Beowulf

Fordította Szegő György

Szerkesztette és az előszót írta Halácsy Katalin

Eötvös Loránd Tudományegyetem Anglisztika Tanszék

Budapest, 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Beowulf with the Finnesburg Fragment.

ed. Charles L. Wrenn, London: George Harrap & Co.,

1958. Hungarian translation © Szeg ő György, 1994

A magyar szöveget gondozta Leidal János A borítót tervezte Pintér László

Előszó

A Szegő György leleményes fordításában most először megjelenő óangol költemény, a Beowulf az angol és valamennyi germán nyelv egyedülálló emléke. Az egyetlen olyan, a hőskorban keletkezett, a népvándorlás korára visszanyúló epikus költemény, amely teljes terjedelmében fennmaradt. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ez a 3182 sor az angolok, illetve a germánok Odüsszeiája és Iliásza. A görögöktől eltekintve a legrégibb eposz Európában: korábbi, mint a Roland ének vagy a Cid.

A Beowulf nyelvét, illetve tájszólásait körülbelül a XII. századig használták Angliában, s manapság első látásra nagyon idegennek tűnik, hiszen jobban hasonlít a németre, mint a mai angolra. Utána az angol nyelvben olyan gyors változások következtek be – részben a természetes nyelvfejlődés következtében, részben a normann hódítás hatására –, hogy egy-kétszáz év múltán az óangol szövegeket már nem értették meg. A könyvek ott porosodtak a kolostorok könyvtáraiban, s mint „régi” vagy „angolszász” műveket vették fel őket a leltárba. Tartalmukat nem is említették, csak a véletlen őrizte meg őket attól, hogy értékes anyagukat, amely borjúbőr volt, újra fel ne használják. Amikor VIII. Henrik feloszlatta a szerzetesrendeket, sok ilyen kézirat pusztulhatott el, így már soha nem fogjuk megtudni, vajon a Beowulf szélesebb körben ismert volt-e ebben a formájában, vagy egyetlen szerzetesnek a szörnyek iránti érdeklődése őrizte meg számunkra: az belemásolta egy gyűjteménybe, amelynek többi darabja

a kutyafejű Szent Kristófról, illetve a mesés Kelet csodáiról szól. Az azonban bizonyos, hogy hasonló hosszabb-rövidebb hősi énekek számot tarthattak a korabeli közönség érdeklődésére, hiszen ezért rója meg a szerzeteseket a yorki Alcuin, Nagy Károly tanácsadója 797-ben Hygebald lindisfarne-i püspöknek címzett levelében: ne Ingeldről szóló énekekkel mulattassák magukat a refektóriumban, hanem lelki bölcsességgel erősítsék magukat. Ingeld heathobard herceget pedig a mi költeményünk is említi.

A Beowulf epikus költemény: címét a főhős nevére utalva az utókor adta. Dániában és Svédország déli részén játszódik az V. század végén illetve a VI. elején, tehát az angolszászok a történetet a kontinensről vitték magukkal a szigetországba. Néhány történeti forrásból is ismert személy is szerepel a költeményben, mint például Eormenric keleti gót király vagy Ongentheow, a VI. század elején csatában elesett svéd király. Tours-i Szent Gergely Historia Francorum című jól ismert hatodik század végi történeti munkája valamint a VIII. század elejéről származó Gesta Francorum említi Hygelacnak. Beowulf nagybátyjának fríziai háborúját, amelyben a geat király 521 körül halálát lelte. Ennyi történeti adat alapján fel lehet állítani a költemény kronológiáját, Beowulfnak, a főhősnek a személyéről azonban hallgat a történelem.

Beowulf azt a népvándorlás kori germán hősi ideált testesíti meg, amelyet már Tacitus is leír Germania című művében az I. században, és amelyhez hasonlóról még X. századi angol költeményben is olvashatunk. A hős életét az a cél vezérli, hogy hírnevet szerezzen magának a csatában – amelyet majd hősi ének örökít meg, és ezzel meghosszabbítja az életét a

halálon túl –, hogy védelmezze a harcostársait, hűséges legyen urához, kincseket szerezzen, amit nagylelkűen szétoszthat, uralkodóként pedig összetartsa a háza népét, a törzsét. Erre kötelezi el magát társai előtt, a lakomák alkalmával a dicsekvéseiben. A saját erejéből boldogul, nem segítik természetfölötti erők vagy varázslatos praktikák, mint a későbbi korok lovagjait vagy a görög hősöket. Nem a puszta kalandért harcol, hanem szükségből. Beowulf karjában harminc ember ereje lakozott, fizikai erejével győzte le a két szörnyeteget, a tűzokádó sárkánnyal való harcban mégis meghalt, mert már öregen kellett vállalnia a küzdelmet.

Hasonló alakokkal a népmesékben is szoktunk találkozni, a Beowulf történet rokonait is megtalálhatjuk az emberből medvévé változó, medvebőrruhában harcoló és így a medveerejű hősről szóló mesetípusban. Egyesek Beowulf nevében is a medvét látják: bee-wolf = mézevő = medve. Talán kézenfekvőbb magyarázat az, hogy két totemállat nevét illesztették össze benne: Beowulf medve-farkas, bear-wolf.

