Az utolsó órákban.. D R. S T U D I N K A L Á S Z L Ó

A harmadik évezred küszöbén létéit, fennmaradását is veszélyeztető, sors­döntő kérdések elé került a z emberiség. Már-már elragadja, magával sodorja az utolsó évszázad szédületes, soha el n e m képzelt technikai fejlődése, amely hovatovább azzal is fenyegeti , hogy elpusztítja maga körül azt az élőhelyet, környezetet, amelyre minden élőlény, m é g azok iegmagasabbrendűje, a min­denható Homo „sapiens" is múlhatatlanul rá van utalva.

Előbb rövidlátóan kapzsiságból, pillanatnyi gazdasági előnyért pusztította környezetét : erdőket tarolt, mocsarakat csapolt, erózióval, szárazsággal puszta­sággá tette. Megbontot ta a természet egyensúlyát azzal is, h o g y az állatokat a saját önös nézőpontjából „hasznos" és „ká ros" csoportokba osztotta, nyakló nél ­kül iparkodván szaporítani amazokat, míg pusztítani emezeket. Egyes állat­fajok, mint a bölény, a tengeri vidra, a nagykócsag már-már kipusztultak, má­sok állati ellenségeik híján gyakran elemi csapásokká váltak.

Ezek ellen most már a vegyészet tudósai vonultak hadba. Kifejlesztették a kontaktmérgeket a kár tevők pusztítására. De mi történt? A kár tevők elpusztí­tásának velejárójaként még jobban felborult a természet egyensúlya, pusztul­tak a méregtől nemcsak a mérgezett rovarokat fogyasztó állatok, hanem a mérgezett vizekben a halak, természetes táplálékuk híjáin a rovarokból élő f a ­j o k ; felgyülemlett a méreg a növényekben , az azokból táplálkozó állatokban, de felgyülemlett a növényeket és állatok húsát fogyasztó emberekben is. Sza­badjára engedték a mérget , de hatását n e m ismerték. Pusztult a z élővilág, n e m ­csak a rovar és a hal, a madár is. A „Silent Spring" — a „Néma Tavasz", a madárdal nélküli emberi környezet előre vetette ijesztő árnyékát. Pusztultak a ragadozómadarak is ; a fehérfejű rétisasnak, az Amerikai Egyesült Ál lamok büszke címermadairának már csak két párja költötte ki tojásait a z óriási o r ­szág területén. A többiek tojásai terméketlenek voltak a méregtől, akárcsak a halászsasok és egyéb ragadozómadarak tojásai. A z állati és emberi szerve­zetbe került méreg különböző betegségeknek, így a ráknak is e lőmozdí tójává, okozójává vált. Nemcsak a környezetét , Bajáit magát is kezdte pusztítani a z ember.

A z ipartelepek szennyvizével a természetes vizeket mérgezi , a gyárak, jár­művek füstjével, égési termékeivel a levegőt , közve tve saját magát is.

Kezd felocsúdni a z emberiség a z ijesztő előjelek láttán. A z „Umwel tschutz" , a környezet véde lme nemcsak divatos szólammá, de a mai e m b e r létének, az egész emberiség fejlődésének és fennmaradásának egyik kulcskérdésévé vált. Ez pedig magában foglalja nemcsak a szorosabb, hagyományos értelemben vet t természetvédelmet, a már-már kipusztulással fenyegetett állatfajok védelmét és újból való elszaporítását, a z elavult „hasznos" és „ká ros" fogalmak eltörlé­sét és az erősen megfogyatkozot t ragadozók védelmét , a civilizáoió térhódítása és é lőhelyük korlátozása által fenyegetett állatvilág fenntartását, — mielőtt még n e m késő, •— a z elegyetlen erdőgazdasági monokultúrák helyett, — ame­lyek .a természet egyensúlyának megbontásához ugyancsak hozzájárulnak, — a z elegyes, természetes erdők létesítését, a természetes környezet szépségének és a természeti emlékeknek, ö reg fáknak, fasoroknak fenntartását, hanem ugyancsak és elsősorban jelenti a levegő és vizek tisztaságának megőrzését , a mérgező anyagok kiküszöbölését és általában a természetadta környezet , a z emberiség élőhelyének legmesszebbmenő megőrzését a technika, a civilizáció meggondolat lan túlkapásai ellen.

