam. Ültem a kilátóban, és azt játszottam, hogy annak a juharfának a legfelső ágán ülök, amely alatt kísöcsém lenyelt egy gallyat, és amelynek a törzse mögé bújik el még ma is a Nate-tel való bújócskázás közben, vagy azt, hogy New Yorkban ülök egy lépcsőlejáró korlátján, és várom, hogy Ruth elmenjen mellettem. Hogy tanulok Rayjel. Az óceánparti autópályán autózom anyámmal egy meleg délután a sós szélben. De minden áldott nap végére ott lyukadtam ki apámnál, dolgozószobája mélyén.

Gondolatban kiteregetem magam elé ezeket a felvételeket, állandó figyelőmunkám eredményeit, és ott láthatom e felvételek mögött a halálomat mint forrást és közös nevezőt. Senki se jósolta volna, hogy eltűnésem milyen változásokkal fog járni a földön. Én azonban ezekbe a pillanatokba kapaszkodom, kincsként őrzöm őket. Nem tévesztek szem elől egyet sem, miközben figyelek.

Egy este vecsernyekor, miközben Holly szaxofonozott, és Bethel Utemeyer is bekapcsolódott, egyszer csak megpillantottam Vakációt, ahogy elhúz egy bolyhos fehér eszkimó kutya mellett. Szép magas kort ért meg a földön, anyám eltávozta után ott aludt apám lábánál, nem akarta magára hagyni egy percre sem. Kitartott Buckley mellett is, amikor öcsém az erődöt építette, és ő volt az egyetlen, aki maradhatott, mialatt Lindsey és Samuel a verandán csókolózott. És élete utolsó éveiben Lynn nagyi minden áldott vasárnap reggel egy tepsi méretű mogyoróvajas palacsintát sütött neki, odatette elébe a padlóra, és nem győzött betelni vele, ahogy Vakáció az orrával igyekszik fölszedni.

155

Vártam, mikor kezd utánam szaglászni, kíváncsian, hogy vajon itt, a túloldalon még ugyanaz a kislány vagyok-e, aki mellett hajdan aludt. Nem kellett sokáig várnom: amikor meglátott, majd' kiugrott a bőréből, és egyből fellökött.

156

TIZENHÉT

Huszonegy évesen Lindsey már sok minden volt, ami én nem lehettem soha, de eredménylistája már korántsem bosszantott annyira. Végtére is én kószáltam ott, ahol kószált. Én vettem át az egyetemi diplomámat, és én motoroztam Samuel motorkerékpárjának a hátsó nyergében, kapaszkodtam belé a derekát átölelve, tapadtam a hátára, hogy ne fázzam…

Jó, Lindsey volt. Tisztában voltam vele. De az ő figyelésébe tudtam igazán beleveszni.

A Temple egyetemi diplomaosztójuk estéjén Lindsey és Samuel motoron igyekeztek vissza szüleim házába. Előtte apámnak és Lynn nagyinak százszor is megígérték, hogy amíg haza nem érnek, nem nyúlnak a motorkerékpár tartódobozában lapuló pezsgőhöz.

– Egy egyetemet végzett ember ne tudná megállni?? –jelentette ki Samuel. Apám végtelenül megbízott Samuelben – a fiú évek óta biztos támaszként állt egy szem megmaradt lánya mellett.

Philadelphiából visszafelé azonban a 30-as úton eleredt az eső. Eleinte csak szemerkélt: mintha apró tűkkel szurkálták volna a nyolcvan kilométerrel hajtó Samuelt és Lindseyt. A forró és száraz bitumenből a hideg eső felverte a tűző júniusi napon belészikkadt mindenféle szagot. Húgom élvezte, hogy nekitámaszthatja a fejét Samuel nyaka tövének, és beszívhatja az úttest és az út mellett elszórt bokrok és cserjék szagát. Hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor órákkal a vihar előtt a szél belekapott a Macy Hall előtt felsorakozott végzős diákok fehér talárjába. Egyetlen röpke pillanatra mindenki lebegni látszott.

Végül tizenkét kilométerre a hozzánk vezető leágazás előtt az eső már bántón fölerősödött, és Samuel hátrakiabálta Lindseynek, hogy félre fog húzódni.

Behajtottak egy eléggé elgazosodott útszakaszra, olyasfélére, amely két kereskedelmi övezet közt húzódott, és egyszer majd eltűnik egy új autóalkatrész-üzlet vagy bevásárlóközpont megjelenésével. A motor bukdácsolni kezdett az útpadka nedves kőzúzalékján, de nem borult fel. Samuel letette a lábát, azzal is fékezett, aztán ahogy Hal tanította, megvárta, hogy a húgom leszálljon, kicsit odébb lépjen, és csak utána szállt le ő maga is.

Felnyitotta sisakja arcvédőjét, hogy odakiáltson neki.

– Itt nem lesz jó! Betolom oda a fák alá.

Lindsey követte. Az eső zaja elcsitult bélelt sisakja belsejében. Maguk mögött hagyták a saras kőzúzalékot, ágakon és mindenféle út széli hulladékon lépdeltek át. Az eső egyre jobban szaporázta, és húgom örült, hogy az ünneplőjét mégiscsak átcserélte arra a bőrnadrágra és bőrdzsekire, amelyet Hal tukmált rá, bármenyire is tiltakozott, hogy úgy fog kinézni benne, mint akinek valami defektje van.

Samuel betolta a motort egy úthoz közel eső tölgycsoportba. Lindsey ott ment a nyomában. Az előző héten ugyanannál a Market Street-i fodrásznál vágattak hajat, és bár Lindseyé világosabb és finomabb szálú volt, mint Samuelé, a fodrász ugyanolyan rövid tüsifrizurát nyírt mindkettőjüknek. Abban a pillanatban, ahogy levették sisakjukat, a hajuk céltáblája lett a levelek közt utat találó nagy esőcseppeknek, és Lindsey szemfestékje folyni kezdett. Néztem, ahogy Samuel a hüvelykujjával letörli a nyomokat Lindsey arcáról.

157

- Gratulálok a friss diplomádhoz! – mondta a félho mályban, és ráhajolt, megcsókolta.

Az óta a két héttel a halálom után a konyhánkban elcsattant csók óta tudtam, hogy Samuel – mennyit vihogtunk Barbie-zás közben vagy a tévé előtt az ilyeneken – az ő drága egyetlene. Samuel hozzáidomult Lindsey igényeihez, és a ragasztóanyag kettejük közt azonnal megkötött. Együtt iratkoztak be a Temple-re, kéz a kézben. Samuel gyűlölte a Temple-t, és Lindsey nélkül abbahagyta volna. Lindsey imádta a Temple-t, és Samuel ennek köszönhetően a felszínen maradt.

-Próbáljuk megkeresni, hol a legsűrűbb – mondta Samuel.

-És mi lesz a motorral?

Valószínűleg Halnek kell kimentenie bennünket, ha majd eláll az eső.

-Cseszd meg! – mondta Lindsey.

Samuel nevetett, kézen ragadta, és már indultak is. Abban a pillanatban dördült meg először az ég, és Lindsey ijedten ugrott egyet. Samuel szorosan fogta a kezét. A villámlás fénye még a távolban járt, de a dübörgő hang egyre erősödött a nyomában. Lindseynek teljesen más volt a viszonya a viharokhoz, mint nekem. Ideges és szorongó lett tőlük. Környékszerte kettéhasadó fákat, égő házakat, külvárosi pincékbe behúzódó kutyákat képzelt maga elé.

Áttörtek a fák ernyője ellenére egyre ázottabb bozótoson. Jóllehet még kora délután volt, Samuel zseblámpájának fénykörén túl sötétség honolt. Egyre sokasodó jelét tapasztalták az emberi környezetnek. Talpuk alatt konzervdoboz csikordult, cipőjük orra üres üvegbe rúgott. És aztán a sűrű folyondárokon és a sötétségen át egyszerre csak megpillantották egy régi viktoriánus ház betört emeleti ablaksorát. Samuel rögtön kikapcsolta az elemlámpáját.

- Szerinted van valaki odabent? – kérdezte Lindsey.

- Tök sötét.

- Tök kísérteties.

Egymásra néztek, és a húgom kimondta, amire mindketten gondoltak: – Tök száraz!

A szakadó esőben egymás kezét fogva a ház felé rohantak, ahogy csak bírtak, és igyekeztek nem elbotlani, nem elcsúszni az egyre dagadó sárban.

Ahogy közeledtek, Samuel kivehette a tető meredek ormát és az oromcsúcsok gondosan faragott díszítményeit. A földszinti ablakok többsége be volt deszkázva, de a bejárati ajtó ki-be járt a zsanérjain, nagyokat csapott odabenn a vakolatra. Samuel berontott a házba Lindsey-vel, bár szíve szerint még maradt volna odakinn az esőben, hogy bámészan nézze az ereszeket és a párkány-zatot. Pár lépés után az előszobában megálltak, dideregtek, és a szemüket meresztgették kifelé, a külvárosiasodás előtti erdőrengetegre. Gyorsan végigfutottam az öreg ház szobáit. Egyedül voltak. Se vérszomjas szörnyek, se gyökeret eresztett csavargók nem lapultak a sarkokban.

Az én gyerekkoromon még mély nyomot hagytak az ilyen ingatlanfejlesztésből kimaradt, azóta egyre nagyobb iramban kivesző helyek. Ahol laktunk, az az egyik legelső építkezési terület volt az akkor még jellemzően mezőgazdasági térségben – és modelljéül szolgált a mostanra gombamódra elszaporodott ingatlanfejlesztéseknek –, de a képzeletemet mindig az olyan útszakaszok ragadták meg, amelyeket nem kísértek rikító színű zsindelyek és

158

szennyvízcsatornák, kikövezett kocsibejárók és óriás méretű postaszekrények. Samuel ugyanígy volt ezzel.

- Hűha! – álmélkodott Lindsey. – Szerinted milyen régi lehet ez a ház?

Szavait visszaverték a falak, mintha templomban volnának.

– Nézzünk körül! – mondta Samuel.

A bedeszkázott földszinti ablakok miatt alig láttak bármit, de Samuel zseblámpája segítségével sikerült felismerniük a kandallót és körben a falon a szegélyléceket.

– Nézd csak ezt a padlót! – Samuel letérdelt, magával húzta Lindseyt is. – Látod, horonycsapos illesztés. Az át lagosnál módosabb tulajdonosra vall.

Lindsey elmosolyodott. Ahogy Hal a motorszerelésé, Samuel az ácsmesterség rabja volt. A fiú végigfuttatta ujjait a padlón, és Lindseyvel is utánacsináltatta.

- Micsoda fantasztikus öreg romhalmaz! – mondta.

- Viktória korabeli? – Lindsey igyekezett kihozni magából a tőle telhető legjobb tippet.

Beletörik a nyelvem, de azt hiszem, neogót – felelte Samuel. – Láttam a keresztmerevítéseket az oromszegélyen, ami azt jelenti, hogy 1860 után épült.

- Nézd! – szólt Lindsey.

A padló közepén valaki tüzet rakott. A dolog jó régen történhetett.

– Na, az már tragédia – mondta Samuel.

– Miért nem használták a kandallót? Van minden szobában.

Samuel azonban válasz helyett keresztülbámult a lyukon, amelyet a tűz a mennyezetbe égetett, és az ablaktokok megmunkálási technikáját igyekezett szemrevételezni.

- Menjünk fel az emeletre! – mondta.

Mintha barlangban volnánk – mondta Lindsey, miközben mentek felfelé a lépcsőn. – Olyan csend van, szinte nem is hallani az esőt.

Menet közben Samuel próbaképp öklével rávert a falra.

– Akár be is lehetne falazni valakit ide.

És hirtelen megint ott volt az az esetlen pillanat, amit én mindig annyira vártam, ők pedig megtanulták, hogyan kell hagyni tovasiklani. A központi kérdés sikkadt el. Hol vagyok? Fölemlítenek-e? Szóba hoznak-e, kitárgyalnak-e? Mostanában rendszerint csalódnom kellett. Kiveszőben volt a Susie-ünnep a földön.

Volt azonban valami azzal a házzal és azzal a délutánnal – afféle határkő, mint a bizonyítványosztások és a születésnapok, amelyek mindig arra mutattak, hogy ha egyre magasabb gondolati síkban is, de még élek –, ami arra késztette Lindseyt, hogy abban a percben a szokásosnál hosszasabban gondoljon rám. De nem szólt róla. Eszébe jutott az a kábulat, ami

159

megszállta George Harvey házában, és amelyet azóta is gyakran érzett: hogy valamiképp vele vagyok, beleivódva a gondolataiba és a tagjaiba, ikertestvérként ott jövök mellette.

Fölérve a lépcsőn egyből megtalálták azt a szobát, amelybe fölnéztek.

- Nekem kell ez a ház – mondta Samuel.

- Hogy?

- Ennek a háznak szüksége van rám. A zsigereimben érzem.

- Talán nem ártana megvárnod, világosban is így érzel-e.

- Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam az életben.

- Samuel Heckler, a tönkrement dolgok nemtője – mondta Lindsey.

– Csak járjon a szád! – mondta rá Samuel. Elhallgattak egy percre, beszívták a kéményből áradó, egész szobát betöltő nyirkos levegőt. Bár az eső ott kopogott a tetőn, Lindsey még mindig úgy érezte, el van rejtve a világ elől, a világ egy félreeső zugába van bebugyolálva olyasvalakivel együtt, akit mindenkinél jobban szeret.

Megfogta Samuel kezét, én pedig elkísértem őket egy kis erkélyszobácskához a homlokzati részen. A földszinti bejárat fölé kellett hogy magasodjon, és nyolcszög alakú volt.

- Mérmű. – Samuel Lindsey felé fordult. – Amikor az ablak fönn ilyen csipkés kőkeretet kap, az a mérmű.

- Téged felhúztak? – mosolygott Lindsey.

Ott hagytam őket az esőben és a sötétben. Eltűnődtem, vajon Lindsey észrevette-e, hogy amikor nekiálltak kicip-zározni bőrgúnyájukat, a villámlás megszűnt, és Isten égi kuglija is – az a rémisztő mennydörej – véget ért.

Dolgozószobájában apám az üveggömbért nyúlt. Megnyugtató érzés volt kézbe venni hűs üvegét, felrázni, nézni, hogy tűnik el a pingvin, s hogy bukkan elő lassan újra a kavargó hóesésben.

Hal már visszaért motorjával a diplomaosztó ünnepélyről, de ez ahelyett, hogy megnyugtatta volna apámat – azt bizonyítván, hogy ha az egyik motorkerékpár átjutott a viharzónán, begördült a ház elé, akkor a másikkal se lesz gond –, apám szemében mintha sokkal inkább az * ellenesélyeket növelte volna.

Apámat, mondhatni, fájdalmas örömmel töltötte el Lindsey diplomaosztó ünnepélye. Buckley ott ült mellette, szolgálatkészen súgott, mikor mosolyogjon, mikor reagáljon. Ezt persze többnyire ő maga is tudta, de a neuronjai már korántsem jeleskedtek úgy a hírek továbbításában, mint az másnál lenni szokott – vagy legalábbis így magyarázta magának. Épp mint a reakcióidő az általa intézett biztosítási ügyekben. A legtöbb embernél átlag ennyi és ennyi másodperc telik

160

el a között, hogy megpillantanak valamit – egy másik autót, partoldalról lezuhanó követ –, és a között, hogy reagálnak rá. Apám reakcióideje az átlagosnál hosszabb volt. Mintha egy olyan világban mozogna, ahol a mindent megbéklyózó muszáj az esélyétől is megfosztotta volna, hogy a külvilágot pontosan érzékelje.

Buckley bekopogott apám dolgozószobájának félig nyitott ajtaján.

– Bújj be! – mondta apám.

– Nem lesz semmi baj, apa. –Tizenkét éves korára öcsém komoly és megfontolt lett. Hiába nem ő kereste meg a betevőre valót, hiába nem ő tette az ételt az asztalra, akkor is ő vezényelte a házat.

- Jól áll neked az öltöny, fiam – mondta apám.

- Köszönöm.

Öcsémnek ez számított. Azt akarta, hogy apám büszke lehessen rá, és nem kis gondot fordított a megjelenésére, még Lynn nagyit is megkérte reggel, hogy segítsen igazítani a szemébe hulló frufruján. Öcsém a serdülőkor legrosszabb szakaszában volt – se nem fiú, se nem férfi. Testét majd' mindennap hatalmas pólóba és buggyos farmerba rejtette, de aznap szívesen öltözött öltönybe.

- Hal és nagyi várnak ránk odalenn – mondta.

- Egy perc, és lent vagyok.

Buckley kilépve teljesen behúzta maga mögött az ajtót, megvárva a zárnyelv kattanását.

Az elmúlt ősszel apám az utolsó tekercset is előhívatta szekrényem „Visszatartandó filmek” feliratú dobozából, és most, mint annyiszor, valahányszor csak még egy perc haladékot kért az ebéd előtt, vagy látott valamit a tévében, olvasott egy cikket az újságban, amibe belesajdult a szíve, kihúzta íróasztala fiókját, és óvatosan a kezébe vette a fotókat.

Számtalanszor kiokított, hogy amit én „művészi felvételnek” tartok, az csak kivagyiskodás, a róla valaha is készült legjobb portrét mégis én csináltam róla ferde szögből, úgy, hogy a nyolcszor nyolcas képkockát rombusz alakban kellett tartani, hogy felismerhető legyen az arca.

Azok a képek, amelyeket most a kezében tartott, már azután kellett hogy készüljenek, hogy hallgattam a beállításra és megkomponálásra vonatkozó tanácsaira. Apámnak fogalma se lehetett, milyen időrendben és mi végre készülhettek az általa előhívott tekercsek. Aránytalanul sok kép volt Vakációról, és számtalan a lábamról vagy a pázsitról. Szürke pacafoltok a levegőben mint szálló madarak, és egy szemcsésre sikeredett naplemente-kísérlet a rekettyefüzek fölött. Egy ízben azonban úgy döntöttem, hogy portrékat készítek anyámról is. Apám elhozta a fotólaborból a felvételeket, aztán csak ült a kocsiban, és nézte a fényképeket, melyek egy asszonyt ábrázoltak, akit már alig ismert.

Azóta sokszor elővette ezeket a fényképeket, talán a kelleténél is többször, mert valahányszor az arcába nézett ennek az asszonynak, úgy érezte, valami megmozdul benne. Hosszú időbe telt, mire rájött, mit érez. Csak mostanában, a sebzett neuronjai mondatták ki vele. Újra belészeretett.

Apám nem értette, hogy két ember, férj és feleség, akik mindennap látták egymást, hogyan felejthetik el, hogy nézett ki az a másik, de ha meg kellett volna fogalmaznia a történteket, így fogalmazta volna meg. És a tekercs utolsó két felvétele szolgáltatta a kulcsot. Apám épp megjött

161

a munkából – emlékszem, próbáltam lekötni anyám figyelmét, miközben Vakáció a garázsba beálló kocsit hallva ugatásba tört ki.

– Mindjárt jön – mondtam. – Maradj így!

És anyám engedelmeskedett. Ezt is imádtam a fényképezésben: hogy hatalmam lett a lencse túloldalán állók fölött, beleértve a saját szüleimet is. Szemem sarkából láttam, hogy apám az oldalajtón keresztül kilép az udvarra. Kezében a kis aktatáskája, amelyet sok évvel azelőtt Lindsey meg én oly lázasan és oly csekély eredménnyel szoktunk átkutatni. Amikor letette, elkattintottam az utolsó anyámról készült portréfotót. Anyám pillantása már kezdett elrévedni, a szemében megjelent a sóvárgás, mintha alábukna, s már maszkkal az arcán merülne fel újra. A következő felvételen a maszk már csaknem teljes, és a záró felvételen, amelyen apám könnyedén lehajol hozzá, hogy arcon csókolja – már rajta volt egészen.

– Én tettem ezt veled? – kérdezte apám az arcmást, miközben anyám sorba rendezett fényképeire meredt. – Ho gyan történhetett ez?

– A villámlás abbamaradt – mondta Lindsey. Bőrük eddig esőtől volt nyirkos, most izzadságtól.

- Szeretlek – mondta Samuel.

- Tudom.

- Nem, úgy értem, szeretlek, és el akarlak venni feleségül, és ebben a házban akarok lakni veled!

– Mi?

– Vége a rohadt egyetemi szarakodásnak, vége! – kia bálta Samuel. A kis szobácska vastag falai egyetlen vissz hang nélkül nyelték el szavait.

– Engem hagyjál ki ebből – mondta a húgom. Samuel felkelt a húgom mellől a padlóról, és letérdelt elébe.

- Légy a feleségem!

–Jaj, Samuel!

- Elegem van abból, hogy mindig a jó fiút játsszam. Légy a feleségem, és palotát csinálok ebből a házból.

- És ki fog eltartani bennünket?

Mi magunk – felelte Samuel. – Majdcsak megélünk valahogy.

Lindsey felült, feltérdelt ő is. Félig öltözöttek voltak mindketten, és egyre jobban fáztak, ahogy a meleg fokozatosan kiszökött a testükből.

162

– Oké.

– Oké?

– Azt hiszem, semmi akadálya – mondta a húgom. – Úgy értem: igen!

Néhány szólást igazából csak mennyországomban éreztem át. Soha az életben nem láttam senkit, akit nyúznak. Ez a kifejezés számomra semmit se jelentett, leszámítva, hogy hovatovább így tettek velem is. De ebben a pillanatban úgy rohangáltam, üvöltöztem a mennyországomban, mint akit nyúznak. Olyan boldog voltam, hogy visongtam örömömben. Én kishúgom! Én Samuelem! Én nagy álmom!

Lindsey sírt. Samuel magához ölelte, ringatta.

- Boldog vagy, szerelmem?

- Igen. – Lindsey bólintott, arca a fiú csupasz mellének szorult. Hirtelen megdermedt. –Apa. – Felemelte a fejét, Samuelre nézett. – Már biztos nagyon aggódik.

- Biztos. – Samuel igyekezett átvenni Lindsey hangulatváltását.

- Milyen messze lehetünk a háztól?

- Talán tíz-tizenöt kilométerre – felelte Samuel.

- Annyit meg tudunk tenni.

- Meg vagy húzatva.

- Vannak sportcipőink a másik tartódobozban.

Bőrruhában nem lehetett futni, így hát alsóneműre, trikóra vetkőztek, mintha valami utcai meztelenfutásra készülnének. Ahogy annyi éven át, Samuel állt az élre, hogy diktálja a tempót a húgomnak. Autók alig voltak az úton, de ha egy-egy elhaladt mellettük, az útszéli pocsolyákból olyan vízesést zúdított rájuk, hogy nem győztek levegőért kapkodni. Mindketten futottak már esőben, de ilyen felhőszakadásban még soha. Darálták a kilométereket, és közben azt játszották, hogy ki tud több fedezéket találni, be-besasszéztak a kihajtó lombsátrak alá, azzal se törődve, hogy magukra fröcskölik az útpadka mocskát és sarát. Harmadtávtól azonban már némaságba burkolóztak, lábuk magától felvette az évekkel ezelőtt megszokott ritmust, s hallani se hallottak mást, mint saját zihálásukat és csatakos cipőjük csattogását az útburkolaton.

Ahogy keresztülvágtatott a legnagyobb pocsolyákon, meg se próbálva kikerülni őket, Lindseynek valahogy az uszodánk jutott az eszébe, ahová tagságival jártunk, amíg halálomat követően családom be nem szüntette mindennemű közszórakozását. Valahol itt az út mentén kellett lennie, de Lindsey nem emelte fel tekintetét, hogy megkeresse a jól ismert drótkerítést. Helyette egy emlékképet idézett fel. Ő és én kis fodros szoknyás fürdőruhánkban a víz alatt. Mindkettőnk szeme nyitva: ezt a jártasságot nemrég sajátítottuk el – én előbb, ő később –, és egymást néztük, ahogy mint két külön test lebegünk a víz alatt. Hajunk, szoknyácskáink szétterültek, arcunk dagadozott a visszatartott levegőtől. Aztán egyszer csak megragadtuk egymást, fölrúgtuk magunkat, fel a felszínre. Tüdőnket teleszívtuk levegővel – a fülünk pattogott –, és összenevettünk.

163

Néztem, hogy fut gyönyörű húgom; tüdeje, lába ütemesen mozdul, nem veszett ki belőle az úszómedencében szerzett jártasság – a küzdeni tudás, hogy átlásson a vízfüggönyön, hogy emelje a lábát a Samuel diktálta tempóra, és tudtam, hogy se nem felém fut, se nem távolodik tőlem. Mint amikor valaki túlél egy lőtt sebet, a seb egyre gyógyul, gyógyul – kis forradássá zsugorodik nyolc hosszú év alatt.

Amikor már csak egy kilométerre voltak a házunktól, az eső alábbhagyott, és emberek kezdtek ki-kitekingetni az utcafrontra néző ablakokon.

