BAKA ISTVÁN

DÖBLING

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985

2

TARTALOM

ISTEN FŰSZÁLA

Dalok harmincévesen (1978)A Nagy Vadász (1979)Pohárköszöntő (1979)Éjszaka (1979)Téli reggel (1976)A századvég költőihez (1980)Zrínyi (1980)Isten fűszála (1980)

MEFISZTÓ-KERINGŐ

Trauermarsch (1977)A tükör széttört (1980)Ady Endre vonatán (1980)Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban (1980)Mefisztó-keringő (1982)

HALOTTAK NAPJA

Alkony (1980)Akkor is ott is (1981)Circus maximus (1981)To be or not to be (1982)Szürkület (1982)De profundis (1982)Circumdederunt (1982)Halottak napja (1982)

DÖBLING

Döbling (1983)

3

ISTEN FŰSZÁLA

Dalok harmincévesen

I

A nyirkos égen fellegek:penészes, süppedt szalmazsákok,dér hull belőlük: fénytörek, –beh sivár, Uram, a lakásod!

Itt varjakkal gombolt, fehérköd-ingben vár reád a rét,domb térdel, nyújt feléd esengveimára kulcsolt jegenyét.

Hiába kérlelünk, Uram, –világod ily hamar meguntad?Ajtódra, látom, most akasztoda biztosítólánc-Tejútat.

II

Csillagok, csillagok, Mennyországkőkerítésén üvegcserepek,elvérzik rajtatok a zsoltár,Isten elébe nem mehet.

Bordáimat ki lajtorjának hittemmennyekbe, most magamba visszahullvanézem, hogy könyököl ki Istena holdra, mint homályló kocsmapultra.

Tenger és ég ablaktáblái közöttvergődő légy volt énekem,végtelenből csak a határtalanba, –szavaim nem szabadulhatnak sosem.

A Nagy Vadász

Poharát duhajul az égtükrébe vágta, és lőn éjszaka,csak tükörcserép-csillagok, csak atelihold csorbult szélű pohara

4

világít, ám ha gally reccsen, ha avadvizeket zápor hugyozza, Őjár-kél közöttünk, és szemeibőlólomsörét pislog s mi kushadunk.

Mert tekintetétől a nyúlprémfelbukfencezik kabátostul, és a gyertyaláng,mint asszony a kéjben, felszítva rángfenséges horkantásai szelében.

Mert állunk mindenütt a négyégtáj célkeresztjén, hiábalengünk ki jobbra-balra, telibe találjaaz utolsó szavunkat is.

Jár-kél köztünk a Nagy Vadász, az égtükörromja alatt, s iszákjából a megsörétezetthajnalok vére a földre csepeg,s éjszakává visszafeketedik.

Pohárköszöntő

A poharakban bealkonyodika vörösbor elkorhadtak a fénymestergerendái hamarosanfejünkre szakad a sötétséga föld már síkos testtel a viharkezében vergődik s mint kés alólkipergett pikkelyek csillognak a tavakvillámok krétavonásaivalfelíratik a palaszürke égreegy láthatatlan kéz ítéleteEMELJÜK HÁT POHARAINKATmert többé nem fűzzük a prímásvonójába a térkép lapjaitbankó helyett s malacformájú felhőkszájukban hold-citrommal nem lebegnektöbbé az alkonyatban mert mi lettünka tavak melyekből a hajnaltkimerték s mi vagyunk az Istenhóbefútta lábnyomaia mi vérünk alkonyodik a borbanIGYUNK HÁT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR

5

Éjszaka

A holdon mint egy léken átelfolyt a fény boras dohszag maradt utána ésa hordó-éjszaka

s valami furcsa percegésa mennybolt dongái mögötttalán egy patkány rágicsáltalán Isten zörög

vagy talán egy patkány az Istende mindegy is hiszenmindegy kihez imádkozunkegy hordó mélyiben

s hová jutnánk a korhadódongákon túl ki tudjaa Mennybe-e vagy egy sötétés nyirkos pincezugba

Téli reggel

Behavazott táj abroszána hajnal vörösborpecsét.Elmúlt a mámor, poharamföldhöz csapom – szilánkja jég.

