Álomba ringató mesék

Á l o m b a

r i n g a t ó

m e s é k

Pallas

Gyöngyös 2006

Pallas Antikvárium Kft.

2006

BORSÓSZEM HERCEGKISASSZONY

VOLT egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségülvenni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illõt, de mindenválasztottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyanelég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mertmindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi abirodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

Egy este szörnyû vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az esõ meg úgyzuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csakmegverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtõm, hogymegtépázta a zuhogó esõ meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokbanszakadt a víz, a cipõje orrán befolyt az esõ, a sarkán meg kifolyt. S mégis aztmerte mondani, hogy õ vérbeli hercegkisasszony!

— No majd elválik, hogy igazat mondott-e — gondolta magábanaz öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt azágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett azágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz darékaljat, azokra meg húszvastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tõle, hogy esett az alvás.— Egy szemhunyást sem aludtam — panaszolta a

hercegkisasszony. — Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjelnyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt atestem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlenágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük,mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsiborsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyenkényes.

5

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazihercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A KÉT BÉKA

EGYSZER volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, ésugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka — bátor,erõs és vidám — a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska voltbizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is azerdõben, hanem valahol a városi parkban született.

No, mindegy, együtt éltek ezek a békák.Egy éjjel elmentek sétálni.Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll

elõttük. A ház mellett meg pince. S ebbõl a pincébõl ínycsiklandó illatokszálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombákszaga.

Éppen ez az, amit a békák szeretnek.Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak.

Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfölösköcsögbe.

Merülni kezdtek. Elmerülni persze nem szerettek volna.Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban

igen magas és csúszós volt a belsõ fala, úgyhogy a békák semmiképp semtudtak felvergõdni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egykeveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:

„Most már mindegy, innen ki nem evickélek. Hát akkor minekkapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el ismerülök.”

Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült. A másikbéka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:

6

„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsemteszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül”

De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutottmesszire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölbõl.

De csak nem adja meg magát! Nem, õ nem csügged!„Nem tesz semmit — gondolta —, amíg erõvel bírom: kapálózom.

Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán — majd meglátjuk!”S íme, már végsõ erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal.

Öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival.Tapos, tapos, és azt gondolja:

„Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál!”...S egyszerre csak — hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába

alatt nem tejföl van, hanem valami szilárd, erõs, valami biztonságos, olyan,mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincsmár a köcsögben: kemény vaj van alatta.

„Hát ez mi? — gondolja a béka. — Hogyan került ide a vaj?”Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölbõl õ maga

köpült a lábaival kemény vajat.„Hát akkor — gondolta a béka — mégis jól tettem, hogy nem merültem

el mindjárt.”Így gondolkozott, kiugrott a köcsögbõl, pihent egyet, és hazaszökellt az

erdõbe.A másik béka pedig ottmaradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta

meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé.Így van ez bizony. Az igazat megvallva — te vagy a hibás, kis béka.

Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátranküzdesz — nem haltál volna meg idõ elõtt.

7

A KIS GÖMBÖC

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkúmalac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya.Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no hanem azt dajkáltákis ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba nemenjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát afüstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacbólnem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony azidõsebb leányának:

— Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt,

csak megszólal a gömböc:— Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! — S

azzal — hamm! — bekapta.A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig

a lánya, küldi a középsõt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt.Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc —hamm! — bekapta. Hej, mérgelõdött a szegény asszony! Hogy õ még ilyetnem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kisgömböc miatt.

— Eredj, leányom — mondja a legkisebb leánynak —, szólj anénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.

Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc õt is bekapta.— Na megálljatok — mondja a szegény asszony —, majd

lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a

kis gömböc õt is — hamm! — bekapta.Jõ haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi,

kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait,hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak.

8

Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja akis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogyodament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:

— Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! — S —hamm! — bekapta a szegény embert is.

No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nemszakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert isbekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, kiaz udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert sasszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejöttvele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlengömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppenjavában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jóhegyes, fanyelû bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a késmegakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, akapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztánfutott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kisgömböcöt.

Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartottvolna.

AZ ÖREGEK

AZ öregekrõl mondok mesét, gyermekek, hallgassatok ide!Egyszer egy obsitos katona megy, mendegél hazafelé, s amint megy

egy falun keresztül, látja, hogy kint ül a kapuban egy õsz öregember, s bõgkeservesen, hogy csak úgy zengett a falu belé. Kérdi az obsitos:

— Ugyan bizony miért sír kend, öregapám?— Jaj, hogyne sírnék, édes fiam, mikor megvert az édesapám.— Ne mondja kend! Hiszen kend is van legalább százesztendõs,

csak nem é1 az édesapja?— Hát, ha nem hiszed, fiam, eredj, menj be az udvarba. Nézd

meg, éppen fát vág az apám!

9

Bemegy az obsitos, s hát csakugyan ott van egy még öregebb ember, svágja a fát, hogy egy legény sem vághatta volna különben. Köszönti azobsitos:

— Adjon isten jó napot, öregapám! Ugyan bizony hogy volt lelkemegverni a fiát?

— Hát hogyne vertem volna meg, mikor nem fogadott szót anagyapjának!

— Ne te, ne, mit beszél kend?! Hát még az apja is é1 kendnek?— Hogyne élne! Eredj csak be a házba, ott ül a góc alatt, s

pipázik. Nézd meg, ha nem hiszed!Bemegy az obsitos. S hát csakugyan ott ül az öregember a góc alatt.

Nagy füstöket eresztget a pipájából, s morgolódik az unokájára, hogy így,meg úgy, csak még egyszer ne fogadjon szót neki, majd hátraköti a sarkát.

Köszönti az obsitos az öregembert, s kérdi:— Ugyan bizony, öreg apámuram, hány esztendõs lehet

kigyelmed? — Hej, édes fiam, azt én nem tudom. Hanem menj el a paphoz, aki

keresztelt. Az majd megnézi a matrikulában.— De már, öregapám, ne tréfáljon, csak nem é1 még az a pap is,

aki kendet keresztelte?— De biz’, él biz’ az, fiam. Ha nem hiszed, nézd meg!

Bizonyosan otthon találod, mindig olvassa a Bibliát.Elmegy az obsitos a paphoz. Hát az csakugyan ott ül az asztalnál. Elõtte

az öreg Biblia. A szemén egy nagy okuláré, s babukol, olvasgat belõle.— Szerencsés jó napot kívánok, tisztelendõ szentatyám!— Hozott Isten, édes fiam! Hát mi jóban jársz? Talán bizony

páros életre készülsz?— Nem készülök én most, tisztelendõ szentatyám, hanem azt

szeretném megtudni, hogy ez s ez az öregember hány esztendõs lehet?— Biz’ azt én, édes fiam, könyv nélkül nem tudom, hanem

mindjárt megnézem a matrikulában.Feláll a pap. Megy a könyvestékához, hogy kivegye a matrikulát.

Azám! A téka be volt zárva.— Na, édes fiam — mondá a pap —, erõsen sajnálom, de a

matrikulát elé nem vehetem, mert nincs itthon a kulcs. Magával vitte azédesanyám a szõlõbe!

10

Ha a papnak az anyja a kulcsot el nem vitte volna, az én mesém istovább tartott volna.

Itt a vége, fuss el véle!Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A TÜLÖKVÁR

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciástengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl,volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogyszerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán,elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogyvan már neki aranyvára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de mégüvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára nincs. No ‘iszen, hanincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál,mind hordja az õ udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre!Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, svitték a király udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, hajól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nemfér a király udvarában.

Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogyodahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta aTiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet.

11

CSALI MESE

EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még azüveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegényember.

Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amintegyet-kettõt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:

— Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam!— Az ám, egy kulcs — mondja a szegény ember. — Ejnye, de jó

volna, ha egy ládát is találnál hozzá!Na, ez annyiban maradt.Tovább szántanak, kettõt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja

magát a fiú:— Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is.Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik

a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egykurta farkú egerecske.

Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartottvolna.

Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét:

Mese, mese, mátka,fekete madárka,úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas,bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass.

12

AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengereninnét, csak ide nem messze volt egy szegény tót ember, s annak három fia. Azt mondja egyszer az öreg tót a fiainak:

— Na, fiaim, eleget éheztetek már itthon, menjetekországot-világot látni, de el ne kerüljétek Magyarországot, mert ottkolbászból fonják a kertet. Ott van csak jó dolga a szegény tót legénynek.

Elindult a három legény, de velük ment az apjuk is. Kivezette õket egymagas hegynek a tetejére, onnét megmutatta nekik szép Magyarországot.

— Lássátok, ez az az ország, ahol kolbászból fonják a kertet.Ott elbúcsúzott tõlük, visszafordult a falujába, a fiúk pedig le a hegyen,

neki Magyarországnak.Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, az apjuk erõsen a lelkükre

kötötte, hogy elébb valahol állapodjanak meg, s tanuljanak meg jól magyarul, mert különben felkopik az álluk.

Mennek, mendegélnek a fiúk hegyeken-völgyeken által, s találkoznakegy emberrel. Kérdi az ember:

— Hová, merre fiúk?Mondják a fiúk:— Megyünk magyarul tanulni.— No, akkor ne is menjetek tovább, álljatok be hozzám. Nálam

három nap egy esztendõ, s azalatt megtanítlak én titeket magyarul.Ott maradnak a fiúk, kitelik az esztendõ. De ugyan keveset tanultak.A legidõsebb nem tudott egyebet ennél a két szónál: — Mi hárman.A középsõ csak ennyit tudott:— Egy sajtért.A harmadik csak annyit tudott:— Az az igazság.

13

Hát mindegy, amennyit tudtak, annyit tudtak: mentek tovább. A falutólnem messze volt egy erdõ, bemennek abba, s hát mit látnak! Ott fekszik az útközepén a gazdájuk. A szeme be volt hunyva, meg volt halva.

Nézik, nézik a legények, nem tudják elgondolni, hogy s mint került idea gazdájuk ilyen hamar, hiszen amikor eljöttek tõle, még otthon volt, s lám ittfekszik az úton megölve.

Amint ezen tanakodnak, odajön egy zsandár, s kérdi tõlük: — Hát azt az embert ki ölte meg?Felel a legidõsebb:— Mi hárman.— S miért öltétek meg?— Egy sajtért.— No bizony, ha megöltétek, viszlek is a tömlöcbe. Mondotta a

legfiatalabb:— Az az igazság.Azzal csak elindítja a zsandár a három tót legényt, kíséri a város felé.

De még egy jó hajításnyira sem mentek, felugrik a holt ember nagykacagással, s szalad utánuk. Visszanéznek a legények, de szemük-szájukelállott a nagy csudálkozástól, mert ördög volt az, igazi ördög, nem ember,aki utánuk szaladott. Csak most tudták meg, hogy ördögnél laktak.

A zsandár egyszeriben eleresztette a fiúkat, az ördög is elszelelt nagykacagva, s aztán meg sem állottak a fiúk, míg Magyarország kellõs közepébenem értek. Ott egy helyen, ahol éppen kolbászból fonták a kertet,megállottak, onnét többé el sem mozdultak.

Ha a kolbász még el nem fogyott, még ma is ott vannak.Aki nem hiszi, járjon utána.

AZ OKOS LEÁNY

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okosleány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz iseljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott ahintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába.

14

Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:— No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát, ha olyan

nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendõs fonalam, fonj nekemabból aranyfonalat.

Felelte a leány:— Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az

édesapámnak százesztendõs sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót,s akkor én is megfonom az aranyfonalat.

Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki: — Hát jól van, leányom, az elsõ kérdésemre jól megfeleltél,

mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd megazokat.

— Én jó szívvel — mondja a leány —, csak elébb felségedfordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színérõl foltozni, hanem a visszájáról.

Mondja a király:— Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s

ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.— Csak mondja, felséges királyom.— Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a

konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppenröpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgyment fel a király színe elé.

— Itt van, felséges királyom.Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a

pillanatban a galamb kirepült.— Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is.De már erre olyan erõsen megtetszett a királynak a leány, hogy

egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elõ acigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettõig is.

Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.Aki nem hiszi, járjon utána.

15

A DÖGLÖTT EGEREK

VOLT egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egyszertarisznyát vetett a vállára, a tarisznyába egy darab kenyeret, egy kicsipaprikás szalonnát, no meg egy kulacs bort, s kimegy a szõlõbe. Ott, ahogykiment a szõlõbe, kiveszi a lájbija zsebébõl a réznyelû bicskáját, elõszedi akenyeret, a szalonnát, s megeszi mind egy befaló falásig. Aztán fogja akulacsot, s egy hajtásban kiissza mind egy cseppig. Üres volt a tarisznya, üresa kulacs is, mehetett szépen haza.

Amint megy, mendegél hazafelé, látja, hogy az út szélén egy csomódöglött egér fekszik. Megállott, gondolkozott, tûnõdött magában, hogy ugyan bizony micsoda szerencsétlenség érhette ezeket az egereket, hogy ígyegymásra döglöttek. De hát hiába gondolkozott, úgy sem tudta volnafeltámasztani, ment tovább. Amint egy pár lépésre haladott,meggondolkozik: „Ejnye — mondja magában —, fölveszek egy pár egeret,beteszem a tarisznyámba, jó lesz a macskának.”

Visszafordul, fölvesz három egeret, a tarisznyájába teszi s hazaviszi.De mire hazament, egészen megfeledkezett az egerekrõl. Letette atarisznyáját, aztán vacsorához ült.

Egyszerre csak hozzá súrlódik a macska, elkezd dorombolni,hízelkedni.

— Ejnye — mondja a szegény ember a leányának —, most juteszembe, hogy három döglött egeret hoztam a macskának, eredj, leányom,vedd ki a tarisznyából.

Szalad a leány, benyúl a tarisznyába, s hát uramteremtõm, nem voltabban egér, hanem volt a három egér helyett három ragyogó fehér ezüsttallér.Fut az apjához, s mondja nagy örömmel:

— Nézze, apámuram, egér helyett tallért találtam a tarisznyában.— Az ám, ez igazán tallér — mondja a szegény ember.Hej, istenem, megörült, de nagyon. Gondolta, hátha a többi egerek is

ezüsttallérrá változtak. Futott ki a mezõre, egyenest oda, ahol a döglött

16

egereket találta. De bizony oda hiába futott, mert az egereknek híre-pora semvolt.

Ha azok az egerek el nem tûntek volna, az én mesém is tovább tartottvolna.

A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA

EGYSZER egy rác ember kiment az erdõbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, sazalatt odavetõdött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele.

Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatbanleröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fatetejére.

Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csõrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Õ bizony —gondolja magában — levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondoljamagában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét aháta mögé dugja, s felkiált a szarkának:

— Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide,szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.)

Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült akolbásszal, hogy hûlt helye sem maradott.

Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.

17

TRÉFÁS MESÉK

EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még azüveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember.Ennek az embernek három fia volt. A legidõsebbet hívták Gyûszûnek, aközépsõt Fésûnek s a legkisebbet Haddelnek.

Mondja egyszer az ember Gyûszûnek:— Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit.Elment Gyûszû, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot,

sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek.Elég az hozzá, hogy egy esztendõ múlva visszakerült az apja házához. AmintGyûszû hazajött, mondta az ember a középsõ fiának:

— No, édes fiam, Fésû, most már menj el te is, lássországot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál.

Elment Fésû is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindentlátott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én semmesélek nektek. Elég az, hogy egy esztendõ múlva visszakerült, s akkor azember mondotta a legkisebb fiának — annak a... hogy is hívják, no... ejnye,nem jut eszembe a neve...

(Valaki a hallgatók közül közbeszól: Haddel.)No jó, hát akkor elhagyom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejûember. Ezek hárman nagy erõs barátságban éltek, mindig együttjártak-keltek. Amint egyszer mennek, mendegélnek rengeteg erdõnkeresztül, megszólal a süket ember:

— Hallgassatok csak, valamit hallok, bizonyosan útonállók! Megszólal a vak is:— Azám, nézzétek, én valamit látok.Nagyot kiált erre a kopasz ember:— Uccu, bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

18

A DICSEKEDÕK

VOLT egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idõsebbfiát mesterségre adta, az egyikbõl borbély, a másikból kovács lett. Kisebbikfiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának.

Esztendõ múlt esztendõ után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonbanlevelet kaptak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni azapjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van.

— No, édes fiaim — mondotta az öregember —, csakhogy mégegyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-ea mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba.

Azt mondja a legidõsebb:— Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a

mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtábanmegberetválom.

— Na, ez igazán szép — örvendezett az öregember —, te, fiam, ajég hátán is megélsz.

— Ne féljen, édesapám — mondotta a másik legény, a kovács —,mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem apatkót, meg le is veszem róla.

— Ó, de jó, Istenem, ó de jó! — mondotta az öregember.— Hát te, fiam — szólt a legfiatalabbhoz —, milyen katona vagy,

jól tudsz-e a karddal bánni?— Én-e, édesapám? — kérdezte a legény. — Tudok biz’ én.

Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban, s hát amint mennék azutcán, szakadni kezd az esõ. Hej, uramteremtõm, mit csináljak, gondoltammagamban, most ez a cudar esõ pocsékká veri az én szép atillámat. De nemsokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsanhadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám.Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem akaszárnyába, hogy nem vert meg az esõ. Odajött a generális, megkérdezte,hogy mit csináltam. Mondtam, én nem csináltam egyebet, csak kirántottam a

19

kardomat, s azzal visszavertem az esõt. Derék vitéz vagy, fiam, mondta agenerális, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.

— Ó, Istenem, Istenem — mondotta az öregember —, most márnyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségébõl,nincs szükségtek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam.

Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsókenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogyossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak,elment a kedvük a dicsekedéstõl egész életükre. Az apjukat eltemették, aztánnyakukba vették a világot, mentek hárman három felé.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

KUTYA SZERETNE LENNI

EGYSZER volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezõre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, anapszámosok, gyûjtötték erõsen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk averejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett abokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutyadolgát, s fölsóhajt keservesen:

— Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!— Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél,

feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá,

nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogymegfogja a villa nyelét.

No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg anapszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közelsem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppenmint a kutyának.

Hiszen a legény nem bánta erõsen, mert még nem volt éhes. Ebéd utánmegint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.

20

Elõjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzegfölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.

— Várj csak a sorodra, fiam — mondotta a gazda —, majd te ismegkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya — s megint csakkenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s aztmondta az apjának:

— Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többetkutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.

— Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyenember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Istenrendelte.

Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta megtöbbet a kutya sorsát.

A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA

ELMONDOM nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékákkirályának púp az oldalán. Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, akecskebékáknak is volt királya, hanem ezt csak úgy hallották az emberek,hírbõl, de nem tudták, hogy melyik a király közülök, mert mind egyformákvoltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy százpengõ forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt. Az egészországban csak egy táltos fiú akadt, aki mirõl, mirõl nem, elég az, hogymegismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, smegmutatta:

— Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya.Erre megszólalt a kecskebékák királya:— Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák

királya.Na, a király egyszeriben ki is fizette a fiúnak a száz pengõ forintot, de a

fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye aszáz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévõlegyen a pénzével, mondta neki:

21

— Add ide, én majd jól elrejtem, ha szükséged lesz rá,visszaadom.

A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt agyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, segy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengõtõl.

Azóta könnyû megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van azoldalán.

A SZÁRNYAS KIRÁLYFI

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egykirály, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor akirálykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézõbe, mindcsupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfinakadt meg a szeme. Azám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjábanbezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban.Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta akirálykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogylehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyatcsinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a városszélén, s mint egy madár úgy repült be a torony ablakán.

Hát ez így volt egy hétig, kettõig, egyszer azonban eszébe jutott akirálynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja aszívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny aszemükbõl, mint a záporesõ. Hej, szörnyû haragra gerjedt a király, mikormeglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi semtátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss, kiröpült azablakon. Meg sem állott, míg abba az erdõbe nem röpült, ahol õ egymagábanlakozott, kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdõbe,mert hallotta volt már, hogy az õ erdejében lakozik a királyfi, csakhogy

22

közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regementhuszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába.

Bemegy az elsõ szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba ottvolt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az õ nagy szívbéli bánatáról.

— Hé, szárnyas királyfi — kiáltott a király szörnyû haraggal —,te voltál-e a leányomnál?!

— Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is,mi hasznát látnám?

— Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lõlek ebb’ az álltóhelyemben!

Mondta a királyfi:— Ne lõjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a

toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból.— No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik — mondta a király. —

Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték

a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból.Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtettéklekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát,felszállott a magas levegõégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint agondolat, még annál is sebesebben.

Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét semfordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztánleoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég meg volt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki alakodalmi kalácsból.

No, ez így éppen jó volt, ahogy volt.Itt a vége, fuss el véle!

23

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA

EGYSZER volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kisprücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.

Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal,erdõkön-mezõkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik:valami fényeskét látott a földön.

— Ugyan mi lehet ez a fényeske ? — kérdezi magában.Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis

prücsök:— Hiszen ez krajcárka!Azám, csakugyan krajcárka volt.Hej, uramteremtõm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Továbbugrált,

szökdécselt nagy vígan, s folyton azt ciripelte: „Csak van, akinek van, csakvan, akinek van!”

Bezzeg, hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szentigazság, ugye, gyerekek?

No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton veleszembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsköknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz.

No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tõle a

fényes krajcárkát.Haj de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy

bújában, bánatjában visszafordult, s meg sem állott hazáig. S amint ment,mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: „Csak így bánnak a szegénnyel,csak így bánnak a szegénnyel!”

Így bizony!

24

A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH

HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy szörnyû gazdagember, s annak annyi juha, mint földön a fûszál, égen a csillag. Bizonymondom, annyi volt, hogy a gazda sem tudta, hány van, a számadó juhászsem tudta, pedig folyton számolták.

Azt mondja egyszer a gazda a számadó juhásznak:— Hallja, kend, én többet ennyi juhot nem tartok, hogy meg se

tudjam számlálni. Hajtsa vásárra a felét, úgy szemre, a másik felét aztán majdmegszámoljuk.

A juhász úgy szemre kétfelé is választotta a nyáját, s elindult az egyikfelével a vásárra.

Mentek, mendegéltek, szép lassacskán eregéltek, hegyen fel, völgyönle, erdõn-mezõn átal, de egyszerre egy akkora folyóhoz értek, hogy ajuhásznak szeme-szája tátva maradt. Mert nagy folyó ám a Duna, de még aTisza is, hanem ez a folyó nagyapja lehetett volna mind a kettõnek. Hiszen ezmég nem lett volna nagy baj, hanem ezen a rengeteg nagy folyón olyankeskeny palló volt, hogy azon egyszerre csak egy juh mehetett át.

Hej, édes jézusom, megállott a juhász, vakarta a füle tövét, fel-felnézettaz égre nagy keservesen: no, itt megöregszem, míg mind a juh átmegy!

De hát vissza nem fordulhatott, ha már idáig jött: nekiterelte a juhokat apallónak, s azok el is indultak egyesével. Reggel indult az elsõ, s mikor aVacsoracsillag feljött, még annyi volt a juh a folyón innét, hogy a szem nemgyõzte belepni.

No, hogy mikor kerül át mind a túlsó partra, azt én magam sem tudom.Ha mind átértek, akkor a mesét tovább mondom...

25

RAPSÓNÉ

ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Udvarhelyen egy szépségesszép özvegyasszony. Temérdek földje, kincse volt, maga sem tudta, hogymije van. Volt ennek a szép asszonynak egy vára is, Parajd s Szováta között.Még ma is megvan az omladéka, s úgy hívják, hogy Rapsóné vára.

Ez a Rapsóné olyan erõs vallásos asszony volt, hogy minden vasárnapKolozsvárra hajtatott misét hallgatni. Az ám, csakhogy messze van ámKolozsvár Udvarhely székétõl, rossz is volt az út akkoriban, s Rapsónémindegyre elkésett a misérõl.

Egyszer, mikor elakadt a négylovas hintaja, azt mondja nagy mérgesen:— Ördögnek való útja, rajtad sem járok többet!Abban a minutában csak eléugrik egy ördög, s mondja Rapsónénak: — Szólítottál, itt vagyok, te szép asszony! — Szólított az ördög — mondta Rapsóné —, mit akarsz?— Hallottam, hogy mérgelõdöl a rossz útra. Mit adsz, ha jó utat

csinálok a váradtól Kolozsvárig?— Kérj akármennyit, megadom, csak jó utat csinálj!— Jól van — mondá az ördög —, adj nekem két hegy aranyat s

egy völgy ezüstöt, annyiért megcsinálom az utat.Kezet csaptak, s az ördög még az éjjel olyan utat csinált a vártól

Kolozsvárig, hogy a szoba földje sem lehetett simább.Ment Rapsónéhoz reggel, s jelentette: — No, Rapsóné, kész az út, fizess!— Mindjárt, mindjárt, ördög barátom, csak várj egy kicsit.Azzal benyúlt a ládájába, s kivett három aranyat. Egyet tett a jobb

emlõjére, egyet a bal emlõjére, egyet pedig a két emlõje közé.— Itt a két hegy arany s az egy völgy ezüst, vigyed — mondta

Rapsóné, s akkorát kacagott, hogy csengett belé a vár.Megharagudott az ördög, de szörnyen. Azt mondta:— No, így még rá nem szedtek, de megállj, Rapsóné, ezt

megkeserülöd!

