Angolszász rémtörténetek

Pallas Lap- és Könyvkiadó Budapest, 1988 Fordította:

Balog Katalin Máté J. György Válogatta: Máté J. György

A fordítás hűségét ellenőrizte: Zentai Éva Hungarian translation Balog Katalin, Máté J. György, 1988.

A fedélgrafikát és az illusztrációkat készítette: Engel Tevan István

BRAM STOKER

Az indián asszony Akkoriban Nürnberg még nem volt olyan felkapott, mint mai napság. Irving nem játszotta

még a Faustot, s a patinás városnak nevét is alig ismerte az utazóközönség nagyobbik fele. Feleségem és én, nászutunk második hetét taposván, érthető módon némi társaságra vágytunk, így aztán mikor a frankfurti pályaudvaron véletlenül összeismerkedtünk egy víg kedélyű fiatalemberrel, Elias P. Hutchesonnal – született a Nebraska állam Juharfa megyéjében fekvő Vérző Kanyon-i Isztmosz városában –, aki odavetőleg megjegyezte, hogy a vén Európa legvénebb városmatuzsálemébe igyekszik, s hogy véleménye szerint aki ennyit rohangál a világban fel és alá egyedül, legyen akár a legjózanabb gondolkodású, legrendesebb honpolgár, könnyen a bolondokházában végzi, elértettük a homályos célzást, és erőink egyesítését javasoltuk. Mint naplóinkból kiderül, mindketten bizonytalankodást, illetve habozást próbáltunk tettetni, nehogy túlzottan is lelkesnek tűnjünk, és ezzel rossz bizonyítványt állítsunk ki házaséletünk harmóniájáról; a hatást azonban teljesen lerontotta, hogy ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg – mire rögvest elhallgattunk, majd ismét egyszerre fogtunk volna mondókánkba. Mindegy, a lényeg, hogy az egyezség megszületett; Elias P. Hutcheson kis csapatunk tagjává lépett elő. Amelia és én azonnal tapasztaltuk az új helyzet előnyeit; ahelyett, hogy veszekedtünk volna, mint addig, a harmadik fél korlátozó jelenléte arra késztetett, hogy minden lehető alkalommal, mihelyt egy homályos zugra bukkantunk, félrevonuljunk turbékolni. Ennek a tapasztalatnak a nyomán alakította ki Amelia azt az elméletet, miszerint legjobb, ha a nászutas pár eleve visz magával valakit a mézeshetekre. Nos, Nürnberget együtt jártuk be, és rendkívüli módon élveztük tengerentúli barátunk ízes kiszólásait; eredeti modorával és kalandos történeteivel mintha csak egy regényből lépett volna elő. A látnivalók közül a Várat hagytuk utolsónak, és az e célra kijelölt napon a város külső keleti falai körül kószáltunk.

A Vár egy sziklára épült a város felett, s északi oldalán roppant mély árok húzodik. Nürnberget szerencséjére mindig elkerülték a fosztogatók; különben bizonyosan nem lenne olyan takaros és makulátlan, mint amilyen most. A vizesárkot évszázadok óta nem használják, és alján veteményesek és gyümölcsösök vannak; a fák közül egynémely már egészen tekintélyes mértékűre nőtt meg. Ahogy a fal mentén mászkáltunk, szédelegve a forró júliusi napsütésben, gyakran megálltunk, hogy megcsodáljuk az elénk táruló kilátást, és különösképpen a dombhátak kék vonulatával határolt, városokkal és falvakkal teleszórt széles síkságot, mely mintha Claude Lorraine ecsetje alól került volna ki. Innen újult örömmel fordultunk ismét a város felé: szemünk előtt furcsa, régies háromszögoromzatok, manzárdablakokkal telepettyezett magas, vörös háztetők sorakoztak végeláthatatlanul. Tőlünk

kissé jobbra a Vár tornyai magasodtak, s még közelebb, zordon falaival, a Kínok Tornya, amely talán mindmáig a város legérdekesebb látványossága. A nürnbergi Vas Szüzet évszázadok óta az emberi kegyetlenség elborzasztó példájaként emlegetik; régóta izgalommal vártuk, hogy megláthassuk; s most végre itt voltunk a közvetlen közelében.

Az egyik pihenő alkalmával áthajoltunk a várárok falán, és lenéztünk. Úgy becsültük, a kert úgy ötven-hatvan lábnyira lehet alattunk; a nap csak úgy ontotta rá gyilkos sugarait. Távolabb zordon, szürke fal magasodott az égbe, mely kétoldalt a bástya és a sáncárok irányában a messzeségbe veszett. A falat fák és bokrok koronázták, és fölötte ismét megpillanthattuk a magasba nyúló házakat, melyek robusztus szépségére az idő ráütötte a jóváhagyás pecsétjét. Tűzött a nap, jólesett lustálkodni; úgy éreztük, az idő csak a miénk, és a falnak támaszkodva élveztük a pillanat könnyűséget. Közvetlenül alattunk kedves jelenet zajlott – egy nagy fekete macska feküdt kinyújtózkodva a napon, körülötte fekete kiscica ugrándozott bohókásan. Az anya játékból a farkát lengette kölykének, néha pedig változatosságképpen lábát felemelve eltolta magától a kicsit, ami természetesen felhívás volt a további játékra. Pontosan a fal tövében voltak; Elias P. Hutcheson, hogy segítsen a játékban, lehajolt, és felvett az útról egy közepes méretű kavicsot.

– Ide nézzenek! – mondta. – Ledobom a kölyök mellé, és mindketten csodálkoznak majd, hogy honnét is jöhetett.

– Jaj, vigyázzon – mondta a feleségem –; nehogy eltalálja a kis aranyost! – Hová gondol, hölgyem! – mondta Elias P. – Olyan gyengéd leszek, mint egy ibolya.

Istenemre, nem vagyok én csecsemőgyilkos! Erre mérget vehet! Nézze, jó messzire kint fogom elengedni, nehogy a közelébe essen!

Imigyen szólván áthajolt a falon, karját teljes hosszában kinyújtotta, és elengedte a követ. Talán létezik valami vonzás, amely a kisebb dolgokat a nagyobbhoz húzza; de valószínűbb, hogy a fal nem volt függőleges, hanem befelé lejtett – mi pedig nem vettük ezt észre fentről; mindenesetre iszonyatos puffanás hatolt fel hozzánk a forró levegőn át, s a kő egyenesen a kis cica fejére esett, és ott helyben kiloccsantotta picike agyvelejét. A fekete macska gyors pillantást vetett fölfelé, és láttuk, hogy zöldes fénnyel égő szeme egy pillanatra Elias P. Hutchesonra szegeződik; azután ismét kölykéhez fordult, amely mozdulatlanul feküdt, csak lábacskáit rázta valami remegés, tátongó sebéből pedig vékony kis vérpatak szivárgott. A macska elfojtott kiáltással, amely akár emberi hang is lehetett volna, a kölyke fölé hajolt, és nyüszítve nyalogatni kezdte a sebet. Egyszer csak mintha felfogta volna, hogy már nem él, és ekkor újra felpillantott ránk. Soha nem felejtem el azt a látványt: maga volt a testet öltött gyűlölet. Zöld szeme vad lángokat lövellt, szájára és bajuszára vér tapadt, éles fogai pedig fehéren ragyogtak. Fogát csikorgatta, kimeresztette a karmait. Aztán vadul nekirontott a falnak, mintha csak nekünk akarna jönni, de mikor a lendület kifulladt, és ő visszaesett, látványa még irtóztatóbbá vált, mivel kölykére zuhanván fekete bundáját teljesen összemázolta vérrel és agyvelővel. Amelia rosszul lett, hátrább kellett vinnem a faltól. A közelben, egy terebélyes platánfa alatt volt egy pad, ide ültettem, amíg összeszedi magát. Azután visszamentem Hutchesonhoz, aki mozdulatlanul állt, és a dühös macskát figyelte alant.

Mikor odaléptem mellé, így szólt: – Ez a legvadabb bestia, amit valaha is láttam, egy apacs indián asszonyt kivéve, aki egyszer

egy félvérrel rúgta össze a port. A félvért „Forgácsnak” becézték, amiatt, amit az asszony kisbabájával művelt, melyet egy rajtaütéskor rabolt el: egyébként csak azt akarta megmutatni, milyen nagyra értékeli a módszereiket, mivelhogy az apacsok megégették az édesanyját. Az a meglehetősen barátságtalan kifejezés mintha csak odafagyott volna az apacs asszony arcára. Több mint három évig követte Forgácsot, amíg végül az indián harcosok elfogták, és a kezére adták. Azt mondják, senki, fehér vagy indián, nem halt még olyan lassú kínhalált az apacsok kezétől. Az asszonyt magát csak egyetlenegyszer láttam mosolyogni, akkor, amikor átsegítettem a másvilágra. Épp jókor értem a táborba, hogy még lássam elpatkolni Forgácsot,

mellesleg megváltás volt számára a halál. Kemény fickó volt, és bár én nemigen közösködtem vele többé azután a csecsemő-ügy után – ócska egy dolog volt, főként, hogy ránézésre akár fehér ember is lehetett volna –, szerintem az utolsó centig megfizette az adósságát. Mondhat rám akármit, de lekanyarítottam egy darabot a lenyúzott bőréből, és noteszt csináltattam belőle. Tessék, itt van! – és ezzel rácsapott a kabátja mellzsebére.

Miközben beszélt, a macska továbbra is eszeveszetten rohamozta a falat. Először mindig hátrébb ment, és aztán onnét rontott neki; időnként hihetetlen magasságokba sikerült feljutnia. Egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy minden egyes alkalommal jókorát zuhant, rögvest felkelt és újult

erővel támadott megint; a külseje pedig minden esés után még ijesztőbb lett. Hutcheson jószívű ember volt – feleségem és én többször is észrevettük, hogy apró kis gesztusokat tesz állatok és emberek irányában –, és úgy látszott, hogy aggasztja a dühroham, amelybe a macska belehajszolta magát.

– Hajjaj ! – mondta. – Merem állítani, hogy ez a szegény pára teljesen kétségbe van esve. No, no! Szegénykém, baleset volt – bár ettől még nem kapod vissza a kicsinyedet. Hallottak már ilyet! Semmi pénzért nem tettem volna készakarva! Lám, mi lesz abból, ha egy ügyetlen bolond játszani próbál! Úgy látszik, ahhoz is túlzottan kétbalkezes vagyok, hogy egy macskával játsszam. Most mondja meg, ezredes! – Kedves szokása volt, hogy meglehetősen szabadon bánt a címekkel. – Remélem, a felesége nem neheztel rám ezért a kellemetlenségért? Semmi szín alatt sem tettem volna ilyet szándékosan.

Sűrű bocsánatkérések közepette odajött Ameliához, s ő, az ő jóságos szívével, azonnal sietett biztosítani róla barátunkat, hogy teljesen megérti: baleset történt. Aztán mindnyájan újra odamentünk a falhoz, és lenéztünk.

A macska – miután Hutcheson kikerült a látóteréből – visszahúzódott az árok túlsó partjára, és ott várakozott ugrásra készen. Amint újra meglátta, rögtön ugrott, azzal a vak, semmire sem néző dühvel, amely akár mulatságos is lehetett volna, ha nem lett volna olyan ijesztően valódi. Nem próbált felrohanni a falon, hanem egyszerűen csak elrugaszkodott Hutcheson irányában, mintha a gyűlölet és a düh szárnyakat adhatott volna neki, hogy legyőzze a köztük lévő nem kis távolságot. Amelia, asszony módra, aggodalmaskodni kezdett, és figyelmeztetőleg Elias P.-hez fordult:

– Kérem, legyen nagyon óvatos. Az az állat bizonyára megpróbálná megölni magát, ha itt lenne. Látom a szemén.

Ő kedélyesen felnevetett. – Bocsánat, asszonyom – mondta –, de nevetnem kell. Képzelje csak el, egy férfi, aki

medvékkel és indiánokkal verekedett, most majd óvatoskodni fog, nehogy egy macska megölje!

Amikor a macska meghallotta a nevetését, egész viselkedése hirtelen megváltozott. Abbahagyta a fal ostromlását, és nyugodtan visszaült a halott kölyke mellé. Éppen úgy nyalogatta és babusgatta, mintha élne.

– Íme – mondtam –, egy erős ember. Még ez az oktalan, dühöngő vadállat is íziben felismeri ura hangját, és meghajol akarata előtt!

– Mint egy indián asszony! – összesen ez volt Elias P. Hutcheson kommentárja a dologhoz, miközben folytattuk utunkat a várárok mentén. Időről időre kinéztünk a falon, és mindannyiszor láttuk, hogy a macska követ minket. Eleinte állandóan visszament halott kicsinyéhez, végül aztán, ahogy a távolság növekedett, szájába vette, és így folytatta útját. Egy idő múlva azonban felhagyott ezzel is, láttuk, hogy teljesen egyedül jön utánunk; nyilván elrejtette a holttestet valahová. Amelia riadalma a macska kitartása láttán egyre növekedett, és többször is megismételte figyelmeztetését; az amerikai azonban mindannyiszor jóízűt nevetett, míg végül, látva, hogy Amelia már komolyan aggódik, így szólt:

– Mondom, asszonyom, nem kell félnie a macska miatt. Van nálam fegyver, úgy bizony! –

és ezzel rácsapott a lágyéka táján felerősített pisztolytáskára. – Különben, hogyne aggódjon, inkább lelövöm azt a jószágot, itt helyben, és kockáztatom, hogy a rendőrség felelősségre vonjon egy amerikai állampolgárt, amiért minden rendelkezésnek ellene szegülve fegyvert visel!

Beszéd közben kinézett a falon, de a macska, ahogy meglátta, morogva visszavonult egy virágágyásba, és elrejtőzködött. Így folytatta:

– Akármi legyek, ha ennek a párának nincs több sütnivalója, mint a legtöbb kereszténynek. Lefogadom, hogy most láttuk utoljára! Nyugodt lehet, most szépen megkeresi viharvert kicsinyét, és szűk családi körben, a nyilvánosság teljes kizárásával eltemeti.

Amelia nem szólt többet, nehogy Hutcheson, rosszul értelmezett lovagiasságból, beváltsa fenyegetését, és lelője a macskát. Tovább folytattuk utunkat, és átkeltünk egy kis fahídon, amely a kapubejáróhoz vezetett; innen egy meredek kövesút vitt fölfelé, amely a Várat összekötötte az ötszögű Kínok Tornyával. Ahogy átkeltünk a hídon, ismét megláttuk a macskát messze alattunk. Alighogy megpillantott minket, újfent dühödten rohamozni kezdte a falat. Hutcheson lenézett rá, és nevetve így szólt:

– Viszlát, öreglány. Sajnálom, hogy beletapostam a lelkedbe, de idővel majd csak túlteszed magad rajta. Addig is minden jót!

Átkeltünk egy hosszú, sötét, boltíves átjárón, és elérkeztünk a Vár kapujához. Miután megtekintettük ezt a csodálatosan szép régi épületet, melyet még a negyven év előtti

gótikus restaurátorok jó szándékú erőfeszítései sem voltak képesek tönkretenni – bár a helyreállított részek szinte sütöttek a fehérségtől –, és ismét kijöttünk a napvilágra, úgy tűnt, sikerült teljesen elfelejtenünk a reggeli kellemetlen epizódot. A göcsörtös, vén hársfa, melyet közel kilenc évszázad növesztett, a sziklába vájt mély kút, régi idők foglyainak keze munkája, a várfalról nyíló gyönyörű kilátás, és a város különböző helyeiről hozzánk érkező, majd teljes negyedórán át csengő-bongó harangszó, mind-mind segített, hogy emlékezetünkből kitöröljük a meggyilkolt kiscica esetét.

A Kínok Tornyának rajtunk kívül egyetlen látogatója sem volt aznap délelőtt – ezt mondta legalábbis az öreg gondnok –, így tehát magunkban

voltunk, és kedvünkre nézelődhettünk; jóval alaposabban szemrevételeztünk hát mindent, mint különben tehettük volna. A gondnok úgy tekintett ránk, mint aznapi jövedelmének egyetlen forrására, s ezért minden óhajunknak eleget kívánt tenni. A Kínok Tornya valóban hátborzongató hely még ma is, pedig az idők során sok ezer látogató töltötte meg élettel és az élet nyomában fakadó örömmel a gyászos termeket; a szóban forgó időpontban azonban éppen leghátborzongatóbb és legrémisztőbb arcát mutatta. Ügy tűnt, több évszázad pora ülepedett le rá, és emlékeinek rettenete olyannyira tapintható volt, hogy az még egy Philon vagy Spinoza panteisztikus lelkét is kielégítette volna. Az alulsó kamrában, melybe elsőként léptünk, sűrű sötétség honolt – úgy látszott, itt ez a dolgok rendes állapota; még az ajtón beözönlő vakító napfényt is szinte nyomtalanul elnyelték a hatalmas, vaskos falak. A halvány derengésben éppen csak hogy látni lehetett valamit, mint amikor az építők már lebontották az állványzatot, de a köveket még vastag por borítja és a falakon még imitt-amott sötét foltok tarkállanak; e falak, ha beszélni tudnának, a félelem és kín történeteit regélnék. Megkönnyebbült szívvel másztunk fölfelé a poros falépcsőkön, miközben a gondnok nyitva tartotta a külső ajtót, hogy kissé világítson nekünk; mert az egyetlen, hosszú kanócos, rossz szagú gyertya, mely egy falikarban égett, nem adott elegendő fényt. Mikor a nyitott csapóajtón át bejutottunk a fönti kamrába, Amelia olyan erősen kapaszkodott belém, hogy tisztán éreztem a szívverését. A magam részéről – azt kell mondanom – nem csodálkoztam riadalmán, mert ez a szoba még a lentinél is borzalmasabb volt. Itt kétségkívül világosabb volt, de éppen csak annyival, hogy tisztán ki lehessen venni a berendezés iszonyú részleteit. A torony építői nyilvánvalóan azt akarták, hogy csakis a legfelső régió lakói élvezzék a világosság és a távlat örömeit. Legfölül, mint lentről megfigyeltük, ablaksorok húzódtak, noha ezek is középkoriasan kicsinyre voltak

méretezve; a torony más helyein azonban csak néhány egészen szűk hasadékon át juthatott be a fény, mint a középkori erődítményeken. A kamrát mindössze néhány ilyen rés világította meg, és ezek is olyan magasan voltak, hogy a vastag falakon keresztül sehol sem lehetett látni az eget. Az állványokon és rendetlen összevisszaságban a falnak támasztva hóhérbárdok hevertek – nagy, kétkezes fegyverek, pengéjük széles és élesre fent. Közvetlenül mellettük rönkök, melyeken valaha az áldozatok nyaka feküdt, s melyek felületét mély barázdák szántották, ott, ahol az acél – keresztülhatolván az áldozat nyakán – a fában kötött ki. Körös-körül szabálytalan elrendezésben kínzószerszámok sorakoztak – szívfájdalom volt csak látni is: tüskékkel teli székek, melyek azonnali, pokoli fájdalmat okoztak; székek és ágyak, életlen dudorokkal kirakva, melyek látszatra kevésbé voltak gyötrőek, mégis – bár lassúbbak – éppoly hatékonyak voltak; állványok, övek, csizmák, kesztyűk, gallérok, mindegyik tetszés szerint összeszorítható; acélkosarak, melyekben egy emberi fej apránként péppé zúzható; hosszú markolatú rendőrbotok, melyekből gombnyomásra rugós kés ugrik elő – a régi nürnbergi rendőrség specialitása ; és még sok egyéb szerkezet, melyet az emberek egymás gyötrésére találtak fel. Ε szörnyűségek láttán Amelia viaszfehérre vált, de szerencsére nem ájult el, mivel – kissé gyengének érezvén magát – egy kínzószékre ereszkedett, csak hogy rögvest, éles sikollyal felpattanjon, tökéletesen feledve gyengeségét. Mindketten úgy tettünk, mintha Ameliát a por és a rozsdás tüskék által a ruhájában okozott kár izgatta volna, és Hutcheson jószívű nevetéssel elfogadta a magyarázatot.

A rémségek ezen birodalmának fő attrakciója azonban a Vas Szűz néven emlegetett tákolmány volt, mely a szoba közepe táján foglalt helyet. Ez egy durván megformált nőalak volt, körülbelül harangméretű és – hogy egy kissé közelebbi hasonlatot vegyünk alapul – olyan alakú volt, mint a gyerekjátéknak készült Noé-bárkákban Noéné asszonyság, a dereka azonban nem volt oly karcsú, sem csípeje oly tökéletesen gömbölyű, mint ezt a-Noé családnál megszokhattuk. Nem is nagyon lehetett volna kitalálni, hogy emberi alakról van szó, ha alkotója nem formázott volna a megfelelő helyre valami arcfélét. A gépezetet kívülről rozsda és por borította; az alak elülső részén, körülbelül deréktájon, vasgyűrű volt, melyhez kötelet erősítettek; ezt pedig egy csigán húzták keresztül, mely a mennyezetet tartó faoszlopra volt erősítve. A gondnok meghúzta a kötelet, és a szerkezet elülső részén egy ajtó vált láthatóvá; ahogy kinyílt, láttuk, hogy a gépezet falai rendkívül vastagok; belül pedig csak annyi hely van, hogy egy ember szűkösen elférhessen. Az ajtó ugyanolyan vaskos és nehéz volt, mert a gondnoknak minden erejét össze kellett szednie, a csiga leleményes segítsége ellenére, hogy ki tudja nyitni. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az ajtót – nyilvánvalóan szándékosan – úgy erősítették fel, hogy a súlya lefelé húzza, ezért, mikor a kötelet elengedték, magától becsukódott. A gép belsejét szitává lyuggatta a rozsda – jobban mondva nem is az, pusztán a rozsda aligha ette volna bele magát ilyen mélyen a vasfalakba; a vérfoltok rozsdája ült olyan vastagon azokban a gyalázatos lyukakban! Az ördögi szándék azonban csak akkor tárult fel előttünk teljes szörnyűségében, midőn megpillantottuk az ajtó belsejét. Innen egy csomó, hosszú és erős vastüske meredt előre – alapjuknál szélesek voltak, végük kihegyesedett – oly módon elhelyezve, hogy mikor az ajtó becsukódik, a felsők az áldozat szemét szúrják ki, az alulsók pedig szívét és nemes szerveit döfjék keresztül. Ez már túl sok volt szegény Amelia számára, és ezúttal valóban elájult; levittem a lépcsőn, és egy lócára fektettem odakinn, amíg magához tér. Csak később derült ki, hogy milyen mélyen hatott rá ez az élmény: legidősebb fiam a mai napig ormótlan anyajegyet visel a mellén, amelyet a család egyhangúlag a Nürnbergi Szűz jelének tekint.

Mikor visszamentünk a kamrába, Hutcheson még mindig a Vas Szűz előtt álldogált; nyilvánvalóan filozófiai elmélkedésekbe merült, és ezek eredményét most egy rövid expozé formájában hozta tudomásunkra.

– Én bizony rájöttem valamire, míg madame az ájulással küszködött. Nagyon úgy tűnik, hogy mi végzetesen le vagyunk maradva ott, a pocsolya túloldalán. Mindig abban a hitben

éltünk odakinn a prérin, hogy az indiánok tudnának egy-két ötlettel szolgálni, ha arról van szó, hogy kellemetlenkedni kell valakinek; de úgy látom, a rend és törvény jó öreg középkori őrei messze lepipálják őket. „Forgács” eléggé jól keverte a kártyát, mikor volt az az ügye az indián asszonnyal, de ez az ifjú hölgy itt kenterben veri. Nem ártana egypárat ebből a játékszerből körbeküldözgetni a rezervátumokba, hogy indián barátaink végre láthassák: milyen magas rendű civilizáció volt valaha ez a miénk. Azt hiszem, bebújok egy percre ebbe a dobozba, csak kipróbálni, hogy milyen érzés!

– Jaj, ne! Ne! – mondta Amelia. – Ez szörnyű! – Szerintem hölgyem, egy kíváncsi elme számára semmi sem lehet szörnyű. Jómagam is

voltam már egynéhány furcsa helyen. Egyszer a Montana vidékén egy döglött ló belsejében töltöttem az éjszakát, míg a préritűz elsöpört fölöttem – máskor pedig egy döglött bivalyban aludtam, mikor a komancsok kiásták a csatabárdot, és nem volt kedvem rájuk testálni az irhámat. Két napot töltöttem egy beomlott tárnában a Billy Broncho aranybányában Új-Mexikóban, és egyszer negyedmagammal majdnem egy teljes napra bennragadtunk egy oldalára fordult keszonban, mikor a Buffalo híd alapjait raktuk. Semmilyen élmény elől nem hátráltam meg idáig, és nem hiszem, hogy most kéne elkezdenem!

Láttuk, hogy törik-szakad, ki akarja próbálni a dolgot, így szóltam hát: – Na, akkor siessen, öreg fiú, legyünk túl rajta minél hamarabb. – Rendben, tábornokom – mondta –, de azt hiszem, még nem vagyunk teljesen készen. Azok

az úriemberek, az elődeim, akik ebben a pléh-dobozban ácsorogtak, nem önként jelentkeztek a feladatra –, de nem ám! Azt hiszem, a delikvenseket zsineggel körbekötözték, mielőtt a döntő csapást mérték rájuk. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy a valóságban volt; úgyhogy először rendesen elő kell készítsenek. Merem állítani, hogy ez a vén róka elő tudna kaparni valami zsinórfélét, hogy a dicső példáknak megfelelően összekötözzön?

A mondat kérdő hangsúllyal a gondnoknak volt címezve, ám az utóbbi, aki felfogta a beszéd általános célzatát, ha a stílus minden szépségét nem is tudta érdemének megfelelően értékelni, a fejét rázta. Ellenkezése azonban pusztán formális volt, és könnyen legyőzhető. Az amerikai egy aranyat nyomott a kezébe:

– Vegye el, pajtás, a fáradságáért! És ne féljen. Nem lincselésre készülődünk. – A gondnok előkotort valahonnan egy vékony, elnyűtt kötelet, és nekilátott, hogy társunkat a célnak megfelelő eréllyel összekötözze. Mikor felsőteste már megvolt, Hutcheson így szólt:

– Álljon meg egy pillanatra, bíró uram! Szerintem egy kicsit nehéz vagyok ahhoz, hogy maga begyömöszöljön ebbe a pléhdobozba. Én most szépen besétálok ide, és utána bepólyálhatja a lábamat!

Mialatt beszélt, behátrált a nyílásba, melyben éppen hogy elfért. Mintha csak az ő testére szabták volna. Amelia félelemmel teli pillantással nézte a műveletet, de láthatólag nem akart szólni. A gondnok befejezésül összekötötte az amerikai lábát, úgyhogy az végül is teljesen magatehetetlenül állott önkéntes börtönében. Úgy tűnt, roppantul élvezi a dolgot, és az arcán állandóan ott bujkáló jókedv széles mosolyban tört ki, ahogy megszólalt:

– Az a gyanúm, hogy ez az Éva egy törpe bordájából készült! Egy felnőtt amerikai honpolgár számára kissé szűk itt az élettér. Az Idaho körzetben annak idején nagyobbra csináltuk a koporsókat. Na, bíró uram, kezdheti lassacskán felém engedni azt az ajtót. Szeretném érezni én is azt a gyönyörűséget, amit a többi nyomorult, mikor a tüskék a szemükhöz közeledtek!

– Jaj, ne! Ne! Ne! – tört ki Amelia hisztérikusan. – Ez szörnyű! Nem bírom látni! Nem bírom! Nem bírom!

Ám az amerikai hajthatatlan volt. – Mondja, ezredes – mondta –, miért nem sétál egyet madame-mal? A világért sem akarnám

megsérteni az érzékenységét; de most, miután nyolcezer mérföldet tettem meg, hogy itt lehessek, nem gondolják, hogy kissé fájdalmas lenne lemondani épp arról az élményről, amire

egész idő alatt spóroltam? Az ember nem mindennap érezheti magát húskonzervnek! Én és a bíró úr pillanatok alatt elintézzük ezt a dolgot, és akkor visszajönnek, és jót nevetünk az egészen!

A kíváncsiság megint egyszer megerősítette Amelia szívét, így hát erősen belém kapaszkodva és reszketve bár, de ott maradt, miközben a gondnok apránként, szinte csigalassúsággal ereszteni kezdte a kötelet, mely a vasajtót visszatartotta. Hutcheson arca felragyogott, ahogy tekintete követte a vastüskék lassú mozgását.

– Hát – mondta –, akármi legyek, ha hasonló élvezetben csak egyszer is részem volt, mióta elindultam New Yorkból. Eltekintve egy kisebb csetepatétól egy francia tengerésszel Wappingben – az sem volt éppen pikniknek nevezhető –, semmi említésre méltó nem történt

velem ezen a düledező kontinensen, ahol sem medvék, sem indiánok nincsenek, és mindenki fegyver nélkül lófrál. Lassabban, bíró uram! Csak semmi sietség! Mulatni akarok a pénzemért – a nemjóját!

A rémtorony gondnokában lehetett valami elődei véréből, mert a gépezetet olyan elszánt és gyötrelmes lassúsággal működtette, hogy öt perc múlva, mely idő alatt az ajtó külső széle talán

kétujjnyit sem mozdult, Amelia ismét rosszul lett. Láttam, hogy ajka elfehéredik, és kezének szorítása gyengül. Körbepillantottam, hogy hová fektethetném, és mikor újra ránéztem, tekintete a Szűz oldalára tapadt. Pillantásának irányát követve megláttam a fekete macskát, amint csendben felénk lopakodik. Zöld szeme vészjelző lámpaként villogott a homályos szobában; a hatást tovább fokozta a még mindig bundájára és szájára tapadó vér. Felkiáltottam:

– A macska! Vigyázat, itt a macska! – mivel ebben a pillanatban a bestia egy ugrással a masina előtt termett. Olyan volt most, mint egy győzelmes démon. Szeme gyilkos lángokat lövellt, szőrét felborzolta, úgyhogy kétszer akkorának látszott, mint rendesen, farkával pedig úgy csapkodott, akár egy tigris, mikor megpillantja a zsákmányt. Elias P. Hutcheson határozottan mulatott a dolgon, és szeme jókedvűen szikrázott, mialatt beszélt:

– Lám-lám, az indián asszony teljes harci díszbe öltözött! Csak hessentsék arrább, ha valamivel próbálkozik. Engem a főnök úr úgy ideszegezett örökre, hogy nemigen tudnám megőrizni a szemem világát, ha őnagysága épp erre pályázna! Lassan a testtel, bíró uram! Óvatosan azzal a kötéllel, vagy nagyon kibabrál velem!

Ekkor Amelia elájult, és derekánál fogva fel kellett nyalábolnom, különben a padlóra zuhant volna. Mialatt vele foglalkoztam, észrevettem, hogy a fekete macska ugrásra készülődik, és felpattantam, hogy kikergessem a szobából.

Ebben a pillanatban azonban a macska pokoli visítással nekiugrott, nem ahogy gondoltuk, Hutchesonnak, hanem a gondnoknak: egyenesen bele a képébe. Karmával vadul tépte a húst, ahogy a dühöngő sárkányt ábrázoló kínai rajzokon látható; egyik mancsával épp a szemét találta el a szerencsétlennek, s karmát belemélyesztve teljes hosszában végigszántott az arcán, széles vörös csíkot húzva maga után, melyből patakokban buzgott elő a vér.

A férfi rémült ordítással – mely hamarébb jött, mintsem érezni kezdte volna a fájdalmat – hátraugrott, és eközben elejtette a kötelet, mely a vasajtót tartotta. Odaugrottam, de túl későn: a kötél, mint a villám, letekeredett a csigáról, és a nehéz tömeg saját súlyától előrezuhant.

Mialatt az ajtó bezárult, egy pillanatra még láttam szegény útitársunk arcát. Dermedt volt a rémülettől. Szemében döbbent félelem tükröződött, és egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

A tüskék megtették a magukét. Szerencsére a vég gyors volt, mert mikor feltéptem az ajtót, láttam, oly mélyen belefúródtak, hogy keresztüldöfték a koponyáját, és magukkal rántották börtönéből. A megkötözött test egy tompa puffanással a padlóra esett, s teljes hosszában kinyúlva a hátára gördült.

Odarohantam a feleségemhez, felemeltem, és kivittem, mert aggódtam az ép eszéért, ha ájulásából ilyen jelenetre ébredne. Lefektettem a padra odakint, és visszarohantam. A gondnok a faoszlopnak támaszkodva állt, s pirosló zsebkendőjét a fájdalomtól vinnyogva szorította a szeméhez. A szerencsétlen amerikai fején pedig ott ült a macska. Hangosan dorombolt, és a tépett szemüregekből szivárgó vért nyalogatta.

Azt hiszem, senki sem fog kegyetlennek tartani, amiért felkaptam egy hóhérbárdot, és ültében kettéhasítottam.

M. R. JAMES

Az alkimista hosszúja 190.. április 15. Kedves Uram! A … Társaság Tanácsának megbízásából ezennel visszaküldöm Önnek Az alkímia igazsága

című tanulmány vázlatát, és egyúttal értesítem, hogy lekötelező ajánlatát, mely szerint dolgozatát legközelebbi közgyűlésünkön felolvasná, a Bizottságnak – a program zsúfoltságára

való tekintettel – nem áll módjában elfogadni. Tisztelettel: … titkár Április 18. Kedves Uram! Sajnálattal kell értesítenem, hogy sokirányú elfoglaltságom miatt nem áll módomban Önnel

személyesen eszmét cserélni az Ön által benyújtott tanulmány tárgyában. Szabályaink azt sem teszik lehetővé, hogy a Tanács egy bizottságával vitassa meg az ügyet, amint Ön javasolja. Biztosíthatom afelől, hogy írásának a legteljesebb figyelmet szenteltük, és az elutasításkor egy minden tekintetben megbízható szakértő véleményére támaszkodtunk. Semmiféle személyes elfogultság (aligha szükséges ezt külön megemlítenem) nem játszhatott szerepet a Tanács döntésében.

Higgyen nekem (mint fent) Április 20. A …Társaság titkára tisztelettel értesíti Mr. Karswellt, hogy semmiképpen sem közölheti

olyan személyek nevét, akikhez a Társaság Mr. Karswell tanulmányát esetleg eljuttatta; jelezni kívánja továbbá, hogy az e tárgyban írott levelekre a jövőben nem tud válaszolni.

– Kicsoda ez a Mr. Karswell? – kérdezte a titkár felesége. Épp meglátogatta férjét a hivatalában, és (talán nem egészen helyeselhető módon) belenézett a fenti három levél közül az utolsóba, melyet a gépírónő akkor hozott be.

– Jelen pillanatban, drágám, Mr. Karswell egy nagyon dühös ember. Különben nem sokat tudok róla, azon kívül, hogy vagyonos, a Warwickshire-ban fekvő luffordi apátságban lakik, szemmel láthatólag alkímiával foglalkozik, és minden tudományát közölni óhajtja velünk; körülbelül ez minden – és persze nem szeretnék találkozni vele a következő egy-két hétben. Ha kész vagy, felőlem mehetünk.

– Mivel dühítetted fel? – kérdezte a titkár felesége. – A szokásos, drágám, a szokásos: elküldte a tanulmánya vázlatát, melyet fel akart olvasni a

következő összejövetelünkön; mi továbbítottuk a vázlatot Edward Dunningnak – majdnem az egyetlen ember Angliában, aki ismeri ezeket a dolgokat –, ő pedig azt mondta, a dolog teljesen reménytelen; így hát elutasítottuk. Azóta Karswell szüntelenül bombáz a leveleivel. Legutóbb azt akarta, hogy közöljem vele a nevét az illetőnek, akihez eljuttattuk a badarságait; láttad, mit válaszoltam rá. De az Isten szerelmére, nehogy elmeséld valakinek.

– Dehogyis, drágám. Csináltam én valaha is ilyesmit? De azért remélem, nem fogja megtudni, hogy szegény Mr. Dunning volt az.

– Szegény Mr. Dunning? Nem tudom, miért hívod szegénynek; ez a Dunning rendkívül boldog ember. Van egy kényelmes otthona, csomó passziója, és az idejéről egyedül magának kell számot adnia.

– Csak arra gondoltam, hogy sajnálnám, ha ez az ember megtudná a nevét, és elkezdené zaklatni.

– Hát igen! Merem állítani, hogy akkor tényleg szegény Mr. Dunning lenne. A titkár és felesége házon kívül ebédeltek. Vendéglátóik Warwickshire-ből jöttek, így hát a

titkár felesége magában már el is határozta, hogy óvatosan kikérdezi őket Mr. Karswellről. Szerencséjére azonban nem kellett előhozakodnia a témával, mert a háziasszony – néhány perccel érkezésük után – így szólt a házigazdához:

– Láttam ma reggel a luffordi apátot. – A házigazda füttyentett egyet. – Valóban? Vajon mi szél hozta a városba? – A jó ég tudja; éppen jött kifelé a British Museumból, mikor elhajtattam előtte. A titkár neje feltűnés nélkül bekapcsolódott a diskurzusba; megkérdezte, vajon igazi apátról

van-e szó. – Á, nem, drágám, csak egy szomszédunkról beszéltünk; néhány évvel ezelőtt került a

grófságba, mikor megvásárolta a luffordi apátságot. Az igazi neve Karswell.

– Barátotok az illető? – kérdezte a titkár, s lopva intett szemével a feleségének. A kérdés a méltatlankodás özönét indította el. Mr. Karswellnek – úgy látszik – nem voltak jó tulajdonságai. Senki nem tudta, mit is csinál valójában. A szolgái szörnyű népség; ő maga egy új vallást talált fel, külön a maga számára, és ennek szolgálatában lehetetlen, visszataszító rítusokat hajt végre; rendkívül könnyen megsértődik, és soha nem bocsát meg senkinek. Az arca rémisztő (a hölgy szerint férje ebben a kérdésben kissé habozott); soha nem tesz semmi jót, és minden, ami tőle ered, csak ártalmára van a környezetének.

– Ne légy igazságtalan szegénnyel, drágám – szólt közbe a férje. – Elfelejted, mit csinált az iskolás gyerekekkel.

– Jaj, rettenetes! De örülök, hogy szóba hoztad, mert így a vendégeink legalább valami fogalmat alkothatnak erről az emberről. Florence, ezt hallgasd meg! Az első télen, melyet Luffordban töltött, elragadó szomszédunk írt a plébániája lelkészének (nem azonos a miénkkel, de őt is nagyon jól ismerjük), és felajánlotta, hogy megmutatja az iskolásoknak a laterna magicá-it. Azt mondta, van néhány új képe hozzá, amely talán érdekli őket. Nos, a lelkész eléggé meglepődött, mivel Mr. Karswell mindeddig igen barátságtalan volt a gyerekekkel – panaszkodott, hogy átjárnak a birtokára, vagy valami hasonló; de természetesen elfogadta a meghívást. Meg is beszélték, melyik este lenne alkalmas; mivelhogy ott akart lenni, hogy lássa, minden rendben megy. Azt mondja, még soha nem örült semminek annyira, mint hogy a saját gyerekei nem lehettek jelen; épp a mi házunkban voltak gyerek-zsúron. Mr. Karswellnek ugyanis nyilvánvalóan feltett szándéka volt, hogy halálra rémíti ezeket a szegény falusi gyerekeket, és meggyőződésem, hogy ha Mr. Farrer nem avatkozik közbe, sikerül is neki. Viszonylag enyhe dolgokkal kezdte. A Piroska és a farkas volt az egyik, amit vetített, de a farkas – Mr. Farrer azt meséli – itt is olyan szörnyű volt, hogy a kisebb gyerekek közül többet ki kellett vinni. Mr. Karswell, mielőtt bármi történt volna, távoli farkasordítást utánzó hangot hallatott; barátunk életében nem hallott még ilyen hátborzongató hangot. A képek – meséli Mr. Farrer – rendkívül ügyesen voltak megcsinálva; tökéletesen élethűen ábrázolták a bemutatott jeleneteket; rejtély, honnan szerezte, vagy miképpen készítette őket ez az ember. Nos, a vetítés folytatódott; a történetek egyre ijesztőbbé váltak. A gyerekek megbabonázva, teljes csöndben figyeltek. Az utolsó képsorozat egy kisfiút ábrázolt, amint Mr. Karswell parkján vág keresztül – Luffordban, úgy értem – sötét este. A szobában ülő összes gyerek felismerhette a helyet a képekről. A szegény kisfiút egy fehérbe öltözött, szörnyűségesen ugrándozó teremtmény követte, mely először csak a fák között settenkedett, majd egyre nyíltabban mutatkozott; végül üldözőbe vette, elkapta, és vagy darabokra tépte, vagy valami más módon tüntette el. Mr. Farrer azt mondja, borzalmas rémálmai voltak ez után az este után, és egyszerűen gondolni sem mer arra, hogy a gyerekeknek mit jelenthetett ez az egész. Természetesen ez már túlzás volt, úgyhogy nagyon határozottan felszólította Mr. Karswellt, hogy hagyja abba a vetítést. Ő mindössze ennyit szólt:

– Gondolja, hogy ideje véget vetni ennek a mi kis előadásunknak, és hazaküldeni őket az ágyukba? Remek ötlet!