Samuel lassított, és Lindsey felzárkózott mellé. Trikójukat mintha csiriz tapasztotta volna a testükre. Lindseynek görcs állt az oldalába, de leküzdötte, teljes erőből futott tovább Samuel oldalán. Egyszer csak csupa libabőr lett a teste, a szája pedig egészen fülig ért.

– Összeházasodunk! – kiáltotta, és Samuel megtorpant, a karjába kapta, és még akkor sem hagyták abba a csókot, amikor vadul dudálva egy autó húzott el mellettük.

Amikor a csengő megszólalt, négy óra volt, és Hal a konyhában anyám egyik régi fehér kötényében épp a kakaós piskótát vágta fel Lynn nagyinak. Hal szerette, ha munkába fogták, hasznosnak érezte magát tőle, és a nagyanyám szerette, ha Hal a keze alá dolgozik. Ez egy jótékony felállás volt. Testőrük, Buckley pedig szeretett enni.

– Megyek már! – mondta apám. A felhőszakadás alatt szódás whiskykkel tartotta magában a lelket, melyeket Lynn nagyi kevert ki neki minden különösebb méricské- lés nélkül. Mostanra a sors kegyéből már igencsak eleven volt, mint egy nyugalomba vonult balett-táncos, aki a sokévi fél lábon ugrálás után rászokott, hogy az egyik lábát jobban kihasználja a másiknál.

- Már nagyon aggódtam – mondta, amikor kinyitotta az ajtót.

Lindsey a mellére szorította a karját, és apám nem is állta meg nevetés nélkül, miközben pokrócokért sietett az előszobai gardróbhoz. Samuel az elsőt Lindseyre terítette, apám Samuelt bugyolálgatta, amennyire csak telt tőle, és közben tócsákba gyűlt a víz az előszobakövön. Mire Buckley, Hal és Lynn nagyi az előszobába ért, Lindseyből már csak az orra látszott ki a takarók alól.

- Buckley! – szólt Lynn nagyi. – Hozz pár törülközőt!

- Elbírtatok a motorral ebben az időben? – hitetlenkedett Hal.

- Nem. Futottunk – felelte Samuel.

- Mit csináltatok?

- Menjünk a nagyszobába! – mondta apám. – Máris begyújtunk.

164

Ott ültek háttal a tűznek, eleinte még dideregve, de csak amíg meg nem itták a konyakot, amit Lynn nagyi porció-zott, Buckley pedig ezüsttálcán elébük rakott, és mindenkit beavattak kalandjukba a motorral, a házzal és a nyolcszögletű szobácskával, amelyért Samuel annyira odavolt.

- És a motorral mi van? – kérdezte Hal.

- Minden tőlünk telhetőt megtettünk – válaszolta Samuel. – De azt hiszem, majd be kell vontatni.

- Nekem bőven elég, hogy ti ketten jól vagytok.

– A maga kedvéért futottunk hazáig, Sailfish úr. Nagyanyám és öcsém a szoba túlsó végében kerestek maguknak helyet, távol a tűztől.

– Nem akartuk, hogy aggódjatok – mondta Lindsey.

– Lindsey kifejezetten azt nem akarta, hogy ön aggódjon. Egy percre csönd ülte meg a szobát. Amit Samuel mon dott, az természetesen igaz volt, de ugyanakkor arra is világosan rámutatott, hogy Lindsey és Buckley teljesen aszerint rendezik be az életüket, hogy szegény gyámoltalan apámnak jó legyen. Lynn nagyi elkapta húgom pillantását, és rákacsintott.

– Hal, Buckley meg én gyártottunk egy kis kakaós pis kótát – mondta. – És van egy kis mélyhűtött lasagne is. Ha valakit érdekel, felolvaszthatom.

Lynn nagyi és Buckley máris startra készen állt.

- Én ennék a kakaós piskótádból, Lynn! – jelentkezett Samuel.

- Na végre, hogy leszoktál arról a fránya magázódás-ról! – förmedt rá Lynn nagyi. – Hát Jacket mikor fogod visszategezni?

- Alkalmasint.

Buckley és Lynn nagyi kimasírozott a konyhába. Hal megérezte az újfajta feszültséget a levegőben.

– Na, megyek besegíteni – mondta.

Lindsey, Samuel és apám egy darabig némán hallgatta a konyhából kiszűrődő zajokat meg a sarokból, az anyám szerinti „rusztikus kolóniái óra” felől jövő ketyegést.

– Tudom, nem kéne annyira aggódnom – mondta apám.

– Samuel nem úgy gondolta – tiltakozott Lindsey. Samuel hallgatott. Én meg figyeltem.

– Sailfish úr! – Samuel végre megszólalt, de az istennek se jött a nyelvére a tegeződés. – Megkértem Lindseyt, hogy legyen a feleségem.

165

Lindseynek a torkában dobogott a szíve. Nem nézett Samuelre. Apámat nézte.

Buckley jött be egy tálca kakaós piskótával, nyomában az ujjai közt pezsgőspoharakat és egy 1978-as Dom Pe-rignont hurcoló Hallel.

– A friss diplomádhoz a nagymamádtól! – kiáltotta Hal.

Rögtön utánuk Lynn nagyi is visszatért a színre, ő már üres kézzel, ha eltekintünk a whiskyspoharától. Ahogy ráesett a fény, gyémántként felszikrázott a pohárban kocogó jég.

Lindsey számára azonban saját magán és apámon kívül senki más nem létezett.

- Mit mondasz erre, apa? – kérdezte.

- Azt mondom – apám görnyedten felállt, hogy kezet szorítson Samuellel –, hogy kívánni se tudnék jobb vőt magamnak.

Lynn nagyiból a végszavakra kitört a lelkesedés.

– Ó, istenem, kiscsibém! Gratulálok!

Még Buckley is felengedett, kibogozódott a csomóból, ami rendszerint fogva tartotta, és csatlakozott az ujjon-gókhoz. Én azonban láttam azt a vékony, hajladozó szálat, amely húgomat még odakötötte apámhoz. A láthatatlan fonál, amely ölni tud.

Pezsgő pukkant.

– Hiába, a biztos kéznél nincs fontosabb! – mondta nagyanyám a már a poharakat töltögető Halnek.

Buckley volt az, aki meglátott engem, mialatt apám és húgom is a végtelenített tósztokat mondó Lynn nagyi hallgatóságához társult. Öcsém látta, ahogy ott állok a rusztikus koloniái óra alatt, és figyelek. Ő épp pezsgőt ivott. Szálak szövődtek körülöttem, gombolyodtak, tekeregtek a levegőben. Valaki odanyújtott Buckleynak egy kakaós piskótát. Elvette, de nem emelte a szájához. Látta az ugyanolyannak megmaradt alakomat és arcomat – a hajam még mindig középen kettéválasztva, a mellem lapos, a csípőm fejletlen –, és már készült kimondania a nevemet. Az egész csak egy pillanat volt, aztán eltűntem.

Az évek során el-elunva a leskelődést gyakran beültem a Philadelphia-Külvárosba beálló vagy onnan kihajtó vonatok végébe. Utasok szálltak föl-le, miközben hallgattam a nyíló-csukódó vonatajtók zajába vegyülő beszélgetésüket, az állomásneveket rikoltozó kalauzokat és a cipőtalpak és magas sarkúk csoszogását-kopogását, ahogy az állomásperonról a lépcső vasára lépnek, majd lágy puff-puffá szelídülnek a vonatperon padlószőnyegén. Alapozó edzésein Lindsey ezt nevezte aktív pihenésnek; az izmok még működésben, de a figyelem már szabadjára engedve. Hallgattam a hangokat, és együtt ringatóztam a vonattal, és néha, mindeközben, hallhattam azok hangját, akik már nem a földön éltek: a hozzám hasonló leskelődőket.

A mennyországban szinte mindenkinek van valakije a földön, akit figyelemmel kísér:

166

szerelmese, barátja vagy akár egy idegen, aki valamikor kedves volt hozzá, meleg étellel kínálta, vagy egyszerűen csak ott volt, rámosolygott – a közülünk valóknak olykor ennyi is elég. És amikor nem leskelődtem, hallgathattam, ahogy a többiek beszélnek a földön maradt szeretteikhez: tartok tőle, ugyanolyan fölöslegesen, mint én. Tanújaként kisdedek választa-lan dédelgetésének-dorgálásának, egyoldalú szerelmeknek és vágyakozásnak, megannyi kitölthetetlen biankónak.

A vonat hol megállt, hol újraindult a Harmincadik utca és Overbrook között, és én hallhattam üzeneteiket, szó-longatásaikat: „Vigyázz azzal a termosszal!” „Ne feledkezz meg apádról!” „Nézd, milyen szenzációsan néz ki abban a ruhában!” „Veled vagyok, anya!” „…Esmeralda, Sally, Lupe, Keesha, Frank…” Nevek regimentje. És ahogy a vonat gyorsulni kezdett, úgy erősödtek fel, lettek egyre hangosabbak és hangosabbak ezek a mennyből jött, meg se hallott mondatok; az állomások közt, amikor a vonat a leggyorsabban robog, vágyakozásunk hangzavara olyan fülsiketítővé vált, hogy ki kellett nyitnom a szememet.

A hirtelen elnémult vonatok ablakán kinézve ruhát teregető, ruhát leszedő asszonyokat láttam. Kosaraik fölé hajoltak, és fehér, sárga, rózsaszín lepedőket húzkodtak a kötelekre. Számolgattam a férfialsóneműket, a fiúalsóneműket és az intimen hivalkodó kislánybugyikat. És a vége nincs szólongatást felváltották azok a hangok, amikre leginkább vágytam, amik leginkább hiányoztak – az élet hangjai.

A mosott ruha suhogása, csattogása, a víztől súlyos dupla és tripla ágyneműk cuppanása. A valóság hangjai emlékezetembe idézték a régmúlt hangjait, amikor lefeküdtem a csöpögő ruhák alá, és nyelvemmel a vízcseppek után kapkodtam, vagy föl-alá rohangáltam a kiteregetett ruhák között, mintha útjelző bóják volnának, melyek közt Lindseyvel kergetőztünk oda-vissza vég nélkül. És ehhez kapcsolódott egy emlékképem anyámról, ahogy előadást próbál tartani nekünk a mogyoróvajas kéz és a tiszta ágynemű összeférhetetlenségéről vagy az apánk ingein talált citromszörpnyomokról. Valóságos, elképzelt és emlékbe-li látvány és szag ily módon olvadt egybe bennem.

Miután aznapra beteltem a földdel, kivonatoztam magamat, már csak egyetlenegy dologra tudtam gondolni: – Jól fogd! – mondta apám, és én tartottam a palackba zárt hajót, mialatt ő elégette a zsinórt, amellyel felállította az árbocokat, útjára bocsátva a klippert a kék gitt-tengeren. Én meg feszülten figyeltem, felelősségem teljes tudatában, hogy az a palacknyi világ abban a percben egyes-egyedül tőlem függ.

167

TIZENNYOLC

Ruth az Első sugárúti gardróbszoba-bérleményében tartózkodott, amikor az apja megemlítette a telefonban a süllyesztőgödröt. Ruth a készülék hosszú fekete zsinórját az alkarja köré tekerte, és kurta, elharapott félmondatokban válaszolgatott. Minthogy idős háziasszonya szeretett hallgatózni, Ruth igyekezett rövidre fogni a telefonjait. Inkább majd egy utcai fülkéből „R” beszélgetést kér, és megállapodnak a hazautazás részleteiben.

Egy percig sem volt kérdéses, hogy el fog zarándokolni oda, hogy lássa, mielőtt az ingatlanfejlesztők betemetnék. Az ilyen süllyesztőgödör-szerű helyekhez való vonzódását éppúgy titokban tartotta, mint a halálommal kapcsolatos különös érdeklődését vagy a találkozásunkat az iskola melletti parkolóban. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket jobb volt magában tartania itt, New Yorkban, ahol naponta látta, hogyan ömlik a bárban lerészegedettekből a szó, hogyan áldozzák fel a családjukat és legbensőbb titkaikat a népszerűség és az alkohol oltárán. Ruth úgy érezte, ezeket a dolgokat nem lehet kicsinyes társasági * kegyként szétosztogatni. Sajátos becsületkódexéről naplója és versei tanúskodtak. „Magadba, magadba” – szuggerálta magát halkan, ha olykor elfogta a beszélhetnék. Ilyenkor mindig hosszú sétákra indult a nagyvárosban, belemerülve a Stolfúz-kukoricás vagy a megmentett antik szegélyléceket bámuló apja látomásába. New York tökéletes hátteret kínált ábrándozásaihoz. Írhatott akárhány vargabetűt utcái-átjárói kövére és aszfaltjára, magának a nagyvárosnak talpalatnyi helye sem volt belső világában.

Már kiveszett belőle az a riadt félszegség, ami annyira jellemző volt rá a gimnáziumban, de ha valaki jobban a szemébe nézett, ott láthatta a mélyén azt a sokak számára ellenszenves, ugrásra kész hörcsögi tetterőt. Olyan benyomást keltett, mint aki örökké azt lesi, mikor jön már meg egy késésben lévő valami vagy valaki. Az egész teste mintha kérdőn kicsit előredőlt volna, s jóllehet munkahelyén, a bárban a kuncsaftok rendre megdicsérték, hogy szép a haja, szép a keze, s az olyan ritka alkalmakkor, amikor előjött a bárpult mögül: szép a lába, a szeméről soha nem mondtak semmit.

Sietve felöltözött: fekete harisnyanadrág, rövid fekete szoknya, fekete csizma, fekete póló. Minden ruhadarabja magán viselte a kettős használat pecsétjeit: egyszerre szolgáltak munkaruhának és utcai viseletnek. Ezek a pecsétek csak napfényben voltak láthatók, úgyhogy Ruth többnyire csak akkor szembesült velük, amikor megállt egy utcai kávézónál egy csésze kávéra, és lenézett a szoknyájára, és megpillantotta a ráfröccsent whisky- vagy vodkafoltokat. Az alkoholnak megvan az a hatása, hogy a fekete szövetet még feketébbé teszi. Ezen jót mulatott, fel is jegyezte a naplójába: „A szesz ugyanúgy hat a ruhára, mint az emberekre.” A lakásból kilépve, mielőtt betért volna egy kávézóba az Első sugárúton, még titkos beszélgetést folytatott a felfuvalkodott ölebekkel – csivavákkal és spiccekkel –, amelyeket a verandán ülő ukrán asszonyok őrizgettek az ölükben. Ruth kedvelte ezeket a harcias kiskutyákat, amelyek minden arra járót buzgón megugattak.

Azután továbbment, továbbszáguldott, mintha egy föld mélyéből jövő, csizmája sarkán keresztül a lábába ivódó fájdalom hajtaná. Senki nem köszönt rá, csak a csavargók, és ő azt játszotta, hány utcát tud maga mögött hagyni anélkül, hogy a forgalom megtorpantaná. Nem lassított le senki kedvéért, átgázolt a New York-i Egyetem mindenütt ott ácsorgó diákjain vagy a kiskocsin szennyest húzó öregasszonyokon, szél támadt a nyomában. Szerette azt képzelni, hogy amerre jár, a világ megfordul utána, de tisztában volt saját jelentéktelenségével. Senki se tudta,

168

munkaidején kívül hol van, merre jár. Senki se várt rá. Jelentéktelenségálcája tökéletes volt.

Nem tudhatott róla, hogy Samuel megkérte a húgom kezét, és legföljebb Raytől értesülhetett volna a dologról – Ray volt az egyetlen az iskolából, akivel tartotta a kapcsolatot. Anyám eltűnése azonban még a Fairfaxben a fülébe jutott. Újabb pletykahullám vonult végig a gimnáziumon, és Ruth tanúja volt, hogy birkózik meg vele tőle telhetően a húgom. Időnként összefutottak a folyosón. Ruth ilyenkor mondott pár együtt érző szót, mindig csak annyit, amennyiről úgy gondolta, nem árthat vele Lindseynek, amiért szóba állt vele. Ruth tisztában volt saját különc voltával az iskolában, és azzal is tisztában volt, hogy az az egy együtt töltött éjszaka a tehetséggondozó fórumon pontosan annyi, amennyinek látszik – egy álom, ahol a szabadjára eresztett elemek öntudatlanul egyesültek, hátat fordítva az ezerszer átkozott iskolai szabályoknak.

Ray azonban más volt. Csókolózásaik és első egymáshoz tapadásaik-dörgölőzéseik vitrintárgyak voltak Ruth számára – megőrzendő emlékek. Valahányszor hazautazott a szüleihez, mindig találkozott Rayjel, és most rögtön tudta, hogy Rayt fogja magával vinni, amikor majd újra elmegy a süllyesztőgödörhöz. Ray örülni fog, hogy kiszabadulhat az örökös magolás mókuskerekéből, és ha szerencséje van, mint már nemegyszer megesett, még be is számol neki a legutóbbi orvosi gyakorlatáról. Ray úgy tudja előadni ezeket a dolgokat, hogy azzal nemcsak láttat, hanem azt is közvetíti, milyen érzés ott lenni. Anélkül, hogy tudna róla, leheletfinom hangsúlyaival a legapróbb részletet is meg tudja jeleníteni neki.

Ahogy most haladt északnak az Első sugárúton, sorra kipipálhatta a helyeket, ahol korábban már megtorpant, földbe gyökeredzett a lába, annak a biztos tudatában, hogy olyan helyre talált, ahol megöltek egy nőt vagy egy kislányt. Lefekvés előtt megpróbált listát készíteni róluk a naplójában, de gyakran annyira belemerült egyik-másik sötét beugróban vagy szűk sikátorban történtek elgondolásába, hogy nem is foglalkozott az egyszerűbb, nyilvánvaló esetekkel, amelyekről az újságban olvasott, és a helyszínre is rálelt.

Fogalma se volt róla, hogy ő odafenn a mennyben micsoda hírességnek számít. Sokaknak meséltem róla, hogy miket csinált, hogyan érzett rá városszerte a csend pillanataira, s írt apró, személyre szóló imádságokat naplójába, és a hír olyan gyorsan terjedt, hogy sorban jöttek a nők azt tudakolni, vajon azt a helyet megtalálta-e már, ahol őket is meggyilkolták. Rajongótábora lett a mennyországban, bár valószínűleg csalódottan vette volna tudomásul, hogy amikor ezek a rajongói összegyűltek, sokkal inkább TiniBeat Magazin-t bújó csapatnyi tinédzsernek látszottak, mintsem olyannak, amilyennek ő az égi üstdobokkal aláfestett monoton, siratóének-szerű suttogásuk alapján maga elé képzelte őket.

Nekem kellett melléje szegődnöm, figyelnem, ám ellentétben a viháncoló kórussal, ezeket a pillanatokat gyakran legalább olyan fájdalmasnak találtam, mint amilyen felemelőnek. Ruthnak látomása támadt, amely az emlékezetébe égett. Ezek olykor csak éles villanások voltak – valaki zuhan le a lépcsőn, sikoltás, taszítás, szoruló ujjak valaki torkán –, más alkalmakkor pedig mintha az egész jelenet lepergett volna lelki szemei előtt pontosan annyi idő alatt, amennyi idő alatt az illető lány vagy nő meghalt.

Az utcán senkit nem érdekelt az a feketébe öltözött belvárosi lány, aki mélán meg-megállt a járdai forgatag kellős közepén. Képzőművészeti főiskolás álcájában széltében-hosszában bejárhatta egész Manhattant, és ha épp nem vegyült el, beskatulyázták, és onnantól kezdve végképp nem törődtek vele. Közben fontos munkát végzett a számunkra, olyan munkát, aminek a gondolatától a legtöbb földi ember visszariadt.

Lindsey és Samuel diplomaosztójának másnapján Ruth mellé szegődtem sétája közben. Jóval ebédidő után ért ki a Central Parkba, de ennek ellenére a park még tele volt emberekkel. Párok

169

ültek a frissen nyírt fűben. Ruth megbámulta őket. Átható tekintete annyira nem illett a napos délután hangulatához, hogy amikor egyik-másik ifjú ember elkapta ezt a pillantást, elhallgattak, vagy zavartan elfordultak.

'Keresztül-kasul bejárta a parkot. A fák közt bőven kínálkoztak olyan helyek, ahová ha betért, tévedhetetlenül találhatott olyan helyszínt, ahol valamilyen dokumentálni való erőszak esett, de őt inkább azok a helyek érdekelték, ahol az emberek biztonságban hitték magukat. A park for- galmas délkeleti szegletében megbújó kacsaúsztató hűsen csillámló víztükre vagy a csendes mesterséges tó, ahol öregemberek úsztatták szépen faragott kishajóikat.

A Central Park-i állatkerthez vezető ösvény mellett leült egy padra, és átnézett a kavicsos út túloldalára, ahol gyerekek játszottak a dadájuk mellett, és magányos felnőttek könyvet olvastak az árnyékban vagy éppenséggel a napon. Ruth elfáradt az idáig tartó aszfaltkoptatásban, de azért elővette a jegyzetfüzetét a retiküljéből. Kinyitotta, és az ölébe vette, a tollát mintegy a gondolatai alátámasztására feltartotta. Tapasztalatból tudta, hogy jobb, ha az ember csinálni látszik valamit, mint ha csak úgy belebámulna a semmibe. Mert akkor jó esélye van rá, hogy ismeretlen férfiak ülnek oda hozzá, és beszélgetni próbálnak vele. Ruth legközelebbi és legbefolyásosabb hozzátartozója a naplója volt. Mindenről tudott.

Odaát egy kislány elkószált a pokróc mellől, ahol a dadája aludt. A bokrok felé vette az irányt, melyek mögött, a kis emelkedőt lezáró léckerítésen túl az Ötödik sugárút húzódott. Ruth már épp készült megfelelni az egymásra szoruló emberi lények íratlan törvényeinek, hogy rákiáltson a dadára, amikor a vékony, láthatatlan fonal megfeszült, és a dada felriadt. Azonnal felült, és visszaparancsolta magához a kicsit.

Az ehhez hasonló pillanatokban Ruth arra gondolt, hogy mindazok a kislányok, akik felserdültek, megöregedtek, valamifajta rejtjelkódex szerint kapcsolódnak azokhoz, akiknek ez nem adatott meg. Emezek élete valami megmagyarázhatatlan módon összefügg amazok halálával. Ekkor történt, hogy miközben a dada összepakolta a batyuját, felgöngyölte a pokrócot, és nekikészülődött a következő programponthoz, Ruth meglátott egy kislányt, aki valamikor a bokrok közé kóborolt, és nyoma veszett.

A ruhái arról árulkodtak, hogy ennek már jó ideje lehet, de ez volt minden. Ruth tovább nem jutott – nem volt képe se a dadájáról, se az anyjáról, se arról, hogy éjszaka vagy nappal történt-e. Csak ez az elveszett kislány jelent meg.

Ott maradtam Ruthtal. Naplója nyitva, ezt rögzítette benne: „Dátum? Kislány, C. Park, bozótba téved. Fehér csipkegallér, látomás.” Becsukta, retiküljébe süllyesztette a naplót. Nem messze volt egy hely, ami megnyugtatta. A pingvinház az állatkertben.

A délutánt ott töltöttük együtt. Ruth a nézőtér teljes hosszában végigfutó, kárpitozott padon ült, fekete ruhája épp csak az arcát és a kezét engedte látni a teremben. A pingvinek dülöngéltek, totyogtak, bukdácsoltak, rossz ripacsokként csúszkáltak le a lakósziklájukról, de a víz alatt már megannyi frakkos torpedó voltak. Gyerekek kiabáltak, visítoztak, orrukat nekinyomták az üvegnek. Ruth az élőket ugyanúgy számításba vette, ahogy a halottakat, és a pingvinház szűkre szabott falai közt a gyermeksikolyok visszhangja olyan erővel pattogott ide-oda, hogy legalább egy kis ideig el tudták fojtani benne a másfajta sikolyokat.

170

Azon a hétvégén öcsém a szokásához híven korán ébredt. Hetedik osztályba járt, ebédrevalót az iskolában vett, vitakörös volt, és csakúgy, mint Ruthot, tornaórákon mindig utolsónak vagy utolsó előttinek választották. Lindseytől eltérően nem kapott rá a sportolásra. Helyette Lynn nagyi szavajárásával élve „a fennköltséget gyakorolta”. Kedvenc tanára igazából nem tanár volt, hanem az iskolakönyvtáros, kefehajú, magas, törékeny asszony, aki termoszból itta a teát, és folyton Angliáról mesélt, ahol a fiatalkorát töltötte. Mire föl Buckley néhány hónapig angolos akcentust vett fel, és nagy érdeklődést mutatott a húgom nézte Színpadi mesterművek tévésorozat iránt.

Abban az évben megkérdezte apámat, nem vehetné-e gondjaiba az egykor anyám felügyelete alatt álló konyhakertet. Apám azt mondta: – Hát persze, Buck. Légy kertmániás.

