Képzelt ablak

Amit Goswami

Képzelt ablakEgy kvantumfizikus útmutatója a megvilágosodáshoz

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST, 2005

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amit Goswami / The Visionary Window Quest Books, 2000

Fordította Újhelyi Bálint

Szaklektor dr Héjjas István

Szerkesztette Bozay Gergely

Copyright © Amit Goswami, 2000 Hungarian translation © Újhelyi Bálint, 2005 Hungarian edition © Neemtree Corporation AG , 2005 Cover design © Neemtree Corporation AG , 2005

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Novak András igazgató Főszerkesztő Molnár Eszter

Műszaki vezető Erdélyi Anna

Tipográfia TypoStúdió Kkt

Borítót készítette El Greco .Kft.Nyomta Alföldi Nyomda Rt, Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Swami Vishnuprakashananda (Rishikes, India) és Swami Swaroopananda

(Paradise Island, Bahama-szigetek) számára

Tartalom

BEVEZETŐ............................................................................................ 7Deepak Chopra előszava........................................................... 12

1. Kvantumjóga: összeegyeztethető-e a tudományés a szellemiség?................................................................. 18

I. rész A kvantumugrás....................................................................... 472. A materialista ontológia alkonya..................................... ... 483. Mi teremtjük-e a saját valóságunkat?................................. 664. Kvantumkérdések és -válaszok ..........................................87

II rész Az új kozmológia ................................................................. ..1095. A tudományos és a szellemi kozmológiák

összehangolása................................................................... ..1106. A tudat szerepe az evolúcióban....................................... ..1237. Az új tudomány a szent kozmológia mellett.................. ..1458. A reinkarnáció szelleme és tudománya.......................... ..1699. Kozmológiai kérdések és válaszok.................................. ..185

III. rész A kreativitás és a tudomány szerepea szellemi úton................................................................... 201

10. Belső kreativitás ................................................................. 20211. A szertartások és az etika tudománya ............................ 23212. A szellemi utazás ............................................................... 24513. A vitális test teremtő ereje és a tantra jelentősége 26514. A megszabadulás ............................................................... 29515. Egy kvantumfizikus útmutatója

a megvilágosodáshoz ........................................................ 311epilógus Az integráció politikája .................................................... 339irodalom ............................................................................................. 350

6

‘Bevezető

A tudomány és a spiritualitás intézményesített kettévá­lasztása a XVII. században, Nyugaton kezdődött, ami­kor René Descartes a valóságot lélekre (a vallás) és anyagra (a tudomány felségterülete) osztotta fel. Ez a felosztás a XVIII. és a XIX. században, a brit birodalom keleti uralma révén jutott el Ázsiába. A tudomány elkü­lönítő paradigmája azonban, amelyet Newton és má­sok továbbfejlesztettek, a XX. században új paradig­mának, a kvantumfizikának adta át a helyét. Ez az új felfogás ablakot nyitott a tudományt és a spiritualitást elválasztó falon. E könyv egyike az első vállalkozások­nak, amelyek ezt a sokat ígérő ablakot kívánják felde­ríteni.

A kvantum szó diszkrét (meghatározott) mennyi­séget jelent, és - jogosan - apró, mikroszkóppal látha­tatlan tárgyak képzetét kelti bennünk. A kvantumfizi­ka kialakulása a mikroszkóppal láthatatlan jelenségek vizsgálatával vette kezdetét. Azonban, miután csak­nem egy évszázada igyekszünk megfejteni az anyag titkait a kvantumfizika segítségével, világossá vált, hogy az elmélet önmagában nem tökéletes; a megfi­gyelővel, a tudattal kell kiegészítenünk. Logikusan ar­ra a következtetésre jutunk - mint azt majd bebizonyí­tom hogy a kvantumfizika tisztázásához szükséges

7

tudat ugyanaz, mint amellyel az írott történelem során a világ misztikusai találkoztak. Ez nem lehet véletlen.

Így feltárul a képzelet ablaka, a lehetőség, hogy a tudományba bevezessük a tudatot, mint minden léte­zés okát, felismerve, hogy egy új tudományos paradig­mának, a tudat tudományának metafizikai alapja le­het.

A materialisták sok évtizeden keresztül igyekeztek meghódítani a szellemiség birodalmát, és a spirituali- tást megnyugtató módon az anyag és kölcsönhatásai­nak nyomán felbukkanó, másodlagos kísérőjelenség­ként magyarázni. Ennek eredményeképpen a spirituá­lis gondolkodók, különösen Nyugaton, többé-kevésbé védekező álláspontra helyezkedtek. Védekezésük részben abból állt, hogy területeket jelöltek ki: a tudo­mány a valóság „alacsonyabb rendű” rétegeire, az anyag, az élet és az elme jelenségeire alkalmazható; a szellemi bölcseletek és a vallások pedig a valóság „ma­gasabb rendű” rétegeivel foglalkoznak. Azonban ez a kartéziánus „fegyverszünet” túlélte használhatóságát, és szükségtelen fenyegetettségérzést jelez.

Ugyanez a védekező megfontolás igyekezett fenn­tartani a tudomány/szellemiség felosztást, mondván, a tudomány változik, így nem bízhatunk benne, hogy ez az út vezet az örökkévaló szellemhez. Egyetértek az­zal, hogy a szellem örökkévaló, és a tudománynak az örökkévaló szellem valóságából kell kiindulnia. Az örökkévaló szellem azonban a kozmológia és a koz­mológia evolúciójának kérdését rejti magában, amit a szellemi hagyományok maguk is mindig próbálnak megfejteni. Ez az a pont, ahol a tudomány értékes hoz­zájárulást nyújthat.

Az elkülönítő newtoni paradigma diadala abban nyilvánult meg, hogy sikerült a világegyetemet Isten, a

tudat nélkül megmagyaráznia - legalábbis így tűnt. Ekkor azonban egyre több ellentmondás, rendellenes adat bukkant fel, nemcsak a kvantumfizika, hanem a biológia és a pszichológia területén is. Így nyilvánvaló lett, hogy a newtoni biológia képtelen megmagyaráz­ni az életet, az egészséget vagy az észlelést.

Az új, a tudatból kiinduló tudomány szerint a tudat­nak szerepe van a kozmológiában és a világegyetem evolúciójában, beleértve a biológiai evolúciót is. ígé­rem, hogy ezt bebizonyítom. Nem meglepő, hogy az új kozmológia meglehetősen egybecseng a szellemi hagyományok ősi látomásaival, amelyek segítséget nyújtanak megalkotásában, és megnyugtató módon a tudomány newtoni paradigmája is érvényes marad ki­alakult érvényességi körén belül.

Ez a könyv nem csupán arról szól, hogy a szellemi hagyományok mivel járulnak hozzá egy új, egységesí­tő tudomány megalkotásához; utolsó részében bemu­tatom, miként egyenlítheti ki tartozását az új tudo­mány azáltal, hogy segít megérteni a szellemi gyakor­latok hatását. A tudomány és a szellemiség kiegyezése így mindvégig töretlen marad, ahogyan annak az em­beriség két legátfogóbb vállalkozása esetében lennie is kell.

A belső tér általam felvázolt térképe egységes és meggyőző, ezenkívül összhangban áll a világ szellemi hagyományaival. E térkép bemutatása során azonban sok keleti (elsősorban szanszkrit) fogalmat és kifeje­zést használok, aminek mindössze az az oka, hogy eb­ben a témakörben a keleti szakszókincs igen pontos.

A The Self-Aware Universe (A tudatos világegye­tem) című munkámban amellett hoztam fel - remé­nyeim szerint meggyőző - érveket, hogy a tudat min­den lét alapja, és ez a metafizika sokkal átfogóbb és

9

megfelelőbb a jelen és a jövő tudománya számára. Eb­ben a könyvben kifejtem, hogy az új metafizika mit kezdhet azzal, amit Ken Wilber és mások az élet nagy láncolatának neveznek, amely az élettelentől az elmé­vel, majd lélekkel és később szellemmel rendelkező lé­nyek megjelenéséig vezet. A tudományos kozmológia, valamint a tudomány és a szellemi hagyományok módszertanáról ebben a könyvben kifejtett új gondo­latok kiterjesztésével megmutatom, hogy tudomány és szellemiség egységbe rendezése mára megvalósult, így, ha a The Self-Aware Universe Newton vívmányá­hoz hasonlítható, amellyel kezdetét vette a modern tu­domány, akkor a Képzelt ablak Maxwell és Einstein ezt követő, a hagyományos fizika világképét tökéletesítő eredményeivel állítható párhuzamba.

Korunkban talán a kategorizálás az élet egyik legna­gyobb kihívása, hogy két egymással versengő világnézet- a régi, elkülönítő newtoni tudomány racionalizált, Isten nélküli alkotása és a szívünkben megingathatat­lanul visszhangzó szellemi tudás - között őrlődünk. Ezt a könyvet neked, az olvasónak, útmutatónak aján­lom a kvantumjóga gyakorlatához. A jóga jelentése 'összekötni’ vagy 'hozzáadni’. Ha a newtoni világkép­hez hozzáadjuk és beépítjük a kvantumot, nem csu­pán egy új, teljesebb világképet kapunk, hanem egy­ségbe olvasztjuk szellemi szívünket és tudományos el­ménket.

Sokaknak tartozom hálával e munkához nyújtott segítségükért. Dr. Deviprasad Chattopadhyaya filozó­fusnak köszönhetem a könyv ötletét, aki arra buzdí­tott, hogy írjak egy tanulmányt tudomány és szellemi­ség témájában egy általa vezetett, az indiai kormány ál­tal indított filozófiai kutatási program keretében. Szeretnék köszönetét mondani dr. Robert Tompkins-

10

nak és dr. Henry Swiftnek is, akik figyelmesen elolvas­ták a kéziratot, és hasznos tanácsokkal láttak el. Dr. P. Krishnával és Swami Swaroopanandával folytatott be­szélgetéseink nagy segítségemre voltak, hogy a kéz­irat elnyerhesse végső formáját. Margaret Free szer­kesztésben és Jan Blankenship titkári teendőkben nyújtott segítségét is nagyra értékelem. A remek szer­kesztői munkáért Carolyn Bond is köszönetét érde­mel.

Ugyancsak szeretném megköszönni Don Ambrose- nak munkám korai szakaszában az ábrák megalkotásá­hoz és Madonna Gaudingnak azok letisztázásához nyújtott segítségét. Szeretnék még köszönetét monda­ni Sharron Dorrnak, a Quest szerkesztőjének és a szer­kesztőcsapatnak is, amiért ilyen kiválóan összerakták ezt a könyvet.

Szeretném megköszönni Rajiv Malhotra és az Infinity Foundation, valamint Barbara Stewart köny­vem megírásának egy bizonyos szakaszában nyújtott támogatását.

Emellett szeretném kifejezni őszinte hálámat mind­azoknak, akik segítették szellemi fejlődésemet; hogy csak néhányukat említsem: Ram Dass, John Lilly, Arthur Young, Richard Moss, néhai Franklin Merrell-Wolff, Joel Morwood, Ligia Dantes, Satyanarayan Sastry, Swami Dayananda Saraswati, Swami Vishnuprakashananda és Swami Swaroopananda. Végül hálával tartozom felesé­gemnek, dr. Urna Krishnamurthynak - akivel szellemi életem tökéletesen összefonódott - az érzelmek témá­jában folytatott sok hasznos beszélgetésért.

'Deepak Chopra előszava

Nemigen olvastam még olyan könyvet, amely akkora reménységgel töltött volna el a jövőt illetően, mint az, amelyet az olvasó most a kezében tart. Szerzője ragyo­gó válaszokat kínál a valaha is feltett legizgalmasabb kérdésekre. Hajlok rá, hogy ezeket gyermeki kérdé­seknek nevezzem, bár a misztikusokat, a szenteket, a művészeket, a filozófusokat és az őrülteket egész éle­tükben elkísérik. Honnan jövünk? Van-e lelkünk? Ki teremtette a világot? Mi történik a halál után? Miért va­lóságos bármi is? Ezeket a végső rejtélyeket minden társadalomban maga alá temeti a hétköznapi élet tör­meléke. Keresünk és költünk, megházasodunk és dol­gozunk, de belül, azon a halvány határvonalon, ahol a szív egy láthatatlan horizonton az örökkévalóságot kémleli, mégsem szembesülünk a valósággal. A társa­dalom a legjobb esetben is csak a papság gondjaira bízza a „nagy kérdéseket”. Egyénekként abban a re­ményben élünk, hogy lelkünk megmenekül e kérdé­sek túlzott zaklatása elől.

A menekülésnek ez a formája meglehetősen ag­gasztó. Ennek a nagyon emberi könyvnek az egyik legemberibb vonása Goswami professzor veszteségér­zése, sajnálkozása amiatt, hogy mély szellemi sóvárgá­sunk nem enyhül. És ki ne értene ezzel egyet? Amikor

12

Krisztus azt mondta, „az igazság szabaddá tesz”, vagy Szókratész, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem em­bernek való élet”, vagy az ősi upanisadok kijelentik, „te Az vagy, én Az vagyok, és minden Az”, minden bölcs és mester elfogadta, hogy ezek a legfontosabb szavak, amelyeket ember hallhat. Ezek a szavak nem csupán a papoknak szóltak, és nem is csak egy réges- régi korban és egy messzi helyen érvényesek.

Goswami professzor hallotta ezeket a szavakat és még sok hasonlót, és elhatározta, hogy egy tudós kö­rültekintésével, ésszerűségével és szigorúságával fejti meg azokat. Szerencsés, mivel két világban is otthon van: az indiai szellemiség örök diákja és gyakorlott fi­zikus egy személyben. Az elmúlt huszonöt évben szá­mos könyv próbálta meg egyesíteni Keletet és Nyuga­tot, összeegyeztetni a nirvánát a magfizikával. Néme­lyik sikerrel járt a költészet szintjén, gyönyörű képet festve a táncoló részecskékről, amelyek önkívületben lévő dervisekhez hasonlóan pörögnek a térben. Más, prózaibb szerzők józanul feltárták a párhuzamokat Einstein relativitáselmélete és a szenvedés megszünte­tésének buddhista tana között. Ennek ellenére min­den tiszteletemmel kijelenthetem, hogy egyikünk sem jutott el odáig, mint Goswami professzor, aki a puszta képeknél vagy intellektuális párhuzamoknál jóval messzebbre merészkedett. Az egyetlen Valóságot tárja elénk, amelyet minden látó és szent hirdetett, majd an­nak a belátására bír, hogy a tudomány nem járhat si­kerrel, amíg nem ismeri fel ugyanezt az egységet. Az eseményhorizonton túl a tér-idő-szellem világa vár ránk. A legbátrabbak egyikeként, akik az új világba merészkednek, Goswami professzor lélegzetelállító küldetésre vállalkozik, és nem tér ki semmi elől. Vajon tudatos-e a világegyetem, ahogyan azt az ősi időkben

13

hirdették? Jelen van-e Isten minden atomban? Szól-e hozzánk a lélek itt, az anyagi világban? Vajon a halál nem a véget jelenti-e, hanem alkotó tett, amely újabb lehetőségeket tár fel? Vajon a teremtés a kvantumug­rás végső példája-e? Mindezeket a lehetőségeket, és még sok minden mást tár elénk a szerző e könyv lap­jain, hatalmas szakértelemmel, szenvedéllyel és meg­győző erővel. Aligha juthat eszembe olyan „nagy kér­dés”, amelyet Goswami professzor ne tudna megle­pően meggyőző módon megvilágítani.

A könyv mindenekelőtt azt állítja, hogy a tudat a Lé­tezés alapja és a teremtés forrása. Minden, amit látunk, hallunk, érintünk, ízlelünk és illatként érzünk, a forrás önkéntelen kiáramlása. Az élet minden, és minden él. Ehhez hasonló kijelentést először évezredekkel ez­előtt Indiában tettek, amelyet később más-más formá­ban Kelet és Nyugat misztikus hagyományai is vissz­hangoztak. Korunkban azonban a miszticizmus mély­pontra jutott, a materializmus visszaszorította, és látszólag győzelmet aratott felette. A tudomány hatal­mon lévő papjainak nézete egyvalamiben minden­képpen megegyezik: a tudat az agy terméke, így csu­pán a valóság árnyéka, Goswami professzor szavával élve: pusztán melléktermék. Gépek vagyunk, amelyek valahogyan megtanultak gondolkodni. Ez a szokásos ok-okozati viszony szerinti érvelés. Először az energia jelenik meg, majd az anyag, ezt követően a DNS és ké­sőbb a sejtek, s míg az élet fájdalmas útja során egyre feljebb küzdi magát a létrán, elérkezünk az agy kiala­kulásához, s ezen a ponton a kémiai történések vélet­lenszerű tűzijátéka, amely piciny elektromos kisülé­sekből villan fel, létrehozza a gondolkodást, az érzése­ket, az álmokat, az érzelmeket és az elme többi jellegzetességét. Ha elég kifinomult műszereink van-

14

nak, bekukucskálhatunk az agyba, és pontosan rámu- tathatunk arra az elektrokémiai impulzusra, amely azt a tévhitét kelti bennünk, hogy szerelmesek vagyunk, vagy - ami az illúziók illúziója - lelkünk van.

A kulturális vakság elfeledtette velünk, hogy valójá­ban mennyire különös is ez a mechanisztikus szemlé­let, és milyen távol áll az emberi bölcsesség hatalmas folyamától. Minden szellemi hagyomány egy fordított ok-okozati viszony alapján magyarázta hitét: kezdet­ben volt az Egység vagy mindent átható tudat, amely egy belső világra és annak külső megjelenési formájá­ra osztotta magát. Ebből az anyagtól független kezdet­ből öltött alakot az élet, amelynek magvai azonban lát­hatatlanul mindig jelen voltak. A létet áthatotta mindaz, ami a világmindenség lenyűgöző kibontakozásához szükséges: volt értelme, kreativitása, tökéletesen uralta a teret és az időt, és rendelkezett azzal a képességgel, hogy a sokféleség révén végtelen lehetőségeket te­remtsen.

Tehát gépek vagyunk-e, amelyek azzal áltatják ma­gukat, hogy tudatuk van; vagy tudat vagyunk, amely épített egy gépet, hogy megtapasztalja a világot (egy világot, amely éppen mi magunk vagyunk egy másik alakban)? Úgy tűnik, a szokásos és a szellemtől induló ok-okozati láncolat viszálya a végső keresztes háború­vá vált. Mivel Goswami professzor megközelítése ter­mészeténél fogva megegyezést kereső, nem firtatja a tudományt és az egyházat kettéosztó komoly csatákat. Azt szeretné megmutatni, hogy mindkét oldal győz­het. Ha a tudomány odafigyel saját kísérleti eredmé­nyeire, fel kell adnia a nyers materializmust; és ha az egyház lemond nem kevésbé nyers mítoszairól, Isten mindenki számára elérhetővé válik. Nem szeretném elejét venni az izgalomnak, amely Goswami profesz-

*5

szor gondolatmenetének olvasásával jár, annyit azon­ban elárulok, hogy sok meglepetést tartogat minden dogma számára. Ateistákat és fundamentalistákat egy­aránt alázatosságra késztet, de nem megalázkodásra. Goswami professzor Istent és az értelmet ugyanolyan jóindulattal - a szív ritka erénye! - igyekszik megmen­teni. Látomása az egy Valóságról és egy tudatról min­denki számára kitárja az ajtót, aki át akar lépni rajta. Aki elolvassa ezt a könyvet, anélkül teheti le, hogy egy új vallásba kellene vetnie bizalmát, vagy dédelgetett hiedelmeit tudatlansága és félrevezetettsége terméké­nek kellene éreznie. Nem akkor lelünk az igazságra, ha bebizonyítjuk valaki más tévedését, hanem ha lát­juk, hogyan általánosítható minden hiedelem. Meg­rögzött hibánk a szűklátókörűség, mivel a tudósok és a hívők mindvégig a lehetőségek egyazon mély kútjá- ból merítettek. Az Egységben minden különbözőség elfér.

Nem tudom, vajon a könyvben használt értelem­ben meghonosodik-e a „kvantumjóga” kifejezés, min­denesetre megérdemelné. A média világszerte azt hir­deti, hogy a genetika korának küszöbén állunk. Az új kor hajnalán megfejtjük az „élet tervrajzát”, s az embe­riség jobb sora érdekében alakítjuk. Van azonban egy még rejtélyesebb titok, amely évszázadok óta megfej­tésre vár: „te Az vagy”. A titok olyan egyszerűnek hang­zik. „Én Az vagyok.” Már-már üresnek tűnik. „Minden Az.” E három mondat, amelyet először több mint há­romezer évvel ezelőtt Indiában mondtak ki, többet árul el az emberi sorsról és kreativitásról, mint génál­lományunk hárommilliárd alkotóeleme. Egy olyan technológia, amely képes volna akár csak egyetlen szó- az „Az” - talányát megfejteni, mérhetetlen szenve­déstől és bajtól szabadíthatná meg az emberiséget. Ez

16

az „Az” az a korlátlan, örök életű, örökkévaló, nem ke­letkezett és halhatatlan forrás, amelyet ez a könyv oly gyönyörűen magyaráz. Az élet titka - mint azt Goswami professzor meggyőzően bebizonyítja - nem az atomokban vagy valamely, az öt érzékünkkel felfog­ható eseményben lakozik. Nem az ősrobbanás kohójá­ban, hanem a teremtés méhében születtünk, amely most is körülvesz és táplál minket. Téren és időn túl a végtelen lehetőségek hazáját, az élet, az igazság, az ér­telem és a valóság kimeríthetetlen forrását találhatjuk meg. Színükig telt, mint amilyen mindig is volt vagy mindig is lesz. Ez az ősi látók ígérete, amely ma is ér­vényes. Kopogj, és az ajtó kitárul, nem csupán egyet­len kívánság, de mindegyik előtt, amelyet csak az em­beriség valaha is el tudott képzelni.

ELSŐ FEJEZET

Kvantumjóga: összeegyeztethető-e a tudomány és a szellemiség?

E gyszer részt vettem egy vita­fórumon a kaliforniai Berkeleyben, amelynek a témá­ja a „Létezhet-e párbeszéd a tudomány és a szellemi hagyományok között?” kérdés köré szerveződött. Az első felszólaló, egy amerikai buddhista, aggályainak adott hangot. A két hagyomány annyira eltávolodott egymástól - mondta -, hogy ha mindegyik visszatérne az alapokhoz, és újrakezdené, csak akkor folytathatná­nak esetleg párbeszédet. Utána én beszéltem. Azt hi­szem, megleptem, és rajta kívül valószínűleg még so­kakat a hallgatóság soraiból, amikor azt mondtam, hogy nemcsak lehetséges a párbeszéd, hanem a két hagyományt össze lehet egyeztetni, és ez meg is fog történni. Sőt, bizonygattam, hogy az összeegyeztetés már el is kezdődött. Hogy miként?

Amikor buddhista barátom tudományról beszélt, a hagyományos fizikán alapuló tudományt értette alatta, amelyet Isaac Newton hívott életre a XVII. században, majd Albert Einstein tökéletesített a XX. század első évtizedeiben. Aggályai így érthetőek voltak. A bioló­giát, a pszichológiát és jóformán minden társadalom- tudományt newtoni alapokon művelünk nap mint nap. A newtoni tudomány erős előítéleteket ültetett el bennünk - mint amilyen a determinizmus, a határo-

18

zott objektivitás és a materializmus amelyek a külvi­lág rendjének vizsgálatakor helyénvalók. A szellemi­ség és a vallás célja azonban belső valóságunk vizsgá­lata, a rend megteremtése bensőkben, ahol általában zűrzavar, viszály és nyugtalanság uralkodik. A szellemi keresés célja megtalálni a boldogságot az ellentmon­dásokon túl; ez a tudat vizsgálata. Mivel a spiritualitás a tudat meghatározó szerepét feltételezi, ezért nehéz, szinte lehetetlen az objektív, materialista tudomány keretei közé illeszteni.

Mindez 1996 májusában történt, és nekem igazam is volt, mert a tudomány megváltozott. Az 1920-as evekben a hagyományos fizikát egy új fizika, a kvan­tummechanika váltotta fel. És ma, hét évtized eltelté­vel, ez az új fizika az élő szervezetekről kialakult ké­pünk, a biológia és a pszichológia, így az összes társa­dalomtudomány gyakorlatának alapos felülvizsgálatát teszi szükségessé (Goswami 1993; Herbert 1993; Stapp 1993; Eccles 1994). Az új paradigmában megje­lenik a lehetőség ablaka, a képzelet ablaka, amelyen keresztülpillantva felismerhetjük, hogy a tudat megha­tározó szerepet játszik a valóság alakításában; ekkor spiritualitás és tudomány összeegyeztethetővé válik.

A kvantum kifejezés a latin 'mennyiség’ jelentésű szóból származik, és szakaszosan meghatározott mennyiséget jelöl. A klasszikus fizikában minden fo­lyamatosan, ugrások nélkül változik, a kvantumfiziká­ban azonban a változások folyamatosan és nem folyto­nosan is bekövetkezhetnek. A folytonos változást anyagi ok idézi elő, még a kvantummechanikában is. De mi okozhatja a nem folytonos változást? Ha feltesz- szük, hogy a tudat okozza a változást, megkapjuk a té­zist, amely a különválasztó paradigma helyett tudo­mány és spiritualitás egységesítését vetíti előre (Neu­

19

mann 1955). Ennél azonban több dolgot kell figyelem­be vennünk.

A tudomány terén hatalmas lépéseket tettünk elő­re; vajon miért nem értünk el hasonló fejlődést a val­lás terén, a szellemi hagyományok évezredes erőfeszí­tései ellenére sem? A tudományban, ha néhány tudós felfedezi az egyetemes érvényű törvényeket, a feladat meg van oldva; a többiek elolvashatják a tudósok munkáját, és ennyi elég is ahhoz, hogy tisztán érzékel­jék a külvilág összehangoltságát. A szellem világában azonban olyan alakok tették meg a nagy lépéseket, mint a Buddha, Platón, Lao-ce, Mózes, Jézus és Moha­med. Felfedezéseik mégsem hozták el mindenki szá­mára a harmóniát és a boldogságot. Egészében véve még ma is erőszakos és boldogtalan csorda vagyunk. Miért van ez így? A spiritualitás céljának eléréséhez sokkal több idő kell, mert egy személy szellemi meg­valósítása és boldogsága nem száll át másokra. A bol­dogságot megtalálni, és belsőnkben harmóniát terem­teni alapvetően személyes feladat.

A jóga a szanszkritban 'egységet’, 'egyesítést’ jelent. A kvantumjóga kifejezést azért alkottam, hogy a kvan­tumfizika üzenetének összegzését jelöljem vele egy új, átfogó világképben, amely a tudományt és a szellemi­séget személyes életünkre nézve is jelentéssel bíró módon egyesíti. Ez a könyv nem csupán a képzelet kvantumfizika által kinyitott ablakát mutatja be, ha­nem egyben útmutató a személyes megvilágosodás­hoz vezető kvantumjóga gyakorlatához is.

A dialógus kifejezés két görög szóból: a dia ('ke­resztül') és a logosz ('szó') szavakból ered; tehát a dia­lógus 'szavakon keresztüli kommunikációt' jelent. Dávid Bohm fizikus még kifejezőbben határozta meg a dialógust, mint „az értelem szabad áramlása két,

20

kommunikációt folytató ember között”. Lehetséges-e a Bohm értelmezése szerinti dialógus tudomány és val- lás között?

Elsőre nemigen tűnik elképzelhetőnek tudomány és vallás párbeszéde. Mind a tudomány, mind a vallás az igazságot keresi. Mindkettő abból az ösztönös meg­érzésből indul ki, hogy az. igazság egyedi, nem sokfé­le. A gond az, hogy korlátolt igazságunkat még akkor is megpróbáljuk másokra erőltetni, amikor keresé­sünkben még nem jutottunk elég messzire. Sok, a tö­megekhez szóló vallás hagyományosan ezt tette; ma a tudomány ugyanígy jár el, ami tudomány és vallás je­lenleg tapasztalható szöges ellentétéhez vezetett.

A nyugati tudomány és vallás különválásának rövid története

Egy miénktől eltérő rendszer megértéséhez elenged­hetetlen a rendszer hátterében álló metafizikai alap megértése. És ez itt a bökkenő. A döntően Nyugaton, az utóbbi háromszáz évben kialakult tudomány meta­fizikája, úgy tűnik, szöges ellentétben áll az uralkodó nyugati vallás, a kereszténység alapjául szolgáló meta­fizikával.

Röviden összefoglalva a kereszténység, legalábbis népszerű gyakorlata, úgy tartja, hogy egy anyagtalan hatalom, Isten teremtette a világot, és a kezdetektől fogva ő felügyeli történéseit, hogy összhangba hozza azokat szándékával, amely jó. Azonban a Gonosz is lé­tezik, amelynek elűzése helyreállítja belső világunk rendjét és boldogságát. A vallás célja, hogy segítsen az embereknek legyőzni a Gonoszt, és a jót - Isten útját - követni. Tapasztalatok útján tanulunk: jótetteinkért Is­ten megjutalmaz, a gonosz cselekedetekért pedig meg­

21

büntet minket. A jóról az Isten szeretete által is tanu­lunk. Szabad akaratunkból döntünk jó és rossz között, hogy szeretjük-e Istent vagy sem. Hinnünk kell, hogy a jót válasszuk: hinnünk kell Isten jóságában, a Biblia hi­telességében, a vallási vezetők tekintélyében stb.

Nyugaton a középkorban még az anyagi valóságot is gondosan földre, a tökéletlenség birodalmára, illet­ve mennyre, Isten és a tökéletesség lakhelyére osztot­ták. Ebben a dualista képben Isten és világ, menny és föld elkülönül egymástól. A népies értelmezés a mennyet a világűrrel azonosította: a hold, a Nap, a bolygók és a csillagok tartományával. A tudomány né­hány személy - Galilei, Kepler és mindenekelőtt New­ton - azon megérzéséből fejlődött ki, hogy a „tökélet­len” földi és a „tökéletes” mennyei mozgásokat kor­mányzó erők talán nem is különböznek egymástól. Először is kimutatták, hogy a mennyei mozgások való­jában egyáltalán nem tökéletesek (például hogy a bolygók nem teljesen gömb alakúak, és a tökéletes kör helyett tökéletlen ellipszis pályán haladnak). Ezek után bebizonyították, hogy a földön és a mennyben (a világűrben) ugyanazok a törvények hatnak a tárgyak­ra. Ez vezetett később ahhoz a merész kijelentéshez, hogy sem a földi, sem a mennyei mozgások megma­gyarázásához nincs szükség Istenre, legalábbis ami az anyagi világot illeti.

A XX. századra a tudomány sikerei nyomán szá­mos, tudományos alapokon fekvő metafizikai képzet alakult ki a valóságról, amelyek mindegyike ellentétes a népszerű kereszténység képzeteivel. Az egyik ilyen eszme a már említett szigorú objektivitás, amely sze­rint a valóság tőlünk független, tehát szabad akara­tunk, Isten szeretete és az etikus cselekvés melletti döntésünk egyáltalán nem befolyásolja a világ törté-

22

néseit. Ilyen eszme a materialista monizmus és az ab- ból következő redukcionista szemlélet, amely szerint minden az anyagra, elemi részecskéire és azok köl- csönhatásaira vezethető vissza. Isten és a világ kettős­ségét nyíltan megkérdőjelezték: ha az Istent alkotó lé­nyeg más, mint a világot alkotó, akkor hogyan hathat Isten a világra? Ebből következően joggal feltételezhet­jük, hogy csupán egyetlen lényeg, az anyag létezik.

A klasszikus fizika - olyan ragyogó elmék révén, mint Newton, Maxwell és mindenekelőtt Einstein - újabb filozófiai előítéleteket teremtett. Már volt szó azoksági determinizmusról, miszerint ha a dolgok moz­gását, változásaik módját ok és okozat határozza meg, nem fér a képbe az isteni szándék. Ilyen tézis a folyto­nosság elve is: minden mozgás folyamatos. Egy másik elv a lokalitás (helyi jelleg): minden ok és okozat hely­hez köthető, és olyan kölcsönhatások vagy jelek köz­vetítik, amelyek egy bizonyos időtartamon belül jut­nak el a tér egyik pontjából a másikba. A folytonosság és a helyi jelleg alapján nehezen képzelhető el, hogy egy nem anyagi hatóerő kölcsönhatásba lépjen az anyaggal. Az anyagi világ felől tekintve, minden nem anyagi beavatkozás nem folytonosnak és nem helyi jellegűnek tűnne.

A tudomány e metafizikai feltevések zászlaja alatt elért sikerei egy újabbat hívtak életre, a másodlagos je­lenségek felvetését, amely szerint minden szubjektív jelenség - mint a tudat és az én - az anyag mellékter­méke (kísérőjelensége); csupán díszítőelemek, önma­gukban nincs oksági hatásuk.

Ez a hat metafizikai elv - objektivitás, materialista monizmus és redukcionizmus, determinizmus, folyto­nosság, helyi jelleg és a másodlagos jelenségek elmé­lete - együttesének számos elnevezése létezik: mate­

23

rialista realizmus, fizikai realizmus, tudományos rea­lizmus. Összefoglalva, ez a nézet úgy tartja, hogy csak az anyag (és megfelelői: az energia és az erőterek) va­lóságos; minden egyéb másodlagos jelenség.

A tudomány hajnalán a fizikus-filozófus René Des­cartes lélekre és anyagra osztotta fel a valóságot, ahol a lélek Isten és a vallás, az anyag pedig a tudomány ha­táskörébe tartozik. Az alapfeltevés szerint az anyag a fizikai törvényeknek engedelmeskedik. A lélek szabad akaratát, valamint a föld, beleértve a növények és az ál­latok feletti uralmát továbbra is elismerték. A Des­cartes által hirdetett modernizmus filozófiája határoz­ta meg a modern embert: emberi mivoltunk kiváltsága a tudomány és a technika segítségével megjósolni és irányítani a természet történéseit.

Mivel a lélek Isten felségterülete, a modernizmus­ban a vallásnak és a jóra törekvő szellemi átalakulás­nak továbbra is volt jelentése. A másodlagos jelensé­gek elgondolása azonban egyre jobban fenyegette a tudomány és a vallás ideiglenes fegyverszünetét. Az érvek a következők voltak: az anyagi világban egy­aránt jelen van a rend és a rendetlenség, a harmónia és a zűrzavar. Például a bolygók Nap körüli, periodi­kus mozgása harmonikus, míg az entrópia törvénye értelmében az entrópia (a rendetlenség mértéke) ál­landóan növekszik. Miért is ne magyarázhatnánk ugyanezen az elven a mentális világot? A boldogtalan­ság és a bánat (mentális rendetlenség), akár a boldog­ság és az öröm (mentális rend) talán egyszerűen csak az anyag természeti törvényeinek - ebben az esetben az agy - részei. Nincs mód és szükség sem a változás­ra. Egyszóval a vallás felesleges.

Mi több, a vallás kínálta módszertan - a hit - hom­lokegyenest ellenkezik a tudomány által kidolgozott

24

módszertannal. A tudományos módszertan alapja a próba szerencse elve: kísérletezzünk, és majd kiderül. Állíts fel egy elméletet, és majd igazolod. A kísérletek, nem pedig a tekintély dönti el az igazságot. A tudo­mány széles körű sikere módszertanával magyarázha­tó. Ezzel szemben kevesen állítják, hogy hit által érték el az átalakulást, és sok ilyen beszámoló a tudomány szemében vitatható. Így a modernizmus fokozatosan átadta helyét a posztmodernizmusnak: ebben a szem­léletben a lét megelőzte a lényeget vagy Istent; a szel­lemi jó és rend és minden metafizika, amely értéket adott ezeknek a gondolatoknak, „szertefoszlott”.

A vallás - Nyugaton elsősorban a kereszténység - pártfogói nemigen tudtak védekezni a tudomány frontális támadásával szemben. Nézzük például a bio­lógia álláspontját. Nyugaton a biológusok meglehető­sen jó érvet tudnak felhozni a kereszténység ideologi­kus, a világ Isten terve szerinti teremtéséről alkotott el­képzeléseivel szemben. Állítják, hogy az életet teljes egészében értik az evolúció darwini elgondolása alap­ján, miszerint véletlenszerű mutációk útján jönnek lét­re a genetikai változatok, és ezek közül a természet vá­lasztja ki túlélésre a legéletrevalóbbat. Semmi szükség Isten szándékos beavatkozására; minden a véletlenen és a túlélés kényszerén múlik. A kereszténység harcos védelmezői a „teremtéselmélettel” válaszolnak a dar­winizmusra, rámutatva a hiányzó láncszemekre a tu­dós gondolatmenetében, A leghíresebb ezek közül az őskori kövületmaradványok folytonosságának hiánya, amelyből láthatnánk, hogyan lettek a növényekből ál­latok vagy a hüllőkből madarak. A teremtéshívők azonban csak a teremtés bibliai leírását kínálják alter­natívaként: e szerint Isten hat nap alatt teremtette a vi­lágot és benne minden életet, úgy 4000 évvel időszá­

*5

mításunk előtt. Ez a leírás eleve kizárja a kövületek lé­tére adható magyarázatokat, hacsak nem Isten hóbort­jaként magyarázza.

A vallás bigott hívei a dualizmust ért kihívásokra sem tudnak jobb válaszokat adni: ha Isten és a világ kü­lönálló, mi alapján kerülhetnek kölcsönhatásba? A tu­domány szerint egy ilyen kölcsönhatáshoz kölcsönös energiacserére lenne szükség; az energiamegmaradás törvénye alapján azonban a világ energiamennyisége állandó. Bármilyen dualisztikus isteni beavatkozás „csoda” lenne, amely megszegi az energiamegmaradás törvényét! Miért kellene Istennek a törvények szerint eljárnia a külvilágban, de csodákat tennie a lélek dol­gaiban, amely végső soron az agy terméke lehet? - kér­dezik a materialisták. Hogyan várhatnánk el Istentől, hogy engedelmeskedjen a mi szabályainknak? - vág­nak vissza a hitbuzgók. Így a vita tovább folytatódik.

Miképp jöhetne létre párbeszéd, értelmes eszme­csere egy olyan tudományos hagyomány, amely gúnyt űz az olyan „tudománytalan” elképzelésekből, mint a teleológia és a csodák, és egy olyan vallási hagyomány között, amely irtózik a „szcientizmustól” (amikor a tu­dományt vallásként gyakorolják az Isten létével szem­ben felhozott, szigorúan tudományos érvek helyett)? Nyugaton a vita képtelen volt túljutni ezen a holtpon­ton. Ez az alapja a korábban említett buddhista bará­tom pesszimizmusának.

A vita igen sajnálatos módon cinizmushoz vezetett az értékek tekintetében. Nyugaton sokan nem igazán tudnak hinni abban, hogy valaki lehet jó, kivéve egy olyan együgyű fickó, mint a Forrest Gump című film főszereplője.

A naiv emberek Isten és a mennyország létezésébe vetett hitük miatt hajlanak a jóra. A tanultabbak közül

2 6

kevesebben vannak ilyenek, bár esetleg rokonszen­veznek ezzel a hittel és értékeivel: milyen jó volna, ha a társadalom ezek szerint élne. A vallásos értékek egy­szerűen kényelmetlenek a cinikus sokaság számára, akik a versengéssel és elsőségük kivívásával vannak el­foglalva; végtére is nem erről szól a tudományos rea­lizmus? Biológiai lényekként nem csupán a túlélésnek van-e értéke számunkra?

A keleti felfogások elkülönülése

Keleten a szellemi hagyományok más metafizikai dal­lamra táncolnak. A hinduizmus, a buddhizmus és a taoizmus szerint nem az anyag, hanem egy magasabb rendű tudat a létezés alapja, és minden más - beleért ve az anyagot és az ént - másodlagos jelenség. Ezek a hagyományok a tökéletes boldogság szellemi keresé- sét lényünk valódi természetének, teljességünk kere­kesének tekintik.

A keleti hagyományok a dualizmus problémáját az érzékfeletti fogalmával és annak helyes megértésével oldják meg. A tudat egyszerre van az anyagi, téridő-va­lóságon belül és azon kívül. Érzékfelettiként - kívül - tiszta tudat, megnyilvánulatlan. Az anyagi valóságban- belül - énre és világra, szubjektumra és objektumra osztottnak tűnik; a kettéosztottság, az elkülönültség azonban másodlagos jelenség, amelyet egy rejtélyes erő, a hindu hagyományban mája idéz elő. Ezt a filo­zófiát monista idealizmusnak nevezem, de indiai el­nevezése védánta, a kínai pedig taoizmus.

A nyugati szellemi hagyománynak is van egy mo- nista, misztikus magva, amelyet örök filozófiának ne­veznek (Huxley 1970). A nyugati ezoterikus hagyomá­nyok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a tudat,

27

a lét alapja érzékfeletti, s azt is tudják, hogy ez mit je­lent. „Isten királysága benned van, de kívüled is.” (Guillaumont et al. 1959, 3) Azonban a tömegeknek szóló, „népszerű” kereszténység az érzékfelettit hely­telenül dualisztikusan, a megnyilvánult, anyagi való­ságtól különálló tudatnak vagy Istennek értelmezi.

Ha megnézzük a görög király, Miiinda és a budd­hista szerzetes, Nagaszéna történetét, világosabb ké­pet alkothatunk a materialista monizmus és a monista idealizmus tökéletesen szemben álló álláspontjairól. A király szerette volna megismerni a valóság természe­tét. Nagaszéna a király hintójához lépett, eloldozta a lovakat, majd megkérdezte:

- A lovak teszik ki ezt a kocsit, ó, hatalmas király?- Természetesen nem - felelte a király.Nagaszéna ekkor leszerelte a kocsi kerekeit, és

megkérdezte:- Ezekből a kerekekből áll a kocsi, ó, hatalmas ki­

rály?- Természetesen nem - felelte ismét a király.A szerzetes tovább folytatta a kocsi szétszerelését,

és minden egyes alkatrészéről megkérdezte, hogy az-e a kocsi. Nagaszéna végül a kocsi alvázára mutatott, és még egyszer, utoljára feltette a kérdést:

- Ez az alváz a kocsi, ó, hatalmas király?- Természetesen nem - hangzott újból a király vá­

lasza.Akkor hát mi a valódi kocsi? A materialista monis-

ták azt mondanák, hogy a kocsi nem létezik alkotóele­mei nélkül, amelyekre visszavezethető. A részek teszik ki az egészet, és a kocsi csupán alkotóelemei mellékje­lenségeként létezik. Alkotóelemein túl minden kocsi „szellem a gépezetben”.

28

Ez azonban nem Nagaszéna vagy más monista idea- lista álláspontja. Nagaszéna megmutatta a királynak, hogy a tudaton kívül a dolgok nem rendelkeznek én- természettel, mint ahogyan hintónak vagy alkotóele­meinek sincs én-természetük az anyagon kívül, amely­ből készültek.

Napjaink egyik Nagaszénája, a pennsylvaniai Say- losburgban élő védánta tanító, Swami Dayananda ugyanezt magyarázza, amikor felemel egy arany kar­kötői, és megkérdezi hallgatóságától, hogy „A karkötő talán valóságosnak hiszi magát, de vajon valóban az- e?" Majd huncutul elmosolyodik, és így folytatja: „Ha a karkötőt beolvasztanánk, és aranyláncot készítenénk belőle (reinkarnáció), talán még magasabb rendűnek is képzelné magát az arany karkötőnél. De valóságos lel icl-e az, ami változik? A változatlan, az arany a való­ságos. A karkötők és a nyakláncok mellékjelenségek.”1

A keleti gondolkodás történelmét három filozófiai „-Izmus” - a dualizmus, a monista idealizmus és a ma­terialista realizmus - egyetlen, hosszú vitájának tekint­hetjük. A keleti dualisták, akár a nyugatiak, úgy hiszik, hogy Isten és a világ - Isten és mi - különállóak. Ami­kor Istennel vagyunk, boldogok vagyunk; így a dualis­ták, lényegében úgy, mint Nyugaton a népszerű ke­reszténység, az odaadás és az etika gyakorlatait kínál­ják, hogy segítsenek nekünk együtt lenni Istennel. A monista idealizmus hívei azt hangsúlyozzák, hogy fi­lozófiájuk vizsgálódáson alapul, és a tudatot megis­merhetjük teljes valójában, mivel „mi Az vagyunk”. Amikor a közvetlen tudás által meghaladjuk az én és a világ kettősségét, amikor felfedezzük teljességünket, boldogok leszünk, mert a boldogság a valódi termé­szetünk. A monista idealisták szerint a dualisták nem tanulmányozták kellő alapossággal az ént. A materia­

29

lista realizmus tanai pedig - vitatkoznak az idealisták- vagy puszta spekuláció, vagy ugyancsak a felszínes vizsgálódás eredményei. A materialista realisták erre azzal vágnak vissza, hogy ostobaság metafizikánkat személyes tapasztalatokra építeni. A dualisták meg csak nevetnek a gondolaton, hogy Isten és a világ el­különülése májá műve.

Újabban a keleti elméleti tudósok, nyugati hatásra, joggal tarthatnak igényt annak magyarázatára, hogy miként lesz az egy és egyetlen Tudatból sok. A szelle­mi hagyományok mindössze a májá, a kísérőjelenség­ként megjelenő teremtés megfoghatatlan erejének fo­galmát kínálják, de nem szolgálnak olyan részletekkel, mint napjaink tudományos modelljei. Mi több, Kele­ten hagyományosan megvetik a másodlagos jelensé­gek világát az azon túl létező egyetlen Valósággal szemben, amely szemlélet csak anyagi nyomorúság­hoz vezetett az átlagemberek életében. A keleti tudó­sok szemében ez a szellemiség oktalanságának újabb bizonyítéka: ott van a Nyugat, amely anyagi jólétre tett szert azáltal, hogy felülemelkedett a szellemi baboná­kon. A keleti szellemi hagyományok feleletként joggal mutathatnak rá, hogy az anyagi törekvések valóban anyagi jólétet teremtettek Nyugaton, de közben to­vább fokozták a mentális szegénységet. A szellemiség, az egyetlen Tudat gondolatának hiányában az embe­rek életét vezérlő és a társadalom alapjául szolgáló ér­tékek nem igazolhatók. Ami azt illeti, a tudomány kí­méletlen támadásai nyomán ma világszerte sokan for­dulnak el ezektől a szellemi értékektől, és ez zavarodottságot eredményez.

30

Az összeegyeztetés alapjának keresése

Tudomány és vallás lehetséges párbeszédének egyik Iránymutató elve abból a megfigyelésből ered, hogy a szellemi és a materialista hagyományok gyakran ha­sonló hasonlatokkal magyarázzák elméleteiket. A het­venes években a fizikus Fritjof Capra megírta A fizika taója című, nagy hatású könyvét, amely a modern tu- domány és a szellemi hagyományok mélyére hatolva, sok párhuzamra derített fényt a kettő között (Capra 1977). Ha a modern tudomány ugyanazokkal a hason­latokkal él, mint a szellemi hagyományok, akkor talán már kellő mértékben szellemivé is vált. Capra és má­sok (például a mélyökológiai mozgalom követői) olyan új ökológiai világnézetet tártak elénk, amely a sámánizmus bizonyos formáinak animista szemléleté­vel mutat párhuzamokat: Isten mindenben benne rej­lik, a szellemben él, és minden kölcsönös kapcsolat­ban áll mindennel. Ebben a szemléletben nem kell a newtoni tudomány megosztó, redukcionista tételeivel gondolkodnunk, és az érzékfeletti lét feltételezésére sincs szükség.

Az érzékfelettivel szemben a mindenben benne rejlő lényeg előnyben részesítése a népszerű keresz­ténységre adott válaszból ered. A népszerű keresz­ténység világnézete határozottan dualista: Isten töké­letes világát állítja szembe tér, idő, anyag és mozgás tö­kéletlen, gyarló világával. Azt, hogy Éva evett a tudás fájáról, bűnként értelmezték (félre), így a bűn a nyuga­ti gondolkodás egyik fő motívumává vált. A keresz­ténységben a bűntudatnak ösztönző ereje van, a mo­dern nyugati pszichológia azonban joggal tekinti bé- nítónak. Mivel az anyagi léten túli világ gondolata a kollektív bűnösség fogalmával fonódott össze, a mo­

31

dern nyugati elme számára maga az érzékfeletti vált gyanússá.

Ken Wilber az ökológiai világnézetet az „öko felé alászálló” (ökológia/világ) „jelmondat” melletti érve­lésnek tekinti, szemben a keresztény világnézet „egótól felszálló” „jelmondatával” (Wilber 1996a). Wil- ber szerint a keresztény világnézet az érzékfelettire, az ego és a világ dolgai fölé emelkedésre fekteti a hang­súlyt, míg a posztmodern világnézet a belső lényeg, Is­ten és az érzékfeletti dolgaitól eltávolodó alászállás mellett foglal állást. Azonban, mint azt Wilber helye­sen mondja, a valóság nem dualisztikus; a valóság a belső lényeg monista integrációja az érzékfelettibe. A posztmodern mélyökológia azonban mégsem volt képes integrálni a valóság felszálló és alászálló aspek­tusait. Sőt ennek a New Age jellegű szellemiségnek a társadalomra nézve olyan hatása volt, amely lehetővé tette az elvtelenek számára, hogy a spiritualitást önző anyagi törekvéseik kielégítésére alkalmazzák.

Az integráció egy másik útjával kísérletezve, sok tu­dós a hagyományos tudomány kiterjesztésével próbál­ta megmagyarázni a világ szubjektív oldalát: a tudatot, az ént, a szellemiséget és az erkölcsi értékeket. Szá­mukra a tudat magyarázata annak megértéséből áll, hogy miként viselkedik az agy mint bonyolult anyagi gépezet. A tudat az anyag mellékterméke. Ezek a tudó­sok azt kérdezik: Az agy összetettségében mi teszi le­hetővé, hogy tudatos legyen, vagy hogy az etika ér­vényt nyerjen? Az anyag egy kísérőjelensége megje- lenhet-e az ok-okozati összefüggések alkalmazásaként vagy akár kreativitásként és szellemiségként?

A káoszelmélet is ígéretes területnek tűnt a tudo­mány és a szellemiség párbeszéde számára. Azok a kaotikus rendszerek, amelyek olyannyira érzékenyek

32

kezdeti feltételeikre, hogy viselkedésüket nem lehet hosszabb távon megjósolni; a helyzet és a sebesség kezdeti értékeinek kissé pontatlan vagy felületes meg­állapítása egyre fokozódó eltérést okoz, így a kaotikus rendszer viselkedése kreatívnak tűnik. A környezet ap- ró változásai lehetővé teszik, hogy a kaotikus rendsze­rek új, önszervező módon (rend) viselkedjenek. Le­het, hogy a spiritualitás egy kaotikus rendszer látszó­lag kreatív viselkedése?

Ha azonban a szellemiség a káosz mellékterméke és a káosz a szabály, akkor a vallás látomása - belső vi­lágunk szenvedése és zűrzavara helyébe boldogságot és rendet teremteni - megint alapját veszti. A szellemi eszményképnek csak akkor van értelme, ha a boldog­ság a rend, és a káosz, illetve a boldogtalanság a mel­léktermék.

Tudomány és vallás összehangolása az ökológia vagy a káoszelmélet viszonylatában egyébként is ké­tes vállalkozás. Wilber (1996a) érvelése szerint köny- nyelműség lenne a szellemiséget tudományos néze­tekre alapozni. A tudomány - mutat rá - evolúciós vál­lalkozás. Új elméletek születnek, amelyek megcáfolják a korábbiakat. Egy örök filozófiát nem alapozhatunk olyan átmeneti nézetekre, mint az agyban kialakuló tudat elmélete. Így megint visszajutottunk a zsákut­cánkba.

Létrejöhet-e párbeszéd, végül összhang tudomány és szellemiség között? Wilbernek igaza van. Amíg egy anyagi alapú ontológiához ragaszkodunk, nincs esély valódi párbeszédre, nem is szólva összehangolásról; mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a tudo­mány a jelenségekkel foglalkozik, a szellemiség azon­ban azzal, ami a jelenségek mögött van.

33

A metafizika integrációja

A döntő kérdés az, hogy a tudomány metafizikáját mindenképp a materialista realizmusra kell-e alapoz­ni? A fizika jelenlegi paradigmája valójában átváltott a newtoni fizikáról a kvantumfizikára. A kvantumfizika a kvantum fogalmára - meghatározott energiamennyi­ségek és az anyag más tulajdonságai, mint az impul­zusmomentum - épül. E fizika következtetései az anyag leírására nehezen érthetőek és meglepőek. Pél­dául az anyagot valószínűségi hullámokként írja le. A kvantumfizika az elektronok lehetséges történései­vel és mindezen lehetséges történések valószínűségé­vel számol, de nem tudja megjósolni az egyedi, aktuá­lis történést, amelyet egy bizonyos mérés fog kiváltani. Akkor hát ki vagy mi dönti el, hogy mi valósuljon meg a számtalan lehetőség közül? Vagy, a fizikusok ked­venc zsargonjával élve, ki vagy mi idézi elő a valószínű­ségi hullám „összeomlását” az adott időben és térben az adott elektronná, egy adott mérési esemény során?

Hét évtizednek kellett eltelnie, hogy megláthassuk ennek a kérdésnek, amelyet a képzelet ablakának ne­vezek, a tudományt és a spiritualitást összeegyeztető, paradigmaváltó horderejét. Az alapgondolat mégis végtelenül egyszerű: a lehetőséget valósággá alakító hatóerő a tudat. Arról van szó, hogy amikor megfigye­lünk egy tárgyat, egy egyedi megvalósulást látunk, nem a lehetőségek teljes spektrumát. Tehát a tudatos megfigyelés a valószínűségi hullámok összeomlásá­nak elégséges feltétele. Neumann János (1955) már évtizedekkel ezelőtt amellett érvelt, hogy a tudat az összeomlás egyik szükséges feltétele. Minden objek­tum engedelmeskedik a kvantummechanika törvé­nyeinek; ez alól azok a berendezések sem kivételek,

34

amelyekkel a megfigyeléseket végezzük. Ha azonban az ilyen mérőberendezéseket összekapcsoljuk egy va­lószínűségi hullámmal, a valószínűségi hullámok ösz- szeadódnak, és ez már a berendezés lehetséges visel­kedését is magában foglalja. Az összeomlás elindításá­hoz egy olyan hatóerő szükséges, amely kívül esik a kvantummechanika hatáskörén. Neumann szerint csak egyetlen ilyen erő létezhet: a tudat.

Ez a meggyőző gondolat azonban ádáz vita tárgya maradt, mivel Nyugaton rosszul értelmezik a tudatot. A nyugati materializmus szemléletében az, hogy a tu­dat idézi elő a valószínűségi hullám összeomlását, képtelenség, mivel a tudatnak az anyag (agy) mellék­termékeként nincsen oksági hatóereje; hogyan is okozhatná egy kvantum valószínűségi hullám össze­omlását? És ha a tudat egy duális világ része, akkor a dualizmussal szemben korábban felhozott összes kifo­gás újra kísért minket. Összesen hét évtizedbe tellett, mire a monista idealizmus világossága meghonosod­hatott, hogy tisztázza a kérdést.

Íme, hát az én tézisem: ha a tudatot a létezés alapja­ként vesszük számításba, mint ami mindenek felett ál­ló, egyetlen és önmagára vonatkoztató bennünk - ahogyan azt a világ szellemi tanítói tanították akkor lezárhatjuk a kvantumvitát, és feloldhatjuk az ellent­mondásokat.2

És ez még nem minden. Ha kijelentjük, hogy a tu­dat a létezés alapja, akkor megtörténik a paradigma- váltás a materialista tudományról egy olyan tudo­mányra, amelyben a tudat az elsődleges. Ebben a tu­dományban az anyag oksági tényező, de szerepe mindössze a lehetőségek és valószínűségek meghatá­rozására terjed ki. Végső soron a tudat teremti a való­ságot, mivel a döntés, hogy az események sorozatában

35

mi valósul meg, mindig a tudaton múlik. Ezért a tudat áthathatja, és át is hatja a világot teremtő szándékával, mint azt sok keresztény teológus (akik nem ragasz­kodnak mereven a teremtéselmélet nézetéhez) meg­sejtette. Az aktualizáció kiválasztása a lehetségesből magában foglalja a korábban említett nem folytonos változást. A világ csupán látszólag folytonos, newtoni és anyagi. Valójában nem folytonos, kvantumtermé­szetű és tudatos.

És ami a legfontosabb: egy ilyen tudomány valódi összhangot teremt a szellemi hagyományokkal, mert nem kívánja, hogy a szellemiség tudományos alapok­ra épüljön, hanem a tudománytól várja, hogy az örök szellem fogalmán alapuljon. A szellemi metafizikát so­ha nem firtatja. Ehelyett a kozmológiára összpontosít- arra, hogy miként jön létre a jelenségvilág. Az új tu­domány a szubjektivitást és az objektivitást, a szellemi és anyagi kérdéseket egyaránt felölelheti. Ezt az új tu­dományt én a tudat tudományának vagy idealista tu­dománynak nevezem.

A kozmológiák integrációja

Az arisztotelészi gondolkodás hatása alatt álló közép­korban a keresztény hit a világegyetem emberközpon­túságát hirdette. A Földet tekintették a világminden­ség középpontjának, az embert pedig az állatok urá­nak. A nyugati vallásnak ezeket a kozmológiai téziseit a tudomány megdöntötte. Kopernikusz bebizonyítot­ta, hogy a Nap, nem pedig a Föld a Naprendszer kö­zéppontja. Későbbi munkássága tovább rombolta a keresztény kozmológiát: a Nap csupán egy átlagos mé­retű csillag a galaxisok százmilliárdjai között, az egyik­nek a peremén. Kozmikus léptékben nézve jelentékte-

36

lenek vagyunk. A tudósok mára jól alá tudják támasz­tani, hogy a világ úgy 15 milliárd évvel ezelőtt, az ős­robbanással keletkezett, s a galaxisok, csillagrendsze­rek, bolygók és az élet ezt követő evolúcióját a statisz­tikai ingadozás véletlenszerű játékának látják. Darwin gondolatmenete, miszerint az ember az állatokból fej­lődött ki, valamint annak bizonygatása, hogy az evolú­ció mindössze a vak véletlen és a túlélés szükségszerű- ségének játszadozása, tovább csökkentette az emberi lét fontosságát, és azt sugallta, hogy az olyan emberi törekvések, mint a vallás, értelmetlenek.

Mi az exoterikus kereszténység válasza az ősrobba­nás elméletére? Mivel az ősrobbanás némely kozmoló­giai elméletben egy szingularitásállapot, és mivel a szingularitásban a fizika érvényét veszti, a keresztény tudósok az Istenség kézjegyét láthatják az ősrobba­násban (Jastrow 1978). A fizikában azonban lehetőség van a szingularitás elkerülésére is (Hawking 1988). A kereszténység leghangzatosabb válasza a darwiniz­musra még mindig a teremtéselmélet, amely az őskori maradványok ismeretében képtelenség a modern el­me számára.

Korábban amellett érveltem, hogy az ezoterikus hagyományban (hívhatjuk védántának, örök filozófiá­nak vagy monista idealizmusnak) rejlik tudomány és vallás lételméleti vitájának megoldása. Vajon az ezote­rikus ontológia - amely a tudatot tekinti minden léte­zés alapjának - kínálhat-e megoldást a kozmológiák vitájában is? A II. rész ezzel foglalkozik.

A kozmológiában számos egybeesés utal arra, hogy a világmindenség az élet és az érzékelés meg­nyilvánulása felé fejlődik: ez az antropikus elv (Bar- row-Tipler 1986). A tudat tudományának tükrében az antropikus elv tökéletesen érthető: a világmindenség

37

a tudat játéka. Az érzékelés irányában fejlődik, mivel mi magunk vagyunk az értelme (lásd az 5. fejezetet).

Az őskövületek hiányzó láncszemei igen sok bioló­gusban keltik fel a gyanút, hogy a darwinizmus nem mond el mindent az evolúcióról (Eldredge-Gould 1972). A teremtéselmélet se teljesen elfogadható; en­nek ellenére az a keresztény állítás, miszerint Isten be­leavatkozik a világ történéseibe - még a biológiai evo­lúcióba is hogy a világot a saját tervéhez igazítsa, a tudat tudományában hitelt érdemel. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ebben a tudományban a terv nem a végső okot jelenti - mely gondolat ellentétben áll mindazzal, amit a materialista fizikából a kiváltó okok­ról tudunk. A tudat tudományában azonban az őskori maradványok hiányzó láncszemeit a tudat kreatív be­avatkozásának tekinthetjük: a terv alkotó módon lép be az evolúcióba (lásd a 6. fejezetet és Goswami 1997a).

A materialista kozmológia nem téved, de nem is ír le mindent. A kép teljessé tétele során tudomány és vallás kozmológiájának küzdelme, úgy tűnik, egyfelé tart, így az integráció lehetségessé válik.

A módszertanok integrációja

A vallás módszertana a hit, míg a tudományos módszer a „próbáljuk ki, és majd meglátjuk”. Ekkora szakadék áthidalása lehetetlenségnek tűnik. Az ezoterikus vallási hagyományokat tekintve azonban azt láthatjuk, hogy vallás és tudomány módszertana végső soron nem is áll olyan távol egymástól. Bár tapasztalaton alapulnak és szubjektivek, Kelet és Nyugat ezoterikus hagyomá­nyai egyaránt alkalmazzák a „próbáld ki, és lásd ma­gad” tudományos módszerét. A szellemi keresést nem

38

a hittételek elfogadásaként határozzák meg. A hitet nem ebbe vagy abba a tudásrendszerbe vetett vak biza­lomként, hanem a figyelem, a vizsgálódás iránti elköte­lezettségből ébredő megérzésként értelmezik újra.

A tudat tudománya megláttatja velünk, hogy sem a tudományos, sem a szellemi hagyományok nem hang­súlyozzák törekvéseik egyik fontos aspektusát. Ha ezt a rejlett elemet emeljük ki, nyilvánvalóvá válik, hogy tudomány és szellemiség mindvégig ugyanazt a mód­szert alkalmazta Mi ez a fel nem ismert elem? A krea­tivitás: új jelentés felfedezése vagy szellemi érzékelése a régi vagy új összefüggésrendszerekben (Goswami 1996). A tudósok a legutóbbi időkig túlzottan elragad­tatták magukat a tudományos kutatás racionális és folytonos eljárásának hangsúlyozásával. A kreativitás azonban nem racionális és nem folytonos. Márpedig a tudományban jelentős szerepe van a kreativitásnak. „A relativitást nem kizárólag a racionális gondolkodás segítségével fedeztem fel”, mondta a felejthetetlen Einstein. Ez a megjegyzés nem illik a materialista rea­lizmushoz, de akkor mihez illik?

A szellemi hagyományok mindig is tisztában voltak a nem racionális, például a hitté váló megérzés fontos­ságával, de a szellemi felismerések hirtelenségét és nem folytonos voltát ők sem hangsúlyozták általáno­san. A tudat tudománya lehetővé teszi egy olyan relati­vitáselmélet kidolgozását, amelyben a tudomány a külső, a szellemiség pedig a belső színtér kreatív kuta­tásának eredménye.

Felmerülhet egy kifogás: a szellemi hagyományok nem egy utat, nem egy eljárást követnek; mindegyik­nek megvan a maga módszere. A kreativitás egy égető kérdéssel indul, és a válasz hirtelen szellemi felisme­résként érkezik. Talán így írhatjuk le, hogyan bukkan­

39

hat a kereső igazságra azon keresztül, amit a hinduk a tudás útjának (szanszkritul dhjána-jóga) neveznek; a kereszténység azonban az Istennek szentelődés és az etikus cselekvés útját járja, de Isten imádása és az eti­kus cselekvés nem az, amit általában kreatív törekvés­nek tartunk. Vajon ezek a módszerek mind a belső kreativitás körébe tartoznak-e?

A szeretet kreatív tett-e? Vajon az etika egy hosszan­tartó folyamat-e, amelyet a felismerés koronáz meg? Véleményen szerint, ha a szeretetben és az erkölcsben felismerjük a kreativitást, a kereszténység dualisztikus voltának tévképzete szertefoszlik. Más szavakkal, az exoterikus kereszténység dualizmusa nagyrészt az ál­tala alkalmazott módszertan eredménye. Mivel mód­szere kezdetben Isten és magunk különválasztására épít, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az elkülönültségen túl egység van, és a módszer végül odavezet.

Tehát nem csupán lehetséges a párbeszéd; állítom, hogy a tudat tudományának kidolgozása tudomány és vallás, a metafizikák, kozmológiák és módszertanok integrációját kínálhatja számunkra. Ez a könyv nagy­részt ennek az integrációnak a részleteit mutatja be.

A szellemi hagyományok integrációja

És most nagy reményt szeretnék ébreszteni. Vélemé­nyem szerint a jó kozmológia hiánya okozza a vallások megosztottságát. A világ nagy vallásai, amelyek ezote­rikus magvukat tekintve egységesek (például Schuon 1984), exoterikus kifejeződésükben nagymértékben különböznek, és ennek az az oka, hogy másképp mu­tatják be a kozmológiát. Sőt tudomány híján mitologi- zálják kozmológiájukat. Reményem szerint a tudat

40

kozmológiai tudományának megerősödésével min­den vallás alapvető egységének új megvilágítása veszi át a mítoszok helyét.

Nézzük például a keresztény kozmológia mitologi- zált cselekményét.3 Miután Éva evett a tudás fájának gyümölcséből, és erre Ádámot is rávette, az emberiség megismerte az elkülönültséget, és alázuhant a Para- dicsom tökéletességéből. Majd Isten elküldte egyetlen imádott Fiát, hogy a bukott emberiséget visszavezesse a Paradicsomba, a tökéletességbe. Tehát Jézus az egyet­len, a Paradicsomba visszavezető út.

A bukás története azonban a zsidó hagyományból ered, amely másképp fejezi be a történetet. Valóban, a zsidó szellemi tekintélyek azt hirdetik, hogy eljön majd egy messiás az „idők végezetén”, aki visszavezeti az emberiséget (vagy legalábbis a kiválasztottakat) a tökéletességhez, de az nem Jézus.

Tehát kijelölték a harcvonalakat. A zsidók úgy ér- zik, hogy a keresztények „kevesebbek”, mert megelég- szenek egy hamis messiással. A keresztények a zsidó­kat érzik kevesebbnek, mert ők „Krisztus gyilkosai”. A muzulmánok pedig egészében véve visszautasítják az „Isten fia” elképzelését: Isten csak azért küld hírnö- köket, hogy emlékeztesse az emberiséget: Isten az Uruk. Mózes és Jézus is ilyen hírnök volt, de az utolsó és a legnagyobb közülük Mohamed.

Úgy tűnik, a hinduk abban egyetértenek a kereszté­nyekkel, hogy Isten megjelenhet, és meg is jelenik em­beri alakban, mint „Isten fia”. Amikor a Gonosz erői győzedelmeskedni látszanak a Jó erőin, Isten avatár- ként testesül meg, hogy a Jót a Gonosz fölé emelje, jól­lehet csak ideiglenesen. Krisna is egy ilyen avatár volt; s Buddha is és Jézus is.

4i

A buddhisták fenntartják - még egy csavarral ugyan­abban a témában hogy a közönséges emberi lények saját erőfeszítéseik révén visszajuthatnak a tökéletes­ség állapotába. Ezek a tökéletességet elért lények, ahe­lyett hogy visszatérnének a „Paradicsomba”, bódhi- szattvaként egészen addig a küszöbén maradnak, amíg végül az emberiség egésze ugyanígy megváltja önmagát.

A Nyugat legújabb fejleménye, a posztmoderniz­mus a dekonstruktivizmust („Isten halott” és minden metafizika téves) adta nekünk, valamint egy olyan ökológiai világképet, amelyben Isten teljes mértékben immanens a világban. A Paradicsom itt van, nincs szükség a természetfeletti, a bukás és a visszatérés szellemi útjának feltételezésére.

Melyik történet az igaz? Ezt a kérdést, mint az el­múlt évezred bebizonyította, soha nem dönthetjük el vitával. Mégis azt mondom, ha megértjük az emberi lét kozmológiáját és a szellemi út természetét, ezeket az össze nem illő történeteket mind egyetlen nagyszerű történet kifejeződési formáinak fogjuk látni. Vagyis hi­szem, hogy tudomány és szellemiség integrációja ké­pessé teszi a különféle szellemi hagyományokat alap­vető egységük felismerésében, amit Rabindranáth Tagore, a költő az „ember vallásának” nevezett. A hin­duizmus ezt néha szanátána dharmának, örök vallás­nak hívja. A vallások különbözősége természetesen meg fog maradni, de csak alapvető egységük felszínén.

A könyv szerkezete

A könyv I. része szisztematikusan bevezet a kvantum- mechanikába, és megmutatja, az hogyan cáfolja meg a materialista realizmus téziseit. Ezenkívül az is kiderül,

42

hogy a kvantummérés kérdésének elemzése hogyan festhet ugyanolyan képet a tudatról, mint amelyet a szellemi tanítók évezredeken át leírtak.

A I I . rész lefekteti az új, a materialista kozmológiá­nál egy általánosabb kozmológia kidolgozását lehető­vé tevő paradigma fő alaptételeit és feltevéseit. Felku­tatjuk, honnan ered a világ szentté, illetve világivá tör- ténő felosztása. Ezután a teremtéselmélet híveinek álláspontját vizsgáljuk meg, majd bebizonyítom a bio­lógiai evolúcióban rejlő kreatív célszerűséget. Végül a kozmológia legáltalánosabb képének mélyére hatolva bemutatjuk, hogy az összhangban áll a szellemi ha- gyományok látomásával.

Mi a tudat tudományának a haszna? Segíthet-e meg- érteni, hogy a szellemi hagyományok módszertana alapvetően megegyezik a tudományéval? Lehetővé te- szi-e, hogy az etikát tudományos alapokra helyezzük - hogy megalkossuk az etika tudományát? A III. részből kiderül, hogy igen. Vajon az új tudomány segítségével megérthetjük-e a tökéletes boldogságot kutató szelle­mi keresést és megoldását? Összeegyeztetheti-e a szel­lemi hagyományok egyes mély ellentéteit vagy akár a lennünk, egyénekben mélyen rejlő megosztottságot? A I I I . részben mindezekkel a kérdésekkel foglalkozni fogunk.

A gondolat, miszerint a tudat minden létezés alap­ja, nem csak egy újabb metafizikai elképzelés-e? Nem kellene-e kétszer is meggondolnunk, mielőtt ebben ál­lapítanánk meg az igazság keresésének végpontját? Az ezoterikus hagyományok egyetértenek abban, hogy a szavakkal kifejezhető metafizika nem fejezheti ki a végső igazságot, mivel azt mindannyian csak közvetle­nül fedezhetjük fel. Némelyik metafizika azonban át­fogóbb, mint mások, így az igazság holdjára pontosab-

43

ban mutató ujjak. E könyv bebizonyítja, hogy a monis­ta idealizmus metafizikája egyaránt magában foglal­hatja a materialista realizmust és a dualizmust.

Bár Indiában a szellemi gondolkodás fő iránya megőrizte a nem-kettősség motívumát, ez azonban meglehetősen változatos módon jut kifejeződésre. A Buddha az Ürességet (súnjatá); az upanisadok és a filozófus-szent Sankara az „egyetlen egy másik nél­kül”-t (ekam eva advitijam) tanította; a számkhja filo­zófia a világ kettősségét vallotta, amely az egyéni tudat (purusa) és az anyag (prakritt) játéka; és a tantra, a puránák a sok, a világban immanens Isten dicsőségét énekelték meg. Egyetlen történetet sem hagytunk ki; mind szerepel, mivel az igazság utáni kutatást testesí­tik meg. Az egyik által felfedezett igazságot nem he­lyezték egy másik fölébe, legfeljebb biztatásként szol­gált a vizsgálódáshoz. Feléleszthetjük-e ezt az átfogó szellemi beállítottságot, ezúttal az (elsősorban) nyuga­ti tudomány és az (elsősorban) keleti szellemiség in­tegrációjával alátámasztva - amely képessé tesz az igazság keresésében egyesülő, korlátozott nézetek kü­lönböző szerepeinek megértésére? Keressük hát mindannyian az igazságot az összes, akár tudomá­nyos, akár szellemi hagyomány legkiválóbb megérzé­seit követve, kölcsönös tisztelettel, a saját szintünknek, képességeinknek, ízlésünknek és igényünknek meg­felelő metafizikát szabadon megválasztva utunkon.

JEGYZETEK

1. Swami Dayananda csodálatos védánta ismertetéséből ízelítőt nyújthat az Introduction to Vedanta (Bevezetés a védántába, 1993) című műve.

2. Ezt a tárgyat a The Self-Aware Universe: How Consciousness Creates the Material World (A tudatos világegyetem: hogyan

44

teremti a tudat az anyagi világot, 1993) című könyvem részlete­sen tárgyalja. Jelen könyv 3. fejezete bemutatja ennek tömör és naprakész összefoglalását.Halával tartozom Joel Morwoodnak az itt szereplő gondola­tokról folytatott beszélgetésért.

I . R É S Z

A kvantumugrás

MÁSODIK FEJEZET

A materialista ontológia alkonya

A modern tudomány azáltal szorította sarokba a szellemi hagyományokat és az azokkal kapcsolatos nézeteket, hogy egy olyan új, gya­korlati értékű világnézettel állt elő, amely bármiféle szellemi metafizikai fogalom nélkül ad magyarázatot a jelenségekre; ez közismert tény. Az viszont már kevés­bé köztudott, hogy a kvantumfizika mennyire sarokba szorította a hagyományos materialista realista tudo­mányt és egyes kijelentéseit. Hogy megérthessük a kvantumfizika eredményeit, vessünk egy pillantást a materialista realista tudomány alapelveire, amelyeket megcáfolt. Háromszázötven éves történelme során a hagyományos tudomány az alábbiakat megdönthetet- len tételekként fogadta el:

• determinizmus: A világ egy meghatározott, óraszer- kezethez hasonló gépezet, amelyben egy objektum minden változását, mozgását kezdeti feltételei (helyzete és sebessége), valamint a rá ható anyagi erők határozzák meg. Descartes, aki a valóságot lé­lek és anyag kettős világára osztotta, a determiniz­mus előhírnöke volt. Newton kidolgozta az alap­jául szolgáló fizikát. Elsőként azonban Pierre Si­mon Laplace, francia matematikus fogalmazta meg

48

egyértelműen a determinizmust. Laplace írt egy könyvet az égitestek mozgásáról, amely talán első volt azon könyvek sorában, amefyekben Isten nem szerepelt oksági tényezőként. Ez megütközést kel­tett a francia királyi udvarban. Még Napóleont is nyugtalanította, aki magához rendelte Laplace-t, s megkérdezte: „Miért nem említette Istent a könyvé­ben?” Laplace erre állítólag azt felelte: „Erre a hipo­tézisre nem volt szükségem.”Folytonosság: Az oksági determinizmusból követke­zett a feltevés, amely szerint minden mozgás, min­den változás folyamatos.lokalitás (helyi jelleg): Minden ok (és okozata) helyhez kötött, ami azt jelenti, hogy meghatározott Sebességgel, meghatározott időtartam alatt terjed­nek a térben. Más szavakkal: az egyidejű eseményt a távolság lehetetlenné teszi. Einstein felfedezte, hogy az anyagi objektumok nem léphetnek túl egy .sebességhatárt, a fény sebességét, amely nagyjából másodpercenként 300 ezer kilométer. Így Einsteint akár e tétel atyjának is tekinthetjük. szigorú objektivitás: Az anyagi világ független a tu­dattól, azaz tőlünk, a megfigyelőktől. Ez a felfogás az arisztotelészi gondolkodásban gyökerezik. materialista monizmus És redukcionizmus: Mindent az anyag (atomok vagy elemi részecskék) és megfele­lői (energia és erőterek) alkotnak, és minden jelen­séget anyagi eredetére vezethetünk vissza. Richard Feynman fizikus szerint, ha minden elpusztulna, és csupán egyetlen gondolatot őrizhetnénk meg nap­jaink tudományos civilizációjából, az a „mindent atomok alkotnak” gondolata lenne - ennyire hitt a materialista monizmus eszméjében.

49

• epifenomenalizmus (másodlagos jelenségek elve): Minden szubjektív jelenség - tehát maga a tudat - az anyag mellékterméke. Az epi jelentése 'másodla­gos’; így az epifenoména az alapvető anyagi köl­csönhatások mellékhatását jelöli, olyan hatásokét, amelyeknek önmagukban nincs oksági hatóerejük. Az epifenomenalizmus a materialista monizmus nyilvánvaló és szükségszerű velejárója. E nézet sze­rint minden ok az elemi részecskéktől indulva egy egyszerű hierarchiában felfelé alakul ki: az elemi részecskékből atomok, az atomokból molekulák, a molekulákból élő sejtek, a sejtekből (idegsejtek) pedig az agy épül fel. Minden szinten új jelenség je­lentkezik - a sejtek szintjén az élet, az agy szintjén a tudat -, de ezek valójában másodlagos jelensé­gek, amelyek az elemi részecskékre és kölcsönha­tásaikra vezethetők vissza. Minden oksági viszony tehát felfelé halad.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ezeknek a téziseknek vég­ső soron egyike sem bizonyítható. Hogyan bizonyít­suk kísérleti úton, hogy minden jelenség anyagi? Pél­dául hogyan mutathatjuk ki, hogy a gondolat anyagi jelenség? Ehhez járul még az, hogy nem is vizsgáltunk meg minden jelenséget. A materialista realizmus né­mely tézise, mint az objektivitás, a determinizmus és az epifenomenalizmus, ellentmond a józan észnek: kétségtelenül vannak szubjektív tapasztalataink, tuda­tosak vagyunk, és mindenképpen úgy érezzük, hogy szabad akarattal rendelkezünk. Az epifenomenaliz­mus mellett érvelő tudóstársaimnak azt szoktam mon­dani, hogy: „Ha másodlagos jelenségnek hiszed maga­dat, miért veszed magad olyan komolyan?”

50

Tulajdonképpen értelmes emberek miért veszik olyan komolyan ezeket a tanokat? Még a kvantumfizi­kusok közül is sokan a materialista realizmus gondol- kodásának a foglyai, és hiábavaló igyekezettel pró­bálják félremagyarázni a kvantumfizika üzenetének alapokat rengető mondanivalóját. A tudomány és iva­déka, a technika sikere valamiképp ezeknek a tanok- nak az érvényességét sejteti. A modern tudomány ere- detileg Nyugaton alakult ki, ahol az első tudósokat a természet vizsgálata miatt szó szerint a vallási dogma­tikusok üldöztetése fenyegette. Mára azonban a tudo­mány elnyerte függetlenségét, akkor hát mi végre foly­tassuk a hittételek harcát, amikor az igazságot keres­sük, s nem azt, hogy kinek a hittétele igaz? Fel kell hagynunk a materialista realizmus tantételeinek szo­kássá rögzült elfogadásával, mert - bárhogy is nézzük

- a kvantummechanika némelyikről bebizonyította, hogy teljes egészében téves, és komoly kétségeket éb- resztett a többi érvényességét illetően is. Mindenek­előtt a folytonosság, a determinizmus és a lokalitás el- ve bizonyult hibásnak. Kezdjük a kvantumfizika tár­gyalását annak bemutatásával, hogy az új fizika kísérleti úton felállított alapelvei hogyan cáfolják meg ezeket a dogmákat.