És ezzel, kérlek, egy újabb képet rakott be, amely elképesztő mennyiségű kígyót, százlábút és egyéb visszataszító szárnyas állatot ábrázolt. Valami különös módon úgy tűnt, mintha kifelé másznának a képből és el akarnának vegyülni a közönség körében; mindehhez egy furcsa, zizegő hang társult, amely kis híján megőrjítette a gyerekeket – természetesen fejvesztve menekültek. Néhányan meg is sérültek, miközben elhagyták a szobát, és szerintem egyikük sem aludt egy szemhunyást sem azon az éjszakán. A faluban nagy volt a felzúdulás. Az anyák persze főként szegény Mr. Farrert hibáztatták, az apák pedig, ha átjutottak volna a kapukon, valószínűleg betörik az apátság összes ablakát. Nos, ez Mr. Karswell, a luffordi apát, drágám; nyilván el tudod képzelni, mennyire áhítozzuk a társaságát.

– Véleményem szerint megvan benne a lehetősége annak, hogy nem mindennapi bűnözővé váljék – mondta a házigazda. – Sajnálnám azt a szerencsétlent, aki nála feketelistára kerülne.

– Ő az, vagy összekeverem valakivel? – kérdezte a titkár (aki egy idő óta olyan képet vágott, mint aki megpróbál visszaemlékezni valamire). Ő az, aki írt egy könyvet – A boszorkányság története, vagy valami ilyesmi volt a címe – úgy tíz éve, vagy még régebben?

– Bizony ő az; emlékszel, hogy milyen kritikákat kapott? – Persze hogy emlékszem; sőt mi több, ismertem a legélesebb bírálat szerzőjét. Te is

ismerted, nyilván emlékszel John Harringtonra; a St. John's College-ba járt a mi időnkben. – Igen, nagyon is jól emlékszem, bár később jó ideig semmit sem hallottam felőle, egészen

addig, amíg az ügyében folytatott vizsgálat eredményéről nem olvastam. – Vizsgálat? – kérdezte az egyik hölgy. – Mi történt vele? – Nos, vele az történt, hogy leesett egy fáról és kitörte a nyakát. Az érthetetlen a dologban az,

hogy egyáltalán miért kellett fára másznia. Rejtélyes egy história, annyit mondhatok. Egyáltalán nem volt atletikus alkat – vagy igen ? –, azonkívül semmi nem mutatott arra, hogy különcködő hajlamai lettek volna, szóval ez az ember, miközben hazafelé tart késő este az országúton – csavargók nincsenek arrafelé –, mindenki ismeri és szereti a környéken – egyszer csak, mint egy őrült, elkezd rohanni, elveszíti a kalapját és a botját, végül pedig felmászik egy fára – ráadásul egy nehezen megmászható fára – az út szélén. Egy száraz ág letörik, ő pedig lezuhan, és kitöri a nyakát; ott találnak rá másnap reggel. Akik látták, azt mondják, az arcán valami iszonyatos rémület ült. Nyilvánvaló, hogy üldözték; az emberek elvadult kutyákról, és állatkertből szökött vadállatokról beszéltek; de végül is semmit sem tudtak kisütni a dologból. Ez '89-ben történt. Ügy hiszem, hogy a bátyja, Henry (akire jól emlékszem Cambridge-ből, de te valószínűleg nem emlékezhetsz rá) azóta is valamiféle magyarázatot próbál találni a történtekre. Ο természetesen kitart amellett, hogy szándékos bűncselekmény történt, én azonban nem tudom, mit gondoljak. Nehéz elképzelni, hogyan hajthatták volna végre.

Egy idő után a társalgás visszatért a Boszorkányság történetéhez. – Volt a kezedben a könyv? – kérdezte a házigazda. – Igen – válaszolta a titkár. – Olyannyira, hogy el is olvastam. – És valóban olyan rossz, amilyennek mondják? – A stílus és a forma tekintetében tényleg kritikán aluli. Teljesen megérdemli a

ledorongolást, amit kapott. Amellett gonosz könyv. A fickó minden szavát halálosan komolyan gondolja, és nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítanám, hogy ki is próbálta a receptjei zömét.

– Nos, én csak Harrington recenziójára emlékszem. Azt kell mondanom, hogyha én lettem volna a szerző, ez a kritika az írmagját is kiirtotta volna bennem az irodalmi ambíciónak. Soha többé nem tudtam volna az emberek szemébe nézni.

– A jelen esetben nem volt ilyen hatása. De mi a csoda, már fél négy van; indulnunk kell. Hazafelé a titkár felesége aggódni kezdett: – Remélem, az a szörnyű ember nem fogja megtudni, hogy Mr. Dunningnak bármi köze is

volt a tanulmánya elutasításához. – Nem valószínű – mondta a titkár. – Dunning maga nyilván nem fogja említeni, mert ezek a

dolgok bizalmasak, miközülünk sem fogja senki, ugyanezen okból. Karswell nem találhatja ki a nevét csak úgy, mert Dunning mindeddig nem publikált semmit ebben a témakörben. Az egyetlen veszély, hogy a British Museum személyzetétől esetleg megtudhatja, ki szokott alkímiai kéziratokat tanulmányozni. Nem mondhatom meg nekik, hogy ne említsék Dunningot. Világos, hogy azonnal fecsegni kezdenének. Reménykedjünk, hogy neki nem jut eszébe ez az ötlet.

Mr. Karswell azonban agyafúrt ember volt.

Ennyit elöljáróban. Ugyanazon hét egy későbbi napjának estéjén Mr. Edward Dunning

éppen hazafelé tartott a British Museum-ból, ahol kutatásokat végzett. Egyedül lakott egy kényelmes kertvárosi házban; ellátásáról két kiváló asszonyság gondoskodott, akik régóta mellette voltak. Az imént róla festett képhez nem szükséges bármit is hozzátennünk; kövessük őt a hazafelé vezető úton.

A vonat a házától egy-két mérföldre állt meg, onnan pedig villamos vasút vitt tovább. A végállomás úgy körülbelül háromszáz yardnyira lehetett a ház kapujától. Az olvasásból már elege volt, mikor beszállt a kocsiba, és a világítás különben sem lett volna megfelelő; az ablaküvegre felragasztott hirdetéseket kezdte böngészni. Eléggé természetes módon, útközben gyakran nézegette ezeket a hirdetményeket, és talán a Mr. Lamplough és egy címzetes királyi tanácsos között folyó briliáns és meggyőző párbeszéd kivételével, melynek tárgya egy lázcsillapító volt, egyik sem szította fel különösebben a képzeletét. Tévedek : volt egy a kocsi legtávolabbi sarkában, amely nem tűnt ismerősnek. Sárga alapon kék betűkkel írták, és csak egy nevet – John Harrington – s valami dátumfélét tudott kivenni belőle. A részletek nem lehettek számára különösebben érdekesek, mégis, mikor a kocsi kiürült, kíváncsiságból előresétált egészen odáig, ahonnan már világosan ki tudta venni a szöveget. Némileg

kárpótolva érezte magát a fáradságért; a hirdetés nem a megszokott fajtából való volt. A szöveg így szólt: „John Harrington, az ashbrooki Laurels kollégium professzora emlékére. Meghalt 1889. szept. 18-án. Három hónapja volt.”

A kocsi megállt. Mr. Dunningot, aki még mindig a sárga alapon kék betűket bámulta, a kalauz hangja riasztotta fel.

– Ó, bocsánat – mondta. – Csak ezt a hirdetést néztem; nagyon különös, nemde? A kalauz nehézkesen kibetűzte a szöveget. – Szavamra – mondta – eztet még sose láttam. Valami kúra lesz, vagy mi. Valaki viccelődik

itten. – Elővett egy porrongyot, és nagyokat köpködve nekiesett az ablaküvegnek; először belülről, azután pedig kívülről próbálkozott.

– Nem, nem – mondta, mikor visszatért –, ez nem matrica. Ollyan, mintha az üvegben lenne bent, az anyagban, vagy hogy mondj am. Nem gondolja, uram?

Mr. Dunning megvizsgálta, megdörzsölte a kesztyűjével, és egyetértett. – Ki foglalkozik ezekkel a hirdetésekkel, ki ad engedélyt a felragasztásukra? Szeretném, ha

megérdeklődné ezt nekem. Csak gyorsan feljegyzem a szövegét. Ebben a pillanatban a vezető kiáltását hallották. – Mozgás; George, idő van. – Mindjárt; van itten valami érdekes. Gyere mán hátra, és nézzed meg ezt az üveget. – Mi van az üveggel? – kérdezte a vezető, miközben feléjük tartott. – Na és ki ez a

Harrington? Mi ez az egész? – Éppen azt kérdeztem, hogy ki felel a hirdetmények felragasztásáért a járatukon, mert

szerintem jó lenne megtudni egyet s mást erről itt. – Hát, uram, ezt az egészet a társaság irodájában intézik; azt hiszem, Mr. Timms lett

megbízva vele. Végzéskor hagyok nekije üzenetet az este, és holnap már talán többet tudok róla mondani, ha megint erre gyönne hazafele.

Mindössze ennyi történt aznap este. Mr. Dunning még vette a fáradságot, és megkereste a térképen Ashbrookot; kiderült, hogy Warwickshire-ban fekszik.

Másnap ismét bement a városba. A villamos (megint ugyanabban a kocsiban utazott) zsúfolásig tömve volt reggel, úgyhogy nem tudott szót váltani a kalauzzal; azt azonban észrevette, hogy a különös hirdetést eltüntették. A nap vége újabb rejtélyes eseményt hozott az üggyel kapcsolatban. Lekéste a villamost, vagy inkább csak szívesebben jött gyalog haza; egy meglehetősen késői órában azonban, midőn még dolgozószobájában ült, az egyik asszony jött jelenteni, hogy két férfi akar sürgősen beszélni vele a villamos vasúttól. Ez újra emlékezetébe idézte a hirdetményt, melyet már majdnem elfelejtett. Beengedte őket – a két férfi a kocsi kalauza és vezetője volt –, és miután némi frissítőket hozatott, megkérdezte, mit mondott Mr. Timms a hirdetéssel kapcsolatban.

– Hát, uram, éppen ez az, amiért bátorkodtunk önt zargatni – mondta a kalauz. – Mr. Timms alaposan letolta Williamet; szerinte ilyen szöveggel hirdetést se nem kaptak, se nem rendeltek, se nem fizettek ki, se semmi, nem beszélve arról, hogy illyen egyáltalában nincs is; mi csak a bolondját járatjuk vele, és az idejit pocsékoljuk. „Jó van” – mondom –, „ha így áll a dolog, csak azt kérem magátul, Mr. Timms” – mondom –, „hogy gyöjjön el és nézze meg maga” – mondom. „Természetes, ha nincsen ott, azt mond rám, amit akar.” „Rendben” – mondja –, „jövök”; és azonnal elindultunk. Na most, mondja meg maga, uram, hogy az a hirdetés, amin a Harrington volt, nem-e éppen ollyan látható volt, mint akármi – sárga üvegen kék betűk, és ahogy akkor mondtam, és ön is helyeselt, az üvegben benne, mert ha emlékszik rája, türülgettem a porrongyommal.

– Persze, hogy emlékszem, egészen tisztán – nos? – Hát, nem is tudom. Mr. Timms beszállt a kocsiba egy lámpával – nem, szólt Williamnek,

hogy tartsa a lámpát odakinn. „Na” – aszongya –, „hol van a ti híres hirdetésetek, amiről olyan sokat hallottam?” „Itten van” – mondom –, „Mr. Timms” – és rája teszem a kezemet. – A

kalauz elhallgatott. – Nos – mondta Mr. Dunning – feltételezem, már nem volt ott. Kitörött? – Törés! Dehogy. Nem volt ottan, tessék nekem elhinni, több nyoma betűnek – azoknak a

kék betűknek – az üvegen, mint – hát, nincs neki értelme, hogy beszéljek róla. Soha nem láttam még ilyesmit. Inkább Williamnek kéne, ha – de, mondom, mi haszon van abból, ha folytatom?

– És mit mondott Mr. Timms? – Hát, pontosan, amit én javasoltam nekije – mindenfélének elmondott minket, és nem is

lehet őtet ezért hibáztatni. De áztat gondoltuk, William és én, hogy, hát láttuk, hogy ön leírta – szóval áztat a szöveget …

– Valóban leírtam, és itt is van. Akarják, hogy magam beszéljek Mr. Timmsszel, és megmutassam neki? Ezért jöttek ide?

– Na, nem megmondtam? – kérdezte William. – Mindig csak úriemberrel legyen dolga az embernek, én amondó vagyok. George, most aztán el kell ismerned, hogy nem hoztalak rossz helyre ma este.

– Jól van, William, jó van; ne csinálj már úgy, mintha hat ökörrel kelletett volna ideráncigálnod. Magamtul gyöttem, nem? Attól függetlenül, nem lett volna szabad így elrabolni az idejit, uram; de ha má így történt, és találna rája időt, hogy odagyönne a Társaság irodájába reggel, ászt elmondaná Mr. Timmsnek, amit a két szemivel látott, örökre lekötelezne minket. Tudja, nem mondanak ezek semmi különöset, érti, de ha az irodában a fejükbe veszik, hogy ollyasmit láttunk, ami nincs úgy, hát, eggyik dolog szüli a másikat, és az Isten tudja, hol leszünk mink egy év múlva – szóval érti, mire gondolok.

George – további sűrű magyarázkodások közepette – William unszolására elhagyta a szobát. Mr. Timms (aki köszönő viszonyban volt Mr. Dunninggal) kénytelen volt jelentős

mértékben változtatni az álláspontján másnap, mikor az utóbbi elmondta és megmutatta neki, amit tudott; minden folt, amely William és George jó hírén a Társaságnál eshetett, töröltetett; magyarázat azonban nem volt a dologra.

Egy másnap délután történt esemény továbbra is ébren tartotta Mr. Dunning érdeklődését az ügy iránt. Klubjából sétált épp a vasútállomás felé, amikor nem messze tőle egy férfit pillantott meg, a kezében olyasféle szórólapokkal, amilyeneket cégek ügynökei szoktak a járókelőknek osztogatni. Ez az ügynök nem választott valami nagyon forgalmas utcát működése színteréül: Mr. Dunning nem látta, hogy egyetlen laptól is megszabadult volna, mielőtt ő odaért. Amint elhaladt mellette, a férfi a kezébe nyomott egyet a papírjai közül; a keze megérintette az övét, és eközben egy furcsa kis ütést érzett. Természetellenesen érdesnek és forrónak tűnt az a kéz. Elhaladtában ránézett a férfira, de a benyomás, amit nyert róla, annyira elmosódott volt, hogy bármennyire is próbált később visszaemlékezni rá, nem sikerült. Megszaporázta a lépéseit, és közben rápillantott a papírra. Kék volt, és Harrington csupa nagybetűkkel írott neve vonzotta magához mágnesként a tekintetét. Döbbenten megállt, és a szemüvegéért nyúlt. A következő pillanatban egy férfi kitépte a kezéből a röplapot, majd sietve eltűnt. Megfordult, és néhány lépést tett visszafelé, de a járókelő és az ügynök már nem volt sehol.

Mr. Dunning némiképp tűnődő lelkiállapotban lépte át másnap a British Museum kézirattermének küszöbét, és töltötte ki a cédulákat a Harley 3586-oshoz, és néhány egyéb kötethez. Néhány perc múlva meghozták a kért könyveket, és éppen neki akart ülni az egyiknek, mikor hirtelen úgy tűnt, valaki a nevét suttogja a háta mögött. Sietve megfordult, és eközben papírokkal teli dossziéját lesöpörte az asztalról. Senki ismerőst nem látott, kivéve a könyvtári személyzet egyik tagját, aki odabólintott neki. Hozzálátott, hogy felszedegesse a papírjait. Mikor ezzel kész volt, és végre el akarta kezdeni a munkát, a mögötte lévő asztalnál ülő testes úriember – épp távozófélben volt, már össze is csomagolta a holmiját – vállára tette a kezét, és így szólt:

– Megengedi, hogy ezt odaadjam? Azt hiszem, az öné. – És ezzel átadott neki néhány papírlapot.

– Az enyém, köszönöm – mondta Mr. Dunning. A következő percben a férfi távozott. Miután befejezte délutáni munkáját, Mr. Dunning

kissé elcsevegett a könyvtárossal, és szerét ejtette, hogy megkérdezze, ki volt a testes úriember. – Ó, ez egy Karswell nevű ember – mondta a könyvtáros; körülbelül egy hete

kérdezősködött, hogy kik a legismertebb szaktekintélyek alkímia dolgában, és én természetesen megmondtam neki, hogy ön az egyetlen az országban. Talán valamikor el tudom csípni; biztos vagyok benne, hogy szeretne találkozni önnel.

– Az Isten szerelmére, eszébe ne jusson ilyesmi – mondta Mr. Dunning –, egy porcikám se kíván vele találkozni.

– Á, értem – mondta a könyvtáros –, nem jön gyakran mihozzánk; merem állítani, hogy nem fog összefutni vele.

Hazafelé Mr. Dunning aznap többször is megvallotta magának, hogy az egyedül töltendő este gondolata nem tölti el a szokott örömmel. Úgy érezte, valami meghatározhatatlan és megfoghatatlan erő állt embertársai és őközé – kerítette a hatalmába, hogy ügy mondjam. Emberek közelében akart ülni a vonaton és a villamoson, de a véletlen ügy hozta, hogy mindkettő feltűnően üres volt. A kalauz, George, gondterheltnek látszott, és az utaslétszámmal kapcsolatos kalkulációkba merült. Otthon dr. Watson, az orvosa várta a küszöbön.

– Nagyon sajnálom, Dunning, de fel kellett forgatnom a háztartását. Mindkét szolgálója hors de combat. Az a helyzet, hogy kórházba kellett küldenem őket.

– Te jó Isten! Mi történt? – Azt hiszem, valami ételmérgezés; önt, amint látom, elkerülte, különben nem járkálna ilyen

vidáman. Valószínűleg szerencsésen át fognak esni rajta. – Na de ilyet! Nem tudja, hogy mi okozhatta? – Azt mondják, valami utcai árustól vettek maguknak kagylót ebédre. Különös.

Kérdezősködtem a környéken, de sehol másutt nem járt errefelé utcai árus. Nem tudtam üzenni önnek; egy darabig még távol lesznek. Ma este mindenesetre jöjjön és vacsorázzon velem, a többit pedig majd kitaláljuk. Nyolc óra. Nincs oka az aggodalomra.

A magányos estét ily módon elkerülte; kétségtelen ugyan, hogy némi kényelmetlenség és szorongás árán. Mr. Dunning elég kellemesen érezte magát a doktor társaságában (aki egyébként nemrégen lakott a környéken), és fél tizenkettő tájban ért haza az üresen álló házba. A rákövetkező éjszakára nem szívesen emlékszik vissza. Már ágyban volt; sötétben feküdt, és épp azon morfondírozott, vajon elég korán jön-e majd a bejárónő másnap reggel, hogy elkészítse neki a forró fürdőt, amikor egyszer csak nyikordult a dolgozószoba ajtaja. A nyikorgást nem követte lépések zaja az átjáró padlóján, mégis határozottan rosszat sejtett, mert biztosan tudta, hogy este – miután a papírjait elrakta az íróasztalfiókba – bezárta az ajtót. Inkább zavart érzett, mint felháborodást, mikor hálóingben kisurrant az átjáróba, és fülét hegyezve áthajolt a korláton. Semmi fény nem volt látható; további zajok sem hallatszottak, csak egy meleg, majdnem forró léghullámot érzett egy pillanatra a lábszára körül. Visszament, és elhatározta, hogy bezárkózik a szobájába. További kellemetlenségek is adódtak azonban. Vagy az történt, hogy a helyi elektromos művek vezetői szemfüles módon leállították a termelést, mondván, hogy ezekben a késői órákban úgy sincs senkinek szüksége áramra, vagy a villanyórával volt valami baj; akárhogy is, mindenesetre nem volt áram. A nyilvánvaló teendő az volt, hogy keressen egy gyufát, és megnézze az óráját: szerette volna tudni, mennyi ideig tart még ez a kellemetlen állapot. így aztán benyúlt a jól ismert helyre a párnája alá, de a mozdulatot nem tudta befejezni. Amihez hozzáért, az – saját beszámolója szerint – egy fogakkal teli száj volt, melyet kívülről szőr borított, és amely – mint határozottan állítja – nem emberi lény szája volt. Szükségtelen hosszas találgatásokba bocsátkozni arra vonatkozólag, hogy mit mondott, vagy tett ezután; de mire teljesen magához tért, egy vendégszobába zárkózva találta magát, és erősen fülelt. Itt töltötte ennek a szörnyű éjszakának a hátralévő felét, minden pillanatban arra várva, hogy nyílik az ajtó; de semmi sem történt.

Reggel hallgatózva és nagy reszketve merészkedett csak vissza a saját szobájába. Az ajtó, szerencsére, nyitva állt, és a redőnyök fel voltak húzva (szolgálói még azelőtt távoztak a házból, hogy le szokták engedni őket) ; röviden, nem volt nyoma betolakodónak. Az órát is a szokott helyén találta; semmit nem bolygattak meg, csak a ruhásszekrény ajtaja volt tárva-nyitva, rossz szokása szerint. A hátsó ajtónál csöngettek, megérkezett a bejárónő, akit előző este rendeltek oda. Ez felbátorította Mr. Dunningot, és miután beengedte, folytatta kutatásait a ház többi részében is. Itt sem jutott több eredményre.

A nap rosszul folytatódott. Nem mert bemenni a múzeumba; annak ellenére, amit a könyvtárostól hallott, Dunning tartott tőle, hogy összefut Karswell-lel. Úgy érezte, nem tudna most elviselni egy valószínűleg ellenséges idegent. Saját házától irtózott; viszont a doktoron sem akart élősködni. Egy kis időt a kórházban töltött, ahol némileg felvidították a házvezetőnőjéről és szobalányáról kapott jó hírek. Déltájban bevette magát a klubjába, és itt ismét felderült egy pillanatra; mikor meglátta a Társaság titkárát. Ebéd közben Dunning elmondta barátjának viszontagságai hétköznapibb részét, de nem volt képes rávenni magát, hogy arról is beszéljen, ami a legnyomasztóbban nehezedett kedélyére.

– Szegény drága barátom – mondta a titkár –, micsoda bosszúság! Ide figyelj: mi teljesen egyedül vagyunk otthon. Gyere hozzánk. Igenis! Nincs kifogás. Még ma délután küldd el a holmijaidat.

Dunning nem nagyon ellenkezett; igazság szerint az idő előrehaladtával mind hevesebb szorongás fogta el, ha arra gondolt, mit tartogathat még számára ez az este. Szinte boldog volt, ahogy hazafelé tartott, hogy összecsomagoljon.

Barátai, mikor végre alaposabban szemügyre vették Mr. Dunningot, siralmasnak találták az állapotát, és mindent megtettek, hogy tűrhető formába hozzák. Nem egészen sikertelenül; de mikor a két férfi később magára maradt a dohányzóban, Dunning megint magába roskadt. Hirtelen így szólt:

– Gayton, azt hiszem, az az alkimista tudja, hogy énmiattam utasították el a tanulmányát. Gayton füttyentett. – Miből gondolod? – kérdezte. Dunning elmesélte a múzeum könyvtárosával folytatott beszélgetését, és Gayton kénytelen

volt elismerni, hogy a következtetés valószínűleg helytálló. – Nem mintha sokat törődnék vele – folytatta Dunning –, csak kínos lenne összefutni vele.

Kellemetlen alak lehet. A beszélgetés megint elakadt; Dunning arca és egész testtartása olyan elhagyatottságról

árulkodott, hogy Gayton végül is – bár némi ellenállást kellett leküzdenie magában – nyíltan megkérdezte, hogy nincs-e valami komoly baja. Dunning megkönnyebbülten felkiáltott.

– Mindent megtettem, hogy ne gondoljak rá – mondta. – Nem tudsz véletlenül valamit egy John Harrington nevű emberről?

Gayton alaposan meghökkent, és csak annyi tellett tőle, hogy megkérdezze, miért érdekli ez barátját. Dunning akkor elmesélte az egész kálváriáját – hogy mi történt a villamoson, a saját házában és az utcán –, beszélt arról a zavarodottságról, ami utána elfogta, és még mindig hatalmában tartja; végül újra feltette ugyanazt a kérdést. Gayton nem tudta, mit válaszoljon. Talán helyes lenne elmondani Harrington halálának történetét; csakhogy Dunning feldúlt állapotban van, a történet pedig eléggé hátborzongató, és kénytelen feltenni magának a kérdést, vajon nincs-e összefüggés a két eset között Karswell személyében. Fájdalmas engedmény ez egy tudós férfiú részéről, de a „hipnotikus szuggesztió” kifejezés enyhíti a dolgot. Végül úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztja az érdemi választ; előbb megbeszéli az egészet a feleségével. Mindössze annyit mondott, hogy cambridge-i diákéveiben ismerte meg Harringtont, és úgy tudja, hogy 1889-ben hirtelen meghalt, majd elmesélt még egyet s mást róla és munkásságáról. Aztán csakugyan megbeszélte az ügyet a feleségével, aki mint előre sejtette, azonnal arra a következtetésre jutott, amire – bár kissé habozva – ő is. Felesége emlékeztette az elhunyt

bátyjára, Henry Harringtonra, és ő javasolta azt is, hogy előző napi házigazdáik útján próbáljanak meg érintkezésbe lépni vele.

– És mi van, ha az az ember egy használhatatlan roncs? – vetette ellene Gayton. – Ezt mind megtudhatjuk Bennettéktől, akik ismerik – vágott vissza Mrs. Gayton; és

elhatározta, hogy másnap meglátogatja Bennettéket. Nem szükséges tovább részleteznem, hogyan találkozott végül is Henry Harrington és

Dunning. A következő dolog, ami számot tarthat érdeklődésünkre, egy párbeszéd, amely a két férfi

között zajlott le. Dunning elmesélte Harringtonnak, milyen különös módon találkozott többször is a megboldogult nevével, és ezt követő élményeiről is mondott egyet és mást. Azután megkérdezte, hogy hajlandó-e Harrington viszonzásul felidézni azokat a körülményeket, melyek bátyja halálával kapcsolatosak. El lehet képzelni, mennyire meglepődött Harrington a hallottakon; és persze készségesen válaszolt.

– Tagadhatatlan – mondta –, hogy John időről időre nagyon különös állapotba került a katasztrófát megelőző, noha nem közvetlenül megelőző hetekben. Ez különböző dolgokban nyilvánult meg; a leglényegesebb, hogy azt gondolta, követik. Kétségkívül befolyásolható ember volt, de korábban sohase voltak ilyen képzelődései. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy rosszakarója állt a dolog hátterében; és mindaz, amit ön elmondott, nagyon emlékeztet a bátyám esetére. Van valami elképzelése, hogy mi lehet az összefüggés?

– Van egy homályos ötletem. Hallottam róla, hogy a bátyja nagyon szigorúan megbírált egy könyvet nem sokkal halála előtt, és én éppen mostanában kereszteztem az útját annak az embernek, aki ezt a könyvet írta, mégpedig oly módon, hogy biztosan nem örült neki.

– Nehogy azt mondja, Karswellnek hívják. – Miért ne? Pontosan ez a neve. Henry Harrington hátradőlt. – Számomra ez eldönti a kérdést. Hadd magyarázzam meg. Valamiből, amit mondott, biztos

vagyok benne, hogy John bátyám – bár ezt maga is abszurdnak tartotta – Karswellt hibáztatta minden bajáért. El akarom mondani önnek, ami az ügyből idevág. A bátyám nagy zenerajongó volt, és gyakran járt a városba koncertekre. Három hónappal a halála előtt egyszer épp egy ilyen koncertről jött haza, és mutatta a műsorfüzetet; mindig megtartotta őket. „Majdnem elvesztettem” – mondta. – „Biztosan leejtettem; mindegy, szóval elkezdtem keresgélni az ülés alatt, a zsebemben, és így tovább, mire a szomszédom felajánlotta az övét; megkérdezte, hogy nekem adhatná-e, őneki már úgy sincs szüksége rá – és ezzel elment. Nem tudom, ki volt – egy zömök, borotvált képű férfi. Miért ne fogadtam volna el; természetesen vehettem volna másik műsorfüzetet, de így nem került semmibe.” Később azt is szóvá tette, hogy milyen kellemetlenül érezte magát útban a hotel felé, és aztán egész éjszaka. Megpróbálom gondolatban rekonstruálni a dolgokat. Nos, nem sokkal ezután átnézte ezeket a programfüzeteket, és sorba rakta őket, hogy aztán egybeköttethesse az egészet. Ebben a bizonyos füzetben (melybe különben csak egész felületesen pillantott bele) mindjárt az elején egy papírcsíkot talált, melyre – nagyon gondos írással – valami különös szöveg volt felírva piros és fekete tintával; leginkább rúnaírásra hasonlított. „Hohó – mondta – ez bizonyára kövér szomszédomé. Úgy nézem, érdemes lenne visszajuttatni neki; lehet, hogy valaminek a másolata. Aki ezt írta, nyilvánvalóan nagy gondot fordított rá. Hogy tudnám vajon kinyomozni a címét?” Meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy nincs értelme hirdetést feladni. Legjobb lesz, ha bátyám a következő koncertet próbálja felhasználni a kövér úriember felkutatására; ez a napokban volt esedékes. A papír a könyvön feküdt, és mindketten a tűz mellett ültünk, hideg, szeles nyári este volt. Ügy hiszem, kivágódott az ajtó, bár nem vettem észre; mindenesetre egy hirtelen támadt légörvény – meleg légörvény – egyszer csak felkapta a papírt, és egyenesen belefújta a tűzbe; könnyű, vékony papír volt, fellobbant, s a csipetnyi hamu kiszállt a kéményen. „Hát – mondtam – most már nem adhatod vissza.” Egy percig hallgatott, majd meglehetős mogorván megszólalt: „Valóban nem; de nem értem, miért kell ezt annyiszor

elmondani.” Megjegyeztem, hogy csak egyszer mondtam. „Úgy érted, csak négyszer” – ennyit szólt mindössze. Nagyon pontosan emlékszem minderre, anélkül, hogy erre különösebb okom lenne; de most érkeztem el a lényeghez. Nem tudom, látta-e Karswellnek azt a könyvét, amelyről szerencsétlen bátyám azt a bírálatot írta. Nem valószínű; nekem azonban volt a kezemben, mind a halála előtt, mind pedig utána. Az első alkalommal csupán élcelődtünk rajta. A stílusa teljesen csapnivaló – helytelen igeidők, csupa olyasmi, amitől egy oxfordi gyomor felfordul. Azonkívül a fickó túl sokat akar markolni: a klasszikus mítoszokat és az Arany legenda történeteit válogatás nélkül vegyíti mai bennszülöttek szokásainak leírásával – mindez nagyon is helyénvaló lenne, ha tudná, hogyan kezelje az anyagát, erről azonban szó sincs; úgy tűnt, az Arany legendát egy szintre helyezi az Aranyággal, és mindkettőt készpénznek veszi. Egyszóval szánalmas zagyvalék! Nos, a szerencsétlenség után újra átböngésztem a könyvet. Semmivel sem találtam jobbnak, de ez alkalommal egészen más benyomást tett rám. Gyanítottam – mint már említettem is –, hogy Karswell ellensége volt a bátyámnak, sőt, az volt a véleményem, hogy valami módon felelős a történtekért; a könyv igazolni látszott balsejtelmemet. Az egyik fejezet különösen megütött, az, amelyikben arról van szó, hogyan lehet „rúnát vetni” az emberekre; akár azért, hogy magunk felé fordítsuk az érzelmeiket, akár, hogy eltegyük őket láb alól – talán inkább az utóbbi célból. A hangnem azt sejtette, hogy gyakorlati tapasztalatai vannak a dologról. Hosszú lenne a részletekbe bocsátkozni, a lényeg, hogy információim alapján meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az udvarias férfi a koncerten Karswell volt; azt gyanítom – több mint gyanítom –, hogy a papírnak fontos szerepe volt; és azt hiszem, hogy ha a bátyám

vissza tudta volna adni neki a papírt, még ma is élne. Most tehát megkérdezem, van-e valami hozzátenni valója mindahhoz, amit elmondtam.

Válaszképpen Dunning beszámolt a British Museum kézirattermében lezajlott epizódról. – Voltaképpen akkor ön is kapott papírokat tőle; átvizsgálta őket? Nem? Ha megengedi,

azonnal meg kell néznünk ezeket a papírokat, méghozzá nagyon alaposan. Ezzel Dunning üresen álló házába siettek – a két szolgáló még mindig a kórházban volt.

Dunning irattartó mappája ott porosodott az íróasztalon. Azok a kisméretű írólap-tömbök voltak benne, amelyeket a másoláshoz használt; az egyikből, ahogy felemelte, egy vékony és könnyű papírcsík hullott ki érthetetlen gyorsasággal. Az ablak nyitva volt, de Harrington gyorsan bevágta, épp időben, hogy még el tudja csípni a cédulát.

– Gondoltam – mondta –; lehet, hogy pontosan ugyanezt kapta a bátyám is. Legyen óvatos, Dunning; ez valószínűleg rosszat jelent a maga számára.

Hosszas megbeszélés kezdődött. A papírt jó alaposan megvizsgálták. Ahogy Harrington mondta, a betűk leginkább rúnákhoz hasonlítottak, de egyikük sem tudta megfejteni az írást, és haboztak, hogy lemásolják-e, mert mint megvallottak, féltek, hogy átviszik a másolatra is a jelek rontó hatalmát. Titok maradt tehát (ha előreugorhatom egy kicsit az időben), mit tartalmazott ez a különös üzenet, vagy utasítás; azonban mind Dunning, mind Harrington szilárdan meg voltak győződve róla, hogy címzettje nagyon nagy bajba kerül. Teljesen egyetértettek abban, hogy vissza kell juttatni oda, ahonnan származik, továbbá, hogy ennek egyetlen biztonságos és hathatós módja valami apró szolgálat vagy figyelmesség; ehhez azonban némi fortélyra van szükség, mivel Karswell látásból már ismeri Dunningot. Ezért, először is, le kell vágnia a szakállát, hogy megváltozzon a külseje. De nem fognak-e elkésni? Harrington úgy vélte, ki tudják számítani az időt. Emlékezett a koncert dátumára, mikor a „baljós árnyék” bátyjára vetült: június 18. A halál szeptember 18-án következett be. Dunning emlékeztette, hogy a kocsi ablakán lévő felirat is három hónapot említett.

– Talán – tette hozzá örömtelen nevetéssel – az én váltóm is három hónapra szól. Azt hiszem, a naplóm alapján pontosan meg tudom mondani az időpontot. Igen, április 23-án voltam a múzeumban; akkor július 23-a lesz az a nap. Tudja, most minden apró részlet fontos lehet, ami a fivére esetére vonatkozik; mondjon el mindent, ha egyáltalán képes erről beszélni.

– Természetesen. A legaggasztóbb számára az volt, hogy valahányszor egyedül maradt, úgy érezte, figyelik. Egy idő után beköltöztem a szobájába, és ez javított is valamit a helyzeten; ennek ellenére sokat beszélt ál-

mában. Hogy miről? Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne erről beszélni, legalábbis, amíg a dolgok rendbe nem jönnek. Annyit azért elárulhatok, hogy azokban a hetekben kétszer jött postája, mindkét alkalommal londoni postabélyegzővel, a címzés pedig gyakorlott kézre vallott. Az egyikben Bewick valamelyik fametszete volt, durván kiszakítva az eredeti lapból; holdsütötte utat ábrázolt, és egy férfit, aki az úton sétál, miközben szörnyű démoni alak követi. Alája pedig odamásolták a Vén tengerész néhány sorát (úgy hiszem, a metszet ennek illusztrációja volt) valakiről, aki

„ magányos utón halad – a szíve fél, remeg – s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem állana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.”1 A másik dolog egy naptár volt, olyan, amilyet kereskedők szoktak küldeni. A bátyám a

legcsekélyebb figyelmet sem szentelte neki, én azonban megnéztem a halála után, és azt találtam, hogy szeptember 18-a után az összes lap ki volt tépve. Talán meglepőnek találja, hogy a halála estéjén egyedül ment el hazulról, de a helyzet az, hogy az utolsó tíz napban teljesen elmúlt az az érzése, hogy figyelik.

A megbeszélés eredménye a következő volt. Harrington, aki ismerte Karswell egyik szomszédját, vállalta, hogy figyelteti emberük minden lépését; Dunningnak pedig bármely pillanatban kész kell lennie, hogy keresztezze Karswell útját. Megállapodtak, hogy a papírt biztonságos és könnyen elérhető helyen fogja tartani.

Ezzel a két férfi elvált. A következő hetek kétségkívül komoly lelki megpróbáltatást jelentettek Dunning számára. A láthatatlan fal, amely aznap emelkedett köré, mikor megkapta a papírt, fokozatosan mindent beborító feketeséggé változott, amely elvágta a menekülés minden eszközétől. Senki nem volt körülötte, aki ötleteket adhatott volna, belőle pedig teljesen kiveszett a kezdeményezőkészség. Elrepült a május, a június, már július elején jártak, és ő elmondhatatlan aggodalmak közepette várta, hogy valami hírt kapjon Harringtontól. Ezen idő alatt azonban Karswell ki sem mozdult Luffordból.

Végül, nem egészen egy héttel az ominózus dátum előtt, melyen – egyre inkább úgy vélte – földi pályafutásának véget kell érnie, táviratot kapott: „Csütörtök éjjel indul a Victoriáról a kompvonattal. El ne szalassza. Ma éjjel érkezem. Harrington.”

Harrington a mondóit időben valóban meg is érkezett, és nekiláttak a haditerv kidolgozásának. A vonat kilenckor indul a Victoriáról, és Dover előtt utoljára Croydon Westen áll meg. Harrington beül Karswell mellé a Victoriánál, Croydonban pedig lesi Dunnmgot, és ha szükség van rá, kiált neki; erre a célra külön megállapodtak egy álnévben. Dunningnak, amennyire csak lehet, álcáznia kell magát, kézipoggyászán pedig nem lehet monogram vagy más jel, amely személyazonosságára utal. Ezenkívül mindenáron magánál kell tartania a cédulát.

Nem szükséges ecsetelnem, milyen izgatott volt Dunning, mialatt a croydoni pályaudvaron a vonatra várakozott. Veszélyérzete csak növekedett azáltal, hogy az utolsó napokban a ködfátyol érezhetően oszladozott körülötte; a megkönnyebbülés, mint tudta, baljós tünet, és ha Karswell most megszökik előle, nincs többé remény; erre pedig számtalan lehetőség volt. Talán az utazásról szóló híresztelés is kelepce. Pokoli kínokat élt át az alatt a húsz perc alatt; a peronon járkált fel és alá, és az összes hordárt halálra üldözte a kompvonatra vonatkozó kérdéseivel.

1 Samuel Taylor Coleridge: Rege a Vén Tengerészről (ford.: Szabó Lőrinc)

Végre megérkezett a vonat, és Harrington ott állt az ablakban. Természetesen nem volt szabad kiderülnie, hogy ismerik egymást: Dunning tehát a kocsi távolabbi végén szállt fel, és csak óvatosan közeledett ahhoz a fülkéhez, ahol Harrington és Karswell ült. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a vonatban aránylag sok a szabad hely.

Karswell éberen figyelt, de nem adta jelét, hogy felismerte volna. Dunning az egyik túloldali ülést választotta, átellenben vele, és megpróbálta – eleinte kevés sikerrel, majd ahogy lassacskán visszanyerte az önuralmát, egyre jobban ment a dolog – számba venni a kívánt akció végrehajtásának lehetőségeit. Karswell-lel szemben, a Dunning melletti ülésen Karswell kabátjai hevertek egy kupacban. Nem lenne azonban értelme belecsúsztatni a cédulát valamelyiknek a zsebébe – nem lenne biztonságban, vagy nem érezné magát biztonságban, ha a papirost valami módon nem ajánlhatja fel a másiknak, és az nem fogadná el tőle. Volt a fülkében egy nyitott kézitáska, benne papírokkal. Esetleg elrejthetné (hogy Karswell enélkül hagyja el a fülkét), aztán pedig megtalálhatná, és odaadhatná neki. Ez volt a legkézenfekvőbb. Bárcsak tanácskozhatott volna Harringtonnal! De erre nem volt mód. Teltek a percek. Karswell többször is felállt és kiment a folyosóra. Másodszorra Dunning már éppen megpróbálta volna lelökni a táskát az ülésről, de elkapta Harrington pillantását, és figyelmeztetést olvasott ki belőle. Karswell a folyosón állva figyelt: valószínűleg azt akarta megállapítani, hogy a két férfi ismeri-e egymást. Visszatért, de láthatóan nyugtalan volt; és mikor harmadszor is felállt, megcsillant egy reménysugár, mert valami lecsúszott az üléséről, és szinte teljesen nesztelenül a padlóra esett. Karswell ismét kiment, és látótávolon kívül került. Dunning felvette a leesett holmit, és látta, hogy kezében van a megoldás kulcsa a Cook utazási iroda tasakja alakjában, melyben a menetjegyeket adják át üzletfeleiknek. Az ilyen tasakokon kívül is van egy zseb; néhány másodperc múlva a szóban forgó cédula már benne is volt ebben a zsebben. Közben Harrington a biztonság kedvéért odaállt a fülke ajtajába, és a függönnyel játszadozott. A dolog sikerült, és éppen jókor, mert a vonat már Doverhez közeledett.

A következő percben Karswell visszatért a fülkébe. Ekkor Dunning, akinek – maga sem tudta, hogyan – sikerült elfojtania hangjában a remegést, átadta neki a paksamétát.

