1

Végh József:

Aszterión háza (La casa de Asterión) 1

I. A történet∗

„És a királynő fiúgyermeket szült, kit Aszteriónnak neveztek”

(Apollodórosz: Könyvtár, III, 1.)

Aki ismeri Aszterión történetét, annak első pillanatra világos a mítosz, háttere és szereplői. Azonban szerencsésebbek vagyunk, ha nem ismerjük igazán a események felszíni folyását, s mélyebbről szólhat hozzánk az a hang, mely nélkül Borges szerint nincs értelme az olvasásnak s ha nem ismerjük fel rögtön, kivel van dolgunk. Akkor – először hallva mély, hosszú folyosókon kísértő hangját – akarva-akaratlan áldozatul esünk a történetnek. Jobban járunk, ha úgy találkozunk először Aszteriónnal, hogy felismerjük őt úgy, ahogyan van; mint minden első találkozás során, tudva és tudhatatlan egészében látjuk a „másikat", a „kedvest" (Ariadnét), az „ellen-felet” (Thészeuszt), – s a Borges hangján megszólaló Aszteriónt.

Egy történet a valósághoz képest egészen addig ködös és homályos, amíg el nem éri a végkifejletet, amíg az olvasóban, az olvasó közreműködésével nem nyer a „tapasztalati” világgal egyenértékű, vagy összevethető valóságot. De vállalhatja az elbeszélés esetlegességét és esetlenségét, ha – mint egy Borges- vagy Poe-novella – rejtélyként az olvasótól várja, hogy vele együtt olvasva, vagy éppen vele szemben az igazságot leleplezze, feltárja. Az elbeszélés olvasója és írója (mesélője) válogatja a hangsúlyokat. Az elbeszélő hangja hol az álom- és emlékképek elevenségével feledteti ezt az álom- és emlékszerűséget, hol pedig ugyanezek csak sejtetik a történést magát. A valóság szövetéből kiemelt és leírt szöveg-foszlányok, a szavak csak mint a lábnyomok a porban utalnak az életre, a megtörténtekre. Az Aszterión házában kérdés marad: személy-e egyáltalán; megszemélyesíthető-e; elénk állhat-e személyeként a „bikafejű”; s kicsoda ő maga, a „Csillagos”?

Aszterión egy tizennégy – azaz végtelen sok kapuval rendelkező házban lakik, egy mindig nyitva álló átjáróban. Világában – házában végtelen sok (tizennégy, vagy annál több) udvar, ciszterna, jászol és itató van. „Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ”1 Már majdnem megtudtuk milyen néven ismeri a világ – ismerjük – a címszereplőt. Még mielőtt kimondaná a „hős”, hogy ki lakik a tizennégy vagy több irányban nyitott házban, amelyben végtelen sok ciszterna, sőt tenger és templom is van, a leírás folytatódik és csigavonalban, kitérőkkel közeledünk Aszterión világi nevéhez. Körbevezet bennünket újholdtól holdtöltéig vagy holdtöltétől újholdig eltelő tizennégy nap határolta világa – háza – tizennégy udvarán, ahol a krétai holdbika életének záloga: tizennégy áldozat várakozik.

∗ Ez a szöveg Borges elbeszélésének egy olvasata: bolyongás Aszterión házában. Másféle, folyton elvétett

köröket is tehetnénk Aszterión körül. Ezért szándékosan nem foglalkozom olyan, a labirintus kapcsán felvetődő problémákkal, amelyek megítélésem szerint más Borges-novellák segítségével alaposabban megközelíthetők. Ilyenek például az emberi testbe kényszerült lélek, amely elveszik a kétkamarás elme tükörlabirintusában; Aszteriónnak, mint az elfojtott testi vágyak teremtette mitikus lény börtönének a feltárása; a Borges által továbbgondolt poe-i detektívtörténet szálainak mint Ariadné fonalának a bogozgatása stb.

Amennyiben a fordító neve nincs feltüntetve, az idézett versek saját fordításaim. A szöveg képek és jegyzetek nélkül megjelent: Liget 2000/3, pp 87-96.

2

Aszterión a megváltóját várja labirintusában. Szenvedése, – azon túl, hogy ezt játékként éli meg – mérhetetlen. Aszterión számára ugyanis a szenvedés mérhetetlen, mert a boldogságban gyökerezik, a boldogságot pedig a szenvedéshez fűzik eltéphetetlen szálak. Ezek a szálak tartják házában fogolyként: „Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm, vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem.”2 és azzal tetőzik, hogy a másik Aszteriónnal járja be birodalmát: „Néha eltévesztem, és jókat nevetünk.”3

Aszterión, a több mint királyi sarj, nem jegyez meg olyan bosszantó és közönséges apróságokat, „hogy mi a különbség két betű között”, mert „mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén.”4 Labirintusában rohangál körbe körbe s ha fáradtan ledől, azt hiszi, (azt játssza): keresik. Miért keresnék, ki is kereshetné: egyszer kilépett éjjel az utcára és „Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.”5

Miért is hiányolná a közönséges emberek társaságát? Kinek a társaságát hiányolhatná? A kilencévente feláldozott hét férfit és hét nőt, akik közé egyszer csak született valaki, aki meg fogja nyitni mindig nyitott, soha be nem zárt házát? Szinte látni, mint szisszen fel Aszterión attól a visszhangfoszlánytól, amely akkor tévedt el, amikor Thészeusz átlépte háza küszöbét. Egy olyan seb az élete, melyet halhattalan ejtett halandón. A kínok miatt egész-ségét csak úgy tudja elviselni, ha e sebben a fájó hiány személyesül meg és ezt az űrt tölti be megváltója.

Ha a labürintosz (ez a szó ki sem mondatik az egész elbeszélésben) valóban nyitott, akkor Aszterión pillanatról pillanatra erősebben érzi, hogy valaki közeledik hozzá. Magánya, szenvedése növekedésével egyre erősebben áhítja megváltóját. A szenvedés csak a várakozásban, vagy a megváltásra törekedve viselhető el, és csak ezután nemesedhet türelemmé, érlelhet Aszteriónból borgesi filozófust.

Ha elfogadja szenvedését, és egyszerűen vár, akkor most, amikor a másik Aszterión is elhagyta, végképp magára hagyatottan – nem válik-e önmaga számára is szörnyeteggé, Minótaurusszá?

Miért szorul tizennégy fokú szabadsága megváltásra? Miért nem elég a holdbikát tizennégynapos útján tizennégy áldozattal táplálni-engesztelni? Vajon volt idő, amikor nem merő félelemmel telve adták oda magukat a kiválasztottak, hanem megdicsőülten hagyták, hadd hágjon velük magasabbra a Holdat hordozó bika? Talán ők perdültek a bikaszarvakat megragadva a bika hátára? Milyen szenvedés, mekkora magány tör a fogyó holddal táplálék nélkül maradt bika-emberre? A „vendég”-ként belépő, halálra szánt emberek a ház fogyó reményű urát isteni rendeltetésű végzetére figyelmeztetik. Belépésükkel Aszterión életét nyitott sebként kénytelen feltárni. A bika-embert, akár a Nap, akár a Tenger szülötte, önmaga elől is falak mögé kell zárni.

