Milan Kundera

AZ ÉLET MÁSHOL VAN

Milan Kundera: Život je jinde

Fordította: Varga György

ELSŐ RÉSZ: Avagy költő születik

1 Ha belegondolt a költő anyja, hol is fogant a poéta, három lehetőség jöhetett számításba: vagy az esti parkban, egy padon, vagy egy délután, a költő apja kollégájának a lakásán, vagy pedig egy délelőtt, Prágától nem messze, egy romantikus táj ölén. Amikor ugyanezt a kérdést a költő apja tette fel magának, arra a következtetésre jutott, hogy a költő a barátja lakásán fogant, merthogy az a nap különösen peches napja volt. A költő anyja nem akart fölmenni a kolléga lakására, kétszer össze is vesztek, kétszer ki is békültek, amikor pedig szeretkeztek, valaki elfordította a kulcsot a szomszéd lakás ajtózárában, a költő anyja megrémült, abbahagyták a szeretkezést, azután újrakezdték és befejezték, de mindketten idegesek voltak, és ennek az idegességnek a számlájára írta az apa a költő fogantatását. Ám a költő anyja egyáltalán nem akarta elismerni annak lehetőségét, hogy a költő egy kölcsönlakásban fogant volna (a lakásban agglegényi rendetlenség volt, és az anya undorodott a vetetlen ágytól, ahol a lepedőn egy gyűrött, idegen pizsama hevert), és ugyanígy elvetette azt a változatot is, hogy a gyermek ama park egyik padján fogant, ahol is csak kénytelen-kelletlen engedett a szerelmi ostromnak, mert ízlése ellen való dolog az ilyesmi, és undorral töltötte el, hogy pontosan ilyen padokon szeretkeznek a parkokban az örömlányok. Számára tehát teljesen világos volt, hogy a költő csakis azon a napos, nyári délelőttön foganhatott egy magas kőszikla fedezékében, amely szikla patetikusan meredezett a többi szikla között egy völgyben, ahová a prágaiak vasárnaponként kirándulni jártak. Több okból is ez a díszlet a legalkalmasabb helyszín a költő fogantatásához: beragyogja a déli napsütés, így hát egyáltalán nem a sötétség, az éjszaka, hanem a világosság, a nappal díszlete; az a hely egy nyitott, természeti tér közepén van, a lendület és szárnyalás helye tehát; és végül, bár nem esett túl messze a városszéli bérházaktól, romantikus vidék volt az, tele a vadul formázott földből előmeredő sziklákkal. Úgy tetszett neki, hogy mindez ékesen szólott arról, amit akkoriban átélt. Tán a költő apja iránt érzett nagy szerelme nem a szülei prózaisága és rendezettsége ellen való romantikus lázadás volt? És a merészség, mellyel az épp akkor végzett szegény mérnököt választotta, ő, a gazdag kereskedő lánya, talán nem ehhez a szabad

tájhoz volt hasonlatos? Egy nagy szerelem bűvöletében élt akkoriban a költő anyja, és mit sem változtat ezen a csalódás, ami a kőszikla mögötti délelőtt után alig néhány héttel bekövetkezett. Mert mikor ugyanis az örömtől izgatottan közölte szeretőjével, hogy már több napja nem köszöntött be az az intim indiszponáltság, ami hónapról hónapra kellemetlenné teszi életét, a mérnök fölháborító közönnyel (még ha ezt a közönyt megjátszottnak és bizonytalannak látjuk is) jelentette ki, hogy bizonyosan csak a ciklusok jelentéktelen zavaráról lehet szó, és hogy a ciklusok biztosan visszazökkennek áldásos ritmusukba. Az anya megérezte, hogy szeretője nem vágyik olyan reményekre és örömökre, mint ő, megsértődött, és szóba sem állt vele egészen addig, míg az orvos nem közölte vele, hogy terhes. A költő apja ekkor azt mondta, hogy van egy nőgyógyász barátja, aki diszkréten megszabadítja gondjaitól, amire az anya sírásban tört ki. Mily megható a lázadások vége! Először a szülei ellen lázadt a fiatal mérnök nevében, aztán meg a szüleihez menekült, hogy náluk leljen segítségre őellene. És a szülők nem hagyták cserben; találkoztak a fiúval, a lelkére beszéltek, és a mérnök, megértvén, hogy nincs menekvés, beleegyezett a fényűző esküvőbe, és minden különösebb ellenkezés nélkül elfogadta a tekintélyes hozományt, ami lehetővé tette számára, hogy saját építési vállalkozásba fogjon; a maga szerény kis vagyonkájával pedig, ami két bőröndbe belefért, beköltözött a villába, ahol az ifjú ara születése óta élt a szüleivel. Ám a mérnök készséges kapitulálása nem fedhette el az anya elől, hogy az, amibe oly fejvesztetten vetette bele magát, amit eleinte oly gyönyörűnek látott, nem a kölcsönös, nagy szerelem volt, ami, meggyőződése szerint, megillette őt. Az anya édesapja két jól menő prágai drogéria tulajdonosa volt, és a lány a kiegyenlített számlák elvét vallotta; ha egyszer ő mindent beleadott a szerelembe (hisz hajlandó lett volna szüleit és a csendes szülői házat is elárulni!), akkor joggal várta el, hogy partnere is hasonló érzelemsummát tegyen be a közös kasszába. Igyekezvén helyreütni az igazságtalanságot, most ő akarta kivételezni az érzelemkasszából azt, amit egyszer betett, és a menyegző után hősi és szigorú arcát mutatta férjének. Nem sokkal azelőtt költözött ki a családi villából a költő anyjának a nővére (férjhez ment, és a város központjában bérelt lakást), úgyhogy az idős kereskedő feleségével tovább lakta a földszinti szobákat, a mérnök pedig a lányukkal az emeleti három szobában rendezkedett be, ezek közül kettő nagyobb, egy pedig kisebb volt, és pontosan úgy voltak berendezve, ahogyan azt az ifjú ara apja húsz éve, a villa építésekor meghagyta. Az, hogy a fiatal mérnök egy már kész enteriőrbe költözhetett be, bizonyos mértékig előnyös volt, hiszen a két, már említett bőrönd tartalmán kívül semmije sem volt; ám azért mégiscsak előállt a javaslattal, hogy kisebb változtatásokkal alakítsák át a szobák kinézetét. De a költő anyja nem kívánt hozzájárulni, hogy az az ember, aki ki akarta kapartatni a nőgyógyásszal, megbontsa a szobák régi berendezését, amely magában hordta szülei szellemét, a sok-sok éves édes megszokást, az ismertséget és a biztonságot. A fiatal mérnök ezúttal is harc nélkül kapitulált, csak egyetlen téljegyzésre méltó apró tiltakozásra futotta erejéből: Abban a szobában, ahol az ifjú pár nyugovóra

szokott térni, egy asztalka állott; széles lábán nehéz, kerek, szürke márványtábla nyugodott, rajta egy mezítelen férfiú szobra; a férfi bal kezében lantot tartott, amit kissé megemelt csípőjére támasztott. Jobb karját patetikusan széttárta, mintha ujjai épp az imént engedték volna el a hangszer húrjait; a jobb láb kissé megroggyanva, a fej kissé hátrahajtva, úgyhogy tekintete az égnek meredt. Tegyük még hozzá, hogy a férfi orcája rendkívül szép volt, haja göndör, és az alabástrom sápadtsága – mert a szobor alabástromból készült valami leányos gyöngédséget vagy inkább isteni szűziességet kölcsönzött a férfialaknak, nem véletlenül éltünk most az isteni szóval: a szobrocska talapzatába vésett szöveg tanúsága szerint a lantos férfiú Apolló volt, a görög isten. Ám a költő anyja ritkán láthatta úgy a lantos férfiút, hogy haragra ne gerjedt volna. Általában ülepével a szoba felé fordítva állt az asztalon, máskor a mérnök úr kalaptartójává változott, esetleg egy cipő volt ráhúzva gyöngéd fejére, és az is előfordult, hogy a mérnök zoknija borította testét ruha gyanánt, s mivel a fuszekli bűzlött, különös megszentségtelenítése volt ez a Múzsák fejedelmének. Hogy a költő anyja mindezt türelmetlenül fogadta, annak nemcsak fejletlen humorérzéke volt az oka; megérezte, hogy az Apolló testére húzott zoknival, a móka leple alatt adja tudtára férje azt, amit egyébként udvariasan elhallgatott előtte: hogy elveti az ifjú ara világát, s hogy csak átmenetileg kapitulál előtte. Így lett hát a kis alabástromtárgyból igazi antik istenség, földöntúli lény, aki beavatkozik az emberi világ történéseibe, összebonyolítja azokat, intrikál, és titkokat fecseg ki. Az ifjú ara úgy tekintette, mint a szövetségesét, álmodozó nőisége élő teremtménnyé változtatta át, szoborszemét néha mintha színes, szivárvány hártya-illúzió ködösítette volna el, máskor pedig a szája látszott lélegezni. Beleszeretett ebbe a mezítelen ifjúba, aki érte s miatta gyaláztatott meg. Elnézte gyöngéd arcát, s kezdte azt kívánni, hogy a gyermek, kit a szíve alatt hordott, férjének erre a szép ellenségére hasonlítson. Azt akarta, hasonlítson rá olyannyira, hogy azt hihesse, nem is a férje, de ez az ifjú nemzette a gyermeket; kérte, üsse helyre varázserejével a szerencsétlen fogamzást, hogy nyomja újra, fesse át, mint ahogyan hajdanán a nagy Tiziano saját képét festette rá a kontárok elrontott vásznaira. Példaképét önkéntelenül is Szűz Máriában lelve meg, aki emberi megtermékenyítés nélkül lett anyává, olyan anyai szeretet ideálját fogalmazta meg magában, amibe az apa nem avatkozik bele, ahol nincs útban, és megkísértette a provokatív vágy is, hogy a gyermeket majdan Apollónak hívja, ami számára ugyanezt jelentette, mintha így nevezték volna: Az, akinek nincsen emberi atyja. Persze tudta, hogy nehéz élet várna fiára ilyen fennkölt névvel, és hogy mindenki nevetne rajta meg az anyján is. Éppen ezért olyan cseh nevet keresett, ami méltó az ifjú görög istenséghez, és így jutott eszébe a Jaromil[1] név; ezt mindenki el is fogadta. Amúgy is éppen tavasz volt, és az orgona virágzott, mikor egy szép napon bevitték a szanatóriumba; ott aztán néhány fájdalmas óra elteltével kicsusszant belőle az ifjú költő a világ bepiszkolódott lepedőjére. Aztán a költőt az anya ágya mellett kiságyba tették, és ő hallgatta az édes bömbölést; fájdalom szaggatta testét büszkeség töltötte el. Ne irigyeljük a testtől ezt a büszkeséget; eleddig nem sok jó jutott osztályrészéül, bár egészen szép volt: igaz,

feneke jellegtelen, a lába pedig túl rövid volt, ám keble különlegesen üde volt, és vékony szálú haja (annyira szállt ez a haj, hogy csak nehezen lehetett frizurába zabolázni) ha nem is ragyogó szépségű, de bájos arcot keretezett. A költő anyja mindig sokkal inkább tudatában volt külseje jelentéktelenségének, mint bájának, különösen mert gyermekkora óta nővére állandó jelenlétében élt, aki kitűnően táncolt, a legjobb prágai divatszalonokban varratta ruháit, és egy teniszütővel ékesítve könnyedén jutott be az elegáns férfiak világába, hátat fordítván a szülői háznak. A nővér hatásos mohósága csak megerősítette a költő anyját dacos szerénységében, úgyhogy tiltakozásból tanulta meg szeretni a zene és a könyvek szentimentális komolyságát. Járt ugyan még a mérnök előtt valami fiúval, egy baráti család medikus gyermekével, ám ez az ismeretség nem volt képes testét igazi öntudattal eltölteni. Mikor egy hétvégi házban először tette magáévá, rögtön másnap szakított az ifjúval, s lelkét az a melankolikus bizonyosság töltötte el, hogy sem érzékileg, sem érzelmileg nem adatik meg neki a nagy szerelem élménye. És mivel épp akkor érettségizett, lehetősége volt arra, hogy kijelentse, élete értelmét a munkában látja, és úgy döntött (atyjának minden rosszallása ellenére), hogy a bölcsészkarra iratkozik be.

2 Mikor csalódott teste már ötödik hónapja nyomta az egyetemi előadóterem széles padját, egyszer csak összeakadt az utcán a pimasz mérnökkel, aki leszólította, és három találka után a magáévá tette. És mert a test ezúttal igencsak (és meglepetten) elégedett volt, a lélek csakhamar sutba dobta a szakmai karrier becsvágyát, és (miképpen azt egy valamirevaló léleknek tennie kell) a test segítségére sietett: készségesen helybenhagyta a mérnök nézeteit, igent mondott vidám hanyagságára és kedves nemtörődömségére. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta, a szülői háztól idegen tulajdonságok ezek, mégis azonosulni akart velük, mivel a búskomoran szerény test eme tulajdonságok jelenlétében megszűnt kishitűnek lenni önmagával szemben, s kezdte rácsodálkozva örömét lelni saját magában. Boldog volt hát végre a költő anyja? Azért nem egészen: hit s kétségek között hányódott; mikor tükör előtt vetkőzött, az ő szemével nézte magát, és hol izgatónak, hol pedig unalmasnak találta testét. Egy idegen tekintet rabságába vetette testét – és ez jelentette a nagy bizonytalanságot. De akármennyire ingadozott is a remény és a hitevesztettség között, mégis teljesen megszabadult korábbi rezignáltságától; már nem nyomasztotta nővére teniszütője; teste végre testi életet élt, és a költő anyja megértette, hogy így szép az élet. Azt kívánta, hogy ez az új élet ne csak hamis reménysugár legyen, hanem tartós valóság; hogy a mérnök kivezesse őt a bölcsészkari padból, ki a szülői házból is, és hogy ez a szerelmi történet az élet történetévé váljon. Ezért aztán lelkesen örült a terhességnek: látta magát, a mérnököt és a gyermeket, és úgy tetszett neki, hogy ez a hármas a csillagokig ér, és betölti a világmindenséget. És amiről már az előző fejezetben is szó esett: A költő anyja hamarosan megértette, hogy a férfi, akinek a szerelem története fontos volt, az élet sztorijától már

fél, és nem akaródzik neki vele együtt a csillagokig nyúló szoborcsoporttá alakulni. Ám mi már azt is tudjuk, hogy büszkesége nem omlott össze szeretője hidegségének a terhe alatt. Ugyanis valami nagyon fontos változás történt. A költő anyjának a teste, ez a nem is oly régen még a kedves tekintetének kiszolgáltatott test, történetének újabb szakaszába lépett: nem egy idegen tekintet számára fönntartott test volt többé, olyasvalaki számára vált immár testté, akinek egyelőre nem volt szeme. Nem a külszín volt már fontos rajta; a test, eleddig minden szem elől rejtett belső falával érintkezett egy másik testtel. A külső világ tehát csak a jelentéktelen külsőt érhette tetten rajta, és még a mérnök véleménye sem jelentett számára semmit, merthogy ez a vélekedés semmiképp sem befolyásolhatta sorsát; csak most lett a test igazán önállóvá és önellátóvá; az egyre növekvő és csúnyuló has volt ennek a testnek hatalmasodó tartalék büszkeségforrása. A szülés után a költő anyjának teste egy új korszakba lépett. Mikor először érezte fiának ajkát a keblén, ahogy a gyerekszáj rátapadt a mellére, belül, emlője mélyén édes remegés izzott fel, és reszkető sugarakban terjedt szét egész testében; ez az érzés hasonlatos volt a szerelmi becézgetéshez, de volt itt valami, ami több volt annál: a nagy, nyugodt boldogság, a nagy, boldog nyugalom. Annak előtte nem ismerte ezt az érzést; amikor szerető csókolgatta a mellét, az olyan pillanat volt, amit a kétségek és bizalmatlanság hosszú óráival kellett megváltania; de most tudta, hogy a mellére tapadó ajkak a szakadatlan odaadást bizonyítják, ami felől egészen bizonyos lehet. És volt még valami, ami más volt: Mikor a szerető érintette mezítelen testét, mindig szégyenkezett; a kölcsönös közeledés mindahányszor az idegenség leküzdését jelentette, és az egymásra találás éppen azért volt olyan mámoros, mert csak egy pillanatig tartott. A szégyenkezés sosem múlt el teljesen, a szerelmet izgatóvá tette, ám ugyanakkor őrizte a testet, hogy ne adja oda magát mindenestül. Ám ezúttal a szégyenlősség eltűnt; nem létezett. Mindkét test mindenestül kitárulkozott a másik előtt, nem volt rejtegetni valójuk. Sosem adta át magát ennyire egy másik testnek, és sosem esett még meg vele, hogy egy másik test így átengedje neki magát. A szerető elélvezhetett ölében, de sosem lakott benne, megérinthette mellét, de sosem ivott belőle. Ah, a szoptatás! Szeretetteljesen figyelte a fogatlan szájacska halmozdulatait, és azt képzelte, hogy a tejjel együtt gondolatai, elképzelései és álmai is átszivárognak fiacskájába. Paradicsomi állapot volt ez: a test teljes egészében test lehetett, és nem kellett fügefalevéllel takargatnia magát; alámerültek a nyugodt idő végeláthatatlanságába; úgy éltek együtt, mint Ádám és Éva, míg nem ettek a tudás fájának gyümölcséből; nem tudtak se jóról, se rosszról, így éltek testükben; de nemcsak ez: a paradicsomban nem különböztethető meg a csúnya sem a széptől, úgyhogy mindaz, ami a testet alkotja, sem szép, sem csúnya nem volt számukra, hanem gyönyörteljes; gyönyörteljes volt a kis íny, még ha fogatlan is, gyönyörteljes a mell, a köldök, a kicsinyke popó, de gyönyörteliek voltak a belek is – működésüket gondos figyelemmel követte – és a mulatságos kis kobakról fölmeredező pelyhek. Nagy gonddal törődött fiának böfijével, pisilésével, kakilásával, de nem pusztán afféle ápolónői gondoskodás volt ez a

gyermek egészségéről; nem, szenvedélyesen ügyelt a kis testre. Ez valami egészen új dolog volt, mert a költő anyja már gyerekkorától fokozott undort érzett nemcsak mások, de saját testisége iránt is; magamagától is viszolygott, amikor le kellett ülnie a vécére (mindig azon igyekezett, hogy legalább bemenni ne lássa senki), sőt, volt olyan időszak, amikor még enni is restellt mások előtt, mert a rágást és a nyelést undorítónak találta. Kisfiának minden rondaság fölött álló testisége most különös módon tisztára mosta, tisztázta önmaga előtt a saját testét is. A ráncos mellbimbón időnként megjelenő tejcseppeket költőinek találta, akárcsak a harmat cseppjeit; gyakorta fogta kézbe mellét, s szorította kicsit össze, csak hogy megláthassa ezt a varázslatos cseppet; a cseppet kisujjára vette, és megkóstolta; azt mondta magában, hogy tudni akarja, milyen az íze annak az italnak, amivel a fia táplálkozik, de inkább a saját teste volt az, amit megízlelni vágyott; és merthogy ízlett neki a teje, ez az íz aztán megbékítette testének minden nedvével és váladékával, kezdte önmagát is jóízűnek érzékelni, a teste kellemessé vált számára, pozitívvá és természetessé, mint bármi más a természetben, mint egy fa, mint egy bokor, mint a víz. De sajnos a test fölött érzett örömében a költő anyja elhanyagolta saját testét; egy szép napon rádöbbent, hogy már késő, hogy a hasán ráncos maradt a bőr, fehér repedésekkel a bőr alatti kötőszövetben. Ez a bőr különvált a testétől, mintha nem is a szerves része lenne, hanem csak valami bőre hagyott burok. Ám érdekes módon nem esett kétségbe, midőn erre a felismerésre jutott. Bárha ráncos hassal is, de a költő anyjának a teste boldog volt, mert olyan szemek néztek most reá, melyek eddig csak ködös kontúrjaiban észlelték a világot, és mit sem tudtak róla (mert hiszen paradicsomi szemek voltak ezek!), hogy létezik egy kegyetlen világ, ahol a testeket aszerint különböztetik meg, hogy csúnyák-e vagy szépek. S bár a gyermekszem nem látta ezt, a férj szeme annál inkább; azé a férjé, aki Jaromil megszületése után igyekezett kibékülni a költő anyjával. Hosszú idő után újra szeretkeztek; de már más volt, mint egykor; amolyan maradék pillanatokat szenteltek a testi szerelemnek, félhomályban, tartózkodón szeretkeztek. Ez bizonyára kapóra jött a költő anyjának: tudatában volt teste elrútulásának, és félt, hogy egy túlontúl szenvedélyes és nyitott testi szerelemben gyorsan elveszítené azt a belső békét, amellyel fia ajándékozta meg. Nem, nem, ne feledjük, hogy a férj bizonytalansággal teli izgalommal ajándékozta meg, míg fia boldogsággal teli nyugalommal; ezért menekült továbbra is hozzá (már totyogott, járt, beszélt), mint egyetlen vigaszához. Jaromil egyszer súlyosan megbetegedett, és anyja majd két hétig le sem hunyta a szemét, szakadatlanul vele volt, forró, fájdalomtól vonagló kis testével; ezt az időszakot is eksztázisban élte meg; miután a betegség elmúlt, úgy érezte, mintha fia testével a karjában a halottak birodalmát járta volna meg, mintha onnan tért volna vissza; úgy érezte, hogy ez után a közös élmény után immár semmi sem választhatja el őket többé. Férjének ruhába vagy pizsamába burkolt, diszkréten magába zárkózó teste napról napra távolodott tőle, egyre veszített meghitt közelségéből, míg fiának teste állandóan rá volt utalva; ugyan már nem szoptatta, de tanította a vécé használatára, öltöztette, vetkőztette, ő szabta meg, milyen legyen a frizurája, milyen a ruhája,

naponta érintette belülről is az ételekkel, melyeket oly nagy szeretettel készített neki. Mikor Jaromil négyéves korában étvágytalanságban kezdett szenvedni, az anya egyszeriben szigorú lett; belediktálta az ételt, és először érezte, hogy nemcsak barátnője, de uralkodónője is ennek a testnek; a gyerektest védekezett, nem akart nyelni, de muszáj volt neki; furcsa élvezettel nézte ezt a hiábavaló ellenállást, meg a leigázottságot is, elnézte a vékony kis nyakat, melyen világosan rajzolódtak ki a nem kívánt falat körvonalai. Ah, a fiú teste, a költő anyjának hazája és paradicsoma, az ő birodalma...

3 És a fiú lelke? Az talán nem volt az ő birodalma? Ó igen, igen! Mikor Jaromil beszélni kezdett, és első szava az volt, hogy mama, a költő anyja eszelősen boldog volt; arra gondolt, hogy a fia értelmét, amely egyelőre ebből az egy szóból áll, ő maga tölti be egészen, úgyhogy a jövőben is, majd ha ez az értelem gyarapodni, terebélyesedni fog, ő marad a gyökere. Örökkön-örökké. Ezen fölbuzdulva figyelemmel kísérte Jaromil összes szókísérletét, s mert sejtette, hogy az emlékezet rövid, az élet viszont hosszú, vett egy kék borítós naplót, és mindent belejegyzett, ami a fia száját elhagyta. Ha segítségül hívjuk a költő anyjának naplóját, meg kell állapítanunk, hogy a mama szó után gyorsan jött a többi is, ám a sorban a papa csak a hetedik helyen szerepel, a nagymama, nagypapa, hamm, tütü, vau és pisi szavak után. Ezek után az egyszerű szavak után (az anya naplójában mindig rövid kommentár és dátum áll mellettük) ott találjuk az első mondatkísérleteket is; megtudjuk, hogy jóval második születésnapja előtt kijelentette: aranyos mama. Egypár héttel később pedig ezt mondotta: csúnya mama. Ezért a kijelentéséért, melyet akkor tett, amikor anyja nem volt hajlandó neki ebéd előtt málnaszörpöt adni, jól kifenekelték, mire sírva ezt üvöltötte: Keresek magamnak egy másik mamát! Egy hétre rá viszont igen megörvendeztette az anyját, mert ezt mondta: Az én mamám a legszebb. Máskor meg így szólt: Mama, adok neked nyelves puszit, ami alatt azt kellett érteni, hogy kinyújtotta a nyelvét, és végignyalta az anyja arcát. Ha néhány lappal továbblapozunk, olyan kijelentésre bukkanunk, ami a ritmizáltságával bilincsel le bennünket. A nagymama egyszer azt ígérte Jaromilnak, hogy ad neki egy almát, ám aztán megfeledkezett az ígéretéről, és megette a gyümölcsöt; Jaromil becsapva érezte magát, nagyon mérges lett, és egypárszor elismételte: Csúnya nagymamám ellopta az almám. Ezt a gondolatot bizonyos értelemben Jaromilnak azzal az érzelemkifakadásával lehetne társítani, miszerint a mama csúnya, csakhogy most nem kapott a fenekére, hanem mind, még a nagymama is, csak nevettek rajta, és kijelentését a későbbiekben gyakorta jókedvűen idézték egymás közt (ami persze nem kerülte el az éber Jaromil figyelmét). Jaromil akkor aligha érthette sikere okát, de mi nagyon is jól tudjuk, hogy a rím mentette meg a fenekeléstől, és ekképpen mutatta meg neki első ízben mágikus hatalmát a költészet. Rímelő kijelentéseket találunk az anya naplójának további oldalain is, és az anyai kommentárokból kitűnik, hogy Jaromil ezekkel örömet, felvidulást hozott az

egész háznak, így például a következő tömör portrét fogalmazta meg cselédlányukról, Anickáról: A cselédünk, Anka, olyan, mint egy gida. Vagy valamivel arrébb ezt olvassuk: Ujjong a szívünk, erdőbe megyünk. A költő anyja úgy gondolta, hogy az eredendő tehetségen kívül, mellyel Jaromil megáldatott, ez a verselés még a gyerekversikék, mondókák hatását tükrözi, amelyeket olyan mennyiségben olvasott neki, hogy Jaromilban az a benyomás alakulhatott ki, hogy anyanyelve csupa trocheusból áll; ám ebben helyre kell igazítanunk a költő anyját, mert mind a tehetségnél, mind az irodalmi példánál fontosabb szerepet játszott itt a nagypapa, ez a józan, gyakorlatias ember, a versek ádáz ellensége, aki direkt a lehető legbugyutább disztichonokat ötlötte ki, s titokban megtanította rájuk az unokáját. Jaromil hamar észrevette, hogy szavait nagy figyelem kíséri, és ennek megfelelően kezdett viselkedni; hogyha a nyelvet eredetileg arra is használta, hogy megértesse magát, most már azért beszélt, hogy egyetértésre leljen, csodálatot keltsen vagy megnevettessen másokat. Már előre örült, hogyan fognak reagálni mások a szavaira, és mert hát gyakran megesett, hogy a várt hatás elmaradt, otrombaságokkal próbálkozott, hogy felhívja magára a figyelmet. Egyszer aztán alaposan ráfizetett; amikor a papának meg a mamának azt mondta – mind faszok vagytok (a fasz szót a szomszéd kertben hallotta egy fiú szájából, és emlékezett, hogy ezen a többiek harsányan nevettek), az apja lekevert neki egy pofont. Ettől fogva gondosan figyelte, mit becsülnek a felnőttek a szavakban, mivel értenek egyet, s mivel nem, és mitől döbbennek meg; ez tette aztán lehetővé számára, hogy egyszer, mikor a mamával a kertben álldogáltak, a következő, a nagymamája lamentálásainak melankóliájával átitatott mondatot adja elő: Mama, az élet voltaképp olyan, mint a gyom. Nehéz megmondani, mit is értett ez alatt; annyi bizonyos, hogy nem arra a burjánzó értéktelenségre és értéktelen burjánzásra gondolt, ami a gyomnak sajátja, hanem inkább egy meglehetősen bizonytalan érzést kívánt körülírni, miszerint az élet hiábavaló és szomorú. Annak ellenére, hogy valami mást mondott, mint amire gondolt, szavainak hatása mégis óriási volt; anyja elhallgatott, megsimogatta a buksiját, és fátyolos tekintettel nézett a szemébe. Ettől a meghatott dicsérettől teli pillantástól Jaromil valósággal megrészegült, úgyhogy szerette volna újra látni. Séta közben belerúgott egy kőbe, aztán így szólott anyjához: Anyuka, belerúgtam egy kőbe, s most annyira sajnálom, hogy legszívesebben megsimogatnám –, és tényleg, lehajolt, és megsimogatta a követ. Anyja nemcsak arról volt meggyőződve, hogy a fia tehetséges (már ötéves korában tudott olvasni), de arról is, hogy rendkívül érzékeny, és más, mint a többi gyerek. Ezt a véleményét gyakran közölte a nagypapával és a nagymamával, ami a katonákkal, lovacskákkal játszadozó Jaromilt borzasztó érdeklődéssel töltötte el. Ilyenkor aztán merőn nézett a ház vendégeinek a szemébe, és elbűvölten képzelte el, hogy ezek a szemek kivételes, különleges gyermeknek látják őt, aki talán nem is gyerek. Mikor a hatodik születésnapja közeledett, és pár hónapra rá iskolába kellett volna mennie, a család azt kívánta, hogy legyen külön szobája, aludjon külön. A költő

anyjának a szíve összeszorult – hogy rohan az idő! –, de azért egyetértett. Megállapodott a férjével, hogy születésnapi ajándékként a harmadik, legkisebb emeleti szobát adjak fiuknak, vesznek neki ágyat, meg más, gyerekszobába illő bútorokat: kis könyvespolcot, tisztaságra, jólápoltságra szoktató tükröt és egy kis íróasztalt. A papa felajánlotta, hogy a szobát Jaromil rajzaival ékesíti föl, és rögtön kezdte is fölkasírozni az almát meg kertet ábrázoló gyerekákombákomokat. Ekkor lépett hozzá a költő anyja, és így szólt: – Szeretnék kérni valamit tőled. A férfi ránézett, és az anya hangja, mely egyszerre volt bátortalan és eltökélt, ekképpen folytatta: – Kéne egypár rajzlap és színes tus. Aztán nekiült a saját szobájában, az asztalon maga elé terítette az első lapot, és ceruzával hosszan rajzolta elő a betűket; aztán a piros tusba mártotta az ecsetet, és festeni kezdte az első betűt, egy A-t. Az A után Z következett, majd lassan összeállt a felirat: Az élet olyan, mint a gyom. Megszemlélve művét, elégedettség töltötte el: a betűk egyenletesek voltak, és körülbelül egyforma nagyok; de azért egy újabb papír után nyúlt, és újra elkészítette a feliratot, de ezúttal már sötétkékre festette, mert így színben sokkal közelebbinek érezte fia gondolatának végtelen szomorúságához. Aztán eszébe jutott, hogyan mondta Jaromil, hogy Csúnya nagymamám ellopta az almám, és ajkán boldog mosollyal újra írni kezdett (ezúttal halványpirosra színezve a betűket): A mi drága nagymamánk szereti az almát. Aztán még egy belső mosoly erejéig visszaemlékezett a Ti mind faszok vagytok-ra, de ezt a kijelentést nem festette képbe, viszont lefestette (zölddel), hogy Ujjong a szívünk, erdőbe megyünk?, majd (ibolyakékkel): Anka olyan, mint egy gida (Jaromil eredetileg ugyan a cseléd Ankáról beszél, de a költő anyja a cseléd szót túl durvának találta), majd eszébe jutott, miként hajolt fia a kőhöz, hogyan simogatta meg, és némi töprengés után már írta is (világoskékkel): Még a kőnek sem tudnék ártani, és csak utolsóként, némi szégyenkezéssel, ám annál nagyobb örömmel írta fel (narancssárgával): Mama, adok neked nyelves puszit, s legvégül (aranyszínnel): Az én mamám a legeslegszebb. Születésnapjának előestéjén a szülők leküldték az izgatott fiút aludni a nagymamához, és nekiálltak a bútorok becipelésének s a falak feldíszítésének. Amikor reggel felhívták a gyereket a megváltozott szobába, a költő anyja magánkívül volt izgatottságában, ám Jaromil semmit sem tett azért, hogy megnyugtassa; meghökkenve állt, és egy szót se szólt; a legtöbb figyelmet (ám ezt is csak bizonytalanul és visszafogottan) a kis íróasztalnak szentelte: különös egy bútordarab volt, olyan, mint valami iskolapad; az asztal lapja (ferde volt és felnyitható, alatta pedig füzetek, könyvek számára volt hely) szerves egészt alkotott az ülőkével. – Na mit szólsz hozzá, nem is örülsz? – nem bírta tovább a költő anyja. – De örülök – válaszolta a gyerek. – És mi tetszik a leginkább, mondd! – szólt a rég várt jelenetet a nagymamával együtt szemlélő nagyapa. – A pad – mondta a gyermek, és be is ült abba a kis padocskába, és nyitogatta-csukogatta a lapját.

– És mit szólsz a képekhez? – mutatott az apa a fölkasírozott képekre. A gyerek felemelte a fejét, és elnevette magát: – Azokat már ismerem. – És hogy tetszenek így, a falon? A gyerek meg ott ült a padocskájában, és csak bólogatott, hogy tetszenek neki így a falon. A költő anyjának összeszorult a szíve, s legszívesebben eltűnt volna a szobából. De hát itt volt, és képtelen volt megállni, hogy ne mondjon valamit a feliratokról, melyek szintén ott lógtak a falon, mert ez a hallgatás olyan lett volna, mintha elítélné; tehát így szólt: És nézd azokat a feliratokat! A gyerek lehajtott fejjel az asztal belsejét fürkészte. – Tudod, azt szerettem volna, hogy maradjon valami emléked, hogy emlékezz rá, hogyan fejlődtél, a bölcsőtől az iskolapadig, mert okos kisgyerek voltál, és örömet szereztél mindnyájunknak... – mondta mintegy mentegetőzve, és zavarában jó néhányszor elismételte ugyanazt, míg végül már azt se tudta, mit mondjon, és elhallgatott. De nagyot tévedett akkor, amikor azt hitte, hogy Jaromil nem értékeli ajándékát. A fiú nem tudta ugyan, hogy mit is kéne mondania, ám egyáltalán nem volt elégedetlen; végtére is büszke volt a saját szavaira, és nem akarta csak úgy, a levegőbe mondani őket; és hogy most ott látta ezeket a szavakat, gondosan kifestve tussal, képpé változtatva, a siker érzése fogta el, sőt ez a sikerérzés oly nagy és váratlan volt, hogy még reagálni sem tudott rá, és lámpaláz fogta el; megértette, hogy ő egy jelentős szavakat kimondó gyermek, és azt is tudta, egy ilyen gyermeknek ezúttal is valami jelentőségteljeset kellene mondania, csakhogy semmi sem jutott az eszébe, ezért hajtotta le a fejét. De ahogy szeme sarkából a saját szavait nézte, ezeket a megkövült, megmerevedett szavakat, amelyek túlélik őt magát is, megrészegült; úgy érezte, hogy magamagával van körülvéve, hogy megsokszorozódott, hogy vele van tele az egész szoba, az egész ház.

4 Még mielőtt iskolába kezdett volna járni, Jaromil már tudott írni-olvasni, ezért a költő anyja úgy döntött, hogy tanulmányait rögtön másodikban kezdhetné; ki is járta a minisztériumban a rendkívüli engedélyt, és Jaromil, miután egy különleges bizottság előtt megmérettetett, olyan kisdiákok között foglalhatott helyet az iskolapadban, akik egy évvel idősebbek voltak nála. Az iskolában mindenki őt csodálta, úgyhogy az osztályterem olybá tűnt neki, mintha az otthon tükörképe volna. Amikor anyák napján, az iskolai ünnepségen a tanulók bemutatták különböző produkcióikat, utolsónak lépett a pódiumra, és egy megható versikét szavalt az édesanyákról, amiért is a szülőpublikumtól óriási tapsot kapott. Ám egy szép napon rá kellett jönnie, hogy a tapsoló közönség mögött ott van egy másik publikum is, amely sandán lesi őt, amely ellenséges vele. Egyszer, mikor a zsúfolt fogorvosi váróban álldogált, a várakozók között felfedezte egy osztálytársát. Ott álltak egymás mellett az ablakpárkánynak támaszkodva, és Jaromil egyszerre csak észrevette, hogy egy öregúr nyájasan mosolyogva kihallgatja beszélgetésüket. Ez fellelkesítette, és megkérdezte osztálytársát (hangját kissé megemelve, hogy a kérdés

senkinek se kerülhesse el a figyelmét), hogy mit tenne, ha ő volna az oktatási miniszter. S mert az osztálytársnak fogalma sem volt róla, mit is válaszoljon, Jaromil maga kezdte kifejteni véleményét, ami nem okozott számára különösebb nehézséget, hisz elég volt elismételnie nagyapja gondolatait, amelyekkel Jaromilt mindig jókedvre derítette. Nos tehát, ha Jaromil volna az oktatási miniszter, az iskola csak két hónapig tartana, a vakáció pedig tíz hónapig, nem a diáknak kellene a tanárt hallgatnia, hanem fordítva, a diák leküldhetné tanítóját uzsonnáért a legközelebbi cukrászdába, és még sok más, csodálatra méltó dolog lenne, amelyekről Jaromil igen hosszan és nagy hangerővel tartott előadást. Aztán kinyílt a rendelő ajtaja, a nővér kísérte ki a kezelésen túlesett pácienst. Egy hölgy a várakozók közül, akinek az ölében egy félig csukott könyv pihent – a lapok közé csúsztatott ujja őrizte a félbehagyott lapot –, szinte siránkozva fordult a nővérhez: „Kérem, csináljon valamit ezzel a gyerekkel. Szörnyű, hogy produkálja magát.” Karácsony után a tanító kihívta a gyerekeket a táblához, hogy meséljék el, mit találtak a fa alatt. És Jaromil is sorolni kezdte: építőkockát, sílécet, korcsolyát, könyveket, de hamar észrevette, hogy a gyerekek nem olyan csillogó szemmel követik beszámolóját, mint ahogyan azt ő tette, hanem némelyek közönnyel, sőt ellenszenvvel néznek rá; nem folytatta, és a többi ajándékról inkább hallgatott. Nem, nem, legyenek egészen nyugodtak, egyáltalán nem áll szándékunkban újból előadni a már ezerszer elmesélt történetet a gazdag csemetéről, aki iránt a szegény osztálytársak ellenszenvvel viseltetnek; hisz voltak az osztályban tehetősebb családokból származó fiúk is, akik barátságban elegyedtek a többiek közé, és senki sem vetette szemükre gazdagságukat. Mi volt tehát az, ami az osztálytársaknak nem tetszett Jaromilban, mi volt az, ami ingerelte őket, mi tette őt mássá? – Szinte restelljük kimondani: nem a gazdagság volt az, hanem az anyai szeretet. Ez a szeretet mindenen nyomot hagyott. Ott volt az ingén, a frizuráján, érződött szavaiban, iskolatáskáján, amelybe füzeteit rakta, de még a könyveken is, amelyeket otthon, szórakozásból olvasott. Neki mindent megválasztottak, mindent őhozzá igazítottak. Az ingek melyeket a takarékos nagymama varrt neki – ki tudja, miért inkább lányblúzhoz voltak hasonlatosak, mintsem fiúinghez. Hosszú haját hátrafésülve, homloka fölött csattal összefogva kellett hordania, nehogy a szemébe lógjon. Ha esett, anyja egy nagy esernyővel várt rá az iskola előtt, míg a többiek levették cipőjüket, és a pocsolyákban tapicskoltak. Az anyai szeretet olyan bélyeget üt a kisfiúk homlokára, ami elriasztja a barátokat. Jaromil ugyan az idők során megtanulta, hogyan kell ezt a billogot ügyesen elrejteni, de mégis, a dicsőséges iskolakezdés után keserves korszakokon is átesett (két-három évig tartott ez), mikor az osztálytársak szenvedélyesen mulattak rajta, s jó néhányszor a hecc kedvéért meg is verték. De azért még ezekben a csúf időkben is akadtak barátai, és ezt sohasem felejtette el nekik; emlékezzünk meg hát ezekről a barátokról: Az első számú barát az édesapja volt: Néha fogta a futball-labdát (egyetemista korában focizott), és Jaromilt a kertben odaállította két fa közé; rugdosta neki a labdát,

Jaromil pedig azt képzelte, hogy kapuban áll, és hogy a csehszlovák nemzeti válogatott színeiben véd. A második számú barát a nagypapa volt: Magával szokta vinni Jaromilt mindkét üzletébe; az egyik egy nagy drogéria volt, amelyet a nagypapa veje önállóan vezetett, a másik pedig egy speciális parfüméria, ahol egy csinos hölgy volt az eladó; udvariasan mosolygott a kisfiúra, és hagyta, hogy megszagolja az összes parfümöt, úgyhogy Jaromil hamarosan meg tudta különböztetni egymástól az összes márkát; lehunyta szemét, és arra kényszerítette nagyapját, hogy dugdossa az üvegcséket az orra alá, és tegye próbára. „Illatzseni vagy”, dicsérte a nagypapa, és Jaromil arról álmodozott, hogy újfajta kölnivizek föltalálója lesz. A harmadik a barátok sorában egy hóbortos kutya, Alik volt, aki már egy ideje ott lakott a villában; s bár neveletlen és szófogadatlan eb volt, Jaromil képzeletében hű társsá nemesedett, aki az osztály előtt, a folyosón vár rá, s tanítás után oly hűségesen kíséri haza, hogy az összes osztálytárs megirigyli, és mind vele szeretne menni. A kutyákról való álmodozás magányának szenvedélyévé vált, s egyfajta furcsa manicheizmust alakított ki benne: a kutya számára az állati jót testesítette meg, minden természeti erény összességét; képzeletében nagy kutya-macska háborúk zajlottak (generálisokkal, tisztekkel és az összes hadicsellel együtt, amelyeket előzőleg ólomkatonákon próbált ki), és ő mindig a kutyák oldalán állt, mint ahogy az embernek mindig az igazság oldalán kell állnia. És mivel sok időt töltött apja szobájában tollal és papírral körülvéve, a kutya lett rajzolmányainak is fő témája: epikus jelenetek véget érni nem akaró sorozata volt ez a sok rajz, tábornok, katona, focista és lovag kutyákkal. És mivel ezekben az emberi szerepkörökben képtelenek voltak helytállni a maguk négylábúságával, Jaromil emberi testtel ábrázolta őket. Micsoda találmány! Amikor ugyanis embert akart rajzolni, komoly nehézséggel találta szembe magát: nem tudott emberi arcot rajzolni; viszont a hosszúkás kutyafejforma paca orrvéggel remekül ment neki, úgyhogy az álmodozásból és a nem tudásból különös kutyafejűembervilág született, olyan alakokkal benépesített világ, akiket gyorsan lehetett papírra vetni, és focimeccsé, háborúvá, rablóhistóriává varázsolni át történéseiket; Jaromil ezekből folytatásos történeteket rajzolt, egy nagy csomó papírt firkálva tele. Csak a sorrendben negyedik barát volt egy kisfiú; Jaromil osztálytársa, a pedellus, egy epés, apró termetű férfiú gyermeke. A pedellus gyakorta panaszkodott a gyerekekre az igazgatónak; azok pedig a fián álltak bosszút, ő volt az osztály kitaszítottja. Amikor osztálytársai kezdtek eltávolodni Jaromiltól, csak a pedellusgyerek maradt meg hű csodálójának; így esett aztán, hogy egy szép napon meghívták az elővárosi villába. Kapott ebédet, kapott vacsorát, együtt játszottak az építőkockával, és aztán együtt írták meg a házi feladatot is. A következő vasárnapon a költő apja együtt vitte ki őket meccsre; óriási volt a mérkőzés, és az apuka is, mert minden játékost név szerint ismert, beavatottként kommentálta a játékot, úgyhogy a pedellusgyerek le nem vette róla ámuló tekintetét, és Jaromil büszke lehetett. Úgy ránézésre mulatságos barátság volt ez: Jaromilt mindig mintha skatulyából húzták volna ki, a pedellusfiúnak viszont állandóan szakadt volt a ruhája; Jaromil

mindig nagy gonddal készítette el házi feladatát, míg a pedellusgyereknek igencsak nehezen ment a tanulás. Ám Jaromil mégis jól érezte magát a hű barát társaságában, mert a pedellusfiú borzasztó erős volt; amikor az osztálytársak egyszer télen megtámadták őket, de próbálkozásukat nem koronázta siker, Jaromil büszke volt rá, hogy ellen tudtak állni a túlerőnek, de a sikeres védekezés dicsősége nem vethető össze a támadás dicsőségével. Egyszer, amikor együtt kószáltak az üres elővárosi telkeken, egy fiúba botlottak, aki olyan ragyogó tiszta és jól öltözött volt, mintha valami gyerekbálba készülne éppen. – Jé, a mama kedvence – mondotta a pedellusgyerek, és elállta a kisfiú útját. Gúnyolódó kérdéseket tettek föl neki, és gyönyörködtek félelmében. Végül aztán a kisfiú megemberelte magát, és megpróbálta félrelökni őket az útból. – Mit merészeltél! Ezért drágán megfizetsz! – kiáltott rá a vakmerő érintéstől mélyen sértve Jaromil; a pedellusfiú ezt jelzésnek vette, és arcul ütötte áldozatukat. Az intellektus és a testi erő remekül ki tudják egészíteni egymást. Byron talán nem érzett odaadó szeretetet egy bokszoló, egy bizonyos Jackson iránt, aki a betegeskedő költőt önfeláldozóan edzette az összes elképzelhető sportban? – Ne üsd, csak fogd le! – mondta Jaromil a barátjának, maga pedig ment, és tépett egy nyaláb csalánt; aztán arra kényszerítették a kisfiút, hogy vetkőzzön le, és egész testét végigcsapkodták a csípős növénnyel. – Hogy fog örülni az anyuka, ha majd meglátja, milyen szép, vörös kisfia van! – mondta a csalánt suhogtatva Jaromil, és bensőséges barátságot érzett osztálytársa iránt, eltöltötte a nagy, összetartó gyűlölet az összes mama kedvence ellen.

5 De miért is maradt Jaromil egyke? Talán az anya nem szeretett volna még egy gyereket? Épp ellenkezőleg: nagyon is vágyott rá, hogy az anyaság első, boldog évei megismétlődjenek, ám a férj mindig rengeteg érvet hozott fel amellett, hogy a második gyermek születését elhalasszák. A második gyermek utáni vágy ugyan tovább élt benne, de félt követelődzni, mert tartott tőle, hogy férje megint visszautasítja, és tudta, hogy mennyire megalázó volna ez a visszautasítás. Ám minél inkább visszafogta magát, hogy anyai vágyairól beszéljen, annál többet gondolt az anyaságra; úgy gondolt rá, mint valami meg nem engedettre, titkosra, tehát tiltottra; az a gondolat, hogy férje gyereket csináljon neki, nemcsak maga a gyermek miatt hatott rá csábítóan, hanem képzeletében provokálón illetlen jelleget öltött: gyere, csinálj nekem egy kislányt, ekképpen szólott lélekben férjéhez, és ezt a felszólítást igen bujának találta. Egyszer késő este férj is, feleség is jó hangulatban tért haza egy baráti látogatásból, és Jaromil apja, miután lefeküdt hitvese mellé, s leoltotta a villanyt (meg kell említenünk, hogy a házasságkötés óta nem tette másképp magáévá az asszonyt, csak sötétben, csakis tapintás által gerjedve föl, s nem a látás gyönyörével), lehúzta róla a takarót, és közösült vele. Testi érintkezésük ritkasága s a bor által okozott

kábulat olyan elragadtatott állapotba juttatták az asszonyt, amilyenben már hosszú ideje nem volt része. Az a képzet, hogy gyereket csinálnak, ismét betöltötte egész tudatát, és abban a pillanatban, mikor úgy érezte, hogy férje közeleg a gyönyör csúcspontja felé, nem tudott tovább uralkodni magán, és eksztázisba esve sikoltotta a férfinak, hogy hagyja el szokásos óvatosságát, hogy ne menjen ki belőle, hogy csináljon neki gyereket, hogy egy szép kislányt csináljon neki, és oly szorosan, görcsösen ölelte magához, hogy a férjnek erőszakkal kellett elszakadnia tőle, hogy biztos lehessen benne: nem teljesedik be az asszony kívánsága. Amikor aztán ernyedten hevertek egymás mellett, a költő anyja újból odabújt férjéhez, s a fülébe súgta, hogy szeretne tőle még egy gyereket; nem, nem erősködni akart, inkább így akarta mentegetőzve magyarázatát adni, hogy mért fejezte ki a gyermek utáni vágyát az imént oly erőszakosan és tőle váratlanul (s talán nem is a legmegfelelőbb módon ő hajlandó ezt is elismerni); azt csacsogta, hogy a születendő gyermek ezúttal biztosan kislány lenne, s hogy a férfi pont úgy láthatná magát benne, mint ahogy ő látja magát Jaromilban. És ekkor a mérnök azt mondta neki (először esett meg az esküvő óta, hogy emlékezetébe idézte), hogy ami őt illeti, ő aztán egyetlenegy gyereket sem akart tőle soha; és hogyha az első gyerek esetében neki kellett meghátrálnia, most az asszonyon a sor, hogy visszavonuljon; és ha azt akarja, hogy ő, a férj egy második gyerekben láthassa meg önmagát, hát erre csak azt mondhatja, hogy a legtorzításmentesebben egy meg nem született gyerekben láthatja meg magát. Aztán csak feküdtek egymás mellett, és a költő anyja egy szót sem szólt, csak kis idő múlva felzokogott, és zokogott egész éjjel, a férje pedig meg sem érintette, csak pár vigasztaló mondatot intézett hozzá, de ezek még sírása legfelszínibb hullámain sem tudtak áthatolni; az asszony úgy érezte, hogy végre mindent megértett: hogy ez az ember, aki itt fekszik mellette, sosem szerette őt. Olyan szomorúság telepedett rá, amilyennel eddig soha életében nem találkozott. Szerencsére – ha már a férje nem tette ezt meg – valaki más a segítségére sietett; ez a valaki a történelem volt. Úgy három nappal az imént ecsetelt éjszaka után megkezdődött a mozgósítás, a férj behívót kapott, becsomagolt a kis bőröndjébe, és a határvidékre utazott. A háború a levegőben lógott, az emberek gázálarcot vásároltak, és óvóhelyeket alakítottak ki a pincékben. Mint a fuldokló a feléje nyújtott mentő kéz után, úgy kapott a költő anyja hazája balsorsán; patetikusan beleélve magát, hosszú órákon át élénken magyarázta fiának, hogy mi is történik tulajdonképpen. Aztán a nagyhatalmak megegyeztek Münchenben, és Jaromil apja hazatért a határ menti kis erődből, amelyet a németek vettek birtokukba. Ettől fogva minden este lent üldögéltek a nagypapa szobájában, és sorra vették a történelem minden egyes lépését, aki, legalábbis ők így látták, egészen a közelmúltig csak szunnyadozott (avagy alvást színlelve leste az alkalmat), és most egyszerre csak előugrott rejtekéből, hogy hatalmas alakja árnyékában minden más észrevétlen maradjon. Ah, milyen jól is érezte magát a költő anyja ebben az árnyékban! A csehek tömegesen menekültek az elfoglalt határvidékről, Csehország úgy maradt ott Európa közepén, mint egy meghámozott narancs, amit már semmi sem véd, fél év múlva egy hajnalon német tankok jelentek

meg a prágai utcákon, a költő anyja pedig még mindig ott ült a katona mellett, akinek megtiltották, hogy a hazáját védje, és közben szinte teljesen megfeledkezett róla, hogy ez a katona az, aki őt sosem szerette. Ám oly korban is, mikor a történelem viharosan hömpölyög, árnyékából előbb-utóbb előbukkan a hétköznap, és a hitvesi ágy a maga monumentális trivialitásában és állandóságában magasodik fel. Egy este, mikor Jaromil atyja kezét újra a költő anyjának a keblére tette, az anya egyszerre csak rádöbbent, hogy az, aki most hozzányúlt, azonos azzal, aki megalázta őt. Eltolta hát a férfikezet, és finoman emlékeztette azokra a durva szavakra, amelyeket nemrég mondott neki. Nem akart gonoszkodni, a visszautasítással csak annyit kívánt jelezni, hogy a szív szerény kis történeteit nem lehet elfeledni a nemzetek nagy történeteinek kedvéért; lehetőséget akart adni a férjének, hogy helyreüsse korábbi kijelentését, és hogy azt, amit annak idején lealacsonyított, ismét a magasba emelje. Hitte, hogy a nemzet tragédiája érzékenyebbé tette a férfit, és ezt a kis simogatást is hajlandó volt vezeklésként s egyben szerelmük új fejezetének a kezdeteként elfogadni. De ó, jaj, a férj, kinek keze eltaszíttatott a hitvesi kebeltől, a hátát mutatta, és viszonylag rövid időn belül el is aludt. A nagy prágai diáktüntetések után a németek bezárták az egyetemeket, és a költő anyja hiába várta, hogy férje a takaró alatt újra keblére tegye a kezét. A nagypapa egy szép napon rájött, hogy kölniüzletének csinos eladónője már tíz éve meglopja, haragra gerjedt, megütötte a guta, és elhalálozott. A cseh diákokat marhavagonokban koncentrációs táborba szállították, a költő anyja pedig orvoshoz fordult, aki hosszan sajnálkozott rossz idegállapotán, és azt ajánlotta neki, hogy pihenjen. Maga ajánlott egy panziót egy, folyóval és halastavakkal körülvett fürdőváros szélén, ahová nyaranta a víz, a horgászat és a csónakázás szerelmesei tömegestül látogatnak el. Kora tavasz volt, és az anyát elbűvölte a csendes vízparti séták képzete. De aztán megrémült a vidám tánczenétől, ami ott marad a levegőben a kerthelyiségek fölött, mint a nyárra való bensőséges emlékezés; megrémült saját sóvárgásától, és úgy határozott, hogy nem utazhat el egyedül. Ah! Természetesen rögtön tudta, kit választ útitársul! A férje okozta gyötrődés és a másik gyermek utáni vágy miatt szinte el is feledkezett róla az utóbbi időkben! Milyen” buta volt, s mennyire önmaga ellensége, amidőn megfeledkezett róla! Bűnbánón hajolt hát le hozzá: – Jaromil, te vagy az én első és második gyermekem –, arcát a gyermekéhez szorította, és folytatta a balga mondatot: – Te vagy az én első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és tizedik gyerekem is... – és csókokkal borította el a fiú arcát.

6 A peronon egy ősz hajú, egyenes tartású magas hölgy üdvözölte őket; a két bőröndért egy tagbaszakadt atyafi hajolt le, kivitte a pályaudvar elé, ahol már várt rájuk egy fekete bricska; a férfi fölült a bakra, míg Jaromil anyjával meg a magas hölggyel a két szemközti ülésen foglalt helyet, és végigkocsikáztak a kisváros utcáin,

egészen a térig, amelynek egyik oldalát reneszánsz árkádsor ékesítette, a másik oldalon pedig vasrács kerítés, mögötte park, a parkban vadszőlővel befuttatott kastély; aztán lekanyarodtak a folyó felé; Jaromil egyszerre csak sárga fakabinok sorát, egy ugrótornyot, fehér székeket-asztalokat pillantott meg, a háttérben pedig a folyót szegélyező nyárfákat, aztán már vitte is tova őket a bricska a víz körül szétszórtan és magányosan álló villák felé. Az egyik előtt megállt a kocsi, a férfi lekászálódott a bakról, fogta a két bőröndöt, Jaromil pedig anyjával együtt elindult a nyomában a kerten át, föl a lépcsőn, míg csak egy kétágyas szobában nem találták magukat, ahol a két ágyat úgy tolták össze, ahogy a házastársak ágyait szokás. Két ablak volt a szobában, az egyik egy franciaablak volt, és a balkonra nyílott, ahonnan a kertbe és a kert végében a folyóra lehetett látni. A költő anyja az erkély korlátjához lépett, és mély levegőt vett: – Ah, milyen isteni nyugalom van itt – mondta, és újra teleszívta tüdejét friss levegővel, és közben a folyót nézte, ahol a fastéghez kikötve egy piros csónak ringatózott a vizén. Még ugyanaznap este, a szalonban tálalt vacsora közben az anya összebarátkozott egy idős házaspárral, akik a panzió másik szobáját lakták, úgyhogy aztán minden este halk beszélgetés duruzsolt még jó sokáig a helyiségben; Jaromil mindenkihez kedves volt, és anyja szívesen hallgatta beszédét, ötleteit és diszkrét kérkedését; igen, diszkrét volt ez a kérkedés: Jaromil sosem fogja elfelejteni azt a hölgyet a fogorvosi várószobából, s örökké keresni fogja azt a pajzsot, ami mögé gonosz tekintete elől elrejtőzhetne; ugyanakkor nem szűnt meg szomjúhozni az iránta megnyilvánuló csodálatot, ám megtanulta, hogyan vívja ki megfelelő naivitással és szerénységgel előadott rövid mondatokkal. A csendes kert mélyén megbúvó villa, a sötét folyó, a hosszú csónakázások képzetét sugalló kikötött csónakkal, az időről időre a villa elé gördülő fekete bricska, amelyen a várakról, kastélyokról szóló könyvekben szereplő hercegnőkhöz hasonlatos magas hölgy hajtatott el, az elhagyatott fürdő, amelybe úgy lehetett lelépni a bricskáról, ahogyan évszázadból évszázadba, álomból álomba, egyik könyvből a másikba száll át az ember, a reneszánsz tér a szűk árkádsorral, melynek oszlopai megért lovagok vívtak, ez volt az a világ, amelybe Jaromil elbűvölten lépett be. Ebbe a gyönyörű világba beletartozott a kutyás férfi is; mikor először pillantották meg, mozdulatlanul állt a folyóparton, és a hullámokat bámulta; bőrkabát volt rajta, lábánál egy fekete farkaskutya ült; mozdulatlan dermedtségükben mindketten mintha egy másik világból valók lettek volna. Másodszor is ugyanazon a helyen találkoztak vele; a férfi (ismét a bőrkabátban) botokat dobált, a kutya meg visszahozta. Amikor harmadízben látták (a szín ugyanaz: nyárfák s folyó), a férfi kissé meghajolt az anya felé, s aztán – miként azt a kíváncsi Jaromil rögtön megállapította hosszan nézett utána. Következő nap, amikor hazatértek a sétából, a villa előtt ott ült a fekete farkaskutya. Ahogy a hallba léptek, beszélgetés zaja ütötte meg a fülüket, és biztosra vették, hogy a férfihang a kutya gazdájához tartozik; olyan kíváncsiak voltak, hogy egy kis ideig tétlenül álldogáltak a hallban, nézelődtek, társalogtak, míg aztán végre az egyik szobából kilépett a panzió tulajdonosa, a magas hölgy.

A költő anyja a kutyára mutatott: – És a gazdája hol van? Séta közben mindig találkozni szoktunk. – Az itteni gimnáziumban rajztanár. – Az anya erre nyomban megjegyezte, hogy szívesen beszélne a rajztanárral, merthogy Jaromil szeret rajzolni, és érdekelné a szakember véleménye. A ház asszonya bemutatta a férfit, Jaromilnak pedig gyorsan fel kellett szaladnia a szobába vázlatfüzetéért. Aztán mind a négyen a szalonban ültek, a ház asszonya, Jaromil, a kutya gazdája, aki a rajzokat nézegette, és a költő anyja, aki kommentálta a rajznézegetést: elmesélte, hogy Jaromil mindig azt hangoztatta, hogy untatja a táj- vagy csendéletfestés, inkább történeteket örökít meg; és tényleg, mondotta az anya, ő úgy látja, hogy a rajzok telve vannak figyelemre méltó elevenséggel és mozgással, még ha nem érti is, miért csupa kutyafejű ember szerepel rajtuk; meglehet, hogy ha Jaromil igazi emberalakokat rajzolna, akkor művecskéi talán értékelhetők lennének, de így sajnos egyáltalán nem bizonyos benne, hogy kisfia ténykedésének van-e egyáltalán valami értelme. A kutya gazdája nagy örömmel nézegette a rajzokat; aztán kijelentette, hogy épp az állatfejnek az emberi testtel való összekapcsolása az, ami őt a rajzokon elbűvöli. Ez a fantasztikus kapcsolódás ugyanis nem holmi véletlen ötlet, hanem, miként arról a lerajzolt jelenetek nagy száma is tanúskodik, inkább valami kényszerképzetről van szó, valami olyasmiről, aminek gyökerei valahová gyermekkora mélységes mélyébe nyúlnak vissza. Ne ítélje meg hát a kedves mama fiának tehetségét a külső világ másolásában tanúsított ügyesség alapján; az efféle kézügyesség könnyen elsajátítható; az, ami őt, mint festőt (most adta tudtul, hogy a tanítás számára csak a megélhetés rákényszerítette szükséges rossz) megragadta a fiú képeiben, az a fiú belső világának eredetisége, ami utat talál magának kifelé, ki a papírra. Az anya szívesen hallgatta a férfi dicsérő szavait, a ház asszonya pedig Jaromil haját simogatta, és állította, hogy fényes jövő áll előtte, Jaromil pedig az asztal alá sütötte le tekintetét, de közben mindent gondosan bevésett emlékezetébe, amit hallott. A festő közölte, hogy jövőre egy prágai gimnáziumban fog tanítani, és örömére szolgálna, ha az anyuka elhozná neki megmutatni a fiú újabb rajzait. Belső világ! Micsoda nagy szavak! Jaromil boldog örömmel hallgatta őket. Sosem feledkezett meg arról, hogy már ötéves korában rendkívüli, másoktól különböző gyermeknek tartották; osztálytársai viselkedése, akik kinevették táskája vagy éppen inge miatt, szintén megerősítette másságtudatát, még ha keserűen is. Ám mind ez ideig mássága valami üres, határozatlan dolog volt számára; vagy érthetetlen reményt jelentett, vagy érthetetlen kitaszítottságot; ám most nevén neveztetett: eredeti belső világ; és a megnevezés azon nyomban konkrét tartalommal töltődött meg: a kutyafejű emberalakokkal. Jaromil persze nagyon jól tudta, hogy a kutyaember oly igen csodált ötletét a véletlennek köszönheti, annak, hogy képtelen volt megrajzolni egy emberi fejet; ettől fogant benne az a meglehetősen homályos gondolat, hogy belső világának mássága nem valamiféle igyekezetből fakad, hanem benne van mindabban, ami önkéntelenül és véletlenszerűen ötlik eszébe: hogy mindez úgy adatott meg neki,

mint valami ajándék. Ettől fogva sokkal nagyobb figyelmet szentelt önnön ötleteinek, s kezdte csodálni is őket. Így például eszébe jutott, hogyha meghal egyszer, megszűnik létezni az a világ is, amelyben él. Ez a gondolat először épp hogy csak átvillant az agyán, de ő, belső eredetisége tudatában, immár nem engedte ki markából (miként annak előtte bizonyára annyi más gondolatot), hanem rögvest lecsapott rá, jól megfigyelte, körbejárta minden oldalról. A folyó mentén sétált; időnként lehunyta szemét, és feltette magának a kérdést, hogy vajon létezik-e a folyó akkor is, amikor a szeme csukva van. Természetesen valahányszor kinyitotta a szemét, a folyó ugyanúgy hömpölygött, mint annak előtte, de a különös az volt az egészben, hogy Jaromilnak ez egyáltalán nem volt bizonyíték arra, hogy akkor is ott volt, amikor ő épp nem látta. Rendkívül érdekesnek találta a dolgot, legalább egy fél napot töltött ezzel a megfigyeléssel, és aztán elmesélte anyjának. Mennél inkább végéhez közeledett fürdővárosi tartózkodásuk, annál nagyobb boldogsággal töltötték el őket beszélgetéseik. Immár sötétedés után, kettesben mentek sétálni, elüldögéltek a folyóparton egy félig már korhadt padon, fogták egymás kezét, s a hullámokat nézték, amelyeken ott ringatózott a nagy hold. – Ah, milyen gyönyörű – sóhajtott a költő anyja, kisfia egy holdfény megvilágította kört látott a vízen, és a folyó hosszú útjáról álmodozott; és ekkor az anyának eszébe jutottak az üres napok, amelyek visszatérésük után várnak rájuk, és így szólott: – Kisfiam, olyan szomorúság lakozik bennem, amit soha meg nem értesz. – Aztán meglátta fia szemét, és úgy tetszett neki, hogy süt belőle a szeretet és vágyakozás, hogy minél jobban megértse őt. Ettől megrémült, mégsem oszthatja 3i gondjait a gyermekkel. Ugyanakkor ez a megértő szempár úgy vonzotta, mint valami bűnös szenvedély. Ott feküdtek egymás mellett a hitvesi ágyon, és a költő anyja arra gondolt, hogy így feküdt Jaromillal egészen hatéves koráig, és hogy milyen boldog is volt akkoriban; arra gondolt: ő az egyetlen férfi, akivel boldog vagyok az ágyban; lélekben rögtön nevetni kezdett ezen, de aztán újra elkapta a fiú gyöngéd tekintetét, és eszébe ötlött, hogy ez a gyermek nemcsak arra képes, hogy a néki szomorúságot okozó dolgokról elterelje a figyelmét (hogy a felejtés vigaszával ajándékozza meg), hanem arra is, hogy figyelemmel hallgassa őt (tehát hogy a megértés vigaszát nyújtsa neki). – Az én életem, csak hogy tudd, egyáltalán nem bővelkedik szeretetben – mondotta akkor; máskor pedig: – Mint anyuka boldognak érzem magam, de az anyuka, azonkívül, hogy anyuka, még nő is. Igen, ezek a félig kimondott bizalmaskodások úgy vonzották az anyát, mint a bűn, és ő nagyon is tudatában volt ennek. Amikor Jaromil egyszer csak váratlanul azt válaszolta neki: – Anyuka, én nem vagyok már olyan kisfiú, én megértelek téged – az anya szinte megijedt. A kisfiú persze nem sejtett semmi konkrétat sem, mindössze azt kívánta anyja tudomására hozni, hogy képes és hajlandó megosztani vele minden

bánatát, mindazonáltal a szavak, amelyek elhagyták ajkát, sokértelműek voltak, s az anya egyszerre csak úgy pillantott beléjük, mint valami hirtelen feltáruló mélységbe: a tiltott bizalmasság és a meg nem engedett megértés mélységeibe. És hogyan bontakozott ki a továbbiakban Jaromil eredeti belső világa? Nem sok említésre méltó dolog történt vele; a tanulás, ami az elemiben még oly könnyen ment neki, a gimnáziumban egyre nehezebbé vált, s szürkeségében belső világának dicsősége szertefoszlott. A tanárnő beszélt nekik pesszimista könyvekről, amelyek semmi mást nem látnak a világon, csak bánatot és hiábavalóságot, úgyhogy a gyomhoz hasonlítani az életet szinte sértőn banálissá vált. Már abban sem volt bizonyos, hogy vajon az, amit valaha gondolt s érzett, az ő eredeti tulajdona volt-e, vagy pedig minden gondolat az idők kezdetétől készen van jelen a földön, és az emberek csak bérbe veszik, mint valami kölcsönzőből. Ki tehát ő maga? Milyen tartalommal is van bensője tele? Fürkészve hajolt hát föléje, ám képtelen volt bármi mást is föllelni benne, mint önmaga képét, amint fürkészve hajol bensője felé... Így aztán vágyakozni kezdett az után a férfi után, aki két évvel azelőtt első ízben nevezte nevén belső eredetiségét; s mivel rajzból rendszeresen hármast vitt haza (amikor vízfestékkel festett, a víz mindig átfolyt a ceruzával előre megrajzolt kontúrokon), az anya úgy gondolta, teljesítheti fia kérését, felkeresheti a festőt, és teljes joggal kérheti, hogy vegye gondjaiba Jaromilt, s magánórákon igazítsa ki azokat a tökéletlenségeket, amelyek bizonyítványát eléktelenítik. Egy szép napon tehát Jaromil belépett a festő lakásába, A lakást egy bérház padlásterében alakították ki, és két helyiségből állt; az elsőben nagy könyvtár volt; a másikban ablakok helyett csak a ferde tetőbe illesztett nagy, mattüveglapok, meg festőállványok megkezdett képekkel, egy hosszú asztal, amelyen tusosüvegcsék és papírlapok hevertek, a falon pedig furcsa fekete arcok, a festő azt mondta, hogy ezek néger maszköntvények; a sarokban, a díványon egy kutya hevert (igen, az a kutya, amit Jaromil már ismert), és kedvtelenül szemlélte a látogatót. A festő leültette a hosszú asztalhoz Jaromilt, és lapozgatott a vázlattömbben: – Ez mindig ugyanaz – mondta aztán –, ez nem vezet sehová! Jaromil azt az ellenvetést akarta tenni, hogy épp ezek a kutyafejű emberek tetszettek olyannyira a festőnek pár évvel ezelőtt, és hogy most az ő kedvéért és neki rajzolta őket, de a szomorúság és csalódottság belefojtotta a szót. A festő elé rakott egy fehér rajzlapot, kinyitotta az egyik tusosüvegcsét, és ecsetet nyomott a kezébe. – Most pedig fesd le azt, ami az eszedbe jut, ne gondolkozz sokat, rajzolj... De Jaromil annyira meg volt rémülve, hogy fogalma sem volt róla, mit rajzoljon, s mikor a festő újból nógatni kezdte, szorultságában ismét a kutyafejhez folyamodott, ezúttal valami darabos testre biggyesztve. A festő elégedetlen volt, Jaromil pedig zavarában azt mondta, hogy szeretné megtanulni, hogyan kell a vízfestékkel bánni, mert az iskolában mindig túlfolyik az előre megrajzolt vonalon. – Ezt már a mamád is mondta – jelentette ki a festő –, de most felejtsd el a vízfestéket, ugyanúgy, ahogy a kutyákat. Aztán egy vastag albumot tett a fiú elé, és felütötte. Azon az oldalon egy játékosan ügyetlen fekete vonal kígyózott valami színes háttér előtt, és Jaromilnak

százlábút, tengeri csillagot, bogarakat, csillagokat és a holdat juttatta az eszébe. A festő azt kívánta, hogy Jaromil valami hasonlót fessen, a saját fantáziájára hagyatkozva. – De mit? – kérdezte a fiú, mire a festő ezt mondta: – Rajzolj egy olyan vonalat, ami tetszik neked. És jól jegyezd meg, a festő nem azért van ezen a világon, hogy lerajzoljon, lefessen valamit, hanem hogy a papíron megteremtse a maga vonalainak a világát. Így aztán Jaromil vonalakat rajzolt, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki, telerajzolt pár rajzlapot, és végül anyja utasításának megfelelően – egy bankót nyújtott át a festőnek, és hazament.

7 Ez a látogatás tehát kissé másképpen sült el, mint ahogy feltételezte, s egyáltalán nem elveszett belső világa újrameglelése volt, épp ellenkezőleg: az egyetlent, ami Jaromilnak sajátja volt, a kutyafejű focistákat és katonákat, elvette tőle. Mindazonáltal, amikor anyja megkérdezte, hogy milyen volt a rajzóra, lelkesen nyilatkozott; és nem alakoskodásból tette ezt: ha belső világa nem nyert is megerősítést, legalább egy olyan külső világra bukkant, ami nem áll nyitva mindenki előtt, és ami az első perctől fogva bizonyos apróbb privilégiumokat biztosított neki: furcsa képeket látott, amelyek előtt zavartan állt, de amelyeknek megvolt az az előnyük (rögtön megértette, hogy ez előny!), hogy egyáltalán nem hasonlítottak a náluk, otthon függő csendéletekhez és tájképekhez; hallott egy-két figyelemre méltó kijelentést is, amelyeket rögvest el is sajátított: megértette példának okáért, hogy a polgár szó szitoknak számít; a polgár az, aki azt szeretné, hogy a képek olyanok legyenek, „mint az élő”, és hogy a természethez hasonlítsanak; de a polgárokon nyugodtan kacaghatunk, hiszen (ez különösen tetszett neki!) már rég halottak, és nem tudnak róla. Így aztán lelkesen járt a festőhöz, és iszonyúan szerette volna megismételni azt a sikert, amit egykor a kutyaemberek hoztak neki; ám mindhiába: a firkálmányai, amelyek mintegy variációk voltak a Miró-képekre, mesterkéltek voltak, és teljesen hiányzott belőlük a gyermeki játékosság bája; a néger maszkokról készült rajzok pedig az eredeti ügyetlen hasonmásai maradtak csupán; s egyáltalán nem villanyozták fel, miként a festő szerette volna, a képzelőerejét. Így hát, mivel elviselhetetlennek érezte, hogy már annyiszor járt a festőnél, és mégsem aratott semmiféle csodálatot, cselekvésre szánta el magát; elvitte hozzá titkos vázlattömbjét, amelybe mezítelen női testeket rajzolt. A rajzokat többnyire szobrokról készült fotók alapján vetette papírra, amelyeket nagyapja egykori könyvtárának albumaiban látott; csupa érett és termetes nőről volt szó tehát (különösen a vázlatfüzet első lapjain), akik magasztos pózokba merevedve álltak úgy, ahogyan a múlt századi allegóriákon szoktuk látni. Csak a következő oldal kínált érdekesebb látnivalót: egy fej nélküli nő volt rajta; de nemcsak ez, a papír pontosan a nyaka helyén ért véget, úgyhogy olybá tűnt, mintha a fej leüttetett volna, s a papíron még mindig ott volna a képzelt bárd helye. Ám a papírt Jaromil bicskája

metszette el; birtokában volt ugyanis egy osztálytársnőjének a fényképe, aki nagyon tetszett neki, s akinek ruhába bújtatott testét gyakran nézegette, hasztalan égve a vágytól, hogy mezítelenül láthassa. Fejecskéjének kivágott képe, ahogy a kivágott helyre illesztette, beteljesítette Jaromil álmát. Így aztán ettől a rajztól fogva minden női test fej nélkül volt látható, bevágással; némelyik igencsak kényes helyzetben, például vizelést szemléltető guggolásban; vagy lángok között a máglyán, mint valami Jeanne d’Arc; a kínzásnak ezek a képei, amelyeket magyarázhatnánk (s talán mentegethetnénk is) az iskolai történelemórákkal, gyakran visszaköszöntek később; további rajzok karóba húzva mutatták a fej nélküli nőt, vagy a fej nélküli testről a lábat is levágták, esetleg az egyik kezét, és további más dolgok is megestek még vele, de ezekről hallgassunk inkább. Jaromil persze nem lehetett biztos benne, hogy rajzai tetszeni fognak-e a festőnek; egyáltalán nem hasonlítottak mindahhoz, amit vastag albumaiban láthatott, sem pedig ahhoz, ami a műteremben a festőállványokon volt; mégis úgy látta, hogy van itt valami, ami titkos füzetének rajzait ahhoz közelíti, amit tanára csinál: a tiltottság; az eltérőség az otthon, a falon függő képektől; az egyet nem értés, amivel az ő meztelen női és a festő érthetetlen művei találkoznának, ha egy olyan testületnek kéne elbírálnia őket, ami Jaromil családtagjaiból s a család gyakori vendégeiből állna össze. A festő végiglapozta a vázlattömböt, nem szólt egy szót sem, és átnyújtott a fiúnak egy vastag albumot. 0 maga kissé arrébb foglalt helyet, és tovább rajzolt valamit egy darab papírra, Jaromil pedig az albumban egy mezítelen férfit látott, akinek annyira megnyúlt hátsójának egyik fele, hogy egy mankóval kellett alátámasztani; látott egy tojást, amelyből egy virág nőtt ki; látott hangyáktól ellepett emberi arcot; egy férfit, kinek keze sziklává változott. – Figyeld csak meg – lépett oda hozzá a festő –, milyen csodálatosan tud rajzolni Salvador Dali –, s egy mezítelen nőt ábrázoló gipszszobrot állított eléje: – Elhanyagoltuk a rajztudást, s ez hiba volt. Először olyannak kell megismernünk a világot, amilyen, hogy azután radikálisan meg tudjuk változtatni – és Jaromil vázlatfüzete megtelt női testekkel, melyeknek arányait a festő kiigazította és átrajzolta.