– Megengedi, hogy ezt odaadjam, uram? Azt hiszem, az öné. Karswell gyors pillantást vetett a jegyekre, és kimondta a várva várt választ:

– Igen, valóban, nagyon lekötelez, uram – és ezzel mellényzsebébe tette. A fennmaradó néhány percben – melyek feszült várakozásban teltek, hiszen nem tudták,

hogy a cédula idő előtti felfedezése milyen következményekkel járhat – a két férfi azt vette észre, hogy a fülke kissé elsötétül körülöttük, és melegedni kezd; Karswell határozottan idegesnek és nyomottnak látszott. Először közelebb húzta magához a kabáthalmot, majd ismét hátrább lökte, mintha valami taszítaná benne; majd pedig kihúzott derékkal ült a helyén, és szorongva pillantgatott mindkettőjükre. Ok, halálos rettegéssel a szívükben, buzgón pakolták a holmijukat. Mindketten úgy látták, hogy Karswell kis híján megszólította őket, mikor a vonat megállt Dover központjában; természetesnek tűnhetett, hogy a város és a kikötő közötti rövid távolságot mindketten a peronon teszik meg.

A kikötőnél kiszálltak, de a vonat olyan üres volt, hogy kénytelenek voltak még egy darabig a peronon ácsorogni; néhány pillanat múlva egy hordár kíséretében elment mellettük Karswell a hajó felé vezető úton. Csak ezután merték megszorítani egymás kezét, és lelkes gratulációkat váltani. Dunning majdnem elájult az események hatására. Harrington odatámogatta egy falhoz, ő maga pedig előrement néhány yardnyira, míg meg nem pillantotta a hajóhíd feljáratát, melyhez Karswell éppen megérkezett. Miután egy tisztviselő megvizsgálná a jegyét, kabátjaival megrakva beszállt a hajóba. A jegykezelő hirtelen utánakiáltott:

– Bocsánat, uram, a másik úr is megmutatta a jegyét? – Ki az ördögről beszél? – hallatszott Karswell mérges kiabálása a fedélzetről. A férfi

áthajolt a korláton és ránézett. Harrington tisztán hallott mindent. – Az ördögbe … Hát nem tom, biztos – mondta magának, majd hangosan: – tévedés történt,

uram; biztosan azt a sok kabátot néztem el. Bocsánat, uram. Majd egy közelben ácsorgó beosztottjához fordult: – Kutya vót vele, vagy micsoda? Vicces : megesküdnék rája, hogy nem vót egyedül. Hát

akárhogy is, ez mán az ő gondjuk odafönn a hajón. Mán elindultak. Még egy hét, és gyönnek a nyaralók.

Nem telt bele öt perc, és már csak a hajó távolodó fényei látszottak; nem volt más, csak a lámpák hosszú sora a doveri tengerparton, a hűvös esti szellő és a hold.

A két férfi pedig ott ült a Lord Warden szálló egyik szobájában, és várt. Bár legkínzóbb félelmük megszűnt, tovább gyötörte őket a kétség. Folyton azon tépelődtek, hogy volt-e joguk a halálba küldeni egy embert, mert hitük szerint ezt tették. Nem kellett volna legalább figyelmeztetniük?

– Nem – mondta Harrington –; ha gyilkos, ahogy mi gondoljuk, csak azt tettük vele, amit megérdemel. Azonban, ha ön jónak látja … , de hol és hogyan tudná figyelmeztetni?

– Csak Abbeville-ig szólt a jegye – mondta Dunning. – Láttam. Ha sürgönyöznék az ottani fogadókba: „Nézze meg a tárcáját, Dunning” – jobban érezném magam. Huszonegyedike van: lenne még egy napja. Csak félek, hogy már nem tudjuk elérni.

így hát feladtak néhány sürgönyt az abbeville-i szállodákba. Nem tudni, megérkeztek-e ezek rendeltetési helyükre, illetve ha igen, volt-e valami hatásuk.

Mindössze annyi ismeretes, hogy huszonharmadikán délután egy angol utazót, aki az éppen tatarozás alatt álló abbeville-i St. Wulf ram templom homlokzatánál nézelődött, fejen talált és azonnal megölt egy lezuhanó kő, amely az északnyugati torony köré emelt állványzatról esett le. Mint a vizsgálat során kiderült, az állványokon éppen senki sem tartózkodott; az utazót – a nála talált papírok szerint – Mr. Karswellnek hívták.

Csak egy dolgot szeretnék még hozzáfűzni. Karswell holmijai között – nem sokkal ezután mindenét elárverezték – volt egy sorozat Bewick, amely Harrington tulajdonába került. A lapok között hibásak is voltak; az utast és a démont ábrázoló metszet – mint számított rá – ki volt tépve az albumból. Még valami. Egy idő műlva Harrington úgy látta, már nyugodtan mesélhet Dunningnak arról, miket beszélt álmában a bátyja; Dunning azonban rögtön elhallgattatta.

M. R. JAMES

Mr. Poynter naptárja Egy régi és jó hírű londoni könyvkereskedés árverési helyisége természetszerűleg a gyűjtők,

könyvtárosok és kereskedők állandó találkozóhelye; nemcsak aukciók idején, hanem talán még inkább olyankor, mikor a beérkező könyvek szabadon megszemlélhetők. Egy ilyen árverési helyiségben kezdődött azon nevezetes események sora, melyekről nem is olyan sok hónappal ezelőtt a leginkább érintett személy számolt be nekem – név szerint Mr. James Denton, számos tudományos cím birtokosa, valamikor a Trinity Hall tudós társaságának tagja, jelenleg pedig, vagyis a legutóbbi időkig, a Warwick grófság területén fekvő rendcombi uradalom gazdája.

Néhány évvel ezelőtt, egy tavaszi napon, Mr. Denton üzleti ügyben Londonban tartózkodott; Rendcombban felépült új házának bútorozásával kapcsolatban kellett egyet s mást elintéznie. Némelyekben talán csalódást kelt az a tény, hogy a rendcombi kúria új volt; erről azonban nem tehetek. Kétségtelen, hogy valaha állt ott egy másik, régi udvarház; ezt azonban sem a szépsége, sem más ok nem tette nevezetessé. A szépség vagy kiválóság egyébként sem nyújtott volna hathatós védelmet a tűzvész pusztításával szemben, melynek következtében az épület – néhány évvel történetünk időpontja előtt – a földdel vált egyenlővé. Örömmel teszem hozzá, hogy az összes, valóban értékes holmit sikerült idejében kimenteni, s hogy a ház biztosítva volt. Mr. Denton tehát aránylag könnyű szívvel nézhetett szembe a feladattal, hogy maga és nagynénje

számára – kettőjükből állt a teljes ménage – új, a korábbinál jóval kényelmesebb lakhelyet építsen.

Londonban járván, minthogy volt némi ráérő ideje, s nem volt túl messze attól az árverési helyiségtől, melyre homályosan már céloztam, Mr. Oentonnak eszébe jutott, hogy eltölthetne itt egy órácskát; hátha talál valakit a híres Thomas-féle kéziratgyűjteményben – ennek egy része, mint erről tudomása volt, éppen megtekinthető az üzletben –, ami warwickshire-i birtoka történetére vagy helyrajzára vonatkozik.

Belépett tehát a boltba, és felment az árverési terembe, ahol az eladásra szánt könyvek, mint mindig, üvegezett ajtajú szekrényekben sorakoztak, nehány pedig a hosszú asztalokon feküdt. A polcoknál és az asztalok mellett mindenféle emberek ültek és álltak; sokat ismert közülük. Egyeseknek odabiccentett, másoknak köszönt, majd leült, hogy áttanulmányozza a katalógust, és kiválassza a szóba jöhető címeket. A munka jól haladt, az ötszáz tételből körülbelül kétszázat már sikerült is átnéznie – percenként felállt, levett egy-egy kötetet a polcról, belepillantott, majd visszarakta –, mikor valaki a vállára tette a kezét. Felnézett. Hegyes szakáll, gyapjúing, értelmes tekintet – a férfi abból a fajtából való volt, melyben a tizenkilencedik század utolsó negyede, nekem legalább úgy tűnik, olyannyira bővelkedett.

Egyáltalán nem szándékozom elismételni a teljes beszélgetést, mely kettőjük közt lezajlott. Mindössze annak közlésére szorítkozom, hogy a társalgás főképpen közös ismerősök körül forgott. Szó volt például Mr. Denton barátjának unokaöccséről, aki nemrégiben megházasodott, és letelepedett Chelsea-ben, Mr. Denton barátjának sógornőjéről, aki hosszasan gyengélkedett, de már jobban érzi magát, és holmi porcelánról, melyet Mr. Denton barátja néhány hónappal azelőtt vásárolt, valódi értékénél alacsonyabb áron. Mint ebből is kitűnik, a beszélgetés inkább egyfajta monológ jellegét öltötte. Az ismerős úr azonban egy idő után észbe kapott, ráeszmélt arra, hogy Mr. Denton nyilván nem véletlenül van ott, s így szólt:

– Mi az, amit keres? Szerintem ezúttal nincs semmi érdekes. – Nos, azt gondoltam, esetleg találok valamit Warwickshire-ral kapcsolatban, de Warwick

címszót nem látok a katalógusban. – Nem, én sem emlékszem ilyesmire – mondta Mr. Denton barátja. – De mégis, mintha

láttam volna egy warwickshire-i naplót, vagy valami effélét. Mi is volt a név? Drayton? Potter? Painter – vagy P-vel, vagy D-vel kezdődik, ez biztos. – Gyorsan átlapozta az oldalakat. – Igen, itt van. Poynter. 486-os tétel. Talán érdekelni fogja. Azt hiszem, ott vannak kint a kötetek, az asztalon; valaki éppen tanulmányozza őket. Nos, indulnom keik a viszontlátásra – ugye felkeres minket? Mit szólna a ma délutánhoz? Ν égy óra körül egy kis házi muzsikálást rendezünk. Nos, akkor majd ha legközelebb a városban jár – és ezzel távozott.

Mr. Denton az órájára pillantott, és meghökkenve látta, hogy mindössze egy perce maradt, ha még el akarja hozni a csomagját, és időben ki akar érni a vonathoz. Ez az egy perc csupán annak megállapítására volt elegendő, i'iogy a napló négy testes kötetből áll, az 1710 körüli évekre vonatkozik, és hogy láthatólag egy jó csomó, különböző eredetű betoldás található benne. Úgy tűnt, érdemes lefizetni érte öt font komissiót, és erre rögvest módja is nyílt, minthogy ügynöke épp abban a percben lépett a szobába, mikor ő távozni készült.

Aznap este csatlakozott a nagynénjéhez átmeneti szálláshelyükön, egy kis özvegyi lakban, mely csak néhány száz yardnyira feküdt a kastélytol. A következő reggelen folytatták azt a diskurzust, mely idestova már hetek óta tartolt kettejük között, és az új ház berendezésének részletei körül forgott. Mr. Denton beszámolt rokonának a londoni üt eredményeiről – híven elősorolta a szőnyegek, székek, szekrények, hálószobai porcelán és egyebek részleteit.

– Igen, drágám – mondta a nagynénje –, de nem látok itt bútorszövetet. Elmentél a …? Mr. Denton dobbantott egyet a padlón (ugyan hol másutt dobbantott volna?). – Ó, te jó Isten – mondta –, ezt az egyet elfelejtettem. Nagyon sajnálom. A helyzet az, hogy

épp oda igyekeztem, és közben a Robins mellett vitt el az utam. Nagynénje égnek emelte a karját.

– Robins! Akkor ismét egy csomag szörnyűséges régi könyv várható csillagászati összegekért. Ügy gondolom, James, amikor én naphosszat vesződöm miattad, megpróbálhatnád észben tartani legalább azt az egy vagy két dolgot, amire külön megkértelek. Nem mintha magam miatt kérném. Talán úgy véled, hogy nekem ez élvezetet okoz, de ha így van, biztosíthatlak róla, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog. Elképzelésed sincsen arról, menynyi gondot, aggodalmat, vesződséget okoz nekem mindez, neked pedig egyszerűen csak el kell menned az üzletekbe feladni a megrendeléseket.

Mr. Denton megtörten felsóhajtott. – Ó, nénikém… – Igen, minden rendben van, drágám, nem akarok szemrehányást tenni, de feltétlenül tudnod

kell, mennyire bosszantó ez az egész: főként hogy ügyeinket Isten tudja, hány nappal késlelteti. Ma szerda van – holnap jönnek Simpsonék, és őket nem lehet magukra hagyni, szombatra pedig, te is tudod, meghívtuk a barátainkat teniszezni. Ügy bizony, arról volt szó, hogy magad fogsz szólni nekik, de természetesen nekem kellett megírnom a meghívókat, és vedd tudomásul James, hogy nevetséges képet vágsz. Néha ápolni kell a jószomszédi viszonyt: te sem szeretnéd, ha azt mondanák ránk, hogy mogorva, sótlan alakok vagyunk. Miről is beszéltem? Nos, akárhogy is, jövő csütörtök előtt semmiképp sem mehetsz be ismét a városba, és amíg nem döntöttünk a bútorszövetről, lehetetlen bármi másban elhatározásra jutni.

Mr. Denton megkockáztatta, hogy ez talán kissé túl szigorú álláspont, tekintve, hogy a festés és a tapéták ügye már elrendeződött: nénje azonban pillanatnyilag nem volt hajlandó ezt beismerni. Egyáltalán, semmi olyasmivel nem állhatott volna elő, amit nagynénje képes lett volna elfogadni. Azonban ahogy teltek az órák, a dühös rokon engedett valamit álláspontjából; nem nézte már olyan egyértelmű rosszallással az unokaöccse által elé terjesztett mintákat és árjegyzékeket, sőt egyes esetekben, némi fenntartással bár, de jóváhagyta választását.

Ami Mr. Dentont illeti, őt természetszerűleg kissé lesújtotta az elmulasztott kötelesség felett érzett lelkifurdalás, de még sokkal inkább a teniszparti kilátása; noha ez az augusztussal elkerülhetetlenül vele járó kellemetlenségek sorába tartozik, úgy gondolta, májusban nincs oka ilyesmitől tartani. Kissé felvidította azonban az a péntek reggel érkező értesítés, mely tudtul adta, hogy 12 fontos áron sikerült hozzájutnia Poynter kéziratos naplójának négy kötetéhez, és még nagyobb volt az öröme, mikor a következő reggelen a napló is megérkezett.

Szombaton délelőtt kikocsizott tehát Mr. és Mrs. Simpsonnal, délután pedig szomszédaival és vendégeivel kellett foglalkoznia, ezért éppen hogy csak ki tudta bontani a csomagot; a tüzetesebb vizsgálat akkorra maradt, mikor a társaság szombat este nyugovóra tért. Ekkor bizonyosodott meg arról, amit korábban csak gyanított, hogy valóban Mr. William Poynternek, (a saját birtokától körülbelül négy mérföldre eső) Acrington néhai urának a naplóját szerezte meg – annak a Poynternek a feljegyzéseit, aki egy ideig az oxfordi régiséggyűjtők körének tagja volt, és aki a kör lelkének számító Thomas Hearne-nel végül alighanem összekülönbözött – Hearne-nek, ennek az egyébként kitűnő embernek az élettörténete nem szűkölködött efféle eseményekben. Hearne hagyatékához hasonlóan, Poynter naplója is sok minden egyebet tartalmazott napi események krónikáján kívül: voltak benne könyvekhez írott széljegyzetek, érmekről és más régiségekről adott leírások, továbbá az e témákban írt levelek piszkozatai. A katalógus ismertetése alapján Mr. Denton nem alkothatott magának megfelelő fogalmat arról, mennyi érdekesség rejlik a könyvben, és most olyannyira belemerült az első kötet olvasásába, hogy csak a hajnali órákban nyomta el az álom.

Vasárnap reggel, miután a templomból hazajöttek, nénje belépett a dolgozószobába, de az asztalon heverő négy barna bőr kvartó látványa eltérítette mondanivalójától.

– Mik ezek? – kérdezte gyanakodva. – Újak, ugye? Ó! Tehát ezek miatt felejtkeztél el a bútorszöveteimről? Gondoltam. Undorító. Kíváncsi vagyok, mit adtál értük? Több mint tíz fontot? James, ez szégyenletes. Nos, ha ilyesmire van kidobnivaló pénzed, semmi okod nem lehet, hogy ne adakozzál – méghozzá nagyvonalúan – az én Élveboncolás-ellenes Ligám

számára. Semmi okod, tényleg, James, és komolyan meg fogok haragudni, ha… Mit mondtál, ki írta őket? A megboldogult Mr. Poynter, Acringtonból? Természetesen nem teljesen érdektelen dolog régi feljegyzéseket összegyűjteni a szomszédságunkról. De tíz font!

Felemelte az egyik kötetet – nem azt, amelyet unokaöccse olvasott –, és találomra kinyitotta, de a következő pillanatban már rémült sikollyal földhöz is csapta, mert a lapok közül egy fülbemászó esett ki. Mr. Denton – elfojtva egy ajkára toluló szitokszót – felvette a kötetet, és így szólt:

– Szegény könyv! Azt hiszem, kicsit keményen bánsz Mr. Poynterrel. – Valóban, drágám? Bocsáss meg, de tudod, hogy nem állhatom ezeket az ocsmány

teremtményeket. Nézzük, nem csináltam-e valami bajt?! – Nem, azt hiszem, minden rendben van: de ide nézz, hol nyílt széjjel! – Istenem, igen, igen, milyen érdekes! Szedd már le, James, hadd nézzem meg közelebbről. Egy darab mintás anyag volt, nagysága körülbelül egyezett a kvartó lap méretével, melyhez

egy régimódi gombostűvel volt hozzáerősítve. James levette, átnyújtotta nénjének, majd a tűt gondosan visszaszúrta eredeti helyére.

Nem tudom pontosan, miféle szövet lehetett; de egy minta volt rányomva, amely teljesen elbűvölte Miss Dentont. Nem győzte magasztalni; odatartotta a falhoz, majd Jamesnek kellett ugyanezt tennie, hogy az idős hölgy némi távolságból is megszemlélhesse az anyagot: végül közvetlen közelről fölé hajolt. Vizsgálata eredményeként a legmelegebb szavakkal fejezte ki nagyrabecsülését az egykori Mr. Poynter ízlése iránt, aki eléggé nem méltányolható módon megőrizte ezt a mintát a naplójában.

– Elragadó motívum – mondta –, és egyúttal rendkívüli is. Nézd, James, milyen bájosan kanyarognak a vonalak. Hajra emlékeztetik az embert, nem igaz? És aztán itt mintha csomóra kötött pántlikák lennének. Milyen remekül kiemelik a színeket. Kíváncsi vagyok…

– Azon gondolkodom – mondta James alázatosan –, vajon mibe kerülne lemásoltatni a függönyeinkhez?

– Lemásoltatni? Hogyan tudnád lemásoltatni, James? – Nos, a részleteket nem tudom, de úgy látom, miután nyomott mintáról van szó, fából vagy

fémből el lehetne készíteni egy klisét hozzá. – Óriási ötlet, de igazán, James. Majdhogynem boldog vagyok, hogy ilyen feledékeny…,

hogy elfelejtkeztél a szövetekről szerdán. Egyszóval, megígérem, hogy megbocsátok, ha lemásoltatod ezt a bűbájos holmit. Senkinek sem lesz még csak megközelítőleg is hasonló függönye, és ne felejtsd, James, nem fogjuk engedélyezni az árusítását. Most már feltétlenül mennem kell. Teljesen elfelejtettem, miért is jöttem be: nem baj, várhat.

Nénje távozása után James Denton még néhány percig vizsgálgatta a mintát, mivel az imént nem volt alkalma alaposabban szemügyre venni. Azon tépelődött, mi lehetett, ami Miss Dentont ennyire megragadta benne. Ő nem látta sem különösebben figyelemreméltónak, sem különösebben szépnek. Nem vitás, függönymintának éppen alkalmas volt: a vonalak függőleges irányban futottak, és az emberben azt az érzést keltették, hogy ezeknek valahol fönt találkozniuk kell. Nénjének abban is igaza volt, hogy a felfelé futó indázat hullámos – majdnemhogy göndör – hajfürtökre emlékeztetett. Nos, a lényeg az, hogy cégjegyzékek segítségével, vagy más úton, ki kellett deríteni, hol vállalnák el egy ilyen dolog lemásolását. Nem akarom az olvasót a részletekkel untatni; elég az hozzá, hogy a szóba jöhető cégekkel Mr. Denton felvette a kapcsolatot, és közülük néhánnyal meg is beszélt egy-egy időpontot, mikor zsebében a szövetdarabbal ellátogathat hozzájuk.

Az első két próbálkozás sikertelen volt: de a páratlan számok szerencsét hoznak. A bermondseyi cég, amely listáján harmadikként szerepelt, nem először vállalt ilyesfajta munkát. Ennek bizonyítékai, melyeket tüstént eléje is tártak, meggyőzték Mr. Dentont arról, hogy nem csinál rossz üzletet, ha nekik adja a megbízást. A „derék jó Mr. Cattell” heves érdeklődést mutatott a dolog iránt.

– Szívfacsaró még csak elgondolni is, uram – mondta –, mennyi ehhez hasonló gyönyörűséges középkori holmi hever jóformán észrevétlen a vidéki kastélyainkban; sokszor az ilyesmit, hallgasson rám, uram, sutba dobják, mintha bizony szemét lenne. Hogyan is mondja Shakespeare – ócska lim-lom. Ügy ám, ahogy gyakran mondogatom, neki mindnyájunkhoz van egy szava, uram. Mármint Shakespeare-nek; persze tudom én azt, hogy nincs mindenki egy véleményen velem – épp a minap össze is kaptam emiatt valakivel. Bejött egy űr – egy nemesember –, ha az emlékezetem nem csal, véletlenül el is mondta, hogy összeírt ezt-azt a témáról; mire én, csak úgy mellékesen, idéztem valamit Herkulesről és a festett kelmékről. Te jó Isten, micsoda hűhót csapott. De ami a ránk bízott munkát illeti, mindenképpen azon leszünk, hogy tisztességgel elvégezzük. Amit valaki egyszer megcsinált, ahogy csak néhány hét előtt egy másik nagyrabecsült ügyfélnek megjegyeztem, azt más is megteheti. Három vagy négy hét múlva, ha minden rendben halad, reméljük, bizonyságát adhatjuk ennek, uram. Vegye fel a címet, Mr. Higgins, ha megkérhetném.

Körülbelül ez volt Mr. Cattell megfigyeléseinek általános iránya Mr. Dentonnal való első találkozásuk alkalmával. Egy jó hónappal később Mr. Denton, miután értesítették, hogy néhány mintadarab már megtekinthető, újra találkozott vele, és ügy tűnik, minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen a másolat hűségével. A motívumot egy kissé meghosszabbították, hogy – mint már említettem, a vonalak valahogyan ezt sugallták – a függőleges indázat felül találkozzék. Az eredeti színét azonban még nem sikerült tökéletesen eltalálni. Mr. Cattellnek néhány technikai jellegű javaslata volt,

amelyekkel most nem akarom untatni az olvasót. A minta általános karakteréről is volt mondanivalója, ezzel kapcsolatos megjegyzéseit azonban leginkább valamely homályos ellenérzésben lehetne összegezni.

– Önnek, uram, az a kívánsága, hogy ezt a holmit ne árusítsuk; csakis azok a személyes ismerősei kaphatnak belőle, akik erre külön felhatalmazást kaptak öntől. Tudomásul vesszük. Teljesen megértem az óhaját: a különlegesség adja meg a garnitúra értékét, no nem igaz? Ami mindenkié, az senkié, ahogy mondani szokás.

– Gondolja, hogy népszerű lenne, ha széles körben árusítanák? – kérdezte Mr. Denton. – Aligha hiszem, uram – mondta Cattell, miközben elgondolkozva simogatta a szakállát. –

Aligha hiszem. Nem lenne népszerű. Annak az embernek sem tetszett, aki a klisét készítette hozzá, igaz, Mr. Higgins?

– Nehéznek találta a feladatot? – Ilyenre nem volt oka, uram; de a helyzet az, hogy a művészi temperamentum – és a mi

embereink művészek, uram, egytől egyig, méghozzá igazi művészek, igazibbak sok olyannál, akit a világ így titulál –, szóval az ilyen temperamentum hajlik a furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalmakra és ellenszenvekre, ahogy a mi esetünk is jól példázza. Két vagy három alkalommal jártam nála, látni akartam, hogyan halad a munkával; nem is a rejtélyes beszéde zavart, ahhoz már hozzászoktam, hanem képtelen voltam, és a mai napig képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet valósággal irtózni egy ilyen finom holmitól. Ügy tűnt – mondta Mr. Cattell, átható pillantást vetve Mr. Dentonra –, mintha a fickó valami ördögit szimatolna a mintában.

– Valóban? Ezt ő mondta magának? Nem mondhatnám, hogy magam bármi vészjóslót látnék benne.

– Én sem, uram. Ami azt illeti, meg is mondtam neki. „Gyerünk, Gatwick”, mondtam, „kivel …, mi a baj? Mi az oka ennek az előítéletnek? – mert nem tudom másképpen nevezni.” De nem! Semmiféle magyarázatot nem lehetett kihúzni belőle. Válasz helyett csak a vállát vonogatta. De gustibus… No, de tessék, nézze csak – és ezzel ismét a kérdés technikai oldala került előtérbe.

A háttér színeim k pontosítása, a szegély és a szalagcsomók alkották messze Λ dolog leghosszadalmasabb részét, és a végleges eredmény megszületése előtt még sokszor kellett

oda-vissza küldözgetni a szövetminta eredetijét és a másolatokat. Augusztus és szeptember folyamán Dentonék sokat voltak távol a kastélytól, így már jócskán benne jártak az októberben, mire elkészült annyi a szövetből, amennyiből kiteltek ι függönyök. Három vagy négy hálószobát akartak ezzel a drapériával felszerelni.

Simon és Tádé ünnepén a két rokon éppen rövid vendégségből érkezett haza; otthon mindent

készen találtak. Rendkívül meg voltak elégedve az összhatással, különösen az új függönyök illeszkedtek remekül a környezetükbe. Miközben Mr. Denton a vacsorához öltözködött, módja nyílt alaposabban is szemügyre venni a szobáját, újra meg újra gratulált magának szerencséjéhez, mely először elfeledtette vele nénje megbízását, majd kezébe rakta a hiba orvoslásának eme rendkívül hatékony módszerét. A minta, ahogy a vacsoránál megjegyezte, megnyugtató volt, ugyanakkor távolról sem unalmas. Miss Denton – akinek szobájába egyébként másféle függöny került – tökéletesen egyetértett vele.

Másnap a reggelinél némileg módosította véleményét; – épp csak egy árnyalatnyival volt kevésbé lelkes.

– Egyvalamit eléggé sajnálok – mondta –, kár volt megengedni, hogy a felfelé futó vonalakat felül összekössék. Azt hiszem, jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy volt. ..

– Hm? – mondta nagynénje kérdő hangsúllyal. – Igen. Ahogy a múlt éjjel az ágyamban olvastam, állandóan oda kellett néznem. Vagyis

azon vettem észre magam, hogy percenként odapillantgatok. Az az érzésem támadt, hogy valaki kukucskál a függönyök mögül, pedig nem is volt ott széle az anyagnak; szerintem az egész annak tudható be, hogy az indázat felül összetalálkozik. Ezenkívül csak a szél zavart.

– Hogyhogy, nekem úgy tűnt, teljesen nyugodt éjszakánk van. – Talán csak a ház felém eső oldalán fújt a szél, de a függönyeim úgy lebegtek és suhogtak;

egyáltalán nem volt kedvemre való. Azon az estén James Dentonnak egy agglegény barátja érkezett vendégségbe, akit

házigazdájával egyazon emeleten szállásoltak el, de egy hosszú átjáró végében, melyet egy vörös posztóval párnázott ajtó választott ketté – a huzat és a zaj kiküszöbölésére.

Miss Denton aznap korán visszavonult; a két férfi körülbelül tizenegykor vált el. James Denton még nem akart lefeküdni, leült hát egy karosszékbe olvasni. El-elbóbiskolt, majd eszébe jutott, hogy barna spánielje, amely rendesen a szobájában aludt, nem jött fel vele. Aztán azt gondolta, hogy téved: mert ahogy megmozdította a kezét, mely a karosszék mellett, a padló közelében csüngött, egy szőrös felület leheletfinom érintését érezte, és ahogy odanyúlt, keze valami gömbölyűt tapintott. Idegenszerű érzése támadt, még jobban furcsállta azonban, hogy érintését tökéletes mozdulatlanság fogadja, ezért odapillantott. Amihez hozzáért, felemelkedett feléje. A mozdulat arra utalt, hogy idáig a hasán kúszott; amennyire meg lehetett állapítani, a lénynek emberi formája volt. Az arcon azonban, amely most egészen közel került az övéhez, nem voltak felismerhető vonások; az egészet szőrzet borította. Alaktalansága ellenére volt benne valami kimondhatatlanul fenyegető. Mr. Denton felpattant a székből és kirohant; torkából rémült nyöszörgés tört elő. Kétségtelenül jól tette, hogy elmenekült. Ahogy nekirohant az átjárót kettéosztó párnázott ajtónak, és – elfeledve, hogy az feléje nyílik – teljes erőből dörömbölni kezdett rajta, enyhe ráncigálást érzett hátulról, amely azonban úgy tűnt, állandóan erősödik, mintha a kéz, vagy az a valami, amit kéznek sejtett, annak mértékében válnék egyre anyagszerűbbé, ahogy az üldöző haragja növekszik. Aztán hirtelen eszébe jutott a zár fortélya – kinyitotta-bezárta maga mögött –, bejutott barátja szobájába, és ennél többet nem is szükséges megtudnunk.

Különös, hogy a napló megvásárlása óta eltelt idő alatt James Denton egyáltalán nem próbált magyarázatot találni a lapok közé tűzött minta jelenlétére. A naplót különben végigolvasta, és miután sehol nem talált róla említést, arra a következtetésre jutott, hogy nincs is mit megmagyarázni. Mikor azonban másnap elhagyta a rendcombi kúriát (maga sem tudta, távozása végleges lesz-e) – ehhez természetesen ragaszkodott a szörnyűséges események után, melyekről az imént megpróbáltam beszámolni –, magával vitte a naplót. Tengerparti szálláshelyén azután alaposabban is megvizsgálta a kötetnek azt a részét, ahonnan a mintát kiemelték. Első gyanúja beigazolódott. A szóban forgó helyen két vagy három lapot összeragasztottak, a fény felé tartva azonban tisztán látszott, hogy az oldalakat teleírták. A lapok könnyedén engedtek a gőz hatásának, mivel az őket összetartó ragasztóanyag az idők során már erejét vesztette; az írás valóban kapcsolatban állott a mintával.

A bejegyzés 1707-ből származott. „Az öreg Mr. Casbury, Acringtonból, a mai napon sokat beszélt nékem az ifjú Everard

Charlettről, a kit még collegiumi deákként ismért, és ki vélekedése szerént atyjafia doctor Arthur Charlettnak, a ki mostan a Collegium igazgatója. Ez a Charlett jókiállású nemesifjú létére feslett erkölcsű, istentelen személly vala, és nagytorkú, ahogy akkoriban a nagyivók neveztettek. A mellett hírhedett is, s több ízben megfeddték különcködései okán: ha züllésinek egész történetit ismerik, nem kétséges, kizárták volna a collegi-umból, mondván, hogy nincs meg benne az igyekezet, a mit Mr. Casbury maga is úgy gyanított. Gyönyörű szép férfiember

volt, és mindég saját hajzatát visellte, melly a fejit igen nagy bőségben koronázta, és amellyről, feslett élete miatt, az Absalom csúfnevet kapta vala. Maga is szokta volt mondogatni, hogy valóban úgy hiszi, bizony megrövidíté az öreg Dávid élete napjait, gondolván itt a saját apjára, Sir Job Charlettre, az érdemes idős lovagra.

Mr. Casbury pediglen azt mondotta, hogy nem emlékeznék pontosan Sir Everard Charlett halálának évire, de az vagy 1692 vagy 93 volna. Hirtelen hala meg októberben. (Itt a megboldogult kellemetlen szokásainak és állítólagos gaztetteinek hosszas leírása következik.) Az előző estvén olly kiváló hangulatban látván őtet, Mr. Casbury hitetlenkedve hallgatá halálának hírit. A várost körülkerítő vizesárokban találtak reá, a haja, valamint mondják, le vala tépkedve mind a fejiról. Nemesember lévén, majd minden harang megszólallt érette Oxfordban, s a következő éjjelen el is temették a Szent Péter templomában. De két évvel később, a midőn utódja vidéki birtokára szállíttatta volt a koporsót, az véletlenségből eltörött. A koporsó, úgy mondják, teli volt hajjal: ez inkább mesébe illenék, mégis úgy vélem, nem példa nélkül álló, valamint ugyan doctor Plot Staffordshire-i történetében is olvashatjuk.

Mr. Casbury későbben hozzájutott a megboldogult hálószobai kelméihöz, mellyről azt tartották, hogy Charlett saját hajzatának emlékezetire készítteté, s a fickónak, a ki rajzolta, egy tincset adott vala. A matéria, amit ide erősítek, ugyan abból való, a mit Mr. Casbury adott által nékem. Valamint elmondotta, úgy vélné, vagyon némi finomság a rajzban, maga azonban ezt fel nem fedezte, sem pedig nem szerette volt hosszasan tanulmányozni az ábrázolatot.”

A függönyökre költött pénzt akár a tűzbe is dobhatták volna, ahogy a függönyökkel tették. Mr. Cattell, amikor meghallotta, mi történt, megint egy Shakespeare-idézethez folyamodott. Különösebb nehézség nélkül kitalálhatják, melyikhez. Ε szavakkal kezdődik: „Több dolgok vannak…”

M. R. JAMES

Magnus gróf Hogyan kerültek hozzám az iratok, melyekből egy összefüggő történetet szerkesztettem –

erre a kérdésre csak a történet végén kap választ az olvasó. De talán nem árt néhány szót szólnom az írások eredeti formájáról.

Nos, részben egy készülő útikönyvhöz gyűjtött anyagot tartalmaznak; ilyesfajta kötetek gyakorta jelentek meg az 1840-es, 50-es években. Horace Marry a Jütlandi és dán szigeteken való tartózkodásom naplója című munkája jó példája annak, amiről beszélek. Ε könyvek általában a kontinens valamelyik ismeretlen területével foglalkoztak. Fa– vagy acélmetszetek díszítették őket. A szállodai elhelyezésről és utazási, közlekedési lehetőségekről adtak részletes felvilágosítást, ahogy az el is várható egy jól megszerkesztett útikönyvtől, valamint hosszú, közvetett párbeszédeket közöltek értelmes külföldiekkel, eleven kocsmárosokkal és bőbeszédű parasztokkal. Egyszóval fecsegő művek voltak.

A birtokomba került iratok közül az elsők egy ilyen könyvhöz készült jegyzetek voltak, idővel azonban egyre inkább egyetlen személy élménybeszámolójává lettek, amely a végkifejlet felé tartott, és nem sokkal azelőtt szakadt félbe.

Írója egy bizonyos Mr. Wraxall. Róla való ismereteimben teljesen az írásai nyújtotta tanúságtételre kell hagyatkoznom, ezekből pedig arra következtetek, hogy javakorabeli, némi magánvagyonnal rendelkező ember volt, aki nagyon egyedül érezte magát a világban. Ügy tűnik, Angliában nem volt állandó otthona, hanem hotelekben és panziókban lakott. Valószínűleg foglalkoztatta a gondolat, hogy majd valamikor a jövőben letelepszik egy helyen, de az az idő sose jött el. És azt hiszem, az is valószínű, hogy a hetvenes évek elején, a bútorraktár leégése alkalmával, sok minden elpusztult, ami fényt vethetett volna a múltjára,

ugyanis egyszer vagy kétszer utal vagyontárgyaira, melyeket ebben az intézményben tárolt. Az is nyilvánvaló egyébként, hogy Mr. Wraxall kiadott egy könyvet, és hogy e könyv egy

vakációról szól, melyet egyszer Bretagne-ban töltött. Ennél többet nem tudok mondani munkájáról, mert az életrajzával kapcsolatos szorgos kutatásaim meggyőztek róla, hogy a mű vagy névtelenül vagy álnév alatt látott napvilágot.

Ami a jellemét illeti, nem nehéz róla hevenyészett véleményt mondani. Valószínűleg intelligens és művelt ember volt. Az egyetemi évkönyv alapján arra következtetek, hogy kis híján az oxfordi Brasenose College tudományos ösztöndíjasa lett. Visszatérő hibája – ez is teljesen világos – a túlzott kíváncsiság volt, mely valószínűleg előnyt jelent egy utazó esetében, de a mi utazónk drágán fizetett meg érte a végén.

Utolsó expedíciójának bizonyult vállalkozásáról újabb könyvet tervezett kiadni. Skandináviát, ezt az angol körökben negyven esztendővel ezelőtt nem túl ismert területet érdekesnek találta. Bizonyára rábukkant néhány régi svéd történelmi könyvre vagy emlékiratra, és az az ötlete támadt, hogy talán keletje volna egy svédországi útleírásnak, melyet néhány nagy svéd család történetéből vett epizódok egészítenének ki. Ezért ajánlóleveleket szerzett néhány kiváló svéd személyiséghez, és 1863 kora nyarán útnak is indult.

Északon tett utazásairól nem szükséges beszélni, sem arról a néhány hétről, melyet Stockholmban töltött. Csak azt kell megemlítenem, hogy néhány ottani tudós segítségével egy vestergothlandi öreg majorság tulajdonosaira vonatkozó fontos családi irattár nyomára bukkant, és az engedélyt is megszerezték a számára, hogy megvizsgálhassa e papírokat.

A szóban forgó kastélyt vagy herrgard-ot nevezzük Rabacknek (angolul nagyjából úgy ejtenénk, ahogy a Roebeck szót), bár nem ez volt a neve. Ez a maga nemében az egyik legszebb épület a vidéken, és már a Dahlenberg Suecia antiqua et moderna, című munkájában szereplő, 1694-ből származó metszet is olyannak ábrázolja, amilyennek a mai turista is láthatja. Nem sokkal 1600 után épült, és általánosságban azt mondhatnánk róla, hogy anyagában – vöröstégla- és kőburkolat – és stílusában nagyon hasonlít a korszak angol házaira. A férfi, aki építtette, a nagy De la Gardie család sarja volt, és máig az ő leszármazottai birtokolják az épületet. De la Gardie-nak fogom őket nevezni, amikor a nevük szóba kerül.

Nagyon kedvesen és udvariasan fogadták Mr. Wraxallt, és biztatták, maradjon a házban, ameddig kutatásai tartanak. De miután ő jobban szerette a függetlenséget, és nem bízott eléggé svéd nyelvtudásában, a falusi fogadóban vett ki szállást, ahol elég kellemesnek bizonyultak a körülmények, legalábbis a nyári hónapokban mindenképpen. A berendezkedésnek ez a módja rövid, alig egymérföldes napi sétával járt a kastélyig és vissza. Maga a ház egy parkban búj t meg és nagy fák védelmezték, vagy – így kellene mondanunk – nőtték körbe. Közelében állt a fallal körülvett kert, majd a környéken itt is, ott is felbukkanó kis tavak egyike következett, fákkal koszorúzva. Még csak ezután jött az uradalom határát jelző kőfal, aztán egy meredek dombot kellett megmászni – egy vékony földréteggel borított sziklameredélyt –, s ennek tetején állt a templom, nagy sötét fákkal szegélyezve. Az angol szem számára furcsa épület volt. A főhajó és a mellékhajók alacsonyak voltak, tele padsorokkal és karzatokkal. A nyugati oldalra épített karzaton állt a szép régi orgona, tarkára festve, ezüst sípokkal. A mennyezet lapos volt, és egy tizenhetedik századi művész furcsa és ijesztő „Utolsó ítélet”-e díszítette, rajta vöröslő lángok, romba dőlő városok, égő hajók, síró lelkek, valamint barna, mosolygó démonok. Pompás réz körcsillárok lógtak le a mennyezetről; a szószék egy babaházhoz hasonlított, kis festett fakerubok és szentek ábrázolásai díszítették, és az olvasóállványhoz külön polc illeszkedett, rajta három homokóra. Manapság sok svéd templomban tárul elénk efféle látvány, de ami ezt a templomot megkülönböztette a többitől, az az eredeti épülethez való hozzátoldás volt. Az északi oldalhajó keleti végében a kastély építője mauzóleumot emeltetett a maga és családja számára. Nagyobbacska, nyolcoldalú építmény volt, melyet ovális ablakok sora világított meg; kupolás teteje volt, csúcsán valamilyen tök alakú, hegyes toronyban végződő tárggyal – ezt a formát nagyon kedvelik a svéd építészek. A tetejét vörösréz borította és feketére

volt festve, míg a falai, egyetemben a templom falaival, ragyogó fehér színűek voltak. Ε mauzóleumba a templomból nem lehetett bejutni. Saját díszes kapuval és lépcsőkkel rendelkezett az északi oldalon.

A templomkert mellett húzódott a falu felé vezető út, amin háromnégy perc alatt a fogadó bejáratához lehetett érni.

Rabacki tartózkodásának első napján Mr. Wraxall nyitva találta a templomkaput, és ekkor készítette el azokat a jegyzeteit a templombelsőről, melyeket az imént röviden összefoglaltam. De a mauzóleumba nem tudott bejutni. Csak a kulcslyukon keresztül állapíthatta meg, hogy szép, márványba vésett képmások és vörösréz szarkofágok vannak benne, valamint gazdag címerdíszítések – megvizsgálásukra szívesen szentelt volna némi időt.