A folytonosságon túl: kvantumugrások

A folytonosság elve valójában a tudomány magától ér­tetődő és szükségszerű feltevése. Nézzünk körül, majd hunyjuk be a szemünket egy pillanatra. Amikor újra ki­nyitjuk, honnan tudhatjuk, hogy ugyanazt a környeze­tet látjuk (feltéve, hogy ugyanúgy néz ki)? Csak feltéte­lezzük a folytonosságot.

A tudósokat az ringatta a folytonosság feltevésébe, hogy a makrovilág jelenségei egészében véve még tu­dományos alapossággal végzett vizsgálat során sem látszanak sérteni ezt a feltételezést. Mi több, a folyto­nosság feltételezése lehetővé teszi a fizika matemati­kai, objektív és logikus tanulmányozását.

A kvantumfizika azonban már a kezdetek kezdetén semmivé foszlatta a folytonosság tézisét. Max Planck, a német fizikus, akiben a XIX. század végén megszüle­tett a kvantum gondolata, azt tapasztalta, hogy az energia nem folyamatosan, hanem meghatározott ada­gokban cserélődik. Az energia kvantumja, ahogyan ő nevezte, a legkisebb energiamennyiség, amely két test között kicserélődhet.

Niels Bohr, dán fizikus, egy olyan atommodellt al­kotott, amely igen érzékletesen szemlélteti a nem foly­tonos mozgás gondolatát - ugyanolyan meghökkentő képet festett, mint maga a gondolat. Egy atom az atom­mag körül keringő elektronokból áll. A newtoni fizika és a folytonosság elvének értelmében a keringő elekt­ronoknak folyamatosan fényt kellene kibocsátaniuk, energiájuk és pályájuk méretének fokozatosan csök­kennie kellene, amíg végül belezuhannak az atom­magba. Tehát egy „hagyományos” atom, amely enge­delmeskedik a folytonosság elvének, nem állandó - ami ellentmond a tapasztalatoknak. Niels Bohr felis­merte, hogy az atom azért állandó, mert az elektronok nem folyamatosan, hanem csak akkor bocsátanak ki fényt, amikor magasabb pályáról alacsonyabbra ugra­nak. Ha a legalacsonyabb pályán vannak, nem ugorhat­nak még alacsonyabb pályára; tehát az atom állandó.

De gondoljunk csak bele, mire kell következtetni a kvantumugrásokkal kapcsolatban, hogy az elmélet helytálló legyen! Bohr kénytelen volt azt feltételezni,

52

hogy az elektronok kizárólag a pályákon tartózkod­hatnak, közöttük nem. Akkor hogyan ugrik az elekt­ron egyik pályáról a másikra? Az egyikről eltűnik, majd megjelenik egy másikon, soha nem halad keresz­tül a kettő közötti téren. Képzeljük el, hogy egy maga­sabb létrafokról úgy ugrunk egy alacsonyabbra, hogy nem haladunk át a kettő közötti téren. Bohr ilyen ké­pet festett a kvantumugrásról (1. ábra).

pályák

I. ábra: Kvantumugrás a Bohr-féle atommodellben.Amikor az elektron az egyik pályáról egy másikra

ugrik, nem halad keresztül a közbenső téren

A kvantummechanika felfedezése - több mint egy év­tizeddel azután, hogy Bohr megalkotta elméletét - megmutatta, hogy az elektron képessége a kvantum­ugrásra hullámtermészetéből fakad; az elektron való­színűségi hullám. Amikor egy atom elektronját nem fi­gyeljük meg, a mágneses térrel kialakult kölcsönhatá­sa révén az elektron egyidejűleg két (vagy több) pályán egymásra helyeződve jelenik meg - habár mint

53

lehetőség. Ha megfigyeljük az elektront, annak lehető­sége, hogy két (vagy több) helyen legyen, pillanatnyi­lag egy helyen aktualizálódik, és ezzel egy időben egy fénykvantumot bocsát ki. Az elektron valószínűségi hullámának összeomlása hozza létre a tér egy adott pontjában tapasztalható elektront. Mindez nem foly­tonos; az összeomlás nem helyhez kötötten, a téren keresztül haladva, egy bizonyos sebességgel egy bizo­nyos időtartam alatt következik be. A kvantumugrás nem folytonos jellege megmarad.

Erwin Schrödinger volt az új kvantummechanika egyik megalkotója - mindenekelőtt a valószínűségi hullámokat (szakszerűbb elnevezéssel a hullámfügg­vényeket vagy koherens szuperpozíciókat) leíró egyenleté. Mivel hullámokkal foglalkozott, amelyek feltehetően folytonos jelenségek, Schrödinger kezdet­ben úgy gondolta, kiküszöbölte a fizikában a nem folytonosságot. Bohr azonban koppenhágai látogatá­sa alkalmával ennek az ellenkezőjéről győzte meg. Schrödingert annyira feldúlta Bohr kifogástalan logi­kája, hogy így fakadt ki: „Ha tudtam volna, hogy ezek a nem folytonos kvantumugrások megmaradnak, so­ha nem fedeztem volna fel a kvantummechanikát.”

James Frank és Gustav Hertz kísérleteikkel már jó­val korábban bebizonyították, hogy az atomenergia nem folytonos energiaszintekként létezik, és hogy az elektron az ilyen diszkrét értékek között semmilyen értéket nem vehet fel. Az elektron kvantumugrásának térbeli nem folytonos jellege többek között a tranzisz­toroknál megfigyelhető alagúteffektus jelenségében mutatkozik meg a legjobban, az elektron azon képes­ségében, hogy egy számára (klasszikus kifejezéssel él­ve) energetikailag áthatolhatatlan akadályon át tud ug­rani. Az elektron kvantumja rendelkezik ezzel a tulaj­

54

donsággal, mert az akadály egyik oldalán eltűnik, majd a másik oldalán jelenik meg úgy, hogy nem megy keresztül rajta. (Ezért az alagúteffektus tulajdon­képpen nem találó elnevezés e jelenség számára.)

Egy ide, kettő oda.

A determinizmuson túl: határozatlanság, valószínűség és lehetőség

A fizikus Max Born írta le elsőként valószínűségi hul­lámként a kvantumobjektumokat, amelyek hullám­amplitúdójának (csúcsértékének) négyzete megadja, hogy mekkora valószínűséggel található meg egy bi­zonyos helyen az objektum. Egy elektron valószínűsé­gi hullámát (szaknyelven hullámcsomagját) mérve, az elektront egyszer itt, másszor ott találjuk. Nagyszámú kísérlet elvégzése után az elektron különböző megje­lenési helyeinek valószínűsége a haranggörbe szoká­sos formájában oszlik el (2a ábra).

2. ábra: (a) Az elektron helyzetének valószínűségi eloszlása (Ax); (b) az elektron impulzusának

valószínűségi eloszlása (Ap)

55

Mit jelent az, hogy az elektron viselkedését valószí­nűség jellemzi, vagyis pontos helyzetét nem, csupán annak valószínűségét tudjuk megjósolni? Ha valamit nem tudunk pontosan előre jelezni, hol van a determi­nizmus? Azt elfelejthetjük. Werner Heisenberg, a kvan­tummechanika másik felfedezője, a fizikai világ deter- minálhatatlanságát a határozatlansági tételben magya­rázta meg: nem tudjuk egyszerre pontosan megmérni a kvantumobjektumok helyét és sebességét.

A valószínűségi eloszlást ábrázoló haranggörbe a határozatlansági tétel mennyiségi oldaláról ad képet. A 2a ábra az elektron elhelyezkedésének valószínűsé­gét mutatja. Hasonlóképp, ha a sebesség vagy impul­zus (amely a tömeg és a sebesség szorzata) valószínű­ségét ábrázoljuk, egy másik haranggörbét kapunk. A haranggörbék mindegyike egy szélességet, a leg­valószínűbb értéktől (csúcsértéktől) való átlagos elté­rést határozza meg. Ezek a szélességek a valószínűsé­gi eloszlás által kijelölt mennyiségi határozatlanságot adják meg. A helyzetgörbe az elhelyezkedés határozat­lanságát; az impulzusgörbe a lendületérték határozat­lanságát mutatja.

Most már mennyiségileg is kifejezhetjük Heisen­berg határozatlansági tételét: az elhelyezkedés és az im­pulzus határozatlanságainak szorzata egy természeti ál­landóval egyenlő, vagy annál nagyobb, amelyet h-val je­lölünk. Ezt az állandót Max Planck már korábban felfedezte, és az esemény kvantumának nevezte. Ezt a mennyiségi összefüggést számtalan kísérlet igazolta.

Miért fontos a határozatlansági tétel? Megmutatja, hogy egyszerre nem tudjuk teljes pontossággal meg­határozni a helyzetet és az impulzust (illetve sebessé­get); tehát soha nem tudjuk meghatározni a newtoni determinizmus oly vágyott kezdeti értékeit: a kezdeti

56

helyzetet és a kezdeti sebességet. Pontos kezdeti érté­kek hiányában pedig lehetetlen megjósolni a mozgó objektumok pályagörbéjét, még az oksági erők pon­tos ismeretében is (vagyis akkor sem, ha a newtoni törvények érvényesek). Ha a determinizmus egyszer ekkorát bukott, akkor - mint az Alice Csodaországban tojásemberét - többé nem lehet összerakni a darab­káit... a határozatlanság győzedelmeskedik.

Néhány szót a h-val jelölt Planck-állandóról: A hatá­rozatlansági tétel világossá teszi, hogy h a természet olyan léptékét rögzíti, amelyben a kvantumeffektusok rendszerint nagyok. Az már más kérdés, hogy h in­kább kis mennyiség, és így leplezi a legtöbb makroob- jektum kvantumeffektusát, határozatlansági és valószí­nűségi hullámjellegét. A makroobjektumok valószínű­ségi hulláma a mérések között szétterjed, de nagyon lassan, olyan lassan, hogy az csak a világegyetem korával (15 milliárd év) összevethető időléptékben észlelhető.

Ez azonban ne zavarjon meg minket: még a makro­objektumok is valószínűségi hullámok. Valóban ter­jednek. Nemrég, a mérési pontosságnak köszönhe­tően, amit a lézertechnológia napjainkban lehetővé tesz, arra az eredményre jutottak, hogy egy egytonnás berendezés rövid idő alatt a centiméter százezer trilliomod részével terjedt szét.

Kettő ide.Amennyiben az anyagi erők és okok nem határoz­

hatják meg teljes mértékben a jövőt, akkor van hely a világban a kreativitás és a szabad akarat számára. Könnyelműség lenne azonban azt feltételezni, hogy a kvantumobjektumok szabad akarattal rendelkeznek, vagy valamilyen módon kreatívak. A helyzet az, hogy a kvantumobjektumok viselkedése megszabott viselke­dés: Schrödinger matematikai egyenlete határozza

57

meg a viselkedésüket; de nem a pályagörbék determi­náltak, ahogyan azt Newton és Laplace gondolta, ha­nem a lehetségességek és a valószínűségek. Ez még mindig lehetővé teszi a nagyszámú objektum viselke­désének megjósolásához és irányításához szükséges statisztikai determinizmust, amivel a hagyományos fi­zika elsősorban foglalkozik. (Gondoljunk bele, hogy egy gyűszű méretű makroobjektum 1023 darab vízmo­lekulát tartalmazhat.) A kreativitás egyetlen kvantum­mérés, egyetlen esemény összeomlása során lép a színre. Amikor a tudat a lehetségességből aktualizál, a szabad akarat, a kreativitás, az isteni terv színre léphet.

A lokalitáson túl: a nem lokális kvantumkapcsolatok és a transzcendencia

Miért oly fontos a lokalitás (helyhez kötöttség) feltevé­se a tudomány számára? Képzeljük el, hogy egy szökő­kút előtt állunk, amikor a víz hirtelen felkavarodik, és ránk fröccsen. Talán örvény keletkezett a vízáramban, vagy egy kis széllökés idézte elő. Tanulmányozhatjuk a helyzetet, akár tanulmányt is írhatunk arról, hogy az eset a káoszelmélettel magyarázható. De tegyük fel, hogy valaki köhint egyet New Yorkban, és Seattle-ben megmozdul a víz! Lehet-e ilyen körülmények között tudománnyal foglalkozni?

Remélem, mindenki nemmel válaszol. A tudomány melegen üdvözölte, hogy Einstein relativitáselméleté­vel megerősítette a lokalitás feltevését. Ezen elmélet az anyagi objektumok sebességhatárát a fény sebességé­ben állapította meg: térben és időben semmilyen ha­tás nem terjedhet gyorsabban a fénysebességnél. Te­hát minden hatást helyhez kötöttnek tekinthetünk, amely bizonyos távolságra bizonyos időtartam alatt ér

58

el. Ez a feltevés lehetővé teszi, hogy nyomon kövessük, mely hatások fontosak egy adott helyzetben.

A kvantummechanika azonban sérti a lokalitás tézi­sét. A kvantummechanikában a kavargó valószínűségi hullám nem folytonos összeomlása azonnali, tehát nem helyhez kötött. Elsőre mindez csupán elméletnek tűnt: hogyan tudnánk kísérletileg bizonyítani, hogy egy objektum hullámfüggvénye hatalmas távolságok­ra terjed ki, de a mérés során azonnal, egyetlen pont­ban aktualizálódik? Dávid Bohm és John Bell fiziku­sok munkájának köszönhetően el tudunk képzelni nem helyhez kötött, összefüggő kvantumrendszere­ket. Az ilyen rendszerek részei lehetségességben nagy­mértékben eltávolodhatnak egymástól, és amikor az egyik rész hullámfüggvénye a megfigyelés alkalmával összeomlik, a másik azonnal olyan állapotba kerül, amely felfedi titkos, nem lokális kapcsolatukat (Bohm 1951; Bell 1965). Például vegyünk két, kapcsolatban álló elektront, amelyek együtt indulnak, majd később ellenkező irányban haladnak. Amikor az egyik olyan állapotban omlik össze, amelyben a mutató felfelé mu­tat, a másik mindig olyan állapotban omlik össze, amelyben ugyanaz a mutató lefelé mutat. A kapcsolat­ban álló elektronok nyilvánvalóan ugyanarra a dallam­ra lejtik táncukat, azonnal és a jelek szerint térbeli helyzetüktől függetlenül.

Három ide, és a materialisták vesztettek!A nem helyhez kötött összeomlásban nem kell

Einstein relativitáselméletének sérülését látnunk. A va­lószínűségi hullámok transzcendens lehetőségként vannak jelen, egy időn és téren túl létező tartomány­ban. A nem lokális hatás transzcendens; hatással van a megnyilvánult valóságra, de a téridőn belül nem mu­tatkoznak jelei. A téridőn kívülről érkezik egy nem lo­

59

kális hatás, amely azonban a téridőn belül is hat. Az ér­zékfeletti világról az upanisadok egyike kijelenti: „Min­denben benne rejlik; mindenen kívül van.” Ez lehetséges? Igen, lehetséges, ha az érzékfelettit kvantummechanikai értelemben nem lokálisnak értelmezzük.

Alain Aspect fizikus és munkatársai, akik kísérleti úton bizonyították a kvantumobjektumok nem hely­hez kötött kapcsolatát (Aspect et al. 1982), végezték el először azt, amit mára kísérleti metafizikának kiáltot­tunk ki. Nem csupán a nem helyhez kötött kapcsolato­kat bizonyították, hanem igazolták a téridő anyagi tar­tományán túl található érzékfeletti tartomány létezését is. Mindez szöges ellentétben áll az egyetlen anyagi vi­lágot elismerő materialista realizmus feltevésével, és közvetlenül alátámasztja a minden szellemi hagyo­mányban megtalálható transzcendencia fogalmát.

Objektivitás, materializmus és a másodlagos jelenségek elve

A kvantumfizikának köszönhetően közvetlen kísérleti bizonyítékunk van arra, hogy a folytonosság, a deter­minizmus és a lokalitás elve tarthatatlan. A materializ­mus többi tézisének - az objektivitás, a materialista monizmus és a másodlagos jelenségek elvének - cáfo­lata tekintetében a kvantummechanika igen meggyő­ző, de (egyelőre) nem ad igazán határozott választ. Részben ez az oka annak, hogy egyesek fejében a ma­terialista realizmus még mindig érvényes „-izmus”.

Vajon a világ független-e tőlünk? Vagy amit tapasz­talunk, az valamilyen módon rajtunk, a mi választásun­kon múlik? Niels Bohr fizikus megláttatta velünk, hogy igenis döntő szerepünk van a valóság alakításában.

A kvantumobjektumok lehetőségként létező, transz­cendens hullámok, de amikor megfigyeljük őket, egy

60

helyre lokalizálódó részecskékké omlanak össze. Ho­gyan tudnánk kísérleti úton meggyőződni transzcen­dens hullámjellegükről? Bohr szerint könnyen. Néz­zük meg őket egy hullámok megfigyelésére szolgáló berendezésen keresztül, egy olyan szerkezetben, amely hullámjellegükre összpontosít. Egy hullám egy Időben két helyen is lehet. Tehát ha az elektronokat egy kétréses lemezen engedjük keresztül, mindkét ré­sen valószínűségi hullámként mennek át, és két, való­színűségként létező hullámot hoznak létre (3a ábra). Ekkor a két hullám újra egyesül, és interferenciát mu­tat. Ha a kétréses lemez mögé helyezett fluoreszkáló ernyőn mutatjuk ki a hullámokat, láthatjuk a szétválás és az interferencia hatását. A két résen áthaladó hullá­mok az ernyő bizonyos pontjaira azonos fázisban ér­keznek; ezeken a helyeken erősítik egymást (3b ábra), növelve annak a valószínűségét, hogy az elektronok ott jelennek meg. A világos felületek között lesznek olyan helyek, ahová a két hullám ellentétes fázissal ér­kezik, és kioltja egymást (3c ábra), nulla valószínűsé­get és sötét felületet eredményezve. A világos és sötét felületek váltakozását interferenciamintának nevezik (3d ábra), amelynek jelenléte azt bizonyítja, hogy hul­lámjelenséggel van dolgunk. Mert ha az elektron ré­szecske volna, olyan, mint egy golyó, kizárólag a rések mögé érkezne.

Figyeljük meg azonban a finom különbséget. Az elektronhullám lehetségességi és valószínűségi hul­lám. Egyetlen elektron mindig egyetlen helyen jelenik meg, mint egy részecske; ha azonban nagyszámú elektront figyelünk, amelyek interferenciamintát hoz­nak létre, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy min­den elektron hullám, mindegyik átjut a réseken, és sa­ját magával interferenciára képes.

61

elektronforrás

fluoreszkálóernyő a)

3. ábra: (a) A kétréses interferencia kísérletének elrendezése; (b) azonos fázisú elektronhullámok pozitív interferenciája; (c) az ellentétes fázisú

hullámok kioltják egymást; (d) kétréses interferenciaminta

62

pozitívinterferencia b)

negatívinterferencia c)

d)

elektronforrás

3. ábra: (e) Amikor megpróbáljuk megfigyelni, hogy melyik résen halad át az elektron,

az interferenciaminta eltűnik

Eltűnődhetünk: Az elektronok talán csak az egyik résen mennek át, amelynek a pereme valahogy eltérí­ti őket, így véletlenszerűen csapódnak ide-oda az er­nyőbe, és csupán az interferencia látszatát keltik? Való­ban csak az egyik résen mennek át? Ellenőrizhetjük. De mi történik? Amikor megpróbáljuk kideríteni, me­lyik résen megy valóban keresztül az elektron, próbál­kozásunk nyomán az elektron az egyik résnél össze­omlik, és pontosan ott jelenik meg, ahol várjuk: csak a kérdéses rés mögött, és sehol másutt (3e ábra). Az in­terferenciaminta eltűnik. Niels Bohr ezt azzal magya­rázza, hogy ekkor egy „részecskemérő berendezéssel” figyeljük meg az elektront. Az elektron útját meghatá­rozni kívánó szándékunkkal azt érjük el, hogy a hullá­mot részecskévé tesszük.

Figyelem! A kvantumobjektumok hullám- és ré­szecsketermészete egymást kiegészítő tulajdonság; a hullámjelleg transzcendens, a részecskejelleg imma­

63

e )

nens. A tapasztalat értelmében is kiegészítik egymást: egy adott kísérleti elrendezéssel csak a hullám- vagy csak a részecsketermészetet mérhetjük.

A zen buddhizmus szemléletesen mutat rá a való­ság alapvetően komplementer természetére. „A kutyá­nak van buddhatermészete?” A zen mester a kérdésre olykor igennel felel; máskor a fejét ingatva nemmel vá­laszol. „Az elektron hullám?” „Igen - feleli Bohr ha hullámmérő berendezéssel vizsgáljuk.” „Az elektron hullám?” „Nem - mondja ha részecskemérő beren­dezéssel vizsgáljuk.”

A kutyának van buddhatermészete? A zen mester legtalálóbb válasza: „mu” - nem igen és nem is nem. Attól függ, hogy honnan nézzük. Azáltal választunk va­lóságot, hogy miként tekintünk rá. A valóság vajon független attól, ahogyan tekintünk rá? Hogyan is lehet­ne az? A kísérleti körülmények megválasztásával dönt­jük el, hogy az elektron milyennek fogja mutatni ma­gát. Vajon az elektron természete tőlünk független-e, ahogyan azt a szigorú objektivitás tézise megköveteli? Nem. Ez nem ilyen egyszerű.

A tudat nem csak ilyen keretek között választ valósá­got. A két résen áthaladva az elektron nagy valószínű­séggel érkezhet bármelyik világos felületre. Nagyszá­mú esemény után az összes fehér felület megtelik az érkező elektronokkal. De melyik felületre érkezik egyetlen elektron egy bizonyos kvantummérés alkal­mával? Neumann János matematikus szerint erre a kér­désre csak egyetlen ésszerű válasz létezik: a tudat - vagyis mi - választja meg, hogy egy bizonyos esemény során hol fog megjelenni az elektron (Neumann 1955).

Hol van a (szigorú) objektivitás a fizikában, ha a tu­datnak döntő szerepe van a valóság megnyilvánulásá­nak meghatározásában? És ha a tudat rendelkezik az

64

anyagi valóság megválasztásához szükséges hatóerő­vel, lehet-e az anyag mellékterméke? Nézzük meg újra a tudat materialisták által lefestett, egyszerű hierar­chiáját: az elemi részecskékből atomok épülnek fel, az atomokból molekulák, a molekulákból sejtek, a sejtek­ből az agy, és az agy létrehozza a tudatot - felfelé hala­dó oksági viszony. Az. a gond ezzel a képpel, hogy az elemi részecskéktől az agyig a hierarchia minden szintje a kvantummechanika szerint valószínűségi hul­lám marad. A tudatnak kell előidéznie a lehetségesség összeomlását megvalósulássá, méghozzá - be kell lát­nunk - lefelé haladó oksági viszonyon keresztül. A tu­dat erre nem volna képes, ha maga is anyagi volna, ha kvantum-valószínűség alkotná. Tehát nem csak az ob­jektivitás kétséges; ha a tudat nem anyagi, a materialis­ta monizmus kérdőjeleződik meg, mivel ebben az esetben semmi sem tartozik az anyag világához. Ha a tudat nem az agy terméke, a másodlagos jelenségek tézise is vitatható.

HARMADIK FEJEZET

Mi teremtjük-e a saját valóságunkat?

MI A TUDAT TERMÉSZETE, amelyképes feloldani a kvantummérés ellentmondását, a problémát, hogy ki vagy mi idézi elő a kvantum-való­színűségi hullám összeomlását megvalósulássá? Mint láttuk, a materialista realizmus szerint az összeomlás oksági hatóerejeként a tudatot megjelölni képtelen­ség, hiszen filozófiájában a tudat maga is az anyagi agy mellékterméke. Az anyag mellékterméke nem okozhatja az anyag lehetőségének ténylegessé válását!

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a kvantumészlelés paradoxonja és a tudat természeté­nek ehhez kapcsolódó kérdése foglalkoztatott időm legnagyobb részében. Neumann János matematikus­ban felmerült, hogy talán a tudat idézi elő az összeom­lást, és a hatvanas évek elején a fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő támogatta ezt a gondolatot (Neumann 1955; Wigner 1962; lásd még London-Bauer 1983). Neumann és Wigner azonban az agy részének tekin­tette a tudatot, és ebben az esetben a kvantumhullám­függvény összeomlását okozó tudat az anyag feletti el­me gondolatát veti fel - vagyis hogy az elme különál­ló világa hatással van az anyag világára. Ez a gondolat a dualizmus csapdájához vezet: mi közvetíti a kölcsön­

66

hatást a kettő között? Az ilyen kölcsönhatás során mi történik az energiamegmaradás törvényével?

Kelet-indiai örökségem révén (gyermekéveimben édesapámmal tanulmányoztam az upanisadokat) tisz­tában voltam az indiai filozófia tanaival, miszerint az anyagot és az elmét egyaránt magában foglalja Brah- man, a lét mindent átható alapja, a tudat. Meg voltam róla győződve, hogy ez nem így van. Meggyőződésem Richard Feynman fizikus The Feynman Lectures in Physics (Feynman előadásai a fizikáról) című művé­ben kifejtett állításából származott, miszerint minden- beleértve az elmét és a tudatot - atomokból áll. Az el­mének és a tudatnak valamiképp az anyagi agyban megjelenő másodlagos jelenségnek kell lennie, ame­lyet az agyat alkotó atomok, így végső soron az elemi részecskék hoznak létre. A legtöbb fizikushoz és tu­dóshoz hasonlóan én is őszintén hittem ebben. Fizi­kus filozófiámban nem volt hely Brahman - az anya­gon kívül más létok - számára.

A melléktermékként megjelenő tudat nem rendel­kezik a hullámfüggvény összeomlását előidéző oksági hatóerővel. Mégsem tudtam elvetni a gondolatot, hogy a tudat idézi elő a hullámfüggvény összeomlását. Valahogy tudtam, hogy ez jelentheti a megoldást. Jó időre megrekedtem ezen a holtponton. Mindeközben közvetlenül kutattam a tudat természetét; meditáltam és misztikusokkal cimboráltam. Végül ez a kaland hoz­ta meg az áttörést.

Egy misztikus barátomhoz, Joel Morwoodhoz csat­lakozva, ellátogattam Ojaiba, hogy hallhassam a híres szellemi tanító, Krishnamurti beszédét. A beszéd után heves vita alakult ki Joel és köztem nehéz helyzetem­ről a kvantummérést illetően.

67

- Azt hiszem, értem a tudatot, de... - mondtam, Joel azonban félbeszakított.

- Meg lehel érteni a tudatot?- Természetesen - feleltem, nem kevés fizikusi ön­

teltséggel. - Beszéltem már róla, hogy a tudatos meg­figyelésünk, a tudat hogyan idézi elő a kvantumhul­lám összeomlását...

El akartam mondani, hogy tudom, ez a tudat meg­értésének a kulcsa, de megint közbevágott.

- Akkor a megfigyelő agya volt előbb, vagy a tudat már az agy előtt is létezett?

- A tudatról mint a tapasztalatok alanyáról beszé­lek - láttam Joel csapdáját.

- A tudat megelőzi a tapasztalatokat. Nincs tárgya és nincs alanya - mondta.

- Persze, ez a régi jó miszticizmus, de az én értel­mezésemben a tudat valamiféle nem lokális jellegéről beszélsz.

Joel azonban nem jött zavarba kvantumfizikai szak­zsargonomtól.

- A tudományos szemellenzőid elzárnak a megér­téstől. Belül úgy hiszed, hogy a tudatot megérthetjük a tudomány által, hogy a tudat az agyban keletkezik, és másodlagos jelenség. Fogd fel, amit a misztikusok mon­danak: a tudat mindennél előbb létezett, és mindentől független. Csak a tudat létezik. Nincs más, csak Isten.

Az utolsó mondat valamiképpen alapvető fordula­tot idézett elő gondolkodásomban. Hirtelen ráébred­tem, hogy a tudat minden lét alapja, az, amit az upani- sadok risijei vagy látói Brahmannak neveztek. Ha a tu­dat minden lét alapja, akkor az anyag a tudatban rejlő lehetőségekként létezik. És a tudat a rendelkezésre álló lehetőségek közül egy bizonyos lehetőséget egy bizonyos esemény számára felismerve választ.

68

Amikor egy kétértelmű gestaltképet nézünk, mint amilyen a két arcéiként is látható váza híres ábrája (4. ábra), egyszerre csak az egyik nézetét látjuk. Sem­mit nem kell azonban tennünk a rajz vonalaival, hogy a másik nézetét láthassuk. A lehetőség eleve adott; mindössze felismerjük a másik nézetet is.

A dualizmus elkerülése végett feje tetejére kell állí­tanunk a materialista metafizikát. Feynman állításával ellentétben nem az anyag a lét alapja. Nem is a kauza­litás egyetlen forrása a világon. Az elemi részecskék anyagi kölcsönhatásai természetesen meghatároznak minden anyagi lehetőséget és azok valószínűségeit egy adott dinamikus szituációban, amelyet a kvantum- mechanika segítségével kiszámíthatunk - ez a felfelé haladó oksági viszony és a folyamatos változás. Emel­lett azonban ott van a lefelé haladó oksági viszony, ahogyan a tudat előidézi a valószínűségi hullám össze-

4. ábra: Az átforduló váza, amelyet Edgar Rubin 1925-ben mutatott be, máig az alak/alap átfordulásának egyik kedvenc példája.

Vagy egy vázát, vagy két arc árnyképét látjuk

69

omlását a megvalósult eseménnyé. Ez a nem folytonos változás.

Tekintetünk megváltoztatja a dolgokat. René Mag- ritte, a festő, egyszer megpillantott egy gyönyörű süte­ményt a kirakatban, és bement az üzletbe, hogy meg­vegye. Amikor az eladó elindult, hogy kivegye a süte­ményt a kirakatból, Magritte tiltakozott:

- Nem azt a süteményt kérem! Hozzon egy ugyan- olyat hátulról - kérte. Az eladó meglepődött.

- Mind ugyanabból van, amit ma reggel sütöttem - erősködött.

- Nem érti - mondta Magritte. - Amelyik a kirakat­ban van, azt az emberek már megnézték.

Megérzésem, miszerint a kvantumészlelés a tudat megértésének a kulcsa, igaznak bizonyult. Az ilyenfaj­ta megértéshez azonban a hagyományos bölcsességet felülmúló, nem folytonos kreatív ugrások szüksége­sek. Ezután az foglalkoztatott a legjobban, hogy meg­tegyem ezeket az ugrásokat.

Mindannyian Azok vagyunk: az önmagára vonatkoztató tudat

A lehetőségek kvantum-szuperpozíciója (vagyis a fá­zishelyzetük által összefüggő valószínűségi hullám- csomagok) a tudatban jelennek meg. Amikor a tudat felismer egy bizonyos lehetőséget, választ, s a felis­mert lehetőség megvalósul. A megvalósult állapot azonban tapasztalatként jelenik meg, és a tapasztalat velejárójaként megjelenik alany és tárgy szétválasztá­sa, vagyis a kettősség. Hogyan jelenik meg a kettősség? Újra visszajutunk a dualitáshoz? A dualizmus elkerülé­se érdekében választ kell adnunk a kérdésre: Hogyan

70

válik szét az egy és osztatlan tudat, valamint lehetsé­gességei tapasztaló alanyra és tapasztalt tárgyra?

Az upanisadok risijei az igazság felismerésében és kifejezésében egyaránt nagyszerűek voltak. Az upani­sadok nagy mondatai közül a legnagyobb, a legkülö­nösebb a „te Az vagy” - tat tvam aszi - kijelentése.

Ha mindannyian Az - a határtalan - vagyunk, miért érezzük magunkat olyannyira korlátok közé szorított- nak? Ha Az, vagyis a teljesség vagyunk, miért érezzük magunkat különállónak tapasztalatunk tárgyaitól? Ho­gyan lesz az egyből sok? Ahogyan azt a misztikus-filo- zófus Sankara hangsúlyozta, a védánta, az upani- sadokban gyökerező monista idealizmus válasza erre az, hogy az egész felosztottsága májá, a káprázat mű­ve. A határtalan csupán téves felfogása miatt tapasztal­ja magát határok közé szorítottnak és elkülönültnek. De hogyan működik a májá, hogyan keletkezik a téves felfogás? Ezen a ponton az upanisadok, Sankara és mindenki más hallgat.

Vajon a kvantumészlelés paradoxonjának feloldása az upanisadok tudatfelfogásának segítségével meg- oldhatja-e a rejtvényt, amellyel még Sankara se tudott mit kezdeni?

Nézzük a problémát a nyugati idealista gondolko­dók szemszögéből. George Berkeley megritkította kora materialistáinak sorait, amikor előterjesztette az idealiz­mus téziseit, amely nézet szerint csupán az ideák való­ságosak. Mivel az anyagi tárgyakról minden ismeretet érzeteinken és a róluk alkotott fogalmainkon keresztül szerzünk, az idealizmus cáfolhatatlan. Hosszas töpren­gés után azonban a realisták feltették Berkeleynek a kérdést: ha az erdőben kidől egy fa, de senki sincs ott, aki hallhatná, akkor annak van-e hangja? Most Berkeley jött zavarba. Egy kis gondolkodás után mégis előállt egy

71

megoldással: Isten ott van az erdőben! A kidőlő fának van hangja, mert Isten elméje ott van.

Ez persze dualizmus. A Nyugat hagyományosan így gondolkodik a tudatról. Isten elméje a miénktől kü­lönálló; Isten rajtunk kívül van. Ha Berkeleynek igaza volna, a kvantummechanika és a valószínűségi hullá­mok terjedésén alapuló csodálatos technológia nem működhetne, mert ilyenkor „Isten mindig a dobozban volna”. Amikor a lehetőségek megjelennének, és ter­jedni kezdenének, Isten figyelné meg azokat, és ő idézné elő összeomlásukat megvalósulássá. Az anyagi világot így egy newtoni, determinista világra redukál­hatnánk.

A kvantummechanika azonban érvényes, és a de­terminizmustól jelentős mértékben eltér. Hogy miért? A hullámfüggvény összeomlásához egy testet öltött, érzékelő lény - például egy emberi megfigyelő - szük­séges. A tudat azáltal idézi elő a hullámfüggvény ösz- szeomlását, hogy a lehetségességek szuperpozíciójá­ból kiválasztja, hogy mi legyen az adott helyzet, de csak az agy-elme tudomás megléte esetén. Ebben az összefüggésben a tudomásra a tapasztalat terepeként gondoljunk.

Más szóval, különbséget kell tennünk tudat (Isten, a lét alapja, az egész) és tudomás (szubjektum és ob­jektum elkülönülése, így az egyedi érzékelő lény) kö­zött. Amikor a valószínűségi hullámok anélkül mozog­nak az agyban, hogy összeomolnának, a tudat jelen van (a lét alapja; hová is menne?), de a tudomás nem. Ezt a körülményt a pszichológia Freud után tudattalan­nak nevezi - érdekes, hogy éppen így nevezték el. Az összeomlás csak a tudomás jelenlétével történik meg.

Itt azonban ellentmondás van. A tudomás elenged­hetetlen az összeomláshoz, mondjuk, de a tudomás

72

maga után vonja alany és tárgy elkülönülését. Hogyan következhet be egy ilyen különválás - amely maga is a tudomás megnyilvánulása - egy korábbi összeomlás nélkül?

A válasz az, hogy a különválás függő keletkezési láncolaton keresztül következik be. A szubjektum (ne­vezzük kvantum-énnek), amely kiválasztja és előidézi az összeomlást, a tudomás tárgyától függően és azzal együtt jelenik meg. Mivel az elkülönülés csupán lát­szólagos, végső soron nincs kettősség. A határtalan tu­dat, amelyből alany és tárgy keletkezik, a tapasztalati kettősség alany „pólusával” azonosítja önmagát, így magát tévesen különállónak látja a tapasztalat tárgyá­tól. Ez a téves önazonosság-tudat a felelős tapasztala­tunk alany-tárgy világáért. E „tévedés” nélkül maga a tapasztalat se létezhetne.

Sankarának tehát igaza van abban, hogy az elkülö­nülés világa tévedés, májá műve. A buddhista filozófia a függő keletkezés, a pratitja-szamutpáda tételével még világosabban fejezi ki, hogy honnan ered önma­gára utaló voltunk, vagyis azon képességünk, hogy a látott dolgoktól különállónak lássuk magunkat. De ho­gyan történik a függő keletkezés? Néhány újabb, a mesterséges intelligencia elméletének témájában ké­szült mű, amelyek a nyelv logikai paradoxonjaival, kü­lönösen az önmagára utaló mondatokkal foglalkoz­nak, nyomra vezethet (Hofstadter 1980).

Nézzük azt a mondatot, hogy: „Hazug vagyok.” Né­mi gondolkodás után nyilvánvalóvá válik, hogy a mon­dat önmagáról beszél. A szokványos mondatokban az állítmány egyszerűen meghatározza az alanyt. Ebben a mondatban azonban az alany újra meghatározza az állítmányt, az állítmány az alanyt és így tovább: ha tényleg hazug vagyok, akkor igazat mondok, de eb­

73

ben az esetben hazug vagyok, és így tovább a végte­lenségig. A rangsor véget nem érően ingadozik a ket­tő között. Ez a felcserélhető hierarchia. Ha egyszer a felcserélhető hierarchia ingadozásába kerülünk, soha­sem szabadulunk belőle. A mondat önmagára utaló, a társalgás mondatai között egyedülálló.

Hogyan történik az agyban az önmagára utaló fo­lyamat és a függő keletkezés? Az ott jelen lévő felcse­rélhető hierarchia által. Neumann a kvantumészlelés problematikájában végtelen láncolatot látott. Egy való­színűségi hullámot megpróbálhatunk megmérni egy mérőberendezéssel. A mérőberendezés azonban ma­ga is kvantumobjektum; szintén valószínűségi hullám­má alakul. Elképzelhetünk végtelen sok mérőberen­dezést, amelyek mindegyike a sorban előtte lévőt „mé­ri”, de mindegyik összeomlásra önmagától képtelen kvantumlehetőségek kuszaságává válik. A Neumann- lánc végtelen, és akár a hazug végtelenségig váltakozó mondata, felcserélhető hierarchiát jelenít meg. Az agy valahogyan serkenti a benne zajló kvantumészlelés Neumann-láncának végtelenségét, és önmagára utaló mivoltunk a kvantumészleléseknek ebből a felcserél­hető hierarchiájából jön létre. Ennek részleteit a 7. fe­jezetben bővebben kifejtjük (lásd még Goswami 1993).

Megmenekülhetünk-e az önmagára vonatkoztató elkülönültségtől, ha a tapasztalat szubjektum „pólusá­val" azonosítjuk magunkat? Feloldhatjuk-e a hazug el­lentmondását, és elszökhetünk-e az önmagára vonat­koztató mondatból? Az önmagára vonatkoztatás nem valóságos; csupán látszat, és csak addig téveszt meg, amíg azt választjuk, hogy elfogadjuk a látszatot. Ha egy házaló kereskedő kényszerű döntés elé akar állíta­ni - „Remek árum van az ön számára, készpénz lesz,

74

vagy hitelkártya?” - tudjuk, hogy rácsaphatjuk az ajtót (Oshins-McGoveran 1980). Ugyanígy megmenekül­hetünk bármelyik pillanatban, ha egyszerűen kilé­pünk a mondat rendszeréből.

Alany és tárgy elkülönülése is csak ilyen látszat, májá műve, melléktermék; a kvantum-én minden ok­sági hatóereje magában a tudatban lakozik. Ha nem azonosulunk az alany-tárgy szétválasztottságának ala­nyával, megmenekülhetünk a májától. Ez az a tudat, amelyet az indiai szellemiség túrijának nevez - a tudat a maga valójában. A szónak nyugaton nincs igazi meg­felelője (a gnózis áll közel hozzá). Az amerikai miszti­kus, Franklin Merrell-Wolff a tárgy (így alany) nélküli tudat megnevezésére az introception (nagyjából: 'be­felé észlelés’) szót alkotta meg.

A nem-tudás, a megtévesztettség sötétségén túl a tudat tiszta fénye ragyog. A túrijában rejlik a tiszta tu­dat bölcsessége (szanszkritul dnyána). Ez a bölcses­ség egyben örök érvényű igazság (szanszkritul szatja), és végtelen (szanszkritul anantd). A misztiku­sok a világon mindenütt ugyanannak az igazságnak a tanúi (lásd még a 7. fejezetet).

Az egyetlen tudat

Ha a mérés eredményét vagy az összeomlást a megfi­gyelő váltja ki, felmerül a kérdés: Két elkülönített meg­figyelő által egyidejűleg végzett mérés során kinek a választása számít? Tegyük fel, hogy egy közlekedési lámpa váltásait egy kvantumkészülék idézi elő, mond­juk, egy radioaktív atom bomlásával. Te és a barátod egymásra merőleges irányból közeledtek a lámpához, és mindketten elfoglalt emberek lévén, a zöldet vá­lasztjátok. Kinek a választása érvényesül?

7í

Ezt a paradoxont „Wigner barátja paradoxonjának” nevezik, mivel a Nobel-díjas Wigner Jenő ismerte fel. Wigner némiképp eltérően fogalmazta meg ezt a para­doxont. Képzeljük el, hogy Wigner elindít egy bizony­talan kimenetelű kvantumkísérletet, de maga helyett egy barátját küldi, hogy nézze meg az eredményt. Va­jon a kvantumkísérlet valószínűségi hulláma összeom- lik-e, amikor a barátja nézi meg? Vagy Wigner barátja öntudatlan állapotba kerül, amíg Wigner meg nem kérdezi tőle az eredményt? Más szóval, ki választ, Wigner vagy a barátja (Wigner 1967)?

Az egyidejűleg végzett mérések esetében nem mondhatjuk, hogy mindkét megfigyelő választ, mivel ekkor nyilvánvalóan elszabadulna a pokol. De milyen ismérv alapján dönthetnénk el, hogy melyik megfi­gyelő választ? A szolipszizmusnak nevezett filozófiá­ban én vagyok az egyetlen megfigyelő, és mindenki más a képzeletem szüleménye, mert csupán belső ké­peken keresztül látom őket, amelyeket csakis én látok. Ha a világ szolipszisztikus volna, akkor én vagy te, vagy bármelyik másik kísérletező volna az egyetlen hi­teles megfigyelő, így a Wigner barátja paradoxonja fel se merülhetne. Vagyis mivel Wigner barátja nem lenne tudatos, a döntése nem számítana. Tehát hacsak nem egyezünk meg abban, hogy a szolipszizmust alkalmaz­zuk, úgy tűnik, paradoxonnal állunk szemben. De ki tudná elfogadni a szolipszizmust - még akkor is, ha a hagyományos nyugati filozófia keretein belül nem le­het megcáfolni?

A „Wigner barátja paradoxonját” azonban más mó­don is feloldhatjuk. Tegyük fel, hogy a valószínűségi hullámot felismerő, kiválasztó, majd összeomlását elő­idéző tudat egyesítő, hogy látszólagos egyéni jelle­günk és elkülönültségünk mögött egyetlen transzcen­

76

dens egység, a tudat létezik. Ezt a monista idealista megoldást tőlem függetlenül Ludwig Bass, ausztrál fi­zikus, valamint Casey Blood, a Rutgers fizikusa is fel­vetette (Bass 1971; Blood 1993).

A Wigner barátja paradoxonja a tudat komoly félre­ismerése miatt merül fel, Wigner a tudatot egyéninek véli, valami olyannak, amivel rendelkezünk, vagyis ugyanúgy van tudatunk, mint ahogyan van agyunk. Ezzel szemben a tudat birtokol minket.

Olyan entitások vagyunk, amelyeknek agyuk van, ahol az önmagára vonatkoztató kvantumészlelés so­rán emlékek keletkeznek. Amikor valamilyen inger először ér minket, nincsen róla korábbi emlékünk; a tudat szabadon választ a rendelkezésére álló, az agy kvantumdinamikája által megengedett kvantumlehe­tőségek közül. Ezt az eseményt elsődleges tudomás­nak nevezem. A hasonló ingerek kvantumészlelését a korábbi emlék, a korábbi választás tükrözi. Egy emlék előhívása megerősíti az emléket, és az ismételt meg­erősítés eredménye a kondicionálás.

Az emlékezet belső ingert kelt, amelyre az agy a le­hetőségek kvantum-szuperpozíciójával válaszol, és a tudat előidézi a lehetőségek egyikének összeomlását megvalósulássá, így megteremti a másodlagos tudo­más tapasztalatát. Ne feledjük, hogy ekkor a lehetősé­gek közötti választás nem szabad, hanem a korábbi re­akciót előnyben részesítve, feltételekhez kötött (Mitchell-Goswami 1992). A kondicionált kvantum- rendszerek valószínűségi hullámainak valószínűségi matematikája így módosul, s ezt a módosulást kvan­tumemlékezetnek nevezem. Ez a kondicionálás hozza létre a hajlamok sajátságos egybegyűlését, amely sze­mélyes önazonosság-tudatunkat alakítja, valamint az emlékezetünkkel együtt járó, személyes történetün­

77

ket. A feltételekhez kötött végeredmény összeomlását előidéző tudat a feltételekhez kötött szokásokkal és történetével azonosul, hogy létrehozza az egyéniség hamis benyomását.

Tehát a misztikusoknak és szellemi tanítóknak mindvégig igazuk volt. Mi választunk, de nem a közön­séges ego tudatállapotában, hanem az egyetlen tudat különleges állapotában. A szellemi hagyományok így értik, amikor azt mondják, minden Isten akarata, nem pedig egyéni akarat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amikor Isten egy egyénnel azonosul, amit egónak ne­vezünk, nem rendelkezik többé szabad akarattal (erről később még szót ejtünk ebben a fejezetben).

A két én meséje: egység és elkülönültség

Az upanisadok egyike csodálatos metaforával írja le kettősén-természetünket: két madár, amelyek soha­sem válnak el, és azonos néven ismertek, ugyanahhoz a fához ragaszkodnak. Egyikük az édes és keserű gyümölcsöket eszi; a másik nem eszik, csupán néz (Nikhilananda 1964). A világ édes és keserű gyümöl­cseit evő a személyes ego, a világtól különállónak éli meg magát, és ez az elkülönültség tartja fenn. A tanú az egyetemes atman, a bennünk lévő egység, a mi szó- használatunkban a kvantum-én. Mindenekelőtt a kvantum-énnel, az elsődleges tudomás szubjektum „pólusával” azonosulunk. Ezután az egóval, a korláto­zott választások és személyes történetünk énjével. így nemcsak a tapasztalást lehetővé tevő, látszólagos elkü­lönüléshez, hanem egy egyedi személyiség korláto­zott önazonosság-tudatához jutunk.

Kettősén-természetünknek (5. ábra) óriási jelentő­sége van szellemiségünkre nézve: hogyan nyilvánul

78

meg bennünk a szellemiség, és hogyan haladunk elő­re szellemi utazásunkban. Abraham Maslow amerikai és Roberto Assagioli olasz pszichológus klinikai kuta­tásaik során újra felfedezték a társadalmi egón túl léte­ző transzperszonális én fogalmát (Maslow 1968; Assagioli 1976). A kétszintű önazonosság-tudat felis­merése megvetette a transzperszonális pszichológia területének alapjait.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az ego és a kvantum-én közössége nem dualisztikus; helyesebb azt mondani, hogy „mindig is egyek”. Mindkettő látszólagos önazo­nosság, amelyet a tudat a fizikai testben és az önmagá­ra utaló kvantumagyban történő megnyilvánulás fo­lyamatában ölt magára. A kvantum-énnel azonosulva egységet és örömöt, a választás szabadságát és kreati­vitást, szubjektum és objektum(ok) viszonyában ösz- szekeveredő hierarchiát, kétoldalú kapcsolatot és sze- retetet tapasztalunk. Az egóval azonosulva pedig elkü­lönültséget és nyugtalanságot, kondicionáltságot és merev gondolkodásmódot, egyszerű hierarchiát és szolipszisztikus zsarnokságot.

5. ábra: Az ego és a kvantum-én

79

A kvantum-én spontaneitásában azonban nincs ál­landóság. Az ego állandósága nélkül pedig nem létez­hetne civilizáció. A kvantum-éntől származik a kreativi­tás, az ego azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kreatív megérzés kifejeződhessen, és a gondolkodás­sal gazdagodjon. A megnyilvánulással végződő kreatív folyamat képezi a következő szellemi meglátás vázát, így lehetővé teszi a civilizáció fejlődését. A Paradicsom és a bűnbeesés bibliai metaforája tökéletesen megra­gadja ezt a dilemmát. Ádám és Éva boldogságban élt a kvantum-énnel való azonosulás egységében, de nem voltak igazán emberiek. Hamm! Éva beleharapott az al­mába, és kezdetét vette az egyén elkülönültségének utazása, amely egyben a civilizáció kalandja is.

Megérezve, hogy valami hiányzik az egyéni elkülö­nültség létéből, a Paradicsom tökéletességének elvesz­tését a kereszténység eredendő „bűnnek” tekintette. Ennek megfelelően a szellemi utazás az egység felidé­zésével kezdődik, ezt követi a bűnbánat, végül a visz- szatérés a tökéletességhez. A hinduizmus az elkülö­nültség utazásának haladó jellegét a négy juga vagy korszak - szatja, tréta, dvapára és káli juga - gondo­latával fejezi ki. A szatja jugától kezdve, a civilizáció és a technika a káli jugáig fejlődött. A szatja jugában könnyű volt a szellemi élet, a technika azonban sokfé­leképp elterel ettől a jelenlegi káli jugában: nehezebb visszaemlékezni az egységre, és a társadalomban az el­különültség uralkodik. Az emberiség története erről tanúskodik.

Ahogyan a civilizáció mindenhol az elkülönülést mozdította elő, tudomány és vallás útja is különvált. A „szent” és a „profán” elkülönítő fogalmai is megje­lentek. A szellemi utazásunk kezdetekor felismert egy­séget áhítattal tapasztaljuk meg; ezért a profán, világi

80

dolgokkal szemben szentnek nevezzük. A keresztény­ségben a világ a bűnt és a kegyelem elvesztését képvi­seli; a buddhizmus szerint a világ duhkha, vagyis szen­vedés. Úgy tűnik, a szellemi hagyományok elengedhe­tetlen velejárója a világgal szemben táplált előítélet, és nem ismerik fel, hogy az elkülönültség a tapasztalás előfeltétele, és a megnyilvánulás isteni tervének része. E megértés hiánya sok keserűséget okozott

A modern tudomány az elkülönültség és az egyéni jelleg hangsúlyozásával tovább súlyosbította a problé­mát: az „önző” anyagi törekvéseknek, sőt az anyagon kívül minden egyéb létét tagadó filozófiának van ér­telme. Csak arról feledkezik meg, hogy az egyesítő énünk kreativitása nélkül még azt a tudományt se fe­dezhettük volna fel, amelyet istenítünk.

Ha a világot bűnnek bélyegezzük, azzal Istent rá­galmazzuk, mert a világ nem Istenen, a tudaton kívül létezik, hanem a tudat játéka. És ha azt mondjuk és hisszük, hogy mindössze anyag vagyunk, akkor a kon­dicionált változatlanság határain belül rekedünk. Mindkét megközelítés egyoldalú, és ha a mélyükre né­zünk, mindegyik kizárja a kreativitást. Ez az oka, hogy az exoterikus vallások olykor haldokolni kezdenek; kreativitás nélkül nem térhetünk vissza a teljességhez. A szcientizmus, a vallásként gyakorolt tudomány ezért nem tudomány; a tudomány kreatív hajtóereje ellené­ben hat. Tudomány és szellemiség integrációja akkor válhat valóra, ha tökéletesen megértjük, hogy ezen ál­láspontok egyike sem tartható, nem is teljes, és egyik sem teszi lehetővé a kreativitást.

A kreativitás folyamatának négy szakasza van: fel­készülés (megtanuljuk, ami tudható), érlelés (a lehető­ségek tudattalan feldolgozása), szellemi felismerés (nem folytonos „aha!” élmény) és megnyilvánulás

8r

(amely a végeredményben jelenik meg). Míg az első és az utolsó folyamat elsődlegesen az egóra támaszko­dik, a két középső - a tudattalan feldolgozás és az „aha!” élmény - akár kvantumjellegűnek is tekinthető. A tudattalan feldolgozás a lehetőségek kvantum-szu- perpozícióinak burjánzásával megy végbe - ekkor csak feldolgozás történik, összeomlás és tudomás nél­kül. A nem folytonos, kreatív megérzés valami újnak a felismerése/összeomlása; itt a kvantum-én a főszerep­lő. A felkészüléshez és a megnyilvánuláshoz azonban az ego és a kvantum-én identitására egyaránt szükség van; tulajdonképpen a kreatív folyamat minden szaka­szával ez a helyzet. A kreativitás az ego és a kvantum­én találkozása - amelyet Michelangelo a Sixtus- kápolna mennyezetén, az egymás felé nyúló Isten és Ádám képében tökéletesen ábrázolt (May 1976; Gos­wami 1996, 99)-

Kreativitás és kondicionáltság

Az ezoterikus hagyományok tisztában vannak azzal, hogy a tudat játéka a kreativitás és a kondicionálás erőinek küzdelmeként jelenik meg. Mindkettő termé­szetünk része. Nem nőhetünk fel úgy, hogy egoidenti­tásunk nélkülözné a kreativitást. Gyermekként a nyel­vet, a matematikát, a fogalmi gondolkodást, a fizikai készségeket stb. felfedezve kreativitásunk természe­tes. Ahogy egyre többet tanulunk, úgy fejlődik ego­identitásunk is, mígnem felnőttként elegendő ismeret­tel rendelkezünk ahhoz, hogy betöltsük szerepünket társadalmunkban és kultúránkban.

Felnőtt egónk kreatív felvillanások (új összefüggé­sek felfedezésének kvantumugrásai) és homeosztati- kus alkalmazkodás (az új összefüggés alkalmazásának

82

megtanulása, és beépítése a már ismert összefüggés- rendszerbe) váltakozó szakaszai során alakul ki. Az idealista tudomány erről beszél, és a gyermekek fejlő­dését tanulmányozva, Jean Piaget pszichológus is ezt állapította meg (Piaget 1977).

Bár az egót kialakító fejlődési szakaszokban mind kreatív, mind kondicionált műveletekben részt ve­szünk, felnőttkorunkra a személyünket alkotó szokás­minták oly mértékben eluralkodhatnak azonosságtu­datunkon, hogy elutasítunk bármiféle változtatást. Akik kifejlesztettek valamely adottságot, azok tevé­kenységük külső színterén megőrzik a kreativitás egy apró ablakát; szakértelmük kicsiny területén továbbra is új gondolati összefüggéseket fedeznek fel. Ha azon­ban az ego már teljesen kialakult, ha szokásmintáink már tökéletesen kiépültek, és teljes mértékben azono­sultunk velük, szabadok lehetünk-e ettől az egoidenti­tástól? Más szóval, képes-e az ego megszabadulni az egótól?

Az ego kondicionált identitás, de a kondicionálás nem 100 százalékig teljes. Benjámin Libet neurofizio- iógus egy nagyszerű kísérlettel mutatta ki, hogy a tu­dat milyen mértékben őrzi meg szabad akaratát, még az egóval azonosulva is (Libet 1985). A nyugati filozó­fusok a szabad akarat bizonyítéka gyanánt karunk fel­emelését hozzák fel példának. A modern kísérletek azonban rácáfolnak erre: ha az agyamat egy elektro- encefalográfhoz (EEG) kapcsolják, előre fogja jelezni az agyam elektromos aktivitását (készenléti poten­ciál), még mielőtt tudatában lennék, hogy szabad aka­ratommal döntöm el a karom felemelését. Hol van a szabad akaratom, ha valaki egy gépre pillantva meg tudja jósolni a viselkedésemet?

83

Libet ezt megtoldotta egy érdekes csavarral. Kísér­lete alanyainak azt az utasítást adta, hogy határozzák el karuk felemelését, majd az EEG készenléti potenciál megjelenése és a kar tényleges felemelése közötti né­hány száz milliszekundumnyi piciny időrésben pró­bálják meg leállítani a mozdulatot. És az alanyok képe­sek voltak erre. A kísérlet világosan megmutatta, hogy még az egonkkal azonosulva is nemet mondhatunk kondicionált szokásmintáinknak.

Ehhez hasonlóan képzeljük el, hogy autót veze­tünk, és egy T alakú csomóponthoz érkezünk. Merre fogunk kanyarodni? Ha a munkahelyünk jobbra van, akkor abba az irányba, ha nem vagyunk elég éberek. De ha éberek vagyunk, szabadon megválaszthatjuk a kívánt irányt. Mindannyian tapasztalhattuk, hogy fi­gyelmetlenségünkben még az egyéb, nyilvánvaló le­hetőségek ellenére is hogyan választjuk önkéntelenül a legmegszokottabb viselkedést, éberen azonban sza­badon választhatunk.

Ezt a fajta szabadságot az ego szabad akaratának hívni szemantikai (jelentéstani) kérdés. A nyugati kul­túra cselekvésközpontú, és nagyra tartja az egyénisé­get. Ezért joggal gondolhatjuk, hogy az ego szabad akaratából nemet mondhat a kondicionáltságra, vagy általánosabban, szabadon választhat a kondicionált le­hetőségek közül, így utat nyithat a kreatív személyi­ségváltozás számára - amit én belső kreativitásnak nevezek.

A misztikusok azonban tudják, hogy minden Isten akarata, még az is Isten kegyelme, ha nemet mondunk egy kondicionált szokásra. (Persze ha igent mondunk, az ugyancsak Isten kegyelme.) Nincsen ego; az ego nem valós; hamis azonosulás. Ennek megérzése belső kreativitáshoz vezet. Ha tökéletesen megértjük, túl-

84

ugorhatunk tudatlanságunkon, és felfedezhetjük való­di természetünket. Ramesh Balsekar misztikus munká­jában remek fejtegetés található a szabad akarat kérdé­séről (bevezetésként lásd Balsekar 1989).

A korrespondenciaelv

A kvantumfizika a klasszikus newtoni fizikához ké­pest ezoterikus, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a kvantumobjektumokat sohasem láthatjuk köz­vetlenül; ahhoz, hogy láthatóvá váljanak, fel kell őket erősítenünk egy mérőberendezéssel (például köd­kamrával vagy Geiger-Müller-számlálóval). Ezek a mé­rőberendezések apró, mikroszkopikus jelet fognak fel- például egyetlen töltéshordozó elektrontól és elég nagy jelet hoznak létre ahhoz, hogy a makrovilágban érzékelhető legyen. A mérőberendezések maguk is makroméretűek. Nagy tömegük miatt nem terjednek gyorsan valószínűségként, így a különböző megfigye­lők megoszthatják egymással egy kvantummérés ered­ményét. Ezek a berendezések sokáig megőrizhetik a mérés emlékét; hosszú időbe telik, mire visszatérnek eredeti állapotukba. Más szóval, a mérést segítő beren­dezések viselkedése minden tekintetben klasszikus, és ezt a tényt kihasználva „láthatjuk” a mikroméretű kvantumobjektumokat.

Az anyag kvantumfizikájának egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy nagy tömegek esetében a kvan­tumviselkedés a klasszikus felé közelít; végtelen nagy­ságú tömegek esetében (amit lehetetlenség megvaló­sítani) pedig teljesen klasszikussá válik. Ezt nevezik korrespondencia-elvnek; az új tudomány összhangban áll a régivel annak érvényességi körén belül.

85

Ne feledjük, hogy a tudat tudománya hasonló elv szerint viszonyul a materialista realizmus tudományá­hoz. Ahogyan egyre kondicionáltabbakká válunk, úgy rejtőzünk mind jobban az ego mögé, és a determinisz­tikus pszichológia, mint amilyen a behaviorizmus, ké­pes megjósolni a viselkedésünket. A végtelen kondi- cionáltság (ami persze soha nem következik be) felé közeledve már csak a behaviorizmus érvényes. A 6. fe­jezetben láthatjuk majd, hogy a biológiában is hason­ló megfelelési elv működik.

Ez biztató. Az ego és a materialista realizmus tudo­mánya kéz a kézben járnak. Az elmúlt háromszáz év­ben a materialista realizmus hatalmas eredményeket ért el, ugyanakkor hatalmasra duzzasztotta az egót. És most, hogy a tudományos paradigmák folytatódó epo­szában a kvantumfizika és az idealista tudomány veszi át a főszerepet, egónk fokozatosan több teret enged­het a belső kreativitás és a szellemiség számára.

NEGYEDIK FEJEZET

Kvantumkérdések és válaszok

ENNEK A FEJEZETNEK a megírásá­hoz az ötletet Hugh Harrison barátommal folytatott beszélgetésünk adta. A The Self-Aware Universe című könyvemet olvasva, Hugh érdeklődését igencsak fel­csigázta a tudat tudományának gondolata, méghozzá annyira, hogy jelentkezett olvasói kurzusomra az ore­goni egyetemen. Hónapokon keresztül heti egy órát töltöttünk a kvantumfizika nehezen megfogható rész­

leteinek megvitatásával.Hugh kérdései, nem meglepő módon, gyakran az alapokat érintették; például mi az elektronforrás? Azt tükrözték, hogy a laikusok számára mennyire idege­nek a modern fizika mindennapos fogalmai. E fejezet (első szakaszának) lényegi részét ezekről a fogalmak­ról feltett kérdések és a rájuk adott válaszok teszik ki. Aki otthonosan mozog a kvantumfizika témájában, át

is ugorhatja ezt a részt.Az új tudomány kidolgozásának kapcsán sokat uta­zom előadásokat és műhelyfoglalkozásokat tartani, és örömmel fogadom a hallgatóság kérdéseit. Ezek a kér­dések gyakran metafizikai és társadalompolitikai jelle­gűek; például „Hány tudós támogatja az elméletét?”. Úgy határoztam, hogy Hugh kérdéseit kiegészítem ezekkel, mivel némelyikük talán az olvasóban is fel­

87

merült. Ezek a társadalompolitikai kérdések végső so­ron egy mindnyájunkat komolyan foglalkoztató kér­dés lényegét érintik: mindaz, amivel jelenleg rendelke­zünk, jó kezdet egy új paradigma számára, amelyben tudomány és szellemiség egységes egészet alkot, de mennyi időbe fog telni, amíg elménket megszabadít­juk a megszokott, materialista látásmódtól, és gondol­kodásmódunk az új paradigma felé fordul? A fejezetet megtoldottam egy sor olyan kérdéssel és válasszal is, amelyek az agy szerepével foglalkoznak.

Alapvetö kvantumfizikai kérdések

kérdés Mi a különbség egy közönséges hullám és egy valószínűségi hullám között?

válasz A hullámok szakaszosan ismétlődő zavarok, amelyek vagy haladnak (mozgóhullám) vagy egy hely­ben hullámoznak (állóhullám). A közönséges hullám- például a mozgó vízhullám - a megnyilvánuló tér­ben és időben hullámzik; láthatjuk a fodrozódást, ahogy a víz elmozdulása a vízszintestől idővel válto­zik, ahogy a hullámtaréj halad és így tovább. Ezzel szemben a kvantum valószínűségi hullám megnyilvá­nulása nem látható. Megpillantására tett kísérletünk nyomán a hullám úgyszólván részecskévé omlik össze.

k: Kérlek, mondj egy példát a valószínűségi hullámra! v: Vegyünk egy elektront, amely szabadon mozog­

hat a térben. Ennek az elektronnak a hulláma másod­percek alatt szétterjedhet a városban, mint ahogy egy vízhullám terjed, de csak lehetőségként. Annyi bizo­nyos, hogy az elektron nagy valószínűséggel fog meg­érkezni bizonyos helyekre, és kisebb valószínűséggel jelenik meg máshol. Ezek a valószínűségek (amelyek alapján a kvantummechanikai számításokat végezzük)

88

tulajdonképpen egy eloszlást, egy harang alakú gör­bét (lásd 2. fejezet, 2a ábra) jelenítenek meg.

K Mi az az állóhullám?v: Valójában elég jól ismered az állóhullámokat.

A gitár által keltett zenei hangok állóhullámokként ke­letkeznek; ha megnézed a húrt, láthatod, hogy rezeg, egy helyben hullámzik (6. ábra).

Alapharmonikus

Első felhang, második harmonikus

Második felhang, harmadik harmonikus

6. ábra: Állóhullámok a gitárhúron

K: Kérlek, mondj egy példát egy álló valószínűségi hullámra!

v: Nézzük például az elektron valószínűségi hullá­mát a legmélyebb energiájú állapotában (alapállapotá­ban) a hidrogénatomban. Mivel egy atom határok kö­zé szorítja az elektront, az elektront egy álló valószínű­ségi hullám ábrázolja. A newtoni fizika, amit az iskolában tanultál, azt feltételezte, hogy az elektron a proton körül kering. Az új szemlélet alapján az elekt­ron hullámhosszúságát úgy ábrázolhatnánk, hogy egyszer hullámzik körbe a pályán (7a ábra). A klasszi­kus és kvantumfizikai kép között azonban megdöb­bentő a különbség. A kvantumfizikai képben az elekt­ron egy valószínűségi eloszlást jelenít meg; pályája

89

mindössze azt mutatja, hogy az elektron mely helye­ken jelenik meg a legnagyobb valószínűséggel. Ha méréseket végzünk, láthatjuk, hogy ez a kép össz­hangban áll a kísérleti adatokkal (7b ábra).

a)

7. ábra: (a) Az elektron valószínűségi állóhulláma a hidrogénatom alapállapotában; (b) a kísérlet megmutatja az elektron valószínűségi eloszlását

9°

b)

k: Azt mondod, hogy a hullám a mérés nyomán ré­szecskévé omlik össze, és a kvantumobjektumot min­dig egy meghatározott helyen találjuk, nem szétterjed­ve. Akkor honnan tudhatjuk, hogy a valószínűségi hul­lám létezett a mérés előtt?

v: Amikor azonos helyzetű elektronokkal nagyszá­mú mérést végzünk, azt tapasztaljuk, hogy az elektro­nok a haranggörbe-eloszlást követve megjelennek mindazokon a különböző helyeken, amelyeket a kvan­tummechanika megjósol. De a kérdésre nagyvonalak­ban leginkább így lehet válaszolni: az elmélet egybe­cseng a kísérlettel, így hitelt adunk az elméletnek, amely azt mondja, hogy mielőtt látnánk, az elektron valószínűségi hullám.

Bizonyos helyzetekben még a teljes eloszlás vizsgá­latának vesződsége nélkül is meg tudjuk állapítani, hogy az elektronnak hullámtermészete van. Ennek egyik módja például a kétréses kísérlet (lásd 2. feje­zet). Az a tény, hogy az elektron a közvetlenül a rések mögött található pontokon kívül a fluoreszkáló lemez más pontjain is megjelenik, az elektron alapvető hul­lámtermészetéről árulkodik.

k: Ha már szóba került a kétréses kísérlet, miből áll az elektronforrás?

v: Az elektronok mindenütt jelen vannak. A Föld anyagát kitevő atomok alkotóelemei. Különösen a fé­mekben hozzáférhetők, ahol némelyikük szabadon mozoghat az egész fémen belül. A fémből úgy nyerhe­tünk elektront, hogy rávilágítunk, így fényelektront kapunk. A betörésjelző készülékek ezen az elven mű­ködnek. A fémkötésből a fém melegítésével is szaba­díthatunk fel elektront. Az izzókatódos cső is ilyen el­ven működik, ha valaki látott már olyat.

91

k Térjünk vissza egy pillanatra a kétréses kísérlet­hez. Miért nem képes az elektron a saját valószínűségi hullámát összeomlasztani?

v: Számtalan kísérlet igazolta, hogy az elektron átla­gos viselkedését teljes mértékben a kvantummechani­ka határozza meg. Vajon egy elektron egy bizonyos esemény során a megvalósuló lehetőség kiválasztásá­val szabad akaratáról tesz bizonyságot? Kezdetben még Niels Bohr is fontolgatta az elektron szabad aka­ratának kérdését. Manapság aligha fogadná el egyet­len fizikus is ezt az elgondolást. De ez végül is kísérle­ti kérdés, amelyet talán már el is vetettek a kísérletek nyomán (lásd Herbert 1993).

k Miért nem mondhatjuk, hogy a fluoreszkáló le­mez méri az elektronokat, és ezáltal előidézi az elekt­ron valószínűségi hullámának összeomlását?

v: Ez ellentmondana a kvantummechanikának, amely szerint magát a fluoreszkáló lemezt is valószí­nűségi hullámnak kell tekintenünk. Ami előidézi az összeomlást, annak mindenestül a kvantummechani­ka hatáskörén kívül kell esnie.

k Nehezen tudom elfogadni, hogy a kétréses kísér­let eredménye a fluoreszkáló lemezen lehetőségként egészen addig függőben van, amíg úgy nem döntök, hogy megnézem.

v: Nézzünk egyszerre egyetlen elektront. Mind­egyik elektron (némiképp eltérő valószínűséggel) megjelenhet a világos felületek egyikén. A fluoreszká­ló ernyő minden lehetséges helyen felerősíti az elekt­ron jelét; ez a dolga. A teljes valószínűségi hullám ek­kor úgy válik láthatóvá, hogy valamennyi lehetséges elektron becsapódásképe kirajzolódik. Amikor azon­ban egyetlen elektron csapódik be, egyeden felvillanó pontot látunk csak, nincs interferenciakép.

92

Ne feledjük, hogy a mérés automatikuson minden, az eseménnyel összefüggő dolog összeomlásához ve­zet. Például a felvillanó pont egy egész lemez része. Arról se feledkezzünk meg, hogy a mérőberendezés­nek van még egy feladata: nagy tömege miatt valószí­nűségi hulláma nehézkesebben terjed, így több megfi­gyelő osztozhat egyazon mérés eredményein.

k: Ezért nevezi néhány könyv klasszikus mérőbe­rendezésnek?

v: Igen. A mérést segítő berendezés klasszikushoz közeli leírása biztosítja, hogy mindnyájunknak ugyan­abban a valóságban legyen részünk.

k: Miért nevezik az elektronhullámot koherens szu­perpozíciónak?

v: Minden hullám egyszerű hullámok szuperpozí­ciója, amelyeket szinuszhullámoknak neveznek. Egy gitárhúr zenei hangját hallva, több egyszerű hang szu­perpozícióját hallod (8. ábra). A szintetizátor egyszerű hullámalakzatok szuperpozícióit létrehozva állít elő zenét.

Hozzá kell még tennünk, hogy amikor hullámokat adunk össze algebrai módszerrel, a hullám amplitúdó- értéke mellett a fázisokat is számításba kell vennünk. Ugyanez vonatkozik az elektron valószínűségi hullá­mára is. A szuperpozíció különböző egyszerű hullá­mai fáziskapcsolatban állnak egymással.

8. ábra: Szinuszhullámok szuperpozíciója

93

k Még most sem értem. Mondj egy példát a fázisko­herencia és a fázisinkoherencia közti különbségre.

v: Vegyük például egy tánckar táncosait; ilyen a fáziskoherencia (9a ábra). De nézd meg, milyen egy közönséges táncparkett késő éjjel, különösen ha az emberek isznak is: láthatod, milyen a fázisinkoheren­cia (9b ábra).

9. ábra: (a) Fáziskoherencia: a koherens lézerfény olyan, mint egy tánckar táncosai;(b) fázisinkoherencia: a közönséges, inkoherens fény olyan, mint a különböző ütemben mozgó táncosok

k Kvantumfizikusoktól gyakran hallani, hogy kvan­tumtermészete révén a világon minden szorosan ösz- szefügg mindennel. Ezt a kapcsolódást nevezed tudat­nak?

94

v: Túlzás lenne azt állítani, hogy a kvantummecha­nikában minden kapcsolódik mindenhez. Ha ez bár­milyen lényeges tekintetben igaz volna, a világegye­tem minden objektumának bevonása nélkül nem vol­nánk képesek semmiféle számítást végezni. Valójában arról van szó, hogy minden potenciálisan kapcsolódik mindenhez. A kvantumobjektumok hullámszerűen, lehetőségként terjednek; tehát ha várunk, átfedés jön létre, vagyis kölcsönös kapcsolódás. Mivel a makro- objektumok terjedése nagyon lassú, a kapcsolódás megvalósulása ebben az értelemben igen hosszú időt venne igénybe.

A tudat tudománya szerint a kapcsolódás a tudaton keresztül jön létre. A tudat határozott szándéka által összefüggést hozhat létre két objektum, két agy kö­zött, és mindkettőben hasonló megvalósulás összeom­lását idézheti elő. Jacobo Grinberg-Zylberbaum mexi­kói neurofiziológus és munkatársai eredményeinek köszönhetően már kísérletileg igazolt a kölcsönös kapcsolódás, amely alátámasztja ezt a nézetet.

A kísérletben két személy a közvetlen kommuniká­ció létrehozásának feltett szándékával, közösen medi­tálva kerül egymással kölcsönös kapcsolatba. Miután azt az utasítást kapták, hogy tartsák fenn a közvetlen kommunikációt, egy-egy elektromágnesesen szigetelt kamrában elkülönítik, és két különböző elektroence- falográfra (EEG) csatlakoztatják őket. Amikor valame­lyikük felvillanó fények sorozatát látja, amely agya EEG-jében potenciált vált ki, ehhez hasonló fázisú és erősségű átvitt potenciál figyelhető meg a másik sze­mély EEG-jében is (10a ábra). A kontrollszemélyek esetében azonban nem jelenik meg az átvitt potenciál (10b ábra). Egyértelmű a következtetés: a tudat mind­két agyban hasonló megvalósulásállapotok összeom-

95

a)A kísérleti kölcsönhatást követő állapot

továbbított potenciál

a kiváltott és továbbított potenciál szuperpozíciója

kiváltott elektromos potenciál

b)Az előzőkölcsönhatáskontrollja

kiváltott potenciál

továbbított potenciál nincs jelen

10. ábra: (a) A kiváltott és továbbított potenciál erőssége és még fázisa (alul) is igen hasonló

a számítógépes elemzés alapján; (b) a kontroli- alanyoknál nem figyelhető meg az átadott potenciál

(az alanyok potenciáljának összehasonlításakor az y tengelyt figyeljük)

96

szuperpozíció

lását idézi elő, mivel a tudatos szándék révén kölcsö­nösen összefüggő viszonyban állnak (Grinberg-Zyl- berbaum et al. 1994).

k: Megint a kölcsönös összefüggés. Mit jelent ez a kifejezés?

v: Két objektum kölcsönös összefüggése mozgásuk fázisának összefüggését, hullámzásuk bizonyos össze­hangolt állapotát jelenti. A fáziskoherencia - a tánckar példája - a kölcsönös összefüggés esete. A kölcsönös összefüggésre gondolhatunk úgy is, mint a fázisok összefonódására.

k: Hogyan viselkednek azok az elektronok, ame­lyek nem összefüggőek?

v: Az ilyen elektronokat különállónak és független­nek tekinthetjük. Valószínűségi hullámuk nincs fázis­kapcsolatban más valószínűségi hullámokkal. Ha hul­lámuk összeomlik, az egyéni összeomlás, amely nincs hatással semmire a világegyetemben. Miután a kölcsö­nösen összefüggő elektronok összeomlanak, kölcsö­nösségi viszonyuk megszűnik.

k: Mennyi ideig maradnak az elektronok kölcsönö­sen összefüggő viszonyban?

v: A kölcsönösen összefüggő elektronok kapcsola­tát kétféleképp befolyásolhatjuk: ha a két elektron köl­csönhatásba lép egy harmadik objektummal, különle­ges kapcsolatuk mind a három objektumot magában foglaló, kölcsönösen összefüggő kapcsolattá bővül. De ha a kvantum kölcsönösségi viszonyt teljesen meg akarjuk szüntetni, elő kell idézni a kölcsönösen össze­függő elektron valószínűségi hullámának összeomlá­sát azáltal, hogy megmérjük őket. Ezt követően függet­lenné válnak.

97

Metafizikai és társadalompolitikai kérdések

k: Megközelítésed teljes egészében a tudatból indul ki. Mi a tudat? Meg tudnád határozni?

v: Ennél a kérdésnél óvatosnak kell lennünk. A tu­dat a lét alapja; az egy és egyetlen, az abszolút. Megha­tározásokat csak más fogalmak segítségével adhatunk, de a tudathoz viszonyítva minden fogalom másodren­dű. A meghatározhatatlanság olykor olyan kijelenté­sekben jelenik meg, mint „Az út, mely szóba fogható, nem az öröktől való” (Weöres Sándor fordítása).

De nem kell kétségbeesnünk. A világ misztikusai nem hajlandóak meghatározni a tudatot, azt azonban elmondják, hogyan vizsgáljuk, hogyan ismerjük meg a maga valójában. Ez kicsit olyan, mintha a zenét szavak­kal próbálnánk megérteni; a szóbeli meghatározás ko­rántsem kielégítő, egy tanár azonban megmutathatja a zongorát, és megtaníthat játszani rajta.

k: Hogyan tudod kísérletileg bizonyítani, hogy a tu­dat meghaladja az anyagot?

v: Ha a saját tapasztalatunkat tekintjük adatnak, könnyen. Szabad akaratunk (amely például a kreatív vagy morális döntést magában foglaló cselekedetünk­ben nyilvánul meg) lefelé haladó oksági viszonyban áll az anyaggal (az aggyal), és a tudat felsőbbrendűsé­gét bizonyítja. A Grinberg-Zylberbaum-féle kísérlet­nek köszönhetően mára kísérleti bizonyíték is rendel­kezésünkre áll. Csak az anyagtól független, nem loká­lis tudat tarthatja fenn két, egymástól távol lévő agy kölcsönös kapcsolatát, és idézheti elő hasonló megva­lósulások összeomlását bennük.

k: Megismételte valaki a Grinberg-Zylberbaum-féle kísérletet?