Költeményünk és a népmese elemeit egyaránt meg lehet találni a XII. században született izlandi sagákban, feltűnő hasonlóságot mutatnak történetünkkel a Grettis Saga és a Volsunga Saga egyes részei. Grettir is harcol egy hím szörnnyel a földön, majd egy női szörny víz alatti búvóhelyére akarja magával vinni, ahol a hős még egy harmadik szörnyet is elpusztít. A Beowulf-történet harmadik csatája pedig a sárkányölő Sigurd Volsungról szóló sagával rokonítható. A skandináv történetek azonban inkább a hős csatáinak laza, pikareszkszerű füzérei, nem pedig olyan összefüggő, hatalmas ívet

felrajzoló munka, mint a Beowulf. A Beowulf egyetlen példányban maradt ránk,

amelyet a X. század vége felé írtak le Dél-Angliában, talán Winchester vagy Canterbury valamelyik scriptoriumában. Ma a British Library őrzi Cotton Vitellius A XV. jelzet alatt. A kézirat más híres kódexek társaságában rendszerint megtekinthető a British Museumban. Két írnok munkája, akik a feltevések szerint egy korábbi példányból dolgoztak. Ez a változat vagy valamelyik elődje a nyelvi formák tanúsága szerint északabbról, Northumbriából vagy Merciából származhatott. Az első írnok, aki a kézirat elejétől a költemény 1939. soráig jutott el, s itt egy mondat közepén abbahagyta a másolást, igen pontos munkát igyekezett végezni: egységesítette a helyesírást, a korabeli nyugati szász irodalmi nyelvet alkalmazta, és kigyomlálta a dialektális és archaikus elemek nagyobb részét. Hogy ilyenek voltak az eredetiben, azt onnan tudjuk, hogy a második írnok már korántsem találta olyan érdekesnek a munkáját, mint az első, hamar végére akart járni a feladatnak, sokkal több rövidítést alkalmazott, s azt írta le, amit látott. Nem valószínű, hogy a saját tájszólását vitte volna bele a másolásba, mert a Beowulf után következő mű, Judit és Holofernes történetének egy töredéke, amelyet szintén ő írt le, egységes nyugati szász irodalmi nyelvjárásban van.

A kéziratban elszórva római számokat találunk, amelyeket a magyar fordító – több más kutatóval együtt – énekekre való beosztásnak tart, s találó címeket is adott az egységeknek. A XXVIIII., XXX. és XXXVIIII. szám hiányzik.

Valamikor a XVII. században az összetett Beowulf kéziratot a híres gyűjtő, Sir Robert Cotton könyvtárában

egybekötötték egy XII. századi óangol prózagyűjteménnyel. A könyvtárban 1731-ben kiütött tűzben ez a kódex szerencsére csak megpörkölődött a szélein. Később az egész Cotton-könyvgyűjtemény a British Museumba került.

Ez a költemény írott formájának története dióhéjban, ennél azonban jóval kíváncsibbak lehetünk arra, mi történt a Beowulf költeménnyel az V. és a X. század között, s hogyan nyerte a mai formáját.

Vajon egyetlen költő munkáját olvashatjuk vagy többét? Korábban elterjedt az a nézet, hogy volt egy kompilátor, valószínűleg egy tudós szerzetes, aki legalább három egymástól független, talán nem is azonos személyről szóló rövidebb éneket fércelt össze, mivel a hős a történetben három jól elkülöníthető harcot vív. Ezen felbátorodva divatossá vált a századfordulón és azt követően is a Beowulfot ízeire szedni és az epizódokat mint külön meséket azonosítani és vizsgálni, eredetüket kutatni. Ez a munka sokat hozzátett a Beowulfról való ismereteinkhez, de a művet nem értelmezte úgy, mintha egységes művészi alkotás volna.

Ma inkább az ezzel ellentétes nézet terjedt el. J. R. R. Tolkien után: a költői babért szívesebben adjuk annak, akinek a munkája nyomán a költemény a jelen formájában megszületett, habár egyáltalán nem kizárt, hogy a történetnek, illetve egyes részeinek hosszú variációs sora előzhette meg a mai formát, amely az énekmondók, scopok emlékezetében kelt át a csatornán, és élt addig, míg valaki le nem írta valamikor, hosszabb vagy rövidebb idővel 594 után, amikor az első misszionáriusok Rómából a britszigetre hozták és elterjesztették a latin írást. Olyan egységes

tartalmi, szerkezeti rendszerben épül fel a hősköltemény, amely igen tudatos költő keze munkáját tárja elénk, aki felhasznált ugyan korábbi elemeket, de azokat a saját céljaira használta fel egy olyan korban, amikor a plágium fogalma ismeretlen volt.

A lejegyző bizonyára keresztény volt, különben nem tudott volna írni. A pogány germánok rúnaírása nem volt alkalmas hosszabb terjedelmű művek megörökítésére. Soha nem is használták ilyesmire. Az már sokkal fogasabb kérdés, hogy maga a költő írta-e le a művet. Több alkalmat is megragad, hogy keresztény elemeket építsen be a pogány történetbe, de a történet pogány germán szellemét nem alakítja át. Beowulf nagy formátumú germán hős, aki dicsekszik erejével, büszkén elkötelezi magát a társai előtt a harcra, és utolsó leheletéig küzd az övéiért és a dicsőségért. Halála után nem igyekszik a mennyországba. Testét máglyán égetik el, emlékét az a hatalmas sírdomb őrzi, melyet a hegy fokán emeltek törzsének tagjai.