A századvég költőihez

A húsként pirosló alkonyatotellepték csillag-kukacok, – hiábavágjuk a holdfényt hagymakarikákra:nem nyomja el a rothadásszagot.

Zrínyi

Az alkony feltépett hasábólkifordult felhők lóbelek a láthatárongyűrűznek véresen miért is látommindenben ütközet nyomátén kinek könyvtárszobám lett a világs nem ütközöm csak erdei vadakkals zörög a sok pergamensárga nappal

6

lapozhatom unottan ez maradts egy öregedő asszony szoknyasuhogásaahogy esténként teremről teremre járvakioltja a fáklyákat mintha aszférák fekete ruhás angyalaoltogatná a csillagokatés költhetem megint a verseketde engem már a vers nem költ meg újras túl könnyű volt rímekből rakni váratkövetlek hát a sűrűségbe bújvasoká rejtőztél tőlem Istenemmost végre szemtől szemben állsz velemFELISMEREM VADKANPOFÁDAT

Isten fűszála

József Attila emlékénekNézem, ahogy a nyári alkonyatpiros tehénnyelve elnyalja afény sótömbjét, és lassan rám tapadcserepes ajkakkal az éjszaka.

Micsoda szomjat kell majd oltanoma véremmel! Ostoba, hogy hihettem,hogy én vagyok e világ szomja, – mostlátom már: félhold-szarvat hord az Isten,

s patanyomában összegyűlt esővíza tenger, kérődzése ritmusáraváltakozik a nappal és az éj, s mintvakondtúrásra, lép egy-egy világra.

Nem tudtam én, hogy nyáluszályakéntleng a Tejút... De most mindent megértek.Sötét van, és Isten fűszála, én,ringok puha alsóajkán az éjnek.

7

MEFISZTÓ-KERINGŐ

Trauermarsch

Gustav Mahler emlékénekTratatatam, tratatatam, tratatatam...A messzeségből trombitákréztücsökcirpelése száll,elönti a Birodalomréteit a trombita-csiganyál.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,gyászfátyol-napfogyatkozása hölgyek arcán s rettenet,de gyászölükben izgalom:nyirkosodnak a gyászbugyik,s jönnek a gyászfrakkos urak,éjből a frakk – a csillagokóraláncán fityeg a hold,és gyászos nemiszervük combjukközött lélekharangozik.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Az élen gyászkancán ügeta tábornok, mindkét fülébenvatta – ha villám csattog is,csak annyit hall belőle, minthacsészén ezüstkanál kocogna,plomba a tábornok fogában:sziklába töltött ekrazit,gyászzsebében a pakli kártya,s azt látja, ha álmodozik:a kártyalapok figuráiegymásnak lábbal fektetettvéres katonatetemek.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,huszárok mentéjén a sújtáskanyarog, mint drótakadályok,vonulnak a sötét mezőn,cselédszoba-Birodalomban,a szénaboglyák – kiscselédekbefülledt dunyhái – között.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Trombita harsan – réztücsök,közeledik a gyászmenet,rulettgolyó-hold körbefutjaaz eget, csillagzsetonok

8

gyűlnek az Isten asztalára,a gyászhintó lassúdan úszik,bakján a Sarkcsillag a lámpa,vonul a gyász-Göncölszekér,a tavak ablakát betörvevízmélyig gomolyog az éj.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,a réztücsökciripelésbennyikorognak gyászkerekek,s mint körfűrész, forog a hold,csillagon – görcsön – felsikolt,hasad a deszka-éj, az ében,szekercecsattogás – ki építravatalt vagy vesztőhelyet?Trombita-csiganyálas rétek,közeledik a gyászmenet,gyászkancáján üget az élena tábornok, a hölgyek arcángyászfátyol-napfogyatkozás,huszárok mentéjén a sújtásszögesdrót, zúzmara-lepett,trombita harsan – réztücsök,gyászarkangyal suhog az éjben,lebeg a gyászolók fölött,óceánjáró-nyelv ütődikfogsora jéghegyeibe,állnak cselédlány-dunyha boglyáktrombita-csiganyálezüstben,rulettgolyó-hold fut az égen,csillagzsetonok halmaitsöpri maga elé az Isten,és réztücsökciripelésben– bakján a Sarkcsillag a lámpa –úszik a gyász-Göncölszekér.A tavak ablakát betörve,mint szétdurrant pezsgőspalack,vízmélyig gomolyog az éj.