Ezeknek a sorsdöntő kérdéseknek a jegyében született a Vadászati Világki­állítás, ezek a vezérlő alapgondolatai az azon résztvevő minden egyes ország bemutatóinak is. Ez a legelső a nagy nemzetközi kiállítások között, amelyeken mindezek a kérdések helyet kapnak, mert a különböző országok az ezekkel összefüggő, számukra legfontosabbakat és azok megoldását dokumentálják. így például az Egyesült Nemzetek Szervezetének Mezőgazdasági Szervezete, a F A O az afrikai állatvilág védelmét, a Szovjetunió óriási természetvédelmi területeit és az egyes állatfajok betelepítését, élőterének kiterjesztését, Nagy-Britannia többek között a vizek tisztaságának megőrzését és a halállomány elszaporí-tását, az afrikai országok az 'emberiség közös magy értékét jelentő páratlan vadál lományuk védelmét, a Német Szövetségi Köztársaság az iparosított or­szágban és tájban a vadál lomány femmtantásámak módjai t hangsúlyozza. Min­den ország bemutatóján pedig végigvonul a természetvédelmet is jelentő, k o r ­szerű és ezért racionális vadgazdálkodás vezérfonala, mimt az emberi kör ­nyezet védelmének, fenntartásának egyik lényeges alkotó eleme, tárgyalva az azzal összefüggő fent vázolt kérdéseket.

Szinte uralja természetesen a mi bemutatóinkat is, különösképpen a magyar vadgazdálkodásét és az erdőgazdaságok egyéni, leginkább szabadtéri kiállí­tásait. Annál is inkább, mert ezeknek egyenesen ez a témájuk: az ember — az erdő — a vad sokrétű kapcsolata, a nagyvárosi acél- és betontornyokban, téglatömlöcökben élők felüdülését, a természethez va ló visszavezetését szolgáló ,,park- és üdülőerdők" szemléltetésétől kezdve az erdei életközösség — a b io -cönózis — az életet, megélhetést nyúj tó erdő elénktárásán keresztül az erdő és vad változatos kölcsönhatásainak ismertetéséig.

És ennél a legutóbbi témánál érdemes e g y kissé elidőznünk. A vadnál, mint a Vadászati Világkiállítás második központi , reflektorfényeinek metszőpont­jába emelt objektumánál.

A vadászat már régóta n e m ősfoglalkozás, nem csupán zsákmányszerzés. Amedd ig ugyanis csak az volt , fogyasztotta, emésztette tárgyát, a vadat, s azt a civilizálódó Európában a múl t század dereka táján már-már a kipusztulás ve ­szélye fenyegette. Ezután a vadászat mellé új foga lom szegődött: a vadgazdál­kodásé. Gyakran azonban ez is öncéllá vált, mert csak saját érdekét látta, a vadál lomány minél nagyobb mértékű elszaporítását, f igyelmen k ívül hagyván az erdő, az életközösség érdekeit és a közöttük fennálló egészséges, természetes kölcsönhatásokat.

Mint mindig és mindenütt, az akció itt is reakciót szült — létrejött az ellen­irányzat, az a szemlélet, amely az eszményi erdőben monokultúrát, vad nélküli „fagyárat" látott.

De mindkét fél engedékeny, kiegyezéses kompromisszumára van szükség az életben mindig, ha a különböző érdekek erősen ütköznek. Élni és élni hagyni — az engedékenység érvényesülését jelenti minden részről annak érdekében, h o g y a közös mű életképes lehessen. „ V a g y erdő — vagy v a d ? " — ennek a kérdésnek az abszurditását maga a természet bizonyítja és ezt ma már vakság­gal megvert emberen kívül senki sem teszi fel. Mindkettő elválaszthatatlanul összetartozik.

Ezen az állásponton is áll a korszerű erdőgazdálkodás, de ezem alapul a m o ­dern vadgazdálkodási felfogás is. És ez érvényesül mindvégig magyar bemu­tatóinkban is, amelyek hivatottak nemcsak a hazad, hanem a világ szak- és köz ­vé leménye elé is tárni erdészeti és vadgazdálkodási hivatalos irányító szerveink álláspontját, szaksajtóink állásfoglalását — végül , de nem utolsósorban ezek

gyakorlati megvalósítását is —• amelyek együttesen a magyar erdészeti és va­dászati kultúra összhangját jelentik.