Az útvesztő egy, a középnek kijelölt pontból tárhatja fel azt a sok tévutat, tévelygést, melyek ebben a pontban új értelmet nyernek. Amint innen elmozdulunk, újból csak a bolyongás, a veszély, az elveszettség adatik meg. A középpontban, ami addig rend nélkülinek, összevisszaságnak, káosznak látszott most egy pontban fut össze. Mintha valami célja lenne. Holott maga a „káosz” nem változott. Az ember eljutott valahova, megérkezett, a változásban

3

mozdulatlanul állva érett be valami. Valami „égi", valami „isteni" érintését érezheti magán, vagy ezen a ponton. Ez a találkozás, ez az érintkezés teszi azzá, ami. Készenlététől függően érzi: mi hozta ide, mi viszi tovább; magára találtságában érzi elveszettségét: Aszteriónságát, Minótaurusz-ságát. Sebesültségével tudja-érzi: él. Most válik megválthatóvá Aszteriónban az ember.

Összegyűlnek a megjárt és a megjárandó utak. Azt is mondhatnánk: a „labirintus köldöke", a „föld méhe", ahol éppen megszületik. Amint kimozdul, már el is veszik. A következő lépéssel, amerre szinte törvényszerűen viszi tovább a lendület, csak azt érzi: túl sok lépés van mögötte és előtte; a tovább már nem vezető fáradtság egy megváltó képével kecsegtet6. Amint az ember-Aszterión a fáradtságtól alél, újból csak a labirintusban találja magát.

Az égen is csak labirintus látszik, ahogy egyik csillagtól a másikig miriád úton jut el a fény. Az ember a csillagokat, a csillagok is az embert, egyformán – nézik. A szemben összefutó csillagmiriádból Thészeusz vagy Aszterión szeme fényében egy Bika és minden reszkető csillogástól más Hold ragyog. Miféle erő mozgathatja, terelheti őket égi pályájukon egymás közelébe?

4

5

II. Befelé a labirintusba: vendégség (Egy érme)

Az év emberi táplálékkal jutalmaz, A ciszternában víz, Kőösvények kereszteződnek bennem. Ugyan mire panaszkodhatnék? Késő délután a bikafej kissé rámnehezedik.7

Kicsoda hát Aszterión, vagy Aszterios, aki hiába várja a megváltást; a megváltóját, a másikat, aki ugyanaz?8 Ha a „sokszoros" világ egyszerinek tűnő Napja, Holdja kapcsán azt mondhatja: „Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.”9 – maga is megidézheti a másikat, hívhatja-, láthatja vendégül áldozatait.

Aszterión háza nyitott. Önmagába térő útjai az egész világot behálózzák. A „csillagos” – Aszterión neve két mitológiai alakot idéz. Magából a novellából, az utolsó kiszólásból úgy tűnik, hogy az, akit Thészeusz megvált, Pasiphaé gyermeke, de minden képzelt (és valóságos) lény sokarcú folytonosságot testesít meg:

A mítosz legismertebb változatában Aszterón „apja”, Poszeidón, a tengeristen küldte bika. A Minótaurusz Minósz hatalomvágyából és Pasziphaé gyönyöréhségéből született lelkiismeret-furdalás. Aszterión néven viszont már Minósz és apja (Zeusz-)Aszteriosz meghasonlottságát is magában hordozza.

Zeusz, Dionüszosz egy-egy Krétán uralkodó istenség alakjában jelenik meg, mert az adott isteni erők – mind földrajzilag (genius loci), mind a tudatban – folytonosságot alkotnak. A külső megjelenés változhat: egyes, az isten(ség)hez tartozó tárgyak, leválnak, önállósodnak, máshoz csatlakoznak, újak jelennek meg, egyes régiek átalakulnak, ám a ható isteni erő centruma és irányultsága – az emberben és az égben – változatlan marad mindaddig, amíg az isteni előtt megálló ember lába alól ki nem csúszik a talaj, vagy nem szakad rá az ég mennyzete. Ennek a szakadásnak, törésnek az emberben kell megtörténnie, valójában nem számít, hogy ezzel egyidőben lejátszódik egy külső katasztrófa, avagy sem. Krétát fél méteres rétegben borította el a felrobbanó Szantoríni vulkán hamuja és törmeléke, a szökőár elsodorta a minószi palota előtt horgonyzó hajókat, és elmosta a tengerparti falvakat. Mégis a Krétán tisztelt bikaistenség alakváltozásai a Naphoz és a Holdhoz kapcsolt ősi erőt idéznek, amelyet először talán annak a szoborcsoportnak az alakjában ismerhetünk fel, melyet az Athéni Nemzeti Múzeumban őriznek, és két egymás vállát átkaroló uralkodónőt vagy dajkát ábrázolnak, akik térdére egy gyerekméretű, de érett felnőtt arcú és arányú férfi kapaszkodik fel. Ehhez a két asszonyban a régi krétai anyaistennő nappal- és éjszaka uralkodó alakjait kellene tudnunk.

Zeusz és Dionüszosz Krétán töltötték gyermekkorukat, Zeusz sem égen, sem földön, sem a tengerben nem rejtőzhetett, egy fára függesztették Kronosz elől, csakúgy, mint Dionüszosznak (és az Ariadnéban továbbélő krétai anyaistennőnek) szentelt áldozati babákat. Szülőhelyének több barlangot is tisztelnek, a rejtélyes, szent méhek barlangjába halandó nem tehette be lábát. Egyszer a Zeuszt tápláló mézért a méhek elől bronzpáncélba bújt emberek hatoltak be. Amint meglátták Zeusz pólyáját és a születésekor kiömlött vért, lehullott róluk a

6

páncél, és a méhek marásaitól a barlangon kívül pusztultak el és madárrá változtak, mivel a barlangban senki sem halhat meg,.