Scyld Scefing dán dinasztia alapító is a semmibe távozik, amikor holttestét a hajón a tengerre engedik:

„Tanácsok tudói

voltak a vitézek, de meg nem mondhatták,

hogy a hajót, s terhét ki fogja fogadni.”

(50b-52. sor) Tacitusnál olvashatunk hasonlókat a pogány

germánokról. A költő néha ellentmondásba is kerül önmagával. Úgy tűnik, mintha kereszténnyé igyekezne

alakítani az eposzt, de nem végezne elég alapos munkát. Pl. a 90. sor táján leírja, hogyan énekel az énekmondó a teremtésről a Szarvas-teremben, a 175. sor után következőkben viszont kifejti, hogy a dánok nem ismerték a Mindenhatót, bálványokhoz, azaz a sötétség erőihez imádkoztak segítségért, s így nem is csoda, ha nem sikerült a Szarvas-termet visszafoglalniuk Grendeltől, a szörnytől.

Az alapvető keresztény tanokat, Jézust vagy a legismertebb bibliai történeteket a költő nem említi. Valószínűleg nem tudatlanságból, bár efelől akár kétségeink is lehetnek. A X. századi másoló, aki már bizonyára nem újsütetű keresztény volt, kétszer is rosszul írta le Káin nevét (a 107., majd az 1241. sorban). Ettől a bibliai alaktól származtatja a költő a gonosz szörny családját.

A költő az átmeneti kor kereszténye lehetett. A hanyatló pogány világ nem állt távol tőle, sőt, nagyon is érdekelte. Megtagadni semmiképp sem akarta, sőt a hősöket ideálként állítja elénk. Ha járatos volt is az új tanokban, tudományát jó érzékkel nem ebben a költeményben akarta csillogtatni, mert akkor meg kellett volna tagadnia őseit. Legjellemzőbb tulajdonsága a széleslátókörűség, a tolerancia volt: a régi pogány hősben meglátta és értékelte a nagyságot, megalkotta és megőrzésre érdemesnek tartotta ezt a költeményt, a pogány Beowulfot erősnek, jó királynak és egyben szelídnek, jóakaratúnak, tapintatosnak és becsületesnek ábrázolta. Istent a költő látókörünk szélére állítja, de nem hagyja, hogy beleavatkozzon az eseményekbe.

A hősköltemény maga ad választ arra, hogyan jutott el egy ilyen vagy ehhez hasonló, de rövidebb költemény

a közönségéhez. Több leírást találunk arról, hogy a csata végeztével a harcosok lakomát rendeztek, ahol az étel és a mézsör bőséges fogyasztása után az énekmondó hősi történetekkel szórakoztatta őket. Az előadásban a hárfa is szerephez jutott. Sajnos nem tudjuk, hogyan kísérte a scop az énekét, és zeneileg milyen lehetett. Egy-egy történet elmondása több óráig, sőt több estén át is tarthatott.

Helyet adtak hát a geat hősöknek, hogy együtt üljenek a pompás padokon, a derék daliák, erőtől duzzadók, kezdtek leülni; körbejárt egy szolga s a víg vitézeknek gyöngyös italt töltött tündöklő kupákba; közben dalos zengett tisztán a teremben; a dán s vihar-földi vitézek víg hada vidáman mulatott.

(491-98. sor) Jól tudjuk, hogy a daloknak nemcsak a

szórakoztatás volt a célja, hanem az erkölcs és a történelmi tudat ébrentartása, az összetartozás erősítése. Érdekes kérdés, hogy ilyen célból miért egy geat hős történetét adták elő angol földön. A nemzet fogalma természetesen ebben a korban nem létezett, a Beowulf által képviselt ideál pedig minden germán népcsoport körében meggyőző erejű lehetett.

Vannak olyan kritikusok, akik hajlamosak igen későre tenni a mű születési idejét, éppen a dánokról rajzolt kedvező kép miatt, s azt mondják, Nagy Kanut angliai uralkodása idején (1016-35) írhattak ilyesmit a brit szigeten. Több kutató is igyekezett meghatározni, hogy melyik lehetett az az udvar, ha nem Kanuté,

hanem egy korábbi, amely kedvező környezetet teremthetett a Beowulf megszületéséhez.

A Beda Venerabilisszal vagy Alcuinnal kortárs gazdag northumbriai királyok udvara, pl. Aldfrithé vagy Redwaldé, illetve valamelyik utódjáé, aki Kelet-Angliában uralkodott, és 625-ben halt meg, egyaránt szóba jöhet. Ez utóbbi azért is, mivel 1939-ben az ő uralkodásának helyén, Suffolkban tárták föl az ún. Sutton Hoo-leletet, amelynek hajósírja hasonló tárgyakat tartalmaz, mint amilyeneket Scyld Scefingnek a Beowulf elején leírt temetése is említ. A különbség annyi, hogy a Suffolkban eltemetett igen gazdag, valószínűleg fejedelmi rangú személy hajóját nem küldték ki a tengerre, hanem mint Beowulf halálakor, a mű végén, sírdombot emeltek teste fölé.

Elképzelhető azonban, hogy Offa merciai király volt a patrónus, akinek hasonló nevű ősére, aki még a kontinensen a IV. században uralkodott, hízelgő utalás történik a hőskölteményben (1955. és további sorok a fordításban). Ezek természetesen csak feltételezések, de azt kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy volt több olyan gazdag udvar is Angliában a VIII. század körül, ahol egy ilyen költemény érdeklődésre tarthatott számot.