Kifejezik, h o g y az erdő n e m lehet vad nélkül — a közösség érdekében sem. de rámutatnak arra is, h o g y a vad öncélú, túlzott mértékű elszaporítása is ká ­ros. Helyrehozhatatlan károkat okoz ez is az erdő életközösségében, mer t m e g ­bontja az egyensúlyt , amelyre pedig törekedni kell, úgy, ahogy azt a természet maga példázza.

Nincs már olyan erdőgazda, aki n e m akar az e rdőben vadat látni. A z erdő ma már n e m az erdész kizárólagos tulajdona, hanem éppenúgy a nála felüdü­lést kereső közösségé, mint a benne élni k ívánó vadé . Meg kell találni a k o m ­promisszumot, a termelés rentabilitása mellett kedvező élőhelyet kel l kialakí­tani a vad számára is. Legyen az erdőben a vad számára táplálkozási lehető­ség, dús oserjeszint, vadgyümölcs, , téli ínség idején dönthető „kérgezőfa" , .ma­radjon számára , ,vadbúvó sűrű", ahol nyugton , biztonságban lehet és borját, gidáját a világra hozhatja, de az erdészeti munkák is úgy történjenek, h o g y a vad nyugalmát a legmesszebbmenőén biztosítsák. Mindezzel előzhetjük meg leginkább a vad kártételét, elsősorban a hántást, a vad „kultúrbetegségét". A természetest m é g leginkább megközel í tő körü lmények között , a Keleti Kárpátok erdőségeiben nincs a hántási kárra panasz. Anná l inkább van azon­ban az elegyetlen á l lományokból álló „kul túrerdőkben", ahol a vad sem ele­gendő természetes élelmet, sem nyugodt beállóhelyet nem talál. Ennek híján a gyérített f iatalosokba szorul, ott naphosszat eláll és — főleg unalmában — hánt. Mert a hántás legalábbis annyira a kedvezőt len élőhelyi körü lmények között felvett rossz szokása a vadnak, mint táplálkozási szükségleteinek kielé­gítése.

D e nem lehet ma már a vadgazdának sem az a szemlélete, h o g y az erdőnek elsősorban minél nagyobb számú vadnak kell élőhelyül szolgálnia. Neki is ké ­szen kell lennie a kompromisszumra, márcsak a vad érdekében is. Neki sem lehet célja a sok, a túlzott mennyiségű vad, hiszen egészséges, erőteljes, tehát erős agancsot fejlesztő vadá l lomány tartása a feladata. E kettő pedig n e m fér össze! Ha az ökológiai szempontból optimális eltartóképességen felüli m e n y -nyiségű vadat szorít be az erdőbe, h o g y a gazdaságossági szempontból tartható reális ál lománysűrűségről ne is beszéljünk — az menthetetlenül elcsenevésze-dik. Erre már láttunk sok példát a múltban, de sajnos kezdünk látni napjaink­ban is. Engednie kell a vadgazdának, de éppen úgy a vadásznak is az e rdő-vad összhangjának kedvező, mindkét felet kielégítő létrehozása érdekében. A va ­dász se szorítsa rá a vadgazdát — e két foga lom elkülönítése n e m szószerint értendő — h o g y minden józan vadökológia i és erdőgazdálkodási szempont m e l ­lőzésével olyan nagyszámú vadál lományt tartson, amely kielégíti ugyan a v a ­dász maximál is vadászati igényeit — bár egyre inkább a vad minőségének a rovására — , de felborítja az összhangot az erdő és a vad közöt t !