98

v: Angliában Peter Fenwick m-urofiziológus megis­mételte. Emellett már további adatok is igazolják a köl­csönös kapcsolódást, amelyre csak a mindenek felett álló tudat modelljével adhatunk kielégítő magyaráza­tot. Megfigyelték, hogy amikor sokan összpontosíta­nak ugyanarra az eseményre, mint mondjuk egy lab- darúgó-mérkőzés vagy az O. J. Simpson-ügy tárgyalá­sa, kölcsönösen összefüggő viszony alakulhat ki közöttük. Ez az összefüggés rendhagyó viselkedést hoz létre, amely mérhető. Kutatók (radioaktív bomlá­son alapuló) véletlenszerű számgenerátorok egyidejű vizsgálatakor azt tapasztalták, hogy ilyen összefüggő viszony meglétekor viselkedésük határozottan rend­szerszerűvé válik (Radin és Rebman 1996). De mi hoz­za létre a távolság ellenére az összefüggést, és mi tart­ja fenn a mérés egész időtartama alatt? Jelenleg egyet­len olyan hatóerőt ismerünk, amely képes erre: a mindenek felett álló, nem lokális tudat.

k: Egyetértek azzal, hogy fontos a tudat kutatása, de szükségem van-e ehhez a kvantummechanikára?

v: Henry Stapp fizikus egy tanulmányában kimutat­ta, hogy a klasszikus, determinisztikus fizika kétféle mód közül választva foglalkozhat a tudattal (Stapp 1995). Az egyik a másodlagos jelenségek elve: a tudat ok-okozati összefüggésben egy tehetetlen mellékje­lenség. A másik a dualizmus: az anyagot a fizika törvé­nyei uralják, az elme és a tudat pedig egy másik világ­hoz tartozik. Ez persze kartéziánus gondolkodás, de mint arra Daniel Dennett rámutatott, burkolt feltevés formájában ez a dualista kép rejtőzik sok kognitív tu­dós és mesterségesintelligencia-kutató munkája mö­gött (Dennett 1991). Dennett válasza az, hogy logikai műveletekkel minden levezethető, ami alapvetően azt jelenti, hogy felejtsük el a metafizikát, felejtsük el a

99

kérdést! Ez nyilvánvalóan nem kielégítő. Sok holiszti­kus gondolkodó, például Paul Davies fizikus felis­merte, hogy a napjaink tudományából hiányzó oksági rendezőelv a tudat (Davies 1989)- De a holisztikus gondolkodók nem tudják, hogyan lehetne túllépni a dualizmuson. Divatos filozófiai körökben manapság a „nagy” kérdés az, hogyan találhatnánk magyarázatot szubjektum és objektum szétválására a dualizmus mellő­zésével (Chalmers 1995). A kvantummechanika a valódi, és mindeddig az egyetlen lehetőséget kínálja a nagy kér­dés megválaszolására: a képzelt kvantumablakot.

k Miért vagy ennyire biztos abban, hogy ha a tuda­tot tekintjük a lét alapjának, azzal választ kapunk a nagy kérdésre?

v: Miután felismertem, hogy a tudat az egész lét alapja, és erre a metafizikai alapra egy tudományt épít­hetünk, többé nem volt szükségem filozófiai spekulá­cióra. Titkon úgy vélem, hogy a világ szellemi irodalma óriási mennyiségű felismerést és tapasztalaton alapu­ló adatot tartalmaz a tudat természetét és megnyilvá­nulását illetően. Nem könnyű azonban az ilyen felis­merések és adatok érvényességét belátni, míg mi ma­gunk nem hatolunk a szellemiség mélyére. Számomra a világ misztikus irodalma és a személyes gyakorlás szolgál a tudat kutatásának vezérfonalaként. Ez a meg­közelítés eddig még nem hagyott cserben.

k A kvantummechanika idealista értelmezése a te elméd szüleménye, vagy más tudósoknak is volt szere­pük benne?

v: Mint már említettem, a kvantumablakot nem más, mint a nagy matematikus, Neumann János nyitot­ta ki. Ez a nyílás talán csak egy rés volt. Én pedig segí­tettem kitárni az ablakot.

100

Sok fizikus jutott egymástól függetlenül hozzám hasonló következtetésekre. A „mi teremtjük a valósá­gunkat” kifejezés Fred Allén Wolftól származik. Casey Blood és Ludwig Bass egymástól függetlenül jött rá, hogy a Wigner barátja paradoxonja az egyetlen tudat­tal oldható fel (Bass 1971; Blood 1993). Nick Herbert 1986-ban megjelent, Quantum Reality (Kvantumvaló­ság) című könyvében Neumann értelmezését a való­ság nyolc működőképes leírásának egyikeként fogadta el (Herbert 1986). 1993-ban Elemental Mind (Alapvető elme) címmel megjelent meg egy könyv Herberttől, amelyben (bár nem olyan világosan, mint ahogyan szeretnénk) a tudat elsődlegességét hangsúlyozza (Herbert 1993). Talán Henry Stapp, a Berkeley fiziku­sa áll a legközelebb munkámhoz. A tudat természetét illetően mégis vonakodik elfogadni a misztikus állás­pontot, inkább William James elgondolása mellett tart ki (Stapp 1993).

k: Miért nem izgat több tudóst a nem lokális kvan­tumkapcsolatok létét bizonyító Aspect-féle kísérlet? Ha így volna, talán világosabban látnák a transzcen­dens tudat gondolatának megalapozottságát.

v: A Physics Today egyik 1984-es száma idézi, amit egy fizikus a másiknak mondott valamelyik fizikusta­lálkozón a folyosón: „Akit nem nyugtalanít Bell tétele (az Aspect-féle kísérlet hátterében álló elmélet részle­tes kifejtése), annak igen nehéz lehet a felfogása.” Te­hát a tudósokat igenis izgatja. Emberek lévén azonban felülmúlhatatlan tehetségünk van az önámításhoz, s ez alól a tudósok sem kivételek. A kvantumablak óriási csábítás a valódi szabadságra, amelyet a tudat kínál számunkra, ugyanakkor meglehetősen ijesztő is. Ha a tudatot minden lét alapjának látod, nem könnyű foly­tatni a gyakran értelmetlen, materialista kutatási prog­

IOI

ramokat, amelyek a tudományos, az állami és az ipari kutatások zömét alkotják. Érted, mi a probléma?

k: A történelem során korábban a keresztény filozó­fusok az isteni kézjegyét keresték az élő természetben tapasztalható, szembeszökő rendben. Ezt a rendet egy nagyszerű órásmester kifinomult tervezésének tulaj­donították. Az órásmesterükről azonban kiderült, hogy vak, mivel Darwin elmélete világosan megmutat­ta, hogy az élet fejlődését a véletlen és a szükségszerű­ség irányítja. Lehetséges, hogy az egyetlen tudat és a valódi szabadság ugyanígy a vak véletlennel magya­rázható?

v: Ne légy olyan biztos benne, hogy az élet fejlődé­sének mikéntjéről Darwin mondta ki a végső szót. Sőt úgy hiszem, hogy a tudat döntő szerepet játszik a bio­lógiai evolúcióban (lásd 6. fejezet). Az új elmélet nem­csak megszabadítja napjaink vitájától az evolúcióel­méletet, de kielégítő meghatározást ad arra is, hogy mi az élet.

Itt a lényeg. Ha a hagyományos tudomány talányait és ellentmondásait nézed, és látod, hogy az idealista tudomány mindet megválaszolja, megváltozik a szem­léleted. A tudósoknak azonban ahhoz, hogy láthassák az új, a tudatra alapozott tudomány erejét, fel kell derí­teniük jelenlegi hiedelemrendszerük minden visszás­ságát - nem részleteiben, hanem átfogóan. Manapság sajnos csak nagyon kevesen hajlandóak kifejleszteni az ilyen feladathoz szükséges interdiszciplináris, szé­les látókört. Ez nagy akadály.

k: Mégis nehéz elhinni, hogy szabad akaratunk tel­jes egészében a kvantumhullámfüggvény összeomlá­sában rejlik.

v: Ken Wilber nemrég összeállított egy elég kimerí­tő listát a tudat kutatásának különféle irányzatairól.

102

Ezek között a kognitív tudomány, a neurofiziolögia, az ön megfigyel és, az egyéni pszichoterápia, a szociál­pszichológia, a klinikai pszichiátria, a fejlesztő pszi­chológia, a pszichoszomatikus gyógyászat, a nem szokványos tudatállapotok, a keleti és az elmélkedő hagyományok, a kvantumtudat és a finomenergiák ku­tatása szerepel (Wilber 1996a). Az ilyen irányzatok né­melyike - mint a kognitív tudomány, a neurofiziológia és a klinikai pszichiátria - a régi, newtoni paradigmán alapul. Mások - mint a pszichoszomatikus gyógyászat, a nem szokványos tudatállapotok és a finomenergiák kutatása - olyan paradigmát igényelnek, amely a tuda­ton alapul. Bármelyik elmélet integrálja is ezeket az el­térő nézeteket, szerepelnie kell benne a megfelelési elvnek. A kvantummegközelítés - feltéve, hogy a kvantumhullámfüggvény összeomlása a szabad akara­tából cselekvő tudat tette - éppen azért integrálja az összes ilyen, össze nem férő nézőpontot, mert para­digmájába kezdettől fogva be van építve a korrespon- denciaelv.

k: Említést tettél napjaink tudományának talányai­ról. A legnagyobb talány természetesen az érzékeken túli érzékelés. Sok tudós szerint azonban nem szabad komolyan venni az adatokat, mivel nem ismételhetők meg pontosan. Mi a válaszod erre a kifogásra?

v: A vizsgált jelenségen múlik, hogy milyen szem­pontok szerint értékeljük az adatokat. Amíg klasszikus jelenségeket vizsgáltunk, a szigorú objektivitásnak (miszerint a valóság független a megfigyelőtől) és a pontos megismételhetőségnek volt jelentősége. De a kvantumfizika esetében fel kellett adnunk a szigorú objektivitást a határozatlan objektivitás kedvéért, amely szerint a valóság nem bármely, hanem egy bizo­nyos megfigyelőtől független (lásd még d’Espagnat

103

1983). Más szóval: bármilyen adatot is kapunk a hatá­rozatlan objektivitás felől tekintve, annak nagy átlag­ban minden megfigyelő esetében egyeznie kell. A meg­felelően lefolytatott, érzékeken túli érzékelést vizsgáló kísérletek a felvillanó színek esetében megfelelnek ennek a kritériumnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a közönséges kvantumfizikai kísérletek, mint a radioak­tív bomlás kimutatása, nem ismételhetők meg ponto­san, és szintén megfelelnek a határozatlan objektivitás kritériumainak, de a szigorú objektivitásénak nem.

Az agyról

k Nem az következik-e mindabból, amit mondasz, hogy az agy szerinted egy kvantumszerkezet a makro­szinten? Míg mikroszinten a kvantumhatározatlanság és a lehetségesség játéka uralkodik, makroszinten a kvantumviselkedést egyre inkább a klasszikus váltja fel. Makroszinten a kvantumviselkedés csak különle­ges körülmények között, például a lézerek, a szuprave­zetők és a szuperfolyékony állapot esetében van jelen.

Azonkívül az agy szobahőmérsékleten működik, ami a termikus zaj miatt megnehezíti a kvantumkohe­rencia létrejöttét. Ha csak ezt nézzük, vajon nem kétsé- ges-e, hogy az agy képes makroszkopikus kvantumvi­selkedésre? Ez nem egy meglehetősen gyenge pont- ja-e az elméletnek?

v: Van az elméleteknek egy olyan csoportja, amely felveti, hogy az agy makrokvantum, és minden, ami csodálatos bennünk és a tudatban, az az agy kvantum- természetéből adódik - például a kvantum-én (lásd például Zohar 1990). Jelen elmélet különbözik ezektől; sokkal inkább érinti az alapokat, és jóval kevésbé nyug­szik feltevéseken. Ez az elmélet mindössze azt állítja,

104

hogy az agyban történő kvantumészlelés hierarchiája felcserélhető, így önmagára vonatkoztató. Senki sem vitatja, hogy az agyban az ingerek feldolgozása mikroszinten kvantumfolyamatokkal jár. Az elmélet azt mondja, hogy a mikroméret makroméretűre nagyítása, amelyen keresztül az agy a tudat számára a választható lehetőségek makroszkopikusan felismerhető szuper- pozícióit jeleníti meg, sorrendjét tekintve felcserélhe­tő. Ezt akár össze is hasonlíthatjuk a Geiger-Müller- számlálóval, amely szintén bejövő jelet erősít fel, de ez a felerősítés nem felcserélhető hierarchiájú. Miért olyan különleges az agy? Ezt nem különösebben ne­héz megérteni; a 7. fejezetben majd elmagyarázzuk.

k: Ha az agy választás céljából makroszkopikusan felismerhető lehetőségeket jelenít meg, nem lehetne-e azt kísérletileg igazolni?

v: Dehogynem. Talán már létezik is ilyen bizonyí­ték. Két évtizeddel ezelőtt Tony Marcel pszichológus elvégzett egy olyan kísérletet, amelyet az agy számító- gépmodelljeivel nemigen lehet megmagyarázni, de ha a kvantumjellegű tudat modelljével értelmezzük, szi­lárd bizonyítékkal szolgál az agyban makroszinten je­lenlévő kvantum-szuperpozíció létére (Marcel 1980).

A Marcel-féle kísérletet röviden a következőkben foglalhatjuk össze: Marcel arra kérte a kísérlet alanyait, hogy három tagból álló szóláncokat figyeljenek, ame­lyekben a középső szó kétértelmű. A szavak megjele­nése között hagyott némi időt, és a szólánc utolsó tag­jának felismeréséhez szükséges időt mérte. A szavak olykor összeillők voltak, mint hand-palm-wrist (kéz-te­nyér/pálma-csukló), máskor pedig nem, mint például tree-palm-wrist (fa-tenyér/pálma-csukló). Nyilvánvaló­an azt várnánk, hogy az összeillő szavak esetében a kéz alapszó a kétértelmű palm szó 'tenyér’ jelentését

105

fogja felidézni, és ez megkönnyíti a csukló felismeré­sét. A nem összeillő szavak esetében épp az ellenkező­jének kellene történnie. Tehát amikor a szavak 600 milliszekundumnyi eltéréssel követték egymást, Marcel a felismeréshez szükséges időt az összeillő sza­vak esetében 499 milliszekundumnak, a nem összeillő szavaknál pedig 547 milliszekundumnak mérte. Úgy tűnt, minden a várakozásnak megfelelően alakul.

Amikor azonban a középső szót egy mintázatban elrejtették, váratlan eredmények jelentek meg. Ekkor már nem mutatkozott különbség az összeillő és a nem összeillő szavak esetében mért idő között. Az utolsó szó felismeréséhez szükséges idő gyakorlatilag azo­nos volt mindkettőnél: 511 milliszekundum az összeil­lő szavaknál, szemben a nem összeillő szavaknál meg­állapított 520 milliszekundummal.

Mit idéz elő, amikor a szót egy mintába rejtik? A szokványos, szubjektum és objektum különválasztá­sán alapuló észlelés számára a szó ekkor nem látható, a kísérletek azonban arra utalnak, hogy ilyenkor is ér­zékelünk, igaz, tudattalanul. Ez a jelenség a hetvenes évek óta a pszichológiai kutatás egyik izgalmas terüle­te, amikor azt tapasztalták, hogy egy kortikálisan vak illető minden esetben képes volt kikerülni az útjában lévő akadályokat, de tagadta, hogy bármit is látott vol­na (Humphrey 1972). Az ilyen „vakon látást” ma a colicullaris látás útján történő tudattalan észlelésként magyarázzák. Ehhez hasonlóan, amikor az alany előtt a pillanat töredékére egy méh képét villantják fel, ta­gadja, hogy bármit is észrevett volna, egy asszociációs teszt azonban olyan szavakat idéz fel benne, mint ful­lánk és méz, ami az észlelés tényére utal. Lát, de nin­csen tudatában. A tudattalan észlelés kiváltásának má­sik módja a mintába rejtés.

io 6

Az agyat számítógéphez hasonlító modellekkel igen nehéz - úgy gondolom, logikailag lehetetlen ~ különbséget tenni a tudatos és a tudattalan észlelés között. Azonban már tudjuk, hogy a kvantum modell szerint mi a különbség: a tudattalan észlelésről nem veszünk tudomást; így az agy valószínűségi hulláma nem omlik össze. A mi példánk esetében ez azt jelen­ti, hogy amikor a palm szót elrejtjük, a 'tenyér’ és a ’fa’ jelentése ugyanúgy eljut hozzánk az összeillő és a nem összeillő szavak esetében, ami a felismeréshez szükséges időt gyakorlatilag azonossá teszi. Ez az idő ekkor azonban az összeillő és a nem összeillő szavak eseteinek középértéke, mivel a középső szó csak fele­annyi ideig hordozza a ’kéz’ jelentést.

Összességében tehát a kísérlet határozottan arra utal, hogy amikor az agy egy kétértelmű szót lát, mint a palm, két makroszkopikusan felismerhető lehetőség szuperpozíciójává válik, amelynek egyike a ’fa’, a má­sik pedig a ’kéz’ jelentésnek felel meg (a témáról bő­vebben lásd McCarthy-Goswami [1993] munkáját).

k: Más módon is lehet igazolni, hogy az agy való­ban makroszkopikus kvantumlehetőségek szuperpo­zícióit vizsgálja?

v: Mindenképpen. A dolgok kvantumtermészetét tapasztalati úton úgy mérhetjük fel, hogy bizonyítékot találunk (1) a lehetőségek koherens szuperpozíciójá­ra, amelyről az imént beszéltünk; (2) a nem folytonos és (3) a nem lokális jellegre. Mint már rámutattunk, mostanra elég sok adat gyűlt össze az agy viselkedésé­nek nem lokális jellegéről, amit - többek között - az átvitt potenciálok is mutatnak. A nem folytonos kvan­tumjellegre kreativitásunk szolgál adatokkal, ami a III. rész témája.

iö7

I I . R É S Z

Az új kozmológia

ÖTÖDIK FEJEZET

A tudományos és a szellemi kozmológiák összehangolása

A kozmológia a kozmosz lo- gosza, a megnyilvánult világ egészének keletkezését leíró elmélet. Minden vallás többé-kevésbé ugyanazt a történetet beszéli el: lényegét tekintve a világot Isten teremtette. A világegyetem keletkezését tekintve, hosz- szú ideig a tudomány is ezt a történetet fogadta el. Egyre halmozódtak azonban a nehéz kérdések. Ha Is­ten a teremtő, akkor ezek szerint egy tőlünk különálló erő? Már tudjuk, hogy a tudomány törvényei kizárják a dualizmust.

Nyugaton, ahol a modern tudomány létrejött, nem hivatalos fegyverszünet alakult ki, és felosztották a te­rületeket. A teológusok Isten, angyalok, a túlvilági élet eszméjének és hasonlóknak a történeteit hívták segít­ségül az erényes magatartás alátámasztására. A tudó­sok a világ, a tér, az idő, az anyag és a mozgás olyan le­írásait keresték, amelyekhez nincs szükség Istenre vagy más természetfeletti erőre.

A fegyverszünet azonban nemigen volt tartható. Először is a tudomány mind tovább tágította a történe­tei által lefedett területe határait. A zsidó-keresztény vallások tanítása szerint mind a világot, mind az embe­riséget Isten teremtette. Newton és Laplace kétségbe vonta az előbbi tantételt, és - mintha ez nem lett vol-

IIO

na elég - Darwin az evolúcióelmélet mellett állást fog­lalva - amelyben nem jut szerep Istennek - az utóbbit vitatta: mi, emberek az állatokból fejlődtünk ki, az álla­tok a növényekből, a növények pedig egysejtű proka- riótákból - mondta vagyis semmi szükség Istenre.

A legutóbbi időkben azonban a vallások visszavág­tak. Komoly hézagok jelentek meg a tudomány által az olyan kozmológiai kérdésekre adott válaszokban, mint a „ki teremtette a világot?”, „ki teremtette az em­beriséget?”. A tudósok kiszámították, hogy a világ- egyetem egy meghatározott időpontban, úgy 15 mil­liárd évvel ezelőtt, egyetlen nagy robbanással keletke­zett. Az egyetlen pillanat alatt történő keletkezés gondolatával azonban az a baj, hogy egy valós szingu- laritást képvisel a kozmosz máskülönben szabályos, matematikai leírásában, amelyet Einstein hagyott ránk. A fizika törvényei érvényüket vesztik ebben a szingularitásban. A tudomány kozmológiatörténetében ez az a hézag, amelyet a teológusok az isteni beavatko­zás jeleként üdvözölhetnek.

A Darwin-féle történetnek is van egy hiányossága. Az evolúcióra az őskövületek, a letűnt korok élőlényei­nek maradványai szolgálnak bizonyítékul. A kövület­maradványok arra utalnak, hogy a fajok megjelenése elhatárolható, és sok faj mára kihalt. Arra is van bizo­nyíték, hogy néhány faj a megjelenése óta jelentős vál­tozáson ment keresztül. A kövületek azonban nem bizonyítják az egyik fajtól egy másikig vezető, folya­matos evolúciót, amelyet Darwin elmélete vet fel. Az ősmaradványok sorozatai ehelyett egyértelműen a nö­vények és az állatok, a hüllők és a madarak, a főemlő­sök és az emberek között tátongó szakadékról tanús­kodnak.

111

Ezek jelentős hézagok a tudományos leírásokban, de a teológiai alternatívák se tűnnek meggyőzőbbnek. Egy újfajta megközelítésben kell foglalkoznunk ezek­kel a hézagokkal. Ha komolyan vesszük, ez a megkö­zelítés egyben az egymásnak ellentmondó történetek összeegyeztetéséhez is fog vezetni. Ebben a fejezet­ben a kozmológiai történettel fogunk foglalkozni, a biológiait pedig meghagyjuk a következő számára.

Kvantumkozmosz és kvantumészlelés

A világ kreativitását nagymértékben leplezi determi­nisztikus viselkedése; nem véletlen, hogy a determi­nisztikus, klasszikus fizikát előbb fedeztük fel, mint hogy megfigyelhettük volna a kvantummechanika kreativitását. A makroszkopikus méretű testek óriási tömegükkel (valószínűségi hullámok csomagjaiként) olyan lassan terjednek, hogy hajlamosak vagyunk úgy látni, mintha előre kiszámítható pályán haladnának. Csupán a legutóbbi időkben sikerült kimutatni lézeres mérés segítségével, hogy még a makroszkopikus mé­retű tárgyak is alá vannak vetve a Heisenberg-féle ha­tározatlansági elvnek, és hullámcsomagjuk valóban szétterjed. Tér és idő - úgy tűnik - még így sem kvan- tumjellegű; senki sem talált szilárd bizonyítékot tér és idő felosztásának korlátaira. Így a világegyetem egészé­ben véve klasszikusnak, ezért determináltnak látszik.

A Nagy Bumm kozmológiája - vagyis az elmélet, amely szerint a világegyetem egy kozmikus méretű robbanással keletkezett - kielégítő magyarázatot nyújt a világegyetem megfigyelt tágulására. Einstein általá­nos relativitáselmélete úgy tekint a világegyetemre, mint ami a kelésben lévő mazsolás kuglóf növekvő fel­színének háromdimenziós hasonlatával jellemezhető.

112

Ahogy a kuglóf duzzad, a mazsolák egyre nagyobb tá­volságra kerülnek egymástól; a galaxisok a közöttük lévő tér tágulásával ugyanígy távolodnak egymástól. A táguló világegyetem tapasztalaton alapuló bizonyí­téka a galaxisok távolodásának mérésében rejlik. Az ősrobbanásra a mikrohullám hagyatéka szolgál ta­pasztalati bizonyítékkal, ami eredetileg úgy egymillió évvel a nagy esemény után áradt szét. Ez a mikrohullá­mú háttérsugárzás minden irányból eláraszt minket, tehát kozmikus eredetű. A számítások azt mutatják, hogy frekvenciája nagyjából megegyezik a világegye­tem tágulásának eredetét az ősrobbanásra alapozó előrejelzésekkel.

Eddig rendben is volna minden. Van azonban egy bökkenő. Itt van például a következő történet: Egyszer Szent Ágoston prédikációjában arról beszélt, hogyan teremtette Isten a mennyet és a földet. Egy fickó vala­honnan hátulról megkérdezte:

- Hé, Ágoston, mindig arról beszélsz nekünk, ho­gyan teremtette Isten a mennyet és a földet. De mit csi­nált Isten a menny és a föld teremtése előtt?

Ágoston zavarba jött, de csak egy pillanatra.- A poklot teremtette meg azoknak, akik ilyen kér­

déseket tesznek fel! - vágott vissza.A kérdés azonban továbbra is fennáll. Ha azt állít­

juk, hogy a világ egy meghatározott pillanatban kelet­kezett, akkor mindig felmerül a kérdés, hogy mi volt a teremtés, a Nagy Bumm előtt?

A világegyetem kezdetének nyugtalanító kérdésé­hez kifinomultabb módon is eljuthatunk, ha megfi­gyeljük, hogy az általános relativitáselméletben a kez­dőpont egy matematikai szingularitás, olyan állapot, amelyben a világegyetem végtelen sűrűségű volt. Ez azt jelenti, hogy a szingularitás pontjához közel

113

Einstein elmélete nem érvényes. Ezekre a korai idő­szakokra valami mást, egy másik elméletet kell alkotni az általános relativitáselmélet helyett.

A fizikus Stephen Hawking és mások felvetették, hogy a korai világegyetem egy kvantumobjektum volt: a világegyetem kezdetben hullámfüggvény volt, sok lehetséges bébiuniverzum szuperpozíciója. A kvan­tumuniverzum hipotézise megoldja a kezdet problé­máját. A válasz egyszerű: nincs kezdet; csak lehetsé­gesség létezik. Ekkor a legfontosabb kérdés az, hogy miként válik a lehetőség valósággá? A lehetségességek világegyeteme potenciálisan létezik, de mi módon nyilvánul meg, és válik fizikai valósággá? Az I. részben megállapítottuk, hogy a mérés - a megfigyelés - idézi elő az elektron vagy bármely más anyagi objektum hullámfüggvényének összeomlását. A monista idealiz­mus szerint a tudat meghaladja a fizikai valóságot. A transzcendens tudat egy megfigyelési esemény so­rán, téren és időn túlról idézi elő a világegyetem hul­lámfüggvényének összeomlását.

Kifogásként felvetődhet, hogy a tudat csak hoz­zánk hasonló lényekben nyilvánulhat meg, amelyek csak idővel fejlődnek ki. Hogyan képes a tudat megfi­gyelésre, mielőtt tudatos lények jelennének meg? Az ellenvetés jogos. Senki nem állítja azonban, hogy a vi­lágegyetem és a kozmosz evolúciójának valószínűségi hulláma kizárólag a megnyilvánult valóságban terjed szét. A monista idealizmus szerint a világegyetem való­színűségek szuperpozíciójaként egészen addig lehe­tőségként fejlődik, amíg a lehetőségek egyik leágazá­sán létre nem jön egy érzékelő lény, és a megfigyelés révén teljessé nem teszi az önmagára utaló hurkot. Ez a nézet tulajdonképpen megold egy nehéz problémát, amelyet a kozmikus evolúció egyes szakaszaiban a ki­

114

csiny valószínűségek jelentenek, mint amilyen az élet evolúciója. Annak a valószínűsége, hogy az élettelen anyagból élet fejlődjön ki, bár véges (vagyis nem zé­rus), rendkívül csekély. Ha azonban a világegyetem csak akkor nyilvánul meg, amikor a tudat az első érző lény érzékein keresztül megfigyeli önmagát, a kicsiny valószínűségből adódó probléma nem is ijesztő.

De hogyan is lehetséges mindez? Nem könnyű el­hinni, hogy a világegyetem lehetségességként várako­zik, amíg a lehetőségek egyik leágazásán, egy kis je­lentéktelen bolygón egy érző lény ki nem fejlődik, majd megfigyel. Szerencsére van egy kísérlet, amely el fogja oszlatni kételyeinket; ezt a késleltetett választás kísérletének nevezik.

A késleltetett választás kísérlete

A nyalábosztó tükör (11. ábra) alkalmazásával elvég­zett késleltetett választás kísérletét, amely világosan megmutatja a tudatos választás fontosságát a kvantum­valóság alakításában, a fizikus John Wheeler vetette fel. Egy fénysugarat féligáteresztő tükör (T1) segítségé­vel két, azonos erősségű sugárra bontunk; e két suga­rat aztán két tükörrel (A és B) egy keresztezési pontba (P) tükrözzük. Ha a fotonok (a fény kvantumjai) ré­szecskejellegét szeretnénk kimutatni, érzékelőket he­lyezünk a P keresztezési pont után, ahogyan a 11. ábra bal alsó mezőjében látható. Valamelyik érzékelő jelez­ni fog, meghatározva ezzel a kvantumfény pályáját, és megmutatva részecskejellegét.

A fény hullámjellegének kimutatásához a hullámin- terferencia jelenségét használjuk fel. Ha a P pontba egy újabb féligáteresztő tükröt (T2) helyezünk (11. áb­ra, jobb alsó mező), a tükör által létrehozott két

115

fénysugarat a T2 tükör a P pont egyik oldalán (ahol a számláló továbbra is jelez) pozitív interferenciára készteti, míg a másik oldalon (ahol a számláló többé már nem jelez) negatív interferencia útján kioltják egymást. Ne feledjük, hogy amikor a fotonok hullám­jellegét mutatjuk ki, meg kell állapítanunk, hogy mind­egyik foton mind az A, mind a B útvonalon áthalad; máskülönben hogyan is jöhetne létre interferencia?

11. ábra: A késleltetett választás kísérlete

Most jön a lényeg! A késleltett választás kísérletében a kísérlet végrehajtója a legutolsó pillanatban - a leg­utolsó nanoszekundumban (10-9 másodperc) - dönti el, hogy odahelyezze-e a P pontba a féligáteresztő tük­röt, vagy sem, vagyis hogy a hullámjelleget vizsgálja-e. Végeredményben ez azt jelenti, hogy a fotonok -

116

amennyiben megvalósult, „igazi” objektumként gon­dolunk rájuk - már túljutottak a T1 ponton, ahol kü­lönváltak. Mégis, ha a T2 tükröt a P pontba helyezzük, a fény hullámjellegét mutatja, ha nem, akkor mindig a részecskejellegét. Vajon a fotonok az egyik pályán ha­ladtak, vagy mindkettőn? Úgy tűnik, a fotonok azon­nal reagálnak még a késleltetett választásunkra is - méghozzá visszamenőleg! Egy foton döntésünkkel tö­kéletes összhangban csak az egyik, vagy mindkét pá­lyán halad. Ez mindaddig nagy talány marad, amíg fel nem ismerjük, hogy amíg nem látjuk, nincs megnyil­vánult foton.

A halogatott választás kísérletének elve akkor is ér­vényes, ha a látni kívánt objektum maga az egész koz­mosz. Addig nem létezik megnyilvánult kozmosz - csak lehetségességek, a fejlődés lehetséges útjai amíg egy érzékelő lény meg nem figyeli a világegyete­met. És ezzel az „első” megfigyeléssel az eseményhez vezető lehetséges folyamat visszamenőleg, az időben visszafelé haladva, megnyilvánul.

A kísérletet a laboratóriumban úgy igazolták, hogy a döntés visszavonása néhány nanoszekundum (a má­sodperc milliárdod része) alatt történt (Helmuth et al. 1986). Kozmikus léptékben a késleltetett választás, ha kísérletileg nem is, de elvben igazolható (Wheeler 1983). A világegyetemben vannak olyan igen távoli, fé­nyes és tömör objektumok, a kvazárok (kvázisztelláris rádióforrás), amelyek olykor megkettőződve láthatók. Hogyan lehetséges ez? A kvazár mellett a kvazár kép­mását is látjuk, amelyet egy közöttünk lévő galaxis „gravitációs lencséje” hoz létre. Einstein ezt már jóval korábban megjósolta, és a földről végzett megfigyelé­sek igazolták előrejelzését. A közbenső térben lévő ga­laxis jobbra vagy balra görbíti a fényt, így - akár a kés­

117

leltetett választás kísérletében - két utat teremt számá­ra. Ebben az esetben persze nem könnyű a két pályát egy P pontban keresztezni, hogy a kísérlethez hason­ló körülményeket teremtsünk, mivel a két egymást ke­resztező fénynyaláb hossza rendszerint nagymérték­ben különböző. De elvben, ha képesek volnánk űrha­jókkal közlekedni az űrben, mindig megtalálhatnánk a megfelelő P pontot.

Ekkor azonban, a kedvező P pontból kiindulva, a kísérleti elrendezés két fénysugarának hossza több milliárd fényévnyi (bizony, a kvazárok ennyire messze vannak tőlünk). Így a visszahatás, a visszafelé történő megnyilvánulás ideje hasonlóképp évmilliárdokat tenne ki - vagyis a világegyetem korának jelentős há­nyadát. Ily módon képesek vagyunk hatni, és hatunk is arra, amiről hagyományos gondolkodásunk azt fel­tételezi, hogy már a múlté; mert csak mi, a tudatos megfigyelők vagyunk képesek előidézni a kvantumle- hetségesség összeomlását, és valóságot teremteni.

Az erős antropikus elv

Összefoglalva tehát, a világegyetem az oka létünknek, és a világegyetem létének mi vagyunk az okai. Ez a gondolat, amelyet antropikus elvnek neveznek, már jóideje nagy népszerűségnek örvend (Barrow-Tipler 1986).

Bizonyos értelemben visszafelé fordítjuk a tudo­mány történelmét. A modern tudomány Kopernikusz- szal kezdődött, akinek a Nap körül keringő Föld mo­delljét anti-antropikusnak is nevezhetnénk; elvette tő­lünk az arisztotelészi Föld képzetét, amely a Földet - így a Földön élő embereket - a mindenség földrajzi középpontjába helyezte. Most újra itt vagyunk, nem

118

mint a mindenség földrajzi középpontja (a téridőről alkotott jelenlegi bonyolult elgondolások szerint nem is létezik ilyen középpont!), hanem mint szellemi kö­zéppontja.

Az antropikus elv sok véletlenre - hogy miért olyan finoman összehangolt sokféleségében a világegyetem- ad magyarázatot. Ha a gravitációs állandó vagy az elektron elektromos töltése csak egy kicsit is más vol­na, vagy ha a szénatom magját alkotó három hélium­mag nukleáris reakcióját nem erősítené föl egyező rezgésük (ugyanaz a folyamat, amely összedönthet egy hidat, ha például katonák azonos ütemben mene­telnek rajta), a világegyetem nem hozhatott volna létre érző lényeket, és így végül soha nem nyilvánulhatott volna meg.

Sok fizikus sajnálkozik az antropikus elv miatt; úgy tűnik, tüske a körmük alatt, mert sérti a számukra oly kedves szigorú objektivitás elvét A monista idealista azonban tudja, hogy a látszólagos objektivitás a világ- egyetem makroszkopikus szintjén csupán álca. A vi­lágegyetem a tudat játéka, és ez a színjáték a megnyil­vánult felcserélhető ok-okozati összefüggéssel veszi kezdetét.

A kreatív világegyetem és az élet eredete

A világegyetem célja a tudat gondolatainak kreatív megnyilvánítása. Az upanisadok risijei (szentjei) ezért illették Brahmant a kavi, azaz ’költő’ megnevezéssel. A megnyilvánulás elengedhetetlen ahhoz, hogy a tu­dat „láthassa” önmagát és gondolatait. A monista idea­listák úgy képzelik, hogy ezek a gondolatok mindad­dig lappangó archetípusokként léteznek, amíg az anyag fejlődése arra a pontra jut, hogy megnyilvánít­

119

hassa őket. A híres platóni archetípusok, mint az igaz­ság, a szépség és a méltányosság ezeknek a példái; azonban nem csak Platónban vetődött fel ez a gondo­lat; a hinduizmusban szintén létezik. A nirguna Brah- man (a tulajdonságok nélküli Brahman) hindu fogal­ma az osztatlan tudatot jelöli. A nirguna Brahman a ha­talmas csend; soha nem történik semmi; csupán végtelen lehetőségek léteznek. Ugyanakkor létezik a szaguna Brahman (a tulajdonságokkal rendelkező Brahman) fogalma is, amely a megnyilvánulás archetí­pusaira utal.

Kezdetben lehetséges lényegek - archetipikus lé­nyegek, mint a szeretet, a szépség, az igazság, a fizikai törvények és így tovább - léteznek. Később lehetőség­ként felmerül az anyag, és ezzel annak a lehetősége, hogy ezek a lényegek megnyilvánuljanak az anyag­ban. A megnyilvánulás törvényei a motívumok együt­tesének fontos részét képezik. Az idealista tudomány megjelenésével kezdenek világossá válni számunkra ezek a törvények. Az anyagot kvantum-valószínűségi hullámok alkotják. A lényegek akkor nyilvánulnak meg, amikor ezek a valószínűségi hullámok a megnyil­vánulás törvényeivel összhangban ténylegessé omla­nak össze.

A végső lehetőség az öntudat, önmagunkat meg­nyilvánult szemmel, a világtól anyagi értelemben kü­lönállóként látni. „Nem lehet nem gondolnunk arra, hogy a világ azért (és oly módon) lett megalkotva, hogy láthassa magát - jegyzi meg a matematikus G. Spencer-Brown -, azonban hogy ezt megtehesse, magától értetődően először legalább egy olyan álla­potra kell osztania magát, amely lát, és legalább egy olyanra, amelyet lát.”

120

Szubjektum és objektum különválásához a mikro- és makroállapotok valószínűségi hullámainak külön­bözniük kell. És csakugyan, a határozatlansági elv miatt a szubmikroszkopikus anyag valószínűségként gyorsan terjed szét; soha nem tudjuk meghatározni, hogy a kis szubmikroszkopikus anyagcsoportosulá­sok viselkedése milyen irányvonalat fog követni. A na­gyobb szubmikroszkopikus anyagcsoportosulásokra azonban a majdhogynem klasszikus viselkedés a jel­lemző; valószínűségként olyan lassan terjednek szét, hogy gyakorlatilag (legalábbis elvben) meg tudjuk ha­tározni jövőbeli viselkedésük irányvonalait.

A világ evolúciója a lehetőségek hármasságaként indul: ezek (1) a soha nem változó tényezők, (2) a kvantumobjektumok, amelyek a kreatív lehetőségeket képviselik azáltal, hogy valószínűségként gyorsan ter­jednek szét, és a (3) klasszikus viselkedést megközelí­tő objektumok, amelyek egyfajta vonatkoztatási pont­ként, vázszerkezetként szolgálnak, miután a tudat a le­hetőségekből kiválasztotta, hogy mi aktualizálódjon.

Míg az egyszerű valószínűségi formák - az atomok és a molekulák - tartósak, az élet makromolekuláit al­kotó összetett csoportosulásaik nem, mivel kölcsönha­tásban állnak környezetükkel. Létrejönnek és felbom­lanak, mígnem az evolúciós folyamat során egy olyan szimbiotikus kvantumrendszer/kvantumészlelő be­rendezés párosa fejlődik ki, amely tartós és egyben önmagára vonatkoztató. Az első ilyen szervezet, az élő sejt, önszervező, önfenntartó, képes szaporodni, és ami a legfontosabb, képes a környezetétől különálló­nak érzékelni magát. Ezek a képességek a tudatos vá­lasztáson alapulnak. A kvantumdinamika lehetséges cselekvési irányokat (ha úgy tetszik, elágazási ponto­kat) biztosít. A tudat az, ami választ; a legutóbbi idők­

121

ben Nyugaton a tudatot a Gaia névvel jelöljük az ön- szerveződést önmagából fakadó okként kiválasztó szerepében, amelyet földi életnek nevezünk, bár egy kissé más mellékjelentéssel.1

Gaia önmagából kiinduló - mint élő sejt és környe­zetének együttese -, keletkezése az első alkalommal jeleníti meg az élet lehetőségének ténylegessé válását. Ez a megnyilvánulás egyet jelent a választással, amely az összes többi lehetséges, csupán az élettelenhez ve­zető folyamat helyett az élő sejtben az önmagára vo­natkoztató kvantumészlelés kialakulását eredménye­ző oksági folyamat mellett dönt.

A valódi idő abban a pillanatban született, amikor az élet megjelent az első élő sejtben, és visszaáramlott eredetéhez, hogy az egész oksági folyamatot később múltként tanulmányozhassuk. A kreatív világegyetem első teremtő tette ekkor teljesedett be. A kreatív folya­mat ezután halad tovább, és biztosítja számunkra azo­kat a csodálatos szakaszokat, amelyeken keresztül az élet evolúciója kialakult a Földön. A földi élet evolú­ciójával a következő fejezet foglalkozik.

JEGYZETEK

1. Gaia eszméjét James Lovelock (1982) és Lynn Margulis (1993)élesztette újjá a modern biológiában.

HATODIK FEJEZET

A tudat szerepe az evolúcióban

A SZELLEMI HAGYOMÁNYOK úgy

tartják, hogy a világegyetemet a tudat alkotja, a tudat (Isten) teremtette, és a tudat, illetve céltudatos és krea­tív játéka számára lett megalkotva. A tudomány ezzel ellentétes nézetet vall. Nem is olyan régen a tudósok többsége még egy eléggé zord világképben hitt: a vi­lágegyetem mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt, az anyag véletlenszerű működése során, egy gigantikus fluk­tuációban keletkezett, és azóta a végkimerülés felé tart. Az entrópia egy rendszer rendetlenségének mér­téke, amely a fizikai entrópiatörvény alapján mindig növekszik, de legjobb esetben is csak változatlan ma­rad. A világegyetem, mint minden fizikai rendszer, alá van vetve az entrópia törvényének. Ebből következő­en kimondták az ítéletet: a világegyetem a viszonylag rendezett állapotból, amelyben létrejött, a rendetlen­ség egyre elhatalmasodó állapotai felé sodródik. Eb­ben a forgatókönyvben a világegyetem céltalanul fej­lődött. A galaxisok, a csillagok, a bolygók és még az élet is csupán az entrópia törvényének keretei között megengedett helyi fluktuációkként léptek színre. De hogy mindebben értelem volna? Ugyan...

Hogyan lehetne összeegyeztetni, vagy akár integ­rálni egy derűlátó, szubjektív teremtésképet egy ború­

123

látó, objektív szemlélettel? A Nyugat történelme - a nyugati tudomány és teológia egykori csatája - miatt ez kényes téma. Számos keresztény teológus, a Gene­zist szó szerint értelmezve, állította, hogy a mindensé- get úgy 6000 évvel ezelőtt teremtették. Arról is meg voltak győződve, hogy Isten minden biológiai fajt egy­szerre hozott létre, egy nagyszerű tervet követve.

Időközben, a XIX. század közepére, a tudósok a geológiai maradványok és őskövületleletek alapján meggyőző bizonyítékkal rendelkeztek arra nézve, hogy az élet fejlődik. Charles Darwin olyan ellenállha­tatlan elméletben fejtette ki az élet evolúciós szemléle­tét, amely azóta is meghatározza a biológia tudomá­nyát. Darwin szerint a biológiai változás kétlépéses folyamatban megy végbe: bizonyos mechanizmusok mutációkat hoznak létre a szervezet örökítőanyagá- ban, ami az utódokban módosulásokat eredményez. A természet ezután válogat a módosulások között: csak a legéletképesebb maradhat életben. Az a vál­tozat, amelyik akár csak egy kicsivel is előnyösebb a túlélés szempontjából, hosszú idő elteltével diadal­maskodni fog a létező biológiai egyensúly felett. Így kaphat teret a változás, vagyis az evolúció. Amikor Gregor Mendel felfedezte a géneket, az örökítő- anyagot, amelyben az élőlények módosulásai létrejön­nek, munkáját a darwinizmus győzelmének tekintet­ték. Ez és még néhány további értelmezés vezetett egy tan kialakulásához, amelyet ma neodarwinizmusnak neveznek: az élet fejlődésének mozgatórugója a válto­zatok és a kiválasztódás párosa; az élet jelensége mö­gött nincs terv és nincs cél.

Az utóbbi évtizedekben azonban kétségek fogal­mazódtak meg mindkét nézettel kapcsolatban. A cél­talan, értelem nélküli kozmológia nézetét az antro-

124

pikus elv - amely szerint a világegyetem azért jött lét­re, hogy érző lények fejlődhessenek ki (lásd az 5. feje­zetet) - felfedezésével maguk a tudósók vonták két­ségbe. A világegyetem felépítésében megfigyelhető számos véletlen egybeesés - a fizikai állandók, mint például az elektron elektromos töltésének finom beál­lítása; de még a világegyetem különleges geometriája is, amely elég sokáig fenntartja tágulását, így biztosít­va az élet evolúciójához szükséges hosszú időtartamot- arra utal, hogy az univerzum rendeltetésében talán mégis felfedezhető az értelem, egy kozmikus szándék: a megfigyelőknek, például nekünk, embereknek a ki­fejlődése.

A neodarwinizmus támadására a teológusok is viszszavágtak, rámutatva az elmélet hiányosságaira. Persze sok szempontból a darwini elmélet is gyenge lábakon áll. Az egyik vitatható pontja, hogy felvetése szerint a módosulások mikroszinten (a genotípus, az öröklött tulajdonságok összessége) mennek végbe, míg a kiválasztódás makroszinten (a fenotípus, az öröklött és szerzett tulajdonságok összessége). A mik­ro- és a makroszint között rendszerint nincs közvetlen kapcsolat. A legnagyobb kétséget az veti fel, hogy a mikroszint sok összehangolt változásának, a sok gén­mutációnak olyan új, a makroszinten jelentkező tulaj­donságok kialakulását kell eredményeznie, amelyek a túlélés szempontjából előnyösek. Nehéz elképzelni, hogyan jelenhettek meg ilyen óriási változások (ame­lyeket olykor „szépreményű korcsszülötteknek” ne­veznek) egyszerre. Azt se könnyebb elképzelni, hogy miként jelenhettek meg fokról fokra; az egyedi geneti­kai mutációk a túlélés szempontjából általában érték­telenek, ezért ki kellene selejteződniük. Nézzük pél­dául a szem evolúcióját. Bizonyára génmutációk szá­

I25

zaira, talán ezreire volt szükség a kifejlődéséhez. De csak egyetlen mutáció jó - mit érünk a szem ezred-, esetleg századrészével, vagy akár a felével?

A darwini elmélet az entrópia törvényével sem igen egyeztethető össze. Az entrópia törvénye ki­mondja, hogy a rendtől a rendetlenség felé kell halad­nia mindennek. A törvény meghatározza az idő irá­nyát; látván, hogy a tegnapihoz képest mára nagyobb lett az entrópia, megállapíthatjuk, hogy a tegnap a múlt, és az idő azóta továbbhaladt. A biológiai evolú­ció azonban ezzel ellentétes irányban halad: a kisebb rend felől a nagyobb rend, az egyszerűtől az összetett felé. Ugyancsak meghatároz egy időirányt; látván, hogy a múltban az életformák kevésbé voltak összetet­tek, mint ma, tudhatjuk, hogy mi a múlt. A neodarwi- nizmus azonban egyáltalán nem ad magyarázatot a biológiai idő irányára. A mutációk véletlenszerűek, nem célirányosak; az sem nyilvánvaló, hogy a kiválasz­tódás feltétlenül az összetettség irányában hatna. Mint arra a fizikus Paul Davies rámutatott, a természetes ki­választódás a termékenység, nem pedig az összetett­ség javára válogat.

Végül - mondják a neodarwinizmus ellenfelei - az őskori maradványok, a terv szerinti teremtés teológiai érveivel szemben álló biológiai álláspont legragyo­góbb ékkövei, hézagokat mutatnak. Nincs egyértelmű bizonyíték az egyik fajtól egy másikig vezető, össze­függő folyamatban zajló evolúcióra.

Sajnos a teológiai alternatíva, a teremtéstan a Gene­zis szó szerinti értelmezéséhez ragaszkodó dogma miatt sántít: e szerint minden élet egy csapásra, mind­össze 6000 évvel ezelőtt teremtetett. Mit kezdjünk az őskori maradványokkal? És mi van azokkal az embe­rekkel, akik a jelek szerint Kr. e. 6000-ben éltek? Nos -

126

mondják a teremtéstan hívei az őskori maradványok és a régészeti leletek is 6000 évvel ezelőtt keletkeztek.

Igazuk lehet-e a teremtéstan híveinek? A neodarwi- nizmussal szembeni bírálatuk természetesen nagyon is sokatmondó. Azonban az uralkodó/teremtő Isten­ről vallott nézetük, aki a nem túl távoli múltban terem­tett minden életet, tudományos korunkban tarthatat­lan, és legfőbb törekvéseik szempontjából sincs jelen­tősége.

A bírálatok és a hiányosságok ellenére a neodarwi- nizmus sok eredményt ért el. Nem mondja el az evolú­ció teljes történetét, de egy részét mindenképpen; rengeteg bizonyíték támasztja alá a genetikai változá­sok és a természetes kiválasztódás meglétét. A cél- és tervszerűség teljes elutasítása kérdőjelezi meg az evo- lucionisták hitelességét. Emellett a neodarwinizmus ellenfelei kezére játszik, hogy képtelen tudományos magyarázatot adni a különálló fajok kialakulásának mikéntjére.

Vajon létezik-e valamilyen megoldás a teremtéstan és az evolúcióelmélet hívei között feszülő ellentét fel­oldására? Bizony létezik. A csata színterét a nyugati kultúráról a világkultúrára kell áthelyeznünk. A keleü vallások nem hisznek abban, hogy Isten 6000 évvel ez­előtt teremtette az életet. A célszerűségben azonban hisznek. Hisznek abban, hogy az evolúciót csak a tu­dat kreatív játéka hozhatta létre. A hinduk még azt is kijelentik, hogy Isten az állatvilágban is testet öltött, méghozzá az evolúciós fokozatoknak megfelelő sor­rendben: mint hal, kétéltű, emlős, az állat és az ember közötti átmenet formáiban, és csak ezt követően em­berként. Egyértelműen felismerték az evolúció szük­ségszerűségét.

127

A tudománynak is tovább kell lépnie a hagyomá­nyos, newtoni hiedelmekben gyökerező kozmológiá­tól egy olyanhoz, amely a kvantumfizikára épül. Egy ilyen kozmológiában a világegyetem kvantum-valószí­nűségként keletkezett, és a lehetőség valósággá változ­tatásához elengedhetetetlen a tudat; önmagába vissza­kapcsolódó kvantumészlelés nélkül nem létezik meg­nyilvánult világegyetem.

A kvantumkozmológia mint a tudat tudománya számára a következő a kérdés: mikor történt meg az el­ső önmagába visszakapcsolódó kvantumészlelés? Eb­ben a kérdésben a keresztény teológiáéhoz hasonló - meglehetősen antropomorfikus - álláspontra helyez­kedhetnénk, miszerint az első önmagába visszakap­csolódó kvantumészlelés velünk, emberekkel jelent meg. Ez azonban olyan volna, mint a Wigner barátja paradoxonjának szollipszisztikus megoldása; a növé­nyektől és az állatoktól megtagadná az önmagába visszakapcsolódó tudatot. Az állatoknak is van énjük, még ha kezdetleges is (bár a kereszténység népszerű formája ezt tagadja). Még egy apró baktériumban is különválik énje és környezete. Még egy baktérium is önmagára utaló, ezért képes a potenciális létből aktua­lizálni az egész világegyetemet.

Szükségtelen megrémülnünk a baktériumok erejé­től! Minden erő - úgy a miénk, mint egy baktériumé - a tudatból ered. Itt arra kell gondolnunk, hogy az élet az, ami közös bennünk és egy apró baktériumban; semmi szükség antropomorfikussá változtatnunk az antropikus elvet. A világegyetem lehetségességként fejlődik, hogy lehetővé tegye az érzékelőképesség ki­alakulását. A különböző fizikai állandókkal és térgeo­metriával rendelkező különböző világegyetemek ösz- szes kvantum-valószínűsége közül az aktualizálódott,

128

amelyben az érzékelőképesség megjelent. Ekkor tör­tént a kvantumészlelés: egy lény a környezetétől kü­lönállóként tekintett magára (bár az elkülönültség csupán látszat, de milyen lehengerlő látszat!). Különb­séget tett élő és élettelen között, amelyek az önmagá­ba visszakapcsolódó kvantumészlelés révén egymásra támaszkodva, közösen teremtik egymást.

Isten teremtette-e a mindenséget és az életet? Igen, ha Istenre mint teremtő elvre gondolunk, amelyet tu­datnak nevezünk. Az első önmagába viszakapcsolódó kvantumészlelés a kreativitás hatalmas kvantumugrá­sa. De Isten teremtő ereje se merül ki ennyiben. Az élet a kreativitás által fejlődik, egyre összetettebbé vá­lik. Igazuk van-e a teremtéstan híveinek? Mi az, hogy! Isten teremt minden életet. A teremtő azonban nem egy mennybéli uralkodó, hanem a tudat végtelen te­remtő elve. És a műhöz 3 milliárd évre, nem pedig né­hány napra, és rengeteg egyéni tettre volt szükség.

Kvantumevolúció

A neodarwinizmus elmélete tagadja az evolúció céltu­datosságát, és azt állítja, hogy az evolúció teljes egé­szében véletlenszerű mutációk és természetes kivá­lasztódás útján zajló, fokozatos folyamat. A biológus Ernst Mayr szavaival: „Minden evolúció a természetes kiválasztódás vezérelte, apró genetikai változások fel- halmozódásának tudható be.”

Hogyan magyarázza a fajok kialakulását - egy új faj elkülönülését vagy leválását egy régiből - a neodarwi­nizmus által feltételezett fokozatos evolúció? Mint ko­rábban megállapítottuk, egyetlen mutáció ritkán jár előnyökkel, és a túlélés szempontjából nincs sok hasz­na. Mikroszinten számos génmutáció szükséges ah­

129

hoz, hogy makroszinten valamilyen tulajdonság (feno- típus) jelentősebb mértékben megváltozzon. Hogyan stabilizálódhat a szükséges nagyszámú mutáció a régi, stabil fajtával vetélkedve?

Az allotrop (többalakú) fajképződésnek nevezett elképzelés szerint, amikor egy faj eredeti populációjá­nak egy alcsoportja földrajzi elszigeteltségbe kerül, a földrajzi „akadály” gátat vet a két csoport további ke­reszteződésének. Az alcsoport rendelkezésére álló génállomány ekkor meglehetősen korlátozott lesz. A véletlenszerű genetikai változások és a két különbö­ző környezetben végbemenő természetes kiválasztó­dás hatására idővel a két csoport genetikai eltérése elég nagymértékű lesz ahhoz, hogy kereszteződésük már akkor sem járhatna sikerrel, ha újra egyesülnének. A földrajzi elszigeteltség, az alcsoport viszonylag szű­kös génállománya, valamint a környezet jellegéből adódó kiválasztódás együttesen gyakorlatilag két kü­lön fajt eredményez.

Mégis komoly kifogás merül fel e megnyugtató for­gatókönyvvel szemben. Míg az egy fajon belüli, foko­zatos evolúciót gazdag leletanyag igazolja, az egyik faj­tól egy másikhoz vezető, fokozatos evolúcióra egyálta­lán nincsenek meggyőző bizonyítékok. Például nem találunk olyan fokozatokat mutató kövületsorozatot, amelyeken láthatnánk, ahogy a halak jellemző voná­sait fokozatosan a kétéltűek sajátosságai váltják fel. A kövületek ehelyett a fajok közötti szembetűnő héza­gokról tanúskodnak.

Az utóbbi években ezért egy másik nézet került előtérbe. Gaylord Simpson biológus megalkotta a kvantumevolúció - gondoljunk a kvantumugrásokra- kifejezést, hogy azzal magyarázza, az organizmusok számos csoportjának eredetére miért csak alig, vagy

130

egyáltalán nem utalnak leletek, amelyek egyébként szokványos, fokozatos fejlődésükről árulkodnának. Az evolúciós családfa hírhedt „hiányzó láncszemei” a cso­portok között ugyanígy magyarázhatók a kvantum- evolúcióval.

Néhány paleontológus, mindenekelőtt Steven J. Gould, azt a merész kijelentést tette, hogy az őskori maradványok szemmel láthatóan a fajok hosszú pan- gási időszakáról, majd egy új faj hirtelen megjelenésé­ről tanúskodnak. Így született meg a megszakításokkal fenntartott egyensúly elképzelése, amely szerint az evolúció nem fokról fokra, folyamatosan zajlik, hanem hirtelen változások szakítják meg az új fajok leágazási pontjainál (Eldredge-Gould 1972).

A biológus Verne Grant (1985) arra a jelenségre, amikor a kvantumevolúció során hirtelen új fajok je­lennek meg, a kvantumfajképződés elnevezést java­solta, amelyet ebben a fejezetben használni fogunk. A kvantumevolúció általánosabb érvényű kifejezésé­vel a gyorsan zajló makroevolúció teljes spektrumá­nak jelölésére szorítkozunk, amelybe a fajképződés is beletartozik. Szeretném megmagyarázni, hogy a kvan­tumfajképződés és a kvantumevolúció kifejezések va­lóban találóak a hirtelen bekövetkező makroevolúció jelölésére, mivel egyfajta kvantummechanizmusra - a teremtőelv kvantumugrására - utalnak, amelyen ke­resztül a tudat szándéka és terve a biológiai világba hatol.

Tehát a megszakításokkal fenntartott egyensúly teóriája lényegében azt veti fel, hogy a biológiai evolú­ció két különböző ütemben, két különböző időlépték­ben zajlik. Az egyik folyamatos és fokozatos, hosszú idő alatt, esetleg - mint ahogyan az az egyes fajokon belül történik - évmilliók során idomul az alkalmazko­

1 3 1

dás megkívánta evolúciós változásokhoz. A másik gyors és szaggatott, olyan, mint az írásjelek egy szö­vegben, mint a kvantumugrás. Ehhez még hozzáten­ném, hogy a tudat a gyors ütemen keresztül irányítja az evolúciót az egyre összetettebb állapot felé, az evo­lúció kreatív módozatát tükrözve. A kvantumugrások közötti lassú evolúció neodarwinista jellegű, és az evolúciós változás feltételekhez kötötött módozatát je­leníti meg.

Mióta a megszakításokkal fenntartott egyensúly teóriája megszületett a hetvenes években, bírálói min­dig is számon kérték rajta, hogy írja le a fajképződés­hez vezető hirtelen változások működését. Akiktől az elképzelés származott, Gould és Eldredge, sajnálatos módon képtelenek voltak erre; ehelyett mindössze annyit tudtak kijelenteni, hogy „az alapvető folyama­tok - mutáció, kiválasztódás stb. - minden szinten megjelenhetnek a magyarázatokban... azonban a kü­lönböző szintek sajátos anyagaiban másképp működ­nek”.

Feltételezésem szerint a kreativitás szerepet játszik a biológiai evolúcióban, és a fajképződés a szó szoros értelmében kreatív kvantumugrás (Goswami 1997a). Az őskövületek hiányzó láncszemei valóban nem foly­tonos változásra utalnak. Mint minden kreatív cseleke­det esetében, a nem folytonosság fontos járulékos bi­zonyíték, amely a teremtőelv mellett szól.

A tanulási szintek és az evolúció

A szokványos tanulás jellemzően két elemet foglal ma­gában: egyik összetevője a próbálgatás módszere (pél­dául egy véletlenszerű számgenerátor), a másik pedig, amelyik válogat (aki a próbálgatás módszerével ját­

i32

szik). A darwini, fokról fokra zajló evolúció esetében a genetikai mutációk alkotják a véletlenszerű elemet, és a természet, alkalmazkodóképessége révén, a váloga­tó szerepét tölti be. Gregory Bateson ezt nevezte a ta­nulás első szintjének: tanulás a próbálgatás módszeré­vel, meghatározott keretek között (Bateson 1980). Az ilyen tanulást a kondicionáláshoz is hasonlíthatjuk; ar­ra kondicionálja a szervezetet, hogy a tanult módon reagáljon.

A darwini evolúciót a környezeti kondicionálás behaviorista nyelvén a következőképpen írhatjuk le: Miután véletlenszerű genetikai változások (amelyek makroszinten, a fenotípus szintjén működnek) jelen­tek meg, a természetes kiválasztódás közülük egyese­ket megerősít, mint ahogy a megfelelő viselkedés is ju­talomban részesül a (cselekvési) kondicionálás során; a kiválasztódás emellett elnyom bizonyos más geneti­kai változásokat vagy az azokkal egyenértékű feno- típus-funkciókat, mint ahogyan a helytelen viselkedés is büntetést von maga után. A kondicionálás következ­ménye egy stabil egyén kialakulása. A természetes ki­választódás következménye ehhez hasonlóan egy sta­bil faj kialakulása.

A párhuzam a kondicionálással egyértelműen meg­mutatja, hogy a darwini evolúció nem hagyományos értelemben vett evolúció, vagyis nem ez egy új faj ki­alakulásának a módja. Ehelyett a már létező faj életben tartására, alkalmazkodóképességének növelésével a faj homeosztázisának fenntartására szolgál. A darwini evolúció egyik legismertebb példájából ugyanezt a következtetést vonhatjuk le: egy angliai lepkefajnál (Lymantria dispar) azt figyelték meg, hogy a kör­nyezetszennyezésre reagálva megváltoztatja a színét. A barna szárnyak lehetősége, amely jobban szolgálja

133

túlélését a szennyezett környezetben, már jelen volt a génállományában. A megerősítés révén ez a szín gyor­san elterjedt a populációban. A természetes kiválasz­tódás így biztosította a faj fennmaradását. Ez azonban nem zárja ki, hogy a neodarwinista, próbálgató mód­szer folyamata egy esetleges „véletlen” fajképződés­hez vezessen - ami olyan ritka lehet, mint a próbálga­tás módszerével költeményt írni.

Bateson ezenkívül a tanulás második szintjéről vagy kreatív tanulásról is beszél, amely egy új össze­függés felfedezésének képességét jelenti. A kreatív evolúció magában foglalja az új összefüggés, egy új funkció meglátásának képességét, ami egy sor össze nem függő, véletlenszerű mutációval lehetővé válhat.

Ki képes ezt meglátni? A tudat, természetesen! A tu­dat nélkül nem beszélhetünk kreativitásról. A kérdés­re, miszerint az egyedi, véletlenszerű mutációk miért nem egyenként választódnak ki, a válasz az, hogy a mutáció alapvetően kvantumfolyamat. Mivel kvantum­folyamat, a fenotípus szintjén egy funkció megjelené­séhez szükséges mutációk sorozata mindaddig poten­ciális marad, amíg a tudat, választása révén, elő nem idézi az egész sorozat összeomlását.

Nézetünk szerint a biológiai fajképződés kreatív folyamat, hirtelen és nem folytonos, a tanulás második szintjéhez hasonló, míg a fokozatosság stabilizáló fo­lyamat, amely a tanulás első szintjéhez hasonlóan, ki­alakulását követően fenntartja a fajt. Jó okunk van azt állítani, hogy a fajképződés és az evolúció kvantum­mechanizmus szerint működik. A kvantummechanika a hirtelen evolúciós változás mindkét oldalát megvilá­gítja, amelyet kerestünk: a nem folytonos evolúciós kvantumugrás mechanizmusát (a kvantumjelleg egyik alapvető vonása a nem folytonosság), és a mutáció ál­

134

tal előidézett változás kiválasztódás vagy alkalmazko­dás nélküli elterjedését (a lehetőségek potenciális szu­perpozíciójának terjedése formájában, ami a kvan­tumjelleg másik alapvető vonása).

Kvantumészlelés és kvantumevolúció

Mint láthattuk, az alapvető probléma, amellyel a kvan­tumevolúció mechanizmusát leíró minden elméletnek szembe kell néznie, az az, hogy az egyedi mutációk­nak a kiválasztódás szempontjából ritkán van jelentő­ségük; ha az egyedi mutációkat érintené a kiválasztó­dás, akkor igen nagy valószínűséggel eltűnnének. Ha azonban egy bizonyos számú mutáció valamiképpen elkerüli az egyedi kiválasztódást, csoportként előnyre tehetne szert, és így a természetes kiválasztód ás már fennmaradásának kedvezne.

Gyökeresen új felfogásra van szükségünk ahhoz, hogy megérthessük, a kiválasztódás szempontjából előnyös helyzetben lévő mutációk együttese csoport­ként hogyan kerülheti el az egyedi kiválasztódást. Úgy gondolom, a kvantummechanika és a kvantumészle­léssel kapcsolatos gondolatok (lásd a 3. fejezetet) se­gíthetnek hozzá egy ilyen felfogáshoz. Félrevezetők azok a feltételezések, miszerint a mikroevolúció min­den génmutációjának a fenotípusban a neki megfele­lő változásban (egy új tulajdonságban) kell kifejeződ­nie, és hogy a változást csak a földrajzi elszigeteltség vagy a kiválasztódás szempontjából semleges volta (az új tulajdonság nem verseng semmivel) mentheti meg attól, hogy a természetes kiválasztódás kiküszöbölje (Kimura 1983). A kvantummechanika és a kvantum­észlelés elmélete azonban egy harmadik lehetőséget is megenged.

135

A génmutáció - akár sugárzás okozta pontmutáció vagy a kromoszómák újrarendeződése (akár átfordu­lása), ami a megkettőződő vagy újrailleszkedő DNS- ben megy végbe - kvantumjelenség. A pontmutáció esetében a radioaktív hatás kvantumlehetőségek szu­perpozícióját hozza létre, újat és régit; minden egyes lehetőség valószínűsége összefüggésben áll a radiaktív bomlás valószínűségi függvényével. A kro­moszómák átszerveződése azért jár a lehetőségek szu­perpozíciójával, mert - mint arra a fizikus Walter Elsasser rámutatott - a szóban forgó kvantumlehető­ségek közül soknak azonos vagy majdnem azonos az energiája - ezt a helyzetet szaknyelven „degeneráció­nak” nevezik (Elsasser 1981; 1982).

A tudományos realizmushoz ragaszkodva, a bioló­gusok úgy vélik, hogy a mindkétfajta mutáció által lét­rejött lehetőségek szuperpozíciója azonnal valamely, a kvantumdinamika valószínűségei által meghatáro­zott eredménnyé omlik össze. Ez azonban teljes mér­tékben összeegyeztethetlen a kvantummechanikával. A 3. fejezetben tárgyalt kvantumészlelés-elmélet értel­mében ez mindaddig nem következik be, amíg a tudat nem választ a helyzet kvantumdinamikája által kínált lehetőségek közül.

Mikor választ a tudat? A mikrofizikai génmutációk­nak nyilvánvalóan fel kell erősödniük, mielőtt a válasz­tás megtörténhetne. Ez a felerősödés magában foglal­ja a fenotípusos kifejeződést (egy új, potenciális tulaj­donságként). A halmozódó genetikai mutációkból kialakuló lehetőségek szuperpozíciója közül egyik sem omlik össze, egyik sem választatik ki, amíg ele­gendő változás nem megy végbe, amelynek már érde­mes fenotípusosan, a tudat szándékának, nagyszerű tervének megfelelő, új tulajdonságként kifejeződnie.

136

A potencialitás felerősítését a nukleinsavak és a külön­böző fehérjék végzik.

Íme, hát a megoldás a problémánkra. A homeoszta- tikus állapottól való eltávolodás módosult géneket eredményez, amelyek a kiválasztódás szempontjából külön-külön semlegesek. Ezek nem megnyilvánult mutációk; lehetőségek szuperpozíciói, amelyeket a későbbi nemzedékek lehetőségekként örökölnek. A lehetőségként létező szuperpzíciókra a lehetséges mutációk további szuperpozíciói halmozódnak, így bonyolult szuperpozíciók kollázsát hozzák létre; a fel­erősítés folyamata, még mindig potenciálisan, új ami- nosavakat és fehérjéket alkot, ami aztán több új, po­tenciális tulajdonsághoz vezet. A tudat ekkor az összes lehetséges út közül kiválasztja az új alakot, amely össz­hangban áll céljával. Ha az új önszerveződés, az új sa­játosság meggátolja a kereszteződést a régivel, egy új faj jön létre: ez a kvantumfajképződés.

Figyeljük meg, hogy ebben a forgatókönyvben ho­gyan ölt testet a mikroszint egy teljes mutációcsoport­ja, amely elegendő ahhoz, hogy (1) a makroszinten, a fenotípusban kifejeződésre juthasson, és (2) megte­gye a kvantumugrást egy következő fajhoz. Ezt köve­tően még mindig a természetes kiválasztódás dönti el, hogy az új forma alkalmas-e a túlélésre vagy sem. Ek­kor azonban a különálló mutációk helyett most már az egész, az új faj kialakulásához vezető kvantumugrásért felelős mutációcsoport van alávetve a kiválasztódás szabályának. A biológiai szakirodalom ezt néha fajki­választódásnak nevezi. Ez megoldja a neodarwinizmus talányait, nevezetesen azt, hogy a mikroevolúció ho­gyan kapcsolódik a makroevolúcióhoz, és hogyan megy végbe egy rendkívül újszerű faj kialakulása (pél­dául egy egész osztály vagy törzs megváltozása).

137

Feltesszük, hogy a makroszintű kvantumevolúció akkor lehetséges, ha az önmagába visszacsatolódó megvalósulás a kreatív kvantumugrás számára megfe­lelő időben következik be, mivel így a közbenső szaka­szokban kizárt a kiválasztódás. De mi a helyzet a való­színűségekkel? Sajnos az aktualizáció valószínűsége kicsi marad, akár bekövetkezik az aktualizáció a köz­benső szakaszokban, akár nem. Ez minden kreatív fo­lyamatra érvényes. Ami a kreatív biológiai evolúció esetében segítséget jelent, az a tudattalan feldolgozás­hoz rendelkezésre álló hosszú idő. Mindezenfelül ott vannak a morfogenetikai mezők (lásd a 7. fejezetet), amelyek a fajt leíró, meghatározott formákat tartal­mazzák, amire a tudat vár. Az aktualizációt a morfoge­netikai mező hordozta archetípusos forma és megnyil­vánulása közötti „rezonancia” váltja ki. Hasonló elgon­dolással találkozhatunk Rupert Sheldrake biológusnál is (Sheldrake 1981).

Valóban igaz lehet-e, hogy a kvantumlehetőségek szuperpozíciói addig várakoznak ebben a formában, amíg a tudat készen nem áll, hogy aktualizációvá om- lassza őket? Helmut Schmidt parapszichológus kísér­leteiben radioaktív bomlási események - amelyek rendszertelenek - eredményeit számlálók és számító­gépek segítségével rögzítették, majd kinyomtatták azokat. Senki nem nézte meg a számítógépen megje­lenő és a kinyomtatott eredményeket, és a nyomtatott formátumot le is zárták. Néhány hónap múlva egy füg­getlen megfigyelő, aki megkapta a lezárt nyomtat­ványt, kiválasztotta, hogy a véletlenszerű folyamattól milyen irányú eltérést szeretne látni. Ekkor fejlett pszi­chikai képességű személyek, akik tulajdonképpen el­sőként látták a számítógépben tárolt eredményeket, megpróbálták pszichokinézis útján a megadott irány­

138

ban befolyásolni a radioaktív bomlás véletlenszerű fo­lyamatát. Annak ellenére sikerült nekik, hogy az ere­deti bomlási esemény óta hónapok teltek el. A kont- rollkísérletek igazolták, hogy ha egy megfigyelő ko­rábban már behatóan tanulmányozta a kinyomtatott eredményeket, az adatok semmiféle pszichikai műve­lettel nem befolyásolhatók. A következtetés egyszerű, egyértelmű és meghökkentő: a kvantumesemények mindaddig lehetőségek maradnak, amíg a tudat meg nem nézi, és nem aktualizálja azokat.1

Klasszikus korrespondencia és neodarwinizmus

A kvantumfajképződés vagy kvantumevolúció egy élő faj egészét érintő kreatív esemény. A lehetségességek kvantum-szuperpozíciói egyértelműen döntő szere­pet játszanak az evolúcióban. Ha a mutáció kvantum­dinamikája már rendelkezésre bocsátotta a szükséges lehetőségeket, az új, kreatív forma aktualizációja töké­letes szabadsággal választható meg.

Az élet és evolúciója is feltételekhez kötött. Mivel minden biológiai alakzat öröksége révén valamilyen első sejthez kötődik, a kondicionáltság az élet egész családfáján érvényesül. Ennélfogva a kvantumfajkép­ződés mozzanatai közötti időszakokban nyugalmi ál­lapotra jellemző viselkedéshez érkezünk; ezt már em­lítettük. A nyugalmi állapotok időszakának szokvá­nyos, darwini evolúciója és a behaviorizmus elmélete közötti hasonlóságról is beszéltünk már. Amikor egy bizonyos lepkefajta a környezetszennyezéshez alkal­mazkodva megváltoztatja a színét, akkor az egy koráb­ban választott formából egy újra váltó darwini változás (adaptáció). A szükséges gének már ott voltak a faj génállományában.

139

Ha az organizmus adaptálódott a környezetéhez, a kvantummódozat háttérbe szorul, és nyugalmi állapot áll be. Hirtelen környezeti változások megjelenésével azonban, mint amilyenek a prehisztorikus kambrium időszak beköszöntét jellemezték, sok már meglévő faj, amely nem képes genetikailag illeszkedni a környezet által megkövetelt változásokhoz, kihal. Más fajok elő­zetes alkalmazkodás (preadaptáció) révén - a génállo­mányukban rendelkezésre álló, korábban kiválasztó­dott reakciókat igénybe véve - alkalmazkodnak. Csak kevés teszi meg az új faj kialakulásához vezető kreatív ugrást, a kvantumfajképződés vagy esetenként a még annál is jelentősebb átalakulást jelentő kvantumevolú­ció lépését, a hatalmas kvantumugrást egy új családba vagy törzsbe. Idővel, miután a későbbi fajok alkalmaz- kodóképesebb génállományt alakítottak ki, a faj szint­jén a környezeti változásokra adott kreatív reakció már kevésbé szükséges. Ezért az idő előrehaladtával a kvantumfajképződés és a kvantumevolúció esemé­nyei egyre ritkábbak lesznek. A tapasztalat is ezt tá­masztja alá: a kambriumi forradalom óta nem jelent meg új törzs.

Az élő sejt alapjában véve egy önmagába visszacsa- tolódó, kvantumrendszerből és az ennek észleléséhez szükséges berendezésekből álló rendszer, amely a tu­dat számára hozzáférhetővé teszi a makroszkopikusan felismerhető kvantumlehetőségeket, amelyek közül választhat. Az évezredeken át tartó kondicionálás so­rán azonban a rendszer kvantumszerű viselkedése háttérbe szorul, leszámítva a kvantumfajképződés vi­szonylag ritka (vagy a kvantumevolúció még ritkább, óriási változással járó) eseményeit. Ez az oka annak, hogy a sejtbiológusoknak a sejt leírásához rendszerint nem kell kvantumfolyamatokra utalniuk; ehhez a klasz-

140

szikus, determinisztikus magyarázatok is elegendőek. A kvantumjellegű viselkedés háttérbe szorulása alap­vető magyarázatot ad arra is, hogy az evolúció előreha­ladtával miért jön létre egyre kevesebb család, rend, osztály és törzs.

A céltudatosság és irányítottság jelei az evolúcióban

A kvantumevolúció elmélete elegáns, mindenki szá­mára elfogadható megoldást kínál az evolúció céltuda­tosságának kérdésében is. A fokozatos, neodarwinista evolúciót az ok-okozati összefüggések határozzák meg: a jelenlegi organizmusok és a környezet szelek­cióra kényszerít, és ez határozza meg a jövőt. Ezzel szemben a célt általában a végső oknak tekintik, amely a jövőből vonzza az organizmust. Ha a céltuda­tosságot végső okként értelmezzük, akkor a jövő min­den részletében meghatározott; ez nem fér össze azzal az elgondolással, miszerint korábbi okok, mint a vélet­lenszerű mutáció vagy a környezeti kiválasztódás, szintén szerephez jutnak.

De mi van akkor, ha a céltudatosság kreatív? Az evolúcióban közrejátszó kreativitás gondolata új szemszögből világítja meg a céltudatosságot. Ha a tu­dat egyre összetettebb és összetettebb létformákat vá­laszt - kreatívan, alkalmazkodva és a környezeti válto­zások függvényében -, akkor az irányítottság helyet kap az evolúcióban. Valóban úgy látjuk, hogy erről van szó. Nem kell arra gondolnunk, hogy minden valamifé­le eleve elrendeltetett teleológia szerint történik.

Mindez nem jelenti azt, hogy az evolúció eseten­ként ne haladhatna a kevésbé összetett megnyilvánu­lás felé. A tudat szabadon választhat a rendelkezésre álló lehetséges mutációk közül egy olyan valószínűsé-

141

gi mintát, amely egy kevésbé összetett faj kialakulásá­hoz vezet, ha ez a faj a terv - a morfogenetikai mezők archetípusos formáinak - része. Az általánosan az ösz- szetettebb megnyilvánulások felé haladó célirányos­ság jelöli ki a biológiai idő irányát. A monista idealista irodalom úgy utal erre a céltudatosságra, mint a tudat vágyára, hogy a maga teljességében láthassa önmagát.

bizonyíték a biológia kvantumjellegére

Úgy tűnik, a válasz arra a régi kérdésre, hogy „vajon a teremtéstan vagy a neodarwinizmus híveinek van-e igaza?”, a következő: mindegyiküknek és egyiküknek sincs igazuk. A neodarwinizmus elmélete érvényes, de csak a biológiai evolúciónak arra a részére, amely a környezeti változások ellenére fenntartja egy faj homeosztázisát. A bibliai teremtés szó szerinti értel­mezése nem bizonyítható, de sok minden szól amel­lett, hogy a biológiai rendet a tudat a kvantumészlelés mechanizmusa által teremtette.

Vajon mindettől függetlenül létezik-e más bizonyí­ték a biológia kvantumjellegére? A kvantummechaniz- mus egyik látványos jellegzetessége a nem helyhez kö­tött (nem lokális) kapcsolat lehetősége, amikor egy rendszer egymástól tetszőleges távolságban lévő ré­szei összhangban, összefüggően, egymással szinkron­ban viselkednek. Találhatunk-e bizonyítékot a nem lo­kális kapcsolatra a biológiában, mindenekelőtt a bio­lógiai evolúcióban?

A nem lokális kvantumkapcsolatot talán az az ösz- szetett folyamat bizonyíthatja, amellyel a gének mak­roszkopikus szinten megjelenő tulajdonságok kiala­kulását teszik lehetővé. Egy ilyen tulajdonság rengeteg génnel hozható összefüggésbe, amelyek a DNS-lán-

142

con egymástól esetleg nagy távolságra helyezkednek el. Ha ezek a gének egymással összhangban működve hoznak létre egy tulajdonságot, abban nyilvánvalóan valamilyen távolságot áthidaló művelet játszik szere­pet, amit azonban a determinisztikus biológia nem „engedélyez”.

Ugyanakkor minden összetett lényben munkál va­lamilyen nehezen megfogható, nem lokális jelleg. Még ha mi, emberek (legalábbis Nyugaton) inkább a fe­jünkben élünk is, a legtöbbünk egyetértene abban, hogy az élet élményét egységes érzésként éljük meg, nem részletekben. Azt, hogy élünk, nem külön-külön a jobb lábunk nagyujjában és a bal fülünkben érezzük.

A fizikai távolság ellenére fennálló egységes műkö­dés kézzelfoghatóbb bizonyítékára utal a neurofizio- lógiában „kapcsolódási probléma” néven ismert jelen­ség. Miután már képesek vagyunk felvételeket készíte­ni az agy idegsejtjeiről, miközben valaki gondolkozik, tudjuk, hogy mentális tapasztalataink az agy több terü­letének egyidejű aktivitásával járnak. Mégsincs kétsé­günk tapasztalatunk egységessége felől. Ezért a neurofiziológusok töprengenek: hogyan kapcsolód­nak össze a különböző agyterületek eltérő folyamatai, hogy egységes tapasztalatot biztosítsanak számunkra? Itt egyértelműen kvantumfizikai nem lokális kapcso­latról beszélhetünk.