Egy másik történetben Glaukosz a „tengerzöld” mézbe fullad10. ám újra élesztik egy kígyók által használt és őrzött varázsfűvel. A méztől (és persze a halál megtapasztalásától) isteni erőre (és tudásra) tesz szert. A méz az odúban, barlangban Ariadnéhoz (vagy sötét arcához Aridélához) tartozik, aki a Hegyek Asszonya, a Vadállatok úrnője. Korai pecsételőkön (nemcsak Krétán, hanem Sumer, Harappa és Mohendzsódáró pecsételőin is) két oroszlánnal, vagy párduccal a lábai előtt ábrázolnak egy istennőt. Dionüszoszt ragadozók: párduc, oroszlán és kecskebak kísérik, hasonlóan a derekukon tekergőző kígyókkal ábrázolt papnők „háziállataihoz”. Így már érthető a krétai korongokon olvasható lineáris B írású felajánlási listán szereplő tétel: „A Labirintus Úrnőjének, méz...”11

A görög hősökről szóló történetekben, amikor egy isten nemz földi nővel egy héroszt, az nem tehet mást, csak a helyét keresheti halandók és halhatatlanok között. Az isteni egy földi lény (ember vagy állat) képében bocsátotta magját a szépségével, vonzerejével őt, a halhatatlant (ki)hívó emberbe. Szemelé, Dionüszosz anyja, úgy kívánta Zeuszt látni, ahogy Héra, s ezt az égi erőt halandóként nem volt képes elviselni. Fia csak azért lehet halhatatlan, mert maga Zeusz hordta ki és vállalta Hérával szemben saját gyermekeként.

Thészeusz önként indul el, hogy megölje a Minotauruszt; sorsát, – Oidipuszhoz hasonló önazonosságát – vállalván nem is tehet mást. Születése fölött baljóslat lebegett; ugyanúgy, mint Aszteriónnak, Thészeusznak is az apjával szembesülvén kell rátalálnia önmagára, amely jutalomként, vagy ítéletként – bikafejként – nehezedik emberi testére. (Megjárván apja és önmaga szembesülésének tükörlabirintusát, apja halála után a helyére lépve már tárt karokkal fogadhatja a vakon bolyongó Oidipuszt.) Mindketten emberként, halandóként kell elviseljék a rájuk nehezedő végzetet, ami Aszteriónban Hádész kapuőreként árnyékként birkózik meg halandóságával. Thészeusz viszont, az „ismertető(jegyes)" Héraklész példáját követve büszkén bizonyítja: apja nem Poszeidón, hanem ember, Athén uralkodója és ő emberként néz szembe a nehézségekkel.

Valójában az ember adott teret az isteninek, és az emberi test szentté, vagy szerencsétlenné vált az isteni erő hatására. Ráadásul az isteni is megízlelhette egy kurta, ugyanakkor „örökkévaló” pillanatra a halál ízét. Hitték is a görögök, hogy bármely halandó képében, egy isteni vendég toppanhat be hozzájuk. Egy olyan ember, akit nemcsak kívülről hanem belülről is egy isten(i erő) vezérelt a házba. Bárkit meglephet otthon, álmában vagy ébren egy, a világ dolgait átvilágító, fénybeborító, megmozgató erő, amely maga irányít, vagy irányul – az emberen keresztül – halandó számára követhetetlen céljára. Bárkire ráborulhat az alvilági sötétség, amely Hádész birodalmába vezet.

Aszteriónnak nemcsak Krétán volt háza. Útvesztő bárhol lehet, útat bárhol téveszthetünk. Maga az elbeszélés Aszterión körülírása, ahol a neve is csak akkor mondatik ki, amikor már bevégeztetett, mint ahogy a cím is csak a labürinthosz körülírása. Borges kedvelte az ilyen költői-mágikus névadást, él is velük elbeszéléseiben. El is magyarázza az izlandi költészet kenningeknek nevezett metaforáiról szóló esszéjében12, milyen mágikus erő van egy-egy olyan szóban, mint a „kardvihar” (a. m.: csata), „hollólakoma” („holttest”), miként érezhető (ha még él az elbeszélő hangja) ez az erő, amelyet ezekkel a költői kifejezésekkel próbáltak megkerülni. A személyes név megkerülésére adott másik válasz Borgesnél, (egy olyan ember esetében, aki valószínűleg egész életében „kenningekben beszélt”) A tükör és a maszk című novella13, amelyben egy költő, addig csiszolja versét, míg egyetlen soros „megnevezése” nem lesz valami kimondhatatlannak. Maga a „szépség”, az a vonzerő csillan fel a király és önmaga előtt, amelytől félve, amelytől ittasan bolyongunk egész

7

életünkben, míg meg nem érünk arra, hogy ennek a vonzásnak engedve vessük bele magunkat a ismeretlenbe. A költővel évek erőfeszítése után egyszer csak „megtörténik” a költemény; egy hajnalon úgy jutnak eszébe a szavak, hogy csak utóbb eszmél rá: ez az a dal, amelyre életét tette, s amelyért életét valóban oda kell adni a királynak. Ezért a szépségért egészként, magát kell odaadnia. A szépségben nem válik szét kihívó és kihívott, vonzó és vonzott. Ez az erő, Erószként már képes megteremteni a világot: az Erósznak megnyílt „Gaia” sebéből tárul a Föld fölé az Ég – Úranosz . A költemény születése a szépség születése és szülése; annak a kifürkészhetetlen pillanatnak a megismétlése, amint Erósz megsebzi Gaiát. Egyszerre szenvedő és cselekvő mozdulat: az ember nyit, és átnyílik valami, rajta keresztül nyílik a világnak virága. A versben kibomló igazságra rádöbbent király sem lehet többé király, amint „megkapta ezt a verset”, hátralévő életet, emberként – koldusként bolyongja tovább.

8

III. Aszterión neve:

A labirintus Maga Zeusz sem tudná kibogozni ezt a kőből körémszőtt hálót. Én meg elfelejtettem az embereket akik végigjárták mellettem ezt az utat, végzetemet: az egyhangú falak gyűlőlt útjait. A galériák egyenesnek látszanak, ám az év végére körém görbülnek titkos körökben a napok járásától pedig simára kopott a rámpa. Most, a langyos alabástrom porban, megfejthetetlen nyomok. Az est üres levegőege bőgést hoz, vagy visszhangot: egy magányos bika hangja. Tudom, hogy az árnyékban ott fülel, lopakodik a másik, hogy semmivé tegye magányom, amely fonta és szőtte poklom, hogy ontsa vérem és kívánja mohón halálom. Keressük egymást. Bárcsak ez lenne halogatásunk utolsó napja! 14

Az elbeszélésbe illeszthető Borges-versek úgy elevenednek meg, mintha egy másik, a teljes labirintus-történet bontakozna ki belőlük: egy másik Aszterión felé más úton közeledő Thészeusz története. A mitológiai történetek útvesztőjének közepén, most ez a bikafejű képzelt lény várakozik, aki egészen Thészeusz megérkeztéig mondja magában filozofikus monológját. Önmaga körül köröz, erre kényszeríti labirintus-háza, és így az elbeszélés elbeszélőjén keresztül, mintegy a titkos névként közli velünk a novellát.

„Meglehet, az az ötlet, hogy úgy építenek meg egy házat, hogy eltévedjen benne az ember, sokkal furább, mint az, hogy embernek bikafeje van, ám e két elképzelés így együtt kölcsönösen erősíti egymást, s a labirintus képe összhangban van a Minótaurus alakjával. A szörnyűséges házba beleillik szörnyűséges lakója.” Írja Borges a Képzelt lények könyvében15.

