Ókori Róma tételek

2

Készítette:

Blaskovits Zsófia

Bognár László

Bosits Krisztina

Budai Tamás

Csanádi Árpád

Dobos Dóri

Fodor Krisztina

Fülöp Gergely

Gueth Ádám

Gyurkovics Sarolta

Havasiné Hajni

Jámbor Zsuzsanna

Kecsmárik Tamás

Kocsis Laura

Kovács Györgyi

Köcse Bernadett

Kronome Krisztián

Lamos Zsuzsanna

Murvai Attila

Nagy Gábor

Péterfi Detti

Szattelberger Judit

Szeicz Kata

Tóth Dominik

Török Tamás

Szerkesztette: Fodor Krisztina

2012, BUDAPEST

KÁROLI GÁSPÁR REFORMÁTUS EGYETEM

TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZET HALLGATÓI

3

Tartalom

1. Etruria története ...................................................................................................................... 4

1. Etruria története ...................................................................................................................... 7

2. A római királyság, a köztársaság kialakulása és harcai a gall betörésig .............................. 14

3. A serviusi alkotmány, a XII táblás törvények, a köztársaság eredeti struktúrája ................. 18

4. A patricius-plebeius küzdelmek ........................................................................................... 21

5. Italia meghódítása és a pyrrhusi háború ............................................................................... 27

6. Az I. pun háború és hatásai .................................................................................................. 32

7. A II. pun háború ................................................................................................................... 34

8. A Mediterráneum meghódítása az attalusi örökség átvételéig ............................................. 36

9. A II. századi válság és reformkísérletek, a Gracchusoktól Mariusig ................................... 40

10. A polgárháborúk kora az I. triumvirátus megalakításáig ................................................... 42

11. Caesar ................................................................................................................................. 50

12. A Caesar halála utáni polgárháborúk, a II. triumvirátus .................................................... 57

13. Augustus egyeduralma ....................................................................................................... 61

13. Augustus egyeduralma ....................................................................................................... 62

14. A Iulius-Claudius-kor (Tiberiustól Neróig) (A) ................................................................. 67

14. A Iulius-Claudius-kor (Tiberiustól Neróig) (B) ................................................................. 70

15. A négy császár éve és a Flavius-kor (A) ............................................................................ 77

15. A négy császár éve és a Flavius-kor (B) ............................................................................ 83

16. A korai Antoninus-kor (Nervától Hadrianusig) ................................................................. 86

17. A kései Antoninus-kor (Antoninus Piustól Commodusig) ................................................ 91

18. A korai Severus-kor (Septimius Severus és Caracalla) ...................................................... 93

19. Caracalla utódai és a katonacsászárok kora (A) ............................................................... 101

19. Caracalla utódai és a katonacsászárok kora (B) ............................................................... 106

20. Diocletianus és a tetrarchia............................................................................................... 110

21. Constantinus és fiai, a keresztyénség uralomra jutása ..................................................... 112

22. A birodalom hanyatlása és a Valentinianus-kor ............................................................... 116

23. Róma, a hunok és a germánok; a birodalom bukása ........................................................ 118

Fogalmak ................................................................................................................................ 121

KÖTELEZŐ ÉVSZÁMOK JEGYZÉKE ............................................................................... 129

Térképek ................................................................................................................................. 133

4

Fülöp Gergely

1. ETRURIA TÖRTÉNETE

Róma fölemelkedése előtt két etnikum hozott létre fejlett városi kultúrát Itáliában: a görögök,

illetve az etruszkok.

Etruria területileg Itália harmadát foglalta magába. Története időben a Kr.e. VII. századtól

követhető nyomon, majd a Kr.e. III – IV. században hódolt be Rómának, de kultúrájuk

Augustus uralkodásáig nem szűnt meg.

Belső források: nagyszámú emlék maradt meg, de ezek pár szavas sírfeliratok, elvétve

határkövek.

Ezek alapján eseménytörténet szinte alig, inkább kultúra-, társadalom-, vallástörténet

ismerhető meg.

3-4 jelentősebb belső szövegemlék:

1. capuai agyagtábla: Kr.e. VI. század, óetruszk rituális szöveg (kb. 300 szó)

2. perusiai kőcippus: jogi jellegű kő, határkő (kb. 130 szó)

3. zágrábi múmiatekercs: eredetileg lenvászon szertartáskönyv, később Egyiptomban

felhasználták egy test mumifikálásához (kb. 1300 szó)

4. piacenzai bronzmáj: béljós-képzéshez készült, vallási tárgyú megjegyzésekkel

Külső források: görög – római, de megbízhatóságuk kérdéses ( ellenséges etruszk

szemlélet)

Livius, Halikarnasseusi Dionysios, Maurus Servius Honoratus

Etruszk nyelv: kb. 200 szó ismert, ezek alapján rövidebb szövegek érthetők, grammatikájuk

viszonylag pontosan rekonstruálható. Nyelvük tulajdonképpen rokontalannak tűnik. Esetleg

lémnosi kapcsolat feltételezhető: egy szövegemlék maradt fenn („archaikus etruszk”).

Eredetprobléma:

kis-ázsiai, lyd származás (Hérodotos): éhínség, szárazság miatt hagyták el hazájukat

(?)

Régészeti igazolása(?): a piacenzai máj agyag változatai Ugaritból, Máriból + lémnosi

sztélé

DE! ezek az egyezések feltehetően kereskedelmi érintkezéssel magyarázhatók.

A Villanova-kultúra és az orientalizáló stílus megjelenése között nincs törés.

Kr.e. VIII. század előtt már a későbbi szállásterületükön kellett élniük, mivel a görög

kolonizáció délre korlátozódott, az etruszk bányák megszerzése helyett.

Északi bevándorlás: az Alpok felől, a rét – etruszk nyelvi hasonlóságokra alapozzák

(Rasenna – Rhaeti önmegnevezésekből)

Autochthón elmélet (Halikarnasseusi Dionysios): az etruszkok Itália őslakói –

mediterrán nyelvi szubsztrátumhoz tartozott (etruszk helynevek: Gortyn, Cortona,

stb.)

Saecularis: az etruszk nép részben helyi, illetve keletről és északról érkezett

elemekből.

Etruszk városok: A görögök által lakott Dél-Itálián kívül (Magna Graecia) az etruszkok lakta területeken

találkozhatunk fejlett urbanizációval. Ezek a városok két fő körzetben bontakoztak ki:

o Tengerpart közelében (Veii, Caere, Tarquinia, Vulci, Volaterrae, etc.)

o Tiberis és mellékfolyói mentén (Volsinii, Orvieto, Clusium, Perusia, etc.)

A városalapítást szigorú szertartás nyomán – ún. ritu Etrusco – végezték el. Hitük szerint a

város a világmindenség, azaz mundus kicsinyített mása.

A temetővárosok is ennek mintájára épültek. A korai időkben többnyire hamvasztásos

pozzosírokba temetkeztek, később jelentek meg a fossasírok, illetve a tombák. A fejedelmi

tombák berendezése roppant gazdagságot, luxust tükröz.

5

Fémművesség:

A tirrén tengerpart Volaterrae és Populonia magasságában igen gazdag vasérclelőhelyekben,

így a vasnak igen fontos szerepe volt a gazdaság fellendülésében. Ezt mutatja, hogy a ferrum

szó is feltehetően etruszk eredetű. Ekkoriban az etruszk ón- és rézbányák is gazdagnak

számítottak. Az etruszk bányavidék a föníciai hajósok és kereskedők figyelmét is felkeltette.

Bár a fém nagyobbik részét exportálták, a kézművesipar fejlődésének is kedvezett ez a

körülmény. Igen keresettek voltak az etruszk bronztrombiták.

Földművelés:

Igen fejlett volt az etruszk földművelés: ismerték az öntözéses gazdálkodást, a

mocsárlecsapolásokkal pedig rengeteg földterületet hasznosítottak a mezőgazdaság számára.

Ezeket a területeket campi Etrusciként emlegették. Átvették a görögöktől az olajfa

termesztését, később azonban boraikról váltak híressé. Úgy tűnik, hogy a földek megművelése

szolganépek igénybevételével történt.

Találtak egy könyvet az etruriai földjogokról is, melyből kiderült, hogy egyaránt léteztek

arisztokrata nagybirtokok és kisparcellák is.

12 városállam:

A kulturális egységesülés nem járt együtt politikai egységgel, a városállamok megőrizték

függetlenségüket. Források szerint azonban létezett a vezető 12 városállam, ún. Dódekapolis

között egyfajta szövetség. Ide tartozhatott Veii, Caere, Tarquinia, Vulci, Populonia, Volsinii,

Clusium, Perusia, Volterrae, Cortona, etc. Számuk valószínűleg több volt, mint tizenkettő, de

ez koronként változott – később 15-re bővítették. Szövetségük elsősorban vallási, kulturális

jellegű volt. Vezetője a főpapi jellegű feladatokat ellátó zilath volt.

A gazdasági sikerek arra késztették az etruszk lakosságot, hogy a jelentősebb latiumi és

campaniai területeket ellenőrzésük alá vonják. Ennek köszönhetően több település (pl.:

Capua, Nola) is etruszk jelleget mutat.

Kereskedelmüket nagy mértékben elősegítette, hogy a tengeri utakat, kikötővárosokat (Caere,

Tarquinia, Vulci és Vetulonia) is sikeresen az ellenőrzésük alá vonták. Az etruszk tengeri

uralom, azaz a thalassokratia kiépítése során összeütközésbe kerültek a görögökkel. A

görögök megpróbálták biztosítani a Messanai-szoros, illetve a Hispánia felé vezető

útvonalakat úgy, hogy kolóniákat, vagyis gyarmatvárosokat alapítottak Dél-Itáliában,

Korzikán és Szardínián. Mivel a görög expanzió pun érdekeket is sértett, ez a lépés pun-

etruszk összefogáshoz vezetett. Ennek fényében Kr.e. 535-ben az alaliai csatában győzelmet

arattak a görögök felett, kényszerítve őket, hogy vonuljanak vissza Korzika alól. Az etruszk

hegemóniának később a görögöktől elszenvedett cumae-i vereség vetett véget, az egyre

erősödő karthagói befolyás pedig még inkább elősegítette a thalassokratia összeomlását.

Politikai berendezkedés:

Az etruszk városállamok eredetileg monarchiák voltak. Élükön a lucumó (laukhme)

állt, akinek kezében összpontosult a katonai és szakrális hatalom. Kísérője egy

hivatalszolga volt, aki kezében kétélű bárddal ellátott vesszőnyalábot tartott (vö.:

fasces).

Kr.e. 6-5. század fordulójától a monarchiákat oligarchikus köztársaság váltotta fel,

ahol az irányítás a választott tisztségviselők kezében volt. A magistratus egyéves

hatalmát a zilathok segítették (=praetor?). Egyes helyeken előbukkan a maru (=aedilis)

tisztég, akik egyszerre magistratusok és papok.

Társadalom:

Erősen kétfelé tagolódott:

a nemzetiségi családokon nyugvó arisztokrácia

„clientela” – függő helyzetben lévők tömege, státusuk nem egységes. Többnyire

jómódú iparosok és kereskedők, de kiterjedt cselédséggel is találkozunk az etruszk

6

társadalomban (latin forrásokban: servi). Megjelentek a rabszolgák is, mint a kőfejtők,

bányák dolgozói.

Etruszk vallás:

Bár vallásuk magába olvasztotta a görög és keleti vallások elemeit, számos helyen eltér a

klasszikus antikvitástól: szerepet kap a kinyilatkoztatás, félistenszerű próféták jövendölése – a

zsidó és keresztény vallásokhoz hasonlóan.

Különleges szerepet kapott a jóslás, melynek legfontosabb forrása a piacenzai bronzmáj. Az

etruszk szertartásokról is számos dokumentumunk van – így például a capuai agyagtábla és

zágrábi múmiatekercs, habár ezek értelmezése még nem pontos.

Az etruszk vallás esetében a természetfeletti lények száma, külseje egyaránt

meghatározhatatlan. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy egyetlen isteni lényegben hittek,

amely a legkülönbözőbb alakokban, istenségekben és szellemekben nyilvánult meg. Isteneik:

Veltune/Voltumna – föld szelleméből létrejött „nemzeti isten”

Turan = Aphrodité = Venus

Tin = Zeus = Iuppiter

Uni = Héra = Iuno

Menerva = Pallas Athéné = Minerva

Etruszk képzőművészet:

„orientalizáló korszak”: keleti importáruk (Kis-Ázsia, Fönícia) készítésének

taktikáját elsajátították és alkalmazták saját tárgyaiknál: granulációval készült etruszk

ékszerek, plasztikával és domborművel ellátott edények.

„archaikus korszak”: görög hatás felerősödése, etruszk kőszobrászat kezdetei a

Karyatis-szobrocskák felnagyításával.

„klasszikus kor”: görög hatásra színes, derűt sugárzó festmények. Pl.: paestumi

„búvár tomba”, tarquiniai „halászat és vadászat tombája”.

7

Fodor Krisztina

1. ETRURIA TÖRTÉNETE

Róma őstörténete:

Feltételezések vannak: Rómát akkor alapították, amikor a hagyomány tartotta (753). A

rómaiak, mint entitás ekkortól léteznek. Nem összekeverni latinokkal! Ekkor a területen kis

városállamok voltak, hasonlóan a görög térséghez. Méretét és funkciójukat tekintve is

hasonlóak, illetve amphiktyoniába tömörülnek. A latinok igen erősek, bár a területük nem

nagy. Ez a latin kultúra, amiből Róma kinőtt.

Nem mernek régészeti kultúrákat a koravaskorban azonosítani. Latiumi kultúráról

beszélnek, de nyugodtan kimondható hogy ez a latin kultúra. Ugyanaz a nép élt itt a X.

században is. Helyi viszonyokhoz képest magas kultúra. Párhuzamos vagy picivel maradt el

az etruszk kultúrától, ugyanakkor közel is állt hozzá. Szokásokat, vallási hiedelmeket átvettek

az etruszkoktól. Hamvasztásos temetkezés volt (kultikus azonosság). A latin városok

Rómánál régebbinek tekintendők. (Cicero: Cato Origines). Róma ebből a talajból nőtt ki. A

VIII. század közepétől 510-ig Római Királyság működött.

A királykor elején nem létezett írásbeliség. A római írásbeliség a 6. századnál korábbra

tehető. A 6. században már írtak latinul. 3-4 különböző objektum maradt. Praenestei fibula

felirata, vázán varázs formula. Fekete kő – királykori latin nyelven íródott. Létezett már

írásbeliség, de nem maradt ránk. Köztársaság korban hiteles beszámolók: főpapok

feljegyzései. A Capitolium többször leégett, ezért ezek számunkra megsemmisültek.

A királyok, mint személyek valóban léteztek, de a legendát ki kell zárni. A hét király nem

7 király volt. (A hagyomány szerint is 8 király volt). Alapvetően kizárt, hogy 240 esztendőt 7

személyre el lehessen osztani. 35 idős uralkodási átlag. (Szakrális szám, emberöltő számítás:

7 emberöltő – 7 király). 8 királyon kívül még egyről van némi tudomásunk Kr. e. 4. századi

Francois sír freskójáról – etruszk nyelvű (Servius Tullius – Macstrana). A 7-ből 9

rekonstruálható. 15 királyra biztos számíthatunk.

Eseménytörténet: (Livius)

Etruszkok

A római kultúra attól lett nagy, hogy az etruszkoktól sok mindent átvett. Európában az 5-3.

század közötti időben 3 kultúr nemzet létezett: görögök, rómaiak, etruszkok. Etruszkok

egyenrangúak voltak a rómaiakkal, de a görögök mögött se nagyon maradtak el. A görögök

mindenkit lenéztek, de az etruszkokat elismerték. A királykori Róma etruszkfüggésben élt,

etruszk fönnhatóság alatt.

Az etruszkoknál egy éles kérdés: mennyire van forrás? Nem csak olvashatatlanok a

források, de a történetírók sincsenek meg, akik összefoglalták volna a történetüket. Csak

külső, nehezen értelmezhető kortársforrásokra támaszkodhatunk. Belső források: 15 000

etruszk feliratot ismerünk. Kr. e. 7-8. század fordulójától, Augustus császár koráig létezett

etruszk nemzet és az etruszk kultúra, illetve az önálló etruszk nyelv. (A nyelvet nem írták.)

Rokontalan nyelv, de ha vannak rokonai, azok már írás nélkül kihaltak. A nyelvtani

szerkezetét pontosan ismerjük. A baj az, hogy nagyon csekély az elfogadható hitelességű

szókincsünk – 300 szó. Folyamatos etruszk szöveget nem tudunk értelmezni, de a kis

feliratokat értjük. A forrásanyag minőségét jelzi – olyan sokról nem szólhat. Elsősorban

társadalomtörténet: sírfelirat, fogadalmi felirat. Kik, meddig éltek, kiknek áldoztak. (CIE =

Corpus Inscriptionum Etruscarum: Etruszkul van latin kommentárokkal.)

Kivételek: a tartalmasabb fontosabb feliratok

Capuai agyag tégla: 50 sor etruszk szöveg. Kr. e. 6. század (Óetruszk)

legnehezebben érthető, rituális szöveg

Cippus Perusinus (Perusiai határkő): ennek a határát jelölte.

Piacenzai bronz májmodell – jóslás alapvető információ (hepatoscopié) –

tananyag

8

Liber Linteus – Zágrábi múmiatekercs: vászonra írott könyv, 11 oldala maradt.

Szertartáskönyv, vallási szertartásokat tartalmazott, részletesen leírva. Amikor

megszűnt szertartáskönyv lenni, zsebpénzért eladták Egyiptomban: ott 5 centi

csíkokba vágták és beletekertek egy múmiát. Így maradt ránk.

Külső források:

Görögök – (Hérodotos, Thukydidés) de alapvetően nem érdekelte őket. Felszínes

információkat jegyeztek le róluk. Egy ember komolyabban nekilátott:

Halikarnassosi Dionysios – 5 fejezetet szentelt az etruszk történelemnek. Ez az

egyetlen folyamatos elbeszélés kísérlet. (Az Augustus korban mennyire tudta

összeszedni?)

Livius is írt hadtörténeti iratokat, de a belviszonyokról semmi fogalma sem volt.

Mióta vannak etruszkok? 7-8. század fordulójától van írás. Azóta biztos, hogy ott él ahol

mindig is élt. (Etruria). 3. századig biztosan többségben etruszkok éltek. Mióta? Erre nincs

forrás. Az Itália vaskorával foglalkozó művek az etruszkokat nem említik: kultúraosztásokat

végeznek. Mindenütt találkoznak a Villanova kultúrával. Ez Itália legmagasabb szintre

eljutott kultúrája. Vaseszközök, városias települések, hamvasztásos temetkezések. Civilizált,

görögök szintjét közelítik meg. Nem írják le milyen nép alkotta. Településekből és

temetőkből egyértelmű hogy ezek az etruszkok voltak.

Etruszkok saját eredetmondája szerint: Lydiából érkeztek, még a Hérakleida dinasztia

előtti korszakból. (A kultúr Európában egy görög visszamenetet akartak maguknak.) Kr. e.

11. századra teszik a bevándorlásukat. Halikarnassosi Dionysios szerint: lydek voltak.

Hasonlít a lyd és az etruszk nyelv. Ugyanakkor megtalálni egy határozott bevándorlást

reménytelen. A Villanova kultúra elődje a Proto-villanova. Nem látszik népességcsere, nem

tudjuk megállapítani, hogy bejöttek-e a térségbe, és honnan jöttek. Ha bejöttek nem

honfoglalás formájában, hanem kisebb csoportok érkezése képzelhető csak el, ugyanis nem

borították fel a társadalmat.

Bronzkorban, tengeri népek között is próbálták keresni őket (Strabón V. könyv 1-2. fej.):

Etruszkok saját önelnevezése: rasna

A görögök: tyrsénosnak nevezték

A rómaiak turskusnak hívják

Etruszk eredetmondák: Hérodotosnál és Dionysiosnál. Az alapítóhőst: tyrsénosnak

nevezik. Tarchon az alapító más mondákban. Tarquinii városát alapította – ez lenne az ős

város. Realitása van, mert az volt a legnagyobb városuk. (A hellének Atys fiáról, Tyrrhénosról

nevezték így őket, aki állítólag gyarmatosokat küldött ide Lydiából. Éhínség és

terméketlenség idején ugyanis Atys, Héraklésnek és Omphalének egyik leszármazottja, két fia

közül sorshúzás útján Lydost magánál tartotta, Tyrrhénost pedig a nép nagyobbik felével

elküldte. Ideérkezése után ezt a vidéket önmagáról Tyrrhéniának nevezte el, és 12 várost

alapított, s az építés vezetésével Tarkónt bízta meg, akiről Tarquinia városa kapta nevét, s

akiről már gyermekkorában feltűnő értelmessége miatt azt mesélték, hogy ősz hajjal

született.)

Etruszk vallás eredetét is Tarquiniire lehet visszakövetkeztetni. Tarquiniiben történt a

város alapítása. Felemelkedett egy isteni gyermek Tages – csodálatos bölcsességeket mondott

a világról. Ezt lejegyezték, létrejöttek a jóskönyvek. 8. században Tarquinii fórumát építették:

tájolásából, az etruszk vallás stabilitását lehet igazolni. (Tages - Mesés etruszk főpap, félig

isten, amennyiben a hitrege szerint egy Genius Jovialis nevű istenségtől származik és

Jupiternek unokája. Tőle származtatták az ősrómaiak mindazon rituális szokásokat és

szertartásokat, melyeket az etruszkoktól vettek által. A hagyomány szerint abból a barázdából

kelt ki, melyet egy Tarquinii határában szántó-vető embernek ekéje hasított. Testére és

alakjára nézve gyermek volt, bölcsességére nézve aggastyán. Midőn a szántó-vetőnek

9

álmélkodására az etruszkok összesereglettek, T. bevezette őket a harus perek tudományába,

azután pedig nyomban meghalt. Rendelkezései külön rituális könyvekbe voltak feljegyezve.)

Egy térsége van a világnak, ahol az etruszkkal rokon nyelvet tudunk mutatni. Lémnos

szigete – egy darab sztélé, amibe archaikus görög betűkkel egy nagyon nem görög szöveget

véstek be. A szöveg érthetetlen, de a szavak, azok nagyon az etruszk nyelvre hasonlítanak

szerkezetében is. A „meghalt” és „évesen” szavak etruszk ismeretek alapján azonosíthatóak.

Archaikus etruszk-lyd nyelvjárásban íródott. Miltiadész Lémnos szigetéről biztonsági

okokból elűzte az őslakokat, és görög népességet hozott. Az őslakok pelaszgok voltak. 500

körül szűnt meg ez a törzs, hogy hova menekültek, azt nem tudni.

Történeti Etruria:

7-6. század. Ez a térség 12 városállamból áll. Szövetséget alkotott, kultikus szövetséget.

Az iónhoz hasonlítható. Közös kultuszuk volt a Voltumna szentélyben. Voisinii-ben, de ez

egy olyan etruszk nagyváros, amelyről nem tudjuk pontosan, hogy hol helyezkedett el. A

történeti Volsinii-től van 10 kilométerre. A szentély nincs meg.

A városokat nem tudjuk felsorolni, ráadásul időben változtak is. (pl.: 396-ban a rómaiak

elfoglalják, és elpusztítják Veiit, és egy új várost vettek fel hogy kitegye a rituális számot).

Feltehető hogy Róma a 12 egyikének számított. Amelyek valószínűleg hozzá tartoztak: Veii,

Tarquinii, Volsinii, Caere, Vulci, Cortona, Vetulonia, Clusium (ő volt a vezető város).

Populonium már későbbi, nem tartozott bele. Falerii is lehet, hogy közte van. (Itt latin

nyelvjárást beszéltek, de ettől még lehetett az etruszkok tagja.)

Késő etruszk korban – Rómával intenzív hadakozás: Etruria súlypontja északra

helyeződött: jobban is fejlődött, messzebb voltak a rómaiak, és több volt a természeti

erőforrás. Kibővül a szövetség 15 tagra. Az új tagok 3 (Veii pusztulásával 4 új tag) északi

városok kellett, hogy legyenek. Arretium biztos, hogy köztük van. A 12 város szövetsége, az

nem csak szakrális, hanem politikai szövetség is. Van egy közös politikai szervezetük, élükön

közös politikai tisztviselők. Zilax mexl rasnal (zilakh mekhl rasznal) – preatori tisztség.

(A történelem során fejlődött az etruszk tisztség is.)

Archaikus etruszk államról: ott is arisztokratikus királyság volt. Az állam élén: király állt.

A király tisztség neve: lauxome = lucumo. 7-6. században is ez a tisztség egy-egy város

királyát jelentette. Később átalakult a jelentése: csak előkelő (kisebb színvonal) a források

néha keverték. - Kr. u. 5. században Maurus Servius Honoratus irodalmár,

irodalomtörténész: Vergiliussal foglalkozott. (ősi etruszk családból származott). Fejtegette az

etruszkutalásokat Vergilius műveiben.

Városok csatornázva, szabályos volt a város alaprajza. Rituális megkötöttségek voltak: 3

kaput, utat, templomot (Jupiter, Juno, Minerva számára) szenteltek fel. (Az etruszkok

sajátos szertartás alapján végezték el a városalapítással kapcsolatos feladatokat (Ritu Etrusco).

Ez a rítus megszabta mind az alaprajzot, mind a városfal körvonalát, mind az azt átszelő

kapuk helyzetét, valamint a fellegvár és a templomok helyét, sőt ez utóbbiaknak még a számát

is. A város a világmindenség, a mundus kicsinyített mása, melyet a négy világtájnak

megfelelően oszt négyfelé a cardo és decumanus vonal.) Etruria ebben az időben élte a

fénykorát. „Csaknem egész Itália az etruszkok birtokában volt.” Mare Tyrrheum-ot (Tyrrén-

tenger) maguknak tartották az Etruszkok. Athéniak Szicíliai hadjáratába az etruszkok

beleavatkoztak a maguk részéről. Nyugati mediterráneumban Karthágó mellett a másik

legnagyobb hatalma az etruszkoknak volt.

Etruriai gyarmatok:

Etruria Paduna – Pó völgye (Felsina = Bonona, Bologna főváros) itt is

„állítólag” 12 város volt az anyatelepülés mintájára, de nem biztos, és azt sem tudjuk

északon meddig terjedt.

Etruria Campania: rossz helyzetben volt, távol az anyatelepüléstől. Délről a

görög városokkal (Cumae, Pithekoussai) harcba keveredtek. Keletről a samnisz

10

törzsek a campaniai síkságra vándoroltak, ez jelentette a Campania vesztét (426). ( Az

etruszkok Kr. e. 474-ben Cumaenál vereséget szenvedtek a capmaniai görögségtől.)

500-as években a rómaiak kiugrottak, ezért Lars Porsenna (Clusium királya) hadjáratokat

vezetett ellenük. Igyekezett Rómát bevenni, majd azok egy alázatos behódoló nyilatkozatot

írtak alá Porsennának. (Róma a 6. század végén Clusium hatalma alá kerül. Lars Porsenna,

Clusium királya a hagyomány szerint a köztársaság második évében ostrom alá vette és

meghódolásra kényszerítette Rómát. A vereség tényét, ha megszépítve is, a római annalisztika

is megőrizte. Róma hódoltatása után a Porsenna vezette etruszkok mélyen benyomulnak

Latiumba, és Aricinánál megütköznek a latinokkal és a segítségükre érkező kyméi

görögökkel.) Állandó helyőrséget hagyott Rómában, de a királyi családot nem hozta vissza.

(Az etruszkok uralma Rómában Kr. e. 6. századig rendíthetettlen maradt; politikai változások

legfeljebb csak annyiban mehettek végbe, hogy Róma egymás után különböző etruszk

városok fennhatása alá került. Tarquinius Superbus, aki a monda szerint Rma hét királya

közül az utolsó volt, és Porsenna, Clusium királya is aki Rómát röviddel az utolsó Tarquinius

elűzése után átmenetileg elfoglalta. Ezek az utóbb említett események egyúttal az etruszk

uralom végét is jelezték Rómában. Az utolsó Tarquinius elűzéséről szóló hagyomány:Róma a

monarchia ellenes felkelése révén felszabadult az etruszk királyok uralma alól.) A menekülő

etruszkokat Rómába befogadták a csata után: ide is telepedtek. Ez után a katonai fennhatóság

összeomlott. A latinok öntevékenyen kezdtek élni.

Thalassokratia – tengeri utalom. Etruszk hadihajók, és etruszkkereskedők. Ez a két

fogalom azonos: a kalózoknál - az etruszk név első görög említése. (Dionysos isten etruszk

kalózokat lát.) Nem voltak szimpatikusak.

Lipari-szigeteknél 576-ban háború a Knidoszi és Rhodoszi görögökkel. 535 körül volt az

Alaliai (iónok ellen) háború. A phokisiak felkerekedtek, hogy nyugaton szerencsét

próbáljanak. Kikötöttek Corsica szigetén. Az etruszkok háborúba indultak a phokisiak ellen.

A phokisiaknak nem maradt semmi erejük, és kénytelenek voltak továbbállni. Corsica ezután

etruszk fennhatóság alá került, adózott nekik. Gades (Atlanti óceán partján) is volt

etruszkkereskedő telep. Sokszor a főníciaiakkal konkurálnak, de jól megvoltak velük. A

görögök ellen közös akciókat is szerveztek.

479-ben omlott össze az etruszk nagyhatalom. Megkísérlik Cumei (Kyme) városából

Aristodemost eltávolítani, és ezzel teljessé tenni Campania uralmát. Aristodemos megveri az

etruszkokat - a szárazföldi hatalom délen megrendül. 458-ban Corsicai hadjárat, amit csak az

etruszk-karthagó összefogás gátol meg. (A görögök gyarmatvárosokkal megszállták Dél-Itália

egyes körzeteit és Szardínián, Korzikán is igyekeztek megvetni a lábukat. Ez sértette a pun

érdekeket is, így sor került az etruszkok és Karthágó összefogására. A pun-etruszk összefogás

vezetett azután az alaliai győzelemhez, mely Korzika feladására késztette a görögöket, Dél-

Itáliába települve át.

) Etruszkok hatalma folyamatosan gyengül. A döntő esemény: 385 Pyrgi hadjárat:

Dionysios Syrakusai tyrannos vezette. Caere városához hajózott, Pyrgibe (Caere kikőtője),

ahol szentélyük volt az etruszkoknak. Dionysios ellopta a kincseket, majd távozott

Szentségtörés. Innentől az etruszkokat senki sem tisztelte, hisz a saját központjukban nem

tudták megakadályozni a rablást.

Ebben az időben más volt az etruszk társadalom felépítése. Még ha külpolitikailag kisebb

is volt, gazdaságilag nagyon erős, és fejlődő képes. Társadalmilag határozottan modernebb.

Mindenütt arisztokratikus köztársaság volt: hogy mióta, azt nem tudjuk, de akkor lehetett,

amikor a Római köztársaság vagy kicsit később. V. században tisztviselők a város élén: zilax

= praetor. 367-ig a consullal egyenlő nagyságú tisztviselő a város vezetője. Források híján

nem tudjuk eldönteni, hogy: évente választották, illetve, hogy kettő volt-e? Utóbbiban volt

logika, előbbiben hol így hol úgy. Kezdetben voltak tartós zilax-ok, ekkor a köztársaság

bizonyos fokig csak fügefalevél volt. 480 körüliről Caere Pyrgi szentélynek maradtak fenn

11

okmányai aranylemezen. Etruszk és Karhágói nyelven íródtak, mivel karthágóiul is ott van

ezért jól értjük. Valamelyik kultusz helyet, valamilyen oltárt és valamilyen rítust Tiberius

Velianas vezető alapította saját költségén. Az etruszkok zilax-nak nevezik. Tyrannos jellegű

tisztviselő volt, megválasztották, vagy kinevezték, de nem volt korlátozva a hatalma. Saját

zsebéből finanszírozta a fél államot, ezért ott is tartotta.

A zilax-ok rendszeresen változó tisztviselőkké változhattak később. Egy idő után az összes

városnak választottak egy fő praetort. Kivétel: Veii amit a rómaiak szorongattak, az 5.

század közepén úgy dönt, hogy köztársasággal nem megy semmire, és újra királyt

választottak: Lars Tolumnius (400-as évek). Lars Tolumnius és a helybeliek azt hitték, hogy

ezzel sikerül koncentrálni az erőt, de a többi 11 város megtagadta a segítségét Veiitől, és nem

közösködtek velük.

Kisebb tisztségek: papi tisztség, prytanis tisztség. Arisztokratikus berendezkedésű volt, a

nagy nemzetségek vitték az államok. Ez a társadalmi virágkor tartott 311-ig, amikor a

rómaiakkal elbukták a háborút (Sutriumi háború, Etruria meghódítása).

A társadalom felépítése:

arisztokrácia – kezében a hatalom

lautneterei / etera – bizonyos fokú szabadságot elnyert rabszolga

penestai – szolgasorba kényszerített, röghöz kötött bennszülött lakosság

ergastérion – nehéz körülmények közt dolgozó rabszolgák

Társadalmuk két nagy csoportra oszlott: előkelőkre, valamint a tulajdonképpen nem szabad

alávetett rétegre. Az előkelők, akiknek soraiból a király is kikerült, a termékeny földek és

feltehetőleg a bányák tulajdonosai voltak. Ezzel egyidejűleg a politikai életet is teljesen

uralták, hiszen ők alkották a városban a „vének” tanácsát, és ők állították a köztisztviselőket.

Az alsó rétegek az előkelőktől függő csoportokból képződtek: ide tartozott az előkelők körüli

személyzet: szolgák, kézművesek, bányászok, parasztok (penestes). Katonai szolgálatra

kötelezett földművesek lehettek.

Etruszk köztársaságok virágkora – 5-4. század

Tisztségek:

zilax

pruthok

maru – papi tisztség (minden városban, egész testület) Legnagyobb a béljósoké volt,

haruspex-eké.(etruszk patríciusok, Rómában nem rendelkeznek polgárjoggal) A

rómaiak is elismerték. De később szkeptikusak voltak. (Ha ő hazudik, arról a római

hangot ad.)

augur – elsőszámú jóspap (madarakból jósolt, patrícius származású volt) – politikai

okokból gyakran hazudtak (egy római nem veszi észre, vagy ha észreveszi, akkor

hallgat róla.)

Töményen arisztokratikus felépítésű: az arisztokrácia kézben tartja az egészet. Köznép:

köznépi nemzetségek –Etruszkok közé beolvadóak nem tudtak az arisztokráciába beolvadni,

hanem csak az alsó rétegben. Ezek nem jutottak többségbe. Lakosság többségét köznépnek

nem minősülő függésben levő réteg alkotta Eteri. Nem voltak rabszolgák, szorosan egy-

egy nemzetséghez tartoztak. A római cliensekhez hasonlítottak, de nem volt olyan

polgárjoguk, mint a clienseknek. Szorosan függtek a nemzetségtől. Bizonyos értelemben

családtagok voltak. A társadalom felépítése vertikális és nem horizontális: a felső rétegek és

függő rétegek egymáshoz úgy kapcsolódtak, hogy egyetlen közös nemzetségbe tömörültek, és

az azonos rangúak között nem volt jogi természetű kapcsolat. Ez nem volt jó az eterik

számára, de nem is elviselhetetlen állapot.

Egy idő után többre vágytak: később éleződött ki, mint Rómában a plebsek fellángolása. A

4. század második felében voltak ezeknek megmozdulásaik (gyéren vagyunk informálva).

Egyes városokban volt valami, amit Bellum Servile néven fordítottak le (rabszolga háború).

12

A rabszolgák száma csekély volt, ezért nem tudtak háborút kivívni. Itt az Eteri terminus

szerencsétlen fordításáról van szó. Több városban volt Bellum Servile (leginkább északi

városokban). Északon az arisztokrácia városközi összefogása is látható volt: a gens vezetők

(zilaxok) átvittek a haderőt a szomszéd városba leverni a clienseket. A 12 város segítette

egymást.

Római lázadás

A rómaiak Porsenna után, az 5. század első felében kiugrottak az etruszk szövetségből,

onnantól kezdve folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb fegyveres összecsapások a latinok és

az etruszk városok között. Ez az 1. században főleg Veii városára koncentrálódott. Veii még

kisebb volt, mint Róma, 396-ban sikerül Veii-t elfoglalni, amivel el is pusztult. A lakosság

egy része odaveszett a háborúban, egy része rabszolgaságba került. Veii mint település is

hamarosan lenullázódott, a köztársaság korban Veii-ben nem volt élet. A rómaiak a kelta

invázió után komolyan fontolgatták, hogy az egész várost átköltöztetik Veii-be. Veii jól

védhető magaslaton van, viszont Rómával szemben egy nagy hátránya: nem volt normális

mennyiségű vize. Csak korlátozott létszámú lakosságot tudott fenntartani életlehetőséggel.

Veii után óriási léptekkel haladtak előre. A szomszédos Capena, majd Falerii (ami latin

nyelvű volt) Róma fennhatósága alá került. Ezek után római kolóniákat telepítettek az

etruszkok közé: Sutriumba és Nepetbe.

Kelták

A kelta háborúk idején az etruszkokat északról érte a szorongatás. 410 körül a kelták

nyugatról elözönlötték a Pó-völgyét: két ágra váltak. Egy része északról kerülte az Alpokat,

és Pannoniát elözönlötték. A 3 törzs: Boiusok, Insueberek, Senok. Két vezetőjük Bellovesus

és Segovesus. Előbbi észak-Itáliát, a másik Pannoniát hódította meg. Ezzel etruszk területek

vesztek el, kelta függésbe kerültek. A kelta volt a legerősebb fegyveres hatalom. Államuk

nem volt, fegyveres klánok voltak. Nagy létszámú nép, félelmetes harcosok voltak.

Gazdaságilag a kelták erősek voltak: fejlett növénytermesztéssel, és Itáliánál fejlettebb

állattenyésztéssel (ló és marha) rendelkeztek. Következménye: katonailag gazdag, és jól

táplált emberek voltak. Volt eszük arra, hogy a fegyverzetük, inkább gyenge minőségű, és

tömeges volt. A vas fegyvereket nagy tömegben állították elő, és a kelta hadseregben

mindenkinek volt kardja. A rómaiaknál és etruszkoknál ez ritka volt.

Etruszkok kérték rómaiak segítségét. Ebben az esetben közösek voltak a katonai érdekeik:

a kelták megzabolázása. Az itáliai harcosok tudtak néhány kemény ütést mérni a keltákra,

majd a kelták megkapták a területüket, ezért lehiggadtak.

Etruszkok bukása

Ismét kiéleződtek a római-etruszk ellentétek. 351 Tarquinii városában, (katonailag nem

volt annyira érdekes, de lelkileg a rómaiakat megviselte) a tarquiniibeliek 300 foglyot

feláldoztak az isteneknek. Erre a rómaiak tartósan megnehezteltek az etruszk nemzetre. Ennek

dacára békeszerződést kötöttek. A 4. század második felében, az etruszk (déli) városok, egye

egyenlőtlen szerződés által korlátozva, de teljesen szabadon élhettek, békében. Az északi

városokban prosperitás korszaka volt. Északi városok fölénybe kerültek a szövetségben,

Volsinii a legnagyobb. 311-ben jár le a 40 éves béke. A rómaiak jobban kihasználták az

időpontot. Megvívták 311-től a Sutriumi háborút az etruszkokkal, akik totális katonai

vereséget szenvedtek. Ezután az etruszk városok megalázó feltételekkel kénytelenek voltak

békét kötni. 308-ban Róma és Tarquinii szerződtek: ager publicus minőségben átkerült

Rómához a földterület 1/3-a Tarquiniiből. (Ezzel a saját belső társadalmi felszültségüket

csökkentik Rómában népjólétet növelik.) Tarquinii római vazallusnak számít. Következő

években folyamatosan, ugyanígy vesznek el az etruszk városok. 273-ban Caere meghódol, az

Agernak a FELÉT át kellett adniuk. Itt a rómaiak 4 db kolóniát létesítettek. Még így is

Caere jött ki legjobban az etruszk városok közül. Ugyanis: a polgárok azok Rómában is

polgárjogot szereznek, és innentől fogva Caere történelme megszűnik létezni, a római

13

történelem része lett, de megtartták belső kormányzatukat: mint város létezett tovább. Ez a

polgárság: civitas sine suffragio (szavazat nélküli polgárjog). Rómával szabad

kereskedelmi jogot kapott.

264-ben volt a legnagyobb lázadás, Volsinii-ben tört ki. A Bellum Servilihez hasonló

dolog alakult ki: Nemzetségek és az alsóbb osztály összeütköztek. Az egyik párt a rómaiakat

behívta segítségért, a másik párt ezért függetlenségi háborút kezdett. Volsinii-t a rómaiak

lerombolták, és áttelepedésre kötelezték a mostani Volsinii városába. Katonailag védhetetlen

helyre kerültek, elég nagy megalázás, és gazdaságilag is lehetetlen helyzetbe szorultak.

Ugyanezt Valerii-ben is eljátszották a rómaiak.

Etruria egész területén a 3. század közepéig kifújt az ellenállás. Mint politikai szervezet

nem tekintendő létezőnek, de az etruszk nemzet nem szűnt meg, etruszk öntudat még volt.

Egyrészt a vallás táplálta (rómaiak is tisztelték). Másrészt a nemzetségek hagyományai, akik a

saját városukban a vezető szerepet vitték. Etruszk nyelv, feltehetőleg az előkelőknek a nyelve

volt. Az írni-olvasni tudó réteg feladta, mert nincsenek feliratok. Az etruszk papság, ami volt,

szakrális nyelvet fenntartotta később is, de nem maradtak ránk. Érdekeiket tekintve az

etruszkoknak, és a rómaiaknak közösek az érdekeik. Amikor fél századdal a lázadások után

Hannibal bevonult Itáliába az ő alapkoncepciója, hogy Etruriában robbantja szét a Birodalmat.

Az etruszkok kemény ellenfelek és fél Itália urai voltak egykoron. Úgy gondolta, ha az

etruszkokat felszabadítja, akkor a rómaiak nyakába kerülnek. Azon bukott meg ez a terv,

hogy az etruszkok nem voltak hajlandóak felszabadulni.

Az etruszkok végső létalapja a teljes római polgárjog megszerzésével szűnik meg. 89-ben

kapják meg a maradékok a polgárjogot. Etruria fő területe volt a római veteránterületeknek.

Dél-etruria - campaniai etruria: samnis szövetség. Katonailag erős, de nagyon barbárok.

Az 5. században folyamatosan terjeszkedtek, igyekeztek Campaniara is nyomulni. A samnis

hegyvidéken állattenyésztéssel foglalkoztak. Campania Itália leggazdagabb térsége. 426-ban

Capua samins meghódítása, az etruszk Campania elveszett.

14

Csanádi Árpád

2. A RÓMAI KIRÁLYSÁG, A KÖZTÁRSASÁG KIALAKULÁSA ÉS HARCAI A GALL BETÖRÉSIG

I. Latin-sabin királyság

A királyok személye és hitelessége igen kérdéses, G. Dumézil szerint az archaikus Róma

királyai és istenei reprodukálják az indoeurópai mentális és társadalmi struktúrát, amely a

„funkcionális hármas felosztáson” alapul. Aminek a lényege, hogy az emberi és isteni

társadalmak hierarchikus sorrendbe rendeződnek: legfelül helyezkednek el a királyok, a

papok, papkirályok (mivel a politikai hatalom gyakorlói kapcsolatban állnak az istenekkel), a

második funkció a katonai, a harmadik pedig a fennmaradást és a gazdásági prosperitást

biztosító (földművesek, pásztorok, kézművesek). Ezek alapján Romolus és Numa a politikai

és a vallási szuverenitás, Tullus Hostilius a harcos, Ancus Martius pedig a gazdasági virágzás

megtestesítője

Romolus

Város alapításának mondája (753), Romulus és Remus viszálya

Katonai egységekbe osztotta Róma harcképes lakosságát (3000 gyalogos és 300 lovas)

Létrehozta a senatust, 100 nemesemberből (patríciusok elődei)

Sabin nők elrablása → harc a sabinokkal → sabinok letelepedése

Numa Pompilius

Kr. e. 715-től 672-ig uralkodott

Bevezette a Vesta-kultuszt, megalapította Vesta templomát

Naptárreform: Az első hónap márc. helyett jan. (Ianus isten kultusza), + februarius

A polgárokat foglalkozás szerint osztotta fel (latin-sabin asszimiláció), amelyekhez

külön ünnepeket rendelt

Tullus Hostilius

háborúk Alba Longa, Veii és a sabinok ellen

Ancus Martius

sok kisebb települést csatlakoztat Rómához (plebejusok elődei)

megalapítja Ostiát kikötővárosnak

II. Etruszk periódus

Az ún. etruszk periódus 616-tól, Tarquinius Priscus hatalomra jutásától vette kezdetét. Ekkor

(7.-6. sz. fordulóján) születetett meg a voltaképpeni urbs, Róma régészeti arculata

minőségileg megváltozik, a déli etruszk városokéhoz válik hasonlóvá, anélkül azonban, hogy

átvenné azok hatalmát és gazdagságát. Róma ezen korszakában különb. etruszk városok

(Tarquinia, Vulci, Veii) fennhatósága alatt állt, amelyek valószínűleg „csak” az uralkodó

személyét, kíséretét, ill. az arisztokrácia egy részét adták.

Az fennhatóságról összességében elmondható, hogy az etruszkok magát a várost sohasem

tudták igazán etruszk várossá tenni (csak részleges átvételek, latin marad a nyelv), de a déli

terjeszkedés érdekében mindenképpen ellenőrzésük alá kellett vonniuk a Tiberis völgyében

erős pozíciót elfoglaló, kulcsfontosságú Rómát. (→csak a kir. és az elit egy része lesz etruszk)

Királyok:

A hagyomány három nevet őrzött meg: Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius

Superbus. Esetükben van valamiféle hiteles történeti mag, de valószínűsíthető, hogy a

Tarquiniusok többen voltak és csak az elsőnek és az utolsónak az emlékezete maradt fenn.

(François-tomba: Macstrana (=Servius Tullius) egy bizonyos „római Ch. Tarquiniust” űz el)

Tarquinius Priscus (616-tól) (etruszk: Lucumo)

megreformálja a senatust (a vagyonos elemek felemelése az arisztokrácia mellé) és a

lovasságot (a gyalogosok tehetősebb részét lóra ültette – equites posteriotes)

Servius Tullius

A François-tomba képei és feliratai alapján, Macstrana (=Servius Tullius) a vulci

Vibennák segítségével űzi el az előző uralkodót (Vulci befolyásának feltételezése)

15

Servius Tullius-féle alkotmány (serviusi alkotmány)

védőfal kiépítése a város körül (tufa falövezet)

Tarquinius Superbus

A városállam horizontjának kiszélesítése:

Sibylla-könyvek – görög kult. hatás első jele

Szövetség Karthágóval

III. Köztársaság

Róma városa kereskedelmi és megélhetési szempontból is csomópontnak számított, ennek

következtében egy nagyszámú népességkoncentráció figyelhető meg a korszakban. A

betelepülők (kereskedők, kézművesek, iparosok) következtében megnövekedett a tömegek

politikai aktivitása is, amit az utolsó uralkodók reformjai is tovább erősítettek. A királyok

korabeli Róma tehát egy olyan multikultúrájú, nyitott polis lett, ami – az etruszk hatások

ellenére – politikai síkon mégis alapvetően latin karakterű maradt.

Az annalista hagyomány Tarquinius Superbus elűzésével (509) több dolgot is összekapcsol.

Az egyik az etruszk uralom megszűntetése, másik pedig az egyszemélyi hatalom, a

zsarnokság megszüntetése. Ez utóbbi az egyre nagyobb gazdasági súlyra szert tevő patres, ill.

a növekvő számú, politikailag egyre aktívabb plebs érdeke volt. Ugyanakkor több tényező is

arra utal, hogy ezek az átalakulások nem ilyen korán, ill. nem egyszerre mentek végbe:

Az archeológiai adatok alapján az etruszk befolyás csupán a 470-es évektől szakad

meg látványosan.

A jelenlegi kutatások alapján a köztársaság korai intézményrendszerének kialakulása a

470-es és a 450-es évekre tehető. (a kettős consulság kialakulása akár 367-ig is

eltolódhat)

A királyságból a köztársaságba való átmenet egy hosszabb távú folyamat eredménye lehetett,

a királyi jogköröket megöröklő consulok uralma mégis több ponton alapvetően különbözött a

királyokétól. Őket már ugyanis csak egy-egy évre választották meg és mindig párban, továbbá

nem örökölték a kir. szakrális funkcióit.

A népgyűlés hatásköre immáron nem csupán az uralkodók megválasztására és az edictumok

elfogadására korlátozódott, hanem az egész intézményrendszer, ill. a város működéséért

felelős magistratusok megválasztását is ott végezték. A királyság korában gyökerező vagy

újonnan kialakult tisztségviselők működése, jogköre alapvetően meghatározták a köztársaság

képét. (praetor, dictator, questor, censor)

Az újonnan kialakult érdekképviseleti rendszer egyik lényegi pontja tehát az lett, hogy az

intézmény milyen mértékben tudja képviselni az egyes társadalmi, ill. gazdasági csoportok

érdekeit. A későbbi társadalmi-politikai konfliktusok gyújtópontja is ez lett. Az egyik ilyen

korai konfliktus az ún. első secessio (a hagyomány szerint 494-ben). Ami az

intézményrendszer átalakításhoz vezetett. (tribunus plebis, aedilis plaebis tisztségek

létrehozása)

A köztársaság harcai:

A térség sorsát alapvetően a nyugati görögség, az etruszkok és a karthágóiak küzdelme és

szövetségei alakítják. (540 – Alaliai csata: etruszk-karthágói győzelem a görög városok felett;

474 – Kyméi tengeri csata: a görögök legyőzik az etruszkokat és a punokat; 413 – Athén

szicíliai veresége; 5. sz. vége: a gallok kiszorítják a Pó völgyéből az etruszkokat)

Clusium

Tarquinius Superbus elűzése új külpolitikai helyzetet teremtett, de nem jelentette az etruszk

befolyás végét. Róma a 6. sz. végén Clusium hatalma alá kerül. Lars Porsenna, Clusium

királya a hagyomány szerint a köztársaság 2. évében meghódolásra kényszerítette Rómát,

egyesek értelmezések szerint viszont ő segített elűzni a királyt. Az önellentmondó hagyomány

különb. értelmezéseiből mindenesetre annyi látszik valószínűnek, hogy a 6. sz. legvégén,

16

különb. és képlékeny koalíciók küzdöttek a nagyobb latiumi és campaniai befolyásért.

Ezekben a harcokban 504-ben, az ariciai csatában Clusium végül vereséget szenved.

Veii

Az ariciai csata után, az 5. sz. elejétől Róma legfontosabb ellenfele az etruszk Veii lesz. A

folyamatos harcoknak a 474-es kyméi csata vet véget. Ami összeegyeztethető a régészet

eredményeivel is, ami Rómában a 470-es évekre teszi az etruszk befolyás végét.

Regillius-tavi csata

A hagyomány szerint az előzött Tarquiniusok vezetésével, az 5. sz. elején létrehoztak egy

Róma-ellenes koalíciót, az ariciai szövetséget. Amit a rómaiak 496-ban a Regillius-tavi

csatában legyőztek. Győzelmük után pár évvel pedig megszerveztek egy latin szövetséget, az

aequus és a volscus támadások kivédése érdekében. A 493-ban kiadott szerződés a

létrehozójáról, a Foedus Cassianum nevet kapta. Ami egy katonai (nem szövetkeznek külső

hatalommal; támogatják egymást ellenség betörése esetén; egyenlően osztoznak a háború

terhein és a zsákmányon) és politikai (kiterjesztették egymás polgáraira a vagyonszerzés és a

házasságkötés jogát) szövetség, ill. kultuszközösség volt Róma és a latin városok között.

Aequusok, volscusok

Az aequusok és a volscusok az ekkori belső itáliai népmozgások révén kerültek konfliktusba

Rómával és a latin városokkal. Mivel a Latiumtól keletre élő aequusok, ill. a déli parti

síkságot elfoglaló volscusok folyamatosan a gazdagabb tengerparti síkságok felé nyomultak.

A hagyomány szerint ezeknek a népeknek a megállítása, visszaszorítása, majd erejük felőrlése

száz évnél is hosszabban tartó folyamatos és kudarcoktól sem mentes háborúzást jelentett

Róma és szövetségesei számára. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a korabeli hadviselés célja a

zsákmányolás és az ellenség erőinek lassú felőrlése volt (az ellenséges földek folyamatos

dúlása). A háborúskodás egyik fontos momentuma volt, amikor a szövetség kibővült a

hernicusokkal 486-ban, ők ugyanis pontosan a két ellenséges nép között helyezkedtek el.

Veii

Az aequusok és a volscusok visszaszorításával Rómának arra is lesz ereje, hogy újra, az egyik

legnagyobb riválisára, Veiire összpontosítson. A hagyomány szerint a tízéves küzdelemben,

406-tól 396-ig elfoglalják az egész várost. A legendás méretűnek lefestett háborúhoz a

történetírás a hadászat fejlődésének több elemét is kapcsolja (ekkor vezetik be a tributumot, és

ekkor fizet először az állam a polgárainak stipendiumot, lehetővé téve ezzel az egész éves

katonai szolgálatot). A nagyobb területtel és népességgel rendelkező város legyőzése

ténylegesen is óriási erőfeszítésébe kerülhetett Rómának, ám az ebből származó haszna is

óriási volt. Hatalmas területtel nő az ager Romanus, Róma területe megduplázódik. Az új

földterületből a szegényebbeknek juttatnak birtokokat, ezáltal jelentősen megnövelve a

hadsereg számát is. Továbbá Róma a térség egyik legfontosabb útvonalának ellenőrzője lett.

Veii megszerzésével egy új korszak, Itália meghódításának időszaka kezdődött el.

Gallok

Az 5. sz. végén a gallok északon fokozatosan kiszorítják az etruszkokat a Pó völgyéből. 387-

ben pedig Brennus vezetésével Rómára támadnak. A római és a gall seregek a Tiberis

mellékfolyójánál, Allia mellett ütköztek meg, ahol a rómaiak súlyos vereséget szenvedtek.

Annyira, hogy magát a várost sem tudták megvédeni: a Capitolium fellegvárán kívül az egész

város elesett (a történetírók a későbbi Hannibáltól elszenvedett vereség katasztrófájához

hasonlítják). A hagyomány szerint arannyal kellett rábírni a gallokat a távozásra, akiket

viszont a várostól néhány mérföldre teljesen megsemmisítettek a római csapatok.

Veii legyőzése és a gallok megsemmisítése is egy kiemelkedő politikus és hadvezér nevéhez

fűződik: M. Furius Camilluséhoz. Ő összesen 11-szer állt az állam élén consulként vagy

dictatorként. Továbbá őt tartják Róma második alapítójának, mivel gyönyörű beszédével

lebeszélte a polgárokat arról a tervükről, hogy a lerombolt Rómából az üresen álló Veiibe

költözzenek.

17

Ezután Róma viszonylag gyorsan regenerálódik, és újra felveszi a harcot megerősödött, ill.

felbátorodott ellenségeivel szemben (volscusok, aequusok, etruszkok, gallok, elégedetlen

szövetségesek). Akiket külön-külön győz le. Északon és délen újabb coloniákat alapít, a

gallokat visszaűzi Közép-Itáliából. (367, 349 győzelem a gallok felett)

18

Nagy Gábor

3. A SERVIUSI ALKOTMÁNY, A XII TÁBLÁS TÖRVÉNYEK, A KÖZTÁRSASÁG EREDETI

STRUKTÚRÁJA

I. A serviusi alkotmány:

a hagyomány szerint SERVIUS TULLIUS király nevéhez fűződik, tehát király kori

adminisztratív és katonai keretek megteremtését szolgálta

a reform korlátozta a domináns ősi CURIÁK(TITIES, LAMNES, LUCERES)

jelentőségét, habár formálisan nincsen előjoguk a PATRESEKNEK

a CURIÁKAT katonai egységekkel helyettesítik: ezek a CENTURIÁK

a reform további célja: a jelentős lovas nemesség szerepének csökkentése, az új alap: a

PHALANX megteremtése (a lovasság nemcsak katonai, de politikai szerepkört is bírt)

a gyalogosokat sorolták CENTURIÁKBA

cél: nagyobb befolyás jusson a nehézfegyverzetű gyalogos hadseregre!

a lovasságot besorolták az ún. SUPRA CLASSEM-be, mely a PHALANX felett áll,

de létszámuk elcsorbul a CLASSISOKKAL szemben

IFRA CLASSEM: alacsony sorban élő szabad „elemek”, PROLETARII, CLIENS

– lényeg, hogy nincsen katonai-politikai szerepkörük, vagyis minimális

∑: létrejövő hármas struktúra: EQUITES-CLASSIS-INFRA CLASSEM

Vagyoni beosztás: Szerepük a hadseregben: Társadalmi csoport:

SUPRA CLASSEM lovasság (EQUITES) arisztokrácia, lovagok,

patríciusok

CLASSIS gyalogság, nehéz/könnyű

fegyverzetűek

módosabb felszabadított

rómaiak, plebejusok,

CLIENS?

