136

Alistair Maclean - Navarone Agyui

  • Upload
    koga888

  • View
    186

  • Download
    53

Embed Size (px)

Citation preview

Page 1: Alistair Maclean - Navarone Agyui
Page 2: Alistair Maclean - Navarone Agyui

NNCL924-426v1.0

Alistair MacLean

NAVARONE ÁGYÚI

MEGJELENT AZ IPM KÖNYVTÁR SOROZATBAN

A mű eredeti címe: The Guns of Navarone A fordítás a Fontana/Collms 1986.

kiadása alapján készült. Copyright © by Alistair MacLane, 1957

Fordította: Krasznai Márton A címlapot tervezte: Helényi Tibor

Hungarian translation © Krasznai Márton, 1933

Page 3: Alistair Maclean - Navarone Agyui

ELSŐ FEJEZET

Vasárnap hajnal 01:00–09:00 A gyufa sercegve-sisteregve végigfutott a hangár rozsdás hullámlemez-falán, majd fellobbant. Az éles hang és a

hirtelen fény egyaránt furcsán, idegenül hatott a sivatagi éjszaka csöndjében. Mallory szeme gépiesen követte az égő gyufa mozgásának ívét egészen a parancsnok nyírott bajusza alól kiálló cigarettához. A láng néhány hüvelyknyire állt meg a hirtelen megmerevedő arctól, és Mallory meglátta az elmélyülten hallgatózó ember semmibe meredő tekintetét. Azután a gyufa leesett, és a parancsnok beletaposta az út homokjába.

– Hallom őket – mondta halkan. – Hallom, hogy jönnek, öt perc, nem több. Ma éjszaka nincs szél. A kettesre fognak leszállni. Menjünk, várjuk meg őket az eligazítószobában. – Elhallgatott, fürkészőn Malloryra nézett; úgy tűnt, mosolyog. De a sötétség csalóka volt, a hangjában nem érződött jókedv.

– Legyen még egy keveset türelemmel, fiatalember. Ma éjszaka nem mentek valami jól a dolgok, de minden kérdésére választ kap, attól tartok, nagyon is hamar.

Hirtelen megfordult, és elsietett a sötétségben fölsejlő zömök épületek felé. Mallory megvonta a vállát, és lassan utána indult. Együtt lépkedett a csoport harmadik tagjával, egy vaskos, tömzsi alakkal, akinek feltűnően himbálózó volt a járása. Vajon mennyi gyakorlás kellett Jensennek, hogy ilyen furán mozogjon – gondolta magában fanyarul Mallory. No persze harminc év a tengeren – Jensen pontosan ennyit töltött ott – épp elegendő idő ahhoz, hogy valaki normális járás helyett valóságos matróztáncot lejtsen…

James Jensen kapitány, a Kairóban működő Szabotázsakciók Parancsnoksága sikeres hadműveleti főnöke, a Szolgálati Érdemérem tulajdonosa; a cselszövés, a félrevezetés, az utánzás és az álcázás az életeleme volt. Levantei rakodómunkás-agitátorként Alexandrettától Alexandriáig kivívta a dokkmunkások félelemmel vegyes tiszteletét; tevehajcsárként lekörözte valamennyi szóba jöhető beduin vetélytársát; s a Kelet városaiban nem akadt olyan szánalmas koldus, aki annyira élethű fekélyeket tudott volna mutogatni, mint ő. Ma este azonban pusztán tengerész volt, a sapkájától a vászoncipőjéig fehérben; a holdfény tompán villant meg váll-lapja és sapkarózsája aranysujtásain. A kemény homokon jólesően egyszerre csikorogtak a lépteik, majd élesen koppantak a kifutópálya betonján. A repülőtér-parancsnok sietős alakja már alig látszott.

Mallory mély lélegzetet vett, és hirtelen odafordult Jensenhez: – Mondja, urain, mi ez az egész? Mire ez a nagy izgalom és titkolózás? És mi közöm nekem mindehhez? Az ég

szerelmére* uram, alig egy napja, hogy visszarendeltek Krétáról. Nyolc órát adtak a felváltásomra. Azt mondták, kapok egy hónap szabadságot. Erre mi történik?

– Nos hát – dörmögte Jensen –, mi történt? – Nem kaptam szabadságot – válaszolta Mallory keserűen –, sőt még éjszaka sem hagytak aludni. Helyette órákon

keresztül egy rakás ostoba kérdésre válaszoltam a parancsnokság főhadiszállásán, hogy hogyan másztam meg a Déli Alpok csúcsait. Aztán azt mondták, önnel fogok találkozni, erre órákon keresztül autózom az átkozott sivatagon keresztül egy őrült skóttal, aki részeg nótákat énekel, és több száz istenverte kérdést tesz föl!

– Mindig is éreztem, hogy ez az egyik legjobb alakításom – jelentette ki önelégülten Jensen. – Ami engem illet, én a legnagyobb mértékben élveztem ezt az utazást!

– Az egyik legjobb…? – tört ki Malloryból, ahogy elborzadva felidézte magában, miket mondott az idősödő, pofaszakállas skót századosnak, aki a kocsit vezette. – Én… én rettenetesen sajnálom, uram. Soha nem hittem volna…

2

Page 4: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ez természetes – szakította félbe Jensen sietve. – Nem is volt szabad rájönnie. De meg akartam győződni róla, hogy valóban maga a megfelelő ember a feladatra. Most már biztos vagyok ebben. Persze sejtettem ezt már azelőtt is,

hogy magát idevezényeltettem Krétáról… De a szabadság hogyan jutott az eszébe? Gyakran vonják kétségbe a parancsnokság épelméjűségét, no de még mi sem szoktunk hidroplánt küldeni valahová kizárólag azért, hogy fiatal tisztek egy hónapon keresztül pazarolhassák az energiáikat a kairói örömtanyákon.

– Én… még mindig nem tudom… – Türelem, fiatalember, türelem, ahogy érdemes parancsnokunk az imént javasolta. Az idő végtelen. Várni és még

tovább várni. Ezt Keleten meg kell tanulni. – De nem mindössze négy óra alvással három nap alatt – fakadt ki Mallory mély átéléssel. – Én ugyanis pontosan

ennyit aludtam… Itt jönnek! Mindkét férfi automatikusan fölkapta a fejét, ahogy a leszállófények éles ragyogása elvakította őket; a kivilágított

leszállópálya messze nyúlt el a sötétségben. Egy perc sem kellett, és leszállt az „első bombázó. Nehézkesen, esetlenül gurult, majd éppen mellettük megállt. A törzs és a farok szürke álcázófestékkel bemázolt lemezeit golyók és lövedékek repeszei lyuggatták át, az egyik csűrőlap darabokra szakadt, a bal külső motor nem működött, olajban úszott. A kabin plexiüvegje tucatnyi helyen kilyukadt, vagy csillag alakban berepedt.

Jensen rámeredt a sérült gépen lévő lyukakra és horpadásokra, azután megrázta a fejét, és elfordult. – Négy óra alvás, Mallory százados – mondta halkan. – Azt mondta, négy óra? Átkozottul szerencsésnek tarthatja

magát, hogy egyáltalán alhatott. Az eligazítószoba, amelyet két erős fényű, bura nélküli izzó világított meg, nyomasztó és levegőtlen volt. A

berendezés néhány falitérképből, táblázatból, vagy húsz egyformán kopott székből és egy fényezetlen deszkaasztalból állt. A parancsnok Jensennel és Malloryval az oldalán már az asztalnál ült, amikor az ajtó hirtelen kitárult, és a szokatlanul erős fényben szaporán hunyorogva belépett az első gép személyzete. Sötét hajú, jókötésű pilóta vezette őket, bal kezében maga után húzta a sisakját és a pilótaruháját. Kalapját föltolta a feje búbjára – ilyen kalapot az ausztrál és az új-zélandi hadtestben viseltek. Keki ingének vállain vászoncímke, rajta az „Australia”, szó. A pilóta mogorva volt és szótlan; anélkül, hogy engedélyt kért volna, leült velük szemben, elővett egy csomag cigarettát, és a gyufát az asztal lapján gyújtotta meg. Mallory lopva a parancsnokra nézett, akin mindössze rezignáltság látszott. Rezignált volt a hangja is.

– Uraim, ez itt Torrance repülő őrnagy. Torrance repülő őrnagy ausztrál – tette hozzá, merőben fölöslegesen; Mallorynak úgy tűnt, a parancsnok azt reméli, hogy ez magyarázatul szolgál bizonyos dolgokra, köztük magára Torrance repülő őrnagyra. – ö vezette a ma éjszakai támadást Navarone ellen. Bili, ezek az urak itt; Jensen kapitány a Királyi Haditengerészettől és Mallory százados a Sivatagi Felderítő csoporttól rendkívüli módon érdeklődnek Navarone iránt. Hogy mentek a dolgok az éjjel?

Navarone! Vagyis azért vagytok itt ma éjjel–• gondolta Mallory. Navarone. Ismerte, jobban mondva tudott róla, ahogy mindenki, aki még csak kevés ideig is szolgált a Földközi-tenger keleti részén: fenyegető, bevehetetlen acélerődítmény a török partok előtt, amelyet megerősített német helyőrség véd. Azon kevés égei-tengeri sziget egyike, amelyen a szövetségesek nem tudták megvetni a lábukat, s még kevésbé voltak képesek visszafoglalni a háború későbbi szakaszában… Ráébredt, hogy Torrance már beszél: lassan, visszafogott dühvel ejtette ki a szavakat.

– Átkozott pocsékul mentek a dolgok, uram. Igazi rémálom, kész öngyilkosság. – Elhallgatott, összeszorított szájjal, rosszkedvűen bámult a cigarettája füstjébe, majd folytatta. – Szeretnék még egyszer visszamenni. Én és a fiúk itten. Csak egyszer! Megbeszéltük visszafelé. – Mallory figyelmes lett a háttérből hallható egyetértő mormogásra. – Szeretnénk magunkkal vinni, és tízezer lábbal Navarone fölött kihajítani azt a pasast, aki ezt kitalálta. Persze ejtőernyő nélkül.

– Ennyire rosszul ment? – Ennyire, uram. Esélyünk sem volt. Egyáltalán semmi esélyünk. Először is az időjárás ellenünk volt. A

Meteorológiai Irodán pont annyira találták el az időt, amennyire szokták. – Azt mondták, derült idő lesz? – Igen. Derült idő. A cél fölött tíz-tizedes volt a felhőzet – mondta Torrance keserűen. – Le kellett mennünk

ezerötszázra. Nem mintha valamit is számított volna. Még annál is lejjebb kellett volna ereszkednünk, legalább

3

Page 5: Alistair Maclean - Navarone Agyui

háromezer lábbal a tengerszint alá, és azután fölfelé repülni, máskülönben az a kiugró szikla teljesen eltakarja a célt. Ennyi erővel röpcédulákat is leszórhattunk volna nekik azzal, hogy lőjenek magukra ..: Azután ott volt Dél-Európa minden második légvédelmi ágyúja, egy keskeny, ötvenfokos szektorra összpontosítva; pedig az az egyetlen szög, ahonnan meg lehet közelíteni a célt vagy akár csak a környékét. Russt és Controyt már akkor telibe kapták, mikor rárepültünk a kikötőre. Még félútig sem jutottak… Esélyt se kaptak.

– Tudom, tudom – bólintott komoran a parancsnok. – Hallottuk. Jó volt a rádióvétel… J McIlveen ugye Alexandriától nem messze északra szállt le a vízre?

– Igen, de vele nem lesz baj. Amikor elhúztunk fölöttük, az öreg kávédaráló még a víz színén volt, a nagy gumicsónak már felfújva, a víz meg sima, mint az olaj. ő rendben lesz – ismételte meg Torrance.

A parancsnok ismét bólintott. Jensen megérintette a karját. – Válthatok egy-két szót az őrnaggyal? – Természetesen, kapitány. Ezt kérdeznie iá fölösleges. – Köszönöm. – Jensen ránézett a jól megtermett ausztrálra, és alig láthatóan elmosolyodott. – Csak egyetlen apró

kérdés, őrnagy. Ugye, nem szeretne még egyszer visszamenni? – Eltalálta, a szentségit, nem szeretnék! –• morogta Torrance. – Azért, mert…? – Azért, mert nem hiszek az öngyilkosságban, Mert nem hiszem, hogy érdemes rendes fickókat semmiért

föláldozni. Mert nem vagyok isten, és nem tudom megtenni a lehetetlent. Torrance hangjában olyan meggyőződés csengett, amivel nem volt érdemes vitatkozni. – Azt mondja, lehetetlen? – makacskodott mégis Jensen. – Gondolja meg, ez rettentő fontos. – Az én életem is rettentő fontos, meg ezeknek a fiúknak az élete is. – Vaskos hüvelykujjával hátrabökött a válla

fölött. – Lehetetlen megcsinálni, uram. Legalábbis mi képtelenek vagyunk. – Fáradtan végigsimított az arcán. – Talán egy Dornier hidroplán egy ilyen újonnan összebütykölt rádióirányítású vitorlázóbombával meg tudja csinálni, és épségben vissza is tér, nem tudom. Csak azt tudom, hogy azzal, ami nekünk van, annyi esélyünk sincs, mint egy hógolyónak a pokolban. – Hacsak – tette hozzá keserűen –• nem pakoltat tele egy Mosquitót TNT-vel, és nem parancsolja meg valamelyikünknek, hogy zuhanjon be vele az ágyúkkal teli barlang torkába. Ügy talán lenne esélyünk.

– Köszönöm, őrnagy, és köszönöm valamennyiüknek – állt föl Jensen. – Tudom, hogy mindent megtettek, ami maguktól tellett, senki sem tehetett volna többet. És sajnálom… Parancsnok?

– Kérem, uraim! – A parancsnok bólintott a szemüveges felderítőtisztnek, aki mögötte ült, arra várva, hogy átvegye a helyét. Elsőként ment ki egy oldalajtón, vissza a saját szállására.

– Nos, azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátenni. – Letörte egy üveg Taliskerről a pecsétet, és poharakat vett elő. –- Ezt el kell fogadnia, mint e végső szót, Jensen. Bill Torrnce a legtapasztaltabb repülőszázad-parancsnok ma Afrikában-; A ploesti-i olajkutak bombázásáról azt mondta, remek hecc volt. Ha valaki egyáltalán végre tudta volna hajtani a ma éjszakai feladatot, az Bili Torrance lett volna. S ha ő azt mondja, lehetetlen, akkor higgye el, Jensen kapitány, hogy nem lehet megcsinálni.

– Igen – bámult bele Jensen komoran a poharában lévő borostyán színű folyadékba. – Tudom. Már előtte is majdnem biztos voltam benne, de nem teljesen. De nem engedhettem meg magamnak a tévedést… Rettenetesen sajnálom; hogy csak egy tucat ember élete árán tudtam meggyőződni az igazamról… most már csak egy lehetőség maradt.

– Már csak egy – visszhangozta a parancsnok. Felemelte a poharát, és megrázta a fejét. – Igyunk Kherosra! – Kherosra – visszhangozta most Jensen sötét arccal. – De hát – szólt közbe végre Mallory – én egy szót sem értek az egészből. Elmondaná valaki… – Kheros – szakított félbe Jensen – a maga végszava, fiatalember. Az egész világ színház, fiacskám, satöbbi

satöbbi, s most jön a maga jelenése ebben a sajátságos kis komédiában. Sajnálom, hogy az első két felvonásról lemaradt, de ne vegye a szívére. Ez most nem epizódszerep: maga lesz a sztár, akár tetszik, akár nem. Erről van szó, Kheros, harmadik felvonás, első jelenet, Keith Mallory százados, színpadra!

4

Page 6: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Az utóbbi tíz percben egyikük sem szólalt meg, Jensen ugyanolyan lazán, mégis biztosan és simán vezette a nagy Humber parancsnoki kocsit, ahogy minden mást is csinált; Mallory még mindig a térdén fekvő nagy haditengerészeti térkép fölé hajolt, amely az Égei-tenger déli részét ábrázolta. A műszerfalon lévő térképolvasó-lámpa fényénél a Szporádok és a Dódekanészosz vörös ceruzával vastagon bekeretezett északi részét tanulmányozta. Végül fölegyenesedett, közben összerázkódott; a november végi éjszakák olykor még Egyiptomban is kellemetlenül hűvösek. Jensenhez fordult.

– Azt hiszem, most már előttem van, uram. – Jól van! – Jensen egyenesen előrenézett a poros út kanyargós, szürke szalagjára, a sivatag sötétjébe belehasító

fényszórók fehér ragyogásába. A fénynyalábok szüntelenül föl-le jártak, ahogy a kocsi rugói fölfogták a gödrös út egyenetlenségeit. – Jól van – ismételte meg. – Most nézze meg még egyszer, és képzelje el, hogy Navarone városában van, vagyis a sziget északi részén, a majdnem kör alakú öbölnél. Mondja el, mit látna onnan?

Mallory elmosolyodott. – Nem kell még egyszer megnéznem. Vagy négy mérföldnyire keletre a török partot látom, ami elkanyarodik

északnyugatra, föl egészen égj nagyon éles hegyfokig, ami már majdnem északra van Navaronétól, és a fenti partszakaszon nagyjából kelet felé nyúlik el. A hegycsúcs mögött északi irányban, körülbelül tizenhat mérföldnyire van a Demirci-fok, s gyakorlatilag vele egy vonalban látnám Kherosz szigetét. Végül hat mérf öldnyire nyugatra van Maidosz szigete, a Lerádok első tagja. A csoport mintegy ötven mérföldnyire nyúlik el északnyugati irányban.

– Hatvan – bólintott Jensen. – Van hozzá szeme, fiam. Megvan a bátorsága és a tapasztalata is, éneikül az ember nem húzza ki tizennyolc hónapig Krétán. Ügy látom, egy-két területen speciális képzettséggel rendelkezik, hasznára válhat még; de erről majd később. – Elhallgatott egy pillanatra, és lassan megcsóválta a fejét. – Csak azt remélem, szerencséje is lesz. Óriási szerencséje. Isten a megmondhatója, szüksége lesz rá.

Mallory remélte, hogy folytatja, de Jensen a gondolataiba merült. Eltelt három perc, talán öt is, miközben csak a gumik surrogása és a nagy teljesítményű motor tompa zúgása hallatszott. Jensen egyszer csak összerázkódott, és halkan beszélni kezdett, miközben továbbra sem vette le a szemét az útról.

– Ma szombat van, jobban mondva már vasárnap hajnal. Most ezerkétszáz ember van Kherosz szigetén, ezerkétszáz brit katona, akik jövő szombatra halottak, sebesültek vagy hadifoglyok lesznek. Többségük halott. – Most először nézett Malloryra, és kurtán, erőltetetten elmosolyodott.

– Milyen érzés ezerkétszáz életet a kezében tartani, Mallory százados? Mallory hosszú másodperceken keresztül nézte a mellette ülő férfi szenvtelen arcát, azután elfordult. Rámeredt a

térképre. Ezerkétszáz ember Kheroszon, akikre halál vár. Kherosz és Navarone, Kherosz és Navarone. Hogy is volt az a kis vers, a két összecsengő szó, amit annyi évvel ezelőtt abban az apró hegyi faluban, a Queenstown melletti birkalegelőkön tanult? Igen, megvan: Csimborasszó. „Csimborasszó és Cotopaxi, elloptátok a szívem.” Kherosz és Navarone: ugyanaz a csengés, ugyanaz a -meghatározhatatlan varázserő, ugyanaz a csodás románc, ami hatalmába keríti az embert, és ott marad vele. Kherosz és… – szinte dühösen rázta meg a fejét, és megpróbált koncentrálni. A mozaik darabjai, ha lassan is, a helyükre kerültek.

Jensen törte meg a csendet. – Tizennyolc hónappal ezelőtt, ugye, emlékszik, Görögország eleste után, a németek elfoglalták a Szporádük

csaknem valamennyi szigetét; a Dodekanészosz nagy része persze már előbb is az olaszok kezén volt. Azután lépésről lépésre újra megvetettük a lábunkat ezeken a szigeteken. Először rendszerint a maguk emberei, a Sivatagi Felderítő csoport vagy a Különleges Csónakos Egység tagjai szálltak partra. A múlt év szeptemberére visszafoglaltuk szinte valamennyi nagyobb szigetet, kivéve Navaronét. Túlságosan kemény dió volt, ezért megkerültük. Egyik-másik helyőrséget megerősítettük, zászlóaljnyi vagy még annál is nagyobb erőkkel. Akkoriban maga valahol a Fehér Hegyekben lapult a barlangjában. De azért talán emlékszik, hogyan reagáltak a németek?

– Hevesen – vigyorodott el Mallory. Jensen bólintott. – Ügy bizony, meglehetősen hevesen… Nem lehet eléggé túlértékelni Törökország politikai jelentőségét a

világnak ezen a részén: mindig is potenciális partner volt a tengelyhatalmak és a szövetségesek számára egyaránt. A szigetek közül a legtöbb csak néhány mérföldnyire van a török partoktól. Itt sürgősen helyre kellett állítani Németország tekintélyét, megerősíteni a németek iránti bizalmat.

– Tehát?

5

Page 7: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Tehát bevetettek mindent: ejtőernyősöket, deszantcsapa tokát, hegyi vadászokat, stukákat. Azt mondják, a hadműveletek kedvéért kivonták az összes zuhanóbombázójukat az olasz frontról. Mindent bedobtak, amijük csak volt. Néhány hét alatt elveszítettünk több mint tízezer katonát és valamennyi szigetet, amit addig visszafoglaltunk. Kivéve Kheroszt.

– És most Kheroszon van a sor? Jensen kirázott egy dobozból két cigarettát, csöndben ült, amíg Mallory meggyújtotta őket, és az ablakon keresztül

kipöckölte a gyufát a Földközi-tenger fele, amely tompán csillogott északon a part menti út alatt. – Igen, Kheroszon van a sor. Semmit sem tudunk tenni, hogy megmentsük. A németek abszolút légi fölénnyel

rendelkeznek az Égei-tenger medencéjében, – De… de honnan tudja olyan biztosan, hogy ezen a héten lesz? Jensen sóhajtott. – Fiacskám, Görögországban nyüzsögnek a szövetségesek ügynökei. Egyedül Athén és Pireusz térségében több

mint kétszáz emberünk van, és… – Kétszáz! – vágott közbe Mallory hitetlenkedve. – Azt mondja… – Igen – vigyorgott Jensen. – De biztosíthatom, ez igazán semmiség a német kémek garmadájához képest, akik

szabadon mászkálnak nemes vendéglátóink között Kairóban és Alexandriában. – Hirtelen ismét komoly lett. – Az információnk mindenesetre pontos. Kedden hajnalban német hadihajók raja fut ki Pireuszból, és szigetről szigetre halad a Kikládokon keresztül, éjszakánként megbújva a szigeteken. – Elmosolyodott. – Érdekes helyzet, nem gondolja? Nappal mi nem merjük betenni a lábunkat az Égei-tengerre, különben ripityára bombáznának bennünket, éjszaka meg a németek nem mernek mozdulni. Rombolóink, torpedó- és ágyúnaszádjaink falkában futnak ki szürkületkor az Égei-tengerre, de a rombolók hajnal előtt visszahúzódnak délre, a kisebb hajók meg általában a szigetek elhagyatott öbleiben bújnak meg. És nem tudjuk megakadályozni, hogy átjussanak. Szombaton vagy vasárnap ott lesznek, és összehangolják a partraszállásukat az ejtőernyősök első hullámával: több tucatnyi Junkers 52-esük várakozik Athén mellett. Kherosz néhány napnál tovább nem tudja tartani magát.

Jensen kiszámítoltan közömbös hangját, megdöbbentően tárgyilagos kijelentéseit hallgatva nem lett volna ember, aki kételkedik a szavaiban.

Mallory is elhitte, amit mondott. Elhallgatott. Bámulta a tenger csillogását, a sötét, nyugodt felszínen megvillanó csillagok mesebeli játékát. De nem sokáig.

– De hát a flotta, uram! Miért nem evakuálják őket?! A flotta biztosan… – A flotta nem lelkesedik – szakította félbe Jensen. – A flottának elege van a Földközi-tenger keleti medencéjéből

és az Égei-tengerből, elege van már abból, hogy folyton kinyújtja régóta sajgó nyakát, amit azután rendszeresen lenyisszantanak. S mindezt egy rakás lószarért! Roncs lett két csatahajónkból, kiesett a szolgálatból nyolc cirkálónk, közülük négy elsüllyedt, búcsút kellett mondanunk több mint egy tucat rombolónknak. Fel sem tudnám sorolni a kisebb hajókat, amiket elveszítettünk. S miért? Egy rakás lószarért, ahogy mondtam. Az a helyzet, hogy a főparancsnokság bújócskát és enyém-a-várat játszik a berlini partnereivel. Nagy élvezet minden résztvevő számára, kivéve azt a néhány ezer tengerészt, aki vízbe fulladt a játék közben. Tízezernél is több angol, ausztrál, új-zélandi, indiai katona szenvedett és halt meg a szigeteken, anélkül, hogy tudták volna, miért.

Jensen olyan erővel markolta a kormányt, hogy az ökle elfehéredett, a szája szélét keserűen összeharapta. Malloryt meglepte, sőt szinte megdöbbentettc ez a szenvedélyesség, az érzelmeknek ez a mélysége, ami egyáltalán nem illett a kapitányhoz… Vagy talán mégis? Valószínű, hogy Jensen nagyon is sokat tudott arról, ami a színfalak mögött történik…

– Ezerkétszáz embert mondott, uram? – kérdezte Mallory halkan. – Azt mondja, ezerkétszáz ember van Kheroszon?

Jensen rápillantott, azután megint előrenézett. – Igen. Ezerkétszáz ember – sóhajtott fel. – Igaza van, fiatalember; miket is fecsegek itt össze. Persze hogy nem

hagyhatjuk ott őket. A flotta mindent be fog dobni. Mit neki még két vagy három romboló! Sajnálom, fiú, sajnálom, de már megint ugyanoda lyukadok ki… No, hallgasson ide, de jól figyeljen! Az elszállításuk csak éjszaka történhet. Egy fikarcnyi esélyünk sem lenne nappal, amikor két-háromszáz stuka csak azt lesi, hogy megpillantsa a Királyi

6

Page 8: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Haditengerészet valamelyik rombolóját. Csak rombolók jöhetnek szóba, mert a szállító- és ellátóhajók a fele utat sem tudnák megjárni időben. És az is valószínű, hogy nem kerülhetik meg a Lerád szigetcsoport északi csücskét, különben hajnal előtt nem tudnának biztonságos vizekre visszajutni. A kerülő órákkal nyújtaná meg az utat.

– De hisz a Lerádok nem éppen rövid szigetsor – jegyezte meg bátortalanul Mallory. – Nem hajózhatnak át valahol közöttük a rombolók?

– Közöttük? Lehetetlen! – rázta meg a fejét Jensen. – Telis-tele vannak aknával. Minden egyes csatorna. Egy csónak sem juthat át.

– És a Maidosz–Navarone csatorna? Gondolom, azt is alaposan elaknásították. – Nem, az aknamentes. A víz ott mély, és mély vízben nem lehet aknákat lehorgonyozni. – Vagyis azon az úton kell menniük, ugye, uram? De hisz a túlsó oldalon már török felségvizek vannak, és mi… – Akár holnap fényes nappal áthajóznánk a török felségvizeken, ha bármi értelme lenne – jelentette ki Jensen

határozottan. – A törökök tudják ezt. És persze a németek is. Egyébként is a nyugati csatornát választanánk, ha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Az a csatorna aknamentes, rövidebb rajta keresztül az üt, és nem jár semmiféle fölösleges nemzetközi bonyodalommal.

– De miért teljesen mindegy? – Navarone ágyúi miatt. – Jensen hosszan hallgatott, azután lassan, kifejezéstelen hangon megismételte a

szavakat, ahogy az ember egy ősi, félelmetes ellenség nevét ismétli. – Navarone ágyúi. Miattuk teljesen mindegy. Mindkét csatorna északi kijárata belül esik a lőtávolságukon. Még ma éjjel elhozhatnánk azt az ezerkétszáz embert Kheroszról, ha el tudnánk hallgattatni Navarone ágyúit.

Mallory nem szólt egy szót sem. Most hozakodik elő a lényeggel – gondolta. – Ezek nem közönséges ágyúk – folytatta csöndesen Jensen. – A haditengerészeti szakértőink azt mondják,

körülbelül kilenchüvelykes a csövük. Jómagam azt gondolom, valószínűleg inkább azoknak a 210 milliméteres lövegeknek a változatai lehetnek, amiket a németek Olaszországban is használnak. A katonáink mindennél jobban gyűlölik őket. És rettegnek tőlük. Iszonyatos fegyver: a lövedéke rendkívül lassú, és átkozottul pontos. Egyébként akármifélék is azok az ágyúk, pontosan öt perc elég volt nekik, hogy elintézzék a Sybarist. Mallory elgondolkozva bólintott.

– A Sybaris? Azt hiszem, hallottam… – Nyolchüvelykes cirkáló volt, amit úgy négy hónappal ezelőtt küldtünk oda, hogy összemérje az erejét a

fritzekkel. Azt hittük, formaság lesz az egész, közönséges gyakorlat. Nos, a Sybarist ripityára lőtték. Tizenhét túlélő volt.

– Te jó isten! – döbbent meg Mallory. –• Nem tudtam… – Két hónapja nagy erőkkel partraszállást kíséreltünk meg Navaronén – folytatta Jensen, mintha nem is hallotta

volna meg a közbevágást. – Rohamosztagok, tengerészgyalogosok, és Jellicoe Különleges Csónakos Egysége. Tudtuk, az esélyek közel sem

egyenlők, hiszen Navarone gyakorlatilag körös-körül tömör szikla, de végül is ezek nem közönséges katonák voltak, hanem valószínűleg a világ legjobb rohamcsapatai.

Jensen elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. – Végül az utóbbi tíz napban kétszer dobtunk le ejtőernyővel szabotőröket, a Különleges Csónakos Egység

embereit. – Tanácstalanul megrántotta a vállát. – Egyszerűen eltűntek. – Csak úgy? – Csak úgy. Ma éjjel pedig láthatta a szerencsejátékos utolsó elkeseredett próbálkozását. És mi lett belőle? –

Jensen röviden, szárazon fölnevetett. – Ma éjjel ott az eligazítóbarakkban, mondhatom, igencsak behúztam a nyakamat. Ugyanis én vagyok az a pasas, akit Torrance és társai ki akarnak dobni Navarone fölött. Tudtam, hogy reménytelen, de meg kellett próbálni – tette hozzá csendben.

A Nagy Humber egyre lassabban haladt, szinte zajtalanul siklott az Alexandriába nyugatról bevezető utat szegélyező nyomorúságos viskók között. Előttük az ég alját halványszürkére festette a közelgő hajnal.

7

Page 9: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nem hiszem, hogy elboldogulnék egy ejtőernyővel – jegyezte meg Mallory bizonytalanul. – őszintén szólva az igazság az, hogy még nem is láttam ejtőernyőt.

– Ne izguljon – nyugtatta meg Jensen szárazon –, nem kell ugrania. Nehezebb úton fog eljutni Navaronéra. Mallory várta, hogy a kapitány többet mond, de Jensen hallgatott; teljesen lekötötte az igyekezet, hogy

kikerülhesse az úton felbukkanó jókora kátyúkat. Egy idő után Mallory megszólalt. – De miért én, Jensen kapitány? A kezdődő szürkületben éppen csak sejteni lehetett, hogy Jensen elmosolyodik. Hirtelen félrerántotta a kormányt,

hogy elkerüljön egy tátongó gödröt, majd újra egyenesbe hozta a kocsit. – Begyulladt? – Persze hogy begyulladtam. Ne vegye sértésnek, uram, de amiket mondott, attól bárki begyulladna… De nem

azért kérdezem. – Tudom, hogy nem… Hogy miért maga? Speciális képzettséggel rendelkezik, fiam. Úgy beszél görögül, mint

egy görög. Ügy beszél németül, mint egy német. Elsőrangú szervező és gyakorlott szabotőr, aki ép bőrrel úszott meg tizennyolc hónapot a krétai Fehér-hegyekben, és ez a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy életben tud maradni az ellenség megszállta területen. Meglepődne, ha tudná, milyen komplett dossziéval rendelkezem magáról.

– Nem lepődnék meg – mondta Mallory őszintén. – De legalább három másik tisztet ismerek, akik hasonló képzettséggel rendelkeznek.

– Vannak mások is – hagyta rá Jensen. – De Keith Mallory csak egy van. Keith Mallory – ismételte meg szónokiasan. – Ki ne hallott volna Keith Malloryról a háború előtti boldog napokban? A legkiválóbb alpinista, a legnagyobb sziklamászó, akit valaha Új-Zéland adott a világnak. A légyember, a megmászhatatlan sziklák megmászója, aki fölkúszik a függőleges sziklafalon, a megközelíthetetlen csúcsokra. – Aztán ismét elkomolyodott: – Navarone egész déli partja egyetlen hatalmas, megmászhatatlan sziklafal. Sehol egyetlen kiszögellés, ahol megvetheti a lábát, vagy megkapaszkodhat.

– Értem – dörmögte Mallory. – Nehezebb úton Navaronéba. Erről van hát szó. – Erről – erősítette meg Jensen. – Maga és az osztaga, összesen még négy ember. A leggondosabban válogattam

össze őket. Minden tagja specialista. Valamennyiükkel találkozni fog holnap, jobban mondva már ma délután. A következő tíz percben csendben autóztak. Jobbra fordulva kihajtottak a kikötőnegyedből, végigzötyögtek a

külváros durva macskakövein, majd befordultak egy nagy térre, elhaladtak egy sor elegáns villa előtt, ezután ismét jobbra kanyarodtak egy tágas sugarúira. Mallory ránézett a kormánynál ülő férfira. A derengő világosságban már elég tisztán látta az arcát.

– Hová megyünk, uram? – Felkeressük az egyetlen embert a Közel-Keleten, aki valamit is segíteni tud magának. Monsieur Eugene Vlachos

de Navaronét. – Bátor ember, Mallory százados – csavargatta idegesen hosszú, fekete bajuszát Eugene Vlachos. – Úgy is

mondhatnám, bátor és esztelen, bár azt hiszem, nem lehet valakit esztelennek nevezni, aki parancsot teljesít. – A tekintete elkalandozott az asztalon kiterített térképről, és Jensen nyugodt arcát kereste. – Nincs más lehetőség, kapitány? – kérdezte.

Jensen lassan megrázta a fejét. – Ami volt, azt mind kipróbáltuk. Mindegyik kudarcot vallott. Ez az utolsó. – Vagyis menni kell? – fordult Vlachos Malloryhoz. – Több mint ezer emberünk van Kheroszon, uram. Vlachos csendes beletörődéssel bólogatott, azután rámosolygott Malloryra. – Azt mondja: „uram”. Engem, a szegény görög fogadóst uramnak szólít a királyi haditengerészet kapitánya…

Jólesik ez egy öreg embernek. Elhallgatott, a semmibe meredt. Fakó tekintetét, fáradt, ráncos arcát ellágyították az emlékek… – öreg vagyok, Mallory százados, öreg, szegény és szomorú. De nem voltam mindig ilyen. Valamikor gazdag

voltam és megelégedett. Pompás birtokom volt, száz négyzetmérföld, a legcsodálatosabb vidék, amit isten valaha is

8

Page 10: Alistair Maclean - Navarone Agyui

alkotott földi teremtményei gyönyörűségére. Hogy szerettem azt a földet! – Vlachos szeme könnybe lábadt, aztán ujjaival zavartan végigszántott sűrű, őszülő haján. – Persze, ahogy maguk mondják, minden attól függ, kinek a szemével nézzük. Én azt mondom: csodálatos vidék. Jensen kapitány meg csak így emlegeti – persze csak a hátam mögött –: istenverte szikla. De azért mindketten ugyanúgy hívjuk: Navarone.

Mallory meghökkenten nézett Jensenre. Jensen bólintott. – Navarone nemzedékeken keresztül a Vlachos családé volt. Tizennyolc hónappal ezelőtt rendkívül sietve kellett

elhoznunk onnan Monsieur Vlachost. A németek nem értékelték különösebben, hogy együttműködött velünk. – Hogy is mondják? Hajszálon múlott – bólintott Vlachos. – Három különleges helyet szemeltek ki a két fiamnak

és nekem Navarone várbörtönében… De eleget fecsegtünk a Vlachos családról. Csak azt akartam, fiatalember, hogy tudja: negyven évet töltöttem Navaronén, és majdnem négy napot dolgoztam ezen a térképen. – Az asztalra mutatott. – Abban is teljesen megbízhat, amit elmondtam, és ebben a térképben is. Sok minden megváltozott azóta természetesen, de bizonyos dolgok soha nem változnak. A hegyek, az öblök, a hágók, a barlangok, az utak, a házak és legfőképpen maga azúrod évszázadok óta változatlan, Mallory százados.

– Értem, uram. – Mallory gondosan összehajtogatta a térképet, és becsúsztatta a zubbonyába. – Ezzel már van valami esélyünk. Nagyon köszönöm.

– Isten a megmondhatója, milyen kevés ez. – Vlachos egy percig az ujjaival dobolt az asztalon, azután fölnézett Malloryra. – Jensen kapitány elmondta, hogy a legtöbben maguk közül folyékonyán beszélnek görögül, görög ruhát fognak viselni, és hamis papírjaik lesznek, önállóak lesznek, csak a saját erejükre hagyatkozva tevékenykednek. – Szünetet tartott, azután nagyon őszintén folytatta. – Kérem, ne is próbáljanak meg segítséget kérni Navarone népétől. Ezt mindenáron el kell kerülniük. A németek könyörtelenek. Ha valaki segít maguknak, s ők rájönnek, nemcsak őt fogják megölni, hanem az egész falu népét, férfiakat, nőket, gyerekeket. Történt már ilyen.

– Krétán a saját szememmel láttam – mondta Mallory halkan. – Akkor tudja – bólintott Vlachos. – Navarone népe nem elég ügyes és tapasztalt, hogy sikeres gerillaakciókat

hajtson végre. Nincs is rá esélyük, mert a németek rendkívül szigorúan ellenőrzik a szigetet. – Megígérem, uram… – szólalt meg Mallory, de Vlachos fölemelte a kezét. – Egy pillanat. Ha a helyzetük súlyos, ha valóban súlyos, két ember van, akihez fordulhatnak. Az erődtől

körülbelül három mérföldnyire délre, Margaritha falu főterén, az első platánfa alatt, a völgy bejáratánál lakik egy férfi. Louki a neve. Hosszú évekig a családunk tiszttartója volt. Louki már korábban is segített az angoloknak, ezt Jensen kapitány is megerősítheti. Nyugodtan rábízhatja az életét is. És van egy barátja is, Panaisz, aki szintén tett szolgálatokat a múltban.

– Köszönöm, uram, megjegyzem. Louki, Panaisz, Margaritha, az első platán a téren. – De ugye senki mástól nem fogad el segítséget, százados? – kérdezte aggódva Vlachos. – Louki és Panaisz, csak

ők ketten – esedezett. – A szavamat adom, uram. Egyébként minél kevesebben tudnak rólunk, annál nagyobb biztonságban vagyunk mi

is és az ön népe is. – Remélem, nagyon remélem – sóhajtott mélyet Vlachos. Mallory fölállt, és kezet nyújtott búcsúzóul. – Fölöslegesen aggódik, uram. Soha nem fognak látni bennünket – ígérte magabiztosan. – Senki sem lát majd

minket, és mi se fordulunk senkihez. Bennünket csak egyvalami érdekel: az ágyúk. – Az ágyúk, azok a rettenetes ágyúk – ingatta a -fejét Vlachos.

9

Page 11: Alistair Maclean - Navarone Agyui

MÁSODIK FEJEZET

Vasárnap 19:00–02:00 – Parancsol kávét, uram? Mallory összerezzent. Nyögött egyet, és mély, kimerült álmából visszaküzdötte magát az ébrenlétbe. Kínlódva fordult meg a fémvázas repülőülésben, közben dühösen azon elmélkedett, vajon mikor párnáztatja ki a

légierő ezeket a pokolra való alkalmatosságokat. Végre teljesen ébren volt. Fáradtságtól égő szeme automatikusan az órája foszforeszkáló számlapját kereste. Hét óra. Még csak hét óra? Alig egy órát aludt. Miért nem hagyják aludni?

– Parancsol kávét, uram? – A fiatal fedélzeti géppuskás még mindig türelmesen állt mellette, kezében egy lőszeresláda felfordított fedelével; amely tálcaként szolgált.

– Elnézést, fiú, elnézést! – Mallory ülő helyzetbe tolta föl magát a székben, elvett egy csészét, és elismeréssel szippantott bele a párolgó folyadékba.

– Köszönöm. Olyan illata van, mint az igazi kávénak. – Az is, uram – mosolygott büszkén a fiatal géppuskás. – Van egy kávéfőzőnk a gép konyhájában. – Kávéfőzőjük van a konyhában – csóválta a fejét hitetlenkedve Mallory. – Istenem! A háború viszontagságai a

Királyi Légierőnél! – Hátradőlt, élvezettel szürcsölte a kávéját, elégedetten sóhajtott, és kibámult az oldalsó ablakon. A következő pillanatban talpra ugrott, vigyázatlanságában meztelen térdére öntötte a kávét, és a fedélzeti géppuskás felé fordulva döbbenten mutogatott az alattuk kibontakozó hegyes-völgyes táj felé.

– Mi az ördög történik itt? Csak besötétedés után két órával szabad megérkeznünk, most meg éppen hogy csak lemenőben van a nap. A pilóta talán…

– Az még csak Ciprus, uram – vigyorgott a katona. – Ha Castelrossóba megyünk, mindig teszünk egy jókora vargabetűt Ciprus felé. így elég távol haladunk el Rodosztól, és elkerüljük, hogy észrevegyenek bennünket, uram.

– Azt mondja, elkerülik, hogy észrevegyék őket! – hallatszott erős amerikai akcentussal a folyosó másik oldalán lévő ülésből: a hang tulajdonosa összehúzódva feküdt az ülésen, csontos térdei több hüvelyknyivel magasabbra nyúltak az állánál. – Istenem! Elkerülik, hogy észrevegyék őket! Vargabetű Ciprus fölött – ismételgette lenyűgözve. – Húsz mérföldet hajózunk Alexandriából, hogy a partról senki ne lássa fölszállni a gépet. És azután? – Nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát a székén, láthatóan kimerülve az erőfeszítéstől. – És azután? Bepakolnak bennünket egy öreg kávédarálóba, ami a legfehérebb fehérre van festve! Egy vak észreveszi száz mérföldről, különösen most, hogy sötétedik.

– Visszaveri a meleget – magyarázta védekezőén a fiatal géppuskás. – A meleg nem érdekel, fiacskám – a férfi hangja még az előbbinél is fáradtabban csengett –, én szeretem a

meleget. De nem szeretem azokat a fránya lövedékeket és golyókat, amik kellemetlenül huzatossá tehetik ezt a gépet. – Újra lejjebb csúszott az ülésen, lehunyta a szemét; úgy tűnt, egy perc múlva már alszik is.

A fiatal géppuskás elismerően csóválta meg a fejét. Rámosolygott Malloryra. – Rettentően aggodalmaskodik, mi, uram? Mallory nevetve nézett a fiú után, aki eltűnt a pilótafülke irányába.

Lassan szürcsölte a kávéját, közben még egyszer átpillantott a folyosó túloldalán alvó alakra. Elkápráztatta annak derűs nemtörődömsége. Dusty Miller tizedes az Egyesült Államokból, aki most már a Sivatagi Felderítő Csoport állományába tartozott, olyan ember volt, aki jól jön a háznál.

Végignézett a többieken is, és elégedetten bólintott. Nagyszerű fickók. A Krétán eltöltött tizennyolc hónap kifejlesztette benne azt a készséget, hogy bárkiről csalhatatlanul felmérje, életben tud-e maradni az illető a

10

Page 12: Alistair Maclean - Navarone Agyui

partizánháború körülményei között, amelyben jómaga már oly régóta vett részt. Ennek a négy embernek első látásra komoly esélyt adott a túlélésre. El kell ismerni, Jensen kapitány büszke lehet: nem akármilyen csapatot sikerült összeszednie. Mailory nem ismerte mindegyiküket, legalábbis személyesen nem, de alaposan megismerkedett azokkal a nagyon részletes dossziékkal, amelyeket Jensen valamennyiükről vezetett. Amit megtudott róluk, túlzás nélkül állítható, megnyugtató volt.

Slovens volt az egyetlen, akinek a neve mellé esetleg egy halvány kérdőjelet írt volna. Mailory elgondolkozva nézett át a folyosó túlsó oldalán ülő szőke, lányos képű fiúra: lelkesen bámult kifelé a Sunderland fehéren csillogó szárnya alatt. Andy Stevensre. a haditengerészet önkéntes tartalékos hadnagyára három dolog miatt esett a választás: ő fogja navigálni a bárkát, amivel Navaronéra hajóznak; elsőrangú alpinista volt, több komoly csúcsot is megmászott; miután az egyik, vörös téglás egyetemen szerzett diplomát kkisszika-filológiából, szinte fanatikusán rajongott Görögországért, folyékonyán beszélte a klasszikus és az újgörögöt, a háború előtt a szünidőben kétszer is dolgozott idegenvezetőként Athénban. De fiatal, túl fiatal – gondolta Mailory, ahogy ránézett –, a fiatalság veszélyes lehet, a szigeteken folyó partizánháborúhan nemritkán az illető életébe kerül. A lelkesedés, a fiatalos hév itt nem elég, sőt inkább kifejezetten hátrányos. Ez nem a kürt jelek, a zúgó motorok, a csata forgatagában a veszélyre fittyet hányó nagyszerű harcosok háborúja; ez a türelem, a kitartás, az állóképesség, a ravaszság, a fondorlat és a lopakodás háborúja, l ez általában nem sajátja a fiataloknak…

De szerencsére Stevens tanulékonynak látszik… Mallory ismét Millerje pillantott. Magában megállapította, hogy Dusty Miller tizedes valószínűleg már hosszú,

nagyon is hosszú idővel ezelőtt megtanulta mindezt. Dusty Miller olyan valakinek látszott, aki épp elég ideje élt ezen a világon ahhoz, hogy elveszítse minden illúzióját: negyvenéves volt. Kaliforniában született, ősei háromnegyedrészt ír, negyedrészt közép-európaiak. Az elmúlt negyedszázadban sokat élt át, rengeteget harcolt, tucatnyi kalandba keveredett. Volt ezüstbányász Nevadában, alagútfúró Kanadában, és szinte a világ minden részén oltott olajkúttüzeket. Éppen Szaúd-Arábiában tartózkodott, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, s mivel anyai ágon az egyik felmenője valamikor a századfordulón Varsóban élt, az ír temperamentumú Miller úgy vélte, a támadás elég súlyos inzultus ahhoz, hogy az első géppel Angliába repüljön, és behazudozza magát a légierőhöz, így is tett. A kora miatt – legnagyobb felháborodására – egy Wellington hátsó géppuskatornyába száműzték.

Első bevetése egyben az utolsó volt. Tíz perccel azután, hogy 1941-ben egy januári éjszakán fölemelkedtek az Athén melletti Menidin repülőtérről, motorhiba miatt dicstelen leszállásra kényszerültek – a várostól néhány mérföldnyire északnyugatra, egy vízzel elárasztott rizsföld puha iszapjába. Miller a tél hátralévő részét a repülőtér konyháján, Menidin töltötte, s köbben majd szétrobbant a méregtől.

Április elején anélkül, hogy erről valakinek szólt volna, otthagyta a légierőt, és elindult északra, az albán határon dúló harcok felé, amikor is végre találkozhatott a dél felé előrenyomuló németekkel. Ahogy Miller később elmesélte, két háztömbnyivel ért hamarabb Nauplion kikötőjébe, mint az első német páncélos hadosztály, s így még felvette a Slamat nevű szállítóhajó. Ahogy kifutottak a kikötőből, elsüllyesztették őket. Millert kihalászta egy romboló, a Wryneck, de aztán azt is elsüllyesztették. Végül egy öreg görög bárkán érkezett meg Alexandriába. A világon semmije nem maradt, kivéve azt a szilárd eltökéltségét, hogy soha többé nem merészkedik sem a levegőbe, sem a tengerre. Néhány hónappal később egy diverzánskülönítmény tagjaként Líbiában tevékenykedett az ellenséges vonalak mögött.

Stevens hadnagy tökéletes ellentéte – tűnődött Mallory. A fiatal, hamvas, lelkes, kifogástalanul viselkedő, tökéletesen öltözött Stevens és a kiszáradt, szikár, zsugori, hihetetlenül szívós Miller, aki szinte betegesen irtózott mindenféle puccparádétól. Miller abban is különbözött Stevenstől, hogy életében nem mászott meg egy hegyet, s az a néhány görög szó, amit ismert, csak a tudományos nagyszótárakban található…

Egyetlen okból esett rá a választás: Miller a robbantás zsenije volt; találékony, hidegvérű, halálosan pontos. A kairói Közel-Keleti Felderítő Központ Dél-Európa legjobb diverzánsaként tartotta számon.

Miller mögött Casey Brown ült: alacsony, zömök, sötét hajú tengerészaltiszt, -<a háború előtt egy jó nevű garelocki jachtépítő üzem mérnöke.

Az a tény, hogy Brown született hajógépész, olyan ordítóan nyilvánvaló volt, hogy a flotta teljesen figyelmen kívül hagyta, és inkább távírászt csinált belőle.

Ami Brownnak annak idején balszerencse volt, most kapóra jött Mallorynak: a skót lesz a gépésze annak a hajónak, amelyik Navaronéra viszi őket, és ő tart majd rádiókapcsolatot a központtal.

11

Page 13: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mellette szólt továbbá, hogy elsőrangú gerillaharcos, aki a Különleges Csónak Egység veteránjaként az égei-tengeri és a líbiai parti vizeken szerzett érdemeiért megkapta a Bátorságért Érmet meg a Szolgálati Érdemérmet.

A csoport utolsó tagja közvetlenül Mallory mögött ült. Mallorynak nem kellett megfordulnia, hogy megnézze magának: jól ismerte, jobban, mint bárki mást a világon, még tán a saját anyjánál is jobban. Andrea volt a jobb keze a Krétán eltöltött, végtelenül hosszú tizennyolc hónap alatt; a hatalmas termetű, gyakran és harsogva nevető Andreával barlangokban, sziklaüregekben, elhagyott pásztorkunyhókban ettek, éltek és aludtak, miközben szüntelenül fenyegették őket a német őrjáratok és repülőgépek. Ez alatt az idő alatt Andrea szinte az alteregójává, a hasonmásává vált; amikor ránézett, olyan volt, mintha a tükörbe nézett volna… Az, hogy Andrea is jön, egy percig sem volt kétséges. Nem elsősorban azért, mert – görög lévén – alaposan ismerte a szigetlakók nyelvét, mentalitását, szokásait, és nem is azért, mert tökéletesen megértették egymást Malloryval; a végtelenül türelmes, nesztelen járású, hatalmas termete ellenére villámgyors Andrea macskaszerű lopakodás után egy szempillantás alatt képes volt dühödt akcióba lendülni. Mallory ilyennek képzelte a tökéletes harcost. Feltétlenül közöttük van a helye, kudarc elleni kabalának is jó – tűnődött Mallory.

Visszafordult, kinézett az ablakon, elégedetten bólintott: valószínű, hogy Jensen akkor se tudott volna jobb társaságot összeválogatni, ha az összes földközi-tengeri harcteret átfésüli, aminthogy Jensen ezt valószínűleg meg is tette.

Millert és Brownt egy hónapja rendelték vissza Alexandriába, s nagyjából akkor kapta meg Stevens a felváltásáról intézkedő parancsot Máltán állomásozó cirkálóján. És ha az akkumulátortöltő generátoruk nem csúszik bele egy hasadékba a Fehér-hegyekben, meg ha a végletekig elcsigázott futárnak nem tellett volna egy hetébe, hogy a legközelebbi lehallgatóállomásról a hóval fedett, ellenséges őrjáratoktól nyüzsgő hegyeken át megtegyen ötven mérföldet, s nem került volna újabb öt napjába, míg megtalálja őket – akkor valószínűleg ő és Andrea már két héttel korábban Alexandriában lettek volna. Mallory eddig is nagyra tartotta Jensent, s most még tovább nőtt a szemében. Az előrelátó Jensen, aki mindig hosszú távra tervezett, bizonyára már azelőtt megtette az előkészületeket erre az akcióra, hogy a Navaronéra ledobott ejtőernyősök eltűntek volna.

Nyolc órára a gép belsejében szinte teljes lett a sötétség. Mallory fölkelt, előrement a pilótafülkébe. A kapitány dohányfüstbe burkolózva kávét szürcsölgetett; a másodpilóta bágyadtan intett a jöttére, és unottan tovább pásztázta a gép előtti légteret.

– Jó estét – mosolygott rájuk Mallory. – Bejöhetek? – Mindig szívesen látom a hivatalomban –; biztosította a főpilóta. – Kérdeznie se kell. – Arra gondoltam, esetleg túl sok a dolguk… – Mallory elhallgatott, s tekintetével újra végigpásztázta a tökéletes

tétlenségről árulkodó kabint. – Végül is ki vezeti a gépet? – érdeklődött. – George, a robotpilóta. – A kapitány kávéscsészéjével egy lapos, fekete doboz felé intett, amelynek körvonalait

éppen hogy csak ki lehetett venni a sűrűsödő sötétben. – Szorgalmas típus, és piszokul ritkán hibázik ahhoz a tunya fickóhoz képest, aki elvben az ügyeletes pilóta lenne… Segíthetek valamiben?

– Igen. Milyen utasítást kaptak ma estére? – Csak annyit, hogy tegyük le magukat Castelrossóban, mikor már jó sötét van. Egy ekkora gép öt ember és pár

száz font felszerelés kedvéért! Különösen Castelrossóba… Különösen sötétedés után… A legutóbbi gép, ami sötétedés után szállt itt le, egyenesen a tenger fenekén kötött ki. Nem tudni, mi volt. talán víz alatti szikla. Ketten maradtak életben.

– Tudom. Hallottam. Sajnálom, de én is parancsot teljesítek. A többit meg felejtse el. És ezt komolyan mondom. Vésse az emberei eszébe is, hogy be kell fogniuk a szájukat. Soha nem is láttak minket.

A pilóta mogorván bólintott. – Már hadbírósággal is fenyegettek mindegyikünket… – Még valamit. Itt hagyunk egy ládát. Más öltözékekben szállunk partra; amikor visszaérnek, valaki átveszi

maguktól a cuccokat. – Rendben. És sok szerencsét, százados. Hadititok vagy sem, fogadok, hogy szükségük lesz rá. – Ha úgy gondolja, akkor búcsúzóul tehet egy baráti szívességet – vigyorgott Mallory. – Szállítson le bennünket

egy darabban, oké?

12

Page 14: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nincs miért aggódnia – nyugtatta meg a pilóta határozottan. – Ne felejtse el, hogy én is ezen a vacak gépen vagyok.

A fülükben még visszhangzóit a Sunderland hatalmas motorjainak zúgása, amikor a hasas kis motoros pöfögve előbukkant a sötétből, és odasimult a hidroplán csillogó törzséhez.

Egy percen belül, egyetlen szó vagy fölösleges mozdulat nélkül az öt ember és a felszerelésük a csónakban volt, a következő percben a motoros már neki is ütődött a castelrossói haditengerészeti kikötő nagy kövekből durván összerótt mólójának. A sötétben két kötél repült kígyózva a magasba, ahol gyakorlott kezek elkapták, és sietve rögzítették őket. A csónak oldala mellett mélyen a kőbe süllyesztett rozsdás vaslétra nyúlt föl a sötétbe. Ahogy Mallory a tetejére ért, egy alak lépett elő a homályból.

– Mallory százados? – Igen. – Briggs százados vagyok a szárazföldi erőktől. Utasítsa, kérem, az embereit, hogy itt várjanak. Az ezredes

beszélni óhajt önnel. Az orrhangon, csiszolt modorossággal, ámde ellentmondást nem tűrően előadott invitálás közel sem volt

szívélyes. Malloryban lassan forrni kezdett a düh, de nem szólt semmit. A hangja alapján Briggs az a fajta ember volt, aki ragaszkodik az ágyához meg a betevő ginjéhez, és e kései látogatás nyilván megfosztotta vagy az egyiktől, vagy a másiktól, esetleg mind a kettőtől. Hiába, a háború maga a pokol.

Tíz percen belül visszaértek, nyomukban egy harmadik alakkal. Mallory merően bámult a móló szélén ácsorgó három emberre, mígnem felismerte őket, azután tovább kutatott a tekintetével.

– Hát Miller merre van? – kérdezte. – Itt, főnök, itt. – Miller nyögött egyet, és elcsigázottan emelkedett föl egy vaskos kikötőcölöp mellől, aminek

eddig a hátát támasztotta. – Csak pihenek, főnök, az út idegtépő viszontagságait heverem ki. – Ha valamennyien teljesen készen állnak – közölte Briggs metsző hangon –, Matthews a szállásukra kíséri

önöket. Matthews, maga álljon a százados úr rendelkezésére. Ez az ezredes úr utasítása. – Briggs hangjából világosan érződött, hogy párját ritkító agyalágyultságnak tartja az ezredes parancsát. – Ne feledje, százados, az ezredes megmondta: két óra múlva!

– Tudom, tudom – mondta Mallory fáradtan. '– Ott voltam, amikor mondta, sőt nekem mondta. Emlékszik? Rendben van, fiúk, mehetünk?

– A felszerelésünk, uram? – kockáztatta meg a kérdést Stevens. – Hagyják ott, ahol van! Matthews, mutassa, kérem, az utat. Matthews előrement, végig a mólón, majd lépcsők véget nem érő során kapaszkodott föl. A többiek libasorban

követték, gumitalpú cipőjük semmi zajt nem ütött a kövön. Mikor fölértek, Matthews hirtelen jobbra fordult, végigment egy keskeny, kanyargós átjárón, majd fölkapaszkodott egy nyikorgó falépcsőn, és benyitott a fönti folyosó első ajtaján.

– Itt vagyunk, uram. Kinn fogok várakozni a folyosón. – Várjon inkább lenn – tanácsolta neki Mallory. – Nem akarom megsérteni, Matthews, de minél kevesebbet tud a

dologról, annál jobb. Követte a többieket a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Apró, barátságtalan helyiség volt, teljesen

elfüggönyözve. Legnagyobb részét egy asztal és fél tucat szék foglalta el. A túlsó sarokban álló egyetlen ágy rugói megnyikordultak, ahogy Miller tizedes tarkóján összefont kézzel nagy kényelmesen végignyújtózott rajta.

– Nahát – mormolta a legnagyobb megelégedéssel –, akár egy szállodai szoba. Mintha otthon lennék. Persze kissé kopár. – Hirtelen felült, mint akinek valami eszébe jutott. – Hát ti hol fogtok aludni, fiúk?

– Nem fogunk aludni – közölte Mallory kurtán –, és maga sem fog. Nem egészen két óra múlva indulunk tovább. Miller felnyögött. – Gyerünk, katona! – folytatta Mallory könyörtelenül. – Talpra!

13

Page 15: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Miller megint nyögött egyet, a földre helyezte a lábát, közben kíváncsian nézte Andreát. A hatalmas termetű görög módszeresen végigkutatta a szobát: fiókokat húzott ki, fölemelte a képeket, benézett a függönyök mögé, az ágy alá.

– Mit csinál? – érdeklődött Miller. – Ellenőrzi a takarítást? – Azt nézi, nincs-e a szobában lehallgatókészülék – válaszolta Mallory. – Többek között ennek köszönhetjük,

hogy ilyen sokáig életben maradtunk Andreával. – Benyúlt sötét színű, rang és jelzés nélküli tengerész gyakorlóruhája zubbonyába, előhúzta a Vlachos által készített térképet, és egy tengerészeti térképpel együtt kiterítette. – Tudom, hogy az utóbbi hetekben önök valamennyien égtek a kíváncsiságtól, száz és száz kérdést tettek föl magukban. Most mindegyikre választ kapnak. Remélem, meg lesznek elégedve. Hadd mutassam be önöknek Navarone szigetét…

Mallory karórája pontosan tizenegy órát mutatott, amikor hátradőlt, és összehajtogatta a térképeket. Fürkészve nézte a négy férfi gondterhelt arcát.

– Nos, uraim, erről van szó. Csinos kis helyzet, ugye? – Kényszeredetten elmosolyodott. – Ha ez egy film lenne, a következő mondatomnak így kellene hangoznia: van valakinek kérdése? De erről le kell mondaniuk, mivel egyetlen kérdésre sem tudnék válaszolni. Önök most pontosan ugyanannyit tudnak, mint én.

– Negyed mérföldnyi, négyszáz láb magas sima sziklafal… Ezt nevezi a védelem egyetlen gyenge pontjának?! – Miller kedvtelenül hajolt dohányosdoboza fölé, nagy szakértelemmel, fél kézzel sodort magának egy hosszú, vékony cigarettát. – Ez egyszerűen őrültség, főnök. Ami engem illet, egy nyomorult létrára se tudok fölmászni anélkül, hogy le ne essek. – Kifújt néhány sűrű, csípős füstfelhőt. – öngyilkosság, pontosan ez a megfelelő szó: öngyilkosság. Ezer dollárt teszek egy ellen, hogy öt mérföldnyire se tudjuk megközelíteni azokat az istenverte ágyúkat!

– Ezer az egyhez, ugye? – nézett rá hosszan Mallory. – Mondja, Miller, és milyen esélyt ad a Kheroszon lévő fiúknak?

– Persze, persze, a fiúk Kheroszon – bólintott keserűen Miller. – Elfeledkeztem róluk. Csak magamra tudok gondolni meg arra az átkozott sziklára. – Reménykedve az asztal túlsó oldalán tornyosuló Andreára pillantott. – Vagy talán Andrea fölvihetne. Az biztos, hogy elég nagy hozzá.

Andrea nem válaszolt. Félig lehunyta a szemét, lehet, hogy ezer mérföldnyire jártak a gondolatai. – Összekötjük a kezét meg a lábát, és fölhúzzuk egy kötélen – javasolta Stevens barátságtalanul. – Majd

igyekszünk elég erős kötelet szerezni – tette hozzá némi kajánsággal. Akármilyen kedélyes is volt a hangja, az arcán tükröződő aggodalom elárulta: Malloryn kívül egyedül ő van azzal

tisztában, hogy milyen nagy, szinte legyőzhetetlen technikai nehézséget jelent egy sima, ismeretlen sziklafal megmászása sötétben. Kérdőn nézett Malloryra.

– Egyedül megy fel, uram, vagy… – Bocsássanak meg, kérem – hajolt hirtelen előre Andrea. A Malloryval eltöltött hosszú idő alatt jól megtanult

angolul, mély hangján gyorsan, tisztán ejtette a szavakat; közben valamit írt egy papírra. – Van egy tervem, hogyan mászhatnánk meg a sziklát. Itt ez az ábra. Mit gondolsz, százados, megvalósítható?

Odanyújtotta a papírt Mallorynak. Az rápillantott, a biztonság kedvéért újra elolvasta, és máris kapcsolt. A papíron nem rajz volt, csak két, nyomtatott betűkkel írott szó: „Beszélgessenek tovább!”

– Értem – mondta Mallory elgondolkodva. – Valóban nagyon jó ötlet, Andrea. Kétségtelen, hogy erre van lehetőség. – Megfordította a papírt, és föltartotta maga előtt, hogy mindegyikük el tudja olvasni. Andrea már talpon volt, és nesztelenül az ajtó felé lopózott. – Eredeti, nemde, Miller tizedes? – folytatta csevegő hangnemben. – Elég sok nehézséget megoldana, ugye?

– Igen. – Miller arckifejezése mit sem változott, félig lehunyt szemmel nézte a szájában lógó cigaretta felszálló füstjét. – Ügy látom, Andrea, ez megoldhatja a problémát, és én is egy darabban juthatok föl. – Könnyedén fölnevetett, miközben arra koncentrált, hogy automata pisztolya csövére rácsavarjon egy henger alakú tartozékot. – De nem teljesen értem ezt a furcsa vonalat meg ezt a pontot…

Alig két másodperc alatt zajlott le: Andrea egyik kezével könnyedén, már-már hanyagul kinyitotta az ajtót, a másikkal kinyúlt, és gallérjánál fogva berántott egy vadul kapálózó figurát, leállította a padlóra, és ismét becsukta az ajtót – mindezt egyetlen sima mozdulattal, gyorsan és hangtalanul.

14

Page 16: Alistair Maclean - Navarone Agyui

A hallgatózó éles vonású, arabos külsejű, sötét képű férfi volt. Rosszul szabott fehér ingében, kék nadrágjában egy pillanatig mozdulatlanul állt a meglepetéstől, szaporán pislogott a szokatlan fényben; aztán a keze eltűnt az ingében.

– Vigyázz! – kiáltott Miller, és célzásra emelte a pisztolyt. De Mallory lefogta a kezét. – Figyelje! Az asztal körül ülők csak az acél kékes villanását látták: a kést markoló kar fölemelkedett, és dühödt erővel

lecsapott, azután valami csoda folytán a csillogó penge alig két hüvelyknyire Andrea mellkasától megakadt a levegőben. Fájdalmas kiáltás hallatszott, majd a csuklócsontok roppanása, ahogy a hatalmas termetű görög megkeményítette a szorítását. Ezután Andrea mutató és hüvelykujja közé fogva gyengéd szemrehányással elvette a kést, akár egy gondos szülő, aki szeretett, de felelőtlen gyermekétől veszi el a gyufásdobozt. A kés azután megfordult: a hegye pontosan a füstös képű torkának szegeződött, miközben Andrea nyájasan mosolygott a sötét, rémülettel teli szempárba.

Miller lassan kiengedte a levegőt; félig sóhaj volt ez, félig füttyentés. – No igen – mormogta –, úgy érzem, Andrea csinált már ilyet korábban is. – Azt hiszem, csinált – utánozta Mallory a tizedes erős amerikai akcentusát. – Nézzük csak meg közelebbről az

első számú bűnjelet, Andrea! Andrea közelebb vitte foglyát az asztalhoz, a lámpa fénykörén belülre. A sovány, sunyi képű emberke mogorván

állt előttük, fekete szeme tompa volt a fájdalomtól és a félelemtől, bal kezével megroppantott csuklóját szorongatta. – Mit gondolsz, Andrea, mennyi ideje lehetett itt a fickó? – kérdezte Mallory. Andrea vaskos ujjait végigfuttatta sűrű, vastag szálú, halántékánál már erősen őszülő göndör haján. – Nem tudnám pontosan megmondani, százados. Vagy tíz perce, hogy úgy rémlett, zajt hallok, valamiféle

csosszanást, de azt hittem, csak képzelődöm. Aztán egy perce újra hallottam ugyanazt a zajt. Attól tartok… – Tehát tíz perce – bólintott Mallory elgondolkodva, azután a fogolyra nézett. – Hogy hívnak? – kérdezte élesen. –

Mit keresel itt? Semmi válasz. Az emberke mogorván meredt rájuk. Ellenséges hallgatását hirtelen fájdalomkiáltás törte meg,

miután Andrea fültövön vágta. – A százados kérdezett valamit – szólt rá Andrea szemrehányóan. Megint ütött, ezúttal erősebben. – Válaszolj a

századosnak! Az idegen izgatott hadarásba kezdett, két kézzel gesztikulálva hozzá. Teljesen érthetetlen volt, amit mondott.

Andrea felsóhajtott, és igen egyszerűen, bal kezét a vékony nyak köré fonva, elvágta a szóáradatot. Mallory kérdőn nézett Andreára. Az óriás megrázta a fejét.

– Azt hiszem, kurd vagy örmény, százados. De nem értem. – Mondanom sem kell, én sem – ismerte el Mallory. – Beszélsz angolul? – kérdezte hirtelen. Válasz helyett csak a gyűlölettel telt, sötét tekintet meredt rá. Andrea újra ütött. – Beszélsz angolul? – ismételte meg a kérdést Mallory türelmesen. – Angol? Angol? – A fogoly fölhúzta a vállát, és kifelé fordította a tenyerét, eme ősi módon jelezve, hogy egy szót

sem ért. – Ka ángol! – Azt mondja, nem beszél angolul – állapította meg Miller. – Lehet, hogy nem, de az is lehet, hogy igen – mondta Mallory szenvtelenül. – Mi csak azt tudjuk, hogy

hallgatózott, és nekünk semmit nem szabad kockáztatnunk. – Hangja egyszerre megkeményedett, tekintete fenyegetővé és könyörtelenné vált. – Andrea!

– Százados? – Nálad van a kés. Tiszta és gyors munka legyen! A lapockái közé! Stevens elszörnyedve kiáltott föl, és nagy zajjal földöntötte a székét, ahogy talpra ugróit. – Az ég szerelmére, uram. ezt ne… A torkán akadt a szó. Hitetlenkedve bámulta a foglyot, aki a szoba legtávolabbi sarkába ugrott, lekuporodott, kezét

védekezőén a feje fölé emelte, és páni félelem ült ki az arcára. Stevens a többiek felé fordult: látta, hogy Andrea

15

Page 17: Alistair Maclean - Navarone Agyui

győzedelmesen vigyorog, Brown és Miller arcát pedig lassan elönti a felismerés. Hirtelen komplett hülyének érezte magát. Miller szólalt meg először.

– Nahát, nahát, mit tesz isten! Lehet, hogy mégiscsak beszél angolul. – Lehet, bizony – erősítette meg Mallory. – Csak nem tölt valaki tíz percet egy ajtó előtt a kulcslyukra tapasztott

füllel, ha egy szót sem ért ebből, amit benn beszélnek. – Stevenshez fordult. – Hívja ide, kérem, Matthewst. Néhány másodperc múlva az őr megjelent az ajtóban. – Kérem, hívja ide Briggs századost, Matthews! Azonnal! A katona habozott. – Briggs százados lefeküdt, uram, és szigorúan megparancsolta, hogy ne zavarjuk. – Vérzik a szívem Briggs százados álmáért – fakadt ki élesen Mallory. – Naponta többet alszik, mint én az elmúlt

héten összesen. – Az órájára nézett, és vastag szemöldöke egyetlen vonallá szaladt össze fáradt barna szeme fölött. – Nincs vesztegetni való időnk. Azonnal hívja ide! Megértette?! Most azonnal!

Matthews tisztelgett, és elsietett. Miller megköszörülte a torkát, és erőltetett kedveskedéssel rákezdte: – Minden szálloda egyforma. Mindig történik valami, az ember alig hinné. Emlékszem, egyszer Cincinnatiban

voltam egy kongresszuson… Mallory fáradtan megcsóválta a fejét. – Tizedes, magának a szállodák a rögeszméi. Ez itt egy katonai létesítmény, tiszti szállásokkal. Miller beszédre nyitotta a száját, de azután meggondolta magát: az amerikai nagyon is jól meg tudta ítélni az

embereket. Vannak olyanok, akiket lehet ugratni, és vannak, akiket nem. Miller magában már elkönyvelte, hogy mostani bevetésük szinte reménytelen; létfontosságú ugyan, de tiszta öngyilkosság. Kezdte megérteni, miért éppen ezt a kemény, napbarnította új-zélandit Választották a vezetőjüknek.

A következő néhány percben szótlanul ültek, és csak az ajtónyitásra kapták föl a fejüket. Briggs századoson nem volt sapka, nyakkendő helyett egy fehér selyemsálat viselt, amely furcsán elütött a vörös arcától – ez utóbbi már akkor is elég vörös volt, amikor Mallory először látta Briggset az ezredes irodájában. Magas vérnyomás és túlságosan bőséges táplálkozás – gondolta akkor, de a mostani, különösen mély vörös és lila árnyalatot valószínűleg a dühös indulat okozta.

– Ami sok, az sok, Mallory százados! – Ai orrhang a felháborodástól egészen elvékonyodott. •– Vegye tudomásul, nem én vagyok az ügyeletei küldönc. Átkozottul nehéz napom volt, és…

– Majd írja meg az emlékirataiban – mordult rá Mallory. – Most vessen egy pillantást arra az alakra ott a sarokban!

Briggs arca még egy árnyalattal lilábbra váltott. A dühtől ökölbe szorított kézzel lépett beljebb a szobába. Azután megtorpant, ahogy tekintete a sarokban lapuló, megtörj zilált külsejű alakra esett.

– Te jó ég – buggyant ki belőle. – Nicolai! – Tehát ismeri. – Megállapítás volt, nem kérdés. – Persze hogy ismerem! – horkant föl Briggs. – Mindenki ismeri. A mosoda küldönce, – A mosoda küldönce! És az is a feladatai közé tartozik, hogy éjnek évadján a folyosón szaglásszon, rneg a

kulcslyukon át hallgatózzon? – Mit akar ezzel mondani? – Azt hiszem, világos, amit mondtam. – Mallory nagyon türelmes volt. – Tetten értük, amint az ajtó előtt

hallgatózott. – Nicolai? Nem hiszem el! – Vigyázzon, uram – mordult fel Miller. – Jól gondolja meg, kit hazudtol meg! Mindnyájan láttuk. Briggs megbabonázva meredt az automata pisztoly fekete csövére, amely éppen hanyagul felé fordult. Nyelt

egyet, és gyorsan másfelé nézett. – Na és, ha látták?! – Erőltetetten elmosolyodott. – Nicolai egy szót sem beszél angolul.

16

Page 18: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Lehet, hogy nem beszél – hagyta rá szárazon Mallory –, de érteni ért. – Fölemelte a kezét. – Nem kívánok egész éjszaka vitatkozni, időm sincs rá. Tartóztassa le, kérem, ezt az embert legalább egy hétig tartsa magánzárkában, és gondoskodjék róla, hogy senkivel ne érintkezhessen! Ez létfontosságú. Akár kém, akár csak piszokul kíváncsi, túlságosan is sokat tud. Ami a későbbieket illeti, tegyen, ahogy jónak látja. Az én tanácsom az, rúgja ki Castelrossóból.

– Még hogy a maga tanácsa! – Briggs színe visszatért, s vele a bátorsága is. – Ki az ördög maga, hogy tanácsot vagy parancsot adjon nekem, Mallory százados? – nyomta meg a százados szót.

– Akkor mondjuk azt, hogy szívességet kérek – érvelt fáradtan Mallory. – Nem magyarázhatom el, de borzasztóan fontos. Életek százai…

– Életek százai! – vágott közbe gúnyosan Briggs. – Melodrámái szamárság, dajkamese! – Gonoszul elvigyorodott. – Azt javaslom, ezt meg maga tartsa meg a saját vértől csöpögő emlékiratai számára, Mallory százados!

Mallory fölkelt, megkerülte az asztalt, és megállt alig egy lábnyira Briggstől. A tekintete nyugodt volt és nagyon hideg.

– Elmehetnék az ezredeséhez, azt hiszem, de elegem van a vitából. Vagy pontosan azt teszi, amit mondtam, vagy egyenesen a flottaparancsnokságra megyek, és rádiótelefonon fölhívom Kairót. És ha ezt megteszem – folytatta Mallory –, akkor esküszöm, hogy maga a következő hajóval visszamegy Angliába, mégpedig a legénységi fedélzeten.

Ügy tűnt, utolsó szavai végtelenül hosszú ideig yisszhangzanak a kis szobában: mély csend követte őket. Azután a feszültség – éppen olyan gyorsan, ahogy keletkezett – fölengedett: Briggs petyhüdt arcát most furcsa vörös és fehér foltok borították el, s kiült rá a vereség miatti sértődöttség.

– Rendben van – mondta. – Semmi szükség az ostoba fenyegetőzésére, ha«.ez annyira fontos magának. – Szánalmasan átlátszó volt a kísérlete, hogy némi hangoskodás segítségével szedje össze méltósága maradékát. – Matthews, hívja az őrséget!

A torpedónaszád fél fordulatszámra visszafogott motorokkal monoton szabályossággal emelkedett és süllyedt, ahogy keresztülfúrta magát az észak-északnyugati szél nyomán támadt hosszú, lusta hullámokon. Mallory – azon az éjszakán már vagy századszor – az órájára nézett.

– Késésben vagyunk, uram? – érdeklődött Stevens. Mallory bólintott. – A Sunderlandból egyenesen ide kellett volna átszállnunk, de közbejött valami. – Öt dollárom van rá, hogy motorhiba volt – dörmögte Brown erős Clyde-parti akcentusával, – Ügy van – nézett rá csodálkozva Mallory. – Honnan tudja? – Mindig ez van ezekkel a rohadt torpedónaszád-motorokkal. Szeszélyesek, akár egy filmsztár. Az apró, elsötétített kabinban jó ideig egyetlen hang sem hallatszott egy-egy pohárcsendülésen kívül. A flotta

nemhiába volt híres hagyományos vendégszeretetéről. – Ha késésben vagyunk – érdeklődött Miller –, miért nem ad gázt a kapitány? Azt mondják, ezek az átkozott

tengeri teknők negyven-ötven csomóval is tudnak menni. – Fogadok, hogy még soha nem Olt teljes sebességgel menő torpedónaszádon a viharos tengeren – jegyezte meg

tapintatlanul Stevens. Miller egy pillanatra elhallgatott; látszott rajta, megkísérli elterelni gondolatait háborgó bensőjéről. – Százados? – Tessék, mit akar? – szólt vissza Mallory álmosan. Kinyújtózkodva feküdt a keskeny hajóágyon, kezében félig

üres pohár. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, főnök, de beváltotta volna a fenyegetését, ha Briggs nem enged? Mallory felnevetett. – Nos, tényleg semmi köze hozzá, tizedes, de megmondhatom: nem váltottam volna be. Már csak azért sem, mert

nincs ilyenre felhatalmazásom. Sőt még azt sem tudom, van-e rádiótelefon Castelrossón.

17

Page 19: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Igen… Tudja, valahogy gyanítottam – dörzsölte meg borostás állat Miller tizedes. – És mit csinált volna, főnök, ha Briggs nem veszi be e blöffjét?

– Lelőttem volna Nicolait – válaszolta csendesen Mallory. – Ha az ezredes is cserbenhagy, nem lett volna más választásom.

– Elhiszem, hogy megtette volna. Most először kezdem úgy érezni, hogy mégis van valami esélyünk. De valahogy jobban erezném magam, ha tényleg lelőtte volna Nicolait. Sőt akár azt a Briggs századost is. Nem tetszett nekem a tekintete, ahogy maga után nézett. Több volt az, mint düh. Meg tudta volna ölni magát. Az ilyen szarházi borzasztó hiú tud lenni, és maga, főnök, éppen a hiúságát sértette meg.

Mallory nem válaszolt. Ekkor már mélyen aludt, az üres pohár is kiesett a kezéből. Ahogy beértek a védett rodoszi csatorna nyugodt vizére, a hatalmas motorok teljes fordulatszámon kezdtek dübörögni, de még az a hang sem jutott el Mallory álmának mélységeibe.

18

Page 20: Alistair Maclean - Navarone Agyui

HARMADIK FEJEZET

Hétfő 07:00–17:00 – Kedves barátom, borzasztó zavarba hoz. A tiszt elefántcsont nyelű légy csapó javai egykedvűen csapkodta kifogástalanul vasalt nadrágja szárát. Ragyogóra

fényesített cipője orrával megvetően mutatott az öreg, hasas, kétárbocos bárkára, amelyet a még nálánál is öregebb és rozogább hajóhídhoz kötöttek ki, amin álltak.

– Kifejezetten szégyellem magam. Biztosíthatom, hogy a Rutledge and Company kliensei kizárólag a legjobb minőséghez vannak hozzászokva.

Mallory bocsánatkérően elmosolyodott. Rutledge őrnagy Etonben és a Sandhurst! Katonai Főiskolán tökéletesre csiszolt kiejtésével, szálanként gondosan a helyére terelgetett bajuszával, remekbe szabott egyenruhájával élesen elütött az erdővel borított partfalak szegélyezte zegzugos öböl vad szépségétől. De az őrnagy olyan természetes magabiztossággal és méltóságteljes nemtörődömséggel viselkedett, hogy mellette legfeljebb az öblöcske tűnhetett kissé zavarónak.