A nem lokális kapcsolat a biológiai koevolúcióban- amikor a fennmaradás érdekében két teljesen különböző fajnak együtt kell fejlődnie - is szembeszö­kően megjelenik. Az elfogadott magyarázat - misze­rint a másik környezetének részeként mindkét faj be­folyásolja a másik véletlenszerű változatainak kiválasz­tódását - figyelmen kívül hagyja, hogy még az egyik fél számára előnyös mutációk valószínűsége is rendkí­

143

vül kicsi, nem is beszélve arról, amely mindkét faj szá­mára előnyökkel jár. Elfogadhatóbb az a magyarázat, amely szerint a kölcsönösen előnyös mutációk mind­addig felfüggesztetnek, amíg végül elérkezik az az idő, amikor mindkét faj készen áll a hirtelen változásra. A változás, jellegét illetően, megint csak nem lokális.

A nem lokális kapcsolat lehetőségére további bizo­nyítékkal szolgál Mae Wan Ho biológus munkája, aki a biológiai molekulák közötti összehangolt tevékenység számos példáját dokumentálta. Az ilyen, hosszú időn át összehangolt tevékenységek gyorsasága kizárja, hogy a jelenséget az összefüggések klasszikus folya­mataival magyarázzuk. Nagyon is lehetséges, hogy ez is a kvantumfizikai nem lokális kapcsolat példája (Ho 1994).

JEGYZETEK

1. Schmidt (1993); meg kell azonban említenünk, hogy Schmidt kísérletét még senki nem ismélelte meg.

H E T E D I K F E J E Z E T

Az új tudomány a szent kozmológia mellett

Az upanisadok egyikében vanegy megkapó történet. Egy fiú azt mondja az apjának, aki egy risi, hogy szeretné megtudni, mi a valóság, mi Brahman. Az apja azt válaszolja:

- Meditálj, és győződj meg róla magad!A fiú meditál, majd felismeri, hogy „Brahman az

anna, az étel”, amelyből fizikai testünk felépül. El­mondja ezt a felismerését apjának, aki megerősíti ezt, de azt mondja neki, hogy még meditáljon tovább. A fiú visszatér a meditációhoz, amely hamarosan egy másik felismeréssel jutalmazza meg:

- Brahman a prána, az életenergia.- Igazad van, de meditálj még egy kicsit - mondja

a bölcs apa.A fiú a további meditáció révén újabb szellemi

meglátáshoz jut:- Brahman a manasz, az elme - jelenti most ki az

apjának, aki megint megerősíti felismerését, de vissza­küldi tovább meditálni. A fiú újra visszatér, és most azt mondja:

- Brahman a vidnyána, a mindenség működésé­nek motívumai vagy összefüggései.

1 4 5

Az apának tetszik a fiú válasza, de megint visszakül­di meditálni. A fiú ekkor felfedezi a legmélyebb igaz­ságot:

- Brahman az ánanda, a szellemi öröm.Ezúttal már nincs szüksége apja megerősítésére; bi­

zonyos benne.Brahmannak (a tudatnak) ezt az öt testét - anna-

maja (fizikai), pránájáma (vitális vagy érzelmi), ma­nómaja (mentális), vidnyájáma (motívum) és ánan- dajáma (üdvözült) - kósának, a tudat fényét elrejtő buroknak nevezték el. Ez a pancsakósák, az öt burok tana, ahogy az igazság szellemi keresői nevezik. A tu­dat öt testének gondolatát találtam az egyik legmegfe­lelőbb kiindulópontnak a kozmológia és az evolúció modern tudományos megértése számára. Az öt test közül az üdvözült test a minden lét alapját képező tu­dat, és mint ilyen, ez állt az eddig tárgyaltak nagyobb részének középpontjában. Ez a fejezet a másik négy testre összpontosít.

Egy gyors kérdés: Más ezoterikus hagyományok­ban is találkozhatunk-e olyasmivel, ami a tudat öt tes­tének gondolatához hasonlít? Igen, Jézus azt mondta: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van” (Károli Gáspár fordítása); tudta, hogy nem csak egyetlen, fizi­kai testünk van. Az öt test upanisadok szerinti leírásá­nak legnyilvánvalóbb párhuzama azonban a zsidó kabbalában található. A kabbala szerint az Egy (Ein sof) isteni megnyilvánulása mint sok, négy világként fejeződik ki: mint Aciloh, a tiszta szellemhez legköze­lebb álló világ, a teremtés forrása, az archetípusos lé­nyegvilág; Beriah, a mentális világ, Jecira, az érzés­vagy vitális világ; és Assziah, a legsűrűbb, fizikai világ (Seymour 1990; Kamenetz 1994). Ésszerűnek tűnik ar­

146

ra gondolnunk, hogy nemcsak fizikai, hanem a többi világnak megfelelő testeink is vannak.

Azonos-e az elme az aggyal?

A védánta szemléletében nemcsak a tudat nem az el­me terméke - az anyagot és az elmét egyaránt megha­ladja -, hanem az elme sem azonos az aggyal. A tudat tudományának kialakulásában mindkét eszme alapve­tő fontosságú.

Amikor a mesterséges intelligencia kutatói az agyat a számítógéphez hasonlónak írják le, csak részben van igazuk. Az elmét csak addig foghatjuk fel számítógé­pes szoftverként, amíg fel nem merül a jelentés kérdé­se. A számítógépek jelfeldolgozó gépek, amelyekben jelek hatnak jelekre. Hogyan jutunk el a jelfeldolgozó szoftvertől a jelentésig?1 Aki úgy véli, hogy a jelek egy részét fenntarthatjuk a többi jel jelentésének jelölésé­re, gondolja végig újra. Ebben az esetben azoknak a jeleknek a jelentését is újabb jelekkel kellene megad­nunk, és így tovább a végtelenségig.2 Nem. A jelentés feldolgozása a számítógép programozójának elméjé­ben megy végbe, aki programja jeleit a megfelelő je­lentéssel ruházza fel. Ugyanez vonatkozik a jelfeldol­gozó számítógépnek (jóllehet kvantumszerkezet) te­kintett agyra is; szükségünk van az elmére, amely jelentést társít ahhoz, amit az agy feldolgoz.

Gondoljuk át azt is, hogy agyunk milyen módon ér­telmezi a külvilágot. A számítógép csak a saját jeleit tudja feldolgozni. Az agy mint jelfeldolgozó ugyanígy csak olyan mértékben képes feldolgozni a világot, amennyire az a saját jeleit érinti, amelyeket az agy ugyanazzal a belső logikával értelmez, amely alapján a

147

jelek hatást gyakorolnak egymásra. Az agy nem képes a világot a maga valójában feldolgozni.

Itt két probléma vetődik fel: az egyik a jelentéssel, a másik a jelentés ismerőjével kapcsolatos. A számító­gépben ezek egyike sincs meg. Az előző fejezetekben már volt szó a jelentés ismerőjéről, a nem lokális tu­datról. Nem lokális tudatunk szemszögéből a teljes anyagi világ bennünk van. Azért ismerhetjük meg a vi­lág minden része mögött húzódó jelképes logikát, mert belőlünk ered. Az anyagi világ a lényegtestben, a vidnyámaja kósában rejlő törvényekhez kötött - pél­dául a fizikai törvényekhez, amelyeket kreativitásunk segítségével felfedezhetünk. Ahhoz azonban, hogy ér­telmet tulajdoníthassunk a világnak, egy másik testre, a tudat mentális testére van szükségünk.

Amikor egy virágot látok, tudomásomban két ob­jektum van jelen. Az egyik a külszíni tudomásban lé­vő, rajtam kívül álló virág. Ennek a rajtam kívül álló vi­rágnak a tapasztalatában bárkivel osztozhatok, aki né­zi - ez nyilvános tapasztalat. Ezzel együtt azonban, értelmet adva annak, amit látok, a gondolataimban megjelenő, belső virágnak is tudatában vagyok. Ez a belső tudomás magánjellegű. Csak nekem van tudo­másom róla. Így közvetlenül megtapasztalhatjuk, hogy az elme nem azonos az aggyal. Agyamat bedrótozhat­ják EEG-vel, felnyithatják sebészeti úton vagy vizsgál­hatják pozitrontomográfiával, hogy mi történik ben­ne, amíg a virágot nézem. Az eszközök azonban nem fognak fényt deríteni a virágról alkotott belső tudomá­somra.

Ez az elme - amelynek tárgyai belsők és magánjel- legűek - ruházza fel jelentéssel a külszíni tudomás tár­gyait, s amely számára az agy képezi a kvantumjellegű, önmagára utaló észlelőberendezést. Az agy ugyanak­

148

kor egy emléket is rögzít, a megfigyelés ábrázolását vagy térképét, így amikor legközelebb ugyanazzal a dologgal találkozik, a tudat igénybe veheti ugyanazt a mentális állapotot, amelyet az első alkalommal az ér­telmezésre használt.

Ahogyan bebizonyítottam, hogy az elme megha­ladja az agyat, abban az upanisadokban járatos olvasó a prákrijára, az upanisadokban széles körben alkal­mazott, szisztematikus módszerre ismerhet, amellyel a durvább testek fedőrétegein (innen a kosa, ’burok’ el­nevezés) áthatolva, a finomabb testekhez jutottak.

A dualizmus problémájának megoldása

A XVII. században Descartes által felvetett elme-test kettősséget (amit elme és agy kettősségeként is felfog­hatunk) a dualizmussal szemben felmerülő általános kifogásokkal (lásd az 1. fejezetet) teljes mértékben két­ségbe vontuk. Most már azonban félretehetjük ezeket az ellenvetéseket. A kvantumfizika segítségéve] felfe­deztük, hogy az anyag kevésbé anyagi, mint gondol­tuk; csupán a tudatban lévő kvantumlehetőség. Az elme működését ugyanilyen kvantumfizikai fogalmak­kal képzelhetjük el, mint a mentális dinamika lehető­ségei vagy lehetséges gondolatok. Tegyük fel, hogy a tudat nemcsak az agy (az anyag), hanem az elme kvan­tumlehetőségeinek az összeomlását is előidézi, még­hozzá egyszerre, hogy megteremtse a tapasztalat való­ságát. Ne feledjük, hogy ebben a folyamatban nincs dualizmus (lásd a 3. fejezetet).

Van-e arra bizonyíték, hogy a tudat képes egyszer­re előidézni a lehetőségek összeomlását két különbö­ző testben, amelyek nem közölnek jeleket egymással, és nincs közöttük lokális jellegű kölcsönhatás? Igen,

149

van. A telepátia így működik, amely két ember közvet­len, elme és elme, agy és agy között fennálló, jeladás nélküli kommunikációja. Grinberg-Zylberbaum és tár­sai munkája még tárgyilagosabb bizonyítékkal szolgál. Két kísérleti alanyt arra kértek, hogy tudatos szándé­kuk által folytassanak közvetlen, nem lokális jellegű kommunikációt. Amikor az egyikük felvillanó fények sorozatát látja, amely agyában elektromos feszültséget (potenciál) kelt, a másik személy agyában annak elle­nére mutatható ki az átvitt potenciál, hogy egyáltalán nem látott felvillanó fényeket (lásd a 4. fejezetet). Nyil­vánvaló, hogy a két kapcsolatban álló agy (a két külön­böző test) között a tudat közvetíti a kölcsönhatást azál­tal, hogy mindkettőben hasonló lehetőségek össze­omlását idézi elő.

Tehát bár a két fizikai és mentális test (a két külön­böző test) között nincs közvetlen, helyi jellegű köl­csönhatás, a tudat az agyban és az elmében külön-kü- lön kölcsönösen összefüggő aktualizációk összeomlá­sát idézi elő.

Ebből az az új, döntő fontosságú feltevés követke­zik, hogy az elme, amit a pancsakósamodellel össz­hangban önálló mentális testnek tekintünk, a kvan­tummechanika törvényeinek engedelmeskedik. Mi bi­zonyítja az elme kvantumtermészetét?

Tulajdonképpen közvetlen tapasztalatunk van ar­ról, hogy a gondolkodás kvantumtermészetű. Dávid Bohm fizikus rámutatott, hogy a gondolatok vonatko­zásában egyfajta határozatlansági elv érvényesül (Bohm 1951). Ha a gondolkodás tartalmára összpon­tosítunk, nem tudjuk követni, milyen irányban halad. Ezzel szemben, ha a gondolkodás menetére összpon­tosítunk, a tartalmát veszítjük szem elől.

150

Ezenfelül minden kreatív folyamat során nem foly­tonos gondolati ugrásokat hajtunk végre, anélkül hogy megszabott, megszakítás nélkül egymásra követ­kező lépéseket tennénk. És, mint láthattuk, a kvantum­jelleg egyik fontos ismertetőjele a nem folytonos (szakaszokban történő) kvantumugrás: amikor az elektron egy fény kvantumot kibocsátva úgy ugrik másik pályára, hogy nem halad át a közbenső téren (Goswami 1996).

A gondolkodás kvantumtermészetét talán mégis az támasztja alá a legmeggyőzőbben, hogy nem helyhez kötött, ahogyan azt a telepátia jelensége mutatja. Ezt a newtoni fizika objektumaival lehetetlen volna bemu­tatni (Feynman 1981).

Mind a fizikai, mind a mentális világra rendszerint úgy gondolunk, mint ami anyagból áll, szilárd. A men­tális anyag kétségkívül finomabb; nem tudjuk mennyi­ségileg kifejezni, mint a fizikait, de ettől függetlenül anyag, vagy legalábbis így gondoljuk. A kvantumfizika azonban olyan képet tár elénk, amely lehetővé teszi, hogy másképp gondolkodjunk a fizikai és a mentális világról. Meg kell változtatnunk a szemléletünket. A szó szokásos értelmében még a fizikai anyag sem anyag; ahogyan a fizikus Casey Blood mondta, a fizikai objektumok csupán matematikai entitások. Ugyanez mondható el a mentális objektumokról is. A fizikai és a mentális világ egyaránt kvantumlehetőségek szuper- pozíciója marad, amíg a tudat anyagi jelleget nem ad számukra azáltal, hogy előidézi összeomlásukat egy adott tapasztalattá.

A megismerés: felismerés

A kognitív tudomány észlelésmodelljei szerint az agy képzetet alkot az érzékszervek által észlelt fizikai ob­jektumokról. De hogyan képes az agy visszaalakítani a képzetet az objektummá (hogy az objektumot látjuk, és nem a róla alkotott képzetet)? És hogyan képes mindezt úgy véghezvinni, hogy az objektum nevét és megjelenését illetően általános megegyezés jön létre más agyakkal? Vajon a neocortex idegi tevékenysége képes előhívni egy tárgy észlelését a külső téridőben?

A képzetalkotás modellje nem állja meg a helyét, hacsak az észlelést nem megismerés, hanem felisme­rés kérdésének tekintjük. A tudat a mentális test álla­potainak segítségével társítja a fizikai agyban a tárgy képzetét. Az első alkalommal látott fizikai objektumtól származó új inger (ami összeomlása előtt csupán ösz- szefüggéstelen tendenciák mintázata) a makroszkopi­kusan felismerhető lehetőségek formájában egy képet hoz létre a fizikai agyban, de ez a lehetséges kép jelen­tés nélküli. Az agy önmagára utaló kvantumészlelése egyidejűleg előidézi (1) a külszíni tudomásunkban megjelenő objektum, beleértve a téridőnek, (2) az agy képzetének és (3) a belső tudomás mentális objektu­mának összeomlását. A fizikai agy összeomlás során választott állapota emlék lesz, és a képzet szintaktikai (mondattani) jelképét alkotja, a mentális test ezzel összefüggésben választott állapota pedig a szemanti­kát (jelentéstant) biztosítja; ezek együtt alkotják az in­ger jelentéssel bíró képzetét. Ha egy képzet kialakult, az agy (ismert) ingerekre adott további reakciói már a számítógép működéséhez hasonló műveletek.

Amikor a tudat egy ismert ingerre adott reakció­ként a kvantumlehetőségek közül felismeri a tanult ál­

152

lapotot, és előidézi annak összeomlását, az annak megfelelő mentális állapotot is felismeri, és kiválasztja, így, ahogy az észlelés folyamatában a fizikai agyban kialakulnak a fizikai világ képzetei, a tapasztalt mentá­lis lehetőségek valószínűségeinek módosulása révén az azzal összefüggő mentális test is megváltozik. A le­hetőségek nem változnak; csupán összeomlásuk való­színűsége, a korábbi összeomlást előnyben részesítve, egyenlőtlenné válik. A képzelet folyamata ennek fordí­tottja: a fizikai agyban az összefüggő összeomlás kö­vetkeztében kialakuló mentális állapotokat ismerünk fel és választunk ki.

Az ismételt észlelés tehát kialakít egy hajlamot a mentális testben, hogy amikor egy bizonyos tárgy/in­ger hatása megjelenik az agyban, akkor egy bizonyos állapot összeomlását idézze elő. Így a mentális világ ál­lapotai a kondicionálás adott előtörténetéhez idomul­va egyéniekké válnak. Más szóval, bár szerkezetét te­kintve egyazon elmében részesedünk (az elme osztha­tatlan egész), mivel egyéni mintákat sajátítunk el, mondhatjuk, hogy gyakorlatilag személyes elmére te­szünk szert.

Miért egyéni a mentális objektumok tapasztalata?

Az észlelés mentális aspektusai - a gondolatok, a fo­galmak és más mentális objektumok - miért belsők és egyéniek, míg fizikai oldala rajtunk kívülálló és nyilvá­nos? A materialista realista tudomány számára ez meg­fejthetetlen talány. A kvantumelme új tudománya azon­ban magyarázatot adhat erre.

A határozatlansági tétel értelmében nem tudjuk egyszerre teljes pontossággal megállapítani a kvan­tumobjektumok helyét és sebességét. Mi több, a mé­

i53

rés hatással van az objektumra. A fizikai világ észlelé­séhez szükségünk van makroszkopikus méretű test, egy makroszkopikus észlelőberendezés közvetítésére, amely felerősíti a mikroobjektumok kvantumlehetősé­geit, hogy megfigyelhessük azokat. Amikor előidéz­zük a kvantumobjektum valószínűségi hullámának összeomlását, az észlelőberendezés valószínűségi hul­láma is egy egyedi megvalósulássá, valamilyen mutató egyedi jelzésévé omlik össze. A kvantumobjektum va­lószínűségi hulláma azonnal nagy sebességgel terjed­ni kezd. A mutató jelzésének valószínűségi hulláma ezzel szemben rendkívül nehézkesen terjed. Ez az oka annak, hogy a kijelzőn másokkal egyetemben ugyan­azt láthatjuk. Így az árért, amit fizetünk - a mikrokoz­mosszal való közvetlen kapcsolat elvesztéséért - ka­punk valamit cserébe: a fizikai objektumok közös va­lóságát a makrokozmoszban; egyszerre láthatjuk mindannyian a makroszkopikus méretű testeket.

Ami a mentális világot illeti: mint azt Descartes he­lyesen megérezte, a mentális szubsztancia oszthatat­lan; nem vezethetjük vissza egyre kisebb és kisebb ré­szekre, nincsen mikroméret, amelyből a makroméret felépül. A mentális világ osztatlan, vagy valami olyas­mi, amit a fizikusok néha végtelen közegnek nevez­nek. Ebben a végtelen közegben hullámok - gondo­lathullámok - vannak, amelyek valószínűség-számítás­nak engedelmeskedő valószínűségi hullámok. Ezeket a kvantumhullám-alakokat közvetlenül, a makroszko­pikus méretű észlelőberendezés közvetítése nélkül figyeljük meg, mivel itt nincs ilyen. A közvetlen tapasz­talatnak azonban ára van. A mozgások mentális alakjá­nak, egy gondolatnak a megfigyelése vagy tapasztalá­sa alá van vetve a határozatlansági elvnek; ez annyira kavargóvá teszi a gondolatot, hogy egy másik megfi­

154

gyelés már nem ugyanannak a gondolatnak a tapasz­talatát adná. Ezért két különböző megfigyelő közönsé­ges módon nem osztozhat ugyanazokban a gondola­tokban: a gondolatokat bensőnkben tapasztaljuk; egyéni élmények.

Miért nem történhet meg a mentális tapasztalatok összeomlása fizikai test nélkül?

Mindebből az is kiderül, hogy az elme önmagában működésképtelen; a tudatnak szüksége van az agyra, hogy előidézze a valószínűségi hullám összeomlását. Tehát a valószínűségi hullám összeomlása a felcserélő­dő rangsor sajátos, önmagára utaló dinamikáját teszi szükségessé, amely a mikro és makro megkülönbözte­tését igényli, amit csak az anyagi agy tesz lehetővé. Mint már korábban szó volt róla, a felcserélődő rang­sor az ok-okozati hatás végtelen ingadozása egy rang­sor szintjei között: az alsó szint a felső oka, ami az al­sót okozza, ami a felsőnek az oka és így a végtelensé­gig, mint a „hazug vagyok” kijelentésben.

Az agy kvantumészlelése önmagára utaló, mivel je­len van benne a felcserélődő rangsor. Az agyban van­nak mikroszkopikus méretű kvantumrendszerek, ame­lyek külső ingerekre, például egy fotonra, reagálnak; az ebből a kvantumrendszerből érkező jelet aztán az agy egy másik, makroszkopikus méretű rendszere (nevezhetjük észlelőberendezésnek) felerősíti, de oly módon, mint a felcserélődő rangsorban.

A közönséges kvantumészlelés, mint amilyen a Geiger-Müller-számlálóval végzett megfigyelés, egy­szerű sorrendiséget követ. Az észlelt mikroszkopikus kvantumrendszer (az elektron) és a makroszkopikus észlelőberendezés (a Geiger-Müller-számláló), amely

155

felerősíti, hogy láthatóvá tegye, jelentősen különböző méretű. Egyértelmű, hogy melyik a kvantumrendszer és melyik az észlelőberendezés. Egy önmagára utaló rendszerben azonban, legyen az az agy vagy egyetlen élő sejt, ez a különbség egybemosódik, mivel a feltéte­lezett kvantumrendszer nem olyan mikroszkopikus, mint az elektron, és a feltételezett észlelőberendezés nem olyan makroszkopikus, mint a Geiger-Müller- számláló. Ehelyett - mint azt Henry Stapp fizikus hangsúlyozta - mindegyik nagyjából közepes méretű. Valójában ezek a rendszerek egymást erősítik fel. A Geiger-Müller-számlálóban és az agyban történő kvantumészlelést az is megkülönbözteti, hogy míg az előzőben a kvantumrendszer és az észlelőberendezés kapcsolódása laza, az utóbbiban szoros.

Akárhányszor történik is meg azonban a felerősí­tés, az önmagában még erős kölcsönhatás esetén sem képes előidézni a lehetőségek szuperpozíciójának összeomlását. Erre csak a tudat képes, egy mindenek felett álló szintről. A tudat bevezetésével minden elem megvan, ami a felcserélődő sorrendhez szükséges. Az ilyen oksági sorrend remek példája M. C. Escher Egy­mást alkotó kezek című képe, amelyen a holland mű­vész azt ábrázolta, amint a jobb kéz a bal kezet rajzol­ja, miközben a bal kéz az őt rajzoló jobb kezet. Mi azonban tudjuk, hogy mindkettőt Escher rajzolta.

Tehát miért nem képes a tudat önmagában előidéz­ni a mentális test valószínűségi hullámainak összeom­lását? Mert az elmében nincs különbség mikro- és makroméret között. Tulajdonképpen semmilyen fel­erősítésről nem beszélhetünk. Ezért a felcserélődő oksági láncolatban történő kvantumészlelés nem le­hetséges. A felcserélődő oksági láncolat nélkül a kvan­tumlehetőségek összeomlása nem következik be. Ami­

156

kor azonban a mentális valószínűségi hullámok korre­lációba kerülnek az agy valószínűségi hullámaival, összeomlásuk a felcserélődő oksági láncolatban törté­nő kvantumészlelés során egy csapásra bekövetkezik.

Az idealista tudomány azt vallja, hogy fizikai és mentális tapasztalataink szubjektív jellege egyaránt a tudatból ered. A nyugati hagyományokon nevelkedett, modern gondolkodók különösnek találhatják, hogy objektívan beszélünk az elméről, mivel hagyományo­san abba a hibába esnek, hogy a tudatot az elme egy aspektusának tekintik. Ha azonban kijavítjuk ezt a hi­bát, új lehetőség tárul fel előttünk: most már talán ké­pesek leszünk matematikai úton tanulmányozni az el­me működését. Már léteznek is ilyen irányú kezdemé­nyezések (lásd például Sirag 1993; Stapp 1994 munkáit).

Tudatállapotok

Mint korábban említettük, az upanisadok a szanszkri- tul prákrijának nevezett módszerrel „mutatják ki” az olvasónak a tudat végső természetét. A pancsakósa prákrija - az öt burok prákrijája - mellett az upanisa­dok másik jól ismert prákrijája a tudatállapotokkal foglalkozik. Annak segítségével, amit eddig kifejtet­tünk, megpróbálom kidolgozni ennek a prákrijának a modern változatát.

Amikor a neurofiziológusok és neurofilozófusok a tudatról beszélnek, a többségük az ébrenléti tudatos­ság állapotát érti alatta. Van azonban még két tudatál­lapot, amelyet mindannyian rendszeresen megtapasz­talunk: az álom és a mélyalvás. Ki mondhatja meg, hogy az álmok nem ugyanolyan valóságosak, mint az ébrenlét tudatossága? Mivel az álmokban nincs meg a tapasztalatoknak az a folytonossága, amely az ébrenlé-

157

ti tudatosság állapotát jellemzi, inkább tagadjuk való­ságosságukat. Az ébrenlét tudatosságában beszélhe­tünk álmainkról, és elemezhetjük azokat, fordítva azonban ez nem lehetséges. És mégis, ha hosszabb időn keresztül tanulmányozzuk az álmainkat, fel fo­gunk fedezni valamiféle nehezen megragadható foly­tonosságot, álombéli életünk előrehaladását, értelmé­nek kibontakozását. Tehát a folytonosság hiánya végső soron nem is olyan hatásos érv az álmok valósá­gosságával szemben. Az ausztráliai őslakosok közis­merten nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az „álom­időnek”, mint az ébrenléti tudatosság állapotának. A legutóbbi időkben az éber álmokkal folytatott kuta­tások még bizonytalanabbá tették az álom és az ébren­lét állapota közötti különbséget.3

Csuang-ce, a kínai filozófus, egyszer azt álmodta, hogy pillangó. Amikor felébredt, hangosan így töpren­gett: „Vajon én álmodtam a pillangót, vagy éppen a pil­langó álmodik engem?” Azon kapta magát, hogy ugyanolyan komolyan veszi az álom valóságát, mint az ébrenléti tudatosság állapotát.

A tudatosság az ébrenlét és az álom során egyaránt jelen van. Mindkettő tudatállapot, azzal a különbség­gel, hogy az álmok kevésbé megfoghatók. Ezenkívül mindkettőben bekövetkezik az agy és az elme valószí­nűségi hullámainak összeomlása, valamint szubjek­tum és objektum is elkülönül.

Mi a különbség közöttük? Az álom állapotában csu­pán a gondolatok belső tudomása és az agy belső ké­pei szerepelnek, amelyeket az agy a saját elektromág­neses „zajából” képez. A másokkal megosztott, külső tudomás hiányzik belőlük. Az álmok a maguk módján belső életünk értelmét tükrözik, olyan tapasztalatok­kal, amelyek idővel kibontakoznak, felismerésekhez

158

vezetnek, és amelyek az ébrenléti tudatosság állapotá­ban tanultak kívülről érkező információinak felhasz­nálásával egészülnek ki.

Többnyire úgy véljük, hogy amikor alszunk, de nem álmodunk, nem vagyunk tudatosak. A múltban a tudatot a legtöbb tudós az ébrenléti állapot sajátságá­nak tekintette. A tudat tudománya szerint azonban a tudat minden lét alapja. Tehát a tudatnak akkor is jelen kell lennie, ha alszunk. Máskülönben - érvel a védánta- felébredvén hogyan is mondhatnánk, mint oly so­kan szoktuk, hogy „milyen jól aludtam”? A mély alvás során freudi értelemben mégsem vagyunk tudatosak; a tudat jelen van, de nincs tudomás, se belső, se külső.

Napjainkban általánosan elfogadott, hogy az éb­renlét, az álom és a mély alvás különböző tudatállapo­tok, mint azt a mindhárom esetében jelen lévő agyhul­lámok tanúsítják. Az ébrenléttől az álom, majd a mély alvás állapotához vezető folyamat során az agyhullá­mok rezgésszáma fokozatosan csökken, és amplitúdó­juk nő. Az upanisadok ezenfelül kijelentik, hogy a tu­dat a maga valójában (szvarúpa) mind a három álla­potban jelen van, de mint túrija meg is haladja azokat. A túriját néha a negyedik állapotként jelölik meg.

Egyesek elkövetik azt a hibát, hogy kijelenti:, mivel az alvás és a túrija állapota lényegében megkülönböz­tethetetlen, a kettő bizonyára egy és ugyanaz: szubjek­tum és objektum különválásától mentes tudatosság. A hibára a meditáció derít fényt, amely a nirvikalpa szamúdhi állapotához vezet, egy eksztatikus állapot­hoz, amelyben szubjektum és objektum nem válik kü­lön, és amely a zavartalan boldogság érzését hagyja maga után. Míg a mély alvás boldogsága inkább eltom­pult érzés (Indiában a lusták boldogságának nevezik), a nirvikalpa szamádhi boldogsága lendületes és krea­

159

tív. A nirvikalpa szamádhihoz vezető egyik út a kreatív alvás gyakorlata, az alvás jógája (szanszkritul jóga- nidrá). A túrija azonban még a nirvikalpa szamádhit is meghaladja (lásd a 14. fejezetet).

A vitális test

A védánta által leírt öt burok vagy test egyike a vitális test, a pránamaja kosa. A vitális testnek a mentális test­hez hasonlóan nincsen kiterjedése; végtelen közeg, mozgása módozatainak elnevezése szanszkritul prána (kínaiul csi, japánul ki). A vitális test módozatait Nyuga­ton életenergiának hívják. William Blake, a költő így írt:

Az Ember Teste nem különíthető el Leikétől: amit Testnek nevezünk, a Léleknek egy része, az öt Érzéken keresztül felfogva, amelyek a Lélek legfőbb kapui a mi korunkban.

Az Energia az egyedüli élet, s a Testből ered;az Értelem a határa,külső kerülete az Energiának.Az Energia Örökös Gyönyör

(Szenczi Miklós fordítása)

Az „energia”, amelyet Blake örökkévaló boldogság­ként élt meg, nem a fizikusok által leírt energia, ha­nem életenergia vagy prána.

A vitális test tartalmazza az életfunkciókat, amelye­ket a fizikai test különböző szervei képviselnek, mint ahogyan a mentális test tartalma az agy hardverének szoftvereként jelenik meg. A 6. fejezetben láthattuk, hogy a biológiai evolúció kvantumugrásai - amelynek során a tudat a genetikai lehetőségek egy teljes alakza­tának az összeomlását idézi elő - új sajátosságot, ezál-

160

tal egy új fajt hoznak létre. De hol van a terv, amelyet a tudat a megfelelő alakzat kiválasztásakor felismer? A morfogenetikai mezőkben, amelyek a vitális világ részeit alkotják.

Vajon mondhatjuk-e, hogy a vitális test mozgásá­nak módozatai - a prána, csi vagy kí - a vitális világ végtelen közegének valószínűségi hullámai? Mivel mind az indiai, mind a kínai rendszerek az életenergia áramlásának pályáiról vagy csatornáiról beszélnek, az életenergia bizonyára könnyebben felderíthető, mint mentális megfelelője. Érdekes azonban, hogy az indi­ai energiapályák (a nádik), nem esnek egybe ponto­san a kínai energiapályákkal (amelyeket Nyugaton meridiánnak neveznek). Mi több, az adott akupunktú- rás pont helyének meghatározásához az akupunk- tőrnek szüksége van arra, hogy a páciens a csít érezve segítsen neki, tehát a meridiánok elhelyezkedése nem szigorúan meghatározott. Ráadásul úgy tűnik, hogy az akupunktúrás pont elhelyezkedése és a meridián irá­nya kiegészítik egymást, akár a fizikai objektumok he­lye és sebessége; az egyik pontos meghatározása csak a másik pontos meghatározásának rovására történhet. A kínai rendszer ezt a komplementaritást a csi jin és jang jellegével fejezi ki.

Mint a gondolkodás, a prána mozgása is kreatív kvantumugrásokat mutat. Azonfelül az életenergiát, akár a gondolkodást, bensőleg tapasztaljuk (lásd a mentális testtel foglalkozó fejtegetést e fejezet előző szakaszaiban). Ez a két tény megint csak a vitális mó­dozatok kvantumtermészetét bizonyítja. És természe­tesen, mint a gondolkodás esetében, a prána mozgása is kondicionálttá válik, ami leplezi kvantumtermészetét.

A prána áramlásának kondicionált aspektusait elég jól ismerjük mindannyian, bár talán nem ilyenként is­

161

merjük fel. A szívtájékon a szerelemhez kapcsolódó érzés, görcs a gyomorban, amikor idegesek vagyunk, torkunk elszorulása, amikor életünkben először éne­kelünk vagy beszélünk közönség előtt, összpontosí­táskor a szemöldökök között érzett nyomás és hő mind a prána kondicionált mozgásainak következté­ben jelenik meg. A pontokat, ahol a prána kondicio­nált mozgásait érezzük, szanszkritul csakráknak hív­ják, és mostanság Keleten és Nyugaton egyaránt sok tudós kezdi újra felfedezni (Motoyama 1971; Joy 1979). A prána kreatív mozgása a kundalini sakti (szunnya­dó prána) felemelkedésében és a csakrák „újbóli meg­nyílásában” jut kifejeződésre; ez megtöri a prána kondicionáltságának homeosztázisát, és a kreativitás felszínre törésének forrása, aminek a kundalini fel- emelkedése gyakran utat nyit (Krishna 1971).

Kínai tudományos kutatások arról tanúskodnak, hogy némely csi kung mester (a csi áramoltatásának mestere) képes befolyásolni a laboratóriumi körülmé­nyek között tartott sejttenyészetek biokémiai reakció­it. Ha ártalmatlan csít bocsátanak rájuk, az elősegíti a tenyésztett sejtek növekedését, és javítja légzésüket; ha pedig ártó csít irányítanak rájuk, a tenyészet bioké­miai reakciói lecsökkennek (Sancier 1991). Ez arra utal, hogy a csi áramlása nem helyhez kötött, tehát kvantumjellegű.

Indiában, a Bangalore-i Vivekananda Kendrában R. Nagarathna, orvos és jógakutató Asha Jain szellemi gyógyítóval folytat munkát. Jain egyeden pránaáram- lattal elő tudja idézni, hogy a kísérleti alany azonnal és szemmel láthatóan elerőtlenedjen; s az illető egy ellen­tétes áramlattal aztán visszanyeri erejét.4 Ez nyilvánva­ló bizonyíték a prána tapasztalatának nem lokális kvantumjellegére. Meggyőződésem, hogy a prána

162

nem lokális jellegének fontos szerepe lehet, és van is a gyógyításban (lásd a 12. fejezetet).

A lényegest és a matematikai platonizmus

Roger Penrose matematikus The Emperor’s New Mind (A császár új elméje) című művében Gödel híres téte­lének vizsgálatára hív, hogy bemutassa a matematikai felfedezések nem algoritmikus jellegét. Amit bemutat, az lényegében nem más, mint egy prákrija, amellyel kimutatja, hogy léteznie kell a tudat vitális és mentális testénél is finomabb lényegi testnek.

Gödel tételének a következő a lényege: a matemati­kai igazságok megállapításához alkalmazott algorit­musok matematikai rendszerei, ha megfelelően kidol­gozottak, vagy nem teljesek, vagy ellentmondásosak; mindig tartalmaznak olyan állítást, amely a rendszer­ben nem bizonyítható. Bár a matematikusnak nincs kétsége az állítás érvényessége felől, a rendszer algo­ritmikus logikája nem tudja azt igazolni (Penrose 1989). Más szóval, amikor a matematikusok új mate­matikai igazságot fedeznek fel, nem algoritmusok vagy logika segítségével jutnak erre; ehelyett kilépnek a rendszerből - egy már létező matematikai igazságot kell elhozniuk egy olyan világból, amely a mentális vi­lágon túl van, ahol az igazolások és a logikai folyama­tok működnek. Ez a lényeg világa, a tudat lényegi teste.

A fizika törvényei matematikai törvények, amelyek sok tudósnak fejtörést okoznak. Penrose bizonyításá­nak gondolatmenete alapján azonban, ha az anyagi tárgyak viselkedését matematikai, tudományos törvé­nyek irányítják, akkor azoknak az anyag előtt is létez­niük kellett, és az anyag fellett állóknak kell lenniük. Ezt az elgondolást matematikai platonizmusnak hív­

163

ják, mivel Platón ismerte fel, hogy az anyagi világ mű­ködését az archetípusos világhoz tartozó, matematikai formák szabályozzák.

A lényegi test az a szabálygyűjtemény, amely nem­csak a fizikai, de a vitális és a mentális testre is vonat­kozik. Nem az anyagot, hanem az anyagot uraló törvé­nyeket, nem a morfogenetikai mezőket, hanem a morfogenetikai mezőket vezérlő szabályokat, és nem a gondolatokat, hanem a gondolatokat meghatározó összefüggéseket tartalmazza. Láthatjuk, mennyire ne­hezen megfogható a lényegtest - kvantumobjektumai nem a gondolatok, hanem a gondolatokat irányító összefüggések. A kreatív megnyilvánulásokról rendel­kezésünkre álló tapasztalati adatok alapján a kreativi­tás két fajtáját különböztethetjük meg: a helyzeti és az alapvető kreativitást. A helyzeti kreativitás egy új jelen­tés felfedezése a már ismert összefüggések kereti közt- ez az elme szintjének kreativitása. Az alapvető krea­tivitás egy új jelentés felfedezése új összefüggésben (Goswami 1996; 1999). Ez nemcsak a mentális, hanem a lényegi test lehetőségből megvalósulásba váltó moz­zanatát is magában foglalja.

Involúció és evolúció: alászállás és felemelkedés

Korunk két gondolkodója, az indiai Sri Aurobindo és az amerikai Ken Wilber, a védánta egy másik eszméjé­re is nagy hangsúlyt fektet (Aurobindo 1955; Wilber 1981). Az elgondolás szerint mielőtt a felemelkedés vagy evolúció megkezdődhetne, azt a tudat alászállá- sának, az involúciónak kell megelőznie.

E kozmológia szerint a transzcendens istenség (Brahman vagy a tudat), hogy megismerje önmagát, egyre durvább és durvább szintekre vetíti ki magát. Az

164

első szint, amelyet lényegi testnek nevezünk (de érte­lemnek is hívják), minden későbbi mozzanat össze­függésrendszerének a teste - ebből erednek például a tudományos törvények. A tudat azáltal korlátozza önmagát, hogy törvényeket hoz létre magának, s egy bizonyos, meghatározott módon tematikussá válik. A következő két szint a mentális és vitális, amelyek tar­talommal töltik meg az eljátszandó témákat. A meg­nyilvánulás legdurvább szintje a fizikai, amelyen a tar­talmak leképezése történik (12. ábra).

A tudat alászállása során egyben meg is feledkezik önmagáról, így tudatlanságba burkolózik. Minden al­sóbb szint a tudattalanba szorítja az azt megelőzőt, és

TUDAT

örömtest

12. ábra: A tudat involúciója és evolúciója

165

egyre nagyobb felejtéssel, valamint korlátozottabb szabadsággal jár. A legalsó, fizikai szinten minden tu­dattalan. Ezt az utazást azért hívják involúciónak (visz- szafejlődés), mert a magasabb szintek az anyagban le­hetőségként, kibontakozásra készen léteznek.

Ha az involúció teljes, elkezdődik az evolúció. Ez a kozmológia azonban meglehetősen más képet fest az anyag evolúciójáról, mint a materialista. Nem úgy te­kint az életre, mint ami kizárólag az anyagból - annak tulajdonságai és kölcsönhatásai révén - jelenik meg, mivel alsóbb szintből soha nem jöhet létre magasabb szint. E felfogás szerint lehetőségként már létezik az élet, és akkor jelenik meg, amikor az anyag elérte azt az összetettségi fokot, amelyben fennmaradhat. Az el­me ugyanígy az élet egy bizonyos szervezettségi szint­jén (az agy kifejlődésével) jelenik meg, mert mint le­hetőség már létezett.

Ezek a szintek nem dualisztikusak. A tudat részek­re tagolódása illuzórikus, puszta látszat. A tudat a játék kedvéért feledkezik meg önmagáról, úgyszólván szín­leli a felejtést.

Az imént vázolt kozmológia az ezoterikus vallási hagyományok felfogására jellemző; bizonyos tekintet­ben ésszerűnek tűnik, és nagyon is meg lehetünk elé­gedve vele; mégsem beszél a részletekről. Hogyan je­lent meg a felejtés vagy - oka - a májá? Hogyan válik a lehetőség valósággá?

Mint láthattuk, az idealista tudomány kielégítő vá­laszt ad az első kérdésre: a megnyilvánulás a felcseré­lődő hierarchián keresztül valósul meg, előidézve az elkülönültség káprázatát, ami aztán ideiglenes emlé­kezetvesztést okoz. Vagyis az alászállás szellemi és mentális szintjén az értelem és az elme szubtilis testei gondolati összefüggéseket és magát a gondolkodást

166

magában foglaló, lehetséges szerkezeteket jelenítenek meg a tudat számára. A tudat, valamint mentális és ösz- szefüggéseket megjelenítő lehetőségei még mindig osztatlan egészt alkotnak. Amikor azonban a tudat ön­magára vonatkoztatóan előidézi a lehetőségek össze­omlását megvalósulássá az alászállás alacsonyabb (fi­zikai) szintjén, az a szubjektum (a gondolkodó) és az objektum (a gondolat) látszólagos elkülönülését te­remti meg, ami az egység elfelejtéséhez vezet. Ehhez hasonlóan, a felemelkedés következő fokán, a vitális szinten, a tudat megteremti az élet és a környezet (lát­szólagos) elkülönülésének - és a még mélyebb felej­tésnek - a lehetőségét. Mint azt ebben a fejezetben ko­rábban kifejtettük, az értelmi, a mentális és a vitális test valódi összeomlása addig nem következik be, amíg a fizikai test meg nem jelenik a színen.

Hogyan válik valósággá, ami az anyagban lehető­ségként szunnyad? A fizikai anyag szervezettségének egy bizonyos fokán megjelenik a felcserélődő hierar­chia és a kvantumészlelés. Ekkor a tudat közbelép, és megtörténik mind a négy test - a lényegi, a mentális, a vitális és a fizikai test - valószínűségi hullámának ön­magára visszaható összeomlása. És a tudat emlékszik az élet korábbi szintjeire, az elmére és a szellemre, amelyek megelőzték az anyag megjelenését. Az anya­got használja, mint ahogy mi a számítógépet, hogy az életformákba életet (életfunkciókat) programozzon. Ekkor kezdetét veheti az élet evolúciója (lásd a 6. feje­zetet). Az evolúció során megjelenik az agynak neve­zett sejtcsoportosulás, hogy az elmét is be lehessen programozni, és testet ölthessen. Végül, a fizikai for­ma továbbfejlődésével, az emberiség jövőbeli evolú­ciója során talán még az értelem is leképezésre kerül- Aurobindo ezt vetíti előre.

167

JEGYZETEK

1. A kérdés remek megvitatása található Varela et al. (1991) meg­adott munkájában.

2. Banerji (1994) ezt a Gödel-féle hiányossági tétel példájának látja.3. Az éber álmodással az utóbbi időben folytatott tudományos

munka ismertetését lásd Wolf (1994) művében.4. Ezt R. Nagarathna említette egy magánbeszélgetésünk alkal­

mával.

N Y O L C A D I K F E J E Z E T

A reinkarnáció szelleme és tudománya

A XIX. század végén a teozófu- sok Madame Helena Blavatsky vezetésével újra felfe­dezték az ősi keleti igazságokat a Nyugat számára. Tisztában voltak az örök ontológia - a tudat minden lét alapja - igazságával. Emellett két kozmológiai elvet is felismertek. Az egyik a kozmosz egészének ismétlő­dése, miszerint a világegyetem az ősrobbanásból in­dulva azért tágul, hogy végül visszahúzódva önmagá­ba roskadjon, majd újból tágulni kezdjen, ciklikusan tágulva és összehúzódva (ez modern kifejezéssel élve a kozmosz oszcillációs modellje). A másik a reinkarná­ció eszméje, amely azt mondja, hogy jelenlegi életün­ket egy másik előzte meg, és a halál után egy újabb kö­vetkezik; már jártunk itt korábban, és még számos al­kalommal újra fogunk születni.

A modern elme számára a reinkarnáció gondolata képtelennek tűnik. A materialista tudomány folytonos nyomása alatt csaknem teljesen a fizikai testtel azono­sítjuk magunkat, ezért nem könnyű elhinnünk, hogy egy részünk túléli a fizikai test halálát. Még nehezebb elképzelni, hogy ez a rész újra megszületik egy másik fizikai testben. A haldokló testet elhagyó, majd a szü­letendő magzatba belépő lélek elképzelése különö­sen nyugtalanító, mivel ez a testtől különálló lélek lé­

169

tezését feltételezi. Pedig annyira igyekeztünk, hogy vi­lágképünkből kiiktassuk a dualizmust!

Monista felfogásunknak azonban nem kell feltétle­nül az anyagon alapulnia. Ha a tudat, nem pedig az anyag a lét alapja, akkor első nehézségünk - annak el­fogadása, hogy egy részünk túléli a halált - jelentősen mérséklődik; mivel a tudat, ha más nem is, tovább léte­zik a fizikai test halála után.

Majd miután megtudjuk, hogy ha az új tudomány szeretné megragadni annak értelmét, ami a valóság anyagi szintjén történik, számításba kell vennie a vitá­lis, mentális és szellemi testeket, és hogy a fizikai test egy (kvantum)számítógéphez hasonló valami, amely­be az élettani és mentális funkciók könnyen kezelhető szoftverként vannak betáplálva, még azt a gondolatot is könnyen elfogadjuk, hogy létezik valami olyasmi, mint a lélek. Nem, nincs itt semmiféle kettősség. Tes­teink - akár a fizikairól, a vitálisról, a mentálisról vagy a szellemiről van szó - egyike sem a klasszikus, new­toni értelemben vett szilárd anyagból áll; inkább a tu­datban létező kvantumlehetőségek. A tudat egyszerre idézi elő e világok párhuzamos lehetőségeinek össze­omlását, hogy létrehozza a pillanatról pillanatra ta­pasztalatát.

A négy test közül csupán a fizikai rendelkezik szer­vezettel és anyagi értelemben meghatározott elhelyez­kedéssel; ezért durvatestnek hívják. Vitális és mentális testünket teljes mértékben az életműködés alkotja, és a kondicionálás alakítja. A fizikai feltérképezésének folyamata során hajlamokat fejlesztünk ki az élettani és a mentális működés bizonyos egybeeséseire. Ezek­ből a szokásmintákból áll a kvantumemlékezet, az ezeknek a testeknek a matematikai hullámfüggvényé­hez kapcsolódó kvantum-valószínűségek kondicio-

170

náltsága. Ez remek tudományos leírás azon részünk számára, amely túlélheti a halált: ez a finomtest - a vi­tális, mentális és lényegi test együttese -, amelyben a múltbeli hajlamok emléke (amit a hinduk karmának neveznek) a vitális és mentális test módosult kvantum­matematikája révén tovább utazik. Ezt az együttest ne­vezhetjük kvantummonádnak is. (A durva- és finom­test mellett van egy harmadik, a kauzális test, amely a pancsakósamodell örömtestével azonos, és természe­tesen túléli a halált, mert a lét alapja. Hová is mehetne?)

A reinkarnációt így a tudományos vizsgálatra érde­mes jelenségek rangjára emeltük; a vitális és mentális testből álló finomtest létezésére a legjobb tudomá­nyos bizonyíték túlélésének és újbóli megtestesülésé­nek beigazolódása volna. E fejezetnek ez a legfőbb célkitűzése.1

A fennmaradó kvantummonád, modellünk szerint, megőrzi a múltbeli életek szokásmintáinak és hajla­mainak kvantumemlékezetét. Elegendő adat áll ren­delkezésünkre, amely alátámasztja, hogy a hajlamok csakugyan megmaradnak, és újra testet öltenek. Az életünk folyamán felgyülemlő történetek azonban, személyes történetünk egésze, a fizikai test, az agy, a halállal semmivé foszlik; a kvantummonád nem hor­dozza ezeket a történeteket. Mégis vannak olyan ese­tek, amikor egyes emberek, különösen gyerekek, gyakran meglepő részletességgel képesek felidézni el­múlt életek történeteit. Mi lehet az ilyen reinkarnációs emlékek magyarázata? Ezekért talán a téren és időn át­nyúló, nem lokális kvantumkapcsolat a felelős.

Úgy hiszem, egy kvantummonád minden testet öl­tése téren és időn túlmutatva, nem lokális kapcsolat­ban áll egymással, és a tudatos szándék révén kölcsö­nösen összefüggenek. Nem sokkal a halál pillanata

171

előtt, amikor a tibeti buddhisták által bardónak (átme­net) nevezett állapotba lépünk, ego-identitásunk je­lentős mértékben meggyengül; a kvantum-énbe áthe­lyeződve feltárul előttünk az emlékezet - múlt, jelen és jövő emlékeire nyíló - nem lokális ablaka. Amikor meghalunk, tértől és időtől függetlenül kapcsolatba léphetünk következő, meg nem született inkarná- ciónkkal, így történeteink minden emléke az ő törté­neteinek részévé válik, és hozzákapcsolódik gyermek­kori emlékeihez. Ezeket az emlékeket később hipnó­zis során fel lehet idézni. Néhány esetben a gyerekek maguktól is feleleveníthetik ezeket.

Honnan tudja a kvantummonád, hogy hová kell új­raszületnie? Ha a különböző fizikai testet öltések a nem lokális kvantumkapcsolatok és a tudatos szándék révén összefüggenek egymással, kvantummonádun- kat minden bizonnyal a mi (például a halál idején ural­kodó) szándékunk viszi az egyik élet testétől a követ­kezőhöz. Van egy szanszkrit szó, a szútrátman (szó szerint az ’átman fonala’), amely tökéletesen kifejezi a kvantummonádnak ezt az aspektusát. A fonal a nem lokális kvantumjelleg és a tudatos szándék.

Gyakran kérdezik tőlem: feltéve, hogy léteznek lel­kek, miért van ma annyival több ember, mint a régeb­bi korokban? Nem ellenkezik ez azzal, hogy a lelkek száma változatlan? Ez komoly érv lehet a lelkek egyé­ni és örökkévaló voltát hangoztató dualisztikus kije­lentésekkel szemben, amilyenekkel az indiai szánkhja filozófiában találkozhatunk, és amelyeket a tömegek számára hirdetett kereszténység feltevései kimondat­lanul is magukban rejtenek. A tudat általam alkalma­zott, kettősség nélküli modelljében azonban nem ve­tődik fel ez a probléma. A lélek, a kvantummonád egyedisége a tapasztalat mellékterméke, káprázat.

172

Nem kell arra gondolnunk, hogy a lelkek száma bár­mely adott időpontban állandó.

A halál utáni élet és a reinkarnáció bizonyítékai

A finomtest fennmaradásának és reinkarnációjának elméletét háromféle bizonyíték is alátámasztja:

• A halál során tapasztalt, megváltozott tudatállapo­tokhoz kapcsolódó élmények. Ebbe a csoportba tartoznak a haldokló látomásai, a halálközeli élmé­nyek és azok a tapasztalatok, amelyek során az egyén áttekinti egész életét Ezek az adatok a kvantummonád halálát és újraszületését összekötő, a nem lokális kvantumjelleg ablakának gondolata mellett szólnak.

• A reinkarnációt igazoló adatok. Ilyenek a korábbi életekre való visszaemlékezések, amelyek részletei valósnak bizonyultak, és kiállták az alapos tudomá­nyos vizsgálat próbáját; az előző életek felidézése hipnózis, LSD, holotropikus légzés és egyéb tech­nikák alkalmazásával; a médiumok, mint Edgár Cayce betekintése mások múltbeli életeibe; és azok az esetek, amikor az egyén különleges adottságai vagy pszichopatológiás tünetei nem magyarázha­tók kizárólag jelenlegi élete kondicionáló tapaszta­lataival.

• Testetlen lények. A médiumi képességek és a szel­lemi lények közvetítése mellett az angyalok jelensé­ge is ebbe a kategóriába tartozik. Ezek az adatok közvetlenül alátámasztják a testet öltések között to­vább élő kvantummonád gondolatát.

173

A haldokló látomásai és a halálközeli élmények

A bizonyítékok egyik osztálya a halál küszöbéről, a haldoklás tapasztalatából származik. Amióta 1889-ben Henry Sidgwick és munkatársai a British Society for Psychical Research támogatásával elkezdték öt évig tartó gyűjtésüket a Census of Hallucinations (Halluci- nációk jegyzéke) összeállításához, azóta készülnek feljegyezések olyan élményekről, amelyek során a hal­dokló telepatikusán átadja látomását rokonainak és barátainak. Sidgwick megfigyelte, hogy a halluciná- ciókról szóló beszámolók jelentős része olyan esete­ket ír le, amikor a haldokló és a hallucináló alany egy­mástól meglehetősen távoli helyeken voltak, és a je­lenség a halál beálltát megelőző tizenkét órán belül jelentkezett. Az újabban rendelkezésünkre álló adatok még meggyőzőbbek. Osis és Haraldsson pszichológu­sok kutatásaiból az derül ki, hogy az alany nem egy olyan haldokló látomásait tapsztalja, aki szenved; ehe­lyett az összeköttetés sokkal inkább olyan, mint egy egészséges emberrel kapcsolatos érzékeken túli érzé­kelés (Osis-Haraldsson 1977). De ha a haldokló képes egy egészséges ember békességét és harmóniáját kö­zölni, akkor nem egy olyan megváltozott tudatállapo­tot tapasztal-e, amely túl van a haldoklás kínján és szenvedésein?

A halálközeli élmények, amelyek túlélője visszatér a halálból, és felidézi tapasztalatait, természetesen közismertebbek. A halálközeli élményekben több kul­túra bizonyos vallási hiedelmeinek igazolását fedez­hetjük fel; sokan számolnak be arról, hogy egy alag- úton áthaladva, gyakran saját hagyományuk ismert szellemi alakja vagy egy halott hozzátartozójuk vezeté­

174

sével egy másik világba érkeznek (Moody 1976; Ring 1980; Sabom 1982),

Úgy tűnik, a halálos ágyon tapasztalt látomás és a halálközeli élmény során az ember túllép a haldoklás állapotán, ami rendszerint fájdalmas és összezavar (Nuland 1994). Az illető ilyenkor a közönséges tapasz­talatok fizikai világától eltérő tudatosság „örömteli” va­lóságát tapasztalja meg. Arra is van bizonyíték, hogy a haldoklás során még az Alzheimer-kórban szenvedők is visszanyerik tudatuk tisztaságát (ezt Kenneth Ring mondta el egy beszélgetésünk alkalmával).

Véleményem szerint a haldoklók látomásai és a ha­lálközeli élmények egyaránt alátámasztják az ennek a fejezetnek az előző szakaszában felvázolt elméletet. A haldokló látomásában telepatikusán közvetített bol­dogság vagy békesség érzése arra utal, hogy a halál élménye mélyreható találkozás a tértől és időtől füg­getlen tudattal és különböző archetípusaival. A hallu- cinációs élmény telepatikus közlésében még egyértel­műen erős az azonosulás a szenvedéssel és a haldokló testtel. Azonban a későbbi elszakadás ettől az önazo­nosság-tudattól lehetővé teszi, hogy az ego-identitá­son túli kvantum-én tudatosságának boldogsága tisz­tán átjöhessen.

Közvetlen bizonyítékunk van arra, hogy a halálkö­zeli élmény találkozás a tértől és időtől független tu­dattal és archetípusaival. A halálközeli élmények kuta­tásának egy új dimenziója azt mutatja, hogy az élmény a halálból visszatérő életének gyökeres változását eredményezheti (Ring 1992). Sokuk például nem ta­pasztalja többé az emberiség döntő részét gyötrő ha­lálfélelmet. Gyakran szembeszökően szeretetteljesek és önzetlenek, ami arra vall, hogy a kvantum-énnel va-

175

ló találkozásból származó felismerés kreatív átalaku­lásban nyilvánul meg.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a halálközeli élmény túlélői egyénenként változó képeket írnak le? A látottak - szellemi alakok, közeli hozzátartozók vagy testvérek - nyilvánvalóan archetípusosak. Talán töb­bet megtudhatunk, ha a túlélők tapasztalatait össze­vetjük az álmokkal, mivel ez az állapot az áloméhoz hasonló: már nem annyira a testükkel azonosítják ön­magukat, és az ego sem felügyel és irányít.

Amit a Jung nyomdokain járó pszichológusok „nagy” álomnak neveznek, abban archetípusos képek jelen­nek meg előttünk. Az új keletű neurofiziológiai elkép­zeléssel összhangban én is úgy vélem, hogy ezeket a képeket - akár egy „nagy” álomban, akár a halálközeli élmény során - az agyban állandóan jelen lévő, rend- szertelen elektromágneses jelekből alkotjuk. Ezeket a jeleket az álom mögött húzódó mentális képzelet fel- térképezésére használjuk. Ez az agyban lévő zaj azon­ban kvantumtermészetű - nem determinisztikus, mint azt a neurofiziológusok feltételezik és a tudat, ahogy felismeri, előidézi a megfelelő minták összeom­lását. A halálközeli élmény lényege az ego-identitás gyengülése vagy akár teljes megszűnése. Ez lehetővé teszi, hogy a tapasztalat alanya emlékezzen az elfejte­tett archetipikus képekre.

Az utóbbi időben sokat vitatkoztak arról, hogy a halálközeli élmény során tapasztalt ragyogó fény va­jon egyszerű fiziológiai jelenség-e. Véleményem sze­rint az. A materialisták azonban elfeledkeznek arról, hogy a halálközeli élmények alanyai arra támaszkod­nak, ami az agy fiziológiájában rendelkezésükre áll, és annak segítségével térképezik fel, aminek a jelentése számukra új, nagyjából úgy, mint a kreativitás eseté­

176

ben. Más szóval a tudat, nem pedig az agy rendezi a neurológiai történéseket egyedi tapasztalattá.

Számos halálközeli élményen átesett ember számol be arról, hogy egész élete vagy annak fontosabb részei peregtek le a szemük előtt. Ez ugyancsak beleillik mo­dellünkbe. Míg a haldokló visszanézi életét, a követke­ző testet öltésben születendő gyermek is részt vesz eb­ben, és mindez gyermekkori reinkarnációs emlékeze­tének részévé válik.

Sokan beszélnek arról is, hogy a halálközeli élmény során elhagyták a testüket, és a szó szoros értelmében egy test nélküli testtel azonosították önmagukat. Ez egyértelműen bizonyítja a fizikai testen túl létező kvantummonád létét.

A reinkarnáció bizonyítékai

A reinkarnációs emlékezet bizonyítékai elsősorban gyermekek beszámolóiból származnak, akik elmúlt életeikből olyan részletekre emlékeznek, amelyeknek a hitelességét meg lehet állapítani. A pszichiáter Ian Stevenson adatbázisában a reinkarnációs emlékezet kb. 2000 igazolt esetét gyűjtötte össze. Történetük iga­zolása végett néhány esetben el is vitte a gyerekeket azokra a helyekre, amelyekre korábbi életeikből emlé­keztek. Bár még soha nem jártak ott, a gyerekek felis­merték a helyszíneket, és még a házat is azonosítani tudták, ahol azelőtt laktak. Néha még korábbi család­tagjaikat is felismerték. Egyszer az egyikük arra is em­lékezett, hogy valahova pénzt rejtett el, amit persze meg is találtak. Minderről részletes adatokkal szolgál­nak Stevenson könyvei és cikkei (Stevenson 1974; 1977; 1987). Stevenson egyik munkatársa, Satwant

177

Pasricha, ugyancsak tekintélyes mennyiségű adatot gyűjtött össze (Pasricha 1990).

Jelenlegi modellünk - miszerint a reinkarnációs emlékekre igen korai életszakaszban, előző életünk énjével folytatott, tértől és időtől független (nem loká­lis) kommunikáció során teszünk szert - igazolásának egyik módja az lehet, hogy megnézzük, vajon a felnőt­tek is vissza tudnak-e emlékezni korábbi életeik ta­pasztalataira, ha hipnózissal visszaviszik őket gyer­mekkorukba.

Indiában felnőve, nem volt szokatlan olyan gyerek­ről hallani, aki emlékezett korábbi életére. A szülők és rokonok igen megértőek ezzel a jelenséggel. Ugyanez mondható el Tibetről is. „Nem ritka, hogy az újraszüle­tett kisgyermekek emlékeznek tárgyakra és emberek­re előző életeikből - mondja a dalai láma. - Némelyi­kük olyan szövegeket is fel tud mondani, amit ebben az életben még nem tanítottak meg neki.” A nyugati kultúrákban azonban értetlenül állnak az ilyen emlé­kek felbukkanása előtt, így azok a gyerekek, akik ilyet tapasztalnak, hamar megtanulják elfojtani ezeket az emlékeiket, amelyeket azonban hipnózissal fel lehet eleveníteni. Bár a regressziós hipnózis hitelének nem használt, hogy túl sokan emlékeztek arra, hogy koráb­bi életükben ők voltak Kleopátra vagy Napóleon, a hipnózis segítségével felidézett múltbeli életekre vo­natkozóan megbízható adatok is rendelkezésünkre állnak (Wanbach 1979). Stan Gróf pszichiáter is sok felnőtt alanya korábbi életének emlékét hozta felszín­re különböző technikák: beszélgetésterápia, a születés újraélése, LSD és holotropikus légzés segítségével (Gróf 1992).

Különleges hajlamok és beteges félelmek átván- dorlásáról is vannak adatok; modellünkkel az ilyen

178

eseteket azzal magyarázhatjuk, hogy ezeket a hajlamo­kat a kvantummonád viszi az egyik megtestesülésből a következőbe. Mitől alakulhat ki fóbia, bizonyos reak­ciók kerülése vagy - modellünk értelmében - bizo­nyos kvantumlehetőségek aktualizációjának elutasítá­sa valamilyen trauma miatt? Stevenson a fóbiák egyes fajtáit múltbeli életek emlékeivel hozza összefüggés­be. A pszichoanalitika elmélete szerint a beteges féle­lem nagy megrázkódtatást jelentő gyermekkori élmé­nyekkel áll kapcsolatban. Vannak azonban olyan ese­tek, amelyekben nem fordult elő olyan gyermekkori lelki sérülés, amelyre a fóbiát vissza lehetne vezetni. Ehhez hasonlóan a nemi identitás felcserélődése - mint például az ellentétes nem ruháinak viselése - sem genetikai, sem környezeti hatásokkal nem magya­rázható. Ezek olyan esetek, amikor valamely múltbeli élet kondicionálása átáramlik ebbe az életbe. Ilyenkor a korábbi élet feltárása regressziós hipnózis segítsé­gével előmozdíthatja a terápiát. Csakugyan van rá bizonyíték, hogy a reinkarnációs emlékek felidézése hipnózis állapotában hasznos volt a terápiára nézve (Netherton 1978; Goldberg 1982; Lucas 1993).

Stevenson a különleges adottságokat is a reinkar­nációs emlékekkel hozza összefüggésbe. Hogyan zon­gorázhatott olyan kiválóan Mozart hároméves korá­ban, vagy hogyan volt képes Rámanudzsa végtelen számsorokat összeadni minden különösebb matema­tikai képzettség nélkül? A szokásos, genetikai vagy környezeti kondicionálásra hivatkozó magyarázatok egyáltalán nem tűnnek kielégítőnek. A gének a fehér­jék előállítására vonatkozó utasítások; nincsen 'külön­leges tehetség’ gén, amelyet örökölhetnénk. A környe­zeti kondicionálás pedig minden csodagyerek esetében ellenőrizhető. Persze az esetek számottevő részében,

179

mint amilyen Rámanudzsa esete, a megfelelő környe­zeti kondicionálás, ami magyarázatot adhatna a külön­leges tehetségre, szembetűnően hiányzik. Ez határo­zottan arra utal, hogy az adottság egy korábbi élet kon­dicionálása.

Még a vitális test kondicionálása is átöröklődhet. Itt van például az az eset, amelyet Stevenson vizsgált. Egy kelet-indiai ember tisztán emlékezett rá, hogy előző életében brit katonatiszt volt, aki az első világháború­ban szolgált, és harc közben vesztette életét, amikor egy golyó átfúródott a nyakán. A férfi olyan részletek­kel szolgált testet öltésének skót városáról - amit Stevenson később ellenőrzött, és igaznak talált -, ame­lyekről jelenlegi életében nemigen szerezhetett tudo­mást. Ami még ennél is érdekesebb, hogy Stevenson a férfi nyakán egy pár anyajegyet talált, amelyek éppen az általa leírt, golyó ütötte sebekre hasonlítottak. Ez ar­ra enged következtetni, hogy a vitális test emléke a kvantummonád révén átvándorolt egyik testet öltés­ből a következőbe.

„Azon kapom magam, hogy egyre inkább valamifé­le közbenső, nem fizikai test gondolata jár a fejemben, amely továbbviszi ezeket a tulajdonságokat egyik élet­ből a másikba”, mondja Stevenson. Egyetértek. A fi­nomtest az, ami kvantummonád formájában átviszi egyik életből a másikba az ilyen sajátosságokat.

Testetlen lények

Eddig olyan esetekről volt szó, amelyekben a megnyil­vánult valóság tapasztalatai szerepeltek. A halál utáni életről azonban vannak más, meglehetősen vitatott adatok is, amelyek szerint egy élő személy (rendsze­rint médium vagy transzállapotban lévő közvetítő) azt

180

állítja, hogy egy olyan, bizonyos ideje halott illetővel kommunikál, és annak nevében beszél, aki egy téren és időn túli világ lakója. Ez nemcsak a tudat halál utá­ni fennmaradására utal, hanem arra is, hogy létezik a fizikai test nélküli kvantummonád.

Hogyan kommunikál a médium egy test nélküli kvantummonáddal? A tudat nem képes előidézni a va­lószínűségi hullámok összeomlását egy elszigetelt kvantummonádban (lásd a 7. fejezetet), ha azonban a testetlen kvantummonád kölcsönösen összefüggő vi­szonyt alakít ki egy fizikai lénnyel (a médiummal), ez lehetségessé válik. A médiumok számára különleges tehetségük és nyitottságuk teszi lehetővé, hogy ilyen minőségben működjenek. Szándékuk tisztasága révén képesek oda-vissza működő, nem lokális jellegű vi­szonyt kialakítani egy testetlen kvantummonáddal, amellyel korábban semmiféle kapcsolatuk nem volt. Köztudott, hogy az ilyen közvetítés során a médium viselkedése, beszédmodora és még gondolkodásmód­ja is hihetetlen változáson megy keresztül. Ennek az az oka, hogy a médium finomtestének helyét átmeneti­leg a test nélküli kvantummonád veszi át, akinek a szo­kásmintáit a médium magára ölti.

Magam is láthattam JZ Knightot, aki egy Ramtha nevű szellemi tanítót közvetít. Knight (aki egyébként nő) Ramtha közvetítése során egy határozott, férfi szellemi tanítóvá változik, és jellegzetesen férfias ma­gatartást vesz fel. Saját természetét tekintve Knight a beszélgetésekben nem tolja magát előtérbe, és a szel­lemi dolgokban sem különösebben járatos. A filozó­fus Róbert Almeder ugyanezt figyelte meg a médium Mrs. Willett esetében. Amikor közvetített, Mrs. Willett komoly filozófiai hozzáértésről tett tanúságot, ami nem volt sajátja, bizonyítva, hogy a filozófiai okfejtés­

1 8 1

re való hajlamot csak „kölcsönvette”. Az ilyen hajla­moknak testetlen kvantummonádoktól kell származ­niuk, akik ezeket korábbi életeikből őrizték meg (Almeder 1992).

Az agyhullámok vizsgálatából származó adatok is alátámasztják, hogy a médiumok tevékenységük köz­ben megváltozott tudatállapotba kerülnek. Gilda Moura és Norman Don parapszichológusok Brazíliá­ban egy médium által közvetített entitással folytattak munkát, aki azt állította magáról, hogy a neve dr. Frisk, és német sebész. Azt tapasztalták, hogy a megszállott­ság ideje alatt (amelynek során a médium bonyolult műtéteket tudott elvégezni) a médium agyhullámai­nak rezgésszáma hirtelen a szokatlanul magas, 40 hertz feletti béta-frekvenciára ugrott (Moura és Don 1996). JZ Knightot médiumi közvetítése során nyolc különböző pszichofiziológiai mérőkészülékkel vizsgálták, amelyek mindegyike szembeszökően elté­rő eredményt mutatott a normális fiziológiai reakciók értékétől (Wickramsekera et al. 1997).

Az automatikus írás jelensége is ugyanazzal magya­rázható, mint a médiumok közvetítése. A kreatív gon­dolatok és szellemi igazságok mindannyiunk számára elérhetők, de csak akkor, ha elménk felkészült rá. Ho­gyan írhatta meg Mohamed próféta a Koránt, amikor gyakorlatilag írástudatlan volt? Gábriel arkangyal - egy kvantummonád -, mondhatni, kölcsönadta az el­méjét. Ez az élmény ugyanakkor meg is változtatta Mo­hamedet. Az automatikus írás egyik újabb, figyelemre méltó példája az A Course in Miracles (Csodák tanfo­lyama), amely néhány pszichológuson keresztül jött át, akik közül az egyik különösebben nem is rokon­szenvezett azzal, amit közvetített.

182

Angyalok és bódhiszattvák

Minden kultúrában találkozhatunk a kereszténység angyalainak megfelelő lények elképzelésével. A dévák a hinduizmus angyalai. Az angyalok vagy dévák gyak­ran a lényegtest érzékfeletti, archetípusos világához tartoznak, amelyet Platón az ideák világának nevezett. Ők a forma nélküli angyalok. Ők azok az összefüg­gések, amelyeknek kreatív cselekedeteinkkel formát adunk. Az irodalomban azonban még a legújabb idők­ben is megjelennek olyan angyalok, akiket az embe­rek segítőkként tapasztalnak meg (mint Gábriel, aki Mohamed segítője volt). Modellünk szerint egy ilyen angyal egy testetlen kvantummonád lehet, aki már túl­jutott az újraszületések körforgásán.

A mahájána buddhizmus bódhiszattvákról beszél, a megszabadulást elért lényekről, akik haláluk után szambhógakája formában (tudományos kifejezéssel: valószínűségi forma) születnek újra; ezzel a metaforá­val fejezik ki, hogy többé már nem azonosítják magu­kat a fizikai testtel. Kvantummonádjuk nem kénysze­rül többé a hajlamokat és befejezetlen ügyeket egyik életből a másikba vándoroltatni, mivel teljesítették karmikus kötelezettségeiket. így test nélküli kvantum­monádjuk mindnyájunk rendelkezésére áll, elméjük és vitális testük pedig mindazok szolgálatára van, akik­nek segítségre van szükségük. A buddhizmus archetí­pusos, formátlan bódhiszattvákat is ismer, mint pél­dául Avalokitésvarát, a bölcsesség archetípusát.

Ehhez hasonló a hindu arúpavédák és rúpavédák fogalma. Az arúpavédák tisztán archetípusos, formát­lan összefüggések. A rúpavédák a megszabadulást el­ért emberek kvantummonádjai.

183

A segítő angyalok szolgálata vagy örömteli játéka nem csupán az automatikus írás olyan látványos ese­teiben, mint a Korán és az A Course in Miracles jut el hozzánk, hanem legnehezebb pillanatainkban kapott sugallatként vagy tanácsként is. A bódhiszattvák és az angyalok segítő szándéka mindenütt jelen van. Ami­kor szándékunk összhangban áll az övékkel, összefüg­gővé válunk velük; ekkor rajtunk keresztül cseleksze­nek, és rajtunk keresztül élnek.

Amikor a bölcs Ramana Maharshi halála közeledett, tanítványai egyre kérlelték, hogy ne menjen el. „Hová is mehetnék?”, dorgálta meg végül őket Ramana. Egy olyan testetlen kvantummonád, mint Ramanáé, ha szükséges, akár örökké él a rúpavédavilágban, és utat mutat mindenkinek, akinek szüksége van rá. Ne feled­jük, hogy a rúpavédavilág nincs feltétlenül máshol, mint az általunk ismert fizikai világ. Az érzékfeletti vi­lágok paradox módon „mindebben benne vannak” és „mindezen kívül vannak”.

JEGYZETEK

1. Érdekes, hogy Wolf (1996) még a materialista paradigma kere­tein belül is kidolgozta a halál utáni élet lehetőségének mo­delljét. Elméletében azonban sok olyan feltevés szerepel, amelynek életképessége bizonytalan; modellje például csak abban az esetben érvényes, ha a világegyetem önmagába ros- kadva ér véget.

K I L E N C E D I K F E J E Z E T

Kozmológiai kérdések és válaszok

A KOZMOSZ EVOLÚCIÓJA a tudat

teremtő játéka, amelynek célja, hogy önmagát meg­nyilvánítva feltáruljon önmaga számára. A materialis­ták elhamarkodottan jelentették ki, hogy a kozmoló­gia - még a biológiai fejlődés is - csupán a vak vélet­len eredménye. Abban azonban a vallások is tévedtek, hogy a kozmológiában és az evolúcióban eleve elren­delt, nem pedig kreatív célt láttak.

Hogy teremtő módon megnyilvánítsa magát önma­ga számára, a tudat egy sor lépésen megy keresztül, amelyek mindegyike nagyobb korlátozással jár, mint az előző: a lényegi vagy szellemi test, a törvények és összefüggések teste; a mentális test, az értelmezés és a gondolatok teste; a vitális test, az élet teste; és végül a fizikai test, amely a vitális és a mentális test értelmezé­seit képezi le. A kvantumfizika képzelt ablakán keresz­tül láthatjuk, hogy a tudat hogyan közvetíti a fizikai, vi­tális és mentális világok kölcsönhatását és azt is, hogy ez miért nem foglal magában kettősséget.

A felismerés, amelyhez ez a szellemi kozmológia az evolúciót illetően hozzásegít, igazán meghökkentő. Az életre, az elmére és a tudatra többé már nem kell úgy gondolnunk, mint azokra a különös és lehetetlen­nek tűnő teóriákra, amelyek az anyag mellékterméke­

185

ként megjelenő, másodlagos jelenségnek írják le eze­ket - amire akkor kényszerülnénk, ha a valóság anyagi alapú volna. Ezzel szemben az evolúció az értelmezés evolúciója, mindannak feltérképezése, ami mindig is a tudatban volt. Ez kielégítő: ezt már megértjük. Ugyan­ezt tesszük számítógépeinkkel is.

Az új kozmológia megmutatja saját evolúciónk mérhetetlen nagyságát. Nem különölünk el ökoszisz­témánktól. A reinkarnációs nézőpontból elénk tárul korábbi életeink skálájának lenyűgöző távlata. Testet öltöttünk egysejtűként, növényként, állatként - habár mint „csoportlelkek” vagy fajtudat -, és most ember­ként vagyunk jelen. A tudat mindezen testet öltésen keresztül haladó, hatalmas utazása során ismeri meg önmagát; így keltünk át már mindannyian számtalan­szor téren és időn. Ez az utazó kvantummonád lényünknek azt a közbenső vetületét mutatja meg, amelyben nagyon is helyhez kötött egónk és a minde­nütt jelen lévő, személytelen kvantum-énünk kiegészí­tik egymást.

Tehát fokozatosan feltűnik egy új tudomány, a tu­dat tudománya, amely fel fogja váltani a jelenlegi, ma­terialista tudományt. Olyan kérdéseket vonultatok fel, amelyek ezzel a paradigmaváltással kapcsolatban fel­merülhetnek.

Egyszerűség

k: Kétségtelenül szövevényes tudományt alkottál a tu­dat nem is egy, hanem négy világával. Mi a helyzet a lényegre törő tömörséggel?

v: Einstein mindig azt mondta, hogy „mindent le kell egyszerűsíteni annyira, amennyire csak lehetsé­ges, de nem jobban”. A behaviorista pszichológusok -

186

az embert a kondicionálás termékének tekintő, korlá­tolt nézetükhöz híven - kutatásaikban patkányokkal helyettesítik az embert; ez a dolgok leegyszerűsítése. Ehhez hasonlóan a biológiában az a gondolat, misze­rint minden élet a génektől származik, túlzott leegy­szerűsítés: minden organizmus, beleértve az embert is, nem több egy géngépezetnél, és a genetikai deter­minizmus hívei anélkül tanulmányozhatják a biológiát laboratóriumaikban, hogy valaha is megvizsgálnának egy szervezetet.

Ezek a leegyszerűsített képek azonban kihagyják a lényeget: a tudatot. Az ilyen törekvések, amelyek a bio­lógiában és a pszichológiában mindent a genetikai és viselkedésbeli determinizmusnak próbálnak aláren­delni - akár a klasszikus fizika -, nem tettek sokkal többet, mint hogy létrehoztak egy meglehetősen elő­ítéletes, tehát tudománytalan álláspontot a biológia és a pszichológia minden olyan szemléletével szemben, amely nem áll összhangban ezzel a redukcionista né­zettel.

k Tehát azt mondod, hogy az élet és az elme tanul­mányozása nem korlátozható kizárólag a fizikai test ta­nulmányozására. Figyelembe kell vennünk a vitális, mentális és szellemi testet is, ugye?

v: Pontosan. A régi időkben még rámutathattunk a gyász jelenségére - az emberek sírnak, ha egy szá­mukra kedves személy meghal -, hogy íme, többek va­gyunk fizikai testünknél; máskülönben miért sírnánk, amikor az elhunyt teste még mindig ott van? Ma már bonyolultabb okoskodásra van szükségünk, de az igazság ettől még mindig ugyanaz.

187

Dualizmus

k: A The Self-Aware Universe című könyvedben az el­mét az agy részeként mutattad be. Ezzel a felvetéssel, miszerint az elme és az agy különálló, nem hátrálsz egy lépést vissza a dualizmushoz?

v: A The Self-Aware Universe egy tudaton alapuló paradigma megalkotásának kezdetét jelentette. Nem akarta kimondani a végső szót ezzel a paradigmával kapcsolatban. Miután a könyv megjelent, fokozatosan úgy kezdtem látni a problémát, hogy azon gondolkoz­tam, az elme és az agy ugyanaz: nem érinti az értelme­zés kérdését. Vegyük például a tévékészüléket. Ami a képernyőn látható, az a fizika felől megközelítve elekt­ronok játéka, efelől semmi kétség. Ha azonban a ké­pet elektronok játékaként nézzük, az semmit nem mond számunkra a vetített szappanopera szereplői­nek történetéről. Az elménk vetíti a történetet - a je­lentést - a képekre, amelyeket az elektronok mozgása hoz létre. Az elme teszi lehetővé a tudat számára a je­lentés felismerését, amit az agy nem tud feldolgozni. Sehogy sem juthatunk megoldásra az értelmezésnek ebben a kérdésében az elme és az agy megkülönböz­tetése nélkül.

k: Egy rendíthetetlen darwinista azt mondhatná, hogy a jelentés észlelése az evolúció eredménye. Azért jelent meg, mert a fennmaradás szempontjából haszna van.

v: Némi logikával más következtetésre juthatunk. Az anyagi agy végső soron jelfeldolgozó gép. Még egy kvantummechanikai agy is jeleket dolgoz fel, habár le­hetőségként. A jelentés, a jelentés értelmezése nem jut szerephez benne.