INFRA CLASSEM nincs komoly szerepük, talán

könnyű fegyveresek lehettek

vagyontalanok,

PROLETARII, CLIENS?,

plebejusok?

további jellemzők:

– nincs származás

– vagyoni cenzus, tehát TIMOKRATIKUS

– meghatározta, ki milyen katonai szerepet tölthet be

ezen alapuló népgyűlés: COMITIA CENTURIATA

– 1 CENTURIÁBAN lehet plebejus és arisztokrata is

– aki többet szolgál a hadseregben, többet szavaz

– a király EDICTUMAIT hallgatták

– a lovasok + 1 CLASSIS szavazatainak száma 98 db., a többieké 95db., tehát

még így is többségben a pénz-arisztokrácia

– fő céljuk: közös védelem, egységes támadás/hódítás

az arisztokrácia elesett részben PRIVILÉGIUMAITÓL (pl.: ők osszák fel a

meghódított területet)

4 területi TRIBUS létrehozása

– célja: az összeírás révén új polgárokat juttatott a város állami közösségbe

∑: társadalmi szerkezet heterogén, gazdasági és politikai erőfölény a CLASSISOK köreihez

köthető

keletkezése:

– a törvény keletkezését 451/450-re teszik Krisztus előtt, bár SERVIUS

TULLIUS király a VI. században élt

– ennek oka: az ANNALISTÁK(=évkönyv írók) a demokratikus reformpolitika

mintaképe volt ez a király

19

– bizonyítékok, hogy nem keletkezhetett a VI. században:

gazdasági-társadalmi feltételek nincsenek meg (ld.: nincs CENSOR,

így nincs ki kiszabja az osztályokat)

mindenképp a XII. táblás törvények után tehető keletkezése

későbbi tovább finomodott példányait ismerjük, tehát forrásunk csak az érett

köztársaság korából vannak

SUPRA CLASSEM EQUITES 18 CENTURIA

I. CLASSIS római hadsereg gerince, jól

felszerelt katonák

80 CENTURIA

II.-III.-IV. CLASSIS összes többi vagyonnal

rendelkező polgár

20 CENTURIA

V. CLASSIS csupán „parittya” 30 CENTURIA

INFRA CLASSEM vagyontalanok

további kisegítő osztályok:

– I. CLASSIS-hoz: FABRI(=ostromgépekkel foglalkoztak), 2 CENTURIÁT

adtak ki

– V. CLASSIS-hoz: Zenészek, szintén 2 CENTURIÁT adtak ki

II. XII táblás törvények:

hagyomány szerint Kr. e. 451-es évben keletkezett, mikor se CONSUL, se

TRIBUNNUS nem volt

10 fős testületet hoztak létre (=DECEMVIREK), hogy a törvényeket írásba foglalják

– élükön: APPIUS CLAUDIUS

– megbízatásuk elején hatalmukkal még nem éltek vissza

– regnálásuk hivatalosan 1 évig tarthatott

a törvényeket kifüggesztették, majd véleményezték s végül a COMITIA

CENTURIATA elfogadta őket

a következő évben újabb 2 törvényt fogadtak el (10+2)

– ekkor éltek vissza hatalmukkal, megbízatásuk lejárta nem érdekelte őket

SENATUS passzívan áll ellen ennek (=oka: SZABIN törzsek támadása)

nép körében nagy elégedetlenség

Kr. e. 449: újabb SECESSIO (=AVENTINUS-domb)

– visszaállítják a CONSULI-TRIBUNNUSI tisztségeket

– az ANNALATIKUS irodalomban erről sok túlzás, hazugság szerepel, ennek

oka: CLAUDIUSOK befeketítése

a törvények töredékben maradtak ránk (törvénygyűjtemény)

létrejöttének görög hatása:

– SOLÓN hatás (CICERO is említi)

– HERMODÓROS: EPEHSOSBÓL származott bölcs, ki részt vett a

megteremtésében, de ez „KACSA”

– Athénba küldött 3 tagú tanács, de ez is „KACSA”

– D-itáliai görög városok hatása, pl.: telekhatárokra vonatkozó törvények (ld.:

VII-es tábla)

archaikus latin nyelven íródott

IUS(=mint jog római találmány, a görögöknél nem találkozhatunk ilyenekkel)

a törvények tartalma, egy-két fontos törvény:

– nincs LEGIS ACTIO: formulák, melyekkel pereltek (jogi fogalom)

– régi, bevett szokások és normák váltak a jog részévé

– vallási szabályokat a FAS foglalta össze

20

– MOS: polgároktól elvárt viselkedési normák, erkölcsi formulák

– bűnök büntetése szakrális jellegű

– van róla szó, hogy milyen határok közt alkalmazhat erőszakot jogszerűen egy

polgár

– a hitelező és adós viszonya:

adóst fogva lehet tartani amíg nem fizet, de élelmet biztosítani kell neki

meg van szabva, hogy hány napig nem ölheti meg a tartozót, illetve

mennyi ideig nem adhatja el őt a piacon

– engedélyezi a talio-elvet

a törvények elsősorban a tulajdonnal rendelkezőknek íródnak, mert csak ők tudnak a

per tárgyának megfelelő pénzösszeget befizetni letétbe a MAGISTRATUSNAK, ki a

bíráskodást végzi

a táblák tételesen is különbséget tesznek vagyon szerint: PROLETARII és

ASSIDUUSOK (=vagyonosak)

a törvények nem érintik a MAGISTRATUSOK hatalmát/jogkörét, illetve nem tesz

említést az államapparátusról

nem plebejus barát

kemény előírások továbbá:

– PATER FAMILIAS abszolút hatalma

– adósrabszolgaság létezik (=NEXUM)

– 2 rend közti házasság tiltása

– minden polgárnak joga van védőre (=VINDEX)

III. A köztársaság eredeti struktúrája/tisztségei:

CONSUL:

– 2 darabot választottak 5 évre

– feladata: hadsereg vezetése, város vezetése, SENATUST ők hívják össze, a népgyűlést

is, törvényjavaslatokat terjesztenek be, peres ügyeket felügyelnek

– hatalmát a LICTOROK és az általuk hordozott FASCESEK jelképezik (király-korból

átvett szokás)

– KOLLEGIALITÁS és ANNUALITÁS elve

– szakrális funkciót nem töltenek be, arra külön tisztség: REX SACRORUM

SENATUS:

– állandó tanács (már a királykorban is)

– CONSULOKNAK ad tanácsokat

– aktívan részt vesznek a külpolitikában, pl.: ők fogadják a követeket

– népgyűlések döntéseinek kontrollálása a feladata

– fontos az AUCTORITAS (=tekintélye)

NÉPGYŰLÉS – COMITIA

– a CURIATA a köztársaság korában tovább működik, de jelentéktelenné válik

– a CENTURIATA végzi a tényleges munkát, MAGISTRATUSOKAT ők választják

DICTATOR:

– fél évre a SENATUS által kinevezett tejhatalmú személy, 24 FASCES

QUEASTOR:

– korai tisztség

– kezdetben a CONSULOK igazságszolgáltatási munkáját végzik

– később államkincstárnok, a zsákmányok elosztásáért felelt

– kezdetben a CONSUL nevezi ki őket, később a népgyűlésen 4-et választanak

CENSOR:

– 443-ban Krisztus előtt választanak először a hagyomány szerint

– feladata: CENZUS megállapítása, vagyonbecslés

21

Péterfi Detti

4. A PATRICIUS-PLEBEIUS KÜZDELMEK

A korai római társadalmi rend alapjai

A római történetírás a Kr.e. 3. századra vezethető vissza. Az akkora történetírás Fabius Pictor

nevéhez fűződik, aki a régebbi korokra vonatkozóan csak arról tudott hírt adni, ami a mesés

elemekre támaszkodó szóbeli hagyományokból fennmaradt. A római történetírás korai

történetéről kevés forrás maradt fent, ami vonatkozik a társadalomtörténetre is. A fennmaradt

forrásokat fenntartásokkal kell kezelni, mivel nagy részük a már említett mitikus elemekkel

van átszőve, másrészt a kor viszonyainak megfelelően propagandisztikus céllal íródtak.

Ily módon készültek a későbbi korok forrásai is erre a korszakra vonatkozóan, mint Tacitus és

halikarnassosi Dionysios művei, akik az Augustus-kor elvárásainak megfelelően írták le

római kora történetét. Az írott források hiányát és az azok minősége feletti ellenőrzés a

régészet feladata, amennyiben tisztázni tudja a településszerkezet és a kronológia kérdéseit. 1

Róma alapítását a hagyomány a Kr.e. 753. évre teszi. Róma városát a területet körülvevő hét

domb egyikén, a Palatinus-dombon létesítették. A területen latin ajkú népek éltek, akik

később szomszédos Quirinalis-dombon élő szabinokkal olvadtak egybe. A Kr.e. 6. században

ment végbe Róma városállammá fejlődése, vagyis az a folyamat, mely során a két nép

települései összeolvadtak. Ezután a város a Palatinustól délre, északra és keletre tovább

terjeszkedett.

A római népre és történelemre két külső népcsoport is hatással volt. A Kr.e. 8. században a

Dél-Itáliában és Szicíliában megtelepedő görögök, valamint a Kr.e. 7. századig visszanyúló

történelemmel rendelkező etruszkok. Az utóbbi nép különösen nagy hatást gyakorolt a római

államszervezetre, hiszen tőlük vette át Róma, még ha nem is teljesen az államberendezkedés

formáit, a vallási és kulturális hagyományokat, sőt még a társadalmi berendezkedés alapjait is.

Az etruszkoknak soha nem volt egységes birodalmuk, városállamokban éltek, melyek

fémbányászattal, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak. Az etruszk társadalmat

két részre lehet osztani. Az előkelőkre, valamint a tőlük függő alávetett rétegre. Az előbbiek

sorából került ki a király, ők voltak a földek, a bányák tulajdonosai, valamint ők irányították

Etruria politikai életét, mivel közülük kerültek ki a „vének” tanácsának tagjai valamint a

köztisztviselők. Az alacsonyabb réteg adta a földműveseket, a bányák munkásait, ők alkották

az előkelők körüli személyzetet (szolgák, atléták, táncosok). Róma a patríciusok, valamint a

kliensek és rabszolgák kettősségével teljesen átvette ezt a társadalmi modellt abban az időben,

amikor a plebs még nem vívta ki önállóságát. Rómában az etruszk uralom a Kr.e. 6. századig

töretlen volt. Kr.e. 509-ben ért véget Rómában a királyság Tarquinius elűzésével, majd az

etruszkok Kr.e. 474-ben Cumaenél vereséget szenvedtek a syrakusai Hieróntől, elvesztették

tengeri uralmukat, majd nem sokkal később a Latium feletti befolyásuk megszűnt.

A Kr.e. 6. században az etruszk királyok uralkodása alatt kialakult társadalmi rend a királyság

megszűnése után is fennmaradt. Azokat a feladatköröket, amiket eddig a király látott el

(legfőbb hadvezér, bíró, főpap), most az előkelők osztották fel egymás között. A 6. századi

római társadalomra jellemző a vízszintes tagolódás, ami a család a társadalomban betöltött

szerepén alapszik. A társadalomban betöltött központi szerepe miatt a család nemzetségek,

curiák és „törzsek” hálózatát alakították ki, mely a családok közötti vérrokonsági kapcsolatok

rendszerén alapul. A társadalom vertikális rendszere egyszerű, mivel a társadalom kezdetben

a patríciusokból, valamint a tőlük függő alávetett rétegből állt. Emiatt egyes alávetett családok

a nemzetségi összetartozáson vagy szomszédsági alapon rendkívül szoros kapcsolatban álltak

az őket függésben tartó patrícius családokkal. Ez a szoros kapcsolat nem csak az archaikus

római társadalomra jellemző, hanem végigkíséri szinte az egész római történelmet. A római

társadalomban a feszültséget az okozta, hogy a függő helyzetben lévők harcot indítottak az

előkelők ellen, melynek célja politikai egyenjogúságuk kivívása és gazdasági helyzetük

22

javítása volt. Ezekben a harcokban leginkább azok a függőségben lévő csoportok vettek részt,

amelyek ebből a viszonyból leginkább ki tudtak tűnni.

A korai Róma társadalmának felépítése

A rabszolgaság (servus) csak annyira tudott kialakulni a korai időszakban, amennyiben a

családokban, valamint a gazdasági, társadalmi élet alapjaiban szükség volt rájuk. A rabszolga

ura tulajdona volt, akit szabadon lehetett adni-venni. Feladata alig különbözött a család többi

tagjának feladataitól, ugyanis a család birtokán végzett földműves vagy pásztormunkát.

Jelentősége a család munkaerejének növelése volt. A rabszolgává válásnak két módja volt: az

apa, ha szükség volt rá a Tizenkéttáblás törvények értelmében eladhatta fiát rabszolgának,

majd ha módjában állt visszavásárolhatta, valamit az adósrabszolgaság intézménye által,

melynek értelmében, ha az adós nem tudta adósságát törleszteni, saját testét kellett

felajánlania. Mindemellett természetesen létezett a hadifoglyok rabszolgává tétele, valamint a

rabszolgák természetes szaporodása lévén is növekedett a számuk. Az a rabszolga, amelyik

családon belül született, a családfő tulajdona lett automatikusan.

A plebsszel ellentétben clienseket nagyrészt a paraszt rétegek képezték. A határok a két

társadalmi réteg között nem voltak élesek, a cliensek megszakíthatták kapcsolataikat a

patríciusokkal és csatlakozhattak a plebshez. Ám ez a folyamat fordítva is lejátszódhatott,

vagyis a plebeiusok valamilyen személyes kötelék révén csatlakozhattak a patríciusokhoz, így

próbáltak a római társadalmon belül szilárd helyet biztosítani maguknak. A clienseknek az elit

réteghez fűződő függőségi viszonyok miatt nem sikerült zárt társadalmi rendet alkotniuk. A

cliensek gazdasági és morális szolgálatokért cserébe hűségi viszont kötött a tehetős római

polgárokkal. Cserébe a patríciusok védelmet és egy kis darab földet biztosított számukra.

A római társadalom korai történetének fontos csoportját alkotta a plebs, vagyis a tömeg. A

plebs a szabad köznéphez tartozott, része volt az összpolgárságnak (populus), rendelkezett

polgárjoggal, de a patríciusoknak járó kiváltsággal nem.

A későbbi időkben a kora római plebs mint paraszti réteg jelenik meg, vagyis olyan parasztok,

akik a patríciusokkal szemben meg tudták őrizni gazdasági függetlenségüket. Ez a réteg

mindig is léteztek Rómában, akiknek az előkelőkkel szembeni egyetlen esélyük az összefogás

volt. A plebs azonban zárt rendként a városias közösségek közreműködésével alakult ki a

kézműves és kereskedő rétegből.

A római társadalomban a felső réteget a patríciusok alkották, vagyis a születési és birtokos

arisztokrácia, akik a királyság és a köztársaság korai időszakában pontosan meghatározott

kiváltásokkal rendelkeztek. Feltehetőleg az etruszk kor lovas nemességéből jöttek létre,

amikor is a király kísérői voltak. Róma korai történelmében a lovasság jelentette az elitet,

akik azonosak a patríciusokkal. A lovasság egyidejűleg tartozott a katonai vezető réteghez és

a gazdasági szempontból vezető birtokos réteghez is. A lovasság ezen szerepe teljesen

beleillik az archaikus társadalmi rendbe, mint ahogy az Hellas korai történelmében is így volt.

Kr.e. 5. században a serviusi alkotmány a lovagokat, vagyis az equitest a társadalom felett álló

vezető rétegnek tekinti, akik helyzete hasonló az athéni Solón reformjai előtti alkotmányban

megnevezett hippeis, vagyis lovagok rétegével. A patríciusok zárt rendet alkottak gazdasági,

politikai és vallási szerepük, valamint alapvető kiváltságaik miatt. Ebbe a zárt rendbe azt

előkelő családok leszármazottain kívül csak kis számban kerülhetett be más közösségből

származó egyén. Ezek a jövevények is csak akkor, ha saját hazájukban is az előkelők

rendjéhez tartoztak. Miután megindult a patrícius-plebeius küzdelem, az arisztokrácia még

szorosabb rendbe tömörült, új emberek csak a plebeiusok közé csatlakozhattak, még a

patríciusok és plebeiusok közti házasságot is tiltották. A patrícius családok a társadalom „jó”

részének tekintették magukat, ami a közösség többi tagjától eltérő életmódjukban is

megmutatkozott, sőt rendi jelvényeik által is kifejezték ezt a fajta különbséget. Ezek a rendi

jelvények az aranygyűrű, a szíjakkal fűzött csizmaszerűen magas cipő, rövid lovasköpeny, a

tunicán viselt bíborsáv, valamit a nemesfémekből készült díszkorong, amely eredetileg a

23

lovasfelszerelés része volt. A patríciusok földbirtokaiknak és nagyméretű állatállományuknak

köszönhették gazdasági jelentőségüket. Ezek a földbirtokok tették ki Róma területnek nagy

részét. Birtokaikat, a takarmányt és hátaslovaikat a közösségtől, az özvegyektől és az árváktól

beszedett adóból tartották fent, akik egyébként adómentességet élveztek volna. A fontos

bevételi forrásnak számító hadizsákmány egy része is őket illette meg. Háború esetén a

katonai vezetés az ő kezükben volt, addig, míg a nehézgyalogságból álló phalanx el nem

terjedt, akkor clienseikből álló csapataik élén harcoltak. A politikain életet is a patríciusok

támogatták, a népgyűlést szintén clienseikkel együtt tartották befolyásuk alatt. Ők alkották a

senatust, a legfőbb döntéshozó testületet, valamint az évente választott közhivatalnokok is a

patríciusok közül kerületek ki. A kora köztársaság korban kettőre határozták meg ezeknek a

hivatalnokoknak a számát, akiket kezdetben praetornak, később consulnak neveztek. Közülük

került ki a dictator, amely egy rendkívüli tisztség volt. Veszély esetén választották maximum

fél évre, de erre az időre korlátlan teljhatalommal rendelkeztek. A papok is csak patríciusok

lehettek. Az interrex egy olyan hivatalnok volt, akit a patríciusok maguk közül választottak, a

királyság korában akkor, ha a királyi cím betöltetlen volt, vagy később, amikor a hivatalok

nem működtek. A patríciusok között csak akkor alakult ki társadalmi rétegződés, ha a

nemzetségek vezető férfi tagjai nagyobb befolyásra tettek szert.

„Romulusnak ez a senatusa optimatákból állt, akiknek irányában maga a király oly nagy

megbecsüléssel volt, hogy őket atyáknak (patres), gyerekeiket pedig patríciusoknak kívánta

nevezni. […] Ezek a vezető férfiak bölcs módon egy új és a többi nép számára ismeretlen

intézményt találtak ki az interregnum formájában azzal a céllal, hogy addig, amíg egy

bizonyos király nevét nyilvánosságra hozzák, az állam ne maradjon uralkodó nélkül, továbbá

az államot ne irányíthassa hosszú időn át egyetlenegy király.”2

A családfő (pater familias) irányította a kora római történelemben a gazdasági, kulturális és

társadalmi egységnek számító családot, mely a társadalom alapegységének számított.

Korlátlan hatalma kiterjedt a család egészére, rendelkezett felesége, gyermekei, a rabszolgák

és a család vagyona felett. A család birtokainak és a család gazdasági életének irányítása is az

ő feladatkörébe tartozott. Egy új tag felvételéről a családba, egy családtag kilépésről

(házasság miatt), vagy egy családtag megbüntetéséről is ő döntött a felnőtt férfiak

meghallgatása után, vagyis a jogi ügyek az ő hatalomkörébe tartoztak. Papként a család

őseinek (sacra familiae) kultuszát ápolta, valamint kifelé ő képviselte a családot. Teljhatalmát

családja felett legjobban a Tizenkéttáblás törvényekben szereplő joga mutatja, mely szerint

gyermekét akár rabszolgának is eladhatta.

A politikai életet a legtekintélyesebb családfőkből álló előkelők irányították.

„A római nép, a populus romanus tribusokra, curiákra és gensekre tagolódott.”3

A nemzetségen belül az egymással rokoni kapcsolatot fenntartó akár vérségi, akár eredetileg

szomszédos családokkal való kapcsolat alapján, gensbe tömörültek. A gens, mint szakrális

közösségként a nemzetség közös kultuszát (sacra gentilitia) ápolta. Azok tartoztak egy

gensbe, akik közös őstől származtatták magukat, viselték a gens közös nevét (nomen gentile),

valamint közös kultusz fejezte ki összetartásuka.4 A gensbe való tömörülés kezdetben csak a

patríciusok kiváltsága volt, a plebeiusok által létrehozott gentes csak a gens utánzása volt.

A nemzetségek curiákba tömörültek (curiae), és bár a nemzetségeknek nem voltak elöljárói, a

curiák élén a curio állt. A curio maximus állt összes curiones felett. A curiák a gentesek fölé

voltak rendelve, valamint nagy jelentőséggel bírtak a közéletben. Ezek a szerkezeti egységek

–szakrális jelentőségükön túl – alkották a népgyűlést és a hadsereg szerkezeti alapját. A

népgyűlés curiák szerint volt tagolva (comitia curiata). Feladata közé tartozott, hogy

családjogi kérdésekben döntsön, ha a családfőnek nem volt férfi örököse, a közügyek

megvitatására is itt került sor, valamint joga volt a közösség vezető tisztségviselőit

hivatalukban megerősíteni.

A hagyomány szerint Romulus által alapított 30 curia alapján szervezték a hadsereget.

24

Az arra alkalmas férfiak curiánként vonultak hadba, egy curiába 10 lovas (decuria) és 100

gyalogos (centuria) tartozott. A curiák összesen 300 lovast és 3000 gyalogost alkottak, ez volt

egy legio, valamint a népgyűlés a comita curiata is ez alapján a berendezkedés alapján

szavazott és gyűlt össze. Feltehetően nem csak a genseket foglalták nagyobb egységbe, hanem

az államba integrálták a polgárságot. 5

A curiák a királyság korában törzsekben (tribus) szerveződtek. A tribusok neve az etruszkok

hatását mutatja a társadalmi rend kialakulása, mivel a három tribusnek (Tities, Ramnes,

Luceras) etruszk neve van. A tribusok sokkal kisebb jelentőséggel bírtak, mint a curiák, a

Kr.e. 5. században, amikor a tribusokat területi alapon szervezték újjá még tovább csökkent

jelentőségük.

Az archaikus társadalomban azonban ezek a tribusok magába foglalták az egész római népet.

Társadalmi és politikai konfliktusok a korai Rómában

A patríciusok és plebeiusok közti küzdelem kialakulásnak okai az archaikus Róma gazdasági,

társadalmi és katonai fejlődésében rejlenek, a Kr.e. 6. századra nyúlnak vissza. Az egyik

döntő tényező a gazdasági kizsákmányolás, valamint széles néptömegek patríciusok által

történő politikai elnyomása volt. Már a 6. századtól elkezdődött a nép belső tagozódása, ami

annyira elmélyült, hogy a patríciusok és a többi réteg között a feszültség kiéleződött. Voltak

kereskedők és kézművesek, akik kezdettől fogva alig voltak személyi függésben a patrícius

családoktól, a római építkezések okozta gazdasági fellendülést ki tudták használni, így

vagyonra tettek szert. A népesség egyik csoportja, a kisparasztság ezzel egyidejűleg

elvesztette ingatlanját, eladósodott, ezzel katasztrofális gazdasági helyzetbe került. Ezért a

plebeiusok között kétféle csoport alakult ki: a vagyonosabb réteg, akik a politikain életben

való részvételt akarták kiharcolni, valamint a senatusban a partíciusokkal való egyenjogúság,

ezzel szemben a szegényebb plebeiusok gazdasági és társadalmi helyzetük javítására

törekedtek. Esélyük csak úgy volt, ha a két csoport szövetségre lép, erre a királyság bukása

után került sor.

Róma korai történelmének társadalmi feszültségeit nem a szabadok és rabszolgák közötti

ellentétben keresendő, hanem a szabad polgárok csoportjai között. Egyik oldalon a

közönséges polgárok álltak, akik csak alig rendelkeztek politikai jogokkal, a másik oldal

pedig a patríciusok álltak, a birtokos és születési arisztokrácia. Ezen harcok során a

plebeiusok önálló renddé alakultak, létrehozva ezzel a kétrendi társadalmat. A harc azért

alakult ki patríciusok és plebeiusok között, mert az előbbiek gazdaságilag kizsákmányoltak,

valamint politikailag elnyomták a plebset. A társadalom többi csoportjai a katasztrofális

gazdasági és szociális helyzetbe került eladósodásuk miatt. A plebeiusok célja a politikai

életben való részvétel volt, vagyis az, hogy vállalhassanak hivatalokat, valamint azonos

jogokat akartak a patríciusokkal a senatuson belül. Céljaik közé tartozott a két rend közötti

házasságkötés engedélyezése, valamint az adósság kérdésének rendezése is. Emellett

részesedni kívántak az ager publicusból.

Kr.e 494-ben a fiatal köztársaságnak a római hagyomány szerint szembe kellett néznie egy

súlyos társadalmi és politikai válsággal. Az első secessio alkalmával a plebeiusok fegyverrel

kivonultak Rómából és megszállták a Szent hegyet, tiltakozva ezzel politikai jogfosztottságuk

és gazdasági kizsákmányolásuk, valamint a magas adóterhek ellen.

„A nép, miután M. Duillius, egykori néptribunus fölvilágosította, hogy folytonos szócsatákkal

semmire sem viheti, az Aventinusról átvonult a Mons Sacerra, mivel Duillius azt erősítgette,

hogy a patríciusok addig csöppet sem aggodalmaskodnak, amíg azt nem látják, hogy

elhagyják Rómát; a Mons Sacer emlékezteti majd őket a nép állhatatosságára, és abból majd

megtudják, hogy amíg helyre nem állítják a tribunusi hatalmat, nem születik egyetértés az

állami ügyekben. A Nomentum felé vezető úton - melyet akkoriban ficuleai útnak neveztek -

indultak el, és tábort ütöttek a Mons Saceren, atyáik példáját követvén, hogy ne vétsenek az

illő mértéktartás ellen. A hadsereg nyomában a nép - aki koránál fogva csak járni tudott, egy

25

sem maradt a városban. Követték őket asszonyaik és gyermekeik, siránkozó hangon

kérdezgetvén tőlük, hogy kire bízzák sorsukat olyan városban, ahol nem szent többé sem a jó

erkölcs, sem a szabadság.” (Livius)

Az esemény megegyezéssel zárult, melynek eredményeképp a plebs saját képviselővel

rendelkezett érdekinek képviselése céljából. Ezek a néptribunusok (tribunus plebis) voltak,

akikből kezdetben kettőt, majd a Kr.e. 5. századtól tízet választottak. Személyük sacrasanctus

volt, vagyis szent és sérthetetlen, joguk volt a magistrátusokkal szemben a plebeiusokat

megvédeni, ez volt a „közbelépési jog” (ius intercessionis). Emelett „vétójoguk volt”, ami azt

jelentette, hogy a senatusnak és a magistratusoknak a „nép számára hátrányos határozatait

megakadályozhatták”.

Kr.e. 493-ban az Aventinus dombon Ceres istennő tiszteletére templomot állítottak, melynek

lényege, hogy a nép összefogására az isteni védelem nyújtott legitimációt. A kultuszközösség

keretein belül a népgyűlés alternatívájaként gyűléseket (concilia plebis) tartottak és ott saját

határozatokat hoztak (plebiscita) Saját vezetőket választottak (aedilis).

A plebs másik sikeres lépése volt, hogy kikényszerítették a lakosság tribusokba osztását

(tribunis plebis) az ő érdekeiknek megfelelően, valamint a népgyűlés szintén a plebeiusok

érdeke alapján szerveződött újjá. Ezáltal a patríciusok nem tudták többé a kliensek

felvonultatásával nekik megfelelő módon befolyásolni a népgyűlés határozatait, mint eddig. A

Tites, Ramnes, Luceres rági, nemzetségi alapon történő beosztását nem törölték el, de

szerepüket a területi alapon szerveződött tribusok vették át.

A plebs számára az újabb, harmadik sikert a Tizenkéttáblás törvények (leges duodecim

tabularum) elfogadása jelentette, melyet egy 10 fős decemvirekből álló testület (decemviri

legibus scribundis) állított össze és foglalt írásba.

A törvények biztosították a családfő korlátlan hatalmát, elismerték a szemet szemért elvet. A

legnagyobb jelentősége a törvényeknek az volt, hogy rögzítette a patríciusok és plebeiusok

közti választóvonalat, legfőképp a két rend közötti házasságkötés megtiltásával. Védelmet

biztosított azonban a szegényeknek és a kisembereknek, mivel minden polgárt be lehetett

idézni a bíróság elé. Új, plebeius barát törvényekről szó sem volt, csupán az érvényben lévő

jogokat rögzítették, az alsóbb néprétegek számára kemény előírásokat tartalmazott. Ebből

következik, hogy a plebs küzdelme igen hátrányos helyzetből kezdődött évtizedekkel

korábban. Ezt az első politikai lépést nem igazán lehet sikeresnek nevezni. Az archaikus

vonásai megmutatkoznak a pater familias abszolút hatalmának biztosításában, az

adósrabszolgaság nexum formájában történő elismerésében és a szemet szemért elv

elismerésében. Ezek az intézkedések nem voltak megfelelőek ahhoz, hogy az alacsonyabb

társadalmin rétegek helyzetén könnyítsen, csupán a patríciusok és plebeiusok közti éles

választóvonalat rögzítette. A törvény már figyelembe vette a vagyont, mint a társadalmi

hovatartozás kritériumát, megkülönböztetett birtokosokat (aussidui), akiknek tulajdona az

archaikus városállam előfeltételeinek megfelelően alacsony volt, valamint vagyontalanokat

(proletarii), akiknek gyerekeiken kívül semmi tulajdonuk nem volt.

A plebs negyedik győzelme mutatta meg, hogy mennyire fontos volt a vezető plebeiusok

számára a társadalom átszervezése vagyoni alapon. Elérték, hogy a polgárságot vagyoni

alapon osszák be. Servius Tulliushoz köthető a timokratikus alkotmány bevezetése Rómában.

A vagyoni osztályokat az alapján hozták létre, hogy ki milyen fegyverzettel tud hadba

vonulni.

A népgyűlést vagyoni osztályok és centuriák, vagyis századok alapján osztották be, ahol

minden centuria, tagjainak létszámától függetlenül, egy-egy szavazattal bírt.

A serviusi alkotmány végső soron megrendítette a Kr.e. 6. század archaikus társadalmi

rendjét, utat nyitva ezzel az új társadalmi rend kialakulásának.

Az archaikus társadalmi rend felbomlása

26

Róma a Kr.e. 5.-4. század fordulóján változatlanul archaikus városállam volt. A patrícius és

plebeiusok közötti harc az új római társadalmi fejlődés új korszakához vezetett. A K.re. 4.

századra ezek a változást hozó folyamatok felgyorsultak, majd Kr.e. 400 után a társadalmi

feszültségek jelentősen megnövekedtek. Caius Licinius Stolo és Lucius Sextius Lateranus

néptribunosok törvényei döntő reformnak bizonyultak, mivel a plebeiusok eddig nem

birtokolt jogokhoz jutottak. Javulni kezdett gazdasági helyzetük, a politikai életben

egyensúlyra jutottak a patríciusokkal, hiszen innentől kezdve a plebs is betölthette a

legmagasabb pozíciókat. A leges Liciniae Sextiae nem csak társadalom, hanem az államrend

átalakulásához is vezetett. Visszaállították a consulságot, újabb magistraturákat hoztak létre.

A praetor lett az igazságszolgáltatás irányítója, valamint hadsereget is vezethetett, mivel ő

volt a második legmagasabb tisztség viselője. Plebeiusok feletek innentől kezdve a város

gabonaellátásáért (annona), valamint azokért a játékokért, amit a város vallási ünnepein

rendeztek. A comita centuriata, vagyis a nemzetség férfi tagjainak gyűlése választotta a

censort, a consulokat, a praetort, a comita tributa, vagyis a lakóhelye alapján összehívott

gyűlés a kisebb jelentőségű tisztviselőket, a concilium plebs, a plebeiusok saját gyűlése pedig

a városműködtetésért felelős tisztségviselőket. Az adósrabszolgaság helyzetének javítására az

adósságokat felfüggesztették, a közföldekből senki sem biztosíthatott 500 iugerumnál többet.

A patríciusoknak gazdag földbirtokaikról le kellett mondaniuk, majd ezeket a földterületeket

szétosztották a szegények között. Meg lehetett szüntetni a korábban már rögzített

adósrabszolgaságot. Az egykori rabszolgáknak a vidéki tribusokben állandó földbirtokhoz

jutottak és lakhelyhez jutottak. Így a társadalom legalacsonyabb rangú polgárai a vidéki

tribusokon belül a politikai életet véleménynyilvánításával befolyásolta, egészen Kr.e. 304-ig,

amikor is ezt a reformot hatálytalanították.

Kr.e. 304-ben Gnaeus Flavius néprtibunis minden egyes polgár számára azonos bánásmódot

biztosított az ius Flavianumban. A vezető plebeiusok célja a sentausban való egyenjogúság a

patríciusokkal, valamint az őket támogató népgyűlés szerepének biztosítása az előkelő

réteggel szemben. Kr.e. 312 előtt jelent meg a lex Ovinia elrendelte, hogy a senatus köteles

tagjaiot időről időre a vezető plebeiusokkal kiegészíteni, valamint rögzítette a patrícius és

plebeius senatorok egyenjogúságát. Kr.e. 409-ben jelent meg plebeius a polgári

hivatalokban, mint quaestor, aki a főhivatalnok kísérője volt, ami a legalacsonyabb hivatalt

jelentette, mégis előrelépés volt a plebs helyzetében.

A patríciusok és plebeiusok közti küzdelem záró momentumának tekintett Kr.e. 287-es Lex

Hortensia, melynek lényege, hogy a patríciusok saját népgyűlésük határozatait a senatus

jóváhagyása nélkül is érvényesíthették.

Ezzel a plebs kivívta győzelmét, ami azonban nem jelentette a patríciusok és plebeiusok

egyenjogúságához, sőt további társadalmi differenciálódáshoz vezetett. Ez a győzelem

nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a plebeiusok rendje kitartóan és megfontoltan halad

előre céljai elérése érdekében, továbbá kellett hozzá a patríciusok kompromisszumkészsége

is.

27

Lamos Zsuzsanna

5. ITALIA MEGHÓDÍTÁSA ÉS A PYRRHUSI HÁBORÚ

A samnisok; az első samnis háború: A nobilitasnak folyamatos harcokban kellett bizonyítani hatékonyságát. Róma hadvezérei a

következő évtizedekben meghódítják Itáliát. 270-re olyan méretű és erejű államot hoznak

létre, amely egyenrangú félként állhat szembe vagy szövetkezhet a hellenisztikus államokkal

és Karthágóval. Róma az idáig vezető úton Itália összes népével megküzd.

A samnisok lakta vidék a Dél-Közép-Appenninek, egy hatalmas, folyók szabdalta

hegyvidéki területe, amelyen nem találunk termékeny síkságokat és tengerparttal sem

rendelkezett. Sűrűn lakott völgyei alkalmasak földművelésre. Nagy szerepe volt az

állattartásnak, főként a juh- és sertéstenyésztésnek. A városiasabb települések és ezzel együtt

a fejlettebb ipar és kereskedelem, a pénzrendszer hiányoztak Samniumban. A legfontosabb

kiegészítő tevékenység a gazdagabb szomszédokkal való háborúskodás volt.

A samnisoknál egy-két nagyobb központ mellett kis falvakból és tanyákból álló, sűrű

településhálózatot mutatott ki a régészet. Ezt hegyi erdők és szentélyek egészítették ki. Az

erődök kisméretű, nehezen megközelíthető véd művek voltak. A környező falvak lakossága

támadás esetén ide húzódott vissza. A szentélyeket is úgy használták, hogy azok nem

képezték egyik település részét sem.

A samnis szövetség négy, mindig egységesen fellépő törzsi egységből, toutóból állt. A négy

samnis törzs: Carracini, Pentri, Caudini és Hirpini. Egy toutó több pagusból állt. A pagus egy

vagy több falut fogott össze; autonómiával rendelkezett, valamint gazdaságilag önellátó

egységnek tekinthető. A pagus élén a meddis állt. A toulokat a meddis tovtiks irányította, aki

katonai, bírói és kultikus feladatokat is ellátott.

A rómaiak és a samnisok közötti első összecsapás tétje Campania, Itália leggazdagabb

vidéke volt. Görögök és etruszkok alapították a várost, valamint itt van Itália

legtermékenyebb földje. Vonzó volt a hódítók számára a gazdag és fejlett városok miatt. Az 5.

század végén oszk nyelvű hódítók nyomultak be és foglalták el a városokat. A vidéket

azonban nem tették tönkre a hódítók.

A régiót gazdasága Itália kulcsává teszi, ezért mind Róma, mind pedig a szamnisok számára

előnyt jelentene birtoklás. Róma miután biztosította magát, Campania felé vonult és

megtámadta a Capuát ostromló szamnisokat, így felbomlott a 358-as szövetség.

Capua Róma hatalmába adta magát, így a samnisok ellen már alattvalói védelemben

léphetnek fel. 343-ban Róma igazságos és az Isteneknek tetsző háborút visel. Gondosan

ügyelnek rá, hogy Róma háborúit, szerződéseinek felbontásait mindig az Isteneknek

megfelelő módon tüntessék fel.

A két consuli sereg kiszorította a samnisokat Campaniából és elfoglalta Capuát. Egy év

szünet után Rómának belpolitikai válságon kellett átesnie. 341-ben lezárultak a harcok egy

újabb samnis-róma szövetséggel.

A latin háború; szövetségesek és municípiumok:

A samnisokkal való kiegyezés jól jött Rómának, mert 341-ben kitört a latin háború. A latin

városok polgárjogot követeltek, valamint hogy ők adhassák az egyik consult és a senatus felét.

A latinokhoz csatlakoztak a volscusok és a campaniaiak. Rómának 4 évébe került, hogy

föléjük kerekedjen. A 340-ben lezajlott csatához két dolog is kapcsolódik: 1. A két consul

egyike, T. Manlius Torquatus kivégeztette fiát, mert az parancs ellenére párbajozott; 2. A

másik consul, Decius Mus feláldozta magát a győzelemért. Az áldozati állat májából jós meg

tudja állapítani a csata eredményét, így egy hirtelen ötlettől vezérelve Mus feláldozta magát a

győzelemért. Az Istenek is betartják imaformulájukat és győzelmet adnak Rómának. Míg Mus

története elképzelhető, addig Manlius történetét nem tartják hitelesnek.

28

A háborúk során, illetve utánuk létrejött rendelkezések fordulópontot jelentenek. Az ekkor

kialakított szövetségi rendszer elég volt ahhoz, hogy a következő hódítások során egész Itáliát

integrálni tudják, illetve még Hannibál ellen is erőt és szilárdságot mutatott.

A legyőzött városokat egyenként kapcsolták Rómához, külön határozták meg jogállását,

kötelezettségeit és Rómához fűződő viszonyát. Voltak szövetséges városok, mint pl. Tibur és

Praeneste, amelyek átadták Rómának földjeik egy részét, és tilos volt egymás között

bármilyen politikai kapcsolatot kiépíteniük. Más városok a római állam részévé váltak, mint

municípiumok, ilyen pl. Tusculum. Róma részév válás történhetett teljes polgárjoggal (civitas

optimo iure), valamint korlátozott polgárjoggal Civitas sine suffragio), ez esetben e lakosok

nem rendelkeztek szavazati joggal és nem voltak választhatók.

Teljes polgárjogot Lanuvium, Aricia, Velitrae és Antium latin városok kaptak. Velitrae falait

lerombolták, arisztokratáit száműzték a Tiberisen túlra, az elkobzott földeket pedig új

telepeseknek osztották ki. Az antiumiaknak ki kellett szolgáltatniuk hajóikat, amiknek nagy

részét a rómaiak elpusztították.

A 332-es census során regisztrálták az új polgárokat a tribusrendszerbe. Q. Publilius Philo

volt az első plebeius pretor 337-ben, de előtte 339-ben már volt consul és dictátor is, valamit a

római szövetségi rendszer szellemi atyja. A censorok az új polgárokat a régi tribusokba

osztották be, de létrehoztak két új tribust (Lanuvium és Velitrae területén), amelyekbe a régi

és új polgárok egyaránt besorolhatók.

A sine suffragio polgárjogot az államközösség Rómától távolabb eső tagjai kapták. Ezek a

városok megkapták a ius conubiit és a ius commerciit, valamint ha Rómába költöztek akkor

teljes polgárjogot kaptak. Saját belső intézményeik megmaradtak és önkormányzattal

rendelkező municípiumként tagolódtak be a római birodalomba. A sine suffragio a politikai

intézmények stabilitását biztosította, mert a választó- és törvényhozó gyűléseken az új

polgárok nagy része nem jelent meg.

A latin háború után Róma területe 5525 km2

–re becsülhető. A szövetséges területetekkel

együtt ez az érték megnő. A teljes népesség 347 ezer fő, de itt is nő a szám, ha a szövetséges

területeket is hozzátesszük.

A második samnis háború: Róma Campania felé coloniák alapításával erősíti meg pozícióját. Fokozatosan felszámolja a

samnisok és a saját területei között lévő ütközőzónát. A samnis szövetség nem erre reagálva

kirobbanta a második samnis háborút 326-ban, amely 304-ig tart. A háború első szakászában

fontos szerepet játszik Neapolis. A város görög lakosainak fele a samnisokat pártolja, az

arisztokrácia azonban a Rómával való kapcsolatban látta jövőjét. Neapolist samnis katonák

védik, akiket a lakosok a hagyomány szerint csellel eltávolítnak, és átadják őket a római sereg

vezérének P. Quinctius Philonak.

A rómaiak a háború első éveiben támadólag lépnek fel. 321-ben Caudium közelében súlyos

vereséget mérnek rájuk.

318 körül megszűnik a nyílt ellenségeskedés, Róma Campaniában erősíti meg a pozícióit,

illetve Apuliában és Lucaniában építi tovább szövetséges hálóját. Róma mindig tudatosan

igyekezett szövetségesei számával párhuzamosan növelni, illetve megszervezni az ager

Romanust. Róma ezzel bekeríti Samniumot és hosszú távra tervezve akarja elszigetelni és

összeroppantani a nála népesebb és híresen harcias samnis törzseket. Az ellenfélnél hasonló

kezdeményezést nem látunk. A négy touto szövetség jól működik, ha védekezésről van szó,

de Rómával szemben nem tudja magát évekig tartani.

Bár a harcok 315-ben a samnisok sikereivel kezdődnek, Róma hamarosan visszavág és

tovább folytatja ellenségei elszigetelését. 315-ben elfoglalta Luceriát, 314-ben latin jogúvá

alakította, 313-ban visszaszerzik Fregellaet és további latin jogú coloniákat hoz létre. 312-ben

Appius Claudius Caecus megépíttette a via Appia-t, amely Campaniával kötötte össze Rómát.

29

Tovább építik majd, míg el nem ér az Adriai-tengerig. Róma úthálózata folyamatosan új

utakkal bővül, amely Róma sikereihez és Itália egységének kialakulásához vezet.

312-ben még nem zárul le a samnis háború, de Róma erejének nagy részét már nem erre a

területre fordítja. 311-308 között etruszk háborúra kerül sor, amelyben a szárazföld belsejében

fekvő városok vesznek részt. A római sikerek meghátrálásra késztetik az etruszk városokat.

Róma 30 éves fegyverszünettel biztosítja őket, hogy tovább tudjon terjeszkedni és be tudja

fejezni a samnis háborút.

304-ben lezárul a samnis háború, miután elfoglalja Róma Boviarumot. Ekkor megújítják a

341-es szerződést. A század közepére Róma kiterjeszti uralmát a Közép-Appenninekben és

megerősíti hatalmát. A hernicus városok többsége 306-ban szembefordul Rómával. Miután

megadásra kényszerültek, Róma sine suffragio polgárjogot adott nekik, míg a szövetségben

kitartó többi város megtartotta független szövetséges státuszát. A sine suffragio ebben az

időben büntetésnek számított.

304-ben Róma az equusok ellen fordul és lerombolták az ősi ellenség településeit, az aequus

népét pedig majdnem teljesen kiirtották. A térség hatalmi viszonyai gyorsan rendeződtek: a

marsusok és a többi kis nép örök szövetséget köt Rómával. A szövetségkötést a coloniák

alapítása egészíti ki. 299-ben újabb két tribust alakítanak ki az Anio és a Liris folyó

völgyében.

Harmadik samnis háború:

A második samnis háború után állapotot sem Róma, sem a samnisok nem tudják elfogadni.

A harmadik samnis háború kitörése jól jellemzi mindkét fél törekvéseit: Róma szövetséget köt

a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. 298-ban kitört a harmadik samnis háború.

A háború első éveiben a rómaiak pusztítják a samnis vidéket és sikeresen ostromolnak meg

több hegyi erdőt, de igazán nagy győzelmet nem tudnak kicsikarni. Gellius Egnatius a

samnisok fővezére északra vonul, hogy az etruszkokkal egyesülve mérjen csapást Rómára.

296-ban Appius Claudius Caesus győzelmet arat az etruszk-samnis erők felett, de Róma ellen

a samnisok, etruszkok, gallok és umbriaiak szövetkeznek. Itália kisebb népei ráébrednek,

hogy Róma fenyegető törekvéseit csak közösen állíthatják meg. 295-ben Sentinumnál

mérkőzik meg Róma a samnisokkal és etruszkokkal. Róma négy légióját mozgósítja, ami 4-

szer 4500 embert jelent. Az egyik legio vezetője, Decius Mus feláldozza magát, ez a csata

jelentőségét is bizonyítja. A vezér önfeláldozása az istenek támogatását kényszeríti ki. A

gallok harci szekerekkel vonultak hadba.

A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai

munkával megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. 294-ben meghátrálásra kényszeríti az

etruszkokat. Legjelentősebb városaik (Volsinii, Perusia, Arretium) 40 évre fegyverszünetet

kérnek, és súlyos hadisarcot fizetnek. A samnisok felállítanak egy hadsereget, de

Aquiloniánál vereséget szenvednek. Róma több sereggel tovább pusztítja Samniumot még két

évig, míg a samnisok 290-ben békét kérnek, de nem lesznek Róma szövetségesei.

Róma már 291-ben létrehozta Samnium déli határán Venusia coloniát és tovább terjeszkedik

kelet felé, az Appennineken, majd egy gyors hadjárat során bekebelezi a sabinokat és más

kisebb törzseket. Birtokaik egy részét Róma kisajátítja, és földjeikre telepeseket küld. Róma

tovább terjeszkedik az Adriai-tenger partján észak felé.

A csata után gallok távol tartják magukat a Róma érdekszférájába tartozó területektől. 284-

ben azonban benyomulnak Etrúriába, és Arretium mellett vereséget mérnek Rómára. 293-ben

Róma győzelmet arat Vadimonisnál. A következő évtizedek hadjáratai a gall senorok földjén

Róma kiépíti uralmát. Volsiniit Róma elpusztítja Caere sine suffragio polgárjoggal a római

államba, a többi etruszk és umbriai várost szövetséges szerződéssel a római államszövetségbe

tagolja.

30

Dél-Itália meghódítása:

Dél-Itália a 4. és a 3. század fordulóján:

Dél-Itália legjelentősebb hatalma Taras (Tarentum) volt, mielőtt Róma megjelent a

térségben. A város jól védhető helyen fekszik és kitűnő védművekkel rendelkezik. Kikötője

mind katona, mind kereskedelmi szempontból fontos: ellenőrizheti a Kelet- és Nyugat-

Mediterránium közötti forgalmat. Gazdag város, széles körű diplomáciai kapcsolatokkal,

befolyása kiterjed a térség több görög polisára. Célpontjává válik a dél-itáliai törzsek

támadásának. Idegen vezérek alatt harcoló zsoldoshadsereget vetettek be a bruttiusok,

samnisok, lucianusok, mesappusok ellen.

Az antik felfogás szerint az állam pusztulásához vetet, ha nem a saját polgáraiból álló

hadseregre támaszkodik, hanem zsoldosokra. A saját városukat védő polgároknál nincs jobb

haderő, azonban szükségük van még megfelelő hadvezérre is.

343 körül Archidamos spártai király érkezik a tarentumiak segítségére és mérsékelt sikerrel

hadakozik a lucanosok és mesappusok ellen, míg az ütközetben elesik. Nagyobb sikereket ér

el itt Alexandros épeirosi király 334-331 között. Szembekerül a függetlenségüket a

királyoktól féltő polisokkal. 303 körül Kleonymos harcol a lucanusok ellen. Ekkora tehető

Róma és Tarentum szerződése, amely megtiltotta a római hadihajóknak, hogy a Lacinumi-

hegyfokon túlhajózzanak. Agathoklés 290-nem harcol ebben a térségben.

Pyrrhos:

Éperios a Nyugat-Balkán elmaradott területe, ahol különböző törzsek élnek, osztoznak,

illetve ezek szövetsége alkotja az államot, élén ingatag helyzetű uralkodókkal. A 4-3. század

fordulóján Pyyhos kerül hatalomra, aki Antigonosz, Démétriosz mellett, illetve Ptolemaios

udvarában tanulja ki a hellén hadművészetet, valamint a kormányzás és diplomáciai

diadochos-gyakorlatát. Macedóniára is megpróbálja kiterjeszteni hatalmát, kezdetben

sikeresen: 288-ban Lysimachosszal felosztják egymás között az országot, de 285-ben kiszorul

innen. Kitűnő hadvezér és katonai szakíró. Nem szándékozott elhagyni Itáliát a rómaiak

legyőzése után. Karthágóra is szemet vetett és a Nyugat-Mediterránium feletti ellenőrzést is

meg akarta szerezni. Nagy Sándor nyomába akart lépni. Komoly diplomáciai kapcsolatai is

voltak a nyugati városok körében, egyik felesége Agathoklés, Syrakusai agilis tyrannosának a

lánya, akitől fia is született. Tarentummal is kiépültek kapcsolatai.

A tarentumi háború:

Róma kijutott az Adriáig és a Tarantumi-öbölhöz, így közvetlen kapcsolatba került az ezen a

parton fekvő városokkal is. Ez új helyzetet teremtett a térség politikájában.

Egyes görög városok nem zárkóztak el Róma barátsága elől. Thuriori Rómához a

lucanusokkal szemben fordult segítségért. A rómaiak helyőrséget is küldtek ide 285-ben,

ezzel maguk ellen fordították korábbi szövetségesüket a lucanusokat. 282-ben 10 hadihajó

érkezik Tarentumba, a tarentumiak a hajók egy részét elsüllyesztik, illetve elfogják, majd

megtámadják. Róma egyelőre el akarja kerülni a háborút, de Tarentumban a háborús párt

kerül fölénybe, ami meghiúsítja a megegyezést. Róma követeit bántalmazzák, így a város

most is „jogos és az isteneknek tetsző” háborút indíthat.

A senatus azért halogatta a háborút, mert számít Pyrrhos érkezésére, valamint hadban áll

Etruriában. A tarentumi démos a samnisok, lucanusok, bruttiusok és Pyrrhos egyesülésében és

fölényében bízik. Pyrrhos 280-ban az akkori korszak legjobban felszerelt hadseregével

érkezik Itáliába.

Az egyik consul délre vonult, hogy megállítsa a királyt, mielőtt elérné Lucaniát vagy

Samniumot. Heracleánál ütköztek először össze a rómaiak Pyrrhosszal és súlyos vereséget

szenvedtek. A rómaiak számára újdonságot jelentettek a harci elefántok, de a samnis

31

seregekhez képest újdonság volt a hellenisztikus phalanx harcértéke. A „pirruszi győzelem”

nemcsak Pyrrhost lepik meg, hanem a későbbi fölény kialakulását is jelzik. Győzelmét

azonban nem tudja megegyezésre váltani. Békefeltételeit a senatus elutasítja. Rómának három

hadserege van fegyverben és jó a coloniákból álló erőrendszere is. Az itáliai szövetség is

szilárdnak bizonyul, Közép-Itália kitart a város mellett, pl. a görög Nekropolis sem áll a

hellénuralkodó mellé. Pyrrhos Latiumból visszafordul és a téli szálásra vonul.

279-ben Asculumnál egy újabb összecsapásban ismét győz Pyrrhos, de óriási áldozatok

árán. A királynak döntő, Róma erejét megtörő győzelmet nem sikerül aratnia, a légiók vissza

tudnak vonulni táborukba. Pyrrhos nem várhatott utánpótlást, valamint az is nehezíti

helyzetét, hogy Tarentummal és a többi görög várossal is megromlik kapcsolata, és a dél-

itáliai városok már nem olyan lelkesek, mint korábban voltak és kihátrálnak Pyrrhos mögül.

Nem sikerül békével lezárni a az itáliai helyzetet, Róma megújítja Karthágóval szövetségét.

Pyrrhos diplomáciai mozgásterét ezzel a minimumra fejleszthetik.

Pyrrhos erős őrséget hagy Tarentumban és Locriban, hogy megőrizzék a városok hozzá való

hűségét. Samniumot és Lucaniát kénytelen a római támadással szemben magára hagyni.

Seregével átkel Szicíliába, ahol óriási lelkesedéssel fogadják. Felszabadítja az ostrom alól

Syrakusait és visszaszorítja a karthágóiakat a nyugati partra, de ez a hadjárata is elakad a

teljes siker előtt. A király át akar kelni Afrikába, hogy ott mérjen csapást a karthágóiakra,

valamint találjon újabb háborút és zsákmányt magának és a katonáinak, megszilárdítva

pozícióját.

Az átkeléshez azonban pénzre és hajókra lenne szükség, amit a görög városok nem elég

lelkesen biztosítanak számára, így politikailag légüres térbe kerül. A megoldást Róma teremti

meg számukra, aki visszaszerzi Dél-Itáliában elveszített pozícióit. Módszeresen őrlik fel a déli

városok ellenállását és közelednek újra Tarentumhoz. 275-ben Pyrrhos visszatér Itáliába.

A consulok nem egyesítik seregeiket, Lucius Cornelius Lentulus Apuliában állomásozik, M.

Curius Dentatus Samniumban várja Pyrrhost. A kor római hadvezérei nem vették fel a

versenyt Pyrrhosszal, ás a római hadvezetés rendelkezett a szükséges stratégiai tudással. A

rómaiak megmozdulásai miatt Pyrrhosnak meg kellett osztania haderejét. Csapatainak

létszámhiányát csellel, gyors éjszakai átkaroló hadművelettel próbálja ellensúlyozni, de ezt a

samnis erdők meghiúsítják, és a rómaiaknak marad idejük felsorakozni. Denatus jelentős

sikereket arat, miután sikerül az elefántokat saját seregük ellen fordítani. 268-ban a rómaiak

coloniát alapítottak itt, amelyet Beneventumnak neveztek el. Pyrrhos visszavonul, erőinek

másik felét ütközet nélkül is visszavonja és elhagyja magát Itáliát is, de Tarentumban erős

csapatot hagy. Macedóniában harcol, majd becsatlakozik a Peloponnésoson folyó

küzdelmekbe. Feldúlja Lakóniát, de mivel Spárta városát nem tudja bevenni, ezért Argos ellen

vonul, ahol csata közben életét veszti.

Róma győztesen kerül ki, és Beneventum után hamarosan egész Dél-Itália a hatalma alá

kerül. 272-ben Tarentum átadja a helyőrséget, Rhéhiont pedig 270-ben szerzi vissza Róma.

Tarentum szövetséges város lesz, kiadja hajóhadát, lerombolja falait. Tovább folytatódik a

római hatalom biztosítása Dél-Itáliában: coloniákat hoznak létre. Kiépül Brundisium, 264-ben

már a via Appia és elvezet idáig. Róma Itália megszerzésével a Mediterráneum

nagyhatalmaivá emelkedik. 272-ben II. Ptolemaios barátsági szerződést köt a köztársasággal.

Róma sierkei egy új konfliktust is előkészítenek, 272-ben mikor Pyrrhos helyőrsége átadja

Tarentumot L. Papirius Cursor consulnak, egy kisebb karthágói flotta tartózkodik a közelben,

aki valószínűleg nem a consult támogatja.

32

Szattelberger Judit

6. AZ I. PUN HÁBORÚ ÉS HATÁSAI

Róma és Karthago viszonya kezdetben jó volt. Ezt támasztja alá, hogy több szerződést is

kötöttek egymással (Kr.e. 509-ben, Kr.e. 348-ban, feltehetőleg Kr.e. 306-ban és Kr.e. 279-

ben) Pyrrhos ellen.

A helyzet akkor borult fel, amikor Itália déli része Róma fennhatósága alá került, s szoros

kapcsolatba került Rhégionnal.

↓

konfliktusa volt Messanával ez gyakorlatilag elkerülhetetlenné tette, hogy Róma

belekeveredjék a sziget körül kialakult, több évszázados görög-karthagói konfliktusba.

Az I. pun háborút egyik fél sem szánt szándékkal robbantotta ki. Egy incidensből kezdődött:

Róma felajánlotta a segítségét a messanái mamertinusoknak (eredetileg syrakusai zsoldosok).

Róma célja az volt, hogy megakadályozza Messana syrakusai vagy karthagói kézre kerülését.

Karthago és a syrakusaiak azonban szövetkeztek Messana ellen (így a karthagói flotta nem

engedte a rómaiak partraszállását Szicíliában.)

Appius Claudius Caudex consul a római szövetségesek hajóin átkelt a szicíliai tengerszoroson

és felszabadította Messanát az ostrom alól. A következő consul, M. Valerius Messalla már

Syrakusait kezdte ostromolni. Róma és Syrakusai egyezséget kötöttek (II. Hierónt Róma

szövetségesének ismerték el)

A punok féltették a szigeten lévő fennhatóságukat262-ben jelentős katonai erőket küldtek

Szicíliába.

Míg Róma a szárazföldön volt jobb, addig Karthago tengeri sikereket ért el. Róma megakarta

szerezni a tenger feletti ellenőrzést. 260. tavaszán ötsorevezős hajóból álló flottát építettek.

Ezzel C. Duilius győzelmet aratott a mylaei tengeri csatában. 256-ban is Eknomosnál római

győzelem a pun hajóhad felett.

M. Atilius Regulus Afrikában, Clupeánál partra szállt seregével. Először sikereket ért el,

elfoglalta Tunist. De Regulus következő hadjárata kudarcba fulladt, mert Xanthippos (spártai

zsoldosvezér) megszilárdította a karthagói hadsereg fegyelmét és ütőképességét. (tengeri

győzelem, a római hajóhad szinte teljes egészében megsemmisült)

A háború ezután Szicíliában folytatódott. 254-ben a rómaiak elfoglalták Panhormost, de 253-

ban egy viharban ismét elveszett a római hajóhad túlnyomó része.

Katonai erőfeszítésektől mindkét fél kimerülthadműveletek stagnálása.

Változások: Hamilkar Barkas viszonylag korlátozott erőforrásokkal is jelentős eredményeket

ért el a rómaiakkal szemben. A kudarc hatására Róma új flottát épített. 241-ben döntő tengeri

diadalt aratott Róma az Aegates-szigeteknél.I. pun háború vége.

Békediktátum:

-Karthagonak ki kellett ürítenie Szicíliát (Róma első tengeren túli provinciája lett)

-Kártérítésképpen: a következő 10 évben 3200 talenton hadisarcot kellett fizetniük Rómának.

-Róma rátette a kezét Szardínia szigetére (megfosztotta ezáltal a legfőbb gabonaforrásától,

mert félt a pun újjáéledéstől)

ezek hatására nagy bizalmatlanság Rómával szemben. Ezért megpróbáltak új területeket

vonni hatalmuk alá vagy a korábbiaknál szorosabb kapcsolatot kialakítani velük.

Figyelme Hispánia felé fordult, ott próbált megújulni, és a jóvátételtől megszabadulni.

Hamilkar Barksanak majd vejének, Hasdrubalnak sikerült kiaknáznia a terület fémkészletét,

emberanyagát és munkaerejét.

33

Hasdrubal diplomáciai sikereket ért el, lehetősége volt az Ebroig kiterjeszteni a pun

fennhatóságot. (megígérte Rómának, hogy a folyót sosem fogja átlépni)

De Hannibál (Hamilkar Barkas fia) megostromolta Saguntumot (Róma szövetségese volt a

karthagói befolyási övezeten belül) 219-ben.ez vezetett a II. pun háborúhoz.

34

Dobos Dóri

7. A II. PUN HÁBORÚ

A II. pun háborúnak 2 főszereplője volt: Hannibál és P. Cornelius Scipio. Hannibál téli

időszakban átkelt az Alpokon (feltehetően a Savine – Coche-hágónál), hogy betörjön Itáliában

20 ezer gyalogosával és 6 ezer lovassal – Hispániából nagyobb erőkkel indult el. Az

időszakban Karthágó pozíciója Hispániában még nem szilárdult meg, és Róma időközben

elrendezte az illyricumi helyzetet.