8 Ha egy nőjigm él kellő testi életet, a testet kezdi lassan ellenségének tekinteni. A költő anyja nem volt elragadtatva azoktól a fura irkafírkáktól sem, amelyeket fia a rajzórákról hozott haza, de mikor megpillantotta a festő kiigazította aktokat, heves undort érzett. Néhány nappal később az ablakból figyelte, ahogy a kertben Jaromil a létrát tartja Magdának, a cselédlánynak, aki cseresznyét szedett. Jaromil tekintete a lány szoknyája alá szegeződött. Az anya úgy érezte, hogy minden oldalról mezítelen női tomporok ezredei támadnak reá, s eltökélte, immár nem habozik tovább. Délután – mint rendesen – Jaromilnak rajzórára kellett voina mennie a festőhöz; anyja gyorsan magára kapta ruháját, és megelőzte őt. – Nem mintha olyan nagy puritán volnék – mondta, miután leült a műterem egyik karosszékébe –, de, tudja, Jaromil veszélyes korban van.

Lélekben oly gondosan eltervezte, mit mond majd a festőnek, de mily kevés lett belőle. Mondatait a maga megszokott, otthoni környezetében komponálta meg, ott, ahol az ablakon beszűrődik a kert lágy zöldje, amely halkan helyesel minden gondolatának. De itt nem volt semmi zöld, itt csak furcsa képek voltak a festőállványokon, és a heverőn, fejét két mancsára hajtva, a kutya feküdt, egy pillanatra se véve le róla tekintetét, mint valami kétkedő szfinx. A festő néhány mondatban elhessegette az anya ellenvetéseit, aztán így folytatta: töredelmesen be kell vallania, hogy őt fikarcnyit sem érdekli Jaromil iskolai rajzelőmenetele, mert azokon a rajzórákon úgyis csak tönkreteszik a gyermekekben megbúvó tehetséget. A fia képein a gyerek különös, majdhogynem betegesen eltorzult fantáziája ragadta meg. – Figyelje meg ezeket a különös egybeeséseket. Azokon a rajzokon, amelyeket pár évvel ezelőtt mutatott nekem, az embereknek kutyafejük volt. Azokon a rajzokon, amelyeket nemrégen hozott nekem, meztelen nők voltak, de mind fej nélkül. Nem találja nagyon is beszédesnek ezt a kelletlenséget, hogy emberarcot adjon az embernek, hogy ne tagadja meg tőle az emberséget? A költő anyja azt az ellenvetést merészelte tenni, hogy fia azért talán mégsem olyan pesszimista, hogy megtagadja az embertől ember mivoltát. – Természetesen nem, ezekhez a rajzokhoz nem holmi pesszimista elmélkedésen keresztül jutott el – mondotta a festő. – A művészetek egészen más forrásokból táplálkoznak, mint az értelem. Az, hogy kutyafejű vagy hogy fej nélküli embereket rajzoljon, önkéntelenül jutott Jaromil eszébe, bizonyára azt sem tudta, hogyan. A tudatalattija volt az, ami ezeket a képzeteket sugallta neki, ezeket a furcsa, ám mégsem egészen képtelen képzeteket. Nem gondolja, hogy van valami titokzatos összefüggés Jaromil látomásai és az életünk minden óráját megrendítő háború között? Vajon nem fosztja-e meg az embert arcától és fejétől a háború? Vajon nem olyan világban élünk-e, ahol a fej nélküli férfiak képtelenek más után vágyakozni, mint a fej nélküli nő bizonyos testrésze után? Vajon nem közönséges csalás-e a realista világlátás? Vajon az ön fiának gyermekrajzai nem sokkal igazabbak? A költő anyja azért jött el, hogy megfeddje a festőt, s most egyszeriben úgy érezte magát, mint egy kislány, aki fél a dorgálástól; nem tudta, mit mondjon, így hát inkább hallgatott. A festő fölállt a karosszékből, és a műterem egyik sarkába ment, ahol a falnak támasztva bekeretezetlen vásznak álltak. Előhúzta az egyiket, a helyiség belseje felé fordította, mintegy négy lépést hátrált, leguggolt, és elmerengve nézte a képet. – Jöjjön csak ide – mondta az anyának, és amikor az (engedelmesen) mellé állott, kezét a derekára tette, és lehúzta magához az asszonyt, úgyhogy ott guggoltak egymás mellett, és a költő anyja nézte a barna és piros foltok fura szövevényét, amelyek valami tájféleséggé álltak össze, elhagyatott és felperzselt tájjá, telis-tele füstölgő tüzekkel, amelyeket vérfoltoknak is nézhetett az ember; és ebbe a tájba spachtlival egy alak volt belevésve, egy furcsa alak, amelyet mintha fehér kötelekből fontak volna össze (körvonalait a vászon lemeztelenített színe formálta meg), és ez a jelenés inkább lebegett, mint lépkedett, s inkább volt derengő, mintsem jelenvaló.

A költő anyja újfent nem tudta, mit mondjon, ám a festő beszélt helyette is, a háború fantazmagóriájáról beszélt, ami állítólag messze felülmúlja a modern festészet minden látomását, arról beszélt, milyen rémes látványt nyújt a fa, amelynek ujjai vannak, s ágai közül egy szem néz elő. Aztán kijelentette, hogy ez idő szerint nem érdekli semmi más, csak a háború és a szerelem; a szerelem, ami úgy dereng át a háború véres világán, ahogyan azt a kedves mama a képen látja. (A költő anyja most először érezte úgy a beszélgetés során, hogy érti a festőt, mert ő is valami harctérfélét látott a képen, és a fehér vonalakat szintén emberi alaknak fogta föl.) Aztán a festő a folyóparti sétákat idézte föl, ahol először találkoztak, s aztán még egypárszor látták egymást – majd azt mondta neki, hogy akkoriban úgy bukkant föl előtte a tűz és vér ködéből, mint a szerelem félénk és fehér teste. Aztán szembefordította magával a guggoló anyát, és megcsókolta. Előbb csókolta meg, mintsem hogy eszébe juthatott volna a nőnek, hogy a festő akár meg is csókolhatja. Egyébként ez jellemezte egész találkozásukat: a történések váratlanul törtek rá az anyára, megelőzték gondolatait, elképzeléseit; a csók hamarabb itt volt, mintsem eltöprenghetett volna rajta, az utólagos elmélkedés pedig már mit sem változtathatott azon, ami megtörtént, csak arra volt alkalmas, hogy gyorsan jelezze, valami olyasmi történt, aminek nem kellett volna megesnie; de még ebben sem lehetett az anya egészen bizonyos, éppen ezért a vitatott kérdés megoldását a jövőre bízta, és arra összpontosított, ami van, elfogadva olyannak, amilyen. Ott érezte a férfi nyelvét a szájában, s egy pillanat alatt tudatosult benne, hogy a saját nyelve rémült és ernyedt, hogy a festő biztosan csak valami nedves rongydarabnak érzékeli; elszégyellte magát, s mint a villám hasított át tudatán a dühös felismerés: nem csoda, hogy nyelve hegyével gyorsan válaszolt a festő nyelvének, ő pedig felemelte a földről, és a kicsit arrébb lévő heverőhöz vitte (a tekintetét állandóan rájuk szegező eb leugrott az ágyról, és az ajtó elé feküdt), lefektette az asszonyt, a mellét simogatta, a nő pedig büszkeséget és elégtételt érzett; a festő arcát fiatalnak és vadnak látta, s hirtelen arra gondolt, hogy ő maga már milyen rég nem érezte önmagát sem vadnak, sem fiatalnak, és attól félt, hogy már nem is tud az lenni, ám épp ezért magára parancsolt, hogy fiatalon és vadul csináljon mindent, míg aztán egyszer csak (már megint előbb következett be az esemény, mintsem hogy elgondolhatta volna) megértette, hogy életében ez a harmadik férfi, akit most éppen a testében érez. Aztán rádöbbent, hogy azt sem tudja, kívánta-e a férfit vagy sem, és arra gondolt, hogy még mindig butuska és tapasztalatlan kislány, és ha csak a tudata legeslegeldugottabb szögletében is sejti, hogy a festő ma és itt csókolózni és szeretkezni akar vele, akkor sosem eshetett volna meg az, ami megesett. Ez a felismerés úgy hatott rá, mint valami megnyugtató kifogás, mert mindez azt jelentette, hogy nem az érzékisége, hanem az ártatlansága sodorta bele a házasságtörésbe; ártatlansága tudatába azonban rögvest belekeveredett a harag érzése az iránt, aki őt az ártatlan félig felnőttségnek ebben az állapotában tartotta, és ez a harag lehúzott redőny gyanánt takarta el a gondolatait, úgyhogy aztán már csak egyre gyorsuló lihegését hallotta, és nem vizsgálta többé, mit is csinál. Amikor zihálásuk elcsitult, újra föltámadtak a gondolatok, és az anya, hogy

elmeneküljön előlük, fejét a festő mellére hajtotta; hagyta, hadd simogassa fejét, beszívta az olajfesték megnyugtató illatát, és várta, hogy melyikük szólal meg előbb. Nem a festő volt az, s nem is ő, hanem a csengő. A festő fölállt, gyorsan begombolta a nadrágját, és azt mondta: Jaromil. Az anya szörnyen megijedt. – Maradj csak nyugodtan itt – mondta a festő, megsimogatta a haját, és kiment a műteremből. Beljebb tessékelte a fiút, és az első szobában leültette az asztal mellé. – Vendégem van a műteremben, ma itt maradunk. Mutasd, mit hoztál. – Jaromil odanyújtotta a füzetet a festőnek, az végignézte, hogy mit rajzolt otthon a fiú, azután elé állította a tusosüvegcsét, papírt, ecsetet adott neki, kijelölte a témát, és felszólította, hogy fessen. Aztán visszament a műterembe, ahol az anya felöltözve, indulásra készen várta: – Miért hagyta, hogy itt maradjon? Miért nem küldte el? – Ennyire mehetnéked van? – Tiszta őrület – szólott az anya, és a festő újra átölelte; ezúttal még csaknem is ellenkezett, de nem is viszonozta érintéseit; a festő úgy tartotta karja közt, mint egy lélek nélküli testet; és ezt suttogta eme tehetetlen testnek a fülébe: Igen, őrület. A szerelem vagy őrület, vagy nem is létezik. És a heverőre ültette, csókolta, a mellét simogatta. Aztán visszament Jaromilhoz, hogy megnézze, mit rajzolt. A téma, amit ezúttal megadott neki, nem a fiú manuális ügyességét volt hivatott fejleszteni, azt akarta, hogy egyik legutóbbi álmából fessen le egy jelenetet, egy képet, ami megragadt emlékezetében. És most, hogy a fiú művét nézegette, megeredt a nyelve; ami az álomban a legszebb, az az emberek és dolgok hihetetlen találkozása, olyan találkozások ezek, amelyek a valós életben soha meg nem történnének; az álomban beúszhat egy csónak a hálószoba ablakán, feküdhet az ágyban egy olyan nő, aki már húsz éve nem is él, ám azért most beül a csónakba, és a csónak hirtelen koporsóvá változhat át, és a koporsó ott ringatózhat a folyón, a virággal borított part előtt. És a festő Lautréamont-nak a szépségről szóló híres mondatát idézte, a szépségről, ami nem más, mint az esernyő és a varrógép találkozása a műtőasztalon – azután pedig így szólott: – Ám ez a találkozás semmivel sem szebb, mint az asszony és a fiú találkozása a festő lakásában. Jaromil észrevette, hogy tanára ezúttal kissé más, mint lenni szokott, nem kerülte el figyelmét, hogy valami tüzesség volt a hangjában, amikor az álomról és a költészetről beszélt. Nemcsak hogy tetszett neki, de kifejezetten örült, hogy ennek a felhevült elmélkedésnek ő, Jaromil lehetett az alanya, és különösen megütötte a fülét a festő utolsó mondata a fiú és az asszony találkozásáról a festő lakásában. Amikor megérkezésekor a festő azt mondta neki, hogy az első szobában maradnak, Jaromil rögtön megértette, hogy a műteremben minden bizonnyal valami nő lesz, méghozzá nem is akármilyen, ha egyszer nem szabad megpillantania. Ám a felnőttek világa még mindig annyira távoli volt számára, hogy nem akart mindenáron a végére járni ennek a

titoknak; inkább az érdekelte, hogy a festő utolsó mondatában őt, Jaromilt annak a férfi számára minden bizonnyal igen fontos nőnek a szintjére emelte föl, s hogy éppen őáltala válik ennek a nőnek az eljövetele még jelentőségteljesebbé, még szebbé, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy a festő szereti őt, hogy olyasvalakit lát benne, aki jelent valamit az életében, mondjuk valamiféle mély és titokzatos benső hasonlatosságot, amit Jaromil, még mindig kisfiú lévén, nem ismer föl igazán, míg a felnőtt és bölcs festő nagyon is tisztában van vele. Ez a csendes lelkesültség állapotába emelte Jaromilt, s midőn a festő újabb feladatot adott neki, lázas buzgalommal hajolt a papír fölé. A festő visszament a műterembe, ahol könnyek között találta az anyát: – Kérem, engedjen azonnal haza! – esdekelt. – Menj, mehettek együtt, Jaromil épp befejezi a feladatot. – Maga egy ördög – mondta a könnyező asszony, és a festő átölelte, s csókolgatta. Azután megint kiment az elülső szobába, és megdicsérte a fiú rajzát (ah, milyen boldog is volt aznap Jaromil), majd hazaküldte. Visszament a műterembe, a zokogó anyát a festékfoltos heverőre fektette, puha száját, nedves orcáját csókolta, s újra szeretkezett vele.

9 Az anya és a festő szerelmén örökre ott maradt a jel, ami első találkozásukba belevésődött: nem olyan szerelem volt ez, amelyről előzőleg hosszan álmodozott volna, szemtől szembe kerülve vele, váratlan szerelem volt ez, ami mindig hátba támadta az asszonyt. Ez a szerelem újból eszébe juttatta szerelmi felkészületlenségét: tapasztalatlan volt, nem tudta, mit tegyen, de még azt sem, mit mondjon; a festő eredeti és igényes tekintete előtt már eleve szégyellte magát, szégyellte minden gesztusát, minden szavát; ám teste sem volt jobban felkészülve; most első ízben sajnálta igazán, hogy nem ápolta testét a szülés után, valósággal megrémült hasának látványától a tükörben, megijedt a ráncos, szomorúan táskásodó bőrtől. Ah, mennyire vágyott az olyan szerelem után, amelyben harmonikusan öregedhetne meg a test, kéz a kézben a lélekkel; (igen, ilyen szerelmet álmodott, nézett ki magának); ám itt, ebben a nehéz küzdelemben, amelybe hirtelen csöppent bele, a lelkét kínosan fiatalnak, testét pedig kínosan öregnek érezte, így hát úgy lépdelt önnön történetének nyomvonalán, mintha remegő lábbal menne által valami pallón, nem tudván, mi okozza majd bukását, a lélek fiatalsága vagy a test öregsége. A festő elárasztotta túlzó figyelmességével, és igyekezett bevonni őt képeinek és töprengéseinek világába. Ennek igazán örült a költő anyja; számára ez azt bizonyította, hogy első egymásra találásuk nemcsak a helyzetet ki használó testek összeesküvése volt. De viszont ha a szerelem a testen kívül a lelket is hatalmába keríti, több időt rabol el: az anyának új barátnők létezését kellett kitalálnia, hogy úgy-ahogy képes legyen igazolni (különösen a nagymama és Jaromil előtt) gyakori távolmaradását. Amikor a festő festett, ott ült mellette a széken, ám a férfi nem érte be ennyivel;

arra tanította az asszonyt, hogy a festészet az ő felfogásában csak egyike azoknak a módszereknek, amelyekkel a csodálatosat bányásszuk elő az életből; a csodálatosat fölfedezheti a gyermek is a maga játékaiban, vagy bárki más, amidőn álmát írja le. Az anya kapott papírt és színes tust; pacákat kellett csinálnia, majd fújni őket; az egymáshoz képest aránytalan sugarak szanaszét fröcsköltek a papíron, és színes szövedékkel borították be, a festő az asszony műveit a könyvespolc üvege mögé állítva tette közszemlére, és minden vendégének eldicsekedett velük. Rögtön, egyik első látogatása után pár könyvet nyomott búcsúzóul az asszony kezébe. Az anyának otthon kellett olvasnia őket – és titokban, mert félt, hogy a kíváncsi Jaromil meg fogja kérdezni, honnan vannak a könyvek, vagy pedig a családból valaki más tesz fel hasonló kérdést, és bajos lesz kitalálnia valami megnyugtató hazugságot, mert a könyvek első pillantásra különböztek azoktól, amilyenek a rokonok vagy a barátnők könyvtáraiban voltak. A fehérneműs szekrényben kellett tehát a könyveket tartania a melltartók és a hálóingek alatt, s csak akkor olvashatta őket, amidőn magára maradt. Talán a tudat, hogy tiltott dolgot művel, vagy a leleplezéstől való félelem tette, hogy képtelen volt odafigyelni arra, amit olvasott, mert úgy tűnik, nem sok maradt meg benne az olvasottakból, sőt nem is igen értette, pedig egy-egy oldalt gyakran kétszer-háromszor is! átböngészett. Szorongva járt fel tehát a festőhöz, mint egy kisiskolás, aki fél a feleltetéstől, merthogy a festő mindig azzal kezdte, na, hogy tetszett a könyv, s az anya tudta, hogy többet vár tőle, mint pusztán azt, hogy igen, tetszett, hogy a könyv a férfi számára beszélgetéstéma, és hogy vannak a könyvben olyan mondatok, amelyeket az anyával közösen vallott igazság szintjére kíván fölemelni. Az anya mindezt tudta, de ettől még nem értette meg, hogy voltaképpen mi is van a könyvben, vagy mi is olyan jelentőségteljes benne. Ravasz tanítvány módjára kibúvót keresett tehát: arra panaszkodott, hogy titokban kell a könyveket olvasnia, hogy nehogy lelepleződjön, s éppen ezért nem is tud igazán odafigyelni rájuk. A festő elismerte a kifogás jogosságát, ám talált egy szellemes megoldást: mikor legközelebb jött hozzá Jaromil órára, a modern művészeti irányzatokról tartott neki előadást, és tanulmányozásukhoz néhány könyvet adott kölcsön a fiúnak, amit az nagy lelkesedéssel fogadott. Amikor a költő anyja először látta meg őket Jaromil asztalán, azonnal megértette, hogy ez neki szóló csempészáru, és megijedt. Eddig kalandja egész súlya egyedül őrá nehezedett, míg most hirtelen a fia (a tisztaság tükre!) önkéntelenül is egy házasságtörő szerelem kifutófiúja lett. De nem volt mit tenni, a könyvek ott feküdtek a fiú asztalán, s az anyának nem volt más választása, mint hogy a jogos anyai aggódás ürügyén beléjük nézzen. Egyszer, bátorságát összeszedve, azt találta mondani a festőnek, hogy azok a versek, amelyeket kölcsönadott neki, szerinte túlságosan is homályosak és komplikáltak. Alighogy kimondta, már meg is bánta, hisz a festő az egyet nem értés legkisebb jelét is árulásnak tartotta. Az anya hanyatt-homlok igyekezett, hogy helyrehozza azt, amit elrontott. Amikor a festő komoran vászna felé fordult, észrevétlenül levette a blúzát és melltartóját. Szép melle volt, s ő tudta ezt; büszkén (de azért nem egészen magabiztosan) tolta maga előtt át az egész műtermen, míg

végül a vászontól félig takarva a festőállvány mögé nem került, szemben a festővel. A festő mogorván körözött a vásznon ecsetével, és dühösen nézett a kép mögül kikukucskáló anyára. Aztán az anya kitépte a kezéből az ecsetet, a foga közé kapta, és olyasmit mondott a festőnek, amit eddig még soha, egy vulgáris, érzéki szót használt, és néhányszor halkan el is ismételte, míg azt nem látta, hogy a festő haragja át nem változik szerelmi vággyá. Nem, ő egyáltalán nem volt hozzászokva az efféle viselkedéshez, s amit tett, azt erőlködve és görcsösen tette; de már közeledésük elején megértette, hogy a festő a szerelmi megnyilvánulások kötetlen és meglepő módozatait várja el tőle, s hogy azt akarja, érezze vele magát teljesen szabadnak, semmi által nem korlátozottnak, olyannak, akit nem köt sem megszokás, sem szégyenkezés, sem gátlás; szívesen mondogatta az asszonynak: – Nem kérek tőled semmi mást, csak azt, hogy a szabadságoddal ajándékozz meg, a saját, teljes szabadságoddal! –, és erről a szabadságról szakadatlanul bizonyosságot követelt. A költő anyja már-már kezdte fölfogni, hogy az efféle oldott viselkedés biztosan jó, de annál inkább félt, hogy erre ő biztosan nem lesz képes. És minél inkább igyekezett, hogy képes legyen önmaga szabadságára, annál nehezebb feladattá vált számára a szabadság, kötelességgé lett, valami olyasvalamivé, amire otthon készülnie kellett (azon töprengeni, milyen szóval, milyen kívánsággal, cselekedettel lepje meg a festőt, s demonstrálja előtte spontaneitását), úgy roskadozott tehát a szabadság imperativusa alatt, mintha valami nagy teher nyomná. – Nem is az a legrosszabb, hogy a világ nem szabad, hanem hogy az emberek leszoktak a szabadságról – mondogatta a festő, neki meg az jutott eszébe, hogy ez éppen őrá érvényes, aki még teljesen abba a bizonyos régi világba tartozik, amelyről a festő azt állítja, hogy mindenestül el kell vetni. – Ha már a világot nem tudjuk megváltoztatni, változtassuk meg legalább saját életünket, és éljük szabadon – mondotta a festő. – Ha egyszer minden élet egyedi, vonjuk le ebből a tényből az összes következtetést; utasítsunk vissza mindent, ami nem új. Abszolút modernnek kell lenni – idézte Rimbaud-t, az anya pedig vallásos áhítattól eltelve hallgatta, hitt a festő szavaiban, s nem hitt önmagában. Felötlött benne, hogy a festő iránta érzett szerelme csakis valami félreértésen alapulhat, meg is kérdezte őt néha, hogy miért is szereti tulajdonképpen. A férfi azt válaszolta, hogy úgy szereti, mint a bokszoló a pillangót, az énekes a csendet, a rabló a falusi tanítónőt; azt is mondta, hogy úgy szereti, mint a mészáros a kis üsző félénk szemét, mint a villám a háztetők idilljét; azt mondta neki, hogy úgy szereti, mint egy stupid házból elrabolt, szeretett nőt. Az anya elragadtatottan hallgatta, s ha csak volt egy kis ideje, felment hozzá. Úgy érezte magát, mint a turista, aki gyönyörű tájat lát, de annyira kifulladt, hogy képtelen örömét lelni benne. Nem lelt szerelmében semmiféle élvezetre, de tudta, hogy ez a szerelem nagy és szép, s hogy nem szabad elveszítenie. És Jaromil? Büszke volt rá, hogy a festő kölcsönadja neki könyveit (jó néhányszor elmondta a fiúnak, hogy soha, senkinek sem ad kölcsön könyvet, s hogy ő, Jaromil az egyetlen, aki ezt az előjogot élvezi), és mivel fölös ideje volt elég,

álmodozva töltötte idejét a lapok fölé hajolva. A modern művészet ez idő tájt még nem vált a polgári tömeg tulajdonává, s megvolt még benne a szektához tartozás vonzó varázsa, az a varázs, ami nagyon is érthető volt a klánokról és titkos társaságokról álmodozó gyermekkor számára. Jaromil nagyon is fogékony volt erre a varázsra, és egészen más szemmel olvasta a könyveket, mint az anyja, aki ától cettig átrágta magát mindegyiken, mint valami tankönyvön, amiből vizsgázni kell. Jaromil – akit semmiféle vizsga sem fenyegetett – tulajdonképpen a festő egyetlenegy könyvét sem olvasta végig; inkább csak lustálkodott fölöttük, lapozgatott bennük, időnként el-elnézegette valamelyik lapot, volt, hogy elolvasott egy-egy versszakot, anélkül hogy szenvedett volna attól, hogy a vers többi része mit sem mond neki. De az az egyetlenegy versszak vagy bekezdésnyi próza elég volt neki, hogy bolonddá tegye, nemcsak szépsége által, hanem különösen azzal, hogy egyfajta belépőként szolgált számára a kiválasztottak birodalmába, azok közé, akik képesek olyan dolgok meglátására is, amelyek mások elől rejtve maradnak. Az anya tudta, hogy fia nem éri be a kisküldönc puszta szerepével, és hogy a könyveket, amelyeket csak látszólag szántak neki, igazi érdeklődéssel olvasgatja: épp ezért társalogni kezdett vele olyan dolgokról, amiket mind a ketten olvastak, és olyan kérdéseket tett föl neki, amilyeneket a festőnek nem mert. Aztán majdhogynem rémülten konstatálta, hogy a fia még kérlelhetetlenebb makacssággal védi a festő könyveit, mint a művész maga. Észrevette, hogy Éluard verseskötetében egyes sorokat aláhúzott ceruzával: Aludni holdat egyik szememben, a másikban napot. – Mi tetszik neked ezen? Már miért kéne nekem holddal az egyik szememben aludnom? Kőből a láb, a harisnya homok. Ugyan, hogy lehet homokból egy harisnya? A fiú úgy érezte, hogy az anya nemcsak a verseken, de őrajta is nevet, mert azt hiszi, hogy az ő korában még mit sem ért az egészből, és meglehetősen udvariatlanul válaszolgatott neki. Uramisten, még egy tizenhárom éves gyerek előtt sem tudott helytállni! Aznap olyan érzéssel ment a festőhöz, mintha valami ellenséges hadsereg idegen egyenruhába bújtatott kéme lett volna; félt a leleplezéstől. Viselkedéséből minden közvetlenség kiveszett immár, s minden, amit mondott, amit csinált, leginkább egy műkedvelő színésznő játékára emlékeztetett, akit gúzsba köt a lámpaláz, és a kifütyüléstől rettegve mondja fel a szöveget. Épp ezekben a napokban fedezte fel magának a festő a fényképezés örömét: megmutatta az anyának első képeit, furcsa csoportokba rendezett tárgyak csendéleteit, rég elfelejtett és elhagyatott holmik bizarr képeit, aztán a ferde tetőről lezuhogó fény alá állította az asszonyt, és fényképezni kezdte. Az anya ezt eleinte megkönnyebbüléssel fogadta, mert így legalább nem kellett semmit sem mondania, csak állt vagy ült, mosolygott, és hallgatta a festő utasításait, valamint az időnként elejtett, arcát dicsérő szavakat. Azután a festőnek egyszerre csak felcsillant a szeme; fogott egy ecsetet, fekete festékbe mártotta, egy finom mozdulattal elfordította az anya fejét, és két ferde vonallal áthúzta az arcát. – Kihúztalak! Megsemmisítettem isten teremtményét! nevetett, és tovább

fényképezte a költő anyját, kinek orrán két vastag vonal keresztezte egymást. Aztán a fürdőszobába kísérte, megmosta az arcát, és meg is törülte. – Az imént kihúztalak, hogy most újrateremtselek mondta, és ismét fogta az ecsetet, és újra festett az asszony arcára. Olyan köröket és vonalakat rajzolt rá, amelyek leginkább a régmúlt korok képírásjeleihez voltak hasonlatosak; „arc-üzenet, arc-levél”, mondta a festő, és újfent a ragyogóan fénylő tető alá állította, és ismét fényképezni kezdte. Azután a földre fektette, és a feje mellé egy antik szoborfej gipszöntetét állította, és azt is hasonló vonalakkal hálózta be, mint az anya fejét; és lefotografálta mindkét fejet, az élőt és az élettelent is, majd lemosta az anya arcáról a vonalakat, s újakat, másmilyeneket festett föl rá, és megint fényképezte, és azután a heverőre fektette, és vetkőztetni kezdte, és az anya félt, hogy most már a mellét is be fogja festeni, meg a lábát, sőt még egy mosolygós ellenvetéssel is megpróbálkozott, hogy a testét azért, ha lehet, mégse fesse be (micsoda bátorság kellett hozzá, hogy egy mosolygós ellenvetést tegyen, mert mindig félt, hogy tréfakísérleteivel melléfog, és ízléstelenül sül el a dolog), de a festő már nem festeni akarta, festés helyett inkább szerette, és közben összemázolt fejét két keze közt tartotta, mintha az izgatná a legjobban, hogy olyan nővel szeretkezik, aki az ő műve is egyben, az ő képzelőerejének szülötte, akit saját képére alkotott, mintha Isten lenne, aki egy magamagának teremtett nővel szeretkezik. E pillanatban az anya tényleg nem volt több, mint az ő kitalációja, az ő képe. És az anya tudta ezt, és össze kellett szednie minden erejét, hogy kibírja, és hogy ne lehessen észrevenni rajta, hogy ő nem a festő partnere, nem csodás ellenpárja és szeretetre és szeretésre méltó lény, hanem csupán élettelen visszfény, egy szolgálatkészen odatartott Üvegdarab, passzív tükör, amelyre a festő önnön vágyának képét vetíti. És valóban, kibírta, a festő kielégült, és boldogan csusszant ki testéből. Otthon azután úgy érezte, mintha nagyon megerőltette volna magát, és éjszaka, elalvás előtt sírt. Amikor legközelebb felment a műterembe, tovább folytatódott a festés és fotografálás. Ezúttal a festő felfedte keblét, s annak szép boltívére rajzolt. Amikor azután teljesen le akarta vetkőztetni, az anya először szegült szembe Szeretőjével. Szinte káprázatos volt az az ügyesség, hogy ne mondjuk, agyafúrtság, amivel a festővel folytatott szerelmi előjátékok során sikerült elrejtenie a hasát! Gyakorta mezítelen testén hagyta harisnyakötőjét, jelezvén, hogy ez a félmezítelenség inkább izgató, számos esetben félhomályt harcolt ki magának a rendes fény helyett, sokszor fogta meg a festő simogató kezét, és hasáról a mellére vonta, és mikor már az összes cselből kifogyott, akkor szégyenlősségére hivatkozott, amiről a festő egyébként tudott, és istenítette is (hisz ezért mondta az anyának oly gyakran, hogy számára ő a fehér szín megtestesülése, és hogy amikor először gondolt rá, emléke a spachtlival meghúzott fehér vonalakból összeálló képben öltött testet). Ám most úgy kellett volna mezítelenül állnia a műterem közepén, mint valami élő szobornak, amelyet hatalmába keríthetett szemmel és ecsettel. Ellenállt tehát, s miként első találkozásukkor, most is azt mondta a férfinak, hogy tiszta őrültség, amit

kíván, s a festő, miként akkor is, most is azt felelte, hogy igen, a szerelem őrült dolog, és letépte róla a ruhát. És ott állt a műterem közepén, és hervadt hasára gondolt; félt lepillantani rá, de mégis maga előtt látta, úgy, ahogyan már a tükörbe vetett ezer meg ezer kétségbeesett pillantásból ismerte; úgy érezte, nincs rajta más, csak ez a has, csak ez a csúnya táskás bőr, s úgy érezte magát, mint a műtőasztalon fekvő beteg, akinek semmire sem szabad gondolnia, aki csak egyet tehet: teljesen átadja magát, és hisz benne, hogy majd elmúlik, hogy egyszer majd véget ér a műtét, a fájdalom, csak most még ezt bírja ki. És a festő fogta az ecsetet, bemártotta a festékbe, és a különböző színeket felvitte a vállára, a köldökére, a lábára, aztán eltávolodott tőle, fogta a fényképezőgépet; kikísérte a fürdőbe, ahol be kellett feküdnie az üres kádba, és a férfi a testére fektette a kézitus fémkígyóját, végén a rózsa lukacsos szájával, és azt mondta, hogy ezekből a nyílásokból nem víz folyik, hanem halált hozó gáz tör elő, s hogy úgy fekszik rajta, mint a háború teste a szerelem testén; azután megint visszavezette a műterembe, egy másik helyre állította, és megint fényképezni kezdte, és az anya csak ment engedelmesen, már a hasát sem igyekezett eltakarni, de ott látta állandóan maga előtt, és látta a férfi szemét és a maga hasát és a férfi szemét... És amikor bemázolva a szőnyegre fektette, és az antik szoborfej mellett szeretkezett vele, e mellett a szép és hideg tárgy mellett, az anya ezt már nem bírta elviselni, és elsírta magát a férfi karja közt, ám a festő valószínűleg nem értette meg, miért sír, mert hisz meg volt győződve róla, hogy szép, kitartó és kemény mozgássá átváltozott vad elragadtatottsága nem is találhat más válaszra, mint a gyönyörből és boldogságból fakadó sírásra. Az anya rá is ébredt, hogy a festő nem jött rá sírásának az okára, így hát erőt vett magán, és nem sírt tovább. De amikor hazament, a lépcsőn megszédült; elesett, és beverte a térdét. A megrémült nagymama a szobájába kísérte, megfogta a homlokát, és hőmérőt dugott a hóna alá. Az anya lázas volt. Az anya idegei fölmondták a szolgálatot.

10 Néhány nappal később Angliából küldött csehszlovák ejtőernyősök megölték Csehország német urát; a németek kihirdették a statáriumot, és az utcasarkokon a kivégzettek hosszú listája volt olvasható. Az anya ágyban feküdt, az orvos naponta jött hozzá, hogy injekciót döfjön a fenekébe. Egyszer a férje odaült az ágya szélére, fogta a kezét, s hosszan nézett a szemébe, az anya tudta, hogy ura a történelmi szörnyűségeknek tulajdonítja az idegösszeomlását, s szégyenkezve gondolt rá, hogy míg ő becsapja a férfit, az jó hozzá, s barátja akar lenni ezekben a nehéz pillanatokban. Egy szép napon Magda, a cselédlány is sírva jött hozzá. Már jó néhány éve lakott ott a villában, és a nagymama a jó, demokratikus hagyomány szellemében szívesen mondogatta róla, hogy sokkal inkább tartja családtagnak, mintsem alkalmazottnak. Magda kedvesét aznap tartóztatta le a Gestapo. És valóban, pár óra elteltével ott volt a neve fekete betűkkel kinyomtatva a mélyvörös plakáton a többi halott neve között, és Magda kapott néhány nap szabadságot, hogy meglátogathassa

kedvese szüleit. Miután hazatért, elmesélte, hogy kedvese szülei még a hamvakat tartalmazó urnát sem kapták meg, és minden bizonnyal sosem fogják megtudni, hol fekszenek a fiú földi maradványai. És újra elsírta magát, és sírt szinte mindennap. Általában kis szobájában sírdogált, úgyhogy elcsukló zokogását csak tompítva, a falon át lehetett hallani, de néha minden előzmény nélkül ebéd közben is elsírta magát; ugyanis attól fogva, hogy ez a szerencsétlenség érte, a családi asztalhoz ültették (azelőtt egymagában evett a konyhában), és ez a rendkívüli nyájasság minden délben eszébe juttatta, hogy ő gyászban van, s hogy sajnálják őt, és a szeme vörös lett, és kigördült szemhéja alól az első könnycsepp, és a mártással leöntött knédlire pottyant; Magda igyekezett titkolni könnyeit, kivörösödött szemét, fejét lehajtotta, azt szerette volna, ha senki sem látja, ám annál inkább felfigyeltek rá, és mindig szólt valaki egy-két bátorító szót, amire ő hangos zokogással válaszolt. Ezt az egészet Jaromil úgy figyelte, mint valami izgalmas színházat; már alig várta, hogy a lány szemében meglássa az első könnycseppet, hogy lássa, miként igyekszik a lányos szégyenlősség takargatni a gyászt, miként kerekedik fölül a gyász, és hagyja legördülni a könnycseppet. Elmerült (persze csak lopva, hisz valami tiltottat sejtett a dologban) arcának nézésében, és bensőséges izgalom töltötte el, meg vágy is, hogy gyöngédséggel árassza el ezt az arcot, hogy simogassa, hogy vigasztalja. És mikor este magára maradt takarójába bugyolálva, maga elé képzelte a lány fejét, nagy, barna szemét, elképzelte, hogyan simogatja és mondogatja neki, ne sírj, ne sírj, ne sírj, mert más szavak nem jutottak az eszébe, amelyeket mondani tudott volna neki. Körülbelül ezzel egy időben fejezte be az anya idegeinek ápolását (egyhetes alvókúrán esett át otthon), és újra elkezdett tenni-venni a házban, törődni a háztartással, a bevásárlással, még ha továbbra is panaszkodott fejfájásra meg szívdobogásra. Egy szép napon leült az asztalhoz, és levelet kezdett írni. Alig írta le azonban az első mondatot, rögvest ráébredt, hogy a festő szentimentálisnak és butának fogja tartani, és félni kezdett az ítéletétől; ám azután megnyugodott: arra gondolt ugyanis, hogy olyan szavak ezek, amelyekre ő nem vár és nem is kíván választ, ezek az utolsó szavak, amelyeket hozzá intéz, s ez felbátorította, és folytatta az írást; egyfajta furcsa megkönnyebbüléssel (és daccal) formálta mondatait, mintha tényleg ő maga fogalmazta volna meg őket, ő, a régi énje, amilyen megismerkedésük előtt volt. Azt írta, hogy szerette, de most eljött az ideje, hogy megmondja neki az igazat: más, egészen más ő, mint amilyennek a festő elképzeli, valójában egy hétköznapi, régimódi asszony, aki attól fél, hogy egy szép napon nem tud majd kisfia ártatlan szemébe nézni. Elszánta tehát magát rá, hogy végre megmondja neki az igazat? Ah, nem, egyáltalán nem. Arról egy szót sem írt neki, hogy az, amit szerelmi boldogságnak nevezett, az a számára csak kitartó erőlködés volt, arról sem írt, hogy mennyire szégyellte elcsúfult hasát, s azt sem említette, hogyan esett össze, és verte be a térdét, és hogy egy hétig aludnia kellett. Nem írta meg neki, mert az efféle őszinteség nem voltjellemző rá, és végre önmaga szeretett volna lenni, önmaga pedig csakis az őszintétlenségben lehetett; mert hisz ha most mindent megvallana neki, az olyan

volna, mintha ráncos hasával megint mezítelenül feküdne elébe. Nem, nem akarta megmutatni magát sem kívülről, sem belülről, szerette volna újból meglelni szégyenlősségének biztonságát, éppen ezért őszintétlennek kellett lennie, ezért kellett csakis és kizárólag a gyermekéről, a szent, anyai kötelességekről írnia. A levél végén már maga is elhitte, hogy nem a hasa s nem is a festő ötletei nyomában való fárasztó loholás volt az, ami idegösszeomlásához vezetett, hanem csakis a nagy anyai érzések, amelyek föllázadtak a lángoló, ám bűnös szerelem ellen. És e pillanatban nemcsak végtelenül szomorúnak, de fennköltnek, tragikusnak és eltökéltnek is érezte magát; a szomorúságban, ami néhány nappal előbb csak fájdalmat okozott neki, nagy szavakba öntött szomorúságában immár vigasztalást és élvezetet lelt; szép szomorúság volt ez, s az asszony látta magát, ahogy beragyogja melankolikus fénye, és szomorúan szépnek érezte magát. Milyen bámulatos egybeesések! Jaromil, aki ugyanekkor egész napokon át figyelte Magda síró szemét, nagyon is jól tudott a szomorúság szépségéről, és teljesen el is merült benne. Ismét azt a könyvet lapozgatta, amit a festő adott neki kölcsön, és szüntelenül Éluard verseit bújta, hagyván, hogy magukkal sodorják egyes kiragadott sorok: Szemed íve szívemet körülzárja; vagy pedig: a szemedet mosó tenger távolában; és Isten hozzád búbánat, kedvesem szemébe van beírva. Éluard Magda nyugodt testének s könnytenger mosta szemének költője lett; egész életét egyetlen verssorban látta elvarázsolva: Búbánat szép arc. Igen, ez volt Magda: búbánat szép arc. Egy este mindenki színházba ment, s Jaromil egyedül maradt a lánnyal a villában; mivel már jól ismerte az összes házi szokást, tudta, hogy szombat lévén Magda fürödni fog. És mert a nagymama meg a szülők már egy hete tervezték, hogy színházba mennek, volt ideje mindent előkészíteni; már több nappal előre kenyérbél galacsinnal föltapasztotta fürdőszobaajtó kulcslyukának a fedelét, hogy lefelé mutatva nehogy eltakarhassa a lyukat; kihúzta és eldugta a kulcsot, hogy annak tömege se kicsinyítse a zárrést; ezt a családtagok közül senki sem vette észre, mert ők nem zárkóztak be, csakis Magda szokta magára zárni az ajtót. A ház csendes volt és elhagyatott, Jaromilnak hangosan vert a szíve. Fönt volt a szobájában, egy nyitott könyvet tett maga elé, mintha fennállna a veszély, hogy valaki rajtakapja, és faggatni kezdi, hogy mit csinál, de nem olvasott, hanem hallgatózott. Végre aztán meghallotta a csőben áramló, a kád alját verdeső víz hangját. Leoltotta a villanyt a lépcsőházban, és lelopakodott; szerencséje volt; szabad maradt a belátás a kulcslyukon át, s mikor rászorította szemét, a már ruhátlan, kád fölé hajoló Magdát látta, fedetlen kebellel, csak bugyiban. Majd kiugrott szíve a helyéről, mert látta azt, amit eddig még sohasem látott, és tudta, hogy hamarosan még többet is látni fog, s hogy ebben őt immár senki sem gátolhatja meg. Magda fölegyenesedett, a tükörhöz lépett (Jaromil profilból látta), kis ideig nézte magát, aztán megfordult (így most a fiú elölről látta), majd a kádhoz ment; ott megállt, lehúzta a bugyiját, valahová eldobta (még mindig elölről mutatta magát), aztán pedig beült a kádba. Még a kádban is látta őt Jaromil a lyukon át, de mert a víz szintje egészen a válláig ért, ismét csupa arc lett a lány; Ugyanaz az ismerős, a könnytenger mosta

szemű, de azért mégis egészen másmilyen arc; hozzá kellett képzelnie (most, legközelebb, egyszer s mindenkorra) a pucér mellet, a hasat, a combot s a fart; a test mezítelenségétől beragyogott arc volt ez; változatlanul gyöngéd érzés fogta el a láttán, ám ez másféle gyöngédség volt, mert szívének szaporább verése visszhangzott benne. Azután egyszer csak azt vette észre, hogy Magda egyenesen a szemébe néz. Megrémült, hogy leleplezték. A lány a kulcslyukra meredt, és halványan (kissé zavartan, kissé kedvesen) elmosolyodott. Jaromil azonnal elhátrált az ajtótól. Vajon látta őt a lány vagy nem? De hát ő ezt már sokszor kipróbálta, és egészen biztos volt benne, hogy az ajtó túloldaláról nem látni a leskelődő szemet. De akkor mivel magyarázza Magda tekintetét és mosolyát? Vagy pedig csak véletlenül tekintett ebbe az irányba, és talán csak azon a föltételezésen mosolygott, hogy Jaromil esetleg leskelődhetne? Akárhogyan volt is, az, hogy tekintete találkozott a Magdáéval, annyira megzavarta, hogy nem volt bátorsága újra közelebb lépni az ajtóhoz. Ám ahogy kisvártatva megnyugodott, olyan ötlet villant át az agyán, ami felülmúlt mindent, amit eddig látott és megélt: a fürdőszoba ajtaja nincs kulcsra zárva, és Magda nem szólt neki, hogy fürödni megy. Úgy tehetne tehát, mint aki semmit sem tud, s mintegy véletlenül benyithatna a fürdőszobába. És szíve újból hevesen dobogni kezdett; elképzelte, amint meglepetten áll a fürdőszoba ajtajában, és aztán azt mondja, csak a fogkefémért jöttem, és elhalad a mezítelen Magda mellett, aki meglepetésében azt sem tudja hirtelen, mit is mondjon; szép arcán a szégyenkezés pírja, mint ebédnél, amikor feltörő zokogását próbálta elfojtani, ő pedig a kád mellett egészen a mosdóig megy el, mert a mosdó feletti polcon van a fogkefe, és fogja azt a fogkefét, s visszafelé menet megáll a kádnál, és Magda mezítelen teste fölé hajol, amelyet a víz zöldes szűrőjén keresztül lát, és megint a szégyenlős arcra néz, és megsimogatja ezt a szégyenlős orcát... Ah, s midőn idáig jutott a képzelődésben, olyan izgatottságköd ereszkedett reá, amiben már semmit se látott, és továbbképzelni sem tudott. Hogy belépője teljesen természetesnek tűnjön, ismét fellopakodott az emeletre, majd úgy jött lefelé, hogy minden lépcsőfok megreccsenjen alatta, érezte, egész testében remeg, és rettegett, hogy nem lesz képes nyugodt és természetes hangon elmondani, csak a fogkefémért jöttem; de azért csak ment, s mikor már csak egy lépés választotta el a fürdőszobától, és a szíve a torkában dobogott, olyannyira, hogy levegőt is alig kapott, egyszerre csak ezt hallotta: – Jaromil, fürdöm, ne gyere be! Ő pedig így válaszolt: – Dehogyis, csak a konyhába megyek! –, és valóban az előszoba másik végén, a konyhába nyitott be, kinyitotta, majd újra becsukta az ajtót, mintha valamit magához vett volna, azután újra felment a szobájába. S már csak odafönn jutott eszébe, hogy Magda váratlan megszólalása még nem ok az ilyen hebehurgya kapitulációra, mert hát mondhatta volna, hogy, de hát, Magda, én csak a fogkefémért megyek, és már nyithatott volna is be, mert a Magda, az biztosan nem panaszolná be, Magda kedvelte őt, mert mindig kedves volt hozzá. És újból maga elé képzelte, hogy benn van a fürdőszobában, s hogy ott fekszik előtte a kádban Magda mezítelenül, és azt mondja, ne gyere be, azonnal menj ki, ám tenni semmit sem tehet, mert nem tud védekezni, mert ugyanolyan tehetetlen, mint mikor meghalt a

vőlegénye, mert ott fekszik a kád fogságában, és 8 lehajol a fejéhez, azokhoz a nagy szemekhez... Csakhogy mindez már visszavonhatatlanul oda volt, már Csak a kádból a csatornák messzeségébe kiömlő víz egészen gyenge hangját hallotta; az elszalasztott csodálatos lehetőség valósággal marcangolta lelkét, mert tudta, hogy egyhamar nem lesz megint olyan este, amikor magukra maradnak a lánnyal, és ha lesz is ilyen alkalom, akkor a kulcsnak már rég megint a helyén kell lennie, s Magda be fog zárkózni a fürdőszobába. Elnyúlva feküdt az ágyán, és kétségbe volt esve. De az elszalasztott lehetőségnél is jobban gyötörte saját gyöngesége, a bután kalapáló! szíve, mely megfosztotta lélekjelenlététől, és mindent elrontott. Az önmagától való viszolygás hatalmas hulláma öntötte el. Csakhogy mihez lehet kezdeni az efféle viszolygással? Ez valami egészen más, mint a szomorúság; sőt tán éppen ellentéte annak; ha komiszul bántak vele, gyakorta magára zárta az ajtót, és sírt; ám ez boldog, szinte gyönyörteljes sírás volt, majdhogynem szerelmes sírás, amikor is Jaromil Jaromilt sajnálta és vigasztalta, mélyen a lelkébe nézve; ez a hirtelen jött viszolygás azonban, amely megmutatta Jaromilnak, milyen nevetséges is Jaromil, taszította és elfordította ettől a lélektől! Olyan egyértelmű és kurta volt, mint egy sértés, mint egy arculcsapás; csak a menekülés válthatta meg tőle az embert. De ha egyszerre csak önnön kicsiségünket leplezzük le, vajon hová menekülhetünk előle? A lealacsonyítás elől csakis felfelé vezethet a menekülés útja! Az asztalhoz ült tehát, és kinyitotta a könyvet (azt a ritka és becses könyvet, amelyről a festő azt mondta, hogy senkinek sem adja kölcsön, csak neki), és arra próbálta kényszeríteni magát, hogy odafigyeljen kedvenc verseire, s megint ott volt, hogy a szemedet mosó tenger távolában, és a fiú újra Magdát látta maga előtt, s ebben a látomásban ott volt a hógolyó teste nyugalmában, s a víz csobogása úgy vegyült bele a versbe, akár a folyó hangja a csukott ablakon át. Jaromilt szomorúság töltötte el, és becsukta a könyvet. Azután papírt, ceruzát fogott, és maga is írni kezdett. Mint ahogyan azt Éluardnál, Bieblnél, Nezvalnál, Desnosnál látta, rövid sorokat írt egymás alá ritmus és rím nélkül. Variáció volt ez mindarra, amit olvasott, ám ebben a variációban benne volt az is, amit éppen átélt, benne volt a szomorúság, ami föloldódik és vízzé válik, s ott volt a zöld víz is, amely egyre emelkedik és emelkedik, míg szememig nem ér, és jelen volt a test is, a vízben fekvő szomorú test, amely után csak megyek, egyre megyek a végtelen vízen át. Többször, hangosan, egy szuszra, éneklő hangon olvasta föl magának versét, és el volt ragadtatva. A vers mélyén a kádban ülő Magda volt ott, és ő, ajtóra szorított arccal; nem került tehát túl élményeinek határán; ellenben magasan fölötte állott; az önmagától való viszolygás odalent maradt; odalent izzadt az izgalomtól a tenyere, és idegesen kapkodta a levegőt; itt fönn, költeményében, magasan fölötte állott önmaga nyomorúságának; a kulcslyukeset és gyáva viselkedése amolyan trambulinná változott át, s ő most elrugaszkodván ott repült felette; immáron nem ő volt alávetve annak, amit átélt, hanem az átéltek voltak alávetve annak, amit leírt. Másnap kölcsönkérte a nagymamától az írógépét; egy külön papírra másolta át a

verset, s így még szebbnek tűnt, mint hangosan fölolvasva, hisz immár megszűnt puszta szavak egymásutánja lenni, tárggyá lett; önállósága így még kétségbevonhatatlanabb volt; a közönséges szavak azért vannak a világon, hogy elillanjanak azon nyomban, ahogy kimondjuk őket, mivel csak a megértés pillanatát szolgálják; a dolgoknak vannak alávetve, pusztán azok megnevezései; ám most ezek a szavak maguk váltak dologgá, és nem voltak alárendelve semminek; küldetésük nem abban állott, hogy a pillanatnyi megértést szolgálják, majd elillanjanak, hanem abban, hogy megmaradjanak. Bár mindaz, amit Jaromil előző nap megélt, benne foglaltatott a versben, de ugyanakkor szép lassan fel is oldódott benne, mint termésben a mag. A víz alatt vagyok, s szívem dobogása köröket rajzol a felszínre; ebben a sorban benne volt a fürdőszobaajtó előtt remegő kisfiú, de ugyanakkor lassan fel is oldódott benne; ez a verssor túlnőtt rajta, túlélte őt. Ah, én vízi kedvesem, szólt egy további sor, és Jaromil tudta, hogy a vízi kedves Magda, de tudta azt is, hogy ezekben a szavakban senki más nem ismerne a lányra, hogy Magda elvész ezekben a szavakban, mintegy beléjük van temetve; a vers, amit írt, teljesen önálló, semmitől sem függő, s érthetetlen volt, mint ahogy független és érthetetlen maga a valóság is, ami senkivel sem egyezkedik, egyszerűen van; a vers mindentől való függetlensége remek búvóhelyet jelentett a fiú számára, egy másik élet örömmel fogadott lehetőségét; ez annyira megtetszett neki, hogy másnap újabb költeménybe fogott bele, és ez a tevékenység lassan teljesen a hatalmába kerítette.

11 Bárha már felkelhetett, és lábadozóként szabadon járhatott-kelhetett a házban, a költő anyja mégsem volt jókedvű. Eldobta magától a festő szerelmét, ám a férje szerelmét nem szerezte vissza. Jaromil apja oly keveset van otthon! Már megszokták, hogy késő éjszaka jár haza, hozzászoktak ahhoz is, hogy gyakorta bejelenti, néhány napig távol marad, mert hisz sok a szolgálati út, ám ez alkalommal nem mondott semmit, este nem jött haza, és az anyának semmi híre sincs felőle. Jaromil oly ritkán látja apját, hogy távollétét nem is igazán fogja fel, és kis szobájában a verseken töri a fejét: Ha egyszer vers akar lenni a vers, akkor másoknak is olvasniuk kell; csak ekkor derül ki, hogy nem pusztán rejtjelezett napló-e csupán, s hogy tényleg képes írójától független életet élni. Először arra gondolt, hogy költeményeit a festőnek mutatja meg, ám túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonított nekik ahhoz, hogy megkockáztassa ily szigorú bíráló elé bocsátani őket. Olyasvalakit látott volna szívesen, aki fellelkesül az olvasáskor, legalább annyira, mint ő maga, s egyszerre csak megértette, ki is költészetének eleve elrendelt első olvasója; látta őt szomorú tekintettel, fájdalommal teli hanggal bolyongani a házban, s úgy érezte, szinte elébe megy verseinek; izgatottan nyújtott át az anyának néhány, nagy gonddal legépelt verset, és a szobájába szaladt, hogy ott várja meg, míg elolvassa őket, amíg nem szólítja őt. A költő anyja olvasott és sírt. Talán nem is volt egészen tudatában, hogy miért is sír, de nem nehéz kitalálni; négyféle könny csordult ki szeméből: először az tűnt fel

neki, hogy mennyire hasonlítanak ezek a versek azokhoz, amelyeket a költő adott kölcsön neki, s az elveszett szerelem feletti bánat könnyei buggyantak ki szeméből; aztán a fia verseiből áradó általános szomorúság szele csapta meg, eszébe jutott, hogy a férje már második napja nem tért haza, s még csak nem is szólt neki, s szeméből patakzottak a sértett megbántottság könnyei; ám rögtön ezután a vigasz könnyei hullottak, mert hisz a fia, aki az imént oly zavartan s mégis oly odaadóan futott hozzá verseivel, érzelmeivel balzsamot csepegtet összes sebére; és amikor már jó néhányszor elolvasta a verseket, a meghatott csodálat könnyei tolultak elő, merthogy érthetetlennek találta a verseket, így hát joggal feltételezhette, hogy több van bennük, mint amit ő felfogni képes, s ilyeténképpen egy csodagyerek anyja. Azután magához hívta a fiút, de ahogy ott állt előtte, olyan érzés fogta el, mint amikor a költő a kölcsönadott könyvek felől kérdezősködött; fogalma sem volt, mit is mondhatna neki a versekről; ott látta maga előtt leszegett s sóváran váró fejét, ám semmi másra nem volt képes, mint hogy magához vonja, s megcsókolja. Jaromilnak lámpaláza volt, s így örült neki, hogy anyja vállán rejtheti el arcát, az anya pedig, ahogy karja közt megérezte Jaromil gyermeki testét, egyszerre elhessentette magától a festő nyomasztó képét, visszanyerte bátorságát, és beszélni kezdett. Ám nem tudta hangját a remegéstől, szemét pedig fátyolosságától megszabadítani, és Jaromil számára ez fontosabb volt, mint a szavak; ez a remegés, ez a könnyfátyol bizonyította neki, hogy hatalom van verseiben; valódi, fizikai hatalom. Alkonyodott, az apa még mindig nem jött haza, és az anya arra gondolt, hogy olyan gyöngéd szépség van Jaromil arcában, amivel nem vetekedhet sem a férje, sem a festő; ez a jelentéktelen kis gondolatocska olyan kitartóan fészkelte bele magát agyába, hogy képtelen volt elhessenteni; és elkezdte mesélni a fiúnak, miként nézett kérlelőn terhessége idején a kis Apolló-szoborra. – És látod, tényleg olyan szép vagy, mint az az Apolló, hasonlítasz rá. Nemcsak babona az, hogy a gyerekben megmarad valami abból, amire anyja terhessége idején gondol. Még azt a lantot is tőle vetted. Aztán arról kezdett mesélni a fiának, hogy mindig az irodalom volt az ő nagy szerelme, hisz egyetemre is azért ment, hogy irodalmat tanuljon, és csak a házasság (nem terhességet mondott) akadályozta meg benne, hogy szívvel-lélekkel ennek szentelje magát; és hogy most Jaromilt költőnek láthatja (igen, ő volt az első, aki a fiúra ráragasztotta ezt a nagy titulust), az váratlan meglepetés a számára, ám olyasvalami is egyben, amit már régen várt. Aznap hosszasan elbeszélgettek, és végre vigaszra leltek egymásban, anya és fia, két boldogtalan szerelmes.

MÁSODIK RÉSZ: Avagy Xave

1

Még hallotta az épület mélyéből a szünetet jelző zsibongást, amely hamarosan

elül; az osztályba belép az öreg matematikatanár, és a fekete táblára felírt számokkal fogja kínozni az osztálytársait, egy eltévedt légy zümmögése tölti be a tanár kérdése és a diák válasza közötti végtelen teret... De ekkor ő már messze jár! Egy év telt el a világháború óta; tavasz volt, és sütött a nap; a Moldva partja felé tartott, majd a rakparton bandukolt. Az öt tanítási óra kozmosza már oly messze volt, csak a kis barna aktatáska kötötte össze vele, benne néhány füzet és egy tankönyv. A Károly hídhoz ért. A híd két oldalán sorakozó szobrok arra csábították, hogy átmenjen a túlpartra. Szinte mindig, mikor lógott az iskolából (s ő gyakran és szívesen lógott onnan), a Károly híd felé vitték léptei, hogy átsétáljon rajta. Tudta, hogy ma is arra fog menni, s hogy ma is megáll majd ott, ahol a híd alatt már nincs víz, hanem már csak a száraz part és egy ódon, sárga ház; második emeleti ablaka pont egy magasságban van a híd kőkorlátjával, és csak karnyújtásnyira tőle; szívesen nézegette ezt az ablakot (mindig zárva volt), és azon törte a fejét, vajon ki lakhat mögötte. Ezúttal először (tán azért, mert rendkívül szép, napos idő volt), az ablakot nyitva találta. Az ablak mellett egy kalitka lógott, benne madár. Jaromil megállt, és elnézte azt a fehér drótból font, cikornyás, rokokó kalitkát, majd észrevette, hogy a szoba félhomályában egy alak körvonalai rajzolódnak ki; s bár csak hátulról pillanthatta meg, biztosra vette, hogy nő, és azt kívánta, bárcsak megfordulna, s láthatná az arcát. Az alak tényleg meg is mozdult, de ellenkező irányban; eltűnt a sötétben. Ám az ablak nyitva maradt, s a fiú meg volt győződve róla, hogy ez egyfajta felszólítás, halk és bizalmas jelzés az ő számára. Képtelen volt ellenállni neki. Fölugrott a kőfalra. Az ablakot kikövezett mélység választotta el a hídtól. Zavarta a még mindig kezében himbálódzó aktatáska. A nyitott ablakon át bedobta hát a homályba, majd maga is utánaugrott.

2 A magas, téglalap ablak pontosan akkora volt, hogy Xave, miután beleugrott, széttárt karjával a félfát érintette meg, magassága pedig teljesen kitöltötte a téglalap hosszát. Először hosszában nézett végig a helyiségen (mint olyan ember, akinek a tekintetét a messzeség vonzza), épp ezért elsőnek az ajtót vette észre hátul, s azután balra, a fal mellett egy hasas szekrényt, jobbra egy faragott szélű faágyat, a szoba közepén pedig egy horgolt terítővel letakart kerek asztalt, virágvázával; csak ezután vette észre az aktatáskáját, ami ott feküdt alatta egy olcsó szőnyeg bojtos szélén. Tán épp abban a pillanatban, amikor le akart ugrani a táskájáért, a homályos háttérben kinyílt az ajtó, s egy nő jelent meg benne. A nő rögtön észrevette Xavet; hisz a szobában félhomály volt, az ablak téglalapja viszont ragyogott, mintha bent éjszaka volna, kinn pedig nappal; az ablakkeretben álló férfi a nő szemszögéből úgy nézett ki, mint a fény arany hátterére rajzolt fekete sziluett; egy férfi az éj s a nappal határán. A nő nem tudta kivenni a férfi arcát, hisz elvakította a fény. Xave e tekintetben valamivel jobb helyzetben volt; az ő szeme már kissé hozzászokott a félhomályhoz, és legalább körvonalaiban kivehette a nő alakjának lágyságát, arcának melankolikus kifejezését, az arcét, melynek sápadtsága a legkoromfeketébb sötétben is messze világított volna; megállt az ajtóban, és Xavet nézte; nem volt sem annyira

mesterkéletlen, hogy hangosan kifejezést adjon ijedségének, sem annyira hidegvérű, hogy megszólítsa a férfit. Csak néhány másodperc elteltével szólalt meg Xave. Addig egymás nehezen kivehető arcát fürkészték: – Itt van az aktatáskám. – Az aktatáskája? – kérdezte a nő, mintha Xave hangja föloldotta volna a kezdeti merevség alól, és becsukta maga mögött az ajtót. Xave leguggolt a párkányon, és maga alá mutatott, oda, ahol a táska feküdt: – Nagyon fontos dolgok vannak benne. A matekfüzetem, a természetrajzkönyvem, meg az a füzet is, amibe a cseh fogalmazásokat szoktuk írni. És ebben a füzetben van a legutóbbi házi feladatom is, amit arra a témára kellett írni, hogy Miként köszöntött be hozzánk a tavasz. Sok munkám fekszik benne, nem szívesen körmölném fejből újra. A nő néhány lépést tett a szoba közepe felé, úgyhogy Xave most jobb megvilágításban láthatta. Xave első benyomása helyes volt: lágyság és melankólia. Nehezen kivehető arcában két nagy, tágra meredt szemet látott, s egy további szó jutott eszébe: riadtság; de nem olyan riadtság, amit az ő jövetele váltott ki, hanem valami régebbi rémület, ami a nagy, merevre tágult szemek formájában maradt a nő arcán, no meg a sápadtság és a valahogy mindig mentegetőzésnek tűnő gesztusok formájában. És valóban, a nő tényleg mentegetőzött! – Bocsánat mondotta –, nem is tudom, hogyan kerülhetett a táskája a szobánkba. Hisz épp az imént takarítottam itt, s nem találtam semmit, ami nem ide tartozna. – És mégis – mondta az ablakban guggoló Xave lefelé mutatva –, az aktatáska, legnagyobb örömömre, itt van. – Én is igazán örülök, hogy megtalálta – mondta a nő, és elmosolyodott. Szemben álltak egymással, csak a horgolt terítővel letakart asztal volt közöttük, rajta a művirágokkal teli váza. – Igen, az valóban bosszantó lett volna, ha nem találom meg – mondotta Xave. – Az irodalomtanár utál, és ha elveszítem a füzetemet a házi feladatokkal, meg is bukhatom. A nő arcán együttérzés jelent meg; szeme hirtelen olyan tágra nyílt, hogy Xave szinte mást se látott belőle, csak ezt a nagy szemet, mintha az egész arc, sőt az egész test csak kiegészítője lenne a szemnek, mintha csak arra szolgálnának, hogy hordozzák ezt a szemet; azt sem tudta, milyenek a nő arcának egyes vonásai, testének arányai, mindezt csak retinájának szélével fogta föl; az egész alakról szerzett benyomása tulajdonképpen a szemről szerzett benyomás volt, amely elárasztotta a test többi részét barnás fényével. S Xave az asztalt megkerülve, ehhez a tágra nyílt szempárhoz lépett oda. – Öreg osztályismétlő diák vagyok – és átfogta a nő vállát (ah, oly lágy volt az a váll, mint egy mell!) –, higgye meg – folytatta Xave –, nincs szomorúbb annál, mint egy év elteltével ugyanabba az osztályterembe lépni, ugyanabban a padban ülni... Azután egyszerre csak látta, hogyan néz fel rá ez a barna szempár, és elöntötte a boldogság hulláma; Xave tudta, hogy most lejjebb csúsztathatná a kezét,

megérinthetné a mellet, a hasat, bármit, amit csak akar, hiszen az ijedtség, ami zsarnoki mód uralta a nőt, engedelmes alanyként helyezte karjába. De nem csinált semmit sem; csak a vállat, a testnek ezt a szép, ívelt domborulatát tartotta továbbra is tenyerében, és beérte ennyi gyönyörűséggel; nem vágyott semmi többre. Kis ideig mozdulatlanul álltak, aztán a nő felkapta a fejét: – Azonnal el kell tűnnie, jön a férjem! Mi sem lett volna egyszerűbb, mint fölkapni az aktatáskát, felugrani az ablakpárkányra, majd onnan a hídra, de Xave nem ezt tette. Hirtelen az a boldog érzés öntötte el, hogy ezt a nőt veszély fenyegeti, s hogy neki itt kell maradnia vele. – Nem hagyhatom most itt magára! – A férjem, kérem, távozzék! – kérte a nő szorongva. – Nem, magával maradok! Én nem vagyok afféle anyámasszony katonája! – mondotta Xave, miközben a lépcsőházból már tisztán hallatszott a léptek zaja. A nő megpróbálta Xavet az ablakhoz tolni, de Xave tudta, nem hagyhatja magára az asszonyt akkor, amikor Veszély fenyegeti. Már az ajtónyitás zaja is hallható volt a lakás mélyéből, és Xave az utolsó pillanatban a földre vetette magát, s az ágy alá kúszott.

3 Az a tér, ami a padló és az öt deszka meg a közöttük feszülő szakadozott matrac plafonja között húzódott, nem volt semmivel sem nagyobb egy koporsónál; ám azzal ellentétben, ez egy illatos (szalmaszagú) s akusztikus tér volt (a padló fölerősítve továbbította a lépések zaját), emellett teli volt látnivalóval is (közvetlenül maga fölött látta az asszony arcát, akiről tudta, nem hagyhatja magára: látta a szalmazsák szürkeségére vetülő arcot, amelyet zsákvászonból kikandikáló három szalmaszál döfött át). Súlyos lépteket hallott, s ahogy megfordította fejét, a padlón dobogó csizmákat pillantott meg. Azután a nő hangja hatolt el hozzá, és könnyű, ám mégis fájdalmas sajnálkozás hasított bele: ez a hang pontosan olyan melankolikusan, rémülten és csábítóan szólt, mint egy kis ideje őhozzá. Ám Xavenek volt esze, s legyőzte magában a féltékenység hirtelen szeszélyét; megértette, hogy ez a nő veszélyben van, s azzal védekezik, amije van: arcával és szomorúságával. Aztán egy férfihangot hallott, és úgy érezte, hogy ez a hang az imént látott fekete csizmához hasonlatos. Azután pedig hallotta, ahogy a nő azt mondogatja, ne, ne, ne, s ahogy a két lépéspár lassan, imbolyogva az ágy felé, rejtekéhez közelít, és terének amúgy is alacsony plafonja még alacsonyabbra süllyed, szinte megérinti az arcát. S megint hallani lehetett, ahogy a nő azt hajtogatja, ne, ne, ne, most ne, kérlek, ne, Xave, egy centire a szemétől, a szalmazsák durva vásznán látta azt a női arcot, s úgy érezte, hogy ez az arc megosztja vele megalázottságát. Föl akart emelkedni a koporsójából, meg akarta menteni a nőt, de tudta, hogy nem teheti. És a nő arca egészen közel volt hozzá, fölé hajolt, és kérlelőn nézett rá, és a három szalmaszál úgy meredt ki belőle, mintha három nyílvessző volna, beledöfve a

gyönge arcba. S a Xave fölötti plafon ütemes mozgásba kezdett, és a három szalmaszál, amelyek úgy álltak ki a nő arcából, mint a nyílvesszők, szintén ütemesen érintették meg Xave orrát, és csiklandozták, úgyhogy Xave váratlanul eltüsszentette magát. Odafönn megszűnt minden mozgás. Az ágy mozdulatlanná merevedett, még a lélegzés zaja is elhalt, megmerevedett Xave is. Csak ezután lehetett hallani: – Mi volt ez? – Én semmit sem hallottam, kedvesem – válaszolta a női hang. Aztán megint csend volt egy kis ideig, és újra megszólalt a férfihang: – És kié ez a táska? – És aztán döngő léptek hallatszottak, és látni lehetett a szobán átlépkedő csizmákat. Nézzenek oda, ez a férfi csizmástul bújt az ágyba, gondolta Xave, és föl volt háborodva; megértette, hogy eljött a cselekvés pillanata. A könyökére támaszkodva kicsúszott az ágy alól, hogy lássa, mi folyik a szobában. – Ki van itt nálad? Hová bújtattad? – üvöltött a férfihang. És Xave a fekete csizmaszárak fölött egy rendőregyenruhához tartozó sötétkék lovaglónadrágot és egy sötétkék inget pillantott meg. A férfi fürkészőn nézett körül a szobában, azután a szekrényhez ugrott, amely a maga hasasságával szinte azt súgta, biztosan odabenn rejtőzik a szerető. S ebben a pillanatban Xave előpattant az ágy alól csöndesen, mint a macska, s fürgén, mint a párduc. Az egyenruhás föltépte a ruhákkal teli szekrényt, és beletapogatott. De ekkor Xave már ott állt mögötte, és ahogy a férfi újra és újra bedugta a kezét a ruhák sötétjébe, hogy kitapintsa az elrejtett szeretőt, Xave egyszerre csak galléron ragadta, és egy hirtelen mozdulattal betaszította a szekrény mélyébe. Becsapta az ajtót, ráfordította a kulcsot, kihúzta a zárból, zsebre vágta, és a nő felé fordult.

4 Ott állt a nagy barna szempár előtt, a háta mögött pedig hallotta a szekrény belsejéből felhangzó dörömbölést, zajt és Ordítást, amit annyira letompított a ruhatömeg, hogy maguk szavak érthetetlenek maradtak a visszhangos robajban. Leült hát a nagy szemek mellé, átkarolta a nő vállát, s csak most, hogy megérezte tenyerében a mezítelen bőrt, csak most döbbent rá, hogy a nő mindössze egy könnyű kombinéban van, amely alatt mezítelenül domborulnak a puha, rugalmas mellek. A szekrényből előtörő dörömbölés nem csitult, és Xave két kezével átkarolva tartotta a nőt, s igyekezett megragadni a nő szétfolyó tekintetében minduntalan elvesző körvonalainak bizonyosságát. Azt hajtogatta, hogy ne féljen, és megmutatta a kulcsot, mintegy bizonyítékául annak, hogy bezárta a szekrényt; emlékeztette továbbá a nőt, hogy férjének börtöne tölgyfából készült, s hogy nem tudja azt kinyitni, sem kifeszíteni. Aztán hirtelen csókolgatni kezdte (tenyerébe még mindig az oly végtelenül szerelmetes, puha, mezítelen válla simult, szinte félt lejjebb csúsztatni kezét, és megérinteni a keblét, mintha nem volna benne elég ellenálló-képesség bűvöletével

szemben), s midőn ajka a nő arcát érintette, újra úgy érezte, mintha végtelen vizekbe merülne alá. – És most mihez kezdünk – szólt a női hang. Xave a vállát simogatta, és azt felelte, erre ne legyen gondja, hogy most jó nekik így együtt, s hogy ő olyan boldog, mint még sohasem, és hogy a szekrényből hallatszó dörömbölés körülbelül annyira izgatja, mint a lemezről lejátszott égzengés, vagy mint a város másik végén, bódéja elé kikötött kutya ugatása. És hogy megmutassa, mennyire ura a helyzetnek, fölállt, és széjjelnézett a szobában. Aztán elnevette magát, mert az asztalon egy fekete, lecsatolt gumibotot pillantott meg. Fölkapta, a szekrényhez lépett, és a belülről jövő dörömbölésre válaszul párszor a gumibottal a szekrényre sújtott. – És most mihez kezdünk? – kérdezte ismét az asszony, Xave pedig így válaszolt: – Elmegyünk. – És vele mi lesz? – kérdezte a nő, és Xave erre azt mondta: – Az ember két-három hétig bírja ki étel nélkül. Ha majd egy év múlva visszatérünk, a szekrényben már csak egy egyenruhás-csizmás csontvázat találunk, és újra a zajongó szekrényhez lépett, s egy nagyot húzott rá a gumibottal, és nevetett, és a nőre nézett, mert azt szerette volna, ha ő is vele nevet. Ám a nő nem nevetett, hanem ezt kérdezte: – Hová megyünk? Xave elmondta neki, hová mennek. A nő erre azt mondta, hogy ő itt, ebben a szobában van otthon, míg ott, ahová Xave akarja elvinni, nincs saját fehérneműs szekrénye, és nem lóg ott a falon a kalicka, a madárral. Xave erre azt felelte, hogy az otthont nem a fehérneműs szekrény, s nem a kalickában gubbasztó madárka teszi, hanem annak az embernek a jelenléte, akit szeretünk. Azután arról beszélt a nőnek, hogy neki magának sincsen otthona, vagyis, jobban mondva, az ő otthona a lépteiben, járásában, bolyongásaiban van. Hogy az ő otthona ott van, ahol ismeretlen horizontok tárulnak föl. Hogy ő csak úgy tud élni, ha egyik álomból a másikba, az egyik tájból a másikba lép át, és hogyha sokáig változatlan maradna körötte a díszlet, elpusztulna, mint ahogy a férj fog elpusztulni a szekrényben két hét elteltével. S ahogy ezek a szavak elhangzottak, mindketten észrevették, hogy a szekrény elcsöndesedett. Ez a csönd olyan feltűnő volt, hogy mindkettőjüket magához térítette. Olyan volt, mint egy vihar utáni pillanat; a kanári énekelni kezdett a kalickában, és az ablakot betöltötte a lenyugvó nap sárgás ragyogása. Olyan szép volt az egész, mint egy felhívás az útra. Mint az isteni kegyelem. Mint a rendőr halála. És a nő megsimogatta Xave arcát – most érintette meg először; és Xave is ekkor látta először nem elmosódottnak, határozott körvonalúnak. A nő megszólalt: – Igen. Elmegyünk. Oda megyünk, ahova te akarod. Várj egy kicsit, összeszedek pár dolgot az útra. Megint megsimogatta, rámosolygott, és az ajtóhoz ment. Xave hirtelen nyugalommal eltelt tekintettel nézett rá; látta lágy, folyamatos lépteit, mintha a testté vált víz lépkedne. Aztán hanyatt dőlt az ágyon, csodálatosan érezte magát. A szekrény csendes volt, mintha a férfi odabenn elaludt volna, vagy mintha felkötötte volna magát. Ez a csönd tele volt az ablakon át benyomuló térrel, a Moldva zúgásával, a város távoli kiáltásával (ami oly messziről jött, hogy az erdő hangjaihoz volt

hasonlatos). Xave érezte, hogy ismét utakkal van teli. És mi sem ízesebb annál, mint az út előtti pillanat, az a pillanat, amikor holnap láthatára jön el hozzánk látogatóba, hogy elmondja nékünk ígéreteit. Xave ott feküdt a gyűrött takarón, és minden valami nagyszerű egységbe folyt össze benne: a nőhöz hasonlatos puha ágy, a vízhez hasonlatos nő és az ablak alatti folyóágynak elképzelt víz. Aztán még látta, miként nyílik ki az ajtó, és jön be az asszony. Kék ruha volt rajta. Kék, mint a víz, kék, mint a látóhatár, amelyben holnap alámerül, kék, mint az álom, amibe lassan, ám föltartóztathatatlanul hullott alá. Igen. Xave elaludt.