H. M. Chadwick már 1912-ben felvetette, hogy a Beowulf nem irodalmi kompozíció, hanem olyan, mint a népköltészeti alkotás. Jóindulatú hallgatás fogadta ezt a nézetet. Később Milman Parry és Albert B. Lord tanulmányozta részletesen a délszláv orális költészetet abból a célból, hogy a homéroszi hősköltemények születésének körülményeire vonatkozóan párhuzamokat találjanak. Ezeknek a tanulmányoknak az eredményeit használta fel F. P. Magoun, Jr. 1953-

ban megjelent fontos cikkében, amelyben a Parry–Lord elméletet kiterjesztette az óangol költészetre is. Azt igyekezett bizonyítani, hogy ezt a költeményt szóban és nem írásban alkották, éppen úgy, ahogy a délszláv énekmondók sem mások vagy maguk által korábban megszerkesztett és szó szerint megtanult hőskölteményeket adtak elő a kávéházakban, hanem a helyhez, az időhöz és a közönséghez alkalmazkodva több változatban újra és újra elő tudták adni ugyanazokat a repertoárjukban szereplő történeteket.

Az elmélet szerint a korai poéták késői, írástudatlan délszláv társaikhoz hasonlóan nem magukat a költeményeket tanulták meg az idősebb énekmondóktól, hanem a történeteket és a kompozíciós módszert, amelynek segítségével minden előadás alkalmával újraalkották a költeményt. Kisebb és nagyobb szerkezeti elemekből építkeztek, amelyeket részben átvettek másoktól vagy a saját korábbi előadásaikból, részben pedig a megtanult módszer alapján – amely egyáltalán nem volt tudatos –, újakat alkottak. Saját elmondásuk szerint minden egyes alkalommal ugyanazt a költeményt mondták el, a szövegeket összehasonlítva azonban látható, hogy az egyes előadások ugyanannak a történetnek különböző változatai.

Az építőelemek lehettek szókapcsolatok, nyelvtani szerkezetek, de ennél jóval hosszabb egységek, tipikus jelenetek is. A hatvanas években igen sokan foglalkoztak ezeknek a formuláknak az összegyűjtésével és feltérképezésével. Nem volt azonban egyértelműen bizonyítható az a tétel, hogy az óangol költemények nagy százalékban formulákból álltak volna, és hogy szóban keletkeztek, ugyanis

mindegyiket csak egy változatban őrizték meg a kéziratok.

Az óangol versek két fél sorra könnyen felbontható hosszú sorokból állnak, amelyekben négy vagy nagyon ritkán több hangsúly van. A hangsúlyos szótagokat betűrím kapcsolja össze. Az első fél sorban mindkét hangsúlyos szótag alliterálhat, a második fél sorban azonban csak az első a az első fél sorban levő hangsúlyos szótaggal, a második csak igen ritkán. Ez a versforma a többi germán nyelvben is megvan.

A formula keret vagy váz, amelyet hasonló metrikai környezetben különböző tartalommal lehet megtölteni. A scop agya hasonlóan működik, mint a nyelvtanulóé vagy a kisgyermeké. Kifejezéseket hall, ezeket használja, de ezzel egy időben elvonatkoztat belőlük egy olyan szerkezetet, amelyet később alkotó módon új tartalommal tud megtölteni, új kifejezéseket, szókapcsolatokat tud kitalálni, amelyek bizonyos metrikai szabályoknak megfelelnek.

Az egyik legegyszerűbb formula például azt jelzi, hogy ki beszél.

Beowulf maðelode, bearn Ecgðeowes (Beowulf szólt erre, Ecgtheow fia)

Két fél sorból áll, ritmusa a Sievers-féle

rendszerben egy A és egy D1 típus, mondattani szerkezete pedig: alany + állítmány + értelmező + patronimikon. Ez a sor változatlan formában nyolc esetben fordul elő a Beowulfban (529., 631., 957., 1473., 1651., 1817., 1999. és 2425. sor). Formulává az teszi, hogy hasonló szerkezettel közlik azt is, ha más beszél:

Hroðgar maðelode, helm Scyldinga (Hrothgar szólott hát, a scyldök pajzsa)

Ez három alkalommal hangzik el (371., 1321. és

456. sor). Vagy:

Unfelð maðelode, Ecglafes hearn (Unferth szólt, Ecglaf fia)

Ez a sor csak egyszer fordul elő (491. sor), de a

magánhangzó-alliteráció miatt megváltozik a szerkezet. A harmadik példa két tagja között csak helyesírási különbség van:

Wiglaf maðelode, Weohstanes sunu (2862.) Wiglaf maðelode. Wihstanes sunu (3076.) (Így szólott Wiglaf, Weohstan fia).

A soroknál és fél soroknál hosszabb egységek is

ismétlődnek a Beowulfban, pl. a hős hajóútja, vagy megérkezése a szárazföldre, de a vers korántsem csak ilyenekből állt össze. A formulakeretek a közös germán múltban alakulhattak ki, így a különböző germán nyelvekben gyakran rálelünk ugyanazokra a formulákra.

Jól látható, hogy ezek az eszközök az improvizáló, a szóban komponáló költőt segítik. Az elemek hosszú tradíció során kicsiszolt tárházából válogathat, s ha úgy akarja, újakat is alkothat. Az orális vagy orális alapokon nyugvó költészetnek még számos stílusjegye van, amelyekre szép példákkal szolgál a Beowulf, de ezekről majd később. Most vissza kell térnünk a kérdéshez, hogy versünk szóbeli vagy írásbeli kompozíció-e.