26

Elszaladt nagy haraggal, füttyentett egyet, s hát ami ördög volt apokolban, mind felszaladt a föld színére, s egy szempillantásra elrontották aszép utat.

VENTURNÉ

VOLT valamikor régen egy özvegyasszony: Venturné volt a neve.Büszke, gõgös asszony volt, a szegény emberekkel szóba sem állott. Egyszercsak kiüt a háború, s Venturnénak is az egyetlen fia elmegy háborúba.

Megijedt a gõgös asszony, mi lesz vele, ha ellenség üt rá: bizony megnem védi a föld népe. Pedig az ellenségtõl félhetett erõsen, mert éppen ahatáron volt a kastélya, Bereck mellett.

Gondolta magában, építtet egy olyan várat, hogy azt ugyan semmiféleellenség be nem veszi. Összerendelte a jobbágyait, s azok szegények izzadtak éjjel-nappal, hordták a követ, meszet s a vizet a hegy tetejére, nem voltpihenésük, míg a várat föl nem építették.

Telt-múlt az idõ, Venturné fia még mindig oda volt a háborúban.Már sok-sok esztendõ telt el, mikor jött a staféta, s jelentette a

nagyasszonynak, hogy közeledik a fia, ne búsuljon, ne évelõdjék.Egyszeriben befogatott Venturné aranyos hintajába hat lovat, s elejébe

hajtatott fiának.Hát jött is az, éppen Vásárhely végén találkoztak össze. Aztán mentek

együtt a hintóban hazafelé. Már messzirõl meglátta a fiú a várat, s kérdezte azanyjától:

— Kié ez a vár, édesanyám?— Hát kié volna, ha nem az enyém! — mondta Venturné nagy

büszkén.— Na, bizony jó volt — mondá a fiú —, hogy várat építtetett

édesanyám. Sokat búsultam, míg oda voltam, hogy az sincs, ahovámenekedjék.

— Hej, fiam, nem féltem én — dicsekedett Venturné —, olyanvár az, hogy még az úristen sem veszi be!

— Anyám, anyám — szólt a fiú —, ne kísértse az Isten haragját!

27

— Mit beszélsz, te gyáva? — kacagott Venturné. — Hát azthiszed, hogy van Isten, aki ezt a várat bevegye?!

— Anyám — mondá a fiú —, engedje meg nékem, de én félek azIsten haragjától.

Azzal leszállott a hintóból, felült a paripájára, s visszafordult. — Hová mégy? — kérdé Venturné.— Vissza, anyám, vissza, én abba a várba be nem megyek soha!— Hát eredj, te nagy vitéz! Ne is lássalak!Ebben a pillanatban rettentõ égiháború támadt, hogy ég, föld

megrendült belé.— Hajts, hajts! — kiáltott Venturné a kocsisnak.De a lovak visszahõköltek nagy horkanással, egy lépést sem mentek

elébb.S hát egyszeriben csak meglódult a vár, elkezdett dülöngélni, s kõ

kövön nem maradt, elseperte az Isten haragja.

HÉT JUHAKOL

ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevû juhász. Egyszer — mi történik? Az történik, hogy amint alegelészõ nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magábana juhász: megnézi, hogy mitõl zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagytán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektébõl,odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egykicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske semtátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon.

— Na, egerecske, járj békével — mondta a juhász, s utána bökötta botjával.

Hát uramteremtõm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga aranygurult ki onnét.

„Hm — gondolja a juhász —, ahol egy volt, lehet ott több is — továbbturkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerrecsak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a

28

juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogóvillogó arany- s ezüstpénz.Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogymajd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt eza hely attól a hegytõl, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, aSom-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak.

Telt-múlt az idõ, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentekmagas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is.Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagysajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt azarannyal, ezüsttel.

Mondá a juhász:— Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy

sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.— Elfogadom köszönettel, atyámfia — mondá a király. — Hát

van-e valami kívánságod?— Volna egy kevés, felséges királyom.— Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.— Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy

juhaklot építsek.— Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság.Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem

juhaklot épített, hanem — várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonoszszellemek, akik nyilván a temérdek pénz õrzõi voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nemtudta ezt a várat felépíteni.

Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsõt nemmessze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendbenfelépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsõc, Beszéte és Sólyomkõ. Som-hegyetott hagyta a gonosz szellemeknek.

Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta...

29

A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL

EGYSZER volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,volt egy öregasszony, öregebb az országútnál, aki a hamut is már mamunakmondta, de meghalni nem akart. Erõsen szerette az életet. Gyermeke semvolt, senkije sem volt, mégis mindig sürgött-forgott, dolgozott, verteegymásra a csengõ tallérokat. Tele volt a tulipántos ládája arannyal, ezüsttel.Fájt a szíve erõsen, ha meggondolta, hogy egyszer csak beállít a Halál, s aztsem kérdi, jössz-e, vagy nem, megfogja s viszi.

Hát bizony jól gondolta, mert egyszer csak beállított a Halál, s mondtaneki:

— Készülj, öregasszony, mert viszlek! Könyörgött, istenkedett az öregasszony: — Még csak tíz esztendõt!— Nem, nem lehet, viszlek.— Még csak bár ötöt!— Nem, nem lehet, készülj, már beírtam a nevedet a nagy

könyvembe, ki nem törülhetem.De az öregasszony addig sírt, addig rimánkodott, hogy a Halál adott

neki három órát.— Adj ennél több idõt — kérte az öregasszony —, kegyelmezz

ma még életemnek! Gyere el holnap!— Isten neki — mondta a Halál —, nem bánom. S azzal indult

kifelé, de visszaszólt:— Hanem holnap csakugyan eljövök!— Jól van, csak gyere — mondta az öregasszony —, de tudod

mit, jobb is lesz, ha felírod az ajtófélfára: „holnap”, nehogy én is elfelejtsem.A Halál kivette a zsebébõl a krétát, s fölírta az ajtófélfára: „holnap” —

azzal elment.Másnap jókor reggel jön a Halál, az öregasszony meg ott feküdt az

ágyban.— Indulj, öregasszony, letelt az órád!

30

— Dehogy telt — mondja az öregasszony. — Nézz csak azajtófélfára, mi van odaírva. Ma nem vihetsz el, csak holnap.

— Jól van — mondotta a Halál —, hát majd elviszlek holnap.Ez aztán így tartott egy hétig, kettõig, a Halál mindennap pontosan

eljött az öregasszonyért. Az öregasszony pedig mindig hûségesen rámutatottaz ajtófélfára, s a Halál továbbállott nagy bosszúsággal. Hanem egyszermegsokallotta a sok hiábavaló járást, letörülte az ajtófélfáról az írást, smegfenyegette az öregasszonyt:

— No, megállj, holnap csakugyan elviszlek, nem adok pardont!Hej, édes Istenem, megijedt az öregasszony, reszketett egész testében,

mint a nyárfalevél, nem találta helyét a házában, szeretett volna valahováelbújni, ahol a Halál nem találja meg.

— Hopp, megvan! — Volt egy kád csurgatott méze, s belébújtabba. — No, itt bizonyosan nem talál meg.

De itt sem volt maradása. Hátha mégis megtalálja. Kibújt a hordóból,felhasította a dunnáját, bebújt a dunna tolla közé. Itt kucorgott egy darabig; de itt sem volt maradása. Kibújt a dunnából, hogy jobb helyet keressen magának. Éppen amint bújt kifelé, akkor nyitott be a Halál. Nézi, nézi, mi isten csodájalehet az a fehér, tollas szörnyeteg, megijed szörnyen, azzal uccu neki, úgyelszalad, hogy mézeskaláccsal sem lehetett volna visszacsalogatni, s avénasszony azóta még mindig é1.

ANDORÁS VITÉZ

AMIKOR a legelsõ magyar királyt koronázták, akkor történt, amit most elmondok nektek; hallgassatok ide.

Hej, jöttek a világ minden tájékáról királyfik, világhíres deli vitézek, s a király tiszteletére kiállottak mind, ahányan voltak, a palota udvarára, haddlássa ország-világ, ki a legvitézebb. Volt a rengeteg sok vitéz között egy, akiegymás után döntötte porba a vitézeket: magyarokat, németeket, mindenfélenemzetségbelieket. Nem tudta senki, hogy ki s mi, miféle nemzetségbõl való,honnét jött, de sajdították, hogy nem magyar. Búsult István király, szomorúvolt erõsen, hogy ím, így meggyalázza egy idegen vitéz az õ vitézeit. Mikor

31

aztán már egy vitéz sem volt, aki szembeálljon, jött az udvarba egy legény,kard nem volt az oldalán, buzogány nem a kezében, gyalogszerrel jött, nemcifra paripán.

— Uram király — mondotta ez a legény —, adj nekem kardot!Kiállok én ezzel a vitézzel.

Adott a király, hogyne adott volna. Senki sem tudta, hogy ki s honnétjött, mi a neve, csak a formájáról meg a gúnyájáról látták, hogy Attilánaklehet az ivadéka.

Hát összecsap a két vitéz, hogy a föld is megrengett alattuk, vívtakreggeltõl délig, s meg sem pihentek. Vívtak sötét estig, s ím egyszerre csakledöndült a földre az idegen vitéz. No, volt öröm a király udvarában. Ment akirály nagy örömmel a vitézhez, a vállára ütött.

— Mi a neved, fiam?— Andorás a nevem.— Hát legyen a te neved ezután Erõs Andorás, s mert látom, hogy

székely vagy, te lész ezután a székelyek vezére.Híre ment ezután Andorás vitéznek. Erejének, vitézségének nem is volt

párja messze földön. Õ verte meg Gyula herceget is, aki István király ellenfellázadott volt. Adott is a király neki várat, földet, rengeteg sokat. Jutott afiainak, mikor meghalt, földbõl, várból elég.

És az Andorás nemzetség nem halt ki, él még ma is. Csakhogy mostnem Andorás, hanem Andrássy a nevük.

A KAKAS ÉS A PIPE

EGYSZER volt egy kakas meg egy pipe. Meghalt szegénykéknek azasszonyuk, nem volt mit egyenek, s elbujdostak az erdõbe. Amint ott mennek, mendegélnek, a pipe talál egy vadkörtét, bekapja. Azám! De nagyobb volt akörte, mint a pipe gégéje, s megakadott.

— Jaj — mondja a pipe — szaladj, édes kakaskám, hozz egycsepp vizet, mert mindjárt megfulladok!

Elszalad a kakas a kúthoz, s kéri:

32

— Adj, kút, egy csepp vizet, hadd viszem a pipének, mertmegfullad a körtétõl!

— Adok én jó szívvel — mondja a kút —, ha koszorút hozol szépleánytól.

Szalad a kakas a szép leányhoz.— Szép leány, adj nekem egy koszorút, koszorút viszem kútnak,

kút nekem vizet ad. Vizet viszem a pipének, hogy meg ne fulladjonszegényke a körtétõl.

Mondja a leány:— Adok én jó szívvel, ha tejet hozol nekem a tehéntõl.Szalad a kakas a tehénhez, mondja:— Tehén, adj nekem tejet! Tejet viszem leánynak, leány nekem

koszorút köt, koszorút viszem a kútnak, kút nekem vizet ad, vizet viszempipének, hogy meg ne fulladjon a körtétõl.

— Adok én jó szívvel — mondja a tehén —, ha szénát hozolnekem.

Szalad a kakas a rétre, de a rét nem ad addig szénát, míg kaszát nem hoza boltból.

Jaj, istenkém, szalad a kakas a boltba, kéri szépen:— Bolt, adj kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ad szénát, szénát

viszem tehénnek, tehén ad tejecskét, tejecskét viszem szép leánynak, szépleány ad nekem koszorút, koszorút viszem a kútnak, kút ád vizet, vizetviszem pipének, mert különben szegény megfullad a vadkörtétõl.

Mondja a bolt a kakasnak:— Hozz elébb pénzt, kakaskám, addig nem adok kaszát.Szaladt szegény kakaska mindenfelé nagy búsan, aztán megállott egy

szemétdombon, s ottan addig kipirgászott-kapargászott, míg egy krajcárkõtnem talált.

Uccu! szalad a krajcárkával, vitte a boltnak, bolt mindjárt adott kaszát,ment a réthez. Rét adott szénát. Szénát vitte tehénnek, tehén adott tejecskét.Tejecskét vitte szép leánynak, szép leány kötött koszorút. Koszorút vitte akútnak, kút adott vizet. Vizet vitte pipének. Haj, de mire odavitte, megdöglötta szegény pipécske.

Ha a kakas a vizet egy kicsit elébb vitte volna, az én mesém is továbbtartott volna.

33

AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE

KRISZTUS urunk a Földön jártában-keltében, Szent Péterrel egyszegény özvegyasszonyhoz tért be szállásra. Ennek a szegényözvegyasszonynak egyebe sem volt, csak egy tehene. Hanem azért jó szívvelfogadta a vándorokat, adott nekik puha kenyeret, jó meleg tejet vacsorára.

Volt a szegény asszonynak egy kicsi fiacskája is. De ezt úgy szerette,úgy kényeztette, becézgette, hogy királyfinak sem lehetett volna jobb dolga,mint ennek a fiúcskának.

Reggel továbbmegy Krisztus urunk Szent Péterrel, megköszöni aszegény özvegyasszonynak a vacsorát, a szállást, s mikor a falu határáraérnek, azt mondja Szent Péternek:

— Hát hiszed-e, Péter, hogy amelyik özvegyasszonynál az éjjelháltunk, annak a tehenét éppen most szaggatták szét a farkasok?

— Ó, uram — mondotta Péter —, hát azt hogy tudádmegengedni, hiszen ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, smégis olyan jó szívvel adott nekünk vacsorát s szállást!

Mondotta Krisztus:— Igaz, Péter, igaz, de az az özvegyasszony kényezteti, becézgeti

a fiát, azt hiszi, míg a világ, kényesen tarthatja, nevelheti annak az egytehénnek a tejébõl. Dolog nélkül nõne fel a gyermek, s hitvány, tekergõ,tolvaj lenne belõle. De csak ne tudja az anyja kényesen nevelni, bezzegmegfogja a dolog végét, s meglásd, derék ember lesz még abból a fiúból.Ezért engedtem, Péter, hogy a szegény özvegyasszony tehenét széttépjék afarkasok.

34

A BOSZORKÁNYSÁG

VOLT egyszer egy ember, s annak egy fia. Ez a fiú minden tudománytkitanult a világon, de még egyet szeretett volna megtanulni: aboszorkányságot. Mondja az apjának:

— Édesapám, elmegyek, s addig meg nem nyugszom, míg aboszorkányságot meg nem tanulom.

Eleget mondta az apja, maradjon, ne menjen, fehérnépnek való aboszorkányság, nem volt a fiúnak maradása.

Hát jól van, a fiú elmegy, estére kelve egy faluba ért, s ottan szállást kért egy gazdag embernél. A gazdag ember szívesen fogadja, ad neki jó vacsorát,s vacsora közben kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. A fiú nem akartamegmondani, de a gazda addig vallatta, hogy mégis megmondta: õ bizonymeg akarja tanulni a boszorkányságot, mert már mindent tud, csak ezt nem.

A gazda, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiúnak. Ágyat vettetettneki a másik szobában, s a fiú lefeküdt.

Azt látta álmában a fiú, hogy egy nagy városban van, s õ az utcánfekszik éjnek idején egy padon. Hát egyszer jõ az istrázsa, nyakon csípi,beviszi a városházára. Ottan rásütik, hogy valami rosszban jár, s akasztófáraítélik. Mindjárt közre is vették a katonák, s kísérték az akasztófa alá. Amintkísérték a fiút, kiszalad az utcára a király leánya, s kérdi a katonákat, hogyhová viszik ezt a legényt. Mondják a katonák, hogy az akasztófa alá.

— Mindjárt eleresszétek! — mondja a királykisasszony, sfölvezeti a fiút palotába.

Közmént legyen mondva, a királykisasszony, hiába erõltette az apja,senkihez sem akart menni, de ez a legény úgy megtetszett neki, hogyegyenesen fölvezette az apjához, s azt mondta:

— Na, édesapám, többet nem kell, hogy erõltess senkihez, mertaz Isten rendelt egy nekem való legényt.

Hej, szörnyû haragra lobbant a király! Hogy õ ilyen jöttmentnek adja aleányát, mikor királyfiak vetekednek érte!

35

— Már én nem bánom, ha jöttment is — mondotta akirálykisasszony —, nekem ezt a legényt a jó Isten rendelte, s ha édesapámnem ád hozzá, máshoz sem megyek.

— Hát jól van, légy a felesége — mondotta a király.Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak s egy esztendõ,

kettõ el sem telt, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa kimegy akicsi fiával a kertbe. Ottan volt egy arany almafa, az arany almafa alatt egyaranykút. Karjára vette a gyereket, s aztán felnyúlt a fára, hogy almátszakítson neki. Hogy, hogy nem, a gyerek lefordult a karjáról, s beleesett akútba. Õ meg elkezdett keservesen sírni. De úgy sírt, hogy a gazda felébredett belé. Beszalad a gazda, megrázza a fiút.

— Ébredj, öcsém, miért sírsz?!Fölébredt a fiú, de még ébren is bõgött.— Jaj, istenem, istenem, a drága szép gyermekem beleesett a

kútba! — Hiszen neked nincs gyermeked — mondja a gazda —, mit

beszélsz?! Csak akkor tért magához a fiú. Aztán elmondotta az álmát a gazdának.— Látod, látod — mondotta a gazda —, ilyen a boszorkányság is,

meg akarod-e tanulni?— Nem én, soha, bátyámuram — mondotta a fiú, s egyszeriben

felöltözött, elbúcsúzott a gazdától, s hazáig meg sem állott.Ha az a kicsi gyermek a kútba nem esett volna, az én mesém is tovább

tartott volna.

A LÓ ÉS A SZAMÁR

EGYSZER Jézus Krisztus a Földön jártában-keltében át akart menniegy folyóvízen, de nem volt sem híd, sem palló, de még egy csónak sem, nemtudott általmenni. Néz erre, néz arra, hol találna segedelmet, hát ott legelész afolyó partján egy ló s egy szamár. Mondja Jézus a lónak:

— Te ló, vígy át a vízen!— Nem viszlek én — felelte a ló —, éhes vagyok, ennem kell.

36

— No, ha enned kell, egyél örökké, de sohase lakjál jól! Aztán a szamárhoz fordult, azt kérte:— Vígy át a vízen, te szamár!Mondta a szamár:— Én jó szívvel, éhes vagyok ugyan én is, de majd jóllakom

azután is. A szamár szépen átvitte jézust a víz túlsó partjára, s akkor Jézus azt

mondta neki:— No, te szamár, megáldlak, hogy még a szemétdombon is

jóllakjál.S íme, úgy lett, amint Jézus mondotta. A ló, ámbátor éjjel-nappal eszik,

sohasem tud egészen jóllakni, a szamár pedig minden gizgazzal,bogáncskóróval, s ha egyebütt nem talál eleséget, a szemétdombon isjóllakik.

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

A HÍRES Rika-erdõben, Rika-pataknak a partján, rengeteg nagy kõalatt porladozik Réka királyné, Attila felesége. Elmondtam már egyszernektek, hogy a hunok hatalmas királya, ha meg-megtért a háborúból, a Rikaerdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a Hegyes-tetõ. Ittvolt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dalifiával.

Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyoshintajába, s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.

Amint éppen a Bikás-tetõn vágtattak a paripák, egy megvadult bikaszörnyû bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattakhegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, s egyszerre csak a hintó felfordult,s Réka királyné belezuhant a Rika-patakba, s szörnyû halálnak halálával haltmeg.

Viszik a hírt Attilának, s viszik a holttestét Réka királynénak. Feketegyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek olyan erõsenszerettek.

37

Három napig feküdt a nyújtópadon Réka királyné. Azalatt vitték aszomorú hírt mindenfelé, ahol hunok laktak, s fölkerekedtek mindenfelõl ahunok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák akoporsójában is azt a jó királynét.

Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknekmind el kellett széledniük a Rika erdejébõl, hogy ne lássa, ne tudja senki,hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tisztaszínaranyból volt az elsõ, szép fehér ezüst a középsõ, s érc a legkülsõ. Aztánnégy rabszolga felvette a hármas koporsót, s levitte a Rika-patak partjára, sRika-patak partján az alá a rengeteg nagy kõ alá, mely most is ott van —megnézheti, aki arra jár —, ástak mélységes mély gödröt, s beleeresztették ahármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejétbehantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

Ezalatt Attila állt a Hegyes-tetõn, egyedül, s szeme láttára a négyrabszolga a kardjába ereszkedett.

Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mireemberek vetõdtek ide, az erdõ vadjai elpusztították a négy rabszolgaholttestét, hírük-poruk sem maradt ottan.

Az a rengeteg nagy kõ most is ott van a Rika-patak partján, alszik alattaszépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndesnyugodalmát.

ÖRDÖG ÁRKA

EGY hosszú árok húzódik végig a Székelyföldön: Ördög árkánakhívják.

Elmondom ennek az ároknak történetét, hallgassatok ide.Sok-sok száz esztendõvel ezelõtt történt, hogy két testvér összeállott,

rengeteg sok követ hordott össze: várat akartak építeni.Amikor már szinte felépült a vár, elfogyott a kõ is, elfogyott a mész is,

el minden. Búsultak a fiúk, s nem tudták már, mit csináljanak, mert erõsenbelefáradtak az építésbe. Azt mondta az egyik:

38

— Odaadnám a lelkem üdvösségit, ha valaki annyi követ smeszet hozna még, amivel a várat egészen felépíthetnõk.

Még ki sem mondta jól, honnét, honnét nem, eléjük ugrik az ördög.Mondja a legénynek:

— Hallám a szavadat. Hozok én követ, meszet eleget, hamindketten ideadjátok a lelketek üdvösségét.

Megrökönyödtek erre a legények. De az ördög addig beszélt, hogy ígymeg úgy, nemcsak követ s meszet hoz, de fel is építi a várat, de úgy felépíti,hogy még az Isten sem tudja elpusztítani, hogy azt mondták a legények:

— Jól van, legyen a tied a lelkünk üdvössége, csak építsd fel avárat.

Ott mindjárt megcsinálták az írást, aláírták a legények, aláírta az ördög.Mikor aztán az ördög kezében volt az írás, a várat felépítette, de a legényeketnem eresztette be. Ekébe fogta õket, s úgy hajtotta keresztül, véges-végig azegész Székelyföldön, s húzatott velük egy mélységes mély árkot.

Azóta ez az árok földdel, kõvel betelt, de a nyoma megmaradt. Aztmondják, hogy ennek elõtte sok száz esztendõvel az árokban megtalálták azördög ekéjét. Ez az eke akkora volt, hogy a vasból kilencvenkilencegész-vágás szekeret megvasaltak, s még akkor is maradt egy szekercérevaló.

A VADGALAMB ÉS A SZARKA

SZÉP madár a vadgalamb, de nem ért a fészekrakáshoz. Elmondomnektek, hogy miért nem ért.

Réges-régen, még az ántivilágban volt, a vadgalamb is szerette volnamegtanulni a fészekrakást. Látta, hogy a szarka vékony ágacskákból,gallyakból milyen pompás fészkeket rak. Elment hozzá, s kérte szépen:

— Kedves szarka pajtás, taníts meg engem a fészekrakásra! — Én jó szívvel — mondotta a szarka.Hirtelen összeszedett egy csomó ágat, ügyesen rakta az egyiket a

másikra, s magyarázgatta a galambnak:— Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy.

39

A vadgalamb ugyan nem értette, de szégyellette megvallani. Egyremondta:

— Túdom, túdom, túdom.— Hát, ha tudod, csináld — mondotta a szarka nagy haragosan, s

ott hagyta a vadgalambot a félig rakott fészekkel.Nem is tanulta meg a vadgalamb azóta sem a fészekrakást, s ha a szarka

ki nem békül vele, nem is tanulja meg sohasem.

A TÖRÖK BASA

AKKOR történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úrMagyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak,asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba,szomorú rabságba.

A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császárudvarába vitték, ottan nevelõdött fel. A török császár megszerette az ügyesfiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belõle.

Telik-múlik az idõ, megházasodik az egyszeri magyar fiú, s Istenmegáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé.Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetõdött egy öreg magyar asszony, azt abasa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az õ gyermekének magyardajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon agyermekre, még a szél fúvásától is õrizze, mert különben így meg úgy,kerékbe töreti.

Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tõle kitelt. De egyszer agyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.

„Istenem, Istenem — tûnõdött magában az öregasszony —, miveltudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége azéletemnek!”

Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:

40

Csicsija, babája, szép török fiúcska! nekem is volt egyszer szép kicsifiacskám, elvitte a török, szép piros hajnalban, hajnal hasadásban. Most ismegismerném, ha elémbe jönne, karja fehérjérõl, fehér szemölcsérõl.

Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad azurához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.

— Ez az én édesanyám! — kiáltott a basa, s szaladott ki azöregasszonyhoz.

— Anyám, édesanyám, lelkem, édesanyám, nézzen a szemembe,megismer-e engem?

Mondotta az öregasszony:— Megismerlek karod fehérjérõl, fehér szemölcsödrõl.Ott mindjárt felgyûrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a

fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

Így volt, igaz volt, vége volt.

A TEHÉN ÉS A LÓ

KEZDETBEN, amikor az Úristen a világot teremtette, a tehénnek nemadott szarvat, csak fogakat. Ellenben szarvat adott a lónak, s fogat nem. Atehén sokat búsult amiatt, hogy nem volt szarva, mert minden állat reátámadott, s nem tudta magát megvédeni. Õ bizony elment az Úristenhezpanaszra. Arra kérte a jó Istent, hogy vegye el a lótól a szarvát, s adja neki,mert különben nincsen nyugodalma az állatoktól. Azt mondta az Úristen:

— Én már nem veszem el a lótól a szarvakat, ha egyszerodaadtam. De nem bánom, ha cseréltek, a ló adja oda a szarvát, te pedig adj afogadból.

El is ment a tehén a lóhoz, s elmondta, hogy az Úristen mit tanácsolt.Azt mondta a ló:

— Jól van, tehén, én nem bánom, néked adom a szarvamat, mertén a lábammal is meg tudom védeni magamat, aki bánt, azt megrúgom. Csakcserébe add a felsõ rend fogadat.

41

Egyszeriben megcsinálták a cserét, a ló a tehénnek adta a szarvát, atehén a lónak a felsõ rend fogát.

Azóta van a tehénnek szarva s a lónak foga.

A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD

EGYSZER a galamb, a réce meg a lúd nagy erõs barátságot kötött, selindultak együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdõbeértek, rengeteg erdõ közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb ahordóra, hozzátörülgeti a csõrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni:

— Van bor! Van bor! Van bor!Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: — Csak csapra, csak csapra!Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát,

s nagyokat kiáltott:— Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!

AZ ARANYFONÁL

HALLOTTÁTOK-E hírét Kolcvárnak? A szép Hátszeg völgyében,magas hegy tetején tündökölt ez a vár. Messze földön nem volt szebb ennél. A Kendeffy családé volt ez a vár, s abban az idõben, mikor az a szörnyûtatárjárás volt, egyedül lakott e várban Kendeffy Ilona. Egyedül, mert az apja, a testvérei s a jegybéli mátkája mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, vártaszegény Kendeffy Ilona, mikor jönnek vissza, de hiába várta. Egyszer csakhalála hírét hozták az apjának, halála hírét a bátyjainak, de a mátkájáról méghír sem jött, él-e, hal-e, elhurcolták-e magukkal a tatárok, vagy nem: senkilélek nem tudta azt.

42

Telt-múlt az idõ. A tatárok már rég visszamentek a hazájukba, sKendeffy Ilona mátkája még mindig nem tért vissza. Egy este Kendeffy Ilonakint üldögélt a vár erkélyén, s amint ott ült, elnyomta az álom. Csodálatosálma volt.

Elõtte állott a jegybéli mátkája, s mondta neki:— Ha azt akarod, hogy a tied legyek, annyi aranyad legyen,

amennyi odáig ér, ahol én most sínylek szomorú rabságban.Felébred Ilona, gondolkozik az álmon, s felsóhajt:— Istenem, Istenem, vajon mit jelenthet ez az álom?! Ha

rabságban van a mátkám, csak nagy Tatárországban lehet rabságban, s kinekvan annyi aranya, hogy odáig érjen?

Másnap este megint kiült az erkélyre. A csendes esti szellõ álmot hozott a szemére. Mostan egy angyal jelent meg elõtte. Mondta neki az angyal:

— Ne búsulj, Kendeffy Ilona. Vedd elé a guzsalyodat, fonjéjjelnappal, s majd meglátod, annyi aranyad lesz, hogy éppen nagyTatárországig ér, ahol sínylik a te mátkád szomorú rabságban.

Fölébred Ilona, gondolkozik, tûnõdik az álmán, s felsóhajt:— Istenem, Istenem, nem értem, hogy lehet! Hiszen ha ítélet

napjáig fonok, akkor sem szerezhetek annyi aranyat, hogy elérjen nagyTatárországig.

De hiába gondolta ezt, nem volt többet nyugodalma, elõvette aguzsalyát, kiült este az erkélyre, pörgette az orsót, s szép csendesen eregette afonalat. S hát uramteremtõm, mi történt? A fonál, mit eregetett, mindszínarannyá változott, s amint eregette, szépen, csöndesen szállott azaranyfonál tovább nagy Tatárország felé, s nem telt belé egy hét, azaranyfonál elért nagy Tatárországba, nagy Tatárországban tömlöc ajtajába,tömlöc ajtaja kinyílt, s ím egy este, mikor Ilona ott ült az erkélyen, ésfonogatott szép csöndesen, ott áll elõtte jegybéli mátkája...

43

KUTYA, MACSKA, EGÉR

VOLT idõ, gyermekek, mikor a kutya és a macska közt nagy volt abarátság. De ez csakugyan régen volt, még a világ teremtésekor. Mikor azÚristen a világot teremtette, akkor a macska ette a szilvát, a kutya is a gombát. De késõbb a macska erõsen beleunt a szilvába. Megy a kutyához, s mondja:

— Komám, én erõsen meguntam a szilvát, bizonyosan te ismeguntad a gombát, cseréljünk!

— Én nem bánom — mondotta a kutya —, mert szó, ami szó, énis meguntam a gombát, jól van, cseréljünk. Hanem azt elõre megmondom,úgy egyél ezentúl szilvát, hogy ha rajtakaplak, megöllek.

Hát a macska csakugyan nem is evett azóta szilvát, nem eszik ma sem.Azonképpen a kutya sem eszik gombát. Emiatt nem is vesztek volna összesoha, hanem egyszer a kutya eladta a házát, arról írást kapott, s nem tudta,hová tegye.

Szaladott ehhez az állathoz is, ahhoz az állathoz is, kérte ezt is, kérte azt is, hogy tegyék el az írását, nehogy valamiképpen elvesszen.

De az összes állatok között sem akadt egy, amelyik az írást elfogadtavolna. Akkor a kutya elmegy a macskához:

— Macska komám, vedd át ezt az írást, s õrizd meg, míg nekem islesz házam.

— Jó szívvel — mondotta a macska —, hogyne õrizném! Elvette az írást, s aztán felszúrta a mestergerendába.Telik-múlik az idõ, a kutyának szüksége lett az írásra, szalad a

macskához:— Ide a írást, macska koma, van már nekem is házam.Fölszalad a macska a mestergerendára, kiveszi az írást onnét, leszalad,

odaadja a kutyának, nézi a kutya kívül-belül, mindenfelõl, s háturamteremtõm, egy szó nem sok, annyit sem tudott leolvasni róla, pedigvégigjárta az iskolákat, volt még külsõ országban is. De hiába, az egérösszerágta a papirost.

44

Megmérgelõdik a kutya, jól pofon nyalja errõl is, arról is a macskát, smegfenyegeti:

— No, megállj, macska, nem vigyáztál az írásomra, amíg élek,mindig üldözlek, nem hagyok neked békét!

De szalad a macska is az egérhez, nyakon csípi, pofon nyalja errõl is,arról is, s megfenyegeti:

— No, megállj, egér, összerágtad az írást, de többet nem is lesznyugodalmad tõlem! Ahol látlak, ott foglak el, s megeszlek — és mindjártmeg is ette az egeret.

Azóta üldözi a kutya a macskát, a macska meg az egeret.

A MARHA BOGÁROZÁSA

RÉGES-RÉGEN, az ántivilágban, a szarvasmarhák, akármilyen legyesidõ volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak.

Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállottfeléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegényjuhász, amíg összeterelte õket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt,egészen megváltozott a dolog.

Rekkenõ nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagypusztaságon vándorolt keresztül.

Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikormeglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ottlegeltek a szarvasmarhák.

Köszönti a gulyást illendõképpen, s kér tõle isten nevében egy kicsitejet, hogy enyhítse a szomjúságát.

— Várj — mondotta a gulyás —, hadd pihenjek!— Hát csak pihenj — mondotta Krisztus, s azzal továbbment.De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind

megfutamodott.Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a

gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott.

45

Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál,terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tõle egy csepp tejet isten nevében.

— Jó szívvel, földi — mondotta a juhász —, csak várj, mígösszeterelem a juhaimat.

Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépenösszeterelõdtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztusurunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzegannál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idõ van, nincsennyugodalma.

A RÓKA MEG A PACSIRTA

VOLT egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem voltföldje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival.

Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:— Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert

különben felszántom a földet.Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet?

Hová rakja a fészkét?Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját.

Másnap megint odamegy a róka, s mondja:— Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna

csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírnikeservesen.

Odament egy kis kutyácska, s kérdi tõle:— Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?— Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két

fiamat. — No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még

egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: „hátcsak szántsad, ha van ekéd”.

Másnap csakugyan eljõ a róka, s mondja a pacsirtának:

46

— Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet. — Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd. — Hiszen várj csak, mindjárt felszántom — mondotta a róka.Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált: — Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát,

de a róka észrevette a kis kutyát — uccu neki, illa berek, szaladottárkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egylikhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kiskutyácskától.

Bent a likban elkezdett áradozni a róka:— Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy

megláttad a likat!Akkor a két elsõ lábának szólott:— Ó, édes két elsõ lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni,

bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.— No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál,

szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban,kilódítlak innét!

Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelõdött a kutyácska a lik mellett,

hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgyszerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát. Így volt, vége volt, mese volt.

47

MESE A DOHÁNYRÓL

EGYSZER egy szegény ember kint üldögélt a kapuban. Amint ottgondolkozik, arra megy az ördög, odaad neki egy dohánymagot. Azt mondja:

— Ezt a magot vesd el, szegény ember! Majd ha kikél, idejövök,megkérdezem a nevét, s ha addig ki nem találod, vége az életednek.

Nem tudta a szegény ember, mit csináljon: elvesse-e, ne-e a magot. Haelveti, az is baj — ha nem veti, az is baj. Így is, úgy is elpusztítja az ördög.

Hát mégis csak elvetette a magot. Ki is kelt a földbõl egy szépnövevény, de a nevét nem tudta kitalálni, mert soha olyat nem látott.

Mások sem tudták megmondani, mert az volt a világon az elsõ dohány.Jön az ördög, s kérdi a szegény embert

— No, szegény ember, tudod-e a nevét ennek a növénynek?— Nem tudom, lelkem, ördögöm. Kegyelmezz árva fejemnek,

majd késõbb kitalálom.— Jól van — mondja az ördög —, most az egyszer

megkegyelmezek az életednek, de ha másodszor eljövök, megmondd a nevét, mert különben nincs több kegyelem.

Elmegy az ördög, s a szegény ember nem találta helyét nagy bánatában,olyan szomorú volt, mint a háromnapos esõs idõ.

— Hát kend ugyan miért búsul? — kérdi a felesége.— Ó, hagyd el, feleség, ne is kérdezd, úgy sem tudsz segíteni az

én bajomon.— Hátha mégis segíthetek — mondja az asszony.Addig s addig faggatta az urát, amíg el nem mondta a baját.— No, lássa-e kend — mondta az asszony —, ezért ugyan kár

búsulni, majd segítek én kenden! Hordjon csak jó csomó sarat az udvarra, atöbbit bízza reám.

A szegény ember jó nagy sarat csinált az udvaron, az asszony megbelefeküdt, jól meghengergõzött benne, hogy csupa sár volt tetõtõl talpig.Mikor bement a szobába, kihasította a dunnát, belebújt, ami toll volt benne, az mind ráragadott. Mikor kibújt a dunnából, olyan volt, mint egy szörnyeteg.

48

Kimegy az asszony a szobából, hát éppen akkor fordul be az ajtón azördög.

Az asszonynak sem kellett több, szalad egyenesen a dohánypalántának.Látja ezt az ördög, megijed, hogy ez a szörnyeteg még eltapossa a

dohánypalántát, odakiált a szegény embernek:— Hé, atyafi, hé! Hajtsd el onnét azt a szörnyeteget, mert

mindjárt eltapossa a dohánypalántát!De bezzeg megörült a szegény ember, mert már tudta a nevét annak a

növevénynek.Az ördög erõsen elszégyellette magát, s elkullogott. Most már ismeri

mindenki a dohányt: szegény ember — gazdag ember. Elterjedt az egészvilágon, nemhiába kapták az ördögtõl az elsõ magot.

A SZEGÉNY EMBER HÍDJA

MIKOR Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egyfolyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki afolyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának:

— Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak aszegény vándoroknak mindig a vízben járni.

Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és SzentPétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyettudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s megláttaa hidat, erõsen megörült neki. Mondja Szent Péternek:

— Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt ahidat csinálta?

— Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindigég; egy olyan zacskót, amelybõl a dohány soha ki nem fogy; s egy olyankulacsot, melybõl sohasem fogy ki a bor.

Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is.Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettõ múlva, megint a hídra

kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül,hogy ismét kérdezte Pétert:

49

— Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?— Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el

nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyankaszakövet, amelytõl egy huzintásra a kasza megélesedik.

Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek.Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Út

közben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embertmegbüntetett, de úgy egy esztendõ múlva harmadszor is visszakerült a hídra.A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösenmegörült a hídnak.

Mondta Péternek:— Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? Mondotta Péter:— Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely

télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden idõszakban vangyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni.

— Jól van, Péter — mondotta Krisztus urunk —, én ezeket ismegadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli. Meg is adta mindjárt.

A szegény emberbõl olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fiamegházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.

A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS

EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még azüveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek.Ez a kanászgyerek az erdõ szélén lakott, s egy este, mikor éppen lefeküdt, azajtóra jött egy farkas, s beszólt neki:

— Kis kanász, ereszd be a fejemet!— Nem eresztem én — mondta a kis kanász —, mert megeszel.— Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok.A kis kanász kinyitotta az ajtót, annyira, hogy a farkas bedughatta a

fejét.Akkor meg arra kérte a kis kanászt:

50

— Kis kanász, ereszd be a derekamat is!— Nem merem, mert megeszel.— Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok.A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a

derekát is.— Jaj de jó meleg van! — mondotta a farkas. — Ereszd be, kis

kanász, a farkamat is, hadd melegedjék az is.Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen

benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen.A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé, s mondta: — Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát!Adott neki kenyeret s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított a jó

vacsora után, meggondolta a dolgot a kis kanász: ha fölébred, még õt ismegeszi — hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakonkeresztül leforrázta a farkast, hogy a fejérõl egyszeriben lesuvadt a szõr, sazzal nagy hirtelen felmászott egy fára.

Hej, uramteremtõm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból,felordította az erdõt, s egy szempillantás alatt összecsõdült három híján százfarkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas,hogy zengett-zúgott belé az erdõ.

Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás feje tetejéreállott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nemérte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azokfelállottak a három híján száz farkas feje tetejére.

No, kis kanász, most mit csinálsz?! Vége az életednek!Õ bizony egyet gondolt, s elkezdett kiabálni torkaszakadtából:— Forró vizet a kopasznak, forró vizet a kopasznak!Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az

egy híján száz farkas úgy lehuppant, hogy egyszeriben megdöglöttvalamennyi.

A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bõrét meglenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért.

Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bõrét el nem adta volna, az énmesém is tovább tartott volna.

51

A KUTYA MEG A NYÚL

A VILÁG teremtésekor az állatok nagy barátságban voltak egymással,nem üldözte egyik a mást, mint most. Különösen nagy barátságban volt akutya a nyúllal.

Történt egyszer, hogy több állat összegyûlt egy erdõben, ott nagy tüzetraktak, a tûz körül játszadoztak, mulatoztak. Egyik-másik pirítgatta a talpát atûz melegénél.

A tûz mellé ült a kutya is, pirította a talpát, de egyszerre csak háta mögélopódzott a nyúl, s a kutyát játsziságból a tûzbe lökte.

Megmérgelõdik a kutya, hirtelen kiugrik a tûzbõl, látja, hogy a talpárólleperzselõdött a szõr. Hiszen neki sem kellett egyéb, mérgében megkapta anyúl farkát, s kettéharapta. Azóta oly kurta a nyúl farka, s azóta üldözi a kutyaa nyulat, mindenütt, ahol látja — még ott is, ahol nem látja, csak a nyomátszagolja...

A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA

KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében nagyon megéhezett, samint egy falun ment keresztül, bement a leggazdagabb emberhez: valamiennivalót kért Isten nevében. A gazdag ember rámordult nagy mostohán, skikergette a házból.

— Takarodj! Semmi sincs!Továbbment Krisztus urunk, s betért a faluvégen egy kicsi házba. Egy

nagyon szegény ember lakott ottan, s ez a szegény ember éppen az asztalnálült, elõtte volt egy tál krumpli: abból falatozgatott, nem volt egyéb vacsorája.

Köszönti Krisztus a szegény embert

52

— Jó estét, szegény ember! Adj valamit Isten nevében, nagyonéhes vagyok.

Mondotta a szegény ember— Én jó szívvel abból, ami van, de nincs egyebem ennél a

krumplinál. Ülj le s egyél!Krisztus urunk leült az asztalhoz, a szegény emberrel ketten megették a

tál krumplit, akkor aztán összekulcsolta a kezét, áldást mondott a szegényember asztalára, s hát abban a szempillantásban a tál megtelt krumplival.Azzal elbúcsúzott a szegény embertõl, folytatta vándorútját, de a krumpliazután sem fogyott ki a szegény ember táljából.

Nagy híre ment ennek, csudájára jártak mindenfelõl. Odament a gazdag ember is, s mikor látta a nagy csudát, föltette magában, hogy csak kerüljönmég egyszer a házához az a koldus — mert annak nézte Krisztus urunkat —,nem kergeti el, hanem leülteti, urasan megvendégeli, hátha majd megáldja azõ asztalát is.

Csakugyan úgy történt, ahogy a gazdag ember gondolta. Kevés idõmúlva Krisztus urunk visszatért a faluba, s betért a gazdag emberhez. Bezzegfogadta most nagy szívességgel. Leültette az asztalához, s elõször is egy tálkrumplit hozatott be, s kínálta Krisztus urunkat:

— Egyél, szegény ember, egyél!Krisztus urunk evett a krumpliból, ki is ürült a tál, de nem termett

helyébe más krumpli, mint a szegény embernél. Mondja a gazdag ember:— Ugyan bizony, te vagy-e az a koldus, aki megáldottad volt a

szegény ember asztalát?— Az én vagyok — mondá Krisztus.— Áldd meg hát az én asztalomat is!Krisztus urunk összekulcsolta a kezét, valamit mondott is magában

csöndesen, de mit mondott, mit nem — az áldásnak nem lett foganatja, üresen maradott a tál.

Kérdi a gazdag ember:— Vajon mi lehet az oka, hogy nálam üresen marad a tál? Mondá Krisztus— Mert nem jó a te krumplid.Azzal fölkelt az asztaltól, jó éjszakát mondott, s ott hagyta a gazdag

embert.

53

Lassankint aztán a gazdag embernek elfogyott nemcsak a krumplija, deegyebe is. Hiába igyekezett ezután, leszegényedett, semmiféle munkájánnem volt Isten áldása.

Ellenben a szegény embernek folyton-folyvást szaporodott a krumplija, úgy elszaporodott, hogy már nem is tudta, hová tegye a rengeteg sokkrumplit. De lett is belõle olyan gazdag ember, amilyen nem volt több afaluban, nem még a szomszéd faluban sem, de még hét vármegyében sem!

LEÁNYKÕ

TOKAJ közelében ennek elõtte sok száz esztendõvel, lehet annakbizony ezer esztendeje is, egy hatalmas, gazdag úr lakott, akinek annyi vára sannyi uradalma volt, hogy maga sem tudta, hány. Hanem a legszebb váraTokaj mellett volt, arany volt a fundamentuma, gyémánt a fala, ezüst a födele. Ennek a hatalmas, gazdag úrnak egyetlenegy lánya volt, olyan szép, mintégen a ragyogó csillag, de a szíve keményebb volt a kõnél. Szegény embernyomorúságán meg nem indult, s ha kéregetõ jött a palotába, kikergettette acselédeivel.

Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készültek a tokaji palotában,jöttek a vendégek az ország minden részérõl, aranyos, bársonyos hintókon,annyian voltak, alig fértek a palotába. A szívtelen szép leány a legszebbgúnyáját vette magára, csillogott, ragyogott a sok gyémánttól, aranytól. Deminekelõtte a vendégek közé ment volna, még egyszer meg akarta magátnézni a tükörben, hanem a tükör egy kissé magasan állott, nem nézhette megmagát benne tetõtõl talpig, körülnézett hát, hogy mire álljon fel. Valamelyikinas három nagy debreceni kenyeret ledobott volt egy sarokba, s a nagysürgölõdés-forgolódásban ottfelejtette. Mit gondolt, mit nem, a háromkenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette, aztán ráállott, s úgy nézte magát.

Amint gyönyörködött a szépségében, megnyílik az ajtó, s egy kolduslép be azon.

— Egy falás kenyeret Isten nevében! — könyörgött a koldus. Visszafordult a leány, s rákiáltott nagy haraggal:

54

— Takarodj, hitvány koldus, hogy mersz háborítani, mikor énbálba készülök?!

— Csak egy falás kenyeret — könyörgött ismét a koldus —, mamég nem ettem!

— Kitakarodj, nincs kenyér!— Hát ha nincs — mondotta a koldus —, válj kõvé, s váljon kõvé

az is, ami alattad van.Azzal a koldus elment, s a leány ott maradt a kenyéren, kõvé meredve.

Sokáig várták a vendégek, de hiába várták, nem jött. Aztán bementek aszobájába. Ím, ott állott a leány, kõvé volt válva tetõtõl talpig, kõvé váltak akenyerek is.

A vendégek szétriadtak, a gazdag földesúr is ott hagyta tokaji várát,nem mert ott lakni többet. Lassanként aztán elpusztult a fényes vár is, csak aleánykõ maradt meg belõle, aztán az is elpusztult, csak a helye maradott.

A tokajiak még most is tudják, hol volt az a leánykõ.

ÖRDÖG KÖVE

SOK száz esztendõvel ennek elõtte egy ördög tartózkodott Szászvárosvidékén. Ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szépleány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták,fogta a leányt, s meg sem állott vele a pokol tartományáig. Egy esztendõnek alefolyásán tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegõégbe, s a madárnál is sebesebben repültaz elrabolt leánnyal.

Volt a többek közt egy Filána nevû leány, akinek messze földön nemvolt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebblegényének, s már készülõdtek is a lakodalomra. Az alatt az idõ alatt, míg alakodalomra készülõdtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában,éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljõ az ördög. Nem is igen mozdultel Filána mellõl a mátkája, õrizte, vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördöglátatlanban folyton a ház körül leskelõdött, s abban a pillanatban, amint avõlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s

55

annak rendje s módja szerint a szülõktõl megkérte a leány kezét. Az öreggazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérítettvászon, s mondta az ördögnek:

— Nem adom neked a leányomat! Hiába öltöztél aranyosgúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy.

— Bizony ha nem adod, nem is kérem többet — mondta nagyhetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezébõl.

Aztán az egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, séppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a võlegény, kiészrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördöglábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erõsebb volt, könnyû pehelykéntkapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgysurrogott-burrogott a levegõég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében apokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokottvolt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kõszikla tetejénmegállapodott, hogy pihenjen egy keveset.

De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét,megragadta az ördögöt, s mondta neki:

— Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked,ördög!

Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik, forgatjákegymást, az ördög elõveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte abirkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt,megkerengette a levegõben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpraesett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudottlenni, mint õ, egyszeriben kõvé meredett, s ott áll ma is keresztbe fontkézzel...

Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legénylába nyoma, amint egymással küzdöttek.

56

A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ

A HOMORÓD völgyében fekszik Keményfalva, egy kicsi székelyfalu: ott még most is emlegetik Lakatos Jánosnak s a máskaunokájának nagyvitéz cselekedeteit. A keményfalviakat is sokat sanyargatták a tatárok, demég jó szerencséjük volt a falun felül a Hollókõ nevû sziklaszál, melynekbarlangjában meg-meghúzódtak. Egyszer azonban nyomon követték atatárok a menekülõ keményfalviakat, s már-már a barlangnál voltak, mikor anép vezére, Lakatos János, hirtelen megfordult, célba vette dupla csövûpuskájával a tatárok vezérét, a veresbélû kánt (akit azért neveztekveresbélûnek, mert tetõtõl talpig veres volt az öltözete), s az elsõ lövésrelefordult a kán fekete paripájáról. Lakatos elsütötte a második lövést is, s atatárok, kik addig sohasem hallottak puskalövést (csak úgy zengett-zúgott avölgy!) eszök nélkül szaladtak meg.

