Benkô JózsefTranssilvania specialis

Benkô József

Transsilvania specialis

Erdély földje és népe

Fordította, bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi

Szabó György

Elsô kötet

Kriterion KönyvkiadóBukarest • Kolozsvár

Megjelent a Magyar Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium

támogatásával

ISBN 973 26 0524 3

Benkô József és Transsilvaniája

1778. május 28-át írtak, amikor nagytiszteletû Benkô Józsefúr, Erdély egyik jeles polihisztora, az erdôvidéki Középajta köz-ségben, amely „Erdély iskolai Kollégiumainak könyvtáraitól tá-vol esik, és ezért a hazai történelem megírására nem elég alkal-mas”, befejezte nagy mûvét, a nyomtatásban 1200 oldalnál is ter-jedelmesebb Transsilvaniát. A címlapon maga a tudós szerzô„elsô vagy általános rész”-nek nevezte könyvét, s ekkor már ké-szen állott a második vagy részletes rész is, nagyjából ugyan-olyan terjedelemben, ez azonban sohasem látott nyomdafestéket,viszont – az utókor nagy szerencséjére – az eredeti kézirat eltû-nése, illetve feltehetôen az 1848-as forradalomhoz fûzôdô nagy-enyedi események során való megsemmisülése elôtt már számosmásolat készült róla. Benkô József ugyanis rendkívül érdekesanyaggal kívánta kiegészíteni a szintén sokrétû, változatos feje-zetekbôl álló elsô részt, amelyre gyakran hivatkozik itt is.

Mûve két irányba mutat: a természetet éppen úgy felöleli,mint a társadalmat, s ezáltal csatlakozik az élenjáró európai álla-mok tudományosságához, mely a XVIII. századtól kezdve fel-adatának tartotta minél több és színvonalasabb forráskiad-vánnyal gazdagítani a szakirodalmat. Mint aki könyvekbôl is,személyes tapasztalatokból is jól ismerte hazáját, tömérdek fon-tos, színes adatot közöl a XVIII. századi Erdély legtöbb helysé-gérôl. Ilyen vonatkozásban azt mondhatjuk, hogy Orbán Balázselôfutára volt, azzal az eltéréssel, hogy Benkô összehasonlítha-tatlanul nehezebb körülmények között, néha hôsies erôfeszíté-sek árán alkotta meg mûvét, mely nem szorítkozik csupán aSzékelyföldre, mint Orbán Balázs könyve, hanem az egész tör-téneti Erdélyt felöleli. Természetesen éppen azért, mert Benkômûve nagyobb területre terjed ki, nem léphetünk fel vele szem-ben ugyanazzal az igénnyel az elmélyülés tekintetében.

Míg a botanikában az akkor élenjárónak számító Linné-rend-szert követi, történelmi eszmefuttatásai az államismereti iskolá-hoz csatlakoznak, s a lakosság bemutatása kapcsán magától ér-tetôdô módon felmerül a Benkôtôl határozottan jóval nagyobb

7

számúnak elismert román nép és a magyarok, székelyek, szá-szok együttélése. Amikor errôl a kérdésrôl ír, Benkôt a legne-mesebb szándék vezeti, nincs benne elfogultság, és tudja, hogya más-más nyelvet beszélô népek egymásra vannak utalva, mertközös a múltjuk. Ezt a múltat vállalni – felemelô pillanataival,nyomasztó évtizedeivel, tiszta hôseivel és visszataszító kalando-raival együtt – több mint kötelesség, mert mai létünk messzeágazó gyökereinek kiásása az önismeretet és azon keresztül ajövô lehetôségeinek a feltárását segíti elô. Ilyen értelemben vál-laljuk Benkô nemesközpontú tablóját szûkebb hazánkról, Er-délyrôl, Benkô ugyanis minden vármegyében, illetve a várme-gyéket, székeket alkotó városokban, mezôvárosokban és falvak-ban felsorolja az ott lakó nemescsaládokat, köztük egy seregolyant is, amelynek ma is élô leszármazottai már mit sem tud-nak arról, hogy ôseik a kiváltságosak rendjéhez tartoztak.

Ennek a könyvnek a megjelenése nem kapcsolódik semBenkô József születésének, sem halálának évfordulójához.Legfennebb azt lehet mondani, hogy ezelôtt mintegy kétszázévvel – úgy 1782–1784 körül – Benkô pályája zenitjére érke-zett, még tekintélyes papi ember, megbecsült botanikus és rop-pant tisztelettel övezett történész, akinek híre-neve a határokonis túljutott. Nincs is szükség arra, hogy könyve közrebocsátásátévfordulóhoz kössük, ô bennünk él, velünk van, hûséges társaünnepnapjainknak és hétköznapjainknak, annyira ember esen-dôségében is, ragyogásában is.

Élete

Benkô József 1740. december 20-án született Bardócon, azakkori Udvarhelyszéken.1 Régi székely nemescsaládból szár-mazott,2 amely Árkosról telepedett át Középajtára, és rajzottszét Erdély és Magyarország különbözô tájaira. A legtöbb szer-zô Benkô József ôsének véli azt a Mátét, aki 1619-ben elkísérteMikó Ferencet törökországi követjárásakor, s naplót írt. A ránkmaradt adatok szerint ükapja Benkô György volt, dédapjaBenkô József hadnagy, nagyszülei Benkô István és Orbán An-na, szülei Benkô Mihály és Hermányi Dienes Judit. A család

8

más ági leszármazottai közül Benkô Sámuel, aki Borsod várme-gye fôorvosaként dolgozott, több orvosi könyvet írt; Benkô Fe-renc lelkész Nagyenyeden tanárkodott és írt egy mineralógiaiszakkönyvet, Ferenc fia, Károly, Erdély történetében búvárko-dott.3 Érdekes, hogy a papi pálya hagyományosnak számított acsaládban: Benkô három fiútestvére közül kettô4 ezt a pályát vá-lasztotta, a lányok pedig, szám szerint hatan, egytôl egyig refor-mátus lelkészekhez mentek feleségül. Nyilván nemcsak a ha-gyományokról van itt szó, hanem a tanulási kedvezményekrôlis, amelyekben a papság részesült, nemkülönben az egyazon tár-sadalmi rétegen belüli házasodás természetességérôl, a lelkésziállás tekintélyérôl.

Családjának, illetve származásának futó bemutatása sem volnateljes, ha nem említenôk meg anyai nagybátyját, Hermányi DienesJózsefet, akirôl maga Benkô írta, hogy „Lábon járó könyvtár”.5

Benkô József tanulmányait Nagybaconban, Székelyudvar-helyt és Nagyenyeden végezte; a nagyenyedi fôiskolára 1758.május 27-én iratkozott be.6 Egyik patrónusa, gr. Teleki Mihály,gyakran vendégül látta aranyosgyéresi otthonában is. Itt történt1761. szeptember 4-én az a (Benkôtôl többször leírt) tragikusesemény, mely véget vetett a mágnás életének: az épületrôl le-szakadó homlokzat kövei a Benkôvel beszélgetô Telekit úgyösszezúzták, hogy két nap múlva belehalt sérüléseibe.7

A tehetséges ifjú már ebben az idôben elkezdett írni, illetvetörténelemmel, irodalommal, botanikával foglalkozni. Az errevaló öröklött hajlam mellett kétségkívül ösztönzô hatással voltrá az ilyen irányú képességeket serkentô nagyenyedi légkör is,általában a kiváló elôdök, köztük Apáczai Csere János, HusztiAndrás, Bod Péter, Mihail Halici, Misztótfalusi Kis Miklós, Pá-pai Páriz Ferenc, Hermányi Dienes József és mások példája.8Külön kiemelendô közülük nagybátyja, a nagyenyedi elsô lel-kész, mert tudvalevô, hogy a családon belüli példa még von-zóbb. Amikor a Nagyenyedi síró Heraklitus és hol mosolygó shol kacagó Demokritus9 tudós szerzôje 1763-ban meghalt, árve-résre bocsátott kéziratait Benkô vásárolta meg, s a befektetésmegérte a kispénzû diák garasait, mert az iratok között volt azerdôdi zsinat elveszettnek hitt konfessziója.10 Ez lett az alapja anagy hírû Benkô-gyûjteménynek, amelynek abban az évszázad-

9

ban is, késôbb is alig akadt párja,11 viszont e vásárlás révén ka-pott lábra már a kortársak között az a koholmány, hogy a nyom-tatásban megjelent Transsilvania anyagát Benkô készen kapta aHermányi Dienes József hagyatékával birtokába jutott kézira-tokban; e vád ellen Benkô a leghatározottabban tiltakozott, a kó-sza hírt „bûzlô hazugság”-nak nevezte, s alapját abban látta,hogy a történészek nem „lelkük magányos elmélkedéseibôl” in-dulnak ki, hanem a „másoktól írott, hitelt érdemlô emlékek-bôl”.12 Már itt jelezzük, hogy az utókor részérôl is érte hasonlóvád, szintén a Transsilvania eredetiségével kapcsolatban.

Az enyedi diákéveket követôen Benkô 1767. április 24-tôlapja helyébe lépett Középajta református lelkészeként. Egy évmúlva házasságot kötött Fülei Csoók Miklós tanító lányával,Máriával.13 A házasságból, amelyrôl nincsenek adataink, debízvást harmonikusnak nevezhetjük, nyolc élô gyermek szárma-zott, mégpedig öt leány és három fiú. Az érdekes az, hogy ellen-tétben Benkô testvéreivel, akik – mint láttuk – sorsukat lelké-szekkel kötötték össze vagy éppen ezt a hivatást gyakorolták,Benkô leányai közül három katonához (kettô káplárhoz, egystrázsamesterhez ment nôül, fiai közül az egyik altisztként el-esett a lengyel hadjáratban, egy másik megszökött a katonaságelôl, és többé sohasem látták14 – vagyis a következô nemzedékképviselôi másfajta uniformis mellett kötöttek ki. Ez valószínû-leg azzal is összefügg, hogy Középajtán szállásolták el a máso-dik székely gyalogos határôrezred egyik alegységét, amelynekszázadparancsnoksága Bölönben kapott helyet.15 Nyilvánvaló-nak látszik, hogy az alsóbb rangfokozatú katonák – valószínûleghelyi gazdálkodók – szívesen beházasodtak a köztiszteletben ál-ló papi családba, amelynek feje gazdag ugyan nem volt, ellen-ben respektálták az egész környéken úgy is, mint lelkészt és es-perest, s úgy is, mint nagy tudományú embert.