Könnyen kijelenthetnénk, hogy a stílusa alapján bizonyosan ez is a szóbeli költészet egyik darabja, de mindjárt akadályba is ütközünk. Hogyan jegyezték le: vajon maga a költő tudott írni, vagy diktálta valaki másnak? Akárhogy is történt, akkor már ez nem szóbeli költemény, mint azok a bibliai parafrázisok sem, amelyek éppilyen versformában íródtak, és a stílusuk is hasonló. Orális alapú, de írott költészeti emlékek ezek. Óangolul csak így lehetett verset írni, semmilyen más versformát, eszköztárat nem ismertek. Az óangol költő csak a germán költői hagyományt tudta követni. Az a legizgalmasabb, hogyan alakította a költő a régi versformát az új témákhoz, hogyan lett Jézusból a biblikus költeményekben bátor harcos, hős. A Beowulfot is így formálta meg egy hagyománytisztelő költő, az ő munkáját olvashatjuk a Cotton Vitellius A XV. kódexben, s hasonlóan készült az összes többi óangol vallásos és világi költemény is. Mögöttük ott áll egy költői személyiség, aki az évszázados tradíciókon tanulva, annak minden tapasztalatát felhasználva megalkotta a művet, amelyet most a kezünkben tartunk.

Ha ezt az elméletet elfogadjuk, magyarázatot találunk arra is, miért nem valószínű, hogy sok hasonló hőskölteményt írtak volna a Beowulffal egy időben. Vajon miért is fordította volna egy írástudó költő az idejét „új” pogány költemények megalkotására? Beda Venerabilis is inkább Cædmon történetét írja le történeti munkájában, nem a Beowulf költőéét, mert amaz a bibliai történeteket tudta versbe szedni.

A vándor énekmondók még valószínűleg sokáig életben tartották a régmúlt idők hőseinek az emlékét. Talán nem olyan sokáig, mint Skandináviában, ahol még a XIX. században is ismerték a falusi emberek

Siegfried történetét, de arról, amit az óangol scopok énekeltek, nem maradt fenn emlék. A Beowulfból megtudjuk, hogyan, és milyen alkalmakkor adták elő műveiket, de hogy egészen pontosan mit énekeltek, azt nem tudjuk rekonstruálni. A Beowulf fennmaradása így inkább különös, mint tipikus jelenség, s nem hiszem, hogy túl sok társa veszett volna el az évszázadok viharaiban.

A Beowulfban igen tudatos gondolati felépítést lehet felfedezni a sokszor elkalandozónak tűnő, epizódokkal tarkított elbeszélés mögött. A költemény ellentétekre és párhuzamokra épül. A költő azt igyekszik feltárni, hogyan viselkedjék, illetve viselkedik a harcos, és hogyan a vezér a germán törzsi társadalomban. Ennek különböző lehetséges változatait térképezi föl, amellett, hogy emléket állít egy igen jeles geat hősnek, Beowulfnak.

A költemény két jól elkülönülő részre bomlik. Az elsőben Beowulf, a fiatal harcos az idős dán uralkodó, Hrothgar udvarában megalapozza a hírnevét azzal, hogy megöli Grendelt, a gonosz szörnyet és anyját, akik tizenkét évig tartották rettegésben a Szarvas-terem lakóit. A másodikban Beowulf, az idős király Hrothgarhoz hasonló helyzetbe kerül, mert egy tűzokádó sárkány pusztít országában, akit egy paraszt meglopott, s a sárkány ezért bosszút akar állni. Beowulf egymaga, puszta kézzel próbálja legyőzni a sárkányt, úgy, ahogy ifjúkorában tette, de csak a saját élete árán tudja törzsét megvédeni a pusztítótól. Egyedül a még tapasztalatlan, fiatal harcos, Wiglaf siet a segítségére, de megmenteni már nem tudja az agg harcost.

A művet Beowulf pályája foglalja egységbe. Két fontos eseménynél „vagyunk jelen”, dániai harcainál és

a sárkánnyal vívott küzdelménél. Ezek a legfontosabb állomások a hős életében: felemelkedése és lehanyatlása. Élete jelentősebb fordulatait azonban rekonstruálni tudjuk a születésétől a haláláig: vagy maga mondja el őket, mint pl. ifjúkori tengeri viadalát Brecával, amelyről Hrothgar udvarában Unferth kihívására be kell számolnia, vagy utalás van rá, mint pl. arra, hogy unokatestvérei előtt nem akarta elfogadni a geat trónt, csak akkor vállalta a királyságot, amikor mindegyik meghalt már. Haláluk eseményei történelmi visszapillantásban jelennek meg.

Beowulf ötven évig uralkodik, de erről nem sokat hallunk. Ha azonban elfogadjuk, hogy a költemény arról szól, miként kell cselekednie a germán harcosnak, illetve vezérnek nehéz helyzetekben, ez az ötven év nem is olyan fontos. Beowulf sikeres és híres uralkodó volt, helytállt a csatákban, és népe szerette.