És lőn. Mániákus lett a végtelenségig, az eszelősségig. Éjszakánként, amikor nem tudott aludni, régi Burpee katalógusokat bújt, és azt a néhány kertészettel foglalkozó könyvet lapozgatta, amelyek az iskolai könyvtárban megvoltak. Amikor nagyanyám tisztes metélőpetrezselyem-és bazsalikomágyásokat javasolt, Hal pedig néhány olyan növényre tett javaslatot, „ami igazán nélkülözhetetlen” – padlizsán, sárgadinnye, sárgarépa, uborka, paszuly –, öcsém mindkettőjüknek igazat adott.

Buckley nem volt elragadtatva attól, amit a könyvekben olvasott. Semmi értelmét nem látta annak, hogy a virágokat elkülönítse a paradicsomtól, és hogy a fűszernövényeket egy külön sarokba száműzze. Szép lassan felásta és beültette az egész kertet, apám fülét rágta mindennap, hogy hozzon magokat neki, és rendre elkísérte Lynn nagyit a boltba, ahol a dolgok begyűjtésében és hazaci-pelésében mutatott rendkívüli segítőkészsége fejében útközben beugrottak az üvegházba is egy-két virágpalántáért. Buckley immár várakozással nézhetett elébe a paradicsomainak, kék krizantémjainak, petúniáinak, árvácskáinak és mindenféle szalviáinak. Erődjét átalakította egyfajta kerti műhelynek, ahol a szerszámait és a készleteit tartotta.

Nagyanyám azonban felkészült arra a pillanatra, amikor Buckley majd rájön, hogy ez így mind nem tud együtt növekedni, és hogy bizonyos magvak bizonyos körülmények között nem kelnek ki, hogy az uborka lágy, bolyhos kacsainak egyszer csak megálljt parancsolhat a sárgarépa és a paradicsom egyre vastagodó főgyökérzete, hogy a metélőpetrezselymet ellephetik a szemtelenebb gyomok, és hogy a mindent összemászó poloskák elfonnyaszt-hatják a zsenge virágokat. De Lynn nagyi türelmesen várt. Már nem hitt a jó szó erejében. Jó szóval még senkit sem sikerült megtéríteni. Hetvenéves fejjel már csak az idő mindent megoldó erejében hitt.

Buckley épp egy ruhásdobozt cipelt fel a pincéből, amikor apám lejött a konyhába meginni a kávéját.

- Miben sántikálsz, főkertész? – kérdezte apám. Reggelente mindig jókedvében volt.

- Kipányvázom a paradicsompalántáimat – felelte az öcsém.

- Máris kibújtak volna a földből?

Apám frottírköntösben, mezítláb állt a konyhában. Kávét töltött magának a kávéfőzőből, amelyet Lynn nagyi készített elő minden reggel. Belekortyolt, és úgy nézte a fiát.

– Pár perce láttam őket. – Öcsém arca valósággal ragyo gott. – Mintha kezek kunkorodnának ki a földből.

Csak amikor ezt szó szerint visszamondta a konyhaasztalnál állva Lynn nagyinak, akkor látta meg a hátsó ablakon keresztül, hogy mit vesz ki Buckley a dobozból. A ruháimat. A ruháimat,

171

melyeket Lindsey már a saját ruhatárát gyarapítandó átválogatott. A ruháimat, melyeket a szobámba beköltöző nagyanyám szépen dobozokba rakott, mialatt apám dolgozni volt. Lynn nagyi a dobozokat levitte a pincébe, és csak egy kurta, egyszavas címkét biggyesztett rájuk: RUHÁK.

Apám letette a kávéscsészét. Átsietett a leszúnyogháló-zott verandán, és ahogy kilépett az udvarra, Buckley nevét kiáltotta.

- Mi a baj, apa? – Öcsém megriadt apám megváltozott hangjától.

- Azok a ruhák Susie-éi – mondta apám higgadtan, amikor odaért hozzá.

Buckley a kezében tartott fekete kötött ruhámra bámult.

Apám közelebb lépett, elvette a ruhát az öcsémtől, aztán szó nélkül összeszedte a többi ruhámat is, amelyeket Buckley már a pázsitra szórt. Amikor csendben a ház felé fordult, levegő után kapkodva, ruháimat magához szorítva, akkor pattant a szikra.

Egyedül én láttam a pírt. Buckley füle sarkában, arca tövénél, állán. Azt a félig vörös, félig narancsszínt.

– Miért nem használhatom fel? – kérdezte. Mintha ököllel vágtak volna apám hátába.

– Miért nem használhatom fel őket? Miért nem pány vázhatom ki velük a paradicsomaimat?

Apám megfordult. Ott állt a fia, mögötte a sáros, tökéletesen összetúrt földdarab a parányi magoncokkal.

- Hogy kérdezhetsz ilyent? – mondta apám.

- Te mindig kivételezel! – fakadt ki öcsém. – Ez így nem fair!

– Fiam… – Apám szorosan a melléhez ölelte a ruhákat. Néztem, ahogy a szikra Buckleyban fellángol, kigyúl.

Mögötte az aranyvesszősövény napként ragyogott. Kétszer olyan magas volt, mint a halálomkor.

- Elegem van ebből! – tört ki Buckleyból. – Keesha apja is meghalt, és még sincs ez a cirkusz!

- Keesha az egyik iskolatársad?

- Igen!

Apám megdermedt. Csupasz bokáján, lábfején érezte a meggyűlő harmatot, talpa alatt a földet: hideg, nyirkos, balsejtelemtől remegő.

- Sajnálom. Mikor történt?

- Nem az számít, apa! Te ezt nem érted.

Buckley megpördült, és lábával taposni kezdte a zsenge paradicsomhajtásokat.

- Buck, hagyd abba! – kiáltott apám. Öcsém visszafordult.

172

- Te ezt nem érted, apa!

– Sajnálom – mondta apám –, de ezek Susie ruhái, és én csak… Lehet, hogy semmi értelme, de akkor is az övé, ő hordta őket…

- Te vetted el a cipőt is, ugye? – kérdezte Buckley. Most már visszafogta a hangját.

– Mi?

- Te vetted el a cipőt. Elvetted a szobámból.

- Nem tudom, miről beszélsz, Buckley.

- Eltettem a cipőt a Monopolyból, és aztán eltűnt. Te vetted el! Úgy csinálsz, mintha ő kizárólag a tiéd lenne!

- Mit akarsz ezzel mondani? Mi van ezzel a Keesha barátnőd apjával?

- Tedd le a ruhákat.

Apám óvatosan lefektette a ruháimat a földre.

- Ennek semmi köze Keesha apjához – mondta Buckley.

Akkor mondd, mi ez az egész. – Apám most újra ugyanott volt, ugyanabban a magatehetetlen állapotban, mint a térdműtéte után, amikor jött fel a fájdalomcsillapítók gyógyszeres álmából, és ott látta ülni maga mellett ötéves kisfiát, ahogy az várja, hogy a szeme felrebbenjen, és ő mondhassa: „Kukucs, apa!” Meghalt.

- Ez a fájdalom sose fog enyhülni.

- Tudom – felelte apám.

- De nem úgy viselkedsz. Keesha hatéves volt, amikor az apja meghalt. Keesha azt mondta, már alig gondol rá.

- Majd fog.

- De mi lesz velünk?

- Kivel?

- Velünk, apa. Velem és Lindseyvel. Anya azért ment el, mert ezt már nem bírta elviselni.

- Csillapodj, Buck. –Apám a tőle telhető legnemesebb oldalát mutatta, miközben a levegő a tüdejéből a mellébe szorult. Aztán egy vékony hangocska szólalt meg benne: Hagyd, hagyd, hagyd. – Mi? – csodálkozott apám.

Nem szóltam.

Hagyd. Hagyd. Hagyd.

– Bocsánat – mondta apám. – Nem érzem magam vala mi jól.

A lába egyetlen jégtömb volt a nyirkos füvön. A mellét üresnek érezte, mintha bogarak

173

repkednének egy frissen ásott üregben. És egy visszhang énekelt benne, dobolt a fülébe. Hagyd.

Apám térdre bukott. A karjában a bizsergés mintha elelbóbiskolna: hol elmúlt, hol felerősödött. Megannyi tű fel és le. Öcsém odarohant hozzá.

– Apa!

- Fiam… – A hangja remegett. Ujjai görcsösen Buckley felé tapogattak.

Hívom a nagyit!

Buckley elrohant. Apám az oldalán feküdt, arccal a régi ruháim felé.

– Az ember sose kivételezhet – suttogta. – Mind a hár- mótokat szerettem.

Az aznap éjszakát apám egy kórházi ágyban töltötte, pitytyegő-zümmögő monitorokkal körbebástyázva. Eljött az idő körözni apám lába körül, felkúszni a gerincén át. Eljött az ideje az elcsitulásnak és a bebocsáttatásnak. De hová?

Az ágya felett az óra monoton számlálta a perceket, és nekem eszembe jutott az a játék, amit Lindseyvel szoktunk játszani az udvaron, tépdesve a százszorszép szirmait: „szeret – nem szeret…” És már hallgathattam is, ahogy az óra ugyanabban a ritmusban két legnagyobb túlvilági vágyamat tiktakolja: „Halj meg a kedvemért – éljél a kedvemért – halj meg a kedvemért – éljél a kedvemért…” Mintha nem bírnék magammal, csak tépdes291 tem apám egyre gyengülő szívét. Ha meghal, örökre az enyém marad. Olyan szörnyű dolog, ha ezt kívánom?

Odahaza Buckley csak feküdt az ágyában a sötétben, álláig húzva a takaróját. Őt már nem engedték be a sürgősségi osztályra, ahová Lindsey vitte őket, ott hajtva a szirénázó mentőautó mögött, amelyben apám feküdt. Lindsey hallgatása roppant bűntudattal nehezedett öcsémre. A hallgatást két újra meg újra feltett kérdés előzte meg: – Miről beszélgettetek? Mitől borult ki annyira?

Kisöcsém leginkább attól félt, hogy eltávozhat az az ember, aki számára mindenkinél többet jelent. Szerette Lindseyt, Lynn nagyit, Samuelt és Halt, de apám volt az, aki a gyeplőt szelíden a kezében tartotta, s a fiú reggeltől estig olyan éberen felügyelte az apát, mintha attól félne, e nélkül elveszne.

Ott álltunk – a halott gyermek és az élő – kétoldalt apánk mellett, és mindketten ugyanazt akartuk. Hogy megkapjuk örökre. Mindkettőnk vágya egyszerre nem teljesülhetett.

Amióta Buckley megszületett, apám mindössze két éjszakát töltött házon kívül. Egyszer, amikor George Harveyért kiment a kukoricaföldre, és most, miközben feküdt a kórházban megfigyelés alatt, hátha jön egy második szívroham.

Buckley tudta, hogy ő már elég idős hozzá, hogy ez mit se számítson, de én megértettem. Jóéjt-puszik dolgában apánk egyszerűen verhetetlen volt. Ahogy megállt az ágy végében, miután leengedte a reluxát, és a kezével még végigsimított rajta, hogy megbizonyosodjon, megfelelő szögben állt-e be mindegyik redőnyelem – nehogy egy pártütő reluxa csak úgy ráengedje a

174

reggeli napsugarat a fiára, mielőtt ő maga ébreszteni jönne –, öcsém keze-lába mindig csupa lúdbőr lett. Oly édes volt az előérzet.

- Felkészültél, Buck? – kérdezte apám, és Buckley egy szer azt mondta: „Készen!”, másszor meg hogy: „Rajta!”, de amikor az átlagosnál is több rossz fát tett a tűzre, és épp elég kerge volt, és már alig várta, hogy a napnak vége legyen, akkor csak annyit válaszolt: „Igen!”. És apám fogta a könnyű gyapjútakarót, fölnyalábolta, csak arra vigyázva, hogy a két sarkát a hüvelyk- és a mutatóujja közé csípje, aztán úgy kirepítette, hogy a halványkék (ha a Buckleyét használták) vagy a levendulaszínű (ha az enyémet használták) takaró ejtőernyőként terüljön szét öcsém fölött, és aztán könnyedén, fantasztikus lassúság gal ráereszkedett, rásimult, ahol érte: térdén, karján, arcán és állán. Légpárna és burok egyazon helyen és egyazon időben – mindez valahogy a végtelen szabadság és biz tonság érzetét keltette. Olyan finom volt, hogy öcsém egészen elgyengült, minden idegszálában reszketett, tele reménységgel, hogy ha szépen kéri, apám belemegy, és újra megteszi. Légpárna és burok, légpárna és burok – ezek éltették a hallgatólagos kapcsolatot kettejük, a kisfiú és a sebzett férfi között.

Aznap éjjel a feje alá gyűrte a párnát, és összegömbölyödött, mint egykor az anyaméhben. Fel se merült benne, hogy ő maga is lehúzhatná a redőnyt. A környező házak fényei kirajzolták a dombhát sziluettjét, és ő meredten bámulta a szekrénye zsaluzott ajtaját, ahonnan egykor úgy képzelte, gonosz boszorkányok szabadulhatnak ki, hogy egyesüljenek az ágya alatt lakó sárkányokkal. Már nem félt az ilyesmiktől.

– Kérlek, Susie, ne hagyd, hogy apa meghaljon! – sut togta. – Szükségem van rá.

Amikor otthagytam az öcsémet, és eljöttem a kilátóból, végig a bogyókként lógó lámpák alatt, egyszer csak kitéglázott, szerteágazó járda jelent meg a lábam előtt.

Továbbmentem, és a téglákat lapos kövek váltották fel, aztán apró, éles kavicsok, majd végül semmi, csak feltúrt föld mérföldekre körülöttem. Megálltam. Már elég rég voltam a mennyországban, hogy tudjam, ez jelent valamit. És ahogy a fények lassan elenyésztek, és az ég elsötétült, s bársonyos kékre váltott, mint halálom estéjén, megpillantottam, hogy valaki jön felém, olyan messziről, hogy eleinte azt se tudtam kivenni, hogy férfi-e vagy nő, gyerek-e vagy felnőtt. De ahogy a holdfény ráesett alakjára, már láttam, hogy férfi, és akkor ijedten, légszomjtól fuldokolva rohanni kezdtem, hogy mihamarabb a közelébe érjek. Apám lenne az? Az lett, amit egész idő alatt oly elkeseredetten akartam?

- Susie – mondta a férfi, ahogy közeledtem felé. Pár lépésre tőle megálltam. A férfi kitárta felém a karját.

- Nem ismersz meg? – kérdezte.

Azon kaptam magam, hogy kicsi vagyok újra, hatéves, és egy nappaliban vagyok Illinois-ban. Mint akkoriban jó szokásom volt, apró lábaimmal az ő lábára álltam.

– Nagypapa – mondtam.

És mert teljesen egyedül voltunk, és mindketten a mennyországban, elég könnyű voltam hozzá, hogy ugyanúgy lépdeljünk együtt, mint amikor hatéves voltam, ő pedig ötvenhat, és apám

175

elvitt bennünket hozzá látogatóba. Egészen lassan táncoltunk egy dalra, amely a nagyapámat a földön mindig megríkatta.

- Emlékszel? – kérdezte.

- Barber!

- Adagio vonósokra – mondta.

Mialatt táncoltunk, pörögtünk – de nem ám olyan döcö-gősen-ballábasan, mint a földön! –, hirtelen eszembe jutott, hogy rajtakaptam, hogy erre a zenére elsírta magát, és meg is kérdeztem, miért.

– Tudod, Susie, az ember néha akkor is elsírja magát, ha már rég eltávozott mellőle az, akit szeretett.

Aztán magához ölelt, épp csak futólag, és aztán kiszaladtam, hogy megint Lindseyvel futkározzam nagyapám számunkra hatalmas kertjében.

Aznap éjjel már nem beszéltünk többet, csak táncoltunk órákon át abban az időtlen kék fényben. Tudtam, hogy mialatt táncoltunk, valami történt a földön és a mennyben. Valami eltolódás. Egyfajta gyorsuló mozgás, amelyről fizikaórán tanultunk egykor. Földindulásszerű, felfoghatatlan, idő és tér szilánkokra hasadva. Szorosan nagyapám melléhez bújtam, és éreztem öregemberszagát, apáménak naftalinos változatát, a föld véréét, a mennyország egéét. A savanyúnarancsét, pézsmáét, osztályon felüli dohányét.

Amikor a zene véget ért, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy belekezdtünk. Nagyapám egy lépést hátrált, és a fény a háta mögött sárgává vált.

- Megyek – mondta.

- Hová? – kérdeztem.

– Ne aggódj, kedvesem. Te mindig itt vagy a közelben. Megfordult és elment. Alakja gyorsan beleolvadt a fény pöttyökbe és a porba. A végtelenbe.

176

TIZENKILENC

Amikor anyám reggel megérkezett a Krusoe Borgazdaságba, üzenet várta az írni-olvasni alig tudó gondnok macskakaparásával. A kórház szó eléggé kivehető volt, és anyám átugrotta a reggeli rituáléját, a kávéivással egybekötött bámészkodást az ormótlan fehér keresztekre felfuttatott szőlők végtelenbe nyúló sorai fölött. Kinyitotta a pincészet nagyközönség számára fenntartott borkóstolóját. A villanyt azonban nem gyújtotta meg, hanem megkereste a fapult alatt a telefonkészüléket, és tárcsázta a pennsylvaniai számot. Senki sem vette fel.

Felhívta a pennsylvaniai tudakozót, és kérte dr. Akhil Singh számát.

– Igen – mondta Ruana –, Rayvel láttunk egy mentő autót. Gondolom, most mindannyian a kórházban vannak.

– Kit vitt a mentő?

– Talán az édesanyádat?

Anyám azonban tudta az üzenetből, hogy éppenséggel az anyja volt, aki telefonált. Valamelyik gyerekről lehet szó, vagy Jackről. Megköszönte Ruanának, és letette a telefont. Aztán megragadta a nehéz piros készüléket, és kiemelte a bárpult alól. Kuncsaftoknak osztogatott színes papírszeletek – Citromsárga: Fiatal Chardonnay; Szalmasárga: Sauvignon Blanc – hulltak ki a nehezéknek használt telefon alól, szóródtak szét a lába körül. Munkába állása óta mindig jó korán érkezett, és most örült, hogy ezt a szokását azóta se adta fel. Azután már csak az járt a fejében, milyen kórházak is vannak a környéken, úgyhogy sorra hívta azokat, ahová a gyerekeit vitte kiskorukban, ha hirtelen belázasodtak, vagy ha elestek, és megütötték magukat. Abban a kórházban, ahová hajdan én rohantam Buckleyval, a következő választ kapta: Egy bizonyos Jack Sailfísht elláttak a sürgősségin, és jelenleg is ott van.

- Meg tudná mondani, mi történt?

- Milyen viszonyban áll Sailfish úrral?

- A felesége vagyok.

Évek óta nem mondta ki ezeket a szavakat.

– Szívrohama volt.

Letette a telefont, és leült a bárpult padlóját borító parafa betétes gumiszőnyegre. Amíg a műszakvezető meg nem érkezett, ott ült, és az idegenül hangzó szavakat mondogatta: férjem, szívroham.

Aztán nem sokra rá már a gondnok furgonjában ült. Ez az egyszerű ember, aki csak nagy ritkán hagyta el a borgazdaság területét, száguldott ki vele a San Franciscó-i nemzetközi repülőtérre.

Jegyet váltott, és fölült egy Chicagóba tartó járatra, ahonnan átszállással végül Philadelphiában fog földet érni. Mialatt a gép emelkedett, és a felhőkbe burkolózott, anyám a

177

gép orra felől jövő apró jelzőhangokat hallgatta, amelyek a személyzetet utasítgatták, hogy mit tegyenek vagy mire készüljenek, és hallotta az italoskocsit elcsörömpölni, de utastársai helyett a borgazdaság hideg kő-árkádjait látta, amelyek mögött az üres tölgyfa hordókat tárolták, és a nap elől gyakorta odamenekülő emberek helyett anyám apámat képzelte oda, hogy ott ül, és a törött Wedgwood csészét nyújtja feléje.

Mire a gép leszállt Chicagóban, anyám összeszedte magát annyira, hogy a kétórás várakozás alatt fogkefét és cigarettát vegyen magának, és felhívja a kórházat. Ezúttal Lynn nagyit kérte a telefonhoz.

- Anya, itt vagyok Chicagóban, úton hozzátok.

- Abigail, hála istennek! – mondta nagyanyám. – Már újra felhívtam a Krusoe-t, és mondták, hogy útban vagy a reptérre.

- Hogy van?

- Téged szólongat.

- Ott vannak a gyerekek?

- Igen, és Samuel is. Épp ma akartalak felhívni, hogy elmondjam. Samuel megkérte Lindsey kezét.

– Ez nagyszerű! – mondta anyám. –Abigail…

- Igen? – Anyám kihallotta a habozást az anyja hangjából, amire nem sűrűn volt példa.

- Jack Susie-t is szólongatja.

Kisétált az O'Hare repülőtér-terminálról, és rögtön cigarettára gyújtott. Iskoláscsapat zúdult el mellette kisméretű útitáskával és hangszerekkel felpakolva. A hangszerek tokján rikító sárga címke díszelgett, PATRIÓTÁK PÁTRIÁJA – ez állt rajtuk.

Fülledtség és pára ülte meg Chicagót, és az egymásra parkoló kocsik kormos kipufogói mérges gázokat eregettek a moccanatlan levegőbe.

Rekordidő alatt szívta el cigarettáját, és másikra gyújtott. Egyik karját nagy erővel a melléhez szorította, és a másikat, valahányszor a füstöt kifújta, messze kilendítette. Abban a ruhájában volt, amiben a pincészetben dolgozott: kopott, de tiszta farmernadrág, halvány narancsszínű pólóing, a zseb fölé hímzett KRUSOE BORGAZDASÁG felirattal. A bőre most sötétebb volt, amitől a halványkék szeme még kékebbnek látszott, és rászokott, hogy a haját laza kontyba fogja össze a tarkóján. A füle és a halántéka környékén már feltűntek az első fehér szálak.

Egy homokóra két tölcséréből pergette a homokot, és nem értette, mi történt. Amikor már azt hitte, a neki pergő időbe egyedül a gravitációnak van beleszólása, a kötelékei egyszer csak visszahúzták. Két kézzel visszahúzták. Egy házasság. Egy szívroham.

178

Állt a terminál előtt, és lassan a farzsebe felé nyúlt, ahol a pincértárcáját tartotta. Amikor felvették a Krusoe-hoz, akkor jött rá, hogy kényelmesebb a pincértárca, mint ha egy táskát dugdosna a pult alatt. Kipöckölte a cigarettáját a taxisávba, körülnézett, és leült egy betondézsa peremére, amelyben gyomok és egy kis fácska fulladoztak a gázban.

A tárcájában képek voltak, képek, melyeket naponta elővett, megnézett. De volt egy, amit befelé fordítva tartott az egyik bankkártyáknak szánt bőrredőben. Ez ugyanaz a kép volt, amelyik a rendőrőrs bűnjeles kazettájában lapult, és ugyanaz, amelyet Ray beletett anyja indiai verseskötetébe. Az iskolai fényképem, amely bejárta az újságokat, és felkerült a rendőrségi szórólapokra és a postaládákra.

Nyolc év után még anyám számára is olyan volt, mint valami híresség agyonmutogatott fotója. Már annyiszor nézett szembe vele, hogy szó szerint belétemetődtem. Soha az életben nem volt olyan vörös az arcom, soha az életben nem volt olyan kék a szemem, mint azon a fényképen.

Kivette a fényképet, maga felé fordította, és a tenyerébe fogta. Mindig is sajnálta, hogy a fogaim lemaradtak a fotóról – ahogy nőttem-növögettem, rajongással figyelte apró csipkés élüket. Megígértem anyámnak, hogy az iskolai fotón majd teli szájjal mosolygok, de a fényképész előtt olyan zavarba jöttem, hogy csak egy összeszorított ajkú vigyorra telt.

A homlokzati hangosbemondó bejelentette a csatlakozó járatot. Anyám felállt. Ahogy megfordult, meglátta a satnya, küszködő fácskát. Nekitámasztotta a törzsének iskolai fotómat, és besietett az önműködő ajtón.

A philadelphiai járaton egyedül ült egy hármas széksor középső ülésén. Önkéntelenül arra gondolt, hogy ha most anyaként utazna, a mellette lévő két ülés is foglalt volna. Az egyikben Lindsey ülne. A másikban Buckley. De hiába számít meghatározás szerint anyának, bizonyos értelemben már nem az. Több mint fél évtizednyi kivonulásával az életükből már nem tarthat igényt az anyai jogokra és privilégiumokra. Most már tudta, hogy anyának lenni hivatás, olyasmi, amiről a fiatal lányok álmodoznak. Anyámnak azonban ilyen álmai sosem voltak, és anyám könyörtelenül, hihetetlenül megbűnhődött azért, amiért nem akart engem.

Elnéztem őt a gépen, és egy fohászt küldtem a felhők közé, hogy megnyugodjon. Teste elnehezült a félelemteljes várakozástól, de ebben az elnehezülésben ott volt a megváltás is. Az utaskísérő kis kék párnákat osztott szét, és anyám egy időre álomba szenderült.