188

A vitális test

k: El tudom fogadni az érvelést, miszerint az elme nem azonos az aggyal, de mit kezdjek a vitális testtel? A bio­lógusok nem tették már rég félre ezt az elgondolást, mint felesleges terhet? Mi a célod ezzel a feltevéssel?

v: Először is, a vitális test szabályozza annak a mű­ködését, amit életnek nevezünk. Nézzük például a fennmaradást. Darwin a túlélést tette elmélete sarkala­tos pontjává; és senki sem tagadja, hogy a túlélés meg­határozó az élet szempontjából. De milyen fizikai oka van az élőlények önfenntartási ösztönének? Ami azt il­leti, a molekuláris viselkedést a fennmaradásra való tö­rekvés elképzelése nélkül is tökéletesen meg lehet magyarázni, anélkül hogy külön bevezetnénk a „túlél­ni akarás” sajátosságát, és a biológiai lények, amelyek molekuláris csoportosulások, mégis túl akarnak élni.

k: Rendben. De mi a vitális test gyakorlati haszna? v: Ez a kreativitásában nyilvánul meg. Fizikai tes­

tünk rendes körülmények között bámulatra méltóan működik a vitális test működésének kondicionált megjelenési formáival. Amikor azonban ezek valame­lyike vagy az életerő hozzá kapcsolódó áramlása nem megfelelő - amit betegségnek nevezünk a vitális test kreativitására van szükségünk.

Amikor a fizikai megjelenési formák működnek, vi­tális megfelelőik velük együtt mozognak, maguktól és tökéletesen. A tudat egyszerre idézi elő a lehetőségek mindkét csoportjának összeomlását, így biztosítva számunkra az egészségnek nevezett működést. De ha a térképekbe hiba csúszik, vagy a vitális test működé­se - a prána vagy a csi - kibillen egyensúlyából, a fizi­kai megfelelők már nem váltják ki a megfelelő vitális

189

működést, és fordítva, így megszűnik az épség, az egészség érzése.

A kínai és indiai gyógyászati tudományok a vitális test szerepét hangsúlyozzák. A vitális test egészségé­nek helyreállítása az idealista tudományban tehát egye­síti a vitális részt hangsúlyozó keleti, és a fizikait előtér­be helyező nyugati gyógyászatot (lásd a 13. fejezetet).

k: Mi a szerepe a vitális testnek az egészséges em­berek esetében?

v: Nézzük például az érzelmeket. Nem nehéz észre­venni, hogy az érzelmek fizikai és mentális összete­vőik mellett vitálissal is rendelkeznek. Amikor szerel­mesek vagyunk, annak félreérthetetlen fizikai jelei vannak, és bizonyos gondolatok is azonnal felmerül­nek. De mindehhez olyan félreérthetetlen érzések is társulnak, mindenekelőtt a szív tájékán, amelyeket nem tudunk sem a fizikai, sem a mentális érzések kö­zé sorolni. Ez a vitális testben ébredő érzés oly jelleg­zetes, hogy a szerelmet minden kultúrában a szívvel kapcsolják össze. De ugyan mi köze lehet a fizikai szív­nek a szerelemhez azon kívül, hogy kissé szaporábban ver?

Sok hagyományban vannak olyan szellemi gyakor­latok, amelyekről azt állítják, hogy segítségükkel ura­lomra juthatunk érzelmeink felett. Ha behatóan tanul­mányozzuk ezeket, azt fogjuk látni, hogy az ilyen gya­korlatok - például az ázsiai harcművészetek és a hindu kundalinigyakorlatok - mind az egészséges em­berek vitális testének kreativitásával foglalkoznak.

k: Nevezhetjük a közönséges kreativitást a mentális test kreativitásának?

v: Igen, feltétlenül. És a mentális kreativitás akár ug­rás is lehet a szellemhez. A kreativitás vagy egy új ér­telmezés (a mentális test kreativitása), vagy egy új

190

gondolati összefüggés (kreatív ugrás a szellemi test­hez) felfedezése. A fizikai törvények például a szellem világában vannak, és a fizikai világegyetem mozgásait mindig is befolyásolták. E törvények felfedezése olyan jelentést ad ezeknek a mentális világban, amely lehe­tővé teszi számunkra, hogy megjósoljuk és irányítsuk megnyilvánulásaikat.

Csodák

k: Ha még a vitális test is képes a kreativitásra, létezik-e olyan, hogy a fizikai test kreativitása? Hathat-e a krea­tivitás a fizikai világegyetemre az alapvető törvénysze­rűségeken túl?

v: Miért is ne? Tudomány és szellemiség integráció­ja a fizikai kreativitás figyelmen kívül hagyásával nem lehet teljes. Más szóval az új tudománynak el kell fo­gadnia, hogy a kreativitás talán olyan magasságokba juthat, hogy a csodák is lehetségesek. A mentális krea­tivitás esetében a kreatív emberek a közönséges, men­tális gondolatokat meghaladva, a szellemi test olyan új motívumaihoz vagy összefüggéseihez jutnak, amelyek új fizikai törvényeket is magukban foglalnak. A fizikai kreativitás esetében a kreatív emberek kvantumugrás­sal jutnak el a szellemi testhez, és a fizikai törvényeket teremtő akaratukhoz igazítják, legalábbis egy pillanat­ra. Természetesen ehhez a szellemi test, az elmefeletti működésének kivételes mértékű uralása szükséges.

Meglepő, hogy a szellemi hagyományok tértől, idő­től és kultúrától függetlenül azonos nézetet vallanak az elmefeletti teremtő erejének létezéséről. Nézzük meg a lét nagy láncolatát, ahogyan az a Nyugat egy ókori filozófusa, Plótinosz és a Kelet egy modern gon­dolkodója, Sri Aurobindo előtt megjelent (13. ábra).

W

A két kép gyakorlatilag ugyanaz, és mindkettő felisme­ri az elmén túli létet.

Plótinosz Aurobindo

Abszolút Egy (istenség) Szat-csit-ánanda

Legfelső elme (istenség)

Núsz (intuitív elme) Intuitív elme/Felsőbb elme

Lélek/Világlélek (okkult) Világelme

Teremtő értelem (víziólogika) Felsőbb elme/Hálózati elme

Logikai képesség Logikus elme

Fogalmak és vélekedések Konkrét elme

Képmások Alsóbb elme

Öröm/fájdalom (érzelmek) Vitális érzelmi elme;

ösztönkésztetések

Észlelés Észlelés

Érzékelés Érzékelés

Vegetatív életfunkciók Vegetatív

Anyag Anyag (fizikai)

13. ábra: A lét nagy láncolata Plótinosz és Sri Aurobindo szerint

k: Létezik-e a csodák előfordulását alátámasztó, el­lenőrzött kísérlet?

v: Nyugodtan állíthatom, hogy a tudat felfedezésé­ben még csecsemőkorunkat éljük. A legutóbbi idők materialista előítélete nem segített. Még hosszú út áll előttünk mind egyénekként, mind közösségként a tu­dat felfedezésében, mielőtt elegendő mértékben ál­landósítani tudnánk a csodatételeket ahhoz, hogy el­lenőrzött kísérleteket végezzünk velük.

k: Ezért beszélsz az átalakuláshoz vezető gyakorla­tokról, mint a meditáció, míg a tudatot kutató gondol­kodók többsége nem említi ezt a témát?

192

v: Pontosan. Az a legjobb a tudat tudományában, hogy mindenki lehet felfedező, sőt mindenki felfede­ző. De azért nem kell mindig újra feltalálni a kereket.

A III. részben a szellemi gyakorlatokkal fogunk fog­lalkozni, amelyeket azért alkottak, hogy kreatív mó­don felderítsük először az elmét, majd a vitális testet, amely megnyithat minket egy tágasabb lét számára, egy olyan önazonosság-tudat számára, amely az ego­identitástól egyre távolodva, az elmefeletti szellem és az üdvösségtest felé halad. Ez biztosítja majd a megfe­lelő távlatokat, ahol a csodákról gondolkodhatunk.

Társadalom-lélektani kérdések

k: A New Age legtöbb tudósa, akik tudomány és szelle­miség integrálásáról beszélnek, nem tűnnek olyan ra­dikálisnak, mint te. Veled ellentétben nem beszélnek átalakulásról, csodákról már nem is szólva. Miért nem?

v: Mert a legtöbb ilyen tudós, olykor öntudatlanul is, valamilyen materialista metafizika szemszögéből te­kint a szellemiségre, és ez korlátok közé szorítja őket. Hogyan beszélhetnél a mentális és vitális vagy akár a fizikai test kreativitásáról, ha abban hiszel, hogy a vi­lágegyetemben egyedül az anyag és az anyagi törvé nyék az ok-okozati tényezők?

Mindenképpen elismeréssel tartozunk ezeknek a tudósoknak, amiért pártfogásukba veszik a szellemi felfogást, és bátorító környezetet teremtenek a további párbeszéd számára. A materialista nézet szerint azon­ban a szellemi jelleg valamiből létrejött jelenség. Ezért a szellemi tapasztalatokat érdekes kalandnak tekinti, de nem tulajdonít oksági hatást és alapvető értelmet nekik. Más szóval, ezek a tudósok, materialista hiede-

193

lemrendszerük korlátai miatt, nem vesznek tudomást tapasztalataik átalakító jellegéről.

A néhai Willis Harman filozófus ezért hangsúlyoz­ta, hogy a személyes átalakulás melletti elkötelezettség elengedhetetlen a tudatot kutató tudósok számára (lásd például Harman-De Quincey 1994). Ilyen elköte­lezettség nélkül nehéz ahhoz a kreatív megértéshez el­jutni, hogy miként lehet a tudat, nem pedig az anyag minden létezés alapja.

k: Akkor hát vannak olyan tudósok, akik támogat­ják a szellemi kozmológiát mint tudományt?

v: Igen. 1999-ben több konferencián tartottam elő­adást a tudatról. Ezek mindegyikén egymás után szá­moltak be tudósok arról, hogy anyagi alapú gondolko­dásmódjuk olyanra váltott, amely a tudatra épül. Az egyik konferencián némi vita után aláírtunk egy közös közleményt, amelyben kijelentettük, elérkezett az idő, hogy megértsük: a tudat elsődlegességét felismerő metafizika révén hatékonyabban gyakorolhatjuk a tu­dományt. Megint egy másik konferencián azt tapasz­taltam, hogy a megjelentek közül már mindenki elfo­gadta az új szemléletet, és már el is kezdték alkalmaz­ni az emberi vállalkozások különböző területein.

k: A materialisták azt fogják mondani, hogy az ilyen nézetet valló tudósok a miszticizmust saját hiedelmeik alapján akarják elfogadtatni, és ez nem tudomány.

v: Attól tartok, azért mondják ezt, mert nem tudják, mi a meditáció, mi a miszticizmus. A miszticizmus nem hiedelemrendszer, hanem a „győződj meg róla magad” elvén működő, átalakító rendszer. A meditá­ció lehetővé teszi, hogy átláthassunk kondicionálásun­kon, hiedelemrendszerünkön, és segít meghaladni ezeket, így saját tapasztalatunk alapján új, kreatív kö­vetkeztetésekre juthatunk.

194

k Vannak biológusok, akik a tiédhez hasonló el­gondolásokat vetettek fel?

v: Amikor Rupert Sheldrake kidolgozta modelljét, még nem vehette igénybe a teljes új paradigma segítsé­gét, amit a kvantumablak nyújt számunkra; a tiszta in­tuíció erejével mégis képes volt a biológiai determiniz­muson túllépve, felvetni a morfogenetikus mezőket és morfogenetikai rezonanciát a biológiai fajok kialakulá­sának nem anyagi és nem lokális mechanizmusaként. Az új tudomány megfelelő elméleti hátteret bizosíthat Sheldrake gondolatai számára (Goswami 1997b).

k: Elismerem, hogy ha a biológiai evolúcióról és a morfogenezísről alkotott elgondolásaid megállják a helyüket, akkor hatalmas lépést tehetünk a keresztény­ség és a modern tudomány összeegyeztetése felé, mi­vel Isten (a tudat) teremtő szerepét nem úgy illesztet­ted be a biológiai evolúcióba, hogy közben tagadtad volna a darwinizmus érvényességét. Azzal azonban nem tudok mit kezdeni, hogy a szellemi kozmológia részeként ragaszkodsz a reinkarnáció eszméjéhez. A reinkarnáció alapvetően nem egy keleti elképzelés?

v: Csakugyan, ha megfigyeled, az összes nagy val­lás, tehát a kereszténység is Keletről származik! De komolyra fordítva a szót, a kabbala, amely sok gondol­kodó szerint a zsidó vallás, így az összes zsidó-keresz­tény vallás misztikus alapját képezi, a gilgul - a (kar- mikus) körforgásban lenni - eszméjének formájában elismeri a reinkarnációt. A legutóbbi időkben több fi­lozófus érvelt amellett, hogy a kereszténység purgató- riumfogalma teljes mértékben összeegyeztethető a reinkarnációval (MacGregor 1992). Ma már abban is sokan egyetértenek, hogy a reinkarnáció elutasítása a keresztény egyház részéről alapvetően politikai indít­tatású volt, s az V. században történt (Bache 1990).

A tudomány és a lét nagy láncolata

k: Mi olyat nyújthat számunkra a szellemi kozmológia, amire a materialista nem képes? Ez a legfontosabb kérdés, nem? Melyik kozmológiának vesszük nagyobb hasznát?

v: Valóban, ez fontos kérdés. Vigyáznunk kell azon­ban, hogy a szellemi kozmológia alkalmazását ne kor­látozzuk szűkebb területre, mint amit megérdemel. A materialista kozmológia a kozmosz feltételekhez kö­tött jellegére megfelelően alkalmazható. Csak akkor kezdjük el gyanítani a materialista szemlélet hiányos­ságát, amikor nyitottá válunk az evolúció kreatív kvan­tumugrásainak kérdésére.

A megnyilvánult világ evolúciójának hierarchiáját a lét nagy láncolatának is szokták hívni. Nyugaton álta­lában test, elme és lélek hármasságaként utalunk rá, van itt azonban egy apróság, amelyről olykor elfeled­kezünk. A héber szó jelentése, amelyből e háromság „lélek” fogalma származik, ’életre keltés’ (például lé­legzettel). Ebben az összefüggésben tehát a lélek egyet jelent azzal, amit mi vitális testnek nevezünk. A lét nagy láncolata a fizikaitól a vitálison és a mentá­lison keresztül a szellemiig húzódó láncolat. A kvan­tumugrással jutunk a létezés egyik szintjéről a másik­ra, de a szinteken belül is így lépünk tovább.

k: Azt akarod ezzel mondani, hogy a materialisták nem foglalkoznak a lét nagy láncolatának egészével, csak a feltételekhez kötött részével?

v: Pontosan. A materialista fizika megszabott kere­tek között működő - klasszikus - fizika. A materialista biológia (a molekuláris biológia és a neodarwiniz­mus) az élet homeosztatikus oldalát és az evolúció fel­tételekhez kötött oldalát - az adaptációt - vizsgálja.

196

A materialista pszichológia (a behaviorizmus és a kog­nitív tudomány) az elme megszabott programjait elemzi, amelyek megjelenési formái már eleve létez­nek az agyban. Ezzel szemben az idealista tudomány a fizikai, vitális és mentális testek együttesének mind a feltételekhez kötött, mind a kreatív jellegével foglalko­zik (14. ábra).

HAGYOMÁNYOS

TUDOMÁNY

(A fizikai valóság az elsődleges)

IDEALISTA

TUDOMÁNY

(A tudat az elsődleges)

Szellem A Legfelső Elme tudománya

lélek A kvantummonád tudománya

Pszichológia(behaviorizmus/kognitív

tudomány)

Elme A szellemi és mentális test feltérképezésének

tudománya

Biológia(behaviorizmus/kognitív

tudomány)

Test A vitális test feltérképezésének

tudománya

Fizika/kémia(newtoni-einsteini/

kvantummechanika)

anyag Kvantumészlelés-elmélet, amelyben a tudat az oksági tényező

14. ábra: A lét nagy láncolata a hagyományos és az idealista tudomány szerint

k: Miért hagyod ki a kvantumfizikát a materialista tudományból? Manapság minden fizikai tananyagban nagy hangsúlyt fektetnek a kvantumfizikára.

v: Igaz, de csak a statisztikai determinizmust veszik figyelembe. Más szóval a kvantumfizikát fizikai számí­tásokra használják. A fizikusok figyelmen kívül hagy­ják az egyéni kvantumészlelés kérdését, az ablakot,

197

amelyen keresztül a tudat célirányosságával és terem­tő erejével behatol az élet megnyilvánult világába. Ha a kvantumfizikát helyesen értelmezzük, akkor az idea­lista tudományhoz kell sorolnunk.

k: A tudatot előbb a létezés alapjaként, majd az ön­magára utaláson keresztül az élő sejtben és az agyban megjelenő szubjektumként mutatod be. Ezzel szem­ben sok antropológus a tudatot teljes egészében társa­dalmi oldala alapján, agyak társadalmaként határozza meg. Szerinted nincs a tudatnak társadalmi jellege? Mindenki hallott már a fiú történetéről, akit a fejlődé­se szempontjából meghatározó első néhány évben egy farkas nevelt. Amikor az emberi társadalomba ke­rült, képtelen volt beilleszkedni; tudata nem fejlődött ki kellőképpen. Miért nem tudott egy fejlett emberi hajlamokkal rendelkező kvantummonád testet ölteni benne?

v: A reinkarnációt az összefüggések szövevényes törvényei irányítják. Attól tartok, a karma törvényei­nek még igen sok rejtélyére kell fényt derítenünk.

Az idealista tudomány azonban nem hagyja figyel­men kívül a tudat társadalmi oldalát. Ne feledjük, hogy osztja a behaviorizmus nézetét, miszerint a kondicio­nálásnak nincsenek korlátai, és ez a társadalmi kondi­cionálást is magában foglalja. Az új tudomány mind­össze azt mondja, hogy többek vagyunk puszta fizikai és kondicionált lényeknél.

Az új tudomány tulajdonképpen a társadalmi köl­csönhatások olyan aspektusait is figyelembe tudja venni, amelyekről a behaviorizmus nem vesz tudo­mást. Ken Wilber ezt a tudat belső-kollektív, interszub- jektív aspektusának nevezi - mint például az etika (lásd a 12. fejezetet; Wilber 1997).

198

k: Tehát azt állítod, hogy ez az új tudomány egyet­len kozmológiában egyesíti a tudat minden aspektu­sát, és a lét nagy láncolatának egészét felölelő tudo­mányt hoz létre, amely nem csupán ezen lények kon­dicionált homeosztázisával, hanem az evolúciójukkal is foglalkozik, amihez kvantumugrások szükségesek. Ez mindenképpen derék dolog.

v: Örülök, hogy érted. Így végül a tudomány, mint önmagunk vizsgálatának nagyszerű eszköze, a humán tudományokkal és művészetekkel kerül egy osztályba Miután tudományunk magában foglalja a fizikai és a vitális testet, az elmét és a szellemet - a lét mind a négy szintjét -, megvizsgálhatjuk e létszintek integrációjá­nak módszerét, amellyel a jóga foglalkozik, és amely­ben végső soron a miszticizmus értéke rejlik. Ez a III. rész témája.

I I I . R É S Z

A kreativitás és a tudomány szerepe a szellemi úton

TIZEDIK FEJEZET

Belső kreativitás

Mi a kreativitás? Ha azt mond­juk, valamilyen újdonság felfedezése, azzal csak rész­legesen határozzuk meg. Egy új szerelmi történet megírása például kreativitás? Csak ha a történet vala­milyen új értelmet tár fel a szerelem jól ismert össze­függéseiben. Egy új fizikai egyenlet felfedezése kreati­vitás? Csak akkor, ha az egyenlet egy új összefüggésre derít fényt, amely új területet nyit a további kutatások számára. A kreativitás ezek szerint valamilyen újdon­ság felfedezése egy új összefüggésben (alapvető krea­tivitás) vagy egy új jelentés felfedezése az ismert ösz- szefüggésekben (helyzeti kreativitás).

Az új jelentés felfedezése a régi összefüggések ke­retei közt ismerős számunkra. Egy példával szemléltet­hetjük, mit jelent egy új összefüggés felfedezése. Adott három pont, három sorban elrendezve (15a áb­ra). Minimum hány egyenes vonallal tudjuk úgy össze­kötni a pontokat, hogy közben nem emeljük fel a tol­lat? Aki szerint a válasz öt, az annak a feltételezésnek a gondolati összefüggésében ragadt, hogy az összekötő vonalak nem léphetnek ki a pontok elrendezésének mátrixából, holott az utasítás nem szab ilyen korláto­kat. A válaszunk négy, mint láthatjuk (15b ábra), ha en­gedjük magunkat más összefüggésben gondolkodni.

202

a)

15. ábra: (a) Az összekötendő kilenc pont feladata; (h) és megoldása

A kreativitás egy négy szakaszból álló folyamat eredménye: (1) előkészületek: a „jó könyvek”, az adott területről rendelkezésre álló anyag elolvasása; (2) érle- lődés vagy tudattalan feldolgozás: amikor megenged­jük a tudattalannak, hogy a gondolatokat azok össze­omlásának előidézése nélkül kidolgozza, vagyis en­gedjük a gondolatokat lehetőségként szétterjedni, többértelművé válni, hogy sokkal több lehetőség kö-

203

b)

zül választhassunk; (3) felismerés vagy „aha!” élmény: ez a gondolkodás nem folytonos kvantumugrása, a tu­dattalan feldolgozásból keletkezett többértelműség­ből kiválasztott kreatív megoldás, következetes alakzat összeomlása; (4) megnyilvánulás: a felismerés kifeje­zése valós életünkben (Wallas 1926).

Ezek a szakaszok nem egy egyenes vonal mentén követik egymást, és mindegyik az ego és a kvantum-én találkozásával jár.1 Váltakozva erőlködünk és pihe­nünk, találkozunk a kvantum-énnel, amíg végül a rea­gálást választja. Ekkor jön a felismerés áldása, amely végül valamilyen alkotásban nyilvánul meg. A külső kreativitás alkotása művészet, zene vagy egy új tudo­mányos törvény. A művészetekkel a szerelem, az igaz­ság és más archetípusos motívumok összefüggései­ben próbálunk meg valamilyen új értelmet kifejezni. A tudomány fizikai törvényeket keres, olyan új össze­függéseket, amelyeknek különböző testeink dinami­kája engedelmeskedik. A belső kreativitás eredménye nem ennyire kézzelfogható: énünk megújulása, bol­dogabb és teljesebb élet, az életünket alakító összefüg­gések megváltoztatása és olyanok felfedezése, ame­lyek tartós boldogságot eredményeznek. A szeretet ér­telmének kifejezése egy történettel külső kreativitást igényel, de ha saját életünkben válunk szeretetteljessé, az a belső kreativitás eredménye (Goswami 1996).

A tudomány mint külső, a vallás mint belső kreativitás

A tudomány az igazságot keresi, akárcsak a vallás. Va­jon mindkettő számára ugyanaz-e az igazság? Mi az, hogy igazság, és hogyan keressük azt?

Mik lehetnek a tudományos igazságok, ha nem az anyagot, az elmét és a vitális testet irányító tudomá­

204

nyos törvények? A materialista realizmus egyik para- doxona, hogy ha az anyag a végső valóság, vagyis ha minden anyagból van, nem volna ésszerű, hogy a fizi­ka törvényei uralják az anyagot, vagy hogy a matema­tika alkalmazható a fizikára. A tudat tudományában azonban van értelme a tudományos törvények lété­nek. A tudat, hogy a megnyilvánulásban szándéka sze­rint játszhasson, több világon keresztül száll alá, ame­lyek közül az első a vidnyána, a lényegek világa, amely minden utána következő - a mentális, a vitális és a fizikai test - működésének összefüggéseit megha­tározó törvényeket foglalja magában. A tudomány erő­feszítései arra irányulnak, hogy megtalálja ezeket a törvényeket. A törvényeket a tudat már magában fog­lalja; a tudós megpróbálja felfedezni és a matematika vagy a gondolatok nyelvén kifejezni azokat. A felfede­zés kreativitást igényel.

A szellemi igazságok mások; létezésünk alapjáról, magáról a tudatról szóló igazságok. Felfedezésük lehe­tővé teszi, hogy boldog, viszálytól mentes életet élhes­sünk.

A tudomány tehát külső kreativitás - azon mozza­nat objektív összefüggéseinek a felfedezése, amellyel a tudat a jelenségvilágot teremti. A szellemiség belső kreativitás, egón túli lényünk mélyebb és mélyebb szintjeinek felfedezése. A kreativitás mindkét fajtájá­ban az a közös, hogy túllendít a gondolkodáson, a folytonosságon. Mindkét esetben felismerjük a racio­nális gondolkodás korlátait. A tudományban a racio­nális gondolkodással csak azt fedezhetjük fel, ami már ismert. A szellemi keresés során a racionális gondol­kodás mindig ellentmondásba vagy akár paradoxonba torkollik, és megmutatkoznak korlátai. Ahhoz, hogy az

205

élet új törvényeit felfedezhessük és megvizsgálhassuk, a gondolkodáson túlra, a felismeréshez kell ugranunk.

A felismeréshez kvantumugrás, nem folytonos át­menet révén jutunk. Ezt Sidney Harris karikatúrája, a The Physics Teacher (A fizikatanár) tökéletesen ábrá­zolja. Einstein bő nadrágjában stb. egy tábla előtt áll, épp készül felfedezni a relativitáselméletet. Már felírta, hogy „E = ma2”, és áthúzta; alatta az „E = mb2" van fel­írva, de azt is áthúzta. A kép szövegében az áll, „a krea­tív pillanat”, és elmosolyodunk, belátva, hogy a kreatív felismerés nem racionális okoskodás vagy algoritmi­kus lépések eredménye.

Rendszerint a tudás háromféle módját ismerjük: az észlelést, a fogalomalkotást és az érzelmeket. Érzék­szerveinkkel észlelünk valamit, és tudunk róla. Értel­münkkel és gondolatainkkal felfogunk valamit, és absztrakt tudásra teszünk szert. Érzelmeink vagy érzé­seink vannak, és ez is tudósít valamiről. A kreatív felis­merés egy negyedik megismerési módra hívja fel a fi­gyelmünket: az érzékfeletti létből merített tudásra.

Itt újból megmutatkozik tudomány és vallás kü­lönbsége. A külső kreativitás, a tudomány esetében az alkotó a felismerést, egy új összefüggést gondolatban, egy új törvényben fejezi ki. Ezért szoktuk azt monda­ni, hogy a külső kreativitás a gondolkodás kvantumug­rása a régi összefüggésektől az új összefüggésekhez, vagy legalábbis új értelmezéshez. A belső kreativitás célja a felismerés. Tehát amikor „visszatérünk”, életün­ket igyekszünk olyanná alakítani, ami jobban elősegíti a felismeréseket. A felismerés öröm; így ahogyan éle­tünk egyre több és több felismeréshez vezet, egyre boldogabbak leszünk.

A felismerés akkor jelenik meg, amikor egónk fél­reáll. A külső kreativitás során ez akkor történik meg,

20 6

amikor kvantummódozatunkban részben szabadon láthatjuk a tudattalan feldolgozás kínálta gondolatok kvantumlehetőségeinek alakzatát, a lehetőségeket, ame­lyek a keresett választ tartalmazzák. A belső kreativitás esetében a felismerés maga a szokványos tudatosság ego-identitásának meghaladása.

A kvantumelme állapotai kivétel nélkül mindnyá­junk számára rendelkezésünkre állnak. Mi alkotjuk az egyetemes információs sztrádát. Egy hasonlattal élve, mindannyian egy univerzális hologram részei va­gyunk; mindnyájunkban külön-külön megvan az egész információja. Egonkban élve azonban nem fér­hetünk hozzá. A találkozáskor kvantum-énünkkel újra a rendelkezésünkre áll, és rábukkanhatunk a külső kreativitáshoz szükséges tudásra.

A belső kreativitás kulcsa szintén ez a találkozás. A kvantum-ént minden pillanatban megtapasztalhat­juk, ha nyitottak vagyunk rá. Nem szükségszerű, hogy örökké felnőtt ego-identitásunk foglyai maradjunk. Még a túrija, a tudat a maga valójában sem távolodik el tőlünk. Mindig jelen van; időtlen vagy időn túli. Nem is lehetne másképp.

A belső utalás: túl az egón

Vizsgáljuk meg újra az elsődleges vagy kezdeti és a másodlagos tudomás közötti különbséget. Az elsődle­ges tudomás tapasztalatai akkor jelennek meg, amikor az agy-elme együttesében az ingerre adott reakció­ként a valószínűségi hullámok összeomlása először következik be. A tudat szubjektumra és objektumra „hasadása” ezen a szinten jelenik meg, a szubjektum azonban még mindig egyetemes; a hangsúly a tapasz­talni igén van, nem a tapasztalón vagy a tapasztalato­

207

kon. Ez az egyetemes Én - a kvantum-én - a transzper- szonális pszichológia transzperszonális Énje; ez az, amit a védánta filozófia átmannak, a buddhizmus nem-énnek, a kereszténység Szentléleknek nevez. A tapasztalatok (az agy-elme kvantumészlelései) azon­ban emlékeket hoznak létre. A másodlagos tudomás tapasztalatai, az egyéni agy-elme együttesében az em­lékezet tükrében tükröződve, megteremtik az egyéni önazonosság-tudat, az ego érzetét (lásd a 3. fejezetet). A visszatükrözés képessége a másodlagos tudomás fo­lyamatának részeként jelenik meg. A kezdeti folyamat felcserélhető rangsorának elhomályosulása meghatá­rozó az egóval - az „énnel” (szanszkritul ahamkára) - való, egyszerű rangsorú azonosulás szempontjából.

Gyermekként, amíg cseperedünk, kreatív módon fedezzük fel az élet számtalan összefüggését; csupa belső kreativitás vagyunk. Ahogy azonban egyre több összefüggést ismerünk meg, egyre jobban hozzászo­kunk, hogy a tanultak alapján viselkedjünk. Végül, mi­re felnövünk, legtöbb cselekedetünket már a meglehe­tősen megmerevedett, megszokásoktól kötött ego ha­tározza meg. Így a megszokás révén boldogságunk egyre inkább a külső ingerektől függ; úgy tűnik, elve­szítjük a kulcsot, amely az önmagunkban rejlő bol­dogság nyitja.

Naszruddin molla kétségbeesetten keres valamit egy utcai lámpa alatt. Egy arra járó megkérdezi tőle:

- Mit keresel, molla?- Elvesztettem a kulcsomat; a kulcsomat keresem

- motyogja a molla.Erre a járókelő is elkezdi keresni a kulcsot. Múlik az

idő.- Molla, hol vesztetted el a kulcsodat?- A házamban - feleli a molla.

208

- Hát akkor miért idekint keresed, te bolond? - kér­di bosszúsan a férfi. A molla erre nyugodtan így felel:

- Mert itt több a fény.Az érzéki ingerek külső világában több a „fény”, így

ott keressük a boldogságot. De minden boldogság va­lódi forrása bennünk van, a kvantum-énben, és azon túl, a túrijában, amely a tudat a maga valójában.

Vajon megérthetjük-e ezt az egón túlra tartó szelle­mi utazást, az emberiség legbecsesebb utazását a tu­dat tudományának a segítségével? Az ego kialakulásá­nak folyamatát megmagyarázza, de vajon meg tudja-e mutatni, hogy a szellemi hagyományok miért alkal­maznak olyan módszereket, mint a meditáció és a szamádhi, amelyek lehetővé teszik, hogy kiugorjunk ego-identitásunkból, és amelyek hagyományosan szel­lemi utazásunkat képezik? Látni fogjuk, hogy ezek a módszerek hozzájárulnak emberi lehetőségeink kitel­jesítéséhez - a további önfejlesztés kreatív folyamatá­nak részei, és kreativitásunk külső megnyilvánulásait is eredményesebbé teszik.

A vallások tömegek számára hirdetett, exoterikus és a beavatottak által ismert, ezoterikus ágai között je­lentős a különbség. A népszerűsítő vallások magasabb rendű célja Isten szeretete és szolgálata. Az ezoterikus vallások célja az, hogy Istenné váljunk; arra tanítanak, hogy miként váljunk olyanná, aki valóban az exote­rikus hagyományok által tanított etika szerint él. A tö­megek számára hirdetett vallások (Nyugaton) a bűntu­dat és (Keleten) a szégyenérzet segítségével próbálják- nem sok sikerrel - etikus életre bírni az embereket. A minden exoterikus vallás részét képező ima hatáso­sabb, alkalmazása azonban gyakran egocentrikus, ami nemigen járul hozzá a szellemi átalakuláshoz. Az ezo­terikus hagyományok ezzel szemben kivétel nélkül az

209

átalakulás módszereire összpontosítanak. Más szóval az ezoterikus hagyományok a belső kreativitásra fek­tetik a hangsúlyt.

Való igaz, hogy meglehetősen nehéz olyan érték mellett elkötelezni magunkat, amely valaki más ta­pasztalatából származik. A tömegek számára hirdetett vallások túlnyomóan mégis olyan parancsokra tá­maszkodnak, mint hogy „légy jó, mert Jézus azt mond­ta”. Az ezoterikus ág belső kreativitást kíván, olyan módszereket alkalmaz, amelyek segítségével a gyakor­latban fedezhetjük fel egy etikai elv alapját. Ebben az átalakulást célzó megközelítésben az etikus cselekvés az a természetes és magától értetődő viselkedés lesz, ahogyan élni szeretnénk.

Belső kreativitás: a kezdet

A belső kreativitás a legtöbb esetben egy égető kér­déssel ébred fel bennünk, amelyet az egóval azonosu­ló tudatosság valamilyen belső ellentmondásából szár­mazó, általános elégedetlenség - amit a Buddha duhkhának, szenvedésnek nevezett - vet fel. A Szent Grál mítoszában, amikor Percival megérkezik a Grál kastélyába, érzése szerint megkérdezné a királytól, aki megbénult, hogy „Mi történt veled?”. Korábban azon­ban azt mondták neki, hogy egy lovag nem kérdez, így hát inkább kerüli a konfliktust. És nem is történik sem­mi. Ha nem tesszük fel a magunk kérdését, a kreatív át­alakulásra nyíló ajtó zárva marad, eltorlaszolva a bol­dogsághoz és a megújuláshoz vezető utat. Percival hat évig türelmesen őrizgette a maga nyugtalanságát, de végül visszatért a királyhoz, és feltette a kérdését, ami­nek eredményeképpen a király új életre kelt.

210

A bénult Grál-király az ego uralta lélek metaforája. Csak a megfelelő kérdésekkel és belső viszályunkkal szembenézve változhatunk, és szabadulhatunk ki az ego kötelékeiből, hogy a kreatív kvantum-énként is­merjük fel magunkat.

A belső kreativitás azzal a megérzéssel is kezdetét veheti, hogy énünk több, mint az ego. Ez heves vágyat ébreszt bennünk énünk megismerésére, amelynek természete maga a tudatosság, ami táplálja kíváncsisá­gunkat, hogy „Ki vagyok?” - ez a nagy kelet-indiai misztikus, Ramana Maharshi nagy kérdése.

Másfajta, mély érdeklődés is elindíthat minket a belső kreativitás útján: hogyan szerethetek? Ha énköz­pontú vagyok, a szolipszizmus hálójában élek: csak az én tudatosságom valós; a többiek csak velem össze­függésben léteznek. Ebben az énközpontú identitás­ban a legjobb esetben is csak leereszkedően, egy hie­rarchikus kapcsolat magasabb szintjéről lehet szeret­ni. Ez azonban nem szeretet, és csak elszigeteltséghez vezet. Végül azon kezdünk töprengeni, hogy miért érezzük magunkat magányosnak, miért nem érezzük, hogy szeretnének, és hogy valójában miért nem tu­dunk feltétel nélkül szeretni másokat.

Belső kreativitásunkat felébresztheti egy spontán élmény, a mindenséggel érzett egység boldogsága is, amit Indiában szamádhinak neveznek. A transzperszo­nális pszichológia ezt csúcsélménynek hívja; a kreativi­tás irodalma ezt a finom megkülönböztetés élményé­nek is szokta nevezni (Briggs 1990). Az ilyen élmények­ben szeretnénk felfedezni tökéletes boldogságunk forrását; érzékennyé válunk belső kapcsolatunkra a vi­lágegyetemmel, ahova tartozunk, amely az otthonunk. És szeretnénk hazatérni.

211

Ha túl vagyunk a kezdeten, hogyan tovább? A Bha- gavad gítá négy szellemi utat ír le, amely az egón túl­ra visz. Ezek a karma-jóga, a cselekedetek jógája; a bhakti-jóga, az odaadó szolgálat jógája; a dnyána- jóga, a tudás jógája; és a rádzsa-jóga, a „királyi jóga”, a meditáció és a szamádhik útja. Minden hagyomány hangsúlyt fektet ezen utak valamelyikére vagy egy­szerre többre is közülük. A zen buddhizmus például a dnyána-jóga útját hangsúlyozza, a szúfik a bhakti, a ke­resztények pedig a bhakti és a karma jóga útjait.

Le tudjuk-e írni ezeket az utakat az új tudomány se­gítségével? Igen. A felülkerekedést az egón két aka­dály: a kondicionáltság és az egyszerű hierarchia le­küzdésének is felfoghatjuk. A dnyána-jóga, az igazság keresése a mentális kreativitásból szerzett tudás által, leküzdi a gondolkodás kondicionálás során kialakult szokásait. A rádzsa-jóga a meditáció segítségével meg­haladja a megismerés kondicionálás során kialakult szokásait. A bhakti-jóga a felcserélhető hierarchia gya­korlatát alkalmazza a személyes kapcsolatban, hogy túllépjen az ego rangsorán és körülhatároltságán. A karma-jóga cselekvés közben arra a felismerésre összpontosít, hogy minden cselekedet oka egy transz­cendens szintről származik (a felcserélhető hierarchia sérthetetlen szintjéről); nem mi vagyunk, aki cselek­szik. Ekkor megválhatunk az egóval való, korlátok kö­zé szorító azonosulástól.

Egy másik nézőpontból tekintve, a négy út arra va­ló, hogy a valóságot a tudat három - az igazság, a meg­ismerés és a korlátlanság - aspektusán keresztül vizs­gáljuk. A dnyána útja az igazság, a meditáció útja a megismerés, az odaadás és a cselekvés útja pedig a korlátlanság aspektusán keresztül próbálja megismer­ni a valóságot.

212

Elérkezhetünk-e valamilyen úton a megvilágoso­dáshoz? Krishnamurti, a misztikus, azt szokta monda­ni: „Az igazság út nélküli föld.” Akkor mi haszna az utaknak? Nincs itt ellentmondás, ha felismerjük, hogy ezek a beharangozott utak nem receptek; nincsenek kőbe vésve, és sehova sem vezetnek. A szellemi felis­merés egy nem folytonos ugrás a létezés mélyebb réte­gébe; az utak kereteket teremtenek ennek az ugrásnak.

A tudás útja

A dnyána-jóga az én tudománya, az én megismerése kreatív felismerések révén. Nem elegendő egyszerűen csak olvasni az új tudományról vagy a szent szövege­ket bújni. Ez csupán előkészület. A belső kreativitás folyamatát a felkészülés és a tudattalan feldolgozás, az ego és a kvantum-én találkozása, a felismerés és vé­gül a megnyilvánulás váltakozó lépéseivel kell teljessé tennünk.

Más szóval, gondolkodás által soha nem ismerhet­jük meg önmagunkat, bár előszeretettel alkalmazzuk a tudás útján. A racionális gondolkodás segítségével elvethetjük az énről kialakult gondolatainkat, megha­tározhatjuk, hogy mivel járhat az önismeret. Egyre ki­finomultabb és szövevényesebb gondolatokat követ­hetünk. Megpróbálhatunk paradox rejtvényeket meg­oldani, mint a zen kóanok: „Hogy hívtak, mielőtt megszülettél?” Olvashatjuk vagy hallgathatjuk egy ta­nító értekezését az énről, miközben próbáljuk nem belevonni saját gondolatainkat.

A gondolkodás erőfeszítései között nem teszünk semmit, meditálunk, ez a tudattalan feldolgozás szaka­sza. Alkalmanként átéljük az áramlást (flow-élmény) - hosszú időn keresztül derűsen elmélkedünk az énről,

213

a szokásos gondolkodásnál legalább részben fino­mabb gondolatfolyammal. Sajnos azonban az öröm, hogy eljutottunk valahová, nem tartós. Jönnek nehéz időszakok, a „lélek sötét éjszakái”, amikor úgy érez­zük, hogy a gyakorlás nem vezet sehova. Ekkor egy nap egy tanító mond valamit, és mi közvetlenül, a gon­dolatok közvetítése nélkül halljuk meg. Vagy egy jó könyvből előugrik egy sor, és a szokásos gondolati törvényszerűségek teljes átfordulásával, közvetlenül, belül értjük meg. Ez a felismerés. Ramana Maharshi így magyarázza:

A szádhanákra [gyakorlatok] azért van szük­ség... hogy eltávolítsuk az akadályokat. Végül el­jön egy olyan szakasz, amikor az ember a szádhanák ellenére is tehetetlennek érzi magát. Még a számára legkedvesebb szádhanát is kép­telen gyakorolni. Ekkor következik az, hogy... a [kvantum/átman] Én megmutatkozik.

(Ramana 1978)

Értelmünkkel felfogni valamit nem ugyanaz, mint a felismerés bizonyosságában részesülni. Az intellektuá­lis megértéssel csak átmenetileg elégszünk meg. Ha megpróbálunk róla beszélni egy barátunknak, azt ve­hetjük észre, hogy szükségünk van a jegyzeteinkre. Ez­zel szemben a megértés, amelyhez a felismerés útján érkezünk, tartós és bizonyos. Megjelenik abban, aho­gyan élünk, mivel egész fogalmi építményünket átala­kítja.

1919-ben, az általános relativitáselmélet kísérleti igazolását követő napon, Einsteint megkérdezte egy újságíró:

214

- Dr. Einstein, hogyan érezte volna magát, ha kide­rül, hogy téves az elmélete?

- Sajnáltam volna a jóistent. Az elméletem helyes - felelte Einstein.

A négy út közül a tudás útja áll a legközelebb a kül­ső kreativitáshoz. A felismerés megjelenését illetően azonban lényeges különbség van a kettő között. El­mondok egy példát a saját tapasztalatomból.

Tudományos pályafutásomat elméleti magfizikus­ként kezdtem, és az atommag kvantumszerkezetén el­mélkedtem. Amikor doktorátus utáni tanulmányaimra az Egyesült Államokba érkeztem, szerencsémre egy igen kiváló fizikus lett a mentorom. Modelleket állítot­tam fel a probléma megoldására, amelyen dolgoztam, és nagyon izgatott lettem a kilátásaikat illetően. Taná­rom mindig azt mondta: „Aludjunk rá egyet. Majd hol­nap beszélünk.” Mint látjuk, tisztában volt a tudattalan feldolgozással. Majd amikor beszéltünk, rendszerint talált valami hiányosságot a modellemben, és a dolog el is volt intézve; vissza az íróasztalhoz. Egy nap telje­sen bizonyos voltam benne, hogy a megoldásom na­gyon jó, de ebben is talált hibákat, és én egészen el­csüggedtem. Lementem az alagsori étkezőbe (amely­nek az akkori hangulatomhoz nagyon illő Kígyóverem volt a neve), leültem egy csésze tea mellé, és elkezd­tem sajnálni magamat. Még az is felmerültem bennem, hogy feladom az egészet. Ekkor hirtelen beugrott a megoldás, és tudtam, hogy nem tévedek. Felrohantam mentoromhoz, aki megerősítette a megoldás helyessé­gét. Egész délután örömmámorban úsztam. Körülbe­lül három hónap alatt - a további, rendes, algoritmi­kus számítások elvégzése után - írtunk egy dolgozatot az aznap talált megoldásról. Ez nem a tudományos

kreativitás hatalmas, einsteini kvantumugrása volt, de ugyanazt a folyamatot jeleníti meg.

Ezt hasonlítsuk össze belső kreativitásom élményé­vel. Foglalkoztatni kezdett Neumann kvantumészlelés­elmélete, amelynek az az alapgondolata, hogy a tudat idézi elő a valószínűségi hullám összeomlását, ezért elkezdtem vizsgálni a tudat természetét. Faltam a könyveket: Ram Dass, Krishnamurti, Rajneesh, Frank­lin Merrell-Wolff munkáit, az upanisadokat, rengeteg zen irodalmat olvastam. Emellett meditáltam is, és misztikusokkal ismerkedtem. Néhány évvel később úgy éreztem, holtpontra jutottam. Materialista voltam azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy a tudat az agy egyik jelensége, mert hát „mi más is lehetne?”. Mégis erős volt bennem az érzés, hogy Neumann-nak igaza van, hogy a tudat idézi elő a kvantumlehetőség össze­omlását megvalósulássá. Ha azonban a tudat az agy je­lensége, akkor maga is csak lehetőség. Ennek a para­doxonnak a foglya lettem. Ekkor egy napon, egy misz­tikus barátommal beszélgetve, megnyílt az elmém. Azt mondta - mint általában a misztikusok -, hogy „nem létezik más, csak Isten”. De ez alkalommal meghallot­tam; közvetlenül jutott el hozzám. És ez határtalan örömmel töltött el. Ugyanakkor biztos tudást is jelen­tett számomra; többé nem volt kétségem a tudat elsőd­legessége felől.

Nem írtam azonnal dolgozatot a kvantumészlelés­elméletről (bár később megtettem). Legelőször lé­nyem átformálására éreztem késztetést, hogy ezt az örömérzést állandósítsam. Az átalakulás vágya a belső kreativitás természetes velejárója; ebben nyilvánul meg a kreatív felismerés.

A filozófus-bölcs Sri Aurobindo, miután egy indiai börtönben eljutott a maga „aha!” felismeréséhez, hosz-

216

szú éveket töltött szótlanul. Huj-neng, a csan buddhiz­mus VI. pátriárkája, megvilágosodása után tizenkét évig szerény szakács maradt, mígnem a körülmények alakulása a közéletbe repítette.

A meditáció és a szamádhi útja

A meditáció útja, a rádzsa-jóga Patandzsáli Jóga- szútráján alapul, amely pszichikai uralomra tanít (Taimni 1961). Jóga csitta-vritti-niródha, írta Patan­dzsáli: „A jóga az elme kifelé forduló hajlamai (például a dolgokhoz való ragaszkodás) feletti uralom.” Az ura­lom itt nem feltétlenül a befolyásolást, és semmikép­pen sem a gondolatok és a belső tudomás egyéb ob­jektumainak erőszakos eltávolítását jelenti. A felmerü­lő gondolatok figyelmen kívül hagyása - passzív uralom - csodákra képes. Patandzsáli szerint a teljes pszichikai uralomhoz nyolc önfegyelmező gyakorlat lépésein keresztül juthatunk el, amely a hatha-jóga testtartásait és légzőgyakorlatokat, az érzékszervek visszavonását a külvilágtól, a meditációt és a szamádhit foglalja magában.

Mi a meditáció? Amikor az egonkkal azonosulunk, mindig keresünk valamit, ami leköt minket. Ez lehet valamilyen külső inger, amely megragadja a figyel­münket. Vagy lehet egy gondolat, képzeletünk játéka. Az eredmény azonban ugyanaz: kondicionált cselek­vés. A meditáció olyan módszer, amellyel beavatkoz­hatunk kialakult szokásmintáinkba. A meditáció során egy magunkban ismételgetett szóra vagy formulára (mantra), vagy valamilyen külső ingerre, például egy gyertya lángjára, összpontosítjuk figyelmünket.

Miért működik a meditáció, ez az igen egyszerű el­járás? Láthattuk, hogy a határozatlansági elv a gondo­

217

latokra, tartalmuk vagy sajátosságuk (akár az anyagi tárgyak helyzete) és irányuk (akár a tárgy sebessége) egymást kiegészítő jellegére is vonatkozik. A meditá­ció során a gondolat sajátosságára figyelünk, így nem tudjuk befolyásolni a gondolat irányát. Amikor képe­sek vagyunk a gondolat sajátosságát tökéletesen fi­gyelmünk középpontjába állítani, és teljes mértékben elveszítettük irányítását, a jelenben összpontosulunk. Ez a jelenközpontúság meggátolja a jövőre vagy a múltra irányuló, kifelé forduló, kondicionált hajla­maink követését.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a meditációnak ez a fajtája ugyan felismerésekhez segít, de önmagá­ban nem elegendő. Huj-neng, a buddhista bölcs egy­szer meglátott egy meditáló szerzetest. Nyomban fel­kapott két követ, és erőteljesen egymáshoz kezdte dörzsölni azokat. A szerzetes eleinte megpróbált nem tudomást venni a zajról. Egy idő múlva azonban felad­ta, kinyitotta szemét, és megkérdezte:

- Miért csapsz ilyen zajt?- Tükröt csiszolok - felelte Huj-neng.- Hogyan is lehetne tükröt csiszolni azokból a kö­

vekből? - mondta erre hitetlenkedve a szerzetes. Mire Huj-neng nyugodtan ennyit mondott:

- Hogyan is érhetnéd el a megvilágosodást medi­tációval?

Huj-neng igazat beszél. A meditáció, amelyet a szerzetes folytatott, az összpontosító meditáció, erőfe­szítést igényel. Munka. A kreativitás folyamatát a lazí­tással kiegészítve tehetjük teljessé. Ebben a meditáció egy másik fajtája, a tudatosság meditáció segíthet. A tudatosság meditáció során anélkül tudatosodnak gondolataink, hogy közben bármelyiket is felfognánk. Figyeljük meg újra a tudatosság és az összpontosító

218

meditáció egymást kiegészítő jellegét a határozatlan­sági elv értelmében. A tudatosság meditációt gyako­rolva a gondolatok irányára figyelünk, így feláldozzuk minden egyes gondolat tartalmát. Hagyjuk a gondola­tokat felvonulni elménk mezején, és anélkül figyeljük elvonulásukat, hogy a „vonatra felugorva” értelmükkel foglalkoznánk. Mikor tökéletes tanúkká válunk, tartal­muk teljes mértékben bizonytalanná válik, és a gon­dolatokhoz való ragaszkodás megszűnik.

Tehát a külső kreativitáshoz hasonlóan a belső kreativitás lényege is a gyakorlás. Mint korábban emlí­tettük, a szellemi gyakorlónak váltogatva kell folytatni kutatását, a tudattalan feldolgozást, ami a nem-cselek­vés egy formája, és a felismerésért tett erőfeszítéseket, ami cselekvés.

Hogyan segít ebben a meditáció? A kreatív felisme­résekért folytatott küzdelmet az összpontosító meditá­ció által apránként kialakított jelenközpontúság segíti, még akkor is, amikor ténylegesen nem is meditálunk. A tudatosság meditáció pedig segít csak úgy lenni, vagy nem-cselekedni. A Bhagavadgítá egyik verse ar­ra emlékeztet, hogy a tettben lehet tétlenség, és a tét­lenségben lehet tett. A tudatosság meditáció (tétlen­ség) nem-cselekvés gyakorlata felfedi, hogy a kondi­cionált cselekvés még akkor is jelen van, amikor semmit sem teszünk. Mikor teljesen a nem-cselekvés- ben összpontosulunk, és így megszökünk kondicio- náltságunk elől, szabaddá válunk, és a kreatív cselek­vés lehetővé válik számunkra.

A tudatosság és a koncentráció-meditáció együttes, rendszeres gyakorlása megnyit minket az áramlás (flow) élményének, amelyet Patandzsáli dhjánának, állandósult egyérzet-figyelésnek nevez (szanszkritul eketanata). Képesek leszünk hosszú ideig fenntartani

2I9

figyelmünket; gondolatok bukkannak fel, de ezek ár­talmatlanul keringenek figyelmünk körül, és kedélyál­lapotunkat békesség és nyugalom hatja át.

Patandzsáli a szamádhit - a meditáció során szerzett felismerést, amely az egón túlra, a buddhi fel­ébredéséhez vezető kapu - is részletesen leírja. A szamádhinak két típusa van. Az első, a szavikalpa, egyre közelebb és közelebb visz a kvantum-én elsőd­leges tudomás tapasztalatához, szubjektum-objektum elkülönülése azonban mindig megmarad, bár egyre kevésbé jut kifejeződésre. Sok misztikus élmény - a zen szatorija, a kvékerek számára a „belső fény meglá­tása”, a buddhizmus nem-én tapasztalata, a transzper­szonális pszichológia csúcsélménye - ebbe a kategó­riába tartozik. A szamádhi másik, viszonylag ritkán ta­pasztalt típusa, a nirvikalpa, során szubjektum és objektum elkülönültsége teljesen megszűnik. Patan­dzsáli még számos egyéb, különböző fokú örömérzet­tel járó szamádhit nevez meg e két kategórián belül.

A kvantumszemlélet itt kifejtett felismeréseinek se­gítségével még részletesebben megmagyarázhatjuk a megismerés folyamatát, amely akkor jelenik meg, ami­kor a másodlagos tudomás összeomlás eseményeinek világába merülünk - amit a pszichológia tudatosság előtti valóságnak nevez. Az ego szokásos tapasztalatai­ban, a másodlagos tudomás sok korábbi összeomlás eseménye (az emlékezet tükrének tükröződése) kitö­röl minden diszkontinuitást. Így az ego tapasztalata fo­lyamatos. Ahogy a meditáció és az áramlás (flow) gya­korlata során behatolunk a tudatosság előtti állapotba, hirtelen belezuhanhatunk a másodlagos tudomás egy összeomlás eseményébe, amelyben valamennyire fel­fedezhető az emlékezet tükröződése, de a kvantum-én is ott ragyog. Ez a szavikalpa szamádhi, amelynek a

220

spontaneitás, az öröm és a kvantum-énnel érzett egy­ség az ismertetőjegyei. További erőfeszítés után, megint csak önkéntelenül, a másodlagos tudomás olyan állapotaiba kerülhetünk, amelyek egyre köze­lebb vannak az elsődleges tudomás tapasztalatához - ezek a szavikalpa egyre magasabb állapotai, amelyek­hez egyre fokozódó örömérzet társul. Emellett az is megeshet, hogy a másodlagos tudomás összeomlás eseményei közötti résbe, a tudattalan feldolgozás álla­potába kerülünk, ami a nirvikalpa szamádhi.

Különösen fontos maga az elsődleges tudomás összeomlása, amelyben a kvantum-én teljes fényében ragyog, és a megismerő, a megismert és a megismerés terepe összefolynak. Ebben az állapotban nem tükrö­ződnek vissza korábbi emlékek, ezért dinamikusnak, örökké újnak és időtlennek tapasztaljuk, mivel emlé­kezet nélkül nincsen idő. Itt jelenik meg az, amit a ha­gyomány túrijának, a tudat „olyanságának” végső, sza­vakkal ki nem fejezhető bölcsességének nevez. De mi­vel a bölcsesség az elsődleges tudomás összeomlás eseményében jelenik meg, a bölcsek ezt a „Negyedik­nek” hívják.

Miben különbözik a nirvikalpa szamádhi a mély, álom nélküli alvástól? Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg ismét az ébrenlét, az álom és az álom nélküli al­vás közötti különbséget. Az ébrenlét állapotában szub­jektum és objektum elkülönül, a külső és a belső tudo­más egyaránt jelen van. Az álmodás során csak a belső tudomás jelenik meg, a külső nem, szubjektum és ob­jektum különválása azonban továbbra is fennáll. A mély alvásban szubjektum és objektum se belső, se külső tudomása sincsen meg. Jelen lehet-e a tudatos­ság a mély alvásban tudomás nélkül? Igen, a tudatos­ság ekkor is jelen van. Aki a mély alvásból ébred, rög­

221

tön azt fogja mondani, hogy „milyen jól aludtam!”, ami a tudatosságra enged következtetni.

A mélyalvás során zajló tudattalan feldolgozást és az ezzel társuló tudatosságot a személyes test-elme együttes kvantumlehetőségeinek valószínűségi hajla­mai határozzák meg. Az alvásban tehát megvan a bol­dogság érzése, azonban az „én”, aki alszik, ugyanaz marad. A nirvikalpa szamádhiban a bizonyos valószí­nűségek felé hajló tudattalan feldolgozás - amelyet a múltbeli szamszkárák (szerzett hajlamok, indíttatá­sok) határoznak meg - egyre tisztább, részrehajlástól mentes szabadságnak adja át a helyét. Ezért a nirvikal­pa szamádhi másik szanszkrit elnevezése ritambhara- igazságtól túláradó -, és átalakító jellegű. A nirvikal­pa szamádhiból felébredő „én” soha nem ugyanaz az „én”, amely belépett ebbe az állapotba.

A hindu kutatók a tapasztalt öröm fokozatai alap­ján még mennyiségileg is meghatározzák a szamádhi és a mély alvás közötti különbséget. Hindu értekezé­sek szerint a nirvikalpa szamádhi boldogságának fo­kozata nagyságrendekkel magasabb, mint amit a kö­zönséges mély alvás során tapasztalhatunk. Az ilyen fokozatok megállapítása nem is olyan megoldhatatlan feladat, mint amilyennek tűnik; lemérhetjük például azzal, hogy milyen tartós az öröm érzése. A mély alvás esetében ez csupán néhány perc. A szamádhi öröme azonban, még a szavikalpa szamádhié is, napokig tart.

Egyszer hét napon keresztül japát (egy mantra is­mételgetése magunkban) folytattam, ami az egyete­mes Énnel való egység tudatosulásának élményével jutalmazott meg (szavikalpa szamádhi); ez volt az én apró kizökkenésem, ahol elindultam a belső kreativi­tás utazásán. Maga az élmény csak a másodperc töre­dékéig tartott. Az ezt követő öröm érzése azonban két

222

teljes napig eredeti intenzitásával megmaradt, és csak a következő napokban halványult el fokozatosan. A fi­lozófus Franklin Merrell-Wolff írta, hogy első miszti­kus felismerését (ami szintén szavikalpa szamádhi volt, csak az én élményemnél mélyebb) több mint ki­lencven napon át tartó boldogság követte (Merrell- Wolff 1995). Ramana Maharshi tizenhat évesen jutott el a túrijához; az élményből származó öröm érzése egész életében elkísérte.

A jóga pszichikai uralom, az elme kifelé forduló hajlamai feletti uralom, mondja Patandzsáli. Egy másik meghatározás szerint a jóga az „elme elcsendesítése”, Küzdelem révén azonban nem uralhatjuk vagy csen­desíthetjük le az elmét; jobb terv, ha felválta vagyunk erélyesek és megadóak, míg független tanúvá nem vá­lunk. Mikor az elme üressé válik, túllépünk a közönsé­ges, párbeszédet folytató elmén, és érzékelni kezdjük a kvantum-én elsődleges, teremtő valóságát. Vagy ami még jobb, a nirvikalpa szamádhiba kerülünk, és teljes egészében túllépünk szubjektum-objektum tudomá­sán. Szellemi életünk ekkor virágozni fog.

Ez akkor történik meg, amikor a legkevésbé küz­dünk érte, amikor a legkevésbé várnánk, mint Szubhúti, a Buddha egyik tanítványának történetében. Szubhúti egy fa alatt meditált, mikor virágok kezdtek hullani rá, és éneklő hangok csendültek fel:

- Magasztalunk téged az elme ürességéről folyta­tott értekezésedért.

- De én nem beszéltem - mondta a meglepett Szubhúti.

- Te nem beszéltél, és mi nem hallottuk; ez a való­di üresség - felelték a hangok. És a virágok tovább hul­lottak.

223

odaadó szolgálat és a cselekvés útja

Nyugaton a legtöbb ember a keresztény hagyomá­nyokban nőtt fel, így valamennyire ismerősek számára a kereszténység szellemi gyakorlatai, amelyet Isten odaadó szolgálata és rendelésének etikus cselekvés ál­tali teljesítése jelent. Az odaadó szolgálat gyakorlata során személyes kapcsolatot alakítunk ki Istennel, mintha tőlünk különálló volna. A világi kereszténység­re legalábbis ez a hierarchikus kapcsolat a jellemző, amelyben Isten az Úr, híve pedig a szolga. Isten és em­ber kapcsolatának ez a dualisztikus érzékelése ellentét­ben áll a nyugati társadalomban uralkodó individualiz­mussal, valamint a tudománnyal, amely „megcáfolta” a dualizmust. Ez az ellentmondás mindig is zavart keltett sok értelmes, őszinte ember szívében és elméjében.

Ezért oly nagyon fontos tudományos szempontból megértenünk, hogy az odaadás vagy bhakti módszere mit szeretne elérni. Általában véve önző gondolatok és érzelmek (az önfenntartási ösztön) uralkodnak raj­tunk, amelyekből létrejön az a kis védőburok, amit egónak nevezünk. A bhakti-jóga a szeretet kreatív fel­fedezésével, a látszólagos elkülönültség ellenére az egység korlátok nélküli megtapasztalásával haladja meg az ego határait - nem csupán Isten, hanem a többi ember szeretetével, mint arra a „szeresd feleba­rátod” parancsolata szólít fel. Van itt azonban egy ap­róság.

Létezhet szeretet egy egyszerű hierarchikus kap­csolatban? Aki volt már ilyenben, tudja a választ: nem. Az egyszerű hierarchia feltételeket szab, ami nem fér össze a szeretettel: nekem adod bájaid, cserébe eltarta­lak és így tovább. A valódi szeretetet feltétel nélküli és felcserélhető hierarchia jellemzi; ok-okozati kölesön-

224

hatásukban mindkét félnek egyenrangúnak kell len­nie, Az ego azonban egyszerű hierarchia szerint mű­ködik, minden kapcsolatában ő a főnök. Ezért nem szerethetünk feltétel nélkül, míg az egonkkal tekintjük azonosnak magunkat. A bhakti-jóga, a feltétel nélküli szeretet és odaadás jógája, támadás az ego ellen.

A bhakti-jóga gyakorlásának egy rendkívüli példá­jával találkozhatunk Jasóda életében, aki a gyermek Krisna, a hinduizmus testet öltött Istenének nevelő­anyja. El tudjuk képzelni, milyen lehetett Jasóda Kris­nához fűződő viszonya? Krisna a gyermeke, akinek szüksége van gondoskodására. Azt is tudja azonban, hogy Krisna Isten, aki mindenki felett uralkodik, bele­értve őt magát is. Ha gyermekünket szeretjük, és gon­doskodunk róla, ugyanakkor úgy tekintünk rá, mintha ő volna Isten, az a felcserélhető hierarchia gyakorlata egy kapcsolatban. Indiában a gyermekeket a legutób­bi időkig Istennek tekintették, ami lehetővé tette a szü­lők számára, hogy a legteljesebb kifejeződési formájá­ban gyakorolják a bhakti jógát.

Az Isten iránti odaadást a hagyományos keresztény templomokban azonban egyértelműen az egyirányú hierarchia szerint tanítják; ez a tanítás önazonosság-tu- datunkat nem emeli - nem is emelheti - túl az egón. Hogyan teremthetjük meg a felcserélhető hierarchia szerinti kapcsolatot Istennel? Nemcsak énekelünk, imádkozunk és imádjuk Istenünket mint Urunkat, ha­nem Szolgaként kérésekkel is fordulunk hozzá. A zsi­dó filozófus Martin Buber ezt értette az Istennel fenn­álló Én-Te kapcsolaton (Buber 1970). Eckhart mester ugyanezt fogalmazta meg a keresztény hagyomány­ban, egy átlagos keresztény azonban idegenkedne et­től; hozzászokni ahhoz, hogy folyamatosan Isten szol­gái vagyunk, túl sok volna.

225

Tovább súlyosbítva a problémát, a templomokban csak az ima és az odaadó szolgálat gyakorlatát tanítják. A gyakorlat önmagában azonban nem elegendő; a bel­ső kreativitás folyamatának egészébe kell illeszkednie. A feltétel nélküli, felcserélhető hierarchiában létező szeretetet fel kell fedezni. A szeretet kreatív megisme­rése elengedhetetlen; csak ezután jelenhet meg éle­tünkben a szeretet.

Az ima során Istenhez szólunk, és azt reméljük, hogy meghallgat minket; a meditációban azt hallgat­juk, amit Isten mond nekünk. Mindkettő magában hor­dozza a felcserélhető hierarchia lehetőségét. Ahogy az ima egyre magasabb szintre jut, a kezdetben a vágyott autóért vagy álomházért, majd gyermekünk, később mindenki egészségéért, majd Isten akaratának elfoga­dásáért mondott énközpontú ima végül elcsendese- déssé változik, és azonossá válik a mély meditációval. Ekkor érkezünk el a felcserélhető hierarchiához.

Napjainkban, legalábbis Nyugaton, a bhakti-jógát talán érdemesebb feleségünkkel, férjünkkel vagy sze­relmesünkkel gyakorolnunk. A nőmozgalom előnyös környezetet teremtett mindkét nem számára az egy­más iránti odaadás felcserélhető hierarchia szerinti gyakorlására. Kezdetben gyakorlunk, erőfeszítésekkel és ellazulással; egy idő múlva a kapcsolat áramlássá, a szeretet és gondoskodás folyamatos tapasztalatává vá­lik. Változatlanul lesznek hullámvölgyek, amikor fel akarjuk adni. Ekkor hirtelen eljön a felismerés, és megértjük, milyen a felcserélhető hierarchia. Végül ez minden erőfeszítés nélkül testet ölt kapcsolatunkban, és ezzel együtt a szeretet is megjelenik.

A karma-jóga a helyes vagy etikus cselekvés jógája. Hogyan juthatunk el a helyes cselekvés révén az egón túlra? Az énközpontú tettek mindig magát az egót

226

szolgálják, míg az etika azt kívánja, hogy tetteink ugyanúgy szolgálják mások érdekét, mint a sajátunkat. A karma-jóga megmutatja, hogy mindkétfajta cselek­vés fontos. „Ha nem magamért vagyok, ki vagyok? Ha csak magamért vagyok, mi vagyok?”, mondta Hillel rabbi.

A karma-jóga segít azt is megérteni, hogy nem mi mint ego vagyunk tetteinkben a cselekvők - csupán kondicionált tettek kuszaságában veszünk részt. Ez csak akkor van másképp, amikor kreativitásunk meg­nyilvánul. A karma-jóga gyakorlata abból áll, hogy Is­ten közvetítőjeként kreatívan cselekszünk. Ez annyit jelent, hogy szűk látókörű akaratunkat alávetjük Isten akaratának. A kereszténységben, ahogy azt általáno­san értelmezik, azonban ez zavart kelt, mivel Istent tő­lünk különállónak tekintik - így dualisztikus dinamiz­mus jön létre.

Az odaadás és a cselekvés útja tehát kifinomultan al­kalmazza a dualizmust. A tudás és a meditáció útján a gondolatok dualisztikus természetét figyeljük meg, hogy meghaladhassuk a gondolatokat. A bhakti- és kar­ma-jógát gyakorolva a kapcsolatok dualisztikus dina­mizmusát használja fel, hogy meghaladja a dualizmust.

Egyszer megkérdezték Csaitanját, a XV. századi nagy hindu misztikust: Isten rajtunk kívülálló, ahogy a bhakti-jóga tanítja, vagy Isten (a tudat) nem-kettős, ahogy a dnyána-jóga tanítja? Csaitanja válasza híressé vált: Isten egyszerre rajtunk kívülálló és nem-kettős. A felismerés, miszerint Isten kettős is és nem-kettős egyszerre, túllép a gondolkodáson, mondta Csaitanja.2 Erre közvetlenül, felismerés által kell ráébrednünk. A 11. fejezetben tovább folytatjuk a bhakti-jóga, a kar­ma-jóga és az etika felfedezését.

227

Melyik az én utam?

A legfontosabb kérdés mindannyiunk számára: me­lyik az én utam? Wolfgang Pauli, a híres fizikus nyug­talannak tűnt, amikor a repülőtéren poggyászát várta. Egy másik fizikus próbálta megnyugtatni:

- Ne aggódj. Az összes csomag a kettes szalaghoz fog megérkezni, ahol állunk.

Pauli erre ingerülten így felelt:- Kit érdekel az összes csomag? Én csak az enyé­

met akarom.Tehát: melyik az én utam?Utunk kiválasztása természetünktől függ. A jóga

négy fajtája pontosan megfeleltethető azzal a négy csoporttal, amelyekbe Jung az embereket sorolta. Aki természeténél fogva hajlamos az elmélkedésre, annak a dnyána-jóga az útja. Aki számára az érzelmek a meg­határozóak, az mindenekelőtt a bhakti-jóga iránt fog érdeklődni. A külvilág felé forduló típus talán a karma­jógát fogja a legmegfelelőbbnek találni. Aki intuitív és befelé forduló, annak talán a rádzsa-jóga, a meditáció és szamádhik útja való a leginkább. Érdemes azonban mindegyiket kipróbálni, mielőtt eldöntenénk, melyik felel meg a számunkra. Ezenkívül a fejlődés különbö­ző szakaszaiban talán más utak célravezetőbbek. A gondolat, miszerint a különböző utak különböző emberek számára valók, és különböző időszakokban ugyanannak az embernek talán más utak megfele­lőek, sokat jelent egy olyan világban, ahol a legtöbb ember még ma is azt az utat követi, amelyet a születé­se jelölt ki számára - a szülei vallását.

228

Utak és a nagy szellemi hagyományok

Az emberiség szellemi hagyományainak többsége ilyen vagy olyan formában ismeri ezeket az utakat, még ha mindegyik esetleg csak az egyikre fektet hang­súlyt. A kereszténységen belül a katolicizmus a rituális tevékenységen, a szentségen keresztül a karma-jógát helyezi előtérbe. A katolikus gyakorlat minden tettet megszentel. Ezzel szemben a protenstánsok a bhakti- jógát hangsúlyozzák, a szeretet kegyének adják át ma­gukat, amit szerintük rituális tevékenységgel nem le­het elérni. A protenstáns kereszténység elmélkedő ha­gyományainak gyakorlatai a szeretet és az önmagunkkal szemben tanúsított megbocsátás köré épülnek. De sok más példával is találkozhatunk. Assisi Szent Ferenc a természet szeretetén keresztül megva­lósuló szeretet gyakorlatát javasolta. Egy XII. századi névtelen keresztény misztikus, The Cloud of Unknowing (A tudatlanság felhője) című, igen gondolatébresztő művében olyan gyakorlatokat írt le, amelyeket köny- nyen azonosíthatunk a mantra meditációval.

A buddhizmus nem beszél Istenről. Hagyományá­ban ezért a meditáció és a dnyána útjai a meghatáro­zóak. A zen buddhizmus kóanjairól, a „holdra (megvi­lágosodásra) mutató ujjakként” szolgáló rejtvényeiről híres. A kóanok segítségével az ego-identitáson túlra vezető, kreatív kvantumugrásokat idéznek elő. A kóan zavarba ejt, míg egy kreatív ugrással felismeréshez nem jutunk; ekkor megtaláljuk a választ. Annak ellené­re, hogy nincsen Istenük, a népies buddhizmusban szeretettel és áhítattal imádkoznak a Buddhához. A szoto zen nemcsak az ülő meditációra (zazen), ha­nem az emberiség szolgálatára is hangsúlyt fektet, ami egyértelmű párhuzamot mutat a karma-jógával.

229

A konfucianizmus, és bizonyos mértékig a taoiz- mus is, a karma-jógát, az etikus cselekvést hangsúlyoz­za. A taoizmus esetében ennek kissé árnyaltabb a lé­nyege; a taoizmus a nem-cselekvés fontosságát emeli ki, és ez könnyen félreérthető. Üzenete valójában a kö­zéppontból kiinduló cselekvésről szól - amit a költő T. S. Eliot „mozdulatlan pontnak” nevezett.

A judaizmusban a dnyána-jóga a kabbala tanulmá­nyozásában jelenik meg. Mózes felfedezte a Tízparan­csolatot, amely Nyugaton az etikus cselekvés útját mu­tatja meg. A karma-jóga tehát nem idegen a judaiz­mustól; sőt a zsidók számára ez a szellemi gyakorlat talpköve. Érdemes megemlíteni, honnan ered az Iz­rael név. Jákob, a judaizmus egyik ősatyja, egy teljes éjszakán át küzdött Istennel, miután Isten új nevet adott neki és megáldotta: „Nem Jákobnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Is­tennel és emberekkel, és győztél.” (Mózes I. könyve, 32:28 [Károli Gáspár fordításai) Küzdelme Istennel természetesen nem más, mint találkozás a kvantum­énnel. Bár a judaizmusban Isten neve kimondhatatlan, bhakti jellegű, személyes kapcsolatra ösztönözve, Bu- ber a jákóbi küzdelmet Istennel egy bhakti irányultsá­gú, Én-Te kapcsolattá alakította.

A szúfizmus, az iszlám ezoterikus hagyománya, szinte teljes egészében a bhakti útja. Egyik jeles képvi­selője, Ibn Arabi, mégis minden tekintetben egy nagy dnyáni (aki a tudás útján jutott el a bölcsességhez).

A szúfizmussal szembeni másik végletként a hin­duizmus tűnik ki, az egyetlen hagyomány, amelyben minden útnak kiemelt szerep jut egy bizonyos szektá­ban vagy szektákban. A Sankaracsarija rend svámijai a védánta dnyána útjának ezoterikus hagyományát ré­szesítik előnyben. A bhakti utat a vaisnavák (Visnu, az

230

istenség fenntartó aspektusának hívei) és a saivák (Siva, az istenség romboló és újjáteremtő aspektusá­nak hívei) követik. A karma-jóga útja általában véve a családfőknél kerül előtérbe. A rádzsa-jóga pedig a tantrával egészül ki, egy olyan gyakorlattal, amely a test kreativitására irányul (lásd a 13. fejezetet), a tudat új utakat felfedező kalandorai számára.

A lényeg az, hogy függetlenül attól, születésünk ré­vén milyen hagyományhoz tartozunk, megválaszthat­juk a saját utunkat. Vallásunkat sem kell megváltoztat­nunk, ha olyan utat szeretnénk követni, amelynek sa­ját vallásunkban nincs kitüntetett szerepe. Mint Carlos Castaneda tanítója, Don Juan mondta, a szívednek kedves ösvényt válaszd, mert az az ösvény, amely át fog formálni.

JEGYZETEK

1 Az ego és a kvantum-én találkozását a kreativitásban May (1976) és Goswami (1999) emeli ki

2 Ennek a filozófiának a szanszkrit elnevezése acsintíja bhéda-

bhéda tattva.

T I Z E N E G Y E D I K F E J E Z E T

A szertartások és az etika tudománya

A gyakorlati védánta kifejezést- amelyet elsőként Swami Vivekananda használt - elő­ször a Bangalore-ban élő Satyanarayan Sastry (bará­toknak Sastriji) nyugalmazott vegyészprofesszortól hallottam, aki hosszú éveken át tanulmányozta a védántát. Sastriji előadás-sorozatot tartott a Bangalore melletti Vivekananda Kendra Yoga Research Foundation (Vivekananda Kendra Jógakutató Alapítvány) szerve­zésében. A kifejezést a karmakanda (a Védák rituális tevékenységekkel foglalkozó része) és a dnyánakanda (a Védák tudással foglalkozó része) céljai közötti kü­lönbség bemutatásakor említette először.

A következőképp érvelt: A karmakanda sok olyan rituális tevékenységet részletez, amelyek, ha valaki már tanulmányozta a dnyánakandát, kissé sekélyes­nek és feleslegesnek, vagy akár együgyűnek tűnhet­nek. Ha már találkoztunk a Brahman fennkölt eszmé­jével, és megéreztük énünk egységét Brahmannal, miért töltsünk időnket azzal, hogy valamilyen jadnyá (áldozati szertartás) során egy álló napon át gheet (tisztított vaj) öntünk a tűzbe? A meditáció, az igen. A meditáció feltétlenül fontos. Az áldozati szertartás­nak azonban nincs sok értelme.

232

De ezt csak azért gondoljuk így, mert nem jut el hozzánk a Védánta üzenete, vagy még inkább, mert nem gondolkodunk el azon, ami egyből elhomályosít­ja a Védánta igazságát: „Én vagyok a határtalan Brah­man.” Arról van szó, hogy ha az egommal azonosulok, ego önazonosság-tudatomat ténykedésemmel folya­matosan azzal a gondolattal táplálom, hogy én vagyok az, aki cselekszik. Gondosan figyelem környezetem jelzéseit, hogy kézben tartsam a dolgokat, és azzal az összezsugorodott tudattal azonosulok, amelyik ezek­re a feladatokra összpontosít.

A karmakanda rituális tevékenységei arra valók, hogy megtörjék a cselekvés effajta szokásmintáit. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a szertartásokat, azt láthat­juk, hogy mindegyik két hatást vált ki. Először is lelas­sítanak. Minden szertartás részletesen kidolgozott; nem a türelmetlen, idejük miatt aggódó, elfoglalt em­bereknek való. Vagy másfelől megközelítve, ha türel­metlen emberek szertartásokat végeznek, lassítaniuk kell. A másik hatásuk, hogy a szertartások elfordítják tudatosságunkat a környezet közvetlen jelzéseitől, így lehetővé teszik, hogy tudatunk kitáguljon.

Mit valósít meg a lelassulás és a tudat tágulása? Megkönnyíti önazonosság-tudatunk elmozdulását az egóról a kvantum-énre. Az egóval azonosulva nem­igen őrizhetjük meg szabad akaratunkat, hogy nemet mondhassunk a kondicionálásra (lásd a 3. fejezetet). Amikor lelassulunk, a gondolat és a cselekvés közötti időtartam megnő, így a kvantum-én szabadabban vá­laszthat. A jutalom - a kvantum-én tudatosságának öröme - azonnali; ezért ragaszkodnak az emberek a spirituális szertartások rendszeres gyakorlatához - például esténként.

233

Patandzsáli, a Jóga-szútra szerzője, a jógát pszichi­kai fegyelemnek és uralomnak látja. Sastriji sincs más véleményen, de Patandzsáli meghatározását kiegészíti azzal a gondolattal, hogy a jóga ugyanakkor lassítás is. Van egy híres szanszkrit mondás-, karturn akartum anjatha kartumjógah, ami azt jelenti, hogy a jóga vá­lasztás, hogy cselekedjünk, ne cselekedjünk vagy te­gyünk valami mást. A lelassulás nagyobb választási szabadságot biztosít.

Sastriji rámutat, hogy sok modern szertartásnak tu­dattalanul ugyanez a célja. Nézzük például a kávészü­netet. Mi másra való a kávészünet, ha nem arra, hogy egy időre kilépjünk a gondolkodás és a munka lendü­letéből? Reakciónk erre az azonnali megkönnyebbü­lés. A tudat az ego apró burkánál nagyobbra tágul (bár nem olyan sokkal), és az átman örömében részesül. Az élvezet tárgyát, a kávét, rendszerint összetévesztjük az öröm forrásával. Pedig az öröm nem innen ered. Az érzéki élvezet kiváltotta öröm (szanszkritul bhóga- szukha) a Brahmannal való azonosulás boldogságából (Brahmaszukha) származik. „Aki örömre lel, Brah- man megérintése által leli meg”, mondja Sankara.