A költemény legalább annyira a költő hősi erényekről és társadalomról vallott véleménye, mint Beowulf kalandjainak története. Ezért az epizódok, ha néha nehéz is a történeteket, amelyekre utalnak, rekonstruálni, nem teszik a művet szétesővé, túl laza szerkezetűvé. Mindegyiknek megvan a maga szerepe a költemény egészében. Az elbeszélés nem lineáris szerkesztésű, hanem mozaikszerű, mint mikor egy festő nagy foltokban teszi fel a vászonra a színeket. Ez azért furcsa, mert ha feltételezzük, hogy a hasonló énekeket szóban adták elő, az időben kialakuló és eltűnő kompozíció linearitást feltételez. Mégsem így van, a költemény nem izgalmas, mint egy detektívregény, hiszen előadásának pillanatában a közönség a történetet, a hős sorsát végig jól ismerte, a szerző pedig még át meg át is szőtte utalásokkal az

időben előre és visszafelé. Ezzel kapaszkodókat adott az emlékezetnek, és felborítva az előre haladó idő folyamatosságát, mintegy egyetlen képbe csúsztatva múltat és jelent, az élet és a világ átmenetiségét, ideiglenességét, sorsszerű változékonyságát hangsúlyozta.

A Szarvas-teremről például már építésének pillanatában megtudjuk, miért fog elpusztulni: „jött a kor, kiben / vő s após között gyúlt gyilkos, vad gyűlölet, / veszejtő viszály dúlt, halálos harc tört ki” (83b-85 sor), s a dán–heathobard harcban a terem leégett. Ha ezt nem emlékezetet segítő utalásként értékeljük, hanem a történet szerves részeként, Beowulf igyekezetének semmi értelme sincs. Miért küzd meg két szörnnyel, és teszi újra lakhatóvá a Szarvas-termet, ha az rövid idő múlva úgyis leég? Az utalás célja nem az tehát, hogy a történetet előrevigye, hanem hogy a hallgatóság számára bizonyossá tegye: ez az a terem, amelyről már korábban is hallottak, amit ismernek.

Az első „epizód”, a fordításban az Előhang a dinasztiaalapító Scyld Scefing életét és halálát írja le, aki vagyon és hírnév nélkül érkezett az ismeretlenből, és saját erejéből hatalmassá tette magát és a dán népet. Az uralmat fiára, a dán Beowulfra hagyományozta, aki művét tovább tudta folytatni. Ez az ideális hős élete, amelyet a költő kiindulópontként, mértékként rajzol föl a mű elején. Másként nem is nagyon értelmezhető, mert Beowulfhoz, a főhőshöz nincs sok köze. Scyld Scefing életével kell összehasonlítanunk a költemény többi hősének tetteit.

Mi történik akkor, ha az idős uralkodónak nincs fia – mint Beowulfnak –, vagy még túl kicsi ahhoz – mint Hrothgarnak, hogy átvegye a hatalmat? Az egyik

esetben segítségükre siet valaki, aki a lekötelezettjük, mert korábban ők is segítették őt vagy a rokonát – ahogy Beowulf segít Hrothgaron a mű első részében –, a másik esetben nem érkezik megfelelő segítség, mint az idős Beowulf utolsó harca alkalmával, akinek magának kell felvennie a küzdelmet a szörnnyel, s ahol meg is történik a tragédia: a hős meghal, a törzse széthullásnak néz elébe. Érdekes tudnunk, hogy a geatok népcsoportja valóban nem élte túl a VI. századot.

Az elemzés azt a benyomást keltheti, mintha az egész művet valami szigorú rendszeresség jellemezné. A költő azonban nem ilyen rendszeresnek, áttekinthetőnek ábrázolja a világot, alaphangulata a sorsszerűség, az ő világa változékony, még a legnagyobb hősök is csak tanúi, szenvedő alanyai, s nem irányítói sorsuknak. Úr felettük a mulandóság, amelyet kétféleképpen lehet legyőzni: hírnévvel és utódok által. Az első sikerült Beowulfnak, a második nem.

Nemcsak az egyes emberek, hanem a népek, törzsek életét is hasonlóképpen a születés és az elmúlás ritmusa jellemzi, a kiszámíthatatlan sors kezében van a nemzet is, a vég elkerülhetetlen. Beowulf fiatalkorát bemutatva a felívelés, a sikerek képét rajzolja meg a költő. Sokszor ismétlődnek a lakoma, az ivászat, az ünneplés és éneklés, a nagylelkű adományozás vidám jelenetei. A második rész inkább történeti képeket vonultat fel, magyarázatul, miért elkerülhetetlen a vég. Megtudjuk, hogyan haltak meg Hrethel fiai, hogy Beowulf gyermektelen maradt. Az elégikus hangnem legszebb példája ebben a részben az ismeretlen törzs utolsó túlélőjének szózata

és Beowulf temetése. A hőskölteménynek az volna a célja, hogy a

hallgatókat is harcra buzdítsa, példát, erőt adjon nekik. A Beowulf hangulata azonban bús, a vége pedig tragikus, mintha a költő tudná, hogy a hősi társadalom, az igazi harci dicsőség már a múlté. Megmutatja a hősi ideál reménytelenségét is.

Vizsgáljuk meg, miféle dicsőséget szerzett magának Beowulf, hiszen a három legnagyobb csatájában különféle természetfölötti lényeket győzött le, nem magához hasonló harcosokat. A háttérben emberekkel is vívott sikeres ütközeteket, pl. amikor Hygelacot, az urát támogatta a vállalkozásaiban. A költő számára láthatólag érdekesebbek voltak a leírt párviadalok. Hírnevét ugyan a törzsi háborúkban vívott ütközetei is öregbítették – a tengeri sikereihez hasonlóan azok is méltóvá tették a királyságra –, de nem ezek emelték a többi hős fölé, s tették a költemény főhősévé.