Amikor a labirintusban Ariadné később az égre (vissza)emelt koronája világít a hősnek, eszünkbe juthat az is, hogy útvesztő térképét az égen keressük, a korona mellett. A bika csillagképben, (ami a rómaiak szemében összekapcsolódott a közeli Kentauruszéval) találhatjuk a Pleiadok sok apró csillagát, amelyből akkoriban egy V alakot képezett, ami Rómában a bika jele volt. Ez a héber ábécében az alef rajzolatának felelt meg, mivel első betűje eredetileg egy stilizált bikafejet formázott. Ritkán, úgy is ábrázolták a labirintus urát, mint egy bika-testű, ember-fejű lényt. Arról is olvashatunk, hogy a nagy építészek „ahogy fent, úgy lent is” törvénye alapján egyes istenségek áldozó-helyét kerítő labirintust az adott isten égi lakhelyének a mintájára építettek meg, vagyis az épületben a járatok, folyosók találkozásai tükrözték a csillagképet.

Hogy fogalmat alkothassunk arról, miféle erők szegülnek egymásnak szembe, hogy rögzíteni tudjuk „Ariadné fonalát", hogy valamiféle térképet rajzolhassunk tévelygéseink

9

kalauzául, mielőtt Borges kulcsát megforgatjuk a labirintust őrző kapu zárjában, vegyük csak alaposabban szemügyre azt a kulcsot, amelyet a mottóval ad Borges a kezünkbe:

„És a királynő fiúgyermeket szült, kit Aszteriónnak neveztek”

A „szült” kifejezés Borges nyelvén így hangzik: dió a luz. A „szülni" jelentés mellett még olyanokat jelent, mint „kihoz valamit", „kiad valamit", „megjelentet valamit". Szó szerint pedig „napvilágra hoz", „a fénynek ad" jelentésű. Minótauruszt vagy a labirintust ábrázoló érméken a Bikát egy csillaggal, vagy kiáradó fénysugarakkal jelölik meg, amely egyformán utalhat a bika csillagképpel, vagy a napbikával való kapcsolatára.

Aszterión „csillagosat" jelent, ahogyan az aszteria vagy aszteroeidész szavak a „csillagokból jött” kövek, vagy a földi „drágakövek” csillogása, a „csillagos” rajzolatok nyomán szintén ugyanazt jelentik: „csillagos". A köveket előszeretettel kapcsolják az épített labirintus képzetéhez, Aszterión házához. A ház nevét pedig a labrüsz „kétélű áldozati bárd" nevéből eredeztetik, amely Zeusz szimbóluma, Borges is ezt idézi a Képzelt lények könyvében. Az értelme szerint nyilvánvalóbb szórokonság alig kerül szóba: laüra, vagyis „bányajárat".

Thészeusz neve olyan asszociációkat von maga után, amelyek előrevetítik Minósz bikájának a végzetét. A név feltűnően emlékeztet a thészisz „elhelyezni" és a theménosz „ismert" szavakra. Mindkét szó mögött a tithémi ige áll, amely konkrét értelemben „tesz, helyez” jelentésű. Atvitt értelemben pedig attól kezdve, hogy „számításba vesz”, „valamilyennek tekint, „valamiként ismer", olyanokat is jelent, mint: „elrendez”; fegyvert vagy ruhát „letesz”; holttestestet a földbe „helyez”, „eltemet”; „elrendel valamit”; „tartozást felír”; díjat, jutalmat „tűz ki”; „adományul szán” (szentélybe), „valamit felállít”, „isteneknek szentel”; „zálogba ad”, 16. Tehát Thészeusz neve lehet egy, a tithémi igéből képzett főnév lehet: „az, aki ismer(t)", „az, aki helyez", a „zálog”, „a letét” stb.

10

IV. A közép

Labirintus Soha nem lesz egy ajtó. Benne vagy, és a mindenség erődje ölel körül, sem színe, sem fonákja, sem övező fala, sem titkos közepe. Reméled: utad következetessége nem egy elágazás máshol, s hogy egyszer majd véget ér. Ahogy döntesz, az lesz sorsod vasa, nem vársz a bika rohamára, aki ember is, és aki különös, és több alakú, akinek réme kísért a végeérhetetlen kőfonatú csapdában. Ő nem létezik. A fekete alkonyban remény sincs, még egy kegyetlen vad számára sem. 17

Miről ismerszik fel a megváltott Minótaurusz? Feje nincs? Vagy emberi feje, álarca van, és egyszerűen halott? Lehet, hogy Thészeusz, vagy a bárki más arcát hordja. Legyőzője honnan tudhatta, hogy a sötét útvesztő szívében, kibe döfi a kardját, kit fejez le? Netán a sötétségben „csak” maszkot cseréltek? Fontos egyáltalán ez a kérdés? A labirintus látszólag csupán a tájékozódás problémáját rejti magába: az egyenes célratörő gondolkodás képtelenségét, a célratörő egyenes gátjait. De belső szempontból, a szüntelen éber figyelem; vagy pedig az, hogy az egyik pillanatban tovább már nem tűrhető az áldozatra, a megváltásra való várakozás.

***

A Minótaurusznak készen kell állnia. Eleinte mindenki, aki házába belép: jutalom, felajánlás, táplálék. Majd, amint kinyílik a ház ellenség, s egyben megváltó, akinek nincs más dolga, csak eligazodni és megölni a szörnyet. A labirintus és lakója Thészeusz tudatában egyesülnek, s Thészeusz is a labirintus része lesz. Szembesül félelmeivel, a folyosók görbületével. Kint várja Ariadné, ottléte biztonságának záloga. Addig azonban, amíg el nem érte a középpontot, nincs meg a Minótaurusz trófeája, annyit számít csupán, mint a csillagok mögött sötétlő ég. A tapogatózó, az állandó készenléttől terhes előrehaladás közben a tudatban nem szabad másnak megjelenni, csak a célnak, amelyet az Ariadné nyújtotta biztonsággal tarthat csak a szeme előtt. Amint tudatosul ez a biztonság, elveszik a célpont, hiszen ez a reménysugár eltakarta, elterelte a figyelmét. Az ember ugyanis egyre inkább részévé válik az útvesztőnek. Azonosul a céljával. Thészeuszként válik függővé a Minótaurusztól. Azzá válik, akinek el kell pusztítania az útvesztő urát, anélkül, hogy utat vesztene. El kell távolítani a középpontból, s neki kell helyébe állnia. A középpontban csak egy lehet. (Ebben a helyzetben halott lesz, föláldoztatik a középpontért a középpontnak.)

11

A megjárt körökkel önmagába térő szándék odáig is juttathatná, hogy reménytelenül, lemondón áldozza föl magát. Csak akkor érdemes kijutni, ha tudja, hogy várják. Előtte senki nem jutott ki élve, a fonál elszakadhat, a labirintus ura felgombolyíthatja, átkötheti máshová, elszakíthatja. Alapkérdés, hogy miként talál ki Thészeusz a labirintusból? A mitológia több megoldást ismer:

– Thészeusz valóban megölte a szörnyet.