A tudat tudományának megfogalmazásában a lelas­sulás teszi lehetővé, hogy túllépjünk a másodlagos tu­domás összeomlás folyamatainak eredményén, vagyis az egón. Vagy fordítva, amikor cselekedeteink forrása a kvantum-énhez közelebb álló, tudatelőtti tudomás, az idő mintha lelassulna számunkra. Ezt bármelyik at­létától megkérdezhetjük. Egy pályaszéli krikettjátékos azért képes olyan látványosan elkapni a labdát, mert mozgását inkább lassúnak látja; az idő lelassul számára.

A karmakanda, a szertartások könyve, amely első pillantásra értelmetlennek tűnik, valójában a dnyána- kanda, a védikus igazság könyvét egészíti ki. A karma-

134

kanda szertartásai persze mára már elavultak, és át kell dolgozni azokat, hogy megfeleljenek a modern idők körülményeinek. A szertartások azonban nagy segítséget nyújthatnak a szellemi keresésben. Sokak számára éppen a szertartások teszik vonzóbbá a kato­licizmust a protenstantizmusnál. A hinduizmus és a ti­beti buddhizmus ugyancsak ezért vonzó a nyugatiak számára. A szertartások nyomán kitáguló tudatosság lehetővé teszi, hogy olyan, az oksági összefüggéseken túlmutató tapasztalás állapotait ismerjük fel és valósít­suk meg, amelyek még soha nem nyilvánultak meg. Szokásos identitásunknál természetes módon egy tá­gasabb énnel azonosulunk. A boldogság maga a kvan- tum-én!

A tett és a tett gyümölcse

A karma-jóga - a belső kreativitáshoz a tevékenységen keresztül vezető út - egyik lényeges eleme a tevékeny­séghez való jog és a tevékenység eredményéhez való jog megkülönböztetése. A cselekvéshez való jog nem jogosít fel arra, hogy eredményét elvárjuk, mondja a Bhagavad gítá. Mit próbál ezzel kifejezni a mű? Éssze­rű-e azt várnunk, hogy egoizmusunkban képesek le­gyünk lemondani tetteink gyümülcséről? Nem szűnik meg minden motivációnk, ha többé nem számítunk tetteink eredményére?

Mindennek nehezen megfogható a lényege. A gítá azt mondja, hogy mondjunk le tetteink eredményéhez való jogunkról, de nem arról, hogy számítunk rá. Em­bernek lenni, az egóval azonosulni, azzal jár, hogy szá­mítunk erre - így vagyunk kondicionálva. Elvárásaink alapján tervezzük meg a jövőt, és ha nem is mindig, de legalább a leghétköznapibb tevékenységek esetében

235

valamennyire mindenképpen előre kell terveznünk. De ha azt gondoljuk, hogy elvárásaink mindig teljesül­nek, akkor az égőt mindentudóvá és mindenhatóvá tesszük. Ez nem tudományos.

Cselekedeteink vagy kondicionáltak, vagy alkotó tettek. Az előbbi esetében egy meglehetősen összetett rendszer alkotóelemeinek megszabott kölcsönhatása határozza meg az eredményt, amit csak óriási bizony­talansággal lehet megjósolni. Az utóbbinál a választás szabadsága, amely lehetővé teszi a kreatív cselekvést, az egyesítő, összehangoló tudathoz - Istenhez vagy a kvantum-énhez -, és nem valamely egyéni, emberi egóhoz tartozik. Ha elfogadjuk, hogy jogunk van cselekedni és jogunk van számítani, hogy ez ered­ménnyel jár, de nem várhatjuk el az eredményt, akkor elfogadjuk ego-identitásunk korlátozottságát, és felis­merjük, hogy az egóval azonosulva elidegenedünk Is­tentől. Ennek elfogadása egy átfogóbb, kevésbé korlá­tozott létezési módot nyit meg számunkra. Ramana Maharshi azt szokta mondani: „Tedd le a csomagod; a vonat már elindult. Ha már a vonaton vagyunk, nem kell cipelnünk a csomagunkat; a vonat viszi helyet­tünk. Nem kell aggódnunk olyan dolgok miatt, ame­lyeket nem tudunk befolyásolni.”

A gítá tanácsát megfogadva úgy is képesek vagyunk cselekedni, hogy elvárásaink esetleg nem teljesülnek. A kreativitás fontos eleme, hogy nyitottá válunk a siker­telenség lehetőségére. A kudarc nem veheti elejét a to­vábbi cselekvésnek. Kudarcainkból tanulunk.

Jogunk van cselekedni, de eredménye nem minket illet. Ahogy megtanulunk ezt az igazságot elfogadva cselekedni, azt is látni kezdjük, hogy nem mi vagyunk a cselekvők. A cselekvő vagy egy összetett rendszer egymással kölcsönhatásban álló részeinek a múltban

236

kialakult szabályszerűsége, vagy a szabad választással rendelkező egyesítő, összehangoló tudat. A cselekvés­ben persze testem, elmém és egóm is részt vesz; én hozom létre az ok-okozati összefüggést. De mindösz- sze ennyi vagyok - egy oksági eszköz az egyesítő tu- dat számára, amelyen keresztül szándéka teljesülhet.

Most már készen állunk rá, hogy a következő sza­kaszba lépjünk, mikor várakozásaink már nemcsak minket, hanem másokat is figyelembe vesznek, de nem egónk kiterjesztéseként, hanem szeretetünk fo­gadóiként.

Etika és tudomány

Az etikus cselekvés másokra tekintettel lévő és együtt érző tettekben nyilvánul meg. Az etika aranyszabálya minden vallásban megjelenik:

• Hinduizmus: Kötelességed ennyiben foglalható össze: ne tégy rosszat mással, amit ha veled tenné­nek, fájdalmat okozna.

• ZoRoAsztrizmus Egyedül az a jellem a jó, amely tar­tózkodik attól, hogy bármi olyat tegyen másokkal, ami neki magának nem lenne jó.

• Taoizmus: Embertársad hasznát tekintsd sajátodnak, és veszteségét vedd olyannak, mintha téged ért volna.

• Buddhizmus: Ne árts másoknak, miként azt te sem kívánnád magadnak.

• Konfucianizmus: Ne tégy olyat másokkal, amit nem szeretné], hogy veled tegyenek.

• Dzsainizmus: Minden teremtmény boldogságára és szenvedésére, örömére és bánatára tekintsünk úgy, mint a magunkéra.

237

• Judaizmus: Amit gyűlöletesnek találsz, azt ne tedd másokkal.

• Kereszténység: Amit nem kívánsz, hogy veled tegye­nek, azt te se tedd másokkal.

• Iszlám: Egyiketek sem hívő, míg nem olyat kíván testvérének, amit magának is kívánna.

• Szikhek: Miként magadat ítéled meg, ítélj meg úgy másokat is. (Iyer 1983, 36)

A materialista tudomány fényében az etika kérdése za­varba ejtő. Az egyetlen alapvető érték, amelyet a mate­rialisták elismernek a fennmaradás kényszere. A gé­nek szeretnének fennmaradni. Az önzetlen viselkedés egy „géngépezet” számára (mint amilyenek mi is va­gyunk) csak annyiban lehet hasznos, hogy amilyen mértékben azonos géneken osztozunk azzal, akinek segítünk, annyira segítjük saját génjeink fennmaradá­sát és térnyerését. E nézet szerint erkölcsi felelőssé­günk koncentrikus kiterjedésű - szüleinktől vagy gyermekeinktől testvéreinkig, majd unokatestvérein­kig, utána a saját törzsünk olyan tagjaiig, akikkel ösz- szeházasodunk stb. terjed. Az önzetlen emberek vizs­gálata azonban nem igazolja ezt a szűk látókörű néze­tet (Ray 1996).

Ha a biológia nem tudja tisztázni ezt a kérdést, ak­kor a filozófia megválaszolhatja? Két jelentős erkölcs­filozófia létezik: az utilitarizmus (haszonelvűség), amelyet Bentham és Mill dolgozott ki, valamint Immánuel Kant filozófiája. Az utilitarizmus különös­képp összhangban áll a materializmus szellemével; az etikát úgy határozza meg, mint ami a többség érdeke­it szolgálja. Az idealizmus védelmezőjeként Kant azt mondta, hogy valamilyen határozott késztetés, a lelki­ismeret vesz rá minket az erkölcsösségre. Van ennek a

238

határozott késztetésnek bármilyen tudományos alap­ja? Mit mondhat róla az idealista tudomány?

Ha a tudat idézi elő a kvantumlehetőség összeom­lását megvalósulássá, és mi vagyunk ez a tudat, akkor mindenképpen úgy tűnik, hogy mi választjuk meg tet­teinket, és felelősek vagyunk azokért. Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Minél inkább azonosulunk az egóval, annál kevésbé választhatunk szabadon. Tetteink reak­ciók, védekező jellegűek, és feltételekhez kötöttek. Nem választhatunk, ezért nem is tudunk felelősséget vállalni értük.

Amikor a legtöbb ember éntudatát a kondicionált ego határozza meg, és arra is korlátozódik, a többség javát szem előtt tartó materialista erkölcsiségnek az a szerepe, hogy megvédje az ártatlanokat a kondicio­nált bűnözői magatartástól. A valódi idealista etika csak akkor érvényesül, amikor lelkiismeretünk vagy a kanti késztetés az erkölcsi elvek követésére ösztönöz. Ekkor az aranyszabály tökéletesen érthető lesz: nem ártok a másiknak, mert a másik én vagyok. Amikor el­indulunk az egón túlra vezető szellemi utazásra, az eti­ka fontos eszköz lesz számunkra, a kreativitás ösvé­nye, amelyen utunk halad (Goswami 1993).

Etika és szeretet a szellemi gyakorlatban

Mi a szerepe az etikus magatartásnak a szellemi gya­korlatban? Hogyan segíthet túllépni az ego kötöttsé­gein és korlátozottságán az, hogy tekintettel vagyunk másokra és együtt érzők vagyunk?

Az önző vagy etikátlan viselkedés, ami kondicioná­lás eredménye, mindig kétségeket ébreszt: helyesen cselekszem? A lelkiismeret hangja (szanszkritul viveká) elemészt. Minél nagyobb az ellentét tetteink és lelkiis­

239

meretünk között, tudatunk annál jobban beszűkül. Ez­zel szemben az együttérzésből fakadó tettek kitágít­ják tudatunkat, és az öröm, amit ez előidéz, azonnal érezhető.

Azonkívül az ego hierarchiában él, s egonkkal azo­nosulva mi is e szerint, a hierarchia csúcsáról tekin­tünk a világra. Minden ok-okozati összefüggés szerint elmondott történet velem kezdődik; minden, ami fon­tos velem kapcsolatos. Szeretlek, de csak akkor, ha va­lamilyen módon az „enyém” vagy: a házastársam, a gyermekem, a szerelmem vagy a barátom, a honfitár­sam. Az ego világa szolipszisztikus; csak „én” vagyok valóságos, minden más az én kiterjesztésem.

Ezzel szemben a kvantum-én és tudomásának tár­gyai között felcserélhető a rangsor. Szubjektum és ob­jektum különválnak ugyan, de egymástól függenek. A tapasztalás létezik, de nincsen személyes én, amely tapasztal. Csak az ige létezik számára - amely magá­ban foglalja a szubjektumot és az objektumot.

Cselekedeteink akkor valóban etikusak, amikor azokat önkéntelenül is a feltétel nélküli szeretet és az együttérzés vezérli; amikor csak a lényeg - a rangsoro­lás nélküli szeretet - határozza meg tetteinket. Ha tet­teink innen indulnak ki, a kvantum-én felcserélhető rangsorához jutunk, és elhagyjuk a korlátolt ego hie­rarchiáját. Az etikus cselekvés tehát, akár a szertartá­sok, a szellemi fejlődés eszköze.

Másfelől tekintve, egy cselekedet önmagában rit­kán jó vagy rossz; erkölcsi megítélése az összefüggése­ken múlik, amelyek gyakran nem egyértelműek. Ezért az etika nem egy erkölcsi szabály feltétel nélküli köve­tése minden körülmények között, ez ugyanis a fanatiz­mus. Az erkölcsi döntések oly módon állítanak válasz­tás elé, és szembesítenek felelősségünkkel, amely kre-

240

atív választ kíván. Ha belépünk a kreatív folyamatba, ha megvalósítjuk a kvantumugrást, a felismerésből magától felbukkan a megfelelő válasz, nem pedig ak­kor, ha korlátozott és önző mérlegeléssel találunk rá.

Sokkal nehezebb bensőnk állapotával szembenéz­ni, mint azt elismernénk; jóval könnyebb másokat ki oktatni. A békemozgalmak dolga kezdetben könnyű­nek tűnik, az aktivistát azonban gyakran saját belső lé­nyének erőszakja viszi tévútra. A Peace Pilgrim (A Béke Zarándoka) néven ismert amerikai misztikus .sok hányattatáson ment keresztül, míg tettei végül va­lóban szilárd békét tükröztek (Peace Pilgrim 1982).

A hinduizmus jugákról alkotott felfogását tekintve ezekben az időkben nem ok nélkül való az önzetlen­ség hangsúlyozása. A jelenlegi káli jugát három juga (kor) előzte meg. A korábbi jugákban sokkal kevésbé azonosultunk az egonkkal, a zavart okozó tényezők kevésbé voltak kényszerítő erejűek, az elkülönültség nem volt oly nagyfokú, és az egységhez visszavezető út sem volt olyan küzdelmes. Kinek van ma ideje Patandzsáli módjára szigorú meditációs gyakorlatokat folytatni? Ezért mondják a bölcsek: a káli jugában ke­resd közvetlenül Isten kegyelmét. Szeress valakit felté­tel nélkül, szolgálj és emlékezz Istenre. „Az én vallá­som a kedvesség”, mondja a dalai láma. A káli jugában ennyi elegendő is.

Mintha ösztönösen éreznénk ezt. A Nyugat jelenle­gi materialista szemlélete és figyelem elterelő techni­kája ismeretében azt gondolhatnánk, hogy az önzet­lenség mindenkor háttérbe szorul. Az utóbbi időkben végzett felmérések azonban azt mutatják, hogy egyre javul a helyzet. Az amerikaiak több mint 20 százaléka vesz részt valamilyen, nem önös érdekből folytatott te­vékenységben (Ray 1996).

241

Reinkarnációs összefüggések

A fizikai törvényekkel ellentétben az erkölcsi törvé­nyek nem áthághatatlanok. Ez azonban senkit nem jo­gosít fel etikátlan tettekre, még akkor sem, ha nem szellemi beállítottságú. A karma törvénye értelmében a szándékos tetteknek egyaránt vannak azonnali és hosszú távú következményei. A reinkarnáció rendsze­rének összefüggésében ez azt jelenti, hogy a szeretet előrevisz szellemi utunkon, míg ha ártunk, az olyan karmikus visszahatásokat idéz elő, amelyeket talán csak több élet során szüntethetünk meg. Ha így néz­zük, bölcsebb megelőzni az ártó tettek kedvezőtlen következményeit. Máskülönben egy másik életben fi­zetünk meg értük.

Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Az olyan vallásoknak, amelyek nem ismerik a reinkarná­ció tanát, állandó fejtörést okoz ez a kérdés. Az egyik válasz az, amely egyszerűen elfogadja bizonyos meg­szabott erők szerepét, amelyek egy összetett rendszer sokrétű részeire hatnak. De van némi jogosultsága an­nak az ellenvetésnek is, hogy az ilyen erők Isten tervé­nek részét képezik. A kérdés tehát továbbra is fennáll.

A reinkarnáció és a karma elméletei szerint az er­kölcsös és kreatív emberek életének kedvezőtlen ese­ményei lehetőséget biztosítanak számukra, hogy meg­szabaduljanak az elmúlt életeikben szerzett negatív hajlamoktól; ezek tehát lehetőségek a múltbeli karma semlegesítésére. A nyilaknak, amelyeket tudatlanság­ból lőttünk ki íjunkból, végig kell haladniuk pályáju­kon, akár jó, akár rossz felé haladnak. Isten terve, hogy nemcsak a jelenlegi, hanem a múltbeli életünkben ki­alakult okok is befolyásolják tetteinket. A világegye­tem egyfajta iskola; tanuljuk megismerni magunkat,

242

hogy elnyerhessük a legkreatívabb lehetőségeket kí­náló sorsunkat. Tanulni annyi, mint felelősséget vállalni hibáinkért, majd kijavítani azokat, még ha múltbeli életekből származnak is.

Az elmefeletti etika

Az etika és erkölcsiség nyugati felfogása egyenes vo­nalú, lineáris. Az etikában sem a kreativitás, sem a kar­ina szerepét nem veszi számításba, így a merev hittéte­lek mellett elköltelezett vallási fundamentalisták a nyugati kultúrában egy halott erkölcsiség koporsó­vivőivé lettek. India szellemi hagyományai az erkölcsi- séget érdekes módon dinamikusnak fogják fel. (Ezzel szemben Indiában nem létezik a „a legjobbat a leg­több ember számára” nyugati társadalmi etika, ami megmagyarázza, miért van annyi korrupció és érzé­ketlenség az indiai társadalomban.) Az etika indiai iro­dalma azonban még rugalmas, kreatív nézőpontból is zavaros. Vegyük például Krisna esetét. Krisna avatára, a testet öltött Isten, aki születése óta tökéletesen tisztá­ban van azzal, hogy kicsoda ő. A nagy eposz, a Mahábhárata azonban sok esetben ír Krisna olyan tetteiről, amelyek a közönséges halandók szemében erkölcstelenek.

Amikor például a gonosz herceg, Durjódhana egy botharc során felülkerekedik a Pándava hősön, Bhi- mán, Krisna emlékezteti Bhimát fogadalmára, hogy el­töri Durjódhana combját, bár az ellenfelet tilos megüt­ni a köldök alatt. Bhima el is töri gyanútlan ellenfele combját, és győz. (Miért tette Bhima ezt a fogadalmat? Röviden összefoglalva egy hosszú történetet, a Pánda­va király, Judhisthira egy kockajáték során elvesztette a Pándava fivérek feleségét, Draupádit, aki így Durjó-

243

dhana rabszolgája lett. Durjódhana ekkor kéjsóváran a combjára ültette Draupádit.)

Vagy itt van például a nagy aszkéta bölcs, Paraszára esete, akit annyira elöntött az érzéki vágy egy halász leánya, a gyönyörű Matszjagandha láttán, hogy nem tu­dott annak ellenállni. Egyesülésükből született Vjásza, a Mahábhárata szerzője. De milyen aszkéta az, aki nem tud uralkodni nemiségén?

A karma és a kreativitás nem ad magyarázatot arra, hogyan lehet így játszadozni az erkölcsi elvekkel. Mi lehet akkor a magyarázat? Az indiai hagyomány ismeri a létezés egy olyan magas rangú szintjét, amelyben még maga az etika is túlhaladott. Ezt a magasabb rendű törvényt Aurobindo elmefelettinek, az elmén túlinak nevezi.

Az alacsonyabb rendű állatok nem ismerik az er­kölcsöt; kizárólag az ösztöneik irányítják őket, ame­lyek az évmilliók során alakultak ki bennük. Az ember képes önmagát fegyelmezni. Az elme egy bizonyos fo­kig uralkodhat az ösztönök felett. Ezért az erkölcsiség fontos a belső kreativitás szempontjából. A megszaba­dulás, amikor egóval azonosuló éntudatunkat a kvan- tum-én tudatossága váltja fel, teljes szabadsággal jár. Ez nem azt jelenti, hogy akik elérik a megszabadulást, az etikátlan vagy erkölcstelen lesz; inkább azt mond­hatnánk, hogy az igazsággal eggyé válva még az etika és az erkölcs törvényeit is meghaladják. A törvényeken túl látják a valóságot, amelyet a törvények tükröznek.

T I Z E N K E T T E D I K F E J E Z E T

A szellemi utazás

Az egón túlra vezető utazáskezdetei annyira különbözőek lehetnek, mint az em­berek ego-személyiségei. Azonban ugyanolyan átala­kuláshoz vezetnek - az egóval azonosuló identitásunk a kvantum-énnel való azonosulás felé halad. Ezt a vál­tást a buddhi felébredésének nevezem. A buddhi szanszkrit szó, jelentése 'értelem, intelligencia’. Erede­tét tekintve az 'intelligencia’ szó az intelligo tőből szár­mazik, melynek jelentése 'kiválasztani'. A buddhi fel­ébredésével csakugyan képesek vagyunk józanul megválasztani döntéseinket; egyre inkább tudatára ébredünk a kvantum-énnek, és felelősséget vállalunk döntéseinkért vagy döntéseiért. Az ego szintjén létez­ve, a kvantumelme által a tudat számára kínált lehető­ségek közül egy olyan folyamat során választunk, amelyben még egyáltalán nincs jelen a tudatosság.

Ahogy énünk középpontja túlmozdul az egón, és a buddhi felébred, a cselekvés egyre inkább a kvantum­énből indul ki. Az ilyen cselekvést spontaneitás jellem­zi, ami a csoda érzését kelti, amelyet a költő Walt Whitman ezekkel a sorokkal magasztalt:

245

Csoda nékem minden perce a fénynek, az árnynak, Csoda nékem minden kicsi íze a térnek.Behintve a földfelszín minden falatja csodával, Elöntve a belső minden csöppje vele.

(Nemes Nagy Ágnes)

A létezés buddhi szintjén végre megszabadulunk attól a kényszertől, hogy folyamatosan önmagunkkal fog­lalkozzunk. Ezt a szabadságot olykor megérezhetjűk, például amikor a zuhany alatt önkéntelenül dalra faka­dunk. De vajon milyen lehet egész nap érezni ezt a szabadságot?

Ken Wilber a tudat spektrumáról megfogalmazott elgondolásáról vált híressé, amellyel szemben az utób­bi időben kifogások merültek fel. Modellünkben azonban az éntudat buddhi szintjén több sávot kü­lönböztethetünk meg, így némileg alátámaszthatjuk Wilber elképzelését.1 Ezek a sávok nem hierarchiku­san rendezettek, mert amikor az éntudat elmozdul az egótól, az egyre mélyülő alázattal a rangsorok is szer- tefoszlanak. Ezek a sávok fejlődési szakaszok. Az elsőt talán kreatív/okkult/misztikus sávnak lehetne nevez­ni; akik elérték ezt a sávot, már felfedezték a kvantum­én, az emelkedett tudatosság és a kvantumugrások erejét. A művészet, a zene vagy akár a tudomány terén alkotnak; gyakran vannak parapszichológiai élmé­nyeik; némelyekben titokzatos gyógyító erő fejlődik ki. Lényegében tehát tovább folytatják a külső kreativi­tás felfedezését, és ezen a területen érnek el eredmé­nyeket; még nem állapodtak meg a buddhi szintjén. Éntudatuk csak átmenetileg mozdult túl az egón.

A következő sávot transzperszonálisnak lehetne nevezni, mivel itt a létezés pszichoszociális összefüg­géseinek igézete már nem érvényesül. Ebben a sávban

246

az ember felfedezi a kapcsolat tértől és időtől függet­len jellegét és felcserélődő hierarchiáját, és kreativitá­sa rendszerint a szeretetben és mások szolgálatában jut kifejeződésre.

Amennyire magamat a tér és idő felett álló kvan­tum-énemmel tekintem azonosnak, más tudatok vi­szonyát hozzám ugyanúgy a felcserélhető hierarchiá­ban ismerem fel. Többé már nem esek áldozatul a helyhez kötött és hierarchiákban gondolkodó egóra jellemző szolipszizmusnak. A felcserélhető hierarchia kapcsolatában becsülöm mások „másságát” - egyéni­ségüket, egyéni látásmódjukat és egyéni gondjaikat -, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy ugyanazon a tuda­ton osztozunk. A másság ilyen jellegű megtapasztalása elengedhetetlen ahhoz, hogy ennek a sávnak az éntudatát éljük meg. Ekkor kezdünk állandósulni a buddhiban.

Jung a másság felfedezésével kapcsolatban felhívta a figyelmet egy további rejtélyre. Jung a kollektív tu­dattalan fogalmával egészítette ki a szubjektum és az objektum nélküli tudomás gondolatát (Jung 1971). A tudattalan kifejezést átvette Freudtól, és az elfojtás l’reudi gondolatát a kollektív tudattalanra nézve is ér­vényesnek tartotta. Mi az, amit kollektiven elfojtunk? Azért, hogy egyéni formákban nyilvánulhassunk meg, elfojtjuk egyetemességünket. Ez a belső kreativitás hajtóereje, a késztetés, hogy megismerjük önmagun­kat. Nemiségünk különböző oldalait is elfojtjuk. A fér­fiak hajlamosak elfojtani a „nőies”, a nők pedig a „fér­fias” tapasztalataikat. Jung szerint tudatosítanunk kell ezeket az archetípusos elfojtásokat, egyesítenünk kell a két különböző sajátságot, mert csak így lehetünk egészek. A férfinak tehát fel kell ismernie késztetését, hogy tudatosítsa és integrálja anímáját (a benne élő tu­

247

dattalan, elfojtott nőt), a nőnek pedig animusát, a ben­ne élő, hiányzó férfi oldalával kell kiegészítenie lé­nyét. A másság felfedezésének ez a legnehezebb ré­sze, ugyanakkor a legédesebb is.

A harmadik sávban, amelyet szellemi sávnak hívha­tunk, feladjuk az egyéni ego utolsó maradványait, a vi­lág alkotó szolgálatának gondolatát is. Ebben a sávban az ember a kvantum-én teljességével cselekszik; a tu­dat elkülönülés nélküli egységét tapasztalja, a látszóla­gos egyéni létet pusztán a megnyilvánulás működésé­nek egyik aspektusaként ismeri fel. Élete szilárdan megállapodott a megfelelő cselekvésben - amely vagy kreatív, vagy nem. A buddhi állandósult.

Most már részletesebben is megmagyarázhatjuk a vallás belső kreativitásának és a tudomány külső krea­tivitásának egyik különbségét. A külső kreativitás megnyilvánulásánál az ego a főszereplő. Így az ego erősödése, amit az von maga után, hogy az eredményt teljesítményének tekinti, magát az eredményt nem be­folyásolja. A belső kreativitás esetében azonban az ego felduzzadása árt a folyamatnak, késlelteti vagy el­torzítja a felismerés bölcsességének megnyilvánulá­sát. Míg a külső kreativitás esetében a megnyilvánulás nagyobbrészt az ego szintjén jelenik meg, a belső kreativitás az ego feladásával jár együtt. Ahelyett hogy döntéseket hozna, az ego puszta szereppé válik. Az ego szerepe fontos az e világi, mindennapos feladatok elvégzéséhez, de az „én” megkülönböztetése mások­tól mindössze műveleti könnyítés. Ez kicsit olyan, mint a tudathasadás - az ego több, különálló identitás­sal rendelkező énre töredezése - gyógyítására alkal­mazott eljárás. Az egyesítés során minden töredék sze­repe összeolvad, így többé nincs szükségük önálló identitás kialakítására. Ahogy valaki a buddhiban ál-

248

londósul, önazonosság-tudata az egóról fokozatosan a kvantum-énre helyeződik át. Ezzel a változással egy- szerre jelenik meg a mély alázat, valamint a választás és a cselekvés kreativitásának fokozott szabadsága. A táncos apránként maga lesz a tánc.

Akadályok

Akik már elindultak valamilyen szellemi úton, azok rendszerint mind azt tapasztalják, hogy a kezdeteket kielégítő siker kíséri, mintha az öröm, a könnyedség Vagy valamilyen titokzatos boldogság forrása törne fel- színre benne. De sajnos mintha ez a forrás korábban kiapadna, mint észrevennénk. Mi történik?

A szellemi utazás legnagyobb akadálya, hogy hajla­mosak vagyunk szokásokhoz tapadni. Mikor már me­ditálunk egy ideje, szertartásossá válik, és többé nem köt le. Ugyanez történik a dnyána-gyakorlatok eseté­ben is. Az első kóanokat nagy kedvvel oldjuk meg, majd valami utunkat állja. Vagy a szellemi értekezések közhelyszerűnek kezdenek tűnni. Esetleg felfedezzük az önzetlen tevékenység örömét, majd azon kapjuk magunkat, hogy szűkebb családunkkal nem vagyunk szeretetteljesek. Vagy pedig teljesen elmegy a ked­vünk attól, hogy mások érdekében tevékenykedjünk.

Amikor a szokások kialakulása akadályokat állít elénk, ideje emlékeznünk, hogy más utak is rendelke­zésünkre állnak, és mindegyik módszer segíti a többit. A dnyána módszerével csodálatos felismeréshez jutha­tunk énünk természetéről, de ezt életünkben, kapcso­lataink keretein belül kifejezésre is kell juttatnunk. Amikor a dnyána gyakorlata kiapad, a könyveink már nem mondanak semmit, és untatnak, eljött az idő a

249

szeretet képességének fejlesztésére. Más szóval keres­sük a bölcsességet, de szeretettel keressük.

A bhakti útja dnyána nélkül ugyanígy dualisztikus szokásmintákká csökevényesedhet. A bhakti gyakorla­ta dinamikus Én-Te kapcsolatot alakít ki belső énünk­kel. Az a cél, hogy felismerjük az ego másokhoz fűző­dő hierarchikus viszonyának a hamisságát. Ha azon­ban a gyakorlat dualisztikus szerepjátszásba süllyed, az elveszi a jóga élét, és szokásokká csontosítja. Ennek ellenszere, ha a májá természetének - tapasztalataink fel­cserélhető hierarchiájú jellegének - mély fogalmi megér­tésére törekszünk, és igyekszünk bepillantani kvantum­én természetünkbe; ez a dnyána-jóga erőssége.

Érthetőbb már, mi a lényeg? A bhakták gyakran él- ményhajszolók, akik hajlamosak alábecsülni a fogalmi gondolkodás felfedezését. De ha nem tudjuk megfele­lő fogalmi összefüggésekbe illeszteni tapasztalatain­kat, hogyan fogjuk akkor azokat megértéssel felruház­ni? Ez biztosan gátat vet a haladásnak. Ha már már bir­tokunkban vannak a gondolatok és felismerések, amelyek előrevisznek, visszatérhetünk Isten odaadó szolgájának a szerepéhez. Az egység bölcsességének bizonyosságában zavartalanul játszhatjuk szerepünket.

Egy másik akadály, amely általában összezavar a szellemi úton, az a nemiség mély genetikai szabályo­zottsága. Hogyan valósíthatjuk meg az ellenkező nem­hez fűződő kapcsolatunkban a valódi, a felcserélhető rangsort anélkül, hogy, Patandzsáli módjára, a rádzsa- jóga segítségével valamennyi megértésre és uralomra tennénk szert elménk és testünk felett? A nemi ösztön ereje könnyen rávehet, hogy ésszerű magyarázatot ta­láljunk a másik szexuális tárgyként való birtoklására irányuló vágyunkra. A szellemi vezetőket érintő szex­botrányokról szóló beszámolók gyakorisága is ennek

250

a késztetésnek az erejéről tanúskodik. A tantra mód­szere, a vitális és fizikai test kreativitása, egy külön új utat határoz meg arra nézve, hogyan viszonyuljunk a nemiséghez (lásd a 13. fejezetet).

Amikor a jóga minden irányzatában megreked­tünk, tapasztalatom szerint a karma-jóga, a megfelelő cselekvés jógájának segítségét mindig igénybe vehet­jük. A karma-jóga gyakorlatát azonban a meditácó, a bhakti- vagy karma-jóga ellentétes irányú támogatása nélkül nem könnyű fenntartani.

Mindezek az akadályok abból erednek, hogy hajla­mosak vagyunk szokássá merevíteni még a szokáso­kat megszüntető gyakorlatainkat is. Más gátló ténye­zők gyermekkori kondicionálásunkból adódnak, amely annak felel meg, amit Jung árnyéknak hívott. A korábbi életek kondicionálásának ugyancsak fontos következ­ményei lehetnek szellemi utazásunkra nézve, bár nem feltétlenül csak hátrányosak. És végül, mint Ramana Maharshi rámutat, még maga a gyakorlat is akadállyá válik.

Dharma és szvadharma

A Bhagavad gítá egy verse arra int, hogy kövessük szvadharmánkul, vagyis saját dharmánkat; jobb saját dharmánkat követve meghalni, áll a versben, mint más dharmáját követni.

Mi a dharma? A hinduizmus szerint az ember életé­nek négy célja van: dharma, helyes cselekvés vagy er­kölcsi kötelességek; artha, pénz vagy biztonság; káma, vágy; és móksa, megszabadulás. Gyakran cso­dálkoznak azon, hogy miért a dharma az első, megelőz­ve a biztonság és a vágy egoista törekvéseit. A dharma azonban nem csak erkölcsi kötelességeket jelent; ez a

251

kreatív lehetőségeket kínáló sors, amelyet még szüle­tésem előtt választottam. Ezért, hogy életünket a világ- egyetem szándékával összhangban éljük, biztonságra és vágyaink kielégítésére irányuló törekvéseinket dharmánknak kell vezérelnie.

Van egy régi indiai történet a dharma fontosságá­ról. Egyszer egy csinos nő járult egy gazdag, eszes és jó szándékú király elé, hogy menedéket kérjen tőle. A király szokása szerint menedéket biztosított számá­ra a palotájában. A nő azonban gonosz volt, és gonosz praktikáit még a király védelme alatt is folytatta.

Először a palota őrzőinek vezére panaszkodott:- Ó, hatalmas király, ez a nő, akinek menedéket ad­

tál, Alaksmi, a megtestesült gonosz. Napok óta figyelem. Kérlek, űzd el, máskülönben nekem kell távoznom.

A király szomorú volt, mert tudta, hogy az ember igazat beszél. Mégsem küldte el a nőt, és így hagyta, hogy az őre elmenjen.

A király szolgái, rokonai egytől egyig, végül még a királyné is, könnyek között, elment. A palota komor hellyé változott. Aztán egy este a király meglátta, amint egy előkelő, arany aurájú öregember készül elhagyni a palotát.

- Ki vagy te, és miért mész el? - érdeklődött a király.- Én vagyok Dharma - hangzott a válasz. - Azért

távozom, mert nem szeretek a gonosz Alaksmi közelé­ben lenni.

- Ó, Dharma, igazságtalanul távozol - kiáltott fel a király. - A nő kétségtelenül Alaksmi. És mégis, hogyan tagadhatnám meg tőle a menedéket? Az a dharmám, hogy oltalmat nyújtsak mindenkinek, akinek a védel­memre van szüksége. Ugyanúgy uralkodom jó és rossz alattvalók felett. Nem tehetek különbséget kö­zöttük anélkül, hogy ne hagynám el a dharmámat.

252

Az igazság istene belátta tévedését, és visszasétált a palotába. Visszatérésével fokozatosan a többiek is visszatértek a palotába. Végül Alaksmi a király elé állt, és azt mondta:

- Mivel Dharmát választottad helyettem, el kell mennem.

Így a király örömmel eleresztette.Minden kultúrában vannak hasonló történetek. Ar-

thur király kerekasztalának lovagjai például dharmá- juknak - becsületüknek, jellemüknek és mindenekfe- lett kötelességüknek - éltek.

Egyedi kvantummonádként (szanszkritul dzsívá) az egyik fontos feladatunk szvadharmánk - sorsunk, üdvünk - felfedezése és követése. Szerepünk fonto­sabb, mint egyéni történetünk. Megtanuljuk tisztelni szerepünket, feladatainkat. Ez gyakran egyet jelent énközpontú melodrámánk egoista igényeinek feláldo­zásával.

A fejlődő kvantummonád

Mint sorssal rendelkező személy, szvadharmánk mel­lett végső feladatunkat is ismerjük: a világmindenség teremtő szándékát szolgálni mindaddig, amíg a szam- szára körforgásához vagyunk kötve. Ha tisztában va­gyunk ezzel, minden körülmények között a kreativitás fogja meghatározni, hogyan élünk.

A bhakti gyakorlatában igyekszünk jellemünket to­vábbfejleszteni, és nagyobb összefüggésekre kiterjesz­teni a szolgálatot, mint ami éppen az életünk. A kar­ma-jóga gyakorlatában azon dolgozunk, hogy felada­taink nagyobb összefüggéseket öleljenek fel. Mindkét feladatban szerepet játszik a dnyána és a meditáció gyakorlata is. A dnyána-jóga által felfedezzük belső át­

253

alakulásunk összefüggéseit, közvetlenül tapasztaljuk meg, hogy többek vagyunk, mint az egónk. Azért me­ditálunk, hogy tudatosabbá váljanak karmikus tör­vényszerűségeink. Ezeknek a törvényszerűségeknek az ismerete hozzásegít, hogy felszabadítsuk magun­kat, és ne teremtsünk újabb karmikus bonyodalmakat.

Az indiai lélektan három gunát (jelleg) ismer, ame­lyeket modern nyugati értelmezésben tudattalan kész­tetéseknek nevezhetünk. A tamasz a nehézkesség és tehetetlenség gunája, amelyet könnyen azonosítha­tunk a magatartásbeli szokások rögzülésének tudatta­lan késztetésével - hogy olyanok maradjunk, amilye­nek vagyunk. A radzsasz guna a változékonyságban és nyugtalanságban fejeződik ki, és a freudi libidó fogal­mához hasonló. A radzsasz az, amivel a vitális test programjai, a génekben kifejeződve, gondolkodásbeli és magatartásbeli törvényszerűségeink kialakulásá­hoz járulnak hozzá. A radzsasz ösztönöz az anyagi jó­lét és hatalom megszerzésére a fennmaradás és a biz­tonság érdekében. A harmadik guna, a szattva, amely szó szerint világosságot jelent, a legértékesebb készte­téseink között; ez a kreativitás hajtóereje. Jung kifeje­zéseivel megfogalmazva, a szattva a kollektív tudatta­lan arra irányuló késztetése, hogy a tudattalan tudatos­sá váljon. A szattva túlsúlya vagy hiánya karmikus örökség következménye. Gunáink, különösen a szattva ismerete reinkarnációs törvényszerűségeink megisme­résének része. Akinek a szattváját túl sok tamasz és radzsasz szennyezi, jól teszi, ha megtisztítja.

Amikor identitásunk már biztosan állandósult a létezés buddhi szintjének könnyedségében, azt ta­pasztaljuk, hogy sorsunk, dharmánk követése, még szattvánk megtisztítása is könnyű és természetes. Ek­kor kreativitásunk már nem hoz létre újabb karmát.

254

Külső kreativtásunkkal egy átfogóbb létszintről szol­gálhatjuk a világegyetem szándékát. Megvizsgálhatjuk életünket, hogy milyen lényegi motívumok hiányoz­nak belőle, és felfedezésükre összpontosíthatunk. Ez magában foglalja, Jung megfogalmazásában, az elfoj- tott archetípusok kezelését. Ilyenek pédául a hős, az anima, a szélhámos archetípusa, valamint mindazok, amelyek még nem fejeződtek ki életünkben (Jung 1971).

archetípusok kezelése

Az anima a férfiléleknek az az archetípusos képe, amely a nőiességet képviselő tulajdonságokat, mint például a gondoskodás, tartalmazza. A másik oldalon az animus a női lélek férfias tulajdonságait képviseli, Egy ember, nő és férfi egyaránt, minden emberi tulaj­donságot magában hordoz. A genetikai és társadalmi meghatározottság kényszerítő ereje azonban jelentős nyomást gyakorol ránk, hogy kizárólag vagy legalább­is elsősorban csak a nemünknek megfelelő sajátossá­gok juthassanak kifejeződésre. Ez a nyomás ilyenfor­mán a kvantumfizikai valószínűségek esetében is a ne­münknek nem megfelelő magatartás megnyilvánulása ellen hat, és azok elfojtásához vezet.

Az ilyen módon meghatározott magatartás szeren­csére nem azonos a sorssal. Emberi lehetőségeink tel­jes kibontakoztatása érdekében mindnyájunk számá­ra kívánatos tudomásul venni és magunkba építeni a másik nem erősségeit. (Ne feledjük, hogy gyengesé­geink, mint az önzés, a kapzsiság, a gyűlölet, az irigy­ség és hasonlók nemtől függetlenek.) Az animával vagy animusszal folytatott munka egyesíti férfi és női ellentétpárjainkat. Erre az integrációra utal ardhana- risvara, a félig férfi, félig nő istenség híres hindu ábrá­

255

zolása is. Ebben a szakaszban tudatosan dolgozunk azon, hogy egyéni kvantummonádunkkal, dzsívánkkal azonosuljunk. Ez a folyamat (Jung kifejezésével) indi- viduációval, monádként viselt felelősségünk teljesíté­sével végződik. Ez a feladat kreativitást igényel.

Az érzékenység például alapvetően „nőies” tulaj­donság, amely a férfiakban rendszerint el van fojtva. Mira Bai, indiai misztikus életének egy eseménye jól példázza, milyen kedvező hatással lehet a férfiakra en­nek a tulajdonságnak a kibontakoztatása. Mira, Krisna odaadó híve, az Isten szülőföldjére, Vrindavanba, In­dia egyik szellemi központjába utazott, hogy egy bizo­nyos gurutól tanácsokat kérjen. Azonban amikor írt neki, hogy fogadja el tanítványául, a guru elutasította kérését, mert nő volt. Ez nem bátortalanította el, és visszaírt neki: „Hogyan lehet női mivoltom akadálya annak, hogy a társaságodban legyek? Úgy tudtam, Vrindavanban Krisna az egyetlen férfi.” A guru azon­nal válaszolt, és meghívta magához. Látta, hogy Mira felismerte, milyen fontos az érzékenység a kvantum­én eléréséhez; ez a tulajdonság a szellemi érzékelés és a belső kreativitás elengedhetetlen feltétele.

A nőknek ugyanígy szükségük van animusuk feléb­resztésére, hogy a felkészülés, az állhatatosság (aka­rat) és az alkotóképesség „férfias” tulajdonságait - a kreatív folyamat alapvető feltételeit - kibontakoztassa magában. A Farkas című film hősnője egészen addig akarat nélkül sodródik az életben, amíg a történet fő­hősével nem találkozik. A férfi tehetetlen volt az üzleti élet versenyének erőivel szemben, és hagyta, hogy a negatív hős legyőzze, mígnem újra felfedezte szemé­lyi erejét, miután egy farkasember megharapta. A nő a farkasemberhez érzelmileg közel kerülve magához

256

öleli animusát, és a film csúcspontján a negatív hőssel folytatott küzdelemben újra felfedezi saját erejét.

Az animánkkal vagy animusunkkal való találkozás­ra jó alkalmat nyújt az elkötelezett kapcsolat, amely el­kerülhetetlenül szembesít a férfi és nő közötti feszült­séggel. Ha a szerelmi kapcsolat keretein belül tanuljuk meg érvényre juttatni anima/animus tulajdonságain­kat, amelyeket a másikra vetítünk, eljuthatunk a teljes­séghez. Én és Te egyedi találkozásánál a „Te” saját anirnánk vagy animusunk, amely társunkban ölt testet. Az ilyen találkozás során jelentkező álmaink jelentős segítséget nyújthatnak ezeknek a fontos archetípusok­nak az integrálásához.

A szattva megtisztításának kreatív vállalkozásában a hős archetípusa az egyik legfontosabb elem. Minden kreatív tettben, apróban vagy jelentősben, a hős utazá­sának betetőzését láthatjuk; a hős keresése során az is­meretlenbe lép, felismeréshez jut, és új alkotással tér vissza: ez a kreatív folyamat lényege. A hős archetípu­sa mindnyájunkat megragad. Az Iliászban Zeusz min­dent egy aranyfonállal vonz magához; a gopik (tehe­nészlányok) mindent otthagynak, hogy Krisnával le­hessenek, amikor meghallják fuvolájának hangját. Ha egyszer meghallottuk a fuvola hangját vagy megérez- tük az aranyfonál vonzását, visszafordíthatatlanul elin­dítanak a belső utazáson. A hős archetípusának integ­rálásához fel kell adnunk az egót, és amikor intuitív vagy fogékony pillanatainkban meglátjuk, végre kell hajtanunk az archetípus utasításait.

A modern hős utazásának kihívásait a The Accidental Tourist című film mutatja be. Mint a Farkas történeté­ben, a főhős, Macon Leary is vereséget szenvedett, eb­ben az esetben egy fájdalmas személyes veszteség gyűrte le. Érzelmileg halott, és a további veszteségek

257

lehetőségétől úgy próbálja elzárni magát, hogy hátat fordít a kreatív lehetőségeknek. Feladta a hős utazását. Miután felesége elhagyja, találkozik Muriel Pritchard- dal, akinek barátságos, Káli-szerű (Káli az indiai meg­tisztító istenség) energiája némi enyhülést idéz elő megdermedt érzelemvilágában. Úgy érzi, képtelen visszatérni házassága sivárságába. Amikor a repülőté­ren kétségbeesetten taxit próbál szerezni, végül el­dobja a bőröndjét, amit vonszolt - és ezzel szimboli­kusan a fájdalmát, amelybe mindeddig kapaszkodott. Később a taxiban ülve meglátja Murielt a járdán. Macon mosolya életet és reményt sugároz; újra megta­lálta a kapcsolatot animájával, így folytathatja a hős utazását.

A hős utazása minden nagy újító esetében kreatív cselekvésének folyamatában jelenik meg. Aki a belső kreativitás útján halad, és integrálta a hős archetípusát, az mindig maga a hős megszemélyesülése; különö­sebb erőfeszítés nélkül borotvaélen egyensúlyozva él, még a közönséges tudatosság állapotában, a kreativi­tás színpadán kívül is. Az ilyen embereket Indiában az adott archetípus avatárájának tekintik. Sankarát pél­dául Siva, a legnagyobb jógi avatárájának mondják, annyira állhatatos és integrált volt Sankara jógagya­korlata.

árnyék archetípusának feldolgozása

A szellemi embereket olykor „őrültnek” tartják. De va­lóban mutatnak közös vonásokat a skizofrénekkel? Úgy tartják, hogy az elsődleges tudomás folyamatai, valamint az ego és a kvantum-én találkozásának élmé­nye határozza meg a belső kreativitás útján járó embe­rek ébrenléti tudatállapotának nagyobb részét. A kér­

258

dést tehát a másik oldalról is megfogalmazhatjuk: A skizofrének vajon a kvantum-létmód uralma alatt vannak? Vajon zavart vagy kudarcot vallott kreatív em­berek? Véleményem szerint nem erről van szó; a pszi- chopatológia az egyéni tudattalan elfojtó dinamizmu­sával függ össze - az ego működését megzavarják az elfojtott mentális és érzelmi állapotok - míg a belső kreativitásban az egót meghaladó, egyetemes kvan­tum-én játszik szerepet.

Az elmebetegek különös képzettársításai azonban olykor hasonlónak tűnnek, mint a kreatív, szellemi emberekéi. Jung beszámolt egy paranoiában szenve­dő pácienséről, aki - nemkülönben mint a nagy filo­zófus, Schopenhauer - a világot saját képeskönyvének tartotta. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a belső kreativitás nagyjai közül sokan (ennek a legjobb példája a kelet-indiai szent, Rámakrisna) „őrültnek” vallják magukat.

Úgy vélem, hogy a misztikusok őrültségének az az oka, hogy elvesznek a Jung által árnyéknak nevezett archetípus játékában. A psziché nyilvánvaló tagolódá­sa a kreatív emberek esetében az ego és a kvantum-én között áll fenn. (A skizofréneknél ezzel szemben a kondicionált psziché esik szét több egóvá, és a dara­bokra tagolódás oka az egyéni tudattalanban rejlik.) Amikor a belső kreativitás útján cselekvésünk számára új kiindulópontot keresünk, amely közelebb van a kvantum-énhez, előfordulhat, hogy akadályba ütkö­zünk. Ez az akadály az árnyék, amely anyagi, kollektív és egyéni, mindaz, amit azért fojtottunk el, hogy meg­feleljünk a társadalmi normák és a korai életszakasz kondicionálása követelményeinek. Ha a tudatosság „fénye” az árnyékra vetül, elkerülhető a feldaraboló- dás, és helyreállhat az egység.

259

Jung azért tekintette az árnyék megtisztítását a nyu­gati szellemiség egyik legnagyobb kihívásának, mert a Nyugat kultúrájából adódóan hajlamos elnyomni a gyermekkori érzelmeket. A keletiekre általában véve kevésbé jellemző az érzelmi elfojtás (a kelet-indiaiak például nemigen rejtik el érzelmeiket), ezért árnyé­kuk másmilyen. Ezzel szemben a keletieket jobban hozzászoktatták, hogy tiszteljék és engedelmeskedje­nek a tekintélynek és az idősebbeknek, mint a nyuga­tiakat. Elfojtásuk ennek megfelelően a mentális terü­letre összpontosul, és nekik erre az árnyékra kell fényt vetniük.

A kondicionált ego, az egyéni elfojtások által tüzel­ve, természetesen erőteljesen védekezik az árnyék megtisztítása és a kreatív szabadság archetípusainak integrálása ellen. Orpheusz története ennek a küzde­lemnek gyönyörű mitológiai megfogalmazása. Or­pheusz zenéje még az állatokat is elbűvöli. Amikor a halál elragadja szerelmét, Eurüdikét, az animáját, Or­pheusz a Hadászba indul keresésére. Megtalálja, és en­gedélyt is nyer, hogy visszavigye a világosságba és az életbe, azonban csak egy feltétellel: nem szabad visszanéznie rá, míg a Hadászból kifelé menet mögöt­te jön. Orpheusz sajnos képtelen uralkodni izgatottsá­gán, nem bírja elviselni a kreativitás bizonytalanságát, és visszapillant. A halál visszaköveteli Eurüdikét, aki most már végképp elveszett Orpheusz számára.

Az Orpheusz-mítoszt újrajátszva néhány misztikus megőrülhet, vagy talán öngyilkosságot követ el. De többen vannak, akik sikeresen néznek szembe az ár­nyék kihívásával, átformálják a mítoszt, és olykor ezt meg is írják. Így született Dante Isteni Színjátéka. Dantét Beatricéje, visszaszerzett animája, tulajdonkép­pen a beteljesüléshez vezeti.

260

Az árnyék megtisztítása ezért nem is igazán meg­tisztítás, hanem integrálás. Árnyék archetípusunk fel­dolgozása megtisztítja az egót, nyitottabbá tesz a kvan- tum-énre. Ezután az ego, amikor feladatának megfele­lően erős és tudatos, olyan eszköz lesz, amellyel kezelni tudjuk a kvantum-énnel való találkozással járó nyugtalanságot. Csak egy erős ego maradhat nyitott az átalakulásra egészen addig a pillanatig, amikor átadja helyét a kvantum-én tudatosságának.

Az ego megtisztulása lehetővé teszi a misztikus szá­mára, hogy egyre mélyebbre hatoljon a belső kreativi­tás világába. Rámakrisna „őrülten” imádta Kálit. A hin­du mitológia meztelen, sötét istennőjét, Kálit, a meg­tisztító istennőt.

A guruk szerepe

Néhány szellemi hagyományban tartja magát az a mí­tosz, hogy csak akkor nyerhetünk valóban beavatást a belső kreativitás útjába, ha van gurunk, egy megvilá­gosodott tanítónk. Azonban a kvantum-én, az átman, a guru, mint azt az ilyen hagyományok némelyike nyíl­tan elismeri, nem különül el tőlünk. Ha folyós homok­ba süllyedünk, nem emelhetjük ki magunkat a hajunk­nál fogva; ebben Newton egyik törvénye meggátol. Az ego-identitás lehúzó homokjából azonban saját erőnkből is kihúzhatjuk magunkat, mert az ego-identi- tás nem valóságos. Az ego rangsoroló és szolipsziszti- kus szemlélete a tudatlanság burka, amely eltakarja a tiszta tudatot, az átmant.

Mindazonáltal a hagyományok kijelentése megala­pozott. A tudat vizsgálata nem könnyű, mert „azt ke­ressük, ami keres”. A megszabadulás, az ezoterikus szellemi utak végső célja mindig jelen van. Végső so­

261

ron még maga a burok is illúzió, tehát nincs mit fel­fedni. Ezért az Igazság a túrija, bebizonyíthatatlan állí­tás. Egyszer tíz iskolás, akik még csak tanulnak számol­ni, elment úszni. Tanáruk azt mondta nekik, hogy tart­sák számon egymást, nehogy elvesszen valaki, így hát úszás után egyikük számolni kezdett. Egy, kettő, há­rom... kilenc - mindenkit összeszámolt, és nagyon megijedt. Hol a tizedik? A többiek is összeszámolták egymást, és ugyanerre az eredményre jutottak. Ekkor megjelent egy felnőtt, aki rögtön érzékelte a problé­mát, és elmondta a megoldást - magadat nem számol­tad bele; te magad vagy a tizedik.

A guruk az emlékeztetőink. Sajnos a kifogásainkká válnak. A kereszténységben például Jézust használják ürügyként a kreatív felfedezés elkerülésére, amire a Jézus a megváltód” üzenete utal. Igen, Jézus megvált, de ehhez át kell magunkat adni neki, és ez belső krea­tivitást igényel. A belső kreativitás megköveteli, hogy kiemeljük magunkat az ego-identitás rangsorolásából a kvantum-én felcserélhető rangsorába. Nem valósít­hatunk meg ilyen hierarchián alapuló kapcsolatot olyan rangsoroláson keresztül, amilyet némely hatal­mon alapuló guru-tanítvány kapcsolat megkövetel. Ha véletlenül találkozunk egy olyan egyénnel, aki érti a felcserélhető rangsoron alapuló kapcsolatot, és asze­rint is él, csak akkor találtuk meg a gurunkat. Indiában az ilyen gurut szadgurunak nevezik.

Az alábbi történet megmutatja, hogy milyen nem lehet a szadguru. Egy bizonyos guru tanítványai kö­zött volt egy, aki odaadásban kitűnt a többiek közül. Olyan mély tiszteletet érzett guruja iránt, hogy egy nap a guru nevét mondogatva képes volt a vízen járni. A guru erről úgy mesélt másoknak, mint ami az ő nagyságát mutatja. Egyszer egy kétkedő kérdőre von­

262

ta: „Ha ilyen hatalmas a neved, miért nem mutatod meg, hogy te is tudsz a vízen járni, miközben mondo­gatod?” A guru, büszkeségtől megrészegülten, alkal­masnak érezte magát a kihívásra, és megpróbált a fo­lyón járni. De mivel nem tudott úszni, a vízbe fúlt.

Miért van szükség gurura, még ha szadguru is? A guruk kölcsönös kapcsolódásunk révén, amit a kvantum nem lokális jellege és a tértől és időtől füg­getlen tudat tesz lehetővé, megmutathatják nekünk, milyen a teljességben létező, boldog lény. Ez a jelen­ség nagyban hasonlít az elektromágneses indukcióra: a mágnes közelébe kerülő vas maga is mágnesessé vá­lik. A guruk ugyanakkor irányt is mutatnak; nem adhatják oda a holdat, de rámutathatnak. Ami a leg­fontosabb, a guruk arra ösztönöznek, hogy folytassuk a megérzésünkből kiinduló kutatást a szellemi felis­merésig.

Van egy mondás: amikor a tanítvány felkészült, a guru eljön. Életem során ez ismételten bebizonyoso­dott. Amikor szükségem volt tanítóra, mindig megje­lent egy. A hetvenes években, szellemi utazásom kez­detén, mohón olvastam Ram Dass és Krishnamurti munkáit; mindketten azok a tanítók voltak, akikre ak­koriban szükségem volt. Amikor a könyvek cserben­hagytak, váratlan segítséget kaptam. 1984 nyarán két­ezer méter magasan a keleti Sierrákban, az amerikai misztikus, Franklin Merrell-Wolff asrámjában találtam magam. Kilencvenhét évesen még mindig kitűnő hu­morérzéke volt, de már nem volt képes hosszú időn keresztül mély értelmű beszélgetést folytatni. így hát csak ültünk a kertjében, ahol időnként el-elbóbiskolt. A mai napig nagy szeretettel „Sangri-lának” nevezem azt a hónapot, amelyet ilyen körülmények között a tár­saságában töltöttem. Franklin volt számomra a szelle­

263

mi kutatás jelentőségének élő bizonyítéka, amire szükségem volt.

Megint csak számomra kevéssé érthető okokból, 1991-ben meghívtak Bangalore-ba, Indiába, hogy tart­sak előadást egy konferencián. Mivel az útiköltség en­gem terhelt volna, vonakodtam, de az illető, akivel te­lefonon beszéltem, nagyon erősködött. „El kell jön­nie”, mondta. Így hát elmentem. Ott találkoztam Satyanarayan Sastry védánta tanítóval, aki meglepett kérdésével: „Hogyan érzed magad, amikor egyedül vagy?” Kérdése szádhanám (gyakorlatom) következő szakaszába lendített, mivel minél többet töprengtem a kérdésen, annál inkább be kellett vallanom magam­nak, hogy amikor egyedül vagyok, és nem dolgozom, nyugtalan vagyok, és unatkozom. Nem volt gyakori, hogy egyedül nyugodtnak éreztem volna magam.

A mondás - amikor a tanítvány készen áll, a tanító megérkezik - azonban a reinkarnáció keretei között nyer teljes értelmet. Több élet után, amikor végül ké­szen állunk a megszabaduláshoz vezető belső utazás­ra, a tanító eljön; nem is kell nagyon keresnünk. Ezért nem kell, hogy kedvünket szegje, ha a szadguru nem jött el hozzánk ebben az életben, és a vágyunk, hogy vágyjunk Istenre számos hamis vagy korlátozott guru­hoz vitt csak el. Nem jött még el az idő. Ez egy iskola, és nincs visszalépés. Még a hamis guruktól is tanulha­tunk, akik rossz karmát halmozhatnak fel. Olyan azon­ban nem létezik, hogy hamis tanítvány.

JEGYZETEK

1. A tudat spektruma sávjainak vagy szintjeinek gondolatát a mo­dern pszichológiában Wilber (1977) fejtette ki először.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A vitális test teremtő ereje és a tantra jelentősége

Olyan szellemi nagyságok,mint Sri Aurobindo vagy Teilhard de Chardin arról be­széltek, hogy a tudat a megnyilvánulásban úgy fejlő­dik az idő előrehaladtával, hogy lényegéből egyre több egyre tökéletesebben nyilvánul meg. Hogy a megnyilvánult tudat evolúciójában vajon mindenre ki­terjed-e a fejlődés, az vitatható. A történelemben azon­ban könnyen ráismerhetünk azokra az időszakokra, amikor az emberi kreativitás hatalmas ugrása az én, így a társadalom külső megjelenési formájában is ha­talmas ugrásokhoz vezetett. Ezért hát adja magát a kér­dés, hogy mi az emberi kreativitás jövője? Mikor jön el a következő hatalmas ugrás, és milyen formában fog megjelenni? Úgy hiszem, a következő jelentős lépés a test kreativitása terén fog bekövetkezni.

Önazonosság-tudatunk kreatív módon a kvantum­énnel felismert azonosság felé fejlődik. A 10. és 11. fe­jezetben olyan gyakorlatokat tekintettünk át, amelyek éntudatunkat segítenek a buddhiba áthelyezni - olyan, az egón túli állapotokba, amelyekben a kvantum-én és a hagyományos én tudatossága jobban összeolvad. De valójában ezek a gyakorlatok elsősorban a tamasz felé irányuló hajlamaitól tisztítják meg az ént; az ego-elme

265

túlsúlyban lévő késztetéseinek zsarnoksága nélkül az én önmagától a szattvába zuhanhat.

Azonban amikor a radzsasz is erős, ez ritkán törté­nik meg. A radzsasz felé irányuló hajlamokkal ritkán foglalkozunk közvetlenül. A radzsasz a fizikai test élte­tő programjával, a test és az agy kapcsolatával, az im­mun- és endokrin rendszerrel stb. áll összefüggésben. Sigmund Freud arról beszélt, hogy a kreatív emberek számára fontos szexuális energiájukat magasabb rendű célok felé irányítani. A radzsasz meghaladása ugyaner­ről szól - a szexuális energia átirányítása (vagy inkább átlényegítése) mélyen összefügg a test kreativitásával, mint azt látni fogjuk ebben a fejezetben.

Először ejtsünk néhány szót az egészségről és a gyógyításról a kreativitás szemszögéből. Hitem szerint mind a fizikai, mind a mentális betegség annak a jele, hogy mennyire messze vagyunk az összefüggő vitális­fizikai test kreatív megközelítésétől. „Mr. Duffy a testé­től egy bizonyos távolságban élt” - írta egyik regényé­ben James Joyce. Mindannyian olyanok lettünk, mint Mr. Duffy, életenergiánk egésze döntően az agy-elme együttesében összpontosul, mintha vitális-fizikai tes­tünk többi részének érzéseitől független lenne.

Mielőtt tovább folytatnánk ezt a gondolatmenetet, hadd jegyezzem meg, hogy a jelenlegi gyógyászati gyakorlat nem a test alkotóerejének hiányát tekinti a betegségek legfőbb vagy akár egyik okának. A leg­több pszichológus és orvos nem figyelt fel a fizikában jelenleg zajló paradigmaváltás horderejére.1 Ha azon­ban az agy-elme együttesét és a testet az idealista tudo­mány összefüggéseiben szemléljük, nagyon is van ér­telme a test teremtő erejéről beszélnünk.

266

Kvantumgyógyászat

Egy sejt életében a szervezőelv szerepét, ugyanúgy, mint az agy-elme együttesével összefüggésben megje­lenő öntudatban a kulcsszerepet, a tudat játssza. Más szóval az önmagára irányuló, felcserélhető ok-okozati kapcsolatot záró kvantumészlelés ezen a bolygón az első élő sejt megjelenésével teljesedett ki (lásd az 5. fe­jezetet). Ez az önmagára irányultság az egyetlen és osztatlan tudatot szubjektumra és objektumra, életre és az élet környezetére szakítja. Az élet ezt követő evo­lúciója bolygónkon az a folyamat, amelynek során a tudat a vitális test életfunkcióinak egyre összetettebb leképezéseivel ruházza fel a fizikai testet. Végül kifej­lődik az agy, az elme leképezése.

Azonban mindig a tudat éli az életet, és a tudat áll az agyműködés mögött, beleértve a gondolati össze­függéseket is, és a folyamatban az élettel és az elmével is azonosul. Mentális, vitális és fizikai testeink nem­csak a különféle (fizikai) testi szervezeteken keresztül függenek kölcsönösen egymástól, hanem végső soron a tudaton keresztül kölcsönösen összefüggenek.

Ez a szemlélet, amelyben a sejt élete a tudat egy megnyilvánulásával azonos, elme és test kapcsolatá­nak minden tekintetben új modelljét tárja elénk - amely különbözik a jelenlegi dualisztikus gyógyászati modelltől, amely a testet az elmétől függetlenül kezeli, a vitális testet teljes mértékben figyelmen kívül hagy­ja, a tudatot pedig mellékterméknek tekinti. Az új mo­dell a betegség és a gyógyítás új megközelítéséhez ve­zet, amely a test mentális és vitális szintjeinek teremtő erején alapul. Biztonsággal állíthatom, hogy rengeteg bizonyíték van a test kreativitására, ezért igen gazdag kutatási terület lehet a gyógyításban játszott szerepé­

267

nek vizsgálata. Biztató, hogy már el is kezdődött egy ilyen irányú kutatás.

A gyógyítás paradigmaválságára adott válaszként egy újfajta gyógyászat kezd megjelenni. Ez az újfajta gyógyászat alapvetően test és elme együttes gyógyítá­sa, azon alapul, hogy az elme (a tudat révén) olyan ha­tást gyakorol a fizikai testre, amely betegséget, de ugyanígy gyógyulást is eredményezhet. A biológiai visszacsatolás és a hipnózis technikái termékenyí- tően hatottak a test-elme gyógyászat elgondolásaira. A pszichoneuro-immunológia új területe egyértelműen felismeri elme és test kapcsolatát, és elismeri (bár gyakran dualisztikusan, ami könnyen elkerülhető, mint majd látni fogjuk) a tudatosság szerepét a gyó­gyulásban.

Továbbá felismeri, hogy az érzelmi gondolatok, a racionális gondolatokkal ellentétben, ok-okozati ösz- szefüggésben állnak a „gyilkos elme/gyógyító elme” jelenséggel. Negatív érzelmeink, mint a félelem, a só­várgás és a harag, a vitális test működésének kondicio­nált leképezéseivel függenek össze, amit ösztönnek nevezünk. Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy újfajta érdeklődés mutatkozik az alternatív gyógy­módok, a kínai gyógyászat és az indiai ájurvéda rend­szere iránt.

A test-elme gyógyászatot persze mint szellemi gyógyászat már az ókor óta művelik, a gyógyítás új irányzata azonban szeretné beépíteni ezeket a gyakor­latokat a gyógyászat főáramába. Ezt példázzák az In­diában a jógagyógymódokkal és máshol a holiszti­kus gyógyítással foglalkozó tudományos kutatások (Nagendra 1993; Weil 1995).

A test-elme gyógyászat egy másik példája a place- bohatás jól ismert jelensége. Azok a betegek, akiknek

268

egyszerű cukortablettát adtak, amiről azt mondták, hogy gyógyszer, nagyobb arányban gyógyultak meg, mint annak a kontrollcsoportnak a tagjai, akik ugyan­olyan cukortablettát kaptak, de nem említették nekik, hogy az gyógyszer volna. Az orvos Deepak Chopra Kvantumgyógyászat című úttörő munkájában felve­tette, hogy sok placebohatáshoz hasonló eset egy „kvantummechanikai testen” keresztül elme és agy kölcsönhatása révén következik be, amit az „öröm", az­az a tudat közvetít (Chopra 1989). Chopra elképzelését biztos alapokra helyezhetjük, ha felismerjük, hogy a mentális és a fizikai test kvantumtermészete révén a tudat közvetít a test-elme gyógyászatban.

Hogyan indítja el a gondolat az agyban az ideg- rendszerre ható vegyületek termelődéséhez szüksé­ges folyamatokat, amelyek érintkezésbe lépnek az immun- vagy endokrin rendszerrel, ahol aztán meg­történik mindaz, ami a gyógyuláshoz szükséges? A 7. fejezetben kifejtett pszichofizikai megfelelések nézete szerint a tudat a beteg gyógyító gondolatát (az elméje kínálta összes lehetőség közül) és az agynak a szükséges vegyület termelődését eredményező álla­potát egyszerre ismeri fel és választja ki.

Az idealista tudomány alapján még általánosabb el­méletben fogalmazhatjuk meg test és elme összefüg­gő gyógyulásának elméletét, ha figyelembe vesszük, hogy mentális és fizikai testünk mellett vitális testünk is van. Ha a vitális test áramai - a prána, csí vagy kí - a nádiknak vagy meridiánoknak nevezett csatornákban kvantummozgások, akkor feltételezhetjük, hogy a tu­dat egyszerre idézi elő mindhárom test - a fizikai, a vi­tális és a mentális - lehetőségeinek összeomlását tény­leges eseményekké. Ez a megvalósulás önmagára vo­natkoztat; szubjektum és objektum különválása, ami a

269

tapasztalással jár, csupán látszat. Ez a dualizmust min­den formában (tudat és anyag, agy és elme, szubjek­tum és objektum kettőssége) kizárja. Ez a biológiai- pszichológiai-fizikai megfelelés érthetővé teszi a kele­ti gyógyászat elvét, és lehetővé teszi, hogy a Kelet gyógyászati gyakorlatát a nyugatival ötvözzük.

Gyógyulás és a kreativitás folyamata

Fokról fokra egy új hipotézis bontakozik ki test és el­me összefüggő gyógyításának terén, amely szerint sok betegség esetén testünknek eleve rendelkezésére áll a gyógyuláshoz szükséges mechanizmus és bölcsesség; mindössze fel kell fedeznünk, és működésbe kell hoz­nunk. Számomra ez úgy hangzik, mintha a kreativitást írnánk elő a beteg számára. Tegyük fel, hogy a place- bohatás folytán fellépő javulás ismert esetei valójában a test spontán kreativitásának - a felfedezésnek és az eredmény megnyilvánulásának - példái.2

Vajon megvalósíthatjuk-e, hogy az öngyógyítás egy átgondolt terv alapján történjen, amely elősegíti a kreativitást? Képzeljük el, hogy a betegek nemcsak passzívan azt képzelik, hogy valamilyen gyógyszert kapnak, hanem ténylegesen hatást gyakorolnak azzal a megérzésükkel (az égető kérdés), miszerint testük eleve ismeri a gyógyulás mechanizmusát, amelyet ne­kik csak fel kell fedezniük, majd működésbe kell hoz­niuk. Az ilyen kreatív megközelítés első lépése a felké­szülés. A betegeket arra biztatnák, hogy (orvosuk út­mutatása mellett) vizsgálják meg betegségüket. A következő szakaszban orvosaikkal különböző techni­kákat - vizualizáció, újraprogramozás, hipnózis, új, kí­sérleti szakaszban lévő gyógyszerek, hogy csak néhá­nyat említsünk - próbálnának ki. A kreativitásnak ez

270

az a szakasza, amelyben az ismeretlen ingerek lehető­ségként létező, összefüggő szuperpozíciókat hoznak létre, amelyeknek megkezdődik a tudattalan feldolgo­zása (lásd a 3. fejezetet). Ezeket a módszereket nem pusztán a gyógyulás gondolatával kell alkalmazni, ha­nem arra az elképzelésre is szükség van, hogy végül elhozzák azt a kreatív felismerést, amely révén a test hozzáférhet, és elindíthatja az önmagát helyrehozó mechanizmust.

Ha így nézzük, a betegség spontán enyhülése a test szintjén jelentkező kreatív felismerésnek felel meg. Ezt a nézetet számos olyan eset támasztja alá, amikor a betegek az önmagától bekövetkező javulást egy felis­merés élményének írták le.

Az orvos Richard Moss említést tesz egy rákos be­tegről, aki részt vett foglalkozásán. A foglalkozáson nemigen mutatott hajlandóságot az együttműködésre, és nem reagált Moss különböző kísérleteire, amelyek­kel stimulálni próbálta. Egy bizonyos ponton azonban Moss megtörte ellenállását, ami abban nyilvánult meg, hogy részt vett egy kötetlen, spontán táncban, amely olyan óriási erejű felismeréshez vezetett, hogy ki­gyógyult a rákból (Moss 1981; 1984).

A kreatív gyógyítás modelljében a megvalósítás végső szakasza is fontos. A javulást követően a beteg­nek meg kell valósítania azokat az életmódbeli válto­zásokat, amelyeknek felismerte szükségességét.

Öngyógyításának bizonyított esetében a Saturday Review egykori szerkesztője, Norman Cousins intuitív módon többé-kevésbé az imént vázolt kreatív folya­mat lépéseit követte (Cousins 1989). Lehet, hogy a rá­kos betegek sikeres kezeléséről beszámoló esetek is a kreatív folyamat szakaszainak ilyen intuitív alkalmazá­sának eredményei (Simonton et al. 1978).

271

Nagyon fontos, hogy a kreatív öngyógyítás elméle­te orvostudományi szempontból ellenőrizhető. A be­tegek három csoportját vizsgálhatjuk: a hagyományos placebocsoportot, a kreatív gyógyítást alkalmazó cso­portot, valamint egy kontrollcsoportot.

Már Randolf Byrd (1988) kardiológus egy tanulmá­nya is a gyógyulás kvantumtermészetére utal, ebben az esetben egy beteg gyógyulására egy másik személy erőfeszítései révén. Mint minden kreatív megnyilvánu­lásnak, a kreatív gyógyulásnak is mindenképpen a nem lokális jellege az egyik jellegzetes tulajdonsága.3 Így, az ötleteket felvonultató tanácskozáshoz (brain- storming) hasonlóan, bizonyára jobb eredményeket érhetünk el, ha másokat is bevonunk a kreatív öngyó­gyításba. Byrd a San Franciscó-i közkórház kardioló­giai osztályán 393 beteg és néhány, otthon imádkozó csoport részvételével elvégzett egy vizsgálatot, amely- lyel az ima hatását tanulmányozta. A 393 alanyt két csoportra osztotta: az egyik 192 betegből állt, akikért négy-hét főből álló csoportok imádkoztak, a másik a többi 201 betegből álló kontrollcsoport volt, akik egy­általán nem részesültek az ima hatásából. Sem az or­vos, sem a betegek nem tudták, hogy ki melyik cso­porthoz tartozik. Byrd az ima hatását, helyszíntől füg­getlenül is, rendkívül kedvezőnek találta. Például azon a betegek esetében, akikért imádkoztak, ötödére csök­kent az antibiotikumok szedésének szükségessége, és harmadára a tüdővizenyő (pulmonary oedema) kiala­kulásának hajlama - mindkettő kiemelkedő statiszti­kai eredmény.

Az új gyógyászat jelentőségét növeli, ha hozzátesz- szük a kvantum vitális test gondolatát. Ezzel áthidal­hatjuk a nyugati és a keleti gyógyászat közötti szaka­dékot. A nyugati gyógyítás szigorúan materialista ala­

272

pokon nyugszik: Az élet kémia; a betegség a kémiai fo­lyamatok zavara, valami olyasmi, amit a rendszeren kí­vülről bejuttatott vegyi anyagokkal kell helyrehozni. Ezzel szemben a keleti gyógyászat tisztában vele, hogy a vitális test tartalmazza az eredetit (a morfogenetikai mezőket), amelynek a fizikai test szervei a megnyilvá­nulási formái. A keleti szemlélet természetesen elisme­ri, hogy a betegség a vitális test fizikai megjelenési for­máiban végbemenő vegyi folyamatok tökéletlensége, de tudja, hogy a hiba a vitális test eredetijeiből is szár­mazhat.

A betegség azt jelenti, hogy egy bizonyos életfunk­ciót képviselő szoftver meghibásodott, ami egy új, kreatív folyamatot tesz szükségessé. Elme és test ösz- szefüggő gyógyulása akkor következik be, amikor a tu­dat a kvantumelmében új lehetőségek összeomlását idézi elő, ami arra ösztönzi az agyat - és az agy és a test kapcsolatán keresztül a vitális-fizikai testet -, hogy egy új leképezést, egy új folyamatot hozzon létre az érintett életfunkció számára.

Az ájurvédikus és a kínai gyógyászat még ennél is messzebb megy azzal a kijelentésével, hogy mindany- nyian a vitális test bizonyos, korábbi testet öltésekből származó hajlamaival születünk. Ezek a hajlamok sok­szor kiegyensúlyozatlanok, és olyan zavarokat okoz­hatnak, amelyek a fizikai test leképezéseinek vagy megjelenési formáinak elégtelen működését eredmé­nyezik. Az ilyen betegségeket úgy gyógyíthatjuk meg, hogy helyrehozzuk a vitális test egyensúlyát. A test és az elme kreativitása önmagában nem elegendő.

A vitális test kreatív megközelítésében gondot okoz, hogy a legtöbb modern ember, keleti és nyuga­ti, nem ismeri az életenergiát. Még az érzelmekre is rit­kán figyelünk közvetlenül a vitális és a fizikai test kap­

273

csolatán keresztül; túlzottan az agy-elme együttesében összpontosulunk. Természetesen mindenekelőtt ez fe­lelős a „gyilkos elme” jelenségéért. A gyógyulás érde­kében megpróbálhatjuk a „gyógyító elmét” igénybe venni, ehhez azonban gondolati kreativitás szükséges, hogy eltávolodhassunk az elsősorban a „gyilkos elme” által teremtett negatív érzelmektől. Ha megtanuljuk, hogyan férjünk hozzá érzelmeinkhez a vitális-fizikai testen keresztül, véget vethetünk a negatív, feltételek­hez kötött gondolkodás körül futott köröknek. Ha már ugyanúgy hozzáférünk életenergiánkhoz, mint a gon­dolatainkhoz, a vitális test kreativitásán keresztül köz­vetlenül a test kreativitására összpontosíthatunk.

A probléma azonban bonyolultabb, mint amilyen­nek első pillantásra tűnik. Korábban beszéltünk tes­tünk sejtszintjének a tudatos identitásáról. Minden egyes sejtünk él, ellátja azokat az életfunkciókat, ame­lyek az összefüggő fizikai és vitális test összeomlását szükségessé teszik. A tudat (nem más, mint mi) ezt tö­kéletesen végzi, de azonosulásunk az agy-elme együt­tessel annyira lefoglal minket, hogy a sejtek szintjén egyáltalán nem vagyunk tudatában énünknek. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk önazonosság-tudatunkat a sejtek szintjén, az agyon kívül vannak még olyan sejt­szervezetek - például az immun- és endokrin rend­szer -, amelyek majdnem olyan fontos feladatokat lát­nak el testünkben, mint az agy-elme együttes. A tuda­tos azonosulás ezekkel a sejtszerveződésekkel fontos szerepet játszhat a gyógyulásban.

Tehát amikor a vitális testhez való hozzáférésről be­szélünk, melyik vitális testet értjük alatta? A vitális test­nek nemcsak az agy-elme együttesével, hanem a test számos más részével összefüggésben is vannak meg­határozott törvényszerűségei. Vitális testünk részekre

274

tagolt, nagyjából úgy, mint egy tudathasadásos elméje. Ezért a vitális test kreativitásához egyesítenünk kell a különböző vitális „személyiségeket”.

Így hát kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az igazán ha­tásos gyógyuláshoz helyre kell állítanunk a gyakorlati, tudatos kapcsolatot vitális testünk személyiségeivel vagy egóival; az elme-test gyógyítása mellett a vitális-fi­zikai test gyógyításával is foglalkoznunk kell. Erre a ré­gebbi időkben sok módszert fejlesztettek ki Keleten, amelyek valójában ugyanúgy alkalmazhatók a betegek gyógyítására, mint az egészséges emberek állapotá­nak tökéletesítésére. Mielőtt ezekre a technikákra tér­nénk, ejtsünk néhány szót az egészséges ember vitá­lis-fizikai testének kreativitásáról.

A test kreativitásának megnyilvánulása az egészséges emberben

Az összefüggő vitális-fizikai test fogalmának fontos szerepe van az öngyógyítás magyarázatában. De mit mondhatunk róla egy fizikailag egészséges ember esetében? Tulajdonképpen mi is az egészség? Az egészség az ego és a kvantum-én módozatainak dina­mikus egyensúlya a fizikai, a vitális és a mentális test viszonyában. A fizikai test fájdalmainak megszünteté­se, a nyugati gyógyászat legfőbb törekvése, fontos, de ugyanilyen fontos megszabadulnunk az ösztönök és érzelmek zsarnokságától és a gondolkodó ego önma­ga számára kijelölt korlátaitól.

A modern kultúrák emberei, különösen a szellemi foglalkozásúak, hajlamosak figyelmen kívül hagyni a vitális-fizikai testet. Nasruddin molla egyszer egy panditot vitt át a folyón csónakjában. A pandit folya­matosan arról beszélt, milyen fontos rendes tudo­

275

mányt tanulni, és a molla hogyan vesztegeti el a fél éle­tét azzal, hogy nem tanul tudományt. A molla egy idő múlva félbeszakította, és megkérdezte tőle: „Tudsz úszni?” Amikor a pandit nemmel felelt, a molla azt mondta: „Ebben az esetben, barátom, a fél életed el fo­god vesztegetni. Süllyed a csónak.”