Az első szörny, Grendel, Káin leszármazottja, azaz a gonoszság megtestesítője. Torzalak, de emberfajzat, ereje pedig hatalmas. Magányos, az emberiség és a társadalom kitaszítottja. A korai társadalomban a bűnös vagy a szerencsétlen árva nem tartozik senkinek a háza népéhez, s az ilyen törvényen kívüli. Benne Beowulf az ismeretlent, a gyanús sötétséget győzte le, nemcsak fizikai erejével, hanem éberségével is. Korábban Hrothgar harcosai nemcsak azért nem tudtak vele szembeszállni, mert nem voltak elég erősek, hanem mert nem tudtak ébren várni rá, s a fegyver sem fogta. Beowulf követte még a víz alatti világba is. A fölötte aratott győzelem nem örökre szólt, már másnap megjelent az anyja, hogy bosszút álljon. Ennek az

ellenségnek a legyőzéséhez tehát nemcsak erő, hanem örökös éberség is kellett.

A tűzokádó sárkányról azt mondhatnánk, hogy jogosan támadott, hiszen meglopták. De vajon Beowulf nem azért akarta-e elpusztítani, hogy megszerezze az általa őrzött kincset? Nem azért támadt-e egyedül, puszta kézzel, mer áldozatául esett a túlzott büszkeségnek, amelytől Hrothgar annyira óvta a Grendel anyja felett aratott győzelem után (1735. és a további sorok)? Ezek a vádak többször is elhangzanak, de valójában alaptalanul. A kincset egy régen élt törzs utolsó harcosának átka őrizte évszázadokon át. A sárkány az ősi átoknak megtestesítője, végrehajtója. Beowulfnak talán ezért nem sikerült úrrá lenni rajta. Halála előtt ugyan megnézte, miért is harcolt, de a megátkozott kincs elégett vele a máglyán. Ő rendelte így, mert nem akart törzsére újabb bajokat hozni. Az átok őt is sújtotta.

Az olvasó kísértést érezhet, hogy jó néhány középkori műhöz hasonlóan a Beowulfban is allegorikus értelmezést keressen. Vannak, akik ennek nem tudtak ellenállni, és a Grendel családban a keresztény gonoszt, a bűn megtestesülését látták, akin Beowulf, a megváltó lesz úrrá. A sárkányban pedig a régi pogány világot vélték felfedezni, amelyet Beowulf legyőzött ugyan, de nem élhetett túl, hiszen maga is e világ gyermeke volt. Ez igen tetszetős elmélet, de a hősköltemény keveset bizonyít belőle.

A korabeli közönség feltehetőleg ismerte Beowulf történetét, akárcsak az epizódokban megjelenő többi szereplőkét. Ezért elég volt, ha a költő mára már elhomályosult utalásokat tett, ezek a hallgatókban felidézték az egész képet, az egész történetet,

számukra a fő szállal való párhuzam vagy ellentét világos volt.

Ennek egy jeles példája az ún. Finn-epizód (1068-1159. sor), amely egy dán-fríz konfliktus keretében mutatja be, milyen rossz és még rosszabb megoldás kínálkozik, ha egy harcos kettős, ellentétes lojalitást kénytelen vállalni. Hengestnek egyrészt kötelessége bosszút állnia ura, Hnæf gyilkosán, Finnen, másfelől szorongatott helyzetében hűséget kellett esküdnie neki. A háború leírásának egy részlete felbukkant egy töredékben, amely egy rövidebb hősi énekből származhatott, bizonyítékul szolgálva arra, hogy a történetnek más korabeli feldolgozása is ismeretes volt.

A párhuzamokra és ellentétekre épülő szerkesztés nemcsak a történet, hanem a jellemek és a stílus szintjén is jelen van a költeményben. Nemcsak a fiatal kort állítja szembe az idős korral, a nemzet felemelkedését annak hanyatlásával, a sötétet a világossággal, a külső tér félelmetes ismeretlenségét, hidegségét a terembelső barátságos vidámságával, hanem például a sárkányölő jó Sigemundot, akit majd a Nibelung énekben látunk viszont Siegfried alakjában, és a gonosz, büszke Heremodot vagy a gonosz Thryth királynét és a nemes Hygdöt.

Az alliterációs versformára olyannyira jellemző szinonimasorozatok hasonló elven épülnek. Az óangol nyelvtani szerkezetekre, mondatokra és szókapcsolatokra egyaránt általában a mellérendelés, az additív szerkezetek a jellemzőek, nem az alárendelés.

Nem érthetünk egyet azzal a többször hangoztatott véleménnyel, hogy csak azért van az óangol költészetben sok rokon értelmű szó, mert ki kellett

elégíteni az alliteráció támasztotta igényeket. Különböző környezetben kellett használni ugyanazt a fogalmat, ezért különböző hanggal kezdődő szinonimákat kellett hozzá keresni. Ez így túlzottan mechanikusan fogja fel s leegyszerűsíti a költő alkotó tevékenységét. Nézzük meg, hogy néhány találomra kiválasztott variációs sorban milyen kapcsolat van a szinonimák közt.