– Megölte, de nem tudhatta hol van, ki is Aszterión – nem tudni, hogyan ismerte ki magát a labirintusban, s miként azonosította Aszteriónt?

– A labirintus mind az ég felé, mind a világ felé nyitott, fény szűrődik be, mégha nincs is telihold, amely a tizennégy (vagy több) kapu közül, valamelyiket kitünteti jelenlétével.

– Thészeusznak valaki, vagy valami világít.

– Maga Aszterión fénylik.

A „Csillagos”, a fiú-, a gyermek Dionüszosz megszólítása az misztériumokban18, Zeusz alakjába beolvadt egy ősi, krétai istenség, akinek a neve (legalábbis Kerényi Károly szerint) a régi krétaiak nyelvén a napot jelentette. Elődje, vagy egyik megjelenési formája Telosz, aki krétakerülő, kőhajigáló ércóriás volt, és egy egyetlen gyenge pontja egy rézszög volt, amely a bokájánál zárta el azt az eret, amely a tarkójától futott egész odáig19. Ha azt a szöget kihúzták, nem tudta megkerülni Krétát és az ősidőkben Kréta körül vinni a Napot. A görögök idején Tallaiosz néven nappal mint egy bika jelent meg az emberek között, éjjel pedig az ég uraként azonos azzal a Zeusszal, akinek földi megjelenése nemzi Európéval Minószt, akinek földi apja Aszteriosz lesz. Ebben az esetben az Aszterión, vagy Aszteriosz „Csillagkirályt” jelent20, amely egyesek szerint (Kerényi) a sarkcsillag, vagy a legfényesebb csillag (Szíriusz). Zeusz bika alakjában viszi Krétára hátán Európét, a tengeren át, és nemzi vele a krétai királyok ősét: Minószt. Testvéreit: Rhadamanthüszt és Szarpedónt21 úgy fogadják örökbe, mert valamilyen oknál fogva Aszterión, Europé férje (ha nem hatja át Zeusz) terméketlen. Pasziphaét is Bika képében látogatja meg, a többség szerint Poszeidón22, mások szerint Zeusz.23 A csillagos ég elég halvány fényt ad, de ha valóban Zeusz rejtőzködik a föld alatt, és már nem gyermek, akkor a bikafej mögött annak az erőnek kellene állnia, amelyről az orphikus himnusz beszél:

„ Zeusz az első, Zeusz az utolsó, a vakító villámú isten. Zeusz a fő, Zeusz a közép, Zeusztól van vége mindennek. Zeusz a föld alapja és a csillagos égé. Zeusz hímnemű, Zeusz halhatatlan nő. Zeusz mindennek a lehelete, Zeusz a fáradhatatlan tűz lendülete. Zeusz a tenger gyökere, Zeusz a Nap és a Hold. Zeusz a király, Zeusz a megkezdője mindennek, a vakító villámú isten, Mert ő magába rejtett mindent, és ismét előhozott, az örömteli világosságra, szent szívéből, csodatevőn.”24

Ha tehát ez a Zeusz lakik a bikafejű embertestű szörnyben, akkor van annyi ereje, hogy bármelyik földi halandót Minótaurusz megváltására késztesse. Akár úgy, hogy az elviselhetetlen „szörnyűség” maga után vonja elpusztítóját; akár úgy, mint a nap – intellektuális megközelítésben, mint a legfőbb tájékozódási támpont, szélrózsaként engedi használni a labirintust.(„Előttem van észak…”)

12

Dionüszosznak tartott véres áldozatok során szintén azonosulnak a „rajongók” az istennel, isteni erő szállja meg azokat a nőket, akik egy kecskebakot, vagy egy bikát tépnek szét. Dionüszosz kétnemű (mint az orphikus himnusz Zeusza is egyszerre férfi és nő), a kísérők a vázaképeken hosszú hajú ifjak, egyik oldalt szakállal, másik oldalt női mellel. Dionüszosznak sok kalandja volt, de valódi felesége csak egyetlen egy: Ariadné25. Akinek jegyajándéka, egy drágaköves aranykoszorú26, ami szintén világíthatott Ariadné fején. Tehát Ariadné nem fonalat adott, hanem ismervén a labirintust (a Labirintus Úrnője), végigvezette szerelmét. Aki mint földi szerelmes, nem vetekedhetett Dionüszosszal, és ezt az isten a tengeren egy álomban tudatta Thészeusszal27, és a történetnek ebben a változatában ezért teszik ki dajkájával a szigetre, hogy ott megszülhesse gyermekét, vagy egybe is kelhessen Dionüszosszal. Aki aztán az égre emeli28, Ariadné mennybemenetelének római ábrázolását is ismerjük, amihez Semelé története hasonlít leginkább)29, ez esetben jelzője az „aridéla” azaz „fényes” vagy „messze látható”, ami egyik testvérének is lehet a neve, aki a régi krétai mitológiában Aiglé néven az ősi krétai anyaistennő30 világos, nappali, földfelszíni arca. Magának Ariadnénak a nevét a „hagné” „szent” szó nyomatékos alakjaként is értelmezhetjük31, amely ezzel a nyomatékkal az Alvilág királynéjának egyik jelzője. Másik testvére, Phaidra neve is ragyogót jelent, akit egy változatban magukkal visznek a hajón32, és aki ott Thészeusszal marad a hajón. Ariadnét pedig (még a középkorban is) a nagy bűnösök közt tartották nyilván, bátyja megölése miatt33. Danténál, aki úgy tudja, Minótaurusz bika testű és emberfejű szörny, Ariadné a pokolban vezekel.

Thészeusznak nem kellett a külső fény, vagy magától, vagy a sorsa rendelésénél fogva, vagy az áldozata hatására, tudta hol és mit kell tennie. Thészeuszt születésénél fogva jelölték a labirintus lakójának megszabadítására. Apja halálát neki tulajdonító jóslat és Médea ármánykodása elől a fekete vitorlás hajóval önként indult Krétára. Vajon hogyan szabadulhat meg egy ilyen elrendeléstől, miért hiheti azt, hogyha legyőzi a szörnyet, el tudja kerülni végzetét? Mi táplálhatja a fiatal, tapasztalatlan ifjú önbizalmát? Amint apja „felismerte”, Médeia bosszúját éppencsak elkerülte. Miféle hatalmat tulajdoníthattak a bikafejűnek az athéniak? Plutarkhosz szerint egyszerűen a zsarnok Minósztól félve küldték az athéniak leányaikat és fiaikat a „Minótaurusz” vagy „Labürinthosz” nevű börtönbe.