A tükör széttört

A tükör széttört, cserepeibőla látvány összerakható még,de nem forr vissza mennybolthoz a föld,s éjszaka nélkül száll le a sötétség.

A látvány széttört, cserepeibőla tükör összerakható még,de helyet cserél mennybolt és a föld,

9

s a nappalba átfolyik a sötétség,árnyam fekszik az ágyba asszonyomhoz,s aki a tű fokán átpréselődik,az a pokolba jut.

A tükör széttört, cserepeibőla látvány térképe kirakható még,hol mindennek határa van, de ahatárok között összezagyvalódiktűpárna s Szent Sebestyén mellkasa,a harangok s az ágyúk bronza, éstrombitaszínű sörrel indulókathörpintünk ki a kocsmákban, s a hóaz álcázóköpennyel felcserélhető.

A tükör széttört, és széttört a látvány,s ki megpróbálja összerakni, össze-zagyvál tükör- és látványcserepet,a nappalok sötétséggel leöntve,s az asszonyok árnyunktól terhesek,a harangok kongásából kiöntika messzehordó ágyúk robaját,és álcázóköpenyben minden évszak,s csizmát kell húzni újra – a világcserepein ne járkáljunk mezítláb,s menetelünk sörszagú indulókra,a tű fokán lángnyelvek csapnak át.

Ady Endre vonatán

Hová robog ez a vonat ki tudjaaz alkony fellegei mint asszonyi ölpiros redői szétnyílnak magábafogad az éj és robogunk tovább kitudja hogy hová milyen éjszakábamicsoda anyaméh micsoda városmicsoda óceán magzatvizemicsoda ringás vérpiros homály várki tudja istenem ki tudjacsak robogunk tovább a semmibe

Hová robog ez a vonat ki tudjafekete szűz égő vörös szemekkelfekete csapzott hajzata vonódikutána sátán vasszüze hová futki tudja talán csak a sínekde ki tudhatja hogy a sínek ishol csavarodnak föl a semmibealudni kellene igen aludnitalán ha elszívnék egy cigarettát

10

egy korty ital talán segítenetán elaludnék ha egy asszony árnyaa fülke függönyén átkéklenede az is lehet rajtam kívül már avonaton nem utazik senki se

Hová robog ez a vonat ki tudjaaz állomások régen elmaradtakmegfulladok de zárva minden ablakrobogunk a földsűrű éjszakábaa záporba holtak zilált hajábaszikra száll vagy széttúrt csontok szilánkjaki tudja istenem ki tudjas ki tudja hogy kik ülnek itt velemmint röntgenképen áttetszik az arcukhol szálltak fel s mért nem szól senki semcsak mosolyognak s áttetsző kezükbenfojtó illatú súlyos koszorúkki tudja hogy a vonat hova futmeddig fúródik a párnás sötétbemint rozsdás szög a Krisztus tenyerébetalán aludni kellene igennem tarthat már nagyon soká az úthamarosan megérkezem

Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban

A gyertyaláng – rózsálló asszonyöl –ellobban a sötétség összezárulócombjai között. A levetett reverenda,mint kidőlt tintatartó, éjszakávalszennyezi be a szobát. Némán fénylikIsten díszkardja: a Tejút. Most kellenemeghallanom a szférák zenéjét, de amennybe, mint ősszel felázott talajbaa krumpli, belerohadtak az angyalok.

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.S horizontja, e csókra csücsörítőszáj, nagyokat cuppant álmában, ésnyálát csurgatja: Légy hálás, hogy amiénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiákaranysújtása megfakult molyettedíszmagyarodon, én szegény hazám.Bemuzsikáltalak az EurópaGrand Hotelbe, s nem vettem észre, hogyneked a konyhán terítettek. Most mármindegy. Aludj hát, és csak álmodd

11

viszontcsókját az égnek. Énföl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva,mint koporsó, a zongora. A gyertyamegunt kísértését kioltva, némánnézek a fenn rozsdásodó Tejútra,s a térre, hol a halaskofák standjainpikkelyek csillagképei ragyognak –halbűzös, fejtetőre állítottMindenség, amelyben az angyalokbólkeményítőt főznek vagy krumpliszeszt, ésa kokárda a lőlap közepe.