Életrajzának egyik érdekes mozzanata 1769. december 22-reesik. Ezen a napon, a Nagybaconban tartott egyházköri zsina-ton, hivatalos megbízásból Benkô a vádló szerepét töltötte be. Avádlottak padján Simon István, a bodosi lelkész ült; bûnéül avádló a kötelességmulasztáson kívül a részegeskedést rótta fel,sôt azt is, hogy az úrvacsora kiszolgáltatásakor is ebben az álla-potban látta el a szolgálatot, továbbá nem gondoskodott háza

10

népérôl. Benkô bibliai idézetekkel támasztotta alá beszédét,amelyet a rá jellemzô módon részekre, pontokra osztott fel.Egyik következtetése az volt, hogy Simon István okot szolgálta-tott a klérus szidalmazására, az emberek ugyanis egykettôre ál-talánosítanak, s egyetlen pap iszákossága alapján hamar ki-mondják a szentenciát, hogy a papok részegesek. Megjegyzen-dô, hogy Simon István nem jelent meg a zsinaton, amely egyéb-ként azt a döntést hozta, hogy a legközelebbi gyûlésen legyenott, másként kánoni büntetést szenved.16

Aki némileg is tájékozott Benkô József sorsának alakulásá-ban, nem csodálkozik azon, hogy aránytalanul sokat idôztünkennél a futó epizódnál. Szükségesnek látszott, mert a sors iróniá-ja úgy hozta magával, hogy évek múlva Benkô is rabja lett annaka szenvedélynek – az italnak –, amelyet 29 éves fejjel oly heve-sen elítélt. Mindig is volt benne hajlam a virtuskodásra. Nem egyéletrajzírója dicsérôleg említi meg azt – aminek pedig inkább fe-lelôtlenség volna a neve –, hogy egy alkalommal barátai beültekhozzá, s péntektôl vasárnap reggelig nem hagytak neki egy percnyugtot sem arra, hogy illendôen felkészüljön prédikációjára.Benkô megkérte valamelyik paptársát, hogy prédikáljon helyettea hamarosan kezdôdô istentiszteleten, de egyik sem vállalkozottrá. Erre csak annyit kért, hogy válasszanak neki alapigét a Bibli-ából, mert másként azt hihetnék, hogy elôre felkészült a beszéd-re. Majd amíg harangoztak és a hívek egybegyûltek, elmélkedettaz alapigén, aztán olyan prédikációt vágott ki, hogy barátai nemgyôzték hirdetni felkészültségét, hatalmas tudását, ügyességét aszónoklásban. Az kétségtelen, hogy egyházi körökben mindignagy volt a becsülete az „ihletett” rögtönzésnek, a mintegy su-gallatra elôadott szónoklatnak. Mégis hajlunk arra, hogy itt in-kább könnyelmûségrôl, sôt kötelességmulasztásról beszélhetünk,s az is világos, hogy péntektôl vasárnap reggelig – nyilván pihe-néseket iktatva közbe – egyvégtében folyt az ivászat.17

Mindenesetre általánosan elismert tehetségét, valamint ékes-szólását mutatja az is, hogy 1773-ban az Erdôvidéken is átutazóII. Józsefnek, a késôbbi császárnak ô tolmácsolta a szomszédmiklósvári egyházközség panaszát: azt, hogy az ottani templo-mot és paplakot gr. Kálnoki Ádám még 1717-ben önkényesenelfoglalta a katolikusok számára.18

11

1774-ben készült el az elsô olyan mûve, amely a határokontúl is megbecsülést szerzett írójának. Benkô, akit a humán tudo-mányok mellett erôsen vonzottak a természettudományok is, Er-dély barlangjainak leírására vállalkozott, s értékelése alapján ahaarlemi (Hollandia) Tudós Társaság 1781. május 21-én tagjáváválasztotta. Jogosan feltehetjük, hogy Erdély barlangjainak ezt alegelsô bemutatását a terepen végzett kutatómunka, az ismerte-tett barlangok bejárása elôzte meg, s talán abban sem tévedünk,ha azt állítjuk, hogy a barlangkutatás csak mellékterméke volt abotanizálásnak.

Mert Benkônek már ekkor szenvedélyes növénygyûjtô hírevolt, családi kertjében hatszázféle növény tenyészett, s pár évmúlva tengerentúli kapcsolatait is felhasználta különleges virág-magvak beszerzése érdekében.19 Ezek után nem meglepô az,hogy amikor 1773-ban a Fôkormányszék lépéseket tett a termé-szetes gyógyítószerek – ásványvizek, fürdôk, gyógynövények –számbavételére, az illetékesek némi huzavona után Benkôregondoltak. 1775. január 22-én a Gubernium felszólította: vállal-ja el a gyógynövények népszerûsítését célzó botanikai elôadáso-kat. Nem érdektelen nyomon kísérnünk ennek az ügynek a hiva-tali útját. Márciusban Benkô válaszolt, és pontokba szedve kö-zölte feltételeit, többek között Nagyszebent és a lakóhelyéhezközelebb esô Brassót jelölve meg elôadásai helyeként. AzEgészségügyi Bizottság május 24-én mondott véleményt: nagy-jából egyetértett Benkôvel, de azt javasolta, hogy a növénytaniszakelôadásokat nem kellene állandó szolgálatnak tekinteni, ha-nem évente bizonyos ideig tartó kiküldetésnek. A Királyi Fô-kormányszék ilyen értelemben felírt Bécsbe július 6-án, innenazonban augusztus 9-én az a válasz érkezett, hogy hasznosabblenne, ha az ilyen elôadásokat Kolozsvárt rendeznék, ahol a se-bészi tanszék mellett készülnek felállítani gyógyszerészeti tan-széket is. Az ügy folytatása gyanánt a Királyi Fôkormányszékszeptember 8-án kérdést intézett Benkôhöz: hajlandó-e az elô-adásokat inkább Kolozsvárt tartani? Benkô egy ideig habozott,majd október 8-án levélben fordult Pataki Sámuel fôorvoshoz ésérdeklôdött arról, hogy anyagilag mit is jelentene ez a megbíza-tás, hiszen felesége, családja van; tanácsot kért, mitévô legyen.Pataki Sámuelen kívül október 27-én a Református Egyházi Fô-

12

tanácstól is véleményt kért: vállalja-e el vagy sem a megtisztelôkolozsvári kiküldetést.

Végül is a dolog teljesen megfeneklett a hivatali huzavona, akellô buzdítás hiánya miatt, amihez persze nem kis mértékbenhozzájárult Benkô tétovázása is, az, hogy nem merte kockáztat-ni Középajtát Kolozsvárért, pedig abban az idôben már országoshírû botanikusnak számított.20

Noha elöljáróban csupán életének fôbb eseményeit kívánjukfelvázolni, s mûveirôl külön, idôrendi sorrendben emlékezünkmeg, a Transsilvania kivételt érdemel, mivel ez Benkô nyomta-tásban megjelent legfontosabb mûve. Azonban itt nem foglalko-zunk vele érdemben, hanem csak mint olyannal, amelyhez Ben-kô újabb csalódása fûzôdött. 1777. május 28-án keltezte az I. kö-tet elôszavát. 1777. október 4-én pedig már a II. kötet nyomtatá-sa is a vége felé járt.21 A következô év elején Benkô a bécsi ud-varhoz folyamodott, hogy segélyt kapjon a mûve közreadásávalkapcsolatos kiadások fedezésére és népes családjának eltartásá-ra. Ez az ügy is megkezdte a maga bürokratikus vándorútját:Bécs leírt Erdélybe a Fôkormányszékhez, ez bekérte Benkômunkáját, hogy megismerkedjék tartalmával; Benkô csak egyszakadt, pecsétes korrektori példányt tudott beküldeni. Követ-kezett a döntés, amely megint csak kedvezôtlen volt: a Fôkor-mányszék nem javasolta a segély kiutalását azzal a kettôs in-doklásal, hogy 1) Benkô költségei bôségesen meg fognak térül-ni a kiadott könyv árusítása által, és 2) különben sincs szükségsegélyre a kinyomtatáshoz, mert a könyv már ki van nyomtatva.Bécs természetesen helybenhagyta az erdélyi fôhatóság felter-jesztését, s amellett, hogy Benkô ismét gazdagabb lett egy csa-lódással, a tudományos munka is kapott egy arculcsapást ha-zánkban – nem az utolsót.

De akkoriban Benkô még abban az életkorban volt, amikor azembert a csapások nem törik meg, hanem megacélozzák. Egy-más után írja, teszi közzé újabb könyveit, például a Milkoviát, smajdnem minden évben bejárja Erdélyt növénygyûjtés végett,botanikai kutatóútjait mindig összekapcsolva történelmi doku-mentumok felhajtásával.22 Könyveket hozat, újabb virágmag-vakat rendel, ellátja székelyföldi hírekkel és cikkekkel az elsômagyar nyelvû hírlapot, a Pozsonyban megjelent Magyar Hír-

13

mondót, nagyarányú történelmi adattár kiadását tervezi, sôtmegteszi rá az elôkészületeket, német nyelvû cikkeket közöl atörök hódoltság viszonyairól. Szinte azt lehet mondani, hogy agyûjtô- és kutatómunka megszállottja, ugyanakkor rengetegetpublikál, levelez, és – ami szintén nem lényegtelen – példásanellátja lelkészi teendôit is. Annyira, hogy a köpeci parciális zsi-naton 1785. március 15-én esperessé választják,23 ami soványvigasz lehetett azok után, amiket már átélt, hozzátéve azt is,hogy dr. Orczy Lôrinc, a költô, kedvezô feltételek mellett elakarta vinni lelkésznek egyik falujába, de a magyarországiak el-lenezték más egyházkerület papjának behozatalát,24 valamintazt, hogy 1784. szeptember 4-én javai nagy részét egy tûzvészelpusztította. A következô évben újabb csalódás éri: az udvar1785. július 28-án elutasítja kérését, amelyben támogatásért fo-lyamodott nagyszabású növénytani munkája közrebocsátásá-hoz. De nem csüggedt el: tovább küzdött, hogy népes családjátélelemmel, ruházattal lássa el, fáradhatatlanul írt, mintha le-gyûrhetetlen erô hajtotta volna folyvást, és az lett volna a jelsza-va, amit Vergilius hirdetett a földmûvesek számára: „A kitartómunka mindent legyôz.”

Az 1787. esztendôvel új szakasz kezdôdik Benkô József éle-tében: az Egyházi Fôtanácstól tanári kinevezést kapott a székely-udvarhelyi kollégiumba.25

Ez a szakasz már nem csupán csalódással zárult, hanemBenkô hírnevén, becsületén is folt esett. A kinevezésnek nem ör-vendett, ellenkezôleg: sokat töprengett azon, hogy elfogadja-evagy sem. Ámde egyik patrónusa, br. Daniel István, a kollégiumfôgondnoka, szinte megfenyegette, pontosabban: rokonszenve –és nyilván ezzel együtt anyagi támogatása – megvonását helyez-te kilátásba: „…szeme elébe ne kerüljön, ha el nem megyen pro-fessornak”, írja egyik biográfusa, majd méltatlankodva hozzáte-szi: „Egy deportatióhoz hasonlított a Benkô kiköltözése.”26

Székelyudvarhelyt Benkôre hárult a szónoklattan, teológia, tör-ténelem, földrajz, természetismeret és néhány nyelv tanítása, amiroppant sokoldalú felkészültségére és munkabírására vet fényt.Ugyanakkor azt is sejteni lehet, hogy a nemkívánatos jövevényt, afôgondnok gyámolítottját az ottani másik tanár és az egyházi elöl-járóság nem nézte jó szemmel. Benkôt mindezen felül szorították

14

a kenyérkereset gondjai s korábbi vállalásai történelmi, botanikaiés egyéb mûvek kiadására. Barátaihoz Bécsbe, Pozsonyba, Gyôr-be, Debrecenbe írott leveleiben mentegetôzik a késedelmes vá-lasz, a megígért anyag küldésének elmaradása miatt.27

És lassan kezdetét veszi az irigykedés, a féltékenység. Fiaitgr. Toroczkai Zsuzsanna ösztöndíjjal támogatta, másokét nem.Tudományos tevékenysége már Európa-szerte ismert és elis-mert volt, tanártársa bizonyára beérte pipázgatással. Mások szó-rakozásaira feltehetôen nem járt el, hanem nemesebb, haszno-sabb dolgokra fordította idejét.28 Állítólag kollégája, ZágoniBodola Sámuel, aki külföldön tanult, és erôsen bántotta Benkônövekvô híre, sokat áskálódott, ellene uszította a diákokat is.29Egyszer Benkô Dályára kirándult; távollétében tûz ütött ki akollégiumban: ezt is az ô rovására írták.30 Tetézte mindezt br.Daniel István halála, az új fôgondnok, gr. Bethlen János számá-ra ugyanis Benkô nem volt rokonszenves. Mindez „kedvetlen-séggel töltötte el, és szórakozottá s önbecsével és kötelességei-vel szemben feledékennyé tette. Még csak egy lépés – s azonpontra ért, ahol az ember magával meghasonlik, s a meghason-lott kedély magán kívüli okban keresi boldogtalansága okát,szerencsét és szerencsétlenséget számításából kifelejt, az okokés okozatok természetes egybefüggését vagy nem keresi, vagynem találja fel, s a súlyegyenét elvesztett lélek mámorban ésszenvedélyben keresi vigaszát.”

