A fordítás alapjául szolgáló, eredeti ki-adás: Anatomy of the State elérhető a Mises Institute honlapján.

Fordította: Táborszki Bálint http://ellenpropaganda.com/

Az Államra a legnagyobb veszélyt

a független, szellemi kritika jelenti.

Murray N. Rothbard

AMI NEM AZ ÁLLAM Az Államot majdnem egyöntetűen a szociális szolgáltatások intézményének tartják. Néhány gondolkodó a társadalom kvintesszenciáját tiszteli benne, mások egy szeretetre méltó, bár sokszor eredménytelen szervezetként látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköz-nek tartja - egy, a "magánszektor" ellen utasítható eszköznek, amely gyakran megnyeri ezt az erőforrások feletti versenyt. A demokrácia felemelkedésével az Állam azonosítása a társada-lommal egészen odáig fajult, amíg mindennapossá vált olyan véleményeket hallani, amelyek megsértik az értelem és a jó-zanész gyakorlatilag összes elvét, mint "mi vagyunk az Állam." A "mi" hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy a politikai élet valóságára egy ideológiai álca vetődjön. Ha "mi vagyunk az Állam," akkor bármi, amit az Állam cselekszik egy egyénnel nem csupán jogos és zsarnoktalan, hanem "önkéntes" az érin-tett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósság-ba verte, amelyet az egyik csoport a másik javára való meg-adóztatásával kell kifizetni, a teher e valósága elhomályosul az "önmagunknak tartozunk ezzel" állításával; ha az Állam beso-roz egy embert, vagy disszidens véleménye miatt börtönbe veti, akkor azt "önmagával teszi," így tehát semmi kellemet-

lenség nem történt. Ezen érvelésből kiindulva a náci állam ál-tal meggyilkolt zsidókat nem gyilkolták meg, hanem helyette bizonyára "öngyilkosságot követtek el," mivel ők voltak az Ál-lam (amelyet demokratikusan választottak), így tehát bármi, amit az Állam tett velük önkéntes volt az ő részükről. Az em-ber nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő embertömeg vallja többé-kevésbé magá-énak ezt a téves következtetést. Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy "mi" nem az Állam va-gyunk, az Állam pedig nem "mi" vagyunk. Az Állam semmi-lyen pontos értelemben nem "képviseli" az emberek többsé-gét.1 Viszont még ha így is volna, még ha az emberek 70 száza-léka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalé-kot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes ön-gyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről.2 Semmilyen szer-

1 Nem fejthetjük ki ebben a fejezetben a „demokrácia” számos problémáját és hibáját. Legyen elég annyi, hogy az egyén igazi ügynöke vagy „képviselője” mindig az egyén parancsainak alárendeltje, bármikor elbocsátható és soha nem cselekedhet felettese érdekei vagy kívánságai ellen. Nyilvánvaló, hogy a „képvi-selők” a demokráciában soha nem tölthetnek be ilyen, a libertariánus társada-lommal összeférő szerepet.

2 A szociáldemokraták erre sokszor úgy válaszolnak, hogy a demokrácia, az uralkodók többség által való megválasztása, logikusan magába foglalja azt, hogy a többség tiszteletben tartja a kisebbség bizonyos szabadságjogait, mivel a ki-sebbség egyszer többséggé válhat. Más problémáktól eltekintve, ez az érv nyil-

vezeti metaforának, semmilyen irreleváns közhelynek, misze-rint "egymás részei vagyunk," sem engedhető meg, hogy el-fedje ezt az alapvető tényt. Ha tehát az Állam nem "mi" vagyunk, nem "az emberi család," amely összegyűlik, hogy közös problémákról döntsön, ha nem egy társasházi közgyűlés vagy klubház, akkor micsoda? Rövi-den az Állam a társadalom egy szervezete, amely arra törek-szik, hogy fenntartsa a hatalom és az erőszak kezdeményezé-sének monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevé-telüket javaik és szolgáltatásaik előállításával, és e javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevé-teléhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével.3 Miután erőszak használatá-

vánvalóan nem érvényes ott, ahol a kisebbség nem válhat többséggé, mint pél-dául amikor a kisebbség más rasszból vagy etnikai csoportból áll.

3 Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism, and Democracy 198. o.:

„A magán és állami szféra közötti súrlódást vagy ellenségeskedést a kez-detektől fogva felerősítette az a tény, hogy […] az Állam olyan bevételen élt, amelyet a magánszféra által, magáncélokra termeltek, melyet e célok-tól politikai erővel kellett elterelni. Az elmélet, amely az adóztatást klub-tagsági díjhoz vagy például egy doktor szolgáltatásaiért való fizetséghez

val szert tett a bevételére, az Állam általában tovább lép az egyéni alattvalók tetteinek szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség ös--szes Államának egyszerű vizsgálata elég bizonyíték lenne ezen állításokra; de a mítosz miazmája olyan sokáig pihent az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.

hasonlítja, csak azt bizonyítja, mennyire távol áll a társadalomtudomá-nyok e része a tudományos gondolkodástól.”

Lásd még: Murray N. Rothbard – A ”közszektor” tévedése.

AMI AZ ÁLLAM Az ember meztelenül születik a világba, és az elméjét kell használnia ahhoz, hogy megtanulja, hogyan fogja a természet adta javakat, és (például "tőkébe" való befektetéssel) változ-tassa azokat alakokká, formákká és olyan helyekké, ahol az anyagi javakat szükségleteinek kielégítésére és életszínvona-lának fejlesztésére tudja használni. E tevékenység egyetlen módja az ember energiájának és elméjének használata arra, hogy átalakítsa az anyagi javakat ("termelés"), és az így létre-hozott termékeket mások által létrehozott termékekre cserél-je. Az ember meglátta, hogy az önkéntes és kölcsönös csere folytán minden résztvevő termelékenysége, és ebből kifolyó-lag az életszínvonala hatalmasan megnőhet. Az ember számá-ra tehát a túlélés és vagyonszerzés egyetlen "természetes" módja elméjének és energiájának használata a termelés-és-csere folyamatában. Az ember ezt úgy végzi, hogy először természeti kincsekre lel, majd azokat átalakítja (azzal, hogy "a munkáját elegyíti" velük, ahogyan Locke írta), hogy magántu-lajdonává tegye azt, majd pedig ezt a magántulajdont mások hasonlóképp megszerzett tulajdonára cseréli. Az emberi ter-mészet követelményei által diktált társadalmi útvonal tehát a "tulajdonjogok" és e jogok elajándékozásának vagy elcserélé-sének "szabad piaca." Ezúton az ember megtanulta, hogyan

kerülje el a szűkös javak feletti harc "dzsungel" módszerét, melyben A csak B kárával tehet rájuk szert, mely helyett ha-talmasan megsokszorozza azon javakat a termelés és csere bé-kés és harmonikus módszerével. A nagy német szociológus, Franz Oppenheimer rámutatott, hogy a vagyonszerzés két egymást kizáró módja létezik; az egyik a fentebb említett termelés és csere, amelyet ő "gazda-sági módnak" nevezett. A másik sokkal egyszerűbb, mivel nem követel termelést; mások javainak és szolgáltatásainak hata-lommal és erőszakkal történő lefoglalása. Ez az egyoldalú el-kobzás módszere, mások tulajdonának elrablása. Ez az a mód-szer, amelyet Oppenheimer a vagyonszerzés "politikai módjá-nak" nevezett. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az értelem és energia békés használata a termeléshez az ember "természe-tes" útja: a túléléséhez és jólétéhez vezető módszer. Ugyanígy nyilvánvalónak kell lennie annak is, hogy a kényszerítő és ki-használó módszer ellentétes a természeti törvényekkel; para-zitikus, mivel ahelyett hogy hozzáadna a termeléshez, elvon belőle. A "politikai módszer" a termelést egy parazitikus és pusztító egyén vagy csoport javára szívja el; ez az elszívás pe-dig nem csak kivon a termelés számából, hanem a termelő ösz-tönzőit is csökkenti, hogy saját szükségleteinél többet termel-jen. Hosszútávon a rabló elpusztítja saját létfenntartóját saját ellátmánya forrásának elsorvasztásával vagy elpusztításával.

Hovatovább, a ragadozó rövidtávon is saját igazi, emberi ter-mészetével ellentétesen cselekszik. Abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy sokkal teljesebb választ tudunk adni a kérdésre: mi az Állam? Az Állam Oppen-heimer szavaival a "politikai módszer szervezete"; egy adott territórium feletti ragadozó folyamat rendszeresítése.4 A bű-nözés a legrosszabb esetben is szórványos és bizonytalan; az élősködés rövidéltű és a kényszerítő, parazitikus életvonal bármikor elvágható az áldozat ellenállásával. Az Állam legális, rendszerezett, szisztematikus csatornát biztosít a magántulaj-don kizsákmányolásához; biztossá és viszonylag "békéssé" te-szi a társadalom élősködő kasztját.5 Mivel a termelésnek min-

4 Franz Oppenheimer, The State 24 –27. o.:

„Két alapvetően ellentétes módszer létezik arra, hogy az élelmet kívánó ember szert tegyen a kívánságai kielégítéséhez szükséges eszközökre. Ezek az ember saját munkája és más munkája gyümölcsének erőszakos el-bitorlása. Azt tanácsolom, hogy a következő értekezésben nevezzük az egyén saját munkáját és saját munkájának egyenértékű cseréjét más munkájára a szükségletek kielégítésének „gazdasági módszerének”, míg más munkájának viszonzatlan eltulajdonítása lesz a „politikai módszer”. Az Állam a politikai módszer szervezete. Így tehát egy Állam sem jöhet létre addig, amíg a gazdasági módszer létre nem hozta a szükségletek ki-elégítéséhez kellő tárgyak egy döntő mennyiségét, mely tárgyak elvehe-tők vagy eltulajdoníthatók harcias rabláson át.”