Mefisztó-keringő

És most a Sátán hegedűjea brácsát nagybőgőt leintis a nyálzó klarinétvisításta párok döbbenten megállnakde nem bír tiltakozni senkimert ólomsúlya lett a tüllneks a hölgyek izzadt szirmaimint párzás közben megfagyottcsigák tapadnak össze ésbelőlük mégis oly bizsergésfut szét a dermedett tagokbahogy koszorúvá borzolódika hajzatuk s a férfitestekdrótvégen lógó bábuiszikrák kék záporába vesznek

S rákezd a Sátán hegedűjevégigcsusszan a húrokona vonó és kettérepedneka tükrök ablakok s a serlega kézből szétszilánkozikbor fröccsen és brokát hasadfüggöny hullámlik mintha űriszél fújna arkangyalhajata táncosok riadtan állnakde egyszercsak középre lebbenaz első pár s a szerteáradtzenére lassan körberingés mint akik e jelre vártakfelbolydult izgatott seregbenforogni kezd a többi mind

12

S húzza a Sátán hegedűjeliheg a nagybőgő a brácsaa klarinét lohol nyomábaremeg a bálterem remegs vonagló kékes ajkaitszéjjelnyitja a temetőodvas fogai sírkövekvacogva villannak előörvénylik részegen a valcermíg a föld megundorodikés gyomortartalmát kihányjacsontváz-szerpentin koponya-konfetti esőzik a bálraés örvénylik aranyfog rendjela holtak fölkavart pora

S vonít a Sátán hegedűjenyüszít a brácsa felsikolta klarinét hörög a bőgőélők között kering a holtA. nagykövetné s B. a császárébenfa mellett rőt virágszála parketten száguldozikC. államelnök görbelábúnejét forgatva Noszferátumily szép nyak elábrándoziks mint hattyúdöggel a kanálisfagylaltszinű ruhákkal márisfelhabzik forr a bálterems bár túlcsordul megállni nemengedi a szilaj keringő

S húzza a Sátán hegedűjehúzza de egyszercsak leintia nyálzó klarinétvisításta brácsát nagybőgőt megállnaka párok már nem járja senkis míg izzadt tagjaik kihűlneks csak lihegésük hallania Sátán meghajol kopottfrakkját végigsimítja éseltűnik s ekkor új bizsergésfut szét az elzsibbadt karokbaroggyant lábakba folytatódika bál s a nő- és férfitestekdrótvégen rángó bábuiúj táncok mámorába vesznek

13

HALOTTAK NAPJA

Alkony

A rókabundás alkonyatmost lendül át az égi partra,s csillag-sövényen fennakadbozontos, rozsdaszínű farka.

Kitépi és tovább szalad,nyomára forró vért csöpögtet,és mint pityergő vadnyulat,kiejti szájából a Földet.

Akkor is ott is

A felhők szürke rabnőruhájábansápadtan és félénken lépegetsza lágerudvar-réten át a fényszögesdrótjai közt kelettől nyugatigzápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-liláskikericsét meggyalázhatják bármikoréjjel a fennsík priccsén forgolódsz a holdreflektora végigpásztáz aludni nem hágygondolsz-e rám ilyenkor aki egykoronvillám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omlósörényedben fürdettem arcomatgondolsz-e még vagy csak a holnapiholnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszítotterdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészenaz alkonyatokban de én a ködök krematórium-füstjében is érezni fogom tested illatáts akkor is ott is a te nevedet mondogatom majdmikor egy tiszt unott kézmozdulattaleldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

Circus maximus

Még kifeszül fölénk a mennyboltfelhőkkel foltozott, kék sátora,beissza még a vért a megsötétültporond lucskos fűrészpora,

14

a nézőtér is tapsol, bár a ponyvátmorogva rázzák az űri szelek,s a lyukakon átvillámlik a Semmi,az előadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadozik a vászon,elpattannak a fény kötelei,oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk,rettegéssel és reménnyel teli,

bár előttünk csak Isten és a Sátánmegunt bohóctréfái zajlanak,s mi hahotázunk gyáván, míg a mennyboltrossz sátora fejünkre nem szakad.