Benkô kiváló életrajzírója, Mikó Imre, ilyen mélyrehatóan ésegyüttérzéssel elemzi31 ezt a szánandó emberi sorsot. Mai szem-mel nézve kétségkívül módosításra szorulnak Mikó sorai Benkôválságáról. Az nyilvánvaló, hogy a környezetnek igen nagy sze-repe van az emberi sors szempontjából. De arra is gondolni kell,hogy legalább ugyanolyan mértékben Benkô is felelôs volthelyzete szerencsétlen alakulásáért azáltal, hogy szívesen csil-logtatta másoknál gazdagabb tudását, csípôs nyelvével maga el-len uszította embertársait, s egyáltalán, nehezen illeszkedett be-le az új viszonyokba. Életének udvarhelyi szakaszára az Egyhá-zi Fôtanács tett pontot 1789 tavaszán azzal, hogy Benkôt le-mondatta. A sorsüldözött tudós elôször Középajtán húzódottmeg,32 három év múlva pedig, 1793-ban, Köpecre hívták meg,pedig kedvezôbb megoldás is kínálkozott: gr. Bethlen Gergely

15

felajánlotta, hogy „nála minden gond nélkül, mely a munkáló-dót tárgyától elvonja, élhessen és dolgozzék”,33 Benkô azonbannemet mondott. Ekkori levelei, beadványai tele vannak bûnbá-nattal, ugyanakkor kérésekkel, sôt könyörgésekkel is, hiszen anépes családot fenn kellett tartani. Hivatkozik újonnan elkészültvagy készülôben lévô tudományos munkáira, melyek jobb szín-ben fogják, úgymond, feltüntetni, mint ahogy irigyei akarják.

Valóban, mintha csak be akarta volna bizonyítani a világnak,hogy téves véleményt alakított ki róla, vagy talán a munkábankeresett vigasztalást a sorozatos csalódások után: tény az, hogyaz 1789-tôl 1793-ig terjedô idôszak alatt kiadta Bethlen Farkasjeles történeti mûvének kiadatlan maradt ötödik, majd hatodikkönyvét (1789-ben, illetve 1793-ban); megjelent az erdélyi or-szággyûlésekrôl szóló könyvecskéje (1791); közzétette a nemesszékely nemzet leírását (1791), majd – nem számítva több aprómunkáját – folytatta nagyarányú kezdeményezését régi erdélyinaplóírók, történészek mûveinek kinyomtatására. 1793 és 1796között semmit sem produkált, ami azonban nem jelenti azt,hogy elvesztegette az idejét: ezekben az években mintegy 150ív terjedelemben másolatokat készített a kiadásra szánt mûvek-rôl, tehát azt mondhatnánk, a földolgozás szakaszát az újabbgyûjtés idôszaka követte.

Közben azonban megint gyülekezni kezdtek a viharfelhôk.1792-ben gr. Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspökpanaszt tett a Fôkormányszéknél Benkô ellen azon a címen,hogy – az akkor érvényes rendeletekkel dacolva – összeesketettegy református férfit egy katolikus nôvel, akkoriban ugyanisszigorú intézkedések ôrködtek afölött, hogy a Habsburgok ural-ta birodalomban a római katolikus egyházból egyetlen bárány setévedjen más akolba. Benkônek tilalmas dolgokra kellett adnia afejét, mert szorongatta a szükség, s minden egyes nap újabbgondot jelentett („naponként fejem füsti mégyen fel”, írja ebbena gondterhes idôben).34

1796-ban végre dicsôség és elismerés érte az immár 56 évestudóst, de nem lelkészi, sem történészi munkásságáért, hanem –bármennyire különösen hangzik – az ipar terén szerzett érdeme-iért. Benkô ugyanis felismerte, hogy az ecetfa vagy más nevénszkumpia elnevezésû növénynek megvannak ugyanazok a tulaj-

16

donságai, mint egy másik, rokon növénynek, amelyet a kecske-és juhbôr kikészítése végett, kordován elôállításához a tímároknagy mennyiségben importáltak a török tartományokból. Benkôbeküldte javaslatát az illetékesekhez, ahol egyrészt elvégeztékaz ellenôrzô vizsgálatokat, másrészt tüzetesen kikérdeztékBenkôt arról, hogy Erdélyben termeszthetô-e nagyban ez a nö-vény. Az eredmény: az ország gazdagabb lett az addig importrafordított 10 000 tallérral, az udvar pedig kitüntetésképpen egyhúsz arany súlyú emlékérmet küldött Benkônek, s intézkedett anövény leírását tartalmazó értekezése kinyomtatásáról és ter-jesztésérôl.

A kor erdélyi tudományos állapotaira is igen jellemzô az,ahogyan az Erdélyi Magyar Nyelvmívelô Társaság Benkô mun-kásságához viszonyult.35 A Társaság titkáraként Aranka Györgylépett kapcsolatba Benkôvel, aki a Társaság megalakulásának ahírét lelkesedéssel fogadta, mert arra számított, hogy sikeresenfog buzgólkodni mind a szaktudomány elômozdításán, mind pe-dig elôsegíti az ô és mások mûveinek kiadását, népszerûsítését.E várakozásnak megfelelôen fáradságos munkával lemásoltvagy összegyûjtött irataiból nagylelkûen sok mindent díjtalanulátengedett a Társaságnak,36 amiért udvarias köszönetnél egye-bet nem kapott. Sôt, amikor Aranka megtudta, hogy Benkô márkorábban eladta Bojti Gáspár és Mikó Ferenc történeti mûvénekmásolatát Hochmeister szebeni könyvkiadónak, hogy ez kinyo-massa és a maga hasznára terjessze e kiadványokat, a Társaságvezetôségének a fejébe ültette, hogy ily módon a Társaságot ká-rosodás éri. Írt is egy levelet Hochmeisternek, amellyel leállítot-ta a Mikó-féle feljegyzések nyomdai munkálatait és hogy a le-vélnek nagyobb foganatja legyen, azt a könnyen befolyásolható,jóhiszemû, s tegyük hozzá: rangos emberek elôtt mindig fejethajtó Benkôvel is aláíratta. Az életrajzíró Mikó Imre nem találelég súlyos szavakat, hogy megbélyegezze Aranka eljárását,holott Benkônek egyre ínségesebb napokkal kellett szembenéz-nie. Az a 135 forint, amelyet gr. Teleki László a Társaság pénz-tárából 1794. február 18-án kiutalt Benkônek, bármilyen szépösszegnek számított, egy csepp volt a tengerben. Mikó arra isrámutat, hogy Aranka – akinek más téren tagadhatatlan érdemeiis vannak – Benkôvel szemben „részrehajló és igazságtalan”

17

volt, sôt, a Társaság megszûntekor a Benkôtôl ajándékozottegyik-másik anyagot, például Valkai András versgyûjteményét– finoman szólva – megtartotta magának, noha a Fôkormány-szék rendelete értelmében mindent be kellett volna adnia a Ka-tolikus Lyceum könyvtárába.

1796-tól újabb bajok szakadtak Benkôre, ezúttal saját hibájá-ból. Ez év február 17-én részegen végezte vasárnapi egyházi te-endôit, mire a köpeci egyház vezetô emberei kijózanodása utánírást kényszerítettek ki tôle: bele kellett egyeznie abba, hogy pa-pi fizetése felébôl káplánt fogadjanak melléje, s köteleznie kel-lett magát, hogy ameddig Köpecen papi hivatalt visel, „sem azeklézsiában, sem azon kívül csak egy pohár részegítô italt is benem vészen”.37 Amikor az alsó fórumok után a legközelebbirészleges zsinat tárgyalni kezdte az ügyet, mindkét fél fellebbe-zett: a köpeciek azt állították, hogy Benkô a nemrég eltelt pün-kösdi ünnepen is részegen szolgáltatta ki az úrvacsorát, s emiatta hívek közül többen más faluba járnak úrvacsorát venni; Benkôellenben arra hivatkozott, hogy az említett írást erôszakkal csi-karták ki tôle, a lábán pedig köszvénye miatt állt bizonytalanul.Az ügy, amelynek számunkra sok homályos pontja van, és nemegy olyan mozzanata, mely nem vet jó fényt Benkôre,38 1798-ban zárult le, illetve tudjuk, hogy 1799. május 27-én a köpecipap már Székely Márton. Benkô visszaköltözött Középajtára.

Még tizenöt év volt hátra életébôl, tele szenvedéssel, meg-aláztatásokkal, amelyek egy részéért egyedül ôt okolhatjuk. Hi-ba volna mentegetni: az igazság az, hogy Benkô ebben az idô-szakban már alkoholista volt, és ez annál súlyosabban esett alatba, mivel olyan emberrôl van szó, akinek hivatása (istentisz-telet tartása, keresztelés, temetés stb.) együtt járt a közösségelôtt való szerepléssel. Benkô nem tartozott az alkoholisták dor-bézoló, hangos botrányokat okozó csoportjába, legalábbis nincsadatunk erre, s inkább az tételezhetô fel , hogy mindennap csen-desen megitta a maga adagját, anélkül hogy ez hátráltatta volnaszellemi tevékenységében. Sôt, szinte azt mondhatjuk, hogyegyrészt italba fojtotta kudarcai miatti bánatát, másrészt ez volta serkentôje. Tovább folytatta a törvénytelen esketéseket, ame-lyek szembefordították mind az egyházi hatóságokkal (mert kü-lönbözô vallásúakat esketett össze), mind a világiakkal (mert

18

katonákat is esketett, s ezzel mintegy kivonta ôket a katonaijurisdikció hatáskörébôl);39 emiatt megvonták a Köpecrôl Kö-zépajtára való visszaköltözésekor meghagyott fél fizetését.1802-ben a nem egyesült görög hitûek, 1803-ban a brassói plé-bános tett panaszt, megint a törvénytelen esketések miatt. Erre aFôkormányszék vizsgálatot rendelt el, s ennek folyománya voltaz, hogy Miklósvárszék törvényszéke 1803. február 7-énBenkôt kétesztendei szamosújvári fogságra ítélte. A KirályiTábla, ahova mind a két fél folyamodott, meghallgatta KovácsMiklós védôbeszédét, amelyben többek között kifejtette:„…tudgyák érdemeit az idegen németek is, és ha az alperes nemszégyenlette volna, Indiákrul, Spanyol, Olasz, Német országok-bul, Angliábul és Hollandiábul küldözött sok oljan leveleit ad-hatta volna be, amelyekbül megtetczenék, mind füvészi tudo-mányára, mind egyebekre nézve mennyire becsüllik más orszá-gok”. Majd a bíróság az ítéletet pénzbírságra s a miklósvári tör-vényszéken való szigorú dorgálásra változtatta. Ez a fórum újrafelírt – ezúttal a Fôkormányszékhez –, s javasolta a pénzbünte-tés elengedését, mivel Benkô szétosztotta vagyonát fiai között,ôk látják el élelemmel. A Fôkormányszék azonban helyben-hagyta a Tábla ítéletét, tehát megmaradt a pénzbüntetés is, amegfeddés is, de végül a pénzbüntetést a bírák – egymással ve-télkedve – maguk fizették meg.40

Még jóformán meg sem száradt a tinta ennek az ügynek aziratain, amikor új panaszok érkeztek a katolikus püspöktôl, is-mét törvénytelen esketések miatt. A református püspök, AbacsJános, drasztikus eljárást javasolt: Benkô papi ruháját fel kellszabdalni, mert másként nem lehet engedelmességre bírni. MikóImre kiemeli,41 hogy a püspök javaslataival ellentétben, az Egy-házi Fôtanács intézkedése „kímélô, tapintatos és atyai volt”.Minthogy azonban 1804 és 1805 folyamán újabb öt panasz fu-tott be, a hivatali gépezet újra mozgásba lendült. Egyik esetbenBenkônek sikerült bebizonyítania ártatlanságát, azt, hogy az ônevében kiállított esketési levél hamisítvány. Mindenesetre azegyház lesújtott rá: megvonta szerény nyugdíját, amelyért aztánBenkô ismételten kérvényeket adott be, hivatkozva nemcsak ré-gi érdemeire, szegénységére, hanem egyébre is: „…igen közelvannak azok a napok, melyeken nemcsak a magyar, hanem a

19

külsô nemzetek elôtt is megbizonyíttatik, ha szintén magam hir-telen meghalnék is, hogy Nemes Hazámnak újabban is használ-ni igyekeztem, sok keserves viszontagságaim között is, kijövômunkáim által, aminémûek körül való munkálkodásimtól megnem szûnöm holtomig”.42

Végül is az egyházi hatóság 1806-ban visszamenôlegesen isvisszaadta a szerény nyugdíjat.