5 Albert Jay Nock élénk szavakkal írta:

dig meg kell előznie a kizsákmányolást, a szabadpiac előrébb való az Államnál. Az Állam sosem egy "társadalmi szerződés" által jött létre; mindig a hódítás és a kizsákmányolás idézte elő. A klasszikus paradigma az volt, hogy egy hódító törzs vé-get vetett hagyománytisztelő fosztogatásának és a meghódí-tott törzs lemészárlásának, amikor megértette, hogy a foszto-gatás időtartama hosszabb és jóval biztosabb is lehet, illetve a helyzet sokkal kellemesebbé is válhat, ha a meghódított tör-zset élni és termelni engednék, míg a hódítók uralkodóként telepednének le köztük, egy stabil évi sarcot követelvén.6 Egy

„Az Állam a bűnözés monopóliumát követeli és gyakorolja. A privát gyil-kosságot tiltja, de ő maga hatalmas méretű mészárlást szervez. A privát rablást bünteti, de önmaga lelkiismeret nélkül teszi kezét mindenre, amit akar, legyen az polgár vagy idegen tulajdona.”

Nock, On Doing the Right Thing, and Other Essays, 143. o.; idézte Jack Schwartzman, “Albert Jay Nock - A Superfluous Man,” Faith and Freedom, 11.o.

6 Oppenheimer, The State, 15. o.:

„Mi tehát az Állam, mint szociológiai fogalom? Az Állam, születésétől fog-va egy társadalmi intézmény, melyet egy győzedelmes csoport a vesztes csoportra kényszerít, azzal az egyetlen céllal, hogy szabályozza a győztes emberek csoportjának uralmát a vesztesek felett, és önmagát belső láza-dás és külső támadás ellen biztosítsa. Teleologikusan ennek az uralomnak nincs más célja, mint a legyőzöttek gazdasági kizsákmányolása a győze-delmesek által.”

És ahogy de Jouvenel írta: „Az Állam lényegében sikerek következménye, me-lyeket egy rablóbanda ért el, akik magukat apró, távoli társadalmakra kénysze-rítik.” Bertrand de Jouvenel, On Power, 100-101. o.

Állam születésének egy módja a következőképp ábrázolható: "Ruritánia" déli hegyei közt egy rablóbandának sikerül fizikai-lag uralma alá hajtania a territóriumot, és végül a bandavezér "a szuverén és független Dél-Ruritánia kormányának királyá-vá" kiáltja ki magát; ha pedig emberei rendelkeznek az erővel, hogy egy ideig fenntartsák ezt az uralmat, csodák csodájára egy új Állam csatlakozott a "nemzetek családjába" és a hajdani banditák a birodalom törvényes nemességévé változtak.

AHOGYAN AZ ÁLLAM FENNTARTJA MAGÁT

Miután az Államot megalapították, a hatalmi csoport vagy "kaszt" hatalmuk fenntartásának problémájával szembesül.7 Míg az erőszak számukra a modus operandi, az alapvető és hos--szú távú probléma ideológiai eredetű, hiszen ahhoz, hogy hi-vatalban maradhasson, bármilyen kormánynak (nem szimplán egy "demokratikus" kormánynak) alattvalói többségének tá-mogatásával kell bírnia. Megjegyzendő, hogy e támogatásnak nem szükséges aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív re-zignáció, mint a meghajlás a természet elkerülhetetlen törvé-nyei előtt. De valamiféle elfogadás értelemben vett támogatás megkövetelt - különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb felül fogja múlni a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. Mivel a kizsákmányolás a termelési többletből me-rít, szükségszerűen igaz, hogy az Államot alkotó osztály - a tel-jes munkaidős bürokrácia (és nemesség) - a föld egy viszony-lag apró kisebbségéből áll, bár – természetesen - lehetőségé-

7 A „kaszt,” – azaz egy privilégiumokkal vagy terhekkel bíró csoport, melyeket kényszerítő erővel adományozott vagy rótt ki az Állam - és a marxista „osztály” társadalmi fogalmai között húzódó fontos különbségek kapcsán lásd, Ludwig von Mises, Theory and History, 112. o.

ben áll szövetségeseket vásárolni a populáció fontos csoportjai közül. Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadásának biztosítása.8 9 Természetesen a támogatás biztosításának egyik módszere az anyagi érdekeltségek létrehozása. Tehát a Király önmaga kép-telen uralkodni; a követők egy jókora csoportjával kell bírnia, akik az uralkodás előfeltételeit élvezik, például mint az állam-apparátus tagjai a teljes munkaidős bürokrácia vagy a nemes-ség szerepében.10 De ez még mindig csak a lelkes támogatók egy kisebbségét biztosítja, a pénzügyi támogatásokon és egyéb privilégiumokon keresztül megvásárolt lényeges támogatás pedig, bár lényeges, továbbra sem nyeri el a többség beleegye-

8 Az effajta elfogadás természetesen nem jelenti azt, hogy az Állam uralma „ön-kéntessé” válik, mivel ez a támogatás még akkor sem egyhangú, ha a többségi elfogadás aktív és buzgó.

9 Azt, hogy minden kormánynak, függetlenül attól, hogy milyen „diktatórikus” az egyének felett, szüksége van az ilyesfajta támogatásra olyan éleslátású poli-tikai gondolkodók demonstrálták, mint Étienne de la Boétie, David Hume és Ludwig von Mises. David Hume, “Of the First Principles of Government,” az Essays, Literary, Moral and Political c. kötetben, 23. o.; Étienne de la Boétie, Anti-Dictator, 8–9. o.; Ludwig von Mises, Human Action, 188. o.. La Boétie, további államanalízi-séért lásd Oscar Jaszi és John D. Lewis, Against the Tyrant, 55–57. o.

10 La Boétie, Anti-Dictator, 43-44. o.: „Amikor egy uralkodó diktátorrá teszi ma-gát, köré gyűlnek és támogatják őt mindazok, akiket megrontott a rendkívüli kapzsiság lángoló ambíciója, hogy osztozkodhassanak a zsákmányon és a piti tolvajok bandáját alkothassák a nagy zsarnok körül.”

zését. Az elengedhetetlen elfogadáshoz a többsé-get ideológián keresztül kell meggyőzni, mely szerint a kor-mány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Ezen ideológia hir-detése az emberek között az "értelmiségiek" létfontosságú fel-adata. Mivel az embertömegek nem hozzák létre saját eszméi-ket, se nem gondolják végig függetlenül az eszméket, így pas--szívan követik azokat az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társada-lom "véleményformálói". És mivel pontosan a vélemény for-málása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alap-ja nyilvánvalóvá válik. Nyilvánvaló, hogy az Államnak szüksége van az értelmiségiek-re; nem annyira nyilvánvaló, hogy az értelmiségieknek miért van szükségük az Államra. Egyszerűen fogalmazva azt mond-hatnánk, hogy az értelmiségiek megélhetése a szabad piacon sosem elég biztos, mivel az értelmiségi embertársai tömegei-nek értékeitől és választásaitól függ, és épp a tömegek jellem-vonásai azok, amelyek általában nem érdeklik őket intellek-tuális ügyekben. Az Állam viszont hajlandó egy biztos és per-manens állást felajánlani az államapparátusban; tehát egy biz-tos bevételt és a presztízs vértezetét. Az értelmiségieket így bőkezűen megjutalmazzák a fontos feladatért, amit az Állam

vezetősége számára végeznek – amely tagjává válnak szolgála-tukkal.11 Az értelmiségiek és az Állam közötti szövetséget szimbolizálta a professzorok mohó kívánsága a tizenkilencedik századi Ber-lini Egyetemen, hogy létrehozzák "a Hohenzollern-ház értel-miségi testőrségét". Megjegyzendő napjaink leleplező kom-mentje egy kiemelkedő marxista tudós tollából, mely Wittfog-el professzor az ősi orientális despotizmusról írt kritikus ta-nulmányára irányult: "A civilizáció, amelyet Wittfogel profes--szor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely költő-ket és tudósokat hivatalnokokká tett."12 A megszámlálhatatlan példák közül megemlíthetjük a stratégia "tudományában" tett újkeletű fejlesztéseket a kormány legfőbb erőszakgyakorló

11 Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy minden értelmiségi az Állam mellé áll. Az Állam és az értelmiségek közötti szövetség aspektusairól lásd Bertrand de Jouvenel, The Attitude of the Intellectuals to the Market Societ” és Schumpeter, Im-perialism and Social Classes”

12 Joseph Needham, Review of Karl A. Wittfogel - Oriental Despotism. Needham azt is írja, hogy “az egymást követő [Kínai] császárokat minden korszakban a mély-ségesen emberséges és közönyös tudósok nagy hada szolgálta.” Wittfogel meg-jegyzi, hogy a Konfuciánus tanítás - mely szerint az uralkodó osztály dicsősége a tudós-bürokrata hivatalnokokon nyugodott - következménye a hivatásos ural-kodók, akik a tömegnek diktálnak.