Az iratokból, amelyeknek áttanulmányozásáért a kastélyba érkezett, kiderült, hogy épp olyanok, mint amilyenekre könyvéhez szüksége volt. Voltak köztük családi levelezések, naplók és számlakönyvek az uradalom legkorábbi gazdáitól, gondosan vezetve, tiszta betűkkel, tele szórakoztató és színes részletekkel. Az derült ki belőlük, hogy az első De la Gardie erős és tehetséges ember volt. Nem sokkal a kastély felépítése után ínséges idők jártak a vidéken, a parasztok fellázadtak, megtámadtak néhány kastélyt, és megrongálták őket. Ráback gazdája vezető szerepet játszott a lázadás elfojtásában, és utalások történtek a főkolomposok kivégzésére, valamint arra, hogy a súlyos büntetések kiszabásánál se tanúsítottak kíméletet.

A Magnus de la Gardie-ről készült portré az egyik legjobb volt a házban található képek közül, és Mr. Wraxall nagy érdeklődéssel vizsgálgatta napi munkája végeztével. Nem ad ugyan róla részletes leírást, de úgy gondolom, az arc inkább erejével, mintsem szépségével és jóságával hatott rá; valójában azt írja, hogy Magnus gróf majdhogynem csodálatos módon csúnya ember volt.

Ezen a napon Mr. Wraxall a család körében fogyasztotta el vacsoráját, és egy késői, de még mindig világos esti órán tért haza.

– Nem szabad elfelejtkeznem róla – írja – , hogy megkérdezzem a sekrestyést, beengedne-e a mauzóleumba. Ő maga bizonyára be tud-jutni, mert ma este láttam, hogy ott áll a lépcsőfokon, és nyilván épp arra készült, hogy bezárja vagy kinyissa a kaput.

Másnap kora reggel Mr.Wraxall megbeszélést folytatott a fogadóssal. Először meglepett, hogy mindezt milyen hosszan írja le; de aztán hamarosan rájöttem, hogy az általam olvasott írások, legalábbis kezdetben, egy tervezett könyv alapanyagául szolgáltak, és hogy e beszélgetés egyike volt azoknak a látszólag újságírói fogásoknak, melyek lehetővé tették volna, hogy a bevezetés párbeszédekből álljon össze.

Szándéka az volt, mondja, hogy tisztázza, vajon fennmaradt-e Magnus De la Gardie gróf emléke tevékenységének színhelyén, s hogy a nép kedvező véleménnyel van-e róla vagy sem. Azt a benyomást szerezte, hogy a gróf közutálatnak örvend. Ha béresei későn kezdték meg a robotot azokon a napokon, melyeken neki mint a birtok urának munkával tartoztak, deresre húzták, megkorbácsolták vagy tüzes vassal égették meg őket a kastély udvarán. Arra is volt egy-két példa, hogy ha valaki netán birtokának területén merészelt építkezni, háza, miközben az egész család bent tartózkodott, egy téli éjszakán rejtélyes körülmények között leégett. De ami a fogadós fantáziáját legjobban megragadta – ugyanis többször vissza-visszatért rá – , az az volt, hogy a gróf részt vett a Fekete Zarándoklaton, ahonnan valakit vagy valamit magával hozott.

Önök bizonyára éppúgy kíváncsiak, mint Mr. Wraxall volt, mi is lehetett az a Fekete Zarándoklat. Ε pontot illetően azonban kíváncsiságuk Mr.Wraxalléhez hasonlóan egyelőre kielégítetlen kell hogy maradjon. A fogadós feltehetően nem volt hajlandó teljes választ adni, vagy egyáltalán válaszolni e kérdésre, és miután egy percre kihívták, s nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sietett el, csak a fejét dugta be az ajtón néhány perccel később, hogy megmondja, Skarába kell mennie, és estig nem tér vissza.

Így hát Mr.Wraxall dolgavégezetlenül indult a kastélyba, napi munkáját végezni. Az iratok,

amelyekkel az idő tájt foglalkozott, hamarosan más irányba terelték gondolatait, ugyanis éppen egy levelezést olvasott, a stockholmi Sophia Albertina 1705 és 1710 közötti levelezését rábacki férjezett unokahúgával, Ulrica Leonórával. A levelek igen érdekes adatokat tartalmaztak az akkori svédországi kultúráról, amit bárki ellenőrizhet, aki elolvassa a teljes kiadást a Svéd Történelmi Kéziratok Bizottságának gondozásában.

Délutánra végzett velük, és miután visszatért a polcokon lévő dobozokhoz, melyekben a kéziratokat tárolták, munkáját magától értetődően úgy folytatta, hogy levett néhányat a közvetlenül mellettük fekvő kötetek közül, mert el akarta dönteni, elsősorban melyikre lenne szüksége másnapi kutatásaihoz. A polcot, melyre ráakadt, többnyire az első Magnus gróf kézírásával ellátott számlakönyvek töltötték meg. De a könyvek egyike nem számlákat tartalmazott, hanem alkímiai és egyéb tizenhetedik századi ügyletekkel foglalkozó kötet volt. Miután Mr. Wraxall nem volt különösebben járatos az alkímiai irodalomban, nagy helyet szentel, melyet megspórolhatott volna, a különböző tanulmányok címeinek és első sorainak: A Phoenix könyve, A Harminc Világok könyve, A Varangy könyve, Miriam könyve, Túrba philosophorum és így tovább; aztán aprólékos részletességgel számol be öröméről, hogy egy papírlapot talált, mely a könyv közepe táján az oldalak közé volt csúsztatva, rajta Magnus gróf írása ezzel a címmel: „Liber nigrae peregrinationis”. Az igaz ugyan, hogy csupán néhány írott sorról volt szó, de ahhoz elég, hogy bizonyítsa, a fogadós aznap reggel egy Magnus gróffal legalábbis egyidős, és minden bizonnyal általa is vallott hiedelemre utalt. Lefordítva így hangzott az írás:

„Ha valaki hosszú életre vágyik, ha meg szeretne nyerni magának egy hű hírvivőt, és ellenségének vérére szomjazik, először is menjen be Korazin városába, és üdvözölje a … hercegét.” Itt egy szót kikapartak, de nem eléggé, úgyhogy Mr. Wraxall egészen bizonyos volt afelől, hogy a helyes olvasat aeris („levegő”). Többet nem másoltak le a szövegből, csak még egy sort fűztek hozzá latinul: „Quaere reliqua hujus materiéi inter secretiora”. (A többit lásd a bizalmasabb iratok között.)

Tagadhatatlan, hogy mindez elég sokat elárult a gróf hajlamairól és hitéről; de Mr. Wraxall számára, akit közel három évszázad választott el tőle, a gondolat, hogy a gróf alkímiával fokozhatta amúgy is meglévő erejét, és valami varázsláshoz hasonlatos eljárással az alkímiáját, csak még színesebb figurává tette őt. Miután meglehetősen hosszasan elmélkedett az előcsarnokban függő képen, Mr. Wraxall elindult hazafelé, s mindegyre Magnus gróf járt az eszében. Nem tudott a környezetére figyelni, nem érzékelte az erdők illatát és az alkonyi fényben fürdő tavat; amikor hirtelen megtorpant, meglepődve vette észre, hogy már a templomkert kapujánál jár, néhány percnyire a vacsorájától. Szemét a mauzóleumra függesztette.

– Szóval – mondta – ott vagy, Magnus gróf. Nagyon szeretnélek látni. – Mint sok más magányos embernek – írja – , nekem is szokásom, hogy hangosan társalgók

önmagammal, de nem vagyok görög vagy latin partikula, tehát választ se kívánok. Ezúttal természetesen, és talán szerencsére is, nem jött hang, se másfajta válasz: csak annyi történt, hogy az asszony, aki, gondolom, a templomot takarította, valami fémtárgyat a padlóra ejtett, és a csörrenés felriasztott. Magnus gróf, úgy tűnik, elég mélyen alszik.

Aznap este a fogadós, aki értesült róla, hogy Mr. Wraxall találkozni szeretne a parókia lelkészével vagy presbiterével (ahogy Svédországban nevezik), bemutatta őket egymásnak az ivóban. Hamarosan megállapodtak, hogy másnap felkeresik a De la Gardie sírboltot, majd hétköznapi témákról kezdtek beszélgetni.

Mr. Wraxallnek eszébe jutott, hogy a skandináv presbiterek feladatai közé tartozik az is, hogy felkészítsék a jelölteket a konfirmációra, és úgy gondolta, a pap segítségére lehet, hogy felfrissítse emlékeit egy bibliai passzust illetően.

– Tudna mondani nekem valamit – kérdezte – Korazinról? A presbiter láthatóan meglepődött, de készségesen felvilágosította róla, hogyan jósoltak a

településnek szörnyű véget. – Ma már bizonyára csupa rom – vélekedett Mr. Wraxall. – Én legalábbis úgy képzelem. – Én is azt hiszem – felelte a presbiter. – Hallottam néhány öreg papunktól, hogy az

Antikrisztus ott született, és vannak olyan történetek is … – Ó! Milyen történetek? – szólt közbe Mr. Wraxall. – Azt akartam mondani, olyan történetek, amelyeket már elfelejtettem – felelte a presbiter,

és hamarosan el is köszönt. A fogadós egyedül maradt, és ez kapóra jött Mr. Wraxallnek, aki nyomozásai során szerette

kíméletlenül kifaggatni beszélgetőpartnereit. – Herr Nielson – mondta –, találtam valamit a Fekete Zarándoklatról. Maga is elmondhatná,

mit tud róla. Mit hozott vissza magával a gróf? A svédek talán hajlamosak a lassúságra, amikor válaszolniuk kell; vagy a fogadós kivételt

képezett. Nem tudhatom bizonyosan, de Mr. Wraxall megjegyzi, hogy a fogadós egy álló percig csak merőn nézett rá, és egy szót sem szólt. Aztán egészen közel lépett vendégéhez, és erélyes hangon a következőket mondta:

– Mr. Wraxall, ezt az egyetlen kis történetet elmondhatom magának, de többet nem. Ha befejeztem, semmit se kérdezhet. A nagyapám idejében, vagyis kilencvenkét évvel ezelőtt volt két ember, aki azt gondolta: „A gróf halott; nem törődünk vele. Ma éjszaka kimegyünk az erdejébe, és rendezünk egy szabad vadászatot.” Abban a hosszan elnyúló erdőben, a domboldalon, Rabacken túl, amit maga is látott. Nos, akik tudták, mire készülnek, azt mondták nekik: „Nem, ne menjetek; biztosak vagyunk benne, hogy olyan lények keresztezik az utatokat, akiknek nem volna szabad járkálniuk. Pihenniük kellene, nem járkálniuk.” A mi embereink meg csak nevettek. Erdőkerülők pedig, hogy óvják a rengeteget, nem voltak, mivel senkinek sem akaródzott ott vadászni. A De la Gardie család se tartózkodott otthon. Úgyhogy ez a két ember azt tehetett, amit akart.

– Így is lett, kimentek éjjel az erdőbe. Nagyapám itt ült ebben a szobában. Nyár volt, holdfényes éjszaka. Az ablak nyitva volt, nagyapám kilátott az erdőig, és jól hallott mindent. Szóval itt ült, két vagy három falubélivel, és füleltek. Egy ideig semmi. Aztán valami furcsa zajt hallanak – maga tudja, milyen messze van az erdő – , mintha az erdőben sikoltozott volna valaki, de úgy, mintha nyúznák. Nagyapámék ösztönösen közelebb bújtak egymáshoz, és így ültek, jó háromnegyed órán keresztül. Aztán, mindössze úgy háromszáz rőfnyi távolságból, egy másik hangot hallottak. Valaki hangosan felkacagott; az biztos, hogy nem a két ember egyike volt; valójában úgy tűnt nekik, hogy nem is emberi az a kacagás. Végül pedig mintha egy hatalmas ajtó csapódott volna be.

Virradatkor nagyapámék elmentek a paphoz. Azt mondták neki: – Atyánk, vegye fel a palástját, a nyakfodrát, s jöjjön velünk eltemetni Anders Bjornsent és

Hans Thorbjornt. – Érti, ugye, biztosak voltak benne, hogy az a két ember már halott. Úgyhogy kimentek az

erdőbe – nagyapám ezt sose felejtette el. Se elevenek, se holtak nem voltak a rémülettől. A pap is egészen sápadt volt. Így szólt, amikor hozzá fordultak:

– Én is hallottam valami kiáltozást az éjszaka, később meg mintha felnevetett volna valaki. Félek, ha nem tudom elfelejteni azokat a hangokat, többé nem álhatók nyugodtan.

– Szóval kimentek az erdőbe, és az erdő szélén megtalálták az embereket. Hans Thorbjorn ott állt, hátát egy fának vetette, és a kezével úgy hadonászott, mintha el akart volna lökni magától valamit. Anders Bjornsen is ott volt; de ő már nem élt. Elárulhatom magának, hogy Anders Bjornsen valaha gyönyörű ember volt, de most hiányzott az arca, mert a húst lerágták a csontjairól. Érti? Nagyapám ezt sose felejtette el. Ráfektették a taligára, amit magukkal vittek, egy ruhát terítettek a fejére, s a pap vezetésével elindultak; és rázendítettek a halottakért szóló zsoltárra. Hát, amint az első versszak végére érnek, az egyikük összeesik, az, amelyik a taliga végét fogja, a többiek meg hátranéznek és látják, hogy a ruha lecsúszott, és Anders Bjornsen

szeme felfelé mered, mert nincs, ami eltakarja. Ezt már nem bírták ki. A pap

ismét Bjornsenre terítette a ruhát, elküldött egy ásóért, és ott helyben eltemették a nyomorultat.

Másnap Mr. Wraxall feljegyzi, hogy nem sokkal reggeli után a presbiter érte ment és elvitte a templomba meg a mauzóleumba. Megfigyelte, hogy a mauzóleum kulcsa egy szögön lóg a szószék mellett, és arra gondolt, hogy miután a templomkaput szemmel láthatólag nyitva hagyják, nem lenne nehéz egy másik, magánjellegűbb látogatást tenni a műemlékekhez, ha kiderülne, hogy több érdekesség van bennük, mint amennyit első látásra meg lehet emészteni. A mauzóleum már az első pillanatban felkeltette az érdeklődését. A többnyire tizenhetedik-tizennyolcadik századi síremlékek kifinomult stílusa tiszteletet parancsolt, és a sírfeliratok, valamint a címerek gazdag díszítése ámulatba ejtette. A kupolás terem középponti részét három vörösréz szarkofág foglalta el, melyeket pazarul metszett díszítések borítottak. Kettőnek a fedelén, ahogy ez Dániában és Svédországban szokásos, hatalmas fémkereszt volt. A harmadikra, Magnus gróféra viszont a szarkofág teljes hosszában egy férfialakot faragtak, a széleken pedig egységes ornamentika futott végig, mely különböző jeleneteket ábrázolt. Az egyik egy csatajelenet volt, füstöt okádó ágyúval, fallal körülvett várossal és lándzsás

csapatokkal. A másikon kivégzés volt látható. A harmadikon fák között egy ember rohant minden erejét összeszedve, haja repdesett, karját széttárta. Egy furcsa alak üldözte; nehéz lett volna megmondani, vajon a művész embert óhajtott-e ábrázolni, csak nem tudta elérni a kellő hasonlóságot, vagy tudatosan tette olyan szörnyűvé, amilyen volt. Tekintetbe véve a többi részlet ügyes kidolgozását, Mr. Wraxall hajlott rá, hogy az utóbbi nézetet fogadja el. A figura indokolatlanul alacsony volt, csuklyás lepel borította, mely a földet seperte. Egyetlen testrészének, mely kilógott e lepel alól, nem volt se kéz, se kar formája. Mr. Wraxall egy ördögrája uszonyához hasonlítja, majd így folytatja: „Ezt látva azt mondtam magamnak: »Akkor ez nyilván valami allegorikus ábrázolás – egy gonosz szellem nyomába ered egy űzött léleknek –, még az is lehet, hogy ez az eredete Magnus gróf és rejtélyes társa történetének. Lássuk, hogyan fest a vadász: minden bizonnyal egy démon lesz, aki a kürtjét fújja.«„ De mint kiderült, nem volt ott efféle feltűnő alak, csupán egy dombocskán álló kabátos férfi, aki botjára támaszkodva figyelte a vadászatot, nagy érdeklődéssel, melyet a vésnök az alak testtartásával is megpróbált kifejezésre juttatni.

Mr. Wraxall ezután a remekül megmunkált, masszív acéllakatokat szemlélte meg – szám szerint hármat – , melyek a szarkofágot zárták. Látta, hogy az egyikük levált és a kövezeten hever. Nem akarván tovább feltartani a presbiteri és elfecsérelni saját munkaidejét, elindult a kastély irányába.

– Különös – jegyzi meg – , hogy ha egy jól ismert ösvényen halad az ember, annyira le tudják foglalni a gondolatai, hogy észre sem veszi a környező világot. Ma este már másodszor történt meg velem, hogy azt sem tud-:am, merre megyek (elterveztem, hogy magányos látogatást teszek a mauzóleumnál, mert le akartam másolni a sírfeliratokat), s amikor észbe kapern, arra lettem figyelmes (akárcsak az előző alkalommal), hogy éppen befordulok a templomkert kapuján, és közben ilyesféle szavakat énekelek vagy kántálok: „Ébren vagy, Magnus gróf? Alszol, Magnus gróf?”, majd még valamit, amire már nem vagyok képes visszaemlékezni. Ügy éreztem, logy már jó ideje ilyen lehetetlen dolgokat művelek.

A mauzóleum kulcsát a várt helyen meg is találta, és sikerült lemásolnia ι feliratok nagy részét; egészen addig maradt, amíg még elég fény volt a munkához.

– Bizonyára tévedtem – írja – , amikor azt mondtam, hogy egy látat esett le az én grófom szarkofágjáról; ma este észrevettem, hogy kettő van a földön. Fölemeltem a lakatokat, és miután nem sikerült visszakattintanom egyiket sem, óvatosan az ablakkönyöklőre helyeztem őket. A megmaradt darab még mindig szilárdan tart, és bár rugós lakatnak nézem, nem tulok rájönni, hogyan nyílhat. Ha sikerült volna kinyitnom, már-már attól tartok, ahhoz is elég bátorságom lett volna, hogy felemeljem a szarkofág teljét. Furcsa, miért érdekel annyira a benne fekvő személyiség, aki, attól tartok, egy kissé vérengző és meglehetősen kegyetlen öreg nemes volt.

A rákövetkező nap Mr. Wraxall utolsó rabacki napjának bizonyult. Olyan üzleti jellegű leveleket kapott, melyek kívánatossá tették Angliába való visszatérését; az iratok áttanulmányozásával gyakorlatilag végzett, az utazás pedig sok időt vett igénybe. Ezért úgy határozott, hogy mindenkitől elbúcsúzik, néhány végső simítást végez jegyzetein, aztán haladéktalanul útra kel.

Kiderült, hogy ezek a végső simítások és búcsúzások több időt vésziek igénybe, mint gondolta volna. A vendégszerető család ragaszkodott hozzá, hogy ebédre velük maradjon – háromkor volt az ebéd – , és már fél lét felé járt az idő, mire kilépett a rabacki kőkapun. Végigsétált a tó partján; minden lépésnél megállt, most, hogy utoljára tette meg ezt az utat, meg akarta örökíteni emlékezetében a helyet és a pillanatot. Amikor felért a templomdomb tetejére, hosszú percekre a közeli és távolabbi erdők végtelenjébe merült, mely ott sötétlett a zöldbe játszó ég alatt. Amikor végre elindult volna, hirtelen az az ötlete támadt, hogy el kell búcsúznia Magnus gróftól és a többi De la Gardie-tól. A templom úgy húsz yardnyi távolságra volt, is emlékezett rá, hol lóg a mauzóleum kulcsa. Néhány pillanat múlva már ott ült a vörösréz

koporsónál, és mint rendesen, fennhangon beszélt magához: „A magad idejében nagy csibész lehettél, Magnus – mondta – , mindezzel együtt látni szeretnélek, vagy inkább …”

– Ebben a pillanatban – írja – , egy ütést éreztem a lábfejemen. Gyorsan visszarántottam a lábam, és akkor valami nagy csattanással a kövezetre hullott. A harmadik, az utolsó lakat volt, ami a szarkofágot tartotta. Lehajoltam, hogy felvegyem, és – tanúm rá az ég, hogy csak a színtiszta igazat írom – mielőtt felegyenesedhettem volna, fémcsuklók nyikorgó hangját hallottam, s tisztán láttam, hogy a fedél felfelé emelkedik. Lehet, hogy gyáván viselkedtem, de a világért se maradtam volna tovább egy pillanatig sem. Hamarabb kinn voltam, mint ahogy e szavakat le tudom írni, majdnem olyan gyorsan, mint ahogy ki tudtam volna őket ejteni; és ami a legjobban ijeszt, az az, hogy képtelen voltam elfordítani a kulcsot a zárban. Ahogy most itt ülök és feljegyzem ezeket a tényeket (mindez alig húsz perce történt), hiába kérdezem magamtól, folytatódott-e az a fémes csikorgás, nem tudom eldönteni, hogy igen vagy sem. De az biztos, hogy volt még ott valami félelmetes, nemcsak az, amiről írtam; hang volt-e vagy látvány – nem tudom felidézni. Mit szabadítottam magamra?

Szegény Mr.Wraxall! Másnap elindult vissza Angliába, ahogyan tervezte, és épségben meg is érkezett; ám ahogy megváltozott kezeírásából s összefüggéstelen feljegyzéseiből kiveszem, ez az ember összetört. Kis jegyzetfüzeteinek egyike, mely egyéb irataival együtt hozzám került, ha kulcsot nem ad is, valamit sejtet tapasztalataiból. Útjának jó részét egy teherszállító hajóval tette meg, és amint látom, legalább hat kínos kísérletet tett, hogy összeszámolja és leírja utastársait. Néhány bejegyzés:

24. Skâne falujának lelkipásztora. A szokásos fekete kabát és puha fekete kalap. 25. Kereskedelmi utazó Stockholmból, Trollhattenbe tart. Fekete kabát, barna kalap. 26. Egy ember hosszú fekete kabátban, széles karimájú kalapban, nagyon ódivatú. Ezt a bejegyzést egy vonallal választotta el, majd a következő megjegyzést fűzte hozzá:

„Lehet, hogy azonos a 13-as számúval. Még nem láttam az arcát.” A 13-as számú utas, ha a leírásnak hinni lehet, egy római pap volt, reverendában.

A mérlegkészítések végső eredménye mindig ugyanaz. Huszonnyolc ember szerepel a listán, köztük mindig ott van a hosszú fekete kabátot és széles kalapot viselő férfi, valamint ,,egy alacsony alak sötét köpenyben és csuklyában”. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az étkezéseknél mindig csak huszonhat utas jelenik meg, s hogy a kabátos ember talán, az alacsony alak biztosan nincs közöttük.

A jegyzetekből kitűnik, hogy Angliába érve Mr. Wraxall Harwichnél szállt partra, és kísérletet tett, hogy megszökjön bizonyos személy vagy személyek elől, akiket sosem nevez meg közelebbről, de akiket nyilvánvalóan az üldözőinek tart. Ilyenformán szerzett is egy járművet – egy zárt konflist, mivel nem bízott a vasűtban –, és a vidéken keresztül Belchamp St. Paul felé hajtott. Kilenc óra körül járt egy holdvilágos augusztusi estén, amikor a helység közelébe ért. Előrehajolt az ülésen, és a földeket meg a cserjéket nézte az ablakon át – más látnivaló aligha volt az elsuhanó tájon. Egyszer csak egy keresztúthoz ért. A kereszteződésnél két alak állt mozdulatlanul; mindkettőjüket sötét köpeny borította; a magasabbik kalapot viselt, az alacsonyabb csuklyát. Nem volt rá ideje, hogy az arcukba nézzen, és azok se tettek egyetlen észrevehető mozdulatot sem. Ennek ellenére a ló megbokrosodott és vad vágtába fogott, s Mr.Wraxall a kétségbeeséshez hasonló érzéssel hanyatlott vissza az ülésre. Már látta őket azelőtt is.

Miután megérkezett Belchamp St. Paulba, sikerült egy megfelelő bútorozott szobát találnia, és a következő huszonnégy órát, hogy úgy mondjam, békében töltötte el. Utolsó jegyzeteit ezen a napon írta. Túl szaggatottak és összefüggéstelenek ahhoz, hogy a maguk teljességében közöljem őket, de a lényegük elég világos. Várja, hogy üldözői felkeressék – hogyan és mikor fog ez bekövetkezni, nem tudja – , és egyre csak azt ismételgeti: „Mit szabadítottam magamra?” és „Hát nincs remény?” Tudja, hogy az orvosok őrültnek tartanák, a rendőrök kinevetnék. A lelkész távol van. Mit tehet azon kívül, hogy bezárja az ajtaját és Istenhez fohászkodik?

Az emberek még tavaly is jól emlékeztek rá Belchamp St. Paulban, hogy évekkel azelőtt egy augusztusi estén hogyan érkezett meg egy furcsa úriember; és hogy a második nap reggelén hogyan találtak rá holtan, s hogy vizsgálat is volt; s hogy a szemlét tartó törvényszéki emberek rosszul lettek, heten is rosszul lettek, és egyikük sem volt hajlandó elmondani, mit látott, és azt a határozatot hozták, hogy rejtélyes baleset történt; s hogy a ház tulajdonosai még azon a héten elköltöztek, és elhagyták a környéket. De azt már, gondolom, nem tudják, hogy fény derült-e, fény derülhet-e valaha is a rejtélyre. Történt, hogy tavaly a kis ház egy örökség részeként a birtokomba került. 1863 óta üresen állt, és nem volt jelentkező, akinek ki lehetett volna adni; úgyhogy lebontattam, és az iratokra, melyekből a fentebbi kivonat készült, a legszebb hálószoba ablaka alatt, egy elfeledett faliszekrény mélyén találtunk rá.

EDWARD LUCAS WHITE

Lukundoo

1. – Magától értetődő – mondta Twombly –, hogy az embernek el kell fogadnia azt, amit saját

szemével tapasztal, és amikor a szem s fül összhangban van, kétségek már fel se merülhetnek. Hinnie kell abban, amit látott és hallott.

– Nem mindig – szólt közbe csöndesen Singleton. Mindenki Singleton felé fordult. Twombly a kandalló előtti szőnyegen állt, háttal a

kandallónak, lábát szétvetette, ahogy az a társaság középpontjához illik. Singleton, szokása szerint, amennyire csak lehetett, a sarokba húzódott. De amikor megszólalt, mindig mondott is valamit. Várakozásteljes csend támadt, és őszinte meglepetéssel néztünk rá.

– Olyasmire gondoltam – mondta egy idő után –, amit láttam és hallottam is Afrikában. Nos, ha volt valami, amit lehetetlennek tartottunk, az az, hogy bármi határozottat

megtudjunk Singleton afrikai élményeiről. Mint az egyszeri alpinista, aki csak annyit tudott mondani, hogy felment és lejött: Singleton is annyiban foglalta össze mondanivalóját, hogy odament, majd eljött onnan. Szavai most azonnal magukra vonták figyelmünket. Twombly eltűnt a szőnyegről, pedig egyikünk sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna félrevonulni. A szoba átrendeződött, Singleton került a középpontba, és titkon, kapkodva meggyújtottak néhány friss szivart. Singleton is rágyújtott egyre, de az azonnal kialudt, s többé már meg se gyújtotta.

Az őserdőben jártunk, pigmeusok után kutattunk. Van Rietennek az volt az elképzelése, hogy azok a törpék, akiket Stanley és mások találtak meg, csupán keverékei a négereknek és az igazi pigmeusoknak. Remélte, hogy felfedez egy emberfajt, mely legfeljebb három láb magas, vagy még alacsonyabb. Ilyesféle lényeknek nyomát se leltük.

Bennszülött kevés volt, vad is ritkán akadt; vadhúson kívül semmilyen élelmünk nem volt; és körös-körül a legmélyebb, legnyirkosabb, legvizenyősebb erdő.

Új jövevények voltunk a vidéken, a bennszülöttek közül, akikkel találkoztunk, még egyik se látott fehér embert, legtöbbjük még csak nem is hallott felőlük. Egy késő délután aztán váratlanul egy angol érkezett a táborunkba, eléggé kimerülten. Mi semmit se tudtunk róla, ő azonban nemcsak hogy tudott rólunk, de ötnapos példátlan menetet hajtott végre, hogy elérjen bennünket. Erdei vezetője és két teherhordója majdnem olyan elnyűtt volt, mint ő. Rongyok lógtak róla és ötnapos volt a szakálla, mégis látszott rajta, hogy normális körülmények között jólöltözött és elegáns, az a fajta ember, aki mindennap borotválkozik. Alacsony volt, de izmos. Tipikusan brit arcáról oly gondosan száműzve volt minden érzelem, hogy egy idegen hajlamos lett volna azt gondolni, az arc viselője képtelen bármilyen érzésre; ez az arc, ha egyáltalán kifejezett valamit, úgy elsősorban azt az elhatározást fejezte ki, hogy méltósággal akarja

végigjárni földi pályafutását, senkinek nem akar alkalmatlankodni, senkinek nem akar terhére lenni.

Etchamnek hívták. Szerényen bemutatkozott, és olyan komótosan evett velünk, hogy sose gyanítottuk volna, hacsak teherhordóink meg nem tudják az ő teherhordóitól, hogy az öt nap alatt csupán háromszor vett magához egy kevés táplálékot. Miután rágyújtottunk, előadta jövetele célját.

– A főnököm nagyon rossz bőrben van – mondta két pöfékelés között. – Ha így folytatja, nem ússza meg. Gondoltam, talán…

Csendesen beszélt, lágy, nyugodt hangon, de láttam, hogy kis verejtékcseppek gyöngyöznek a felső ajkán, tömör bajsza alatt, és elfojtott indulat remeg a hangjában; leplezett izgatottság volt a szemében, vibráló nyugtalanság a viselkedésében, mely engem nyomban felkavart. Van Rieten nem volt érzelmes fickó, ha ellágyult, nem mutatta ki. De most ő is figyelt. Ez meglepett. Az a fajta ember volt, akivel szemben meg szokták tartani a két lépés távolságot. Etcham tétovázó, bonyolult célzásait azonban őszinte érdeklődéssel hallgatta. Még kérdéseket is feltett.

– Ki a főnöke? – Stone – válaszolta Etcham. Ez mindkettőnket fölvillanyozott. – Ralph Stone? – tört ki belőlünk egyszerre a szó. Etcham bólintott. Néhány percig hallgattunk. Van Rieten még sose látta Stone-t, de én egykor osztálytársa

voltam, és Van Rietennel már sok tábortűz mellett beszélgettünk viselt dolgairól. Két évvel ezelőtt hallottunk róla utoljára; Lue-bótól délre egész Balundaföld visszhangzott egy boszorkánymesterrel folytatott teátrális csatájától, melynek az lett a vége, hogy a varázsló csúfos vereséget szenvedett, és törzsének is meg kellett alázkodnia Stone előtt. Még a fétisember sípját is eltörték, és a darabjait Stone-nak adták. Olyan volt ez, mint Éliás diadalma Baal prófétái felett, csak valóságosabb a balundák számára.

Mi úgy hittük, Stone messze van, talán már nincs is Afrikában, és íme, egyszer csak felbukkant előttünk, s valószínűleg megelőzött minket a kutatásban.

2.

Ralph Stone. A név említése felidézte bennünk a megfoghatatlan történetet. Stone tragikus körülmények között vesztette el nagyszerű szüleit, de káprázatos milliókat örökölt, fényes pályát futott be az egyetemen, nagy közismertségnek, már-már hírnévnek örvendett, ígéretes fiatalember volt; aztán hirtelen megszöktetett egy híres szépséget, egy írónőt, akinek egymást követő regényei üstökösként futottak fel az irodalom egére, még egészen fiatalon; aztán iszonyatos botrány következett, Stone-t a nő házassági ígéret megszegése miatt beperelte, kitartóan várt rá, és el is érte a célját; aztán hirtelen újra összevesztek, elváltak; aztán híre ment, hogy Stone újra elveszi a felperest, nagy hirtelenséggel nőül is vette elvált hitvesét; aztán újra összevesztek és újra elváltak; végül pedig Stone megvált szülőföldjétől, és partra szállt a fekete kontinensen. Minden újra lepergett előttem, és úgy láttam, Van Rieten is ezen töprenghetett. Aztán megkérdezte:

– Hol van „Werner? – Meghalt – felelte Etcham. – Még azelőtt halt meg, hogy Stone-hoz csatlakoztam. – Maga nem volt Stone-nal Luebo fölött? – Nem – felelte Etcham. – A Stanley vízesésnél szegődtem mellé. – Ki van most vele? – kérdezte Van Rieten. – Csak zanzibári szolgái és teherhordói – válaszolta Etcham. – Miféle teherhordók? – érdeklődött Van Rieten. – Mang-battu bennszülöttek – felelt röviden Etcham. Ez Van Rietenre és rám egyaránt nagy hatást gyakorolt. Igazolta a hírt, hogy Stone

figyelemre méltó vezető. Ugyanis mindeddig senkinek se sikerült még mang-battukat saját földjükön kívül teherhordókként alkalmazni, vagy hosszú időre, nehéz expedíciókra felfogadni.

– Maga sokáig volt a mang-battuk között? – ez volt Van Rieten következő kérdése. – Néhány hétig – mondta Etcham. – Stone nagyon érdeklődött irántuk, és egy jókora szótárt

készített szavaikból és kifejezéseikből. Az volt az elképzelése, hogy a balundák leszármazottai, s ennek sok jelét látta szokásaikban.

– És mit esznek? – érdeklődött Van Rieten. – Többnyire vadat – felelte Etcham. – Stone mióta beteg? – kérdezte aztán Van Rieten. – Több mint egy hónapja – mondta Etcham. – És azóta egyedül vadászik az egész tábor számára? – kiáltott fel Van Rieten. Etcham napbarnított, nyúzott arca elpirult. – És egy csomó könnyű célpontot is elvétettem – vallotta be bűnbánóan. – Én sem éreztem

valami jól magam. – A főnökének mi baja van? – kíváncsiskodott Van Rieten. – Valamiféle kelések – felelte Etcham. – Egy-két karbunkulust igazán ki lehet heverni – jelentette ki Van Rieten. – Ezek nem karbunkulusok – magyarázta Etcham. – Nem is egy vagy kettő. Már több tucat

nőtt rajta, néha öt is egyszerre. Ha kelések lettek volna, már rég nem élne. Ezek bizonyos szempontból nem olyan rosszindulatúak, bár más szempontból még rosszabbak.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Van Rieten. – Nos – szólalt meg habozva Etcham –, úgy tűnik, ezek nem gyűlnek meg oly mélyen és oly

széles területen, mint a karbunkulusok, nem is annyira fájdalmasak, akkora lázat sem okoznak. Viszont olyan betegség velejárójának látszanak, mely a tudatot támadja meg. Az elsőt még engedte bekötnöm, de a többit a lehető leggondosabban rejtegette előlem és az emberek elől. Amikor meggyűlnek, a sátrát zárva tartja, nem engedi, hogy kicseréljem a kötést, vagy hogy egyáltalán vele legyek.

– Van elegendő kötszerük? – kérdezte Van Rieten. – Van valamennyi – felelte Etcham bizonytalanul. – De úgysem lesz rá szükség. Kimossa a

kötszert, aztán újra felhasználja. – És hogyan kezeli a keléseket? – érdeklődött Van Rieten. – Egészen húsig levágja őket a borotvájával. – Micsoda? – kiáltott fel Van Rieten. Etcham nem felelt, csak mereven nézett a szemébe. – Bocsásson meg – mondta sietve Van Rieten. – Megijesztett. Ezek nem karbunkulusok.

Már régen halott lenne. – Azt hiszem, már mondtam, hogy nem karbunkulusok – jegyezte meg Etcham. – Az az ember biztosan megőrült! – kiáltott fel Van Rieten. – Olyasmi – felelt Etcham. – A tanácsaim nem hatnak rá; a végtelenségig makacs. – Hány kelést kezelt ilyen módon? – kérdezte Van Rieten. – Tudtommal kettőt – felelte Etcham. – Kettőt? – kérdezte Van Rieten. Etcham megint elpirult. – Láttam – vallotta be – a kunyhó résén keresztül. Ügy éreztem, rajta kell tartanom a

szemem, mert mintha nem lenne beszámítható. – Szerintem sem az – helyeselt Van Rieten. – És maga mind a kétszer látta, hogy mit művel? – Gyanítom – mondta Etcham –, hogy a többivel is így tett. – Mennyi volt rajta? – kérdezte Van Rieten. – Több tucat – felelte Etcham. – És eszik? – érdeklődött Van Rieten. – Farkasétvágya van – mondta Etcham. – Többet eszik két teherhordónál. – Járni tud? – kérdezte Van Rieten. – Alig vonszolja magát és állandóan nyögdécsel – válaszolta Etcham.

– Azt mondja, hogy egy kis láza is van – tűnődött Van Rieten. – Éppen elég, és túl gyakran – jelentette ki Etcham. – Előfordult, hogy önkívületi állapotba került? – kérdezte Van Rieten. – Csak kétszer – válaszolta Etcham. – Egyszer, amikor az első kelés kijött rajta, és még egy

alkalommal. Akkor senkit sem engedett közel magához. De hallottuk, hogy szünet nélkül beszél, és ez megijesztette a bennszülötteket.

– Önkívületében az ő nyelvüket használta? – kérdezte Van Rieten. – Nem – felelte Etcham –, de valami hasonló zagyvaság volt. Hamed Burghash azt mondta,

balunda nyelven beszél. Én nagyon kevéssé értek balunda nyelven. Nehezen tanulok nyelveket. Stone egy hét alatt több mang-battut szedett magára, mint amennyit én egy év alatt tanultam volna. De úgy rémlett, mintha mang-battu szavakat hallanék. Mindenesetre a mang-battu teherhordók megijedtek.

– Megijedtek? – ismételte meg Van Rieten kérdő hangon. – A zanzibáriak is, még Hamed Burghash is, sőt én is – felelte Etcham. – Csak más okból.

Ugyanis két hangon beszélt. – Két hangon – visszhangozta Van Rieten. – Igen – mondta Etcham, izgatottabban, mint addig. – Két hangon, mintha párbeszéd lenne.

Az egyik a sajátja volt, a másik egy kis vékony, mekegő hang, amilyet még sose hallottam. Úgy rémlett, a mély hangok közül általam is ismert mang-battu szavakat tudok kivenni, olyanokat, mint nedru, metababaés nedo, ami náluk fejet, vállat és, combot jelent, és talán még azt, hogy kudra és nekere: beszélni és fütyülni, valamint a visító hangok zajából azt, hogy matimipa, angunzi és kamomami: gyilkolni, halál és gyűlölni. Hamed Burghash is ilyesmit hallott. Sokkal jobban tud mang-battu nyelven, mint én.

– Mit szóltak a teherhordók? – kérdezte Van Rieten. – Azt mondták: Lukundoo! Lukundoo! – felelte Etcham. – Nem ismertem a szót; Hamed

Burghash szerint ez mang-battu nyelven leopárdot jelent. – Ez mang-battu nyelven: boszorkányság – mondta Van Rieten. – Nem csodálkozom, hogy ilyesmi jutott az eszükbe – mondta Etcham. – Elég volt hallani

azt a két hangot, hogy valaki hinni kezdjen a varázslatban. – És egyik hang felelt a másiknak? – kérdezte Van Rieten hanyagul. Etcham lebarnult arca

elszürkült. – Néha a kettő egyszerre beszélt – válaszolta rekedten. – Kettő egyszerre! – tört ki a szó Van Rietenből. – Az emberek is így hallották – mondta Etcham. – És ez még nem minden. Abbahagyta, és egy percig tanácstalanul nézett ránk. – Lehetséges, hogy valaki egyszerre beszél és fütyül? – kérdezte. – Hogy érti ezt? – kérdezett vissza Van Rieten. – Stone öblös baritonjának dörgésével egyidőben hallatszott valami magas, metsző fütyülés,

valami furcsa ziháló hang. Tudják, akármilyen magas hangon fütyül egy felnőtt férfi, a hangnak más a minősége, mintha egy fiú, egy nő vagy egy kislány fütyülne. Az ő hangjuk valahogy magasabban szól. Nos, ha el tudnak képzelni egy igen kicsi lányt, aki folyamatosan dal-lamtalanul fütyül: olyan volt az a hang, csak még áthatóbb, és Stone mély hangjával párhuzamosan hallatszott.

– És maga nem ment oda hozzá? – kiáltotta Van Rieten. – Még fenyegetéssel sem lehet hatni rá – mondta Etcham. – Ο viszont megfenyegetett engem

különösebb magyarázkodás nélkül, és egyáltalán nem úgy, mint egy beteg; csendesen és határozottan kijelentette, hogy akárki (engem egy kalap alá vett az emberekkel) megy is a közelébe, mialatt rosszul van, az illető halál fia. Nem is annyira a szavai voltak fenyegetőek, inkább a magatartása. Mint amikor egy fejedelem azt parancsolja, tartsák tiszteletben a magányát a halálos ágyon. Ezt egyszerűen nem lehetett megszegni.