Igen érdekes a mai olvasó számára az, amit Bitai Péter erdô-vidéki esperes jelentett a püspöknek 1806. január 6-án.43 Miu-tán hivatalát elvesztette, Benkô már nagyon félt esketni; csaktitkon keresik fel ilyen ügyben, s ô „elbuvik hol az istállóba, hola pintzébe, hol egyéb titkos hellyekre, hol ember ne lássaöszvekerülésüket, mert fél a példás büntetésektôl: miképpentörténék most esztendeje is, hogy a Nemes Regement békí-sértette, hasonló dologért, és a pritsen hevertette a cukhauzban,szenvedtetvén majd nyolc napok alatt; noha magát ekkor csudá-latosan legitimálta légyen is…”

Közben 1805. június 8-án felesége is elhunyt, s ezzel lényegesváltozás állott be életében. Mikó Imre így számol be a fordulat-ról: „…zálogban bírt jószágát a tulajdonosoknak kibocsátotta;róla az épületeket, mint saját építményeit, eladta; fekvô birtokaitgyermekeinek átengedte, felkelhetôit szélyelhordozták inkább,mint felosztották, s így az általa bírt jószág még az ô értére pusz-ta kendereskertté vált”.44 Ô maga egyik fiánál húzta meg magát,ott kapott enni is, „nem minden fogyatkozás nélkül”, de Benkôsohasem szidta ôket, hanem így vélekedett: „Én soha nem átkoz-tam egyik gyermekemet is, mert tudom, hogy bûnös vagyok, smegérdemlem, akármivel is látogat az Isten általok.”45

Erre az idôre esik az is, hogy az erdélyi szász utazó felkeresteKözépajtán, és nem valami kedvezô körülmények közepette ta-lálta; beszámolójában felháborodva mondja, hogy egy ilyen ki-váló tehetségû embert, még ha erkölcsi gyengeséggel lehet isvádolni, nem lett volna szabad ilyen helyzetben hagyni.46 1805és 1814 között idejét fôleg gyógynövények gyûjtésével töltötte(még Brassóból is gyakran küldtek hozzá betegeket gyógyfüve-kért), máskor írt vagy olvasgatott.

Úgy tûnik, hogy élete vége felé volt egy idôszak, amely anél-kül telt el, hogy megszegte volna ígéretét, mely szerint többé

20

nem végez törvénytelen esketéseket. Tartott ez 1808-ig, amikorKovács József közhuszárt, akinek nem volt engedélye házaso-dásra, összeadta kecseti Elekes Zsuzsannával. Ezért az esketésértszigorú, de jóindulatú dorgálást kapott az egyházi fôhatóságtól.

1810 körül Benkô erkölcsi és testi romlása fokozódott, demég ebben az állapotban is készségesen vállalkozott hasznosadatok leírására, és képes volt feladatát elvégezni. 1810-benpéldául felkereste Lukas Joseph Marienburg, hogy a brassóiPaul Roth részére választ kapjon bizonyos tudományos kérdé-sekre. Benkô latinul és németül válaszolt, s történelmi gyûjte-ményébôl kijegyezte a kért adatokat.47

Aztán 1812-ben újra kezdôdött minden a katolikus püspökkétszeri, január 18-i és február 13-i panaszával. Mivel Benkômár nem viselt egyházi tisztséget, nem az egyházi hatóságokfoglalkoztak az üggyel, hanem a világiak. 1812. június 30-án azügyész örökös rabságot javasol büntetésül mint olyannak, aki-nek nem használtak az enyhébb büntetések. Mivel Benkô nemjelent meg a tárgyaláson, heti kétnapi, kenyéren és vízen valóböjtölésre ítélték. Az ítéletre Benkô beadvánnyal válaszolt, s amodern embert is meglepik érvei, amelyekkel eljárása jogossá-gát kívánja igazolni: 1) Látta, hogy a szóban forgó személyek,akiket jelentéktelen okok miatt nem eskettek össze, amúgy isegyütt éltek; akkor már inkább éljenek törvényes házasságban,mint tisztátalanul. 2) Sokan az ilyen helyzetben lévôk közül,hogy elkerüljék a botrányt, inkább megfojtották ártatlan újszü-lött gyermeküket. 3) Olyanok is akadtak, akik elbujdostak vagykülföldre szöktek a házasság tilalmazása miatt. 4) Nem esketettannyit, ahánnyal vádolják, ugyanis több lelkész az ô neve alattállított ki esketési bizonyítványt.

Az ítélet: életfogytig tartó börtön, ahol biztosítva lesz élelme,ruházata, és többé nem követheti el azokat a bûnöket, amelyek-be annyiszor visszaesett. Ezt a döntést 1813. február 28-i kelte-zéssel felküldték a Fôkormányszékhez; onnan április 27-énvisszaérkezett azzal a meghagyással, hogy az ítéletet Benkô tu-domására kell hozni, de úgy, hogy maradjon ideje megfelelôtörvényes menedék igénybevételére. Több levelezés azonbannem történt ebben az ügyben; Mikó Imre szerint feltehetôleg atörvényszéket is bántotta a szigorú ítélet, avagy a bírák úgy vé-

21

lekedtek, hogy a dolog önmagától megszûnik, hiszen az elítéltakkor már a 73. életévét taposta.

A halál váratlanul lepte meg; átment saját szobájából Józseffiáéba, ott a tûznél melegedett és panaszkodott gyomorfájdal-maira. Aztán hirtelen rosszul lett, fia után kiáltott, s annak karja-iban ért véget élete.

Történt ez 1814. december 28-án. Temetésére a környék pap-sága nem ment el. A helyi lelkész, Józsa János, ezt az alapigétválasztotta temetési prédikációjához: „Jóllehet a lélek kész, de atest erôtlen.”48 Egy hársfa tövébe temették, fejfájának felirata:„Itt fekszik nagy emlékezetû professzor Benkô József. Anno1814. Die 29-ik Decembri.” 1857-ben a rokonok a fejfát meg-újították, a hársfa kipusztult. 1927-ben Középajta lakossága újsíremlékkel tisztelte meg, ennek felirata – a márványtáblán el-helyezett bronz képmás mellett – ez: „Középajtai Benkô József,református pap és tanár, jeles hazai történetíró, a Haarlemi Tu-dós Társaság tagja. 1740–1814.”49

Két fia élte túl: József, akinek maradékai ma is élnek, és Sá-muel, aki állítólag koldusként tengôdve halt meg Havasalföl-dön.50

Benkô József egyike volt azoknak a magyar tudósoknak, aki-ket csaknem egész pályájukon végigkísért a balszerencse, a kö-zöny, noha az ilyen sorsban az egyéni hozzáállás, a személyesmagatartás is szerepet kaphat, könnyítheti vagy súlyosbíthatja.Egy kicsiny székely faluból indult el, mint Erdély sok másnagyja.51 Ifjúságában úgy tûnt, hogy pályafutása kedvezôen fogalakulni: mindenhol szerették, tisztelték, ha legációba ment, anemesek nemcsak megjutalmazták, hanem lóháton vagy szeké-ren küldték vissza a kollégiumba.52 A külországokat sohasemláthatta meg,53 egész életében csak domidoctus maradt,54 vi-szont idehaza óriási ismeretanyagot halmozott fel agyában, ésszintén ilyen jelzôket kell használnunk, ha érzékeltetni akarjukmunkabírását, mûvei, jegyzetei, nyilvántartó cédulái számát.Lemaradt a füvészeti tanszékrôl, amely Brassóhoz, Szebenhezvagy Kolozsvárhoz közelítette volna, esetleg épp áttelepedettvolna valamelyik nagyobb mûvelôdési központba. Az ErdélyiMagyar Nyelvmívelô Társaság eljárása nem volt méltányos

22

iránta; udvarhelyi tanári állásából, aztán köpeci papságából ki-csöppent. Csodálói, pártfogói, tisztelôi mindig akadtak, de apuszta csodálatból, tiszteletbôl, pártfogásból nem lehetett eltar-tani egy akkora családot: mindig szükség van igazi közösségitámogatásra is.55 A véletlenek kedvezôtlen összejátszásához já-rult az is, hogy irigyelték tudását, Benkô pedig nem volt elégügyes, tapintatos abban, hogy a maga és mások közti tudásbelitávolságot némileg álcázza. Arra gondolok, hogy írásaiban lát-hatólag szívesen kapott rajta mást azon, hogy tévedett, szinteörömét lelte abban, hogy mások hibáit, tévedéseit, néha egészenaprókat, kijavíthatta.56 Igazi filozopter alkat volt: abban, ahogytöprengett a régi nevek átírásán,57 vagy abban, hogy az áttekint-hetôség kedvéért mindent szeretett felosztani fejezetekre, alfeje-zetekre, §-okra, pontokra, alpontokra, római, arab számokkal,majd betûkkel. Kiemelendô kitartó szorgalma is, amellyel utá-najárt a dolgoknak. Fáradhatatlanul tanulta a nyelveket; a kor-társak feljegyezték, hogy a magyaron kívül beszélte a latin, ro-mán, cigány nyelvet, értett héberül, görögül, olaszul, franciául,németül, örményül, törökül. Az utcán senki sem tudta megelôz-ni a köszönésben, megfelelôen jelmondatának: „Sis omnibussuavis, nemini gravis, paucis familiaris.”58

Külsejét többen leírták:59 középtermetû volt, erôs, hajlékony,rugalmas testtel, például feljegyezték, hogy jól tudott ugrani.Magas homlokát barna haj övezte, orra sima, szeme kék volt ésannyira erôs, hogy sohasem szorult szemüvegre. Egészséges,egyszerû életmódhoz és étkezéshez szokott természete idegen-kedett az ínyencfalatoktól, például gúnyosan ír arról, hogy amágnások megeszik az éti csigát. Mikor a nagyurakhoz indult,hogy iratokat, másolatokat mutasson be nekik, mindent egy ta-risznyába rakott, nem törôdött a finomkodó nemesek illemtaná-val.60 Érces hang, szabatos beszéd jellemezte. Egyik életrajzíró-ja feljegyezte, hogy jártában-keltében egy-egy jó szót szólt aszegény emberekhez, akiktôl mindig megkérdezte, mire való az,amit visznek, mert elve volt, hogy „az illy szegény sorsúaktóltöbbet tanulhatni, mint sok nagyoktól”; egy szemtanú beszámo-lója szerint egyszer meglátogatta a nagyenyedi kollégiumkönyvtárát. Mikor bement és kijött, „mind a hét tanár levett fö-veggel kísérte, hiába tiltakozott”.61

23

1810-ben Zeyk János megfordult Középajtán, és felkeresteBenkôt, hogy megismerkedjék vele. A tisztelgô fônemestBenkô azzal fogadta, hogy „aspectus minuit famam”, vagyis: „alátvány (bizonyára) csökkentette a hírnevét”.62 Zeyk ihletett tol-lal írja tudósítását, helyesebben visszaemlékezését,63 amelyetnem lehet meghatódás nélkül olvasni:

„A tisztes öreg fejet nyírt ôsz haj fejérítette, kopaszság nél-kül. Elviselt szederjes köpönyeg felöltve borítá száraz középter-metét. Lábán avatég csizma vala. Belruháit akkor nem látók.Több ismeretlen plántanemet mutata, s mindenikre tudományosjegyzeteket tôn. Egy sáté nevû plántát leszakasztván, általadanekem, hogy gyökérnedvét szíva kóstoljam. Igen fûszeres ízûvolt. Nevét elfelejtettem. Tudván kutyfalvi lakásomat, melly fa-lu Radnóttal határos, mondá, hogy a radnóti sátés, füzes kaszá-lókban e plánta bôven található, s hogy az Bethlen GábornéBrandenburgi Katalin által szaporíttatott el ottan; hozatott pedigaz orosz földrôl, hol háborús idôkben a katonaságnak poshadt,büdös étel s ital következése megelôzetére osztatott ki óvósze-rül, s gyökereit rágcsálva használtatott.”