Így mentette meg Lakatos János a keményfalviakat. Hanem amáskaunokájáról még különb dolgokat beszélnek. Ez is Lakatos János volt,de ez már nem elégedett meg azzal, hogy a falujába várja a tatárokat; ha odanem jöttek, ment õ utánuk. Járt-kelt, kalandozott mindenfelé aSzékelyföldön, s egyszer Csík-Toplicán éppen akkor talált benyitani egyházba, mikor ott hét tatár nyilat kovácsolt.

A hét tatár egyszerre fogta rá a nyílvesszõt, de mind a hét vesszõ aLakatos János feje fölött süvített ki az ajtón, mert Lakatos hirtelen a földrebukott. De nem ijedtségbõl, hanem okos elõrelátásból. Mert amint anyílvesszõk kiröppentek a feje fölött, abban a pillanatban felugrott, görbekardját kirántotta, s miszlikbe aprította a hét tatárt. Akkor kiválasztotta atatárok lova közül a legszebbet, egy szép aranyszõrû paripát, fölpattant rá, selvágtatott, mint a sebes szél. Hiszen jól tette, hogy lóra kapott, mert a faluközt csatangoló tatárok észrevették a cselekedetét, s heten közülök ûzõbevették.

Repült az aranyszõrû paripa, de repültek a nyílvesszõk is Lakatos után.Ha egy eltalálja, vége az életének. Éppen az Olt partjához ért Lakatos, s nemgondolkozott sokáig, beleugratott a mély vízbe. Késõ õszre járt az idõ, hideg

57

volt az Olt vize, s mire átúsztatott, a hideg víz ráfagyott a szûrére. Mintha csak jégpáncélt húzott volna magára Lakatos János: tetõtõl talpig csillogott atestén a jég. Most már lövöldözhették rá a nyilakat: mind visszapattogott atestérõl. De nem is szaladott tovább. Megállt az Olt partján, s intett atatároknak: jertek, jertek!

Hiszen jöttek is azok. Heten voltak egy ellen, hogyne jöttek volna.Mind a heten átúsztattak az Olton, de csak három úsztatott vissza közülök:négyet levágott vitéz Lakatos János, a többiek elszaladtak.

Ha a Homoród völgyén jártok, nézzetek be Keményfalvára, ott mégtöbbet is tudnak regélni Lakatos János vitéz tetteirõl...

A SZOMORÚFÛZ

VOLT idõ, gyermekek, mikor a szomorúfûzfának nem hajolt le az ága,mint ahogy most lehajlik. Éppen úgy fölfelé állottak az ágai, mint a többi fáé,melyen nincs gyümölcs.

Hanem egyszer mi történt?Az történt, hogy Krisztus urunk egy szomorúfûz alá ült le. Üldözték a

rossz emberek, s mivelhogy erõsen elfáradott, pihenni ez alá a fa alá tért, merttudta, hogy ennek nem szúrós sem levele, sem ága.

Leült Krisztus urunk, s ím, a fûzfa ágai egyszeriben lehajlottak szépen,s szelíden legyintgették verejtékes homlokát.

Pihenés után Krisztus továbbment, de a szomorúfûz ága nem hajolttöbbet vissza: lehajolva maradt annak emlékére, hogy az Isten fia ült alatta.

58

A SZAMÁR FÜLE

AZ ISTEN, mikor az állatokat megteremtette, sorban megmondtavalamennyinek, hogy melyiknek mi a neve.

— Megértettétek ? — kérdezte az úr. Az állatok bólintottak a fejükkel. — Megértettük.— Jól van — mondta az úr —, elmehettek, de holnap ismét

jöjjetek vissza. Majd sorban kikérdezlek, hadd lám, nem feledte-e elvalamelyik a nevét.

Az állatok másnap visszamentek, s az úr sorba kérdezte valamennyit. — Mi a neved?— Ló.— Mi a neved?— Ökör.S így kérdezte tovább. Mindenik megfelelt helyesen. Legvégül maradt

a szamár.— Mi a neved?A szamár nagyot bõdült: — Iá! iá! — De a nevét nem tudta megmondani. Ekkor az úr szólt Gábor arkangyalnak:— Gábor, rázd meg jól a fülét, s közbe mondjad mindég a nevét,

hogy ne feledje el!Gábor arkangyal megfogta a szamár fülét amúgy magyarosan, s úgy

meghúzta, csavargatta, hogy egyszeriben háromszor akkorára nyúlt, mintazelõtt volt, közben meg folyton kiabálta:

— Szamár! Szamár! Szamár!Azóta olyan hosszú a szamár füle.

59

A HALÁL ANYJA

SOKAT viaskodtak a telekfalvi székelyek is a tatárokkal. A tatárjárásidejében az Õr-hegyen mindig lengett a zászló, egyszer fehér, másszor vörös.Többször a vörös, mint a fehér. A vörös azt jelentette, hogy jõnek a tatárok, afehér azt jelentette: maradhattok bátorsággal a faluban, járhattok a mezõre,nem jár errefelé tatár. Mert az Õr-hegyrõl látni lehet a Küküllõ és Homoródvidékét, s ha az õr vörös zászlót tûzött ki, elég idejök volt a telekfalviaknak,hogy az Õr-hegy mögé, a Somos-erdõbe húzódjanak. Ennek az erdõnek asziklás oldalába három barlangot ástak a telekiek, s ha túlságos nagy erõveljött a tatár, ide menekültek.

Hanem a tatárok, ha a faluban meg nem lephették a telekieket, utánukmentek a Somos-erdõbe is, megvetették a lábukat a barlangok elõtt, s vártáktürelemmel, míg a népet kikergeti az éhség. Ez volt a fogásuk az almásibarlangnál is, ez itt is. Csakhogy a telekiek nemcsak eleséget vittek abarlangokba, hanem puskát meg ágyút is. Sok tatár hagyta itt a fogát. Demennél többen estek el, annál nagyobb lett a haragjuk. Hát még mikor avezérüket is meglõtték!

Nagy, harangos lovon jött a tatárok vezére, a harang kolompolásátólzúgott az erdõ. Akkor elõállott egy legény, aki tüzér volt, s értett az ágyúhoz.Mondta a népeknek:

— Fogadjunk, egy célzásra lelövöm a vezért. — Csak lõjed! — biztatták.A legény célba vette a vezért, s bumm! a lovával együtt miszlikbe

szakadott. Csak a harang maradt meg épen. (Ez a harang azóta a telekfalviaktemplomtornyában vagyon.)

A tatárok azonban nem vesztették el a fejüket, mikor a vezérük elesett.Úgy látszik, volt vezérnek való köztük több is. Továbbra is csak ott maradtak. Tudták, hogy sok eleség nem fér el a barlangban, elébb-utóbb kikergeti azéhség a népet. Hát abban igazok volt: az eleség elfogyott, de a telekfalviakmégsem jöttek ki. Emlékeztek ugye, hogy az almási barlangban is egyvénleány mentette meg a népet, a hamuból sült taligakerék-kenyeret

60

fölmutatván a tatároknak. A telekfalviakat is egy vénleány találós eszementette meg. Ez a vénleány egy nagy disznótöknek szemet, orrot, szájatvágott, s a szájába retekbõl szörnyû nagy fogakat. Akkor a tököt póznáraszúrta, a póznát pedig felöltöztette, s éjnek idején kiment a- barlangból, fel azÕr-hegyre, õ meg szépen meglapult a szörnyeteg mögött. Mert olyan volt az,mint egy szörnyeteg.

Rettentõ rémület szállotta meg a tatárokat. Aki legbátrabb volt köztük,az is fogvacogva kérdezte:

— Ki vagy?— A halál anyja vagyok! — sipított a vénleány. — Az élet fonalát

nyújtom s szaggatom. Elszaggatom a tieteket is, ha mindjárt el nemtakarodtok.

Hiszen a tatároknak sem kellett egyéb. Eszük nélkül szaladtak, kiamerre látott, s többet feléje se néztek Telekfalvának.

A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE

AZ emberek örülnek a vendégeskedésnek, de bezzeg nem örülnek aszárnyas állatok. Ámbátor ott sem voltam, nem is láttam, de tudom, hogyerõsen szomorkodott az a sereg szárnyas, akiket egy asszony bezárt apincébe. Azért zárta be, hogy a fia lakodalmára leölje. Volt köztük galamb,kácsa, lúd meg gúnár. Hej, csaptak ezek együtt szörnyû lármát! Hanemegyszerre csak mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy utoljára nagyotvigadnak. Volt a pincében egy hordó bor, s a kácsa mindjárt elõállott azindítvánnyal: Csak csapra, csak csapra!

Egy sem mondta, hogy: ne, egyszeriben csapra ütötték a hordót, s akkor meg a gúnár kinyújtotta a nyakát, s lelkes szóval biztatta a többit: igyunk!igyunk! igyunk!

Hát ittak. Jó volt a bor, pompás volt, nagyokat nyeltek utána, s a lúdörvendezve, elégedetten mondogatta: áldotta teremtötte! áldotta teremtötte!

De a galamb sem hagyta szó nélkül, minden kortyintásra búgott: ó, ó, ó,ó, ó! ó, ó, ó! jaj de jó!

61

Hej, Uram, jézus, hanem volt reggel haddelhadd, mikor az asszonybenyitott a pincébe, s látta, hogy mind egy cseppig elfolyt a bor! Nagymérgesen a szárnyasok közé csapott, azok meg szaladtak ki a szérûre, minthaszemüket vették volna. Na, csakhogy ott voltak. Ott is igen jól találtákmagukat, mert volt annyi búzaszem, amennyi csak kellett. A lúd már jó elõrefigyelmeztette a társait a becsületes osztozkodásra, mondván: ketten-hármanegy szemet! ketten-hárman egy szemet! — de mikor valósággal ott voltak,megmásolta a szavát, s azt mondta: ki-ki magának! ki-ki magának!

De nem sokáig tartott a jó élet, mert szaladott hátra az asszony egynyírág seprûvel. Ahogy a gúnár meglátta, elkiáltotta magát: Kádár! Kádár!

Erre ahányan voltak, annyifelé rebbentek, üthette nyomukat azasszony, ezeknek a húsából, tudom, a vendégek nem ettek.

HÁROM TÜNDÉR

HAJDANÁBAN, réges-régen három tündér lakott Hunyadnak földjén:Déva, Kalán és Arany. Szép volt mind a három, olyan szép, hogy a napralehetett nézni, de rájuk nem. Ez a három tündér sokáig együtt lakott egy kisházacskában, de egyszer mi történt, mi nem, versengeni kezdettek aszépségükkel meg a hatalmukkal. Úgy lett, hogy beléjük szállott a gonoszszellem, ez rontotta meg a békességet.

Mondta Déva:— Többet nem lakunk együtt. Építsen mindenki magának, lakjék

a maga házában.— Jól van, építsen — mondotta Kalán. — Majd meglátjuk,

melyik tud többet.— No, azt én is szeretném látni — szólt Arany büszkén.Déva volt köztük a legszelídebb. Azt mondta, a dévai hegyre mutatván:— Én ennek a tetejére építek várat. Kõbõl építem, s ha Isten

megsegít, három nap múlva áll az én váram.— No, ha te kõbõl, én meg vasból építek — mondta Kalán —, s

nem kell arra nekem három nap, elég lesz kettõ is.

62

— Két nap?! — kacagott Arany. — Reggel megkezdem, s estérebe is végzem. Színaranyból építem.

— Ha segít Isten — mondotta Déva.— Akár segít, akár nem, estére áll az én aranyváram! —

mondotta Arany.Azzal a három tündér háromfelé ment, s hajnal hasadtakor munkának

látott. És épültek a várak három hegy tetején, gyorsan, mint a tünemény.Estére kelve már ragyogott, tündökölt Arany vára, a Maros vize partján.Másnap estére fölépült Kalán vára is: csupa vas volt, aljától a födeléig. Dévavára is fölépült, de csak harmadnap estére.

Hát Isten megengedte, hogy a kevély tündérek felépítsék a várakat, decsak azért, hogy keményen megbüntethesse õket. Amint Déva is fölépítetteaz õ várát, szörnyû nagy fergeteg, földindulás, égszakadás kerekedett, ég,föld elfeketedett, s Kalán és Arany vára összeomlott.

De Déva vára állott erõsen, sem égszakadás, sem földindulás nemingatta meg.

A LÉLEK

MIKOR az Úristen megteremtette az embert, odament az ördög, s aztmondta nagy hetykén:

— Hát ez mi? Ember? Így én is meg tudom teremteni.Mondotta az úr mosolyogva:— Jól van, hát csak teremtsd meg!Az ördög mindjárt munkának látott, s egy óra sem telt belé,

megformázta az emberi testet.— Ihol az ember! — mondotta az ördög.— Nagyon jó — mondta az úr —, most csak állítsd talpra!Próbálja az ördög, mesterkedik mindenféleképpen, de bizony az õ

embere nem tudott talpra állani.— Látod, látod, nem áll meg — mondotta az úr. — Mért nem áll meg?— Mert nincs benne lélek.

63

— Hát honnét vegyek lelket belé?— Az a te dolgod.Tovább mesterkedett az ördög, de bizony lelket nem tudott adni a

testbe. Akkor az Úristenhez fordult:— Látom, hogy erre nem vagyok képes nálad nélkül. Adj lelket

ebbe is!Mondá az úr:— Lelket nem adok az ördögnek, elégedj meg a testtel. Ezért nem szabad az ördög a lélekkel.

A TISZA

AZ ÚRISTEN megteremtette az egész világot, s mindennekmegmutatta a helyét.

— Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdõk.Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak,

patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt.A Tisza szomorúan tekintett föl az úrra.— Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?— Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem — mondá az úr

mosolyogva. Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt. — Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!Gábor arkangyal elõvette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s

mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de

egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az ekeki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót,messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba,ide-oda, mindenfelé.

Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

64

MESE A KALÁSZRÓL

MIKOR az Úristen a világot megteremtette, jó dolga volt a szántóvetõembereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég voltbõven, mert a gabonák szára a tövétõl a hegyéig csupa kalász volt. S mégmilyen kalász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy kalász elég volt egyház népének.

Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyankönnyû legyen az élete, s elkezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni:

— Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megelégedni egybarázdával?! Lássátok, ha több barázdát húznátok, annyi gabonátok lenneegyszerre, hogy holtig nem kellene többet dolgoznotok.

Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre mentek, s egy helyett százmeg száz barázdát szántottak, s jó sûrûn teleszórták gabonával, hogy sok,nagyon sok gabonájuk legyen.

Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalásszal tövétõl hegyéigminden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlenségén,végigsimította a gabonaszálakat tövétõl hegyéig, csak éppen legfelül hagyottegy fejecskét, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embereknek:

— Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek:szántsatok ezután annyi barázdát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg,hogy én is annyit adok, amennyit akarok.

Azóta a szántó-vetõ ember sokat szánt, de hiába hullajtja véresverejtékét, egy szálon csak egy kalász terem.

65

A LÉGY

ELMONDOM nektek a légy eredetét. Mikor Krisztus urunk SzentPéterrel a földön járt-kelt, Péter többek közt azt találta mondani:

— Hej, Uram, de szeretnék Isten lenni! — Ugyan mért szeretnél Isten lenni? — kérdezte Krisztus urunk. — Csak azért, Uram, hogy én is teremtsek valamit. Mondta Krisztus urunk:— Hát jól van, fiam, teljék kedved. Végy föl egy marék földet, s

szorítsd meg jól.Péter fölmarkolt az útról egy csomó homokot, s jól összeszorította.

Kérdezte Jézus:No, Péter, jól összeszorítottad-e?

— Jól, Uram, jól.— Hát most, nyisd ki a markodat, s mondjad, hogy: légy! Péter kinyitja a markát, s mondja hangosan: — Légy!Ahogy ezt a szót kimondta, minden szem homokból egy légy lett! Csak

úgy ellepték Pétert, zümmögtek-zummogtak, röpködtek az arca körül, s hiába verte el magától, ismét visszaszállottak, s szörnyen alkalmatlankodtak.

— No, Péter — kérdezte Krisztus urunk —, akarsz-e még valamitteremteni?!

66

A REST TÖBBET FÁRAD

KRISZTUS urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegéltPéterrel, egy krajcárt talált az úton. Szólt Péternek:

— Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük. — Nem veszem én — mondotta Péter.— Vedd föl, Péter!— Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért!Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette

a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak.

Továbbmentek a városból, Krisztus urunk elõre, Péter utána. Még egyjó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét aföldre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt:

— Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön!Bezzeg nem kellett mondani: „vedd fel!” — mert Péter erõsen szomjas

volt, biztatás nélkül is fölvette.Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy

szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek:— Péter!— Hallom, Uram, hallom.— Nem látsz cseresznyét a földön?— De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem.Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk,

s Péter hûségesen fölszedte s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk,s mondta Péternek:

— Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le,most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért,amit a krajcáron vettem. Tanuld meg ebbõl, hogy a rest többet fárad!

67

EMBER ÉS ÁLLAT

A VILÁG megteremtése után az Úristen minden állatot a Paradicsomba rendeltetett az angyalokkal. Õ szent felsége azt akarta, hogy minden állatlábra álljon, amint megszületett.

Elõször is a lónak szólott, mely a csikaját támogatta, nehogy elessék. — Ereszd csak el, hadd szaladjon!A ló eleresztette a csikót, s ím, az egyszeriben szaladt a rétre, s ette a

füvet.Akkor a tyúknak szólt:— Ereszd a csibédet, hadd kaparásszon!A tyúk el is eresztette a csibét, s az elkezdett szaladgálni, keresgélni,

kapargálni, s mindjárt talált is ennivalót.Még több állatnak szólt az Úristen, mind meg is fogadta a szavát.

Végezetül szólt Évának:— Ereszd el te is a gyermekedet, Éva, hadd járjon a maga lábán!— Jaj, hogy ereszteném, hiszen gyenge még a csontocskája, nem

bír ez járni!— Ereszd, ha mondom!— Bizony nem eresztem én, még beveri az orrát.— Jól van — mondta az úr —, hát ne ereszd. Tartsd egy

esztendeig az öledben!Nem is engedhette a lábára teljes esztendeig, akkor is csak félve

tipegett-tapogott a gyermek, s mindegyre elesett. S lám, csakugyan a csikó, aborjú s sok más állatnak a gyermeke mindjárt szalad, amint megszületik, agyermek pedig csak esztendõs korában kezd járni.

68

A GOMBA

EGYSZER Krisztus urunk a földön jártában-keltében erõsen megtaláltéhezni. Mondta Péternek, aki vele volt:

— Péter, menjünk be valahová, talán adnak egy csepp tejet Istennevében!

— Biz a jó lesz, menjünk be — mondta Péter —, én is éhesvagyok.

Bemennek egy szegény özvegyasszonyhoz, tejet kérnek, s ez adott iskét pohárral. De az asszony éppen akkor sütött kenyeret, s Péter szeretettvolna lángost is enni. Azám, de nem merte mondani Krisztus urunk elõtt,akinek elég volt az egy pohár tej is. Mikor aztán kimentek a házból, Péterhirtelen visszafordult, s suttyomban lángost is kért az asszonytól. Adott ezlángost is, Péter meg lassan bandukolt Krisztus után, s falatozni kezdett alángosból.

Jól tudta Krisztus urunk, ha nem is tekintett vissza, hogy mit csinálPéter, s amint ez a szájába vette az elsõ falatot, Krisztus urunk hátraszóltvalamit. Mit volt mit nem tenni, Péternek válaszolnia kellett, de hogy meg netudja Krisztus urunk, hogy lángost eszik, kiköpte a szájából. S valahányszoréppen tele volt a szája, akkor szólt hátra Krisztus urunk, s Péter, egy falás nem sok, annyit sem nyelhetett le a lángosból.

Mikor aztán mind kiköpte, visszanézett nagy keservesen. S hát mitlátott! Minden falásból, amit kiköpött, gomba lett! Így lett a gomba, s azótaolyan puha, mint a lángoslepény.

69

A BOR

MIKOR Noé az özönvíz elõl a bárkára menekült, bort is vitt magával.Unta magát erõsen az öreg, s unalmában a borba hatféle állat vérét keverte.

Elõször oroszlánvért kevert. Aztán tigrisvért. Ez sem volt elég, kevertbelé még medve-, disznó-, majom- meg galambvért is.

No, de meg is látszik azokon az embereken, akik egy pohárral több bortisznak, ezeknek az állatoknak a vére.

Van olyan ember, aki a bortól büszke, mint az oroszlán. Olyan, akikegyetlen, mint a tigris.

Némely ember dülöngél tõle, mint a medve.Más ember a sárban fetreng, akár a disznó. Némelyik mindenre nevet,

mint a majom.De van olyan is, aki olyan szelíd a bortól, akár a galamb.

A RÁC

KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében egyszer egy rác `falunment keresztül. Vele volt szent Péter meg Illés próféta. Mind a hárman erõsenmegszomjaztak, s megállottak egy gazdag rác háza elõtt, akinek sok boravolt. Elõször Krisztus urunk ment be, s egy pohár bort kért a ráctól.

— Ki vagy? — kérdezte a rác.— Én az Úristen vagyok — mondotta Krisztus urunk.— Úgy?! Te vagy az Úristen, s mégis bort kérsz tõlem? Inkább te

adj nekem!Kiment Krisztus, s szomorúan mondta a társainak, hogy a rác nem adott

bort.

70

— No, majd ad nekem — mondta Illés próféta, s bement a ráchoz.— Adj’ isten, rác ember! Adj egy pohár bort!

— Ki vagy, mi vagy?— Illés próféta!— Illés próféta?! Hiszen jó helyen jársz. A te neved napján

mindég nagy jégesõ szokott lenni. Hátha még bort innál! Vége lenne avilágnak. Nem kapsz. Mehetsz.

Kiment Illés nagy szégyenkezve, nem is kérdezték: kapott-e, nem-e,látták az arcáról, hogy neki is kiadta a rác az utat.

— No, most én próbálok szerencsét — mondta Péter, s bement. Õtudott rácul is, könnyebb volt a dolga.

— Jó napot, atyuskám! — Dáj mi párcsi vina! (Adj egy kevésbort.)

— Ki vagy? Mi a neved?— Péter.— Péter! Péter! Hé, leány — kiáltott a szolgálónak —, hozz egy

kulacs bort!Leültette Pétert, ölelgette, s mondta neki szíves szóval:— Te vagy az én emberem! Amikor a te neved napja van, akkor

káposzta, hagyma, uborka s minden van! Egyél-igyál!Úgy megtraktálta Pétert, mintha az édestestvére lett volna.

A MEZEI EGÉR

A SZEGÉNY mezei egér megunta a mezõn való lakozást. Hej —sóhajtozott magában —, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek! Esõ, szél,hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindég kap valami morzsalékot,hulladékot a szobában.

Addig s addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát anagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz,s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér szépen szundikált a jómelegségben.

— Adjon isten jó napot, házi egér!

71

— Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide?— Annak, hogy adj szállást! Keserves az élet a mezõn, sokat kell

ázni-fázni, sanyarogni.— Elhiszem neked, mezei egér, de bár én férhessek el. Aztán ne

hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.— Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest — mondta a

mezei egér. — Ha Istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem!— Nem lehet, lelkem, atyámfia, bizony, nem lehet. Hanem eredj

fel a padkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást.Fölmegy a mezei egér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg,

mármint a — macska. A hasával a tûznek volt fordulva, s úgy aludt, mint abunda.

Leszól a mezei egér a házi egérhez:— Nem merem megszólítani, alszik a herceg.— Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt

felébred.No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát: a

farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogymeglátta az egeret: egyet mordult, s hamm! bekapta.

A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.— Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz

bánni a herceggel?!Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta

egy mezei egér se jõ be a házba, tovább sanyarognak a mezõn...

A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE

HOL volt, hol nem volt: volt egyszer egy szegény, istenfélõ, kegyesasszony. Ez a szegény asszony elindult búcsúra, a bisztricei Szûz Máriához.Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, s rengeteg erdõbe ért. Hát amintmendegélne a rengeteg erdõben, elejébe áll egy sereg haramia.

— Hová, hová? — kérdezte a haramiák vezére.

72

— Búcsúra megyek, a bisztricei Szûz Máriához — felelt aszegény asszony.

— Ide a pénzedet! — rivallt rá a haramiák vezére.— Nincs nekem pénzem — mondotta a szegény asszony —,

ugyan honnét volna?De a haramiák nem hittek a szegény asszony szavának, leszedték a

hátáról a cókmókját, kioldozták, összevissza túrkálták, hanem pénztcsakugyan nem találtak nála.

Szörnyen megharagudtak a haramiák, hogy hiába állították meg aszegény asszonyt, s a vezérük rákiáltott:

— Hát aztán mit viszel a bisztricei Szûz Máriának, ha nincspénzed?!

— Ó, Istenem — mondotta az asszony szelíden, kegyesen — aszívemet! Jobban örvend annak Szûz Mária, mint a pénznek.

— No jó, hát vidd a szívedet, s add is át neki! — kacagott aharamiák vezére, s abban a pillanatban a késével fölhasította a szegényasszony mellét, a szívét kivette, s a tenyerébe tette.