– Értem – mondta röviden Van Rieten. – Nagyon beteg – ismételte meg Etcham tehetetlenül. – Gondolom, talán… Stone-hoz való mély ragaszkodása, az iránta érzett őszinte szeretet ledöntötte neveltetése

tilalomfáit. Ez a rajongás volt szemlátomást élete vezérlő szenvedélye. Mint minden jelentős emberben, Van Rietenben is volt egy jó adag önzés. És ez most a

felszínre tört. Kijelentette, hogy a mi életünk éppen úgy kockán forog naponta, mint Stone-é; hogy nem feledkezett meg arról, hogy honfitársak, hogy közös a hivatásuk, nem feledkezett meg a felfedezőket kötelező íratlan szabályokról, de nincs értelme veszélyeztetni az expedíciót egy minden bizonnyal menthetetlen embernek nyújtott igen kétes segítségért; hogy épp elég vadászni egyetlen expedíció számára is, ha a kettő egyesülne, az ellátás több mint kétszeres gond lenne; hogy az éhezés kockázata túl nagy. Hogy hét egész napot igénybe vevő utazással megszakítani utunkat (itt gratulált Etchamnek menetiramához) egyet jelentene az expedíció tönkretételével.

3.

Volt abban logika, amit Van Rieten mondott, és nyomatékot tudott adni neki. Etcham annyira röstelkedve és tisztelettudóan ült ott, mint egy negyedikes iskolás fiú az igazgató előtt. Van Rieten lezárta a vitát.

– Pigmeusok után kutatok az életem kockáztatásával. És ettől nem tágítok. – Akkor, talán ezek érdekelni fogják – szólt Etcham, nagyon csendesen. Két tárgyat vett elő inge oldalzsebéből, és odanyújtotta őket Van Rietennek. Gömbölyűek

voltak, nagyobbak egy szilvánál és kisebbek, mint egy őszibarack; nagyjából akkorák, hogy belefértek egy átlagos méretű tenyérbe. Színük fekete volt, és először nem láttam, mik is valójában.

– Pigmeusok – kiáltott fel Van Rieten. – Igazi pigmeusok! Nézd csak, nem érhetik el a két láb magasságot! Azt állítja, hogy ezek felnőtt emberek fejei?

– Semmit sem állítok – válaszolta Etcham nyugodtan. – Láthatja maga is. Van Rieten felém nyújtotta az egyik fejet. Közelről megvizsgáltam az alkonyi fényben.

Összeaszalódott, tökéletesen konzervált fej volt, a hús rajta olyan kemény, mint az argentin szárított marhahús. Gerinccsonk állt ki belőle ott, ahol az eltűnt nyakizmok ráncba zsugorodtak. Apró hegyes áll volt a kiugró állkapcson. A parányi fogak fehérek és egyenletesek a beesett ajkak között, az orr lapos, a kicsiny homlok hátrahajló; gyér hajcsomók borították a liliputi méretű koponyát. És nem csecsemő, gyermek vagy fiatalember koponyája volt, hanem felnőtté vagy éppen öregemberé.

– Honnan valók ezek? – érdeklődött Van Rieten. – Nem tudom – válaszolta Etcham precízen. – Stone holmija közt találtam, miközben

orvosságot, kábítószert vagy valami egyebet kerestem, amivel segíthetnék rajta. Sejtelmem sincs, honnan szerezte őket. De megesküdnék rá, hogy amikor eljutottunk erre a területre, még nem voltak nála.

– Biztos ebben? – érdeklődött Van Rieten, nagy szemét Etchamre függesztve. – Nagyon is biztos – felelte Etcham. – De hogyan juthatott hozzájuk a maga tudomása nélkül? – akadékoskodott Van Rieten. – Néha, vadászat közben tíz napra is elszakadtunk egymástól – mondta Etcham. – Stone

nem beszédes ember. Nem számolt el nekem minden lépésével. Hamed Burghash is lakatot tesz a szájára, és szigorúan fogja az embereket.

– Megvizsgálta már ezeket a fejeket? – kérdezte Van Rieten. – Alaposan – felelte Etcham. Van Rieten elővette a jegyzetfüzetét. Módszeres fickó volt. Kitépett egy lapot,

összehajtogatta és három egyenlő részre osztotta. Egyet nekem, egyet pedig Etchamnek adott. – Csak hogy próbára tegyem a benyomásaimat – mondta. – Szeretném, ha mindegyikük

külön-külön leírná, mi jut először eszébe ezekről a fejekről. Össze akarom hasonlítani a véleményeket.

Odanyújtottam Etchamnek a ceruzámat, és ő írni kezdett. Aztán én következtem. – Olvassa fel mind a hármat – mondta Van Rieten, átadva nekem a maga papírját. Van Rieten ezt írta: – Idős balunda boszorkánymester. Etcham ezt írta: – Öreg mang-battu fétisember. Én azt írtam, hogy: – Agg katongo mágus. – Tessék! – kiáltott fel Van Rieten. – Nézzenek rá! Semmi wagabi-batwa-, wambattu– vagy

wabotu-szerű nincs ezeken a fejeken. De nem is pigmeus. – Én is így gondoltam – mondta Etcham. – És azt mondja, előtte nem voltak nála? – Biztos, hogy nem – jelentette ki Etcham. – Ennek a végére kell járni – mondta Van Rieten. – Magával megyek. És mindent

megteszek, hogy megmentsem Stone-t. Kezet nyújtott. Etcham némán megszorította a kezét. Nagyon hálás volt.

4. Csupán Etcham lázas szenvedélyével lehetett öt nap alatt megjárni az utat. Az útvonal teljes

ismeretében és a mi segítségünkkel nyolc napot vett igénybe a visszaút. Hét nap kevés lett volna, pedig Etcham aggodalmának fojtott szenvedélyével noszogatott bennünket előre. És nem puszta kötelességtudás volt ez részéről, hiába is próbálta palástolni, a szenvtelen külszín alól akaratlanul is előizzott őszinte odaadása, rajongása Stone iránt.

Stone-t megfelelő körülmények között találtuk. Etcham gondoskodott jó magas töviságakból font zareeba-ról a tábor körül, a nádtetős kunyhókat szakértelemmel építették fel, és Stone kunyhója az adott lehetőségekhez képest maga volt a tökély. Hamed Burghasht nem ok nélkül nevezték el két Seyyidről. Egy szultán erényeit hordozta magában. Összefogta a mang-battukat, egyetlen ember sem oldott kereket, rendet tartott köztük. Mindezek mellett ügyes betegápoló és hűséges szolgáló volt.

A másik két zanzibári megbízható vadásznak bizonyult. Bár mindenki éhes volt, éhínség nem fenyegetett.

Stone egy vitorlavászon függőágyon feküdt, a függőágy mellett valamiféle összecsukható tábori asztal állt, olyan, mint egy taburett. Vizeskancsó és néhány fiola volt rajta, valamint Stone órája, a fiókban pedig a borotvája.

Stone tiszta volt, nem is éppen csupa csont és bőr, de azért nagyon odavolt. Nem eszméletlenül feküdt, csak kábultan, túl azon a lehetőségen, hogy parancsoljon vagy ellenálljon bárkinek is. Ügy tűnt, nem látta, hogy belépünk, és nem érzékelte, hogy ott vagyunk. Ezer közül is felismertem volna. A fiús mersz és kellem, persze, teljesen eltűnt belőle. De a feje most még inkább egy oroszlánéhoz hasonlított; a haja még mindig dús volt, szőke és hullámos; nem változtatta el a sűrű, göndör szőke szakáll sem, melyet a betegsége alatt növesztett. Még mindig robusztusnak és életerősnek látszott. Szeme tompán fénylett, dünnyögött magában, de nem szavakat, csupán értelmetlen szótagokat motyogott.

Van Rieten Etcham segítségével kitakarta és szemügyre vette. Ahhoz képest, hogy milyen régóta van ágyhoz kötve, jó erőben volt. Sebhelyeket csak a térde körül, a vállán és a mellén lehetett látni. Térdét kerekded

forradások borították, s a vállain is volt belőlük egy-egy tucat, vagy még több. Nyílt seb csupán kettő vagy három volt, további négy vagy öt épp hogy gyógyulni kezdett. Két friss kelés látszott rajta, mindkét mellkasán egy: a bal oldali fejlettebb és duzzadtabb. Nem hasonlítottak karbunkulusra, inkább mintha valami tompa és kemény bújt volna keresztül a viszonylag egészséges húson és bőrön, nem okozva jelentősebb gyulladást.

– Én ezeket nem vágnám fel – mondta Van Rieten, és Etcham helyeselt. Megigazították, rendbe tették amennyire csak lehetett, aztán közvetlenül napnyugta előtt

ismét benéztünk hozzá. A hátán feküdt, mellkasa még mindig szélesnek, masszívnak tűnt, de mintha bódulatban lett volna. Etchamet ott hagytuk vele, és a szomszédos kunyhóba mentünk, amelyet Etcham jelölt ki számunkra. Az őserdő megszokott zajai vettek körül, és hamarosan mély álomba merültem.

5.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy éberen fülelek a szuroksötétben. Két hangot hallottam, az egyik Stone-é volt, a másik furcsán sziszegett és zihált. Stone hangját sok év

távolából is megismertem. A másik azonban semmire sem emlékeztetett. Halkabban szólt, mint egy újszülött sírása, mégis olyan átható volt, mint egy rovar percegése. Van Rieten is mocorgott a sötétben; kölcsönösen konstatáltuk, hogy ébren vagyunk. Etchamhez hasonlóan én is keveset értettem balunda nyelven, de egy-két szót azért ki tudtam venni. A hangok egymást váltogatták, időnként szünet támadt a kettő között. Aztán hirtelen mindkettő egyszerre szólalt meg. Stone mély baritonja telten zengett, mintha csak teljesen egészséges lett volna, és az a másik hihetetlenül ciripelő fejhang vele egy időben hadarta a magáét; mint két veszekedő, akik túl akarják kiabálni egymást.

– Ezt nem bírom tovább – mondta Van Rieten. – Gyerünk, nézzük meg. Nála volt az egyik zseblámpa. Körbetapogatta, megnyomta a gombot és intett, hogy

kövessem. A kunyhó előtt jelt adott, hogy maradjak csendben, és ösztönösen kikapcsolta a fényt, mintha a látás nehezítené a hallgatózást.

A teherhordók parázsló tábortüzéből bágyadt fény esett ránk, ettől eltekintve teljes sötétségben álltunk; a fákon alig tört át a csillagok fénye, a folyó halkan morajlott. A két hang egyszerre szólalt meg, aztán a ciripelés hirtelen metsző fütyülésbe váltott, mely leírhatatlanul tört keresztül Stone rekedt szóáradatán.

– Úristen – kiáltott fel Van Rieten. Hirtelen fényt gyújtott. Etchamet ott találtuk mély álomba merülve, kimerülten a sok nyugtalankodástól és a

rendkívüli menetelés erőfeszítéseitől; most, hogy a teher az ő válláról bizonyos értelemben Van Rietenére tevődött át, teljesen eleresztette magát. Még az arcába tűző fény sem ébresztette fel.

A fütyülés abbamaradt, és újra a két korábbi hang hallatszott. Mindkettő Stone függőágyából jött, ahol úgy feküdt a rávetülő fehér fényben, ahogyan ott hagytuk, csak a karjait lökte a feje fölé és a kötéseket tépte le a melléről.

A jobb mellén levő kelés kifakadt. Van Rieten ráirányította a fényt, és tisztán láttunk mindent. Egy fej nőtt ki a húsából, ugyanolyan, mint azok a szárított példányok, melyeket Etcham mutatott nekünk. Mintha egy balunda fétisember fejének miniatűr mása lett volna. Bőre fekete volt, csillogó fekete, akár a legfeketébb afrikai bőr; gonosz, apró szemefehérjét ide-oda forgatta és a még ilyen parányi arcon is visszataszítóan duzzadt vörös ajkai közül kivillantotta mikroszkopikus fogait. Göndör, gyapjas hajjal borított csöpp koponyáját rosszindulatúan ingatta, s közben szüntelenül fecsegett azon az érthetetlen fejhangon. Stone elcsuklóan motyogott valamit a halandzsára.

Van Rieten elfordult Stone-tól, és némi nehézség árán felébresztette Etchamet. A félig még kábult Etcham némán bámulta a jelenést.

– Látta, hogy levág két duzzanatot? – kérdezte Van Rieten. Etcham nem tudott szólni, csak bólintott.

– Nagyon vérzett? – kérdezte Van Rieten. – Alig – válaszolta Etcham. – Fogja le a karját – utasította Van Rieten. Felemelte Stone borotváját, és átnyújtotta nekem a zseblámpát. Stone semmi jelét nem adta,

hogy érzékelné a fényt, vagy azt, hogy ott vagyunk. Csak az apró fej visított és acsargott ránk. Van Rieten keze biztos volt, a borotvasuhintás egyenletes és pontos. Stone meglepően

kevéssé vérzett, és Van Rieten bekötözte a sebét, mintha csupán zúzódás vagy karcolás lett volna.

Stone abban a pillanatban elnémult, mikor a belőle burjánzott fejet levágták. Miután minden tőle telhetőt megtett Stone-ért, Van Rieten kitépte kezemből a lámpát. Felkapott egy fegyvert, és a földet fürkészte az ágy körül, majd egyszer-kétszer gonoszul lesújtott a puskatussal.

Visszatértünk a kunyhónkba, de jószerével le se tudtam hunyni a szememet.

6. Másnap dél körül, fényes nappal hallottuk meg a két hangot Stone kunyhójából. Az

őrködéssel megbízott Etchamet álomba merülve találtuk. A bal oldali duzzanat is kifakadt és egy, a korábbihoz hasonló, visongó és acsarkodó fej tűnt fel benne. Etcham felébredt, és mindhárman szótlanul, üres tekintettel álltunk az ágy körül. Stone rekedtes hangon feleselt a torz lénnyel.

Van Rieten előrelépett, felemelte Stone borotváját és letérdelt az ágy mellé. A parányi fej rávicsorgott.

Stone ekkor váratlanul angolul kezdett beszélni. – Ki vagy te itt a borotvámmal? Van Rieten visszahőkölt és felállt. Stone szeme most tiszta volt és csillogó; körbepásztázta a kunyhót. – A vég – mondta. – Felismerem: ez a vég. Mintha Etchamet látnám, úgy, mint az életben. És

Singleton! Ó, Singleton! Ifjúkorom szellemei, jöjjetek, nézzétek, amint eltávozom! És te, fekete szakállú furcsa kísértet a borotvámmal! Távozzatok mindannyian!

– Nem kísértet vagyok, Stone – próbáltam válaszolni. – Hanem hús-vér ember. Etcham és Van Rieten is az. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad.

– Van Rieten – kiáltott fel. – Jobb kezekbe kerül a művem. Szerencse kísérjen utadon, Van Rieten.

Van Rieten közelebb lépett hozzá. – Csak egy percig maradj nyugton, öregfiú – mondta csillapítóan. – Csak egyetlen

nyisszantás. – Sok ilyen nyisszantást tűrtem el nyugodtan – felelte Stone egészen tisztán. – Engedj.

Engedd, hogy úgy haljak meg, ahogyan én akarok. A hidra, az semmi ehhez képest. Levághatsz tíz, száz, ezer fejet, de az átok eltörölhetetlen, nem teheted semmissé. Ami a csontokba ette magát, az nehezebben távozik a húsból, mint ami ott tenyészik. Többé ne vágj belém. ígérd meg!

Hangjába visszatért ifjúkorának régi, méltóságteljes tónusa, és ez még Van Rietent is megingatta, ahogy mindig mindenkit megingatott.

– Megígérem – mondta Van Rieten. Mihelyt kiejtette e szavakat, Stone tekintete újra ködbe borult. Mindhárman köré ültünk és figyeltük, hogy nő ki a húsából az undok, makogó torz lény, s

hogyan nyúlik ki belőle két ocsmány, vézna kis fekete kar. A valószínűtlenül csöpp kis körmök alig észrevehető holdacskái tökéletesen illeszkedtek a húshoz, a tenyéren lévő rózsaszín folt ocsmány módon valóságos volt. A karok hadonásztak és a jobb kéz Stone szőke szakálla felé kapkodott.

– Én ezt nem bírom – kiáltott fel Van Rieten, és újra felemelte a borotvát. Stone szeme tüstént kinyílt, tekintete kemény volt és villogó. – Van Rieten megszegi a szavát? – mondta lassan, tagoltan. – Soha! – De segítenünk kell magán – lihegett Van Rieten. – Engem már se megsegíteni, se megsérteni nem lehet – mondta Stone. – Eljött az órám.

Nem más hozta rám ezt az átkot; belőlem nőtt ki, mint itt ez a szörnyűség. És most elmegyek. Szeme becsukódott, és mi tehetetlenül álltunk, miközben a hozzánőtt alak élesen sivító

hangokat prüszkölt. Egy perccel később Stone újra megszólalt. – Minden nyelvet beszélsz? – kérdezte gyorsan. És a pöttöm kinövés váratlanul angolul

felelt: – Aha, nagyon is, mindent, amit te – öltötte rá mikroszkopikus nyelvét, miközben ajkai

vonaglottak és bólogatott. Láttuk, amint vézna oldalán a szálvékony bordák megemelkedtek a lélegzetvételtől.

– Hát nem tud megbocsátani nekem? – kérdezte Stone tompa, fojtott hangon. – Nem, amíg zsombék nem nő a ciprusfákon – vinnyogta a fej. – Amíg csillagok fénylenek a

Pontchartrain tó felett, nem bocsát meg.

Akkor Stone egyetlen mozdulattal az oldalára fordult. Egy pillanattal később halott volt. Mikor Singleton hangja elnémult, a szobában egy ideig csend honolt. Egymás lélegzetét is

hallottuk. A tapintatlan Twombly szólalt meg először. – Feltételezem – mondta –, hogy levágta a csöppséget és elhozta spirituszban. Singleton zord tekintetet vetett rá. – Úgy temettük el Stone-t – válaszolta –, ahogy meghalt, csonkítatlanul. – De hát – folytatta a gátlástalan Twombly – ez az egész eset hihetetlen. Singleton megmerevedett. – Nem is reméltem, hogy hinni fog nekem – mondta. – Megmondtam az elején: noha

hallottam és láttam, amikor visszagondolok rá, magam se hiszem el.

SAKI (H. H. MUNRO)

Pán bosszúja Sylvia Seltoun a végső győzelemnek azzal a kellemes érzésével ette a reggelijét yessney-i

nappalijában, amit egy lelkes vasbordájú érezhetett a worcesteri ütközet másnapján. Vérmérséklete nemigen tette harciassá, de a küzdőknek ahhoz a sikeres fajtájához tartozott, akit a nehézségek megedzenek. A végzet úgy akarta, hogy az életét egy sor apró küzdelem töltse ki; általában az ellenfél volt némi előnyben, és neki épphogy sikerült győznie. És most úgy érezte, hogy a legkeményebb és természetesen a számára legfontosabb harcát koronázta siker. Férjül vette Mortimer Seltount, „Mortimert, a Hullát”, ahogyan bizalmasabb ellenségei nevezték, családjának hideg gyűlölete, no meg annak ellenére, hogy Mortimer a nőkkel szemben leplezetlen közönyt tanúsított. Ez valóban olyan győzelem volt, melynek keresztülvitele bizonyos céltudatosságot és talpraesettséget igényelt. S tegnap a győzelmét azzal tette teljessé, hogy elszakította a Várostól, valamint a hozzá tartozó fürdőhelyektől, és – a saját szavával élve – „letelepítette” ebben a távoli, erdőkkel övezett majorságban, mely a férfi vidéki háza volt.

– Sohase lesz képes rávenni Mortimert, hogy elmenjen innen – mondta a férfi anyja rosszindulatúan –, de ha egyszer mégis elmegy, akkor ott is marad. Yessney is elbűvöli majd ugyanúgy, ahogy a Város is elbűvölte. Azt, hogy mi köti őt a Városhoz, még csak megérti az ember, no de Yessney …

Es a főrendű özvegy vállat vont. Kietlen, majdhogynem barbár vadon vette körül Yessneyt, mely valószínűleg nem felelt meg a városi ízlésnek, és Sylvia, nevével ellentétben,2 minden olyan helyen idegenül mozgott, mely erdősebb volt, mint a „lombos Kensington”. Úgy tekintett a vidékre, mint valamire, ami a maga nemében nagyszerű és hasznos, de ami nyugtalanítóvá válhat, ha túlságosan belefeledkezünk.

A városi élettel szembeni bizalmatlanság új dolog volt szamara, mely Mortimerrel kötött házasságából született: ugyanakkor megelégedettséggel figyelte, hogy az, amit ő „Jermyn

Street-i kifejezésének nevezett, fokozatosan eltűnik a férfi szeméből, ahogy

2 Silva = erdő, vadon (lat.)

Yessney fái es harasztja az előző éjszaka körülfogta őket. Az ő akaratereje és stratégiája kerekedett felül: a férfi maradt.

A nappali ablakai előtt háromszögletű, füves lejtő nyúlt el, melyet némi jóindulattal pázsitnak is lehetett nevezni; túl egy alacsony, elhanyagolt fuksziabokrokból álló sövényen a lejtő meredekebbé vált, hanga és saspáfrány borította, s egy tölgyfával és tiszafával sűrűn benőtt tátongó völgykatlanba futott. Ebben a barbár világban úgy tűnt, rejtett összefüggés van az életöröm és a láthatatlan dolgok rémuralma között. Sylvia önelégülten mosolygott, amint egy művészeti főiskolás elismerő pillantásával végigpásztázott a tájon, aztán hirtelen majdnem megborzongott.

– Nagyon vad ez a vidék – szólt a hozzá csatlakozó Mortimerhez. – Azt gondolhatná az ember, hogy egy ilyen helyen sose halt ki egészen Pán tisztelete.

– Pán tisztelete sose halt ki – mondta Mortimer. – Más, újabb istenek időről időre elhódították híveit, de ő a Természetisten, akihez végül mindenkinek vissza kell térnie. Minden Istenek Atyjának nevezik, de a legtöbb gyermeke halva született.

Sylvia őszinte, spontán és áhítatos módon volt vallásos, és nem szerette, ha a hitét semmibe

veszik, de az mégis új és reményteli fejlemény volt, hogy Mortimert, a Hullát valamiről ilyen energiával és meggyőződéssel hallja beszélni.

– Csak nem hiszel Pánban? – kérdezte furcsálkodva. – A legtöbb dologban bolond vagyok – mondta csendesen Mortimer –, de azért annyira

mégsem, hogy ne higgyek Pánban, ha már itt élek. És ha okos vagy, te se fogod őt könnyelmű módon megtagadni, amíg az ő birodalmában tartózkodsz.

Nem egészen egy héttel később történt, hogy Sylvia, miután eltelt a Yessney körüli erdei sétákkal, szemleútra indult a farmépületekhez. A gazdasági udvar úgy jelent meg tudatában, mint egy vidám sürgést-forgást ábrázoló jelenet mosolygó fejőlányokkal, köpűkkel és cséphadarókkal, és ménekkel, melyek térdig merülve isznak a kacsáktól nyüzsgő pocsolyákból. Amint a yessney-i majorság ösztövér, szürke épületei között bolyongott, lesújtó csend és kietlenség fogadta; mintha egy magányos, elhagyatott tanyán járt volna, melyet már régen baglyok és pókhálók kerítettek hatalmukba; valami alattomos éber rosszindulat sugárzott feléje. Láthatatlan dolgok árnyéka vetült rá, ugyanaz az árnyék, ami a fákkal benőtt völgykatlanokban és bozótokban leselkedett. Súlyos ajtók, lehúzott redőnyű ablakok mögül paták szüntelen dobogása és láncok csikorgása hallatszott, s időnként egy istállóba zárt állat bőgése. Egy távoli sarokból borzas kutya figyelte átható, barátságtalan tekintettel; amint a közelébe ért, csendesen bebújt a kutyaólba és éppoly hangtalanul mászott elő, amikor már elment mellette. A szénaboglyában kapirgáló tyúkok egy kapu alá menekültek előle. Sylvia úgy érezte, hogyha egy emberi lény akadna útjába a csűrök és tehénistállók vadonában, az is nyomban megfutamodna. Egy tócsában elnyúlva hatalmas anyakoca hevert, nagyobb, mint amilyet egy városi asszony a legmerészebb álmában elképzelt volna, s kész volt rá, hogy barátságtalanul fogadja, és ha szükséges, meghátrálásra kényszerítse a hívatlan vendéget. így hát Sylvia igyekezett feltűnés nélkül visszavonulni. Amint elhaladt a szérűskertek, tehénistállók és a hosszú, csupasz falak mellett, hirtelen összerezzent egy furcsa hangtól: egy aranyló és kétértelmű fiúnevetés visszhangjától. Janra, a farmon alkalmazott egyetlen fiúra esett a pillantása; a csepűhajú, ösztövér arcú parasztgyerek egy burgonyaföldön dolgozott a közeli domboldalban. Mortimer utóbb azt mondta, hogy egyetlen más szóba jöhető tettesről sem tud, aki lesben állva Sylvia megfutamodásán gúnyolódhatott. A rejtélyes eredetű visszhang tovább erősítette az asszony benyomásait egy Yessney környékén lebegő alattomos, baljóslatú „valamiről”.

Mortimert nagyon keveset látta; úgy tűnt, a farm, az erdő és a pisztrángos patakok teljesen lefoglalják hajnaltól sötétedésig. Egy alkalommal elindult abba az irányba, amelybe a férjét látta menni reggel, és egy diófaligeten keresztül eljutott egy tisztásra, melyet távolabb hatalmas tiszafák zártak le; a tisztás közepén kőalapzaton egy fiatal Pán kis bronzfigurája állt. Gyönyörűen megmunkált darab volt, de Sylvia figyelmét elsősorban az a tény kötötte le, hogy valaki frissen vágott szőlőfürtöt helyezett áldozati ajándékként a lábához. Szőlőből egyáltalán nem volt sok a majorságban, és Sylvia dühösen kapta fel a fürtöt a kőtalapzatról. Megvetéssel párosuló bosszúság uralkodott el rajta, amint lassan hazafelé bandukolt, majd valami erős érzés kerítette hatalmába, mely közel volt a félelemhez; a sűrű bozóton keresztül egy fiú arca nézett rá fenyegetően, barna, gyönyörű arc, de kimondhatatlanul gonosz szemekkel. Elhagyatott ösvény volt, minthogy Yessney körül minden ösvény elhagyatott, és Sylvia tovább sietett anélkül, hogy közelebbről megvizsgálta volna a váratlan jelenést. Még el sem ért a házig, amikor felfedezte, hogy menekülés közben elejtette a szőlőfürtöt.

– Ma láttam az erdőben egy fiatalembert – mondta aznap este Mortimernek –, az arca barna volt, de csinos, ezzel együtt csirkefogónak tűnt. Cigány, gondolom.

– Logikus gondolat – mondta Mortimer –, csakhogy jelenleg ezen a vidéken nincsenek cigányok.

– Akkor meg ki lehetett az? – kérdezte Sylvia, és miután Mortimernek nem volt ötlete, elmesélte, hogyan találta meg az áldozati ajándékot.

– Azt hiszem, a te műved volt – állapította meg. – Ártalmatlan bolondozás, de az emberek, ha tudnák, azt hinnék, teljesen hülye vagy.

– Csak nem nyúltál hozzá? – kérdezte Mortimer. – Hát … eldobtam a szőlőt. Olyan ostobaságnak tűnt – mondta Sylvia, miközben Mortimer

szenvtelen arcán a harag jeleit kutatta. – Nem hiszem, hogy okosan tetted – mondta a férfi elgondolkodva. – Azt beszélik, hogy az

Erdőisten kegyetlenül bánik azokkal, akik felbosszantják. – Talán azokkal, akik hisznek benne, de láthatod, én nem tartozom közéjük – vágott vissza

Sylvia. – Mindegy – mondta Mortimer sima, szenvtelen hangján –, ha én volnék a helyedben, távol

tartanám magam az erdőktől és gyümölcsösöktől, s a farmon nagy ívben elkerülném a szarvat viselő állatokat.

Ez képtelenül hangzott, de azon az elhagyatott, erdőkkel övezett helyen egy ilyen képtelenség elég volt ahhoz, hogy valami bujkáló nyugtalanságot keltsen.

– Mortimer – szólt hirtelen Sylvia –, azt hiszem, azért a közeljövőben vissza kellene költöznünk a városba.

Győzelme nem volt oly teljes, mint hitte; olyan területre vezette, ahonnan immár sürgősen szabadulni akart.

– Csak nem képzeled, hogy valaha is visszatérsz a Városba – mondta Mortimer. Mintha csak más szavakkal anyja jóslatát ismételte volna el.

Sylvia másnap délután elégedetlenül és bizonyos önmegvetéssel állapította meg, hogy ösztönösen igyekszik elkerülni az erdőt. Ami a szarvat viselő állatokat illeti, Mortimer figyelmeztetésére aligha volt szükség, mivel a legenyhébben szólva is óvakodott tőlük, képzelete a legjámborabb fejőstehenet is bikává változtatta, mely hajlamos bármelyik pillanatban vörös posztót látni. A kost, mely a gyümölcsös alatti szűk legelőn legelt, hosszú megfontolás után békés jószágnak ítélte; ma mégse tette próbára az engedelmességét, mert az általában nyugodt állat izgatottan járkált ide-oda, a mező egyik sarkából a másikba. Távoli, szeszélyes furulyaszó hallatszott a szomszédos erdőből, mintha nádfuvolán játszanának, és úgy tűnt, valami titkos kapcsolat van az állat nyugtalan járkálása és az erdőből jövő zabolátlan muzsika között. Sylvia felfelé irányította a lépteit, és megmászta a haraszttal borított lejtőket, melyek hullámos hegynyúlványban végződtek magasan Yessney felett. Maga mögött hagyta a furulyaszót, de a lábánál levő erdős völgykatlanokon keresztül a szél újabb hangfoszlányokat sodort felé, a nyomon levő vérebek erőteljes csaholását. Yessney éppen Devon és Somerset határán feküdt, és az üldözött szarvas néha erre vette útját. Sylvia most egy sötét testet látott dombról dombra kapaszkodni, mely ahogy leereszkedett a völgyekbe

és keresztülvágott rajtuk, üjra és újra eltűnt a szeme elől, miközben mögötte egyre csak erősödött a könyörtelen kórus hangja, és az asszonyban izgalom keveredett valami meghatározhatatlan vonzódással, amit az ember minden üldözött iránt érez, akinek a sorsában nem közvetlenül érdekelt. Végül a szarvas áttört a tölgycserjés legkülső vonalán, és ott állt zihálva a nyílt térségen: kövér, szeptemberi szarvasbika volt, fején gyönyörű agancsot hordott. Kézenfekvőnek látszott, hogy most leereszkedik Undercombe barna tavacskáihoz, onnan pedig a vörös szarvas kedvelt menedéke, a tenger felé veszi az útját. De Sylvia meglepetésére nem ez történt; a szarvas a hegyoldal felé fordította a fejét és esetlen elszántsággal elindult fölfelé a hangában. „Borzalmas lesz – gondolta Sylvia –, a kopók közvetlenül a szemem előtt fogják ledönteni.” De a falka muzsikája mintha egy percre elhalt volna, és helyette ismét meghallotta azt a vad furulyázást, mely hol ezen, hol azon az oldalon hangzott fel, mintha egy utolsó erőfeszítésre akarná sarkallni a gyengülő szarvasbikát. Sylvia félrehúzódott a szarvas útjából, alakját félig eltakarták a sűrű áfonyabokrok, és elmerülten figyelte a pompás állatot, amelynek verejtéktől sötétlő horpaszához képest a nyakán egész világosnak tűnt a durva szőrzet. A szarvas egyenest felfelé lódult. Az éles furulyahang hirtelen közvetlenül Sylvia mellett szólalt

meg, mintha a lábánál levő bokrokból jönne, és ugyanebben a pillanatban a hatalmas vad megfordult, és egyenesen felé tartott. Most, hogy ő maga forgott veszélyben, részvéte az üldözött iránt egy szempillantás alatt páni rettegésbe fordult; a vastag hangagyökerek akadályozták a menekülésben, és egy őrjöngő pillantást vetett lefelé, a közeledő kopókra. A hatalmas agancsnyársak már csak néhány yardnyira voltak tőle, és tehetetlen félelmébe belevillant Mortimer figyelmeztetése, hogy óvakodjék a szarvat viselő vadaktól. Aztán az öröm egyetlen gyors dobbanása: látta, hogy nincs egyedül; egy emberi alak áll néhány lépésnyire tőle, térdig az áfonyabokrok között.

– Kergesse el! – sikoltotta. De az alak meg se mozdult. Az agancsok egyenesen a mellének vágódtak, az üldözött vad fanyar illata az orrába csapott,

de a szemében ülő borzadály nem a közeledő halálnak szólt; valami mást pillantott meg. És fülében egy fiú nevetésének a visszhangja csengett, aranylón és kétértelműen.

SAKI (H. H. MUNRO)

Gabriel-Ernest – Egy vadállat van az erdejükben, – mondta Cunningham, a művész, a pályaudvar felé

menet. Az utazás alatt ez volt az egyetlen megjegyzése, de mivel Van Cheele megszakítás nélkül beszélt, társának némasága nem volt észrevehető.

– Legfeljebb egy-két kóbor róka, vagy néhány helybéli menyét. Semmi komolyabb – mondta Van Cheele. A művész nem szólt semmit.

– Hogy érti azt, hogy vadállat? – kérdezte később Van Cheele, mikor a peronon álltak. – Sehogy. Képzelődtem. Itt a vonat – mondta Cunningham. Aznap délután Van Cheele

szokásos erdei sétájára indult birtokán. A dolgozószobájában egy kitömött bölömbikát tartott, és meglehetősen sok vadvirág nevét

ismerte, úgyhogy nénikéje feltehetően némi joggal nevezte őt természetbúvárnak. Mindenesetre nagy sétáló volt. Az volt a szokása, hogy gondolatban mindenről jegyzeteket készített, amit útja során látott, nem is annyira azért, hogy a kor tudományához járuljon hozzá, mint inkább, hogy beszédtémáról gondoskodjon. Amikor a harangvirágok kibújtak a földből, súlyt helyezett rá, hogy erről mindenkit tájékoztasson, nem mintha az évszak állásából nem lehetett volna amúgy is következtetni az eseményre, de legalább hallgatói érezhették, hogy semmit sem titkol előlük. Amit azonban Van Cheele azon a bizonyos délutánon látott, az jócskán eltért addigi tapasztalataitól. Egy sima kőpárkányon, mely egy tölgyekkel benőtt völgyben levő mély tavacska fölé hajlott, tizenhat év körüli fiú feküdt elnyújtózva; barna végtagjait szárítgatta kényelmesen a napon. Csapzott, a legutóbbi vízbeugrástól nedves haja a fejéhez tapadt, és világosbarna szeme, amely úgy világított, hogy már-már egy tigris szemvillanása sejlett fel benne, Van Cheele felé fordult, bizonyos lusta éberséggel. Váratlan jelenés volt, és Van Cheele azon kapta magát – és ez nála szokatlan volt –, hogy előbb gondolkozik, csak aztán beszél. Honnan a csudából került ide ez a vad külsejű fiú? – gondolta. A molnár felesége úgy két hónappal ezelőtt elveszítette az egyik gyerekét, a feltételezések szerint elvitte a malmot hajtó víz, de az még csecsemő volt, ez meg félig-meddig felnőtt fickó.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Láthatja, napozom – felelt a fiú. – Hol laksz? – Itt az erdőben. – Az nem lehet, hogy az erdőben laksz – mondta Van Cheele. – Nagyon szép erdők ezek – mondta a fiú, leheletnyi lenézéssel a hangjában. – De hát hol alszol éjszaka? – Éjszaka nem alszom; akkor van a legtöbb dolgom. Van Cheele-t bosszantani kezdte, hogy a probléma, amivel küszködik, kisiklik a kezei közül.

– Mivel táplálkozol? – kérdezte. – Hússal – mondta a fiú, és lassan ízlelgette a szót, mintha már bele is kóstolt volna. – Hússal! Miféle hússal? – Ha annyira érdekli, nyúllal, vízimadárral, szárnyasokkal, báránnyal, ha szezonja van,

gyerekkel, ha hozzájutok; de éjszaka, amikor a legtöbbet vadászom, általában jól elzárják őket. Jó két hónapja már, hogy utoljára gyerekhúst ettem.

Van Cheele az ugratásról nem vett tudomást, inkább az orvvadászatra terelte a szót. – Túl nagy a mellényed, ha azt állítod, hogy nyulakat eszel. (Tekintetbe véve a fiú

öltözékének jellegét, a metafora aligha volt találó.) – A mi hegyoldalainkban a nyulakat nem olyan könnyű elkapni.

– Éjszaka négy lábon vadászok – hangzott a némiképp rejtélyes válasz. – Gondolom, úgy érted, hogy kutyával vadászol? – kockáztatta meg Van Cheele. A fiú lassan a hátára fordult, és különös, mély hangon felnevetett, ami jó esetben kuncogás,

rossz esetben morgás is lehetett. – Nem hiszem, hogy egy kutya a társaságomra vágyna, különösen éjjel. Van Cheele kezdte érezni, hogy van valami határozottan hátborzongató a furcsa szemű,

furcsa beszédű ifjúban. – Nem engedhetem meg, hogy itt maradj az erdőben – jelentette ki parancsoló hangon. – Azt hiszem, jobb magának, ha itt vagyok, mint a házában – mondta a fiú. Ε vad, meztelen lény látványa Van Cheele pedánsan rendben tartott házában valóban

riasztónak tűnt volna. – Ha nem távozol magadtól, kényszeríteni foglak – mondta Van Cheele. A fiú villámgyorsan megfordult, fejest ugrott a tóba, és egy pillanattal később nedves és

csillogó testét félig a partra vetette, ott, ahol Van Cheele állt. Ha mindezt egy vidra csinálja, nem lett volna benne semmi feltűnő; a fiútól azonban elég döbbenetes teljesítmény volt. Van Cheele önkéntelen mozdulatot tett hátrafelé, a lába megcsúszott, és majdnem elterült a csúszós, elgazosodott parton, szemközt azzal a tigrisére emlékeztető sárga szempárral, mely nem is volt oly távol az övétől. Kezét ösztönösen a torka irányába emelte. A fiú ismét felnevetett, olyan nevetéssel, mely már inkább csak morgás volt, nem kuncogás, és aztán, egy újabb meglepően villámgyors mozdulattal eltűnt Van Cheele szeme elől a hajladozó gazok és páfrányok között.

– Micsoda rendkívüli vadállat! – mondta Van Cheele, amikor feleszmélt. Aztán eszébe jutott Cunningham megjegyzése: „Egy vadállat van az erdejükben.”

Amint lassan hazafelé tartott, különböző helyi eseményeken törte a fejét, melyek e meglepő fiatal vadember feltűnésében lelhetik magyarázatukat.

Az utóbbi időben valami megritkította a vadállományt az erdőben, baromfik tűntek el a farmokról, a nyúlállomány rejtélyesen megfogyatkozott, és arról is érkeztek hozzá panaszok, hogy bárányok tűntek el a legelőről. Lehetséges, hogy ez a vad fiú tényleg állatokat fogdos a környéken egy okos kopó társaságában? Azt mondta, hogy „négy lábon” vadászik, de aztán különös módon arra célozgatott, hogy egyetlen kutya se merne a közelébe menni, „különösen éjszaka”. Mindenképpen rejtélyes. Van Cheele felidézte a különböző pusztításokat, melyeket az utóbbi egy-két hónapban követtek el, majd hirtelen megakadt mind a sétában, mind a gondolkodásban. A gyerek, aki két hónappal ezelőtt tűnt el a malomból – a vizsgálat eredménye szerint beleesett a patakba és az elsodorta; de az anyja folyton azt hajtogatta, hogy visítást hallott a ház domb felőli oldalán, a vízzel ellenkező irányból. Képtelen feltételezés, gondolta Van Cheele, de mégis azt kívánta, bárcsak ne tette volna a fiú azt a hátborzongató megjegyzést a két hónapja evett gyerekhúsról. Ilyen szörnyűséget még tréfából se szabadna mondani.

Van Cheele, szokásától eltérően, nem érzett kedvet ahhoz, hogy beszámoljon az erdőben tett felfedezéséről. Gyülekezeti elöljáró volt és békebíró, és pozícióját valahogy kompromittálta volna a tény, hogy ilyen kétes személy rejtőzik a birtokán; még az is elképzelhető, hogy tőle követelnének kártérítést az elhurcolt bárányokért és baromfikért. Aznap este a vacsoránál

szokatlanul csöndes volt.

– Hová lett a hangod? – kérdezte a nénikéje. – Azt gondolhatná az ember, hogy farkassal

találkoztál. Van Cheele, aki nem ismerte a régi mondást, a megjegyzést kissé ostobának találta; ha

valóban találkozott volna farkassal a birtokán, rendkívüli módon foglalkoztatná a téma. Másnap a reggelinél Van Cheele ráébredt, hogy a tegnapi eseménnyel kapcsolatos

nyugtalanságérzete nem tűnt el nyomtalanul, és elhatározta, hogy átvonatozik a szomszédos püspöki székhelyre, felkutatja Cunninghamet, és megtudja tőle, valójában mit is látott, ami kiváltotta belőle azt a megjegyzést az erdőben tanyázó vadállatról. Miután döntött, szokásos jókedve részben visszatért, és egy könnyű kis melódiát dúdolt, miközben átsétált a nappaliba, hogy mint rendesen, elszívjon egy cigarettát. De amikor a szobába lépett, a melódia hirtelen istenfélő könyörgésbe ment át. A díványon ott hevert az erdei fiú kényelmes, már-már túlzottan is békés testtartásban. A teste szárazabb volt, mint mikor Van Cheele utoljára látta, de ettől eltekintve semmi változás nem volt az öltözékében.