A „riporter” azzal folytatja, hogy Benkô bevitte szobájába,ahol egy kicsi „égettboros üveg álla asztalán. Régi magyar szo-kás szerint rám köszönt vele eme szomorú szavakkal »Nincsegyebem!« Csak azért, mert Benkô Józsefé volt, ittam egy kor-tyot a k[özép]ajtai kasztali64 szeszbôl, s íze örökre nyelvemenmaradt. Tudakozódván állapotjáról, széttárá köpönyegét, csakinget s lábravalót látánk, az öreg sóhajtva mondá: »Nincs nadrá-gom.« Mély sóhajtással szorítám meg a kezét az öregnek:»Tisztelendôséged forgatta a szent könyvet; ritka idô, ritka hazabecsüli eléggé nagy fiát.« Nyomosabban megelôzve találtammagamat, mint hogy valamivel segíthettem volna, e szavaiban:»Egyszerû élelmem fiamtól napszeresen kapom. Pálinkám tôle,ki maga fôzi, s ami bennem az életet tartja, van. Többre nincsszükségem…«”

Mikor elkövetkezett a búcsúzás, Benkô így szólt: „»Emlékez-zék reám! Mi tán nem fogjuk látni többé egymást az életben –én felsô országba sietek.« Tán csak nem, illy agg korban? –kérdém hirtelen.65 Ô az égre mutata: »Vaj igen, a felsô országbamegyek nemsokára.«”

24

Benkô József tevékenysége, amelyet elsôsorban a történetírásés a botanika, továbbá a nyelvtudomány és más területeken fej-tett ki, pontosan beilleszthetô az akkori Európa szellemi moz-galmainak láncolatába. A XVIII. század második felében Er-délyben a gazdasági, társadalmi és politikai harcokkal párhuza-mosan a kultúra – irodalom és tudomány – terén is pezsgés in-dult meg.66 Most rakták le a tudományos kutatás igazi alapjaitminden területen, és ez a megállapítás különösen a történettudo-mányra érvényes. Új szellem hatolt be az iskolákba; új erdélyifolyóiratok láttak napvilágot, tudományos társaságokat alapítot-tak; ekkor alapozták meg a gyulafehérvári Batthyány-, a maros-vásárhelyi Teleki- és a nagyszebeni Brukenthal-gyûjteményt.67Megalakult az Erdélyi Tudós Társaság, amelyért fôleg az elszi-getelten élô szakemberek lelkesedtek, akik „a tudós társaságmegalakulásától szaktudományuk és egyéni tudományos tevé-kenységük fejlôdését, népszerûsítését remélték… De rokon-szenvvel nézte a vásárhelyi tudós társaság megalakulását az ahaladó román és szász értelmiség is, amelynek körében hasonlójellegû és ugyancsak a felvilágosodás eszméit tükrözô törekvé-sek bontakoztak ki.”68

A kor román értelmiségi rétegének legkiválóbbjai közé tarto-zott Gheorghe Šincai, az Erdélyi Iskola egyik nagyja. Érdemesröviden elidôzni Benkô és Šincai kapcsolatainál, annál is in-kább, mert a szakirodalomban makacsul tartja magát az a téve-dés, hogy Šincai Bécsben ismerkedett meg Benkôvel.69 Elôszöris köztudomású, hogy Benkô sohasem járt külföldön, egész éle-tében – némi keserûséggel – domidoctusnak vallotta magát. Azigaz, hogy kapcsolatot tartott fenn Kurtzböck bécsi kiadóval, deez levelezés útján történt. Az is ismeretes, hogy Šincai, ötévi ró-mai tanulás után, 1779-ben hazafelé jövet megállapodott egyidôre Bécsben, ahol a természetjogot tanulmányozta abban akollégiumban, ahol Samuil Micu volt a tanulmányi vezetô.70Benkôvel való megismerkedése arra az idôre esett, amikor márBalázsfalván tartózkodott: innen írt levelet Cornides Dánielnek1781. augusztus 23-án, amikor megköszönte a címzettnek, hogybeajánlotta Benkônek, akivel összebarátkozott.71 Ha viszont eza kapcsolat csak 1781 táján jött volna létre, honnan eredt mégisaz említett téves állítás?

25

A forrás Šincai latin nyelvû elégiája,72 amelyet számos kutatófelületesen fordított le vagy hibásan értelmezett. A szóban forgórész szó szerinti fordítása ez: „Itt [Bécsben – Sz. Gy.] a kinyom-tatott [könyveket] olvastam éjjel-nappal, hogy a dák73 történel-met kellôképpen megalapozhassam. Cornides, Benkô és Ga-rampi ösztönzései serkentettek, s védencét mindegyik pártfo-gásban részesítette.” Nyilvánvaló, hogy a két mondatban nemszükségszerû a helyszín azonossága: a második mondatban em-lített pártfogói szerep általános jellegû, s nem kötôdik az elsômondathoz.

Érdekes, hogy Benkô nevéhez maga az elégia szerzôje, Šin-cai fûzött fontos megjegyzéseket,74 amelyek magyarra fordítvaígy hangzanak: „A kiváló hírû és nagyérdemû történetíró,Benkô József, aki alapos tudományos kommentárjaival látta elegész Transsilvaniáját, sokat segített rajtam levélbeli támogatá-sával, egészen addig, amíg roppant jelentôs eredményeiért utolnem érte az enyémmel egyezô sors és szerencsétlenség, azoknaka veszett dühe és irigysége miatt, akik a kutyánál és a kígyónálkomiszabbul bánnak azokkal, akik a közügyek terén érdemeketszereztek.”75

Mint a szövegbôl kitûnik, Šincai Benkôben hozzá hasonlósorsüldözöttet látott, akit a kortársak nem becsültek érdemeihezmérten. Bob püspök, hivatkozva a hívôk állítólagos kérésére, je-lentette a kormányzatnak, hogy Šincai rendezetlen életmódotfolytat, részegen látogatja, vagy nem is látogatja az iskolákat, ésminduntalan botrányt idéz elô. 1794. augusztus 24-én megtör-tént a végsô lépés: Šincait letartóztatták, bántalmazták stb., s no-ha a késôbbiekben ártatlansága tisztázódott, korábbi tisztségétnem nyerte vissza. A hasonlóság tehát, amelyre – mint láttuk –maga Šincai hivatkozott, valóban fennáll a két pálya között,76de persze Benkô összehasonlíthatatlanul többet írt, mert élete ishosszabb volt; körülményei is másként alakultak, noha semmi-vel sem voltak kedvezôbbek.

26

Mûveinek bemutatása idôrendi sorrendben77

1. Feljegyzések, magyarázatok, értelmezések vallástörténetikérdésekhez. Benkônek ez a munkája 1758-ban készült, anagyenyedi kollégium „London” nevû szobájában, kevésselazután, hogy felvették a kollégiumba. Herepei Gergely BenkôNaplója gyanánt említi,78 sôt Szinnyei József önéletrajznak ne-vezi, ami erôs túlzás. Nem egyébrôl van itt szó, mint arról, hogya fiatal diák Jézus Krisztus származásáról értekezik, azután taní-tói mûködésérôl, majd arról, hogy járt-e valaha Péter apostolRómában, Mohamedrôl és az arabokról. Herepei ugyan azt írja,hogy a tôle közölt rész szóról szóra Benkô ismeretlen naplójá-ból ered, holott személyes jellegû, valóban naplószerû feljegy-zésekrôl nincs szó.

2. Bethlen Elek glossái a Bethlen János históriájához. Ez isBenkô József diákkori feljegyzése.79

3. Elöl járó beszéde a’ Benkô József l[eg]elsô munkájának –mely áll 96 templo[mi] szonoklatok azutánni le rápiálásából,hogy a’ templomból [meg hallgatások után] ki jött. Egy XIX.századi másolat80 ezt a címet adja az 1761. július 1-jén keltezettbevezetônek, amelyet Benkô „Eny[edi] Tog[atus]” diákként írtalá. Arról van tehát szó, hogy a lelkészi hivatásra felkészülendô,a fiatal diák, amikor vége volt a templomozásnak vagy – adottesetben – a temetésnek, azon frissiben, emlékezetbôl leírta ahallott beszédeket, vagy vázlatot készített róluk. Azt is megtud-juk a rövid szövegbôl, hogy kinek a beszédeit jegyezte le:„…ahol a Textusnak hellye mellett H betû vagyon, azt hallottamT[iszteletes] Hermányi uramtól, – ahol D, azt T[iszteletes] espe-res Dézsi György uramtól…” Tehát csupán a bevezetô rész ma-radt ránk, nem a beszédek kivonata.

4. Amaz hires és meg-fejtésre nehéz Bononiai mese… BenkôFerenc adata szerint81 egy szegény nyomdász kérésére írta ezt atalálós mesét, amely egykettôre el is fogyott. A kinyomtatás ide-jét a címlap egészen pontosan feltünteti: „M.DCC.LX.IV. AzElsô Hónapb[an]”, tehát 1764 januárjában. A mese 42 négyso-ros strófában, összesen 168 sorban adja fel a találós kérdést,amelynek a megfejtését egyébként a kordivat szerint hosszúranyújtott cím is tartalmazza: „Lót feleségének sóbálvánnyá vál-

27

tozása.” A szövegen belül betétrejtvény is van, ilyen példáulLucius Agatho Priscius kiléte: az Isten, mert ô a Világosság (vö.latin lux), ô a legfôbb Jó (görögül agathos) és örökkévaló (lati-nul priscus a.m. ôsrégi). A verssorok tizenkét szótagosak, egé-szen kezdetleges ragrímekkel, például:

Plinius azt írja: Vagyon IndiábanKutyafejû ember széljel; más formábanIsmét, ollyant is ír, akinek nyomábanCsudálkozást szednél: ha járnál útjában.82

A csekély értékû versezet csupán azért érdekes, mert ezBenkô elsô nyomtatásban fennmaradt alkotása.

5. Következô nyomtatásban megjelent mûve a szakirodalom-ban az Addenda címen ismeretes. Arról van szó, hogy Bod Pétera fiatal Benkôt is bevonta a Pápai Páriz-féle szótár kiegészítésé-nek munkálataiba, s ennek a tevékenységnek a gyümölcseinyomdafestéket láttak 1767-ben.83

6. Elenchus seu Index sensualis Literarum Donationalium etConsensualium e viginti-quatuor Libris Regiis Archivi CapituliAlbensis transscriptarum ac in alios undecim Libros pro Archi-vo Guberniali relatarum, privata industria Georgii Tamási,Lectoris Canonici Capituli Albensis, pro facilitando lectoreelaboratus et conscriptus. Anno 1769.84

Ez a jegyzék az adomány- és más levelekrôl nem önálló, al-kotó munka gyümölcse; hogy mégis bevettük mûvei jegyzéké-be, az azért történt, hogy az olvasó minél világosabb képet al-kothasson magának Benkô hallatlan szorgalmáról, a nagyarányúelôkészületekrôl, amelyeket fô mûvei alapos, minden részletrekiterjedô elôkészítése érdekében tett. Éppen ezért nem vettük fela sorozatba a Kolozsmonostori Konvent Levéltárának mutató-ját, mert azt nem Benkô írta,85 továbbá sok más, saját kezûleglemásolt, esetleg már kinyomtatott könyvet,86 mert a fentiekkelrámutattunk Benkô ilyen téren kifejtett, szavakkal alig kifejez-hetô buzgalmára.

7. Filius Posthumus vagy is Attya Halála után Született Fiú,Az az Az Erdôvidéki Református Tractusban, a’ Reformationakidejétôl fogva, a’ feledékenység által sok esztendôk alatt el-

28

temettetett Egyházi Dolgoknak, némely kevés régi Jegyzésekbôlés egyéb Bizonyságokból való fel-elevenittetések…87

A címlap 1770-es keltezésével ellentétben, az író ajánlása az1771. január 12-es dátumot viseli; az ajánlás címzettje az Erdô-vidéki Egyházmegye és annak lelkészei, akiknek újévi ajándékgyanánt küldi e könyvecskét a szerzô. Az ajánlást követi az ol-vasóhoz intézett elôbeszéd s a célkitûzés: az Erdôvidéki Egyházemlékezetes eseményeinek megörökítése. Az ötlet az író atyjá-tól, Benkô Mihály esperestôl származott, aki a körzetébe tartozóeklézsiákat arra ösztönözte, hogy jegyezzenek fel minden emlé-kezetes esetet. Benkô még az apró jelenkori eseményekrôl isfeljegyzéseket készített, „mert mint a vadalma az hidegtôlmegcsipettvén, ételre való lészen: ezek is megavulván, újsággyanánt lésznek, és megmaradván, a posteritas csemege helyettvészi”.88

A kézírásban mintegy kétszáz oldalt kitevô Filius Posthumushárom részre oszlik. Az elsô, rövid rész szól általában az erdélyireformátus eklézsiákról, s esperesi kerületek szerint közli a hí-vôk számát, amely az 1766-os, Mária Teréziától elrendelt össze-írás tükrében 137 383 fôt mutatott.