Alvilági sötétben nem számít ki-kit öl meg. Önmagát váltotta meg egy meghasonlott ember-isten, keveréklény, aki születésétől fogva több, földi ésszel (egyértelműen) meghatározhatatlan isteni erőt egyesít magában: Poszeidón és Zeusz, a lehetséges apák testvérek, Kronosz és Rhea gyermekei, s harmadik testvérük is felbukkan Borges versében,mint Hádész. Dionüszosz csak látszólag nem illik a képbe, már az ókorban egyszerűen a nők Zeuszának tartották, és fiatalságát, szenvedélyességét, vagy gyerekségét, dédelgetésre szoruló tulajdonságait hangsúlyozták. Különös kultusza Krétán összefonódott a görögök előtti kultuszokkal, amelyek közül, mert valószínűleg időrendben a legutóbbi, vagy mert a művészetekben ez élt a legtovább, az anyaistennő kultusza a legismertebb, amelyet Ariadné alakjához kapcsoltak – később. Ariadné szerepe tükrözi a férfiak fölött is uralkodó, hatalommal rendelkező Hegyek Asszonyának a háttérbe szorulását: a görög istenek között egy férfi oldalán már csak fonalat adhat a hősnek, aki sorsa az áldozattal végzetesen összefonódik, és természetesen az események hátterében felfejthető szerepének fontossága is, amely egyik jele például, hogy Ariadné volt az egyetlen „halandó” nő, akit Dionüszosz feleségeként emlegettek a történetek.

***

13

Aszterión Borgesnél filozófus, valamint az isteni és emberi (királyi) keveréke. Vajon miután megváltották, a Hadészba, a Boldogok szigeteire, vagy valahová az Olümposz környékére keveredett, vagy „bolygó zsidóként” maradt halhatatlan? Thészeusz alakjában, vagy csak a róla szóló történetekben élt tovább? Mindig annak képében, aki megváltja, akinek váltságdíjul az életét adja. Aki megöli Thészeuszt, folytonosságot vállal Aszteriónnal? Borges számára a legszebb halhatatlanság az újra és újra mesélhető történet. Amint erről A halhatatlanságról című, a Belgrano egyetemen tartott előadásában beszélt:

„Saját énünk a legkevésbé fontos számunkra. Mit jelent számunkra saját énünk? Miben különbözhet az, hogy én Borgesnek érzem magam, Önök pedig A-nak, B-nek vagy C-nek érzik magukat? Abszolúte semmiben. Ez az én az, amiben osztozunk, ami ilyen vagy olyan formában jelen van minden teremtményben. Azt mondhatnánk tehát, hogy halhatatlanság az, ami szükséges és nem a személyes halhatatlanság, hanem ez a másik. Például valahányszor valaki szereti Ellenségét, megjelenik Krisztus halhatatlansága. Abban a pillanatban ő Krisztus. Valahányszor elismételjük Dante vagy Shakespeare egy verssorát, azzá a pillanattá válunk valamiképp, amelyben Shakespeare vagy Dante megalkotta azt a verssort. Végülis a halhatatlanság a többiek emlékezete és a mű, amit magunk után hagyunk. Mit számít, ha ezt a művet elfelejtik?”34

A halhatatlanság állandóan visszatérő téma. Aszterión is beszél arról, „nem emlékszik, nem ő alkotta-e a napot, a csillagokat, a végtelen házat".

Vajon mi az a mű, amit a megváltott Minótaurusz hátrahagy? Aki várja a megváltást, és akit megválthatnak, viseli „homlokán” az isteni „Csillagos” jelzőt. Aki, mint eleven, vagy holt test, ott marad a magukba záródó folyosók kőpadlóján, az a szörnyeteg, a félig ember, félig állat Minótaurusz. Talán ő alkotta a végtelen házat. Ezt, ha valóban végtelen, ránk hagyhatta. Ha valóban az, mi elfeledhettük.

14

V. A halhatatlanság. Kiút.

Vagyok (Soy) Én vagyok az, aki nem kevésbé hiú, mint a megfigyelő, aki a tükör – csend és üveg – mögül testvére képét vagy a testét (ugyanaz) követi. Én vagyok az, néma barátom, aki tudja: nincs bocsánat, bosszú más, csak a puszta emlékezet. Egy isten adta megoldás, minden emberi gyűlölségre. Ehelyett volt minden csodás bolyongásom: én vagyok, aki soha nem bogozza ki az idő útvesztőjét, amely egyes és többes számban áll, kimerítő és különös, magáé és másé is egyben. Senki vagyok, aki nem használt egy kardot a csatában. Visszhang vagyok, űr és semmi.35

A versben az útvesztő jelzői azonosak a korábban idézett A labirintus Minótauruszának a jelzőivel. Minótaurusz-Aszterión kettős személyisége köré a világ emel falakat, az egyik labirintus-vers kezdősorai erődöt emlegetnek, amelyet a világ gyűr a szörny köré. A világ nem fogadja el, szörnynek nyilvánítja az isten és ember nászából született lényt, mert ha nem ember fölötti, tiszteletre méltó, akkor a hatalma, az ereje ember alatti. A köré épített falak kívülről ezt a félelmet erősítik, ez a félelem szilárdul meg, belülről pedig az egyik vers bezárt Minótauruszának lesz a személyazonossága, személyiségének a határai. Az önmagára eszmélő, gondolkodó számára, akire „a bikafej kissé ránehezedik”, már nyitva áll minden, – az útvesztő az otthona, kiismeri magát, majd megunja. A megváltást vajon a magányból váltja ki, vagy a végtelen házat, a világot képtelen elviselni, vagy a kettősségét, ami hármasság: bika-ember-isten, nem tűri tovább.

A Vagyok című vers elemeit bárki mondhatná, ám most a lehetőségek közül kiemelkedik, az író-Aszterión, Borges-Aszterión. A novellában is Aszterión beszél egyes szám első személyben, az önmegkettőzés játéka után beszélhet többes számban is. A labirintussal és önmagával azonosulás-meghasonlás váltakozhat olyan ritmusban is, mint ahogyan a hold fogy és tellik, járja végig kétszer tizennégy napos égi útját. A labirintus egyenesei egy év elteltével görbülnek körré, a Csillagkirály körül, aki tehát az ég közepébe börtönöztetett. De mivel a labirintusnak nincs sem közepe, sem széle, bármelyik pontja lehet a középpontja. Borges a halhatatlanság gondolat esetében az időre, az életek folyására is alkalmazza, ha kezdettelen és végtelen, akkor egyik életből nyílik a másik, bármelyik egy lehetséges születésláncolat közepe lehet, amibe aztán akár Nietzsche örök visszatérését is illeszthetjük, aki Dionüszoszából gyúrta a maga filozófusát, Zarathusztrát, aki falak helyett a magasságot használta arra, hogy kizárja magát az emberi közösségből. Köréje a magasság fala emelkedett, az éghez képest pedig mégiscsak süllyedt, s ő így lakhatott a csillagokkal.