– Tényleg viharvertnek látszik – ismerte el Mallory –, de nekünk pontosan* erre van szükségünk, uram. – Nem értem, biz' isten, nem értem. – Az őrnagy ingerült mozdulattal, mégis pontosan időzítve lecsapott egy

ártatlanul arra szálló legyet. – Az utóbbi nyolc-kilenc hónapban sok mindent szállítottam a fiúknak, bárkákat, dereglyéket, jachtokat, halászhajókat, mindent, de még senki nem rendelte meg nálam a fellelhető legöregebb, legrozogább hajóroncsot. Mondhatom, nem is volt valami könnyű megszerezni. A szállítóim tudják: általában nem foglalkozom ilyen jellegű áruval.

– Milyen szállítói? – kérdezte Mallory kíváncsian. – Már a szigetekről, tudja. – Rutledge bizonytalanul északnyugat felé intett. – De hát… azok már ellenséges megszállás alatti területek… – Na és. A szállítóimnak valahol csak fel kell ütniük az irodájukat – magyarázta Rutledge türelmesen, majd

hirtelen felragyogott az arca. – Tudom már, öregfiú, mi kéne maguknak. Kairó egy olyan hajót rendelt, ami észrevétlen marad, és senki nem akarja átkutatni. Mit szólnának egy német E-hajóhoz? Abszolút kifogástalan állapotban van. Első kézből, gondosan karbantartva. Otthon tízezret is megadnának érte. Harminchat óra alatt tudom szállítani. Egyik barátom Bodrumból…

– Bodrumból? – hitetlenkedett Mallory. – De hisz Bodrum Törökországban van. – Törökországban? Nos, igen, azt hiszem, valóban ott van – ismerte el Rutledge –, de hát a szállítóimnak

valahonnan csak be kell szerezniük az árut – tette hozzá védekezőén. – Nagyon köszönöm, nekünk pontosan egy ilyen hajóra van szükségünk. Méghozzá sürgősen. – Magukra vessenek – tárta szét a karját Rutledge. – Szólok pár embernek, hogy hordják föl a fedélzetre a

holmijukat. – Inkább majd magunk, uram. Ez… nos, ez nagyon speciális szállítmány. – Igaza van – ismerte el az őrnagy. – Engem „Diszkrét Rutledge”-nak is szoktak hívni. Ugye, hamarosan

indulnak? Mallory az órájára nézett. – Fél óra múlva, uram. – Szalonnás tojás és kávé. tíz percen belül?

19

Page 21: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nagyon köszönöm – vigyorodott el Mallory '–, az ajánlatot boldogan elfogadjuk. Megfordult, és komótosan kifelé indult a hajóhídról. Mélyet szippantott az égei-tengeri reggel mámorító, fűszeres

levegőjéből. A sós tengeri levegő, a lőne álmosító édes illata, a menta finoman csípős aromája bódító keverékké olvadt egybe. Az öböl két oldalán emelkedő meredélyeken haragoszöld fenyők, diófák, fagyalok nőttek. A magasabban fekvő legelőkről kecskenyájak kolompszavát hozta a balzsamos szellő; a kedves, fülbemászó hang a nyugodt békét idézte, ami egykoron ezen a tájon honolt.

Mallory egy percig elábrándozott az idillen, de aztán meggyorsította a lépteit. A többiek még ugyanott ültek, ahol a torpedóromboló kora hajnalban partra tette őket. Miller természetesen teljes

hosszában kinyújtózva feküdt, kalapját a szemére húzta, hogy ne bántsa a napsütés. – Sajnálom, hogy megzavarom magukat, de fél óra múlva indulunk. Reggeli tíz perc múlva. Gyerünk, hordjuk föl

a fedélzetre a holminkat. Bizonyára szívesen vetne egy pillantást a motorra – fordult Brownhoz. Brown föltápászkodott, és mérsékelt lelkesedéssel vizsgálgatni kezdte a viharvert, lepattogzott festésű bárkát. – Igaza van, uram, de ha a motor is olyan állapotban van, mint ez a hitvány roncs… – Rosszat sejtve, szomorúan

megcsóválta a fejét, és gyakorlott mozdulattal beugrott a hajóba. Mallory és Andrea követték, a másik kettő leadogatta nekik a felszerelés darabjait. Először egy zsák régi ruhát,

azután az élelmiszert, a gyorsforralót és a tüzelőanyagot, a súlyos bakancsokat, vascsöveket, kalapácsokat, sziklacsákányokat és a sziklamászáshoz használatos acélbetétes kötelek tekercseit. Azután óvatosan beemelték a rádió adó-vevő készüléket és a régimódi nyomófogantyús robbantógenerátort. Azután jöttek a fegyverek: két Schmeisser, két Bren, egy Mauser és egy Colt, majd egy láda, amely mindenféle különös, ám gondosan összeválogatott kacattal, fáklyákkal, tükrökkel, két készlet igazolvánnyal volt tele, s szinte hihetetlen módon még néhány palack bornak és Ouzónak is jutott benne hely.

Végül két faládát helyeztek el nagy óvatosan az orrban: az egyik közepes nagyságú zöld, rézpántos, a másik kicsi és fekete. A zöld ládában nagy hatású robbanóanyag: TNT, ama tol és pár dinamitrúd volt meg gránátok, gyutacsok és különféle hüvelyek, a láda egyik sarkában pedig egy csomag csiszolópor, egy zacskó üvegpor és egy lezárt üvegben kálium; ez utóbbiakat arra az esetre vitték magukkal, ha Dusty Millernek alkalma nyílna rendkívüli szabotőri képességei érvényesítésére… A fekete ládában ütésre reagáló elektromos robbantóeszközök voltak, némelyik olyan érzékeny, hogy egy lehulló tollpihe hatására is fölrobban.

Éppen az utolsó ládát rakták a helyére, amikor Casey Brown feje megjelent a motortér nyílásában. Lassan végignézett a feje fölött magasodó főárbocon, azután kényelmesen megfordult, és az előárbocot kezdte vizsgálgatni, majd vigyázva, hogy az arca semmiféle érzelmet ne áruljon el, Malloryra nézett.

– Vannak vitorláink, uram? – Gondolom, igen. Miért? – Mert alighanem szükségünk lesz rájuk – válaszolta Brown szárazon. – Azt mondta, uram, vessek egy pillantást a

motortérbe. De ez nem motortér, ez egy istenverte roncstelep, ahol a legnagyobb és legrozsdásabb vasdarabhoz van hozzákapcsolva a propeller; egy öreg, kéthengeres Kelvinhez, amit éppen a szomszédunkban gyártottak úgy jó harminc éve. – Elkeseredetten megcsóválta a fejét, és az arcán olyan megdöbbenés tükröződött, amilyet csak egy Clyde-parti mérnök érezhet egy szeretett gép láttán, amit pancser módon tönkretettek. -T. Szétesőben van az egész, uram. A motortérben mindenütt elhányt alkatrészek hevernek. Láttam egy-két roncstelepet a Galowgate környékén, de azok úri helyek voltak ehhez képest.

– Rutledge őrnagy szerint tegnap még működött – csillapította Mallory. – Akárhogy is van, most gyerünk a partra reggelizni. Juttassa majd eszembe, hogy visszafelé fölszedjünk néhány nagyobb követ.

– Követ! – borzadt el Miller. – Ennek az alkotmánynak a fedélzetére? Mallory mosolyogva bólintott. – De hisz ez az istenverte hajó máris el akar süllyedni! – tiltakozott Miller. – Minek kellenek még ide a kövek is? – Majd megláti–3

Három órával később Miller meglátta. A bárka egyenletesen pöfögött észak felé a teljes szélcsendben olajosán sima tengeren, alig egy mérföldnyire a török partoktól. Miller komoran szoros csomaggá gyűrte gyakorlóöltözékét, azután fájó szívvel áthajította a hajó oldalán. A belecsavart nehéz kő egy pillanat alatt a mélybe rántotta a pakkot.

20

Page 22: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Aztán az amerikai morcosán végigmérte magát a kormányállás elejére akasztott tükörben. Egy széles, lila övtől, amit vékony derekára tekert, és egy tarka hímzéssel borított, szerencséré már jótékonyan megfakult mellénytől eltekintve tetőtől-talpig feketébe volt öltözve: fekete, kötős halászcsizmát, buggyos, fekete nadrágot, fekete inget, fekete zakót viselt; még hirtelenszőke haját is feketére festették. Borzadva elfordult a tükörtől.

– Hál' istennek, a fiúk otthon nem láthatnak – sóhajtott föl, majd kritikusan nézegetni kezdte a többieket, akik néhány apróbb részlettől eltekintve ugyanolyan öltözéket viseltek, mint ő. – Mi az ördögnek kellett ilyen gyorsan ruhát váltanunk, főnök?

– Azt mondják, maga már kétszer volt a német vonalak mögött, egyszer parasztnak öltözve, másodszor meg mint szerelő. – Mallory a saját nehezékkel ellátott ruhacsomóját is a vízbe hajította. – No, most legalább azt is láthatja, mit visel egy jól öltözött navaronei.

– De miért kellett kétszer ruhát váltanunk, egyszer a gépen, másodszor meg most? – Vagy úgy! Hogy miért viseltünk barna gyalogsági és fehér tengerész-egyenruhát Alexandriában, kék

gyakorlóruhát Castelrossón, most pedig görög öltözéket? Lehet, sőt szinte biztos, hogy Alexandriában, Castelrossón vagy akár még Rutledge őrnagy szigetén is akadtak spiclik. Mi tehát hajóról repülőgépre, onnan torpedórombolóra, majd bárkába ültünk, hogy összezavarjuk a nyomainkat, tizedes. Egyszerűen nem kockáztathatunk.

Miller bólintott, és a lábánál heverő zsákot kezdte nézegetni. Tanácstalanul összevonta a szemöldökét, majd előrehajolt, és kirángatta a fehér öltözéket, ami szemet szűrt neki. Magasra tartotta a hosszú, bő ruhadarabokat, és vizsgálgatni kezdte őket.

– Gondolom, ezt akkor viseljük majd, amikor a helyi temetőkön megyünk keresztül kísértetnek álcázva – jegyezte meg ironikusan.

– Tényleg álca – közölte Mallory tömören. '– Hóoverall. – Micsoda? – Hóoverall. Vagy ha jobban tetszik: hóköpeny. Navaronén van néhány meglehetősen magas hegy, lehet, hogy fel

kell húzódnunk közéjük. Ezért hoztuk magunkkal. Milleren látszott, hogy meglepődik. Sző nélkül végignyújtózott a fedélzeten, karját összefonta a feje alatt, és

behunyta a szemét. Mallory Andreára vigyorgott. – íme egy ember, aki megpróbál elég napfényt szívni magába, mielőtt nekivágna a hómezőknek… Nem rossz

ötlet. Azt hiszem, neked se ártana egy kis alvás. Majd én őrködöm pár órát. A következő öt órán keresztül a bárka párhuzamosan haladt a török parttal, kissé nyugatra térve el az északi

iránytól. Ritkán távolodott el két mérföldnél messzebbre a szárazföldtől. Mallory elernyedve süttette magát a még mindig langyos novemberi nappal. A tompa hajóorrban ülve le nem vette szemét az égről és a horizontról. A bárka középső részén Andrea és Miller aludt. Casey Brownt még nem sikerült előcsalogatni a motortérből. Néha – nagyon ritkán – följött ugyan egy szippantásnyi friss levegőért, de ahogy egyre jobban belemelegedett az öreg motor rendbetételébe, mind hosszabb időközökben bukkant föl ízig-vérig mérnök lévén, képtelen volt belenyugodni a motor állapotába: beszabályozta az elállítódott olajozást, újra és újra igazított a légszabályozón. Pedig álmosság gyötörte, és a feje is fájt, hiszen a szűk nyíláson nem sok friss levegő jutott be a motortérbe. Az ilyen apró bárkán meglehetősen szokatlan kormányfülkében Andy Stevens hadnagy állt magányosan, a lassan elmaradó török partot figyelte. Az 5 szeme is szüntelenül ide-oda járt, akárcsak Malloryé, de közel sem olyan nyugodt szabályossággal. A partról a térképre ugrott, onnan meg az orr bal oldalán föltünedező szigetekre, amelyek egymáshoz viszonyított helyzete csalóka módon folyton változott. A szigetekről azután a rozsdás kardáncsuklós felfüggesztésen alig észrevehetően himbálózó öreg kompasszra esett a tekintete, hogy azután újra visszatérjen a partra. Időnként fölnézett az égre, vagy félkörívben gyorsan végigtekintett a horizonton. Csak egyetlen pontot került el a tekintete: a csorba, légypiszokkal borított tükröt visszaakasztották ugyan a kormányfülkébe, de mintha Stevens szeme és a tükör két egymást taszító mágneses pólus lettek volna; nem tudta rászánni magát, hogy belenézzen.

Fájt a karja. Karcsú, napbarnított kezével olyan erővel szorította a repedezett kormánykereket, hogy az ökle elefántcsont színűvé vált. Többször is megkísérelte lazítani, oldani a karizmait összehúzó feszültséget; de a keze mintha saját külön akarata volna, újra és újra szorítani kezdte a kormányt. Ajka kicserepesedett, és furcsa, sós-savanyú ízt érzett kiszáradt szájában, akármilyen gyakran húzta is meg a napon felmelegedett korsót, ami mellette állt. Ugyanúgy nem tudott megszabadulni ezektől a tünetektől, mint attól a görcstől sem, ami – valahol a gyomorszája

21

Page 23: Alistair Maclean - Navarone Agyui

környékén – meg-megvonagló csomóvá szorította össze belső részeit, vagy attól a leküzdhetetlen remegéstől sem, ami időről időre beleállt a jobb lábába.

Andy Stevens hadnagy félt. Korábban még soha nem volt bevetésen, de nem ez volt a baj. Nem most félt először. Egész életében félt, ameddig csak vissza tudott emlékezni, pedig nagyon régiek voltak az első emlékei. Még éppen hogy csak elkezdte az iskolát, amikor apja, a hírneves Sir Cedric Stevens, az akkori idők legünnepeltebb hegymászója bedobta az otthoni úszómedencéjükbe, mondván: ez az egyetlen biztos módszer, hogy megtanuljon úszni. Még mindig fel tudta magában idézni, hogyan éviekéit ki nagy nehezen, vizet köpködve, rémülten és elkeseredetten. Orra, szája telement vízzel, s a gyomrát akkor szorította csomóvá először az a megnevezhetetlen, rettegett fájdalom, ami később oly ismerőssé vált a számára. Apja és két bátyja – akik maguk is, akárcsak az apjuk, megtermettek, kedélyesek és vasidegzetűek voltak – kitörülték szemükből a nevetéstől kibuggyant könnyeket, és visszahajították… Az apja és a bátyjai… Kemény, életerőtől duzzadó férfiak, akik mindennél többre tartották a sportot és a fizikai állóképességet, akik sehogyan sem tudták megérteni, miként lehetséges, hogy valaki nem leli örömét abban, ha leugorhat az ötméteres trambulinról, nekihajt-hatja lovát egy másfél méter magas akadálynak, megmászhat néhány meredek szirtet, vagy kimehet vitorlázni a viharban. Arra kényszerítették, hogy mindezt ő is megtegye, s ő gyakran vallott kudarcot. Az apja és a bátyjai soha nem értették meg, hogyan jutott el odáig, hogy végül már rettegett azoktól a kemény, férfias sportoktól, amikben ők annyira jeleskedtek. Lassan aztán a természetes félelem Stevensnél kiegészült a kudarctól való félelemmel: bármit kellett tennie, előre félt. hogy biztosan nem sikerül majd, s félt a gúnyolódástól. A legjobban attól rettegett, hogy kinevetik, s ezért félni kezdett mindazoktól a dolgoktól is, amik miatt nevetségessé válhatott. Végül félni kezdett magától a félelemtől. Hogy legyőzze ezt a kettős félelmet, kétségbeesett kísérletként tízévesként a sziklamászásnak szentelte magát, s végül olyan ügyessé vált benne, és akkora hírnévre tett szert, hogy apja és bátyjai egyenrangúnak ismerték el, tisztelni kezdték, s abbahagyták a gúnyolódást. De a félelme nem szűnt meg; sőt éppen attól erősödött, amivel le akarta győzni. Néha, ha egy különösen nehezen megmászható sziklára kapaszkodott föl, nem sok híja volt, hogy a vad, esztelen félelem szorításában a mélybe zuhanjon, de mindig igyekezett –• és eddig sikeresen –, hogy mások elől elrejtse a félelmét. Ahogy most is megpróbálta legyőzni, eltitkolni. Félt attól, hogy kudarcot vall – hogy miben, azt maga sem tudta pontosan –, és félt attól, hogy fél. S legfőképpen attól félt, hogy valaki félni látja, hogy a többiek rájönnek: fél..;

Pedig az Égei-tenger valószínűtlen kéksége, az anatóliai hegyek lágy, ködös sziluettje a felhőtlen égbolt alatt, a napfényben fürdő szigetek ibolya-, bíbor-, és sötétkék színeinek elbűvölő keveredése, a frissen feléledt, illatokkal terhes délkeleti szellő fodrozta víz színjátszó csillogása, a fedélzet megnyugtató békessége, az öreg Kelvinmotor egyenletes dohogása, mindez együtt a béke, a nyugalom érzését sugározta; lehetetlennek tűnt, hogy itt valaki féljen. A külvilág, a háború nagyon távoli volt azon a délutánon…

Vagy talán a háború nem is volt olyan messze? Néhány apró jel időnként figyelmeztette őket, s volt valami, ami állandóan az emlékezetükben tartotta. Egy alkalommal egy német Áradó hidroplán kezdett kíváncsian körözni fölöttük, majd egy párban repülő Savoia és Fiat változtatott irányt, és ereszkedett lejjebb, hogy szemügyre vegye őket, de valamennyien továbbrepültek. Reggel negyed mérföldnyire haladtak el egy bárkától, melyen német zászlót lengetett a szél, az oldalán fölállványozott géppuskák meredtek elő, az orr-részben pedig egy kétfontos löveg állt. Kora délután pedig egy gyors német motoros olyan közel húzott el mellettük, hogy a bárkát vadul dobálták a f árhullámai: Mallory és Andrea görögül folyékonyán átkozódva rázták az öklüket a fedélzeten vigyorgó matrózok felé. De megállítani senki nem kísérelte meg őket; a németek – akárcsak az angolok –, egy percig sem haboztak, ha a török felségvizek megsértéséről volt szó, de valamiféle hallgatólagos lovaglás egyezmény eredményeként szinte soha nem fordult elő, hogy az egymás mellett elhaladó hajók harcba keveredtek volna. Mintha hadviselő államok nagykövetei lettek volna egy semleges ország fővárosában; magatartásukat vagy a kifogástalan és hűvös udvariasság, vagy a másik teljes levegőnek nézése jellemezte.

Az ellenséges hajók és repülőgépek feltűnése, ellenőrző látogatásaik – bármennyire ártalmatlanok voltak – mindmegannyi apró jele volt a háborúnak. De másvalami is állandóan emlékeztette őket arra, hogy a béke csak törékeny-tünékeny illúzió. Szinte pontosan előttük, alig ötven mérföldnyire, a csillogó horizonton Navarone zord, csipkés hegyei látszottak. A csúcsok sötéten váltak ki az ég zafirkékjéből, távolinak, magányosnak és mégis fenyegetőnek tűntek. Az órájuk percmutatója fáradhatatlanul járt körbe, és minden egyes kettyenéssel közelebb kerültek a hatalmas sziklafalhoz, amit alig nyolc óra múlva meg kell mászniuk valahogy.

22

Page 24: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Délután fél kettőkor leállt a motor. Előtte nem köhögött, vagy nem hagyott ki, ami figyelmeztetett volna a hibára; az egyik másodpercben még .hallatszott az egyenletes, megnyugtató dohogás, a következőben pedig hirtelen és váratlanul teljes csend lett. Baljóslatú, nyomasztó csend.

Mallory ért elsőnek a motortér nyílásához. – Mi történt, Brown? – kérdezte aggódva. – Elromlott a motor? – Nem egészen, uram. – Brown még mindig a motor fölé hajolt, a hangja tompa volt. – Én állítottam le. Kiegyenesedett, fáradtan előmászott a nyíláson keresztül, leült a fedélzetre, és a lábát a lyukba lógatva mélyeket

szippantott a friss levegőből. Napbarnított arca most sárgásnak látszott. Mallory közelebbről is ránézett. – Ügy látom, megijedhetett valamitől. Nagyon sápadt. – A, nem attól van – rázta meg a fejét Brown. – Az elmúlt két-három óra alatt szép lassan szénmonoxid-mérgezést

kaptam ebben a szaros lyukban. Csak most érzem. – Végigsimította a homlokát. – Szét akar menni a fejem. A szén-monoxid valahogy nem tesz jót nekem.

– Szivárog a kipufogócső? – Igen. De most már nem csak szivárog. – A motorra mutatott. Látja, uram, azt a felmenő csövet, ami azt a nagy

vastömböt, vagyis a vízhűtőt tartja? Egy perccel ezelőtt egy rohadt nagy lyuk keletkezett rajta. Szikrák, füst, arasznyi lángok: kénytelen voltam nyomban leállítani az istenverte masinát!

Mallory megértőén bólintott. – És most mi lesz? Meg tudja javítani? – Semmi remény rá, uram – rázta meg Brown határozottan a fejét. – Hegeszteni vagy forrasztani kellene. De a

lomok között van egy ugyanilyen csődarab. Vastagon rozsdás, és legalább olyan rozoga, mint az, ami fönn van, de megpróbálom, uram.

– Segítek – ajánlkozott Miller. – Köszönöm, tizedes. Mit gondol, Brown, mennyi időre lesz szüksége? – Isten tudja, uram. Két óra, talán négy is. A legtöbb csavar teljesen berozsdásodott, meg se lehet mozdítani. Le

kell őket fűrészelni, azután újakat keresgélni helyettük. Mallory nem válaszolt. Odaballagott Stevenshez, aki előjött a kormányosfülkéből, és már a vitorlatároló láda fölé

hajolt. Kérdően nézett a közeledő Malloryra. – Vegye elő, és húzza fel őket. Brown azt mondja, akár négy órára is szüksége lehet. Andrea és én ugyan

szárazföldi patkányok vagyunk, de azért megteszünk minden tőlünk telhetőt. Két órával később a motor még mindig nem működött. Jócskán elhagyták már a török felségvizeket, és közeledtek

egy nyugat-északnyugati irányban fekvő nagy szigethez. A keletire fordult szél felmelegedett, tikkasztó lett, és mennydörgés hangját hozta a távolból. Az előárbocra felhúzott orr- és luggervitorlával egyáltalán nem tudtak szél felé fordulva hajózni, de csak ezt a két vitorlát találták a ládában. Mallory úgy döntött, magcélozzák a szigetet, ahol jóval kisebb az esélyük arra, hogy észreveszik őket, mint kint a nyílt tengeren. Gondterhelten pillantott az órájára, azután kedvetlenül hátranézett: lassan eltűnt mögöttük a biztonságot nyújtó török part. Hirtelen kiegyenesedett, és feszülten figyelni kezdte a tőlük keletre lévő tengert és a szárazföld sötét vonalát.

– Andrea! Látod ott… – Látom, százados – válaszolt Andrea közvetlenül mellette. – Bárka. Három mérföldre. Egyenesen felénk tart –

tette hozzá halkan. – Egyenesen felénk – erősítette meg Mallory. – Szólj Millernek…és Brownnak! Hívd ide őket. Mihelyt együtt voltak, Mallory rögtön a tárgyra tért. – Meg fognak állítani bennünket, és átkutatják a hajót – közölte sietve. – Ha nem tévedek, ez az a nagy bárka, ami

mellett reggel elhaladtunk. Az ég tudja, honnan, de fülest kaphattak. Rettenetesen gyanakvóak lesznek, nem csak tessék-lássék ellenőrzés lesz. Aliig fel vannak fegyverezve, és alapos munkát fognak végezni. Hogy teljesen világos legyen a dolog: vagy mi küldjük őket a tenger fenekére, vagy ők minket. Semmiképpen nem vállalhatunk egy

23

Page 25: Alistair Maclean - Navarone Agyui

ellenőrzést ezzel a felszereléssel, ami a fedélzeten van. És nem fogjuk a kedvükért a vízbe dobni – tette hozzá halkan. Gyorsan elmagyarázta, mit tervez.

A kormányosfülkéből kihajolva Stevens ismét érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, és a vér kiszalad az arcából, örült, hogy a fülke eltakarja legalább az alsótestét: a lábába visszatért az ismerős remegés. Még a hangja is elcsuklott.

– De uram… uram… – Tessék, Stevens. – Mallory, bármennyire sietett is, megtorpant a sápadt, merev arc és az ablakrámát szorító,

elfehéredett ujjak láttán. – Ezt nem teheti meg, uram! – A szörnyű belső feszültség hatására kis ideig hangtalanul járt a szája, azután szinte

kibukott belőle: – Ez mészárlás, uram, nem más, mint gyilkosság! – Fogd be a szád, kisfiam – mordult rá Miller. – Elég legyen, tizedes! – csattant fel Mallory. Szigorú pillantást vetett az amerikaira, azután hidegen Stevenshez

fordult. – Hadnagy, a háború sikeres megvívásának egész elmélete arra irányul, hogy előnytelen helyzetbe hozzuk az ellenségünket, hogy ne biztosítsunk számára egyenlő esélyeket. Vagy mi öijük meg őket, vagy ők minket, vagy mi süllyesztjük el őket, vagy ők minket. De akkor velünk együtt ezer ember pusztul el Kheroszon. Ilyen egyszerű ez, hadnagy. Ez még csak nem is lelkiismereti kérdés.

Stevens néhány másodpercig szótlanul meredt Malloryra. Ebben a pillanatban annyira gyűlölte Malloryt, hogy képes lett volna akár végezni is vele. Gyűlölte, mert hirtelen rájött: pusztán érvelésének könyörtelen logikája miatt gyűlöli. Saját ökölbe szorított kezére tévedt a tekintete. Mallory, a háború előtti Anglia minden ifjú hegymászójának bálványa, akinek fantasztikus expedíciói harmincnyolcban és harminckilencben a világlapok címoldalára kerültek; Mallory, akit két alkalommal is csak a leggyalázatosabb balszerencse akadályozott meg abban, hogy rajtaüssön Rommel sivatagi főhadiszállásán; Mallory, aki háromszor utasította vissza az előléptetést, hogy Krétán maradhasson bajtársaival, akik persze szintén bálványozták: miközben mindez átviharzott benne, lassan a szikár, napégette arcra emelte a tekintetét. A finom vonalú, vastag, egyenes szemöldök alatt a barna szempár jéghidegen, de ugyanakkor részvéttel tekintett rá. Stevens hirtelen elszégyellte magát; rádöbbent: soha nem lesz képes sem megérteni, sem megítélni Mallory századost.

– Nagyon sajnálom, uram – mosolyodott el bátortalanul. – Ahogy Miller tizedes mondaná, rosszkor nyitottam ki a számat. – Ránézett a délkelet felől közelgő bárkára, érezte, hogy a félelem összeszorítja a gyomrát, de összeszedte magát, és viszonylag nyugodt hangon folytatta: – Nem fogom cserbenhagyni, uram.

– Még szép. Egyébként ebben mindig is biztos voltam – mosolygott vissza Mallory, azután Millerre és Brownra nézett. – Készüljenek. Rendezzék el a cuccot. Csak természetesen, könnyedén, semmit se vegyenek észre. Távcsövön figyelik magukat.

Megfordult, és előresétált. Andrea követte. – Nagyon kemény voltál a fiúval – mondta, Tárgyilagos megállapítás volt ez, nem kritika, sem szemrehányás. – Tudom – vonta meg a vállát Mallory. –• Nekem sem hiányzott ez. De meg kellett tennem. – Igen, azt hiszem, meg kellett tenned – mondta lassan Andrea. – De azért kemény volt… Mit gondolsz,

használják majd az orrban lévő ágyút, hogy megállítsanak bennünket? – Lehet. Végül is nem fordultak volna vissza utánunk, ha nem lennének meglehetősen biztosak abban, hogy

valami gyanús dologban járunk. De nem hiszem, hogy lövést adnának le. Nem jellemző rájuk – mosolyodott el Mallory. – Itt az ideje, hogy elhelyezkedjünk. Jegyezd meg. én kezdem. Meg fogod hallani a jelet – fejezte be szárazon.

A magasra csapó orrhullám apró fodorrá szelídült, a nagy teljesítményű dízelmotor dübörgése tompa zúgássá halkult, ahogy a német hajó melléjük siklott. Már csak alig hatlábnyira volt tőlük. Mallory az előfedélzet bal oldaláról – ahol egy halasládán ült, és gombot varrt a lába között heverő kabátra – hat embert számolt össze rajta. Valamennyien német haditengerészeti egyenruhát viseltek. Egyikük egy hevederes Spandau géppuska mögé kuporodott, amit közvetlenül a kétfontos löveg mögé szereltek föl. Három másik a hajó derekánál állt, mindegyiküknél géppisztoly, valószínűleg Schmeisser. A kapitány, egy mogorva képű, hideg tekintetű fiatal hadnagy, zubbonyán vaskereszttel, a kormányosfülke nyitott ajtaján hajolt ki. A motortér ajtajából is kikandikált egy kíváncsi arc. Ahonnan ült, Mallory nem látta a hátsó fedélzetet – a szélben ide-oda lobogó vitorla eltakarta előle –, de mivel

24

Page 26: Alistair Maclean - Navarone Agyui

tudta, hogy a Spandau vízszintesen csak kis szögben tud mozogni, majdnem biztos volt benne, hogy a német hajó hátulján is kell legyen egy rájuk irányzott géppuska.

A mogorva képű fiatal hadnagy kihajolt a kormányosfülkéből, és tölcsért formált a kezéből. – Vonják le a vitorlákat – kiáltott át. Mallory megmerevedett. A tű beleszaladt a tenyerébe, de észre sem vette. A hadnagy angolul Szólalt meg!

Stevens olyan fiatal, olyan tapasztalatlan, be fog dőlni neki! A gondolatra hirtelen émelygés fogta el. Biztosan be fog dőlni!

De Stevens nem dőlt be. Kinyitotta az ajtót, kihajolt, és füléhez emelt kézzel, altatott szájjal az égre emelte kifejezéstelen tekintetét: olyan tökéletesen adta az ostoba fickót, aki nem érti, mit kiabálnak neki, hogy az már szinte bohóckodásnak hatott. Mallory legszívesebben azonnal vállon veregette volna. Stevensnek nemcsak a viselkedése, de sötét, elnyűtt ruházata, feketére festett haja is megszólalásig hasonlított a szigeteken élő, lomha észjárású, gyanakvó halászokéhoz.

– Hogyan? – ordított vissza görögül. – Vonja le a vitorláit! Átmegyünk! – kiáltott a tiszt ismét angolul. Kitartó fajta – gondolta magában Mallory. Stevens értetlenül bámult, azután segélykérőén Andreára és Malloryra nézett: az ő arcuk is ugyanolyan mélységes

értetlenséget tükrözött, mint az övé. Lemondóan megvonta a vállát. – Sajnálom, nem értek németül. Nem beszélik a nyelvünket? – kiáltott vissza Stevens folyékony, tökéletes

görögséggel. Igaz, nem a szigetek nyelvjárását beszélte, de Mallory biztos volt benne, hogy a hadnagy nem fogja észrevenni a különbséget.

Nem vette észre. Ingerülten megrázta a fejét, és lassan, akadozva görögül szólt át. – Azonnal állítsák meg a hajót! Átmegyünk! – Állítsam meg a hajómat? – Stevens felháborodása olyan meggyőző volt, hogy egy pillanatra még a hadnagy is

megingott. – És miért állítsam meg a hajómat, maga… rnaga… – Tíz másodpercet kapnak – szakította félbe • hadnagy; ismét visszazökkent a szerepébe, hideg volt és pontos. –

Azután tüzet nyitunk. Stevens lemondóan legyintett, azután Andreához és Malloryhoz fordult. – A hódítók szólottak – mondta keserűen. – Vonjátok le a vitorlákat. Gyorsan kirántották a vitorlaköteleket az árboctalpon lévő kötélvillából. Mallory lehúzta aa orrvitorlát, összefogta

a karjában, és a halasláda mellett mogorván leguggolt a fedélzetre. A vitorla betakarta a térdét és az öreg kabátot. Ahogy karjával a combjára támaszkodva, lehajtott fejjel, térdei között csüngő kézzel ott guggolt, maga volt a megtestesült letörtség. A luggervitorla a felső vitorlarúd súlyánál fogva egy pillanat alatt lenn volt; Andrea átlépett rajta, néhány bizonytalan lépést tett a tat irányába, azután üres kezét lógatva megállt.

Hirtelen mélyebb lett a dízelmotor tompa zúgása, egy fordítás a kormányon, és a német bárka odaütődött a kisebbik hajó oldalához. A három géppisztolyos gyorsan, de ügyelve arra, hogy ne kerüljenek a Spandauk tűzvonalába – most már látni lehetett, hogy a hátsó fedélzeten is van egy –, átugrott a bárkára. Az egyik rögtön előreszaladt, és az előárboc vonalában fürgén megfordult. Géppisztolyának csövével óvatosan körözve sakkban tartotta az egész legénységet, kivéve Malloryt, akit az orrban ülő géppuskás gondjaira bízott. Mallory szenvtelen elismeréssel figyelte a pontosságukat, a jól begyakorolt, óramű pontossággal végrehajtott akciót.

Fölemelte a fejét, és lassan, paraszti egykedvűséggel körülnézett. Casey Brown a motorház előtt guggolt a fedélzeten, és a nagy, gömbölyű kipufogódobon dolgozott. Dusty Miller tőle két lépésre, összevont szemöldökkel koncentrálva egy konzervdoboz oldalából vágott ki egy lemezdarabot, feltehetően a motor megjavításához. A lemezvágó ollót a bal kezében tartotta; Mallory tudta, hogy Miller amúgy jobbkezes. Stevens és Andrea mozdulatlanul álltak.

Miközben társuk továbbra is az előárboc mellől figyelt, a két német lassan hátrafelé sétált. Kényelmes, laza tartással lépkedtek, mozgásukból sugárzott a biztonságérzet: mindent olyan tökéletesen tartanak kézben, hogy a zavarnak még a gondolata is nevetséges lenne.

25

Page 27: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Éppen Andrea mellett haladtak el, amikor Mallory fölállt, és a vitorlán keresztül körültekintően, hidegen és pontosan, közvetlenül közelről szíven lőtte a géppuskást. Azután a még kattogó Brent egyetlen rántással az árbocnál álló őr felé fordította: a közelről jövő sorozat szinte letépte a fél mellkasát.

A halott őr még nem zuhant a fedélzetre, mikor egyidejűleg négy dolog történt: Casey Brown a kiszerelt dob alatt már jó egy perce a kezébe vette Miller hangtompítós automata pisztolyát: most, mivel biztos akart lenni a dologban, négyszer egymás után meghúzta a ravaszt; a hátsó géppuskás előredőlt a Spandau állványára, élettelen ujjai görcsösen markolták a ravaszt; Miller a lemezvágó ollóval benyomta a három másodperces vegyigyutacs fedelét, és a konzervdobozt áthajította a másik hajó motorházába; Stevens egy kibiztosított nyeles kézigránátot vágott be a kormányosfülkébe; Andrea két karját a támadó kobra gyorsaságával és pontosságával előrelökve irtózatos erővel összeütötte a két géppisztolya fejét. Azután mind az öten egyszerre a fedélzetre vetették magukat.

A német bárkát két hatalmas robbanás rázta meg: láng és füst csapott ki belőle, a fedélzet darabjai szerteszét repültek. A visszhang lassan ült el, csak az ég felé meredő hátsó Spandau kelepelése hallatszott, míg a heveder el nem akadt. Az Égei-tenger újra csendes lett.

Mallory lassan, kínlódva tápászkodott föl a fedélzet deszkáiról: elkábította, fizikailag sokkolta a közvetlen közeli, dobhártyarepesztő robbanás. Legelső reakciója a csodálkozás, sőt szinte a hitetlenkedés volt: egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy gránát ekkorát robbanjon.

A német hajó süllyedt, méghozzá gyorsan; Miller házi gyártmányú bombája föltépte a motortér fenekét. A hajó középrészén magasra csaptak a lángok. Mallory lelki szemei előtt egy pillanatra sűrű, fekete füstoszlop, és ellenséges felderítőgépek képe jelent meg, de ez csak egy másodpercig tartott: a hajó taplószáraz, gyantás deszkái hevesen, szinte füst nélkül égtek. A lángokban álló,' lassan összeroskadó fedélzet balra dőlt. A bárkának legfeljebb percei lehettek hátra. Mallory tekintete ekkor a szétrobbant kormányosfülke vázára tévedt: elakadt a lélegzete, amikor meglátta a kormány szilánkokra repedt csonkjára felnyársalt hadnagyot, egy fej nélküli, szétmarcangolt, kísérteties torzót, ami egykor emberi lény volt Tudata homályosan regisztrálta, hogy valahonnan a kormányosfülke felől heves, görcsös öklendezés hallatszik: rögtön tudta, Stevens is meglátta a hadnagyot. A süllyedő bárka belsejéből a szétrepedő üzemanyagtartályok tompa recsegése hallatszott, majd a motortérből hirtelen láng és fekete, olajos füst csapott ki. Valami csoda folytán a bárka újra egyenesbe vergődött – a via már majdnem a pereméig ért –, ezután egyszer^ re sisteregve elöntötte a még lángoló fedélzetet: A bárka alámerült, karcsú árbocai függőlegesen állva tűntek el a vadul örvénylő, habbal és olajos buborékokkal borított vízben. Az Égei-tenger ismét nyugodt, békés arculatát mutatta; csak néhány égett palánkdarab, egy felfelé fordult sisak sodródott lustán a csillogó felszínen.

Mallory akaratának tudatos megfeszítésével lassan megfordult, hogy szemügyre vegye a saját hajójukat és a legénységet. Brown és Miller talpon volt, megbabonázva bámulták a bárka helyét: Stevens hamuszürke arccal maga elé nézett a semmibe: a rövid akció alatt önmagát fölülmúlva állt helyt, de a halott német hadnagy látványa csúnyán megviselte. Andrea – arcán vérző, nyitott sebbel – a lábánál heverő géppisztolyosokat nézte. Mallory hosszan bámult rá: kezdte megérteni, mi történt.

– Halottak? Andrea még lejjebb hajtotta a fejét. – Igen – válaszolta komoran. – Túl nagyot 'ütöttem. Mallory elfordult. Egyetlen embert sem ismert, akinek több oka lett volna rá, hogy gyűlölje éa pusztítsa az

ellenségeit, mint Andreának, s ő meg is tette ezt; irgalmatlanul, döbbenetes céltudatossággal, hatékonyan és pontosan ölt, de szinte mindig sajnálta az áldozatait, és gyakran gyötörte önvád miattuk. Soha nem hitte, hogy joga van embertársai életét kioltani; miközben embereket ölt, mindennél jobban szerette az embereket. Egyszerű volt és jóságos. Lelkiismeretfurdalásai, vívódásai közepette mindig útbaigazította becsületes gondolkodása, az a bölcs tisztánlátás, ami belsőjének egyszerűségéből fakadt. Andrea nem bosszúból, nem gyűlöletből és nem is nacionalizmusból vagy bármiféle egyéb „izmusból” ölt, amit a hatalomtól megittasult fanatikus zsarnokok használnak föl arra, hogy igazolják milliók leöletését. Andrea egyszerűen azért ölt, hogy a jók, az igaz emberek életben maradhassanak.

– Megsebesült még valaki? – Mallory szándékosan élénk és jókedvű hangon tette fel a kérdést. – Senki? Jól van! Gyerünk, menjünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk. És minél messzebbre, annál jobb! – Az órájára nézett. – Mindjárt négy óra; ideje, hogy kapcsolatba lépjünk Kairóval. Hagyja pár percre a roncstelepét, Brown, és próbálja

26

Page 28: Alistair Maclean - Navarone Agyui

meg befogni őket. – Kelet felé nézett, ahol az égbolt fenyegető fakóvörösre váltott, és megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, érdemes lesz meghallgatnia az időjárás-jelentést is.

A vétel nagyon rossz volt, de azért érthető. Brown a hátulról kitartóan közeledő, sötéten kavargó, lassan a fél égboltot beborító felhőtornyok erős statikus elektromosságát hibáztatta. Az adás hol felerősödött, hol elhalkult az állandó, sistergő recsegés közepette.

– Rebarbara hívja Pimpernelt! Rebarbara hívja Pimpernelt! – Ezek voltak Kairó, illetve Mallory kódnevei. – Vétel!

Brown nyugtázta a vételt. A hangszóró ismét megszólalt. – Rebarbara hívja Pimpernelt. Iksz mínusz egy, ismétlem, iksz mínusz egy. – Iksz, vagyis a szombatra virradó

hajnal volt a Kherosz elleni német támadás feltételezett időpontja. Jensen nem szokott a levegőbe beszélni: egész biztos, hogy egy nappal előbbre hozták a támadást; péntek hajnalban lesz, mindössze három nap múlva.

– Adja le, hogy vettük, iksz mínusz egy – mondta Mallory halkan. – Időjárási előrejelzés: Kelet-Angliában – folytatta a személytelen hang, s Mallory tudta, hogy a Szporádok északi

részéről van szó – ma este zivatarral kísért heves viharok várhatók. A hőmérséklet csökkenése a következő huszonnégy órában folytatódik. A kelet–délkeleti szél hatos, időnként nyolcas erősségű lesz, várhatóan holnap hajnalban mérséklődik.

Mallory megfordult, átbújt a csapkodó luggervitorla alatt, és lassan a bárka farába ment. Micsoda helyzet – gondolta –, micsoda rohadt kutyaszorító: három napjuk maradt, a motor nem működik, és minden jel szerint jókora vihar közeledik. Hirtelen eszébe jutott, milyen lesújtó véleménnyel volt Torranee őrnagy a Meteorológiai Szolgálat képességeiről, de a remény halvány szikrája is rögtön kihunyt benne. Csak a vak reménykedhetett volna, amikor a félelmetesen tornyosuló viharfelhők már majdnem fölöttük voltak,

– Ronda egy helyzetben vagyunk, mi? – hallotta közvetlenül a háta mögül az orrhangú amerikai akcentust. Volt valami furcsán megnyugtató a megfontolt hangban és a ráncok pókhálóját yal körülvett fakókék szem higgadt nézésében.

– Tényleg nem valami rózsás – ismerte el Mallory. – Mi a csoda az a nyolcas erősség, főnök? – Szélerősségskála – magyarázta Mallory. –'• Ha valaki egy ekkora bárkában ül, mint a miénk; és teljesen elege

van az életéből, akkor pontosan egy nyolcas erejű szél az, amire szüksége van. Miller gyászosan bólintott. – Tudhattam volna. És én még meg is esküdtem, hogy soha többé nem ülök hajóra. – Eltűnődött, felsóhajtott,

azután becsúsztatta a lábát a motortér nyílásába. – Az se tűnik valami fenemód biztatónak – bökött hüvelykujjával a legközelebbi sziget felé, amely már csak alig három mérf öldnyire volt tőlük.

– Innen nem – hagyta rá Mallory –, de a térkép szerint van ott egy öböl, amelyik elfordul, és megtöri a hullámokat és a szelet.

– Lakott? – Valószínűleg. – Németek? – Valószínűleg. Miller megcsóválta a fejét, azután leereszkedett, hogy segítsen Brownnak. Negyven perc múlva a felhők borította ég miatt gyorsan sűrűsödő sötétségben csörömpölve ereszkedett le a bárka

horgonya. A nyílegyenes pászmákban ömlő, szokatlanul hideg esőben egy víztől csöpögő erdő fala vette őket körül, ellenséges, néma közönnyel.

27

Page 29: Alistair Maclean - Navarone Agyui

NEGYEDIK FEJEZET

Hétfő este 17:00–23:30 – Mesteri – tört ki Mallory keserűen –, egyenesen mesteri! Dühösen, elkeseredett undorral káromkodott. Kissé félretolta az első fedélzeti nyílást takaró vitorlavásznat, és a

ritkuló esőfüggönyön keresztül kinézett, ezúttal hosszasabban vette szemügyre az öböl kanyarulatánál magasodó szirtet, amely elzárta őket a tengertől. A látási viszonyok már sokkal jobbak voltak: a felhőszakadás elállt, csak ritkás eső permetezett. A távoli horizont felé tovaszáguldó fekete viharfelhőket az erősödő szélben darabokra szakadó szürke és fehér felhőfoszlányok követték. A nyugati látóhatár peremén egy darabon már tiszta volt az égbolt, a lemenő napkorong éppen a tenger pereméhez ért. Az öböl árnyékos vizén ugyan félhomály volt, de fent, magasan fölöttük az esőfátyol aranyos fényben csillogott.

Aranyszínű sugarak világították meg a mintegy száz lábnyira a folyó fölé magasodó szirt csúcsán álló omladozó, öreg őrtornyot is, megvillantak a vaskos falakba vágott hosszúkás lőrésekből fenyegetően előremeredő Spandau géppuskák csövének csillogó acélján, és szinte átragyogtak a mellvédre tűzött zászló*' horogkeresztjén. A még romló állapotban is masszív torony büszkén, bevehetetlenül magasodott az öböl fölé, és tökéletes ellenőrzése alatt tartotta mindkét tengeri kijáratát: a tenger felőlit és az öbölbe ömlő folyóból nyíló keskeny, kanyargós csatornát, amely a bárka és a szirt lába között húzódott.

Mallory lassan, mintha nehezére esett volna, elfordult, és óvatosan visszaeresztette a vitorlavásznat. Elkeseredett arccal fordult a kabin félhomályában elmosódott két árnyék, Andrea és Stevens felé.

– Mesteri! – tört ki újra. – Egyszerűen zseni vagyok! Mallory, a nagy kombinátor! Száz mérföldes körzetben valószínűleg ez az egyetlen rohadt öböl, sőt valószínűleg az egyetlen rohadt sziget, ahol német helyőrség van, de nekem persze pontosan ezt kellett kiválasztanom. Adja ide a térképet, legyen szíves, Stevens, hadd nézzem meg még egyszer.

Stevens odaadta, és mélyet szippantva a cigarettájából, a válaszfalnak dőlve figyelte, ahogy Mallory a vitorlavászon alá beszűrődő kevéske fényben a térképet tanulmányozza. A cigarettát undorítóan dohosnak és keserűnek érezte, bár tudta, hogy a dohány friss. Üjra megszállta a régi, émelyítő félelem, éppoly hevesen, mint korábban. Ránézett a vele szemben tornyosuló Andreára: valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet érlett iránta, pusztán azért, mert néhány perccel ezelőtt ő fedezte fel az őrtornyot. Agyújuk van – gondolta megadással –, biztosan van odafönn ágyújuk, másképpen nem tudnák ellenőrzésük alatt tartani az öblöt. Közvetlenül a térde fölött erősen megszorította a combját, de a remegés túlságosan mélyről jött, semhogy befolyásolni tudta volna. Áldotta a sötétséget, ami jótékonyan megtöltötte az apró kabint. A hangja azért elég természetesen csengett, amikor megszólalt.

– Csak az idejét pazarolja azzal a térképpel, uram. Meg azzal is, hogy magát vádolja. Több órányi távolságra ez az egyetlen szóba jöhető horgonyzóhely, ebben a szélben sehová máshová nem mehettünk volna.

– Pontosan ez a helyzet – hajtotta össze Mallory a térképet. – Sehová nem mehettünk volna. Senki nem mehetett volna máshová. Biztos, hogy viharban nagyon is közkedvelt ez a kikötő, s erre a németek hosszú, hosszú idővel ezelőtt már rájöhettek. Mindebből tudnom kellett volna, hogy ide szinte biztosan helyőrséget telepítettek. De most már mindegy: nem érdemes siránkozni a kifutott tejért, ahogy maguk felé mondják. Főnök! É- emelte meg a hangját.

– Jelen! – hallatszott tompán Brown hangja • motortér mélyéről. – Hogy állnak? – Nem olyan rosszul, uram. Már szereljük össze. Mallory megkönnyebbülten bólintott.

28

Page 30: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Mikor lesz kész? – kérdezte. – Egy óra múlva? – Valahogy úgy, uram. – Egy óra. – Mallory újra kikémlelt a vitorlavászon alól, azután visszafordult Andrea és Stevens felé. – Nagyjából

jó is lesz. Egy óra múlva indulunk. Akkor elég sötét lesz már, hogy némi védelmet biztosítson fönti barátaink ellen, de még lesz annyira világos, hogy kitaláljunk ezen a csatornának álcázott labirintuson.

– Mit gondol, uram, megpróbálnak majd megállítani minket? – Stevens hangja természetesen, sőt túlságosan is közömbösen csengett, s rögtön biztos is volt benne, hogy Mallory ezt észreveszi.

– Hát az mindenesetre nem valószínű, hogy felsorakoznak a parton, és háromszoros hurrával köszöntének bennünket – válaszolta Mallory szárazon. – Szerinted hány emberük lehet odafönn, Andrea?

– Kettőt láttam járkálni – mondta Andrea elgondolkodva. – Talán három-négyen lehetnek. Kis őrtorony ez. A németek nem pazarolnak túl sok embert az ilyenekre.

– Azt hiszem, igazad van – helyeselt Mallory. – A többségük a faluban lévő helyőrségben lehet, a térkép szerint innen hét mérföldnyire nyugatnak. Nem valószínű…

Hirtelen elhallgatott, feszülten figyelni kezdett. Újra hallotta a hangot, ezúttal harsányabb és parancsolóbb volt. Átkozva saját gondatlanságát, hogy nem állított őrt – Krétán az ilyen hanyagság az életébe került volna –, Mallory félrehúzta a vitorlavásznat, és lassan kikapaszkodott a fedélzetre. Fegyver nem volt nála, csak egy félig üres palack Moselle-t lóbált a bal kezében; még Alexandriában kidolgoztak egy tervet, amihez szüksége volt a kabinlejárat melletti szekrényből előkerült üvegre.

Meggyőző hitelességgel tántorgott végig a fedélzeten, majdnem beleesett a vízbe, és csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy árbocmerevítő kötelet. Pimaszul bámult az alig tíz lépésnyire lévő parton álló alakra, szájához emelte a bort, nagyot húzott belőle, és csak ezek után kegyeskedett szóba elegyedni vele. Közben rájött, nem sok értelme lett volna őrt állítani: a német katona lövésre készen tartotta a karabélyát. Fekete kabátja kirojtosodott ujjával lassan megtörölte a száját: a mozdulatból csak úgy sugárzott a megvetés. Azután még lassabban, tetőtől talpig végigmérte a katonát. Kötekedő, pimasz tekintettel vizsgálgatta egy percig. A lenn álló fiatal német sovány, napbarnított arcán látta, hogy egyre dühösebb lesz, ő azonban cseppet sem zavartatta magát.

– Na – kérdezte durván a szigetlakók lassú hanghordozásával –, mi az ördögöt akar? Még a sűrűsödő sötétségben is látta, hogy a német keze elfehéredik a karabély markolatán, s Mallory egy

pillanatra azt gondolta, túlságosan messzire ment. Bár tudta, hogy nincs veszélyben, hiszen a motortérben minden elcsendesedett, és Dusty Miller állandóan a keze ügyében tartotta hangtompítós automata pisztolyát, de nem akart kavarodást. Még nem. Addig nem, amíg az őrtoronyból Spandauk irányulnak rájuk.

A fiatal katonán látszott, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy visszanyerje nyugalmát. Nem sok fantázia kellett, hogy nyomon kövessék, amint a dühe lassan lecsillapodik, és a helyét a habozás és a bizonytalanság veszi át. Mall»ry pontosan ezt remélte. A görögök még- félrészegen sem beszéltek ilyen hangon leigázóikkal, kivéve, ha jó okuk volt rá.

– Milyen hajó ez? – A katona lassan, akadozva, de azért érthetően beszélt görögül – Hová tartanak? Mallory újra meghúzta az üveget, elégedetten csettintett a nyelvével, és szerető respektussal nézett a parton állóra. – Maguk németek – mondta nagy hangon –, ha mást nem, azért bort tudnak csinálni. Fogadok, hogy maga nem jut

ilyesmihez, ugye? Azt a moslékot, amit mifelénk csinálnak, úgy telirakják gyantával, hogy csak tűzgyújtásra jó. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Persze, ha valakinek megfelelő ismeretsége van a szigeteken, szerezhet egy kis ouzót. De vannak olyanok, akik sem ouzót, sem a legjobb Hockhoz és moselihez sem jutnak hozzá.

A katona undorral elfintorodott: mint a legtöbb harcos, ő is megvetette a quislingeket, még ha az ő oldalán is álltak.

– Kérdeztem valamit – mondta hidegen. – Milyen hajó ez, és hová tart? – Aigion a neve, és rakomány nélkül Számosz felé hajózunk. Parancsra – tette hozzá jelentőségteljesen Mallory. – Kinek a parancsára? – kérdezte határozottan a katona, de Mallory rögtön megérezte, hogy a magabiztossága

csak álca; bárhogy titkolta is az őrszem, sikerült a kellő hatást tenni rá.

29

Page 31: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– A Vaty-i parancsnok, Graebel tábornok utasítására – közölte Mallory halkan. – Bizonyára hallott már a tábornok úrról?

Mallory, bár félhomály volt, megesküdött volna, hogy az őrszem elsápadt, és tudta: most már nyerő helyzetben van; Graebelnek, az ejtőernyős egységek vasfegyelmet tartó parancsnokának a híre a legtávolabbi szigetekre is eljutott. De a német azért tovább makacskodott.

– Vannak papírjaik? Engedélyük? Mallory fáradtan felsóhajtott, és a válla fölött hátraszólt. – Andrea! – Mit akarsz? – jelent meg Andrea öles alakja a fedélzeti nyílásban. Hallott minden hangot, és csak arra várt, hogy

Mallory megadja a végszót: egyik tenyerében szinte eltűnt a frissen kinyitott borosüveg, ahogy rettenetesen morcos ábrázattal előbújt. – Nem látod, hogy dolgom van? – kérdezte nyersen. Egy pillanatra elhallgatott, ahogy meglátta a németet, azután ingerülten folytatta. – Mit akar ez a nyápic?

– Az útleveleinket és a tábornok úr felhatalmazását. Ott vannak lenn. Andrea mély torokhangon szitkozódva eltűnt. Kisvártatva kötelet dobtak a partra, a lassú áramlás ellenében a

parthoz húzták a bárka farát, és átadták a papírokat. Az igazolások – még egy másik készlet is volt náluk, arra az esetre, ha Navaronén lenne rá hirtelen szükségük – tökéletesen megfeleltek. Mallory nagyon csodálkozott is volna, ha nem; hiszen az effélék gyártása – egésze Graebel tábornok aláírásának fotókópiájáig

– Jensen kairói irodájának mindennapi feladatai közé tartozott. A katona összehajtogatta a papírokat, és egy köszönömöt motyogva visszaadta őket. Mallory most látta, hogy

szinte gyerek még, nem lehet több tizenkilenc évesnél. Kedves, nyílt arcú srác, és nagyon is vézna. Mallory első reakciója a megkönnyebbülés volt: iszonyú lett volna megölni egy ilyen kölyköt. De mindent meg akart tudni, amit csak lehetett. Intett Stevensnek, adja föl a ládát, amiben már csak néhány palack moseli bor maradt, aztán lustán az őrtorony felé intett.

– Hányan vagytok odafönn? – kérdezte. A fiú rögtön gyanakodni kezdett, az arca megmerevedett, kiült rá a bizalmatlanság. – Miért érdekli? – kérdezte kimérten. Mallory felsóhajtott, lemondóan felemelte a kezét, és bánatosan Andreához

fordult. – Látod, milyenek ezek? – kérdezte panaszosán. – Senkiben nem bíznak. Azt hiszik, mindenki olyan kificamodott,

mint… Gyorsan elhallgatott, és újra a katonához fordult. – Csak arról van szó, hogy nem szeretnénk minden egyes alkalommal, mikor idejövünk, ennyit vacakolni

– magyarázta. – Pár nap múlva újra vissza kell majd mennünk Számoszra, és még van egy láda borunk, moseli, amivel el kell bánnunk. Graebel tábornok nagyon jól tartja a különleges megbízottait… Biztosan megszomjazik az ember odafönn a napon. Ne kéresd magad, egy-egy üveg mindegyikőtöknek. No, hányat adjak?

A megnyugtató kijelentésre, hogy még visszajönnek, no meg Graebel nevének legalább ennyire megnyugtató említésére és a csábító ajánlatra a katonának eszébe juthatott, mit szólnak majd a társai, ha elmeséli, hogy visszautasította az italt. A gondolat legyőzte benne a kételyt és a gyanakvást.

– Csak hárman vagyunk – közölte. – Tessék, három üveg – mondta Mallory vidáman. És ha legközelebb erre jövünk, hozunk nektek pár üveg

Hockot. – Megbillentette a kezében lévő palackot. – Proszit! – játszotta a német tudására büszke szigetlakat. – Azután még büszkébben hozzátette: Auf wiedersehen!

A fiú mormogott valamit válaszképpen, egy pillanatig tétovázva, kissé megszégyenülten ácsorgott, azután sarkon fordult, és a borosüvegekkel lassan elindult a folyóparton.

– Ügy – szólalt meg Mallory elgondolkodva. – Csak hárman vannak. Ez megkönnyíti a dolgunkat… – Nagyszerű volt, uram – szakította félbe Stevens lelkes hangon. Az arcáról sugárzott az elismerés. – Bravó! Bravó! – utánozta Miller. Hosszú lábait átvetette a motortér nyílásának peremén.

30

Page 32: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Állati jó volt. Egy büdös szót sem értettem belőle, de lefogadom, hogy az alakítása megért egy Oscart. Fantasztikus volt, főnök!

– Köszönöm kedves mindnyájuknak – mormogta Mallory –, de attól tartok, kicsit korai a gratuláció. – Váratlanul hűvös hangja meglepte a többieket, s mielőtt még folytatta volna, már valamennyien odakapták a tekintetüket, ahová mutatott. – Nézzék csak – folytatta halkan.

A fiatal katona úgy kétszáz yardnyira tőlük hirtelen megtorpant, rémült csodálkozással balra nézett az erdő felé, azután berohant a fák közé. A hajóról egy pillanatra még látták a másik katonát, aki izgatottan mondott valamit a fiúnak, miközben feléjük mutogatott, azután mindkettőjüket elnyelte az erdő homálya.

– Már csak ez hiányzott – mondta Mallory csendesen, és elfordult. – Jól van, ennyi elég volt. Mindenki menjen vissza a helyére. Gyanús lenne, ha észre sem vennénk az esetet, de még átkozottul gyanúsabb, ha túl sok figyelmet fordítunk rá. Ne keltsünk olyan látszatot, mintha kupaktanácsot tartanánk.

Miller és Brown visszamászott a motortérbe, Stevens előrement az orr-részben lévő kis kabinba, Mallory és Andrea pedig – palackkal a kézben – a fedélzeten maradt. Az eső elállt, de a szél egyre erősebb lett, meg-meghajlította a legmagasabb fenyőfák csúcsát. Mallory igyekezett nem gondolni rá, milyen lehet most odakinn a nyílt vízen.

– Mit gondol, uram, mi történt? – hallatszott Stevens hangja a kabin félhomályából. – Elég világos, nem? – kérdezett vissza Mallory. Hangosan beszélt, hogy a többiek is hallják. – Fülest kaptak. Ne

kérdezze, hogyan. Ez már a második eset, és a gyanakvásukat igencsak erősíteni fogja, hogy a bárka, amit utánunk küldtek, nem jelentkezik.

– De mitől ez az átkozottul nagy gyanakvás hirtelen? – kérdezte Miller. – Ez nem fér a fejembe sehogyan, főnök. – Bizonyára rádiókapcsolatban vannak a helyőrség parancsnokságával. Vagy telefonjuk van, igen, inkább telefon

lehet. Éppen most recseghettek ide nekik. Általános lehet a megdöbbenés. – Akkor biztosan egy kisebb hadsereget küldenek ide a parancsnokságról, hogy elbánjanak velünk – jelentette ki

Miller gyászos hangon. Mallory határozottan megrázta a fejét. Gyorsan és pontosan dolgozott az agya, különös módon biztos volt

önmagában. – Semmi esetre sem. Légvonalban hét mérföldnyire vannak, ami legalább tíz-tizenkét mérföldet jelent a nyaktörő

hegyi ösvényeken, koromsötétben. Eszükbe se fog jutni. – A kezében lévő palackival az őrtorony felé intett. – Ez a mai az ő nagy éjszakájuk.

– Vagyis bármelyik percben tüzet nyithatnak ránk a Spandauk? – Stevens hangja ismét természetellenesen közönyös volt.

Mallory ismét csak megrázta a fejét. – Nem fognak, biztos vagyok benne. Bármilyen gyanakvóak is, sőt bármennyire biztosak is lennének benne, hogy

mi vagyunk a gonosz, ordas farkas, mélységesen megrázza majd őket, amikor a fiú beszámol róla, hogy a papírjainkat és a felhatalmazásunkat maga Graebel tábornok írta alá. Tudják: ha eltesznek bennünket láb alól, esetleg kivégzőosztag elé kerülhetnek érte. Ez persze nem túl valószínű, de azért megfordul majd a fejükben. Tehát kapcsolatba lépnek a helyőrség parancsnokságával. De egy ilyen aprócska sziget parancsnoka nem vállalja annak a kockázatát, hogy kinyír néhány alakot, akik esetleg magának a tábornak úrnak a különleges megbízottai. Tehát mit csinál? Rejtjeles üzenetet küld Számoszra, Vathyba, és konyákig lerágja a körmeit, míg végre megkapja a választ, mely szerint Graebel soha nem is hallott rólunk, és különben is mi az ördögnek nem lőtték még agyon valamennyiünket. – Mallory az órája világító számlapjára nézett. – Ügy tippelem, lehet még vagy fél óránk.

– És addig itt fogunk ücsörögni, papírral és ceruzával a kezünkben, és a végrendeletünket írjuk? – érdeklődött Miller mogorván. – Ebből én, köszönöm szépen, nem kérek. Tennünk kell valamit, főnök!

Mallory elvigyorodott. – Ne idegeskedjen, tizedes, teszünk. Renderünk egy remek kis ivászatot a fedélzeten. A nóta, a „Lili Marlene” felismerhetetlenségig eltorzított görög változata utolsó hangjai is elhaltak az esti

csendben. Ez már a harmadik dal volt, amit elénekeltek. Mallory ugyan nem hitte, hogy a szélben néhány hangfoszlánynál több is eljut az őrtoronyig, de a ritmikus lábdobogás, a magasba emelkedő üvegek bárkit

31

Page 33: Alistair Maclean - Navarone Agyui

meggyőzhettek róla, aki nem teljesen vak és süket, hogy a tivornyázó társaság nótázó kedve magasra hágott. Mallory magában elmosolyodott, ahogy eszébe jutott: micsoda zavarban, bizonytalanságban lehetnek a németek a toronyban. Az ellenséges kémek nem szoktak így viselkedni, különösen akkor nem, ha tudják, hogy gyanút keltettek, és a perceik meg vannak számlálva.

Mallory szájához emelte az üveget, néhány másodpercig ott tartotta, azután letette anélkül, hogy belekóstolt volna a borba. Lassan körülhordozta tekintetét a három emberen, aki vele együtt a hátsó fedélzeten guggolt. Miller, Stevens, Brown. Andrea nem volt ott, de nem kellett keresgélnie, tudta, hogy a kormányosfülke fedezékében lapul, hátán vízhatlan zsákban gránátok és egy revolver.

– Most! – szólalt meg Mallory határozott hangon. – Itt a nagy lehetőség, hogy maga is kiérdemelje az Oscart. Csináljuk olyan hitelesen, amilyen hitelesen csak lehet. – Ezzel előrehajolt, új javai megbökte Miller mellét, és dühösen ráordított.

Miller visszaordított. Néhány másodpercig indulatosan gesztikulálva ültek, látszott, hogy hevesen vitatkoznak egymással. Azután Miller talpra állt, és részegen dülöngélve, ökölbe szorított kézzel Mallory felé hajolt. Mallory is fölállt, vadul egymásnak estek, látszólag hatalmas ütéseket zúdítva a másikra. Azután az amerikai egy jól irányzott ökölcsapása igen meggyőzően a kormányosfülkének repítette Malloryt.

– Most, Andrea! – mondta halkan, anélkül, hogy hátranézett volna. – öt másodperc múlva indulsz. Sok szerencsét! Talpra ugrott, fölkapott egy üveget, rárohant Millerre, és hatalmasat sújtott felé. Miller félrehajolt, gáncsot vetett

neki, és Mallory a fájdalomtól üvöltve landolt a fedélzet peremén. Az öböl halványan csillogó vizének hátterén jól látszott, amint vadul hadonászva újabb támadásra készül, azután hangos csobbanással belezuhan a vízbe. A következő fél percben – körülbelül ennyi időre volt szüksége Andreának, hogy a víz alatt elússzon fölfelé, az öböl partjának első kiszögellése mögé – a bárkán elszabadult a pokol: Mallory a vízben kalimpált, miközben megpróbált fölkapaszkodni a fedélzetre; Miller fölkapott egy csáklyát, hogy fejbe vágja; a többiek is talpra ugrottak, és megkísérelték elfogni Millert. Végül sikerült ledönteniük a lábáról, leszorították a fedélzetre, és fölhúzták a hajóra a víztől csöpögő Malloryt. Egy perccel később, ahogy az már a részegek között szokás, a két verekedő kezet rázott, letelepedett egymás mellé a motortér fedelére, és tökéletes egyetértésben kortyolgattak együtt egy frissen kinyitott üveg bort.

– Nagyon szép munka volt – jegyezte meg dicsérően Mallory. – Tényleg nagyon szép. Nem kétséges, Miller tizedes kiérdemelte az Oscart.

Dusty Miller egy szót sem szólt. Levert némasággal, szomorúan nézte a kezében lévő üveget. Végül megmozdult. – Nem tetszik ez nekem, főnök – dünnyögte gondterhelten. – Bántja valami a csőrömet: jobb lett volna, ha

megengedi, hogy én is Andreával menjek. Odafönn hárman vannak egy ellen, teljes készenlétben. – Vádlón nézett Malloryra. – Az isten verje meg, főnök, maga mondogatja mindig azt nekünk, milyen iszonyúan fontos ez az akció!

– Tudom – mondta Mallory csendesen. – Ezért is nem küldtem magát vele. Ezért is nem ment vele egyikünk sem. Csak hátráltatnánk, az útjában lennénk. – Mallory megrázta a fejét. – Maga nem ismeri Andreát, Dusty! – Ez volt az első eset, hogy Mallory a becenevét használta, s Millert melegséggel töltötte el a váratlanul barátságos hang. – Egyikük sem ismeri, de én annál jobban. – Az őrtorony felé intett; az alkonyi égen élesen kirajzolódtak az építmény szögletes körvonalai. – Maguknak csak egy nagydarab, jóravaló fickó, aki örökké nevet és tréfál. – Mallory elhallgatott, azután lassan folytatta. – Most már fönn van, lopakodik az erdőben, akár egy macska. A létező legnagyobb és legveszélyesebb macska. Amikor fölküldtem Andreát ezek után a szerencsétlen ördögök után, az ugyanúgy a halálos ítéletüket jelentette, mintha villamosszékbe ültettem volna őket, és meghúztam volna a kart. Kivéve persze, ha ellenállás nélkül megadják magukat. Andrea sose öl fölöslegesen.

Millerre akarata ellenére nagy hatással voltak ezek a szavak. – Régóta ismeri már, főnök, mi? – Félig kérdés volt, félig állítás. – Régóta. Andrea a hadsereg tagjaként vett részt az albán háborúban. Azt mondják, az olaszok rettegtek tőle.

Azzal, hogy őrjárataival állandóan mélyen behatolt a Iulia hadosztály, a Toscanai Farkasok vonalai mögé, többet tett az olaszok harci szellemének megtöréséért Albániában, mint bárki más. Egy rakás történetet hallottam róla, persze nem magától Andreától, és mindegyik szinte hihetetlen. De mindegyik igaz. Én csak később találkoztam vele, akkor, amikor megpróbáltuk tartani a Servia-hágót. Akkoriban én még csak hadnagy voltam, összekötő tisztként szolgáltam

32

Page 34: Alistair Maclean - Navarone Agyui

az ausztrál–új-zélandi dandárnál, de Andrea – elhallgatott, hogy fokozza a hatást –, Andrea akkor már alezredes volt a tizenkilences görög gépesített hadosztálynál.

– Micsoda? – kérdezte Miller megdöbbenten; Stevens és Brown is hitetlenkedve néztek. – Jól hallották: alezredes. Jóval magasabb rangja van, mint nekem. Ez kissé más fényt vet Andreára, nemde? Némán bólintottak. A nyájas, mindenkivel barátságos Andrea, a jó kedélyű, szinte már ostoba mókamester –

magas rangú tiszt. A gondolat túlságosan is meglepő volt. csak lassan tudták megemészteni. De aztán összeállt a kép. Most már sok minden érthetővé vált számukra: Andrea nyugalma, magabiztossága, villámgyors, mégis halálosan biztos reagálása, no meg mindenekelőtt az, hogy Mallory tökéletesen megbízott benne, és mindig adott a véleményére. Miller most már minden csodálkozás nélkül emlékezett vissza: soha nem hallotta, hogy Mallory parancsot adott volna Andreának. Csak közölte vele esetleges kéréseit.

– Servia után – folytatta Mallory – eléggé összezavarodtak a dolgok. Andrea megtudta, hogy Trikkalát, egy kisvárost, ahol a felesége és három lánya lakott, a Stukák és a Heinkelek a földdel tették egyenlővé. Otthagyott mindent, eljutott a városig, de már semmit sem tehetett: egy bomba pontosan a házuk előtti kertbe csapódott be. Még romok sem maradtak.

Mallory elhallgatott, és cigarettára gyújtott. A felszálló füstön keresztül a torony halványuló körvonalait nézte. – Mindössze egyvalakit sikerült fellelnie: George-ot, a sógorát. George velünk volt Krétán, sőt ő még most is ott

van. Andrea George-tól hallott először a trákiai és a macedóniai bolgár atrocitásokról. Az 6 szülei is arrafelé éltek. Német egyenruhát öltöttek, képzelhetik, hogy Andrea hogyan jutott hozzájuk, elkötöttek egy német katonai teherautót, és Protoszamiba hajtottak.

Mallory kezében hirtelen kettétört a cigaretta; nagy ívben behajította a vízbe. Miller elcsodálkozott: az érzelmek ilyen erős kimutatása tökéletesen idegen volt a keménykötésű új-zélanditól. Mallory nagyon halkan folytatta.

– A hírhedt protoszami mészárlás estéjén érkeztek meg. George elmesélte: Andrea német egyenruhában végignézte, ahogy kilenc-tíz bolgár katona kettesével összekötözi az embereket, és a vízbe löki őket. Az első pár az apja és a mostohaanyja, de már mindketten halottak voltak.

– Magasságos úristen! – Még Miller is kizökkent szokásos egykedvűségéből. – Ez egyszerűen lehetetlen… – Maga nem tud semmit – szakította félbe Mallory türelmetlenül. – Görögök és macedónok százai haltak meg így,

de általában élve hajították be őket a vízbe. Amíg valaki nem tudja, hogyan gyűlölik a görögök a bolgárokat, addig fogalma sincs róla, mit jelent: gyűlölni… Andrea megivott néhány üveg bort a katonákkal. Közben megtudta, hogy a szüleit még délután megölték, mivel megpróbáltak ellenállni. Szürkületkor azután követte a katonákat egy öreg hullámlemez bódéhoz, ahol éjszakára elszállásolták őket. A bódé elé állított őrnek kitörte a nyakát. Bement, csak egy kés volt nála. Bezárta az ajtót, azután összetörte az olaj lámpást. George nem tudja, mi történt, csak azt tudja, hogy Andrea megvadult: két perc múlva kijött, egyenruhája vértől csatakos. George azt mondja, mikor elmentek, egyetlen hang, még egy nyögés sem hallatszott a bódéból.

Megint elhallgatott, de ezúttal senki nem szakította félbe, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Stevens megborzongott, és összehúzta magán az elnyűtt zakót; mintha a levegő hirtelen lehűlt volna. Mallory újabb cigarettára gyújtott, halványan rámosolygott Millerre, és fejével az őrtorony felé bökött.

– Most már érti, miért mondtam, hogy Andrea számára csak koloncok lennénk odafönn? – Igen, igen, azt hiszem értem – ismerte be Miller. – Fogalmam sem volt erről, fogalmam sem volt…

Mindegyiküket, főnök? Nem ölhette meg… – De igen – szakította félbe határozottan Mallory. – Ez után a eset után megalakította saját egységét, és pokollá

tette a trákiai bolgár helyőrségek életét. Egyszer egy egész hadosztály csak őt üldözte végig a Rodope-hegységen keresztül. Aztán valaki elárulta őket, és elfogták őt, George-ot. és négy társukat.

Sztravoszba szállították őket. Szalonikiben kellett volna bíróság elé állniuk. A hajón éjszaka Andreának sikerült kiszabadulnia, lefegyverezte az őröket, és Törökországba hajóztak. A törökök megpróbálták ugyan internálni, de ennyi erővel akár egy földrengést is megpróbálhattak volna internálni. Andrea végül eljutott Palesztinába, ahol csatlakozni akart a Görög Különítményhez, amit többnyire az albániai hadjárat veteránjaiból szerveztek a Közel-Keleten. – Mallory keserűen felnevetett. – Dezertálásért letartóztatták. Végül aztán szabadon engedték, de az új görög

33

Page 35: Alistair Maclean - Navarone Agyui

hadseregbe nem állhatott be. A híre persze eljutott Jensen irodájához is, ahol egykettőre megértették, hogy Andrea született szabotőr… így aztán együtt dobtak át bennünket Krétára.

Öt, talán tíz perc is eltelt, de senki nem törte meg a csendet. Időnként úgy tettek, mintha innának, de mostanra már majdnem besötétedett és Mallory tudta, hogy az őrtorony magasságából már legfeljebb elmosódó, bizonytalan árnyaknak látszanak. A bárka ringatózni kezdett, ahogy a nyílt tenger erősödő hullámzása elért hozzájuk. A sudár fekete fenyőfák valószínűtlenül magasra nyúltak a száguldó felhőkkel teli égbolt hátterén. Az erdő komoran, ellenségesen vette őket körül, e szél gyászos, magányos rekviemet fütyült a csapkodó ágak között. Kísérteties, baljóslatú éjszaka volt, azzal a határozatlan, rossz előérzettel terhes, amely felszínre hozza a megnevezhetetlen félelmeket, a sok millió éve minduntalan visszatérő, homályos emlékeket, az emberi nem ősi babonáit; olyan éjszaka, amely lehántja a civilizáció hártyavékony burkát, és a didergő embernek borsódzni kezd tőle a háta.

Hirtelen profán módon tört meg a lidércnyomás: a partról Andrea vidám rikkantása hallatszott, mire mindnyájan talpra ugrottak. Ahogy a harsogó nevetés elért hozzájuk, mintha még az erdő is meghunyászkodva visszahúzódott volna. Andrea nem várta meg, míg a parthoz húzzák a hajó farát, beugrott a vízbe, néhány erőteljes tempóval odaúszott a bárkához, és könnyedén föllendítette magát a fedélzetre. Rájuk vigyorgott, megrázta magát, mint valami loncsos szelindek, azután fölkapott egy keze ügyébe eső borosüveget.

– Meg se kell kérdeni, hogy ment, mi? – mosolygott Mallory. – Nem bizony! Gyerekjáték volt az egész. Kölykök voltak, még csak meg se láttak. – Andrea megint jót húzott az

üvegből, és jókedvűen fölnevetett. – Hozzájuk se nyúltam. Mindhárman errefelé néztek, mikor odaértem, a mellvédre hajolva bámészkodtak. Felkaptam őket, elvettem a fegyverüket, és bezártam őket a pincébe. Azután meghajlítgattam a Spandaulk csövét, éppen csak egy picit.

Itt van a vég – gondolta Mallory eltompulva. Mindennek vége: a vágyaknak, a reményeknek, a félelmeknek, a szerelmeknek, a nevetésnek. Valamennyiük számára. Számukra és a Kheroszoa lévő ezerkétszáz fiú számára, öntudatlanul és hiábavalóan fölemelte jobbját, letörölte vele ajkáról a sót, ami a hullámok szaggatta tenger tarajáról záporozó permetbői rakódott le, azután ernyőt formált kezéből a szeme fölé, és reménytelenül előremeredt a viharos sötétségbe. Egy pillanatra kitisztult az agya, és abban a pillanatban szinte elviselhetetlen keserűség öntötte el: minden elveszett, minden, kivéve Navarone ágyúit. Azok megmaradnak, elpusztíthatatlanul. Legyenek átkozottak! Nagy isten, milyen értelmetlenül is vesznek el! Milyen őrjítőén hiábavaló ez az egész!

A bárka haláltusáját vívta: kezdett szétesni az eresztékeinél. A szél és a tenger szűnni nem akaró pörölycsapásai szó szerint szétverték. A fedélzet hátsó része minduntalan eltűnt egy habzó katlanban, az előf edélzet lustán a levegőbe emelkedett, tisztán látszott a víztől csöpögő orrtőke, azután jött a zuhanás, majd az iszonyatos csattanás, ahogy a széles orr belecsapódott a hullámvölgy meredek vízfalába. A robbanásszerű összeütközés elviselhetetlenül megterhelte, és fokozatosan szétverte az elöregedett palánkozást és a bordákat.

Már akkor se volt túl biztató a helyzet, amikor nem sokkal sötétedés után kifutottak az öbölből, és háromnegyed széllel bukdácsolva, időnként orral a vízbe fúródva, északkeleti irányba, Navarone felé hajóztak. A nehézkes, öreg bárka szinte kormányozhatatlanná vált: a jobb hátsó felét ostromló hullámok miatt a hajó vadul és kiszámíthatatlanul forgolódott ötvenfokos szögben jobbra-balra; de akkor legalább az eresztékek még tartottak, a hullámok szabályos sorokban támadtak, a szél kitartóan, egyenletesen fújt délkeleti irányból. Mostanra azonban már minden megváltozott. A fartőke mellől már {él tucat palánk hiányzott, és kezdett leválni a palánkozás az orrtőkéről is. A propellertengely tömítése mellett is dőlt be a víz, így a hajó több vizet kapott, mint amennyivel az öreg kéziszivattyú meg tudott birkózni. A szél még jobban fölkorbácsolta a tengert, a hullámok most már minden rendszer nélkül, hol innen, hol onnan zúdultak rájuk. A szél ereje megduplázódott, ráadásul tébolyultan forgolódott; egyszer délnyugatról, másszor délkeletről csapott le. Azután délire fordult, és a kormányozhatatlanná vált hajót egyenesen Navarone közeledő szirtfokaira hajtotta, amelyek ott meredeztek láthatatlanul valahol előttük a mindent elnyelő sötétségben.

Mallory egy pillanatra fölegyenesedett, megpróbált enyhíteni a derekát szaggató fájdalmon. Több mint két órája hajladozott, emelgette a vödröt, amit Dusty Miller szüntelenül újratöltött a hajófenékben összegyűlt vízből. Isten tudja, Miller hogy bírta: kettejük közül neki jutott a nehezebb feladat, és már órák óta amúgy is hevesen, szűnni nem akaró tengeribetegség kínozta.

Ijesztő látványt nyújtott, nem kétséges, hogy irtózatosan rosszul érezhette magát; egyszerűen érthetetlen volt, miként képes ekkora erőfeszítésre, hogyan tud pusztán akaratának végső megfeszítésével tovább dolgozni ebben az állapotban. Mallory hitetlenkedve ingatta a fejét. Te jó isten – gondolta –, milyen kemény fiú ez a jenki.