5 Nem, Xave nem azért alszik, hogy erőt merítsen az ébrenléthez. Nem, az alvás-ébrenlét monoton, évente háromszázhatvanötször ide-oda lendülő ingája számára ismeretlen. Számára az alvás nem az élet ellentéte; neki élet az alvás, és az élet álom. Úgy lép át egyik álomból a másikba, mintha egyik életből a másikba lépne át. Sötét van, koromfekete sötétség, ám a magasból egyszerre csak fénykorongok ereszkednek alá. Az utcai lámpásokból terjed szét ez a fény; s ezekben, a sötétségből kivágott körökben hulló hópelyhek látszanak. Beszaladt az alacsony épület ajtaján, gyorsan át a várótermen, ki a peronra, ahol már ott állt indulásra készen a kivilágított ablakú vonat; a vonat mentén egy öregember lépkedett, kezében lámpással, és sorra becsukta a vagonok ajtajait. Xave gyorsan felugrott a vonatra, s az öreg már emelte is fel a lámpását, a peron másik végéből elnyújtott kürtszó harsant, és a vonat elindult.

6 Megállt a vagon peronján, és mély lélegzeteket vett, hogy ne ziháljon úgy. Megint az utolsó pillanatban érkezett – az utolsó pillanatban érkezni, ez volt az ő legnagyobb büszkesége. A többiek mindig időben, valamilyen előre végiggondolt terv szerint érkeztek, úgyhogy egész életüket meglepetések nélkül élték le, mintha egy, a tanár által megadott szöveg másolói volnának. Ott sejtette őket a kocsi fülkéiben, ahogy az előre meghatározott helyeken ülnek, ahogy a már jól ismert beszélgetéseiket folytatják a hegyi menedékházról, hol egy hetet töltenek majd, ahogy felmondják napirendjüket, amit már az iskolában elsajátítottak, hogy aztán Csukott szemmel, betéve, egyetlen hiba nélkül élhessenek. Ám Xave felkészületlenül, az utolsó pillanatban érkezett, egy hirtelen jött ötletnek és váratlan sugallatnak engedelmeskedve. S most ott állt a vasúti kocsi peronján, és azon csodálkozott, vajon mi késztette rá, hogy részt vegyen ezen az iskolai kiránduláson unalmas osztálytársak és tetves szakállú, kopasz tanárok társaságában. Elindult, hogy végigjárja a kocsit: a fiúk kinn álltak a folyosón, a befagyott üveget lehelgették, s szemüket a kerek nyílásra szorították; mások benn heverésztek a

kupék ülésein, fölöttük pedig egymásra dobálva sílécek a csomagtartóhálónak támasztva; aztán volt, ahol kártyáztak, egy másik fülkében pedig egy primitív melódiára épülő végtelenített dalt énekeltek – mindössze kétszavas szövegét Százszor, ezerszer is elismételték: a kanári kipurcant, a kanári kipurcant, a kanári kipurcant... Ennél a kupénál megállt egy percre, és benézett: három felsős fiú volt odabenn, meg egy szőke lány, az ő osztálytársa, aki Xave láttán elvörösödött, ám az arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni, mintha félt volna, hogy rajtakapják, ezért aztán rendületlenül tátogott tovább, és nagy szemeket meresztvén Xavera, kitartóan fújta: A kanári kipurcant, a kanári kipurcant, a kanári kipurcant... Xave elfordult a szőke lánytól, elment a szomszéd fülke előtt, ahonnan más diákdalok foszlányai meg játékzajok szűrődtek ki, aztán észrevette, hogy egy kalauz-egyenruhás férfi jön vele szemben a folyosón, megáll a fülkék ajtajában, és a jegyeket kéri; de az egyenruha nem tévesztette meg, a kalauzsapka sildje alatt felismerte az öreg latintanárt, és tudta: nem találkozhat vele, egyrészt mert nem volt jegye, másrészt pedig már iszonyú régen (azt sem tudta, mióta!) nem volt latinórán. Kihasználva tehát azt a pillanatot, amikor a latintanár behajolt az egyik kupéba, gyorsan elsurrant mellette, ki a peronra, ahonnan két kis fülke ajtaja nyílott: a mosdóé és a vécéé. Kinyitotta a mosdó ajtaját, s látta, miként állnak ott szoros ölelésben a csehtanárnő, egy szigorú ötvenes és az egyik első padban ülő osztálytársa, akit Xave, amennyiben egyáltalán részt vett a tanításon, észre sem vett. Amikor észrevették őt, a két rajtakapott szerető gyorsan eltávolodott egymástól, a mosdó fölé hajoltak, s lázas kézmosásba fogtak a csapból vékony sugárban folydogáló vízben. Xave nem akarta zavarni őket, ezért hát kiment a peronra; ott szembe találta magát szőke osztálytársnőjével, aki merőn nézett rá hatalmas kék szemével; az ajka már nem mozgott, nem énekelte már a kanáris dalocskát, melynek strófáit Xave végtelennek hitte. Ah, minő dőreség azt hinni – gondolta Xave –, hogy létezik véget nem érő dal; mintha nem volna kezdettől fogva minden ezen a világon árulás! Ezzel a gondolattal eltelve nézett a szöszi kék szemébe, és tudta, hogy nem szabad belemenni abba a hamiskártyás játékba, ami a mulandót öröknek, a kicsit nagynak állítja be, hogy nem szabad belemennie abba a csalóka játékba, aminek szerelem a neve. Ezért aztán sarkon fordult, s visszament a kis mosdóba, ahol ismét ott állt a termetes csehtanárnő, Xave apró termetű osztálytársát ölelgetve. – Ah, ne, kérem – szólt Xave –, csak ne mossanak még egyszer kezet, majd megmosom én magam –, s diszkréten megkerülte őket, kinyitotta a vízcsapot, és a mosdó fölé hajolt, ekképpen keresvén a viszonylagos magányt mind maga, mind pedig a mögötte zavartan álló két szerető számára. Átmegyünk másikba, hallotta háta mögül a tanárnő határozott suttogását, aztán az ajtó csukódását és a szomszédos vécébe tartó négy láb lépteit. Magára maradt végre, és elégedetten vetette hátát a falnak – átadta magát a szerelem kicsiségéről szövögetett gondolatainak, ezeknek a kéjes gondolatoknak, amelyek mögül egy nagy, rimánkodón kék szempár villant elő.

7 Később aztán megállt a vonat, kürtszó harsant, fiúricsaj, dobogás, csapkodás;

Xave előlépett rejtekhelyéről, és csatlakozott a többi, a peronra kizúduló diákhoz. Aztán hegyeket lehetett látni, nagy holdat és a ragyogó havat; éjszaka mentek, de az éj ragyogó volt, mintha nappal lenne. Hosszú menet volt az övék, ám keresztek helyett sípárak meredtek magasba, mint az esküre emelt kéz szimbólumai. És ebben a hosszú menetben ott lépdelt Xave is, kezét zsebre vágva, mert ő volt az egyetlen, akinél nem volt léc, az eskü szimbóluma; ment, és a többi, már fáradt diák (beszélgetését hallgatta; azután körültekintett, s látta, hogy a törékeny, kicsi szőke leány lemaradt, s a nehéz léc súlya miatt botladozva gázol a hóban, s mikor kisvártatva újra hátranézett, látta, hogy az öreg matematikatanár elveszi tőle a lécet, a magáé mellé fekteti a vállára, s közben szabadon maradt kezével segíti a lányt. Szomorú kép volt ez, miként segít a nyomorú öregség a nyomorú fiatalságnak; Xave elnézte őket, és mennyeien érezte magát. Azután, először csak a messzi távolból, majd egyre közelebbről tánczene hallatszott; egy vendéglő előtt találták magukat; körötte faházikókkal, ahol Xave társai szállást kaptak. Ám Xave nem foglalt itt szobát, és nem kellett sem a lécét leraknia, sem átöltöznie. Ezért aztán egyenesen a terembe ment, ahol a táncparkett is volt, dzsesszzenekar játszott, és az asztal mellett néhány vendég ült. Rögtön felfigyelt egy sötétvörös pulóveres, feszes nadrágot viselő nőre; söröspoharakat emelgető férfiak ülték körül, de Xave látta, hogy az a nő elegáns, büszke, és unja magát velük. Hozzálépett, és táncra kérte. Csak ők ketten táncoltak ott, a terem közepén, és Xave jól látta, hogy a nő nyaka gyönyörűségesen hervadt, szeme körül a bőr gyönyörűségesen ráncos, s hogy a szája mellett két, gyönyörűségesen mély barázda húzódik, boldognak érezte magát, hogy ő, az iskolás fiú ennyi évet tarthat karjai közt, hogy egy egész, szinte már lezárt életet ölel magához. Büszke volt rá, hogy táncolhat ezzel a nővel, és arra gondolt, hogy nemsokára belép a szöszke, és látni fogja, hogy ő, Xave, mennyire fölötte áll, mintha partnernője éveinek száma valami magas hegy volna, s a kis szöszi úgy ágaskodna a tövében, mint egy rimánkodó fűszál. És tényleg, a terembe lassan szállingózni kezdtek a diákok és diáklányok, akik sínadrágjukat szoknyára cserélték föl, és leültek a szabad asztalokhoz, úgyhogy Xave immár népes publikum előtt táncolt a sötétvörös nővel; az egyik asztalnál megpillantotta a szöszkét, s elégedett volt: a lány sokkal nagyobb gonddal öltözött, mint a többiek; szép ruha volt rajta, olyan, amely egyáltalán nem illett bele ebbe a koszos kocsmakörnyezetbe – fehér, könnyű ruha, amelyben még törékenyebbnek és sebezhetőbbnek látszott. Xave tudta, hogy miatta vette föl, és ebben a pillanatban eltökélte, hogy nem mond le róla, tudta, hogy ezt az estét érte és miatta kell megélnie.

8 Közölte a sötétvörös pulóveres nővel, hogy nincs kedve táncolni: viszolyog a korsójuk fölül rá bámuló bunkóktól. A nő egyetértően fölnevetett; s bár a zenekar még mindig játszott, és csak ők ketten voltak a parketten, abbahagyták a táncot (az egész teremben látták, ahogy abbahagyták), és kézen fogva levonultak a parkettről, el az asztalok mellett, ki a havas fennsíkra.

Hideg, fagyos levegő csapta meg őket, és Xave arra gondolt, hogy nemsokára a törékeny, beteges, fehér ruhás lány is kijön utánuk. Újból átölelte a sötétvörös nő derekát, s továbbvezette a vakítóan fehér hómezőn, és arra gondolt, hogy ő a patkányirtó, s a nő, akit átölelve vezet, a sípja. Kisvártatva kinyílt az étterem ajtaja, s kilépett rajta a szőke lány. És még törékenyebb volt, mint az imént, fehér ruhája beleolvadt a hó fehérségébe, úgyhogy úgy nézett ki, mintha ő is hó, havon lépkedő hó volna. Xave magához szorította a melegen felöltözött és gyönyörűségesen idős nőt, csókolta, kezét a pulóvere alá dugta, s közben a szeme sarkából a hóhoz hasonlatos leánykát figyelte, hogyan nézi Őket, hogyan szenved. És aztán a hóra teperte azt az idős nőt, és ott hemperegtek, s közben tudta, hogy már jó ideje tart ez az egész, s hogy hideg van, és hogy a kisleány egy szál vékony ruhában van, s hogy a fagy a lábszárát nyaldossa, majd á térdét, combját érinti meg, és egyre följebb és följebb simogatja, míg el nem éri az ölét, a hasát. Aztán fölkeltek, és az idős nő az egyik házba vezette Xavet, oda, ahol a szobája volt. A földszinti szoba ablaka körülbelül egy méterrel lehetett a hómező felett, Xave kinézett rajta, és látta, hogy a szöszke ott áll pár lépésre, és az ablakon át figyeli őt; ő maga sem akarta elhagyni a leányt, akinek a képe teljesen kitöltötte, így hát felgyújtotta a villanyt (az öreg nő buján nevetett rajta, hogy Xavenek kell a fény), megfogta a nő kezét, az ablakhoz lépett vele, s ott, az ablaknál ölelte át, és kezdte kihámozni bolyhos pulóveréből (ebből az öreg testnek való meleg pulóverből), és közben a lányra gondolt, aki bizonyára már annyira összefagyott, megdermedt a hidegben, hogy nem is érezte a testét, hogy egész lénye már csak lélek volt, szomorú, fájó és a teljesen átfagyott testben vergődő lélek, amely test immár semmit sem érzett, elveszítette tapintóképességét, és nem volt több egy lobogó lélek porhüvelyénél. S ezt a lelket oly végtelenül szerette, ah de mennyire szerette Xave. Ugyan ki tudott volna elviselni ily végtelen szerelmet! Xave érezte, mint gyöngül el a karja, hogy nem képes felhúzni azt a nehéz, bolyhos pulóvert, még annyira sem, hogy felfedje az öreg nő keblét, egész testében gyengeséget érzett, és leült az ágyra. Nehéz szavakat találni rá, hogy milyen jól érezte magát, milyen elégedett és boldog volt. És mikor az ember nagyon boldog, jutalom gyanánt érkezik az álom. Xave mosolygott, és alámerült az álomba, az édes, szép éjszakába, amelyben két fagyott szem, két törékeny hold világlott...

9 Xavenek nem egy élete van, ami úgy nyúlik a születéstől a halálig, mint valami hosszú és mocskos fonal; nem is éli, hanem alussza életét; s ebben az élet-alvásban álomból álomba ugrik; álmodik, álmában alszik el, és egy másik álmot lát, úgyhogy álma olyan, mint egy doboz, amelyben egy kisebb doboz van, abban pedig megint egy kisebb és így tovább. Lám, most is egy időben alszik a Károly híd melletti szobában és a hegyi menedékházban; ez a két álom úgy szólal meg, mint két, hosszan kitartott hang az orgonán; és emellett a két hang mellett egy újabb is felcseng, egy harmadik:

Megáll, körülnéz. Az utca kihalt, csak elvétve suhan át rajta egy-egy árnyék, s elenyészik a sarkon vagy a kapualjban. Ő is szeretne észrevétlen maradni; járja a kietlen, külvárosi utcákat, és a város másik végéből lövéseket hall. Végre bemegy az egyik házba, és elindul lefelé a lépcsőn; az alagsorban több ajtó is nyílik, rövid vizsgálódás után megtalálja a keresett ajtót, és bekopog; először hármat, aztán rövid szünet után egyet, majd egy hosszabb szünetet követően ismét hármat.

10 Kinyílt az ajtó, és egy overallos fiatalember beljebb tessékelte. Több helyiségen mentek át, amelyek tele voltak mindenféle limlommal, fogason lógó ruhákkal, de rengeteg puska is volt ott a sarokba támasztva, azután egy hosszú folyosóra értek (a ház alapterülete nem lehetett ilyen nagy, bizonyára már rég nem a ház alatt jártak), s végül egy kis, föld alatti teremben találták magukat, ahol már mintegy huszonöt férfiú ült. Leült egy üres székre, és körbehordozta tekintetét a már jelenlevőkön, akik közül csak néhányat ismert. A terem végében, egy asztal mögött három férfi ült; egyikük akinek sildes sapka volt a fején – éppen beszélt; egy közeli és titokzatos dátumról beszélt, amikor majd minden eldől; akkorra kell a tervek szerint mindent biztosítani: röplapokat, újságokat, a postát, a rádiót, a távírdát, a fegyvereket. Majd mindenkit sorban megkérdezett, hogy vajon mindent megtett-e annak a bizonyos napnak a sikeréért, hogy teljesítette-e a reá kirótt feladatot. Végre aztán Xavehez fordult, és azt kérdezte, elhozta-e a listát. Rettenetes pillanat volt. Hogy biztosan titokban maradjon, Xave a listát már rég átmásolta az irodalomfüzetébe. Ez a füzet a többi füzetével és tankönyvével együtt az aktatáskájában volt. De hol az az aktatáska? Az biztos, hogy nincs nála! A sildes sapkás férfiú elismételte a kérdést. Uramisten, hol az a táska? Xave lázasan törte a fejét, aztán emlékezete legmélyéről egy homályos és megfoghatatlan, ám édes emlék tört fel, egy pillanatra megcsapta a boldogság szele; meg akarta ragadni ezt az emléket, de már nem volt rá ideje, mert mindenki feléje fordult, és arra várt, hogy mit válaszol. Be kellett vallania, hogy a lista nincsen nála. Az emberek arca, akik közé úgy jött, mint jó barát, egyszerre csak szigorúvá merevedett, és a sildes sapkás fagyos hangon kijelentette, hogy ha a lista az ellenség kezébe kerül, akkor a dátum, amibe összes reményüket fektették, oda van, s ugyanolyan dátum marad, mint az összes többi: üres és halott. Ám még mielőtt Xave bármit is mondhatott volna, az elnöki asztal mögött kinyílt az ajtó, egy férfi lépett be, és füttyentett. Mindnyájan tudták, hogy ez riadót jelez; még mielőtt a sildes sapkás bármilyen parancsot adhatott volna, Xave megszólalt: – Hadd menjek előre – mondta, mert tudta, hogy az előttük álló út veszélyes, és az életével játszik az, aki legelöl megy. Xave tisztában volt vele, hogy elveszítette a listát, és jóvá kell tennie bűnét. De nemcsak a bűntudat késztette, hogy keresse a veszélyt. Viszolygott a kisszerűségtől,

ami az életet féléletté, az embert félemberré változtatja. Mérlegre akarta tenni életét, mérlegre, melynek másik serpenyőjében a halál van. Azt szerette volna, ha minden egyes cselekedete, ha élete minden napja, sőt minden órája és másodperce megütné a legfelsőbb mértéket is, mely mérték nem más, mint a halál. Ezért akart ő legelöl menni, át a szakadék fölött feszülő kötélen, hogy a lövések vonjanak glóriát feje köré, s hogy így nőjön meg mások szemében, és hogy ekképpen váljék végtelenné, mint a halál... A sildes sapkás férfiú hideg és szigorú tekintetet vetett rá, ám szemében megcsillant a megértés fénye. – Menj csak – mondta.

11 Miután kibújt egy vasajtón, egy szűk udvaron találta magát. Sötét volt, a távolból lövések hallatszottak, a tetők fölött pedig reflektorok pásztázták az eget. Szemben egy keskeny vaslétra vezetett föl, egészen az ötemeletes ház tetejére. Odaugrott, és gyorsan megindult fölfelé. Nyomában a többiek is kifutottak az udvarra, a falhoz lapultak. Várták, hogy felérjen a tetőre és jelt adjon – szabad az út. Azután óvatosan lopakodtak a tetőkön át, és egyre csak Xave ment elöl; úgy lépkedett, mint egy ragadozó, tekintete áthatolt a sötétségen is. Egyszer csak megállt, és magához intette a sildes sapkást, hogy megmutassa neki, amint mélyen alattuk fekete alakok futkosnak, kezükben rövid fegyverekkel, és fürkészve néznek körül. – Vezess tovább bennünket – mondta a férfi Xavenek. És Xave egyik tetőről a másikra ugrálva ment tovább, rövid létrákon mászva le, kémények mögé bújva – hogy kitérjen a tolakodó reflektorok elől, amelyek éber tekintetként pásztázták végig a házakat, a tetők peremét s az utcák kanyonjait. Egy madárrajjá átváltozott, csendbe burkolózott férficsapat gyönyörű utazása volt ez, fönn a magasban, a háztetők szárnyain keringték körül az alant leselkedő ellenséget, s ereszkedtek alá a város másik, immár kelepcementes végén. Szép volt ez a hosszú utazás, de annyira hosszú, hogy Xavere hirtelen fáradtság tört rá; az a fajta fáradtság, ami tompítja az érzékeket, és a tudatot hallucinációkkal tölti meg; mintha gyászindulót hallott volna, Chopin Funébre marche-át, úgy, ahogyan azt a temetői rezesbandák szokták játszani. Nem lassitotta le lépteit, minden erejével igyekezett érzékeit felrázni, és elhessegetni a vészjósló hallucinációt. Hiába; a zene újra meg újra beérte, mintha csak közeli végét jósolná, mintha ehhez a harcos pillanathoz akarná hozzágombostűzni az eljövendő halál fekete fátylát. Miért védekezett ennyire a hallucináció ellen? Tán nem arra vágyott, hogy halálának nagyszerűsége tegye tetőn megtett lépteit feledhetetlenné és végtelenné? Miért, talán nem a legszebb kísérőzenéje bátorságának a jóslatként egyre fülébe esengő gyászzene? Hát nem nagyszerű, hogy harca temetés, s temetése harc is egyben, hogy ily nagyszerű frigyre lép itt a halál és az élet? Nem, Xave nem attól félt, hogy a halál kopogtat ajtaján, hanem attól rémült meg, hogy immár nem bízhat érzékeiben, hogy már nem képes (ő, akire bajtársainak

élete van bízva!) meghallani, amint lopakodva kelepcét állít az ellen, mert fülét bedugaszolja a gyászinduló folyékony melankóliája. De hát lehetséges az, hogy a hallucináció ily valóságos alakot öltsön, hogy a Chopin-indulót minden ritmushibájával, a pozan hamis játékával együtt hallja?

12 Kinyitotta a szemét, és a helyiségben csak egy ütött-kopott szekrényt meg egy ágyat látott, amiben feküdt. Megelégedéssel konstatálta, hogy ruhástul aludt, így hát nem kell átöltöznie; csak az ágy alá dobott cipőbe bújtatta be lábát. De honnan hallik ez a szomorú rezesbandazene, melynek hangjai oly valóságosan csengenek? Az ablakhoz lépett. Odakinn, nem messze az ablaktól, a már csak itt-ott havas tájban, neki háttal egy fekete ruhás embercsoport állt. Elárvultan és szomorúan álltak, szomorúan, mint az őket körülvevő táj; a vakítóan fehér hóból csak piszkos csíkok, sávok maradtak immár a nedves föld hátán. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt rajta. Így már jobban értette a helyzetet. A fekete ruhás emberek egy gödör köré gyűltek, a gödör mellett pedig koporsó feküdt. A gödör túloldalán ugyancsak fekete ruhások álltak, a szájukhoz szorított rézfúvós hangszerekkel, a hangszereken kis kottatartó, azokban pedig kotta volt – a zenészek a kottára meresztett szemmel álltak; Chopin gyászindulóját játszották. Az ablak alig egy méterrel lehetett a föld felett. Xave kiugrott rajta, és a gyászoló csoporthoz lépett. Ebben a pillanatban két erős parasztember kötelet húzott át a koporsó alatt, fölemelték, és lassan elkezdték leereszteni a mélybe. A gyülekezetben álló éltes úr és egy idősebb asszony fölzokogtak, a többiek átkarolták és nyugtatgatták őket. Aztán a koporsó leért a gödör aljára, és a feketébe öltözött emberek egymás után járultak a sírhoz, és dobtak a mélybe egy-egy marék földet. Utolsónak lehajolt Xave is, fölvett egy marék, hódarabkákkal keveredett humuszt, és lehajította a sírba. Ő volt itt az egyetlen, akiről senki sem tudott semmit, s ugyanakkor ő volt az, aki mindent tudott. Egyedül ő tudta, hogy miért és hogyan halt meg a szöszke lány, csak ő tudott a fagy kezéről, amely a lány bokájától egyre följebb és följebb kúszott a törékeny testen, egészen a hasáig, be a két keble közé, s csak ő tudta, ki volt halálának oka. Egyedül ő tudta, hogy miért kívánta a lány, hogy éppen ide temessék, ide, ahol a legtöbbet szenvedett, és ahol a halál szólította, mert látta a szerelmet, ahogy elárulja őt, és eltűnik a szeme elől. Egyedül Xave volt mindenek tudója; a többiek értetlen közönségként álltak itt, vagy mint értetlen áldozatok. A távoli hegyvidék háttere előtt látta őket, s olybá tűnt neki, hogy belevesznek a végtelen távlatokba, mint ahogy a halott lány is beleveszett a végtelen talajba, és hogy ő maga (mindenek tudója) még tágabbra nyílóbb, mint ez a nedves táj, úgyhogy minden, de minden, a hátramaradottak, a halott lány, a lapátos sírásók, de a rétek és a hegyek is mintegy beléje lépnek, s elvesznek benne. El volt telve a tájjal, a hátrahagyottak gyászával és a szöszke halálával is, s érezte, hogyan feszíti mindez; mintha egy fa nőne benne; nagynak érezte magát, és

valódi alakját maszknak fogta föl, álruhának, a szerénység maskarájának; önnön alakjának ezen maskarájában járult most a halott lány szülei elébe (az apa arca a szöszke vonásait juttatta eszébe; teljesen ki volt vörösödve a sírástól), és részvétét nyilvánította nekik; lélektelenül nyújtottak neki kezet, és ő érezte, hogy milyen törékeny, szinte észrevehetetlen a tenyerébe simuló kezük. Aztán ott maradt állva, annak a pavilonnak támaszkodva, amelynek szobájában oly sokáig aludt, s elnézte a temetés résztvevőit, akik kis csoportokban széledtek szét, lassan beleolvadva a nedves messzeségbe. Egyszerre csak azt érezte, hogy valaki megsimogatja; ah, igen, egy kéz érintését érezte arcán. Bizonyos volt benne, hogy érti ezt az érintést, és hálásan fogadta; tudta, hogy a megbocsátó kéznyújtás ez; hogy a szöszke így adja tudtára, még mindig szereti, s hogy a szerelem a síron túl is tart.

13 És zuhant, zuhant álmaival. A leggyönyörűbb pillanat az volt, mikor az egyik álom még tartott, de mögötte már ott derengett a másik, amelybe beleébredt. Az a kéz, amelyet akkor érzett az arcán, mikor a hegyi tájban állt, az már annak a nőnek a keze volt, akihez egy másik álomba zuhant vissza, de ő, Xave még nem tud erről, úgyhogy ez a kéz egyelőre önmagáért valóan létezik; csodakéz ez egy üres térben; két történet, két élet között; a testtől és a fejtől még meg nem rontott kéz ez. Bárcsak minél tovább tartana ennek a test nélküli kéznek az érintése!

14 Aztán a kéz érintésén kívül azt is érezte, hogy két puha kebel simul mellkasához, majd megpillantotta a fekete hajú nő arcát, és hallotta, amint így szólongatja: – Ébredj! Az isten szerelmére ébredj fel! A gyűrött ágyon feküdt, körös-körül a félhomályos kis szoba, benne a nagy szekrénnyel. Xavenek eszébe jutott, hogy a Károly híd melletti házban van. – Tudom, hogy még sokáig szeretnél aludni – mondta az asszony, mintha mentegetőzne –, de fel kellett hogy ébresszelek, mert félek. – Mitől félsz? – kérdezte Xave. – Istenem, te semmiről se tudsz? – szólt a nő. – Figyelj csak! Xave elhallgatott, és igyekezett nagyon figyelni; a távolban lövés dördült. Kipattant az ágyból és az ablakhoz futott; a Károly hídon kis csoportokban kék overallos férfiak jártak-keltek, s vállukról géppisztoly csüngött alá. Mindez olyan volt, mint egy, több falon túlról áthallatszó emlék; Xave ugyan pontosan tudta, hogy mit jelentenek a csapatokba verődött, a hídon járőröző munkások, de mégiscsak az volt az érzése, hogy valamire képtelen visszaemlékezni, valami olyasmire, ami megmagyarázná neki saját viszonyát mindahhoz, amit éppen lát. Tudta, hogy ő maga is beletartozik ebbe a képbe, s hogy csak véletlenül esett ki belőle, mint mikor egy színész elfelejt időben a színpadra lépni, és a darab nélküle, furcsán megcsonkítva folytatódik tovább. Aztán hirtelen az eszébe jutott.

És az eszmélés pillanatában körülnézett a szobában, és föllélegzett: a táskája még mindig ott volt a sarokban, a falnak támasztva állt, senki sem vitte el. Odaugrott, és kinyitotta. Minden benne volt: a matek- és az irodalomfüzet, a természetrajzkönyv. Az irodalomfüzetet vette elő, hátul nyitotta ki, és másodszorra is föllélegzett; ott volt a lista, amit a fekete hajú férfi kért tőle, apró, olvasható gyöngybetűkkel, és Xave ismét jót derült az ötleten, hogy iskolai füzetbe álcázva rejtette el ezt a fontos dokumentumot, s a füzet elején a kíváncsi szem a „Miként köszöntött be a tavasz” témájára olvashatott fogalmazást. – Mit keresel ott? – Semmit – mondta Xave. – Szükségem van a segítségedre. Hisz látod, mi folyik itt. Házról házra járnak, letartóztatják és kivégzik az embereket. – Ne félj – nevette el magát Xave –, nem folyhatnak kivégzések! – Honnan tudod te azt! – ellenkezett az asszony. Hogy honnan tudta? Hát nagyon is közvetlen forrásból: a nép ellenségeinek a listája, akiket már a forradalom első napján ki kellett végezni, ott volt az ő füzetében: így tehát tényleg nem folyhattak kivégzések. Egyébiránt egyáltalán nem érdekelték a szép hölgy szorongásai; csak arra gondolt, ahogy a lövéseket hallotta, és a hídon járőröző férfiakat nézte, hogy a harcostársaival együtt oly lelkesen előkészített dátum egyszerre csak itt van, és hogy ő átaludta ezt a napot; hogy máshol van, egy másik szobában, egy más álomban. Szeretett volna azonnal kirohanni, és jelentkezni az overallos férfiaknál, szerette volna nekik odaadni a listát, ami csakis őnála volt meg, s ami nélkül a forradalom vak, nem tudván, hogy kire kell lőnie. Ám aztán rá kellett döbbennie, hogy ez lehetetlen: nem ismeri az aznapra kiadott jelszót, már réges-rég árulónak tekintik, és senki sem hisz neki. Egy másik életben van immár, egy másik történetben, s ebből az életből nem mentheti meg a másikat, amelyben ő már nincs jelen. – Mi van veled? – faggatta szorongva az asszony. És Xavenek az jutott eszébe, hogyha nem mentheti meg azt a másik, elveszett életet, akkor azt kell naggyá tennie, amelyben épp most él. Tekintete a dús idomú asszonyra esett, és e pillanatban tudta – el kell hagynia őt, hiszen az élet odakinn, az ablakon túl van, ahonnan úgy hallatszik be a lövések hangja, mint a csalogány csattogása. – Hová mész? – kiáltott föl az asszony. Xave elmosolyodott, és kimutatott az ablakon. – Azt ígérted, hogy magaddal viszel! – Az már régen volt. – Hát cserben akarsz hagyni? Letérdelt az ifjú elé a földre, és átölelte a térdét. Xave csak nézte, és látnia kellett, hogy szép, s hogy fájdalmas a búcsúzás tőle. Ám az ablakon túli világ még szebb volt. És ha egyszer érette hagyja el a szeretett nőt, akkor az a világ még a megtagadott szerelem árával is becsesebb lesz. – Szép vagy – mondta a nőnek –, de el kell hogy hagyjalak. – Kiszabadította magát az asszonyi ölelésből, és elindult az ablak felé.

HARMADIK RÉSZ: Avagy a költő onanizál

1

Aznap, mikor Jaromil odaszaladt hozzá a verseivel, az anya hasztalan várta a költő apját, és hasztalan várta a következő napokon is. Viszont kapott a Gestapótól egy hivatalos értesítést, miszerint a férjét letartóztatták. A háború vége felé újabb hivatalos értesítést hozott a posta, melyben az állt, hogy a férj egy koncentrációs táborban elhalálozott. Amilyen nyomorúságos házassága volt, olyan nagy és dicső volt az özvegysége. Volt egy nagyméretű fényképe az uráról, még azokból az időkből, amikor megismerkedtek, aranyozott keretbe foglaltatta, és kiakasztotta a falra. Aztán a prágaiak nagy ujjongása közepette véget ért a háború, a németek elhagyták Csehországot, és az anya számára megkezdődött a lemondás szigorú szépségével megáldott élet; az a pénz, amit egykoron apjától örökölt, értékét veszítette, úgyhogy elbocsátotta a cselédlányt, Alik halála után nem vett új kutyát, és munka után nézett. És más változásokra is sor került: nővére elhatározta, hogy a Prága belvárosában lévő lakását frissen nősült fiának engedi át, ő pedig férjével és kisebbik fiával kiköltözik a családi villa földszinti szobáiba, a nagymama pedig az emeleten rendezkedett be, megözvegyült lánya lakrészében. Az anya lenézte sógorát attól a pillanattól kezdve, hogy azt hallotta tőle, hogy Voltaire fizikus volt, és ő találta fel a voltot. A sógor családja zajos volt, és tagjai teljesen belemerültek primitív mulatságaikba; a földszint vidám élet vitelétől az emeletet belengő melankólia felségterülete határozott körvonalakkal különült el. És a költő anyja mégis emeltebb fővel járt-kelt ebben a házban, mint a bőség idején. Mintha fején (mint a dalmát nők, akik tele kosár szőlőket cipelnek így) állandóan ott hordta volna férje láthatatlan urnáját.

2 A fürdőszobában, a tükör alatti polcon kölnisüvegcsék és krémestubusok sorakoznak, ám a költő anyja szinte egyáltalán nem használja őket bőrének ápolásához. Mégis, ha oly gyakran elálldogál előttük, ez csak azért van, mert megboldogult atyját és drogériáját juttatják eszébe (az üzlet már réges-rég a gyűlölt sógoré), no meg a sok gondtalanul leélt évet ebben a villában. A szülőkkel és a férjjel együtt megélt múltat az épp lehanyatló nap sugarainak szomorkás fénye ragyogja be. E bánatos megvilágítás a szívébe markol; rá kell döbbennie, hogy csak most becsüli igazán amaz évek szépségét, most, hogy ők már nincsenek mellette, és szemrehányást tesz magának, hogy hálátlan feleség volt. Férje halálos veszedelmekkel nézett farkasszemet, gondok emésztették, de hogy ne zavarja meg az ő, a felesége nyugalmát, soha semmiről sem szólt egy szót sem; a mai napig sem tudja, miért tartóztatták le a férfit, hogy milyen ellenálló csoporthoz tartozott,

hogy miféle szerepe is volt neki ott; semmit sem tud, s úgy éli meg az egészet, mint egy megalázó büntetést, amit azért kapott, mert asszonyian korlátolt volt, és képtelen volt bármi mást látni a férfi cselekedeteiben, mint az elhidegülés jeleit. Amikor arra gondol, hogy épp akkor lett hűtlen hozzá, amikor a legnagyobb veszélyben volt, majdhogynem megvetéssel tekint önmagára. Elnézi magát a tükörben, és meglepetten állapítja meg, hogy még mindig fiatal az arca, sőt úgy tetszik, túlontúl is fiatal, mintha az idő tévedésből és méltánytalanul felejtette volna ott a nyakán. Nemrégiben a fülébe jutott, hogy valaki látta őt az utcán Jaromillal, és azt hitte róluk, hogy testvérek; ezt komikusnak találja. De azért örül neki; azóta még nagyobb kedvvel jár Jaromillal színházba és hangversenyre. És valóban, mi más maradt még számára, mint a fiú? A nagymama emlékezőképessége és egészsége is megromlott, otthon üldögél, Jaromil zoknijait stoppolja, és a lánya ruháit vasalja. Csak siránkozik és emlékezik, s tele van aggódó gondoskodással. Szomorúan szeretetteljes légkört alakít ki maga körül, és még jobban megerősíti a környezet (a két özvegy környezet) női jellegét, azét a környezetét, amely otthon Jaromilt körülveszi.

3 Jaromil szobájának a falán már nem festett gyermeklátomásai függtek (anyja szomorúan rakta el őket szekrényébe), hanem húsz kubista és szürrealista reprodukció, amelyeket különböző folyóiratokból vágott ki, és keménypapírra kasírozott föl. A képek között ott lógott egy telefonkagyló is, amelyből egy darab drót csüngött alá (annak idején, amikor a telefonukat javították, Jaromil a rossz és lenyisszantott kagylóban meglátta azt a tárgyat, amely a maga hétköznapi összefüggéseiből kiragadva varázslatos erővel bír, és így joggal tekinthető szürrealista objektumnak). Ám az a kép, amelyet a leggyakrabban nézegetett, a tükör keretében volt látható, és a kagylóval egyugyanazon falon lógott. Semmit sem tanulmányozott oly alaposan, mint a saját arcát, semmitől sem szenvedett annyit, mint ettől (s bár iszonyú erőfeszítéseket követően), semmibe sem vetett nagyobb reményeket. Hasonlított anyja arcához, ám mivelhogy Jaromil férfinak született, vonásai miniatürizáltsága még feltűnőbb volt. Finom kis orra volt, meg némiképp hátraugró álla. Ettől az álltól nagyon szenvedett: azt olvasta Schopenhauer egy ismert eszmefuttatásában, hogy a hátrafelé csapott áll kiváltképp visszataszító, mert hisz az embert a majomtól épp előreugró álla különbözteti meg. Aztán valahol fölfedezte Rilke fényképét, és látta, hogy neki is hátrafelé csapott álla volt, s ez bizakodó megnyugvással töltötte el. Hosszan nézett a tükörbe, és kétségbeesetten vergődött a majom és Rilke közötti hatalmas térben. Az igazat megvallva ez az áll meglehetősen enyhén volt csapott, és a költő anyja joggal vélhette úgy, hogy fia arca gyermekien bájos. Csakhogy épp ez volt az, ami Jaromilt még az állánál is jobban gyötörte: arcvonásai miniatürizáltságától jó pár évvel fiatalabbnak látszott, és mivel osztálytársai amúgy is egy évvel idősebbek voltak nála, gyerekes külleme még szembeötlőbb és kimagyarázhatatlanabb volt, társai nap mint nap megjegyzéseket is tettek rá, és így Jaromil egy pillanatra sem feledkezhetett

meg róla. Micsoda tehertétel volt számára ez az arc! Milyen nehéz is volt ez a könnyed vonásokkal megrajzolt kép! (Jaromilnak néha szörnyű álmai voltak: azt álmodta, hogy valami egészen könnyű tárgyat kell felemelnie, egy csésze teát, egy kanalat, egy tollpihét, s ő mégis képtelen rá, hogy annyival lesz gyengébb, amennyivel az adott tárgy könnyebb, hogy meggörnyed könnyűségük alatt; rémálomként élte meg ezeket az éjszakai látomásokat, és rendszerint izzadtan ébredt föl belőlük; nekünk úgy tetszik, hogy ezek az álmok pókhálófinomságú vonásokkal megrajzolt arcáról szóltak, amit hiába próbált levetni s elhajítani.)

4 A költők szülőházaiban rendszerint nők uralkodnak. Traklov nővére vagy a Jeszenyin és Majakovszkij nővérek, Blok nénikéi, a Hölderlin és a Lermontov nagymama, Puskin dadája, de persze mindenekelőtt az anyák, a költőanyák, akik mellett elhalványul az apák árnyéka. Lady Wilde és Frau Rilke úgy öltöztették a fiaikat, mintha lányok volnának. Csodálkoznak, hogy szorongva néz a tükörbe a fiú? Eljött az ideje férfivá válni, írja Jiříí Orten a naplójában. A lírikus egész életében keresni fogja a férfias vonásokat arcában. Amikor már jó hosszú ideje nézte magát a tükörben, végre sikerült megpillantania azt, amit szeretett volna: a szem kemény pillantását vagy a száj erőszakos ívét; ehhez persze egy sajátos mosolyt kellett az arcára erőltetnie, de nem is mosoly volt ez – inkább vigyor, amely görcsösen összerántotta fölső ajkát. A hajviseletével is próbálta megváltoztatni arcát: igyekezett homloka fölött megemelni haját, hogy sűrű, vad loboncot alkosson; de ó, jaj, a haj, amit anyja mindenekfölött szeretett – olyannyira, hogy egy tincsét medálban hordta –, a lehető legalkalmatlanabb volt erre: sárga volt, mint a napos csibe tolla, és könnyű, mint a gyermekláncfű pihéi; sehogy sem lehetett formálni; a költő anyja gyakorta simogatta, és mindig azt mondta, ez a haj egy angyalnak a haja. Ám Jaromil gyűlölte az angyalokat, és imádta az ördögöt, szerette volna feketére festetni a haját, de nem merte, mivel a festett haj még nőiesebb volt, mint a szőke; így hát legalább jó hosszúra növesztette, és összeborzolva hordta. Minden adódó alkalommal ellenőrizte kinézetét, hogy igazíthasson rajta; egyetlenegy kirakatot sem hagyott ki, hogy legalább futó pillantást ne vessen bele. Minél többet figyeli önnön küllemét, annál jobban ismeri, ám annál gyötrelmesebb is a kép. Nézzük csak: Hazafelé tart az iskolából. Az utca kihalt, de messziről látja, hogy egy ismeretlen fiatal nőjön vele szembe. Föltartóztathatatlanul közelednek egymáshoz. Jaromil látja, hogy a nő szép, és a saját arcára gondol. Igyekszik magára erőltetni kipróbált, kemény mosolyát, de érzi, hogy nem megy. Egyre erősebben gondol az arcára, melynek lányos gyermekisége nevetségessé teszi őt a nő szemében, egész lénye semmi kis arcában összpontosul, s ez az arc egyre merevebb, egyre megkövültebb, és (ó, jaj!) el is pirul! Felgyorsítja tehát lépteit, hogy csökkentse annak valószínűségét, hogy a nő rápillant, mert ha egy szép nő kapja rajta, amint éppen

elvörösödik, nem viseli el azt a szégyent! 5

A tükör előtt töltött órák a reménytelenség szakadékába taszították; ám szerencsére akadt oly tükör, ami viszont a mennyekbe emelte. Ez a mennyek magasába emelő tükör nem volt más, mint a vers, az ő verse; vágyódott azok után, amelyeket még nem vetett papírra, s élvezettel gondolt a már megírtakra, mint ahogy a nőkre emlékezik az ember; nemcsak alkotója volt ezeknek a verseknek, de teoretikusuk és irodalomtörténészük is; tanulmányokat írt arról, amit írt, költészetének egyes szakaszait korszakokra osztotta föl, s megnevezte eme korszakokat, úgyhogy két-három éven belül megtanulta, hogy verselését historiográfust érdemlő fejlődésként szemlélje. Vigaszt lelt ebben: ott lent, ahol mindennapiságát élte, ahol iskolába járt, a mamával és a nagymamával ebédelt, az artikulálatlan üresség terjengett; odafönt viszont, a versekben, tájékozódási oszlopokat jelzőtáblákat tűzött ki; itt osztott és mozgalmas idő volt; egyik költői korszakából a másikba lépett (szeme sarkából lepillantva az eseménytelen állóvízre), és magamagának jelezhette lelkes rajongással egy újabb korszak jövetelét, amelyben képzelőerejének eddig még csak nem is sejtett távlatai nyílnak meg. És élhetett benne az a csendes és határozott tudat, hogy külsejének (és életének) jelentéktelensége ellenére egyedülálló kincs lakozik benne; vagy mondjuk másképp: az, hogy ő kiválasztott. Világosítsuk meg ennek a szónak a jelentését: Még ha nem is túl gyakran, merthogy a költő anyja nem nézte jó szemmel, Jaromil továbbra is meg-meglátogatta a festőt; ugyan a rajzolást már rég abbahagyta, viszont egyszer, kurázsiját összeszedve, megmutatta neki egy versét, s attól kezdve mindegyiket elvitte hozzá. A festő nagy érdeklődéssel olvasta és néha el is kérte őket, hogy a barátainak megmutassa; ez Jaromilt a boldogság szédítő magasságaiba repítette, hisz a festő, aki valaha oly szkeptikus volt a rajzait illetően, rendíthetetlen tekintély maradt számára; úgy hitte, hogy (a beavatottak tudatába rejtve) létezik a művészi értéknek egy abszolút mércéje (mint a méter prototípusa egy platinarúd formájában a sévres-i múzeumban), és hogy a festő ismeri ezt. De volt itt valami még csodálatosabb: Jaromil sose volt képes kitalálni, hogy versei közül a festőnek mi tetszik s mi nem; néha megesett, hogy olyan verset magasztalt, amelyet Jaromil csak úgy, ujjgyakorlatként írt, máskor pedig unottan tolt félre olyanokat, amelyekre a fiú büszke volt. Ugyan miként lehet megmagyarázni ezt? Ha egyszer Jaromil képtelen felismerni a valós értékét annak, amit ír, nem jelenti ez azt, hogy akaratlanul, találomra, akaratától, tudatától függetlenül teremt értéket, tehát hogy nem az ő érdeme (mint ahogy annak idején a szinte teljesen véletlenül felfedezett kutyaembervilággal bűvölte el a festőt)? – Természetesen – mondta a festő, amikor egyszer érintették ezt a témát. – Tán a gondolkodás eredménye az a fantasztikus elképzelés, amit beépítettél a versedbe? Szó sincs róla: hirtelen, váratlanul jutott eszedbe; ezeknek a látomásoknak nem te

vagy a szerzője, hanem inkább valaki, aki benned lakozik; valaki, aki versel benned. Ez a verselő valaki nem más, mint a tudattalannak az a hatalmas árama, ami átfolyik minden egyes emberen; nem érdem tehát, ha egyszer ez a folyam, melyben mindenki egyenlő, épp téged választott hangszeréül. A festő ezzel szerénységből akart leckét adni Jaromilnak, ám ő így is meglelte gőgjének csillogó-villogó magocskáját: ám legyen, nem ő az, aki képeket alkot a versben; de van itt valami titokzatos, ami épp az ő betűket rovó kezét választotta ki; így hát valami még nagyobb dologgal büszkélkedhetett, mint az érdem; a kiválasztottsággal büszkélkedhetett. Különben is, nem felejtette el, mit mondott neki a fürdővároskában az a hölgy: ez előtt a gyermek előtt fényes jövő áll. Úgy hitt az efféle mondatokban, mintha jövendölések volnának. A jövő a látóhatáron túli ismeretlen messzeség volt a számára, ahol a forradalom képzete (a festő gyakran beszélt a forradalom elkerülhetetlenségéről) egybefolyt a költők bohém szabadságának a képzetével tudta, hogy beteljesül ennek a jövőnek a dicsősége, s ez a tudat biztonsággal töltötte el, ami (önállóan és kapcsolódások nélkül) élt benne az összes kínos bizonytalanság mellett.

6 Ah, az a hosszú délutáni üresség, mikor Jaromil szobájába zárkózva felváltva néz hol az egyik, hol a másik tükrébe! Hogyan lehetséges ez? Hiszen mindenütt azt olvasta, hogy az ifjúság az élet legteljesebb időszaka! Honnan tehát ez a vákuum, az élet anyagának ez a ritkasága? Honnan az üresség? Ez a szó oly kellemetlenül hangzott, mint a vereség. És voltak más szavak is, melyeket az ő jelenlétében (legalábbis otthon, az üresség eme metropolisában) senkinek sem volt szabad kimondania. Például a szeretet és lányok szavakat. Mennyire gyűlölte a villa földszintjét lakó három embert! Gyakran voltak náluk vendégek késő éjszakáig, és a részeg hangok felhallatszottak az emeletre, köztük sikító női hangok is, amelyek valósággal marcangolták a paplanába temetkező, álmatlanul hánykolódó Jaromil lelkét. Unokatestvére csak két évvel volt idősebb nála, de ez a két év úgy magasodott közöttük, mint a két különböző korszakot egymástól elválasztó Pireneusok; az unokafivér, aki már főiskolás volt, a villába csinos lányvendégeket hordott (a szülők nyájas beleegyezésével), és kissé lenézte Jaromilt; a bácsit csak ritkán lehetett látni (teljesen lekötötték az örökölt üzletek), ám Jaromil nénikéjének hangjától zengett az egész ház; ahányszor csak találkozott Jaromillal, mindig ugyanazt a kérdést tette fel neki: Na mit csinálnak a lányok? Jaromil legszívesebben arcul köpte volna, mert a néni elnézően joviális kérdése a fiú egész nyomorúságát megvilágította. Nem mintha nem lett volna semmi kapcsolata a lányokkal, ezek azonban annyira gyérek voltak, hogy az egyes randevúk olyan messze estek egymástól, mint a csillagok a világűrben. A lányok szó tehát számára éppoly szomorúan csengett, mint a szorongás vagy a kudarc szavak. És ha a lányokkal való találkozások nem töltötték is ki idejét, kitöltötte azt a találkákra való várakozás, és ez a várakozás nem egyszerűen jövőbe révedést jelentett,

előkészület és stádium is volt egyben. Jaromil meg volt győződve róla, hogy a találka sikere elsősorban attól függ, hogy nem fog-e zavartan hallgatni, hogy beszélni tud-e majd. A találka elsősorban a beszélgetés művészete volt. Épp ezért egy füzetet rendszeresített, amelybe az elmesélésre méltó történeteket jegyezte fel; nem viccekről, anekdotákról volt szó, hisz azok semmi személyeset nem árulnak el arról, aki elmeséli őket. Azokat a történeteket jegyezte föl, amelyeket maga élt át; és mivel szinte semmit sem élt át. kitalálta őket: eközben azonban megőrizte jó ízlését; a kitalált (vagy olvasott, esetleg kihallgatott) történetek, melyek hőséül saját magát tette meg, nem arra voltak hivatva, hogy heroizálják őt, hanem csupán arra, hogy finoman, szinte észrevétlenül átcsúsztassák az állóvíz és üresség birodalmából abba a világba, ahol a mozgás és a kaland az úr. Különböző verssorokat is kiírt magának (megjegyzendő, hogy nem azokból a költeményekből, amelyeket ő maga is csodált), olyan sorokat, amelyekben a költők a női szépséget aposztrofálták, s amelyeket saját találmányként eladhatott, így írta ki például a következő idézetet: Szép trikolór volna orcád: ajkad, szemed, hajad... Persze az efféle verseket meg kellett szabadítani a ritmus műviségétől, s úgy előadni a lányoknak, mint egy hirtelen támadt ötletet, mint valami vicces bókot: A te arcod tulajdonképpen egy trikolór! Szem, száj, haj. Én nem ismerek más nemzeti színeket! Jaromil a találka alatt végig előre elkészített mondatait ismételgeti magában, és elrémülve gondol rá, hogy hangja természetellenesen fog csengeni, hogy bebiflázottan szólnak majd a mondatok, s úgy fogja őket felmondani, mint egy rossz műkedvelő színész. Így hát nem is meri elmondani őket, de mivel állandóan rájuk koncentrál, egy szót sem tud kinyögni. Feszengő hallgatásba fullad hát a találka, Jaromil gúnyt olvas ki a lány tekintetéből, és hamarosan el is köszön partnerétől, eltelve a vereség érzetével. Otthon asztalhoz ül, és dühösen, gyorsan, gyűlölettől eltelve írni kezd: Úgy folynak szemedből a pillantások, mint a húgy Puskával lövök hülye gondolataid kopott verebeire Lábad között posvány van, ahonnan békaezredek ugrálnak elő... És ír, egyre csak ír, majd elégedetten olvassa el maga után a szöveget, melynek képzeletvilágát gyönyörűségesen dühödtnek érzi. Költő vagyok, nagy költő, gondolja, majd a naplójába is bejegyzi: Nagy költő vagyok, felfokozott érzékenységgel, ördögi képzelőerővel, érzem azt, amit mások nem éreznek... Közben pedig megjön a költő anyja, és a szobájába megy... Jaromil a tükörhöz lép, és hosszan nézi gyűlölt gyermekarcát. Oly sokáig nézi, míg végül meg nem látja rajta a kivételesség és a kiválasztottság fényét. Közben pedig a szomszéd szobában anyja lábujjhegyre ágaskodva emeli le a falról férje aranykeretes arcképét.

7 Aznap tudta meg az özvegy, hogy férjének már régen, a háború kitörése előtt viszonya volt egy fiatal zsidó lánnyal; amikor a németek megszállták Csehországot, és a zsidóknak a gyalázat sárga csillagát kellett viselniük a kabátjukon, a férfi nem

hagyta el a lányt, továbbra is találkoztak, és segített neki, ahogy csak tudott. Aztán a lányt elhurcolták a terezíni gettóba, és a férfi esztelen tettre szánta el magát: a cseh őrök segítségével sikerült bejutnia Terezín városába, és pár percre láthatta kedvesét. A siker újabb próbálkozásra sarkallta, másodszor is elindult hát Terezínbe, de ezúttal elfogták, hogy aztán már soha többé ne térjen vissza sem ő, sem pedig a kedvese. A láthatatlan urna, amelyet a költő anyja a fején hordott, most férjének képével együtt bekerült a szekrény mögé. Nem kell immár emelt fővel járnia, nincs már semmi, ami egyenessé tenné a tartását, mert másokat illet minden erkölcsi pátosz. Egyfolytában ott cseng fülében annak a zsidó öregasszonynak a hangja, aki férje szeretőjének volt a rokona, és ezt mondta neki: – Ő volt a legbátrabb férfi, akit valaha ismertem. És egyedül maradtam ezen a világon. Az egész családom ott maradt a koncentrációs táborban. A zsidó nő fájdalmas dicsősége teljében ült vele szemben, az a fájdalom viszont, amit az anya élt meg ekkor, híján volt minden dicsőségnek; a költő anyja érezte, amint a fájdalom nyomorultul meggörnyed benne.

8 Ti, habozva füstölő szénaboglyák meglehet szívének dohányát pöfékelitek írta, és egy mezőn eltemetett lánytestet képzelt maga elé. Verseiben gyakran bukkant fel a halál. Ám a költő anyja nagyot tévedett (mert még mindig ő volt verseinek első olvasója), amikor ezt az élet tragikumától megigézett fiú koraérettségével magyarázta. Annak a halálnak, amelyről Jaromil verselt, vajmi kevés köze volt az igazi halálhoz. A halál akkor válik valósággá, amikor az öregedés repedésein kezd beszivárogni az emberbe. Jaromil számára azonban végtelenül messze volt; absztrakt volt; számára ez nem valóság volt, hanem álom. De vajon mit keresett ebben az álomban? A végtelenséget kereste benne. Élete reménytelenül kicsi volt, körötte pedig minden szürke és semmilyen. És a halál az abszolút; nem lehet sem félbevágni, sem fölaprítani. A lányok jelenléte az semmi volt (egy kis érintés meg sok üres szó), nem jelenlétük viszont végtelenül nagyszerű; amikor maga elé képzelte a mezőn eltemetett lányt, egyszerre csak fölfedezte a gyász fennköltségét és a szerelem nagyságát is. Ám a halálról szóló álmaiban nemcsak az abszolútumot, de a boldogságot is kereste. A földben lassan fölszívódó testről álmodott, s olybá tetszett neki, hogy a szerelem gyönyörű aktusa ez, amelyben a test lassan és édesen földdé változik. A világ szüntelenül megsebezte őt; mndu, nia]anlpjnilt a nők előtt, ” szégyelltek hogy jdnévétiic. Az ő halálálmában csak hallgatás volt, meg hosszú, néma és boldog élet. Igen, Jaromil halála eleven volt; varázslatosan hasonlított ahhoz az időhöz, mikor az embernek nem kell kilépnie a világba, mert ő maga a világ, s fölé borul anyja hasának édes belső boltozatja. Egy ilyen, az örök boldogsághoz hasonlatos halálban szeretett volna egyesülni

az imádott nővel. Egyik versében a szeretők úgy ölelkeztek, hogy átnőttek egymásba, mígnem egyetlenegy, mozgásra képtelen lénnyé forrtak össze, lassan változva át mozdulatlan ásvánnyá, az idővel dacolóvá és örökkévalóvá. Máshol meg úgy képzelte, hogy a szeretők oly végtelenül sokáig maradnak egymás mellett, míg be nem növi őket a moha, és maguk is mohává nem válnak; azután pedig véletlenül rájuk tapos egy láb, s ők (mert a moha épp virágzik) oly kimondhatatlanul boldogan lebegnek a térben, amilyen boldog csakis a lebegés lehet.

9 Azt hiszik, hogy a múlt, mert már bekövetkezett, kész és „változtathatatlan? Ah, nem, ruhája színjátszó taftból készült, s ahányszor csak rápillantunk, mindig másmilyennek látjuk. A költő anyja nemrég még szemrehányást tett magának, hogy a festő miatt elárulta a férjét, most pedig a haját tépi, mert a férje miatt elárulta egyetlen szerelmét) Milyen gyáva is volt! Mérnöke egy nagy romantikus történet szereplője volt, míg neki, mint valami cselédnek, csak a hétköznap héja maradt. És annyira eltöltötte a félelem meg a lelkifurdalás, hogy a festővel átélt kaland átcsapott a feje felett, anélkül hogy egyáltalán képes lett volna érzékelni. Most látja csak: egyetlen nagy lehetőségét dobta el, amit az élet valaha szívének felkínált. Rögeszmésen tért vissza újra és újra gondolatban a festőhöz. Ugyanakkor az volt az egészben a figyelemre méltó, hogy emlékei nem a prágai műterem hátterére rajzolták föl a férfit, ahol az érzéki szerelem napjait élték meg együtt, hanem a folyó átszelte pasztell táj háttere elé, vízen ringó csónakkal és a fürdővároska reneszánsz árkádsorával. Szívének paradicsomát ezekben a csöndes, fürdővárosi hetekben találta meg, amikor még nem született meg a szerelem, csupán megfogant. Szerette volna felkeresni a festőt, és megkérni, hogy térjenek vissza, hogy kezdjék újraélni szerelmük történetét, s hogy ez előtt a pasztell háttér előtt éljenek, szabadon, vidáman, gátlások nélkül. Egy szép napon fölment a festő lakásához vezető lépcsőn. Ám mégsem csöngetett be, mert bentről élénk női hangot hallott. Aztán addig járt fel-alá a ház előtt, míg meg nem pillantotta a férfit; mint mindig, most is bőrkabátban volt, és derekát átölelve egy fiatal lánykát kísért a villamosmegállóhoz. Amikor visszafelé jött, elindult szembe vele. A férfi megismerte, és meglepetten üdvözölte. A költő anyja úgy tett, mintha őt is meglepné a véletlen találkozás. A férfi felhívta a műterembe. A nőnek a torkában dobogott a szíve, mert tudta, hogy az első könnyed érintésre elolvad a karja közt. A festő borral kínálta; megmutatta neki az új képeit; olyan, baráti mosollyal nézett rá, amilyennel az ember a múltjára mosolyog; egyszer sem ért hozzá, végül pedig lekísérte a villamoshoz.

10 Egy szép napon, mikor osztálytársai a két óra közti szünetben mind a tábla körül gyülekeztek, úgy érezte, eljött az ő ideje; észrevétlenül odament egyik osztálytársnőjéhez, aki egyedül ült a padban; már régen tetszett neki a lány, és

gyakorta hosszan elnézték egymást; most leült mellé. Amikor pajkos osztálytársaik meglátták őket együtt, rögvest viccet csináltak a dologból, csendes nevetéssel kimentek az osztályból, s kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Amíg osztálytársai háta vette körül, szabadnak és észrevétlennek érezte magát, ám amikor magára maradt a lánnyal az osztályban, úgy érezte magát, mint egy megvilágított színpadon. Iparkodott (már megtanult más, nemcsak előre megírt mondatokat is mondani) mulattató szellemességekkel előrukkolni, hogy elfedje zavarát. Azt mondta, hogy az osztálytársak tette a lehető legkelekótyább cselekvésre példa; előnytelen azokra nézve, akik aktív részesei (hiszen most ott bámészkodhatnak a folyosón kielégítetlen kíváncsiságukkal), viszont jól jön azoknak, akik ellen irányult (most együtt lehetnek, miként azt szerették volna). Az osztálytársnő helyeselt, és hozzáfűzte, hogy ezt ki kéne használni. A csók a levegőben lógott. Elég lett volna a lányhoz hajolni. És mégis, a lány ajkáig megteendő út végtelen hosszúnak és nehéznek tetszett Jaromil számára; beszélt, beszélt, és nem csókolt. Aztán becsöngettek, ami azt jelentette, hogy nemsokára jön a tanár úr, és rákényszeríti az ajtó köré csoportosult diákokat, hogy kinyissák az osztálytermet. Ez izgalomba hozta őket. Jaromil kijelentette, hogy azzal állnának a legjobban bosszút osztálytársaikon, ha irigykedniük kellene, hogy ők ketten milyen jól csókolóztak itt. Azután ujjával megérintette osztálytársnője száját (ugyan honnan volt mersze hozzá?), és mosolyogva azt mondta, hogy az így kifestett száj biztosan jól látható nyomot hagyna az ő arcán is. És az osztálytársnő is helyeselt, hogy kár volt nem csókolózni, és miközben ezt mondta, az ajtó mögött hallani lehetett a tanár felháborodott hangját. És Jaromil azt mondta, kár, hogy a tanár meg az osztálytársak nem láthatják arcán a csókok nyomát, és megint csak szeretett volna a lányhoz hajolni, és az ajkához vezető út megint csak oly hosszúnak tetszett számára, mint egy Mont Blanc-i kirándulás. – Igen, irigyelniük kéne – mondta az osztálytársnő, és rúzst meg zsebkendőt vett elő, a zsebkendőt bekente rúzzsal, és megjelölte Jaromil arcát. Aztán kinyílt az ajtó, az osztályba berontott a felbőszült tanár meg a tanulók. Jaromil és osztálytársnője úgy álltak fel, ahogyan a tanár belépésekor szokás; ott álltak egyedül az üres padsorok között, velük szemben a nézősereg, akik mind Jaromil arcát bámulták, s rajta a rengeteg, gyönyörű vörös foltot. És ő csak állt, közszemlére kitéve, büszkén és boldogan.

11 Az irodában, ahol dolgozott, udvarolt neki az egyik kolléga. Nős volt, és igyekezett rábeszélni a költő anyját, hogy egyszer hívja meg a lakására. A költő anyja megpróbálta kifürkészni, milyen álláspontra helyezkedne Jaromil az ő erotikái szabadságával kapcsolatban. Óvatosan kezdte, más özvegyekről beszélt, akiknek férje szintén elesett, és arról, hogy ezeknek a nőknek milyen nehéz új életet kezdeni. – Mi az, hogy új élet – reagált ingerülten a fiú: – Azt jelentse ez, hogy új élet, új férfival?

– Természetesen ez is hozzátartozik. Jaromil, az élet megy tovább, az életnek meg kell adni azt, ami az övé... A nő hűsége elesett férjéhez, ez egyike volt Jaromil szent mítoszainak; egyfajta garanciája volt annak, hogy az abszolút szerelem nem csupán költeményi kitaláció, hanem hogy nagyon is létezik, és hogy érdemes érte élni. – Hogyan kurválkodhatnak azok a nők, akik egyszer már megélték a nagy szerelmet valaki mással? – háborodott fel Jaromil, midőn a hűtlen özvegyekről hallott. – Egyáltalán hogy érinthetnek meg valaki mást, ha egyszer emlékezetükben él megkínzott és legyilkolt kedvesük? Hogyan kínozhatják tovább a megkínzottat, miként gyilkolhatják meg újra a már legyilkoltat? , A múlt ruhája színjátszó taftból készült. A költő anyja visszautasította a rokonszenves kollégát, és megint teljesen másnak látta múltját: Hisz nem is igaz, hogy a festőt a férje miatt hagyta el. Jaromil volt az igazi ok, neki akarta megőrizni az otthon békéjét! Hogy a mai napig szorongásban él, hogy retteg saját mezítelenségétől – ez is Jaromil miatt van, mert ő tette csúffá a hasát. Sőt még férje szerelmét is őmiatta veszítette el, amikor mindenáron és makacsul a gyermek megszületését akarta! A kezdet kezdetétől mindent csak elvett tőle a fiú!

12 Egy más alkalommal (akkor már sok valóságos csókot tudhatott maga mögött) a Stromovka park elhagyatott ösvényein kószált egy lánnyal, akivel a táncórán ismerkedett meg. Beszélgetésük fonalát nemrég vágta el a hallgatás, és a csöndben hallani lehetett lépteiket, együtt lépésüket, ami egyszerre elárulta róluk azt, amit egészen addig megnevezni sem mertek: hogy együtt mennek, és ha egyszer együtt mennek, valószínűleg szeretik is egymást; a hallgatásukba belekoppanó léptek ezt bizonyították rájuk, és járásuk egyre lassult, míg a lány egyszerre csak Jaromil vállára hajtotta fejét. Olyan szép volt ez az egész, csakhogy még mielőtt Jaromil kiélvezhette volna ezt a szépséget, érezni kezdte, hogy izgalomba jön, ráadásul nagyon is látható módon. Ettől megrémült. Arra koncentrált, hogy izgalma látható jele a lehető leghamarabb tűnjön el, ám minél jobban szerette volna ezt, kívánsága annál kevésbé teljesült. Rettegett, hogy a lány tekintete lejjebb téved, és megpillantja testének eme kompromittáló gesztusát. Igyekezett tekintetét fölfelé irányítani, és a madarakról beszélt neki a fák ágain, meg a felhőkről az égen. Ez a séta csurig volt boldogsággal (eddig még egyetlen nő sem hajtotta vállára a fejét, és Jaromil ebben a gesztusban egy életre szóló odaadás jelét látta), de telve volt szégyennel is. Félt, hogy teste megismétli ezt a kínos indiszkréciót. Hosszas töprengés után egy hosszú és széles szalagot szerzett anyja fehérneműs szekrényéből, és a következő találka előtt úgy tekerte alsónadrágja alá, hogy izgalmának esetleges bizonyítéka a lábához kötve maradjon.

13

Azért választottuk ki épp ezt az epizódot egy tucat másik közül, hogy elmondhassuk: Jaromil számára az eddig megismert legnagyobb boldogság a vállán nyugvó leányfej volt. A lányfej neki többet jelentett a lánytestnél. Nem értett túlságosan a testhez (mi az, hogy szép női láb? milyen egy szép fenék?), ugyanakkor az arc érthető volt számára, és csakis ez számított a szemében a női szépség megítélésekor... Ezzel persze nem azt akarjuk állítani, hogy nem érdekelte a test. A leánymezítelenség képzetébe beleszédült. Ám ne feledkezzünk meg egy apró különbségről: Nem a lánytest mezítelensége után vágyott; a lányarc volt vágyakozásának tárgya, a lányarc, melyet beragyog a test mezítelensége. Nem arra vágyott, hogy a lánytestet birtokolja; a lányarcot szerette volna, ami aztán szerelme bizonyságául odaadja a leánytestet is. Ez a test kívül esett tapasztalatai világán, és épp ezért írta róla a verseket számolatlanul. Mert hányszor bukkan fel akkori verseiben a női öl! Csakhogy a poézis csodamágiájának (a tapasztalatlanság mágiájának) segítségével Jaromil ezt a szülő és közösülő szervet mennyei tárggyá, játékos álmok témájává tette. Így például egyik versében azt írta, hogy a lánytest közepében kis órák vannak, ütemre ketyegők. Máskor meg azt képzelte el, hogy láthatatlan lények otthona ez. Megint máskor a nyílás ragadta meg képzeletét, és látta magát, amint gyermekgombóccá gömbölyödve zuhan-zuhan ebbe a nyílásba, míg végül puszta zuhanássá változik, zuhanássá, amely egy életen át zuhan az ő testében. Egy további versében pedig a lánylábak két egymásba ömlő folyóvá változnak; ebbe az összefolyásba egy titokzatos hegyet képzelt bele, amelynek kitalált, biblikusan hangzó nevet adott; ez volt a Szejn-hegy. Más alkalommal a kerékpározó bolyongásairól írt (ez a szó, hogy kerékpározó, oly szépnek tűnt számára, mint, mondjuk, az alkonyat), aki fáradtan teker a tájban, ami nem más, mint az ő teste, a két szalmakazal pedig, ahová a fáradt vándor aludni térne, a két lánykebel. Mily gyönyörű is volt bolyongani a meg nem ismert, meg nem látott, nem valóságos női testen, a pattanásoktól, apró kis szépséghibáktól és betegségektől mentes testen, elképzelt testen – ezen a megáldott játszótéren. Mily elbűvölő is volt oly hangon beszélni a női mellről és ölről, amilyenen a gyerekeknek szokás mesélni; igen, Jaromil a gyöngédség birodalmában élt, az pedig a műgyermekkor birodalma. Azért mondjuk, hogy mű, mert az igazi gyermekkor az nem éppen maga a paradicsom, és nem is túl gyengéd. A gyöngédség abban a pillanatban születik, mikor az ember a felnőttkor küszöbére vettetik, és szorongva döbben rá a gyermekévek előnyeire, melyeket mint gyermek föl sem fogott. A gyöngédség rémület a felnőttkor előtt. A gyöngédség kísérlet egy műtér kialakítására, ahol az a szabály, hogy úgy fordulunk a másikhoz, mintha gyerek volna.

A gyöngédség félelem is – félelem a szerelem testi következményeitől; a gyöngédség – próbálkozás, hogy a szerelmet elraboljuk a felnőttség birodalmából (ahol kötelez, ahol csalfa, ahol tele van felelősséggel és testtel), és gyermeknek tekintsük a nőt. Könnyedén kopogtat nyelvének szívével, írta egyik versében. Úgy találta, hogy a nő nyelve, kisujja, keble, köldöke, mind-mind önálló lény, akik hangtalanul beszélgetnek egymással; úgy találta, hogy a lánytest ezer meg ezer lényből áll össze, és hogy szeretni ezt a testet annyit tesz, mint kihallgatni ezeket a lényeket, és meghallani, hogy a két kebel titkos nyelven egymásnak mit mesél.

14 A költő anyja kínozta magát az emlékezéssel. Ám egyszer, amikor ismét hátratekintett, hektárnyi édenkertet pillantott meg emlékeiben, ahol Jaromillal, a csecsemővel élt, és ekkor helyesbítenie kellett önmagát; nem, nem igaz, hogy Jaromil mindig csak elvett tőle; épp ellenkezőleg, ő volt az, aki a legeslegtöbbet adta neki az életben. Az élet egy olyan darabját adta neki, amelyet nem szennyez hazugság. Nem jöhet semmiféle zsidó lány valami koncentrációs táborból, hogy kijelentse: ennek a boldogságnak a felszíne alatt csak alakoskodás és üresség volt. Ez a hektárnyi édenkert, ez volt a költő anyjának egyetlen igazsága, És a múlt (mintha egy kaleidoszkópot forgatna) már megint más képet mutatott: Jaromil őt soha semmi értékestől meg nem fosztotta, csak lerántotta az aranyozott álcát arról, ami csupán hazugság és hamisság volt. Még meg sem született, és segített leleplezni, hogy a férje nem szereti, tizenhárom évvel később pedig megvédte egy őrült kalandtól, ami semmi mást nem hozott volna neki, csak újabb fájdalmat. Arra gondolt, hogy Jaromil gyermekkorának közös élménye számára kötelező szent szerződés. Ám egyre inkább azt kellett látnia, hogy a fia megszegi ezt a szerződést. Amikor szólt hozzá, látta, hogy Jaromil nem figyel oda, és hogy a fiú feje olyan gondolatokkal van tele, amelyekből vele egyet sem akar megosztani. Rádöbbent, hogy Jaromil szégyelli magát előtte, hogy kezd őrködni a maga testi, lelki titkai felett, s olyan fátyolba burkolózik, amelyen ő, az anya nem lát keresztül. Fájt ez neki, meg nyugtalanította is. Hát nem az állott abban a szerződésben, amit még Jaromil kiskorában kötöttek, hogy mindörökre a bizalmasa marad, hogy sosem fog szégyenkezni előtte? Arra vágyott, hogy az akkor megélt igazsága tovább tartson. Mint kisgyerek korában, és minden reggel meghagyta neki, hogy mit vegyen fel, s így a fehérnemű megválasztásával egész nap jelen volt a ruhája alatt. Amikor megérezte, hogy ez kellemetlen a fiúnak, azzal állt bosszút, hogy a legkisebb rendetlenségért, a legkisebb piszokfoltért is megdorgálta. Előszeretettel maradt benn a szobában, amikor a fiú öltözött vagy vetkőzött, hogy ekképpen büntesse merész szégyenlősségéért. – Jaromil, gyere, mutasd magad – hívta be egyszer, amikor vendégek jöttek. – Uramisten, hogy nézel ki! – rémüldözött hangosan, amikor megpillantotta a fiú gondosan összekócolt frizuráját. Fésűt ragadott, s miközben tovább társalgott a vendégekkel, megfogta a fiú fejét, és fésülni kezdte. És a nagy költő, akit ördögi

fantáziával áldott meg az ég, és aki Rilkéhez volt hasonlatos, csak ült vörösen és dühösen, s hagyta, hogy fésüljék; egyetlen, amire képes, az a (hosszú éveken át gyakorolt) rideg mosoly volt, amit az arcára merevített. A költő anyja hátrált egy lépést, hogy kiértékelje fodrászművét, aztán a vendégekhez fordult: – Az isten szerelmére, mondják meg, mit vigyorog így ez a gyerek? És Jaromil megesküdött, hogy ezután mindörökké azokhoz fog tartozni, akik radikálisan meg akarják változtatni a világot.