ágának szolgálatában, a katonaságéban.13 Egy nagytiszteletű intézmény továbbá a hivatali vagy "udvari" történész, ki az uralkodók nézeteinek előállításán munkálkodik a saját és elő-deik tetteiről.14 Számos és változatos érvekkel vette rá az Állam és annak ér-telmiségi csoportja az alattvalóit, hogy uralmukat támogassák. Alapvetően az érvek fonala a következőképp foglalható össze: (a) az Állami uralkodók hatalmas és bölcs emberek (akik "iste-ni joggal uralkodnak", akik az emberek "arisztokráciája", ők a "tudományos szakértők") sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek mint a jó, de inkább egyszerű alattvalók, és (b) a kiterjedt kormány uralma elkerülhetetlen, abszolút szükségszerű, és sokkal jobb mint a leírhatatlan gonosz, amely a bukását követ-né. Az Állam és Egyház egysége az egyik legrégebbike és legsi-

13 Jeane Ribs, The War Plotters: “A stratégák kitartanak amellett, hogy foglalko-zásuknak kijár a tisztelet, mint a katonasági szakma akadémiai szárnyának.” Lásd még Marcus Raskin The Megadeath Intellectuals 6-7. o.

14 Így hát a történész Conyers Read, az elnöknek címezett beszédében a törté-nelmi tények elfojtása mellett érvelt a „demokratikus” és nemzeti értékek szol-gálata érdekében. Read kijelentette, hogy a „totális háború, legyen az hideg vagy forró, mindenkit besoroz, és mindenkit arra kötelez, hogy részt vállaljon. A történész nem szabadabb ettől a kötelességtől, mint a fizikus.” Read, The Soci-al Responsibilities of the Historian. Read és az udvari történészet egyéb aspektusa-inak kritikájáért lásd Howard K. Beale, The Professional Historian: His Theory and Practice, Herbert Butterfield, Official History: Its Pitfalls and Criteria, és Harry Elmer Barnes, The Court Historians Versus Revisionism.

keresebbike volt ezen ideológiai eszközöknek. Az uralkodó vagy Isten felkentje volt, vagy - mint számos orientális despo-tizmus abszolúturalmának helyzetében - ő maga volt Isten; tehát az uralmának való bármiféle ellenállás istenkáromlás volt. Az Állam papsága töltötte be azt az alapvető értelmiségi funkciót, amely elősegítette a nép támogatásának megszerzé-sét és az uralkodó imádatát.15 Egy másik sikeres eszköz a lassú félelemkeltés bármilyen al-ternatív uralmi vagy uralommentes rendszer irányába. A je-lenlegi uralkodók, tartották, olyan nélkülözhetetlen szolgálta-tást nyújtanak a polgároknak, amelyekért a leginkább hálás-nak kellene lenniük: a szórványos bűnözők és martalócok elle-ni védelmet. Az Állam, hogy megtartsa a zsákmányolás saját monopóliumát, valóban gondját viselte annak, hogy a privát és rendszertelen bűnözést a minimumon tartsa; az Állam mindig féltette saját területét. Az Állam kivételesen sikeres volt az el-múlt évszázadokban a más Állam vezetőivel szembeni félelem-keltésben. Mivel a bolygó földterületeit bizonyos Államok fel-osztották egymás között, az Állam egyik alapvető doktrínája önmagát az általa kormányzott territóriummal azonosítani. Mivel a legtöbb ember szereti a szülőföldjét, a föld és az ott

15 Wittfogel, Oriental Despotism, 87-100. o. Az ősi Japánban és Kinában fellelhető ellentétről az Állam és a vallás között lásd Norman Jackobs, The Origin of Modern Capitalism and Eastern Asia 161-194. o.

lakók azonosítása az Állammal egy eszköze volt annak, hogy az Állam a természetes patriotizmust önmaga javára használja. Ha "Ruritániát" megtámadja "Walldávia," az Államnak és ér-telmiségi csoportjának első feladata az volt, hogy meggyőzze Ruritánia lakosságát arról, hogy a támadás igazá-ból ellenük, nem pedig egyszerűen az uralkodói kaszt ellen irá-nyul. Ezúton az uralkodók közötti háború átalakul az emberek közötti háborúvá, ahol minden ember az uralkodója védelmére siet azon hibás hit által vezérelve, hogy az uralko-dóik védik őket. A "nacionalizmus" ezen eszköze a Nyugati civi-lizációban csak az elmúlt évszázadokban vált sikeressé; nem is volt olyan régen, amikor az alattvalók tömegei a háborúkat a nemesség különféle csoportjai közötti irreleváns harcoknak tekintették. Számosak és szövevényesek azok az ideológiai fegyverek, ame-lyeket az Állam az évszázadokon keresztül forgatott. Az egyik kiváló fegyver a hagyomány volt. Minél tovább volt képes egy Állam hatalma fenntartani magát, ez a fegyver annál erősebbé vált, mivel így X Dinasztia vagy Y Állam az évszázadok hagyo-mányainak látszólagos súlyát tudta maga mögött.16 Az egyén

16 De Jouvenel, On Power 22. o.:

„Az engedelmesség alapvető oka az, hogy fajunk szokásává vált. A hatalom számunkra természeti tény. A jegyzett történelem hajnalá-tól uralkodott az emberi sorsok fölött. A hatóságok, melyek ősi idők-ben hatalmat gyakoroltak a társadalom felett nem tűntek el anélkül,

őseinek tisztelete így válik az egyén ősi uralkodóinak nem túl rejtett tiszteletévé. Az Államra a legnagyobb veszélyt a függet-len értelmiségi kritika jelenti; nincs jobb módja e kritika elfoj-tásának, mint bármilyen elszigetelt hangot, az új kétségek megfogalmazóját azzal támadni, hogy ő ősei bölcsességének pogány gyalázója. A másik hatásos ideológiai erő az egyén elítélése és a társadalom kollektívájának magasztalá-sa. Mivel bármilyen uralom magában hordozza a többség elfo-gadását, bármi, ami ideológiailag veszélyezteti az uralmat, ki-zárólag egy vagy pár függetlenül gondolkodó egyéntől indul-hat. Az új ötletnek, vagy a még ritkább új kritikus ötletnek így az apró kisebbség véleményeként kell kezdenie; tehát az Ál-lamnak le kell metszenie e nézetet a hajtásról azzal, hogy ki-gúnyol bármilyen nézetet, amely szembeszáll a tömeg véle-ményével. "Csak a testvéreidre hallgass" vagy "igazodj a tár-sadalomhoz" így hát ideológiai fegyverekké válnak, melyek lezúzzák az egyéni véleményeltérést.17 Így a tömegek sosem fogják megismerni az Uralkodó ruhájának nemlétezését.18 Az

hogy kiváltságukat örökösükre adományozzák, és nem tűntek el anélkül, hogy nyomot hagyjanak az ember elméjében, amelyek hatá-sukban egyre halmozódtak. A kormányok öröklődésére, amely így az évszázadokon át ugyanazt a társadalmat uralja, úgy tekinthetünk, mint egy, folyamatosan növekvő kormányra.”

17 A kínai vallás ilyesfajta használatáról lásd Norman Jacobs.

18 H.L. Mencken, A Mencken Chrestomathy 145. o.:

Állam számára úgyszintén fontos, hogy uralmát elkerülhetet-lenként láttassa; még ha a hatalmat rosszallják is, passzív re-zignációval találja magát szemben, a "halál és az adók" isme-rős párosítása mellett. Az egyik metódus a történetírási de-terminizmus bevezetése az egyéni akarat szabadságával szem-ben. Ha X Dinasztia ural minket, annak oka az, hogy a Történe-lem Kérlelhetetlen Törvényei (vagy az Isteni Akarat, vagy az Abszolút, vagy az Anyagi Produktív Erők) így határozták, és az apró egyén semmit sem képes tenni, hogy megváltoztassa ezt az elkerülhetetlen határozatot. Az Államnak úgyszintén fontos egyfajta mindennemű "történelmi összeesküvés-elmélet" el-leni irtózást nevelnie alattvalóiba; hiszen az "összeesküvések" keresése nem más, mint az indítékok keresése és a felelősség tulajdonítása a történelmi bűnökhöz. Ha viszont bármiféle Ál-lam zsarnokságát, megvesztegethetőséget, vagy erőszakos há-borúit nem az Állami vezetők okoztak, hanem titokzatos és