34

Page 36: Alistair Maclean - Navarone Agyui

A szavak önmaguktól formálódtak az agyában, s 6 homályosan érezte, milyen keveset mondanak. Levegőért kapkodva megfordult, hogy megnézze, mi van a többiekkel. Casey Brownt persze nem látta. A szűk

motortérben összegörnyedve őt is állandóan hányinger kínozta, majd szétpattant a feje az olajfüsttől és a kipufogógáztól, ami az újonnan fölszerelt kipufogódobból is jócskán szivárgott, és megült a levegőtlen, rosszul szellőző motortérben; de azért Brown ott maradt a motor fölé hajolva.

Mióta kifutottak az öbölből, egyszer sem hagyta el a helyét, szerető, hozzáértő gondoskodással vigyázta a túlterhelt, öreg Kelvint; igazi mérnök volt, mérnökgenerációk büszke hagyományainak örököse. Ha a motor most leállt volna, akár csak annyi időre is, amennyi alatt az ember egy mély lélegzetet vesz, az a végüket jelentette volna. Csak a hajócsavar folyamatos tolóerejének, a rozsdás, kéthengeres masina nehézkes dohogásának volt köszönhető, hogy még irányban tudták tartani a hajót, s most ettől függött az életük. A motor volt a hajó szíve, s ha a szív megszűnik dobogni, a hajó is elpusztul: oldalt fordul, és eltűnik a hullámszakadékok között.

A motortér előtt, szétvetett lábbal – a kormányállásból megmaradt váz egyik sarokoszlopát átkulcsolva – Andrea nyomogatta fáradhatatlanul a szivattyú karját. Egyszer sem emelte föl a fejét, tudomást sem vett a fedélzet őrült dülöngéléséről, a metszőén hideg szélről, a meztelen karján végigvágó jéghideg permetfelhőről, ami meghajlott hátára tapasztotta átázott ingót. Karja egy motor dugattyújának metronómszerű pontosságával járt föl-le, szakadatlanul, fáradhatatlanul. Lassan három órája állt ott, s úgy látszott, mintha az örökkévalóságig tudná folytatni. Mallory, aki húszpercnyi kegyetlen „erőlködés után teljesen kimerülve adta át neki a szivattyút, azon tűnődött, vajon van-e egyáltalán valami, amit ez az ember nem bír ki?

Stevens is meglepetést okozott Mallorynak. Andy Stevens immár négy órája birkózott sikeresen a kormánykerékkel, amely mintha önálló életet élt volna, görcsösen tekeredett jobbra-balra, megpróbálta kitépni magát Stevens fáradt kezéből, és belefordítani a hajót egy hullámvölgybe. Fantasztikus, milyen jól csinálja – gondolta Mallory –, nagyszerűen kézben tartja a nehézkes bárkát. Megpróbálta jobban szemügyre venni Stevenst, de a permet a szemébe vágott, és elvakította. Csak egy kemény, összeszorított szájat, egy táskás, beesett szempárt, és néhány, a halántéktól nyakig vérrel borított arcból kilátszó, természetellenesen fehér foltot látott homályosan. Az a föltornyosuló, hatalmas hullám, ami beszakította a kormányállás palánkozását, és kitépte a helyéből az ablakot, teljesen váratlanul zúdult rájuk: Stevensnek semmi esélye nem volt. A jobb halántéka fölötti csúnya, mély vágás volt a legrosszabb: a szakadozott szélű sebből még mindig szivárgott a vér, szünet nélkül csöpögött a kormányosfülke alján lötyögő-bugyborékoló vízbe.

Mallory összeszorult szívvel fordult vissza, és lehajolt a következő vödör vízért. Micsoda legénység, micsoda nagyszerű… Keresgélte a szavakat, de az agya túlságosan is fáradt volt. De tudta: hiába is próbálkozna, nincs szó, ami méltó lenne ezekhez a férfiakhoz. Szinte a szájában érezte a keserűséget, ami hullámokban öntötte el kimerült agyát. Úristen, milyen szörnyű igazságtalanság! Miért kell ilyen embereknek meghalniuk – gondolta vad dühvel –, miért kell ilyen embereknek ennyire értelmetlenül meghalniuk. Hirtelen öntudatlanul is eszébe jutott Jensen megjegyzése az enyém-a-várat játszó főparancsnokságokról: ők most ennek a játéknak a kellős közepébe kerültek; néhány újabb gyalog, akiket elnyel az örvény. Nem mintha ez számítana: még ezrek maradnak, akikkel tovább lehet játszadozni.

Mallory most először gondolt önmagára. Nem volt benne sem keserűség, sem önsajnálat amiatt, hogy mindennek vége; csak a csoport vezetőjeként gondolt magára, aki felelős a mostani helyzetért. Az én hibám – ismételte magában újra meg újra. – Én hoztam őket ide, én parancsoltam meg nekik, hogy jöjjenek. Bár tudta, hogy nem volt más választásuk, hogy kényszerhelyzetben voltak, hiszen ha az öbölben maradnak, már jóval hajnal előtt végeztek volna velük, mégis önmagát vádolta. Semmit nem tehetett, semmivel sem tudott többet tenni, mint a többiek, akik már csak azt várták, hogy eljöjjön a vég. Hisz ő a vezetőjük – ötlött fel benne tompán –, neki kell valamit kitervelnie, neki kell tennie valamit… De semmit nem tehetett. Senki a világon nem tehetett semmit. És Malloryban az elöregedett palánkozás minden egyes reccsenésével erősebb lett a bűntudat, a teljes tehetetlenség érzése.

Ledobta a vödröt, és a biztonságot nyújtó árboc után kapott, mert egy hatalmas hullám végigvágott a fedélzeten. A bugyborékolva visszahúzódó, foszforeszkáló víz olyan volt, akár a higany. Mallory tudomást sem véve a lábát mohón nyaldosó vízről, mereven bámult a sötétségbe. A sötétség jelentette a legnagyobb veszélyt. Semmit nem láttak, sem azt, hová tűnt el a legutolsó hullám, sem azt, honnan jön a következő. Különösen félelmetes volt, hogy nem látták a tengert, bár az tapintható közelségben volt hozzájuk.

35

Page 37: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mallory lenézett a hajófenékbe, és homályosan látta, hogy Miller arca elfehéredik: tengervizet nyelt, és most véres, sós vizet öklendezett föl kínlódva. De Mallory most nem tudott rá figyelni, mert minden erejét összeszedve koncentrált; megpróbált rájönni, mi lehetett az a homályos, futó érzés, ami az előbb átsuhant rajta, s ami akkor iszonyúan fontosnak tűnt neki. Azután egy újabb, még nagyobb hullám vágott rajtuk keresztül, és Mallorynak abban a pillanatban világosság gyúlt a fejében.

A szél! Elül a szél. Minden egyes másodperccel csökken az ereje. Ahogy az árbocot markolta, miközben a második hullám megpróbálta a tengerbe rántani, eszébe .jutottak az otthoni hegyek: ha meredek sziklafal előtt állt, a rohamozó hátszél a legkisebb ellenállás útját keresve fölemelkedett, így ő a szikla tövében jórészt védve volt tőle. A két előbbi hatalmas hullám tehát már a sziklafalról verődött vissza! A sziklák! Itt vannak előttük Navarone sziklái!

Saját biztonságára ügyet se vetve, artikulálatlan ordítással vetette magát a tat felé, és a kavargó vízben alámerülve kereste a motortér ajtaját.

– Teljes fordulatszámmal hátra! – kiáltotta. – Egy elmosódott, világos folt, Casey Brown rémült arca tűnt fel közvetlenül előtte. – Az isten szerelmére, ember, teljes fordulatszámmal hátra! Egyenesen a szikláknak tartunk!

Talpra vergődött, két ugrással elérte a kormányállást, és lázasan tapogatózni kezdett a világítórakéták után. – A sziklák, Stevens! Mindjárt nekik rohanunk! Gyors oldalpillantást vetett Stevensre, és látta, hogy az lassan bólint. Vérrel bori Lőtt arca merev volt,

kifejezéstelen tekintete az előttük húzódó szabálytalan, fehéren foszforeszkáló vonalra tapadt. A vonal hol megvastagodott, hol elhalványult, ahogy a hullámok nekivágódtak a még láthatatlan szikláknak, és visszacsapódtak róluk.

Mallory kétségbeesetten babrált a világítórakétával, míg végre sikerült kilőnie. A rakéta majdnem vízszintesen, sziszegve, sercegve repült ki. Mallory elkeseredett tehetetlenségében ökölbe szorította a kezét, mert egy pillanatra azt hitte, hogy kialudt, de azután látta, hogy nekivágódik a sziklafalnak, és visszahull egy sziklapárkányra, ami úgy tizenkét lábnyira lehetett a víz fölött; ott égett, füstölögve, fel-felszikrázva a dübörögve megtörő hullámokról felcsapódó sűrű vízpermetben.

Kevés fényt adott, de ez is elég volt. A szirtek alig ötvenyardnyira voltak, feketék, nedvesen csillogtak a világítórákéta villódzó fényében, amely alig néhány yardnyi kört világított meg fölfelé, a párkány alatt lévő sziklafal azonban alattomos sötétségbe burkolózott. Közvetlenül előttük pedig – talán tizenöt-húsz yardnyira a parttól – borotvaéles szirtek baljóslatú sora húzódott, mindkét oldalon a sötétségbe veszve.

– Keresztül tudja vinni rajtuk a hajót? –• kérdezte Mallory ordítva Stevenstől. – Megpróbálom. – Még kiáltott valamit a sebességről, de Mallory akkorra már félúton volt az első kabin felé.

Ahogy veszély esetén mindig, most is hihetetlenül pontosan és világosan dolgozott az agya; bár ezt utóbb soha nem sikerült megmagyaráznia. Másodperceken belül ismét a fedélzeten volt, ékekkel, egy kalapáccsal és a drótbetétes kötéllel a kezében. Szinte sóbálvánnyá meredt az elviselhetetlen feszültségtől; látta; hogy a hajó orrának jobb oldalával egyenesen nekirohan egy éles szélű sziklának, ami majdnem a kormányállásig magasodik föl. A összeütközés erejétől Mallory térdre esett. A szikla a hajó feléig végigsúrolta az elhajlott, szilánkokra repedt peremdeszkát, azután a bárka a bal oldalára dőlt, és eltávolodott a zátonytól. Stevens őrült módjára tekerte a kormánykereket, » közben torkaszakadtából ordított Brownnak, hogy állítsa hátramenetbe a motort.

Mallory megkönnyebbülten engedte ki tüdeje–; bői a levegőt – nem is vette észre, hogy visszatartotta a lélegzetét –, sietve átvetette a nyakán és a bal vállán a kötéltekercset, az övébe tűzte az ékeket meg a kalapácsot. A bárka vadul forgott a tengelye körül, erősen balra dőlt, ahogy oldalával belezuhant a hullámvölgybe, minduntalan a víz alá merült, majd újra fölbukkant. A hullámok minden eddiginél rövidebbek és meredekebbek voltak. A szél, a sziklafal felé rohanó, és az onnan visszaverődő hullámok ereje összeadódott, a hajó azonban a tenger és a saját lendülete fogságában rémisztő sebességgel közeledett a sziklához. Meg kell kísérelnem – ismételgette magában Mallory –, meg kell kísérelnem. De a keskeny, távoli, és szinte elérhetetlen sziklaperem a sors végső, leggonoszabb tréfája volt: a halálos sebbe dörzsölt só. Valahol nagyon mélyen biztos volt benne, hogy semmi esélye nincs, csak öngyilkos gesztus az egész… Azután egyszer csak megjelent Andrea, ott tornyosult mellette, tele szájjal nevetett, és Mallory abban a pillanatban már nem is volt olyan biztos benne, hogy nincs esélye.

– A párkány? – érezte meg a vállán Andrea hatalmas, biztató tenyerét. Mallory bólintott, ugrásra készen behajlította a térdét, és megtámaszkodott a síkos, vízbe merülő fedélzeten.

36

Page 38: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ugorj! – bömbölte hirtelen Andrea. A bárka oldalt fordulva egyensúlyozott egy hullámtarajon, olyan magasra emelkedett a sziklafal mellett, amilyen

magasra soha többet nem fog, és Mallory tudta: most vagy soha. Hátralendítette a kezét, még jobban behajlította a térdét, azután egyetlen görcsös ugrással a magasba lendült. Körmeit belevájta a nedves sziklába, azután behajlított ujjaival megkapaszkodott a sziklapárákányon. Egy pillanatig nyújtott karral lógott, képtelenül arra, hogy megmozduljon, s csak ak5; kor rándult meg, amikor hallotta, hogy az élőárboc nekivágódik a párkánynak, és kettétörik. Azután az ujjai, anélkül, hogy akarta volna, elengedték a peremet, és őt félig felsegítette rá egy hatalmas hullám.

De még nem volt fönn. Csak a nadrágszíjának a csatja tartotta: megakadt a sziklapárkányon, és most egészen a mellkasáig csúszott föl, ahogy teljes súlyával lógott rajta. Mallory azonban most már nem tapogatózott kapaszkodó után, nem tekergőzött, nem is kalimpált a lábával a levegőben; tudta, bármelyik művelet nyomán azonnal visszazuhan. Végre ismét otthon volt, saját elemében. Született hegymászó volt: nem véletlenül nevezték „minden idők egyik legnagyobb alpinistájának”.

Lassan, módszeresen simította végig a sziklapárkányt, és szinte rögtön fölfedezett egy befelé futó repedést. Persze jobb lett volna, ha a repedés párhuzamos a párkány szélével, és legalább némileg szélesebb, mint egy gyufaszál, de Mallorynak így is jó volt. Végtelenül óvatosan kihúzta a kalapácsot és a cöveket az övéből; az egyiket belenyomta a repedésbe, hogy valami kis kapaszkodóhoz jusson, a másikat néhány hüvelykkel továbbcsúsztatta, azután bal csuklójával az első ékre támaszkodva ugyanazzal a kezével megfogta a másik éket, és szabad kezével fölemelte a kalapácsot: tizenöt másodperccel később fent állt a párkányon.

Gyorsan és biztosan dolgozott, macska módjára egyensúlyozva a síkos sziklán. Háromlábnyira a párkány fölött, hegyével ferdén lefelé jó erősen bevert egy éket a függőleges sziklafalba, szorító nyolcassal rákötötte a kötél végét, és a tekercset egy rúgással leröpítette a párkányról. Csak ezután fordult meg, és nézett le. Kevesebb, mint egy perc telt el azóta, hogy a bárka a sziklának vágódott, de mostanra csak egy törött árbocú, széthasadozott roncs lett belőle: másodpercenként kapta fel egy-egy hatalmas hullám, nekivágta a sziklának, ami gyufaszállá morzsolta a párkánydeszkákat, fölszakította a hajó oldalát, és darabokra törte a gerendázatot; látszott, ahogy fölszakadt, szilánkokra hasadt palánkzatán keresztül mohón hatol be a belsejébe a tenger,

Három ember állt azon a helyen, ahol a kormányosfülke roncsai merecleztek. Csak három. Mallory hirtelen rádöbbent, hogy Casey Brown az, aki nincs ott, és hogy a motor még mindig működik: zúgása rendszertelen időközönként hol elhalkul, hol fölerősödik, ahogy Brown előre-hátra oldalaz a bárkával a sziklafal előtt, és amennyire ez egyáltalán lehetséges, megkísérli egy helyben tartani a hajót; tudta, hogy az életük most Mallorytól és őtőle függ.

– Az őrült – szitkozódott Mallory –, az eszeveszett őrült skótja! A bárkát hátralódította egy visszahúzódó hullám, egy pillanatig egy helyben állt, azután újra előrelendítette a

tenger. Olyan erősen dőlt meg, hogy a kormányosfülke nekivágódott a sziklának, és összecsuklott. Az ütközés olyan heves volt, hogy Stevens elvesztette a lába alól a talajt, nem tudott megkapaszkodni, és karjait , védekezésül maga elé tartva nekirepült a sziklafalnak. Egy pillanatig úgy függött ott, mint akit odaszögeztek, aztán erőtlenül, lógó végtagokkal, elernyedten, élettelenül visszazuhant a tengerbe. Ott pusztul el, megfullad a rázúduló hullámokban, vagy összemorzsolódik a bárka és a sziklafal között, ha egy hatalmas kar nem nyúl ki. és átázott rongybabaként nem rántja fel a fedélzetre.

– Gyerünk, az istenit! – kiáltotta Mallory kétségbeesetten. – Egy perc, és elsüllyednek! A kötél! Használják a kötelet!

Látta, hogy Andrea és Miller sietve néhány szót vált, rázni és pofozgatni kezdik Stevenst, azután talpra állítják. Látta, hogy Stevens szédeleg, tengervizet öklendezik,7/de azért öntudatánál van. Andrea a füléhez hajolva bizonygatott neki valamit, és a kezébe nyomta a kötelet. A bárka újra a szikla felé lendült. Stevens automatikusan rövidebbre fogta a kötelet, Andrea lentről hatalmasat lökött rajta, Mallory kinyújtotta felé a karját; és Stevens fönn volt a párkányon. Nekidőlt a sziklának, és megkapaszkodott a cövekben; még mindig kábultan, bambán rázogatta a fejét, de már biztonságban volt.

– Maga jön, Miller! – kiáltotta Mallory. – Siessen, ember, ugorjon! Miller ránézett, és Mallory megesküdött volna, hogy vigyorog. Ahelyett, hogy elvette volna Andreától a kötelet,

előrerohant az orrkabinba:

37

Page 39: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Rögtön jövök, főnök! – ordította. – Lenn felejtettem a fogkefémet! Néhány másodperc múlva fölbukkant: a robbanószerekkel teli nagy, zöld ládát cipelte, s mielőtt még Mallory

fölfoghatta volna, hogy mi történik, az ötvenfontos láda nagy ívben a levegőbe emelkedett. Mallory automatikusan kinyújtotta a kezét, elkapta, és bár elvesztette az egyensúlyát, megbotlott, és a ládát markolva előreesett, végül sikerült egyetlen rántással átemelnie a peremen. Stevens ekkor már ismét talpon volt: megmarkolta 3 cöveket, a másik kezével pedig Mallory övét ragadta meg; hevesen reszketett a hidegtől, a kimerültségtől, meg valami furcsa, félelemmel vegyes izgalomtól, de akárcsak Mallory, ő is elemében érezte magát: ismét hegymászó volt.

Mallory éppen csak hogy fölegyenesedett, amikor máris repült fölfelé a vízhatlan rádiókészülék. Elkapta, letette és áthajolt a szikla peremén. Látta, hogy Casey Brown is a fedélzeten van, magára hagyta az elárasztott motorházat.

– Hagyják a fenébe azt az istenverte cuccot! – üvöltötte magából kikelve. – Azonnal jöjjenek fel! Két tekercs kötél landolt mellette a sziklapárkányon, azután az első élelemmel és ruhával teli hátizsák. Szinte

észre sem vette, hogy Stevens megkísérli valahogy elrendezni a felszerelést. – Hallanak engem? – bömbölte. – Azonnal jöjjenek föl! Ez parancs! Süllyed a hajó, istenverte hülyék! A bárka tényleg süllyedt, gyors tempóban telt meg vízzel, így viszont sokkal biztonságosabban lehetett a

fedélzetén mozogni: sokkal kisebb ívben dülöngélt, és az ütközések ereje is csökkent. Mallory egy pillanatra-azt hitte, csökkent a hullámzás, de azután rájött, hogy a belsejében lévő több tonnányi víz miatt került jóval lejjebb a bárka súlypontja, és ez stabilizálja.

Miller a füléhez emelte a kezét: még a világítórakéta egyre halványuló fényében is furcsa, zöldesen sápadt volt az arca.

– Egy szavát sem hallom, főnök! Egyébként se süllyedünk még! – Ezzel ismét eltűnt az orrkabinban. Az öt férfi erejét megfeszítve dolgozott: a maradék felszerelés harminc másodperc alatt fenn volt a párkányon. A

hajó fara már elmerült, amikor Casey Brown fölkapaszkodóit a kötélen, az előfedélzet akkor tűnt el a hullámokban, mikor Miller kapta el a kötelet, elindult Brown után; s amikor Andrea is fölfelé lendítette magát, az ő lába már a puszta tenger fölött kalimpált. A hajó elmerült, hűlt helye maradt; se a víz színén hányódó tárgyak, se buborékok nem jelezték, hol volt alig néhány másodperce.

A sziklapárkány a legszélesebb részén sem lehetett több három lábnál, mindkét vége homályba veszett. Ami még rosszabb volt: azt a néhány négyzetlábat leszámítva, ahová Stevens a fölszerelést pakolta, a párkány erősen lejtett kifelé, és veszélyesen síkos volt. Andrea és Miller csak úgy tudták a sarkukon állva megőrizni az egyensúlyukat, hogy hátukat a sziklafalnak vetették; és széttárt kézzel, tenyerüket befelé fordítva igyekeztek minél jobban a sziklához tapadni. Egy perc se kellett, és Mallory húsz hüvelykkel a párkány széle fölött, egymástól jó tíz lábnyira két cöveket vert a sziklába, és kötelet húzott ki közöttük, amibe már valamennyien biztonsággal belekapaszkodhattak.

Miller kimerültén ülő helyzetbe engedte le magát, és őszinte hálával dőlt neki a biztonságot jelentő kötélkorlátnak. Keresgélni kezdett a belső zsebében, előhúzott egy csomag cigarettát, és körbekínálta. Észre sem vette, hogy az eső egy pillanat alatt szétáztatja a cigarettákat. Deréktól lefelé csuromvíz volt, mindkét térdét csúnyán lehorzsolta a sziklafalon, vacogott a hidegtől, áztatta az eső és a párkányra minduntalan fölcsapó vízpermet, az éles sziklaperem kegyetlenül vágta a lábikráját, a szoros kötél miatt alig kapott levegőt, az arca még mindig hamuszürke a kimerültségtől és a többórás tengeribetegségtől. De mikor megszólalt, őszintén csengett a hangja:

– Istenem, hát nem nagyszerű ez?!

38

Page 40: Alistair Maclean - Navarone Agyui

ÖTÖDIK FEJEZET

Hétfő éjjel 01:00–02:00 Kilencven perccel később Mallory kitámasztotta magát egy, a sziklafal homlokrészén húzódó természetes

kürtőben, és bevert egy éket a lába alá, hogy kimerült, sajgó testét megpihentesse. Két perc pihenő – mondta magának –, csak két perc, amíg Andrea fölér. A kötél remegett, és Mallory a szél süvítésén keresztül is hallotta a vasalt cipők kaparászását; Andrea éppen a közvetlenül alatta lévő kiszögellésen próbálta megvetni valahogy a lábát, azon az átkozott kiszögellésen, ami őt kis híján legyőzte; mire sikerült megmásznia, szinte szétrongyolódott a kezén a bőr, jártányi ereje sem maradt, a vállizmai vadul sajogtak, és hangosan zihálva, nagy kortyokban szedte a levegőt. De kényszeríttette magát, hogy ne gondoljon rá, mennyire fáj minden porcikája, és milyen állhatatosán követeli teste a pihenést. Lefelé fülelt, hallotta, hogyan csendül meg az acél a sziklán, ezúttal hangosabban; a zaj még az orkán tombolásán keresztül is messzire hallatszott.

Szólnia kell majd Andreának, legyen óvatosabb a felső peremig még hátralévő húszlábnyi szakaszon. Neki legalább senki nem tehet szemrehányást, hogy nem marad csöndben – gondolta magában Mallory fanyarul;

még akkor sem tudott volna zajt csapni a bakancsával, ha akar: csak egy pár ronggyá szakadt zokni fedte fölhorzsolt vérző lábát. Még talán húszlábnyit se mászott, amikor rájött, hogy a hegymászóbakancs csak akadályozza: semmit sem érzett benne a lábával, nem tudta kitapogatni az apró kiszögelléseket, pedig ezen a sziklán sehol máshol nem vethette meg a lábát. Nagy nehezen levetette hát, és a fűzővel az övére kötötte a cipőket, de azután elvesztette őket: leszakadtak, amikor átnyomakodott az alatt az éles kiszögellés alatt.

Maga a mászás lidércnyomásos volt: brutális, ziháló kínlódás a szélben, az esőben, a sötétségben. De a gyötrelem legalább elhomályosította a veszélyt, elfeledtette vele azt az öngyilkos kockázatot, amit a sima, ismeretlen sziklafal megmászása jelentett. Soha nem mászott még így sziklát, és útközben meg is fogadta, hogy soha többé nem is fog, mert ez kész őrültség. Ennek a sziklának a megmászásához minden tapasztalatára, minden erejére szüksége volt – és még annál is sokkal többre. Soha nem sejtette, hogy ekkora energiatartalék, ilyen végtelen találékonyság van benne – vagy lehet egyáltalán bárki ember fiában. Mint ahogy azt sem tudta, mi volt az az erő, ami idáig hajtotta, ahonnan már könnyedén fel tud mászni a felső peremig. A vérbeli hegymászónak szóló kihívás csábítása? A büszkeség, ahogy egész Európában valószínűleg ő ma az egyetlen ember, aki ezt a sziklát meg tudja mászni? Vagy talán annak a biztos tudata, hogy a Kheroszon lévő katonák percei meg- vannak számlálva? Mindenesetre abban az egyben biztos volt, hogy a legutolsó húsz percben – ennyi ideig tartott ugyanis, amíg megküzdött a lába alatt lévő kiszögelléssel – már semmiféle gondolat vagy érzés nem maradt az agyában: úgy mászott, mint valami robot.

Andrea jelent meg a kihasasodó, sima, domború szikla fölött: könnyedén, erőlködés nélkül húzta föl magát a kötélen, lába a levegőben lógott. Súlyos kötélcsomók függtek a vállán, az övéből körös-körül cövekek álltak ki: úgy nézett ki, mint egy korzikai bandita valamelyik vígoperából. Sietve fölkapaszkodott Mallory mellé, megtámasztotta magát a kürtőben, és megtörülte verejtékező homlokát. Mint mindig, most is szélesen mosolygott.

Mallory ránézett és visszamosolygott. Eszébe jutott: a terv szerint nem Andrea mászott volna közvetlenül utána, hanem Stevens, de Stevens még mindig sokkos állapotban volt, olyan sok vért vesztett. Ráadásul annak, aki utolsóként mászik, szintén kitűnő alpinistának kell lennie, hiszen az ő feladata, hogy föltekerje maga után a kötelet, és eltávolítsa a cövekeket – egyetlen nyom se maradjon utánuk. Mallory most mindennél jobban örült annak, hogy nem engedett Stevens némán kérlelő tekintetének: a fiú ugyan valóban kitűnő hegymászó, de ezen az éjszakán Mallorynak nem egy másik alpinistára, hanem egy élő létrára volt szüksége. Mászás közben nemegyszer állt Andrea hátán, fölfelé fordított tenyerén, sőt egyszer legalább egy teljes percig – még hegymászó bakancsban – a fején. És Andrea egyszer sem botlott meg, soha egy tapodtat se csúszott vissza. Elpusztíthatatlan volt, kemény, mint maga a szikla alattuk. Mióta a szürkület leszállt, Andrea egy percre sem pihent meg; annyit dolgozott, amibe két átlagos ember már régen

39

Page 41: Alistair Maclean - Navarone Agyui

belehalt volna, és most, amikor ránéz, még csak nem is látszik különösen fáradtnak – gondolta Mallory szinte kétségbeesetten.

Mallory a sziklakürtőre mutatott, azután fölfelé, ahol a kürtő árnyékba borult, de elmosódó, szögletes száján át már látni lehetett az ég halvány derengését. Közelebb hajolt Andrea füléhez.

– Még húsz láb, Andrea – mondta halkan. Még mindig lihegve szedte a levegőt. – Gyerekjáték lesz, ezen az oldalon a fal tele van repedésekkel, valószínűleg egészen föl, a tetőig.

Andrea töprengve nézett végig a kürtőn, azután szótlanul bólintott. – Jobb lenne, ha levennéd a bakancsodat – folytatta Mallory. – És ezután már csak kézzel nyomjuk be a

cövekeket. Andrea bólintott; olyan régóta harcoltak már együtt, és olyan tökéletesen megértették egymást, hogy köztük a

szavak többnyire fölöslegesek voltak. Mallory megvárta, amíg Andrea belenyom a sziklába egy cöveket, azután biztosította rajta a zsineget, ami

négyszáz lábnyira lógott le egészen a sziklapárkányig, ahol a többiek várakoztak. Andrea levette a bakancsát, és rákötötte a kötélre. Meglazította a keskeny, kétélű dobótőrt a vállán lógó hüvelyében, aztán Malloryra nézett, és ismét bólintott.

Az első tíz láb könnyen ment: hátával és tenyerével az egyik falon támaszkodva, zokniba bújtatott lábát a másik falnak vetve Mallory addig tornászta föl magát, amíg a kiszélesedő kürtő falai túlságosan el nem távolodtak egymástól. Akkor lábát a szemben lévő falnak vetve olyan magasan, amilyen magasra csak nyúlni tudott, belenyomott egy cöveket a sziklába, megkapaszkodott benne, elrugaszkodott a szemben lévő falról, és lábujjaival kitapogatott az innensőn egy repedést. Két perc múlva a keze megjelent a kürtő omladozó peremén.

Egyetlen hang nélkül, végtelenül óvatosan félretolta ujjaival a füvet, az apró kavicsokat és a földet, míg végül a tömör sziklához ért a keze. Felhúzta a térdét, hogy még egyszer utoljára támaszt keressen a lábának, azután óvatosan, milliméterről milliméterre emelkedve kidugta a fejét a szakadék párkánya fölé. Amint elég magasan volt ahhoz, hogy kilásson a perem fölött, megmerevedett. Belebámult az ismeretlen sötétségbe, és egész lényével, teljes tudatát megfeszítve csak a szemére és a fülére koncentrált. Eár nem tudott volna rá ésszerű magyarázatot adni, de azóta, hogy mászni kezdett, most először érezte világosan, milyen veszélyes és kiszolgáltatott helyzetben van. Átkozta magát, amiért elkövette azt az ostobaságot, hogy nem kérte el Miller hangtompítós pisztolyát.

A háttérben emelkedő magas hegyek szegélyezte látóhatár alatt majdnem teljes volt a sötétség: a sziklák, a szögletek, a kiemelkedések és a mélyedések elmosódott körvonalakká, árnyékká olvadtak össze; de az, amit a sötétség látni engedett, zavarón emlékeztette Malloryt valamire, csak arra nem tudott rájönni, mire. Azután hirtelen rájött, és ez szinte sokkolta: az előtte elterülő szirttető éppen olyan volt, amilyennek Monsieur Vlachos leírta, sőt le is rajzolta. A szakadék szélével párhuzamosan egy keskeny, csupasz földsáv húzódott, mögötte egymás hegyen-hátán leomlott sziklatömbök hevertek, és azután kezdődött a hegyek meredek, omladékos lába. Ez eddig az első kedvező fordulat – gondolta Mallory ujjongva –, de még milyen kedvező! Hogy a legrémületesebb navigáció után ilyen hihetetlen szerencséjük legyen: telibe találták a célt; Navarone legmeredekebb sziklafalának a legmagasabb pontjánál értek partot; az egyetlen olyan helyen, ahová a németek soha nem állítanak őrt, mivel itt senki nem tudna felmászni! Mallory megkönnyebbült, hullámokban öntötte el a mámoros ujjongás; győzedelmesen kiegyenesedett, derékig föltolta magát a sziklafal peremére, tenyerével megtámaszkodott… azután mozdulatlanná vált, mint a tenyere alatti tömör szikla.

Az egyik nagy kő ugyanis megmozdult. Hét, talán nyolcyardnyira tőle egy árnyék lassan fölegyenesedett, elvált a mellette lévő sziklától, és lassan megindult a sziklafal pereme felé. Tévedésről szó sem lehetett: a magas szárú lovaglócsizma, a vízhatlan köpeny alatt viselt hosszú kabát, a szorosan fejre simuló sisak túlságosan is ismerős volt. Az ördög vigye el Vlachost! Az ördög vigye el Jensent, és az összes otthon ülő mindentudót, a Felderítés összes szakértőjét, akik hamis információk alapján küldik ide az embert meghalni! Mallory közben magát is átkozta, a saját óvatlanságát, hiszen mindvégig számított erre a fogadtatásra.

Két-három másodpercig Mallory mozdulatlanságba dermedt: teste és agya egyaránt megbénult. Az őr ezalatt négy vagy öt lépést jött felé, karabélyát lövésre készen maga elé tartva, fejét félrefordítva hallgatózott: megpróbálta a szél éles, fütyülő hangjából, a hullámverés távoli, mély mormogásából kiszűrni azt a zajt, ami felkeltette a gyanúját.

40

Page 42: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Végre elmúlt az első sokk, és Mallory agya ismét működni kezdett. A szirtfal tetejére felmászni – öngyilkosság lenne: tíz az egyhez az esély, hogy az őr meghallaná, ahogy átmászik a peremen, és kapásból agyonlőné; de ha esetleg mégis fölérne, akkor sincs fegyvere, és a kimerítő mászás után ereje sem ahhoz, hogy elbánjon egy fölfegyverzett, jó erőben lévő férfival. Vissza kell tehát másznia. Lassan, centiméterről centiméterre kell lecsúsznia. Mallory tudta: az őr bármilyen hirtelen, váratlan mozdulatot észrevehet a szeme sarkából, és az számára egyenlő a véggel, hiszen a szirt éles pereme fölé magasodó sziluettje mindenképp elárulná.

Fokozatosan, simán, minden egyes mozdulatára ügyelve, minden óvatos lélegzetvételnél egy néma fohászt rebegve csúszott vissza lassan a szikla pereme alá. Az őr még mindig közeledett, egy Mallorytól úgy ötyardnyira balra lévő pont felé sétált, és továbbra is a fejét félrefordítva hallgatózott a szélben. Mallory végül lenn volt a kürtőben, csak az ujjaival kapaszkodott a szikla peremén. A mellette lapuló Andrea a füléhez hajolt.

– Mi az? Van valaki fönn? – Egy őrszem – suttogta Mallory. A karja sajogni kezdett az erőfeszítéstől. – Meghallott valamit, keres minket. Hirtelen összehúzta magát, és olyan szorosan lapult a sziklafalhoz, amilyen szorosan csak tudott: a szeme sarkából

észrevette, hogy Andrea is ugyanezt teszi. Régóta a sötéthez szokott szemüknek bántóan éles, vakító fénysugár csapott le ferdén a sziklafal peremére, és lassan megindult feléjük: a német elővette az elemlámpáját, és hozzálátott, hogy módszeresen átvizsgálja a szikla peremét. A fénykéve szögéből Mallory arra következtetett, hogy néhány lábnyira a szakadék szélétől lépeget: a szeles, viharos éjszakán nem kockáztatja meg, hogy a csúszós talajon közelebb menjen a szakadék omladozó széléhez; és – ami még valószínűbb – azt sem kockáztatja, hogy egy kéz esetleg elkapja a bokáját, és a négyszáz lábnyi mélységbe rántsa.

A fénykéve lassan, föltartóztathatatlanul közeledett: kétséges, hogy a német őr még ebből a szögből is meglátja majd őket. Malloryt hirtelen émelyítő bizonyosság fogta el: ez a német nemcsak gyanakszik, ez tudja, hogy van ott valaki, és addig nem is nyugszik, amíg meg nem találja őket. És ők semmit sem tehetnek, a világon semmit…

Ekkor Andrea ismét közelebb hajolt hozzá. – Egy követ… – suttogta. – A háta mögé. Mallory először óvatosan, azután egyre kétségbeesettebben tapogatózott jobb kezével a szakadék peremén, de

csak földet talált, füvet meg gyökereket. Egyszer csak érezte, hogy Andrea valamivel megböki, s egy cövek fémes, sima felületét érezte a tenyerében. Mallory rettentő dühös lett önmagára: az övében neki is van néhány cövek, de neki ez eszébe sem jutott.

Karja hátralendült, azután görcsös erővel elhajította a cöveket: a vasdarab pörögve tűnt el a sötétben. Eltelt egy másodperc, aztán még egy – Mallory már biztos volt benne, hogy rossz helyre dobta azt az átkozott cöveket –; a fénykéve már csak néhány hüvelyknyire volt Andrea vállától, amikor meghallották a kövön megcsörrenő fém megváltó hangját. A fény kéve egy pillanatra megrezdült, aztán körbefordult, és a balra lévő sziklákat kezdte pásztázni. Az őrszem csúszkálva és botladozva kezdett rohanni arrafelé, lámpája fénye megcsillant a karabély csövén, amihez hozzáfogta. Még tízyardnyira sem távolodott el tőlük, amikor Andrea már fenn volt a szikla párkányán, és nagy, fekete macskaként osont hangtalanul a legközelebbi szikla felé: besurrant mögé, mint valami kísértet, és eltűnt; árnyékká vált az árnyékok között.

Az őrszem jó húszyardnyira lehetett – elemlámpájának fénykévéje ijesztően ugrált szikláról sziklára –, amikor Andrea késének markolatával kétszer megkoccantotta a követ. Az őrszem megpördült, végigvillantott az egymás mellett sorakozó köveken, azután nehézkesen visszafelé kezdett futni, kabátjának szárnyai groteszkül csapkodtak a szélben. Az elemlámpa fénye föl-le ugrált, és Mallory egy pillanatra meglátta a német sápadt, feszült arcát: félelemtől tágra nyílt szeméhez sehogyan sem illet a gladiátori erőt sugárzó acélsisak. Ki tudja, micsoda riadt gondolatok cikázhatnak át az őrszem megzavarodott agyán: hangokat hall a szakadék széléről, azután jobbról és balról a sziklák közül… Pedig a hosszú, magányos, kísérteties virrasztás a sötét, viharos éjszakában, ellenséges földön, a sziklafal legelhagyatottabb tetején már önmagában is elég félelmetes lehetett a számára. Malloryt mélységes szánalom töltötte el ez iránt az ember iránt, aki – akárcsak ő maga – valakinek férje, testvére, fia, és aki semmi mást nem tesz, mint hogy a tőle telhető legjobban elvégez egy piszkos és veszélyes feladatot, amit rábíztak. Szánta a magányosságáért, a szorongásáért, a félelméért, szánta azért, mert tudta, hogy már annyi ideje sincs hátra, hogy háromszor levegőt vegyen…

Mallory gondosan fölmérte a távolságot, az időt, aztán lassan kidugta a fejét.

41

Page 43: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Segítség! – kiabálta. – Segítség, lezuhanok! A katona – alig ötlábnyira attól a sziklától, ami mögött Andrea rejtőzött – megtorpant, és sarkon fordult. Egy

másodpercig vadul kaszált lámpájának fénykévéjével, míg meg nem találta Mallory fejét. Egy másodpercre a földbe gyökerezett a lába, aztán jobb kezével fölrántotta a karabélyát, baljával a csöve után kapott. Ugyanebben a pillanatban hangosan, görcsösen hördült egyet, és Mallory még a szél süvítésén át is hallotta, ahogy Andrea késének a markolata tompán nekiütődik a bordáinak…

Mallory egy pillanat alatt fönt volt, de addigra Andrea már közömbös arccal törölgette a pengéről a vért a német kabátjába, lassan kiegyenesedett, és egy sóhajtással visszatolta a kést a hüvelyébe.

– így ni, kedves Keith! – Andrea kizárólag mások előtt használta az előírásos „százados” megszólítást. – így! – bólintott rá Mallory. – Tudtam, szinte teljesen biztos voltam benne. És te is tudtad. Túl sok volt a furcsa

véletlenből: a német bárka, ami ellenőrzött bennünket, az az eset az őrtoronynál, és most ez. – Mallory halkan, keserűen szitkozódott. – De ezt megkeserüli a castelrossói barátunk, Briggs százados. Nem kell hozzá egy hónap, és úgy kihajítják a hadseregből… Jensen majd gondoskodik róla.

Andrea bólintott. – Futni hagyta Nicolait? – Ki más tudhatta, hogy pont itt akarunk partra szállni, és ki más értesíthetett volna előre mindenkit? – Mallory

elhallgatott, elhessegette magától a gondolatot, és megragadta Andrea karját. – A németek nagyon alaposak. Bár tudják, hogy egy ilyen éjszakán szinte lehetetlen partra szállni, de az biztos, hogy nem egy emberre bízták, hogy elbánjon velünk. – Mallory öntudatlanul is halkabbra fogta a hangját. – Legalább egy tucat őrszemet helyeztek el végig a szakadék mentén…

– És jelt adnak – fejezte be Andrea. – Az biztos, hogy kitalálták, hogyan fogják értesíteni a többieket. Talán jelzőrakétával…

– Nem hinném – vetette ellen Mallory. – Az elárulná a tartózkodási helyüket. Telefon. Biztosan az. Emlékszel, Krétán is, amerre csak jártak, több mérföldnyi tábori telefonvonalat telepítettek.

Andrea bólintott, fölkapta a halott elemlámpáját, és keresgélni kezdett. Egy percen belül visszatért. – Tényleg telefon – közölte halkan. – Ott, a sziklák alatt.- – Nincs mit tenni – mondta Mallory. Ha csörög, kénytelen leszek fölvenni, különben mind iderohannak. Csak

abban reménykedem, hogy nincs valami átkozott jelszavuk. Nagyon is jellemző lenne rájuk. – Hirtelen megfordult és elhallgatott. – De egyszer jönni fog valaki: a váltás, az őrparancsnok, akárki. Lehet, hogy óránként jelentkeznie kellett. Valaki jönni fog, és nem is sokára. Istenem, Andrea, sietnünk kell!

– És ez a szegény ördög? – bökött Andrea a lábánál heverő alaktalan árnyékra. – Hajítsuk le a szakadékba – javasolta szenvtelenül Mallory. – Szegénynek már úgysem számít, nekünk pedig nem

szabad nyomot hagynunk. Reméljük, azt hiszik majd, hogy megcsúszott a párkányon, úgyis piszokul alattomos, málladozó erre a talaj…

Megnézhetnéd, nincsenek-e nála papírok, sose tudhatjuk, mikor lesz rájuk szükségünk. – Sokkal nagyobb hasznát veheted a csizmájának – intett Andrea az omladékos hegyoldalak felé. – Nem jutnál

valami messzire ebben a zokniban. öt perccel később Mallory háromszor megrántotta az alattuk tátongó sötét mélységbe futó kötelet. Lentről három

rántás volt a válasz, mire Andrea sebesen húzni kezdte fölfelé az acélbetétes zsinórt. A fölszerelés első darabja a robbanóanyaggal teli láda volt. A szélben vadul hintázó láda – bár minden oldalról

alaposan kipárnázták rákötözött hátizsákokkal és hálózsákokkal – minden lengésnél rettenetes erővel vágódott noki a sziklának, de ilyen apróságokra nem tudtak figyelni, nem várhatták meg, amíg minden egyes rántás után lecsillapodik a lengés. Andrea – jó erősen kikötve egy hatalmas szikla lábához – messze kihajolt a szakadék fölé. és úgy emelte a mintegy hetvenfontnyi súlyt, mint más egy kifogott pisztrángot. Alig három perc alatt húzták fel a sziklafal tetejére a robbanóanyagos ládát; öt perc múlva már ott volt a robbantógenerátor, a hálózsákokba csavart fegyverek és a könnyű, kifordítható sátor, melynek egyik fele fehér, a másik terepszínű vászonból készült.

42

Page 44: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Amikor harmadszor is leengedték a kötelet, és Andrea harmadszor is fáradhatatlanul húzni kezdte fölfelé, Mallory pedig mögötte állt, hogy összetekerje a behúzott részt, egyszer csak hallotta, hogy Andrea felkiált; két lépéssel ott termett, kezét az öles termetű görög karjára téve.

– Mi van, Andrea? Miért hagytad abba? – Hirtelen elhallgatott, mert a sötétség ellenére is látta, hogy Andrea csak a mutató- és hüvelykujja között tartja a kötelet. – Odaveszett?

Andrea szótlanul bólintott. – Elszakadt? – hitetlenkedett Mallory. – Egy drótbetétes kötél? – Nem hinném. – Andrea sietve föltekerte a még hátralevő negyvenlábnyi kötelet. A kötél sértetlen volt, és a

zsinór is ugyanoda volt erősítve, ahová eddig, egy ölnyire a kötél végétől, de ezúttal üresen himbálózott a szélben. – Valaki csomót kötött rá – Andrea hangja egy pillanatig fáradtan csengett –, de nem sikerült neki valami jól… Mallory éppen válaszolni készült, ám hirtelen 8sztönszerűen maga elé kapta a kezét: föntről, a láthatatlan

felhőkből hatalmas, kétágú villám csapott le a szirt tetejére. Még mindketten szorosra zárt szemmel álltak, amikor szinte közvetlenül a fejük fölött irtózatos erővel megdördült az ég; a fülsiketítő csattanás kétszeresen félelmetes volt a szemkápráztató villanás utáni teljes sötétségben. A visszhang fokozatosan elült, egyre halkabban verődött vissza a sziget hegyei és völgyei közül.

– Te jó ég! – mormolta Mallory. – Ez közel volt. Jobb lesz, ha sietünk, Andrea, mert lehet. hogy pár percen belül itt akkora világosság lesz, mint egy vásártéren… Mi volt abban a csomagban, amit utoljára húztál föl? – kérdezte, bár fölösleges volt megkérdeznie, hiszen ő maga rendelkezett, mielőtt elindult volna a sziklapárkányról, hogyan osszák háromfelé a fölszerelést. Azonban elég fáradt volt ahhoz, túlságosan is fáradt, hogy ne próbálja megragadni a nem létező szalmaszálat.

– Az élelem – mondta Andrea szelíden. – Az összes élelmünk, a tűzhely, a fűtőanyag és a kompaszok. Mallory öt, talán tíz másodpercig is mozdulatlanul állt: tudatában volt, hogy sietniük kell, kétségbeejtően fogy az

idejük, de szörnyű, bénító bizonytalanság szállta meg; bizonytalanná tette a hideg és a fásultság, de ezt a hideget és fásultságot nem a tomboló szél és a zuhogó eső okozta, ez a saját agyából eredt, ahol megjelent a zord, ellenséges szigeten élelem és tűz nélkül bolyongd kis csapat vigasztalan képe… Arra eszmélt föl, hogy Andrea halkan nevetve a vállára teszi a kezét.

– Ennyivel is kevesebbet kell cipelnünk, kedves Keith. Gondold csak el, milyen hálás lesz ezért a mi örökké fáradt barátunk, Miller tizedes… Semmiség az egész.

– Igen – mondta Mallory. – Igen, persze. Semmiség. – Megfordult, leengedte a kötelet, és figyelte, hogyan tűnik el a szakadék peremén.

Tizenöt perccel később a sűrű felhőszakadásban – amit szinte folyamatosan világított meg a villámok fénye – Casey Brown feje jelent meg a sziklafal pereme fölött. A vihart kísérő robbanásszerű mennydörgések közötti rövid szünetekben tisztán felhallatszott Casey vaskos, Clydeparti akcentusa: folyamatosan káromkodott, kimerítve az angol nyelv teljes ez irányú szókészletét. Két kötél segítségével mászott fölfelé, az egyik cövekről cövekre vezetett föl, a másikat – amivel a felszerelést felhúzták – Andrea tartotta a kezében, és húzta folyamatosan. Casey ennek a kötélnek a végét a derekára csomózta, de a csomóról mászás közben kiderült, hogy könnyen elcsúszik, így hát Andrea lelkes segíteni akarásával majdnem kettévágta a skótot. Casey, amint felért, úgy, ahogy volt, a hátára szíj ázott rádiókészülékkel, leült a sziklafal tetején, és kimerültén a térdére hajtotta a fejét. A kötélen két rántás jelezte, hogy Dusty Miller indul.

Újabb negyedóra telt el, végtelennek tűnő tizenöt perc, míg végre Miller alakja lassan kibontakozott a sziklakürtő közepe táján. Egyenletesen, módszeresen mászott, de amikor a sziklafal pereméhez ért, hirtelen megállt, és a kezével vaktában tapogatózni kezdett a párkányon. Mallory – nem tudván mire vélni a dolgot – lehajolt, és belebámult a sovány arcba: Miller mindkét szeme szorosra volt zárva.

– Nyugi, tizedes – bátorította Mallory jóindulatúan –, fölért. Dusty Miller lassan kinyitotta a szemét, körülnézett a sziklafal peremén, összerázkódott, azután gyorsan

menedéket keresve, négykézláb odamászott a legközelebbi sziklatömbhöz. Mallory odament hozzá, és érdeklődve ránézett.

– Miért csukta be a szemét, mikor átmászott a sziklafal tetején?

43

Page 45: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nem ott csuktam be – tiltakozott Miller –, még lent csuktam be, és csak akkor nyitottam ki, mikor maga szólt, hogy fölértem.”

Mallory hitetlenkedvé nézett rá. – Micsoda? Végig csukva volt a szeme? – Én még Castelrossóban megmondtam magának, főnök, hogy amikor átmegyek az utcán, akkor is meg kell

fogódzkodnom egy lámpaoszlopban, ha föllépek a járdára. – Elhallgatott, ránézett a szakadék fölé kihajló Andreára, és újra megborzongott. – Testvérek! Jaj, testvérek! Életemben még így nem féltem!

Félelem. Rettegés. Pánik. Tedd meg azt, amit félsz megtenni, és a félelem biztosan elmúlik; tedd meg azt, amit félsz megtenni, és a félelem biztosan elmúlik – Andy Stevens százszor is elismételte magában ezt a mondatot, mint valami litániát. Egyszer egy pszichiátertől hallotta, és azóta még vagy tucatszor olvasta is: tedd meg azt, amit félsz megtenni, és a félelem biztosan elmúlik. Az ember agya egyszerre csak egy gondolatot tud befogadni, mondd hát magadnak, hogy bátor vagy, hogy legyőzöd a félelmedet, ezt a buta, oktalan rettegést, ami kizárólag a saját tudatodból ered, s minthogy az ember agyában egyszerre csak egy gondolat fér meg, és a gondolkodás meg az érzés egy és ugyanaz, bátor leszel, erőt fogsz venni önmagadon, a félelmed szertefoszlik, mint árnyék az éjszakában. Andy Stevens mindezt fölmondta magában, de az árnyak csak egyre sötétebbek lettek: a félelem jeges karmai mind vadabbul szorították elcsigázott agyát, csomóba rándult gyomrát.

A gyomra. A vonagló, remegő idegvégződésekből álló csomó a gyomorszája tájékán. Senki nem tudhatja, milyen ez az érzés, csak az, akinek elkínzott agya már eljutott a végső, a teljes összeomlás szélére. Szegény kimerült, elgyötört agya, amely egyelőre még vadul tiltakozott a végletesen megviselt idegrendszere hangos követelőzése ellen, hogy nyissa ki fölhorzsolt ujjait, amelyekkel még oly erősen szorította a kötelet. Ilyen egyszerű lenne az egész. De Stevens hangosan zokogva mégis kirántott egy újabb cöveket, lehajította a háromszáz lábnyi mélységben leselkedő tengerbe, szorosan odatapadt a sziklafalhoz, és kétségbeesetten továbbvonszolta magát fölfelé.

Félelem. A félelem, mely egész életét végigkísérte, állandó társa, második énje volt. Mindig ott volt mellette, ott leselkedett ugrásra készen. Megszokta már a félelmet, néha már bele is törődött, de ennek az éjszakának a pokoli, elviselhetetlen agóniájához hasonlót még soha nem élt át. Ez valami teljesen új volt. Félelme és zavarodottsága sem akadályozta meg abban, hogy homályosan fölismerje: nem magától a mászástól fél Igaz, a szikla sima volt és majdnem függőleges, a villámlás, a jéghideg eső, a sötétség és a folytonos mennydörgés akár egy lidérces álom, de a mászás technikailag egyszerű volt: a kötél egészen a sziklafal tetejéig ért, neki csak követnie kellett, és útközben eltávolítani a cövekeket Rosszul érezte ugyan magát, tele volt sebekkel, rettenetes fáradtság telepedett rá, elviselhetetlenül fájt a feje, és sok vért veszített, de végül is legtöbbször a kimerültség és a. gyötrelem órái azok, amikor megsokszorozódik az ember lelkiereje.

Andy Stevens azért félt, mert elveszítette az önbecsülését. Eddig mindig az volt az utolsó mentsvára, az segített legyőzni ősi ellenfelét, a félelmet. És ha sikerült, a többiek becsülték, és 5 is becsülte önmagát. De ennek most már vége, most, hogy megtörtént vele az a két dolog, amitől a legjobban rettegett: észrevették, hogy fél. és cserbenhagyta a társait. Amikor a német bárkával küzdöttek, meg amikor az őrtoronynál horgonyoztak, Mallory és Andrea biztosan észrevette, hogy ő fél. Korábban soha nem találkozott ilyen férfiakkal, és elejétől fogva biztos volt benne, hogy nem lesz képes elrejteni előlük a titkát. Fel kellett volna másznia Malloryval a sziklafalra, de Mallory valamilyen ürüggyel Andreát vitte magával, mert Mallory tudta, hogy ő fél. Eddig már kétszer – először Castelrossón, aztán akkor, amikor a német bárka megközelítette őket – kis híján cserbenhagyta a barátait, ma éjszaka pedig súlyosan vétett ellenük: ő, a társaság tengerésze volt az, aki pancser módon kötötte meg az utolsó csomót, és emiatt a teljes élelmiszerkészletük meg tüzelőanyaguk belezuhant a tengerbe, alig tíz lábnyira attól a helytől, ahol ő a párkányon állt. És Kheroszon ezer ember élete függ egy olyan nyomorúságos, tehetetlen alaktól, mint ő? Andy Stevens elgyötörtén, testileg-lelkileg elcsigázva, hangosan nyöszörögve a félelemtől és az öntudatlanságtól, már azt sem tudva, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik, vakon mászott tovább…

Váratlanul a telefon éles csörgése hasított bele a sziklatető sötétjébe. Mallory fölegyenesedett, és egész felsőtestével arra fordult, keze öntudatlanul ökölbe szorult. A telefon újra megcsörrent: az égzengés basszusától élesen vált el a harsány, fülsértő hang. Elhallgatott, azután újra kezdte: most már folyamatosan, követelőzőén csengett.

Mallory már félúton volt felé, de aztán megtorpant, lassan megfordult, és visszament Andreához. A görög kérdőn nézett rá.

44

Page 46: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Meggondoltad magad? Mallory szótlanul bólintott. – Addig csöngetnek, amíg valaki föl nem veszi – mormogta Andrea –, ha pedig senki nem veszi föl, akkor

idejönnek, mégpedig rövidesen, és gyorsan. – Tudom, tudom – vonta meg Mallory a vállát –, de vállalnunk kell ezt a kockázatot. Még mindig így a jobb. Az a

kérdés, mennyi időnk van addig hátra, amíg valaki megjelenik. – Ösztönösen mindkét irányban végignézett a széljárta sziklatetőn: kétoldalt, úgy ötvenyardnyira Miller és Brown állt őrt meglapulva a sötétben. – Nem érdemes kockáztatni. Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy látom, nem sok esélyem lenne rá, hogy átverjem őket. A jó öreg fritzek szolgálati ügyekben roppant merevek tudlenni. Valószínű, hogy a telefonban is előírásosan kell jelentkezni, vagy az őrszemnek be kell mondania a nevét, esetleg van valami jelszavuk… Az is lehet, hogy a hangom árulna el. Ezrei szemben az őr nyomtalanul eltűnt, minden felszerelésünk fönn van, és mindnyájan fölértünk, kivéve Stevenst. Más szóval: gyakorlatilag sikerült, amit elterveztünk. Partra szálltunk, és senki nem tudja, hogy itt vagyunk.

– Igen – bólintott lassan Andrea –, igazad van. És Stevensnek föl kell érnie két-három percen belül. Kár lenne mindent elpuskázni, amit eddig elértünk. – A, telefon, éppen olyan hirtelen, mint ahogy kezdte, elhallgatott. – Most indulnak.

– Tudom, az ördög vigye el. Remélem, Stevens… – Mallory elhallgatott, megfordult és visszaszólt a válla fölött: – Tartsd rajta a szemed, kérlek. Szólok a többieknek, hogy vendégeink lesznek.

Mallory gyorsan mozgott a szirt tetején, vigyázva, hogy biztonságos távolban maradjon a szakadék szélétől. Nem ment, inkább bicegett, mert az őrszem csizmája kicsi volt neki, irgalmatlanul szorította a lábát. Igyekezett nem gondolni rá, milyen állapotban lesz a lába, ha néhány órát ebben a csizmában kell menetelnie az egyenetlen terepen. Elég bajunk van így is – gondolta –, minek még a jövőn töprengeni… Hirtelen megállt, mert valami kemény, fémes tárgy nyomódott a hátába.

– Add meg magad, vagy meghalsz! – az elnyújtott orrhang határozottan vidám volt: azok után, amin a bárkán és a sziklafalon keresztülment, az hogy újra szilárd talajt érzett a lába alatt, már önmagában is mennyei boldogság volt Dusty Miller számára.

– Nagyon vicces! – morgott Mallory. – Igazán, nagyon vicces! – Érdeklődve nézegette Millert: az amerikai levette impregnált esőköpenyét

– az eső minden átmenet nélkül, ahogy jött, elállt –, csak egy zakó meg egy hímzett mellény volt rajta, mindkettő csuromvizes, akárcsak a nadrágja. Mallory nem értette a dolgot, de kérdésekre most nem volt idő.

– Hallotta, hogy az előbb csörgött a telefon? – kérdezte. – Az volt az? Igen, hallottam. – Az őrszemet hívták. Bizonyára már régen jelentkeznie kellett volna. Nem vettük fel. Bármelyik percben itt

lehetnek, mégpedig rohanva. Rettentő gyanakvóak és alaposak lesznek. Lehet, hogy erről jönnek, lehet, hogy Brown oldaláról. Másfelől nem jöhetnek, hacsak nem akarják kitörni a nyakukat a sziklákon – intett Mallory a mögöttük lévő omladékos rész felé. – Tehát tartsa nyitva a szemét!

– Rendben van, főnök. Semmi lövöldözés? – Semmi lövöldözés, csak jöjjön vissza hozzánk, ha jönnek, olyan gyorsan és halkan, ahogy csak tud, és szóljon.

Öt percen belül mindenképpen jöjjön vissza. Mallory sietve visszament, ugyanarra, amerről Jött. Andrea teljes hosszában kihajolt a szakadék fölé, úgy bámult

lefelé. Mallory jöttére hátrafordította a fejét. – Hallom. Pont a kiszögellésnél van. – Jó] van. – Mallory megállás nélkül továbbment. – Mondd meg neki, hogy siessen. Tíz yard után megtorpant, és mereszteni kezdte a szemét a sötétbe: valaki lélekszakadva futott felé a szirttetőn,

botladozva, meg-megcsúszva a síkos talajon. – Brown? – kérdezte Mallory halkan. – Igen, uram, én vagyok az. – Brown odaért mellé, és hangosan lihegve visszafelé mutatott. – Valakik jönnek,

méghozzá gyorsan! Mindenfelé elemlámpák villognak.

45

Page 47: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Hányan vannak? – kérdezte Mallory gyorsan. – Legalább négyen vagy öten. – Brown még mindig levegő után kapkodott. – Lehet, hogy többen is, de ennyi

lámpát láttam. Maga is láthatja… – mutatott hátra, azután zavartan pislogni kezdett. – Ez átkozottul furcsa! Eltűntek. – Gyorsan visszafordult Malloryhoz. – Esküszöm, hogy…

– Ne nyugtalankodjon – mondta Mallory komolyan –, valóban látta őket. Én is tudtam, hogy látogatóink lesznek. Most már a közelben vannak, és biztosra akarnak menni… mennyire lehetnek?

– Talán százyardnyira, de semmiképpen sem több, mint százötven. – Menjen, szóljon Millernek, jöjjön ide 6 is, de gyorsan. Mallory visszarohant a szakadék peremén, és letérdelt Andrea mellé. – Jönnek, Andrea – mondta sietve. – Balról. Legalább öten vannak, de lehet, hogy többen. Legfeljebb két percünk

lehet. Hol van Stevens? Látod már? – Látom – mondta Andrea csodálatra méltó higgadtsággal. – Éppen a kiszögellés fölé ért. A hirtelen mennydörgés elnyelte a mondat végét, de több szóra nem is volt szükség, már Mallory is látta Stevenst:

mint valami öregember, elerőtlenedve mászott, bénító lassúsággal emelgetve a kezét. Félúton járt a kiszögellés és a kürtő alja között.

– Te magasságos isten! – szitkozódott Mallory. – Mi van vele? Egy álló napig is el fog tartani… – Dühét magába fojtva tölcsért formált a tenyeréből. – Stevens! Stevens!

Semmi jel nem mutatta, hogy Stevens meghallotta volna. Tovább mászott, egy lelassított robot természetellenes rendíthetetlenségével.

– Kevés kell hozzá, hogy végleg kikészüljön '•– mondta Andrea halkan. – Nézd, még a fejét sem emeli fel. Ha egy hegymászó nem emeli fel a fejét, vége van. Lemegyek érte – indult el Andrea.

– Nem – tette a vállára a kezét Mallory. –• Maradj itt. Nem kockáztathatjuk mindkettőtöket… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Brown visszaérkezett.

– Gyorsan, uram! Gyorsan, az ég szerelmére! – ahhoz, hogy ezt a pár szót kipréselje magából, Brownnak kétszer is levegőt kellett vennie. – Itt vannak a nyakunkon!

– Menjenek vissza Millerrel a sziklákhoz – mondta Mallory sürgetve. – Fedezzenek bennünket! Stevens! Stevens! – A sziklafal mentén fölfelé süvítő szél ezúttal is elnyelte a szavait. –; Stevens! Az isten szerelmére, ember! Stevens! – A halk, kétségbeesett, suttogó hang foszlányai valahogy mégis áthatolhattak a kimerültség ködén, és eljutottak Stevens tudatáig, mert abbahagyta a mászást, fölemelte a fejét, és a füléhez tartotta az egyik kezét. – Egy pár német jön erre – szólt le neki Mallory a tenyeréből formált tölcséren keresztül olyan hangosan, amilyen hangosan csak mert. – Másszon a kürtő aljáig, és maradjon ott! Ne csapjon semmi zajt! Érti? Stevens fölemelte a fejét, fáradtan intett, azután lehajtott fejjel tovább mászott. A mozgása még lassúbbá, nehézkesebbé vált.

– Gondolod, hogy megértette? – kérdezte aggódva Andrea. – Nem tudom. – Mallory megmerevedett, és elkapta Andrea karját: az újra szitálni kezdő eső finoman permetező

apró cseppjein keresztül észrevette, hogy tőlük harmincyardnyira. balra valaki ellenzős lámpával vizsgálgatja a sziklákat. – Dobd vissza a kötelet a szakadékba! A kürtő alján lévő cövek megtartja – suttogta. – Gyerünk, tűnjünk innen!

Lassan, gondosan ügyelve, hogy egyetlen kavics se csikorduljon meg a talpuk alatt, Mallory és Andrea visszaóvakodott a szakadék széléről, és négykézláb mászni kezdtek a sziklák felé. Végtelenül hosszúnak tűnt ez a néhány yardnyi út: Mallory teljesen védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, hisz még fegyver sem volt nála, Abszurd helyzet – gondolta –, hiszen ha most egy fénynyaláb véletlenül rájuk vetődne, az nem az ő vesztüket okozná, hanem azét az emberét, aki a lámpát tartja: Mallory ugyanis tökéletesen megbízott Brownban és Millerben. De nem ez volt a lényeg, most az volt a legfontosabb, hogy egyáltalán ne vegyék észre őket. Az utolsó néhány lábnyi szakaszon kétszer is közvetlenül mellettük söpört végig egy fénykéve, a második alig egy karnyújtásnyira: mindkétszer az átázott talajhoz szorították az arcukat, nehogy a világos folt elárulja őket, és mozdulatlanná merevedtek. Végül elérték a biztonságot nyújtó sziklákat.

Miller egy pillanatra mellékerült, alakja éppen hogy csak elvált a körülöttük lévő sziklák sötétebb foltjaitól.

46

Page 48: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Várhattak volna még egy fél órát, mi, főnök? – Bal felé intett, ahol tőlük alig húszyardnyira villództak a lámpák, és ahonnan már tisztán idehallatszott a mormogó, torokhangú német beszéd. – Jobban tesszük, ha hátrább mászunk, A sziklák között keresgélik a fiút…

– öt vagy a telefonját – tette hozzá Mallory suttogva. – Akárhogy is, igaza van. Ügyeljenek, sehogy a fegyverek a sziklához ütőd jenek! Vigyék magukkal a fölszerelést… Ha pedig a németek lenéznek, és meglátják Stevenst, ne sokat vacakoljanak, a zaj akkor már nem érdekes: használják az automata karabélyokat!

Andy Stevens hallotta, amit Mallory mond neki, de nem fogta fel. Nem azért, mert pánikba esett, vagy félt felfogni – ekkor már nem félt; • félelem az agyban székel, és az ő agya már nem működött, elsötétült a végső kimerültségtől, megbénult a végtagjait és az egész testét elnehezítő ólmos fáradtságtól. Észre sem vette, hogy ötvenlábnyival lejjebb beverte a fejét egy alattomos, éles kiszögellésbe, ami a halántékán lévő sebet újra csontig fölhasította. Kibuggyanó vérével együtt percről percre hagyta el az ereje.

Hallotta Mallory hangját, hallotta, hogy arról a kürtőről mond valamit, amelyhez most elért, de agya nem fogta fel a szavak értelmét. Stevens csak annyit tudott, hogy mászik, és mászni addig kell, amíg valaki el nem éri a csúcsot. Az apja és a bátyjai mindig ezt igyekeztek a fejébe verni: el kell érnie a csúcsot.

A kürtő felénél járt, megpihent a cövekbe kapaszkodva, amit Mallory nyomott be egy repedésbe. Ujjait beleakasztotta egy résbe, és fejét fölfelé fordította, a kürtő szája felé: tízlábnyira volt tőle, nem többre. Ott van előtte, és neki el kell érnie. Tisztán hallotta, hogy fönt valakik beszélgetnek. Kissé csodálkozott, hogy a barátai visszadobták a kötelet, ami megkönnyítette volna neki az utolsó néhány lábnyi mászást, de nem érzett keserűséget. Egyáltalán nem voltak érzelmei. Biztosan próbára akarják tenni – gondolta egykedvűen. Egyébként is, mit számít ez, csak egy a fontos: el kell érnie a csúcsot. Elérte. Ahogy korábban Mallory, ő is gondosan félresöpörte a földet és a kavicsokat, megkapaszkodott a szakadék peremén, lábával megtalálta ugyanazt a kiszögellést, amit Mallory, és felhúzódzkodott. Látta a villogó zseblámpákat, hallotta az izgatott hangokat – és ekkor, egyetlen pillanatra fölemelkedett az agyát borító köd: megrohanta a félelem utolsó,' mindent elsöprő hulláma. Felfogta, hogy a hangok az ellenségtől származnak, akik bizonyára megölték a barátait, és ő egyedül maradt. Kudarcot vallott. Azután a köd visszaereszkedett, nem maradt más, mint az üresség, a végtelen fáradtság és a reménytelenség. Teste lassan lecsúszott a szakadék peremén; lecsúsztak az ujjai is, lassan, vonakodva nyíltak ki, ahogy a fuldokló engedi el az utolsó árbocdarabot. Már nem félt: a világon minden mindegy volt neki. Keze lecsúszott a szakadék pereméről, és ő húszlábnyit zu-; hant a sziklakürtő összeszűkülő aljáig.

Egyetlen hang nem hagyta el a száját, még egy halk fájdalomkiáltás sem. Elfeketült előtte a világ. Fönn a sziklák között lapuló négy férfi tisztán hallotta azt az émelyítő, tompa reccsenést^ amivel jobb lába kettétört, akár egy korhadt faág.

47

Page 49: Alistair Maclean - Navarone Agyui

HATODIK FEJEZET

Hétfő éjjel 02:00–06:00 A német járőr Mallory legrosszabb várakozásait is felülmúlta: alapos volt, módszeres és nagyon, de nagyon

precíz. Sőt a katonákat vezető fiatal őrmesterből még a fantázia sem hiányzót^ s ez volt a legveszélyesebb. Négyen voltak, magas szárú csizmában, sisakban és terepszínű foltos köpenyben. Először a telefont keresték meg,

és jelentést tettek a parancsnokságnak. Azután az őrmester elküldte két emberét, hogy kutasson át még tovább, úgy százyardnyit a szakadék mentén, maga pedig a negyedik katonával a szakadékkal párhuzamos sziklákat fésülte át. Lassan, gondosan vizsgáltak át mindent, de nem mentek be túlságosan mélyen a sziklák közé. Mallory úgy vélte, az őrmester okoskodása logikus: ha az őrszem elaludt, vagy rosszul lett, nem valószínű, hogy mélyen benn van a sziklák között. Mallory és a többiek biztonságos távolságban voltak tőlük.

Ezután következett az, amitől Mallory tartott: a szirt tetejének jól szervezett, módszeres átkutatása. Először a szakadék legszélének átvizsgálásához láttak hozzá: a három katona láncba fogózott, a legutolsó megmarkolta az őrmester övét, és lassan elindultak a szakadék peremén; az őrmester elemlámpájának erős fényénél gondosan átvizsgálta a perem minden centiméterét. Egyszer csak megtorpant, fölkiáltott és lehajolt. Lámpája és az arca is alig néhány hüvelyknyire volt csak a földtől. Nem lehetett kétséges, hogy mire akadt rá: arra a mély bevágásra, amit a sziklától a szakadék pereméig, és onnan a mélybe futó hegymászó kötél hagyott a puha, málló talajban. Mallory és három társa óvatosan, hang nélkül fél térdre emelkedett, és fegyvereik csövét a sziklák tetejére fektették. Valamennyien biztosak voltak benne, hogy Stevens magatehetetlenül, súlyosan sérülten vagy esetleg holtan fekszik a kürtő alján: ha csak egyetlen német karabély akárcsak véletlenül is a szakadék felé irányul, a négy ember meghal; meg kell halniuk.

Az őrmester teljes hosszában lefeküdt a földre, két embere a lábát tartotta. Valiig kihajolt a szakadék fölé, és elemlámpájával levilágított a kürtőbe. Tíz, talán tizenöt másodpercig egyetlen hang sem hallatszott a szirttetőn, csak a szél metsző sivítása és az esőcseppek surrogása a satnya fűszálak között. Aztán az őrmester visszakúszott, fölállt, és lassan megcsóválta a fejét. Mallory intett a többieknek, hogy húzódjanak vissza a kövek mögé, de még így is tisztán hallották az őrmester halk, bajor akcentusát.

– Erik az, szegény fiú. – A hangjában furcsán keveredett az együttérzés és a düh. – Hányszor figyelmeztettem, hogy vigyázzon, ne menjen túl közel a szakadék széléhez, nagyon könnyen meg lehet itt csúszni. – Az őrmester maga is ösztönösen hátrább lépett néhány lábnyit, és újra megnézte a puha talajban lévő bevágást. – Ott csúszhatott meg a sarka; de az is lehet, hogy a karabélya csöve hagyta ezt a nyomot. Bár ennek már úgysincs jelentősége.

– Mit gondol, őrmester, meghalt? – kérdezte az egyik katona, egy bártortalan, elszontyolodott kölyök. , – Nehéz lenne megmondani… Ha olyan kíváncsi, nézze meg a saját szemével. A fiú elvörösödve hasalt le a szakadék szélére, és óvatosan lenézett a perem fölött. Közben a másik három rövid,

szaggatott mondatokat váltott. Mallory nem bírt tovább a kíváncsiságával: Millerhez fordult, és kezével tölcsért formált a szája és az amerikai

füle közé. – Stevens fekete ruhát viselt, amikor elváltak? – Igen – suttogta vissza Miller –, igen, azt hiszem… Nem, dehogy, az istenfáját, hülyeséget beszélek: egyszerre

vettük fel a vízhatlan, terepszínű köpenyt… Mallory bólintott, így már értette a dolgot. A németek esőköpenye majdnem ugyanolyan volt; mint a sajátjuk.

Arra is emlékezett, hogy az őrszem haja is fekete volt, éppen olyan, amilyenre Stevens haját festették. Föntről

48

Page 50: Alistair Maclean - Navarone Agyui

valószínűleg semmi más nem látszott, mint egy összecsuklott, fekete hajú, köpenybe burkolt alak. Az, hogy az őrmester összetévesztette a saját emberével, több volt, mint érthető: elkerülhetetlen volt.

A fiatal katona visszakúszott a szakadék pereméről, és óvatosan fölegyenesedett. – Igaza van, őrmester úr. Ez Erik. – A fiú hangja bizonytalan volt. – De azt hiszem, él. Láttam, hogy egy picit

megmozdult a köpenye. Biztos, hogy nem a szél volt az… Mallory érezte, ahogy Andrea hatalmas keze megszorítja a karját. Hirtelen őt is megkönnyebbülés, majd áradó

jókedv töltötte el: Stevens tehát él! Hála istennek! Még megmenthetik a fiút. Hallotta, hogy mögötte Andrea suttogva közli a többiekkel az újságot. Magában fanyarul elmosolyodott, és ironikusan arra gondolt: Jensennék egyáltalán nem lenne ínyére ez a nagy örvendezés. Stevens már megtette a magáét: elvitte a hajót Navaronéra, és megmászta a sziklafalat. Most már, sebesülten viszont csak egy rokkant, aki a terhükre van, nyűg az egész társaságnak, tovább csökkenti azt a szánalmasan kis esélyt, ami a sikerre még egyáltalán adható. A bábukat mozgató főparancsnokság számára egy sebesült gyalog csak f öl tartja a játékot, összezavarja a táblát. Szerintük legalábbis tapintatlanság Stevenstől, hogy nem halt meg, hiszen akkor kényelmesen, nyom nélkül megszabadulhattak volna tőle; lehajíthatták volna a szirt lábánál moraj ló hullámokba. Mallory ökölbe szorította a kezét; pokolba a totális háborúval, annak minden embertelen áldozatával… Hiszen csak egy kölyök; semmi más, mint egy rémült, összetört kölyök, ráadásul a legbátrabbak közül…

A német őrmester éles, magabiztos hangon parancsokat osztogatott az embereinek: orvos, sín, hordágy, rögzíthető emelőbak, kötél, cövekek –• módszeresen gondolkodó agya semmit nem felejtett ki. De Mallory feszülten arra figyelt, vajon hány embert hagy őrségben, ha egyáltalán hagy valakit, mert az őröket el kell távolítaniuk, ami viszont biztosan elárulja őket. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy hogyan fognak majd gyorsan és hangtalanul megszabadulni tőlük; elég, ha egyetlen szót súg Andrea fülébe, és az őröknek nem lesz több esélyük, mint a karámba zárt juhoknak a portyázó farkassal szemben; sőt még annál is kevesebb, mert a juhok legalább bégetve menekülhetnek, mielőtt az örök sötétség a szemükre borul. De az őrmester megoldotta helyettük ezt a problémát. Az a magabiztos szakértelem, az a hajthatatlan és könyörtelen józanság, ami a német altisztet a világ legjobbjává teszi, olyan esélyt adott Mallorynak, amire nem is számított. Mikor az őrmester befejezte a parancsolgatást, a fiatal katona megérintette a karját, és a szakadék felé intett.

– Mi lesz szegény Erikkel, őrmester úr? – kérdezte bizonytalanul. – Nem kellene… Nem gondolja, hogy egyikünknek vele kéne maradnia?

– És mit tehetne, ha itt maradna? Fogná a kezét? – kérdezte élesen az őrmester. – Ha megmozdul, és lezuhan, akkor lezuhan, hiába állnánk itt, és néznénk akár százan is. Indulás! Inkább ne feledkezzen meg a kalapácsról és a karókról, amikkel majd az emelőbakot rögzítjük!

A három ember hátraarcot csinált, és szó nélkül elindult kelet felé. Az őrmester odasétált a telefonhoz, valakinek röviden jelentett, azután elindult az ellenkező irányba. Biztos ellenőrzi a következő őrszemet – gondolta Mallory. Még homályosan látszott az alakja a sötétben, amikor Mallory suttogva őrködni küldte Brownt és Millert; még hallották lépteinek szabályos csikorgását, ahogy átvágott egy távolabb fekvő kavicsos sávon, amikor a sziklához erősített kötél kígyózva eltűnt a szakadék peremén, még lengett a kötél, mikor Andrea és Mallory sietve ereszkedni kezdett lefelé.

Stevens alaktalan rongycsomóként, kicsavarodott tagokkal, fölsebzett, vérző arccal feküdt egy borotvaéles sziklanyúlványon. Eszméletlen volt, nyitott száján keresztül hörögve szedte a levegőt. Jobb lába térdtől lefelé képtelen szögben meredt kifelé. Mallory megvetette a lábát a kürtő két oldalán, és olyan óvatosan, amilyen óvatosan csak tudta, fölemelte, és a helyére tette a kicsavarodott végtagot. Stevens – anélkül, hogy magához tért volna – kétszer is kínlódva felnyögött, de Mallorynak nem volt más választása, mint görcsösen összeszorított fogakkal dolgozni tovább. Lassan, végtelenül óvatosan fölhúzta a nadrágszárat: összerándult, és egy pillanatra iszonyodva, émelyegve hunyta be a szemét, mikor a szakadt, lilára dagadt húsból előtűnt a törött sípcsont kiálló szürkés foltja.

– Nyílt lábtörés, Andrea. – Óvatosan végighúzta ujjait a szétroncsolt lábon. A magas szárú bakancs nyelvénél hirtelen megállt: bár csak finoman ért hozzá, így is érezte, hogy a lábfej ernyedten lötyög. – Ő, istenem! •?- mormogta. – Egy másik törés, pont a boka fölött. Nagyon rossz állapotban van a fiú.

– Valóban – mondta Andrea komoran. – Semmit nem tehetünk érte itt lenn?

49

Page 51: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Semmit. Abszolút semmit. Fel kell vinnünk. – Mallory kiegyenesedett, és végignézett a kürtő függőleges falán. – De hogyan, az isten verje meg…

– Én fölviszem. –Andrea hangjában nem volt ajánlkozás vagy kétségbeesett elszántság, nem érződött benne a rá váró emberfeletti erőfeszítés tudata sem; egyszerűen csak – annak az embernek a nyugalmával, aki soha nem kételkedik benne, hogy képes is lesz megtenni, amit vállalt – megmondta, mit fog most tenni. – Segíts, légy szíves fölemelni, és a hátamra kötözni…

– De így a törött lába egy darab bőrön, meg néhány tépett izmon lóg majd – tiltakozott Mallory. – Stevens nem képes többet elviselni, meghal, ha ezt megtesszük.

– Meghal, ha ezt nem tesszük meg – dörmögte Andrea. Mallory egy hosszú pillanatig Stevensre meredt, azután rosszkedvűen bólintott. – Meghal, ha ezt nem tesszük meg – ismételte meg fáradtan. – Igen, igazad van, meg kell tennünk. – Ellökte

magát a sziklától, öt-hat lábbal lejjebb ereszkedett a kötélen, és bepréselte a lábát a kürtő két fala közé, éppen Stevens teste alatt. Néhányszor körültekerte a derekán a kötelet, azután fölnézett.

– Kész vagy, Andrea? – kérdezte halkan. – Kész. – Andrea lehajolt, megfogta Stevenst a hóna alatt, és lassan, erőlködés nélkül fölemelte, miközben

Mallory alulról tolta. Ahogy emelték, a fiú torka mélyéről két-három elgyötört nyögés tört fel; Mallory megborzongott az elnyújtott, kínnal telt, remegő hangtól. Végül Stevens lába már olyan magasra került, hogy néni érte el, de Andrea akkor már szorosan a karjaiban tartotta a fiút. Stevens esőáztatta, véres arca groteszkül fölfelé fordult, ahogy a feje, akár egy törött babáé, élettelenül csüngött hátra. Mallory néhány másodperc múlva mellettük volt, és szakértő módon összekötözte Stevens csuklóit. Halkan, folyékonyán, keservesen káromkodott, miközben elgémberedett kézzel hurkolta és csomózta a kötelet, de ezt észre sem vette. Csak az ostobán, tehetetlenül' a vallanak ütődő, összezúzott fejre tudott figyelni, az arcot borító vérre, ami lassan kezdett felázni az esőben, és a felhasadt halánték fölötti kis szőke foltra, ahol a hajról leoldódott a festék.