15 Amikor Jaromil megérkezett, már javában folyt a vita; arról volt szó, hogy mi a haladás, és hogy létezik-e egyáltalán. Körülnézett, és megállapította, hogy a fiatal marxisták köre, ahová egyik iskolatársa hívta meg, pontosan olyan diákokból áll, amilyenek a prágai gimnáziumokba is járnak. A figyelem ugyan feszültebb volt, mint azokon a vitákon, amelyeket a csehtanárnőjük szokott rendezni, ám azért itt is voltak nyughatatlan diákok; egyikük egy liliomszálat szagolgatott, amivel nevetésre késztette a többieket, úgyhogy végül is a gyűlés színhelyéül szolgáló lakás tulajdonosa, egy fiatal, fekete hajú férfiú elvette tőle a virágot. Aztán Jaromil hegyezni kezdte a fülét, mert az egyik jelenlévő állította, hogy művészetben nem lehet haladásról beszélni; mert, úgymond, Shakespeare nem volt rosszabb szerző a mai kortárs drámaíróknál. Jaromilnak nagy kedve támadt bekapcsolódni a vitába, de nehezére esett számára szokatlan környezetben beszélni; félt, hogy mindenki az ő piruló arcát és bizonytalanul gesztikuláló kezét nézi majd. És mégis, annyira szeretett volna egyesülni ezzel a kis gyülekezettel, és tudta, ehhez az kell, hogy megszólaljon. Hogy bátorságot gyűjtsön, a festőre gondolt, nagy tekintélyére, amelyben sosem kételkedett, és lélekben azt bizonygatta magának, hogy ő a mester tanítványa és barátja. Végül sikerült annyira megemberelnie magát, hogy bele mert szólni a vitába. Azokat a gondolatokat ismételte el, amelyeket a festőnél tett látogatásai során hallott. Annál, hogy nem a maga gondolatait használta fel ez alkalomból, sokkal figyelemreméltóbb az a körülmény, hogy nem a saját hangján adta elő őket. Még ő maga is meghökkent egy kicsit, hogy a hang, amelyen megszólal, a festő hangjához hasonlatos, és hogy ez a hang magával ragadja a kezét is, amely a festő gesztusait ismétli meg a levegőben. Azt mondta, hogy a művészetben is tagadhatatlan a haladás: a modern irányzatok abszolút fordulópontot jelentenek a művészet ezeréves történelmében; végre felszabadították a művészetet a politikai és filozófiai nézetek propagálásának és a valóság utánzásának kötelessége alól, úgyhogy voltaképp azt mondhatnák, hogy emez irányzatok felbukkanásával kezdődik a művészet igazi története. Ekkor a jelenlévők közül többen is szerettek volna közbevetni valamit, de Jaromil nem engedte szóhoz jutni őket. Eleinte kellemetlenül érezte magát, amikor a festő szavait és hanghordozását hallotta vissza saját szájából, ám aztán biztonságot

adtak neki a kikölcsönzött szavak és mondatok; úgy bújt mögéjük, mint valami pajzs mögé; nem félt, nem szégyenkezett többé; elégedetten hallgatta, hogy milyen jól hangzanak a mondatok ebben a környezetben, és csak beszélt és beszélt. Marx gondolatára hivatkozott, hogy az emberiség eddig csak előtörténetét élte, s hogy valódi történelme majd csak a proletárforradalommal veszi kezdetét, amely forradalom nem más, mint a kényszerűség világából a szabadság birodalmába való ugrás. A művészet történetében pontosan ilyen döntő pillanat volt, amikor André Breton és szürrealista társai fölfedezték az automatikus írást és vele az ember tudatalattijának csodás kincsesházát. Abban, hogy mindez szinte egy időben zajlott le az oroszországi szocialista forradalommal, van bizonyos jelentőségteljes szimbolika, hiszen az emberi képzelőerő felszabadítása az emberiség számára ugyanúgy ugrást jelent a szabadság birodalmába, mint a gazdasági kizsákmányolás fölszámolása. Ezen a ponton kapcsolódott be a vitába a fekete hajú férfi; megdicsérte Jaromilt, hogy védi a haladás eszméjét, ám azt kétségbe vonta, hogy éppen a szürrealizmust kellene egy sorba állítani a proletárforradalommal. Ellenkezőleg, mondta, ő azon a véleményen van, hogy a modern művészet dekadens, és hogy a proletárforradalomnak megfelelő művészeti irányzat az a szocialista realizmus. Nem André Breton, hanem Jiří Wolker, a cseh szocialista realista költészet megalapítója kell hogy a példaképünk legyen. Jaromil nem most találkozott először ilyen nézetekkel, már a festő is mesélt neki efféléről, szarkasztikus nevetés kíséretében. Jaromil is megpróbálkozott tehát a szarkasztikus nevetéssel, és kijelentette, hogy a szocialista realizmus művészi szempontból nem jelent semmi újat, s szinte hajszálra azonos a polgári giccsel. Erre a fekete hajú férfi azt vetette ellen, hogy csak az a művészet lehet modern, amely segít az új világért folytatott harcban, amire a szürrealizmus nemigen lehet képes, hisz a széles néptömegek nem értik. A vita érdekes volt; a fekete hajú férfi megnyerő kedvességgel sorolta ellenérveit, nem viselkedett úgy, mint valami megfellebbezhetetlen tekintély, úgyhogy a vita nem fajult veszekedéssé, bár Jaromil, megrészegedve attól, hogy a figyelem középpontjába került, időnként görcsösen ironikus megjegyzéseket tett; egyébként senki sem hozott végleges ítéletet, és a vitába később mások is bekapcsolódtak, úgyhogy azt a gondolatot, amiért Jaromil kiállt, hamarosan háttérbe szorították más témák. De valóban olyan fontos volt az, hogy van haladás vagy nincs, hogy burzsoá avagy forradalmi-e a szürrealizmus? Valóban olyan fontos volt az, hogy kinek van igaza, neki vagy nekik? A fontos az volt, hogy egyesült velük. Vitatkozott, ám mégis forró rokonszenvet érzett irántuk. Már nem is figyelt rájuk, csak arra gondolt, hogy milyen boldog; olyan közösségre lelt, ahol nem a mama fia, nem az osztály tanulója, hanem saját maga. És arra gondolt, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmaga, ha teljes mértékben mások között van. Aztán a fekete hajú férfi fölállt, és mindenki tudta, hogy fel kell állni, és el kell menni, mert mesterüknek dolga van, említette is egypárszor szándékolt homályossággal, ami azt a bizonyos dolgot fontosnak tüntette fel, és ez imponált a résztvevőknek. És amikor már az előszobában álltak az ajtó körül, Jaromilhoz

odalépett egy szemüveges lány. Áruljuk el rögvest, hogy Jaromil mind az ideig észre sem vette; merthogy nem is volt rajta semmi feltűnő, inkább olyan semmilyen volt; nem volt csúnya, inkább csak nem adott magára; nem festette magát, haját simán fésülte hátra homloka fölött, látszott, hogy fodrászkéz nem érte, a ruhája pedig olyan volt, amit csak azért hord az ember, mert mégsem járhat meztelenül. – Nagyon érdekes volt, amit mondtál – szólt a lány. Szívesen elbeszélgetnék még veled erről...

16 A fekete hajú férfi lakásától nem messze volt egy park; oda bementek, és közben hadarva beszélgettek; Jaromil megtudta, hogy a lány egyetemista, és hogy két évvel idősebb nála (ez az információ esztelen büszkeséggel töltötte el); rótták a köröket a kis park ösvényein, mindketten nagyon művelten beszéltek, a lehető leggyorsabban el akarták mondani egymásnak, hogy mit gondolnak, miképpen vélekednek, hogy micsodák-kicsodák is ők egyáltalán (a lányt inkább a tudomány érdekelte, a fiút inkább a művészetek); elhadarták az általuk tisztelt nagy nevek listáját, és a lány megismételte, hogy valósággal lenyűgözték Jaromil rendkívüli nézetei; egy pillanatra elhallgatott, majd ephébosznak nevezte Jaromilt; igen, már amikor belépett a szobába, már akkor úgy tetszett neki, hogy egy csinos ephéboszt lát maga előtt... Jaromil ugyan nem tudta, mit is jelent ez a szó pontosan, de csodálatosnak találta, hogy elneveztetett, ráadásul egy görög szóval; egyébként annyit azért sejtett, hogy az ephébosz szó olyasvalakit jelöl, aki fiatal, ám nem azt a fiatalságot jelenti, amit saját tapasztalatából ismert, nem az esetlen és degradáló, hanem az erős és csodálatra méltó ifjúságot. Az ephébosz szó kimondásával az egyetemista lány tehát a nem felnőttet szólította meg benne, ám ugyanakkor felemelte eme nem felnőtt állapot kínosságából, sőt, előnnyé változtatta azt. Ez annyira bátorítóan hatott Jaromilra, hogy a parkban megtett hatodik kör után tettre szánta el magát, arra a tettre, amire már az első pillanattól kezdve készült, de amihez eddig hiába gyűjtötte a bátorságot: átkarolta az egyetemista lányt. Az a kifejezés, hogy átkarolta, nem egészen pontos; talán jobb lenne azt mondani, hogy kezét a lány dereka és könyöke közé csúsztatta; olyan észrevétlenül tette ezt, mintha azt kívánná, hogy a lány észre se vegye; és tényleg, a lány nem reagált a mozdulatra, úgyhogy a fiú keze olyan bizonytalanul nyugodott a testén, mint egy idegen, odavetett tárgy, mint egy retikül, mint valami csomag, amiről tulajdonosa szinte meg is feledkezett, és ami bármikor lepottyanhat a földre. Ám aztán a kéz egyszerre csak érezni kezdte, hogy a derék, amelyen nyugszik, nagyon is tud róla. És a lába is megérezte, hogy a lány lassítja lépteit. Jaromil már ismerte ezt a lassulást, és tudta, valami elkerülhetetlen lóg a levegőben. És ahogyan az már lenni szokott, ha valami elkerülhetetlen közeledik, az ember (hogy legalább minimális jelét adja annak, hogy valamennyire ura az eseményeknek) sietteti az elkerülhetetlent: Jaromil végig mozdulatlanul függő keze egyszerre csak megélénkült, és megszorította a lány karját. E pillanatban az egyetemista lány megállt, szemüvegét Jaromilra emelte,

és kezéből (a másikból) a táskáját a földre ejtette. Jaromilt elképesztette ez a gesztus: először is annyira el volt bűvölve, hogy tudomást sem vett a lány aktatáskájáról; az alázuhanó aktatáska tehát úgy lépett színre, mint egy égi jeladás. És aztán, amikor eszébe jutott, hogy a lány egyenesen az egyetemről ment a marxista gyűlésre, és az aktatáskában minden bizonnyal jegyzetek vannak és komoly tudományos tanulmányok, akkor még jobban elbódult; úgy érezte, a lány az egész egyetemet ejtette le a földre csak azért, hogy szabaddá vált kezével átfoghassa őt. Az aktatáska zuhanása tényleg annyira patetikus volt, hogy egyfajta ünnepélyes kábulatban kezdtek csókolózni. A csók nagyon hosszúra nyúlt, s mikor aztán végre befejeződött, és nem tudták, hogyan tovább, a lány újra felemelte rá szemüvegét, és hangjában izgatott szorongással azt mondta: – Te most azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint a többi. De nem szabad azt hinned, hogy olyan vagyok, mint a többi. Ezek a szavak talán még az aktatáska alázuhanásánál is patetikusabbak voltak, és Jaromil döbbent ámulattal konstatálta, hogy olyan nő áll előtte, aki szereti őt, aki az első látásra beleszeretett, csodaszerűen és nem megérdemelten. És fürgén azt is rögzítette (legalábbis tudata peremén, hogy azután később figyelmesen és gondosan tanulmányozhassa), hogy az egyetemista lány úgy beszél a többi nőről, mintha azokkal neki, Jaromilnak oly bőséges tapasztalatai volnának, hogy az fájdalmat okoz annak a nőnek, aki szereti őt. Biztosította a lányt, hogy nem tartja azonosnak őt semmiféle más nővel; azután a lány felemelte a földre zuhant aktatáskát (Jaromil most jobban megfigyelhette: valóban nehéz volt, könyvektől dagadozott), és elindultak, hogy hetedszer is körbejárják a parkot; amikor aztán újra megálltak, és ismét csókolózni kezdtek, hirtelen éles fénycsóva lepte meg őket. Két rendőr állt velük szemben, és az igazolványukat kérték. A szerelmesek zavartan kotorásztak személyijük után; remegő kézzel nyújtották át az okmányt a rend őreinek, akik vagy a prostitúció ellen szándékoztak felvenni a harcot, vagy csak egy kis szórakozásra vágytak a fárasztó szolgálat közben. Mindenesetre mindkettejüknek felejthetetlen élménnyel szolgáltak: az este egész hátralévő részében (Jaromil hazakísérte a lányt) az előítéletektől, a moralizmustól, a rendőrségtől, az idősebb generációktól, az ostoba törvényektől, egyszóval az elsöprésre megérett rothadó világtól üldözött szerelemről társalogtak.

17 Szép nap volt, az este is szép volt, de mire Jaromil hazaért, már majdnem éjfél volt, s a költő anyja izgatottan járt föl-alá a szobákban. – Tudod, milyen szörnyen izgultam érted? Hol voltál? Te egyáltalán nem vagy rám tekintettel! Jaromil még telve volt a nagy nap élményeivel, és úgy válaszolgatott anyja kérdéseire, mintha még mindig a marxista körben volna; a festő magabiztos hangját utánozta.

Az anya rögvest felismerte ezt a hangot; a fia arcát látta, ám elvesztett szeretőjét hallotta szólni; egy arcot látott, ami nem az övé immár, egy hangot hallott, ami szintúgy nem az övé; úgy állott előtte a fia, mint a kétszeres megtagadás tükröződése; elviselhetetlennek találta az egészet. – Meg fogsz ölni! Meg fogsz ölni! – kiáltotta hisztérikusan, és kirohant a szomszéd szobába. Jaromil rémülten állt, és valami nagy bűn érzése öntötte el. (Ah, fiacskám, sosem szabadulsz meg ettől a bűntudattól. Bűnös vagy, bűnös! Mindahányszor elmész hazulról, magaddal viszed szemrehányó, hazahívó tekintetét! Úgy fogsz járni-kelni a világban, mint egy hosszú madzagra kikötött eb! Akármilyen messze jársz is majd, mindig érezni fogod a nyakörvet magadon! Ha nőkkel leszel, ha ágyba bújsz velük, akkor is egy hosszú zsineg nyúlik majd a nyakadtól valahová messze, és anyád, aki végét a kezében tartja, a rángató mozgásból érzékelni fogja azokat az illetlen mozdulatokat, amelyeknek átengeded magadat!) – Anya, kérlek, ne haragudj, anya, kérlek, bocsáss meg nekem! – térdepel félénken anyja ágya mellett, és nedves arcát simogatja. (Charles Baudelaire, negyvenéves korodban is félni fogsz a saját anyádtól!) És a költő anyja még sokáig nem bocsát meg neki, hogy minél tovább érezze a fiú ujjait a bőrén.

18 (Ez Xaverrel sosem fordulhatott volna elő, mivelhogy Xavernek nem volt sem anyja, sem apja, és az, hogy az embernek nincsenek szülei, az a szabadság egyik előfeltétele. De értsék meg jól, nem arról van szó, hogy az ember elveszítse a szüleit. Gérard de Nervalnak még csecsemőkorában meghalt az anyja, mindazonáltal egész életét gyönyörű szeme hipnotizáló pillantása igézetében élte le. A szabadság nem ott kezdődik, ahol eltemetik vagy megtagadják a szülőket, hanem ott, ahol nincsenek: Ott, ahol az ember valakiből megszületik, anélkül hogy tudná, kiből. Ott, ahol az ember egy erdőben elhajított tojásból születik. Ott, ahol az embert a menny taszítja le a földre, s ő úgy teszi a lábát a világra, hogy nem érez hálát.)

19 Az, ami az egyetemista lány és Jaromil szerelmének első hetében megszületett, az maga Jaromil volt; azt hallotta magáról, hogy ő egy ephébosz, hogy szép, hogy okos, hogy van képzelőereje; azt is megtudta, hogy a szemüveges kisasszony szereti őt, és hogy retteg attól a pillanattól, amikor ő, Jaromil, elhagyja (állítólag minden este, amikor elbúcsúznak egymástól a lány háza előtt, abban a pillanatban, amikor Jaromil könnyű léptekkel elmegy, a lány utánanézve úgy érzi, hogy legvalóbb formájában látja a fiút; a távolodó, elillanó, eltűnő férfi képében...). Jaromil végre meglelte arcát, azt, amit oly sokáig keresett mindkét tükrében.

Az első héten naponta találkoztak: négyszer hosszú sétát tettek a város különböző negyedeiben, egyszer színházba mentek (egy páholyban ültek, csókolóztak, és rá se hederítettek az előadásra), kétszer pedig moziban voltak. Hetedik nap azután megint sétálni indultak: hideg volt, és fagyott, s Jaromilon csak egy könnyű felöltő volt, a zakó és az ing között nem volt mellény (mert azt a szürke kötött mellényt, amit anyja föl akart vetetni vele, inkább egy falusi atyafihoz tartotta illőnek), a fején pedig nem volt kalap, sem sapka (mert repdeső fürtjeit, melyeket annak idején olyannyira gyűlölt, a szemüveges leányzó már a második napon megdicsérte, mondván, hogy éppoly zabolázhatatlanok, mint maga Jaromil), s merthogy térdzoknija gumija megnyúlt, és állandóan lecsúszott a cipőjére, félcipőt és szürke bokazoknit húzott (a zokni, valamint a nadrág színének diszharmóniáját pedig észre sem vette, mert nem volt érzéke az elegancia finomságai iránt). Este hét körül találkoztak, és nekivágtak a hosszú útnak, ki a külvárosba, ahol az üres telkeken csak úgy ropogott a hó a lábuk alatt, és ahol meg-megállhattak csókolózni. Ami Jaromilt igazán magával ragadta, az a lány testének odaadása volt. A lányokhoz való testi közeledés mind ez ideig hosszú-hosszú útra emlékeztette, melynek során fokozatosan győzte le az egyes magassági pontokat: sokáig tartott, míg a lány hagyta megcsókolni magát, sokáig tartott, míg engedte megfogni a mellét, és amikor már a fenekét is megfogta, úgy érezte, nagyon messze ment el – hisz ennél messzebb soha nem jutott. Ezúttal azonban valami egészen más történt: az egyetemista lány elomló és védtelen volt karjában, s mindenre elszánt, Jaromil ott érhetett hozzá, ahol csak akart. A fiú ezt szerelmi vallomásnak fogta fel, ám ugyanakkor zavarba is jött tőle, mert nem tudta, mihez is kezdjen ezzel a hirtelen jött nagy szabadsággal. És azon (a hetedik) napon a lány elárulta neki, hogy a szülei gyakran vannak távol, és hogy örülne, ha Jaromilt meghívhatná magához. Eme fényességesen kitörő szavak után hosszú csend következett; mindketten tudták, mit jelentene találkozásuk az üres lakásban (ne feledjük, hogy a Jaromil karjába omló szemüveges kisasszony semmiben sem szándékozott ellenállni); hallgattak tehát, s csak hosszabb idő elteltével mondta a lány csendesen: – Azt hiszem, a szerelemben nincsenek kompromisszumok. A szerelem azt jelenti – mindent odaadni. Ezzel a kijelentéssel Jaromil tiszta szívből egyetértett, hisz a szerelem neki is mindent jelentett; ám nem tudta, mit is mondjon; válasz helyett megállt, patetikusan a lányra meresztette szemét (anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy sötét van, és a tekintete pátosza nemigen látható), majd vadul csókolni kezdte, és erősen megszorongatta. Újabb negyedórás hallgatás után a lány ismét beszélni kezdett, és azt mondta, hogy ő az első férfi, akit felhív magához; hogy, úgymond, sok férfi barátja van, de azok csak barátok; bele is törődtek már ebbe, sőt tréfából úgy hívják, hogy a kőszűz. Jaromil örömmel hallotta, hogy ő lesz az első férfi az egyetemista lány életében, de ugyanakkor lámpalázat is érzett: már sokat hallott a szerelmi aktusról, és tudta azt is, hogy egy nő szüzességét elvenni, azt mindenki nehéz dolognak tartja. Ezért aztán képtelen volt ráhangolódni az egyetemista lány bőbeszédűségére, mert egyszerre csak

kívül került a jelenen; gondolatai csakis annak a nevezetes napnak a gyönyörei és szorongásai körül forogtak, amikor majd (ekkor eszébe jutott, hogy ez a helyzet hasonmása az emberiség előtörténetéről kifejtett híres marxi gondolatnak) az ő életének is megkezdődik igazi történelme. Bár nem beszéltek sokat, még hosszú ideig rótták az utcákat; ahogy egyre öregebb lett az este, úgy erősödött a fagy, és Jaromil érezte, amint meg-megérinti rosszul fölöltöztetett testét. Azt javasolta, hogy üljenek be valahova, de már túlságosan messze jártak a város központjától, és közel s távol nem volt egyetlen vendéglő vagy kocsma sem. Így aztán szörnyen átfagyva érkezett haza (a séta vége felé már erőt kellett vennie magán, hogy ne lehessen hallani fogának vacogását), és mikor reggel fölébredt, fájt a torka. Anyja hőmérőt ragadott, és megállapította, hogy fia lázas.

20 Jaromil teste betegen feküdt az ágyban, miközben lelke ama bizonyos nevezetes és várva várt dátumnál időzött. Ennek a dátumnak a felidézése egyrészt absztrakt örömöt, másrészt nagyon is konkrét gondokat jelentett. Mert hiszen Jaromil el sem tudta képzelni, hogy konkrétan mit is jelent szeretni egy nőt; csak annyit tudott, hogy ez előkészületeket, hozzáértést és ismereteket kíván; tudta, hogy a testi szerelem mögött ott vigyorog a terhesség réme, és azt is tudta (osztálytársaival rengeteget beszéltek erről), hogy ez ellen a rém ellen védekezni is lehet. Azokban a barbár időkben a férfiak (a csata előtt páncélba öltöző lovagokhoz hasonlatosan) áttetsző zoknit húztak szerelmi végtagjukra. Minderről Jaromilnak gazdag elméleti ismeretei voltak. Igen ám, de hogyan lehet ilyen zoknihoz jutni? Jaromil sosem lenne képes úrrá lenni szégyenkezésén, és bemenni a drogériába ezért az áruért! Na és mikor vegye föl úgy, hogy a lány ne vegye észre? Kínosnak érezte ezt a zoknifelhúzást, még a gondolatától is irtózott annak, hogy a lány tudomást szerezzen róla! De vajon előre föl lehet-e venni a zoknit? Vagy várni kell addig, amíg ott áll a lány előtt mezítelenül? Ezekre a kérdésekre nem volt válasz. Jaromil keze ügyében nem volt semmiféle gyakorló (edző) zokni, de eltökélte, hogy mindenáron beszerez egy ilyent, és gyakorolni fogja felhúzását. Sejtette, hogy a gyorsaságnak és az ügyességnek nagy szerepe van ebben, s hogy eme tulajdonságokat gyakorlat nélkül elsajátítani nem lehet. De más dolgok is gyötörték: mi is az a szerelmi aktus? Mit érez közben az ember? Mi járja át a testét? Vajon nem olyan iszonyúan nagy-e ez a gyönyör, hogy az ember kiáltozni kezd tőle, és elveszíti önuralmát? És nem válik nevetségessé ez által a kiáltozás által? Meg aztán meddig tart az egész? Ah, istenem, csinálhat az ember ilyesmit egyáltalán alapos fölkészülés nélkül? Jaromil mind ez ideig nem ismerkedett meg az önkielégítéssel. Valami méltatlan dolgot látott ebben a tevékenységben, ami elől az igazi férfi kitér; úgy érezte, nem önfertőzésre, hanem nagy szerelemre termett. Csakhogy miképpen lesz úrrá a nagy szerelmen az ember, ha nem végez el bizonyos előkészületeket? És Jaromil megértette, hogy ez a bizonyos előkészület pont a maszturbálás, és megszűnt lelkében a konok elutasítás: az aktus immár nem a testi szerelem nyomorult pótszere volt, hanem az ahhoz vezető, megkerülhetetlen út; nem a szükség beismerése, hanem a

gazdagsághoz vivő lépcsőfok. Így aztán (miközben harmincnyolc egész kettőtized fokos láza volt) véghezvitte élete első szeretkezésimitációját, ami azzal lepte meg, hogy rendkívül rövid ideig tartott, és hogy nem késztette semmiféle gyönyörsikolyokra. Így tehát egyszerre volt csalódott és nyugodt; a kísérletet az elkövetkező napokban többször is megismételte, de semmiféle új felismerésre nem jutott; közben arról igyekezett meggyőzni magát, hogy ily módon egyre nagyobb magabiztosságra tesz szert, s bátran állhat a szeretett leány elé. Már vagy negyedik napja nyomta az ágyat bekötött nyakkal, amikor egy reggel bejött hozzá a nagymama, és így szólt: – Jaromil! Odalent teljes a pánik! – Mi történik? – kérdezte, és a nagymama elmagyarázta, hogy a földszinten, a nagynénjénél szól a rádió, s hogy forradalom van. Jaromil kipattant az ágyból, és rohant a szomszéd szobába. Bekapcsolta a rádiót, és meghallotta Klement Gottwald hangját. Gyorsan megértette, miről van szó, mert hallotta az utóbbi napokban (bár nem érdekelte különösebben a dolog, mert mint azt az imént elmondtuk, komolyabb gondok nyomták a lelkét), hogy a nem kommunista miniszterek lemondással fenyegetik a kormány kommunista fejét, Klement Gottwaldot. És most Gottwald hangját hallotta, amint az emberekkel zsúfolt Óvárosi téren leleplezi az árulókat, akik ki akarták játszani a kommunista pártot, és így akarták föltartóztatni a népet a szocializmus felé vezető úton; felhívta az embereket, hogy ragaszkodjanak az említett miniszterek lemondásához, s hogy kezdjék meg mindenütt kialakítani az új forradalmi hatalmi szerveket a kommunista párt vezetésével. Gottwald szavaiba, a régi rádiókészülék közvetítésével a tömeg kiáltozása vegyült, s ez lázba hozta, fellelkesítette Jaromilt. Ott állt pizsamában, nyaka köré tekert törülközővel a nagymama szobájában, és kiáltozott: – Végre! Meg kellett történnie! Végre! A nagymama nem volt egészen biztos benne, vajon megalapozott-e Jaromil lelkesedése. – Gondolod, hogy ez tényleg jó lesz? – kérdezte gondterhelten. – Igen, nagymama, jó. Remek! – Megölelte nagyanyját, majd izgatottan föl-alá járkált a szobában, arra gondolt, hogy az Óvárosi téren összegyűlt tömeg az égbe emelte ezt a mai dátumot, ahol évszázadokon át csillagként fog ragyogni; aztán hirtelen eszébe jutott, milyen kellemetlen, hogy ezt a nagy napot otthon, a nagymamával tölti, és nem odakünn az emberekkel. Ám még mielőtt végiggondolhatta volna ezt a gondolatot, kivágódott az ajtó, s megjelent benne Jaromil dühtől kivörösödött bácsikája: – Hallottátok? Ezek a kurvák! Ezek a kurvák! Szabályos puccs! Jaromil csak nézte bácsikáját, akit mindig is utált feleségével és nagyképű fiával egyetemben, s úgy érezte, végre eljött az a pillanat, amikor diadalmaskodhat fölötte. Ott álltak szemtől szemben: a bácsi háta mögött az ajtó, Jaromil mögött a rádió, amiért is úgy érezte, hogy egy a százezres tömeggel, s most úgy beszélhet a bácsikájával,

ahogy százezer az eggyel: – Ez nem puccs, ez forradalom – mondta. – Menj a francba a forradalmaddal együtt – szólott a bácsi. – Könnyű úgy forradalmat csinálni, hogy mögötted a hadsereg, a rendőrség meg még egy nagyhatalom is. Amikor meghallotta bácsikája magabiztos hangját, ahogy mint valami hülyegyerekhez szól hozzá, egyszerre csak a fejébe szállt a gyűlölet: – Ez a hadsereg meg ez a rendőrség abban akar megakadályozni néhány gazembert, hogy újra rabszolgasorba taszítsák a népet. – Te kis hülye – mondta a bácsi –, a kommunisták eddig is túlsúlyban voltak, ezt a puccsot azért csinálták, hogy mindent megkaparintsanak. A francba, mindig is tudtam, hogy ütődött tacskó vagy. – Én meg azt tudtam, hogy rohadt kizsákmányoló vagy, és hogy a munkásosztály egy szép napon úgyis kitekeri a nyakad. Az utolsó mondatot Jaromil már feldühödve és gondolkodás nélkül vágta a nagybácsi képébe; mindazonáltal időzzünk el ennél a mondatnál egy kis ideig: Jaromil olyan szavakat használt, amelyeket gyakorta lehetett olvasni a kommunista sajtóban, s gyakran hangzottak el a kommunista szónokok szájából, de ezektől a szavaktól mind ez ideig inkább viszolygott, mint ahogy általában minden állandósult szóösszetételtől. Jaromil mindenekelőtt költőnek tartotta magát, s épp ezért még akkor sem akart lemondani a saját szavairól, amikor forradalmi szónoklatokat tartott. És lám, egyszerre csak azt mondja: „a munkásosztály kitekeri a nyakad”. Igen, bámulatos egy dolog ez: épp a felindultság pillanatában (tehát amikor az ember spontán módon cselekszik, s így legigazibb énje mutatkozik meg) Jaromil lemondott saját nyelvéről, és egy másik lehetőséget választott: hogy valaki másnak legyen a médiuma. De nemcsak hogy így tett, mindez még nagy élvezetet is jelentett számára; úgy érezte, hogy az ezerfejű tömeg része, hogy ő az ezerfejű sárkány egyik feje, és csodálatosnak találta a dolgot. Egyszerre csak erősnek érezte magát, s egyszerre csak a szemébe tudott nevetni egy olyan embernek, aki előtt tegnap még szégyenlősen irult-pirult. És éppen az említett mondat durva egyszerűsége (ti. hogy a munkásosztály kitekeri a nyakad) okozott örömet neki, mert azok közé a fenségesen egyszerű férfiak közé sorolta be őt, akik köpnek a nüanszokra, s akiknek abban rejlik a bölcsességük, hogy a lényeg érdekli őket, a nevetségesen egyszerű lényeg. És Jaromil, pizsamában, bekötött nyakkal, ott állt terpeszben a rádió előtt, amelyben épp hatalmas taps dübörgött; a fiú úgy érezte, hogy ez az ujjongás, üvöltés egyszerre csak kitölti őt is, valósággal szétfeszíti, úgyhogy most kidönthetetlen faként, nevető sziklaként áll szemben bácsikájával. És a bácsi, aki Voltaire-t tartotta a volt feltalálójának, odalépett hozzá, és lekent neki egy frászt. Jaromil égető fájdalmat érzett az arcán. Tudta, hogy megszégyenítették, és mivel nagynak, hatalmasnak érezte magát, mint egy fa vagy szikla (közben még mindig hallatszott az ezerfejű hang a rádióból), a bácsira akarta vetni magát, hogy a pofont visszaadja. Ám azért eltartott egy kis ideig, míg erre az elhatározásra jutott, s

közben a bácsi sarkon fordult és elment. Jaromil üvöltött: – Ezért még megfizet! A gazember! Ezt megkeserüli – és elindult az ajtó irányába. De a nagymama elkapta a pizsamája ujját, és kérte, hogy ne menjen sehová, úgyhogy Jaromil párszor még elismételte, hogy a gazember, a gazember, a gazember, majd visszabújt az ágyba, ahonnan nem egész egy órája kelt fel képzelt szeretője mellől. Most viszont képtelen volt rágondolni. Csak a bácsit látta maga előtt, és érezte a pofont, és újra és újra szemrehányást tett magának, hogy képtelen volt férfiként viselkedni; olyan keserűséget érzett, hogy elsírta magát, és dühödt könnyeivel áztatta a párnát. Késő délután hazatért a költő anyja, és iszonyattal mesélte, hogy náluk, az irodában már le is váltották az igazgatót, akit ő pedig igen nagyra tartott, s hogy mindenki, aki nem kommunista, retteg a letartóztatástól. Jaromil fölkönyökölt az ágyban, és szenvedélyesen belevetette magát a vitába. Elmagyarázta anyjának, hogy az, ami most zajlik, az forradalom, s hogy a forradalom csak egy rövid átmeneti időszakot jelent, amikor is szükségszerű az erőszak alkalmazása, hogy minél előbb megszülethessen az a társadalom, amelyben már soha, semmilyen erőszak nem lesz. Ezt meg kell értened! A költő anyja is teljes erővel vetette bele magát a vitába, ám Jaromil könnyedén megcáfolta az érveit. Arról beszélt, milyen stupid is a gazdagok uralma, ez az egész vállalkozói és kereskedői társadalom, és rafinált módon emlékezetébe idézte anyjának, hogy ő maga is mennyit szenvedett családjának efféle tagjaitól; emlékeztette nővére dölyfösségére és sógora műveletlenségére. Sikerült megingatnia anyját, s Jaromil örült szavai hatásának; úgy érezte, sikerült bosszút állnia a pár órával azelőtt kapott pofonért; és amikor erre gondolt, ismét elöntötte a düh, és így szólt: – És pont ma jutottam, anya, arra az elhatározásra, hogy belépek a kommunista pártba. Mikor anyja szemében az egyet nem értés jelét vélte felfedezni, tovább fejtegette elképzeléseit; elmondotta, hogy amúgy is szégyelli, hogy nem lépett már rég be, s hogy csak a szülői ház visszahúzó öröksége választja el azoktól, akikhez igazából tartozik. – Tehát sajnálod, hogy itt születtél, s hogy én vagyok az anyád? A költő anyjának hangjából sértődöttség áradt, úgyhogy Jaromilnak rögvest meg kellett nyugtatnia, hogy félreértette; szerinte, úgymond, anyjának lényegében semmi köze sincs sem a nővéréhez, sem pedig a gazdagok társadalmához. De az anyja így szólt: – Ha egy kicsit is szeretsz engem, kérlek, ne tedd. Tudod, micsoda egy pokol az életem a sógorommal. Ha belépsz a kommunista pártba, kibírhatatlan lesz itt vele az élet. Legyen eszed, kérlek. Jaromil torkát könnyes fájdalom szorította össze. Ahelyett, hogy a bácsinak visszaadta volna a pofont, most egy újabbat kapott tőle. Másik oldalára fordult az ágyban, s megvárta, míg anyja kimegy a szobából. Aztán újra elsírta magát.

21

Este hat óra volt, az egyetemista lány fehér köténykében fogadta, és egy takaros kis konyhába vezette. A vacsora nem volt semmi különös, rántotta valami felvágottal, de ez volt az első olyan vacsora, amit egy nő készített Jaromilnak (ha leszámítjuk a költő anyját és a nagymamát), úgyhogy egy olyan férfi büszkeségével eltelve ette az ételt, akiről a szeretője gondoskodik. Aztán átmentek a szomszéd szobába; egy kerek, horgolt terítővel letakart mahagóniasztal volt ott, rajta, mintegy nehezékként, masszív üvegváza állt; a falon gyalázatosan rossz képek lógtak, a fal melletti díványon pedig nagy összevisszaságban párnák hevertek. A mai napra minden megbeszéltetett és megígértetett, úgyhogy most már nem volt más hátra, mint alámerülni a párnák puha hullámaiba; ám furcsa módon az egyetemista lány egy kemény székre telepedett a kerek asztal mellett, Jaromil pedig vele szemben; hosszan, nagyon hosszan beszéltek valamiről a kemény székeken ülve, és Jaromil szorongani kezdett. Tudta ugyanis, hogy tizenegyre otthon kell lennie; ugyan kérte anyját, engedje meg, hogy az egész éjszakát házon kívül tölthesse (azt találta ki, hogy az osztálytársai bulit rendeznek), ám oly szigorú ellenállásba ütközött, hogy nem mert tovább erősködni, s így csak abban reménykedhetett, hogy a hattól tizenegyig rendelkezésre álló öt óra bőven elég lesz első szerelmi éjszakájához. Csakhogy az egyetemista lány egyre csak beszélt és beszélt, és az ötórás idő-tér rohamosan szűkült; a lány a családjáról meg a bátyjáról mesélt, a bátyjáról, aki egyszer, szerelmi bánatában, öngyilkosságot kísérelt meg. – Ez örökre nyomot hagyott bennem. Nem lehetek olyan, mint a többi lány. Nem vehetem félvállról a szerelmet mondta, s Jaromil kiérezte ezekből a szavakból, hogy az ígért testi szerelem komolyságát hivatottak fokozni. Fölállt tehát helyéről, a lány fölé hajolt, és igen komoly hangon mondta: – Megértelek, igen, én értelek téged –, majd felemelte a lányt a székről, a díványhoz vezette, és leültette. Aztán csókolóztak, simogatták egymást, enyelegtek. Mindez mérhetetlenül sokáig tartott, és Jaromilnak eszébe ötlött, hogy most már talán le kellene vetkőztetnie a lányt, de mivel még sosem csinált ilyesmit, nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Először is nem tudta, hogy égve hagyja-e vagy leoltsa-e a villanyt. A hasonló helyzetekről szerzett információi alapján úgy vélte, hogy a villanynak nem kell égnie. Meg aztán a zakója zsebében ott lapult egy csomag áttetsző zoknicska, és ha azt akarta, hogy a döntő pillanatban titokban s észrevétlenül húzhassa fel, ahhoz bizony sötét kellett. Ám képtelen volt rászánni magát, hogy az enyelgés kellős közepén felálljon és odamenjen a kapcsolóhoz, arról nem is beszélve, hogy úgy érezte (ne feledjük, jó neveltetésben részesült), kissé pimasz dolog volna, hisz egy idegen lakásban a vendéglátó dolga, hogy elfordítsa a kapcsolót. Végül is bátortalanul csak ennyit mondott: – Nem kéne leoltani a villanyt? De a lány így felelt: – Nem, ne, kérlek, ne. – És Jaromil nem tudta, hogy ez azt jelenti-e, hogy a lány a sötétet nem akarja, és így szeretkezni sem akar, vagy pedig, hogy a lány szeretkezni

ugyan szeretkezne, de nem sötétben. Meg is kérdezhette volna tőle, de félt a hangosan kimondott szavakkal megnevezni azt, amire gondolt. Aztán újra rádöbbent, hogy tizenegykor otthon kell lennie, és arra kényszerítette magát, hogy legyőzze bátortalanságát; kigombolta élete első női gombját. Egy fehér blúz gombja volt az, és szorongó félelemmel nyúlt hozzá, hogy vajon mit szól majd a lány. De nem szólt semmit. Így aztán Jaromil folytatta a kigombolást, végül pedig kihúzta a lány szoknyájából a blúzt, és levette róla. Így hát már csak szoknyában és melltartóban feküdt ott a párnákon, és az volt az érdekes, hogy míg az imént még vadul csókolta Jaromilt, addig most, a blúz levétele után mintegy kábultan feküdt; meg sem moccant, és mellkasát kissé kidüllesztette, mint mikor a halálraítélt dülleszti ki büszkén mellkasát a puskacsövek előtt. Jaromilnak nem volt más választása, mint tovább vetkőztetni; a szoknya oldalán egy cipzárat tapintott ki, és lehúzta, ám a balga lélek mit sem sejtett a szoknyát a leányderékon feszesen tartó kampócskáról, és egy kis ideig hiába igyekezett lefejteni a ruhadarabot partneréről; s a mellkasát – a láthatatlan kivégzőosztaggal szemben kidüllesztő lány nem sietett a segítségére, mert valószínűleg észre sem vette kínlódásait. Ah, de ugorjuk át Jaromil szenvedéseinek negyedóráját! Végül is sikerült teljesen lemeztelenítenie az egyetemista lányt. S amikor látta, miként terül el odaadón a párnákon, szemtől szemben a várva várt pillanattal, megértette, hogy immár nincs más hátra, mint hogy ő is levetkőzzön. Ám vakítón ragyogott a csillár, és Jaromil szégyellte magát. S ekkor támadt egy mentő ötlete: a nappali szomszédságában egy (régimódi, nagy franciaágyat magában foglaló) hálószobát látott; ott nem égett a villany; ott majd vetkőzhet a sötétben, s még a takarót is magára húzhatja. – Nem megyünk át a hálószobába? – kérdezte bátortalanul. – Miért a hálószobába, minek neked a hálószoba? – nevette el magát a lány. Nem tudjuk, miért nevetett. Fölösleges, zavart és véletlenszerű nevetés volt ez. Ám Jaromil lelkét megsebezte; megrémült, hogy hátha valami butaságot mondott, hogy a hálószobára vonatkozó javaslatával elárulta magát, elárulta nevetséges tapasztalatlanságát. Egyszerre csak teljesen egyedül érezte magát; egy idegen szobában, a csillár fürkész fénye alatt, amit még csak el sem olthatott, egy idegen nővel, aki kineveti őt. És ebben a pillanatban tudta: aznap már nem fognak szeretkezni; sértve érezte magát, és szótlanul ült a dívány szélén; sajnálta a dolgot, ám egyúttal meg is könnyebbült; immár nem kellett azon töprengenie, hogy eloltsa a villanyt vagy sem, és hogy miként vetkőzhetne le; és örült, hogy mindez nem az ő bűne; a lánynak nem lett volna szabad olyan bután nevetnie. – Mi van veled? – kérdezte a lány. – Semmi – felelte Jaromil, és rá kellett döbbennie, hogy ha a lánynak elmagyarázná sértettsége okát, akkor ezzel csak még nevetségesebbé tenné magát. Ezért aztán erőt vett magán, és kihívóan mustrálgatni kezdte a lányt (szeretett volna a helyzet ura lenni, és úgy érezte, hogy az, akit mustrálgat, ura annak, aki a mustrálgatás tárgya); majd így szólt:

– Szép vagy. A lány, aki eddig megmerevedett várakozásban hevert a díványon, felemelkedett, mintha egyszerre csak felszabadult volna valami alól; ismét bőbeszédű és magabiztos volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy a fiú mustrálgatja (tán úgy gondolta, hogy a mustrálgatott ura a mustrálgat ónak), végül pedig ezt kérdezte: – Hogy vagyok szebb, meztelenül vagy felöltözve? Vannak klasszikus női kérdések, amelyekkel minden férfi találkozik az élete folyamán, s amelyekre az iskolának kellene fölkészítenie a fiatalembereket. De Jaromil, akárcsak mi mind, rossz iskolába járt, és nem tudta, mit válaszoljon: a lány leginkább felöltözve mutatkozik az emberek előtt, ebből kiindulva talán annak örülne, ha azt mondaná, hogy felöltözve szebb; másrészről viszont a mezítelenség a test igazságának állapota, és eszerint az okozna nagyobb örömet neki, ha azt mondaná, hogy mezítelenül szebb. – Szép vagy felöltözve és mezítelenül is – mondotta, ám az egyetemista lány nem érte be ezzel a válasszal. Fel-alá ugrándozott a szobában, mutogatta magát a fiú előtt, és arra ösztökélte, hogy egyenes választ adjon. – Tudni akarom, hogyan tetszem inkább. Az imigyen pontosított kérdésre már könnyebb volt válaszolni: mivel mások csak felöltözve ismerik, Jaromil nem találta volna tapintatosnak azt mondani, hogy ruhában nem olyan szép, mint anélkül; ám ha az ő szubjektív véleményére kíváncsi, akkor bátran kijelentheti, hogy neki személy szerint jobban tetszik meztelenül, mert így azt fejezi ki, hogy úgy szereti, ahogy van, őt magát, és nem az a fontos, ami ehhez hozzátétetik. Minden jel arra utalt, hogy jól tippelt, mert amikor az egyetemista lány meghallotta, hogy mezítelenül szebb, nagyon kedvezően reagált, Jaromil távozásáig már fel sem öltözött, sokszor megcsókolta, és amikor a fiú elmenőben volt (negyed tizenegyet mutatott az óra, a költő anyja elégedett lehetett), az ajtóban ezt suttogta a fülébe: – Ma jöttem rá, hogy szeretsz. Te jó vagy, és igazán szeretsz engem. Igen, jobb így. Még tartogatjuk magunkat rá egy kicsit, és előre örülünk neki.

22 Ezekben a napokban egy hosszú költemény írásába fogott. Amolyan elbeszélő költemény volt ez, és egy férfiról szólt, aki egyszerre csak rádöbben, hogy öreg; hogy oda került, ahová a sors nem épít pályaudvart; hogy magára hagyták, elfeledték; hogy körülötte hófehérre meszelik a szobákat, a bútort kihordják, és kicserélnek mindent a szobájában. Így aztán kirohan a házból (minden idegszála sietséggel teli), és oda húzódik vissza, ahol valaha a legintenzívebben élt: hátsó lépcsőház, harmadik emelet, az ajtó balra, a sarokban a leszálló homályban olvashatatlan névtáblával „Húszévnyi elszállt pillanat, fogadj magadba!” Egy közönyös elhanyagoltságából kizökkentett öregasszony nyit ajtót, akit a sok-sok éves magány tett ilyenné. Gyorsan, gyorsan az ajkába harap, amelynek színe már hosszú évek óta nem érdekelte; egy régi mozdulattal gyorsan, gyorsan feltupírozza mosatlan, ritkás haját, és zavartan gesztikulál, hogy

eltakarja régi szeretőinek falon lógó képeit. Ám aztán egyszerre csak megérzi, milyen jó is a szobában, s hogy nem a külső a lényeg: „Húsz év. És visszajöttél. Mint utolsó fontos találkozás. S immár nincs mit megpillantanom, ha a vállad felett a jövőbe réved szemem. „Igen, jó most itt a szobában; nem fontos semmi sem, sem a sok ránc, sem a lompos öltözet, sem a megsárgult fogak, sem a megritkult haj, sem a sápadt ajak, sem pedig a petyhüdt bőr a hason. Bizonyosság immár mozdulatlan vagyok és felkészültem.Bizonyosság a szépség semmi teelőtted és az Ifjúság is semmi teelőtted. És ő fáradtan járkál fel-alá a nő szobájában (kesztyűjével törli le az asztalról az idegen ujjlenyomatokat), és tudja, hogy szeretői voltak, seregnyi szerető, akik elkótyavetyéltek minden fényt a bőre alól már sötétben sem szép. És az elnyűtt helyek igen mindez már nem igaz. És a férfi lelkét valami dal, egy elfelejtett dal járja át, jaj, istenem, hogy is szól az a dal? Tovatűnsz, tovamúlasz az ágy nyekergéseiben és letörlöd külsődTovatűnsz tovamúlasz míg csak a legbensőbb mag marad tebelőled A nő is tudja, hogy a férfi számára már nincs rajta semmi fiatal, semmi magvas. De mégis: A mostanság rám telepedő erőtlenség pillanataibanaz én fáradásom, az én apadásom, ez a fontos és olytiszta folyam csak és csakis a tiéd lesz Meghatottan érintették meg egymást, és aztán sírtak. És nem állott közvetítő köztükSzó sem, sem pedig gesztus Nem bújtak el ők semmi mögéAmi mögött megbújhat nyomorúsága egyiknek s másiknak is De hisz épp ezt a kölcsönös nyomorúságot érezték egész szájukkal. És mohón itták ki egymásból azt. Simogatták egymás nyomorult testét, s közben hallották, hogyan dorombol a másik bőre alatt a halálgép. És tudták: egyszer s mindenkorra egymáséi immár; hogy ez az ő utolsó és egyben legnagyobb szerelmük, mert az utolsó szerelem, az a legnagyobb is egyben. A férfi eltűnődött: Ezen a szerelmen nincsen kifelé nyíló ajtó. Ez a szerelem fal A nő pedig erre gondolt: Időben tán távoli de alakjában mégis közeli a halál mindkettőnknek most –Mélyen a fotelbe merülve a cél elérveÉs oly elégedettek a lábak hogy meg sem próbálnak lépniés a kéz oly biztos immár, hogy az érintést sem keresiMost már csak arra várunk, hogy szájunk körül a nyál harmattá váljék. Amikor a költő anyja elolvasta ezt a különös verset, mint mindig, most is megdöbbent fia koraérettségén, ami lehetővé teszi a számára, hogy a tőle oly távoli

kort is megértse; az anya nem látta, hogy a költemény hősei egyáltalán nem az öregség valós lélektanát jelenítik meg. Am az egyetemista lánynak sem volt igaza, merthogy Jaromil neki is megmutatta a verset, mikor a művet nekrofilnek nevezte. Nem, a költemény egyáltalán nem két öregemberről szólt; ha megkérdeztük volna Jaromilt, milyen idősek hősei, zavarba esett volna, és azt felelte volna, hogy negyven és nyolcvan közöttiek; egyáltalán nem ismerte ki magát az öregségben, számára távoli és nem konkrét volt; csak annyit tudott róla, hogy olyan állapot, amikor az ember már túl van felnőttségén; mikor a sors már véget ért; amikor már nincs miért félni attól az iszonyatos ismeretlentől, aminek jövő a neve; amikor az utunkba kerülő szerelem az utolsó és a biztos is egyben. Mert hisz Jaromil tele volt szorongással; úgy közeledett a fiatal női testhez, mintha tövisen lépkedne, vágyott a test után, és félt a testtől; ezért aztán a gyöngédség ihlette verseiben a konkrét testiség elől többnyire a gyermeki játékosság világába menekült; megfosztotta a testet a maga valóságosságától, s úgy tekintette a női ölt, mint valami zenélő dobozt; ezúttal azonban az ellenkező irányba menekült: az öregségbe; oda, ahol a test immár nem veszélyes és büszke; ahol már nyomorúságos és sajnálatra méltó; az öreg test nyomorultsága némiképpen megbékítette az egyszer majd szintúgy megöregedő fiatal test büszkeségével. A vers telis-tele volt naturalista csúfságokkal; Jaromil nem feledkezett meg sem a megsárgult fogakról, sem a nedvedző szemről, sem pedig a petyhüdt hasról; más durva részletek mögött az a megkapó szándék húzódott meg, hogy a szerelmet az örökre, a véget nem érőre, tehát arra korlátozza, ami az anyai Ölelést pótolja, arra, ami nincs az idő múlásának alávetve, ami maga a középpont, maga a középpont, ami, ami képes legyűrni a test, az áruló test hatalmát, melynek világa úgy terült el előtte, mint egy oroszlánoktól hemzsegő ismeretlen vidék. Írt verset a gyengédség műgyermekkoráról, irt a nem valóságos halálról és a nem valóságos öregségről. Ez volt az a három, kékes színben játszó zászló, melyek alatt félénken menetelt a felnőtt nő nagyon is valóságos teste felé.

23 Amikor aztán a lány jött el hozzá (a költő anyja meg a nagymama két napra elutaztak Prágából), egyáltalán nem gyújtott villanyt, akkor sem, amikor már alkonyodni kezdett. Túl voltak a vacsorán, és Jaromil szobájában ültek. Úgy tíz óra körül (ekkor szokta Jaromilt anyja az ágyba küldeni) kimondta a fiú azt a mondatot, amelyet előzőleg lélekben annyiszor elismételt már, hogy könnyedén és magától értetődően ejthesse ki a lány előtt: – Nem megyünk lefeküdni? A lány bólintott, és Jaromil megágyazott. Igen, minden úgy ment, ahogyan előre eltervezte, természetesen, akadálytalanul. A lány az egyik sarokban vetkőzött, a másikban pedig (sokkal sietősebben) Jaromil; gyorsan fölvette a pizsamáját (zsebében ott lapult a már előre gondosan odakészített kis doboz, benne a zoknicskával), majd gyorsan bebújt a takaró alá (tudta, hogy nem áll jól neki a pizsama, hogy nagy neki, ő pedig túlságosan is kicsinek látszik benne), és elnézte a lányt, aki meztelenre vetkőzött

(ah, a félhomályban még szebbnek látta, mint legutóbb), és úgy feküdt mellé. A lány hozzásimult, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte; kisvártatva Jaromilnak eszébe jutott, hogy a legfőbb ideje kibontani a kis dobozt; ezért hát benyúlt a pizsama zsebébe, és szerette volna észrevétlenül előhúzni. – Mi van ott? – kérdezte a lány. – Semmi – felelte Jaromil, s a dobozért nyúló kezét gyorsan a lány mellére tette. Aztán azt ötlötte ki, hogy kis időre elnézést kér, és kimegy a fürdőszobába. Ám miközben ezeken a dolgokon törte a fejét (a lány megállás nélkül csókolgatta), egyszerre csak azt vette észre, hogy az az izgalom, amelyet eleinte a maga teljes fizikai kétségbevonhatatlanságában érzett, elszállt belőle. Ettől ismét zavarba jött, mert tudta, hogy így nincs értelme kinyitni a dobozt. Igyekezett tehát szenvedélyesen simogatni a lányt, közben meg szorongva figyelte, vajon visszatér-e belé az elszállt férfierő. De nem tért vissza. Mintha a test az éber figyelés súlya alatt a rettegés martalékául esett volna; sokkal inkább zsugorodott, mintsem nőtt. A simogatás és a csókolózás nem nyújtott számára új élményt, sem örömet; az egész csak afféle kulissza volt, ami mögött kétségbeesetten gyötrődött, és kétségbeesetten átkozta engedetlen testét, véget nem érő volt ez a simogatás és enyelgés, és véget nem érő volt a gyötrődés is, a hangtalan gyötrődés, mert Jaromil nem tudta, mit mondjon, úgy érezte, hogy minden szó csak szégyenére mutatna rá; és hallgatott a lány is, mert valószínűleg ő maga is kezdett valamiféle szégyent érezni, s nem tudta pontosan, kinek is a szégyene ez, az övé avagy a fiúé; mindenesetre valami olyasmi történt, amire az egyetemista leány nem volt felkészülve, és amit maga is félt nevén nevezni. És amikor az érintések és csókok emez őrült vitustánca egyre bágyadtabb lett, s nem volt már erő a továbbfolytatáshoz, mindketten a párnára hajtották fejüket, és igyekeztek elaludni. Nehéz lenne megmondani, hogy aludtak-e vagy sem, s ha igen, meddig, de ha nem aludtak is, úgy tettek, mintha aludnának, mert ez lehetővé tette számukra, hogy elrejtőzzenek egymás elől. Amikor reggel felkeltek, Jaromil félt ránézni a lány testére; gyötrően szépnek találta, annál is inkább, mert nem lett az övé. A konyhába mentek, és reggelit készítettek, és erőlködve próbáltak természetes hangon beszélgetni. De aztán az egyetemista lány megszólalt: – Te nem szeretsz engem. Jaromil meg akarta nyugtatni, hogy ez nem igaz, de a lány nem engedte szóhoz jutni. – Nem, kár is erőlködnöd, hogy valamit bemesélj nekem. Erősebb ez tenálad, s ez ma éjjel be is bizonyosodott. Te engem nem szeretsz eléggé. Hisz te magad is észrevetted, hogy nem szeretsz eléggé. Jaromil először szerette volna biztosítani a lányt, hogy a dolognak a szerelem mértékéhez semmi köze sem volt, de végül is nem mondott semmit. A lány szavai tudniillik váratlan lehetőséget kínáltak arra, hogy elrejtse önnön szégyenét. Ezerszer könnyebb volt ugyanis elviselnie azt a szemrehányást, hogy nem szereti eléggé a lányt, mint azt a tudatot, hogy a testével nincs rendben valami. Épp ezért nem is felelt

semmit, csak lehorgasztotta a fejét. És amikor a lány megismételte a szemrehányását, akkor szándékosan bizonytalan és cseppet sem meggyőző hangon felelte: – De igen, én szeretlek téged. – Hazudsz – mondta a lány –, van valaki más az életedben, valaki, akit szeretsz. Ez így még jobb volt. Jaromil lehajtotta a fejét, és szomorúan vállat vont, mintha bevallaná, hogy van valami igazság ebben a szemrehányásban. – Nincs értelme, ha nem igazi szerelem – mondta az egyetemista lány komoran. – Mondtam már neked, hogy én ezeket a dolgokat képtelen vagyok félvállról venni. Nem tudnám elviselni, ha csak pótlék lennék számodra. Még ha az éppen átélt éjszaka tele volt is gyötrelemmel, Jaromil számára nem volt más kiút, csak az, hogy még egyszer átélje és helyreüsse kudarcát. Ezért hát így kellett szólnia a lányhoz: – Nem, igazságtalan vagy hozzám. Tényleg van az életemben egy másik nő. Az a nő szeretett engem, én pedig csúnyán megbántottam őt. És most árnyék borul rám, nyomasztó árnyék, és én tehetetlen vagyok vele szemben. Érts meg, kérlek. Nem volna szép dolog, ha ezért soha többé nem akarnál találkozni velem, mert én csakis téged, egyedül téged szeretlek. – Én nem azt mondom, hogy nem akarok többet találkozni veled, csak azt mondom, hogy képtelen vagyok elviselni egy másik nőt, még árnyék alakjában is. Te érts meg engem, számomra a szerelem az abszolútumot jelenti. A szerelemben nem ismerek kompromisszumot. Jaromil csak nézte a szemüveges lányarcot, és összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy akár el is veszítheti; úgy érezte, hogy a lány közel áll hozzá, hogy megérthetné őt. Ám arra képtelen volt, hogy kitárulkozzon előtte, úgy érezte, úgy kell viselkednie, mint olyasvalakinek, akire végzetes árnyék borul, aki meghasonlott önmagával, aki sajnálatra méltó. – Vajon nem azt jelenti-e az abszolútum a szerelemben vetette ellen –, hogy megértsük egymást, és hogy mindent szeressünk a másikon, még az árnyékokat is? Jó kis mondat volt ez, az egyetemista lány el is töprengett rajta. Jaromil úgy érezte, tán még sincs veszve minden.

24 Eddig még sosem adta oda neki olvasni a verseit; arra várt, hogy a festő beváltsa az ígéretét, és leközöltesse a műveit az egyik avantgárd folyóiratban; a nyomtatott betű dicsőségével akarta elkápráztatni a lányt. De most arra volt szüksége, hogy versei hamarjában a segítségére siessenek. Hitte, hogy ha majd az egyetemista lány elolvassa a verseit, meg fogja érteni őt, és meg lesz hatva (a legtöbbet az öregekről szóló művétől remélte). Ám csalódnia kellett; a lány minden bizonnyal úgy vélte, hogy kötelessége kritikai észrevételeivel fiatal barátja segítségére sietnie, és szinte megbénította észrevételei tárgyilagosságával. Ugyan hová tűnt a lány lelkes csodálatának káprázatos tükre, amelyben annak idején először fedezte fel személyiségének rendkívüli voltát? Most minden tükörből éretlenségének ocsmánysága vigyorgott vissza rá, és ez elviselhetetlen volt. Ekkor

eszébe jutott a híres költő, kinek nevét az európai avantgárd s a hazai kicsapongások dicsfénye ragyogta be, és bár nem ismerte, sőt még csak soha nem is látta a hírességet, hirtelen olyan vak bizalmat érzett iránta, mint az egyszerű hívő egyházának valamely hatalmassága iránt. Alázatos és esdeklő levél kíséretében küldte el neki verseit. Aztán pedig a válaszról, a baráti és egyben csodálói válaszról álmodozott, s ez az ábrándozás mintegy balzsamul szolgált az egyetemista lánnyal való, egyre ritkuló és egyre fájdalmasabb találkozók sebére (a lány azt állította, hogy közeleg a vizsgaidőszak, és hogy kevés ideje van). Visszaesett abba (a nem is oly távoli) állapotába, mikor is a nőkkel folytatott beszélgetések gondot okoztak neki, és otthon előre készülnie kellett rájuk; most is már napokkal előbb elképzelte a találkákat, és lélekben hosszú estéket társalgott végig az egyetemista lánnyal. Ezekben a soha el nem mondott monológokban egyre világosabban s mégis titokzatosan rajzolódott ki annak a nőnek az alakja, akinek a létezéséről az egyetemista lány azon a reggelen, pontosabban reggeli közben oly gyanakodva beszélt Jaromil szobájában; ez a képzeletbeli nő a megélt múlt világosságával ajándékozta meg Jaromilt, féltékeny érdeklődést keltett, és mentségül szolgált a fiú testének kudarcára. Ám fájdalom, csak a soha el nem mondott monológokban rajzolódott ki alakja, mert Jaromil és az egyetemista lány valós beszélgetéseiből észrevétlenül és igencsak gyorsan eltűnt; a lánynak a vetélytársnő iránt tanúsított érdeklődése ugyanolyan váratlanul semmivé foszlott, mint amilyen váratlanul beszélni kezdett róla azon a reggelen. És ez nyugtalanító volt! Jaromil minden célozgatása, minden jól előkészített elszólása vagy hirtelen elhallgatása, melynek a másik nőre való emlékezést kellett volna példáznia, észrevétlenül maradt. Ehelyett a lány meglehetősen hosszan (s ó, jaj, még vidáman is!) mesélt az egyetemről, és oly plasztikusan írta le évfolyamtársait, hogy Jaromil valóságosabbnak érezte őket, mint saját magát. Mindketten visszatértek megismerkedésük előtti állapotukba: belőle ismét zavart kisfiú, a lányból pedig művelten társalgó kőszűz lett. Csak nagy ritkán esett meg (és Jaromil csak úgy habzsolta ezeket a pillanatokat), hogy a lány elhallgatott, vagy pedig egyszerre csak valami szomorú és panaszos mondat csúszott ki a száján, ám Jaromil hasztalan igyekezett felvenni a beszélgetésnek ezt a fonalát, mert a lány szomorúsága kizárólag befelé, önmagába irányult, s nem vágyott rá, hogy bánata egybecsengjen Jaromil bánatával. Hogy mi volt a lány szomorúságának forrása? Ki tudja; talán az elmúlóban lévő szerelem láttán fájt a szíve; talán valaki másra gondolt, talán valaki másra vágyott; ki tudja; egyszer ez a szomorúságpillanat oly erős volt (épp moziból tartottak hazafelé a csöndes téli utcán), hogy, ahogyan egymás mellett mentek, a fiú vállára hajtotta fejét. Istenem! De hát ezt már átélte egyszer! Akkor, amikor azzal a lánnyal sétált a parkban, akit a tánciskolából ismert! Ez a fejmozdulat annak idején izgalomba hozta, most is ugyanúgy hatott testére: felizgult! Hihetetlenül és egyértelműen felizgult állapotba került! Csakhogy most egyáltalán nem szégyellte magát, épp ellenkezőleg, kétségbeesetten azt kívánta, hogy a lány lássa izgalmának nyilvánvaló jelét! De a lány fejét szomorúan Jaromil vállán nyugtatta, és csak az Isten a megmondhatója, hová révedt a tekintete.

Ám Jaromil felizgult állapota nem szűnt meg, tovább tartott győzedelmesen, büszkén, hosszan, láthatóan, és a fiú arra vágyott, hogy a lány észrevegye és értékelje! Szerette volna megfogni a lány kezét, és odacsúsztatni alulra, de aztán nem lett semmi az ötletből, mert eszeveszettnek és véghezvihetetlennek érezte. Akkor arra gondolt, hogy megállhatnának, és átölelhetné a lányt, hogy az testével érezze meg felizgultságát. Ám amikor az egyetemista lány megérezte lépteinek lassulásából, hogy arra készül, hogy megálljon és megcsókolja őt, így szólott: – Nem, ne, szeretnék így maradni, így szeretnék maradni... –, és oly szomorúan mondotta ezt, hogy Jaromil szó nélkül engedelmeskedett. És úgy tetszett neki, hogy az ott a lába közt egy táncoló bohóc, egy udvari bolond, az ellensége, aki kineveti őt. És így ment tovább: vállán egy idegen szomorú fej nyugodott, lába között pedig egy bohóc kacagott.

25 S mert talán az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a szomorúság és a vigasz utáni vágy minden szokatlan lépést indokolttá tehet (a híres költő még mindig nem válaszolt neki), bejelentés nélkül kereste föl a festőt. Már az előszobában megértette a kiszűrődő hangokból, hogy egy nagyobb társaságba csöppent, épp ezért elnézést akart kérni, és el akart menni; ám a festő szívélyesen beinvitálta a műterembe, ahol bemutatta vendégeinek, két nőnek és három férfinak. Jaromil érezte, miként vörösödik el az öt ismeretlen tekintetének a kereszttüzében, ám hízelgett is neki az egész; a festő ugyanis rögtön a bemutatáskor kijelentette róla, hogy kitűnő verseket ír, és úgy emlegette, mint akit az elbeszéléséből már ismernek a vendégek. Ez kellemes érzés volt. Amikor pedig már a fotelben ült, és szétnézett a műteremben, őszinte örömmel konstatálta, hogy mindkét jelen lévő hölgy szebb, mint az egyetemista lány. Az a káprázatos természetesség, amellyel keresztbe vetették lábukat, ahogy a hamutartóba hamuztak, s ahogy tanult beszédükbe közönséges szavakat fűztek! Jaromil úgy érezte magát, mint egy liftben, amely oly magasságokba repíti föl, ahová már nem ér el a szemüveges lány kínzó hangja. Az egyik hölgy azzal a kedves kérdéssel fordult felé, hogy milyen verseket ír. – Hát csak verseket – vont vállat zavartan Jaromil. – Kitűnőeket – tette hozzá a festő, és Jaromil lehajtotta fejét; a másik nő is rátekintett, és alt hangján ezt mondta: Úgy fest itt közöttünk, mint az ifjú Rimbaud, Verlaine és cimborái társaságában a Fantin Latour-képen. Egy gyermek a férfiak között. A tizennyolc éves Rimbaud állítólag tizenháromnak nézett ki. És maga is – fordult oda Jaromilhoz –, maga is tisztára gyereknek néz ki. (Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy el ne mondjuk: a hölgy ugyanolyan kegyetlen gyöngédséggel hajolt fölé, mint Rimbaud fölé tanítójának, Izambard-ak a nővérei – a híres tetvésző lányok –, mikor egyik hosszú bolyongása után náluk keresett menedéket a költő, és a két nő megmosdatta, megtisztogatta, és megszabadította terveitől.) – Barátunk – szólalt meg a festő – abban a szerencsés helyzetben van, ami egyébiránt már nem tart soká, hogy nem gyerek már, de még nem is férfi.

– A kamaszkor a legköltőibb – mondotta az első hölgy. – Meg lennél lepve – szólt a festő mosolyogva –, ha tudnád, milyen különös és érett verseket ír ez a teljességgel éretlen és nem kész szűz ifjú ember... – Úgy van – bólintott az egyik férfi, jelezve, hogy ismeri Jaromil verseit, s hogy egyetért a festő dicsérő szavaival. – Nem kívánja kiadni őket? – kérdezte az alt hangú nő. A pozitív hősök és Sztálin-mellszobrok kora nem kedvez költészetének – mondta a festő. A pozitív hős felemlítése olyan váltó volt, ami a beszélgetést visszaterelte arra a vágányra, amelyen Jaromil megérkezése előtt is haladt. Jaromil ismerte ezeket a témákat, úgyhogy könnyen bekapcsolódhatott volna a társalgásba, csakhogy azt sem hallotta, ki mit mond. Fejében véget érni nem akaró visszhangként zengett-bongott, hogy tizenhárom évesnek néz ki, hogy még gyerek, és hogy szűz. Természetesen tudta, hogy senki sem akarta a jelenlévők közül megsérteni, és hogy például a festő tényleg őszintén kedveli a verseit, ám annál rosszabb; e pillanatban ugyan mit számítottak a versek? Ezerszer is elcserélte volna érettségüket önmaga érettségéért. Összes versét odaadta volna egyetlenegy szeretkezésért. A társaság izgatott vitába bonyolódott, s Jaromil nagyon szeretett volna elmenni. Ám lelkileg annyira szorult helyzetben érezte magát, hogy még azt az egy mondatot is nehezére esett kinyögni, amelyben távozását jelenti be. Félt a saját hangjától, félt, hogy remegni fog, és elcsuklik és újra, mindenki előtt elárulja éretlenségét, tizenhárom évességét. Arra vágyott, bárcsak láthatatlan lenne, hogy lábujjhegyen kilopózhasson, hogy eltűnhessen valahová, messze-messze, hogy ott álomba zuhanjon, s csak tíz év elteltével ébredjen fel, amikor arca már öregebb lesz, s eltakarják a férfiráncok. Újra megszólította az alt hangú hölgy: – Miért oly hallgatag, gyermekem? Azt motyogta, hogy szívesebben hallgat másokat, mintsem hogy ő beszéljen (bár oda sem figyelt), és közben úgy érezte, nincs menekvés az ítélet elől, amelyet az egyetemista lány mondott ki rá, s hogy ez az ítélet, ami visszaszáműzte őt szűz ifjúi létébe, amit bélyegként visel (uramisten, hisz mindenki látja rajta, hogy még sosem volt nővel!), újból megerősíttetett. És mert tudta, hogy mindenki újból őt nézi, fájdalmasan tudatosulni kezdett benne saját arca, és szinte rémülten döbbent rá, hogy az, ami az arcán látható, nem más, mint anyjának a mosolya! Rögtön felismerte ezt a finom és kesernyés mosolyt, érezte, hogy anyjának az arca telepszik rá vonásaira, hogy anyja körülpólyálja, mint báb a lárvát, amelynek nem adatik meg a jog, hogy saját külalakja legyen. Így ült a felnőttek között anyja képébe tokozódva, az anyjáéba, aki átölelte őt, és húzta vissza, vissza ebből a világból, ahová tartozni szeretett volna, és amely világ minden nyájassága ellenére úgy viselkedett vele, mint olyasvalakivel, akinek még másutt a helye. Olyan elviselhetetlen volt ez az egész, hogy Jaromil minden erejét összeszedte, hogy lerázza magáról anyja arcát, hogy kilépjen belőle; igyekezett odafigyelni a beszélgetésre. Arról beszéltek, amiről akkoriban minden művésztársaságban izgatott diskurzus folyt. A modern művészet Csehországban mindig is a kommunista forradalmat tűzte zászlajára; de amikor ez a forradalom beköszöntött, megfellebbezhetetlen programként

a közérthető realizmust nyilatkoztatta ki, elvetve a modern művészetet, mint a burzsoá dekadencia visszataszító megnyilvánulását. – Ez a mi nagy dilemmánk – mondotta az egyik jelen lévő férfi –, nem tudjuk, mit áruljunk el, a modern művészetet, amiből magunk is kinőttünk, vagy pedig a forradalmat, amelyet sajátunknak vallunk. – Rosszul tesszük fel a kérdést – szólalt meg a festő. – Az a forradalom, amely feltámasztja az akadémikus művészetet, és ezrével gyártja az államférfi-mellszobrokat, az nemcsak a modern művészetet, de saját magát is elárulta. Az ilyen forradalom nem akarja megváltoztatni a világot, ellenkezőleg; konzerválni akarja a történelem legreakciósabb szellemét, a bigottság, a fegyelem, a dogmatizmus, a hit és a megszokás szellemét. Nincs itt semmiféle dilemma. Mint igazi forradalmárok semmiképpen sem érthetünk egyet a forradalom elárulásával. Jaromilnak egyáltalán nem okozott volna nehézséget továbbvinni a festő gondolatmenetét, jól ismerte ennek a gondolkodásnak a belső logikáját, de nem volt kedve a festő Uszályában, mintegy a tanítvány, a törekvő kisfiú megható szerepében fellépni, akit majd szépen megdicsérnek. Egyszerre csak eltelt a lázadás utáni vággyal, s így szólt a festőhöz fordulván: – De hát maga szereti úgy idézgetni Rimbaud-t: Abszolút modernnek kell lenni. Teljesen egyetértek. De nem az az abszolút új, amit már ötven éve előre látunk, hanem az, ami meglep és sokkol bennünket. Nem a szürrealizmus az ab szolút modern, hisz az már vagy egy negyed évszázada tart, hanem az épp most zajló forradalom. Az, hogy nem érti meg, csak azt bizonyítja, hogy új. A festő a szavába vágott: – A modern művészet a burzsoázia és annak világa ellen irányult. – Igen – mondotta Jaromil –, de ha igazán következetes volna a jelen világ tagadásában, akkor önnön elmúlásával is számolnia kéne. Mert hát tudnia kellett (sőt ezt kellett kívánnia is), hogy a forradalom teljesen új művészetet alkot majd saját képére. – Szóval maga egyetért azzal – mondta az alt hangú hölgy –, hogy manapság bezúzzák Baudelaire verseit, hogy betiltják az egész modern irodalmat, és a Nemzeti Galériában lévő kubista képeket lehordják a pincébe? – A forradalom az erőszak – jelentette ki Jaromil –, ez köztudott, s a szürrealizmus mindig is tisztában volt vele, hogy az öregeket brutálisan le kell rugdosni a színpadról, csak azt nem tudta, hogy már ő maga is közéjük tartozik. A düh és a megalázottság volt az oka, hogy gondolatait, legalábbis neki úgy tetszett, pontosan és gonoszul fogalmazta meg. Csak egyvalamin döbbent meg, alighogy kiejtette az első szavakat: ismét ott hallotta saját hangjában a festő autoritatív intonációját, és sehogy sem tudta megakadályozni, hogy jobb keze ne írjon le ugyanolyan kört a levegőben, amilyent a festő szokott. Tulajdonképpen ez egy furcsa festő-festő vita volt, a férfi festő vitázott a gyermek festővel, fellázadt árnyékával. Jaromil tudatában volt ennek, s ettől még megalázottabbnak érezte magát; így aztán egyre keményebben és keményebben fogalmazott, hogy bosszút álljon a festőn azért, hogy bebörtönözte őt gesztusaiba és hangjába. A festő kétszer is hosszabban válaszolt neki, harmadszorra azonban már nem

reagált. Már csak keményen és szigorúan nézett, és Jaromil tudta, soha többé nem teheti be lábát a műtermébe. Mindenki hallgatott, a csendet végül is az alt hangú hölgy törte meg (ám most nem úgy beszélt, mintha úgy hajolna gyöngéden föléje, mint Izambard nővére Rimbaud tetvektől hemzsegő feje fölé, hanem mintha inkább meglepetten és szomorúan elhúzódna tőle): – Én nem ismerem a maga verseit, de annak alapján, amit hallottam róluk, úgy gondolom, hogy aligha jelenhetnének meg ebben a rendszerben, amelyet olyan vehemensen véd itt. Jaromilnak eszébe jutott utolsó verse a két öregről s utolsó szerelmükről: rá kellett döbbennie, hogy ez a költemény, amit ő annyira szeret, sohasem jelenhet meg az örömteli jelszavak és agitpropversikék korában, s ha most lemond erről a versről, a legdrágább kincséről mond le, az egyetlen értékes dologról, amije van, valami olyasmiről, ami nélkül teljesen egyedül marad. De volt valami, ami még a verseinél is becsesebb volt; olyasvalami, amivel mind ez ideig nem bírt, ami messze volt, ami után vágyott – az, hogy férfivá legyen; tudta, hogy ezt csak tettel érheti el, tettel és elszántsággal; s ha ez az elszántság azt jelenti, hogy mindenkitől elhagyottan éljen, hogy elhagyja a kedvese, a festő, sőt még a saját versei is, hát legyen; elszánt akar lenni. Ezért aztán így szólt: – Igen, tudom, hogy ezeknek a verseknek a forradalom semmi hasznát sem veszi. Igazán sajnálom, mert szeretem őket. Ám az én sajnálatom nem érv feleslegességükkel szemben. – Aztán megint csönd volt, majd a jelen lévő férfiak közül így szólt az egyik: – Ez iszonyú –, és összerázkódott, mintha tényleg hideg futkosna a hátán. Jaromil érezte, hogy szavai mindenkiben iszonyatot keltettek, hogy őrá pillantva az eleven pusztulását látták mindannak, amit szerettek, amiért éltek. Szomorú volt mindez, ámde szép is: Jaromil, legalább egy kis időre, megszabadult attól az érzéstől, hogy még gyerek.