Amikor Philadelphiába értek, és a gép már a kifutópályán gurult, anyám újra átgondolta, hol van, és milyen évet * írnak. Aztán sietve nekiállt elrendezni, mi mindent mondjon, ha majd meglátja gyermekeit, anyját, Jacket. Aztán amikor a minden ízében remegő gép végleg megállt, anyám feladta, és már csak a kiszállásra összpontosított.

Alig ismerte meg a saját gyerekeit, akik a hosszú utasfolyosó végén vártak rá. Az eltelt évek során Lindseyből kiveszett minden telt vonás; sovány, ösztövér nővé vált. És a fiatalember, aki a húgom mellett állt, mintha az ikertestvére lett volna. Egy csöppet magasabb, egy csöppet izmosabb. Samuel. Anyám olyan meredten bámulta kettőjüket, és ők olyan meredten bámultak vissza, hogy anyám eleinte észre se vette azt a pufók fiút, aki odébb, a várótermi széksor végén

179

üldögélt a karfán. Csak közvetlenül mielőtt elindult volna feléjük – mert az első pár pillanatban úgy tetszett, mindannyian elakadtak, lebénultak, mintha nyúlós enyvbe ragadtak volna, ahonnan anyámnak kellett mozdulnia, hogy kiszabaduljanak –, akkor pillantotta meg.

Elindult az utasfolyosó szőnyegén. A fülébe beleharsogott a légikikötő hangosbemondója, látómezejét a napi üdvözlésekhez szokott, előresiető utastársak töltötték ki. De anyám mintha időgörbületbe került volna, miközben tekintete befogta a fiút. 1944, Winnekukka tábor. Anyám tizenkét éves, az arca pufók, a lába vaskos – csupa olyasmi, aminek annyira örült, hogy a lányai elkerülték, és most ott kellett látnia a fián. Mennyi éven át távol volt, mennyi időt elvesztegetett.

Ha ő nem számolta, én megszámoltam: hetvenhárom lépés volt az, amit annyira félt megtenni közel hét év alatt.

Húgom szólalt meg először.

– Anya? –mondta.

Anyám a húgomra nézett, és előreröppent harmincnyolc évet attól a Winnekukka táborbeli magányos kislánytól.

– Lindsey! – mondta.

Lindsey meredten nézte. Most már Buckley is állt, de ő először csak a cipőjét bámulta, aztán a fejét az ablakok felé fordítva a parkoló repülőgépeket, amelyek sorra hányták bele utasaikat a tangóharmonika-szerű, ormótlan csövekbe.

– Hogy van az apád? – kérdezte anyám Lindseytől. Húgom még kimondta, hogy anya, aztán megdermedt.

A szó furcsa, szappanos ízt hagyott maga után a szájában.

- Félek, nincs a legjobb állapotban – mondta Samuel. Ez volt a leghosszabb mondat, amely elhangzott bármelyikük szájából, és anyám azon kapta magát, hálás érte, indokolatlanul hálás.

- Buckley? – Anyám még mindig nem készült fel, hogy szembenézzen vele. S rajta keresztül saját magával.

Mintha egy tank ágyútornya volna, Buckley úgy fordította anyám felé a fejét.

- Buck! – mondta.

- Buck – ismételte meg halkan az anyám, és lebámult a kezére.

Lindsey szerette volna megkérdezni: Hol vannak a gyűrűid?

– Mehetünk? – kérdezte Samuel.

Négyesben végigmentek a főterminálba vezető hosszú, szőnyegpadlós alagúton. Már a hatalmas, barlangszerű poggyászkiadó felé tartottak, amikor anyám megszólalt: – Nincsen csomagom.

Tétován megálltak. Samuel az eligazító táblákat nézte, hogy mutathassa az utat a repülőtéri parkolóba.

180

– Anya… – próbálkozott a húgom újra.

- Hazudtam neked – vágott közbe anyám, mielőtt Lindsey befejezhette volna a mondatot. A tekintetük találkozott, és esküszöm, abban a pillantástól pillantásig húzódó forró huzalban ott láttam dudorodni, akár a félig emésztett patkányt egy kígyó gyomrában: a Len-titkot.

Hátramegyünk a lifthez, aztán az emeleti átjárón keresztül lejutunk a parkolóba – mondta Samuel, aztán még utánaszólt a repülőtéri biztonságiak részlege felé elkóborló Buckleynak. Öcsém mindmáig képtelen volt kivonni magát az egyenruha hatása alól.

Már az országúton haladtak, amikor Lindsey újra megszólalt.

- Buckleyt a kora miatt nem fogják beengedni apához. Anyám hátrafordult az ülésben.

– Majd megpróbálok szólni az érdekedben – nézett Buckleyra, és most először egy mosolyt is megengedett.

– Ki nem szar le téged? – mordult öcsém, fel se nézve. Anyám megdermedt. A kocsi felgyorsított. Csupa gyű lölet és feszültség – csupa átúszandó vértolulás.

– Buck? –Anyám még épp időben figyelmeztette magát, hogy elharapja az utótagot. – Lennél szíves rám nézni?

Buckley farkasszemet meresztett az első ülés felé. Minden dühét beleadta abba a nézésbe.

Végül is anyám adta fel, fordult vissza, és Samuel, Lindsey és az öcsém máris hallhatta az anyósülés felől azokat a hangokat, amelyeket anyám annyira igyekezett nem hallatni. Apró nyüszítések, elfojtott hüppögések. De Buckleyt akármennyi könny se ingathatta meg. 0 már napok, hetek, évek óta bevackolta magát a gyűlölet föld alá vájt raktárszobájába. Ott a mélyben gubbasztott a négyéves kisfiú, a szíve pulzálva járt szív és kő között, szív és kő között.

– Majd mindjárt jobb lesz a hangulat, csak jussunk be Sailfish úrhoz – mondta Samuel, de aztán, mert ez már neki is sok volt, a műszerfal felé nyúlt, és bekapcsolta a rádiót.

Ugyanaz a kórház volt, ahová nyolc évvel ezelőtt az éjszaka kellős közepén érkezett. Más volt az emelet és más színű a padló, mégse tudta levetni az emlékek kalodáját, miközben keresztülment az előszobán. Len testének szorítása, hátában a fröcskölt vakolat borotvaéle. Minden porcikája menekülni vágyott – visszarepülni Kaliforniába, vissza az ismeretlenek közé, a monoton munkanapokba. Fakérgek hasadékába rejtőzni, trópusi virágok szirma mögé bújni, észrevétlenül elvegyülni idegen növények és emberek sokaságában.

Anyja bokájának és fűzős cipőjének a látványa röpítette vissza a valóságba. Mennyi apró részlet kicsúszott az életéből azzal, hogy a világ túlsó végébe költözött! Olyan banalitások, mint az anyja lába, igazi kézzelfogható humor: egy hetvenéves asszony komikusan bakfíscipőbe préselt lábfeje.

Amikor azonban belépett a szobába, mindenki – fia, lánya, anyja – elmaradt mellőle.

181

Apám elgyengült szemhéja remegve felnyílt, amikor meghallotta, hogy anyám bejön. Csövek és drótok álltak ki a csuklójából és a vállából. Szögletes kispárnán nyugvó feje törékenynek látszott.

Anyám megfogta a kezét, és csendesen sírdogált, szabadjára engedve könnyeit.

– Szia, Óceánszemű – mondta apám.

Anyám biccentett. Ím, ez a megtört, legyőzött ember – a férje. – Kicsim – sóhajtott apám nehézkesen.

- Jack.

- Látod, ez kellett hozzá, hogy hazagyere.

- Megérte? – Anyám halványan elmosolyodott.

- Majd meglátjuk – mondta apám.

Olyan volt együtt látni őket, mintha egy már csak pislákoló hit vált volna hirtelen valóra.

Apám belenézett anyám szemébe: apró, színes csillámokkal volt tele, meg tudott kapaszkodni bennük. Ezeket is odasorolta a rég volt hajó törött palánkjaihoz, deszkáihoz, a hajóéhoz, amely valami nálánál nagyobbnak ütközött, és elsüllyedt. Csak roncsok és tárgyak maradtak belőle mostanra. Megpróbált felnyúlni, megérin304 teni anyám arcát, de a karja túl gyenge volt hozzá. Anyám közelebb hajolt, belehajtotta apám tenyerébe az arcát.

Nagyanyám tudta, mi a dolga: lábujjhegyen kiosont. Odakint visszaereszkedett a sarkára, és elindult a látogatóknak fenntartott rész felé. Útközben feltartóztatott egy ápolónőt, aki üzenetet vitt a 482-es szobába Jack Sailfishnek. Nagyanyám sosem találkozott azzal a férfival, de a nevét ismerte. „Len Fenerman rövidesen tiszteletét teszi. Jobbulást kíván.” Apróra összehajtogatta az üzenetet. Mielőtt rátalált volna a hallban várakozó Samuel társaságában a már korábban kijött Lindseyre és Buckleyra, felpattintotta neszesszere fémzárát, és a kis darab papírt a púdere és a fésűje közé csúsztatta.

182

HÚSZ

Már igencsak esőre állt, mire George Harvey eljutott aznap éjjel Connecticutban a bádogfedelű kunyhóhoz. Sok évvel azelőtt abban a kunyhóban ölt meg egy fiatal pincérnőt, és vett néhány új pantallót a pincérnő köténye zsebében talált borravalókból. Úgy számolta, mostanra a bomlás már túljuthatott a zeniten, és ami igaz, az igaz, semmiféle rothadásszag nem fogadta, ahogy közeledett. A kunyhó azonban nyitva állt, és odabenn a talaj fel volt ásva. Mély lélegzetet vett, és óvatosan benézett. A pincérnő kifosztott sírboltjában szunnyadt el.

Egy idő után a halottak listáját ellensúlyozandó listát kezdtem írni az élőkről. Megfigyeltem, hogy Len Fener-man is hasonlóan jár el. Amikor nem volt szolgálatban, számba vette a fiatal lányokat és az öregasszonyokat és minden, korban a kettő között elhelyezkedő nőt, és ez tartotta benne a lelket. A fiatal lány a bevásárlóközpontban, akinek a tejfehér lába túl hosszan kilógott az így már túl fiatalos ruhája alól, és akinek a fájdalmas sebezhetősége egyenesen szíven találta Lent és engem. A járókereteikkel bicegő öregasszonyok, akik megszállottan festetik a leglehetetlenebb színekre a hajukat, mintha még mindig csitrik volnának. A gyermekeiket egyedül nevelő középkorú anyukák, akik kapkodva rohannak körbe az üzletekben, miközben gyerekeik cukroszacskókkal pakolják tele a bevásárlókocsijaikat. Ha megláttam őket, számolni kezdtem. Élő, lélegző nők. Néha láttam a sebzetteket is – akiket megvert a férjük, vagy akiket ismeretlenek megerőszakoltak, gyerekeket, akiket az apjuk erőszakolt meg –, és azt kívántam, bár közbe tudnék lépni valahogy.

Lennek egész idő alatt mással se volt dolga, csak ezekkel a sebzettekkel. Naponta megfordultak a rendőrőrsön, de Len még a körzetén kívül is megérezte őket, ha a közelébe kerültek. A feleséget a horgászcikkboltban, akinek az arcán nem látszottak ugyan horzsolások, de kutyaként meghunyászkodott, és minden mondata egy-egy bocsánatkérő suttogás volt. A lányt, akit mindannyiszor ott látott gyalogolni az út szélén, ahányszor csak vidékre, a nővéreihez utazott. Ahogy az évek teltek, a lány egyre véznább lett, arcbőre alól a zsírszövet kifogyott, és szomorúság költözött a tekintetébe, mind mélyebbre és mélyebbre húzva szemgolyóját szederjes gödrébe. Amikor nem volt ott az út mellett, Len aggódott. Amikor ott volt, nyomasztotta, de egyszersmind fel is vidította.

Sokáig nem akadt feljegyeznivalója a dossziémba, de az utóbbi pár hónapban újabb tétellel gyarapodott George Harvey bűnlajstroma: felkerült rá valószínűsíthető áldozatként Sophie Cichetti neve is. Érdemleges dolog volt még George Harvey álneve, valamint a tárgyi bizonyíték, amelyet ott tartott a kezében: Pennsylvania-házikós amulettem. Ujjai segítségével körbeforgatta a bűnjeles zacskóban, és pillantása újra megállapodott a kezdőbetűimen. Az amuletten minden lehetséges vizsgálatot elvégeztek, és jóllehet egy másik kislány gyilkossági helyszíne közelében került elő, a mikroszkóp alatt tisztának bizonyult.

Len attól a pillanattól kezdve készült visszaadni apámnak az amulettet, hogy megbizonyosodott róla, hogy az enyém. Ez szabályellenes volt ugyan, de holttestet amúgy sem tudtak felmutatni, csak egy szétázott iskoláskönyvet meg lapokat a biológiafíizetemből, összekeveredve egy fiú szerelmes levelével. Egy kólásüveget. Csengettyűs sapkámat. Ezeket

183

beleltározta, és eltette. De az amulett, az más volt. Azt vissza akarta adni.

Miután anyám elutazott, Len egy ápolónővel randevúz-gatott, és ez az ápolónő telefonált rá, miután felfedezte Jack Sailfish nevét a beteglistán. Len eldöntötte, hogy meg fogja látogatni apámat a kórházban, és elviszi magával az amulettemet. Len képzeletében az amulett valóságos talizmánná vált, amely meggyorsíthatja apám gyógyulását.

Miközben Lent figyeltem, önkéntelenül is azokra a mérgező anyagokat tartalmazó hordókra gondoltam, amelyek egyre csak gyűltek Hal motorjavító műhelye mögött, ahol a vasúti síneket szegélyező bozótos a helyi vállalatoknak elég fedezéket kínált hozzá, hogy hébe-hóba egy-egy tartályt odahajítsanak. Hermetikusan lezárták őket, de mostanra már szivárogni kezdtek. Az anyám eltűnése utáni években megtanultam szánni is, tisztelni is Lent. A játékszabályokat követve igyekezett megérteni azt, ami felfoghatatlan. Ebben, jól láttam, rám hasonlított.

A kórház előtt fiatal lány kis nárciszcsokrokat árult, a zöld szárakat levendulaszínű szalag fogta át. Néztem, ahogy anyám megveszi a lány egész készletét.

Eliot nővér emlékezett anyámra nyolc évvel ezelőttről, és azonnal a segítségére sietett, amikor meglátta, ahogy jön a folyosón, mindkét karja virággal tele. A raktárkamrából vizeskancsókat kerített, közös erővel megtöltötték vízzel őket, és körberakták apám szobáját virágokkal, amíg aludt. Eliot nővér arra gondolt, hogy ha a megpróbáltatásokat vennénk a női szépség mércéjének, akkor anyám szebb, mint valaha.

Lindsey, Samuel és Lynn nagyi még kora este hazavitték Buckleyt. Anyám egyelőre nem akarta látni a házat. Kizárólag apámra összpontosított. Minden más várhat, a ház is, a benne megtestesült néma vád, és várhat a fia meg a lánya is. Valamit ennie kellett, és szüksége volt gondol-kozási időre is. A kórházi étterem szóba se jöhetett: abban a fényáradatban másra se tudott volna gondolni, mint azokra a kicsinyes trükkökre – híg kávé, kényelmetlen székek, minden egyes emeletnél megálló felvonók –, amelyeket a kórházakban folyamatosan bevetnek, hogy az embereket felkészítsék a rosszabbnál is rosszabb hírekre. Úgyhogy kijött az épületből, és elindult a lejtős járdán lefelé.

Sötét volt, és csak néhány kocsi állt a parkolóban, ahová egykor az éjszaka közepén hálóingben érkezett. Összefogta magán a kardigánt, amit az anyja testált rá ellentmondást nem tűrőn.

Keresztülvágott a parkolón, be-bepillantott a sötét kocsiterekbe, nem talál-e utalást rá, miféle emberek lehetnek a kórházban odabenn. Az egyik gépkocsi jobb első ülésén egész sereg odaszórt magnókazetta hevert, egy másikban gyerekülés sötét tömege sejlett fel. És máris azt játszotta, mit tud felfedezni egymás után a kocsikban. Így legalább nem érzi olyan magányosnak, olyan idegennek magát, épp mint amikor gyerekként kémeset játszott a szülei barátainak a házában. Abigail ügynök az akcióparancsnoknak! Látok egy plüss játék kutyát, látok egy futball-labdát, látok egy nőt! Ott volt tényleg, egy ismeretlen nő a volán mögött a vezetőülésben. A nő nem látta, hogy anyám őt nézi, és ahogy felpillantott, anyám figyelme máris másfelé fordult: célállomása, az öreg bisztró harsány fényeit kereste. Vissza se kellett néznie, hogy tudja, mit csinál az a nő. Nekikészül, hogy bemenjen.

184

Ismerte ezt az arcot. Olyasvalaki arca volt, aki bárhol szívesebben lett volna, mint itt.

Anyám ott állt a kórház és a sürgősségi osztály közti parkosított sávon, és cigaretta után sóvárgott. Reggel semmit se kérdezett. Jacknek szívrohama volt; haza kell mennie. De most, hogy itt van, már fogalma se volt, ezután mi legyen. Meddig várjon, minek kell történni, hogy újra elmehessen? Mögötte a parkolóban egy autó ajtaja nyílt és csukódott – a nő rászánta magát az indulásra.

A bisztróból csak homályos emlékképei maradtak. Egyedül ült a bokszban, olyan ételt rendelt – rántottcsirke-szeletet –, ami Kaliforniában szemlátomást ismeretlen fogalom.

Épp ezen tűnődött, amikor egy férfi vele szemben megbámulta. Anyám lajstromba vette megjelenésének minden egyes részletét. Ez öntudatlan reakció volt, és olyasmi, amit odaát Kaliforniában sose tett meg. Itt, Pennsylvaniában a gyilkosság után is elég volt megpillantania egy ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő férfit, és lelkileg máris listát készített. Ez sommásabb megoldás volt – a félsz pragmatizmusának jutalma –, mint úgy tenni, mintha nem így érezne. Kihozták az ételét, a rántottcsirkeszeletet és a teát, és innentől csak erre összpontosított, a smirglis panírba bugyolált gumiszerű húsra és az állott tea fémes ízére. Nem, nem hinné, hogy pár napnál tovább bírná itthon. Bárhová nézett, engem látott, a szemben lévő bokszban pedig ott látta a férfit, aki talán a gyilkosom volt.

Befejezte a vacsorát, fizetett, és kijött a bisztróból; vigyázott, hogy a tekintetét derékmagasság fölé egyszer se emelje. Az ajtófélfára szerelt csengő megszólalt a feje fölött, megriadt tőle, a szíve majd' kiugrott a helyéből.

Egy darabban átjutott a műúton, de mire a parkolóhoz visszaért, már szaporán szedte a levegőt. A vívódó látogató kocsija még ott állt.

A főbejárat mögötti előcsarnokra nem volt jellemző, hogy ott az emberek egyből letelepednének, de ő úgy döntött, leül, megvárja, amíg a normális légzése helyreáll. Aztán majd Jack ágya mellett tölt néhány órát, és amikor Jack felébred, búcsút vesz tőle. Ahogy ezt a döntést meghozta, jóleső hűs érzés járta át. Hirtelen felmentés a felelősség alól. Helyfoglalás a messzi útra.

Most már késő volt, tíz is elmúlt, és anyám az egyik szabad felvonóval felment a negyedik emeletre. A folyosói lámpák tompított fénnyel égtek, a nővérszobában két nővér csendben trécselt. Anyám kihallotta a sustorgást, vihorászást, az apró kis pletykák csereberéjét, a benső-ségesség felfűtött hangjait. Aztán épp amikor az egyik nővér képtelen volt visszatartani szívből jövő kacagását, anyám belépett apám kórházi szobájának ajtaján, és az ajtó becsukódott mögötte.

Egyedül voltak.

Mintha a csend vákuuma húzta volna be azt az ajtót. Mintha én magam se tartoznék oda, nekem is távoznom kellene. De oda voltam enyvezve.

Apám ott aludt a sötétben, ágya végében épp csak egy halvány neoncső izzott, és anyámnak eszébe jutott az a másik éjjel ugyanebben a kórházban, amikor megtette az első lépést, hogy elvágja magát apámtól.

Láttam, megfogja apám kezét, nekem pedig az jutott eszembe, ahogy húgommal ülünk az emeleti folyosón a sírkőkopírozás alatt. Én a halott lovag voltam, aki hűséges kutyájával a mennyországba került, ő pedig a házsártos feleség. „Nem temethetem el élve magam egy kriptába zárt férfi emlékével!” – Lindsey kedvenc mondata.

185

311 Anyám jó ideig ott ült, és fogta apám kezét. Arra gondolt, hogy milyen csodálatos lenne bebújni a ropogós kórházi lepedők közé, odafeküdni mellé. És milyen lehetetlen.

Közel hajolt hozzá. Még a fertőzésgátló szerek átható szaga mögött is ott érezte bőre fűillatát. Amikor elutazott, magával vitte apám ingei közül azt, amelyik számára a legkedvesebb, és néha beleburkolózott, csak hogy legyen rajta valami, ami az apámé. Lakáson kívül sose hordta, hogy tovább tartson az illat. Visszagondolt arra az éjszakára, amikor annyira sóvárgott apám után, hogy az inget rágombolta egy párnára, és úgy ölelgette magához, mint egy csitri gimnazista.

A csukott ablak mögött a távolban hallhatta az országút moraját, de maga a kórház aludta éji álmát. Csak gumitalpú cipők surrogtak nagy néha odakinn, ha az éjszakás nővérek végigmentek a folyosón.

Épp a télen anyám azt találta mondani annak a lánynak, akivel szombatonként együtt dolgozott a borkóstolóban, hogy a férfi és a nő közül az egyik mindig erősebb a másiknál.

– Ez nem azt jelenti, hogy a gyengébb ne szeretné az erősebbet – bizonygatta. A lány értetlenül nézett rá. De anyámnak ebből az egészből csak annyi volt fontos, hogy miközben ezt magyarázta, önmagát automatikusan a gyen- gébbik féllel azonosította. Ez a felismerés megrendítette. Annyi éven át talán nem pont az ellenkezőjét gondolta?

Székét olyan közel húzta apám fejéhez, amennyire csak lehetett, és arcát a párnára fektetve nézte, ahogy lélegzik, ahogy a szemhéja alatt a szemgolyó megremeg, miközben álmodik. Talán nem szerethet az ember őrülten valakit, még maga előtt is eltitkolva, miközben mindennap az otthonától távol ébred? Országutakat és reklámtáblákat emelt kettejük közé, útakadályokat szórt maga mögé, letépte a visszapillantó tükröt, és azt hitte, attól majd eltűnik? Kitörölheti addigi életét, gyermekeit?

Olyan kézenfekvő volt, hogy először fel se fogta, mi történik, mialatt apám szabályosan emelkedő-süllyedő mellkasát figyelte, s a látvány nyugtatólag hatott rá. A szobákra gondolt a házunkban, és a bennük töltött órákra, amiket annyira igyekezett elfelejteni. Mint a dunsztos-üvegbe eltett, elfelejtett gyümölcs, zamatuk csak még édesebb lett, mire visszajött. Ott sorakoztak azon a polcon mind: zsenge szerelmük minden esztelensége és randevúi, a fonott kalács, amely álmaikból kezdett fonódni, a családi lét első bimbói. És az első kézzelfogható tanújel. Én.

Egy új vonásra figyelt fel apámon. Tetszett neki, ahogy ezüstösödik a halántéka.

Röviddel éjfél után elaludt, pedig keményen hadakozott, hogy nyitva tartsa a szemét. Egyszeriben mindenhez ragaszkodott, amíg nézte ezt az arcot, hogy ha majd apám felébred, istenhozzádot mondhasson neki.

Amikor a szeme lezárult, és mindketten mélyen aludtak, a fülükbe suttogtam:

Szárcsa, vércse,

Pincsi tincse,

Tudjátok-e,

Ki Susie kincse?

Hajnali két óra körül esni kezdett, esett a kórházra, a régi házunkra és a mennyországomban. Esett a bádogfedelű bódéra is, amelyben George Harvey aludt. És amíg az eső parányi kalapácsai

186

a tetőt verték a feje fölött, George Harvey álmodott. Nem arról a lányról, akinek a maradványait elszállították, és mostanra már laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, hanem Lindsey Sailfishről, a bodzahatáron túljutó 5! 5! 5? –ről. Valahányszor veszélyben érezte magát, mindig erről álmodott. Amióta az a fut-ballmez felvillant, azóta nem ura a dolgoknak.

A kismutató még nem jutott túl a négyen, amikor láttam, hogy apám kinyitja a szemét, és azt is láttam, hogy még azelőtt az arcán érzi anyám meleg leheletét, mielőtt tudatosulna benne: a felesége alszik. Együtt kívántuk mindketten, bár tudná maga mellett tartani, de gyenge volt hozzá. Volt egy másik út is, és apám azt választotta. El fogja mondani anyámnak, mi mindent érzett a halálom után – azokat a dolgokat, amik oly gyakran kísértették, de nem tudott róluk senki, csak én.