To be or not to be

Jó volna hogyha volna valakiisten vagy asszony akiben hihetnékvagy legalább ha volna valamide rajtam kívül nincsen semmi sem

s én is csak addig vagyok míg e versmegírja azt aki e verset írjae vers tehát nemlétemmel pörölkedvéért úgy kell tennem mintha volnék

nem könnyű persze ám az isten isúgy tett soká kedvünkért mintha volnamíg be nem zártak mindenféle ólba(ugyan kérdhetnéd hogy miféle ólbas ki kicsodát ha nincs se ól se mi)

jó volna hogyha volna valakis van is tán mert ha a van kételyünknektárgya lehet a nincs miért ne lenne(csak hát ez engem csöppet sem vigasztal)

Szürkület

A menny kilép medréből, szennyes árjánfelhők – felpuffadt angyaltetemek –sodródnak és keringenek,a süllyedő nap örvényébe bukva.

Álarcot vált a város, most a bennekiterjedt űrt a villanyfény befutja,s mint egy töklámpás, bárgyún és siváranpislog a végtelenbe.

15

De profundis

Kényszerzubbony volt már az anyaméh iss járkálok bár látszólag szabadona Mindenség csak túlméretezettbolondokházi kórterem tudom

döngettem hát a falakat hiábaa mélységből kiálték ám az Istencsak a lélek légszomja és e szomjons más kórtermeken kívül semmi sincsen

átkopogok s ha néha jő erőtlenmorzén a válasz meg sem érthetemember vagy angyal küldi-e s fogolytársvagy láthatatlan rabtartóm üzen

ó nappalok fehér kendői számatki tömte be tivéletek nehogykiüvöltsem hogy már a semmi sincsens még ez a semmi is fogy egyre fogy

Circumdederunt

H. G. emlékénekA szürkület patkánya már előbújtéles fogakkal feltöri a Napdióhéját s farkával félresöpria szalmaszál-sugarakat

mint ruhásszekrénynek az éjnekszétnyílnak ajtószárnyaivállfán lóg Isten sok megunt palástjas a Megváltó vérbűzös rongyai

e világ-pincében ahol körülkerítnekIsten-szemét és Sátán-limlomokmióta várom már ki szabadít megés rémlik olykor ott fönn láb dobog

álmomban mintha elhagyott lakásomlátnám bár nincsen semmi más tudompatkányok árnyak s néha egy homályosfénycsík a felhő-pókhálós falon

16

Halottak napja

Egy kisfiú siet a parkon át,az esti szélben hintalánc vacog,zörög a megfakult viharkabát,az égen borbélytányér-hold inog.

Az emlékmű talapzatán, akárangyalszárnyakból hullatott pihék,mécsek remegnek, szürke és sivára kő, a park, s páncélozott az ég.

Mint oszlopról lehorgadó plakát,nyirkos, csirizszagú a félelem,s megyek, megyek az őszi parkon át,zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.

17

DÖBLING

Döbling

Ilia Mihálynak

„'S nem különben, mint a' kiégő üstököscsillagiszonyu forgásában se határt se utat nem tart,de mint átok a' végtelen üregben maga magátemészti 's napsystemákat rendít meg, ugy bolyongczél 's törvény nélkül a hazátlan, hiv jobbágyokatcsábit el, megelégedett polgárba nyugtalanbizalmatlanságot önt 's végre maga kétségbe esvén,nem ritkán önkezivel végzi örömtelen éltét." (Széchenyi István: Hitel)

„Vannak, akik azt mondják: az ember ebbenaz életben sohasem tudhatja, vajon halála utánelkárhozik-e, vagy sem, én sem tudhatok tehátsemmit előre. Ezeknek azonban ezt válaszolom:megnyílt előttem az ég, és az Orion csillagképébenugyanolyan világosan olvashattam, mint a sajátlelkiismeretemben, hogy én itt a földönmeztelenül, a végső kétségbeesésben, a sajátszennyemben fogok elrothadni és tönkremenni,hogy a másvilágon az örök kínra ébredjek,s ezeket a kínokat nem a kicsiny Föld, hanema csillagok és a világmindenség dimenzióihozmérten fogom szenvedni egyre növekvő mértékben,amihez képest a saját nyelvem kiharapásavalóságos gyönyörnek számítana. Ó, Isten, miért is születtem én, nyomorúságosféreg, miért is emelkedtem ki a semmiből?” (A döblingi önvallomásokból)