Hannibál nagy győzelmeket aratott a Ticinus és a Trebia folyónál (218), a Trasimenus-tónál

(217), később Cannaenál (216), de nem tudta megtörni a rómaiakat. 16 éven keresztül sikerült

megőriznie legyőzhetetlenségének látszatát C. Flaminius és Q. Fabius Maximus (dictator,

későbbi mellékneve: Cunctator – „Késlekedő”) római hadvezérekkel szemben, de nem igazán

tudta megbomlasztani Róma szövetségének kohézióját az Appennin-félszigeten, mert

kitartottak mellettük a latinok, umberek, picének és mások. A körülmények között

vakmerőség lett volna Hannibál részéről Róma ostromának megpróbálása, egy olyan

állóháborúra vállalkozni, amihez az ostromgépek hiányoztak.

A tengeren Róma volt fölényben, emiatt Hannibál utánpótlása nagy hiányt szenvedett, főleg

azután, hogy Lucania és Bruttium kontrollalja visszakerült a rómaiak kezébe, ahová addig az

utánpótlás érkezett. Az utánpótlást nem lehetett pótolni a félszigeten végrehajtott rablásokkal,

mert az növelte a Hannibál szembeni összetartást, így Róma szövetségét erősítette. Hannibál

sokáig megpróbált az Alpoktól délre helyezkedő (Gallia Cisalpina) gall törzsekre építeni, a

rómaiak viszont ki tudták használni azt a félelmet, amit az itáliai lakosság többsége táplált

ezek a lakosok iránt – így Róma úgy lépett fel, mint Itália megmentője és oltalmazója.

Hannibál öccse, Hasdrubal megkísérelt seregével Itáliában Hannibálhoz csatlakozni (207), de

elesett a Metaurus folyónál. Hannibál szövetségre lépett Macedonia királyával (V. Philipposz

– 215), de a rómaiak diplomáciával megakadályozták, hogy ebből tényleges támogatás

legyen. M. Valerius Laevinus ugyanis háborúba sodorta a hellénisztikus királyságot az aitól

konföderációval.

(215) Nagy emberveszteséggel járt Karthágó számára Szardínia eredménytelen visszaszerzési

kísérlete, és ez ugyancsak megfosztotta Hannibált erőtartalékai kiegészítésétől. Róma végső

győzelmét az alapozta meg, hogy a római hadsereg saját földjét védő polgárokból és a

Rómával szövetséges és mellette kitartó városok polgáraiból állt. Illetve az is, hogy Róma

kellő emberanyaggal rendelkezett annak biztosításához, hogy miközben Hannibál az

Appennin-félszigeten viaskodott, Róma más hadszíntereken is katonai műveleteket hajtson

végre, amikből többnyire már ő került ki győztesen.

A tengeren túli hadműveletek egyik színhelye Szicília volt. (212) A karthágóiak hiába küldtek

ide egy 28 ezres hadsereget elefántokkal felszerelve, mert Marcellus elfoglalta Syrakusait, és

210-re a sziget teljesen a rómaiaké lett.

A másik döntő fontosságú körzet Hispania volt, az új karthágói birodalom egyik bázisterülete.

Itt az idősebb P. Scipio (218-as consulok egyike) 215-ben győzelmet aratott az Ebro folyó

mellett, majd Saguntumot is visszafoglalta, később életét vesztette testvérével együtt a Tader-

35

völgyben (Segura). Az ő fia volt az a P. Scipio, akit 210-ben küldtek Hispaniába, és 209-ben

bevette Új-Karthágót. Ugyanő kiűzte a karthágóiakat az Ibériai-félszigetről (206). Így sikerült

a punokat legfontosabb erőforrásaiktól megfosztani, illetve a Hispaniában lekötött római sereg

felszabadult, bevethetővé vált máshol.

Így került sor végül az észak-afrikai római invázióra, amihez szükséges volt Karthágó minél

több helyi szövetségesét megnyerni, vagy megsemmisíteni. A támadás szükségessé tette, hogy

Karthágó visszahívja Hannibált Itáliából. Itt szenvedte el Hannibál első és utolsó vereségét

Zamánál (202). Hannibál elefántjai nem tudtak sok kárt tenni Scipio széthúzódó soraiban.

Döntő győzelmét Scipio főként a lovasságnak köszönhette (numida szövetséges, Massinissa

előnyös helyzetbe jutatta a maga erőivel). Elvonta ugyanis a hadszíntérről a karthágói

lovasságot, és amikor a római lovasság a numidákkal együtt visszatért, hátba tudta támadni a

punokat, akik addig nagy veszteségeket okoztak a rómaiaknak Hannibál vezetésével.

A vereség békekötésre kényszerítette a karthágóiakat, akik ugyan megtarthatták a háború előtt

birtokukban lévő városokat és területeket Afrikában, de ki kellett szolgáltatniuk flottájukat és

harci elefántjaikat, valamint az összes hadifoglyot, illetve mindazokat, akik korábban

elhagyták Rómát. Karthágó Róma engedélye nélkül nem fegyverkezhetett, nem viselhetett

hadat. Mindent vissza kellett szolgáltatnia a Rómával szövetséges és teljes önállóságot elnyer

numidiai királynak, Massinissának, ami korábban akár övé, akár őseivé volt. Végül a pun

városnak 50 év alatt 10 ezer talanton kárpótlást kellett fizetnie.

Mindez döntő fordulatot hozott nemcsak Róma, hanem az egész Mediterráneum történetében,

mind politikai, gazdasági és társadalmi vonatkozásban. Változások következtek be Itália

vallási életében is, miközben ettől kezdve századokon át voltaképpen egyetlen hatalom sem

volt képes igazán veszélyeztetni Róma létét, bár Róma ettől kezdve állandóan küszködött egy

lehetséges új Hannibál rémképével. Ennek a fenyegetettségi kényszerképzetnek az is táptalajt

adott, hogy egy idő után felsejlett annak lehetősége, Karthágó visszanyerheti korábbi erejét.

A keletre menekült Hannibál tárgyalásokat folytatott Syria királyával, III. Antiochosszal, ami

szintén azt sugalhatta, hogy a korábbi pun hadvezér valamiféle revansra készül. Hannibált

ugyan sikerült kiiktatni, de a Massinissával való állandó konfliktus egy igen erős nemzeti

vezetést juttatott hatalomra Karthágóban. Cato ezért kezdte hangoztatni, hogy Karthágó

szükségszerű elpusztítását javasolja.

Róma katonai beavatkozásához, ezzel a harmadik pun háború (Kr. e. 149-146)

kirobbanásához az szolgált ürügyül, hogy Massinissa végül is addig provokálta a

karthágóiakat, míg azok meg nem támadták őt. A Karthágót meglátogató Cato követelésére

Róma ultimátumot intézett a pun városhoz, és ez olyan szélsőséges követeléseket tartalmazott

(régi város elhagyása, és a tengertől legalább 10 római mérföldre történő újbóli felépítése),

amiket nem lehetett elfogadni. Ezzel Karthágót belekényszerítették a háborúba. A pun város 3

éves ostrom után esett el, és ezt a lakosság egytizede élte túl kb., akiket eladtak rabszolgának.

Scipio Aemilianus consul, aki az események zárú szakaszát irányította, lerombolta a várost,

aminek területe Róma afrikai provinciájává lett.

36

Kronome Krisztián

8. A MEDITERRÁNEUM MEGHÓDÍTÁSA AZ ATTALUSI ÖRÖKSÉG ÁTVÉTELÉIG

Makedónia

-pun háborúk után nincs vetélytárs a Földközi-tenger nyugati medencéjében--->feltűnt ez a

makedónoknak is főleg mivel már az illyr területeken volt köztük egy háború( I. makedón

háború Hannibal támadása alatt)

-Rómának kereskedelmi érdekek a politikain felül is nagy szerepet játszottak

-V. Philippos (Kr. e. 221-179) szövetséget ajánl Hannibálnak Róma ellen----illyr területek

meghódítása volt a cél+Hannibal nem akarta, hogy Phili betörjön Itáliában, de az illyr

területek megtámadása miatt Róma jogosnak érezte, hogy beavatkozzon majd a görög

városok harcaiba

-Makedónia uralma Görögországban a gazdasági és katonai erején alapult-északról nomád

törzsek támadásai fenyegették délen pedig a görög városállamok folytattak vele harcot a

balkáni gorogség vezetéséért

Seleukida birodalom

-eleinte a FT-től Indiáig terjedtek a határai, de folyamatosan zsugorodtak, párthusok

birodalmának megalakulása után mégjobban összement, heterogén állam, Syria,

Mezopotámia, Média a kezükben

-a makedónok és köztük pár jelentéktelen kis görög város, de pár kiemelkedik: Pergamon,

Bithynia, Pontos, Kappadokia, Galatia és Rhodos szigete+ Bosporosi-királyság, a görögség fő

gabonaszllítója

Ptolemaios-birodalom

-ez a legjobban szervezett és legjobban védhető a hellenisztiks monarchiák közül, de a Kr. e.

3. század közepén gazdasági hanyatlás és változás

-IV. Ptolemaios halála után a négyéves fia jött V. Ptolemaios, III. Antiochos és V. Philippos

titkos paktumban fölosztják egymás között a ptolemaidák birodalmát------>makedónok

megtámadják a thrák, égei-tengeri birtokait------->Egyiptom segítséget kér a kereskedelmi

partnereitől (Pergamon, Rhodos, Athén) és korábbi kapcsolatai alapján Rómától

A második makedón háború

-ahogy fölszabadultak a római csapatok Afrikában, ultimátum Philinek, hogy fejezze be a

támadást, adja vissza a birtokokat és bízza a döntőbíráskodást Pergamonra és Rhodosra

(korrektek és elfogulatlanok lettek volna...)

-Phili nem fogdta el és Róma a hadüzenet után pár héttel már két legiot át is dobott Illyriába

(200. augusztus)---támogatta őket Pergamon és Rhodos+Phili minden ellensége csatlakozott

hozzájuk

-sikerült Rómának fölbontani III. Anti és Phili között a szövetséget---Anti kötelezte magát,

hogy nem visel hadat Európában, ha Róma nem szól bele az Egyiptom róvására folytattt dél-

syriai terjeszkedése felett

37

-a két legio+1000 numida lovas benyomult Makedóniába a flotta a part menti városokat

pusztította, 197-ben sikerült végsó győzelmet aratnia Kynoskephalainál T. Quntius

Flamininus

-békefeltételek: 1000 talentum hadisarc Rómának, kiszolgáltatja hadifottáját, hadserege

max. 5000 fő, elvesztette kis-ázsiai, thessáliai és görögországi hóditásait----görög városokat

szabadnak nyílvánították amit Kr. e. 196-ban az istmosi játékokon hirdették ki, de közben

római csapatok elfoglalták a stratégiailag fontos pontokat 194-ig

Háború III. Antiochos ellen

-miközben Róma győzelmet aratott Makedóniában, III. Anti (Kr. e. 223-187) nem Syriát

foglalta el, hanem átkelt a Hellész-pontuszon és megtámadta a szabdnak nyílvánított görög

városokat---Róma 196 októberében felszólította Antit, hogy tartsa be az egyezséget, de

nemet mondott+ Anti befogadta a Karthágóból menekülő Hannibált

-a veresége után rendbehozta pénzügyi és demokratikus reformokkal Karthágó helyzetét és

ezt látva Róma a kiadatását követelte, próbált megszervezni egy Itália ellen irányuló koalíciót,

de Anti inkább a görögök felé met, mert az aitólok behívták. Mivel Róma nem adta meg a

megigért jutalmat( Kr. e. 192) ám Róma támogatta a szöetségeseit

-191-ben Anti kikapott Themopylainál a rómaiaktól+ a római-pergamon flotta szorongatta a

partokat---visszavonult Kis-Ázsiába, 190-ben L. Cornelius Scipio vette át a vezetést, akit

elkisért, legatusi minőségben, Publius is, aki a Zámánál aratott győzelme után megkapta az

Africanus nevet

-Cn. Domitius, Publius Scipio helyett, Magnesiánál megverte Antiochos számebeli

fölényben lévő seregét Kr. e. 190 végén

-188-ban béke Apameinánál-----> kötelezték Antit, hogy Taurus-hegységig vissza kell

mennie, 12 év alatt 15 000 talentum hadisarc (többet, mint Karthagónak a 2. pun háború után),

10 hajón kívül az összes Rómának+ a harcielefántok is+pergamoni és rhodosi királyság is

területeket kaptak

-Hannibál elmenekül, makd Kr. e. 183 ban meghalt, állítólag ugyanakkor, amikor a zámai

győző, Scipio is

-a Seleukidák birodalma a vereség után mégjobban felbomlott, főleg a párthusok és

Armenia javára+megalakult 166 és 164 között a Júdeai királyság( Róma mindent

támogatott, ami gyengítette a Seleukidákat)

A harmadik makedón háború

-ezen események közben Róma és Makedónia között megint ellentét, Phili kijátsza a

számbeli korlátozást--->egy évi kiképzés után 4000 embert hazaküldött és újakat kezdett

kiképezni---> fiának, Perseusnak jóféle serege lett: megölte Rómát támogaró fívérét,

dinasztikus kapcsolatokat épített( Bithynia, Seleukidák, illyr uralkodó, aitól szövetség+

görög városokban a demost támogatta, míg a Rómaiak az arisztokratákat és így nagy

népszerűségre tett szert)

-Kr. e. 171-187 között újabb háború, L Aemilius Paulus fordította a rómaiak javára a

harcot, Pydna 168. jún. 21.—>római győzelem, ------>Makedónia elveszti

38

önállóságát+büntetőhadjáratok Illyriában, ingadozó szövetségeseit is megbüntette, Eumenés

elveszti befolyását, Rhodos elveszíti szárazföldi birtokait és óriási bevátelektől esik el Délos

szabad kikötőnek nyílvánításával, achaiai szövetségnek 1000 túsz Rómába(Polybios is így

került oda)

Hispánia

-a leghosszabb, legnagyobb véráldozatot igénylő hadjárat Hispániában volt, keltibér és

lusitan törzsek

-202-171 között a római erők fele itt volt lekötve, hadászati probléma

-fő támaszpontok: Saguntum, Karthagó Nova, Tarraco, két résure osztották: Hispania

Citerior és Hispania Ulterior Ebrótól keletre, illetve nyugatra, 197 től az egy-egy praetor

irányította a provinciát

-Viriathus felkelés: első felkelést 195-ben sikerült levernie M. Porcius Catonak---utána

lusitaniai háború Kr. e. 194-189, majd Ebro és Sucro közti törzsek fölkelése Kr. e. 181-

179, Tib. Semp. Gracchus veri le, 154-ben a követkető a kegyetlenkedések miatt, egy

pásztor, Virithus a vezetője, Róma elismeri királynak és csak orzsolkosok által sikrül

megölni Kr. e. 139 ben

-numantiai háború: 137-ben bekerítik a várusukat ostromló C. Hostilius Mancinus consul

seregét, megállapodnak az elvonulásról, de Róma kiszolgáltatja inkább a consult, de a

numantiaiak nem akarták megszegni a szerződés, nem nagyon tetszett nekik; rómaiak főleg a

fegyelmezetlen sereg és a harci szellem romlása miatt szenvedtek folyamatosan

vereségeket----->P. Cornelius Scipio Aemilianust küldte oda, körülzárja Numantiát és győz

(Sipio családjába adptio útján került)

Makedónia, mint provincia

-négy részre osztott Makedóniában problémák-->Andrikos, Perseus fiaként Philippos

néven bevonult (149)---kezdeti kudarcok után Róma átdobott egy nagyobb sereget és II.

Attalos segítségével a pydnai síkon győzelem

-Makedónia, Epeirosszal és Illyriával provincia ( Kr. e. 148)

-felépítik a Dyrrhachion és Thessaloniké között az északi törzsek elleni védekezés érdekében

a via Egnatiát--->közvetlen kapcsolatba került a terjeszkedésre törekvő népekkel (thrák,

dardán+Syria tartományban a párthusok)

-görög városállamok folyamatos hanyatlása---társadalmi harcok---Spárta határai körüli vita

149-ben---megtámadták a görögök Spártát, még mielött Róma döntött volna és

hadüzenetet küldtek Rómának, mert az erőik Hispániában és Makedóniában voltak lekötve-

--Diaios, az achaiok vezére fegyberbe szólította Görögországot, de L. Mummius

Leukopetránál 146-ban megsemmisítő vereséget mért rájuk----->lerombolják Korinthost

és Athén, Spárta és a többi szövetségese tarthatta csak meg a régebbi szövetségesi minőségét

Az attalosi örökség

-Kr. e. 133-ban meghalt a pergamoni királyság vezetője, III. Attalos---végrendeletében a

Rómaiakra hagyta a királyságát, ezzel megelőzendő egy elkerülhetetlen katonai annekciót,

ami előbb utóbb úgyis bekövetkezett volna, az arisztokrácia is támogatta, 155-ben már II.

39

Ptolemaios ugyanezt teszi majd IV. Nikomédés, bithynia királya, Ptolemaios Apión kyrénéi

királya is

-mikor ez kiderült, népfelkelés tört ki, Aristonikos, Eumenés királya áltt az élére,fegyverbe

szólítja a szegényeket, szabadságot igért a rabszolgáknak, héliopolitáknak, a nap állam

polgárainak nevezi őket, hadserege főleg helyi parasztokból állt, volt thrák lovassága is---

elfoglalja Mysiát és Lydia belsejét, de egyedül csak Phókia áll az oldalára, benyomul

Kariába is

-Rómának ekkor nem volt ereje a beavatkozáshoz, csak Hispania és Szicília leverése után

vezényel seregeket 131-ben P. Licinius Crassus Dives Mucianus consul

-Bithynia, Pontos, Kappadokia és Paphlagonia is támogatja őket, 130-ban Crassus kikap és

meghal maga is Leukainál

-M. Peperna consul, az utód gyorsan kezd neki, megostromolja Stratonikeiát, Bossinus,

Gracchus egykori barátja öngyilkos, Aristonikost Rómába hurcolják és kivégzik

-Peperna meghal, utódja M. Aquilius nehéz harcokban legyőzi a hegyes vidékeken lévő

ellenséget Kr. e. 129

-ebben a felkelésben összefonódtak a függetlenségükért küzdő pergamoniak és a

társadalmifelemelkedésért küzdő falusi és városi szegények és a rabszolgák mozgalma

40

Tóth Dominik

9. A II. SZÁZADI VÁLSÁG ÉS REFORMKÍSÉRLETEK, A GRACCHUSOKTÓL MARIUSIG

A Gracchusok

-Tiberius S. G. és Caius S. G. apja egy nobilitas censor volt, anyai ágon pedig az id. Scipio

Africanus unokái

-művelt, a görög kultúrában és filozófiában jártas férfiakról van szó

Kr. e. 133.: Tiberius néptribunusként a LEX AGRIA nevet viselő földreform-tervezettel állt

elő, egy régi törvényre hivatkozva. Ez kimondja, hogy senki nem rendelkezhet nagyobb

földdel, mint 500 IUGERUM (= 125 hektár), kivéve, ha az illetőnek fiúgyermekei vannak,

mert azok után 250-250 iugerum jár. Az újraosztásnál a nincstelenek kapták volna a

fennmaradó részt. Ez mindenki számára jó terve volt, mert:

a) erősödött volna a kisbirtokos parasztság, akik besorozhatók leettek volna a seregbe

b) stabilizálta volna a szenátusi arisztokrácia anyagi helyzetét

-ezt a népgyűlésre támaszkodva hajtotta volna végre => FELHÁBORODÁS

-Marcus Octavius kishíján megvétózta a törvény szavazásra bocsájtását, de lemondatták, és a

földtörvényt megszavazták

-végre hajtó egy 3 tagú bizottság

-mindezt III. Attalos pergamoni király örökségéből finanszírozták volna => senatus

hatáskörének súlyos megsértése

-köv. évben is megpályázta a néptribunáust => tyrannis vádja jogos lett volna

-végül egy senatusi csoport Scipio Nasica Pontifex Maximus vezetésével rátört a népgyűlésre,

és Tiberiust több társával megölte -> holtesttét a Tiberisbe dobták

-a törvény ellenzői között ott voltak a szövetséges elitek tagjai is, akik nem kaptak volna

kárpótlást (ők is az AGER PUBLICUS okkupálói voltak) + az ő szegény polgártársaik nem

kaptak volna földet

-10 évvel később Kr. e. 123-122-ben az öcs Caius S. G. állt elő az átdolgozott javaslattal:

-> konkrétan a PLEBS RUSTICA ajánlotta fel + ehhez minde társad. rétegben próbált

szövetségest szerezni

-a terv megvalósítását a tengeren túlra is kiterjesztette COLONIÁ-k létrehozásával (pl.

KARTAGO: COLONIA IUNIONA) + a latin jogúak is földet kaptak volna

-a PLEBS URBANA számára LEX FRUMENTARIA alapján stabil áron olcsó gabonát

biztosított volna

-próbálta a lovagokat is megnyerni azzal, hogy egy LEX IUDICARIA lévén megtette őket a

legfontosabb bíróság esküttjeivé – fele részben

-próbálta a „szövetséges problémát” megoldani -> hivataltársa M. LIVIUS DRUSUS

meghiúsítja

-C. S. G. népszerátlen lesz -> köv. évbenm már nem tribunus

-nyugtalan időszak -> reformerek erőszakoskodására hivatkozva L. OPIMIUS conzul

„SENATUS CONZULTUM OPTIMUM”-ot (szükségállapotot) hirdet -> Caius és

FLACCUS FULVIUS fejéért azzal azonos súlyú aranyat ígér

-az egész eredménye csupán annyi, hogy ettől kezdve az adóbérlők nagy szerepet játszanak

majd a tartományok anyagi kiaknázásában + ettől kezdve két politikai módszer létezik

Rómában

OPTIMATÁK vs. POPULISTÁK

OPTIMATÁK

-minimális reformtörekvések, az is a senatus irányjtásával

-csökkenteni akarták a terjeszkedés mértékét + a területek kizsákmányolását => adóbérlők

megjelenése = RES PUBLICA vége

általánosan a POPULARES ellen léptek fel (adóbérlők, tribunusok)

41

-felléptek hadvezérek hatalmi törekvései ellen (lásd: CATO utálja majd ANTONIUST)

-nincs egységes politikai + szociális bázis -> gyakran támaszkodnak maguk is a hadseregre

(lásd: SULLA a hadseregre támaszkodva foganatosította az általa gyűjtött arisztokrata körök

törekvéseit)

-színházakban is visszaköszönnek nézetek

POPULARES

-cél: a városállami keretek lebontása: a RES PUBLICA legyen RES POPULI –KÉNT kezelve

-további cél: az elképzelt régi ideális állapot elérése, mikor még mindenkinek volt földje

(minden polgárnak)

-elsősorban a népgyűlésre és a néptribunusra támaszkodtak

-OPTIMATES-hez has. ők is féként a sztoicizmust fogadták el – stabil tömegbázisuk nekik se

volt:

->egyik se tudott célt érni => két lehetőség:

o elméleti: valami szintézis a két fél között, hogy reformot hajtsanak végre,

melyre mindenképpen szükség van

o gyakorlati: hadseregre támaszkodva változtatnak

-a IUGURTA elleni háborúban megmutatkozott a senatus korruptsága: Q. METELLUS

győzött volna, ha a legatusa C. Marius nem önnállósította volna magát

-veteránjait és kereskedőket felhasználva propagandájához elérte, hogy conzulként ő legyen a

sereg fővezére

->a hadseregből kizárt PROLETARII-t is besorozta -> nem nagy cucc, mert a toborzási rend

ugyanaz

Kr. e. 105. : KIMBER-TEUTON betörés

Kr. e. 101. : Marius legyőzi őket (ekkor már 104 óta conzul)

Kr. e. 100. : ismét conzul: a populista APULEIUS SATURNINUS mozgalmát, kivel

korábban együttműködött, leveri

Kr. e. 91. : L. Drusus újra próbálkozik a szövetséges-kérdés megoldásával. Ő maga Crassus

párthíve. Megkíséreltek volna 300 Equest sorolni a senatus-ba. Próbálkozott földosztással +

coloniákat is javasolt + polgárjog az itáliaiaknak

nem bíztak benne, L. Marcius Philippus conzul az ellenlábasa => Drusu fura módon

meghal => a szövetséges háború kiváltó oka lesz

-innentől kezdve Augustusig újra és újra kirobbannak polgárháborúk

Kr. e. 88. : Sulla lesz a conzul (Dél-Itáliában harcokban bizonyított) => P. S. Rufus tribunus

leváltja, hogy kedvezzen Mariusnak => Sulla mondja: OK => 1. „martia su Roma”

(„menetelés Róma ellen”) -> Rufust megöli, híveit elzavarja (Marius Afrikába menekül)

-törvényeket fogadtak el

Kr. e. 87. : vissza Görögországba Mithridatésszel harcolni.

-odahaza Mariusék „martia su Roma”-ja

-L. Cornelius Cinna conzul új hadat küld Sullát leváltandó. Sulla amúgy győz + maga mellé

állítja a küldött sereget, de vissza Itáliába

Kr. e. 83. : 2. „martia su Roma” -> egy éves brutális polgárháború. Sulla győz =>

PROSCRIPTIO (50 senator + loval) + kivégzések, csonkítások, vagyonelkobzások

-Sulla dictator lett

-növelte a senatus hatáskörét (600 fő) -> néptribunusét csökkentette + újravizsgálta a

törvényeket

-úgy tűnik, hogy elég drasztikusan, de a RES PUBLICA-t próbálta visszaállítani

-> Kr. e. 81. : lemond, hogy conzul legyen -> visszavonul

42

Gyurkovics Sarolta

10. A POLGÁRHÁBORÚK KORA AZ I. TRIUMVIRÁTUS MEGALAKÍTÁSÁIG

Az ún. polgárháborúk kora átmeneti időszak, melyben kibontakozik a senatus által

irányított rendszer válsága, felbomlik a hagyományos köztársasági államforma, és

szükségszerűvé vélik a katonai diktatúra

A polgárháborúk korát tágabb értelemben szokás a Gracchusok korától számítani

(Tiberius Gracchus erőszakos halálát tekintik a polgárháborúk kezdőpontjának, Kr. e.

133) – a politikai élet általános eldurvulásán és a törvényjavaslatok vitájával kapcsolatos

sorozatos incidenseken túlmenően ez az időpont azért jogos, mert a Gracchusok

törvényhozása és reformtevékenysége felvetette már szinte mindazokat a legfontosabb

kérdéseket, amelyek megoldásáért a következő időszak, az 1. század első évtizedeinek,

most már valóban háborús jellegű, fegyveres küzdelmei folytak

A reakció a legégetőbb kérdések orvoslását javasolta – így ezek nagy késedelemmel,

súlyos véráldozatok árán is csak átmenetileg jutottak már nyugvópontra

A viharos események során mind határozottabb formában nyilvánultak meg a senatus

vezette köztársasági államrend belső ellentmondásai – egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a

városállam méreteire szabott politikai szervezet nem felelt már meg a világbirodalom

igényeinek – a római állam egyre több olyan nehézségekkel találta szembe magát, amelyet

a nobilitas hagyományos vezetési módszereivel, a szinte évenként változó magistratúrák

kereteinek merev fenntartásával nem tudtak leküzdeni – legelőször az itáliai

szövetségesek polgárjogának kérdésében éleződtek ki a kibékíthetetlen ellentétek – ezt a

probléma (Kr. e. 2. Század végétől átszerveződő hadseregben) egyre jobban előtérbe

került

Az itáliai szövetségesek polgárjogának problémája

A szövetségesek polgárjogának megoldására M. Livius Drusus tett javaslatot Kr. e. 91-

ben – mindenekelőtt az uralkodó osztály egységét akarta helyreállítani a senatorok és a

lovagrend közti megújult ellentétek kibékítésével

Törvényjavaslatot terjesztett be a bíróságnak a senatus hatáskörébe való visszaadása

érdekében, ugyanakkor azt javasolta, hogy a senatus testületét bővítsék ki 300 lovaggal, a

földtörvényjavaslatával és olcsó gabonaosztást biztosító indítványával elejét akarta venni

minden esetleges radikálisabb társadalmi mozgalomnak

Amikor a szövetségeseknek a római polgárjog megszerzésére irányuló törekvéseit

támogatta, az állam érdekeinek a felismerése vezette – ebben a kérdésben azonban ős is a

konzervatívok merev ellenállásába ütközött

A legádázabb ellenfelét, L. Marcius Philippus consult ugyan börtöne vetette – mégis a

senatus (különböző okokra hivatkozva) érvénytelenítette a törvényeit, őt magát pedig

felbérelt orgyilkosok megölték, az érvénytelenítésre formálisan az adott lehetőséget, hogy

Drusus szorongatott helyzetében együttesen terjesztette a szövetségesek vezetőivel

javaslatait szavazásra

Kr. e. 98-ban törvényt hoztak (lex Caecilia Didia), amelynek értelmében több. Egymással

szorosan össze nem függő törvényjavaslat sorsáról csak külön-külön lehet dönteni

Az itáliai szövetségesháború

A polgárjogreform bukásának és Drusus halálának hírére kitört a három évig (Kr. e. 90-

88) tartó szövetséges- vagy más néven Marsus-háború – ezzel megkezdődött az itáliai

polgárháborúk sora

A felkelésben részt vettek a közép- és dél-itáliai sabell és samnis törzsek a marsus Q.

Pompaedius Silo és a samnis C. Papius Mutilus vezetésével

Róma mellett kitartottak az etruszkok, umberek, gallok és a dél-itáliai görögök

43

Az italicus törzsek államszövetséget hoztak létre Corfinium központtal (a város nevét

Italiára változtatták) - itt székelt a római mintára választott 500 tagú senatus: két consul és

12 praetor irányította az új államszervezet ügyeit – az itáliaiak pénzt is vertek, ez az Itáliát

jelképező bikát ábrázolta, amint eltiporja a római farkast

Róma elutasította felkelők ajánlatát, hogy leteszik a fegyvert, ha megkapják a polgárjogot

– a hadsereget gyakorlatilag a két consul mellé legatusként beosztott tapasztalt

hadvezérek, C. Marius, L. Cornelius Sulla és Cn. Pompeius Strabo vezették

Rómát meglehetősen készületlenül érte a szövetségesek támadása – L. Iulius Caesar

kénytelen volt majdnem egész Campaniát kiüríteni, a marsusok elleni harcok során elesett

a másik consul, P. Rutilius Lupus

A római kudarcok hatására ellenzéki megnyilatkozásokra került sor: az év végén Iulius

Caesar consul javaslatára megadták a római polgárjogot azoknak a szövetségeseknek, akik

addig kitartottak Róma mellett (lex Iulia) – majd a következő évben a lex Plautia Papiria

biztosította a Pótól délre lakó szövetségesek számára is a polgárjogot, akik 60 napon belül

leteszk a fegyvert – végül a lex Pompeia Észak-Itália (Gallia Cisalpina) lakóira is

kiterjesztette a latin polgárjogot

Ezek az intézkedések taktikailag is hatásosaknak bizonyultak, amennyiben

egyenetlenséget támasztottak a szövetségesek között – a hadműveletek ennek ellenére

kiegyenlítettek voltak Kr. e. 89. évben is: L. Porcius Cato consul elesett a a marsusok

elleni harcokban; Pompeius Strabo consul és Cornelius sulla legatus s ikereket ért el

Asculum környékén, illetőleg Campaniában

Döntő fordulatot csak a Kr. e. 88. év hozott – Pompaedius Silónak, az itáliaiak

legtehetségesebb hadvezérének eleste után Róma fokozatosan felülkerekedett

A háború befejezése annál égetőbb volt, mert közben Rómában fokozott erővel lángoltak

föl a társadalmi-politikai harcok, keleten pedig veszedelmes, elszánt ellensége jelentkezett

a köztársaságnak, VI. Mithridatés Eupatór, pontosi uralkodó személyében , akivel az

italicusok tárgyalásokat is kezdtek, és aki korábban már az Itália ellen előrenyomuló

kimberekkel is megtalálta a kapcsolatot

Ilyen körülmények között Róma tanácsosnak tartotta, ha érvényben hagyják a Kr. e. 90-

89. évi törvényeket – azonban annak érdekében, hogy a számbeli túlsúlyban levő új

polgárok politikai befolyását csökkenték, nem az összes (35) tribusba sorolták be őket,

hanem csak nyolcba – magánjogi vonatkozásbban ez nem jelentett korlátozást, és

elsősorban az itáliai városok felső rétegeinek számára jelentős előnyöket biztosított az új

helyzet (ettől az időtől indul meg az egységes római-itáliai arisztokrácia kialakulása)

Róma és Mithridatés első összecsapása, Marius és Sulla polgárháborúja

Itália területén még javában állt a harc, mikor Róma keleten haborús konfliktusba

bonyolódott VI. Mithridatés Eupatórral (Mithridatés (Kr. e. 132-63) Pontosnak, a Fekete-

tenger délkeleti partján, a 3. Százaz elején megalakult államnak az uralkodója)

Mithridatés elfoglalta Bithyniát és Kappadokiát, és betört Asia tartományba – Róma az

adott helyzetben nem tudott jelentős erőt szembeállítani a pontosi király hatalmas

szárazföldi seregével és hadiflottájával (a római fennhatóság alatt levő területek lakói

felszabadítónak tekintették Mithridatés seregét

A rómaiak elleni gyűlöletet kihasználva Mithridatés utasítást küldött a kis-ázsiai

városokba, hogy egy meghatározott napon az ott tartózkodó rómaiakat és itáliaiakat

mészárolják le, ezt kevés város kivételével végre is hajtották, a korabeli források a

legyilkoltak számát 60-80 ezerre tették – Mithridatés a lakosság maga mellé állításával,

megszilárdította a pozícióját Kis-Ázsiában

44

Jelentős zsákmányhoz jutott a rómaiak vagyonának elkobzása révén, szabadnak és öt évre

adómentesnek nyilvánította a görög városokat, az elfoglalt területet perzsa mintára

satrapiákra osztotta

Rómában a Mithridatés elleni háború vezetésére szóló hadvezéri megbízatás körül ismét

kiéleződtek a korábbi politikai ellentétek

A senatus a konzervatív-arisztokrata L. Cornelius Sulla consult bízta meg a hadjárat

vezetésével – ez heves ellenkezést váltott ki a lovagok körében, akik a maguk köréből

származó hadvezért támogattak

Ezért a lovagrend ismét felújította a popularesszal, ennek eredményeképpen P. Sulpicius

Rufus több, a senatus ellen irányuló törvény mellett elfogadtatta a népgyűléssel azt, hogy

a szövetségeseket mind a 35 tribusba osszák be

Ez az itáliai tömegbázis biztosítását célozta, és nyilvánvalóan Sulla elleni hangulatkeltésre

irányult, ezen felül proconsuli hatáskörrel ruházta fel Mariust, és kinevezték a keleti

hadjárat vezérévé, ezzel törvénytelen módon érvénytelenítették a senatus korábbi

rendelkezéseit

Sulla azonban nem engedelmeskedett ennek a határozatnak, és nem fogadták el a katonák

sem, a katonák attól tartottak, hogy elesnek a gazdag keleti területeken remélt

zsákmánytól, ha egy új hadvezér másik sereget szervez, ezért az követelték a consultól,

hogy vezesse őket Róma ellen

Sulla Róma ellen vonult és elfoglalta azt, Marius Afrikába menekült, Rufust megölték,

törvényeit eltörölték

Korlátozták a néptribusunok jogkörét, a népgyűlés (comitia tributa) szerepét, új

coloniákat alapítottak a veteránok számára, enyhítették az adósok helyzetét

Ezután Sulla Görögország felé indult, Rómában pedig hamarosan ismét Marius párthívei

kerültek uralomra, L. Cornelius Cinna a Kr. e. 87. év consula, hűségesküjét megszegve

nyomban Sulla távozása után fellépett annak rendelkezései eltörlése érdekében, első

sikerltelen kísérlete után kénytelen volt távozni Rómából, ekkor megfosztották

távollétében hivatalától

Azonban csakhamar jelentős sereget szervezett az Itáliában állomásozó római csapatok és

szövetségesek csatlakozása révén, hazatértek a néppárti száműzöttek is, élükön Marius,

afrikai veteránjaival (Marius még rabszolgákat is felfegyverzett)

A bekerített Róma az éhínség következtében kapitulált, megkezdődött a Sulla híveinek

lemészárlása

A következő évben Cinnát és Mariust válaszották meg consulnak

Sullát megfoszották imperiumától és L. Valerius Flaccust küldték, Sulla törvényeit

eltörölték

Cinna fő támasza a lovagrend volt, annak érdekeit szolgálta Valerius Flaccus megbízatása,

a populares pénzügyi reformtevékenységes, támogatták Cinnát az itáliaiak is, akiket ismét

mind a 35 tribusba osztották be

A vidéki plebs érdekében ismét megkezdték még a C. Gracchus által beígért caouai

colonia megszervezését

Cinna harmad- és negyedízben is megszerezte a consulságot, 84-ben életét vesztette

Sulla ezalatt Kr. e. 87-ben történt épeirosi partraszállás után folytatta a hadműveleteit

Mithridatés elleb, Boiótiában megverte Archelaost, Mithridatés hadvezérét; majd több

napi ostrom után bevette Athént, közben Mithridatés Dorilaos vezetésével egy újabb

hadsereget küldött a Balkánra, amely elfoglalta Macedoniát, benyomult Görögországba,

és egyesült Archelaos seregének maradványaival

Sulla legiói azonban Khaironeia és Orkhomenos mellett ezt a sereget is szétverte, és

Görögország elhagyására kényszerítették

45

Mithridatés helyzete az elfoglalt kis-ázsiai vidékeken és a görög szigeteken is egyre

tarthatatlanabbá vált, volt olyan terület (pl. Rhodosz) amely végig kitartott Róma mellett,

más görög városok megőrizték a semlegességüket, a görög városok arisztokráciája pedig

eleve Róma-párti volt

A háború terhei azonban a lakosság zömének hangulatát is kedvezőtlenül befolyásolták,

Mithridatés először Chiosban kellett fellépnie a Róma-párti szervezkedés ellen,

Ephesosban tört ki felkelés, Mithridatés kihirdette az adósságok eltörlését, a rabszolgák

felszabadítását, az összes kis-ázsiai város szabadságát, a kalózokat rászabadította az

ellenszegülő kereskedővárosokra

A Görögországban partra szállt Valerius Flaccus seregei visszafoglalták Macedoniát, majd

átkelt Kis-Ázsiába, egy katonai zendülés során Flaccus életét vesztette, a sereg vezetését

C. Flavius Fimbria legatus vette át, a Propontisnál szétverték Mithridatés csapatait, majd

elfoglalták Pergamont

Erre az időre sikerült Sulla quaestorának L. Licinius Lucullusnak hajóhadat szerveznie,

várható volt Sulla kis-ázsiai partraszállása, Mithridatés ezért béketárgyalásokat

kezdeményezett

A király Sullához fordult, Fimbria megjelenése mindkét felet egyaránt sürgette a

kiegyezésre, Sulla figyelmét már különben is a római helyzet alakulása foglalkoztatta

A békét a Helléspontos melletti Dardanos városában kötötték meg 85 őszén, Sulla és

Mithridatés jelenlétében, a pontosi uralkodónak ki kellett ürítenie az elfoglalt területeket,

át kellett adnia flottája egy részét, és kb. 3000 talentumnyi hadisarcot kellett fizetnie, Sulla

az elpártolt városokra 20 000 talentum kártérítést rótt ki, érvénytelenítette Mithridatés a

rabszolgák felszabadítására és az adósságok eltörlésére vonatkozó rendelkezéseit is

A békekötés után Sulla Fimbria ellen vonult, körülzárta a tábort, Fimbria katonái

megtagadták az engedelmességet, Fimbria öngyilkos lett, legioi átállak Sullához

84 második felében átkelt Görögországba, Macedoniában megszilárdította a római

uralmat, visszaállította a korábbi társadalmi viszonyoka

83 tavaszán Sulla mintegy 40 000 főnyi sereggel Brundisiumnál partra szállt Itáliában, itt

több római arisztokrata csatlakozott hozzá jelentős katonai erővel (pl. Cn. Pompeius,

Pompeius Strabo fia)

Sulla a határozatlan, a hadvezetésben egyenetlenkedő ellenfelei felett több kisebb

összecsapásban kivívott győzelem után eljutott Róma falaihoz, az utolsó, döntő

összecsapás Porta Collinánál zajlott le 82. november elsején, a győzelem kivívásában

jelentős része volt a Hispaniából hazatért M. Licinius Crassusnak, a fiatal C. Marius a

Kr. e. 82. év consula öngyilkos lett, a samnis foglyokat legyilkolták, Samniumba és

Etruriába büntető expedíciót küldtek, Szicília és Afrika területén Cn. Pompeius

irányításával verték le a marianusokat

Az ellenállás megszüntetése után Sulla diadalmenetet tartott a Mithridatés felett aratott

győzelme megünneplésére, a senatus megszavazta a triumphust az akkor 27 éves

Pompeiusnak is

A hivatalviselés rendje és a hadvezéri imperium gyakorlása terén többször megtörtént a

köztársasági formák áthágása

A kezdeményezés a senatusból indult ki érdekeinek biztosítása miatt, akár hagyománnyal

ellenkező eszközök felhasználásával, a kezdeményezés azonban egyre inkább a

hatalomért versengő csoportok, és személyek kezébe megy át, egyre többször fordult elő

az önkényes hadseregtoborzás, és az erőszakos úton megszerzett hadvezérség, Marius és

Cinna sorozatos consulságai még csak felfüggesztették a hagyományos hivatalviselés

rendjét, Pompeius megbízatásának elismerése azonban a köztársasági keretek teljes

szétzúzását jelentette

46

A senatus tekintélyének megrendülése, a hadsereg jellegének, a sereg és vezére

kapcsolatának átalakulása vezetett ahhoz, hogy 87 és 82 között háromszor foglalták el

római hadvezérek római polgárokból álló sereg élén Rómát, a hadsereg valójában már

nem a res publica védereje, hanem uralomra törő, gátlástalan politikusok eszköze a

hatalomért folytatott harcban, a katonákat már csak a zsákmány érdekli, a hadvezér

törvényes felhatalmazásánál fontosabbnak tartják ezen igényük biztosítását

A kiutat a zűrzavaros helyzetből a nobilitas Sullának dictatorrá való kinevezésében

remélte megtalálni

Sulla dictatúrája

82. év mindkét consula életét vesztette, Sullát L. Valerius Flaccusnak törvényjavaslata

alapján az év végén dictatorrá választották, Sulla dictaturája különbözött a hagyományos

fél évre szóló katonai teljhatalomtól, amire hannibali háború óta nem volt szükség

A megbízatás a szokásosnál lényegesen szélesebb körű hatalmat ruházott a dictatorra a

törvényhozás és az állam helyzetének rendezése céljából, különösen fontos újítás, hogy

sulla dictaturája időbeni korlátozását nem szabták meg, törvényszentesítési hatalma, ami

részben törvény kibocsátásában (leges Corneliae) nyert kifejezést

Sulla intézkedései konzervatív és jelentős mértékben az optimaták érdekeivel

összehangban álló intézkedések voltak

Cursus honorum átalakítása megfelelt az államérdek kívánalmainak, Sulla igyekezett

összehangolni a bel- és külpolitikai követelményeit, a polgári, valamint a katonai teendők

ellátását, ettől kezdve a consulok és a praetorok hivatali évüket Rómában, illetőleg Itália

területén töltötték, és csak ennek lejárta után vették át egy-egy tartomány igazgatását,

proconsul, illetőleg propraetor minőségben

Nyolcra emelték a praetorok számát, Rómának tíz provinciája volt: Szicília, Sardinia-

Corsica, a két hispania, Macedonia, Africa, Asia, Gallia Narbonensis, Gallia Cisalpina és

Cilicia

A quaestorok számát húszra emelték

Megszabták a hivatalviselés feltételeit is: a quaesturához 30, a praeturához 39, a

consulatushoz 43 éves életkor volt szükséges, a két magistratura ellátása közé legalább

kétévi intervallumnak kellett esnie; ugyanazt a hivatalt nem lehetett tíz évnél hamarább

ismét elnyerni

A senatus létszámát 300-ról 600-ra emelték, az új tagok Sulla hívei közül krültek ki, a

továbbiakban a quaestorok hivatali évük leteltével automatikusan senatus tagjai lettek, ez

gyakorlatilag eltörölte a censorok jogát a senatus összetételének alakítására (lectio

senatus)

Egy sor új bíróságot szerveztek, ezeknek tagjai csak senatorok lehettek a korábbi állandó

bíróságot is elvették s lovagrendtől

Korlátozták a néptribunusok jogkörét: a népgyűlésen csak olyan törvényjavaslatot

terjeszthettek elő, amelyet a senatus előzőleg jóváhagyott; jelentéktelenné vált az

intercessio joga is, aki egyszer tribunus volt, az többé semmiféle más hivatalra nem

pályázhat

Még dictaturája előtt megkezdte a leszámolást ellenfeleivel az ún. proscriptio útján,

jegyzékeket állítottak össze mindazokról, akiket Mariusszal és Cinnával való

együttműködéssel vádoltak, aki ezeket kiszolgáltatta vagy megölte, az jutalomban

részesült; az elítéltek vagyonát elkobozták, rabszolgáik szabadok lettek, leszármazottaik

nem pályázhattak hivatalra, a proscribáltak vagyonát árverésre bocsátották

Sulla hatalmának alapja a fegyveres ereje volt, mindenekelőtt a szövetséges háborúban, a

keleti hadszíntéren és a polgárháborúban kipróbált hadserege, a dictator ennek tudatában

nagyarányú, szervezett veterántelepítést valósított meg, a veteránjait a marianusoktól,

47

samnisoktól és etruszkoktól elvett földterületen katonai alakulataiknak megfelelő zárt

egységekbe telepítették le, hogy könnyűszerrel csatasorba állíthatók legyenek (Itália

területén nem állomásozhatott fegyveres katonai egységek)

Sulla volt az első politikus, aki pénzein az imperator címet is feltüntette

A népgyűlések kedvező hangulatát az ún. 10 000 Cornelii révén biztosította, ezek

kivégzett ellenfeleinek felszabadított rabszolgái voltak, akik felvették felszabadítójuk

nemzetségnevét és clienseivé váltak

Kr. e. 79-ben Sulla hatalmának tetőpontján váratlanul leköszönt a teljhatalomról, a

modern kutatók hivatkoznak betegségére (egy év múlva meghalt), fáradságára,

kiábrándultságára, arra, hogy a helyzet konszolidálódása után vissza akarta adni a

hatalmat a senatusnak

Sulla-féle dictatúra objektív tarthatatlansága, belső ellentmondásai:

1. A dictatúra a konzervatív arisztokrácia államhatalmát lett volna hivatott szolgálni. Ezt

csak a hagyományos keretek áthágásával, aköztársasági-politikai renddel

összeegyeztethetetlen eszközzel kísérelhette meg, a senatori rend érdekében, de annak

háttérbe szorításával, teljes mellőzésével

2. A dictatúra alapja, fő támasza a hadsereg, a hadsereg zöme parasztokból állt, akik újra

földhöz akartak jutni, akiknek érdekei szemben álltak a földbirtokosok senatori rendjével

3. Sulla uralma biztosításában jelentős szerep jutott a libertinusainak a tízezer Cornelii-nek

4. Sulla rendszere a lovagok és a senatorok szembenállításával megosztotta az uralkodó

osztályt

Sulla dictatúrája összeegyeztethetetlen volt a hagyományos köztársasági renddel, a

senatus vezető szerepével: ugyanakkor konzervatív jellege, szűk társadalmi bázisa gátolta

az állam tartós konszolidálását

Megfelelő bázist a populares adhatott volna a dictatúrának

Sulla uralma viszonylagos és átmeneti erősítést jelentett a nobilitas számára, nem kisebb

mértékben előkészítette, mint amennyire késleltette a senatus vezető szerepének

összeomlását, a köztársaság bukását

A politikai helyzet Sulla halála után

A dictator rendelkezéseivel szemben először M. Aemilius Lepidus lépett fel,

Kr. e. 78. év consulaként újra bevezette a római szegények olcsó gabonával való ellátását,

és kísérletet tett a tribunusok eredeti hatáskörének visszaállítását, élére állt a földjüket

veszített etruriai birtokosok felkelésének (Sulla veteránjai ellen), csatlakoztak hozzájuk

Marius veteránjai, Lepidus hivatali ideje lejárta után Róma ellen vonult, senatist a néppárti

követelések elfogadtatására kényszerítse

Azonban a Marsmezőn vereséget szenvedett

Pompeius pedig szövetségesének, M. Iunius Brutusnak, javarészt Gallia Cisalpinában

toborzott, csapatai felett aratott győzelmet

Ezzel az ún. Lepidus-féle felkelést leverték, maga Lepidus seregének maradványaival

Szardínia szigetére menekült, innen még abban az évben, 77-ben M. Perperna Hispaniába,

a marianus emigráció központjába vezette őt, a Sulla-féle rendszer ellen harcoló

Sertoriushoz

C. Sertorius a marianusok utolsó életben maradt jelentős hadvezére, alkalmazkodott a

helyi viszonyokhoz és sikereket ért el Sulla megbízottai ellen , meszervezte a néppárti

restaurációs törekvések bázisát

Sentoriust 73-ban meggyilkolták

48

Kiújultak a harcok a Balkánon is, a Macedonia tartományba betörő trákok ellen, a

hadműveleteket M. Licinius Varro Lucullus irányította, a hadjárat célja, hogy

Görögország és Kis-Ázsia között biztosítsa az összeköttetést, gyengítse Mithridatés

fekete-tengeri pozícióit, elvágja a thrakiai zsoldostoborzó bázisától

Lucullus igyekezett elfoglalni Thrakiát, és a Dunáig kiterjeszteni a birodalom határait

74-ben újabb háború robbant ki Mithridatésszel, közben kitört a rabszolgafelkelés

A Spartacus-féle rabszolgafelkelés

A Gracchusok reformtörekvéseinek kudarca után folytatódott Itália területén a földbirtok

koncentrálódása, közép- és nagybirtok térhódítása, nagyobb mértéket öltött a rabszolga

munkaerő felhasználása, Marius, Sulla és más hadvezérek hadjáratai során több tízezer

hadifogoly került Itáliába rabszolgaként

A lázadás 74 őszén vagy 73 tavaszán tört ki, melyet egy Spartacus nevű thrák származású

vívómester vezetett

Róma 72. évben consuli legiokat volt kénytelen szembeállítani a rabszolgasereggel,

Spartacus a két consul, Cn. Cornelius Lentulus Clodianus és L. Gellius Poplicola legióira

Északra vezette seregét, azzal a célzattal, hogy szárazföldi úton visszajuttatja őket

szülőföldjükre, Galliába, Germaniába, Thrákiába, később Dél-Itáliában is tervbe vette,

hogy tengeri úton visszatér a Balkánra

Mitinánál megverte Gallia Cisalpina helytartójának a seregét, ekkor a Pó-síkságról

visszafordult és az Adriai-tenger mentén dél felé vonult

Picenumban ismét megütközött a consulok seregeivel, és ismét győzelmet aratott

A senatus M. Licinius Crassus praetort rendkívüli teljhatalommal ruházta fel a

rabszolgák elleni hadműveletekre, Crassus azonban nem ért el jelentős eredményt

Spartacus ellen, a senatus hazarendelte Hispaniából Pompeiust, Balkánról M. Licinius

Lucullust

Spartacus, hogy egyesüljön a szicíliai rabszolgákkal kétszer is megkísérelt átkelést,

A bruttiumi félsziget déli részére szorultak a felkélők, mivel Crassus akadállyal elvágta az

észak felé vezető utat

71-ben döntő ütközetre került sor Apuliában, római győzelemmel ért véget

Crassus a rabszolgák feletti győzelem után ovatiót tartatott (győzelmi felvonulás)

Pompeius és Crassus is el akarta nyerni a consulságot, a senatus azonban a két hadvezér

tekintélyének további emelkedésében a saját befolyásának gyengülését látta

Megállapodtak, hogy kölcsönösen támogatják egymást és kapcsolatot teremtenek a

popularesstel és a lovagokkal, consulságuk idején több olyan intézkedést hoztak, amely

Sulla törvényeinek eltörlésével a senatus hegemóniájának a megrendítésére irányult

Visszaállították a néptribunusok hatalmát, helyreállították a népgyűlés jelentőségét, L.

Aurelius Cotta praetor javaslatára az állandó bizottságok tagságát egyenlő arányban

megosztották a senatorok, lovagok és az ún. tribuni aerarii (a lovagok után következő

vagyoni censusszal rendelkező polgárok) között (lex Aurelia)

A kalózok tengeri uralma veszteségeket okozott a lovagrendi kereskedőknek, a kalózok

betörtek Szicília és Itália területére is

A keleti gabonaszállítmány megritkulása nyugtalanságot okozott a római plebs körében,

Rómát ekkor Szicíliában összegyűjtött gabonával látták el

A Spartacus-felkelés idején fellépő gazdasági nehézségek fokozták az elégedetlenséget

Kr. e. 67-ben Aulus Gabinius néptribunus javaslata, hogy Pompeius rházzák föl rendkívüli

jogkörrel a kalózok elleni hadjárat vezetésére

Pompeius hadjárata gyors sikerrel járt, a tengert körzetekre osztották, az egyes

körzetekben Pompeiusnak alárendelt parancsnokok működtek, meghatározott számú

hajóval

49

A földközi-tenger nyugati medencéjét kb.40 nap leforgása alatt megtisztították a

kalózoktól és két hónap alatt megsemmisítették vagy megadásra kényszerítették a keleti

vizek kalózait

C. Manilius néptribunus 66 elején javaslatot nyújtott javaslatot, hogy Pompeius vezesse a

Mithridatés ellen folyó háborút

Mithridatés 70-es évek közepére megerősödött, átszervezte hadseregét és megerősítette a

hajóhadát, megszilárdította a szövetségét az arméniai uralkodóval

Kr. e. 74-ben meghalt IV. Nikomédés Philopatór, Bithynia királya, országát Rómára

hagyta, Mithridatés hadat üzent Rómának mint Nikomédés fiának a pártfogója

A harmadik Mithridatés elleni háború (74-64) vezetésével 74. Év consulait L. Licinius

Lucullust és M. Aurelius Cottát bízta meg, Lucullus seregei visszafoglalták a korábbi

római birtokokat, pontosi városokat, Lucullus 69 őszén betört Armeniába

Éucullus nem volt népszerű, igyekezet gátat vetni a római uzsorások és adószedők

féktelen kapzsiságának, ezzel sértette a lovagokat, akik a római közvéleményt ellene

hangolta, tiltotta a katonáinak az önkényes zsákmányszerzést, ezzel elégedetlenséget

okozott a katonák körében

Pompeius gyors sikereket ért el, megállapodást kötött a párthusokkal, és semlegesítette

Arméniát, Mithridatés visszavonuló csapatait 66-ben szétverte

Pontos egy részét Bithyniához csatolta és az egész területet Bithynia és Pontos néven

római tartománnyá tette, a Seleukidák egykori birodalmának megmaradt területét Syria

néven római provinciává alakította át, 63-ben hozzá csatolta Júdeát – Róma hatalmas

területeket szerzett

Rómában ismét kiéleződött a politikai helyzet, egyre jelentősebb közéleti befolyásra tett

szert Crassus, C. Iulius Caesar révén kapcsolatba került a néppárttal, nénje Marius

felesége volt, Caesar feleségül vette Cinna lányát, Sulla utasítására sem vált el tőle és

távozott Rómából, Sulla halála után tért vissza,

Crassusszal együtt szerepe volt Servilius Rullus néptribunus Kr. e. 64-ben előterjesztett

földtörvénytervezetének előkészítésében, Itália területén kívánt új coloniákat alapítani,

egyrészt az ager publicus még felosztatlan részéből, másrészt a tartományi földek

eladásából származó pénzen, a tulajdonosok beleegyezésével és kártalanításával vásárolt

területeken

Crassus és Caesar összeköttetésben éllt Catilinával, aki titkos összeesküvés révén,

erőszakos eszközökkel kívánta megkaparintani az állam vezetését, Crassusék fel akarták

használni a Catilina mozgalmat saját politikai eszközként,

L. Sergius Catilina elszegényedett patríciusnemzetség sarja volt, a Sulla-féle

proscriptiókban való tevékeny részvétel árán sem sikerült rendeznie anyagi helyzetét, 64-

ben kísérletet tett a consulság elnyerésére, a senatorok azonban nem támogatták, inkább

Cicerót támogatták

Catilina a római szegény nép védelmezőjeként lépett fel, és az adósság eltörlését

támogatta

A szervezkedést Cicero consul a senatustól kapott rendkívüli felhatalmazás alapján

felgöngyölítette, a vezetőket kivégezték

Pistoria mellett a catilinariusok C. Manlius centurio által Etruriában szervezett seregét C.

Antonius consul legioi szétverték, Catilina is elesett

Q. Metellus Nepos néprtibunus fellépett Cicero ellen

50

Budai Tamás

11. CAESAR

Caius Iulius Caesar élete és politikai pályafutása

Caius vagy Gaius Iulius Caesar, Kr. e. 100-ban született július 13.-án és Kr. e. 44. március

idusán halt meg. Méltán híres római politikus és hadvezér. Elfoglalta Galliát, először vezetett

hadjáratot Britanniába, nagyon jól tudott bánni az emberekkel és jelentős politikai befolyásoló

ereje volt. Nagy lépéseket tett a Római Köztársaság intézményének, azon belül is főleg a

Senatus erejének meggyengítésére, hogy kilátásba helyezzen egy szebb és jobb jövőt, a

császárság korát Rómának és népének. Viharos tevékenykedése, olykor szinte már az

őrültséggel határos lépései rendkívül sok ellenséget szereztek neki, de a nép szerette és ez

mindennél fontosabb volt.

Ifjú évei

Róma, a plebs által lakott, Suburra részén egy egyszerű házban született. Patrícius családból,

a Iulia gensből származott, ám nem voltak gazdagok, csupán normális körülmények között élő

római család. Apja, szintén C. Iulius Caesar, praetor tisztségig emelkedett a politikai

hierarchiában. Anyja Aurelia Cotta, az Aurelia gensből való, aki a testvére volt a befolyásos

politikus és hadvezér, C. Marius feleségének. Nagynénje befolyása révén, az ifjú Caesar

karrierjét is elősegíthette: a történelem legfiatalabb tagja lett Iupiter papjainak. Első házassága

is politikai megfontolású volt: Lucius Cornelius Cinna (Marius egyik legnagyobb híve)

lányát, Corneliát vette feleségül. (Első és egyetlen törvényes gyermeke, Iulia, innen született.)

Ezzel elkötelezte magát Marius pártja mellett, ami hamarosan sok kellemetlenséget okozott

neki.

Marius és Sulla vetélkedése az utóbbi hadvezér javára dőlt el, ez pedig úgy tűnt végleg

elvághatja Caesar karrierjét. Sulla válásra kötelezte, elvette minden vagyonát és papi

tisztségét, ezért inkább önként száműzetésbe vonult. Katonának állt Asia és Cilicia

tartományban és jelentős sikereket ért el, főleg Milétos ostrománál, amiért megkapta a

tölgykoszorút (corona civita). Ennek révén szenátor lett és Sulla halála után Kr. e. 78-ban

visszatért Rómába és elkezdhette ténylegesen is politikai tevékenységét. Az első évek, a

tanulásról szóltak, fel akarta magát készíteni a politikai életre. Rhodoszra utazott, hogy

szónoklást tanuljon Apollóniosztól, akitől Cicero is tanult. Nagy tehetséget mutatott ebben is,

Plutarkhosz így ír róla: „Caesarnak nagy tehetsége volt a politikai szónoklatokhoz, és

gondosan művelte magát, így a politikai szónokok sorában vitathatatlanul megillette a

második hely.” Ám nem is akart soha a legjobb lenni ebben, hiszen ő mindig is a fegyverekre

támaszkodó hatalomban akarta kivívni magának a dicsőséget, és valóban az egyik legnagyobb

hadvezérként, és mint kiváló stratéga tartjuk számon a történelemben.