De nem akarta felébreszteni. A kórházban csend honolt, az egyetlen hang az eső hangja volt. Az eső mindig ott van a nyomában, gondolta, nyirkosság és sötétség – eszébe jutott Lindsey és Samuel, ahogy állnak az ajtóban, bőrig áztak, de fülig ér a szájuk, miután egészen hazáig futottak, csak hogy ne aggódjon. Egyre többször kapta rajta magát, hogy újra meg újra vissza kell terelnie a gondolatait a fő irányba. Lindsey. Lindsey. Lindsey. Buckley. Buckley. Buckley.

Az ablakon túl, a kórházi parkoló lámpái fénykörében az eső most éppúgy esett, mint gyermekkora filmjeiben – hollywoodi eső. Becsukta a szemét, anyám lehelete báto-rítón simogatta az arcát, és ő átadta magát a kinti hangoknak, a halk dobolásnak a keskeny fém ablakpárkányon, aztán madárhangokat hallott – aprócska madarak csiripeltek, de látni nem látta őket. És egy hirtelen ötlet: talán fészek van odakinn, közvetlenül az ablaka alatt, és a ma-dárfiókákat felébresztette az eső, és most az anyjukat keresik; jó volna megmenteni őket. A kezén ott érezte anyám álomtól elernyedt ujjait. Itt van hát, gondolta apám, és ezúttal, bárhogy lesz is, hagyni fogja járni a maga útját.

Ekkor történt, hogy becsusszantam anyám és apám mellé a szobába. Valahogy létező személyként voltam jelen; úgy, ahogy még soha. Mindvégig ott lebegtem, de egyszer sem álltam melléjük.

Nem tudhattam, nem láthatnak-e meg a sötétben, úgyhogy egészen kicsire összehúztam magam. Nyolc és fél éven át néhány órára mindennap elhagytam apámat, ahogy elhagytam anyámat, Ruthot, Rayt, öcsémet, húgomat meg egy bizonyos George Harveyt, de apám, most láttam csak, nem hagyott el soha. Odaadása újra meg újra megerősített benne, hogy szerettek. Apám szeretetének meleg fényében Susie Sailfish maradtam – olyan lány, akinek még előtte áll az egész élet.

- Azt hittem, ha egészen csendben maradok, majd hallani foglak – suttogta apám. – Ha meg se moccanok, talán visszajössz újra.

- Jack? – ébredezett anyám. – Úgy látszik, elaludtam.

- Olyan csodálatos, hogy újra itt vagy – mondta apám. És anyám ránézett. Minden lehámlott.

- Hogy bírod ezt? – kérdezte anyám.

- Nincs más választásom, Abbie – felelte. – Mi mást tehetnék?

187

- Elmenni, újrakezdeni.

- És sikerült?

Hallgattak. Kinyújtottam a kezem, és felszívódtam.

– Feküdj ide mellém – szólalt meg apám. – Még van egy kis időnk, mielőtt a házisárkányok jönnének és ki dobnának.

Anyám nem mozdult.

- Velem rendesek voltak – mondta. – Eliot nővér segí tett vízbe rakni ezt a sok virágot, amíg aludtál.

Apám körülnézett, és meglátta körvonalaikat.

– Nárciszok – mondta.

– Susie kedvenc virága. Apám szépségesen mosolygott.

- Látod, így van ez – mondta. – Pörölsz ellene, aztán virágot hozol neki.

- Ez olyan szomorú – mondta anyám.

- Igen – hagyta rá apám. – Az.

Anyámnak némiképp bizonytalanul a fél csípőjével kellett felegyensúlyoznia magát az ágyra, de csak-csak sikerült. Sikerült egymás mellett elnyújtózniuk úgy, hogy belenézhettek egymás szemébe.

- Milyen volt találkozni Buckleyval és Lindseyvel?

- Hát, az kemény volt.

Egy darabig hallgattak, aztán apám megszorította anyám kezét.

- Annyira másnak látszol – mondta.

- Mondd ki nyugodtan: megöregedtem.

Néztem, ahogy apám odanyúl, elvesz egy tincset anyám hajából, és a füle köré csavarja.

– Amíg távol voltál, újra beléd szerettem – mondta. Most döbbentem rá, mennyire szeretnék anyám helyében lenni. Apám anyám iránt érzett szerelme nem afféle nosztalgikus lángolás volt, valami örök utáni vágyódás. Ez egy szőröstül-bőröstül szerelem volt, benne foglaltatott anyám megtörtsége, megfutamodása ugyanúgy, mint az, hogy ott van a megfelelő helyen a megfelelő pillanatban, mielőtt a nap felkel, és a kórházi személyzet bejön a szobába. Benne foglaltatott a mozdulat, ahogy apám az ujja begyével anyám hajához ért, és az is, ahogy habozás nélkül belevetette magát, pedig ismerte óceánszeme mélységeit.

Anyám nem tudta rávenni magát, hogy kimondja: szeretlek.

- Maradsz? – kérdezte apám.

- Egy darabig.

188

Apám ezt kézzelfogható eredménynek könyvelte el. –Akkor jó. És mit mondtál Kaliforniában, amikor a családodról kérdeztek?

– Hangosan azt mondtam, hogy két gyerekem van. Ma gamban azt, hogy három. Szerettem volna bocsánatot kérni tőle mindig emiatt.

– Hogy férjed van, arról nem beszéltél?

Anyám ránézett.

– Nem.

– Hát férfi…

- Nem azért jöttem vissza, hogy alakoskodjak, Jack!

- Miért jöttél vissza?

- Anyám felhívott. Azt mondta, szívroham, és nekem eszembe jutott az apád.

- Hogy én is meghalhatok?

- Igen.

– Aludtál – mondta váratlanul apám. – Nem láttad. –Kit?

- Valaki bejött a szobába, aztán kiment. Azt hiszem, Susie volt.

- Jack… – kezdte anyám, de a riadalma máris alábbhagyott.

– Ne mondd, hogy te nem látod. Ráhagyta.

– Mindenütt őt látom – mondta, és sóhajtott. – Még Kaliforniában is ott volt mindenütt. Buszra szállt, vagy iskolák előtt ácsorgott a járdán, bármerre autóztam. Lát tam a haját, de az arc már nem az övé volt. Aztán láttam az alakját vagy a mozgását. Láttam nővéreket a kisöccsükkel, vagy két lányt, akik testvéreknek látszottak, és belegondoltam, mi minden kimaradt Lindsey életéből… Ő is, Buckley is egy egész világot vesztettek. És olyankor mintha fejbe kólintottak volna, mert hát én is elmentem. Ez az egész a te nyakadba zúdult, meg az anyáméba.

- Ő fantasztikus – mondta apám. – Egy szikla. Egy szivacsszerű szikla, de tényleg szikla.

- Szerintem is.

- Na és ha azt mondanám, hogy tíz perccel ezelőtt Susie itt volt a szobában, arra mit mondanál?

- Azt mondanám, hogy megőrültél. És hogy valószínűleg igazad van.

Apám kinyúlt, ujjai végigkövették anyám orrának vonalát, és megállapodtak az ajkain. Az ajkak engedelmesen szétnyíltak.

– Le kell hajolnod – suttogta apám. – Én még beteg ember vagyok.

És néztem, ahogy a szüleim csókolóznak. Csókolózás közben nem hunyták le a szemüket, és elsőnek anyám sírta el magát, könnycseppek potyogtak apám arcára, aztán elsírta magát apám is.

189

190

HUSZONEGY

Miután eljöttem a kórházból a szüleimtől, Ray Singhet mentem nézni. Tizennégy évesek voltunk, ő is, én is. Néztem a párnán nyugvó fejét, sötét haját a sárga lepedőn, sötét bőrét a sárga lepedőn. Egyvégtében szerelmes voltam belé. Egyenként megszámoltam a szempillákat mindkét lehunyt szemén. Ő volt az én majdnemem, lehetett-volnám, és nem akartam elhagyni többé, ahogy a családomat.

Ruth feje fölött, a színpad mögötti ingatag állványzaton Ray Singh olyan közel volt hozzám, hogy a lehelete az enyémet súrolta. Szegfűszeg és fahéj illatát éreztem, melyekkel, úgy képzeltem, reggelente a zabpelyhet megszórta, és éreztem egy titokzatos szagot is, az emberi test szagát, amely valahonnan a mélyből ered, ahol a szerveket egy az enyémtől eltérő vegytan működteti.

Attól kezdve, hogy tudtam, hogy meg fog történni, egészen addig, amikor megtörtént, gondom volt rá, hogy se az iskolában, se az iskolán kívül ne maradjak egyedül Ray Singhgel. Attól féltem, amire legjobban vágytam – Ray csókjától. Hogy nem lesz elég jó, hogy nem lesz azokhoz a mindenkitől hallott meg a Tinimagazin-ban, a Glamour-ban és a Vogue-ban olvasott történetekhez fogható. Féltem, hogy elügyetlenkedem – hogy az első csókom elutasítással ér fel, nem pedig szerelemmel. Mindazonáltal habzsoltam a csóktörténeteket.

– Az első csókod olyan, mint amikor a végzet kopogtat az ajtón – mondta egy nap Lynn nagyi a telefonba. A telefonkagyló nálam volt, apám pedig az anyámért indult.

Hallottam, ahogy a konyhában azt mondja neki: „Felöntött a garatra megint.” Ha újra kéne kezdenem, valami fantasztikusát használnék, olyat, mint a Tűz és Jég, bár abban az időben a Revlon ezt a rúzst még nem gyártotta. Márpedig én nyomot akarnék hagyni a férfin!

- Anya! – szólt bele anyám a hálószobai készülékbe.

- Épp csókügyben beszélgetünk, Abigail.

- Milyen nyomot hagynál?

- Tudod, Susie – felelte Lynn nagyi –, ha úgy csókolsz, mint egy citrom, abból nem lesz, csak limonádé.

- És milyen volt?

- Ja, a csókkérdés! – mondta anyám. – Ezt inkább rátok hagyom.

Apámat is, anyámat is folyamatosan nyaggattam, mondják el, hogy különböző megközelítésből halljam. Az egészből azt a képet nyertem, hogy a szüleim cigarettafüst felhőjébe burkolóztak – és az ajkuk a felhőben majdhogynem véletlenül egymáshoz ért. Lynn nagyi kicsit kivárt, aztán belesutyorgott a telefonba.

- Susie, ott vagy még?

- Igen, nagyi.

191

Most egy kicsivel hosszabb szünet következett.

- A te korodban voltam, és egy felnőtt férfi volt az első, akivel csókolóztam. Az egyik barátnőm apjával.

- Nagyi! – A döbbenettől csak ennyit bírtam kinyögni.

- De, ugye, nem fogsz árulkodni?

- Nem.

- Csodálatos volt – folytatta Lynn nagyi. – Ő aztán tudta, hogyan kell csókolni. A fiúkat ki nem álltam, akik megcsókoltak. Csak nekifeszítettem a tenyeremet a mellüknek, és ellöktem őket. McGahern úr bezzeg tudta, hogyan bánjon az ajkaival.

De hogy történt?

- Mennyei volt – jelentette ki Lynn nagyi. – Tudtam, hogy nem helyes, de csodálatos volt… legalábbis nekem. Sose kérdeztem meg tőle, neki milyen volt, meg hát nem is találkoztam vele többet úgy, hogy kettesben lettünk volna.

- De akartad, hogy újra megtörténjen?

- Igen, világéletemben azt az első csókot kerestem.

- És hogy volt nagypapival?

- Nem volt nagy csókkirály. – Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén egy pohárban jégkockák csörögnek. – Sose felejtettem el McGahern urat, pedig az egész csak egy pillanat volt. Van olyan fiú, aki szeretne megcsókolni téged?

- A szüleim ezt sose kérdezték meg. Azóta persze tudom, hogy már akkor tudták: megállapíthatták és összemosolyoghattak, amikor kicserélték észrevételeiket.

Nagyot nyeltem a vonal innenső végén.

- Igen.

- Mi a neve?

- Ray Singh.

- Tetszik neked?

- Igen.

- Akkor mi a gond?

- Félek, hogy ügyetlen leszek.

- Susie!

- Igen?

- Csak engedd el magad, kölyök.

192

De amikor az iskolaszekrényem mellett álltam azon a délutánon, és meghallottam Ray hangját, ahogy mondja a nevemet – ezúttal a hátam mögül, és nem fölülről –, cseppet sem éreztem úgy, hogy most csak elengedem magam, és kész. Mindenfélének éreztem magam, csak épp elengedettnek nem. Az eddig megszokott fekete-fehér kategóriák nem passzoltak. Ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznom magam, leginkább kótyagosságot éreztem. Boldog + ijedt = kótyagos.

– Ray – mondtam, de még mielőtt a szó elhagyta volna a számat, hozzám hajolt, és a félig nyitott számat az övé vel befogta. Bár hetek óta készültem rá, mégis olyan váratlanul történt, hogy akartam belőle még. Mást se akartam, mint újra csókolni Ray Singhet.

Másnap reggel Connors úr kivágott egy cikket az újságból, és félretette Ruthnak. Egy rajzos beszámoló volt a Flanagan-süllyesztőgödörről, és arról, hogyan fogják betemetni. Mialatt Ruth öltözködött, apja egy kis megjegyzést is odakörmölt: „Ez csak szarakodás. Egyszer valami szegény balek kocsistul úgyis megint belezúg.” Apa azt mondja, most húzták meg a lélekharangot – mondta Ruth Raynek, meglengetve az újságkivágást, miközben beszállt Ray gleccserkék Chevyjébe a kocsifeljárójuk végében. – Ez az egész vidék fel lesz parcellázva, be lesz építve. Nézd csak! Itt ez a cikk, benne négy olyan firkálmánnyal, amilyet az ember élete első rajzóráján csinál, és állítólag azt ábrázolják, hogyan fogják elplaní-rozni a süllyesztőgödröt.

Rég láttalak, Ruth! – Ray kifarolt a kocsifelhajtóról, és közben lapos pillantásokat vetett Ruth becsatolatlan biztonsági övére.

- Bocs – mondta Ruth. – Szia.

- Mi van azzal a cikkel?

- Szép időnk van.

- Oké, oké. Mondd azt a cikket.

Valahányszor egy-két hónap után találkozott Ruthtal, figyelmeztetnie kellett magát a lány türelmetlenségére és kíváncsiságára – e két személyiségjegyre épült s maradt tartós a barátságuk.

Az első három ugyanaz a rajz, csak hol ide, hol oda mutatnak a szöveges nyilak: „humusz”, „mészkőzúzalék” meg „vízáteresztő réteg”. Az utolsóhoz egy jókora alcím is tartozik: „Elplanírozás”, alatta pedig ez áll: „A torokba beton kerül, a hasadékokba pedig habarcs.” - Torokba? – kérdezte Ray.

- Itt az áll – mondta Ruth. – Aztán van itt ez a másik nyíl túlfelülről, mintha ez egy akkora nagy vállalkozás volna, hogy az olvasónak kell egy kis gondolkozási idő, mert különben nem

193

bírja átlátni a tervet, és erre a következő van írva: „Aztán az egész üregbe föld kerül.” Ray elnevette magát.

- Mint egy gyógyászati beavatkozás – mondta Ruth. –Bonyolult műtéttel befoltozzák bolygónk sebhelyét.

- Azt hiszem, a földi üregek a legelemibb félelmeinket hívják elő – mondta Ray.

- Úgy bizony! És torkuk van, a jóisten áldja meg őket. Gyerünk, vessünk egy pillantást erre a szerencsétlenre.

Egy-két kilométerrel odább az úton már új közművesítések jelei látszottak. Ray balra fordult, és ráhajtott arra a térségre, amelyet kivágott fák és vadonatúj úthálózat jellemzett, és szabályos egymásutánban vörös és sárga zászlócskák lobogtak a derékmagas nyomvonaljelek tetején. De még mielőtt abba a hitbe ringathatták volna magukat, hogy egyedül vannak, egy még lakatlan tartomány úttalan útjainak felfedezői, megpillantották Joe Ellist, ahogy ott lépdel nem messze előttük.

Ruth nem intett, és Ray sem, ahogy Joe se tett semmi olyan mozdulatot, ami arra utalt volna, hogy felismerte őket.

– Anyám azt mondja, még a szüleinél lakik, és nem kap munkát – mondta Ruth.

- Mit csinál egész nap? – kérdezte Ray.

- A frászt hozza az emberre, mi mást?

- Sose fogja túltenni magát rajta.

Elhallgattak. Ruth kibámult az üres építkezési telkek végtelen sorára. Autójuk újra kiért a főútra, keresztülhajtottak a vasúti síneken megint, útban a 30-as út felé, amelyik egyenesen a süllyesztőgödör felé vitt.

Ruth kitartotta a karját az ablakon, hogy a bőrén érezze az eső utáni reggeli levegő hűs páráját. Bár Rayt gyanúsították, hogy köze volna az eltűnésemhez, ő legalább tudta az okát, és tudta azt is, hogy a rendőrség csak a munkáját végzi. Joe Ellis azonban sose tudta lemosni magáról a vádat, hogy ő ölte meg azokat a macskákat és kutyákat, amelyek halála George Harvey lelkén száradt. Joe Ellis egész nap kóborolt, nagy ívben kerülte az ismerős környéket, és nagyon szeretett volna vigasztalást találni a kutyák és macskák barátságában. Végtelenül szomorú volt látnom, ahogy ezek az állatok megérezték rajta az elesettséget – az emberi génhibát –, és eliszkoltak előle.

Odébb a 30-as út mentén, Eels Rod Pike közelében, egy olyan helyen, amely mellett Ray és Ruth épp készült elhaladni, Lent láttam kijönni a Joe fodrászműhelye fölötti egyik lakásból. Egy majdnem üres diákhátizsákot vitt ki a kocsijához. A hátizsákot a lakás tulajdonosától, egy fiatal nőtől kapta ajándékba. Ők ketten a West Chester Egyetem bűnügyi kurzusának résztvevőiként ismerkedtek meg egymással, miután a nő meghívta Lent egy kávéra. A hátizsákban különböző dolgok voltak – amelyek közül Len néhányat meg akart mutatni apámnak, néhányat azonban egy

194

gyerekes szülő se volna jó, ha látna. Ez utóbbiak közé tartoztak a kihantolt tetemek helyszíni fotói – a könyökök a helyükön voltak minden esetben.

Amikor felhívta a kórházat, a nővér elmondta, hogy Sail-fish úrnál bent tartózkodik a felesége és a családja. Bűntudata nőttön-nőtt, miközben kocsijával bekanyarodott a kórházi parkolóba, és egy darabig ki se szállt. A nap rátűzött a szélvédőre, felforrósította a kocsitérben a levegőt.

Láttam, Len a mondandóját fogalmazgatja magában. Mindössze egyetlen feltevésből indulhatott ki: hogy az 1975 vége óta egyre üresebbé váló kapcsolat közel hét éve után a szüleim leginkább két hírre várnak – hogy megvan a holttest, vagy hogy megtalálták George Harveyt. Ezek helyett most egy amulettel tud szolgálni.

Megragadta a hátizsákot, és bezárta a kocsiját. Elsietett a bejárat előtt álló lány mellett: a vödrök friss nárciszokkal voltak tele. Tudta apám szobaszámát, úgyhogy be se jelentkezett a negyedik emeleti nővérszobán, hanem csak halkan koppintott egyet apám szobája ajtaján, mielőtt belépett volna.

Anyám háttal állt feléje. Amikor megfordult, láttam, milyen erővel hat Lenre a jelenléte. Anyám és apám egymás kezét fogták. Hirtelen szörnyen magányosnak éreztem magam.

Anyám kicsit megingott, amikor a pillantása találkozott Lenével, de aztán könnyedre vette a hangot.

- Micsoda meglepetés annyi év után!

- Szervusz, Len! – szedte össze magát apám. – Abbie, megemelnéd a hátam?

- Hogy érzi magát, Sailfish úr? – kérdezte Len, miközben anyám megnyomta a „fel” gombot az ágytámlán.

- Tegeződünk, Len! – figyelmeztette apám.

- Mielőtt reménykedni kezdenétek: még nem kaptuk el – mondta Len.

- Apám szemlátomást kedveszegett lett.

Anyám megigazította a párnát apám háta mögött.

- Akkor miért jöttél? – kérdezte.

- Találtunk egy tárgyat, ami Susie-é volt – mondta Len.

Ez szinte ugyanaz a mondat volt, mint amikor a csengettyűs sapkával állított be hozzánk. Anyámban távoli emlékek éledtek.

Még az éjjel, mialatt előbb anyám nézte alvó apámat, majd apám ébredt arra, hogy anyám feje ott nyugszik a párnán mellette, gondolatban mindketten visszariadtak attól az első hóval, jéggel és záporral terhes éjszaka emlékétől, ahogy egymásba kapaszkodtak, és egyik sem mert hangot adni legnagyobb félelmének. Az utolsó éjjel apám volt az, aki visszavonhatatlanul kimondta: „Susie nem fog már hazajönni.” Száraz és világos tény, amit már minden ismerősöm elfogadott. De ezt apámnak is ki kellett mondania, és anyámnak az ő szájából kellett hallania.

- Egy amulett a karkötőjéről – mondta Len. –A Pennsylvania-házikó Susie monogramjával.

195

- Azt én vettem neki – mondta apám. – A Harmincadik utcai megállónál, amikor egyszer New Yorkban jártam. Volt egy bokszuk, és egy védőszemüveges ember ingyen belegravírozta a kezdőbetűket. Lindseynek is vettem egyet. Emlékszel, Abigail?

- Emlékszem – mondta anyám.

- Egy sír közelében találtuk Connecticutban.

A szüleim egy pillanatra megmerevedtek, mint a jégbe fagyott állatok, akik szeme tágra dermed, és szabadításért esdekel a fölöttük járókhoz.

– Nem Susie sírja volt – folytatta Len sietve. –Ami azt jelenti, hogy Harvey kapcsolatba hozható más gyilkossá gokkal is Delaware-ban és Connecticutban. Susie amu- lettjét egy elhantolásos helyszínen találtuk Hartford kül területén.

Apám és anyám némán nézte, ahogy Len a hátizsák kicsit elakadt cipzárával matat. Anyám hátrasimította apám haját, és a pillantását kereste. De apám a Len szavaiban rejlő kilátásokra összpontosított: hogy újra előveszik a gyilkossági dossziémat. És anyámnak pont most, amikor végre szilárd talajt kezdett érezni a lába alatt, el kellett hallgatnia, hogy nem akarja – sosem akarta – az egészet újrakezdeni. A George Harvey név elnémította. Sose tudta, mit mondjon róla. Anyám számára annak lehetősége, hogy az ő élete George Harvey elfogásával és bíróság elé állításával fonódjon össze, sokkal inkább arról szólt, hogy az ellenséggel való együttélést választja, mint arról, hogy megtanuljon nélkülem élni.

Len előhúzott egy nagyméretű, átlátszó zacskót. A zacskó alsó csücskében aranytárgy csillogott. Len átadta anyámnak, ő maga elé tartotta, kicsit eltolva a testétől.

- Neked nincs rá szükséged, Len? – kérdezte apám.

Minden elemzést elvégeztünk rajta – felelte a nyomozó. – Jegyzőkönyvezve van, hol találtuk, és elkészítettük a szükséges fényképfelvételeket. Lehet, hogy idővel majd vissza kell kérnem, de addig legyen csak nálatok.

- Nyisd ki, Abbie – mondta apám.

- Néztem, ahogy anyám kinyitja a zacskót, és az ágy fölé hajol.

– A tiéd, Jack – mondta. – A te ajándékod volt. Apám a zacskóba nyúlt, a keze remegett. Az ujjbegyei a következő másodpercben rátaláltak a házikó parányi, éles szögleteire. Ahogy kivette a zacskóból, az engem a tűzszerész-játékunkra emlékeztetett, amit kiskorunkban Lindseyvel játszottunk. Ha megérinti a zacskó oldalát, a riasztó megszólal, és ő lesz a vesztes.

– Honnan lehet biztosan tudni, hogy ő ölte meg a többi lányt? – kérdezte anyám, és rábámult az apám tenyerében parázsló aranytárgyra.

- Soha semmi se biztos – mondta Len.

Anyám fülében a visszhang megint megkondult. Lennek bevett mondatai voltak. Ezzel a Lentől kölcsönzött mondattal próbálta apám is megnyugtatni a családját. Ugyanezzel a hiú reményeken élősködő, kegyetlen mondattal.

- Nem bánnám, ha most magunkra hagynál bennünket – nézett anyám Lenre.

- De Abigail… – értetlenkedett apám.

196

- Nem akarom ezt többé hallani!

- Nagyon köszönöm az amulettet, Len – mondta apám.

Mielőtt kisietett volna a szobából, Len megemelte képzeletbeli kalapját apámnak. Tagadhatatlanul szeretkezés volt, amit átélt anyámmal, mielőtt anyám eltávozott volna Kaliforniába. Az a szeretkezés azonban a szándékos felejtés aktusa volt. Az a fajta szexualitás, amit egyre gyakrabban gyakorolt a fodrászműhely feletti lakásban.