Egy eredeti ötletben a kormány kizárólag a potenciális változást, és ebből fakadóan kiváltságainak megtámadását látja. A legveszélye-sebb ember, bármilyen kormány számára, az ember, aki képes önál-lóan kigondolni a dolgokat, nem véve figyelembe az uralkodó babo-nákat és tabukat. Ő majdnem elkerülhetetlenül arra a következtetés-re jut, hogy a kormány, amely hatalma alatt él, tisztességtelen, őrült és tűrhetetlen, így hát, ha romantikus szellem, megpróbálja megvál-toztatni azt. És ha nem is romantikus szellem, még akkor is igen fo-gékony az elégedetlenség terjesztésére azok között, akik azok.

misztikus "társadalmi erők" vagy a világ tökéletlen állapota, vagy valamiféleképp mindenki felelős ("Mindannyian Gyilkosok Vagyunk" hirdeti egy szlogen), akkor nincs értelme az embe-reknek felháborodniuk vagy felkelniük az efféle bűnök ellen. Továbbá az "összeesküvés-elméletek" támadása azt jelenti, hogy az alattvalók rászedhetőbbé válnak az "általános jólét" hitekre, melyekkel az Állam mindig előhozakodik despotikus tettei miatt. Egy "összeesküvés-elmélet" úgy zavarhatja meg a rendszert, hogy a nyilvánosságban kételyt ébreszt az Állam ideológiai propagandájával szemben. Az Állam egy másik jól bevált módszere, amellyel alattvalóit akaratának való engedelmességre bírja, a bűntudat gerjeszté-se. A magán jólét bármiféle növekedése úgy támadható, mint "lelkiismeretlen kapzsiság", "materializmus", vagy "túlzott bőség", profit létrehozása "kizsákmányolásnak" és "uzsorá-nak" nevezhető, a kölcsönösen hasznos csereüzletet pedig úgy kritizálhatják, mint "önzőség", és valahogy mindig az a konk-lúzió kerekedik ki ebből, hogy több forrást kellene a magán-szektorból a "közszektorba" szívni. A gerjesztett bűntudat sokkal befogadóbb közeget teremt ahhoz, hogy az Állam így is cselekedjen. Hiszen amíg egyének "önző kapzsiságukat" elégí-tik ki, addig az, hogy az Állam vezetői képtelenek a kereskede-lemre, e feltételezés szerint éppen arra mutat, hogy ők egy magasabb és nemesebb cél hívei - a parazitikus zsákmányolás

úgy tűnik morálisan és esztétikailag magasabb rendű a békés és produktív munkánál. A jelenlegi, sokkal világibb korban az Állam isteni jogát egy új isten invokációjával helyettesítik, a Tudományéval. Az Állam uralmát most már ultratudományosnak kiáltják ki, ami szakér-tők által való tervezésből áll. De amíg az "értelem" többször megidézésre került az előző évszázadokhoz képest, ez nem az egyén valós értelme és az ő szabad akaratának gyakorlása; ez még mindig kollektivista és determinista, még mindig a pasz-szív alattvalók uralkodóik általi holisztikus összegyűjtését és kényszerített irányítását jelenti. A tudományos zsargon növekvő használata megengedte az Állam értelmiségi csoportjának, hogy maradi védőbeszédeket tartsanak az Állam uralma mellett, amelyek egy egyszerűbb korban csak a köznép kacagásával találták volna szemben ma-gukat. Egy rabló, aki úgy igazolja tettét, hogy azt mondja, ő igazából segítette áldozatát, mivel költekezése fellendítette a kiskereskedelmet, kevés hívőt találna; de amikor teóriáját Keynesi egyenletekkel ruházzák fel, és megnyerően hivatkoz-nak a "multiplikátorhatásra", sajnos jóval meggyőzőbbé válik. Így folytatódik tehát a józanész elleni hadjárat, amelyet a ma-ga módján minden kor megvív.

Tehát az ideológiai támogatás létfontosságú az Állam számára, így szüntelenül arra kell törekednie, hogy lenyűgözze a nyil-vánosságot az ő "legitimitásával", hogy megkülönböztesse tet-teit egyszerű útonállókétól. Nem véletlen, hogy az Állam szün-telenül kitart a józanész ellen vívott hadjárat mellett, mint ahogyan azt Mencken élénken tanúsítja:

"Az átlagember, akármilyen más hibával is bírjon, leg-alább tisztán látja, hogy a kormány önmagán és ember-társain kívül esik - hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, mely felett csak részleges hatalommal bír, és amelynek módjában áll hatalmas károkat okozni. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy egy kormány kirablását mindenki jóval kisebb nagyságren-dű bűnténynek tartja, mint kirabolni egy egyént vagy egy céget...? Amely emögött meghúzódik, azt hiszem, egy mélyen érzékelhető, alapvető ellenségeskedés a kormány és a kormányzott emberek között. Nem úgy fogják fel, mint a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit hivatottak megoldani, ha-nem mint egy különálló és autonóm cég, amely főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a populációt saját tagjai javára.... Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert fosztanak meg szorgalma és takaré-kossága gyümölcsétől; amikor a kormányt rabolják ki, a

legrosszabb, ami történik az, hogy bizonyos gazembe-rek és léhűtők kevesebb pénzzel játszhatnak, mint előt-te. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem játszik el; a legtöbb értelmes ember számára ez ne-vetségesnek tűnne."

AHOGYAN AZ ÁLLAM FELÜLMÚLJA SAJÁT HATÁRAIT

Mint ahogyan arra Bertrand de Jouvenel bölcsen rámutatott, az emberek évszázadokon keresztül olyan koncepciókat hoz-tak létre, melyek célja az Állam hatalomgyakorlásának ellen-őrzése és korlátozása volt; az Állam pedig - az értelmiségi szö-vetségeseit használva -, képes volt ezeket a koncepciókat egy-től egyig az erény és a legitimitás intellektuális pecsétjévé vál-toztatni, melyet saját rendeleteire és tetteire nyomott. Nyu-gat-Európában az isteni szuverenitás eredetileg azt tartotta, hogy a királyok kizárólag az isteni törvények alapján uralkod-hatnak; a királyok ezzel a koncepcióval az isteni helyeslés pe-csétjét nyomták tettük bármelyikére. A parlamentáris demok-rácia koncepciója azzal kezdődött, hogy népi ellenőrzést kí-vántak gyakorolni az abszolút monarchikus uralom felett – és azzal végződött, hogy a parlament az Állam létfontosságú ré-sze lett, melynek minden tette teljesen szuverén. Mint ahogy azt de Jouvenel összefoglalja:

"A szuverenitás elméletének számos írója dolgozott azon, hogy korlátozó eszközöket teremtsen. De előbb vagy utóbb minden ilyen elmélet elvesztette eredeti

célját, és a Hatalomhoz vezető ugródeszkává vált azál-tal, egy láthatatlan uralkodó nagyhatalmú segítségét nyújtotta [a parlament számára], akivel az idők során sikeresen azonosult."

Hasonlóképp, jellegzetesebb tanokkal: az egyén "természetes jogai," melyeket John Locke és a Bill of Rights kegyesen őrzött, az államisták "munkához való jogává" vált; a haszonelvűség a szabadság melletti érvelésből egy olyan érvvé vált, melyet a szabadság Állami megsértésének korlátozása ellen használtak, stb. A legambiciózusabb próbálkozás arra, hogy az emberek határt szabjanak az Államnak kétséget kizáróan a Bill of Rights, illet-ve az Amerikai Alkotmány egyéb szabályozó részei voltak, melyben a kormányra vonatkozó írott korlátok alapvető tör-vényekké váltak, amiket egy a kormány többi ágától állítóla-gosan független bírói testületnek kell értelmeznie. Minden amerikai ismeri azt a folyamatot, amellyel az elmúlt évszázad-ban megállíthatatlanul kiszélesítették az alkotmányba épített korlátokat. De kevesen láttak olyan tisztán, mint Charles Black professzor, hogy észrevegyék, hogy az Állam e folyamat köze-pette a bírói testület vizsgálatát egy korlátozó eszközből egy újabb olyan eszközzé alakította, amely az Állam tetteit ideoló-giai legitimációval látja el. Hiszen ha az Állam felett irdatlan

korlátozóerővel bír, amikor a bírók valamit "alkotmányelle-nesnek" kiáltanak, akkor az "alkotmányosság" implicit vagy explicit ítélete egy még erőteljesebb fegyver a még nagyobb államhatalom nyilvános elfogadásának elősegítéséhez. Elemzése kezdetén Black professzor rámutat, mennyire kriti-kusan szükséges bármilyen kormány számára a „legitimitás” ahhoz, hogy fennmaradjon. Ez a legitimáció azt jelzi, hogy a többség alapvetően elfogadja a kormányt és annak tetteit.19 A legitimitás elfogadása kifejezett problémává válik egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol "független korláto-kat építettek bele abba az elméletbe, amelyen a kormány nyugszik." Ami szükséges, adja hozzá Black, az egy eszköz, amellyel a kormány meggyőzheti a nyilvánosságot arról, hogy növekvő hatalma igenis "alkotmányos." És, vonja le a követ-keztetést, ez volt az alkotmánybíráskodás legnagyobb törté-nelmi funkciója. Black így illusztrálja a problémát:

"A legnagyobb kockázat [a kormány számára] az elége-detlenség és felháborodás, amely széltében elterjed a társadalomban, illetve erkölcsi tekintélyének elveszté-

19 Charles L. Black Jr., The People and the Court.

se, akármilyen hosszan tartsa is azt fenn erőszak, tu-nyaság, vagy a vonzó és közvetlenül elérhető alternatí-va hiánya. Majd' mindenki, aki korlátolt hatalmú kor-mány alatt él, előbb vagy utóbb olyan állami intézke-déssel szembesül, melyet magánvéleménye alapján a kormány hatáskörén kívül tart, vagy úgy látja, az hatá-rozottan tiltott a kormány számára. Egy embert beso-roznak, bár semmit nem talál az Alkotmányban a beso-rozással kapcsolatban. Egy gazdának megszabják, mennyi búzát termelhet; ő pedig hisz abban – majd né-hány tiszteletreméltó hittársa lel -, hogy a kormánynak éppúgy nincs joga megszabni mennyi búzát termeszt-het, mint ahogy neki sincs joga megszabni lányának, kihez házasodhat. Egy embert a szövetségi fegyházba küldenek, mert kimondta, amit ki akart, és cellájához lépked, miközben azt ismételgeti: "A Kongresszus nem alkothat szólásszabadságot korlátozó törvényt." Egy üzletembernek megmondják, hogy mennyit kérhet, és mennyit kell kérnie a vajáért."

Valódi annak veszélye, hogy ezek az emberek (és ki nem tarto-zik közéjük?) az államkorlátozás koncepcióját (ahogy ők látják) hozzávetik a korlátok vérlázító átlépéséhez, és levonják a legi-timitással kapcsolatos nyilvánvaló következtetést.

A veszély elhárul, amikor az Állam azt javasolja, hogy ruház-zanak fel egy ügynökséget az alkotmányosság feletti végső döntés hatalmával, és hogy ennek az ügynökségnek, a végső vizsgálat szerint, a szövetségi kormány részét kell képeznie.20 Hiszen bár a szövetségi bíróság látszólagos függetlensége lét-fontosságú szerepet töltött be abban, hogy tetteit Szentírás-ként tüntesse fel az embertömegek előtt, az éppúgy igaz, hogy a bíróság az államapparátus szerves részét képezi, és tagjait a törvényhozói és végrehajtói hatalmi ágazatok jelölik ki. Black beismeri, hogy ez azt jelenti, hogy az Állam önmagát nevezte ki bírónak saját ügyében, így szegve meg az igazságos dönté-sek eléréséhez szükséges bírói alapelvet. Viszont nyersen ta-gadja bármilyen alternatíva lehetségességét.21

20 Charles L. Black Jr., The People and the Court, 52. o.:

A legfelső bíróság elsődleges és legfontosabb funkciója az érvényesí-tés, nem pedig az érvénytelenítés. Amire egy korlátozott kormány-nak, a kezdetben és mindörökké szüksége van, az valamiféle eszköz, amellyel elhitetheti az emberekkel, hogy minden lépésében saját ha-talmának hatáskörén belül maradt. Ez a legitimációjának feltétele, és hosszútávon, a legitimációja az életének feltétele. És a Bíróság a tör-ténelem folyamán a kormány legitimációjának érdekében tevékeny-kedett.

21 Black szerint ez a „megoldás,” bár ellentmondásos, gondtalanul magától érte-tődő:

Az Állam végső hatalmának ott kell megállnia, ahol a törvény megál-lítja azt. Hogy ki húzza meg a határt és ki fogja betartatni azt a legha-

Hozzáteszi:

"A probléma tehát egy olyan állami döntéshozó-eszköz létrehozása, amely [remélhetőleg] az elviselhető mini-mumra fogja csökkenteni annak az ellenvetésnek az in-tenzitását, hogy a kormány bíró saját ügyében. Miután ez megtörtént, csak remélni lehet, hogy az ellenvetés – bár elméletben még mindig jogos [kiemelés tőlem, M.R.] – a gyakorlatban elég erőt veszít ahhoz, hogy a döntéshozó intézmény legitimáló munkája elfogadást nyerjen. "

Az utolsó elemzésben Black „valamiféle csodának” tartja, hogy valahogyan mindig igazságosság és legitimitás kerekedik ki abból, hogy az Állam folyamatosan bíró saját ügyében.22

talmasabb erőn? Természetesen maga az Állam, bíróin és törvényein át. Ki irányítja azt, aki mérsékelt? Ki tanítja a bölcset? (32-33. o.)

Illetve:

Egy szuverén nemzet kormánya hatalmának kérdéskörében nem le-hetséges olyan bírót választani, aki a kormányon kívül áll. Minden nemzet kormányának, mindaddig, amíg az kormány, rendelkeznie kell a hatalmára vonatkozó végső döntés jogával. (48-49. o.)

22 A csoda tulajdonítása a kormánynak felidézi James Burnham miszticizmusra és irracionalitásra alapuló állami legitimitás-érvét:

Tételét a Legfelsőbb Bíróság és a New Deal közötti híres konf-liktusra alkalmazva, Black professzor élesen szidja a New Deal mellett álló társait és kollégáit, mert szűklátókörűségükben a bírói obstrukciót kritizálták.

"A New Deal és a Bíróság általánosságban elfogadott története, mely - bár sajátos módján pontos -, rossz pontra helyezi a hangsúlyt... A nehézségekre koncent-rál; majdnem elfelejti, hogyan is végződött az egész helyzet. A történet kimenetele az volt, [és ez az amit szeretnék kihangsúlyozni] hogy körülbelül huszonnégy hónapnyi blokkolás után... a Legfelsőbb Bíróság, anél-kül hogy bármi változást eszközölt volna a törvényben, annak összeállításában vagy legalább annak valós meg-erősítésében, rányomta a megerősítő pecsétet a New

Ősi korokban, mielőtt a tudomány illúziói megrontották a tradicionális bölcsességet, a városok alapítóit isteneknek és félisteneknek hitték. […] Sem az állam forrása, sem annak legitimitása nem fogalmazható meg teljesen racionális keretek között. […] Miért kellene elfogadnom az örö-kösödési, esetleg a demokratikus vagy bármely egyéb legitimitás-elvet? Miért igazolná egy elv annak az embernek az uralmát felettem? Elfoga-dom, hát… mert csak, mert ez így működik, és mindig is így működött.

James Burnham, Congress and the American Tradition, 3-8. o. De mi van akkor, ha az ember nem fogadja el az elvet? Hogyan „működnek” akkor a dolgok?

Deal legitimitására és ezzel a kormány teljesen új kon-cepciójára Amerikában."

Ily módon a Legfelsőbb Bíróság képes volt halálos csapást mérni az amerikaiak egy nagy csoportjának véleményére, kik-nek erős alkotmányos ellenvetéseik voltak a New Deal felé:

"Természetesen nem volt mindenki elégedett. Az al-kotmányosan előírt laissez-faire 'csinos Károly herce-ge' még mindig felkavarja pár, a skót felvidékek lobba-nékony valótlanságában élő fanatikus szívét. De nincs már többé nagymértékű vagy veszélyes közösségi ké-tely azt illetően, hogy a Kongresszus alkotmányos erő-vel teheti azt, amit tesz a nemzeti gazdasággal...."

Nem volt más eszközünk a Legfelsőbb Bíróságon kívül, mellyel törvényesíthettük volna a New Dealt. Ahogy azt Black észreveszi, John C. Calhoun volt az a nagyobb politikaelméleti szakember, aki - többnyire előre - észrevette a vakító joghézagot a kormány alkotmányos korlátozásában, mely a végső értelmező hatalmat a Legfelsőbb Bíróság kezébe adja. Calhoun nem volt elégedett a "csodával," hanem helyette az alkotmányos probléma mély elemzésébe kezdett. Az

ő Értekezésében Calhoun bemutatja az Állam természetes haj-lamát arra, hogy áthágja az effajta alkotmányos korlátokat:

"Egy írott alkotmány bizonyára számos és tekintélyes kedvezménnyel rendelkezik, de hatalmas hiba azt felté-telezni, hogy a korlátozó és limitáló rendelkezések egy-szerű közlése, anélkül, hogy felruháznánk azokat, akiknek védelméért beszúrták őket, az előírásaik betartásának ki-kényszerítéséhez szükséges eszközökkel, [kiemelés tőlem M.R.] elég lesz ahhoz, hogy meggátoljuk a nagyobb és dominánsabb pártot a hatalommal való visszaéléstől. Az államot birtokló kormánypárt - mivel tagjai nem kü-lönbek azoktól, akik miatt szükséges egy kormány, hogy megvédje a társadalmat - pártolni fogja az alkot-mány által ráruházott hatalmat, és ellenezni fogja az alkotmányos megszorításokat, melyek korlátoznák őt... A kisebb vagy gyengébb párt pedig – ezzel ellentétben - a másik irányt választaná, és úgy viszonyulna hozzájuk [a korlátozásokhoz] mint amik létfontosságúak a másik párttól való védelmükhöz... De ahol nincs módszer, mellyel kényszeríthetnék a nagyobb pártot, hogy be-tartsák a korlátozásokat, az egyetlen mentsvár az al-kotmány feszes szerkesztése... Erre a nagyobb párt egy szabadabb alkotmánnyal állna elő... És szerkesztés kö-vetne szerkesztést - az egyik, hogy összehúzza, a másik,

hogy a leghatalmasabbra tágítsa a kormány erejét. De hogy mi haszna volna a kisebbségi párt feszes alkotmá-nyának a többségi párt szabadelvű alkotmányával szemben, amikor az egyiknek ott a kormány hatalma az alkotmánya életbe léptetéséhez, a másik pedig meg-foszttatik minden eszköztől a magáénak megvalósítá-sához? Egy ilyen egyenlőtlen verseny kimenetele nem kétséges. A megszorításokat támogató párt alulmarad-na... A küzdelem kimenetele az alkotmány felborítása volna... a megszorítások azonnal érvényüket vesztenék, a kormány pedig korlátlan hatalom birtokosává vál-na."23

Egy a kevés politológus közül, akik elismerték Calhoun alkot-mányelemzését, Professzor J. Allen Smith volt. Smith megje-gyezte, hogy az Alkotmányt úgy tervezték, hogy fékeket és el-lensúlyokat tartalmazzon, aztán mégis egy Legfelsőbb Bírósá-got eredményezett, az értelmezés hatalmának monopóliumá-val. Ha a Szövetségi Kormányt azért hozták létre, hogy megfé-kezze a személyes szabadság elleni támadásokat a különböző államokban, ki ellenőrzi a Szövetségi hatalmat? Smith szerint az Alkotmány fékek-és-egyensúlyok eszméjében egyidejűleg benne foglaltatik az a nézet, miszerint a kormány egyetlen

23 John C. Calhoun A Disquisition on Government, illetve Murray N. Rothbard Conservativism and Freedom: A Libertarian Comment.

ágát sem ruházhatják fel az értelmezés korlátlan hatalmával: "Az emberek úgy gondolták, hogy az új kormánynak nem en-gedhető meg, hogy ő legyen saját hatalma korlátjainak megha-tározója, mivel az a kormányt, nem pedig az Alkotmány tenné a legfelsőbbrendűvé." A Calhoun által javasolt megoldás (amelyet ebben a században olyan írók is átvettek, mint Smith) természetesen, az "egyetér-tő többség" híres tana volt. Ha bármily lényeges kisebbségi érdekeltség az országban, különösképpen az ország kormány-zásában úgy hiszi, hogy a Szövetségi Kormány hatalma túlter-jeszkedik, és tolakodóvá válik a kisebbség irányába, a kisebb-ségnek jogában áll megvétózni a hatalom növekedését, és jo-gában áll azt alkotmányellenesnek ítélni. Államok kormányain alkalmazva, ez az elmélet a Szövetségi rendeletek "hatálytala-nításához" való jogot jelenti az egyes államok joghatóságain belül. Elméletben, az ebből következő alkotmányos rendszerben a Szövetségi Kormány biztosítaná, hogy az államok ne kezde-ményezzenek támadást az egyén jogai ellen, az államok pedig féken tartanák a Szövetségi hatalom túlharapódzását. És még-is, bár a korlátozások kétségkívül hatékonyabbak lennének, mint most, a Calhoun-megoldás számos akadályt és problémát tartalmaz. Ha egy alárendeltnek jogszerűen rendelkeznie kel-

lene vétóval minden ügyben, amiben érdekelt, miért áll meg az államoknál? Miért ne adhatnánk vétójogot országoknak, városoknak, községeknek? Sőt, érdekeik nem csak csoportok-nak vannak, hanem foglalkozásoknak, társadalmaknak, és a többi. Mi van a pékekkel vagy a taxisofőrökkel, vagy bármely más foglalkozással? Nekik nem kellene vétójogot adni a tulaj-don életük fölött? Ez ahhoz a fontos érvhez vezet minket, hogy a hatálytalanítás elmélete a fékeket magukra a kormányügynök-ségekre korlátozza. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szövet-ségi és állami kormányok, valamint az illetékes ágazataik még mindig államok, még mindig saját államérdekeiktől vezérelve, a magánember érdekeltségeivel szemben. Mi tartja vissza a Calhoun rendszert az ellentétes működéstől – attól, hogy a tagállamok a lakosság fölött zsarnokoskodnak, és csak azokat a Szövetségi rendeleteket vétózzák meg, amelyek megpróbálnak beavatkozni és véget vetni zsarnokságának? Mi tartja vissza az államokat a szövetségi elnyomásba való belenyugvástól? Mi akadályozza meg a szövetségi és állami kormányokat, hogy kölcsönösen jövedelmező szövetségeket formáljanak a lakos-ság együttes kizsákmányolásának céljából? De még ha privát foglalkozási csoportosulások is kapnának valamiféle "funkcio-nális" képviseleti lehetőséget, mi tartaná vissza ezeket attól, hogy az Államot támogatások és egyéb speciális kiváltságok megszerzésére használják, vagy attól, hogy kötelező kartellbe kényszerítsék a tagokat?

Röviden, Calhoun nem megy elég messzire a beleegyezésről szóló, úttörő elméletében: nem jut el az egyén szintjére. Vég-tére is, ha az egyén az, akinek a jogait védelmezik, akkor a be-leegyezés következetes elméletének magába kell foglalnia minden egyén vétóját; azaz valamiféle "egyhangúság elvet." Amikor Calhoun azt írta, hogy "lehetetlennek kell lennie a kormány számára, hogy mindenki egyhangú beleegyezése nélkül cselekedjen", talán akaratlanul ugyanerre a következte-tésre jutott.24 De az efféle elmélkedés elterel minket tárgyunk-tól, hisz ezen az úton rejlenek azok a politikai rendszerek, amelyeket aligha lehetne egyáltalán Államoknak nevezni.25 Hiszen ha egy állam hatálytalanításhoz való joga egy állam számára logikusan a politikai szecesszióhoz való jogot jelenti, akkor az egyéni hatálytalanításhoz való jog magában foglalná a jogot az "elszakadásra" az Államtól, amely alatt él.26

24 Calhoun, A Disquisition on Government, 20-21. o. 25 Az elmúlt években az egyhangúság elve egy igen higított újjászületésen esett át, elsősorban James Buchanan professzor írásain át. Viszont ha a jelenlegi álla-potokba fecskendeznénk be az egyhangúságot, illetve ha kizárólag az uralkodó állapotok megváltoztatására irányuló rendeletekre alkalmaznák, nem pedig a már érvényben levő törvényekre, akkor egy újabb korlátozó elképzelés változna át az Állam pecsétjévé. Ha az egyhangúság elvét kizárólag a törvények és rende-letek megváltoztatására alkalmazhatnák, akkor a „kiindulási pont” természete mindent megváltoztatna. Lásd James Buchanan és Gordon Tullock The Calculus of Concent. 26 Lásd még Herbert Spencer The Right to Ignore the State

Tehát az Állam mindig is jellegzetes tehetséggel bírt saját ha-talmának kiterjesztésében minden korláton túl, ami rákény-szeríthető. Miután az Állam szükségszerűen a magántőke erő-szakos elkobzásából él, és miután a növekedése szükségszerű-en a magánszemélyek és a magánvállalkozások életébe törté-nő, még nagyobb betörést jelenti, ki kell jelentenünk, hogy az Állam eredendően antikapitalista. Bizonyos értelemben a mi álláspontunk a fordítottja a Marxista kijelentésnek, miszerint az Állam napjaink uralkodó osztályának – kiket a tőkéseknek véltek - "végrehajtó bizottsága". Ezzel szemben az Államot - a vagyonszerzés politikai eszközének szervezetét – az „uralkodó osztály” (inkább uralkodó kaszt) alkotja és annak forrása, illet-ve a tényleges magántőke állandó ellensége. Következetesképpen együtt mondhatnák de Jouvenel-lel:

"Egyedül azok, akik semmit sem tudnak más időkről, mint amiben élnek, akik teljes sötétségben élnek a Ha-talom viselkedéséről az évezredeken keresztül, egyedül ők tekintenének ezekre a procedúrákra [államosítás, jövedelemadó, stb.] bizonyos tanok gyümölcseként. Ezek valójában a Hatalom közönséges megtestesülései, és természetükben semmivel nem különbek VIII. Hen-rik kolostor-bezáratásaitól. Ugyanannak az elvnek a

működését látjuk: a hataloméhséget és az erőforrások-ra szomjazást; és minden ilyen műveletben ugyanazo-kat a jellegzetességeket fedezhetjük fel, beleértve a zsákmányt elosztók gyors felemelkedését. Legyen az Szocialista vagy sem, a Hatalom mindig háborúban áll a kapitalistákkal, és mindig megfosztja őket összegyűjtött vagyonuktól; ezt cselekedve csupán természete törvé-nyeinek engedelmeskedik.”27