26 A költő anyja pedig olvasta a verseket, amelyeket Jaromil egy szó nélkül rakott le az asztalára, s igyekezett rajtuk keresztül bepillantást nyerni fia életébe. De ha legalább világos, érthető nyelven szóltak volna azok a versek! Ám őszinteségük hamis; tele vannak találós kérdésekkel és utalásokkal; a költő anyja tudja, hogy a fiú feje tele van nőkkel, de egyáltalán nem tudja, hányadán is áll velük. Ezért húzta hát ki egy szép napon fia íróasztalának a fiókját, ahol némi kutatás után rá is bukkant a naplóra. A földre térdelt, és izgatottan lapozni kezdett; a bejegyzések csupán címszószerűek voltak, de azért megtudta belőlük, hogy fiának van egy szerelmese; nevét pusztán egy nagybetű jelölte, úgyhogy nem tudta meg, ki is az illető voltaképpen; viszont azt nagyon is szenvedélyes aprólékossággal jegyezte fel a fia – s az anyában ez visszatetszést keltett –, hogy mikor csókolóztak először, hogy hányszor járták körbe a parkot, hogy mikor érintette meg először a lány mellét, s mikor a fenekét. Aztán egy pirossal bejegyzett, sok-sok felkiáltójellel ékesített dátumhoz ért, amelynél ez állt: Holnap! Holnap! Ó, öreg Jaromil, te kopasz nagyapó, ha majd évek

múltán ezt olvasod, emlékezz vissza rá, hogy e napon kezdődött életed igazi Történelme! Az anya kutatni kezdett emlékezetében, és hamar rájött, hogy ez a nap volt az, amikor a nagymamával elmentek vidékre; és az is rögvest eszébe jutott, hogy amikor hazatértek, drága kölnijét lecsavart kupakkal találta a fürdőszobában; rögtön meg is kérdezte Jaromiltól, hogy mit csinált a kölnivel, s a fiú zavartan válaszolta: – Játszottam vele... Ó, milyen buta is volt! – ötlött az anya eszébe. Majd arra gondolt, hogy amikor Jaromil még kisfiú volt, kölnifeltaláló szeretett volna lenni. Ettől meghatódott, s csak ennyit mondott: – Azt hiszem, elég nagy vagy már, hogy ne játszadozz! De most már minden világos; nő járt a fürdőszobában, egy nő, akivel Jaromil azon az éjszakán ott hált a villában, és elveszítette szüzességét. Elképzelte a fiú meztelen testét, és melléképzelt egy mezítelen női testet; belegondolt, hogy az a női test az ő kölnijétől illatozott, tehát olyan illata volt, mint neki; undorhullám öntötte el. Még egyszer belepillantott a naplóba, és észrevette, hogy a körbe-felkiáltójelezett dátum után nincs több bejegyzés. Lám, a férfinak minden véget ér, ha sikerül ágyba vinnie a nőt, gondolta keserű szájízzel, és fiát egyszerre csak visszataszítónak találta. Néhány napig kerülte Jaromilt, látni sem akarta. Aztán észrevette, hogy a fiú arca beesett, hogy sápadt; egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mindez azért van, mert túlságosan is szeret. Csak jó pár nap elteltével fedezett fel fia elesettségében szomorúságot is. Ez lassan megbékítette anyai szívét, és reménnyel töltötte el: arra gondolt, hogy a szeretők sebeznek, az anyák pedig vigaszt szereznek; arra is gondolt, hogy szeretőből sok van, de anyából csak egy. Meg kell küzdenem érte, meg kell küzdenem érte, ismételgette magában, és e naptól kezdve úgy járt körülötte, mint egy éber és együtt érző tigris.

27 Jaromil ezekben a napokban érettségizett. Nagyon szomorúan búcsúzott el barátaitól, akikkel nyolc éven át járt egy osztályba, és úgy érezte, hogy az immár hivatalosan is megerősített érettség végeláthatatlan sivatagként terül el előtte. Aztán megtudta (véletlenül: összeakadt egy fiatal emberrel, akit a fekete hajú férfi lakásán tartott gyűlésekről ismert), hogy a szemüveges lány beleszeretett az egyik évfolyamtársába. Később találkozott a lánnyal, azt mondta Jaromilnak, hogy néhány nap múlva elutazik vakációzni; fölírta a lány címét; de meg sem említette, mit tudott meg róla; félt kimondani; félt, hogy ezzel csak meggyorsítaná elválásukat; örült, hogy a lány még nem hagyta el egészen, bár volt már másvalakije; örült, hogy néha megcsókolhatja, hogy legalább úgy viselkedhet vele, mint egy jó barát; szörnyen ragaszkodott a lányhoz, és el volt szánva rá, hogy félreteszi minden büszkeségét; ő volt ugyanis az egyetlen eleven lény a sivatagban, amit maga előtt látott; görcsösen

kapaszkodott abba a reménysugárba, hogy alig-alig pislákoló szerelmük ismét lángra lobbanhat. Az egyetemista lány tehát elutazott, és helyette csak a hosszú, fülledt alagúthoz hasonlatos tikkasztó nyár maradt. A lánynak címzett (panaszos és esdeklő) levelet ez az alagút nyelte el, méghozzá minden visszhang nélkül. Jaromil gondolatai a szobájában a falon lógó telefonkagyló körül járnak; fájdalom, hirtelen nagyon is eleven értelmet nyert: az elvágott drótú kagyló, a válasz nélkül maradt levél, a nem hallóhoz intézett beszéd... Közben pedig a nők könnyű nyári ruhában libegtek a járdán, az utcára nyitott ablakokon slágerek tódultak ki, a villamosok tömve voltak fürdőruhát, törülközőt táskájukban rejtő utasokkal, és a Moldván délnek tartott a sétahajó, le, az erdők felé... Jaromil magára maradt, egyedül anyja tekintete kísérte el mindenhová; de épp ez volt az elviselhetetlen, hogy valami idegen tekintet állandóan lemeztelenítette magáramaradottságát, pedig ez a magáramaradottság nagyon is rejtett s föl nem fedezett akart maradni. Nem bírta elviselni anyja tekintetét, idegesítették a kérdései! Menekült hazulról, csak késő este ment haza, és rögvest ágyba is bújt. Mondottuk volt, hogy Jaromil nem onanizálásra, hanem nagy szerelemre termett, ám ezekben a hetekben kétségbeesetten és vadul onanizált, mintha magamagát akarná megbüntetni eme szégyenletes és alantas ténykedéssel. Utána egész nap fájt a feje, de ennek szinte örült, mert a fájdalom elfüggönyözte előle a könnyű ruhát viselő nőket, és tompította a slágerek tolakodóan vágyakozó dallamát; így aztán, az enyhe tompultság állapotában, könnyebben szelte át a nap végtelen víztükrét. És nem és nem jött levél az egyetemista lánytól. Ha legalább valami más levél jött volna! Ha legalább valaki be akart volna lépni a benne tátongó ürességbe! Ha legalább a híres költő, akinek Jaromil elküldte bírálatra a versét, ha legalább ő válaszolt volna néhány mondatban! Ha legalább ő írt volna pár bensőséges szót! (Igen, valóban azt mondottuk, hogy minden versét odaadná, csak hogy férfinak tekintsék, de egészítsük most ki ezt: ha már nem tekintették férfinak, egyetlenegy dolog vigasztalhatta csupán: ha legalább mint költőt elismerik.) Szeretett volna még egyszer jelentkezni a híres költőnél. Nem levélben, hanem valami más módon, kirobbanóan költői emlékeztetővel. Egy szép napon éles késsel felfegyverkezve ment el hazulról. Sokáig ólálkodott egy telefonfülke körül, s amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, bement, és zsinórostul levágta a kagylót. Mindennap sikerült lemetszenie egyet, és a huszadik napon (levél nem jött sem a lánytól, sem a költőtől!) már húsz lenyisszantott kagylója volt. Berakta őket egy dobozba, a dobozt átkötötte, és ráírta a híres költő címét meg a sajátját, mint feladóét. Izgatottan vitte a csomagot a postára. Éppen eljött a pulttól, amikor valaki a vállára csapott. Hátrafordult, és megpillantotta általános iskolai osztály társát, a pedellus fiát. Megörült neki (minden esemény boldogító volt az eseménytelen ürességben); hálásan elegyedett beszédbe vele, és amikor megtudta, hogy az osztálytárs a postától nem messze lakik, szinte kikényszerítette, hogy meghívja őt. A pedellus fia már nem a szüleivel lakott az iskolában, volt saját egyszobás

lakása. – Nincs itthon az asszony – magyarázta Jaromilnak, amint beléptek az előszobába. Jaromil nem is sejtette, hogy barátja nős. – Na ja, már egy éve – mondta az osztálytárs, és hangja oly magabiztosan és természetesen csengett, hogy Jaromilt elfogta az irigység. Aztán leültek a szobában, és Jaromil a fal mellett egy kiságyat pillantott meg, benne egy csecsemővel; arra gondolt, hogy az osztálytársa családapa, ő pedig onanizál. Az osztálytárs a szekrény mélyéről pálinkásüveget húzott elő, töltött két kupicába, Jaromil pedig arra gondolt, hogy neki otthon nincs külön flaskája, mert anyja rögtön elárasztaná kérdésekkel, hogy mi szüksége neki erre. – Na és mit csinálsz? – kérdezte Jaromil. – A rendőrségen vagyok – mondotta az osztálytárs, és Jaromilnak eszébe jutott a nap, amikor bekötött torokkal állt a rádió mellett, és a hangszóróból a tömeg skandáló kiabálása hallatszott. A rendőrség volt a kommunista párt legszilárdabb támasza, úgyhogy a barátja azokban a napokban minden bizonnyal a forrongó tömeggel tartott, míg ő otthon volt a nagymamával. Igen, az osztálytárs valóban kinn volt az utcán akkor, s büszkén, ám egyúttal tartózkodóan mesélt erről, úgyhogy Jaromil szükségét érezte, hogy kimutassa, a közös meggyőződés kötelékei fűzik őket össze; beszélt neki a fekete hajú férfi lakásán tartott gyűlésekről. – Az a zsidó? – mondta nem éppen lelkesen a pedellus fia. Aszondom neked, vigyázza vele! Nagyon fura egy pasas! A pedellus fia állandóan kicsúszott a keze közül, mindig egy kicsit Jaromil fölött állt, ő pedig arra vágyott, hogy felérjen hozzá; szomorú hangon így szólt: – Nem tudom, hallottad-e, hogy az apám koncentrációs táborban halt meg. Azóta tudom, hogy radikálisan meg kell változtatni a világot, és azt is tudom, hogy hová tartozom. A pedellus fia végre megértően helyeselt; még sokáig beszélgettek, és Jaromil, saját jövőjét ecsetelve, váratlanul kijelentette: – Szeretnék politikával foglalkozni. – Maga is meg volt lepve, hogy ezt mondta: mintha ezek a szavak megelőzték volna gondolatait; mintha a gondolat nélküle és helyette döntött volna további életpályájáról. – Tudod, hogy van – folytatta –, az anyám azt szeremé, ha esztétikát, franciát vagy az isten tudja, micsodát tanulnék, csakhogy az engem nem érdekel. Az élet nem az. A valódi élet az, amit te csinálsz. És amikor elment a pedellus fiától, úgy érezte, hogy a megvilágosodás mindent eldöntő napját élte át. Néhány órával ezelőtt még húsz telefonkagylóval megrakott csomagot adott föl a postán, azt gondolván, hogy ez egy gyönyörű és fantasztikus felszólítás, amely talán válaszadásra bírja a nagy költőt. Hogy mintegy ajándék gyanánt elküldi neki hiábavaló várakozását szavára, vágyakozását hangja után. Ám az osztálytárssal folytatott beszélgetés (Jaromil biztos volt benne, hogy ez nem lehetett véletlen!) költői tettének épp ellentétes értelmet adott: nem ajándék és

esdeklő felhívás volt immár; ellenkezőleg; büszkén adott vissza a költőnek minden hiábavaló várakozást; a levágott telefonkagylók az ő odaadásának voltak levágott fejei, és Jaromil gúnykacajjal küldte vissza őket a költőnek, mint a török szultán a keresztény hadak vezérének a keresztesek levágott fejét. Most mindent megértett: Egész élete magányos várakozás volt egy elhagyott fülkében, egy telefonkagylónál, amellyel nem lehet sehová sem telefonálni. Egyetlenegy kiút áll előtte: el kell hagyni a magányos fülkét, el kell hagyni mielőbb!

28 – Jaromil, mi van veled? – A kérdés bizalmas langyosságától könny szökött a fiú szemébe; nem tudott sehova sem elmenekülni, és az anya folytatta: – Hisz az én gyerekem vagy. Hisz úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Mindent tudok rólad, még akkor is, ha nem bízod rám a titkaidat. Jaromil valahová máshová nézett, és szégyellte magát. És a költő anyja tovább beszélt: – Nem szabad úgy tekintened rám, mint az anyádra, gondold azt, hogy a barátnőd vagyok. Aki idősebb nálad. Ha kiöntenéd nekem a szívedet, talán megkönnyebbülnél. Tudom, hogy kínoz valami. És még hozzátette csöndesen: – És tudom, hogy egy lány miatt van az egész. – Igen, anya, tényleg szomorú vagyok – ismerte be, mert a kölcsönös megértés langyos közege körülfonta, s ő képtelen volt szabadulni belőle: – De nehezemre esik beszélnem erről... – Megértelek; és nem is azt akarom, hogy most mondj nekem valamit, csak azt, hogy tudd, nekem elmondhatsz mindent, ha akarsz. Figyelj csak! Csodás idő van. Megbeszéltem pár barátnőmmel, hogy elmegyünk hajókirándulásra. Magammal viszlek. Talán jobb kedvre derülsz. Jaromilnak szörnyen nem akaródzott elmennie, de nem volt kéznél semmi kibúvó; ezenkívül annyira fáradt és szomorú volt, hogy a védekezéshez sem volt elég ereje, úgyhogy azt sem tudta, miként, de egyszerre csak négy hölgy társaságában találta magát egy sétahajó fedélzetén. A hölgyek mind a költő anyjával voltak egykorúak, és Jaromil hálás beszédtémának ígérkezett számukra; szörnyen ámuldoztak, hogy már túl van az érettségin; megállapították, hogy hasonlít a mamához; a fejüket csóválták, hallván, hogy úgy döntött: a politikai főiskolán tanul tovább (anyjával értettek egyet, aki azt mondta, hogy ez nem való egy ilyen finom lelkű fiúnak), és évődve faggatták, hogy vajon jár-e már valami kislánnyal; Jaromil csendben utálta őket, de látta, hogy anyja jókedvű, ezért hát fegyelmezetten mosolygott. Aztán a gőzös kikötött, és a hölgyek, társaságuk ifjú férfi tagjával együtt, kiszálltak a félmeztelen emberektől hemzsegő partra, és olyan helyet kerestek, ahol napozhatnának; csak kettőjüknél volt fürdőruha, a harmadik csupán a rózsaszín bugyit és melltartót hagyta kövér, fehér testén (egyáltalán nem szégyellte magát az intim ruhadarabok miatt, talán úgy érezte, elbújhat teste rútsága mögé), a költő anyja pedig kijelentette, hogy neki az is elég, ha az arcát napoztatja, és hunyorogva a nap felé fordult. Viszont mind a négyen

egyetértettek abban, hogy az ifjúnak le kell vetkőznie, napoznia és fürdenie kell; hisz az anya is gondolt rá, magával hozta a fiú fürdőnadrágját. Egy közeli vendéglőből slágerfoszlányok hallatszottak, és Jaromilt ez sóvárgással töltötte el; barnára sült, fürdőruhára vetkőzött fiúk és lányok mentek el mellette, és úgy érezte, őt nézik; tekintetük mintha lángnyelvekkel vette volna körül; kétségbeesetten igyekezett leplezni, hogy a négy idősebb hölgyhöz tartozik; a hölgyek ellenben nagyon is élénken a magukénak vallották, és úgy viselkedtek, mintha egy és ugyanaz az anya lennének négy csacsogó fejjel; nógatták, hogy menjen fürödni. – Nincs hol átöltöznöm – védekezett. – Te kis bolond, ugyan ki kíváncsi rád, tekerj magad köré egy törülközőt – instruálta a rózsaszín alsóneműs hölgy. – De ha egyszer szégyenlős – kacagott a költő anyja, és a többi hölgy is vele nevetett. – Tiszteletben kell tartanunk a szégyenlősségét – mondta az anya. – Gyere, majd átöltözöl e mögött a fürdőlepedő mögött, ne félj, nem lát meg senki –, és kifeszített egy hatalmas fehér törülközőt; ennek a falnak kellett eltakarnia Jaromilt a part tekintete elől. A fiú hátrált, az anya pedig utána a fürdőlepedővel. Jaromil egyre hátrált anyja elől, az pedig követte, úgyhogy olyan látványt nyújtottak, mintha egy nagy, fehér szárnyú madár üldözné hátra-hátraugró áldozatát. Jaromil egyre csak hátrált, majd megfordult és elfutott. A hölgyek csodálkozva néztek utána, a költő anyja pedig még mindig széttárt kezében tartotta a nagy fehér fürdőlepedőt, miközben a fiú a lemeztelenített ifjú testek között cikázott tova, és végül eltűnt a szemük elől.

NEGYEDIK RÉSZ: Avagy a költő menekül

1

El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor a költő kitépi magát anyja kezéből, és fut, szalad. Nemrég még engedelmesen, párban ment ő is, elöl a két nővére, Izabella és Vitalie, mögöttük ő a fivérével, Frederickel, hátul pedig, mint egy parancsnok, az anyjuk, aki hétről hétre így vezette keresztül gyermekeit Charleville-en. Tizenhat éves volt, amikor először tépte ki magát a kezéből. Párizsban rendőrök fogták el, Izambard tanító meg a nővérei (igen, azok, akik hajában tetvek után kutatva hajoltak föléje) néhány hétre befogadták, majd két nyaklevest követően ismét rákulcsolódott anyja hideg keze. De Arthur Rimbaud újra és újra menekült: menekült, tarkóján egy eloldozhatatlan nyakörvvel, és menekülvén verseket költött.

2 1870-et írtak akkor, és messziről Charleville-be hallatszott a porosz-francia

háború ágyúdörgése. Különösen kedvező szökési helyzet ez, hiszen a csatazaj nosztalgikusán vonzza a lírai költőket. Rövid, görbe lábú teste belefeszült a huszáregyenruhába. A tizennyolc éves Lermontov beállt katonának, így szökvén meg nagyanyja és terhes, anyai szeretete elől. A tollat, saját lelkének a kulcsát, felcserélte a pisztolyra, a világ kapujának a kulcsára. Mert hisz ha golyót repítünk egy ember mellkasába, az olyan, mintha mi magunk lépnénk be ebbe a mellkasba; és annak a másiknak mellkasa, az a világ maga. Attól a pillanattól fogva, hogy kitépte magát anyja kezéből, Jaromil egyre menekül, és az ő lépteinek a kopogásába is valami ágyúdörgésféle vegyül. Nem gránátok robbanása, hanem a politikai fordulat ricsaja ez. Az ilyen időkben a katona csupán dekoráció, és a politikus a katona. Jaromil immár nem ír verseket, hanem szorgalmasan jár a politikatudományi karra.

3 A forradalom és az ifjúság összetartoznak. Ugyan mit is ígérhetne a forradalom a felnőtteknek? Egyeseknek kegyvesztettséget, másoknak jóindulatot. Ám ez a jóindulat sem valami nagy dolog, hiszen csak az élet rosszabbik felére vonatkozik, és az előnyökön kívül egy sor bizonytalanságot, fárasztó tevékenykedést és a megszokások felrúgását is jelenti. E tekintetben az ifjúság sokkal jobban áll: nem terhelik bűnök, és a forradalom a maga egészében veheti védelmébe. A forradalmi idők bizonytalansága előny az ifjúság számára, mert ebbe a bizonytalanságba az apák világa kerül; ó, mily szép is úgy belépni a felnőttkorba, hogy a felnőttek világának a falai romokban hevernek! Az 1948 utáni első években a cseh főiskolákon a kommunista professzorok kisebbségben voltak. Ha egyszer a forradalom biztosítani akarta befolyását ezeken az egyetemeken, a diákoknak kellett adnia a hatalmat. Jaromil az Ifjúsági Szövetség kari bizottságán dolgozott, és ott ült a vizsgákon. Azután beszámolt az iskolai politikai testületnek, hogy miként vizsgáztat az adott professzor, hogy milyen kérdéseket tett fel, hogy miféle nézeteket vall, úgyhogy igazából sokkal inkább a vizsgáztató vizsgázott, mint a vizsgázó.

4 De vizsgázott Jaromil is, amikor beszámolt a testületnek. Szigorú ifjoncok kérdéseire kellett megfelelnie, s szeretett volna úgy beszélni, hogy tetsszen nekik: ahol az ifjúság neveléséről van szó, a kompromisszum bűn. Nem maradhat az egyetemen régi nézeteket valló oktató: a jövő vagy új lesz, vagy nem lesz semmilyen. És nem lehet azoknak az oktatóknak hinni, akik egyik napról a másikra változtatták meg nézeteiket: a jövő vagy tiszta lesz, vagy szégyenteljes. Vajon állíthatjuk-e Jaromilról, akiből kompromisszumot nem ismerő funkcionárius lett, s jelentéseivel felnőttek további sorsát szabta meg, hogy még mindig menekül? Nem úgy tetszhet inkább, hogy célba ért? Szó sincs róla. Anyja már hatéves korában megfiatalította egy évvel a többi osztálytársához képest; és azóta is állandóan fiatalabb náluk egy évvel. Amikor a polgári nézeteket

valló professzorról referál, nem is rá gondol, csak szorongva néz az ifjak szemébe, és önmaga képét figyeli ott; ahogyan otthon frizuráját és mosolyát ellenőrzi a tükör előtt, úgy ellenőrzi eltökéltségét, férfiasságát, szavai keménységét az ő tekintetükben. Örökké egy tükörfal veszi körül, s ő nem lát mögé. Mert hisz a felnőttséget nem lehet kettévágni: a felnőttség vagy teljes, vagy nincs. Amíg máshol gyermek lesz, addig vizsgaülnöksége meg a professzorokról való referálása csak egy-egy módozata menekülésének.

5 Merthogy állandóan elmenekül előle, s mégsem képes elmenekülni tőle; együtt reggeliznek és vacsoráznak, jó éjt és jó reggelt kíván neki. Anyja reggel bevásárlószatyrot nyom a kezébe; nem érdekli, hogy ez a konyhai jelvény rosszul áll az egyetemi oktatók ideológiai csőszének, leküldi vásárolni. És lám: ugyanazon az utcán megy végig, ahol az előző rész elején is láttuk, amikor elpirult egy szembejövő idegen nő előtt. Azóta már eltelt egynéhány év, de ő még mindig elpirul, és az üzletben, ahová anyja küldi, fél a fehér köpenyes lány szemébe nézni. A lány, aki nyolc óra hosszat ül a pénztár szűk kalickájába zárva, borzasztóan tetszik neki. A vonásai lágysága, mozdulatai lassúsága, a bezártság, ez mind titokzatosan közelinek és előre elrendeltnek tetszik neki. Különben tudja is, miért: a lány hasonlít ahhoz a cselédhez, akinek agyonlőtték a kedvesét: gyász – szép arc. És a pénztárkalicka, ahol a lány ül, a kádhoz hasonlatos, amelyben a cselédlányt ülni látta.

6 Az íróasztal fölé görnyedve ül, és fél a záróvizsgáktól; ugyanúgy fél tőlük, mint a gimnáziumban, mert megszokta, hogy színjeles bizonyítványt mutathat anyjának, és nem akarja elszomorítani. De mily elviselhetetlenül kevés a levegő ebben a szűk kis prágai szobában, amikor körötte forradalmi daloktól visszhangzik minden, és tagbaszakadt kalapácsos férfiak látomásos alakjai tűnnek fel az ablakokban! 1922-t írunk, öt év telt el a nagy orosz forradalom óta, neki pedig a tankönyv fölé kell görnyednie, és rettegnie a vizsgától! Micsoda sors! Végre félretolja a könyvet (késő éjszaka van), és egy megkezdett vers fölött álmodozik; Janról, a munkásról írja, aki azzal akarja megölni a szép életről szőtt álmot, hogy megvalósítja azt; egyik kezében kalapácsot tart, a másikkal szeretője derekát karolja át, és így megy az elvtársakkal együtt a forradalomba. A joghallgató (ah, hát persze, hogy Jiří Wolker az) vért, sok vért lát az asztalon, hiszen amikor nagy álmokat ölnek patakokban folyik a vér ám ő nem fél a vértől, mert tudja, hogyha férfi akar lenni, a vértől félnie nem szabad.

7 Az üzlet este hatkor zár be, és ő a szemközti sarokra jár leskelődni. Tudja, hogy mindig pár perccel hat után megy el a pénztároslány, de tudja azt is, hogy

mindannyiszor egy fiatal kolléganője kíséretében. A barátnő az sokkal kevésbé szép, sőt, Jaromil szinte csúnyának látja; tulajdonképpen a pénztároskisasszony ellenpárja lehetne; a pénztároskisasszony fekete, ő vörös hajú, a pénztároskisasszony teltkarcsú, ő sovány; a pénztároskisasszony csendes, ő hangos, a pénztároskisasszony titokzatosan közeli, ő meg visszataszító. Sokszor lement a sarokra leskelődni abban a reményben, hogy egyszer talán külön indulnak haza a lányok, és neki sikerül megszólítania a fekete hajút. Ám ez sose fordult elő. Egyszer aztán a nyomukba szegődött; végigmentek néhány utcán, majd bementek egy bérházba; majd egy órát járkált fel-alá a ház előtt, de nem bukkant fel egyik sem.

8 A költő anyja egy vidéki városból jött fel egyetemista fiához Prágába, és a verseket hallgatja, amiket a fiú felolvas neki. Az anya nyugodt; tudja, hogy a fiú az övé; nem vette el tőle sem a világ, sem a nők; épp ellenkezőleg, a nők s a világ kerültek a költészet bűvkörébe, s ez olyan kör, amit ő maga vont a fiú köré, olyan kör, ahol ő maga uralkodik titokban. Épp az anyjáról, azaz a fiú nagymamájáról írt verset olvassa fel neki, azt a verset, amit a nagymama emlékére írt: mert ma harc vár, tudod, nagymamáme világ szépségeiért. Wolkerné asszony nyugodt tehát. Csak hadd harcoljon a fiú a verseiben, hadd tartson kalapácsot a kezében, s a másikkal karoljon szeretőt; ez őt nem zavarja; hisz a fiú bent hagyta verseiben az összes erényt, amit bele plántált, a nagymamát és a családi almáriumot is. Csak lássa őt a világ kalapáccsal a kézben. Az anya azonban nagyon is jól tudja, hogy egészen más dolog a világ szeme előtt járni, s megint más az, ha elmegy tőle a világba. De ezzel a különbséggel tisztában van a költő maga is. És csak ő tudja, mily szorongató érzés bent lenni a költészet házában!

9 Csak az igazi költő tudja, hogy milyen végtelenül erős az a vágy, hogy az ember ne legyen költő, hogy elhagyja a tükörházat, ahol fülsiketítő csend uralkodik. Számkivetett az álomrejtekem a tömegkemény átokra váltoménekemet Ám amikor Frantisek Halas ezeket a sorokat írta, nem a tömegben, a téren állt; a szoba, ahol az asztal fölé görnyedve ült, csendes volt. És egyáltalán nem igaz, hogy kiűzetett volna az álmok világából. Éppen hogy a tömegek, amelyről ír, az volt az ő álmainak a világa. És az sem sikerült neki, hogy kemény átokra váltsa dalát, inkább fordítva történt, az átok változott át újra és újra dallá. Hát tényleg nincs menekvés a tükörházból?

10 De énmegzaboláztam magamés a torkára tapostam saját dalomnak, írta Vlagyimir Majakovszkij, és Jaromil megérti őt. A verses beszéd olybá tűnik neki, mint a csipke, ami inkább illenék anyja fehérneműs szekrényébe. Már jó pár hónapja nem írt verset, és nem is akar verset írni. Menekül. Ugyan eljár bevásárolni az anyjának, ám íróasztala fiókját zárva tartja. A falról levette az összes modern reprodukciót. És mit rakott a helyükre? Talán Marx Károly fényképét? Dehogyis. Az üres falra apja fényképét akasztotta. Egy 1938-ból való képet, ami a szomorú mozgósítás alatt készült, és amin az apa tiszti egyenruhában látható. Jaromil szerette ezt a képet, amelyről egy számára jóformán ismeretlen ember pillantott le rá, egy ember, akiről semmit sem őrzött meg az emlékezete. Annál inkább sóvárgott ez után a férfi után, aki egy személyben volt focista, katona és lágerlakó. Úgy hiányzott neki ez a férfi.

11 A bölcsészkar aulája zsúfolásig megtelt, a pódiumon néhány költő ült. Az emelvény szélén egy kék inges (ilyen inget viseltek akkoriban az Ifjúsági Szövetség tagjai), égnek meredő, borzas üstökű fiatalember állt, és így beszélt: – Sosem játszik a költészet akkora szerepet, mint a forradalmi időkben; a költészet a forradalomnak adta hangját, a forradalom pedig viszonzásul kiszabadította magányából; a költő ma tudja, hogy az emberek hallják őt, különösen az ifjúság, mert hiszen: „Az ifjúság, a költészet és a forradalom egy s ugyanaz!” Majd szólásra emelkedett az első költő, és egy lányról szavalt, aki elhagyta kedvesét, mert a fiú, aki a szomszédos esztergapadon dolgozott, lusta volt, és nem teljesítette a tervet; ám az ifjú nem akarta elveszíteni barátnőjét, ezért aztán szorgalmasan kezdett dolgozni, míg végül esztergapadján fel nem bukkant az élmunkások vörös zászlaja. Utána sorra álltak föl a többiek, és Leninről, Sztálinról, a halálra kínzott antifasiszta harcosokról meg a normát túlteljesítő munkásokról szavaltak.

12 Az ifjúság nem is sejti, micsoda óriási hatalmat jelent az, fiatalnak lenni. Ám az a költő (mintegy hatvanéves lehet), aki most állt föl, hogy elmondja a maga versét, pontosan tudja ezt. Fiatal az, szavalta éneklő hangon, aki a világ ifjúságával tart, a világ ifjúsága pedig nem más, mint a szocializmus. Fiatal az, aki a jövőbe merül alá, és nem tekint hátra. Mondjuk el ezt más szavakkal is: A hatvanéves költő fölfogása szerint az ifjúság nem egy bizonyos kort jelöl, hanem értéket, aminek semmi köze sincs a konkrét életkor hoz. Ez a szép rímekbe szedett gondolat kettős küldetést töltött be: egyrészt hízelgett a fiatal közönségnek, másrészt mágikus úton megszabadította a

költőt ráncos korától, és (merthogy minden kétséget kizáróan a szocializmussal tartott, és nem tekintett hátra) a fiatal lányok és fiúk közé sorolta be. Jaromil ott ült a közönség soraiban, s érdeklődve figyelte a költőket, de mintegy a túlpartról, mint olyanvalaki, aki már nem tartozik közéjük. Ugyanolyan hűvösen hallgatta verseiket, mint ahogyan az oktatókat szokta, akikről aztán referált a bizottságnak. Leginkább az a nagynevű költő érdekelte, aki épp most emelkedett fel székéről (a hatvanéves költőt jutalmazó taps közben elcsendesedett), és a pódium eleje felé tartott. (Igen, ő az, aki annak idején kézhez kapta azt a bizonyos, húsz levágott telefonkagylót tartalmazó csomagot.)

13 Drága mester, a szerelem hónapjában járunk; tizenhét éves vagyok. Ahogy mondani szokás, a képzelgések és a remény kora... Hogy szeretek minden költőt, mindenparnasszistát... Ne nevessen ki túlságosan, ha majd olvassa ezeket a verseket: őrületes öröm volna számomra, drága mester, ha lenne oly szíves és közzétenné valamelyiket... Ismeretlen vagyok: de mit számít az? A költök testvérek. Ezek a versek hisznek, szeretnek és remélnek: ez minden. Drága mester, hajoljon le hozzám: emeljen föl kicsit, fiatal vagyok: nyújtsa hát kezét... Egyébként hazudott; tizenöt múlt hét hónappal; mindez még azelőtt történt, hogy először szökött volna el anyjától Charleville-ből. Ám ez a levél még sokáig visszhangzik majd fejében, mint a szégyen litániája, mint gyöngesége és függősége dokumentuma. De bosszút áll még rajta, a drága mesteren, azon a vén hülyén, a kopasz Theodor de Banville-en! Egy év sem telik bele, és kegyetlenül kikacagja egész költészetét, hervatag jácintokkal és liliomokkal telehintett verseit, és úgy küldi el neki levélben ezt a gúnykacajt, mint egy ajánlott küldemény pofont. Ám e pillanatban a drága mester még mit sem sejt a reá leselkedő gyülekezetről, és egy fasiszták lerombolta orosz városról szaval, amely feltámad romjaiból; ez a város csodás szürrealista girlandokkal van földíszítve, a szovjet lányok keblei úgy úsznak az utcán, mint a színes léggömbök; az ég alá állított petróleumlámpa bevilágítja a fehér várost, ahol a házak tetején angyalokhoz hasonlatos helikopterek landolnak.

14 A költő szavainak varázsától elbűvölt publikum tapsban tört ki. Ám a gondolat nélküli többség soraiban ott volt a gondolkozók kisebbsége is, akik jól tudták, hogy egy forradalmi közönségnek nem szabad várnia, mint holmi alázatos kérvényezőnek, hogy mivel ajándékozza meg a pódium; ellenkezőleg, ha ma valaki kérelmező, hát a versek azok; azt kérik, hogy bebocsátást nyerjenek a szocialista paradicsomba, de a paradicsom kapuját őrző ifjú forradalmároknak szigorúnak kell lenniük: mert a jövő vagy új lesz, vagy nem lesz; vagy tiszta lesz, vagy szégyenteljes. – Miféle képtelenségeket akar becsempészni ide nekünk! kiabál Jaromil, a többiek pedig csatlakoznak hozzá. – A szocializmust a szürrealizmussal akarja keresztezni? A macskát a lóval, a holnapot a tegnappal?

A költő jól hallotta, mi történik a nézőtéren, ám büszke volt, és nem kívánt meghátrálni. Még fiatal korából hozzászokott, hogy provokálja a polgári korlátoltságot, és nem esett nehezére, hogy egyedül álljon ki mindenki ellen. Fejébe tódult a vér, és utolsónak más verset választott, mint amit eredetileg szavalni akart: egy vad képekkel és drasztikusan erotikus fantáziával telített költeményt; amint befejezte, füttyszó és kiabálás hallatszott. A diákok fütyültek, és egy idős férfi állott előttük, aki azért jött közéjük, mert szerette őket; dühödt lázadásukban felfedezni vélte ifjúsága sugarait. Úgy vélte, hogy a szeretet feljogosítja rá, hogy azt mondja nekik, amit gondol. Tavasz volt, 1968 Tavasza, és mindez Párizsban történt. De ó, jaj, a diákok képtelenek voltak észrevenni ifjúságuk sugarait ráncaiban, és az öreg tudós meglepetten nézte, miként fütyülik ki azok, akiket ő annyira szeret.

15 A költő fölemelte a kezét, hogy elcsitítsa a hangoskodókat. Aztán elkezdett üvöltözni velük, hogy puritán tanítókisasszonyokhoz, dogmatikus papokhoz és fafejű rendőrökhöz hasonlítanak; hogy azért tiltakoznak versei ellen, mert gyűlölik a szabadságot. Az öreg tudós csendben hallgatta a füttykoncertet, és arra gondolt, hogy fiatal korában ő is szerette maga körül érezni a tömeget, és hogy ő is fütyült, de hogy a tömeg már rég szétoszlott, és ő egyedül maradt. A költő üvöltözött, hogy a szabadság a költészet kötelessége, s hogy még egy metafora is megéri, hogy harcoljanak érte. Azt kiáltotta, hogy igenis, a macskát a lóval fogja keresztezni, a szocializmust pedig a modern művészettel, és ha ez donquijotizmus, hát akkor ő Don Quijote akar lenni, mert számára a szocializmus az a szabadság és a gyönyör korszaka, s minden más szocializmust visszautasít. Az öreg tudós elnézte a zajongó fiatalokat, majd egyszerre az ötlött eszébe, hogy a teremben egyedül őneki adatott meg a szabadság privilégiuma, mert már öreg; csak akkor nem kell az embernek az őt körülvevő tömeg és a közönség véleményével meg a jövővel törődnie, amikor már öreg. Egymaga van közelgő halálával, s a halálának nincsen se füle, se szeme, nem kell hogy tetsszen neki; azt csinálhat és azt mondhat, ami magának tetszik. És ők csak fütyültek, és szót kértek, hogy megfelelhessenek neki. Végül Jaromil emelkedett szólásra; szeme előtt elsötétült a világ, maga mögött pedig ott érezte a tömeget; azt mondotta, hogy csakis a forradalom az, ami modern, míg a dekadens erotika és az érthetetlen költői képek, az mind csak limlom, és idegen a néptől. – Mert hisz mi a modern – szegezte neki a kérdést a híres költőnek –, a maga érthetetlen versei, vagy pedig mi, akik egy új világot építünk? Abszolút modern – válaszolt is rögtön – csakis a szocializmust építő nép lehet. – Szavait követően az előadóteremben földübörgött a taps. Még sokáig zúgott a taps, mikor az Öreg tudós a Sorbonne folyosóján távolodva a következőket olvasta a falon: Legyetek realisták, akarjátok a lehetetlent. Egy kicsit arrébb pedig: Az ember emancipációja vagy teljes lesz, vagy semmilyen. És még egy

kicsivel odébb: Csak semmi szemrehányást. 16

A tágas osztályteremben a falhoz tolták a padokat, a földön ecsetek, festékestubusok és hosszú papírtranszparensek hevertek, amelyekre a politikai főiskola néhány diákja május elsejei jelszavakat fest. A jelszavak szerzője Jaromil, mögöttük áll, és a jegyzetfüzetét nézi. Ez meg micsoda? Talán összekevertük az évszámokat? Jaromil ugyanazokat a jelszavakat diktálja kollégáinak, mint amelyeket a fölkelt Sorbonne folyosójának a falán olvasott a kifütyült öreg tudós. Nem, nem kevertünk össze semmit; azok a jelszavak, amelyeket Jaromil fölírat a transzparensekre, pontosan ugyanazok, mint amelyekkel húsz évvel később a párizsi diákok firkálták tele a Sorbonne, a Nanterre és a Censier falait. Az egyik transzparensre azt íratja: Az_jzlojn_valóság, a következőre pedig: Legyetek realisták, akarjátok a lehetetlent; aztán meg: ElrendM– áz– áTIa7idóol?fogságot.[2] majd pedig: Elég volt a templomokból (ez a jelszó különösen tetszik neki, csak néhány szóból áll, és egy szuszra két évezred történelmét veti el); a következő így hangzik: Semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek! aztán: Segítsük hatalomra a képzelőerőt! vagy: Halál a lagymatagokra! Végül: Forradalmasítsuk a politikát, a családot, a szerelmet! Az évfolyamtársak a betűket pingálták, Jaromil pedig büszkén járt-kelt közöttük, mint a szavak marsallja. Boldog volt, hogy hasznos lehetett, hogy érvényesíthette mondatformáló művészetét. Tudja, hogy a költészet halott (hisz a művészet halott, hirdeti a Sorbonne fala), de csak azért, hogy föltámadjon, mint a csasztuska, mint a transzparensekre, városi falakra festett jelszavak művészete (hisz a költészet az utcán van, olvassuk az Odéon falán).

17 – Olvastad a Rudé Právót? Az első oldalon volt a május elsejére kiadott száz jelszó. A kábé agit-prop. osztálya állította össze őket. Neked egyik sem volt jó? Jaromillal szemközt egy testes fiatalember magasodott, aki a kerületi bizottságból jött, s úgy mutatkozott be, mint az 1949-es május elsejei szervezőbizottság főiskolai tagozatának az elnöke. – Az álom valóság. Hisz ez a legtőrőlmetszettebb idealizmus. Elég volt a templomokból. Szívesen egyetértenék veled, elvtársam, de ez egyelőre ellentétben áll a párt egyházpolitikájával. Halál a lagymatagokra. Hát fenyegethetjük mi halállal az embereket? Segítsük hatalomra a képzelőerőt. Na, jól is néznénk ki. Forradalmasítsuk a szerelmet. Kérlek szépen, mit értesz te ez alatt? A szabad szerelmet akarod szembeállítani a polgári házassággal, vagy pedig a monogámiát a burzsoá promiszkuitással? Jaromil kijelentette, hogy a forradalom vagy minden részletében megváltoztatja a világot, beleértve a családot és a szerelmet is, vagy pedig nem lesz forradalom. – Na jó – hagyta rá a testes fiatalember –, de ki lehet ezt fejezni jobban is: A

szocialista politikáért, a szocialista családért! Látod, ez a Rudé Právo jelszava. Megspórolhattad volna magadnak ezt a munkát.

18 Az élet máshol van, írták föl a diákok a Sorbonne falára. Igen, – jól tudja ő ezt, hisz ezért utazott Londonból Írországba, ahol forrong a nép. Percy Shelleynck hívják, húszéves, és százával viszi magával a röpcédulákat, mintegy igazolvány gyanánt, amivel beléphet a valódi életbe. Mert a valódi, az igazi élet máshol van. A diákok fölszedik az utca kövezetét, fölborítják az autókat, barikádokat építenek; belépésük a világba szép és zajos, az utat lángok világítják be, és ünnepi könnygázgránátok robbannak. Mennyivel nehezebb dolga volt Rimbaud-nak, aki a párizsi kommün barikádjairól álmodozott, de Charleville-ből sosem jutott el hozzájuk. Ezzel szemben 1968-ban ezer és ezer Rimbaud-nak van saját barikádja; mögöttük állva utasítanak vissza minden kompromisszumot a világ eddigi uraival. Az ember emancipációja vagy teljes lesz, vagy semmilyen. Ám egy kilométerrel arrébb, a Szajna túlpartján a világ eddigi urai élik tovább a maguk életét, és úgy nézik a latin negyed forrongását, mintha mindez valahol messze, nagyon messze történne. Az álom valóság, írták a falra a diákok, de úgy tetszik, épp a fordítottja igaz: ez a valóság (barikádok, kivágott fák, vörös lobogók) volt álom.

19 Ám az adott pillanatban sosem lehet tudni, hogy vajon a valóság álom avagy az álom valóság; a bölcsészkar előtt tábláikkal gyülekező diákok szívesen jöttek, ám azt is tudták, hogyha nem jönnének, nehézségeik támadhatnának az egyetemen. A prágai 1949-es esztendő épp abban az érdekes átmeneti állapotban érte a cseh diákokat, amikor az álom már nem pusztán álom volt; ujjongásuk még önként, szívből jött, ám már kötelező is volt egyben. A menet elindult az utcán, és Jaromil ott lépdelt társai mellett; nemcsak a táblákon olvasható jelszavakért felelt, hanem azért is, hogy mit skandálnak a kollégák; már letett róla, hogy szép és provokatív aforizmákat agyaljon ki, inkább kimásolt a jegyzettömbjébe néhány, a központi agitprop. osztály ajánlotta jelszót. Fennhangon kiáltja őket, mint az előimádkozó a körmenetben, a kollégák pedig skandálják utána.

20 A menet már áthaladt a Vencel téren, el a tribün előtt, a sarkon alkalmi zenekarok játszottak, a fiatalok pedig kék ingben ropták. Itt mindenki mindenkivel barátkozik, még akkor is, ha csak ebben a pillanatban ismerkedtek meg, ám Percy Shelley boldogtalan, Shelley, a költő egyedül van. Már jó néhány hete Dublinban van, százával osztotta szét a röplapokat, a rendőrség jól ismeri, de neki még egyetlen egy írhez sem sikerült közel kerülnie. Az élet mindig ott van, ahol ő nincs. Ha legalább barikád állna itt, és lövések hallatszanának! Jaromil úgy látja, hogy

az ünnepi felvonulások csak múló imitációi a nagy forradalmi tüntetéseknek, hogy anyagtalanok, hogy elperegnek az ember ujjai közt. És ekkor eszébe jut a pénztár kalickájába zárt lány, és szörnyű sóvárgás fogja el; elképzeli, ahogy kalapáccsal szétveri a kirakatüveget, ahogy félrelök néhány bevásárló öregasszonyt, majd kinyitja a pénztárkalickát, és a megdöbbent emberek szeme láttára elvezeti a kiszabadított fekete hajú lányt. És aztán arról álmodozik, hogy szerelmesen egymáshoz simulva mennek a zsúfolt utcán. És hogy a körülötte örvénylő tánc nem is tánc, hanem megint csak barikádok, az 1848-as, 1870-es és az 1945-ös esztendő, Párizs, Varsó, Budapest, Prága és Bécs, és hogy az örök, a történelemben barikádról barikádra lendülő tömeg veszi körül, hogy ő ott menetel velük a szeretett nő kezét fogva...

21 Ott érezte a lány meleg kezét tenyerében, s akkor egyszerre csak megpillantotta. Ott jött vele szemben, testesen és robusztusán, s mellette egy fiatal nő libegett, aki nem kék ingben volt, mint az úttesten táncoló lányok többsége; elegáns volt, mint a divatbemutatók tündére. A testes férfiú szórakozottan nézett jobbra-balra, és minduntalan odabiccentett valakinek üdvözlésképpen; mikor pár lépésnyire ért Jaromilhoz, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, és Jaromil hirtelen zavarában (és a többiek példáját követve, akik felismerték és köszöntötték a híres férfiút) szintén fejet hajtott köszönésképpen, úgyhogy a férfiú is üdvözölte semmibe révedő tekintettel (úgy, ahogy olyasvalakit szoktunk köszönteni, akit nem ismerünk), és a kíséretében lévő fiatal nő is tartózkodóan biccentett. Ah, milyen végtelenül szép volt! A maga hús-vér valóságában! És a pénztárban, valamint a kádban ülő lány, aki egészen eddig a pillanatig Jaromilhoz simulva állt, szétolvadt, eltűnt valóságos testének ragyogásától. Jaromil ott állt a járdán megalázó magányában, és gyűlölködve nézett utánuk; igen, ő volt az, a drága mester, a húsz telefonkagylót rejtő csomag címzettje.

22 Lassan leszállt az est a városra, és Jaromil szeretett volna összetalálkozni a lánnyal. Időnként a nyomába szegődött egy-egy nőnek, aki hátulról őrá emlékeztette. Jó volt beleélnie magát, hogy egy nőt hajszol, aki elveszett az emberek végtelen áradatában. Azután úgy döntött, hogy elmegy, és körbejárja azt a házat, ahová egynéhányszor látta bemenni. Elég valószínűtlennek látszott, hogy összeakad vele, de addig nem akart hazamenni, amíg az anyja ébren van. (Csak éjszaka tudta elviselni otthonát, amikor az anyja aludt, s apja fényképe életre kelt.) Így aztán fel s alá járt a félreeső külvárosi utcán, ahol május elseje semmilyen vidám nyomot sem hagyott zászlóival és orgonabokraival. Sorra világosodtak ki a bérház ablakai. Fény gyúlt egy alagsori lakás járda fölötti ablakában is. És Jaromil ismerős lányt pillantott meg az ablakban! De nem, nem az ő fekete hajú pénztároskisasszonya volt az, hanem a

kolléganője, a sovány, vörhenyes lány; épp az ablak felé tartott, hogy leengedje a rolót. Jaromilnak arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon a csalódottság okozta keserűségből; látnia kellett, hogy észrevették; elpirult, és ugyanúgy tett, mint amikor a szép cselédlány a kulcslyuk felé pillantott a kádból: Elmenekült.

23 Május másodika, este hat óra volt; a boltoskisasszonyok kitódultak az üzletből, és ekkor valami váratlan dolog történt: a vörös hajú lány egyedül jött ki. Jaromil gyorsan elbújt a ház sarka mögé, de már késő volt. A vörös hajú észrevette, és hozzáfutott: – Uram, tudja ön azt, hogy nem illik este mások lakásába bebámulni? A fiú elvörösödött, és igyekezett gyorsan megmagyarázni a tegnapi esetet; félt, hogy a vörös hajú jelenléte megint halomba dönti reményeit, ha majd a fekete pénztároskisasszony kilép az üzletből. Ám a kis vörös nagyon is bőbeszédű volt, és egyáltalán nem állott szándékában elbúcsúzni Jaromiltól; végül aztán felszólította, hogy kísérje haza (egy kisasszonyt hazakísérni ugyanis, mondta a vörös hajú, sokkal illendőbb dolog, mint a kisasszonyt az ablakon át meglesni). Jaromil kétségbeesetten nézett az üzlet bejárata felé. – És a kolléganője hol van? – kérdezte végül. – Maga lemaradt egy brosúrával. 0 már nem dolgozik nálunk. Együtt mentek a házhoz, ahol a lány lakott, s Jaromil megtudta, hogy mindkét lány vidékről jött, s hogy itt, Prágában közösen vállaltak munkát, és hogy együtt is laktak; ám a fekete hajú elköltözött Prágából, merthogy férjhez megy. Amikor aztán megálltak a bérház előtt, a lány így szólt: – Nincs kedve pár percre feljönni hozzám? Jaromil meglepetten és zavarodottan lépett be a lány kisszobájába. Azután meg azt sem tudta, hogyan, átölelték egymást, csókolózni kezdtek, és már ott is ültek az ágyon, amelyen a párnát-paplant gyapjútakaró borította. Milyen gyorsan és egyszerűen ment minden! Még mielőtt arra gondolhatott volna, hogy életének nehéz és döntő feladata előtt áll, a lány kezét a fiú lába közé csúsztatta, és Jaromil vad örömet érzett, mert teste úgy reagált, ahogyan ilyenkor kell.

24 – Irtó klassz voltál. Irtó klassz voltál – suttogta a lány Jaromil fülébe. A fiú ott feküdt mellette a párnába temetkezve, és lelkét roppant boldogság árasztotta el; rövid csend után ezt hallotta: – Hány nővel volt már dolgod életedben? A fiú vállat vont, és sokatmondó titokzatossággal elmosolyodott. – Titok? – Találd ki. – Úgy öt és tíz között – mondta szakszerűen megsaccolva a lány.

Jaromilt örömteljes büszkeség töltötte el; úgy érezte, hogy az imént nemcsak vele szeretkezett, hanem azzal az öt-tíz nővel is, akit a lány kinézett belőle; mintha nemcsak a szüzességétől fosztotta volna meg, hanem rögvest messze előrelódította volna a férfikor pályáján. Hálásan pillantott a lányra, akinek mezítelensége lelkesedéssel töltötte el. Hogy lehet az, hogy valaha nem tetszett neki? Hisz mellkasán tagadhatatlanul keblek domborulnak, ölén pedig tagadhatatlanul szőrzet göndörödik! – Mezítelenül százszor szebb vagy, mint felöltözve mondta a fiú, szépségét dicsérendő. – Már rég akartál engem? – Igen, de hisz tudod. – Igen, tudom. Észrevettem, amikor hozzánk jártál bevásárolni. Tudom, hogy rám vártál a bolt előtt. – Igen. – Nem mertél megszólítani, mert sosem voltam egyedül. De én azért tudtam, hogy egyszer majd itt leszel velem. Mert én is akartalak téged.

25 Elnézte a lányt, és hagyta, hogy utolsó szavai teljesen betöltsék; igen, így van ez: egész idő alatt, mialatt szenvedett a magánytól, mialatt kétségbeesett igyekezettel járt el a gyűlésekre és felvonulásokra, mialatt futott és menekült, itt volt felnőttsége előkészítve: türelmesen várt reá ez az alagsori, nedvedző falú szoba meg ez a teljesen hétköznapi nő, akinek teste végre kézzelfoghatóan egyesíti a tömegekkel. Minél többet szeretkezem, annál nagyobb a kedvem a forradalomhoz, minél nagyobb kedvvel vetem bele magam a forradalomba, annál nagyobb kedvem van szeretkezni, állt a Sorbonne falán, és Jaromil másodszor is behatolt a vörös hajú testébe. A felnőttség vagy teljes, vagy semmilyen. Ezúttal hosszan és derekasan szeretkezett a lánnyal. Percy Shelley, akinek ugyanúgy lányos arca volt, mint Jaromilnak, s aki ugyanúgy fiatalabbnak látszott a koránál, ezalatt Dublin utcáin futott és futott és futott, mert tudva tudta, hogy az élet máshol van. És Rimbaud is folyvást rohant, Stuttgartba, Milánóba, Marseille-be, onnan meg Ádenbe és Hararéba, majd megint vissza Marseille-be, de akkor már csak fél lába volt, s fél lábbal futni nem lehet. És hagyta, hogy teste ismét lecsússzon a lány testéről, és arra gondolt, ahogy ott feküdt mellette, fáradtan elnyúlva, hogy nem is a két szerelmi aktust piheni ki most, hanem a több hónapos futást.

ÖTÖDIK RÉSZ: Avagy a költő féltékeny

1

Miközben Jaromil futott, megváltozott a világ; sógorát, aki Voltaire-t a volt feltalálójának tartotta, fiktív csalással vádolták meg (hasonlóan sok száz más kereskedőhöz), elvették mindkét üzletét (az állam tulajdonába kerültek), és jó néhány

évre börtönbe csukták; fiát és feleségét, mint osztályellenséget internálták Prágából. Mindketten fagyos hallgatásba burkolózva hagyták el a villát, eltökélve, hogy sosem bocsátják meg a költő anyjának, hogy fia a család ellenségeinek a táborába állt. A villába albérlők költöztek, akiknek a tanács kiutalta az üresen maradt földszinti szobát. Egy nyomorúságos pincelakásból kerültek ide, és igazságtalannak tartották, hogy valaha is valakinek ilyen nagy és kellemes villája lehetett; úgy vélték, hogy nem is lakni, hanem a történelem régi igazságtalanságait helyreütni költöztek ide. Rögtön, minden kérdezés nélkül megszállták a kertet, és azt követelték a költő anyjától, hogy hozassa rendbe a hulló vakolatot, mert megsebesítheti játszadozó gyermekeiket. A nagymama megöregedett, egyre gyengült az emlékezete, s egy napon (szinte észrevétlenül) krematóriumfüstté változott. Nem csoda hát, hogy az anya nehezen viselte fia elidegenedését; Jaromil olyan iskolába járt, ami nem volt rokonszenves anyjának, és többé nem mutatta meg a verseit, pedig az anya megszokta, hogy rendszeresen elolvassa őket. Amikor ki akarta húzni íróasztala fiókját, zárva találta; ez olyan volt, mintha arcul csapták volna: Jaromil azzal gyanúsítja, hogy turkál a holmija között! Ám amikor egy tartalék kulccsal (amelyről Jaromilnak nem volt tudomása) kisegítette magát, nem talált a naplóban egyetlen új bejegyzést, egyetlen új verset sem. Amikor aztán megpillantotta a falon Jaromil apjának egyenruhás képét, eszébe jutott, hogyan könyörgött a kis Apolló-szoborhoz, hogy magzatából törölje ki férje összes vonását: ah, hát még halott férjével is meg kell küzdenie fiáért? Úgy egy héttel azután, hogy Jaromilt az előző részben magára hagytuk a vörös hajú ágyában, anyja újra kinyitotta a fiókját. A naplóban néhány lakonikus bejegyzést talált, ezeket nem értette, ám felfedezett valami sokkal fontosabbat: fia új verseit. Úgy érezte, hogy Apolló lantja ismét felülkerekedik férje egyenruháján, és ujjongott magában. Amikor a verseket elolvasta, még erősebbé vált benne ez a jó érzés, mert a költemények (és ez először fordult elő!) őszintén tetszettek neki; rímeltek (a költő anyja lelke mélyén mindig is úgy gondolta, hogy rím nélkül nem vers a vers), egészen érthetők voltak, és csak úgy hemzsegett bennük a sok szép szó; nyomuk sem volt öregembereknek, földben oszladozó testeknek, petyhüdt hasaknak meg nedvező szemeknek, virágneveket látott, és a kék égen úszó felhőkről olvashatott, s párszor felbukkant (ez még sosem fordult elő Jaromil verseiben!) még az anya szó is. Aztán hazajött Jaromil; amikor az anyja meghallotta a lépcsőn felfelé tartó lépteket, feltolult benne a sokéves szenvedés, s nem bírta visszafojtani sírását. – Mi bajod, anyuka, az isten szerelmére, mi bajod?, kérdezte a fiú, és a költő anyja valósággal habzsolta a beszédéből áradó gyengédséget, amiben már régen nem volt része. – Semmi, Jaromil, semmi – felelte sírva, és a sírás csak erősödött fia érdeklődésétől. Megint csak többféle könnycseppet hullajtott: az önsajnálat könnycseppjeit, merthogy magányos volt; a szemrehányás könnycseppjeit, mert elhanyagolta a fia; a remény könnycseppjeit, hogy végre-valahára (az új versek

dallamos mondatai után) visszatér őhozzá; a düh könnycseppjeit, mert a fiú olyan esetlenül állt ott, és még arra sem volt képes, hogy anyja haját megsimogassa; s a fondorlat könnyeit, amelyeknek meg kellett volna hatniuk Jaromilt és hozzáláncolniuk. Végül, percnyi zavarodottság után, a fiú megfogta anyja kezét; milyen szép is volt; az anya abbahagyta a sírást, s éppen olyan bőségben kezdtek ömleni belőle a szavak, mint imént a könnyek; beszélt mindenről, ami a szívét nyomta: özvegységéről, magányáról, az albérlőkről, akik ki akarják üldözni a saját házából, a nővéréről, aki megneheztelt rá (és miattad, Jaromil!), majd pedig a lényegről: hogy végzetes magányában még az az egy ember is elfordul tőle, aki eddig az övé volt. – De hisz ez nem igaz, én nem fordulok el tőled! A költő anyja nem érhette be ilyen olcsó nyugtatgatással, és keserűen felnevetett; hogyhogy nem fordul el tőle, hisz későn jár haza, van, hogy napokig nem beszélnek egy szót sem egymással, és amikor beszélnek, ő akkor is jól tudja, a fiú oda sem figyel, valahol egészen máshol jár az esze. Igen, elidegenedik tőle. – Nem, anyuka, egyáltalán nem. A költő anyjának az ajka ismét kesernyés mosolyra görbült. Már hogy nem idegenedik el tőle? Talán bizonyítsa be? Mondja el a fiúnak, hogy mi az, amivel megsebezte anyai szívét? Hisz ő, az anya, mindig is tiszteletben tartotta a fia magánéletét; már Jaromil kisfiú korában is mindenkinek azt bizonygatta, hogy igenis, a gyereknek külön szobára van szüksége; most meg, micsoda sértés! Jaromil el sem tudja képzelni, hogy mit érzett anyai szíve, amikor észrevette (persze merő véletlenségből, portörlés közben), hogy bezárja íróasztalfiókját! Vajon ki elől zárja be? Talán Jaromil tényleg azt hiszi, hogy ő, akár valami kíváncsi, pletykás nőszemély beleüti az orrát az ő dolgaiba? – De anyuka, hisz ez félreértés! Hisz azt a fiókot én nem is használom! Ha be van zárva, az tiszta véletlen! A költő anyja tudta, hogy fia hazudik, de nem ez volt a fontos; a szavak hazugságánál fontosabb volt a hang, a békét ajánló hang alázata. – Szeretnék hinni neked – mondta, és megszorította a fiú kezét. Aztán fia tekintete láttán rádöbbent, hogy arca még magán viseli a sírás nyomait, és kiment a fürdőszobába. A tükörbe pillantván rémület fogta el; kisírt arcát rútnak találta; most még a szürke ruháért is szemrehányást tett magának, hogy még mindig az van rajta, pedig már mióta hazajött az irodából. Gyorsan megmosta arcát egy kis hideg vízben, fölvette rózsaszín pongyoláját, kiment a konyhába, és egy üveg borral tért vissza. Aztán arról kezdett beszélni, hogy nekik kettőjüknek újra bízniuk kellene egymásban, mert ebben a szomorú világban nincs senkijük önmagukon kívül. Hosszan beszélt erről a témáról, és úgy érezte, hogy Jaromil rászegeződő tekintete egyetértő s baráti. Ezért aztán azt a kijelentést is megkockáztatta, miszerint semmi kétsége sincs afelől, hogy az immár egyetemista Jaromilnak megvannak a maga titkai, amelyeket ő természetesen tiszteletben tart, csak azt nem szeretné, ha a nő, akivel Jaromil érintkezik, megrontaná kettőjük viszonyát. Jaromil türelmesen és megértően hallgatta. Ha kerülte anyja társaságát az elmúlt

évben, ez azért volt, mert fájdalma magányért és sötétségért kiáltott. Ám azóta, hogy földet ért a vörös hajú testének napos partján, fény és béke után vágyódott; az anyja és közte lévő egyenetlenség nyomasztotta. Az érzelmi okokhoz gyakorlati meggondolás is kapcsolódott: a vörös hajúnak volt egy külön bejáratú, önálló szobája, míg ő, a férfi, az anyjával él, és önálló életét csakis a lány önállóságának köszönhetően élheti. Keserűséget okozott neki ez az egyenlőtlenség, és most örült, hogy anyja ott ül vele rózsaszín pongyolájában egy pohár bor mellett, és úgy néz ki, mint egy egészen kellemes fiatal nő, akivel barátian elbeszélgethet jogairól. Jaromil azt mondotta, hogy nincs mit titkolnia anyja elől (az asszony torka összeszorult az izgalomtól), és mesélni kezdett a vörös hajú lányról. Azt persze elhallgatta, hogy anyja látásból ismeri a boltból, de annyit azért elmondott, hogy a szóban forgó kisasszony tizennyolc éves, és hogy nem holmi egyetemista, hanem egyszerű lány, aki (és ezt szinte harciasan mondta) saját maga keresi meg a kenyerét. A költő anyja töltött, és úgy érezte, hogy minden jóra fordul. Annak a lánynak a képe, akit a beszédessé lett fiú felvázolt előtte, eloszlatta szorongásait: a lány fiatalka volt még (az idősebb, bűnös asszony rémisztő látomása szerencsésen semmivé foszlott), olyan nagyon művelt sem lehetett (tehát a költő anyjának nem kellett tartania túlságos befolyásától), végül pedig Jaromil már-már gyanúsan hang súlyozta, milyen kellemes és egyszerű teremtés, amiből az anyja azonnal sejtette, hogy a lány nem a legszebb (úgyhogy titkos örömérzettel feltételezhette, hogy fia kötődése, nem lesz hosszú életű). Jaromil érezte, hogy anyja egyetértően szemléli a vörös hajú kibontakozó képét, és boldog volt; maga elé képzelte, (hogyan ülnek majd itt az asztalnál az anyjával meg a lánnyal, gyermekkora és felnőttsége angyalaival; olyan szépnek találta ezt, mint magát a békét; mint az otthon és a világ közötti békét, amelyre két angyal szárnya borul. Hosszú idő óta először ismét boldogan bizalmas közelségbe került anya és fia. Egymás szavába vágva beszélgettek, ám közben Jaromil nem tévesztette szem elől a maga kis gyakorlati célját sem: hogy joga legyen a teljesen önálló szobához, ahová felhozhatná a kis barátnőjét, és addig és úgy lehetne vele ott, ahogyan csak akar; mert ráébredt, hogy igazán csak az lehet felnőtt, aki szabadon ural valami féle zárt teret, amelyben azt csinál, amit akar, és eközben senki sem figyeli vagy ellenőrzi. Ezt aztán (némi kerülővel és óvatosan) meg is mondta az anyjának; úgymond annál szívesebben tartózkodik majd otthon, minél inkább a maga urának tudhatja magát. Ám a költő anyja a bor ködében is éber tigris maradt: rögtön tudta, mire céloz a fia: – Hogyhogy, Jaromil, csak nem érzed úgy, hogy itthon nem vagy a magad ura? Jaromil azt mondta, hogy igenis jól érzi magát itthon, de azért szeretné, ha joga lenne meghívni azt, akit csak akar, és hogy ugyanolyan önálló életet élhessen, mint a vörös hajú a szállásadójánál. A költő anyja rögvest megérezte, hogy Jaromil egy nagy lehetőséget kínál most fel neki: hiszen neki is vannak tisztelői, akiket vissza kell utasítania, mert fél Jaromil ítéletétől. Egy kis ügyességgel vajon nem válthatná meg Jaromil szabadsága fejében a

maga szabadságának legalább egy részét? Ám amikor maga elé képzelte, hogy Jaromil egy idegen nővel van együtt a gyerekszobában, a legyőzhetetlen undor kerekedett benne felül: – Azt azért tudomásul kéne venned, hogy van némi különbség egy anya és egy szállásadó között – mondta sértődötten, és e pillanatban már tudta is, ezzel magamagának tiltotta meg, hogy újra nőként éljen. Megértette, hogy a fia testi élete fölött érzett undora erősebb, mint a saját testi léte utáni vágya, s beleborzongott ebbe a felismerésbe. Jaromil, aki makacsul követte kitűzött célját, fölismerte, milyen lelkiállapotba került az anyja, de mégis folytatta az elveszített csatát, hiábavaló érvekkel hozakodva elő. Csak egy bizonyos idő elteltével vette észre, hogy anyja arca újra könnyben ázik. Megrémült, hogy megbántotta gyermekkora angyalát, és elhallgatott. Az anyai könnyek tükrében függetlenedési törekvését egyszeriben vakmerőségnek, pimaszságnak, sőt szemérmetlen arcátlanságnak látta. A költő anyja pedig kétségbe volt esve: a szeme láttára nyílott meg újra a fia és közte tátongó szakadék. Nem nyer semmit sem, megint és újra csak veszít! Gyorsan gondolkozni kezdett, mit is tegyen, hogy ne szakítsa el teljesen a fiát és őt összekötő megértés drága fonalát: megragadta hát a kezét, és könnyben úszó arccal így szólott hozzá: – Ah, Jaromil, ne haragudj; gyötör, hogy mennyire megváltoztál az utóbbi időben. – Hogyhogy megváltoztam? Én, anya, egyáltalán nem változtam meg. – De megváltoztál. És meg is mondom, mi bánt a legjobban ebben a változásban. Hogy már nem írsz verseket. Olyan szép verseket írtál, most meg nem írsz semmit, és ez fáj nekem. Jaromil szeretett volna mondani valamit, ám a költő anyja nem engedte szóhoz jutni. – Higgy anyádnak: egy kicsit értek hozzá; te borzasztóan tehetséges fiú vagy; ez a te küldetésed; nem volna szabad elárulnod; te költő vagy, Jaromil, költő, és igazán fáj nekem, hogy megfeledkezel erről. Jaromil majdhogynem lelkesülten hallgatta anyja szavait. Hát igaz, mégiscsak a gyermekkor angyala érti őt leginkább, jobban, mint bárki más! Hát ő maga nem szenvedett-e, hogy nem ír több verset? – Anya, én már megint írok verseket, írok! Meg is mutatom neked, most, rögtön! – Nem írsz, Jaromil – csóválta fejét szomorúan a költő anyja –, ne akarj becsapni, tudom, hogy úgysem írsz. – De írok! Írok! – kiáltott Jaromil, majd a szobájába rohant, kinyitotta a kulcsra zárt fiókot, és versekkel tért vissza. És a költő anyja ugyanazokat a verseket látta maga előtt, mint amelyeket néhány órával azelőtt Jaromil íróasztala előtt térdelve olvasott. – Ah, Jaromil, milyen gyönyörűek! Hatalmasat fejlődtél, hatalmasat! Költő vagy, és én olyan boldognak érzem magam...