Politikai tevékenysége

Fiatal kora ellenére nagy népszerűségnek örvendett Rómában a Kr. e. 70-es években, és ez

csak nőttön-nőtt. Cicero is elismeri nagyságát, ám de óva int, hogy a mézes-mázos felszín

alatt és a jól szituált, őszinte jellem ellenére zsarnoki szándékok rejtőznek benne. Nagyon

pazarlóan költekezett és ezzel próbálta és növelte is befolyását, ellenfelei azt is hitték, hogy ha

elfogy majd a pénz, akkor Caesar ereje is csökkeni fog majd. A plebset és az alacsonyabb

rétegekben élő köznépet akarta megnyerni magának már az elejétől fogva, hiszen jól tudta,

hogy a legnagyobb erő bennük rejlik. Első ízben akkor kapott pozitív visszajelzést, mikor

katonai tribunusi posztra pályázott és meg is választották. Akkor bizonyosodott be mekkora

erővel bír, mikor nagynénje, Iulia, aki Marius özvegye volt, temetési szertartásán, a Forumon

halotti beszédet tartott és merész lépésként a Mariusok képeit vitette a gyászmenetben,

melyeket még Sulla betiltatott és a köztársaság ellenségeinek nyilvánított ki. Ezután quaestor

lett Kr. e. 70-ben és Vertus propraetor oldalán Hispániába ment. Rengeteg pénzt áldozott

hírneve növelésére, súlyos adósságokba verte magát. Quaestori hivatali idejének lejárta után a

Via Appia felügyelője lett, itt már magánvagyonából is áldozott a politikai céljaira. A Kr. e.

51

60-as évek elején házasságot kötött Pompeiával, Pompeius Magnus lányával, hogy

megerősítse magát ismét politikailag. Kr. e. 65-ben aedilisszé választották. Fényűző

gladiátorjátékokat, színházi előadásokat és közlakomákat rendezett, népszerűsége ezzel

annyira megnőtt, hogy az emberek versenyeztek új hivatalokat és tisztségeket ráruházni.

Két nagy párt volt Rómában, az egyik a Sulla-híveké és a másik a Marius-híveké. Caesar az

utóbbit akarta a magáévá tenni, a popularist, ezt azzal mutatta ki, hogy Marius szobrokat

állítatott a Capitoliumon, ami óriási felháborodást keltett az optimaták között. Lutatius

Catulus, az akkoriban legnagyobb tekintélyű ember így bírálta: „Most már nem földalatti

aknákkal, hanem hadigépekkel ostromlod az államot, Caesar.”

Az legvagyonosabb római senatorral, Crassussal, összefogva szerepük volt a Kr. e. 64-ben

beterjesztett földtörvény javaslatnak, amit végül nagy ellenfelük az akkori consul, Cicero

meghiúsított.

A Kr. e. 63-dik év nehézségeket okozott mind Caesarnak, mind Rómának, hiszen a politikust

gyanúba keverték a Catilina-féle összeesküvésben való közreműködésért, Crassussal együtt.

Kétségtelenül volt közük Catilinához, de rájuk bizonyítani nem tudták. Az összeesküvést

végül Cicero leplezte le.

Ekkoriban az éppen pontifex maximus tisztségben és praetori hivatalban lévő Caesar

szövetségesek keresésére volt rákényszerülve, hiszen nem bizonyult könnyű dolognak az

optimaták erejét megtörni a Senatusban, élükön olyanokkal, mint például M. Porcius Cato, aki

ultrakonzervatív és maradinak mondható erősen köztársaságpárti politikus volt és Caesar nagy

bírálója, vagy mint M. Tullius Cicero. Eközben Caesar súlyos anyagi nehézségekkel küzdött

és kénytelen volt Crassusra támaszkodnia, aki kifizette helyette számos hitelezőjét. A bajból

végül az húzta ki, hogy propraetorként Hispániába utazott és ott jelentős katonai sikereivel

katonái az imperator címmel tisztelték meg, amiért a hispán törzseket pacifikálta, a birodalom

határait pedig egészen a nyugati tengerpartig, Lusitanniában, kitolta. Nagyszerű irányítása

révén anyagilag is egyenesbe jött és miután a provinciát ott hagyta, hogy visszatérjen

Rómába, Kr. e. 60-ban, már újult erővel foghatott hozzá a politikai tevékenykedésének.

Diadalmenetéről le kellett mondania, hiszen ahhoz hogy megpályázhassa a consuli tisztséget,

jelöltetnie kellett magát, de ezt nem tehette meg, mivel hadsereggel a háta mögött nem

léphetett a városba.

Caesarnak sikerült megnyernie magának a két legbefolyásosabb politikust Crassust és

Pompeiust. Őket is kibékítette egymással és rajtuk keresztül elnyerte Kr. e. 59-ben a consuli

tisztséget, collegalitásban Calpurnius Bibulusszal. Itt már beszélhetünk arról, hogy a három

legerősebb politikai személy, összehangoltan tett lépéseket és szövetségüket, megpecsételték

két házassággal is: Pompeius elvette Caesar lányát Iuliát, Caesar pedig Pompeius egyik

legnagyobb hívének lányát, Calpurniát. Ezt szokás az első triumviratusnak nevezni. Caesar,

consulsága alatt rendet tett Rómában, többek között letelepítette Pompeius veteránjait és

földosztást végzett. A lépései, melyek mellett két triumvir társa természetesen teljes

mellszélességgel kiállt, egyértelműen a senatus háttérbe szorítására és a saját és szövetségesei

előnyhöz juttatására irányultak. Clodiust néptribunusi posztra juttatta, ami nagy felháborodást

keltett, mivel ő okozta Caesar elválását második feleségétől, egy igen érzékeny incidens

folytán. De persze ez jelentős lépés volt a triumvirektől, hiszen Clodius törvényjavaslataival,

sikerült Cicerót és Catót is kiiktatniuk egy időre a politikai életből, és nem mellesleg olyan

fontos törvényeket fogadtattak el, mint a censorok jogainak korlátozása és a collegiumok

visszaállítása.

A gall háború

Fordulópontként szokás emlegetni Caesar életében, mikor elindult, hogy még nagyobb

hírnevet és vagyont szerezzen magának Galliában. Caesar elfogadtatta, hogy miután lejár a

consuli megbízatása megkapja 5 év időtartamára Gallia Transalpina, Cisalpina és Illyria

provinciákat, hogy proconsulként működjön ott. Négy legiot kapott, a rend fenntartásához.

52

Kr. e. 58 márciusában érkezett meg Galliába és azonnal megkezdte a lázongó gall törzsek

megregulázását, amivel ki is tört a majd 10 éves Gall háború, (Kr. e. 58-48) melyet Caesar

saját művében, a Commentarii de bello Gallico-ban (Feljegyzések a gall háborúról) ismertet.

A helvetiusokat győzte le először, akik megsértették a határokat Bibracte mellett. Ez után

plusz 2 legiot toboroztatott Gallia Cisalpina lakóiból, és Kr. e. 57-56-ban a belga törzseket,

akiket a britek is támogattak, a többi északnyugati törzzsel együtt szétverte. A germánokkal is

megütközött, védve a birodalom gall területeit. Legatusai is jelentős sikereket értek el, és így

ömlött az arany, a rabszolgák, prémek és a többi zsákmány. Kr. e. 56 végére Caesar jelentései

a teljes gall behódolásról számolnak be, ezt meghálálva a Senatus 15 napig tartó ünnepségeket

hirdetett meg Rómában. Plutarkhosz szerint az egész hadjárat 800 meghódított várost, 300

leigázott törzset, egymillió rabszolgának eladott embert és hárommillió csatában elesett

katonát tett ki, persze elég valószínű, hogy ez csak túlzás az ő részéről.

Igen nagy hadvezéri tehetségéről azonban itt tett igazán tanúbizonyságot, és hogy miért lehet

akár nagyobbnak nevezni, mint kortársait, például Pompeius vagy Crassus? Plutarkhosz így

magyarázza: „… mert harcainak színterén a terepviszonyok nehezebbek voltak, és másoknál

nagyobb területet hódított meg. Másokkal összehasonlítva láthatjuk, hogy nagyobb ellenséges

haderők felett győzedelmeskedett, és sokkal kiszámíthatatlanabb, szilaj néptörzsek

rokonszenvét tudta megnyerni, mint bárki más.” Caesar nagyon értett ahhoz, hogy katonái

érdeklődését, bizalmukat és szeretetüket elnyerje. Nem magának akarta az egész zsákmányt,

amit a harcok során megszereztek, hanem közös tulajdonnak vélte. Jobban bánt a

rabszolgákkal és hadifoglyokkal. Azzal hogy jutalmakat és kitüntetéseket osztogatott

katonáinak, tudatosan bírta rá őket az összetartásra és a szellem fejlesztésére. Ő maga sem

vetette meg a nehéz fizikai munkát és a veszedelemmel is dacolt, becsvágyából fakadóan.

Megtehette volna, hogy kényelmesen él és elkényezteti magát a katonai táborokban, de nem

tette. Bár nem volt erős felépítésű ember, példát állított fel mindenki előtt, ismét

Plutarkhosztól tudjuk csak meg, hogy hogyan láthatták kívülről Caesart: „… ugyanis törékeny

alkatú férfiú volt, bőre sima és fehér; gyakran fejfájás és epileptikus rohamok gyötörték.”

Állítólag első volt azok között, akik levélváltás útján érintkezett barátaival és nem

személyesen. Egyszerre több írnoknak is diktált a csaták közben, így születtek művei.

A Polgárháború előzményei és okai

Időközben Rómában újra a Senatus vette kezébe az irányítást. Crassus Kr. e. 57-ben keletre

utazott, megbízatása miatt, hogy harcba szálljon a parthusokkal. Pompeius eközben Rómában

maradt és onnan irányította a dolgokat. Kr. e. 57-ben, Pompeius beleegyezésével visszahívták

Cicerót, hogy rendet tegyen Clodius és Annius Miló néptribunus között. Ciceró hálája jeléül

előterjesztette Pompeiust, hogy megkapja a proconsuli imperiumi jogot, azaz, hogy a teljes

birodalomra kiterjedő hatalommal ruházzák fel, a gabonaellátás biztosítására. Caesar nem

vette jó néven Pompeius közeledését a Senatushoz, ezért a viszonyuk kicsit megromlott.

Caesar egész galliai háborúja alatt sorra küldte haza a zsákmány jó részét, ezzel lekenyerezve

jó pár befolyásos embert, és persze a köznépet. Ez is az egyik feszültséggerjesztő tényezők

közé tartozik. Agitáció indult a veteránok földdel való ellátása ellen is és az akkori consul azt

is hangoztatta, hogy ha lejár Caesar megbízatása, akkor ne hosszabbítsák meg majd azt.

Caesar a gondok megoldása érdekében megbeszélésre hívta triumvir társait. Kr. e. 56

áprilisában került sor, a lucai találkozóra, melyen részt vett többek között 200 senator is,

pozícióik megerősítése érdekében. Eldöntötték itt, hogy a következő évi consulok Pompeius

és Crassus lesz, majd 5-5 év időtartamra megkapják Hispania illetve Syria provinciákat.

Caesar imperiumát szintén meghosszabbítják 5 évvel, és hogy 10 legiot tarthasson

parancsnoksága alatt. Így is történt, majd Crassus eltávozott keletre, Pompeius pedig

Rómában maradt, a hatalom gyakorlása érdekében. Caesar közben folytatta hadjáratait

Galliába. A betörő germánokat tönkre verte, majd Britanniába vezetett megtorló hadjáratot. A

gallok széles körűen fellázadtak, függetlenségük elvesztése miatt, Kr. e. 53-ban. A mozgalom

53

vezetője Vercingetorix volt. Kr. e. 52-ben, Alesiában volt a döntő megmérettetés, ahol az

éhínség miatt a gallok megadásra kényszerültek. A pacifikált területeket, Észak-Gallia, évi 40

millió denarius adó fizetésére kötelezte Caesar. A hódítás befejezésekor, 11 harcedzett,

vezérükhöz hű legio állt rendelkezésére.

Fordulat

Meghalt Crassus, Kr. e. 53-ban, a parthusok elleni hadjáratai közben. Ez, és a másik

kedvezőtlen dolog, hogy lánya Iulia belehalt a szülésbe, Kr. e. 54 nyarán, állt ismét Pompeius

és Caesar közé. Ezt követően még szorosabb lett a kapcsolat Pompeius és a Senatus között,

ráadásul elvette feleségül Corneliát, Caecilius Metellus Scipio lányát, aki közismerten

konzervatív optimata senator volt. Kr. e. 53-ban Rómában teljes zűrzavar volt, főként Crassus

halála miatt is, nem tudták megtartani az az évi consul választásokat sem, a nyílt zavargások

miatt. Pompeiust egyedüli consullá választották (consul sine collega) és így sikerült

megoldania a problémát. (Persze úgy, hogy megtartotta közben imperiumi proconsuli

tisztségét is.) Ehhez Caesar hozzájárult, azzal a feltétellel, hogy a Kr. e. 49. évi választásokon

indulhasson consulnak, úgy, hogy ne kelljen megjelennie a városban, tehát nem kell majd

lemondani hadseregéről, hogy magánemberként ne tudják megtámadni ellenfelei. Pompeius

később mégsem tett eleget ennek, és kinyilvánította, hogy ne lehessen megválasztani senkit

semmilyen tisztségre, ha nem jelenik meg a városban személyesen. Ez, érthető módon,

növelte a feszültséget kettejük között. A Senatus már ki is jelölte mindeközben Caesar utódját,

L. Domitius Ahenobarbust, a galliai területek proconsuljaként. Caesarnak immáron nem csak

politikája érvényesítéséért, hanem életéért is küzdenie kellett. A Senatus már előre eltervezte,

hogy amint lejár a hivatali ideje, és hazatér, bíróság elé állítják, a háborús tevékenysége miatt.

Sikerült azonban megnyernie magának, jelentős megvesztegetés útján, C. Scribonius Curio

néptribunust, hogy terjessze be azt a javaslatot, miszerint Pompeius is és ő is tegyék le

imperiumukat, bocsássák el hadseregüket és úgy tárgyaljanak egymással, elkerülvén ezzel egy

fenyegető polgárháborút. Ezt el is fogadták, ám később C Claudius Metellus consul ezt nem

vette figyelembe és megbízta Pompeiust, hogy szervezzen hadsereget Caesar ellen, hogy

megvédje a köztársaságot. Caesar még megpróbált kiegyezni és a Kr. e. 49-dik évi nyitó

ünnepségen, Marcus Antonius és Q. Cassius Longinus néptribunusokkal ultimátumot

küldetett a Senatusnak, melyben kérte, hogy nagy érdemei miatt engedjék meg, hogy

pályázhasson a consulságra. Azonban Pompeius apósa Metellus Scipio Róma falai alatt

állomásozott hadseregével és ez nyomást gyakorolt a Senatusra, ezért elutasították az

előterjesztést és határozatott hoztak, hogy Caesar bocsássa el hadseregét és adja le

imperiumát, július 1-jéig. Antonius és Cassius vétójukat figyelmen kívül hagyták, sőt

megfenyegették őket, akiknek ezért menekülniük kellett a városból. Ezek hírére Caesar üzent

a galliai legioinak, hogy készüljenek fel, majd egyetlen legioja élén átkelt a Rubiconon és

Ariminumban találkozott a két menekülő néptribunussal. Itt vált híressé az a mondása, hogy

„Alea iacta est”, azaz „a kocka el van vetve.” Beszédet mondott katonáinak, hűségüket kérte,

hogy védjék meg vezérüket a jogai megsértése által ért vádak és sérelmek miatt és a

néptribunusokat ért megaláztatásokat torolják meg azokon, akik a római köztársaság ellen

intézkedtek és zsarnoki módon határoztak. Ezzel megkezdődött a Polgárháború. Így idézi

Plutarkhosz Cato szavait, a polgárháború okáról: „… tévednek, akik azt állítják, hogy a várost

Caesar és Pompeius viszálya döntötte végveszélybe, mert nem viszálykodásuk és

ellenségeskedésük volt az első és legnagyobb csapás a városra, hanem éppen kibékülésük és

megegyezésük.”

A Polgárháború

Pompeius úgy döntött, hogy elhagyja Rómát és magával viszi a Senatust is. Tény, hogy

nagyobb haderő állt rendelkezésére, mint Caesarnak, de azok nagyrészt Hispaniába voltak és

véleményem szerint nem akart vérontást a városon belül. Délre menekült, Brundisiumban

rendezkedett be. A nevesebb senatorokat (köztük Cicero, Cato, Brutus, Scipio), legatusait,

54

híveit és hadseregét előre küldte Göröghonba, Dyrrachiumba. Caesar eközben Domitius ellen

vonult, aki Corfiniumot védte, hogy ne hagyjon a háta mögött ellenséget. Mivel a 30

cohorsnyi haderő kevés lett volna az érdemleges védekezéshez, Domitius megadta magát, a

sereg pedig átállt Caesarhoz, ezzel növelve létszámát és erejét. Caesar, mint az egész háború

alatt végig, megbocsájtó volt és elengedte Domitiust. Ezt követően indult csak el Pompeius

után, aki viszont nem várta meg míg Caesar odaér, hanem hajóra szállt és ő is elmenekült

Görögországba. Caesar nem akart egyből utána sietni, mivel nem volt hajója se és Pompeius

nagyobb serege három legatusával, Afranius, Petreius és Varro, Hispaniában állomásozott a

háta mögött. Ezért inkább Rómába vonult be és helyreállította a rendet és lefoglalta az

államkincstárat. Időközben megérkeztek Galliából a legiok és mivel Pompeius Italiában

maradt seregei mind átálltak Caesarhoz, elérkezettnek látta az időt, hogy Hispania felé vegye

útját és megütközzön az ott tartózkodó 5 legionyi pompeianus sereggel. Sokszor tűnt úgy,

hogy nem birkózik meg a feladattal, de aztán nagy nehézségek árán, éhezett és kiszolgáltatva

is volt, fényes győzelmet aratott, még ugyanabban az évben.

Ismét visszatért Rómába a harcok után, ahol dictatornak választották, amiről 11 nap után le is

mondott, hiszen nem akarta magát gyanúba keverni, hogy zsarnoki uralomra tör. Ugyanis ő

felszabadítóként jött Itáliába, és véletlenül sem kívánta a Sulla-féle időket felidézni az

emberekben. A legjobb propaganda fogása is az volt, hogy elnéző és kegyes volt

mindenkihez, aki elárulta vagy el akarta árulni. Ez alatt a rövid idő alatt normalizálta a

pénzforgalmat, a száműzetéseket érvénytelenítette és az adósok terhein is csökkentett. Kr. e.

48-ra magát és P. Servilius Isauricust jelöltette consulnak. Ezután indult csak el Pompeius

után 5 legioval és 600 lovassal, Brundisiumból átkelt Görögországba, elfoglalta Oricumot és

Apollóniát. A jelentős túlerőben lévő Pompeius, 9 legiojával szemben egy ideig csak

állóháborút folytatott, hiszen serege egy része M. Antonius vezetésével még Itáliában

vesztegelt, mivel a partokat ellenőrzésük alatt tartották Pompeius hajói. Dyrrachiumnál éppen

csak elkerülte a végzetes vereséget és élelmezési gondjai is akadtak, ezért Thessalia beljesébe

húzódott. Elhatározta, hogy a külön sereggel vonuló Scipiót, meglepi és legyőzi vagy

legalábbis maga után vonja Pompeiust. Mindenesetre Makedoniában elfoglalta Gomphoi

városát és onnan remekül felszerelte seregét, leküzdötté a betegséget, ami felütötte fejét a

hiányos készletek miatt.

Időközben Antonius is megérkezett a sereg maradékával, és így elérkezettnek látta Caesar az

időt, hogy döntő ütközetre kerüljön sor közte, és ellenfelei között. Pompeius még most is ki

akart térni a vérontás elől, de hívei (legfőképp Spinther, Scipio és Domitius) sürgették a csatát

és a pharszaloszi síkságon végül sor került rá. Pompeius nagy számbeli fölényben volt, 7000-

es lovasságot és 45.000-es nehézgyalogságot számlált a serege, míg Caesaré mindössze 1000

lovast, és 22.000 gyalogost. Végül Kr. e. 48. augusztus 9.-én vagy június 7.-én Caesar

megsemmisítő vereséget mért Pompeiusra, szinte bravúrosan.

Pompeius halála után

Pompeius Egyiptomba menekült, ott ugyanis még voltak barátai, Cato és Scipio azonban nem

adták fel a harcot és Africa provinciába menekültek, hogy ott újabb sereget toborozzanak.

Cicero és Brutus megadták magukat és bocsánatért folyamodtak Caesarhoz, aki szívélyesen

fogadta, mint ahogy az egész háború alatt minden polgártársát, régi „barátait”. Caesar

Pompeius után indult, hogy véget vessen a polgárháborúnak, de megmentse egykori barátját a

pusztulástól, tárgyalni készült. Azonban Egyiptomban is zavargások voltak, mivel Ptolemaios

Aulétés fáraó meghalt, fia, a kiskorú XIII. Ptolemaios Dionysos uralkodott. Emellett nővére,

VII. Kleopátra is igényt tartott a trónra, ezért ott is polgárháborús feszültségek voltak. Kr. e.

48-ban Pompeius partra szállt, ám baráti üdvözlés helyett, az ifjú király emberei

meggyilkolták. Nem sokkal 58. születésnapja előtt halt meg. Caesar Alexandriába ment, hogy

beavatkozzon az egyiptomi trónviszályokba, mivel egy háború nem tenne jót a

gabonaszállítmánynak. Ott elébe tették szeretett barátja fejét, Caesar elvette pecsét gyűrűjét és

55

a gyilkosát követelte, miközben könnyeit hullatta. Potheinosz, az eunuch, aki a

legbefolyásosabb ember volt a fáraó udvarában, összeesküvést szőtt Caesar ellen, elűzte

Kleopátrát az udvarból és valószínűleg ő rendelte el Pompeius halálát is. Caesar kerestetni

kezdte Kleopátrát, szándékában állt őt a trónra ültetni. Közben értesült az ellene szőtt

összeesküvésről és nyomban kivégeztette az áruló eunuchot, azonban az egyiptomi seregek

vezetője, Akhillasz megszökött és háborút indított a maroknyi római helyőrség ellen, mivel a

nagyszámú sereg visszatért Itáliába, Marcus Antonius vezetésével. Később a fiatal király is

Caesar ellen fordult, és a döntő csatában életét vesztette. Így tehát a buja és fiatal Kleopátrát

ültette a trónra Caesar, akitől született is egy fia törvénytelenül. Caesarionnak nevezték el.

Közben a parthus Pharnakés kihasználta a római belviszályt, és Pontost meg Bithyniát uralma

alá hajtotta. Caesar villámgyorsan odasietett, és Zelánál, Kr. e. 47 nyarán, döntő csapást mért

a lázadó seregekre. Itt vált szállóigévé az a híres mondása, hogy „veni, vidi, vici” azaz

„jöttem, láttam, győztem.”

Csak ezek után tért haza Caesar Itáliába. Távollétében, az adósok és a maradék pompeianus

hívek káoszt csináltak a városban. Marcus Antoniusnak sikerült csak részben kézben tartania

az eseményeket. Kr. e. 46-ban, Lepidussal együtt, consullá választották Caesart, aki ráadásul

5 évre megkapta ismét a dictatori címet is. Neki fogott újra az adósok helyzetének

enyhítéséhez. Ismét beszámoltatta a kamatot a törlesztések összegébe, a magasabb lakbéresek

tartozását eltörölte és a Senatust bővítette a veteránjaiból és az általa meghódított területek

arisztokráciájából. Ez nem volt jó visszhanggal a köznép körében.

Időközben Africában, Iuba numidiai király segítségével, Cato és Scipio felszerelt egy

ütőképes hadsereget. Caesar azonnal hajóra szállt, hogy végleg lezárja a polgárháborút. A

döntő ütközetre Thapsusnál került sor Kr. e. 46-ban. Tönkre verte az optimata sereget, Scipio

és még néhány vezető életét vesztette, Cato Uticába menekült és bevette magát a városba,

azonban később öngyilkos lett. Pompeius fiai, Cnaeus és Sextus Hispaniába mentek és ott

újabb sereget verbuváltak össze. Caesar utánuk sietett és ott is megverte, a most már

ténylegesen is utolsó ellenálló seregeket, Mundánál, Kr. e. 45-ben.

A Polgárháború utáni politikai helyzet

A polgárháború Kr. e. 49-től-45-ig tartott. Caesar felszabadítóként érkezett, és nagyon jó

kampányfogásként, mindenkinek kegyelmet hirdetett, aki neki ellenállt. A háború lezárása

után diadalmenetet tartott, de nem a legyőzött honfitársai fölött, hanem a közben legyőzött

idegen uralkodók felett. Hatalmas jutalmat osztott ki veteránjainak és megkezdte a

letelepítéseket is. Népszámlálást is tartottak ezek után Rómában, ami arról árulkodott, hogy a

háború nagyon megviselte a lakosságot. A korábbi 320.000 fő helyett, most csak 150.000

körüli számokat kaptak.

Caesar élete végéig megkapta a dictatori hivatalt, örökös consul és néptribunus lett. Pontifex

maximus már eddig is volt, az örökös censori, tehát a közerkölcsökért felelős tisztet, is

rábízták. Imperatori címet viselt katonái által, tehát személye már sacrosanctus volt. A

diadémot kétszer is elutasította, tehát szinte királyi hatalmától függetlenül, nem akart királya

lenni Rómának. Első feladata, Róma konszolidációja volt, a rabszolgatartó rend

megszilárdítása. A collegiumokat ismét betiltatta és teljes körű amnesztiát hirdetett a

polgárháborús bűnösöknek. Átszervezte az adószedési rendszert, elősegítette a provinciák

romanizálódását. Naptárreformot hajtott végre, és bőkezűen osztogatta a római polgárjogot,

ezzel is növelve a Senatus számát 900-ra. Ő volt az első élő ember, akinek a képmásával

pénzt verettek Rómában.

Caesar még egy hadjáratot tervezett Daciába és utána Parthiába. Egy régi legenda szerint

Parthiát csak király hódíthatja meg, ezért a szenátus felhatalmazta Caesart, hogy koronát

viseljen bárhol a birodalom területén. Az álma az volt, hogy a római birodalmat kiterjeszti

annyira, hogy minden oldalról tengerek határolják majd. 16 legio és 10.000 lovas állt

fegyverben ekkor. Caesar úgy tervezte, hogy Kr. e. 44 áprilisában indul.

56

Caesar halála

Végrendeletét már előre elfogadtatta a Senatussal, minden vagyonát unokaöccsére, kivéve egy

csekély összeget, amit a római népre hagyott, Caius Iulius Octavianusra hagyta. Ha ő

meghalna előbb, mint azt átvehetné, akkor Brutust jelölte meg jogos örökösének. Ebből is

kilátszik, hogy fiának tekintette és nem mellesleg az ő édesanyjával folytatott szeretői

viszonyt, Serviliával.

Caesarnak egyetlen politikai hibája volt, de ez az életébe került 56 évesen: nem mérte fel,

hogy a nyíltan diktatórikus külsőségek mennyire sértik a köztársasági hagyományok

elkötelezett híveit. Nyílt ellenállás sohasem kezdődött uralma ellen, hiszen megbocsájtott

mindenkinek. Titkos összeesküvés azonban mégis szerveződött, Brutus vezetésével melynek

résztvevői aztán Kr. e. 44 márciusának idusán 23 tőrdöféssel meggyilkolták a Senatus kövén,

és ironikusan Pompeius szobra elé esett haláltusájában. Itt vált híressé még egy mondása: „Et

tu mi fili, Brute?”, azaz „Te is fiam Brutus?” Tervük a gyilkosoknak a jövőre nézve nem volt,

remélték, hogy a római nép majd melléjük áll, így hogy a szerintük szörnyű zsarnokot

eltávolították, de ez nem történt meg.

Caesar híve Marcus Antonius és örököse Octavianus ezek után újrakezdte a véres

polgárháborút és bosszút esküdött a gyilkosok ellen.

57

Bognár László

12. A CAESAR HALÁLA UTÁNI POLGÁRHÁBORÚK, A II. TRIUMVIRÁTUS

Caesar halála:

Caesar halála után, abban reménykedtek, hogy a régi köztársasági rend helyreáll, azonban

csak még nagyobb zűrzavar támadt, mert nem sikerült sem a szenátust sem pedig a népet az

oldalukra állítani. A helyzet olyannyira válságos volt, hogy gyilkosainak gyakorlatilag

mindenhová gladiátor és rabszolgakísérlettel kellett vonulniuk. A merénylet váratlanul érte az

év egyik konzulját Marcus Antoniust is, Caesar környezete sem tudott egységesen fellépni.

Caesar veteránjai jelentős része visszatért Rómába, köztük volt Lepidus is, aki kijelentette,

hogy bosszút kell állni Caesar halálért. Március 17-én kompromisszumos megoldás született,

Ciceró közbenjárásával Antonius előterjesztésére:

- érvényesnek nyilvánították Caesar minden intézkedését

- eltörölték a diktatúrát

- nem büntették a gyilkosokat

- Caesar végrendeletében 300 sesterciust hagyott a plebsre, fejenként

Azonban Lepidus nyomására, Brutust és Cassiust egyre inkább parricidaként – azaz

apagyilkosként kezdték emlegetni.

Antonius lépései a gyilkosok likvidálásra:

Antonius gyorsan magához vette Caesar iratait és vagyonát, majd az állami költségen

rendezett nyilvános temetésen felhasználta Caesar véres tógáját a nép előtt a gyilkosok ellen.

A közhangulat annyira elmérgesedett, hogy nemcsak Brutusék, de a szenátorok és a lovagok

is veszélybe kerültek, még rabszolgák is részt vettek a Caesar kultusz megvalósításában.

Brutusnak és Cassiusnak már ezelőtt elkellett hagyniuk Rómát, mert Caesar volt hadvezérei és

A. Hirtius és C. Vibius Pansa consul designatusok is a kiegyezés mellett voltak. Sex

Pompeius tengeri hadereje még egy jelentős ütőkártya volt az optimata szenátus kezében,

ezért Antonius próbált vele kiegyezni, majd június 3-án Macedónia helyett Cisalpinát kapta

meg.

Octavianus:

Áprilisban hazaérkezett Octavianus Apollóniából Caesar unokaöccse akit Caesar fiává

fogadott és így örökössé tett. Felvette a kapcsolatot Caesar híveivel, és kiakarta fizetni a

plebsnek ígért pénzt, azonban Antonius megtagadta az örökség átnyújtását, ezért Octavianus

lázította a veteránokat és a plebset, mondván Antonius kibékült Caesar gyilkosaival. A

veteránok érdeke Antonius és Octavianus békés együttműködése lenne, azért mert ők is

gyűlölték a gyilkosokat, másrészt ha Caesart zsarnoknak nyilvánítanák, azzal lényegesen

lecsökken az esélyük, hogy földhöz jussanak. 44. szeptember elsején Antonius

kezdeményezésére elfogadták Caesar kultuszának előterjesztését. Octavianus pedig egyre

propagandisztikusabban hangoztatta a bosszút (pietas – Caesar végakaratának teljesítése) a

gyilkosok ellen.

A mutinai háború:

A helyzet Antonius ellen egyre inkább kiéleződött, elsősorban Octavianus és a szenátus

közeledése miatt. Octavianus helyzetét akarta legalizálni amit csak a szenátustól kaphatott

meg, a szenátusnak viszont szüksége volt Octavianus katonai erejére, továbbá előnyükre volt

Caesar örökösének az oldalukon tartása. Antonius decemberben északra vonult, hogy átvegye

Gallia Cisalpinát D. Brutustól, azonban nem volt hajlandó átadni, ezért körülzárta a várost.

43 január elején a senatusi ülésen:

- Octavianust a szenátus tagjává tették

- 10 évvel a törvényes korhatár előtt pályázhat a hivatalokra

- propraetorként A Hirtius és C. Vibius Pansa consul mellett parancsnoki

megbízást kap.

58

Antoniussal nem sikerült kiegyezni, ezért két csatában április 15-én és 21-én megütköztek,

Antonius mindkét csatában vereséget szenvedett, és Lepidushoz közeledett. Hirtius és Pansa

is meghalt, így Octavianus kezébe került a teljes vezetés. A szenátus erre Lepidust és

Antoniust a haza ellenségének, Octavianusnak ovatiot, Brutusnak diadalmenetet ígért,

továbbá hazahívtak 2 afrikai légiót és Sex Pompeiust flottaparancsnoknak nevezték ki.

Brutust és Cassiust imperium maiusszal ruházták fel. Ezzel a senatus kivívta Octavianus

ellenszenvét. Octavianus követelte a konzuli címet, amit a szenátus elutasított, ezért 8

légiójával Róma ellen vonult, az afrikai csapatok is csatlakoztak hozzá. Augusztus 19-én

konzultársa lett egy közeli rokona Q. Peidus lett. Antonius Lepidus haza ellenségének

nyilvánítását törölték, még Caesar gyilkosait újra száműzte.

A második triumvirátus:

Asinius Pollio és Munatius Plancus is a szenátus ellen fordult, majd 43 novemberében

Bononóniában (Bologna) Antonius, Octavianus és Lepidus megkötötte a második

triumvirátust. Felosztották egymásközt a nyugati tartományokat:

- Antonius kapta: Gallia Cisalpinát és Transalpinát

- Octavianus kapta: Afrikát, Numídiát, Szicíliát, Korzikát

- Lepidus kapta: Hispániát és Gallia Narbonensist

Rendkívüli konzuli hatalmat kaptak egészen 38-ig, amivel gyakorlatilag teljhatalommal

rendelkeztek. 42. január elsején a Lex Rufrena elismerte Caesar istenné válását. Ezek után

Octavianus nevében is feltüntette a divi filius megjelölést. A proscriptiókkal eltávolítottak

mindenkit aki nem az ő ügyüket szolgálta, így vesztette életét Ciceró is, és további 300

senator és 2000 lovag. Azonban az így megszerzett javak nem hoztak elegendő hasznot ezért

rendkívüli adókat vetettek ki, elsősorban Itáliára. Majd büntetőhadjáratra indultak Keletre

Brutus és Cassius ellen.

A leszámolás:

Brutust és Cassiust eredendően Kréta és Kyréné kormányzására küldték, azonban

Macedóniába és Syriába mentek, ahol jelentős sereget toboroztak, fő jelszavuk a libertas volt.

A 2 sereg Macedóniában találkozott egymással, Brutusék csapata jobban el volt látva, még a

triumviri sereg képzettebb volt. Az első összecsapásban Brutus serege legyőzte Octavianusét

Antoniusé pedig Cassiusét – Cassius öngyilkos lett, a második csatában október 23-án Brutust

is megtörték, aki öngyilkos lett. A megmaradt légiói egy része átállt a triumvirek oldalára, a

kisebbik része pedig L. Staius Murcus vezetésével Sextus Pompeiushoz menekült Szicíliába.

A hatalom újrafelosztása:

Antonius és Octvanus megfosztotta Lepidust eddigi birtokaitól és Afrikát kapta helyette,

ezután Antonius keletre ment pénzt szerezni a katonák végkielégítéséhez, és óriási adókat

vetett ki. Octavianus Itáliába ment és földet osztott veteránjainak.

A perusiai háború:

Antonius fivére L. Antonius és felesége Fulvia az elégedetlenséget Octavianus ellen használta

fel (háborúk és földosztás körüli viták miatt). Terjeszteni kezdték, hogy Antonius vissza

akarja állítani a köztársaságot, hazahívták Antoniust, Lucius a földjüket vesztett birtokosok

élére állt, és felkelést robbantott ki (41-40) - Octavianus körülzárta a várost (Perusiát –

Perugiát) és megadásra kényszerítette a lázadókat. Octavianus megszerezte Antonius 11 gall

légióját, akiknek parancsnoka Fufius Calenus ekkortájt halt meg.

Antonius Egyiptomból hazatérve, szövetséget kötött Sextus Pompeiusszal és Domitius

Aenobarbusszal. L. Scribonius Libó (Pompeius apósa) indítványát arra az estre fogadta el, ha

harcra kerülne a sor, de megpróbálkozott a kibékítéssel. Octavianus megkérte Libó hugát

Scribóniát és 40-39 telén összeházasodtak. A triumvirek Brundisiumnál találkoztak, de a két

sereg nem volt hajlandó egymással harcolni, béketárgyalásokba kezdtek, miszerint Antonius

megkapta a keleti részt, Octavianus pedig a nyugatit, továbbá megegyeztek a közös

konzulválasztásban is. Antonius elvette Octaviat.

59

Sextus Pompeius:

Egyre gyakoribbá váltak a zavargások, az élelmiszerellátás bizonytalansága miatt, ugyani

Sextus Pompeius 43 óta felügyelete alatt tartotta Szicíliát, és rengeteg rabszolga idemenekült.

Természetesen innét nem érkezett élelem Rómába, továbbá egy aggasztó erejű flottával is

rendelkezett, amivel blokád alatt tartotta Itáliát. 38-ban a puteoli megegyezés szerint

megtették a hajóhad parancsnokának, valamint megerősítették hatalmát Szicílián Szardínián

és Korzikán, neki ígérték még a Peloponnesost is. Megkapta a konzulságot és kártérítést is

kapott apja elvett birtokaiért, cserébe megígérte, nem fogad be több rabszolgát, valamint

ellátja Itáliát. Octavianus propagandája magában foglalta a szökevény rabszolgákat és a

kalózkodást, mivel nem akarta, hogy még nagyobb hatalomra tegyen szert. Az egyezményt

egyik fél sem tartotta be, Octavianus sikertelen hadműveletei után Antoniustól kért segítséget,

aki adott 120 hajót, cserébe visszakapta a gall légióit (20000 fő) a parthus hadjáratra. Agrippa

váltakozó sikerek után, 36-ban Mylae majd Naucolos mellett legyőzte Pompeiust, aki Kis-

Ázsiába menekült, ott azonban Antonius egyik embere, P. Titius megölte. Pompeius mintegy

30000 rabszolgáját összeszedték, és visszaadták eredeti tulajdonosuknak, akiért nem

jelentkeztek azokat kivégezték (mintegy 6000 ember). Ezután zavargások támadtak mind

Szicíliában mind pedig Itáliában. Lepidus megpróbálta megszerezni Szicíliát, azonban

emberei átálltak Octavianus oldalára, ezután Circeiben élt magánemberként. A diadal után

Octavianus aranyszobrot állított magának, a „béke földön és vízen” jegyében. Megakarta

szüntetni a triumvirátust, ezért felruházták a tribunusi sacrosanctus jelleggel.

Antonius és a kelet:

Philippi után a legnagyobb gondot a parthusok jelentették, akik arra hivatkozva, hogy

Brutusék hívták be őket, betörtek Syriába, Kis-Ázsiában még tartható volt a helyzet. 38-ra P.

Ventidius Bassusnak Syria proconsulának sikerült kiszorítani a párthusokat, azonban

Antoniusnak támadó hadjáratokra nem futotta erejéből. A triumvír és Kleopátra kapcsolata

kölcsönösen előnyösnek bizonyult, Antoniusnak a parthusok ellen volt szüksége Kleopátra

támogatására, még Kleopátrának védelemre volt szüksége. Sextus Pompeius leszámolása után

Antoniusnak méginkább szüksége volt az egyiptomi támogatásra, ezért erdőket engedett át

Egyiptomnak a hajók pótlására, majd lemondott bizonyos területekről Egyiptom javára.

Komolyabb területi engedményekre akkor került sor, amikor már elkerülhetetlen volt az

összecsapás Octavianussal, és magamellett akarta tudni a keleti királyságokat, azonban

Octavianus ezt eltúlozta a szenátus előtt, ami egy remek ürügyként szolgált a triumvirek

közötti összecsapásban, és Octavianus élvezte Róma támogatását is.

36-ban IV. Phraatés trónralépésének viszályai remek alkalmat kínátt Antoniusnak a parthiai

hadjárat megkezdésére. Elérte Phraaspát, bevennie azonban nem sikerült, és visszakellett

vonulnia. 34-ben indította meg újabb támadását Armenia ellen, és árulás után királyukat is

foglyul ejtette, amit fényes diadalmenet követett Alexandriában.

Antonius és Octavianus harca:

Eközben Octavianus az Illyricumban ért el jelentős sikereket, az aranybányák mellett, ez a

hely megfelelő helyként szolgált az Antonius elleni csapatok felvonultatására. Házassága

Liviával (Livius Drusus lányával) megnyerte a plebset is, továbbá ingyen látogathatták a

fürdőket. A kereskedők támogatását is ő élvezte, hiszen helyreállította a kereskedelmet,

Antonius viszont területek adományozott el, ami rontotta bevételüket. Octavianus számos

húzással aláásta Antonius tekintélyét, feltörte végrendeletét, amiből kiderül Alexandriában

akarta magát eltemettetni, és keleti despotának állította be. A 900 fős szenátusból 300-an

Antoniushoz mentek mindezek ellenére mert nem értettek egyet Octavianussal - ő hivatalosan

Kleopátrának üzentek hadat. Antonius 31 szeptember 2-án Actiumnál szenvedett vereséget,

valószínűleg egy tévedés miatt. A hajói egy részének sikerült az áttörés azonban nagyok

voltak a veszteségek és katonasága is megadásra kényszerült. Octavianus ezután visszatért

Itáliába a földosztást intézni, majd 30-ban visszatért Egyiptomba, Antonius öngyilkos lett,

60

nem sokkal később Kleopátra is. Antonius híveit kivégezték, közös gyermekeinek

megkegyelmezett, de Kaisariónt megölette. Octavianus úgy lépett fel, mint a Ptolemaiosok

örököse, aki Egyiptom földjének teljhatalmú ura.

A principátus megalakulása:

29-ben Octavianus visszatért Rómába, és 3 diadalmentet tartott, jelszava ezután a „pax

Romana” volt, amivel a birodalom uralmát kívánta sugallni, 29-ben cenzor lett, amivel kitudta

iktatni a szenátusból Antonius megmaradt híveit, és ő lett a princeps senator. 27. január 13-án

lemondott hatalmáról és bejelentette a köztársaság helyreállítását, ezzel azonban még több

hatalomhoz jutott. 16-án megkapta az Augustus jelzőt, és princeps címével olyan hatalma

volt, amivel fenntarthatta a köztársasági hagyományokat, nem volt szüksége a dictátori címre.

Több hivatalt viselt mint a polgárháborúk idején bárki, és az előkelők megnyerésével

biztosította hatalmát az előző egyeduralkodókkal ellentétben. Erre az egyeduralomra már

szüksége volt a Római világnak, kellett egy erős kéz aki rendezi az állam ügyeit.

61

Murvai Attila

13. AUGUSTUS EGYEDURALMA

-Marcus Junius Brutus a Caesar elleni merénylet vezetője

-a merénylet után kitör a polgárháború -> a régi szenátusi arisztokratikus rendszer

megsemmisül -> lehetőség adódik az egyszemélyi hatalom burkolt kialakítására

-a másik oldal a res publicat (közös dolog) szorgalmazzák, Cicero is

-Kr.e. 43. november 23. II. triumviratus: Antonius, Lepidus, Octavianus -> 5 évig

működik

-Cicerot megölik

-Kr.e. 42. október 23. Philippinél legyőzik Caesar merénylőit

-Pompeiustól elveszik Szicíliát

-Lepidust eltávolítják a triumvirátusból -> Antonius keleten, Octavianus nyugaton

-Kr.e. 31. szeptember 2. Actium, hatalmas tengeri csata Octavianus és Antonius

(+Cleopatra) között -> Octavianus győz -> Antonius és Cleopatra öngyilkosok lesznek ->

Octavianus a Római Birodalom egyeduralkodója -Kr.e. 31-23 consul, Kr.e. 27-ben lemond minden rendkívüli hatalmáról

-legitim: Caesar örökbefogadott fia -> támogatás

-a köztársaságnak vége -> PRINCIPÁTUS Kr.e. 27-Kr.u. 14 ->AUGUSTUS

-Kr.e. 31 Egyiptom elfoglalása, Kr.e. 29-ben visszatér Rómába ->diadalmenet

-újra consulok Róma élén, az egyik mindig Augustus

-a különböző tisztségeket, saját embereivel tölti fel

-intézkedései:

>Kr.e. 28-ban népszámlálást tart

>restauráció (régi épületek Rómában)

>50 legio leszerelése, letelepítése -> Pax Romana

-Kr.e 28-ban princeps senatus:a senatus első embere

-lemond a hatalomról, de később újraválasztják, ettől teljesen legitim uralkodóvá válik

-proconsul 10 évre: 22-ből 12provinciát birtokol, 28-ból 25 legiot irányítása alatt tart

-konszolidáció: Kr.e. 27-17: Hispániában háború -> hazatér lemond a consulságról, cserébe

különleges jogokat kap a senatusban: összehívhatja, javaslatokat terjeszthet fel, consulokat

választhat

-kiegyezik a régi arisztokráciával

-szegények lázadoznak -> cura annonae: állami gabonaellátás

-dicsőséges hadjáratok, 30év után béke a parthusokkal -> nagy tekintély

-új, 3 fős consulatus, az egyik Augustus

-pontifex maximus

-1000-1200 fős seantus, újra 600 fő

-konzervatív restauráció, erkölcsjavítás

-hadseregreform: zsoldosok

-rendőrség, tűzoltóság „bevezetése”

-kompromisszumok a senatussal

-76 évesen, Kr.u. 14-ben meghal

62

Dobos Dóri

13. AUGUSTUS EGYEDURALMA

Octavianus Kr. e. 29-ben tért vissza Egyiptomból, mint a Római Birodalom egyedüli ura.

Ettől kezdve fő jelszavává vált a birodalom békéjének megteremtése, vagyis a pax Romana.

Hazatérése után évről évre megválasztották consulnak, majd Kr. e. 29-ben censor lett, ezzel a

hivatallal jogot nyert arra, hogy a senatori névjegyzéket maga állítsa össze, vagyis az albumot.

Ettől kezdve az ő neve szerepelt a névjegyzék élén, Octavianus lett a princeps senatus, vagyis

a senatus első embere.

Kr. e. 27. január 13-án lemondott teljhatalmáról, és meghirdette a köztársasági rend

helyreállítását, ezt követően január 16-án Plancus javaslatára elnyerte az Augustus jelzőt,

mely személyét szakrális szférába emelte. Nem nevezte ki magát dictatornak, formálisan

megtartotta a köztársasági hagyományokat, azonban egyidejűleg több olyan hivatalt viselt,

amik gyakorlatilag teljhatalmat adtak neki, ezzel is erősítve a birodalom köztársasági látszatát.

Hatalma azonban sokkal inkább monarchikus jellegű volt, nem úgy, mint Caesaré, ezt juttatta

kifejezésre Octavianus újonnan felvett neve is: Imperator Caesar Augustus divi filius.

Így Augustusnak a 4 és fél évtizeden át tartó hatalmát, melyben gyakorlatilag teljhatalommal

rendelkezett, principátus szóval jelöljük. A principátus nem más, mint a köztársasági rendhez

való visszatérés. Hatalmának alapja a hadsereg volt, Cassius Dio is az élethossziglan tartó

imperatori címéből származtatja teljhatalmát, ezenkívül fontos volt vagyon szempontjából

Egyiptom birtoklása. Augustus nem egyszer olyan hivatalokat egyesített egyidejűleg a

kezében, melyre még a polgárháborúk korában sem került sor.

Augustus triumviri „tagsága” után évről évre nyerte el a consuli címet, Kr. e. 27 januárjában

pedig az egész birodalomra kiterjedő proconsuli imperiummal is felruházták, amit egészen

haláláig viselt. Kr. e. 23-ban a Murena-féle összeesküvés hatására többször nem is pályázott a

consuli címre, ennek ellenére kétszer is megválasztják. Ebben az időben nyerte el a tribunusi

hivatalt is (amit csak plebejusok birtokolhatnak). Sacronsanctus, később birtokolja az ius

auxiliit, majd Kr. e. 23-ban az ius referendit is megkapja, melynek értelmében törvényeket

terjeszthet elő. Ezeken kívül felruházták teljhatalommal, így például a társadalmi reformok,

valamint családjogi törvények foganatosítására. Kr. e. 19-ben megkapja a consuli hatalom

jelvényeit is.

Később elnyerte a pater patriae címet is, valamint szakrálisan is igyekezett uralmát

alátámasztani, ezt a nyomatékosan előtérbe állították az Augustust védő isteneket, Apollót és

Dianát. Kr. e. 12-ben elnyeri a pontifex maximusi címet, ezt a divus Iulius főpapság szerves

folytatásának tekintette. Kr. e. 8-ban a nyolcadik hónapot Augustusnak nevezi ki, mert ebben

a hónapban nyerte el első consulságát, és tartotta meg hármas diadalmenetét.

Actium után 50 legio állt a birodalom szolgálatában, megkezdődött a hadseregek elbocsátása.

Augustus a legiok csaknem felét elbocsátotta, 300 ezer ember földjutatásban kapta meg

végkielégítését, a veterántelkeket pénzen vásárolták meg, nem került sor földelkobzásokra.

Augustus külön pénzalapot hozott létre a veteránosok ellátására, ez volt az aerarium militare.

Továbbra is 25 legio valamint segédcsapatok álltak a birodalom szolgálatában, idejében egy

legio kb. 5-6.000 főből állt, kiegészítve 120 lovassal és a segédcsapatokkal, továbbá speciális

fegyverzetű valamint műszaki alakulatokkal. Állandó hajóhadat is szerveztek, aminek

legénysége főként libertinusokból toborzódott. A katonai szolgálat 17-20 éves korban

kezdődött, és átlagosan 25 évig, olykor 30-40 évig tartott. A legio parancsnoka egyúttal a

provincia helytartója vagy Augustus különmegbízottja (legatus Augusti legionis). A legatusok

a senatorok közül kerültek ki, a praefectusok, a segédalakulatok parancsnokai lovagrendűek

voltak. A centuriókat a veteránok közül nevezték ki: az első hadrend centuriója (centurio

primi pili) a lovagrendi gyűrű viselésére volt jogosult. A seregbe belépő újonc Augustus

nevére tett hűségesküt. Az imperátori cím vált a császári hatalom legfőbb kifejezővé.

Augustus személyes biztonságát szolgálták a praetorianus csapatok, ennek tagjai kiváltságos

63

helyzetben voltak. A praetorianus gárda 9 cohorsból állt, ezekből 2 Rómában, a többi Itália

különböző pontjain állomásozott. Egy cohors 900 gyalogosból és 100 lovasból állt. Ehhez

járult még Augustus germán testőrsége. A hadsereg ellátásának biztosítása érdekében

létrehozták a tartományi pénztárakat, az ún. fiscusokat is. Kr. u. 6-ban pedig külön

hadseregpénztárt (aerarium militare) állítottak fel, ennek a feltöltéséhez Augustus 170 millió

sertertiusszal járult hozzá. Ennek a pénztárnak a feltöltését biztosította a további 5%-os

örökösödési adó és az 1%-os árverési illetmény is.

Augustus idejében a legiokat a határ menti tartományokban oszlatták el, a legiok elosztása a

hadi helyzethez igazodott. Kr. e. 9-ben pl. 4-4 legio állomásozott Germania Inferior,

Germania Superior, Syria, 3-3 Pannonia, Hispania, 2-2 Moesia, Dalmatia, Egyiptom, és 1

Afrika tartomány területén.

Kr. e. 27 januárjában Augustusnak egy nagyon fontos intézkedése valósult meg, és ez nem

volt más, mint a tartományok kettéválasztása a senatus ill. a saját hatáskörébe tartozókra. A

senatus alatt maradtak a régi provinciák (Gallia Narbonensis, valamint Hispánia déli része,

Afrika, Numidia, Bithynia és Pontus, Asia, Creta és Cyrene). Ezekben nem állomásozott

hadsereg, így a seregek kizárásos alapon a szélső, vagyis a „balhésabb” provinciákban

állomásoztak, amik Augustus fennhatósága alá tartoztak, így a komplett hadsereg irányítása is

az ő kezében volt.

A császári provinciákat Augustus megbízottjai kormányozták, akik általában lovagrendűek,

procuratorok voltak, a senatusi tartományokat pedig propraetorok ill. proconsulok

irányították. Azonban Augustus a senatori provinciák életébe is be tudott avatkozni, mégpedig

a Kr. e. elnyert proconsuli imperium maius-a alapján. A császári tartományokban

procuratorok hajtották be az adókat, a senatusi tartományokban adóbérlők működtek, azonban

a kizsákmányolások száma ezeken a területeken is csökkent. Ezt az is biztosította, hogy a

tartományok lakosai közvetlen panasszal fordulhattak a princepshez. Évenként Róma

templomában tartományi gyűlést (concilium) tartottak, ezen megvitatták a terület problémáit.

A provinciákból származó adóbevétel elérte a 400 millió sestertiust, aminek jelentős részével

Augustus rendelkezett, ugyanis az államkincstár (aerarium Saturni) mellett megszerveződött a

fiscus, a császári kincstár is. Az újonnan meghódított tartományokban több felkelés robbant

ki, így pl. Észak-Hispániába (Kr. e. 24-19), Pannoniában (Kr. u. 6-9) és Germániában (Kr. u.

9).

Augustus külpolitikájában, bár polgárháború utáni közvélemény a caesari időket visszaidéző

hódításokat várt el tőle, „visszahúzódó”, elsődleges feladatának az Augusta megteremtését

tekintette. Az új tartományok meghódításának költségei nem álltak arányban a belőlük

szerzett jövedelemből, Augustus a birodalom természetes védőhatárokig való kitolását

szorgalmazta, és kudarcai nyomán egyre jobban a védekezésre rendezkedett be, ilyen államok

voltak például Afrikában Mauretánia, keleten Commagene, Galatia, Cappadocia és Iudaea.

Augustusnak uralma elején sikerült befejeznie az Ibériai-félsziget meghódítását, ezzel gazdag

aranylelőhelyek birtokába jutottak. Kr. e. 28-ban kitört az aquitaniai felkelés az újonnan

elfoglalt területeken, a cantaberek és az asturok leverése után Kr. e. 26-ban Augustus is a

hadszíntérre ment, a terület véglegesen csak Agrippának sikerült pacifikálnia Kr. e. 19-ben.

Harcok folytak az Alpok területén, valamint a Duna középső és alsó szakasza mentén is,a

birodalom északi határain pedig gondot okozott az Itáliát az Ibériai-félszigettel, ill. a

Balkánok (Illyricum) összekötő partszakasznak a biztosítása a harcias alpesi népekkel

szemben. Murenanak még Kr. e. 25-ben sikerült a nyugati Alpokban felmorzsolni a

salassusok törzsét.

Kr. e. 16-14 között Augustus mostohafiai, Drusus és Tiberius 3 katonai hadjárat során

bekebelezték a Keleti-Alpok területét és a Duna felső folyásának vidékét, ezeken a területeken

szervezték meg Raetia és Noricum császári tartományokat.

64

A Duna alsó szakaszán kitört a thrákok, pannonok és dalmaták felkelése. Piso Kr. e. 13-ban

elfojtotta a thrák felkelést. Pannóniában Kr. e. 12-9 között Tiberius erősítette meg a római

fennhatóságot. Később nagy győzelmet aratnak a geták felett, mintegy 50.000 foglyot

telepítenek le Moesiában.

A gall tartomány területén is súlyos harcokba bonyolódtak a be-betörő germán népekkel, Kr.

e. 12-ben vereséget szenvedtek a sugamberektől, támadásaikat még ugyanebben az évben

sikerült visszaszorítania Drususnak, és ellentámadása során egészen az Elbáig nyomult előre

(Kr. e. 9). Drusus váratlan halála után bátyja, Tiberius folytatta a hadműveleteket. Kr. e. 8-ban

a birodalom határát egészen az Elbáig sikerült kitolni. Eközben Tiberius kegyvesztett lett,

távollétében (Kr. e. 7-Kr. u. 4) a római hadvezetés jó néhány pótolhatatlan évet veszített.

Kr. u. 4-ben azonban Tiberius visszatért és ismét átvette a sereg vezetését, aminek során ismét

az Elbáig nyomult előre, legyőzte a longobárdokat és a semnonokat, és a Rajna és az Elba

közötti területet újjászervezi Germania néven, a tartomány biztosítása érdekében hadjáratot

vezetnek Maroboduusnak Germániától délre fekvő birodalma ellen. A terv azonban

meghiúsult, mivel Kr. u. 6-ban Pannóniában kitört egy újabb lázadás. A megmozdulást az

adóterhek, valamint a Maroboduus elleni erőszakos toborzások váltották ki. Tiberius

beismerte, hogy Róma képtelen egyszerre több helyen is harcba szállni, ezért békét kötött

Maroboduusszal. A felkelőkkel nem bocsátkozott nyílt ütközetbe. Így háromévnyi

csatározások árán sikerült felszámolnia a 200.000 főnyi ellenséget, ez a háború a rómaiak

szerint is a legsúlyosabb volt Hannibál elleni harcok óta.

A germánok kihasználták a rómaiak helyzetét, és fellázadtak Pannóniában, vezetőjük

Ariminius, a cheruscusok fejedelme volt. Ariminiusnak sikerült tőrbe csalni egy római

sereget, a Varus helytartó által vezetett kifáradt római sereget a teutoburgi erdőben

(Osnabrück) megrohanták és szétverték. A tragédia hatását jól mutatta, hogy Augustus rögtön

elbocsátotta germán testőrségét, valamint kiutasították a gall kereskedőket, rabszolgákat. Ezt

követően Tiberius, majd Drusus fia, Germanicus vezetett bosszúhadjárat a germánok ellen,

Augustus pedig lemondott a Rajnán túli hódításokról, a Rajna-Duna vonal biztosítása ugyanis

15 legio felvonulását tette szükségessé.

Augustus keleti politikájában kompromisszumra rendezkedett be, ellenben a közvélemény

sürgette Crassus és Antonius vereségeinek megtorlását, és a Párthus birodalom belviszályait

látva elérkezettnek látta az időt a bosszúhadjáratra. Augustus úgy látta, nem kell támadásoktól

tartania, ezért a diplomácia eszközéhez nyúlt, így nagy sikernek könyvelhették el, hogy

sikerült visszaszerezni a római hadijelvényeket, ezeket Augustus Mars Ultor templomában

helyeztette el. Emiatt Kr. e. 12-ben emiatt nagy ünnepséget rendeztek Rómában.

Katonai vállalkozásra két területen került sor. Róma igyekezett kiterjeszteni hatalmát

Armeniára, ami a 2 birodalom határán feküdt és jelentős ütközőállamnak számított.

Tiberiusnak átmenetileg Kr. e. 20-ban sikerült egy rómabarát uralkodót Armenia trónjára

juttatni, ez azonban nem volt tartós. Hiszen az Indiába vezető karavánutak a Párthusoktól

délre húzódtak, és a keleti kereskedelemben mindkét állam érdekelt volt. Róma Kr. e. 25-ben

hadjáratot vezetett Arábia Felix területére, a vállalkozás azonban kudarcba fulladt.