Délnek tartottam, hogy utolérjem Ruthot és Rayt, de helyettük egyszer csak megpillantottam George Harveyt. Egy szedett-vedett, narancsszínű autót vezetett, amelyet egyazon gyártó és modell oly sok változatából toldoztak össze, hogy úgy nézett ki, mint egy kerekeken guruló Frankenstein-szörny. A motorháztetőt gumikötél tartotta, és fel-le csapkodott, valahányszor a léghuzat alákapott.

A motor egy lehelettel se volt hajlandó följebb menni az utazósebességnél, bárhogy nyomta is a gázpedált. Egy tátongó sír mellett aludt, alvás közben az 5! 5! 5? –tel álmodott, és hajnalban már fent volt, hogy áthajtson Pennsylvaniába.

George Harvey kontúrja furcsán megkettőzve látszott. Sok éven át távol tartotta magától a meggyilkolt nők emlékképeit, de most egymás után visszatértek.

Az első eset, amikor egy lányt bántalmazott, baleset volt. Elvesztette a fejét, nem tudta fékezni magát; legalábbis később így indokolta a dolgot. A lány elmaradt a gimnáziumból, amelybe mindketten jártak, de ebben ő nem látott semmi furcsát. Addigra ő már annyiszor költözött, hogy feltételezte, a lánnyal is ez történt. Sajnálta a dolgot, az iskolatársnőjének ezt a szép csendes megerőszakolását, de nem látott benne semmi olyat, ami meghatározó lett volna bármelyikük számára. Olyan volt, mintha a testük egy délután valami rajta kívül álló okból karambolozott volna. Utána a lány egy másodpercre rábámult. Feneketlen pillantás volt. Aztán felvette eltépett bugyiját, becsíptette a szoknyája dereka alá, hogy le ne csússzon. Egyikük sem szólt, és a lány elment. Ő pedig bicskájával megvágta a kézfejét. Ha az apja rákérdez a vérre, legyen valami elfogadható magyarázat.

– Nézd – mondja, mutatja majd. – Baleset ért.

De az apja nem kérdezett rá, és senki nem jött érte. Se apa, se báty, se rendőr.

Aztán megláttam, mi az, amit George Harvey lökdös ott maga mellett. Ezt a lányt, aki néhány évvel később halt meg, amikor a bátyja cigarettázás közben elaludt. Ez a lány ült a vezetőülés melletti ülésben. Eltűnődtem, vajon mennyi időbe kerül, mire George Harvey rám is emlékezni kezd.

197

Az óta a nap óta, hogy George Harvey letétbe helyezett Flanaganéknél, a környéken semmi sem változott, leszámítva azt, hogy a helyszínt narancssárga jelzőoszlopokkal kerítették körbe. Meg azt, hogy a süllyesztőgödör tovább terjeszkedett. A ház délkeleti sarka megrogyott, és a veranda szabályosan a föld alá süllyedt.

Elővigyázatosságból Ray az út túlsó oldalán parkolt le, egy elvadult rekettyés tövében, két kerékkel még az útburkolat szélén.

- Mi történt Flanaganékkel? – kérdezte Ray, miután kiszálltak a kocsiból.

Apám azt mondta, lakást ajánlott fel nekik az a társaság, amelyik megvette az ingatlant, és ők kapva kaptak rajta.

– Hű, de hátborzongató itt, Ruth! – mondta Ray. Átkeltek az elhagyott úton. Fölöttük az ég világoskék volt, épp csak pár piszkosszürke felhő pöttyözte. Onnan, ahol álltak, még épp ráláthattak Hal motorjavító műhelye végére a síneken túl.

– Kíváncsi volnék, vajon az ott még Hal Heckler tulaj dona-e! – mutatott abba az irányba Ruth. – Belé voltam szerelmes kislány koromban.

Aztán a telek felé fordult. Mindketten csendben voltak. Ruth egyre kisebb és kisebb sugarú köröket írt le az üreg bizonytalan határvonalú szája körül. Ray ott lépdelt közvetlenül a nyomában. Messziről nézve a süllyesztőgödör ártalmatlannak látszott – olyan volt, mint egy jókora sártócsa, ami épp most kezd kiszáradni. A pereme környékét foltokban felverte a fű és a dudva, és ha az ember elég közelről nézte, olyan volt, mintha a föld véget érne, és onnantól egy világos kakaószínű hús kezdődne. Lágy és domború volt, és a ráhelyezett tárgyakat magába nyelte.

- Honnan tudod, hogy bennünket nem fog elnyelni? –kérdezte Ray.

- Nem vagyunk elég nehezek – felelte Ruth.

– Azért állj meg, ha úgy érzed, hogy süllyedsz. Ahogy néztem őket, eszembe jutott az a nap, amikor Buckleyval kéz a kézben mentünk eltemetni a hűtőszekrényünket. Mialatt apám Flanagan úrral tárgyalt, Buckley és én elsétáltunk addig a pontig, ahol a föld lejteni kezdett és süppedőssé vált, és esküszöm, éreztem, ahogy simán enged a lábamnak. Pontosan olyan érzés volt, mint a templomunk temetőjében sétálni, és egyszer csak belecsúszni a sírkövek közé ásott valamelyik vakondjáratba.

Végül is pontosan ezeknek a vakondokoknak a rémképei – és a vaksi, csupaorr, csupafog állatfotóik, amelyekre valósággal vadásztam a könyvekben – segítettek hozzá, hogy könnyebben elfogadjam, hogy egy nehéz fém páncélszekrénybe zárva süllyesztettek a föld alá. Az legalább vakondbiztos.

Ruth odaóvatoskodott ahhoz, amiről úgy vélte, hogy a perem lehet, mialatt én apám nevetésére gondoltam azon a hajdanvolt délutánon. Útban hazafelé kitaláltam a kis-öcsémnek egy mesét. Hogy a süllyesztőgödör alatt egy egész falu van a föld mélyén, amiről senki se tud, és az ottani emberek úgy fogadják ezeket a készülékeket, mint ajándékokat a földi mennyországból. „Amikor a hűtőszekrényünk megérkezik hozzájuk – magyaráztam –, áldani fognak bennünket, mert ők igazi ezermester nép, akik szeretnek tönkrement dolgokat bütykölni.” Apám úgy nevetett, hogy rázkódott belé az autó.

– Ruthie – szólt Ray –, most már túl közel vagy hozzá. Ruth cipőjének az orra a süppedős, a

198

sarka a kemény talajon állt, és miközben figyeltem, volt egy olyan érzésem, hogy mindjárt széttárja ujjait, magasba lendíti a karját, és csukafejest ugrik egyenesen mellém. De Ray odalépett hozzá.

– Úgy néz ki – mondta –, böfög a torok. Mindhárman meredten néztük, ahogy valami fémtárgy sarka emelkedik ki a földből.

– A nagy tavaszi lomtalanítás legszebb darabja hatvan kilencből – mondta Ray.

De nem frizsider volt, még csak nem is páncélszekrény. Hanem egy régi vörös gáztűzhely.

– Sose gondolkoztál el rajta, hogy vajon hová került Susie Sailfish holtteste? – kérdezte Ruth.

Szerettem volna előbújni a gleccserkék autót félig magába rejtő elvadult rekettyésből, átkelni az úton, beleereszkedni a gödörbe, aztán feljönni, finoman Ruth vállára paskolni, és azt mondani: „Hahó, én vagyok! Jó a válasz! Bingó! Megcsináltad!” Nem – felelte Ray. – Ezt inkább rád hagyom.

Itt mindig minden változik. Nem tudok úgy hazajönni, valami el ne tűnt volna abból, amitől ez a vidék más volt, mint a többi.

Nem akarsz bejönni a házba? – kérdezte Ray, de közben rám gondolt. Arra, ahogy tizenhárom éves korában belém esett. Nézte, ahogy megyek előtte hazafelé az iskolából, és az egész egy sor banális dolog volt: esetlen kockás szövetszoknyám, Vakáció szőrével tele tengerész-kabátom, s ahogy az általam csak seszín barnának tartott hajamon megcsillan a délutáni nap, s a fény csapongva jár ide-oda rajta, miközben megyünk hazafelé, libasorban. És aztán néhány nap múlva, amikor feleltették történelemórán, és véletlenül a Jane Eyre-ből írt dolgozatát kezdte felolvasni az 1812-es háborúról szóló helyett – akkor egyedül én voltam az, akinek csak a szeme nevetett.

Ray ment tovább a lebontásra ítélt ház felé, amelyről nemrég egy éjjel Connors úr minden valamirevaló kilincsgombot és vízcsapot leszerelt, de Ruth a süllyesztőgödörnél maradt. Ray már bent járt a házban, amikor megtörtént. A napnál is világosabban Ruth egyszer csak azt látta, hogy ott állok mellette, és arra a pontra meredek, ahová George Harvey behajított.

– Susie! – Azzal, hogy kimondta a nevemet, Ruth csak még határozottabban érezte a jelenlétemet.

Én azonban nem mondtam semmit.

– Verseket írtam neked. – Ruth azon igyekezett, hogy ott tartson maga mellett. Végre megvalósulni látszott, amire egész életében vágyott. – Nincs valamire szüksé ged, Susie? – kérdezte.

Aztán eltűntem.

Ruth imbolyogva állt, válaszra várva a pennsylvaniai nap szürke sugarai alatt. Kérdése még ott csengett a fülemben: „Nincs valamire szükséged, Susie?”

199

Hal műhelyében a vasúti sínek túloldalán csend honolt. Hal aznap nem nyitott ki: elvitte Samuelt és Buckleyt a radnori motoros show-ra. Láttam, ahogy Buckley keze végigsimít egy vörös kismotor első kerekének ívelt sárhá-nyóján. Születésnapja közeledtével Hal és Samuel egyre árgusabb szemekkel figyelte Buckleyt. Hal azt akarta, hogy öcsém Samuel öreg altszaxofonját kapja meg, de Lynn nagyim nem értett egyet vele.

– Neki az kell, szívem, hogy valamit üssön-verjen – mond ta. –Az ilyen körmönfont dolgokat hagyd inkább másra.

Úgyhogy Hal és Samuel összefogtak, és vettek az öcsémnek egy használt dobfelszerelést.

Lynn nagyi a bevásárlóközpontba ment: olyan egyszerű, mégis elegáns ruhát akart találni, aminek a viselésére rá tudja venni anyámat. A sokéves gyakorlattól kifinomult ujjaival leemelt egy közel sötétkék ruhát a feketék állványáról. Láttam, ahogy a mellette álló nő a ruha láttán elsápad az irigységtől.

A kórházban anyám a tegnapi Esti Szemlé-ből olvasott fel apámnak. Apám igazából oda se figyelt. Anyám ajkát nézte, és arra gondolt, hogy szívesebben csókolózna vele.

És Lindsey.

Láttam, hogy George Harvey fényes nappal bekanyarodik a kertvárosi részünkbe, nem törődve azzal, ki látja meg, feladva addigi rejtekező életmódját – itt, azon környéken, ahol annyian fogadkoztak, hogy sose felejtik el, ahol mindig is fura alaknak tartották, ahol a gyanú gyorsan megfogant, hogy a halott feleség, akiről különböző neveken beszélt, valójában az egyik áldozata.

Lindsey egyedül volt otthon.

George Harvey elhajtott Nate-ék háza mellett a szendvicsházas részen. Nate anyja épp az elnyílt virágokat csipkedte le az előkertjük vese alakú virágágyásában. Utánanézett az elhaladó autónak. Látta, hogy szokatlanul toldo-zott-foldozott az autó, és úgy képzelte, hogy az odahaza nyaraló nagyobb gyerekek valamelyik főiskolás barátjáé. George Harveyt nem látta a vezetőülésben. Harvey befordult abba az utcába, amely nagy körívet írva le az ő egykori utcájához vezetett. Vakáció a lábamnál felnyüszített, ugyanazt a fajta bágyadt, fojtott nyöszörgést hallatta, mint amikor az állatorvoshoz vittük.

Ruana Singh háttal állt. Láttam az ebédlőszoba ablakán keresztül: új könyveket rakott be ábécé szerinti helyükre a szigorú rendben tartott könyvespolcokon. Az udvarokban gyerekek hintáztak, ugróbotoztak, kergették egymást vízipisztollyal. A környék tele volt potenciális áldozattal.

George Harvey kiért az utcánkba, és elhaladt a kis park mellett, amellyel szemben Gilberték laktak. Mindketten otthon voltak; Gilbert úr már jó ideje gyengélkedett. Aztán Harvey megpillantotta egykori házát, amely már nem volt zöld, bár a családunk számára és az én számomra mindig is „a zöld ház” maradt. Az új tulajdonos egy levendula és mályva közti színre festette át, fürdőmedencét rakatott, és oldalt, nem messze a pinceablaktól, vörösfenyőből kilátót épített, amelyet elárasztottak a rep334 kény indái és a gyerekjátékok. Hogy nagyobb járdát

200

nyerjenek, a ház előtti virágágyásokat lebetonozták, és az utcára néző verandát fagyálló üveggel beüvegezték; odabenn valami irodaféle látszott. Hátul az udvarról lányok kacagása hallatszott, és a bejárati ajtón metszőollóval a kezében, kerti kalappal a fején kilépett egy asszony. Rábámult a narancsszínű kocsijában ülő férfira, és egy rúgásfélét érzett – egy émelyítő rúgást az üres anyaméhben. Rögtön sarkon fordult, bement, és az ablakból lesett tovább. Várt.

George Harvey pár házzal arrébb hajtott az úton.

Ott volt az én drága húgom. Harvey tisztán látta az emeleti ablakban. Az évek során teljesen levágatta a haját, és lefogyott, de kétségtelenül ő volt, ott ült az íróasztalnak használt rajzasztalnál, és egy pszichológiai könyvet olvasott.

Ekkor láttam meg, hogy jönnek lefelé az úton.

Mialatt George Harvey az ablakokat vizsgálta sorra, és azon tűnődött, a családomból a többiek hol lehetnek – vajon apám biceg-e még –, megláttam, hogy az állatok és a nők utolsó emlékfoszlányai is eltávoznak George Harvey házából. Csak úgy tódultak kifelé. Harvey a húgomat figyelte, és a lepedőkre gondolt, amelyeket a nászsátor cölöpjeire terített. Aznap farkasszemet nézett apámmal, miközben kimondta a nevemet. És a kutya – az, amelyik folyton ott ugatott a háza előtt –, az a kutya biztos nem él már.

Lindsey megmozdult az ablakban, és én néztem George Harveyt, amint nézi a húgomat. Lindsey felállt, megfordult, és a szoba végébe ment a padlótól a plafonig húzódó könyvespolchoz. Felnyúlt, és levett egy másik könyvet. Visszajött az asztalhoz, George Harvey pillantása az arcán időzött, aztán a visszapillantó tükre hirtelen megtelt egy az utcán mögüle előgördülő fekete-fehér járőrkocsival.

Tudta, hogy nem tudna megugrani előlük. Ült a kocsijában, és felvette a törvény őrei előtt már évtizedek óta jól bevált arcát – a mézesmázos férfi ábrázatát, akit sajnálhatnak vagy megvethetnek, de vádolni soha nem vádolnak. Mire a rendőr odaért mellé, s kíváncsi nők jelentek meg az ablakokban, ő már olyan volt, mint aki a légynek se árt.

- Eltévedt? – kérdezte a fiatal rendőr, amikor egy vonalba ért a narancssárga kocsival.

- Valamikor itt laktam – mondta George Harvey. Beleborzongtam. Úgy döntött, az igazat mondja.

- Hívást kaptunk gyanús kocsiról.

- Láttam, valamit építkeznek a régi kukoricaföldön – mondta George Harvey. És már tudtam, hogy részben én is ott lehetek a többiekkel, a rohamra induló felaprítot-takkal: minden testrészünk, amire csak igényt formált, belezúdul a kocsijába.

- Kibővítik az iskolát.

- Látom, a környék ígéretes jövőnek néz elébe – mondta elmélázva.

Jobban tenné, ha odábbállna. – A rendőr szánalmat érzett az összetákolt kocsijában ülő George Harvey iránt, de azért, láttam, lefirkantotta a rendszámát.

- Nem akartam megijeszteni senkit.

George Harvey alakítása profi volt, de ez az adott pillanatban nem érdekelt. Amíg ő sorra maga mögött hagyta a sarkokat, én Lindseyre koncentráltam, ahogy olvassa a szakirodalmat,

201

ahogy a tudomány a könyvekből egyenesen a fejébe száll, és hogy milyen okos, milyen céltudatos. A Temple-ben úgy döntött, terapeuta lesz. És a házunk előtti verőfényre gondoltam, a kavargó légtömegekre, egy aggodalmaskodó anyára és egy zsarura – a szerencse összjátékának köszönhető, hogy a húgom még életben van. Minden nap egy kérdőjel.

Ruth nem mondta el Raynek, mi történt. Megfogadta magában, hogy először a naplójának vallja meg. Amikor visz-szaértek az út túloldalára a kocsihoz, Ray valami ibolyaszínűt pillantott meg a cserjésben, ahová építőmunkások egy jókora sittkupacot zúdítottak le.

- Az ott meténg – mondta Ruthnak. – Tépek párat az anyámnak.

- Csak nyugodtan, van időnk – felelte Ruth.

Ruth megállt a kocsinál, amíg Ray belevetette magát a bozótosba, és felkapaszkodott a meténghez a törmelékhalomra. Már nem is gondolt rám. Az anyja mosolya járt a fejében. Hogy anyja megmosolyogtatásának az a legbiztosabb módja, ha talál neki ilyesféle vadvirágot, és hazaviszi neki, s elnézi, ahogy lepréseli, először kisimítva szirmait a szótárok vagy kézikönyvek fekete-fehér lapjain. Ray felmászott a sittkupac tetejére, és további leletek reményében eltűnt a túloldalon.

Csak ekkor történt, hogy valami beleszúrt a gerincembe, miközben Ray alakját hirtelen elnyelte a bozót. Hallottam Vakációt, ahogy a félelem gurgulázik a torkában, és rájöttem, hogy nem Lindsey miatt adja ki ezeket a hangokat. George Harvey bukkant fel az Eels Rod Pike tetején, és meglátta a süllyesztőgödröt és a kocsija színéhez passzoló narancssárga jelzőoszlopokat. Egy holttestet oda hajított be. Eszébe jutott az anyja borostyánmedálja, és hogy még meleg volt, amikor a kezébe adta.

Ruth meglátta a kocsiba összezsúfolódott nőket, ruhájuk színe, mint a vér. Elindult feléjük. Ugyanazon úton, amely mellé eltemettek, Ruth elment George Harvey mellett. Nem látott mást, csak a nőket. Aztán minden elsötétült.

Ez volt az a pillanat, amikor lezuhantam a földre.

202

HUSZONKETTŐ

Ruth az úttestre rogyott. Ezzel tisztában voltam. George Harvey tovalebegett észrevétlenül, szeretetlenül, kéretlenül – ennyit veszítettem.

Tehetetlenül elvágódtam, egyensúlyomból kibillentem. Kizuhantam a kilátó nyitott ajtaján, keresztülbucskáztam a füvön, át a mennyország legtávolabbi határán, ahol annyi éven át éltem.

Hallottam, ahogy Ray üvölt már messziről, a hangja nagy ívben sújt le a dobhártyámra.

– Ruth, jól vagy?

Aztán odaért hozzá, és megragadta.

– Ruth! Ruth! – kiabálta. – Mi történt?

És én voltam Ruth szemében, és én voltam, aki felnézett. Ruth háta hajlatát éreztem az útburkolaton és a karcolásokat a ruhája alatt, ahol a kőzúzalék ezernyi éle beletépett a húsba. Felfogtam minden ingert – a nap melegét, az aszfalt szagát –, de Ruthot nem láttam sehol.

Hallottam, ahogy Ruth tüdeje bugyborékolva megtelik; a gyomrában még kábaság, de a levegő már átjárja a tüdőt. Aztán a test megfeszült. Ruth teste. Fölötte Ray, szürke szeme fel-lejár, az utat fürkészi tehetetlenül, segítségre várva, mindhiába. Az autót nem látta, viszont boldogan bújt elő a bozótból, egész csokornyi vadvirágot szedett az anyjának, és akkor ott hevert az úton Ruth.

Ruth nyomta a bőrét kifelé, ki akart jutni. Azért küzdött, hogy kiszabaduljon, és én már benne voltam, viaskodtam vele. Vissza akartam tartani, vágytam az isteni lehetetlent, de ő ki akart jutni. Semmi és senki nem tudta volna ebben megakadályozni. Hogy elrepüljön. Néztem, mint már annyiszor a mennyországomból, de ezúttal a folt ott volt mellettem. Egyszerre volt sóvárgás és dühödt vágyakozás a magasba.

– Ruth! – kiabált Ray. – Hallasz, Ruth?

Épp mielőtt Ruth becsukta a szemét, és minden elsötétült, és a világ megtébolyodott, elnéztem Ray Singh szürke szemét, sötét bőrét, ajkát, amellyel hajdan csókolt. Aztán, mint amikor egy kéz kicsúszik a szoros fogásból, Ruth eltűnt mellőle.

Ray pillantása továbbot parancsolt, épp amikor a nézés már kifogyott belőlem, és átfordult szánalmas vágyakozásba: hadd éljek újra ezen a földön. Ne nézzek odafönt-ről, hanem – ez volna a legédesebb – ott legyek mellette.

Valahol a kék-kék Köztességben egyszer csak megláttam Ruthot, ahogy földre való kizuhanásom közben el-száguld mellettem. 0 azonban nem volt se emberi árnyék, se szellem. Csak egy ügyes lány, aki túl tud lendülni a korlátokon.

És én voltam a testében.

Egy hang szólongatott a mennyből. Franny. A kilátó felé futott, és a nevemet kiáltozta.

203

Vakáció olyan harsányan ugatott, mintha leállíthatatlan búgócsiga volna a torkában. Aztán hirtelen Franny is, Vakáció is eltűntek, és minden elcsendesedett. Úgy éreztem, valami odaszorít a földhöz, és egy kezet éreztem a kezemben. A fülem óceán volt, amelybe minden, amit valaha ismertem, hangok, arcok, tények sorra fulladtak bele. Kinyitottam a szememet, először azóta, hogy meghaltam, és egy szürke szempár nézett vissza rám. Mozdulatlanul feküdtem, és hirtelen rájöttem, hogy az a fantasztikus súly, amely a földhöz lapít, emberi test súlya.

Beszélni próbáltam.

- Ne! – szólt rám Ray. – Mi történt?

Meghaltam, legszívesebben ezt mondtam volna neki. Hogyan hangzana: „Meghaltam, és most visszajöttem az élők közé”?

Ray térden állt. Körülötte szanaszét hevertek, engem is beborítottak a Ruanának szedett virágok. Jól kivehettem fénylő, elliptikus alakjukat Ruth sötét ruháján. Aztán Ray a mellemre tapasztotta a fülét, hogy meghallgassa a légzésemet. Ujját a csuklóm belső lapjára szorította, hogy megállapítsa a pulzusomat.

– Elájultál? – kérdezte, miután befejezte a vizsgála tokat.

Bólintottam. Tudtam, hogy nem örökre kapom ezt a kegyet a földön, és hogy Ruth vágya csak időleges.

Azt hiszem, jól vagyok – próbálkoztam, de a hangom túlságosan bágyadt volt, túlságosan messzi, és Ray nem hallotta meg. A szememet rámeresztettem, és olyan tágra nyitottam, amennyire csak bírtam. Valami arra kényszerített, hogy felemelkedjek. Azt hittem, szállok vissza a mennyországba, pedig csak felállni próbáltam.

Ha gyengének érzed magad, Ruth, akkor inkább ne mozogj – mondta Ray. – Odaviszlek a kocsihoz.

Ezer wattal mosolyogtam rá.

– Rendben vagyok – mondtam.

Kísérletképpen elengedte a karomat, de továbbra is fogta a másik kezemet, és a szemét egy pillanatra le nem vette rólam. Állva maradtam, és ő jött velem, és a vadvirágok az úttestre hulltak. A mennyországban a nők rózsaszirmokat szórtak, amikor meglátták Ruth Connorst.

Néztem, ahogy Ray szépséges arca zavart mosolyt ölt.

– Szóval jól vagy – mondta. Óvatosan olyan közel ha jolt hozzám, mintha meg akarna csókolni, de aztán beje lentette, hogy a pupillámat nézi, egyforma nagyok-e.

Éreztem Ruth teste súlyát, melle és combja kéjes ruganyosságát, egyszersmind a rettenetes felelősséget. Egy földre visszatért lélek voltam. Igazolatlanul távol a mennyországból, tünékeny ajándék. Összeszedtem minden erőmet, hogy a lehető légegyenesebben álljak.

– Ruth?

Igyekeztem hozzászokni a névhez.

- Tessék.

204

- Megváltoztál – mondta Ray. – Valami megváltozott rajtad.