2 Láthatóan minden azt bizonyítja, hogy Jaromil roppant vágyakozása az új után (az Új kultikus tisztelete) csupán a szűz ifjúnak a bizonytalanba belevétetett vágyakozása volt az eleddig meg nem ismert közösülés hihetetlensége után; amikor először találta ott magát a vörös hajú testének a partján, az a különös gondolat villant át az agyán, hogy immár tudja, mi is az, abszolút modernnek lenni; abszolút modernnek lenni annyit tesz, mint ott heverni a vörös hajú testének a partján. Annyira boldog volt akkoriban, és annyira eltöltötte a lelkesedés, hogy szavalni szeretett volna a lánynak; felidézte magában az összes verset, amit kívülről tudott (a sajátjait és másokéit), ám rá kellett ébrednie (bizonyos elképedéssel), hogy a vörös hajúnak egyik sem tetszene, és arra gondolt, hogy csakis azok a versek abszolút modernek, amelyeket a vörös hajú lány, a tömeg lánya is képes megérteni és befogadni. Hirtelen jött ez a megvilágosodás; mert miért is akart saját verseinek a torkára taposni? Miért is akart a forradalom kedvéért fölhagyni a költészettel? Hisz most, amikor ott állt a valódi élet partján (a valódi szó neki a tömeg, a testi szerelem és a forradalmi jelszavak tömény egyvelegét jelentette), nem kell más, mint hogy teljesen átadja magát ennek az életnek, hogy mintegy a hegedűjévé váljon. Úgy érezte, hogy csordultig van költészettel, és megpróbált olyan verset írni, ami tetszene a vörös hajú lánynak. A dolog nem is volt olyan egyszerű; mind ez ideig rím nélküli verseket írt, s most szembe találta magát a szabályos vers technikai nehézségeivel; mert hisz afelől a legkisebb kétsége sem volt, hogy a vörös hajú csak azt tartja versnek, ami rímel is. Egyébiránt a győztes forradalom is ugyanezen a véleményen volt; hisz jusson csak eszünkbe, hogy ezekben az években egyáltalán nem láttak nyomdafestéket rím – nélküli versek; az egész modern költészet a rothadó kapitalizmus termékének kiáltatott ki, és a szabad vers volt ennek a lírai rothadásnak a legnyilvánvalóbb jegye. >, Vajon abban, hogy a győztes forradalom oly nagy előszeretettel viseltetett a rím iránt, csak véletlenszerű szimpátiát kell látnunk? Aligha. Varázslatos erő rejlik a ritmusban és a rímben: a szabályos versbe foglalt, alaktalan világ egyszerre csak áttekinthetővé, szabályossá, világossá és széppé válik. Mert ha egy költeményben a halál épp akkor jelenik meg, amikor az előző verssorban az óramutató éjfélen áll, akkor ő, a kaszás is a rend tetszetős hangzású részévé válik, és még akkor is, ha a vers a halál ellen emeli fel a szavát, akkor is létjogosultságot nyer, legalább mint ok a szép tiltakozásra. Csontok, rózsa, koporsók, sebek, a költeményben mindez balettá változik át, s ebben a balettban a költő az olvasó a táncosok. Persze az, aki táncol, nem teheti meg, hogy nem ért egyet a tánccal. A verssel teszi az ember valóssá egyetértését a léttel, s ennek az egyetértésnek a két legbrutálisabb eszköze a rím meg a ritmus. És vajon nincs-e szüksége a győzedelmes forradalomnak az új rend brutális megerősítésére s így rímmel teli lírára? „Tomboljatok velem együtt!”, szólítja meg az olvasót Vítězslav Nezval, Baudelaire pedig ezt írja: „Részegnek kell mindig lenni... bortól, daltól, erénytől, tetszéssze...” A líra részegség, és az ember berúg, hogy könnyebben olvadjon bele a világba. A forradalom nem azt kívánja, hogy

megfigyeljék, hogy tanulmányozzák, hanem azt, hogy az emberek beleolvadjanak; ebben az értelemben van szükség arra, ami lírai, ebben az értelemben kell a líra. Persze a forradalom egészen más lírára gondol, mint amit Jaromil egykor írt; annak idején belső életének csöndes kalandjait és szép furcsaságait követte megrészegülve; ám mára úgy kiürítette lelkét, mint egy hangárt, hogy bebocsátást nyerhessenek a világ zajos zenekarai; a különös szépségét, amit csak ő értett, az általános szépségével cserélte föl, amit viszont mindenki értett. Égett a vágytól, hogy rehabilitálja a régi szépséget, melynek láttán a modern művészet (a maga elfajzott gőgösségében) csak fintorgott: a naplementét, a rózsát, a harmatos füvet, a csillagokat, a szürkületet, a távolból fölhangzó éneket, az anyát, az otthon utáni vágyakozást; ah, mily szép, mily közeli és mily érthető is volt ez a világ! Jaromil döbbenten és meghatódva tért vissza ebbe a világba, mint amikor hosszú évek múltán a tékozló fiú tér haza az idegenné lett szülői házba. Ah, egyszerűnek lenni, olyan egyszerűnek, mint a népdal, mint a gyermekmondóka, mint a csobogó patak, mint a vörös hajú lány! Ott lenni az örök szépség forrásánál, szeretni a távol, az ezüst, a szivárvány szavakat, s szeretni azt az annyit megmosolygott szócskát is, hogy ah! Némelyik ige úgyszintén teljesen lenyűgözte Jaromilt: különösen azok, amelyek egyszerű előrehaladó mozgást jelenítettek meg: futni, menni, de még ezeknél is jobban az úszni, repülni. A Lenin születésnapjára írott versében egy almafaágat hajított a vízbe (ez a gesztus azért bűvölte el, mert kapcsolódott egy régi néphagyományhoz: szokás volt koszorút dobni a habok közé), mely ágacskának egészen Lenin szülőföldjéig kellett úsznia: Csehországból ugyan egyetlenegy folyó sem ér el Oroszországba, ám a költemény varázslatos felségterület, ahol még a folyók is megváltoztatják folyásuk irányát. Egy másik versében azt írta, hogy egy szép napon a világ olyan szabad lesz, mint a hegyeken átlépdelő fenyvesek illata. Egy további költeményében pedig a jázmin illatát énekelte meg, amely oly hatalmas, hogy a szélben úszó hatalmas vitorlássá változik; elképzelte, ahogy felszáll az illatok hajójára, amely messze röpíti, egészen Marseille-be, ahol (miként azt a Rudé Právo írta) épp sztrájkoltak a munkások, akiknek elvtársa, testvére szeretett volna lenni. Ezért is bukkant föl költeményeiben számtalanszor a legköltőibb mozgásszerv: a szárny: az éjszaka, amelyről a vers szólott, telve volt a szárnyak halk csapkodásával; szárnya volt a vágynak, a sóvárgásnak, de a gyűlöletnek is, és természetes, hogy az idő úgyszintén szárnyakon suhant tova. Mindezen szavakban ott volt elrejtve a végtelen ölelés utáni vágy, amelyben Schiller híres sorai keltek volna életre, Seid umschlungen, Millionen, diesen Kuss der ganzen Welt! A végtelen ölelés nemcsak a teret foglalja magába, de az időt is; a repülésnek nemcsak a sztrájkoló Marseille volt a célja, de a jövő, ez a távolban elterülő csodás sziget is. A jövő Jaromil számára valamikor elsősorban titok volt; benne rejlett mindaz, ami ismeretlen, csábító és rémisztő is volt egyben; a bizonyosnak, az otthonnak volt az ellentéte (a szorongás óráiban ezért álmodott az öregek szerelméről, akik azért boldogok, mert nincs jövőjük). Am a forradalom ellentétes értelemmel ruházta föl a

jövőt: nem volt titok többé, a forradalmár mindent tudott róla; ismerte brosúrákból, könyvekből, előadásokból, propagandaszónoklatokból; nem volt rémisztő többé, ellenkezőleg, bizonyosságot adott a bizonytalan jelenen belül, úgyhogy a forradalmár nála keresett menedéket, mint anyjánál a gyermek. Jaromil verset írt egy kommunista funkcionáriusról, aki elszunnyadt a titkársági kanapén, valamikor késő éjszaka, amikor a tűnődő gyűlés reggeli harmattal betakarózott (a harcoló kommunista képét lehetetlenség volt másképpen megragadni, mint az ülésező kommunista képében); az ablak alatt csilingelő villamosok zaja álmában harangzúgássá változott, a világ összes harangjának zúgásává, amelyek azt zengték világgá, hogy a háborúknak egyszer s mindenkorra vége, és hogy a földgolyó visszavonhatatlanul a dolgozóké. A funkcionárius megértette, hogy egy varázsugrással a távoli jövőben termett; egy mezőn állt, s traktoron egy nő közeledett felé (a jövő nőjét minden plakáton traktoron ülve ábrázolták), és ez a nő csodálkozva ismerte föl benne azt, akit még sohasem látott, a régmúlt idők agyondolgozott férfiemberét, aki egész életében azért munkálkodott, hogy ő most boldogan (és dalolva) szánthassa a mezőt. Leszállt a gépről, hogy köszöntse a férfit, s így szólt hozzá: „Itt a te otthonod, itt a te világod...”, és meg akarta jutalmazni (az istenért, mivel is jutalmazhatna meg egy fiatal nő egy idősebb, munkától elgyötört funkcionáriust?); és ekkor hatalmasat csilingelt odakünn a villamos, és a titkárság keskeny kanapéján pihenő férfi felébredt... Sok új verset írt már, ám mégsem volt elégedett; mind ez ideig ugyanis csak ő és anyja ismerték őket. Minden egyes új művét megküldte a Rudé Právo szerkesztőségének, és minden reggel megvette a lapot; végre aztán egy szép napon sikerült felfedeznie a harmadik oldal jobb felső sarkában öt négysoros versszakát, és a cím alatt vastag betűvel szedve az ő neve állott. Még aznap a vörös hajú kezébe nyomta az újságot azzal, hogy figyelmesen nézze át; a leány hosszú ideig keresgélt, de semmi figyelemre méltót sem talált (megszokta, hogy a verseken automatikusan átsiklik a tekintete, úgyhogy a vers fölött kinyomtatott nevet sem vette észre), úgyhogy Jaromil végül kénytelen volt rábökni a költeményre. – Nem is tudtam, hogy te költő vagy – nézett a lány csodálattal Jaromil szemébe. Jaromil elmondta neki, hogy már régóta ír verseket, és elő is húzott a zsebéből néhány kéziratos költeményt. A vörös hajú lány olvasni kezdte őket, közben Jaromil arról beszélt, hogy egy ideje abbahagyta a versírást, s csak most, hogy találkozott vele, most kezdte újra. Úgy találkozott a vörös hajúval, mintha a Költészettel találkozott volna. – Tényleg? – kérdezte a lány, és amikor Jaromil rábólintott, átölelte és megcsókolta. – A különös az – folytatta Jaromil hogy nemcsak a mostani verseimnek vagy királynője, hanem azoknak is, amelyeket akkor írtam, amikor még nem ismertelek. Amikor először megláttalak, úgy éreztem, mintha a régi verseim keltek volna életre, és változtak volna át nővé. Élvezkedve nézett a lány kíváncsi és értetlen arcába, majd arról kezdett mesélni neki, hogyan fogott bele évekkel ezelőtt egy hosszú költői próza megírásába, egy

Xave nevű fiúról szóló fantasztikus elbeszélésbe. Megírásába? Voltaképp nem is írta, csak megálmodta Xave történeteit, és szerette volna egyszer papírra vetni őket. Xave egészen más életet élt, mint a többi ember; az ő élete alvás volt; Xave aludt, s álmot látott; ebben az álomban aztán elaludt, és egy újabb álomba csöppent; majd ebből a második álomból felébredt, és ismét az elsőben találta magát; így járt át egyik álomból a másikba, s élt egyszerre, váltakozva több életet; több életben lakozott, és átjárt egyikből a másikba. Hát nem gyönyörű dolog úgy élni, mint Xave? Úgy, hogy nincs az ember egy és ugyanazon élet börtönébe zárva? Úgy, hogy bár halandó, mégis több élete van? – Igen, ez gyönyörű volna... – mondta a vörös hajú. És Jaromil arról kezdett mesélni, hogy amikor egy szép napon meglátta őt az üzletben, teljesen megdöbbent, mert hisz pontosan ilyennek képzelte el Xave legnagyobb szerelmét: törékenynek, vörösnek, kissé szeplősnek... – Tudom, hogy csúnya vagyok! – mondta a vörös hajú. – Nem! Imádom a szeplőidet, a vörös hajadat! Imádom, mert ez az én otthonom, hazám, régi álmom! A vörös hajú megcsókolta Jaromilt, a fiú pedig így folytatta: – Elmondom, hogy kezdődött az elbeszélés: Xave szeretett a füstös, külvárosi utcákon kószálni, mindannyiszor elhaladt egy alagsori ablak mellett, meg-megállt előtte, és arról álmodozott, hogy az ablak mögött tán egy szép nő lakik. Egy napon a szobában égett a villany, és Xave egy törékeny, vörös hajú lányt pillantott meg odabenn. Nem tudott ellenállni, kitárta a félig nyitott ablakot, és beugrott. – De te elszaladtál az ablaktól! – kacagott a vörös hajú lány. – Igen, elfutottam – mondta Jaromil –, mert megijedtem, hogy visszatér az álmom; tudod, milyen érzés, amikor egyszerre csak olyan helyzetbe kerülsz, amelyet az álmaidból már ismersz? Van benne valami iszonytató, olyan iszonytató, hogy muszáj elfutnod. – Igen – helyeselt boldogan a vörös hajú. – Beugrott tehát a nőhöz, de aztán bejött a férje, akit Xave egy nehéz tölgyfa szekrénybe zárt. És a férj a mai napig ott van, csontvázzá változva. És Xave azt a nőt elvezette a messzi távolba, mint ahogy én is elvezetlek téged. – Te vagy az én Xaverem – suttogta hálásan a vörös hajú Jaromil fülébe, és variálgatni kezdte a nevet, Kszavussá, Kszavuskává, Kszavusocskává változtatta át, ekképpen szólítgatva a fiút, miközben hosszan, nagyon hosszan csókolta őt.

3 Jaromilnak a lány alagsori szobájában tett számos látogatása közül mindenképpen feljegyzésre méltónak tekintjük azt, amikor a vörös hajún olyan ruha volt, amelyen elöl, a gallértól le egészen a szoknya aljáig hatalmas gombok pompáztak. Jaromil elkezdte kigombolni őket, de a lány nevetett, mert a gombok csak díszül szolgáltak. – Várj, majd én – mondta a lány, és fölemelte a kezét, hogy megfogja tarkóján a cipzár végét. Jaromil kínosan érezte magát, ügyetlenségen kapták, és most, amikor végre látta, hogyan működik a ruha zárja, gyorsan helyre akarta ütni a

kudarcot. Ne, hagyjál, majd magam! – hátrált előle nevetve a vörös hajú. Nem erőltethette tovább a dolgot, mert nem akart nevetségessé válni; ugyanakkor mélységesen nem értett egyet vele, hogy a lány maga akar levetkőzni. Az ő elképzelése szerint a szerelmi vetkőzés pontosan abban különbözött a hétköznapi vetkőzéstől, hogy a nőt a szerető vetkőzteti le. Nem a tapasztalat alakította ki benne ezt a véleményt, hanem az irodalom és annak szuggesztív mondatai: értett a nő vetkőztetéséhez; vagy pedig: a szakértő mozdulatával gombolta ki blúzát. Képtelen volt a testi szerelmet a gombok izgatott és kapkodó kigombolásának, a cipzárak lehúzásának, a pulóverek lecibálásának az előjátéka nélkül elképzelni. Nem orvosnál vagy, hogy magad vetkőzz – tiltakozott Jaromil. A lány közben kibújt a ruhából, és már csak a fehérnemű volt rajta. Orvosnál? Miért? Igen, nekem olyan, mintha orvosnál lennénk. Aha – mondta a lány –, tényleg olyan, mint az orvosnál, levette a melltartóját is, és odaállt Jaromil elé, feléje feszítve apró mellét: – Itt szúr, doktor úr, a szívem. Jaromil értetlenül bámult a lányra, aki bocsánatkérő hangon ezt mondta: – Elnézést, a doktor úr biztosan fekve szokta megvizsgálni a betegeket – majd ledőlve az ágyra így folytatta: – nézze meg, kérem, mi lehet a szívemmel. Jaromilnak nem volt más választása, mint belemenni a játékba; a lány mellkasa fölé hajolt, és fülét a szívére szorította; feje érintette a lánykebel puha párnájának boltívét, s hallotta a mélyből feltörő szabályos lüktetést. Eszébe jutott, hogy valószínűleg éppen így érinti meg a vörös hajú keblét az orvos, amikor a rendelő zárt, titkos ajtaja mögött vizsgálja. Fölemelte a fejét, végignézett a mezítelen lányon, és fájdalom hasított belé, hisz most olyannak látta, amilyennek egy idegen férfi – egy orvos – látja. Gyorsan mindkét kezét a lány mellére tette (nem úgy, mint orvos, hanem mint Jaromil), hogy véget vessen a kínzó játéknak. – Na de, doktor úr, mit merészel! Ezt nem szabad, ez már nem kivizsgálás! – védekezett a vörös hajú, Jaromilt pedig elöntötte a düh; látta barátnője arcát, hogyan is néz ki. amikor idegen férfikéz érinti meg; látta, hogy mily frivol módon tiltakozik a lány, és szerette volna megütni; ám e pillanatban ráeszmélt, hogy felizgult állapotban van, így hát letépte a lányról a bugyit, és közösült vele. Oly láthatatlan volt a felizgultsága, hogy féltékeny dühe hamar fel is oldódott benne, különösen akkor, amikor meghallotta a lány epedező nyögését (ezt a gyönyörű tisztelet adást) és azokat a szavakat, amelyek egyszer s mindenkorra intim pillanataikhoz tartoztak: – Kszavuskám, Kszavu socskám! Aztán ott feküdt a vörös hajú mellett, gyöngéden csókolgatta a vállát, és jól érezte magát. Csakhogy ez a balga lélek nem érte be a pillanat szépségével; a szép pillanatnak számára csak akkor volt jelentősége, ha egyben követe is volt a szép örökkévalónak; az a szép pillanat, ami bemocskoltan hullhat ki az örökkévalóból, számára pusztán hazugság volt. Épp ezért meg akart győződni róla, vajon ez az ő pillanatuk makulátlan-e, és – inkább kérlelőn, mintsem támadón – kérdezte: – Mondd csak, ugye azzal az orvosi vizsgálattal, az csak egy buta tréfa volt? – Hát persze hogy az volt – mondta a lány; mert ugyan mit is válaszolhatott

volna egy ilyen buta kérdésre? Csakhogy ez a hát persze hogy az volt Jaromilt egyáltalán nem nyugtatta meg, így hát folytatta: – Nem bírnám elviselni, hogy más keze is hozzád érjen, nemcsak az enyém. Nem bírnám elviselni – és a lány szánalmas kis mellét simogatta, mintha annak érinthetetlenségébe lenne bezárva egész boldogsága. Majd a lány (teljesen ártatlanul) elnevette magát: – De mit csináljak, ha egyszer megbetegszem? Jaromil tisztában volt vele, hogy nehéz dolog kitérni bármilyen orvosi vizsgálat elől, s álláspontja épp ezért tarthatatlan; ám ugyanolyan jól tudta azt is, hogy ha idegen kéz érinti meg a lány mellét, az ő egész világa oda van. Épp ezért elismételte. – Nem bírnám elviselni, érted, képtelen volnék. – Akkor mit csináljak, ha megbetegszem? Jaromil halkan és szemrehányón felelt: – Kereshetsz magadnak egy doktornőt is. – Mért, talán válogathatok? Hiszen tudod, hogy van – vette át a szót a lány, ezúttal meglehetősen dühösen –, mindnyájan be vagyunk osztva valami orvoshoz! Te talán nem tudod, mi az a szocialista egészségügy? Nem válogathatsz, csak engedelmeskedni van jogod! Itt vannak például ezek a nőgyógyászati vizsgálatok... Jaromilnak még a szívverése is elállt, de mégis közömbös hangon kérdezte: – Talán van valami bajod? – Nem, nem, ez csak olyan megelőzés. A rák miatt. Kötelező. – Maradj csöndben, hallgatni se bírom – mondta Jaromil, és a lány szájára tette a kezét; olyan durva volt ez a mozdulat, hogy szinte maga is megijedt tőle, mert hisz a vörös hajú akár ütésnek is felfoghatta volna, és meg is haragudhatott volna; ám a lány tekintete alázatos volt, úgyhogy Jaromilnak nem kellett sehogyan sem enyhítenie kézmozdulatának önkéntelen brutalitásán; már tetszett is neki a dolog, és azt mondta: – Kijelentem, hogy ha még egyszer hozzád ér valaki, akkor én soha többé nem nyúlok hozzád. A kezét még mindig a lány száján tartotta; először történt, hogy durván nyúlt egy nőhöz, és érezte, milyen mámorító ez; aztán mindkét kezét a lány nyaka köré fonta, mintha meg akarná fojtani; a hüvelykujja alatt ott érezte a női nyak törékenységét, és arra gondolt, hogy elég volna összeszorítania az ujjait, és a lány megfulladna. – Ha valaki megérintene, megfojtanálak – mondta, és még mindig fogta a lány nyakát; jóleső érzés volt, hogy ebben az érintésben benne foglaltatik a lány esetleges nemléte; úgy érezte, hogy legalábbis e pillanatban a vörös hajú tényleg az övé, és teljesen megrészegült a hatalom boldog érzéstől, amely oly gyönyörűséges volt, hogy újra belehatolt a lányba. Az aktus alatt többször durván megszorította, a kezét a nyakára tette (eszébe is jutott, hogy milyen szép volna, ha szeretőjét az aktus közben megfojtaná), és néhányszor meg is harapta. Aztán ismét egymás mellett feküdtek, ám a szeretkezés tán túl rövid ideig tartott, úgyhogy nem oldhatta fel a fiú keserű dühét; a vörös hajú mellette feküdt, ott

hevert meg nem fojtva, elevenen, ez a nőgyógyászati vizsgálatokra járó mezítelen test. – Ne légy komisz velem – simogatta meg a lány Jaromil kezét. – Mondtam már, hogy undorodom az olyan testtől, amit más kéz is megérint. A lány megértette, hogy a fiú nem viccel; kérlelőn szólt tehát: – Az isten szerelmére, de hisz csak tréfa volt az egész! – Hogyhogy tréfa. Minden úgy volt, ahogy mondtad. – Nem úgy volt. – Hogyhogy nem? Úgy volt, és én tudom, hogy nem lehet ellene semmit sem tenni. A nőgyógyászati vizsgálat kötelező, és neked el kell menned rá. Ezt nem is vetem a szemedre. Csakhogy én undorodom az olyan testtől, amelyet idegen kéz is érint. Nem tehetek róla, egyszerűen ez a helyzet. – Esküszöm neked, hogy semmi sem volt igaz az egészből! Sosem voltam beteg, csak gyerekkoromban. Egyáltalán nem is járok orvoshoz. A nőgyógyászati vizsgálatra sem mentem el, pedig kaptam értesítést, de eldobtam. Sosem voltam ott. – Nem hiszek neked. A lány minden erejével azon volt, hogy meggyőzze Jaromilt. – És ha megint kapsz értesítést? – Ne félj, akkora kupi van ott. A fiú ugyan hitt neki, de keserűségét nem enyhítették a konkrét indokok; mert hisz nemcsak az orvosi kivizsgálásokról volt szó; hanem arról, hogy a lány kicsúszik a kezéből, hogy nem egészen az övé. – Annyira szeretlek – mondta a vörös hajú, de a fiú nem hitt a röpke pillanatnak; az örökkévalót szerette volna; legalábbis a lány életének kis örökkévalóságát, és tudta, hogy ez nem az övé: újra rá kellett döbbennie, hogy nem szűz lányként ismerte meg. – Számomra elviselhetetlen érzés, hogy valaki még meg fog érinteni, s hogy valaki azelőtt megérintett – mondta Jaromil. – Senki sem fog megérinteni. – De megérintett. És én undorodom ettől. A lány átölelte Jaromilt. A fiú ellökte magától. – Hányan voltak az életedben? – Csak egy. – Ne hazudj! – Esküszöm, hogy csak egy volt. – Szeretted? A vörös hajú megrázta a fejét. – És hogyan kurválkodhattál valakivel, akit nem szerettél? – Kérlek, ne kínozz – mondta a lány. – Felelj! Hogyan tehettél ilyet? – Ne kínozz, nem szerettem, és iszonyú volt. – Mi volt iszonyú? – Ne kérdezz. – Már miért ne kérdeznék! A lány ekkor elsírta magát, és zokogva bevallotta Jaromilnak, hogy egy idősebb

férfi volt a falujukból, hogy undorító volt, s hogy a hatalmában tartotta („ne kérdezz, ne kérdezz semmit!”), hogy visszagondolni sem bír rá („ha egy kicsit is szeretsz, kérlek, az eszembe se juttasd!”). Annyira sírt, hogy Jaromil dühe végre elszállt; a könny a legjobb tisztítószer, eltünteti a foltokat. Végül megsimogatta a lányt: – Ne sírj! – Te vagy az én Kszavícsekem – mondta a lány. – Az ablakon át jöttél, és bezártad a szekrénybe, és csak egy csontváz marad belőle, engem pedig messze, messze viszel. Átölelték egymást, és csókolóztak. A lány erősködött, hogy semmilyen kezet nem tűr a testén. Jaromil meg azt bizonygatta, hogy szereti őt. Újra szeretkezni kezdtek. Gyöngéden forrt egybe a két test, amelyek csordultig voltak lélekkel. – Te vagy az én Kszavícsekem – mondta utána a lány, és simogatta a fiút. – Igen, messze, messze viszlek innen, oda, ahol biztonságban leszel – mondta Jaromil, s tudta, hová viszi a lányt; hisz sátrat vert neki a béke kék ponyvája alatt, sátrat, amely fölött a madarak a jövőbe szárnyalnak, az illatok pedig a marseille-i sztrájkolok felé szállnak; hisz van számára egy háza is, amelyet gyermekkorának angyala oltalmaz. – Tudod mit, szeretnélek bemutatni az anyámnak mondta Jaromil, és a szeme megtelt könnyel.

4 A villa földszinti szobáit lakó család az anya egyre növekvő hasával büszkélkedett; a harmadik gyerek volt épp útban, és az apa egy szép napon megállította a költő anyját, hogy elmondja neki, nem igazságos, ha két ember pont akkora helyen lakik, mint másik öt; azt a javaslatot tette, hogy az emeleti három szobából is engedjenek át egyet nekik. A költő anyja azt válaszolta, hogy ez nem lehetséges. A lakó erre kijelentette, hogy akkor a tanácsnak kell majd megvizsgálnia, igazságosan vannak-e elosztva a villa helyiségei. Az anya azzal védekezett, hogy fia nősülni készül, épp ezért hamarosan hárman, de lehet, hogy négyen laknak majd az emeleten. Amikor Jaromil nem sokkal később bejelentette, hogy be szeretné mutatni neki a barátnőjét, ez kifejezetten kapóra jött az anyának; a lakók legalább látni fogják, hogy nem kibúvót keresett, amikor fia közelgő házasságáról beszélt. Ám amikor Jaromil bevallotta, hogy anyja nagyon is jól ismeri a lányt a boltból, ahová bevásárolni jár, a költő anyja képtelen volt leplezni csalódottságát. – Remélem – mondta harciasan a fiú –, nem zavar, hogy bolti eladó. De hisz mondtam is neked, hogy teljesen hétköznapi dolgozó nő. A költő anyja egy darabig sehogyan sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy az a kelekótya, kelletlen és csúnyácska lány a fia szerelme, de végül erőt vett magán: – Ne haragudj, de kissé meglepett a dolog – mondta, és kész volt mindent elviselni, amit a fia tartogatott neki. Így került tehát sor a látogatás három keserves órájára; mindhármuknak

lámpaláza volt, de túlélték. – Na, hogy tetszett? – kérdezte Jaromil türelmetlenül az anyját, alighogy kettesben maradtak. – Tetszett, tetszett, miért ne tetszett volna – válaszolta a költő anyja, és nagyon is tudta, hogy hanghordozása épp az ellenkező véleményt fejezi ki. – Szóval nem tetszett? – De, de, mondom, hogy tetszett. – Nem, érzem én a hangodból, hogy nem tetszett. Mást mondasz, mint amit gondolsz. A vörös hajú a látogatás során több ügyetlenséget is elkövetett (ő nyújtott elsőnek kezet Jaromil anyjának, elsőnek ült asztalhoz, elsőként emelte a szájához a kávéscsészét), ezenkívül nemegyszer illetlen (a költő anyjának a szavába vágott) és tapintatlan volt (megkérdezte a ház asszonyát, hogy milyen öreg); amikor a költő anyja elkezdte felsorolni ezeket a hiányosságokat, megijedt, hogy a fia kicsinyesnek fogja tartani (a túlzásba vitt jó modort Jaromil, mint kispolgáriságot, elítélte), úgyhogy rögtön hozzá is tette: – Ezek persze nem javíthatatlan hibák. Elegendő, ha gyakrabban elhozod hozzánk. A mi környezetünkben majd kicsit kikupálódik, megtanulja, mi a jó modor. Ám abban a pillanatban, ahogy elképzelte, hogy ezt a csúnya, vörös hajú és ellenséges testet rendszeresen kell majd látnia, ismét leküzdhetetlen undor fogta el, és így szólt csitítgató hangon: – Nem tehetsz neki szemrehányást azért, hogy olyan, amilyen. Képzeld csak el, micsoda környezetben nőtt fel s dolgozik. Én sem szeretnék boltoskisasszony lenni egy ilyen üzletben. Mindenki mindenfélét megenged veled szemben, és mindenkinek a kedvében kell járnod. Ha egyszer a főnök akar kikezdeni veled, nem szabad visszautasítanod. Végül is egy ilyen helyen nem vesznek túl komolyan egy kis etyepetyét. A fiára nézett, és látta, hogyan vörösödik el; egész testét elöntötte ugyanis a féltékenység forró hulláma, és a költő anyjának úgy tetszett, mintha a saját testében is ott érezné ennek a hullámnak a forróságát (hát hogyisne: hisz ugyanaz a forró hullám volt, mint ami őt árasztotta el akkor, amikor Jaromil a vörös hajút bemutatta neki, úgyhogy elmondhatjuk, anya és fia úgy álltak ott egymással szemben, mint két közlekedőedény, amelyeken ugyanaz a maró anyag folyik át). A fiú arca most újra gyermeki és alázatos volt; egyszerre csak nem egy önálló és idegen ember állt az anyja előtt, hanem az ő imádott és szenvedő gyermeke, aki annak idején mindig őhozzá menekült, aki nála keresett vigaszt. Képtelen volt levenni tekintetét erről a gyönyörű látványról. Ám aztán Jaromil visszavonult a szobájába, a költő anyja pedig azon kapta magát, hogy ököllel veri a fejét (akkor már egy kis ideje egyedül volt), és félhangon ezt ismételgeti magában: – Hagyd abba, hagyd abba, ne féltékenykedj, ne féltékenykedj! Mindazonáltal, ami történt, megtörtént. A leheletkönnyű kék ponyvából varrott sátor, a harmóniának a gyermekkor angyalától őrzött sátra szétszakadt. Anya és fia

előtt megnyílott a féltékenykedés korszaka. Az anyai szavak az etyepetyékről, melyeket senki sem vesz komolyan, egyre ott visszhangoztak a fiú fejében. Maga elé képzelte a vörös hajú kollégáit – az eladókat, ahogy disznó vicceket mesélnek a lánynak, elképzelte azt a rövid és szemérmetlen viszonyt, ami a vicc hallgatója és mesélője között kialakul, s szörnyen szenvedett. Elképzelte, ahogy az üzletvezető hozzátörleszkedik a testével, észrevétlenül megérinti a mellét, avagy megpaskolja a fenekét, és dühöngött, hogy az efféle érintéseket nem veszik komolyan, pedig számára ez jelent mindent. Egyszer, amikor meglátogatta a lányt, észrevette, hogy elfelejtette bezárni a vécéajtót. Akkor jelenetet rendezett, mert rögvest maga elé képzelte, ahogy a lány a munkahelyi vécén ül, és ott, a csészén egy idegen férfi lepi meg. Amikor a vörös hajú előtt mutatta ki féltékenységét, a lány gyöngédséggel és esküdözéssel le tudta szerelni őt; ám elég volt, ha egy pillanatra magára maradt a gyerekszobában, és rögvest ráébredt – nincs biztosíték arra nézve, hogy az őt nyugtató vörös hajú valóban igazat beszél-e. Vajon nem ő maga kényszeríti a lányt hazudozásra? Ha egyszer arra a buta orvosi vizsgálatra is oly dühösen reagált, vajon nem kényszeríti ezzel egyszer s mindenkorra, hogy hazudjon neki, hogy ne azt mondja, amit gondol? Ugyan hol voltak a kezdet boldog napjai, amikor a szeretkezés még vidám volt, s ő, Jaromil hálát érzett, hogy oly természetes biztonsággal vezette ki a lány a szüzesség labirintusából. Azt, amiért akkor oly hálás volt neki, most keserű vizsgálódás tárgyává tette; számtalanszor felidézte a lány kezének szemérmetlen érintését, amellyel őt, mikor először nála járt, oly mesésen hozta izgalomba; most gyanakodva elemezte ezt az érintést: az azért mégsem lehetséges, hogy épp őt érintette volna meg így életében először; ha egyszer egy ilyen szemérmetlen gesztusra szánta el magát első találkozásukkor, félórával azután, hogy összeakadtak, akkor ennek a gesztusnak magától értetődőnek, sőt gépiesnek kellett lennie számára. Iszonyú volt. Abba ugyan belenyugodott, hogy a lánynak előtte más is volt, de ebbe is csak azért nyugodott bele, mert a vörös hajú szavaiból arra következtetett, hogy mindez egy maradéktalanul keserű, fájdalmas viszonyban történt, amelyben a lány volt a kihasznált áldozat; ez az elképzelés sajnálatot ébresztett benne, és ebben a sajnálatban kissé oldódott a féltékenység is. Ám ha a lány ebben a viszonyban sajátította el ama szemérmetlen mozdulatot, akkor ez a viszony nem lehetett mindenestül félresikerült. Hiszen ebbe mozdulatba nagyon is sok öröm kódoltatott bele, hiszen ebben a gesztusban valóságos kis szerelmi történelem foglaltatott benne! Túlontúl fájdalmas téma volt ez ahhoz, hogy beszélni mert volna róla, mert már önmagában az, hogy hangosan emlegették az előző szeretőt, nagy fájdalmat okozott neki. Mindazonáltal igyekezett kerülő úton kideríteni ama bizonyos mozdulat eredetét, merthogy állandóan erre gondolt (és újra meg újra kipróbálta, hiszen a kis vörös élvezte); végül azzal nyugtatta meg magát, hogy a hirtelen ránk törő nagy szerelem, ami villámcsapásként éri az embert, egyszeriben minden gátlásától és szégyenérzetétől megszabadítja a nőt, aki épp azért, mert tiszta és ártatlan, ugyanolyan gyorsan adja oda magát szeretőjének, mint valami könnyű nő; de nemcsak ez: a szerelem a váratlan

inspirációk olyan forrását szabadítja fel benne, hogy spontán viselkedése hasonlatos lehet a sokat próbált nőéhez. A szerelem géniusza egyetlenegy pillanat alatt helyettesíti a tapasztalatot. Ezt az eszmefuttatást Jaromil szépnek és mélyenszántónak tartotta; ebben a megvilágításban kedvese a szerelem szentjévé lett. Aztán egyik nap egy csoporttársa ezt mondta neki: – Te, miféle madárijesztővel láttalak tegnap az utcán? Úgy tagadta meg a lányt, mint Péter Krisztust; arra hivatkozott, hogy csak egy véletlen ismeretség; és fölényesen legyintett. De akárcsak Péter Krisztushoz, lelke mélyén ő is hű maradt a lányhoz. Ugyan korlátozta a közös, nyilvános sétákat, és örült, ha senki sem látta meg őket, ám mégsem értett egyet kollégájával, és meg is utálta érte a fiút. És nyomban meghatódott rajta, hogy lám, az ő barátnője szegényes és esetlen ruhát hord, és ettől nemcsak a lányt látta bájosnak (az egyszerűség és szegénység bája volt ez), hanem mindenekelőtt a maga szerelmét; arra gondolt, hogy nem nagy dolog olyasvalakit szeretni, aki mutatós megjelenésű, tökéletes és jól öltözött: az ilyen szerelem az csak jelentéktelen reflex, amit automatikusan vált ki belőlünk a szépség véletlenszerűsége; ám a nagy szerelem épp egy tökéletlen termtménnyé vágyik megformálni az imádott lányt, egy olyan teremtményből, aki annál emberibb, minél tökéletlenebbe. Egy szép napon mikor megint szerelmet vallott neki (valószínűleg ismét egy gyötrelmes veszekedést követően), így szólt hozzá a lány: – Akkor sem tudom, mi tetszik neked rajtam. Annyi nálam szebb lány van. Jaromil föl volt háborodva, és arról kezdett beszélni a lánynak, hogy a szépségnek semmi köze a szerelemhez. Azt állította, hogy ő épp azt szereti rajta, amit mindenki más csúfnak lát; valamiféle eksztázisban el is kezdte nevükön nevezni a dolgokat; kijelentette a lánynak, hogy a melle kicsi és szánalmas, a mellbimbója pedig nagy és ráncos, s inkább sajnálatot, mintsem elragadtatást vált ki az emberből; azt is mondta, hogy az arca szeplős, a haja meg vörös, s hogy a teste sovány, és hogy ő, Jaromil épp ezeket a dolgokat szereti benne. A vörös hajú erre elsírta magát, mert a felsorolt tényeket (szánalmas kis mell, vörös haj) nagyon is jól megértette, ám magát a gondolatot annál kevésbé. Ám Jaromil el volt ragadtatva ettől az eszmétől; a csúnyasága miatt szenvedő lány sírása a szívét melengette magányosságában, és inspirálta; arra gondolt, hogy az ad majd értelmet életének, hogy leszoktassa a lányt erről a sírásról, s hogy meggyőzze őt szerelméről. A felfokozott érzékenységnek emez állapotában a lány első szeretője is egyik eleme lett csúnyaságának, amit ő úgy szeret rajta. Ez aztán tényleg csodálatra méltó teljesítménye volt az akaratnak és a gondolatnak; Jaromil tudta ezt, s leült verset írni: arról meséljetek nekem, akire mindig gondolok (ez volt a refrénként visszatérő sor), meséljétek el nekem azt, ahogy az öregség meglepi (már megint egész emberi öröklétével együtt akarta a lányt), beszéljétek el azt is, amikor gyerek volt még (nemcsak a jövőjét, de a múltját is szerette volna), adjatok nékem inni a vízből, amit ő könnyezett (és különösképpen a lány szomorúságát, ami Jaromilt saját bánatától szabadította meg), beszéljétek nekem el ifjúságát elrabló szerelmét; mindent, ami testéhez ért, s minden gúnykacajt, nevetést szeretni fogok én (majd valamivel arrébb):

semmi sincs testében, lelkében, sem összes régi szerelmében, amit ne szomjúhoznék oly nagyon... Jaromil el volt ragadtatva attól, amit papírra vetett, mert úgy érezte, hogy a harmónia nagy kék színű sátora, a műtér helyett, ahol megszűnt minden ellentét, ahol az anya gyermekével és menyével ül a béke asztalánál, az abszolútum egy másik házát lelte meg, ahol egy kegyetlenebb és igazabb abszolútum lakozik. Mert ha egyszer nem létezik a tisztaság és béke abszolútuma, akkor itt van a végtelen érzés abszolútuma, amelyben feloldódik minden tisztátalan és idegen, mint valami vegyszerben. El volt ragadtatva a versétől, ámbátor tudta, hogy egyetlen újság sem fogja kinyomtatni, mert semmi köze sincs a szocializmus örömteli korszakához; de ezt a költeményt magának és a vörös hajúnak írta. Amikor felolvasta neki, a lány könnyekig meghatódott, de azért megint csak megrémült tőle, hogy újra a csúnyaságáról van szó benne, meg arról, hogy valaha valaki taperolta őt, s hogy meg fog öregedni. A lány kétségei nem zavarták Jaromilt. Ellenkezőleg, látni akarta ezeket a kétségeket, és élvezni őket, szeretett is volna a témánál maradni, és hosszasan mentegetőzni a lánynak. A baj az, hogy a lány viszont nem szándékozott sokáig foglalkozni a verssel, s kis idő múlva másra terelte a szót. Ha képes volt is megbocsátani a lánynak vacak kis mellét (ezért voltaképp soha nem volt dühös rá) és az idegen kezeket, amelyek egykor hozzáértek, egyvalamit képtelen volt megbocsátani neki: bőbeszédűséget. Lám, épp most olvasott fel neki valamit, amiben teljesen benne volt ő, Jaromil, szenvedélyeivel, érzéseivel s vérével, de a lány pár másodperc múlva már megint vidáman locsog valami egészen másról. Igen, hajlandó lett volna a lány minden hibáját a szerelem mindent megbocsátó oldatába belevegyíteni, de csak egy feltétellel: ha maga a vörös hajú engedelmesen merül bele ebbe az oldatba, ha nem lesz sehol máshol, csakis a szerelemnek ebben a kádjában, hogy egyetlenegy gondolata sem kalandozik másfelé ebből a fürdőből, ha teljesen alámerül Jaromil szavainak és gondolatainak a vizében, ha csakis az ő világába merül bele, s testének vagy lelkének egyetlen porcikájával sem kívánkozik máshová. És ő ehelyett már megint a száját jártatja, és ráadásul a családjáról locsog, és épp a családja volt az, amit Jaromil a legkevésbé szeretett a lányon, mert nem is tudta igazából, milyen indokkal protestáljon ellenük (teljesen ártalmatlan család volt, ráadásul proletárcsalád, tehát a tömegből való), ám Jaromil mégis protestálni akart, mert épp azáltal, hogy a családjára gondolt, ugrált ki minduntalan a vörös hajú fürdőből, amelyet Jaromil készített neki, és töltött meg szerelem oldószerével., És megint a lány apjáról szóló mesét kellett hallgatnia (az apa vidéki, öreg, agyondolgozott munkás volt), meg a testvérekről (nem is család ez, inkább nyúltenyészet, gondolta Jaromil: két nővér és négy fiútestvér!), de a legtöbbet az egyik bátyját emlegette (Jannak hívták, és fura egy alak lehetett, a fordulat előtt az egyik kommunistaellenes miniszter sofőrje volt); nem, nem csupán a család zavarta, hanem az idegen és számára ellenszenves környezet, melynek tojáshéját a vörös hajú még mindig magán hordta, s ez a tojáshéj volt az, ami elidegenítette tőle a lányt, ez Okozta, hogy még mindig nem teljesen és maradéktalanul az övé; és ez a Jan, ez sem csak és

kizárólag testvér volt, hanem férfi is, aki kerek tizennyolc éven át közelről láthatta húgát, férfi, aki több tucat apró intimitását ismeri a lánynak, férfi, akivel azonos vécére járt (vajon hányszor felejthette el a lány bezárni az ajtót!), férfi, aki közelről látta abban a korban, amikor nővé érett, férfi, aki bizonyára sokszor látta meztelenül... Az enyém kell hogy legyél, hogy ha úgy akarom, akár kínpadon pusztulj, írta a beteg és féltékeny Keats az ő Fanny-jának, és Jaromil, aki immár újra otthon, a gyerekszobában ül, verset ír, hogy megnyugtassa magát. A halálra, erre a nagy ölelésre gondol, amelyben megnyugszik minden; kemény férfiak, nagy forradalmárok halálára gondol, és arra gondol, hogy egy gyászinduló szövegét szeretné megírni, egy olyan gyászindulóét, amelyet a kommunisták temetésén énekelnének. Halál; ez akkoriban, a kötelező örömujjongások korában szintén a tiltott témák közé tartozott, ám Jaromil agyán átvillant, hogy ő (hisz már régebben is szép verseket írt a halálról, a maga módján a szép halál szakembere volt) képes felfedezni azt a sajátos szöget, ahonnan nézve a halál elveszíti szokott morbiditását; érezte, hogy képes a halálról szocialista verset írni; a nagy forradalmár halálára gondol: miként a hegy mögé lebukó nap, haldoklik a harcos... és ír egy költeményt, amelynek a Sírvers címet adja: Ah, ha már meghalni kell, csak veled, szerelmem, ragyogássá lényegülve át a lángtenger ölén...

5 A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik. A költő tegnap ezt mondotta: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont ekképpen szól: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igaza volt. Ma azt mondja: minden a csendbe zuhan, és mindennek vége szakad, holnap pedig ezt: semmi sem ér véget, és minden örökké zeng, és mind a két állítás érvényes. A lírai költőnek semmit sem kel! bebizonyítania; egyetlen bizonyítéka az élmény pátosza. A líra géniusza a tapasztalatlanság géniusza. A költő nem sokat tud a világról, ám az ajkát elhagyó szavak szép halmazokká rendeződnek, amelyek véglegesek, akár a kristály; a költő éretlen, ám versében mégis a prófécia véglegessége szólal meg, ami előtt ő maga is döbbenten áll. Ó, én vízi szerelmem, olvasta a költő anyja annak idején Jaromil első versében, és (szinte szégyenkezve) gondolt arra, hogy fia többet tud a szerelemről, mint ő; mit sem sejtett a kulcslyukon át meglesett Magdáról, a vízi szerelem számára valami sokkal általánosabbnak volt a megnevezése, a szerelem titokzatos, homályos kategóriája takart melynek értelmét csak találgathatta, mint ahogy a Szibillák mondatainak az értelmét. Nevethetünk a költő éretlenségén, de el is kell ámulnunk szavaihoz a szívből kicsorduló vér cseppje tapad, és a versnek a szépség ragyogását adja. Ám ezt a vércseppet egyáltalán nem szükségszerűen valódi életélmény facsarja ki a szívből, nekünk inkább olybá tetszik, hogy néha a költő úgy facsarja önnön szívét, mint a szakácsnő a félbevágott citromot a saláta fölött. Jaromilnak őszintén szólva nem okoztak sok fejtörést a Marseille-ben sztrájkoló munkások, ám amikor az irántuk érzett szeretetéről írt, akkor igazán meg volt hatva, és ezzel az érzéssel bőségesen nyakon öntötte versét, amely ily módon véres igazsággá vált.

A lírai költő verseivel önarcképét festi meg; de mivel egyetlenegy portré sem nevezhető bűnnek, ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy a versek által átfestetik az arc is. Átfestetik? Igen, kifejezőbbé tétetik, hisz azt az arcot saját vonásainak az elmosódottsága gyötri; elmosódottnak, kifejezéstelennek, semmilyennek találja magát; önnön formája után vágyik; azt szeretné, ha a versek előhívó-folyadéka határozott vonásokat adna neki. És jelentősebbé is tétetik, hiszen eseményekben szegény életet él. Érzéseinek és álmainak verssé tárgyiasított világát. gyakorta jellemzi viharos formaiság; ez helyettesíti a tettek drámaiságát, amitől a költő megfosztatott. Ám ahhoz, hogy portréját magára ölthesse, s így vonuljon be a világba, ezt a portrét meg is kell mutatni, a verset publikálni kell. A Rudé Právóban ugyan leközölték néhány versét, ám Jaromil, mégis elégedetlen volt. A versek kísérőlevelében bizalmas hangon szólította meg az ismeretlen szerkesztőt, mert válaszadásra akarta bírni, s találkozni szeretett volna vele, csakhogy (és ez már szinte megalázó volt!) senki sem akart megismerkedni az élő, eleven költővel, nem óhajtották maguk közé fogadni, annak ellenére, hogy verseit közreadták; a szerkesztő sohasem válaszolt leveleire. Diáktársai között is más volt verseinek a visszhangja, mint amire számított. Talán ha a kor költőelitjéhez tartozott volna, akik rendszeresen léptek föl különböző műsorokban, akiknek ott tündökölt a képe a különböző képes folyóiratokban, akkor attraktív személyiségévé válhatott volna évfolyamának. De az a napilapoldalak betűtengerébe merülő néhány vers csak röpke időre kötötte le a figyelmet, és a kollégák szemében (akik előtt politikusi, illetve diplomáciai karrier állt) Jaromil inkább érdektelenül fura, mintsem furán érdekes egyéniség volt. Pedig Jaromil annyira vágyott a hírnév után! Akárcsak az összes többi költő: O, hírnév, te hatalmas istenség, legyen múzsám a te dicső neved, s verseim téged meghódítsanak, imigyen imádkozott Victor Hugó; költő vagyok, nagy költő, s egy szép napon az egész világ imádni fog, kell, ezt kell magamnak mondani, hogy ekképpen imádkozzam még fel nem állított síremlékem előtt, így vigasztalta magát imával Jiří Orten. A csodálat utáni megszállott vágyakozás nem pusztán a költői tehetséghez hozzá tartozó rossz tulajdonság (mint ahogy annak tartanánk egy matematikusnál vagy építésznél), hanem magának a lírai talentumnak a része, a lírai költőt egyenesen ez határozza meg: hisz a lírai költő az, aki attól a vágytól vezérelve, hogy szeressék és istenítsék, az egész világnak felmutatja a versek vásznára festett önarcképét. Az én lelkem egzotikus virág, különös, ideges illatú. Nagy tehetség, tán géniusz vagyok, jegyezte fel naplójába Jiří Wolker, s Jaromil, akinek kedvét szegte a napilap hallgatásba burkolózó szerkesztője, kiválasztotta néhány versét, és beküldte a legkomolyabb irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. Micsoda boldogság! Két hét múlva megjött a válasz, hogy versei tehetségre vallónak találtattak, és hogy szíveskedjék a szerző befáradni a szerkesztőségbe. Szinte olyan alapossággal készülődött erre a találkozóra, mint annak idején a lányokkal való

találkákra. Úgy döntött, hogy a szó legmélyebb értelmében igyekezni fog bemutatkozni a szerkesztőknek, s ezért mindenekelőtt arra törekedett, hogy önmaga előtt tisztázza: kicsoda is ő tulajdonképpen; ki ő mint költő, mint ember, milyen programja van, honnan jött, mit győzött le, mit szeret, s mit gyűlöl. Végül aztán papírt tett maga elé, tollat ragadott, és pontokba szedte nézeteit, álláspontjait, fejlődési szakaszait. Jó pár oldalt teleírt, majd egy szép napon kopogtatott a szerkesztőség ajtaján, és belépett. Az asztal mögött egy sovány, szemüveges emberke ült. Megkérdezte a fiút, mit óhajt. Jaromil megint a nevét mondta (ezúttal hangosabban és érthetőbben). A szerkesztő erre azt válaszolta, igazán örül, hogy megismerheti Jaromilt, de jó lenne, ha azt is megmondaná, hogy mit óhajt. Jaromil azt mondta, hogy verseket küldött a szerkesztőségbe, és hogy a válaszlevélben meghívták látogatóba. A szerkesztő erre azt mondta, hogy a versekkel a kollégája foglalkozik, de ő éppen nincs benn. Jaromil azt felelte, kár, mert szerette volna tudni, mikor jelennek meg a költeményei nyomtatásban. A szerkesztő ekkor elveszítette türelmét, felállt, karon ragadta Jaromilt, és egy nagy szekrényhez vezette. Kinyitotta, és a polcokon tornyosuló, hatalmas papírhalmokra mutatott: – Kedves elvtársam, naponta átlagosan tizenkét kezdőtől kapunk verseket. Mennyi az évente? – Ezt én nem tudom fejben kiszámolni – felelt zavarában Jaromil, mikor a szerkesztő nógatta, hogy válaszoljon. – Az, kérem szépen, évente négyezer-háromszáznyolcvan kezdő költő. Szeretnél külföldre utazni? – Miért ne? – mondta Jaromil. – Akkor ne hagyd abba a versírást – vágta rá a szerkesztő –, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb költőket fogunk exportálni. Más országok szerelőket, mérnököket vagy búzát, esetleg szenet exportálnak, ám a mi legnagyobb kincsünk a költősereg. A cseh költők fogják beindítani a lírai termelést a fejlődő országokban. Nemzetgazdaságunk a költőkért cserébe értékes mérőműszereket és banánt kap majd. Néhány nappal később a költő anyja azt mondta Jaromilnak, hogy kereste a pedellus fia. – Azt mondta, hogy keresd föl a rendőrségen. Meg hogy azt üzeni, gratulál a verseidhez. Jaromil elpirult örömében: – Tényleg ezt mondta? – Tényleg. Amikor elment, szó szerint ezt mondta: Kérem, mondja meg neki, hogy gratulálok a verseihez. Ne felejtse el átadni. – Ennek nagyon örülök, igen nagyon örülök – mondta Jaromil nyomatékosan –, hisz én ezeket a verseket pont olyan embereknek írom, mint amilyen ő. Nem pedig holmi szerkesztőknek. Mert ugye az asztalos sem asztalosoknak csinál asztalt, hanem az embereknek. Így aztán egy szép napon átlépte az állambiztonsági hivatal nagy épületének a

küszöbét, jelentkezett a pisztollyal felfegyverzett portásnál, várt az előcsarnokban, végül pedig kezet nyújthatott a lépcsőn lesiető régi barátnak, aki vidáman üdvözölte őt. Elindultak fel, az osztálytárs irodájába, miközben a pedellus fia már negyedszer ismételte: – Te, én nem is sejtettem, hogy nekem ilyen híres osztálytársam van. Állandóan azt kérdeztem magamtól, ő az?, nem ő az?, ám végül arra jutottam, hogy ez egyáltalán nem olyan gyakori név. Aztán kivezette Jaromilt a folyosóra, egy nagy, üvegezett faliújsághoz, amelyben néhány fénykép díszelgett (rendőr képzés kutyával, fegyverrel, ejtőernyővel), továbbá két kifüggesztett körlevél, középen pedig egy újságkivágás tündökölt, rajta Jaromil versei; a kivágást piros tussal rajzolt minta keretezte, és valósággal uralta az egész szekrényt. – Na mit szólsz hozzá – kérdezte a pedellus fia. Jaromil semmit sem szólt, viszont boldog volt; először esett meg vele, hogy a saját versét látta, amint tőle független, önálló életet él. A pedellus fia karon fogta és továbbvezette, be az irodájába. – Na látod, biztos nem gondoltad volna, hogy a rendőrök verset is olvasnak – nevetett az osztálytárs. – Miért ne – mondta Jaromil, akinek épp az imponált, hogy verseit nem vénkisasszonyok olvassák, hanem a fenekükön revolvert hordó férfiak. – Miért is ne, a mai rendőrnek semmi köze a burzsoá köztársaság haramiarendőreihez. – Most azt gondolod, hogy a rendőrhöz nem illik a vers, de ez egyáltalán nem igaz – folytatta eszmefuttatását a pedellus fia. Jaromil pedig szintén rendületlenül fújta tovább a magáét: – Hisz a mai költők is mások, mint a régiek voltak. A mostaniak nem holmi elkényeztetett úrikisasszonyok. De a pedellus fia nem tágított a gondolatmenetétől: – Épp azért, mert a mi munkánk ennyire kemény (nem is tudod, barátocskám, mennyire), időnként jól jön nekünk egy kis finomság. Az ember különben képtelen volna elviselni azt, amit itt csinálnia kell. Aztán meghívta Jaromilt, merthogy éppen véget ért a szolgálat, a szemközti kocsmába, hogy innának meg egy-egy pofa sört. – Öregem, ez itt egyáltalán nem vicc – folytatta az osztálytárs, immár egy korsót tartva kezében. – Emlékszel, mit mondtam neked múltkor arról a zsidóról? Azóta már börtönben is van. És szép kis disznó, mondhatom. Jaromil természetesen mit sem tudott róla, hogy a fekete hajú férfit, az egykori marxistavitakör-vezetőt, letartóztatták; sejtette ugyan, hogy folynak letartóztatások, de azt nem tudta, hogy ezreket csuknak börtönbe, s hogy kommunisták is vannak közöttük, hogy kínozzák őket, s hogy bűnük többnyire kiagyalt, ezért aztán erre a hírre nem is tudott másképpen reagálni, mint egyszerű meglepetéssel, amiben nem volt egy csipetnyi állásfoglalás sem, mindössze némi döbbenet és együttérzés, úgyhogy a pedellus fia kénytelen volt határozottan kijelenteni: – Itt nincs helye semmi szentimentalizmusnak.

Jaromil megrémült, hogy a pedellus fia megint kicsúszik a kezéből, hogy már megint egy lépéssel előrébb fog tartani, mint ő. – Ne csodálkozz, hogy sajnálom. Nehéz ezt kivédeni. De igazad van, a szentimentalizmus nagyon sokba kerülhet nekünk. – Iszonyú sokba – mondta a pedellus fia. – Közülünk senki sem akar kegyetlen lenni – folytatta Jaromil. – Nem, azt nem – helyeselt a pedellus fia. – De a legnagyobb kegyetlenséget akkor követnénk el, ha nem lenne bennünk elég eltökéltség ahhoz, hogy kegyetlenek legyünk a kegyetlenekkel – mondotta Jaromil. – Világos – helyeselt ismét a pedellus fia. – Nem jár szabadság a szabadság ellenségeinek. Kegyetlen dolog ez, tudom, de így kell lennie. – Így bizony – csatlakozott Jaromilhoz a pedellus fia. Sokat mesélhetnék én neked erről, csakhogy nem mesélhetek semmit, nem szabad. Csupa titkos dolog ez, barátocskám, még a feleségemnek sem szabad elmondanom, miket csinálok itt. – Tudom – mondta Jaromil –, értem –; és megint irigyelni kezdte az osztálytársát ezért a férfifoglalkozásért, ezért a titokzatosságért, meg a feleségért, meg azért is, hogy titkai vannak a felesége előtt, s a feleségének ezzel egyet kell értenie; az igazi életet irigyelte tőle, melynek kegyetlen szépsége (és szép kegyetlensége) még mindig elérhetetlen Jaromilnak (egyáltalán nem érti, miért is tartóztatták le a fekete hajú férfit, csak azt tudja, hogy ennek így kellett lennie), az igazi életet irigyelte tőle, ahová ő (most, szemtől szemben a vele egyidős osztálytárssal, most tudatosította csak igazán) még mindig nem lépett be. Miközben Jaromil irigykedve töprengett, a pedellus fia mélyen a szemébe nézett (szája bamba mosolyra görbült), és azt a verset kezdte szavalni, amelyet a folyosón kigombostűzött; az egészet tudta kívülről, egyetlen szót sem tévesztett el. Jaromil nem tudta, milyen arcot vágjon (az osztálytárs egy pillanatra sem vette le róla a szemét), majd elvörösödött (érezte, milyen kínosan naiv az osztálytárs előadásmódja), de a boldog büszkeség érzése sokkalta erősebb volt a szégyen érzeténél: a pedellus fia ismeri és szereti az ő verseit!, a versei, mintegy őhelyette, bekerültek a férfiak világába, követei, előőrsei gyanánt! A boldog öncsudálat könnyei szöktek a szemébe, elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét. A pedellus fia végigmondta a verset, és még mindig Jaromil szemébe bámult; majd arról beszélt, hogy Prágától nem messze, egy szép villában éves tanfolyamot tartanak fiatal rendőrök számára, és hogy esténként szívesen látnak ott mindenféle érdekes embereket. – Valamelyik vasárnapra cseh költőket szeretnénk meghívni. Nagy költői estet akarunk rendezni. Megittak még egy sört, majd Jaromil így szólt: – Igazán nagyszerű, hogy épp a rendőrök szerveznek ilyen estét. – És miért ne épp a rendőrök? Mi van abban? – Hát persze, mi van abban – mondta Jaromil. – Rendőrség és költészet,

meglehet, jobban összeillenek, mint azt sokan gondolnák. – És miért ne illenének össze? – kérdezte a pedellus fia. – Miért is ne? – mondta Jaromil. – Naná, miért ne – jelentette ki a pedellus fia, és leszögezte, hogy a meghívott költők között ott szeretné látni Jaromilt is. Jaromil eleinte védekezett, de aztán örömmel mondott igent; lám, lám, hogy habozott az irodalom kinyújtani felé törékeny (és nyápic) kezét, miközben maga az élet nem rest kezet (kérgeset és keményet) adni verseinek.

6 Figyeljük még kis ideig, ahogy egy korsó sör mellett ül a pedellus fiával szemben; mögötte a távolban gyermekkorának lezárt világa, előtte pedig a volt osztálytárs alakjában a tettek mezeje, egy idegen világ, amitől fél, s ami után kétségbeesetten sóvárog is. Ebben a képben benne foglaltatik az értetlenség alaphelyzete; a líra, a líraiság az a módszer, amivel ellene lehet szegülni ennek a helyzetnek: A gyermekkor biztonságot adó kerítése mögül kiűzött ember be szeretne lépni a világba, de mivel egyúttal fél is tőle, verseiből egyfajta mű-pótvilágot teremt. Úgy keringenek körülötte versei, mint a bolygók a nap körül; egy kis kozmosz középpontjává válik, amelyben semmi sem idegen, amelyben otthon érezheti magát, mint a magzat anyja hasában, hisz itt minden lelkének homogén anyagából készült. Itt aztán mindent valóra válthat, amit „odakünn” oly bajos; itt aztán rohanhat a forradalomba a proletárok hadával, mint Wolker, a diák, vagy korbácsolhatja „kis szeretőit”, mint a szűz Rimbaud, de sem a tömeg, sem pedig a szeretők nem az idegen világ ellenséges anyagából gyúrattak, hanem a költő saját álmainak a matériájából, tehát mindez ő maga, és nem bontja meg az önmagának épített kozmosz egységét. Talán ismerik Orten gyönyörű versét a kisgyermekről, aki oly boldog volt anyja hasában, s születését úgy éli át, mint egy szörnyű halált, fénnyel s rémítő arcokkal teli halált, úgyhogy szeretne visszatérni, vissza az anyába, vissza az édes illat után. Az éretlen férfiban még sokáig él a vágyakozás annak a mindenségnek a békéje és egysége után, amelyet az anyában egyedül és kizárólag önmaga által töltött ki, ám szorongás (vagy düh) is marad benne a realitások felnőtt világával szemben, amelyben, mint az idegenség tengerében) cseppként vész el. A fiatal férfiak ezért oly szenvedélyes kommunisták, ezért az abszolútum követei; ezért álmodja meg a lírai költő a versek magánkozmoszát; ezért szeretne az ifjú forradalmár egyetlen tiszta gondolatból megkovácsolt, merőben új világot; ezért nem tűrik a kompromisszumot, sem a politikában, sem a szerelemben; a felkelő diák beleordítja a történelembe a maga mindent vagy semmijét, és a húszéves Victor Hugó dühöng, amint észreveszi, hogy jegyese, Adélé Foucher a sáros járdán annyira megemeli szoknyáját, hogy elővillan a bokája. Úgy gondolom, hogy a szemérmesség fontosabb, mint a szoknya, figyelmezteti a! szigorú levélben, majd ekképpen fenyegetőzik: jól figyelj arra, amit mondok, ha nem akarod, hogy felképeljem az első pimaszt, aki rád merészeli emelni tekintetét! A felnőttek világa ezt a patetikus fenyegetést hallva nevetésben tör ki. A

költő szívét megsebzi a szerető bokájának árulása és a tömeg kacaja, és kezdetét veszi a világ, valamint a líra drámája. Mert hiszen a felnőttek világa tudja, hogy az abszolútum csak ámítás, hogy semmi sem nagy és örök, ami emberi, és hogy teljesen megszokott dolog, hogy fivér és nővér egy szobában alszik; ám Jaromil szenved! A vörös hajú közölte vele, hogy a bátyja Prágába jön, és hogy egy hétig nála fog lakni; sőt még arra is megkérte a fiút, hogy ez alatt az idő alatt ne keresse föl. Ez már sok volt, s Jaromil hangosan kifakadt: mégsem nyugodhat bele, hogy egy jöttment miatt (megvető büszkeséggel nevezte a lány bátyját jöttmentnek) egy egész hétre lemondjon a kedveséről! – Még te teszel nekem szemrehányást? – védekezett a vörös hajú. – Én vagyok a fiatalabb, mégis mindig nálunk találkozunk. Nálad sosem lehetünk együtt! Jaromil tudta, hogy a vörös hajúnak igaza van, s ettől csak fokozódott elkeseredése; újra ráébredt önállótlanságának szégyenletes voltára, és a dühtől elvakulva még aznap bejelentette anyjának (addig még sosem látott keménységgel), hogy föl fogja hívni barátnőjét a lakásukba, mert máshol nincs lehetőségük rá, hogy kettesben maradjanak. Anya és fia – mennyire hasonlítanak egymásra! Mindkettőjüket megrontotta az egység és harmónia paradicsoma utáni nosztalgia; a fiú az oly édes anyai mélységek után menne, a költő anyja pedig szeretne (újra és állandóan) ilyen mélység lenni. Ahogy a fiú növekedett, az anya megpróbált továbbra is, mintegy láthatatlanul körülölelve, mellette lenni; a fiú minden nézetét elfogadta; a modern művészet híve, a kommunistákat pártolja, hisz fia megdicsőülésében, fel van háborodva a professzorok kétkulacsosságán, mert tegnap még egészen mást mondtak, mint ma; állandóan mellette akar lenni, mint valami körítés, mindig ugyanabból az anyagból, mint ő. De hogyan is fogadhatná el a harmonikus egység szószólója egy idegen nő idegen eredetű anyagát? Jarolmil látta az anyai arcon az elutasító kifejezést, és megmakacsolta magát. Igen, igaz, hogy vissza kíván térni az oly édes illat ölére, a régi, anyai kozmoszt keresi, de már rég nem az anyjában; az elveszett anya keresésében éppen saját anyja gátolja leginkább. A költő anyja megértette, hogy a fiú nem fog engedni, és megadta magát; a vörös hajú először maradi egyedül Jaromillal a fiú szobájában, ami önmagában nagyon ó lelt volna, ha nem lettek volna mindketten oly idegesek; a költő anyja ugyan moziba ment, de mégis ott volt velük; úgy érezték, hogy hallja őket; sokkal csendesebben beszéltek, mint ahogyan szoktak; amikor Jaromil megpróbálta átölelni a vörös hajút, hideg fogadtatásra talált a teste, és megértette, hogy jobb lesz nem erőltetni a dolgot; így aztán a nap remélt örömei helyett, tekintetüket le sem véve az anya közelgő hazatértét jelző óramutatóról, zavartan társalogtak valamiről; az egyetlen kivezető út ugyanis az anya szobáján keresztül vitt, s a vörös hajú semmi áron sem akart találkozni az asszonnyal; épp ezért legalább egy fél órával az anya hazaérkezése előtt elment, szörnyű hangulatban hagyva hátra Jaromilt. Ám mindez nem szegte kedvét Jaromilnak, inkább eltökéltebbé tette. Megértette, hogy helyzete abban a házban, ahol lakik, elviselhetetlen; hogy ez nem az

ő otthona, hanem az anyjáé, ő csak amolyan lakótárs benne. Ez makacs ellenállást ébresztett fel benne. Újra meghívta a vörös hajút, s ezúttal pajzán csevegéssel fogadta, hogy így hessegesse el azt a szorongást, amely múltkor gúzsba kötötte őket. Még egy üveg bor is volt az asztalon, s mert nem szoktak hozzá az alkoholhoz, hamarosan olyan állapotba kerültek, hogy sikerült elfeledkezniük az anya mindenütt jelenvaló árnyékáról. A költő anyja egész héten késő este járt haza (Jaromil kívánságára), sőt még többször is, mint ahogyan a fiú kérte: olyan napokon is kimaradt, amikor nem is kellett volna. Nem volt ebben sem jóakarat, sem bölcsen megfontolt engedmény; mindezt az anya tüntetően tette. Mindennapos késői hazatérése fia kegyetlenségét volt hivatva szemléletesen bizonyítani, azt kellett megmutatnia, hogy a fiú úgy viselkedik, mintha ő volna a ház ura, az anya pedig csupán megtűrt személy, aki még olvasni sem ülhet le a saját szobájában, amikor fáradtan hazatér a munkából. Ezeken a hosszú estéken, délutánokon, amelyeket házon kívül töltött, ó, fájdalom, nem férfiakat keresett föl, mert az a kollégája, aki egykor udvarolt neki, már rég belefáradt a hiábavaló ostromba, így aztán a költő anyja moziba, színházba járt, és igyekezett (kevés sikerrel) felújítani a kapcsolatot egy-egy félig elfelejtett barátnővel, és torz élvezettel élte bele magát annak az asszonynak a szerepébe, akit, miután elveszítette szüleit és férjét, a saját fia kerget ki házából. Ült a sötét teremben, messze, a vásznon két ismeretlen ember csókolózott, neki pedig könny csorgott az arcán. Egyik nap a szokottnál kissé előbb tért haza, készen arra, hogy sértett arcot vágjon, s ne viszonozza fia köszönését. Ahogy belépett a szobájába – még be sem csukta maga mögött az ajtót –, máris a fejébe tódult a vér; Jaromil szobájából, tehát alig egypár méteres távolságból, fiának felgyorsult és hangos zihálását hallotta és ebbe a zihálásba vegyülő női nyögést. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, de egyből az is eszébe jutott, hogy mégsem maradhat így, mozdulatlanul állva, a szerelmi jajveszékelést hallgatva, mert ez olyan, mintha ott állna az ágyuk mellett, mintha nézné őket (és tényleg e pillanatban lelki szemeivel valóban tisztán és világosan látta a szeretkező párt), és ez teljességgel elviselhetetlen. Eszeveszett düh öntötte el, annál is eszeveszettebb volt, mert tudta: tehetetlen, nem doboghat, nem kiabálhat, nem törheti össze a bútort, be sem mehet hozzájuk, hogy verje őket, semmit sem tehet, ott kell állnia és hallania őket. És ekkor az a szikrányi éber értelem, ami még maradt benne, összetalálkozott a vak dühnek ezzel az áramával, egy hirtelen jött bősz sugallat formájában: Amikor a szomszéd szobában a vörös hajú ismét följajdult, a kinn álló anyja szorongástól és aggódástól eltelt hangon kiáltotta: – Jaromil, az isten szerelmére, mi baja a kisasszonynak. A szomszéd szobában azon nyomban elhalt a lihegés, és a költő anyja a gyógyszeres szekrényhez szaladt; egy üvegcsét vett elő, és Jaromil szobájának az ajtajához sietett vele; a kilincs után nyúlt, ám az ajtó zárva volt. – Az isten szerelmére, ne rémisztgessetek, mi történt? Valami baja esett a kisasszonynak?

Jaromil átölelve tartotta a vörös hajú szorongástól – reszkető testét. Kiszólt az anyjának: – Nem, semmi baj... – Rohama van a kisasszonynak? – Igen... – felelte Jaromil. – Nyisd ki, hoztam neki cseppeket – mondotta a költő anyja, és újfent a kulcsra zárt ajtó kilincse után nyúlt. – Várj egy kicsit – mondta a fiú, és gyorsan felállt a lány mellől. – Micsoda fájdalmai lehetnek – mondta az anya –, iszonyú! – Egy pillanat – mondta Jaromil, és sietve kapta magára a nadrágját meg az ingét; a lányra egy pokrócot dobott. . – A gyomra, ugye? – kíváncsiskodott a költő anyja az ajtón keresztül. – Igen – válaszolta Jaromil, és résnyire nyitotta az ajtót, hogy átvegye anyjától a cseppeket. – Talán beengednél – szólt az anya. Valami őrjöngő düh hajtotta egyre tovább és tovább; nem hagyta lerázni magát, és bement a szobába; az első tárgy, amin a szeme megakadt, egy székre dobott melltartó volt, majd észrevette a többi női fehérneműt is; aztán meglátta a lányt; ott kucorgott a takaró alatt, és tényleg olyan sápadt volt, mintha rohama lenne. Most már nem hátrálhatott meg; leült a lányhoz, az ágyra: – Mi baja van? Hazajövök, és hallom ezt a szörnyű nyöszörgést, szegény kicsikém... – majd húsz cseppet csepegtetett egy kockacukorra –, ismerem én ezeket a gyomorgörcsöket, vegye csak be ezt, mindjárt jobban lesz... és a cukrot a lány szájához emelte, akinek engedelmesen szétváltak ajkai a cukor előtt, akárcsak az imént Jaromil szájának a közeledésére. Ha az imént a kábító erejű düh vezette a fia szobájába, akkor most már csak a kábulat tartotta ott: elnézte ezt a gyengéden szétnyíló kis szájat, és hirtelen szörnyű kedve lett volna lerántani a vörös hajú lányról a takarót, hogy ott lássa maga előtt mezítelenül; hogy lerombolja annak a kis világnak az ellenséges bezártságát, amelyet Jaromil és a lány teremtett magának; hogy azt érintse ő is, amit a fia érint; hogy a sajátjának nyilvánítsa; hogy elfoglalja; hogy láthatatlan karjával mind a két testet magához ölelje; hogy belépjen oly gyatrán takargatott mezítelenségükbe (az sem kerülte el a figyelmét, hogy a padlón ott fekszik Jaromil alsónadrágja); hogy pimaszul és ártatlanul lépjen be közéjük, mintha tényleg csak valami gyomorgörcsről lenne szó; hogy úgy legyen velük, mint Jaromillal volt, amikor a melléből itatta; hogy ennek a kétértelmű értetlenségnek a pallóján átkelve bekerüljön játékaikba, szeretkezésükbe; hogy mint a körítés vegye körül mezítelen testüket, hogy velük legyen... Aztán megrémült saját felizgultságától. Azt tanácsolta a lánynak, hogy mélyeket lélegezzen, és gyorsan visszavonult a szobájába.