– Hogy mertél idejönni? – kérdezte Van Cheele dühösen. – Azt mondta, nem maradhatok az erdőben – felelte nyugodtan a fiú. – De azt nem, hogy gyere ide. Merthogy a nénikém esetleg megláthat! És egy pillantással, mely minimálisra akarta csökkenteni a katasztrófát, Van Cheele a tőle

telhető legnagyobb gyorsasággal a Morning Post lapjai alá rejtette hívatlan vendégét. Ebben a pillanatban belépett a nénikéje.

– Ez a szegény gyerek, úgy látszik, eltévedt, és elveszítette az emlékezőképességét is. Nem tudja, ki fia-borja – magyarázta Van Cheele kétségbeesetten, miközben nyugtalanul pillantott a lelenc szemébe, hogy vajon a kínos őszinteség nem tartozik-e egyéb vad hajlamai közé.

Miss Van Cheele nagyon meglepődött. – Talán benne van a monogramja az alsóneműjében – vetette föl. – Úgy tűnik, annak a legnagyobb részét is elveszítette – mondta Van Cheele, miközben

dühösen megragadta a Morning Postot, hogy a helyén maradjon. Egy meztelen, otthontalan gyerek olyan melegséggel töltötte el Miss Van Cheele-t, mint egy

kóbor cica, vagy egy gazdátlan kutyus. – Mindent meg kell tennünk érte, amit csak tudunk – határozta el, és a küldönc, akit a

parókiára menesztettek az ottani szolgálóhoz, hamarosan egy rend raktáron tartott ruhával tért vissza és a szükséges tartozékokkal, inggel, cipővel, gallérral stb. Van Cheele szemében a fiú kiöltözötten, tisztán és ápoltán se veszített semmit titokzatosságából, de a nénikéje aranyosnak találta.

– Addig is, amíg megtudjuk, kicsoda valójában, hívnunk kell valahogyan – mondta. – Gondolom, lehetne Gabriel-Ernest. Szép és jóravaló név.

Van Cheele a nevet illetően egyetértett vele, csak a gyerekkel kapcsolatban voltak kétségei. Aggodalmait nem csökkentette a tény, hogy idős és egyébként higgadt spánielje, melyet a fiú érkezésekor kizártak a házból, kitartóan reszketett és csaholt a gyümölcsös legtávolabbi végében, a kanári pedig, mely általában éppen olyan beszédes volt, mint maga Van Cheele, csak ijedt csipogásokat engedett meg magának. A férfiban minden eddiginél erősebb elhatározás született, hogy késedelem nélkül tárgyaljon Cunninghammel.

Mialatt a pályaudvarra hajtott, nénikéje úgy intézkedett, hogy délután Gabriel-Ernest segít vendégül látni teára a vasárnapi iskola tanulóit.

Cunningham először nem mutatott hajlandóságot a tárgyalásra. – Az anyám bizonyos agybántalmak következtében halt meg – magyarázta –, úgyhogy

megértheti, miért idegenkedem attól, hogy hosszasan ecseteljek lehetetlenül fantasztikus jelenségeket, amiket esetleg láttam, vagy úgy véltem, hogy látok.

– De mégis mit látott? – akadékoskodott Van Cheele. – Amit úgy véltem, hogy látok, olyan rendkívüli volt, hogy nincs az a józan ember, aki hitelt

adna neki. Az utolsó estén, amit önnél töltöttem, a gyümölcsös bejáratánál álltam, félig takarva az élősövénytől, és a naplementét néztem. Hirtelen egy meztelen fiúra lettem figyelmes –, valamelyik szomszédos tavacska fürdőzőjének gondoltam –, kint állt a kopár domboldalon és szintén a naplementét szemlélte. A tartása olyannyira emlékeztetett egy pogány mítosz vad faunjára, hogy azonnal fel akartam fogadni modellnek, és azt hiszem, egy perc múlva meg is szólítottam volna. De ebben a pillanatban a nap lebukott, és minden narancssárga és pirosas szín elillant a tájról, hidegséget és szürkeséget hagyva maga után. És ugyanebben a pillanatban megdöbbentő dolog történt: a fiú is eltűnt!

– Micsoda? Eltűnt a semmibe? – kérdezte Van Cheele izgatottan. – Nem, és ez a szörnyű az egészben – felelte a művész. – A nyílt domboldalon, ahol egy

pillanattal előbb még a fiút láttam, egy hatalmas fekete farkas állt, villogó agyarakkal és kegyetlen, sárga szemmel. Gondolhatja …

De Van Cheele egy percet se akart elvesztegetni a gondolkodással. Máris teljes sebességgel rohant a pályaudvar felé. Arról az ötletről, hogy táviratozzon, lemondott. „Gabriel-Ernest

farkasember” – táviratozhatná, de ez hiábavaló erőfeszítés lenne a helyzet jellemzésére, és a nénikéje még azt gondolhatná, hogy rejtjeles üzenet, amelyhez elfelejtette megadni a kulcsot.

Egyetlen reménye az lehetett, hogy hazaér még napnyugta előtt. Az állomáson taxit bérelt, és a kocsi idegesítő lassúsággal szállította a vidéki utakon, melyek rózsaszínűek és mályvaszínűek voltak a lemenő nap fényében. Nénikéje épp az el nem fogyasztott lekvárt és süteményt rakosgatta el, amikor megérkezett.

– Hol van Gabriel-Ernest? – kérdezte Van Cheele majdnem kiabálva. – Hazaviszi a kis Toop gyereket – mondta a nénikéje. – Későre jár, gondoltam, nem

biztonságos egyedül hazaengedni. – Gyönyörű ez a naplemente, nem igaz? De Van Cheele, bár teljes figyelmével a nyugati égbolton látható ragyogáson csüggött, nem

időzött tovább, hogy a naplemente szépségeiről fecsegjen. Olyan sebességgel vágtatott a Toopékhoz vezető keskeny dűlőúton, mely már-már meghaladta az erejét. Egyik oldalon a malomárok gyors sodrású vize folyt, a másikon a kopár domboldalak húzódtak. A lenyugvó nap még látszott az ég peremén, és a következő kanyar után meg kell hogy pillantsa az üldözött párt. Aztán a dolgok hirtelen színüket vesztették, és egy gyors remegéssel szürke fény telepedett a tájra. Van Cheele hallotta, amint valaki félelmében éleset sikolt, és abbahagyta a futást.

Többé színét se látták sem a Toop gyereknek, sem Gabriel-Ernestnek, de az utóbbi szétdobált holmiját megtalálták az úton, így hát feltételezték, hogy a gyerek beleesett a vízbe, a fiú levetkőzött, utánaugrott, de hasztalan igyekezett megmenteni. Van Cheele és néhány munkás, akik történetesen a közelben tartózkodtak, tanúsították, hogy hangos gyereksírást hallottak annak a helynek a közeléből, ahol a ruhákat megtalálták. Mrs. Toop, akinek még másik tizenegy gyereke is volt, megadóan beletörődött a veszteségbe, de Miss Van Cheele szívből meggyászolta elveszett árváját. Kezdeményezésére réz emléktáblát állítottak fel a plébániatemplomban: „Gabriel-Ernestnek, az ismeretlen fiúnak, aki hősiesen feláldozta életét egy pajtásáért”.

Van Cheele a legtöbb dologban engedett nénikéjének, de azt nyersen visszautasította, hogy részt vegyen a Gabriel-Ernest-emlékünnepségen.

H. P. LOVECRAFT

Erich Zann muzsikája A lehető legnagyobb figyelemmel vizsgáltam át a várostérképeket, de többé nem találtam

meg a rue d'Auseilt. Pedig nemcsak a modern térképeket vettem sorra, mivel tudom, hogy a nevek változnak. Beleástam magam a környékre vonatkozó régi iratokba és bekóboroltam minden részét, bármi névre hallgasson, amelyről úgy sejtettem, hogy megfelelhet az általam rue d'Au-seil néven ismert utcának. De hiába volt minden igyekezetem, maradt a kiábrándító tény, hogy se híre, se hamva a háznak, az utcának, a környéknek, ahol sanyarú diákéletem utolsó hónapjaiban meghallottam Erich Zann muzsikáját.

Hogy emlékeim töredékesek, azon nem csodálkozom, mivel testi-lelki egészségem súlyosan megromlott a rue d Auseilen töltött idő alatt, és kevés számú ismerősöm nem azon a környéken verbuváltam. De hogy képtelen vagyok a nyomára bukkanni, az különös és zavarba ejtő, hiszen csak félórányi járásra volt az egyetemtől, tele furcsaságokkal, amelyeket aligha felejt el bárki, aki egyszer ott járt. Ám hiába kérdezősködtem, senki se tudott segíteni.

A rue d’Auseil egy sötét folyó szomszédságában feküdt; a folyót téglából épült, magas, homályos ablakú raktárépületek szegélyezték, felette súlyos, sötét kőhíd ívelt át. A part mindig árnyékos volt, mintha a szomszédos gyár füstje örökre elzárta volna előle a napot. A folyó pedig ugyancsak szaglott a gonosz bűzöktől, amelyekhez foghatót még sehol máshol nem

éreztem, és ez talán még segítségemre lesz egy szép napon, mivel erről azonnal felismerem a környéket. A hídon túl szűk, kövezett utcák kanyarogtak; aztán egy emelkedő következett, mely lépcsőzetes volt, de hihetetlenül meredeken ívelt felfelé, hogy elérje a rue d Auseilt.

Még sose láttam olyan szűk és meredek utcát, mint a rue d’Auseil. Már-már sziklaszirthez hasonlított, járművek nem is tudtak közlekedni rajta, itt-ott lépcsősorok tarkították, és a fal magas, repkényekkel befutott falban végződött. Kövezése szabálytalan volt: helyenként kőlapok borították, helyenként kockakövek, máshol meg csak a kopár föld meg valami nyomorúságos növényzet. A házakat magasra építették, csúcsos tetőben végződtek, hihetetlenül réginek látszottak és szeszélyesen dülöngéltek, hol előre, hol hátra, hol pedig oldalra. Olykor két szemközti ház majdhogynem összeért az utca felett, és az általuk alkotott boltívek mélyén homály honolt. Máskor meg szabályos áthidaló folyosó volt két-két szemközti ház között.

Az utca lakói különös benyomást tettek rám. Először azt hittem, azért, mert mindannyian csendesek és visszahúzódók; de később rájöttem, hogy inkább azért, mert mindegyikük nagyon öreg. Nem tudom, hogy kerülhettem ilyen környékre, de nem voltam egészen magamnál, amikor odaköltöztem. Sok szegényes helyen laktam már, pénz híján mindig kilakoltattak; míg végül abba a rue d'Auseil-i házba tévedtem, melyet a szélütött Blandot tartott fenn. Ez volt az utca felső végétől számítva a harmadik ház, messze a legmagasabb mind közül.

Az én szobám az ötödik emeleten volt, ott is az egyetlen lakott helyiség a majdnem teljesen lakatlan házban. Beköltözésem éjszakáján különös muzsikát hallottam a fejem fölött a padlásszobából, és másnap az öreg Blandot-nál érdeklődtem felőle. Azt mondta, egy öreg német hegedűs lakik fent, furcsa, néma alak, bizonyos Erich Zann, aki esténként egy olcsó színházi zenekarban játszik; valamint hozzátette még, hogy Zann éjszakánként, a színházból hazatérve muzsikálni szokott, és ez az oka annak, hogy azt a magasan fekvő, elkülönített padlásszobát választotta, melynek magányos oromzati ablaka az egyetlen pont, ahonnan az ember a falak fölött a lejtőkön túli távolabbi vidékre láthat.

Attól fogva minden éjszaka hallottam Zannt, és noha akaratom ellenére ébren tartott, lebilincselt muzsikája különösségével. Magam ugyan nem sokat konyítottam a zenéhez, mégis biztos voltam benne, hogy az általa játszott dallamoknak nincs közük semminemű muzsikához, amit annakelőtte hallottam, és végül arra jutottam, hogy egy egészen eredeti zeneszerzői géniuszt fedeztem fel. Minél tovább hallgattam, annál inkább nőtt elragadtatásom, mígnem egy hét múlva elhatároztam, hogy megismerkedem az öreggel.

Egyik éjjel elcsíptem a munkájából hazatérő Zannt a folyosón, közöltem, hogy szeretnék ismeretséget kötni vele, és szeretném, ha muzsikálna nekem. Kicsi, vézna, hajlott hátú ember volt, kopott ruhában, kék szemmel, groteszk szatírarccal és majdnem kopasz fejjel. Már első szavaimnál dühösnek és ijedtnek látszott. De barátságos viselkedésem végül megenyhítette, és kelletlenül intett, hogy kövessem a sötét, nyikorgó és roskatag padláslépcsőkön. Szobája, a kővel borított, meredek falú padlástérben levő két szoba közül az egyik, a nyugati oldalon feküdt, szemben a magas fallal, mely az utca felső végét képezte. Hatalmas méretű volt, és a benne uralkodó elképesztő sivárság és elhanyagoltság csak még nagyobbnak mutatta. Bútorzata csupán egy keskeny vaságyból, ütött-kopott mosdóállványból, kisasztalból, hatalmas könyvespolcból, vas kottatartóból és három régimódi székből állt. A padlón rendetlen halmokban kottalapok hevertek. A falakat puszta deszkák alkották, melyek valószínűleg még sosem láttak vakolatot, és a töméntelen por és pókháló még kietlenebbé és zordabbá tette a helyet. Nyilvánvaló, hogy Erich Zann tökéletes szépségű világa a képzelet valamelyik távoli kozmoszában honolt.

Miután hellyel kínált, a néma ember becsukta az ajtót, ráfordította a nagy fareteszt, és meggyújtott egy gyertyát, hogyne csak az égjen, amit magával hozott. Most kivette hegedűjét a molyrágta tokból, s elhelyezkedett a legkevésbé kényelmetlen széken. Kotta nélkül, kizárólag emlékezetből játszva, több mint egy órán keresztül olyan dallamokkal bűvölt el, amilyenekhez

foghatót még sosem hallottam, s amik bizonyára a saját szerzeményei voltak. Egy olyan ember, aki járatlan a zenében, képtelen pontosan leírni a természetüket. Az egész valami fúgaféle volt, ismétlődő részletekkel, lenyűgözően mesteri, de az egészben az volt az igazán meglepő, hogy hiányzott belőle az a különösség, ami más alkalmakkor fölkeltette a figyelmemet.

Jól emlékeztem azokra a boszorkányos melódiákra, s jól, rosszul gyakran dúdolgattam, fütyörésztem őket magamnak, úgyhogy amikor a muzsikus leengedte vonóját, megkérdeztem, előadna-e néhányat közülük. Amint kérlelni kezdtem, a ráncos szatírarc elveszítette érdektelen szelídséget, ami a játék alatt jellemezte, és a haragnak s félelemnek ugyanazt a különös keverékét látszott mutatni, amit akkor vettem észre rajta, amikor legelőször megszólítottam. Egy percig arra gondoltam, mindez csak a szenilitás szeszélyessége, kérlelni kezdtem, sőt, hogy emlékeztessem azokra a különös dallamokra, megpróbáltam elfütyülni neki néhány hangot. De alighogy hozzákezdtem, s a néma muzsikus felismerte a dallamot, arca hirtelen leírhatatlan kifejezésbe torzult, és hosszú, öreg, csontos kezével előrenyúlt, hogy befogja a számat és elhallgattassa a tökéletlen utánzást. Ezután hóbortosságának azzal adott újabb kifejezést, hogy rémült tekintetet vetett a magányos, lefüggönyzött ablak felé, mintha valamiféle betolakodótól tartana: e pillantás kétszeresen is nevetséges volt, minthogy a padlásszoba a szomszédos háztetők felett emelkedett elérhetetlen magasságban; ahogy a házmester mondta, ez az ablak volt az egyetlen pont a meredek utcában, ahonnan kilátás nyílt a falakon túlra.

Az öregember pillantása emlékezetembe idézte Blandot megjegyzését, és szeszélyes vágy támadt bennem, hogy kinézzek a holdsütötte tetők és a dombtetőn túli városi fények széles és szédítő panorámájára, melyet a rue dAuseil összes lakója közül egyedül ez a zsémbes muzsikus láthatott. Az ablak felé indultam, és már el is húztam volna a silány függönyöket, amikor a néma albérlő még az előbbinél is ijedtebb dühvel nyúlt utánam; ezúttal fejével az ajtó irányába intett, miközben mindkét kezével maga felé húzott. Most már teljesen elegem lett vendéglátómból, megkértem, eresszen el, és megmondtam neki, hogy máris távozom. Szorítása engedett, és amint meglátta felháborodásomat és sértettségemet, a haragja mintha elpárolgott volna. Újra megszorított, ezúttal azonban barátságosan, és beleerőszakolt egy székbe; aztán látható izgalommal a rendetlen asztalhoz lépett, s leírt egynéhány szavas üzenetet, franciául, egy külföldi nehézkes stílusában.

Az írás, melyet végül is ideadott nekem, a türelmemet és a bocsánatomat kérte. Zann azt írta, hogy ő már öreg, magányos, furcsa félelmek és idegzavarok kínozzák, melyek muzsikájával és egyéb dolgokkal vannak összefüggésben. Élvezte, ahogy a zenéjét hallgattam, és reményének adott kifejezést, hogy újra eljövök, és nem zavartatom magam a hóbortjai miatt. De másnak nem tudná eljátszani különös darabjait, és nem lenne képes mástól meghallgatni őket; és azt se bírná elviselni, ha valaki más bármihez hozzáérne a szobájában. A folyosón lezajlott beszélgetésünkig nem sejtette, hogy hallom a játékát, és most megkér, hogy intézzem el Blandot-val, hogy kaphassak egy alacsonyabban fekvő szobát, ahol éjszaka nyugtom lesz tőle. Kifizetné, írta, a különbözetet.

Amint ott ültem és a gyalázatos francia szöveget próbáltam kibetűzni, elnézőbb lettem az öregemberrel. Éppúgy a testi-lelki szenvedés áldozata volt, mint én; és metafizikai tanulmányaim kedvességre neveltek. A csendben egy apró zaj hallatszott az ablak felől – bizonyára a redőny zörrent meg íz éjszakai szélben, és valamilyen okból éppoly hirtelen riadtam fel, mint Erich Zann. Így, miután befejeztem az olvasást, kezet ráztam házigazdámnál, és barátként távoztam.

Másnap Blandot adott egy drágább szobát a harmadik emeleten, egy idős uzsorás lakosztálya és egy derék kárpitos szobája között. A negyedik üresen állt.

Hamarosan rájöttem, hogy Zann kerüli a társaságomat, holott nem ezt érte, mikor rábeszélt, költözzem le az ötödikről. Nem hívott magához, és mikor én jelentkeztem nála, szorongva és fásultan játszott. Ez rendszerint késő este történt, nappal aludt, és senkit sem engedett be. A vonzalmam nem nőtt irányában, bár a padlásszoba és a furcsa zene sajátos bűverőt gyakorolt

ím. Különös vágyat éreztem, hogy kinézzek azon az ablakon, hogy a falon s a sosem látott szakadékon túl megpillantsam a csillogó háztetőket, merek bizonyára ott fekszenek alant, szétszóródva. Egyszer a színház ideje alatt, mikor Zann távol volt, felmentem a padlástérbe, de az ajtót zárva találtam.

Elhatároztam, hogy titkon kihallgatom a néma öregember éjszakai játékát. Először csak az én jó öreg ötödik emeletemre lopakodtam fel, aztánelég merész lettem ahhoz, hogy felhágjak az utolsó nyikorgó lépcsőfokokon a padlástérbe. A szűk előtérben, az elreteszelt ajtó és az eltakart kulcslyuk előtt gyakran hallottam olyan hangokat, melyek meghatározhatatlan félelemmel töltöttek el, a homályos bizonytalanság és a borzongató titokzatosság okozta félelemmel. Nem, a hangok önmagukban nem voltak vissza-tetszőek, távolról sem, de egy-egy vibrato néha azzal az érzéssel töltött el, hogy földi fül ilyet még nem hallott, s olykor olyan szimfonikus hangzást keltettek, amit aligha vélhettem egyetlen muzsikus játékának. Erich Zann kétségtelenül vad erejű géniusz volt. Ahogy múltak a hetek, játéka egyre féktelenebbé vált, míg az öreg muzsikus sajnálatos módon mind nyúzottabb és bizalmatlanabb lett. Most már sosem engedett be magához és kitért előlem, valahányszor találkoztunk a lépcsőn.

Aztán egy éjszaka, amint az ajtónál hallgatóztam, a metsző hegedűhang egyszerre csak kaotikus hangbábellé duzzadt, valóságos pandemoniummá, mely elég lett volna ahhoz, hogy kételkedni kezdjek a józan eszemben, ha nem az elreteszelt bej árat mögül jött volna a muzsika – szomorú bizonyítékaként, hogy a szörnyűség igaz –, a borzalmas, tagolatlan, síró hangzás, melyet csak egy néma képes elővarázsolni, és amely csak a legiszonytatóbb félelem és szenvedés perceiben tör fel. Többször kopogtattam az ajtón, de nem kaptam választ. A hidegtől és a félelemtől remegve várakoztam a sötét előtérben, mígnem meghallottam a szegény muzsikust, ahogy egy szék segítségével gyönge erőfeszítéseket tesz, hogy felkelj en apadióról. Ügy hittem, épp most tért magához az ájulási rohamból, úgyhogy ismét kopogtam, egyúttal biztató hangon a nevemet ismételgettem. Hallottam, hogy Zann odabotorkál az ablakhoz és becsukja a spalettát és az ablakszárnyakat, aztán elbotladozik az ajtóig, melyet habozva kinyit, hogy beengedjen. Ezúttal valóban örült, hogy ott vagyok, mert eltorzult arca megkönnyebbülten fénylett és úgy kapaszkodott a felöltőmbe, mint a gyerek az anyja szoknyájába.

Az öregember szánalmasan reszketve lenyomott egy székbe, ő maga pedig a másikra ült, amelyik mellett a hegedűje és a vonója feküdt a padlón. Egy ideig tétlenül üldögélt, furcsán bólogatott, ugyanakkor azonban mintha szorongva hallgatózott volna. Később úgy tűnt, hogy megnyugodott; az asztalnál lévő székhez lépett, papírra vetett egy rövid feljegyzést, ideadta nekem, majd visszatért az asztalhoz, ahol gyorsan és megállás nélkül írni kezdett. A cédulán kegyelemért esedezett, és arra kért, hogy kíváncsiságom kielégítése érdekében ott várjak, ahol most vagyok, amíg nem készít teljes számvetést németül mindazokról a csodákról és rémségekről, melyek körülveszik. Csöndben várakoztam, mialatt a néma ceruzája futott a papíron.

Talán egy óra múlva, mikor még mindig némán várakoztam, az öreg muzsikus lázasan teleírt

lapjai pedig egyre csak gyűltek, Zann hirtelen rémülten felriadt. Tekintete félreérthetetlenül a befüggönyzött ablakra meredt, és remegve figyelt valamit. Mintha én is hallottam volna valamit; nem volt különösebben ijesztő hang, csupán egy roppant mély és határtalanul távoli zeneszó, mely azt sejtette, hogy valaki a szomszédos házak egyikében, vagy valahol a magas falakon túl játszik, arrafelé, amerre sohasem nézhettem le. De Zannra mindez szörnyű hatást gyakorolt; eldobta ceruzáját, hirtelen felemelkedett, megragadta a hegedűjét, és vadabb muzsikával hasított bele az éjszakába, mint amilyet a bereteszelt ajtónál fülelve valaha is hallottam a vonójából előcsalni.

Haszontalan vállalkozás lenne megkísérelni leírnom, hogyan játszott Erich Zann azon a borzalmas éjszakán. Szörnyűbb volt, mint bármi, amit addig hallottam, mivel most az arckifejezését is láthattam és rájöttem, hogy félelmében hegedül. Megpróbál zajt ütni, hogy elhárítson vagy elriasszon valamit. Hogy mit, azt elképzelni sem tudtam, de éreztem, hogy valami félelmeteset. A muzsika fantasztikussá, eszelőssé és hisztérikussá nőtt, de megőrizte a

nagy géniusz jellegzetességeit, melyeket ez a furcsa öregember kétségtelenül birtokolt. Felismertem a dallamot: a színházakban népszerű vad magyar tánc volt, és egy pillanatra belém villant, hogy most hallom először Zannt másnak a művét játszani.

Mind hangosabbá és vadabbá vált a kétségbeesett hegedű sikítása és jajveszékelése. A muzsikusról nyugtalanítóan csöpögött a veríték, és úgy vonaglott, mint egy majom, miközben eszelősen meredt a befüggönyözött ablakra. Vad zengzeteiben már-már ködös szatírokat és Bacchusokat véltem megpillantani, amint tébolyodottan táncolnak és forognak gomolygó felhők alatt, sűrű füstben, villámlások közepette. Aztán egy éles, átható hangot hallottam, mely úgy hiszem, nem a hegedűből jött; egy rideg, könyörtelen, kiszámítottan cinikus hangot messziről, valahonnan nyugat felől.

Ekkor a redőny zörögni kezdett az üvöltő éj szakai szélben, mely mintegy az őrült benti játékra válaszolt odakint. Zann sikító hegedűje most önmagát múlta felül, olyan hangokat bocsátva ki magából, melyeket sohase tételeztem volna fel egy hegedűről. A rögzítetlen redőny még hangosabban zörgött, és kezdett az ablaknak verődni. Aztán az üveg recsegve betört a kitartó ütésektől, jeges szél rontott be, megsercegtette a gyertyákat és megzizegtette a papírlapokat az asztalon, amelynél Zann kiírta magából szörnyű titkát. Ránéztem Zannra és láttam, hogy nincs magánál. Kék szeme kidülledt, üvegessé és világtalanná vált, s az őrjöngő muzsika vak, gépies, felismerhetetlen orgiába torkollott, melyet toll még csak nem is érzékeltethet.

Egy hirtelen széllökés, erősebb, mint a többi, felkapta a kéziratot, és az ablak felé sodorta. Kétségbeesetten vetettem magam a repdeső lapok után, de elszálltak, mielőtt még elérhettem volna a betört ablaktábláig. Ekkor feltámadt régi vágyam, hogy kinézzek az ablakból, az egyetlen ablakból a rue d'Auseilen, ahonnan látni lehet a falon túli szakadékot és az alant elterülő várost. Éjszaka volt, de a város fényei fennen lobogtak, és arra számítottam, hogy látni fogom őket az esőben és a szélben. Ám amikor lenéztem abból a legmagasabban fekvő oromablakból, miközben a gyertyák sercegtek és a tébolyodott hegedű együtt üvöltött az éjszakai széllel, nem láttam a várost, az ismerős utcák meghitt fényeit, nem láttam semmit, csupán a határtalan űr feketeségét; mozgástól és muzsikától eleven, elképzelhetetlen űrt, mely semmire se hasonlított a földön. És amint ott álltam rémült tekintettel az ódon padlástérben, a szél elfújta mindkét gyertyát, és ott hagyott engem a vad és áthatolhatatlan sötétségben, előttem a káosszal és a pandemoniummal, mögöttem az éjszakai hegedűjáték démoni őrületével.

Visszatámolyogtam a sötétben, anélkül, hogy fényt gyújthattam volna; nekiütköztem az asztalnak, felborítottam egy széket, és végül odatapogatóztam, ahol a koromsötétség őrjítő zenét sikított. Hogy megmentsem magamat és Erich Zannt, legalábbis meg kellett próbálnom szembeszállni az ismeretlen erőkkel. Egyszer csak úgy éreztem, valami jeges dolog súrol végig, felüvöltöttem, de üvöltésemet nem lehetett hallani a szörnyű hegedű hangjától. A sötétségből hirtelen közvetlen közelről bökött meg az őrülten fűrészelő vonó, és tudtam, hogy közel vagyok a muzsikushoz. Előretapogatóztam, megérintettem a szék támláját, aztán Zannt is megtaláltam és megráztam a vállát, hogy észhez térítsem.

Nem válaszolt, és a hegedű lankadatlanul sivított. Kezemet a fejére tettem, melynek gépies bólogatását meg tudtam állítani, és a fülébe ordítottam, hogy mindkettőnknek menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen lényei elől. De se nem felelt, se nem mérsékelte kimondhatatlan muzsikájának dühöngését, miközben úgy tűnt, mintha a padlásszoba teljes hosszában szélrohamok táncolnának a sötétben, kusza összevisszaságban. Amikor a kezem a füléhez ért, megremegtem, magam sem tudtam miért, amíg meg nem érintettem az arcát, a jéghideg, merev, élettelen arcát, melyből az üveges szemek vakon meredtek a semmibe. És aztán, valami csoda folytán megtaláltam az ajtót és a nagy fareteszt; vadul menekültem attól a sötétségbe vesző üveges szemű valamitől s az elátkozott hegedű hátborzongató vonításától, melynek dühe még akkor is fokozódott, amikor kiugrottam az ajtón.

Lebukdácsoltam a végtelen lépcsősoron, átrohantam a sötét házon; észveszejtve

menekültem ki a szűk, meredek utcára, a düledező épületek közé; lebotorkáltam a lépcsőkön és macskaköveken az alacsonyabban fekvő utcákig és a rothadó szurdokokkal szegélyezett folyóig; átvergődtem a nagy, sötét hídon a szélesebb, egészségesebb bulvárokig, amelyek már ismerősek voltak. Mindezek a szörnyű benyomások mélyen belém ivódtak. És emlékszem, nem volt szél, és előbújt a hold, és a város minden fénye csillogott.

Azóta, leggondosabb kutatásaim ellenére se sikerült ismét rátalálnom a rue d'Auseilre. De már nem sajnálom sem ezt, sem azt, hogy a félbehagyott iratok, amelyek egyedül lettek volna képesek rá, hogy magyarázatot adjanak Erich Zann muzsikájára, a felfoghatatlan mélységbe vesztek.

H. P. LOVECRAFT

A patkányok a falban 1923. július 16-án, miután az utolsó munkás is végzett a munkájával, odaköltöztem Exham

Prioryba. A helyreállítás hatalmas feladat volt, mivel az épületegyüttesből nemigen maradt más, mint a csupasz falak, de merthogy őseim lakták e helyet, semmilyen költség nem riasztott vissza. Senki sem lakott itt I. Jakab uralkodása óta, amikor is egy rendkívüli borzalmas és teljesen megmagyarázhatatlan természeti tragédia elpusztította a ház urát, öt gyermekét és néhány szolgáját; s a gyanú és rettegés légkörét alakította ki a harmadik fiú, egyenes ági ősöm, a szörnyű családfa egyetlen túlélője körül.

Minthogy az egyetlen örököst gyilkosnak bélyegezték, az uradalom visszaszállt a Koronára, és a megvádolt ember nem tett egyetlen kísérletet sem arra, hogy tisztázza magát, vagy visszaszerezze birtokát. Valami olyan iszonyattól hajtva, mely erősebb volt a lelkiismeret-furdalásnál és a törvénytől való félelemnél is, és csak egyetlen dühödt kívánságnak adva hangot, hogy ne is lássa, még az emlékeiből is kiűzze az ódon épületet, Walter de la Poer, Exham tizenegyedik bárója Virginiába menekült, s ott családot alapított, mely egy évszázaddal később már Delapore néven vált ismertté.

Exham Priory lakatlan maradt, bár a későbbiekben hozzácsatolták a Norrys família birtokaihoz, és sokat tanulmányozták különlegesen összetett architektúrája miatt; az építmény gótikus tornyai szász vagy román stílusú alépítményen emelkedtek, melynek alapjai viszont még régebbi – római, sőt druida vagy ősi kimber – eredetűek voltak, ha hinni lehet a legendának. Az alap nagyon különös építmény volt, egyik oldalán egy tömör mészkő falú szakadékban folytatódott, melynek széléről a kolostor egy kietlen völgyre nézett három mérföldnyire nyugatra az Anchester nevű településtől.

Az építészek és régészek kedvtelve vizsgálgatták elfeledett évszázadok e ritka relikviáját, de a falusi nép gyűlölte. Már évszázadokkal ezelőtt is gyűlölték, mikor az őseim lakták, később pedig viszolyogva figyelték, hogyan borítja el az elhagyatottság mohája és humusza. Még egy napja se voltam Anchesterben, amikor már tudtam, hogy egy elátkozott házba érkeztem. És az elmúlt héten a munkások felrobbantották Exham Prioryt, és gondosan eltüntetik a földről még a nyomait is. Származásom kopár statisztikai adatait mindig is ismertem, egyetemben azzal a ténnyel, hogy első amerikai ősöm furcsa gyanú árnyékában érkezett a kolóniákra. Részleteket azonban nem tudtam, a Delapore család múltjáról nálunk soha senki nem beszélt. Ellentétben ültetvényes szomszédainkkal, mi nemigen hencegtünk keresztes hadjáratot viselt őseinkkel, vagy jeles középkori és reneszánsz elődökkel; családi hagyományaink nem maradtak fönn, hacsak abban a lepecsételt borítékban nem, amelyet a polgárháború előtt minden földesúr átadott legidősebb fiának, azzal, hogy halála után felbontandó. A dicső sikereket, melyek emlékét ápolgattuk, a kivándorlás után értük el; egy büszke és tiszteletre méltó, bár némileg tartózkodó és antiszociális virginiai családi ág sikereit.

A háború alatt elpártolt tőlünk a szerencse, és egész létünket megváltoztatta, hogy

otthonunk, Carfax leégett a James folyó partján. Élemedett korú nagyapám odaveszett a dühöngő tűzvészben és vele pusztult a boríték is, mely mindannyiunkat a múlthoz kötött. Még ma is úgy él bennem a pokoli jelenet, ahogyan akkor, hétévesen láttam: üvöltöző federalista katonák, sikoltozó asszonyok, bömbölő s imádkozó négerek. Apám a hadseregben szolgált, Richmondot védte. Sok viszontagság után anyám és én átjutottunk a vonalakon, és csatlakoztunk hozzá.

Amikor a háborúnak vége lett, mindannyian északra költöztünk, ahonnan anyám származott; én pedig derék jenkiként nőttem fel, értem meg a középkort és a tisztes jómódot. Sem apám, sem én soha nem tudtuk meg, mit tartalmazott az a csodás titkokat őrző boríték, és amint belemerültem a massachusettsi üzleti élet szürkeségébe, minden érdeklődésemet elveszítettem a titokzatosságok iránt, melyek kétségkívül ott rejteztek távoli családfámon. Csak gyanítottam volna természetüket, milyen boldogan lemondtam volna Exham Prioryról, mohájával, denevéreivel és pókhálóival együtt.

Apám úgy halt meg 1904-ben, hogy semmilyen titkot nem hagyott rám, vagy egyetlen fiamra, Alfrédre, a tízéves anyátlan árvára. Ez a fiú volt az, aki a családi információk öröklődésének rendjét felborította, mert bár én csupán néhány tréfás célzást tettem neki a múltra, ő egy-két igen érdekes ősi legendáról számolt be nekem, amikor az elmúlt háború során 1917-ben Angliába került mint repülőtiszt. A Delapore-oknak láthatóan színes, ugyanakkor rosszat sejtető volt a története, ugyanis a fiam egyik barátja, Edward Norrys kapitány a Királyi Légierőktől, aki a családi birtok közelében élt Anchesterben, említést tett bizonyos paraszti babonákról, amelyeket egyes regényírók a vad és hihetetlen jelzőkkel illettek volna. Maga Norrys természetesen nem vette őket komolyan; de a fiamat szórakoztatták, és jó témát szolgáltattak leveleihez. Ez a legendárium volt az, mely figyelmemet határozottan felkeltette tengerentúli örökségem iránt, és arra indított, hogy megvásároljam és helyreállíttassam a családi székhelyet, melyet Norrys mutatott meg Alfrédnek a maga festői elhagyatottságában és meglepően jutányos áron fel is ajánlotta neki megvételre, minthogy a hely akkori gazdája a nagybácsikája volt.

1918-ban vásároltam meg Exham Prioryt, de helyreállítási terveimtől majdnem azon nyomban eltérített, hogy fiam nyomorékként tért haza a háborúból. Az alatt a két év alatt, amíg még élt, semmi más nem foglalkoztatott, csak az ápolása, még üzleti ügyeim irányítását is üzlettársaimra bíztam.

1921-ben, egyedül maradva, céltalanul, visszavonult gyárosként, aki már nem is fiatal, úgy döntöttem, hogy hátralevő éveimet új birtokomon töltöm. Decemberben látogattam el Anchesterbe, ahol Norrys kapitány fogadott, egy dundi, barátságos fiatalember, aki szeretettel emlékezett a fiamra, és biztosított róla, hogy együttműködik velem az egykori tervrajzok és szájhagyományok felkutatásában, ami nélkül a helyreállítási munkákat el se lehet kezdeni. Magára Exham Prioryra érzelmek nélkül tekintettem: düledező középkori romok összevisszasága, melyet zuzmó borít és varjúfészkektől likacsos; igen veszélyes módon egy szakadék fölé építették és elpusztították az emeleteit vagy egyéb belső formáit, csupán a különálló tornyok kőfalainak kegyelmezve.

Miután lassacskán képet nyertem az épületegyüttes azon állapotáról, amelyben őseim több mint háromszáz éve ott hagyták, munkásokat béreltem a helyreállításhoz. Arra kényszerültem, hogy távolabbi vidéken toborozzak embereket, mert az anchesteri falusiakban már-már hihetetlen félelem és irtózat élt a helytől. Ez az érzés oly erős volt bennük, hogy a híre néha eljutott a távolabbról jött munkásokhoz is, akik így nagy számban elszöktek: s a rendháztól éppúgy féltek, mint az ősi családtól.

A fiam célzott rá, hogy látogatásai alkalmával némileg kerülték, mivel de la Poer volt, és most én is enyhén kiközösítettnek éreztem magam, egészen addig, míg meg nem győztem róla a parasztokat, mennyire keveset tudok az örökségemről. Még ezután is mogorván elhúzódtak tőlem, úgyhogy nekem magamnak kellett összegyűjtenem a falusi hagyományokat, csupán

Norrys segítségére támaszkodhattam. Amit az emberek feltehetően nem tudtak nekem megbocsátani, az az volt, hogy egy számukra olyannyira irtóztató jelképet akartam helyreállítani; igazuk volt vagy sem, úgy tekintettek Exham Prioryra, mint ami nem más, mint kísértetek és farkasemberek tanyája.

Miután összeállítottam a Norrys segítségével gyűjtött legendákat, és kiegészítettem őket néhány történetbúvár eredményeivel, aki a romokat korábban tanulmányozta, arra a következtetésre jutottam, hogy Exham Priory egy történelem előtti templomra épült, druida vagy még korábbi építményre, mely minden bizonnyal a Stonehenge-dzsel lehetett egyidős. Abban, hogy bűnös rítusokat végeztek ott, kevesen kételkedtek, és arról is szóltak kellemetlen történetek, hogy e rítusok a Kübelé-kultuszban folytatódtak, melyet a rómaiak honosítottak meg.

Az alpincében még mindig látható felirattöredékekből félreérthetetlenül ki lehetett olvasni: DIV … OPS … MAGNA. MAT … , a Magna Materről, az Istenanyáról lévén szó, akinek sötét kultuszától hasztalan tiltották el a római polgárokat. Anchester volt a harmadik augustusi légió táborhelye, mint azt sok emlék bizonyítja, és beszélik, hogy Kübelének pompázatos temploma volt, zsúfolásig tömve hívőkkel, akik sötét szertartásokon vettek részt, amelyeket egy frígiai pap celebrált. A történetek terjesztői még hozzáteszik, hogy a régi vallás bukása nem vetett véget a templomi orgiáknak, viszont a papok tovább éltek az új hitben, anélkül, hogy valóban megváltoztak volna. Hasonlóképpen arról is tudni vélnek, hogy a rítusok nem tűntek el a rómaiak hatalmával, és hogy bizonyosan a szászok bővítették ki a templomot, ők adták meg végső formáját, amelyet mind a mai napig megőrzött; s a templomból kultuszközpont lett, amit szinte mind a hét szász királyságban rettegtek. Az időszámítás szerinti ezer táján egy krónika mint gazdag, kőből épült rendházat említi, mely furcsa és hatalmas szerzetesrendnek ad hajlékot; nagy kiterjedésű kertek veszik körül, és nem szükséges falat emelni, hogy távol tartsák a rettegő népet. A dánok se rombolták le, bár a normann hódítást követően iszonyú hanyatlásnak indulhatott, mivel nem volt akadálya, hogy III. Henrik ősömnek, Gilbert de la Poernek, Ex-ham első bárójának adományozza 1261-ben.

Emez időpont előtt nincsen semmi baljós említés a családomról, de aztán valami különös dolog történhetett. Egy 1307-es krónikában már utalás található egy de la Poerre, akit „Isten elátkozott”, míg a falusi mendemondák egybehangzóan gonosz és dühödt félelemmel szólnak a kastélyról, mely a régi templom és rendház fölött emelkedett. A kandalló mellett elmondott mesék a legszörnyűbb színben tüntették föl, s a szörnyűségeket csak növelte a rettegő szűkszavúság és a ködös mellébeszélés, őseimet örökletes démonfajzatként jellemezték, akikhez képest Gilles de Retz és de Sade márki gyönge kezdőknek tűnnek, és suttogva célozgattak arra, hogy több generáción keresztül ők voltak felelősek egyes falusiak eltűnéséért.