Az Augustus idejében kialakult principátus hosszú ideig konzerválta a birodalomban a katonai

diktatúrát, amit a birodalom bonyolult problémái követeltek meg, ez egyben a senatus

háttérbe szorulását eredményezte, a köztársaság intézményei azonban ebben a korban is

tovább éltek, formális szempontból nem történt változás. A senatus így továbbra is

megmaradt az álam legfőbb szervének, elvileg kézben tartotta a bírói és a törvényhozói

hatalmat, azonban Augustus a tribunusi cím kézben tartásával megtartotta magának a legfőbb

ügyekben való ítélkezés jogát. Kr. e. 23-tól kezdve a külpolitika teljesen Augustus kezébe

ment át. A senatus befolyása csökkent a pénzügyek terén, hatáskörében csak a váltópénz

(aerarium) verésének joga maradt, az arany és ezüstpénzt a császári fiscus adta ki.

65

A legfőbb állami magistratus továbbra is a consul, ezentúl évente nem két, hanem több

consult választottak, az első pár január 1-én lépett hivatalba (ordinarii), ők az év névadói:

majd utánuk különböző időtartamra újabb párok (suffecti) kerültek sorra. Ez a nolens-volens a

consuli rang jelentős csökkenéséhez vezetett. Mivel a senatusi névjegyzéket, az albumot

Augustus állította össze, így elveszett a censura joga, a listát három alkalommal vizsgálták

felül, így Augustusnak sikerült kizárnia az ellenséges elemeket, helyükbe pedig híveit

ültethette. Növelte a patrícius nemzetségek számát, igyekezett családi kapcsolatokat létesíteni

a legelőkelőbb régi nemzetségek leszármazottaival. A senatus létszámát 600 főben szabta

meg, a tagság feltétele 1 millió sestertius vagyon volt, a senatus így a római arisztokrácia

fellegvárává vált. Mivel a senatus tagjai ezután igen tehetős és befolyásos polgárokból

tevődött össze, Augustusnak meg kellett akadályozni, hogy befolyásukat érvényesíteni tudják,

ezt azzal érte el, hogy korlátozta a gladiátor játékok rendezésének jogát, valamint hogy a

beleegyezése nélkül a senatorok nem hagyhatják el Itáliát. A bíráskodásba való beavatkozása

pedig a praetorok hatáskörét csökkentette.

Augustus növelte a lovagok tekintélyét, lovag állt Egyiptom és számos provincia élén, és a

hadsereg parancsnoka (praefectus praetorio), valamit Róma közellátásának vezetője

(praefectus annonae) is lovag volt. A lovagi censust 400.000 sestertiusban állapították meg, a

tartományi adózási rendszer veszteséget okozott a lovagi pénzembereknek, ezért Augustus új

hivatalok létrehozásával igyekezett őket kárpótolni. Ilyen módon a lovagrend a császári

hivatali apparátusává alakult át.

A Kr. e. 18-ban létrehozott lex Iulia de maritandis ordinibus kötelezővé tette a császári és

lovagrend tagjai számára a házasságkötést. A lex Iulia de adulteriis coercendis pedig a

házasságtörés ellen hozott szigorú törvényeket. A Kr. u. 9-ben meghozott lex Papiria Poppaea

a vagyon és öröklési jog terén hátrányosan megkülönböztette azokat, akik nem kötöttek

házasságot, és akiknek nem volt gyerekük. Ellenben ha hivatalra pályázott valaki, akkor

előnyben részesítette a „nagycsaládosokat” (3 vagy több gyerekesek). Ezek a törvények a

lovagok körében nagy népszerűségre találtak. A propaganda ellenére ezek e törvények nem

jártak hosszú távú sikerrel, lényeges, hogy saját törvényei miatt Augustus kénytelen volt

száműzetésre ítélni lányát és unokáját.

A népgyűlések Augustus korában elveszítették jelentőségüket. A magistraturákra az Augustus

ajánlási joga (ius commendationis) alapján kijelölt személyeket szavazták meg. Itt fogadták el

az előterjesztett törvényjavaslatokat is. A plebs figyelme elfordult a politikától, jobban

érdekelték őket a megélhetéssel és szórakozással kapcsolatos dolgok. Augustus szabályozta a

városi szegények ellátását, havonta kb. 200.000 polgár kapott ingyengabonát, esetenként

pénzjutalmat. Agrippa vízvezeték építésekkel gondoskodott a munkalehetőségről. A rend

fenntartásáról külön biztonsági alakulatok (cohors urbanae, cohortes vigilum) látták el.

Augustus sűrűn rendezett gladiátorjátékokat.

Augustus a rabszolgatartó rend megszilárdítására törekedett, a lex Caninia (Kr. e. 2)

korlátozta a felszabadított rabszolgák számát, száznál több rabszolgát egyszerre senki nem

szabadíthatott fel. A lex Aelia Sentia (Kr. u. 4) szabályozta az inter vivos felszabadítás

feltételeit, valamint megtiltotta a 30 évnél fiatalabb rabszolgák felszabadítását. Kr. u. 9-ben

felújították azt a törvényt, ami szerint a meggyilkolt gazda házában tartózkodó rabszolgákat

kínvallatásnak kell alávetni, ha nem sietnek a gazda segítésére. A rabszolgamunka továbbra is

megtartotta a jelentőségét elsősorban a mezőgazdaságban. Augustus elnyerte a vagyonos

rétegek rokonszenvét azzal, hogy elejét vette a rabszolgafelkeléseknek, megteremtette a

gazdagok anyagi biztonságérzetét.

Augustus utolsó éveiben az ellene írt iratok idejében egyre törekedett arra, hogy uralmát

családján belül biztosítsa. Az utódlás kérdésében mindig fenntartotta azt a látszatot, mely

szerint a saját hatalma csupán ideiglenes és csak őneki szól, ezért nevezhető a rendszere

burkolt monarchiának, ennek tudható be, hogy az uralkodó utódlásának, sem a hatalom

66

közjogi kérdéseit nem rendezték. Mivel gyermeke nem volt, ezért először Marcellust,

nővérének Octaviának a fiát szerette volna megtenni utódává, ez azonban nem sikerült, mivel

2 év múlva Marcellus elhunyt. Ezt követően Agrippát jelölte meg vejéül, és megosztotta vele

tribunusi hatalmát és proconsuli imperiumát, Kr. e. 12 tavaszán azonban meghalt Agrippa.

Iuliától született fiai, Caius és Lucius ekkor még kis gyerekek voltak, azonban a germániai

hadi helyzet erős vezetést kívánt meg, ezért kerültek előtérbe Liviának az első házasságából

származó fiai, Tiberius és Drusus.

Tiberiust ezért elválasztották Vipsaniától (Agrippa lánya) és Iulia elvételére kötelezték,

azonban értésére adták, hogy ez csupán átmeneti helyzet addig, amíg Caius és Lucius fel nem

nőnek, ezt követően pedig Rhodos szigetére vonult vissza. Livia ismét beavatkozott, nem

bírta, hogy ne a fia üljön a császári székben. Kr. u. 2-ben meghalt Lucius, Kr. u. 4-ben pedig

Caius. Augustusnak ezután nem volt más választása, mint Tiberius, ezért uralkodótársává

választotta. Augustus 76 éves korában elhunyt, őt Tiberius követte, aki bár sikeres hadvezér

volt, a korábbi atrocitások miatt már nem kívánt részesülni a hatalomból.

67

Kecsmárik Tamás

14. A IULIUS-CLAUDIUS-KOR (TIBERIUSTÓL NERÓIG) (A)

Tiberius: (14-37)

- Kr.e. 42-ben született Rómában

- Gyermekkora hányatott volt, apja quaestorként szolgált Caesar mellett, majd az

összeesküvők oldalára állt, de Octavianus győzelme miatt a családjának menekülnie

kellett (Szicília)

- Kr.e. 39-ben térhettek vissza Rómába

- Kr.e. 27-ben öltötte fel a férfitógát (toga virilis), ekkor, lett nagykorú -> Augustus

mellett már a háborúban is szolgált

- Kr.e. 23-tól qauestor lett, Kr.e. 16-ban pedig praetor

- Kr.e. 15-8 között több területet meghódított (Alpesi tartományok, pannon törzsek,

Germánia)

- Kr.e. 11-től Augustus első számú munkatársa lett, pár évvel később azonban családi

konfliktusai miatt önkénes száműzetésbe vonult, ahonnan rehabilitációjára csak Kr.u.

4-ben került sor

- Ekkor lett a princeps kijelölt utóda (tribunicia potestasa, Augustus örökbe fogadta)

Uralkodásának első korszaka (14-23)

- Augustus halálakor (14) már rendelkezett a legfontosabb jogkörökkel: összehívhatta a

szenátust, parancsolhatott a hadseregnek, és Augustusnak köszönhetően Róma

leggazdagabb embere lett

- Tiberius idejétől szűnt meg a princeps 5-10 évre szóló felhatalmazási joga (a

megbízatások most már korlátlan időre szóltak -> a császári hatalom fokozatosan

kialakult)

- Uralkodásának eső éveiben a szenátussal együttműködött -> elfogadta a testület

döntéseit akkor is, ha azok nem egyeztek az álláspontjával

- Tartózkodott a tisztségek halmozásától és a magas kitüntetések elfogadásától

- Az együttműködés politikája azonban mégsem működött -> Tiberius nem volt képes

személyes kapcsolatot kiépíteni a testület tagjaival, ami oda vezet, hogy uralkodása

második felében a nyilvános szerepeléstől elzárkózva először Campania, majd Capri

szigetére vonult

- De a szenátus sem volt alkalmas partner -> a nagy részük „homo novus” vagyis új

ember volt, akik nem nagyon ismerték a szabad állam időszakát

- Tiberius fogadott fiára, Germanicusra bízta rá a germán válság megoldását, aki a

zendülés lecsillapítása után további területeket hódított meg a Rajna vidékén (11-15) -

> Tiberius azonban hazarendelte, aminek oka, hogy Germanicusra jóval súlyosabb

feladatok osztott (a dunai szakasz és a Parthus Birodalommal megromló viszony

rendezése -> sikeresen zárult)

- Nem sokkal később Germanicus váratlanul meghal (19)

- Kisebbik, saját fia, Drusus lépett előtérbe, aki szintén sikeres illyricumi küldetést

hajtott végre (megbuktatta a markomannok királyát, Maroboduust)

- Később apja társaként átvette a consulatust

- Tiberius hivatalosan is kijelölte utódjának, azonban 23-ban hosszabb betegség után

meghalt

- Ebben az időszakban emelkedik fel Seianus: 14-től már Tiberius testőrparancsnoka

lesz, és fokozaosan egyre nagyobb befolyása lesz a császárra

68

- Tettei közül kiemelkedik a testőralakulatok Rómába való összevonása;

megakadályozta Pompeius színházának a leégését -> a szenátus szobrot szavazott meg

neki, valamint Tiberius első számú munkatársa lett

- Drusus megerősödése, valamint Germanicus ikerfiainak születése, és ezáltal a Iulius-

Claudius dinasztia megerősödése késztette cselekvésre

A második korszak (23-37)

- Drusus halála megrendítette Tiberiust -> 65 éves korára teljesen egyedül maradt

- Seianus lett az egyetlen bizalmasa, aki saját hatalmát kezdte el kiépíteni -> a princeps

örököse és első számú helyettese akart lenni

- Az uralkodása második felében látványosan megszaporodtak a szenátori rend és a

lovagrend ellen folyó büntetőperek -> ezekben Tiberiusnak nagy szerepe volt, aki teret

engedett ezeknek az ügyeknek -> ez odáig vezetett, hogy a szenátorok egymást

jelentgették fel -> az ügyek tárgyalása ellenszenvessé tették a császárt, aki emiatt,

valamint időskora és testi nyavalyája miatt 26-ban visszavonult, így viszont a

Rómában folyó ügyeket nehezen tudta reálisan megítélni

- Tiberius „eltűnése” után Seianusnak már csak Agrippina (Germanicus felesége), és

fiai (Nero és Drusus) állt az útjában

- Agrippinát és Nero-t 29-ben száműzteti

- Drusust pedig 31-ben bebörtönzik

- Ezek után Seianust a szenátus a princeps mellé helyezi -> 30-tól tulajdonképpen

társcsászár hatalma van

- 31-ben Tiberiusszal együtt öt évre consullá választják, azonban nem sokkal később

Tiberius érzékelve Seianus önállóvá válását félreállította, megbuktatta

- a császár számára Germanicus és Drusus halálával bizonytalanná vált a principatus

jövője. 37-ben halt meg, utódlásáról végrendeletében sem esett szó, de a vagyonát

fele-fele arányban Tiberius Gemellusra és Caligulára hagyta

- plebsel való viszonya: Augustusszal ellentétben nem törekedett a rokonszenvük

elnyerésére, uralkodása alatt a látványosságok is szüneteltek a fővárosban

- munkalehetőséget szintén nem nagyon teremtett, de a katasztrófák idején

nagyvonalúan segített a bajbajutottakon

Caligula (37-41)

- 12-ben született Antiumban

- Tiberius 30-ban hivatta magához Capri szigetére, ahol felöltötte a férfitógát 18 évesen

- 33-ban korkedvezménnyel jelölték quaestornak, majd még ebben az évben elnyerte a

pontifexi méltóságot is

- hatalomra kerülésében nem sok beleszólása volt a szenátusnak -> a praetoriánusok

imperatorként köszöntötték, majd Augustusszá emelték, a hatalommal formálisan

felruházták

- Caligula az első pár hónapban korának megfelelően szerényen és illedelmesen

viselkedett, és jól is szónokolt

- Tiberiusszal ellentétben kezdettől fogva hangsúlyozta a bőkezűséget, a liberalitást

(minden katonának 75 donatiumot adományozott)

- A plebs is újra kitüntetett figyelmet kapott

- Demokratikus színezet -> a választásokat újra a nép kezébe adta

- Liberalitása mellett a pietas (kegyesség, jámborság) is hangsúlyozva volt

69

- Eltörölte a büntetéseket, hazahívta a száműzötteket, leállította a folyamatban lévő

felségsértési pereket

- Unokatestvérét, Tiberius Gemellust örökbe fogadta, és az „ifjúság princepse” címet

adományozta neki

A szörnyeteg

- Uralkodásának nyolcadik hónapjában súlyos betegségbe esett -> felépülését követően

látványosan megváltozott a viselkedése -> öngyilkosságra késztette Tiberius

Gemellust és apósát, nagyzási mánia és pazarlás, szélsőséges érzelmi reakciók

jellemezték

- Suetonius életrajzának kétharmadát Caligula bemutatásának szenteli -> a rövid ideig

uralkodó császár tetteivel beírta magát a történelembe

- Költekezései folytán néhány hónap alatt kiürült a Tiberiustól hátrahagyott teli kincstár

-> a szükséges pénzt a császári palota tárgyainak elárverezésével, a vagyonosabb

lakosságra kivetett adókkal igyekezett pótolni

- Megkövetelte saját személye istenítését -> saját szobrait az istenek szobrai között

kellett felállítani a templomokban

- 39-ben Germániába szervezett hadjáratot, amelynek valódi célja azonban a felső-

germániai hadsereg főparancsnokának, Gaetulicusnak az elfogása volt, mert Caligula

összeesküvést gyanított az irányából -> Gaetulicust kivégeztette

- ezt követően folytatódott a hadjárat, amelyben 200-250 ezer katona vehetett részt -> a

hadjárat célja ekkor már nem világos (a vállalkozásnak mindenesetre nagy súlyt adott,

hogy Augustus hispániai hadjárata óta a császár először vett részt személyesen a

hadműveletek irányításában)

- a hadsereg körében parancsnokként eltöltött idő alatt azonban teljesen lejáratta magát

(ostoba akarnok, igazságtalan, puhány piperkőc volt, aki nem becsülte a katonaéletet) -

> ez később végzetes lett a számára, ugyanis a katonai összeesküvéssel szemben már

nem volt kitől védelmet remélnie -> 41 januárjában a praetoriánusok egy csoportja

meggyilkolta

70

Jámbor Zsuzsanna

14. A IULIUS-CLAUDIUS-KOR (TIBERIUSTÓL NERÓIG) (B)

Claudius (41-54)

Kr. e. 10-ben született és Kr. u. 54-ben halt meg (meggyilkolták)

apja: idősebbik Ti. Claudius Drusus

fogyatékosságai miatt (húzta a lábát, időnként rángatózott, nyáladzott, dadogott, és

talán szellemileg is korlátolt volt, valószínűleg egy születéskori agyvérzés maradandó

következményeként) a családja számára kora gyermekkorától kezdve gondot okozott a

nyilvánosság előtt való megjelenése

alkalmatlannak ítélték a közszereplésre: így maradt eques, római lovag

Caligula felvette a testületbe, és consul suffectusként együtt töltötték be első

consulatusukat 37 nyarán

császárként a hivatalos neve: Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus

négy felesége volt, közülük kettő minor volt az uralkodása alatt

A senatus ellenében:

Caligula meggyilkolását követően a praetorianusok magukkal vitték Claudiust a

táborba, két dolog volt nekik fontos: monarchia legyen, illetve az új princeps nekik

lekötelezett legyen

Caligula imperatori acclamatiója (imperatorként való köszöntése, azaz császárrá való

kikiáltása) volt a bizonyíték arra, hogy maguk dönthetnek a principatus sorsáról

Claudis este még az életéért remegett, reggelre pedig a praetorianusok császárukként

ismerték el fejenként 15 ezer sestertius összegű donativum ellenében – az

alkalmassága nem képezte mérlegelés tárgyát

Caligula meggyilkolásának hírére a consulok a városi csapatokkal megszállták a

Forumot és a Capitoliumot

a senatus azonnal összeült, a senatorok egy része a res publica liberát (régi szabad

állam), mások a principatust pártolta, bár a princeps személyében nem tudtak

megegyezni – a döntést nehezítette, hogy akik alkalmasak lettek volna a feladatra,

Rómától távol helytartóságot töltöttek be, és a tél miatt nem lehetett velük

érintkezésbe lépni

Claudius nem volt a jelöltek között, sőt, Flavius Iosephus szerint miután a senatorok

értesültek a praetorianustáborban történtekről, fegyveres ellenállásba kezdtek

a polgárháború elkerülése a városi csapatokon múlott, akik nem a senatushoz, hanem a

praetorianusokhoz csatlakoztak, így a senatus imperatorként köszöntötte Claudiust

A senatus nélkül:

az új uralkodó a nyilvánosságnak szánt minden gesztusában az erényeit igyekezett

demonstrálni:

o clementiáját (nagylelkűségét) megmutatva amnestiát

o Caligula minden rendeletét visszavonta

o figyelmet fordított elhunyt hozzátartozói emlékének nyilvános ápolására

o moderatiót tanusított a kitüntetések elfogadásában:

nem használta az imperator címet

a pater patriate címet csak uralkodásának 2. évében vette fel

a pater senatus címet visszautasította

o meghódította Britanniát

a senatussal való viszonya mindig is rossz maradt az összeesküvések és a kormányzási

stílusa miatt

71

az abszolutisztikus kormányzás szinte törvényszerűen következett Claudius

izoláltságából, illetve folytatása volt az előző császároknál is megnyilvánuló

önkényuralomnak

a fogyatékosságai miatt számos megaláztatás érte, emiatt gátlásos és visszahúzódó volt

– a senatorokkal a hatalomra kerüléséig egyáltalán nem volt személyes kapcsolata, és

később sem törekedett ennek kialakítására

a kormányzásban nem a senatusra, hanem az amici principis (a princeps barátai) szűk

körére támaszkodott:

o Aulus Plautius – első feleségének unokatestvére

o Lucius Vitellius – Germanicus egykori támogatója

o felszabadított rabszolgái:

Pallas – rationibus (számvevő)

Narcissus – ab epistulis

Callistus – libellis

Polybios – studiis

Claudius 14 éves uralma alatt némiképp változott a tanácsadóinak összetétele: élete

vége felé valamelyest nőtt az arisztokrácia szerepe

A reformer császár:

uralkodása alatt a császári igazgatás intézményesülése látványosan előrehaladt

kiépült és egy-egy felelőssel az élén reszortokra szakosodott a központi császári iroda:

o ab epistulus: a császár hivatalos levelezését intézte

o libellis: a magánszemélyeknek a császárhoz intézett kérvényeit, panaszairatait

és beadványait fogadta és válaszolta meg – a császári jogalkotás egyik fő

színtere

o studiis: a császári döntéshozatalt készítette elő

o fiscus: császári kincstár

o procurator: császári intéző

olyan császári szervezet jött létre Róma városán belül, mely a senatusi illetékességbe

tartozó, hasonló hatáskörű intézményekkel párhuzamosan működött, és azokkal

konkurált

volt olyan terület is, ahol a császár kisajátította a meglévő senatusi kompetenciát: a

frumentatio (a plebs élelmiszerellátása)

minderre a senatus tehermentesítésének jelszavával került sor, valójában pedig a plebs

lekötelezettségének kisajátításáról volt szó

jelentős átszervezésekre került sor a provinciák igazgatásában:

o Germaniában rögzítették és megerősítették a rajnai határt

o befejezték a Mauretaniában folyó háborút

o római tartománnyá szervezték:

a mai Algériától az Atlanti-óceánig nyúló területet

a Noricumi Királyságot

az Odrysa fejedelemséget: Thracia

Lyciát, Rhodost

o a mai Dobrudzsa területét Moesia provinciához csatolták

Claudius a határokat közvetlen ellenőrzés és direkt irányítás alá vonta

megreformálták:

o az auxiliaris (kisegítő) csapatokat, melyeket elsősorban a provincialakókból

soroztak:

leválasztották a légiókról

önálló parancsnokok irányították: praefecti alae és praefecti cohortis

72

25 év szolgálatért cserébe civitas Romana (római polgárjog), illetve

conubium (törvényes házasság kötésének joga)

diplomata militaria (a katonai szolgálatot és a nevezett jogokat tanusító

okmány) kiadása

a senatori rendűekétől elkülönülő katonai szolgálat, a militia equestris

alapjának megteremtése (a lovagrendű tisztek számára)

így a lovagi katonai karrier háromfokozatúvá vált, azaz tres militiae lett

o a flottát:

26 évnyi katonáskodás után kaphatnak polgárjogot és conubiumot

Urbanizáció és polgárjog-politikája:

az auxiliaris szolgálat polgárjoggal való jutalmazása lökést adott a provinciák

lakosságának romanizációjához

ezt a folyamatot erősítették Claudius coloniaalapításai is, melyek a határ térségébe

irányultak – coloniái többnyire veterántelepítések voltak (pl. Savaria)

számos bennszülött közösség kapott tőle városi, municipiumi rangot

római polgárjogot Claudius egyénileg és tömegesen is osztott, célja: a legios

katonaság utánpótlásának biztosítása (Itália lakossága ehhez nem volt elegendő)

Claudius tette meg az első, döntő lépést egy összbirodalmi arisztokrácia kialakulása

felé: a gall haeduus törzs régóta romanizált előkelőinek megadatta a Róma városában

való tisztségviselés jogát, s ezzel lehetővé tette a senatusba való felvételüket

a helytartók részletes instrukciókat kaptak, s legfőbb feladatuk a reájuk bízott

provinciáért való munkálkodás lett

Claudius uralkodása alatt nagyszabású útépítések és útrekonstrukciók folytak

birodalomszerte (kiépült pl. Gallia úthálózata)

Újra aktív külpolitika: Britannia meghódítása:

a Claudius alatti inváziót politikai, katonai, gazdasági és vallási szempontok is

indokolták

a római befolyás Caesar óta erőteljesen megnövekedett a sziget délnyugati részén:

egyes törzsfők római cliensekké váltak, míg mások a birodalommal szembefordultak –

ezt táplálták azok a törzsek, illetve személyek is, akik Galliából, a római uralom elől

menekültek a szigetre, és ott próbálták meg kiépíteni a hazai ellenállás bázisát

az atrabasok fejedelmei többször is segítséget kértek a római császároktól – Róma

nem tűrhette tovább a tekintélye csorbulása nélkül a Róma-ellenes erők

felülkerekedését, ráadásul amíg a szigetről a szárazföldi kelták ellenállása és a betiltott

druida vallás rendszeres támogatást kap, Róma galliai uralma is nagyon sokba fog

kerülni

Britannia ásványkincsei és egyéb gazdagsága is vonzotta a rómaiakat + Claudiusnak

katonai dicsőség

a britanniai hódító hadjárat ideje: 43-51

majdnem végig a Pannóniából átvezényelt Aulus Plautius parancsnoksága alatt

Britanniának a déli, a Humber folyóig terjedő része került római uralom alá

Az utódlás:

Claudius utolsó éveiben kíméletlen utódlási harc folyt

Octavia (Messalinától született lánya) férje lett végül a következő császár, aki a

házasság révén kapta a Nero nevet – Claudius a vér szerinti fiát, Britannicust

támogatta, de a császárt meggyilkolták, mielőtt fia betöltötte volna a 14. életévét

Nero (54-68)

37-ben született és 68-ban halt meg (öngyilkosság)

apja: Cn. Domitius Ahenobarbus, ükapja: Augustus

73

Seneca, a kor egyik legjobb szónoka és elismert sztoikus filozófusa volt a nevelője

császári neve: Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus

Hatalomra kerülése:

Burrus a praetorianustáborba vitte Nerót, és ezt követően bejelentették Claudius

halálát – a katonák imperatorként köszöntötték, majd a senatus is princepsként ismerte

el

a senatusban tartott bemutatkozó szónoklatán bejelentette, hogy vissza kíván térni a

kormányzás augustusi elveihez – csak a hadügyek és a külpolitika irányítására tart

igényt

Uralkodásának első korszaka (54-62)

Nero senatusban tartott beszédeit Seneca írta

Afranius Burrus és Agrippina (édesanyja) voltak a tanácsadói

Szabadulás az anyai befolyás alól:

a hatalomátvétel fő mozgatója Agrippina volt, illetve az uralkodásának első

hónapjaiban ő sugallta a döntéseit

rövid időn belül azonban Agrippina ellentétbe került a fiával: az ellentétek

ellenségeskedéssé fajulását az Agrippinát támogató Pallasnak a rationibus tisztéből

való menesztése, majd Britannicus meggyilkolása (55) jelezte

kettejük viszályában a közvélemény Nero mellé állt, majd 59-ben Nero meggyilkolta a

saját anyját

Nevelőkből barátok és tanácsadók: Seneca és Burrus:

mindketten amicus principis-ek lettek

befolyásuk annak arányában növekedett, ahogyan romlott a princeps anyjával való

viszonya

az ő irányításuk alatt a császári kormányzat szakszerűen és gördülékenyen működött,

és a senatusi kompetenciákat is tiszteletben tartották

nekik is gondot okozott azonban Nero művészi tevékenysége, mellyel sokkal többet

foglalkozott, mint szabadott volna – ráadásul rendszeressé váltak a kicsapongásai és a

körülötte lebzselő lump társaság is káros hatással volt rá

befolyásuk Neróra 62-ig, Burrus haláláig és Seneca kegyvesztetté válásáig tartott

A senatus tekintélyének helyreállítása:

Nero uralmának a Seneca és Burrus nevével fémjelzett első korszakában a kormányzás

a senatus tekintélyére és a hadsereg egyetértésére épült – voltak áldozatai, de kevés

Nero hatalmát kevesen veszélyeztethették, mivel anyja már Claudius utolsó éveiben

céltudatosan építette fia jövőjét:

a császári libertusok bukása, Narcissus öngyilkosságra kényszerítése és Pallas

menesztése elégtételt jelentett a senatoroknak a korábbi megaláztatásokért

Agrippina meggyilkolása mindenkit megdöbbentett, de senki nem sajnálta

quinquennium Neronis: ötéves időszak, amely nem csupán Nero uralma, hanem az

egész római császárkor legjobb öt évének tekint a történeti hagyomány – valószínűleg

erre a 62. évet megelőző korszakra esett

A keleti kérdés (56-66)

Caligula és Claudius erélytelen politikája folytán gyengült Róma hatalmi helyzete

Keleten: 51-ben újra energikus nagykirály (I. Vologaeses) került a Parthus Birodalom

élére

Vologaeses a fivéreit használta a hatalmának bebiztosítása érdekében:

o Pakorost Média cliensuralkodójává tett

o Tiridates számára Armeniát akarta megszerezni – az ottani római

cliensuralkodó (Mithridates) halálával ez sikerült is

74

Nero egy elrontott helyzetet örökölt, de sem ő, sem a tanácsadói nem kívántak

lemondani Armeniáról, mely ütközőállamot képezett a Római és a Parthus Birodalom

között – gazdasági jelentősége is nagy volt, mert rajta keresztül haladtak az India és

Kína felé vezető kereskedelmi útvonalak

sürgősen sorozásokat rendeltek tehát el, a keleti erők főparancsnoka Cn. Domitius

Corbuló lett (55)

Vologaesesszel szemben trónkövetelők léptek fel, így időhúzás céljából

béketárgyalásokba kezdett Rómával, a római seregnek pedig több ideje maradt

felkészülni – Armeniáról azonban nem volt hajlandó lemondani, így a háború kitört

(58-63)

63-ban Rhandeiánál született megállapodás: Tiridates lett Armenia királya a római

császár vazallusaként, illetve békét kötött a két birodalom

Vologaeses kérte, hogy fivérét ne alattvalóként kezeljék, hanem a császár satrapáival

legyen egyenlő, és Rómában consuli rangúként bánjanak vele

66-ban került sor Tiridates római látogatására (császár előtti hódolás + koronázás),

illetve ez alkalomból vette fel Nero az Imperator előnevet, s ezt követően zárták be a

Ianus-templomot, amit az ez alkalomból vert érméken megörökítve tették közhírré

ez a béke csak a Nero által örökölt helyzethez képest jelentett nyereséget: a régi

állapotot, mely Róma számára Armeniában korlátlan ellenőrzést biztosított, nem

sikerült helyreállítani

Tiridates uralma Armeniában Róma számára csak látszatbefolyást jelentett, s

valójában ott már a parthus nagykirály érdekei érvényesültek

Boudicca felkelése (60-61)

Britanniában több mint egy évtizednyi béke után Boudicca királyné vezetésével

fellázadt az icenusok törzse 60-ban – mások is csatlakoztak, így a sziget nagy részén

kérdésessé vált a római uralom

a felkelők első célpontja Camulodunum (veteráncolonia) volt, melynek lakosságát

lemészárolták, épületeit pedig földig rombolták – súlyos vereséget mértek a

városvédők segítségére siető legio IX. Hispaniára is

C. Suetonius Paullinus helytartó a túlerő miatt nem merte felvállalni sem Londinium,

sem Verulamium municipiumának védelmét – a felkelők ezeket is elpusztították

a lázadók könyörtelen dühét a római procurator, Catus Decianus és adószedői

túlkapásai váltották ki

a felkelést végül leverték, az elégedetlenség lecsillapítása azonban hosszabb időt vett

igénybe

A dunai határvédelem:

a Duna felső és középős szakaszán a határokon belül és kívül egyaránt nyugalom

honolt

az egykori dák birodalom Erdélyközpontú utódállama viszont komoly gondokat

okozott Rómának – a rómaiak nem igazán tudták felvenni velük a harcot, mivel nem

tudtak a magas hegyeken átkelni

végül Moesia provinciában egy ütközőállamot hoztak létre: getákat, bastarnákat és

sarmatákat telepítettek le a családjaikkal együtt

Második korszak: a zsarnok császár (62-68)

Nero új bizalmasai abból a társaságból kerültek ki, akik a korábbi kicsapongásai

részesei voltak

Poppaea (az új felesége), Ophonius Tigellinus (Burrus helyébe lépő új

testőrparancsnok), Nymphidius Sabinus (Burrus parancsnoktársát váltotta)

a 62-ben végbemenő változásokat több esemény is mutatja:

75

o meggyilkolták Sullát, Rubellius Plautust és Octaviát

o újra életbe lépett a felségsértési törvény + megkezdődtek a felségsértési perek

o a gyilkosságok után Augustusnak Nerón kívül már csak egy ükunokája maradt:

Iunia Lepida

„Panem et circenses”:

Nero, gátlásaitól megszabadulva, s felvállalva a senatori renddel ebből fakadó

esetleges konfliktusokat is, a patronus plebis szerepében, egy a saját művészi

hajlamainak is jobban megfelelő, populáris politikába kezdett

fényűző élete, mindennapos pazarló lakomái, a látványosságok és a háborúk sok pénzt

emésztettek fel – a legnagyobb kiadás Róma újjáépítése volt a 64-es tűzvész után

minden eszközt felhasznált ahhoz, hogy pénzt teremtsen elő (felségsértési perek

birtokelkobzás céljából, adóemelések, törvénytelen adók kivetése, templomkifosztás)

Domus aurea: a tűzvész után elképesztő luxussal újjáépíttetett rezidenciája

A Calpurnius Piso-féle összeesküvés (65)

magját a senatusi ellenzék adta, plusz csatlakoztak hozzá lovagok is

lelepleződtek, mert túl sok résztvevő lett és végül az információk kiszivárogtak

a megtorláskor olyanokat is megöltek, akik nem vettek részt benne (pl. Seneca, aki

valószínűleg tudott az összeesküvésről, de nem tájékoztatta a császárt)

Nero ezek után újra elkezdett félni a rokonaitól:

o meggyilkolta Poppaeat (részegen agyonrugdosta), majd feleségül kérte

Antoniát, de ő nemet mondott, ezért őt is megölette

o száműzte Iunia Lepidát, az asszony férjét és unokaöccsét pedig megölette

így már nem maradt több riválisa a dinasztián belül

Dicsőséges uralkodó és ünnepelt művész:

Nero felszámolta a sztoikus ellenzéket, illetve az összeesküvők családjai és barátai is

áldozatául estek a tisztogatásoknak – mindez azt demonstrálta, hogy semmit nem lehet

a császárral szemben büntetlenül elkövetni

ezt leszámítva a 66. év az ünneplés jegyében telt: összeházasodott Statilia

Messalinával, bezárták a Ianus-templomot, illetve beiktatták Tiridatest az Armeniai

Királyságba

a császár következő célja: periodonikésként (a 4 nagy görög játék mindegyikén

megnyer egy versenyszámot) elnyerni a legnagyobb dicsőséget

előadó körútra indult Achaeába, amivel végletesen kihívta maga ellen a sorsot: a

rokongyilkosságok és a senatus tekintélyes tagjainak halála ugyanis lappangó gyűlölet

forrásává vált – ráadásul távolléte idejére nem a praefectus urbira bízta a város

vezetését, hanem egy császári felszabadítottra, Heliusra

Nero utolsó dobása a vezető rétegnél: a Római Birodalom fejeként „színésszé és

énekessé aljasodott”, s ráadásul ezt éppen a némiképp lenézett görögök előtt tette

Súlyosbodó gondok, lappangó gyűlölet:

a kormányzás súlyosbodó gondjaival mit sem törődő császár tekintélye Itáliában és a

többi tartományban gyorsan összeomlott

Rómában újabb összeesküvés szerveződött ellene Annius Vinicianus vezetésével –

kitudódott, s emiatt a Kis-Ázsiában tartózkodó nagy hadvezérnek, aki a veje volt, s

valószínűleg semmit sem tudott róla, szintén meg kellett halnia

a hadvezér halála, a zsoldfizetések késése, illetve az, hogy elődeivel ellentétben Nero

sohasem látogatott meg egyetlen legiót sem rontotta a katonaság hangulatát is

Nero kiadásai finanszírozhatatlanná váltak

Helius uralma Rómában terrorisztikussá vált - megtorlás ürügyén mind a kincstár,

mind a saját maga számára óriási vagyont szerzett:

76

o megkurtították a plebsnek járó juttatásokat

o fokozódott a provinciákat sújtó adóprés

o fizetetlenül maradt a hadsereg

így rövid időn belül minden társadalmi réteg szembefordult a császárral

Nero bukása:

Nero csak 68 januárjában volt hajlandó hazatérni – addigra azonban már késő volt

a iudaeai zavargások 68 januárjára Róma-ellenes felkeléssé szélesedtek, márciusban

pedig fellázadt Gallia Lugdunensis helytartója, Iulius Vindex is

a háború közvetlen kiváltó oka még Nero uralkodásának elején hozott egyik döntése

volt: az I. (Nagy) Herodes által alapított kikötővárosban (Caesare) csak a görögök

rendelkezhettek polgárjoggal

a zsidók 66-ban elhagyták Caesareát, a város élete megbénult: Gessius Florus

megparancsolta nekik, hogy térjenek vissza, majd amikor visszatértek, lemészárolták

őket

Iudea zsidó lakossága igazságot követelt, de a syriai helytartó nem mert az ügyben

dönteni

Gessius Florius ezután azzal fenyegetőzött, hogy lefoglalja a jeruszálemi templom

kincseit, ha nem kapja meg az adóhátraléknak hozzávetőlegesen a felét azonnali

fizetésként a fiscus számára

a templom kifosztásának megakadályozására spontán szerveződő ellenállók

megütköztek a procurator fegyvereseivel, majd rátámadtak Masada erődjére, és

legyilkolták annak római helyőrségét – a háborút nem lehetett elkerülni

a rómaiak egymás után szenvedték el a vereségeket

Nero T. Flavius Vespasianust bízta meg azzal a feladattal, hogy állítsa helyre a rendet

Vindex és Galba felkelése:

a brittonok és a zsidók nem Nero, hanem a procuratoruk ellen, a függetlenségükért

harcoltak

Vindex felkelése azonban a „tyrannos” Nero ellen irányult

Vindex a principatust nem magának akarta, hanem felajánlotta Galbának (Hispania

Tarraconensis helytartójának)

Carthago Novában imperátorrá kiáltották ki Servius Sulpicius Galbát, de

visszautasította és a legatus senatus ac populi Romani („a senatus és a római nép

megbízott vezére”) titulust vette fel – mivel az összes császári jogkört gyakorolta, mint

a zsarnok Nero elleni harc önkéntes vezére (új legiókat állított fel, pénzt veretett,

szervezett egy új senatusfélét)

propagandájának központi szava a libertas (szabadság) volt

Nero Vindex felkelését nem vette komolyan, Galba lázadásának hírére azonban

dührohamot kapott és hostisszá (a haza ellensége) nyilváníttatta

Vindex felkelését a Galliában tartózkodó germaniai legiók verték le május elején –

azonban nem Nero miatt, hanem a csapatok rivalizálása kényszerítette a vezéreket az

összeütközésre (Vesontiónál volt a csata)

a germaniaiak saját parancsnokukat, Verginiust akarták császárnak megtenni, ő

azonban visszautasította tőlük a felkínált hatalmat

a vesontiói csata után a senatusnak számára is világossá vált, hogy a hadsereg jelentős

erői szembefordultak Neróval, ráadásul a testőrparancsnnok (Nymphidius) is kész volt

az árulásra

végül a senatus június 8-án parricidává, szülőgyilkossá és hostisszá (méghozzá az

emberiség ellenségévé) nyilvánította Nerót, és Galbát ismerte el Augustusnak – Nero

ezek után öngyilkos lett

77

Kovács Györgyi

15. A NÉGY CSÁSZÁR ÉVE ÉS A FLAVIUS-KOR (A)

Galba (68-69)

Kr.e. 3-ban született nagy múltú családban

Apja consulviselt volt, mostohaanyja révén rokonságban állt Augustus császár feleségével

Kisebb senatori tisztségek és az aquitaniai helytartóság után 33-ban consul, majd

Germania superior császári legatusa lett

A britanniai hadjárat idején Claudius kíséretéhez tartozott

Africa proconsulja volt, majd rangon aluli tisztséggel, Hispania Tarraconensis

helytartóságával bízta meg Nero, amit 60-68 között korrekt módon igazgatott

73 évesen lett császár

A senatorok 68 júniusában Neroval szemben mellé álltak, mivel nagyon jól sejtették,hogy

magas életkora miatt nem lehet hosszú távon a pricipatusával számolni,de azt még ők sem

gondolták,hogy vállalkozásába néhány hónap alatt belebukik.

Nem volt könnyű helyzetben, hiszen belső problémák sorát kellett megoldania: üres

császári kincstár, elégedetlenség a tartományokban, zsidó háborúk nagy erők bevetésével,

lázadások miatt fellazult katonai fegyelem.

Az új princeps csak ősszel tért vissza Rómába, ami azonnal lehetőséget adott a

praetorianusgárda parancsnokának, Nymphidius Sabinusnak egy puccs szervezésére.

Kísérlete megbukott és drasztikus következményeket vont maga után. Galba

kivégeztetett mindenkit, aki segédkezett a parancsnoknak, élükön Cingonius Varro

kijelölt consullal.(Ezenkívül kivégeztette Clodius Macert, Petronius Turpilianust és a

felső- germaniai helytartót, Fonteius Capitot ,mert úgy vélte,hogy a későbbiek során

veszélyt jelenthetnek hatalmára.)Mindezeket Galba az ügyek kivizsgálása nélkül tette,

így a nevezetteknek esélyük sem volt a védekezésre. Az ügyek eljárásai a gyűlölt nerói

módszerekre emlékeztettek, és igen rossz volt a visszhangjuk. Tisztogatások és

személycserék kezdődtek a tartományi igazgatás alacsonyabb posztjain és a tisztikar

körében is. Továbbá azonnal visszahívta a Nero alatt felségsértés vádjával száműzötteket,

de kíméletlen fellépésével szimpátiájukat hamar elvesztette.

Galba alatt új libertusok jöttek létre, akik patronusuk öreg kora miatt nem számíthattak

hosszú időre a kormányzásban,ezért túl mohón akartak meggazdagodni. Galba

környezetének korruptsága tönkretette jó hírét. Kegyencei: hispaniai legatusa, Titus

Vinnius, testőrparancsnoka, Cornelius Laco és felszabadított rabszolgája, Icelus döntéseit

erőteljesen befolyásolták, és gyakran félre is vezették őt.

Galba rugalmatlansága miatt képtelen volt egyensúlyt teremteni a megszorító

intézkedések várható anyagi haszna és az általuk okozott politikai károk között.

Intézkedései legtöbbször nem eredményeztek anyagi hasznot az államnak,azt azonban jól

megmutatták,hogy milyen kicsinyes, zsugori és igazságtalan. Hatalomra jutásakor

hatalmas vagyonnal rendelkezett, így ennek a közcélra történő átmeneti felhasználásával

több nehézséget is áthidalhatott volna,de fukarsága miatt nem tette meg.

Nem érzékelte a hadserege politikai jelentőségének megnövekedését sem. Nemcsak a

kényszerű takarékoskodás miatt, de elvi okokból is tartózkodott a katonaság részére a

donativum osztásától. ( „Én sorozni szoktam a katonáimat, nem megvenni”) A testőrség

katonái,akik már hozzászoktak a gyakori külön juttatásokhoz, megharagudtak ezek

elmaradása miatt, és könnyű volt őket a császár ellen fordítani. Rosszul ítélte meg a

rajnai hadsereget, amely a Vindex mellett aratott nagy győzelemért külön jutalmat várt.

78

Fokozta az elégedetlenséget Verginius leváltása és Capito kivégzése is, a hosszú ideig

betöltetlen parancsnoki posztok és az erélytelen utódok a fegyelem fellazulását

eredményezték.

Az ún. tengerészlégióval szembeni kíméletlen fellépésével egy Rómában állomásozó

alakulatot ingerelt maga ellen, és eljátszotta egyúttal a flották rokonszenvét is ( ami

amúgy is könnyen ment, mert a flották Nero alatt számos kedvezményben részesültek,

melyek most elmaradtak).

69. január 1-jén az elégedetlen germaniai csapatok megtagadták a szokásos eskü

letételét a császár nevére, s néhány nap múlva az alsó-germaniai sereg parancsnokát,

Aulus Vitelliust kiáltották ki császárrá.

Január 10-én váratlanul bejelentette, hogy örökbe fogadta L. Calpurnius Piso Frugi

Licinianust.

Pisonak nem volt lehetősége,hogy széles körben bemutatkozzék, mert Galbával együtt

január 15-én meggyilkolták.

A hatalmat Galba egykori támogatója Otho vette át.

Otho és Vitellius (69)

Otho Kr.u. 32-ben született

Apja a 33. év consulja volta

Eredeti neve M. Salvius Otho volt

Nero rossz hírű társaságához tartozott, mikor szembekerültek egymással Nero a távoli

Lusitania helytartóságával bízta meg, amelyet korrekt módon kormányzott

Fényűző élete miatt rossz híre volt a senatori körökben

Aulus Vitellius az Augustus halála körüli években született

Nagyapja lovag, apja háromszoros consul volt

Egymás után négy császárnak is kegyence volt

Nem voltak hatalmi ambíciói, és komolyabb katonai pálya sem állt mögötte

A Rómában állomásozó alakulatok által támogatott Othót a senatus ellenvetés nélkül

megerősítette hatalmában. A senatus és a nép jóindulatának megnyerésére

törekedett. Igyekezett a Nero alatti száműzetésből visszatérőknek elveszett

vagyonukért kárpótlást adni. Consulnak saját utódául Verginius Rufust választotta,

a praefectus urbi méltóságba pedig visszahelyezte Flavius Sabinust .

Vitellius, aki közben felvette az imperator címet arra törekedett, hogy a nyolc

harcedzett légójával még azelőtt döntésre vigye a dolgot, mielőtt az Otho által

mozgósított csapatok a tartományokból megérkeznek,ezért seregének zömét A.

Caecina Alienus és Fabius Valens parancsnoksága alatt még a tél folyamán elindította

Itália ellen, maga pedig serege maradékával lassan követte csapatait.

Otho kevés csatát próbált csapatai három kisebb győzelem után Bedriacum mellett

találkozott Caecina és Valens egyesült létszámfölényben lévő hadseregével.

A princeps be sem várva a már úton lévő moesiai légiókat, csatát vállalt, és vereséget

szenvedett. Rengeteg tényező neki dolgozott, de nem kívánta folytatni a háborút, az

ütközet másnapján öngyilkos lett. Önkéntes halála a források egybehangzó állítása

szerint igazi princepshez méltó gesztus volt: így kívánta elejét venni a további

vérontásnak.

A legyőzött katonák egy része megadta magát, és felesküdött Vitelliusra, más része

azonban nem ismerte el a vereséget. A vesztesek azt is fontolgatták, hogy Otho

helyébe új princepset állítanak, felmerült Suetonius Paullinus és Verginius neve

is,de ők nem vállalták a hatalmat. A senatus viszont Bononiában a pillanatnyi győztes

79

előtt hajolt meg, s megszavazta neki mindazokat a jogköröket, amelyeket a megelőző

princepsek birtokoltak. ( Vitellius a csata idején Narbóban tartózkodott, és ott hozta

meg döntéseit)

Vitellius nem sietett vissza Rómába. Végigtivornyázta, fegyelmezetlen serege pedig

végigrabolta Itáliát. Nem szabott a civilek elleni atrocitásoknak határt. Serege

jelentős arányban tartománybeliekből állt, akik szemében az itáliai városok a legyőzött

ellenfél támogatói voltak.

Vitellius mindvégig súlyos anyagi problémákkal küzdött, ezért a győzelmét

követően szinte rögtön kénytelen volt egyes alakulatait leszerelni, illetve az eredeti

állomáshelyére visszaállítani. Az elbocsájtásokat mindenekelőtt a még mindig

zúgolódó praetorianusok és városi rendfenntartó alakulatok rovására szerette volna

végrehajtani. A nevezett Róma városi egységeket a saját rajnai seregéből kívánta

feltölteni,hogy lehetővé váljon a nagy létszámú tartományi haderő Rómából való

kivonása és a Bedriacum után is még mindig ingatag uralom stabilizálása.

Azonban mire Rómába ért a városba megérkezett a hír,hogy a keleti seregek

imperátorrá kiáltották ki. Az elbocsájtásra várok ettől kezdve a Flavius párt

legmasszívabb bázisát alkották. Az elkötelezettségük személyre szóló volt:a chortes

urbanae parancsnoka hosszú időn át Vespianus testvére, T. Flavius Sabinus volt.

Vespasianus hatalomra kerülése:

A zsidó felkelés leverésével megbízott Vespasianus lojálisan viselkedett az egymást

gyorsan váltó császárokkal.

C. Licinius Mucianus, Syria akkori legatusa a hatalom megragadására buzdította

és előkészítette Vespasianus hatalomra jutását.

Seregének magvát saját három és a Syria legatusa alá tartozó négy legio alkotta. Ez a

birodalom akkori legütőképesebb serege volt.

Császárrá való kikiáltását Egyiptom praefectusa kezdeményezte.

Rövid időn belül valamennyi keleti tartomány felesküdött rá. Azonban ezekben a

provinciákban csak segédcsapatok állomásoztak, így győzelmi esélyeit csak az

illyricumi seregek csatlakozása növelte meg.

A moesiai vexillatiók ( különítmények) nem ismerték el Vitelliust császárnak, így

csatlakoztak az új császárhoz.

Továbbá csatlakoztak a pannoniaiak és az illyricumiak felvonulásakor a ravennai

és misenumi flotta is.

Az előrenyomuló Flavianus- csapatokat december 16-án Carsualenál sikertelenül

kísérelték meg feltartóztatni Vitellius maradék erői.

Vereségének hírére Róma városában Vitellius-ellenes felkelés robbant ki Flavius

Sabinus vezetésével,de leverték.

Vespasianus (69-79)

Kr. u. 9-ben Reate városában született

Apja adóbérlő és uzsorás, anyja római lovag leánya volt

Bátyjával együtt megkapták a színes bíborsávot

Rendes senatori karriert teljesített, s közben szolgálatai során megmutatkozott katonai

tehetsége

51-ben consul suffectus, majd proconsul Africae

Vespasianus felhatalmazása:

1453 körül fedezték fel, és Cola di Rienzo jóvoltából vált ismertté az a Capitoleumi

Múzeumban őrzött nagy bronztábla, mely a Vespasianus felhatalmazásáról szóló

rendelkezés szövegének második részét tartalmazza.

80

A szöveg hiányos,ezért sok vitát szül az értelmezése.

Leginkább P.A. Brunt álláspontja az elfogadott, aki a dokumentumot azon senatusi

határozat, senatus consultum szövegmaradványának tartja, melyben a testület 68

decemberében először ismerte el Vespasianus császári hatalmát.

A határozat megadta neki mindazokat a jogköröket, amelyekkel elődei rendelkeztek, s

visszamenőlegesen is szentesítette minden imperátorrá való kikiáltása után hozott

intézkedéseket. Ezt a határozatot terjesztették majd megerősítésre a nép elé, s azt

követően lett, lex, törvény belőle.

Súlyos kérdések:

A háború az emberveszteségen kívül a városoknak is jelentős anyagi károkat okozott

Politikával leplezett bűncselekmények árasztották el Itáliát, a jogbiztonság

megrendült, fellazult a morál

Egyes határszakaszokon megrendült a védelem, ami a barbárokat

zsákmányszerzésre csábította

Bartavusok felkelése 69-ben Iulius Civilis vezetésével, ami Róma-ellenes felkeléssé

vált. A felkeléshez csatlakozó lingók önálló gall birodalom megalapítását hirdették

meg

Elestek a Rajna menti katonai táborok( Mogontiacum, Vindonissa tudta csak

tartani magát)

Üres kincstár

Pénzügyi politikája:

Res privata: egységes császári nagybirtokkomplexum megteremtése. Kisajátította

Nero földbirtokait, hozzácsapta a gazdátlanul heverő földeket(bona caduca), a

fölmérésekből kihagyott területeket( bona subseciva) és a teljes ager publicust.

A res privata, ellentétben a patrimoniummal( császár örökölt magánvagyona) állami

vagyon.

A res privatán belüli egyes birtoktesteket( fundus) vagy hosszabb időre

nagybérlőnek, conductornak adták, vagy egy-egy lovagrendű

procurator(intéző,gondnok) irányításával műveltették.

Ezeken vagy rabszolga-munkaerővel folyt a termelés, vagy a birtokot

felparcellázták, és szabad kisbérlők, colonusok részére kiadták.

Azoknak a bérlőknek, akik műveletlen földeket vontak termelés alá, öt évre

elengedték az adóját és egyéb kedvezményekben részesültek.

Észak- Afrika parti sávjában olívatermesztő colonusfalvak sűrű hálózata jött létre.

Az itteni császári consulok jogait és kötelességeit a lex Manciana szabályozta .A

consulok bérleti díját(census,canon,pensio) pénzértékben rögzítették,de azt részben

természetben rótták le. Ezenkívül évi 6-12 nap ingyenmunka-kötelezettségük is volt,

melyet a császárbirtok bérbe nem adott részén teljesítettek. A kisbérletek szokásos

időtartama öt év volt, melyet lejártakor,ha a szerződő felek valamelyike nem emelt

kifogást, automatikusan meghosszabbítottnak tekintették.

Bevételeit az adók növelésével és szigorúbb behajtásával is fokozta ( fiscus Iudaicus-

a polgárháborúban elpusztult capitoliumi templom újjáépítésre, 5 százalékos

örökösödési adó,rabszolga- felszabadítási adó).

Hadsereg-politikája:

Újjászervezte a hadügyet

Megszilárdította a katonai fegyelmet

Átalakította a germaniai katonai körzet védelmét

Erősítést kapott az al-dunai határ egy újabb legióval

Újjászervezte a pannoniai flottát

81

Valószínűleg ő hozta létre az Al-Dunán a moesiai flottát

Rendezte a polgárháborúk idején flottakatonákból szervezett légiók helyzetét

Változások a birodalom igazgatásában:

Achaeát senatusi provinciává alakította

A két legfontosabb cliens királyságot, Armenia Minort és Commegenét provinciává

szervezte

A procuratori igazgatás alatt álló Cappadocia és az egylégiós császári tartomány,

Galatia egyesítése és a kétlégiós, consularis rangú legatus Augusti pro praetore alatt

álló tartománnyá szervezése

Pamphyliát és Lyciát újra egyesítették

A zsidó háború alatt Syriához tartozó Ciliciát leválasztották és egyesítették Cilicia

Tracheával, így egy új, nagy császári tartomány jött létre

Iudaeát procuratori irányítás alatt álló tartományból egylégiós, praetori rangú

legatus alá tartozó tartománnyá alakították

A Syriában állomásozó légiók számát háromra csökkentették

Új elit felemelkedése:

A nagyszámú homo novus megjelenését a senatusban és a senatori, illetve

lovagrendű vezető réteg részbeni kicserélődését minden forrás kiemeli.

Jelentős tisztogatásra és komolyabb mértékű adlectióra került sor a senatusban, illetve

a lovagrendben 73/74 folyamán, amikor Vespasianus és Titus együtt censori

méltóságot töltött be.

A flaviusi újarisztokrácia jelentős részben az itáliai municípiumok vezető

rétegéből és a nyugati tartományok előkelőiből származott.

Vespasianus személyi politikája egy új, a birodalom teljes lakosságát jobban

reprezentáló vezető réteg kialakulását segítette elő.

Meglehetősen jó érzékkel választotta ki a felelő posztokra az embereit.

Az előkelő senatorok, akik fontos szerepet játszottak Vespasianus hatalomra

kerülésében egészen kivételes megtiszteltetésekben részesültek: felvették őket a

patríciusok közé, diadalmenetet tarthattak, ismételten consulok lehettek.

A Nero előtt erősen kompromittálódott senatorok viszont már nem kaptak szerepet a

vezető posztokon.

Municiplaizációs és polgárjog-politikája:

Ezen a területen végrehajtott intézkedései szerves összefüggésben álltak a vezető réteg

megújításával és a közigazgatás átszervezésével

Cél: a birodalom egységének erősítése

A nomen gentile (nemzetségnév) elterjedése mutatja, hogy minden addiginál nagyobb

mértéket meghaladó polgárjog-adományozásra került sor birodalom szerte, s

nemcsak a leszerelő auxiliaris katonaság, hanem a civil lakosság körében is.

A peregrinus és római jogállás között köztes fokozatot jelentett a latin jog, melyet

Vespasianus Hispania összes bennszülött közösségére kiterjesztett.

A latin jogú coloniák és municipiumok önkormányzatát szabályozó törvény( lex

coloniae, lex municipii) a városi hivatalokat betöltők számára jutalomként

megadta a polgárjogot, ez pedig azt eredményezte, hogy a latin jogot elnyerő

bennszülött közösség vezető rétege egy-két generáció alatt római polgárrá vált.

Az utódlás:

Amikor Vespasianust 59 évesen imperátorrá kiáltották ki, idősebbik fia, Titus 26, a

kisebbik, Domitianus 17 éves volt. Az utódlás biztosnak látszott.

Miután az apát imperátorrá kiáltották ki, az Titusra ruházta az iudeai sereg

főparancsnokságát.

82

A Titusnak ekkor adományozott Caesar titulus mindenki számár világossá tette, hogy

Vespasianus dinasztiát akar alapítani.

Uralkodása alatt idősebb fia volt legfontosabb segítőtársa: ráruházta a praefectus

praetorio tisztét.

Többször voltak együtt consulok, s együtt látták el a censori teendőket is.

Titusnak volt ideje és lehetősége felkészülni a reá váró feladatokra.

Maga az utódlás zökkenőmentesen zajlott.

83

Havasiné Hajni

15. A NÉGY CSÁSZÁR ÉVE ÉS A FLAVIUS-KOR (B)

- TITUS: - Eredeti neve:Flavius Vespasianus(ua.mint Apja) Kr.u.39-

benSzületett./Apja:FLAVIUS VESPASIANUS-Anyja:FLAVIA DOMITILLA

idősebb fia/

- TITUS:Britanicusszal nő fel az udvarban,tehetséges,sokoldalúan intelligens,jó

vezető(Pl.későbbBerenikével megszakítja kapcsolatát császárra avatásakor=Róma

nem fogadta volna be) Szolgálat (quaestor65. táján)=Germánia,Británia. K-

reSyriába/Pannoniából átvezényelt legio/ parancsnokának küldik. II. AGRIPA zsidó

kir.hugával:Berenikével szerelembe esik. - Császárneve=IMP. TITUS CAESAR

VESPASIANUS AUGUSTUS.

- Uralkodása=(79-81) Végrehajtja Apja terveit. Folytatja politikáját.

Emberségesebben teszi! Senatorokra jobban figyel! RÓMA rekonstrukciója

folytatódik. KülPolit:-Ua.t folytatja Britanniaban (előrenyomulást)+Tartományokban

is.

- URALKOD.i éveit Tragédiák követik:79.08.hó-banVEZUV

:kitör,elpusztít:3kisvárost=Pompeii,Herculaneum,Stabiae.+Tragédia:

Campaniában:éhínség-TITUS maga intézkedik, mikor Rómában,- tűzvész lesz,Ő

sj.vagyonából újjáépít!(Mars-mező)+Jön a Pestis!

- DOMITIANUS= TITUS öccse. Bonyolult kapcsolatuk oka: hatalomféltés+az öccse

Titus lányát elcsábította.

- Nem kapja megTitustól,a köv.címeket:-tribunica potestast,-imperium proconsularét.

- TITUS halálát valószínű (09. 13.): malária okozta (Rómában ekkor:08.hó+09.hóban

szedi a malária az áldozatait)

- TITUS emlékét 2épület őrzi:-DIADALÍV=zsidók feletti győzelem71-ben tartott

triumhusa alkalmából emeltek,+ Colosseum (amphitheatrum Flavium)itt 2szintet ő

épített rá80-ban/ekkor újból avatják/

- DOMITIANUS - Eredeti neve:T.Flavius Domitianus(Szül.51.ben)(Titus öccse,szülők:ua.)