7 A rendőrség épülete előtt egy lezárt kis busz állt, körülötte pedig költők ácsorogtak a sofőrre várva. Velük volt két férfi is a rendőrségtől, a találkozó szervezői, no meg persze Jaromil, aki ugyan ismert látásból egy-két költőt (például azt a

hatvanast, aki annak idején föllépett náluk egy programon a főiskolán, és az ifjúságról szavalt), de egyiküket m merte megszólítani. Bizonytalan szorongását némiképp oldotta, hogy tíz nappal azelőtt végre megjelent öt verse egy irodalmi folyóiratban; úgy érezte, ez hivatalos megerősítése annak, hogy költőnek nevezheti magát; az igazságot mindenesetre zakója belső zsebébe tömte, úgyhogy mellkasának egyik fele férfi-horpadt, a másik pedig nőmború volt. Aztán megjött a sofőr, és a költők (Jaromillal együtt tizenegyen voltak) föltódultak a kis buszra. Egyórányi zötykölődés után a busz kellemes kirándulóvidéken állt meg, a költők kiszálltak, a szervezők megmutatták nekik a folyót, a kertet, a villát, végigvezették őket az egész házon, tantermeken, a nagytermen (ahol nemsokára kezdetét veszi az ünnepi est), rávették őket, hogy kukkantsanak be a háromágyas szobákba is, ahol a növendékek laktak (akik meglepetten vigyázzba vágták magukat, úgy köszöntötték a költőket, mintha hivatalos rend és tisztaságellenőrzés volna, végül pedig a parancsnokhoz kísérték a poétákat. Már szendvicsek, két üveg bor, az egyenruhás parancsnok s mindezeken kívül még egy rendkívül szép lány várta ott. Amikor a nevüket mormolva sorra kezet nyújtottak a parancsnoknak, a tiszt a lányra mutatott: – Filmszakkörünk vezetője –, és elmagyarázta a tizenegy költőnek (akik szép egymásutánban paroláztak a lánnyal), hogy a népi rendőrségnek saját üzemi klubja van, ahol nagy kulturális élet zajlik; van színjátszó és dalárdakörük, s most egy filmklubot is létrehoztak, amelyet ez a fiatal lány vezet, aki a filmművészeti főiskolán tanul, és emellett van olyan kedves, és patronálja az ifjú rendőröket; egyébként a legjobb feltételek állnak rendelkezésre: kitűnő kamera, lámpák, de főleg lelkes, fiatal férfiak, akikről a parancsnok nem tudja, hogy a film vagy pedig az oktató iránt érdeklődnek-e jobban. A filmes lány, miután mindenkivel kezet szorított, intett az ajtóban, nagy lámpák mellett álldogáló fiatalembereknek, úgyhogy a költők, a parancsnokkal együtt, egyszerre csak fényárban úszva majszolták a szendvicseket. Beszélgetésüket, amelyet a parancsnok minden lehetséges módon igyekezett fesztelenné varázsolni, meg-megszakították a lány parancsszavai, melyeket lámpatologatás és halk kamerazümmögés követett. Aztán a parancsnok megköszönte a költőknek, hogy eljöttek, az órájára pillantott, és kijelentette, hogy a publikum már türelmetlenül várja őket. – Hát akkor, költő elvtársak, sorakozzanak fel, kérem – mondta az egyik szervező, és egy papírlapról felolvasta a nevüket; a költők sorba álltak, és amikor a szervező jelt adott, fölmasíroztak a pódiumra; a pódiumon egy hosszú asztal állt, és az asztalnál minden egyes költőnek fenn volt tartva egy szék, egy névkártyával megjelölt hely. A költők letelepedtek, és a (zsúfolásig telt) teremben felzúgott a taps. Először fordult elő, hogy Jaromil lépteit egy egész tömeg követte tekintetével; Jaromilt boldog szédület fogta el, s ez az érzés egész este nem hagyta el. Különben minden kitűnően alakult; miután a költők leültek kijelölt helyükre, a szervezők egyike az asztal végéhez állított szónoki emelvényhez lépett, köszöntötte a tizenegy poétát, és bemutatta őket. Valahányszor kimondott egy nevet, az illető fölállt, s a teremben földübörgött a taps. Jaromil is fölállt, meghajolt, és annyira beleszédült a tapsba, hogy

csak kis idő múltán vette észre a pedellus fiát, aki az első sorban ült, és neki integetett; ő visszabiccentett neki, s ez, a mindenki szeme láttára, a pódiumon tett gesztus a megjátszott természetesség varázsával ajándékozta meg, úgyhogy az est folyamán még néhányszor odabiccentett felülről osztálytársának, mint olyasvalaki, aki felszabadultan és otthonosan érzi magát a színpadon. A költőket ábécérendben ültették le, s így Jaromil a hatvanas mellett találta magát: – Kedves öcsém, micsoda meglepetés, nem is sejtettem, hogy maga az! Hisz nemrég jelentek meg a versei az újságban! – Jaromil udvariasan mosolyra húzta a száját, és a költő így folytatta: – Meg is jegyeztem a nevét, kitűnőek a versei, igazán örültem nekik! –, de ekkor újból a szervező vette át a szót, és felszólította a költőket, hogy ábécérendben lépjenek a mikrofonhoz, és szavaljanak el egy-két verset legújabb műveik közül. Így aztán a költők a mikrofonhoz léptek, olvastak, nyílt színi tapsot kaptak, és visszaültek helyükre. Jaromil teljesen megmerevedett félelmében, hogy mikor kerül rá a sor; félt, hogy dadogni fog, félt, hogy nem lesz képes elég hangosan beszélni, félt mindentől; de aztán egyszerre csak felállt, és ment, mint akit elvakítottak; nem volt ideje gondolni semmire. Olvasni kezdett, s rögtön az első sorok után a biztonság érzése szállta meg. És valóban az ő első verse kapta az addigi legnagyobb tapsot. A taps bátorságot adott Jaromilnak, úgyhogy a második verset még nagyobb biztonsággal olvasta fel, mint az elsőt, és egyáltalán nem zavarta, hogy közvetlen közelében két nagy lámpa izzott föl, teljesen bevilágítva őt, s mintegy tíz méterre tőle felberregett a kamera. Úgy tett, mintha ezt az egészet nem is látná, egyetlen pillanatra sem akadt meg a szavalásban, még a tekintetét is föl tudta emelni a papírról, és nemcsak a terem bizonytalan terébe nézett bele, hanem egy nagyon is biztos pontot is megkeresett a szemével, ahol (a kamerától pár lépésnyire) a csinos filmes kisasszony állott. És ismét felcsattant a taps, és Jaromil még két verset olvasott fel, hallotta a kamera berregését, látta a filmes lány arcát, meghajolt, és visszament a helyére; ebben a pillanatban fölállt a hatvanas poéta, és ünnepélyesen meghajtva fejét, kitárta karját, majd Jaromil hátán zárta össze: – Barátom, ön költő! Ön költő! –, és mert még a taps mindig zúgott, maga is a terem felé fordult, biccentett, és hajlongott. S miután a tizenegyedik költő is elmondta verseit, ismét a szervezőn volt a sor, a pódiumra lépett, mind a tizenegy költőnek köszönetet mondott, és bejelentette, hogy akiket érdekel, rövid szünet után, itt, ebben a teremben elbeszélgethetnek a költőkkel. – Ez a találkozó már nem kötelező, hanem önkéntes, és csak az érdeklődőket várjuk. Jaromil teljesen megrészegült; mindenki az ő kezét szorongatta, mindenki köréje gyűlt; az egyik költő kijelentette, hogy ő kiadói szerkesztő, s szerfelett csodálkozott, hogy Jaromilnak még nem jelent meg verseskötete, és azon nyomban kérte is tőle a kéziratot; egy másik meghívta egy találkozóra, amelyet a diákszövetség rendez; persze odament hozzá a pedellus fia is, aki aztán egy pillanatra sem tágított mellőle, így adván tudtára mindenkinek, hogy ők már gyerekkoruk óta ismerik

egymást; odajött hozzá a parancsnok is, és így szólt: – Ahogy látom, ma a győzelem babérjait a legfiatalabb aratja le! A parancsnok ezután a többi költőhöz fordulva bejelentette, hogy legnagyobb sajnálatára a beszélgetésen már nem vehet részt, merthogy jelen kell lennie azon a táncmulatságon, amelyet az iskola hallgatói rendeznek az irodalmi műsor után a szomszéd teremben. Mert hát ez alkalomból, jelentette ki hamiskás mosollyal, sok lány sereglett össze környező falvakból, mivel a rendőrök köztudottan fess emberek. – Na de sebaj, elvtársak, köszönöm a szép verseket, és remélem, hogy nem utoljára találkoztunk! Kezet adott mindenkinek, és átment a szomszéd terembe, ahonnan már hallatszott is a talpalávalót szolgáltató fúvószenekar. Közben a teremben, ahol az imént még csak úgy dübörgött a taps, a pódium alatt izgatottan álldogáló költők magukra maradtak; az egyik szervező fölment az emelvényre, és bejelentette: – Kedves elvtársak, a szünetnek vége, és ismét vendégeinknek adom meg a szót. Kérem azokat, akik részt kívánnak venni a költő elvtársakkal folytatandó beszélgetésen, foglaljanak helyet. A költők tehát megint elfoglalták helyüket az emelvényen, velük szemben pedig, a teljesen kiürült terem első sorában vagy tízen ültek: közöttük volt a pedellus fia, mindkét szervező, egy idősebb úr, akinek falába volt, és bottal járt, és néhány kevésbé feltűnő emberen kívül még két nő is ott maradt: az egyik úgy ötven körül járhatott már (valószínűleg gépírónő volt az irodából), a másik pedig a filmes lány volt, aki befejezvén a filmezést, nagy, nyugodt szemét a költőkre szegezte; ennek a szép nőnek a jelenléte annál jelentőségteljesebb és a költők számára annál biztatóbb volt, minél hangosabban és csábítóbban hallatszott a falon túlról a szomszéd teremből a fúvószene és a táncmulatság zaja. Az egymással szemben ülő két sor körülbelül azonos létszámú volt, úgy ültek tehát ott szemben egymással mint két, focicsapat; Jaromilnak olyan érzése támadt, hogy a beállt csend nem más, mint az ütközet előtti némaság; és mivel a hallgatás már mintegy fél perce tartott, úgy érezte, hogy a költőcsapat máris pontot veszített. De Jaromil alábecsülte kollégáit; hisz némelyikük egy év leforgása alatt majd száz ilyen találkozón vett részt, úgyhogy ezek a beszélgetések fő szakterületükké váltak, specialitásukká, művészetté. Figyelmeztessünk tehát erre a történelmi körülményre: az író-olvasó találkozók és gyűlések kora volt ez; a legkülönbözőbb intézmények, üzemi klubok, ifjúsági és pártszervezetek rendeztek ilyen esteket, amelyekre festőket, költőket, esetleg csillagászokat vagy közgazdászokat hívtak meg; az estek szervezőinek a tevékenységét kellőképpen értékelték és jutalmazták, hisz a kor megkövetelte a forradalmi aktivitást, s mivel az nem élhette ki magát barikádokon, kénytelen volt gyűléseken és találkozókon kibontakozni. És a festők, költők, csillagászok és közgazdák nagyon is szívesen jártak ezekre a találkozókra, mert így bizonyíthatták, hogy nem szakbarbárok, hanem a néppel együtt élő, azzal összeforrott szakemberek. Éppen ezért a költők nagyon is jól ismerték a közönség soraiból fölhangzó kérdéseket, jól tudták, hogy a statisztikai valószínűség mindent elsöprő törvényszerűségével ismétlődnek meg. Tudták, hogy valaki biztosan megkérdi:

Hogyan kezdtél írni, elvtárs? Tudták, hogy valaki más pedig fölteszi a kérdést: Hány éves volt, amikor az első versét írta? Tudták, hogy biztosan akad olyan, aki kedvenc szerzőjük után érdeklődik majd, s lesz, aki marxista műveltségét fitogtatva érdeklődik: És mondd csak, elvtárs, hogyan határoznád meg a szocialista realizmus fogalmát? Tudták továbbá, hogy kérdéseken kívül intő szavakat is hallanak majd, hogy több verset kellene írni 1. azoknak a szakmájáról, akikkel éppen találkoznak, 2. az ifjúságról, 3. arról, hogy milyen kutya élet volt a kapitalista időkben, 4. a szerelemről. Az első fél perc hallgatását tehát nem a zavar okozta; inkább egyfajta lustaság volt ez, amire költőinket a túlzott profi rutin csábította; vagy az összecsiszolatlanság lehetett az ok, mivelhogy ebben az összeállításban még sosem léptek fel, épp ezért udvariasan egymásnak engedték át a kezdőrúgás jogát. Végül is a hatvanas poéta emelkedett szólásra, improvizált beszéde szép volt és magasröptű, mintegy tíz percig tartott, majd fölszólította a másik felet, hogy ne szégyenkezzék bármilyen kérdést feltenni. Ekkor a költők végre bizonyságot tehettek ékesszólásukról, és remekelhettek az összjátékban: egymásnak adták a szót, szellemes kiegészítéseket fűztek a másik előadásához, komoly válaszra sziporkázó anekdota volt a replika. Magától értetődik, hogy az összes alapkérdés elhangzott, s hogy a válaszokban benne foglaltatott az összes alapválasz (ugyan kit ne bűvölt volna el a hatvanéves poéta, aki arra a kérdésre, hogy hogyan és mikor kezdett írni, elmondta, hogy ha nem lett volna a Mica nevű macska, akkor ő sosem lett volna költővé, mert ötéves korában erről a cicáról írta első versét; majd el is szavalta a költeményt, és mivel a szemközt ülő sor nem tudta, hogy komolyan reagáljon a műre, vagy pedig csak viccnek tekintse, ő maga fakadt hahotára, úgyhogy csatlakozott hozzá az összes költő, majd a kérdezők is, és hosszan, vidáman nevettek). Persze az intő szavakra is sor került. Maga Jaromil osztálytársa volt az, aki szólásra emelkedett, és megfontoltan beszélni kezdett. Igen, a költői est kitűnően sikerült, és a Versek is elsőrangúak. De vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy itt legalább harminchárom vers hangzott el (ha úgy vesszük, hogy a költők fejenként három verset mondtak el), ugyanakkor nem volt köztük egy sem, amelyben, akárcsak érintőlegesen is, a rendőri testület munkájával foglalkoztak volna? És vajon állíthatjuk-e azt, hogy a rendőrség nem töltené ki életünknek legalább egy harmincharmadát? Azután az ötvenes hölgy emelkedett szólásra, és azt mondotta, hogy teljesen egyetért azzal, amit Jaromil osztálytársa mondott, de neki van egy egészen más kérdése is: Miért írnak manapság oly keveset a szerelemről? A kérdezők sorából fojtott nevetést lehetett hallani, miközben az ötvenes hölgy folytatta: Hisz az emberek a szocializmusban is szeretik egymást, és szívesen olvasnak a szerelemről. A hatvanas költő állt fel válaszolni, és fejét félrebillentve beszélni kezdett. Azt mondta, hogy az elvtársnőnek tökéletesen igaza van. Ugyan már mi szégyellnivaló van a szerelmen, akár a szocializmusban? Talán valami rossz az? Ő, ugye, már idős férfi, de nem fél bevallani, hogy amikor könnyű nyári ruhákban látja a nőket, amelyek alatt oly jól kivehető fiatal és üde testük, bizony nem állja meg, hogy ne forduljon utánuk. A kérdező tizenegy a bűnösök egyetértő nevetésével reagált, úgyhogy a költő,

biztatásnak fogván fel a dolgot, így folytatta: Mit is kínálhatna fel ezeknek a vonzó és fiatal nőknek? Talán kardvirággal ékesített kalapácsot? És ha a lakására hívja meg, talán sarlót kell a vázába dugnia? Egyáltalán nem, rózsát kell adni nekik; a szerelmi költészet a nőnek nyújtott rózsához hasonlatos. Igen, igen, helyeselt lelkesen az ötvenes hölgy az idősebb költőnek, mire a felbuzdult poéta zakója belső zsebéből egy papírt húzott elő, és belefogott egy hosszú szerelmes versbe. Igen, igen, hisz ez gyönyörű, olvadozott a hölgy, ám hirtelen fölpattant az egyik szervező, és azt mondta, hogy a költemény ugyan tényleg szép, de hogy azért a szerelmes verseken is érződnie kell annak, hogy szerzőjük szocialista költő. És az miből látszik?, kérdezte az idős költő patetikusan félrebillentett fejétől és versétől még mindig bódult ötvenes hölgy. Jaromil egész idő alatt hallgatott, bár rajta kívül már mindenki mondott valamit. Tudta azonban, hogy neki is meg kell szólalnia; úgy érezte, most jött el az ő ideje; hisz ezt a kérdést ő már régen, jól átgondolta; réges-régen, amikor a festőhöz járt, és odaadással hallgatta az új művészetről és az új világról szóló fejtegetéseit. De ó, jaj, ismét a festő az, aki Jaromil szája által megszólal, az ő szavai, az ő hangja! És mit mondott? Hogy a szerelmet a régi társadalomban annyira deformálta a pénz, a társasági szempontok, az előítéletek, hogy tulajdonképpen sosem lehetett az, ami, hogy voltaképp csak önmaga árnyéka volt. Csak a pénz hatalmát és az előítéleteket elsöprő új kor teszi lehetővé az ember számára, hogy igazán ember legyen, és hogy a szerelem nagyobb legyen, mint bármikor annak előtte. A szocialista szerelmi költészet ennek a felszabadult és nagy érzésnek ad hangot. Jaromil elégedett volt azzal, amit mondott, és két mozdulatlanul bámuló fekete szemet regisztrált magában; úgy érezte, hogy a „nagy szerelem” és a „felszabadult érzelem” Szavak fellobogózott vitorlás hajóként úsznak át szájából eme nagy fekete szemek kikötőjébe. Ám amikor befejezte, az egyik költő gúnyosan mosolyogva így szólt: – Te igazán azt hiszed, hogy a te verseidben nagyobb szerelmi hév lobog, mint Heine szerelmes költeményeiben? Vagy Victor Hugó szerelmei számodra kicsiségek talán? Mácha és Neruda szerelmeit talán megnyomorította a pénz és az előítéletek? Ennek nem lett volna szabad megesnie; Jaromil nem is, tudta, mit feleljen; elvörösödött, és két nagy fekete szemet látott maga előtt, megszégyenülésének tanúit. Az ötvenes hölgy nagy megelégedéssel hallgatta Jaromil kollégájának szarkasztikus kérdéseit, és így szólt: – Ugyan, elvtársak, mit akarnak megváltoztatni a szerelmen? Az olyan marad, amilyen, az idők végezetéig. A szervező újból fölemelte szavát: – Azt már nem, elvtársnő, azt már nem! – Nem, én nem ezt akartam mondani – mondta sietve a költő –, de a tegnap és a ma szerelmi költészete között fönnálló különbség valami egészen másban van, nem az érzések nagyságában. – Akkor meg miben? – kérdezte az ötvenes hölgy. – Abban, hogy a régi időkben, még a legnagyobb szerelem is az ember

menekülése volt az elkedvetlenítő társadalmi valóság elől. Ezzel szemben a mai ember szerelme összefonódik állampolgári kötelességeinkkel, munkánkkal, harcunkkal; ebben áll a szerelem új szépsége. A szemben ülők sora egyetértését fejezte ki Jaromil kollégájának véleményével, Jaromil viszont gonosz nevetésben tört ki: – Ez a szépség, barátom, nem valami új. Talán a klasszikusok nem olyan életet éltek, amelyben szerelmük egybeforrt a jobb jövőért vívott harcukkal? A híres Shelley-költemény szeretői mindketten forradalmárok voltak, s együtt is haltak meg a máglyán. Szerinted talán ez a társadalmi valóságtól elszigetelt szerelem? A legrosszabb az egészben az volt, hogy akárcsak Jaromil az imént, a kolléga sem tudta, mit feleljen, úgyhogy az a benyomás alakulhatott ki (ami megengedhetetlen volt), hogy a tegnap és a ma között nincs is semmi különbség, úgyhogy nem is létezik semmiféle új világ. De az ötvenes hölgy újból felállt, és epekedő mosollyal arcán így szólt: – Akkor mondják meg nekem, hogy mi a különbség a régi és az új szerelem között! És ebben a döntő pillanatban, amikor mindannyian zavarba estek, közbelépett a falábú férfi; egész idő alatt figyelmesen, ámbátor látható türelmetlenséggel követte a vitát; most fölemelkedett, és biztosan megtámaszkodott a széken: – Engedjék meg az elvtársak és az elvtársnők, hogy bemutatkozzam –, de a vele egy sorban ülők kiabálni kezdtek, hogy erre semmi szükség, hisz jól ismerik. – Nem maguknak akarok bemutatkozni, hanem az elvtársaknak, akiket a találkozóra meghívtunk – vágott vissza, s mert tudta, hogy neve a költőknek semmit se mond, röviden előadta egész élettörténetét; mint elmondta, már harminc éve dolgozik ebben a villában; már Kocvara gyáros idejében is itt volt, ez a villa a Kocvaráék egykori nyári lakja; itt dolgozott a háború alatt is, amikor a gyárost a németek elhurcolták, a villát pedig nyaralónak használta a Gestapo, a háború után a szocialistáké lett, most meg a rendőrség van itt. – És mindannak alapján, amit itt láttam, csak megerősíthetem, hogy egyik kormány sem gondoskodik úgy az emberekről, mint ez a mostani, a kommunista. – Ám azt azért nem hiszi, hogy manapság minden rendben volna: – A Kocvara gyáros idején, a Gestapo alatt meg a háború után, amikor a szocialisták voltak itt, mindig a házzal szemben volt a buszmegálló. Igen, az nagyon jó volt úgy, s neki csak tíz métert kellett gyalogolnia a villabéli alagsori lakásából, és már ott is volt a megállóban. És egyszerre csak kétszáz méterrel áthelyezték a megállót. Ő már mindenütt tiltakozott, ahol csak tiltakozni lehet. De mindhiába. – Most mondják meg nekem – dobbantott botjával a földön –, miért pont most, amikor a villa a dolgozó népé, miért pont most kellett a megállót áthelyezni olyan messzire? A kérdezők sorában ülők erre azt mondták (részben türelmetlenül, részben bizonyos vidámsággal hangjukban), hogy hisz már százszor is elmagyarázták neki, azért áll most meg az autóbusz ott, mert időközben egy gyárat építettek oda.

A falábú erre azt felelte, hogy ez a tény ismeretes előtte, de hogy azt javasolta, álljon meg a busz mindkét helyen. A vele egy sorban ülők erre azt mondták, hogy az képtelenség, az autóbusz mégsem állhat meg kétszáz méterenként. A képtelenség szót a falábú sértésnek vette; kijelentette, hogy ilyen szavakat vele szemben senki sem használhat; dobbantott a botjával, és elvörösödött. Egyébként nem is igaz, hogy az autóbusznak nem lehet kétszáz méterenként megállója. Tudomása van róla, hogy más vonalakon a buszok még sűrűbben is megállnak. Az egyik szervező fölállt, és szóról szóra idézte a falábú férfinak (láthatóan nem először tette ezt) a csehszlovák állami autóbusz-vállalat határozatát, amely kifejezetten megtiltja, hogy a megállók ilyen közel legyenek egymáshoz. A falábú úr erre azt mondta, hogy ő már kompromisszumos megoldást is javasolt; e szerint a megállót el lehetne helyezni félúton a gyár és a rendőrvilla között. De akkor a megálló messze lenne a rendőröknek is, meg a munkásoknak is, vetették ellen a többiek. A vita már vagy húsz perce tartott, és a költők hiába próbáltak bekapcsolódni; a másik sor tagjai otthon voltak ebben a témában, és nem engedték szóhoz jutni őket. Csak amikor már a falábút annyira elkedvetlenítette a többiek ellenállása, hogy sértődötten visszaült a helyére, akkor állt be egy kis csönd, melynek résén zajosan tört be a fúvószene a szomszéd teremből. Azután még sokáig nem mondott senki semmit, míg végül fölállt az egyik szervező, és megköszönte a költőknek, hogy elfogadták a meghívást, és így sor kerülhetett erre az érdekes beszélgetésre. A költők nevében a hatvanas poéta emelkedett szólásra, és kijelentette, hogy a találkozó (akárcsak más alkalmakkor) most is gyümölcsözőbb volt a költők számára, így hát ők azok, akik köszönettel tartoznak. A szomszéd helyiségből felcsendült az énekes hangja, a kérdező sorban ülők pedig a falábú férfiú köré gyűltek, hogy megbékítsék. A költők magukra maradtak. Csak egy bizonyos idő elteltével lépett oda hozzájuk a pedellus fia a két szervezővel, hogy kikísérjék őket az autóbuszhoz.

8 Az autóbuszban, amellyel az immár sötétségbe burkolózott Prágába tértek vissza, a költőkön kívül ott ült a szép filmes lány is. A költők körülvették, és mindegyikük azon igyekezett, hogy ő kösse le a leginkább a lány figyelmét. Jaromil egy szerencsétlen véletlen folytán egy túlságosan is távoli ülésre került, úgyhogy nem vehetett részt a vidám beszélgetésben; a maga vörös hajúján járt az esze, és visszavonhatatlan egyértelműséggel kellett konstatálnia, hogy a lány helyrehozhatatlanul rút. Végül az autóbusz megállt valahol Prága belvárosában, és néhányan a költők közül úgy döntöttek, hogy még beugranak egy borozóba. Jaromil meg a filmes lány is velük tartott; egy hosszú asztal mellett ültek, ittak, beszélgettek, majd távoztak a borozóból, és a filmes lány azt javasolta, hogy menjenek fel még őhozzá. Ám ekkorra már csak maroknyian maradtak: Jaromil, a hatvanas poéta és a kiadói szerkesztő. Karosszékekbe telepedtek egy modern villa első emeleti szobájában, ahol a filmes

lány albérletben lakott, és tovább iszogattak. A hatvanas poéta olyan rámenős vehemenciával foglalkozott a lánnyal, hogy senki sem konkurálhatott vele. Mellette ült, a szépségét dicsérte, verseket szavalt, bájait megéneklő ódákat rögtönzött, időnként térdre vetette magát előtte, és elkapta a kacsóját. Szinte ugyanekkora hévvel foglalkozott Jaromillal a kiadói szerkesztő; ugyan nem a szépségét dicsőítette, de számtalanszor elismételte a fiúnak: te költő vagy, költő! (Megjegyzendő, hogy ha a költő valakit költőnek nevez, az nem ugyanaz, mint amikor egy mérnököt mérnöknek vagy egy földművest földművesnek nevezünk, mert a földműves az, aki a földet műveli, de a költő nem az, aki verset ír, hanem az, aki – jól jegyezzük meg ezt a szót! – az írásra kiválasztatott, s csak költő képes rá, hogy a kegyelem érintését egy másik költőn biztosan felismerje, mert hisz – emlékezzünk csak vissza a Rimbaud-levélre minden költő testvér, és csak a testvér képes a testvéren fölfedezni a fajta titkos jegyét.) A filmes lány, aki előtt a hatvanas költő térdepelt, s kinek kezét rabul ejtették a poéta érintései, le sem vette szemét Jaromilról. Jaromil ezt hamar konstatálta, a hetedik mennyországban érezte magát, és ő is hasonlóan cselekedett: kitartóan bámulta a lányt. Szép kis négyszög! A filmes lányra meredő idős költő, a Jaromilt bámuló szerkesztő és az egymást bámuló Jaromil-filmes lány kettős. Csak egy pillanatra tört meg a tekinteteknek ez a geometriája, amikor a szerkesztő karon fogta Jaromilt, és kivezette a szobához tartozó erkélyre; kérve kérte, hogy együtt pisáljanak le az udvarra a korlát résein át. Jaromil készséggel tett eleget eme kívánságának, hisz nagyon szerette volna, ha a szerkesztő nem felejti el az ígéretét, és kiadja egy verseskötetét. Amikor az erkélyről visszatértek a szobába, az idős poéta felemelkedett a térdelésből, és azt mondta, itt az ideje, hogy hazamenjenek; hisz nagyon is jól látja, hogy nem őutána sóvárog a fiatal lány. Azután felszólította a szerkesztőt is (aki sokkal kevésbé volt figyelmes és tapintatos), hogy hagyják már végre magukra azokat, akik kettesben szeretnének maradni, s akik ezt meg is érdemlik, mert hisz, ahogyan a hatvanas poéta mondotta, ők ennek az estének a hercegi párja. Most már a szerkesztő is megértette, miről van szó, s indulásra készen állt, az idős költő már derékon fogta, és húzta az ajtó felé, és Jaromil tudta, hogy kettesben maradnak a lánnyal, aki ott ült egy széles fotelben, maga alá húzott lábbal, kibontott fekete hajjal és rezzenéstelenül rá szegezett szemmel... Ez a történet, amely arról szól, hogyan lesz két emberből egy pár, oly örök érvényű, hogy el is felejtkezhetnénk a korról, amelyben játszódik. Mily kellemes is efféle történeteket elbeszélni! Micsoda gyönyörűség volna elfeledkezni a korról, amely az utolsó cseppig kiszívta kurta életünk nedveit, hogy hiábavalóságokra pazarolja el, milyen szép is volna feledni a történelmet! Ám kísértete ott dörömböl az ajtón, és belép a történetbe. De nem a titkosrendőrség, sem pedig a hirtelen hatalomváltás képében jelenik meg; a történelem nemcsak az élet drámai csúcsait járja be, de mint a szennyvíz, úgy szivárog be a hétköznapokba is; a mi történetünkbe alsónemű képében toppan be. Abban a korban, amelyről most szó esik, Jaromil hazájában az elegancia

politikai bűnnek számított; az akkoriban hordott ruhák (egyébként csak néhány év telt el a háború óta, és sok mindenben hiány volt) igencsak rondák voltak; és az elegáns fehérneműt ez a szigorú kor kifejezetten büntetendő élvhajhászásnak tartotta! Azok a férfiak, akiket mégiscsak zavart az akkoriban kapható (térdig érő, bő és nevetséges módon a hason felsliccelt alsónadrágok ocsmánysága, fehérnemű helyett vászonból készült rövidnadrágot, úgynevezett tornanadrágot viseltek, amelyet egyébként (miként maga a szó is tanúsítja) sporttevékenységhez, tehát sportpályán, tornateremben volt szokás hordani. Furcsa is volt, hogy akkoriban Csehországban a férfiak focistagúnyában bújtak be szeretőik ágyába, ám az elegancia szempontjából ez nem volt a legrosszabb megoldás: tornanadrágok ugyanis sportosan jól szabottak voltak, és Vidám színekben pompáztak – zöldben, kékben, pirosban és sárgában. Jaromil nem foglalkozott saját ruházatával, hisz az anyja gondoskodott róla; ő választotta meg a ruháit, a fehérneműt, ő ügyelt rá, nehogy a fiú megfázzon, hogy elég meleg alsóneműt hordjon. Az anya pontosan tudta, hány alsó nadrágnak kell a fehérneműs szekrényben lennie, és a fiókba vetett egyetlen pillantással meg tudta állapítani, melyik gatya van éppen a fiún. Amikor azt látta, hogy a fehérneműs szekrényből egyik alsónadrág sem hiányzik, rögtön megharagudott; nem szerette, ha Jaromil tornanadrágot vesz, mert úgy gondolta, hogy a tornanadrág az nem alsónadrág, s hogy csak tornaterembe való. Amikor Jaromil azzal védekezett, hogy az alsónadrág ronda, a költő anyja fojtott ingerültséggel vágott vissza, hogy ugyebár a fia úgysem mutatkozik senki előtt sem alsógatyában. Ezért aztán, amikor Jaromil a vörös hajú lányhoz ment, egy alsónadrágot mindig elővett a fehérneműs szekrényből, eldugta az íróasztalfiókjába, és titokban tornanadrágot húzott. Csakhogy ezúttal nem tudta, milyen helyzetbe kerül este, és szörnyen randa alsónadrág volt rajta, vastag, kinyúlt, koszosszürke! Önök most azt mondják, hogy ez csak egy apró komplikáció, hogy teszem azt lekapcsolhatta volna a villanyt, hogy a lány ne lássa. Csakhogy a szobában egy rózsaszínű burás kislámpa égett, amely már türelmetlenül várta, hogy megvilágíthassa a két szerető ölelkezését, és Jaromil el sem tudta képzelni, milyen szavakkal bírhatná rá a lányt, hogy a villanyt eloltsa. Vagy azt is mondhatják, miért nem húzta le piszkosszürke alsóneműjét a nadrággal együtt? Csakhogy el sem tudta képzelni, hogy egyszerre is levetheti a gatyáját és a nadrágját, mert így még sohasem csinálta; egy ilyen hirtelen ugrás a mezítelenségbe valósággal megrémítette; mindig fokozatosan vetkőzött le, tornanadrágban nyalakodott a vörös hajú lánnyal, és csak a felizgultság védettségében tolta le. Így állott tehát szemközt a nagy fekete szempárral, és kijelentette, hogy neki is mennie kell már. Az idős poéta valósággal dühbe gurult; azt mondta, hogy nem sérthet meg egy nőt, és suttogva ecsetelte a fiúra váró gyönyöröket; ám a kolléga szavai csak még jobban rávilágítottak az alsónemű silány voltára. Látta a csodálatos fekete szempárt, és majd meghasadt a szíve, miközben az ajtó felé hátrált. Ahogy kilépett az utcára, szörnyen sajnálni kezdte a dolgot; képtelen volt elűzni

magától a gyönyörű nő képét. Az Idős poéta pedig (a szerkesztőtől a villamosmegállóban búcsúztak el, és most kettesben mentek tovább az utcán) tovább kínozta, újra meg újra szemére vetve, hogy megsértett egy hölgyet és hogy ostobán viselkedett. Jaromil azt mondta a költőnek, hogy igazán nem akarta megsérteni a hölgyet, de szerelmes a kedvesébe, aki szintúgy halálosan szereti őt. – Ön ostoba, mondotta az idős költő. Mégiscsak költő, az illet szerelmese, azzal nem árt a kedvesének, ha mással is szeretkezik; az élet oly rövid, és az elszalasztott lehetőségek soha többé nem térnek vissza. Ezt szörnyű volt hallani. Jaromil azt felelte az idős költőnek, hogy véleménye szerint egy nagy szerelem, amibe mindent beleadunk, ami bennünk él, többet ér, mint ezer szeretkezés, hogy számára a kedves magában foglalja az összes többi nőt; hogy az ő kedvese olyan változékony, oly megunhatatlanul szerethető, hogy több váratlan kalandot lehet átélni vele, mint amennyit Don Jüan élt meg egy szeretőjével. A hatvanas poéta erre megállt; Jaromil szavai bizonyára szíven ütötték: – Talán igaza van – mondta –, csakhogy én már öreg vagyok, a régi világ az én világom. Bevallom magának, bár nős ember vagyok, a maga helyében nagyon is szívesen ott maradtam volna annál a nőnél. Amikor pedig Jaromil tovább folytatta elmélkedését a monogám szerelem nagyságáról, az idős kolléga lehajtotta fejét: – Ah, meglehet, hogy igaza van, barátom, meglehet, sőt biztos. Én talán nem álmodoztam a nagy szerelemről? Az egyetlenegyről? A szerelemről, ami végtelen, akár a világmindenség? Csakhogy én elfuseráltam a dolgot, barátom, mert a régi világ, a pénz és a kurvák világa nem kedvezett a nagy szerelemnek. Mindketten részegek voltak, és az idős költő vállon ragadta Jaromilt, majd megállt vele az úttest közepén. Kezét a magasba lendítette, és felkiáltott: – Pusztuljon a régi világ, éljen a nagy szerelem! Jaromilnak ez nagyszerűnek, bohémnak és költőinek tetszett, így hát mindketten lelkesen és hosszan üvöltötték bele Prága sötétjébe: – Pusztuljon a régi világ, éljen a nagy szerelem! Aztán az idős poéta hirtelen a földre térdelt Jaromil előtt, és a kezét csókolgatta: – Barátom, leborulok ifjúságod előtt! Az én öregségem leborul a te ifjúságod előtt, mert csak az ifjúság válthatja meg a világot! – Aztán elhallgatott, kopasz fejével megérintette a fiú térdét, majd melankolikus hangon tette hozzá: És leborulok a te nagy szerelmed előtt. Végül elváltak útjaik, és Jaromil otthon találta magát, a szobájában. És ismét maga előtt látta a szép és elszalasztott nő képét. Hajtotta a vágy, hogy megbüntesse magát. A tükörhöz ment. Letolta a nadrágját, hogy a ronda, kinyúlt alsónadrágban lássa magát; hosszan és gyűlölködve nézte nevetséges csúfságát. Aztán rádöbbent, hogy nem is ő maga az, akire gyűlölettel gondol. Hanem az anyja; az anyja, aki odakészíti neki a fehérneműt, aki elől el kell titkolnia, hogy tornanadrágot vesz föl, és aki elől az íróasztalfiókba kell rejtenie az alsó nadrágját. Az anyjára gondolt, aki nyilvántartja összes ingét és zokniját. Gyűlölettel gondolt az anyjára, aki egy hosszú és láthatatlan pórázon tartja őt, amely póráz a nyakába vág.

9

Ettől fogva még kegyetlenebbül bánt a kis vörös hajúval; csakhogy ez a kegyetlenség a szerelem ünnepi köntösébe bújt: Hogyhogy nem értette meg a lány azt, amire ő éppen gondol? Hogyhogy nem tudja, milyen hangulatban van éppen? Ennyire idegen neki, hogy nem is sejti, mi játszódik le a lelkében? Mert ha igazán szeretné, ahogyan Jaromil szereti őt, akkor ezt meg kéne éreznie! Hogy lehet az, hogy olyan dolgok kötik le, amelyeket ő nem szeret? Hogyhogy állandóan a nővéréről vagy a másik nővéréről, a bátyjáról vagy a másik bátyjáról karattyol? Hát nem érzi, hogy Jaromil komoly gondokkal küszködik, hogy szüksége lenne a megértésére, a segítségére, nem pedig arra, hogy egocentrikus fecsegéssel árassza el? A kis vörös persze védekezett. Ugyan már miért ne mesélhetne a családjáról? Talán Jaromil nem mesél a sajátjáról? És talán az ő anyja rosszabb Jaromil anyjánál? És azóta először Jaromil emlékezetébe idézte, hogyan rontott rájuk a költő anyja a fiú szobájában, és etetett vele gyógyszeres kockacukrot. Jaromil gyűlölte is, szerette is anyját; a vörös hajú előtt azonnal védelmébe vette: ugyan mi rossz volt abban, hogy elsősegélyben akarta részesíteni?, ez csak azt bizonyítja, hogy kedveli a lányt, hogy befogadta! A vörös hajú felkacagott: azért az anyuka nem olyan buta, hogy ne tudná megkülönböztetni egymástól a szerelmi kéj nyögését a gyomorgörcsös kínlódástól! Jaromil megsértődött, hallgatott, és a lánynak meg kellett követnie őt. Egyszer az utcán mentek, a lány Jaromilba karolt, és megint csak ádázul hallgattak (mert amikor épp nem tettek egymásnak szemrehányásokat, akkor hallgattak, s amikor nem hallgattak, akkor szemrehányásokat tettek egymásnak); és Jaromil egyszerre csak észrevette, hogy két szép nő jön velük szemben. Az egyik fiatalabb, a másik kissé idősebb volt; a fiatalabb volt a szebb és az elegánsabb, ám (érdekesebb módon) az idősebb is egészen elegáns és szép volt. Jaromil mindkettőjüket ismerte: a fiatalabb a filmes lány volt, az idősebb pedig a saját anyja. A fiú elvörösödött, és köszönt. A két nő visszaköszönt (az anya tüntető vidámsággal), és Jaromil úgy érezte magát csúnyácska barátnője társaságában, mintha a szép filmes lány azon kapta volna, hogy a gyalázatosan ronda alsónadrág van rajta. Otthon megkérdezte anyját, honnan ismeri a filmes lányt. A költő anyja kacéran kitért az egyenes válasz elől, s csak annyit árult el, hogy már régebben ismeri. Jaromil tovább kérdezősködött, de az anyja állandóan kitért előle; olyan volt az egész, mint amikor egy férfi kérdezgeti kedvesét bizonyos intim részletek felől, ám a nő izgatón halogatja a válaszadást; de végül is megmondta: ez a szimpatikus nő vagy úgy két hete meglátogatta őt. Nagy csodálója Jaromil költészetének, s filmet szeretne forgatni a fiúról, ugyan csak a rendőrklub védnöksége alatt készülő amatőrmunkáról lenne szó, de így is garantáltan széles nézőközönsége lenne. – De miért téged keresett meg? Miért nem egyenesen hozzám jött? – álmélkodott Jaromil. Állítólag nem akart a költő terhére lenni, és szeretett volna minél többet megtudni az anyjától. Mert ugyan ki tuti többet a fiáról, mint maga az anya? Különben ez a fiatal hölgy olyan kedves volt, hogy felkérte a költő anyját, ténylegesen működjön közre a forgatókönyv írásában; igen, együtt találták ki (ezt mindketten titkolták

Jaromil elől) a ifjú költőről szóló forgatókönyvet. – És nekem miért nem szóltatok egy szót sem? – kérdezte Jaromil, aki ösztönösen kínosnak érezte az anyja és a filmes lány közötti kapcsolatot. – Pechünk volt, hogy összefutottunk veled; meglepetésnek szántuk. Egy szép napon hazajöttél volna, és itt lettek volna a filmesek, a kamera, csak fel kellett volna venniük. Mit tehetett volna Jaromil? Néhány nap múlva hazaérvén, kezet foghatott a lánnyal, akinek nem is olyan régen ott ült a lakásában, s ugyanolyan nyomorultnak érezte magát, mint akkor, még ha ezúttal piros tornanadrág volt is rajta (a költőest óta többé nem vette fel az ocsmány alsónadrágokat). Csakhogy valahányszor szemtől szemben volt a lánnyal, valaki mindig betöltötte az alsónadrágok funkcióját: amikor anyja társaságában találkozott vele az utcán, úgy érezte, hogy barátnőjének vörös haja fonja körül, ronda alsónemű gyanánt, most pedig a nevetséges ruhadarab anyja kacér fecsegésévé és görcsös bőbeszédűségévé változott át. A filmes kisasszony kijelentette (Jaromil véleményét senki sem kérte ki), hogy ma egy dokumentumanyagot fognak készíteni, gyermekkori fényképeket vesznek föl, amelyeket a költő anyja kommentál majd, mert, miként azt mellékesen közölték vele, az egész film koncepciója arra épül, hogy az anya mesél a fiú-költőről. Szerette volna megkérdezni, hogy miről is akar az anyja beszélni, de félt meghallani a választ; elvörösödött. A szobában rajta és a két nőn kívül még három férfi állt a kamera és a két nagy lámpa körül; úgy érezte, hogy figyelik őt, s zordan mosolyognak; meg sem mert szólalni. – Csodálatos gyerekkori képei vannak. Legszívesebben mind fölhasználnám – mondta a filmes lány, miközben a családi albumot lapozgatta. – Látszik majd a vásznon? – kérdezte szakmai érdeklődéssel a költő anyja, és a filmes kisasszony megnyugtatta, hogy aggodalomra semmi ok; azután elmagyarázta Jaromilnak, hogy a film első része az ő gyerekkori képeiből összeállított montázs lesz, amelyek alá anyja mondja majd a szöveget, meséli el emlékeit. Csak ezután pillantjuk meg majd az anyát, utána pedig a költőt; a költőt a szülői házban, a költőt, ahogy ír, a költőt a kertben, virágok között, és végül a költőt a természetben, azokon a helyeken, amelyeket a legjobban szeret; és itt, a szabadon kitáruló tájban, kedvenc helyén szavalja majd el azt a versét, amellyel a film véget ér. („És melyik az a hely, amit a legjobban szeretek?”, kérdezte Jaromil önfejűén; megtudta, hogy egy Prága környéki romantikus táj az, ahol a mezők hullámoznak, és sziklák meredeznek. – Micsoda?! De hisz én azt a helyet nem is szeretem feleselt a költő, de senki sem vette komolyan.) Jaromilnak szörnyen nem tetszett ez a forgatókönyv, és azt mondta, hogy ő maga is szeretne közreműködni a megírásában; azt az ellenvetést tette, hogy sok benne a konvencionális elem (mégiscsak nevetséges egy egyéves gyermek fényképeit mutogatni!); azt állította, hogy említhetne sokkal komolyabb problémákat is, olyanokat, amelyekkel érdemesebb volna foglalkozni; amikor rákérdeztek, hogy konkrétan milyen problémákra gondol, azt felelte, hogy erre így, kapásból nem tud válaszolni, de épp ezért még várna azzal a forgatással.

Mindenáron el akarta halasztani a felvétel időpontját, de nem járt sikerrel. A költő anyja átölelte fia vállát, és így szólt fekete hajú munkatársnőjéhez: – Az én kis örök elégedetlenkedőm! Soha semmivel sem volt elégedett... – aztán gyengéden a fiú arcához hajolt: Ugye, így van? – Jaromil nem válaszolt, az anya pedig megismételte: – Ugye, hogy te vagy az én kis elégedetlenkedőm, valld be, hogy így van! A filmes lány megjegyezte, hogy az elégedetlenség a szerzők legfőbb erénye, ámde ezúttal a szerző nem Jaromil, hanem ők ketten, a költő anyja és ő, s hogy ők vállalnak minden kockázatot; csak hagyja őket Jaromil, hogy az elképzelésük szerint készítsék el a filmet, mint ahogy ők sem szólnak bele abba, hogy Jaromil milyen verseket ír. A költő anyja meg még hozzáfűzte, hogy Jaromilnak nem kell attól tartania, hogy szégyent hoz rá a film, mert hisz mindkettőjüket, őt is meg a filmes kisasszonyt is az iránta érzett legnagyobb rokonszenv vezérli. Ezt nagyon kacéran mondotta, és egyáltalán nem volt világos, hogy kivel kacérkodik inkább, vele avagy hirtelen lett barátnéjával. De kacérkodni mindenesetre kacérkodott. Jaromil még sosem látta ilyennek; délelőtt fodrásznál volt, s most feltűnően fiatalos frizura bodorodott a fején; hangosabban beszélt, mint szokott, megállás nélkül nevetett, viccelődött, bevetett minden tréfás fordulatot, amit életében valaha hallott, és nagy lelkesedéssel alakította a ház asszonyának a szerepét, kávét szolgálva föl a lámpák mellett álló férfiaknak. A fekete szemű lánnyal a barátnő hivalkodó bizalmaskodásával beszélt (úgyhogy korban mintegy hozzáigazította magát), ugyanakkor Jaromil vállát elnézően ölelte át, és ifjú elégedetlenkedőnek nevezte a fiút, így rugdosva vissza szűz fiú korába, gyermekéveibe, pelenkájába. (Ah, mily szép látvány is ez, ahogy így ketten egymással szemben állnak, és tolják egymást: az anya a fiút vissza a pelenkába, az pedig a sírba, ah, mily szép látvány is így ez a kettő...) Jaromil végül belenyugodott: látta, hogy mindkét nő beindult, mint a mozdony, és hogy képtelen ellenállni sokatmondó ékesszólásuknak; három férfit látott a felvevőgép és a lámpák körül, s úgy érezte, hogy ők a kacagó publikum, amely kifütyülné minden baklövését; ezért aztán szinte suttogva beszélt, miközben a két nő hangosan felelgetett, épp, azért, hogy jól hallja őket a közönség, hisz a publikum jelenléte a hölgyeknek előny, neki pedig hátrány volt. Azt mondta tehát, hogy aláveti magát, és el akart menni; ám a nők (ismét kacérkodva) kijelentették, hogy jobb lenne, ha maradna; úgymond örülnének, ha a költő figyelemmel kísérné munkájukat, így aztán elnézte, hogyan veszi föl az operatőr sorra a gyermekkori képeket a családi albumból, időnként pedig kiment a szobájába, és úgy tett, mintha olvasna vagy dolgozna; fejében zavaros gondolatok kergetőztek, szeretett volna ebben a tisztán kedvezőtlen helyzetben valami jót is látni, és arra gondolt, hogy a filmes lány talán csak azért találta ki ezt az egész felhajtást, mert újra találkozni akart vele; arra gondolt, hogy anyja itt, ebben az esetben pusztán csak akadály, amellyel nem lehet mást tenni, mint szép türelmesen megkerülni; igyekezett tehát megnyugodni, és azon kezdte törni a fejét, hogyan is használhatná ki ezt az egész hülye filmezést arra, hogy helyreüsse

azt a kudarcot, ami ama bizonyos éjszaka óta gyötörte, amikor valósággal elmenekült a filmes kisasszony lakásáról; igyekezett úrrá lenni szégyenlősségén, és időnként bement megnézni, hogyan is haladnak a felvételek, hogy legalább egyszer ismétlődne meg kölcsönös egymásra tekintésük, az a merev, hosszú nézés, ami úgy levette a lábáról a lány lakásán; ám a filmes lány aznap igen kimért volt, és teljesen lekötötte a munkája, úgyhogy tekintetük csak ritkán és futólag találkozott; a fiú feladta tehát a kísérletezgetést, úgy határozván, a forgatás végeztével felajánlja neki, hogy hazakíséri. Amikor a három fiatalember már a furgonba hordta ki a kamerát meg a lámpákat, előjött szobájából. És ekkor egyszerre csak hallja, amint az anyja így szól a filmes kisasszonyhoz: – Gyere, elkísérlek. Különben még be is ülhetünk valahová. A munkadélután folyamán, amíg ő be volt zárva a szobájába, a két nő összetegeződött! Amikor ezt felfogta, úgy kezdte érezni magát, mintha épp most csapták volna le a kezéről a lányt. Hűvösen búcsúzott a filmes kisasszonytól, s miután a két nő elment, ő maga is elhagyta a házat, gyors, dühös léptekkel a bérház felé tartott, ahol a vörös hajú lány lakott; nem volt otthon; vagy félórát járkált a ház körül, s hangulata egyre sötétebb lett, míg végre megpillantotta a közelgő barátnéját; a lány arcán a kellemes meglepetés tükröződött, Jaromil képéről viszont dühös szemrehányást lehetett leolvasni, hogyhogy nincs otthon?, hogyhogy nem jutott eszébe, hogy esetleg meglátogathatja? Hol mászkált, hogy csak este ér haza? A lány még be sem csukta az ajtót maga mögött, már tépte is le róla a ruhát; aztán szeretkezett vele, és közben azt képzelte, hogy a fekete szemű fekszik alatta; a vörös hajú zihálását hallotta, és mert ugyanakkor fekete szemeket látott maga előtt, úgy érezte, hogy a zihálás a fekete szempárhoz tartozik, és ettől olyannyira felizgult, hogy többször egymás után közösült a vörös hajúval, de ez sosem tartott tovább pár másodpercnél. A vörös hajú lány számára ez olyan szokatlan volt, hogy elnevette magát; csakhogy Jaromil aznap különösen érzékenyen reagált a gúnyra, és nem vette észre a vörös hajú nevetésében a baráti elnézést; sértve érezte hát magát, és lekevert a lánynak pár pofont; a vörös hajú sírni kezdett, s ez Jaromilt rendkívül boldoggá tette, a lány sírt, ő pedig még néhányszor arcul ütötte; egy lány sírása, aki éppen miattunk sír, ez maga a megváltás; ez maga a Jézus Krisztus, aki érettünk szenved a kereszten; Jaromil egy darabig élvezte a vörös hajú könnyeit, majd csókolgatni kezdte a lányt, aztán becézgette, és végül kissé megnyugodva tért haza. Néhány nap múlva folytatódott a forgatás; megint jött a furgon, kiszállt a három férfi (ez a zord publikum), és kiszállt a kocsiból a szép lány is, akinek a zihálását két nappal azelőtt Jaromil a vörös hajú lakásán hallotta; és persze itt volt a költő anyja, aki napról napra fiatalabb lett, és egy zeneszerszámhoz volt hasonlatos, mert harsogott, menny dörgött, kacagott, kilógott a zenekarból, és szólót szeretett volna játszani. A kamera szemének ezúttal már egyenesen Jaromilra kellett szegeződnie; be kellett mutatni a költőt családi körben, otthon, az íróasztalánál ülve, a kertben (mert Jaromil állítólag imádja a kertet, a virágágyásokat, a gyepet, a virágokat); meg kellett mutatni az anya társaságában is, aki, mint már az imént elmondottuk, egy előző beállításban hosszan mesélt fiáról. A filmes kisasszony leültette őket egy padra, és arra

próbálta rábírni Jaromilt, hogy felszabadultan társalogjon az anyjával; a felszabadultság begyakorlása körülbelül egy órát vett igénybe, ám a költő anyjának ez egy pillanatra sem szegte kedvét; megállás nélkül beszélt (a filmben nem hallatszott, hogy mit mondanak egymásnak, némajátékukat a költő anyjának kommentárja kellett hogy kísérje), és amikor észrevette, hogy Jaromil arckifejezése nem eléggé nyájas, arról kezdett beszélni, hogy nem könnyű dolog egy ilyen bátortalan, magának való, szégyenlős fiú anyjának lenni, mint amilyen a költő. Aztán beültették a furgonba, és felkeresték azt a bizonyos Prága környéki romantikus tájat, ahol a költő anyja szerint Jaromil fogant. Az anya túlságosan is szemérmes volt hozzá, hogy ezt így bárkinek is elmondja, hogy elárulja, miért is oly drága számára ez a vidék; nem akarta elmondani tehát, de mégis kikívánkozott belőle, s azért most görcsös kétértelműséggel mindenki füle hallatára arról beszélt, hogy számára ez a táj mindig a szerelem, a szerelembe esés tája volt: – Figyeljék csak meg, milyen dimbes-dombos, mennyire hasonlít a nőre, domborulataira, anyai formáira! Figyeljék meg ezeket a magányosan meredező sziklatömböket is! Vajon ezekben a magasba meredő, ágaskodó, magukban álló sziklákban nincs valami férfias? Vajon nem a férfi és a nő tája ez? Hát nem erotikus ez a vidék? Jaromilban fellázadt az értelem; a szemükbe akarta mondani, hogy a filmjük hülyeség; olyasvalakinek az ellenállása ébredt fel benne, aki tudja, mi a jó ízlés; megfordult a fejében, hogy botrányt rendez, még ha a sikerre nem volt is semmi reménye, vagy legalább elszökhetett volna, úgy, ahogyan egykor a Moldva-parti strandon tette, csakhogy most erre képtelen volt; itt volt a filmes kisasszony fekete szeme, és Jaromil tehetetlen volt; félt, hogy másodszor is elveszíti; ez a szem zárta el előle a menekülés útját. Végül odataszigálták egy magányosan meredező sziklához, ez előtt kellett elszavalnia kedvenc versét. A költő anyja borzasztó izgatott volt. Mily régen nem járt itt! Épp azon a helyen, ahol annak idején, egy régmúlt vasárnap délelőtt a fiatal mérnökkel szeretkezett, épp ott magasodott fia; mintha évek múltán gombaként nőtt volna ki a földből (ah, igen, mintha azon a helyen, ahol a szülők kifröcskölték magvukat, gombaként nőnének a gyerekek), a költő anyját teljesen magával ragadta ennek a szép, különös, lehetetlen gombának a látványa, ahogy remegő hangon szavalt éppen arról, hogy lángok között szeretne meghalni. Jaromil érezte, hogy nagyon idétlenül szaval, de nem volt mit tenni; azt ismételgette magában, hogy ő nem lámpalázas, hogy azon a bizonyos estén a rendőrvillában milyen magabiztosan és remekül adta elő verseit; csakhogy ezúttal nem mert; az abszurd szikla elé állítva, egy abszurd táj kellős közepén, attól félve, hogy nehogy arra tévedjen valami prágai polgár a kutyáját pisiltetve vagy a barátnőjét sétáltatva (lám, lám! hasonló problémákkal küzdött, mint anyja húsz évvel azelőtt!), képtelen volt összpontosítani, és a szavakat, amelyek elhagyták ajkát, csak nehezen és természetellenesen tudta kiejteni. A két nő arra kényszerítette, hogy újra meg újra ismételje el a verset. Végül aztán feladták.

– Az én örök lámpalázasom – sóhajtozott a költő anyja –, hisz még a gimnáziumban is félt minden egyes vizsga előtt; hányszor kellett szó szerint elzavarnom az iskolába, mert félt! A filmes lány kijelentette, hogy az utószinkron során valami színész elszavalhatná a verset, úgyhogy talán elég is lesz, ha a sziklánál álló Jaromil csak némán tátog. A költő így tett. – Az isten szerelmére – kiáltott rá immár türelmét veszítve a filmes kisasszony –, pontosan úgy kell tátognia, mintha a versét szavalná, nem, ahogy épp az eszébe jut. A színésznek a maga szájmozgására kell majd rámondania! Így aztán Jaromil ott állt a szikla előtt, tátogott (engedelmesen és pontosan), a kamera pedig végre fölberregett.

10 Két nappal azelőtt még könnyű átmeneti kabátban állt a kamera előtt, de ma már télikabátot, sálat, kalapot kell vennie; leesett az első hó. Hatkor kellett volna találkozniuk a ház előtt, ahol a lány lakott. De már negyed hét volt, s a vörös hajú még mindig sehol. Késni néhány percet, ez természetesen nem egy katasztrófa, de az utóbbi napokban annyiszor megszégyenített Jaromilnak már nem volt ereje, hogy akár egy gramm további megaláztatást is elviseljen; a ház előtt, a nyüzsgő utcán volt kénytelen föl-alá járkálni, úgyhogy minden járókelő láthatta, hogy vár valakit, aki egyáltalán nem siet találkozni vele, s ekképpen közszemlére tette vereségét. Félt az órájára nézni, nehogy ez a túlságosan beszédes pillantás leleplezze az egész utca előtt, mint hiába várakozó szeretőt; kicsit fölhúzta télikabátja ujját, és úgy tűrte be az óraszíja alá, hogy észrevétlenül figyelhesse az idő múlását, amikor azt látta, hogy a nagymutató immár hat húszat mutat, majdnem őrjöngeni kezdett: hogyhogy ő mindig a megbeszélt időnél is korábban érkezik, a lány pedig, aki butább és csúnyább is nála, mindig elkésik? A lány végre megjött, és Jaromil kővé dermedt arccal fogadta. Fölmentek a szobájába, leültek, és a lány mentegetőzni kezdett: állítólag a barátnőjénél volt. Ez volt a legrosszabb, amit csak mondhatott. Mert semmi sem szolgálhatott mentségéül, de legkevésbé valami barátnő, aki Jaromil számára maga volt a megtestesült jelentéktelenség. Azt mondta a vörös hajú lánynak, hogy nagyon is megérti a barátnőjével folytatott csevegéseinek a fontosságát, épp ezért azt javasolta, hogy menjen vissza hozzá. A kis vörös hajú látta, hogy baj van; azt mondta, hogy nagyon fontos megbeszélnivalója volt a barátnőjével; a barátnője éppen most szakít a szeretőjével; hogy ez, úgymond, szörnyen szomorú dolog, a barátnő zokogott, a vörös hajúnak kellett vigasztalgatnia, és nem mehetett el, amíg meg nem vigasztalta. Jaromil erre azt mondta, igazán nemes lelkű cselekedet a vörös hajú részéről, hogy a szomorúságba esett barátnő könnyeit szárogatta. De ki szárítja föl majd a vörös hajú könnyeit, ha Jaromil szakít vele, mert nem hajlandó tovább járni egy olyan

lánnyal, akinek valami buta barátnő buta könnyei fontosabbak, mint ő? A lányka megértette, hogy a helyzet egyre rosszabb; azt mondta Jaromilnak, hogy a bocsánatát kéri, hogy esedezik. Ám mindez kevés volt hozzá, hogy Jaromil megaláztatottsága elégtételt vegyen. Kijelentette, hogy a lány mentegetőzése mit sem változtat azon, amiben immár biztos: az, amit a vörös hajú lány szerelemnek nevez, egyáltalán nem is szerelem; nem, nem, tiltakozott már jó előre, egyáltalán nem kicsinyesség a részéről, ha ebből a látszólag banális epizódból a legvégletesebb következtetéseket vonja le; mert épp ezek az apró részletek árulkodnak róla, hogy miként is viszonyul a lány őhozzá; ez az elviselhetetlen lezserség, ez a gondtalan természetesség; hisz ugyanúgy viselkedik a járókelőkkel, a barátnővel vagy a vevőkkel, mint Jaromillal!, most aztán már soha többé ne merészelje azt mondani neki, hogy szereti! A lány szerelme csak silány utánzata az igazi szerelemnek! A lány úgy látta, hogy ennél rosszabb már nem is lehet a helyzet. Csókkal próbálta elűzni Jaromil gyűlölködő rosszkedvét; a fiú szinte brutálisan lökte el magától; a lány ezt arra használta föl, hogy térdre essen előtte, s fejét a fiú hasára szorítsa; Jaromil egy kicsit elbizonytalanodott, de aztán felemelte, és kimérten arra kérte, hogy ne érjen hozzá. A gyűlölet, ami úgy a fejébe szállt, mint az alkohol, gyönyörűséggel töltötte el, és teljesen elkábította; annál is inkább, mert mintegy a lányról visszaverődve őt magát is megsebezte; önpusztító indulat volt ez, hisz Jaromil jól tudta, hogy ha elkergeti magától a vörös hajú lányt, az egyetlen nőt űzi el, akit magáénak mondhat: sejtette, hogy haragja alaptalan, s hogy igazságtalan a lánnyal; de talán éppen ezért volt még könyörtelenebb vele, hisz az, ami vonzotta őt, maga a mélység volt, a magány és az önvesztés szakadéka; tudta, hogy a lány nélkül nem lesz boldog (egyedül lesz), sem pedig önmagával elégedett (tudni fogja, hogy igazságtalan volt), ám ez a tudat mit sem ért a harag szép mámorával szemben. Közölte a lánnyal, hogy az, amit az imént mondott, nemcsak az adott pillanatra érvényes, hanem most már mindig így lesz; nem fogja többé azt kívánni, hogy megérintse a vörös hajú keze. A lány nem most találkozott először Jaromil panaszos dühével és féltékenységével; csakhogy ezúttal ádáz határozottságot hallott ki a hangjából; ráeszmélt, hogy Jaromil mindenre képes, csak hogy érthetetlen haragját csillapítsa. Ezért aztán, szinte az utolsó pillanatban, úgyszólván a szakadék szélén állva ezt mondta: – Kérlek, ne haragudj rám. Ne haragudj, hogy hazudtam neked. Nem a barátnőmnél voltam. Ez összekavarta a fiút: – Akkor hol voltál? – Haragudni fogsz, mert nem szereted őt, de én nem le hetek róla, el kellett mennem hozzá. – Szóval kinél voltál? – A bátyámnál. Annál, aki itt lakott nálam. Ez felbőszítette Jaromilt: Mi dolgod van még neked vele? Ne haragudj, tudod, hogy semmit sem jelent már nekem, főleg veled összehasonlítva, de értsd meg, mégiscsak a bátyám, együtt nőttünk föl, kerek tizenöt éven át egy fedél alatt éltünk. És

most elutazik. Hosszú időre. Hl kellett búcsúznom tőle. Jaromil visszataszítónak találta a testvértől való szentimentális búcsúzkodást. – Ugyan hová utazhat olyan messzire a bátyád, hogy olyan sokáig búcsúzkodol tőle, amíg minden mást lekésel? Szolgálati útra megy egy hétre? Vagy üdülni készül? Nem, nem üdülni megy, szolgálati útra sem készül; sokkal komolyabb dologról van itt szó, de nem mondhat Jaromilnak semmit, mert tudja, hogy Jaromil iszonyú dühös lenne. És ezt nevezed te szerelemnek? Hogy olyasvalamit takargatsz előttem, amivel én nem értek egyet? Hogy valamit titkolsz előlem? Igen, ő nagyon is jól tudja, a szerelem azt jelenti, hogy mindent elmondanak egymásnak; de értse meg Jaromil: fél, egész egyszerűen fél. Mi lehet az, hogy ennyire félsz? Ugyan már, hová utazhat el a bátyád, hogy félsz megmondani? Hát Jaromil tényleg nem is sejti? Nem találja ki, miről van szó? Nem, Jaromil tényleg képtelen kitalálni (és ekkor kíváncsisága már nagyobb haragjánál). Végül a lány elárulja neki: a bátyja úgy döntött, hogy titokban, illegálisan, törvényellenesen elhagyja az országot; holnapután már a határon túl lesz. Micsoda? Hogy a bátyád el akarja hagyni a mi fiatal, szocialista köztársaságunkat? A bátyád el akarja árulni a forradalmat? A te bátyád emigráns akar lenni? Hát nem tudja, mit jelent az? Hát nem tudja, hogy minden emigráns automatikusan idegen kémszervezetek ügynökévé lesz? Amelyeknek az a céljuk, hogy elpusztítsák hazánkat? A lány bólogatott, és mindent megerősített. Ösztönei azt súgták, hogy Jaromil sokkal inkább megbocsátja fivére disszidálását, mint a negyedórás késést. Ezért bólogatott, és azt hajtogatta, hogy mindennel maradéktalanul egyetért, amit Jaromil mondott. – Annak meg mi teteje, hogy velem egyetértesz? Őt kellett volna lebeszélned! Vissza kellett volna tartanod! Igen, igen, próbálta lebeszélni; mindent megpróbált, hogy lebeszélje; ezért is késett el; most talán már Jaromil is megérti, miért jött későn; most már talán meg is tud neki bocsátani. Csodálatos módon Jaromil tényleg azt mondta, hogy a késést elnézi neki; ám azt képtelen megbocsátani, hogy a bátyja disszidál: – A te bátyád a barikád túloldalán áll. Ezért személyes ellenségem. Ha kitör a háború, a te bátyád rám fog lőni, én pedig őrá. Tisztában vagy ezzel? – Igen, tisztában – mondta a vörös hajú lány, és arról biztosította Jaromilt, hogy mindig az ő oldalán fog állni; mindig az ő oldalán, a másén soha. – Hogyhogy az én oldalamon állsz? Ha ez tényleg igaz volna, sosem engedted volna a bátyádat disszidálni! – Ugyan már, mit tehettem volna? Talán a hatalmamban áll visszatartani? – Azonnal meg kellett volna keresned engem, és én már tudtam volna, mi a teendő. Csakhogy ehelyett te hazudtál! A barátnődről meséltél mindenfélét! Be akartál csapni! Közben meg azt mondod, hogy az én oldalamon állsz!

A lány esküdözött neki, hogy tényleg az ő oldalán áll, és hogy ott is fog állni minden körülmények között. – Ha igaz volna, amit mondasz, akkor kihívtad volna a rendőrséget! A rendőrséget? De hát mégsem hívhat rendőrt, amikor a saját bátyjáról van szó! De hisz ez lehetetlenség! Jaromil nem tűrt ellentmondást: Hogyhogy lehetetlenség? Ha te nem hívod ki a rendőrséget, akkor kihívom én! A leány újra elismételte, hogy a testvér az testvér, s elképzelni sem tudja, hogy átadja a rendőrségnek. – Szóval a bátyád az többet jelent számodra, mint én? Hát persze hogy nem, de ebből azért mégsem következik, hogy fel kéne adnia a testvérét. – A szerelem azt jelenti, hogy mindent vagy semmit. A szerelem vagy teljes, vagy nincs. Én itt állok, ő pedig ott, a túloldalon. Neked mellettem a helyed, s nem valahol kettőnk között. És ha itt állsz, énmellettem, ugyanazt kell tenned, amit én is teszek, ugyanazt kell akarnod, amit én. Számomra a forradalom sorsa a saját sorsom is. Ma valaki a forradalom ellensége, akkor az én ellenségem is. És ha az én ellenségeim nem a te ellenségeid is egyben, akkor te is az ellenségem vagy. Nem, nem, ő egyáltalán nem az ellensége Jaromilnak; mindenben egy akar lenni vele; hiszen ő is tudja, hogy a szerelem az vagy minden, vagy semmi. – Igen, a szerelem az valóban vagy minden, vagy semmi, igazi szerelem mellett minden elhomályosul, minden más semmivé válik. Igen, a lány ezzel teljesen egyetért, igen, éppen így érzi ő is. – Sőt, pont annak alapján ismerhető fel az igazi szerelem, hogy teljesen süket azzal szemben, amit a külvilág mond. Csakhogy te állandóan arra figyelsz, hogy mit mondanak mások, mindig mindenkire tekintettel vagy, és épp ezáltal taposol meg engem. De az isten szerelmére, ő nem akarja Jaromilt megtaposni, csak attól fél, hogy szörnyű rosszat tenne a bátyjával, hogy a bátyja iszonyúan ráfizetne. – És ha ráfizet? Ha ráfizet, igazságosan fizet rá. Vagy talán félsz tőle? Félsz szakítani vele? Félsz szakítani a családoddal? Még mindig hozzájuk akarsz kötődni? Ha tudnád, mennyire gyűlölöm a felemásságodat, azt, hogy képtelen vagy a szerelemre! Nem, ez nem igaz, hogy képtelen a szerelemre; hisz úgy szereti Jaromilt, ahogyan csak tőle telik. – Igen, úgy szeretsz, ahogy csak tőled telik – nevetett a fiú –, csakhogy ez nem azt jelenti, hogy szeretsz is. Mert a te erődből nem telik a szerelemre! A lány újra erősködni kezdett, hogy ez nem igaz. – Tudnál nélkülem élni? A lány esküdözött, hogy nem. – Ha meghalnék, tudnál-e azután is élni? Nem, nem, nem. – Tudnál-e úgy élni, hogy elhagylak? Nem, nem, nem, rázta fejét a vörös hajú. Ugyan mit kívánhatott még Jaromil? Haragja csillapodott, és csak a nagy felizgultság maradt meg benne; haláluk egyszerre csak ott volt velük; az édes, oly édes halál, amelyet arra az esetre ígértek, ha az egyik elhagyná a másikat. Jaromil a meghatottságtól elcsukló hangon szólalt meg:

– Én sem tudnék tenélküled élni. – És a lány megismételte, hogy ő sem, s nem is élne, és addig-addig ismételgették ezt a mondatot, míg meg nem mámorosodtak tőle; a bódulat felhője ereszkedett rájuk, valósággal letépték a ruhát egymásról, és szeretkeztek; Jaromil egyszer csak könnyes nedvességet érzett maga alatt, a lány arcán; és ez gyönyörű volt; eddig még sosem fordult elő vele, hogy egy nő az iránta érzett szerelemtől sírjon; a könny számára olyasvalami volt, amiben az ember föloldódik, ha nem pusztán ember kíván lenni, és ki akar tömi saját osztályrészéből; Jaromil úgy érezte, hogy a könny által az ember kiszökik a maga anyagi mivoltából, sorsából, elhagyja önnön határait, messze távollá válik, és kozmosszá lesz. Borzasztóan meghatotta ez a könnyes nedvesség, s egyszerre csak azt érezte, hogy ő is sír; szeretkeztek, és nedves volt egész testük, egész arcuk, szeretkeztek, és voltaképp feloldódtak egymásban, nedvességeik összekeveredtek és összefolytak, mint két folyó, sírtak, ölelkeztek, és e pillanatban kívül álltak az egész világon, olyanok voltak, mint egy, a földtől elszakadó s a menny felé emelkedő tó. Aztán, immár nyugodtan fekve egymás mellett, sokáig simogatták gyöngéden egymás arcát; a vörös hajú lány tincsei mulatságos kis hajpatakokba ragadtak össze, arca pedig kipirult; csúnya volt, s Jaromilnak eszébe jutott az a verse, amelyben azt írta, hogy mindent inni szeremé, ami csak a lányban van, régi szerelmeit, csúfságát, összetapadt vörös haját, de még szeplőinek piszkát is; simogatta a lányt, s közben szeretetteljesen figyelte megható csúfságát; elismételte neki, hogy szereti, s a lány is újra elmondta ugyanezt neki. És mivel Jaromil nem akarta, hogy valaha is vége szakadjon az abszolút beteljesülés eme pillanatának, amikor is teljesen bódult volt a halál kölcsönös ígéretétől, újra azt mondta: – Tényleg nem tudnék nélküled élni; nem tudnék élni nélküled. – Igen – mondta a lány –, én is borzasztó szomorú volnék, te nem lennél nekem. Borzasztó szomorú. Jaromil felkapta a fejét: – Szóval te el tudod képzelni, hogy nélkülem élj? A leány bizonyára nem is sejtette, hogy miféle csapdát állítottak neki: – Borzasztó szomorú volnék. – De élni tudnál? – Mi mást tehetnék, ha egyszer elhagynál? De azért borzasztó szomorú volnék. Jaromil rádöbbent, hogy félreértés áldozata lett; a vörös hajú egyáltalán nem a saját halálát ígérte neki, mikor azt mondta, hogy nem tudna nélküle élni: ezt csak afféle szerelmi hízelgésnek szánta, frázisszóvirágnak, metaforának; szerencsétlen, buta kislány, sejtelme sincs, miről is van szó; bánatot ígér neki; neki, aki csak abszolút mértéket ismer, a mindent vagy semmit, az élet vagy halál mértékét. Keserű iróniától eltelve megkérdezte a lánytól: – És meddig lennél szomorú? Egy napig? Vagy talán egy egész hétig? – Egy hétig? – mosolyodott el fanyarul a lány –, ugyan Kszavícsek, egy hétig, ugyan... – és hozzásimult a fiúhoz, hogy teste érintésével jelezze, bánatát nem lehetne pusztán hetekben mérni. Jaromil pedig így töprengett: Ugyan mit ér a lány szerelme? Pár hét

szomorkodást, na jó. És mi is tulajdonképpen a szomorúság? Egy kis rosszkedv, egy kis bánkódás. És mi a hétnyi szomorúság? Hiszen senki sem képes egyfolytában bánkódni. Biztos szomorú volna néhány percet délelőtt, néhány percet délután; hány perc is ez összesen? Hány percet is nyom az ő szerelme? Hány perc szomorkodással ér fel? Jaromil maga elé képzelte saját halálát és a lány közönyös, teljesen zavartalan életét, ahogy vidáman és idegenül magasodik nemléte fölé. Már nem akaródzott újrakezdenie az elérzékenyült és féltékenykedő beszélgetést; hallotta a lány hangját, ahogy megkérdezi, miért szomorú, ám nem válaszolt; úgy érzékelte ennek a hangnak a gyöngédségét, mint valami hatástalan balzsam simogatását. Aztán felkelt az ágyról, és felöltözött; már nem volt rossz a lányhoz; aki egyre csak azt kérdezgette, miért szomorú, de ő válasz helyett csak bánatosan simogatta a vörös hajú arcát. Aztán pedig mélyen a lány szemébe nézett, és így szólt: – Magad akarsz elmenni a rendőrségre? A kis vörös hajú azt hitte, hogy gyönyörű szeretkezésük a fiú haragját (amit a bátyja miatt érzett) visszavonhatatlanul szertefoszlatta; Jaromil kérdése meglepte, hirtelen válaszolni sem tudott. A fiú tehát újra megkérdezte: – Magad mész el a rendőrségre? A lány valamit dadogott; el akarta téríteni Jaromilt a szándékától; ugyanakkor azonban félt ezt nyíltan kimondani; ám dadogásából nyilvánvaló volt, hogy ki akar térni a válasz elől, úgyhogy Jaromil ismét megszólalt: – Én megértem, hogy nem akarsz magad elmenni. Majd elintézem én – és újra megsimogatta az arcát (együtt érzőn, szomorúan és csalódottan). A vörös hajú teljesen összezavarodott, egy szót sem tudott kinyögni. Megcsókolták egymást, és Jaromil elment. Reggel, amikor felébredt, az anyja már nem volt otthon. Mielőtt elment, nadrágot, nyakkendőt, zakót és persze alsóneműt készített oda Jaromilnak a székre. Nem lehetett ezt a húszéves megszokást csak úgy elhagyni, Jaromil pedig kényszeredetten tudomásul vette. Ám aznap, amikor megpillantotta a kikészített szürkéssárga, széles, lifegő szárú alsógatyát, a hatalmas, vizelés után szinte ordító sliccel a hasrészen, ünnepélyes dühöt érzett. Igen, úgy kelt fel aznap, mint aki nagy és döntő fontosságú napra ébred. Megfogta az alsónadrágot, s előrenyújtott kezében tartva, szinte szeretetteljes gyűlölettel szemlélte; majd egyik szára szélét szájába vette, és összeszorította a fogát; jobb kezével megragadta az alsóneműnek ugyanazon szárát, és egy hirtelen mozdulattal nagyot rántott rajta; hallotta, hogyan hasad ketté az anyag; a kettészakított alsónadrágot a földre hajította: azt akarta, hogy ott is maradjon, hogy ott pillantsa meg anyja. Aztán sárga tornanadrágot húzott; felvette az előkészített inget, nyakkendőt, nadrágot, zakót, és elment hazulról.