A szegény asszony nem sírt, nem jajgatott, csöndesen ment, vittetovább a szívét a tenyerén, s íme, amint Bisztrice határába ért, a harangokhúzatlan megszólaltak, s mert hogy ebben csudát láttak a népek, elindultakmind Bisztricébõl, ki a határra. Elöl mentek a papok, utánok a népek,zászlókkal, szent énekeket énekelvén. Hát csakugyan jött szembe a szegényasszony, hozta tenyerén a szívét.

Ott körülvették a népek, s elkísérték a szegény asszonyt a templomba.És õ letérdelt Szûz Mária képe elõtt, s imádkozott. Szûz Mária szeretetteltekintett le rá, s míg a szegény asszony egy üdvözlégyet elmondott, nyomasem látszott a sebnek a szegény asszony mellén.

73

A GALAMBOK

ISTEN csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajóvizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hû vitézei testökkel nem védika tatárok nyílzáporától, s ha erõnek erejével el nem viszik a csata terérõl. Kétvitéz kétfelõl megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, súgy mentették meg a király életét, elvágtatván toronyirányba, árkon-bokronát, hegyeken-völgyeken keresztül.

Valahol Torna megyében állapodtak meg, sûrû rengetegben nyomukatvesztette az üldözõ tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthattafejét az országában. Nem puha párnára, kemény kõre. De nem érezte a kõnekkeménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt.

— Mért nem hagytatok ott — kesergett a király — hadd estemvolna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hû vitézek vigasztaltáka királyt:

— Ne keseregj, uram,, nem veszett el még Magyarország. Velünka magyarok Istene!

A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad aszép Magyarország.

Kimerülten dõlt le, fejét a kõre fektetvén. Álom nem jött a szemére:lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogvamondá:

— Adjatok egy csepp vizet!A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan

voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tûvé tették az erdõt, de seholforrásra nem találták.

— Úgy látszik, a források is kiszáradtak — mondta a király nagyszomorúsággal. — Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok,mért nem hagytátok, hogy királyhoz illõen haljak meg!

A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adtavolna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl azégre:

74

— Ó, uramteremtõm, mutass utat nekünk!S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás

támadt az erdõben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madárrepül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét.

— Nézzetek oda! — kiáltott egy vitéz. — Vadgerlicék!Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdõn, s csöndes

búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magassziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott.

— Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunkott galambtojásokat!

Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. Sím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek televoltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegõbe, de minthabiztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván:

— Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk.A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért

ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok.A sziklás hegynek azóta Galamboskõ a neve. Nincs messze Görgõ

falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlenBéla király!

A KIRÁLYKISASSZONY TALÁLÓS

KÉRDÉSEI

EGYSZER volt, talán igaz se volt, volt egyszer egy királykisasszony.Szépségének messze földön híre járt, s mikor eladósorba ért, a királyi palotakilincsét egymásnak adogatta a sok vitéz dalia, mind a szépséges leányzótszerette volna feleségül. A királykisasszony meg hírül adta, hogy csak ahhozmegy feleségül, aki meg tud felelni három találós kérdésre; aki megleánykérõbe jön, s nem tud válaszolni, annak fejét véteti. Már akár tornyotépíthetett volna a hercegek, grófok fejébõl, annyi volt a kérõ, s egy sem tudottválaszolni a találós kérdésekre.

75

Egyszer aztán egy királyfi kopogott be a palotába. A királykisasszonyöregapja nyitott neki kaput, megsajnálta a messze földrõl jött szép királyfit, segyre kérte az unokáját, hagyja a találós kérdéseket, menjen feleségül a szépkirályfihoz, mert a végén még pártában marad. De a királykisasszony nemengedett.

— Ha egyszer leánykérõbe jött, vagy felel a találós kérdésekre,vagy fejét vétetem! A királyfi meg csak nevetett.

— Szép királylány, hadd hallom az elsõ kérdést!A királylány megmondta:— Egyvalaki átöleli az egész föld kerekét, s nincs párja a széles

világon. Mi az?— Könnyû a válasz — mondta a királyfi. — Az egész földkerekét

átöleli a fényes nap, s nincs párja a széles világon!Az udvari bölcsek örvendezve kiáltották:— Kitalálta! Kitalálta!— És most halld a második kérdést! — mondta a

királykisasszony. — Melyik az az anya, amelyik táplálja a kicsinyeit, demihelyt megnõnek, elnyeli õket?

— A tenger — mondta a királyfi. — A tenger párája táplálja,növeli a patakokat, a nagy folyamok meg a tengerbe ömlenek, s az elnyeliõket.

— Kitalálta! Kitalálta! — örvendeztek az udvari bölcsek.— Következik a harmadik kérdés — mondta a királylány. — Jól

figyelj! Van egy fa, mely fölváltva hajt világos leveleket és sötét leveleket.Mi az, kitalálod-e?

— Szép királylány, az év az a fa, világos levelei a nappalok, sötétlevelei az éjszakák.

— Kitalálta! Kitalálta! — kiáltoztak boldogan a bölcsek.A királyfi feleségül vette a királykisasszonyt, s boldogan éltek, míg

meg nem haltak.Így volt, mese volt.

76

A BECSAPOTT ÓRIÁS

RINGEL írországi óriás volt. De Skóciában élt egy másik óriás is, s ezhallhatott valamit Ringelrõl, mert így szólt:

— Ki ez a Ringel? Meglátogatom, mert látni szeretném.Egy szép napon aztán át is lábalt az ír-csatornán, és partra lépett

Írországban.Mikor ezt Ringel meghallotta, megijedt, mert tudta, hogy a skót óriás

egy fejjel nála is nagyobb.De már jött is az óriás látogatóba, közeledett Ringel otthonához. Az ír

óriás, amilyen gyorsan csak tudott, berohant a konyhába, és így szólt afeleségéhez:

— Asszony, az óriás skót itt lesz hamarosan. Én az ágyba bújok,és ha kérdi, ki fekszik az ágyban, mondd, hogy a gyereked.

Ezzel Ringel ágyba is bújt, és alighogy a felesége rádobta a takarót, már be is állított a skót.

— Hol van az a vadállat Ringel?! — üvöltötte vérszomjasan. —Azonnal mutasd meg, hova bújt, alaposan el akarom látni a baját!

— Pszt! Pszt! — suttogta az asszony. — Még felébreszted agyermekemet.

— A gyermekedet? Miféle gyermekedet? — üvöltötte az óriás.— Ringel gyermekét — felelte az asszony, és fejével az ágyban

fekvõ óriás test felé intett.— Ó, te magasságos mindenható — kiáltotta az óriás —, már itt

sem vagyok! Ha ez a gyermeke, mekkora lehet maga Ringel?!Ezzel hanyatt-homlok kirohant a házból, amilyen gyorsan csak tudott.

Se evett, se ivott, amíg haza nem ért, és újra biztonságban nem érezhettemagát.

Ringel pedig felkelt az ágyból, és jóízûet nevetett, hogy ilyenpompásan sikerült becsapnia a másikat.

77

A SZELEK SZIGETE

RÉGES-RÉGEN, öreg idõkben a szelek még mind-mind együtt laktakegy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján.

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborlószelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezõscsónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt,sok emberi erõ kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.

Néhány dúsgazdag kereskedõ azonban — hatalmas hajóikat ezer megezer evezõs rabszolga hajtotta kikötõbõl kikötõbe — hallott valamit aszigeten lakó szelekrõl, és elhatározta, hogy munkába fogja õket.

Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánjákmagukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.

Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaevezteka szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidámszélforgataggal meg egy könnyelmû forgószéllel.

Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívtákhajójukra. Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet,és ittak, daloltak egész álló nap késõ éjszakáig.

A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket azivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerintcselekedtek. De az már meglepõ volt, hogy az enyhe, lágy szellõcskék isolyan sok édes-mázas bort ittak, hogy egykettõre megártott nekik. Eleintefinoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, késõbb azonban már csakgagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek õsöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát.A ravasz kereskedõk azonban rajta is kifogtak. Õk maguk csak egy-egy kiskortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek ésjózanok tudtak maradni. Az õsöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszushangon hortyogni kezdett.

78

Erre vártak a kereskedõk! Gyorsan fel a horgonyt! Evezõsök,munkához! — és már ki is futottak a part mellõl a nyílt tengerre, fedélzetükönaz egész szélnemzetséggel.

A hajó már messze-messze járt, a nap is delelõre hágott, mire a szelekvégre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették,hogy ismeretlen vizekre vitte õket a hajó, messze távol szigetüktõl.

Nagy nehezen kidörgölték az álmot szemükbõl, és éktelen dühvelvendéglátóikra vetették magukat.

Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, éselmerült a hullámokban.

A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják anagy vizeket. A szigetüket kerülik.

Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, ésgyakran tombolnak dühökben, üvöltenek és ordítanak, máskor megvágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig ésmindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!

Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.

AZ ÉGSZÍNKÉK INGECSKE TÖRTÉNETE

AZ ANYA odakint üldögélt a mezõn, mellette újszülött csecsemõje. Apici aludt, de hamarosan fel fog ébredni, és az anya olyan szegény volt, hogymég egy kis ingecskét sem tudott ráadni.

Szomorúan pillantott föl az égre, szürke felhõk gomolyogtak odafönt.— Ó — mondta —, esni fog, és semmivel sem tudom betakarni a

picit! Bárcsak egy kis ingecske is esne az égbõl!A felhõk azonban nyomban szétnyíltak, és a kék ég egy kis foltja

bukkant elõ.— Éppen ilyen kék való gyerekingecskének — mondta az

asszony; de alig nyitotta szóra a száját, a kék égdarabka az ölébe röpült.Oly finom volt és oly vékony, hogy az asszony alig merte kézbe venni,

de végül mégiscsak tût, cérnát fogott, ingecskét varrt gyermekének a

79

selyemfinom égdarabkából. Amikor ráadta, a pici széttárta karját, ésboldogan nevetett. Az asszony boldog volt.

— Milyen különlegesen kedves és jó ez a gyerek — mondták azemberek, akik megismerték, és szívesen ajándékoztak neki mindent, amirecsak szüksége lehetett. És mindenki, aki csak a közelébe került, elfelejtettegondját-baját, és boldog volt.

Amikor a gyermek kinõtte égkék ingecskéjét, a szél fölkapta a kékégdarabkát, és visszavitte oda, ahonnan származott. Ettõl kezdve a gyermeképpen olyan közönséges ingeket viselt, mint a többiek, goromba vászonból,melyeket az anyja a patakban mosott, és a napon szárított meg.

Mivel azonban a gyermek egyszer egy darabka kék égbõl készült ingetviselt, egészen különlegesen jó és szerencsés gyermekké fejlõdött. Bármibefogott is, minden sikerült neki. Vidám volt és pajkos, mint a többi gyermek,de sohasem okozott fájdalmat másoknak. Így aztán mindenki szerette. Õmaga persze mit sem tudott a csodáról, ami körülvette, réges-rég elfeledteégszínkék ingecskéjét.

Nõtt, növekedett, szép lány fejlõdött belõle, majd boldog fiatalasszony.Hét gyermeke született, és mindegyik számára hullott az égbõl egy kékingecske, melyet hordtak is mindaddig, míg csak ki nem nõtték. Ennek a hétgyermeknek ismét lettek gyerekei, és azoknak is lettek gyerekei és így tovább és így tovább...

Az emberek gyakran pillantanak föl a szürke, gomolygó felhõkkelborított égre, és a felhõk néha szétnyílnak, és a kék ég egy kis foltja bukkanelõ mögülük.

— Éppen ilyen kék való gyerekingecskének — mondják azemberek, és abban reménykednek, hogy a kis kék égdarabka valahol egy anya ölébe hullik, hogy inget varrhasson belõle kicsinyének.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy közületek is többen viseltek pici korukban ilyen égszínkék ingecskét, ha most már nem is emlékeznek rá...

80

A JÓLELKÛ BANDITA

VOLT egyszer egy falucska és annak egy postása, akit úgy hívtak, hogy Pepe. Õ hordta a pénzt, az iratokat meg a leveleket a városba. Azon akörnyéken a postásnak nemcsak becsületesnek kellett lennie, hanem erõsnekis, hogy meg tudja védeni magát az útonállóktól. Pepe bivalyerõs volt, és nálabecsületesebb ember nem élt a földkerekségen. Egy napon, mivel ugyancsakelfáradt a nagy melegben, egy fa alá heveredett pihenni. Lehunyta a szemét,és azon nyomban elaludt.

— Pénzt vagy életet! — riasztotta fel egy hang.Pepe kinyitotta a szemét, és egy jól megtermett banditát látott, aki

rácélzott egy mordállyal.Minden ellenállás hiábavaló volt. A postásnak át kellett adnia a pénzt

az utolsó fillérig.A bandita már útnak indult, mikor Pepe szomorúan megszólalt:— Barátom, tönkretettél egész életemre. Ezek után senki sem fog

bízni bennem. Mindenki azt hiszi majd, hogy nem is raboltak ki, hanem éntettem el a pénzt. Megkérlek egy szívességre. Eressz egypár golyót akalapomba, így legalább látják, hogy valóban megtámadott valaki.

A rabló nem tudta megtagadni a kérést.— Most még a kabátomat is lõdd át — kérte Pepe.A rabló azt is megtette.— Igazán jólelkû vagy! — mondta Pepe. — Most már csak arra

kérlek, lõj agyon engem is.— Nagyon szívesen agyonlõnélek — felelte készségesen a

bandita —, csakhogy nincs már több golyóm.— Ahá, szóval nincs több golyód! — kiáltott fel Pepe. — Na hát

akkor... — és néhány jól irányzott ökölcsapással fejezte be a mondatot.A bandita elterült a földön, Pepe meg visszaszerezte a pénzt, és

folytatta útját a város felé, csak a bandita fegyverét vitte el emlékbe.

81

A RÓKA MEG A MACSKA

EGYSZER egy macska találkozott a rókával. „Róka úrfi okos,tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdõben” — gondolta, és nagytisztességgel köszöntötte:

— Jó napot, tisztelt róka úrfi. Hogy szolgál a kedves egészsége?A róka nagy kevélyen tetõtõl talpig végigmérte a macskát, nem tudta,

egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:— Ó, te nyomorult bajuszpedrõ, te tarka pojáca, te éhenkórász

egérlesõ, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tõlem, hogy vagyok? Milyeniskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?

—Csak egyetlenegyhez — felelte szerényen a macska.

—Ugyan mihez? — kérdezte a róka.

—Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és

megmentem tõlük az irhámat.— Ez is valami? — hencegett a róka. — Én legalább százféle

mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van.Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked,hogyan kell rászedni a kutyákat.

Abban a szempillantásban feltûnik egy vadász négy jóféle kopóval.Nosza, felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a

tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.— Most elõ a fortéllyal róka koma, nyisd ki azt a zsákot! —

kiabálja a rókának.Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték

a kopók.— Ejnye, ejnye, róka úrfi — szólt a macska odafönt —, benne

ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volnakapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

82

MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT

A SÁRBA

HOL volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egyszép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi, igen-igen sáros, igen-igencsúszós úton. Mentek, mendegéltek, és egyszer csak — zsupsz! A kislánymegcsúszik, és belepottyan a sárba.

A kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de olyerõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kislányt, õ maga meg— zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

Erre a kislány elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni...de oly erõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kisfiút, õ magameg — zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

Erre a kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kislányt, õ magameg — zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

Erre a kislány elébe áll... — és így tovább, ameddig meg nem unjátok!

A BÛVÖS SAPKA

VOLT egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt adombtetõn, a falu közelében. Mikor megszólalt a déli harangszó, egyszerrenagy lármát, zenebonát, veszekedést hallott a föld alól!

— Hol a sapkám? Ide a sapkámmal! — kiabált valaki.— Itt is van egy! Itt is! Meg itt is! — kiabáltak aztán összevissza.A pásztorfiú gondolt egyet, aztán õ is elkiáltotta magát:— Adjatok egy sapkát nekem is, ha már annyi van belõle!

83

Azon nyomban a lába elé perdült egy csinos, kerek sapka. A fiú a fejébe nyomta, no, látott is csudát! Sereg törpe nyüzsgött a dombon, majd széprendben párba álltak, elindultak a falu felé. A fiú meg utánuk. A törpékszavából megértette, hogy a falu legmódosabb gazdájának a háza felétartanak, éppen aznap ünnepelték a gazda egyetlen lányának a lakodalmát.Ahogy a fiú a törpék nyomában beért a faluba, észrevette ám, hogy azemberek elmennek mellette, majd föllökik, mintha nem is látnák; ha megköszönt valakinek, az csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, honnan jöna hang. Bûvös sapka volt a pásztorfiú fején, láthatatlanná tette, akár atörpéket. „No, akkor én is megyek a lakodalmas házhoz — gondolta magában —, senki sem látja meg, hogy hívatlan vendég is telepszik az asztalhoz.”

Így is történt. A pásztorfiú meg a seregnyi törpe bevonult a lakodalmasházhoz, körülvették a jól megrakott asztalt, s derekas étvággyal falták ajobbnál jobb falatokat. A házigazda meg csak nézett, sehogyan sem értette,hova tûnik a rengeteg pecsenye, a sok kalács, a hordónyi bor. A vendégeknekalig jutott egy-két falat, mindent fölettek elõlük a hívatlan és láthatatlanvendégek: a pásztorfiú és a törpék.

Eljött az este, a törpék, ahogy jöttek, távoztak, de a pásztorfiú nem értebe a lakomával, õ a táncot is meg akarta nézni. A falhoz lapult, nehogy avidáman kerengõ táncosok letapossák a lábát. Igen ám, de sor került amenyasszonytáncra, s ekkor az egész vendégsereg a falhoz sorakozott, hogyonnan gyönyörködjék a fehér fátylas menyasszonyban. A pásztorfiú kicsitelõbbre lépett, hogy mindent lásson, s ez lett a veszte. Táncolt amenyasszony, csak úgy röpült utána a fehér fátyla meg ruhájának hosszúuszálya. Röpült, és vagy a fátyol, vagy az uszály leverte a fiú fejérõl a bûvössapkát. Ahogy a sapka a földre esett, vége volt a varázslatnak, mindenkimeglátta a hívatlan vendéget. Ott állt, szégyenében pirulva, a zsebe degeszretömve pecsenyével, kaláccsal. A gazda menten tudta, hova tûnt a sok finomfalat, elkapta a pásztorfiú irháját, s alaposan kiporolta. Még azt is az õrovására írta, amit a törpék faltak föl.

A fiú rendre elmondta, hogyan jutott a bûvös sapkához, a törpékkelegyütt hogyan vonult be a házba, hogyan lakmározott kedvére. Nosza,ahányan voltak, mind a bûvös sapkát keresték, mindenki magának akartavolna. De azt ugyan kereshették, eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Apásztorfiú szégyenkezve oldalgott ki a házból, a bûvös sapkának meg azótasem hallották hírét.

84

A HOLDVADÁSZOK

MESSZE északon, Izlandban történt. Egy szép csöndes estén az egyikfalu apraja-nagyja a barátságos fényû holdat leste. A hold az egyikhegycsúcsról világított feléjük, és olyan közelinek tûnt, hogy azt hitték, akár a kezükbe vehetnék, csak fel kellene menni érte a hegycsúcsra. Milyen jó isvolna, ha lehozhatnák magukhoz a faluba! A sötét téli estéken milyen szépenvilágítana! Bizony nem kellene pislogó lámpafénynél vakoskodniok, ha azasszonyok szõni, fonni akarnak. Addig-addig mondogatták, hogy milyen jó is volna, míg végül elhatározták, hogy megszerzik maguknak a szelíd fényûholdat. A falu legerõsebb legényei vágtak neki a hegynek, melynek csúcsáróloly hívogatón fénylett. Hamarosan föl is értek a hegytetõre, de jaj, a holdatmár nem lelték ott, fenn úszott a magas égbolton. Délnek tartott, s nemsokáraegy másik hegycsúcsról fénylett feléjük. A legények meg utána. Megmászták azt a másik hegyet is, de a holdat már ott sem találták, már csak visszfényecsillant a hideg köveken.

S így tartott ez egész éjszaka. A hold békésen szállt a sötétkék égboltondélnek, mindig távolabbi és távolabbi hegycsúcsokról fénylett feléjük; azégen halovány felhõk úsztak a nyomában, lent a földön meg egyre nehezülõléptekkel követték útját a holdvadászok.

— Alighanem fél tõlünk, azért menekül! — mondta az egyiklegény. — Csalogassuk magunkhoz, ne szálljon már tovább, mert sohasemérjük utol!

Megálltak hát a holdvadászok egy hegycsúcson, s csalogatni kezdték aholdat, így:

Hold, szép holdacska, szállj a tenyerembe! Vajas kenyér vár terád, itt van a zsebembe!

85

De a holdnak nem kellett a vajas kenyér, nem szállt a vadászoktenyerébe, egyre messzebb úszott dél felé, gyere távolabbi csúcsokon csillanta fénye. A legények üres zsebbel, üres kézzel, pirkadattal tértek vissza afalujukba. A hold meg folytatta útját fenn a magasban, hogy szelíd fényébõlegyformán jusson az egész világnak.

A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA

ÕSZ van. A ravasz róka azt gondolja magában:„A vadkacsák útra készülõdnek. Lemegyek a folyópartra, fogok egy

kacsát.”A bokrok között odalopakodott, látja: csakugyan egész sereg kacsa

gyülekezett össze a folyóparton. Egy kis vadkacsa ott álldogál éppen a bokortövében, lábacskájával szárnya tollait rendezgeti.

Hopp — a róka elkapja a szárnyát!A vadkacsa nagyot rántott magán, és kitépte a szárnyát a róka szájából.

Csak a tolla maradt a róka fogai között.— Ejnye! — bosszankodik a róka. — Hogy kitépte magát!... A

csapat megriadt, szárnyra kapott és felrepült.A kis vadkacsa pedig ott maradt: eltörve a szárnya, kitépve a tolla.

Elrejtõzött a nádasban, jó messzire a parttól.Korgó gyomorral tért haza a róka.Tél van. A ravasz róka azt gondolja magában:„Befagytak a vizek. Most már nem menekülhet elõlem az én

vadkacsám: akárhova megy, nyomot hagy a havon, én pedig követem anyomát.”

Lement a folyópartra — jól sejtette: az úszóhártyás lábacskák nyomothagytak a parti hóban. A vadkacsa megint ott üldögélt a bokor tövében. Márkinõtt a tolla.

A közelben forrás bugyogott a föld alól, körös-körül megolvasztotta ajeget — lék támadt a folyón, pára szállt belõle.

A róka rá akarta vetni magát a vadkacsára, de az egy csapásra eltûnt alékben, a jég alatt.

86

— Ejnye! — mérgelõdik a róka. — Ez megfulladt!...Éhesen kullogott haza.Tavasz van. Azt gondolja a ravasz róka:„Olvad a jég a folyón. Elmegyek, megkeresem a vízbe fúlt vadkacsát.”Leér a folyópartra — a vadkacsa ott úszkál a vízre hajló bokor alatt; él,

semmi baja!A télen, amikor lebukott a jég alá, a túlsó part mentén kibukkant — ott

is volt egy lék. Így húzta ki a telet.— Megállj csak! — bosszankodik a róka. — Várj csak, mindjárt

utánad ugrom a vízbe!... — Hiába, hiába, hiába! — hápogta a vadkacsa.Felrebbent a folyóról, és elrepült.A hosszú télben meggyógyult a szárnya, és tavaszra új tollacskái

nõttek.

A FÖLDESÚR ÉS A SZAKÁCS

ÉLT egyszer egy földesúr, sem jobb, sem rosszabb a többinél.Egy alkalommal kocsikázni készült új hintaján, és mielõtt útnak indult,

elõhívatta a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy ebédre készítsen libát.— De jól vigyázz, nehogy egy darabot is megegyél a libából,

mert jaj lesz neked! Megértetted?— Megértettem.— Nos, ezt jól jegyezd meg magadnak, és azt is, hogy a liba

készen legyen, mire hazaérek, ne legyen se kemény, se forró, se hideg, hanem olyan, hogy elolvadjon a szájban, és — még az ember lelke is örüljön.Megértetted?

— Megértettem.A földesúr kikocsizott, a szakács hozzáfogott a libához. Olyan szép

aranyszínû ropogósra sütötte, hogy szebb nem is lehetett volna. Ránézett —és bizony csorgott tõle a nyála.

Nem bírt magával a szakács, levágta a liba egyik lábát, és megette.Hazatért a földesúr a kocsikázásból, és megparancsolta, hogy tálalják fel az

87

ebédet. Mohón nekiesett a libának, de aztán észrevette, hogy hiányzik a libaegyik lába.

— Ó, te gazfickó! — kiáltott a szakácsra. — No, jól van,megtanítalak én téged, de úgy, hogy csillagokat fogsz látni. Nemmegtiltottam, hogy egyél a libából?