I

Éjszaka van magamra hagytak végreaz orvosok az ápolók seholkörülnézhetek Döbling ez vagy Magyarországvagy a Döbling-Magyarország-Pokol

Csend van tán Isten elharapta nyelvétcsillag sem csikordul tengelyénhallgass te is aludj Széchenyi Istvánlegnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én

18

Beh jó hogy el van zárva minden ablakbeh jó hogy itt benn minden óra állmíg így marad nem férkőzhet be hozzáma park ösvényein settenkedő halál

Éjszaka van magamra hagytak végreaz orgyilkosok árulók seholkörülnézhetek Döbling ez vagy Magyarországvagy a Döbling-Magyarország-Pokol

II

Aludj aludj ne ébredj fel sohaa hold ezüstlő ingalapja lassanlengjen csak a részvéttelen magasbantebenned végre minden óra állnem láthatod hol erdőkkel sötétlikmint ágyékszőrzettel a láthatármegnyílt a menny és méhéből kihullotts már éhesen bőg a kisded halálnem hallod mert számodra nincs halálhallgass csak és szorosra zárd a szádatkülönben belső éjed szerteáradés nem lesz többé napja a világnaknyugodj meg Döbling anyaméh s te aSátán magzata el ne hagyd sohacsak ringatózz az alkony vérpiroshomályában megszületned tilosaludj a percek gyertyái kioltvaDöbling vén embriója és bolondjaaludj aludj felébredned tilos

III

Mióta ülök e karszékben nem tudomMagyarország nincs többé már csak bennem élülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóita havasok cukorsüvegét föl ne nyaljáka hajnalok ülök csak mozdulatlanula függönyök elvonva nem hallhatom a závárzatokzörgését ülök csak és ringatózommint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunánbolond-sityakom félrecsapva hetykén ülök és ülöka holdfény hágcsója előtt csak fel kellene állnoms megindulhatnék fölfelé elhagyhatnám örökree világot e poklot ám én szólitomszolgáimat még szorosabbra azt a függönytne lássak semmit ne lássam a semmitmi is lehetne még az ablakon túl

19

Mint a kiégő üstökös mely iszonyúforgásában se határt se utatnem tart de átokként a végtelenűrben maga magát emésztve nap-rendszereket rendít meg úgy bolyongnakcél s törvény nélkül a hazátlanokmost én is így bolygok fényt vérző csillagés iszonyú csóvám forog forog

Mi is lehetne még az ablakon túlne lássak semmit ne lássam a semmitmég szorosabbra azt a függönyt szólitomszolgáimat a világot a poklotelhagyhatnám örökre és megindulhatnék fölfeléa holdfény hágcsóján csak fel kellene állnoms csak ülök és ülök bolond-sityakom félrecsapva hetykéns ringatózom mint egykor rosszul ácsolttutajomon az Al-Dunán s nem hallom a závárzatokzörgését felnyalják a hajnaloka havasok cukorsüvegét elrebbentették folyóimatMagyarország csak bennem él nincs többé nem tudommióta ülök e karszékben iszonyúforgásomban se határt se utatnem tartva magam magamat emésztvecél és törvény nélkül bolyongva mintkiégő csillag Isten eldobottkesztyűjét csóvámat vonszolva avégtelen űrben mozdulatlanulülök csak ülök karszékemben ésszemem lezárva ajkaim lezárva

IV

Egy hosszú-hosszú kátránnyal befestettdeszkakerítés és előtte asikátor ernyedt magatehetetlenporában futkározó kutya

Sovány gacsos lábak fakóvörös szőrernyővázként nyíló-csukódó bordákNápolyban láttalak vagy Debrecenbente loholtál le és föl Magyarország

Mit kutakodtál boldogabb fogakkallerágott Európa-csontokatszaglásztad félszegen az éjszakakátrányával bemázolt Mennyország-falat

De rés sehol de rés akkorka semamin egyetlen csillag fénye át-türemlik szűkölünk csak Európaküszöbeitől elvert kutyák

20

Rohangásztál le-föl míg meg nem untadmindegy Nápolyban-e vagy Debrecenbenaztán elült a fölvert fénytelen porelkullogtál a szürkületben