A z egyoldalú szemléletek felszámolására, a józan mérsékletre van szükség minden részről. A vadgazdáéról is, nemcsak elméletben, hanem a gyakor la t ­ban is. Csülkösvadál lományunk az u tóbbi években szinte rohamosan szaporo­dik. Évtizedeken át fél tve kíméltük, őriztük, h o g y helyrehozhassuk a háború óriási pusztításait. Ez maradéktalanul sikerült: a v a d é lőhelye kiterjedt, táp-lálékbázisa ugrásszerűen javult , az állománysűrűség ideális vol t , optimális ö k o ­lógiai körü lmények közö t t soha n e m is képzel t minőségű és számú kapitális agancsot növesztett . A legutóbbi években azonban már fordulóponthoz ju tot ­tunk. A z é lőhelyek terjedése megállt , a vadnak, különösen a mezőgazdasági ta­karmánybázisa, a racionáltabb termelés következtében szűkült, az á l lománysű-

rűség viszont növekedik. Mégpedig ugrásszerűen, ha az évi szaporulatnak meg­felelő mennyiséget sem lőjük ki . Az t majd a jövő évtized eredményei fogják csak megmondani , hogy a jelenlegi állománysűrűség és életfeltételek, táplálko­zási lehetőségek mellett világra jött és felnevelődött bikák és bakók majdan már csak milyen minőségű agancs növesztésére lesznek képesek.

Ez az érem egyik oldala. A másik a vadkár, amely az erdő-vad egyensúlyá­nak összhangját készül felborítani. A k k o r pedig az erdő győz , mert az a ter­mészet rendje is, nemcsak a gazdaságosságé. Mert az erdő adja a vadnak is az életet és azt tudnia kell a vadásznak és aszerint is kell cselekednie. Addig , amíg nem késő!

Ez a mélyebb értelme, mondanivalója a Kiállításnak, különösképpen a mi bemutatóinknak: vad nélkül nincs Természet, de Természet nélkül nincs Élet sem!

Új korszak az erdőgazdálkodásban D R . K E R E S Z T E S I B í L A

A z erdő- és fagazdasági prognózisok az évezred végére világszerte, de nálunk is a faszüfcséglet megkétszereződésével számolnak. Ugyanakkor ugrásszerű szükségletnövekedés tapasztalható az erdő, mint az emberi környezet termé­szetszerű állapotban leginkább megmaradt része iránt. A z urbanizált társada­lomnak az -erdővel szembeni igényei az erdőgazdálkodás történetében új ko r ­szakot nyitottak, s ez feltartóztathatatlanul tör előre. Ez idő szerint a jóléti er­dőgazdálkodást tekinthetjük korszerűnek, amely a legnagyobb mennyiségű, leg­j o b b minőségű fa és egyéb, erdei termék tartamos és gazdaságos termelése mel­lett következetesen számol az erdő közjóléti és esztétikai hatásaival, az erdőt nem csupán faanyagforrásnak, hanem az ember természetes életkörnyezete egyik legfontosabb részének tekinti, s eszerint óvja, neveli és hasznosítja az egész társadalom érdekében. *

Szokás a korszerű erdőgazdálkodást környezetalakító erdőgazdálkodásnak is nevezni, aláhúzva ezzel az erdőgazdálkodás kiemelkedő szerepét az egészséges, harmonikus, szép életkörnyezet fenntartásában és kialakításában, a talaj, a víz, a levegő tisztaságának megőrzésében. A z utolsó 50 évben az ipar robbanásszerű fejlődése az erőgépek óriási tömegét, a vegyianyagok hatalmas mennyiségét ál­lította a civilizáció szolgálatába. A technikai fejlődés kihatásai ebben az 50 év ­ben nagyobb arányúak voltak, mint az emberiség egész megelőző történetében. Ebben az időszakban az ember a bioszférát — földünk felületének vékony bur­kát, ahol a földi élet folyik — a földfelszín sűrűn lakott helyein megzavarta és aggasztóan elszennyezte. Ezek a változások a bioszféra funkcionális egységei közül eddig viszonylag a legkevésbé érintették az erdei ökoszisztémákat, az erdő­területeket.

A jóléti erdőgazdálkodás lényege az erdő többcélú hasznosítása. A z U S A nem­zeti erdeiben már több mint félévszázada így gazdálkodnak. A többcélú hasz­nosítást az jellemzi, hogy az erdőgazdaságpoliitifcai és erdészeti gazdasági kér­déseket „a legtöbb ember legnagyobb javának tartamos biztosítása" szempont­jából döntik el. A nemzeti erdőkben ennek megfelelően a gazdálkodás 5 féle