- Uralkodása ideje: 81-96.(16év) Apja kegyvesztettsége miatt szegénységben nő fel.

- Császári neve:Imp.Caesar Domitianus Augustus(+Germanicus győzelmi

cognomennel kiegészül!)

- Ptaretorinanusok kiálltják császárrá. 30éves,uralkod.i

tapasztalata:nincs(csakEGOja+tettvágya)IUPITER védelmelmezi(Tűz+Vitellianus

üldözés előli csodás megmenekülése)

- FLAVIUS –párt római felkelésének idején Isis-papnak öltözve mentette életét.

- Apja: IMPERATORI ACCLAMATIOJA után, neve= Domitianus Caesar.

- 69-ben:princeps iuventutis,70-től:consuli joggal felruházott:praetor urbanus,70-

ben:consul suffectus,73-ban:consul ordinárius.=Megtisztelő címek Titus haláláig!!!

- Uralkodása- Abszolutista!- Döntéseihez:”AMICI Caesaris=szűk baráti kört”

használja (= senatorok mellőzése!)

- 17-szer consul!+Örökös CENSOR=Censor Perpetusszá nevezi ki magát! Előnyei:

senatust folyamatosan ellenőrizheti+Régi szokás, hagyomány, erkölcs felett

rendelkezhet!

- AB EPISTULIS, A RATIONIBUS+Kp.i Császári iroda működtetését:LOVAGOKRA

bízza.

- VICESIMA HEREDITATIUM=5%ÖrökösödésiAdó beszedését/hagyományosan

adóbérleti rendszerben szedték/- most Lovagrendű PROCURATOR végzi császári

84

felügyelet alá helyezve. Elsőként védi ADÓZÓKAT/adóbérlőkkel szemben.

Szigorúan ellenőrizte tisztségviselőit!

- HATÁRBIZTOSÍTÁS: - Britanniában= Agricola /Tacitus apósa/82-83-ban: EXPANSIÓ! Győzelem:

CALEDÓNIAIAK fölött. ornamenta triumphaliát ad neki (triumphatorok

díszjelvényei) További előrenyom.t leállítja!

- GERMANIAban: 81-85közöttŐ irányítja hadműv-t.Győz TAUNUS

vidékén/Rajnától K-re/CHATTUSOK fölött-Területüket(83): Germania superiorhoz

csatolja!

- Agri decumates=Tizedes Földek területe után tizedet fizettek az államnak(Neckar

felső folyásánál)-Vespasianus itt hódított!Domitianus itteni tevékenysége:- Rajnát-

Dunát összekötő birod.i határ,LIMES ŐRTORNYOK+ KATONAI TÁBOROKkal

való megerősítése =2 katonai körzetből lesz így:2 tartomány-Germania superior,-

Germ.inferiort!

- PANNONONIA: Stabilak viszonylag:Germ.+Brit.,

- Válság(?):Pannonia.SVÉB/svév kir.dinasztia kihalása miatt+határ túlsó

oldalárólMARKOMANNOK+KVÁDOKegyüttese.

- DÁKOK: kihasználják Pannonia körüli káoszt=85-86telén megtámadják MOESIA

inferriort. Dák támad okai: a) DOMITIANUS avaritiajaval/fösvény/

magyarázzák=megtagadta a dákoknak fizetendő STIPENDIUMOT=béke árát. b)

Dákok kihasználják zsákmányszerzésre Róma K-i lekötöttségét. Dákok

megsemmisítenek egy legiot.Róma válasza: 2-é osztja Moesiat:superiorra és

inferiorra(86)ELLENCSAPÁS vezére:Cornelius Fuscus(Testőrparancsnoka ir.) Dák

Kir. Területéig visszaszorítja dákokat.(Dák kir:DIURPANESUS-átadja az

irányítást:DECEBELUSNAK(kevés római siker után)(87) újabb legio

pusztul=PACSIRTÁK/

- 88-ban római győzelem TÁPÉNÁL!Decebalus békét kér! Pannon határon lévő

konfliktus miatt - Dák kir.területen átvonulva,svébek ellen indulnak.

- 90-es évek:Svéb harcok-Újabb legio pusztuása/”Rohanó=XXI.Rapax legio”/ =Mindez

Rómát Pannonia védelmének átszervezésére ösztönözte, átirányítva legiokat: -

Vindobonába:markomannokkal szemben, -kvádokkal átellenben: Brigetióba,-

szarmata frontÉ-i szárnyához:Aquincumba rendel csapatokat.

- Táborhelyek kiválasztása olyan tökéletes stratégiai pontok, hogy Római Bir.idejére

nem kellett korrigálni rajtuk semmit. PANNONIA=4 LEGIOJÁVAL+megerősített

auxilaris haderejével a Birod.m legnagyobb seregével bíró tartomány lett. Alakulatok

zöme már a 2. sz-ban a DUNAI HATÁRRA (=RIPA) került. Domitianus alatt a

LIMES: Rajnánál és a pannoniai dunai határszakaszon kezdődött.

- „PANEM ET CIRCENSES” - Sokféleképpen gondoskodik népéről Róma. a) 3-szor oszt pénzt

Rómában.(fejenként300sestersiust)-látványosság nézőit gyakran megvendégeli.

- Állami támogatásra szorulók között, nem élelmiszert oszt,hanem meleg ételt.

- Vitatárgy ő ötlete-e: ALIMENTATIO=Szegény gyerekek áll.i támogatása.

- Császári gladiátor sulit alapít.

- 2 cirkuszi párt mellé+ 2-őt alapít (arany+bíborszínűeket)

- Évente: Minerva (védő isten) ünnepe (Albában)

- LUDI SAECULAREST/= „százados játékok”,

- ÚJ 4évente, megrendezett:ludi Capitolinit: gö.mintára:költők,zenészek, atléták

versenye.

- Vízi látványosságok megrendezésére szolgáló: NAUMACHIÁT, az ODEUMOT, és

STADIUMOT épít.

85

- RÓMA ÚJJÁÉPÍTÉSE: 64-es tűzvész után Néró kezd el az újjáépítést.

Vespasianus+Titus is épít (bár az inkább terv maradt) Domitianusnak hosszú a

megvalósult építkezések listája! 80-ban új tűzvész! Capitolium ismét leég. Felújtja

(korszerüsíti).Templomok sorát emeli:-Őrző Iuppiternek,-Szülőháznak: gens

Flaviának, Isisnek..

- Új forumot emel.Császári rezidenciáját is tovább bővíti.(PALATINUS!)

- Titus diadalívét-fürdőjét ő fejezi be.

- Itália útrekonstrukciója kíváló!új szilárd alapozású utak.

- Csatornát ásatott a Nílus-Vörös-tenger közé=Arábia megközelíthetővé vált!

DOMITIANUS ELLENZÉKE

- Ellenzék (?=PRINCIPATUST elvi alapon bíráló Senatorok-Lovagokból álló

Filozófus ellenzék (előző 2császárt is támadták)

- DOMITIANUS legfőbb támadója:DION(Bithyniából).Száműzték,de bir.-ban szerte

bíráló műveket írt névtelenül a császára ellen.

- Ellenzék volt még: sok mellőzött senator 87-ben (először) ÖSSZEESKÜVÉST

szerveznek ellene!

- ELLENCSÁSZÁR: Antonius Saturninus. Lázadását89-ben leverik.

- 89, és 93/94: Csillagjósokat - Filozófusokat kiutasítják Itáliából!

RÓMAI ISTENEK ÉS HAGYOMÁNYOK VÉDELME:

- Domitianus nagyon komolyan vette a római istenekkel szemben elkövetett bűntetteket,

akár a keresztényekről, akár a Vesta- papnőkről volt szó. Zsidó vallásból megszülető

keresztény szekta támogatója lett Domitianus 2fogadott fiának vérszerinti apja

CLEMENS, és felesége: FLAVIA is. VÁD: ATHEOTÉS=istentagadás?(források:1.sz

végén a zsidókat gyakran keverik a keresztényekkel)

- Domitianust a keresztény üldöző császárok közé sorolják, bár valószínűleg: 4ember

lett áldozata.

VÁLTOZÓ MEGITÉLÉS:

- DOMITIANUS: (-) megítélését befolyásolta a vele szemben ellenségeskedő

3senator:-PLINIUS, -TACITUS,-FRONTINUS! Szigorú kritikáikon csak az elmúlt

évtizedek vizsgálata változtatott némiképp.

- Apja, bátyja: méltatlanul mellőzte a jó képességű, ambiciózus fiatalembert.

- Uralkodása alatt: Birodalom közigazgatása: átláthatóbb, igazságosabb lett

- Hadsereg: változtatásai szükségesek voltak, mert a dunai, rajnai fronton bedőlhetett

volna a birodalom! Felemelte zsoldjukat, gondoskodott róluk.

- Provinciákban: kedvelték, mert megvédte a kisembereket a túlkapásoktól.

Fejlődéshez segítette őket. Városokat alapított. Pl. Skopje/Szerbia.

- Építkezései: Birodalom egyik legnagyobb építői közt van.

- Szemére vetik a Decebalusszal kötött békét is: ha nem köt békét, nem

- Senátori rend: E csoport nem kedvelte. Okai = Princeps személyisége (más

uralkodása elején, más a végén). Fontos pozíciókat töltenek be, ezért szigorú

ellenőrzés alatt vannak.

- Személyisége: deformálódik uralkodása vége felé, az összeesküvések miatt, a

határokon megjelenő erős nyomás miatt.

- DOMINUS ET DEUS=ÚR ÉS ISTEN megszólítást követel=ÖNISTENÍTÉS-Pl.

nélküli (kivétel: Néró)(Gö. átvétel) Istenné avatás-császár halála után: senatus+nép

akaratából lehet valaki, ekkor lehet DIVIUS/isteni, istenekhez tartozó/

DOMINE=Uram (rabszolga szólította így rabszolgatartóját)

86

Dobos Dóri

16. A KORAI ANTONINUS-KOR (NERVÁTÓL HADRIANUSIG)

Nervával kezdődött a Kr.u. 96-192 között tartó Antoninus dinasztia. Nerva a szenátus számára

több népszerű intézkedést hozott, ilyen volt például hogy eltörölt néhány adónemet valamint a

zsidók fejadóját is csökkentette, azonban az új uralkodó a hadseregben talált a legnagyobb

ellenzékre, a testőrgárda is fenyegetően lépett fel ellene. Nerva a reakciót csak azzal tudta

leszerelni, hogy megölette néhány közeli ismerősét, akiknek minden valószínűség szerint

„közük volt” a Domitianus meggyilkolásához. Ezt követően maga mellé vette M. Ulpius

Traianust Germania Superior helytartóját, ez követően Kr.u. 98 januárjában az idős Nerva

meghalt.

Traianus jellegzetes arisztokrata családból származott, uralkodása elején úgy látszott, hogy

Nerva politikájának folytatója lesz, oly módon, hogy az idős Nerva még halála előtt örökbe

fogadta (adoptálta), és már életében felruházta a császári hatalom egyes tartozékaival. Ez egy

különleges esett volt, hiszen Nervának nem volt fiúgyermeke, mégis az adoptio-rendszere

„szokássá” vált, ezért nevezik a soron következő császári dinasztiát Antoninusoknak, ide

számítják még Marcus Aurelius fiát és utódát, Aurelius Commodust is (180-192).

Már rögtön Domitianus meggyilkolása után felszínre kerültek a köztársasági hagyományok

helyreállítására irányuló gondolatok, Nerva óta a császárok pénzein ilyen feliratok: „Libertas

publica”; „Providentia senatus”; „Italia restituta”, ezekben a jelszavakban a sztoikus ellenzék

jelszavai váltak hivatalos programmá.

Nerva és Traianus politikájának legfontosabb programja Itália demográfiai és gazdasági

hanyatlásának a megállítása volt, a provinciák gyorsabban fejlődtek, mint az anyaország,

Itália a termelés szinte minden ágán kezdte elveszíteni a hatalmát. A terra-sigillata központjai

is Galliában alakultak ki, ezt nagyban elősegítették a Flaviusok urbanizáló törekvései.

Nerva szervezte meg és Traianus (98-117) fejlesztette tovább az alimentatio rendszerét, ennek

értelmében a császári fiscus a bajba jutott itáliai kisbirtokosoknak, birtokuk értékének 1/12-ed

része erejéig 5%-os kamatra kölcsönt adott. A tőkét a fiscusnak, a kamatokat azonban az

illetékes municipium tanácsának kellett megtéríteni. A város a kamatösszegeket árva

gyerekek eltartására és tanítására volt köteles fordítani. Egy-egy fiú havi 16, egy leány havi

12 sestertius összegű ellátási díjat (alimentatio) kapott. Az árva gyerekeket részben

családoknál, részben árvaházakban helyezték el, a tehetségesek tanítására külön gondot

fordítottak. Antonius Pius és Marcus Aurelius külön alapítványokat létesítettek a lányok

részére, másrészt Itália elnéptelenedését volt hivatott szolgálni a Traianus által életbe léptetett

kivándorlási tilalom.

Rómának, mint gazdasági központnak a helyzetét is meg akarták erősíteni, ezt szolgálták

Ostiát a Tiberisszel összekötő csatorna valamint Centumcellae és Ancona kikötőjének az

építései is. Valamint felépítették Róma központi árucsarnokát (Mercatum Traiani), és a jogi

ügyletek kötésére szolgáló Basilica Ulpiat. Ezenkívül más építkezések is folytak ilyen volt

például Caesar fórumának a restaurációja és a Traianus nevét viselő új fórum építése,

központjában a Basilicával, a közkönyvtárral (Bibliotheca Ulpia) és Traianus oszlopával.

Azonban Traianus ellen dolgozott az a rendelkezése, mely előírta a provincialakóknak (a

szenátusba kinevezett provincialakók), hogy vagyonuk 1/3-ad részét itáliai földek vásárlásába

fektessék. Ez az itáliai mezőgazdaság fellendítését szolgálta.. Azonban a provinciákban is

folytatták az urbanizációs politikát, a provinciákból származó szenátorok megközelítette a

40%-ot. Ezek között, megjelentek görög, afrikai és kis-ázsiai emberek is. A nagyobb

települések sorra nyerték el a municipium rangját, és sor került részben deductio, részben

puszta rangemelés útján további coloniák alapítására is. Az új polgárok egy részét

mentesítették a csak római polgárokra vonatkozó 5%-os örökösödési adó (vicesima

hereditatum) fizetése alól is.

87

Az építkezéseket és a közjót, folyamatos hódító háborúkkal kellett biztosítani, ebben azonban

közrejátszott a nyersanyagszerzésre való törekvés is pl. Dacia aranybányái esetében, a

kereskedelmi utak minél nagyobb távon való birtokbavétele. Traianus belpolitikai

tevékenységével szoros kapcsolatban álltak a hódító törekvések is. Az dák aranybányák

megszerzése mellett Traianus másik célja a keleti kereskedelmi utak megszerzése a Parthus

birodalom rovására.

A keleti hódítás elsősorban gazdasági célúak voltak, s ezt katonai célok is sürgették: az Al-

Duna mentén katonai utat építettek és Drobeta mellett felépítették az első állandó kőhidat a

Duna két partja között. Ezt követően indult meg a dákok ellen a haderő, az első 101-102, majd

a második 105-106 között tartott. A dák királyi székhely, Sarmizegethusa elfoglalása után

maga Decebal menekülés közben öngyilkos lett. A provinciát pannoniai és itáliai telepesekkel

népesítették be, a dák lakosság maradványa ebbe a betelepített lakosságba olvadt be. Több új

római coloniát szerveztek, ezeknek egy része megkapta az adómentességgel járó ius

italicumot is. Traianus további hódításainak fedezetét Dacia aranybányái voltak hivatottak

kitermelni. A keleti hódítások az észak-arab nabateus clienskirályság meghódításával és

Arabia Petraea néven való provinciává való szervezésével indulhatott meg 106-ben. Ennek a

főváros volt a sziklaváros Petra, s kiindulópontja volt az Arab félszigetre induló

karavánutaknak.

Egy 110-ben kirobbant armeniai trónviszály adott alkalmat Traianusnak a Parthus-birodalom

megtámadására, véget ért a két birodalom között a fél évszázados béke. A hadjárat 113-ban

indult meg: Armenia egészen a Kaspi-tengerig római provinciává vált. Ktesiphón 116-ban

elesett, ezzel Mezopotámia is római kézbe került, Traianus meglátogatta Babilon városát,

majd kihajózott a Perzsa (Arab)-öbölbe. Azonban a hátország lakossága felkelést robbantott

ki, s velük egyidejűleg a Cypruson, Cyrenében és Egyiptomban is felkelést robbantottak ki. A

felkelés leverésére Traianus egyik hadvezérének a berber Lusius Quietusnak a vezetésével

egy sereget indított a hátországba. Ezzel viszont végképp megszakadt a római előrenyomulás

a keleti térségben. Mezopotámia déli felét a Tigristől keletre fekvő területeket fel kellett adni.

Traianus a harcok közepette 117-ben betegségben meghalt. Újjászületett Herculesként

ünnepelték, és az optimus princeps „a legjobb császár” címmel is kitüntették, a dák hadjárat

sikerét pedig Róma legnagyobb szabású ünnepsége követte. A győzelmet „örök időkre” tette

emlékezetessé a Traianus forumán felállított és ott ma is látható diadaloszlop és a hódító

harcok színhelyén a mai romániai Adamklisszi helységben épített emlékmű (Tropaeum

Traiani).

Traianus végleg szakított Dominatus zsarnokságával, a consulokat az idejében a szenátus

választotta, s nem voltak felségsértési perek. A városi szervezet behálózta az egész

birodalmat, számos municipium pénzügyeinek rendbenntartására császári megbízottakat

(curator civitatis) kell kinevezni, és egyes városokban a tanács (curia) tagságára már nincs

elég önkéntes pályázó . A kis-ázsiai városok nehezen bírták a seregek elszállásolását, ezért itt-

ott zavargások törtek ki. A súlyos adóterhek miatt felszaporodtak a hátralékok, az 1 milliárd

sestertiusos összegnek a legnagyobb részét utódának el kellett engednie.

Traianus halálakor özvegye közölte, hogy a császár P. Aelius Hadrianust (117-138) Syria

helytartóját tette meg utódává, a döntéssel a szenátus és a hadsereg is elfogadta. Hadrianus

felismerte, hogy a Traianusi katonai vállalkozások meghaladták a birodalom teherbíró

képességét, az új hódítások és a gazdasági hasznuk nem voltak összhangban egymással.

A háborús párt veresége akkor vált teljessé, amikor a szenátus „összeesküvés” címén halálra

ítélte Traianus négy szenátori párthívét, közöttük hadvezéreit, L. Quietust és C. Palmát.

Hadrianus ezt követően megkezdhette békés tevékenységét, a parthusokkal békét kötött,

feladva ezzel Traianus Eufráteszen túli hódításait, beleértve Armeniát is. Ezt kettéosztották,

nyugati része Armenia Minor római clienskirályság lett, keleti fele pedig a Parthus-dinasztia

egyik mellékágának uralma alá került. Arabia Petrae és Dacia provinciák megmaradtak a

88

birodalmon belül, Hadrianus lemondott újabb provinciák megszerzéséről is: a katonai

befolyások megtartását clienskirályságok megszervezéséről igyekeztek fenntartani, a nyugati

(rajnai), északi (al-dunai), és keleti (eufráteszi) határ mentén, ez a rendszer kisebb anyagi

ráfordítással igyekezett a római uralmat biztosítani.

Hadrianus alatt csupán egyetlen nagyobb háború folyt, mégpedig a 132-ben kitört harmadik

zsidófelkelés, a felkelés vezetője Simon Barkoziba volt, akiben hívei a Messiást látták és Bar-

Kochbanak vagyis a „Csillag fiának” nevezték el, a felkelést 135-ben sikerült leverni. A

további gondok megelőzése véget, Hadrianus Jeruzsálemet új néven, mint Colonia Aelia

Capitoliná-t római telepesek számára újjáépítette, és a zsidókat kitiltotta egykori

fővárosukból. Iudaeát még a nevétől is megfosztotta és provincia Syria Palestina néven

szervezte újjá. A zsidók harmadik háborújának a leverésével vált rohamossá a zsidók

szétszóródása, elsősorban a nyugati provinciák irányába.

Hadrianus uralkodásának nagy részét Rómától távol töltötte, két nagy utazása volt az egyik

121-125 között a másik pedig 128-132 között. A második utazása során a keleti provinciákat

kereste fel, Pannóniában 117-ben és 124-ben járt, az utazások során a provinciákkal

kapcsolatos kérdéseket a helyszínen intézte el, ezeknek a középpontjában a császári

bürokrácia és az igazságszolgáltatás kiépítés állt. Nyugaton folytatta elődeinek romanizáló

politikáját, keleten azonban a görög politikai hagyományok feltámasztásán fáradozott. Athént

többször meglátogatta és új épületekkel (Iuppiter Olympius templom) gazdagította, támogatta

a görög közigazgatási nyelv fennmaradását; szorgalmazta a görög városoknak egy pánhellén

szövetségbe való tömörülését, valamint Athénban archónná választatta magát. A rabszolgák

értékének növekedésének jele, hogy a törvényhozás velük szemben is megkövetelte a

humanitást, a gazda immár nem volt korlátlan ura a rabszolgának. Megengedte a császári

birtokok colonusainak, hogy ugarföldeket saját kezdeményezésük alapján művelés alá

vegyenek, ez esetben időszakos bérlőkből határidő nélküli birtokosokká (possessores) váltak.

Egyiptomban a királyi földek egy részét a colonusok magántulajdoni földjévé nyilvánította,

erre vonatokozó rendelkezése az „ugarföldekről szóló törvény”., ennek értelmében az

időszakos colonusi bérlet mellett megjelent a colonatusok örökbérlete, rendelkezései

értelmében a rabszolgatartó munkaerő visszaszorult.

A császári közigazgatás Hadrianus alatt vált az egész birodalmat behálózó szerves egésszé.

Az elvi irányítás a császári tanács (consilium princips) feladata volt, ennek tagjai főként

lovagok és szenátorok voltak, akiket a császár nevezett ki a katonai vezetők és a jogtudósok

közül. A közigazgatás irányítása a két praefectus praetorio feladata lett, legalább egyiküknek

jogtudónak kellett lennie, így a praefectus praetorio a testőrgárda parancsnokából a császár

helyettesévé, vagyis a közigazgatás és a bíráskodás irányítójává vált. Az ő feladata lett a

császári scriniumok ellenőrzése, amelyeknek száma 6-ra emelkedett, a korábbi négyhez

hozzájött még a cognitionibus amely a jogi döntések hivatala lett, valamint a bibliothecis azaz

a könyvtárak, levéltárak és irattárak hivatala, ezeknek az élén lovagrendi személyek álltak.

A praefectus praetorioval valószínűleg egyenrangúak voltak a többi praefectus címet viselő

hivatalnokok: a praefectus annonae, a gabonaellátás vezetője, a praefectus vigilum, a római

rendőrség és tűzoltóság parancsnoka és a praefectus Aegypti, azaz Egyiptom helytartója. A

császári közigazgatás alacsonyabb szervei voltak Rómában a procuratorok, ezt a címet

viselték a kisebb császári provinciák helytartói is. A lovagi ranglétra legalacsonyabb fogán

álltak a császári ügyészek (advocati fisci), a császári kincstár jogi ügyleteinek a lebonyolítói; s

közülük kerültek ki a magasabb rendű procuratorok. A lovagrendi tisztségviselők 4 fizetési

osztályba voltak sorolva, 60 000, 100 000, 200 000 ill. 300 000 sestertius évi fizetéssel. A

procuratorokat a „vir egregius” (kiváló férfiú), a praefectusokat a „vir eminentissimus”

(kiemelkedő férfiú), míg a szenátori rangú méltóságok a „vir clarissimus” (legdicsőbb férfiú)

címet viselték.

89

A nem lovagrendű hivatalok közül említést érdemelnek a Hadrianus által szervezett

frumentatorok, vagyis a gabonafelügyelők testülete, a hadsereg ellátására szolgáló

gabonabeszolgáltatásokat és az adók teljesítését ellenőrizték, ezért éppen alkalmasak voltak

besúgói hálózat működtetésére is, a kinevezéseket az illetékes scriniumok javaslatára a

császár eszközölte. A köztársasági tisztségek beilleszkedtek a császári adminisztráció

rendszerébe, a császár ajánlási joga a commendatio pedig gyakorlatilag egyenlő volt a

kinevezéssel. Így a commendatio alapján kinevezett szenátus, évenként többször kinevezett 2-

2 consult valamint évenként 14 praetort, a consulok ezenkívül az ünnepi játékokat is

rendezték valamint bíróként léptek fel. Alsó fokon pedig a 14 praetor által vezetett

szakbíróságok is ítélkezhettek, Hadrianus óta a praetorok elveszítették az önálló döntések

hozatalának jogát. Hadrianus ezért 131-ben Iulianus praetorral összeállítatta az érvényes

jogszabályokat magába foglaló edictum perpetuumot. Ettől kezdve újabb jogi előírásokat már

csak a szenátus hozhatott. A szenátusi határozat hozatala nem másból állt, mint a császári

előterjesztésből (oratio principis) felkiáltással (acclomatio) való elfogadásából, amely ily

módon törvénnyé (lex) vált. A császár ezen kívül rendeletet is kiadhatott, mely önmagában is

törvényerejű volt, ezzel a szenátus elveszítette jogkörét, szinte csak politikai és büntetőjogi

perekben ítélkezhettek. Az itáliai peres ügyek elintézésére négy conularisra szállt , később

ezeket a szenátori rangú iurdicusok váltották fel.

Hadrianus idejében a birodalom 40 provinciája közül már csak 11 tartozott a szenátus

határköre alá (Hispania Baetica, Gallia Narbonensis, Macedonia stb..), s ezek egyikében sem

állomásozott légió. Élükön a proconsulok álltak (csak Achaia és Asia élén álltak

consularisok), ezek a commendatio útján egyenesen a császártól kapták a kinevezésüket.

A „köztársasági kormányszervek” kivétel nélkül a szenátori rend számára voltak fenntartva,

míg a császári adminisztáció tisztségeit a nagyobb provinciák szenátori rangú legatusainak és

a praefectus urbinak kivételéve lovagok töltötték be, a felszabadított rabszolgák ezzel

egyidejűleg eltűntek az adminisztráció köréből. A császárság Hadrianus alatt tehát véglegesen

egyeduralommá vált, Hadrianus és utódai alatt pedig bürökratikus abszolutizmussá, a III.

században pedig nyílt katonai diktatúrává. A császár volt a korlátlan uralkodó, az egyetlen

jogforrás, s az ő akarata volt a legfőbb törvény. A császár jelölte ki utódát, halála után pedig

az istenek közé emelkedett.

A megerősített határvédelmi vonal a limes Domitianus uralkodása alatt kezdett kiépülni. A

Rajna-Duna között a limes Germanus, Britannia északi határán a vallum Hadriani, az Al-

Dunával párhuzamosan a limes Moesiae, és Észak-Afrika nem védett határszakaszain a

fossatum Africae-t építették ki. A hadsereget a határvonalak mentén helyezték el, egy-egy

légió számára épült kőtáborokban (castra stativa), illetve földsánccal védett auxiliaris

táborokban. A határvédelmet a 30 légió, továbbá az auxiliaris cohorsok, illetve alák

(lovasalakulatok) és nemzetiségi jellegű alakulatok (numerusok) látták el. A légiókban

kizárólag szabad születésű provincialakók szolgálhattak, olyanok, akik még nem voltak római

polgárok. Egy-egy légió állomány abból a provinciából került ki ahol állomásozott, így a

légiók etnikai összetételüket tekintve gyakorlatilag egységessé váltak (pl. a rajna mentén gall-

germán, a Duna vidékén pannoniai-illyr stb…).

A magasabb rangú tisztek (tribunusok) azonban, rendszerint itáliai származásúak voltak. A

katonai szolgálat vonzerejét az adta, hogy a risztes elbocsátás után (missio honesta) után 3000

denarius összegű végkielégítést valamint római polgárjogot kaptak, erről katonai elbocsátó

oklevél (diploma militare) tanúskodott.

A numerusok tömörítették a különleges fegyvernemek katonáit pl. a szír és szkíta íjászokat, a

baleári parittyásokat, szaracén és szarmata páncélos lovasokat. A védelemnek ez a rendszere

csak addig működött megfelelően, amíg a határ mentén szétszórt légiós és auxiliáris táborok

(castra) és a hozzájuk tartozó kisebb-nagyobb erődök (castellumok), ill. kisebb őrtornyok

(burgusok) katonasága a saját erejéből megbirkózott a csekély létszámú portyázókkal. Ha egy

90

határszakaszon nagy ellenség tört a birodalom területére, akkor a más provinciákban

tartózkodó légiókat is a térségbe vezényelték. Azonban ebben az esetben az elvont légiók

területei gyengültek meg végzetesen, Hadrianus hadserege erre az eshetőségre nem volt

felkészülve.

Hadrianus gondosan készítette az utódlását, egyik rokonát az itáliai származású Antoniust

(császári nevén: Antonius Piust) fogadta fiává és ruházta fel a caesari címmel, valamint az

imperiummal és a tribunica potestasszal. Végül Hadrianus hosszas betegség után, 139-ben

„mindenki által gyűlölve halt meg”. Teste a maga és utódai számára tervezett mauzóleumban

az ún. Angyalvárban nyugszik.

91

Gueth Ádám

17. A KÉSEI ANTONINUS-KOR (ANTONINUS PIUSTÓL COMMODUSIG)

Antoninus Pius(138-161)

Hadrianus befolyásos senatora

a Pius nevet az örökbefogadó apjával szembeni kegyeletes eljárásért kapja

nagyon művelt uralkodó, görögül is beszélt

igyekszik Itália jelentőségét visszaállítani, megszünteti a legatusi rendszert

uralkodásának idején béke honolt a birodalomban

9 alkalommal osztott pénzt Róma lakosságának

a kisolgált auxuliárissok fiai csak akkor lettek római polgárok, ha apjuk szolgálatba lépése

előtt születtek

A Hadrianus falon kívül ő építtet egy másik védművet a vallum Antoninit

Kisebb helyi konfliktusok adódtak nála Britanniában és a Duna környékén(Pius Dacicus

cognoment kap)

Marcus Aurelius(161-180)

Marcus Aurelius hispán származású

Lucius Verust nevezteti ki a senatussal társcsászárnak, amire eddig nem volt példa

Lucius Verus eljegyzi Marcus Aurelius lányát Lucillát.

Pártus háború

IV. Vologaeses partus uralkodó betör Armeniába, majd több legiot megsemmisítve Syriáig

nyomul

162 Lucius Verus szíriábaa megy, de nem ért a hadvezetéshez, Avidius Cassiusra bízza a

seregeket(ő szír származású ő sikeresen kiszorítja a párthusokat Armeniából és az Eufrátesz

vidékéről. Armeniába Róma párti uralkodó kerül.

A következő években elfoglalják Edessátés Nisibist, 165-re még Seleukeiát és Ktésiphónt

is(ezeket lerombolják)

A háborúval azonban fel kell hagyni mert pestisjárvány tör ki és a dunai helyzet is aggasztó

A pártusok számára nem súlyos a béke, bár Armenia római vazallusállam lett, a legtöbb

elfoglalt területet visszadták(kivétel Carrhae és Dura Europos)

A Dunai háborúk első szakasza(166-175)

a gótok vándorlása a markomannokat és más népeket rányomja a limesre.

az alánok is nagy gondot okoznak

Pannóniából csapatokat vonnak el a pártusok ellen, ami növeli a zűrzavart.

Róma tárgyalásokat kezd. a kvádok és a szarmaták birodalomba való felvételéről, Marcus

Aurelius még provinciát is adna nekik.

Létrejön a tres Daciae(167-169) Dacia, Apulansis Dacia Porolissensis, Dacia Malvensis) egy

procurator katonailag azonban egy legatus alá tartozik(székhely Apulumban)

166-167 tele langobárdok és obiusok betörése

168 Bánát térsége szarmata betörés

Claudius Fronto parancsnoksága alatt átmenetileg összevonják Moesia superior Dacia

Apulensist.

Végül római sikerek mindenütt. Marcus Aurelius lezárnia háborút, de a pestis miatt ez

elmarad.

169 Lucius Verus meghal szélütésben.

A következő évben Dáciát több irányból éri "barbár" támadás. Albournus Maior(Verespatak)

közelében elrejtik az aranybányák működését igazoló viasztáblákat

92

169-171 a pannóniai markomann háború, a germánok átkelnek a Dunán majd egy római

sereget legyőzve a Borostyánúton Aquileiáig nyomulnak

A Dáciai helyzet miatt Dácia és Moesia Marcus Claudius Fronto kezébe kerül. Fronto hősi

halált hal a küzdelmekben, de kiveri az ellenséget. Itáliából Tiberius Claudius Pompeianus és

Pertinax(ő Commodus után lesz császár) szorítják ki a "barbárokat"

súlyos harcok Pannóniában praefectus praetorio M. Macrinius is elesik

172-175-ben a rómaiak már "barbár földön" harcolnak, de a császár megbetegszik és

halálhírét terjesztik. Cassius Avidiust kiáltják ki császárnak

Marcus Aurelius békét köt a markomannokkal, iazygokkal, kvádokkal és naristákkal

Marcus Aurelius, fiát Commodust jelöli ki a sirmiumi főhadiszálláson, közben Avidiust

megölik. A császári család Keltre utazik.

177-ben kiújulnak a háborúk, először római sikerek majd "barbár" győzelmek(ekkor pusztul

el Aquincum Gorsium)

179-180 a harcok már a Duna túloldalán zajlanak

180 Marcus Aurelius valószínűleg pestisben meghal

Commodus (180-192)

Marcus Auerelius már 175-ben Caesarra ütteti(ekkor még nem is nagykorú

177-tő Augustusi címet kap vagyis a császárral egyenrangú lesz

180-ban befejezi apja germániai hadjáratát.

181-ben nővére Lucilla összeesküvést szervez ellene, ami azonnal lelepleződik

Commodus szinte semmiben sem hasonlít a filozofikus alkatú apjához

Nem érdeklik a birodalom ügyei sem, így kegyencei uralkodnak Perennis és utóda Cleander,

akik felszabadított rabszolgák voltak.

Commodus imádta a gladiátorokat és maga is harcolt az arénában. Általában Herculesnek

öltözve harcolt.

Aranykort hirdetett átneveztette az Augusztust Commodusnak a szeptembert Herculesnek,

Róma népét Commodus gyermekeinek hívta és Rómát is átkeresztelte colonia

Commodiánának

Igazi playboy életet élt, ivott és homoszexuális kapcsolatai voltak

A kincstár kongott az ürességtől, így koholt vádak alapján tartoztattak le embereket, majd

vagyonukat elkobozták. Főleg a senatori rendet utálta. A Birodalom tele volt a besúgóival.

Gyakran háborúzik a szarmatákkal és a kvádokkal

Galliában egy Maternus nevű dezertőr megszervezi a bellum desertorumot és seregével a

VIII. Augusta Germania legio táborhelyét is ostrom alá veszi

185-186 tájékán Britanniában is lázadás tör ki a határ délebbre való húzása miatt. Lázadások

Daciában is. Mauretániában berber törzsek támadnak.

Rómában éhinség tombol.

192-ben az év utolsó éjszakáján a praetoriánusok ölik meg(amikor Commodus épp a

kivégzendő emberek listáját írta az asztalán feljtette a viasztáblát, amivel egy kisgyerek

játszogatni kezdett. Az egyik praetorianus észrevette, hogy az ő neve is a listán van)

93

Fodor Krisztina

18. A KORAI SEVERUS-KOR (SEPTIMIUS SEVERUS ÉS CARACALLA)

Septimius Severus (193-211) polgárháborúk kora (193-197)

Septimius Severus hatalomra kerülése egy polgárháborús időszak után szilárdult meg. A

polgárháború kezdetén egyszerre három császárjelölt és egy gyengekezű császár várta, hogy

valaki lépést tegyen, és ebben elsőnek Septimius mutatkozott meg sikeresen. Három

ellenfélből egyet maga mellé állított, egyet gyengeségénél fogva letaszított a trónról, keleti

ellenfelét pedig hadseregével gyűrte le. Ezek után társcsászára is ellene fordult, majd a vele

való leszámolás után vette kezdetét Septimius igazi katonacsászár korszaka. Ahhoz hogy

megértsük a 193-197 közötti események többségét, szükséges megismernünk Septimius, és a

másik három döntő személy hátterét, valamint az előzményeket.

L. Septimius Severus 146. áprilisában született, az Africa provinciabeli Leptis Magnában.

Septimius 18 éves korában Rómába utazott tanulmányai miatt, ahol nagybátyja segítségével

senatori rangot kapott. A római hivatali létrán egyre feljebb hágta magát: a tribunus militum

tisztséget nem töltötte be. 182-183-ban a IV Scythica legio élén állt Massilia környékén

Syriában, végül Gallia Lugdunensis tartományának helytartója (legatus Aug. pro praet. prov.

Galliae Lugdunensis) lett 186-189 között. 188-ban született legidősebb fia, Septimius

Bassianus, feleségétől Iulia Domnától. 189-190-ben Sicilia proconsula volt, és 190-ben

Apuleius Rufinusszal consuli tisztséget töltött be. 191-193 között Pannonia Superior

helytartójaként szolgált (legatus Aug. pro praet. prov. Pannoniae Superioris).

Rómában 192 decemberétől 193 nyár elejéig döntő változások jelentkeztek. Commodus

császárt elviselhetetlensége miatt meggyilkolták, és P. Helvius Pertinaxot választották meg új

uralkodójuknak. Pertinax ekkor már öregember volt, 66 esztendős. 176-177 között Moesia

Superior és Inferior helytartója, 178-179-ben Dacia helytartója volt. 192 decemberében

Commodust meggyilkolták Laetus, a testőrparancsnok, és Eclectus jóvoltából, akik ezután

Pertinaxot kérték fel új uralkodónak. 192. december 31-én kiáltották ki császárnak. Marcus

Aurelius császár uralmát utánozta, boldog békeidőket hozott a rómaiakra, és a zsarnokság

utáni nyugodt élet, és szelíd uralkodásának következtében az emberek istenként tisztelték,

ellenségei pedig visszaemlékezve a hadjáratokon tett hűségére és hősiességére, szívesen

meghódoltak neki. Megengedte, hogy a teljesen megműveletlen földeket birtokba vegyék, és

műveljék, visszaállította a régi adómentességet, mérték- és egyenlőségtartó volt.

„Miközben mindenki az új rendnek örvendezett, egyedül a testőrök bosszankodtak a

kialakult helyzeten.” „Pertinax ellen pártot ütött Laetus a testőrök parancsnoka azokkal

együtt, akiket bosszantott Pertinax feddhetetlensége. Laetus ugyanis bánta, hogy császárrá

tette Pertinaxot…” Így tehát ugyanaz a Laetus, aki korábban Commodus ellen merényletet

követett el, most Pertinaxot vette célpontba, és terve sikerrel is járt 193. március 28-án.

Hiányzott a katonák számára a korábbi rablás, erőszak, a tivornyázó életmód, amelyet

Pertinax beszüntetett, és megvetett. A császár halála után a nép nagy zavargásba kezdett, és

hatalmas szerencsétlenségnek vélte, hogy „egy jóindulatú apát és igen kiváló vezetőt

veszítettek el.” Ezután a testőrök áruba bocsátották a császári címet. Aki a legtöbbet fizette

érte, annak testi épségét biztosították, és uralkodóvá választották. Didius Iulianus volt az, aki

a hatalmat megvásárolta, és élvezte a testőrök védelmét, azzal a jelmondattal, hogy

Commodus emlékét akarja visszaállítani. 193. március 28-án császárrá kiáltották ki, ám

„Iulianust, miután hatalomra jutott, csak a lakomák és a tivornyák érdekelték, a közügyekkel

mit sem törődött, helyette elpuhult és szégyentelen életmódot folytatott.” Ezek után derült ki,

hogy a katonákat is kijátszotta, hiszen nem volt akkora vagyona, amellyel őket hitegette. Így

egyszerre a nép és a katonák haragját is magára vonta.

Mindemellett keleten, Syriának helytartóját, Pescennius Nigert is császárrá kiáltották ki,

„az általa irányított syriai hadsereg kiáltotta ki császárrá, … Iulianus iránti gyűlölet” vezette

őket. Rómában a köznép is inkább Niger mellé állt Iulianus helyett. Niger hatalma nagy volt,

94

„egész Phoeniciára kiterjedt az Euphratesig”. Jó hírnévre tett szert cselekedetei miatt, és illő

életmódot folytatott. Mivel a római nép őt kérte császárának, máris jobb színben tűnt fel, mint

Iuliuanus aki megvásárolta hatalmát. A syrek, különösen Antiochia lakosai (akik kifejezetten

kedvelték Nigert a sok ünnepély és látványosság megrendezése miatt) egyből pártját fogták,

és Egyiptom is mellé állt.

Rómában Iulianust nem fogadta el a nép, keleten Niger szervezkedett, de nem tett

lépéseket helybeli megválasztásán kívül. Ugyanakkor északon volt még egy császár jelölt,

akit serege szintén kikiáltott uralkodójának, mégpedig L. Septimius Severus. Septimius ekkor

Pannonia Superior helytartója volt. „…afrikai származású, kormányzásra termett, határozott

jellemű ember. Mivel küzdelmes, kemény életmódhoz szokott, könnyen viselte a fáradalmakat.

Éles elméjű volt, elgondolásait nyomban meg is valósította.” Kapva kapott az alkalmon:

Pertinax emlékén, és bosszúján felbuzdítva csapatait, azok császáruknak kiáltották ki

Carnuntumban április 9-én. Erejét nem csak saját katonáival akarta megerősíteni, hanem a

szomszédos tartományok helytartóival is szövetkezett: Raetia, Noricum és Pannonia Inferior

kormányzóival, valamint Moesia Inferiorban Geta nevű testvérére számíthatott. Emellett még

küldött követeket mindkét Germán provinciába, Daciába, és Moesia Superiorba is. Különösen

szerencsés helyzetben volt, hogy az illyricumi katonák élén állt, akik egykor (I Adiutrix)

Pertinax alatt szolgáltak, és igen nagy becsben állt köztük az elhunyt császár. Septimius ezt

kihasználva könnyebben tudta hatalmát elismertetni, és ennek jelentőségére felvette Pertinax

nevét, így a császár teljes neve: Imperator Caesar L. Septimius Severus Pertinax Augustus

lett.

„Ugyanolyan kemény körülmények között élt, mint katonái. Egyszerű sátorban aludt, azt

ette és itta, amit bajtársai. Soha nem élt császári fényűzéssel. Ezzel még népszerűbb lett

katonái szemében, és nem csak azért tisztelték, hanem azért is, mert a nehézségek

legyőzéséből elsőnek vette ki részét. Ezért minden parancsát lelkesen teljesítették.”

Septimius mielőtt még elindult Rómába, megvárta a hírt, hogy gyermekei biztonságban

vannak. Még egy fontos személyt ki kellett iktatnia a hatalomvágyból: Clodius Albinust.

Albinus Hadrumentumból származott, és ekkor Britannia provincia helytartója volt. Jelentős

katonai erővel rendelkezett ahhoz, hogy önmagát szintén császárnak nyilvánítsa, és lerohanja

Septimiust. Ezt megelőzve Septimius, császárrá nyilvánítása után követeket küldött

Albinushoz, felajánlva neki a Caesar titulust, vagyis tás császárrá nyilvánította, amit Albinus

elfogadott, és felvette a következő nevét: D. Clodius Septimius Albinus Caesar. Septimius

Niger elleni biztosítása érdekébe leküldött egy legiot Thárkiába Moesia Inferiorból.

Iulius, amikor hírét vette a lázadásnak M. Aquilius Felix-et küldte Septimius ellen, hogy

gyilkolja meg. A senátus által pedig ellenséggé nyilvánították 193. májusában. Mivel ez sem

sikerült Iulianus kapkodásba kezdett, és Rómát egy fegyveres alakulattá szervezte, nevetséges

készülődéssel: azokat az elefántokat akarta harcra bevetni, amelyek a játékokra voltak

fenntartva, ugyanakkor nem voltak megfelelően kiképzett harcosai sem.

Laetust megölette, mert tudta, hogy Septimius pártjára állna. Jól sejtette, hiszen a szenátori

követek, akik Septimiushoz érkeztek átálltak az afrikai oldalára sőt még Aquilius Felix is, akit

meggyilkolására küldtek ki. „Severus azonban megmenekült azok kezei közül, akiket Iulianus

az ő megölésére küldött,” Iulianus ezek után elküldte Tullius Crispinust Septimius elé, hogy

felajánlja tás császárrá nyilvánítását, amit Septimius nem fogadott el. Iulianus elérte a

végzetét: Silius Messala consul összehívta a senatust, ahol Iulianust halálra ítélték, Septimiust

császárrá nyilvánították, Pertinaxot pedig istenítették. Június 1-én Iulianust néhány katona

megölte a palotában, családjával együtt. Septimius Plautianusnak megüzente, hogy keresse

meg és fogja el Niger gyermekei. Emellett parancsot adott, hogy Aselius Aemilianusnak, Asia

proconsulának, Niger egyik legfőbb támogatójának gyermekét is fogja el.

Severus másik legsürgetőbb gondja a testőrség volt. A római testőrség vezetőinek

parancsba adta, hogy fegyver nélkül, díszöltözetben járuljanak elé mind, a városon kívülre,

95

hogy letegyék az esküt számára. Bedőltek Septimius csapdájának, és felsorakoztak

mindahányan voltak a városon kívül, ami közben Septimius emberei berontottak a hátuk

mögött hagyott castra praetoriába, és lefoglalták a fegyvereket. Az őrséget azonnal Septimius

fegyveres katonái fogták körbe, majd Septimius beszédet intézett hozzájuk, amelyben

megtámadta őket Pertinaxhoz való hűtlenségük miatt. Végülis életben hagyta őket, de

levetkőztetve (aki nem akart, arról erőszakkal lerángatták a ruhát) elűzték a testőröket Róma

környékéről, melyet 100 mérföldnél jobban meg sem közelíthettek.

A testőrségbe szinte csak itáliaiak szolgáltak, de Septimius új csapatot alakított ki maga

számára. Nagyobb létszámút, és azokkal a katonákkal látta el, akik vele harcoltak az északi

legiokban. Azzal hogy az itáliaiakat kizárta a testőrségből, helyette a városi sereg létszámát

növelte meg, és oda toborozta be őket.

Mindeközben Septimius megindult Rómába, hogy véglegesen átvegye a hatalmat.

Miután bevonult, másnap a senatus elé járult, és beszédet intézett hozzájuk. Erősködött,

hogy az ő puccsa önvédelemből jött létre, hiszen Iulianus embereket küldött, hogy megöljék

őt. Holott ezt Iulianus csak akkor tette meg, amikor az expeditio urbica már megindult.

Mindemellett közölte, hogy ő Pertinaxot fogja megbosszulni. Benyújtott egy rendeletet,

miszerint „az uralkodó nem ítélhet halálra szenátort anélkül, hogy a szenátus nem egyezne

bele”. Septimius megszervezte Pertinax temetését. Ennek a ceremóniának a megszervezése, és

végrehajtása bizalmat adott az embereknek, hogy valóban Pertinax „utóda” lesz a trónon.

Később a senatusban vád alá helyezte Iulianus barátait, és kivégeztette őket, máris megszegve

ígéretét.

Következő lépése volt, hogy eltervezze a Niger elleni hadjáratát. Egy csapatot Fabius

Ciloval az élen már elküldött Thrákiába, Perinthusba, hogy megakadályozza Niger

előrenyomulását, és egy másik sereg, Marius Maximusszal az élen már Byzantiumot

ostromolta. „Egy legiot indított útnak, hogy megszállja Görögországot és Thraciát, nehogy

Pescennius foglalja el őket, azonban Byzantium már Niger kezében volt.”

Mielőtt megindult keletre, három új legiot állított fel, melyeket I, II, és III Parthicae névvel

nevezett el, arra utalva, hogy a Párthusok ellen vezet hadjáratot keletre. Természetesen Niger

ellen indult, de volt még egy fegyver a kezében. Elfogatta mindazok gyermekeit, akik keleten

valamilyen hivatali pozíciót töltöttek be. Mindeközben aggodalom tört ki Africa

tartományának elvesztése miatt, ugyanis ha Niger Egyiptomba, és Libyába küldi seregét,

elvágja Róma gabonaellátását, és még Septimius saját szülőföldje is elesik. Ezért a III

Augusta legatusát utasította, hogy küldjön különítményeket Tripolitaniába, Mantennius

Sabinus pedig igyekezett Egyiptomot kijátszani Niger kezéből.

Niger Byzantiumot tette meg központjának, és Fabius Cilo seregeinek igen nagy

veszteségeket okozott, amikor megpróbálta bevenni Perinthust is. Ezzel magát győztesként

emelte ki, és követői új Nagy Sándornak emlegették. A senatus ellenséggé nyilvánította

Septimius kérésére Nigert és Asellius Aemilianust.

Mielőtt odaértek volna, Ti. Claudianus Candidus vezetése alatt egy pannoniai legiot

(exercitus Illyricus) leküldött Thrákiába előre. Marius Maximus Bizánc elfoglalására

igyekezett a moesiai legiokkal, Niger addig Asia Minor tengerpartjának védelmére

parancsolta Aemilianust. Septimius eközben megérkezett, hogy központjává tegye Perinthust,

amitől Niger ajánlatot tett Septimiusnak, hogy legyenek társuralkodók. Septimius ezt azonnal

visszautasította.

Claudius Candidus seregével átszelve a tengert, a túlparton legyőzte Aemilianus seregét,

aki Cyzicusba menekült, de Candidus elkapta és megölte. Aemilianus serege keletre menekült

tovább Bithyniába. Candidus tovább üldözte őket, majd két bithyniai város is beleszólt az

eseményekbe: Nicomédia Septimius oldalára állt, és segített elfogni Aemilianus embereit, de

Nicaea menedéket nyújtott számukra.

96

Candidus Nicaea ellen vezette seregeit. A csata egy hegyszorosban volt, nyugatra a

várostól. Először Candidusnak kedvezett a szerencse, majd megjelent Niger és Septimius

serege menekülni kezdett, ekkor Candidus rendbe szedte őket, és még napnyugta előtt

megsemmisítette Niger seregét. Niger visszavonult Antiochiába, és Septimius birtokba

vehette Asia, és Bithynia tartományt is.

Septimius seregének új főparancsnoka lett Cornelius Anullius személyében, aki Africa

proconsula volt. Anullius megkezdte előrenyomulását Galatián és Cappadocián keresztül.

Niger kétségbeesetten készülődött, megerősítette a Taurust és emelte csapatainak létszámát,

de támogatói továbbra is csökkentek. Egyitom, Arabia elpártolt tőle, Palestina egyik legioja, a

VI Ferrata szintén disszidált, és néhány syriai város is: Laodicea és Tyre.

A döntő csatára Issos mellett került sor, ahol Septimius embereit egy súlyos vihar és zápor

segítette meg, amely szembe támadta az ellenséget. A döntő tényező azonban az a lépés

lehetett, hogy Valerius Valerianust a lovascsapatokkal hátba támadta Niger seregét, akik a

vihar nehézségei, és menekülésük megakadályozása miatt feladták a harcot. Niger elmenekült

Antiochiába, ahova Anullius követte, és elfoglalta a várost, majd annak külkerületében magát

Nigert is elfogta. Fejét levágták és elküldték Septimiusnak, aki továbbította Byzantiumba, az

azt ostromló seregeknek, és a védőknek, hogy rábírja őket a megadásra, amely hatástalannak

bizonyult végül.

Valószínűleg 194. május 21-re sikerült Septimiusnak hatalmát az egész keleti

birodalomban megerősítenie. Syriát kettéosztotta: Syria Coele központja Laodicea lett, amely

megkapta a ius Italicumot is, mentesítve a városlakókat a kötelező provinciai adótól. Syria

Phoenice központja Tyre volt, amely szintén megkapta a ius Italicumot. Antiochia szigorú

büntetést kapott, a várost teljesen megfosztották városi státuszától, és arra kárhoztatták, hogy

riválisa, Laodicea alá tartozzon

Niger csapatainak nagy száma menedéket talált az Euphratesen túl, és Mesopotamia

különböző uralkodói támogatták őket is és Nigert is. Ennek fejében Septimius hadjáratot

hirdetett meg keletre: felcissima expeditio Mesopotamena, melyben az Osrhoenieket,

Adiabenéiket és Arabokat támadta meg. Valószínű, hogy a hadjáratnak politikai okai voltak,

ugyanis egy évvel a polgárháború után sikert kellett szereznie, amely megmutatta, hogy nem

csak a személyes ellenségeivel képes leszámolni, és erre egy hadjárat kapóra jött. Ugyanakkor

a Párthus Birodalom éppen gyenge állapotában enyelgett és Byzantiumot sem sikerült még

beroppantania.

195 tavaszán megindult Mesopotamia megszállására, melyben saját tapasztalatai, és

felesége, Iulia személyes syriai ismeretei voltak segítségére. A határt Zeugmánál lépte át, és

első célpontja Osrhoene volt, mivel a hadjárat elején az Arabok és Adiabenik meghódoltak

neki harc nélkül. Ezért Septimius már a hadjárat kezdetén felvette az „Arabicus” és

„Adiabenicus” jelzőket. A sivatagi körülmények, beleértve a homokvihart és a víz hiányát,

súlyos nehézségeket okozott a csapatoknak, de Septimius gyermekkori tapasztalataival,

sikeresen tovább irányította seregét Nisibishez. Nisibisben egy római helyőrség tanyázott,

akiket megerősített Septimius serege, és onnan kifelé támadták a mesopotamiai királyokat. Az

új provincia kiterjedése egészen Nisibisig és a Tigrisig kinyúlt.

Albinus eközben nyugaton számos levelet fogadott és küldött befolyásos szenátoroknak,

akik azt várták, hogy lépjen be Rómába és vegye át a császárságot, de ezektől Septimius

mind-mind értesítve volt.

Septimius Marcus Aurelius fiának hirdette magát. Fiát Bassianust, aki 7 éves volt, Marcus

után nevezte át és megadta neki a caesari rangot. Septimius tudott Albinus cselekvéseiről,

ezért Britanniába küldte követeit, hogy tárgyaljanak Albinusszal, majd üssék le, amennyiben

ez nem sikerülne, mérgezzék meg őt. A követeket Albinus elfogta, és kínzásoknak vetette alá,

ezek után mindent elárultak, amit Septimius kitervelt ellene. Septimius nem akart nyíltan

ellenségeskedést kezdeni Albinusszal, de azzal, hogy adoptálta magát az Antoninus-házba, és

97

fiát Caesarrá nevezte ki, mind olyan intézkedés volt, amelyből Albinus már sejthette a saját

leszámolását. Septimius istennek, és az isteni Commodus testvérének nyilvánította magát.

Azon kívül, hogy fiát caesari rangra emelte, az adoptálással azt fejezte ki, hogy egy jogos,

legitim uralkodó, akinek „császári” rokonai vannak. Miután fiát utódjává tette, Albinus

feleslegesnek bizonyult, csak kihasználta arra az esetre, ha valami baj történne vele. Erre

következő lépésként Albinus 195-ben kihirdette magát uralkodónak.

Septimius megkezdte a visszavonulást nyugatra. A felcissima expeditio Mesopotamena

rövidre sikeredett, de valószínű, hogy eredetileg is csak egy kis megtorló háborúnak szánta.

Addig nem volt hajlandó elhagyni Mesopotamiát amíg meg nem érkezett a híre Byzantium

elestének. Az ostrom több mint két évig tartott. Falaikat lerombolták, városi státuszát

megszüntették, hozzácsatolták Perinthushoz.

Rómában a senatus köteles volt Albinust ellenséggé nyilvánítani 195. december 15-én. 195

alatt Septimius hatályon kívül helyezte a 193-as megegyezését Albinusszal. Állítása szerint,

szándékosan tette Albinust utódjának, ha elbukna az ellenségeivel szemben, akkor ő legyen a

császár. Septimius nem bukott el, és Albinus sem volt hajlandó lemondani jogáról.

A visszamenetel elején néhányan előre mentek, hogy biztosítsák Róma és Itália északi

provinciáinak hűségét. Candidus pannoniai seregét visszavezette nyugatra, Marius Maximus a

moesiai sereget Byzantium alól a Dunához vezényelte. A harmadik erő a daciai seregből jött

össze, Ti. Claudius Claudianus vezetésével. Útközben új legiokat toboroztak, és a meglevőket

töltötték fel észak-Itáliában.

Nyugaton, Noricumban Claudius Candidus már előrehaladt, és az exercitus Illyricusszal

„vadászta” Albinus híveit. Albinus megszerezte Hispánia Tarraconensis kormányzójának,

Norius Rufusnak támogatását, majd elfoglalta Lugdunumot, és székhelyévé tette.

Megkísérelte elfoglalni a Rajna-vidékét sikertelenül, de legyőzte Alsó Germánia

kormányzóját, Virius Lupust, majd Triert ostromolta meg Gallia Belgicában, amelyet

Claudius Gallus a XXII Primigenia legioval védett. Septimius biztosította az Alpokat, az új

legiok egyikével Iulianus Pacatianus felügyelete alatt, hogy átkelhessen rajta. Albinusnak

lehetett a legnagyobb provinciai serege

Mikor átkelt a csatornán hátra kellett hagynia helyőrségnek valót, így maximum 40 000

lehetett Albinus embereinek száma Galliában. Mindemellett élvezte még a Hispániai legio,

VII Gemina támogatását is Norius Rufustól. Ezzel szemben Septimius seregét nem britek és

hispániaiak alkották, hanem kemény illyricumiak. A Rajnai és Dunai seregek kitettek egy

több mint 200 000-es létszámú sereget. Mindemellett új legioira is számíthatott.

A seregeket Candidus, Claudius Claudianus és Marius Maximus vezette előre. A Rajnai

seregek feladata volt, hogy megakadályozzák Albinus visszatérését a csatorna kikötőibe,

mellyel sikert is arattak 196-ban. Télen, 197 elején Septimius belépett Galliába. Albinus erői

visszaszorultak délre, Lugdunum külkerületébe, ahol a végső csata is helyet kapott február 19-

én.

A csata váltakozó erővel folyt. Először Albinus bal szárnya szenvedett vereséget, majd

utána Septimius bal szárnyát színlelt visszavonulással csapdákba csalták Albinus seregei.

Septimius emberei gödrökbe zuhantak, és maga a császár is leesett lováról. Amikor úgy

tetszett, hogy Albinus seregei felülemelkednek Septimius csapatai felett, megjelent Laetus a

lovasságával együtt, és legyőzte Albinus seregét. Egyesek szerint arra várt, hogy mindkét

vezető meghaljon, és magához ragadja a hatalmat. Albinus seregeit visszaüldözték

Lugdunumba, amit kifosztottak és felégettek. Albinus csapdába esett egy házban és öngyilkos

lett. Fejét levágták, és Rómába küldték.

Septimius ezek után Norius Rufust, Tarraconensis előző kormányzóját halálra ítélte. A VII

Gemina legiot, amiért elpártoltak a csatában Albinus mellől, kitüntette a „hűséges” címmel.