A száműzött Csillagkirály, a tengelycsillag szögével rögzített, az égitestek pályáinak a „falai” közé, vagy éppen a szférákon túlra börtönzött isteni lény földi tükörképe, alászállása

15

lenne a Minótaurusz? Az ókori világ – nemcsak misztikus – képe földközéppontú. A föld éppúgy börtön, mint a sarkcsillag szöge. A szög, egy tengely szöge. A földhöz kötött ember észlelésében ezen közép-tengely körül fordul el a világ. Ez forgatja az égi és földi testeket.

Könnyen beláthatjuk, a mitológia szereplői, „képzelt lényei” más törvényeknek engedelmeskednek, mint a nem képzelt halandó lények, mert a képzelt lények, mégha halandók is részesülnek a Borges elképzelte halhatatlanságban, amikor tovább mesélik őket, a mesélő ajkán, a mesélő személyében életre kelnek. Ha már Shakespeare-rel megteheti Borges, akkor a már évezredek óta tudatos tovább mesélésben élő Aszterónnal miért ne? Ha sikeresen idézi meg a mesélő, az elbeszélő, ha sikeresen körülírja a személyt a róla szóló történettel, megjelenhet az isteni erő is. Amely természete eltér a halandó emberi testbe börtönzött lélek természetétől. Az ember nemzése és születése a testhez kötött. Egy isteni mozgató erő (anima, animator) úgy veszi fel az emberi vagy nem emberi testeket, mint a szerepeket. Az a leszármazási láncolat, amelyet a görög mitológia egésze leír, a teremtő mozdulat formákba öltözése. Ezt a folyamatot ma már, akár megszemélyesülő formákban fogadjuk el, akár elvont képzetekben tudjuk csak elgondolni, azt látjuk: az egymásba alakuló lényeknek hierarchiája van. Ugyanaz az „életlendület” fedezhető fel egy istennőben, mint a lányában. Testvére már különbözik tőle, de csak mint anyjának, apjának egy-egy másik önálló életre kelt megnyilvánulási formája, más-más arca. Így Ariadnéban Pasziphaé is ott van, s Aszterión lehetséges apái már nem is olyan mellékes szereplők. A három testvér: Zeusz, Poszeidón, Hádész Kronosz gyermekei, Kronosz három arca Aszteriónban újra egyesül, mindjárt érthetőbb, miért kell köréje labirintus-erődöt építeni. Az az égi erő száll benne alá, amelyet az istenek is kénytelenek voltak száműzni maguk közül. Kronosz-Kronusz. Kronosz-Aszterión börtöne előtt volt Ariadné tánctere, amit a legenda szerint szintén Daidalosz igazított el a labirintussal együtt. Ariadné féltestvére Aszteriónnak. Anyján keresztül a naptól származik, és az áldozatok bemutatása előtt táncolt, ott, ahol aztán a Minótaurusz elé vezették „emberi táplálékát”. Ahonnan bármikor kiléphet a Minótaurusz, ha nem kapja meg azt, ami jár neki.

A labirintus külső zártságának feltétele, hogy a kaput az Ariadnéban továbbélő erő őrizze. A kapu őrzésén túl, a testvéri kapcsolat ad alapot azoknak a történeteknek, amikor Ariadné bemegy Thézeusszal Aszterión házába. A fonál-megoldás talán egyszerűen csak tudásra utal, fortélyra, amely bármikor bárhol képes az emberrel a visszavezető utat megtaláltatni, vagy inkább a Thészeusz és Ariadné közti kötést jelképezi, amely nemcsak testi vonzalom, hanem egyfajta tudás átadás, erő közvetítése. „Ahogy én ismerem a testvéremet és a házát, úgy te sohasem ismerheted, de ha ezt neked adom, majdnem olyan jól boldogulsz, mint én. A fonál képében veled vagyok.” A fonál az ősi pecsételőkön, pókhálóként jelenik meg, közepén keresztes, vagy Tarantella pókkal. A háló ugyan neki nem attribútuma, de a póksággal velejár. A háló labirintus-rajzolat. A férfi és nő közti titkok tere. A labirintus átlátása, kiismerése az út Ariadné szívéhez is. Az útvesztő elnevezése nemcsak a kétélű bárddal, az áldozattal és feláldozással hozható kapcsoltba, hanem az anyaföld-anyaöl képzettel is. A fáradt – elcsigázott hős – levetett Minotaurusz fejjel a kezében, nyugodtan hajthatja álomra fejét a „Labirintus Úrnő”-jének ölében. (Ilyen ábrázolásokra is találhatunk példákat a vázaképeken, vagy a padlók labirintus-mozaikjain.)

16

17

A közepén ülő keresztespók ábrája mellé érdemes odatenni az egyik legismertebb Minótaurusz ábrázolást, amelyen a térdelő alak karja-lába egy szvasztikát formáz. Ariadné helyét erősítik a tarantella-labirintus párosítású rajzok is. A tarantella csípése elég veszélyes, halálos is lehet, a legenda szerinti egyetlen gyógyszere a tánc. Az a mágikus erő, amely legyőzi a halált. A mozgás maga képes egyfajta önkívületet előidézni, ha a tarantella csípte ember élni akar – táncol. Táncában az krétai anyaistennő küzd meg a halállal. Forog az ember. Forog a saját tengelye, és forog a világ tengelye körül. A szorító halál ölelésében kénytelen rádöbbeni: világa már csak a táncra szűkült. A mozdulatok egyre hevesebbek. A táncos hétköznapi életének béklyóit rázza-, szaggatja le magáról, hogy képes legyen váltani, változtatni; hogy egy ősibb, ösztönös, a labirintus mélyén, halálfélelmében is működő tudással felismerje és le tudja küzdeni a mérget. Amikor már hiába minden, találkozhat a maga Ariadnéjával.

Ariadné tánctere, a labirintus kapuja az első lépés befelé. A labirintus határai átjárhatók. Hol van akkor a börtön? Honnan jön el a megváltó?

Az, ki ide érkezik meg, önmagát elveszni látja, mit tudott rég, semmivé lesz, s megnövekszik új tudása. Bizonyságát leli abban, mindent fölismer tudatlan, tudja azt, mi tudhatatlan.36

Budapest – Úrrét, 1999.

18

1 A titkos csoda (Bp, Európa, 1986), 258.o (Hargitai György fordítása). Prosa completa: El aleph,

Bruguera, (Narradores de Hoy, Barcelona, 1980, 53. p.: La casa es del tamaño del mundo; mejor dicho, es el mundo.

2 A titkos...257.o., El aleph, 53. p.: Semejante al carnero que va a embestir, corro por las galerías de piedra asta rodar al suelo, mareado. Me agazapo a la sombra de un aljibe o a la vuelta de un corredor y juego a que me buscan. Hay azoteas desde las que me dejo caer, hasta ensangrentarme. A qualquier hora puedo jugar a estar dormido, con los ojos cerrados y la respiración poderosa.