Ahogy Stevens összekötözött karjait a nyakába akasztotta, és így mindkét keze szabad lett, Andrea nem egészen harminc másodperc alatt fönn volt a tetőn: hátán a százhatvan fontnyi súllyal ugyanolyan gyorsan, könnyedén mászott, mint eddig; legalábbis Mallory semmiféle különbséget nem észlelt. Fantasztikus volt a kitartása. Egyetlenegyszer, amikor Andrea fölkapaszkodott a szirt peremén ért hozzá a törött láb a sziklához: a fájdalom akkor áttört &z öntudatlanság jótékony burkán, és Stevens ajkát rövid fájdalomkiáltás hagyta el. Iszonyatos volt a néma kínlódás közben felszakadt rekedt, bugyborékoló hang. Andrea fölegyenesedett, Mallory pedig – már mögötte állva – sietve elvágta a két embert egymáshoz szorító köteléket.

– Vidd, kérlek, egyenesen a sziklák közé, Andrea! – suttogta Mallory. – Várjatok meg bennünket az első szabad tereprészen, amit találtok.

Andrea, anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, bólintott. Lesütött szemmel nézte a karjaiban lévő fiút, s mintha a gondolataiba merült vagy hallgatózott volna, Mallory azon vette észre magát, hogy ő is a szél vékony, magányos gyászdalára figyel. A szemerkélő permet közben jéghideg ólmos esővé erősödött. Anélkül, hogy tudta volna, miért, megborzongott, és újra hallgatózni kezdett. Azután dühösen megrázta a fejét, a szakadék felé fordult, és elkezdte összetekerni a kötelet. Csak mikor már a laza, nedves kötélcsomó a lábánál hevert, jutott eszébe, hogy a kürtő aljából kiálló cövekről még több kötél lóg le. Már ahhoz is túl fáradt, átfagyott és levert volt, hogy dühös legyen magára. Stevens látványa, a fiú állapota mélyebb hatást tett rá, mint hitte volna. Szinte búskomoran rúgta le újra a kötelet a szakadék szélén, megint lecsúszott a kürtőbe, leoldotta a •másik kötelet, és a cöveket lehajította a sötétségbe.

Nem egészen tíz perc múlva, vállán az összecsavart, átázott kötelekkel, nyomában Millerrel és Brownnal eltűnt a sötét sziklák között.

Alig százyardnyival beljebb találtak rá Stevensre. Egy nagy, kiugró szikla oldalában feküdt, egy kövektől megtisztogatott, alig biliárdasztal nagyságú területen. Andrea egy esőköpenyt terített alá az átázott, kavicsos talajra, és betakarta egy terepszínű köpennyel. Bár csípős hideg volt, a szikla megtörte a szél erejét, és legalább megvédte a fiút a zuhogó ólmos esőtől. Andrea fölkapta a fejét, mikor a három férfi beugrott a mélyedésbe, és lerakta a földre a felszerelését. Mallory látta, hogy Andrea már fölhúzta a térd fölé a fiú nadrágját, és levágta összeroncsolt lábáról a súlyos bakancsot.

50

Page 52: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Uram Jézus! – szakadt ki önkéntelenül Millerből a félig fohásznak, félig szitoknak ható kiáltás: a törött láb még a sűrű homályban is hátborzongató volt. Miller fél térdre ereszkedett, és a seb fölé hajolt. – Hát ez nem akármi! – mormolta lassan. – Valamit csinálnunk kell ezzel a lábbal, főnök – nézett föl a válla fölött. – És nem sok vesztegetni való időnk van.

– Tudom, de meg kell mentenünk, Dusty. Muszáj. – Mallory hangján érződött, hogy rettenetesen fontos számára a dolog. – Nézzék,… – ereszkedett térdre Stevens mellé, de Miller türelmetlenül arrébb tolta.

– Ezt majd inkább én, főnök! – A váratlanul magabiztos, ellentmondást nem tűrő hang Malloryba fojtotta a szót. – Gyorsan az egészségügyi csomagot, és bontsák ki a sátrat!

– Biztos benne, hogy el tudja látni? Hogyan fogja… – Ide figyeljen, főnök – mondta Miller halkan. – Én egész életemben csak három dologhoz értettem: a bányákhoz,

az alagutakhoz és a robbanóanyagokhoz. Ezek mind elég rázós dolgok. Több száz kikészült kezet és látíat láttam, és a legtöbbet én magam latiam el. – Kényszeredetten elmosolyodott a sötétben. – Olyankor mindig én voltam a főnök; azt hiszem, ennyi kiváltság most is megillet.

– Remek! – Mallory megveregette Miller vállát, és mélységes megkönnyebbülést érzett. – Magáé az egész srác, Dusty. De a sátor… – Akaratlanul is a szakadék felé pillantott a válla fölött. – Ügy értem…

– Félreértett, főnök! – Miller mozdulatai elárulták, hogy egész életét veszélyes robbanóanyagok között töltötte; óvatosan, de biztos kézzel dolgozott a tamponnal és a fertőtlenítőszerrel. – Nem azt mondom, hogy tábori kórházat állítsunk itt föl, de a sátorcövekekre szükségünk lesz, hogy sínbe tegyük a lábát.

– Persze, a cövekek. Soha nem jutott volna eszembe, pedig máson se töröm a fejem, mióta… – De nem ez a legfontosabb, főnök – Miller kinyitotta a gyógyszeres táskát, és egy ellenzős lámpa segítségével

sietve kiválogatta, amire szüksége lesz. – Először is morfiumot kell neki adni, különben belehal a sokkba. Aztán fedett menedékre és száraz, meleg ruhára lesz szüksége…

– Száraz, meleg ruhára? – szakította félbe Mallory. Lenézett az eszméletlenül fekvő fiúra, és eszébe jutott, hogy milyen ostoba módon veszett oda a tűzhelyük és az összes tüzelőanyag. A szája keserűen megrándult. – Az isten szerelmére, honnan vegyünk most neki száraz ruhákat?

– Nem tudom, főnök – mondta Miller egyszerűen. – De találnunk kell, és nemcsak azért, hogy a sokkot csökkentsük. Ezzel a lábbal, ráadásul bőrig ázva, biztos, hogy tüdőgyulladást fog kapni. Aztán annyi sebhintőpor kell a lábára, amennyi csak belefér abba az istenverte sebbe, mert ebben az állapotban, amiben a fiú van, elég a legkisebb fertőzés…

Mallory felállt. – Oké, maga a főnök. – Olyan élethűen utánozta az amerikai akcentusát, hogy Miller csodálkozva fölnézett,

fáradtan elmosolyodott, azután ismét visszafordította a fejét. Mallory hallotta, hogy vacog a foga, ahogy Stevens fölé hajlik. Inkább érezte, mint látta, hogy az amerikai szakadatlanul didereg, de olyannyira csak a munkájára koncentrál, hogy észre sem veszi. Mallorynak újra eszébe jutott, hogy Miller ruhái csuromvizesek, és megint nem értette, hogyan sikerült így átáznia a vízhatlan köpeny alatt?

– Maga lássa el, én meg keresek neki valami helyet. – Mallory nem volt túl magabiztos, mert érezte, hogy a hátuk mögött emelkedő vulkanikus hegyek omladékos lejtőin nappal ugyan jó esélyük lenne rá, hogy találjanak egy kiugró sziklát vagy akár egy barlangot is, most azonban csak a szerencséjükben bízhatnak. Látta, hogy Casey Brown, a fáradtságtól és a rosszulléttől hamuszürke arccal, még mindig a szén-monoxid-mérgezés utóhatása alatt bizonytalanul lábra áll, és elindul a sziklák között.

– Hová megy, Brown? – Visszamegyek a maradék cuccért, uram. – Biztos, hogy elbírja? – nézte' meg alaposabban Brown arcát Mallory. – Ügy látom, nincs valami jól. – Hát nem is érzem túl jól magam – mondta őszintén Brown. – Persze, bár minden tiszteletem a magáé, uram, azt

hiszem, maga se nézett mostanában a tükörbe… – Igaza lehet – hagyta rá Mallory. – Na, akkor gyerünk. Magával megyek.

51

Page 53: Alistair Maclean - Navarone Agyui

A következő tíz percben csend volt a tenyér-* nyi tisztáson, csak a törött láb fölé hajló Miller és Andrea dörmögése hallatszott időnként, meg a sebesült nyögése, ahogy erőtlenül vonaglott a pokoli kínok szorításában. Aztán a morfium végre hatni kezdett, a fiú egyre kevésbé dobálta magát, végül teljesen megnyugodott: Miller most már gyorsan és folyamatosan tudott dolgozni. Andrea egy esőköpenyt feszített ki a fejük fölé, ami kettős célt szolgált: egyrészt megvédte őket az időnként felerősödő ólmos esőtől, másrészt leárnyékolta a vízhatlan elemlámpa fényét, amit Andrea szabad kezével tartott. Miller helyretette a törött lábat, bekötözte, és olyan szorosan sínbe tette, amilyen szorosan csak lehetett. Végül fölállt, és kiegyenesítette sajgó hátát.

– Hála istennek, kész van – mondta elcsigázottan. – Pontosan úgy érzem magam, ahogy a srác kinéz… – mutatott Stevensre, de hirtelen megmerevedett, és figyelmeztetően fölemelte a kezét. – Valamit hallok, Andrea – suttogta. Andrea fölnevetett.

– Csak Brown jön visszafelé, barátaim. Már több mint egy perce tart felénk. – Honnan tudja, hogy Brown az? – erősködött Miller, de azért feltűnés nélkül visszacsúsztatta a zsebébe az előbb

már kibiztosított automata pisztolyt. – Brown ügyesen jár a sziklák között – mondta Andrea szelíden –, de most fáradt. Mallory százados meg… –

vonta meg a vállát. – Tudom, engem sokan nagy macskának neveznek, de a hegyekben, a sziklák között a százados már nem is macska, hanem kísértet: csak akkor veszi észre az ember, amikor már mellette van, és megérinti a vállát.

Miller összerázódott, ahogy a jeges felhőszakadás hirtelen végigvágott rajtuk. – Jobban szeretném, ha nem lopódzkodnának itt összevissza – panaszolta. Fölnézett, mert az egyik sziklatömb

mögül előbukkant Brown; csoszogó, botladozó járásán látszott, hogy retteneteden fáradt. – Hello, Casey, hogy állnak a dolgok?

– Nem olyan rosszul. – Brown morogva köszönetet mondott Andreának, aki levette a válláról a robbanóanyaggal teli ládát, és könnyedén a földre tette. – Ez volt az utolsó. A százados visszaküldött vele, mert hangokat hallott a szirt tetejéről, és ott maradt, hogy megtudja, mit szólnak hozzá, ha észreveszik, hogy Stevens eltűnt – Elcsigázva leereszkedett a láda tetejére. – Talán azt is megtudja, mik a szándékaik, ha egyáltalán akarnak valamit.

– Otthagyhatott volna téged is, és cipelhette volna ő ezt a rohadt ládát – méltatlankodott Miller; úgy érezte, csalódott Mallwyban, és ezért öntudatlanul is erősebben fogalmazott, mint eredetileg akarta. – Sokkal jobb erőben van, mint te… – Hirtelen elhallgatott, mert a lélegzete is elakadt a fájdalomtól: Andrea ujjai acélfogóként szorították meg a karját.

– Nem tisztességes ilyeneket mondani, barátom – mondta Andrea szemrehányóan. – Elfelejtette, hogy Brown egy szót sem tud németül?

Miller óvatosan dörzsölgette a karját, s közben a fejét rázta, ahogy egyre dühösebb lett önmagára. – Az én átkozott nagy pofám… – mondta őszinte megbánással. – Mindenkitől bocsánatot kérek… – A százados azt mondta – szólalt meg halkan Brown –, hogy menjünk tovább egyenesen a sziklák között, azután

föl, annak a hegynek a jobb oldalán. – Hüvelykujjával a mögöttük magasodó hegy sötét, furcsán baljóslatú tömege felé bökött. – Ügy tizenöt perc múlva ő is utol fog érni minket. – Fáradtan rávigyorgott Millerre. – Azt is mondta, hogy a ládát meg a hátizsákot hagyjuk itt, majd ő hozza.

– Kegyelem – nyögött Miller. – Mindjárt elsüllyedek a szégyentől. – Stevensre nézett, aki nyugodtan feküdt a sötéten, nedvesen csillogó esőköpenyek alatt, azután Andreára. – Attól tartok, Andrea…

– Persze, persze – hajolt le fürgén Andrea; becsavarta az eszméletlen fiút az esőköpenyekbe, és olyan könnyedén egyenesedett ki, mintha a köpenyek üresek lettek volna.

– Előremegyek – ajánlkozott Miller. – Talán sikerül valami járható ösvényt találni, amin végig tud jönni Stevensszel. – Ahogy vállára kapta a generátort és a hátizsákokat, megtántorodott; nem is sejtette, hogy ennyire elgyengült. – Először csak vele – tette hozzá –, de később lehet, hogy már mindkettőnket vinnie kell…

Mallory csúnyán elszámította magát, amikor azt hitte, hogy tizenöt perc alatt utoléri a többieket: több mint egy óra

telt már el azóta, hogy elvált Browntól, de még a nyomukat se látta, a hetvenfontnyi teherrel a vállán ő sem haladt valami gyorsan.

52

Page 54: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Persze nemcsak rajta múlott a dolog. A visszatérő német járőr a felfedezéstől először megdöbbent, azután hozzálátott, hogy lassan, módszeresen újra átkutassa a szirttetőt. Mallory feszülten figyelt, attól tartva, hátha valamelyikük javasolni fogja, hogy ereszkedjenek le, és vizsgálják meg a kürtőt. A cövekek után maradt vajatok bizonyosan elárulták volna őket, de szerencsére ez senkinek se jutott eszébe, hiszen biztosra vették, hogy az őrszem lezuhant, és halálra zúzta magát. Miután semmit nem találtak, hosszasan vitatkoztak róla, mit tegyenek, végül hátrahagytak egy új őrt, a többiek pedig a mentőfelszerelést elcipelve visszaindultak a sziklatetőn. Mallory megnyugodva indult a társai után.

Az előre indult három ember azonban úgy tűnt; meglepően gyorsan haladt. Igaz, a terepviszonyok sokat javultak: a lejtő aljától úgy ötvenyardnyira megritkultak a leomlott sziklák, az esőáztatta talaj itt már kavicsos, törmelékes volt. Lehet, hogy elment volna mellettük – gondolta –, bár ez egyáltalán nem tűnt valószínűnek: az ólmos, lassan már inkább havas eső megújuló rohamai közötti szünetekben tekintetével újra és újra végigpásztázta a kopár hegyoldalt, de semmi nem mozdult. Egyébként is, biztos volt benne, hogy Andrea nem fog addig megállni, amíg legalább valami minimális védelmet nyújtó helyet nem találnak, s ezen a széljárta lejtőn közel s távol nem akad ilyen.

Végül Mallory szinte szó szerint belebotlott a fedezékbe és az embereibe: egy keskeny sziklagerincen mászott végig, s már éppen túljutott a csúcsán, amikor halk hangokat hallott, és meglátta a lábánál lévő kis hasadék túlsó oldalán kifeszített sátorlap alól kiszűrődő fényt.

Miller hevesen összerándult, és azonnal megpördült, mert hirtelen egy kezet érzett a vállán. Félig már kirántotta zsebéből az automata pisztolyt is, mire rájött, ki az. Lassan visszaereszkedett, és nekidőlt a sziklának.

– Nono, vigyázzon, maga mániákus lövöldözői •– Mallory megkönnyebbülten eresztette le elkínzott válláról a terhet, és a halkan kuncogó Andreára nézett. – Mi olyan nevetséges?

– A barátunk – nevette el magát újra Andrea. – Megmondtam neki, hogy csak akkor szerez majd először tudomást a jöttödről, amikor megérinted a vállát, de úgy látom, nem hitt nekem.

– Köhöghetett volna, vagy valami ilyesmi – mondta Miller védekezőén. – Az idegeim már nem olyanok, mint negyvennyolc órával ezelőtt voltak – tette hozzá panaszosán.

Mallory hitetlenkedve nézett rá, és már éppen meg akart szólalni, amikor észrevette a halvány, sápadt arcot: Stevens szeme nyitva volt, és a homlokát borító fehér pólya alól egyenesen őt bámulta. Mallory odalépett hozzá, és térdre ereszkedett.

– Végre magához tért! – mosolygott rá, mire a beesett, pergamenszerű arcon is mosoly jelent meg. A vértelen ajak halványabb volt, mint maga az arc, s ez kísérteties látványt nyújtott. – Hogy érzi magát, Andy?

– Nem túl rosszul, uram. Tényleg nem. – Sötét, véreres szemei tele voltak fájdalommal. Stevens lesütötte a szemét, üres tekintettel meredt bekötözött lábára, azután újra felnézett, és bizonytalanul Malloryra mosolygott. – Rettenetesen sajnálom az egészet, uram. Istenverte hülyeséget csináltam.

– Nem hülyeség volt – hangsúlyozott minden szót Mallory –, hanem bűnös ostobaság. – Érezte, hogy mindenki őket nézi, s látta, hogy Stevens tekintete csak rajta függ. – Bűnös, megbocsáthatatlan ostobaság – folytatta halkan –, amit én követtem el. Gyanítottam, hogy sok vért vesztett a hajón, de nem tudtam, hogy ilyen mély vágások vannak a homlokán, pedig kötelességem lett volna megnézni. És nem lett volna szabad magát kérnem meg, hogy távolítsa el a cövekeket, nem lett volna szabad engednem,- hogy utolsónak másszon, amilyen állapotban akkor volt. Ez volt őrültség. – Elmosolyodott. – Ügy kellett volna fölhúznunk, mint egy zsák szenet, vagy mint ezt a két rettenthetetlen hegymászót, Millert és Brownt… Isten tudja, hogyan sikerült fölmásznia. Biztos vagyok benne, hogy maga sem fog rájönni soha. – Előrehajolt, és megérintette Stevens ép térdét. – Bocsásson meg nekem, Andy, őszintén mondom, nem fogtam fel, mennyire kikészült.

Stevens a kezével egy elhárító mozdulatot próbált tenni, s a kiugró arccsontokra tapadt, halálosan sápadt bőrön átütött a zavart öröm pírja.

– Kérem, uram – könyörgött –, ne beszéljen így. Ez csak egy dolog volt a sok hibám között. – Fölszisszent, és egy pillanatra behunyta a szemét, mert törött lábába belehasított a fájdalom. – És nem illet elismerés azért, mert fölmásztam – folytatta. – Alig valamire tudok visszaemlékezni…

Mallory kérdőn felvont szemöldökkel, szótlanul nézett rá. – Elejétől végéig majd meghaltam a félelemtől – mondta Stevens egyszerűen. Sem csodálkozást, sem meglepetést

nem érzett, bár eddig inkább meghalt volna, minthogy ilyesmit bevalljon. – Soha életemben nem féltem így.

53

Page 55: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mallory lassan ingatta a fejét, közben tenyéré-? vei borostás állat dörzsölgette. Ügy tűnt, zavarban van. Lenézett Stevensre, és csúfondárosan elmosolyodott.

– Most már látom, zöldfülű még ebben a Játszmában, Andy. – Újra elmosolyodott. – Talán azt hiszi, én végig nevettem, daloltam, amíg azon a rohadt sziklán másztam? Azt hiszi, én nem féltem? – Cigarettára gyújtott, és a kifújt füstön keresztül nézett Stevensre. – Nos, nem féltem; az a szó, hogy félelem, meg se közelíti azt, amit éreztem: be voltam szarva. Ahogy Brown meg Miller meg Andrea is.

– Andrea! – nevette el magát Stevens, de rögtön fel is nyögött, mert a mozdulattól szörnyű fájdalom nyilallt a törött lábába. Mallory egy pillanatig azt hitte, újra elvesztette az öntudatát, de Stevens szinte rögtön folytatta, bár hangja rekedtes volt a kíntól. – Andrea félt? Nem hiszem el!

– Andrea félt! – A hatalmas termetű görög hangja egészen szelíd volt. – Andrea bizony félt. Andrea mindig fél. Ezért maradt életben ilyen sokáig. – Lenézett két széles tenyerére. – És azért haltak meg olyan sokan, akik nem féltek annyira, mint én, akik nem féltek mindentől, amitől félni lehet. Akiknél mindig akadt valami, amitől elfelejtettek félni, amire nem figyeltek. De Andrea mindentől félt, és azért nem feledkezett meg semmiről. Ezért élek még. Ilyen egyszerű az egész. – Mosolyogva nézett Stevensre. – A világon nincsenek bátrak és gyávák, fiam. Csak bátrak vannak. Megszületni, élni, meghalni: ehhez már önmagában is elég bátorság kell. Mi, emberek, valamennyien bátrak vagyunk. És valamennyien félünk. Akit az emberek bátornak neveznek, az éppúgy bátor, és éppúgy fél, mint a többiek. Csak ő öt perccel tovább bátor. Vagy néha tízzel, hússzal. Vagy annyival, amennyi ahhoz kell, hogy egy rosszulléttel küzdő, vérző, félelemtől gyötört ember éjszaka megmásszon egy ismeretlen sziklafalat.

Stevens nem szólt. Fejét a mellére hajtotta, nem lehetett látni az arcát. Ritkán érzett ekkora örömet. Azt eddig is tudta, hogy az olyan emberek elől, mint Mallory és Andrea semmit nem titkolhat el, de azt nem tudta, hogy ez egyszer majd nem számít. Derengett neki, hogy Andrea ugyan az igazságot mondja, de nem a teljes igazságot, ahhoz azonban túlságosan fáradt volt, hogy ezt megpróbálja végiggondolni. Ügy érezte, mondania kellene valamit, de semmi nem jutott az eszébe. Halálosan fáradt volt…

Miller megköszörülte a torkát. – Elég volt a beszédből, hadnagy – rendelkezett határozottan. – Feküdjön nyugodtan, aludjon. Stevens zavartan először rá, azután Malloryra nézett. – Jobb, ha engedelmeskedik, Andy – mosolyodott el Mallory. – Hallgasson a sebészére és háziorvosára. Ö tette

helyre a lábát. – Ó, ezt nem tudtam. Köszönöm, Dusty. Nagyon… bonyolult volt? Miller nagyvonalúan legyintett. – Semmiség, az én tapasztalatommal. Egyszerű törés – füllentette. – Majdnem az asszisztensemre bíztam… Igaz

is, Andrea, segítsen neki lefeküdni, legyen szíves! – Fejével intett Mallorynak. – Főnök! A két férfi kibújt a ponyva alól, és háttal fordult a jeges szélnek. – Tüzet kell gyújtanunk, hogy ruhákat száríthassunk a fiúnak – mondta sürgősen Miller. – 140 a pulzusa, és 39,4 a

láza. Egyre gyengébb lesz. – Tudom, tudom – válaszolta Mallory aggódva. – De a leghalványabb reményünk sincs rá, hogy ezen az istenverte

hegyen bármiféle tüzelőt találunk. Menjünk vissza, és nézzük meg, mennyi száraz ruhánk akad. Fölemelte a ponyva sarkát, visszabújt, nyomában Miller. Stevens még ébren volt, Brown és Andrea tőle jobbra és

balra ült. – Itt töltjük az éjszakát – jelentette be Mallory. – Helyezzük magunkat kényelembe. Ahhoz ugyan kicsit közel

vagyunk a szirthez, hogy teljes biztonságban erezhessük magunkat, de a fritzeknek szerencsére fogalmuk sincs róla, hogy a szigeten vagyunk.

– Főnök… – kezdett volna valamit mondani Miller, de aztán elhallgatott. Mallory csodálkozva bámult rá. Miller, Brown és Stevens tanácstalanul egymásra nézegetett. Malloryt hirtelen

mélységes aggodalom szállta meg: biztos volt benne, hogy valamit nagyon eltoltak. – Mi van! – kérdezte élesen. – Mi történt?

54

Page 56: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Rossz hírünk van a számára, főnök – kezdte Miller óvatosan. – Rögtön meg kellett volna mondanunk, de azt hiszem, mindnyájan azt hittűk, a másik már elmondta… Emlékszik az őrszemre, akit Andreával lehajítottak? – Mallory gyászosan bólintott: tudta, mi következik. – Ráesett a zátonyra – folytatta Miller –, úgy harminclábnyira a sziklafaltól. Nem sok maradt belőle, azt hiszem, de ami maradt, az beékelődött két szikla közé. Sajnos, túl alaposan is beszorult.

– Értem már – dörmögött Mallory. – Egész éjszaka azon törtem a fejem, hogy a fenébe tudott így átázni a gumiköpeny alatt…

– Négyszer is megpróbáltam, főnök – mondta Miller csendesen. – A többiek rám kötöttek egy kötelet. – Megvonta a vállát. – De reménytelen volt. Azok az istenverte hullámok mindannyiszor visszasöpörtek a sziklához.

– Három-négy óra múlva kivilágosodik – mormogta Mallory. – Tehát legkésőbb négy óra múlva tudni fogják, hogy a szigeten vagyunk. – Amint megvirrad, észreveszik, és odaküldenek egy csónakot, hogy megvizsgálják.

– De hát mit számít ez, uram? – érdeklődött Stevens. – Hiszen akár tényleg megcsúszhatott volna. Mallory félrehúzta a sátorlapot, és kinézett az éjszakába: csípős hideg volt, és lassan hullani kezdett körülöttük a

hó. Visszaeresztette a ponyvát. – öt perc – mondta elgondolkodva –, öt perc múlva indulunk. – Stevensre nézett, és halványan elmosolyodott. –

Mi is feledékenyek vagyunk, nekünk is el kellett volna valamit mondanunk: Andrea szíven szúrta az őrt. A következő órák rosszabbak voltak, mint a legvadabb lidércnyomás: hosszú órákon keresztül mentek kábultan,

botladozva, elgyötört testtel, sajgó izmokkal. Elestek és föltápászkodtak, elejtették a terhet, amit cipeltek, és vadul tapogatóztak utána az egyre mélyülő hóban. Éhesek és szomjasak voltak, de legfőképpen halálosan kimerültek.

Visszamentek arra, amerről jöttek, és nyugat– északnyugat felé haladtak, keresztül egy völgyhajlaton, mivel szinte biztosra vették, hogy a németek azt hiszik majd, észak felé mentek, a hegység belseje felé. Mallory iránytű, a csillagok vagy a hold segítsége nélkül, kizárólag a lejtő szöge és a térkép alapján tájékozódott, amit még Vlachos adott neki Alexandriában. Egyre biztosabb lett benne, hogy megkerülték a hegyet, és egy szűk szoroson keresztül a sziget belseje felé tartanak. A legveszélyesebb ellenségük a hó volt: a súlyos, nedves pelyhek sűrű függönyként kavarogtak körülöttük, befurakodtak a nyakukba, a bakancsukba, alattomos módon utat találtak a ruhaujjukba és a kabátjuk alá; teliment velük a szemük, a fülük és a szájuk, belemartak az arcukba azután érzéketlenné zsibbasztották. Csupasz kezük ólmos, elfagyott jégdarabbá vált, alig tudták fölemelni. Valamennyien szenvedtek, borzasztóan szenvedtek, de a legjobban Stevens. Néhány perccel azután, hogy elhagyták a mélyedést, újra elvesztette az eszméletét, s a rajta lógó átázott ruhákban még a fizikai erőkifejtés által termelt kis meleget is nélkülöznie kellett. Andrea kétszer is megállt, hogy megtapogassa, ver-e még a szíve, mert attól tartott, hogy a fiú meghalt; de elgémberedett kezével semmit nem érzett, így hát tovább botladozott anélkül, hogy megtudta volna, egyáltalán életben van-e még Stevens.

Reggel öt körül a szoros fölé nyúló, meredek, alattomosan csúszós emelkedőn kapaszkodtak föl. Néhány csenevész szent jánoskenyérfán kívül semmiben nem tudtak megkapaszkodni a görgeteges talajon, ezért Mallory úgy döntött, a biztonság kedvéért kötéllel egymáshoz erősítik magukat. A következő húsz percben libasorban küszködve kapaszkodtak fölfelé a mind meredekebb emelkedőn. Mallory, aki az élen ment, gondolni se mert rá, hogyan boldogul mögötte Andrea. Aztán az emelkedő meredeksége egyszer csak megenyhült, majd sík rész következett, végül hirtelen, szinte anélkül, hogy észrevették volna, túljutottak a gerincen, és a sűrű hótól elvakulva, még mindig egymáshoz kötözve csúszni kezdtek lefelé a völgybe.

Hajnalban értek a barlanghoz, éppen altkor, mikor a hófelhőkkel borított keleti égbolton megjelent az első halvány, szomorú, szürke folt. Nem volt ez igazi barlang, csak egy szűk, sötét üreg egy nagy halom vulkanikus kőlap alatt: a hátai* más, összetöredezett szikladarabok bizonytalan halomban hevertek egymáson egy vízmosásban, ami egy széles, ismeretlen völgy felé vezetett.

Az összefagyott, kimerült, álmos férfiaknak azonban ez a hely is jobb volt, mint amire egyáltalán számítottak. Valamennyien elfértek benne, azt a néhány rést, ahol a szél befújta a havat, betömték, és a bejáratot kövekkel rögzített sátorlappal fedték be. A szűk, sötét helyen nagy nehezen kihámozták Stevenst átázott ruháiból, bedugták egy gondosan összecipzározott hálózsákba, beletöltöttek egy kis brandyk és néhány száraz ruhadarabot tettek vérfoltokkal borított feje alá. Azután a négy férfi, még az elnyűhetetlen Andrea is, lerogyott a barlang fölázott, jéghideg földjére,

55

Page 57: Alistair Maclean - Navarone Agyui

és megfeledkezve a földön lévő kövekről, a hidegről, az éhségről és nyirkos, átázott ruháikról, azonnal mély álomba zuhant; még az égő fájdalmat sem érezték, amivel kezükbe és arcukba lassan visszatért a vérkeringés.

56

Page 58: Alistair Maclean - Navarone Agyui

HETEDIK FEJEZET

Kedd 15:00–19:00 A felhőfoszlányok mögött halványan hunyorgó ezüstkarimás napkorong már jóval túl járt a zeniten, és a

völgyhajlat fölött gyorsan süllyedt nyugat felé, amikor Andrea fölemelte a sátorlap szélét, óvatosan félrehajtotta, és végignézett a hegy oldalán. Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelt a vászon alól, kinyújtóztatta elgémberedett, sajgó lábizmait, miközben összehúzott szeme fokozatosan hozzászokott a hókristályok fehér csillogásához. Azután hangtalanul kicsusszant az üreg száján, pár lépéssel fönn termett a vízmosás partján, hasra vetette magát a havon, fölkúszott a peremig, és óvatosan kinézett.

Messze alatta egy széles, szinte tökéletesen szimmetrikus völgy húzódott, ami a meredek hegyoldalak ölelésében lágyan ívelt észak felé. Jobboldalt kőoszlopokkal rovátkolt hegyóriás magasodott, a teteje elveszett a hófelhők között. Nem kétséges – gondolta Andrea –, hogy az a Kosztosz, Navarone legmagasabb hegye. Az éjszaka sötétjében ennek a nyugati lábán keltek át. Keletre, szemben azzal a heggyel, aminek az oldalában ők megbújtak, egy harmadik, nem sokkal alacsonyabb hegy látszott. Körülbelül négy kilométerre észak–északnyugatra, jóval a hóhatár alatt egy apró, lapos tetejű házakból álló település bújt meg a dombhajlatok között, a völgyben kanyargó folyócska partján. A térkép alapján bizonyos, hogy az csak Margaritha falu lehet.

Andrea igyekezett agyába vésni a völgy képét, alaposan szemügyre vett minden egyes mélyedést, minden hasadékot, minden lehetséges veszélyforrást. Eközben az agya lázasan dolgozott:, megpróbálta fölidézni magában az utolsó két percet, és meghatározni azt az idegen zajt, ami álmának burkán áthatolva fölébresztette: egy pillanat alatt talpon volt, teljes készenlétben, még mielőtt az agyának ideje lett volna rá, hogy elraktározza a hang emlékét. De most hirtelen újra hallotta: a három vékony, magányos sípszó baljóslatúan visszhangzóit a Kosztosz lejtőin, azután elhalt. Az utolsó visszhang még el sem ült, mikor Andrea hátralökte magát, és lecsúszott a vízmosás aljára.

Fél percen belül azonban ismét ott hasalt a vízmosás peremén: arcizmai önkéntelenül is összerándultak, ahogy Mallory Zeiss-Ikon távcsövének jéghideg szemlencséje hozzájuk nyomódott. Most már biztos, hogy nem tévedett – gondolta elkeseredetten –, nagyon is pontosan mérte fel a helyzetet már az első pillantásra.

Huszonöt-harminc katona, hosszú, szakadozott rajvonalba fejlődve haladt lassan végig a Kosztosz oldalában, átfésülve minden egyes vízmosást, minden omladékot, minden kőhalmot, ami az útjukba került. Mindegyikük hóoverált viselt, de még két mérföldnyi távolságból^ is könnyű volt fölismerni őket: a hátukra csatolt síléc hajlott vége fölnyúlt a válluk, csuklyás fejük fölé. A lécek feketén, élesen rajzolódtak ki a tiszta fehér havon, és részeg összevisszasággal billegtek, ahogy ez emberek csúszkálva, botladozva haladtak ,a görgeteges hegyoldalon. Egyikük a sor közepe táján időnként egy hegymászóbottal mutogatott és gesztikulált, valószínűleg 5 irányította a csoportot. Ö lehetett az, aki sípolt – jött rá Andrea.

– Andrea! – hallatszott egészen halkan a barlang szája felől. – Valami baj van? Andrea ujját a szája elé téve visszafordult; Mallory borostás arccal, gyűrött ruhában állt a ponyva mellett, egyik

kezével ellenzőt formált a szeme fölé, hogy ne vakítsa annyira a hó csillogása, a másikkal pedig az álmot dörzsölte ki véreres szeméből. Andrea begörbített mutatóujjának intésére engedelmesen bicegni kezdett, de minden lépésnél összerándult a kíntól; azóta nem vette le a csizmáját, mióta a halott német őrszem lábáról lehúzta, és mostanra dagadt, feltört lábujjai már összetapadtak a megalvadt vértől. Lassan föltápászkodott a vízmosás oldalán, és leereszkedett Andrea mellé a hóba.

– Látogatók? – A legkellemetlenebbek – dörmögte Andrea. – Nézd meg magad is, kedves Keith. – Atedta a távcsövet, és

lemutatott a Kosztosz alsó lejtője felé. – A barátod, Jensen, egyszer sem említette, hogy ők is itt vannak.

57

Page 59: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mallory a távcsővel lassan végigpásztázta a lejtőt: hirtelen a távcső látómezejébe kerültek a csatárláncba fejlődött katonák. Mallory följebb húzta magát, türelmetlen mozdulattal állította élesre a fókuszt, még egy pillanatig nézte őket, azután minden kommentárnál ékesebben szóló mozdulattal engedte le a távcsövet.

– A Jaeger-zászlóalj – mondta csendesen. – Az Alpenkorps… – A legjobb hegyivadászaik – erősítette meg Andrea. – Ez felettébb kellemetlen, kedves Keith. Mallory borostás állat dörzsölgetve bólintott. – Ha van valaki, aki képes megtalálni bennünket, akkor ők azok. És meg fognak találni. – Üjra fölemelte a

távcsövet, és megint a közeledő alakokra szegezte. Már az az alaposság is eléggé nyugtalanító volt, amivel a németek átkutatták a hegyoldalt, de még annál is fenyegetőbb, még félelmetesebb volt az a könyörtelen lassúság, amivel az apró alakok megállíthatatlanul közeledtek feléjük. – Mi a fenét csinál itt az Alpenkorps? – füstölgött Mallory. – Nem mintha nem lenne elég az, hogy itt vannak. Nyilván rájöttek, hogy partra szálltunk. Ma reggel átkutatták a Kosztosz keleti nyergét, hiszen az a legkézenfekvőbb útvonal számunkra a sziget belseje felé. Ott nem találtak semmit, ezért átjöttek a másik nyereghez. Szinte biztosra veszik, hogy egy sebesültet cipelünk magunkkal, s így nem juthattunk túlságosan messzire. Csak idő kérdése az egész, Andrea…

– Idő kérdése – ismételte meg Andrea. Fölnézett a sötétedő égboltra, ahol már csak sejteni lehetett a napkorong helyét. – Egy óra, legfeljebb másfél. Ide fognak érni, mielőtt leszáll a nap. És mi még itt leszünk. – Fürkészően Malloryra nézett. – Nem hagyhatjuk itt a fiút. Ha viszont magunkkal cipeljük, nem tudunk eltűnni innen.

– Nem leszünk itt – mondta Mallory határozottan. – Ha itt maradunk, mindnyájan meghalunk, vagy azokban a kedves kis kazamatákban végezzük, amikről Monsieur Vlachos mesélt.

– A többség érdekét kell szem előtt tartanunk – bólintott lassan Andrea. – Ennek így kell lennie, ugye, kedves Keith? A többség érdeke… Jensen kapitány is ezt mondaná…

Malloryn kellemetlen borzongás futott végig, de azért nyugodt volt a hangja, mikor megszólalt. – Én is így látom, Andrea. Egyszerű a képlet: egy ember ezerkétszázzal szemben. Te is tudod: nincs más

választásunk. – Igen, tudom. De talán még fölöslegesen idegeskedsz – mosolyodott el Andrea. – Gyerünk, jelentsük be a

többieknek az örömhírt! Miller felnézett, amikor a két férfi megjelent, és visszaeresztette maga mögött a bejáratot fedő ponyvát. Már

kibontotta Stevens hálózsákját, és éppen a szétroncsolt lábbal foglalatoskodott. Egy hátizsákra fölállított elemlámpa világított neki.

– Mikor csinálunk már valamit ezzel a sráccal, főnök? – kérdezte nyersen és indulatosan. – Ez az átkozott vízhatlan hálózsák csuromvíz, és a fiú is. Rövidesen keményre fagy. Olyan a lába, mint a fagyasztott marhahús. Melegre van szüksége, főnök, fűtött szobára és forró italra, vagy vége. – Miller megborzongott, és lassan körbehordozta a tekintetét a barlang repedezett falain. – Azt hiszem, egy elsőrangú kórházban is csak ötven százaléknál kisebb esélye lenne az életben maradásra, ebben az átkozott jégveremben pedig…

– Lehet, hogy hamarabb kórházba kerül, mint gondolná – mondta szárazon Mallory. – Hogy van a lába? – Rosszabbul – Miller nem szépítette a dolgot. – Egyre pocsékabb az állapota. Rászórtam még egy marék

sebhintőport, és újra bekötöztem, de semmi mást nem tehetek, főnök, és azt hiszem, ezzel is csak az időt vesztegettem. Mi volt ez a tréfa a kórházzal? – kérdezte gyanakodva.

– Nem volt tréfa – válaszolta Mallory komolyan. – Egy német osztag tart errefelé, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és nem kétséges, hogy meg is találnak bennünket.

Miller káromkodott egyet. – Mennyire lehetnek, főnök? – Egy órányira, talán valamivel többre. – Mit csináljunk a fiúval? Itt hagyjuk? Azt hiszem, úgy még maradna némi esélye… – Stevens velünk jön – mondta Mallory ellentmondást nem tűrő hangon. Miller hosszan, némán nézett rá, a

tekintete jéghideg volt.

58

Page 60: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Stevens velünk jön… – ismételte meg Mallory szavait. – Tehát addig vonszoljuk magunkkal, míg meg nem hal, és ez nem is lesz olyan soká… Azután otthagyjuk a hóban… Ezt csináljuk, ugye?

– Ezt csináljuk, Dusty… – Mallory szórakozottan lesöpört egy hópihét a ruhájáról, azután ismét Millerre nézett. – Stevens túlságosan sokat tud. A németek azt már biztosan kitalálták, hogy miért vagyunk a szigeten, de azt még nem tudják, hogyan akarunk behatolni az erődbe, és azt sem, hogy mikor. De Stevens tudja. Meg fogják oldani a nyelvét.

– Egy haldoklónak? – kérdezte Miller nem titkolt hitetlenkedéssel. – Miért ne? Én is ezt tenném, sőt ha maga lenne a német parancsnok, és tudná, hogy bármelyik pillanatban

fölrobbanthatják a szép nagy ágyúit, maga is ezt tenné. Miller ránézett, keservesen elvigyorodott, éa megrázta a fejét. – Én és a nagy… – Tudom, maga és a nagy szája – mosolyodott el Mallory, és megveregette a vállát. – Higgye el, semmivel sincs

több kedvem hozzá, mint magának, Dusty. – Elfordult, és átment a barlang túlsó oldalára Brownhoz. – Hogy érzi magát?

– Lehetne rosszabb is, uram – mondta Brown, aki éppen az előbb ébredt fel, minden tagja zsibbadt volt, és átázott ruháiban reszketett a hidegtől. – Valami baj van?

– Nem is kicsi – biztosította Mallory. – Egy osztag utánunk kutat. Fél órán belül el kell tűnnünk innen. – Az órájára nézett. – Mindjárt négy óra. Mit gondol, be tudja fogni Kairót?

– Isten tudja – vallotta be őszintén Brown, Merev tagokkal lábra állt. – A rádiónak tegnap nem a legfinomabb bánásmódban volt része. Megnézem, mit tudok csinálni.

– Csak vigyázzon, nehogy az antenna kilógjon a vízmosásból. Mallory megfordult, hogy kimenjen a barlangból, de hirtelen megállt, mert észrevette Andreát: & görög

közvetlenül a barlang szájánál guggolt egy sziklán, és nagy koncentrálással, félrehajtott fejjel csavarozta föl a távcsövet a Mauserjára, azután addig tekerte a csövétől a tusáig egy hálózsák fehér belsejébe, amíg a fegyver úgy nézett ki, mint egy begubózott selyemhernyó. Mallory némán figyelte. Andrea rápillantott, elmosolyodott, azután fölállt, és belebújt a hóoverálljába, fél perc múlva tetőtől talpig fehérben volt. Felkapta a Mausert, és újra elmosolyodott.

– Eszembe jutott, hogy tehetnék egy kis sétát, százados – közölte szinte bocsánátkéröen. –Persze csak ha megengeded…

Mallory beletörődve bólogatott, mert kezdett rájönni, mire készül a görög. – Hiszen mondtad, hogy fölösleges még idegeskednem… – dörmögte. – Tudhattam volna. Persze te is

megmondhattad volna, Andrea – tette hozzá, de semmi szemrehányás nem volt a hangjában, hiszen Mallory se nem haragudott, se nem sértődött meg, hogy a görög így semmibe vette parancsnoki tekintélyét. Megszokta már, hogy amikor Andrea látszólag jóváhagyást kér valamilyen akcióhoz, ezt általában csak udvariasságból teszi, no meg azért, hogy legalább tájékoztassa a századost szándékairól, s Mallory ilyenkor ahelyett, hogy megsértődött volna, legtöbbször csak nagy megkönnyebbülést érzett, és hálás volt a mosolygó óriásnak. Hiszen most is, miközben arról beszélgetett Millerrel, hogy addig hurcolják magukkal Stevenst, amíg meg-nem hal, azután otthagyják, a szíve tele volt keserűséggel, és egyfolytában azon törte a fejét, mit is tegyen. Nyomasztotta és elkeserítette a saját döntése, de erre csak most jött rá, mikor már tudta, hogy mégsem kell végrehajtania.

– Sajnálom – mondta Andrea, félig bűnbánóan, félig nevetve. – Azt hittem, érted… Ez a legjobb, amit tehetünk. – Ez az egyetlen, amit tehetünk – vallotta be őszintén Mallory. – Fölcsalogatod őket a nyereg felé? – Nincs más választásom. Ha lefele mennék, a völgybe, sítalpon perceken belül utolérnének. Persze csak sötétedés

után tudok majd visszajönni. Itt lesztek? – Valamelyikünk itt lesz. – Mallory egy pillantást vetett a barlang túlsó felére: Stevens éppen most ébredt fel,

kézfejével kidörzsölte az álmot fáradt szeméből, és megpróbált felülni. – Élelmet és tüzelőt kell szereznünk, Andrea – folytatta lehalkítva a hangját Mallory. – Ma éjszaka lemegyek a völgybe.

59

Page 61: Alistair Maclean - Navarone Agyui

–.Persze, persze, mindent meg kell tennünk, amit tudunk – mormogta Andrea, s az arca elkomorodott. – Ameddig még egyáltalán tehetünk valamit. Hisz olyan kölyök még, majdnem gyerek… – Félrehúzta a függönyt, és fölnézett az esti égboltra. – Hét óráig visszajövök.

– Hét óra – ismételte meg Mallory. Látta, hogy az ég máris sötétülni kezd a gyülekező szürke hófelhőktől. Az erősödő szél fölkapta a havat, és az apró, fehéren örvénylő tölcséreket befújta a vízmosásba. Mallory megborzongott, és megszorította a hatalmas kart. – Az isten szerelmére, Andrea – figyelmeztette halkan –, vigyázz magadra!

– Magamra? – Andrea szelíden elmosolyodott, de a szemében nem volt vidámság. – Ne törődj velem! – mondta halkan, szemernyi önteltség nélkül. – Ha mindenképpen istenhez akarsz fohászkodni, fohászkodj azokért a szegény ördögökért, akik bennünket keresnek. – Kilépett, a sátorlap visszaereszkedett mögötte.

Mallory néhány pillanatig tétován álldogált a barlang szájában, és üres tekintettel bámulta a ponyva két szárnya között maradt keskeny rést. Aztán megfordult, végigment a barlangon, és letérdelt Stevens elé. Miller óvatosan átfogta karjával a fiút, hogy az ülni tudjon. Stevens tekintete tompa volt, szürke, pergamenszerű arca beesett és kifejezéstelen. Mallory rámosolygott, és magában azt remélte, nem látszik meg rajta, hogy mennyire megrázta a fiú látványa.

– Na végre, fölkelt, álomszuszék. – Kipattintotta vízhatlan cigarettatárcáját, és odakínálta Stevensnek. – Hogy érzi magát, Andy?

– Megfagyok, uram. – Stevens a fejét rázta a kínálásra. Megpróbált visszamosolyogni, de a mosolynak csak valami szánalmas karikatúráját sikerült produkálnia, amitől Mallorynak kínosan megvonaglott az arca.

– És a lába? – Azt hiszem, az is összefagyhatott. – Stevens közömbösen nézte törött lábán a fehér kötést. – Mindenesetre

egyáltalán nem érzek semmit. – Fagyott! – Miller felhorkanása a sértett büszkeség mesteri imitációja volt. – Azt mondja, összefagyott! Átkozott

hálátlanság. Első osztályú az orvosi ellátása! Stevens arcán halvány, szórakozott mosoly futott át. Hosszú másodpercekig bámulta a lábát, azután hirtelen

fölemelte a fejét, és egyenesen Mallory szemébe nézett. – Nézze, uram, nincs értelme, hogy áltassuk magunkat – mondta halk, színtelen hangon. – Nem akarom, hogy

hálátlannak tartsanak, és az olcsó hősködésnek még a gondolatát is gyűlölöm, de… Nos, én már csak kolonc vagyok a nyakukon, és…

– Hagyjuk itt, mi? – szakította félbe Mallory. – Hagyjuk, hogy meghaljon, vagy hogy a németek elfogják? Szó sem lehet róla, fiatalember. Gondoskodunk mi valamennyiünkről egyszerre: magáról is. Sőt még azokról a vacak ágyúkról is.

– De uram… – Megsért bennünket, hadnagy – húzta fel Miller az orrát. – Megsérti az érzéseinket. Egyébként is, az orvosi

büszkeségem is azt követeli, hogy egészen a felgyógyulásáig figyelemmel kísérjem az esetét. Ha pedig azt hiszi, hogy ezt hajlandó vagyok egy istenverte, nyirkos sziklabörtön alján megtenni, akkor…

– Elég! – emelte fel a kezét Mallory. – A témát lezártuk. – Látta, hogy a sovány arcszínt kap, és a tompa szemben boldog ragyogás gyúl, 8 ettől elöntötte az önutálat és a szégyen: szégyellte magát, amiért a beteg fiú hálás nekik, miközben nem is sejti, hogy az ő törődésük nem segíteni akarásból fakad, hanem az attól való félelemből, hogy elárulhatja őket…

Mallory lehajolt, és elkezdte kifűzni a csizmáját. Fel se nézve szólalt meg. – Dusty? – Igen. – Ha már eleget dicsekedett az orvosi tudásával, talán hasznosíthatná is egy kicsit. Jöjjön, legyen szíves, vessen

egy pillantást az én lábamra is. Attól tartok, az őrszem csizmája nem tett igazán jót neki. Tizenöt fájdalmas perc telt el, míg végre Miller lenyisszantotta Mallory bekötözött lábáról az utolsó fölösleges

ragtapaszdarabkákat is. Kiegyenesítette elmerevedett derekát, és büszkén nézegette a munkáját.

60

Page 62: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Gyönyörű, én mondom, gyönyörű – mormolta önelégülten. – Higgye el, főnök, még a baltimore-i John Hopkins kórházban sem… – Hirtelen elhallgatott, összeráncolt szemöldökkel meredt Mallory vastagon bekötözött lábára, azután néhány bocsánatkérő köhintés után megszólalt. – Eszembe jutott egy apróság, főnök.

– Gondoltam, hogy végül csak eszébe fog jutni – mondta Mallory mogorván. – Most mondja meg, hogyan préseljem bele még egyszer a lábamat abba az átkozott csizmába. – öntudatlanul megborzongott, ahogy a lábára húzta az olvadt hóiétól teljesen átázott, gyűrött, vastag gyapjúzoknit. Fölemelte a német őrszem csizmáját, eltartotta magától, és undorodva vizsgálgatni kezdte. – Legfeljebb hetes. Méghozzá különösen szűk hetes!

– Kilences – mondta Stevens lakonikusan, és odanyújtotta Mallorynak a saját bakancsait. – Az egyiknek az oldalát ugyan Andrea szép szabályosan fölvágta, de azt könnyen meg tudja reparálni, én pedig úgysem veszem most hasznát. Kérem, ne vitatkozzon, uram. – Halkan nevetni kezdett, de hirtelen fájdalmasan fölszisszent, mert a fészkelődéstől elmozdultak a törött csontok. Néhány mély, reszkető lélegzetet vett, azután sápadtan elmosolyodott. – Első és valószínűleg utolsó hozzájárulásom az expedíció sikeréhez. Mit gondol, milyen érmet kapok érte, uram?

Mallory elvette a bakancsot, egy hosszú pillanatig némán nézett Stevensre, azután megfordult, mert valaki félrehúzta a ponyvát.

Brown botladozott befelé, letette a rádiókészüléket és a teleszkópantennát a földre, azután előhúzta a cigarettatárcáját, de a cigaretták kicsúsztak elgémberedett kezéből, lehullottak a lába elé a jéghideg sárba, és egy pillanat alatt barnára szívták magukat vízzel. Brown káromkodott egyet, átfagyott kezével csapkodni kezdte magát, azután megunta, és fáradtan letelepedett egy kiálló sziklára: látszott rajta, hogy kimerült, fázik, nyomorultul érzi magát.

Mallory meggyújtott egy cigarettát, és átnyújtotta neki. – Hogy ment, Casey? Tudott egyáltalán adni? – Ők tudtak, többé-kevésbé, bár pocsék volt a vétel. – Brown élvezettel, mélyen leszívta a dohányfüstöt. – Én

egyáltalán nem tudtam adni. Biztosan amiatt az istenverte nagy hegy miatt, ami itt van délre. – Bizonyára – bólintott Mallory. – És mi jót mondanak a barátaink Kairóból? – Újság nincs, csak piszokul nyugtalankodnak amiatt, hogy hallgatunk. Azt mondják, mostantól négyóránként

fognak adni, akár kapnak választ, akár nem. Ezt elismételték vagy tízszer, azután be is fejezték az adást. – Ez nagy segítség lesz – fanyalgott Miller. – Jó érzés tudni, hogy drukkolnak nekünk. Ez aztán a támogatás! – Hüvelykujjával a barlang szája felé bökött. –

Azt hiszem, azok a vérebek halálra rémülnének, ha tudnák… Vetettél legalább rájuk egy pillantást, mielőtt visszajöttél?

– Nem volt rá szükség – válaszolta Brown rosszkedvűen. – Már idáig hallatszik a hangjuk. – Szinte gépiesen fölvette a géppisztolyát, és a helyére csattantotta a tölténytárat. – Nem lehetnek messzebb egy

mérföldnél… A katonák sora nem volt már egy mérföldnyire sem; alig fél mérföld választotta csak el őket a barlangtól, amikor

az őket vezető Oberleutnant észrevette, hogy a sor jobbszárnya, amely a meredekebb déli lejtőn kapaszkodott fölfelé, újra lemaradt. Türelmetlenül a szájához emelte a sípját, hogy figyelmeztetően háromszor belefújva ösztönözze fölzárkózásra fáradt, botladozó embereit. Az első két, éles, sürgető sípszó még tompán visszhangzóit a hóval borított lejtők között, de a harmadik helyett csak egy elhalkuló, hátborzongató, panaszos füttyentés szállt fel, ami rémítő harmóniában volt a hosszú, bugyborékoló fájdalomkiáltással: az Oberleutnant két-három másodpercig rémült, eltorzult arccal, mozdulatlanul állt, aztán hirtelen összegörnyedt, és eldőlt az összetaposott hóban. A mellette álló nagydarab őrmester a földre zuhant tisztre bámult. Hirtelen döbbenten megértette, hogy mi történt, fölkapta a fejét, és kiáltásra nyitotta a száját, azután sóhajtott egyet, és fáradtan a lábánál heverő testre bukott. A katonák fülébe csak akkor ért el a Mauser gyilkos, korbácsütésszerű első csattanása…

Magasan fönn, a Kosztosz nyugati lejtőjén két szikla közé beékelődve Andrea pásztázta a lefelé fordított fegyver távcsövén keresztül a sötétedő hegyoldalt, azután még három golyót küldött a katonák tétován felbomló sorába. Az arca nem árult el semmiféle érzelmet, teljesen nyugodt volt, ugyanolyan mozdulatlan, mint a szemhéja, ami egyszer sem rebbent meg a Mauser egymást követő csattanásaitól. A tekintete nem volt sem rideg, sem könyörtelen, pusztán

61

Page 63: Alistair Maclean - Navarone Agyui

teljesen üres, és szinte ijesztően távoli. Távoli, akárcsak a gondolatai: Andrea minden gondolatot és érzést jó előre kizárt az agyából, mert tudta, nem szabad arra gondolnia, amit csinál.

Andrea lassan leeresztette a Mausert, és a fagyos esti levegőben sűrűn megülő lőporfüstön keresztül lenézett a völgybe. Az ellenség teljesen eltűnt: a katonák meglapultak az itt-ott kiálló sziklák mögött, vagy lázas sietséggel ásták be magukat a hóba. Láthatatlanná váltak, de még ott voltak, sőt potenciálisan veszélyesebben, mint valaha. Andrea tudta, hogy gyorsan felocsúdnak majd a meglepetésből, amit a tiszt halála okozott, hiszen egész Európában nem akadtak a Jaeger hegyivadászoknál jobb, szívósabb harcosok, hamarosan már üldözni fogják, és ha lehetséges, elfogják és megölik. Andrea éppen azért lőtte le mindenekelőtt a tisztet, mert lehetségesnek tartotta, hogy ő esetleg nem indult volna utána, hanem megáll, és megpróbálja kitalálni, mi lehet az oka ennek a látszólag indokolatlan oldaltámadásnak.

Andrea reflexszerűen mélyen lehúzta a fejét, mert hirtelen géppisztolysorozatok golyói pattogtak szét gyilkos sivítással az előtte lévő sziklákról. Számított erre; a klasszikus gyalogsági támadás mintapéldája volt: páran előreszaladnak, míg a többiek fedezik őket, majd hasra vágódnak, s ők tüzelnek, hogy fedezzék társaikat. Andrea sietve új tárat csúsztatott a Mauserbe, a földhöz lapult, és kúszni kezdett az alacsony, ritkás sziklák takarásában, amik tizenöt-húsz láb hosszan sorakoztak tőle jobbra; gondos mérlegelés után választotta ki magának éppen ezt a helyet. Mikor az utolsó sziklához ért, egészen a szeméig lehúzta hóoverallja csuklyáját, és óvatosan kikandikált.

Újra géppisztolygolyók záporoztak arra a sziklára, ami mögött eddig hasalt. Három-három katona a sor végéről fölugrott, és mélyen lehajolva, botladozva oldalirányba rohant a lejtő két oldala felé, azután ismét hasra vetette magát a hóban. Andrea lehúzta a fejét, és hatalmas kezével megdörzsölte borostás állat. Kínos, átkozottul kínos.

Az Alpenkorps katonái nagy ravaszul nem szemből támadnak, hanem félhold alakban fejlődnek fel, hogy megpróbálják bekeríteni. Ez elég veszélyes a saját szempontjából is, de ő még csak elboldogulna valahogy, hiszen a háta mögött egy vízmosás húzódott fölfelé, amit előzőleg gondosan felderített. Sokkal nagyobb baj, hogy a széthúzódó csatárlánc nyugati szára feltétlenül beleütközik a barlangba, ahol a többiek rejtőzködnek.

Andrea gyorsan a hátára fordult, és fölnézett az esti égboltra: percről percre sötétebb lett, az ég sötétszürke volt a gyülekező hófelhőktől. Visszafordult, és egy pillantást vetett a Kosztosz széles, ívelt oldalára: alig néhány elszórt szikla és mélyedés tarkította a homorú emelkedőt. Újra kipillantott a szikla mögül; a katonák géppisztolyai újra felugattak, és Andrea látta, hogy tovább folytatják a bekerítő hadműveletet. Nem várt tovább. Félig fölemelkedett, és vakon tüzelve a lejtő irányába kiugrott a szikla mögül. Folyamatosan húzta a ravaszt, és kétségbeesett erővel gázolt a fagyott hóban a legközelebbi szikla felé, ami negyven yardnál egy hüvelykkel sem volt közelebb. Még harmincöt yard, még harminc, húsz, megcsúszott a görgeteges talajon, de macskaügyességgel visszanyerte az egyensúlyát, még tíz yard, azután elrúgta magát, és hatalmas dobbanással landolt a mellkasán és a hasán. A bordái fájdalmasan megroppantak, miközben robbanásszerű erővel kifújta a visszatartott levegőt.

Hangosan lihegve kivette a régi tárat, újat csúsztatott a helyére, megkockáztatott egy gyors pillantást a szikla fölé, azután ismét fölpattant: mindezt alig tíz másodperc alatt. A maga előtt tartott Mauserrel teljesen összevissza lövöldözött lefelé, mert csak az alattomosan sima talajt figyelte maga előtt a reménytelenül távolinak tűnő, apró kövekkel szegélyezett mélyedésig. Egyszer csak a Mauser kiürült, hasznavehetetlenül lógott a kezében, lent pedig ugyanakkor valamennyi géppisztoly egyszerre tüzelni kezdett: a golyók a feje körül fütyültek, nekivágódtak a tömör sziklának, a felfröccsenő hó elvakította. A hegyekre azonban már leszállt az alkony, Andrea csak egy sebesen cikázó, elmosódott folt volt a kísérteties szürkeségben, és fölfelé célozni sosem volt könnyű. A golyók azonban még így is egyre közelebb, egyre szűkebb körben csapkodtak körülötte, ezért Andrea nem várt tovább: szinte vízszintesen előrevetette magát, úgyhogy az utolsó tízlábnyi szakaszt a hasán csúszva tette meg a mélyedés felé, miközben hóoverallja vadul lobogott utána, mintha láthatatlan kezek le akarták volna tépni róla.

Andrea kinyújtózott a mélyedésben, hanyatt fordult, a belső zsebéből előhalászott egy acéltükröt, és óvatosan a feje fölé tartotta. Először semmit sem látott, mert lent már jócskán megsűrűsödött a sötétség, és a tükör bepárásodott a teste melegétől, de a pára gyorsan eltűnt a jeges hegyi levegőben, és akkor Andrea már látta, hogy kéthárom, azután már fél tucat ember is fölugrik a sor jobb széléről, és nehézkesen rohanni kezd, egyenesen fölfelé a hegy oldalán. Andrea leeresztette a tükröt, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Fölnézett az égre, pislogott egyet, mert az első hópehely a szemhéjára hullva elolvadt, azután elmosolyodott. Szinte lustán előhúzott egy marék töltényt, és sorban belenyomogatta őket a Mauser tárába.

– Főnök… – szólalt meg panaszosán Miller.

62

Page 64: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Mi az? – Mallory lesöpört néhány hópelyhet az arcáról meg az overallja gallérjáról, és előremeredt a sötétbe. – Főnök, mikor iskolás volt, maga nem olvasott olyan történeteket, amiben az emberek eltévednek a hóviharban,

és napokig körbe-körbe bolyonganak? . – De, nekünk is volt egy ilyen könyvünk otthon – ismerte be Mallory. – Körbe-körbe vándorolnak, míg meg nem halnak – makacskodott tovább Miller. – Ó, az isten szerelmére – szólt rá Mallory fölszisszenve, mert a lába még Stevens bakancsában is pokolian fájt –,

hogyan bolyonghatnánk körbe-körbe, mikor állandóan lefelé megyünk? Mit gondol, hol vagyunk… csigalépcsőn? Miller sértődött némaságba burkolózva lépdelt tovább Mallory mellett: mindketten bokáig süllyedtek a nedves,

tapadós hóban; az utóbbi három órában – szinte azóta, hogy Andrea maga után csalogatta a Jaeger-zászlóalj katonáit – megállás nélkül havazott. Mallory nem emlékezett rá, hogy a krétai Fehér-hegyekben akár a tél közepén is ilyen sűrű és kitartó hóesés lett volna. Ennyit az örök napfényben fürdő görög szigetekről – gondolta keserűen. Nem számított ilyen időre, amikor elhatározta, hogy Millerrel lemegy Margarithába élelemért és tüzelőért, bár ha előre tudta volna, akkor sem tehettek volna mást, hiszen kétségbeejtően szükségük volt mindkettőre, mert Stevens egyre gyengült, még ha a fájdalmai csökkentek is.

Mivel a vastag hófelhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat, és a sötétben alig tízlábnyira lehetett ellátni, a kompasszok elvesztése most különösen súlyos csapásnak bizonyult. Mallory ugyan abban nem kételkedett, hogy meg tudja találni a falut, hiszen csak egyszerűen mindig lefelé kell menniük a hegyoldalon, míg rábukkannak a folyócskára, azután azt követni észak felé, egészen addig, amíg elérik Margarithát, de hogy a végtelen hegyoldalakon hogyan fognak visszatalálni az apró barlanghoz, ha a hó nem áll el, arra gondolni sem mert…

Hirtelen Miller megragadta a karját, és lerántotta a hóba. Még ebben a pillanatban is, amikor ki tudja, milyen veszély leselkedett rájuk, érezte, hogy dühös lesz magára, amiért elkalandoztak a gondolatai és velük a figyelme is… Kezéből ellenzőt formált a hóesés ellen, és mereszteni kezdte a szemét a sötétben gomolygó nedves, fehér pelyhek függönyén keresztül, míg egyszerre csak felfedezte a sötét, zömök épület körvonalait alig néhány lépésnyire előttük. Szinte egyenesen nekimentek.

– A kunyhó – súgta halkan Miller fülébe. Már délután észrevette, félúton volt a barlangjuk és a falu között, majdnem a kettőt összekötő egyenes mentén. Megkönnyebbülést érzett, és egy csapásra magabiztosabbá vált: fél órán belül a faluban lesznek. – Alapfokú tájékozódási képesség, kedves tizedes – dörmögte. – Még hogy eltévedtünk, és körbe-körbe bolyongtok! Csak bízzon…

Hirtelen elhallgatott, mert Miller újra vadul megszorította a karját, és közelebb hajolt hozzá. – Hangokat hallottam, főnök – lehelte. – Biztos benne? – Mallory észrevette, hogy Miller hangtompítós pisztolya még nem került elő a zsebéből. Miller habozott. – Én már semmiben sem vagyok biztos, főnök – suttogta epésen. – Egy órája már csak összevissza képzelgek. –

Lehúzta a fejéről a hóoverall csuklyáját, hogy jobban halljon, néhány másodpercre előrehajolt, azután kiegyenesedett. – Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy azt hittem, hallok valamit.

– Gyerünk, nézzük meg közelebbről – állt fel Mallory. – Azt hiszem, téved. A Jaeger-fiúk nem lehetnek, hiszen mikor utoljára láttuk őket, még -csak félúton jártak a Kosztosz oldalán, a pásztorok pedig csak a nyári hónapokban használják ezeket a kunyhókat. – Kibiztosította a 455-ös Coltját, és kissé meghajolva, lassan elindult a kunyhó irányában. Miller mellette lépkedett.

Odaértek a kunyhóhoz, és a vékony, kátránypapír falra tapasztották a fülüket. Eltelt tíz másodperc, húsz, azután egy fél perc.

– Senki nincs itt – engedett fel Mallory. – Vagy ha igen, akkor nagyon csöndben van. De ne kockáztassuk, Dusty, maga arra megy, én erre. Találkozunk a bejáratnál; biztos a túlsó oldalon van, a völgy felé néz… Jó messze kerülje ki a sarkokat, az ördög nem alszik!

Egy perc múlva mindketten benn voltak a kunyhóban, becsukták maguk mögött az ajtót, és Mallory ellenzős lámpájával átvizsgálta a düledező kalyiba minden szegletét. A döngölt padlójú kunyhó berendezése egy durván ácsolt priccs és egy ütött-kopott tűzhely volt. A tűzhelyen rozsdás lámpa állt.

Mallory odament, felemelte a lámpát, és megszagolta.

63

Page 65: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Hetek óta nem használták. Tele van petróleummal. Nagyon jól fog ez jönni odafönn, abban az istenverte lyukban, persze, ha egyáltalán visszatalálunk valaha…

Hirtelen megmerevedett, és félrehajtott fejjel, a semmibe meredő szemmel hallgatózni kezdett. Nagyon óvatosan letette a lámpát, majd kényelmesen odasétált Millerhez.

– Ne felejtsen el majd valamikor figyelmeztetni, hogy bocsánatot kérjek – mormolta. – Tényleg van kinn valaki. Adja ide a pisztolyát, és beszéljen tovább.

– Akárcsak Castelrossón – panaszkodott Miller hangosan, de közben a szeme se rezdült. – Kezd már unalmassá válni ez az örökös hallgatózás. Fogadok, hogy ezúttal egy kínai lesz –• mondta már az üres falaknak.

A hangtompítós automata pisztolyt derékmagasságban tartva Mallory nesztelenül, a faltól jó négylábnyi távolságban elindult a kunyhó körül.

Két sarkot már megkerült, és éppen a harmadiknál készült befordulni, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a háta mögött egy elmosódott alak hirtelen fölegyenesedik a földről, és magasra emelt karral őfelé lendül. Malíory fürgén elugrott az ütés elől, megpördült, hátralendítette ökölbe szorított kezét, és irtózatos erővel vágta gyomron a támadóját: a férfi lélegzete elakadt a fájdalomtól, összegörnyedt, felnyögött, azután egyetlen hang nélkül végigvágódott a földön. Kesztyűs jobb kezében még most is szorította a primitív botot, a vállán csöppet sem katonás kinézetű hátizsák lógott. Mallory pisztolya csövét a földön fekvő alak felé fordítva várt; túl könnyű volt az egész, gyanúsan könnyű. Eltelt egy fél perc, és a földön fekvő alak még mindig nem mozdult. Mallory kissé előrelépett, és gondosan, sietség nélkül, nem túl kíméletesen megrúgta az alakot a jobb térde külső felén: régi trükk volt ez, és mindig bevált, ez a rúgás ugyanis rövid, de elviselhetetlen fájdalmat okoz. Az alak azonban nem mozdult, és egyetlen hangot sem hallatott.

Mallory gyorsan lehajolt, szabad kezét átdugta a hátizsák szíjain, Kiegyenesedett, és elindult az ajtó felé félig cipelve, félig maga után vonszolva foglyát. A férfi szinte súlytalan volt. Az itteni helyőrség a sziget méreteihez viszonyítva még a krétainál is jóval nagyobb, így nyilván sokkal kevesebb élelem juthat a helybelieknek – gondolta együtt érzően Mallory, és már szinte sajnálta, hogy olyan nagyot ütött.

Miller a nyitóit ajtóban várta, szótlanul lehajolt, megfogta az ájult férfi bokáját; azután minden ceremónia nélkül a túlsó sarokban álló priccsre hajították.

– Nem volt rossz, főnök – mondta Miller elismerően. – Egy hangot se hallottam. Ki ez a nehézsúlyú bajnok? – Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Mallory a sötétben. – Csont és bor, semmi más. Csukja be az ajtót, Dusty, és

nézzük meg, kit kaptunk el.

64

Page 66: Alistair Maclean - Navarone Agyui

NYOLCADIK FEJEZET

Kedd éjszaka 19:00–00:15 Eltelt egy perc, kettő, végül a kis ember megmozdult, nyögött egyet, és ülő helyzetbe tápászkodott. Mallory

megfogta a karját, hogy tartsa, míg az szorosra zárt szemmel rázogatta lehajtott fejét, hogy megszabaduljon a szédüléstől. Végül lassan fölnézett. Az óvatosságból letakart petróleumlámpa halvány fényénél hol Malloryra, hol Millerre pillantott. Azok ketten látták, ahogy kreol arcáról eltűnik a sápadtság, sűrű, fekete bajusza mérgesen felborzolódik, a szeme sötéten kezd csillogni a dühtől, aztán egy hirtelen mozdulattal kitépte karját Mallory kezéből.

– Kik maguk? – Angolul szólalt meg, a kiejtése tiszta volt és pontos. – Sajnálom, de minél kevesebbet tud, annál jobb – mondta Mallory szándékosan mosolyogva, hogy elvegye szavai

élét. – Ügy értem, a saját biztonsága érdekében. Hogy érzi magát? A kis ember óvatosan masszírozta a rekeszizmát, és fájdalmas grimasszal hajlította be a lábát. – Nagyon erősen ülőit. – Kénytelen voltam. – Mallory hátranyúlt, és fölvette a fütyköst, ami a kis embernél volt. – Megpróbált leütni

ezzel. Mire számított, vettem volna le a sapkámat, hogy jobban, kupán tudjon vágni? – Nagyon szórakoztató. – Újra megpróbálta behajlítani a lábát, közben ellenséges gyanakvással nézett Malloryra.

– Fáj a térdem – mondta vádlón. – Csak sorjában. Mire kellett a fütykös? – Le akartam ütni magát, hogy alaposan megnézzem – magyarázta türelmetlenül. – Ez az egyetlen biztos módszer.

Lehetett volna akár az Alpenkorps embere is… Mitől fáj a térdem? – Rosszul esett – lódította Mallory arcátlanul. – Mit keres itt? – Kicsodák maguk? – makacskodott a kis ember. Miller köhintett, és feltűnően az órájára nézett. – Ez mind nagyon szórakoztató, főnök… – Igaza van, Dusty, nem tölthetjük ezzel az egész éjszakát. – Mallory gyors mozdulattal hátranyúlt, fölkapta a kis

ember hátizsákját, és odalökte Millernek. – Nézze meg, legyen szíves, mi van benne! A kis ember furcsa módon egyetlen mozdulattal sem tiltakozott. – Élelem – mondta Miller áhítatosan. – Csodás ennivalók. Sült hús, kenyér, sajt és bor. – Miller vonakodva

visszacsukta a hátizsákot, és kérdőn nézett a fogolyra. – Rém furcsa időben indult piknikezni. – Nahát! Maga amerikai? Egy jenki.;. – mosolygott a kis ember. – Egyre jobb! – Mit akar ezzel mondani? – Kérdezte Miller gyanakodva. – Nézze meg a saját szemével! – biztatta a kis ember nyájasan, és a fejével mintegy mellékesen a szoba túlsó sarka

felé intett. Mallory megpördült, és ugyanabban a pillanatban rájött, hogy rászedték őket. Visszafordult, lassan előrehajolt, és megérintette Miller karját.

– Ne forduljon túl gyorsan hátra, Dusty, és na nyúljon a pisztolyához: a barátunk nincs egyedül. – Mallory összeszorította a száját, és magában átkozta saját bárgyúságát: hiszen Dusty mondta, hogy hangokat

hallott… Az ajtóban egy magas, sovány férfi állt; a fehér csuklya eltakarta az arcát, de a kezében lévő fegyver jól látszott.

Egy rövid Lee Enfield puska – állapította meg magában Mallory szenvtelenül.

65

Page 67: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ne lőj! – hadarta a kis ember görögül. –• Majdnem biztos vagyok benne, hogy ők azok, akiket keresünk, Panaisz!

Panaisz! Malloryn a megkönnyebbülés hulláma futott végig: ez volt az egyik név, amit Eugene Viachos említett Alexandriában.

– Fordult a kocka, ugye – mosolygott a kis ember Mallory rá. Fáradt szeme körül összeszaladtak a ráncok, sűrű, fekete bajszának egyik vége barátságosan felkunkorodott. – Üjra kérdem, kik maguk?

– Szabotázs Akciók Parancsnoksága, Kairó –• válaszolt Mallory gondolkodás nélkül. A férfi elégedetten bólintott. – Jensen kapitány küldte magukat? Mallory hátradőlt a priccsen, és hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Barátok között vagyunk, Dusty. – Az előtte álló kis emberre nézett. – Maga biztosan Louki; ez első platánfa

Margaritha főterén… A kis ember arca ragyogott az örömtől; meghajolt, és kezet nyújtott. – Louki. A szolgálatára, uram. – ö pedig Panaisz, ugye? Az ajtóban álló, magas, sötét hajú, komor férfi némán, mosolytalanul biccentett. – Pontosan így van – a kis ember szinte sugárzott a boldogságtól. – Louki és Panaisz. Tehát tudnak rólunk

Alexandriában és Kairóban? – kérdezte büszkén. – Természetesen! – tartotta vissza a mosolygását Mallory. – Nagyon sok jót mondtak magukról. Sokat segítettek a

szövetségeseknek már korábban is. – És újra segíteni fogunk – mondta Louki élénken. – Gyerünk, ne vesztegessük az időt, a németek itt vannak a

hegyekben. Miben tudunk segíteni? – Élelemre lenne szükségünk, Louki, méghozzá égetően. – Hoztunk! – mutatott büszkén Louki a hátizsákokra. – Épp fölfelé tartottunk vele. – Már elindultak vele? – képedt el Mallory. – De hát honnan tudták, hogy merre vagyunk? Egyáltalán hogy a szigeten vagyunk? Louki lekicsinylőén intett. – Könnyű volt kitalálni: virradat óta vonultak a német csapatok Margarithán keresztül föl a hegyekbe. Egész

délelőtt a Kosztosz keleti nyergét fésülték át. Tudtuk, hogy valaki partra szállt, és mivel a németek mindkét oldalon lezárták a sziklafaltól a sziget belseje felé vezető utat, maguknak a nyugati nyergen kellett keresztüljönniük. Erre nem számítottak a németek; maguknak sikerült lóvá tenni őket. Tehát elindultunk, hogy megkeressük magukat.

– De hiszen soha nem találtak volna meg..: – Megtaláltuk volna magukat – mondta Louki meggyőződéssel. – Panaisz és én minden követ, minden fűszálat

ismerünk itt Navaronén. – összerázkódott, és hirtelen rosszkedvűen kibámult a kavargó hóesésbe. – Aligha foghattak volna ki rosszabb időt.

– Aligha foghattunk volna ki jobbat – mondta Mallory határozottan. – Ami a múlt éjszakát illeti, igen – helyeselt Louki. – Senki nem számított magukra abban a szélben és esőben.

Senki nem hallotta a repülőgépet, és álmukban sem hitték volna, hogy valaki megpróbál leugrani… – Hajóval jöttünk – vágott közbe Miller. –: Megmásztuk a déli sziklafalat – intett hanyagul. – Micsoda? A déli sziklafalat? – kérdezte Louki őszinte hitetlenkedéssel a hangjában. – Lehetetlen! Senki nem

tudja megmászni a déli sziklafalat… – Mi is így éreztük, mikor úgy félúton jártunk – vallotta be Mallory őszintén. – De Dusty igazat mond. így történt. Louki egy lépést hátrált, az arca kifejezéstelenné vált. – Lehetetlen – ismételte meg tompán. – A százados igazat mond, Louki – vágott közbe halkan Miller. – Szokott maga újságot olvasni?

66

Page 68: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Persze hogy szoktam – háborodott fel Louki. – Azt hiszi… hogy is mondják… analfabéta vagyok? – Akkor emlékezzen vissza a háború előtti időkre – tanácsolta Miller. – Gondoljon a hegymászásra, a Himalájára.

Látnia kellett a képét az újságokban nem egyszer, nem kétszer, százszor. – Tűnődve Malloryra nézett. – Lehet, hogy egy kicsit csinosabb volt akkoriban, de biztosan emlékszik. Ez itt Keith Mallory. Keith Mallory, Új-Zélandról…

Mallory egy szót sem szólt: figyelte Louki zavarodottságát, aki komikusán, összehúzott szemmel, félrehajtott fejjel nézegette őt. Azután valami kattant a kis ember agyában, és széles mosolyban futottak szét a ráncai, elsöpörve a gyanakvás utolsó nyomát is. Előrelépett, és üdvözlésre nyújtotta a kezét.

– Magasságos ég, igaza van! Mallory! Hogyne ismerném Keith Mallory t! – Elkapta Mallory kezét, és nagy lelkesedéssel megrázta. – Jól mondják az amerikaiak: egy borotválkozás kicseréli az embert… Öregebbnek néz ki…

– öregebbnek is érzem magam – mondta Mallory szomorkásán, majd Miller felé bökött a fejével. – Ez Miller tizedes, amerikai.

– Szintén híres hegymászó? – kérdezte mohón Louki. – ő is a hegyek tigrise? – Hát az biztos, hogy úgy mászta meg a déli sziklafalat, ahogy előtte még senki – jelentette ki Mallory az

igazsághoz híven. Az órájára nézett, azután egyenesen Louki szemébe. – A többiek fönn vannak a hegyen. Segítségre van szükségünk, Louki; égetően szükségünk van rá, és azonnal. De tudja, milyen veszélynek teszi ki magát, ha velünk együtt elfogják?

– Veszély? – intett lekicsinylőén Louki. –Veszély, Louki és Panaisz, Navarone rókái számára? Nevetséges! Mi vagyunk az éjszaka kísértetei. – Fölkapta a hátizsákját. – Gyerünk! Vigyük fel az élelmet a barátaiknak.

– Egy pillanat – fogta meg a karját Mallory. '•– Még két dologra van szükségünk. Egy tűzhelyre, és némi tüzelőre, meg…

– Tűzhely! – hitetlenkedett Louki. – Milyen barátaik vannak maguknak odafönn? Egy csapat öregasszony? – És kötszerre meg gyógyszerekre – folytatta Mallory türelmesen. – Az egyik barátunk borzalmasan megsérült.