Hogyan veheti igénybe egy egészséges ember a vi- tális-fizikai test kreativitását? Testmozgás, a hagyomá­nyos sportok, harcművészet, hatha-jóga és hasonlók révén.

Érdekes módon néhány versenysportoló korunk legnagyobb aszkétái közé tartozik. Az aszketizmus ha­gyományosan olyan emberek gyakorlata volt, akik a vallásos élet mellett kötelezték el magukat. Ironikus módon a pénz és a siker ígérete a modern sportban megváltoztatta ezt. A sport azonban többről szól, mint a verseny vagy az anyagi siker.

Jó okkal feltételezhetjük, hogy a sportolók csúcstel­jesítményük pillanatában kvantumlétmódjukat érintik meg. Mint korábban említettük, sok sportoló számolt be arról, hogy lelassult számukra az idő; egy külsőpá­lyás baseballjátékos azt fogja mondani, hogy azért tud­ja elkapni a gyors labdát, mert tulajdonképpen na­gyon is jól látja, mintha lassított visszajátszásban néz­né (más példákért lásd Leonard 1990). Ennek az a magyarázata, hogy ilyen teljesítmények esetén a spor­tolók reakcióideje jelentős mértékben lecsökken a másodlagos tudomás motoros működéshez szükséges szokásos feldolgozási idejéhez képest. A lecsökkent reakcióidő a sportolót közelebb viszi az elsődleges tu­domáshoz, ami örömöt és a lelkesültség érzését okoz­za.

A sportolók túlnyomó többsége nem gazdagodik meg. A hangsúlyos találkozás a kvantum-énnel mégis

276

élvezetessé teszi számukra azt, amivel foglalkoznak. Bizonyos értelemben ragaszkodnak ahhoz, amit a kreativitáskutatók „flow” élménynek neveznek. És ez nem csak a sportolók kiváltsága. Ki ne érzett volna már lelkes örömöt fizikai munka, kertészkedés vagy akár há­zimunka közben? A fizikai munkában áramlás van.

A találkozás a kvantum-énnel mindig építő jellegű; tehát minden ilyen találkozásban benne rejlik a kreati­vitás lehetősége, így a vitális és a fizikai test együttesé­nek kreativitása is. A modern kor sportolóinak teljesít­ményeiből láthatjuk, hogy az emberi test fejlesztése hatalmas kreatív lehetőségeket ígér.

A hagyományos sportok sajnos nemigen fordíta­nak figyelmet arra, hogy a test kreativitásának örömét a sportoló életének egyéb területeivel egyesítsék, amelyet a mentális ego alkat beszűkít. Azonban létezik egy régi módszer, amelyet elsősorban Kínában és Ja­pánban dolgoztak ki, de ma már az egész világon nép­szerű, és amelyet pontosan a test és az elme kreativitá­sának egységesítésére alkottak meg.

A versenysportok az én kvantumműködését alkalmaz­zák, de csak annyiban, amennyire azt még az agy-elme együttesével azonosnak tekinthetjük. Mivel az agy az endokrin és más rendszereken keresztül irányítja a lestet, ez hasznos; a sportolók kreatívan tudják hasz­nálni a testüket, ez nem vitás. De még ennél is jobb, ha megtanuljuk, hogyan férhetünk hozzá a test saját „el­méjéhez” - a fizikai test szerveződéseinek azokkal összefüggő vitális megfelelőihez. A harcművészetek erre tanítanak.4

277

Harcművészetek

A harcművészetek olyan önvédelmi módszerekből fejlődtek, amelyeket erőszakkerülő emberek számára dolgoztak ki. Ha meg akarjuk védeni magunkat, elő­fordulhat, hogy erőszakhoz kell folyamodnunk, ami ellentétben áll szellemi filozófiánkkal. De képesek le­hetünk-e erre anélkül, hogy elménkben erőszak éb­redne? Ha érzelmeink egységbe rendezettek, ha ural­juk őket, ha ösztönös érzelmeink nem árasztják el gondolkodásunkat, akkor igen. A kard gyilkol, de eh­hez nem kell az elmében indulatnak lennie. Ez a harc­művészetek általános elgondolása.

A harcművészet egy remek történetében egy sza­muráj harcos egy összecsapásban legyőzi azt az em­bert, aki megölte az apját. De amikor sarokba szorítja ellenségét, és már beledöfné kardját, áldozata az arcá­ba köp. A harcos erre leereszti a kardját, és otthagyja ellenfelét. Vajon mi történt? Amikor a férfi arcon köp­te, a szamurájt düh és gyűlölet öntötte el, és nem vol­na helyes dühödt és gyűlölettel teli lélekkel ölni. Ez a harcművészetek általános célja: olyan harcossá válni, aki tökéletesen kézben tartja és uralja érzelmeit és vi­tális teste működését.

A harcművészetek jellegzetes gondolata a csí vagy életenergia irányításának eszméje. A táj csí gyönyörű táncában és az aikido csodálatos, művészi mozdulatai­ban a csí uralása fejeződik ki.

Emlékezzünk rá, hogy a sejtben ahhoz hasonló kvantumrendszer és észlelőberendezés van, mint az agyban. Ahogy a tudat előidézi a rendszer állapotai­nak, és azzal együtt a vitális test állapotainak összeom­lását, a rendszert önmagára vonatkoztatva azonosul a rendszerrel, így megkülönbözteti az életet élettelen környezetétől (objektum és szubjektum elkülönülésé­hez hasonlóan). Az aggyal rendelkező organizmusban

278

az önazonosítás, ami az agy mechanizmusának kvan­tum-összeomlásával jelenik meg, felülkerekedik azo­kon, ami a test többi sejtjének összeomlásával jelent­kezik. De végső soron mindkettőt ugyanaz a tudat hozza létre, és ezen keresztül befolyásolhatjuk a test működését és a betegségek lefolyását. Az a felada- tunk, hogy emlékezzünk elfeledett vitális-fizikai tes­tünk egojára, és összeolvasszuk az agy-elme együtte­sének egojával. Ehhez a kreativitás folyamatára van szükségünk.

„Először az elméddel láss, majd a szemeddel, végül a törzseddel és a végtagokkal” - írta a test japán filo­zófusa, Yagyu Tajima. Amikor már képesek vagyunk irányítani a csít (a vitális test kvantumáramait, amelyek összefüggenek a test sejtjeit alkotó anyag kvantumára­maival), és amikor tapasztalat alapján győződtünk meg arról, hogy a tudat, ami előidézi a csí és a sejtek formáinak összeomlását ugyanaz a tudat, amely az agy és az elme formáinak összeomlását is előidézi, akkor a fizikai-test, vitális-test, agy-elme együttes egészével kezdünk el észlelni. A táj csí, az aikido és a kelet-indiai jógamódszer - különösen a hatha-jóga és a pránájá- mának nevezett légzőgyakorlatok, amelynek legegy­szerűbb formája a ki- és belégzés figyelemmel kísérése- célja, hogy a fizikai és vitális test éntudatait egymás­sal, valamint az agy-elme együttesén alapuló önazo­nosság-tudattal egyesítse. A jóga jelentése valójában 'egység’.

Érdekes, hogy a hatha-jóga néhány testtartása (szanszkritul ászanak) az állatokéra hasonlít, amiért is állatokról nevezték el őket; segítenek újraélni evolú­ciós múltunkat, és feloldani azokat az elfojtásokat, amelyek esetleg még velünk vannak. A szamádhi álla­potában olykor önkéntelenül felvesszük a hatha-jóga

279

testtartásait, ami erre a feloldódásra utal. A hatha-jóga ugyanígy segíthet visszatérni abba az időbe, amikor még az anyaméhben voltunk, így feldolgozhatjuk azo­kat az elfojtásokat, amelyek életünknek abban a szaka­szában keletkeztek. A hatha-jóga egyes testtartásai ti­tokzatos módon a magzati pozícióra hasonlítanak. Van egy olyan biológiai elmélet, amely szerint az em­beri embrió fejlődése az életformák evolúciójának tel­jes történetét jeleníti meg.

értelmek test központjai: a csakrák

Foglalkozzunk kicsit részletesebben az érzelmekkel. A pszichológus William James különbséget tett gon­dolatok és érzelmek között, és azt állította, hogy azok függetlenek egymástól. Miért függetlenek? James nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, a vitális és mentális tes­tek ismeretében mi azonban tömör választ adhatunk rá: a gondolatok és az érzelmek különböző forrásból származnak.

A modern elmében a materializmus befolyása kelt zavart. Az érzelmek a fizikai testben történő változá­sokkal jelennek meg, és ezekkel a változásokkal együtt érezzük őket; de semmi szükség azon spekulálni, mint a materialisták teszik, hogy amikor érzelmeink kelet­keznek, csak ezekről a változásokról van szó. A fizikai test változásai a molekulák mozgásaiból állnak, olya­nok, mint az elektronok mozgása a tévéképernyőn. Önmagában egyikben sem mond el semmit. A tévé- képernyőn az elektronok mozgásának értelmét, a tör­ténetet, az elménk határozza meg. A fizikai testben mozgó molekulák történetét, a fennmaradás program­ját ugyanígy mi, a vitális test révén határozzuk meg.

280

A vitális test működéséhez fizikai változások társul­nak, amelyek a fizikai mögött az „élőt” jelenítik meg; ez az, amit az érzelmek érzés tartalmaként tapaszta­lunk meg. A kvantumfizika nyelvén, a tudat minden érzelmi eseményben egyszerre idézi elő nemcsak a fi­zikai, hanem az azokkal összefüggő vitális változások (és általában az elme ezzel összefüggő változásainak) összeomlását.

Talán meglepően hangzik, de a vitális test mozgása nem olyan ismeretlen számunkra, mint gondolnánk. Elgondolkozott már valaki azon, hogy Valentin-napon miért küldünk egymásnak szívet ábrázoló üdvözlőla­pokat? A mítosz szerint Szent Valentin a legilletéke­sebb a szerelem témájában. Csakugyan. De miért hasz­nálja a mítosz a szív szimbolikáját?

A mitológia az én története. Amikor az uralkodó hóbort (jelenleg a materializmus) miatt nem emléke­zünk, a mítoszok emlékeztetnek minket. És mire emlé­keztet a szívvel párosuló szerelem Valentin-mítosza? idézzük fel első szerelmünk élményér. A szívünkben éreztük, de az érzés nem kizárólag fizikai volt. A szí­vünk persze hevesebben vert, talán néha át is ugrott egy-két ütemet - ez fizikai jelenség. De a fizikai érzés mellett volt még valamilyen leírhatatlan érzésünk is, nem?

Az érzések nehezen megfoghatók, mert az élmény egészét egyszerre tapasztaljuk; a vitálist és a fizikait nem külön-külön érezzük. Ugyanez mondható el a gondolatokról is; általában szavakként tapasztaljuk őket, de ez a gondolat fizikai megjelenési formájának a része. Azt viszont mindenki tudja, hogy a gondola­tok szavak nélkül is léteznek. Mindnyájunknak voltak már szavak nélküli gondolatai, a csend hangjai, amely­

281

nek értelme a nyelv öltözéke nélkül szűrődött le. Ilyen tapasztalatokból keletkezik a szellemi kreativitás.

Így érthető, miről beszélek a szerelem érzésével kapcsolatban? Nem, a szerelem nem az agyban vagy az elmében létezik; nem is a fizikai szívben; az csak egy vérpumpa. A szerelem és a részvétteli szeretet ér­zelemkeltő jellege a fizikai szív tájékán érezhető fizi­kai változások vitális megfelelőjéből származik, ame­lyeket a tudat egyszerre valósít és tapasztal meg.

A Nyugat a vitális test mozgását a Szent Valentin-na- pi szív képében mitologizálta. A Kelet ebben tudomá­nyos. A keletiek a szívet csakraként, a szerelem és a legnemesebb érzelmeink némelyikéhez: a szeretet- hez, a jóindulathoz és az önfeláldozáshoz kapcsolódó életenergia érzésének központjaként azonosították.

Nem a szívósakra az egyetlen, amelyet érezhetünk. Amikor idegesek vagy nyugtalanok vagyunk, hol érez­zük? A zsigereinkben, a gyomor tájékán („összerándul a gyomrom”, de ez nem kizárólag fizikai érzés, nem­csak a terület oxigénhiánya okozza) - a keleti hagyo­mány szerint a köldökcsakrában. Ez a csakra az ego fennmaradási késztetésének érzelmeihez - irigység, aggodalom - kapcsolódik.

A harmadik szem csakrája a szemöldökök között helyezkedik el. Amikor összpontosítunk, amikor kí­váncsiságunk és érdeklődésünk egy pontra irányul, könnyen megérezhetjük szemöldökeink között az életenergiát. Indiában az emberek, amikor komoly szellemi gyakorlatokkal foglalkoznak, szantálfa krém­mel fedik le a harmadik szemüket, hogy lehűtsék, mert az ott összpontosuló életenergiát fizikai hőérzet kíséri. Az indiaiak ugyanezen okból viselnek bindit a harmadik szemükön.

282

Hét fő csakra van (16. ábra). A legalsó csakra (amely­hez a fennmaradással kapcsolatos alapvető érzelmek- veszélyeztettségérzés, félelem - kapcsolódnak) a ge­rinc tövénél; a második (amely a nemi vággyal és a sza­porodással áll összefüggésben) az ivarmirigyeknél ta­lálható. A harmadik a köldök-, a negyedik a szívcsakra. Az ötödik csakra a toroknál helyezkedik el, és a kom­munikáció vágyával kapcsolatos. A hatodik csakra a harmadik szem. A hetedik csakra, a koronacsakra, a fejtetőn található. Ez a felelős egységesítő vágyunkért, ami az agy összegző funkciójával áll párhuzamban.

16. ábra: A csakrák

Szahaszrára (koronacsakra)

Ádzsnó (harmadik szem)

Visuddha (torokcsakra)

Anáhata (szívcsakra)

Úgy gondolom, hogy a csakrák a testnek azok a terü­letei, ahol a fizikai ténylegessé válása a vitális test kvantumlehetőségeinek összeomlásával összefüggés­ben végbemegy. Más szóval a csakrák a vitális test fizi­kaira való leképezésének (a programábrázolások el­készítésének) fontos helyei.

283

Manipura(köldökcsakra)

Szvadhiszthána (a nemiség csakrája)

Muládhára (gyökércsakra)

A leképezés eredményeképp mindegyik csakrában meghatározott feltételek szerint mozgó áramlások vannak. Némi gyakorlással a fizikai mozgások mellett érzékelhetjük a csakrákban a prána mozgását is. A prána mozgását fuvallatnak vagy áramlatnak, akár bizsergésnek is érezhetjük. Ezek megszabott mozgá­sok. Az ilyen jellegű mozgások közül azokat érezhet­jük meg a legkönnyebben, amelyek a bőr felszínének sejtjeivel állnak kapcsolatban. Ezeket egy jóleső masz- százs vagy zuhanyozás után közvetlenül a bőr alatt érezzük. A jóga célja nem az ilyen kondicionált moz­gásoknak az érzékelése, hanem hogy ezeken túlhalad­va újra közvetlen kapcsolatba kerüljünk a vitális test­tel. A feltételekhez kötött mozgások, amelyek az elmé­vel állnak összefüggésben, segíthetnek abban, hogy megismerkedjünk a pránával, ennél azonban többet kell tennünk.

árnyék megtisztítása

Az egészségügyi adatok arra utalnak, hogy az a leg­jobb, legalábbis a nyugatiaknak, ha a vitális test felfe­dezése előtt elvégzik azt, amit Jung az árnyék megtisz­tításának nevezett. Az árnyék archetípusa Jung megfo­galmazásában az egyéni és a kollektív tudattalanban rejtőző, az egyén és az emberiség elfojtott gondolati és érzelmi tartalmait képviseli.

A prána megszabott mozgásai mellett a prána krea­tív, kvantumjellegű mozgása is létezik, amit a szakiro­dalom kundalini saktinak nevez. A szanszkrit kunda­lini szó jelentése ’összetekeredő’, a sakti jelentése pe­dig 'energia’. A kundalini sakti a szunnyadó pránára utal, amit a vitális test kreatív kvantumugrása ébreszt fel, és így az elme irányítása alól közvetlenül az érte­

284

lem irányítása alá kerül. A kundalini sakti felszabadu­lása a vitális test kvantumugrását kísérő pránamozgás, amelyet követően a vitális testen már nem az elme, ha­nem közvetlenül az értelem uralkodik.

A hindu mitológia a kundalinit a gerinc tövében (a gyökércsakrában) és a nemiségben (a második csak­

rában) összetekeredve szunnyadó energiaként írja le; ez az energia akkor szabadul fel kreativitásunk számá­ra, ha és amikor a fejtetőn lévő csakrába emelkedik. Tehát a kundalini felemelkedése a vitális test kreativi­tásának metaforája, amelynek során a vitális testünk különböző ego-identitásai - a részekre tagolt vitális test darabjai - egyesülnek. Amikor az életenergia a koronacsakrába „emelkedik”, vitális-fizikai ego-identi­tásaink az agy-elme együttessel is egyesülnek, így egy­ségessé válunk.

Nyugaton azonban az utóbbi években a kundalini felemelkedésének sok spontán esete járt káros követ­kezményekkel, még pszichikai károsodással is (Green- well 1995). A kundalini jelenséget Keleten, elsősorban Indiában és Tibetben, évezredek óta ismerik, és a kundalini felemelkedéséből adódó sérülés gyakorlati­lag ismeretlen, leszámítva Gopi Krishna viszonylag rit­ka esetét (Krishna 1971).

Úgy gondolom, a felemelkedő kundalini káros ha­tása a nyugati lélek elfojtott árnyékával áll összefüg­gésben. A keleti kultúrára az érzelmek és nem a gon­dolatok kifejezésének szabadsága jellemző. Nyugaton a gyerekek és fiatalok gondolati szabadsága aránylag nagyobb, és kevésbé hajol meg a tekintély előtt. A nyu­gati gyerekeket azonban érzelmeik elfojtására tanítják, amelynek oka részben a jó és a gonosz felosztás zsidó­keresztény öröksége (a negatív érzelmek helytelenek) és részben a materialista Nyugat teljesítmény- és haté­

285

konyság-központúsága (az érzelmek a hatékonyság út­jában állnak).

Az érzelmi árnyék megtisztítása tehát elengedhe­tetlen az átlagos nyugati számára, hogy a kundalini fel- emelkedése kreatív és hatásos legyen. Hogyan tisztít­hatjuk meg az árnyékot? A mentális árnyék megtisztí­tásához hatékony segítséget nyújthat a közönséges pszichoterápia, azzal kiegészítve, hogy a felszínre emelkedő elfojtott tudattartalmak felé meditatív, szemlélődő magatartásal fordulunk. Az érzelmi ár­nyék megtisztításához a bioenergetika újabban kidol­gozott módszere nyújthat hatékonyabb segítséget.

Hogyan működik a bioenergetika? Amikor védeke­zünk, izmaink megfeszülnek. A gyermekkorban a megrázkódtatások hatására vázizomzatunk egyes ré­szei megfeszülnek, és többé nem lazulnak el teljesen, hanem ennek emlékét megőrzi a test memóriája, mint ahogy az elme is elraktározza a sérülés mentális emlé­két. Akkor mondhatjuk, hogy egy izom valamilyen em­léket őriz, ha egy bizonyos helyzetben rögzül, és nem tud ellazulni (Wolf 1986).

Minden izom - hosszúkás sejtek sora, amelyek hosszúsága akár 30 cm is lehet - rengeteg sejtmagot és apró izomszálat tartalmaz. Az izomszálakban ismétlő­dő egységek, sarcomerek vannak, amelyek az izom hosszú, hengeres tengelye mentén vannak elrendez­ve. Az izom bioenergetikája a kaleiumionok szabad áramlásán múlik. Amikor valamilyen megrázkódtatás során az izom megfeszül, az izom sarcomerjeit kalci­umionok árasztják el. Az esemény után a sarcomerben maradhat valamennyi kalciumion, ami fenntartja az izomfeszültséget. Ez már a megrázkódtatás emléke egy bizonyos izomban.

286

Tegyük fel, hogy ez az emlék el van fojtva. A kvan­tummechanika értelmében ez azt jelenti, hogy ha a gondolatok és az érzelmek lehetőségeinek szuperpo­zíciójában megjelenik ez az állapot, a tudat nem ezt fogja közülük kiválasztani és ténylegessé tenni. Ezt a bizonyos izmot tehát a szokásos testi, elmebeli és vitális energetikai folyamatok nem fogják helyrehozni, hogy újra lehetőséget kapjon a teljes értékű működésre.

Masszázs során azonban érezni lehet azokat az iz­mokat, amelyekben valamilyen emlék rekedt meg, és egy képzett gyógyító akár el is lazíthatja azokat pá­ciense testében. Hogyan történik az ilyen jellegű gyó­gyítás? A kvantumelmélet válasza a lehetőségek térbe­li elhelyezkedéstől független összeomlása. A gyógyító megjeleníti maga előtt saját izmait az adott testtájékon, megfeszíti, majd ellazítja azokat. Még hatásosabb, ha a gyógyító jótékony csít vagy életenergiát irányít az érintett területre. Ha a gyógyító izmai és/vagy élet­energiája a gyógyító szándék révén összefüggésbe ke­rül a páciensével, a tudat a gyógyító izmainak ellazulá­sával egy időben a páciens izmainak ugyanolyan laza, egészséges állapotát valósítja meg.

A test kreatív átalakítása

India szellemi hagyományaiban, amelyek gazdag ku­tatási területeket, új szellemi eszméket kínálnak a világ számára, a szellemi megvalósítást illetően két uralko­dó megközelítés létezik. Az ismertebb, a jobb kéz felő­li út vagy a világosság útja, az ego meghaladásának eszméin alapul. Ez az, amit belső kreativitásnak nevez­nek; ez az út az elmére összpontosít. De emellett a tantra is létezik, amelyet bal kéz felőli útnak vagy sötét útnak is szoktak nevezni. A tantra a szexualitás megha­

287

ladását tanítja, a tantra célja a szó szoros értelmében a kundalini felemelése a három alsó csakrából a korona- csakrába.

Ha jobban megvizsgáljuk a kundalinihasonlatot, érthetőbb lesz, miről is van szó. A három alsó csakra, amelyek a gerinc tövénél, a nemi szerveknél és a köl­döknél találhatók, az érzéki és kondicionált vitális-fizi- kai ego éntudataihoz tartoznak. A negyedik csakra a szívtájékon helyezkedik el. A nemiség gyengéd érzel­meket ébreszt, mert az életenergiát a szívcsakrában is érezzük (a szexuális felszabadultsággal az életenergia a szívcsakrába emelkedik, mondja a hagyományos le­írás). Ennek a csakrának a megnyitását, ami a kundali­ni szívcsakrába emelkedésének vizualizációjával törté­nik, a tantrikus gyakorlat az első fontos áttörésnek tekinti. Hogy miért? A szívcsakrához kapcsolódó ér­zelmeket rendszerint gondolkodásmódunk kialakult törvényszerűségei megfertőzik, amely a szerelem egyen­letébe bevezeti az „ént” és „enyémet” (birtoklási vágy- gyal fertőzik a szeretetet - szeretlek, mert fontos vagy számomra). A szívcsakra megnyílása jelzi a szeretet megszabadulását a mentális ego tulajdonságaitól.

Lehet, hogy az áttörés bármelyik csakra megnyitása­kor nemcsak a hozzá kapcsolódó érzelmek uralásának a lehetőségét hozza el, hanem felismerhetjük azt is, hogy nem korlátozódunk az agy-elme együttesének egojával való azonosulásra? A tudat azáltal vállalja magára az azonosulást a fizikai testtel összefüggő vitá­lis testtel, hogy a vitális és a fizikai test valószínűségi hullámainak összeomlását (például a csakrák pontjain) egyidejűleg idézi elő. Ez ugyanaz a tudat, amely gondo­latainkat tapasztalja. Vajon a vitális-fizikai ego éntuda­tának közvetlen felismerése nem gyengítené-e azono­sulásunkat a mentális egóval, ami elmozdítaná éntu­

288

datunk központját a mentális egótól? Úgy vélem, ez tör­ténik, amikor a kundalini felemelkedik, és egységet te­remt.

Az emelkedő kundalini végállomása a fejtetőn lé­vő csakra (szanszkritul szahaszrára - az ezerszirmú csakra). Véleményem szerint ez metaforikusán a fizi­kai-vitális és az agy-elme éntudatai egységének tökéle­tes felismerését jelöli.

Most már érthetővé válik, hogy mit teszünk a hatha- jóga és a tantra gyakorlataiban. Rendszerint teljes mér­tékben a fizikai agy formájában leképezett elménkkel azonosulunk. A jobb kéz felőli út vagy a világosság út­ja az elme kreativitására fektet hangsúlyt (ami az értel­met vagy magában foglalja, vagy nem). Ezzel szemben a bal kéz felőli út vagy sötét út az egymással összefüg­gő vitális és fizikai test kreativitását hangsúlyozza. Az ilyen gyakorlatokban a hatha-jógát - testtartásait és légzőgyakorlatait - alkalmazzuk, hogy éntudatunk szokás által megszabott központját az elméből az ösz- szefüggő vitális-fizikai testbe helyezzük át; bizonyos mozdulatokat végzünk, mint a táj csí gyakorlataiban, hogy élénkítsük és érezzük a csít; aikido gyakorlásával segítjük a ki áramlását; életenergiánkat sporttal és tánccal hozzuk mozgásba. Prána, csí, kí és életenergia természetesen ugyanaz: a vitális test mozgásának kvantumalakzata. Az életenergiákat a szokásos módon az elme segítségével tapasztaljuk meg; például ha gon­dolatban felidézzük szerelmünk alakját, az a szívcsak- ra életenergiáit élénkíti. Amikor azonban közvetlenül, az elem közvetítése nélkül tapasztaljuk meg a prána, a csí vagy a kí egy formáját valamelyik csakrában, hirte­len megérzünk valamit. Ekkor visszatérünk a vitális-fi­zikai test éntudatához. Ezt indokoltan nevezhetjük egy csakra megnyílásának. Az indiai hagyomány úgy

289

képzeli el egy csakra megnyitását, hogy a gyökércsakra és egy másik csakra között új csatornát hozunk létre; ez az új csatorna a szusumna nádi.

A kundalini felemelkedéséről és az így létrejött egységről úgy tartják, hogy rendkívüli uralomhoz ve­zet - nemcsak az érzelmek, hanem a testműködés nagy része felett is uralmat nyerünk általa. Ekkor több vegetatív funkció irányíthatóvá válik, például befolyá­solhatjuk a szívritmust; Elmer és Alice Green a Beyond Biofeedback dmű munkájukban beszámolnak egy kundalinimesterrel végzett kísérleteikről (Green and Green 1977). Vannak olyan kundalinimesterek, akik képesek a prána pillanatnyi mozgásait puszta érintés­sel átalakítani (ez a saktipat jelensége, amely Nyuga­ton Swami Muktananda révén vált híressé), ami nem lokális kvantumjellegű, nem helyhez kötött kapcsolat nagyszerű bemutatása a vitális test vonatkozásában. Ezen a téren valódi lehetőségek állnak az emberi krea­tivitás jövőbeli fejlődése előtt.

Életünket részben az elme zsarnoksága alatt éljük, vagyis az alapján, ahogy az elme az ösztöneinkre te­kint, és a test befolyásolására felhasználja azokat. Ve­gyük például a félelmet. A félelem nélkülözhetetlen ösztön, amelynek hiányában nem volnánk képesek fennmaradni. De mi szükségünk van képzelt félelmek­re? Az ilyen félelem, amely nagyrészt az elme terméke (például amikor egy idegen alakot látunk a sötétben), szintén befolyásolja testműködésünket, feleslegesen szabadít fel adrenalint, és megzavarja a szimpatikus idegrendszer egyensúlyát. A gyökércsakra megnyitása segít megszabadulni képzelt félelmeinktől. A második csakra megnyitása ehhez hasonlóan a szexuális ábrán­dozástól szabadít meg.

290

A kundalini felemelkedésével tehát ösztöneink tu­datos irányítása visszatér oda, ahova tartozik, vagyis az elmétől a vitális testhez (és mint arra a pszichiáter Uma Krishnamurthy [2000] emlékeztet, végső soron az értelemhez, ami a vitális test mozgásainak össze­függéseit jelöli ki).

A tantrában mélyen gyökerezik a mítosz, hogy ami­kor egy férfi kundalinije a koronacsakrába emelkedik, spermája iránya megfordul, és a férfi urdhareta lesz, vagyis olyan ember, akinek a spermája felfelé mozog. Ezt a nemi ösztön felett megszerzett uralom metaforá­jának tekinthetjük. (Ez nem férfiközpontúság; India szellemi irodalma urdhareta nőkről is ír, ami azt jelen­ti, hogy ezek a nők uralják nemiségüket.)

A kundalini felemelkedéséhez vezető út olyan test­gyakorlatokból áll, mint a jógatesttartások és -légző­gyakorlatok. A légzés funkciója az egész testre kiter­jed; az oxigénnek szó szerint a test minden egyes sejt­jéhez el kell jutnia. Ezenkívül a légzés olyan vegetatív funkció, amelyet bizonyos korlátok között tudatosan irányíthatunk. Lehetséges, hogy a pránájáma gyakorla­tával az agy-elme együttesén alapuló önazonosság tu­datunktól (amely az elme valószínűségi hullámainak összeomlásával, mint a gondolkodás, és az elmét leké­pező agy valószínűségi hullámainak összeomlásával áll kapcsolatban) az azzal összefüggő, a vitális és a fi­zikai test egységén alapuló éntudathoz (amely a vitális test lehetőségeinek a fontos szervekkel, például az aggyal összefüggő ténylegessé válásával áll kapcsolat­ban) próbálunk eljutni, amelynek szokásos körülmé­nyek között nem vagyunk tudatában?

Mi a pránájáma célja, ha nem a légzés lelassítása? Mit valósít meg a légzés lelassítása? Ahogy a meditáció lelassítja az agyat és az elmét (vagyis mindkettőben le­

291

lassítja a valószínűségi hullámok összeomlását), a pránájáma a fizikai szerveket és a hozzájuk tartozó csakrák valószínűségeinek összeomlását lassítja le. A lelassulás korlátozza a másodlagos tudomás folya­matát, és megszabadít kondicionáltságunk rabságá­ból. A pránájáma tehát ugyanolyan hatással van az életenergia központjaira, mint a meditáció az elmére.

El kell mondanom az első közvetlen kundalinita- pasztalatomat. Az eset 1981-ben történt; meghívott előadó voltam a delfinkutató John Lilly és felesége, Tóni által a kaliforniai Big Surben, az Esalen Intézet­ben tartott programsorozaton. Bhagwan Sri Rajneesh, a kelet-indiai guru igen népszerű volt abban az idő­ben, és az egyik reggel részt vettem egy zenés hangka­zettája által kísért „dinamikus” meditációban, ami ab­ból állt, hogy először erőteljesen ráztuk a testünket, majd lassan táncoltunk, és mindezt ülő meditáció kö­vette. A test rázása rendkívüli erővel töltött fel. Amikor a zene a lassú tánc kezdetét jelezve megváltozott, azt az utasítást kaptuk, hogy behunyt szemmel táncol­junk. De beleüköztem valakibe, és kinyitottam a sze­mem, és lám, gyönyörű, pattogó keblek ragadták meg a figyelmemet. Azonnal becsuktam a szemem. Sajnos mentális szemem becsukása már más ügy volt. Telje­sen lefoglalt a pattogó keblek mentális képe és szé­gyenkezésem, no meg félelmem, hogy megint neki­megyek valakinek.

Amikor a lassú táncnak vége lett, megkönnyebbül­tem. Leültem a meditációhoz, és az összpontosítás könnyen ment. Ekkor éreztem, amint egy erőteljes áramlat emelkedik fel hátam alsó részéről a gerincem mentén nagyjából a torkom tájékáig. Hihetetlenül fris­sítő volt - a legteljesebb öröm.

292

Mivel akkoriban nem tudtam sokat a kundaliniről, nem fordítottam különösebb figyelmet rá, nem is kezdtem semmit a rendelkezésre álló energiával. Ké­sőbb, az orvos Richard Moss-szal tartott foglalkozásun­kon erőteljes élményem volt a pránával kapcsolatban, de még mindig nem fogtam fel ennek a jelentőségét. Csak miután közelebbi kapcsolatba kerültem indiai jógaszakértőkkel, akkor mélyedtem el fegyelmezett módon a prána erősítésében. Még korlátozott tapasz­talatom is meggyőzött arról, hogy a kreativitás olyan fontos jelenségéről van szó, amelynek komoly jelentő­séget kell tulajdonítanunk, ha valóban teljessé aka­runk válni.

A teljessé válás jógája: test, elme és szellem egyesítése

Indiában a jógára épülő gyógyítás sokféle megközelí­tésből szemléli, hogy kik vagyunk. Az upanisadokban szerepel az ember öt testének: a fizikai, vitális, mentá­lis, lényegi (vagy szellemi) és örömtest leírása (lásd a 7. fejezetet). Az indiai gyógyászat ennek megfelelően az öt gyógymód szerint van felosztva: táplálkozás, gyógynövények, hatha-jóga (ászanák vagy testtar­tások), a fizikai test; mantrák ismétlése a mentális test; meditáció és kreativitás a lényegi vagy szellemi test és szamádhi vagy beleolvadás az egységbe az örömtest ápolására és gyógyítására. Az indiai gyógyászat jóga - a teljessé válás művészete.

Mit jelent teljesnek lenni? Az indiai pszichológia a psziché három jellegét, a korábban bemutatott gu- nákat ismeri. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a gunák a tudattalan késztetéseknek felelnek meg: a tamasz pszichológiai, társadalmi és kulturális környezetünk magatartásbeli kondicionálásának ter­

293

méke; a radzsasz a freudi libidóhoz hasonló, a vitális testből és elsősorban a nemi eredetű genetikai megha­tározottságból származik; a szattva a (kollektív tudat­talanból származó) késztetés, amely kreativitásra vagy a tamasz és a radzsasz okozta tudatlanság sötétségé­nek megvilágítására ösztönöz. A teljessé válás magá­ban foglalja a gunák, minden tudattalan késztetésünk meghaladását. Először a tamaszt, az egyéni tudattalan mentális kondicionálásának késztetéseit haladjuk meg szellemi gyakorlatok és az elme belső kreativitása ré­vén. Ezután a radzsaszt, a vitális-fizikai test tudattalan késztetéseit a vitális-fizikai test kreativitása révén. Ami­kor a radzsasz tudatos irányításunk alatt áll (az értel­men keresztül, amely túl van az elmén), vágyaink csak igényként merülnek fel, hogy eleget tegyünk annak, ami a vitális test működéséhez szükséges, és nem el­ménk játékaként. Így könnyebben egyesíthetjük el­lentmondásaink egyik legfőbb okát: a jó és a gonosz felosztást. A lehetőségek korlátlanok.

A harmadik és egyben utolsó szinten még a szattvát, a kreativitást a kollektív tudattalan ösztönző erejét - is meghaladjuk. Ekkor válunk teljessé. Ekkor a teremtő örömmámor, ánanda, a természetes, min­dennapos állapotunk.

JEGYZETEK

1. Egy ragyogó kivélel ez alól Larry Dossey (1990).2. Chopra (1989) melleit a spontán gyógyulás sok más esete talál­

ható még Dossey (1990), O’Regan (1987) és Moss (1984) mun­káiban.

3. Dossey (1990) kiemelte, hogy az ima távolról ható gyógyító ereje a kvantumfizikai nem lokális kapcsolatok példája.

4. A harcművészeteket és más, a testhez kapcsolódó szellemi gya­korlatokat kiválóan bemutatja Murphy (1992) munkája.

294

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A megszabadulás

A belső kreativitás az átalaku­lás utazása. Minden alkalommal, amikor felismerünk valamilyen igazságot magunkkal kapcsolatban, vagy megismerünk egy olyan állapotot, amely lehetővé te­szi, hogy éntudatunk az egótól a buddhi felé mozdul­jon el, belső kreativitásunk működik. Szellemi utun­kon rendszerint a felismerés - az „aha!” élménye - visz előre. A kvantumjellegű kreativitás elmélete azonban még két ismeretelméleti lehetőséget is megenged. Az egyik, hogy ebben az elméletben a kreativitás folya­matának van egy szakasza, amelyben tudattalan - a szubjektum és az objektum elkülönülésének tudomá­sa nélküli - feldolgozás történik. Vajon felismerhet­jük-e közvetlenül, hogy mi magunk vagyunk felismeré­sünk tudattalan feldolgozói? Ez a máján túli, szubjek­tum és objektum nélküli tudatosság (nirvikalpa szamádhi, lásd a 10. fejezetet) általi megismerés lenne. A másik lehetőség abban rejlik, hogy a tudat tudomá­nya a tudatot tekinti minden létezés alapjának - össz­hangban azzal, amit a nagy filozófus bölcs Sankara az upanisadokat visszhangozva mondott: a tudat egyet­len, a másik nélküli. Megismerhetjük-e közvetlenül ezt az eredeti, örökkévaló, tökéletes létezést, melyet az in­diai hagyomány túrijának nevez?

295

Kétféle szemszögből tekinthetünk a tudatra és meg­nyilvánulásaira. Az egyik nézőpontból a szellemi ta­pasztalatokat, beleértve minden szavikalpa szamádhit, találóan felfoghatjuk a tudatállapotok kvantumugrásá­nak játékaként, melynek során a szubjektum és az objektum közötti különbség egyre inkább elhalvá­nyul, és a kvantum-ént fokozottabban tapasztaljuk meg. Nézzük például a közismert példát, amikor egy kötelet kígyónak látunk. A szavikalpa szamádhi ta­pasztalataiban mélyebb igazságokat fedezünk fel a kí­gyóról, mint amit eddig hittünk, és ezek megváltoztat­ják az életünket.

A másik nézőpont a szubjektum és objektum elkü­lönülését meghaladó szemlélet. Amikor magával a tu­dattal azonosulunk, amelynek nincs objektuma és szubjektuma, ráébredünk, hogy ami kígyónak tűnik, az valójában egy kötél. A túrija a tudatosság hatalmas felismerése, amelyhez képest külső vagy belső kreati­vitásának minden más felismerése mindössze részle­ges, futó pillantás.

Miért a túrija hatalmas felismerése minden keresés vége? Ha felismertük az igazságot, hogy mi vagyunk minden létezés alapja, akkor azt is tudjuk, hogy a világ másodlagos jelenség, az ego nem az énünk, tehát nem azonosulunk többé vele. Ha énünket közvetlenül a megismerőként, a megismertként és a megismerés tárgyaiként ismerjük fel, mi vonzót találhatunk még az egónk közönséges tudatosságából kiinduló megisme­résben vagy akár a szamádhi emelkedett állapotaiban? Tehát elhagyhatjuk az egóval vallott azonosságunkat. Amikor minden érző lénnyel korlátlan szeretet fűz össze, mit jelenthet az ego igénye, hogy egy bizonyos kapcsolatban keressen szeretetet? Ennek nincs helye, az ego belelolvad a határtalan szeretet tengerébe. Ha a

296

helyes cselekvés erőfeszítések nélkül jön, miért azono­sulnánk az ego korlátozott szabad akaratával?

A nirvikalpa szamádhi megmutatja a szellemi kere­sés egy másik lényeges célját - az állandó, tökéletes boldogságot, amely minden erőfeszítés nélkül létezik. Azonban még a nirvikalpa szamádhi is különleges ál­lapot, ideiglenes létezés a teljességben. A túrijához el­érkezve szabadulunk meg az ego kötöttségeitől és minden kereséstől. Azt mondják, csak a túrija szabadít meg teljes mértékben a halálfélelemtől, mert csak a túrijában jutunk túl a születés-halál-újraszületés kör­forgásán.

Milyen lehet a nirvikalpa szamádhi, amikor mi va­gyunk tapasztalásunk tudattalan feldolgozója? Frank­lin Merrell-Wolff, aki „befelé tapasztalását” objektum és szubjektum nélküli tudatosságként jellemezte, jel­legzetesen fogalmazott:

A tudatosságra gyakorolt első észrevehető hatá­sa valami olyasmi volt, amit a tudat alapjának elmozdulásaként írhatnék le... Téren, időn és ok­sági összefüggéseken túlinak tudtam magam... Ezzel a felismeréssel szorosan összefügg a tö­kéletes szabadság érzése... Nem próbáltam leál­lítani az elme működését, mindössze nagymér­tékben figyelmen kívül hagytam a gondolkodás

folyamát... Ennek eredményeképp egyszerre vol­tam itt és „Ott”, miközben objektív tudatos­ságom a szokásosnál kevésbé volt átható. (Merrell-Wolff 1995)

Krishnamurti ezt a felismerést találóan fogalmazta meg, amikor úgy írta le, hogy olyan, mint egyszerre nyugalomban és mozdulatlanságban lenni, amelyek

297

között azonban nincs oksági kapcsolat (Krishnamurti 1995). „Ott”, a mozdulatlan pontban, az események közötti hasadékban, semmi sem történik. Itt van moz­gás, de a mozgás és a mozdulatlanság között nem ta­lálhatunk oksági összefüggést. Az „itt” és az „Ott” kö­zött van a kvantumészlelés nem folytonos jellege és felcserélhető oksági összefüggése.

És mi a túrija? Nem egy különleges tudatállapot, ha­nem az elsődleges tudomás örökké jelen idejű és örökké új állapotában jutunk el hozzá, amely az oksá­gi láncolatban minden más tudatállapotot megelőz. Ha „felébredünk” a túrija bölcsességében, az ősén tu­datossága soha nem szűnik meg. Soha nem lépünk „ki” ebből a tudatosságból. Gondolkodjunk el azon, amit Ramana Maharshi mondott a túrijáról:

Élénken, való igazságként villant át rajtam, hogy közvetlenül, szinte gondolkodás nélkül észlelek. Az „én” valami nagyon valóságos, ak­kor állapotom egyetlen valósága volt, és a tes­temhez kapcsolódó minden tudatos tevékenység ebben az „én”-ben összpontosult. Ettől fogva az „én” vagy magam erőteljes igézettel összpontosí­totta magára a figyelmét. A halál megszűntfélel­metesnek lenni. Ezután zavartalanul folytató­dott a feloldódás az énben. A test akár beszélt, olvasott vagy bármi mást csinált, az „én”-ben összpontosultam. (Ramana 1978)

Egy másik felébredt bölcs, aki megállapította a nirvikalpa szamádhi és a túrija közötti különbséget, a rishikesi Swami Shhivananda:

298

Kétféle... nirvikalpa szamádhi létezik. Az egyik­ben a dnyáni (bölcs), Brahmanban nyugodva, az egész világot gondolatok mozgásaként, egy­fajta létállapotként vagy a maga létezésének egy formájaként magában látja, mint Brahman. Brahman a világot Magában, a Saját képzelete­ként (szamkalpa) látja. Ugyanígy a dnyáni is.Ez a megismerés legmagasabb állapota...

A másikban a világ változatossága eltűnik, és a dnyáni a tiszta, tulajdonságok nélküli Brahmanban nyugszik. (Shivananda 1987)

Mennyi idő alatt érhetjük el a megszabadulást?

A hagyománynak van egy régi keletű kérdése: miért csak idővel juthatunk a végső felismeréshez - hogy a tudat minden létezés alapja, és ez a tudat mi magunk vagyunk? Nem lehet egyszerűen „meglátni” vagy ráéb­redni az igazságra, amikor valaki először olvas róla egy szent könyvben vagy hallja egy tanítótól? Van egy szép történet, amely igazolja azt a nézetet, hogy a meg­szabadulást bárki bármikor elérheti. Narada, a hatal­mas mennyei lény két halandó mellett ment el. Az egyikük egy szádhu, önmegtagadó volt, aki meditált. Megkérdezte:

- Ó, Narada, mikor érkezem meg?- Hamarosan találkozni fogok Istennel. Megtuda­

kolom majd - felelte Narada.A másik ember mélyen beleszívott hasispipájába.

Ugyanezt kérdezte:- Mikor fogok megérkezni?Narada nevetett, de neki is megígérte, hogy meg­

kérdezi Istentől.

299

Mikor Narada visszatért, először az aszkétához ment.

- Nos mit mondott Isten? Hány évig kell még me­ditálnom?

- Még három életen keresztül kell meditálnod - mondta Narada.

„Hát ha ebben az életben semmi nem fog történni, akkor fel is adhatom, és szórakozhatok egy kicsit”, gondolta az aszkéta, és felhagyott a gyakorlással.

A hasisfüggő is izgatottan várta Narada válaszát.- Nos?- Látod ott azt a fát? Látod, mennyi levele van? Any-

nyi életre lesz szükséged, hogy megérkezzél - mond­ta neki Narada.

- Tényleg? Én is meg fogok érkezni? - kiáltott fel a fickó, és táncolni kezdett. És abban a pillanatban elér­te a túriját, és felismerte valódi természetét.

Bármelyik pillanatban felismerhetjük a valóságot, akár ez az ember, és szabaddá válhatunk. Legtöbbünk számára azonban a valóság felismerése a belső kreati­vitás hosszabb folyamatának része, és ez időt igényel. A valóság felismerése mindig túl van az értelmi felfo­gáson, mentes minden róla alkotott elképzeléstől; mindig hirtelen ráeszmélés, még ha a szent iratok vagy valaki más segítségével ébredünk is rá.

Az írások arról is vitatkoznak, hogy vajon szüksé- ges-e a további átalakulás, ha már megláttuk a lét ter­mészetét. A tudat végső igazságát ismerni ellentmon­dás. A valóság van; a létezés alapjaként mindenki min­dig a tudatban van. A tudatlanság káprázat. A kötél kígyónak tűnt, de most már tudjuk, hogy kötél; mindig is kötél volt, nem kígyó. Így ismerve a valóságot, mi szükség lenne bármit is megváltoztatni? Ha már tud­juk, hogy egyedül a tudat valóságos, és már nincs két­

300

ségünk afelől, hogy a megnyilvánult világ másodlagos jelenség, azonosulásunk egy egyéni test-elme képze­tével csupán mint gyakorlati szükségszerűség marad meg. Ez szabadít fel az ego rabságából. Ha ez megtör­ténik, szabaddá válunk. A történet hasisszívója tovább­ra is élvezheti a hasist; ha nem kötődik ehhez a maga­tartáshoz, és mindig boldog, ugyan mit számít? Van egy hasonló zen mondás: Mielőtt megvilágosodtam, fát vágtam és vizet hordtam; mióta megvilágosodtam, fát vágok és vizet hordok. A megszabadult lények te­hát nem feltétlenül rendelkeznek sok, szenthez illő tu­lajdonsággal. És ez fordítva is igaz - a szentekre jel­lemző tulajdonságok felvétele nem hozza el feltétlenül a megszabadulást.

Sok feljegyzett eset, például Huj-neng, Sri Auro­bindo vagy Krishnamurti - a lista hosszú - története azt mutatja, hogy a felismerést egy érési időszak köve­ti. Vajon miért? Az egyik lehetséges magyarázat szerint a felismerés nem volt teljes, csak részleges - szavikalpa vagy nirvikalpa szamádhi, nem túrija.

Talán a teljes felismerés hiánya adhat magyarázatot a szellemi tanítókat rossz hírbe hozó esetekre is. Ha va­laki nem azonosul az egóval, miért enged a múlandó kísértéseknek, amelyek alááshatják tanítói tevékenysé­ge hatékonyságát? Ennek különösen Nyugaton van je­lentősége, ahol az emberek hajlamosak elhamarkodot­tan kijelenteni, hogy megszabadultak, miközben amit megtapasztaltak csupán szavikalpa szamádhi volt.

A misztikus-szent Csaitanja felismerése után hosz- szú évekig vágyakozott rá, hogy eggyé váljon Istennel, ami arra enged következtetni, hogy nem érkezett el a túrijához. Kifejezte fájdalmát, hogy a szamszára, a vi­lág isteni színjátéka szükségszerűen elkülöníti a teljes­ségtől. A nirvikalpa szamádhi révén elérjük a teljessé­

3°i

get; az ébrenlét, az álom vagy az alvás szokásos állapo­taiba visszatérve ez elvész. Csaitanja élettörténetének a nagy része a szüntelen feszültséget ábrázolja, amely abból ered, hogy nem érjük el a teljességet annak elle­nére, hogy még emberi formában elértük a teljességet.

Rámakrisna szükségesnek érezte, hogy több szelle­mi hagyomány módszerét kipróbálja. Tapasztalata sze­rint mindegyik a nirvikalpa szamádhihoz vezető út. A folyamat során a tudatosság egysége állandósult szá­mára, amely állapotban az osztatlan egység öröme a közönséges ébrenléti tudatosság állapotában is rend­szeresen visszatér - ennek az elnevezése szahadzsa, ’könnyű’, 'erőfeszítés nélküli’; erőfeszítés nélkül me­hetünk „innen” (mozgás) „Oda” (mozdulatlanság). Ez­után Rámakrisna újból az Istenanya odaadó híveként érzett.

Amikor Franklin Merrell-Wolff életének utolsó éve­iben meghalt a felesége, Franklint elhagyta az ereje. Mi történhetett vele, ha a felismeréssel minden ragaszko­dás megszűnik? Nyilvánvalóan a nirvikalpa szamádhit tapasztalta meg; nem jutott el a túrijába.

A hindu hagyományokon nevelkedett Buddha a szellemi utazás céljának nem a szamádhit, hanem a nirvánát - a vágy lángjának kihunyását - látta. A nir­vána a túrija egy másik elnevezése, amely a szamádhi minden formáját, így a nirvikalpa szamádhit is megha­ladja.

Láthatjuk tehát, hogy az írásokban a valóságot felis­mert misztikusokként említett személyek felismerésü­ket illetően különbözőek. Egyesek azonnal megszaba­dulnak az egótól. Ezek a túrija, a megszabadulás vagy nirvána nyilvánvaló esetei. Mások számára az ego éntudatának elhagyása tovább tart. Megint másoknak talán a halálukig is várni kell. Más szóval a megvilágo­

302

sodásnak, mint a kreativitásnak, van egy érési folya­mata. A kreativitás elmélete szerint ennek így kell len­nie, és ezt szemmel láthatóan ismereteink is igazolják.

Minden arra utal, hogy a szavikalpa vagy nirvikalpa szamádhi az emberi állapotban nem állandósul köny- nyen. Franklin Merrell-Wolff elmondta, hogy miután megismerte az objektum nélküli tudatosság állapotát, csak erőfeszítések árán tudott újra eljutni oda. Ahogy öregedett, ez egyre nagyobb erőfeszítésébe került, ezért abbahagyta a próbálkozást.

Amíg nem ismeri fel a túriját, még a megvilágoso­dott sem jut túl a májá előidézte elkülönültség rabul ejtő tapasztalatán. Egy mondás szerint májá még a tel­jesen feleszmélt lények számára is túl erős, mint azt Narada egy másik története tanúsítja. Mint ilyen lény, Narada mindig Isten társaságában van. Egyszer kíván­csi lett rá, hogy miért tartják máját olyan erősnek. Az Isten elmosolyodott. Egy folyóhoz értek, ahol Isten azt mondta Naradának, hogy merüljön le a vízbe. Narada alámerült, majd amikor kibukkant a vízből, meglátott egy gyönyörű hajadont, beleszeretett, feleségül vette, és gyermekeik születtek. Egy nap aztán árvíz söpörte el Narada házát, feleségét, gyermekeit. Narada hango­san jajveszékelt, amikor meghallotta Isten hangját: „Vé­geztél már a merüléssel?”

A legutóbbi időkben is találkozhattunk olyan mes­terek példáival, akiknél a nirvikalpa állapota állandó­sult: ilyen Rámakrisna, Anandamayi Ma, Krishnamurti, Sri Aurobindo, csak hogy néhány nevet említsünk. Mindannyiuk esetében volt egy érési időszak. Termé­szetes, hogy a beavatottak ebben az időszakban más módszerekkel, más utakkal kísérleteznek. A dnyána felismerései eloszlathatják bizonyos kétségeinket a va­lóság természetét illetően, de aligha készítenek fel a

3°3

kapcsolatokban felmerülő kérdésekre. Talán még mindig botladozunk; követhetünk el hibákat. De eze­ket mind úgy látjuk, mint amelyek a „mi malmunkra hajtják a vizet”.

A hinduizmus árnyaltan érzékeli a belső kreativitás utolsó, megvalósító szakaszát, felismerve, hogy az igazság „meghallását” (szanszkritul sravana) elmélke­dés (manana) követi, és ha ez nem elég, további meditatív gyakorlatok (nididhjászana) következnek, míg az egóval érzett azonosság meg nem szűnik.

A szamádhik a test-elme együttesének további tisz­tulását vezetik be. A tisztulás, mint láthattuk, átalakítja és aláássa az egót. Így a vágytalanságot gyakoroljuk, mint a Buddha. Ha a fizikai és a vitális test, az elme és az agy egységessé vált, abban az értelemben, ahogy ar­ról a 13. fejezetben beszéltünk, megszabadulunk a szokásos tudatállapotok szeszélyes hangulatváltozá­saitól. A megtisztulás végül utat enged a lemondásnak. Ha képesek vagyunk lemondani eredményeinkről, a dnyána gyakorlata a szellemi öröm természetes ölelé­sébe emelkedik. A bhakti gyakorlata ugyanígy gyö­nyörűséggé (madhuram) válik. Édes, édes lemondás. A karma-jóga gyakorlása ekkor Isten akarata; Isten és a világban végzett tevékenysége közötti oksági kapcso­latként cselekszünk.

Rámakrisna a lemondást az óceánba merülő sószobrocska hasonlatával festette le. A kis szobor fel­oldódik; önálló szerkezete és identitása nem létezik többé, de rendeltetése, a sósság, még az óceánnal egyesülve is megmarad. Ez a cél. Az a feladatunk, hogy a célhoz vezető úton felmerülő bizonytalanságok elől ne meneküljünk cselekvési tervekhez, hanem mindig ismerjük fel a tudat mozgásait, ahogy megjelenítik a valóságot.

304

Indiában a halottak hamvasztásakor van egy em­ber, aki bottal a kezében áll a máglya mellett. Ha vala­mely testrész kicsúszna a máglyából, ez az ember tolja vissza a tűzbe. Amikor a test elhamvadt, magát a botot is a tűzbe dobják. Ha még az életünk során megszűnik azonosulásunk az egóval, akkor szabad lényként élhe­tünk (dzsivanmukta). Ha nem, a szabadságot a halál hozza el (vidéhamukta).

Az összpontosító és a tudatosság meditációt a belső kreativitás meditációs útján alkalmazzuk; de vannak előrehaladottabb meditációs gyakorlatok is, amelyek tudatunkat szubjektum és objektum elkülönülésén túlra vihetik. Ugyanilyen meditációkkal szilárdíthatjuk meg a szahadzsa szamádhit. Az ilyen meditációk során arra szólítanak fel, hogy figyeljünk a gondolatok vagy a két lélegzetvétel, vagy akár a két tudatállapot, mint az ébrenlét és az alvás, közötti résre. A jelenségvilág pilla­natról pillanatra keletkezik a valószínűségi hullámok összeomlása révén; nem folyamatos. Tudatosságunk látszólagos folytonosságában hézagok vannak, amely­ben csak a tudatosság létezik. A hinduizmus 112, ma­gától Sivától származó meditációs technikát ajánl, amelyek révén kvantumugrással eljuthatunk ezekhez a hézagokhoz (lásd Reps [1957] függelékét). Ilyenkor az ugráson meditálunk, hogy „innen”, a megnyilvánult tudatosságból a hézagokban „Oda” jussunk. Miért ak­kor kell ezeket a technikákat gyakorolni, amikor az el­me felett már bizonyos mértékig uralomra tettünk szert? Mert a másodlagos tudomás folyamatai a tuda­tosság folytonosságát hozzák létre, amelyen nehéz át­hatolni, amíg meg nem tanuljuk figyelmen kívül hagy­ni, vagy valamennyire meg nem gyengül.

Léteznek olyan módszerek is, amelyekkel meghát­rálásra késztethetjük az egót. A tibeti buddhizmus

305

dzogcsen meditációjában inkább egyfajta „jelenlétre” figyelünk, nem a tudat tartalmaira. A kereszténység is ismer ehhez hasonló meditációt, az „Isten jelen­létének gyakorlatát”. A lényünk mélyén érzett boldog­ság vezérfonalát követve ehhez a jelenléthez jutunk el. Ez a gyakorlat természetét tekintve is előrehaladott: hogyan meditálhatnánk a jelenléten, ha nem éreznénk határozottan, hogy öröm és fájdalom felszíni hullámai mögött állandó boldogság létezik?

Swami Sivananda azt a gyakorlatot ajánlotta, hogy tekintsük a világot álomszerűnek. A tudat álomállapo­ta hasznos a gyakorlás magasabb szintjén, mivel így könnyebb ráébredni, hogy az álom szereplői nem má­sok, mint az álmodó. Ha ezt a felismerést áthozzuk éb- renléti tudatosságunkba, hatalmas lépést teszünk a tel­jesség felé.

A megszabaduláson túl

Aki megszabadult, arra nem vár újraszületés. Ez tudo­mányos szempontból is érthető. Az upanisadok azt mondják, hogy a megszabadulás után csupán a prarabdha karma, az ok-okozati hajlamok maradnak, amelyekkel ebben az életben akartunk foglalkozni. A tudat tudománya egyetért ezzel. A kvantummonád munkája nem fejeződik be addig, amíg az ezzel a szü­letéssel keletkezett hajlamokat felhasználva be nem teljesíti e világi küldetését. A prarabdha karmának te­hát be kell töltenie a szerepét a megszabadulást elért egyén hátralevő életében. Vajon ez tevékeny, ese­ménydús életet jelent? Vagy a megszabadulás vissza­vonulás a további cselekvéstől?

A Buddha, hindu módra, nem fejezte be szellemi utazását a szamádhik és a megszabadulás elérésével.

306

A visszaélések - amikor a szamádhit megtapasztalok az állítják, hogy elérték a megszabadulást - mindenna­posak lehettek korában, akárcsak napjainkban. Mivel elutasította, hogy a szamádhi ugyanaz volna, mint a megszabadulás, a Buddha bizonyára megkérdezte: mit ér a szamádhi, ha semmit nem tud felmutatni? Mi­után hosszan meditált, és gyakorolta az egykedvűsé­get, elhatározta, hogy addig ül a bódhifa alatt, amíg el nem éri a megvilágosodást, a Buddha eljutott a vágyak lángjának kihunyásához, a nirvánához. Megvilágoso­dása után, mikor azon töprengett, hogy mit tegyen, és vajon ki értené meg tanításait, az istenektől utasítást kapott, hogy tanítson, amivel aztán évekig foglalko­zott. Ez volt a prarabdhája.

A megszabadulás tehát semmi esetre sem nyuga­lomba vonulás az élettől. Talán épp az ellenkezője. Van egy megérzésem. Úgy hiszem, hogy korunk né­hány megszabadulást elért lényének prarabdhája arra hajtja őket, hogy előrébb vigyék az istenség teremtő játékát, és az emberiséget a kreativitás új magasságai­ba vezessék - az elmefeletti kreativitáshoz.

A Legfelsőbb Elme

A filozófus bölcs Sri Aurobindo úgy érezte, hogy a szahadzsa szamádhi állandósulása vagy a megszaba­dulás ajtót nyit az elmefeletti kutatása számára, hogy a fizikai, vitális és mentális testeket uraló lényegi test ok­okozati törvényein túlra hatoljunk (Aurobindo 1955). A megszabadulást elért lény, ha Isten is úgy akarja, olyan, az elmét felülmúló tetteket hajthat végre, amit mi csodának nevezünk. A Mindenség szándékával ál­landó összhangban élve, egy ilyen lény anyagi testet is teremthet, amelyben akarata szerint megnyilvánulhat;

307

halhatatlan lehet testben vagy test nélkül, ahogy a szükség kívánja; a fizikai törvényeket nyilvánvalóan át­hágva lebeghet.

A gondolkodás kreativitása nem lépi túl a tudomá­nyos törvények kereteit. A manapság vizsgált paranormá- lis jelenségeket a hagyományos tudomány korlátolt ösz- szefüggésrendszere miatt nevezzük pamnormálisnak. Az új tudomány természetes gyakorlata lehetne, hogy ál­talánosabb érvényű törvények keretein belül megfelelő modelleket alkot a paranormális magyarázatára.

Az új tudomány hozzáférhetővé teszi számunkra a vitális test kreativitásának kutatását is. Ezáltal később új felfogás alakulhat ki egészségünket és jó állapotun­kat illetően, valamint új ismereteket szerezhetünk ar­ról, hogyan mennek végbe a spontán gyógyulás „cso­dái”. Az elmét és testet egységesen kezelő gyógyítás „csodái” - például a rák meggyógyítása - ugyancsak a lényegi test törvényei közé tartoznak.

Az elmefeletti kreativitás azonban, mint a valódi csodák - teremtés a semmiből, puszta akarattal -, min­den ma ismert tudomány törvényei felett áll.

A védánta tanító Satyanarayan Sastry szívesen idézi nekem a Jóga Vaszishtát, amelyben utalás található fi­zikai anyagi formák megjelenítésére a semmiből. Sze­rinte a tudat involúciója (lásd a 7. fejezetet) a fino­mabb formák durvábbá sűrűsödésének folyamata, va­lahogy úgy, ahogyan a vízgőz folyékony vízzé, majd jéggé sűrűsödik. Ezzel szemben azzal érvelnék, hogy mivel Sastriji képzettségét tekintve vegyész, természe­tes módon mindent kémiai példákkal próbál model­lezni. A sűrűsödés modellje nem állhatja meg a helyét, mivel ellentmond a barionszám-megmaradás elvének, amely szerint a világban a barionok (például a proto­nok és neutronok) száma állandó. A gondolatoknak

308

nincs barionszámuk. Ahhoz, hogy gondolatból közön­séges anyag barionjait teremtsük meg, egyszerre kelle­ne barionokat és antibarionokat teremteni. Ezek az antibarionok azonban megsemmisítenék a közönséges barionokból álló anyagot, ami pusztításhoz vezetne.

Ezek szerint a jóga Vaszishta téved? Miután évekig töprengtem ezen, arra a következtetésre jutottam, hogy a Jóga Vaszishta risijei arról beszéltek, hogyan működik az elmefeletti kreativitás. Először elérjük a megszabadulást; bizonyossá válunk abban, hogy sza­vunk az igazság (vaksziddha); akaratunk (szankalpa) összhangba kerül Isten akaratával. A megszabadulás utazásán, ahogy Aurobindo elképzelte, egy egyesített út lehet segítségünkre.

Ezután megtanuljuk fenntartani gondolatainkat, és hosszú ideig vizualizálni őket. Mivel közös lényegünk, a vidnyánamájá kósa, törvényei többé nem vonatkoz­nak szankalpánkra, képesek lehetünk megnyilváníta­ni a gondolatformát.

Lehetséges, hogy emberekként az a sorsunk, hogy evolúciónk valamely szakaszában emberfeletti lények­ként az elmefeletti kutatóivá - ebben az értelemben is­tenekké - váljunk? Rúmi, a szufi költő így írt:

Ásványként haltam meg és növény lettem Növényként haltam meg és állatként éledtem. Állatként haltam meg és emberré lettem Miért félnék?Mikor tett kevesebbé a halál?

(Rúmi 1988)

Amikor értelmes emberként „halunk meg”, talán értelemfeletti, emberfeletti lényekké válunk. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy a megszabadulás felé

309

vezető utazást nagy tömegekben tegyük meg - ami csak akkor történhet meg, ha a szellemiség az egész emberiség legfontosabb ügyévé válik.

T I Z E N Ö T Ö D I K F E J E Z E T

Egy kvantumfizikus útmutatója a megvilágosodáshoz

TEHÁT ITT VOLNÁNK Elvégeztüktudomány és szellemiség ígért integrációját. A szellemi metafizika - miszerint a tudat minden létezés alapja - a tudomány új paradigmájának alapjaként szolgál. A ré­gi tudomány helye megmarad a feltételekhez kötött vi­selkedések korlátain belül. Az új tudomány feladata pontosan körülírt: akkor jut szerephez, amikor a krea­tivitás megjelenik. A szellemi hagyományok múltban végzett munkája adatok, új elméletek vázlatainak for­májában értékes útmutatással szolgál az új tudomány számára. Az új tudomány pedig segít megállapítani a szellemi hagyományok kozmológiájának, a különböző hagyományokat meghatározó szellemi utak technikái­nak és módszerbeli sajátosságainak érvényességét.

Ezt a fejezetet egy intelligens hölggyel folytatott be­szélgetéseink és levelezésünk ihlette, akinek nem a tu­domány a szakterülete, és aki elkísért kalandos indiai utazásomon, ahol előadás-sorozatot tartottam a vé- dántáról, a kvantumfizikáról, valamint a tudomány és a szellemi bölcseletek tervezett integrációjáról. Ez a hölgy remek kérdéseket fogalmazott meg, amelyekre szeretnék ebben a fejezetben újra válaszolni.

A megvilágosodást érintő kérdéseket a fejlődési szakaszok fokozatainak abban az összefüggésében

311

rendeztem el, amit Ken Wilber a tudat spektrumának nevez. Azonban ne feledjük, hogy ezeket a szakaszo­kat nem egy egyenes vonal mentén kell elképzelni, és nem kötelező jellegűek. Nem feltétlenül az általam be­mutatott sorrendben tapasztaljuk meg őket. A történe­lem során volt néhány szerencsés ember, aki átugrotta ezen szakaszok némelyikét, és közvetlenebbül érte el a megszabadulást.

Első szakasz

k: A szellemi fejlődés szakaszainak vagy a tudat spekt­rumának gondolata kissé nyugatlanítóan hat rám. Azt állítod, hogy van egy hierarchia, és egyes emberek „tu­datosabbak”, mint mások?

v: Azt mondom, hogy egyesek bizonyos értelem­ben tudatosabbak, mint mások, de ez nem ilyen egy­szerű, és nincs szó hierarchiáról. Ha te felnőttként gyermekek gondját viseled, valamilyen hierarchia alapján magasabb rendűnek érzed magad? Megtehe­ted, de a kiegyensúlyozott felnőttek nem így gondol­ják. A tudat spektruma ehhez hasonlóan fejlődési fo­lyamatot, nem rangsort jelöl. Mindannyian kvantum- monád-identitásunk megismerő utazásán veszünk részt, de némelyek közülünk idős lelkek. Vannak, akik már korábban túljutottak a bevezető szakaszok néme­lyikén, így most átsuhannak rajtuk, hogy magasabb szinten folytathassák a tanulást. Az ilyen emberek nemhogy nem érzik felsőbbrendűnek magukat, ha­nem együtt érzőek, és igyekeznek segítő kezet nyújta­ni.

k: Szerintem csak egy eszményképet festesz le. Ta­lálkoztam már olyan öntelt szellemi tanítókkal, akik nyilvánvalóan lenézték tanítványaikat.

312

v: Nem állítom, hogy nincsenek ilyen tanítók. Ez a helyzet nem szerencsés, és az ego felduzzadásának tudható be, ami a buddhi ébredésének korai szaka­szaiban megtörténhet. Azonban egy óvintézkedés meggátolja, hogy az ego tartósan ebben az állapotban maradjon. A tudatosság végső soron a felcserélhető hi­erarchián keresztül jelenik meg. Minél közelebb kerü­lünk a kvantum-énhez, annál inkább ráébredünk, hogy nincsen ego, amely felduzzadhatna.

Egy történet érthetőbbé teszi, mit szeretnék ezzel mondani. Egy pap, akit egy szigetre jelöltek ki tanító­nak, talált három idősebb tanítványt, akiket különösen megkedvelt. Nyílt, becsületes és jó emberek voltak, de tanulatlanok, még a Miatyánkot sem tudták rendesen. Így hát megtanította nekik, méghozzá alaposan, gon­dolta elégedetten, miközben csónakján elhagyta a szi­getet. Egyszer csak különös látványra lett figyelmes: hárman a vízen sétálva a csónakja felé közeledtek. A legkedvesebb tanítványai voltak! Egyikük így szólt: „Ne haragudjon, hogy újra alkalmatlankodunk, de elfe­lejtettük a Miatyánkot. Volna szíves újra megtanítani?”

Most akkor ki tanít kit?k: Mit mondanál, hogyan kezdődik a szellemi út el­

ső szakasza?v: Az első szakasz akkor kezdődik, amikor rájössz

vagy beismered, hogy boldogtalan vagy. Ez nem kis dolog. Ez önmagunkkal kapcsolatban fontos felfede­zés, mert napjainkban annyi minden tereli el a figyel­münket, hogy a boldogtalanság érzését könnyen a szőnyeg alá seperjük. De eljön az idő, amikor ez többé nem megy.

Én egy magfizikus-konferencián kezdtem ezt érez­ni, amikor hajnalig szórakoztam. Egy egész csomag savlekötőt vettem be, de az égető érzés nem akart eny­

313

hülni. Eleget ittam, de az alkohol nem csillapította a fi­zikustársaim iránti irigységemet, ami egész nap gyö­tört. Kellemes társaságban voltam, amely azonban nem volt elég vonzó ahhoz, hogy unalmamat leplez­zem. A kérdés lényem legmélyéről jött: miért élek így? Így léptem az első szakaszba. A legtöbb ember számá­ra hasonló a kezdet.

Néhány szerencsés, jó karmával rendelkező egyén biztosan azáltal lép az első szakaszba, amit a kreativi­táskutató John Briggs „finomérzékelésnek” (nuance), a világban rejlő boldogság kifinomult megérzésének nevez - az új tudomány nyelvén ez a kvantum-én má­sodlagos tudomása. Ha életed korai szakaszában en­nek az élménynek az áldásában részesülsz, talán gyor­san túllépsz az első szakaszon.

k: Tehát az első szakaszban vagyok. Az a gond, hogy még mindig materialista vagyok, vagy ahogy te mondanád, dualista, aki anyag és Isten elsődlegessé­gében egyaránt hisz. Úgy hiszem, hogy az, aki vagyok, az agyam terméke. Abban is hiszek, hogy a spirítuali- tás nekem való. Szeretek olvasni, különösen olyan könyveket, amelyek megerősítenek mindkét hitben. A hitemnek ellentmondó könyvek, mint amilyen a tiéd is, összezavarnak. Valahogy megérintenek, de mégis...

v: Az agyad számára keresel megfelelő táplálékot, amely megadja a gyorsan elérhető boldogság recept­jét, vagy legalább átmenetileg menedéket nyújt a szen­vedés elől. Vagy ha a finomérzékelésed tapasztalata miatt fordulsz a szellemiség felé, olyan táplálékot kere­sel az agyad számára, amely reményed szerint meg­erősíti, esetleg megismétli örömteli élményed. Ez kis­sé félrevezető lehet, mert amikor jó könyveket olva­sunk a szellemiségről, a boldogságról és a valóságról, meggyőzőnek érezzük őket, még akkor is, ha a köny­

314

vek egymástól és hiedelmeinktől is eltérő nézeteket fogalmaznak meg. Miért nem mondhat igazat minden ilyen könyv? Miért kell választanunk? Melyik a helyes recept?

k: Egyes könyvek lebeszélnek arról, hogy az intel­lektust, értelmemet vegyem igénybe. Ehelyett arra biz­tatnak, hogy fejlesszem az érzelmeimet. Szeress vala­kit, élj egy kapcsolatban, erősködnek. Nem tudom. Megalapozott ez az álláspont? Szeretem ezeket a köny­veket, de másmilyeneket is szívesen olvasok.

v: A válaszom igen és nem. Vedd észre, hogy tulaj­donképpen mit is teszel. A „fejhez szóló” könyvek he­lyett ilyenkor „szívhez szóló” könyveket olvasol. De még mindig csak olvasol.

Ez olyan, mint az a karikatúra, amelyen egy fickó A szex élvezete című könyvet olvassa, miközben a ba­rátnője kedveskedni próbál neki. „Hagyj békén!”, mondja emberünk, „nem látod, hogy olvasok?”. Az is­tenség bármikor szeretkezne veled, de te csak könyvet akarsz erről olvasni.

A rajz mondanivalója azokra a meditációval foglal­kozó könyvekre is vonatkozik, amelyek hosszú oldala­kon át írnak a szellemi utak követésének hiábavalósá­gáról, mikor csak arra lenne szükségünk, hogy medi­táljunk, üljünk és ennyi. Erre unszolt a misztikus Jiddu Krishnamurti is. Vagy száz könyvet írt, amelyekben azt mondta az embereknek, hogy legyenek tudatosak. És valójában mit tesz sok olvasója? Amikor összezavarod­nak, elolvassák még egy könyvét! De a tudatosság gya­korlása? Nem, arra még nem állnak készen.

k: A tudattágító drogok is érdekelnek. Sőt a legtisz­tább pillanataim némelyikét akkor éltem át, amikor vala­milyen hallucinogént használtam. Hiba drogokat hasz­nálni? Elvezethetnek a drogok a megvilágosodáshoz?

3i5

v: A drogokat is az agy táplálékaként, emelkedett tudatállapotok gyors elérésének receptjeként haszná­lod. Ne feledjük, a drogok önmagukban nem rosszak, (még Patandzsáli is megemlíti azokat a jóga összefüg­gésében), de túl sok esetben függőséget okoznak, ami később akadályt jelenthet. Figyeljük meg, hogy a szel­lemi hagyományok hogyan bánnak a drogokkal: min­dig tisztelettel és szertartásosan. Így kell kezelnünk nekünk is őket, nem szórakozás céljából, ha a célunk a szellemi fejlődés.

A drogok azért népszerűek, mert némelyikük azonnali „szellemi” élményt idéz elő. Megnyitják az úgynevezett limbicus gátat, és az uralkodó agyi aktivi­tás a limbicus rendszerre tevődik át. Amikor a lim­bicus aktivitás túlsúlyba kerül a neocortexben, a kiala­kult szokások törvényszerűségei szerint működő gondolkodás zsarnoki hatalma meggyengül, és figyel­münk a tudatosodás előtti másodlagos tudomás folya­mataira irányul; ekkor könnyen megtapasztalhatjuk az elsődleges tudomás egyre fokozódó örömét, vagy leg­alábbis a „flow” élményt.

A drogok segítségével „szelleminek érezhetjük ma­gunkat”, anélkül tapasztalhatjuk meg a megváltozott tudatállapotok közvetlenségét és örömét, hogy elköte­leznénk magunkat a változás mellett. Hatásosságuk ugyanakkor a hátrányuk is. Előbb vagy utóbb azt vesz- szük észre, hogy szellemi örömünk a drogoktól függ. Szeretünk „feldobódni”, de rettegünk a „lejövés” unal­mától. Lassan kimerít a hullámvasút.

A drogok hatása alatt átélt tapasztalatok némelyike összhangban állhat a szokatlan elképzelésekkel, ame­lyekről a New Age-irodalomban olvasunk: párhuza­mos világegyetemek, a képzelet világai, holografikus univerzum, az idegenekkel való találkozás, a kvantum­

316

agy és hasonlók élményeiben lehet részünk. Kinek van szüksége a régimódi szellemi gyakorlatokra, mint a meditáció, ha könyveket olvasva vagy drogokat fo­gyasztva egy párhuzamos világegyetemből származó idegenekkel cimborálhatunk?

De idővel talán észrevesszük, hogy nem minden olyan idegen ezekben a tapasztalatokban. Különös módon az élmény megmutathat valamit abból a köny- nyedségből, amelyről a meditációval foglalkozó könyvek írnak. Tehát ha tisztelettel, különleges alkalmakkor és mértékletesen alkalmazzuk őket, hasznát vehetjük a drogoknak a szellemi utazáson. Hogy eljuttathatnak-e egészen a megvilágosodásig? Nem valószínű, de nem is lehetetlen.

k És a könyvek?v: Nem származhat bajunk abból, ha olvasunk.

A New Age-szerzők többsége kreatív, és nem áll szán­dékukban félrevezetni minket. Ha elég sok szerzőt is­merünk meg, mindenképpen megtaláljuk azokat, akik ösztönzőleg hatnak ránk, hogy a kutatás következő szakaszába lépjünk.

Összefoglalva tehát, kezdetben kétségbeesetten ke­ressük a módját, hogyan űzhetnénk el a boldogtalan­ságot; mivel nem tudjuk elkötelezni magunkat, köny- nyen az átmenetileg emelkedett élményt nyújtó köny­vek vagy drogok felé fordulunk. A szellemi örömnek még ezek az átmeneti ízelítői is megszüntetik végül az elkötelezettség hiányát, a szellemi gyakorlatokkal szemben érzett félelmet. Már kezdjük gyanítani, hogy a szellemi öröm forrása mi magunk is lehetünk, ahogy azt a szellemi hagyományok állítják. Ekkor készen ál­lunk arra, hogy a második szakaszba lépjünk.

317

Második szakasz

k Mikor lépünk át az elsőből a második szakaszba? Mi jellemzi a második szakaszt?

v: Az első szakaszban akarjuk a szellemi utat; a má­sodik szakasz akkor kezdődik, amikor fel akarjuk fe­dezni a szellemit vagy Istent, ha úgy tetszik. Még min­dig nem vagyunk biztosak benne, hogy Isten vagy a tudat „komoly dolog”, de hajlandóak vagyunk esélyt adni a régimódi szellemiségnek. Azt is biztatónak ta­lálhatjuk, hogy ebben az új korban, egyesek a régimó­di szellemiség igen egyszerű és láthatóan erőfeszítése­ket sem igénylő formáit kínálják.

Talán a transzcendentális meditációval kezdesz foglalkozni, és napi kétszer húsz percet meditálsz. Vagy mondjuk Krisna-hívő leszel, és a napot azzal kez­ded, hogy kétezerszer elismétled a Krisna mantrát. Esetleg szúfi leszel, és a dervistánc keringésében sza­badulsz meg az egótól. Elmehetsz egy buddhista ko­lostorba is, ahol a zazen során figyeled gondolataidat vagy lélegzeted. De az is lehet, hogy visszatérsz gyöke­reidhez, és segítőmunkát vállalsz a helyi templomban vagy zsinagógában.

Most már komolyabban foglalkozol a szellemi bol­dogság keresésével. Míg korábban egy tanító vagy ta­nítás mellett csak napokig maradtál meg, vagy amíg a kezedbe nem került a következő könyv, most már haj­landó vagy egy gyakorlatot hetekig, akár hónapokig folytatni.

k Igazad van. Most már elkötelezettebb vagyok, mint korábban. De az elkötelezettséggel kapcsolatban van egy problémám-, valahányszor egy új gyakorlatba kezdek, az egy pár hétig számomra addig ismeretlen, természetes örömöt és ellazulást ad. Nagyon izgalmas.