3 A titkos... 257.o., El aleph, 53. p.: A veces me equivoco y nos reímos buenamente los dos. 4 Uo. ...como el filósofo, pienso que nada es comunicable por el arte de la escritura. 5 Uo. 256-57, 52-53. p.: La gente, oraba, huía, se prosternaba; unos se encaramaban al estilóbato del

templo de las Hachas, otros juntaban piedras. Alguno, creo, se ocultó bajo el mar. No en vano fue una reina mi madre; no puedo confundirme con el vulgo, aunque mi modestia lo quiera.

6 Vö. Halhatatlan ember (El immortal) című novellában található Halhatatlanok városával és az oda be, illetve az onnan kivezető utak motívumaival.

7 Asterión című vers a Quince monedas ciklusból (Tizenöt érme), spanyolul: El año me tribunta mi pasto de hombres / y en la cisterna hay agua. / En mí se anudan los caminos de piedra. / De qué puedo quejarme? / En los atardeceres / me pesa un poco la cabeza de toro.The gold of the Tigers, 154.p. (Penguin Books, 1979.)

8 El otro, el mismo –– egy Borges verses kötet címe, és örök téma, versekben: Borges meg én – tulajdonképpen próza, már-már novella: Azzal kezdi, hogy „Mindig minden a másikkal,

Borgesszel történik” és ezzel fejezi be: „Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.” Te – „Csak egy ember született, csak egy ember halt meg széles e földön.” „Az egyetlenről beszélek, a

magában állóról, aki mindig csak egy.” (Somlyó György fordításai, A másik aki ugyanaz című kötetből.) (‘Un solo hombre ha nacido, un solo hombre ha muerto en la tierra’ – ‘Hablo del único, del uno, del que siempre está solo.’ )

9 Quizá yo he creado las estellas y el sol y la enorme casa, pero ya no me acuerdo.(Aleph, 54. p.) 10 Kerényi Károly: Görög mitológia, Gondolat 1977, 77. Forráshivatkozásai: Ap. 3. 3., Hy. 136., s. Ly.

811. 11 Cambell, Joseph: The Masks of God: Occidental Mythology, (1964) Penguin Books, 1978, 47. The

Consor of the Bull fejezet, 42-94., valamint Ariadné mítoszához, és a labirynthos jelképezte mitikus Kréta világához lásd még: Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I., Osiris-Szazadvég, 1994, 115-124. (Kréta: szent barlangok, labirintusok, istennők; A mínoszi vallás főbb jellemzői stb.) Valamint Zeuszról elsősorban a X. Fejezet: Zeusz és a görög vallás, 216-230.

12 Az idő újabb cáfolata, Gondolat, 1984, 111-126. 13 A titkos csoda, Európa, 1986, 469-473. o. 14 El Laberinto // Zeus no podría desetar las redes / de piedra qua me cercan. He olvidado / los hombres

que antes fui; sigo el odiado / camino de monótonas paredes / que es mi destino. Rectas galerías / que se curvan en circulos secretos / al cabo de los años. Parapetos / que ha agrietado la usura de los días. / En el pílido polvo he descifrado / rastos que temo. El aire me ha traído / en las cóncavas tardes un bramido / o el eco de un bramido desolado / Sé que en la sombra hay Otro, cuya suerte / es fatigar las largas soledades / que tejen y destejen este Hades / y ansiar mi sangre y devorar mi muerte. / Nos buscamos los dos. Ojalá fuera / éste el ultimo día de la espera. In: Elogio de la sombra – In Praise of Darkness, A bilingual edition, angolra fordította Norman Thomas di Giovanni, E. P. Dutton et Co., Inc. New York, 1974, 36-37.

15 Helikon, 1988, 90. Scholtz László fordítása. A szöveg „sokkal különösebb” ötletére visszhangzik a Halhatatlanok Városa, amelyet miután elhagytak, egy egyes és többes számban álló labirintussá alakítottak át, amely esetében nem lehet tudni, nem a labirintus át- és bejárása adja-e inkább meg a halhatatlanságot a történet hősének, mintsem az erről nevezetes folyó vize.

16 In John T. Irwing: The Mystery to a Solution, pp 208-209. (The John Hopkins University Press, Baltimore and London, 1994.) A könyv alcíme: Poe, Borges és az analitikus detektívtörténet.

17 Laberinto // No habrá nunca una puerta. Estás adrento / y el alcázar abarca el universo / y no tiene ni anverso ni reverso / ni externo muro ni secreto centro. / No esperes que el rigor de tu camino / que tercamente se bifurca en otro, / tendrá fin. Es de hierro tu destino / como tu juez. No aguardes la embestida / del toro que es un hombre y cuya extraña / forma plural da horror a la maraña / de interminable piedra entretejida. / No existe. Nada esperes. Ni siquiera / en el negro crepúsculo la fiera. In: Elogio de la sombra, 38-39.

18 Kerényi Károly: Görög mitológia, Gondolat, 1977, 175-177: Dionüszosz és Ariadné. Mitológiai hivatkozási helyek: Ar. R. 342, S. An. 1146.

19

19 Ap. 1. 9. 26., A. Rh. 4.1b38, Or. A. 1358. 20 s. II. 12. 292., Ap. 3. 1. 2. 21 Minósz családjáról: Ap. 3. 1. 3., erre utal Borges mottója! 22 M. Vat. 1. 47. 23 Li. N. 23. 24 Kerényi idézi az Or. 21. a. töredéket. 25 Th. 948, E. Hi. 339., Plu. Thes. 19., D. S. 4. 61., Ov. M. 8. 152. 26 Hy. A. 2. 5. 27 D. S. 5. 51. 4. 28 Prop. 3. 17. 8., Ov. F. 3. 510. 29 Kerényi, 177, hivatkozik egy római falfestményre. 30 Hsch. 31 Kerényi im. 32 Hy. 49. 33 Hy. 255. 34 A halhatatlanságról. Öt előadás, Európa, 1992, 39-40. Tóth Éva fordítása. 35 Soy él que sabe que no es menos vano / que el vano observador que en el espejo / de silencio y cristal

sigue el reflejo / o el cuerpo (da lo mismo) del hermano. / Soy, tácitos amigos, él que sabe / que no hay otra venganza que el olvido / ni otro perdón. Un dos ha concedido / al odio humano esta curiosa llave. / Soy él que pese e tan ilustres modos / de errar, no ha descifrado el laberinto / singular y plural, arduo y distinto, / del tiempo, que es de uno y es de todos. / Soy él que es nadie, él que no fue una espada / en la guerra. Soy eco, olvido, nada. The Gold of the Tigers, 152.p.

36 Keresztes Szent János: A szemlélődéből fakadó elragadtatottság strófái, Takács Zsuzsa fordításában. El que allí llega de vero / de sí msimo desfallesce; / cuanto sabía primero / mucho baxo le parece, / y su sciencia tanto cresce, / toda sciencia transcendiendo.