Szemben az elsô rész 11 oldalával, a második 168 oldalra ter-jed, és általános képet nyújt az erdôvidéki esperességrôl, ahovaa reformáció Honterus munkássága nyomán jutott el, annyira,hogy még az asszonyok is megtanulták a nevét és „Henter Já-nosnak hívták”.89 Már ebben a korai – harmincévesen írt – mû-vében jelentkezik Benkônek egy olyan vonása, amely végigkí-sérte egész pályáján: a szenvedélyes érdeklôdés az etimológiairánt. Honterus nevét a bodzafából (németül Holunderbaum)eredezteti, amelybe kapaszkodva, egyszer megmenekült avízbefúlástól. Ír arról, hogy a reformáció után sokáig megma-radtak a nyomai a pápistaságnak, például a hermányiak nemakarták letörölni a templomban „a pápistás festéseket és rajzolá-sokat”, végül is bírsággal kellett megfenyegetni ôket 1635-ben,hogy „a templom oldalán belöl való írott képet és egyéb mázlá-sokat béfejérítsék”.90 Benkô sok érdekes adatot közöl a refor-máció kezdeti szakaszáról, a pápisták, kálvinisták, lutheránusokés unitáriusok közti súrlódásokról, valamint az egyes esperesek-rôl. Így Szokolyai István, aki egy idôben Bethlen János kancel-

29

lárnál volt udvari pap, bevezette azt a szokást, hogy a szombatesti harangozással vége a heti munkának és kezdôdik az Úr nap-ja; ezért Erdôvidéken a szombat esti harangszó után „alig talál-nál vagy egy fonó asszonyt”.

Részletesebben ír Benkô Hermányi Dienes Péterrôl, anyainagyapjáról, szenvedélyes tudásvágyáról s József nevû fiáról,akit „ambulans Bibliotheca” néven említ. „Sok elmés mondásaiforognak emlékezetemben… sok jeles tréfáival is tanított és in-teni tudott másokat; Coccejus Jánost megszerettette az erdôvi-déki papokkal.”91 Hermányi Péter mint esperes olyan apró dol-gokban is intézkedett, hogy „a harangozás felettébb hosszú nelégyen, hanem legtovább, míg egy tyúkmony megsülne”.92 Sza-bályozta azt is, hogy a szülôk mennyit kötelesek fizetni gyerme-kükért, ha az iskolában alphabetista, donatista, declinista, rudi-mentista vagy syntaxista.93

Valamivel tovább következik Benkô apjának részletes életút-ja, mivel szintén erdôvidéki esperes volt, úgyszintén rövid ada-tok a család többi tagjáról. „Én pedig Benkô József, ki ezen dol-gokat jegyzegetem, minekutánna Udvarhelyen a Classisokat ésEnyeden a deáki cursust elvégeztem volna an[no] 1767 Sz[ent]György-napkor jöttem papnak ide K[özép]ajtára, édes Atyámhelyébe, sôt itt lévén pap Hermányi Péter Nagyatyám is.”94 Ér-dekes mûvelôdéstörténeti adat az, hogy 1761-ben jött be az or-gonák divatja, Borosnyai Lukács János püspök és az egyházirendek akarata ellenére. Több zsinati határozat, vélemény szüle-tett ezzel kapcsolatban; például a helytelenítés egyik oka azvolt, hogy az orgona egyházi pénzen készül, s akkor nem maradfedezet templomjavításra. Abból is bonyodalmak adódtak, hogyitt-ott a régi, kipróbált tanítót elbocsátották azzal az indoklással,hogy nem tud orgonálni.95

A Filius Posthumusba Benkô belefoglalta a határôrség szer-vezése körüli nehézségeket, rövid leírást közölt a madéfalvi vé-rengzésrôl – ami tartalmilag csak annyiban kapcsolódik a kötetegészéhez, hogy a papokat felszólították: hassanak oda, hogy anép szívesen vállalja a katonáskodást. Ezért a hívek sok hely-ségben meg is haragudtak a papra.

1768-ban, Székely Sándor esperessége alatt, amikor gr. Gyu-lay Sámuel brigadéros generális szemlét tartott a katonaság fö-

30

lött, Háromszék egyházi közössége kérvényt nyújtott be, amelynyolc pontban sorolta fel a sérelmeket, fôleg az olyanokat, ame-lyek a papok és tanítók privilégiumait csorbították. Benkô meg-jegyzi, hogy ez volt a száznyolcadik kérvény, amely Gyulayhozottléte alatt befutott.

1769-rôl többek között azt írja Benkô, hogy ez év március 6-án Cserei Mihály aláírásával Szebenben rendelet jelent meg,amely betiltja Bod Péter Magyar Athenás és Szent Polykarpuscímû könyveit, mert sértik a római katolikus hitet. A következôévben az udvar adott ki egy rendeletet a káromkodás ellen, mintamilyen az „Ördög, disznó teremtette”.96

A kurátorok felsorolása után a harmadik részben Benkô foko-zatosan rátér az erdôvidéki esperesség egyes eklézsiáinak a be-mutatására. Sorra veszi a falvakat, ismerteti nevük eredetét, azottani papokat, továbbá a falu nevezetességeit (például a baconipiros alma, az 1504-ben épült középajtai templom pápista kori„rajzolásai”, a nagyajtai villongások reformátusok és unitáriusokközött stb.). A befejezô sorok így hangzanak: „Végy pihenéstmár, ellágyult pennám. Te pedig, Olvasó, írj többet, ha ezekkelmeg nem elégszel. Én is még, ha élek, ide térek azoknak a dol-goknak megírására, melyek a feljegyzést megérdemlik.”97

Szándékosan idôztünk hosszasabban a Filius Posthumusnál,elôször is azért, mert kéziratban maradt munka, amelyre a leg-több kutató csak hivatkozik, de nem ad róla tartalmi ismerte-tést.98 Továbbá igen lényeges rámutatnunk arra, hogy nagyonsok közös pontja van a Transsilvaniával, mégpedig: ebben isvan egy általános és egy részletes rész (az általános az I–II., arészletesebb a III. rész), az egyháztörténet mellett nagy szerepetkap a helytörténet és azon belül az etimológiák.99 Szinte azt le-hetne mondani, hogy a Filius Posthumus elôtanulmány volt aTranssilvania második, részletes részéhez, hisz adatait Benkôszinte kivétel nélkül átvitte oda. Ezt Gálos Rezsô is felismerte:„Képe a múlt századoknak… és perspektívája egy jövô, nagymunkásságnak, hibástul, erényestül. Fantasztikus székely ál-mok, délibábos etimológiák és komoly történeti adatok vegyest:mind jellemzôk középajtai Benkô Józsefre.”100

8. Udvarhelyi Novitius Deák, ezt a címet viseli Benkô követ-kezô, 1773-ban írt mûve, amelyet késôbb bedolgozott a

31

Transsilvaniába, ahol ezeket olvashatjuk:101 „[az udvarhelyi is-kola] rövid történetét 1773-ban, magyar nyelven UdvarhelyiNovitius Deák cím alatt, járatlan tollal ugyan, megírtuk és aKollégium nagyhírû professorának átadtuk”.102 A kis értekezéssorra veszi az udvarhelyi schola rektorait és professzorait, be-mutatja ôket, vagyis közöl róluk minden említésre méltó adatot:hol tanult, megmaradt-e Udvarhelyen vagy máshol folytatta te-vékenységét, miben járult hozzá az iskola fejlesztéséhez. Példá-ul a backamadarasi Kis Gergelyrôl, aki 1768-tól lett az iskola ta-nára, megtudjuk, hogy „fáradhatatlan utánajárásának s apatrónusok adományainak köszönhetô a gimnázium épületeinekmai háromszintes s a császári jószívûség folytán csinos díszíté-sû formája”.103 De kitér – és ez is nagyon jellemzô Benkôre –lényegtelen, viszont érdekes, a szóban forgó személyt emberkö-zelbe hozó vonásokra is. Ilyen az, hogy az iskola második rekto-ra, Rozgoni János, aki I. Apafi Mihály idejében élt, „annyira ir-tózott a cigányoktól, hogy látni is alig bírta ôket; hasonlóképpenutált mindennemû kolbászt és hurkát, amelyeket a szar hüvelye-inek nevezett”.104 Végeredményben tehát megint egy részletta-nulmány a nagy mûhöz, de ezt egészében bele is foglalta aTranssilvaniába.

9. Scintilla botanica, vagyis magyarul: Növénytani szikra. EzBenkônek egy elveszett kéziratos mûve, amely 1776-ban ké-szült. Akkor írta, amikor a Fôkormányszék elôadót keresett agyógynövények népszerûsítéséhez; nyilván egy tanmenetfélétkészített, amelybôl a felsôbb hatóságok elôtt világossá válhattakszándékai: mit, hogyan, milyen terjedelemben fog elôadni.105

10. Téli bokréta…, Nagyszeben 1781. Ebben a könyvében,amelyet még 1777-ben írt, de késôbb nyomtatott ki, Benkô sze-rint „a természet élô birodalma és a növénytani bölcselet alap-elemei magyar nyelven tárulnak fel”.106 Voltaképpen temetésibeszéd botanikai értekezés formájában; megírására Cserei Mik-lósné Tornya Borbála halála adott alkalmat, a beszéd 1777. ja-nuár 6-án, a nagyajtai unitárius templomban hangzott el. A szó-nok egy bibliai idézetbôl indul ki: „Minden test fû, és mindenkedvessége, mint a mezônek virága. Megszárad a fû, elhull a vi-rág, mikor az Úrnak szele fuvall arra.”107 Az egész beszéd soránaz ájtatos intelmek minduntalan a növényi világból vett példá-

32

zatokkal keverednek, a szónok újra meg újra rámutat az istenikéz munkájára. Ebbôl a szempontból figyelmet érdemelBenkônek az a nézete, hogy a hatalmasok – királyok, fejedel-mek, fôurak – nem adhatják örökségbe gyermekeiknek a kelle-mes külsôt és megfordítva: „…gyakorta kellemetesebb termetûs természetû magzatokat látnál a juhászok, barompásztorok ésmás alávaló emberek kalibáiban, mint a világ Nagyjainak fé-nyes palotáiban”.108 Más szóval: Benkô itt arról ír, hogy az át-öröklés kiismerhetetlen, s néha erôsen megcsúfolja a föld nagy-jait.