Csaknem az út kellős közepén álltam, de eljött az én pillanatom. Olyan nagyon el akartam mondani neki, de mit mondjak? Azt, hogy „én vagyok Susie, siessünk, nincs sok időm”? Nem mertem.

– Csókolj meg – mondtam helyette. –Mi?

Nem akarod? – Felnyúltam, kezembe fogtam az arcát, és éreztem rajta a finom borostát, ami nyolc évvel ezelőtt még nem volt.

- Mi történt veled? – kérdezte elképedve.

A toronyházakból kieső macskák néha tíz emeletet is zuhannak, és a talpukra esnek. Az ember el se hinné, ha nem olvasta volna nyomtatásban.

Ray megbabonázva meredt rám. Megdöntötte a fejét, és az ajkunk szelíden egymáshoz ért. A hajam töve belebi-zsergett, ahogy hűvös ajkai lehatoltak minden egyes sejtemhez. Újabb csók, értékcsomag, lopott ajándék. A szeme olyan közel volt az enyémhez, hogy láttam a zöld pety-tyeket a szürke íriszben.

Megfogtam a kezét, és némán a kocsihoz mentünk. Ereztem, hogy lemarad, egymás kezét fogva már egészen hátra kellett nyúlnom, miközben ő Ruth testét figyelte, imbolygás nélkül jár-e.

Kinyitotta a kocsi jobb oldali ajtaját, és én beültem, lábamat a padlókárpitra helyeztem. Amikor körbekerült a vezető felőli oldalra, és bebújt a volán mögé, még egyszer rám bámult meredten.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Könnyedén újra szájon csókolt. Amire vágytam már oly régóta. A pillanat lelassult, és én csak úgy ittam magamba. Ajka érintését, a könnyű borosta horzsolását és a csók hangját – a vákuum halk cuppanását, ahogy az egymáshoz közeledő ajkunk szétnyílt, majd a jóval harsányabb szétválásét. Ez a hang végigvisszhangzott azon a végtelen alagúton, ami magányból és mások kilesett cirógatásából és dédelgetéséből épült. Így még soha nem értek hozzám. Kézzel nekem csak fájdalmat okoztak. De halálom után belakta mennyországomat egy reménysugár, ami fel-felcsillant, ragyogott – Ray Singh csókja. Ruth valahogy tudta ezt.

A fejem lüktetni kezdett már a puszta gondolatától, már attól, hogy ott rejtőztem Ruthban minden módon – de az, amikor Ray megcsókolt, vagy amikor a kezünk találkozott, az az én vágyam volt, nem Ruthé, én tolakodtam elő a bőre hajlataiban. Láttam Hollyt. A fejét hátraszegve nevetett, és aztán hallottam Vakációt panaszosan vonítani, amiért otthagytam, és visszajöttem oda, ahol mindketten éltünk.

– Hová menjünk? – kérdezte Ray.

Amilyen tág volt a kérdés, olyan széles volt a válaszok köre. Azt tudtam, hogy nem akarok George Harvey nyomába eredni. Rayre néztem, és rájöttem, miért is vagyok itt. Hogy visszakapjak egy darabka mennyországot, amit soha nem ismertem.

– Hal Heckler motorműhelyébe – jelentettem ki határo zottan.

-Mi?

205

- Kérdeztél, válaszoltam – mondtam.

- Ruth!

- Igen?

- Megcsókolhatlak újra?

- Igen – feleltem pirulva.

Mialatt a motor melegedett, Ray felém hajolt, és az ajkunk újra találkozott, és egyszer csak ott volt ő, Ruth: egy csapat barettet és fekete garbót viselő öregembernek tartott előadást, akik égő öngyújtót tartottak a magasba, és a nevét kántálták ritmusra.

Ray visszaült, és rám nézett.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Amikor megcsókoltál, a mennyországot láttam.

- És milyen?

- Mindenkinek más és más.

- Részleteket akarok – mosolygott. – Tényeket.

- Szeretkezzünk, és elmesélem.

- Ki vagy te? – kérdezte, de én láttam, hogy azt se tudja, mit kérdez.

- A motor már meleg – figyelmeztettem.

Megragadta a fényes krómrudat a kormánykerék tövében, és aztán elhajtottunk – mindennapos dolog, egy fiú meg egy lány együtt egy kocsiban. Visszakanyarodás közben a nap felszikrázott a régi, agyonjavított útburkolat zúzott csillámain.

Legurultunk a lejtőn, aztán megmutattam az Eels Rod Pike másik oldalán a földutat, amelyik elvezetett egy olyan helyhez, ahol át tudtunk kelni a vasúti síneken.

– Ez se sokáig marad így. – Ray ráhajtott a kőzúzalékra, majd onnan a földútra. A vasúti sín Harrisburgbe tartott az egyik irányban, és Philadelphiába a másikban, és végig a 343 nyomvonala mentén épületeket buldózeroztak le, őslakos családok költöztek ki és iparterület-bérlők költöztek be.

- Itt maradsz, ha elvégezted az iskoládat? – kérdeztem.

- Senki sem marad – felelte Ray. – Tudod jól.

Ebbe valósággal beleszédültem, a lehetőségbe, hogy ha maradnék a földön, akkor elmehetnék erről a helyről, igényt tarthatnék egy másikra; oda mehetnék, ahová csak akarok. És eltűnődtem: hát nem ugyanaz volt a mennyországban, mint a földön? Ugyanaz a mehetnék, mint most itt is, amint kiszabadultam?

Kiértünk arra a megtisztított földszakaszra, amely Hal motorjavító műhelyét övezte. Ray megállt, behúzta a kéziféket.

206

- Miért pont ide? – kérdezte.

- Felfedezők vagyunk, ne feledd.

- Mutattam az utat a műhely háta mögé, aztán felnyúltam, és kitapogattam a kulcsot az ajtófélfa fölött.

- Honnan tudtál erről? – hüledezett.

- Nem nagy ügy – feleltem. – Százszámra láttam kulcsot eldugó embereket.

Odabenn minden olyan volt, mint az emlékeimben: nehéz gépzsírszag ült meg a levegőben.

– Azt hiszem, le kell zuhanyoznom – mondtam. –Addig helyezd magad kényelembe.

Az ágy mellé léptem, és megnyomtam a zsinóron lógó villanykapcsolót. Apró fehér körték gyúltak Hal ágya fölött, besegítve a kis hátsó ablakon át beszűrődő poros, természetes fénynek.

- Hová mész? – Ray hangjába az egyik pillanatról a másikra riadtság költözött. – Honnan tudsz erről a helyről?

- Adj még egy kis időt, Ray – feleltem. – Aztán megmagyarázom.

Bementem a parányi fürdőszobába, de az ajtót félig nyitva hagytam. Levetettem Ruth ruháit, vártam, hogy a víz felmelegedjen, és közben reménykedtem, hogy Ruth lát engem, ugyanúgy látja a testét, ahogy én: tökéletes, viruló szépség.

Nyirkos, áporodott szag járta át a fürdőszobát, és a griff-lábas, öreg kád évek óta nem látott súrolóport. Beléptem a kádba, odaálltam a víz alá, de hiába csináltam a legmelegebbre, még mindig hidegnek éreztem. Kiszóltam Raynek, hogy jöjjön be.

- Látlak a függönyön át – mondta, és elfordította a tekintetét.

- Nem baj – feleltem –, örülök neki. Vetkőzz le, és gyere be mellém.

– Susie – mondta –, tudod, hogy ezt nem szeretem. A szó belehasított a szívembe.

Mit mondtál? – Próbáltam minél többet kivenni Ray-ből a függönyként funkcionáló fehér, áttetsző anyagon át. Alakja csak egy sötét folt volt, körülötte apró fénypontok százaival.

- Azt mondtam, nem vagyok az a fajta.

- Susie-nak szólítottál.

Csend volt, aztán a következő pillanatban Ray félrehúzta a függönyt, de nagyon vigyázott, hogy csakis az arcomba nézzen.

- Susie?

- Gyere be mellém – mondtam, és a szememből patakzottak a könnyek. – Kérlek, gyere be mellém.

Behunytam a szememet, és vártam. Fejemet a víz alá tartottam, és éreztem, ahogy melege megbizsergeti arcomat, nyakamat, mellemet, hasamat, ágyékomat. Aztán Rayt hallottam matatni, hallottam, ahogy övcsatja a hideg betonpadlónak csapódik, és a zsebéből kipotyog az apró.

207

Ugyanabba a várakozásteljes állapotba merültem, mint gyerekkoromban néha, amikor elfeküdtem a hátsó ülésen, és lehunytam a szememet, mialatt a szüleim vezettek, és én biztosan tudtam, hogy amikor a kocsi megáll, otthon leszünk, és ők felemelnek, bevisznek. Ez egy biztonságérzetből fakadó várakozásteljesség volt.

Ray elhúzta a függönyt. Feléje fordultam, és kinyitottam a szememet. A combomban csodálatos feszülést éreztem.

– De jó! – mondtam.

Lassan belépett a kádba. Először nem ért hozzám, de aztán, mintegy próbaképpen, odanyúlt egy kis sebhelyhez az oldalamon. Együtt néztük, ahogy az ujja végigsiklik a vöröses sebsávon.

– Ruth röplabdasérülése ezerkilencszázhetvenötből. – Megborzongtam, hidegnek éreztem a vizet megint.

– Te nem vagy Ruth – mondta Ray értetlenül. Megfogtam a kezet, amely a sebhely végére ért, és a bal mellem alá helyeztem.

– Éveken át figyeltelek mindkettőtöket – mondtam. – Azt akarom, hogy szeretkezz velem.

A száját már szóra nyitotta, mégse mondta ki, ami a nyelve hegyén volt: idegenül hangzott volna. Hüvelykjével a mellbimbómhoz nyúlt, és én magamhoz húztam a fejét. Csókolóztunk. A víz végigfolyt a testünkön, Ray mellén és hasán a ritkás szőr átnedvesedett. Csókoltam Rayt, mert akartam látni Ruthot és akartam látni Hollyt, és szerettem volna tudni, vajon ők látnak-e engem. A zuhany alatt kisírhattam magam, és Ray lecsókolhatta a könnyeimet, nem is tudva, miért ontom őket.

Minden porcikáját megérintettem, a kezembe vettem. A tenyeremben tartottam a könyökét. Ujjaim az ágyék-szőrzetébe markoltak. Fogtam azt a testrészt, amelyet 346 I George Harvey belém gyömöszölt. Magamban azt mondtam, milyen kecses, aztán azt, hogy milyen férfias.

- Igen?

- Nem tudom, hogy hívjalak.

- Susie. – Ujjamat a szájára tettem, hogy véget vessek a kérdezősködésnek. – Emlékszel a szerelmes levélre, amit írtál nekem? Emlékszel, hogy mórnak nevezted magadat?

- Egy percig mindketten csak álltunk, és néztem, ahogy a víz gyöngyökbe gyűlik a vállán, aztán lepereg róla.

Egy szót se szólt többet, csak felemelt, és én a dereka köré fontam a lábamat. Ray támaszt keresve kifordult a vízsugár alól, kitapogatta a kád peremét. Amikor már bennem volt, két kezembe fogtam az arcát, és csókoltam, ahogy bírtam. Egy teljes perc után hátrahajolt.

- Mondd el, milyen.

Néha olyan, mint a felsőgimi – ziháltam. – Sose jártam felsőgimibe, de a mennyországomban tábortüzet rakhatok az osztályteremben, vagy fel-alá rohangálhatok a folyosón, és kiabálhatok, ahogy a torkomon kifér. De nem mindig ilyen. Néha úgy néz ki, mint Új-Skócia, Tanger vagy Tibet. Amiről csak valaha álmodtál, bármilyen lehet.

- Ruth most ott van?

208

- Ruth épp beszédet tart, de vissza fog jönni.

- Te látod odaát magadat?

- Én most itt vagyok – feleltem.

- De nemsokára elmész.

- Nem akartam hazudni. Bólintottam.

– Azt hiszem, Ray. Igen.

Azután szeretkeztünk. Szeretkeztünk a zuhany alatt és a hálószobában, lámpafényben és a sötét ál-égbolt műcsil- lagai alatt. Amíg pihent, végigcsókoltam gerince vonalát, és felszenteltem minden izomcsomóját, szemölcsét és anyajegyét.

- Ne menj el – mondta, és a szeme, az a két fénylő ékkő lecsukódott, és magamon éreztem egyre lassuló leheletét.

– Susie vagyok, Susie Sailfish – suttogtam. – A mi családunknak már csak ilyen halneve van…

Azzal a mellére hajtottam a fejemet, és én is elaludtam.

Amikor kinyitottam a szememet, túlfelől az ablak sötétvörös volt, és éreztem, már nem sok idő maradhatott. Odakinn a világ, amelyet oly sok időn át csak néztem, most velem együtt, ugyanazon a földön élt, lélegzett. De tudtam, hogy nem fogok végleg eltűnni. Ezt az időt azzal töltöttem, hogy szerettem – szerettem azzal a magatehetetlenséggel, amit a halálban soha nem éreztem –, ahelyett, hogy egyszerűen csak éltem volna a létezés magatehetetlenségét, ember voltom sötét-ragyogó keserűségét – amerre jársz, keresgélsz, sarkokat tapogatsz, tárod kezed a fényre –, mindazt, ami része ennek az ismeretlenen való átkelésnek.

Ruth teste gyengülni kezdett. Felkönyököltem, és néztem Rayt, ahogy alszik. Tudtam, nemsokára mennem kell.

Amikor nem sokkal később a szeme felpattant, rámosolyogtam, és az arca kontúrjait követtem végig az ujjaimmal.

- Gondolsz-e a halottakra, Ray? Értetlenül pislogott, mielőtt válaszolt volna.

- Orvostanhallgató vagyok.

- Nem úgy értem, hogy hullákra, betegségekre, működésképtelen szervekre. Hanem amiről Ruth is beszél. Gondolsz-e a halottakra. Ránk.

- Előfordul – felelte. – Ez a kérdés mindig is foglalkoztatott.

- Mi itt vagyunk, tudod – mondtam. – Egész idő alatt. Beszélhetsz hozzánk, gondolhatsz ránk. Ebben nincs semmi szomorú vagy félelmetes.

- Megfoghatlak újra? – Lerúgta a takarót a lábáról, és felült.

Ekkor történt, hogy megláttam valamit Hal ágya végében. Ködös volt, és mozdulatlan. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez csak káprázat, összetapadt porszemcsék a lemenő nap

209

fénycsapdájában. De amikor Ray odanyúlt hozzám, hogy megfogjon, nem éreztem semmit.

Ray odahajolt hozzám, és lágyan megcsókolta a vállamat. Nem éreztem. Belecsíptem magamba a takaró alatt. Semmi.

A ködös tömeg az ágy végében most kezdett alakot ölteni. Miközben Ray kikászálódott az ágyból, láttam, hogy férfiak és nők töltik meg a szobát.

- Ray – mondtam, mielőtt beért volna a fürdőszobába. Szerettem volna annyit mondani, hogy „hiányozni fogsz”, vagy hogy „ne menj el”, vagy hogy „köszönöm”.

- Tessék.

El kell olvasnod Ruth napjóját.

– El fogom, arra mérget vehetsz. Keresztülnéztem az ágy végében összetömörülő ködös szellemalakokon, és láttam, hogy Ray rám mosolyog. Láttam remekbe szabott, törékeny testét, ahogy megfordul, és belép az ajtón. Egy banális, futó emlék.

Gőz gomolyogott ki a fürdőszobából, miközben lassan a kisasztal felé indultam, ahol Hal a jegyzékeit és a szám-latömbjeit tartotta. Ruthra gondoltam újra, hogy semmi előjelét se láttam a dolognak – annak a csodálatos lehetőségnek, amiről Ruth a parkolóban való találkozásunk óta álmodott. Ehelyett azt láttam, hogy milyen reményeket is dédelgettem a mennyországban és a földön. Álmokat, hogy természetfotós leszek, álmokat, hogy tizenévesen Oscar-díjat nyerek, álmokat, hogy még egyszer csókolózom Ray Singhgel. Lám, mi lesz, ha az ember álmodni kezd.

Közvetlen előttem megláttam egy telefont, és felvettem. Gondolkodás nélkül ütöttem be a telefonszámunkat, akár egy zárkombinációt, amit csak akkor tudunk, amikor már a számtárcsákat forgatjuk a kezünkben.

A harmadik csengetésre valaki felvette.

- Halló!

- Szia, Buckley! – szóltam a kagylóba.

- Ki az?

- Én vagyok, Susie!

- Ki van ott?

- Susie, szívem, a nagyobbik nővéred.

- Nem hallok semmit – mondta.

Egy percig a telefonkagylót bámultam, és aztán megéreztem őket. A szoba most már tele volt ezekkel a néma szellemekkel. Gyerekek, felnőttek vegyesen. – Kik vagytok? Honnan jöttetek? – kérdeztem, de a hangom nem ütött zajt a szobában. Ekkor vettem észre. Ültem, és a többieket néztem, miközben Ruth ott feküdt elnyúlva az ágyon.

Ray elzárta a vizet. Kikiabált: – Bedobnál nekem egy törülközőt?

Miután nem kapott választ, félrehúzta a függönyt. Hallottam, ahogy kiszáll a kádból, és az

210

ajtóhoz jön. Meglátta Ruthot, és odaszaladt hozzá. Megfogta a vállát, és Ruth álomtól bódultan felriadt. Egymásra néztek. Ruthnak semmit se kellett mondania. Ray tudta, hogy elmentem.

Emlékszem, egyszer menetiránynak háttal vonatoztunk végig egy sötét alagúton a szüleimmel és Lindseyvel és Buckleyval. Ugyanilyen érzés volt másodszor elhagyni a földet. A célállomás rendeltetésszerűen eljön, közben a táj untig ismerős. De ezúttal kísérőim voltak, nem voltam 350 elszakítva, és tudtam, hogy hosszú utat kell megtennünk egy egészen távoli helyre.

Újra elhagyni földet könnyebb volt, mint visszajönni. Láttam a két régi jó barátot, ahogy egymást átölelve csendben ül Hal motorjavító műhelye végében, és egyik sem siet beszámolni a vele történtekről. Ruth fáradtabb és boldogabb volt, mint valaha. Ami pedig Rayt illeti, ő csak most kezdte felfogni, hogy min ment keresztül, s hogy mindez milyen lehetőségeket tartogathat a számára.

211

HUSZONHÁROM

Másnap reggel a sülő sütemény illata felkígyózott az emeletre, és beosont Ray szobájába, ahol Ray és Ruth együtt feküdtek az ágyban. Egyetlen éjszaka mindent megváltoztatott a számukra. Pofonegyszerű dolog.

Úgy jöttek el Hal motorjavító műhelyéből, hogy mindent gondosan elrendeztek, nyoma se maradjon ottlétüknek. Azután szótlanul Rayék házához hajtottak. Ruana késő éjjel fedezte fel, hogy egymáshoz gömbölyödve, ruhástul alszanak mindketten, és boldog volt, hogy Raynek legalább van ez a furcsa barátnője.

Hajnali három körül Ray megmozdult. Fölült, és Ruthra nézett, hosszú, nyurga tagjaira, gyönyörű testére, amely-lyel szeretkezett, és érezte, hirtelen melegség önti el. Kinyúlt, hogy megérintse, és épp akkor holdfény csillant a padlón az ablak felől, ahonnan annyi éven át lestem, ahogy ül és tanul. Odanézett. Ott hevert Ruth táskája a padlón.

Óvatosan, hogy fel ne ébressze, fölkelt az ágyból, és odament a táskához. Benne volt a napló. Kivette, beleolvasott: „A tollvégekben levegő van, és a tövükben: vér. Csontokat emelek a magasba; azt kívánom, bár törött üvegként magukba gyűjthetnék a fényt… Még mindig próbálom összerakni ezeket a darabokat, próbálom megszilárdítani őket, életre kelteni a megölt lányokat újra.” Továbblapozott: „Penn állomás, vécéfülke, küzdelem vége a lefolyó. Idősebb nő.

352 Családi viszály, C. Avenue. Férj és feleség.

Tetőtér, Mott Street, tinédzser lány, lőfegyver.

Dátum? Kislány, C. Park, bozótba téved. Fehér csipkegallér, látomás.” Majd' megveszett, úgy fázott, de olvasott tovább, csak akkor nézett fel, amikor Ruth megmoccant.

– Rengeteg mondanivalóm van neked – szólalt meg Ruth.

Apám Eliot nővér segítségével beleereszkedett a tolókocsiba, miközben anyám és húgom a szobában szorgoskodott: összeszedték a hazaútra a nárciszokat.

- Eliot nővér! – mondta apám. – Nem fogom elfelejteni a kedvességét, de remélem, egyhamar nem találkozunk.

- Azt én is remélem – felelt a nővér. A fölcihelődött, esetlenül álldogáló családomra pillantott. – Buckley, anyád és nővéred keze tele van. Apádat rád bízom.

– Te leszel a főkormányos! – mondta apám. Néztem, hogy ők négyen elindulnak a folyosón a

212

lift felé: Buckley és apám elöl, Lindsey és anyám mögöttük, a karjukban a csöpögő nárciszokkal.

A liftben Lindsey az élénksárga virágcsészékbe bámult. Eszébe jutott, hogy Samuel és Hal sárga nárciszokat talált a kukoricaföldön halálom első évfordulójának délutánján. Sose derült ki, ki vitte őket oda. Húgom a virágokat nézte, aztán anyámra pillantott. Érezte, ahogy öcsém teste a szűk térben nekiszorul, és látta a fáradtságot a csillogó kórházi tolószékben ülő apánkon, de ugyanakkor a boldogságot is, hogy hazamehet. Amikor az előcsarnokba értek, és az ajtó kinyílt, tudtam, hogy otthon akarnak lenni együtt mind a négyen, csak ők, és más senki.

Miközben Ruana almát alma után hámozott, és kezén a bőr felázott és kirepedezett, egy szót kezdett ismételgetni magában, azt a szót, amelyet éveken át száműzött a szótárából: válás. Volt valami a fia és Ruth összekuporodott, egymásba kapaszkodó pózában, ami végül felszabadította. Már nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára, hogy a férjével egyszerre bújt az ágyba. Dr. Singh szellemként járt a szobában, szellemként szállt be az ágyba, ránc nem maradt utána a lepedőn. Nem volt kegyetlen azon a módon, amit oly előszeretettel taglalnak a televízió és az újságok. A távollétével kegyetlenkedett. Nem volt jelen még akkor sem, amikor megjött, leült a közös asztalhoz, és ette a felesége főztjét.

Ruana meghallotta a víz csobogását fölötte a fürdőszobában. Kivárt annyit, amennyit tapintatosan hosszú időnek gondolt, aztán felszólt nekik. Anyám aznap reggel telefonált, hogy megköszönje, amiért fogadta a hívását Kaliforniából, és Ruana úgy döntött, hogy bedob oda egy pitét.

Miután Ruthnak és Raynek a kezébe nyomott egy-egy bögre kávét, bejelentette, hogy már elég későre jár, és szeretné, ha Ray elkísérné Sailfishékhez, ahol majd észrevétlenül az ajtajukhoz siet, és letesz egy pitét a küszöbre.

– Paci, gyí! – csúszott ki Ruthból. Ruana rámeredt.

– Bocs, anya, a tegnapi napunk elég húzós volt – sza badkozott Ray, és azon tűnődött, hogyha elmesélné, az anyja elhinné-e neki.

Ruana a konyhapult felé fordult, és a két kisült pitéből az egyiket odahozta az asztalhoz. A beleszurkált lyukakból illatfelhő gőze szállt.

Reggelinek megteszi? – kérdezte.

Maga egy földre szállt angyal! – kiáltotta Ruth.

Ruana mosolygott.

– Egyetek, amennyi belétek fér, aztán öltözzetek, mind ketten velem jöhettek.

Ruth Rayre nézett, és azt mondta: – Az az igazság, hogy dolgom van valahol, de később benézek.

Hal áthozta a dobfelszerelést az öcsémnek. Hal és a nagyanyám egyetértettek: bár a tizenharmadik születésnap még odább van, Buckley nem lehet meg nélküle. Samuel úgy intézte,

213

hogy Lindsey és Buckley nélküle menjen a szüleimért a kórházba. Nekik ez kétszeresen is hazatérés lesz. Anyám negyvennyolc órán át egyvégtében apámmal volt, mely idő alatt a világ megváltozott számukra és mások számára, és, most láttam, változni is fog újra meg újra. Megállíthatatlanul.

– Tudom, hogy még korán van – mondta Lynn nagyi – , de mégis, fiúk, ti mivel mérgezitek magatokat?

– Azt hittem, pezsgőzni fogunk – jegyezte meg Samuel. –Azt majd később. Én aperitifet javaslok.

– Azt hiszem, inkább kihagyom – mondta Samuel. – Majd Lindseyvel iszom valamit. –Hal?

– Nekem még dobolni kell tanítanom Buckot.