Hispániában és Galliában a helyi arisztokrácia jelentős részét kivégeztette, mivel pénzügyi

hátteret nyújtottak Albinus számára.

98

Septimius drasztikus tisztítást végzett a senatusban, amikor visszatért Lugdunumból. Mivel

birtokolta Albinus levelezéseit, így számon tudta kérni az illető személyeket. Visszatértekor

Commodus istenítését követelte meg. „Meg is haragudott a senatusra, mintha az magát

Albinust támogatta volna, és Commodust istennek nyilvánította, mintha ezáltal bosszút tudna

állni a seantuson.” Miután a szenátust megtisztította ellenfeleitől, a támogatóival, és

katonáival vetette körül magát. A hadseregre támaszkodva erősítette meg hatalmát a néppel

szemben, akik nem viselték el, hogy Commodus istenítését kívánja tőlük. Pertinax uralma

helyett, amely a népnek kedvezett, most Septimius uralkodása során a katonák tisztelete járt ki

elsősorban.

Septimius Severus második Párthus háborúja (197-201)

197-201 között Észak-Mezopotámiában előbbre tolta a római területeket. Elfoglalta

Ctesiphont, megfutamította a királyt, kiérdemelte a Parthicus nevet. Fiát Bassianust

augustussá emelte a sereg, azaz társcsászára lett Septimiusnak, másik fiát, Getát pedig

caesarrá emelték. Hatra bevételével is próbálkozott, ám ez kudarcot vallott számára.

Létrehozta Mesopotamia provinciát, melynek helytartója, Egyiptomi mintára egy lovagrendű

praefectus Mesopotamiae lett.

Septimius Severus politikája

A szenátussal való viszonya igencsak rossz volt, ugyanis sokan vesztesként kerültek ki

Septimius manővereiből. A másik, amiért nem kedvelték, mert punszármazású volt (a latint is

akcentussal beszélte), az afrikai isteneket sokszor előtérbe helyezte, és erős militáns jelleme

volt. Azért sem kedvelték, mert nem volt meg benne az igazi római polgári érzület.

Sokkal nyíltabban támaszkodott hadseregére, mint elődei:

jelentősen megemelte a katonák zsoldját

megadta a katonáknak a ius conubiit (házasságkötés jogát)

lehetővé tette, hogy táboron kívül lakjanak

jelentősen megemelte a Róma mellett állomásozó katonaság létszámát

ellenszenvet váltott ki a testőrgárdája, amely idegenekből állt

cohortes praetoriae funkciója: egyfajta katonai akadémia – Septimius reformja

lehetővé tette a birodalmi elitbe való felemelkedést

Septimius Severus a lovagságra támaszkodott a szenátussal szemben. Jogszolgáltatás és

pénzügyi igazgatási területeken a lovagság térnyerése figyelhető meg. A nagy hadseregű

tartományokat kettéosztotta, hogy ne tudjanak fellázadni: Syria. Praefectus praetorio: a

császár után a másik legfontosabb ember. Plautianus töltötte be ezt a tisztséget, ám miután

megbukott (205), két praefectus praetoriot nevezett ki.

Septimius uralkodása alatt folyt a római jogrendszer revíziója. Maga is képzett jogász volt,

és még több jogásszal vetette körül magát.

Severus alatt megnövekedtek az adóterhek:

annona militaris – természetbenu juttatás a hadsereg élelmezésére

munus – vagyoni vagy személyi jellegű kötelező hozzájárulások a közjavakhoz (pl.:

birodalmi posta és futárszolgálat embereit elszállásolni, lovakat adni nekik; gazdag

polgárok vagyonilag fenntartották a közintézményeket: a fürdőknek fát és olajat

vásároltak. A munust az alapján határozták meg hogy ki civitas – azaz teljes helyi

polgár, és ki incolatus – azaz korlátozott ott lakó polgár. Ahol civitas volt, ott volt

köteles munust teljesíteni, ha elkötözött is, akkor is a civitas városában kellett ezeket

leróni.

Az adóterhek növekedése nem váltott ki nagyobb népelégtelenséget, sőt Afrikában,

Keleten és a Duna-vidékén a felvirágzás időszaka kezdődött meg. Septimius rengeteg

templomot újíttatott föl. Adományokkal támogatta a városi plebset, és így körülben népszerű

lett. Az Itáliai közbiztonságot is megszilárdította, leszámolt a rablóbandákkal, köztül Bulla

Felix-szel is.

99

Felfejlődött Africa, Syria, és Pannonia tartomány. Sok városban építkezett, fejlesztett:

Carnunum és Aquincum colonia rangot kapott

Brigetio municipium lett

Elősegítette a tartományi elitek birodalmi elitbe való beilleszkedését, a lovagrendűek

száma pedig gyarapodott.

Septimius felesége Iulia Domna soha nem vált el férjétől, hadjáratokba is vele ment – ézért

megkapta a mater castrorum „tábornok anyja” címet. Két fiúk született Bassianus és Geta (11

hónap volt köztük). Őket szánta utódául, ám meggyűlt a baja velük, hiszen a két fiút csak az

örömök és élvezetek hajtották, ráadásul gyűlölték egymást.

Septimius Severus Britanniai háborúja (208-211)

208-ban Britanniába indított háborút, célja elfoglalni az egészet. Amikor a caledoniaiak a

limesre törtek, eldöntötte hogy személyesen vezeti hadait, és két fiát is magával vitte, hogy

kiragadja őket élvezeti életükből, hadvezetésre tanítva őket. Septimius már beteg volt,

köszvény gyötörte, halála előtt kisebbik fiát is augustussá emelte, ezzel idősebbik fiának

jelezve, hogy társcsászárként kell együttműködniük apjuk halála után. Septimius 211-ben

Eburacumban (Yorkban) halt meg.

Erős és tekintélyes, jelentős kincstári tartalékokkal rendelkező birodalmat hagyott utódaira,

mely a tartományok erőteljes támogatása és a szakszerű császári igazgatás kiépülése folytán

sokkal összekovácsoltabb is volt. A római történelem nagy birodalomépítő császárai közé

tartozott.

Caracalla

Uralkodása alatt teljes neve: Marcus Aurelius Severus Antoninus Pius Felix Augustus. A

Caracalla nevet egy csuklyás gall felöltőről kapta, amellyel divatot teremtett. Mivel apja

öccsével együtt hagyta meg őket a császári hatalomba, együtt kellett uralkodniuk. A

caledoniaiakkal békét kötött, és visszasietett Rómába. Öccsével való viaskodása megosztotta

Rómát, és végül ki is végeztette testvérét, és annak barátait, támogatóit is. Összesen 20 000

ember nyírt ki. Testvérét, Getát domnatio memoriaeval sújtotta: eltüntették nevét

mindenhonnan. Azokat is megölette, akik a korábbi princepsekkel rokonságba álltak: Marcus

Aurelius unokáját, Pertinax fiát és vejét. A praetorianusok és az albai legio egy darabig

ellenállt Caracallának, de a pénz végül megtette hatását.

Caracalla Constitutio Antoniniana

A hatalmát a hadsereg támogatásával akarta megerősíteni, így megemelte a zsoldjukat. Így

azonban nem volt elég bevétele, és kiadta a Constitutio Antoninianát, melyben a Római

Birodalom összes szabad lakójára kiterjesztette a polgárjogot (kivéve a dediticii-ket akik a

Birodalomba való belépéskor maguk vállalták alárendeltségüket – kisebb népcsoportok).

Emellett 5%-ról 10%-ra emelte az örökösödési adó mértékét. A közvetlen hozzátartozókat

érintő, és a kis összegű örökségeket érintő mentességet eltörölte. A befolyó pénzt az

aerarium militare, katonai kincstár kezelte.

Hatalmának biztosítása érdekében követte apja tervét, miszerint azokat a tereületeket,

amelyek túl nagy hatalommal rendelkeznek felosztotta: Britannia. Pannonia határvonalát is

úgy módosította, hogy Superiorban, és Inferioirban is két-két legio legyen.

El akarta nyerni Róma lakosainak támogatását, így minden évben adományokat osztogatott

ottlétekor, nagyra és pompázatosra építette az apja által megkezdett fürdőt. Mivel

folyamatosan pénzügyi gondokkal küszködött: pénzrontáshoz folyamodott:

új pénz: antoninianus – két dénarius névértékében, de súlya a denarius másfélszerese

volt csak

kilenced résszel csökkentette az aureus – aranypénz súlyát is

Caracalla „új Alexandros”

212-213 alatt megjelentek az alemannok a Rajna és Duna felső folyásánál. Caracalla

sikeresen visszaverte támadásukat, majd 214-ben keletre vonult.

100

Nagy Sándor nagy rajongója volt, önmagát is sokszor Alexandrosnak neveztette,

Macedoniában sorozást tartott, és egy hagyományörző makedón phalanxot szervezett

magának. Ugyanazon az útvonalon, mint egykor Alexandros áttért a Helléspontoson,

Achilleus sírjánál áldozatot mutatott be. Birthyniában közölte seregével hogy a Párthusok

ellen vonul, célja volt az egész Párthus Birodalom megszerzése. Alexandriában kigúnyolták,

így kegyetlen bosszút állt: összegyűjtette a város ifjait és kegyetlenül lemészároltatta őket. IV.

Artabasostól feleségül kérte lányát, de az megtagadta. Ekkor 216-ban háborút indított a

Párthusok ellen teljesen nyíltan, és Gaugaméláig előrenyomult. Edessában téli szálláson volt.

A sikerek annak voltak köszönhetők, hogy a Párthusokat belső gyengeség gyötörte:

testvérháború kötötte le.

Caracallát mielőtt folytathatta volna a hadjáratot, a praefectus praetorio, Macrinus

parancsára megölték. Caracalla testileg is nagyon beteg volt, távoli helyeket keresett fel

gyógyulására, ám nem tudjuk mi lehetett a baja. Életében folyamatosan Nagy Sándornak

képzelte magát, még fejét is úgy tartotta, hasonló ivóedényeket és fegyvereket használt, mint

Alexandros. Brutálisan kegyetlen volt, nem csak megtorlások miatt gyilkolt, hanem kedve

szerint is, vagy csak azért, hogy rémületet keltsen. Küldetéstudattól volt vezérelve, ezért

hatalomvággyal eltelve irtotta ki az útjában állókat.

101

Bosits Krisztina

19. CARACALLA UTÓDAI ÉS A KATONACSÁSZÁROK KORA (A)

Macrinus (217-218)

Élete:

Marcus Opellius Macrinus 164-ben született Caesareában. Alacsony származású volt.

Széleskörű műveltségét köszönhette procuratori pályafutásának. Nem volt katonai karrierje.

Caracalla ezért nevezte ki őt a procuratori posztra, mert így nem kellett tőle tartania.

Macrinus nem zsarnoksága miatt ölte meg Caracallát, hanem mert olyan iratokat talált, ami

miatt féltette saját életét. Ő az első (de nem az utolsó), aki testőrparancsnokból lett császár.

Társadalmi státusza miatt viszont nem számíthatott a senatori rend támogatására. Viszont a

hadsereg köreiben népszerű volt. Macrinus helyzete erősítésére felvette a Severus nevet,

fiának Diadumenianusnak pedig az Antoninus nevet adta, és istenné avatta Caracallát.

Rómában már könnyebb dolga volt. Mivel a senatorok megszabadultak a nagy félelemtől

elfogadták Macrinust, és megválasztották principatussá. Macrinus a jó viszonyra törekedett a

senatussal. Caracalla emléke azonban, s a vele takarózó Severus-párt (melynek élén valójában

Septimius Severus feleségének syriai rokonsága állt) túlságosan népszerű volt a hadsereg és a

lakosság köreiben. Macrinus érzékelte a veszélyt, és eltávolította a császári rokonságot

Rómából. Nehéz feladat volt számára azonban a hadsereg fegyelmének helyreállítása és a

nagy juttatások visszaszorítása. Caracalla a terror eszközével teremtette meg az ehhez

szükséges feltételeket, normális eszközökkel azonban finanszírozhatatlan. Macrinus ebbe

bukott bele. A Severus rokonság kihasználta a hadsereg elégedetlenségét. Megnyerték a syriai

hadsereg támogatását, s Macrinussal szemben császárként léptette fel Caracalla idősebbik

unokaöccsét. A legitim császár mellett a hadsereg csak kis része tartott ki, és nem sokkal

később vereséget is szenvedtek. Diadumenianust megölték, Macrinus öngyilkos lett, vagy őt

is megölték.

Elagabalus (218-222)

Élete:

203-204 táján született. Apja Sex. De a pletykát, hogy az apja Caracalla, több ókori szerző is

említi. Valószínűleg a család találta ki, hogy ezzel megnyerjék a hadsereget.

Az új Augustus tizennégy éves volt. Természetes volt tehát, hogy mások irányításával fog

kormányozni. Problémát okozott azonban, hogy nem állt mögötte tekintélyes férfi családtag.

Elagabalust az anyja és a nagyanyja támogatta. A család főleg a keleti származású P.

Valerius Comazonra, az egykori legioparancsnokra támaszkodott, akinek Elagabalus

hatalomra kerülését is köszönhette. A családnak tehát nem volt jó kapcsolata az előkelő

senatori körökkel. A hatalom egy éretlen, de erősen öntörvényű személyiség kezébe került. A

császár 217-től Elagabal isten főpapja és fanatikusa volt. 220-ban Elagabal isten kultuszkövét

Emesából Rómába tette át. Elrendelte, hogy a római vallás szent ereklyéit is vigyék át

Elagabal templomába (pl.: Vesta örök tüzét). Elvált feleségétől, és nagy meglepetésre egy

Vesta papnőt vett feleségül, Julia Aquilina Severát. Mindezek nagy felháborodást kelletettek ,

hiszen a római állam vallásos alapjai miatt, magára az államra is rendkívül veszélyes tettnek

minősült. A társadalom alsóbb rétegeiből kikerülő kegyencei, magas álláshoz, nagy

vagyonhoz, és befolyáshoz jutottak. Rövid időn belül kiderült, hogy Elagabalus nem alkalmas

a neki szánt feladatra. Elkezdődött a harc a császári családon belül Julia Maesa két lánya

között. A tét vagy Elagabalus feláldozása vagy az egész család bukás volt. 221-ben

Elagabalust nagyanyja rávette, hogy fogadja örökbe a nála néhány évvel fiatalabb

unokaöccsét, Alexianust, aki caesari rangot kapott és új nevet, Alexander. Tőle később

megpróbált megszabadulni, de tervei nem sikerültek. A testőrség pedig Alexander mellet

döntött. Elagabalust és az anyját 222-ben praetorianusok táborában meggyilkolták.

Severus Alexander (222-235)

Élete:

102

Talán 218-ban született a föníciai Caesareában. Apja Gessius Marcianus lovag, anyja Julia

Avita Mammaea.

Elagabalus bukása után, Alexander helyett Julia Maesa és Mammaea uralkodott, akik

fontosnak tartották a jó viszony fenntartását a senatussal. Az ifjú császár kinyilvánította, hogy

Marcus Aurelius nyomdokain kíván haladni. A legidősebb és legtekintélyesebb 16 senatorból

állandó császári tanácsot állítottak fel. Az ő hozzájárulásuk nélkül nem lehet érvényes

döntéseket hozni. Emellett működött egy bővített államtanács is, a consilium principis. Ennek

tanácsadó szerepe volt. 70 senatorból ás 20 jogászból állt. Továbbá az összes légiót senatori

parancsnokság alá helyezték. Visszaállították a régi ezüstpénzt a denariust. A plebs

megnyugtatására felújították az alimentatiókat is. Majd számos építkezést és felújítást

folytattak. A kormányzásban Maesa és Mammaea kezdetben ugyanazokra az emberekre

támaszkodott, mint Elagabalus. Rövidesen új ember jelent meg a testőrparancsnoki poszton,

Ulpianus, a híres jogász. Ő rövid idő alatt sok Elagabalus által összekuszált dolgot rendbe tett.

A legnehezebb időszak 223-ban volt, amikor a testőrség és a Róma városi plebs között vita

kerekedett, ami utcai háborúba torkollott. Ez három napig tartott és sok áldozatot követelt. A

harc csak akkor ért véget, amikor a praetorianusok lakóházakat gyújtottak fel. Nem ismerjük

az összecsapás igazi okát. Ulpianus szigorúan megrendszabályozta a testőröket. Ennek az lett

a következménye, hogy bosszút álltak rajta és megölték.

A Perzsa és a Germán háború, Alexander halála (230-235):

Caracalla parthusok elleni háborúját Macrinus zárta lesz 218-ban. IV. Artabanos nem igazán

élvezte a békét. A Volganesszel folytatott polgárháborúja még nem ért véget, 220 táján pedig

egy újabb, veszélyes ellenfele támadt, Ardashír. 220-körül megtagadta a parthus király

elismerését. Az ezt követő háborút Ardashír nyerte meg. Döntő összecsapásra kerülte sor

Ktésiphónnál 202-ben. Ebben az ütközetben Arsakida király életét vesztette. Ardashír pedig

felvette az Irán királyainak a király címet, és megszerezte az egész birodalom feletti hatalmat.

Dinasztiát alapított, nagyapjáról nevezte el, neve: Szászán. I. Ardashír már 230-ban Róma

ellen vonult. Betört Mezopotámiába és legyőzte az ottani római haderőt. Ostrom alá vette

Nisibist. Időnyerés céljából Alexander tárgyalásokat kezdeményezett 230-231 folyamán. A

Mezopotámiai seregben zendülés tört ki, és megölték saját helytartójukat. A syriai csapatok

átálltak az ellenséghez, vagy megtagadták a harcot. Az egyiptomi vexillatióknál is zendülés

támadt. Az expedíciós sereg 231-ben érkezett meg Antiochiába. Először rendezni kellett a

belviszályokat, utána indulhatott csak meg a római ellentámadás, 232-ben. Az offenzívának 3

iránya volt: az északi hadtest Armenia felé nyomult előre, a középső a császár vezetésével

Mezopotámián át kelet felé, a déli az Eufrátesz folyását követte. A déli sereg beleütközött

Ardashír seregébe, és vereséget szenvedtek. A vereség hírére Alexander elrendelte a másik

két hadtest visszavonulását. A következő hadjáratot már gondosabban készítette elő. A Rajna

felső folyásánál indított hadjáratot, de a katonák körében csak tovább rontotta a megítélését,

mivel előbb Rómába ment diadalmenetet tartani. A sereg akkor tört ki, amikor a császár,

tárgyalásokkal és tributum fizetésének ígéretével próbálta meg elkerülni a háborút. Alexander

Severust és anyját megölték.

A katonai anarchia időszaka:

A 3. századi válság:

A gazdaságban struktúraváltás zajlott. Ennek az oka a rabszolgahiány volt. Ez a folyamat még

a Kr.e.1 században kezdődött és a 2. században a birodalom számos területén már oly

mértékben előrehaladt, hogy a termelésben szabad kisbérlők, a colonusok kerültek túlsúlyba.

Ebben az időben nem volt új keletű az infláció sem. Ez azért alakult ki, mert egyre több állami

kiadás volt. Az ezüst-denarius, és antoninarius elértéktelenedésével összeomlott, minden

olyan intézmény, melynek működése a pénzhasználatra alapozódott. A pénzgazdálkodást

felváltott a naturalgazdálkodás. A kereskedelmet pedig a közvetlen csere. A mezőgazdasági

termelők összetételének átalakulása mellett folytatódott a birtokkoncentráció is. A barbár

103

támadások és a polgárháborúk miatt tönkrementek a határtartományok, és így a bennük élő

nagyszámú kisbirtokos parasztság.

Politikai válság volt a birodalomban. Hosszú időn keresztül nem sikerült a császároknak

dinasztiát alapítani, és tartósan megőrizni a nyugalmat. Ennek az volt az oka, hogy a császári

hatalom öröklését nem szabályozták, a birodalom határait több oldalról is ellenség vett körül,

és a birodalmat folyamatos támadás érte. A helytartók nem rendelkeztek olyan eszközökkel,

amivel az új ellenségeket feltartóztathatták volna. Szükség volt a központi erőforrásokra, és

egyes terület erőinek átcsoportosítására, de ehhez nem a helytartók hatáskörébe tartozott, ezt

csak a császár hajthatta végre. Mivel a birodalmat több oldalról támadták, kellett lennie

egynek, amelyik prioritást élvezett (Duna vidéke ebben a helyzetben volt). A birodalom

továbbá nagy külpolitikai gondokkal küszködött. A birodalomnak az eddigi évekhez képest,

most még kedvezőtlenebb helyzettel kellett megbirkóznia. A korábbinál agresszívabb és

nagyobb haderővel rendelkező ellenfelekkel kellett megküzdeni. Egyszerre három szakaszon

is. Erre Róma nem volt felkészülve. Nem volt megfelelő védelmi rendszere, és a támadások

kivédésére sem voltak megfelelő eszközei (nagy létszámú hadsereg és anyagi erőforrás). A

Parthus birodalom helyébe a Szászánida Birodalom lépett, és igényt tartott a Római

Birodalom kiterjedt területeire.

Maximinus (235-238) és a 238. évi ellenreakció császárai: I. és II. Gordianus, Pupienus és

Balabinus:

Élete:

Maximinus valamikor a 170-es évek első felében született Thraciában vagy Moesiában.

Miután Severus Alexandert anyjával együtt meggyilkolták, Maximinust kiáltották ki

császárrá. Ő volt a római történelem szó szoros értelmébe vett első katonacsászára. A Historia

Augusta szerint ő volt a hadsereg legerősebb embere. Septimus Severusnak köszönhette az

előrejutását. Alexander igyekezete arra irányult, hogy a háborút az alamanokkal elkerülje.

Maximinus viszont meglepetésszerűen átkelt a Rajnán, és hatalmas csapást mért az ott élőkre.

Ezzel a tettével húsz vére bebiztosította a birodalomnak ezt a határát. Ezután a pannóniai

Sirmiumba helyezte át a serege téli táborát. Később onnan kiindulva 236-237 folyamán

szintén győzelmet aratott a szarmaták és a szabad dákok felett. Katonai téren nagy sikereket

ért el, viszont szembefordította magával a társadalom összes rétegét. Ehhez a helyzethez az

vezetett, hogy a császár megduplázta a katonáinak a zsoldját. Ezt az adók növelésével,

vagyontárgyak elkobzásával, templomok kifosztásával tudta megvalósítani. Ez már a

katonaság körében is elégedetlenséget váltott ki. Maximinus az ellene szerveződő

összeesküvést kegyetlen módon szűntette meg.

Az afrikai Thysdrus városában lázadás tört ki. Az ott élők a saját helytartójukat Antonius

Gordianust kiáltották ki császárrá. Gordianus, akkor már nyolcvan éves volt, ezért saját fiát is

megválasztatta maga mellé. Hozzájuk csatlakozott az egész tartomány, és a felvették a

kapcsolatot Rómával is. A senatus hostisszá nyilvánította Maximinust és a fiát, megölette a

városban élő tisztségviselőket, és híveiket, majd elismerték a két Gordianus hatalmát. Majd

felállítottak egy húsz consularisból álló bizottságot. A birodalomban egyre jobban terjedt az

ellenállás, és a keleti provinciák is csatlakoztak a Gordianusokat támogatók közé. Eközben

Afrikában tragikus fordulat következett be. Numidia Maximusszal szemben lojális helytartó

betört a tartományba és legyőzte I. és II. Gordianus önkéntesekből álló seregét. Róma

helyzete ezután kilátástalanná vált. A húsztagú testület két legtekintélyesebb tagját, Pupienust

és Balbinust ruházták fel Augusti hatalmával. Maximinus germán erőkkel fegyverezte fel

magát és támadt Itália ellen, de az útjába kerülő városok feltartóztatták. Előtte mindent

felégettek, így nem sikerült utánpótlást szereznie, és a helyzet Itália területén sem változott.

Emona lakosait evakuálta, Aquileia viszont a fegyveres ellenállást választotta. Az egyre

hosszabbnak ígérkező ostrom alatt nőtt a katonák elégedetlensége. Maximinus ezt nem vette

észre és kivégeztette a saját alvezéreit. Ezt követően a katonák egy csoportja a sátrában

104

megölte. A sereg felesküdött Pupienusra, Balbinusraés III. Gordianusra (I. Gordianus

unokája).

Pupienus és Balbinus között súrlódások támadtak. A feszültségek feloldására mind a ketten

hadjáratot vezettek: Pupienus a perzsák ellen, Balbinus a gótok ellen. A praetorianusok féltek

attól, hogy Balbinus germán testőrsége őket háttérbe szorítja, mindkettőjüket meggyilkolták.

III. Gordianus (238-244):

Élete:

III. Gordianus Rómában született 225-ben.

Pupienus és Balbinus meggyilkolását követően a kiskorú III. Gordianus lépett elő

Augustusszá. Ebben az időben azok kormányoztak helyette, akik Caesarként is segítették: a

senatus és a korábbi húszas bizottság. A senatus megőrizte a befolyását Gordianus

nagykorúvá válása után is, és a korábbi bizalmasok is megmaradtak a fontos posztokon.

Azonban lett egy új bizalmas, a lugdunumi származású lovag, C. Furius Sabinius Aquila

Timesitheus, akire Gordianus a praefectus praetorio posztját bízta. Timesitheus remek katona

és kiváló administrator volt.

Az új persze uralkodónak az volt a szándéka, hogy helyreállítja azokat a hatalmi viszonyokat,

amelyek az Achaimenida Birodalom korában léteztek. Trónra lépésének első évében betört

Syriába. Timesitheus és III. Gordianus 242-ben keletre indult. 243 tavaszán a perzsa hadjárat

sikeresen befejeződött. Syriából kiszorították I. Sábur hadait, visszafoglalták Carrhaet, csatát

nyertek Rhesainánál, visszafoglalták Nisibist és Singarát. A perzsa fővárost akarták

megtámadni mikor Timesitheus meghalt. Utódja III. Gordianus Philippus Arabs lett.

Philippus Arabs (244-249):

244 elején császárrá kiáltották ki. Származása nem mondható alacsonyrendűnek. Egy arab sejt

fia volt. Philippus Maximinusszal szemben, ő fontosnak tartotta, hogy a senatus elismerje a

hatalmát. Lezárta a perzsa háborút és Rómába ment. Mindig a jó viszonyra törekedett.

Nagyon bizalmatlan volt, igazgatási posztokra csak a saját rokonai közül nevezett ki.

Philippus uralkodása egy csendesebb külpolitikai időszakba esett. Egyedül a karpok és a

germánok okoztak gondot, miután 244-245.-ben átlépték a Dunát. Az ellenük irányuló

hadműveleteket maga Philippus vezette. Itt is sikerült békét teremtenie. Uralkodásának

csúcspontja a ludi seaculares, százados játékok jelentették. Ezt a rendezvényt, nagy

látványossággal és a szegények számára pénzosztással próbálta emlékezetessé tenni. Ebben az

évben két uzurpátor is fellépett Philippusszal szemben: Pacatianus a Dunánál, Iotapianus

Cappadociában, Miesiában pedig gótok, vandálok és gepidák hadai törtek be. Pacatianus és a

gótok betörését komolyan kellett venni. Philippus Messius Deciust küldte ellenük. Mire

Messius Decius odaért, addigra a kiszámíthatatlan katonák már végeztek vele. Philippus

parancsnoka ekkor a gótok ellen vonult és kiszorította őket a római területekről, a katonák

pedig császárrá kiáltották ki. Philippus hadba indult ellene, de a veronai ütközetben alul

maradt. Ő a csata során meghalt.

Trebonianus Gallus (251-253):

A senatus az elhunyt császár kisebbik fiát, Hostilianust nevezte ki Augustusszá. A dunai

hadsereg ezzel nem értette egyet, és Trebonianus Gallust nevezték ki császárrá. Gallus örökbe

fogadta Hostilianust, és saját fiával együtt Caesarrá nevezte ki. Hostilianus váratlanul meghalt

pestisben. Gallus ezután próbálta magát és fiát elfogadtatni Rómában. A dunai hadszínteret a

mauretaniai származású Aemilianusra bízta, ő pedig Itáliába ment. Aemilianus sikeresen

kiszorított a gótokat a birodalomból. Sikerei miatt katonai császárrá kiáltották ki. Ezután

Aemilianus dunai seregével Gallus ellen vonult. Gallussal Interamnánál ütközött meg, és

fiával együtt ott halt meg. A senatus elismerte Aemilianust császárnak. Uralma 88 napig

tartott, mert Gallus által mozgósított germaniai csapatok, értesülve a császáruk haláláról,

parancsnokukat Licinius Valerianust nyilvánították császárrá, és megindultak Itália ellen.

Aemilianust saját emberei gyilkolták meg.

105

A politikai válság mélypontja:

Valerianus és Gallienus császársága (253-268)

Valerianus előkelő senatori családból származott. 70 éves volt mikor császárrá választották.

Ezért ő is megosztotta a hatalmát a fiával, Gallienusszal. Fiára bízta a birodalom nyugati

részének irányítását. Valerianus pedig a keleti részt figyelte. 256-os években az Al-Dunánál a

górok és a karpok aktivizálódtak. Dacia egy része végleg elveszett. A császári pénzverdét

bezárták, a feliratállítás és az érmeforgalom megszűnt. A gótok a Bosporusi Királyság

megszerzésével hajóhadat és kikötővárosokat szereztek, és már vízen is támadták a

birodalmat. Egy hajóhaddal Thessalonikét vette ostrom alá. A tengeren pedig sorozatos

fosztogató kalóztámadásokat vezettek a kikötővárosok ellen. A helyzet nyugaton sem volt

jobb: a germánok a rómaiakkal hadakoztak. A külpolitikai bajokhoz újabbak is társultak

Afrikában. Az ottani nomádokat eddig sem hódoltatták meg, és most, hogy a birodalom nem

erre összpontosít, rablóvállalkozásba kezdtek. A numidiai Lambaesisbe ezért légiókat kellett

telepíteni, hogy úrrá legyenek az ott kialakult helyzeten. A következő évben (257) átmenetileg

javult a helyzet: Gallienus sikereket ért el a Rajnánál. Valerianus is győzedelmeskedett a

perzsák felett. 258-ban az alamannok Brenner-hágón keresztül betörtek Itáliába. Gallienus

kénytelen volt feltartóztatni az ellenséget. 259-ben Sábur újabb hadjáratot indított a

birodalom ellen. 260-ban Valerianus Edessa mellett vereséget szenvedett és perzsa fogságba

került. Gallienus semmit sem tudott tenni, mivel ő is szorítóba került. Éppen a Rajnánál

harcolt, amikor apja halálának hírére Ingenuust, Pannónia helytartóját kiáltották ki

Sirmiumban császárrá. Őt Gallienus parancsnoka, Aureolus legyőzte. A dunai seregek

továbbra is lázadók maradtak és Regalianust léptették fel ellencsászárként. Ellene Gallienus

nem személyesen vonult fel. Eközben germaniai légiók lázadtak fel ellene, és azt a Postumust

emelték trónra akit, Gallienus hagyott hátra maga helyett. Gallienus mikor már ellene tudott

fordulni, addigra megerősítette hatalmát. Gallienus vissza tudta szerezni a területinek egy

részét, de nem tudta legyőzni Postumust. Túlélte Gallineust, halála után pedig a galliai

hadsereg gondosodott az utódjáról. Ő lett a megalapítója annak a 273-ig létező hatalmi

képződménynek, melyet helytelenül „galliai birodalomnak” hívnak. Önálló államról nem

beszélhetünk. Postumus utódai nem törekedtek a birodalomtól való elszakadásra. Gallienus

uralkodása nem csak a kül-és belpolitikai válság mélypontja volt, hanem a pénzügyi válságé

is. A háborúk és a polgárháborúk finanszírozásához szükséges anyagi feltételeket ő is a

pénzrontás eszközével teremtette meg. Nem csak a csődök időszaka volt ezt a korszak.

Gallienus a külső ellenség feltartóztatását tartotta a legfontosabbnak. Ezért átalakította a

birodalom védelmét. Uralkodásáig a római hadsereg a senatorok irányítása alatt állt, de

Gallienus egyszerűen kizárta a senatus a hadseregből, és az irány-tását a lovagi tisztekre bízta.

Közigazgatási reformjai közöl, az egyik a császári hivatalnokokat érintette. Ezeknek az élén a

Flaviusok korától a lovagrendű tisztségviselők álltak, a személyzetük tagjai továbbra is

libertusok voltak. Ezt megszűntette és a felszabadítottak helyére szabadon születettek

kerültek. Továbbá szakított apja keresztényüldözésével és visszaadta a keresztény gyülekezet

helységeit. Reformjainak eredményei rövidesen megmutatkoztak, de ezt már nem érhette

meg.

106

Köcse Bernadett

19. CARACALLA UTÓDAI ÉS A KATONACSÁSZÁROK KORA (B)

II. Claudius Gothicus (268-270)

Gallienus halálakor Aureolus is felvette a császári bíbort, a katonaság azonban nem bocsátotta

meg neki az árulását, így rövidesen ő is elődje sorsára jutott. II. Claudius katonái gyilkolták

meg Mediolanum átadása során. Claudiusnak úgy sikerült megnyernie a hadsereg

támogatását, hogy arra hivatkozott: a haldokló Gallienus őt jelölte utódául. Kormányzása

ígéretesen indult. Kihasználta a Postumus meggyilkolása nyomán támadt zavargásokat, és

visszafoglalta Gallia Narbonensist, valamint Hispániát 268.-ban. Naissusnál jelentős

győzelmet aratott a gótok felett 269.-ben. Ezért kapta a Gothicus győzelmi melléknevet.

Syria, Egyiptom, Kis- Ázsia felé terjeszkedő Zenobiával azonban nem boldogult. Rövidesen

meghalt Sirmiumban pestisben. Claudius Gothicusnak a források szerint szinte csak jó

tulajdonságai voltak. Ezt tényleges érdemei mellett az is magyarázza, hogy később

Constantius Chlorus felmenői közé számították, ami egyébként valószínűleg fiktív rokonság

volt, így a róla szóló hagyomány utólag megszépült, s alakja ennek folytán a rossz császárnak,

Gallienusnak mintegy ellenpárjává vált.

Aurelianus (270-275)

Alacsony sorból származott, apja colonus volt egy Sirmium környéki birtokon (más verzió

szerint ugyancsak Illyricumhoz számító Felső-Moesiában.) Hivatásos katona volt, aki

tehetségének köszönhetően emelkedett magara: Claudius Gothicus alatt már ő volt az

összevont lovasság parancsnoka, a magister equitum. Éppen az Al-Dunánál harcolt, amikor

értesült az uralkodó haláláról. Sietve befejezte a hadműveleteket, és Sirmiumba vonult, ahol

felvette a császári címet. Ezzel azonban nem volt egyedül: Claudius Gothicus fivére, az

Aquileiában tartózkodó Quintillus is császárrá nyilvánította megát. Őt a senatus is elismert,

Aurelianust viszont a hadsereg támogatta, így Quintillus a források többségének állítása

szerint 17 napig uralkodott, addig amíg Aurelianus fel nem vonult ellene. A halálának

körülményeire vonatkozó adatink ellentmondóak. A senatus ezek után a kényszernek engedve

elismerte Aurelianust császárnak.

Uralkodásának első két évében meg kellett küzdenie germán törzsekkel. Először a germán

iuthungok törtek be Itáliába a Dunán és a Brenner-hágon át kelve, hogy zsákmányt

raboljanak. Már visszatérőben voltak, amikor Aurelianus a Dunánál lecsapott rájuk.

Győzelmét arra is felhasználta, hogy megtagadja a római pénzbeli juttatásokra további

folyósítását a törzs részére. A következő évben egy másik germán nép, a vandálok és a

szarmaták keltek át a Dunán, így Pannoniában kellett harcolnia. 272 elején katasztrofális

helyzet alakult ki Itáliában. Az előző évekhez képest jelentősebb germán haderő nyomult be a

félszigetre, az alamannoké, akiket valószínűleg az iuthungok támogattak. A császár a

feltartóztatásukra indult, de az egyesített germán seregtől Placentiánál vereséget szenvedett.

Róma felé szabaddá vált az út, a helyzetet súlyosbította, hogy az események hatására Az

Aurelianus ellenőrzése alá tartozó területeken, Dalmatiában, Gallia és Narbonensisben is.

felkelés robbant ki, trónbitorlók léptek fel. Nagy szerencse volt, hogy a germánok szétváltak,

és kisebb csapatokban fosztogattak Észak-és Közép Itáliában, így Aurelianusnak külön-külön

sikerült őket legyőzni.

Felkelés Rómában

A zavargások elindítója a pénzverő munkások felkelése volt, akiket valószínűleg

elbocsátottak, mert saját hasznukra rontották a pénzt (bellum monetariorum). A tovaterjedő

elégedetlenséget egyes Aurelianusszal nem szimpatizáló senatorok is szították. A felkelők a

Caelius monson barikádozták el magukat, és csak súlyos veszteségek árán sikerült a

császárnak leverni őket. A harcok hevességét is mutatja, hogy csak a katonaság vesztesége

7000 fő volt. A büntetőintézkedések során senatorokat is kivégeztek.

107

A Császár elrendelte egy Róma városát védő fal megépítését ( vallum Aureliani) továbbá azt,

hogy az itáliai városok is erősítsék meg falakkal magukat, illetve állítsák helyre az

elhanyagolt védműveiket. Az itáliai régiók védelmét egy-egy corrector ellenőrzésére alá

helyezte.

Restitutor orbis (a világbirodalom helyreállítója)

272-ben feladta Dalmáciát, melyet már amúgy se nagyon lehetett tovább tartani a szarmaták,

gótok és gepidák állandósult betörései miatt. A lakosságot szervezett akció keretében, a

katonaság felügyelete alatt áttelepítették a Dunától délre, két újonnan szervezett tartományba,

Dacia ripensisbe és Dacia mediterraneába. Ezek a területét a külső támadások és a pestis miatt

elnéptelenedett két Moesiából választották le úgy, hogy az új tartományok közéjük ékelődtek,

egyik a Duna mentén, másik tőle délre. Dacia feladásával lényegesen lerövidült a birodalom

erős támadásoknak kitett al-dunai határszakasza, s ennek folytán védhetővé vált. Keleten

veszélyes helyzet alakul ki, Zenobia, Róma nehézségeit látva, szövetséget kötött a Perzsa

Birodalommal, és Vaballathust nyilvánította római császárnak 272 elején. Kis-Ázsia

visszafoglalása nem okozott nagy gondot egyetlen város Tyana városa kísérelt meg

ellenállást, rövid ostrom után azonban ezt is visszahódították. Miután a katonáknak a császár

megtiltotta, hogy kifosszák az elesett várost, a vele szembeni bizalmatlanság feloldódott, a

görög városok sorra nyitották meg kapuit előtte. Egyiptom ugyancsak ellenállás nélkül adta

meg magát Probusnak a császár vezérének. A palmyrai fősereget kétszer is legyőzte

Aurelianus. Zenobia visszamenekült Palymáriába, azonban a császár elfoglalta a várost ezért

innen is menekülni kényszerült, menekülés közben fogták el a római csapatok. 273 palmyra

lakosai fellázadtak a császár ellen, aki visszatért és leromboltatta a várost. Még ugyan ebben

az évben Egyiptomban is felkelés tört ki amit Firmus robbantott ki, ezt a felkelést is hamar

felszámolta a császár.

274-ben a császár megtámadta Galliát, meg-megújuló germán betörések miatt Gallia már

teljesen tönkrement. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a sereg catalaunumi síkon

megütközött Aurelianus haderejével, Tetricus személy szerint átszökött a császár táborába.

Tetricus önként lemondott a hatalomról és ezzel megszűnt a galliai hatalmi központ.

Aurelianus mindkét ellenfelét megkímélte sem Zenobiát, sem Tetricust nem ölette meg.

Reformintézkedések:

Új katonai táborokat építetett, és megerősítette a régieket. Falakat kaptak a városok és egyéb

fontos objektumok. A keleti tartományok visszaszerzésével, megnőttek az állam bevételei, és

ez hozzá segítette a császárt a gazdaság újjászervezéséhez. 274.-ben növelte az antoninianus

súlyát, és az érméken feltüntette a névértéket. Ez azonban kevés volt, az értékállóság

megteremtéséhez. Nem állt elég nemesfém a rendelkezésére. Aurelianus pénzei még minidig

ezüsttel bevont rézpénzek voltak. Lépéseket tett a Róma városi plebs javítása érdekében is.

Elégette az adós leveleket, vagyis érvénytelenítette az érvényben lévő adósságukat.

Megreformálta az élelmiszerosztást is. Ez azért vált szükségessé, mert a pénzgazdálkodás

összeomlása miatt már nem lehetett, Róma és a nagyvárosok élelmiszer-ellátását a városi piac

élelemmel való feltöltésével megoldani. Az államnak be kellett avatkoznia a lakosság

élelmezésébe. Aurelianus gabona helyett fejenként napi két font (650 g ) kenyeret osztott,

mely olívával és disznóhússal egészült ki. A juttatások kiszélesítse az élelmiszerszektor

érintett részeinek állami ellenőrzés alá kerülését vonta maga után, mely mindenekelőtt az

állatkereskedők és a pékek collegiumait és corpusait érintette.

A birodalom belső békéjének megteremtése érdekében a császár gesztusokat tett a senatori

rend felé is: amnesztiát hirdetett az államellenes tetteket elkövetők számára, és megszüntette a

vagyonelkobzásokat, melyeket büntetésül róttak ki magánfeljelentők vádjai alapján vagy

fiskális perek során. A császár a vallás terén is egységet kíván teremteni birodalomba. A

római vallás központjába a napistent (Sol) állította. pompás templomot építetett Rómában a

napistenek, a Legyőzhetetlen Solnak. 274. december 25-e lett az isten születésnapja, s egyben

108

ünnepnapja. Négyévente megrendezendő játékokat is alapítottak a tiszteletére, az agon Solist.

Sol római módra, senatorokból álló saját papi testületet kapott, a főpap maga a császár lett.

Aurelius a széthullás állapotából egyesítette újra a Római Birodalmat. Érdemeit a senatus is

elismerte: az olyan hagyományos győzelmi nevek mellett, mint a Germanicus maximus,

Gothicus maximus, Restitutor orbis címmel is kitüntették. Mesopotámiát is vissza akarata

szerezni a Perzsa Birodalomtól. 275 tavaszán indult el a hadjáratra, útközben Perinthos és

Byzantion között, személyes indítatásból meggyilkolták.

Probus (276-282)

Meglepetésként ért mindenkit a császár halála, több hónapos interregnum következett, mert a

katonák a merénylet miatt nem bíztak a főhadiszálláson lévő parancsnokokban. Ezért a

senatustól kértek császárt. A testület többször is elutasította kérésűket, de végül az idős

Tacitust jelölték. (275-276) Hét hónapnyi uralkodás után Tyanában, útban Kis-Ázsiát

fosztogató gótok ellen meghalt. Fivére Florianus megkísérelte a hatalom átvételét, de csak

rövid időre sikerült neki, mert a hadsereg Probust támogatta, aki ekkor parancsnoki posztot

töltött be keleten. Florianus halála után a kényszernek a senatus engedve elismerték Probus

hatalmát. A császár választási huzavona idején mozgolódni kezdtek a birodalom ellenségei.

Probusnak szinte újra kellett vívnia a külső ellenséggel az Aurelius által egyszer már

megnyert küzdelmeket. Legyőzte az alamannokat és iuthungokat, majd a burgundokat és a

vandálokat, miközben alvezéri a frankokat szorították vissza.277-278.Illyricumot elözönlő

vandálokat verte ki. 278-279. Probus eredeti szándéka az volt, hogy megvalósítja elődje tervét

és visszafoglalja Mesopotámiát. I.Sábur halála követő bizonytalan helyzet, kedvezőnek tűnt.

Tervezte a támadást, de a birodalmat ért támadások miatt lemondott tervéről és

fegyverszünetet kötött a perzsákkal.

A korabeli források szerint a császár útban nyugat felé, Thraciában 100 ezer bastarnát

telepített be a birodalom területére, s rajtuk kívül még gepidákat, gótokat és vandálokat is. A

barbárok betelepítésének többszörös haszna volt. Nem kellett a továbbiakban harcolni

ellenük, ugyanakkor ütközőzónát képeztek a határon túli ellenség és a tényleges romanizált

tartományi lakosság között, s egyúttal lakosokhoz, valamint munkáskezekhez jutott a külső

támadások és fel-fellobbanó pestis miatt szinte teljesen elnéptelenedett tartomány. Folytatta

Aurelianus által elkezdett „erődítési programot”. Főleg a nyugati tartományokban építkezett,

illetve számos, helyi erőforrásokból folyó építkezést támogatott. Különösen nagy figyelmet

szentelt a Felső-Rajna és Duna közötti, rendkívül veszélyes határszakasznak, melyet

őrtornyok, burgusok sokaságával biztosított. Aurelianus elkezdett művét folytatta törekedett a

birodalom határainak védelmére, és a belső rendet megszilárdítására. Probust katonái ölték

meg miután Carus császárrá kiáltották ki.

Carus(282-283) és Fiai:

Carinus(283-284) és Numerianus(283-285)

Carus Raetiában volt, amikor a katonái császárrá kiáltották ki, valószínű köze volt Probus

meggyilkolásához. Hatvanéves Carusnak két felnőtt fia volt, Carinus és Numerianus.

Mindkettőjüknek a Caesar címet adományozta. Az első hadjárata a szarmaták ellen volt

(238).A nyugati tartományokat kisebb fiára Carinusra bízta, maga Numerianusszal a perzsák

ellen indult, elakarta foglalni Mesopotamiát. A helyzet továbbra is kedvező volt a rómaiak,

számára mert I. Sábur útódát még mindig a hatalmi harcok kötötték le. 238.-ban elfoglalta a

Tigris melletti Mesopotamia tartományt, majd kiűzte a perzsákat Ktésiphóntból. Útban Perzsa

Birodalom belső területei felé, az egyik reggel holtan találták a sátrában. Többen Arrius

Aperre, Numerianus apósára gyanakodtak. Egy másik hadjárat közben Numerianus is gyanús

körülmények között meghal. Numerianus halállával is Apert vádolták, ezért a gárda egyik

tisztje leszúrta. A katonák nem rokonszenveztek Carianusszal, ezért vele szemben Dioclest

kiáltották ki császárrá. aki ezt követően vette fel a Diocletianus nevet. Carius nem tudott

rögtön Diocletianus ellen vonulni, mert, egy hadjárat miatt Britanniában tartózkodott. De

109

visszatért és Margus folyónál megütköztek. A győztes Diocletianus lett, mert Carinust egyik

tribunusa személyes bosszúból megölte.

110

Szeicz Kata

20. DIOCLETIANUS ÉS A TETRARCHIA

Diocletianus: dalmatiai, Salonae környékén született, alacsony származású. (születési

neve: Diocles-rabszolgák körében gyakori, azonban valószínűleg nem felszabadított

rabszolga), Karrierjének kezdete homályos, de az, hogy bekerült a császári elitgárdába

(protectores) , kiemelkedő teljesítményre utal. Numerianus halálakor az alakulat parancsnoka.

Császárként veszi fel a Diocletianus nevet. A császárságért Carinus ellen harcolt, majd

egyeduralomra tett szert, ekkor a birodalom fenyegetve voltgermánok és szarmaták ellen

vonult biztosította Syria és Palaestina határait, Maximianust (ekkor caesar) Galliába küldi

rendet tenni (itt a bagaudaek – elszegényedett szabad parasztok, rabszolgák, volt katonák-

okoztak zűrzavart.

Maximianust érdemei elismeréseként Augusztusszá (magával egyenrangúvá !!!) nevezte ki

Diocletianus 286-ban, és a nyugati birodalomrészt adta neki (itt Gallia a legveszélyesebb-

frankok és szász kalózok)

Tetrarchia

A négyes uralom, azaz tetrarchia 293-ban alakult ki. A két Augustus(Dioc. és Maxi.)

maguk mellé 1-1 Caesart választottak-Dioc.-Galeriust, Maxi.-Constantinus Chlorust. Nem

csak megválasztották őket, örökbe is fogadták (utódjukká tették) ,s hozzáadták lányukat.

Elvileg a Caesarok alá voltak rendelve az Augustusoknak, de mégis megegyezett uralkodói

hatáskörük (hads. legfelső parancsnokai, pénzügyek irányítói, igazságszolg, közigazgatás

fejei, tisztségviselők kinevezése-kivéve consul) a saját területükön. A tetrarchák helyettese:

praefectus praetorió.

Hogy mennyire előre tervezte meg Diocletianus a tetrarchia intézményét kérdéses, mint ahogy

magának az intézménynek a megítélése is vitatott.

A rendszer ideológiája

A propaganda központi jelszava: concordia (egyetértés)- pl. érméken jelenik meg, a

Szent Márk székesegyház falán lévő szoborcsoporton is. Diocletianus a Iovius, Maximianus a

Herculius nevet veszi fel nem isten(deus), hanem Iuppiter és Hercules megbízottjai. Az

isteni megbízottságnak is okai voltak: ezzel pótolták dinasztikus legitimitásukat és az

elődjüktől gyökeresen eltérő programra céloztak vele. De ugyanakkor vallási vonatkoztatása

is van, Aurelianus és Probus valláspolitikájával (ők például istennek-deusnak neveztették

magukat) a Sol Invictus kultuszával szembeni vallási restauráció meghirdetését is jelentette

(már a deus cím elvetése is ezt szolgálta), az állam és a régi római vallás kapcsolatának

helyreállítására törekedtek (legalábbis propagandájukban mindenképp)

Dominusnak (úrnak) szólítatták magukat, Domitianus példájára. A császári öltözetük arany és

bíbor színével hatalmuk hangsúlyozására, fensőbbségükre utaltak. Ábrázolásaikon

elengedhetetlenné vált a sceptrum (jogar) és a globus (földkerekség feletti uralom jelképe). A

személyükkel kapcsolatos dolgok sanctusként (szentként) jelentek meg-már-már isteni. A

szokásos triumfátori babérkoszorú és sugárkoszorú mellett először Diocletianusnál jelenik

meg a feje körül a nimbus (görög isteneket vette körül, amikor a földön megjelentek), ami

isteni epifániára utal. Emellett Dioc. Perzsából is átvett hatalmi jelképeket és ceremóniát-pl.

uralkodó előtti leborulás.

Diocletianus reformjai

Adóreform: a régi rossz hatékonyságú, és korrupt, inflációtól romló rendszert váltja,

de a régi rendszer egyes elemeire támaszkodik. Adók: annona militaris (már Septimius

Severus óta), járulékos adó, természetben szedték, a katonaságra és tisztségviselőkre

fordították. Dioclet. alatt ez lesz az egységes elvek alapján kirótt általános adó, kirótta

az eddig adómentes Itáliára is !!! Raktározható dolgokból: élelmiszer, ruha, fa,

takarmány alkotta. Kivetéskor két dolgot vettek figyelembe: az adózó földjének

termőképessége alapján állapították meg az igaegységei, iugumok számát, a

111

rendelkezésre álló munkaerő alapján a caputok számát. Ezért iugatio-capitatiónak is

szoktak hívni. Adóösszeírás előzte meg, melyet 15 évente megismételtek. 297-ben

vezetik be.

Hadsereg átalakítása: leginkább elődei újításának leépítéséről szólt. Comitesek

(kísérők) comitatus (kíséret) volt, de a súlypont a határvédelmen volt (nagy nyomás

határoknál), a bevetésre szánt alakulatok számát csökkentette., hagyományos hatezres

légiókat állított fel. A tetrarchák mindegyikének lett saját testőrsége és hadserege,

ezzel viszont jelentősen nőtt a haderő.

Pénzreform: Aurelianusé kudarcot vall, Dioc. 294-ben és 301-ben foglalkozott a

kérdéssel. Megszűntette az elértéktelenedett pénzt, helyébe új réz-,ezüst- és

aranypénzt vezet be. Rézpénz-follis. Növelte ezüstpénz súlyát és ezüsttartalmát-értéke

Nero korának denariusával azonos lett, de nem sokáig, gyorsan romlott (túl sok kiadás,

kevés nemesfém). Emellett megszüntette az összes helyi pénzverdét-már csak

birodalmi pénzverdék (15-öt ismerünk).

Ár és bérmaximálás: a katonaság kényszerítette ki, rövid életű

Közigazgatás: provinciák kisebbekre való szétdarabolása, radikális beavatkozás- 50-

ről 98-ra emeli a tartományok számát. A reformot nem biztonsági okok szolgálták,

hanem az igazságszolgáltatás és jogszolgáltatás hatékonyabbá tétele, és a munusok

(közmunkák) felügyeletének fokozása. Ezen felül megszűnteti Itália kiváltságos

helyzetét,a senatusnak formálisan sem maradt joga a tartományi igazgatás

ellenőrzésére. A szétaprózott birtokokat a következőképp csoportosította: a

tartományok csoportjait praefecturánként 3-4, összesen 12 köztes regionális egységbe,

dioecesisbe sorolták, élükre vicariusok kerültek, akik a praefectus praetorio helyettesei

voltak, de azonos kompetenciával. A provinciák között megmaradt a rangsor. Asia és

Africa élén senatori rendű proconsulok álltak, utánuk a senatori rendű consularisok,

majd correctorok, végül a praesesek következtek. Jelentősen nőtt a bürokrácia is.

( A dioecesisek létrehozásáról vita folyik, hogy vajon Diocletianus előtt is volt-e

már???)

Keresztényüldözések

A rendszer, a hagyományos római vallásra épült erős fellépés keresztények ellen.

Egyéb okok: keresztények megbízhatatlansága hadseregben, és állami szolgálatban, és

Galerius erős kereszténygyűlölete.

302-es rendelete betiltja a manicheizmust (az egyik legnagyobb iráni eredetű gnosztikus

vallás), máglyahalálra ítéli a szekta alapítóit, követőire vagyonelkobzást ró ki.

299-301 edictum: hadsereg megtisztítása keresztényektől

303-304 négy edictum: keresztény templomok lerombolása, istentisztelet betiltása, egyházi

személyek letartoztatása, áldozatbemutatási kötelezettség.

A rendeleteket eltérő szigorral hajtották végre, volt olyan birodalomrész, ahol egyáltalán nem.

Lemondása

Diocletianus Nicomediába utazva súlyosan megbetegszik, hosszú felépülése után 305.

május 1.-jén Augustusszá emeli Galeriust és Constantius Chlorust, előbbi a birodalom keleti,

utóbbi nyugati részét nyerte meg. Caesarok lettek Maximinus Daia (keleten), Flavius Valerius

Severus (nyugat). Ezután lemond a hatalomról, társát is késztetve Maximianust. Példa nélküli

lépésük azóta is találgatásokra ad okot-talán betegsége, életkora, lelki válsága, vagy a

Galerius kényszeríti ki?

112

Török Tamás

21. CONSTANTINUS ÉS FIAI, A KERESZTYÉNSÉG URALOMRA JUTÁSA

C. Flavius Valerius Constantinus: Constantinus Chlorus fia, a 270-es években született

Naissusban (Nis). Édesanyja, Helena feltehetőleg édesapjának csak élettársa volt

(concubinája) és ebben az esetben Constantinus törvénytelen gyermeknek számított. A

későbbi császár a 290-es években Keleten és az Al-Dunánál teljesített katonai szolgálatot,

tribunusként. Diocletianus császár utolsó éveiben (aki 311-ben halt meg) a császári palotában

élt, apja lojalitásának biztosítéka ként.

Diocletianus lemondását (305) húszévnyi polgárháború követte. Az öröklés mellőzte a vérségi

elvet, melyet a vérszerinti örökösök nehezményeztek. 306-ban meghalt Constantinus apja a

britanniai hadműveletek alatt, melyben már fia is részt vett. A sereg viszont nem az addigi

Caesart, Severust kiáltották ki Augusztusnak, hanem Constantinust. Severus a kényszerült

helyzetben Caesari címet adott Constantinusnak, mint egy legalizálva hatalmát.

A harmadik tetrarchia ez esetben is életképtelennek bizonyult. Itáliában Maximianus fiát,

Maxantiust kiáltották ki császárrá (306). Galerius nem volt hajlandó elfogadni az új császárt,

ezért Severust küldte ellen, ám csatára nem került sor, mert az ütközet előtt Severus katonái

átálltak az ellenfélhez. Az új császár mellé állt Itália egy része, illetve Africa. Maximianus

visszavette császári címét az események hatására, igyekezett rendezni a helyzetet.

Constantinusszal kölcsönösen elismerték egymás augustusi hatalmát, cserébe lányát, Faustát

Constantinushoz adta. Az újdonsült Augusztus a Rajna alsó folyásánál védte a birodalmat,

melynek köszönhetően nagy hírnévre tett szert. Mind-e közben Galerius visszatért a

szarmaták elleni harcaiból és Maxentius ellen vonult, ám az ő serege is elpártolt tőle.

Diocletianus a kialakult helyzetet kezelendő, ismét visszatért a politikába, mint consul.

Carnuntumba, 308-ba tanácskozásra hívta Maximianust és Galeriust a tetrarchia

megszilárdítása céljából. Ám Diocletianus nem vette figyelembe a nyugaton kialakult

helyzetet. Constantinus újra Caesar lett, Maximianusnak pedig le kellett mondania ismét.

Severus helyére pedig C. Valerius Licinianus Liciniust nevezte ki.

Az ismeretlenségből előbukkanó Liciniust és az új helyzetet nem akarták elfogadni a

Caesarok. Maximianus nem térhetett vissza Itáliába, így veje, Constantinus által ellenőrzött

területen maradt. 310-ben császárrá kiáltotta ki magát, mire Constantinus apósa ellen vonult,

ki nem sokkal később meghalt.

A negyedik tetrarchiát azonban már nem lehetett fenntartani. 311-ben meghalt Galerius ami

ismét kiélezte az ellentéteket. Bár Licinius is a hatalom megszerzésére törekedett, hogy

kiterjessze befolyását Pannónián túlra, fegyveres konfliktus mégsem történt. Ebben az időben

Constantinusszal fűzte szorosabbra a viszonyt, amit az is jelez, hogy elvette feleségül a

későbbi császár nővérét, Constantát.

Ebben az időben vallási ellentétek is kiéleződtek. Nyugaton Maximianus császárként

beszüntette a keresztényüldözéseket, és 308-ban engedélyezte, hogy Rómában négy év után

ismét püspököt válasszanak a hívek. Az új egyházi vezető, Marcellus azonban nem engedte

vissza a gyülekezetbe az üldözések alatt megingott híveket. Az igazak és a lapsi (bukottak)

közt fegyveres összecsapásokra is sor került. Keleten eközben Maximinus Daia ismét

keresztényüldözésbe kezdett.

312-ben fegyveres harcok robbantak ki Nyugaton. Maxentius Rómában istenné nyilvánítatta

apját, miközben gyilkosnak minősítette őt és leromboltatta szobrait a városban. Constantinus

megvárta, míg a Rajna mentén rendeződött a helyzet, majd legyőzve a feltartóztatására

küldött sereget, a város ellen indult. Maxentius a római lakosság nyomására a városon kívül, a

Milvius-híd előtt állította fel seregét. A csata 312. október 28-án zajlott, hol a szűk hely miatt

nem érvényesült Maxentius túlereje, s Constantinus győzelmet aratott.

113

Eusebios szerint isteni fénysugarat látott a császár az ütközet előtt, mely egy keresztet rajzolt

ki a tutó nika (ezzel győzni fogsz) felirattal. Lactantius szerint Krisztus monogramját, melyet

katonái pajzsára festett s ezért tudott győzni.