Megjegyzendô, hogy a kinyomtatott szöveget Benkô megtol-dotta olyan jegyzetekkel, amelyek nem hangzottak el a prédiká-cióban, és nem is hangozhattak el. Említi, hogy Linné volt az el-sô, aki a „Zöldelékeny Országnak” terméseit rendszerbe foglal-ta; ugyanitt világosan felismerhetô Benkô törekvése a magyarnövénytani szakszókincs megteremtésére, sôt olyan kertészetieljárást is ismertet, amelynek segítségével módosítani lehet a vi-rágok színét.109

Az ember és a növények hasonlóságaival és különbségeivelfoglalkozva, egyes pontoknál szinte önvallomásszerû hangot ütmeg. Ír például arról, hogy vannak télen is zöldellô növények –olyan emberek is, akik bátran tûrik a sors mostohaságait. Van-nak növények, amelyeken betûkre emlékeztetô jegyek találha-tók, vagy szerszámhoz hasonlók – olyanok ezek, mint a tudó-sok, akik tudásuk révén magukat eleven betûkkel teljesen beírtkönyvekké tették. Van virág, amely éjjel nyílik és illatos: vanember, aki éjjel dolgozik, mert nem akarja az idôt elvesztegetni,hanem munkára fordítani. „Mert mentôl többet aluszol, annálkevesebbet élsz.”110

Maga a címben említett bokréta a következô növényekbôl fogállni: vitézvirág (ez jelenti az erôs hitet), télizöld (reménység),napraforgó (a könyörgésben való áhítatosság), nefelejcs (Istenparancsainak szem elôtt tartása), éjjeli viola (éjszakai ártatlan éstiszta magaviselet), kisezerjófû (a bûn miatti keserves bánat),keserû-édes (béketûrés), galambvirág (szelídség), alacsony bo-rostyán (alázatosság), nebáncsvirág (tiszta, szûzi erkölcs).111 Abeszéd záró része a Cserei, Tornya és e kettôvel rokon családokmegszólításából, felsorolásából áll, de Benkô még itt is el-elka-

33

landozik a botanika mellett másik kedvenc területére, a nyelvé-szetre. Közöl egy hibás és szinte komikus magyarázatot a Beth-len névre: nem a Betlehembôl jön, úgymond, hanem onnan,hogy a család egyik ôsét mértékletes életmódja miatt így nevez-ték: „Be étlen!” – s ebbôl alakult volna ki a Bethlen család-név.112 Itt kerül sor, híven az ókori retorika hagyományaihoz,arra is, hogy a szónok még egyszer felidézze és dicsérje az el-hunytat, aki szép volt, jó gazdasszony, értett a nôi munkákhoz:„…szollhatnátok sokan az asszonyi rendbôl, akik jeles varráso-kat, kötéseket és sok egyebeket tanultatok tôle”. Nem rágalma-zott soha senkit, alázatosság, buzgóság és kegyesség jellemezte;arra sem panaszkodott soha, hogy hosszú a prédikáció.113

A mai olvasó számára talán bizarrnak tûnik ez a temetési be-széd, amelynek háromnegyed része növénytanból áll, s még abibliai idézetek is jórészt botanikai jellegûek. Nem szabad azon-ban elfeledkeznünk arról, hogy a XVIII. században nem ismer-ték a mai értelemben vett tudománynépszerûsítést és kevés le-hetôség volt a publikálásra. Beszédében Benkô népszerûsítenipróbált egy olyan tudományt, amelynek elsôrendû szakemberevolt, ugyanakkor ismeretlen anyagot közölt a szakmabeliek-kel.114 Külön megemlíthetô az is, hogy a botanikailag nyilvánszakképzetlen hallgatósághoz nem leereszkedni akart, hanemfelemelni ôket a maga színvonalára. Érdeme ezenkívül a be-szédnek a helyszûke miatt itt nem említett több demokratikusízû történet, fordulat s a szakirodalomban való jártasság. Az ér-tekezés szokatlanságát fokozhatta az is, hogy az unitárius halot-tat református pap búcsúztatta, de az is valószínû, hogy az unitá-rius pap is beszélt és ô végezte a temetést. És még valami idekí-vánkozik: itt találkozunk elôször a szôlônek, illetve a belôle ké-szült bornak olyan fokú dicséretével, amely kísértetiesen elôre-vetíti a Transsilvania specialisban lépten-nyomon elôbukkanómagasztaló szavakat és Benkô káros szenvedélyét, az italt; aszôlôbôl „a vidámságnak esméretes itala szokott származni, azoly uralkodót és elöljárót képzelteti velünk, aki az ô igazgatásá-ra hagyatott népet, vidám tekintetével, a könyû (!) természetévelés kellemetes magaviselésével, mint megannyi pohár drága bo-rokkal vidámítja, s az engedelemmel és jókedvvel (!) való szol-gálatra indítja”.115

34

11. Transsilvania sive magnus Transsilvaniae principatus,olim Dacia Mediterranea dictus…116 A bécsi Joseph Kurtzböcknyomdájában, 1778-ban látott napvilágot Benkô kétkötetes mû-ve, amelyet az utókor a leggyakrabban forgat a tudós középajtailelkész hagyatékából. 1833–1834-ben Kolozsvárt második ki-adásban is megjelent, mert még mindig nagy volt iránta az ér-deklôdés. A két kiadás közt alig van különbség: eltekintve amegjelenés helyének, évének változásán s az „editio secunda”feltüntetésén kívül jóformán csak annyi, hogy az új kiadás másbetûtípust használt, az u hangot u betûvel jelöli, nem pedig v-vel, s a nyomdai díszítmények is eltérôek.

Benkô eredeti szándéka az volt, hogy más címet ad nagysza-bású honismertetô mûvének, s más ajánlást ír hozzá. A cím ezlett volna: Princeps Dacicus sive Magnus Transsilvaniae Prin-cipatus stb.,117 az ajánlás pedig Mária Teréziához szólt volna;ez az ajánlás 1777. május 20-án kelt, míg a megjelent kötet elô-szava nyolc nappal késôbbi keltezésû. Mi történt ez alatt a rövididô alatt, ami Benkôt szándéka módosítására késztethette: nemlehet tudni. Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy Benkônekszándékában állott 118 megírni Erdély Teréziánus történetét, vagy-is mindazt, ami saját születésétôl esett meg Erdélyben, mivelszületési éve egybeesett Mária Terézia trónra lépésének évével.Nos, egy ilyen történeti mûhöz sokkal inkább illett volna a Má-ria Teréziához intézett ajánlás, amely egyébként a kortársak sze-mében nem vált volna Benkô dicséretére, amennyiben a katoli-kus Habsburgoktól mindig gyûlölt protestáns hitfelekezet tagja-ként nem átallotta a királynôt a legválogatottabb dicséretekkel,hízelgésekkel illetni, bár Voltaire és Diderot kortársa volt.119Végül is a Transsilvania ajánlás nélkül jelent meg, az elején azolvasóhoz intézett színvonalas elôszót találjuk. Benkô öntudatoshangon ír arról, hogy a tárgyilagos olvasó felismerheti: mûvévelûrt tölt be, mert elôtte senki sem tárgyalta hazánk földjét ily át-fogóan, egyetlen corpusban. Ír kitûzött célja megvalósításánaknehézségeirôl, arról, hogy egyházi tisztsége, kikerülhetetlencsaládi, házi foglalatoskodásai, valamint a magán- és közkönyv-tárak távolsága gátolták munkájában. Stílusába bizonyára sokanbelekötnek: erre és nyelvi fordulataira is kitér, nemkülönben ahibákra, melyeket fájdalmával magyaráz, amennyiben épp ama

35

napokon, amikor mûvét végsô formába öntve a császárvárosbakellett küldenie, 1775. augusztus 5-én legkedvesebb fia a vízbefulladt, és ôt gyászolta.

A második kötet elôszava pár hónappal késôbb íródott: 1777.október 4-én. Itt felhívással fordul a mágnásokhoz, de a közne-mesekhez is, hogy betekintést nyerhessen a családi levéltárakba,gyûjteményekbe.

A Transsilvania szerves része lett volna – további három kö-tetben – az is, amit az Olvasó kezében tart. A lapszámozás nél-küli elôszót követi ugyanis a mû általános áttekintése, beosztá-sa, s ennek keretében ír Benkô a Második részrôl, amelyet há-rom részre osztott volna, megfelelôen a feudális Erdély háromkiváltságos „nemzetének”: magyaroknak, székelyeknek és szá-szoknak szentelve, akik közigazgatási elôjogokkal is bírtak a fe-jedelemség egy-egy részén. Ez tehát megvalósulatlan, ponto-sabban: kinyomatlan maradt, pedig a két részt együtt egyenesengrandiózus vállalkozásnak, nagyszerû eredménynek lehetettvolna nevezni.

Az elsô részbôl külön kiemeljük a 157. §-t, amelyben a kor-hoz képest meglepôen gazdag ismeretanyag birtokában ír a ro-mánság történetérôl, szokásairól, nyelvérôl stb. Egyebek mellettigen érdekes az a szójegyzéke, amelyben a román nyelv latineredetére említ példákat: carnye < caro; vin < vinum; cumaidormit < quomodo dormivisti; tomná < autumnus; kal < cabal-lus; járbá < herba stb., valamint az a jegyzék, amelyben szláv,illetve magyar eredetû román szavakra mutat rá.

Érdemes kiemelni azt is, hogy a kor tudományossága hamarfelfigyelt Benkô könyvére. Így a Göttingában kiadott Zugabe zuden Göttingischen Anzeigen… 1780-as elsô kötetének névtelenrecenzense tizenegy oldalt szentelt az új bécsi kiadványnak,amelyrôl részletes analitikus leírást ad.120 Aránylag nem hosszúidô alatt egész sereg más író emlékezik meg a Transsil-vaniáról.121 Még egy név idekívánkozik: a Kazinczyé, akinek le-velezése tele van a Benkô nevével. „Benkô József úrnak rólamemlékezését örvendezve olvastam leveledbôl” – írja egy ismeret-lennek 1793. október 8-án. „Ô volt az, akit Erdélyt illetô munkáimiatt, a patriotizmusára nézve is, talán legelsôben tiszteltem azerdélyiek között…”122 Ugyanô írja, hogy „Gondosabb utazóink e

36

földre [Erdélybe – Sz. Gy.] Karacsnak Lipszky után négy táblá-ban metszett magyar- és erdélyországi abrosza s Benkô JózsefnekTranssilvaniája nélkül… megindulni nem fognak.”123

Idôrendben most a Transsilvania specialis következik, ennekbemutatását azonban számbavételünk végére hagyjuk, hogy bô-vebben foglalkozhassunk vele.

12. Imago specuum Magni Principatus Transsilvaniae admi-randorum hucusque plurima ex parte incognitorum – elveszettkézirat.124 Benkô Samu szerint125 Benkô József ezzel a mûvévelhívta fel magára a külföld figyelmét. Nézetünk szerint sokkalinkább a Transsilvaniával, továbbá a késôbbi Milkoviával, mertaz Imagót sohasem nyomtatták ki. Ennek bizonyítéka az 1970.február 13-i levél, amelyet Forró Imre, a magyar–holland kap-csolatok jeles kutatója kapott R. Damstra közvetítésével a Hol-land Tudományos Társaságtól.126 A haarlemi Holland Tudomá-nyos Társaság jegyzôkönyvei alapján a Benkô-kézirat történetea következô volt.

1780. november 3-án tudomásul vették, hogy Török Sándormagyar diák Leidenben átadta a Társaságnak Benkô kéziratát,levelét és a Transsilvaniát. Határozatba ment, hogy a Társaságnéhány tagja tanulmányozza át a kéziratot, mielôtt felvennék aközlendô anyagok közé.

1780. december 5-én jegyzôkönyvbe vették, hogy Benkô mû-vét fel kell venni a Tudós Társaság kiadványai sorába, de elôzô-leg le kell fordítani holland nyelvre; a fordításra Houttuijn vál-lalkozott 1781. március 6-án.

1781. április 3-án Houttuijn javaslatára elfogadták, hogy akéziratot rövidítsék le, és híradásként tegyék közzé.

1782. január 8-án Houttuijnt felmentették a fordítás feladataalól; Van Marum utánanéz, hogy lehet-e még valami egyebetkezdeni a kézirattal, majd március 5-én bejelenti, hogy egyilyen dolgozat csakis földrajzi szaklapban kaphatna helyet, denem a Társaság közleményeiben. Van Marum és Houttuijn arrasem látnak lehetôséget, hogy a kéziratot rendesen le lehessen rö-vidíteni. Határozatot hoznak arról, hogy a kéziratot nem hasz-nálják fel. A döntésben bizonyára gyakorlatias szempontok isérvényesültek: az, hogy a holland olvasó mit kezdjen a távoliErdély barlangjaival, hiszen még az országról is alig hallhatott.

37

Hogy mi lett a kézirat késôbbi sorsa, nem lehet megállapítani;mindenesetre Benkô ettôl kezdve legtöbb írása alá nemcsakazt írta oda, hogy „Középajtai református lelkész”, hanem aztis, hogy a „Haarlemi Tudós Társaság Tagja”. Mint az idézettlevél mondja, a jó kapcsolatok a Társaság és Benkô között to-vábbra is fennállottak, mert az 1783. március 4-i jegyzôkönyvadatai szerint Benkô elküldte ajándékba a Milkovia egy példá-nyát.

Csak sajnálhatjuk, hogy ez az értekezés elveszett, nemcsakazért, mert ez is fényt vet Benkô sokoldalúságára, hanem azértis, mert tudomásunk szerint ez az elsô értekezés a hazai barlan-gokról. Nyilván Benkô növénygyûjtô-természetjáró útjai soránismerkedett meg a barlangokkal, amelyek közül a homoród-almásinak a leírását jelen kötetbe is belefoglalta.