A leggonoszabbak, nyilvánvalóan, a bárók és közvetlen örököseik voltak; legalábbis róluk suttogtak a legtöbbet. Azt beszélték, hogy ha akadt egy-egy viszonylag egészségesebb hajlamú örökös, az korán és titokzatos körülmények között hunyt el, utat engedve a nála erőszakosabb leszármazottnak. A családban, úgy tűnik, egy belső kultuszt ápoltak, melyet a családfő irányított és amelybe csak a kiválasztottak pillanthattak be. Ε kultusznak

inkább a vérmérséklet, mintsem a származás volt a természetes alapja, mivel valójában néhány olyan személy vezette be, aki benősült a családba. A Cornwallból származó Lady Margaret Trevor, Godfrey-nak, az ötödik báró másodszülött fiának a felesége a környék gyermekeinek a réme lett, és a walesi határon mind a mai napig ismert, különösen borzalmas régi ballada démoni hősnője. Szintén a balladairodalom őrizte meg, bár kevésbé részletesen Lady Mary de la Poer hátborzongató történetét; a Ladyt, nem sokkal azután, hogy hozzáment Shrewsfield earljéhez, megölte az ura és az anyósa; mindkét gyilkost feloldozta és megáldotta a pap, akinek meggyónták azt, amit váltig tagadtak a világ előtt.

Ezeket a mendemondákat, balladákat persze csak a babonás falusiak terjesztették, engem mégis nagyon zavartak. Különösen az bosszantott, hogy nem kímélik egyetlen ősömet sem,

ráadásul vádaskodásaikkal kínosan egybehangzani látszottak egyik közvetlen rokonom viselt dolgai: unokatestvérem, a fiatal Randolph Delapore of Carfax, miután visszatért a mexikói háborúból, a négerek közé ment és fekete mágus lett.

Nem sokat törődtem viszont azokkal a homályos történetekkel, amelyek a mészkőszirt alatti kopár, széljárta völgyben hallható jajgatásokról és vonításokról szóltak, s a tavaszi esők után érezhető temetőszagról, valamint arról a vergődő, visító fehér valamiről, amit egy éjszaka Sir John Clave lova taposott meg a kihalt mezőn, továbbá a szolgáról, aki megőrült egy látomástól, ami fényes nappal tárult elé a rendházban. Az efféle dolgok elcsépelt kísértethistóriák voltak, és én abban az időben kifejezetten szkeptikusan gondolkoztam. Az eltűnt parasztokról szóló beszámolókat már nem lehetett ilyen könnyen semmibe venni, bár nem voltak különösebben kirívóak, ha a középkori szokásokat nézzük. Az illetéktelen kíváncsiskodásért fejvesztés járt, és Exham Priory környékén nem ment ritkaságszámba, hogy levágott fejeket tűztek ki a mára már eltűnt bástyákra.

Néhány mese roppant szemléletes volt, és kezdtem sajnálni, hogy fiatalkoromban nem foglalkoztam többet az összehasonlító mitológiatörténettel. Itt volt példának okáért az a hiedelem, hogy denevérszárnyú ördögök légiója minden éjszaka boszorkányszombatot rendez a rendházban – egész légió, ami magyarázatot adhat arra, miért termeltek olyan aránytalanul nagy bőségben zöldséget a hatalmas kertekben. És mind közt a legélettelibbnek ott volt a patkányokról szóló drámai történet: az egymást taposó, undorító férgek hada, mely három hónappal azután tört elő a kastélyból, hogy a tragédia elnéptelenítette – a vézna, szennyes, kiéhezett had, mely mindent elsöpört, ami az útjába akadt, és felfalt szárnyast, macskát, kutyát, birkát, sőt két szerencsétlen embert is, mielőtt dühét kiadta. Ε körül a felejthetetlen rágcsálóhad körül különféle mendemondák keringenek: a patkányok ellepték a falusi portákat is, átkot és borzalmat vonva maguk után.

Ez volt az a szájhagyomány, mely rámszakadt, miközben öreges konoksággal erőltettem ősi otthonom helyreállítási munkálatainak befejezését. De egy percig se szabad azt képzelni, mintha kizárólag e mesék hatása alatt éltem volna. Másfelől ugyanis Norrys kapitány s a régészek vettek körül, akik sokat segítettek, állandóan dicsértek és bátorítottak. Amikor két évvel megkezdése után befejeztük vállalkozásunkat, olyan büszkeség fogott el a termek, a fával burkolt falak, a boltozatos mennyezetek, a díszmű ablakok és a széles lépcsők láttán, ami tökéletesen kárpótolt a helyreállítás elképesztő költségeiért.

A fortélyos mesterek a középkor minden jellegzetességét visszaadták és az új részek észrevétlenül olvadtak egybe az eredeti falakkal és alapokkal. Őseim lakhelyének tökéletes mása volt ez, és már alig vártam, hogy végre visszaszerezzem a bennem végződött család becsületét. Itt fogok élni és bebizonyítom, hogy egy de la Poer (ugyanis újra így írtam a nevem) nem feltétlenül gonosz szellem. Jó közérzetemet talán még tovább javította a tény, hogy bár Exham Priory középkori hangulatot árasztott, belső kiképzése igazság szerint tökéletesen új volt, mentes a régi férgektől és a szellemektől úgyszintén.

Amint mondtam, 1923. július 16-án költöztem oda. Háztartásom hét szolgálóból és kilenc macskából állt, az utóbbiakat különösen szeretem. Legidősebb macskám, Nigger-Man hétéves volt, és bostoni otthonomból, Massachusettsből jött velem; a többit akkor szedtem össze, amikor Norrys családjánál laktam, az építkezés alatt.

A következő öt nap nyugodt tevékenységben telt el, időm nagy részét régi családi adatok egyeztetésével töltöttem. Időközben a hallomás alapján szerzett információimból nagyjából kirajzolódott előttem, hogyan is pusztult el a kastély, és mi késztette menekülésre Walter de la Poert: mindaz, ami feltehetően benne volt azokban az iratokban, amelyek odavesztek a tűzben. Volt némi alapja annak a vádnak, hogy ősöm négy szolgája segítségével álmukban rátört rokonaira és legyilkolta őket, úgy két héttel egy megrendítő felfedezés után, mely megváltoztatta egész viselkedését, de amelyet, legalábbis szándéka szerint, nem osztott meg senki emberfiával, kivéve talán a szolgákat, akik bűnsegédei voltak, majd nyomtalanul

elpárologtak. Ezt az előre megfontolt mészárlást, melynek a családfő, három fiútestvér és két leánytestvér

esett áldozatul, nagyjából megbocsátották a falusiak, és a törvény is olyan lazán kezelte, hogy a tettes végül is tisztelettől övezve, sértetlenül és emelt fővel távozhatott Virginiába; a széltében-hosszában suttogott nézet az volt, hogy megtisztította a földet egy ősi átoktól. Hogy miféle felfedezés válthatott ki ilyen szörnyű tettet, még csak elképzelni se tudtam. Walter de la Poer bizonyára már évek óta ismerte a családjáról keringő baljós mendemondákat, úgyhogy ezek nem adhattak neki friss ösztönzést. Talán szemtanúja volt valami borzalmas, ősi rítusnak, netán rábukkant valami ijesztő és leleplező jelre a kastélyban vagy annak környékén? Ügy hírlett, hogy Angliában félénk, csendes fiatalembernek ismerték. Virginiában se annyira keménynek és keserűnek, mint inkább zaklatottnak és nyugtalannak látszott. Francis Harley of Bellview – egy nemesúr, aki szintén az Újvilágban próbált szerencsét – naplójában úgy beszél róla, mint párját ritkítóan igazságos, tiszteletre méltó és finom emberről.

Július 22-én történt az első közjáték, melynek akkor alig tulajdonítottunk jelentőséget, de amely rendkívül fontosnak bizonyult a későbbi eseményekkel való kapcsolata folytán. Oly jelentéktelen volt, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet, ami az adott körülmények között nem is csoda; hiszen ne felejtsük el, hogy a régi falakat kivéve gyakorlatilag frissen épült, új házban laktam, és kiegyensúlyozott emberek vettek körül, úgyhogy alaptalan lett volna bármiféle aggodalom, a hely rossz híre ellenére is.

Amire később visszaemlékeztem, az csupán a következő: öreg fekete macskám, akinek a hangulatait oly jól ismerem, kétségtelenül annyira élénk és nyugtalan volt, hogy az teljesen ellentmondott a természetének. Szobáról szobára járt, pihenés nélkül, izgatottan, és szüntelenül szaglászva a régi falrészeket. Tisztában vagyok vele, milyen közhelyszerű mindez; mint a kísértethistóriákban az elmaradhatatlan kutya, mely mindig morog, mielőtt gazdája meglátná a lepedőbe burkolt alakot – mégse hallgathatok róla.

Másnap egy szolgáló arról panaszkodott, hogy a ház macskái közt nyugtalanság uralkodik. Bejött a dolgozószobámba – egy magas, nyugati fekvésű szoba volt ez az emeleten, bordázott boltívekkel, fekete tölgyfa burkolattal és egy háromszárnyas gótikus ablakkal, amelyből a mészkőszirtre és a kopár völgyre nyílott kilátás –, és miközben beszélt, láttam, hogy a szurokfekete Nigger-Man a szoba nyugati fala mentén settenkedik, és az ódon köveket borító új faburkolatot kaparássza.

Azt mondtam a szolgálónak, hogy bizonyára valami szokatlan szag árad a régi kövekből, mely az emberi érzékelés számára túl gyenge, de a macskák finom szaglása még az új faburkolaton keresztül is pontosan megérzi. Tényleg így hittem, és amikor a fickó megkockáztatta, hogy talán egerek vagy patkányok lehetnek, kijelentettem, hogy itt már háromszáz éve nincsenek patkányok, és a környék mezei pockai aligha juthattak be ezekbe a magas falakba; ilyen helyekre köztudomásúlag sohasem merészkednek. Aznap délután felkerestem Norrys kapitányt, aki biztosított róla: teljesen elképzelhetetlen, hogy mezei pockok ilyen váratlan és példátlan módon befészkelték volna magukat a kastélyba.

Aznap éjszaka, miután elbocsátottam a komornyikot, egyedül maradtam a nyugati toronyszobában, választott lakhelyemen, ahová a dolgozószobából egy kőlépcsőn és egy rövid karzaton keresztül lehetett eljutni; míg az előbbi részben eredeti állapotában maradt fenn, az utóbbit teljesen felújították. A toronyszoba igen magas, kerek helyiség volt, faburkolat helyett falikárpitok bontották, melyeket még magam válogattam ki Londonban.

Miután meggyőződtem róla, hogy Nigger-Man velem van, becsuktam a súlyos gótikus ajtót és fáradtan a gyertyát mímelő villanyégők fényétől, végre lekapcsoltam a lámpát, és a faragott, baldachinos ágyra dőltem. Tiszteletre méltó macskám szokott helyén, a lábamnál hevert. Nem húztam össze a függönyöket és kinéztem a velem szemközti szűk, északi ablakon. Az égen már a hajnal jelei mutatkoztak, és az ablak csodálatos csipkézete szépen kirajzolódott.

Időnként bizonyára elszundítottam, mivel homályosan emlékszem, hogy furcsákat

álmodtam; egyszer csak a macska hevesen felszökött pihenőhelyéről. A gyér hajnali fényben csak annyit láttam, hogy fejét előrenyújtja, mellső lábai a bokámon, hátsó lábai ugrásra készen. Merőn figyelt egy pontot a falon, az ablaktól kissé nyugatra, egy pontot, ahol az én szemem semmit se tudott kivenni, jóllehet minden figyelmemet odairányítottam.

És miközben figyeltem, rájöttem, hogy Nigger-Man nem fölöslegesen nyugtalan. Hogy a faliszőnyeg valóban megmozdult-e, nem tudnám megmondani. Azt hiszem, igen, nagyon finoman. Amire viszont meg merek esküdni, az az, hogy mögüle patkányok vagy egerek halk, de kivehető nesze-zését hallottam. Egy perccel később a macska teljes testtel ráugrott a faliszőnyegre, súlyától az érintett darab a padlóra hullt, és egy nyirkos, ódon kőfal vált láthatóvá, itt is, ott is a helyreállítók tapasztásaival; de rágcsáló népségnek semmi nyoma.

Nigger-Man föl s alá járkált a fal előtt, a lehullott faliszőnyeget karmolászta és mancsát időnként megpróbálta bedugni a fal és a tölgyfa padló közé. Nem talált semmit, és egy idő múlva kimerülten visszatért helyére a lábamhoz. Meg se mozdultam, de aznap éjjel többé nem tudtam elaludni.

Reggel minden szolgálót kihallgattam, és kiderült, hogy egyikük se tapasztalt semmi szokatlant, csak a szakácsnő emlékezett az ablak párkányán pihenő macska furcsa viselkedésére. Ez valamikor az éjszaka folyamán vonyítani kezdett, mire a szakácsnő felébredt, még idejében, hogy lássa, amint a macska eltökélten kiszökik a nyitott ajtón, le a lépcsőkön. Az ebédidőt átaludtam, és délután ismét meglátogattam Norrys kapitányt, akit kezdett felettébb érdekelni, amit meséltem. A különös események – oly jelentéktelenek, mégis oly furcsák – megmozgatták a fantáziáját, és előcsaltak belőle lehány helyi kísértethistóriát. A patkányok esetleges jelenléte őszintén megdöbbentette, úgyhogy kölcsönadott néhány csapdát és schweinfurti zöldet, amiket hazatérésem után nyomban elhelyeztettem a szolgálókkal a stratégiailag fontos pontokra.

Korán nyugovóra tértem, hiszen nagyon álmos voltam, de a lehető legszörnyűbb álmok gyötörtek. Mintha irdatlan magasságból néztem volna le egy homályló barlang mélyébe; térdmagasságig mocsok borította, benne egy fehér szakállú démon-disznópásztor terelgette botjával idomtalan, püffedt szörnylények falkáját: e látvány kifejezhetetlen undorral töltött el. Aztán, ahogy a disznópásztor megpihent és elbóbiskolt munkája felett, patkányok hatalmas raja özönlötte el a bűzlő mélységet, hogy felfaljon embert és állatot.

Ε borzalmas álomból Nigger-Man mozgolódása ébresztett fel, aki szokásához híven a lábamnál aludt. Ezúttal nem kellett kutatnom az okot, miért fúj, miért berzenkedik, s félelmében miért mélyeszti karmait a bokámba, nem sejtve, hogy fájdalmat okoz ezzel, ugyanis a falak a szoba minden oldalán megelevenedtek a hátborzongató hangoktól: a nyüzsgő, kiéhezett, óriási patkányok kaparászásától. Most még hajnali fény sem volt, hogy láthassam a faliszőnyeg állapotát – a lehullott darabét, mely időközben visszakerült a helyére –, de annyira nem ijedtem meg, hogy ne merjem felkapcsolni a lámpát.

Amint a villany kigyulladt, láttam, hogy a faliszőnyegeken kísérteties hullámzás fut végig, amitől furcsa mintájuk mintha haláltáncot járna. A hullámzás majdnem azonnal abbamaradt, és vele a hang is. Kiugrottam az ágyból, és beledöftem a szőnyegbe a közelben fekvő ágymelegítő hosszú nyelével és felemeltem egy szőnyegdarabot, hogy lássam, mi rejlik mögötte. Semmi se volt ott, csak a foltozott kőfal, és már a macska se várta oly feszült figyelemmel a természetfeletti jelenségek bekövetkeztét. Amikor megvizsgáltam a szobámban felállított kerek csapdát, minden nyílását lecsapódva találtam, bár semmi jelét nem tapasztaltam, hogy valami belekerült volna, vagy kimenekült volna belőle.

További alvásról szó se lehetett, úgyhogy meggyújtottam egy gyertyát, kinyitottam az ajtót és kiléptem a karzatra, a dolgozószobámba vezető lépcsőkhöz, nyomomban Nigger-Mannel. De még mielőtt odaértünk volna, a macska megelőzött és lenyargalt az ódon lépcsőkön. Miközben magam is lefelé mentem, hirtelen neszeket hallottam a lenti teremből, egyértelműen felismerhető neszeket.

A tölgyfával borított falak mögött nyüzsögtek az iramló patkányok, Nigger-Man egy tehetetlen vadász dühével rohant ide-oda. Mikor a lépcső aljára értem, felkapcsoltam a világítást, ezúttal azonban ez sem szüntette meg a zajt. A patkányok tovább lármáztak, olyan erővel és céltudatosan futkosva, hogy végül pontosan meg tudtam határozni mozgásuk irányát. Valahonnan föntről lefelé rajzottak ezek a dögök, szűnni nem akaró csapatokban, lefele, ki tudja, miféle mélységekbe.

Aztán lépéseket hallottam a folyosóról, és a következő pillanatban két szolgáló nyomta be a súlyos ajtót. Keresztül-kasul kutatták a házat, hogy rájöjjenek a zavar okára, mely az összes macskát vinnyogó pánikba kergette. Azt állították, hogy a macskák megvadulva rohannak le a lépcsőkön, s két lábra emelkedve nyávognak a pince zárt ajtaja előtt. Megkérdeztem a szolgálóktól, hallották-e a patkányokat, de nemleges választ adtak. És amikor felhívtam figyelmüket a burkolat mögötti hangokra, rájöttem, hogy a zaj időközben elült.

A két ember kíséretében lementem a pince ajtajához, de a macskák addigra már szétszéledtek. Elhatároztam, hogy a későbbiekben felderítem az alsó helyiségeket, de egyelőre csupán körbejártam a csapdákat. Mindegyik lezáródott, noha üres volt. Meggyőződtem arról is, hogy a patkányokat senki se hallotta rajtam és a macskákon kívül. Álmatlanul a dolgozószobámban ültem reggelig, s egyre az általam lakott épületről szóló mendemondák jártak a fejemben.

Délelőtt aludtam valamicskét a könyvtárban, hátradőlve egy kényelmes székben, az egyetlenben, amely helyet kapott a középkori stílusban berendezett helyiségben. Később telefonáltam Norrys kapitánynak, aki nyomban átjött hozzám, hogy segítsen felderíteni a pincét.

A világon semmi rendellenest nem találtunk, bár nem fojthattuk vissza izgatottságunkat, tudván, hogy e boltívek a rómaiak korából származtak. Római kezek építették az alacsony bolthajtásokat és oszlopokat – nem az ügyetlen szászok által készített elfajzott utánzat volt ez, hanem a cézárok korának klasszikusan szigorú és harmonikus alakzatai; s valóban, a falak bővelkedtek a régészek által jól ismert feliratokban. Ok többször felderítették már a helyet és ilyesmiket találtak: P.GETAE. PROP … TEMP … DONA . . és L. PRAEC … VS PONTIFI … ATYS …

Az Atüszre való utalás megborzongatott, mert olvastam Catullust, és ismertem valamelyest a keleti isten ijesztő rítusait, akinek kultusza összekeveredett Rubeléével. Norrys és én a lámpások fényénél megpróbáltuk megfejteni a különös és majdnem kivehetetlen faragásokat a szabálytalanul négyszögletes kőtömbökön, melyeket általában oltárnak tartanak, de nem jutottunk semmire. Emlékeztünk rá, hogy az egyik kőről – sugárzó napkorongot véstek bele – a tudósok azt tartják, hogy nem római eredetű, vagyis ezeket az oltárokat a római papok csupán átvették egy még régebbi, talán történelem előtti templomból, mely ugyanezen a helyen állt. Az egyik ilyen kőtömbön furcsa barna foltokat fedeztünk fel, amiket nem tudtunk mivel magyarázni. A legnagyobb, a terem közepén álló tömb felszíne arra utalt, hogy valamikor tűz égett rajta, valószínűleg áldozati céllal.

Ilyen látványosságok tárultak elénk a kriptában, melynek ajtaja előtt a macskák nyávogtak, s ahol Norrys és jómagam most elhatároztuk, hogy ott töltjük helyben az éjszakát. A szolgálók díványokat hoztak le, s megmondtuk nekik, ne törődjenek vele, bármit csinálnak is éjszaka a macskák. Nigger-Mant pedig beengedtük, részint, hogy segítsen nekünk, részint, hogy legyen társaságunk. Elhatároztuk, hogy a hatalmas tölgyfa ajtót – egy szellőzőnyílásokkal ellátott modern utánzatot – szorosan zárva tartjuk, és, erre ügyeltünk, lámpásokkal szerelkeztünk fel, hogy szükség esetén fényt gyújthassunk.

A boltíves pince mélyen beépült az épület alapjaiba és kétségtelenül a kietlen völgyre néző mészkőszirtbe is. Hogy ez volt a tülekedő patkányok megmagyarázhatatlan vonulásának végcélja, abban nem kételkedtem, de hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Ahogy ott ültünk várakozva, észrevettem, hogy éber állapotaim időről időre félálommal váltakoznak,

melyből a lábamnál heverő macska szorongásos mozdulatai ébresztettek fel. Álmaim kifejezetten betegesek voltak, és döbbenetesen hasonlítottak az előző éjszakai

álmomhoz. Megint láttam a homályos barlangot és a disznópásztort leírhatatlan püffedt bestiáival, amelyek a mocsokban fetrengtek, és amint figyeltem őket, mintha közelebbinek és jobban kivehetőnek tűntek volna, olyan jól kivehetőnek, hogy meg tudtam különböztetni egyiket a másiktól. Aztán tisztán felismertem egyikük petyhüdt arcvonásait, és olyan sikollyal ébredtem, hogy Nigger-Man felszökött, míg Norrys kapitány, aki nem aludt, jót nevetett. Talán még jobban nevetett volna – vagy az is lehet, hogy sokkal kevésbé –, ha tudja, mi okozta a sikolyomat. De aztán átmenetileg én is elfelejtettem az egészet. Az elviselhetetlen borzalmak gyakran – irgalmas módon – kikapcsolják az emlékezetet.

Norrys ébresztett föl, amikor a jelenések megkezdődtek. Szokásos rémálmomból térített magamhoz, gyengéden megrázott, és azt mondta, hogy figyeljek a macskára. Valóban volt mire figyelni, mivel a zárt ajtó mögött, fent a kőlépcsők tetején lidérces macskanyávogás és kaparászás támadt, miközben Nigger-Man, kinti rokonaira ügyet se vetve, izgatottan rohant körbe a puszta falak mentén, melyek mögül a rohanó patkányoknak ugyanazt a bábelét hallottam, mely az előző éjjel is felzavart.

Most igazán elfogott a rémület, mert az itt tapasztalt jelenségekre nem volt semmilyen értelmes magyarázat. Ε patkányok, hacsak nem a macskáéval közös őrületem szüleményei voltak, valahogy befúrták magukat a római kori falakba és ott nyüzsögtek a sziklában, amelyet tömör mészkőnek hittem …Vagy talán a víz több mint ezerhétszáz éves munkája kanyargó alagutakat vájt ki, amiket a rágcsálók teste simára és tágasra koptatott … De még így se csökkent kísérteties rémületem; mert ha ezek élő férgek, Norrys miért nem hallja undorító mozgolódásukat? Miért csak Nigger-Manre meg a kinti macskákra hívja fel a figyelmemet és miért találgatja vadul és bizonytalanul, hogy mi hozhatta tűzbe őket?

Miközben elmondtam neki, olyan érthetően, amennyire csak tudtam, mit vélek hallani, fülem még egyszer, utoljára, tompán érzékelte a rohanást, mely egyre csak lefelé irányult, jóval mélyebbre ennél a legmélyebben fekvő pincénél; úgy hallottam, mintha alattunk az egész szikla nyüzsgött volna a rohangáló patkányoktól. Norrys nem volt annyira hitetlen, mint számítottam rá, ehelyett mintha mélyen megrendült volna. Közben fenn az ajtónál elült a macskák lármája, mintha lemondtak volna a patkányokról, mialatt Nigger-Manre még újra meg újra rátört a nyugtalanság, és őrjöngve kaparászta a nagy kőoltár talapzatát a terem közepén, Norrys díványa közelében.

Ekkorra nagyon megnőtt bennem az ismeretlentől való félelem. Valami rémisztő dolog történt, és láttam, hogy Norrys kapitányt is, aki fiatalabb, testesebb és feltételezhetően sokkal egyértelműbben anyagelvű ember volt, mint én, éppoly mélyen megrázta a jelenet, mint engem, talán azért, mert életét a helyi legendák meghitt közelségében élte le. Pillanatnyilag semmit se tehettünk, csak figyeltük a nagy fekete macskát, amint csökkenő hevességgel kaparássza az oltár talapzatát, időnként felnéz rám és nyávog, azon a rábeszélő módon, ahogyan szokott, amikor akart tőlem valamit.

Norrys egy lámpát vitt az oltárhoz és megvizsgálta a helyet, ahol Nigger-Man kapart. Csöndben letérdelt, és vakargatni kezdte a mozaikkal kirakott padlón álló tömör, római kor előtti tömbről a hozzánőtt évszázados zuzmót. Semmit se talált, és már éppen azon volt, hogy felhagy a további kísérletezéssel, amikor felfigyeltem egy jelentéktelen körülményre, melytől megborzongtam, noha csak az bizonyosodott be, amit képzeltem.

Figyelmeztettem Norryst, és a felfedezés bűvöletében mindketten mereven figyeltük a majdhogynem észrevehetetlen jelenséget. Mindez ennyi volt csak: az oltár közelében elhelyezett lámpás lángja finoman, de határozottan lobogni kezdett egy addig nem érzékelt léghuzattól, mely csakis a padló és az oltár közötti résből érkezhetett, onnan, ahonnan Norrys levakarta a zuzmókat.

Az éjszaka hátralévő részét a fényesen kivilágított dolgozószobában töltöttük és feldúltan

vitatkoztunk, mi legyen a következő lépés. Az a felfedezés, hogy egy, a római alapoknál is mélyebben fekvő sírkamra képezi ennek az elátkozott építménynek az alját, egy olyan sírbolt, melyről háromszáz év kíváncsi ódondászai még csak nem is álmodtak, akkor is felcsigázta volna a fantáziánkat, ha nem lettek volna balsejtelmeink. Ámulatunkban azt se tudtuk, melyiket válasszuk a két lehetőség közül: haboztunk, hagyjunk-e fel a kutatással és babonás félelmünknek engedve hagyjuk ott mindörökre a kastélyt, vagy elégítsük ki kalandvágyunkat és szálljunk szembe az ismeretlen mélységekben reánk váró szörnyűségekkel.

Reggelre megegyeztünk, és elhatároztuk, hogy Londonba utazunk, hogy egy csapatnyi archeológust és tudóst toborozzunk, akik alkalmasak rá, hogy megbirkózzanak a rejtéllyel. Meg kell még említenem, hogy mielőtt elhagytuk volna a pincét, sikertelen kísérletet tettünk, hogy elmozdítsuk helyéből a középponti oltárt, melyről immár sejtettük, hogy bejárat a névtelen félelem újabb üregéhez. Hogy mi a nyitja, azt már nálunknál bölcsebbeknek kellett kitalálnia.

Londonban Norrys kapitány és jómagam azzal töltöttük az időnket, hogy ismertettük a tényeket, sejtéseinket és a velük kapcsolatos mendemondákat öt kiváló szaktekintéllyel, akiknek titoktartásában bízni lehetett, ha netán kínos felfedezésekre bukkannánk a kutatás során. Egyáltalán nem gúnyolódtak rajtunk, sőt, mély érdeklődés és őszinte megértés jellemezte őket. Aligha szükséges mindőjüket megneveznem, de azt elmondhatom, hogy köztük volt Sir William Brinton, akinek trójai ásatásai a maguk idejében lázba hozták az egész világot. Amint mindannyian vonatra ültünk Anchester felé, úgy éreztem, ijesztő felfedezések küszöbén állunk, s ezt az előérzetet látszott megerősíteni az a gyászos hangulat is, ami a föld túlsó felén oly sok amerikait a hatalmába kerített elnökük váratlan halála miatt.

Augusztus 7-én este érkeztünk meg Exham Prioryba, ahol is a szolgálók biztosítottak róla, hogy időközben semmi szokatlan nem történt. A macskák, még az öreg Nigger-Man is, tökéletesen nyugodtak voltak, a házban egyetlen csapda se zárult be. Úgy volt, hogy másnap kezdjük a kutatást, s addig is egy-egy kényelmes szobát jelöltem ki vendégeim számára.

Én magam a saját toronyszobámban helyezkedtem el, Nigger-Man a lábamnál feküdt. Hamar elaludtam, de nyomasztó álmok rohantak meg. Egy római ünnepséget láttam, olyat, mint Trimalchio lakomája, de valami szörnyűség volt egyletakart tálon. Aztán jött az az átkozott, visszatérő álmom a disznópásztorról meg a szennyes csordájáról a homályos barlangban. Amikor felébredtem, már fent járt a nap, és lentről a ház megszokott zajai szűrődtek fel. A patkányok – élők vagy szellemlények – egész éjjel nem háborgattak, és Nigger-Man még mindig csendesen aludt. Mikor leértem, ott is mindent ugyanolyan nyugodtnak találtam; az összehívott tudósok egyike, egy Thornton nevű fickó, aki okkult tudományokkal foglalko-

zott, ezt némileg abszurd módon azzal magyarázta, hogy bizonyos erők meg akartak mutatni nekem valamit, s miután megláttam, elnyugodtak.

Immáron minden készen állt, és délelőtt 11-kor hét tagot számláló csapatunk erős reflektorokkal és ásószerszámokkal felfegyverkezve lement a pincébe és belülről elreteszelte az ajtót. Nigger-Man is velünk volt, miután a kutatókat egyáltalán nem zavarta ingerlékenysége, és őszinte izgalommal várták, hogyan reagál, ha megjelennek a titokzatos rágcsálók. A római feliratokat és a megfejtetlen faragványokat csak futólag vettük szemügyre, mivel a tudósok közül hárman már látták őket, és mindannyian ismerték jellegzetességeiket. Figyelmünket elsősorban a jelentős középponti oltárra fordítottuk, melyet egy óra múlva Sir William Brinton hátrabillentett, s egy számunkra felfoghatatlan természetű ellensúllyal kitámasztott.

Ekkor olyan borzalom tárult elénk, amely teljesen letaglózta volna az embert, ha nem vagyunk némileg felkészülve rá. A mozaikpadlón keletkezett majdnem négyszögletes nyíláson keresztül egy kő lépcsősor vált láthatóvá, mely úgy elkopott, hogy már-már csak egy enyhe lejtő volt, amelyen borzalmas összevisszaságban emberi és félemberi csontok hevertek. Azok, melyek megőrizték összefüggő csontvázjellegüket, a páni félelem kifejezésébe merevedtek, és mindegyiken ott voltak a rágcsálók marcangolásának nyomai. A koponyák teljes idiotizmusra,

kretenizmusra és primitív, félig majomszerű jellegzetességekre utaltak. A pokoli látványt nyújtó csontokkal borított lépcső mögött, a tömör sziklába vájva, keskeny

járat indult lefelé, melyből légáram csapott felénk. Ε légáram nem az az erős és ártalmas huzat volt, ami egy zárt kriptából jön, hanem valami friss, hűvös szellő. Nem sokáig tétováztunk, megindultunk lefelé a lépcsőkön. Sir William volt az, aki a falakat vizsgálva azt a furcsa észrevételt tette, hogy a járatot, a csapások irányából következtethetően, alulról vájták.

Most nagyon össze kell szednem magam, meg kell válogatnom a szavaimat. Miután néhány lépést tettünk lefelé a megrágott csontok között, fényt vettünk észre magunk

előtt; nem valamiféle misztikus, foszforeszkáló fényt, hanem szűrt nappali világosságot, mely nem jöhetett máshonnan, csak a kietlen völgyre néző szikla ismeretlen réseiből. Hogy az ilyen repedések kívülről nézve elkerülték a figyelmünket, aligha csoda, minthogy nem csupán a völgy volt teljesen lakatlan, hanem a szikla is oly magas volt és oly kiugró, hogy csak egy léghajós tudta volna tüzetesen megvizsgálni a felületét. Még néhány lépés, és lélegzetünk a szó szoros értelmében elállt attól, amit láttunk; a szónak olyan szoros értelmében, hogy Thornton, az okkult tanok szakértője a mögötte álló elképedt férfi karjaiba tántorodott. Norrys, akinek kövérkés arca teljesen elfehéredett és petyhüdtté vált, egész egyszerűen artikulálatlanul üvölteni kezdett, míg én, azt hiszem, levegő után kapkodtam, vagy sziszegtem és eltakartam a szemem.

A mögöttem álló férfi – társaságunk egyetlen nálam idősebb tagja – konvencionálisan csak azt hörögte: „Uramisten!”, de a legrekedtebb hangon, amit valaha hallottam. Hét művelt ember közül csupán Sir William Brinton őrizte meg hidegvérét, ami annál is inkább becsületére válik, mivel ő vezette a csoportot, és a látványt ő pillantotta meg elsőnek.

Iszonyúan magas, félhomályos barlang volt, szemünkkel nem tudtuk befogni hatalmas méreteit; határtalan misztérium és rémisztő sugallat föld alatti világa. Különböző épületek és más építészeti maradványok tűntek fel – elborzadva pillantottam meg néhány furcsa prehisztorikus sírdombalakzatot, durván faragott, körben álló monolitokat, egy alacsony kupolával fedett római romépületet, egy terjedelmes, vesszőből font szász építményt és egy korai angol kunyhót, de mindezek eltörpültek amellett a szörnyű látvány mellett, amit a föld felszíne nyújtott. Mert a lépcsők körül, több yardnyi területen, tébolyító összevisszaságban emberi csontok hevertek, vagy legalábbis annyira emberi csontok, amennyire a lépcsőn levők azok voltak. Úgy nyúltak el, mint egy habzó tenger; néhány közülük darabjaira hullott, a többi teljesen vagy részben csontvázra emlékeztetett; ez utóbbiak itt is a démonikus őrjöngés helyzeteibe merevedtek, valami veszéllyel küzdve, vagy kannibál indíttatással ragadva meg egy másik alakot.

Amikor dr. Trask, az antropológus nekigyürkőzött, hogy azonosítsa a koponyákat, egy olyan visszamaradott keveréket talált, ami teljesen zavarba ejtette. A legtöbb koponya a fejlődés alacsonyabb fokán állt, mint a piltdow-ni ember, de minden esetben határozottan emberről volt szó. Sok magasabb szinten álló is volt közöttük, néhányuk pedig kifejezetten magasan fejlett egyed volt. Minden csont össze volt rágva, a legtöbbet a patkányok rágták meg, egyeseket pedig a félemberi csorda más egyedei. Közöttük sok apró patkánycsont is volt, az ősi eposzt lezáró halálos sereg elhullott tagjaié.

Csodálkozom, hogy volt közöttünk, aki túlélte felfedezésünk e szörnyű napját és megőrizte józan eszét. Se Hoffmann, se Huysmans nem lett volna képes hihetetlenebb jelenetet elgondolni, eszeveszettebben undorítót és gótikusabban groteszket, mint a félhomályos barlang, melyen mi heten keresztültántorogtunk; valamennyien felfedezéstől felfedezésig botladoztunk és megpróbáltunk még ez egyszer nem gondolni az eseményekre, amik háromszáz, ezer, kétezer vagy tízezer éve mentek itt végbe. A pokol tornáca volt ez, és szegény Thornton ismét elájult, amikor Trask elmondta neki, hogy az itt elpusztult lények közül jó néhány négylábúként élt az utolsó húszegynéhány generáció során.

Rémület rémületet követett, amikor elemezni kezdtük az építészeti maradványokat. A

négylábú lényeket – alkalmanként a kétlábúak osztályából kikerült társaikkal együtt – kőketrecekben tartották, melyekből a legvégén éhségük vagy a patkányoktól való félelmük végső delíriumában bizonyára kitörtek. Hatalmas falkákat tartottak belőlük, s nyers zöldségen hizlalták őket, aminek nyomai – egyfajta mérges takarmányé – még láthatóak voltak a rómaiaknál is régebbi óriási kőtartályok fenekén. Most már értettem, miért voltak őseimnek olyan kiterjedt kertjei – Isten adná, hogy el tudjam feledni! A falkák szerepe egy pillanatig se volt kétséges.

Sir William a római romok között állt reflektorával, és fennhangon tudósított a legmegdöbbentőbb rituáléról, melyet valaha is megismertem; hallhattam a prehisztorikus kultusz áldozati szokásairól is, amit Kübelé papjai átvettek és beleolvasztottak a saját kultuszukba. Norrys, aki megjárta az első világháború lövészárkait, roskadozva jött elő az angol kunyhóból. Mészárszék volt benne és konyha – ő is erre számított, de jól ismert angol háztartási eszközöket látni, és meghitt angol krétafirkákat olvasni a falon (néhány közülük 1610-ből származott), több volt, mint amennyit el tudott viselni. Én képtelen voltam bemenni

abba a viskóba – abba, melynek démoni működését csak ősöm, Walter de la Poer tőre tudta megfékezni.

Ahová be mertem lépni, az az alacsony, vesszőből font szász épület volt, melynek tölgyfa ajtaja leszakadt; bent tíz, rozsdás rácsokkal elválasztott, kőből rakott cellát találtam. Háromnak lakója is volt, mindegyik csontváz magas fejlettségi szinten állt, az egyik mutatóujján pecsétgyűrűt találtam, rajta a saját címerem. Sir William a római kori kápolna alatt egy sírboltot lelt sokkal régebbről származó cellákkal, de ezek a cellák üresek voltak. Alattuk egy mély kripta húzódott, benne szarkofágok, szabályosan elhelyezett csontokkal – néhányukon szörnyű latin, görög és phryg nyelvű feliratok voltak.

Mindezen közben dr. Trask felnyitotta az egyik prehisztorikus sírdombot, és olyan koponyákat hozott fel a fényre, melyek alig voltak embe-riebbek egy gorilláénál, s melyek leírhatatlan ideografikus véseteket viseltek magukon. Mindezeken a szörnyűségeken a macskám higgadtan járt-kelt. Egyszer megláttam, amint iszonyú módon letelepszik egy csonthalom tetején, a titokra kíváncsian, melyek sárga szeme előtt hevertek.

Miután egy kicsit kifújtuk magunkat az ijesztő felfedezések után, továbbindultunk a félhomályos vidéken – azon a vidéken, amit oly rettenetesen vetített előre ismétlődő álmom –, az éjfekete barlangnak abba a végtelennek tűnő mélységébe, ahová a sziklás repedésből már nem hatolt el egyetlen fénysugár se. Sohase fogjuk megtudni, miféle vak styxi világok ásítottak jobbra-balra attól a keskeny úttól, amit megtettünk, mert úgy döntöttünk, hogy az efféle titkokat jobb nem tudni. így is bőven akadt, ami lefoglalja figyelmünket, mivel alig tettünk meg pár lépést, amikor a reflektorok fénye gyalázatos vermek végtelen sorára vetődött, ezekben a vermekben lakmározhattak annak idején a patkányok, és mikor váratlanul megszűnt az utánpótlás, a falánk rágcsálósereg először nyilván az éhező lények eleven falkáira vetette magát, majd kitört a rendházból és megülte a pusztításnak azt a történelmi nevezetességű torát, melyet a parasztok sose fognak elfeledni.

Istenem! Azok az undorító fekete vermek az elfűrészelt, kiszopogatott csontokkal, meglékelt koponyákkal! Azok a lidérces álomra emlékeztető vermek, bennük számtalan elvetemült évszázad pithecantropoid, kelta, római és angol csontjaival! Egyik-másik verem tele volt, és senki se tudja megmondani, milyen mélyek voltak. A többi, reflektoraink fényében most is feneketlennek tűnt, csak megnevezhetetlen látomások népesítették be. Mi történhetett, gondoltam, azokkal a szerencsétlen patkányokkal, melyek beletántorodtak az ilyen csapdákba, miközben a szörnyűséges tartaroszi sötétben vadásztak?

Egyszer csak megcsúszott a lábam egy tátongó szakadék meredélyén, s egy pillanatra megdermedtem a félelemtől. Bizonyára elkalandoztak a gondolataim, mert társaságunkból már senkit se láttam magam mellett a kövérkés Norrys kapitány kivételével. Aztán egy hang hallatszott a végtelen sötétségből, egy hang, amelyet felismerni véltem, és láttam, hogy öreg fekete macskám elviharzik mellettem, mint egy szárnyas egyiptomi isten, egyenesen bele a sötétség parttalan szakadékába. De én se sokkal maradtam le mögötte, és egy pillanattal később már nem voltak kétségeim. Megint azoknak az ördögfattya patkányoknak a vérfagyasztó futkosását hallottam, melyek mindig újabb szörnyűségek után kutatnak, és most azt tervelték ki, hogy belecsalogatnak a föld középpontjának vigyorgó üregeibe, ahol Nyar-lathotep, a tébolyult, arctalan isten üvölt vakon a sötétségben s két torz, hülye fuvolás kíséri.

A lámpám fénye kialudt, de még mindig rohantam. Hangokat és vonításokat hallottam, visszhangokat, s mindezek mellett egyre csak erősödött annak a szentségtörő, alattomos futkosásnak a zaja; erősödött, egyre csak erősödött, olyan lassú folyamatossággal, ahogyan egy merev, puffadt hulla bukik fel csendesen egy olajosan csillogó folyóban, miközben a víz óniksz hidak végtelen sora alatt fut tova, és beleömlik egy fekete, rothadó tengerbe.