A csata után viszont érezető változás következett be valláspolitikájába. Felszólította

Maximinust a keresztény üldözésék beszüntetésére. 313 februárjában Mediolanumban

Liciniusszal kötött megállapodást, aminek nyomán kiadta a Milánói ediktumot. Bár a rendelet

kimondta a szabad vallásgyakorlást, ez elsősorban a keleti területeknek szólt, hiszen a

birodalom nyugati területein már élt a szabad vallásgyakorlás. A rendelet amúgy előbb,

Nicomediában született 313 júniusában.

A mediolanumi találkozón a vallási kérdések mellett megerősítették szövetségüket, s itt vette

feleségül Licinius Constantiát. Constantinus javára (bár nem nagy örömmel) lemondott a

birodalom nyugati feléről, cserébe megkapta a keleti területeket. A hír hallatára Maximinus

Daia a találkozó idején átkelt a tengerszorosokon és gyors ütemben nyomult előre a Balkánon.

Licinius csak Hadrianopolisnál tudta megállítani, itt viszont teljes vereséget mért ellenfelére.

Maximinus 313 nyarán öngyilkos lett.

Ezt követően Licinius véresen leszámolt elődje minden család tagjával illetve támogatójával.

A Constantinnal kötött szövetség rövid életűnek bizonyult. 316-ban a pannóniai Cibalaenál

majd a Hadrianopolis melletti Mardiánál is vereséget szenvedett Licinius, kinek az európai

területei majdnem teljesen elvesztek. Constantinus ez után Caesarokat nevezett ki, hogy

megbékítse ellen felét. A 12 éves házasságon kívüli fiát Crispust és a vele egyidős törvényes

Constantinust (a későbbi császárt) Nyugatra, Licinius és Constantia 2 éves fiát pedig Keletre.

319-ben Constantinus maga vette át a dunai front felügyeletét a betörő a szarmaták és gótok

aktivizálódása miatt. 322/23-ban thraciai területeken is folyt a harc, ami sértette Licinius

birodalmát, így ismét fegyveres harcra került sor kettőjük közt. Ennek egyik látványos

momentuma, hogy Licinius a Constantinusszal szimpatizáló keresztényeket eltávolította a

seregből. Ezt követően 324-ben, a római történelem egyik legnagyobb csatájában

Hadrianopolisnál Constantinus a túlerővel szemben győzelmet aratott. Nővére kérésére

meghagyta ellenfele életét és Thessalonikében őriztette, majd amikor arról értesült, hogy

Licinius hatalomra tör, mégis megölette.

Constantinus személyes vallásossága sokat vitatott része a történet tudománynak. Saját érmein

a leginkább tisztelt isten Mars volt. A 310-es évektől egyfajta szoláris monoteizmusról

beszélhetünk, így az érmeken az addigi jelképek helyét szinte teljesen Sol Invictus vette át. A

milviusi csata időszakában fordult figyelme a kereszténység felé, ám ebben az esetben is a

legvalószínűbb, hogy egyfajta védőistennek fogta föl, és a birodalom egységének zálogát is

ebben látta. A keresztény egyházzal való viszonyát a közeledés jellemezte.

318. az egyházi bíróságok polgári ügyekben is dönthettek, ha mind két fél keresztény volt.

319. a klérus tagjai is mentesültek minden állami és városi adó alól.

321. az asylum (menedék-) jogot a keresztény templomok is megkapták.

Mind ezeken túl komoly adományokkal is támogatta az egyházat. Ezzel akarta a kelet és

Afrika befolyásos köreit megnyerni. Cserébe az egyház többek között a 314-es Arelatéban

tartott zsinaton excommunicatióval (kiátkozással) sújtotta a katonai szolgálatot megtagadókat.

Ám a császárnak ebből kifolyólag foglalkoznia kellett a kereszténység problémáival, amik

ebben az időben egyre súlyosabbak lettek. A vita egyik forrása az üldözések során tanúsított

megalkuvó magatartás volt. A szent könyvek kiszolgáltatói traditorokká (átadókká) váltak.

Őket már 305ben a túlélők apostatává, hitüket megtagadókká nyilvánították.

Az ellentéteket a Karthágói püspökválasztás körül robbantak ki. Itt a hívők ez része

puccsszerűen választotta meg Caecilianust (309-11). Mivel az új püspök egyik felszentelője

állítólag traditor volt, így ellenfelei hatására összeült egy concilium (zsinat) melyen a hetven

numidiai püspök megfosztotta tisztségétől. 314-ben az Arles-ben tartott zsinat, 316-ban már

114

maga Constantinus erősítette meg hivatalában. Ellenfele, Donatus mögé viszont az afrikai

keresztények többsége sorakozott fel, s magukat donatistaenek nevezték. A schismat

Constantinus nem tudta elhárítani.

Az üldözések idején tanúsított megalkuvó magatartást nyugaton bocsánatos bűnnek tartották.

Donatus hívei között azonban sok szegényt, illetve más etnikumút (pun, berber) találunk, ám

nem szabad csak rájuk leegyszerűsíteni. Mindazonáltal az afrikai kereszténységre sokkal

jellemzőbb volt a nagyfokú konzervativizmus. Ez a szakadás azonban nem teológiai, hanem

gyakorlati szempontok mentén történt.

Ellentétben a másik, ebben az időszakban egyre komolyabb problémát jelentő arianus vitával.

Az ügy kezdete az alexandriai presbiter nevéhez, Ariushoz kötődik, aki azt vallotta, hogy

Jézus nem egylényegű az atyával. A vita csak hamar az egész közelre kiterjedt, s így maga

Constantinus hívott össze synodost (zsinat) Nicaeába 325 májusában. A zsinaton közel 220

püspök vett részt, így azt ökumenikusnak kezdték tartani (egyetemes)- bár nagytöbbségben

csak keleti püspökök voltak jelen-

Itt maga a császár elnökölt, s Athanasius püspök álláspontját fogadták el, mely szerint az atya

egylényegű a fiúval. Ezt nevezik görögül homousios-nak. Az álláspont dogma (hitelv) lett,

Ariust kiátkozták. A döntést katholikusnak vélték (egyetemes) s azokat a gyülekezeteket

melyek ezt elfogadták ecclesia catholicának, katolikus egyháznak nevezték. Nevezik még

orthodoxnak (igazhitűnek) is. Ezen a zsinaton határozták mega húsvét napját, és kiadtak húsz

kánont (szabályt) elsősorban az egyházfegyelem javítása érdekében. Bár jelentős

kedvezményeket adott a keresztényeknek, Constantinus idejében a hagyományos kultuszok is

megmaradtak.

A tetrarchia rendszere nem volt többé életképes, az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a

birodalmat nem lehet Rómából irányítani. Constantinus végül Byzantion mellett döntött,s ide

rakta át székhelyét. A birodalom fejlettebb területének stratégiai fontosságú része volt,

könnyen védhető, és a veszélyes határ szakaszoktól (dunaitól és a keletitől) egyenlő

távolságban feküdt. Az új főváros eredeti neve Nova Roma lett volna 330-ban

hellenisztikusmintára Constantinopolisnak nevezte el. Eredetileg proconsuli irányítás alatt

állt, rangban eggyel lejjebb Rómától, s közigazgatási szervezése is az eredeti fővároséhoz volt

hasonló.

A császár értékálló pénzt veretett, átszervezte a hadsereget (határvédő és mobil csapatokra), a

katonai és polgári közigazgatást szétválasztotta. A senatori birtokokra évente fizetendő adót

vetett ki, melyből a hadsereget finanszírozta. Bár megítélése mai napig vitatott, kortársai

körében egyesek a birodalom sírásójának tartották, míg mások (főleg keresztények) isten

küldöttének. Az viszont kétségtelen, hogy a késő antikvitás legjelentősebb uralkodója volt.

A trónutódlás kérdése nem egyértelmű a korai feljegyzésekben. Az biztos, hogy három fiát,

Constantinust, Constantiust és Constanst jelölte a trónra. Azonban Aurelius Victor

korpuszában fennmaradt, ismeretlen szerzőjű Epitome de Caesaribus mostohaanyja, Theodora

unokáit is az örökösök közé sorolta. 335-ben Caesarrá emelte Dalmatianust és Hannibalianust.

Valószínűleg a császár négyük között képzelte el a hatalommegosztást, mivel Hannibalianust

nem Caesarrá, hanem armeniai cliens királyság uralkodójává tette, ami az erősödő perzsák

miatt ugyancsak komoly poszt volt. A katonai zendülés és II. Constantinus egyeduralmi

törekvései ezt megakadályozták, s véres leszámolás során megakadályozták az oldalági

öröklést, s a három fiút kiáltották ki Augustusszá (337 őszén)

A három testvér, hogy elosszák Dalmatianus birodalom részét, 338-ban Viminaciumban

találkoztak, azonban a két fiatalabb testvér egymás között osztotta fel a területet. II.

Constantinus (337-340) erővel akarta elvenni jussát, ám 340-ben az Alpokon átkelés közben

Constans előőrsébe ütközve életét vesztette.

Constans (337-350) a birodalom nyugati felét kormányozta, mely sok nehézséggel küzdött,

melyek közül a keresztény problémák és a pogány kérdés volt a legsúlyosabb. 341-342 között

115

a betörő alamannok és száli frankok ellen harcolt. Ő volt az utolsó császár, aki Britanniába

látogatott. Milánóba helyezte át székhelyét. Teológiailag is képzett katholikus volt, így

támogatta az egyházat. A Nicaeában elfogatott hittételeket képviselte szemben bátyával, aki

arianus párti volt. Ez utóbbi nézet egyre komolyabb szakadással fenyegetett, így testvérével

egyetértésben közös zsinatot hívtak össze Serdicába (343-344). A problémát nem sikerült

megoldani, az egységnek csak a látszatát tudták fenntartani. Nem sikerült megkedveltetnie

magát sem katonai sem civil körökben, így a galliai Augustodunumban kitört zendülést

követően menekülés közben meghalt. Nyugaton a barbár származású Magnus Magnentius

követte.

II. Constantius (337-361) ebben az időben a perzsákkal harcolt, így egyből nem tudott lépni a

pogány Magnus megjelenésére. A hírek hatására azonban felfüggesztette a keleti harcokat, és

Magnus ellen vonult, akit a rendkívül véres pannóniai Mursánál (Eszék) legyőzött (351.

szeptember 28) Közel 54 ezer halott maradt a csatamezőn. Ellenfele elmenekült, s véglegesen

csak 353-ban tudta legyőzni. A nyugati tartományok helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. II.

Constantius Magnentius legyőzése után egyre gyanakvóbb lett környezetével, mely sokszor

vérengzésbe fordult. A galliai események viszont rákényszerítették, hogy Iulianust (egyetlen

életbe maradt közeli férfi rokona) Caesarra nevezze ki, és az említett tartományba küldje. II,

Constantius a dunai fronton harcolt, majd pedig keletre ment, ahol II. Sábur megtámadta a

Tigris menti erődöket (359). Itt vereséget szenvedett, s Iulianustól kért segítséget, akinek

katonái megtagadták a császár kérését, és vezérüket Augusztussá kiáltották ki. Erre II.

Constantius ellene vonult, ám a csata előtt váratlanul elhunyt a császár, így Iulianus lett az új

császár.

II. Constantius arianus keresztény volt, s igyekezett ebben a szellemben kompromisszumot

kötni a nyugaton elterjedt vallási gyakorlattal. Ennek a jegyében történt serdicai zsinat

összehívása Constansszal, ám ez nem vezetett eredményre. Valens püspökének tanácsára

később egy homályosabb, átfogóbb meghatározást iktatott be az Atya és Fiú személyével

kapcsolatba, melyben a homoios kifejezés szerepelt (hasonló). Ez egy tudatos politikai lépés

volt, hogy a radikálisokat kizárva, a nagytöbbség számára elfogadható hittétel legyen.

I. Constantinus fiai alatt sokat romlott a helyzet. Nem tudtak együtt működni, melynek súlyos

következményei lettek. II. Constantius uralma alatt azonban megszilárdult a rend, s

külpolitikában is inkább védekező álláspontra helyezkedett. Jelentőségét ebben a tekintetben

mindenképp érdemes kiemelni.

116

Kocsis Laura

22. A BIRODALOM HANYATLÁSA ÉS A VALENTINIANUS-KOR

A Nyugat-Római Birodalom:

Theodosius (379-395) Eugenius ellencsászár legyőzése után (Frigidus folyó 394), bár csak

rövid ideig, de utolsó római császárként kézben tartotta az egész birodalom feletti hatalmat.

Még életében megjelölte utódait, 2 fiát, Archadiust és Honoriust. Végrendeletében

kettéosztotta a birodalmat örökösei közt.

Örököseinek hatalma:

Honorius (Nyugat-Római) 395-423 helyett Stilicho a vandál származású magister utriusque

militiae uralkodott.

Archadius (Kelet-Római) 395-408 helyett pedig udvarának nagyhatalmú tisztségviselői

gyakorolták a hatalmat.

A két birodalom közti viszályt az illyricumi határ kérdése szította:

Alarich vizigót király újabb területeket követelt magának. Epirusban Konstantinápoly

nyugat ellen uszítja.

Gildo-féle felkelés (395-398) – afrikai helytartó. A felkelés leköt minden római erőt

(innen gabona; fontos pont). A Balkánt nem védik. 401: vizigót betörés hatására

átkerül a császári székhely Ravennába. Megegyeztek Stilichoval; letelepednek a

Szávánál.

Germán törzsek betörése (405-406): Róma kénytelen feladni Britanniát és a Duna

menti tartományokat. 405: osztrogótok és egyéb germának átkelnek a Dunán,

megszállják az alparti részeket, betörtnek Itáliába. 406: alánok, vandálok, szvébek,

kvádok, burgundok átkelnek a Rajnán, Galliában, Hispániában telepednek le. (Ezek a

területek nem voltak igazán császári hatalom alatt, a helyiek támogatták a megszálló

germánokat.)

Hatására:

bagauda mozgalom: fegyveres colonusok, rabszolgák is részt vettek benne; az

adóztató római hatalom elől menekülnek, lázadnak. 407-ben újul ki a germán betörés

hatása.

hun felkelés: 435, Tibatto. Csak két év alatt tudták leverni, ezután is kiújulnak a

felkelések.

A népvándorlás utolsó szakaszában érkezett törzseket a kormányzat szövetségesként ismerte

el és átengedte nekik a föld 1/3-át => tertia-szabály.

Heriorius kivégeztette Stilichót (408); barbárellenes hangulat.

Alarich itáliai területeket akar:

408: Rómát ostromolja, 1. hadisarc ellenében kivonul; 2. 410-ben elfoglalta Rómát,

végigdúlta a várost és egész Itáliát. 410: Alarich halála; utóda: Athaulf.

412: Athaulf Itáliában kiegyezést csikar ki; letelepíti a vizigótokat Bordeaux környékén;

szövetségesi helyzetet ismertet el. 418: tovább vonultak dél felé a mai Toulouse környékén

létrehozzák a vizigót királyságot.

III. Valentinianus (424-455) Horiorius utóda.

398: Gildo afrikai helytartó leverése. Egyre önállóbb helytartók. Barbár támogatását

kapnak Róma ellen. Nem sikerül a hatalom teljes visszaállítása.

425: Bonifatius vandál segítséget kér. Geiserich vezetésével megérkeznek (429) és

elfoglalják Afrika provinciát. (Először szerződéskötéssel próbálkoznak. 442-ben lesz

vandál királyság a területből Karthágó székhellyel.)

Afrika elvesztése a birodalom egyik legfontosabb gabona utánpótlási vonalának

elvesztését jelentette.

A vizigót állam önellátó, Rómával ellenséges hatalom.

117

440-es évek: Aetius stabilitási kísérlete. Magister ultiusque militiae-ként uralkodik. Aetius

lemond a barbárok által elfoglalt területekről, elismeri őket szövetséges államoként, tényleges

hatalma csak az alpesi tartományokra és Itáliára terjed ki.

A Kelet-Római Birodalom:

Az egység megőrzése sikeresebb, a katonai védelmet, Kis-Ázsiai törzsekre bízták.

A barbárokkal nem kellett szövetségesi kapcsolatot létesíteni. Erődrendszer kiépítése. Codex

Theodosianus: Constantinus óta kiadott rendeletek, jogi döntések. A birodalom elvi egységét

őrzi. Dogmatika harcok = krisztológiai harc.

monofiziták – heterofiziták: Krisztus azonos-e az Istennel? A keleti püspükük hatalmi

harcai (konstantinápolyi, alexandriai, antiocshiai). Kopt, szír írásbeliség, irodalmi

nyelv felemelkedése (azzal próbálták megnyerni a helyieket).

A 7. századig tartó viták alatt felszínre kerültek Egyiptom és Szíria szeparatisztikus

törekvései, a bizánci elemektől való elszakadás. A 7- századi arab hódítás alatt szakadnak el

teljesen.

Hun birodalom; hun támadások. 375: keleti gótok meghódítása. 400-as évektől erős központi

hatalom: Rof; Bleda + Attila 434-445; Attila 445-453. 440-es évektől betörések: Kelet-Római

Birodalmat adóztatja. Lefizetik a hunokat, nyugat felé uszítják Attilát. 451-ben Attila és hun,

alán, keleti gót serege átkel a Rajnán. Catalaunumnál Róma és szövetséges államai leverik a

hunokat. Attila Aquileát pusztítja: (itáliai hadjárat). 453: Attila meghal, a hun birodalom

szétesik.

A hun fenyegetés elnémításával egyre erőteljesebb lett a szövetséges államok

függetlenedésének folyamata és belső ellentétek lettek úrrá a Nyugat-Római Birodalmon.

454-ben III. Valentinianus meggyilkoltatja Aetiust, majd 455-ben őt is megölték. Geiserich

kihasználja a helyzetet: flottával indul Itália felé. 455. június 2-án elfoglalja és kifosztja

Rómát. Afrika még római kézben maradt területeit, valamint Corsicát és Sardíniát elfoglalta

és birodalmához csatolta.

II. Theoderich (vizigót) függetleníti magát => Eurich Hispániát is megszerzi.

A burgundok megszállják Burgundiát.

Itália:

Maiorianus császár (457-461) az utolsó, aki rendeleteivel megpróbálja kézben tartani az

államot. Ricimer főparancsnok kivégezteti; saját bábjain keresztül uralkodik. Még kísérletet

tesz arra, hogy a Kelet-Római Birodalommal szövetségben megdölntse a vandál államot =>

nagy kudarc.

473: Orestes magister ulriusque militiae, fia: Romulus Augustulus (474-476) császár

476: Odoaker: Itália felosztását kéri a barbárok közt. „Rex Italiae” címet veszi fel. Megöleti

Orestest, eltünteti Romulust. A császári jelvényeket Konstantinápolyba küldi (Ekkor itt Zénón

a császár).

Itáliában is egy régens vette át a hatalmat, nyugaton ezek a barbár királyságok (frankok,

vizigótok, burgundok) őrzik a római örökséget, a Kelet-Római Birodalom még őrzi a római

császári címet, de ez egyre névlegesebbé válik: Iustinianus alatt még van kísérlet a tényleges

visszaállításra, de ez csak ideiglenes.

118

Gueth Ádám

23. RÓMA, A HUNOK ÉS A GERMÁNOK; A BIRODALOM BUKÁSA

• A Kr.u. IV. században népvándorlás melyet a hunok indítanak meg. Ez afféle dominó

effektus, mivel a hunok számtalan más népet tolnak maguk előtt, akik bebocsátást

szeretnének nyerni a Római Birodalom területére.

• A 374 körül a hunok legyőzik a szintén lovasnomád, de nem lovasíjász alánokat.

• 374 kvádok és szarmaták törnek be Pannóniába

• 375-ban a legyőzött Athanarik I. Theodósious császárhoz menekül és bebocsátást kér.

Valens ezt jóváhagyja mivel katonai potenciált lát a gótokban. Az sem utolsó

szempont, hogy sokan a katonai szolgálatot arannyal váltották meg(ez volt az aurum

tironicorum). A gótok emellett ariánus keresztények.

• 375-ben Balamber hun nagykirály győzelmet arat a keleti gótok felett

• 376-ban: A római birodalomba hírek érkeznek egy addig ismeretlennek számító

népről, akik megdöntötték Hermanarik keletigót uralkodót. Ezután a keletigótok, vagy

osztrogótok a hunok alattvalói lesznek. Hermanarik öngyilkos lesz.

Athanarik vizigótjaival elhatározza elhatározza, hogy védekezni fog a támadás ellen,

majd a Dnyeszter partjánál a hunok legyőzik.

• 376 tájékén a betelepülőket átszállítják a Dunán, azonban így olyanok is átszöktek,

akikkel Róma nem tárgyalt. Az immigránsok körében éhínség dúl. Thracia comese azt

követeli, ogy élelem fejében adják el gyermekeiket rabszolgának, ezért háború tör ki

maga a comes is meghal. Több nép csatlakozik a gótok fosztogatásához, mert elegük

van a magas adókból. A gótok és a hozzájuk csatlakozott népek már Illyriát

fenyegetik(Gratianus császár segítene is császár társának, mivel Illyria az ő területe, de

az alemannok lekötik erőit).

378 augusztusában Gratianus már Sirmiumba érkezik és vonul Thracia felé, de Valens

nem várja be.

378 agusztus 9. Hadrianopolisnál súlyos római vereség a gótok ellen, Valens is

meghal a csatatéren

• Kezdetét veszi a Római birodalom gótok és más "barbár" népek általi elözönlése.

• 381 a gótok Pannóniába is betörnek. Gratianus I. Theodósiust segíti

• 382-ben Theodosius foedust szövetséget köt a nyugati gótokkal. Akik vállalják a

katonáskodást azoknak földet oszt. A gótok tehát nem alávetettek, laeti vagy dedicti

hanem foederati szövetségesek. A gótok saját királyuk uralma alatt élhettek. A gótok

szabadok, de idegen jogállásúak (hasonló szövetség áll fenn a frankokkal is)

Theodsiustól a megrendült birodalom megerősítését várják. Theodosius megszüntet

minden kibúvót a sereg alól(nem fogadja el az öncsonkítást). Gótokat is soroz a

seregbe, de őket a szülőhazájuktól távolra helyezi és a távoliakat hozatja a Balkánra.

• 395-ban Theodoius halálával a Római Birodalom végleg kettészakad

ezt követően Nyugaton nem a császárok kezében van a tényleges hatalom, hanem

nagyhatalmú hadvezérekében-a császárok vagy gyerekek vagy uralkodásra

alkalmatlanok)

A korszak fő egyéniségei Stilicho, Bonifatius, Flavius Constantius és Aëtius

• Stilichot azonban megpróbálják eltávolítani és nem rendezik parens principiumi

helyzetét sem.

Alarik gótjai is komoly gondot okoznak, mivel részt vesznek a Frigidius menti csatán,

ám Stilicho hazaküldi őket. A gótokat nem fizették ki, akik Alarikot válaszották meg

királyuknak és a Balkánt végigdúlva Konstantinápolyhoz vonultak. Stilicho

megállítaná a gótokat, de Rufinustól azt a parancsot kapja, hogy küldje

Konstantinápolyba a keleti haderő alakulatait, és hagyja el Illyricumot. Stilicho

engedelmeskedik, de seregének tagjai megölik a praefectus praetoriot. Alarik

119

végigdúlja a mai Görögország területét.

Erős hun nyomás a határokon.

• 397-ben Stilicho megkísérli visszaszorítani Alarikot a Balkánon, de nem igazán látják

szívesen a keletrómaiak(hostisszá nyilvánítják és elkobozzák ottani vagyonát)

• Alarikot Illyricumi magister militummá nevezik ki.

• 401-ben Alarik rátámad Itáliára és ostrom alá veszi a Mediolanumban székelő

császárt.

• 402-ben Stilicho kiszorítja őket

• 405-408 Stilicho reformja az egész hadsereg a magister militumnak rendelődik alá

• Emberhiány miatt Nyugat-Róma feladja Britanniát. Az V. században szászok

"invázió"(bár ez vitatott)

• 405-ben Stilicho nem tudja megállítani Radagaisust és csapatát.

• Stilichot végül megölik, mert elterjed róla, hogy a Konstantinápolyi trónt saját fiának

akarja megszerezni.

410 Alarik gótjai kifosztják Rómát. Alarik még ebben az évben meghal.

• 412-ben Athaulf gótjai Dél-Galliában pusztítanak

• 418-ban a nyugati gótok Toulusi központtal szerveznek államot

• A vandálok és alánok Geiserik vezetésével átkelnek Észak-Afrikába

• 420-ban a hunok megszerzik Pannónia provinciát

• 434-ben a hunok királya Rua meghal, trónját Bleda foglalja el, aki megosztja a trónt

öccsével Atillával

• 435-ben a hunok támadást intéznek Keletróma ellen majd Margusnál kötnek békét,

amely megalázó a keletrómaiak számára

• 437-ben Aëtius a hunok segítségével legyőzi a burgundokat. Ez ihleti a Niebelung-

énekeket is

• 439-ben a hunok kihasználják, hogy a keletrómaiak a vandálok támadása miatt Észak-

Afrika csoportosítják erőiket és ismét megtámadják a Keleti Birodalmat. A hunok

beveszik Castra Constantiát és foglyul ejtik az ottani kereskedőket. Bleda és Atilla

folyamatosan lehetetlen kérésekkel bombázza a Keletet, végül a Konstantinápoly

megszakítja a tárgyalásokat.

• 440-41 a hunok Bleda vezetésével beveszik Viminaciumot(Nándorfehérvár) és

Sirmiumot Atilla ekkor főleg diplomáciai zsarolással próbálkozik

• Atilla hírét veszi Sirmium ostromának és nem akar kimaradni a jóból(mintha

megkezdődne a két testvér közti rivalizálás)

• Atilla beveszi Ratiariát, majd az itt zsákmányolt ostromgépekkel beveszi Naissust és

Serdicát(ez ma Szófia) Philippopolist és Arcadiopolist is

• 442-ben Gallipolinál a hunok egy nyílt csatában legyőzik az Észak-Afrikából

hazahívott keletrómai csapatokat(akiket Aspar vezet)

• 443-ban az Anatolius vezette követség megalázó békét köt a hunokkal(Anatoliusi-

béke). Atillának egy furcsa követelése is van a mai Bulgária területén fekvő apró

erődváros Asemus nem csupán ellenállt a hun támadásoknak, de római túszokat is

sikerült kiszabadítaniuk, sőt hun foglyokat is ejtettek. Atilla a város megbüntetését

követelte és maga Anatolius is könyörgött az asemusiaknak, hogy inkább fizessenek a

hunoknak és adják ki a foglyokat. Asemus lakosai azt felelték, hogy a római foglyokat

már rég szabadon engedték, a hunokat pedig kivégezték.

• 444-445 Atilla egyeduralkodói helyzetbe kerül, Bleda elhalálozik

A mondák a testvérharcot az Isten kardjával hozzák összefüggésbe

• 449 tájékén a keletrómai udvar merényletet tervez Atilla ellen, ez azonban

meghiúsul(bővebb sztori az általam feltöltött hunokról szóló diában :D)

120

• Atilla a nyugati terjeszkedésének ürügyeként a Honoria-incidenst használja fel;

Honoria a nyugat-római császár Valentinianus nővére egy kényszerházasság

elkerülése végett levélben Atillához fordul segítségért

• Atilla mindezt házasságkérésként értelmezi és a birodalom felét kéri hozományul

• Mikor mindez kitudódik Valentinianus halálra akarja ítélni nővérét, majd anyja Galla

Placidia javalatára „csak” száműzik. Atilla csak erre várt :D

• 451-ben elfoglalja Aurelianit

451 Campus Mauriacumi(Catalaunumi, Chalons-i) csata. Atilla és az ellen vonul

Aëtius serege is vegyes etnikumú. A csata afféle döntetlennel zárul(DE A HUNOK

NEM VESZÍTIK EL !!!!!!!!!!!!!!!!!)

• 452 Atilla folytatja a hadjáratot, most már egyenesen Itália felé. Beveszi a

bevehetetlen hírű Aquileát és Ravennát. Rómát végül I. Bölcs Leó pápa közbenjárása

menti meg(valójában a hunoknak adott kincs és az őket sújtó járvány)

• 453-ban Atilla egy Ildikó nevű germán hölgyeménnyel házasodik. A nászéjszaka után

holtan találják

Részeg volt és a saját orra vérébe fulladt, Ildikó megmérgezte, Agyvérzést kapott

• 454-ben Aëtiust megöleti III. Valentinianus

• 455 a vandálok dúlják fel Rómát

• 476-ban Odoaker, Edika fia megdönti Orestés fia, Romulus Augustulus császárságát

és a császári szimbólumokat Konstantinápolyba küldi. A keleti császárok Római

birodalomnak nevezik a birodalmat.

• A gótok betörése nem vet véget teljesen az antik kultúrának

• Theoderik(474-526) megbecsüli az antik műveltséget és az ariánus gótok és a

"katolikus" megférnek egymás mellett.

• 507-ben a frankok támadása délebbre szorítja a galliai gótokat, akik Hispániába

menekülnek

• A frankok leinte még pogányok, akik az V. században kelnek át a Rajnán

Klodvig(482-511)-ig a Loire-tól a Rajnáig terjedő államot hoz létre és népével együtt

felveszi a kereszténységet

• Britanniában a rómaiak után a szászok kiszorítják a keltákat, egy részük átkel a

kontinensre(Bretagne)

121

Lamos Zsuzsanna

FOGALMAK

Aedilis: Magas-rangú köztisztviselő az ókori Rámában. Eleinte a néptribunusok segédje volt,

azok rendelkezéseinek végrehajtója. Később hatáskörébe tartozott a város közbiztonsága és

élelmiszer ellátása, a közfürdők, a nyilvános házak, valamint a piaci áruk felügyelete. A

köztisztségek rangsorában a legalacsonyabb tisztség. A népgyűlés és a néptanács 2-2 aedilist

választott, akinek megbízása egy évre szólt.

Ager publicus: Állami földtulajdon az ókori Rómában. Állandó gyarapodását a hódítás útján

szerzett földterületek egyharmadának folyamatos hozzácsatolása biztosította.

Alimentatio: Állami élelmezési segély az ókori Rómában. Rászoruló római polgárok

megsegítésére szolgált. Augustus idején többgyerekes családok alkalmi segélyként, Nerva és

Traianus uralkodása alatt rendszeres támogatásként folyósították.

Annales: (latinul évkönyvek); Az ókori római és a középkori latin nyelvű történetírás egyik

legfontosabb műfaja, amely a történeti, életrajzi, természeti stb. eseményeket évek szerint

jegyezte fel.

Annona: Az ókori Rómában eredetileg az évi gabonatermés, később a gabona- és egyéb

élelmiszer-mennyiség, amely a város polgárai, a katonaság, majd a 3. századtól Észak-Itália

és a császári udvar szükségleteit fedezte./Az ókori Róma állami gabonaellátását

megszemélyesítő istennő.

Attalosi örökség: A pergamoni király (Attalos) végrendeletében a római népet jelölte meg

örökösül.

Auctoritas: (latinul érvényesség, hitelesség, tekintély, határozat); Római közjogi fogalomként

a hatóság vagy hatósági személy előterjesztése, határozata, rendelete, a szenátusnak a

népgyűlés törvényeit megerősítő határozata.

Augur : madárjós, a madarak repüléséből végezte a jóslást.

Augustus: A császár címe a Római Birodalomban.

Basilica: A római építészetben a fórumon álló, nyújtott négyszög alaprajzú, kereskedelmi

térként is használt többhajós törvénykezési csarnok.

Caesar: Uralkodói cím a római birodalomban, amely Caius Julius Caesar római diktátor

nevéből ered, családi névből titulussá először Kr.u. 68-69-ben változott.

Candidatus: Az ókori Rómában állami hivatalra pályázó személy, aki ennek jeléül fehér tógát

viselt.

Cenzor : Az embereket vagyoni osztályba soroló és a szenátus névjegyzékét összeállító

magisztrátus. Feladata még az adók kivetése, államháztartás ellenőrzése, a vámok

megszabása.

122

Cenzus: Vagyoni, jövedelmi és adófizetési kategória az ókori Rómában. Ennek alapján

állították össze a választásra jogosult polgárok jegyzékét.

Civitas: A Római Birodalomban azok a városok, amelyeknek lakói római polgárjoggal és az

önkormányzat kiváltságaival bírtak.

Civis: Római polgárjoggal rendelkező személy az ókori Rómában.

Civitas Latina: Latin jog, egyfajta csökkentett római polgárjog, amellyel elsősorban Latium

lakói rendelkeztek, a jogok közül a családjog és a vagyoni jog illette őket.

Civitas Romana: Római polgárjog. Jogok és kötelességek sorát foglalta magában, ide értve a

szavazati jogot, a szerződéskötés jogát, az érvényes házasságkötést. A kötelességek közé az

adófizetés és a katonai szolgálat tartozott. A polgárjog kiterjesztése a vagyonnal és a statussal

állt összefüggésben. Több módon lehetett római polgárjoghoz jutni, a legnyilvánvalóbb

módon örökléssel, például egy polgár apa révén, aki tisztességes házasságban élt.

Classis: Az ókori római társadalom illetve hadsereg egysége. Az első classisba a

leggazdagabb polgárok tartoztak, akiknek földbirtoka legalább 100.000 as-szal ért fel. A

második osztály tagjainak 75.000, a harmadik osztálybelieknek 50.000, a negyedik classis

tagjainak 25.000 és az ötödik classisba tartozóknak legalább 11.000 as értékű birtokkal kell

bírniuk. Azt a sok polgárt, akiknek 11.000 as-nál kevesebbet érő vagy semmi birtokuk nem

volt, a hatodik classisba sorolták.

Cliens: Függő helyzetben lévő társadalmi réteg tagja az ókori Rómában. A Kr.e. 7.

században tűntek fel. A patrícius családjához tartozott, aki patrónusa (védelmezője), a hatóság

előtti képviselője, és vagyonának védője volt. Patríciusának engedelmességgel tartozott,

választáskor rá- vagy vele szavazott, a háborúba is elkísérte, ellene nem támadhatott. Kr.e.

400 körül teljes jogú polgárokká váltak.

Colonia: Telepítéssel létrehozott, később főként kiszolgált katonákkal (veteránokkal)

benépesített települések neve a Római Birodalom meghódított területein. A kezdetben katonai

jelentőségű kolóniák nagy szerepet játszottak a római kultúra terjesztésében. A császárkorban

jogállásuk már megegyezett a municípiumokéval.

Colonus: Személyileg szabad, de a földbirtokosnak különféle szolgáltatással tartozó

földbérlő. Diocletianus római császár uralkodásától személyi szabadságuk megszünt és

telkükkel együtt eladhatókká lettek.

Comitia centuriata: vagyon s ennek megfelelő katonai beosztású népgyűlés (joga a választás

és a hadügyek).

Comitia curiata: származás szerinti patrícius népgyűlés.

Comitia tributa: kerületenkénti népgyűlés (joga a törvényhozás).

Constitutio Antoniniana: Caracalla császár 212-ben kiadott edictuma. Ennek értelmében a

Római Birodalom minden szabadon született lakosa megkapta a római polgárjogot. Célja

123

feltehetőleg az adóalanyok számának a növelése volt, de hozzájárul Róma polgárságának

egységessé válásához is.

Consul: az állam élén álló főtisztviselő (kettő). Feladataik: a szenátus és a népgyűlés

összehívása, ezek tárgyalásainak vezetése, a hozott határozatok végrehajtása, bíráskodás és

hadvezéri szerep.

Corpus Inscritutionum Latinarum (CIL): Törvénygyűjtemény.

Crimen laesae maiestatis: Felségsértés.

Curator: Gondnok, felügyelő, rendkívüli vagy magán tisztviselők, akik bizonyos dolgok

felügyeletével vagy közvetítő teendőkkel voltak megbízva.

Curia: Az ókori Rómában a patríciusok egy választócsoportja. A patrícius curiák – szám

szerint harmincan – alkották a comitia curiatat.

Cursus honorum: A tisztségek betöltésének sorrendjét az ókori Rómában. Ezt a sorrendet, az

ezekhez szükséges minimális életkort a Lex Villa Annalis és a Lex Cornelia de Magistratibus

határozta meg. Ezen törvények előírták továbbá azt is, hogy az egyes tisztségek betöltése

között legalább három évnek el kellett telnie. Végső formájában Sulla szabályozta.

Damnatio memoriae: A római senatus által a haza ellenségének minősített politikusok illetve

császárok emlékének kitörlése haláluk után. Az ezzel sújtott személy nevét kivésték a

feliratokról, az érmékről, szobrait ledöntötték.

Decurio: városi tanács testülete a császárkorban.

Dictator : Szükségállapot idején a consulok által hat hónapra korlátlan hatalommal felruházott

személy a köztársaságkori Rómában. Julius Caesar halála után eltörölték.

Diploma: A kiszolgál katonáknak (veteránok) juttatott adományokat (föld, pénz, stb.)

feltüntető katonai elbocsátó oklevél az ókori Rómában.

Dominátus: nyílt császári hatalmi rend, a köztársaságkori intézmények már látszólag sem

maradnak fenn, az államigazgatás a császári hivatalokban történik, a hadsereg a császárok

magánhadseregévé vált.

Edictum: A jogalkalmazással és a jogigazgatással kapcsolatos, a köztársaság fő tisztségviselői

(praetor stb.) által kibocsátott rendeletek, hirdetmények az ókori Rómában. A császárkorban

az uralkodók edictumokba foglalt rendeletekkel kormányoztak.

Edictum perpetuum: változhatatlan szerkezetű rendelet, hirdetmény.

Equites: Társadalmi réteg az ókori Rómában. A királyság idején és a kora köztársaságkorban

a patríciusok közül azokat nevezték így, akik a lovasságban szolgáltak. A későbbi

köztársaságban a plebejusok felső, a nagykereskedelemből és a provinciák kizsigereléséből

megadóztatott rétege.

124

Fasces: Feltehetőleg etruszk eredetű hatalmi jelkép az ókori Rómában. A szíjjal összekötött

vesszőnyalábot a lictorok (hivatalszolgák) vitték uraik előtt.

Fetialis: Négytagú papi testület az ókori Rómában. Vezetője a pater patratus, feladata a

hadüzenetek és a szövetségkötések jogi lebonyolítása volt.

Fiscus: Augustus idején a római császár magánkincstára. Claudius idejétől gyakorlatilag

birodalmi kincstárként működött egy, a rationibus címet viselő felszabadított rabszolga

vezetésével. A fiscus jövedelmeit a császári provinciák bevételei, császári illetékek, az

uralkodónak szánt hagyatékok, elkobzott javak, stb. jelentették.

Flamen: Papi tisztség az ókori Rómában. A legtekintélyesebb flamen Jupiter papja a

legmagasabb hivatalnoknak kijáró megtiszteltetésekben részesült, de befolyása csekély volt.

Szigorú előírások szerint élt: nem válhatott el feleségétől, nem ülhetett lóra, mindig,

mindenütt teljes díszben kellett megjelennie, nem viselhetett gyűrűt, stb. tisztsége ezért a

köztársaságkor végén sokáig betöltetlen maradt. A pontifex maximus által kinevezett 15

flamen közül három patrícius, a többi plebejus származású volt, az utóbbiak a kisebb istenek

szolgálatában álltak.

Foederatus/Foedus: Ünnepélyes esküvel megerősített, elsősorban államközi szerződés az

ókori rómaiaknál.

Haruspex: Állatok belsőségeiből (máj, belek) jósoló papi tisztviselő az ókori Rómában. A

római haruspex-ek az etruszkoktól vették át e mesterséget.

Homo novus: A lovagrendből a nobilitasba törekvő római politikus az ókorban, aki

családjában elsőként viselte a consuli vagy a senatori tisztséget.

Imperium: A legmagasabb tisztségviselőket (consul, dictator, praetor) esetenként megillető

főhatalom az ókori Rómában. / Imperium Romanum: A Római Birodalom szokásos

elnevezése.

Interregnum/interrex: Törvényes uralkodó nélküli időszak. Általában az uralkodó halála,

lemondása, trónfosztása után akkor következik be, amikor a következő uralkodó valamilyen

ok miatt nem foglalhatja el a trónt.

Legátus: Tartományi helytartók mellett működő tisztségviselő, illetve idegen országokba

küldött követ az ókori Rómában.

Leges Liciniae Sextiae: A Római Köztársaság Kr.e. 368-366 között hozott törvényei. Ezek a

törvények Licinius Stolo és Sextius néptribunusok kezdeményezésére születtek meg és a

következő törvényjavaslatokat foglalták magukban: Az adósok helyzetét könnyítették azzal,

hogy a már kifizetett kamatokat beszámították a tőke összegébe; 500 iugerumban maximálták

az ager publicusból egy pater familias által maximálisan elfoglalható terület nagyságát;

Lehetővé tették, hogy a két consuli tisztség egyikét plebejus töltse be.

Lex Calpurnia: Állandó vizsgálóbizottság a tartományokban bekövetkezett visszaélések

iránti panaszok elbírálása.

125

Lex Claudia: Kr.e. 218-ban megtiltotta, hogy senatorok és fiaik 300 amphorásnál nagyobb

tengeri hajót tarthassanak, célja az volt, hogy elvonja őket méltóságukhoz nem illő üzletektől,

tehát ne kerekedhessenek gabonával sem.

Lex de maridantis ordinibus: Kötelezővé teszi a senátori és a lovagrend számára a házasodást

(18).

Lex Villia annalis: Hivatalviselésről szóló törvény, meghatározza a minimum kort a

tisztségekre.

Lex Hortensia: A plebejus népgyűlési határozatai szenátusi jóváhagyás nélkül is érvényesek.

Lex Ogulnia: A papi hivatal is megnyílik a plebejusok előtt.

Lex Plautia Papiria: Kr.e. 89-ben polgárjogot adott a Padus folyóig az összes itáliai

szövetségesnek, akinek akkor Itáliában volt domiciliuma, ha 60 nap alatt a praetori urbanusnál

jelentkeztek.

Lex Pompeia: Polgárjog Észak-Itália lakóinak.

Libertus: A fölszabadított rabszolga neve.

Limes: Róma határának elnevezése.

Lucumo: Az etruszk városállamok élén álló uralkodók címének latin formája. A lucumoé volt

a legfőbb hadvezéri, bírói és papi hatalom.

Magister equitum: Ókori római katonai tisztség. A köztársaság korában a dictator segítője, a

lovasság parancsnoka volt, többnyire a dictator nevezte ki. Hivatali ideje fél év lehetett.

Municípium: A Római Birodalomban római polgárjogot szerzett és városi önkormányzattal

rendelkező város.

Munus: Ellenszolgáltatás nélküli munka az Római Birodalomban. Valamely személy, állam

vagy város számára végezték. Egyes felsőbb társadalmi csoportok felmentést kaptak alóla.

Oppidum: Nehezen megközelíthető helyen, magaslaton emeltókori erődített település,

amelyet védművek (fal, sánc, árok) vettek körül.

Optimates/populares: Az Optiomales főleg nemesekből és jómódú polgárokból álló párt

hívei, akik a dolgok fönnálló rendjét védték a nagy sokaságra támaszkodó Popularessel

szemben.

Ordo decuriorum: A decoriorum megbízatása általában élethossziglan szólt, s igen nagy

megtiszteltetésnek számított. Tagjai a római szenátorok és lovagok mellett a birodalom felső

rétegéhez számítottak és harmadik vezető rend módjára elkülönültek az alsó rétegtől. A rend

tagjai helyi szinten gazdagnak számítottak, azonban általában jóval kevésbé voltak gazdagok,

mint a két másik rend, általában a legszegényebb lovagoknak feleltek meg.

126

Penates: A házi szentély istenei az ókori római hitvilágban. Az állami Penates (Penates

Publici) Róma védőistenei voltak, kultuszukat a Vesta-szüzek ápolták. A hagyomány szerinte

Aeneas az égő Trója lángjaiból menekítette kis és vitte őket Itáliába.

Plebiscitum: Az ókori rómaiaknál a Tributa Comitiátákon a néptribun indítványára hozott

törvény; ellentétben a „lex”-szel, mely a Centuria Comitiákon hozott törvényt jelenti.

Plebiscitumnak neveztél azért, mert eredetileg csak plebejusok bírtak szavazattal.

Pontifex maximus : Főpap.

Praefectus praetorio: A császári testőrgárda parancsnoka az ókori Rómában. (A praefectus

közigazgatási illetve katonai tisztség az ókori Rómában.)

Praefectus urbi: Róma város kormányzója volt.

Praetextati: A férfikort elérő, tehát tógát viselő, vagyis szavazó polgár.

Praetor : Az ókori Rómában eredetileg a király hadvezére, a Kr.e. 4. századtól az

igazságszolgáltatás feje, a consul után következő tisztviselő. A 3. század elejétől tartományi

helytartók is voltak. A császárkorban a funkciója elvesztette jelentőségét.

Praetor urbanus: A legfőbb praetornak számított, az igazságszolgáltatás fejének, aki hivatali

ideje alatt egyszerre legfeljebb 10 napra hagyhatta el Rómát.

Praetor peregrinus: A praetor urbanus társa. A külügyeket irányította. Az egyik praetor

távollétében a másik vette át társa ügykörét is.

Praetor XII populorum: A 12 város praetora, azaz helytartója; Etrúria élére állított

tisztségviselő a Kr.e. V. században.

Princeps senatus: A Római Köztársaság idején a censosrok készítették el öt évenként a

senatus névjegyzékét. A hiányzó helyekre új embert vettek fel a senatori rendbe. A lista

sorrendje lényeges volt, annak sorrendjében szólalhattak fel a senatorok és adhatták le

szavazataikat. A lista első helyére olyan ember került, aki már volt consul, sőt lehetőleg

censor is. Ő lett a princeps senatus élethossziglan. Hatalommal nem, de igen nagy

megbecsüléssel járt ez a cím, mindig ő szólalhatott meg először. Csak patrícius lehetett.

Proconsul: Hivatali idejét letöltött consul az ókori Rómában. Többnyire tartományi

kormányzóvá nevezték ki. A császárkorban a provinciák kormányzójának a címe.

Procurator: Pénzügyi feladatokkal megbízott főhivatalnok az ókori Rómában. Augustus

vezette be a tisztséget./ Az ókori Rómában olyan személy, aki valaki másnak az ügyeit annak

megbízásából intézte. Ez lehetett birtok- és vagyonkezelés, szűkebb értelemben csak jogi

képviselet.

Proscriptio: Bizonyos személyek törvényen kívül helyezése, illetve nevük ennek érdekében

történő közzététele az ókori Rómában. A jegyzékbe vett személyeket általában kivégezték,

vagyonukat elkobozták. A politikai ellenfelekkel való leszámolára és vagyonszerzésre

használt proscripciot Lucius C. F. Sulla vezette be.

127

Provincia: A Római Birodalomhoz tartozó, Itálián kívüli tartományok neve (pl. Gallia,

Pannónia). A provinciák irányítását a praetorok, majd a proconsulok és propraetorok látták el.

Augustus korától császári provinciák és szenátusi provinciák voltak. Élükön a legatusok,

illetve a praefectusok álltak. A provinciák az állam legfőbb bevételi forrásai voltak, lakói nem

rendelkeztek polgárjoggal. Később Caracalla uralkodása alatt 212-ben a birodalom minden

lakójára kiterjesztette a római polgárjogot.

Qestor: pénzügyekkel foglalkozó tisztségviselő az ókori Rómában.

Scrinium: Több császári hivatal az ókori Római Birodalomban. Feladatköre szerint

megkülönböztették a császárt elfelejtett dolgaira és ígéreteire emlékeztető scrinium memoriae,

a kérvényeket megválaszoló scrinium epistiulorum, a jegyzőkönyveket vezető scrinium

libelorum, továbbá a császár útterveit kidolgozó és koordináló scrinium dispositionum stb.

hivatalát.

Secessio: A plebejusok, tiltakozva a gazdasági kiszolgáltatottságuk, a súlyos adóterhek és a

politikai jogfosztottságuk miatt, fegyveresen kivonultak a városból, megszállták a Szent

Hegyet, és megtagadták a sorozáson való részvételt.

Sella curulis: Elefántcsontból készült díszes, támla nélküli, összecsukható szék az ókorban. A

római consulok hatalmi jelvénye.

Senatus: (=öregek tanácsa) Az ősi nemzetségek idősebb tagjainak gyülekezetéből kialakult

legfőbb kormányzati testület az ókori Rómában. 300, később 600 tagját a cenzor jelölte ki a

már hivatalt viselt személyek közül. Ellenőrizte a magistratusokat, irányította a külügy-, és

pénzügyeket, minden kérdésben javaslattevő joggal rendelkezett. A császárság időszakában

befolyása fokozatosan csökkent.

Senatus consultum ultimum: Rendkívüli tejhatalom, mellyel a senatus ruházhat fel.

Tetrarchia: A Római Birodalomban Diocletianus császár által bevezetett uralmi rendszer. A

négy uralkodó (tetrarcha) közötti területi megosztást a birodalmat veszélyeztető külső (barbár

népek támadásai) és belső (rabszolgafelkelések stb.) veszélyek elhárítását szolgálta.

Tribunus plebis: Néptribunus. A plebejusok érdekeinek védelme volt a feladata.

Villanova-kultúra: Kora vaskori régészeti kultúra Közép- és Észak-Itáliában. Nevét a

Bologna tartománybeli Villanova temetőjéről kapta. A Villanova-kultúra népe halottait

elhamvasztotta és urnában temette el. A Kr.e. 8. századtól a sírokban elhelyezett tárgyak

száma nőtt, ami egyre inkább rétegződő társadalomra utal, s ez a viseleti tárgyakon, a

fegyverzeten is tükröződik. A nők fibulákat, láncfüggőket és díszövet viseltek. A férfiak

sírjaiba félhold alakú borotvát, sisakokat, kerek pajzsot és kétélű szúrókardokat tettek.

Zilach: Fanum Voltumnaenál évente megrendezett pánetruszk játékokra és ünnepségekre, a

12 városállam lucumói köréből megválasztott, főpapi jellegű feladatkört ellátó zilath (praetor)

irányításával került sor.

128

XII táblás törvény: A korai köztársaság történetének kiemelkedően fontos és megbízható

forrásait jelentik a tizenkét tábla fennmaradt töredékei.

129

KÖTELEZŐ ÉVSZÁMOK JEGYZÉKE

753 Róma alapítása hagyomány

szerint

535 Alaliai csata

509 Iuppiter Capitolinus temploma,

királyság vége

496 Regillus-tavi csata

494 első secessio

493 Foedus Cassianum

451-450 XII táblás törvények

445 Lex Canuleia

426 Capua samnis meghódítása, az

etruszk Campania elvész

410 után Bellovesus és a kelták

meghódítják a Pó-vidéket

396 Veii elfoglalása

387 Alliai csata (390 Varro szerint)

385 Dionysios kifosztja Pyrgit

367 Leges Licinae Sextiae

343-341 Első samnis háború

341-338 Latin háború

326-304 Második samnis háború

311-től Sutriumi háború, Etruria

meghódítása

326 Lex Poetilia

321 Caudiumi vereség

314 Bovianumi győzelem

312 Via Appia építése

300 Lex Ogulnia

298-290 Harmadik samnis háború

295 Sentiumi csata

280 Pyrrhos győzelme Heracleianál

279 Pyrrhos győzelme Asculumnál

275 Maleventumi (beneventumi)

csata

272 Pyrrhos halála

264-241 I. pun háború

260 C. Duilius győzelme, Mylae

256 M. Atilius Regulus partra száll

Afrikában,

255 Regulus veresége

241 Római győzelem az

Aegatesnál

229-228 Első illyr háború

219-201 II. pun háború

219 Saguntum ostroma

217 Trasimennusi csata

216 Cannaei csata

215-205 Első makedón háború

212 Marcellus elfoglalja Syracusaet

202 Zamai csata

200-196 Második makedon háború

192-188 Háború III. Antiochosszal

188 Apameiai béke

171-168 Harmadik makedon háború

168 Pydnai csata

168 Illyria elfoglalása

149-146 III. pun háború

149 Lex Calpurnia

146 Korinthos lerombolása

135-132 Eunus rabszolgafelkelése

Sziciliában

133 III. Attalos végrendelete

133 Tiberius Gracchus fellépése.

Leges Semproniae

123-121 C. Sempronius Gracchus

112-105 Iugurtha elleni háború

107 Marius első consulsága

105-101 Kimber-teuton háború

91 M. Livius Drusus reformterve

91-88 Szövetséges háború

89 Lex Plautia Papiria

89-85 I. mithridatesi háború

88 Sulla első consulsága

86 Marius utolsó consulsága,

halála

83-82 II. mithridatesi háború

83 Sulla bevonul Rómába

82-81 Sulla dictaturája

77 Lepidus felkelése Etruriában

80-72 Q. Sertorius lázadása

Hispaniában

74-64 III. mithridatesi háború

73 Lucullus győzelme Kyzikosnál

73-71 Spartacus rabszolgafelkelése

64/63 Catilina-összeeskűvés

59 Caesar consulsága

58-51 Gallia meghódítása

56 Lucai találkozó

55 Pompeius-Crassus 2.

consulsága

53 Crassus veresége Carrhaenál

52 Caesar győzelme Alesiánál

Vercingetorix felett

52 Clodius halála

130

49 Caesar átkel a Rubicón

48 Pharsalosi csata

44 Caesar halála

43 II. triumvirátus

42 Philippi csaták

36 Sextus Pompeius veresége

31 Actiumi ütközet

30 Antonius és Cleopatra halála,

Egyiptom meghódítása

Kr. e. 27-Kr. u. 14 Augustus

principatusa

20 Parthus béke

12-11 Pannonia meghódítása

Kr. u. 6-9 Pannon felkelés

9 Varus veresége, teutoburgi

csata

Kr. u. 14 Augustus halála

14-37 Tiberius uralkodása

14 Legiók lázadása Germaniában,

Illyricumban

23-31 L. Aelius Seianus praef.

praetorio

37-41 Caligula uralkodása

41-54 Claudius uralkodása

43 Britannia meghódítása

54-68 Nero uralkodása

58 Domitius Corbulo Armeniában

64 Róma égése, keresztyénüldözés

65 Calpurnius Piso összeeskűvése

66 Zsidó felkelés

68 Vindex lázadása és veresége

68 Galbát a szenátus elismeri

68 Nero öngyilkossága

69 Galba meggyilkolása, Otho és

Vitellius, bedriacumi csata

69-79 Vespasianus uralkodása

70 Titus beveszi Jeruzsálemet

70 Vespasianus Rómába érkezik

79-81 Titus uralkodása

79 Pompeii, Herculaneum

pusztulása

81-96 Domitianus uralkodása

85-89 Domitianus dák háborúja

93 Filozófusok kiűzése Rómából

94 Keresztyénüldözés kezdete

96-98 Nerva uralkodása

98-117 Traianus uralkodása

101-102 Traianus 1. dák háborúja

105-106 Traianus 2. dák háborúja,

Dacia meghódítása

106 Arabia Petraea provincia

létrejön

106 Pannonia kettéosztása

114-117 Parthus háború, Mesopotamia

ideiglenes meghódítása

117-138 Hadrianus uralkodása

131 Edictum perpetuum

kibocsátása

132-135 Bar Kochba-felkelés

138-161 Antoninus Pius uralkodása

161-180 Marcus Aurelius uralkodása

162-166 Parthus háború

166 Pestisjárvány kitörése

166/167-175 1. markomann háború

169 L. Verus halála

170 A germánok betörnek Italiába

175 Avidius Cassius lázadása

178-180 2. markomann háború

180-192 Commodus uralkodása

193 Helvius Pertinax uralkodása: 3

hó

193 Felicissima Expeditio Urbica

193-211 Septimius Severus uralkodása

194 Issosi csata, Pescennius Niger

bukása

197 Lugdunumi csata, Albinus

bukása

197 Caracalla Augustus, Geta

Caesar

212 Geta meggyilkolása

212 Constitutio Antoniniana

212-217 Caracalla (M. Aurelius

Antoninus) egyeduralkodása

218-222 Elagabalus uralkodása

222-235 Severus Alexander uralkodása

228 Ulpianus meggyilkolása

230 I. Ardasír felszólítja a

rómaiakat Ázsia átadására

234-235 Alexander germán háborúja

235 Alexander és Paulus megölése

235-238 Maximinus Thrax

238 I. és II. Gordianus felkelése,

szenátusi császárok Rómában

238-244 III. Gordianus

239-271 I. Sahpuhr (Sapor)

244-249 Iulius Philippus Arabs

249-251 Messius Decius

250 Decius keresztyénüldözése

251. jún. Decius halála Abryttusnál

251-253 Trebonianus Gallus

131

253-260 Licinius Valerianus

253 Sapor győzelmei Syriában

260 Valerianus Sapor fogságába

esik

260-268 Gallienus

268-270 Claudius Gothicus

269 Naissusi győzelem

270-275 Aurelianus

271 Dacia feladása; Róma falai

271-273 Zenobia és Vaballathus

legyőzése

273 Tetricus meghódol

Aurelianusnak

276-282 Probus

284-305 Diocletianus

293 Tetrarchia

303/304 Négy keresztyénellenes

rendelet

305 Diocletianus és Maximianus

visszavonul

306 Maxentius császárrá kiáltja

magát

308 Carnuntumi császártalálkozó

310 Maximianus halála

311 Galerius türelmi rendelete,

halála

312 okt. 28 Milvius-hídi csata

313-337 I. Constantinus

313 Milánói edictum

314 Constantinus megszerzi

Licinius birtokait

324 Constantinus egyeduralma;

Licinius elleni 2. hadjárat

325 Nicaeai zsinat

331 Constantinopolis alapítása

340 Constans megöli II.

Constantinust

340-350 Constans-II. Constantius

uralma

350-361 II. Constantius egyeduralma

351 Mursai csata, Magnentius

bukása

357 Argentoratei győzelem az

alemannok felett

361-363 Iulianus

364-375 I. Valentinianus

364-378 Valens

376 Fritigern bebocsátást kér

378 aug. 9 Hadrianopolisi vereség

379-395 Theodosius

382 A gótok foederati státuszt

kapnak

382 A Victoria-oltár eltávolítása

394 Katolikus államvallás

395-408 Arcadius (keleten)

395-423 Honorius (nyugaton)

395-398 Gildo africai helytartó felkelése

405 Radagaisus átkel a Dunán

408 Stilicho megölése, Alarich

ostrom alá veszi Rómát

408-450 II. Theodosius

410 Alarich elfoglalja Rómát

418 A tolosai vizigót királyság

létrejön

424-455 III. Valentinianus

425 Ioannes Usurpator bukása,

Aetius hun segítséggel marad

hatalmon

429 Geiserich vandál király

Africában

434-445 Bleda hun király

438 Codex Theodosianus

439 Geiserich elfoglalja Karthagót

445-453 Attila egyeduralma

451 Galliai hadjárat, Aureliani

ostroma, mauriacumi csata

452 Italiai hadjárat, Aquileia

bevétele

454 Aetius meggyilkolása

454 Nedao menti csata

454-469 Dengizik hun király

455 jún. 2 Geiserich elfoglalja Rómát

473 Orestes magister utriusque

militiae

474-476 Romulus Augustulus

476 aug. 23 Odoaker rex Italiae

132

133

TÉRKÉPEK

134

135

136

137

138

139