— Megtiltottad, uram.— Akkor hogy mertél egy egész lábat megenni, mi?— Nem ettem én meg, uram!— Ha nem etted meg, hát hol a liba másik lába? — kiabált a

földesúr. — Ki volt az a semmirekellõ, aki meg merészelte enni?— De uram, hiszen a libának csak egy lába van!A földesúr majdnem kiugrott a bõrébõl.— Te bolonddá akarsz tenni! Ki mondta, hogy a libának csak egy

lába van? — Gyerünk a tóhoz, magad is meglátod!— Gyerünk — mondta a földesúr —, de tudod, mi lesz, ha

hazudtál? Akkor én... akkor én magam sem tudom, mit csinálok veled!No, elmentek a tóhoz, hogy megnézzék a libákat. A nap forrón,

perzselõen sütött. A libák bementek a vízbe, fél lábon álltak, a másik lábukatszárnyuk alá húzták.

— Nos, uram, látod, kinek van igaza? — kérdezte a szakács. — Alibáknak csak egy lábuk van.

— Ó, te semmirekellõ! — kiáltott a földesúr, és karjátmeglendítve, hessegetni kezdi a libákat: — Siss... sss... — a libák megijedtek, elõkapták lábukat a szárnyuk alól, és szétfutottak a parton, ki merre látott.

— Nos, kinek van igaza — kérdezte a földesúr —, hány lába vana libának?

Így felelt a szakács:— Uram, így kellett volna annak a sült libának is kiáltani: sss!

Akkor az is elõhúzta volna a másik lábát.A földesúr tágra nyílt szemmel bámult. Csak állt, egy szót se tudott

szólni a csodálkozástól.Attól kezdve pedig mindig az asztalához ültette a furfangos szakácsot.

88

AZ ÜGYES FIÚ

EGY királynak volt három fia. Nem tudta, melyiknek hagyja majd akirályságát. Azt gondolta magában, majd kipróbálja õket, aki legokosabbanviselkedik, az legyen az utóda.

Egy napon hát azt mondta a legidõsebb fiának, másnap korán reggel kiakar lovagolni, õt is magával viszi. Csakugyan, másnap be is kopogott a fiúapjához, de nem olyan korán, mint a király szerette volna.

— Hozasd el a ruhámat, hogy felöltözködjem — szólt a király afiához. A fiú kiszólt a komornyiknak, hogy hozza be a király ruháját.

— Melyik ruhát? — kérdezte a komornyik.Erre a fiatal királyfi visszafutott apjához, és megkérdezte, melyik

ruháját akarja felvenni.— A rövid ujjú köntöst.A herceg visszaszaladt a komornyikhoz, és a rövid ujjú köntöst kérte.— Melyik rövid ujjú köntöst? — kérdezte a komornyik.Megint visszaszaladt a királyfi, hogy megkérdezze apját, melyik

köntöst akarja felvenni. Így csinálta ezt minden ruhadarabbal, míg végre akirály felöltözhetett. Most a lovát hozatta elõ a király. A fiatal királyfi itt isügyetlenkedett: az istállóból jött vissza megkérdezni, melyik lovatnyergeljék, és minden darabot: a takarót, nyerget, szerszámot, sarkantyútkülön kérdezett meg, úgy szaladgált ide-oda, míg összeszedte, ami akirálynak a kilovaglásához kellett.

Másnap a középsõ fiát tette próbára, de az is ilyen szelesen ésügyetlenül végezte a rábízott feladatot.

Ezután a legkisebb fiának adta ugyanazt a megbízást. A legfiatalabbkirályfi nagyon korán, még mielõtt az apja felkelt volna, jelentkezett nála.Megint a ruháját kérte a király, mire a fia pontosan megkérdezte, melyikruhadarabot kívánja. Értük ment, és maga vitte be apjának. Segített nekiöltözködni, nem is hagyta, hogy a komornyik végezzen szolgálatot a királykörül. Aztán megkérdezte, melyik lovat nyergeltesse, melyik takarót, nyerget és szerszámot tegyék a lóra, melyik sarkantyúját, melyik kardját kívánja a

89

király felölteni, de csak mikor már mindent tudott, akkor ment le az istállóba,és vezette a király elé a lovat, megnyergelve, ahogy a király kívánta.

Most aztán látta a király, melyik fia a legügyesebb.

A JÓ GAZDASSZONY

ÉLT egyszer egy kislány. Volt egy kakaskája. Felébred hajnalban akakaska, rázendít:

— Ku-ku-rikú! Jó reggelt, gazdasszonykám!Odafut a kislányhoz, morzsát csipeget a tenyerébõl, melléje telepszik a

ház tövébe. Tarka tollait mintha olajjal fényesítették volna, bóbitája úgyfénylik a reggeli napban, mint az arany. Szemrevaló kakaska volt!

Meglátta egyszer a kislány a szomszédék tyúkocskáját. Megtetszettneki. Megkérte a szomszédasszonyt:

— Add nekem a tyúkocskádat — odaadom érte a kakaskámat!Meghallotta ezt a kakaska, bánatában félrecsapta a bóbitáját, lógatta a

fejét, de mit tehetett — maga a gazdasszonyka küldi el a háztól!Ráállott a cserére a szomszédasszony — odaadta a tyúkocskát,

hazavitte a kakaskát. Megbarátkozott a kislány a tyúkocskával. Szépselymes, meleg tolla volt, és mindennap friss tojást ajándékozott akislánynak.

— Kot-kodács, gazdasszonykám! Edd meg a tojáskát,egészségedre váljék!

Megeszi a kislány a tojást, ölébe veszi a tyúkocskát, simogatja a tollát,friss vízzel itatja, búzaszemmel eteti.

De egy napon egy kiskacsát látott meg a szomszédasszonynál a kislány. Megtetszett neki a kacsa. Kérlelni kezdte a szomszédasszonyt:

— Add nekem a kiskacsát — odaadom érte a tyúkocskát!Meghallotta ezt a tyúkocska, lecsüggesztette a tollait, elbúsult, de mit

tehetett — maga a gazdasszony küldi el a háztól!A kislány most a kacsával kötött barátságot. Együtt jártak a folyóra

fürödni. Úszkált a kislány, a kacsa meg mellette.

90

— Háp, háp-háp, gazdasszonykám! Ne ússzál messzire — mélyez a folyó!

Kilépett a kislány a partra, a kacsa meg után totyogott.Egy napon átlátogatott hozzájuk a szomszéd. Kiskutyát vezetett

pórázon. Meglátta a kislány:— Ó, milyen szép kiskutya! Add nekem — odaadom érte a

kacsámat!Meghallotta ezt a kacsa, verdesett a szárnyával, keservesen hápogott,

de nem segíthetett a baján. A szomszéd a hóna alá csapta, és magával vitte.Megsimogatta a kislány a kutyát, és elmondta neki:

— Volt egy kakaskám — odaadtam egy tyúkocskáért, atyúkocskát egy kiskacsáért, azt meg odaadtam érted!

Meghallotta ezt a kiskutya, behúzta a farkát, bebújt a lóca alá, éjszakapedig kinyitotta mancsával az ajtót, és elszökött:

— Nem kell nekem ilyen gazdasszonyka! Nem tudjamegbecsülni a barátait! Felébredt a kislány — nem maradt senkije.

A BÁTORSÁG

LUJZI és Frici a falu fõutcáján át az iskolába igyekszik. A nap nevet, s a két gyerek dalol. Dalolnak, mint a fülemüle, mert éppoly vidám a szívük. Egyrégi nótát dalolnak, nagyanyáik dúdolgatták régen, mikor még õk iskislányok voltak, s gyermekeik gyermekei szintén dalolják majd egyszer,mert ezek a könnyû dalok kicsik és halhatatlanok, s szájról szájraszálldogálnak századokon s ezredeken át. Az emberi száj elhalványul, aztánvégleg elhallgat, egyiké éppúgy, mint a másiké, de a dal, az száll tovább.Vannak dalok abból az idõbõl, amikor még a férfiak mindannyian pásztorokvoltak, a nõk meg mind pásztorlányok. Azért is szólnak ezek a dalok csupabárányról meg farkasról.

Lujzi és Frici énekel; a szájuk kerek, mint a virág, a daluk vékonyan éstisztán lendül a reggeli levegõben. De mi történt?

Frici torkában mintha megakadna a hang.Micsoda rejtélyes hatalom fojtotta úgy bele a dalt a kisfiú torkába?

91

Semmi más, mint a félelem. Mindennap, ha akarja, ha nem, találkozikaz utca végén a hentesék kutyájával, s mindennap, ha meglátja, érzi, mintszorul el a szíve, s mint roggyannak meg az inai. Pedig a hentesék kutyájanem bántja, nem is fenyegeti. Ott ül békén a küszöbön, gazdájának boltjaelõtt. De hát fekete, s olyan mereven néz azzal a véres szemével, és az a sokéles foga mind kifehérlik a szájából. Egyszóval ijesztõ. Meg aztán köröttecsupa nyers hús, mindenféle vagdalék. És ez még rémítõbbé teszi. Igaz,tudják, nem a kutya okozta ezt a vérengzést, de most mégis ott ül, s õ az úr.Félelmes állat ez nagyon, a hentesék kutyája. Éppen azért Frici, ha messzirõlészreveszi az állatot, fog egy jókora követ, ahogy ezt a nagyoktól látta,amikor a harapós kutyák ellen fegyverkeznek — s szorosan a fal mellett megy el, persze nem a hentesék oldalán.

Most is úgy tett, ahogy máskor. Lujzi ki is csúfolta érte.Nem szidta holmi csúnya szóval, amire, ugye, legtöbbször még

csúnyább szitok a válasz. Nem, nem mondott neki semmit: sõt szépen énekelttovább. Csakhogy elváltozott hangon és olyan gúnyosan dalolt, hogyFricinek attól még a füle is vörös lett. Akkor a fiú kis fejében valami nagymozgás kezdõdött. Megértette, hogy a szégyent még inkább kell kerülni, mint a veszélyt. Egyszóval félni kezdett a félelemtõl.

Épp azért, mikor kijöttek az iskolából, s megint találkozni kellett ahentesék kutyájával, nagy büszkén lépegetett el a bámuló kutya elõtt.

Azt mondják, fél szemmel Lujzit nézte, látja-e, hogy mit csinál. Amiigaz, az igaz, ha nem volnának hölgyek meg kisasszonyok a világon, aférfiak, attól félek, bizony nem lennének olyan bátrak!

KÉTFÉLE AJÁNDÉK

A KIRÁLY vadászni ment az erdõbe, magányosan bolyongott úttalanutakon, de vadnak nyomára sem bukkant. Már beesteledett, mikor észrevette,hogy eltévedt a rengetegben. A ruháját tüske tépte, megéhezett,megszomjazott, de az utat csak nem lelte.

Egyszer aztán a szénégetõ kunyhójához ért, s annak az ajtajánbekopogott. A szénégetõ valahol messze járt, de a felesége otthon volt, jó

92

szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Krumplit fõzött neki vacsorára,puha szénán altatta, s egyre mentegetõzött, hogy szegénységükbõl többre,jobbra nem telik, de amit ad, azt jó szívvel adja. Nem tudta a szegény asszony, hogy a fáradt vándor maga a király, de ugyan hiába tudta volna, a szénégetõkunyhójában csak hírbõl ismerték a pecsenyét, a puha pihés nyoszolyát. Akirály jó étvággyal megette a krumplit, mind a tíz ujját megnyalta utána, solyan jóízûen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában semkülönbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát, s fizetségülegy aranytallért adott neki. Az asszony azt hitte, hogy a tallér holmi olcsócsecse-becse, és csak azt sajnálta, miért is nincs rajta lyuk, hogy legalábbnyakába akaszthatná. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az ismeretlenvándor arcmása csillog a talléron.

Mikor aztán hazatért az ura, s a felesége megmutatta neki azaranytallért, s elmesélte, hogy volt, mint volt, a szénégetõ úgy vélekedett,hogy csakis a király járhatott a házukban.

— Ami igaz, az igaz! — mondta. — Ilyen jóízû krumpli seholsem terem, csak itt nálunk, a homokos földben! Nem csoda, ha király urammegnyalta utána tíz ujját. Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott mégsoha, nem csoda, ha jólesett neki az alvás! De azért egy aranytallér mégiscsak sok egy tányér krumpliért! No, viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, haannyira ízlett neki!

El is ment a szénégetõ a királyi palotába, vitte a kosár krumplit.— Király uram, hoztam neked egy jó kosár krumplit, edd meg jó

étvággyal, és váljék egészségedre!Jólesett a királynak az ajándék meg a szíves szó, s hogy viszonozza a

szénégetõ emberségét, azon nyomban gazdaggá tette, adott neki egy széptanyát, de még ökröket is, lovakat is hozzá.

Volt a szénégetõnek egy testvérbátyja, gazdag, kapzsi ember, akisohasem szánta meg a szénégetõ szegénységét. No, most, mikor meghallotta,milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetikilyesmi. És hogy elõsegítse a szerencse útját, kivezette az istállójából alegszebb almásderes lovat, s ment vele a királyi palotába.

— Király uram, ajándékot hoztam neked — mondta a kapzsigazdag. — Elhoztam a legszebb almásderes lovamat, hatvan aranyat adnának érte a vásárban, de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel.

A király menten tudta, honnan fúj a szél, s elhatározta, hogy alaposanmegleckézteti a kapzsi gazdagot.

93

— No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adokérte! A lóért cserébe megkapod ezt a kosár krumplit, amiért egy egésztanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem.

Ezzel a kapzsi ember kezébe nyomta a kosarat, s kitessékelte apalotából.

Az almásderest bekötötték a királyi istállóba, s azóta is vidámanropogtatja a zabot, de a gazdag embernek még most is keserû lesz a szája íze,ha csak ránéz a krumplira.

A BÖLCS ÖSZVÉR

VOLT egyszer egy öszvér. Mint minden öszvér, ez is azt gondolta,hogy õ a legokosabb teremtés a világon. Az öszvér egyszer betévedt egykertbe. Látja, hogy az erõs, magas almafákon apró, piros almák teremnek, a fa alatt pedig, vékony indákon, óriási dinnyék érnek. Felnéz az öszvér mégegyszer a fára, aztán lenéz a dinnyére, és bosszúsan csapja hátra a fülét.

— Milyen ostobán rendezték el ezt a világot! — gondolta. —Bízták volna csak rám, a bölcs öszvérre, én mindent másképp csináltamvolna!

Meghallotta ezt az almafán üldögélõ veréb. Megkérdezte:— Ha meg nem sértelek, mi az, ami nem nyerte meg tetszésedet?— Hát nem látod? — szólt az öszvér. — Nézz körül! Ezen a

nagy-nagy fán akkora almák teremnek, mint egy kisgyermek ökle, azokat azöszvérfej nagyságú dinnyéket meg alig bírják a vékony indák. Az volna ahelyes dolog, ha a nagy almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, agyönge indákon meg olyan kis dinnyék nõnének, mint az alma! — Így szóltaz öszvér, aztán vakarni kezdte az oldalát az almafa törzsén. Abban apillanatban leesett egy alma, és nagyot koppant az öszvér fején.

— Iá-iá-iá! Szegény fejem, ja-a-aj! — ordított az öszvér.Nagyot nevetett a veréb.— Látod, tisztelt bölcs — mondta —, mégis jó, hogy az alma nem

akkora, mint a dinnye, mert különben kereshetnéd most a fejedet!

94

— Iga-az — az öszvér csak ennyit mondott, és gyorsan elhordtaaz irháját az almafa alól.

A TIGRIS ÉS A DATOLYA

A TIGRIS egy éjszaka bemerészkedett a faluba. Arra lett figyelmes azegyik ablak alatt, hogy egy kisgyerek sír keservesen. Az anya pedigbosszankodva fenyegette a kisfiút:

— Azonnal hagyd abba a sírást, mert ha nem, elvisz a tigris.A gyerek csak tovább sírt, bömbölt, mintha nem is hallotta volna a

fenyegetést. „Ez a gyerek csöppet sem fél tõlem, bizonyára nagyon bátor!” — gondolta magában a tigris. Az anya látta, hogy így nem megy semmire, hátnyájas hangon folytatta:

— Nesze datolya, csak ne sírj már!Erre a kicsi abbahagyta a sírást.A tigris így gondolkozott: „Micsoda ijesztõ, szörnyûséges teremtmény

lehet ez a datolya, amit csak úgy odavetnek a gyereknek, és az tüsténtelhallgat.” Inába szállt a bátorsága, félt a datolyától, s letett arról aszándékáról, hogy elrabolja a gyereket. Kiment az istállóba, gondolta, hanincs gyerek, jó lesz helyette egy ökör is. Az istállóban azonban egy tolvajbújt meg, aki a sötétben ökörnek vélte a tigrist, és a hátára pattant. A tigrisrémülten vágtatni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. „Bizonyára aszörnyûséges datolya támadt rám!” — gondolta. A tolvaj pedig továbblovagolt a tigris hátán, ostorral biztatta gyorsabb vágtára, hogyelmenekülhessen, mielõtt kivilágosodnék, s rajtacsípnék az ökörrabláson.Mikor megvirradt, a tolvaj ijedten látta, hogy nem ökör, hanem tigrishátonlovagol. Rémülten leugrott róla. A tigris pedig félelmében továbbrohant,menekült a hegyek közé, s talán még most is fut, ha meg nem állt.

95

JÓ BARÁTOK

EGYSZER az erdõkerülõ a vágást tisztogatta az erdõben, s meglátottegy rókalyukat. Kiásta a lyukat, s talált benne egy kis rókafiút. Az anyjánakbizonyosan volt ideje a többit egy másik lyukba áthurcolni.

Ennek az erdõkerülõnek volt otthon egy kutyakölyke. Kopófajta. Az isegész kicsike volt. Egyhónapos.

Hát a rókafiú és a kutyakölyök együtt kezdett növekedni. Egymásmellett is aludtak, együtt játszadoztak.

De milyen mulatságosan játszadoztak! A kis róka úgy mászkált ésugrált, mint egy valóságos macska. Felszökik a padra, a padról meg azasztalra, felemeli farkát, mint egy csövet, s lenéz a padlóra.

A kutyus is felmászik a padra, zsupsz — leesik róla. Ugat, s fut az asztal körül teljes óra hosszat. Azután a rókafiú is leszökik, s lefeküsznek aludnimind a ketten. Alusznak, alusznak, kipihenik jól magukat, majd elkezdikmegint hajkurászni egymást.

A kiskutyát Tüzecskének hívták, mert olyan vörös volt, mint a tûz. Arókafiúnak pedig Vaszka nevet adott az erdõkerülõ, mint egy kandúrkának,mert vékony hangon ugatott, mintha nyávogott volna.

Az egész nyarat együtt töltötte a kutyakölyök meg a rókafiú; mire õszlett, megnõttek mind a ketten. Szép fajkopó lett a kiskutyából, a rókafiú megsûrû bundát vett fel. Az erdõkerülõ már megláncolta a rókát: el ne szökjék azerdõre. „Láncon tartom — gondolja magában — a tél közepéig, s akkor avárosban megveszik majd a bõréért.” Maga sajnálta volna meglõni a rókát,mert sok kedvesség volt benne.

Tüzecskévél, a kopóval pedig ki-kiment vadászni, s meglõtt egy-egynyulat.

Hát egy reggel kimegy az erdõkerülõ, hogy megetesse a rókát. Nagyotnéz — a rókaólban csak a láncot látja s az eltépett örvet. Megszökött a róka.

„No — gondolja az erdõkerülõ —, most már nem sajnállak lelõni, halátlak. Most már látszik, hogy nem vagy te szelíd állat. Vad vagy, vadállatvagy. Ha az erdõn rád találok, lelõlek, mint vadat.”

96

Szólította Tüzecskéjét, s levette a polcról a puskáját.— Keresd, Tüzecske — biztatta. — Keresd meg a barátodat — s

rámutatott a rókanyomokra a hóban.Tüzecske csaholni kezdett, s futva követte a nyomot. Hajtott s csaholt,

nyomon haladt. S messzire-messzire bement az erdõbe, alig lehetett márhallani a hangját. Egyszerre teljesen elhallgatott.

De lám, most megint errefelé jön — egyre közelebbrõl szól az ugatása.Az erdõkerülõ megbúvik az erdõszélen egy fenyõfa mögött, s felhúzza

a ravaszt.Hát látja: egyszerre ketten szaladnak az erdõbõl. Az egyik a róka, a

másik a kutya. A kutya csahol és szûköl. Egymás mellett szaladnak a fehérhavon. Váll váll mellett — mint igazi jó barátok. Együtt szöknek át azsombékon, közben egymásra is néznek, és mintha mosolyognának. Háthogy lehessen így lõni? Hiszen meglõné a kutyát.

Meglátta a két állat a gazdát, s odaszaladt hozzá. Vaszka a vállára ugrik, a kutya meg két lábra áll, nekiveti elsõ lábát gazdája mellének, egyet-egyvakkant, s el-elkapja tréfálkozva róka koma farkát.

— Ejnye, ti ördögfiókák! — kiáltott fel az erdõkerülõ.Leeresztette a ravaszt, és megindult hazafelé.

És a róka ott élt nála egész télen a kunyhóban — nem láncon, hanemszabadon. De tavasszal ki-kijárt az erdõ felé — egereket fogni.

Egerészett, egerészett, míg végképpen ott maradt az erdõn. Tüzecske, akopó, pedig azóta sosem hajtana rókát.

Úgy látszik, minden rókával összebarátkozott.

A NAP, A HOLD ÉS A KAKAS

RÉGES-RÉGEN történt, akkoriban, amikor még az égbolt gömbölyû, a Hold pedig szögletes volt, hogy együtt éldegélt a Nap, a Hold meg a Kakas,egy szép kis felhõházikóban.

Testvérek voltak, és igen-igen nagyon szerették egymást, de a kétfiatalabbik a Napot szerette a legjobban, mert az volt közöttük a legbölcsebb.

97

Egyszer a Nap útnak indult, hogy végigvándoroljon az égbolton, a Hold és a Kakas otthon maradt. Sokáig üldögéltek, beszélgettek, mígnemegyszerre csak a Hold megpillantotta az égbolt másik sarkán a Bikacsillagképét. Hirtelenében az az ötlete támadt, hogy jó lenne megszerezni aBikát. A testvérek között szokatlan, erélyes hangon ráparancsolt a Kakasra:

— Tüstént indulj, és hozd el nekem a Bikát!A Kakas meglepõdött a furcsa kívánságon, bántotta testvérének durva

hangja, de azért halkan válaszolt:— Hogyan is tehetném ezt meg, hiszen kicsi és gyenge vagyok

ahhoz, hogy elhozzam neked a Bikát.De a Hold most már kötötte az ebet a karóhoz. Veszekedni kezdtek, és

addig taszigálódtak, lökdösõdtek, amíg a Kakas leesett az égboltról,egyenesen a Földre.

Mikor a Nap visszatért a felhõházikóba, mindjárt kereste a kicsit, aKakast. Mit volt mit tenni, a Hold kénytelen-kelletlen elmesélte a történteket.A Nap elszomorodott.

— Lám csak, nem tudsz te békességben, egyetértésben élni atestvéreiddel — mondta szigorúan, aztán így folytatta: — Azzal büntetlekmeg, hogy soha többé nem jöhetsz velem együtt az égboltra. Mától kezdvecsak akkor mehetsz el hazulról, amikor én már lefeküdtem.

A Hold már szánta-bánta, amit cselekedett, de hát segíteni nem lehetetta dolgon. A Kakas örökre a Földön maradt. A Nap megjósolta, hogylegkedvesebb testvére, a Kakas sohasem fogja õt elfelejteni, és lesni fogja,hogy láthassák egymást.

És valóban így történt. Azóta a Kakas hajnalban, amint a Napmegjelenik az égbolton, kiáll a legmagasabb szemétdombra, és nagyotkukorít, hogy mentõl hangosabban és mentõl közelebbrõl köszöntsetestvérét.

— Kukurikú, kukurikú! — kiáltja torkaszakadtából, ami aztjelenti: „Nézzétek, ott van az én jó testvérem, üdvözöllek bátyám, felkelõNap!”

De este, mikor az égbolton megjelenik a Hold, hogy felváltsa a Napot, a Kakas beszalad a házikójába, mert látni sem akarja a gõgös Holdat.

98

A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A

BABSZEM

ÉLT egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot, megakarta fõzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabbföllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott be. Ahogy ababot beletöltötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet, nem is vetteészre. Odaesett a babszem a földre egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egydarabka parázs a tûzhelybõl, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: aszalmaszál, a parázs meg a babszem.

— Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? — kérdezte azudvarias szalmaszál.

— Én szerencsémre kiugrottam a tûzbõl — felelte a parázs. — Haezt erõnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok.

— Én is ép bõrrel menekültem meg — mondta a babszem —, deha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fövök én is, mint apajtásaim.

— Nekem talán jobb sors jutott volna? — szólt a szalmaszál. —Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tûzbe vetette, hatvanunkatmarkolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De énszerencsére kisiklottam az ujjai közt.