Valami nekem ütődött; valami puha és kövérkés. Bizonyára a patkányok voltak; a ragacsos, kocsonyás sereg, mely a holtakon és élőkön lakmározik … Miért ne falnának föl a patkányok egy de la Poert ugyanúgy, ahogy egyde la Poer tiltott dolgokból lakmározott? … A háború

felfalta a fiamat, legyenek mindannyian átkozottak … és a jenkik lángokkal emésztették el Carfaxet és lángok emésztették el Delapore nagyapát és a titkot is … Nem, nem, ha mondom, nem én vagyok az a démon disznópásztor a félhomályos barlangban! Es wem Edward Norrys arcvonásait viselte az a püffedt bestia. Ki állítja, hogy én egy de la Poer vagyok? A fiam meghalt, ő pedig tovább él … Egy Norrysé legyen a de la Poerök birtoka? …Ez varázslat, ha mondom … az a pöttyös kígyó … Légy átkozott, Thornton, majd én megtanítlak elájulni a családom tettei láttán! … A teringettét, te büdös állat, majd én móresre tanítalak! …

Ezt dadogtam, mondják, amikor három órával később rám leltek a sötétben – ott találtak Norrys kapitány kövérkés, félig felfalt teste fölött kuporogva, miközben saját macskám a torkomnak ugrott és mardosott. Azóta felrobbantották Exham Prioryt, elvették tőlem az én Nigger-Manemet, és beraktak ebbe a zárt szobába itt Hanwellben, s ijedten sugdolóznak örökletes hajlamaimról és arról, ami velem történt. Thornton a szomszédos szobában van, de nem engedik, hogy beszéljek vele. A kripta alatti barlanggal kapcsolatos tényeket megpróbálják titokban tartani. Mikor szóba hozom szegény Norryst, egy iszonyú dologgal vádolnak, pedig tudniuk kellene, hogy nem én tettem. Tudniuk kellene, hogy a patkányok voltak; az alattomosan futkosó patkányok, melyek ott rohangálnak a szoba falburkolata mögött is, és nagyobb rémségekre akarnak rávenni, mint amilyeneket valaha is ismertem; a patkányok, melyeket ők sohase hallanak; a patkányok, a patkányok a falban.

H. P. LOVECRAFT

Pickman modellje – Nem kell azt gondolnia, hogy megbolondultam, Eliot, sokaknak még ennél is furcsább

előítéletei vannak. Miért nem neveti ki Oliver nagyapját, aki nem hajlandó autóba ülni? Ha egyszer nem szeretem azt a nyavalyás földalattit, az az én dolgom; és akárhogyan is, taxival gyorsabban ideértünk. Es a Park Streettől gyalog kellett volna feljönnünk a hegyre, ha földalattira szállunk.

Tudom, hogy idegesebb vagyok, mint mikor tavaly látott, de nem kell orvosi előadást tartania róla. Tudja Isten, nagyon sok oka van ennek, és gyanítom, szerencsém van, hogy egyáltalán épeszű maradtam. Minek vallat? Maga régebben nem volt ennyire kíváncsi.

Nos, ha annyira hallani akarja, végül is miért ne hallhatná. Lehet, hogy hallania is kell, mert akárhogy is, maga mindig úgy írt nekem, mint egy bánkódó szülő, amikor meghallotta, hogy hanyagolni kezdem a Művészklubot, és távol tartom magam Pickmantől. Most, hogy eltűnt, hébe-hóba benézek a klubba, de az idegeim már nem a régiek.

Nem, nem tudom, mi történt Pickmannel, és nem is akarom tudni. Maga azt hihette, hogy valamilyen bizalmas információhoz jutottam és ezért nem barátkozom vele többé, ezért nem akarom tudni, hová lett. Hadd találjon a rendőrség, amit akar – ami nem lesz valami sok, figyelembe véve, hogy még arról az öreg North End-i házról sem hallottak, amit Peters néven vett bérbe. Abban se vagyok biztos, hogy magam újra odatalálnék, arról már nem is szólva, hogy meg se próbálnám, még fényes nappal se! Igen, jól tudom, vagy legalábbis azt hiszem, tudom, miért tartotta fenn azt a házat. Majd arra is rátérek. És azt hiszem, meg fogja érteni, még mielőtt történetem végére érnék, miért nem teszek bejelentést a rendőrségen. Felszólítanának, hogy vezessem oda őket, de én akkor se mennék vissza, ha ismerném az utat. Volt ott valami – és azóta képtelen vagyok metróra szállni vagy (és ezért most szintén kinevethet) lemenni a pincébe.

Szerintem magának tudnia kellett volna, hogy én nem azért ejtettem Pickmant, amiért az olyan akadékoskodó vénasszonyok, mint dr. Reid vagy Joe Minőt vagy Rosworth. A morbid művészet engem nem riaszt vissza, és ha valaki olyan lángelme, mint amilyen Pickman, megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetem, függetlenül attól, milyen irányba fejlődik a

munkássága. Bostonban sose volt még nagyobb festő Richard Upton Pickmannél. Én ezt azonnal megmondtam, és azóta is ezt mondom, és ettől soha nem tágítottam egy jottányit sem, még akkor sem, amikor megmutatta A vámpír lakomáját. Ekkor történt, ha emlékszik, hogy Minőt szakított vele.

Maga jól tudja, milyen mély művészet kell, milyen mély betekintés a Természetbe ahhoz, hogy olyan dolog szülessen, mint a Pickmané. Arra akármelyik magazinborítókat gyártó kuli képes, hogy vadul szétfröcskölje a festéket, aztán elnevezze rémálomnak vagy boszorkányszombatnak vagy az ördög képmásának, de csak egy nagy festő tudja az ilyesmit igazán rémületessé és hihetővé tenni. És ez azért van így, mert egy igazi művész ismeri a borzadály valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját – a pontos vonalakat és arányokat, melyek kapcsolatban állnak a rejtett ösztönökkel vagy a rettegés örökletes emlékeivel, valamint a megfelelő színkontrasztokat és fényhatásokat, melyek felkeltik az idegenszerűség szunnyadó érzetét. Magának nem kell magyaráznom, hogy egy Fuseli miért okoz valódi borzongást, míg egy olcsó rémtörténet-borítón csak nevetünk. Van valami, amit azok a fickók észrevettek – valami, túl az életen –, amit velünk is képesek megláttatni egy pillanatra, Doré volt ilyen. S íme ilyen. A chicagói Angarola ilyen. És Pickman volt ilyen, ahogy előtte senki más, vagy adná az ég, ahogy többé senki sem.

Ne kérdezze, mi az, amit ők látnak. Tudja, a hétköznapi művészetben is nagy különbség van az életteli, lélegző, a Természetből vett dolgok vagy modellek és a mesterséges kacatok világa között, melyeket azok a kis felszínes tucatemberek kennek oda előírásszerűen egy puszta műteremben. Nos, azt kell hogy mondjam, a valóban különleges művész a látomásából teremti vagy az általa megélt szellem világból hívja elő modelljét, mely számára ugyanolyan reális, mint a külső valóság. Akárhogyan is, a művész által létrehozott alkotások körülbelül annyira különböznek az utánzó hagymázos álmaitól, amennyire az élet; a festői látásmódnak semmi köze egy levelező tagozatra járó karikaturista agyszüleményeihez. Ha valaha láttam volna azt, amit az az ember látott – ha egyáltalán ember volt!

Talán emlékszik még rá, hogy Pickman erőssége az arckép volt. Nem hinném, hogy Goya óta bárki oly tisztán tudta volna ábrázolni a merő poklot vagy a torz karaktert egy portrésorozaton. És Goyától még vissza kell mennünk a középkori fickókig, akik a vízköpőket és a kimérákat készítették a Notre-Dame-on és a Mont Saint Michelen. Ok hittek mindenféle dologban – és talán láttak is mindenféle dolgokat, merthogy a középkorban volt néhány furcsa időszak. Emlékszem, egyszer épp maga kérdezte meg Pickmant – egy évvel azelőtt, hogy elment –, honnan az ördögből szedi ezeket az ötleteket és látomásokat. Pickman erre csak nevetett, de valami gonosz nevetéssel. Ez a nevetés is hozzájárult, hogy Reid ejtette. Reid, mint tudja, épp akkor vágott bele az összehasonlító patológiába, és tele volt nagyképű szakzsargonnal ennek meg annak a mentális vagy fizikai szimptómának a biológiai vagy fejlődéstörténeti jelentésével kapcsolatban. Azt mondta, Pickman napról napra jobban és jobban undorítja, és már-már félelmet kelt benne, sőt kijelentette, hogy a fickó arcvonásai fokozatosan megváltoztak az utóbbi időben, méghozzá neki nagyon nem tetsző módon; bizonyos értelemben valami nem emberi kifejezést öltöttek magukra. Sokat beszélt a táplálkozás élettani hatásairól is, és azt állította, Pickman a végsőkig természetellenes és excentrikus. Gondolom, maga is megmondta Reid-nek, ha egyáltalán váltottak erről levelet, hogy csupán Pickman festményei mentek az idegeire, illetve azok zaklatták fel a képzelőerejét. Én mindenesetre ezt mondtam neki – akkor.

Mert ne feledje, én nem ilyen okokból ejtettem Pickmant. Épp ellenkezőleg, csodálatom iránta egyre nőtt; ugyanis a Vámpír lakomája óriási teljesítmény volt. Mint tudja, a klub nem volt hajlandó kiállítani, és a Szépművészeti Múzeumnak sem akaródzott elfogadnia ajándékba; és ehhez még hozzátehetem, hogy senkinek se akaródzott megvásárolnia, úgyhogy Pickman egészen a távozásáig a házában tartotta. Most az apjánál van Salemben – tudja, Pickman régi salemi családból származik, az ősei között egy boszorkány is akad: 1692-ben felkötötték.

Szokásommá vált, hogy igen gyakran felkeresssem Pickmant, különösen azt követően, hogy kezdtem jegyzeteket készíteni a monográfiához. „Természetfölötti elem a képzőművészetben” – valószínűleg éppen az ő munkássága adta az ötletet, és akárhogyan is, de személyében kimeríthetetlen adat– és ötletbányát találtam, valahányszor csak felkerestem. Minden ilyen jellegű festményét és rajzát megmutatta, volt ezek között néhány toll-vázlat, amelyekért, nagyon úgy hiszem, kirúgták volna a klubból, ha sokan látják a tagok közül. Nem sokkal később már közel jártam ahhoz, hogy a rajongója legyek, és mint egy iskolás fiú, órákon keresztül hallgattam művészetelméletét és filozófiai spekulációit, melyek olyan vadak voltak, hogy hirdetőjüket azonnal beutalhatták volna a danvers-i elmegyógyintézetbe. Az, hogy hőskultuszt csináltam körülötte, tetézve azzal, hogy az emberek rendszerint egyre kevésbé tudtak mit kezdeni vele, nagyon bizalmassá tette irányomban; és egy este célozgatni kezdett rá, hogy ha kellőmód tudom tartani a számat és nem vagyok finnyás, tudna mutatni nekem valami elég szokatlant – valamit, ami egy kicsit még furcsább, mint amit a házában láthattam.

– Tudja – mondta –, vannak dolgok, amik nem mennének el aNewbury Streeten, olyan dolgok, amik sehogy sem illenek ide, amelyeket itt nem értékelnének érdemük szerint. A lélek felhangjait meghallani, az az én dolgom, ilyesmire nem talál példát a parvenük lakta nagyzoló környékeken. Back Bay nem Boston – még semmi se, mivel eddig nem volt ideje, hogy feldolgozza az emlékeit és rabul ejtse a hely szellemeit. Ha errefelé egyáltalán vannak szellemek, úgy azok a szikes mocsár és a sekély kis öböl szelíd szellemei; én pedig emberi szellemeket akarok; olyan lények szellemeit, akik elég magasan szervezettek ahhoz, hogy belelássanak a poklokba, és annak, amit láttak, felfogják a jelentését.

A North End: az a művésznek való lakóhely. Ha egy esztéta elég őszinte lenne, eltűrné a nyomornegyedeket, már csak az egymásra rétegződő hagyományok kedvéért is. Úristen, ember! Hát nem veszi észre, hogy az olyan helyeket, mint az, nem egyszerűen csinálták; azok valójában maguktól nőttek. Generációk éltek, éreztek és haltak meg ott, olyan időkben, amikor az emberek még nem féltek élni, érezni és meghalni. Tudja, hogy már 1632-ben állt egy malom a Copp's Hillen, és hogy a jelenlegi utcahálózatnak a fele már 1650-re kialakult. Tudok mutatni magának házakat, melyek két és fél száz éve vagy még régebben állnak; házakat, amelyek olyan események tanúi voltak, amiktől egy modern ház porrá mállana. Mit tudnak a modernek az életről és a hátterében működő erőkről? Maga bizonyára azt mondja, hogy a salemi boszorkányok viselt dolgainak a fele sem igaz, de fogadok, hogy a szépanyám mondhatna egyet s mást. A Gallows Hillen akasztották fel a szenteskedő Cotton Mather” jelenlétében. Mather, az a szörnyeteg attól félt, hogy valakinek netán sikerül kitörnie ebből a gyalázatos, egyhangú taposómalomból – bárcsak valaki átkot mondott volna rá, vagy kiszívta volna éjszaka a vérét.

Megmutathatom magának a házat, ahol lakott, és azt a másikat is, amelyikbe minden nagy merész dumája ellenére se mert belépni. Sok mindent tudott, de gyáva volt hozzá, hogy mindent betegyen abba az ostoba Magnalia-ba. vagy a másik gyermekded művébe, Λ láthatatlan világ csodái-ba. Figyeljen csak, hallott már arról, hogy valaha az egész North Endet alagútrendszer hálózta be, s ennek segítségével bizonyos emberek kapcsolatot létesítettek egymás házai között, s titkos utat törtek a temetőhöz és a tengerhez? Hadd emeljenek vádakat a föld felett, folyjanak csak az eljárások – alant naponta történtek olyan dolgok, amikre a földi hatalmasságok nem tehették rá a kezüket, és éjszakánként nevető hangok hallatszottak, senki sem tudta, honnan.

„Cotton Mather (1662-1728) amerikai lelkész, egyházi író. Nagy szerepet játszott a salemi boszorkányperekben, de közvetlen felelősségének mértékét vitatják.

Mert, barátocskám, lefogadom, hogy tíz 1700 előtt épült és azóta is fennmaradt ház közül nyolcnak a pincéjében mutathatnék magának valami különöset. Alig múlik el hónap, hogy ne olvashatnánk munkásokról, akik ezen vagy azon a helyen sehová se vezető befalazott bolthajtásokat, kutakat találnak – egy ilyet tavaly maga is láthatott a Henchman Street közelében, ahol a magasvasút ereszkedik lefelé. Hajdanán boszorkányok voltak ott, meg amit bubájuk megidézett; kalózok, meg amit a tengerről hoztak; csempészek; tengeri rablók – és

elárulhatom magának, az emberek azokban a régi időkben tudták, hogyan éljenek, hogyan tágítsák ki életük határait! Nem ez volt az egyetlen világ, melyet egy merész és bölcs ember ismerhetett – pfuj! És ha mindezt összehasonlítom a mával, ezekkel a halvány rózsaszín agyakkal! Még egy olyan klub is, ahová állítólag művészek járnak, remegni és vonaglani kezd, ha egy kép meghaladja egy Beacon Street-i ötórai tea felfogóképességét.

A jelenkor egyetlen jó oldala, hogy még ahhoz is túlságosan kisstílű, hogy eleget foglalkozzon a múlttal. Mert mit tudnak a térképek, feljegyzések és útikönyvek a North Endről? Bah! Állítom, hogy találomra elvezethetném magát harminc-negyven sikátorba, a sikátorok valóságos útvesztőjébe a Prince Streettől északra, melyekről az ott meghúzódó bevándorlókon kívül nincs tíz élő ember, akinek sejtelme lenne. És ezeknek a digóknak fogalmuk sincs róla, hol laknak. Nem, Thurber, ezek a csodával és rémséggel teli ódon helyek mély álomba merültek, elérhetetlenek a mindennapok számára, nincs egyetlen eleven lélek se, aki felismerhetné őket vagy hasznot húzhatna belőlük. Pontosabban egy ilyen eleven lélek mégis van, hiszen nem a semmiért kutattam a múltban!

Látom, hogy magát érdekli ez a téma. Mit szólna hozzá, ha elárulnám magának, hogy ott is van egy műtermem, ahol valóban meg tudom ragadni az ősi borzalom éji szellemét, és olyasmiket festhetek, amikre a Newbury Streeten még csak nem is gondolhattam volna. Természetesen ezt nem mondhatom el azoknak az átkozott klubbeli vénlányoknak, Reidnek például, aki – ott egye meg a fene – már úgyis azt terjeszti rólam, hogy szörnyeteg vagyok, aki lábbal tiporja az evolúciót. Igen, Thurber, már régen eldöntöttem, hogy nemcsak az élet szépségeit, az élet borzalmait is meg kell festeni, úgyhogy némi kutatást végeztem olyan helyeken, ahol okom volt feltételezni, hogy a borzalom fészkel.

Van egy lakásom, amit rajtam kívül nem hiszem, hogy emberfia valaha látott volna. Ami a távolságot illeti, nincs túl messze a magasvasúttói, de ami a légkört illeti, évszázadokra van innen. Azért szereztem meg, mert egy különös régi téglakút van a pincéjében, olyasféle, amilyenekről beszéltem magának. A ház épphogy nem dől össze, úgyhogy senki sem hajlandó lakni benne, szégyellném is megmondani magának, milyen keveset fizetek érte. Az ablakokat bedeszkázták, de nekem így még jobb is, merthogy nincs szükségem nappali fényre ahhoz, amit csinálok. A pincében festek, ahol a legmasszívabb az ihlet, de van egypár bútorozott szoba is a földszinten. Egy szicíliaié a ház, és Peters néven vettem bérbe tőle.

Nos, ha van hozzá bátorsága, ma éjjel elviszem oda. Azt hiszem, méltányolná a képeket, mert mint mondtam, itt aztán eleresztettem magam. Nem hosszú az út odáig – én néha gyalog teszem meg, ugyanis egy efféle helyen nem akarom taxival hívni fel a figyelmet magamra. Felszállhatunk az ingajáratra a South Stationnél, azzal elmegyünk a Battery Streetig, onnan már gyalog sem hosszú az út.

– Hát, Eliot, ez után a szónoklat után bizony türtőztetnem kellett magamat, hogy ne intsem le az első szabad taxit, amit megláttunk. A South Stationnél átszálltunk a magasvasútra, és úgy éjfél körül lebaktattunk a lépcsőkön a Battery Streetnél, s elindultunk a régi rakparton a Constitution Wharf mellett. Nem figyeltem a keresztutcákra, és máig nem tudom megmondani, melyiken fordultunk be, de az biztos, hogy nem a Greenough Lane volt az.

Miután befordultunk, végig kellett mennünk a legrégibb és legkoszosabb sikátoron, amit valaha láttam, málladozó házfalak, betört, szúk ablak-nyílások és özönvíz előtti kémények sora között, melyek félig szétporladva nyúltak bele a holdvilágos égbe. Nem hiszem, hogy az általam látott házak túlnyomó többsége ne állt volna már Cotton Mather idejében is – legalább kettőt felismertem a kiugró ereszéről, és rémlik, hogy megpillantottam egy csúcsos tetőt, abból a már majdnem elfeledett előmanzárdtetős fajtából, amelyből a régészek szerint egy se maradt Bostonban.

A homályosan megvilágított sikátorból balra fordultunk, egy éppoly csendes és még szűkebb sikátorba, ahol már egyáltalán nem volt közvilágítás: és egy perc se telt bele, eljutottunk valahova, amit először egy jobbra tartó, tompaszögű kanyarnak hittem a sötétben.

Nem sokkal ezután Pickman felkattintotta zseblámpáját, s egy ósdi, kazettás ajtó tűnt fel előttünk, amit láthatólag gyalázatosan szétrágott a szú. Miután kinyitotta az ajtót, betessékelt egy kopár előszobába, melynek sötét tölgyfa borítása valamikor jobb napokat látott – nagyon egyszerű volt az egész, de izgatóan emlékeztetett Andros, Phipps és a boszorkányüldözés korára. Aztán bevezetett a bal oldali ajtón, meggyújtott egy petróleumlámpát, és azt mondta, érezzem magam otthon.

Nos, Eliot, én az a fajta alak vagyok, akit az utca embere „keménykötésűnek” nevezne, de be kell vallanom, hogy amit azokon a falakon láttam, nagyon megijesztett. Az ő képei voltak, azok, amiket nem festhetett volna meg és nem állíthatott volna ki a Newbury Streeten, és igaza volt, amikor azt

mondta, „eleresztette magát”. Hát, igyunk még egyet, akárhogyan is, szükségem van rá! Semmi értelme, hogy megpróbáljam elmondani magának, milyenek voltak azok a képek,

szavakkal nehéz is lenne érzékeltetni, mert a rettenetes, istenkáromló borzalom, a hihetetlen gusztustalanság meg a morális bűz egészen egyszerű, köznapi vonásokból tevődött össze. Semmi közük se volt ahhoz az egzotikus technikához, ami Sidney Sime-ra jellemző, se azokhoz a Saturnuson túli tájakhoz és holdbeli gombákhoz, amiket Clark Ashton Smith használ vérfagyasztásra. Háttérül többnyire öreg templomkertek, rengeteg erdők, tengerparti sziklák, vasúti alagutak, ódon faburkolatú szobák, vagy egyszerű, kő boltívek szolgáltak. A Copp's Hill-i temető, mely kőhajításnyira fekhetett ettől az épülettől, kedvelt helyszíne volt.

Az őrület és a borzalom az előtérben levő figurákat jellemezte, merthogy Pickman morbid művészete kiváltképp a démonikus arcképfestészet kategóriájába tartozott. Ezek az alakok ritkán voltak teljesen emberiek, de rendszerint más-más mértékben megközelítették az emberi szintet. A legtöbb testnek, noha otromba módon két lábon állt, hajlott volt a tartása és kutyára emlékeztetőek a vonásai. Legtöbbjük alkatát egyfajta kellemetlen nyúlósság jellemezte. Huh! Még most is látom őket! A foglalatosságaik – hát, ne akarja, hogy túl pontos legyek. Általában táplálkoztak – nem mondom meg, mivel. Néha csoportosan ábrázolta őket, temetőkben vagy föld alatti járatokban, és gyakran úgy tűnt, mintha marakodnának a zsákmányukon – vagy még inkább a talált kincsen. És néha milyen átkozottul kifejező volt Pickman jóvoltából e csontkollekciók kifejezéstelen arca! Olykor úgy ábrázolta ezeket a lényeket, hogy éjszaka éppen beugranak a nyitott ablakon, vagy alvók mellén térdelnek és a torkukat marcangolják. Egyik vásznán egy, a Gallows Hillen felakasztott boszorkányt vettek körül csaholva, akinek arca közeli rokonságot mutatott az övékével.

De ne higgye, hogy ez az undorító téma és díszletezés volt az, amitől elgyengültem. Nem vagyok hároméves kölyök és sok ilyesfélét láttam már azelőtt is. Az arcok, Eliot, azok az átkozott arcok, amelyek lesandítottak és kinyáladzottak a vászonból, a lehető legélethűbb módon! Istenemre mondom, ember, nagyon úgy hiszem, elevenek voltak! Az a gusztustalan varázsló a pokol tüzét élesztette fel a festékanyagban, az ecsetje pedig lidércnyomást fiadzó pálca volt. Adja ide azt a borosüveget, Eliot!

Volt egy műve, amit A leckének nevezett – Isten bocsássa meg nekem, hogy valaha is megnéztem! Figyeljen ide: el tud képzelni körben kuporgó névtelen, kutyaszerű lényeket egy templomkertben, amint egy kisgyereket tanítanak, hogy marcangolja a prédát, ahogy ők maguk? Az elcserélt gyermek – ugye, ismeri a régi mítoszt arról, hogy a kísértetek ott hagyják

saját porontyukat a bölcsőben cserébe az emberi csecsemőért, akit ellopnak? Pickman azt festette le, mi történik az ellopott csemetékkel, hogyan nőnek föl – és hirtelen kezdtem szörnyű hasonlatosságot látni az emberi és nem emberi alakok arca között. Morbiditásának teljes felfokozásával kaján kapcsolatot, fejlődési láncot teremtett a nyíltan nem emberi és a lefokozott emberi között. A kutyaszerű lények halandó emberekből lettek!

És alighogy megfordult a fejemben, vajon mi lesz az emberek közé csempészett porontyok sorsa, megpillantottam egy képet, mely éppen ezt a gondolatot fejezte ki. Régi, puritán szobabelsőt ábrázolt – szilárd gerendázatú szobát, rácsos ablakokkal, magas támlájú paddal, esetlen, tizenhetedik századi bútorokkal; közöttük ül a család, az apa a Szentírásból olvas fel. Egy kivételével minden arcon a nemesség és tisztelet kifejezése ül, de arról az egyről metsző gúny sugárzik. Fiatal éveiben járó ember arca, aki minden kétséget kizáróan a jámbor atya fiának tűnik, de valójában a tisztátalan lényekkel tart rokonságot. Ő volt az elcserélt gyermekük, és Pickman gyilkos iróniával a saját arcvonásait kölcsönözte a figurának.

Ekkor Pickman lámpát gyújtott egy szomszédos szobában, udvariasan kitárta előttem az

ajtót, majd megkérdezte, megtekinteném-e „modern tanulmányait”. Nem sokat mondhattam neki a benyomásaimról – ijedtemben és undoromban túlságosan is szótlan lettem –, de azt hiszem, tökéletesen megértett és nagyon megtisztelve érezte magát. És most ismét biztosítani akarom, Eliot, hogy nem vagyok anyámasszony katonája, nem veszítem el a fejem, ha valami egy kicsit eltér a megszokottól. Középkorú vagyok, sok mindenen keresztülmentem, s azt hiszem, odaát Franciaországban, a háború alatt meggyőződhetett róla, hogy nem lehet egykönnyen kiütni. Higgye el, már kezdtem újra levegőhöz jutni és lassacskán hozzászoktam azokhoz az ijesztő képekhez, melyek a régi Új-Angliát egyfajta pokollá változtatták. Nos, mindezek ellenére a szomszédos szoba egy önkéntelen sikolyt csalt ki belőlem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy el ne vágódjak. Az előző terem az őseink világát elárasztó vámpírok és boszorkányok falkáját ábrázolta, emebben viszont a horror egyenesen a mi mindennapi életünkben jelentkezett.

A teremtésit, hogy tud az az ember festeni! Volt egy tanulmánya, Baleset a földalattin címmel, amelyen egy falkányi alávaló lény kapaszkodik fel valamilyen ismeretlen katakombából egy padlórésen keresztül a Boylston Street-i földalatti megállóban, és megtámadja a peronon várakozókat. Egy másikon a Copp's Hill-i sírok között táncolnak, mai háttérrel. Aztán volt egypár kép, amin pincét látni, a kövek közti lyukakon, repedéseken szörnyetegek másznak be; vigyorogva lekuporodnak a hordók és kazánok mögé, s várják az első áldozatot, aki lejön majd a lépcsőn.

Az egyik visszataszító vászon mintha Beacont ábrázolta volna keresztmetszetben, s a dombot átluggató üregrendszerben dögletes szörnyetegek hangyaszerű hadserege nyüzsgött. Több képen is táncoltak ezek a rémek mai temetőkben, de volt egy másik ötlete, ami valahogy jobban megrágott, mint az összes többi: egy sírkamrában bestiák sokasága veszi körül egy társukat, aki egy jól ismert bostoni útikönyvet tart a kezében, és minden bizonnyal hangosan felolvas belőle. Mindegyikük a könyv egy bizonyos helyére mutat, és mindegyik arc annyira torznak látszik az epileptikus gúnykacajtól, hogy már-már hallani véltem a kísérteties visszhangokat. A kép címe íz volt: Holmes, Lowell és Longfellow az Auburn hegyen nyugszik.

Amint fokozatosan lecsillapodtam és hozzászoktattam magam az ördöngösségnek és morbiditásnak e második terméhez, elemezni kezdtem mélyülő viszolygásom kiváltó okait. Először is, mondtam magamnak, ezek ι dolgok azért taszítanak, mert megmutatják Pickman embertelenségét és érzelemmentes kegyetlenségét. A fickó bizonyára engesztelhetetlen ellensége az egész emberi nemnek, hogy ennyire örömét leli az agy és a hús meg-kínzásában és a sírgyalázásban. Másodszor: nagyságukkal ijesztettek rám. A bennük lévő művészet arról győzött meg, hogy amikor a képeket látjuk, magukat a démonokat látjuk, és tőlük félünk. Mert az volt a különös a dologban, hogy Pickman egyáltalán nem veszített igényességéből. Semmi se volt zavaros, torz vagy sablonos; a körvonalak élesek és életszernek, a részletek pedig már-már fájdalmasan pontosak voltak. És az arcok!

Nem egyszerűen egy művész interpretációját láthattam, hanem magát a Pandemoniumot, kristálytiszta objektivitással ábrázolva. Az volt, istenemre mondom! Az az ember nem képzeletből alkotott és egy cseppet sem volt romantikus; még csak meg se próbált gomolygó, káprázatként szét-f oszló álmokkal traktálni minket, hanem hidegen és gúnyosan ábrázolt valamiféle olajozottan működő, rendezett rémvilágot, melyet teljesen, tisztán, pontosan és határozottan átlátott. Isten tudja, hol leledzett az a világ, hogy hol talált rá azokra az istentelen alakokra, melyek keresztülszökdécseltek, ügettek és másztak rajta; de bármi is lett légyen képeinek meghökkentő forrása, egy dolog világos volt. Pickman minden tekintetben – elméletileg és gyakorlatilag egyaránt – alapos, gondos és majdhogynem tudós realista volt.

Aztán vendéglátóm levezetett a pincébe, voltaképpeni műtermébe, én pedig felkészítettem magam rá, hogy valamilyen pokoli hatás ér majd a befejezetlen vásznak között. Amint leértünk a nyirkos lépcsők alj ára, a nagy üres tér egy közeli sarkába irányította zseblámpájának fényét, s egy kör alakú, téglából készült kútkáva vált láthatóvá, nyilván mély kutat övezett. Közelebb

mentünk hozzá és megállapítottam, hogy öt láb széles lehet, falai jó lábnyi vastagok és mintegy hat hüvelykkel emelkedik a föld szintje fölé – tizenhetedik

századi tömör alkotás, de az is lehet, hogy nagyot tévedtem. Ez az, mondta Pickman, amiről beszélt – az egyik nyílás, amelyik a domb belsejét valaha behálózó alagútrendszerbe torkollott. Ráérősen nyugtáztam, hogy nincs befalazva, s hogy egy nehéz falap szolgál fedélként. Mikor felötlött bennem, milyen dolgokkal lehet összefüggésben ez a kút – amennyiben Pickman célzásainak hinni lehet –, enyhén összerázkódtam; aztán intett, és felkapaszkodtunk egy lépcsőn, majd keresztülmentünk egy szűk ajtónyíláson, mely egy jókora, fapadlós és műteremnek berendezett szobába vezetett. A munkához szükséges fényt acetilén lámpa szolgáltatta.

Az állványokon álló vagy falnak támasztott befejezetlen festmények éppoly rémisztőek voltak, mint fent a befejezettek, és betekintést nyújtottak a művész lelkiismeretes módszerébe. A jeleneteket rendkívüli gonddal dolgozta ki, és a ceruzával felvázolt vonalak arról az aprólékos figyelemről árulkodtak, amit Pickman a megfelelő perspektíva és arányok eltalálására fordított. Nagy ember volt – még ma is ezt mondom, holott tudom, amit tudok. Egy asztalon álló nagy fényképezőgép hívta fel magára a figyelmemet; Pickman elmondta, arra használja, hogy lefényképezi a háttereket, aztán fényképek alapján festhet a műteremben, ahelyett, hogy a felszerelését cipelné körbe a városban, hogy a helyszínen fesse le ezt vagy azt. Úgy gondolta, a hosszan tartó munkához egy fénykép éppúgy megteszi, ahogy a valóságos helyszín vagy modell, és kijelentette, hogy rendszerint ezt az eljárást alkalmazza.

Volt valami nagyon zavaró az émelyítő vázlatokban és a félig befejezett szörnyűségekben, melyek rám bámultak a szoba minden sarkából, és amikor Pickman váratlanul leleplezett egy hatalmas méretű vásznat a szoba fénytől távol eső oldalán, sehogyan se tudtam elfojtani egy hangos kiáltást – aznap éjjel már a másodikat. A homályló boltozatok visszhangot vertek az ódon és salétromos pincében, s vissza kellett fognom magam, mert izgatottságom azzal fenyegetett, hogy hisztérikus nevetésbe torkollik. Irgalmas Isten! De hát Eliot, nem tudom, mennyi volt ebből a valóság, mennyi a lázas képzelődés. Nem hiszem, hogy ilyen álom létezhet a földön.

A festmény egyetlen hatalmas és névtelen istenkáromlás volt, vakítóan vörös szemekkel; a képen látható valami csontos karmai között egy lényt tartott, aki valaha ember volt, a fejét marcangolta, ahogyan egy gyerek nyalókát majszol. Testtartása guggolásra emlékeztetett, és ahogy nézte az ember, azt érezte, hogy bármelyik pillanatban eldobhatja jelenlegi zsákmányát, hogy még zaftosabb falat után nézzen. De a fene egye meg, még csak nem is a kísérteties tárgy volt az, ami a páni félelem kimeríthetetlen forrásává tette – nem az, sem a kutyapofa hegyes fülével, vérbe borult szemével, lapos orrával és nyáladzó ajkával. Nem a pikkelyes karmok voltak azok, sem a penészgombákkal borított test, még csak nem is a félig felpuffadt láb – egyik sem, noha ezek közül bármelyik őrületbe tudott volna kergetni egy izgulékony embert.

A technika volt az, Eliot – az az átkozott, istentelen, természetellenes technika! Becsületemre mondom, soha sehol másutt nem láttam a való élet leheletét így megjelenni egy vásznon. A szörnyeteg volt rajta – bámult és zabált, zabált és bámult –, és tudtam, hogy a természet törvényeinek ellentmond, hogy az ember ilyesvalamit megfessen modell nélkül – anélkül, hogy bepillantott volna az alvilágba, ami halandónak, hacsak nem adta el magát a Gonosznak, még sose sikerült.

A vászon egyik szabad pontjához összehajtogatott papírlapot tűztek oda rajzszöggel – valószínűleg fénykép, gondoltam, melynek alapján Pickman egy éppoly ijesztő hátteret kívánt festeni, mint amilyen az a rémálom, amit a fényképnek kellett kiemelnie. Amikor odanyúltam, hogy széthajtsam és megnézzem, hirtelen észrevettem, hogy Pickman felpattan, mintha pisztolyt sütöttek volna el a füle mellett. Feszülten figyelt, mióta riadt sikolyom visszhangokat vert a sötét pincében, és most mintha megdermedt volna a rémülettől. Rémülete azonban nem volt összehasonlítható az enyémmel, nem szorongás volt, hanem óvatos készenlét. Előhúzott

egy revolvert, intett, hogy maradjak csendben, aztán kilépett a nagyobbik pincehelyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

Azt hiszem, egy pillanatra megbénultam. Kezdtem úgy figyelni, ahogy Pickman, és mintha halványan surrogó zajt hallottam volna valahonnan, és valamilyen vinnyogást, dulakodás zaját, meghatározhatatlan irányból. Hatalmas patkányokra gondoltam, és összerázkódtam. Aztán enyhe zörej hatolt el hozzám, amitől egész testem libabőrös lett – alattomos, puhatoló-dzó zörgés volt, de meg se kísérlem szavakban kifejezni. Olyan volt, mintha súlyos fa ütődne kőhöz vagy téglához – fa téglához –, mit is juttatott ez eszembe?

Újra hallatszott a zörej, de most hangosabban. Olyan rezgés támadt, mintha ezúttal a fa nagyobbat esett volna, mint azelőtt. Aztán éles, csikorgó zaj következett, Pickman kiabált összevissza, majd hat pisztolylövés fülsiketítő hangja, olyan élesen, mit amikor az oroszlánszelídítő a hatás kedvéért a levegőbe lő. Fojtott sikoltás, jajveszékelés, aztán egy tompa puffanás. Aztán újabb fa– és téglazaj, szünet, majd kinyílt az ajtó – erre, be kell vallanom, hevesen felpattantam. Pickman jelent meg ismét, füstölgő fegyverével és a dagadt patkányokat átkozta, amiért ellepték az ódon kutat.

– Az ördög tudja, mit esznek ezek, Thurber – vigyorgott –, mivel azok az ősi alagutak a temetőig, a boszorkány-odúkig és a tengerpartig nyúltak. De akármit is, bizonyára kifogytak belőle, mert szörnyen ki akartak jutni a kútból. A maga kiáltása verte fel őket, azt hiszem. Jobb, ha az ember óvatos ezekben a régi házakban – rágcsáló barátaink bizony nem teszik kellemesebbé a helyzetet, bár néha úgy gondolom, hogy atmoszféra-teremtő elemként kifejezetten jól jönnek.

– Nos, Eliot, így végződött az éjszakai kaland. Pickman megígérte, megmutatja a műtermét, és az ég a megmondhatója, meg is tette. A sikátorok útvesztőjéről, úgy látszik, másik irányba vezetett ki, mert amikor megpillantottunk egy lámpaoszlopot, már egy félig ismerős utcában jártunk, bérházak és régi épületek egyhangú sorai között. Kiderült, hogy a Charter Streeten vagyunk, de túl zaklatott voltam ahhoz, hogy megfigyeljem, hogy jutottunk el odáig. A magasvasutat már lekéstük, és gyalog mentünk le a városba, a Hanover Streeten keresztül. Nem felejtem el azt a sétát. A Tremont-ról a Beaconra tértünk, és Pickman ott hagyott a Joy Street sarkán, ahol aztán befordultam. Soha többé nem beszéltem vele.

Hogy miért ejtettem őt? Ne legyen türelmetlen, Eliot. Várjon, amíg kávéért csengetek. Szeszt már eleget ittunk, de nekem a magam részéről még kell valami. Nem, nem a képek miatt, amiket azon a helyen láttam; bár megesküdnék rá, hogy ez is elég lett volna ahhoz, hogy Boston lakásainak és klubjainak kilenctizedéből kitiltsák, és gondolom, most már nem csodálkozik rajta, miért kerülöm el nagy ívben a földalattit és a pincéket. Amiért ejtettem, az az a valami volt, amit másnap reggel a kabátom zsebében találtam. Tudja, az összehajtogatott papír, ami ahhoz az iszonytató vászonhoz volt tűzve a pincében; amiről azt hittem, hogy fénykép, s hogy a helyszínt ábrázolja, amely majd a szörny mögé kerül háttérnek. Az utolsó ijedelem épp akkor ért, amikor feléje nyúltam, hogy széthajtogassam, és úgy látszik, csak úgy hamarjában begyűrtem a zsebembe. De itt a kávé – Eliot, ha okos, feketén issza.

Igen, a papír volt az oka, hogy ejtettem Pickmant; Richard Upton Pickmant, a legnagyobb művészt, akit valaha ismertem – és a legundorítóbb lényt, aki valaha is áthágta az élet határait, hogy belépjen a mítoszok és az őrület vermeibe. Eliot, az öreg Reidnek igaza volt. Pickman nem volt közönséges ember. Vagy egy furcsa jelben született, vagy megtalálta a módját, hogy kinyissa a tiltott kaput. Most, hogy elment, ennek már semmi jelentősége – visszatért a mesebeli sötétségbe, melyet annyira szeretett kísérteni. Na, gyújtsuk meg a csillárt.

Azt a papírt elégettem, és ne is kérjen rá, hogy magyarázatot fűzzek hozzá, vagy hogy a sejtelmeimről beszéljek. Azt se kérdezze, mi lehetett az a dulakodás a kútban, amit Pickman mindenáron a patkányokra akart kenni. Vannak titkok, amelyek talán még a régi salemi időkből származnak, és Cotton Mather még ennél is furcsább dolgokról beszél. Maga tudja, milyen átkozottul életszerűek voltak Pickman festményei – hogy mennyire kíváncsiak voltunk

mindannyian, honnan vette azokat az arcokat. Nos, a papír valóban fénykép volt, de nem valamiféle helyszínről. Egész egyszerűen a

szörny volt látható rajta, amit Pickman megfestett azon a borzalmas vásznon. A modell volt rajta, a háttérben pedig a pince puszta fala. És Istenemre mondom, Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt.

A kötet szerzőiről Bram Stoker (1847–1912). írországi születésű regényíró és novellista. Ő alkotta meg a

horrorirodalom alighanem mindmáig legnépszerűbb alakját, a vérszívó Drakula grófot. Montague Rhodes James (1862–1936). Angol rémtörténetíró és bibliakutató. Nevéhez

fűződik az Apokrif Új Testamentum kiadása. Edward Lucas White(1866–1934). Az amerikai Maryland államban működött, főként

romantikus hangvételű regényeket publikált. Saki (Hector Hugh Munro)(1870–1916). Angol novellista. Elsősorban szatirikusnak tartotta

magát, de rémtörténetei is népszerűvé tették. Az első világháborúban esett el. Howard Philips Lovecraft (1890–1937). Az amerikai Rhode Island államban született.

Nemcsak kísértethistóriáiról ismert, hanem a science fiction műfajban is hírnévre tett szert. Tartalom Brum Stoker: Az indián asszony (The Squaw – Balog Katalin) M. R. James: Az alkimista bosszúja (Casting the Runes – Balog Katalin) M. R. James: Mr. Poynter naplója (The Diary of Mr. Poynter – Balog Katalin) M. R. James: Magnus gróf (Count Magnus – Máté J. György) Edward Lucas White: Lukundoo (Lukundoo – Máté J. György) Saki: Pán bosszúja (The Music on the Hill – Máté J. György) Saki: Gabriel-Ernest (Gabriel-Ernest– Máté J. György) H. P. Lovecraft: Erich Zann muzsikája ( The Music of Erich Zann – Máté J. György) H. P. Lovecraft: A patkányok a falban (The Rats in the Walls – Máté J. György) H. P. Lovecraft: Pickman modellje(Pickman's Model – Máté J. György) A kötet szerzőiről (Máté J. György)