27 De Jouvenel, On Power, 171. o.

AMITŐL AZ ÁLLAM FÉL Amitől az állam mindenekfelett fél az, természetesen bármifé-le alapvető fenyegetés hatalmára és létezésére. Az Állam halá-la két nagyobb módon történhet meg: (a) más Állam általi meghódítással, vagy (b) a saját alattvalói által történő forra-dalmi megdöntéssel - röviden háborún vagy forradalmon át. Háború és forradalom, mint a két alapvető fenyegetés, mindig felkelti az Állam vezetőinek legnagyobb erőfeszítését és az emberek közötti legnagyobb propagandát. Mint ahogy azt fen-tebb említettük, bármilyen módszert fel kell arra használni, hogy az embereket rávegyék az Állam védelmére, miközben hiszik, hogy önmagukat védik. Ennek az elgondolásnak hibás volta akkor válik nyilvánvalóvá, amikor besorozzák azokat, akik elutasítják önmaguk „védelmét”, és így kényszerítik őket arra, hogy csatlakozzanak az Állam hadseregébe: szükségtelen megjegyezni, hogy semmiféle „védelem” nem engedélyezett „saját” Államuk e tette ellen. A háborúban az Állam hatalmát a végsőkig feszíti, és a „véde-lem” és „vészhelyzet” szlogenjei alatt olyan zsarnokságot kényszeríthet a tömegre, melyet békeidőben nyíltan ellenez-nének. A Háború tehát számos haszonnal jár az Állam számára, mint ahogyan minden modern háború a megnövekedett, a tár-

sadalomra terhelt Állami terhek visszavonhatatlan örökségét hozta el a háborúzó embereknek. A háború ezen felül csábító lehetőséget biztosít az Állam számára újabb területek elfogla-lására, amely fölött gyakorolhatja erőszakmonopóliumát. Ra-dolph Burne-nek igaza volt, amikor azt írta: „a háború az állam egészsége”, de bármely konkrét Államra vonatkozóan egy há-ború az vagy egészséget, vagy halálos sebet hoz.28 Talán tesztelhetnénk a hipotézist, miszerint az Állam sokkal inkább érdekelt saját védelmében, mint az alattvalóiéban, ha feltesszük a kérdést: a bűntettek melyik kategóriáját üldözi és bünteti az Állam intenzívebben - a magánemberek ellen, vagy az önmaga ellen elkövetetteket? A leghalálosabb bűnök az Ál-lam lexikonjában majdnem kivétel nélkül nem a magánsze-mély vagy tulajdona ellen elkövetett támadások, hanem saját megelégedésének veszélyeztetői: például hazaárulás, egy ka-tona dezertálása az ellenséghez, a katonai szolgálatra történő jelentkezés elkerülése, felforgatás és felforgató összeesküvés, az uralkodók ellen elkövetett merénylet és olyan gazdasági

28 Láthattuk, hogy az Állam számára létfontosságú az értelmiségiek támogatása, ez pedig magába foglalja e két égető veszély elleni támogatást. Tehát az ameri-kai értelmiségiek szerepéről, amikor az Egyesült Államok belépett az Első Vi-lágháborúba, lásd Randolph Bourne The War and the Intellectuals. Bourne szavai-val: az értelmiségiek gyakran úgy biztosítják az Állam tevékenységeinek támo-gatását, hogy a beszélgetést a kormánypolitika keretein belül tartják, és meggá-tolják a politikai keretrendszer teljes és totális kritikáját.

bűncselekmények az Állammal szemben, mint a pénzhamisítás vagy a jövedelemadó-fizetés elkerülése. Vagy hasonlítsuk ös--sze a hevességet, amellyel a rendőrt bántalmazó embert kutat-ják fel és a figyelmet, amelyet az Állam egy átlagember bán-talmazójára fordít. Mégis, érdekes módon, az Állam saját vé-delmének nyíltan felmutatott elsőbbsége a közösségével szemben kevesek szemében tűnik következetlennek a létezés-ének feltételezett okával.29

29 Ahogy Mencken fogalmaz utánozhatatlan stílusában:

Ez a bűnbanda („a kormányt kitevő kizsákmányolók”) gyakorlatilag im-munis a büntetésre. Legrosszabb vagyonelkobzásai – még amikor azok nyíltan magánprofit érdekében is történnek – semmilyen büntetéssel nem járnak törvényeink szerint. A Köztársaság legelső napjától számítva, annak alig pár tucat tagját vonták felelősségre, és csak pár alantas beosz-tottat zártak börtönbe. Azok száma, akik Atlantában és Leavenworthben ülnek, mert felkeltek a kormány rablása ellen, mindig tízszer nagyobb, mint amennyi kormányhivatalnokot elítéltek, mert elnyomták az adófize-tőket saját hasznukért. (Mencken, A Mencken Chrestomathy, 147-148. o.)

AHOGYAN AZ ÁLLAMOK EGYMÁSHOZ VISZONYULNAK

Mivel a Föld területét felosztották a különböző Álamok, az ál-lamközi kapcsolatok szükségszerűen sokat emésztenek fel egy Állam idejéből és energiájából. Az Állam természetes hajlama hatalma kiterjesztése, kifelé ez pedig más térség leigázásával történhet. Hacsak a térség nem Állam nélküli vagy lakatlan, minden ilyen hatalombővítés magával vonja a vele járó érdek-konfliktust az Állami uralkodók két csoportja között. Csak egyetlen uralkodócsoport érvényesíthet erőszakmonopóliu-mot akármely adott territórium fölött egy adott időben: X Ál-lam teljes hatalma egy terület fölött kizárólag Y Állam kiutasí-tása révén szerezhető meg. A háború, bár kockázatos, az Álla-mok egy állandóan jelenlevő tendenciája, amelyeket néha bé-kés periódusok, valamint az Államok közötti váltakozó szövet-ségek és koalíciók szakítanak meg. Láthattuk, hogy az Állam korlátozására tett „belső” vagy „ha-zai” kísérletek a 19. század folyamán az alkotmányosságban érték el leginkább említésre méltó formájukat. Ennek „külső” vagy „külügyek” hasonmása a „nemzetközi törvények” kifej-lesztése volt, főképpen például a "háború törvényei" vagy a

"semlegesek jogai" formájában.30 A nemzetközi törvények ré-szei eredetileg tisztán magánjellegűek voltak, melyek min-denhol abból fakadnak, hogy a kereskedők tulajdonuk védel-mét és a vitáik feletti ítélkezést követelték. Erre példák a lex mercatoria és a tengeri törvény. De még a kormányzati törvé-nyek is önkéntesen jelentek meg, melyeket nem kényszerített ki semmiféle szuperállam. A "háború törvényeinek" célja az államközti pusztítás korlátozásra magára az Államapparátus-ra, így őrizve meg az ártatlan "civil" tömeget a háború mészár-lásától és pusztításától. A "semlegesek jogainak" célja a privát, civil, nemzetközi kereskedelem megőrzése volt, még "ellensé-ges" országokkal is, valamelyik háborús fél általi vagyonelkob-zás ellen. A kiemelkedő cél tehát bármely háború kiterjedésé-nek limitálása volt, és kiváltképp a neutrális illetve a háborúzó országok magán polgárait érő pusztító hatás korlátozása. A jogász F.J.P. Veale bájosan írja le az efféle „civilizált hábo-rút”, ahogy az röviden virágzott a tizenötödik századi Itáliá-ban:

"A középkori Itália gazdag városlakói és kereskedői túl-ságosan el voltak foglalva azzal, hogy pénzt keressenek

30 Ezt meg kell különböztetni a modern nemzetközi törvényeknél a háború mér-tékének korlátozása tekintetében, olyan fogalmakon keresztül, mint a „kollek-tív védelem”.

és élvezzék az életet ahhoz, hogy ők maguk felvállalják a katonáskodás nehézségeit és veszélyeit. Tehát a zsol-dosok felbérlésének metódusát alkalmazták, akik he-lyettük harcolhatnak, és mivel zsugori üzletemberek voltak, egyből elbocsátották a zsoldosaikat, miután szolgálataik nélkülözhetővé váltak. Így tehát a háború-kat a hadjáratra felbérelt seregek vívták... Ez volt az el-ső alkalom, amikor a katonaság egy ésszerű és viszony-lag ártalmatlan szakmává vált. E periódus tábornokai többször magas fokú képességekkel manővereztek egymás ellen, de amikor az egyik került előnyös hely-zetbe, ellenfele általában vagy visszavonult, vagy meg-adta magát. Általánosan elfogadott szabály volt az, hogy egy várost csak akkor foszthatnak ki, ha az ellen-állást tanúsított: a védelem mindig megvásárolható volt váltságdíj fizetésével... Természetes következ-ményképp egy város sem állt ellen, így nyilvánvalóvá vált az, hogy az a kormány, amely túl gyenge volt saját polgárainak védelméhez, eljátszotta hűségét. A civilek-nek nem kellett tartaniuk a háború veszélyeitől, mely kizárólag a hivatásos katonákra tartozott."31

31 F.J.P. Veale Advance to Barbarism 63. o. Nef professzor hasonlóképp írja le Don Carlos Háborúját, amelyet Itáliában vívtak Franciaország, Spanyolország és Szardínia illetve Ausztria között.