V

Döbling Döbling éjfélt üt az óraösszeér két villám-mutatójaDöbling Döbling Döbling dől a záporreszket a föld varangy-iszonyátólmegrázkódik holtjait kihányjacsontszilánk-eső zuhog a tájraDöbling Döbling éjfélt üt az óraösszeszikrázik két mutatójabokor-csontparipát regulázvalovagol az erdők őszi vázahadonásznak ördögmancsok ágakangyalhaj-viharba markolásznakDöbling Döbling Döbling dől a záporreszket a föld varangy-iszonyátólpoklok és a mennyek összecsapnakvillám reccsen és kettéhasadnakfelhő-angyalingek angyalborda-xilofont ver a sátáni hordaharangszoknyák alá nyúl a dögnépkitépi a kongás ágyékszőrétDöbling Döbling éjfélt üt az óraösszeforr két villám-mutatójasúlyos kriptafedelét a holdnakfélrehengerítették a holtaks mélyéből sivalkodva kitörnekaz Orion-csillagbeli szörnyekelözönlik a levert vidéketHaynau- és Bach-pofáju rémekDöbling Döbling Döbling dől a záporfüggöny lebben ablakom kitáruls bandái a felbőszült dögöknekrozzant karszékem körül pörögnekorromat fricskázzák és röhögneks óbégatnak te tetted te tettedte aki e népet fölemeltedtenkezeddel sírba is te löktedDöbling Döbling éjfélt üt az óracsótányként bagzik két mutatójas míg összetapadnak büdös kéjbenseregek rohamoznak az éjbenágyú morran és dörög a dobbőrjönnek föld alól és fellegekbőla vetések lángtalppal taposva

21

sercegve ég az Isten-borostaDöbling Döbling Döbling dől a záporcsárdás döng a föld-ég reng a tánctólröpülnek a párok vígan ropjaakasztott emberrel a bitófadübörög a csárdás lángban állnakvillámsújtva a nagycenki hársakDöbling Döbling éjfélt üt az óraelszenesedik két mutatójaDöbling Döbling Döbling dől a zápormegrázkódom varangy-iszonyátólDöbling Döbling megszökött az Istenpisztolyon az ujjam mint kilincsenDöbling Döbling Döbling angyalborda-xilofont ver a sátáni hordaDöbling Döbling köröttem pörögnekHaynau- és Bach-pofáju szörnyekDöbling Döbling Döbling dől a zápordübörög a tánc a deszka lángolDöbling Döbling összekapaszkodvaangyallal az ördög ropja ropjaDöbling Döbling Döbling körbefognaks óbégatnak rémek és a holtakte tetted te tetted és röhögnekfölemelted sírba is te löktedzápor dől a pokol tüze lángol

LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL

VI

Mióta ülök e karszékben nem tudomelmúlt az éj és elszállt a viharvirrasztásommal Isten mit akarazt sem tudom élem vagy álmodomés csigaként tapogatózva lassanmászik már elnyűtt függönyeimena hajnalfény e nyálkás förtelems minden a megszokott elunt alakbanírószerek s a könyvek szétdobálvaaz asztalon a pohár pereméremint tüdőbeteg felköhögött vérevörösbor szárad sarkukig kitárvaaz ablakaim de már nem az éjpoklára nyílnak messze-messze jára zivatar a kísértő halálaz éj elszállt és elmúlt a veszélys nincsen pokol mert nincsen semmi semnem fegyver csörren és nem ló dobognap-zsandár váltja csak hold-silbakotnincsen pokol mert pokolibb a menny

22

Mióta ülök e karszékben nem tudommár elhalványult rég az Orionelszállt az éj elmúlt a zivatarvirrasztásommal Isten mit akarvirrasztásommal Isten mit tehetaludnék már s tudom hogy nem lehetvén embrió Döbling méhébe zárvaki szülhet engem újra e világra

Mint a kiégő üstökös mely iszonyúforgásában se határt se utatnem tart de átokként a végtelenüregben magát emésztve haladkiégő csillag ezt az aluvónaprendszert újra megrendítenédaludj inkább és húnyj ki jeltelenamíg a virradat vörös csuklyás bakóaz égi vérpad grádicsára lép