Lynn nagyi nem ment bele abba, hogy az ismert nagy dzsesszzenészek mennyire elutasítóak alkohol dolgában.

– Na jó, akkor mit szólnátok három pazar, nagy pohár vízhez?

Nagyanyám visszaballagott a konyhába az italokért. A halálom után odáig jutottam, hogy jobban megszerettem, mint a földön valaha. Szívesen mondanám, hogy akkor ott, a konyhában úgy döntött, abbahagyja az ivást, de belátom, hogy ő ivás nélkül nem lehetett volna az, aki.

Ha mást nem is tudott maga után hagyni a földön, mint a spicces kiállás hagyatékát, örökségnek az sem utolsó.

Elővette a jeget a hűtőszekrényből, és a mosogatóhoz vitte, kockákra törte. Hét kocka mindegyik magas pohárba. Kifolyatta a vizet a csapból, hogy a lehető leghidegebb legyen. Az ő Abigailje újra hazajön. Az ő kiismerhetetlen, szeretett Abigailje.

Amikor azonban felemelte a fejét, és kinézett az ablakon, megesküdött volna, hogy egy fiatal lányt lát Buckley kerti kunyhóerődje mellett: ott ül, olyan ruhát visel, ami az ő gyerekkorában volt szokásban, és néz vissza rá. A következő pillanatban a lány már nem volt sehol. Megrázta a fejét. Fárasztó napnak néz elébe. Jobb, ha nem is szól a dologról senkinek.

Amikor apám kocsija befordult az utcánkba, azon kezdtem törni a fejem, vajon ez volt-e, amire vártam, hogy a családom hazajöjjön, nem énhozzám, hanem egymáshoz, nélkülem.

A délutáni fényben apám valahogy alacsonyabbnak, vékonyabbnak látszott, de a szemében évek óta először megelégedettség csillogott.

Anyám a maga részéről egyvégtében azon töprengett, hogyan lesz képes túlélni ezt a hazatérést.

Egyszerre szálltak ki mind a négyen. Buckley hátulról előrejött, hogy a kelleténél is jobban segítsen apámnak; mintha anyámtól akarná óvni. Lindsey a kocsitető fölött az öcsénket figyelte – még nem vetkőzte le megszokott tyúkanyóösztöneit. Felelősséget érzett, ahogy öcsém is, apám

214

is. Aztán hátrafordult, és meglátta, hogy anyám őt nézi, az arcát bevilágította a nárciszok sárga fénye.

– Igen?

Csak azt nézem, szakasztott mása vagy apai nagyanyádnak – mondta anyám.

- Segítenél a csomagokkal? – kérdezte a húgom.

- A csomagtartóhoz mentek, amíg Buckley apámat a járdán a ház felé kísérte.

Lindsey belebámult a sötét csomagtérbe. Csak egy dolog érdekelte.

- Gyötörni fogod megint?

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne – mondta anyám –, de most már nem ígérek semmit.

Anyám megvárta, hogy Lindsey felnézzen. A tekintetbe, amellyel szembesült, immár kihívás is költözött, ez a tekintet már nem csak azé a gyereké volt, aki gyorsan, szélsebesen felnőtt attól a naptól kezdve, hogy a rendőrség bejelentette, túl sok vér van a földben, az ön lánya, húga, gyermeke meghalt.

– Tudom, mit műveltél.

– Vettem a figyelmeztetést. Húgom kiemelte a táskát.

Hirtelen kiabálást hallottak. Buckley rohant ki az utcai verandára.

– Lindsey! – kiáltotta, elvesztve minden komolyságát, köpcös kis teste szinte röpködött. – Gyere, nézd meg, Hal mit hozott nekem!

És ütötte-verte, ütötte-verte, ütötte-verte. És Hal volt az egyetlen, aki még öt perc múlva is csak mosolygott rajta. Mindenki másban felsejlett a jövő. Elég hangos volt.

– Azt hiszem, most már ideje volna megmutatni neki a dobseprű használatát is – jegyezte meg Lynn nagyi. Hal így is tett.

Anyám átadta a nárciszokat Lynn nagyinak, és utána fürdőszoba-használat ürügyével rögtön felment az emeletre. Mindenki tudta, hová megy: az én régi szobámba.

Megállt a küszöbön, magányosan, mintha a Csendesóceán partján állna. Még levendulaszín uralkodott. Nagyanyám nyugszékét leszámítva a bútor is ugyanaz volt.

– Szeretlek, Susie – mondta.

Ezt a két szót annyiszor hallottam apámtól, hogy most meglepett; anélkül, hogy tudatosult volna bennem, anyámtól vártam. Neki azonban időre volt szüksége, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy ez a szeretet nem fogja tönkretenni, és én, most fogtam fel, megadtam neki ezt az időt, meg tudtam adni neki, mert bőviben voltam időnek.

Anyám felfigyelt egy aranykeretes fotóra a régi komó-domon. Ez volt a legelső anyámról készített fényképem – titkos Abigail-portrém a család ébredése és az ajakrúzso-zás előtti pillanatokban. Susie Sailfish természetfotós lencsevégre kap egy a ködben úszó kertjén

215

keresztülbámuló asszonyt.

A fürdőszobában hangosan folyatta a csapot, és turkált a törülközők között. Egyből tudta, hogy ezeket a törülközőket az anyja vette – krémszínű törülközők, nevetséges –, sőt még monogramot is hímeztetett bele, ami legalább olyan nevetséges, gondolta anyám. De a következő pillanatban már csak mulatott magán. Ugyan mire jutott híres felperzselt föld taktikájával az elmúlt évek során? Az anyja alkoholizmusában legalább szeretet van, a hiúságában pedig rendíthetetlenség. Abban mi a jó, ha valaki nemcsak a halottak elől szökik, hanem az élők elől is? Hacsak az nem, hogy talán megtanul belátó lenni.

Nem voltam ott a fürdőszobában, sem a kádban, sem a csapban; nem fészkeltem bele magamat a tükörbe a feje fölött, és nem álltam miniatürizált alakban Lindsey vagy Buckley fogkeféjének minden egyes sörtéje hegyén. Bizonyos értelemben magam sem tudtam rá magyarázatot – elérkeztek az üdvösség állapotába? apám és anyám végleg egymásra talált? Buckley elkezdte kibeszélni a bánatát? apám szíve valóban rendbe jött? –, mindenesetre belefáradtam az utánuk való vágyakozásba, meg a saját sóvárgásomba, hogy utánam vágyakozzanak. De azért még vágyakozom. De azért még vágyakoznak. Mindig.

A földszinten Hal Buckley csuklóját fogta, vele a dobseprűt.

– Csak így finoman húzd végig a pergődobon! Buckley csinálta, és közben felnézett a szemben a dí ványon ülő Lindseyre.

– Tök klassz, Buck! – mondta a húgom.

– Akár egy csörgőkígyó. Halnek tetszett a hasonlat.

– Pontosan. – Lelki szemei előtt már egy leendő dzsessz zenekar képe lebegett.

Anyám lejött az emeletről. Amikor belépett a szobába, elsőnek apámra esett a tekintete. Némajátékkal megpróbálta tudatni vele, hogy semmi baja, legfeljebb még kapkodva veszi a levegőt ezen a tengerszint feletti magasságon.

– Hahó, mindenki! – kiabált ki nagyanyám a konyhá ból. – Samuelnek bejelentenivalója van, remélem, ültök!

Mindenki nevetett, és mielőtt újra felöltötték volna visz-szafogottabb énjüket – így együtt ez nem volt könnyű dolog, hiába szerették volna mindannyian –, Samuel Lynn nagyi kíséretében belépett a szobába. Lynn nagyi töltésre váró pezsgőspoharakat egyensúlyozott egy tálcán. Samuel futólag Lindseyre pillantott.

- Lynn lesz a segítségem a töltögetésnél – hirdette ki.

- Abban egészen kiváló – jegyezte meg anyám.

- Abigail! – csattant fel Lynn nagyi.

- Igen?

216

- Örülök, hogy a körünkben láthatunk.

- Vágj bele, Samuel! – mondta apám.

– Azt akartam mondani, hogy örülök, hogy itt lehetek az egész családdal. Hal azonban ismerte az öccsét.

– Még nem végeztél, szavak embere! Buck, szólaljanak meg a dobok!

Hal most elengedte Buckley kezét, és az öcsém élt is a lehetőséggel, megadta a hangot Samuelnek.

Azt akartam mondani, hogy boldog vagyok, hogy Sailfishné idehaza van, és hogy Sailfish úr is idehaza van, és hogy nagy megtiszteltetés számomra, hogy elvehetem gyönyörű lányukat.

- Úgy van! Úgy van! – kiáltott apám.

Anyám felállt, hogy tartsa a tálcát, amíg Lynn nagyi tölt, és közös erővel szétosztották a poharakat a szobában tartózkodók közt.

Néztem, ahogy a családom issza a pezsgőt, és közben sorsuk halálom verte hullámzására gondoltam, aztán egyszer csak azt láttam, hogy Samuel veszi a bátorságot, és megcsókolja Lindseyt az egész család szeme láttára, így nyerve el tőlük egészen.

A hiányom nyomán támadt űrt ezek az eltűnésem után fonódó – néha törékeny, néha drágán megfizetett, de legtöbbször csodálatos – rokoni szálak szőtték be; a sebszélek összehegedtek, a csont egybeforrt. És kezdtem úgy látni a dolgokat, hogy abba egy olyan világ is belefért, amelyikben már nem vagyok. Halálommal részévé váltam az eseményeknek, s a rokoni szálak szövedékében a távoli, beláthatatlan jövőben még ezer alakban megtestesülök.

Apám elnézte az előtte álló lányát. Az árnyéklány eltűnt.

Hal ígéretét bírva az ebéd utáni további dobtanítást illetően Buckley letett seprűt és dobverőt, és mind a heten átmasíroztak a konyhán keresztül az ebédlőbe, ahol Samuel és Lynn nagyi már megterítettek a legszebb tányérkészlettel a híres nagymamafőzthöz: Stouffer mirelit zöldséges húshoz és Sara Lee mirelit túrótortához.

- Valaki van odakinn! – Hal egy férfialakot pillantott meg az ablakon át. – Ray Singh!

- Engedd be – mondta anyám.

- Már megy is.

- Az ebédlőben maradó apám és nagyanyám kivételével mindenki Ray után vetette magát.

- – Hé, Ray! – Hal kinyitotta az ajtót, és nem sok híja volt, hogy egyenesen belelépjen a pitébe. – Várjál!

- Ray megfordult. Anyja a kocsiban ült, a motor járt.

- Nem akartunk zavarogni – mondta Ray Halnek. A tornácon már ott tolongott Lindsey, Samuel, Buckley és egy nő is, akiben Ray Sailfishnéra ismert.

- Ruana az? – kérdezte anyám. – Légy szíves, hívd be.

217

- Tényleg, jó ötlet – mondta Ray, de nem mozdult. Azon tűnődött: Vajon Susie látja ezt?

- Lindsey és Samuel kivált a tornácon álló csapatból, és Rayhez lépett. Anyám pedig a járdán át a kocsifelhajtóhoz sietett, és a következő pillanatban már a kocsi ablakán behajolva Ruanával beszélgetett.

- Ray az anyjára pillantott, aki kiszállt a kocsiból, és anyámmal az oldalán a ház felé közeledett.

- Csak pitével ne kínáljatok bennünket – mondta Ruana anyámnak.

- Dr. Singh dolgozik? – kérdezte anyám.

- Mint rendesen. – Ruana azt figyelte, hogy Ray Lindsey és Samuel mögött eltűnik az ajtóban. – Majd elszívunk egy bűzös cigit újra?

- Alig várom – felelte anyám.

- Ray, hozott isten, foglalj helyet! – köszöntötte apám, amikor Ray feltűnt a nappali ajtajában. Apám nagyon a szívébe zárta ezt a fiút, aki szerette a lányát, de Buckley sietve lecsapott az apám melletti székre, mielőtt bárki más a közelébe férkőzhetett volna.

Lindsey és Samuel hozott két széket a nappaliból, és letették a kredenc elé. Ruana beült Lynn nagyi és anyám közé, és Hal egyedül üldögélt a túlvégen.

Hirtelen ráébredtem, hogy ők nem is fognak tudni róla, ha majd elhagyom őket, ahogy arról se tudnak, hogy néha milyen töményen jelen vagyok egy bizonyos szobában. Buckley beszélt hozzám, és én válaszoltam. Néha úgy válaszolgattam neki, hogy észre se vettem. Ha szükségük volt rám, bármilyen módon megnyilvánultam.

És persze ott volt ő, aki magányosan odakinn épp a kukoricaföldet járta, miközben mindenki más, aki csak a szívemnek kedves, együtt ült a szobában. Ő az, akinek mindig ott vagyok az érzéseiben és a gondolataiban. Ezzel tisztában lehetek, ám ezzel a lehetőségeim határára értem. Ruth volt a látomásos lány, és most látomásos nő lett belőle. Először véletlenül, most tudatosan. Rajta áll, hogy ezt az egészet, életem és halálom történetét elmondja-e bárkinek, vagy akár mindenkinek.

Samuel Ruana és Ray látogatásának a vége felé hozta szóba a neogót házat, amelyet a 30-as út egy elvadult szakaszán fedezett fel Lindseyvel. Pontról pontra elmondta Abigailnek, hogyan néz ki, és hogyan jött az ötlet, hogy megkéri Lindsey kezét, és ott fognak élni. Ray önkéntelenül közbevágott.

– A hátsó szoba plafonján van egy hatalmas lyuk, és jópofa ablakai vannak elöl a bejárat fölött?

Igen – mondta Samuel, látva apám ijedezését. – De rendbe lehet hozni, Sailfish úr. Ebben biztos vagyok.

218

Ruth apjáé az a ház – közölte Ray.

Egy pillanatig mindenki hallgatott, aztán Ray folytatta.

– Vállalkozási kölcsönt vett fel, a még le nem bontott régi házakat vásárolja fel. Fel akarja újítani őket.

– Atya isten! – mondta Samuel.

Ez volt a pillanat, amikor elhagytam őket.

219

FORRADÁS

Azt észre se veszed, amikor a halottak valóban rászánják magukat, és elhagynak. Épp azt akarják, hogy észre se vedd. Legföljebb úgy érzékeled őket, mint egy suttogást, egy elcsituló sustorgás rezgéshullámait. Egy előadó- vagy színházterem végében ülő nőhöz hasonlíthatnám, akit senki se vesz észre mindaddig, amíg el nem hagyja a termet. Akkor is csak az ajtó közelében ülők figyelnek fel rá, például Lynn nagyi; a többiek számára olyan, mint egy megmagyarázhatatlan fuvallat a zárt teremben.

Lynn nagyi néhány év múlva meghalt, de még nem bukkant fel errefelé. El tudom képzelni, mivel foglalja el magát a mennyországában: mentabólét iszogat Tennessee Williamsszel és Dean Martinnal. A maga idejében majd ide is befut, abban biztos vagyok.

Legyek őszinte? Néha még ma is elosonok meglesni a családomat. Nem tudom megállni, meg hát néha ők is gondolnak rám. Nem tudják megállni.

Miután Lindsey és Samuel összeházasodtak, leültek a 30-as út melletti üres házban, és pezsgőt bontottak. Az elvadult fák ágai belenőttek az emeleti ablakokba, és a friss * házasok alattuk kucorogtak, megállapítva, hogy ezeket az ágakat előbb-utóbb le kell nyesni. Ruth apja kijelentette, hogy csak abban az esetben hajlandó eladni nekik a házat, ha Samuel a munkájával fizet: legyen az első alkalmazottja az ingatlanfelújítási vállalkozásban. Nyár végére Connors úr Samuel és Buckley segítségével megtisztította a telket, és beállított egy lakókocsit, amely nappal az ő munkásszállása volt, este pedig Lindsey dolgozószobája.

A kezdet elég keserves volt, nem lévén se vezetékes víz, se áram; zuhanyozni hol az egyik, hol a másik szülői házba jártak el, de Lindsey beletemetkezett a tanulásba, Samuel pedig beletemetkezett a korhű kilincsgombok és lámpahúzók utáni hajszába. Mindenkit meglepetésként ért, amikor Lindsey megállapította magáról, hogy terhes.

- Azt hittem, csak meghíztál – ugratta Buck.

- Bagoly mondja verébnek – mondta Lindsey.

Apám arról álmodott, hogy egy nap majd újabb gyereket taníthat meg a palackba zárt hajók szeretetére. Tudta, hogy ebben egyszerre lesz bánat és öröm is; hogy ezt nem lehet engem feledve csinálni.

Szeretném elmondani, hogy itt minden gyönyörű, hogy itt örök biztonságban vagyok, de ezt egy nap majd úgyis megtapasztalja mindenki. A mennyország lényege azonban éppúgy nem a biztonság, ahogy irgalmasság dolgában sem áll a kőkemény realitások talaján. Elengedjük magunkat, és kész.

Olyan dolgokat csinálunk, ami az embereket meghökkenti, és hálával tölti el, mint Buckley

220

kertje, ahogy kihajtott valamelyik évben: az egész őrült kiskertdzsungel egyszerre borult virágba. Ezt anyám kedvéért csináltam, aki, mivelhogy maradt, a kerti munkákkal újra szembesült. Csodát művelt azzal a sok virággal, fűszer- és gyógynövénnyel. Visszatérte után legfőképp csodákat művelt – csak az élet képes ilyen fordulatokra.

A szüleim az utánam maradt ingóságokat Lynn nagyi dolgaival egyetemben átadták a Jótékonysági Alapnak. Amikor a jelenlétemet érzik, tudatják egymással. Életük normális folyásához tartozik, hogy együtt vannak a halottakkal, gondolnak rájuk, beszélnek róluk. Én pedig hallgatom öcsémet, Buckleyt, ahogy veri a dobokat.

Rayből Singh doktor lett, „egy igazi orvos a családban”, ahogy Ruana előszeretettel emlegeti. És Ray életében elszaporodtak azok a pillanatok, melyeket nem volt hajlandó hitetlenkedve fogadni. Hiába vették körül nagy tekintélyű sebészprofesszorok és természettudósok, akik a világot kizárólag feketének vagy fehérnek láttatták, ő fenntartotta a lehetőségét, hogy a haldoklóknak olykor megjelenő hívó szellemalakok nem a szívszélhűdés kísérőjelenségei, hogy ő az én nevemen szólította Ruthot, és hogy valójában velem szeretkezett.

Ha olykor kétség fogta el, felhívta Ruthot. Ruthot, aki a gardróbszobából egy gardrób méretű Lower East Side-i stúdióba lépett tovább. Ruthot, aki még mindig nem adta fel, hogy módját ejti, és megírja, kikkel találkozott, miket tapasztalt. Ruthot, aki mindenkit meg akart győzni az igazáról: hogy a halottak tényleg beszélnek hozzánk, hogy a levegőben az élők között szellemek cikáznak, szállnak, és velünk nevetnek. Ők az oxigén, amit belélegzünk.

Most egy olyan helyen tartózkodom, amit úgy nevezek: Széltében-hosszában Mennyország, mert nemcsak a legelemibb vágyaim elégülnek ki benne, hanem a legszerényebbek és a leggrandiózusabbak is. Nagyapám azt a szót használja rá, hogy komfortos.

Úgyhogy itt sütemények, párnák és festékek vannak dögivei, de ez alatt a feltűnő foltvarrott díszlet alatt olyan helyek vannak, mint, mondjuk, egy csendes kis szoba, ahová bemehetsz, és foghatod valakinek a kezét, és nem kell szólnod semmit. Nem kell magyaráznod. Se bizonykodnod. Ahol élhetsz szőrmentén, ameddig csak kedved tartja. Ez a Széltében-hosszában Mennyország a fején talált szögekről és az új levelek bársonyos bolyhairól szól, vad hullámvasútmenetekről és elgurult játék golyókról, amelyek zuhannak, aztán megállapodnak, aztán elvezetnek valahová, amiről sohasem álmodtál volna kis-menny-országi álmaidban.

Egy délután nagyapámmal a földet néztük. Azt, ahogy Maine-ben madarak ugrálnak az egyik legeslegmagasabb fenyőfa csúcsáról a másikra, és átéltük, milyen érzés lehet madárként leszállni, aztán a levegőbe emelkedni, aztán újra leszállni. Manchesterben kötöttünk ki, megnéztünk egy bisztrót, amelyre nagyapám emlékezett még abból az időből, amikor üzleti ügyben fel-alá utazgatott a keleti parton. A bisztró az eltelt ötven év alatt meglehetősen megkopott, és miután szemrevételeztük, el is jöttünk. De abban a pillanatban, ahogy kifordultam,

221

megláttam: George Harvey száll ki a távolsági buszból.

Bement a bisztróba, és rendelt egy csésze kávét a pultnál. Az avatatlanok számára továbbra is minden ízében átlagembernek látszott, kivéve a szeme környékét, de már nem hordta kontaktlencséit, és senki se vette a fáradságot, hogy a vaskos szemüveglencsék mögé nézzen.

A korosodó felszolgáló épp letette elébe a csésze tűzforró, műhabos kávét, amikor mögötte megcsendült az ajtó fölé szerelt csengő, és hideg léghuzat tört a helyiségre.

Az a tizenéves lány volt a belépő, aki az elmúlt néhány órában pár sorral előtte ülve a sétálómagnóját hallgatta, és hangosan dúdolta a dalokat. George Harvey a pultnál ülve várt, amíg a lány végez a vécén, aztán kiment utána a bisztróból.

Néztem, ahogy követi a lányt a koszos hóban végig a bisztró mellett a buszállomás háta mögé, ahol a dohányosokat szélvédett hely várta. A lány ott rágyújtott, Harvey pedig odalépett mellé. A lány meg se riadt. Csak egy rosszul öltözött, unalmas öregember a sok közül.

George Harvey a fejében meghányta-vetette a dolgot. Hó és fagy. Meredek szakadék, rögtön ott kezdődik a lábuknál. A túloldalt áthatolhatatlan erdő. Úgyhogy beszélgetést kezdeményezett.

– Hosszú ez az út – mondta.

A lány először úgy nézett rá, mint aki el se hiszi, hogy hozzá beszélnek.

- Aha – mormolta.

- Egyedül utazik?

Ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy ott függenek a fejük felett hosszú sorban, szorosan egymás mellett. Jégcsapok.

A lány eloltotta cigarettáját a cipője sarkán, és hátat fordított.

– Patkány – mondta, és elsietett.

A következő pillanatban a jégcsap lezuhant. A súlyos, jeges tömeg kibillentette Harveyt az egyensúlyából: megbotlott, és előrezuhant. Hetek kellenek hozzá, mire a szakadékban a hó annyira megolvad, hogy megtalálják.

De most hadd meséljek egy különleges valakiről! Kint az udvarán Lindsey csinált egy kertet. Elnéztem, ahogy gyomlálta a hosszú, sűrű virágágyásokat. Az ujjai mindig görcsbe rándultak a kesztyűben, valahányszor eszébe jutottak a mindennapi praxisában elébe kerülő ügyfelek – hogyan tudna segíteni nekik megbékélni mindazzal, amit rájuk osztott az élet, hogyan tudna enyhíteni a kínjaikon. Eszembe jutott, hogy gyakran épp a legegyszerűbb dolgok fogtak ki azon az általam hatalmasnak hitt agyán. Sose jött rá, hogy én azért vállalkoztam mindig a sövény tövében a fű lenyírására, mert az udvari munka közben játszhattam Vakációval. Lindseynek most eszébe jutott Vakáció, és én követtem a gondolatait. Hogyha néhány év múlva a házban már minden a helyén lesz, meglesz a kerítéssövény is, akkor ideje lesz beszerezni egy kutyát a

222

gyereknek. Aztán arra gondolt, hogy most már olyan szegélynyírók vannak, amikkel percek alatt végezni lehet az oszlopok közti fűnyírással – ami nekünk még órákon át tartó morgásba-bújócskázásba került.

Ekkor Samuel kijött Lindseyhez, és a karjában ott volt ő, az én drága kis cukorbabám, aki tíz évvel az én tizennégy évem után született a földre: Abigail Suzanne. Nekem csak kis Susie. Samuel letette Susie-t egy pokrócra a virágok közelében. És a húgom, az én Lindseym otthagyott az emlékei közt, ahová amúgy is vágytam.

És néhány mérfölddel arrébb volt egy kis ház, ahol egy férfi a sártól cserepes amulettes karkötőmet mutatta a tenyerén a feleségének.

– Nézd, mit találtam a régi ipari parknál! Az egyik mun kás azt mondta, hogy elplanírozzák az egész placcot. Nem szeretnének több olyan pöcegödröt, mint az, ame lyik egész autókat benyelt.

Forgatta, babrálta a parányi biciklit és a balettcipőt, a virágkosárkát és a gyűszűt. Az asszony vizespohárba vizet töltött a csapból, odanyújtotta a férjének, aztán a kezébe vette a sáros karkötőt.

– Ez a kislány mostanra már biztosan felnőtt – mondta. Majdnem.

Nem egészen.

Hosszú és boldog életetek legyen ezen a földön!