Nem tudjuk biztosan, de nem valószínű, hogy életben marad. – Panaisz! – rendelkezett kurtán Louki. –• Visszamész a faluba. Görögre váltott, és sietve utasításokat adott. Megkérte Malloryt, pontosan írja le, merre van a barlang,

meggyőződött róla, hogy Panaisz megértette, azután egy pillanatig bajusza végét csavargatva határozatlanul álldogált. – Egyedül is visszatalálnak ahhoz a barlanghoz? – kérdezte végül. – Isten tudja – vallotta be őszintén Mallory. – Őszintén szólva, nem hiszem. – Akkor magukkal kell mennem. Tudják, azt reméltem… Panaisznak nagyon nehéz lesz ennyi teher, mondtam

neki, hogy matracot is hozzon… – Vele megyek – ajánlkozott Miller; eszébe jutott a kimerítő vödrözés a bárkán, a sziklafal megmászása, az

erőltetett menetelés a hegyeken át, s mosolyogva hozzátette: – Jót tesz majd egy kis testmozgás. Louki lefordította az ajánlatát Panaisznak – aki, mint kiderült, azért volt mindvégig olyan hallgatag, mert egy szót

sem beszélt angolul –, mire az viharos tiltakozásban tört ki. Miller elképedve nézett rá. – Mi baja a jó öreg indiánnak? – kérdezte Mallorytól… – Ügy látom, nem repes a boldogságtól – Azt mondja, egymaga is boldogul, szeretne inkább egyedül menni – tolmácsolta Panaisz szavait Mallory. – Attól

tart, maga nem fog tudni lépést tartani vele a hegyekben. Mintha bárki is képes lenne lehagyni Dusty Millert! – rázta meg a fejét tettetett csodálkozással.

– Pontosan – tört ki Louki dühösen, ismét Panaiszhoz fordult, és az ujjával a levegőbe böködve magyarázott neki. Miller aggodalmas képpel Malloryhoz fordult.

– Mi az ördögöt mond neki, főnök? – Csak az igazat – közölte Mallory nagy komolyan. – Közli vele, hogy érezze megtisztelve magát, amiért

lehetősége van együtt menni Monsieur Millerrel, a világhírű amerikai hegymászóval – vigyorgott Mallory. – Ma éjszaka Panaisz biztosan kitesz magáért, hogy bebizonyítsa, hogy egy navaronei is tud ugyanolyan jól és gyorsan hegyet mászni, mint bárki ember fia.

– Jaj istenem! – nyögött f el-Miller.

67

Page 69: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ja, és visszafelé majd ne felejtsen el segíteni Panaisznak a meredekebb szakaszokon! Miller válasza szerencsére beleveszett egy hirtelen támadt szélroham süvítésébe. A szél egyre erősödött, arcukba vágta a sűrű hópelyheket, könnyesre marta a szemüket. A súlyos, nedves pelyhek

az első érintésre elolvadtak, a víz becsorgott a ruhájuk minden nyílásán, beszivárgott minden ráncába. Hamarosan alaposan átáztak és átfagytak. A nedves, tapadós hő mind vastagabb rétegben rakódott rá ólmosan nehéz bakancsuk talpára, végül már több hüvelyknyi párnán botladoztak, s lábizmaik sajogtak a hó puszta súlyától. Bármiféle látási viszonyokról értelmetlen lett volna beszélni: egylábnyira sem láttak; szürkésfehér, jellegtelen, áthatolhatatlan gomolygás vette körül őket, akár egy selyemhernyógubó.

Louki mégis olyan egyenletesen lépdelt rézsútosan fölfelé a lejtőn, mintha a saját kertjében sétált volna. Olyan fürgének és szívósnak bizonyult, mint egy zerge. A lábánál csak a nyelve volt gyorsabb és fáradhatatlanabb: szünet nélkül beszélt, látszott rajta, milyen boldog, hogy ismét akcióba léphet; mindegy, milyenbe, a lényeg csak az, hogy a németek ellen irányul. Mesélt Mallorynak a legutóbbi három támadásról a sziget ellen, amiket véresen visszaverlek: a németek megneszelték valahogy a partraszállási kísérletet, minden erőt mozgósítottak, és lemészárolták a Különleges Csónakos Egység embereit meg a kommandósokat, a két ejtőernyős csoport pedig a lehető legbalszerencsésebb módon, előre nem látható véletlenek sorozata után egyenesen az ellenség karjaiba futott. Elmesélte, hogy Panaisszal együtt mindkét alkalommal ők is kis híján otthagyták a fogukat, Panaiszt legutóbb el is fogták, de megölte őrét, és meglépett anélkül, hogy fölismerték volna. Leírta, merre helyezkednek el a német egységek és ellenőrző pontok a szigeten, hol vannak az úttorlaszok, végül elmondta azt a keveset, amit Navarone erődjének elrendezéséről tudott.

– Panaisz többet mondhat erről – közölte Louki –, mert ő már kétszer is járt az erődben, egyszer egy egész éjszakát benn töltött, és pontosan tudja, hol vannak az ágyúk, a parancsnoki helyiségek, a legénységi és tiszti szállások, a lőszerraktár, a generátorok, az őrhelyek.

Mallory halkan füttyentett: ez több, mint amit egyáltalán remélhetett. Persze még ki kell előbb csúszniuk az üldözők hálójából, el kell érniük az erődöt, és valahogy be is kell jutniuk. De ha egyszer benn lesznek… Panaisz biztosan tudja, hogyan lehet bejutni…

Mallory anélkül, hogy észrevette volna, megnyújtotta a lépteit, és még jobban előredőlt az emelkedő irányába. – Panaisz, a barátja, nem lehet akárki –• mondta lassan. – Meséljen még róla, Louki. – Mit mondhatnék? – rázta a fejét Louki, kisebb hófelhőt kavarva. – Mit tudok én Panaiszról? Ki tud róla bármit

is? Hacsak azt nem, hogy szerencsés, mint az ördög, eszeveszetten bátor, éa előbb fog az oroszlán összebarátkozni a báránnyal, előbb hagyja békén az éhes farkas a nyájat, mint hogy ő hajlandó legyen egy levegőt szívni a németekkel. Ezt valamennyien tudjuk. És azt iá tudom, hogy hálával tartozom istennek, amiért nem vagyok német. Késsel a kezében, éjszaka, hátulról cserkészi be az áldozatait; rengeteg vér tar pad a kezéhez.

Mallorynak önkéntelenül megborsódzott a háta: kezdte megigézni Panaisz sötét, komor alakja, a kifejezéstelen arc, a csuklya alól elővillanó szempár emléke.

– Biztos, hogy többet is tud róla – makacskodott. – Végül is maguk mindketten Navaronéra valók… – Igen, így van. – Ez egy kis sziget. Maguk egész életükben együtt éltek itt… – Hát ebben téved, őrnagy! – Louki úgy döntött magában, előlépteti Malloryt, és hiába volt minden

magyarázkodás, tiltakozás, ragaszkodott az ötletéhez. – Én évekig külföldön éltem, Monsieur Vlachos szolgálatában. Monsieur Vlachos –• közölte Louki büszkén – nagyon fontos kormányhivatalnok…

– Tudom – bólintott Mallory, és vigyázott, nehogy elnevesse magát. – Konzul. Én is találkoztam vele. Remek ember.

– Találkozott vele? Monsieur Vlachosszal? –• Nem lehetett nem észrevenni Louki hangjában a boldog örömöt. – Nagyszerű! Ez csodálatos! Később majd részletesen el kell mesélnie. Monsieur Vlachos nagy ember. Meséltem már, hogy…

– Panaiszról beszéltünk – emlékeztette finoman Mallory. – Ja igen, Panaisz. Mint már említettem, én hosszú ideig nem tartózkodtam itthon. Amikor hazatértem, Panaisz

már nem volt a szigeten. Az -apja meghalt, az anyja újra férjhez ment, és ő Krétára költözött a mostohaapjához, akinek két kislánya is volt. A mostohaapja félig halász, félig paraszt volt. Elesett a németek ellen harcolva… Ez még

68

Page 70: Alistair Maclean - Navarone Agyui

a legelején történt. Panaisz a mostohaapja hajójával a Szövetségesek jó pár katonájának segített menekülni, míg végül a németek elfogták, a csuklójánál fogva fölakasztották a falu főterén, ahol laktak, és addig korbácsolták, amíg a bordái és a gerince kifehérlett a hátán. Azután otthagyták, mert azt hitték, meghalt. Fölégették a falut, és Panaisz családja eltűnt. Ugye, érti, őrnagy?

– Értem – mondta Mallory sötéten. – De Panaisz… – Meg kellett volna halnia. De szívós volt, szívósabb, mint egy öreg szentjánoskenyérfa görcse. A barátai éjszaka

levágták, és magukkal vitték, a hegyekbe, ahol felgyógyult. Azután, az isten tudja, hogyan, visszajött Navaronéra. Azt hiszem, szigetről szigetre evezett egy kis csónakkal. Soha nem mondta el, miért jött vissza, azt hiszem, nagyobb élvezettel öl ezen a szigeten, ahol született. Nem tudom, őrnagy. Csak annyit tudok, hogy az étel, az alvás, a napfény, a nők és a bor az ő számára semmit nem jelentenek, sőt még annál is kevesebbet… – Louki keresztet vetett. •– Nekem engedelmeskedik, mert én vagyok a Vlachos család tiszttartója, de én is félek tőle. A gyilkolásért, csakis az állandó gyilkolásért él.

Louki egy pillanatra megállt, beleszippantott a levegőbe, mint egy szimatoló vadászkutya leverte a havat a bakancsáról, és ferdén fölfelé újra nekivágott az emelkedőnek: rejtélyes volt, hogyan találta meg minden tétovázás nélkül a helyes irányt.

– Mennyit kell még mennünk, Louki? – Kétszáz yardnyit, őrnagy, nem többet. – Louki lefújt néhány hópelyhet sűrű, fekete bajuszáról. – Nem bánom,

hogy megérkezünk végre. – Én sem. – Mallory szinte szeretetteljes vágyakozással gondolt a víztől csöpögő szikla alatti nyomorúságos,

huzatos üregre. Egyre hidegebb lett, ahogy elhagyták a völgyet, és a szakadatlanul süvöltő szél percről percre erősödött. Mélyen

előredőlve feszültek neki, hogy egyáltalán haladni tudjanak. Hirtelen mindkét férfi megállt, hallgatózott, azután fejüket lehajtva – hogy az arcukat védjék a hótól – egymásra néztek. Csendes, hangtalan fehérség vette őket körül: semmi nem utalt rá, mitől származhatott az előbbi váratlan zaj.

– Maga is hallott valamit? – mormolta Mallory. – Csak én vagyok az. – Mallory megpördült a hátuk mögött megszólaló mély hangra. Hóoverallba burkolt öles

alak emelkedett ki a hóból. – Egy macskakövön végigzörgő tejeskocsi semmi .hozzád és a barátodhoz képest, de a hó tompítottá a hangokat, ezért nem voltam egészen biztos a dologban.

– Hogy kerülsz ide, Andrea? – nézett rá értetlenül Mallory. – Fáért jöttem – magyarázta Andrea. – JA magasan fönn voltam a Kosztosz oldalában, és mikor egy kicsit elállt a

hó, esküdni mertem volna, hogy nem messze innen egy öreg kalyibát látok a völgyben; egy sötét, négyszögletes foltot a havon. Ezért elindultam…

– Jól látta –- vágott közbe Louki. – Az őre*, bolond Leri kunyhója. Kecskepásztor volt. Mi mind figyelmeztettük, de ő senkire nem hallgatott, senkihez nem szólt, a kecskéit kivéve. Egy hegycsuszamlás ölte meg a kunyhójában.

– Minden rosszban van valami jó – dörmögte Andrea. – A jó öreg Leri kunyhója melegen tart bennünket ma éjszaka. Hirtelen megtorpant, ahogy a vízmosás szélére ért, azután egy zerge biztonságával ugrott le az aljára. Két éleset füttyentett, a fülét hegyezve várt, míg a hóesésen keresztül megérkezett a válasz, azután sietve elindult fölfelé. A barlang bejáratánál Casey Brown várta őket leeresztett fegyverrel, és fölemelte előttük a ponyvát.

A füstös faggyúgyertya a jeges huzatban félreégve erősen csöpögött, a bizonytalanul pislákoló láng sötét, reszkető árnyékkal töltötte meg a barlangot. A gyertya már majdnem végigégett, a csöpögő kanóc fáradtan elhajlott, míg végül már a sziklát érte. Louki, aki már levetette a hóoverallját, újabb gyertyát gyújtott meg az egyre gyengülő lánggal. Egy pillanatra mindkét gyertya föllobbant, és Maliory most először látta tisztán Loukit: az apró, jókötésű emberke sötétkék kabátjának varrásait fekete paszomány, mellrészét dús zsinórozás díszítette, derékban karmazsin színű övkendő szorította össze, a kreol, mosolygó arcon zászlóként lengedezett a csodálatos bajusz. Mallory tekintete ekkor a ráncok között ülő, nedves szemre tévedt: a sötét szempár szomorú és végtelenül fáradt volt. Mallory értetlenül, megdöbbenve meredt rá, de a kanóc egy lobbánással kialudt, és Louki visszasüllyedt az árnyékok közé.

69

Page 71: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Stevens kinyújtózva feküdt a hálózsákban, sípolva, szaporán kapkodta a levegőt. Ébren volt, mikor megérkeztek, de nem kért sem enni, sem inni. Elfordult, és hamarosan nyugtalan álomba merült. Ügy tűnt, egyáltalán nem érez fájdalmat, – Rossz jel – gondolta Mallory komoran –, a lehető legrosszabb.

Casey Brown egy korty bort ivott az utolsó kenyérmorzsákra, elmerevedett izmokkal lábra állt, és gyászos képpel kinézett a hóesésbe. Borzongva engedte vissza a ponyvát. Fölemelte a rádiókészüléket, belebújt a hevederébe, és fölmarkolt egy tekercs kötelet, egy vízhatlan ponyvát meg egy elemlámpát. Mallory megnézte az óráját: negyedóra volt hátra éjfélig; Kairónak a megállapodás szerint rövidesen jelentkeznie kell.

– Újra megpróbálja, Casey? Én egy kutyát s« vernék ki ebben az időben. – Kutyát én sem – válaszolta Brown rosszkedvűen. – De azt hiszem, jobb, ha megpróbálom. Éjszaka sokkal jobb a

vétel, és megpróbálok most feljebb is menni, hogy ne zavarjon annyira az az istenverte hegy. Ha nappal próbálkoznék, rögtön észrevennének.

– Igaza van, Casey. Maga tudja. Minek a többi fölszerelés ? – A készüléket beteszem a ponyva alá, utána magam is alábújok a lámpával – magyarázta Brown. – Itt lenn

kikötöm a kötelet, azután fölfelé menet szépen letekerem. Szeretnék visszatalálni valahogy. – Nagyon jó – helyeselt Mallory. – Vigyázzon arra fölfelé. A vízmosás feljebb összeszűkül, és szabályos

szurdokká mélyül. – Ne féltsen, uram – mondta határozottan Brown. – Casey Brown tud vigyázni magára. – Egyet lebbent a ponyva,

a szél egy kis havat vágott be a barlangba, és Brown eltűnt odakint. – Nos, ha Brown képes rá… – állt fel Mallory, és kezdte magára húzni a hóoverallját. – Tűzifa, uraim, az öreg

Leri kunyhójából. Ki vállalkozik egy kis éjféli sétára? – Andrea és Louki egyszerre ugrott fel, de Mallory a fejét rázta. – Egyikük elég lesz. Azt hiszem, valakinek itt kéne maradni, hogy vigyázzon Stevensre.

– Mélyen alszik – dörmögte Andrea. – Semmi baja nem lehet az alatt a kis idő alatt, amíg távol vagyunk. – Nem erre gondoltam. Egyszerűen nem kockáztathatjuk, hogy a németek kezébe kerüljön. így vagy úgy, de szóra

bírnák. Nem az ő bűne lenne ugyan, de kiszednék belőle, amit tud. Túl nagy a kockázat. – Ugyan! – pattintott az új javai Louki. – Fölöslegesen aggódik, őrnagy. Több mérföldnyi körzetben egyetlen

német sincs a környéken, a szavamat adom rá. Mallory egy kicsit habozott, azután elmosolyodott. – Igaza van. Kezdek flúgos lenni. – Stevens fölé hajolt, és szelíden megrázta: a fiú összerezzent, felnyögött, és

lassan kinyitotta a szemét. – Elmegyünk egy kis tűzifáért – mondta neki Mallory. – Néhány perc múlva újra itt vagyunk. Nem baj, hogy itt hagyjuk?

– Persze, hogy nem, uram. Mi történhetne? Csak tegye ide mellém a pisztolyt, és fújja el a gyertyát. Csak aztán ne felejtsenek el beszólni, mielőtt bejönnek – mosolyodott el.

Mallory lehajolt, és elfújta a gyertyát: a láng egy lobbanással elaludt, a barlangban lévők arca, alakja eltűnt a téli éjfél sűrű sötétjében. Mallory sietve sarkon fordult, és a ponyvát félrehajtva kilépett a mély hóba, nyomában Andrea és LoukL A szél kezdte hóval feltölteni a vízmosás alját.

Tíz percbe tellett, míg megtalálták az öreg kecskepásztor romos viskóját, öt percbe, míg Andrea letépte az elnyűtt csuklópántokról az ajtót, és a prices meg az asztal fájával együtt rövidebb darabokra törte, azután újabb tíz perc kellett hozzá, hogy annyi fával, amennyit csak össze tudtak kötözni és a vállukra venni, visszatérjenek a sziklaüreghez. A Kosztosz északi lejtői felől fújó, kis híján orkán erősségű szél egyenesen dermedt arcukba vágta a jeges hópelyheket. Végre visszaértek a vízmosáshoz, amelynek falai jótékonyan felfogták előlük a szelet.

Mallory halkan beszólt a barlangba. Nem jött válasz, és mozgás sem hallatszott bentről. Újra beszólt, azután feszülten hallgatózott. Hátrafordult, és Andreára meg Loukira pillantott. Óvatosan letette a hóba a csomag fát, amit cipelt, előhúzta a Coltját és az elemlámpáját, azután lassan félretolta a ponyvát. Az elemlámpa kapcsolója és a Colt biztosítózára egyszerre kattant…

A lámpa fénykévéje megvilágította a barlangot először a bejáratnál, aztán továbbsiklott befelé, megremegett, végigpásztázta a barlang hátsó falát, majd visszatért a barlang közepére, és ott megállapodott, mintha satuba fogták volna. A földön egy gyűrött, üres hálózsák hevert. Andy Stevens nem volt sehol…

70

Page 72: Alistair Maclean - Navarone Agyui

KILENCEDIK FEJEZET

Kedd éjszaka 00:15–02:00 – Tehát tévedtem – mormogta Andrea. – Nem aludt… – Biztos, hogy nem – erősítette meg komoran Mallory. – Eszerint hallotta, amit mondtam – megrendült a szája. –

Most már azt is tudja, miért vigyáztunk rá olyan buzgón. Tudja, hogy igaza volt, amikor azt mondta, csak kolonc a nyakunkon.

– Nem nehéz rájönni, miért ment el – bólintott Andrea. Mallory az órájára nézett, és a többieket félretolva kisietett a barlangból. – Legfeljebb húsz perce mehetett el. Valószínűleg még valamivel később, hogy biztos lehessen benne, hogy már

eléggé messze vagyunk. Csak vonszolni tudja magát. Nem juthatott messzebb ötven yardnál. Négy percen belül megtaláljuk. Használják a lámpákat. Le is lehet venni róluk az ellenzőt: senki nem fog meglátni minket ebben az átkozott hóviharban. Induljunk el legyező alakban fölfelé. Én megyek középen, a vízmosásban.

– Fölfelé? – fogta meg Mallory karját Loukj tanácstalanul. – De hisz a lába… – Mondom, hogy fölfelé – vágott közbe Mallory türelmetlenül. – Stevens eszes fiú, és sokkal több bátorság van

benne, mint amennyit szerinte mi feltételezünk róla. Biztos benne, hogy ezt gondoljuk, a könnyebb utat választotta. – Mallory elhallgatott egy pillanatra, azután komoran folytatta. – Ha egy haldokló ebben az időben kivonszolja magát, az semmiben nem választja a könnyebb megoldást. Gyerünk!

Pontosan három perc alatt találtak rá. Bizonyára hallotta, ahogy kapaszkodnak a hegyoldalon, mert eltüntette a nyomait, és meghúzódott a vízmosás peremén egy kiugró szikla alatt, amit a fölé halmozódott hótorlasz szinte teljesen eltakart. Majdnem tökéletes búvóhely volt, de a lámpa fényében Andrea éles szeme észrevette a havon átszivárgó vékony, sötét vércsíkot. Mire megtalálták, már elveszítette eszméletét a hidegtől, a kimerültségtől, a szörnyű kíntól, amit törött lába okozott neki.

Amikor visszaértek a barlangba, Mallory megpróbált egy kis ouzót tölteni Stevens szájába. Homályosan gyanította ugyan, hogy ez veszélyes lehet; vagy csak sokkos esetekben veszélyes? – sehogyan sem tudta eldönteni, hiába kutatott az emlékezetében –- de úgy gondolta, ez is több a semminél. Stevens öklendezett, kiköpte vagy kiköhögte nagy részét, de legalább egy kevéske lement a torkán. Ezután Mallory – Andrea segítségével – megszorította a fiú lábán a meglazult sínt, elállította a szivárgó vérzést, és minden száraz ruhát, amit csak a barlangban talált, alá vagy fölé terített. Azután fáradtan hátradőlt, és előhalászott egy cigarettát vízhatlan tárcájából: Dusty Miller és Panaisz visszaérkezéséig mást nem tehetett. Sőt majdnem biztos volt benne, hogy Dusty sem tehet semmit Stevensért. Senki nem tud rajta segíteni…

Louki közben tüzet gyújtott a barlang bejáratától nem messze. Az öreg, taplószáraz fadarabok hevesen, pattogva, szinte füst nélkül égtek. A meleg pillanatok alatt átjárta az egész barlangot, és a három férfi elégedetten húzódott közelebb a tűzhöz. A barlang tetejéről először vékonyán, azután mind vastagabb sugárban folyni kezdett a barlang kavicsos földjére a megolvadt hóié. A lefolyó víz és a tűz melege hamarosan mocsárrá változtatta a barlang alját. De ez csak apró kényelmetlenségnek tűnt, különösen Mallory és Andrea számára, akik több mint harminc órája most melegedhettek föl először. Mallory érezte, ahogy a meleg jólesően átjárja tagjait; egész teste elernyedt, szemhéja súlyossá vált az álmatlanságtól.

A fainak dőlve kezdett lassan álomba merülni – szájában ott lógott a cigaretta –, amikor hirtelen jeges szélroham vágott a barlangba, és belépett Brown. Kimerültén bújt ki a rádió adó-vevő hevederéből, és a készüléket leengedte a földre. Siralmas állapotban volt, de amikor meglátta a tüzet, fáradt szeme fölragyogott. Lilára fagyott arccal, reszketve, szótlanul telepedett le a tűz mellé. Nem lehetett tréfadolog fél órát guggolni ebben a jeges szélben a

71

Page 73: Alistair Maclean - Navarone Agyui

hegyoldalon – gondolta Mallory. Brown a szájába dugott egy cigarettát, és a lángokba bámult. Észre sem vette a belőle felszálló sűrű párát, száradó ruháinak savanyú szagát. Végtelenül elkeseredettnek látszott. Mallory előhúzott egy üveget, kitöltött egy kis retsimót – ezt a kontinensen termelt, gyantával tartósított bort –, és odanyújtotta neki.

– Egy hajtásra igya ki! – tanácsolta. – Akkor nem érzi az ízét. – Lábával megbökte az adóvevőt, és újra Brownra nézett. – Most se jött össze?

– Befogtam őket probléma nélkül, uram – fintorodott el Brown a sűrű, édes bortól. – A vétel itt is, Kairóban is kifogástalan volt.

– Tehát beszélt velük? – egyenesedett ki türelmetlenül Mallory. – Örültek, hogy ma éjszaka végre hallottak az elcsavargott báránykáikról?

– Nem mondták. Viszont utasítottak, hogy hagyjam abba az adást, és többet ne is adjak. – Brown gőzölgő bakancsával szomorúan belekotort a hamuba. – Ne kérdezze, uram, hogyan, de Jensenék valahogy kiszagolták, hogy a németek az utóbbi két hétben annyi rádió-iránymérő berendezést szállítottak a szigetre, amivel két-három lehallgatóállomást is fel lehetne szerelni.

– Lehallgatóállomások! Már csak ez hiányzott! – füstölgőit Mallory. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy a krétai Fehér-hegyekben éppen a lehallgatóállomások miatt kényszerültek Andreával szakadatlan menekülésre, helyzetváltoztatásra. – Az isten verje meg, egy ilyen levesestál nagyságú szigeten csukott szemmel is hajszálpontosan be tudnak mérni bennünket!

– Bizony, uram – bólintott elkeseredetten Brown. – Hallott valamit ezekről az állomásokról, Louki? – kérdezte Mallory. – Semmit, őrnagy, semmit – vonta meg a vállát Louki. – Attól tartok, azt sem tudom, miről beszélnek. – Ezt sejtettem. Nem mintha számítana, már úgyis túl késő. Halljuk a többi jó hírt, Casey! – Éppen mondani akartam, uram! Tehát nem adhatok, erre parancsot kaptam. Legfeljebb kódolt rövidítéseket:

igen, nem, ismételj – ilyesmit. Csak szükséghelyzetben adhatok folyamatosan vagy akkor, ha már úgysem tudunk tovább rejtőzködni.

– Például ha már a siralomházban leszünk, Navarone sziklabörtönének valamelyik aranyos kis cellájában – mormogta Mallory.

– A német inváziós flotta, többségében bárkák és E-hajók, ma reggel kifutott Pireuszból – folytatta morcosán Brown. – Hajnali négy óra körül. Kairó arra számít, hogy ma éjszaka valahol a Kikládok szigetei között húzzák meg magukat.

– De okosak ezek ott Kairóban! Hát hol az ördögbe húzhatnák meg magukat máshol?! – Mallory újabb cigarettára gyújtott, és sápadtan bámult a tűzbe. – Akárhogy is, jó tudni, hogy elindultak. Ez minden, Casey? – Brown némán bólintott. – Még szerencse. Nagyon köszönöm, hogy kiment. Legjobb lesz, ha befordul a falnak és pótlólag is alszik egy keveset, amíg lehet. Louki azt javasolja: hajnal előtt menjünk le Margarithába, és ott rejtőzzünk el nappalra. Van ott valami elhagyott kút, amit előkészített a számunkra. És holnap éjszaka áttehetjük a székhelyünket Navarone városába…

– Istenem! – nyögött fel Brown. – Ma éjszaka egy csöpögő barlangban. Holnap éjszaka egy elhagyott kútban, ami bizonyára tele lesz vízzel. És hol alszunk Navaronéban, uram? A helyi temető kriptájában?

– Rendkívül ideális szálláshely lenne a számunkra, ahogy a dolgok most kinéznek – mondta Mallory szárazon. – De reméljük a legjobbakat, öt óra előtt indulunk.

Brown leheveredett Stevens mellé, Mallory pedig visszafordult Louki felé. A kis ember egy ládán ült a tűz túlsó oldalán, és élvezettel gondozta a tüzet. Időnként fordított egyet azon a jókora kövön, amit később rongyba készültek csavarni, és odatenni Stevens elgémberedett lábához. Egy idő után észrevette Mallory fürkésző tekintetét, mire fölnézett.

– Nyugtalannak látszik, őrnagy – aggodalmaskodott. – Magát, hogy is mondják, aggasztja valami? Talán nem tetszik a tervem? Azt hittem, megállapodtunk…

– Nem is a terve miatt aggódom – mondta őszintén Mallory –, hanem a miatt a láda miatt, amin ül. Egy hadihajó fölrobbantásához elegendő robbanóanyag van benne. És maga csak három lábnyira ül a tűztől. Ez nem biztos, hogy jót tesz az egészségének, Louki.

72

Page 74: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Louki bajusza végét csavargatva zavartan fészkelődött a ládán. – Azt hallottam, hogy az ember nyugodtan bedobhatja a TNT-t a tűzbe, és^az szépen elég, mint a jó gyantás

fenyőág. – Pontosan így van – hagyta rá Mallory. – Akár meg is hajlíthatja, eltörheti, reszelheti, fűrészelheti, ugrálhat rajta,

rávághat egy kőtörő kalapáccsal, és semmi sem történik, legfeljebb egy kis izomlázat kap. De ha a TNT valamilyen meleg, nedves helyen izzadni kezd, és azután a váladék kikristályosodik… És ez az üreg kezd túlságosan is fülledt lenni.

– Kifelé vele! – ugrott fel Louki, és hátrább lépett a barlang belseje felé. – Kifelé vele! Hacsak a hó és a nedvesség… – bizonytalanodott el.

– Tíz évig is áztathatja sós vízben, akkor sem lesz semmi baja – vágott közbe oktatóan Mallory. – És van itt néhány gyutacs is, ami tönkremehet, nem is beszélve arról a doboz detonátorról, ami Andrea mellett van. Kivisszük az egészet, és letakarjuk egy köpennyel…

– Dehogyis! Loukinak sokkal jobb ötlete van! – A kis ember már húzta is fel a köpenyét. –Az öreg Leri kunyhója! Az lesz az igazi. Pontosan! Elhozhatjuk, amikor csak szükségünk van rá. Ha pedig sietve kéne távozniuk, nem kell miatta aggódniuk. – Mallory ki se nyithatta a száját, hogy tiltakozzon. Louki már le is hajolt a ládáért, nagy nehezen fölemelte, és a tüzet megkerülve, kissé tántorogva elindult vele a bejáratot fedő sátorponyva felé. Még három lépést sem tett, mikor Andrea mellette termett, határozott mozdulattal elvette tőle a ládát, és a hóna alá csapta.

– Ha megengedi… – Nem, nem – sértődött meg Louki. – Én is elbírok vele. Semmi az egész. – Tudom, tudom – mondta békítőleg Andrea. – De a robbanóanyagot különleges módon kell vinni. Engem

kiképeztek rá – magyarázta. – Igen? Ezt nem is tudtam. Ha így van, hát csak vigye. Én akkor a detonátorokat hozom. – így, hogy az önérzete

nem szenvedett csorbát, Louki készséggel abbahagyta a vitát, fölkapta a kis dobozt, és Andrea után indult vele. Mallory az órájára nézett. Pont egy óra. Miller és Panaisz rövidesen itt lesz – gondolta. A szél lassan gyengülni

kezdett, és a havazás szinte teljesen elállt: könnyebb lesz a járás, de a hóban nyomok maradnák. Ez, bár kellemetlen, de nem jelent halálos veszélyt: mire kivilágosodik, már nem lesznek itt. Egyenesen lemennek a hegy lábához; ott már nem lesz hó. Ha pedig mégis maradnának hófoltok, ott a patak, ami végigkanyarog az egész völgyön, legfeljebb abban gázolnak, hogy ne hagyjanak nyomokat.

A tűz kialvóban volt, kezdtek újra fázni. Mailory vacogott, még mindig nedves ruháiban. Rádobott egy kis fát a tűzre, és figyelte, ahogy föllobban és bevilágítja a barlangot. Brown egy vízhatlan ponyván összekuporodva aludt. Stevens háttal felé mozdulatlanul feküdt. Mallory hallotta, hogy szaggatottan, kapkodva lélegzik. Csak isten a megmondhatója, meddig marad életben a fiú. Miller azt mondta, haldoklik, de hát a haldoklás nagyon bizonytalan fogalom. Amennyiben valaki – még ha irtózatosan megsérült is, és haldoklik – felteszi magában, hogy nem fog meghalni, a világ legszívósabb, legkitartóbb teremtményévé válik. Mallory látott már ilyet. De lehet, hogy Stevens nem akar élni? Életben maradni, győzedelmeskedni ezeken a szörnyű sérüléseken; ezzel bizonyíthatna önmaga és mindenki más előtt: elég fiatal még és érzékeny, hiszen annyit bántották, annyit szenvedett eddig, hogy a világon talán ez lehet neki a legfontosabb. Ugyanakkor azt is tudja, milyen szörnyű terhet jelent a számukra, magától Mallorytól hallotta. Tudja, hogy Mallory nem elsősorban őérte aggódik, hanem attól tart, hogy elfogják, megtörik, és mindent bevall; ezt is magától Mallorytól hallotta. És tudja, hogy cserbenhagyta a barátait. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen megmondani, merre lendül majd a mérleg nyelve. Mallory megrázta a fejét, újabb cigarettára gyújtott, és közelebb húzódott a tűzhöz.

Andrea és Louki alig öt perccel később érkeztek vissza, Miller és Panaisz pedig közvetlenül a nyomukban. Andreáék hallották, hogy Miller kissé távolabb jön fölfelé: állandóan megcsúszik, elesik, és szinte folyamatosan káromkodik, ahogy a súlyos, rossz fogású terhet cipeli fölfelé. Szó szerint keresztülzuhant a barlang küszöbén, és elcsigázottan leroskadt a tűz mellé. Látszott rajta, hogy nem akármin mehetett keresztül. Mallory együtt érzően rámosolygott.

– Nos, Dusty, hogy ment? Remélem, nem kellett túlságosan visszafognia a tempót Panaisz miatt? Ügy látszott, Miller nem is hallja, amit Mallory mond: hitetlenkedve bámulta a tüzet; lassan eltátotta a száját,

ahogy kezdte fölfogni a dolog lényegét.

73

Page 75: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– ördög és pokol! Nézzenek oda! – szitkozó' dott keserűen. – A fél éjszakát azzal töltöm, hogy felcipeljek ide egy istenverte tűzhelyet meg annyi petróleumot, amennyiben egy rohadt elefánt is

megfürödhetne, és erre mit találok itt? – Mély levegőt vett, hogy megmondja nekik, mit talált, azután inkább mégis elhallgatott.

– A maga korában az embernek már vigyáznia kell a vérnyomására – tanácsolta Mallory. – Hogy sikerült a többi dolog?

– Azt hiszem, jól. – Miller egy üveg ouzót szorongatott, és kezdett lassan felvidulni. – Itt a matrac, a gyógyszeres doboz…

– Ha ideadnák a matracot, akkor rögtön ráfektetnénk fiatal barátunkat – vágott közbe Andrea. – És az élelem? – Az is van főnök, zsákszámra. Ez a Panaisz valóságos csoda. Van kenyér, bor, kecskesajt, fokhagymás kolbász,

rizs, minden. – Rizs? – most Malloryn volt a csodálkozás sora. – De hisz azt mostanában nem lehet kapni a szigeteken, Dusty. – Panaisz tudott szerezni. – Miller ismét remekül érezte magát. – Igaz, ő a német parancsnok konyhájáról hozta.

Skodának hívják a pasast, és… – A német parancsnok konyhájáról? Maga tréfál?! – Isten engem .úgy segéljen, főnök! – Miller egyetlen kortyintással eltüntette az. ouzo felét, és egy kisebb

szélrohammal felérő elégedett sóhajtást eresztett meg. – A jó öreg Miller ott szobrozik a hátsó ajtónál, készen arra, hogy bármelyik pillanatban világgá fusson, kocognak a térdei, mint Carmen kasztanyettája, a mi kis barátunk meg besétál, és kirámolja a boltot. Otthon, az Államokban egy vagyont szedhetne össze besurranó tolvajként. Tíz perc múlva visszajön, és ezt az istenverte bőröndöt lóbálja. – Miller flegmán a bőröndre mutatott. – Nemcsak a parancsnok éléskamráját rámolta ki, hanem egy táskát is kölcsönvett tőle, hogy legyen miben elhozni a szájrét. Én mondom, főnök, az ember szívrohamot kap e mellett az alak mellett.

– De hová lettek az őrök? – Gondolom, kimenőjük volt ma éjszaka. A jó öreg Panaisz hallgat, mint a sült hal, de ha megszólal, akkor sem

értek egy szót sem. Én azt hiszem, mindenki elment minket keresni. Oda-vissza egy lélekkel sem találkoztunk! – Ez derék, Dusty! – Panaisz érdeme, nem az enyém. Én csak loholtam utána. Egyébként találkoztunk egypár barátjával is. Jobban

mondva: ő verte fel őket. Azt hiszem, valami fülest kaphatott tőlük. Szinte remegett az izgalomtól, és megpróbálta elmondani, miről van szó – Miller bánatosan megvonta a vállát –, de sajnos nem voltunk egy hullámhosszon, főnök.

Mallory fejével á barlang túlsó vége felé bökött. Louki és Panaisz egészen közel álltak egymáshoz: Louki figyelmesen hallgatta Panaiszt, aki két kézzel gesztikulálva, halkan, hadarva magyarázott neki.

– Még mindig elég izgatott valami miatt – mondta elgondolkodva Mallory. – Mi baj van, Louki? – emelte fel a hangját.

– Elég nagy a baj, őrnagy – tépkedte vadul a bajusza végét Louki. – Hamarosan el kell mennünk. Panaisz rögtön indulni akar. Azt hallotta, hogy a német helyőrség katonái ma éjszaka minden házat ellenőriznek a faluban. Azt mondják, négy óra körül.

– Ha jól értem, ez nem rutinellenőrzés – érdeklődött Mallory. – Hónapok óta nem volt ilyen. Biztosan azt hiszik, hogy maguk átcsúsztak a járőrök között, és most a faluban

rejtőznek. – Louki elégedetten kuncogott. – Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem nem tudják, mit gondoljanak. Az ellenőrzésnek persze semmi jelentősége a maguk szempontjából. Maguk nem lesznek ott. De még ha ott lennének, akkor sem találnák rneg magukat, így viszont még nagyobb biztonságban lesznek, amikor majd lejönnek. De Panaiszt és engem az ágyunkban kell találjanak, ellenkező esetben nagyon megjárhatjuk.

– Persze, persze – bólogatott Mallory. – Nem szabad kockáztatnunk. Még bőven van időnk. Egy óra múlva elindulhatnak. Először beszéljünk az erődről. – Benyúlt a belső zsebébe, elővette a térképet, amit Eugene Vlachos rajzolt, azután átváltva görögre, Panaiszhoz fordult, –s Jöjjön csak, Panaisz. Hallom, hogy maga úgy ismeri az erődöt, mint Louki a konyhakertjét. Sok mindent tudok már, de szeretném, ha maga mindent elmondana róla, milyen az

74

Page 76: Alistair Maclean - Navarone Agyui

elrendezése, hol vannak az ágyúk, a lőszerraktárak, az áramfejlesztők, a legénységi szállások, az őrszemek, milyen útvonalon járnak az őrök, hol vannak a kijáratok, a riasztórendszerek. Még az is érdekel, hol a legsötétebb az árnyék, és hol kevésbé. Szóval minden. Bármilyen aprónak, lényegtelennek is tűnjön valamely részlet, beszéljen róla. El kell mondania, ha egy ajtó nem kifelé nyílik, hanem befelé, mert ezzel ezer életet menthet meg!

– És hogyan akar bejutni, őrnagy? – kérdezte Louki. – Azt még nem tudom. Addig nem tudom eldönteni, amíg nem láttam az erődöt. Mallory észrevette, hogy Andrea élesen rápillant, azután félrenéz: még a torpedórombolón kitervezték, hogyan

jutnak be az erődbe, de ennek a tervnek a sikerétől függött minden, ezért Mallory úgy érezte, annál jobb, minél kevesebben tudnak róla.

Mallory és a két görög majdnem egy fél órán keresztül görnyedt a térkép fölé a lángok fényénél: Mallory ellenőrizte, amit korábban hallott, és gondosan berajzolt minden új információt, amit Panaisztól hallott. Márpedig Panaisz nagyon sokat tudott. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaki, aki mindössze kétszer járt az erődben, akkor is titokban, a sötétség leple alatt, ennyi mindent megjegyezzen, de Panaisz hihetetlen pontosan és részletesen figyelt meg mindent. Mallory biztos volt benne, hogy a németek iránti gyűlölete égette bele ilyen alapossággal az agyába a legkisebb részletet is. Ahogy hallgatta Panaiszt, percről percre erősödött benne a remény.

Casey Brown fölébredt; bár kimerült volt, az állandó duruzsolás felébresztette nyugtalan álmából. Átment a barlang másik oldalára Andy Stevenshez, aki félig ébren feküdt, falnak támasztott fejjel időnként hol értelmesen, hol összefüggéstelenül beszélt. Brown látta, hogy itt nincs rá szükség. Andrea Millernek segített kitisztogatni, sebhintőporral beszórni, és újra bekötözni a fiú sebeit. Brown odament a barlang bejáratához, egy ideig unatkozva hallgatta, hogy a három ember görögül beszél, azután a sátorlapot félrehajtva kilépett, hogy szippantson egyet a hideg, tiszta éjszakai levegőből. A barlangban most, hogy heten voltak, és folytonosan égett a tűz, kellemetlenül fülledtté vált a levegő.

Fél perc múlva azonban már ismét a barlangban volt, és gondosan visszahúzta maga mögött a sátorlapot. – Mindenki maradjon csöndben! – suttogta halkan. – Valaki járkál odakint. Kétszer is hallottam, uram. Kicsit

lejjebb, a lejtőn – intett hátrafelé. Panaisz halkan elkáromkodta magát, és hirtelen talpra ugrott, mint egy vadmacska. Kezében gyilkosán megvillant

egy kétarasznyi dobótőr, és még mielőtt bárki kinyithatta volna a száját, eltűnt a sátorlap mögött. Andrea utána indult, de Mallory kinyújtotta felé a kezét.

– Maradj, Andrea. A barátunk, Panaisz, kissé kapkodó ember – mondta halkan. – Lehet, hogy nincs odakint semmi, vagy csak valamilyen elterelő akcióról van szó… Ó, a férte egye meg! –• fordult hirtelen Stevens felé, aki hangosan, összefüggéstelenül motyogni kezdett magában. – Mindjárt beszélni fog. Nem tudsz mit csinálni..:

Mondania sem kellett, Andrea máris a beteg fiú fölé hajolt, megfogta a kezét, szabad kezével pedig simogatni kezdte a homlokát és a haját, miközben lágyan, folyamatosan, nyugtatóan beszélt hozzá. Stevens először ügyet sem vetett rá, tovább beszélt összevissza, egy idő után azonban a simogató kéz, a lágy, kedveskedő mormogása hipnotikus hatása megtette a magáét: a motyogás alig hallható dünnyögéssé „halkult, azután teljesen megszűnt. A fiú hirtelen tágra nyitotta a szemét, ébren volt, és az elméje is kitisztult.

– Mi az, Andrea? Miért… – Csitt! – emelte fel Mallory a kezét. – Hallom, hogy valaki… – Panaisz az, uram. – Brown a ponyva résén keresztül figyelt kifelé. – Fölfelé jön a vízmosásban. Néhány másodperccel később Panaisz visszatért a barlangba, és leguggolt a tűz mellé. Sugárzott róla a

méltatlankodás. – Senki nincs kinn – közölte. – Láttam néhány kecskét a lejtő alján, de semmi mást. –. Mallory fordította a szavait

a többieknek. – Én nem úgy hallottam, mintha kecskék lettek volna – makacskodott Brown. – Egészen másfajta hang volt. – Majd én megnézem – ajánlkozott Andrea. «– Csak a biztonság kedvéért. De nem hiszem, hogy Panaisz tévedne. Mielőtt még Mallory megszólalhatott volna, eltűnt ugyanolyan gyorsan és nesztelenül, mint Panaisz. Három perc

se telt el, és ismét a barlangban volt.

75

Page 77: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Igaza van Panaisznak. Senki nincs kinn –> rázta meg a fejét. – Én még kecskéket sem láttam. – Pedig bizonyára tényleg azok voltak, Casey •– mondta Mallory. – De nekem mégsem tetszik ez a dolog. A

hóesés majdnem elállt, a szél egyrs gyengül, és a völgyben bizonyára nyüzsögnek a német járőrök. Azt hiszem, itt az ideje, hogy maguk ketten elinduljanak. Az isten szerelmére, legyenek óvatosak! Átkozottul sajnálom, hogy belekeveredtek ebbe az egészbe, de ha már benne vannak, nagyon köszönöm mindazt, amit tettek. Fél hatkor találkozunk.

– Fél hatkor – ismételte meg Louki. – A patakparti olajfaligetben, a falutól délre; ott fogunk várni. Két perccel később már sem látni, sem hallani nem lehetett őket. A barlangban csend honolt, csak a parázsló ágak

halk pattogása hallatszott. Brown kiment őrködni, Stevens nyugtalan, gyötrelmes álomba merült. Miller egy-két másodpercre fölé hajolt, azután halkan odament Malloryhoz. Jobb kezében egy csomag összegyűrt, véres gézt tartott.

– Szagolja meg, főnök – nyújtotta felé a gézt. – Csak óvatosan! – Mallory előrehajolt, de rögtön hátra is hőkölt: undorodva fintorította el az orrát.

– Te jó isten, Dusty! Mi ez a szörnyű… – az émelyítő bizonyosság belefojtotta a szót: tudta a választ, mielőtt még Miller megszólalt volna.

– Gangréna… – Miller megtörtén leült, és a tűzbe dobta a gézt. Egyszerre fáradt és reménytelen lett a hangja. – Ha úgy jobban tetszik: üszők. Terjed, mint az erdőtűz… Csak az időmet vesztegetem…

76

Page 78: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZEDIK FEJEZET

Kedd hajnál 04:00–06:00 A németek valamivel hajnali négy óra után lepték meg őket álmukban. Holtfáradtan, mély, kábult álomba merülve

hevertek: a legkisebb esélyük sem volt, reményük sem arra, hogy bármiféle ellenállást fejtsenek ki. Az akció kidolgozása, időzítése és végrehajtása tökéletesen sikerült: a meglepetés teljes volt.

Elsőnek Andrea ébredt fel: valami szokatlan suttogás hatolt el agyának abba a részébe, amely sohasem aludt. Hirtelen megfordult, föltámaszkodott a könyökére, s ugyanolyan gyorsan és hangtalanul nyúlt a mellette heverő csőre töltött Mauserért. De hirtelen erős, fehér fénynyaláb hasított a barlang sötétjébe, és elvakította. Andrea keze megállt a levegőben, mielőtt még a lámpát tartó férfi hangja ostorcsapásként végigvágott rajtuk.

– Ne mozduljanak! Senki ne mozduljon! – kiáltotta kifogástalan, majdnem akcentus nélküli angolsággal, jeges, fenyegető hangon. – Aki megmoccan, meghal!

Újabb lámpát szegeztek rájuk, azután még egyet. A barlang fényben úszott. Mallory már teljesen ébren volt, mozdulatlanná merevedve, keservesen pislogott a lámpák vakító fényében. A visszaverődő, halvány derengésben éppen csak sejteni lehetett a barlang szájánál lekuporodott alakok körvonalait, és a géppisztolyok tompán csillogó csövét.

– Tarkóra tett kézzel álljanak a falhoz! – A magabiztos, parancsoláshoz szokott hangon érződött, hogy azonnali engedelmességet vár el. – Jól nézze meg őket, őrmester – mondta szinte társalgási hangon, de a kezében lévő lámpa és a fegyvere csöve meg sem rezdült. – Semmiféle érzelmet nem árul el az arcuk, még a szemük sa rebben. Veszélyes emberek, őrmester. Az angolok jól kiválasztották, kiket küldjenek ide gyilkolni!

Malloryt elöntötte a vereség keserű érzése, szájában szinte érezte a fanyar ízt. Egy rövid, szívszorító pillanatig eszébe jutott: vajon mi következhet ezután; de rögtön el is hessegette magától a gondolatot. Most minden cselekedetével, minden egyes lélegzetével a jelenre kell koncentrálnia. Felötlött benne, vajon Casey Brown hallotta-e, hogy jönnek, és hogy vajon mi történt vele. Már éppen meg akarta kérdezni, de aztán időben kapcsolt: hátha őt még nem fogták el.

– Hogy sikerült megtalálniuk bennünket? – kérdezte halkan Mallory. – Csak a hülyék tüzelnek borókával – mondta megvetően a tiszt. – Egész nap és majdnem egész éjszaka a

Kosztoszon voltunk. Egy halott is megérezte volna a szagot. – A Kosztoszon? – rázta meg Miller a fejét. – Hogyan…? – Elég! Tépje le a ponyvát – szólt hátra valakinek németül –, és fedezzenek minket mind a két oldalról. –

Visszafordult a barlang felé, és alig észrevehetően intett a lámpájával. – Gyerünk, maguk ott hárman! Kifelé! És jobb, ha vigyáznak magukra. Higgyék el, az embereim csak az alkalmat lesik, hogy valamilyen ürüggyel agyonlőjék magukat, mocskos gyilkosok! – A gyűlölettel teli hangon érződött, hogy nem tréfál. A három férfi még mindig tarkóra tett kézzel lassan, nehézkesen lábra állt. Mallory alig lépett egyet, máris megtorpant, mert a német hangja ismét korbácsként vágott végig rajtuk.

– Állj! – Lámpájának fénycsóvája az eszméletlenül fekvő Stevensre szegeződött. – Álljon félre! – intett hirtelen Andrea felé. – Ez kicsoda?

– Nem kell félnie tőle – mondta Mallory halkan. – Közülünk való, de nagyon súlyosan megsérült. Haldoklik. – Majd meglátjuk – válaszolt a tiszt keményen. – Menjenek a barlang hátsó részébe! – Megvárta, amíg a három

férfi átlép Stevensen, letette a géppisztolyt, helyette elővette a pisztolyát, térdre ereszkedett, és egyik kezében lámpával, a másikban pisztollyal – vigyázva, hogy ne kerüljön az őt parancs nélkül is követő két katona tűzvonalába

77

Page 79: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– lassan közelebb csúszott a fiúhoz. Mindezt olyan magától értetődő, hideg hozzáértéssel hajtotta végre, hogy Mallory t elfogta a kétségbeesés.

A tiszt pisztolyt tartó kezével hirtelen lerántotta a fiúról a takarót; Stevens egész teste összerándult, és öntudatlanul nyögdécselve jobbra-balra kezdte hányni a fejét kínjában.

A tiszt gyorsan fölé hajolt, a kezében tartott lámpa fénye megvilágította szabályos, kemény vonású arcát, a csuklya alól kilátszó szőke haját. Gyors pillantást vetett Stevens kíntól eltorzult, lesoványodott arcára, törött lábára, és fintorogva hőkölt vissza, ahogy megérezte az üszkösödő seb dögletes szagát.

– Igazat mondtak – terítette vissza óvatosan a takarót a beteg fiúra. •– Nem vagyunk barbárok. Nincs mit számon kérni egy haldoklón. Hagyják ott, ahol van. – Fölállt, és lassan visszasétált.– A többiek kifelé!

Mallory látta, hogy a hóesés teljesen elállt, a kitisztuló égbolton hunyorogtak a csillagok. A szél is elült, érezhetően melegebb lett az idő. Délre elolvad a hó legnagyobb része – jutott az eszébe.

Közömbösen, érdektelenül körülnézett: Casey Brown nem volt sehol. Mallory reménykedni kezdett. Brown tiszthelyettest a legmagasabb helyről javasolták erre az akcióra. Két sor rendjelszalagja – amit ugyan sohasem viselt – tanúskodott a bátorságáról. Komoly hírnevet szerzett magának mint gerillaharcos, és egy géppisztoly is van nála. Ha itt lenne valahol a közelben…

A német tiszt – mintha csak megsejtette volna, mire gondol Mallory –, néhány szóval szertefoszlatta a reményeit. – Bizonyára kíváncsi, hol van az őrszemük? í– kérdezte gúnyosan. – Ne féljen, angol, itt van nem messze, alszik.

Elszunnyadt az őrhelyén, méghozzá attól tartok, mélyen. – Megölték? – Mallory olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy megfájdult. – Nem is tudom – vonta meg a vállát a tiszt végtelenül közömbösen. – Meglepően könnyen ment. Az egyik

emberem lefeküdt a vízmosásba, és nyögdécselni kezdett. Mesterien csinálta, az ember szíve majd megszakadt. Szinte én is megsajnáltam. A maga embere hülye módon odajött, hogy megnézze, mi történt. Egy másik katonám már várta. Puskatussal nagyon alaposan fejbe lehet vágni valakit, biztosíthatom…

Mallory lassan szétnyitotta az öklét, és kifejezéstelen tekintettel bámult le a völgybe. Persze hogy Casey bedőlt nekik, azok után, ami éjszaka történt. Nem akart még egyszer bolondot csinálni magából, kétszer is farkast kiáltani. Persze hogy előbb odament megnézni, mi az. Mallorynak hirtelen eszébe jutott, hogy Brown valószínűleg először is tényleg hallhatott valamit, de ez éppen csak egy pillanatra fordult meg a fejében: nem tételezte fel Panaiszról, hogy tévedni szokott, Andreáról pedig biztosan tudta, hogy sohasem téved. Mallory visszafordult a tiszthez.

– Hová megyünk innen? – Margarithába, mégpedig hamar. De előbb még itt el kell intéznünk valamit. – A német, aki pontosan olyan

magas volt mint ő, megállt vele szemben, derékmagasságban rászegezte a pisztolyát, jobb kezében lazán lóbálta a kikapcsolt lámpát. – Csak egy apróságot, angol. Hol van a robbanóanyag?

– Robbanóanyag?– ráncolta össze Mallory zavartan a szemöldökét. – Miféle robbanóanyag? – kérdezte értetlenül. A következő pillanatban megtántorodott és elesett, mert a súlyos lámpa veszett erővel meglendült, és telibe találta az arcát. Kábán megrázta a fejét, és lassan lábra állt.

– A robbanóanyag! – A lámpa ismét ott lóbálódzott a tiszt kezében, a hangja halk, bársonyosan finom volt. – Azt kérdeztem, hol van!

– Nem tudom, miről beszél. – Mallory kiköpött egy törött fogat, és letörölte a vért felrepedt ajkáról. – Tehát így bánnak a németek a hadifoglyaikkal? – kérdezte megvetően.

– Pofa be! – A tiszt keze újra meglendült; Mallory várta az ütést, és amennyire tudott, megpróbált kitérni előle, de a lámpa így is csúnyán eltalálta oldalt az arcát, nem sokkal a halántéka alatt. A megrendítő erejű ütéstől elkábult, csak másodpercek múlva tudott föltápászkodni a hóból. Irtózatosan fájt a fél arca, látása elhomályosult, zavaros foltok táncoltak a szeme előtt.

– Mi becsületesen háborúzunk! – A német tiszt mélyeket lélegzett, nehezen fékezte a dühét. :– Mi betartjuk a genfi egyezményeket. De azok katonákra, nem pedig gyilkosokra és kémekre vonatkoznak…

– Nem vagyunk kémek – vágott közbe Mallory. Ügy érezte, menten szétpattan a feje.

78

Page 80: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Akkor hol van az egyenruhájuk? – kérdezte a tiszt. Igenis kémek! Kémek és gyilkosok, akik hátulról szúrják le az áldozataikat, vagy elvágják a torkukat! – A hangja remegett az indulattól.

– Kinek a torkát vágtuk el? – rázta meg Mallory a fejét meghökkenten. – Mi az ördögről beszél? – A legényemét, egy ártatlan küldöncét, aki szinte még gyerek volt, és fegyver sem volt nála; alig egy órája

találtuk meg. Á, csak az időmet vesztegetem! – elhallgatott, és a vízmosásban felfelé igyekvő két alakot kezdte figyelni. Mallory egy pillanatig mozdulatlanul állt, átkozva a balszerencsét, ami a tisztiszolgát Panaisz útjába sodorta – hiszen senki más nem lehetett a tettes, csak ő –-, azután megfordult, hogy megnézze, mi keltette fel a tiszt figyelmét. Sajgó szeme csak nehezen alkalmazkodott a távolsághoz. Látta, hogy valaki hajlott háttal, keservesen botladozva jön fölfelé a vízmosásban, miközben egy katona a háta mögött feltűzött szuronnyal ösztökéli. Mallory halkan, megkönnyebbülten sóhajtott. Brown arcának bal oldala csupa vér volt a halántékán húzódó sebtől, de más baja nem történt.

– Gyerünk, üljenek le a hóba, valamennyien! Kötözzék meg őket – intett néhány emberének a tiszt. – Talán most rögtön agyon fognak lőni bennünket? – kérdezte halkan Mallory; egyszerre rettenetesen fontossá

vált a számára, hogy ezt megtudja. Tudta: semmit nem tehetnek, mindenképpen meg kell halniuk, de azt akarta, hogy legalább állva haljanak meg, harc közben. Ha viszont nem most rögtön akarják kivégezni őket; akkor bármelyik későbbi alkalom csak jobb lehet,' mint egy mostani kísérlet, ami a biztos öngyilkossággal egyenlő.

– Sajnos még nem,. A margarithai részlegparancsnok, Hauptmann Skoda előbb látni szeretné magukat. Azt hiszem, jobban járnának, ha most rögtön agyonlőnénk magukat, mert azután még Navaronéba kerülnek a parancsnok úr elé. – A német halványan elmosolyodott. – De csak halasztást kapnak, angol. Lógni fognak, mielőtt még a nap lemegy. Itt Navaronén nem sokat teketóriázunk a kémekkel.

– De uraim! Százados űr! – lépett előre Andrea, esdekelve, felemelt kézzel, de mindjárt bele is ütközött két nekiszegeződő puskacsőbe.

– Nem százados, hadnagy! – javította ki a tiszt. – Oberleutnant Turzig, a szolgálatukra; Mit akarsz, te hájas? – kérdezte megvetően.

– Kémek! Azt mondja, kémek! Én nem vagyok kém! – Andreából csak úgy dőltek a szavak, mintha attól tartana, hogy nem tudja időben befejezni a mondanivalóját. – Isten a tanúm rá, én nem vagyok kém! És nem is tartozom közéjük. – A szeme tágra meredt, az ajka hangtalanul járt egy-egy zihálva kibökött mondat között. – Én csak egy görög vagyok, egy szegény görög. Kényszeríttetek, hogy velük jöjjek mint tolmács. Esküszöm, Turzig hadnagy, esküszöm!

– Te rohadt gazember – csikorgatta a fogát vadul Miller, azután felnyögött kínjában, mert egy puskatus belevágott a hátába, pont a veséje fölött. Megtántorodott és elesett, de már estében rájött, hogy Andrea játszik: Mallorynak elég lenne görögül megszólalnia, és máris leleplezné. Miller az oldalára fordult a hóban, rázni kezdte az öklét, s közben azt remélte, hogy a németek azt hiszik, a dühtől torzul el az arca. – Te kétkulacsos patkány! Te mocsok disznó! Majd adok én neked… – Tompa, baljós puffanás hallatszott, és Miller lehanyatlott a hóba: a síbakancs éppen a füle mögött találta el.

Mallory egy szót sem szólt, még csak rá sem nézett Millerre. Tehetetlenül, ökölbe szorított kézzel, szorosan összepréselt szájjal, összehúzott szemmel bámulta Andreát. Tudta: a hadnagy figyeli, és érezte, akármi történjék is, bele kell mennie a játékba, bár fogalma sem volt róla, mit tervez Andrea.

– Nocsak! – mormolta elgondolkodva Turzig. – Egymásnak esnek a zsiványok? – Mallory mintha halvány kételkedést, habozást érzett volna a hangjában. De a hadnagy semmit nem akart kockáztatni. – Nem számít, hájfejű. Te már letetted a garast ezek mellett az orgyilkosok mellett. Magadnak köszönheted, hogy nincs szerencséd. Legfeljebb kénytelenek leszünk külön megerősíteni egy akasztófát a számodra – vizsgálgatta szenvtelenül Andrea öles termetét.

– Nem, nem, nem! – Andrea hangja az utolsó szónál elvékonyodott a rettegéstől. – Az igazat mondom! Nem tartozom közéjük, Turzig hadnagy, az istenre esküszöm, nem tartozom közéjük! – Segélykérőén hadonászott a karjával, széles holdvilágképe eltorzult a félelemtől. – Miért kell nekem meghalni a más hibájából? Én nem akartam jönni. Én nem vagyok katona, Turzig hadnagy!

– Azt látom – mondta Turzig szárazon. – Éktelenül nagy darab bőr kell -hozzá, hogy egy ekkora remegő hájtömeget összefogjon, de látom, félted is rettenetesen minden egyes darabkáját. – Malloryra nézett, azután Millerre,

79

Page 81: Alistair Maclean - Navarone Agyui

aki még mindig arccal a hóban feküdt. – Aligha gratulálhatok a barátaid választásához, hogy téged szemeltek ki útitársul.

– Mindent elmondok, hadnagy! Mindent elmondok! – folytatta Andrea izgatottan, a tiszt elbizonytalanodását látva igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg. – Én nem vagyok a Szövetségesek barátja. Be fogom bizonyítani magának…

– Te rohadt Júdás! – Mallory előrelendült, de két megtermett katona elkapta, és hátracsavarta a kezét. Egy keveset küzdött velük, aztán ernyedten abbahagyta, és vészjóslóan Andreára nézett. – Ha ki mered nyitni a. szádat, ígérem, nem fogod megérni a…

– Csend legyen! – szólt rá hidegen Turzig. – Elég volt a fenyegetőzésből, az olcsó érzelgésből! Még egy szó, és maga is odakerül a barátja mellé a hóba. – Egy pillanatig csendben rámeredt Malloryra, azután visszafordult Andreához. – Semmit nem ígérek, de meghallgatom, amit mondasz – közölte vele, meg se kísérelve, hogy leplezze undorát.

– ítélje meg maga! – Andrea hangjában meggyőzően keveredett a megkönnyebbülés, az őszinteség, a fellobbanó remény és a visszatérő magabiztosság. Egy pillanatra elhallgatott, aztán drámaian Malloryra, Millerre és Brownra mutatott. – Ezek nem közönséges katonák. Jellicoa emberei a Különleges Csónakos Egységből!

– Mondj valami olyasmit is, amit magamtól nem tudtam volna kitalálni! – mordult rá Turzig. – Annak az angol grófnak jó pár hónapja sikerült megkeseríteni az életünket. Ha csak ennyit tudsz mondani, háj fejű…

– Várjon! – emelte fel kezét Andrea. – Akkor sem közönséges katonák, hanem egy különlegesen összeválogatott csoport tagjai, akik kommandónak nevezik magukat. Szombat éjszaka repülőgéppel szállították őket Alexandriából Castelrossóra. Még ugyanazon az éjszakán továbbmentek egy motorosnál óval…

– Egy torpedórombolóval! – bólintott Turzig. •– Ennyit mi is tudunk. Folytasd! – Már tudták? De hogyan…? – Ne törődj vele! Gyerünk tovább! – Persze, hadnagy, persze. – Andrea egyetlen arcrándulással sem árulta el megkönnyebbülését. A történetben ez

volt az egyetlen kockázatos pont. Nyilvánvaló, hogy Nicolai figyelmeztette a németeket, de ezek szerint azt nem tartotta fontosnak közölni, hogy egy óriási termetű görög is van a csoportban. Ha megtette volna, akkor most mindennek befellegzett. – A torpedóromboló Rodosztól északra valamelyik szigeten tetta őket partra. Nem tudom, hol. Ott elloptak egy bárkát, és továbbhajóztak vele a török vizeken. Találkoztak egy nagy német járőrhajóval, és elsüllyesztették. – Andrea szünetet tartott a hatás kedvéért. – Alig fél mérföldnyire voltam a halászcsónakommal.

– Hogyan süllyesztettek el egy akkora hajót? – hajolt előre Turzig. – Ügy tettek, mintha ők is ártatlan halászok lennének, akárcsak jómagam. Engem éppen előtte állítottak meg,

átkutatták a csónakomat, és mindent rendben találtak – mondta Andrea a törvénytisztelő ember büszkeségével. – Utána a maguk őrhajója odasiklott az ő bárkájuk mellé. Egészen közel ment hozzá. Egyszer csak mindkét hajóról lövések hallatszottak, és ezek két dobozt át hajítottak a maguk hajójának a motorházába. Bumm! – Andrea drámaian a levegőbe lendítette a kezét. – Azzal vége is volt!

– Ezt nem tudtuk… – mondta halkan Turzig. – Jól van, folytasd! – Mit nem tudtak, hadnagy? – Turzig szeme összeszűkült, mire Andrea sietve folytatta. – A tolmácsuk meghalt a

harcban. Ravaszul kiszedték belőlem, hogy tudok angolul, mivel sok évig éltem Cipruson, azután magukkal hurcoltak. A csónakom meg ott maradt a fiaimmal…

– Minek kellett nekik tolmács? – kérdezte gyanakodva Turzig. – Sok olyan brit tiszt van, aki tud görögül… – Majd erre is rátérek – mondta Andrea türelmetlenül –, de az isten szerelmére, hogy fejezzem be a történetet, ha

állandóan félbeszakít? Hol is tartottam? Ja igen. Arra kényszerít ettek, hogy velük menjek. A hajójuk motorja elromlott. Nem tudom, mi történt, engem a hajófenékbe zártat Azt hiszem, valami öbölben lehettünk, ahol a motort javították, azután vad ivászatba kezdtek. Nem is hinné, Turzig hadnagy, hogy valaki, akinek ilyen életveszélyes megbízatása van, képes így leinni magát.

– Dehogynem, nagyon is el tudom hinni – bólogatott Turzig. – Elhiszi? – Andreának sikerült csalódott képet vágnia. – Aztán továbbhajóztunk, de rettenetes vihar tört ránk, és

zátonyra futottunk ennek a szigetnek a déli sziklafalánál. És akkor felmásztunk…

80

Page 82: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Állj! – Turzig hirtelen kiegyenesedett, szeméből sütött a gyanakvás. – Már majdnem hittem neked! Hittem neked, mert mi többet tudunk, mint hinnétek, és eddig az igazat mondtad. De most nem. Agyafúrt fickó vagy, hájfejű, de nem annyira, mint hiszed. Egy dologról megfeledkeztél, vagy talán nem tudsz róla. Mi jobban ismerjük ezeket a hegyeket, barátom, jobban, mint bárki a világon. Én a háború előtt ráadásul az Alpokban és Erdélyben minden csúcsot megmásztam, amit csak érdemes volt megmászni, s én mondom neked, hogy a déli sziklafalat nem lehet megmászni. Egyszerűen lehetetlen!

– A maga számára talán lehetetlen – csóválta meg a fejét Andrea szomorkásán. – De akkor ezek ez átkozott Szövetségesek lepipálták. Ezek dörzsöltek, Turzig hadnagy, átkozottul dörzsöltek!

– Mit akar ezzel mondani! – kérdezte sürgetve Turzig. – Arról van szó, hogy ők is tudták, hogy a déli sziklafalat senki nem képes megmászni. Ezért határozták el, hogy

mégis megmásszak. Maguk álmukban nem gondolták, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy egy különítmény arról is partra szállhat Navaronén, de a Szövetségesek belefogtak ebbe a kockázatos vállalkozásba, és találtak is valakit a különítmény vezetésére. Nem tudott ugyan görögül, de ez nem számított, hiszen olyan embert kerestek, aki hegyet tud mászni, így aztán kiválasztották a világ legjobb hegymászóját. – Andrea a hatás kedvéért elhallgatott, azután drámaian kinyújtotta a karját. – Ez az az ember, akit kiválasztottak, Turzig hadnagy! Mivel maga is hegymászó, biztosan ismeri őt: Keith Mallorynak hívják. Keith Mallory, Üj-Zélandról!

Meglepett kiáltás hallatszott, azután egy kattanás: Turzig néhány lépést tett előre, szinte kiverte Mallory szemét a lámpájával. Jó tíz másodpercig bámulta az új-zélandi félrefordított, elfintorított arcát, azután lassan leengedte a karját. A lámpa fénye csillogó, fehér kört rajzolt a lába mellé a hóra. Turzig bólogatni kezdett, ahogy fokozatosan összeállt benne a kép.

– Persze! – mormogta. – Keith Mallory! Persze hogy ismerem. Nincs olyan ember a Jaeger-zászlóaljban, aki nem hallott volna Keith Malloryról. – Megrázta a fejét. – Rögtön fel kellett volna ismernem. – Lehajtott fejjel álldogált egy ideig, csizmája orrával a friss hóban turkálva, azután hirtelen fölnézett. – A háború előtt, de még alatta is, büszke lettem volna rá, hogy találkozom magával, hogy megismerhetem. De nem itt és nem most. Most már mindegy. De azért hálát adnék az istennek, ha mást küldtek volna maga helyett. – Tétovázott, még akart mondani valamit, de ezután meggondolta magát, és fáradtan Andreához fordult. – Elnézést, dagikám. Tényleg igazat beszéltél. Folytasd…

– Hát persze! – Andrea holdvilágképe csak ügy ragyogott az elégedettségtől. •– Felmásztunk a sziklán, ahogy az előbb mondtam, de közben a barlangban lévő fiú súlyosan megsérült. Fent elnémították az őrt. Aztán majdnem egész éjszaka meneteltünk a hegyen keresztül, és hajnal előtt találtunk rá erre a barlangra. Majd meghaltunk e hidegtől és az éhségtől. Azóta itt vagyunk.

– És azóta semmi sem történt? – Dehogynem! – Ügy látszott, Andrea rettenetesen élvezi, hogy a figyelem középpontjában van. – Két ember jött

föl. Nem tudom, kik voltak, elrejtették az arcukat, és azt se tudom, honnan jöttek. – Szerencséd, hogy ezt is bevallottad – mondta Turzig zord hangon. – Tudtam, hogy valaki járt itt, megismertem a

tűzhelyet. Hauptmann Skodáé! – Tényleg? – húzta fel a szemöldökét Andrea udvarias csodálkozással. – Nem is tudtam. Azután beszélgettek egy

darabig, és… – Sikerült valamit elcsípned a beszélgetésből? – vágott közbe Turzig. A kérdés olyan természetes, olyan spontán

volt, hogy Mallorynak elakadt a lélegzete: csodálatosan csinálta, Andrea biztos besétál a csapdába, és ő semmit sem tehet ellene. De Andrea aznap formában volt.

– Hogy hallottam-e valamit! •– Andrea összeszorította az ajkát, látszott, hogy csak nehezen tudja türtőztetni magát, és elkeseredetten, könyörögve az égre emelte a tekintetét. – Turzig hadnagy, hát hányszor mondjam, én voltam a tolmács? Csak rajtam keresztül tudtak beszélgetni. Persze, hogy tudom, miről beszélgettek. Fel akarták robbantani a nagy ágyúkat a kikötőben.

– Azt hittem, a levegőváltozás kedvéért jöttek ide! – gúnyolódott Turzig. – De azt nem tudja, hogy náluk van az erőd alaprajza. Nem tudja, hogy szombat reggel kezdődik Kherosz

inváziója. Nem tudja, hogy állandó rádiókapcsolatban vannak Kairóval. Azt sem tudja, hogy péntek éjszaka a brit haditengerészet rombolói átjönnek a Maidoszi szoroson, és nekik addigra el kell hallgattatniuk a nagy ágyúkat. Nem tudja…

81

Page 83: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Elég! – csapta össze a tenyerét Turzig, az arca égett az izgalomtól. – Azt mondja, a Királyi Haditengerészet? Csodálatos, csodálatos! Ezt akartuk hallani. De elég! A többit tartsa meg Hauptmann Skoda és az erődparancsnok számára! Indulnunk kell. De egy dolog még hátravan. A robbanóanyag. Hol a robbanóanyag?

Andrea búsan előreejtette a vállát, és felfelé fordított tenyérrel széttárta a karját. – Azt már nem tudom, Turzig hadnagy. Kivitték és elrejtették, mert valami olyasmit mondtak, hogy a barlangban

túl meleg van. – A nyugati nyereg felé intett, ami pontosan átellenben volt Leri kunyhójával. – Azt hiszem, arrafelé, de nem vagyok benne biztos. Nekem nem mondták meg. – Keserűen Malloryra pillantott. – Ezek az angolok mind egyformák: senkiben sem bíznak meg.

– Isten a tanúm rá, megértem őket! – mondta Turzig mély átérzéssel. Undorodva nézett Andreára. – Minden korábbinál jobban szeretném magát Navarone legmagasabb akasztófáján látni. De a városparancsnok úr lágy szívű ember, aki megjutalmazza az informátorokat. Életben fogja magit hagyni, hogy még elárulhassa néhány bajtársát.

– Köszönöm, köszönöm! Tudtam, hogy ön korrekt és igazságos, ígérem, Turzig hadnagy, hogy… – Pofa be! – förmedt rá megvetően Turzig. – Őrmester, kötöztesse meg ezeket az embereket! – váltott németre. – És ne feledkezzenek meg a dagadtról sem!

Később majd feloldozzuk, és cipelheti a beteget a parancsnokságig. Állítson egy embert őrségbe! A többiek velem jönnek! Meg kell találnunk a robbanóanyagot!

– Nem szedhetnénk ki valamelyikükből, hogy hol van, uram? – kockáztatta meg a kérdést az őrmester. – Az egyetlen, aki hajlandó beszélni közülük, nem tudja, ö már mindent elmondott, amit tudott. Ami pedig a

többieket illeti… Nos, rosszul ítéltem meg őket, őrmester. – Malloryhoz fordult, és kurtán bólintott. – Nem tudtam, kivel van dolgom, Mister Mallory – mondta angolul.

– Valamennyien fáradtak vagyunk. Sajnálom, hogy megütöttem. – Hirtelen sarkon fordult, és néhány lépéssel fenn termett a vízmosás szélén. Két perccel később már csak egyetlen katona őrizte őket.

Mallory nem kis kényelmetlenség árán már tucatszor változtatott testhelyzetén, tucatszor feszítette meg a zsineget, amivel a kezét hátrakötözték, és mindannyiszor tudta f-'a kísérletezés hiábavaló. Bárhogy forgolódott, csavargatta a testét, a nedves hó átáztatta a ruháit, és ő csontig átfagyva megállás nélkül reszketett. A katona, aki megkötözte, nagyon is jól értette a dolgát. Mallory azon törte a fejét, vajon Turzig és emberei egész éjszaka kutatni fognak-e a robbanóanyag után; már több mint fél órája voltak távol.

Ernyedten az oldalára fordult a vízmosás szélét borító puha hóban, és elgondolkozva nézett az előtte ülő Andreára. Már eddig is figyelte, ahogy lehajtott fejjel, előreeső, azután megfeszülő vállal, hatalmas erőfeszítéssel próbálta kiszabadítani magát néhány másodperccel azután, hogy az őr intésére leültek. Látta, ahogy a zsineg Andrea húsába vágott, végül már szinte egészen eltűnt a mély barázdákban, azután az óriás termetű görög vállizmai elernyedtek: feladta a küzdelmet. Azóta nyugodtan ül, és beéri annyival, hogy morcos képpel tekinget az őrre, annak az embernek a sértődöttségével, akivel valami nagy igazságtalanság történt. Többet nem kísérletezett azzal, hogy kiszabaduljon a kötelékeiből: Oberleutnant Turzignak jó szeme van, s a feldagadt, lehorzsolódott, vérző csukló nem illene ahhoz a szerephez, amit Andrea játszik.

Pedig mesteri alakítás volt – tűnődött Mallory –, annál is figyelemreméltóbb, mivel teljesen spontán rögtönzésen alapult. Andrea elbeszélésében olyan sok volt a valódi, az ellenőrizhető elem, hogy a történet többi részét szinte automatikusan elhitték neki. Mindamellett semmi fontosat nem mondott el Turzignak, semmi olyat, amire a németek maguktól is rá ne jöhettek volna, kivevő talán a flotta terveit Kherosz kiürítésére. Mallory fanyarul elmosolyodott, ahogy eszébe jutott: először mennyire megdöbbent, mikor hallotta, hogy Andrea ezt is elmondja. De Andrea gondolatban már jóval előtte járt. Mindenképpen nagy volt az esélye, hogy a németek maguktól is mindent kitalálnak. Szöget ütött a fejükbe a navaronei ágyúik elleni brit kommandóakció és a Kherosz elleni német támadás nagyon is nyilvánvaló egybeesése. Viszont az ő kiszabadulásuk és az akció folytatásának a lehetősége egyértelműen attól függött, mennyire képes Andrea meggyőzni fogva tartóikat, hogy 5 tényleg az, akinek mondja magát. És az nem kétséges, hogy a tervezett kiürítés híre volt az, ami végül átbillentette Turzigban a mérleg nyelvét. Még nagyobb súlyt adott a dolgoknak, hogy Andrea a szombatot említette az invázió napjaként, hiszen eredetileg Jensen is ezt a dátumot tartotta hitelesnek. Valószínűleg a német elhárítás tudta, hogy lehetetlen titokban tartani az invázióra telt előkészületeket, ezért hamis információkat szivárogtatott ki Jensen ügynökeinek. Végül is ha Andrea nem beszél Turzignak a rombolókról, lehet, hogy nem sikerült volna meggyőznie, akkor pedig esetleg valamennyien az erődben

82

Page 84: Alistair Maclean - Navarone Agyui

várakozó akasztófákon végzik, az ágyúk pedig sértetlenek maradnak. – Mallory sóhajtott, és másik két társukat is szemügyre vette. Brown és Miller – aki mostanrá már visszanyerte az eszméletét – hátrakötözött kézzel ült, lebámult a hóba, és időnként kábán jobbra-balra ingatta a fejét. Mallory nagyon is pontosan tudta, hogyan érezhetik magukat, hiszen az ő arcának jobb” fele is szünet nélkül borzalmasan sajgott. Csupa fájó, betört fej – gondolta Mallory keserűen. Eszébe jutott, vajon hogy érezheti magát Andy Stevens. Szórakozottan az őr háta mögé pillantott a barlang sötét szájára… és megmerevedett a megdöbbenéstől; hirtelen fel sem tudta fogni, amit látott.

Lassan, végtelenül óvatosan elfordította a tekintetét a barlangról, és egykedvűen a Brown rádióján ülő őrre nézett. A katona ujját a ravaszon tartva éberen hajolt a térdére fektetett Schmeisserre. Istenem, add, hogy ne forduljon hátra – könyörgött magában Mallory – istenem, add, hogy ne forduljon hátra, üljön még így egy darabig, csak egy kis ideig. Mallory tekintete akaratlanul is visszatévedt a barlang szájára, visszahúzta a látvány.

A barlang előtt Andy Stevens jelent meg. Még a halvány csillagfényben is ijesztően jól látszott minden mozdulata: kínlódva vonszolta magát a mellén és a hasán, sérült lábát maga után húzva. A kezére támaszkodva fölemelte a felsőtestét, a fájdalomtól és a kimerültségtől lehanyatló fejjel előrelökte magát, azután óvatosan visszaereszkedett a puha, nedves hóba, aztán újra és újra nekigyürkőzött ennek a szívszorító műveletnek. Akármilyen kimerült, akármekkora fájdalmai iá vannak – gondolta Mallory – az agya még dolgozik: egy fehér lepedőt terített a vállára és a hátára álcázásként, a jobb kezében pedig egy hegymászócöveket szorongatott. A barlangban két vagy három puska is maradt, s Stevens könnyedén lelőhette volna az őrt, még csak ki sem kellett volna jönnie a barlangból, de bizonyára tudta, hogy a lövés hangjára a németek azonnal visszarohannának, neki pedig még arra sem maradna ideje, hogy átmásszon a vízmosás másik oldalára, még kevésbé arra, hogy elvágja a barátai kötelékeit.

Stevensnek még öt yardot kell megtennie – becsülte fel a távolságot Mallory –, legfeljebb öt yardot. A vízmosás mélyén a déli szél hangja halk suttogássá szelídült; ezen kívül semmilyen hang nem hallatszott, legfeljebb saját lélegzésük meg annak a zaja, amikor valaki kinyújtotta elzsibbadt, a hidegtől elgémberedett lábát.

Meg kell hogy hallja, ha még valamivel közelebb ér hozzá – gondolta elkeseredetten Mallory –, még ebben a puha hóban is meg fogja hallani.

Mallory lehajtotta a fejét, és hangosan, szinte folyamatosan köhögni kezdett. Az őr ránézett, először csodálkozva, azután mind mérgesebben, ahogy a köhögés folytatódott.

– Csend legyen! – szólt rá németül. – Azonnal hagyja abba a köhögést! – Husten? Husten? Köhögni, azt jelenti? Nem tudom abbahagyni! – tiltakozott Mallory angolul. Tovább köhögött,

még hangosabban, még kitartóbban. – Az Oberleutnant hibája – kapkodott levegőért. – Kiverte egy fogamat. – Mallory újabb köhögési rohamban tört ki, csak nagy nehezen tudott újra megszólalni. – Talán az én hibáin, hogy megfulladok a saját véremtől? – kérdezte.