318

Aztán, épp amikor úgy hiszem, hogy megtaláltam azt a bizonyos gyakorlatot, amely az üdvözülésemhez ve­zet, ez az öröm kimerül. Ezért megyek a következő gyakorlathoz és a következő csoporthoz. De ugyanez ismétlődik meg újra. A spirituális piac kínálata szeren­csére óriási, és annyi mindent lehet kipróbálni. Néha azonban elgondolkozom azon, hogy vajon mennyit kell még vámom, mire megtalálom a számomra meg­felelő utat?

v: Elmondok valamit. Így soha nem fogod megtalál­ni a megfelelő utat.

k: Miért nem?v: Mert a gyakorlat nem azért válik terméketlenné,

mert nem megfelelő számodra, hanem mert szokássá válik. Az ego egy idő múlva minden gyakorlatból ru­tint csinál. A megszokásból végzett gyakorlat csak az ego további ténykedése. Nem vihet az egón túlra, ahol megtalálod a boldogságot.

k: Talán mondasz valamit. Mi a véleményed a New Age-csoportokról? Imádom őket.

v: Felfedezted a csoportokat? Jó! Az ilyen csopor­tok nagy személyes vonzerővel rendelkező vezetői, úgy tűnik, tudják hányan vagytok, hogy törekvésetek ingatag, és hiányzik belőletek az elkötelezettség, és ezt meg is mondják. Mégis hajlandóak dolgozni veletek, hogy segítsenek új magasságok felé törni. Ez tetszik neked; őszintébbnek tűnik. Azonban ami megragad, máshonnan ered. Olyan akarsz lenni, mint a vezető, aki olyan laza, olyan magasan fejlett tudatossággal ren­delkezik. A közelségében te is nagyobbnak érzed ma­gad. A csoportfoglalkozás végére már szárnyalsz, ugye? Tudatod annyira kitágul, hogy a számodra ked­ves személy már alig tud az „új” személyeddel szót ér­teni, amikor hazaérsz. Nem így van?

319

k De bizony! A kitágult tudat érzése azonban nem tart sokáig. Amikor a csoport vezetője nincs a köze­lemben, a vele végzett gyakorlatok mintha elveszíte­nék varázsukat. Miért van ez?

v: A csoportfoglalkozás és a vezető olyan hatással van rád, ami nagyon hasonlít a mágneses indukcióra; ha a mágnes eltűnik, visszakerülsz a szokásos „vas” ál­lapotodba. Megpróbálhatod még egyszer elvégezni a foglalkozást, hogy megismételd a varázst, de a máso­dik alkalom ritkán olyan igéző.

k: Pontosan ezt tapasztaltam. Szerencsére mindig van egy másik csoport, egy másik tanító, akit meghall­gathatok. De létezik olyan, aki végleg mágnessé tesz. Azt mondják, hogy ha a tanítvány készen áll, a megfe­lelő mester is eljön. Az én esetemben miért lenne ez másként?

v: Még nem jutottál el odáig. Korábban, az első sza­kaszban, faltad a könyveket; most mindent az élmé­nyektől vársz. Az értelmet lefokozva egyfajta érzelgős elpuhultságot élvezel. Elsősorban nem azért jársz cso­portokban, mert a személyes fejlődés lehetőségét, a megvilágosodást keresed. Az értelemről az érzelmek­re váltva szélesebb körű kapcsolatokkal kezdtél el kí­sérletezni, és erre hol nyílna jobb alkalom, ha nem egy csoportfoglalkozás keretein belül?

Amy és Arnie Mindell pszichológusok a tudat kuta­tói számára rendezett konferenciákon szórakozásból el szoktak végeztetni egy feladatot, amelyben arra ké­rik az embereket, hogy sorolják magukat négy kategó­ria valamelyikébe aszerint, hogy milyen okból vesz­nek részt a konferencián. Először a komoly kutatókat hívják egybe - jelentős csoport. A második csoportot az emberbarátok alkotják, akik azért jöttek, hogy job­ban felfegyverezzék magukat az emberiség szolgálata

320

érdekében - ez is egy komoly létszámú csoport, A har­madik, a személyes fejlődés lelkes híveinek csoportja a legnagyobb; a negyedik csoportba, a komoly kap­csolatot keresők közé, csak néhányan sorolják magu­kat. Amy és Arnie most arra kéri az embereket, hogy menjenek át abba a csoportba, amelyet másodsorban választanának. Az első két csoport tagjai rendesen cse­rélődnek, de együttes létszámuk nagyjából ugyan­olyan marad. A változás az utolsó két csoportnál a leg­nagyobb, ahol a személyes fejlődés hívei gyarapítják a kapcsolatra vágyók csoportját.

k (zavarban): Talán igazad van. Most már világosab­ban látom magam és a problémáimat. Mit tegyek?

v: Itt az igazi probléma: ha még mindig a régi be­idegződések szerint gondolkodsz, ha a felnőtt egód által megtanultak még mindig fogva tartanak, hogyan fedezheted fel az új tapasztalatok értelmét? Ekkor még ugyanúgy hajlamos vagy a régi minták ismétlésére.

A csoportfoglalkozások révén kitágult tudat vonz­ereje akár egy régi típusú kapcsolathoz is vezethet, ami elhomályosíthatja a szándékot, és minden érintett felé fájdalmat sugározhat. Ez az élmény igazi arcát fel­fedve végül gyakran tragikomikus, melodramatikus fi- gyelemelterelésnek mutatkozik.

k: És még mindig nem változtam? v: Úgy van. Lényegében ugyanott maradsz, ahol ed­

dig voltál. A drogokat meditációval, mantrázással vagy szúfi tánccal helyettesítetted. A könyvek világának in­tellektuális felfedezése helyett most a tapasztalatok vi­lágát akarod inkább felfedezni, de mi végre? Gyakorla­tilag ugyanaz, ugyanolyan énközpontú maradtál.

k: Akkor mindez reménytelen? Hogyan léphet to­vább az ember valaha is ebből a helyzetből?

321

v: Előbb-utóbb eljön a megértés. Az érzelmi tapasz­talatok ilyenkor néha többet érnek, mint a tisztán ér­telmi keresés. Talán egy különösen elmélyült meditá­ció során mutatkoznak meg korlátaid és az, hogyan tartod fenn őket azzal, hogy szenvedésedre a megol­dást állandóan magadon kívül keresed. Lehet, hogy egy csoportfoglalkozás tanára tesz egy jól időzített megjegyzést, ami elhozza a megértést. Talán életerőd kreativitásának érintése vagy egy enyhe kundaliniél- mény emeli túl a szíved a szívenergiát szokásos körül­mények között uraló „én”-en és „enyém”-en. Bárhogy is történjen, felismered állhatatosságod megosztottsá­gát, és meglátod a szellemi úton tett kategorizált, lagy­matag próbálkozásaid korlátait.

Miért nem változtál? Mert félsz attól, hogy mi lesz, ha megváltozol. Egy csoportfoglalkozáson, amikor a tanító az egóról való lemondásra hivatkozott, egyszer teljesen őszintén kicsúszott az a számon, hogy „de én ott akarok lenni, amikor [a megvilágosodás] megtör­ténik”. Fél lábbal tehát materialista világképünkben maradunk, hogy ha a szellemi út mégsem működne, mindig visszatérhessünk korábbi életünkhöz, az is­mert tényezőhöz.

És sokan, aki így bebiztosítják magukat, vissza is térnek korábbi életükhöz, miután „életük közepének válsága” a tudat kutatásához vezetett.

k: Szeretnék a harmadik szakaszba lépni. Minek kell ehhez történnie?

v: Van az a történet a férjről, aki terhes feleségét be­viszi a kórházba szülni. A felesége szenvedését látva együttérzően megkérdezi: „Mondd drágám, biztos hogy vállalod ezt?” Amíg olyan vagy, mint ez a férj, ad­dig megrekedsz. Ha olyan vagy, mint a feleség, elkez­denek történni a dolgok.

322

Újra kezedbe veszed a könyveket, hogy új fogalmi megértést keresve megtehesd a döntő lépést, amellyel a tudat felfedezésébe veted magad. Ekkor talán olyan könyvek vonzanak, amelyek átalakulásról, a tudat el­sődlegességéről beszélnek. A transzperszonális pszi­chológia vagy Carl G. Jung műveit kezded esetleg ol­vasni, ezúttal nem az agy táplálékaként, hanem az át­alakulás tudományának vezérfonalát keresve. Talán a hagyományos Nagy Könyvek némelyikét is újra előve­szed. A kreativitás eszméi kezdenek el érdekelni; az foglalkoztat, hogy egy kvantumugrással hogyan juthat­nál át az egót és a megfoghatatlan kvantum-ént elvá­lasztó szakadékon.

k: Ezt értem. Ez történik velem is.v: Itt az idő, hogy felfedezzük azokat az egzotikus

szanszkrit nevű utakat, amelyeket eddig kerültünk (nincs kerülőút!): a dnyána-, a bhakti-, a karma-, a rá- dzsa- és a tantra-jőgát. Ezek az utak minden hagyo­mányban megtalálhatók. Meditációs gyakorlatunkat el kell kezdenünk kiegészíteni a gyakorlatokkal, melye­ket ezek a jógák írnak elő.

Elmehetünk egy zen tanítóhoz, hogy adjon egy megoldandó kóant. Amikor már nem puszta intellek­tuális játékként olvassuk a kóanokat, változások tör­ténhetnek. Felismerhetjük, hogy a mantrák ismételge­tése nem csak érzelemgazdagabbá teszi életünket; fel­ébreszti bhaktinkat - kölcsönös, hierarchia nélküli kapcsolatunkat Istennel. Ezzel a mély megértéssel a mantrázás visszanyeri azt az ellágyító hatását, amely a kezdetekkor megvolt, de a szokássá válás miatt elve­szett.

Talán életünkben először kezdjük mások szolgála­tát olyan tevékenységnek látni, amely megéri a fárad­ságot. Mit veszíthetnénk önzésünkön kívül? A „legel­

323

ső” (vagyis az ego) szolgálata nem okoz oly elégedett­séget, mint valaki más szolgálata, mint látni fogjuk.

A meditáció többé már nem előre beütemezett ru­tin; kezdjük benne felfedezni a kreativitást és a sza­badságot. A meditáció tudatossága vagy összpontosí­tó gyakorlatunk mantrája néha önkéntelenül működni kezd akkor is, amikor nem meditálunk. Felfedezzük a szabadságot, amit a meditáció ad; életszemléletünket a lelassulás határozza meg; egyre csökken a hajlamunk, hogy visszahatóan, reflexszerűen reagáljunk. Most már abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem csak olykor-olykor mondhatunk „nemet” szoká­saink által megszabott magatartásunknak. Nyitottá vál­tunk a kvantumugrásra.

k: Ez jól hangzik. Kicsit azért meglep, hogy mint tu­dós nem törekszel a szellemhez vezető, ennek az új korszaknak megfelelő új utak kidolgozására.

v: Egyszer valaki megkérdezte tőlem hogy felhasz­nálhatnánk-e a számítógépes játékok virtuális valósá­gát a tudat felfedezésére. Ennél New Age-szerűbb módszert nemigen lehet elképzelni, de attól tartok, nem működne. Egonkkal azonosulva már így is virtuá­lis valóságban élünk. Egy számítógép által életre kel­tett virtuális valóság felfedezése csak tovább fokozná az ego elkülönülését.

Az új tudomány segítségével láthatjuk, hogy az ego a kvantum-én teljességétől lényegében a szoktatás és az egyirányú ok-okozati kapcsolat révén különül el. Az előbbi esetében az a feladatunk, hogy a kondicionálá­son túljutva eljussunk a kreativitáshoz, és kialakítsuk megfelelő egyensúlyukat. Az utóbbinál fel kell fedez­nünk a felcserélhető ok-okozati viszonyt egy kapcso­latban, majd meg kell találnunk az egyensúlyt. Az előbbit az elme kreativitása (dnyána-jóga), a megisme­

3*4

rés folyamata (rádzsa-jóga) és a vitális-fizikai test krea­tivitása (tantra) révén érjük el; az utóbbit a bhakti- és karma-jógával. Ez nem zárja ki új technikák kidolgozá­sát, de a jógák ugyanazok maradnak; még ekkor is azt fogjuk gyakorolni, hogy kreatívabbak és szeretettelje- sebbek legyünk. Ne hagyjuk, hogy a szanszkrit elneve­zések megtévesszenek; ezek az utak egyetemesek.

k: Ha ezen utak, vagy talán mindegyik - egyfajta egységes jóga - követésével a belső kreativitás igazi gyakorlójává válók, akkor mi következik?

v: Akkor mindenekelőtt egy kérdés fog foglalkoz­tatni: van Isten, vagy nincs? A tudat minden létezés alapja, vagy nem? Akár órákon át elmerenghetünk kér­désünkön. Máskor talán kedvünket vesztve csügge­dünk: mi haszna az egésznek? Kell lennie egy oksági válasznak a világ kérdésére, egy matematikai modell­nek, amit a materialisták egyszer meg fognak találni.

Ekkor semmit sem ér, amit a kvantumfizikából, a tudat tudományából és a gyakorlati metafizikából megtanultunk. Ezek a tudásrendszerek hitet adhatnak a hirtelen, nem folytonos változásban.

Majd egy nap, amikor a legkevésbé számítanánk rá, bizonyos tudáshoz jutunk - egy hirtelen felismerés, szamádhi, szatori, akár szubjektum és objektum elkü­lönülése nélküli tudatosság élménye révén amely nem hagy kétséget afelől, hogy a tudat határozza meg életünket. Kétségbeesett keresésünk - Érdemes a szel­lemi úton járni? A szellem valóban létfontosságú ré­szem? - eredményhez vezetett. Ekkor kitörtünk az ego éntudatából. Buddhink felébredt. Újra alkotó módon hozzáférhetünk a lényegi testhez, mintha egy második gyermekkorba születtünk volna. És új, felfedezendő lényegek várnak ránk. Ekkor elérkeztünk a harmadik szinthez.

325

(Ha a nirvikalpa szamádhit ebben a szakaszban ta­pasztaljuk meg, a szellemi utazás továbbra is szakasz­ról szakaszra folytatódhat. Ezeket azonban úgy tekint­jük, mint amelyekben a nirvikalpa szamádhi felisme­rése nyilvánul meg. Ritka esetben a túrija azonnali átalakuláshoz vezethet, amelyet kővetően nem kell a további szakaszokba lépni. Az ilyen ember életét prarabdhája - jelenlegi élete karmikus hajlamai - hatá­rozzák meg.)

Harmadik szakasz

k: Mondd el kérlek, mi történik, ha a buddhi felébred? v: A buddhi ébredése a szabadság és a személyi erő olyan érzését hozza magával, ami eddig soha nem lé­tezett bennünk. Ez olyan kreatív felfedezések felé hajt, amerre még soha nem indultunk. Már nem a saját te­rületünk „megoldható” problémáit keressük, amelyek­kel csak azért foglalkozunk, mert képesek vagyunk megoldani őket, és nem azért, mert valóban érdekel­nek. Először életünkben úgy vizsgáljuk a világot, ahogy van, teljes, vagy legalább részleges összetettsé­gében.

k: Azt hallottam, hogy sokaknál különleges képes­ségek, sziddhik fejlődnek ki.

v: Egyeseknél paranormális képességek alakulnak ki, telepátia, tisztánlátás és hasonlók. Ezt nem nehéz megérteni; a kvantum-ént elérve könnyebben megta­pasztalhatjuk a nem lokális kvantumfizikai kapcsola­tokat. Ha korábban gyógyító voltál, most egy mély be- leérzéssel rendelkező gyógyító vagy, aki különleges érzékenységgel viszonyul betegeihez, ami a paranor­mális határán van; nyitott vagy a nem lokális kapcsola­tok számára.

326

k: Mit gondolsz, lehet, hogy sokan már ebben a sza­kaszban tanítók lesznek?

v: Igen. Lehet, hogy személyi erődet arra akarod használni, hogy tudatra, a szellemiségre ébreszd az embereket. Szellemi tanítóvá válhatsz, aki ebből a cél­ból előadásokat, csoportfoglalkozásokat tart. Néhány embert talán még személyes tanítványul is fogadsz.

Az is lehet, hogy írni fogsz. Kiváltságos szemszög­ből látod a világ belső működését. Ebben az előnyös helyzetben könnyen találsz kreatív megoldásokat lé­nyeges problémákra, és csak természetes, ha erről írni akarsz. Ha tudós vagy, talán egy paradigmaváltásban is szerepet játszhatsz. A világ szemléletének megváltoz­tatása nem könnyű, és teljes odaadást igényel.

k: Ez izgalmasan hangzik!v: Az is. De óvatosnak kell lennünk. Ítélkezünk tár­

saink felett korlátozott megközelítésük miatt, és mert nem méltányolják bölcsességünket? Tanítóként bizo­nyára valami elevenséget vinnénk a tanításba, egyfajta erőt, amely megérinti a tanítványokat. Amikor egy má­sik tanítót látunk, akinél nem tapasztaljuk ezt az újsze­rű erőt, hajlanánk rá, hogy lenézzük őt és tanítását? Mondjuk, hogy ébredésed előtt orvos voltál; megszok­tad a jómódot. Mi rossz van abban, ha szellemi tanító­ként új foglalkozásod ugyanolyan jómódot biztosít? Semmi. De ragaszkodsz a magas életszínvonaladhoz? Mit kezdesz egy kiváló tanítvánnyal, aki nem tud fizetni?

Amerikában élünk, ahol az amerikai álom uralko­dik. Légy éber, nehogy benne ragadj. Ha az amerikai álom elérhetővé válik számodra, és te megragadhatod vagy elfordulhatsz tőle, rendben van. De teljesen más, amikor kényszeredetten egy soha véget nem érő ál­mot hajszolsz. Nem, ettől még nem feltétlenül táncolsz vissza a materialista felfogáshoz, még akkor sem, ha

327

szemérmetlenül el is adod magad és az igazságod az amerikai álomnak. Így azonban nem fogsz tudni to­vábbhaladni utadon.

k: Vannak jelek, amelyek figyelmeztetnek ezekre a csapdákra?

v: Figyeld meg, mennyire vagy alázatos. Ki áll a si­kereid mögött? Kinek az akarata ösztönzi tetteidet? Nagy nőnek, férfinak vagy nagy szellemi tanítónak tar­tod magad? Foglalkozol azzal, hogy mások csak azért nem méltányolják bölcsességed, mert nem mondod olyan hangosan a magadét?

Nézz szembe az igazsággal. Az igazság mindig sza­baddá tesz. Maradt még valami egód régi értékrendjé­ből? Inkább vetélkedni szeretsz, vagy együttműködő vagy? Gyűjtesz külön pénzt biztonságod vagy hatal­mad, vagy legalábbis kényelmed, megteremtése érde­kében, vagy annyiból élsz, amennyi elegendő?

Figyeld meg magad, hogyan viszonyulsz a másik nemhez. Még mindig dédelgetsz kamaszos szerelmi ábrándokat? A szerelem remek dolog, de olyan ábrán­dokat szövögetni, amelyek kívül keresik a kielégülést, már nem; ebben csak szokásmintáid élnek tovább. Fel­használod személyi erődet, hogy megkaphass valakit? Kapcsolataidban még mindig vannak rangsorok?

Figyelj arra, hogy mekkora benned a csend. Csele­kedeteid legtöbbször bensőd csendjének mélységei­ből fakadnak, vagy továbbra is él benned a materialista hajlam, hogy szükségtelen tettek révén terjeszkedjél?

Ügyelj az életenergiádra. Vannak hangulatingado­zásaid, amelyek miatt időről időre levertnek érzed ma­gad? Amikor szíved kitárul, együtt érző vagy leereszke­dő vagy?

Figyeld meg, milyen belső folyamatok előzik meg tetteidet. Még mindig az elméd, a gondolkodás hatá­

328

rozza meg, hogy mit tegyél? Hajlandó vagy várni, amíg intuíciód elárulja, hogyan cselekedj? Más szóval a klasszikus fizika gyakorlatát követve még mindig kizá­rólag a helyhez kötött okokat veszed figyelembe, vagy nyitott vagy a nem lokális kvantumkapcsolatokra?

k: Azt gondolnám, hogy akik a harmadik szakaszba léptek, azoknak annyira megerősödött a tudatossá­guk, hogy önkéntelenül is átlátnak ezeken a hajlamo­kon, és megteszik a szükséges lépéseket, hogy ezt helyrehozzák. Miért nem tesznek így?

v: A buddhiban felébredve hajlamosak vagyunk fel­hagyni az állhatatos gyakorlással, mert azt hisszük, megvilágosodtunk, az út végére értünk, és eljutottunk a megszabaduláshoz. De ha a boldogtalanság még mindig ott bujkál valahol, ha még mindig az öröm és fájdalom folytonos váltakozásának rabságában élünk, mennyire lehet hiteles vagy teljes megszabadulásunk?

k: A boldogtalanságra tehát mindenképpen figyel­ni kell?

v: Úgy van. Ez a még mindig fennálló tudatlanság­ról árulkodik. Ha megszabadultál, mit kereshetnél még? Miért törekednél még mindig a beteljesedésre? Ezt a kérdést a legnagyobb őszinteséggel kell feltenni magunknak.

k: Azt állítod, hogy a szigorú gyakorlás elhagyása azonnal visszahozza az egót?

v: Legalábbis mindenképpen hajlamosabbá tesz a tamaszra, a pszichoszociálisan meghatározott viselke­désre. Éberen kell ügyelnünk a tamasz mérséklésére. A belső harcosra támaszkodva, személyi erőt gyűjtve, felül kell kerekednük a tamaszon. Ha újra visszatérünk a jó könyvekhez vagy találunk egy fejlett tanítót, az se­gíthet abban, hogy tartósan megmaradjunk a buddhi állapotában.

329

k Soha nem gondoltam volna, hogy az ego ennyire állhatatos.

v: A világban, a testben élni állandó kísértést jelent, hogy behódoljunk a szokásoknak, és elfogadjuk a kor­látozottságot. Mindannyiunkban megvannak az elfoj­tott hajlamok, egyéniek és kollektivek egyaránt, amit Jung árnyéknak nevezett. Itt az idő, hogy megtisztít­suk az árnyékot. Ebben segítséget nyújthat, ha Jung munkáit olvassuk, és az ő módszerét követő terapeutá­val dolgozunk együtt. Ha a helyes szándékkal adjuk meg magunkat, az Isten (Káli Anya a hinduk számára Istennek ezt az aspektusát képviseli) megtisztít. Azon­ban kérnünk kell, alázatosnak kell lennünk. Le kell szállnunk a magas lóról.

Ebben a szakaszban is akadályokba ütközhet az előrelépés, méghozzá a psziché olyan - ha nem a sze­mélyes, biztosan kollektív, mint az anima vagy az animus - aspektusai miatt, amelyeket soha nem integ­ráltunk. Lehet, hogy ezt az integrációt mindennél előbbre kell helyeznünk. Nem azt mondta Jézus (Guillaumont et al. 1959), hogy „amikor a férfit és a nőt eggyé teszed, hogy a férfi többé nem lesz férfi és a nő többé (nem lesz) nő... akkor léphetsz be (a meny- nyei királyságba)”. A kvantum-én boldogsága nincs in­gyen; a felcserélhető rangsor kapcsolata kell hozzá. Az anima vagy az animus integrációja nélkül ez soha nem valósulhat meg.

k: Értem már! Milyen út vezet a világot jelentő desz­kákra? Hát persze. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.

v: Úgy van, de kreatív gyakorlás. A szokássá mere­vedett gyakorlás semmire nem visz.

Kreativitással, türelemmel, a harcos energiájával - melyek mind a szattva megtisztítására szolgálnak - a világosságra való természetes törekvés újra teljes ere-

330

lében megjelenik; az integráció elkezdődik, és vissza­térsz a szellemi útra. Leszállsz a hamis megszabadulás magas lováról. Biztos alázatossággal készen állsz arra, hogy a negyedik szakaszba lépj.

(Akinek a harmadik szakaszt a nirvikalpa tapaszta­lata nyitotta meg, vagy azt az individuáció folyamatá­nak valamely hirtelen ugrása révén tapasztalta meg, annak itt véget ér a keresés. Az egóval érzett azonos­ság azonban nyomokban megmaradhat. Ez alól csak a túrija mentesít teljes mértékben.)

Negyedik szakasz

k: Miből lehet tudni, hogy valaki a negyedik szakaszba jutott?

v: Amikor személyiséged egységessé vált, amit Carl G. Jung individuációnak nevezett, a negyedik szakasz­hoz érkeztél. Férfi és női oldalaid egységbe forrtak; az, ahogy megismersz, érzékelsz, gondolkodsz, érzel és ahogy intuíciód működik, egyensúlyba kerül.

A negyedik szakaszban lenni igazán nagyszerű do­log. Van személyi erőd, nyitott vagy a kvantumkreativi­tásra, határozottságod belülről fakad, mégsem törek­szel a legkevésbé sem eredményekre, de ha úgy hozza az élet, nem is veted meg a feladatokat. Alázatosságod egyszerű és mély. Ha emberek elé kell állnod, nem jössz zavarba, de nem is keresed a nyilvánosságot. Megfelelő anyagi körülményeket teremtesz magad­nak, de anélkül, hogy szabadságodból, lényedből vagy elveidből fel kellene adnod valamit. Kapcsolataidban nincsen alá- és fölérendelés, és folyamatosan ügyelsz minden olyan zavarra, amit az ego még okozhat.

A negyedik szakaszban éberen figyeled az egót, a szokások kialakításának hajlamát, és rendszeresen,

331

hozzáértéssel és szorgalmasan gyakorolsz. Az alvás­ban is megpróbálhatsz kreatív lenni, és arra törekedni, hogy tudatos maradjál azon a ponton, ahol az ébrenlét alvásba fordul át. Gyakorolhatod az álomjógát, hogy eljuss a nirvikalpa szamádhi állapotába. Az ébrenléti tudatosság állapotában pedig a kvantum-én jelenlétét gyakorolhatod.

A gyakorlatok pontos végrehajtásáról, az odafigye­lésről azonban ne feledkezzünk meg; enélkül minden gyakorlat elveszti a lényegét, és csak a szokások hatá­rozzák meg.

Most már szinte mindig örömünket leljük a munká­ban, a világban, kapcsolatunkban. Érzékenyek és fele­lősségteljesek vagyunk. Békesség tölt el, önazonosság­tudatunkra az ego és a kvantum-én egyensúlya a jel­lemző. Tehát már kevésbé azonosulunk az egóval, amely egyre inkább szereppé válik számunkra.

k: Akkor miért folytassuk a szellemi gyakorlatokat?v: Különös módon, bár semmi sem hiányzik, azt

vesszük észre, hogy cselekedeteink nem mindig meg­felelőek. Bizonyos terveink még mindig kudarcot val­lanak, elárulva, hogy az ilyen vállalkozásainkban böl­csességünk korlátozottsága nyilvánul meg. Egyes kap­csolatainkban még mindig nem valósul meg a rangsorolás nélküli viszony, hanem megdermednek. Tudatunk mélyén még mindig bujkál néhány árny. És ha mástól nem is, de az unalomtól még mindig szen­vedünk. Filozofálhatunk: nem mondta Nietzsche is, hogy „az unalom ellen még maguk az istenek is hiába küzdenek”? De lelkünk mélyén tudjuk, hogy az una­lom tartós ellenszere a szellemi öröm, ami mindig el­érhető; csak a tudatlanság felhőjét kell eloszlatnunk, amely eltakarja.

332

k: Az unalom tehát arról árulkodik, hogy nem értük el a megszabadulást!

v: Meg kell figyelnünk, hogyan érezzük magunkat, amikor egyedül vagyunk. Nyugtalanok vagyunk? Soro­zatokkal vagy keresztrejtvényekkel kell agyonütnünk az időt? Szükségünk van valamilyen kellemes zenére, hogy jobb legyen a hangulatunk? Mindezekre az una­lom ellen van szükségünk? Alig várjuk, hogy visszatér­hessünk a munkánkhoz?

Elménk már nyugodtabb, lassabb ütemű, mint ko­rábban volt, de még mindig nem eléggé. A nem-cse­lekvést kell gyakorolnunk. A kreativitás kapcsán már megismerhettük a nem-cselekvést: emlékezzünk, az a folyamat hozza el a kreatív felismerést, amelyben cse­lekvés és nem-cselekvés (csak lenni), a tudatos és tu­dattalan feldolgozás váltakozva követi egymást. Ez azonban csak a nem-cselekvés bevezetője, mert a kreativitás (külső és belső) ekkor még mindig a cse­lekvésről szól.

El tudjuk képzelni a nem-cselekvést a nem-cselek­vés kedvéért - elcsendesíteni az elmét csak az elme csendjéért, nem pedig azért, hogy erőt szerezzünk a további cselekvéshez? Eleget foglalkoztunk az elme kreativitásával! Itt az idő, hogy az elme higgadtságát gyakoroljuk, amit a buddhisták szamathának nevez­nek. Valójában van rendszer ebben a látszólagos őrült­ségben. Kezd kialakulni a helyes cselekvés érzéke. A helyes cselekvés csendes elmét kíván. A helyes cse­lekvés a nem-cselekvés, a független, szemlélő elme ré­vén valósul meg. Ehhez a gondolkodó elmétől kvan­tumugrással el kell jutnunk oda, amit Aurobindo az in­tuitív elmeként nevez meg.

k: Kérlek, mondj erről többet!

333

v: Lássunk egy példát a nem-cselekvés meditációra. Lao-ce, a nem-cselekvés egyik nagy gyakorlója, regge­lente csendes sétákra indult egy barátjával. Egyik nap ez a barátja elhozott magával valakit, miután arra intet­te, hogy ne beszéljen a nagy Lao-ce társaságában. A fo­lyó felett felkelő nap gyönyörű látványt nyújtott, és az újonnan érkezett hangot is adott csodálatának: „Mi­lyen gyönyörű napkelte!” Se Lao-ce, se a barátja nem szólt erre semmit. Amikor visszatértek a sétából, Lao- ce félrevonta barátját, és azt mondta neki: „Kérlek, ne hozd el többet a barátodat a sétánkra. Túl sokat beszél.”

k: Hogyan gyakoroljuk a nem-cselekvést? v: Először is, elvonod a figyelmet a lényegtelen kül­

ső ingerekről. Ezután belső tudomásod szemlélését (szaksibhava) fejleszted. Kezdetben ez leginkább a gondolatok szemlélését jelenti. Az elme nem-cselekvé­sét gyakorolva egyre jobban tudatára ébredsz a vitális test mozgásainak. Tudatosodik benned az életenergia játéka is, ami a nyugtalanság és a hangulatingadozás hátterében áll. Rájössz, hogy meg kell figyelned a vitá­lis test negatív érzelmekkel kapcsolatos mozgásait, és hozzájuk kell férned, hogy helyrehozd azokat.

A negyedik szakaszban ez a legkomolyabb gyakor­lat. Ülhetnél a babérjaidon, sokan így is tesznek. Miért is ne? A társadalmaknak kielégíthetetlen igénye van a tevékeny emberekre, ezért minden társadalom dicsőí­ti a cselekvést, és elítéli a tétlenséget. Azonban az ego szolgálatában végzett cselekvés a világ sok bajának okozója: a természet erőforrásainak indokolatlan ki­merítése és a környezet pusztítása csak két példa erre. A mások szolgálatában végzett cselekvés jó, de a he­lyes tudásának bölcsessége nélkül még ez is csak kor­látozott eredménnyel járhat.

334

Ha Isten is úgy akarja, egy nap eljutsz a nem-cselek­vés egyensúlyához. Egyesek számára ez talán csak az éietenergia hosszas kreatív vizsgálata után valósulhat meg. Ekkor a kundalini felébred, és a kellő időben in­tegrálódik. Így közvetlenül hozzáférhetünk a pozitív érzelmekhez, mint a szeretet, amelyekkel átalakíthat­juk a kedvezőtlen érzelmeket. A tamasz és a radzsasz hajlamainak megszelídítésével test, elme és szellem cselekvése összhangba kerül. A nem-cselekvő elme számára jó és rossz egyaránt semleges. A pszichét töb­bé nem zavarják ezek az ellentétpárok. A dél-afrikai Desmond Tutu érsek ezt jól példázta amnesztia meg­hallgatásain.

k: Milyen messze van a negyedik szint a harmadik­tól? És milyen messze a megszabadulástól?

v: A harmadik szakaszban a legfontosabb cél a szattva megtisztítása a tamasz hajlamaitól (amely a ma­gatartás kialakult törvényszerűségeiből, valamint az egyéni és a kollektív tudattalan késztetéseiből ered). Ha elkezdünk foglalkozni a vitális testtel és a genetikai meghatározottsággal, elkezdjük meghaladni mindhá­rom gunát (tamaszt, radzsaszt és szattvát). A negyedik szakasz leglényegesebb célja a mentális és vitális ener­giák elcsendesítése. Lassan készen állunk a szellemi út valódi céljának elérésére: a teljes megszabadulásra az ego kötelékéből.

k: Melyik a teljes megszabadulás legfontosabb ele­me?

v: A disznó és a tyúk reggeli után indul. A tyúk be akar menni egy étterembe, amelyre nagy betűkkel ki van írva: „sült szalonna tojással”. A disznó nem hajlan­dó bemenni. A tyúk erősködik, mire a disznó elmagya­rázza neki: „Neked a tojás csak a hozzájárulás, nekem a szalonna viszont teljes elkötelezettség.” A megszaba­

335

dulás is teljes elkötelezettség, akaratunk teljes aláren­delése az Istenség, a kvantum-én akaratának.

A megszabadulást a nirvikalpa szamádhi tapaszta­latán keresztül, vagy közvetlenül a túrijához érkezve érjük el. A nirvikalpa szamádhi később, egy érési sza­kaszt követően vezet a teljes szabadsághoz. Az érés fej­lődése idővel eljut arra pontra, ahol egy csapásra, nem egy folyamat során, levetjük az egót, és csak a túrija marad. Ekkor következik az ötödik szakasz, a megsza­badulást elért egyén (dzsívanmukta) élete.

Ötödik szakasz

k: Milyen annak az élete, aki elérte a megszabadulást? v: Azt hiszem, ez az egyik legtitokzatosabb kérdés, és rövid leszek, mert nem válaszolhatok személyes ta­pasztalatból.

Először is, aki elérte a megszabadulást, boldogan él. A boldogság mindig velünk van, de az „én” gondjai­val foglalkozva nem igazán ismerjük fel állandó jelen­létét, és nem vagyunk képesek valóban átélni. Amikor az „én” nincs, mint a megszabadulást elért egyén ese­tében, a boldogság van - még a boldogság élvezete is. Ez ellentmondásos? Kit érdekel?

A kvantummonád elvégezte, vagy el fogja végezni a feladatát, amint a fennmaradó prarabdha karmáját megélte. A szabaddá vált egyén bizonyos a bölcsesség­ben, hogy minden Isten akarata, és nem különülünk el Istentől. Egy ilyen egyén minden cselekedete he­lyes, abban az értelemben, hogy nem teremt belső el­lentmondást. Az ő szemében minden tökéletes, bármi­ről van is szó.

k: Mi az oka a megvilágosodott lények magatartása között látható óriási különbségeknek?

336

v: Tényleg ezt látjuk? A legtöbb különbség a megvi­lágosodás fokozatainak - szavikalpa szamádhi, nirvi­kalpa vagy túrija - eltéréséből adódik. De abban is le­het igazság, hogy a megvilágosodott lények más-más dallamot hallanak. Némelyek megelégszenek azzal, hogy pratjeka buddhák legyenek, akiket csak saját kvantummonádjuk megszabadulása érdekel. Mások, mély együttérzéstől hajtva, minden hatalmukban állót meg akarnak tenni, hogy az emberiség fennmaradó részét is a megszabaduláshoz segítsék. Ez a bódhi- szattva eszménye - „örökké és mindenütt a világ min­den teremtményének megváltásáért fogok küzdeni”. Mások számára addig folytatódik a szellemi gyakorlás, míg egyszer a túrija soha nem tapasztalt kreativitásban nyilvánul meg számukra. Ez az elmefeletti kreativitás, ami a megnyilvánult világban csodának, a fizikai tör­vények nyilvánvaló megsértésének tűnik.

k: Ez nagyon érdekel. Mondj még erről valamit. v: A kreativitás a harmadik szakaszban a gondolko­

dás szintjén történik, vagy a legjobb esetben is csak kvantum ugrás az értelemhez, ami azt jelenti, hogy a mentális tevékenység valamilyen új összefüggését fe­dezzük fel - egy új fizikai törvényt, új művészeti stí­lust, egy új szerelmi történetet stb. Az ilyen felfedezé­seknek persze vannak vitális és fizikai elemei is, ezek azonban nem foglalnak magukban új összefüggéseket (az E = mc2 egyenlete az addig is használt matematika nyelvén van kifejezve).

A negyedik szakaszban a kreativitás a vitális testet is magában foglalja; az életenergia mozgásának össze­függésein belüli ugrásokat a kundalini sakti jelképezi. Akik kiteljesítették magukban a kundalinit, azok kü­lönleges teljesítményekre képesek, de ha jobban meg­figyeljük, ezek nem érintenek új fizikai törvényszerű­

337

ségeket; az ismert fizikai törvények keretein belül mű- ködnek. (A szív ritmusát akarattal felgyorsíthatják, de az ehhez szükséges energiát még mindig a fizikai táp­lálék adja.)

Az ötödik szakaszban éppen a fizikai mozgások összefüggéseit, a fizikai törvényeket lehet meghalad­ni. Ekkor tökéletesen uraljuk a lényegi testet. Ez az el­mefeletti és életfeletti kreativitás.1

k: Kérlek, mondj erre példákat. v: Akik eljutottak erre a szintre, képesek lebegni,

anyagi tárgyakat létrehozni a semmiből, egyszerre két helyen lenni, bármeddig élni élelem nélkül. Más szó­val csodákat visznek véghez, aminek a gondolatától a tudósok mindenhol irtóznak, de amire rengeteg bizo­nyíték van; ennek drámai példája, amikor Jézus feltá­maszt egy halottat. A tudósoknak valójában nincs mi­től félniük, mert ezek az egyének, akik Isten szándéká­val tökéletes összhangban állnak, nem ártanak a fizikai világnak (erre nem képesek), és nem is befolyá­solják hátrányosan más lények karmikus színjátékát. Ahogy a Course in Miracles megfogalmazza, „a csodák az örökkévalóság törvényeit tükrözik, nem az időét” - miként az ilyen lények is.

Itt a vége. Elmondtam mindent, amit tudok, és né­hány olyan dolgot is, amit sejtek. Tathasztu (úgy le­gyen).

JEGYZETEK

1. Patandzsáli szerint a sziddhikre, a csodát előidéző erőkre a sanjáma, a dháraná (összpontosítás) megszilárdítása, a dhjána (elmélyedés) és a szamádhi kitartó gyakorlásával szert tehe­tünk anélkül, hogy elérnénk a megszabadulást; ez azonban nem kívánatos, mert hátráltatja a gyakorló szellemi fejlődését, és a világ számára is veszélyeket rejt magában.

338

E P I L Ó G U S

Az integráció politikája

A modern elme számára a vallá­sokkal kapcsolatban az egyik legmeghökkentőbb do­log, hogy folyamatosan olyan kérdésekben civakod­nak egymással, mint az Isten és a lélek természete, az emberi élet értelme és annak beteljesítésének miként­je. Úgy tűnik, mintha minden vallásnak meglenne a maga története, amelyet követői védenek.

A tudományos megközelítés a történet kérdésének néhány részletét megoldja. Az olyan vallások, amelyek egyetlen személytől származnak - mint a buddhiz­mus, a kereszténység és az iszlám -, így vagy úgy haj­lamosak istenként tekinteni alapítójukra. Vajon a Buddha megvilágosodása jelentősebb volt, mint egy mai buddhistáé? Vajon Jézus teljes mértékben Isten és ember volt egy személyben - ami senki más számára nem lehetséges? Vajon Mohamed volt minden próféta közül a legnagyobb? Megoldhat a tudomány ilyen vitá­kat? Igen és nem. Igen, mert a tudomány nagyobb ösz- szefüggésekben láttatja a kérdéseket, amelyekben azok szűklátőkörűsége nagymértékben csökken. Nem, mert a tudomány rendszerint nem mondhat sokat egy egyedi személyről vagy eseményről.

Milyen új összefüggésben gondolkodhatunk a Buddha megvilágosodásáról? Az új tudomány felfogá-

339

sa szerint a felébredés akkor történik meg, amikor va­laki felismeri az egóval való azonosulásának hamissá­gát, intuíciója révén érzi, hogy az egyetlen tudat min­den, és a látható világ a kvantum-én játéka. Ennek a felismerésnek azonban lehetséges fejlettségi szintjei vannak: mennyire teljes a felébredt egyén azonosulá­sa a kvantum-énnel? Eltűnik minden különbség a saját akarata és Isten akarata között? Történnek csodák a megvilágosodott körül, ami arra utal, hogy uralja a lé­nyegi világot? Vissza tud emlékezni korábbi életeire? Tettei mennyire irányulnak a helyes cselekvésre?

Ken Wilber - úgy vélem, helyesen - a feleszmélt tu­datosság létének különböző fejlettségi rétegeit a tudat spektrumaként írja le. Bárki megtapasztalhatja az egész spektrumot, és idővel mindenki meg is fogja ta­pasztalni. A vallásalapítók különleges egyének voltak, mert még ebben az életben elérték a megszabadulást, és az Istenség oly teljességében nyilvánult meg életük­ben, hogy tanításaik a mai napig élnek.

Vajon ezek a különleges személyek istenemberek, vagyis istenek és ugyanakkor teljes mértékben embe­rek is voltak? Nevezhetjük így is őket, mert tetteikben a jó, a helyes nyilvánult meg. Isteni mivoltukhoz híven nem az ego által meghatározott egyéniségükkel azo­nosultak. De emberek is voltak, mert az ego továbbra is betöltötte szerepét életükben.

De adhat-e a tudomány választ az olyan kérdések­re, hogy csak Jézus volt az egyetlen Istenember, vagy Mohamed volt minden próféta között a legnagyobb? Csak azt remélhetjük, hogy a tudományos megközelí­tés eléggé nyilvánvalóvá teszi az ilyen hiedelmek szűk­látókörűségét, hogy nem lesznek sokan, akik elfogad­ják ezeket. Bárhogy is legyen, maga a szellemi utazás

340

fogja megtisztítani a rajongó hívőt ettől az alsóbbren- dűre és felsőbbrendűre osztó szemlélettől.

Ugyanakkor felmerülhet az a kérdés is, hogy most, a tudat tudományának birtokában, szükség van-e egy­általán a vallásra? Ha nem, akkor a vallások egységé­nek a kérdésével sem kell többé foglalkoznunk.

Helyettesítheti a tudomány a vallást?

Egyszer a kaliforniai Jackson városkájában egy bará­tom, Larry Brown nappalijában a tudat tudományáról beszéltem. Ez egy kis összejövetelen történt, ahol ép­pen annyian voltunk, ahányan a nappaliban elfértünk, ezért a beszéd után élénk beszélgetés alakult ki. Egy helyi kémiatanár különösen meglepett a kérdésével:

- Nem közös hitről beszélsz, olyan hitről, amely­hez közös kísérletek révén jutunk?

Igen különlegesnek hatott számomra a hit szó használata ebben az összefüggésben. De természete­sen igaza volt. Amikor Alain Aspect kísérlete igazolta a nem helyhez kötött kvantumkapcsolatokat, és értel­mezhetővé tette a valóság transzcendens tartományá­nak fogalmát, mindannyiunkban közös hitet ébresz­tett. Aspect előtt a transzcendencia személyes hit kér­dése volt, míg a közvetlen intuíció személyes ténnyé nem változtatta. Most azonban a közös hit változhat személyes ténnyé. A művészek és misztikusok mindig is hoztak valamennyi ihletettséget a mennyből, hogy hitünket erősebbé tegyék, de csak a tudomány képes bizonyosat mondani a mennyről közös kísérletek se­gítségével.

Képzeljük el, csak a játék kedvéért, hogy többé nem személyes hit kérdése az érzékfeletti, mert az új tudomány és a kísérleti metafizika a legtöbb szellemi

341

eszmét be tudja bizonyítani a nyilvánosság számára. Ebben az esetben szükség volna-e külön vallásra és tu­dományra? Nem a vallás feladata az emberek hitbéli vezetése?

Egy gyors válasz az lehet, hogy nincs olyan tudo­mány, amely be tudná bizonyítani a végső ontológiai igazságot, miszerint a tudat minden létezés alapja. Ezt mindenkinek, aki a szellemi felé törekszik, közvetle­nül magának kell igazolnia, amihez általában tanítók, közösségek és hagyományok segítsége szükséges. Ez azonban a beavatottak legfőbb törekvése, és a legtöbb népszerű vallás nem erre összpontosít. Akkor hát mi­vel igazoljuk ezeket a vallásokat?

Az eddigiekben a szellemi keresés személyes olda­lát hangsúlyoztam, de van társadalmi aspektusa is, a szellemi közösség igénye. Ahogy Jézus mondta, „ahol ketten vagy többen összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük én is”. A közösség gazdagítja a sze­mélyes gyakorlásunkat. A népszerű vallások segítik az emberek erkölcsös életét, lelki tanácsadást és gyógy­módokat kínálnak, és eligazítanak a belső kreativitás, beleértve a fizikai-vitális test kreativitását, illetően is. A tudományos intézmények - az egyetemek és kutató- intézetek - kiegészíthetik, de nem helyettesíthetik eze­ket a vallásokat. Legyen együttműködés a kétféle in­tézmény között. Az új tudomány nyújtson információt a vallási intézményeknek, az új tudós pedig személyes szellemi keresését és kutatását egészítse ki azzal, hogy részt vesz a szellemi közösségekben - a vallásokban.

Az új tudós és a szellemi átalakulás

Van egy történet Krishnamurti és a híres Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman találkozásáról, ami egy ebéd

342

alkalmával történt. Vagyis inkább nem-találkozást kel­lene mondanom, mert találkoztak ugyan, de nem be­széltek egymással. Feynman, aki barátját, David Bohmot látogatta meg, igen megnyerő egyéniség volt, így az asztalnál ő volt a társalgás középpontja. Az ebéd után, amikor Krishnamurti visszaindult szobájába, a szakács mellette sétált. Krishnamurti váratlanul megje­gyezte, hogy Feynman nagyon boldogtalan ember (Krohnen 1997).

Vajon Krishnamurti belelátott Feynman elméjébe falatozás közben? Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy ugyanezt gyakorlatilag bármelyik - múlt-, jelen- és jövőbeli - fizikusnál megállapíthatta volna. Ilyen volt Newton és (fiatalabb éveiben min­denképp) még Einstein is. Nyugaton sok, a tudatot ku­tató tudós boldogtalan. Versenyszelleműek, teljesít- mény-központúak és a végletekig feszültek. Ha a tudat vizsgálata elvileg boldogságot hoz, akkor vajon mi­lyen tudatot tanulmányoznak ezek az emberek? A vá­lasz nyilvánvaló. Ezek a tudósok objektív módon te­kintenek a tudatra; az objektumokra irányuló tudatos­ságot tanulmányozzák. Nem vállalták, hogy kutatásaik során maguk is megváltozzanak.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy amikor más tudósok keresztülnéznek a képzelet e csodálatos kvantumabla­kán, ugyanolyan lehetőséget látnak-e tudomány és szellemiség összeegyeztetésére, mint én. Ha nem, miért nem? Ha igen, mikor számíthatunk rá, hogy a tu­dósok között őszinte mozgalom alakul, amely elvezet majd az egyesítő paradigmához? Ezekre a kérdésekre a válasz azon múlik, hogy a tudós mint egyén elkötele- zi-e magát a személyes változás mellett.

Manapság a legtöbb tudós azért foglalkozik a tudo­mánnyal, hogy pályafutását előrelendítse. Sokan, akik

343

paradigmaváltásról beszélnek, azt az egy új elgondo­lást akarják megtalálni, amely azonnali hírnevet és gazdagságot hoz számukra. A tudományt és a szelle­miséget a tudatban egyesítő paradigma nem egy új el­gondoláson alapul. Ezek a tudósok ezért vonakodnak elfogadni, hogy a paradigmaváltáshoz szükséges „új” gondolat, amit keresnek - miszerint a tudat minden lé­tezés alapja - már évezredek óta létezik. Ha valaki meglátja e gondolat helytállóságát, a kvantumablak hi­telessége máris nyilvánvalóvá válik.

Ahhoz, hogy egy tudós megítélhesse a tudat elsőd­legességét, közvetlenül kell tanulmányoznia a tudatos­ságot. Nemcsak fogalmakkal, a gyakorlati metafizika nyilvános kísérleteivel (bármilyen fontosak is ezek), hanem közvetlen tapasztalaton keresztül is. A tuda­tunk közelebb van hozzánk, mint a nyaki vénánk, mondta Ibn Arabi, a nagy sejk. De hogy ezt megért­hessük, magunkba kell néznünk.

Elmondok még egy személyes történetet. Egy kivá­ló fizikussal vitattam meg munkámat és az ahhoz kap­csolódó kutatásokat, aki hozzám hasonlóan a kvan­tumfizika segítségével kutatja a tudatot Miután együtt töltöttük a napot, nagyon szívélyesen meghívott ottho­nába. Az ebédnél megkérdezte, hogy személyes ta­pasztalatomban milyen meggyőző bizonyítékot talál­tam, ha volt ilyen, Isten létezésére. Azt mondtam neki, hogy megtanultam szeretni a feleségem, és a legtöbb­ször boldog vagyok. Ez hidegen hagyta.

A hagyományos, objektív tudomány gyakorlóitól szigorú objektivitást követel: a tudósok nem kerülhet­nek szubjektív viszonyba kutatási területükkel; tehát kereshetnek új területet, de azt nem engedhetik, hogy kutatásuk megváltoztassa őket. Az új tudomány tudó­sait valakinek hatásos érvekkel meg kell győznie, hogy

344

ebben a tekintetben lényeges mértékben ki kell bőví­teni módszertanukat.

A tudományos kutatáshoz elméletre és gyakorlatra egyaránt szükség van. A tudat természetének tanulmá­nyozása azonban még a kísérleti metafizika esetében is érint olyan aspektusokat, amelyeket tisztán tapaszta­lati úton kell megközelítenünk. Erre a legjobb példa kettős-én természetünk és az egóval való azonosulás átalakulásának gondolata. A tudósok továbbra sem fognak eljutni a mély felismerésre, hogy a tudat min­den létezés alapja, ha nem hatolnak az átalakulás mé­lyére. A tudatkutató Willis Harman és Christian De Quincey (1994) egyetértenek velem:

A lényeg az, hogy a tudós tapasztalásának meg­változása a tudat felfedezése során nélkülözhe­tetlen ahhoz a közvetlen és mély felismeréshez, amelynek révén ismeretet szerezhetünk a pszi­chéről. Enélkül a tudós vak volna a vizsgált jelenségre és folyamatokra. Egy ilyen „belső láto­más” minden valódi, a tudatot vizsgáló tudo­mány kiindulópontja - elengedhetetlen feltéte­le; innen származnak az adatok, amelyeket a tudós később beépíthet egy másokkal is megoszt­ható modellbe.

Érdemes lenne-e egyesíteni a vallásokat?

Ha a szellemiség tudományos, ha minden szellemi ha­gyomány azonos kozmológiai és ontológiai alapokra épül, akkor miért van szükség különálló vallásokra? Miért ne legyen csak egy egyetemes vallás?

345

Hasonló kérdés vetődik fel a kultúrákkal kapcsolat­ban is. Támogassuk a kulturális sokféleséget? Nem vol­na kevésbé zavaros minden, ha egy egyesített kultú­ránk lenne? Egy olyan ország, amelynek lakosságát sokféle bevándorolt nép alkotja, mint az Egyesült Álla­mokét, egy „olvasztótégely” kultúrát képzel el, egy egyetlen kultúrát alkotó keveréket, amelyet a különbö­ző kultúrák gazdagon fűszereznek. Az antropológu­sok és szociológusok azonban mostanra felismerték, hogy ez végső soron nem működhet, mert valamelyik kultúra elkerülhetetlenül uralkodó lesz. Egy kultúrájá­ban változatos népességnek ehelyett egy olyan szövet­nek kell lennie, amelynek szövése, jelezve a különféle kultúrák hozzájárulását az egészhez, különböző min­tákat foglal magában. Megértettük a sokféleség elő­nyeit a biológiai evolúcióban; fel kell ismernünk, hogy a kulturális sokféleség hasonlóan előnyös lehet az em­beri társadalmak számára is.

Ugyanígy fenn kell tartanunk a vallások sokféle­ségét is. Minden vallás azt a kultúrát és a kultúra által meghatározott, hagyományos utakat (tudás, szeretet, cselekvés, meditáció, kundalini stb.) tükrözi, amely­ben létrejött. Az emberek más-más utakhoz vonzód­nak, és ennek megfelelően különböző vallások szol­gálják legjobban érdekeiket. A vallások különbözősé­gének tiszteletben tartása nem homályosíthatja el alapvető egységüket.

A hinduizmus jó példája az egységen belüli sokfé­leségnek. A hinduizmust nem vallásként, hanem olyan emberek kultúrájának részeként határozzák meg, akik felfedezték, hogy a szellemiség az élet fontos és örök­kévaló része. A szellemiség ilyen tág értelmezése mel­lett sok tanító és sok tanítás létezik. A különböző isko­lák civódnak egymással, de a hinduizmus oltalmában

346

mindegyik elfogadásra talál. Ez az egységen belüli sokféleség jó modellje, amit a tudat tudománya oly nyilvánvalóan megalapoz. Tudományos megközelítés felől tekintve a vallásoknak mindig lesz egy kreatív al­kotóeleme; soha nem kell a vak hit szószékeivé vál­niuk, ahogy az mostanában néha előfordul. A tudo­mány változásával és a kozmológia fejlődésével változ­ni fognak. A vallásokat a kultúra változása és az azzal változó emberek is meg fogják változtatni, akiket a val­lás szolgál.

Összevonjuk az egyházat és az államot?

A szekularizmus - az egyház és az állam különválasztá­sa - már a Nyugat hagyománya. Amikor a nyugati világ­nézet elfogadta a kartéziánus elme-anyag felosztást, a szekularizmus bevált. Biztosította a vallás szabadsá­gát az államhatalom esetleges befolyásával szemben. Ugyanakkor a közoktatás számára is biztosította a men­tességet egy adott vallási dogma befolyásától.

Állam és vallás különválasztása hasznos volt a Nyu­gat számára, mert a keresztény egyház, az uralkodó vallás képviselője, tekintélyelvű. A köziskolákat meg kellett védeni. Ma azonban a közoktatást nemcsak az egyház, hanem a tudományosság hittételeitől is meg kell védeni. A gyerekeknek jogosan nem tanítják tény­szerűen, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot (klasszikus teremtéselmélet), ellenben azt az elavult dogmát tanítják nekik, hogy minden, így értelemsze­rűen az elme és a tudat is atomokból áll.

Ha a vallás és a tudomány egyaránt mentes volna a hittételektől, a szekularizmusra semmi szükség nem volna. Ha a tudat tudományának biztos helye volna, és a szellemiséget emberi mivoltunk megkérdőjelezhe­

347

tetlenül fontos részének látnánk, nem kellene az egy­házat és a vallást különválasztani. Akkor ez olyan vol­na, mint a gazdaság és a politika különválasztása Erre azonban még nem érett meg az idő.

A régi tudomány kudarca nyilvánvaló. Ugyanígy a tudományos babonaságé is. A dogmatikus tudomány veszélyeit azzal kerülhetjük el, hogy kérdéseket te­szünk fel a valóságról, metafizikai kérdéseket, ame­lyek a materializmustól eltérő nézetekre vonatkoznak, mint amilyen a világ szellemi szemlélete. A filozófiai fejtegetéseknek nem kellene elrettenniük a szellemi bölcseletektől. Ami még fontosabb, a diákoknak lehe­tővé kellene tenni, hogy megtanulják megfigyelni ma­gukat, meditálhassanak, különös tekintettel arra, hogy mennyire meghatározza őket a média által befolyásolt énképük. A meditációt jobb volna nem kizárni a köz­iskolák tananyagából, mivel az hagyományosan min­dig is a szellemi gyakorlat része volt.

A tudat tudományának a legközvetlenebbül érez­hető hatása talán minden érintett megnyugtatása, hogy tudomány és vallás párbeszéde nem jár veszély- lyel, időszerű és gyümölcsöző. Gyermekeinket nem kell óvni ettől a párbeszédtől. Tanítsuk őket az ato­mokról és a molekulákról, de ne azt tanítsuk nekik, hogy az atomokon és a molekulákon kívül nem létezik más. Ismertessünk meg velük másféle nézeteket az el­méről és a tudatról, saját magukról. Tegyük lehetővé, hogy napjaink materialista tudományának intellektuá­lis és kísérleti technikáin kívül más kutatási módszere­ket is megismerjenek, a belső kutatás technikáit, ame­lyek átfogják a fizikai és a vitális testet, az elmét, az ér­telmet és a tudatot - létünk nagy láncolatának egészét. Továbbra is fektessünk hangsúlyt az olvasásra, írásra és számtanra, amelyek biztosítják, hogy megállják he­

348

lyüket az életben, de ezt egészítsük ki az intuícióval, bölcsességgel és ihletettséggel, amelyek boldogságot hoznak számukra. És ami a legfontosabb, tiszteljük annyira gyermekeinket, hogy megismertetünk velük minden tényt és véleményt, a viták dacára, és enged­jük, hogy maguk válasszanak világnézetet. Ezzel tarto­zunk nekik.

Irodalom

Almeder, R. (1992): Death and Personal Survival: The Evidence fór Life after Death. Lanham, Rowman and Littlefield.

Aspect, A. - J. Dalibard - G. Roger (1982):„Experimental Test of Bell Inequalities Using Time-Varying Analyzers.” Physical Review Letters 49,1804-7. o.

Assagioli, R. (1976): Psychosynthesis: A Manual of Principles and Techniques. New York, Penguin.

Aurobindo, S. (1955): The Synthesis ofYoga. Pondicherry, Sri Aurobindo Ashram.

Bache, C. M. (1990): Lifecydes: Reincarnation and the Web ofLife. New York, Paragon.

Balsekar, R. (1989): The Final Truth. Redondo Beach, Advaita Press.

Uő (1993): Consciousness Speaks. Redondo Beach, Advaita Press.

35°

Banerji, R. B. (1994): „Beyond Words.” Philadelphia, St. Joseph’s University.

Barrow, J. D. - F. J. Tipler (1986): The Anthropic Cosmological Principle. New York, Oxford University Press.

Bass, L. (1971): „The Mind of Wigner’s Friend.” Harmathena 112. Dublin, Dublin University.

Uő (1975): „A Quantum Mechanical Mind-Body Interaction.” Foundations of Physics 5,155-72. o.

Bateson, G. (1980): Mind and Natúré. New' York, Bantam.

Becker, C. B. (1993): Paranormal Experience and the Survival of Death. Albany, State University of New York Press.

Bell, J. S. (1965): „On the Einstein-Podolsky-Rosen Paradox.” Physics 1, 195-200. o.

Blake, W. (1981): Poetry and Prose. Berkeley, University of California Press.

Blavatsky, H. P. (1968): The Secret Doctrine. Los Angeles, Theosophy Co.

Blood, C. (1993): „On the Relation of the Mathematics of Quantum Mechanics to the Perceived Physical Universe and Free Will.” Camden, Rutgers University.

351

Bohm, D. (1951): Quantum Theory. Englewood Cliffs, Prentice Hall.

Uő (1980): Wholeness and ihe Implicale Order. London, Routledge and Kegan Paul.

Briggs, J. (1990): The Fire and the Crucible. Los Angeles, Tarcher.

Buber, M. (1970): I and Thou. Ford. W. Kaufmann. New York, Charles Scribner. (Magyarul: Én és le. Budapest, 1991, Európa Könyvkiadó.)

Byrd, R. C. (1988): „Positive and Therapeutic Effects of Intercessor Prayer in a Coronary Care Unit Population.” Southern Medical Journal 81,826-29. o.

Capra, F. (1977): The Tao of Physics: An Exploration of the the Parallels between Modern Physics and Eastern Mysticism. New York, Bantam.

Chalmers, D. (1995): Toward a Theory of Consciousness. Cambridge, MIT Press.

Chopra, D. (1989): Quantum Healing: Exploring the Frontiers of Mind Body Medicine. New York, Bantam. (Magyarul: Kvantumgyógyítás. Budapest, 2005, Édesvíz.)

Cousins, N. (1989): Head First: The Biology of Hope. New York, Dutton.

352

Cranston, S. - C. Williams (1984): Reincarnation. 2 köt. Pasadena, Theosophical University Press.

Davies, P. (1989): The Cosmic Bluepriní. New York, Simon and Schuster.

Dayananda, S. (1993): Inlroduction lo Vedanla. New Delhi, Vision Books.

Dennett, D. (1991): Consciousness Explained. New York, Basic.

d’Espagnat, B. (1983): In Search of Reality. New York, Springer Veriag.

Dossey, L. (1990): Recovering the Soul. New York, Bantam-Doubleday.

Eccles, J. (1994): How the Self Controls Jts Brain. New York, Springer Veriag.

Einstein, A. - B. Podolsky - N. Rosen (1935): „Can Quantum Mechanical Description of Reality Be Considered Complete?” Physical Review 47, 777-80. o.

Eldredge, N. - S. J. Gould (1972): „PunctuatedEquilibria: An Alternative to Phyletic Gradualism.” In Models in Paleontology. Szerk. T. J. M. Schopf. San Francisco, Freeman.

Elsasser, W. M. (1981): „Principles of a New Biological Theory: A Summary” Journal of Theoretical Biology 89,131-50. o.

353

Uő (1982): „The Other Side of Molecular Biology.” Journal ofTheoretical Biology 96, 67-76. o.

Evans-Wentz, W. Y. (szerk.) (1960): The Tibetan Book of the Dead. Oxford, Oxford University Press.

Feynman, R. P. (1981): „Simulating Physics with Computers.” International Journal of Theoretical Physics 21, 467-88. o.

Gallup, G. (1982): Adventures in Immortality. New York, McGraw Hill.

Goldberg, B. (1982): Pást Lives, Future Lives. New York, Ballantine. (Magyarul: Előző életek, jövendő életek. Budapest, 1991, Édesvíz.)

Goswami, A. (1989): „The Idealistic Interpretation of Quantum Mechanics” Physics Essays 2, 385-400.o.

Uő (1990): „Consciousness in Quantum Physics and the Mind-Body Problem.” Journal of Mind and Behavior 11, 75-96. o.

Uő (1993): The SelfAware Universe: HowConsciousness Creates the Material World. New York, Tarcher/Putnam.

Uő (1994): Science within Consciousness: Developing a Science Based on the Primacy of Consciousness. Research Report. Sausalito, Institute of Noetic Sciences.

354

Uő (1996): „Creativity and the Quantum: A unified Theory of Creativity.” Creativity Research Journal, 47-61. o.

Uő (1997a): „Consciousness and Biological Order: Toward a Quantum Theory of Life and Its Evolution.” Integrated Physiological and Behavioral Science 32, 75-89. o.

Uő (1997b): „A Quantum Explanation of Sheldrake’s Morphic Resonance.” In Scientists Discuss Sheldrake’s Theory about Morphogenetic Fields. Szerk. H. P. Duerr és F. T. Gottwald. Germany, Scherzverlag.

Uő (1999): Quantum Creativity: Waking Up to Our Creative Potential. New York, Hampton Press.

Grant, V. (1985): The Evolutionary Process: A Critical Review of Evolutionary 'Theory. New York, Columbia University Press.

Green, E. - A. Green. (1977). Beyond Biofeedback. New York, Dell.

Greenwell, B. (1995): Energies of Transformation. Saratoga, Shakti River Press.

Grinberg-Zylberbaum, J. - M. Delaflor - L. Attie - A. Goswami (1994): „Einstein-Podolsky-Rosen paradox in the Human Brain: The Transferred Potential.” Physics Essays 7, 422-28. o.

355

Gróf, S. (1992): The Holotropic Mind. San Francisco, Harper San Fransisco.

Grosso, M. (1994): „The Status of Survival Research." Noetic Sciences Review 32, 12-20. o.

Guillaumont, A. et al. (ford.) (1959): The Gospel according to Thomas. San Francisco, Harper & Row.

Harman, W. - C. De Quincey (1994): The Scientific Exploration of Consciousness: Toward an Adequate Epistemology. Sausalito, Institute of Noetic Sciences.

Hawking, S. (1988): A Brief History of Time: From the Big Bang to Black Holes. New York, Bantam.

Helmuth, T. - A. G. Zajonc - H. Walther (1986). In New Techniques and Ideas in Quantum Measurement Theory. Szerk. D. M. Greenberger. New York, New York Academy of Science.

Herbert, N. (1986): Quantum Reality. New York, Dutton.

Uő. (1993): Elemental Mind. New York, Dutton.

Ho, M. W. (1994): The Rainbow and the Worm: The Physics of Organisms. Singapore, World Publishing.

Hofstadter, D. R. (1980): Goedel, Escher, Bach: The Eternal Golden Braid. New York, Basic.

356

Humphrey, N. (1972): „Seeing and Nothingness.” New Scientist 53, 682. o.

Huxley, A. (1970): The Perennial Philosophy. New York, Harper Colophon.

Iyer, R. (1983): The Jewel in the Lotus. New York, Concord Grove Press.

Jahn, R. (1982): „The Persistent Paradox of Psychic Phenomena: An Engineering Perspective.” Proceeding of the IEEE 70, 135-70. o.

Jastrow, R. (1978): God and the Astronomer. New York, Warner.

Joy, W. B. (1979): Joy’s Way. Los Angeles, Tarcher.

Jung, C. G. (1971): The Portable Jung. Szerk.J. Campbell. New York, Viking.

Kamenetz, R. (1994): The Jew in the Lotus. New York, Harper Collins.

Kimura, M. (1983): The Neutral Theory of Molecular Evolution. Cambridge, Cambridge University Press.

Krishna, G. (1971): Kundalini - The Evolutionary Energy in Man. Boulder, Shambala.

Krishnamurthy, U. (2000): Yoga and Mental Health.

Krishnamurti, J. (1995): On Truth. San Francisco, Harper San Francisco.

3 57

Krohnen, M. (1997): The Kiteken Chronicles: 1001 Lunches with J. Krishnamurti. Ojai, Edwin House Publishing.

Kuhn, T. S. (1970): The Structure of ScientificRevolutions. Chicago, University of Chicago Press.

Leonard, G. (1990): The Ultimate Athíete. New York, North Atlantic.

Libet, B. (1985): „Unconscious Cerebral Initiative and the Role of Conscious Will in Voluntary Action.” Behavioral and Brain Science 8, 529-66. o.

Libet, B. - E. Wright - B. Feinstein - D. Pearl (1979): „Subjective Referral of the Timing fór a Cognitive Sensory Experience.” Brain 102, 193- o.

Lockwood, M. (1989): Mind, Brain, and the Quantum. Oxford, Basil Blackwell.

London, F. - E. Bauer (1983). In Quantum Theory and Measurement. Szerk. J. A. Wheeler és W. Zurek. Princeton, Princeton University Press.

Lovelock, J. E. (1982): Gaia: A New Look at Life on Earth. Oxford, Oxford University Press.

Lucas, W. B. (1993): Regression Therapy: A Handbook for Professionals. New York, Deep Forest Press.

MacGregor, G. (1992): Reincarnation in Christinaity. Wheaton, Theosophical Publishing House.

358

Marcel, A. (1980): „Conscious and Preconscious Recognition of Polysemous Words: Locating the Selective Effect of Prior Verbal Context.” In Atlention and Performance 8. Szerk. R. S. Nickkerson. Hillsdale, Lawrence Erlbaum.

Margulis, L. (1993): „Reflection.” In From Gaia to Selfish Gene. Szerk. C. Barlow. Cambridge, MIT Press.

Maslow, A. (1968): Toward a Psychology of Being. New York, Van Nostrand Reinhold

May, R. (1976): Courage to Create. New York, Bantam.

McCarthy, K. - A. Goswami (1993): „CPU or Self- Reference? Can We Discern between Cognitive Science and Quantum Functionaíist Models of Mentation?” Journal of Mind and Behavior 14, 13-26. o.

Merrell-Wolff, F. (1995): Philosophy of Experience. Albany, State University of New York Press.

Mitchell, M. - A. Goswami (1992): „QuantumMechanics for Observer Systems.” Physics Essays 5, 526-29. o.

Moody, R. (1976): Life after Life. New York, Bantam. (Magyarul: Élet az élet után. Budapest, 1993, Totem.)

Moss, R. (1981): The I Thal Is We. Berkeley, Celestial Arts.

359

Uő (1984): Radical Aliveness. Berkeley, Celestial Arts.

Motoyama, H. (1971): Theories of the Chakras. Wheaton, Thcosophical Publishing House. (Magyarul: Minden, amit a csakrákról tudni lehet. Budapest, 2005, Édesvíz.)

Moura, G. - N. Don. (1996): „Spirit Possessions, Ayahuasca Users, and UFO Experiencers: Three Different Patterns of States of Consciousness in Brazil.” Abstracts of Talks at the Fifteenth International Transpersonal Association Conference, Manaus, Brazil. Mill Valley, International Transpersonal Association.

Murphy, M. (1992): The Future of the Body. Los Angeles, Tarcher.

Nagendra, H. R. (szerk.) (1993): New Horizons in Modem Medicine. Bangalore, Vivekananda Kendra Yoga Research Foundation.

Netherton, M. (1978): Past Lives Therapy. New York, Ace.

Neumann, J. (1955): The Mathematical Foundations of Quantum Mechanics. Princeton, Princeton University Press.

Nikhilananda, S. (ford.) (1964): The Upanishads. New York, Harper and Row.

Nuland, S. B. (1994): How We Die. New York, Knopf.

360

O’Regan, B. (1987): „Healing, Remission, and Mirade Cures.” Inslitute of Noetic Sciences Special Report.

Oshins, E. - McGoveran, D. (1980): „...Thoughts about Logic about Thoughts...: The Question of Schizophrenia.” Proceeding of the Twenty-Fourth Annual North American Meeting of the Society for General Systems Research, 505-14. o.

Osis, K. - E. Haraldsson (1977): At the Hour of Death. New York, Avon.

Pasricha, S. (1990): Claims of Reincarnation: An Empirical Sludy of Cases in India. New Delhi, Harman Publishing House.

Peace Pilgrim (1982): Peace Pilgrim: Her Life and Work in Her Own Words. Santa Fe, Ocean Tree Books.

Penrose, R. (1989): The Emperor’s New Mind. Oxford, Oxford University Press.

Uő (1994): Shadows of the Mind. Oxford, Oxford University Press.

Piaget, J. (1977): The Developement of thought: Equilibration of Cognitive Structures. New York, Viking.

Radin, D. I. - J. M. Rebman (1996): „DeepInterconnectedness and Group Consciousness: Exploring the Limits of Mind-Matter Interaction.” In Proceedings of Presented Papers for the Thirty-

361

Ninth Annual Parapsychological Convention, 219-45- o.

Ramana, Maharshi (1978): Talks with Ramana Maharshi. Szerk. T. N. Venkataraman. Madras, Jupiter Press.

Ray. P. (1996): Noetic Sciences Review 37, Spring Issue.

Reich, W. (1949): Character Analysis. New York, Orgone Institute Press.

Reps, P. (1957): Zen Flesh, Zen Bones. New York, Doubleday.

Ring, K. (1980): Life at Death. New York, Quill.

Uő (1992): The Omega Project. New York, Quill William Morrow.

Rogers, C. R. (1959): „Toward a Theory of Creativity.” In Creativity and Its Cultivation. Szerk. H. H. Anderson. New York, Harper.

Rumi, J. (1988): The Branching Moments. Ford. J. Moyne és C. Barks. Providence, Copper Beech Press.

Sabom, M. B. (1982): Recollection of Death. New York, Harper and Row.

Sancier, K. M. (1991): „Medical Applications ofQigong and Emitted Qi on Humans, Animals, Cell Cultures, and Plants: Review of Selected Scientific

362

Research.” American Journal ofAcupuncture 19, 367-77. o.

Schmidt, H. (1993): „Observation of a Psycholdnetic Effect under Highly Controlled Condititons.” Journal of Parapsychology 57, 351-72. o.

Schuon, F. (1984): The Transcendent Unily of Religions. Wheaton, Theosophical Publishing House.

Searle, J. R. (1994): The Rediscovery of the Mind. Cambridge, MIT Press.

Seymour, C. R. F. (1990): „The Old Gods.” In Angels and Mortals. Szerk. M. Parisén. Wheaton, Quest

Sheldrake, R. (1981): A New Science ofLife. Los Angeles, Tarcher.

Simonion, O. C. - S. Matthews-Simonton - J. J.Creighton (1978): Getting Well Again. Los Angeles, Tarcher.

Sirag, S. (1993). In The Roots of Consciousness. Szerk. J. Mishlove. Tulsa, Council Oaks Books.

Sivananda, Swami (1987): Vedanta (Jnana Yoga). Rishikes, Divine Life Society.

Sogyal Rinpoche (1993): The Tibetan Book of Living and Dying. San Francisco, Harper San Francisco.

Stapp, H. P. (1993): Mind, Matter, and Quantum Mechanics. New York, Springer.

363

Uő (1994): A Report on the Gaudiya Vaishnava Vedanta Form of Vedic Ontology. San Francisco, Bhaktivedanta Institute.

Uő (1995): „The Hard Problem: A QuantumApproach.” Journal of Consciousness Studies 3, 194-210. o.

Stevenson, I. (1974): Twenly Cases Suggestive of Reincarnation. Charlottesville, University Press of Virginia.

Uő (1977): „Research intő the Evidence of Man’s Survival After Death.” Journal of Nervous and Mentái Disease 165, 153-83- o.

Uő (1987): Children Who Remember Previous Lives: A Question of Reincarnation. Charlottesville, University Press of Virginia.

Stuart, C. I. J. M. - Y. Takahashy - M. Umezawawa (1978): „Mixed System Brain Dynamics.” Foundations of Physics 9, 301-29. o.

Tarnas, R. (1991): The Passión of the Western Mind. New York, Ballantine Books.

Taimni, I. K. (1961): The Science of Yoga. Wheaton, Theosophical Publishing House.

Varela, F. J. - E. Thompson - E. Rosch (1991): The Embodied Mind. Cambridge, MIT Press.

364

Walker, E. H. (1970): „The Nature of Consciousness.” Mathematical Biosciences. 7, 131 -78. o.

Wallas, G. (1926): The Ari of Thought. New York, Harcourt, Brace, and World.

Wambach, H. (1979): Life before Life. New York, Bantam.

Wheeler, J. (1983): „Law without Law.” In Quantum Theory and Measurement. Szerk. J. Wheeler és W. Zurek. Princeton, Princeton University Press.

Whitman, W. (1969): Leaves of Grass. New York,Avon.

Wickramsekera, I. - S. Krippner - J. Wickramsekera -I. Wichramsekera II. (1997): „On the Psychophysiology of Ramtha’s School of Enlightenment.”

Weil, Andrew (1995): Spontaneous Healing. New York, Knopf. (Magyarul: Gyógyulás önerőből. Budapest, 1999, Édesvíz.)

Wigner, E. (1962). In The Scientist Speculates. Szerk.L. J. Good. Surrey, Windmill Press.

Uő (1967): Symmetries and Reflections. Bloomington, Indiana University Press.

Wilber, K. (1977): The Spectrum of Consciousness. Wheaton, Quest Books.

365

Uő (1980): The Almán Project. Wheaton, Theosophical Publishing House.

Uő (1981): Up from Edén. New York, Anchor Press/Doubleday.

Uő (1982): The Holographic Paradigm and Olher Paradoxes: Exploring the Leading Edge of Science. Boulder, Shambala.

Uő (1993): „The Great Chain of Being.” Journal of Humanistic Psychology 33, 52-55. o.

Uő (1996a): A Brief History of Everything. Boston, Shambala. (Magyarul: A működő szellem rövid története. Budapest, 2003, Európa.)

Uő (1996b): „How Big is Our Umbrella?” Noetic SciencesRreview 40,10-17. o.

Uő (1997): „An Integral Theory of Consciousness.” Journal of Consciousness Studies 4 (1), 71-92. o.

Wolf E. A. (1984): Starwawe. New York, Macmillan.

Uő (1986): The Body Quantum. New York,Macmillan.

Uő (1990): Parallel Universes. New York, Simon & Schuster.

Uő (1994): The Dreaming Universe. New York, Simon & Schuster.

366

Uő (1996): The Spiritual Universe. New York, Simon & Schuster.

Zohar, D. (1990): The Quantum Self. New York, William Morrow.

ISMERETTERJESZTÉS/TUDOMÁNY ÉS SPRITUALITÁS KAPCSOLATA

„Miután csaknem egy évszázada igyekszünk megfejteni az anyag titkait a kvantumfizika segítségével, világossá vált, hogy az elmélet önmagában nem tökéletes; a tudatos megfigyelővel kell kiegészítenünk. Így tárul fel a képzelet

ablaka, annak a lehetősége, hogy a tudományba bevezessük a tudatot mint minden létezés okát és egy új tudományos paradigma alapját. ”

Ezzel kezdődik Amit Goswami kvantumfizikusnak a tudomány és a spiritualitás területén végzett úttörő munkája, amely Fritjof Capra klasszikus művének, A FIZIKA TAÓJÁnak szellemét követi. Capra átütő erejű munkája 1975-ben már megmutatta e két különálló valóság párhuzamait. Most ennek a fonalán elindulva, Goswami továbbmegy: nem csupán párhuzamokról, hanem tökéletes egyesülésről beszél hihetetlenül közvetlen módon, hétköznapi nyelven, hasznos történetekkel és színes példákkal illusztrálva magyarázatát, mintha a Mindentudás egyetemének egyik legjobb előadásán ülnénk. Holisztikus világnézete a legalapvetőbb és legégetőbb kérdésekre is megadja a választ:Ki vagyok én, és mi a célom az életben?Ugyanaz-e az igazság a tudomány és a vallás számára?Vajon a gondolatok valóságosak-e?Miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel?Isten és az örök élet vajon csak a hit szüleménye-e, vagy bizonyíthatóan léteznek? Léteznek-e csodák?Hogyan működik a test öngyógyító kreativitása?Mivel magyarázható a spirituális gyakorlatok hatalma?Hogyan tesznek szert egyes emberek olyan képességekre, amelyekkel meghaladják a fizika törvényeit?Goswami brilliáns előadásmódban mutat rá, hogy az új tudomány miként igazolja azt, amit a misztikusok mindig is tudtak: vagyis hogy a tudat, nem pedig az anyag a létezés legvégső alapja. Egyesíti spirituális szívünket tudományos elménkkel, miközben játékosan eszünkbe idéz Einstientől Forrest Gumpig mindenkit, aki számít.Az elmúlt huszonöt évben számos könyv próbálta meg egyesíteni Keletet és Nyugatot, összeegyeztetni a nirvánát a magfizikával. Egyikük sem jutott el odáig, mint Goswami professzor: aligha juthat eszünkbe olyan „nagy kérdés”, amelyet ne tudna meglepően meggyőző módon megvilágítani. Önnek is vannak kérdései? Keresse meg a válaszokat itt, a KÉPZELT ABLAKban, amely megmutatja, hogy az új tudomány elveinek alkalmazásával valóban megszabadult létezőként élhet a világon.