Nef emelte ki a polgár majdnem abszolút elválasztását az Ál-lam háborúitól a tizennyolcadik század során:

"Még a postai kommunikációt sem korlátozták sikerrel hosszú ideig háború idején. Cenzúra nélkül keringtek a levelek, olyan szabadsággal, amely bámulatba ejti a hu-szadik századi elmét.... Két háborúzó nemzet alattvalói beszélgettek egymással, amikor találkoztak, és levelez-tek, amikor nem állt lehetőségükben a találkozás, nem ellenségekként, hanem barátokként. Aligha létezett az a modern elképzelés, miszerint bármilyen ellenséges ország alattvalói részben felelősségre vonhatók uralko-dóik ellenséges magatartásáért. A háborúzó uralkodók-nak nem állt határozott szándékában az ellenfél alatt-valóival való kommunikáció megállítása. Az istentiszte-lettel és hittel kapcsolatos kémkedés régi, inkvizíciós gyakorlatai eltünedezőben voltak, és semmiféle politi-

Milánó ostrománál, majd hetekkel később Parmában, a rivális hadseregek heves csatába szálltak a város külterületén. A lakók komolyabban egyik fél iránt sem tápláltak szimpátiát a két esetben. Egyedül attól tartottak, hogy valamelyik hadsereg katonái átlépik a kapukat és kifosztják a várost. Parmában a lakók a városfalhoz rohantak, hogy a városon kívüli területen zajló háborút nézzék. (John U. Nef War and Human Progress, 158. o.)

Lásd még Hoffman Nickerson Can We Limit War?

kai vagy gazdasági kommunikációval kapcsolatos ink-vizíciót sem fontolgattak. Az útleveleket eredetileg azért hozták létre, hogy háborús időkben szabad közle-kedést biztosítsanak. A tizennyolcadik század alatt rit-kán jutott eszükbe az európaiaknak, hogy letegyenek egy idegen országba való utazásukról, amellyel sajátjuk hadakozott."32

És mivel egyre inkább elismerték, hogy a csereüzlet mindkét fél számára előnyös, a tizennyolcadik századi háborúskodásai mellett tekintélyes mennyiségű „ellenséggel való kereskedés” történt.33 Itt nem szükséges tovább fejtegetnünk, hogy milyen magasan múlta felül az Állam a civilizált hadviselés szabályait a husza-dik évszázadban. A totális háború modern korában, melyhez a totális pusztítás technológiája kapcsolódik, maga az elgondo-lás, hogy a háborút korlátozzuk az Államapparátusra, fur-csábbnak és régiesebbnek hangzik, mint az Egyesült Államok eredeti alkotmánya.

32 Nef, War and Human Progress, 162. o. 33 Nef, War and Human Progress, 161. o. Arról, hogy az Amerikai Forradalom veze-tői támogatták az ellenséggel való kereskedést, lásd Joseph Dorfman The Econo-mic Mind in American Civilization, 210-211. o.

Amikor az Államok nem háborúznak, sokszor megállapodások szükségesek ahhoz, hogy a minimális szinten tartsák a súrló-dásokat. Az egyik tan, amely érdekesen széles elfogadásra lelt, a vélt „egyezmények szentsége”. Ezt az elképzelést a „szerző-dések szentsége” ellenpárjának tekintik. De egy egyezmény és egy hiteles szerződés semmi közös vonással nem rendelkezik. Mivel a kormány semmilyen tulajdonképpeni értelemben nem „birtokolja” a territóriumát, semmilyen általa kötött megálla-podás nem ruházza fel tulajdonjogokkal. Ha például Mr. Jones el- vagy odaadja a földjét Mr. Smithnek, Mr Jones örököse nem követelheti a földet, mint ami jogosan az övé. A tulajdon jogo-sultságát már átruházták. Öreg Jones szerződése automatiku-san érvényes ifjú Jonesra is, mivel az előbbi már átruházta a tulajdont, ifjú Jonesnak tehát nincsen tulajdonkövetelése. If-jabb Jones csak azt követelheti, amit megörökölt Öreg Jones-tól, és Öreg Jones csak azt hagyhatja örökségül, amivel még rendelkezik. De ha egy napon egy kormányt, mondjuk Rurita-niáét Waldávia kormánya arra kényszeríti – vagy mondjuk megvesztegetéssel ráveszi, hogy feladja a területének egy ré-szét, abszurd kijelenteni, hogy a két ország kormányai vagy lakói elől örökre elzárt Ruritánia újraegyesítésének joga az egyezmény szentsége alapján. Ruritaniának területe és lakosai egyik kormánynak sem tulajdonai. Ebből következően, egy kormány semmiképp nem köthet meg a múlt halott keze által egy későbbi kormányt egyezménnyel. Hasonlóképpen, egy

forradalmi kormány, amely elüldözte Ruritania királyát, nehe-zen lehetne elszámoltatható a király tetteiért vagy adósságai-ért, mivel a kormány nem - ahogyan egy gyermek igen - igazi "örököse" az elődje tulajdonának.

TÖRTÉNELEM, MINT VERSENY AZ ÁLLAMI HATALOM ÉS A TÁRSADALMI HATALOM

KÖZÖTT Mint ahogyan az emberek közötti két elemi és kölcsönösen kizárólagos kapcsolat az emberek között békés együttműködés vagy az erőszakos kizsákmányolás, a termelés vagy rablás, az emberiség történelme is - főképp gazdaságának történelme - e két princípium közötti versengésként szemlélhető. Egyrészről ott a kreatív produktivitás, a békés csere és az együttműködés; másrészről a kényszerítő parancsolás és a társadalmi viszo-nyokon keresztüli kizsákmányolás. Albert Jay Nock e két küzdő erőt boldogan „társadalmi hatalomnak” és „Állami hatalom-nak” nevezte.34 A társadalmi hatalom az ember természet fe-lett való hatalma, a természet készleteinek kooperatív átalakí-tása és a természet törvényeibe való betekintése minden résztvevő egyén javára. A társadalmi hatalom a természet felett

34 Az Állami hatalom és a társadalmi hatalom fogalmairól lásd Albert J. Nock Our Enemy the State. Továbbá lásd Nock Memoirs of a Superfluous Man és Frank Chodo-rov The Rise and Fall of Society.

gyakorolt hatalom; az életszínvonal, amelyet a kölcsönös csere-kereskedelemben résztvevő emberek értek el. Az Állami hata-lom, mint ahogy azt láttuk, e termelés kényszerrel történő, élősködő elkobzása - a társadalom gyümölcseinek elszívása a nonproduktív (igazából antiproduktív) uralkodók hasznára. Míg a társadalmi hatalom a természet felett uralkodik, az Ál-lami hatalom az emberek feletti uralom. A történelem folyamán az ember produktív és kreatív erői újabb és újabb utakat tör-tek, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezek az idők voltak azok, amikor a társadalmi hata-lom az Állami hatalom felé tört, és amikor a társadalomba tör-ténő Állami beavatkozás tekintélyesen csökkent. De, egy hos--szabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam min-dig új területekre lépett, hogy ismét megbénítsa és elkobozza a társadalmi hatalmat.35 Ha a tizenhéttől a tizenkilencedik szá-zadi időszak a Nyugat számos országában a társadalmi hata-lom előretörésének időszaka volt, és következményképp a sza-badság, béke és anyagi jólét növekedése, a huszadik század fő-ként az a kor volt, melyben az Állami hatalom felkapaszkodott

35 Terjeszkedéseinek és összezsugorodásának fluktuációi közepette az Állam mindig biztosra ment, hogy megtartsa a gazdaság és a társadalom feletti kriti-kus „parancsnoki posztokat.” Ide tartozik az erőszak feletti monopólium, a vég-ső bírói hatalom feletti monopólium, a kommunikációs és szállítási csatornák (postahivatal, utak, folyók, légicsatornák), az Orientális despotizmusban az ön-tözővíz, az oktatás – hogy a jövő polgárai véleményét formálhassák. A modern gazdaságban a pénz a kritikus parancsnoki poszt.

- mely következménye a rabszolgaság, a háború és pusztítás visszatérése. Ebben az évszázadban az emberi faj magát ismét az Állam fer-tőző uralmával találja szemben - az Államéval, aki most fel-fegyverkezett az ember kreatív erejének gyümölcsével, melyet elkobzott és megrontott saját céljai érdekében. Az utolsó pár évszázad olyan időszak volt, melyben az ember alkotmányos és egyéb korlátokat próbált az Államra szabni, hogy aztán vé-gignézze, miként buknak el az efféle, és bármilyen egyéb pró-bálkozások. A számos forma közül, melyet az Állam az évszá-zadokon át öltött, az összes koncepció és intézmény közül, amelyet kipróbáltak, egyik sem járt sikerrel az Állam sakkban tartásában. Az Állam problémája, úgy fest, olyan távol áll a megoldástól, mint mindig. Talán a vizsgálódás új ösvényeit kell felfedeznünk, ha szeretnénk sikeres, végső megoldást ta-lálni az Állam kérdésére.