Stevens már alig tízlábnyira volt az őrtől, de szánalmas erőtartalékai szinte már teljesen kimerültek. Már nem tudta- teljesen fölemelni a felsőtestét, egy-egy lökéssel alig néhány hüvelyknyit jutott csak előre, végül teljesen elhagyta az ereje. Fél percig is mozdulatlanul feküdt. Mallory azt hitte, elveszítette az eszméletét, de egyszer csak ismét fölemelkedett. Kinyújtott kezén támaszkodva éppen kezdte előrelendíteni magát, mikor elájult, és súlyos puffanással visszazuhant a hóba. Mallory köhögni kezdett, de elkésett. Az őr fölugrott a ládáról, és még ugyanazzal a mozdulattal megpördült: a Schmeisser gyilkos csöve egyenesen a lába előtt heverő testre irányult. Mikor fölismerte, ki az, megkönnyebbülten engedte le a géppisztolya csövét.

– Vagy úgy! – mondta halkan. – A fióka kibújt a fészekből. Szegény kis fióka! – Mallory arca megrándult, amikor látta, hogy a géppisztoly hátralendül, készen arra, hogy lecsapjon Stevens védtelen fejére, de az őr mozdulata önkéntelen volt: néhány hüvelyknyire az elkínzott arctól megállította a fegyver tusát, lehajolt, szinte szelíden kivette az erőtlen kézből a cöveket, és áthajította a vízmosás peremén. Azután a vállánál fogva óvatosan fölemelte az öntudatlan Stevenst, a feje alá gyűrte a lepedőt, hogy legalább az védje valamit a hó csontig ható hidegétől, azután szomorúan, értetlenül rázva a fejét visszaült a helyére…

Hauptmann Skoda a harmincas évei vége felé járt; alacsony, sovány, pedáns, kifogástalanul öltözött, joviális emberke volt, tele gonoszsággal. Volt valami visszataszító abban, ahogy hosszú, cingár, eres nyaka előkandikált zakója kitömött vállai közül, s visszataszító volt a nyakon ülő képtelenül apró golyófeje is. Ha keskeny, vértélen ajka mosolyra húzódott, tökéletes fogsor villant elő; a mosoly azonban nem tette barátságosabbá az arcát, éppen ellenkezőleg. A betegesen sárga bőr ilyenkor abnormálisán megfeszült a horgas orron és a széles pofacsontokon, s a bal arcot a szemöldöktől az állig kettészelő forradás redőkbe húzódott. Mélyen ülő szemének pupillája még akkor is

83

Page 85: Alistair Maclean - Navarone Agyui

mozdulatlan, fekete és üres maradt, mikor mosolygott. Még ilyen kora reggel is – nem volt még hat óra sem – kifogástalanul öltözve, frissen borotválva, nedvesen csillogó hajjal várta őket. Vékony szálú, fekete, a halántékánál kétoldalt erősen megritkult haját egyenesen hátrafésülte. Az őrszoba egyetlen berendezési tárgya – a falak mentén futó padokon kívül – egy íróasztal volt, ami mögött csak a felsőteste látszott, de senki számára nem lehetett kétséges, hogy a nadrágja vasalása sem hagy maga után semmiféle kívánnivalót.

Gyakran mosolygott, ahogy most is, amikor Oberleutnant Turzig befejezte a jelentését. Skoda kényelmesen hátradőlt a székében, könyökét a karfára támasztotta, vékony ujjait egymáshoz illesztette az álla alatt, és jóságos mosollyal körülnézett az őrszobában. A merev, üres tekintet nem került el semmit: sem az ajtóban álló őrt, sem a megkötözött foglyok mögött álló másik két katonát, se Andreát, aki – miután lefektette Stevens t egy padra – maga is leült.

– Nagyszerűen csinálta, Oberleutnant Turzig! •– búgta. – Nagyon a ügyes, valóban nagyon ügyes! – Elgondolkozva nézte az előtte álló három ember összevert, véres arcát, azután a padon fekvő, félig öntudatlan Stevensre ugrott a tekintete, újra elmosolyodott, és alig láthatóan fölhúzta a szemöldökét. – Bizonyára volt egy kis nézeteltérésük, ugye, Turzig? A foglyok talán nem voltak eléggé… hogy is mondjam… segítőkészek?

– Nem tanúsítottak ellenállást, Herr Hauptmann. Egyáltalán semmiféle ellenállást – mondta Turzig kimérten. A hanghordozása, a viselkedése tökéletesen előírásos volt, de a tekintetében undor és gyűlölet bujkált. – Az embereim kissé talán túlbuzgóak voltak. Nem akartunk hibát véteni.

– Nagyon helyes, nagyon helyes – mormolta elégedetten Skoda. – Ezek veszélyes alakok, az ember pedig semmit ne kockáztasson, ha ilyen veszélyes alakokkal van dolga. – Hátratolta a székét, könnyedén fölállt, kényelmes léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Andrea előtt. – Kivéve talán ezt, ugye Turzig?

– Ő csak a barátaira veszélyes – mondta kurtán Turzig. – Ahogy mondtam, uram. Képes lenne elárulni az anyját is, csak hogy a saját irháját mentse.

– És azt állítja, hogy a mi barátunk, ugye? –; tűnődött el Skoda. – Vitéz szövetségeseink egyike… – Skoda barátságosan Andrea felé nyújtotta a kezét, aztán vad erővel az arcába vágott: a középső ujján lévő pecsétgyűrű nemcsak a bőrt, a húst is felhasította. Andrea fölkiáltott a fájdalomtól, egyik kezét az arcára szorította, és védekezőén a feje fölé emelt karral összegörnyedt. – Figyelemre méltó erősítés a Harmadik Birodalom fegyveres erői számára – mormogta Skoda. – Igaza volt, Turzig. Gyáva nyúl ez; ez az ösztönös reagálás a fájdalomra a” legbiztosabb áruló. Különös – tűnődött el –, milyen gyakran fordul elő, hogy az ilyen monstrumok ennyire híján vannak a bátorságnak. Azt hiszem, ez jó példa rá, hogy a természetben kiegyenlítődnek a különbségek… Mi a neved, hős barátom?

– Papagosz – motyogta Andrea hangtalanul. – Peter Papagosz. – Elvette a kezét az arcáról, és megnézte a tenyerét: a szeme lassan összeszűkült a rémülettől. Gyors, szaggatott mozdulatokkal törölgetni kezdte a tenyerét a nadrágjába, az arca viszolygást tükrözött.

Skoda jót mulatott, ahogy figyelte. – Nem szeretsz vért látni, Papagosz? Különösen nem a saját véredet, mi? Néhány pillanatig csend volt, azután Andrea hirtelen fölemelte a fejét, az arca szenvedő grimaszba rándult. Ügy

tűnt, rögtön sírni kezd. – Én csak egy szegény halász vagyok, nagyságos uram! – tört ki. – Maga nevet rajtam, azt mondja, nem szeretem

a vért, és ez igaz. Nem szeretem a szenvedést és a háborút sem. Én nem kérek egyikből sem! – Nagy kezét könyörögve összekulcsolta, az arca aggódó ráncokba futott, a hangja egy oktávval elvékonyult; mesteri módon adta a kétségbeesett, gyáva embert, Mallory szinte maga is megsajnálta. – Miért nem hagynak engem békén? – folytatta szívszaggatóan. – Isten a tanúm rá, hogy nem vagyok katona…

– Nagyon is pontatlan kijelentés – szakította félbe Skoda szárazon. – Ez már bizonyára mindenki számára nyilvánvaló ebben a szobában. – Borostyán cigarettaszipkájával elgondolkozva kocogtatta a fogát. – Azt mondod, halász vagy…

– Egy mocskos áruló! – vágott közbe Mallory, mert úgy érezte, a parancsnok túlságosan is érdeklődni kezd Andrea iránt.

Skoda azon nyomban megpördült, és a háta mögött összefont kézzel megállt Mallory előtt. Testét előre-hátra hintázva, gúnyos tekintettel nézett végig rajta.

84

Page 86: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ügy! – mondta elgondolkodva. – A nagy Keitli Mallory! Ő bezzeg egészen más típus, mint kövér és rettegő barátunk itt a padon, ugye, Turzig? – Válaszra sem várva folytatta. – Mi a rangja, Mallory?

– Százados – válaszolta Mallory kurtán. – Tehát Mallory százados? Keith Mallory százados, napjaink legnagyobb hegymászója, a háború előtti Európa

bálványa, a világ legveszélyesebb csúcsainak meghódítója. – Skoda szomorúan megrázta a fejét. – Még rágondolni is rossz, hogy így kell végezze… Attól tartok, az utókor nem a legnagyobb csúcsok között fogja számon tartani az utolsó helyet, amit megmászik. Navarone erődjében ugyanis mindössze tíz lépcsőfok vezet az akasztófához – vigyorgott Skoda. – Nem különösen vidám gondolat, ugye, Mallory százados?

– Nem is gondoltam rá – válaszolta az új-zélandi színlelt kedélyeskedéssel. – Ami szöget ütött a fejembe, az a maga arca – vonta össze a szemöldökét. – Megvan – derült fel hirtelen. Tudta, mekkora veszélyt vállal, de bármi, amivel sikerül magára vonnia a figyelmet, és ezzel egyúttal elterelni Andreáról, megéri a kockázatot. Rávigyorgott Skodára. – Három hónappal ezelőtt történt, a kairói állatkertben. Egy halászsast láttam, amit Szudánban ejtettek foglyul. Elég öreg és koszlott halászsas volt – folytatta Mallory bocsánatkérő hangon –, de a ráncos nyaka, a horgas csőre, a kopasz feje a megszólalásig…

Mallory hirtelen elhallgatott, és hátrahajolt, mert Skoda elszürkült arccal, szikrázó szemmel, a fogát vicsorgatva f elé vágót t az öklével. Karjának minden erejét beleadta az ütésbe, de a dühtől elvakultan rosszul mérte fel a távolságot, és ökle elzúgott a levegőben. Megtántorodott, visszanyerte az egyensúlyát, azután felordított a fájdalomtól, és a földre zuhant: Mallory súlyos bakancsa éppen a térd fölött találta telibe a combját. Rögtön fölpattant a padlóról, mint egy macska, egy lépést tett előre, de azután újra összerogyott, mert sérült lába nem bírta el a súlyát.

Egy pillanatig döbbent csönd ülte meg a szobát, azután Skoda kínlódva, a súlyos asztal szélébe kapaszkodva feltápászkodott. Szaporán kapkodta a levegőt, vékony ajka fehér vonallá keményedéit, a hosszú forradás vörösen lángolt sárgás arcán. Nem nézett se Malloryra, se másra. Szándékolt lassúsággal, szinte ijesztő csendben hozzálátott, hogy megkerülje az asztalt. Ahogy tenyerét végighúzta az asztal bőrrel bevont tetején, a surrogó hangtól a szobában lévők hátán jeges borzongás futott végig.

Mallory teljesen mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal állt, saját meggondolatlanságát átkozva. Túlfeszítette a húrt. Nem kételkedett benne, hogy Skoda ezek után meg akarja ölni, de tudta, hogy ő, Mallory, nem fog meghalni. Csak Skoda és Andrea fog meghalni. Skoda Andrea dobótőrétől – az öles termetű görög épp a kabátja ujjával törölgette arcáról a vért, ujjai alig néhány hüvelyknyire voltak a tőr tokjától –, Andrea pedig az őrök géppisztolysorozatától, hiszen a tőrön kívül nincs semmilyen fegyvere. Te hülye, te átkozott hülye – átkozódott magában Mallory. Alig láthatóan elfordította a fejét, és a szeme sarkából a hozzá legközelebb álló őrre nézett: még az is hat- vagy hétlábnyira állt tőle. Mallory tudta, hogy az őr tüzet fog rá nyitni, és a sorozat kettéfűrészeli, még mielőtt ő elérne odáig. De meg fogja próbálni. Meg kell próbálnia. Ez a legkevesebb, amivel Andreának tartozik.

Skoda megkerülte az asztalt, kinyitotta a fiókot, és kivett belőle egy pisztolyt. Automata, állapította meg tárgyilagosan Mallory, egy apró, kékesen csillogó, rövid csövű játékszer, de gyilkos játékszer. Mallory szinte biztosra vette, hogy Skodának ilyesfajta fegyvere lesz. Skoda sietség nélkül nyomta meg a kioldógombot, ellenőrizte, azután tenyerével visszacsattantotta a tárat, kibiztosította a fegyvert, és fölnézett Malloryra. A tekintete mit sem változott: hideg, sötét és kifejezéstelen volt, mint mindig. Mallory gyors pillantást vetett Andreára, és megfeszítette az izmait, készülve rá, hogy egyetlen görcsös lendülettel hátravesse magát. Most figyelj – gondolta dühösen –, így halnak meg a Keith Mallory féle átkozott hülyék. Aztán egyszerre csak anélkül, hogy tudta volna miért, fölengedett benne a feszültség. Megnyugodott, mert látta, hogy Andrea elereszti magát; a ha talmas kéz közönyösen leereszkedett, és nyoma sem volt benne semmiféle késnek. Az asztal felől dulakodás hangja hallatszott, és Mallory még éppen időben fordult arra, hogy lássa, amint Turzig az asztal lapjához szorítja Skoda pisztolyt tartó kezét.

– Ezt ne, Herr Hauptmann! – kérlelte Tu.rzig a parancsnokot. – Az isten szerelmére, ne így! – Vigye innen a kezét, Oberleutnant – suttogta Skoda. Merev, üres tekintetét egy pillanatra sem vette le Mallory

arcáról. – Azt mondom, vigye innen a kezét, vagy maga is úgy jár, mint Mallory százados. – Nem ölheti meg, Herr Hauptmann – makacskodott Turzig. – Egyszerűen nem teheti meg! A Herr Kommandant

parancsa teljesen világos: a vezetőjüket élve kell elévinnünk. – Menekülés közben lelőttük – mondta Skoda rekedtesen.

85

Page 87: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nem jó – rázta a fejét Turzig. – Nem ölhetjük meg valamennyiüket, és a többi fogoly beszélne. – Elengedte Skoda kezét. – A Herr Kommandant azt mondta, élve. De azt nem mondta, mennyire élve. – Bizalmasan lehalkította a hangját. – Az viszont megtörténhet, hogy csak némi nehézség árán tudjuk szóra bírni Mallory századost.

– Micsoda? Mit mondott? – Skoda arcára hirtelen visszatért a halálfej-mosoly, jelezve, hogy ismét tökéletesen visszanyerte a nyugalmát. – Maga túlbuzgó, hadnagy. Egyszer majd juttassa az eszembe, hogy beszéljek erről magával. Maga alábecsül engem. Meg akartam félemlíteni Malloryt. hogy szóra bírjam; de maga mindent elrontott. – Skoda még mindig mosolygott, a hangja könnyed, szinte évődő volt, de Mallory nem táplált illúziókat: tudta, hogy a fiatal hadnagynak köszönheti az életét. Érezte, hogy nagyra becsülne és szívesen barátjává fogadna egy ilyen embert, mint Turzig, ha nem lenne ez az átkozott, őrült háború…

Skoda ismét előtte állt; pisztolyát az asztalon hagyta. – Elég volt az ostobaságokból, ugye, Mallory százados? – A német fogai furcsán megcsillantak a mennyezeten

lévő csupasz villanykörték fényében. – Nem tölthetünk ezzel egy egész éjszakát, ugye? Mallory ránézett, azután némán elfordult. A kis őrszoba meleg, szinte fülledt volt, de mégis azt érezte, hogy

valami leírhatatlan borzongás fut végig a hátán: az előtte álló kis ember gonoszságától. – Ejnye, ejnye, hát már nem vagyunk annyira beszédesek, barátom? – Skoda dudorászni kezdett, aztán hirtelen

fölnézett, arca minden eddiginél szélesebb vigyorra húzódott. – Hol van a robbanóanyag, Mallory százados? – Robbanóanyag – vonta fel a szemöldökét Mallory. – Nem tudom, miről beszél. – Nem emlékszik, ugye? – Nem tudom, miről beszél. – Ügy! – Skoda megint dudorászni kezdett, azután Miller elé lépett. – És maga. barátom? – Persze hogy emlékszem – mondta Miller fesztelenül. – A százados mindent összekever. – Maga értelmes ember – duruzsolta Skoda, de Mallory megesküdött volna, hogy egy kis csalódottság is rezgett a

hangjában. – Folytassa, barátom! – Mallory százados nem jó megfigyelő – mondta lassan Miller. – Aznap én is vele voltam. Az előbb megbántott

egy nemes madarat: nem halászsas volt az, hanem keselyű. Skoda arcáról egy pillanatra eltűnt a vigyor, azután újra visszatért rá, de most már olyan merev és élettelen volt,

mintha odafestették volna ez arcára. – Nagyon szellemes emberek, nem gondolja, Turzig? Az angolok kabarészínésznek nevezik az ilyet. Hadd

nevessenek, amíg tehetik, amíg a hóhér kötele meg nem szorul… Talán maga… – nézett Casey Brownra. – Eredjen, és rúgja seggbe magát nekifutásból – morogta Brown. – Nekifutásból rúgni? Nem teljesen értem a kifejezést, de attól tartok, nem lehet éppen hízelgő. – Skoda lapos

tárcájából kiválasztott egy cigarettát, és elgondolkodva ütögetni kezdte vele a hüvelykujja körmét. – Nahát! Aligha lehetne őket segítőkésznek nevezni, ugye, Turzig hadnagy?

– Nem fogja szóra bírni őket^–- mondta Turzig csendes, megfellebbezhetetlen hangon. – Talán nem, talán igen – válaszolta Skoda halálos nyugalommal. – Mindazonáltal nekem szükségem van erre az

információra, mégpedig öt percen belül. – Sietség nélkül odasétált az asztalához, megnyomott egy gombot, cigarettáját belecsavarta a borostyánszipkába, és rákönyökölt az asztalra. Megvetés és nemtörődömség sugárzott minden mozdulatából, még abból is, ahogy keresztbe tette a lábait.

Kivágódott az oldalajtó, és két embert lökdöstek be géppisztolycsővel a szobába. Mallorynak elakadt a lélegzete, körmeit vadul a tenyerébe mélyesztette. Louki és Panaisz! Mindketten megkötözve és véresen: Loukinak a szeme fölött húzódott egy vágás, Panaisz fejsebet kapott. Mindketten ingujjban voltak. Louki furcsa mód szánalmas és elszomorító látványt nyújtott csodálatos sujtással díszített kabátja és karmazsinpiros csantája nélkül. Az arca lángolt a dühtől, és bajusza bőszen meredt az égnek. Mallory kifejezéstelen tekintettel nézte a két férfit, az arca nem árult el semmiféle érzelmet.

– Nahát, Mallory százados – nézett rá szemrehányóan Skoda. – Nem is köszönti két régi barátját? Nem? Vagy talán túlságosan is megrohanták az érzelmek? – tudakolta nyájasan. – Nem számított rá, hogy ilyen hamar újra találkoznak, nemde, Mallory százados?

86

Page 88: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Miféle olcsó trükk ez? – kérdezte Mallory megvetően. – Soha életemben nem láttam ezt a két embert. – A tekintete egy pillanatra találkozott Panaiszéval, és akaratlanul is ottfelejtette: volt valami borzalmas, valami vadállati a fekete szempárból sütő gyűlöletben.

– Persze hogy nem – sóhajtott Skoda fáradtan. – Hát persze hogy nem. Oly rövid az ember emlékezete, nem igaz, Mallory százados? – Skoda kimondhatatlanul élvezte a dolgot, akár az egérrel játszó macska. – Azért újra megpróbáljuk. – Megfordult, átment a szobán a padon fekvő Stevenshez, lerántotta róla a takarót, és még mielőtt bárki kitalálhatta volna a szándékát, jobb tenyere élével rácsapott a fiú törött lábára, pontosan térd alatt… Stevens teste görcsösen összerándult, de egyetlen hang. egyetlen nyögés sem hagyta el az ajkát: teljesen kitisztult a tudata, mosolyogva nézett Skodára, csak az állán szivárgott a vér az alsó ajkából, amibe a fogait mélyesztette az előbb.

– Ezt nem kellett volna, Hauptmann Skoda – mondta Mallory. Bár csak suttogott, a szoba döbbent csendjében váratlanul hangosnak tűnt ez a néhány szó. – Ezért meghal, Hauptmann Skoda!

– Igazán? Meghalok? – Ismét rá vágott a törött lábra, de ezúttal sem sikerült egy hangot sem kicsikarnia Stevensből. – Akkor tehát kétszer halok meg, ugye, Mallory százados? Ez a fiatalember nagyon-nagyon kemény fiú, de az angoloknak lágy szívük van, ugye, kedves százados? – Kezét lágyan végigcsúsztatta Stevens lábán, és megmarkolta a zokniba bujtatott bokát, – Pontosan öt másodpercet kap, Mallory százados, hogy megmondja az igazat, azután, attól tartok, kénytelen leszek átrendezni a síneket… Gott im Himmel! Mi van azzal a nagy marhával?

Andrea felállt, néhány lépést tett feléjük, alig egy yardnyira állt szédelegve. – Engedjenek! Engedjenek ki! – lihegte. Lehajtotta a fejét, egyik kezével a torkát, másikkal a gyomrát fogta. –

Nem bírom! Levegőt! Levegőt! Levegőre van szükségem! – Nem. nem, kedves Papagosz, maradjon csak itt, és élvezze… Gyorsan, tizedes! – fordult az egyik katona felé,

látva, hogy Andrea szemgolyója felfelé fordul, míg végül már csak a fehérje látszik. – Ez a hülye elájul! Vigyék ki, mielőtt még ránk zuhan!

Mallory egy futó pillantást vetett a két előresiető őrre. közben látta Louki arcán a hitetlenkedő megvetést, azután Millerre és Brownra nézett. Az amerikai válaszul flegmán leeresztette a szemhéját. Brown pedig alig láthatóan bólintott. Ahogy a két őr Andrea mögé ért, és átvetette a vállán az óriás petyhüdten lógó karjait, Mallory balra pillantott; a legközelebbi őr alig négylábnyira állt tőle, elmerülten szemlélve az ájulási jelenetet. Egyszerű lesz, pokolian egyszerű: a géppisztolya az oldalán lóg, és gyomorszájon tudja vágni, mielőtt még felfogná, mi történik…

Mallory megbűvölten nézte, ahogy Andrea karja petyhüdten lecsúszik az őt támogató őrök válláról, a csuklója lazán a nyakuk mellé kerül, és a tenyere befelé fordul. A hatalmas vállizmok hirtelen megfeszültek, Mallory pedig görcsösen oldalt lendült: válla irtózatos erővel vágódott bele az őr gyomrába, pontosan a szegycsont alatt. A feltörő fájdalomkiáltásból és a szoba deszkafalának hangos reccsenéséből Mallory tudta, hogy az őrt sikerült egy időre harcképtelenné tenni.

Mallory még ugrás közben hallotta az összecsapódó fejek tompa, vészjósló döngését. Ahogy az oldalára fordult, látta, hogy a negyedik őr is összerogy Miller és Brown együttes súlya alatt. Andrea a jobb oldalán álló katona kezéből már kitépte a géppisztolyt, mielőtt még az eszméletlen őr a padlóra zuhant volna; a Schmeisser Skoda mellének szegeződött.

Egy vagy két másodpercig a szobában senki nem mozdult, minden zaj egy csapásra megszűnt; hirtelen néma csönd lett, de ez a csönd sokkal harsogóbbnak tűnt, mint az előbbi zaj: senki nem mozdult, nem beszélt, sőt még lélegzetet sem vett, a váratlan fordulat mindenkit sokkolt.

Hirtelen éles csattanások szakították szét a csöndet; a zárt térben fülsiketítő volt a lövések zaja: Andrea egyetlen szó nélkül, nagy gonddal három golyót eresztett Hauptmann Skoda szívébe. A lövések ereje fölemelte, és a szoba falához vágta a kis embert. Egy pillanatig valószínűtlenül függött ott, kitárt karral, mintha a durva gerendákra szögezték volna, azután ernyedten a földre zuhant, akár egy groteszk, törött baba; fejét tehetetlenül beverte estében a pad szélébe. A szeme még mindig tágra nyílt: ugyanolyan hideg, sötét és üres volt, mint életében.

A Schmeisserrel óvatos félköröket írva le Turrig és az őrmester irányába, Andrea kihúzta a tokjából a kését, és elvágta Mallory csuklóján a kötelet.

– Tudja tartani ezt a géppisztolyt, kedves százados?

87

Page 89: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mallory egy-kétszer kinyújtóztatta elmerevedett karját, azután bólintott, és szótlanul átvette a fegyvert. Andrea három lépéssel az előszobából nyíló ajtó mögött termett, a falhoz lapult, és intett Mallorynak, húzódjon minél hátrább, hogy lehetőleg ne látsszon az ajtónyílásból.

Az ajtó hirtelen kitárult. Andrea csak a nyitott ajtó mögül előmeredő géppisztolycsövet látta. – Oberleutnant Turzig! Was ist los? Wer schoss… – A hang fájdalmas, köhögésszerű hörgésbe fulladt, mert

Andrea talpával egy hatalmasat rúgott az ajtóba. Egy pillanat múlva már kívül is volt az ajtón, elkapta a hátrazuhanó katonát, behúzta a szobába, és átkémlelt a szomszédos helyiségbe. Rövid vizsgálódás után becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt.

– Senki sincs ott, kedves százados – jelentette Andrea. – Ügy látszik, csak ez az egy börtönőr volt. – Remek! Vágd le, légy szíves, a többiek kötelékeit, Andrea! Mallory Louki felé fordult, és elmosolyodott a kis ember komikus arcjátékán: az óvatos, lassan szélesedő, azután

már fültől fülig érő mosolyon, ami átvette a zavart értetlenség helyét. – Hol alszik a legénység, Louki? Ügy értem, a katonák. – A tábor közepén lévő barakkban, őrnagy. Ez a tiszti szállás. – Tábor? Ügy érti…? – Szögesdrót – vágott közbe Louki, – Tíz láb magas szögesdrót körös-körül. – Kijárat? – Csak egy van. Két katona őrzi. – Jól van! Mindenki menjen át az oldalsó szobába! Maga ne, hadnagy! – szólt oda Turzignak. – Maga leül ide –

mutatott az asztal mögött álló székre. – Valaki biztosan bejön. Mondja azt neki, hogy lelőtte valamennyiünket, mert szökni próbáltunk. Azután hívassa ide a. kapuban álló őröket.

Turzig egy másodpercig nem válaszolt: Andreát nézte, amint két öntudatlan katonát húz maga után a gallérjuknál fogva… Aztán Turzig fanyarul elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam, Mallory százados. Máris túl sokat vesztettünk az én ostobaságom és vakságom miatt. Nem fogom megtenni.

– Andrea! – szólalt meg Mallory halkan. – Igen? – jelent meg Andrea az előszobából nyíló ajtóban. – Ügy hallom, valaki jön. Van kijárat az oldalsó szobából? – Andrea némán bólintott. – Menj ki. A bejárati

ajtóhoz. Vidd magaddal a késedet – kérte Mallory csendesen. – Ha a hadnagy… – de már csak a falnak beszélt; Andrea nem volt a szobában; hangtalanul, akár egy kísértet surrant ki a hátsó ajtón. – Pontosan azt fogja tenni, amit mondok – mondta Mallory halkan a németnek. Az oldalsó szobába vezető ajtó mögött helyezkedett el, az ajtó és az ajtófélfa közölt szemmel tudta tartani a bejárati ajtót. A géppisztolyát Turzigra szegezte. – Ha nem, Andrea megöli azt, aki bejön az ajtón. Azután megöljük magát, és a bent lévő őröket. Azután leszúrjuk a kapuban lévő őröket. Mindenképpen elmenekülünk… Már itt is van – suttogta Mallory. A tekintete könyörtelen volt. – Kilenc halott, hadnagy, pusztán a maga sértett büszkesége miatt. – Az utolsó mondatot szándékosan németül mondta: folyékony, pontos németséggel. Látta, hogy Turzig válla alig észrevehetően megereszkedik, és tudta, hogy győzött: Turzig arra számított, hogy nem tud németül, s ki akarta használni ezt az utolsó esélyt. De most ez a reménye is szertefoszlott.

Az ajtó kivágódott, és egy vadul lihegő katona jelent meg a küszöbön. Fegyver volt nála, de a hideg ellenére is csak egy trikót meg egy nadrágot kapott magára.

– Hadnagy! Hadnagy! Lövéseket hallottunk… – Nem történt semmi, őrmester – hajolt Turzig a kihúzott fiók fölé. Ügy tett, mintha keresne valamit, nehogy

gyanússá váljon, hogy csak egyedül van a szobában. – Az egyik fogoly szökni próbált, de megakadályoztuk. – Hívjam az egészségügyi szolgálatot…? – Attól tartok, örökre megakadályoztuk a szökésben – mosolyodott el fáradtan Turzig. – Reggel majd kirendelhet

egy osztagot az elhantolásához. Visszafelé küldje ide a kapuban álló őröket egy percre! Azután feküdjön vissza az ágyába, még megfagy nekem!

– Felváltsam az őröket?

88

Page 90: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Teljesen fölösleges! – vágott közbe Turzig türelmetlenül. – Csak egy perc az egész. Egyébként is azok, akiktől tartanunk kell, már itt vannak. – Egy pillanatra összeszorította az ajkát, ahogy ráeszmélt az előbbi szavaiban rejlő iróniára. – Igyekezzen, ember! Nem akarok egész éjszaka várni! – Megvárta, amíg a futólépések zaja elhal, azután merev tekintettel Malloryra nézett. – Elégedett?

– Tökéletesen. És a legőszintébben bocsánatot kérek – mondta Mallory halkan. – Nagyon nem szívesen teszek ilyet egy olyan emberrel, mint maga. – Az ajtón belépő Andreához fordult. – Andrea, kérdezd meg Loukit és Panaioszt, van-e telefonközpont a barakkokban. Mondd meg nekik, törjék össze, törjenek össze minden telefont, amit csak találnak. Utána siess vissza! – elmosolyodott. – Látogatóink érkeznek a kaputól. Vigasztalhatatlan lennék, ha hiányoznál a fogadóbizottságból.

Turzig az ajtóig követte tekintetével a széles hátat. – Igaza volt Skoda századosnak, még sokat kell tanulnom. – A hangjában nem volt se keserűség, se gyűlölet, – Ez

a hústorony tökéletesen rászedett. – Nem maga az első – biztosította Mallory. – Azt hiszem, soha nem fogom megtudni, hány embert szedett rá

eddig… Nem maga az első – ismételte meg –, de azt hiszem, valószínűleg maga a legszerencsésebb! – Mert még életben vagyok? – Mert még életben van – visszhangozta Mallory. Tíz percen belül a két kapuőr is odakerült ft hátsó szobában lévő bajtársai mellé. Turzig, bár csalódott volt és

bosszús, a szakember elismerésével figyelte azt a gyorsaságot és hangtalan ügyességet, amivel foglyul ejtették, lefegyverezték, megkötözték az őröket, és betömték a szájukat. O maga a szoba egyik sarkában feküdt, keze-lába szorosan összekötve, a száját azonban még nem tömték be.

– Azt hiszem, most már értem, miért magát választotta ki az angol parancsnokság erre a feladatra, Mallory százados. Ha bárkinek sikerülhetne ez a feladat, maga lenne az. De biztosíthatom, hogy kudarcot fog vallani. A lehetetlen mindig lehetetlen marad. De azért remek csapata van.

– Valahogy majd csak boldogulunk – válaszolta Mallory szerényen. Még egyszer utoljára körülnézett a szobában. – Készen áll az utazás folytatására, fiatalember, vagy már kezd az egész unalmassá válni? – vigyorgott Stevensre.

– Indulhatunk, uram, ha úgy gondolja. – A fiú üdvözült mosollyal feküdt egy hordágyon, amit csodálatos módon Louki kerített valahonnan. – Ezúttal úgyis első osztályon utazom, ahogy az egy tisztnek dukál. Igazi luxus. Ügyhogy nem bánom, bármilyen messze kell is mennünk!

– Csak a magad nevében nyilatkozz – szólalt meg Miller kissé morcosán; őt osztották be a hordágy első, vagyis nehezebbik végéhez. De egy kacsintással rögtön el is vette szavai élét.

– Akkor rendben van, indulás. Ja, még valamit. Hol a tábor rádiókészüléke, Turzig hadnagy? – Gondolom, össze akarja törni. – Eltalálta. – Fogalmam sincs. – És ha kilátásba helyezem, hogy szétlövöm a fejét? – Nem fogja megtenni – mosolyodott el Turzig, bár a mosoly kissé féloldalasra sikeredett. – Bizonyos

körülmények között maga habozás nélkül megölne, ahogy az ember agyoncsap egy legyet, de nem fog megölni egy embert azért, mert nem hajlandó kiadni egy ilyen információt.

– Magának már nem is kell olyan sokat tanulnia, mint azt a megboldogult, ám senki által nem siratott százados hitte – ismerte el Mallory. – Tényleg nem lényeges a rádió… Sajnálom, hogy erre kényszerülünk. Bízom benne, hogy nem találkozunk többet, legalábbis amíg a háború véget nem ér. Ki tudja, utána egy nap talán együtt fogunk hegyet mászni. – Intett Loukinak, hogy tömje be Turzig száját, és sietve kiment a szobából.

Két perc múlva már messze jártak a barakkoktól; elnyelte őket a sötétség, és a Margarithától délre húzódó olajfaliget. Mikor jó idő elteltével kiértek az olajfaligetből, lassan hajnalodott már: a Kosztosz fekete sziluettjét meglágyította az új nap kezdetét jelző gyönge, szürkés világosság. A dél felől fújó szél langyos volt, a hegyekben olvadni kezdett a hó.

89

Page 91: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szerda 14:00–16:00 Egész nap egy szentjánoskenyérfa-ligetben rejtőztek. A sűrűn nőtt, satnya, göcsörtös fák makacsul kapaszkodtak a

sziklás, veszélyesen görgeteges lejtőn, amit Louki az ördög játszóterének nevezett. Elég kényelmetlen búvóhely volt, de minden egyéb szempontból ideális: elrejtette őket, közvetlenül mögöttük kitűnően védhető rész húzódott, a tenger felől langyos szellő fújdogált a délre lévő fölmelegedett sziklák felé, árnyékot találtak a felhőtlen égen reggeltől estig tűző nap ellen, és remek kilátásuk nyílt a napsütötte, csillogó Égei-tengerre.

Balra tőlük egyre halványuló, kék, indigó- és ibolyaszín szigetcsoport húzódott messze a semmibe veszve: a Lerádok. Legközelebbi tagja, Maidosz, olyan közel volt, hogy a napfényben fehéren ragyogó halászkunyhókat is ki tudták venni. A két sziget közötti keskeny szoroson fognak áthaladni a Királyi Haditengerészet hajói alig valamivel több mint egy nap múlva. Jobbra tőlük, akár egy észak és nyugat felé görbülő hatalmas handzsár, a távoli és jellegtelen török part feküdt, háttérben az anatóliai hegyekkel. Északon a sziklás, fehér, de helyenként homokos öblökkel pöttyözött Demirci-fok nyúlt be hosszú lándzsaként az Égei-tenger nyugodt kékjébe. Még északabbra a fok mögött, a messzeségben Kherosz ködbe burkolt szigete emelkedett ki a tengerből.

Lélegzetelállító volt ez a panoráma, a napsütötte tenger fenséges és szívszorítóan gyönyörű félköre, de Malloryt most egyáltalán nem ez érdekelte; csak futó pillantást vetett rá, mikor alig fél órája, nem sokkal kettő után elfoglalta őrhelyét. Miután ezzel az egy pillantással le is tudta a táj szépségét, nekidőlt egy fa törzsének, és végtelen perceken keresztül, az erős nézéstől megfájduló szemmel bámulta azt, amit oly régóta szeretett volna látni, látni és elpusztítani: Navarone erődjének ágyúit. Navarone városa – Mallory úgy becsülte, négy-ötezer lakosa lehet – a kikötő mély, vulkanikus eredetű félholdja körül terült el. A félhold szárai szinte teljesen körbefogták a kikötőt, csak egy szűk bejárat nyílt északnyugat felé, amit mindkét oldalról reflektorok, aknavető- és géppuskaállások fogtak közre. A város alig három mérföldnyire, északkeletre feküdt a szentjánoskenyérfa-ligettől; tisztán látszott minden utca, minden épület, a kikötőben lévő bárkák és hajók. Mallory újra és újra végigpásztázta őket a tekintetével, míg végül az egész pontosan rögződött az agyában: a kikötőtől nyugatra fekvő, lágyan emelkedő földsáv, ami olajfaligetekben folytatódott; a vízpartra vezető poros utcák; a meredekebben emelkedő déli lejtő, ahol az utcák a vízparttal párhuzamosan futottak le egészen az óvárosig; a Torrance Liberator-századának bombáitól ragyás szirtfalak, amik keleten százötven láb magasan emelkedtek ki a vízből, azután szédülten behajoltak a kikötő fölé; a föléjük magasodó, vulkáni sziklából épített erőddomb, amit a szirtfalak meghosszabbításaként épített fal választott el magától a várostól, és végül a zömök, hatalmas kőtömbökből épült erőd, keskeny loréseivel, a légvédelmi ágyúk kettős sorával, a hatalmas radarantennákkal és a laktanyaépületekkel; alatta pedig a szirtfalban tátongó hatalmas, fekete hasadék.

Mallory szinte öntudatlanul bólintott, ahogy lassan mindent megértett: ez volt az az erőd, amely tizennyolc hosszú hónapon keresztül állt ellen a Szövetségesek támadásainak; meghatározta a Szporádok egész tengeri stratégiáját azóta, hogy a németek a kontinensről a szigetek felé is kiterjesztették uralmukat; megakadályozott minden haditengerészeti tevékenységet a Lerádok és a török partok közötti kétezer négyzetmérföldea háromszögben. Most, hogy látta, megértette, miért. A hely bevehetetlen volt a szárazföld felöl, mert a környéket uraló erőd reménytelenné tett minden kísérletet; bevehetetlen volt a levegőből – Mallory most jött rá, milyen öngyilkos vállalkozás volt Torrance századának támadása a kiugró sziklák és a légvédelmi ágyúk csillogó sorai által védelmezett hatalmas lövegek ellen; és bevehetetlen volt a tenger felől. Jensennek igaza volt: itt csak egy gerillaosztag szabotázs akciójának lehetett bármiféle esélye. Igaz, ez az esély nagyon csekély volt, a vállalkozás közel járt az öngyilkossághoz, de azért mégiscsak esély volt, s Mallory tudta, ennél többet nem kívánhat.

Töprengve engedte le a távcsövét, és keze fejével megdörzsölte sajgó szemét. Végre úgy érezte, pontosan tudja, mit kell véghezvinnie, s örült, hogy ennyi mindent megtudhatott, hogy lehetősége nyílott erre a távfelderítésre, hogy

90

Page 92: Alistair Maclean - Navarone Agyui

megismerhette a terepet és a város elrendezését. Alkalmasint ez lehet az egyetlen olyan pont az egész szigeten, amely egyrészt ilyen lehetőséget, másrészt rejtekhelyet és szinte tökéletes védelmet biztosított számukra. Persze nem neki, az akció irányítójának köszönhetik, hogy ilyen helyet találtak: az ötlet Loukitól származott.

De még ennél is sokkal többet köszönhetett a szomorú tekintetű kis görögnek. Louki javasolta, hogy a hegyoldalon kapaszkodjanak fölfelé, miután elhagyták Margarithát; Andreának így jutott ideje, hogy az öreg Leri kunyhójából elhozza a robbanóanyagot, s így arról is meggyőződhettek, nem lármázza-e föl valaki rögtön a tábort, és nem indulnak-e keresésükre. S megint csak Louki volt az, aki saját nyomaikon visszavezette őket Margaritha közelébe, ahol a faluval szemben letáboroztak, ő meg Panaisszal együtt kísértetként osonva a hajnali szürkületben bement a faluba meleg ruhát szerezni maguknak, a visszaúton pedig belopakodtak az Abteilung garázsába, kitépték a kábelt a német parancsnoki kocsi és a teherautó – Margariíha teljes gépjárműparkja – gyújtótekercséből, azután biztonság kedvéért még az elosztójukat is szétverték. Louki volt az, aki egy mélyen fekvő árokban elvezette őket a völgy bejáratában lévő úttorlaszhoz, ahol szinte nevetségesen könnyű volt lefegyverezni az őröket, akik közül mindössze egy volt ébren. Végül ismét Louki volt az, aki javasolta, hogy menjenek végig a völgy aljában kanyargó ösvényen a kövezett útig, kevesebb, mint két mérföldnyire közelítve meg magát a várost. Száz yard után balra letértek az útról, keresztülmentek egy hosszú, meredek lávamezőn, ahol nem hagytak maguk után nyomokat, és éppen napkeltekor érkeztek meg a szent jánoskenyérfa-ligetbe.

Miller és Andrea, akik délelőtt váltották egymást az őrségben, még azt is megfigyelték, amint a navaronei helyőrség katonái hosszú órákat töltöttek azzal, hogy a legalaposabban átkutassák a város minden házát. Ez hatalmas biztonságot jelent majd számukra másnap – jutott Mallory eszébe –, hiszen nem valószínű, hogy még egyszer átfésülik a várost, s még kevésbé valószínű, hogy ennek a lelkesedésnek akárcsak a töredékével fogják azt végrehajtani, ha mégis sor kerülne rá. Louki nagyszerűen rendezett el mindent… Mallory megfordult, és ránézett: a kis ember még mindig aludt, a lejtős terepen néhány fatörzs mögé ékelte be magát, öt órája meg sem mozdult. Malloryt, aki maga is halálosan fáradt volt, fájt a lába, és égett a szeme a kialvatlanságtól, nem vitte rá a lélek, hogy akár egyetlen percet elraboljon Louki pihenéséből; igencsak megszolgálta a pihenést, hiszen előző éjszaka le sem hunyta a szemét. Panaisz se, ő viszont már ébredezett. Mallory látta, ahogy kisimítja a szeméből hosszú, fekete haját, s már ébren is volt, bármiféle átmenet nélkül az álom és az ébrenlét között; olyan hirtelen ébredt fel, ahogy a macskák szoktak.

Valamivel feljebb, szinte a liget közepén, Andrea úgy öt láb hosszú, szentjánoskenyérfa-törzseknek támaszkodó teraszt épített törött ágakból, s így sikerült annyira feltöltenie a törzsek mögötti részt, hogy egy négy láb széles, nagyjából vízszintes terasz alakult ki: erre állították a hordágyat, amin Andy Stevens feküdt. Mallory úgy látta, Stevens azóta le se hunyta a szemét, mióta Turzig a hegyen lévő barlangban elfogta őket. Ügy tűnt, a fiú túljutott azon az állapoton, amikor az embernek még egyáltalán szüksége van alvásra. Az üszkös seb undorító, émelyítő szaga bűzössé tette körülötte a levegőt. Mallory és Miller, nem sokkal azután, hogy megérkeztek a ligetbe, megvizsgálták a lábát: levették róla a kötést, egymásra mosolyogtak, újra bekötözték, majd biztosították Stevenst, hogy a seb gyógyul, pedig térd alatt szinte már teljesen elfeketedett a lába.

Mallory fölemelte a távcsövét, hogy újra szemügyre vegye a várost, de szinte azonnal le is engedte, mert valaki mellécsúszott a lejtőn, és megérintette a karját. Panaisz volt: zavartnak, nyugtalannak, szinte dühösnek látszott. A nyugat felé hajló napra mutatott.

– Mennyi az idő, Mallory százados? – kérdezte görögül halk, sziszegő hangon. Pontosan ilyen hang illik ehhez a vékony, sötét képű, titokzatos férfihoz, gondolta Mallory. – Mennyi az idő? – ismételte meg a kérdést Panaisz.

– Fél kettő körül lehet – vonta fel kérdően a szemöldökét Mallory. – Nyugtalannak látszik, Panaisz. Miért? – Fel kellett volna keltenie! Órákkal ezelőtt fel kellett volna keltenie! – Mallory megérezte, hogy dühös. – Én

vagyok a soros, már rég nekem kellene őrt állnom. – De maga nem aludt a múlt éjszaka – érvelt Mallory. – Egyszerűen nem éreztem igazságosnak… – Mondom, hogy én vagyok a soros – csökönyösködött Panaisz. – Jól van, ha ragaszkodik hozzá. – Mallory túlságosan is jól ismerte a szigetlakók makacs büszkeségét, semhogy

tovább vitatkozott volna, – Isten tudja, mire mentünk volna Louki és maga nélkül… Itt maradok egy kicsit, ne legyen egyedül…

91

Page 93: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Értem már, miért hagyta, hogy tovább aludjak! – Panaisz tekintete és a hangja világosan elárulta a sértődöttségét. – Maga nem bízik Panaiszban…

– Ó, az isten szerelmére! – tört ki Mallory, de rögtön vissza is nyelte az ingerültségét, és elmosolyodott. – Hogyne bíznánk magában. Azt hiszem, jobb is lesz, ha megyek, és alszom még egy keveset. Nagyon kedves, hogy átveszi az őrséget. Ugye, felráz két óra múlva?

– Persze, persze! – Panaisznak ragyogott az arca. – Nem fogom elfelejteni. Mallory fölkapaszkodott a liget közepéig, és kényelmesen végignyúlt egy kiugró vízszintes részen, amit kialakítóit

magának; néhány percig lustán figyelte, amint Panaisz nyugtalanul járkál föl s alá a liget szélén, azután felmászik egy fára, és az ágak között foglal el figyelőállást. Ekkor úgy döntött, akár meg is fogadhatja saját tanácsát, és alhat egy keveset, amíg még lehet.

– Mallory százados! Mallory százados! – rázta meg erősen, sürgetően valaki a vállát. – Ébredjen! Ébredjen már! Mallory összerezzent, hanyatt fordult, és felült: Panaisz hajolt fölé. sötét, mogorva arca merő aggodalom. Mallory

kirázta fejéből az álom maradványait, és fürge mozdulattal talpra szökkent. – Mi baj van. Panaisz? – Repülők' Egy század repülő tart felénk! – hadarta a görög. – Repülők? Milyen gépek? Kinek a gépei? – Nem tudom, százados. Már nincsenek messze, de… – Milyen irányból jönnek? – vágott közbe sietve Mallory. – Északról. Kirohantak a liget szélére, Panaisz észak felé mutatott, és Mallory azonnal észrevette a gépeket: a délutáni nap

megcsillant a lapos szárnyakon. Nem kétséges, stukák – gondolta elkeseredetten Mallory. Alig három mérföldnyire vannak, két négyes kötelék, kétezer, legfeljebb kétezerötszáz láb magasságban… De nem sokáig tűnődhetett: Panaisz sürgetően rángatta a karját.

– Jöjjön, Mallory százados! – mondta izgatottan. – Nincs vesztegetni való időnk! – Karjánál fogva megfordította Malloryt, és kinyújtott kézzel a mögöttük emelkedő meredek, barátságtalan, omladozó szirtekre mutatott: a szirtek között vad összevisszaságban sziklaomladékkal teli szurdokok kanyarogtak. – Az Ördög Játszótere! Azonnal fel kell oda mennünk! Azonnal, Mallory százados!

– Mi az ördögért menjünk fel? – nézett rá elképedve Mallory. – Nincs okunk feltételezni, hogy bennünket keresnek. Miért is keresnének? Senki sem tudja, hogy itt vagyunk.

– Bánom is én! – Panaisz makacsul kitartott a meggyőződése mellett. – Tudom, hogy idejönnek! Ne kérdezze, honnan tudom, ezt magamnak sem vagyok képes megmagyarázni! Louki majd elmondhatja magának, hogy Panaisz előre tud dolgokat. Tudom, Mallory százados, tudom! –• Mallory egy pillanatig értetlenül meredt rá. Nem kételkedett a görög őszinteségében és jóhiszeműségében; és a görög géppuskasorozat-szerű hadarása arról győzte meg, hogy érzékszervek helyett az ösztönös megérzés az, aminek alapján most cselekedniük kell. Anélkül, hogy tudta volna, miért, Mallory rohanni kezdett fölfelé, megcsúszva, botladozva a görgeteges talajon. Mire fölértek, már a többiek is talpon voltak, s feszült, várakozó sietséggel bújtak be a hátizsák hevederébe, vették kézbe a fegyverüket.

– Gyerünk fel a liget széléhez! – kiáltotta Mallory. – Gyorsan! Maradjanak ott, és keressenek fedezéket! Át kell vágnunk ahhoz a hasadékhoz! – mutatott a fák között egy szirt felé, aminek az oldalában csipkézett szélű repedés húzódott: a szirt alig négy vény arányira volt attól a helytől, ahol álltak, s Mallory magában áldotta Louki előrelátását, mikor olyan rejtekhelyet választott, amihez ennyire közel találhatnak fedezéket. – Várjanak, amíg jelt adok! Andrea! – fordult meg, de rögtön el is hallgatott, mivel minden szó fölösleges lett volna: Andrea már hordágyastul karjába kapta a haldokló fiút, s jobbra-balra kerülgetve a fákat, rohant föl vele az emelkedőn.

– Mi az, főnök? – kérdezte Miller, aki a százados mellett loholt fölfelé az emelkedőn. – Nem látok semmit… – Hallhatna valamit, ha egy pillanatra befogná a száját – válaszolta Mallory dühösen. – De ha fölnéz, az is elég. Miller alig néhány lábnyira a liget szélétől hasra vágódott, hanyatt fordult, és mereszteni kezdte fölfelé a szemét;

azonnal meglátta a gépeket. – Stukák! – mondta hitetlenkedve. – Egy század istenverte Stuka! Hát ez lehetetlen, főnök!

92

Page 94: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Lehetséges, amint látja – dühöngött Mallory. – Jensen mondta, hogy a fritzek több mint kétszázat kivontak az olasz frontról az utóbbi hetekben – Mallory fölsandított a már alig fél mérföldnyire lévő századra –, és az egész rohadt bagázst lehozták az Égei-tengerhez.

– Csak nem minket keresnek?! – hitetlenkedett Miller. – Attól tartok, igen – állapította meg gyászosan Mallory. – A két lépcsőben repülő bombázók ebben a pillanatban

harcrendet veitek fel. – Félek, Panaisznak igaza volt. – Továbbrepülnek… – Nem repülnek tovább – jelentette ki Mallory határozottan. – Itt maradnak! Nézze a vezérgépet! Még be sem fejezte a mondatot, a repülőszázad parancsnoka élesen jobbra döntötte a Junkers–87-est, félkört írt le

vele, azután teljes gázzal, bőgő motorral zuhanni kezdett, egyenesen a szentjánoskenyérfa-liget felé. – Hagyják! – kiabálta Mallory. – Ne lőjenek! – A Stuka teljesen kieresztett féklapokkal egyenesen a liget közepe

felé tartott; most már semmi sem tudta volna megállítani, de egy jól irányzott lövéstől esetleg pontosan rájuk zuhant volna. Pedig az esélyeik így se voltak valami ragyogók… – A földre a fejüket, és takarják be a karjukkal!

Mallory – saját tanácsára fittyet hányva – végig követte szemével a bombázót, ötszáz láb, négyszáz, háromszáz, a nagy teljesítményű motor crescendóba csapó hangja már sértette a fülét, amikor a Stuka hirtelen fölemelkedett, és kioldotta bombáját.

Bomba! Mallory hirtelen felült, és összehúzott szemmel figyelte a kék eget. Nem egy bomba volt, hanem több tucat: olyan szoros kötegben zuhantak, hogy szinte úgy tűnt, lökdösik egymást. Egyenesen a liget közepébe csapódtak be, ágakat tördelve, kidöntve a satnya, göcsörtös fákat, és stabilizátor szárnyig fúródtak a lágy, kavicsos talajba. Mallory éppen csak felfogta, hogy megúszták egy ötszázkilós repülőbomba borzalmait, mikor a gyújtóbombák sziszegve életre keltek, és fehéren izzó magnéziumfényük szétszaggatta a liget árnyékos homályát. Néhány pillanat múlva megszűnt a szemkápráztató izzás, és sűrű, fekete, csípős füst kezdett gomolyogni a helyén. A bűzös füstfelhőben először apró, azután mind nagyobb vörös lángnyelvek csaptak az ég felé, míg végül már egész fákat borítottak el a lángok. A Stuka a zuhanás után emelkedve még nem érte el eredeti magasságát, mikor a liget közepén lévő öreg, taplószáraz fák már vadul égtek. Miller hanyatt fordult, felült, és megbökte Mallory oldalát, hogy a recsegés és a lángok közepette magára vonja a figyelmét.

– Gyújtóbombák, főnök – közölte. – Miért, mit gondolt, mit fognak ledobni? – érdeklődött kurtán Mallory. – Gyufaszálakat? Megpróbálnak

kifüstölni minket; azt akarják, hogy a tűz a nyílt terepre kényszerítőén bennünket, mert a robbanóbombák nem túl hatásosak a fák között. Száz esetből kilencvenkilencben ez sikerült is volna nekik – köhögni kezdett a maró füsttől, és könnyező szemmel fölfelé bámult a fák koronáján keresztül –, de most az egyszer nem, ha van egy kis szerencsénk. Nézze csak a füstöt!

Miller odanézett. A sűrű, szikrákkal pöttyözött, vadul gomolygó füstfelhő már félig befedte a liget és a szirt közti nyílt területet, és egyre feljebb kúszott a tenger felől érkező széllökések hatására. Tökéletes, kifogástalan füstfüggöny. Miller bólintott.

– Átvágunk, főnök, ugye? – Nincs más választásunk. Ha maradunk, vagy megsülünk, vagy apró darabokra tépnek minket a robbanások.

Valószínűleg mind a kettő. Látja valaki, mi történik odafönt? – emelte fel a hangját. – Fölsorakoznak egy újabb támadásra, uram – válaszolta Brown gyászos hangon. – Az előző pasas még mindig

fölöttünk köröz. Arra vár, hogy kitörjünk. Mallory megpróbálta kivenni, meddig terjed a füst följebb, de az már túlságosan sűrű volt körülöttük, marta a

szemét, s végül a könnyek fátyolén keresztül minden összefolyt előtte. Nem lehetett látni, milyen magasra ért fel a füstfal, de nem várhattak addig, amíg teljesen biztosra mehettek volna. A Stukák pilótái nem a türelmükről voltak híresek.

– Mindenki figyeljen! – kiáltotta. – Tizenöt yardnyit az erdő szélével párhuzamosan futunk addig a vízmosásig, azután egyenesen fölfelé a szurdokba. Senki ne álljon meg, amíg legalább százyardnyira nincs benn! Andrea, te leszel az első! Indulj! – Mallory a sűrűn gomolygó füstbe kémlelt. – Hol van Panaisz? – Nem jött válasz.

– Panaisz! Panaisz! – kiáltotta Mallory.

93

Page 95: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Biztosan visszament valamiért – állt meg félig hátrafordulva Miller. – Menjek? – Indulás! – kiáltott rá Mallory durván. – Ha a kis Stevensnek bármi baja történik, magát teszem… – de akkorra

Miller már bölcsen eltűnt, s Andrea mellett rohant fölfelé az emelkedőn, köhögve, botladozva. Mallory néhány pillanatig tétovázva állt, azután lefelé vetette magát, a liget közepe felé. Panaisz talán visszament

valamiért, hisz nem ért angolul. Mallory alig ötyardnyit haladt visszafelé, mikor kénytelen volt megállni, és karját védekezőén az arca elé emelni: perzselő volt a hőség. Panaisz nem lehet lenn, senki nem lehet ott lenn, hiszen másodpercekig sem maradna életben ebben a kemencében. Mallory levegő után kapkodva, megperzselődött hajjal, füstölgő ruhában kapaszkodott fölfelé; fáknak ütközött, megcsúszott, elesett, azután kétségbeesetten újra talpra vergődött.

Elrohant az erdő keleti végéig, de senkit nem talált ott. Visszafutott a másik végébe, a vízmosás felé. Szinte teljesen vakon rohant, a forró levegő kegyetlenül égette a torkát, a tüdejét, hamarosan fulladozni kezdett, kínlódva, sípolva kapkodott levegő után. Nem volt értelme tovább várni: semmit nem tehetett, ahogy senki nem tehetett volna semmit, azonkívül, hogy menti a saját életét. Fülében összeolvadt a lángok harsogása, saját vérének dobolása és a teljes gázzal zuhanó Stuka éles, vérfagyasztó vijjogása. Elkeseredett erővel vetette előre magát a görgeteges talajon, megcsúszott, és teljes hosszában végigvágódott a vízmosás alján.

Nem tudta, megsérült-e vagy sem, de nem iá érdekelte. Hangosan zokogva, levegő után kapkodva fölállt, és kényszerítette sajgó lábait, hogy elinduljanak felfelé. A levegő vadul reszketett a motorok zajától, tudta, hogy most az egész század támad. Hirtelen vakon a földre vetette magát, mert az első bomba – megremegtetve a földet, füstöt és lángot okádva – alig negyvenyardnyira balra előtte – felrobbant. Előtte! Miközben nagy nehezen ismét lábra állt, és előrelódult, Mallory újra és újra elátkozta magát. Te őrült – hajtogatta magában elkeseredetten –; te átkozott hülye! Előrezavarod a „többieket meghalni? Rá kellett volna jönni, úristen, rá kellett volna jönni! Egy ötéves gyerek is rájött volna, világos, hogy a fritzek nem a ligetet készültek bombázni; látták azt, ami nyilvánvaló és elkerülhetetlen ugyanúgy, ahogy most ő is látta: a liget és a szirt között gomolygó füstbe szórták le a bombáikat! Egy ötéves gyerek… – egy robbanás kitépte a lába alól a földet, úgy érezte, egy hatalmas kéz fölkapja, és a földhöz csapja. Elsötétült előtte a világ…

94

Page 96: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Szerda 16:00–18:00 Mallory vagy fél tucatszor küzdötte fel magát a sötét, delejes álomhoz hasonló öntudatlanság mélyéről; egy-egy

pillanatra el is érte az eszmélet felszínét, de- csak azért, hogy aztán újra visszacsússzon a sötétségbe. Minden egyes alkalommal kétségbeesetten próbálta visszatartani az eszmélet futó pillanatait, de hiába, minduntalan azt érezte, hogy ismét csúszik visszafelé a homályba, hogy kisiklik tudatából a valóság, a világ egyszer csak eltűnik, s ismét üresség marad a helyén. Lidércnyomás – gondolta az eszmélet fölvillanásának egyik hosszabb pillanatában –, lidércnyomásom van; olyan, mint amikor az ember tudja, hogy lidérces álom kínozza, s csak ki kellene nyitnia a szemét, hogy eltűnjön. Megpróbálta kinyitni a szemét, de ez mit sem ért: így is ugyanolyan sötét volt, mint eddig: érezte, még mindig fogva taríja a gonosz álom, hisz az égen ragyogóan kell sütnie a napnak. Elkeseredésében lassan megrázta a fejét.

– Aha! Látják? Végre életjelt ad! Miller, a jó öreg kuruzsló ismét diadalmaskodott! – Ahogy az amerikai elhallgatott, egy pillanatra csend lett, s Mallory tudata lassan regisztrálni kezdte a repülőmotorok távolodó zúgását, s& orrát és a szemét maró füst fanyar*' gyantás szagát. Érezte, hogy egy kar nyúl a válla alá, s újra Miller rábeszélő hangját hallotta. – Csak egy cseppet, főnök, ebből a márkás óbrandyből. Nincs párja.

Mallory megérezte az üveg hűvös nyakát, hátrahajtotta a fejét, és nagyot húzott belőle, majd ugyanabban a pillanatban egyetlen rándulással ülőhelyzetbe lendült, fulladozva, köpködve kapkodott levegő után, ahogy a tüzes ouzo belemart a szájába és a torkába. Megpróbált beszélni, de csak huhogni tudott, közben levegő után kapkodva ingerülten meredt a mellette térdeplő, bizonytalan körvonalú alakra. Miller azonban leplezetlen bámulattal nézett rá.

– Látja, főnök? Ahogy mondtam: nincs párja. – önfeledten rázta a fejét. – Egy pillanat alatt teljes öntudatra ébredt. Soha nem láttam, hogy valaki ilyen gyorsan magához tért volna egy agyrázkódás utáni sokkos állapotból!

– Mi az ördögöt csinál? – förmedt rá Mallory. A tűz lecsillapodott a torkában, végre újra kapott levegőt. – Meg akar mérgezni? – Dühösen rázogatta a fejét, hogy megszabaduljon a lüktető fájdalomtól és az agyát részben még elborító ködtől. – Fene jó orvos maga! Azt mondja, sokkos állapotban vagyok, erre mit csinál legelőször, belém tölt egy adag pálinkát…

– Csak lassan a testtel – vágott közbe Miller. – Ha nem teszem, tizenöt perc múlva jóval nagyobb sokk érte volna. Ugyanis körülbelül akkorra érnek ide a

fritzek. – De hisz elmentek. Már nem hallom a Stukákat. – Ez új társaság, a város felől jönnek – világosította fel Miller komoran. – Louki éppen az előbb vette észre őket.

Fél tucat páncélautó és néhány teherautó, akkora tábori lövegekkel, mint egy-egy távírópózna. – Értem. – Mallory hátranézett: a sziklafal kanyarulata mögül fény szűrődött be. Egy barlangban vagy inkább

alagútban voltak. Hirtelen eszébe jutott, hogy Monsieur Vlachos szerint az ördög Játszótere olyan, mint a méhsejt: mindenütt barlangok lyuggatják. Elfintorodott, ahogy eszébe jutott, mennyire megrémült az előbb egy pillanatra, amikor azt hitte, elveszítette a szeme világát, majd újra Millerre nézett. – Megint bajban vagyunk, Dusty. Mindig csak bajban. Köszönöm, hogy eszméletre térített!

– Kénytelen voltam – mondta kurtán Miller. – Azt hiszem, nem tudtuk volna messzire cipelni. – Nem a legsimább vidék – bólintott Mallory-

95

Page 97: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Ez is igaz – hagyta rá Miller –, de én igazából nem erre gondoltam. Nemigen maradt senki, aki vihetne; Casey és Panaisz megsebesült, főnök.

– Micsoda? Mindketten? – hunyta le a szemét Mallory, és indulatosan megrázta a fejét. – Te jó ég, Dusty! Teljesen elfeledkeztem a bombakról. – Kinyújtotta a kezét, és elkapta Miller karját. – Mennyire súlyos az állapotuk?

– Milyen súlyos? – Miller elővett egy csomag cigarettát, kirázott egy szálat, és odakínálta Mallorynak. – A sebük egyáltalán nem lenne súlyos, ha kórházba vihetnénk őket. De akadályozza őket a mozgásban, és ráadásul pokoli fájdalmat okoz, ha fel s alá kell mászkálniuk ezekben az átkozott szakadékokban. Életemben először láttam olyan szurdokot, aminek meredekebb az alja, mint a falai…

– Még nem mondta el… – Elnézést, főnök, elnézést. Srapnelt kaptak mindketten, pontosan ugyanoda: a bal combjukba, pontosan a térd

fölött. Nem tört csontot, nem vágott át inakat. Éppen az előbb kötöztem be Casey lábát, hát mit mondjak, elég ronda seb. Majd ő is rájön, amikor elkezd járni.

– És Panaisz? – Bekötötte a saját lábát – közölte röviden Miller. – Furcsa alak: azt sem engedte, hogy megnézzem a sebét, hát

még hogy bekötözzem. Tán még meg is késeit volna, ha megpróbálom. – Mindenesetre jobb őt békén hagyni – tanácsolta Mallory. – Ezeknek a szigetlakóknak vannak furcsa babonáik…

De azt azért még mindig nem értem, hogy az ördögbe jött fel? – Ö indult elsőnek – világosította fel Miller –-, Caseyvel együtt. Bizonyára nem vettük észre á füstben. Együtt

rohantak fölfelé, mikor eltalálták őket. – És én hogy kerültem ide? – Ezt magától is kitalálhatta volna – bökött Miller a válla fölött a barlangot széltében félig kitöltő öles termetű

alak felé. – A mi kis barátunk ismét eljátszotta Szent Bernátot. Vele akartam menni, de nem lelkesedett az ötletért: azt mondta, nehéz lenne kettőnket cipelnie visszafelé. Durván belegázolt a lelkembe – sóhajtott fel Miller.

– Kösz, Andrea! – Kösz? – háborodott fel Miller. – A fickó megmenti az életét, és erre maga csak annyit képes mondani, hogy

kösz! – Tudja, az első tíz eset után az ember kifogy az alkalomhoz illő beszédekből – mondta szárazon Mallory. – Hogy

van Stevens? – Lélegzik. Mallory a beszűrődő világosság felé bökött a fejével. – Itt van a kanyar mögött? – Igen. Elég gyászos az állapota – sóhajtott Miller; – Az üszkösödés már a térd fölé ért. Mallory támolyogva lábra állt, fölvette a fegyverét. – őszintén, Dusty, hogy van a fiú? – Igazság szerint már szinte halott, de egyszerűen nem hajlandó meghalni. Mire lemegy a nap, vége. Isten tudja,

idáig is mi tartotta benne a lelket. – Lehet, hogy önteltségnek tűnik – dörmögte Mallory –, de azt hiszem, én is tudom. – Az első osztályú orvosi ellátás? – kérdezte reménykedve Miller. – Szeretné, mi? – mosolygott le Mallory a még mindig térdelő Millerre. – De én nem pont erre gondoltam.

Gyerünk, uraim, van egy kis dolgunk ! – Én ugyan csak hidakat tudok robbantani, meg legfeljebb homokot szórni « motorok csapágyaiba – jelentette M

Miller –, és a stratégia meg a taktika messze meghaladja az elmém szerény képességeit, de azért azt hiszem, azok az alakok ott lenn az öngyilkosságnak igen hülye módját választják. Minden érintett számára sokkal egyszerűbb lenne, ha rögtön főbe lőnék magukat.

96

Page 98: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Hajlok arra, hogy egyetértsek magával – helyezkedett el kényelmesen Mallory a lenti szentjánoskenyérfa-liget füstölgő maradványaira nyíló szakadékban heverő sziklák mögött. Ismét szemügyre vette az Alpenkorps katonáit, akik csatárláncba fejlődve nyomultak előre a semmiféle fedezéket nem kínáló meredek emelkedőn.

– Pedig ők sem kezdők ebben a játszmában. Fogadok, hogy egy cseppet sincs ínyükre a dolog. – Akkor mi a fenének csinálják, főnök? – Valószínűleg nincs más választásuk. Először is ezt a helyet csak szemből lehet megrohamozni – mosolygott le Mallory a kis görögre, aki közte és Andrea között feküdt. – Louki jól kiválasztotta. Óriási kerülőt

kellene tenniük, ha hátulról akarnának támadni, és legalább egy hétbe tellene, mire átvergődnének azon az ördög szemétdombján, ami mögöttünk van. Másodszor pár óra múlva alkonyodik, és tudják: semmi reményük nem lehet rá, hogy sötétedés után kapjanak el bennünket. Végül, és azt hiszem, ez egymagában is fontosabb ok, mint az előző kettő együttvéve, százat teszek egy ellen, hogy a városparancsnokot elég keményen noszogatják a főparancsnokságról. Túl sok forog kockán. Még ha csak egy az ezerhez is az esély rá, hogy az ágyúk közelébe kerülünk, nem engedhetik meg, hogy az orruk előtt kiürítsük Kheroszt, hogy elveszítsék…

– Miért nem? – vágott közbe Miller. – Hisz az csak egy rakás haszontalan szikla – gesztikulált szélesen. – Nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék a tekintélyüket a törökök előtt – magyarázott tovább Mallory

türelmesen. – Ezeknek a szigeteknek a stratégiai fontossága a Szporádok térségében elhanyagolható, de a politikai jelentőségük óriási. Hitlernek égetően szüksége lenne egy újabb szövetségesre ebben a térségben. Ezért aztán ide vezényli az Alpenkorps több ezer katonáját, Stukák százait, pedig nagyon nagy szüksége lenne rájuk az olasz fronton. De meg kell győznie potenciális szövetségesét, hogy biztosra megy, ha feladja szép, kényelmes semleges pozícióját, és az ő oldalán beugrik a háborúba.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg Miller. – Ezért? – A németek nem csinálnak lelkiismereti kérdést abból, ha szitává lőnek harminc-negyvenet a legjobb katonáik

közül. Az egész szóra sem érdemes, ha valaki ezer mérföldekre ül innen az íróasztala mögött… Hadd jöjjenek még úgy száz yarddal közelebb. Louki és én a közepétől haladunk kifelé, maga és Andrea a széléről kezdik.

– Nem tetszik ez nekem, főnök – panaszkodott Miller. – Ne higgye, hogy nekem tetszik – válaszolta Mallory csöndesen. – Lemészárolni embereket, akiket ilyen

öngyilkos vállalkozásra kényszerítenek, ezt egyáltalán nem tartom szórakoztatónak, de még csak háborúnak sem. De ha nem kapjuk el őket, ők kapnak el bennünket. – Elhallgatott, és a tenger csillogó, sima tükre fölött abba az irányba mutatott, ahol a párától homályos látóhatár szélén Kherosz szigete feküdt békésen az arányló délutáni napsütésben. – Mit gondol, ők mit fognak csinálni a mieinkkel?

– Tudom, tudom, főnök – fészkelődött Miller kényelmetlenül. – Lejjebb húzta a homlokán gyapjúsapkáját, és sötét tekintettel meredt a hegyoldalra. – Mikor kezdődik a tömeges kivégzés?

– Még száz yard, ahogy mondtam. – Mallory ismét végigjáratta a szemét a hegyoldalon, le egészen a parton futó útig, és hirtelen földerült a képe, hogy végre témát válthat. – Soha nem láttam még, hogy a távírópóznák hirtelen összementek volna, Dusty.

Miller szemügyre vette a lövegeket, amiket a két teherautó húzott fölfelé az úton, azután megköszörülte a torkát. – Én csak azt adtam tovább, amit Louki mondott nekem – védekezett. – Mit mondott Louki? – háborodott föl a kis görög. – Isten a tanúm rá, őrnagy, hogy az amerikáno összevissza

hazudozik! – Lehet, hogy én tévedtem – hagyta rá Miller nagylelkűen. Ismét a lövedék felé sandított. – Az első egy mozsár,

azt hiszem, de mi az ördög lehet az a másik különös szerkezet? – ráncolta össze a homlokát tanácstalanul. – Szintén mozsár – világosította föl Mallory –, egy ötcsövű szerkentyű, ami nagyon kellemetlen tud lenni. De

nekünk inkább a másikra kell figyelnünk. Az egy hathüvelykes mozsár, és szinte biztos, hogy repeszgránáttal fognak vele lőni. Az embert kiskanállal szedegetik össze utána.

– Nagyszerű – mondta vontatottan Miller –, egészen felvidított bennünket. – De azért hálás volt az új-zélandinak, hogy megpróbálta elterelni a figyelmüket arról, amit tenniük kellett. – És miért nem használják őket?

– Majd fogják – biztosította Mallory. – Amint tüzet nyitunk, és rájönnek, hol vagyunk…

97

Page 99: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Istenem, most segíts! – motyogta az amerikai. – Azt mondja, repeszgránátok? – Azzal gyászos hallgatásba merült.

– Néhány másodpercen belül kezdjük! – rendelkezett halkan Mallory. – Csak azt remélem, hogy Turzig hadnagy nincs közöttük. – Kinyújtotta a kezét a távcsöve felé, de meglepetten félbehagyta a mozdulatot, mert Andrea, Loukin átnyúlva elkapta a csuklóját, mielőtt még felemelhette volna a távcsövet. – Mi baj van, Andrea?

– Én nem használnám, kedves százados. Egyszer már elárult bennünket. Azóta töröm a fejem, és most jöttem rá: semmi más nem lehetett, csak a lencséken megvillanó napfény…

Mallory rámeredt, eleresztette a távcsövet, és bólogatni kezdett. – Hát persze! Valaki elővigyázatlan volt. így történt, nem történhetett másképp. Egyetlen villanás elég volt, hogy

nyomra vezesse őket. – Az emlékezetében kutatva elhallgatott, azután kényszeredetten elmosolyodott. – Lehet, hogy én magam voltam. Az egész nem sokkal azután kezdődött, hogy én voltam őrségben. Panaisznál pedig nem volt távcső – rázta meg a fejét. – Csak én lehettem – folytatta az önsanyargatást.

– Nem hiszem! – jelentette ki Andrea határozottan. – Te nem követhettél el ilyen hibát, kedves százados. – Nemhogy elkövethettem, de attól tartok, el is követtem. Na, ezen majd ráérünk később keseregni. A szakadozott csatárlánc közepe már kis híján elérte a liget megfeketedett, üszkös maradványait. A katonák

csúszkálva, botladozva kapaszkodtak felfelé a bizonytalan, görgeteges hegyoldalon. – Már elég közel vannak. Enyém a fehér sisakos ott középen, Louki! – Miközben beszélt, Mallory már hallotta is a

halk súrlódást, ahogy három társa az előttük lévő sziklák között kidugta automata fegyverének csövét. Érezte, hogy a tiltakozás hulláma fut végig az agyán, de amikor megszólalt, nyugodt, szinte természetes volt a hangja. – Jól van! Adjunk nekik!

Az utolsó szót már elnyelte az automata karabélyokból leadott sorozatok éles, kattogó hangja: négy gépfegyverrel a kezükben – két Brennel és két kilenc milliméteres Schmeisserrel – ez valóban nem háború volt, hanem csak szánalmas mészárlás. A lejtőn álló, védtelen, még mindig döbbent és értetlen figurák megrándultak, megpördültek maguk körül, majd összeestek, mintha bábuk lettek volna egy őrült bábjátékos kezében: volt, aki ott hevert, ahol összeesett, mások legurultak a lejtőn, végtagjaik a halál groteszk ernyedtségében furcsán csapkodtak. Csak egy-kettő állt még azon a helyen, ahol eltalálták őket, élettelen arcukon üres csodálkozással, azután fáradtan ők is lerogytak a köves talajra. Közel három másodpercbe tellett, míg az a néhány katona, aki még életben volt a csatárláncnak azon a részén, ahol a középről kifelé és a szélről befelé haladó gépfegyvertűz nem találkozott, rádöbbent, mi is történik, és kétségbeesetten a földre vetette magát, hogy fedezéket találjon ott, ahol nem is volt fedezék.

A gépfegyverek minden átmenet nélkül, teljesen egyszerre hagyták abba az eszeveszett kattogást, mintha guillotinnal vágták volna el a zajt. A hirtelen beállt csönd nyomasztó volt, sokkal hangosabbnak, erőszakosabbnak tűnt, mint az előbbi fegyverropogás. Mallory könyöke alatt hangosan megcsikordultak a kavicsok, ahogy kissé oldalt fordult, és ránézett a tőle jobbra fekvő két férfira: Andrea mozdulatlan arca semmiféle érzelmet nem árult el, Louki szeme nedvesen csillogott. Egyszerre csak eljutott a tudatáig a balról jövő halk, morgó hang is, mire odafordult: az amerikai halkan, folyamatosan, keserűen és durván szitkozódott, és öklével a fájdalomra ügyet se vetve csapkodta az éles kavicsokkal teli földet.

– Csak még egyet, istenem! – fohászkodott csöndesen, szinte imádkozva. – Semmi mást, csak még egyet. – Mi az, Dusty? – érintette meg Mallory a karját. Miller hideg, merev tekintettel fordult felé, anélkül, hogy fölismerte volna; néhányat pislogott, azután

elvigyorodott, és vérző, lehorzsolt kezével automatikusan a cigarettájáért nyúlt. – Csak álmodozom, főnök – mondta könnyedén. – Csak álmodozom. – Kihúzott egy szálat a csomagból. – Kér

egyet? – Árra gondol, hogy azaz embertelen rohadék, aki felküldte ezeket a szegény ördögöket erre a hegyre – mondta

csendesen Mallory –, milyen gyönyörű látvány lenne a géppisztoly nézőkéjén keresztül? Miller arcáról hirtelen eltűnt a mosoly, bólintott. – Az lenne. – Megreszkírozott egy gyors pillantást az egyik szikla mögül, azután ismét visszahúzódott. – Nyolcan

vagy tízen vannak még lenn, főnök – jelentette. – A szegény ördögök, akár a struccok: akkora kövek mögött próbálnak fedezéket keresni, mint egy narancs… Békén hagyjuk őket?

98

Page 100: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Békén hagyjuk őket! – visszhangozta Mallory határozottan. Szinte fizikai undor fogta el arra a gondolatra, hogy még valakit le kellene mészárolnia. – Nem fognak újra próbálkozni. – Hirtelen elhallgatott, és reflexszerűen a földhöz lapult, mert a fölöttük lévő meredek szirtfalra gépfegyverlövedékek kezdtek záporozni, és onnan lepattanva végigsüvítettek a szakadékon.

– Nem próbálkoznak újra? – Miller már kezdte előretolni a géppisztolyát az előtte lévő szikla mellett, mikor Mallory elkapta a karját, és visszahúzta.

– Nem ők azok! Hallja? – Újabb és újabb sorozat, s most már hallották a gépfegyver vad kattogását, amit furcsa emberi sóhajtás szakított félbe ritmikusan, ahogy a heveder átcsúszott a závárzaton. Mallory érezte, hogy a nyakán feláll a szőr. – Spandau. Aki egyszer hallott Spandaut tüzelni, soha nem felejti el. Valószínűleg az egyik teherautó platójára van szerelve. Nem tud kárt tenni bennünk… Engem jobban idegesítenek azok az átkozott mozsarak ott lenn.

– Engem nem – vágta rá Miller. – Azok nem lőnek ránk. – Pont ez nyugtalanít… Mit gondolsz, Andrea? – Ugyanazt, amit te, kedves százados. Várnak. Az Ördög Játszótere, ahogy Louki nevezi ezt a részt, olyan

labirintus, amin senki nem tud kiigazodni. Csak vaktában tüzelhetnének. – Nem fognak már soká várni – vágott közbe Mallory elkeseredetten. – Ott jörtnek a szemeik – mutatott észak

felé, ahol először csak két pont látszott a Demirci fok csúcsa fölött, majd hamarosan már fel is lehetett ismerni a két repülőgépet, ahogy lassan, úgy ezerötszáz láb magasságban közeledtek az Égei-tenger fölött. Mallory hitetlenkedve bámulta őket, azután Andreához fordult. – Jól látok, Andrea? – mutatott az első repülőre, egy apró vállszárnyú vadászgépre. – Lehet, hogy egy PLZ?

– Az bizony – dörmögte Andrea. – Egy öreg lengyel gép, még a háború előtt használtak ilyeneket – magyarázta Millernek. – A másik pedig egy öreg belga gép, úgy hívják Breguet. – Andrea ellenzőt formált a tenyeréből, és úgy nézte a szinte közvetlenül fölöttük lévő gépeket. – Azt hittem, mind megsemmisült a megszállás idején.

– Én is – mondta Mallory. – Biztosan alkatrészekből meg részegységekből eszkábálták össze őket. Aha, megláttak minket: körözni kezdenek. De mi az ördögnek használják még ezeket az ósdi, életveszélyes tákolmányokat…

– Nem tudom, de engem nem is érdekel – vágott közbe Miller sietve, miután kikukkantott az előtte lévő szikla mögül. – Azok az átkozott mozsarak ott lenn pont ránk irányulnak, és ha a csövükbe néz az ember, akkor még sokkal nagyobbnak is tűnnek, mint egy távírópózna. Azt mondja, repeszgránát? Na gyerünk, főnök, tűnjünk el innen!

A rövid novemberi délután hátralévő részében halálos bújócska kezdődött az ördög Játszóterének szurdokai és omladozó sziklái között. A játék főszereplői a repülőgépek voltak: magasan fölöttük cirkáltak, és rádión jelentették az üldözött csoport minden mozdulatát a tengerparti úton lévő lövegeknek és az Alpenkorps egy századnyi katonájának, akik nem sokkal azután nyomultak föl a szentjánoskenyérfa-liget fölötti szakadékon keresztül, miután a gépekből jelentették, hogy az ottani védőállás kiürült. A két ósdi gépet ráadásul hamarosan modern Henschelek váltották fel.