— Most aztán mitévõk legyünk? — kérdezte a parázs.— Én azt mondom — szólt a bab —, hogy ha már ilyen

szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt,nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak.

A másik kettõnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek,mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt sehíd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideigtanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.

99

— Tudjátok mit? — mondta. — Én majd keresztbe fekszem avízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon.

Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt.A parázs világéletében tüzes természetû volt. Most se sokat

teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen aközepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagylegény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága — mert a víz elõltudvalevõleg a legvitézebb parázs is meghátrál —, megtorpant, egy tapodtatsem mert továbbmenni.

A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tûz a hátát, de olyan jól neveltvolt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg se zizzent. Egyszerreláng lobbant belõle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt.

— Szszsz! — mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudottszólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét.

Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mitörtént, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt.

Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet,megesett a szíve rajta, tût-cérnát kerített, s egykettõre összevarrta.

A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak,az egyik ment jobbra, a másik meg balra.

De mert a szabónak nem volt csak fekete cérnája, máig is ott látniminden babszemen a fekete fércet.

HOGYAN KERESETT TÁRSAT A KUTYA

AZT mesélik, hogy a kutya valamikor réges-régen magányosan élt azerdõben. Egy napon megunta az egyedüllétet — elindult, hogy társat keressen magának, akivel együtt lakhatna. De olyan társat akart, aki mindenkinélerõsebb a világon, és nem fél senkitõl.

Azt hitte a kutya, hogy a farkas a legerõsebb. Felkereste hát, és aztmondta neki:

— Hallod-e, farkas! Éljünk eztán együtt!— Jól van, én nem bánom — felelte a farkas.

100

Attól fogva együtt éltek.A kutya egyszer csörtetést hallott az erdõben, és ugatni kezdett.— Ne ugass, kutya — csöndesítette a farkas —, mert idejön a

medve, és mindkettõnket széttép.„Ahá — gondolta a kutya — úgy látszik, a medve a legerõsebb a

világon, mert még a farkas is fél tõle!”Otthagyta hát a farkast, és ment tovább az erdõben, hogy megkeresse a

medvét. Meg is találta, és azt mondta neki:— Hallod-e, medve! Éljünk eztán együtt!— Jól van, éljünk — állott rá a medve.Attól kezdve együtt élt a kutya meg a medve.A kutya egy éjszaka megint neszt hallott az erdõben. Hangos ugatásba

kezdett. Megijedt a medve, és rámordult:— Hallgass, te kutya, mert meghallja az oroszlán, idejön, és felfal

téged is, engem is! „Hát nem a medve a legerõsebb, ha fél az oroszlántól! —gondolta a kutya. — Úgy látszik, az oroszlán a legerõsebb a világon!”

Futott az oroszlánhoz. Így szólt hozzá:— Éljünk együtt, oroszlán!— Nem bánom, legyen úgy! — felelte az oroszlán. Attól fogva

együtt éltek.Nem sok idõ telt el — a kutya egy éjszaka megint ugatni kezdett. Az

oroszlán csöndesíteni kezdte:— Ne ugass, kutya: idejön az ember, ránk fogja a rettenetes vasat,

és megöl mindkettõnket!„Úgy látszik, nem is az oroszlán a legerõsebb — gondolta a kutya. —

Hanem az ember!”Azzal elfutott, hogy megkeresse az embert. Amikor rátalált, azt mondta

neki: — Hallod-e, ember! Éljünk eztán együtt!Ráállott az ember, és kunyhójába vezette a kutyát.A kutya egy éjjel zajt hallott, és ugatni kezdett. Az ember felébredt.

Nemhogy csöndesítette volna a kutyát, de rákiáltott:— Hangosabban ugass, kutyám! Hangosabban!A kutya akkor látta, hogy az ember nem fél semmitõl, és õ a legerõsebb

a világon. Azóta az emberrel él, és hûségesen szolgálja.

101

A KISEGÉR NAGY KALANDJA

MI történt egyszer a kisegérrel? Nagymamája ráparancsolt, hogy fogjaa kancsót, induljon a kútra, hozzon vizet. Indult is az egérke azon nyomban akútra, hogy is ne indult volna, meg is töltötte a kancsót vízzel, csakhogyhazafelé ugrándozott, szaladgált, megbotlott, és eltörte a kancsót, kiömlöttmind a víz. Nagymamája összeszidta, azt mondta, hogy haszontalan megügyetlen jószág. No, ha már így van — gondolta egérke —, akkor bizony õvilággá megy. Nagymamája tartóztatta, de hiába, egérke nem tágított, széles a világ, õ bizony nekivág! Útravalónak egy egész pogácsát vitt atarisznyájában. Egérke ment, mendegélt, míg egy nagy-nagy parttalantengerhez nem ért. Kis ideig álldogált a parttalan tenger partján, aztán nagyotgondolt: a hullámok közé vetette magát. Mikor a parttalan tenger túlsó partján rázogatta lábáról a vizet, nagy büszkén gondolta: „Hej, micsoda bátor egérkevagyok én!” Csakhogy amint visszanézett, látta ám, hogy a nagy-nagy tengernem volt más, mint a nagymamája lábnyoma, amiben összegyülemlett azesõvíz.

Ment tovább a bátor egérke, ment, mendegélt, míg egy széles-széles,sebes vizû folyóhoz nem ért. Megállt a partján, de nem gondolkozott sokáig, a hullámok közé vetette magát, átúszta a széles-széles folyót, és még csak kisem fáradt. Maga is csodálkozott, hogy milyen erõs is õ! Mikor aztán nagybüszkén visszanézett, látta ám, hogy a széles-széles folyó nem egyéb, mintkeréknyom, ebbe ömlött a víz, mikor minap eltörte a korsót. Ment tovább abátor, erõs egérke, ment, mendegélt, míg egy égig érõ hegyhez nem ért.Megkerülje? Ne kerülje? Nem gondolkozott sokáig az egérke, fogta magát, sátugrotta az égig érõ hegyet. Maga is csodálkozott, hogy milyen ügyes õ!

Mikor aztán nagy büszkén visszanézett, látta ám, hogy az égig érõ hegynem más, mint egy kupac széna.

Ment tovább a bátor, erõs, ügyes egérke, ment, mendegélt, s egyszercsak látja ám, hogy az úton, annak is a kellõs közepén verekszik egy óriásijegesmedve meg egy óriási barnamedve. Elfusson? Ne fusson? Elbújjon aharagos medvék elõl? Nem gondolkozott sokáig az egérke, szép nyugodtan

102

elsétált a haragos medvék mellett. Maga sem hitte volna, hogy õ ilyen nagyhõs! Hát amint nagy büszkén visszanéz, látja ám, hogy a jegesmedve nemmás, mint egy fehér hangya, a barnamedve meg nem más, mint egy vöröshangya.

Ment tovább a hõs egérke, ment, mendegélt, míg a házuk kapujába nemért. Nem gondolkozott sokáig, besurrant a kapun, a nagymamája elé állt, selmesélte neki, milyen bátor, milyen erõs, ügyes és hõs egérke õ. Anagymamája meg csak intett, hogy pszt! Aztán azt mondta:

— Ne meséljük el senkinek, de senkinek a világon, hogy milyenbátor, milyen erõs, ügyes és hõs egérke vagy! Még akadhatna, aki el semhiszi!

A HÁROM JÓ TANÁCS

EGY kisfiú ment az erdõn át, és fogott egy csalogányt.— No — gondolta —, megsütöm ezt a csalogányt, és megeszem.

A csalogány azonban kérlelni kezdte:— Ne egyél meg, barátocskám. Velem úgysem laknál jól.

Bocsáss szabadon, és cserébe adok neked három jó tanácsot.— Jól van — válaszolta a kisfiú. — Ha valóban jó tanácsokat

adsz, elengedlek.— Figyelj hát rám. Az elsõ tanácsom: ne akarj olyat, ami nincs. A

második: ne sajnáld azt, ami nem tér vissza; és a harmadik: ne higgy a hazugszónak.

— Ezt jól mondtad — örvendezett a kisfiú. — Szabadonengedlek! Röpülj!

A csalogány felszállott egy fa csúcsára, és gondolkozni kezdett: „Vajon megfogadja-e a fiú a tanácsaimat?”

Lejjebb szállt egy ágacskára, és így szólt:— Milyen ostoba is vagy te, hallod. Tudnád csak, milyen kavics

van a nyelvem alatt, nem engedtél volna el semmiféle jó tanácsért! Nemakármilyen kavics az. Drágakõ! Akkora, mint egy dió, és úgy ragyog, mint az

103

aranyló napocska. Ha a tiéd lehetne, te volnál a leggazdagabb ember afalutokban, de még az egész világon is.

Ahogy meghallotta ezt a kisfiú, a bosszúságtól majdhogy sírva fakadt.„Milyen szamár vagyok — gondolta. — Miért is engedtem el ezt a

ravasz madarat?”Kérlelni kezdte hát:— Gyere vissza, kérlek. Vagy ha nem akarsz visszajönni,

legalább add nekem azt a drágakövet, jutalmul, hogy szabadon bocsátottalak.A csalogány azonban így válaszolt:— Most már látom, hogy csakugyan ostoba vagy. Elfelejtetted,

amire tanítottalak! Sajnálod azt, ami nem tér vissza, olyat akarsz, ami nincs,és hiszel a hazug szónak. Gondold meg: elférne az én nyelvem alatt egykavics, méghozzá akkora, mint egy dió? Nemhiába tartja a közmondás:bolondnak a tanács — sárba vetett kalács.

Ezt mondta a csalogány, és elröpült.

AZ ÓRIÁS MEG A KECSKEPÁSZTOR

FÖNT, messze északon, egy hatalmas dombon lakott Stompe Pilt, azóriás.

Évek múltak el, és senki sem zavarta a nyugalmát, a madár se járt arra— míg egy szép napon egy kecskepásztor jelent meg nyájával a domblábánál.

Az óriás azonnal neszét vette.— Ki az? — bõdült el rettenetes hangon, és elõrontott a

barlangjából. Egy iszonyú nagy sziklát tartott a jobb markában.— Én vagyok, ha éppen tudni akarod! — kiáltott vissza a pásztor,

s nyugodtan terelgetni kezdte kecskéit fölfelé a dombra.— Ha ide merészkedsz — ordított az óriás —, úgy

szétmorzsollak, mint ezt a követ itt, ni!S a sziklát, ami a kezében volt, egy szempillantás alatt porrá morzsolta.— Én meg úgy szétlapítlak — válaszolta a pásztor —, hogy annyi

lélek se marad benned, mint amennyi víz van ebben a kõdarabban itt, ni!

104

Azzal elõhúzott a tarisznyájából egy friss sajtot, s úgy összenyomta,hogy ami nedvesség volt benne, bugyogva fröcsögött ki az ujjai között.

— Úgy! Hát akkor nem félsz? — kérdezte az óriás.— Tõled aztán nem! — mondta fitymálva a legény.— Hát akkor gyere, verekedjünk meg! — mondta az óriás, és

közelebb lépett.— Hát ha nagyon akarod — vonta meg a vállát a pásztor. — De

elébb szidjuk egymást egy kicsit, hogy jól belemelegedjünk. Mert úgy vanám, hogy szitkozódás közben jön meg igazán a harag. És ha már jól méregbejöttünk, a verekedéshez is nagyobb lesz a kedvünk.

— Rendben van, de a szitkozódást én kezdem — mondta az óriás. — Helyes, én meg majd folytatom — felelte a pásztor.Az óriás rettentõ sokáig gondolkozott, aztán végre kibökte:— Egy görbe orrú boszorkányt, azt érdemelnél, nem mást!— Te meg egy repülõ ördögöt! — vágta vissza a pásztor, s abban

a pillanatban az íjával egy jó hegyes nyilat lõtt bele az óriás testébe.Az óriás meghökkent.— Hát ez meg mi volt? — kérdezte, s megpróbálta kihúzni a

combjából a nyilat.— Ez csak egy jó hegyes átkozódás volt — mondta a pásztor.— De akkor mért van toll rajta? — csodálkozott az óriás. —Hogy jobban tudjon repülni — felelte a legény.— És mért ragad olyan erõsen hozzám? — faggatta tovább az

óriás.— Azért, mert gyökeret eresztett beléd! — hangzott a válasz.— És van még több is neked ebbõl az átkozódásból? —

érdeklõdött Stompe Pilt.— Hogy van-e?! — kiáltott a pásztor. — Mindjárt kapsz belõle

még egyet!És egy újabb nyilat eresztett az óriásba.Az meg felordított ijedten:— Au... jaj! Hallod-e! Nem vagy még elég dühös, hogy

nekilássunk a verekedésnek?— Még nem! — mondta a pásztor. — Még nem szidtalak eleget!

És újból kifeszítette az íját.De az óriás már nem várta meg.

105

— Csinálj, amit akarsz, vezesd oda a kecskéidet, ahová akarod!— kiáltotta. — Nekem elég volt az átkozódásaidból...

S azzal elfutott, soha többé nem látták a környéken.Így lett gyõztes a pásztor, mert bátor volt, és nem ijedt meg az együgyû

óriástól.

VISSZAJÖTT A RÉPA

NAGY hó esett, a völgyeket, a hegyeket magas hó takarta.A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen

valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:— Hohó! Két répát találtam!Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: „Nagy

a hó, hideg az idõ. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszemezt a répát, hadd lakjék jól!”

Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon.Letette a répát, s ott hagyta a csacsi házában.

Azért nem volt otthon a csacsi, mert õ is ennivaló után járt. Talált is egynagy édes krumplit, örömmel hazavitte.

Belépett a csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ezhogy került ide?”

A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: „Nagy a hó,hideg az idõ. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszemneki ezt a répát, hadd lakjék jól!”

Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem voltotthon. Letette a répát, s ott hagyta a bárányka házában.

Azért nem volt otthon a bárányka, mert õ is ennivaló után járt. Talált isegy káposztát, örömmel vitte haza.

Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon:„Hát ez hogy került ide?!”

A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hidegaz idõ. Az õzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt arépát, hadd lakjék jól!”

106

Szaladt a bárányka az õzike házához, hanem az õzike nem volt otthon.Letette a répát, s ott hagyta az õzike házában.

Azért nem volt otthon az õzike, mert õ is ennivaló után járt. Talált iskaralábét, örömmel hazavitte.

Belépett az õzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ezhogy került ide?!”

Az õzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg azidõ. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt arépát, hadd lakjék jól!”

Szaladt az õzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi már jóllakott, ésaludt édesen. Az õzike nem akarta fölkelteni a nyuszit, letette hát a répát, s otthagyta.

Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában:„Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!” Gondolkozott egy keveset a nyuszi, shamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

A RÉPA

AZ APÓKA ültetett egy répát, és így biztatgatta:— Nõj, nõj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre,

óriási nagyra!Meg is nõtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.

Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, dehiába — nem mozdult a répa.

Hívta az apóka az anyókát.

Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát —

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta az anyóka unokáját.

107

Unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát —

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát —

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta Bogárka a tarka macskát.

Macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát —

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta a macska az egérkét.

Egérke húzta a macskát, macska húzta Bogárkát, Bogárka húzat unokát,unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát —

húzták-húzták, jót rántottak rajta — erre aztán engedett a répa, kifordult a földbõl.

108

A KOLBÁSZ, A BÉKA ÉS AZ EGÉR

EGYSZER volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egybéka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtekbeszélgetni, s elhatározták, hogy õk örökös barátok lesznek.

Az egeret betették sepregetõnek, a békát beszerzõnek és a kolbásztszakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert õ jóltudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, shozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.

Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták aszájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel.Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:

— Nahát most már, melyikõtök lesz a szakács?— Hát legyen a béka.Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott,

úgy is szakácskodott, fõzött ilyet, fõzött olyat, de olyat nem tudott fõzni, hogy a többieknek jólessék. Fõzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak aszakácsnak. Azt mondták, hogy:

— Nem vagy jó szakács.Megszégyellte magát a béka.— Nahát, akkor ki fõzzön?Azt mondja a kolbász: — Az egeret tesszük oda.Odatették az egeret. Õ is fõzött vagy két-három nap, de õ se tudott jól

fõzni. Felszólították a kolbászt:— Csak te fõzzél!A kolbász váltig mondta:— Én az én hónapomat lefõztem, s hogyha nem akartok ti fõzni,

akkor inkább felmondjuk a barátságot.Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy

vagy két nap õ fõz. A béka gondolta, addig õ megtanulja, hogyan fõz akolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.

109

Hát amikor a lé meg volt fõzve, egy darab idõ múlva a kolbász, mikorlátta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magátbenne ügyesen, s akkor kijött.

„Hopp — gondolta a béka —, most már én is tudom, hogy kell csinálni!Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”

Akkor ajánlkozott:— Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok fõzni!Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tûzhöz. Jó tüzet csinált, s

fõzte, fõzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van fõve, az a mindenféle,ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghûljön a lé, hanem,mikor a legforróbb volt, beleszökött.

Hát alig tudott kiszökni, úgy összeforrázta a hátán a bõr. Azóta vanvarasbéka.

Félreállott a fõzésbõl, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. Akolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.

Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek,ha meg nem haltak.

A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS

KECSKEMAMA megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvetharaphasson a réten.

Azt mondta a kisgidának:— Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni;

minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tõlem. De nagyonvigyázz, be ne engedj senkit, amíg odajárok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisdbelülrõl senkinek!

Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:— Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem

hallod. Remélem, tudod a jelszót.— Hess, csúnya farkas! — mekegte az ablak mögött a gida. —

Hess, csúnya farkas!

110

Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót.

Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rétfelé.

A farkas alig várta, hogy eltûnjék a kanyarodóban. Elõlépett abokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:

— Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthonfelejtettem valamit, engedj be gyorsan!

A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.— Beengedlek, hogyne engednélek — mondta —, csak elõbb

hadd halljam a jelszót!— No, hacsak az kell! — dörzsölte odakint a kezét a farkas, és

máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta ajelszót:

— Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes

lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?Azt mondta:— Most már mindjárt beengedlek, csak még elõbb a lábadat

szeretném látni.— A lábamat? — kérdezte meglepve odakint a farkas. — Miért

akarod te a lábamat látni?— Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd

meg — mondta a gida, kikandikálva a résen —, a tiéd meg, úgy látom, barna.Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas !

A farkas látta, hogy fölsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Miegyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

111

KICSI MESE

AZ ERDÕBEN, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban — búslakodott —, hiszen én csak egy kicsimedve vagyok.” Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrokárnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött aharmadik, és megkérdezte:

— Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?— Unatkozunk — mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most

már hárman unatkoztak. Aztán egyszer csak megszólalt az elsõ kicsi medve: — Építhetnénk egy házikót!— Építsünk! — mondta a második kicsi medve.— Szép, nagy házat építsünk! — mondta a harmadik kicsi

medve.És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az

elsõ kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fûrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat; aztán azegy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erõvel fölépített egy takaroskis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, ahárom kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egykicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok-sokablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindigbesüssön a nap. No, de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fûteni kell.Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskábahárom kályhát. Aztán kimentek fát gyûjteni télire. Az egyik kicsi medveösszegyûjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.— Mi most unatkozunk? — kérdezte az egyik kicsi medve.— Igen, mi most unatkozunk — mondta a második kicsi medve.

112

— Bizony, nagyon unatkozunk — brummogott a harmadik kicsimedve.

— Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? —töprengett az egyik kicsi medve.

— Nem is tudom, mitévõk lehetnénk — mondta a második kicsimedve.

— Unatkozni rossz — mondta a harmadik kicsi medve.Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:— Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz

nekünk, sohasem unatkozunk!Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi

medve, otthagyták a takaros házikót az erdõ közepén. A házikó azótamagányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, kétkicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsiunatkozó, csacsi medve.

A PÓK

RÉGES-RÉGEN, öreg idõkben, szép tavasszal, sugaras nyáron esettolyan szégyen, olyan nyomorúság — szúnyogok kikeltek, bögölyökszülettek, embert csípni, meleg vért szívni.

Született egy hasas pók — igen vitéz híre volt. Hát ez a pók nekilátott,sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, legyek, szúnyogok útjában.

Arra röppent egy legyecske — a mi pókunk csak ezt leste, hálójábakerítette, nekiállt, ütötte-verte, nyomorgatta, fojtogatta. Könyörgött alegyecske:

— Ne üss engem, pók bátyám, ne veszíts el, pók bátyám! Sírnakszegény árváim — udvarokban röpdösnek, lompos kuvaszt csipdesnek!

Eleresztette a pók.Iszkolt a legyecske, elrepült a szúnyogokhoz, elrepült a bögölyökhöz,

vitte a hírt nekik:— Jaj nektek, szúnyogok, jaj nektek, bögölyök! Fussatok,

szálljatok, nyárfakéreg alá bújjatok! Született egy hasas pók, nekilátott,

113

sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, bögölyök, szúnyogokútjában.

Felkerekedtek, messze röpültek, nyárfa kérge alatt meglapultak, ottfeküdtek, mint a holtak...

Elindult a hasas pók — találkozott a tücsökkel, találkozott a csótánnyals a mezei poloskával.

— Ülj fel, tücsök, egy buckára, gyújts pipára; te meg, csótány,húzd el a nótám; te, poloska, mássz föl a dombra, nyárfakéreg alá siess, viddel oda gyászhíremet: vége, vége lett a póknak, vége a híres vitéznek — vittékKazany városába, Kazany város fõterére, annak fejvesztõ helyére, fejétvették, felnégyelték, kerékbe is törték!

Felült a tücsök egy buckára, rágyújtott egy pipa dohányra, hallgatta acsótányt, hogy húzza a nótát; a poloska felmászott a dombra, nyírfakéreg alábújt, megvitte a nagy hírt:

— Miért lapultok, mért kuporogtok? Elvitte az ördög a pókot!Vége már a nagy legénynek, vége a híres vitéznek — vitték, felnégyelték,kerékbe is törték!

Örültek a szúnyogok, táncoltak a bögölyök, felkerekedtek, elrepültek,pókhálóba keveredtek.

A pók így kiáltott:— Gyertek, szúnyogok, legyek, vendégeim legyetek!

MINDEN NYUGOVÓRA TÉR

MOST minden elcsendesedik odakint, minden, ami egész napon áthangos volt, eleven és vidám.

A nap lenyugodott, a virágok észrevétlenül bezárják illatozó kelyhüket, és elalszanak: a fehér százszorszépek és a vörös rózsák, a kék harangvirágokés a sárga oroszlánszájak mind-mind elalszanak. A fû meg a gabona isnyugovóra tér.

A mezõkre lenge fátyol terül, olyan lágyan, mint a lehelet. A madarak is abbahagyták az éneklést, csendben ülnek a fészekben, szárnyuk alá dugottfejjel. A vidám halacskák békés öblöt keresnek a sötét, áradó vizekben. A kis

114

patak néha még loccsan, csobban egyet álmában, aztán elcsendesedik. Már aszorgalmas méhecskék sem zümmögnek a kertben, alszanak õk is az illatoslépben. A barna csikó, mely egész nap ugrándozott, az istállóban pihen, kisfehér nyuszink sem ugrándozik már a fûben.

Egy-egy eltévedt szélroham néha még átszalad az utcákon vagy aháztetõk felett. Itt-ott megrázza az ablaktáblákat, másutt meg a vadszõlõlevelei között susog. Hamarosan õ is elcsendesedik a völgyben. Már csak akutyák vannak ébren, néha-néha felugatnak, fõként mikor feljön a hold, vagyegy késõi járókelõ léptei kopognak az utcán.

Az egész világ csöndes, egyre csöndesebb. Sötét és néma. Az égen ezercsillag pislákol, a hold puhán önti fényét a földre le. Nem tart már soká, agyerekek is mind elalszanak szobácskáikban, szépet álmodnak, és mosolybujkál rózsaszín arcocskáikon.

A SÁNTA KISKACSA,

ÉLT egyszer, éldegélt egy apóka meg egy anyóka. Kimentek az erdõbegombát szedni, s ott egy kiskacsát találtak. Sánta volt a kiskacsa. Fogták azöregek, és hazavitték.

Másnap reggel felkeltek, kimentek újra gombáért, a kiskacsának megpihetollból puha fészket készítettek.

Alighogy elmentek, a kiskacsa leánykává változott, sürgött-forgott,kisöpört, vizet hozott, lepényt sütött.

Hazatér az apóka meg az anyóka, megkérdik:— Hát itt ki szorgoskodott?Azt mondják a szomszédok:— Itt járt egy sánta leányka, vizet húzott a kútból.Az apóka meg az anyóka másnap megint felkerekedett, de nem mentek

az erdõbe: elbújtak a kamrába. A kiskacsa megint leánykává változott, ésfogta a vödröt, ment a kútra. Elõugrott a két öreg, felmarkolta a kiskacsatollát, kemencébe vetette. Mind egy szálig elégett.

115

Hazatért a leányka, sírva fakadt nyomban. Kért az apókától meg azanyókától egy színarany rokkát. Lekuporodott a tornácra, csepût kezdettfonni. Hát egyszer csak vadlúdcsapat húzott el a ház fölött. Felkiáltott:

— Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat!Azt felelték a ludak:— Mögöttünk a társaink, majd azok adnak!Újabb csapat repült el a ház fölött.— Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat!— Mögöttünk a társaink, majd azok adnak!Egy magányosan szálló vadlúd leejtett neki egy tollat. A leányka újra

kiskacsává változott és elrepült.Sírt az anyóka, sírt az apóka, de hiába: többé sose látták.