11

A portán leadta a személyi igazolványát (merthogy ez elengedhetetlenül szükséges, ha az ember be akar menni a rendőrkapitányság hatalmas épületébe), és elindult fölfelé a lépcsőn. Nézzék csak, hogyan lépdel, mennyire fontosnak tartja minden egyes lépését! Úgy megy, mint aki a vállán cipeli egész sorsát; úgy halad fölfelé a lépcsőn, mintha nemcsak egy felsőbb emeletre, hanem életének is egy magasabb szintje felé tartana, ahonnan mindent lát majd, amit eddig nem láthatott. Minden a kezére játszott; amikor belépett az irodahelyiségbe, az osztálytárs arcát pillantotta meg, és ez az arc egy barát arca volt; örvendezve mosolygott rá; kellemesen meglepettnek, vidámnak látszott. A pedellus fia azt mondta, nagyon örül, hogy Jaromil felkereste, s Jaromil lelkét boldogság öntötte el. Barátja hellyel kínálta, Jaromil leült, és most először érezte úgy, hogy osztálytársával mint férfi a férfival ül szemben; mint egyenlő az egyenlővel: mint kemény fickó a kemény fickóval. Egy kis ideig csak úgy dumáltak, ahogy ezt barátok közt szokás, ám Jaromil számára mindez csak fülbe mászó nyitány volt, amely alatt türelmetlenül várta a függöny felgördülését. – Valami nagyon fontosat szeretnék közölni veled – mondotta később komoly hangon. – Ismerek valakit, aki a közeli órákban át akar szökni a határon. Valamit tennünk kell. A pedellus fia nyomban felfigyelt, s néhány kérdést tett föl Jaromilnak. Jaromil gyorsan és pontosan válaszolt. – Nagyon komoly az ügy – mondta a pedellus fia –, ebben én nem intézkedhetek egyedül. Majd egy hosszú folyosón egy másik irodába kísérte át Jaromilt, ahol bemutatta egy idősebb, civilbe öltözött férfinak; úgy mutatta be, mint a barátját, úgyhogy az a bizonyos idősebb férfiú is barátságosan mosolygott Jaromilra; behívták a gépírónőt, és jegyzőkönyvet vettek föl; Jaromilnak mindent pontosan el kellett mondania; hogy hogy hívják a barátnőjét; hogy hol dolgozik; hány éves; honnan ismerik egymást; milyen a lány családja; hol dolgozik a lány apja; hol dolgoznak fivérei és nővérei; hogy mikor közölte Jaromillal bátyjának szökési tervét; hogy ki is ez a fivér pontosan, mit tud róla Jaromil. És Jaromil sokat tudott, a vörös hajú gyakran mesélt a bátyjáról; épp ez az oka, amiért nagyon fontosunk tartotta az ügyet, és amiért sietett elvtársait, harcostársait, barátait tájékoztatni róla. A szóban forgó fivér ugyanis gyűlöli a mi rendszerünket; milyen szomorú is ez! A fivér egy egészen szerény és szegény családból származik, ám mivel annak idején polgári politikusnak volt a sofőrje, életre-halálra olyan emberekhez kötődik, akik összeesküvést szőnek a mi államunk ellen; igen, ezt teljes bizonyossággal állíthatja, hisz a barátnője nagyon is pontosan adta vissza a bátyja nézeteit; képes lenne lőni is a kommunistákra; Jaromil el tudja képzelni, miket fog művelni, ha emigrál; Jaromil tudja, hogy annak az embernek az egyetlen vágya az, hogy a szocializmust megsemmisítse. A két rendőr és Jaromil férfias tárgyilagossággal diktálták végig a gépírókisasszonynak a jegyzőkönyvet, majd az idősebb férfi azt mondta a pedellus

fiának, hogy menjen és tegye meg a szükséges intézkedéseket. Amikor Jaromillal magukra maradtak, köszönetet mondott a fiúnak szolgálataiért. Azt mondotta, hogyha az egész nép ilyen éber lenne, akkor szocialista hazánk bevehetetlen erőd volna. Közölte a fiúval azt is, hogy reméli, nem ez volt az utolsó találkozásuk. Jaromil bizonyára maga is jól tudja, mennyi ellensége van mindenfelé az államunknak; Jaromil ugyebár diákok között forgolódik, s nyilván az irodalmi körökből is ismer egypár embert. Igen, tudjuk, hogy ezek többnyire becsületes állampolgárok; de van köztük épp elég kártevő is. Jaromil elragadtatottan bámulta a rendőrt; szépnek látta az arcát; mély ráncok barázdálták, s ez nehéz, férfias életről tanúskodott. Igen, ő, Jaromil is örülne, ha nem a mai volna az utolsó találkozásuk. Ez a leghőbb kívánsága; tudja, melyik oldalon a helye. Kezet fogtak, és egymásra mosolyogtak. Lelkében ennek a mosolynak a képével (a férfi fenséges, ráncos mosolyának a lenyomatával) hagyta el Jaromil a rendőrség épületét. Megállt a járdára levezető lépcső tetején, és látta, ahogy a napfényes, fagyos délelőtt a város háztetői fölé emelkedik. Magába szívta a hideg levegőt, és úgy érezte, hogy csordultig van férfiassággal, ami minden pórusán át kikívánkozik belőle. Énekelni szeretett volna. Először haza akart menni, asztalhoz ülni és verset írni. Ám három lépés után visszafordult; nem akart egyedül lenni. Úgy érezte, hogy az elmúlt óra során vonásai megkeményedtek, járása határozottabbá vált, hangja megérdesedett, és azt szerette volna, ha mások látnák megváltozott alakjában. Bement hát az egyetemre, és mindenkivel szóba elegyedett. Ugyan senki sem mondta azt neki, hogy megváltozott, de a nap egyre csak sütött, és a város kéményei fölött még mindig ott lebegett a meg nem írt vers. Hazament, és bezárkózott a szobájába. Több papírlapot is teleírt, de nem volt túlságosan elégedett. Így aztán inkább letette a tollat, és ábrándozni kezdett; egy titokzatos küszöbről álmodozott, amelyet a fiúnak át kell lépnie, hogy férfivá válhasson; úgy érezte, tudja, hogyan hívják ezt a küszöböt; a neve nem szerelem volt, hanem kötelesség. Nehéz verset írni a kötelességről; ugyan miféle képben ölthetne testet ez a rideg szó? Ám Jaromil tudta, hogy épp az a képiség lesz új, szokatlan és váratlan, amit ez a szó ébreszt; hisz ő nem a régi értelemben vett kötelességre gondolt, arra, amit elrendelnek és kívülről osztanak ki az emberre, hanem arra, amelyet az ember maga teremt, amit szabadon választ, önként vállalt kötelességre tehát, amely az ember merészségét mutatja, amire büszke lehet. Ez az elmélkedés büszkeséggel töltötte el Jaromilt, hiszen ennek a segítségével egy teljesen új önarcképet vázolt fel. Ismét elfogta a vágy, hogy csodás átváltozásának tanúi legyenek, és rohant a vörös hajú lányhoz. Megint hat felé járhatott, és már rég otthon kellett volna lennie. Ám a szállásadónője közölte vele, hogy még nem jött haza az üzletből. És hogy félórája két úr is kereste már a lányt, de nekik is azt kellett mondania, hogy az albérlője még nem tért haza. Jaromilnak rengeteg ideje volt, így aztán fel-alá járkált a vörös hajú utcájában. Bizonyos idő elteltével két, ugyanígy fel-alá járkáló férfiúra lett figyelmes; Jaromil arra gondolt, hogy esetleg ez az a kettő, akikről a háziasszony beszélt; aztán

észrevette, hogy az ellenkező irányból fölbukkan a vörös hajú. Nem akarta, hogy a lány észrevegye; belépett az egyik kapu alá, és onnan figyelte, ahogy a barátnője szapora léptekkel igyekszik hazafelé, és ahogy eltűnik a bérház kapujában. Aztán meglátta a két férfit is, ahogy utánamennek. Bizonytalanság kerítette hatalmába, és nem mert elmozdulni a helyéről. Úgy egy perc múlva mindhárman kijöttek a házból; csak most vette észre, hogy a bejárattól nem messze egy autó állt; a két férfi a lánnyal együtt beszállt a kocsiba és elhajtatott. Jaromil ráeszmélt, hogy a két úr valószínűleg rendőr; a hátborzongató ijedtségen kívül felemelő csodálatot is érzett, hogy az, amit reggel csinált, az egy igazi tett volt, melynek parancsolatjára mozgásba lendültek a dolgok. Másnap is elment a lányhoz, hogy rögtön találkozhasson vele, ahogy a munkából hazatér. De a szállásadónője azt mondta Jaromilnak, hogy amióta azzal a két úrral elment, a vörös hajú lány még nem tért haza. Ez nagyon felizgatta. Másnap reggel megint a rendőrségre ment. A pedellus fia újra ugyanolyan barátságos volt vele, megszorította a kezét, nyájasan mosolygott rá, s mikor a fiú afelől érdeklődött, hogy mi van a barátnőjével, aki még mindig nem tért haza, az osztálytárs megnyugtatta, hogy ebből ne csináljon magának gondot. – Nagyon fontos dolog nyomára vezettél minket. Alaposan a körmükre kell néznünk – mondta, és sokatmondóan elmosolyodott. És Jaromil megint elhagyta a rendőrség épületét, kilépett a napfényes, fagyos délelőttbe, megint teleszívta a tüdejét hideg levegővel, és nagynak, sorssal elteltnek érezte magát. De azért más volt ez, mint tegnapelőtt. Csak ekkor ötlött fel benne, hogy tettével egy tragédia részese lett. Igen, szó szerint ezt mondta magában, amikor a széles lépcsőn lement az utcára: egy tragédiába tartok. Még mindig hallotta azt a jóságosan fenyegető alaposan a körmükre kell néznünk-et, és ezek a szavak fölgyújtották a képzeletét; ráeszmélt, hogy barátnője most idegen férfiak kezében van, kényükre-kedvükre ki van szolgáltatva nekik, hogy veszélybe került, mert egy többnapos kihallgatás azért nem semmiség; eszébe jutott, amit az osztálytársa a fekete hajú zsidóról mesélt neki, meg arról, hogy az ö munkájuk kemény és durva. Ezek a gondolatok és képzelgések valamiféle édes, illatos és fennkölt anyaggal töltötték ki, úgy érezte, hogy nőttön-nő, s úgy lépdel az utcán, mint a szomorúság mozgó emlékműve. Azután eszébe jutott, hogy már tudja, két napja miért írt tele jó néhány papírlapot semmit sem érő versekkel. Hisz két napja még azt sem tudta, mit csinált. Csak ma érti tettét, önmagát, osztályrészét. Két napja a kötelességről szeretett volna verselni, ám ma már többet tud: a kötelesség dicsőségének virága a szerelem kettéhasított fején virágzik. Jaromil önnön sorsától kábultan ment az utcán. Aztán hazaért, és egy levél várt rá. Örömömre szolgálna, ha jövő héten részt venne az ekkor és ekkor nálam rendezendő baráti összejövetelen, ahol talán önnek is tetsző társaság lesz jelen. A levelet a filmes lány írta alá. Még ha a meghívás önmagában nem ígért is semmit, azért Jaromil végtelenül örült neki, hiszen azt bizonyította, hogy a filmes lány mégsem egészen reménytelen

eset, hogy a történetüknek még nincsen vége, hogy a játszma tovább folytatódik. És ekkor egy különös, homályos gondolat fészkelte be magát Jaromil fejébe. Arra gondolt, hogy nem véletlen, hogy épp aznap kapta kézhez a levelet, amikor megértette saját helyzetének a tragikumát; hogy ennek mélyebb értelme van. Bizonytalan és felemelő érzés töltötte el, hogy mindaz, amit az elmúlt két nap során átélt, végre képessé teszi rá, hogy szemtől szemben állhasson a fekete hajú filmes lány szépségével, s hogy a lánynál, a baráti összejövetelen öntudatosan, lámpaláz nélkül léphessen színre, úgy, mint egy férfi. Olyan jól érezte magát, mint még soha azelőtt. Úgy érezte, csordultig van versekkel, és leült az íróasztalához. Nem, a szerelmet és a kötelességet nem lehet szembeállítani egymással, gondolta Jaromil, épp ez a probléma régi felfogása. Szerelem vagy kötelesség, szerető vagy forradalom, nem, nem, ez így nem igaz. Mert hisz nem azért sodorta bajba a kis vörös hajút, mert számára a szerelem mit sem jelent; hisz ő épp azt akarja, hogy a holnap világa olyan világ legyen, ahol az emberek jobban szeretik egymást, mint valaha. Igen, ez így van: Jaromil éppen azért sodorta bajba a barátnőjét, mert jobban szerette, mint ahogy más férfiak szeretik kedvesüket, épp azért, mert jól tudja, mi az a szerelem, és mi a szeretet eljövendő világa. Persze borzasztó feláldozni egy konkrét nőt (szeplőset, törékenyt, csacsogót és vöröset) az eljövendő világért, mindazonáltal talán ez korunk egyetlenegy, nagy költeménybe kívánkozó, nagy versre méltó tragédiája. És ott ült az asztalnál, és írt, és megint felállt, és föl-alá járkált a szobában, s úgy érezte, hogy amit ír, az a legnagyobb a versei közül. Részegítő egy este volt, részegítőbb minden szerelmes esténél, amit csak elképzelni tudott, részegítő volt még akkor is, ha egymaga töltötte a szobájában; a költő anyja a szomszéd szobában volt, és Jaromil teljesen elfelejtette, hogy valaha is haragudott rá; sőt, amikor az anya bekopogott hozzá, hogy megkérdezze fiát, mit csinál, Jaromil gyengéden anyukának szólította, és arra kérte, hogy ne zavarja, mert „ma írom életem legnagyobb versét”. A költő anyja elmosolyodott (anyai, tapintatos és megértő volt ez a mosoly), és nyugton hagyta fiát. Azután Jaromil lefeküdt, és eszébe jutott, hogy szeretőjét e pillanatban csupa férfi veszi körül: rendőrök, nyomozók, fegyőrök; hogy azt csinálnak vele, amit csak akarnak; hogy elnézhetik, ahogy rabruhába öltözik; hogy a fegyőr a kémlelőnyíláson át megfigyelheti, ahogy a küblire ül és vizel. Ezt az eshetőséget ugyan majdnem teljesen kizártnak tartotta (talán csak kihallgatják, és hamarosan szabadlábra helyezik), ám a fantáziát nehéz megfékezni: újra és újra maga elé képzelte, ahogy ott van a cellában, ahogy a küblin ül, közben pedig az az idegen férfi lesi, meg azt is elképzelte, hogy a nyomozók letépik a ruhát róla; de azért valami mégiscsak meglepte: mindeme képzelődések közepette egy cseppnyi féltékenységet sem érzett! Az enyém kell, hogy legyél, hogy ha úgy akarom, akár a kínpadon pusztulj, száll Keats kiáltása évszázados tereken át. Miért is lenne féltékeny Jaromil? A kis vörös hajú most sokkal inkább az övé, mint eddig bármikor: ő a lány sorsának a formálója; az ő szeme figyeli a kémlelőnyíláson át, ahogy a küblibe vizel; az ő keze

érinti meg az őrök kezével; az ő áldozata, az ő teremtménye, az övé, az övé, az övé. Jaromil nem féltékeny; aznap a férfi álmát alussza.

HATODIK RÉSZ: Avagy a negyvenes

1

Elbeszélésünk első része Jaromil életének tizenöt évét öleli fel, míg az ötödik rész, bárha sokkal hosszabb, csak egy évet. Ebben a könyvben tehát az idő fordított tempóban folyik, mint a való életben: egyre lassul. Ez abból adódik, hogy Jaromil történetét egy, a költő életének végpontján fölállított kilátóból szemléljük. Gyermekkora messzi távolnak tűnik, ahol összemosódnak a hónapok, az évek; eme ködbe vesző messzeségből közeledett kéz a kézben anyjával, míg el nem érték a kilátót, amelynek a közelében már minden jól látszik, mint egy régi festmény első síkjában, ahol a fákon minden levél és a leveleken az erezet is kivehető. Mint ahogy az önök életét is meghatározza a maguk választotta foglalkozás és házasság, úgy a mi regényünket is behatárolja a látvány, amely kilátónkból tárul elénk. Ebből a kilátóból csak Jaromilt, valamint a költő anyját láthatjuk, míg a többi szereplőt csak akkor pillanthatjuk meg, ha az említett két hős társaságában jelennek meg. Mi ezt a módszert választjuk, miként önök is maguk szabták meg sorsuk irányát, és a mi választásunk is örökre szól. De minden embert elfogja a sóvárgás arra gondolván, hogy más életet is élhetett volna, mint azt az egy bizonyosat; önök is szíves örömest élnék meg valóvá nem lett lehetőségeiket, meg nem valósult életeiket. (Ah, az elérhetetlen Xave!) A mi regényünk is olyan, mint ön. Ő is szeremé más regény lenni, olyan, amilyen ugyan lehetett volna, ám mégsem lett. Ezért álmodunk újra és újra más lehetséges, ám fel nem állított kilátókról. Mi lett volna, ha mondjuk a festő életébe helyeztük volna bele, vagy a pedellus fiáéba, esetleg a vörös hajú sorsának a közepébe? Mert hisz mit is tudunk mi őróluk? Jóformán semmivel sem többet, mint a balga Jaromil, aki voltaképp soha senkiről sem tudott semmit! Mert milyen is lenne egy, a pedellus elnyomott fiának a karrierjét nyomon követő regény, amelyben csak epizódszereplőként bukkanna fel egyszer-kétszer a volt osztálytárs – a költő! Vagy milyen lenne, ha a festő történetét követnénk nyomon, és megtudnánk végre, hogy mit is gondolt igazából szeretőjéről, akinek tusrajzokkal ékesítette a hasát! Ám míg az ember sehogy sem tud kilépni saját életéből, a regény nem sokkal szabadabb-e? Mi lenne, ha sebtiben és titokban lebontanánk kilátónkat, és legalább egy kis időre áthelyeznénk valahová máshová? Mondjuk Jaromil halálán túlra! Mondjuk egészen napjainkba (néhány éve már a költő anyja is halott), amikor már senki, de senki sem emlékszik Jaromil nevére...

2 Ah, istenem, ilyen messze állítani fel a kilátónkat! Meglátogathatnánk például

mind a tíz költőt, akik annak idején ott ültek vele együtt a pódiumon a rendőrvillában! Hová tűntek azok a versek, amelyeket akkor szavaltak? Senki, de senki nem emlékszik már rájuk, és maguk a költők is letagadnák őket; hiszen már csak szégyenkeznek miattuk, mindenki szégyenkezik miattuk... Mi is maradt ránk ebből a távoli korból? Ma már ezek az évek mindenkinek a politikai perek, az üldöztetések, a betiltott könyvek és a justizmordok éveit jelentik. De nekünk, akik emlékezünk, tanúságot kell tennünk; nemcsak az iszonyat, de a líra kora is volt ez! A hóhér és a költő kéz a kézben uralták. A fal, amely mögött embereket tartottak fogva. Kioltó tégláig versekből épült, és a fal mentén táncol járttll Ah nem, nem, semmi dance macabre! Itt az ártatlans.iy lopi i! Az ártatlanság, véres mosollyal ajkán. Hogy ez a kor a rossz líra kora volt? Nem egészen! A regényíró, aki a konformizmustól vakon írt, hazug, eleve halva született művet alkotott. Ám a költő, aki ugyanígy vakon olvadt egybe korával, gyakorta szép verseket hagyott maga után. Mert, mint már említettük, a költészet mágikus terében minden állítás igazsággá lesz, ha egyszer ott áll mögötte az átélés ereje. És a költők egyre csak átéltek, csak úgy dőlt belőlük a sok érzés, és az égen szivárvány ömlött szét, egy gyönyörű szivárvány a börtönök felett... De nem, nem állítjuk fel kilátónkat napjaink megfigyelőpontján, mert célunk nem az, hogy azt a bizonyos kort írjuk le, és hogy újabb meg újabb tükröt tartsunk elé. Nem azért választottuk ezeket az éveket, mert meg akartuk örökíteni őket, hanem pusztán azért, mert egyedülálló kelepcét láttunk bennük, Rimbaud-nak, Lermontovnak, a lírának, az ifjúságnak állított csapdát. Mert mi más volna a regény, ha nem a hősnek állított csapda? Fütyüljünk tehát a korrajzra! Csak és egyedül az ifjú érdekel bennünket, az ifjú, aki verset ír! Épp ezért az a fiatalember, akinek a Jaromil nevet adtuk, sosem kerülhet ki egészen a látókörünkből. Igen, hagyjuk most el egy kis időre regényünket, vigyük át a kilátót Jaromil életének a végére, és állítsuk fel egy egészen más fából faragott hős gondolatvilágában. De ez a pont ne legyen nagyon messze, legfeljebb két-három év válassza el Jaromil halálától, mert ekkor még nem feledte el mindenki őt. Építsünk hát egy olyan fejezetet, ami úgy aránylik elbeszélésünk egyéb részeihez, mint egy kerti lugas a házhoz: A lugas úgy húsz-harminc méterre van a háztól; különálló építmény, ami nélkül nagyon jól megvan a ház; egyébként is réges-rég más tulajdonos bérli, a villa lakói nem használják. De a lugasra nyitott ablak néz, és odáig szállnak a konyhai gőzök, s odahallatszik a villában lakók hangja. Úgy képzeljék el a regénynek ezt a lugasát, mint egy agglegénylakást, egy garzont: előszoba, beépített ruhásszekrény, hanyagul tárva-nyitva hagyott ajtóval, gondosan tisztára sikált kád a fürdőszobában, kis konyha, tele piszkos edénnyel és egy szoba; a szobában egy nagyon széles heverő, vele szemben nagy tükör, a falak mentén könyvespolcok, két üvegezett kép (egy antik festmény reprodukciója és egy antik szobor fotója), egy hosszúkás asztal két karosszékkel, s egy az udvarra, a tetőkre és a kéményekre néző ablak.

Délután van, és a garzon tulajdonosa épp most tér haza; kinyitja aktatáskáját, és egy gyűrött overallt vesz elő belőle, majd beakasztja a ruhásszekrénybe; azután a szobába megy, és sarkig nyitja az ablakot; napfényes tavaszi nap van, a szobát friss szellő járja át, a férfi pedig a fürdőszobába megy, forró vizet ereszt a kádba, és vetkőzni kezd; szemügyre veszi testét, és elégedett; immár negyvenéves; ám amióta fizikai munkát végez, remek kondícióban van; agya tisztább, válla izmosabb. És most már a kádban fekszik; a kádban egy deszkát fektet keresztbe, így a kád asztal is egyben; könyvek hevernek előtte (furcsa egy kedvtelés, antik szerzők!), testét a forró víz melegíti, miközben az egyik könyvet olvassa. Aztán megszólal a csengő. Egy rövid, két hosszú, majd rövid szünet után ismét egy rövid. Nem szerette, ha hívatlan vendégek zavarják, ezért szeretőivel és barátaival előre megbeszélt jeleik voltak, hogy pontosan tudja, ki az, aki jön. De vajon ez a jel kié? Arra gondolt, hogy öregszik, s gyengül az emlékezete. – Egy pillanat! – kiáltott ki a fürdőszobából, majd megtörülközött, minden sietség nélkül magára öltötte fürdőköpenyét, és ment ajtót nyitni.

4 Egy télikabátos lány állt az ajtóban. Rögtön megismerte, és annyira meg volt lepve, hogy azt sem tudta, mit mond a lánynak. – Kiengedtek – mondta a lány. – Mikor? – Ma reggel. Megvártam, amíg hazaérsz a munkából. Lesegítette a kabátját; nehéz, barna, kopott télikabát volt, vállfára akasztotta, majd a vállfát fölakasztotta a fogasra. A lány olyan ruhában volt, amelyet a negyvenes nagyon jól ismert; eszébe jutott, hogy a lány pont ebben a ruhában járt nála utoljára, igen, ebben a ruhában, ebben a télikabátban, és olyan érzése támadt, mintha ebbe a tavaszi délutánba egy három évvel ezelőtti nap toppant volna be. A lányt is meglepte, hogy a szoba ugyanúgy néz ki, mint azelőtt, miközben az ő életében annyi minden megváltozott. – Itt semmi sem változott – mondta. – Semmi – hagyta helyben a férfi, és abba a karosszékbe ültette le a lányt, ahol mindig ülni szokott; majd kapkodva tette fel neki kérdéseit; nem vagy éhes? tényleg ettél már? mikor? és tőlem hová mész? haza? A lány azt felelte, hogy haza kellene utazni, hogy már volt is kinn az állomáson, de aztán visszajött, hogy felkeresse a negyvenest. – Várj csak, megyek, és átöltözöm. – Eszébe jutott, hogy még mindig fürdőköpenyben van; kiment az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót; még mielőtt öltözni kezdett volna, a telefon után nyúlt; tárcsázott, és amikor a kagylóban meghallotta a női hangot, elnézést kért, merthogy ma nem ér rá. Semmilyen kötelék sem fűzte a szobában ülő lányhoz; ugyanakkor mégsem

akarta, hogy hallja a telefonbeszélgetést, épp ezért halkan beszélt. Közben pedig a nehéz, barna télikabátot nézte, ahogy ott lóg a fogason, és bensőséges zenével tölti be az előszobát.

5 Úgy három éve látta utoljára a lányt, és már öt éve is van annak, hogy először találkoztak. Voltak sokkal szebb női is, ám ennek a kis teremtésnek egy sor előnyös tulajdonsága volt: amikor megismerte, alig volt tizenhét éves, szórakoztatóan közvetlen, erotikusán simulékony és rátermett volt: mindig pontosan azt tette, amit a férfi szemében látott; egy röpke negyedóra leforgása alatt rájött, hogy a negyvenes előtt nem szabad érzelmekről beszélni, és csak akkor jött el hozzá engedelmesen, amikor a férfi hívta (ez havonta alig egyszer fordult elő). A negyvenes nem is titkolta, hogy kedveli a leszbikus nőket; egyszer, a testi szerelem kábulatában a kislány egy történetet sugdosott a fülébe, arról, hogy miként lepett meg az uszoda öltözőjének a kabinjában egy ismeretlen nőt, s hogy miként szerelmeskedett vele; a negyvenesnek roppantul tetszett a dolog, s később, amikor rájött az egész mese valószínűtlen voltára, csak még jobban meg volt hatva a lány buzgó alkalmazkodókészségétől. Különben a lány a későbbiekben nem maradt a puszta kitalációknál, különböző barátnőivel ismertette össze a negyvenest, és kedves erotikus mulatságok szervezője, inspirálója lett. A lány megértette, hogy a negyvenes nemhogy nem vár tőle hűséget, hanem épp ellenkezőleg, akkor érzi magát biztonságban, ha barátnőjének van valami komolyabb kapcsolata. Épp ezért jóhiszemű indiszkrécióval mesélt a férfinak régebbi és újabb fiúiról, ami a negyvenest felettébb érdekelte és mulattatta. Most pedig a lány ott ül vele szemben a karosszékben (a negyvenes időközben könnyű nadrágot és pulóvert vett föl), és azt mondja: – Amikor kijöttem a börtönből, lovak jöttek velem szemben.

6 Lovak? Miféle lovak? Amikor a lány reggel kilépett a börtönkapun, épp a lovassportkör tagjai lovagoltak arra. Egyenesen és keményen ültek a nyeregben, mintha az állatokból nőttek volna ki, mintha egy testet alkotnának velük, magasat, emberfelettit. A lány úgy érezte, hogy valahol mélyen alattuk van, hogy kicsi és jelentéktelen. Valahol magasan a feje fölött prüszkölést és nevetést hallott, és a falhoz lapult. – És aztán hová mentél? A villamos végállomásához. Délelőtt volt, és a nap már melegen sütött; ám a lányon nehéz télikabát volt, és szégyellte magát a járókelők előtt. Attól félt, hogy a villamosra sok ember vár majd, s hogy mindenki őt fogja nézni. Ám szerencsére a peronon csak egy öregasszony volt. Ez nagyon jó volt; olyan volt ez, mint valami balzsam, hogy csak az az öregasszony vár ott. – És rögtön tudtad, hogy előbb idejössz hozzám? A kötelesség hazaszólította a szüleihez. Már a pályaudvaron volt, már bent állt a

pénztárnál kígyózó sorban, de amikor sorra került volna, elszaladt. Szorongás fogja el, ha a szülői házra gondol. Aztán megéhezett, és vett egy szalámiszsömlét. Leült a parkban, és arra várt, hogy négy óra legyen, hogy a negyvenes hazatérjen a munkából. – Örülök, hogy legelőször hozzám jöttél, kedves vagy, hogy idejöttél – mondta a férfi. – És emlékszel – folytatta a negyvenes –, hogy amikor utoljára itt jártál, kijelentetted, hogy soha többé nem jössz ide? – Ez nem igaz – mondta a lány. – De igaz – mosolyodott el a férfi. – Nem.

7 De persze igaz volt. Amikor a lány azon a napon felment hozzá, a negyvenes rögtön kinyitotta a bárszekrényt, és konyakot akart tölteni két pohárba, a lány azonban a fejét rázta. – Nem, én nem kérek, én már soha többé nem fogok inni nálad. A negyvenes ránézett a lányra, aki így folytatta: – Soha többé nem jövök fel hozzád, és ma is csak azért jöttem el, hogy ezt közöljem veled. És amikor látta, hogy a negyvenes nem győz csodálkozni, elmondta, hogy a fiút, akiről ugyebár a férfi nagyon is sokat tud, igazán szereti, és nem akarja többé megcsalni, csak azért jött el a negyveneshez, hogy a megértését kérje, és hogy ne haragudjon rá. A negyvenes még ha igen mozgalmas életet élt is, lelke mélyén idillikus természetű ember volt, és féltve őrizte kalandjainak rendjét s nyugalmát; s habár a lány szerelmeinek egén csak szerény, pislákoló csillagocskaként keringett, mindazonáltal még egy ilyen aprócska csillag is kellemetlenül bonthatja meg a kozmikus harmóniát, ha váratlanul kiszakad helyéről. Az is sértette, hogy nem értették meg: Hiszen ő mindig örült annak, hogy a lánynak van egy fiúja, aki szereti őt; meséltette a lányt a fiúról, és tanácsokkal látta el, miképpen bánjon vele. Olyannyira szórakoztatónak találta ezt a fiút, hogy még a verseit is elrakta a fiókjába, merthogy a lány rendszeresen megmutatta neki a költeményeket; s bár undorítónak találta őket, mégis érdekelték, mint ahogy érdekelte a körülötte éppen születőben lévő undorító világ is, amelyet forró fürdőjéből figyelt. Hajlandó volt cinikus szeretetteljességgel őrködni a két szerető fölött, épp ezért a lány hirtelen elhatározását hálátlanságnak érezte. Képtelen volt annyira uralkodni magán, hogy ezt kifejezésre ne juttassa, s a lány, látván, hogy a férfi elkomorul, egyre többet és többet beszélt, hogy megindokolja elhatározását; esküdözött, hogy ő szereti azt a fiút, és hogy szeretne tisztességes lenni vele szemben. S most ismét ott ül szemben a negyvenessel (ugyanabban a karosszékben, ugyanabban a ruhában), és azt állítja, hogy ő sohasem mondott ilyesmit.

8

A lány nem hazudott. Azon ritka lelkek egyike volt ugyanis, akik nem tesznek különbséget az „úgy van” és az „úgy kellene lenni” között, és az erkölcsi kívánságot egyből igazságnak is tekintik. Persze hogy emlékezett, mit is mondott akkor a negyvenesnek; de tudta, hogy nem kellett volna azt mondania, és ezért most megtagadta az emléktől az igazi létezéshez való jogot. Nagyon is jól emlékezett, hogy a csudába ne: aznap valamivel tovább maradt a negyvenesnél, mint ahogy tervezte, és elkésett a randevúról. Az ifjonc halálosan meg volt sértve, és a lány érezte, hogy csakis halálosan komoly magyarázattal nyugtathatja meg. A/t találta ki tehát, hogy a bátyja disszidálni készül, s hogy épp tőle búcsúzott. Nem sejtette, hogy az ifjonc arra akarja kényszeríteni, hogy menjen és jelentse föl a testvérét. Így aztán másnap, rögtön munka után ismét a negyveneshez sietett, hogy a tanácsát kérje; a negyvenes kedves és barátságos volt hozzá; azt tanácsolta neki, hogy most már tartson ki a hazugsága mellett, s próbálja elhitetni az ifjonccal, hogy a bátyja egy drámai jelenetet követően megesküdött, hogy nem hagyja el az országot. Pontosan ki is ötlötte a lánynak, hogyan ecsetelje az ifjonc előtt az említett jelenetet, azt, hogy mi módon sikerült lebeszélnie a testvérét az illegális határátlépésről. Kioktatta a lányt, hogyan hitesse el a fiúval, s hogy épp ő volt az, aki így, közvetve megmentette családjukat, mert az ő közbelépése nélkül bátyját már talán le is tartóztatták vagy le is lőtték volna a határon. – Hogy végződött az a beszélgetés akkor a fiúval? – kérdezte most a negyvenes. – Nem beszéltem vele. Letartóztattak, alighogy hazaértem. A ház előtt vártak. – Szóval akkor már soha többet nem beszéltél vele. – Nem. – De azt biztosan elmondták, hogy mi történt vele... – Nem... – Te tényleg semmit se tudsz? – csodálkozott a negyvenes. – Nem tudok semmiről – vont vállat a lány minden kíváncsiság nélkül, mintha azt kívánta volna jelezni, hogy nem is akar semmit megtudni. – Meghalt – mondta a negyvenes. – Röviddel azután, hogy téged elvittek.

9 Ezt a lány nem tudta; a messzi távolból a fiú patetikus hangját hallotta, a fiúét, aki oly szívesen emlegette a halált és a szerelmet egy lapon. – Csak nem csinált valami őrültséget? – szólalt meg csendesen a lány, s hangjából érezni lehetett, kész azon nyomban megbocsátani. A negyvenes elmosolyodott: – Nem, nem, egészen egyszerűen megbetegedett, és meghalt. Az anyja elköltözött. Már a nyomukat sem találnád a világban. Csak a temetőben találsz egy nagy fekete sírkövet. Olyan, mintha valami nagy író feküdne ott. Költő nyugszik itt... ezt íratta rá az anyja. A neve alá pedig azt a sírverset vésette, amit egyszer elhoztál nekem: hogy lángok közt szeretne meghalni. Aztán újra hallgattak; a lány arra gondolt, hogy az ifjonc nem dobta el az életet,

hanem csak úgy, egyszerűen meghalt; hogy még a fiú halála is hátat fordított neki. Nem, nem, a börtönből szabadulván immár soha többé nem akarta látni, ám azzal nem számolt, hogy nincs többé. Mcii hill ha a fiú már nem létezik, akkor nincs meg az ö hámim-ws börtönbüntetésének az oka sem, s ez az eges/ mw.ilnin má, képtelenséggé, valószínűtlenséggé degradálódik. – Tudod mit – mondta a negyvenes –, csináljunk valami vacsorát, gyere, segíts.

10 Mindketten kimentek a konyhába. Kenyeret vágtak; a vajra szalámi- és sonkaszeleteket raktak; felbontottak egy szardíniát; találtak egy üveg bort is; a kredencből elővettek két poharat. Mindig így csinálták, valahányszor a lány felkereste a negyvenest. Megnyugtató érzés volt, hogy az életnek ez a sztereotip darabkája itt várt rá, változatlanul és megbontatlanul, és hogy a legnagyobb természetességgel ott folytathatta, ahol abbahagyta; e pillanatban úgy tetszett neki, hogy ez volt élete legszebb darabja, amiben valaha is része volt. A legszebb? Miért? Mert ez az életdarab csupa biztonság volt. Ez a férfi mindig jó volt hozzá, és soha semmit sem követelt tőle; nem tartozik neki semmivel, és bűntudata sincs vele szemben; a biztonság, amit a férfi mellett érzett, olyan volt, mint amikor az ember egy kis időre kívül kerül önnön sorsának a hatókörén; olyan volt, mint amikor a függöny lehull, s a dráma szereplője az első felvonás utáni szünetet élvezi; a többiek is levetik álarcukat, és a maszkok alól előbukkannak a gondtalanul társalgó emberek. A negyvenes már hosszú ideje kívül érezte magát saját életdrámáján; a háború kezdetén ifjú feleségével együtt Angliába szökött, az angol légierőben harcolt a németek ellen, a feleségét London bombázásakor elvesztette; aztán hazatért, de nem szerelt le, és épp akkoriban, mikor Jaromil úgy döntött, hogy a politikai főiskolán fog tanulni, felettesei úgy ítélték meg, hogy mivel a háború alatt túlságosan is elkötelezte magát a kapitalista Anglia mellett, nem elég megbízható egy szocialista hadsereg számára. Így aztán egy üzemcsarnokban találta magát, hátat fordítva a történelemnek és drámai előadásainak, hátat fordítva önnön sorsának, és magába, kötetlen mulatságaiba, könyveibe merülve. Három éve a lány búcsúzni jött tőle, mert ő csak egy szünetet kínált neki, míg az ifjonc egész életét ígérte. És most itt ül vele szemben, és sonkás kenyeret majszol, bort iszik, s végtelenül boldog, hogy a negyvenes jóvoltából megadatik neki ez a szünet, ami lassan teljesen kitölti gyönyörteljes csöndjével. Egyszerre csak felszabadultabbnak érezte magát, és beszélni kezdett.

11 Az asztalon immár csak a morzsákkal lepett üres tányérok voltak, meg a félig üres üveg, és a lány beszélt, beszélt (szabadon, minden pátosz nélkül), beszélt a börtönről, rabtársnőiről, a smasszerekről, s szokása szerint elidőzött a részleteknél, amelyeket érdekesnek tartott, és amelyeket laza, logikátlan, de kellemes elbeszéléssé fűzött össze.

De a mostani beszédességében mégis volt valami más; annak idején a maga naivitásával mindig a lényegre törekedett, míg most, legalábbis a negyvenes így látta, a szavak csak arra szolgáltak, hogy a lány megkerülhesse a lényeget. De miféle lényeget? Aztán hirtelen eszébe jutott valami a negyvenesnek, és megkérdezte: – És a bátyáddal mi van? A lány így felelt: – Nem tudom... – Kiengedték? – Nem... És a negyvenes csak most értette meg, miért meneküli el a lány a pályaudvar pénztárától, miért fél annyira hazautazni; hisz nemcsak ártatlan áldozat volt ő, hanem a bátyjára s egész családjára szerencsétlenséget hozó bűnös is egyben; a férfi nagyon is jól el tudta képzelni, milyen módszerekkel próbálták kicsikarni a lányból a vizsgálat során a beismerő vallomást, és hogy a lány hogyan keveredett újabb és egyre veszélyesebb hazugságok hálójába; hogyan fogja ma bárkivel is elhitetni, hogy nem ő jelentette föl a bátyját egy kiagyalt bűncselekmény miatt, hanem valami ifjonc, akit senki sem ismer, és aki ma már a világon sincsen? A lány hallgatott, és a negyvenest az együttérzés hulláma öntötte el: – Ma már ne utazz haza. Arra még van időd elég. Mindent jól át kell gondolnod. Ha akarsz, itt maradhatsz nálam. Aztán a lány fölé hajolt, és az arcára tette kezét; nem simogatta, csak lágyan a bőréhez szorította a tenyerét. Olyan szeretetteljes volt ez a mozdulat, hogy a lány szeméből patakzani kezdtek a könnyek.

12 Amióta meghalt a felesége – akit nagyon szeretett –, nem bírta elviselni a női könnyeket; ugyanúgy félt tőlük, mint attól, hogy a nők életdrámájuk részesévé teszik; a könnyekben afféle csápokat látott, amelyek be akarják fonni, és ki akarják ragadni őt idillikus sorstalanságából, ezért aztán viszolygott tőlük. Meg is volt döbbenve, amikor megérezte a tenyerén kellemetlen nedvességüket. Ám az még jobban megdöbbentette, hogy ezúttal képtelen volt kivédeni elérzékenyítő hatásukat; tudta ugyanis, hogy nem a szerelem könnyei ezek, hogy nem neki szólnak, hogy nem csapda ez vagy zsarolás, és nem is színház; tudta, hogy csak úgy önmagukért vannak, s hogy úgy ömlenek ki a lányból, mint ahogy az emberből láthatatlanul ömlik ki bánata, öröme. Képtelen volt védekezni e könnyek ártatlansága ellen, lelke mélyéig megrázták. Ekkor eszébe ötlött, hogy amióta csak ismeri a lányt, még sosem bántották meg egymást; hogy mindig egymás kedvében jártak; hogy mindig csak kellemes pillanatokkal ajándékozták meg egymást, hogy semmi többet nem kívánt egyik a másikától, tehát nincs mit egymás szemére verniük. És az is különös megelégedettséggel töltötte el, hogy annak idején, amikor a lányt letartóztatták, ő mindent megtett, hogy megmentse.

Odalépett a lányhoz, és felemelte a karosszékből. Ujjával letörölte könnyeit, és gyöngéden átölelte.

13 E pillanat ablakán túl, mintegy háromévi messzeségben már türelmetlenül toporog a halál nemrég félbehagyott történetünkben; csontos alakja már kilépett a fényárban úszó színpadra, és oly messze vetíti előre árnyékát, hogy még a garzonlakást is, ahol a negyvenes és a lány áll, félhomály borítja be. A férfi gyöngéden átöleli a lányt, ő pedig mozdulatlanul kuporog ölelésében. Vajon mit jelent ez az odakuporodás? Azt, hogy teljesen átadja magát; hogy a férfi karjában bújik meg, s hogy szeretne így maradni. Ám ez az odaadás nem jelent kitárulkozást is egyben! Bezártan, lelakatoltan bújik meg a férfi karjában, felhúzott válla elrejti mellét, feje pedig nem fordul a negyvenes arca felé, hanem a férfi mellkasára simul; belemered pulóverének sötétjébe. Lepecsételve lépett e karok közé, hogy azok úgy fogadják ölelésükbe, mint egy erős széf.

14 Maga felé fordította a lány leszegett, könnyben úszó arcát, és csókolni kezdte. Sokkal inkább az együtt érző rokonszenv, mintsem az érzéki vágy késztette erre, ám minden helyzetnek megvan a maga automatizmusa, amit nehéz kihagyni a játékból; csók közben igyekezett a lány száját nyelvével szétfeszíteni; ám a művelet nem sikerült; a lány ajka szorosan összezárult, és nem mutatott hajlandóságot viszonzásra. Ám érdekes módon minél kevésbé ment a dolog, annál magasabbra csaptak benne az együttérzés hullámai, hisz rá kellett döbbennie, hogy a lányt, akit a karjában tart, elvarázsolták, hogy kitépték a lelkét, s hogy ez után az amputálás után véres seb tátong benne. Lesoványodott, csontos, szánalmas kis testet érzett a karja közt, ám a rokonszenv nedves hulláma és a leszálló alkonyat elmosták a körvonalakat, határozatlanná tették a kiterjedéseket, s mindkettőjüket megfosztották tapintható anyagi mivoltuktól. És e pillanatban érezte, hogy teste kész a lánnyal való közösülésre. Egészen váratlan volt ez: érzéki volt érzékiség nélkül, fölizgult izgalom nélkül! Tán csak a színtiszta jóság volt az, ami valami titokzatos átlényegülés folytán a test izgalmává változott! Ám talán épp a felizgultság váratlansága és fölfoghatatlan volta ragadta egészen magával. Mohón simogatni kezdte a lány testét, és kigombolta a ruháját. – Ne, ne! Kérlek, ne! Ne! – védekezett a lány.

15 S mivel a lány képtelen volt a férfi mohó igyekezetének pusztán szavakkal megálljt parancsolni, kiszakította magát öleléséből, és a sarokba menekült. – Mi van veled? Mi bajod? – kérdezte a negyvenes. A lány a falhoz lapult, és hallgatott.

A negyvenes odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát: – Ne félj tőlem, ne félj. És mondd meg, mi bajod. Mi történt? Mi történt veled? A lány csak állt, hallgatott, képtelen volt egy szót is kinyögni. És egyszerre csak lovakat látott maga előtt, ahogy elhaladnak a börtönkapu előtt, magas, széles hátú, széles farú lovakat, amelyek büszke kettős testté olvadtak össze lovasaikkal. Oly mélyen, oly lent volt ő hozzájuk képest, s oly összemérhetetlen állati tökéletességükkel, hogy szeretett volna valami közeli dologgal egybeolvadni; mondjuk egy fatörzzsel vagy egy fallal, melynek élettelenségében elrejtőzhetett volna. – Mi bajod? – nógatta ismét a negyvenes. – Kár, hogy nem vagy öregasszony vagy öregember – nyögte ki végül a lány. Aztán megismételte: – Nem kellett volna idejönnöm, mert nem vagy sem öregasszony, sem öregember.

16 Hosszan, szótlanul simogatta a lány arcát, majd (a szobában már sötét volt) megkérte, hogy segítsen megágyazni; ott feküdtek egymás mellett a széles-széles heverőn, s a férfi halk, megnyugtató hangon beszélt a lányhoz, úgy, ahogyan már évek óta nem beszélt senkivel. A testi szerelem utáni vágy elszállt, ám a mélységes és elhallgathatatlan rokonszenv még mindig jelen volt, és a részét követelte; a negyvenes fölkattintotta az olvasólámpát, és újra a lányra nézett. Egyenesen, görcsös-mereven feküdt, és a plafont bámulta. Vajon mi történhetett vele? Mit művelhettek ezzel a lánnyal odabent? Verték? Ijesztgették? Kínozták? Nem tudta. A lány csak hallgatott, ő pedig a haját, a homlokát, az arcát simogatta. Addig simogatta, amíg úgy nem látta, hogy szeméből eltűnik a rémület. Addig simogatta, míg le nem csukódott a szeme.

17 A garzon ablaka tárva-nyitva volt, a tavaszi éjszaka friss levegője áramlott be a szobába; az olvasólámpa már nem világított, a negyvenes pedig mozdulatlanul feküdt a lány mellett, hallgatta lélegzését, hallgatta, hogyan merül alá a nyugtalan álomba, s mikor már úgy hitte, alszik, még egyszer, könnyedén megsimogatta a kezét, és boldog volt, hogy ő ajándékozhatta meg a lányt új élete búskomor szabadsága kezdetén az első álommal. És a mostani fejezetünkkel felépített lugas ablaka is tárva-nyitva van, úgyhogy szakadatlanul áramlanak felénk a regény zajai és illatai, a regényéi, amelyből épp csúcspontja előtt léptünk ki. Hallják a távolból a türelmetlenül topogó halált? Csak várjon még, várjon, mi még egyelőre itt vagyunk egy idegen garzonlakásban, egy másik regénybe, egy másik történetbe rejtve. Egy másik történetbe? Nem. A negyvenes és a lány életében ez inkább csak a történetbe ékelt szünet, mintsem egy másik történet. Találkozásuk épp hogy csak

összeáll valamiféle közös élettörténetté. Rövid pihenő csupán, amivel a negyvenes ajándékozta meg a lányt újabb meghurcoltatása előtt. A mi regényünkben is mindössze csendes szünet volt ez a fejezet, amelyben egy ismeretlen férfi hirtelen-váratlan fellobbantotta a jóság lámpását. Figyeljük még egy rövid ideig ezt a csendes lámpát, ezt a jótékony fényt, nézzük még egy kicsit, míg a lugas el nem tűnik a szemünk elől...

HETEDIK RÉSZ: Avagy a költő haldoklik

1

Csak az igazi költő tudja, hogy milyen nyomasztó érzés is a költészet tükörházában lenni. Az ablakon túlról lövések távoli zaja hallik, s a szív összeszorul a sóvárgó mehetnéktől; Lermontov begombolja az egyenruháját; Byron az éjjeliszekrény fiókjába rejti revolverét; Wolker verslábakon menetel együtt a tömeggel; Halas rímekbe szedve átkozódik; Majakovszkij önnön versének tapos a torkára; fenséges ütközet folyik a tükörben. De vigyázat! Ha a költők egyszer véletlenül átlépik a tükörház küszöbét, végük, mert hisz nem tudnak lőni, s ha mégis lőnek, saját fejüket találják el. Ó, jaj, hallják őket? Már jönnek is! Felfelé vágtat a ló a Kaukázus szerpentinjein, nyergében Lermontov ül, kezében pisztoly. És megint csattognak a patkók, s zörögnek a kocsi kerekei! Puskin jő, nála is pisztoly van, s ő is párbajra siet! És ez a zaj? Mi ez? Villamos; lassú, zörgő-zötyögő prágai villamos; Jaromil utazik rajta, az egyik elővárosból a másikba tart; sötét ruhát visel, nyakkendőt, télikabátot és kalapot. Ugyan melyik költő ne álmodott volna saját haláláról? Ugyan melyik ne szépítette volna meg képzeletében? Ah, ha már meg kell halni, hát veled, szerelmem, lángoktól ölelve, izzássá, izzássá változván... Azt hiszik, hogy csak a képzelet véletlen játéka volt az, ami arra késztette Jaromilt, hogy halálát lángok között képzelje el? Szó sincs róla; hisz a halál – üzenet; a halál beszél, a halál aktusának megvan a maga szemantikája, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon pusztul el az ember, s mely elem okozza vesztét.

2 1948-ban Jan Masaryk az ablakból alázuhanva egy prágai palota udvarán végezte be életét, minek előtte látnia kellett, miképpen zúzza pozdorjává hányódó sorsát a történelem hajójának kőkemény gerince. Három évvel később Konstantin Biebl, a költő, azoktól üldöztetve, akiket addig elvtársainak gondolt, az ötödik emeletről vetette alá magát ugyanabban a városban (a defenesztráció városában), hogy mint Ikarosz, a föld által lelje halálát, s ekképpen személyesítse meg halálával a tér és a nehézkedés tragikus összeforrottságát, az álom és az ébredés egybetartozását. Husz János mester vagy Giordano Bruno nem halhattak meg sem kötél, sem pallos által, hanem csakis a máglyán, így változott át életük jelzőtűzzé,

világítótoronnyá, messze, a jövőbe előrevilágító fáklyalánggá, hiszen a test halandó, a gondolat viszont örök, és a láng reszkető léte a gondolatot testesíti meg. Jan Palach, aki húsz évvel Jaromil halála után egy prágai téren benzinnel öntötte le, majd pedig lángra lobbantotta magát, fuldoklóként aligha üvölthetett volna bele a nemzet lelkiismeretébe. Ugyanakkor Ophelia elképzelhetetlen, amint lángok nyaldossák testét, neki vízben kellett végeznie, mert a vizeknek mélye az emberben rejlő mélységgel azonos jelentéssel bír; a víz azoknak a gyilkos eleme, akik önmagukban veszítették el magukat, szerelmükben, érzéseikben, őrületükben, tükreikben, örvényeikben; népdalokbéli leányok fulladnak vízbe, akiknek nem tért vissza kedvesük a háborúból; vízbe ölte magát Harriet Shelley; a Szajnába fulladt bele Paul Celan.

3 Leszállt a villamosról, és elindult a villa felé, ahonnan nemrég balga módon elmenekült a szép fekete hajú mellől. Xaverre gondolt: Kezdetben volt ő maga, Jaromil. Aztán megteremtette Xavet, az ikerpárját, s vele együtt a másik életét, egy áloméletet, egy kalandos életet. És most eljött az a perc, midőn megszűnik az álom és az ébrenlét, a költészet és az élet, a tett és a gondolat között feszülő ellentét. Feloldódott a Xave és Jaromil között feszülő ellentét is. Egy teremtményben egyesültek. Az álmodozás emberéből a tett embere lett, az álom kalandjából pedig az élet kalandja. A villához közeledvén érezni kezdte régi bizonytalanságát, amit csak tovább erősített az a tény, hogy kapart a torka (anyja el sem akarta engedni a mulatságra, úgymond inkább ágyba kellene bújnia). Az ajtó előtt habozni kezdett, s lélekben fel kell idéznie elmúlt nagy napjait, hogy megjöjjön a bátorsága. A vörös hajúra gondolt, arra, hogyan hallgatják ki, meg a rendőrökre és a gyorsan pergő eseményekre, amelyeket a maga ereje és akarata által hozott mozgásba... – Xave vagyok, én vagyok Xave... – hajtogatta magában, és becsöngetett.

4 A mulatságra egybegyűlt társaság ifjú színészekből, színésznőkből, festőkből, a prágai művészeti főiskolák hallgatóiból állt; a villa tulajdonosa maga is részt vett a mulatságon, és átengedte a fiataloknak a ház összes szobáját. A filmes lány bemutatta Jaromilt néhány embernek, kezébe nyomott egy poharat, hogy töltsön magának bort a számtalan üveg egyikéből, majd magára hagyta. Jaromil sötét ruhájában, fehér ingében, nyakkendősen kínosan érezte magát; a többiek mind hanyagul és lezserül voltak felöltözve, sokan csak pulóverben voltak. Nyugtalanul fészkelődött a széken, míg aztán nem bírta tovább; levette a zakóját, a szék támlájára vetette, kigombolta inge legfelső gombját, meglazította a nyakkendőjét; így már egy kicsit felszabadultabban érezte magát.

Minden jelenlevő azon igyekezett, hogy lefőzze a másikat, és magára vonja a többiek figyelmét. Az ifjú színészek hangosan és természetellenesen beszéltek, mintha színpadon volnának, mindenki meg akarta csillogtatni a szellemességét, eredetiségét. Jaromil is, miután már fölhörpintett egy-két pohár bort, iparkodott a társalgás felszínére verekedni magát; néhány alkalommal sikerült is kirukkolnia egy-egy mondattal, amelyet ő maga pimaszul szellemesnek vélt, és amellyel valóban le is kötötte néhány másodpercre a többiek figyelmét.

5 A falon át hangos tánczene hallatszik; a szomszédban szól a rádió; a tanács pár nappal ezelőtt utalta ki az emeleti szint harmadik szobáját is a bérlő családjának; ez a két szoba, amelyben az özvegy a fiával lakik, egy minden oldalról zajtól ostromolt tojáshéj várhoz hasonlatos. A költő anyja hallja a zenét, egyedül van, és a filmes lányra gondol. Már amikor először megpillantotta, érezte a lány és a fia között fenyegető szerelem veszélyét. Igyekezett tehát összebarátkozni a lánnyal, csak hogy elfoglalja azokat az előnyös hadállásokat, ahonnan majd megküzdhet fiáért. És most megszégyenülve kell tudomásul vennie, hogy az egész nem ért semmit. A filmes lánynak eszébe sem jutott, hogy őt is meghívja a mulatságra. Egyszerűen félretolta. Egyszer a filmes lány elárulta neki, hogy csak azért dolgozik a rendőriskola filmklubjában, mert gazdag családból származik, s mert politikai protekcióra van szüksége, hogy tanulhasson. És a költő anyja hirtelen arra gondolt, hogy ez a számító leány mindent a saját eszközévé változtat; a költő anyja csak egy lépcsőfok volt a számára, amelyre fellépve közelebb kerülhetett a fiához.

6 Es a versengés folytatódott: mindenki magára akarta vonni a többiek figyelmét. Valaki zongorán játszott, néhány pár táncolt, a körben álldogáló csoportokból hangos beszéd és nevetés csapott föl; mindenki igyekezett előrukkolni valami aranyköpéssel, mindenki megpróbált szellemével a többiek fölé magasodni, csak hogy észrevegyék. Martinov is ott volt; magasan és jóképűen, kissé operettesen elegánsan egyenruhájában és nagy tőrével, nők gyűrűjében. Ó, mennyire bosszantotta ez az ember Lermontovot! Igazságtalan az Isten, hogy egy hülyének ilyen szép arcot adott, Lermontovot pedig rövid lábakkal verte meg. Am ha nincs is a költőnek hosszú lába, van neki szarkasztikus szelleme, amely a magasba emeli őt. Martinov társaságához lépett, és a lehetőségre várt. Majd eleresztett egy pimasz viccet, és figyelte a körülállókat, ahogy kővé meredtek.

8 A filmes lány végre-valahára (oly sokáig volt távol a társaságtól) felbukkant a szobában. – Hogy érzi magát nálunk? – lépett oda Jaromilhoz, és rászegezte nagy, fekete szemét.

Jaromil úgy érezte, hogy visszatér az a gyönyörű pillanat, amikor a lány szobájában ültek, és képtelenek voltak levenni egymásról a tekintetüket. – Rosszul – felelte, és a lány szemébe nézett. – Talán untatja a társaság? – Én maga miatt jöttem ide, maga pedig mindig valahol máshol van. Miért hívott meg, ha egyszer nem lehetek magával? – Annyi érdekes ember van itt. – De nekem ez az egész társaság csak ürügy arra, hogy a maga közelében lehessek. Csak afféle lépcső, amin feljuthatok magához. Jaromil bátornak érezte magát, és elégedett volt ékesszólásával. – Ma sok lépcsőfok van itt, tudja! – nevetett a lány. – Akkor a lépcső helyett mutathatna nekem valami titkos átjárót, hogy gyorsabban jussak el magához. A filmes lány mosolygott: – Megpróbáljuk – mondta, kézen fogva Jaromilt, és kivezette a szobából. Fölmentek egy lépcsőn, egészen a lány szobájának ajtajáig, és Jaromilnak kalapálni kezdett a szíve. De fölöslegesen kalapált. Az ismerős szobában még több más férfi és nő ült.

9 A szomszéd szobában már rég kikapcsolták a rádiót, kenő éjszaka van, a költő anyja fiát várja, és vereségére gondol. De azután arra gondol, hogy ha elveszítette is ezt a csatát, azért tovább harcol. Igen, így érzi: harcolni fog, nem engedi, hogy elvegyék tőle, nem fogja hagyni, hogy csak úgy ellökjék mellőle, a fiával marad, s követni fogja öt. Ül a fotelban, és úgy érzi, mintha egy hosszú éjszakán vágna át Jaromilért, Jaromil nyomában. A filmes lány szobáját beszéd és cigarettafüst tölti be, melynek függönyén át az egyik vendég (úgy harmincéves lehet) hosszan és figyelmesen nézi Jaromilt: – Azt hiszem, hogy terólad már hallottam szólal meg végre. – Énrólam? – kérdezte felvidulva Jaromil. A harmincas erre megkérdezi Jaromilt, hogy vajon azonos-e azzal a fiúval, aki gyerekkorától fogva rendszeresen járt a festőhöz. Jaromil örül, hogy a közös ismerős segítségével könnyebben kapcsolódhat be az ismeretlenekből álló társaságba, így hát lelkes igennel válaszol. A harmincas pedig így folytatja: – De már rég nem jártál nála. – Már rég. – És miért? Jaromil nem tudja, mit válaszoljon, így hát csak vállat von. – Én tudom, miért. Ártott volna a karrierednek. – A karrieremnek? – nevet erőltetetten Jaromil. – Verseket publikálsz, mindenféle műsoros esteken lépsz fel; a vendéglátónk még filmet is készített rólad, hogy javítson a politikai reputációján. Közben a festőnek

megtiltották, hogy kiállítson. Tudod, hogy úgy írnak róla, mint a nép ellenségéről. Jaromil hallgat. – Tudod vagy nem tudod? – Igen, hallottam róla. – A képei állítólag elfajzott burzsoá mázolmányok. Jaromil hallgat. – És azt tudod-e, hogy mit csinál most a festő? Jaromil vállat von. – Kirúgták az iskolából, segédmunkás egy építkezésen Merthogy nem áll szándékában megtagadni a meggyőződését. Csak este, műfény mellett fest. De azért szép képeket, te viszont undorító szarokat irkálsz!

10 És megint egy pimasz tréfa, és megint egy, míg a szép Martinov meg nem sértődik. A társaság színe előtt figyelmezteti Lermontovot. Micsoda? Hogy Lermontov vonja vissza a vicceit? Tahin még bocsánatot is kérjen! Soha! A barátok intik őt. Nincs értelme egy ilyen ostobaság miatt megkockáztatni a párbajt. Jobb lesz mindent elsimítani. A te életed, Lermontov, sokkal többet ér, mint a becsület nevetséges lidércfénye! Micsoda? Hát lehet drágább valami, mint a becsület? Igen, Lermontov. Az életed, a műved. Nem, semmi sem drágább a becsületénél! A becsület csak hiúságod falánksága, Lermontov. A becsület csak a tükrök káprázata, a becsület csupán színjáték ennek a jelentéktelen publikumnak, amely holnap már nem lesz sehol!

11 Ám Lermontov ifjú, s a pillanat, amelyben él, oly tágas, mint az örökkévalóság, s az a néhány hölgy meg úr, akik öt nézik, ők az egész kerek világ amfiteátruma; egy férfi határozott lépteivel megy végig eme világon, vagy meg sem érdemli az életet! Érezte, hogyan folyik le arcán a gyalázat sara, s tudta, hogy ilyen mocskolt arccal egy percig sem maradhat itt velük tovább. Hiába is nyugtatgatják, vigasztalják. – Fölösleges békítgetniük minket – mondta. – Vannak dolgok, amelyek kibékíthetetlenek. – Aztán felállt, és feldúltan a harmincashoz fordult: – Személy szerint igazán sajnálom, hogy a festő segédmunkásként dolgozik, és hogy rossz világítás mellett kell festenie. Csakhogy objektíve teljesen mindegy, hogy gyertyafényben fest-e vagy hogy fest-e egyáltalán. Ugyanis az a világ, amit a képei megjelenítenek, már réges-rég halott. Az igazi élet az máshol van! Egészen máshol! És ez az oka annak, hogy már nem járok a festőhöz. Nincs kedvem olyan kérdésekről vitatkozni vele, amelyek nem is léteznek. Kívánom, hogy jól menjen a sora. Nekem semmi bajom a halottakkal. Nyugodjanak békében. És ugyanezt mondom neked is – mutatott a harmincasra –, nyugodj békében. Halott vagy, s még csak nem is tudsz róla. A harmincas szintén felállt, és így szólt: – Érdekes lenne megtudni, miként végződne a bunyó egy hulla és egy költő között.

Jaromilnak elborította az agyát a vér: – Akár ki is próbálhatjuk – mondta, és ököllel a harmincas felé sújtott, ám az elkapta a karját, egy hirtelen rántással megfordította a költőt, úgy, hogy most háttal állt neki, majd jobb kezével galléron, ballal pedig nadrágon ragadta, kissé megemelte. – Hová vigyem ki a költő urat? – kérdezte. A jelen lévő fiatalemberek és leányok, akik az imént még igyekeztek összebékíteni az ellenfeleket, nem bírták tovább visszatartani a nevetésüket; a harmincas Jaromilt a magasba tartva lépdelt át a szobán, miközben a fiú úgy hánykolódott a levegőben, mint egy rémült, gyönge kis halacska Végül az erkélyajtóhoz ért vele. Kinyitotta, a költőt a küszöbre állította, és rúgásra emelte a lábát.

12 Lövés dördült, Lermontov a szívéhez kapott, Jaromil pedig az erkély fagyos betonján találta magát. Ó, cseh hon! Mily gyakran változik itt a lövés dicsősége egy seggbe rúgás röhej évé! De talán ki kellene nevetnünk Jaromilt, azért, mert Lermontov paródiája? Vagy talán gúnyolódnunk kellene a festőn, mert André Bretont majmolva bőrkabátot hordott, s farkaskutyát tartott? Miért, talán nem volt maga André Breton is valami fennköltnek az utánzata, valami olyasmié, amihez hasonlítani szeretett volna? Miért, talán a paródia nem örök osztályrésze az embernek? Egyébként mi sem könnyebb annál, mint hogy megváltoztassuk a helyzetet:

13 Lövés dördült, Jaromil a szívéhez kapott, Lermontov pedig az erkély fagyos betonján találta magát. Cári tiszti egyenruhában van, és föltápászkodik a földről Katasztrofálisan magára hagyatott. Nincsenek kéznél az irodalomtörténet flastromai, hogy emelkedett értelmei kölcsönözzenek bukásának. És nincs kéznél a pisztoly sem, melynek lövése elfeledtetné vele ifjonti megalázottságát. Csak az ablakon kihalló nevetés van jelen, amely örökre megbecsteleníti őt. A korláthoz lép, és letekint. De ó, jaj, az erkély nincs elég magasan ahhoz, hogy biztos legyen benne, meghal, ha leveti magát. Hideg van, majd lefagy a füle, a lába, ott toporog, s fogalma sincs, mihez kezdjen. Rémülten képzeli el, hogy kinyílik az erkélyajtó, s hogy vigyorgó arcok bukkannak fel benne. Csapdába esett. A bohózat csapdájába. Lermontov a haláltól nem fél, csak a nevetségessé válástól. Leverné magát, ám mégsem teszi, mert jól tudja, hogy ha az öngyilkosság tragikus dolog, akkor a sikertelen öngyilkosság nevetséges valami. (De hogy is van ez, hogy is? Micsoda fura mondat ez? Mert hisz függetlenül attól, hogy sikerül-e az öngyilkosság vagy sem, egyugyanazon tettről van szó, amelyhez azonos indítékok és ugyanaz az elszánás vezet! Mi különbözteti meg ez

esetben tehát a tragikust a nevetségestől? Csupán a siker véletlene? És egyáltalán, mi különbözteti meg a kicsiséget a nagyságtól? Mondd csak meg, Lermontov! Csupán a rekvizirumok? A pisztoly vagy seggbe rúgás? Csak a díszlet, amit a történelem állít az emberi történet mögé? De elég ebből! Az erkélyen Jaromil áll fehér ingben, meglazított nyakkendőben, és reszket a hidegtől.

14 Minden forradalmár imádja a lángokat. Percy Shelley is tűzhalált álmodott meg magának. Nagy költeményeinek szeretői is mind máglyán pusztultak el. Shelley az ő alakjukba vetítette bele magát és feleségét, mindazonáltal hullámok közt lelte halálát. Ám aztán barátai, helyre akarván ütni a halál eme szemantikai tévedését, hatalmas máglyát emeltek a tengerparton, s azon égették el halak kikezdte tetemét. De vajon Jaromilból is csúfot akar űzni a halál, midőn tűz helyett fagyot küld reá? Merthogy Jaromil meg akar halni; az öngyilkosság gondolata úgy megigézi, mint a csalogány hangja. Tudja, hogy már meghűlve jött ide, tudja, hogy még betegebb lesz, de nem megy vissza a szobába, képtelen lenne elviselni a további megaláztatást. Tudja, hogy csak a halál karjában vigasztalódhat, ebben az ölelésben, amelyet betölt egész testével, lelkével, s amelyben végtelenül nagy lesz; tudja, hogy csakis a halál állhat érte bosszút, és hogy csakis a halál vádolhatja gyilkossággal azokat, akik most kacagnak. Arra gondol, hogy lefekszik az ajtó elé, hogy alulról égettesse magát a hideggel, megkönnyítve ezzel a halál dolgát. Leül a földre; a beton annyira hideg, hogy kis idő múlva már nem is érzi a fenekét; szeretne lefeküdni, de nem meri a hátát a fagyos betonra nyomni, így hát inkább megint feláll. A fagy teljesen körülöleli, már bent van könnyű félcipőjében, a nadrágja alatt, az alsónadrágjában, s fölülről az inge alá is behatol. Vacog a foga, fáj a torka, nyelni is alig tud, prüszköl, és pisilnie is kellene. Dermedt ujjakkal gombolja ki sliccét; maga elé vizel a földre, s közben látja, hogy a nemi szervét tartó kéz reszket a hidegtől.

15 Ott toporgott fájdalmában a betonon, ám semmi pénzén sem nyitotta volna rá az ajtót a bent nevetőkre. És ők? Hogyhogy nem mennek érte ők maguk? Hát ilyen gonoszok? Vagy ilyen részegek? És egyáltalán, mennyi ideje lehet már kinn a fagyban? Bent a szobában egyszerre csak kialudt a csillár, csak valami halvány fény világított. Jaromil az ablakhoz lépett, és azt látta, hogy a rózsaszín ernyős kis lámpa ég az ágy felett; sokáig bámult befelé, és egyszerre csak meglátta a két ölelkező meztelen testet. Vacogott a foga, reszketett, és csak nézett; a félig elhúzott függöny nem tette

lehetővé, hogy teljes bizonyossággal megállapíthassa, hogy a férfitesttől takart női test valóban a filmes lányé-e, ám minden jel arra utalt: a nőnek hosszú fekete haja volt. De ki a férfi? Úristen, hisz Jaromil tudja, hogy ki az! Igen, ezt az egészet már látta egyszer! Tél, hó, kopár fennsík a hegyekben, s a világos ablakban Xave egy nővel! De hisz éppen mától kellett volna Xavemek és Jaromilnak egy lénnyé egyesülniük! Hogy lehet az, hogy Xave elárulja őt! Uramisten, hát lehetséges, hogy a szeme láttára szeretkezzen az ő kedvesével?!

16 A szobában ismét sötét volt. Nem lehetett semmit se látni, semmit se hallani. Jaromil agya is üres volt: nem volt benne sem düh, sem sajnálkozás, sem megalázottság; csak szörnyű-szörnyű hideg. És ekkor már nem bírta tovább; kinyitotta az üvegajtót, és bement; nem akart látni semmit, nem nézett se jobbra, se balra, csak gyorsan átment a szobán. A folyosón égett a lámpa. Leszaladt a lépcsőn a földszintre, és kinyitotta annak a szobának az ajtaját, ahol a zakóját hagyta; itt is sötét volt, csak az előszobából beszüremlő fény világított meg bizonytalanul néhány hangosan szuszogó alvót. Még mindig reszketett a hidegtől. Végigtapogatta a széktámlákat, hogy meglelje a zakóját, de nem találta. Köhintett; valaki fölébredt és ráförmedt. Kiment az előszobába. Ott lógott a télikabátja. Fölvette az ingére, fejébe nyomta kalapját, és kirohant a villából.

17 A menet elindult. Elöl a lovas kocsi halad, rajta a koporsó. A koporsó fedele alól kikandikál a fehér fejpárna csücske: olyan ez a becsípett csücsök, mint valami szemrehányás, hogy fia utolsó ágyát (ah, mindössze huszonnégy éves) rosszul vetették meg; ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megigazítsa a párnát a feje alatt. Aztán ott fekszik a koporsó a templomban, valósággal elborítják a koszorúk. A nagymamát nemrég szélütés érte, ujjával kell felemelnie a szemhéját, hogy lásson. Megnézi a koporsót, szemügyre veszi a koszorúkat; az egyiken szalag, Martinov nevével; „kidobni”, rendelkezik. Az öreg szem, amely fölött ott a béna szemhéjat tartó ujj, hűségesen vigyázza a huszonhat éves Lermontov utolsó útját.

18 Jaromil (ah, még húszéves sincsen) a szobájában fekszik Magas láza van. Az orvos tüdőgyulladást állapít meg. A falon áthallatszik az albérlők hangos veszekedése, és két szoba, amelyben az özvegy fiával lakik, olyan, mint egy csendes sziget a zaj tengerében. De a költő anyja nem is hallja a szomszéd szobából átszüremlő ricsajt. Csak az orvosságokon, a forró teán és a hideg borogatáson jár az esze. Már Jaromil kiskorában is hosszú-hosszú napokig ült az ágya szélén, hogy forró, kipirult testét visszahozza a holtak birodalmából. Most ugyanazzal a szenvedéllyel, ugyanolyan hosszan és hűségesen fog strázsálni mellette.

Jaromil alszik, álmában félrebeszél, fölébred, megint félrebeszél, testét a láz lángnyelve nyaldossa körül. Tehát mégiscsak a tűz? Végül mégiscsak izzás és ragyogás lesz belőle?

19 A költő anyja előtt egy ismeretlen férfi áll, s Jaromillal szeretne beszélni. Az anya elutasítja. A férfi megemlíti a vörös hajú lány nevét. – Az ön fia följelentette a bátyját. Most mindketten letartóztatásban vannak. Beszélnem kell vele. A költő anyjának a szobájában állnak egymással szemben, ám az anya számára ez a szoba csak előtér a fia szobájához; úgy őrködik itt, mint az arkangyal a paradicsom kapujában. A vendég nyers hangon beszél vele, s ez haragra lobbantja az anyát. Kitárja a fiú szobájának az ajtaját: – Tessék, akkor beszéljen vele. Mikor a férfi megpillantotta a lázálomban félrebeszéld lm kipirult arcát, az anya halk, de határozott hangon kijelentette: – Fogalmam sincs, miről beszél, de biztosíthatom, hogy a fiam tudja, mit csinál. Mindent, amit tesz a magunk érdekében teszi. Amint kimondta ezeket a fiától oly gyakran hallott szavakat, amelyek azonban mind ez ideig idegenül csengtek fülének, egyszerre csak érezte, miként tölti el a végtelen erő érzése; jobban összeforrott most a fiával, mint bármikor annak előtte; egy lélek, egy szellem voltak ők most ketten: egy azonos, egynemű anyagból szőtt világmindenséget alkotott most anya és fia.

20 Xave egy aktatáskát tartott a kezében, amiben a természetrajzkönyve és a csehfüzete lapult. – Hová mész? Xave elmosolyodott, és az ablak felé mutatott. Az ablak nyitva volt, nap tűzött be rajta, s a távolból hallatszottak a kalandokkal teli város zajai. – Azt ígérted, hogy magaddal viszel... – Az már régen volt – mondotta Xave. – Szóval cserben akarsz hagyni? – Igen. Cserbenhagylak. Jaromil nem kapott levegőt. Csak azt érezte, hogy milyen határtalanul gyűlöli Xavet. Nem is olyan régen még azt hitte, hogy Xave meg ő egy és ugyanaz a személy két különböző alakban, de most már érti, hogy Xave valaki egészen más, és hogy ez a valaki az ő esküdt ellensége! És Xave fölé hajolt, megsimogatta az arcát: – Milyen szép lány vagy te, milyen szép... – Miért beszélsz úgy hozzám, mint valami nőhöz! Megőrültél? – rivallt rá Jaromil. Ám Xave nem hagyta, hogy félbeszakítsák: – Szép lány vagy, de el kell hogy

hagyjalak. Azzal sarkon fordult, és a nyitott ablakhoz ment. – Nem vagyok nő! De hát én nem vagyok nő! – kiabálta utána Jaromil.

21 Egy kis időre enyhült a láz, és Jaromil körülnézett; a falak üresek; a tiszti egyenruhás férfi bekeretezett fényképe eltűnt. – Hová lett a papa? – A papa nincs itt – mondta gyöngéden az anya. – Hogyhogy, ki vette le? – Én, kedvesem. Nem akarom, hogy azt nézd. Nem akarom, hogy valaki harmadik közénk álljon. Most már nincs értelme, hogy hazudjunk egymásnak. Meg kell tudnod. Apád sosem akarta, hogy megszülessél. Sosem akarta, hogy élj. Arra akart kényszeríteni, hogy ne szüljelek meg. Jaromil immár teljesen kimerült a láztól, ereje sem kérdezni, sem ellentmondani. – Én szép kisfiam – szól az anya, cs.1 h.mi Jaromil rádöbben, hogy a nő, aki most lm, – > 1 dig szerette őt, sosem siklott ki a keze közül, kom féltenie, sosem kellett féltékenykednie rá. – Én nem vagyok szép, anyuka. Te fiatalnak látszol. A költő anyja hallja, mit mond a fia, i boldoftái legszívesebben elsírná magát: – Tényleg úgy látod, hogy szép vagyok? Rám hasonlítasz. Sosem szeretted hallani, hogy hasonlítasz. De hát hasonlítasz, s én boldog vagyok, hogy ez így van. És simogatta, csókolgatta a fiú sárga, pihefinomságú haját. – Neked angyalhajad van, kedveském. Jaromil érzi, mennyire fáradt. Már nem volna ereje wiln mi más nő után indulni, mind oly távol vannak, I •> ROMÉ juk vezető út végtelenül hosszú: – Nekem tulajdonképpen sosem tetszett egy nő se igazán – mondja –, csak te, anyuka. Te vagy mind közül a legszebb. A költő anyja sír, és csókolgatja a fiút. – Emlékszel a fürdővárosra? – Igen, anyuka, téged szeretlek a legjobban iiiiihI kó III A költő anyja a boldogság nagy könnycseppim ki’ic./iul látja a világot; minden nedvesen szétkenődik konllotte n tárgyak kiszabadultak a formák bilincséből, i láncolnak vigadnak: – Tényleg, kedvesem? – Igen – mondja Jaromil, anyja kezét forró tenyerében szorongatja, és fáradt, mérhetetlenül fáradt.

22 Egyre vastagabb agyagréteg borítja Wolker koporsóját. Wolker asszony már hazafelé tart a temetőből. Rimbaud sírját már kőlap fedi, de édesanyja, mint tudjuk, fölnyittatta a charleville-i családi sírboltot. Látják azt a rideg fekete ruhás hölgyet? Körültekint a nyirkos, sötét térben, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a koporsó

lezárva fekszik-e helyén. Igen, minden rendben. Arthur fekszik, nem menekülhet. Arthur immár soha többé nem szökik el. Minden rendben. Szóval mégiscsak víz? Semmi tűz? Kinyitotta szemét, és egy gyöngéden csapott állú, lágy sárga hajtól övezett arcot látott maga fölé hajolni. Az az arc oly közel volt hozzá, hogy úgy érezte, mintha egy forrás fölött feküdne, mintha saját képmását látná a vízben. Nem, semmi tűz. Vízbe fullad. És nézte arcát a víztükörben. Aztán egyszerre csak nagy-nagy rémületet pillantott meg azon az arcon. És ez volt az utolsó, amit látott.

Íródott Csehországban, 1970-ben

JEGYZETEK [1] Jaromil annyit tesz, hogy „a tavasznak kedves”. [2] Néhány szónál nem tudtam rekonstruálni a helyes karaktereket, így meghagytam változatlan formában. (szs)