Mallory csapata két tűz közé szorult. A mozsarak ugyan pontatlanul lőttek, de néhány repeszgránát utat talált azokba a mély szakadékokba is, ahol fedezéket kerestek: a meredek sziklafalak közötti zárt térben szörnyű hatása volt a robbanásoknak. A gránátok időnként olyan közel robbantak, hogy Malloryék kénytelenek voltak a szurdok falából nyíló számtalan barlang valamelyikében menedéket keresni. Ezekben ugyan biztonságban voltak, de ez a biztonság csak illúzió volt, ami könnyen, a végső vereséghez, az elfogásukhoz is vezethetett volna, hiszen ha az ágyúzás szüneteiben az Alpenkorps katonái – akiket a délután folyamán egy sor utóvédakció segítségével tartottak távol – eléggé közel érnek, akkor csapdába ejthetik őket. Mallory és emberei ezért újra és újra arra kényszerültek, hogy továbbmenjenek; növelve a távolságot maguk és üldözőik között. Követték a fáradhatatlan Loukit, bármerre is vezette őket, vállalva a sokszor kétségbeejtően közel lecsapó mozsárlövedékek jelentette veszélyt. Egy lövedék alig húszlábnyira előttük fúródott bele a kavicsos talajba, de ami ezer esetből csak egyszer történik meg, ez a lövedék nem robbant föl. Olyan messzire kerülték ki, amennyire a szűk helyen csak tudták, s szinte a lélegzetüket is visszatartották, míg biztos távolba nem értek tőle.

Körülbelül fél órával naplemente előtt hagyták maguk mögött egy meredeken emelkedő, alján csupa szikla szurdok utolsó métereit, és megálltak egy előreugró fal védelmében. A szurdok ezen a ponton túl ismét lejteni kezdett, és élesen jobbra kanyarodott, észak felé. Azóta, hogy a fel nem robbant lövedék lecsapódott, megszűnt az ágyúzás. Mallory tudta, hogy a mozsarak lőtávolsága korlátozott. A gépek ugyan még tovább köröztek a fejük fölött, de a németek már nem sok hasznukat vették: a napkorong közel járt a horizonthoz, a szurdokok mélye sötét árnyékba

99

Page 101: Alistair Maclean - Navarone Agyui

borult, így felülről nem lehetett beléjük látni. De az Alpenkorps szívós, kitartó, harcedzett katonái, akik minden valószínűség szerint semmire sem vágytak jobban, mint hogy bosszút álljanak lemészárolt bajtársaikért, szorosan a nyomukban voltak. A remekül kiképzett hegyi vadászok pihentek, frissek voltak, és duzzadtak az energiától, míg saját apró csapata kimerült a napok óta szakadatlanul tartó hosszas vándorlástól, a bevetésektől és az álmatlan éjszakáktól…

Mallory nem messze a szurdok éles kanyarulatától – ahol megfelelő őrhelyet talált – lerogyott a földre, és megtévesztő egykedvűséggel nézett végig a többieken. Amit látott, nem sok örömre adott okot. Valamennyien igencsak rossz állapotban voltak. Panaiszt és Brownt súlyos sérülése akadályozta a mozgásban; az utóbbi arca elszürkült a fájdalomtól. Először azóta, hogy elhagyták Alexandriai, Casey Brown apatikus, egykedvű és minden iránt közömbös volt; Mallory tudta, hogy ez nagyon rossz jel. Nem javított Brown helyzetén a súlyos rádióadó sem, amit mag mindig a hátán cipelt: nyíltan megtagadta Mallory parancsát, hogy hagyja ott a készüléket.

Louki fáradt volt, s ez meg is látszott rajta: testi ereje nem állt arányban lelkierejével. Mosolya, ami soha nem tűnt el az arcáról, tollforgóként lobogó, pompás bajusza és szomorú, fáradt szeme furcsa ellentmondásban állt egymással. Milleren látszott, hogy fáradt, de az is, hogy még így is hosszú ideig bírja. Andy Stevens ugyan eszméletén volt, de még a szurdok alján megsűrűsödő alkonyi sötétségben is furcsán áttetszőnek tűnt az arca, verteién az ajka, a szemhéja, a körme. Andreán, aki lassan két végeérhetetlen órája hurcolta föl s alá a szurdokok alján húzódó gyilkos ösvényeken, és ott, ahol egyáltalán nem volt ösvény sem, .nem látszott semmi: ugyanúgy nézett ki, mint mindig; egyszerűen elnyűhetetlen volt.

Mallory megcsóválta a fejét, kihalászott egy cigarettát, és éppen gyufát készült gyújtani, amikor eszébe jutottak a még mindig fönt köröző gépek, mire eldobta a gyufát. A tekintete lustán vándorolt végig az észak felé futó szurdokon, majd lassan megmerevedett, és a meggyújtatlan cigaretta eltörött, szétmorzsolódott az ujjai között: ez a szurdok nem hasonlított egyikre sem azok közül, amelyeken eddig keresztüljöttek, szélesebb volt, teljesen egyenes, legalább háromszor olyan hosszú, mint a többi, és amennyire a szürkületben látni lehetett, a végét egy szinte teljesen függőleges fal zárta le…

– Louki! – ugrott talpra Mallory fáradtságáról megfeledkezve. – Tudja, hogy hol vagyunk? Ismeri ezt a helyet? – Hát persze, őrnagy – sértődött meg Louki. – Hiszen meséltem, hogy Panaisz meg én, mikor fiatalok voltunk… – De ez egy zsákutca! – tiltakozott Mallory. – Csapdába kerültünk! – Vagy úgy? Az őrnagy nem bízik Loukiban? – A kis görög megenyhülten elvigyorodott, és megsimogatta a mellette lévő sziklafalat. – Panaisz meg én egész

délután erre a helyre akartunk kilyukadni. Ez a sziklafal tele van barlangokkal. Az egyikük átvezet egy másik völgybe, ami lefut a tengerpartra.

– Értem – rogyott vissza megkönnyebbülten Mallory a földre. – És milyen irányba néz az a másik völgy? – A szoros túlsó partja, Maidosz felé. – Milyen messze van a várostól? – Talán öt mérföldnyire, őrnagy, legfeljebb hatra. – Remek! És biztos benne, hogy megtalálja azt a barlangot? – Akár kecskebőr zsákkal a fejemen is! – büszkélkedett Louki. – Nagyon jó! – mondta Mallory, de még be sem fejezte, mikor vadul oldalt vetette magát, megfordult a levegőben,

nehogy keresztülessen Stevensen, és Andrea meg Miller között nekicsapódott a sziklafalnak. Megmagyarázhatatlan élővigyázatlanságot követett el: egy pillanatra láthatóvá vált abból a szakadékból, amit éppen az előbb hagytak el, s a szurdok alsó végéről, a nem több mint százötven yardnyi távolságról jövő géppisztolysorozat kis híján levitte a fejét. Kabátja bal vállát még így is széttépte egy golyó, de magát a vállát csak súrolta. Miller rögtön mellétérdelt, hogy ujjaival kitapogassa a sebet.

– Óvatlan voltam, átkozottul óvatlan – dörmögte Mallory –, de nem hittem volna, hogy ilyen közel vannak. – Belül nem volt annyira nyugodt, mint a hangja után hinni lehetett volna; tudta: ha a Schmeisser csöve csak másfél milliméterrel jobbra lett volna, már nem lenne feje.

100

Page 102: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Jól van, főnök? – érdeklődött Miller zavarodottan. – Mi lett… – Szörnyen rosszul lőnek – biztosította Mallory kedélyesen. – Egy elefántot se tudnának eltalálni. – Oldalt fordult,

és megnézte a vállát. – Nem szeretném, ha hősködésnek hangzana, de tényleg csak egy karcolás. – Könnyedén talpra ugrott, és fölvette a géppisztolyát. – Nagyon sajnálom, uraim, de ideje elindulni. Mennyit kell menni addig a barlangig, Louki?

Louki borostás állat simogatta, arcáról eltűnt a mosoly. Gyors pillantást vetett Malloryra, azután ismét másfelé nézett.

– Louki! – Igen. őrnagy. Az a barlang – dörzsölte meg újra az állat –, nos, az elég messze van. Az igazat megvallva… a

szurdok végénél nyílik – fejezte be kelletlenül. – Legvégénél? – kérdezte Mallory csöndesen. Louki gyászosan bólintott, és lehajtott fejjel a földet kezdte nézegetni a lába előtt. Ügy tűnt, még a bajusza vége is lekonyult. – Már csak ez hiányzott! – mondta keservesen Mallory, és ismét leereszkedett a földre. Elgondolkodva lehajtotta a fejét, és akkor sem emelte föl, amikor Andrea kidugott egy Brent a szikla sarka mögül,

és inkább ijesztésül, mintsem abban a reményben, hogy eltalál valakit, megeresztett egy rövid sorozatot. Újabb tíz másodperc múlva ismét Louki szólalt meg alig hallható hangon.

– Nagyon, nagyon sajnálom. Ez szörnyű. Isten a tanúm rá, őrnagy, soha nem tettem volna ilyet, de azt hittem, még messze mögöttünk vannak.

– Nem a maga hibája, Louki. – Malloryt meghatotta a kis ember nyilvánvaló elkeseredettsége. – Én is ugyanebben a hitben voltam – tapogatta meg kabátja szakadt vállát.

– Kérem! – fogta meg Mallory karját Stevens. – Mi a baj ? Nem értek semmit. – Attól tartok, hamar megért mindent, Andy. Nagyon is egyszerű. Átkozottul egyszerű. Nekünk fél mérföldet kell

mennünk ebben a völgyben, ahol sehol egy mákszemnyi fedezék. Az Alpenkorps katonáinak kevesebb, mint kétszáz yardnyit kell felfelé jönniük azon a szurdokon, amit az előbb hagytunk magunk mögött. – Elhallgatott, amíg Andrea újabb rövid sorozatot eresztett meg, azután folytatta. – Abban a percben, amikor észreveszik, hogy már nem vagyunk itt, fönn is teremnek, és szitává lőnek bennünket, még mielőtt félútig, negyedútig érnénk a barlang felé. Egyszerűen lekaszálnának bennünket…

– Értem – mormogta Stevens. – Nagyon is szabatosan magyarázta el, uram. – Sajnálom, Andy, de ez a helyzet. – Nem hagyhatnánk itt két embert utóvédként, amíg a többiek… – És mi lesz az utóvéddel? – vágott közbe Mallory szárazon. – Értem – mondta halkan Stevens. – Erre nem gondoltam. Elég komoly probléma, nem? – Nincs itt semmiféle probléma – jelentette ki Louki. – Az őrnagy nagyon kedves, de ez az egész az én hibám. Én

fogok… – Egy nagy frászt, nem fog maga semmit csinálni! – förmedt rá Miller; kitépte a Brent Louki kezéből, és letette a

földre. – Hallotta, mit mondott a főnök: nem a maga hibája volt. Louki egy pillanatig dühösen meredt rá, azután csüggedten elfordult: úgy látszott, rögtön elsírja magát. Mallory

szintén meglepetten bámult az amerikaira, akitől annyira szokatlan volt ez a hirtelen szenvedélyesség. Most, hogy visszagondolt, eszébe jutott, hogy Dusty egy jó órája furcsa mód szótlan és elgondolkodó volt, Mallory nem is emlékezett rá, hogy egyszer is kinyitotta volna a száját ez alatt az idő alatt. De most nem ért rá ezen morfondírozni…

Casey Brown úgy fordította sérült lábát, hogy kevésbé fájjon, s reménykedve nézett Malloryra. – Nem maradhatnánk itt addig, amíg besötétedik? Amíg igazán sötét nem lesz. És csak azután indulnánk… – Nem megy. Ma éjszaka majdnem telihold lesz, és az égen sehol egy felhő. Eltalálnának bennünket. De ami még

fontosabb, ma este sötétedés után, de még a kijárási tilalom kezdete előtt be kell jutnunk a városba. Ez az utolsó esélyünk. Sajnálom, Casey, de nem megy.

101

Page 103: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Eltelt tizenöt másodperc, fél perc; mindenki hallgatott. Hirtelen valamennyien egyszerre kapták fel a fejüket, mert Andy Stevens szólalt meg.

– Loukinak igaza van – mondta megnyerőén. A hangja gyenge volt, de olyan nyugodt magabiztosság csengett benne, hogy minden szem feléje fordult. Fél könyökére emelkedett, egyik kezében Louki Brentjét szorongatta. Annyira lefoglalta őket a probléma, hogy észre sem vették, amikor a géppisztoly felé nyúlt. – Nagyon egyszerű az egész – folytatta csendesen Stevens. –• Csak használni kell a fejünket… A lábam már térden felül elüszkösödött, ugye, uram?

Mallory nem válaszolt, nem tudta, mit mondjon, annyira váratlanul érte a kérdés. A szeme sarkából látta, hogy Miller könyörgő tekintettel mered rá, hogy azt mondja: nem.

– így van vagy nem? – kérdezte Stevens türelmesen, hangjában különös megértéssel, és Mallory számára hirtelen világos lett, mit kell válaszolnia.

– Igen – bólintott –, így van. Miller döbbenten nézett rá. – Igazán nagyon köszönöm, uram – mosolygott Stevens elégedetten. – Akkor talán nincs is rá szükség, hogy

felsoroljam, mennyi előnnyel jár, ha én maradok itt. – Soha nem hallott önbizalom volt a hangjában, annak az embernek a magabiztossága, aki teljesen ura a helyzetnek. – Különben is, ideje már, hogy én is tegyek valami hasznosat. Mellőzzük az érzékeny búcsút. Csak hagyjanak itt néhány doboz töltényt, két vagy három harminchatos gránátot, és induljanak.

– Verjen meg az isten, ha megteszem – ugrott talpra Miller, és a fiú felé indult, de hirtelen megtorpant, mert a Brent a mellének szegeződött.

– Még egy lépés, és lelövöm – mondta nyugodtan Stevens. Miller hosszan, némán bámult rá, azután lassan visszaereszkedett a földre. – Tudja, hogy megtenném – biztosította Stevens. – Nos, isten önökkel, uraim! Köszönöm mindazt, amit értem tettek!

Egy percig furcsa, delejes csend nehezedett rájuk, azután Miller feltápászkodott. Hórihorgas alakján cafatokban lógott a ruha, az arca furcsán beesettnek és nyúzottnak tűnt a sűrűsödő szürkületben.

– Viszlát, fiú. Azt hiszem… Nos, talán mégsem vagyok annyira okos. –. Megfogta Stevens kezét, egy hosszú pillanatig nézte a csonttá aszott arcot, készült, hogy valamit még mondjon, de meggondolta magát. – Viszlát – mondta hirtelen, elfordult, és súlyos léptekkel megindult lefelé a völgybe. A többiek, egyik a másik után, némán követték, kivéve Andreát, aki megállt, valamit suttogott a fiú fülébe, mire az elmosolyodott, és cinkosán bólintott. Mallory maradt utoljára.

– Köszönöm, uram, köszönöm, hogy nem hagyott cserben, ön és Andrea megértik ezt. Mindig is megértették. – Nem lesz… Nem lesz semmi baj, Andy? – Őszintén mondom, uram, minden rendben van – mosolygott elégedetten Stevens. – Nincsenek fájdalmaim; már

semmit nem érzek. Csodálatos! – Andy, én… – Ideje indulnia, uram, a többiek már várják.' Gyújtson meg nekem egy cigarettát, legyen szíves, és eresszen meg

vaktában egy pár lövést a szurdokba! Öt perc múlva Mallory utolérte a többieket, és tizenöt perc múlva valamennyien elérték a tengerpartra vezető

barlangot. Egy pillanatra megálltak a bejáratánál, és hallgatták a völgy túlsó végén időnként felhangzó lövéseket, azután némán megfordultak, és eltűntek a barlangban.

Andy Stevens ott hasalt, ahol hagyták, és lebámult a már majdnem teljesen sötét szurdokba. Teste már nem érzett semmiféle fájdalmat. Mélyet szippantott a tenyerébe rejtett cigarettából, és új tárat csúsztatott a Brenbe. Andy Stevens életében először boldog és elégedett volt. Végre megbékélt önmagával. Többé nem félt.

102

Page 104: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENHARMADIK FEJEZET

Szerda este 18:00–19:15 Pontosan negyven perccel később minden baj nélkül Navarone városának szívében voltak; nem több mint

ötvenyardra az erőd nagy kapuitól. Mallory a kapukat és az azokat körbefogó masszív kő boltíveket figyelve, már vagy tizedszer rázta meg a fejét,

megpróbálva leküzdeni magában a hitetlenkedést és a csodálkozást, amit amiatt érzett, hogy végül mégis elértek a céljukhoz, vagy legalábbis ilyen közel kerültek hozzá. Tudta: így kellett lennie, megérdemelték, hogy így legyen, mégis az átmenet olyan gyors, olyan könnyű volt a sötét völgy – ahol otthagyták Andy Stevenst meghalni – és e között a roskadozó ház között Navarone főterének keleti oldalán, hogy szinte fel sem tudta fogni, végig sem tudta gondolni.

Nem mintha az első tizenöt perc túl könnyű lett volna – emlékezett vissza. Panaisz sebesült lába rögtön azután, hogy beértek a barlangba, fölmondta a szolgálatot. A férfi összeesett, a hevenyészve bekötött seb valószínűleg irtózatos kínokat okozott neki. Könyörgött Mallorynak, hagyják ott, ahol van, ő majd megállítja az Alpenkorps katonáit, amikor azok túljutva Stevensen elérik a völgy végét, de Mallory ezt nyersen megtagadta tőle. Minden szépítgetés nélkül közölte Panaisszal: túl sokat ér a számukra ahhoz, hogy otthagyják, egyébként is az Alpenkorps katonáinak nem sok esélyük van arra, hogy a számtalan barlang között megtalálják pont ezt az átjárót. Mallory nem szívesen beszélt így a göröggel, de nem volt idő udvarias csevegésre; Panaisz pedig belátta, hogy igaza van, és minden további tiltakozás nélkül tűrte, hogy Miller és Andrea fölemelje, és segítsen neki végigbicegni a barlangon. Mallory azt is észrevette, hogy ezek után már jóval kevésbé feltűnően húzta a lábát; lehet, hogy azért, mert segítettek neki, de az is lehet, hogy azért, mert – meghiúsulván az elképzelése, hogy néhány németet megöljön – nem volt értelme tovább súlyosabbnak feltüntetnie a sebesülését, mint amilyen az valójában volt.

Alighogy kiértek a barlang túlsó végén, és elindultak lefelé a facsoportokkal tűzdelt, enyhe lejtőn a sötéten csillogó tenger felé, Louki valami zajt hallott, és intett nekik, hogy maradjanak csöndben. Szinte rögtön ezután Mallory is meghallotta a halk, torokhangú beszédet, amit időnként elnyomott a közelgő léptek csikorgása a kavicsos talajon. Látta, hogy néhány satnya fa gond viselés szerű én eltakarja őket, ezért utasítást adott, hogy álljanak meg, majd dühösen elkáromkodta magát, mert a háta mögül tompa zuhanás, és egy alig elfojtott kiáltás hallatszott. Visszament, hogy megnézze, mi történt. Panaiszt eszméletlenül fekve találta a földön. Miller, aki addig Panaiszt támogatta, elmondta, hogy annyira váratlanul kellett megállnia, hogy nekiütközött Panaisznak, mire a görög sebesült lába összecsuklott, a férfi a földre zuhant, és estében beverte a fejét a sziklába. Malloryban egy pillanatra ismét fölébredt a gyanakvás, ahogy a görög fölé hajolt, mert Panaiszban annyira atavisztikus volt a hajlam gyilkolásra, hogy akár képes lett volna álbalesetet produkálni csak azért, hogy néhány ellenséges katonát a puskacsöve előtt láthasson; de most nem ez történt: a homlokán lévő zúzott, vérző seb nagyon is valódi volt.

A német járőr nem is sejtette, hogy ők ott vannak, zajosan haladt tovább fölfelé a völgyben, és hamarosan már hallótávolságon kívül került. Louki úgy vélte, Navarone parancsnoka kétségbeesésében megpróbál lezáratni minden utat az ördög Játszótere irányából. Mallory, bár ezt nem tartotta valószínűnek, nem vitatkozott vele. öt perccel később elhagyták a völgy száját, és újabb öt perc múlva nemcsak a tengerparti utat érték el, hanem elhallgattattak és megkötöztek két őrt is, akik az út szélén leállított teherautóra és parancsnoki kocsira vigyáztak. Lehúzták róluk az egyenruhát, elvették a sisakjukat, és bevonszolták őket a bokrok közé, hogy ne legyenek szem előtt.

A teherautón aztán nevetségesen könnyen jutottak be Navaronéba, nem ütköztek semmiféle akadályba. Louki és Mallory ült elöl a zsákmányolt egyenruhákban. Louki vezette a nagy kocsit, méghozzá nagyszerűen. Mallory nem tudott hová lenni a csodálkozástól, hogy valaki ilyesmihez is értsen egy távoli, égei-tengeri szigeten, ás Louki eszébe juttatta, hogy sok-éven keresztül ő volt Eugene Vlachos sofőrje a konzulátuson. Nem egészen tizenkét perc alatt értek

103

Page 105: Alistair Maclean - Navarone Agyui

be a városba. A kis ember nemcsak az autóhoz értett kitűnően, hanem az utat is olyan jól ismerte, hogy a lehető legtöbbet hozta ki a nagy kocsiból; az út nagy részén bármiféle világítás nélkül.

Ütjük egyszerű és teljesen eseménytelen volt. Időnként elhaladtak egy-egy, az út szélén leállított teherautó mellett, a várostól alig két mérföldnyire pedig körülbelül húsz katonával találkoztak, akik kettős sorokban meneteltek velük szemben. Louki lelassított, fölkapcsolta a kocsi reflektorait, és rekedtre nyomta a dudát, miközben Mallory kihajolt a jobb oldali ablakon, és kifogástalan németséggel szitkozódva közölte velük, hogy menjenek a fenébe az útjából. A katonák ezt meg is tették, az őket vezető fiatal tiszt pedig vigyázzba vágta magát, és szabályszerűen a sapkájához emelte a kezét.

Közvetlenül ezután magas fallal védett, teraszos veteményeskertek közé értek, elhaladtak egy omladozó, bizánci stílusú templom és egy fehérre meszelt ortodox kolostor között, melyek valami megmagyarázhatatlan okból pontosan egymással szemben álltak a poros út két oldalán, s már be is értek az óváros alsó részébe. Mallory csak homályosan tudott visszaemlékezni a szűk, kanyargós, gyéren megvilágított kis utcákra, melyek csak alig valamivel voltak szélesebbek a kocsinál.

Az utcákat hatalmas kövek burkolták, a járdák majdnem térdmagasságúak voltak. Louki befordult egy élesen kanyarodó, meredek utcácskába, a kocsi egyre feljebb kapaszkodott, azután hirtelen megállt. Mallory a kis görög tekintetét követve végignézett a sötét mellékutcán: egy lelket sem látott, pedig még majdnem egy óra volt hátra a kijárási tilalom kezdetéig. Mellettük egy fehér, korlát nélküli lépcsősor futott fölfelé, párhuzamosan egy ház falával, a tetején lévő pihenő túlsó oldalán díszesen csipkézett rács húzódott. A még mindig tántorgó Panaisz fölvezette őket ezen a lépcsőn, azután átmentek egy házon – a görög szemlátomást pontosan tudta, hol vannak –, majd egy lapos tetőn, leereszkedtek egy rövid lépcsőn, átvágtak egy sötét belső udvaron, és megérkeztek abba az öreg házba, ahol jelenleg is tartózkodtak. Louki pedig elhajtott a kocsival, mielőtt még ők fölértek volna a lépcső tetejére. Mallorynak csak most ötlött eszébe, hogy Louki nem tartotta fontosnak elmondani, mit akar csinálni a teherautóval. Mallory, miközben a falon lévő. beüvegezetlen lyukon keresztül az erőd kapuját bámulta, rájött, milyen hevesen reméli, hogy a szomorú tekintetű kis görögnek ne történjen semmi baja. Nemcsak azért, mert kifogyhatatlan ötleteivel és helyismeretével felbecsülhetetlen segítséget nyújtott nekik, s valószínűleg nyújt majd ezután is; Mallory mindezektől függetlenül a szívébe zárta Loukit törhetetlen vidámságáért, lelkesedéséért, segítőkészségéért, kedvességéért és mindenekelőtt teljes önzetlenségéért. Végtelenül szeretetre méltó ember – gondolta Mallory ellágyulva. Nemigen lehetne ugyanezt Panaiszról elmondani – jutott eszébe fanyarul, de rögtön meg is bánta: nem Panaisz hibája, hogy ilyenné vált. A keserű, sötét képű görög a maga módján legalább annyit tett értük, mint Louki, még akkor is, ha belőle hiányzott Louki meleg embersége.

És hiányzott belőle Louki intelligenciája is, a lehetőségek felismerése és átgondolt kihasználása, ami már-már a zsenialitással határos: ragyogó ötlet volt Loukitól – tűnődött Mallory –, hogy éppen ebben az elhagyott házban üssenek tanyát Nem mintha bármiféle nehézséget jelentett volna üres házat találni: mióta a németek elfoglalták az öreg erődöt, a városka lakói tömegesen költöztek át Margarithába és más, távolabb fekvő falvakba. Különösen gyorsan néptelenedett el a város főtere: az erőd kapuinak közelsége és a fel-le masírozó őrszemek szüntelen emlékeztették az ott lakókat elvesztett szabadságukra. Mostanra már annyian elköltöztek, hogy a tér nyugati felén lévő házak több mint a felébe – ezek álltak közelebb az erődhöz – német tisztek költöztek be. De Mallorynak pontosan erre a házra volt szüksége: közelről akarta megfigyelni az erődben folyó tevékenységet. Ha eljön az ideje, hogy csapást mérjenek, csak néhány yardnyit kell menniük. Habár egy értelmes helyőrségparancsnoknak bármely váratlan dologra fel kell készülnie, Mallory valószínűtlennek tartotta, hogy bárki józan ésszel feltételezze: létezik olyan öngyilkos diverzánscsoport, amelyik az erőd falától szó szerint alig kőhajításnyira töltsön el egy egész napot.

Máskülönben túlságosan sok nem szólt maga a ház mellett; mint lakóhely a lehető legkényelmetlenebb volt, nem sok választotta el az összedőléstől. A tér nyugati oldalán – közvetlenül a szirt szélén egyensúlyozva – és a déli oldalán is viszonylag modern, fehérre meszelt, kőből vagy márványból épült házak sorakoztak szorosan egymás mellett, ahogy a szigetek városaiban minden ház; a tetejük lapos volt, hogy minél többet fogjon föl a téli esőkből. A tér keleti felén azonban, ahol most voltak, öreg, fából és tőzegből épült házak álltak, amilyeneket inkább csak a távoli hegyi falvakban talál az ember.

Gödrös, egyenetlen volt a döngölt földpadló, a szoba egyik sarkát pedig a korábbi lakók egyértelműen többféle célra, nem utolsósorban szeméttárolásra használták. A mennyezet durván összeácsolt gerendáit többé-kevésbé lefedték deszkákkal, azután döngölt földdel borították; Mallory a Fehér-hegyekben szerzett korábbi tapasztalataiból tudta, hogy ez a tető esőben úgy átereszti a vizet, mint a rosta. A szoba végében egy harminc hüvelyk magas, tömör

104

Page 106: Alistair Maclean - Navarone Agyui

padka húzódott: az eszkimó kunyhók hasonló építményei alapján ítélve az ágy, az asztal vagy a pad szerepét töltötte be, igény szerint. A szobában semmiféle bútor nem volt.

Mallory megrezzent, mert valaki megérintette a vállát. Megfordult: Miller állt mögötte, lankadatlanul kortyolgatva, ami még megmaradt a kezében lévő üveg borból.

– Jobb, ha harap valamit, főnök – tanácsolta. – Én majd időnként kikukkantok ezen a lyukon. – Igaza van, Dusty. Köszönöm! – Mallory óvatosan elindult a szoba túlsó vége felé. Koromsötét volt benn, fényt

nem mertek gyújtani, de tapogatózva eljutott a padkáig. £ fáradhatatlan Andrea számba vette az élelmiszerkészletüket, és valamiféle vacsorát rögtönzött; szárított fügét, mézet, sajtot, fokhagymás kolbászt és apróra tört sült gesztenyét rakott ki. Szörnyű menü – gondolta Mallory –, de a legjobb, amit Andrea összehozhatott. Egyébként is: túlságosan éhes volt, semhogy olyan apróságokkal tudott volna törődni, mint az étel íze. Mikor végül az egészet leöblítette némi helyben termelt borral, amit Louki és Panaisz szerzett előző nap, az édes, gyantás ital minden más ízt elmosott.

Mallory óvatosan, tenyerével eltakarva a gyufa lángját, cigarettára gyújtott, és hozzálátott, hogy most először a többieknek is elmagyarázza a tervét, amit az erődbe való bejutásra kidolgozott. Nem kellett arra ügyelnie, hogy lehalkítsa a hangját, mert a szomszéd házban – amelyik azon kevesek egyike volt a téren, ahol még laktak –, egész este megállás nélkül kerepelt néhány szövőszék. Mallory nehezen tudta elképzelni, de gyanította, hogy valami módon Louki keze lehet a dologban. De ezzel most nem ért rá foglalkozni, csak arra koncentrált, hogy a többiek megértsék az utasításait. Ügy látszik, pontosan megértették, mert egyikük sem tett fel kérdést. Néhány percig még mindenféléről beszélgettek, legtöbbet az általában szótlan Casey Brown szája járt: panaszkodott az ételre, az italra, sebesült lábára és arra, hogy olyan kemény padon kell töltenie az éjszakát, ahol egy szemhunyásnyit sem tud majd aludni. Mallory magában mosolygott, de nem szólt semmit; Casey Brown állapota kétségtelenül javulóban volt.

– Azt hiszem, eleget fecsegtünk, uraim! –• Mallory fölkelt a padkáról, és kinyújtózkodott; csak most érezte, mennyire fáradt! – Ez az első és utolsó lehetőségünk, hogy rendesen kialudjuk magunkat. Kétóránként váltjuk egymást. Én őrködöm először.

– Egyedül? – hallatszott Miller halk hangja a szoba másik végéből. – Nem gondolja, főnök, hogy egyszerre két embernek kellene őrködnie, egyiknek elöl, a másiknak hátul? Egyébként maga is tudja, hogy valamennyien eléggé kikészültünk. Ha valaki egyedül őrködik, elaludhat. – Olyan aggodalom bujkált a hangjában, hogy Mallory el nevette magát.

– Ettől nem kell félnünk, Dusty. Az ablaknál állva fogunk őrködni, s ha valaki elaludna, átkozottul hamar fölébred, amikor a fejét beveri a padlóba. Éppen azért, mert ennyire kikészültünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármelyikünk is fölöslegesen virrasszon. Én leszek az első. utána jön maga, aztán Panaisz, Casey és Andrea következik.

– Jól van, azt hiszem, így rendben lesz – egyezett bele vonakodva Miller, s Mallory érezte, hogy az amerikai valamilyen hideg, kemény tárgyat csúsztat a kezébe. Rögtön fölismerte, mi az: Miller legféltettebb kincse, a hangtompítós automata pisztoly. – Csak azért, hogy ha valami kíváncsiskodó ide dugná az orrát, kilyukaszthassa a bőrét anélkül, hogy az egész várost fölébresztené

– súgta Miller, majd visszaballagott a szoba másik végébe, meggyújtott egy cigarettát, néhány percig szívta, azután végignyúlt a padkán, öt percen belül mindenki jnélyen aíudt, kivéve az ablaknál álló férfit, aki csöndben figyelt kifelé.

Két-három perc telhetett el, mikor Mallory mozdulatlanná . merevedve hallgatózni kezdett: kintről lopakodás zaját hallotta, úgy rémlett neki, a ház hátsó része felől. A szomszédban már elhallgattak a szövőszékek, a házra tökéletes csend borult. Újra hallotta a hangot, ezúttal jóval tisztábban: a szoba végéből nyíló folyosó ajtaján kaparászott valaki óvatosan.

– Maradj ott, kedves százados – hallotta Andrea halk suttogását; Mallory századszor is elcsodálkozott, hogyan képes valaki a legmélyebb álmából is fölébredni a legkisebb idegen hangra.

– Majd én megnézem. Biztosan Louki lesz az. Valóban Louki volt. Kimerültén lihegett, de rettentő elégedett volt magával. Hálásan felhajtotta a pohár bort, amit Andrea töltött neki.

– Átkozottul örülök, hogy újra látom! – mondta Mallory őszintén. – Hogy ment? Üldözte valaki? Mallory még a sötétben is szinte látta, ahogy a kis ember kihúzza magát.

105

Page 107: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Mintha bárki is ezek közül a kétbalkezes bolondok közül észrevehetné Loukit akár egy ilyen holdfényes éjszakán is! Hát még hogy elfogja! – háborodott föl. Elhallgatott, hogy néhány mély lélegzetet vegyen. – Nem, nem, őrnagy, de tudtam, hogy nyugtalankodni fog miatta, ezért visszafelé végig futottam. Iliéivé majdnem végig – javította ki magát. – Nem vagyok már annyira fiatal, Mallory őrnagy…

– Végig futott? Honnan? – kérdezte Mallory. – Vigoszból. Vigosz egy öreg kastély, amit sok emberöltővel ezelőtt a frankok építettek. Ügy két mérföldnyire

keletre van innen, a tengerparti út mentén. – Elhallgatott, hogy igyon egy korty bort. – Azt hiszem, több is, mint két mérföldnyire, és én mindössze kétszer hagytam abba a futást visszafelé egy-egy percre. – Mallorynak határozottan úgy tűnt, a kis ember már sajnálja előbbi gyengeségét, amikor bevallotta, hogy már benne van a korban.

– És mit csinált ott? – kérdezte Mallory. – Miután elváltunk, gondolkoztam – kezdte az elejéről a történetet Louki. – Én mindig gondolkozom –

magyarázta. – Szokásom. Arra gondoltam, hogy a katonák, akik bennünket keresnek az ördög Játszóterén, rögtön rájönnek, hogy nem vagyunk azon az átkozott helyen, amint észreveszik, hogy eltűnt a kocsi.

– Igen – helyeselt óvatosan Mallory. – Igen, rájönnek. – Akkor azt mondják magukban: aha, ezeknek a verdammt englandereknek nem sok idejük maradt. Tudják, hogy

mi „tudjuk, nem sok esélyük van rá, hogy elkapjanak bennünket a szigeten, hiszen Panaisz és én ismerünk minden sziklát, fát, ösvényt és barlangot. Tehát csak egyetlen dolgot tehetnek: mindenáron megakadályozzák, hogy bejussunk a városba. Lezárnak hát minden idevezető utat, hisz ma éjszaka van rá az utolsó alkalom, hogy idejében bejussunk. Tudnak követni? – kérdezte türelmetlenül.

– Megkíséreljük, folytassa. – De először megbizonyosodnak róla, nem vagyunk-e máris a városban – tárta ki a karját drámaian Louki. –

Hülyeség lenne részükről, ha lezárnák az utakat, ha mi már benn vagyunk. Meg kell bizonyosodniuk róla, hogy nem vagyunk itt. Tehát következik a kutatás, az óriási kutatás. Hogy is mondják? Átfésülik a várost!

Mallory lassan, egyetértőén bólintott. – Attól tartok, igaza van; ugye, Andrea? – Igen – válaszolta gondterhelten Andrea. –• Gondolnunk kellett volna rá. De talán el tudunk rejtőzni a tetőn,

vagy… – Mondtam, hogy átfésülik a várost – szakította félbe Louki türelmetlenül. – De minden rendben lesz. Én, Louki

mindent kiterveltem. Érzem, hogy eső lesz. Nemsokára felhők takarják el a holdat, biztonságos lesz a mozgás… De nem is érdekli, mit csináltam az autóval, Mallory őrnagy? – Louki fölöttébb élvezte a helyzetet.

– Egészen meg is feledkeztem róla – vallotta be Mallory. – Mit csinált vele? – A Vigosz-kastély udvarán állítottam le. Az összes benzint kieresztettem a tankból, és ráönt-öttem a kocsira.

Azután meggyújtottam egy gyufát… – Mit csinált? – kérdezte hitetlenkedve Mallory. – Meggyújtottam egy gyufát. Azt hiszem, kissé túlságosan is közel állhattam, mert nem sok maradt a

szemöldökömből. Milyen kár azért a tebérautóért, remek masina volt – sóhajtott föl, de rögtön föl is derült az arca. – Ha látta volna, őrnagy, milyen prímán égett.

– Az ég szerelmére, de miért…? – meredt rá Mallory. – Egyszerű – magyarázta türelmesen Louki. – Mostanra az ördög Játszóterén lévők biztosan észrevették, hogy

elloptuk a kocsijukat. Meglátják a tüzet. Odasietnek, hogy… Hogy is mondják? – Kivizsgálják? – Igen, hogy kivizsgálják. Megvárják, amíg elalszik a tűz, átvizsgálják a kocsit. Nincsenek benne se hullák, se

csontok. Tehát átkutatják a kastélyt. És mit találnak? – A szobában egy hang sem hallatszott. – Semmit – mondta Louki türelmetlenül. – Semmit nem találnak. Akkot fél mérföldes körzetben átkutatják a vidéket. És mit találnak? Újra csak semmit. Ekkor tehát rájönnek, hogy átejtettük őket, benn vagyunk a városban. Mire jönnek, és átkutatják a várost.

– Átfésülik – mormogta Mallory.

106

Page 108: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Átfésülik. És mit találnak? – Louki elhallgatott, azután sietve folytatta, még mielőtt valaki lelövi előle a poént. – Ismét csak nem találnak semmit – mondta diadalmasan. – És miért? Mert akkorra már elkezd esni az eső, a hold eltűnik, mi pedig már elrejtettük a robbanóanyagot, és leléptünk!

– Leléptünk? Hová? – Mallory úgy érezte, szédül. – Hát hová máshová, mint a Vigosz- kastélyba, Mallory őrnagy. Soha az életben nem fog az eszükbe jutni, hogy

megint ott keressenek bennünket! Mallory hosszú másodpercekig némán bámult rá, azután Andreához fordult. -v – Jensen kapitány eddig mindössze egyetlen hibát követett el – dörmögte. – Nem a legalkalmasabb személyt

választotta ki az akció vezetésére… Egyre biztosabban érzem, hogy nem veszíthetünk, ha Louki velünk van. Mallory óvatosan leengedte a hátizsákját a földből készült tetőre, és kiegyenesedett. Az éppen szemerkélni kezdő

eső ellen mindkét kezét a szeme fölé tartva fölnézett a sötétségbe. A tér keleti szélén, az erődhöz legközelebb lévő ház rogyadozó tetején álltak, de a fal még így is tizenöt-húsz láb magasan emelkedett a fejük fölé. A sötétben éppen hogy csak látni lehetett a fal tetejéről lefelé hajló vastüskéket.

– Ez az, Dusty – mormolta Mallory. – Semmi az egész. – Semmi az egész? – borzadt el Miller. –» Ezen kell nekem átmásznom? – Hát piszok nehéz lenne keresztülmennie rajta – válaszolta Mallory; elvigyorodott, hátba veregette Millert, és a

lábával megbökte a hátizsákot. – Földobjuk a kötelet, a horog megakad, és maga ügyesen felmászik… – És elvérzek a hat szál szögesdróton – vágott közbe Miller. – Louki azt mondja, ez a legtüskésebb szögesdrót,

amit valaha is látott. – Majd a sátorral kipárnázzuk – mondta csillapítóan Mallory. – De nekem nagyon érzékeny bőröm van, főnök – panaszkodott Miller. – Nincs valahol egy ágybetét…? – Nos, egy órája van rá, hogy keressen egyet – válaszolta Mallory közönyösen. Louki úgy becsülte, legalább egy

órába telik, amíg az utánuk kutató katonák átfésülik a város északi részét, s 6k Andreával valami elterelő hadműveletbe kezdhetnek. – Gyerünk, ássuk el ezt a cuccot, és tűnjünk el innen. Ide rakjuk a hátizsákokat a sarokba, és befedjük őket földdel. De először vegye ki a kötelet, mert amikor visszajövünk, nem lesz időnk rá, hogy a zsákokat nyitogassuk.

Miller letérdelt, és matatni kezdett a szíjakkal. Egyszer csak bosszúsan felkiáltott. – Ez nem az a csomag – dörmögte méltatlankodva. – Várjunk csak, talán itt van – mondta egészen más hangon. – Mi az, Dusty? Miller nem válaszolt azonnal. Néhány másodpercig még turkált a csomagban, azután fölegyenesedett. – A késleltetett égésű gyújtózsinór, főnök. – A hangja elcsuklott a dühtől, s ez megdöbbentette Malloryt. – Nincs

meg! – Micsoda? – Mallory lehajolt, és keresgélni kezdett a csomagban. – Az lehetetlen, Dusty, egyszerűen lehetetlen!

Az isten verje meg, ember, hát maga pakolta össze a cuccot! – Persze hogy én, főnök – csikorgatta a fogát Miller. – Aztán valami csúszómászó gazember a hátam mögött

kivette belőle… – Lehetetlen! – tiltakozott, Mallory. – Ez egyszerűen lehetetlen, Justy! Maga csukta be azt a hátizsákot; a szemem

láttára, ma reggel a ligetben. És azóta végig Louki hozta, Loukira pedig az életemet is rá merném bízni. – Én is, főnök. – Valószínűleg mindketten rosszul emlékszünk – folytatta csöndesen Mallory. – Valószínűleg kifelejtette.

Mindketten rettenetesen fáradtak vagyunk, Dusty. Miller furcsán nézett rá, egy pillanatig hallgatott, azután ismét szitkozódni kezdett. – Az én hibám, főnök, az én istenverte hibám… – Mit akar ezzel mondani, hogy a maga hibája? Magasságos ég, ember, én is ott voltam, amikor… – Mallory

váratlanul elhallgatott, fölegyenesedett, és a tér déli része felé kezdte mereszteni a szemét a sötétben: egy lövés dördült abból az irányból; a fölpattanó golyó éles sivítását egy karabély korbácsütésszerű csattanása követte, azután

107

Page 109: Alistair Maclean - Navarone Agyui

csend lett. Mallory mozdulatlanul állt, lelógó kezét ökölbe szorítva. Több mint tíz perc telt el azóta, hogy elváltak Panaisztól, aki elindult, hogy elvezesse Andreát és Brownt a Vigosz-kastélyhoz; mostanra már messze kéne járniuk a tértől. És szinte az is biztos, hogy Louki sem lehet ott; Mallory világosan megmondta neki, hogy rejtse el a maradék TNT-rudakat a tetőbe, és várjon rájuk: neki és Millernek ő mutatja majd az utat a kastélyhoz. Hiba csúszhatott a dologba? Valami mindig közbejöhet. Vagy talán valamilyen csapda? De milyen csapda? Váratlanul egy nehézpuska ugatása szakította félbe a gondolatait. Egy-két másodpercig feszülten hallgatott, meresztette a szemét. Azután egy másik, kisebb kaliberű gépfegyver is megszólalt néhány másodpercre, majd mindkettő elhallgatott, éppolyan váratlanul, ahogy elkezdte. Mallory nem tétovázott tovább.

– Pakolja össze újra a cuccot – suttogta sürgetően. – Visszük magunkkal. Valami baj történt. Fél perc alatt visszarakták a köteleket és a robbanóanyagot a hátizsákokba, a hátukra kapták őket, és elindultak.

Szinte hétrét görnyedve, ügyelve rá, hogy semmiféle zajt ne üssenek, a tetőkön keresztül rohantak vissza az öreg házhoz, ahol korábban rejtőztek, s ahol Loukival kellett találkozniuk. Már alig néhány lépésnyire voltak a háztól, amikor egy sötét alak egyenesedett fel előttük, csakhogy nem Louki volt – jött rá azonnal Mallory –, sokkal magasabb volt nála. Anélkül, hogy lassított volna, teljes testsúlyával vízszintesen előrevetődve gyilkos erővel csapódott neki az ismeretlen alaknak: a válla éppen a szegycsontja alatt találta el a férfit, nkinek tüdejéből egyetlen fájdalmas, sípoló hang kíséretében az utolsó csepp levegő is kipréselődött. Egy pillanattal később Miller inas keze kulcsolódott a férfi nyakára. Biztosan megfojtja, ha Mallory valamilyen futó megérzés hatására nem hajol közelebb az eltorzult archoz, a kigúvadó szemekhez; alig tudott visszafojtani egy döbbent kiáltást.

– Dusty! – suttogta rekedten. – Az isten szerelmére, hagyja abba! Hagyja békén! Ez Panaisz! Miller nem hallotta; a sötétben olyan volt az arca, mintha kőből lenne, a feje egyre mélyebben süllyedt a vállai

közév ahogy mind hevesebben szorította a görög nyakát. Mindezt hátborzongató, kegyetlen csendben. – Panaisz az, te hülye állat! Panaisz! – Mallory egészen közel hajolt az amerikai füléhez, s közben elkapta a

csuklóját, és megpróbálta letépni a kezét Panaisz torkáról. Hallotta, hogy Panaisz a sarkával tompán kopog a tőzeggel fedett tetőn; minden erejét összeszedve rángatni kezdte Miller csuklóját: már kétszer hallott ilyen dobolást, amikor Andrea hatalmas kezei között meghalt valaki, és hirtelen bizonyosra vette, hogy Panaisz is rövidesen hasonló sorsra jut, ha Miller rá nem jön, ki van a kezei között. De rájött. S amint rájött, teljesen elernyedt: még mindig térdelve felegyenesedett, keze erőtlenül csüngött az oldala mellett, és mélyeket lélegezve némán bámulta az előtte fekvő férfit.

– Mi az ördög van magával? – kérdezte csendben Mallory. – Süket, vak vagy mind a kettő? – Azt hiszem, csak az egyik – dörzsölte meg Miller a keze fejével a homlokát. – Sajnálom, főnök, sajnálom –

mondta kifejezéstelen arccal. – Mi az ördögért kér tőlem bocsánatot? – Mallory elfordult, és lenézett Panaiszra. A görög ekkorra már felült,

hurkás nyakát masszírozta, és mély, sípoló lélegzeteket vett. – De talán Panaisz örülne, ha bocsánatot kérne tőle… – A bocsánatkéréssel várhatunk – vágott a szavába Miller nyersen. – Inkább kérdezze meg tőle, mi történt

Loukival! Mallory egy pillanatra rámeredt, már éppen nyitotta a. száját, hogy válaszoljon neki, de aztán meggondolta magát,

és lefordította a kérdést. Miközben Panaisz akadozó válaszát hallgatta – iá görögnek nyilvánvalóan még az is nehezére esett, hogy beszéljen – keserű vonallá keményedett a szája. Miller látta, hogy az új-zélandi válla alig láthatóan meggörnyed, s úgy érezte, nem tud tovább várni.

– Mi az, főnök? Valami történt Loukival? – Igen – válaszolta Mallory színtelen hangon. – Alig értek el a ház mögötti mellékutcáig, mikor egy kisebb német

őrjárat elállta az útjukat. Louki megpróbálta maga után csalni őket, de géppuskával mellbe lőtték. Andrea lelőtte a géppuskást, és magával vitte Loukit. Panaisz azt mondja, biztos, hogy meg fog halni…

108

Page 110: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Szerda este 19:15–20:00 A három férfi minden nehézség nélkül kiért a városból; a földeken átvágva tartottak egyenesen a Vigosz-kastély

felé, elkerülve a főutat. Ekkorra már kitartóan zuhogott az eső, a talaj mélyen felázott, s ha néha megművelt föld akadt az útjukba. szinte lehetetlen volt átvágni rajta. Éppen egy ilyenen lábaltak át az előbb, s már homályosan látták a kastély körvonalait – toronyiránt nem egészen egy mérföldre volt a várostól; Louki rosszul becsülte meg a távolságot –, mikor egy lakatlan vályogház akadt az útjukba. Miller most először szólalt meg azóta, hogy elhagyták Navarone főterét.

– Kivagyok, főnök. – Feje a mellkasára bukott, nehezen szedte a levegőt. – A jó öreg Miller már nem a régi, és azt hiszem, kikészült a lábam is. Nem ülnénk le odabent, főnök, egy pár percre, amíg elszívunk egy cigit?

Mallory először csodálkozva nézett rá, de aztán eszébe jutott, mennyire fáj a lába, és vonakodva bólintott. – Rendben van, Dusty, nem hiszem, hogy egy-két perc pihenő ártana. Sietve lefordította saját szavait görögre, és előrement; Miller szorosan mögötte követte, megállás nélkül

panaszkodva előrehaladott korára. Ahogy beléptek, Mallory odatapogatózott az elmaradhatatlan fapriccshez, elégedett sóhajjal leereszkedett rá, cigarettára gyújtott, azután megrökönyödve felnézett. Miller még mindig talpon volt, lassan körbesétált a kunyhóban, és végigtapogatta a falat.

– Miért nem ül le? – kérdezte Mallory ingerülten. – Hiszen főleg azért jött be, nem? – Nem, főnök, valójában nem – hangsúlyozott minden szót az amerikai. – Egyszerű trükk volt, hogy bejöjjünk.

Szeretnék mutatni magának két-három nagyon különös dolgot. – Nagyon különös dolgot? Mi az ördögöt akar mondani? – Egy kis türelmet kérek, Mallory százados! – váltott katonás hangra Miller. – Csak néhány perc türelmét kérem!

Nem fogom az idejét rabolni, a szavamat adom rá, Mallory százados. – Rendben van! – Mallory egy szót sem értett az egészből, de továbbra is rendületlenül megbízott Millerben. –

Ahogy kívánja. Csak ne eressze túl bő lére. – Kösz, főnök. – Miller számára az előbbi néhány szabályszerű mondat is túl sok volt. – Nem fog sokáig tartani.

Biztos akad itt egy lámpa vagy gyertya; maga mondta, hogy a szigetlakók mindig hagynak ilyesmit az üresen álló házakban.

– Hasznunkra vált már egy-kétszer ez a babona – világított be Mallory az ágy alá az elemlámpájával, azután felegyenesedett. – Tessék, itt van két-három gyertya.

– Világosságot szeretnék gyújtani, főnök. Nincsenek ablakok, ellenőriztem. Rendben van? – Gyújtson meg egyet, én meg kimegyek, hogy megnézzem, nem szűrődik-e ki valami fény. – Mallorynak fogalma sem volt róla, mit akar az amerikai, de érzett benne valami nyugodt magabiztosságot, ami

eleve meggátolta abban, hogy kérdéseket tegyen fel neki. Mallory egy percen belül visszatért. – Egy hasadék sincs, amin fény szűrődne ki – újságolta.

– Nagyon jó. Kösz, főnök. – Miller meggyújtott még egy gyertyát, kibújt a hátizsák hevederéből, letette a zsákot a priccsre, és egy pillanatig csendben állt.

Mallory az órájára pillantott, azután ismét Millerre. – Valamit akart mutatni – buzdította. – Igen. úgy van. Három dolgot, azt mondtam.

109

Page 111: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Belenyúlt a hátizsákba, és kivett egy apró fekete dobozt, alig nagyobbat, mint egy gyufás skatulya. – Ez az első számú bűnjel, főnök.

Mallory kíváncsian nézte a dobozt. – Mi ez? – Időzíthető gyújtószerkezet. –• Miller hozzálátott, hogy lecsavarja a doboz hátlapját. – Utálom ezt a szerkezetet

úgy érzem, olyan vagyok vele, mint valami fekete lebernyeges anarchista, akinek akkora bajusza van, mint Loukinak, és egy fekete, ágyúgolyószerű valamit szorongat a kezében, amiből füstölgő kanóc áll ki, de eddig bevált. – Leszedte a dobozka hátlapját, és lámpája fényénél megvizsgálta a benne lévő szerkezetet. – Ez azonban nem működik többé. Az óraszerkezet rendben van, de valaki hátrahajlította az érintkezőt. Ez aztán ítéletnapig ketyeghet, de még egy petárdát se fog begyújtani.

– De hogy az ördögbe…? – Második számú bűnjel – folytatta Miller, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kérdést. Kinyitott egy dobozt,

kiemelt egyet a filc és vatta között fekvő több tucat detonátorból, a lámpája fényébe tartotta, azután ismét Malloryra nézett. – Higanyfulminát, főnök. Alig négy gramm, da elég hozzá, hogy levigye az ember ujját. Pokolian könnyen robban, elég hozzá egy apró ütés. – Kinyitotta az ujjait, és a gyutacs a földre hullott; Mallory önkéntelenül is összehúzta a szemét, és hátrahőkölt, mert az amerikai jó erősen rátaposott a sarkával. De a gyutacs nem robbant föl, egyáltalán semmi sem történt. – Ez nem működik valami fényesen, ugye, főnök? Százat teszek egy ellen, hogy a többi is mind üres. – Előhalászott egy csomag cigarettát, rágyújtott és figyelte, ahogy a füst az égő gyertyák fölött örvénylik. Visszacsúsztatta a csomagot a zsebébe.

– Van egy harmadik dolog is, amit meg akart mutatni – mondta Mallory csöndesen. – Igen, még valamit akarok mutatni magának. – A hangja egészen lágy volt, s Mallory t hirtelen borzongás fogta

el – Akarok mutatni magának egy kémet, egy árulót, a legelvetemültebb, legkificamodottabb, gyilkos, kétkulacsos gazembert, akit életemben láttam. – Az amerikai kihúzta a kezét a zsebéből: ott lapult benne a hangtompítós automata, s a csöve egyenesen Panaisz szívére szegeződött. – A barátunk messze túltesz Júdáson, főnök… Vegye le a kabátját, Panaisz!

– Mi az ördögöt csinál? Megőrült? – Mallory félig dühösen, félig elképedve fel akart pattanni, de keményen beleütközött Miller kinyújtott karjába, amely olyan merev volt, akár egy vasrúd.

– Micsoda eszeveszett hülyeség ez? Panaisz nem ért angolul! – Ügy gondolja? Akkor miért rohant ki egy szempillantás alatt a barlangból, mikor Casey jelentette, hogy valamit

hallott odakint? És ma délután miért ő volt az első, aki elhagyta a szentjánoskenyérfa-ligetet, ha nem értette a maga parancsát? Vegye le a kabátját, Júdás, vagy keresztüllövöm a karját. Két másodpercet kap.

Mallory már éppen lendült, hogy a földre rántja Millert, de a lába megállt a levegőben, mert a pillantása elkapta Panaisz tekintetét: a görög vicsorogva meredt rájuk, szénfekete szeméből gyilkos düh sugárzott; Mallory soha életében nem látott emberi arcon ilyen gyűlöletet. Gyűlölet helyett azonban egyszerre döbbenet, fájdalom, és hitetlenkedés ült ki erre az arcra: a 32-es lövedék nem sokkal a váll alatt ütötte át Panaisz jobb karját.

– Két másodperc, és a másik karja következik – mondta Miller fahangon, de addigra Panaisz már tépte is le magáról a zakóját. Sötét, vadállati tekintetét egy pillanatra sem vette le Miller arcáról. Mallory ránézett, és végigfutott a hátán a hideg. Aztán Miller felé fordult. – Közöny – gondolta – igen, az amerikai arckifejezése semmi mást nem árult el, csak közönyt.

– Forduljon meg! – mondta Miller Panaisznak; kezében az automata meg sem rezdült. Panaisz lassan megfordult. Miller előrelépett, megmarkolta a fekete inget a gallérjánál, és egyetlen görcsös

rántással letépte a hátáról. – Nahát, nahát, ki gondolta volna? – mondta Miller szokott vontatott hanghordozásával. – Micsoda meglepetés!

Emlékszik, főnök, ő az, akit a németek Krétán nyilvánosan addig korbácsoltak, amíg kifehéredtek a bordái. Pokoli állapotban van a háta, ugye?

Mallory szótlanul bámulta a hátat. Teljesen összezavarodott, a gondolatai kaleidoszkópszerűen kavarogtak a fejében, agya megkísérelt alkalmazkodni az új körülményekhez, átértékelni egész korábbi gondolkodását: a sima, kreol bőrön egyetlen forradás sem volt.

110

Page 112: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Biztosan természetes adottsága van a gyors gyógyulásra – mormolta Miller –, és csak egy olyan piszkos, kificamodott elme, mint az enyém, hiheti azt, hogy német ügynök volt Krétán, de a szövetségesek rájöttek, hogy beállt az ötödik hadoszlopba, így haszontalanná vált ott a németek számára, akik ezért az éjszaka leple alatt egy motorossal visszaszállították Navaronéra. Korbácsolás! Evezős csónakkal szigetről szigetre! Hitvány porhintés az egész! – Miller elhallgatott, és elhúzta a száját. – Kíváncsi lennék, hány ezüstpénzt keresett Krétán, mielőtt rájöttek, kicsoda?

– Magasságos ég, Dusty! Nem lehet egy embert halálra ítélni pusztán azért, mert egy kicsit nagyzolt – tiltakozott Mallory, de különös módon egyáltalán nem érzett magában annyi indulatot, mint amennyire a szavaiból következtetni lehetett volna. – Hány túlélőjük lenne a szövetségeseknek, ha…

– Húzza fel a nadrágja szárát! – parancsolta Miller. Panaisz megtette. A fekete, gyűlölettel telt szempár rendületlenül Miller arcára szegeződött, miközben a sötét

szövetet fölhúzta a térdéig. – Tovább, fiacskám! Ügy ni! – biztatta Miller. – Most pedig vegye le a kötést! – Eltelt néhány másodperc, azután

Miller szomorúan megrázta a fejét – Szörnyű egy seb, főnök, szörnyű seb! – Kezdem érteni, mit akar mondani – mondta Mallory töprengve; a sötét, inas lábon egyetlen karcolás sem volt. –

De mi a jó égnek… – Legalább négy oka volt rá. A fiúcska egy alattomos, ravasz, csúszómászó gazember, akit még egy magára

valamit adó csörgőkígyó is legalább egy mérföldre elkerülne. Kitalálta, hogy megsebesült a lába, s így fenn maradhatott a barlangban az Ördög Játszóterén, amikor mi négyen visszamentünk, hogy megállítsuk az Alpenkorps katonáit a szentjánoskenyérfa-ligetnél.

– De miért? Megijedt, hogy neki is lőnie kell? Miller türelmetlenül rázta a fejét. – A fiúcska semmitől sem fél. Azért maradt hátra, hogy egy üzenetet írhasson. Később, a lábára hivatkozva

lemaradt valahol, és otthagyta az üzenetet egy olyan helyen, ahol biztosan észrevették. A levélkében valószínűleg megírta, hogy hol fogunk kibukkanni, legyenek szívesek, küldjenek ki elénk egy fogadőbizottságot. Ki is küldték: az ő kocsijukat fújtuk meg, hogy beautózzunk vele a városba. Az volt az első alkalom, hogy tényleg gyanakodni kezdtem a barátunkra: miután lemaradt, nagyon gyorsan ért utol bennünket, túlságosan is gyorsan ahhoz képest, hogy állítólag sebesült volt a lába. De csak ma este lettem teljesen biztos a dologban, amikor a téren kinyitottam a hátizsákot.

– Eddig csak két okot említett – szólt közbe Mallory. – Rögtön rátérek a többire. A harmadik: sebesült lábára hivatkozva hátramaradhatott, fölkészülve arra, hogy a

fogadóbizottság majd széniből nyit ránk tüzet. Nem akarta, hogy lepuffantsák, mielőtt még felmarkolta volna a fizetségét. És a negyedik: emlékszik arra a valóban megindító jelenetre, mikor könyörgött magának, hadd maradjon a völgyhöz vezető barlang túlsó szájánál, hogy eljátszhassa Horáciuszt a hídon?

– Hogy megmutassa nekik, melyik barlangon jöttünk keresztül? Erre gondol? – Akkor még nem voltam biztos a dologban, de piszokul gyanakodtam, főnök. Nem tudtam, mivel fog

legközelebb próbálkozni, ezért inkább jó alaposan fejbecsaptam, amikor azzal az őrjárattal találkoztunk a völgyben. – Értem – mondta csöndesen Mallory. – Nagyon is értem. El kellett volna mondania – nézett szűrős szemmel

Millerre. – Nem volt hozzá joga. hogy… – El akartam mondani, főnök; de nem volt rá alkalmam. A fiúcska állandóan ott lebzselt körülöttem. Fél órával

ezelőtt meg éppen akkor készültem elmondani a tetőn, mikor megszólaltak a fegyverek. Mallory megértőén bólintott. – Mikor kezdett el gyanakodni, Dusty? – Boróka – válaszolta Miller tömören. – Emlékszik, mit mondott Turzig, hogyan talált meg bennünket? Megérezte

a borókaszagot. – Ügy van. De mi tényleg borókával tüzeltünk… – Persze hogy azzal. De Turzig azt mondta, a Kosztoszon érezték meg a szagát. Csakhogy egész nap a Kosztosz

felől fújt a szél.

111

Page 113: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Te jó isten – suttogta Mallory. –* Persze! Éreztem, hogy valami nem stimmel, de ez nekem teljesen elkerülte a figyelmemet.

– A fritzek viszont valahogy csak megtudták, hogy ott vagyunk. De hogyan? Nos, távolba öle sem tudnak látni, vagyis fülest kaptak. Mégpedig a barátunktól. Emlékszik, elmondtam, hogy beszélt néhány barátjával Margarithában, amikor lementünk az élelmiszerért. – Miller undorral kiköpött. – Végig az orromnál fogva vezetett. Barátai? Nem is tudtam, mennyire igazam volt: persze hogy a barátai voltak, a német barátai! Azt mondta, a parancsnok konyhájából szerezte az élelmet: persze hogy onnan. Bement és kért, a jó öreg Skoda pedig még a saját bőröndjét is odaadta neki, hogy legyen miben elvinnie.

– És az a német fiú, akit a visszaúton megölt? Biztos, hogy… –^Mit számított még egy hulla a jó öreg Panaisznak. Valószínűleg beleütközött a sötétben, és ő kénytelen volt

megölni, mivel Louki is vele volt.- Nem vállalhatta, hogy Louki gyanút fogjon. Azt az egyet nem tudom, miért nem kérdezte meg egyszer sem Loukitól, hol van a robbanóanyag.

– Nyilvánvalóan nem sejtette, hogy Louki tudja. – Lehet. De egy dolgot tudott a gazember, azt, hogy hogyan kell a tükröt használni: a szent jánoskenyérfa-ligetből

ő értesítetté fényjelekkel a helyőrséget, hogy hol vagyunk. Sehogyan másként nem történhetett. Közben valahogy hozzáférhetett a hátizsákomhoz, kiemelte belőle a késleltetett égésű gyújtózsinórt, és tönkretette az időzített gyújtót meg a detonátorokat. Kár, hogy nem vitték le a kezét, amikor matatott velük. Isten tudja, hol tanulhatott meg bánni ezekkel az átkozott szerkentyűkkel.

– Krétán – mondta Mallory határozottan. – A németek nyilván gondoskodtak róla. Egy kém, aki nem ért a szabotázsakciókhoz, nem érhet igazán sokat nekik.

– ő pedig kincset ért – mondta Miller halkan. – Kincset, drága kincset. Nagyon fog nekik hiányozni a kis barátjuk. A mi Júdásunk valóban ravasz fiúcska volt…

– Kivéve ma este. Lehetett volna annyi esze, hogy tudja, legalább az egyikünk gyanút fog… – Valószínűleg volt neki – vágott közbe Miller. – De valamit ő sem tudott. Azt hiszem, Loukinak nem történt

semmi baja. Szerintem a fiúcska rábeszélte Loukit, hadd maradjon ő a házban helyette, azután átment a tér „másik oldalára a cimboráihoz, és szólt nekik, küldjenek Vigoszba néhány erős legényt a többiekért. Megkérte őket, lőjenek néhányszor a levegőbe, azután visszasétált a házhoz, fölmászott a tetőre, és várta, hogy értesíthesse a barátait, ahogy mi visszamegyünk a hátsó ajtón keresztül. Louki csak azt az egy dolgot felejtette el közölni vele, hogy a ház tetején van vele randevúnk, nem pedig bent. A barátunk viszont azért ólálkodott a tetőn, hogy jelt adhasson a barátainak. Tízet teszek egy ellen, hogy van egy lámpa is a zsebében.

Mallory felvette Panaisz kabátját, és végigtapogatta. – Van. – Tehát úgy van, ahogy mondom. – Miller újabb cigarettára gyújtott, megvárta, míg a gyufa egészen az ujjáig ég,

azután Panaiszra nézett. – Milyen érzés tudni, Panaisz, hogy meghal? Most érezheti, mit érzett az a sok szerencsétlen ördög a halála előtt: a fiúk Krétán meg a Navaronén partra szálló, vagy ejtőernyővel ledobott srácok, akik meghaltak, mert azt hitték, hogy maga az ő oldalukon áll. Milyen érzés, Panaisz?

Panaisz nem szólt. Bal kezével átlőtt karját szorította, hogy elállítsa a vérzést; mozdulatlanul állt, sötét, gonosz arcáról sütött a gyűlölet, szája még mindig állati vicsorgásba torzult. Egy szemernyi félelem sem látszott rajta, s Mallory fölkészült rá, hogy még egy utolsó, elkeseredett kísérletet tesz majd az élete megmentésére. Azután Millerre nézett, és tudta, hogy nem lesz több kísérlet: volt valami megmagyarázhatatlan végzetszerűség abban, ahogy az amerikai ott állt, rezzenéstelen kézzel és tekintettel, ami kizárta még a menekülés gondolatát is, nemhogy a lehetőségét.

– Az elítélt nem kíván szólni – mondta Miller nagyon fáradt hangon. – Azt hiszem, mondanom kéne valamit, ki kéne vágnom egy hosszú beszédet arról, hogy én vagyok egy személyben a bíró, az esküdtszék és a hóhér, de nem hiszem, hogy veszem magamnak a fáradságot. A halottakat úgysem hívhatom tanúnak. Lehet, hogy nem a maga hibája, Panaisz, biztosan van valami rettenetesen nagy oka annak, hogy az lett magából, ami. Isten a megmondhatója, én nem tudom, nem is érdekel. Túlságosan sokan haltak meg maga miatt. Meg fogom ölni, Panaisz. – Miller elhajította a csikket, és beletaposta a kunyhó földjébe. – Semmit nem akar mondani?

112

Page 114: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Nem akart; a fekete szempárból sugárzó gyűlölet és gonoszság mindent elmondott helyette. Miller mintha megértette volna, bólintott. Biztos kézzel két golyót eresztett Panaisz szívébe, elfújta a gyertyát, sarkon fordult, és már félúton járt az ajtó felé, mikor a test a földre zuhant.

– Attól tartok, nem fog menni, Andrea – egyenesedett fel Louki fáradtan, és elkeseredetten megrázta a fejét. –

Nagyon sajnálom, Andrea, de túl szorosak a csomók. – Nem baj. – Andrea, aki addig az oldalán feküdt, visszafordult, és ülő helyzetbe tornászta magát. Megpróbált

legalább valamit tágítani a kezét és lábát szorító köteleken. – Ravaszak ezek a németek, a vizes kötelet csak^élvágni lehet. – Jellemző módon azt nem említette, hogy alig néhány perce addig forgolódott, amíg elérte a Louki csuklóján lévő kötelet, és acélos ujjai néhány rántással ki is bontották. – Majd csak kitalálunk valami mást.

Körülnézett. A szoba másik végében, a rácsos ajtó mellé állított füstölgő olajlámpás halvány, sárgás fényében Casey Brown – akit szintén olyan alaposan kötöztek meg, mint egy vásárra szánt szárnyast, és egy kötéllel még lazán a mennyezetről lógó vashoroghoz is erősítettek – csak homályos foltnak látszott a kőpadlós helyiség túlsó sarkában. Andrea szomorkásán elmosolyodott. Egyetlen nap alatt már másodszor kapták el őket, s mindkét esetben ugyanolyan könnyen, meglepetésszerűen, hogy semmi esélyük sem volt az ellenállásra. Most is teljesen gyanútlanok voltak, mikor az egyik emeleti szobában elfogták őket, másodpercekkel azután, hogy Casey befejezte a Kairóval folytatott beszélgetést. A járőr pontosan tudta, hol keresse őket. Nem kellett sokat törni a fejüket a rajtaütés váratlanságán és sikerén: a járőr vezetője magabiztosan közölte, hogy vége a játéknak, azután kárörvendően elmagyarázta, milyen szerepet játszott az ügyben Panaisz. S bár nehéz volt kételkedni a szavaiban, amikor biztosította őket, hogy Mallorynak és Millernek nincs semmi esélye, Andreának mégis egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy feladja a játékot.

Tekintete továbbvándorolt Casey Brownról. Végigtapogatott mindent, amit csak látott: a kőfalakat, a kőpadlót, a vashorgokat, a szellőzőnyílásokat, a súlyos, vasrácsos ajtót. Az ember azt hihette, várbörtönben vagy kínzókamrában vannak, de Andrea már jó néhány ilyen helyet látott. Kastélynak titulálták az épületet, de valójában csak egy öreg torony volt és a lőrésekkel ellátott torony köré épített majorsági épület. A régóta halott frank nemesek, akik a tornyot építették, jól éltek: nem várbörtön volt ez, hanem kamra, ahová a húst, a vadat akasztották, s azért nem voltak rajta ablakok, azért nem jöhetett be fény, hogy…

– A fény! – Andrea megpördült, és összehúzott szemmel kezdte nézegetni a füstölgő olajlámpást. – Louki! – szólalt meg halkan. A görög ránézett. – El tudja érni a lámpát?

– Azt hiszem… Igen, el tudom. – Vegye le az üveget – suttogta Andrea. – Ronggyal fogja meg, mert forró lesz. Azután csavarja be a rongyba, és

óvatosan csapja a földhöz. Vastag üvegből van, azzal egy-két perc alatt ki tud szabadítani. Louki egy pillanatig értetlenül meredt rá, azután felfogta, mit akar, és bólintott. Átcsúszott á szobán – a lába még

mindig meg volt kötve –, kinyújtotta a kezét a lámpa felé, de a keze hirtelen megállt a levegőben, alig néhány hüvelykre az üvegtől: alig egy lábnyira figyelmeztető, fémes koccanást hallott. Lassan emelte fel a fejét, hogy megnézze, honnan származik a hang: ha kinyújtja a kezét, elérhette volna a rácson át fenyegetően benyúló Mauser csövét. Az őr újra megzörgette a rácsot a fegyverrel, és kiáltott valamit, amit Louki nem értett. *'

– Hagyja, Louki – mondta Andrea halkan. A hangja nyugodt volt, egy szemernyi csalódottság sem érződött rajta. – Jöjjön ide vissza. A kinti barátunk nincs elragadtatva az ötlettől.

Louki engedelmesen visszamászott, közben újra hallotta a torokhangot s a zajt, ahogy az őr kirántotta fegyverét a rudak közül, majd a folyosó kövén sietve távolodó súlyos lépteket.

– Mi baja lehet a barátunknak? – Casey Brown minden eddiginél gyászosabb hangulatban volt. – Feldúltnak látszott.

– Az is! – mosolygott Andrea. – Most vette észre, hogy Loukinak nincs összekötve a keze. – Hát miért nem kötözi meg újra? – Lehet, hogy lassan jár az agya, de azért nem hülye – magyarázta Andrea. – Ez csapda is lehet, ezért inkább

elment a társaiért.

113

Page 115: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Szinte ugyanebben a pillanatban tompa dörrenést hallottak, valószínűleg egy távoli ajtót csaptak be, azután lábak dobogása hallatszott, majd kulcsok csörögtek a kulcskarikán, megcsikordult a zár, a rozsdás pántokon nyikorogva kinyílott az ajtó, és két katona lépett a szobába: lövésre készen tartott fegyverrel, fenyegetően álltak meg az ajtóban. Két-három másodpercig szótlanul álltak, várták, hogy a szemük megszokja a félhomályt, aztán az ajtóhoz közelebb álló megszólalt.

– Hát ez rémes, főnök, egyszerűen siralmas. Néhány percre hagyjuk őket egyedül, és tessék, mi történik velük? Az egész istenverte társaság úgy gúzsba van kötve, mint Houdini a kimenőnapján!

Rövid, hitetlenkedő csend után a foglyok mindhárman felültek, s a katonákra meredtek. Brown tért magához először a meglepetéséből.

– Éppen ideje volt – panaszkodott –, már azt hittem, sose érnek ide. – Ügy érti, azt hitte, soha többé nem lát benneteket – mondta Andrea halkan. – Én is azt hittem. De itt vagytok

épen, egészségesen. – Igen – bólintott Mallory –, hála Dustynak, és az 5 gyanakvó természetének, ö volt az egyetlen, aki figyelni

kezdte Panaiszt, míg mi valamennyien… – Hol van Panaisz? – kérdezte gyorsan Louki. – Panaisz? – intett Miller hanyagul. – Ottfelejtettük. Szegénykét egy kis baleset érte. – Átvágott a szobán, és

óvatosan elvágta a Brown sérült lábát szorító kötelet; miközben késével fűrészelte a kötelet, halkan, de hamisan fütyörészett. Mallory Andrea kötelékeivel foglalatoskodott, s hallgatta az öles termetű görög szűkszavú beszámolóját a toronyban történtekről. Andrea elzsibbadt kezeit masszírozva fölállt, és Millerre nézett.

– Ez a fütyörészés rettenetesen hangzik, de ami még rosszabb, nagyon hangos. Az őrség… – Azok miatt kár aggódni –• nyugtatta meg Mallory. – Azt hitték, hogy többé már nem is látnak bennünket

Dustyval; nem is igen őrködtek. – Brown felé fordult, aki éppen akkor bicegett keresztül a szobán. – Hogy van a lába, Casey?

– Remekül, uram – intézte el a kérdést, mint lényegtelent. – Viszont ma este összeköttetésbe léptem Kairóval. Azt jelentették…

– Erről majd később, Casey. Most olyan gyorsan el kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk. Jól van, Louki?

– Vigasztalhatatlan vagyok, Mallory őrnagy. Egy honfitársam, egy bizalmas barátom… – Erről is majd később. Gyerünk! – Minek ennyire sietni? – tiltakozott szelíden Andrea. Már kinn voltak a folyosón, és éppen az alaktalan

rongycsomóként heverő őrön léptek keresztül. – Ha a többiek is olyan állapotban vannak, mint ez a barátunk… – Nem innen fenyeget a veszély – vágott közbe Mallory türelmetlenül. – A katonák, akik a városban vannak,

mostanra biztosan rájöttek, hogy vagy nem vették észre Panaisz jelzését, vagy mi szabadultunk meg tőle. Bármelyik is történt szerintük a kettő közül, ide fogunk rohanni, amilyen gyorsan csak tudunk. A többit magad is kitalálhatod. Valószínűleg már félúton járhatnak, és ha ideérnek… – Elhallgatott, és döbbenten bámult az előcsarnok sarkában heverő összetört robbantógenerátorra és Casey Brown rádiójának maradványaira. – Ezeket aztán jól elintézték, mi? – jegyezte meg keserűen.

– Hála istennek – mondta Miller megkönnyebbülten. – Legalább kevesebbet kell magunkkal cipelni. Ha látná, mit művelt az az átkozott generátor a hátammal…

– Uram! – kapta el Brown Mallory karját. Annyira szokatlan viselkedés volt ez a formaságokhoz mindig kínosan ragaszkodó tiszthelyettestől, hogy Mallory csodálkozva megtorpant. – Uram, ez rettenetesen fontos… A jelentés, úgy értem. Meg kell hallgatnia!

Mallory figyelmét felkeltette Brown halálos komolysága. Mosolyogva ránézett. – Rendben van, Casey, halljuk – mondta halkan. – Nem valószínű, hogy a dolgok még ennél is rosszabbra

fordulhatnak. – De igen, uram – Casey Brown valahogy fáradtnak, reménytelennek tűnt. – Attól tartok, rosszabbra fordulhatnak.

Ma éjszaka sikerült összeköttetést létesítenem. Első osztályú volt a vétel. Maga Jensen kapitány volt a rádiónál, és

114

Page 116: Alistair Maclean - Navarone Agyui

megőrült az idegességtől: egész nap csak arra várt, hogy jelentkezzünk. Megkérdezte, hogy állnak a dolgok, és én elmondtam neki, hogy ön éppen az erőd falánál van, és remélhetőleg egy óra múlva benn lesz a lőszerraktárban…

– Térjen már a lényegre! – Azt mondta, ez a legjobb hír, amit életében hallott. Ugyanis hamis volt az információja: félrevezették; az

inváziós flotta nem húzódik meg éjszakára a Kikládok között, hanem a Földközi-tengeren valaha látott legerősebb légifedezet mellett továbbhajózik, és valamikor holnap hajnal előtt érkezik Kheroszra. Azt mondta, a rombolóink egész nap délen vesztegeltek, de szürkületkor közelebb jönnek, és csak az ő értesítésére várnak, hogy megkísérelhetik-e az átvágást a Maidoszi-szoroson. Azt válaszoltam, előfordulhat, hogy közbejön valami, erre ő azt mondta, az kizárt, ha Mallory százados és Miller már benn vannak, és hogy ő nem fogja kockáztatni a Kheroszon lévő ezerkétszáz ember életét.

Brown váratlanul elhallgatott, és gyászos tekintettel a földet kezdte vizsgálgatni a lába előtt. A csarnokban senki nem mozdult, egyetlen hang sem hallatszott.

– Folytassa – suttogta Mallory. Nagyon sápadt volt. – Ez minden, uram. A rombolók éjfélkor jönnek át a szoroson. – Brown foszforeszkáló számlapú órájára nézett. –

Éjfélkor. Négy óránk van addig. – Uramisten! – Malloryt lesújtotta a hír: üres tekintettel, tehetetlenségében és kétségbeesésében ökölbe szorított

kézzel állt a csarnok közepén. – Éjfélkor jönnek keresztül? Az isten óvja őket! Az isten óvja valamennyiüket!

115

Page 117: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Szerda éjjel 20:30–21:15 Az óra nyolc harmincat mutatott. Nyolc harminc: pontosan fél órájuk van még a kijárási tilalom kezdetéig.

Mallory meglapult a tetőn, és olyan szorosan préselte magát az alacsony támfalhoz, amely kis híján érintkezett az erőd meredek falával, amilyen szorosan csak tudta. Magában káromkodott. Elég, ha valaki egy lámpával kihajol az erőd falán, és valamennyiüknek vége: a lámpa fényében biztosan észreveszik őket, ez egyszerűen elkerülhetetlen; őt és Dusty Millert, aki pontosan mögötte hasalt, és egy jókora teherautó akkumulátort szorongatott, bárki jól láthatta volna, aki esetleg lenéz a falról. Talán mégis inkább a többiekkel kellett volna maradniuk, néhány tetővel arrébb, ahol Casey éppen meghatározott távolságokban csomókat kötött egy kötélre, Louki pedig azzal foglalatoskodott, hogy drótból kampót hajlított egy hosszú bambusznád végére. A bambuszt a város határában törték ki egy sövényből, amely mögött elbújtak, amikor egy három teherautóból álló konvoj zúgott el mellettük Vigosz irányába.

Nyolc harminc. Mi az ördögöt csinál ott lenn Andrea? – kérdezte magában ingerülten Mallory, de mindjárt el is szégyellte magát az ingerültsége miatt; tudta, hogy Andrea egyetlen másodpercet sem fog fölöslegesen elvesztegetni, hiszen a gyorsaság életfontosságú, ez a kapkodás végzetes lehet. Valószínűtlennek tűnt, hogy akár egyetlen tiszt is legyen odabent, hiszen abból, amit láttak, arra következtettek, hogy a helyőrség jó része vagy a várost, vagy a Vigosz-kastély körüli vidéket fésüli át, de ha van is bent valaki, és az csak egyetlenegyet kiált, akkor végük.