LÉPCSÕFOKOK

PETI az óvodából jött hazafelé. Ma megtanult tízig számolni. Mikorodaért a házukig, kis húga, Vali már a kapuban várta. Peti kézen fogta, ésegyütt mentek tovább.

— Én már számolni is tudok — dicsekedett Peti. — Az óvodábanmegtanultam. Mindjárt meglátod, most megszámolom a lépcsõfokokat.

Nekiindultak a lépcsõknek. Peti hangosan számolta a fokokat: — Egy, kettõ, három, négy, öt... és megállt.— Mért álltál meg? — kérdezi Vali.— Várj csak, elfelejtettem, milyen lépcsõfok következik.

Mindjárt eszembe jut.— Hát csak jusson eszedbe minél hamarabb! — feleli Vali.— Mindjárt, mindjárt, várj csak. Az elõbb még tudtam, most

egyszerre elfelejtettem.Hogy lehet az?— Majd késõbb eszedbe jut.— Nem, én most akarom. Tudod mit? Kezdjük elölrõl. Lementek

a lépcsõn, és újra nekiindultak.

116

— Egy — számolja Peti —, kettõ, három, négy, öt... s megintmegáll.

— No, hát miért álltál meg? — kérdezi Vali.— Várj, mindjárt, hadd jusson eszembe, hogy is felejthettem el.

Az óvodában még olyan jól számoltam, s most egyszerre elfelejtettem.— Tudod mit, holnap még tanulsz egy kicsit, s aztán jól fogsz

emlékezni rá — mondja Vali.— Hogyhogy holnap? Ma akarok számolni. Gyere, kezdjük újra,

s meglátod, hogy eszembe jut.Megint lementek a lépcsõn, s Peti újrakezdte:— Egy, kettõ, három, négy, öt...— Talán huszonöt? — kérdezte Vali.— Dehogyis, nem huszonöt! Csak megzavarsz! Megint elölrõl

kell kezdeni.— Én nem akarom többet — mondja Vali. — Mit vonszolsz

magad után föl-le! Már megfájdult a lábam. Menjünk, kérdezzük meganyukától.

— Nem megyek! Azt akarom, hogy anyuka hallja, hogy tudok énmár számolni. El nem megyek innen, amíg eszembe nem jut!

— Hát akkor én megyek egyedül.Vali hazament, és azt mondta anyukájának:— Anyuka, Peti lent a fokokat számolja, egy, kettõ, három, négy,

öt, de aztán nem jut eszébe.— Aztán hat jön — mondta anyuka.Vali visszaszaladt a lépcsõhöz, ahol Peti még mindig a fokokat

számolta. — Egy, kettõ, három, négy, öt...— Hat! — súgja Vali. — Hat! Hat!— Hat! — örvendezett Peti, és lépett egyet. — Hét, nyolc, kilenc,

tíz! Itt aztán a fokok is véget értek.A gyerekek nagyon megörültek és futottak haza.— Anyukám, hallgasd meg, hogy tudok én számolni! — kiáltotta

Peti, és számolni kezdte az asztalokat, a székeket, az ágyakat, a képeket afalon, mindent megszámolt.

117

AZ ÖT KISMACSKA

ELMENT egyszer öt kismacska az erdõre fát vágni.Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek — de akkor már

olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még abajuszukat sem.

— Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! — sóhajtozott az ötkismacska. És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek — akkorra megéppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így azután nem tudtakebédet fõzni.

Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdõre fát vágni.Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre

megérkeztek. Bezzeg most már nem volt sötét!Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak.Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy

kínlódnak a fával...Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdõre az öt kicsi baltát,

kivágták maguknak az öt kicsi fát.Mikor ez is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a

farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.Otthon pedig. lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfõzték a

kását.

118

A KRÉTA

MIKOR megszülettetek, egészen kicsik voltatok, aztán nõttetek,növögettetek, s mind nagyobbak és nagyobbak lettetek. A krétákkal éppfordítva történik. Elõször nagyok, nyúlánkok, de ahogy öregszenek, egyrekisebbek és kisebbek lesznek, s a végén csupán egy csöppnyi por maradbelõlük. A por szerteszóródik, s volt kréta, nincs kréta. De mielõtt egészenelenyészik, még rácsodálkoznak és birtokukba veszik a gyerekek. Furcsa, dea gyerekek a kis krétákat jobban kedvelik, mint a nagyokat. De ez ahajlandóság, ez a szeretet kölcsönös. A kisgyerekeket valami különösbarátság fûzi az öreg krétákhoz.

Elõször ott fekszik a kréta a papírdobozban, a többi nagy krétávalegyütt, fekszik, s arról ábrándozik, hogy milyen pompás dolgokat rajzol majdaz életben. Annyi mindent szeretne, annyi kívánsága van, hogy felsorolni sem gyõzné õket. Tengert szeretne rajzolni, világítótoronnyal és hajóval, mely alátóhatár szélén úszik, krétaszirtek között; meg a napot szeretné lerajzolni,amint a tenger kékjében tükrözõdik; fellobogózott léghajót, amint egykrétafehér felhõcske mellett repül el, magasan a háztetõk és a filagóriáskertek felett; virágokat szeretne rajzolni; nagy, lebegõ ejtõernyõt; alagutat,melybõl elõrobog a vonat, és fehér lepkéket. Ilyesmirõl álmodik a nagy kréta,s alig várja, hogy mindezt sorban lerajzolhassa.

De jönnek az emberek, kiveszik a dobozból, s háromszögeket megnégyszögeket rajzolnak vele, betûket és számokat irkálnak, aztán meginttéglalapokat, körcikkeket és érintõket s számokat, számokat, számokat... Akréta meg azt gondolja magában: „Sebaj, nem tart ez örökké, majd csak jönegyszer valaki, s akkor aztán rajzolok egy nagy madárrajt, fellobogózottléghajót felhõstül, tengert világítótoronnyal és hajóval, meg lepkéket,filagóriás kertet, csak türelem — gondolja a kréta —, biztos, hogy jön egyilyesvalaki, elõttem az egész élet.”

De folyton jönnek az emberek, s a négyszögeknek, betûknek,számoknak nem akar vége szakadni. A kréta meg egyre kisebb és kisebb, érzi, hogy fogy, hogy lassan szétporlik, s hogy soha nem rajzol már tengert, fákon

119

ülõ madarakat, léghajót se, mely a fehér felhõ mellett repül el. De azértbiztatja magát: „Van még idõ, nem vagyok még egészen kicsi, rajzolhatokmég valamit az életben, nem szabad elveszítenem a fejemet, vannak nálamkisebb kréták is, akik mégis reménykednek.”

De elérkezik az a nap, mikor a krétából egy olyan kicsi golyó marad,amit szinte már kézben sem lehet tartani, egy szerencsétlen kis krétagolyó,mely életében annyi számot és betût írt le, annyi négyzetet, háromszöget éstéglalapot rajzolt a táblára, és egyetlenegy fellobogózott léghajót sem, egy kis krétagolyó, amelyik nagyon csendesen azt mondja magában: „Ó, legalábbegy fehér felhõcskét, legalább egyetlenegy fehér pillangót!”

Ekkor már olyan kicsiny, hogy ügyet sem vetnek rá. Mindenki egymásik, nagyobb krétát vesz ki, olyat, amellyel jobban lehet számokat ésbetûket írni, amellyel jobban lehet háromszögeket rajzolni. És akkor hirtelenmegjelenik egy kéz, fogja a kis krétagolyót, és beteszi valahová, aholkoromsötét van. A kréta meg azt gondolja magában, itt a vég, elviszik, el atáblától, soha többé nem rajzol már semmit. S minden reménye szertefoszlik.De ekkor hirtelen megint megjelenik a kéz, a kréta napvilágra kerül,gyerekzsivaj fogadja, s mielõtt felfogná, hogy a sötétség egy kis nadrágzsebsötétje volt, valaki már rajzolni is kezd vele a napfényben fürdõ járdára,fellobogózott léghajót, léghajót, mely messze repül, s a kis fehér krétagolyólassan, boldogan átváltozik azzá a nagy, vidám léghajóvá, teljes egészébenátváltozik, az utolsó szemig, s elrepül vele valahová nagyon-nagyon messze.

Higgyétek el, valami különös barátság fûzi az öreg krétákat akisgyerekekhez.

A TALÁLT GYERMEK

EGY asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt sgyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a magáéthagyta. Mivel a kettõt egymástól megkülönböztetni nem tudta, mind a kettõtfelnevelte, de mindig fúrta a fejét, hogy ösmerhetne a maga édesére?!Javasolták neki, verje meg mind a kettõt jól, amelyik az õ fia, nyakába fogborulni és kérni õt, ne bántsa, a másik pedig félremegy és ott fog sírni.

120

Úgy történt: de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjuk õket ígymegverte, eltökélték, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét próbálni.

Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a találtgyermek ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:

— Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, amásik balra menjen. Esztendõ múlva, meglehet, találkozunk e fánál, s ha nemtalálkoznánk, aki itt lesz, döfje a vastag fába a bicskáját, s ha abból vér folyna, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány nedv fog folyni,tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy éppen meghalt.

Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagyvárosba ért, amelyegészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására, mi ennek az oka, aztfelelték, hogy egy hétfejû sárkány van közel egy szirtbarlangban nagy vízközött, amely minden nap egy leányt eszik meg, sorsvetés útján már a királyleányára került a sor.

A fiú nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta,hogy meg akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megígérte,hogy odaadja neki a leányát, ha legyõzi a sárkányt.

Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a sárkány kidugtaegyik fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott, s úgy bánt a többi hattal is,minek következtében a király veje lett.

Amint egyszer vadászni ment, egy öregasszonyt talált az erdõben, kigallyat vitt egy taligán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen neki.

Segített neki, s amint tolja, egyszerre elsüllyed a taligával együtt.Az öregasszony a sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában

szemrehányás közt vesszõvel illette meg, mire a király veje kõvé vált, õ pedigcsontokat fõzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégbõl fõzte,hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendõre történt.

A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését, és víz folytbelõle. Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azonaz úton, melyen testvére elindult.

Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, merthasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Õ nem fedtefel magát, hanem meg akarta tudni, hol van a testvére?

Amint egyszer vadászni ment, az erdõben az öregasszonnyal szint’azonképpen járt. A boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ezkikapta kezébõl a vesszõt, s megütötte vele a boszorkányt, ki azonnal kõvé

121

vált, a vesszõ másik végével pedig kõvé vált testvérét illette meg, ki azonnalfelelevenedett.

A sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna fõni, hogyfelelevenedjék.

A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségévelnagy öröm közt új lakodalmat ült.

AZ EGEREK

VOLT egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mintcsillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt,mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának.Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tõle:

— Hová mégy, te szegény ember?— Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni.— Ne menj tovább, leszek én a keresztapja — mondja a koldus.A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a

keresztelõ, a koldus belenyúlt a szûre ujjába, kivett egy nagy szeget ésodaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki azerdõbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idõ, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppenarról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták alegkisebbiket, hogy õ semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement azédesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja?

— Dehogynem — feleli az apja —, itt van ez a szeg, eredj ki azerdõbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz.

Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy széppalota állt elõtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak:

— Menj be a középsõ szobába, amit találsz, azt tedd el, azzalfogsz feleséget szerezni.

A fiú bement, s egy piculát talált a középsõ szoba padján. Zsebre tette, skiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult

122

világgá. Ment, mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hátépp ott állt egy öregasszony, aki a kötényébõl kis macskákat dobál a vízbe.Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondjaaz öregasszonynak:

— Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkábbmegveszem én!

Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal menttovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek méghírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy széppalota felé, mindegyiknek seprû, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdezi az egyiktõl: miért mennek abba a szép palotába vasvillával ésseprûvel?

— Gyere be — mondja az ember —, meglátod!Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt

abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépenmeg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt akirály ebédlõje. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval,gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé álltegy vasvillás, vagy seprûs ember. Behozzák az elsõ tál ételt. Egyszeriben telelett az asztal egérrel. Hiába szurkálták õket a vasvillás emberek, nem ért azsemmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ottnyüzsgött. Nem bírt ott tõlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztakakármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja akirálynak:

— Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmetkapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektõl!

— Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat!— mondja a király.

A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt,annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiúis ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnaphazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házbajusson.

Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nemhaltak.

123

A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA

VOLT a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csakott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szemétben, egyszer talál egygyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál agyémánt félkrajcárt, azt möndja neki:

— Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.— Nem adom, biz én, kell a gazdasszonyomnak.De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, betette a

kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, félszállott a kerítés tetejére,elkezdett kiabálni:

— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!A török császár, csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis

kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.— Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon,

vesd bele a kútba.A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a

kútban:— Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem, a sok vizet! —

Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába.— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:— Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele az égõ

kemencébe.A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égõ kemencébe vetette.

De a kiskakas megint csak elkezdi:— Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki,

begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

124

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba.

— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele améhkasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belevetette a kiskakast a méheskasba. Ott megint elkezdi akiskakas:

— Szídd fel begyem, a darázst; szídd fel, begyem, a darázst!Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török

császár ablakába.— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.— Eredj, te szolgáló, hozd ide a kiskakast, hadd tegyem ide a bõ

bugyogóm fenekébe. Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszia bõbugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi:

— Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszdki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát.

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsípkedték a törökcsászár farát. Felugrik erre a török császár.

— Jaj, jaj a fránya egye meg ezt a kiskakast; vigyétek hamar akincseskamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kiskakast a kincseskamrába, ott megint elkezdi a maganótáját:

— Szídd fel begyem, a sok pénzt, szídd fel begyem, a sok pénzt!Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét.

A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lettbelõle, máig is él, ha meg nem halt.

125

KOLONTOS PALKÓ

VOLT egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment

végig egy nagy rengeteg erdõn. Amint ment, találkozott egyszer egy

öregasszonnyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vigye haza.

Amint odaérkezett Palkó, kérte az öregasszony, hogy segítsen neki, mert

nehéz a gally, kötözze fel a hátára. Palkó azt mondta:— Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám.Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakötözte a gallyal

együtt. Mikor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyonharagudott, azt mondta:

— Megállj, Palkó, megátkozlak ezért a tettedért!Akkor az öregasszony átváltozott fekete macskának, kibújt a kötél alól,

s azt mondta: — Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit

te. Palkó jól kacagott rajta.— No hiszen, ez nem nagy átok.Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a

szamárnak: — Gyí, te csacsi!Akkor a szamár is visszamondta:— Gyí, te csacsi!Sokáig veszõdtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csacsi csak nem

indult. De úgy megharagudott, hogy oldalba rúgta Palkót, az meg belebukottegy nagy pocsolyába. Elkezdett kiabálni:

— Segítség, segítség!Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte:— Segítség, segítség!Ahogy ott jajgat, arra mentek favágó emberek, megsajnálták, s

kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdezik, hogy ki volt az a másik ember, akiúgy kiabált, hogy segítség, segítség. Palkó nevetett, s azt mondta:

— A bizony a szamaram volt.

126

Megharagudtak az emberek, s azt mondták, hogy viszik Palkótegyenesen a király elé, hogy ítélje el. El is vitték, s a király kimondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, õ nem bánja, ha meghal is, csak vigyékoda a szamarát, hogy búcsúzzon el tõle. Mikor odavitték a szamarát, Palkóletérdepelt a király elé, s elkezdte mondani:

— Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlanvagyok.

Hogy a szamár meghallotta, mit mond Palkó, az is letérdelt s elmondta:— Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan

vagyok.A király nagyot nevetett rá, s Palkót szabadon bocsátotta, s a

szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak.

A KÉT GARAS

HOL volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták azegyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól,de telt-múlt az idõ, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizetteki:

— Majd megfizet a nagyharang.Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek.

Dani kezdette:— Jancsi, add meg a két garasomat!Jancsi mondta:— Majd megfizet a nagyharang.— Te Jancsi — mondotta Dani —, add meg a két garasomat, mert

ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedõdbõl is kivágom. Mondta Jancsi:— Bánom is én, vágd ki.Telt-múlt az idõ, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg

folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább é1 Jancsinál, kivágja aszemfedõjébõl. Gondolja magában egyszer Jancsi

127

— Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-eDani, amivel fenyeget.

Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta afeleségét, s mondta neki nagy búsan:

— No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egykérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki.

Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentülhitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik atemplomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor ahalottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogykivágjon a szemfedõbõl. De abban a pillanatban hallja, hogy valami embereksuttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükbõl, hogy többenvannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogyott a rablott kincsen megosztozzanak.

Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnétvárta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenkettenvoltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt smindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egykard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük:

— Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébeüti a kardot.

Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyûcselekedetre.

— Hát egy sem meri megtenni?! — mondotta a vezérük. — No,majd beledöföm én!

Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. Debezzeg a rablók is, uccu neki, szaladtak ki a templomból mind rettentõ, nagyijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot.De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesenvisszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni.

Azalatt Dani elõbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tengerpénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyiképpen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, semkevesebbet.

Azt mondja akkor Dani Jancsinak:— No, Jancsi, most add meg a két garasomat! — Én-e, Dani? Én nem.

128

— Adod-e ide a két garast?!— Nem én!Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a

vezérük:— Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak,

hogy egyre-egyre két garas sem jut!Azzal uccu neki, vesd el magad, elszaladtak a rablók, mintha szemüket

vették volna ki.Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De

Dani akkor sem hagyta a két garast.— Jancsi, add meg a két garasomat! — mondotta az egész úton.— Nem adom, Dani! — mondotta Jancsi.Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta

meg nem haltak.

AZ OKOS MEDVE

ÖSSZEGYÛLTEK egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon

vitatkoztak, melyikük okosabb.— Én vagyok a legokosabb — mondta a vaddisznó, és túrni

kezdte agyarával a földet. — Nem, én okosabb vagyok! — kiáltott a farkas, fogát

csattogtatva.— Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt! —

rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta.Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek,

kiabáltak, de egyik sem tudta meggyõzni a másikat. Egyedül csak a medvehallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféleveszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett aveszekedõkön.

Végül az állatok hozzá fordultak:

129

— Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagymindenkinél?

A medve így szólt:— Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap

reggel elsõnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb.— Rendben van — egyeztek bele az állatok. — Legyen úgy.Másnap reggel, még virradat elõtt, ismét összegyûltek a hegy tövében.

Sorjában leültek a fûre, keletnek fordulva, amerrõl a napnak fel kellett tûnnie. Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogyelmulasszák a napkeltét, a nap elsõ sugarait. A medve azonban most is mástcsinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlõ csúcsára figyelt.

— Ó, te ostoba! — nevettek az állatok. — Hová bámulsz? Elmenttán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet?

A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyeltea hegycsúcsot. Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni azéjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották — a sûrû erdõmögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap.

S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbõdült a medve:— Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! — és a hegycsúcsra

mutatott.Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az

erdõk mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván.A medve örömében táncra perdült:

— Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg elõször a napot?Mit volt mit tenni, be kellett látniok, a vaddisznónak is, az ordasnak is, a

zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdirókának is, hogy a medve látta meg elõször a napot, és õ a legokosabbvalamennyiük között.

130

A MI PÓKUNK

Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elejbema lépcsõn Panka leányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel abúzavirágszeme, panasszal a pici szája:

— Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!— Micsoda, szentem? — tudakoltam tõle ijedten. — Tán

elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?— Jaj, nagyobb ez még annál is!— Tán lehágta a sarkát a bádoghuszár a porcelán

királykisasszonynak?— Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod. Azt

mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!— Ejnye, söprû meg a kefe — mordulok el haragosan. — Ez már

csakugyan nagy csúfság. Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egypókot! Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska lesz is, mint egy kétfelé törtmákszem, csak pók legyen!

Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még acsillagokat is idehordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott kerítenisehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.

— Édes lelkem, hol vegyek én nektek pókot? Hacsak a padlásonnem alszik valami zugolyban.

Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat,fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam aláda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje,bársony a bélése: de már ezt az isten is pókistállónak szánta.

— Nézd — tartom oda a Panka kisírt szeme elé —, ebben tartjuka pókunkat, ha lesz.

— Nem ér az semmit — eredt el a könnye megint a drágámnak—, nem lesz már nekünk pókunk az életben!

131

De már erre magamon is erõt vett a keserûség, s alighanem megkérem ajó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodikhozzám:

— Apuka, van pénzed?— Annyi, mint szõr a békán.Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme:— Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot.— Hm — mondom —, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy

árulnak-e pókot a piacon.Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával.— Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere.Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt

fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, lelegyen írva a lecke.

— Úgy vedd, mintha már le is volna — fogadkozott Panka, slekapta a szögrül a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni, uramfia! —ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészenbeszõtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.

— Mi az, drágám? — ugrok oda sebesen.— Semmi, apuka, csak egy legyecske — vörösödött el Panka a

füle búbjáig. — Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nemkívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnyatakácsmesterre.

Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló.Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk

póknak.

132

T A R T A L O M

BORSÓSZEM HERCEGKISASSZONY. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5A KÉT BÉKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6A KIS GÖMBÖC . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8AZ ÖREGEK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9A TÜLÖKVÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11CSALI MESE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13AZ OKOS LEÁNY . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14A DÖGLÖTT EGEREK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17TRÉFÁS MESÉK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18A DICSEKEDÕK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19KUTYA SZERETNE LENNI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21A SZÁRNYAS KIRÁLYFI. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH . . . . . . . . . . . . . . . . 25RAPSÓNÉ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26VENTURNÉ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27HÉT JUHAKOL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30ANDORÁS VITÉZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31A KAKAS ÉS A PIPE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34A BOSZORKÁNYSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35A LÓ ÉS A SZAMÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37ÖRDÖG ÁRKA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38A VADGALAMB ÉS A SZARKA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39A TÖRÖK BASA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40A TEHÉN ÉS A LÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42AZ ARANYFONÁL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42KUTYA, MACSKA, EGÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44

A MARHA BOGÁROZÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45A RÓKA MEG A PACSIRTA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46MESE A DOHÁNYRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48A SZEGÉNY EMBER HÍDJA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50A KUTYA MEG A NYÚL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52LEÁNYKÕ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54ÖRDÖG KÖVE. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57A SZOMORÚFÛZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58A SZAMÁR FÜLE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59A HALÁL ANYJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61HÁROM TÜNDÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62A LÉLEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63A TISZA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64MESE A KALÁSZRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65A LÉGY . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66A REST TÖBBET FÁRAD . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67EMBER ÉS ÁLLAT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68A GOMBA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69A BOR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70A RÁC . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70A MEZEI EGÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72A GALAMBOK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74A KIRÁLYKISASSZONY TALÁLÓS KÉRDÉSEI . . . . . . . . . . . . 75A BECSAPOTT ÓRIÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77A SZELEK SZIGETE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78AZ ÉGSZÍNKÉK INGECSKE TÖRTÉNETE . . . . . . . . . . . . . . . 79A JÓLELKÛ BANDITA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81A RÓKA MEG A MACSKA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT A SÁRBA . . . . . . 83A BÛVÖS SAPKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83A HOLDVADÁSZOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA . . . . . . . . . . . . 86A FÖLDESÚR ÉS A SZAKÁCS. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87AZ ÜGYES FIÚ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89A JÓ GAZDASSZONY. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90

A BÁTORSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91KÉTFÉLE AJÁNDÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92A BÖLCS ÖSZVÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94A TIGRIS ÉS A DATOLYA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95JÓ BARÁTOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96A NAP, A HOLD ÉS A KAKAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM. . . . . . . . . . . . 99HOGYAN KERESETT TÁRSAT A KUTYA. . . . . . . . . . . . . . . 100A KISEGÉR NAGY KALANDJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102A HÁROM JÓ TANÁCS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103AZ ÓRIÁS MEG A KECSKEPÁSZTOR . . . . . . . . . . . . . . . . . 104VISSZAJÖTT A RÉPA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106A RÉPA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107A KOLBÁSZ, A BÉKA ÉS AZ EGÉR. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110KICSI MESE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112A PÓK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113MINDEN NYUGOVÓRA TÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114A SÁNTA KISKACSA, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115LÉPCSÕFOKOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116AZ ÖT KISMACSKA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118A KRÉTA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119A TALÁLT GYERMEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120AZ EGEREK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA . . . . . . . . . . . . . . 124KOLONTOS PALKÓ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126A KÉT GARAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127AZ OKOS MEDVE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129A MI PÓKUNK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft.

3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. Tel.: 06-37 311-028

Felelõs kiadó a Kft. igazgatója

Borítóterv design: © Miroe Design, 2006

Tipográfia: TECHTRIN, Tel.: 06-37 317-316

Email: Techtrin@ComputerJobAtHome.com

Nyomdai munkálatok: Kaposvári Nyomda Kft.

Felelõs vezetõ: Pogány Zoltán igazgató

Készült 8,5 ív terjedelemben

ISBN 963 7524 28 2