13. Itt van a helye annak, hogy megemlékezzünk Benkô hír-lapírói tevékenységérôl is. 1780-tól kezdve több tudósítást kül-dött a Magyar Hírmondónak és a Magyar Kurírnak. 1780. no-vember 11-én br. Brukenthal Sámuel feleki (Fogaras vidéke)kertjeinek szépségét dicséri; itt a báró üvegházat is építtetett,ahol ananászfélék, kaktuszok tenyésznek. Brukenthal kertjénekemlegetése eszébe juttatja a Brukenthal-könyvtárat s a többigazdag erdélyi gyûjteményt: a Teleki Sámuelét és a KoppiKárolyét.127 Elismeréssel szól gr. Székely Ádámról is, aki szá-mos botanikai szakkönyvet hozatott a kolozsvári ReformátusKollégium részére.128 Egy másik, nem sokkal korábban megje-lent számban beszámol Erdély flórája címû készülô mûvérôl ésa botanikai oktatásról. Elmondja, hogy tíz éve járja Erdélyt: „Azerdélyi három nemzet földein tett illyen utaimban azon igyekez-tem, hogy az aféle füveknek, mellyek az én lakásom földénnnem teremnek, vagy gyökerüket, vagy magvaikat hozzam,avagy arra hagyott jóakaróim által magamnak megküldessem,és termesszem kertemben: az hol is illy móddal már a füvekszámát hatszázig felszaporítottam.”129 Tudományokat illetô dol-gok címû cikkében130 beszámolót közöl a fôbb erdélyi könyvtá-rakról, fôleg az iskolaiaknál idôz el szívesen (Nagyenyed, Ko-lozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely), de dicsérettel em-lékezik meg magánkönyvtárakról is (Teleki József, Koppi Ká-roly, Cornides, Seivert stb.)

38

1785-ben Közép-Ajtáról Székely Földi Tudósitások, PünköstHavától fogva, egész Szent András végéig címmel jelenik megírása, vagyis beszámolt a májustól november végéig történt ese-ményekrôl. Most is a természeti jelenségeket helyezi elôtérbe: arettenetes árvizet, amely felborította a mezei munkák megszo-kott rendjét, a tél korai beköszöntését (szeptember 29-én már le-hullott az elsô hó), a fagyhullámot, amely a leszedetlen dohánytelpusztította, valamint a természeti csapások nyomán beállottdrágaságot, annyira, hogy a pálinkát, „mellyet addig öt poltránlehetett venni, már nyolc alól nem találhatni”.131 Ugyanitt hírtkapunk arról is, hogy elôkerült Haller Gábor naplója. Ugyaneb-ben az évben Benkô elkészítette a Magyar Hírmondó 1784. évimutatóját is, errôl rövid szerkesztôségi hír számol be.132 A kü-lönbözô évfolyamokban olvashatunk még – ha nem is mindigBenkô aláírásával, de minden bizonnyal az ô tollából – az erdé-lyi sáskajárásról, a fenyôvíz készítésérôl, a szegôdésrôl, egy föl-desúr meggyilkolásáról, olvashatunk továbbá recenziókat, rövidhíreket.133

A Magyar Kurír 1788. január 19-i számában közölt tudósításegészen más természetû: válaszol azoknak, akik családtörténetiadatokért fordultak hozzá, az okiratmásolatokért cserébe szinténmásolatokat kér, s nem vállalkozik pénzért küldeni anyagot;várja az olvasók újabb értesítéseit, mert leveleiket a postás el-sikkasztotta, a postai díj árát elköltötte, és más apróságok.134

14. Szintén természettudományos „aprómunkának” számít azaz index, amelyet Benkô Molnár János jezsuita szerzetes hexa-meteres ásványtani, majd növénytani könyvébe készített, közöl-ve az ásványok, illetve növények nevét a latinon kívül magyar,német és francia nyelven.135

15. Milkovia, sive antiqui episcopatus Milkoviensis per ter-ram Transilvanicam, maxima dioeceseos suae parte, olimexporrecti, explanatio… Viennae I–II. 1781.136 A megjelenésévével ellentétben, az elôszó kelte 1779. június 1. Ebben Benkôelmondja, hogy a Transsilvania általános részének 1778-asmegjelenése után nyomdába adta folytatását is, de visszakérte,hogy az idôközben szerzett adatokkal kiegészíthesse. Mivel so-kan csak ígértek adatokat, de nem küldtek semmit, a közbeesôidôszakban elôkészítette nyomtatásra a Milkoviát. Hivatkozik

39

arra is, hogy a Milkovia mintegy kiegészíti a Transsilvania rész-letes részét; lényegében mûve mintegy Erdély „szent földraj-za… és történelme”.137 A tôle megszokott aggályoskodássalfoglalkozik a sok sajtóhiba eredetével, aztán figyelmeztet arra,hogy aki az elsô kötetbôl Erdély helyrajzát akarja áttekinteni, azmegtalálja a „Magyarok földjét”, a „Székelyföldet” és a „Szá-szok földjét” is: azért érdekes ez a megjelölés, mert pontosan eza beosztása a jelen kötetnek is, egyébként megfelelôen Erdélyhivatalos tagolásának.

Benkô hatalmas okleveles és irodalmi anyagra támaszkodik –a legtöbbet idézett szerzôk Haner, Szentiványi, Bonbardi,Schmeizel, Timon, Szegedi, Pray, Fridvaldszky, Dimitrie Can-temir –, ugyanakkor a múlt század végén felmerült az a gyanú,hogy nem saját eredményeit, hanem Lucas Colbius 437 fólió la-pot kitevô Codex privilegiorum Capituli Coronensis címû kéz-iratát hasznosította, a szerzô megemlítése nélkül. A kérdés el-döntése túllépné a rendelkezésünkre álló teret és idôt, de annyibizonyos, hogy Benkô is használhatta ugyanazokat az oklevele-ket, mint kortársa, Colbius; ugyanakkor aggályoskodó ôszinte-sége nem engedte volna, hogy elhallgassa paptársa érdemeit,amelyekrôl a jelen mûben nagy elismeréssel ír.138

Mint más mûvei, úgy a Milkovia is tele van elkalandozások-kal; néha a fôszövegrôl elfeledkezünk a hosszú magyarázó jegy-zet miatt. A székelység osztálytagolódását tanulmányozók szá-mára igen érdekes lehet az a kitérô, amelyben egybeveti a szé-kelység múltbeli helyzetét saját koráéval, és igen jelentôs kü-lönbségeket tár fel.139 Általában a rövid fôszöveget több oldalraterjedô jegyzetanyag (magyarázatok, oklevélkivonatok stb.) kö-veti. Benkô szemlátomást élvezettel merül bele a számunkraolykor jelentéktelennek tûnô részletekbe, de ezt nem tudása fi-togtatása végett teszi, hanem azért, mert a történelem búváraielé, önmagát is beleértve, magas mércét állított fel: azt, hogymindent oklevelekkel, forrásokra való hivatkozással kell bizo-nyítani, minden homályt el kell oszlatni.

A Magyar Hírmondó a két kötet megjelenésérôl már 1781.augusztus 15-én hírt adott, s szeptember 17-én már ismertetéstis közölt, rámutatva történeti adatokban való gazdagságukra.140Arról is van tudomásunk, hogy Benkô készült pótlásokat is írni

40

a Milkoviához, azonban – annyi sok szép tervéhez hasonlóan –ezek sohasem készültek el.141

16. Erdélyi Históriás Szekrény – ez lett volna a címe annak anagyszabású kiadványsorozatnak, amelyben Benkô a magyarnyelven írott erdélyi történeti forrásokat tette volna közzé.142 Azelôkészületekrôl több ízben hírt adott a kortársaknak;143 hivat-kozott arra is, hogy mennyire lassan valósul meg nálunk azilyesmi, holott Magyarországon kapva-kapnának anyagán. AzErdélyi Históriás Szekrény címû sorozat azokból a naplókból,feljegyzésekbôl, levelekbôl, úti beszámolókból stb. állott volnaössze, amelyeket Benkô felsorol Jelentés az Erdély HistóriájaÍróinak magyar nyelven található kézírásaikról címû tájékozta-tásában, és amelyet Mikó külön mûként tart számon.144 Az azo-nosságról a tartalmon kívül meggyôz Jánosfi Ábel, aki mégBenkô életében, 1813-ban elôszót írt a Jelentéshez, és rámuta-tott arra, hogy nemcsak a Históriás Szekrény kiadása halasztó-dott el, hanem az errôl szóló Jelentés is jókora késéssel jut a kö-zönség elé.145 A Jelentés – a kéziratos példányokon kívül146 –teljesen vagy kivonatosan többször megjelent,147 a HistóriásSzekrény egyes darabjai pedig sokat foglalkoztatták Benkôt.Többet, köztük Rozsnyai Dávid, Bánffy György, Kálnoki Ist-ván, Török Ferenc, Gulácsi Albert, Vízaknai Bereck Györgynaplóit, feljegyzéseit, úti beszámolóit, elküldött az ArankaGyörgytôl kezdeményezett „Régi Kézírások Társaságá”-nak;148egyeseket a Magyar Történelmi Emlékek II. Írók sorozatábanolvashatunk,149 vagy Szabó Károly kiadványában.150 A Históri-ás Szekrény tehát egy olyan sorozatnak készült, amilyent késôbbKemény József és Nagyajtai Kovács István indítottak el Erdély-ország Történeti Tára címmel – de darabokra hullott, s az egyesrészek csak jóval késôbb láttak nyomdafestéket. Benkô még1795-ben is foglalkozott a nála maradt anyaggal: elôszót írt azegyes részekhez, letisztázta ôket.

Nem érdektelen az, amit Benkô a sorozat céljáról ír: „Vége-zetre, ha kérded, mire nézek e jelenvaló egész jelentésemmel?Arra elôször, hogy vehessék észre a jó igyekezetû ifjak, akikrefôképpen vigyázok minden betûimmel, miféle írásokat szükséggyûjtögetni az Haza Históriájára. Másodszor, hogy bár vala-mennyire tudhassák mások is, kik Erdély históriája körül szor-

41

galmatoskodnak, hol, kinél és minémû írásokat lehessen keres-niek. Kiváltképpen pedig harmadszor, hogy amiket én magam közhaszonra való igyekezettel, tulajdon szükséges házi dolgaimnakhátrahagyásával és sokakban való szûkölködésemre gyûjtöget-tem, azoknak is hasznát vehessék, akik igen kicsint tehetô szol-gálatommal akarnak élni…”151 Ugyanitt a filológus Benkô ismegszólal, és bôségesen ír arról, hogy milyen elvek szerint vé-gezte a szövegek átírását. Azt a kérdést is felveti, hogy „nemjobb-é a könnyebb olvashatásért, mostani betûk ereje s jelentéseszerént adni ki, ha valami kiadódhatik?” – vagyis itt arra tesz ja-vaslatot, hogy mindent át kellene írni a modern helyesírás útmu-tatásának megfelelôen.152

Végeredményben a Históriás Szekrény is kudarcot jelentettBenkô pályáján, pedig amit kigondolt, azt késôbb mások meg-valósították, s az is kétségtelen, hogy „Erdélyben a történetkuta-tás fél századnál tovább a Benkô nyomán járt”.153

17. A Collectaria ad res Transsilvanicas facientia154 ismeret-len idôben keletkezett gyûjtemény, de nagyjában egyidôs lehetaz elôzôvel: ez kitûnik Benkô egyik bejegyzésébôl.155 Itt nem-csak magyar nyelvû forrásokat találunk: a jegyzék jórészt latinnyelvû forrásokat sorol fel vegyes tartalommal. Vannak itt fölösszámban egyháztörténeti adatok, kiváltságlevelek, esküminták,jelentés a révkomáromi földrengésrôl, adatok a háromszéki ek-lézsiák sajátosságaira nézve, évkönyvszerû feljegyzések anagyenyedi Bethlen Kollégium történetérôl, a nagyenyedikönyvtár okleveleinek kivonatai, Dipsai Szabó István feljegyzé-sei, adatok a madéfalvi veszedelemrôl, Buccow generálisról,Rákóczi és Bercsényi kiáltványa, a Recrudescunt vulnera ma-gyar szövege, az 1704. év virágvasárnapján esett nagyenyediveszedelem versben elbeszélve stb.156 A meglepô az, hogy azelôzô jegyzetben idézett azonos címû két kézirat tartalma nemesik egybe, csak érintkezik; feltételezhetjük, hogy Benkô több-k