Mallory a kezén lévő égési sebekre nézett: eszébe jutott a teherautó, amit fölgyújtottak, és fanyarul elmosolyodott. A teherautó felgyújtása volt eddig az egyetlen tett, amivel hozzájárult a ma esti akcióhoz, minden egyéb Andrea és Miller érdeme. Andrea volt az, aki fölismerte, hogy éppen ez a ház, az erőd melletti tiszti szállások egyike kínálja az egyetlen lehetséges megoldást a problémájukra. Miller volt az, aki most, hogy gyutacsok, időzítő gyújtók, robbantógenerátor vagy bármiféle áramforrás nélkül maradtak, mégis kijelentette, hogy őt egy akkumulátor is kihúzná a csávából. Andrea volt az, aki meghallotta egy közeledő teherautó zúgását, az omladozó kapuoszlopok köveivel elbarikádozta a toronyhoz vezető hosszú kocsibejárót, arra kényszerítve, a katonákat, hogy a kapuban leugráljanak a teherautóról, és a kocsibejárón futva közelítsék meg a házat. Csak pár másodpercre volt szükségük, hogy leüssék a sofőrt és a társát, s a két eszméletlen embert egy árokba rejtsék, s Miller még ennél is hamarabb szerelte ki az akkumulátort. Közben Mallory megtalálta a kocsi platója alatt az elmaradhatatlan tartalékkannát, és ráöntötte tartalmát a motorházra, a vezetőfülkére és a platóra. A teherautót egy pillanat alatt zúgó lángtenger borította; ahogy Louki korábban említette, a benzinnel leöntött járművek felgyújtása nem teljesen veszélytelen vállalkozás – Mallory kezén még most is sajgott a megégett rész –, de abban is igaza volt Loukinak, hogy prímán égnek. Persze némiképpen kellemetlen volt, hogy az égő teherautó a szükségesnél hamarabb hívta fel a figyelmet a szökésükre, de mindenképpen meg kellett szabaduljanak a bizonyítéktól, nehogy a katonák észrevegyék az akkumulátor eltűnését. Mallorynak túlságosan is sok tapasztalata volt a németekkel, semhogy lebecsülje őket: szinte bárki másnál jobban tudták levonni a kézenfekvő következtetéseket.

Érezte, hogy Miller meglöki a könyökét, mire gyorsan megfordult: az amerikai előremutatott, erre visszafordult, és észrevette Andreát, alti a tető túlsó végén lévő nyitott csapóajtóból integetett feléjük. Annyira elmerült a gondolataiban, és az öles termetű görög olyan hangtalanul lopakodott, hogy észre sem vette, amikor visszatért. Mallory dühösen megrázta a fejét, bosszantotta saját szórakozottsága. Elvette az akkumulátort Millertől, és suttogva visszaküldte a többiekért, azután óvatosan végiglopakodott a tetőn, igyekezve, hogy minél kisebb zajt üssön. Az akkumulator elképesztően nehéz volt, úgy érezte, legalább egy tonnát nyom, de Andrea úgy kapta ki a kezéből, mintha az egész csak pár deka lenne.

Andrea a nyitott ajtón keresztül kiment a fedett erkélyre, amely a százlábnyira alattuk lévő, sötétbe burkolózó kikötőre nézett; Mallory követte.

116

Page 118: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Volt valami probléma? – kérdezte halkan, miközben Andrea óvatosan letette a földre az akkumulátort. – A világon semmi, kedves Keith – egyenesedett föl Andrea. – Üres a ház. Annyira meglepődtem, hogy kétszer is

átkutattam a biztonság kedvéért. – Kitűnő! Remek! Gondolom, az egész társaság kivonult, hogy átfésülje a vidéket. Érdekes lenne tudni, mit

szólnának, ha valaki megmondaná nekik, hogy a nappalijukban ücsörgünk? – Biztos, hogy nem hinnék el •– válaszolta habozás nélkül Andrea. – Ez az utolsó hely, ahol eszükbe jutna minket

keresni. – Még soha nem reméltem ennyire, hogy igazad legyen – mormolta Mallory. Odament az erkélyt szegélyező

csipkés korláthoz, lenézett a lába alatt tátongó sötétségbe, és megborzongott: jó sokat zuhanna, ha valaki leesne innen. Hideg is volt: a függőleges pászmákban zuhogó esőben az ember csontig átfagy… Hátralépett, és megrázta a korlátot.

– Gondolod, hogy elég erős? – suttogta. – Nem tudom, kedves Keith. Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Andrea. – Remélem. – Én is remélem – visszhangozta Mallory. Meg kell próbálnunk. – Újra messze kihajolt a korláton, és jobbra fölfelé bámult. Az esős éjszaka sötétjében csak

homályosan tudta kivenni a két hatalmas ágyút rejtő barlang sötétebb foltját, amely úgy negyvenlábnyira lehetett attól a .helytől, ahol állt, ráadásul jó harminclábnyival feljebb. A két pontot függőleges sziklafal választotta el egymástól: a barlang szája akár a holdon is lehetett volna, akkor sem lett volna nehezebb elérni.

Visszahúzódott és megfordult, mert hallotta, hogy Brown biceg ki az erkélyre. – Menjen a ház bejáratához, és maradjon ott, Casey! Maradjon az ablak mellett. A bejárati ajtót hagyja nyitva, és

ha bármilyen látogató jönne, engedje be. – Üssem vagy szúrjam le, lőfegyvert ne használjak, ugye? – mormolta Brown. – Ügy van. Casey. – Rám bízhatja ezt a csekélységet – mondta Brown komoran, és kibicegett az ajtón. . – Huszonhárom perc alatt megleszek vele –• fordult Mallory Andreához. – Én is. Huszonhárom perccel kilenc előtt. – Sok szerencsét! – dörmögte Mallory, és rávigyorgott Millerre. – Gyerünk, Dusty. Kezdünk. öt perccel később Mallory és Miller egy tavernában ült, nem messze a főtér déli oldalától. A helyiség sötét, rosszul

világított volt, majdnem olyan komor, mint a függetlenségi háborúk merev, nagyszakállú hősei, akik sötét, égő tekintettel néztek le a falon szemmagasságban elhelyezett fél tucat megfakult nyomatról. Két portré között a Fix sört reklámozó rikító plakátot ragasztottak a falra. A dekoráció összhatása elképesztő volt, s Mallory” megborzongott a gondolatra, milyen lenne, ha a taverna valami erősebb fényforrással is rendelkezne, mint az a két füstölgő olajlámpás, amely a pulton állt.

A félhomály persze kapóra jött. Sötét ruhájuk, sujtással díszített ujjasuk, csantáik és bakancsaik igen eredeti látványt nyújtottak. A fekete szegélyű turbánnal a fejükön, amit Louki szerzett valahonnan, pontosan úgy néztek ki, ahogy egy tavernában illett. A helybeliek, akik úgy nyolcan lehettek, kivétel nélkül mind hasonló turbánt viseltek. Az öltözékük tehát elég hiteles volt ahhoz, hogy ne szúrjon szemet a tavernarisznak; végül is egy ötezer lakosú városban még egy kocsmáros sem ismerhet mindenkit. Egyébként is, ha tényleg olyan hazafias érzelmű ember, mint ahogy Louki jellemezte, akkor, amíg német katonák vannak a helyiségben, egy szemvillanással sem fogja elárulni, ha mégis gyanússá válnának a számára. Márpedig voltak ott németek: négyen ültek egy asztal körül, nem messze a pulttól. Ezért is örült Mallory, hogy a helyiségben félhomály van. Nem mintha neki és Dusty Millernek bármi fizikai félnivalója lehetett volna ezektől az emberektől – Louki megvetően csak egy csapat vénasszonynak nevezte őket, s Mallory úgy vélte, a parancsnokság hivatalnokai lehetnek, akik a hét minden estéjén eljöttek ebbe a tavernába –, de nem volt értelme, hogy fölöslegesen fölhívják magukra a figyelmet.

Miller meggyújtott egy orrfacsaróan büdös helyi cigarettát, azután undorral elfintorította az orrát. – Átkozott furcsa szag van ebben a csehóban, főnök. – Talán nyomja el a cigarettáját.

117

Page 119: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Nem fogja elhinni, de én még ennél is rosszabb szagot érzek. – Hasis – állapította meg Mallory kurtán. – A szigeteken lévő kikötők átka. Azok a legények ott a sarokban egész

életükben ezt szívják, minden áldott este. Ez az egyetlen örömük. – És nem tudnak meglenni legalább e nélkül az istenverte, szörnyű kornyikálás nélkül, ha már hasist szívnak? –

kérdezte Miller ingerülten. Mallory a sarokban ülő kis csoportra nézett, amelyik egy fiatalember körül gyűlt össze, aki buzukin, ezen a hosszú

nyakú mandolinon játszott, és a pireuszi hasisszívók fülbemászó, nosztalgikus dalait énekelte. Biztos volt benne, hogy van valami melankolikus, a lótuszevőket felidéző vonzereje ezeknek a daloknak, de ebben a pillanatban őt is csak irritálták. Az embernek valamiféle borongós, egykedvű hangulatban kell lennie, hogy értékelje ezt a fajta zenét, de ő még életében nem érezte magát nyugtalanabbnak.

– Azt hiszem, tényleg kicsit szomorú zene – ismerte el. – De legalább beszélgetni tudunk mellette, amit aligha tehetnénk meg, ha valamennyien fölkerekednének, és hazamennének.

– Nagyon azért nem bánnám, ha megtennék – mondta mogorván Miller. – Szívesebben hallgatnék. – Undorral kezdte turkálni az előtte, a tányéron lévő apróra vágott olajbogyóból, májból, sajtból és almából álló kenyereket. Mint jó amerikai, és hagyományos bourbonivó, sehogyan sem tudott megbarátkozni azzal a megváltoztathatatlan görög szokással, hogy ivás közben esznek is. Hirtelen felkapta a fejét, és elnyomta a cigarettáját az asztalon. – Az isten szerelmére, főnök, meddig kell még várnunk?

Mallory ránézett, azután elfordította a fejét. Pontosan tudta, hogy érzi magát Dusty Miller: feszült, felajzott, minden idegszálával az előtte álló feladatra koncentrál, akárcsak ő maga. Oly sok függött a következő perctől: hogy volt-e értelme az eddigi erőfeszítéseiknek és szenvedéseiknek, hogy élnek-e vagy halnak a Kheroszon lévők, és vajon fölöslegesen élt és halt-e meg Andy Stevens. Mallory ismét Millerre nézett: látta az ideges kezet, a mély ráncokat a szem körül, a sarkoknál elfehéredett, összeszorított szájat, a feszültség megannyi jelét; észrevette, de nem izgatta magát miattuk. Andreát kivéve valamennyi ember közül, akit ismert, a sovány, mogorva amerikait választotta volna ma estére társának. Vagy talán még Andreát is beleértve? Dél-Európa legjobb diverzánsa – így nevezte Jensen kapitány, mikor Alexandriában beszélgettek. Miller hosszú utat tett meg idáig Alexandriából, és egyedül ezért jött: a mai éjszaka Miller éjszakája volt. Mallory az órájára nézett.

– Tizenöt perc múlva kezdődik a kijárási tilalom – mondta halkan. – Tizenöt perc múlva Indul a cirkusz. Nekünk még további négy percünk lesz.

Miller szótlanul bólintott. Újra megtöltötte a poharát az asztal közepén álló korsóból, és rágyújtott. Mallory látta, hogy a halántékán megrándul egy ideg. Eszébe jutott, vajon Miller hány rángó ideget lát az ő arcán? Azután arra gondolt, vajon miként boldogul a sebesült Casey Brown a házban, ahol hagyták? Sok szempontból neki jutott a legfelelősségteljesebb feladat: a kritikus pillanatban őrizetlenül kell hagyni az ajtót, és vissza kell vonulnia az erkélyre, ahol pedig elég, ha egyszer megcsúszik és… Látta, hogy Miller furcsán néz rá, mert az arcán egy grimasz fut át: egyszerűen nem tudta visszatartani; arra gondolt, mi történik, ha kudarcot vall.

Eltöprengett, vajon a másik két társuk zavartalanul megérkezett-e oda, ahová kellett? Bizonyára, hiszen az utánuk kutató katonák már rég elhagyták a város felső részét. De soha nem lehet tudni, mi jöhet közbe; annyi minden becsúszhat, s oly könnyen. Mallory ismét az órájára nézett: soha nem látott még ilyen lassan mászó percmutatót. Rágyújtott egy utolsó cigarettára, kitöltött magának egy utolsó pohár bort, és hallgatta a sarokból jövő furcsa, keserű dalt. Azután a siránkozó dallam lassan elhalt, kiürültek a poharak, és Mallory fölállt.

– Minden dolgoknak eljövend az ideje – mormolta. – Most mi jövünk megint. Lazán elsétált az ajtó felé, közben egy jó éjszakáttal elköszönt a tavernarisztól. Az ajtóban megállt, türelmetlenül

keresgélni kezdett a zsebeiben, mintha elveszített volna valamit; szélcsendes éjszaka volt, látta, hogy kinn vastag pászmákban zuhog az eső, arasznyira fölverődik az utca macskaköveiről, és ameddig ellátott az utca mindkét irányban elhagyatott volt. Elégedett lévén a látottakkal, Mallory egy káromkodással megfordult, és dühösen összeráncolt homlokkal, jobb kezét az ujjasa tágas belső zsebébe süllyesztve elindult vissza ahhoz az asztalhoz, aminél eddig ültek. Anélkül, hogy odanézett volna, a szeme sarkából látta, hogy Dusty Miller hátratolja a székét, és föláll. Mallory megállt, az arca földerült, s abbahagyta a keresgélést; pontosan három lábnyira állt attól az asztaltól, ahol a németek ültek.

118

Page 120: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Maradjanak csendben – mondta németül. A hangja halk volt, de legalább annyira fenyegető, mint a jobb kezében lévő 455-ös Navy Colt. – Mindenre elszánt fickók vagyunk. Ha megmozdulnak, megöljük magukat.

A katonák legalább három másodpercig mozdulatlanul ültek, csak a szemük tágult ki a döbbenettől. Egyszer csak a pulthoz legközelebb ülő katona hunyorított egyet, a válla megrándult, de azután felnyögött a fájdalomtól, mert a 32-es lövedék átütötte a karját; Miller hangtompítós automatájának halk puffanását az ajtón kívül marsenki nem hallhatta.

– Sajnálom, főnök – mentegetőzött Miller. – Lehet, hogy csak vitustáncot járt. – Érdeklődéssel bámulta a katona fájdalomtól eltorzult arcát, a sebre szorított ujjai között sötéten bugyogó vért. – De úgy tűnik, hamar kigyógyul belőle.

– Kigyógyult – mondta Mallory elégedetten, majd a magas, szomorkás, sovány képű kocsmároshoz fordult. – Beszélnek görögül ezek az emberek? – kérdezte tőle a szigetek gyors nyelvjárásában. A tavernarisz megrázta a fejét; teljesen nyugodt volt, semmiféle hatást nem tettek rá az események, mintha

mindennap előfordulna fegyveres rablás a tavernájában. – Ők ugyan nem – mondta megvetően. – Talán angolul tudnak egy kicsit, azt hiszem… igen, biztos vagyok benne,

de a mi nyelvünket nem beszélik. – Jól van. Angol felderítőtiszt vagyok. Van itt olyan hely, ahol elrejthetjük ezeket az embereket? – Nem kellett volna ezt tennie – tiltakozott erőtlenül a tavernarisz. – Biztos, hogy engem is megölnek ezért. – Nem, semmiképpen. – Mallory becsúszott a pult mögé, és pisztolyát a kocsmáros bordái közé nyomta. Senki

nem kételkedhetett benne, hogy a férfit megfenyegették, méghozzá életveszélyesen, hacsak nem látta, hogy Mallory előbb rákacsintott. – Velük együtt megkötözöm, jó?

– Jól van. A pult végében van egy csapóajtó. A lépcső levezet a pincébe. – Kitűnő. Majd véletlenül találom meg. –Mallory durván, nagyon is meggyőzően meglökte a férfit, hogy az

hátratántorodott, azután átugrott a pulton, és odament a helyiség végében ülő énekeshez. – Menjenek haza – mondta gyorsan. – Úgyis mindjárt kezdődik a kijárási tilalom. A hátsó ajtón menjenek ki, és el

ne felejtsék: senkit nem láttak, senkit. Megértették? – Megértettük – válaszolta a fiatal buzukijátékos. – Rossz emberek ezek, de jó görögök – bökött a társai felé. -?-

Segíthetünk maguknak? – Nem – mondta nagyon határozottan Mallory. – Gondoljanak a családjukra. Ezek a katonák felismernék

magukat. Bizonyára jól ismerik egymást, hiszen ők is és maguk is itt vannak többnyire esténként, ugye? – A fiatalember bólintott. – Akkor menjenek. Köszönjük valamennyiüknek.

Egy perc múlva a homályos, gyertyával megvilágított pincében Miller megbökte a hozzá legközelebb álló katonát, akinek magassága és testalkata hasonlított leginkább az övére.

– Vegye le a ruháját! – parancsolt rá. – Angol disznó – vicsorgott a német. – Nem vagyok angol – tiltakozott bágyadtan Miller. – Harminc másodpercet kap, hogy levegye a zubbonyát és a

nadrágját. A katona durva káromkodásban tört ki, de egyetlen mozdulattal sem engedelmeskedett. Miller felsóhajtott. A

német nem gyáva fickó, de az idejük fogytán van. Gondosan megcélozta a német kezét, és meghúzta a ravaszt: halk puffanás hallatszott ismét, és a katona értetlenül meredt a bal keze fején tátongó lyukra.

– Kár lenne tönkretenni azt a szép uniformist, ugye? – kérdezte Miller társalgási hangon. Addig emelte az automatát, míg a katona pontosan a pisztoly csövébe nézett. – A következő ezért a szeme közé megy. – A közömbös hang bárkit meggyőzött volna. – Azt hiszem, az már nem fog utána sokáig tartani, amíg levetkőztetem. – A katona már tépte is le magáról az egyenruháját, hangosan zokogva a dühtől, és a sebesült kéz okozta fájdalomtól.

Kevesebb, mint öt perc múlva Mallory – német egyenruhába öltözve, akárcsak Miller – kinyitotta a kocsma bejárati ajtaját, és körbekémlelt. Az eső minden korábbinál hevesebben szakadt, egyetlen lelket sem lehetett látni az utcán. Mallory intett Millernek, hogy kövesse, azután bezárta maguk után az ajtót. A két férfi az utca közepén lépdelt, ügyet sem vetve rá, hogy menedéket vagy árnyékos helyet keressen. Ötven yard után kiértek a főtérre, ahol balra

119

Page 121: Alistair Maclean - Navarone Agyui

fordultak, és végigmentek a tér keleti oldalán. Akkor sem lassítottak, amikor elhaladtak az öreg ház mellett, ahol az este elrejtőztek, s a félig nyíló ajtó mögött titokzatos módon megjelent Louki keze: két súlyos, német katonai hátizsák lógott benne, tele kötéllel, gyutacsokkal, drótokkal és robbanóanyaggal. Pár yard után hirtelen megálltak és lekuporodtak néhány jókora hordó mögé, amiket egy borbélyüzlet elé raktak ki. A tőlük alig száz lábnyira, a boltíves kapu előtt álló két fegyveres őrt figyelve, óvatosan belebújtak a zsákok hevederébe, azután vártak a megbeszélt jelre. Csak néhány másodpercet kellett várniuk: az akciót tizedmásodpercnyi pontossággal időzítették. Mallory éppen a hátizsákja hevederét szorította meg, amikor egy sorozat robbanás rázta meg a város szívét tőlük alig háromszáz yardnyira, aztán vadul kelepelni kezdett egy gépfegyver, majd újabb robbanások következtek. Andrea remekül csinálta a dolgát a gránátokkal és a házi készítésű bombákkal.

Hirtelen mindketten visszahúzódtak, mert egy magasan a kapu fölött lévő őrtoronyból erős, fehér fénynyaláb lövellt végig a falon keleti irányban: a fal tetején minden egyes hajlott vastüske, minden szál szögesdrót olyan világosan látszott, mintha nappal lett volna. Komor képpel pillantottak egymásra: úgy akadtak volna fenn a szögesdróton, mint a légy a légypapíron, azután a géppuskák szitává lőtték volna őket.

Mallory még várt egy fél percet, azután megérintette Miller karját, felugrott, és őrültként rohanni kezdett a téren át, szorosan az oldalához szorítva a hosszú bambuszra erősített horgot. Az amerikai ott trappolt a nyomában. Néhány pillanat alatt elérték az erőd kapuját; a megrémült őrök az utolsó néhány lábnyi szakaszon eléjük futottak.

– Mindenki a Lépcső utcába! – kiáltotta németül Mallory. – Az átkozott angol szabotőröket beszorították egy házba. Kellene néhány aknavető. Igyekezzenek, emberek, az isten szerelmére!

– De a kapu! – tiltakozott az egyik őr. – Nem hagyhatjuk itt a kaput! – Egyáltalán nem gyanakodott, az adott helyzetben rendkívül meglepő lett volna, ha kételkedni kezd.

– Idióta! – üvöltött rá Mallory. – Dummkopf! Ki miatt kéne itt őrködni! Az angol disznók a Lépcső utcában vannak. Meg kell őket semmisíteni! Az istenit, igyekezzenek! – kiáltotta kétségbeesetten, – Ha újra meglépnek, valamennyien az orosz frontra kerülünk!

Mallory megfogta az egyik őr vállát, hogy a megfelelő irányba lökje, de a keze üresen hanyatlott le: a két katona hanyatt-homlok rohant át a téren, és már el is tűntek az esőben és a sötétségben. Néhány pillanat múlva Mallory és Miller mélyen benn járt Navarone erődjében.

Odabent mindenki föl-alá rohangált, jókora zűrzavar uralkodott: parancsok röpködtek, a tisztek a sípjukba fújtak, teherautó motorokat indítottak be, őrmesterek rohangáltak összevissza, és sürgették az embereiket, hogy rendeződjenek menetalakzatba, vagy szálljanak föl a várakozó járművekre. Mallory és Miller szintén rohant, néha a teherautók platójánál várakozó katonák között vágva át. Nem mintha a maguk részéről különösen siettek volna, de semmi sem szúrt volna jobban szemet, s keltett volna gyanút, mint két kényelmesen lődörgő ember ennek a nyüzsgésnek a közepén. Tehát rohantak, fejüket lehajtva vagy elfordítva, valahányszor egy-egy lámpa fénykörébe kerültek; Miller folyamatosan káromkodott e számára szokatlan tornagyakorlat miatt.

Jobboldalt maguk mögött hagytak két laktanyaépületet, baloldalt a gépházat, jobboldalt egy hadianyag raktárt, azután baloldalt az Abteilung garázsát. Felmentek egy lépcsőn, s bár szinte teljesen sötét volt, Mallory milliméterre pontosan tudta, hol vannak: olyan alaposan az agyába véste a Vlachos által adott, pontosan egybevágó helyleírást, hogy akkor is csalhatatlanul eligazodott volna, ha teljes a sötétség.

– Mi az, főnök? – kapta el Miller Mallory karját, és egy nagy, szögletes épületre mutatott, amely komoran rajzolódott ki a horizonton. – A helyi börtön?

– Víztároló – mondta Mallory kurtán. – Panaisz szerint félmillió gallon víz van benne. Vészhelyzetben azzal árasztják el a lőszerraktárakat. A lőszerraktár pontosan alatta van. – Egy zömök, tégla alakú betonépítményre mutatott. – Az egyetlen bejárat a lőszerraktárba. Be van zárva, és őr áll előtte.

Közeledtek a tisztek szállásához, ahol a parancsnoknak saját lakása volt az első emeleten, és ahol egy f el járat vezetett a masszív, megerősített vasbeton irányítótoronyba; innen vezérelték a két hatalmas ágyút. Mallory hirtelen megállt, fölvett egy marék sarat, és bekente vele az arcát..

– Álcázásképpen – szólt Millernek, és intett neki, hogy ő is kövesse a példáját. –A szakemberek kissé primitívnek tartanák, de azért megteszi. Ebben az épületben már erősebb lesz a világítás.

120

Page 122: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Mallory lélekszakadva rohant fel a tiszti szállás lépcsőjén, és olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy az kis híján kiszakadt a sarkaiból. A kulcsszekrény előtt álló őr meglepetten nézett rá, s géppisztolyának csövét az új-zélandi mellének szegezte.

– Tegye félre ezt a vacakot, maga átkozott • idióta! – förmedt rá dühösen Mallory. – Hol a parancsnok? Gyorsan, maga félkegyelmű! Élet halálról van szó!

– A Herr… Herr Kommandant? – hebegte az őr. – Elment; mind elmentek, alig egy perce. – Mi? Mind elmentek? – Mallory összehúzott, fenyegető szemmel nézett rá. – Azt mondta, mind elmentek? –

kérdezte halkan. – Igen. Biztos vagyok benne, hogy… – Hirtelen elhallgatott, mert Mallory valahová a háta mögé meredt. – Akkor ez ki az ördög? – kérdezte Mallory vadul; bárki bevette volna a trükköt. Ahogy az őr megpördült, hogy

megnézze, ki van ott, már le is taglózta a füle mögé mért hatalmas erejű ütés. Még végig sem vágódott a földön, amikor Mallory már kitörte a kulcsszekrény üvegét, leakasztotta az összes kulcsot, és zsebre vágta őket. Ujabb húsz másodpercbe telt, míg betömték az őr száját, megkötözték és elhelyezték egy nagy szekrényben, azután máris rohantak tovább.

Még egy akadályt kell legyőzni – gondolta Mallory, ahogy dübörögve rohantak a sötétben –, az utolsót a három közül. Nem tudta, hányan fogják őrizni a lőszerraktár bezárt ajtaját, de ebben az izgalomtól túlfűtött pillanatában ez nem is igen érdekelte, és biztos volt benne, hogy ez a kérdés Millert sem izgatta különösen. Most már nem izgultak, nem remegtek az idegeik, és nem kínozták őket rejtélyes félelmek. Bár valószínűleg Mallory ismerte volna el utoljára, sőt ő lett volna az utolsó, aki elhiszi, de ők ketten Millerrel pontosan erre születtek.

Elővették a zseblámpájukat; az erős fénynyalábok vadul lengtek föl s alá, ahogy elrohantak a sűrű sorokban álló légvédelmi ágyúk mellett: ha valaki szemből figyelte őket, semmi sem lehetett alkalmasabb a gyanakvása elaltatására, mint a feléjük rohanó két férfi látványa és hangja, akik kísérletet sem tettek bármiféle rejtőzködésre, az egyikük németül kiabált a másiknak, mindkettő meggyújtott elemlámpát lóbált a kezében, amelynek fénye fel-le ugrándozott, ahogy futás közben járt a karjuk. Azt, hogy mindkét lámpa erősen levan árnyékolva, már csak egy nagyon gyanakvó megfigyelő vette volna észre, mint ahogy azt is, hogy a lámpák fénykörének alja sohasem vetődik hátrább a futók lábánál.

Mallory hirtelen meglátta, hogy két árnyék válik el a lőszerraktár bejáratának sötétebb tömbjétől, és egy pillanatra rájuk irányította a lámpáját. Kissé lelassított.

– Rendben van! – mondta halkan Millernek. – Itt jönnek. Csak ketten vannak, egy jut mindegyikünkre. Először menjünk annyira közel, amennyire csak lehet. Gyorsan és halkan: ha kiáltanak vagy lőnek, végünk van. És az isten szerelmére, ne a lámpájával bunkózza le őket: a lőszerraktárban nem lesz világítás, és semmi kedvem egy doboz istenverte gyufával szerencsétlenkedni! – Átvette a lámpát a bal kezébe, előhúzta a Navy Coltot, elkapta a csövét, és hirtelen megállt, alig néhány hüvelyknyire az eléje futó őrtől.

– Minden rendben? – lihegte németül. – Járt itt valaki? Gyorsan ember, gyorsan! – Igen, igen, minden rendben van. – Az őr zavart és nyugtalan volt. – Az isten szerelmére, mi ez a zaj… – Azok az átkozott angol szabotőrök! – káromkodott vadul Mallory. – Megölték az őröket, és bejutottak! Biztosak

benne, hogy senki nem volt itt? Gyerünk, hadd nézzem csak! – Félretolta az őrt, és lámpájával rávilágított a vaskos zárra. – Hála istennek! – Megfordult, lámpájával egy pillanatra egyenesen belevilágított az őr szemébe, mormogott valami bocsánatkérés-félét, azután lekapcsolta a lámpát. De a kattanást már elnyomta a súlyos puffanás, ahogy a Colt markolata eltalálta az őrt a füle mögött, éppen a sisak széle alatt. Az őr még éppen hogy csak kezdett összerogyni, mikor Mallory megtántorodott, mert a másik őr nekiugrott; sikerült visszanyernie az egyensúlyát, s jó erősen ezt is fejbe vágta a Colttal, azután megmerevedett a döbbenettől, mert megütötte a fülét az ismerős sziszegő puffanás: Miller automatája kétszer egymás után megszólalt.

– Mi az ördög… – Agyafúrt fickók ezek, főnök – mormolta Miller –, valóban nagyon agyafúrtak: oldalt egy harmadik alak is volt a

sötétben; csak így tudtam elnémítani. – Lövésre készen tartva az automatát, egy pillanatra az őr fölé hajolt, azután fölegyenesedett. – Attól tartok, végleg elcsendesedett, főnök. – A hangja nem árult el semmiféle érzelmet.

121

Page 123: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Kötözze meg a többieket. – Mallory csak fél füllel hallotta, amit Miller mondott, mert már a lőszerraktár ajtajánál volt, és sorba próbálgatta a kulcsokat. A harmadik illett a zárba, elfordította; a súlyos vasajtó könnyedén kinyílt. Sietve még egyszer utoljára körülnézett, de senkit nem látott; csak az erődből elinduló utolsó teherautó motorjának zúgása hallatszott, meg valahonnan távolról egy géppuskasorozat. Andrea remek munkát végez – gondolta –, csak nehogy túlzásba vigye, és addig halogassa a visszavonulást, amíg már késő lesz… Mallory sietve megfordult, felkattintotta a lámpáját, és belépett az ajtón. Miller majd követi, ha elkészül.

Sziklába ágyazott függőleges vaslétra nyúlt le a barlang aljára. A létra két oldalán nyitott liftaknák vezettek a mélybe; még csak rács sem védte őket. Középen drótkötelek csillogtak olajosán, az akna két oldalán sima acélsínek futottak; ezeken támaszkodtak a lift rugókra szerelt kerekei. Spártaian egyszerű szerkezetek voltak, de tökéletesen megfeleltek a célnak. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy mire szolgálnak: ezek szállítják föl a lövedékeket a lőszerraktárból. Mallory leért a barlang tömör sziklaaljára, és körbevillantotta a lámpáját. Itt volt a vége annak a hosszú barlangnak, amely a kikötő fölé nyúló hatalmas szikla alatt nyílt. Mallory rövid vizsgálódás után rájött, hogy ezt a részt mesterségesen kibővítették: a vulkanikus kőzetet körben kirobbantották vagy kivésték. Ezen a helyen nem volt semmi, csak a sötét mélységbe vezető két liftakna és még egy vaslépcső, ami nyilván szintén a lőszerraktárba vezetett. De a lőszerraktár várhat. Előbb két sürgős feladat várt rá: ellenőrizni, nincsenek lent őrök. és szükség esetére valamilyen vészkijáratot találni.

Mallory végigrohant a barlangon, jobbra-balra világítva a lámpájával. Tudta, fontosabb létesítmények védelmére a németek különféle álcázott robbanó csapdákat szoktak telepíteni, bár valószínűnek tűnt, hogy az alagútban nincsenek ilyenek, hisz alig néhány lábnyival arrébb több száz tonna robbanóanyagot tároltak.

A nedves, csöpögő barlang – amelynek alján járópalló húzódott – körülbelül hét láb magas volt, és még ennél is szélesebb, de a közepén csak egy egészen szűk folyosó maradt szabadon, mert a hely legnagyobb részét a két oldalon húzódó futószalagok foglalták el, amiken a hatalmas lövedékeket továbbították. A futószalagok hirtelen elágaztak jobbra és balra, a folyosó teteje pedig meredeken a magasba emelkedett, és szinte elveszett a boltozatos kupola sötétjében. Nem messze a lába előtt a lámpa fényében megcsillant két párhuzamos, tükörfényes sínpár, amely egymástól húszlábnyira húzódott a tömör sziklába ágyazva, és az elöl lévő, ritkább sötétség: a barlang tátongó szája felé tartott. Mielőtt még kikapcsolta volna a lámpáját – az Ördög Játszóteréről visszatérő katonák könnyen észrevehettek volna a sötétben a fényt – Mallory egy pillantást vetett a csillogó sínek végén terpeszkedő forgó ágyútalpakra, melyek fölött egy ősi, idegen világ lidércnyomásszörnyeiként sötétlett vészjóslóan Navarone két hatalmas ágyújának sziluettje.

Lazán lógatva kezében a lámpát és a revolvert, alig véve tudomást az ujjbegyeiben érzett bizsergésről, Mallory előreballagott. Lassan mozgott, de ez már nem a minden pillanatban veszélyt szimatoló ember lassú lopakodása volt: Mallory már fölfedezte, hogy a barlangban nincs őrség. Furcsa, álomszerű lassúság volt ez, azé az emberé, aki csak nehezen tudja elhinni, hogy sikerült neki valami, amiről pedig meg volt győződve, hogy soha nem fogja tudni végbevinni; annak az embernek a lassúsága, aki végre találkozik egy félelmetes, de már régóta keresett ellenséggel. Itt vagyok végre – ismételte el Mallory magában ki tudja, hányadszor –, itt vagyok végre, sikerült, ezek Navarone ágyúi; azért jöttem, hogy megsemmisítsem ezeket az ágyúkat, s végre itt vagyok. – De valahogy nem tudta egészen elhinni…

Mallory – még mindig lassan lépkedve – odament az ágyúkhoz, és körbesétálta a bal oldali löveg talpát. Már az ágyú puszta méretei is megdöbbentették: a cső irgalmatlanul vastag és hosszú volt, messze nyúlott ki az éjszakába. Magában felidézte, hogy a szakértők kilenchüvelykeseknek tartották ezeket a lövegeket, holott legalább tizenkét hüvelykesek voltak, a legnagyobbak, amiket valaha látott. Nagyok? Te magasságos ég, egyszerűen gigantikusak! Örültek voltak, vak, eszeveszett őrültek, akik ezek ellen ideküldték a Sybarist…

Hirtelen elvesztette a fonalat. Teljesen csöndben állt, egyik kezét a hatalmas ágyútalpra téve, és megkísérelte fölidézni azt a hangot, ami egyszerre visszarántotta a jelenbe. Mozdulatlanul hallgatózott, még a szemét is becsukta, hogy jobban halljon, s egyszer csak rájött, hogy nem hang, hanem éppen hogy a hang hiánya volt az, ami lehatolt a tudatáig, és bekapcsolt egy belső riasztócsengőt: az éjszaka egyszerre nagyon csendes, nagyon nyugodt lett; a város szívében megszűnt a lövöldözés.

Mallory halkan szitkozódni kezdett. Máris túl sokáig álmodozott, pedig sietnie kéne. Andrea eszerint már visszavonult, s csak idő kérdése, hogy a németek észrevegyék, hogy bolonddá tették őket, akkor pedig rohanni fognak, s nem kétséges, hogy elsőnek hová. Mallory gyorsan lekapta a hátizsákját, s kivette belőle a száz láb hosszú

122

Page 124: Alistair Maclean - Navarone Agyui

drótbetétes kötelet. Szükség esetén ennek a segítségével tudnak elmenekülni, s mindenekelőtt erről kell gondoskodnia.

Karján a kötéllel óvatosan előrement, hogy keressen valamit, amihez hozzáerősítheti. Alig lépett hármat, amikor egy kemény, merev tárgyba ütközött: visszafojtott egy fájdalomkiáltást, és szabad kezével kitapogatta az akadályt. Azonnal rájött, mi az: a barlang szájának szélénél, derékmagasságban egy vaskorlát futott végig. Hát persze! Kellett hogy legyen valami ilyesmi, nehogy az emberek lezuhanjanak a mélységbe, különösen éjszaka. A szentjánoskenyérfa-ligetből ezt nem láthatta a távcsövön keresztül; bármilyen közel is volt a barlang szájához, az árnyék elrejtette, de gondolnia kellett volna rá.

Mallory sietve végigtapogatózott a korlát mentén, egészen annak bal oldali végéig, átlépett rajta, és odakötötte a kötelet a falhoz legközelebb lévő vasoszlop alsó részéhez. A kötelet fogva kióvakodott a barlang szájának szélére. Egyszer csak ott volt- tapogatózó lába alatt nem volt más, mint százhúsz lábnyi mélység, aminek az alján Navarone kikötője sötétlett.

Jobbra sötét, alaktalan foltot látott, valószínűleg a Demirci-fokot; szemben, túl a Maidoszi-szoros bársonyosan csillogó vizén pislákoló fények látszottak. A németek elég magabiztosak lehetnek, ha megengedik, hogy fényt gyújtsanak a túlsó parton – gondolta Mallory, de azután eszébe jutott, hogy a halászkunyhók fényei éjszaka kitűnő tájékozódási pontot nyújtanak, amik nyilván segítik az ágyúk célzását. Babra, meglepően közel, vízszintes irányban alig harminclábnyira látszott a sziklához csatlakozó erődfal kiugró vége, mögötte a tér nyugati oldalán álló házak tetői, s azon is túl maga a lefelé elnyúló, először délre, azután nyugatra kanyarodó város, amelynek formája pontosan követte a kikötő félhold alakját. Fölfelé semmit sem lehetett látni: a barlang szája fölé kiugró szikla eltakarta az ég felét; lent ugyanilyen sötét volt a kikötő tintafekete vize. Mallory tudta, hogy a vízen görög bárkák és német motorosok vannak, de semmit sem látott belőlük; akárha ezer mérföldre lettek volna.

Az alapos szemlélődés alig tíz másodpercig tartott. Mallory nem várt tovább, sietve lehajolt, kettős hurkot kötött a kötél végére, és otthagyta a peremen; vészhelyzetben lerúghatják a mélységbe, s a vége még akkor is legalább harminclábnyira lesz a víztől, elég magasan ahhoz, hogy elússzon alatta bármilyen magas árboccal felszerelt bárka vagy motoros, ami esetleg a kikötőben hajózik, de elég alacsonyan ahhoz, hogy a végéről már le tudnak ugrani. Mallory még egy utolsó pillantást vetett az alvilági sötétségbe, és megborzongott: remélte, hogy nem lesznek kénytelenek Millerrel erre menekülni…

Dusty Miller a lőszerraktárba levezető létra tetejénél lévő pallón térdelt, amikor Mallory futva visszaérkezett az alagútból: az amerikai keze tele volt drótokkal, gyutacsokkal, detonátorokkal és robbanóanyagokkal. Ahogy Mallory a közelébe ért, fölállt.

– Azt hiszem, ezek a vacakok nagyon fognak tetszeni nekik, főnök. – Beállította az időzíthető gyújtószerkezetet, elégedetten hallgatta az alig hallható ketyegést, azután lemászott a lépcsőn. – Arra gondoltam, ide teszem őket a felső két sor gránáthüvely közé.

– Ahová gondolja – járult hozzá Mallory –, csak ne legyenek szembetűnő helyen. De azért túlságosan nehéz se legyen őket megtalálni. Biztosan nem gyanítják, hogy mi tudjuk, hogy az óraszerkezet és a gyutacsok nem működnek?

– A világon semmi esély rá – mondta Miller magabiztosan. – Ha megtalálják ezeket a szerkentyűket, ki fog lyukadni a hátuk, olyan elismerően veregetik majd egymásnak, és eszükbe se jut, hogy tovább keresgéljenek.

– Nagyon jó – mondta elégedetten Mallory. – Bezárta fönt maga mögött az ajtót? – Persze hogy bezártam! – nézett rá Miller szemrehányóan. – Főnök, néha azt hiszem… De Mallory soha nem tudta meg, mit akart mondani: fémes, csattogó hang visszhangzóit végig a barlangon és a

lőszerraktáron, elnyomva Miller szavait, majd elhalt valahol a kikötő fölött. Aztán újra felharsant a hang, s a két férfi sápadtan meredt egymásra. – Vendégek – mormolta Mallory –, légkalapácsokkal felszerelve. Te jó isten, csak azt remélem, hogy az ajtó

kitart^ Mallory már az alagútban rohant az ágyúk felé, Miller szorosan a nyomában. – Vendégek! – rázta a fejét futás közben az amerikai. – De hogy az ördögbe értek ide ilyen hamar?

123

Page 125: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– A mi sajnálatos módon elhunyt néhai Panaisz barátunk miatt – mondta Mallory dühösen, s közben már átugrott a korláton, és óvatosan tapogatózott előre a barlang szájáig. – Voltunk olyan balekok, hogy mindent elhiggyünk neki. Csak azt éppen nem tartotta szükségesnek említeni, hogy a f önti ajtó a nyitáskor nyilván működésbe hoz egy riasztócsengőt az őrszobán.

124

Page 126: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENHATODIK FEJEZET Szerda éjjel 21:15–23:45 Miller egyenletesen, gyakorlott mozdulatokkal engedte lefelé a korláton kétszer körbetekert drótbetétes kötelet,

ötven láb ment le eddig – úgy becsülte –, ötvenöt, hatvan, s ebben a pillanatban végre kétszer megrándult a csuklójára kötött zsineg. Azonnal megállította a kötelet, előrehajolt, és jó erősen rákötötte a korlát oszlopának aljára.

Fölegyenesedett, a kötél végével odaerősítette magát a korláthoz, majd messze kihajolt a sziklapárkányon, és annyira lent, amennyire csak le tudott nyúlni, elkapta a kötelet. Először csak lassan, alig észrevehető mozdulatokkal, azután mind erősebben kezdte ingaként lengetni a kötelet és a végén függő Malloryt. Ahogy mind szélesebb ívben kezdett lengeni az inga, a kötél időnként megrándult vagy megtekeredett a kezében: Miller tudta, hogy ilyenkor Mallory valószínűleg nekiütődött a kiálló szikláknak, és magatehetetlenül megpördül, de Miller azt is tudta, nem szabad megállnia. A légkalapács hangja szinte folyamatosan hallatszott a háta mögül. Csak annyi időre állt meg, míg fogást váltott, még lejjebb markolta meg a kötelet, azután in*s karja és válla minden erejével megpróbálta közelebb lendíteni Malloryt ahhoz a kötélhez, amit mostanra már Brown eresztett alá a ház erkélyéről, ahol hagyták.

Jóval lejjebb, félúton a barlang szája és a kikötő láthatatlan vize között Mallory széles ívben lengett az esőben és a sötétségben.

Az inga két végpontja között már legalább negyvenlábnyi volt a távolság, s a két végpont között a sziklán megannyi kis súroló, horzsoló kiszögellés. Az előbb csúnyán beverte a fejét egy kiálló sziklába: nem sok híja volt, hogy elveszítse az eszméletét, és eleressze a kötelet, de most már tudta, hol van a kiugró szikla, s ellökte magát, amikor a közelébe ért, bár ettől minden egyes alkalommal megpördült. Nem is baj, hogy sötét van – gondolta –, amúgy sem látna semmit: a Turzigtól kapott f ej sebe fölszakadt, s arcának egész felső részét elborította a vér.

De nem a seb, nem is a szemébe folyó vér zavarta: csak a kötél, egyedül a kötél izgatta, ott van-e vajon? Nem történt-e baja Casey Brownnak? Nem lepték-e meg, még mielőtt a kötelet áthajíthatta volna az erkély korlátján? Ha igen, akkor minden remény odavan, semmit sem tehetnek, hiszen sehogyan nem tudják áthidalni a ház és a barlang közötti negyvenlábnyi távolságot. Egyszerűen ott kell lennie! De ha ott van, miért nem tudja elkapni?! Már háromszor nyúlt ki a bambuszrúddal, ahogy egy-egy lengés jobboldali végpontjára jutott s hallotta, hogy a horog üresen, hasztalanul kapargálja az üres sziklát.

Negyedszer viszont már érezte, hogy valami beleakadt a horogba: rögtön berántotta a rudat, és elkapta a kötelet, mielőtt még elkezdett volna visszalendülni a másik irányba. Sürgetően megrántotta a jelzőzsinórt, és fokozatosan lefékezte a lengését. Már csak hatvanlábnyi mászás várt rá a nedves, csúszós kötélen fölfelé; két perccel később halálosan kimerülve, vakon átmászott a barlang peremén, és levegő után kapkodva lerogyott a földre.

Miller gyorsan, egyetlen szó nélkül lehúzta Mallory lábáról a kettős hurkot, kibontotta, és összekötötte Brown kötelével. Megrántotta az így összekötött kötelet, és figyelte, ahogy az eltűnik a sötétségben. Két perc múlva a kötélen lógva megérkezett a súlyos akkumulátor: Brown leengedte az erkélyről, Mallory és Miller pedig fölhúzta. Újabb két perc múlva – bár ezúttal jóval óvatosabban – átkerült a robbanóanyagot, a gyutacsokat és a detonátorokat tartalmazó hátizsák is, s az egészet letették az üteg mellé a kőpadlóra.

Minden zaj abbamaradt, a légkalapács is elhallgatott az ajtónál. Volt valami fenyegető, baljóslatú ebben a csendben: veszélyesebbnek tűnt, mint az előbbi zaj. Vajon kinyitották-e az ajtót, feltörték-e a zárat a németek, és most a barlang homályában várakoznak, kezükben gépkarabéllyal, hogy kioltsák az életüket?

A súlyos 455-ös Coltot derékmagasságban tartva, Mallory átugrott a korláton, hangtalanul elosont az ágyúk mellett, és végigsietett az alagúton; félúton felkattintotta a lámpáját. A helyiség üres volt, az ajtó érintetlen. Sietve fölmászott a létrán, és hallgatózni kezdett: a súlyos acélajtó túlsó oldaláról mintha fojtott beszédet és halk, sziszegő hangot hallott volna. Előrehajolt, hogy jobban halljon, a tenyerével rátámaszkodott az ajtóra, de tompa fájdalomkiáltással rögtön vissza is kapta a kezét: a zár fölött szinte izzott az ajtó. Mallory éppen akkor ért vissza a barlang aljára, mikor Miller tántorogva megérkezett az akkumulátorral. ' – Az ajtó tűzforró. Meggyújtották…

– Hallott valamit? – vágott közbe Miller.

125

Page 127: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Valamiféle sziszegést… – Lángvágó – mondta kurtán Miller. – Ki fogják olvasztani a zárat. De ez némi idejükbe telik, hiszen az ajtó

páncélacélból van. – Miért nem robbantják be? – Felejtse el gyorsan ezt a gondolatot, főnök, még csak ne is beszéljen róla – mondta sietve Miller. – A

rezgéshullámoktól jó esély lenne rá, hogy ez az egész istenverte kóceráj a levegőbe repüljön. Legyen szíves, segítsen vinni ezt a vacakot, főnök!

Dusty Miller ismét elemében volt: tökéletesen elfeledkezett a kintről fenyegető veszélyről, a sziklafalon keresztül megteendő visszaútról, s összesen négy percre volt szüksége a feladat elvégzéséhez. Miközben Mallory becsúsztatta az akkumulátort a liftakna belső borítása alá, Miller bebújt a csillogó sínek közé, lehajolt, és lámpájával megvizsgálta a hátsó sínt. Megállapította, hol szokott megállni a lőszerszállító teherfelvonó rugós kereke – a fényesre csiszolt acélsín azon a helyen matt volt –, majd elővett egy csomag fekete szigetelőszalagot, és jó párszor körbetekerte vele a sínt. Ezután két szigetelt kábel végét szigetelőszalaggal ráerősítette a szigetelt csíkra, s alaposan körbetekerte az egészet, míg semmi más nem látszott, csak a két lecsupaszított acéldrót vége. Ezekhez újabb két, négy hüvelyk hosszú csupasz drótszálat csatlakoztatott függőlegesen, egymástól alig félhüvelyknyi távolságra, s ezeket is odaerősítette a sínhez. A hátizsákból elővette a TNT-t, a gyutacsot, és egy saját elképzelései szerint összebütykölt higanyos detonátort: összeállította őket, és a sínről lelógó egyik kábelt jó erősen rácsavarozta a detonator egyik csatlakozójára. A másik kábelt az akkumulátor pozitív sarkához csatlakoztatta, egy harmadik kábellel pedig a negatív sarkot és a detonátor másik csatlakozóját kötötte össze: amint a teherlift elindul lefele a lőszerraktár felé, a rugón támaszkodó kerék rövidre zárja a csupasz drótokat, és felrobbantja a detonátort. Még egyszer ellenőrizte a drótok helyzetét, azután elégedetten megpihent.

Mallory éppen az alagútból levezető létrán mászott lefelé, amikor Miller megveregette a lábát, hogy magára vonja a figyelmét, és alig egyhüvelyknyire a csupasz drótoktól lengetni kezdte kése acélpengéjét.

– Tudatában van, főnök, hogy ha hozzáérinteném a pengét ehhez a két huzalvéghez, az egész istenverte kóceráj szilánkokra menne – kérdezte társalgási hangon.

– Az isten- szerelmére, tegye- el azt a vacakot – förmedt rá Mallory ingerülten –, és gyerünk, tűnjünk el innen. öt perccel később Miller már biztonságban volt: minden nehézség nélkül csúszott le a negyvenöt fokban lejtő

kifeszített kötélen. Lent Brown várta. Mallory még egy utolsó pillantást vetett a barlangra: megrándult a szája: eszébe jutott, vajon hány _katona lehet szolgálatban az ágyúknál és a lőszerraktárban készültség idején? Még jó, hogy szegény ördögök az egészből már semmit sem fognak észrevenni – gondolta. Aztán eszébe jutottak a Kheroszon lévők és a rombolók; összeszorította a száját, elfordult, és többet nem nézett hátra. Lelépett a barlang párkányáról, és eltűnt az éjszakában. Félúton járt, a kötél ívének legalsó pontján, s éppen mászni kezdett, amikor pontosan a feje fölött vadul kelepelni kezdett egy gépfegyver.

Miller segített neki átmászni az erkély korlátján. Az amerikai aggódva tekintett hátra a válla fölött abba az irányba, ahonnan a fegyverropogás hallatszott, s Mallory hirtelen elkeseredetten vette észre, hogy a legvadabb lövöldözés a közelükből, a tér nyugati oldaláról, tőlük alig háromnégy háznyi távolságból hallatszik: elvágták a visszavonulási útjukat.

– Gyerünk, főnök! – sürgette Miller. – Tűnjünk el! Kezd itt nagyon egészségtelenné várni a légkör. Mallory a fegyverropogás irányába bökött a fejével. – Ki van odalenn? – kérdezte sietve. – Egy német járőr. – Akkor hogy az ördögbe tudunk eltűnni innen? És hol van Andrea? – A tér túlsó oldalán, főnök. Rá lövöldöznek ezek a jómadarak. – A tér túlsó oldalán! – Mallory az órájára nézett. – Te jó ég, mit csinál most ott, ember? – Végigsietett a házon, s

csak a válla fölött szólt vissza. – Miért engedték el? – Én nem engedtem el, főnök – védekezett Miller. – Már elment, mire leértem. Brown észrevette, hogy egy

megerősített járőr átfésüli a tér házait: a túlsó oldalról kezdték, két-három házat is átkutattak egyszerre. Andrea, aki

126

Page 128: Alistair Maclean - Navarone Agyui

akkorra már visszaért, biztosra vette, hogy egymás után átkutatják az összes házat, és két-három percen belül ide is elérnek, ezért aztán elindult a tetőkön keresztül…

– Hogy maga után csalogassa őket? – Mallory már Louki mellett állt és kinézett az ablakon. – Az eszeveszett őrült! Meg fogják ölni, most biztosan meg fogják ölni! Mindenütt katonák vannak. Egyébként sem fogják ezt még egyszer bevenni: egyszer már kicsalogatta őket a hegyekbe és a németek…

– Én nem vagyok benne annyira biztos – vágott közbe izgatottan Brown. – Andrea éppen az előbb lőtte ki azon az oldalon a reflektort. Biztosra fogják venni, hogy a falon keresztül akarunk kitörni. Nézze, urain, nézze! Ott mennek! – Brown, megfeledkezve a sebesült lába okozta fájdalomról, szinte táncolt az izgalomtól. – Sikerült neki, uram, sikerült!

Mallory kinézett az ablakon. Látta, hogy a járőr katonái előugranak eddigi fedezékükből, egy tőlük jobbra lévő házból, és csatárláncba fejlődve rohannak át a téren. Súlyos bakancsuk hangosan csattogott a macskakövön, időnként meg-megbotlottak az esőtől síkos, egyenetlen köveken, elestek, majd föltápászkodtak. Mallory azt is látta, hogy a tér szemben lévő oldalán álló házak tetején elemlámpák gyulladnak ki, és észrevette a mélyen lehajló katonák árnyait, akik sietve lopakodtak arrafelé, ahonnan Andrea az előbb kilőtte a reflektor nagy küklopsz szemét.

– Körbefogják – mondta Mallory halkan. Néhány másodpercig mozdulatlanná merevedve állt, azután gyorsan lehajolt, és felkapott egy Schmeissert a

földről. – Semmi esélye sincs. Utánamegyek. – Elindult, majd ugyanilyen gyorsan meg is torpant: Miller elállta előtte az ajtót.

– Andrea azt az üzenetet hagyta, hogy hagyjuk magára, egyedül is kivágja magát. – Miller hangja nagyon nyugodt, tiszteletteljes volt. – Azt mondta, senki ne segítsen neki, bármi történjék is. Senki!

– Ne próbáljon megállítani, Dusty – mondta Mallory egyenletes hangon, szinte gépiesen; alig jutott el a tudatáig, hogy Dusty Miller előtte áll; csak azt tudta, hogy most rögtön ki kell mennie, csatlakozni Andreához, és segíteni neki, mennyire képes. Túl régóta voltak együtt, túlságosan sokkal tartozott a mosolygó óriásnak, semhogy ilyen könnyedén lemondjon róla. össze se tudná számolni, hányszor ment Andrea őutána nemegyszer olyan helyzetben, amikor pedig ő már azt hitte, minden remény elveszett…

– Csak útban lenne neki, főnök – mondta halkan Miller. – Maga mondta… Mallory félrelökte Millert, és nagy léptekkel elindult az ajtó felé, azután megállt, mert érezte, hogy valaki

megfogja a karját. Lenézett Louki aggódó arcára. – Az amerikainak igaza van – erősködött Louki. – Nem szabad elmennie. Andrea azt mondta: maga fog levezetni

bennünket a kikötőbe… – Menjenek egyedül – mondta Mallory durván –, ismerik az utat. – Engedné, hogy egyedül menjünk? Engedné, hogy esetleg mind… – Az egész istenverte világot elengedném, ha segíthetnék neki – mondta végtelenül őszintén az új-zélandi. –

Andrea soha nem hagyna cserben… – És. maga mégis cserbenhagyná őt? – kérdezte Louki csendben. – Mi az ördögre céloz? – Nem teszi meg neki, amit kért? Lehet, hogy meg fog sebesülni, igaz, lehet, hogy meg is ölik, de ha maga most

utánamegy, és magát is megölik, akkor Andrea egész élete értelmét veszti. Értelmetlenül fog meghalni, így hálálná meg a barátjának, amit magáért tett?

– Rendben van, rendben. Maga győzött – sóhajtott Mallory. – Andrea is így szeretné – mormolta Louki. – Bármi mást tenne, az csak…. – Elég volt a prédikációból! Rendben van, uraim, induljunk! – Mallory ismét nyugodt volt. – A magasabbik úton megyünk, mármint a tetőkön keresztül. Nyúljanak be a konyhában a tűzhelybe, és kenjék be

az arcukat meg a kezüket hamuval. Vigyázzanak, ne legyen magukon semmi fehér. És egy szót se! Az ötperces út a kikötő faláig teljesen eseménytelen volt: nemhogy katonákkal, egyáltalán senkivel sem

találkoztak; Navarone polgárai bölcsen betartották a kijárási tilalmat, egy lélek sem járt az utcákon, a németek meg

127

Page 129: Alistair Maclean - Navarone Agyui

mind Andreát üldözték bosszúra szomjasán. Mallory már aggódni kezdett, hogy el is fogták, de éppen amikor a víz peremére értek, újra hallotta a fegyverropogást, ezúttal jóval távolabbról, az erőd túlsó oldaláról, a város legészakkeletibb sarkából.

Mallory az alacsony kikötőfalon állva ránézett a társaira, azután az olajosán sötétlő vizet vette szemügyre. Bár a zuhogó esőben éppen csak sejteni lehetett a körvonalakat, látta, hogy jobbra és balra tőle bárkák vannak kikötve. Loukihoz fordult.

– Biztos, hogy megtalálja a sötétben? – célzott az erőd parancsnokának a hajójára, egy harminchat láb hosszú, tíztonnás motorosra, ami a parttól százlábnyira horgonyzott egy bóján; Louki szerint a gépész őrként is szolgált, a fedélzeten szokott aludni.

– Már ott is vagyok – hetvenkedett Louki –, akár a szememet is bekötheti… – Jól van – mondta Mallory sietve –, elhiszem, ha mondja. Kölcsönadná a kalapját, Casey? •– Belenyomta az

automatát a kalap tetejébe, azután a kalapot jó szorosan a fejébe húzta, majd óvatosan beleereszkedett a vízbe, és Loukival együtt úszni kezdtek.

– A gépész – mondta Louki halkan – ezúttal, azt hiszem, ébren lesz, őrnagy. – Én is azt hiszem – mondta Mallory dühösen. Ismét hallották a géppisztolykattogást, azután a Mauser mélyebb

csattanásait. – Akárcsak Navarone minden lakója, hacsak nem süket. Maradjon le, amint megpillantjuk a hajót. Majd szólok, ha jöhet.

Tíz-tizenöt másodperc múlva Louki megérintette Mallory karját. – Látom – suttogta Mallory: a hajó homályos sziluettje alig tizenöt yardnyira volt előttük. Hangtalanul úszott felé,

sem a lába, sem a karja nem bukkant ki a vízből. Hamarosan fölfedezte egy ember elmosódó körvonalait: a hátsó fedélzeten állt, közvetlenül a motortér nyílása előtt, mozdulatlan volt, és a felső-város irányába bámult. Mallory lassan megkerülte a hajó farát, így az őr háta mögé került. Óvatosan levette a kalapot, kivette belőle a pisztolyt, és bal kezével elkapta a hajó párkányát. Tudta, hogy az alig hétlábnyi távolságból biztosan nem tévesztene célt, de most nem lőhette le az őrt, mert ha az bezuhanna a vízbe, a csobbanás szinte biztosan felkeltené a kikötő bejáratánál lévő őrök figyelmét.

– Ha megmozdul, megölöm! – mondta Mallory halkan németül. Az őr megmerevedett, s Mallory látta, hogy karabély van a kezében. – Tegye le a fegyvert! Ne forduljon meg! – Az őr ismét engedelmeskedett. Mallory másodpercek alatt fenn volt a fedélzeten, közben a tekintete és az automata mindvégig az őr hátára irányult. Halkan előrelépett, megfordította az automatát, ütött, aztán elkapta a férfit, mielőtt még az belezuhant volna a vízbe, és óvatosan végigfektette a fedélzeten. Három perc múlva a többiek is baj nélkül fenn voltak a hajón.

Mallory követte a bicegő Brownt a motortérbe, ahol az felkattintotta leárnyékolt elemlámpáját, és szakértő szemmel körülnézett; boldogan vette szemügyre a csillogó, hathengeres, soros dízelmotort.

– Ez aztán motor! – jelentette ki elismerően. – Annyi hengerrel működik, amennyivel az ember akarja. Ismerem ezt a típust, uram.

– Egy percig sem kételkedtem benne, hogy ismerni fogja. El is tudja indítani, Casey? – Csak egy perc, uram, amíg körülnézek. – Brown a született mérnök alaposságával lámpája fényénél lassan,

módszeresen végigvizsgálta a motorteret, majd kinyitotta az üzemanyagcsapot, és Malloryhoz fordult. – Két helyről lehet vezérelni; föntről is el tudjuk indítani.

Ugyanilyen gondosan tanulmányozta végig a kormányosfülkét is, miközben Mallory türelmetlenül várakozott mellette. Az eső alábbhagyott, nem nagyon ugyan, de ahhoz azért eléggé, hogy láthassa a kikötő bejáratának homályos körvonalait. Már vagy tizedszer jutott az eszébe: vajon riadóztatták-e a kikötő őrségét arra számítva, hogy hajón kísérlik meg a menekülést. Nem tűnt valószínűnek: Andrea óriási lármát csap, a németek valószínűleg azt gondolják, most nem a menekülésen jár az eszük… Előrehajolt, és megérintette Brown vállát.

– Tizenegy húsz, Casey – mormolta. – Ha korábban jönnek a rombolók, még megtörténik, hogy ezer tonna sziklát kapunk a nyakunkba.

– Készen vagyok, uram – jelentette ki Brown. – Tényleg semmi az egész – intett a ponyvás kabintető alatti zsúfolt műszerfal felé.

– Örülök, hogy úgy gondolja – dörmögte Mallory. – Induljon vele, de csak lassan, kényelmesen.

128

Page 130: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Brown bocsánatkérően köhintett. – Még ki vagyunk kötve a bójához. És nem ártana, uram, ha ellenőriznék a beépített géppuskákat, a reflektorokat,

a jelzőlámpákat, a mentőmellényeket és a bójákat. Nem árt, ha az ember tudja, hol vannak – fejezte be mentegetőzve Brown.

Mallory halkan elnevette magát, és vállon veregette. – Nagy diplomata lenne magából, Casey! Minden úgy lesz, ahogy jónak látja. – Mallory, aki egész életét a

szárazföldön töltötte, pontosan tudta, mekkora szakadék választja el egy olyan embertől, mint Brown, s ezt tétovázás nélkül hajlandó is volt bevallani. – Kivezeti a kikötőből?

– Persze, uram. Legyen szíves, küldje ide mellém Loukit. Azt hiszem ugyan, hogy a kikötő mindkét oldalon hirtelen mélyül, de lehetnek sziklák vagy zátonyok. Az ember soha nem tudhatja.

Három perccel később a hajé/már félúton járt a kikötő kijárata f elé,* motorjának csak két hengere duruzsolt halkan. Mallory és Miller – még mindig német egyenruhában – a kormányosfülke előtt állt a fedélzeten, Louki pedig a fülkében kuporodott le. Váratlanul úgy hatvanyardnyira tőlük egy jelzőlámpa kezdett villogni; az éjszaka csendjében még a kattogását is hallani lehetett.

– Sólyomszem Miller most megmutathatja, hogyan kell ezt csinálni – mormolta Miller, és közelebb lépett az orr jobboldalán lévő géppuskához. – Ezzel a kis puskával most…

A hangját váratlanul elnyomta a kormányosfülkéből hallatszó kattogás; a jelzőlámpa zárólemezének szaggatott kopogása^ gyakorlott kézre vallott: Brown átadta a kormányt Loukinak, és visszamorzézott a kikötőőrségnek. A lámpa felvillanó fényében látni lehetett a hulló esőcseppeket. Az ellenség lámpája az előbb elaludt, de most újra villogni kezdett.

– Istenem, de jó sok mondanivalójuk van egymásnak – állapította meg elismerően Miller. – Mennyi ideig tart egy ilyen kölcsönös udvariaskodás, főnök?

– Azt hiszem, lassan befejezik – válaszolta Mallory, és besietett a kormányosfülkébe. Kevesebb, mint százlábnyira voltak a kikötő kijáratától, s Brown azzal, hogy összezavarta az ellenséget, értékes másodperceket nyert, több időt, mint amennyiről Mallory valaha is álmodott. De ez már nem tarthatott sokáig. Megérintette Brown karját.

– Adjon teljes gázt, ha elkezdődik a cirkusz. – Két másodperccel később már az orrban hasalt egy Schmeisserrel a kezében. – Itt a nagy lehetőség,

Sólyomszem. Ne engedje, hogy a reflektorokat ránk irányítsák, mert elvakítanak bennünket. Még be sem fejezte, a kikötő szájában lévő jelzőlámpa váratlanul kihunyt, és két vakító, fehér fénycsóva hasított

bele a sötétbe, egy-egy a bejárat két oldalán: az egész kikötő fényárban úszott. De ez mindössze egy másodperc törtrészéig tartott, azután ismét minden alvilági sötétségbe borult: két rövid géppisztolysorozat használhatatlanná zúzta a lámpákat; ilyen közelről szinte lehetetlen lett volna mellétalálni.

– Mindenki hasaljon le! – kiáltotta Mallory. – Lapuljanak a fedélzetre! A géppisztolysorozatok még ott visszhangzottak az erőd tenger felőli falán, mikor Casey Brown bekapcsolta mind

a hat hengert, és teljes gázt adott. A nagy teljesítményű dízelmotor dübörgése minden más zajt elnyomott az éjszakában. Eltelt öt másodperc, tíz, áthaladtak a kikötő bejáratánál, tizenöt, húsz, s még egyetlen lövés sem dördült. Fél perc múlva már jócskán eltávolodtak a kikötőtől, a hajó orra magasan kiemelkedett a vízből, a mélyre merült farrész hosszú, fehéren foszforeszkáló, buborékos csíkot húzott maga után, a motor hangja crescendóba csapott, és Brown, megdöntve a hajót, élesen baka fordult, hogy a meredek sziklák takarásába jussanak.

– Ádáz küzdelem volt, főnök, de győztek a jobbak – állt föl Miller, s megkapaszkodott egy beépített géppuskába, mert a fedélzet megdőlt a lába alatt. – Ezt az unokáimnak is hallaniuk kell.

– Lehet, hogy valamennyi őr fönn volt a városban, és utánunk kutatott? Vagy lehet, hogy volt néhány szegény ördög is a reflektorok mögött? Vagy egyszerűen csak megleptük őket? – Mallory megrázta a fejét. – Akárhogy is vesszük, egyszerűen őrült szerencsések vagyunk. – Hátrament a kormányosfülkébe: Brown a kormánynál állt, mellette Louki ujjongott örömében. – Nagyszerű volt, Casey – mondta őszintén Mallory – első osztályú munka. Állítsa le a motort, ha a szirtek végéhez érünk. A feladatunkat elvégeztük; visszamegyek a partra.

– Nincs rá szükség, őrnagy – szólalt meg mögötte Louki.

129

Page 131: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Mit jelentsen ez? – fordult meg Mallory. – Nincs rá szükség. Megpróbáltam elmondani, mikor a kikötő felé mentünk, de állandóan rámsziszegett, hogy

maradjak csöndben. – Louki hangja sértődötten csengett. – Lassítson le, kérem – fordult Caseyhez. – Az utolsó dolog, amit Andrea mondott, az volt, hogy jöjjünk erre. Mit gondol, miért engedte, hogy az északi szirtek felé szorítsák, ahelyett, hogy bevette volna magát a sziget belsejébe, ahol könnyen elrejtőzhetett volna?

– Igaz ez, Casey? – kérdezte Mallory. – Ne kérdezze tőlem, uram, ez a kettő mindig görögül beszélget… Mallory a bal oldalon lévő alacsony szirtek felé nézett. A hajó már alig mozgott, a motor leállt. – Teljesen biztos benne, hogy… – fordult Loukihoz, de a mondat felénél megállt, és kiugrott a

kormányosfülkéből: a csobbanás egyenesen a hajó eleje felől jött. Mallory és Miller a sötétségbe meredt: látták, hogy alig húszlábnyira egy sötét fej bukkan ki a vízből. Kinyújtott karral messze kihajoltak a hajó oldalán, ahogy lassan mellé siklottak: öt másodperc múlva Andrea a fedélzeten állt. Csurgott róla a víz, de kerek holdvilágképe ragyogott az örömtől. Mallory egyenesen a kormányosfülkébe vezette, és fölkattintotta a halvány, ellenzős térképolvasó lámpát.

– Ez egyszerűen csodálatos, Andrea, azt hittem, már soha többé nem látlak. Hogy ment? – Rögtön elmondom – nevetett Andrea. – Csak előbb… – Megsebesült – vágott közbe Miller. – Ügy látom átlőtték a vállát – mutatott a tengervíztől csöpögő zekén lévő

vörös foltra, amely egyre nagyobb lett. – Nahát, tényleg – adta a meglepettet Andrea. – Csak egy karcolás, barátom. – Persze, persze, csak egy karcolás! Ugyanezt mondaná, ha egy robbanás levitte volna a karját. Na gyerünk le a

kabinba, gyerekjáték lesz az én orvosi gyakorlatommal… – De kedves százados… – A százados kénytelen lesz várni. És a maga története is. Miller, a nagy kuruzsló nem hagyja, hogy a betegeit

műtét közben zavarják. Na jöjjön! – Jól van, jól van – mondta engedelmesen Andrea; beletörődést mímelve ingatta a fejét, miközben követte Millert-

a kabinba. Brown ismét gázt adott; észak „felé tartott, majdnem a Demirci-fok irányába. Bár legfeljebb egyszázaléknyi

esélyük volt rá, hogy a kikötői ágyúk kezelői felfedezik őket, nem akart kockáztatni. Később nyugat felé mentek néhány mérföldnyit, végül délnek fordult, a Maidoszi-szoros irányába, Mallory Brown mellett állt a kormányosfülkében, és a sötét, csendes vizet figyelte. Hirtelen fehér csillogást vett észre a távolban. Megérintette Brown karját, és előremutatott.

– Hullámtörés van előttünk, azt hiszem. Talán zátonyok? Casey hosszasan, némán figyelt a megadott irányba, azután megrázta a fejét. – Orrhullám – mondta egykedvűen. – Jönnek a rombolók.

130

Page 132: Alistair Maclean - Navarone Agyui

TIZENHETEDIK FEJEZET

Szerda éjjel Éjfél Vincent Ryan, a Királyi Haditengerészet fregattkapitánya, őfelsége legújabb rombolójának, a Sidarnak a

parancsnoka körbehordozta tekintetét a zsúfolt navigációsfülkében, és elgondolkozva morzsolgatta gondozott szakáilát: elhanyagoltabb, összehasogatottabb, viharvertebb, félelmetesebb külsejű embereket még sosem látott, talán azt a Bias Bayben működő kalózbandát kivéve, amit még fiatal tisztként segített elfogni, amikor a China Stationen szolgált. Még egyszer, ezúttal alaposabban szemügyre vette őket, és újra beletúrt a szakállába. Többről van itt szó, mint elhanyagolt külsőről – állapította meg. Nem szeretné, ha őt bíznák meg vele, hogy fogja el ezt a társaságot. Veszélyes, nagyon veszélyes alakok – tűnődött –, de nehéz lenne megmondani, mitől van ez az érzése. Talán a csendes, nyugodt éberségük volt az, amitől valami meghatározhatatlan, kényelmetlen érzése támadt. Jensen kapitány csak úgy becézte őket: „a bérgyilkosaim”, s Jensen kapitány jól megválasztja, kit küld gyilkolni…

– Uraim, ha kívánnak, fáradjanak le az alsó fedélzetre – javasolta. – Bőven van meleg víz, száraz ruha és meleg ágy; ma éjszaka mi úgysem használjuk őket.

– Nagyon köszönjük, uram – tétovázott Mallory –, de szeretnénk inkább végignézni… – Jól van, akkor gyerünk a hídra! – mondta szívélyesen a kapitány. A Sidar ismét gyorsulni kezdett, lábuk alatt

remegett a fedélzet. – Természetesen csak a saját felelősségükre. – Szerencsés csillagzat alatt születtünk – mondta Miller –-, nemigen szokott bajunk esni. Az eső elállt, és a szétszakadozó felhők közötti réseken látni lehetett a csillagok hideg, pislákoló fényét. Mallory körülnézett. Baloldalt Maidosz látszott, jobboldalt Navarone sötét tömege suhant el mellettük. Mögöttük

még két hajót tudott kivenni; a sötét hajósziluettek elején fehér orrhullámok csaptak magasra. – Nem jöttek szállítóhajók, uram? – fordult Mallory a kapitányhoz. – Nem – Ryan kellemes bizsergést érzett, de kicsit zavarban is volt, hogy ez a férfi „uramnak” szólítja –, csak

rombolók. Ez az akció gyors lesz, akár egy bankrablás. Ma éjszaka nincs idő piszmogásra. – Mennyi idő áll rendelkezésre a part kiürítésére? – Fél óra. – Micsoda? Ezerkétszáz embert? – hitetlenkedett Mallory. – Többet – sóhajtott fel Ryan. – A helybeliek fele is jönni akar. Bár még így is be tudnánk fejezni fél óra alatt, de

valószínűleg egy kicsivel hosszabb ideig fog tartani, mert a mozgatható felszerelésből is fölrakunk annyit, amennyit csak tudunk.

Mallory végigjáratta a tekintetét a Sidar karcsú alakján. – És hová teszi őket, uram? – Jó kérdés – ismerte el Ryan. – Az biztos, hogy az ötórás csúcsforgalom a londoni földalattin semmi ahhoz

képest, ami itt lesz, de valahogy azért majdcsak fölrakjuk őket. Mallory bólintott, és a sötét víz fölött Navarone felé nézett. Két, legfeljebb három perc múlva kibontakozik a

földnyelv mögött az erőd. Valaki megfogta a karját. Megfordult, és lemosolygott a szomorú tekintetű kis görögre. – Már nincs sok hátra – mondta halkan. – De az emberek, őrnagy – mormolta Louki –, a város lakói. Nem történik bajuk?

131

Page 133: Alistair Maclean - Navarone Agyui

– Semmi bajuk nem lesz. Dusty azt mondja, a barlang teteje egyenesen a levegőbe repül. A sziklák nagy része a kikötőre fog hullani. – Nagyon kérem, ne nyugtalankodjék! – Visszafordult, mert valaki megérintette a karját.

– Mallory százados, ez itt Beeston hadnagy, a tüzértisztem. – Ryan hangja egy kissé hűvösen csengett, amiből Mallory arra következtetett, hogy a kapitány nem kedveli túlságosan a tisztet. – Beeston hadnagy nyugtalankodik.

– Igenis nyugtalankodom! – A hűvös, tartózkodó hangban volt némi jól érezhető leereszkedés. – Ha jól értem, ön azt tanácsolta a kapitánynak, hogy ne tanúsítson semmiféle ellenállást?

– Ez úgy hangzott, mint valami BBC-közlemény – mondta kurtán Mallory –, de igaz, amit mond, ezt mondtam. Az ágyúkat csak reflektorral lehet megkeresni, ami végzetes lenne; ugyanígy az ágyútűz is.

– Attól tartok, nem értem – a sötétben szinte látni lehetett, ahogy a hadnagy felvonja a szemöldökét. – Ezzel elárulnánk a helyzetünket – magyarázta türelmesen Mallory. –Elsőre telibe találnának bennünket. Komoly

okom van rá, hogy feltételezzem: fantasztikusan pontosan lőnek. – A flottának is – szólt közbe halkan Ryan. – Elég hamar eltalálták a Sybaris lőszerraktárát is. – És van valami elképzelése, miért lőnek ilyen pontosan? – kérdezte Beeston Mallorytól még mindig kételkedve. – Radarirányítású ágyúk – válaszolta tömören Mallory. – Két hatalmas radarernyő van az erőd tetején. – A Sidart is felszerelték radarral – mondta Beeston mereven. – Feltételezem, hogy mi is elérnénk néhány

találatot, ha… – Aligha tudnának mellélőni – szólt közbe lassan, szárazon, provokatívan Miller. – Fene nagy ez a sziget. – Kicsoda… kicsoda maga – hökkent meg Beeston -r-, és mi az ördögöt akar mondani ezzel? – Miller tizedes – mutatkozott be az amerikai nyugodtan. – Biztosan nagyon érzékenyek a műszerei, hadnagy, ha

száz négyzetmérföldnyi sziklában megtalál egy barlangot. Egy percig mindenki hallgatott, azután Beeston motyogott valamit, és elfordult. – A lelkébe gázolt, tizedes – dörmögte Ryan. – Nagyon viszket a tenyere, de nem fogunk lőni… Mennyi idő

múlva érünk oda, százados? – Nem tudnám pontosan megmondani. Maga mit mond, Casey? – Egy perc, uram, nem több. Ryan szótlanul bólintott. A hídon minden csendes volt, s a csendet csak még fokozta a víz surrogása, és a szonár

furcsa, magányos sípolása. Az ég egyre jobban kitisztult, a halványan foszforeszkáló hold lassan kezdett előbukkanni a vékonyodó felhőkön keresztül. Senki nem szólalt meg, nem is mozdult. Mallory maga mellett érezte Andrea öles termetét, a háta mögött pedig Millert, Brownt és Loukit. Ő, aki eddig csak a szárazföldön volt otthon, és mindig idegennek érezte a tengert és a hajókat, életében még soha nem érezte magát ennyire biztonságban, nem érezte ilyen erősen, hogy tartozik valahová. Most több, mint boldog – ötlött fel benne homályosan –: elégedett. Mellette volt Andrea és új barátai, akikkel sikerült megvalósítania a lehetetlent – hogyne lett volna hát elégedett? Igaz, nem mind térnek haza… Andrea, mintha csak kitalálta volna, mire gondolt, hozzáhajolt a sötétben.

– Itt kellene lennie – mormolta –, Andy Stevensnek is, itt kellene lennie^ Erre gondoltál ugye, kedves Keith? Mallory bólintott, elmosolyodott, de mielőtt megszólalhatott volna, fölkapta a fejét: az erőd meredek falából

fényes, narancssárga láng csapott ki, hangos fütyülés hallatszott a fejük fölött, és a hatalmas lövedék nem sokkal mögöttük a tengerbe csapódott. Mallory összepréselte az ajkát, a keze öntudatlanul ökölbe szorult. Hallotta, hogy a tüzértiszt mond valamit a kapitánynak, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Ránéztek, ő visszanézett, de nem látta őket. Gondolatban ismét a sötét lőszerraktárban volt a szikla mélyén, látta, hogy a futódarukon függő hatalmas lövedéket a lift felé tolják, látta, ahogy lassan leereszkedik, látta a csupasz drótokat, amint egymástól alig félhüvelyknyire várakoznak, látta a fényes, rugós kereket, amint simán fut lefelé a csillogó sínen, aztán puhán döccen egyet…

Több száz lábnyi fehér lángoszlop emelkedett az éjszakai ég felé: az irtózatos robbanás kitépte a navaronei erőd szívét. Egyetlen láng sem csapott fel azután, nem volt gomolygó fekete füst, csak az a vakítóan fehér lángoszlop, amely egy pillanatra megvilágította az egész várost, hihetetlen sebességgel emelkedett, elérte a felhőket, aztán eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Csak jóval utána érték el őket a rezgéshullámok, és az az egyetlen, hatalmas

132

Page 134: Alistair Maclean - Navarone Agyui

égzengésszerű dörrenés, ami még ilyen távolról is megrázó volt. Utána mély dübörgés hallatszott, ahogy sok ezer tonna szikla zuhant bele méltóságteljesen a kikötő vizébe; sok ezer tonna szikla, és Navarone két hatalmas ágyúja.

A dübörgés még ott visszhangzott a tenger fölött, amikor a felhők mögül előtűnt a telihold: megezüstözte a hajó bal oldalán fodrozódó sötét vizet, és rásütött a Sidar színt játszó, foszfor észkáló, kavargó farvizére.

Pontosan előttük titokzatos sziluett emelkedett ki a tengerből: a fehér holdfényben feltűnt Kherosz szigete.

133

Page 135: Alistair Maclean - Navarone Agyui

IPM KÖNYVTÁR A sorozat főszerkesztője: Ivanics István

Inter Press

Budapest Felelős szerkesztő: Martos Gábor Műszaki szerkesztő: Hupján Mária

Kézirat-előkészítő: Rátz Mária Felelős kiadó: dr. Pollák Miklós vezérigazgató Interpress Kiadó, Budapest,. 1988

Szikra Lapnyomda (88-251), Budapest, 1988 Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató

HU ISSN 0238-1710 ISBN 963 7222 42 l

Megjelent 16,2 (A/5) ív terjedelemben

134

Page 136: Alistair Maclean - Navarone Agyui

Részletek

http://slp.dwalin.ru/new/details.php?bookid=1577&pid=tca00M 2005.07.25. 19:12:41