Amikor Beowulfot a halotti máglyára teszik, a következőképpen nevezik őt: először mære ðeoden, azaz híres úr, azután hlaford leofa, szeretett „kenyéradó gazda”, hogy némi túlfordítással érzékeltessük az óangol jelentést, majd pedig, amikor a tűz már elemészti a testét, akkor már csak banhus, csontház (3141-47. sor). Az általános meghatározást követi az a szempont, ahogy háza népe látja a hőst, majd a szomorú tény, hogy Beowulf halott, már csak test amikor a máglyára kerül.

Amikor Grendel, a szörny végighalad a Szarvas-termen, hogy megtámadja a harcosokat, a költő így ír: feond treddode, eode yrremod (725-26. sor). Az első szóban halljuk a lépések döngését, a második kifejezés pedig magyarázatot ad rá, hogy miért döngenek Grendel lépései: mert mérges.

A harmadik példában nem is lehet bizonyosan állítani, hogy a szinonimasor tagjai ugyanazt a jelentéstartalmat hordozzák. Grendel a következőket látta a teremben: rinca manige (sok harcost), sibbe gedriht (rokonok csoportját), és magorinca heap (fiatal harcosok csapatát) (728-30 sor).

A rokon értelmű szavak halmozása tehát jelentést hordozó, gazdagító költői módszer, nem pedig a történet haladását lassító eszköz, amellyel a szóban

alkotó költő azért él, mert nem tud gyorsabban alkotni; nem is a tartalom felhígítására szolgáló eljárás, melynek az volna a célja, hogy a hallgatóság jól tudja követni az előadást, végül nem is az összes alliterációs variáns gyűjteménye.

Az óangol költő kevés hasonlatot és annál több metaforát használ. Ezeket azóta, hogy a XII–XIII. század fordulóján élt izlandi történész, Snorri Sturluson próza Eddájának második részében, a Skáldskapamálban (Költői stílus) így leírta, három csoportra szokás osztani:

1. ókend heiti (egyszerű vagy jelzőtlen kifejezések) pl. sceotend = lövő = harcos;

2. kend heiti (jelzős kifejezések) pl. sceadugenga = árnyékban/sötétben járkáló = Grendel; vagy manscaða = embert károsító = szintén Grendel;

3. kenning (összetett szóba vagy kifejezésbe sűrített metafora) pl. recedes muða = a terem szája = ajtó vagy beadoleoma = harci fénysugár/villanás = kard.

A kend heiti és a kenning között az a különbség, hogy a kend heiti olyasminek nevezi a fogalmat, ami az is valóban, a kenning ellenben olyasminek, aminek a valóságban nem nevezhető. A kard nem fénysugár, az ajtó pedig nem száj, de Grendel károsít is, járkál is.

A három csoport nem mindig különíthető el pontosan egymástól, inkább fogjuk fel összefüggő skálának, amelynek három pontját neveztük el. Például minek nevezzük a fyrena hyrde kifejezést, amely a gonosztettek pásztorára, Grendelre vonatkozik? Hasonlítsuk össze a wuldres hyrde kifejezéssel, amely a világ pásztorát, azaz Istent jelenti. A második kenning, az első nem? Vagy mindkettő az? Jobb megfogalmazás, hogy a második megszokott kifejezés,

formula, amelyhez viszonyítva az első ironikus. A szinonimák a jó költő kezében életre kelnek: a

régi leleményeket találó helyzetekben használja, egyszersmind sok újat is alkot, amelyekben izgalmas feszültség rejlik az alkotóelemek közt. A Beowulf kifejezéseit rendszerbe szedő konkordancia jól mutatja, hány és hány olyan szókapcsolat van ebben a költeményben, amely máshol nem fordul elő. Van azonban példa arra is, milyen unalmas költeményt lehetett alkotni óangolul: a krónikába beiktatott versek ilyenek.

A filológusok és a történészek, mint láttuk, más és más szemszögből közelítenek a fenti kérdésekhez. Válaszaik távolról sem véglegesek, olykor zavarba ejtők vagy épp ellentmondásosak. Most az olvasón a sor: tekintsen be e költemény ablakán egy rég letűnt kor világába, és maga alkosson véleményt.

A Beowulf, íme, magyarul is olvasható.

Halácsy Katalin

Néhány hasznos olvasmány

Beowulf kiadások

A Beowulf leggyakrabban használt és idézett óangol szövege Beowulf and the Fight at Finnsburg, szerk. F. Klaeber (3. kiadás, Boston, 1950), diákok pedig C. L. Wrenn kiadását használják legszívesebben, amelyet W. F. Bolton dolgozott át: Beowulf, London, 1973.

A modern angol fordítások közül a leginkább közkézen forgó Michael Alexander versfordítása (Beowulf, Penguin, 1973), aki azonban az eredetit akarja összehasonlítani egy modern angol változattal, inkább a Michael Swanton által szerkesztett és prózafordítást tartalmazó kétnyelvű kiadást vegye kézbe (Beowulf, Manchester University Press, 1978).

Óangol költeményeket vagy versrészleteket – így néhány sort a Beowulfból is – magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában 1986-ban megjelent Klasszikus angol költők c. kétkötetes gyűjtemény első kötetében olvashatunk jeles műfordítók tolmácsolásában. A verseket Szenczi Miklós válogatta.

Irodalomtörténet, kritika

A máig legrendszeresebb, legáttekinthetőbb, a legnagyobb bibliográfiával felszerelt óangol irodalomtörténet Stanley B. Greenfield és Daniel G. Calder munkája: A New Critical History of Old English

Literature (New York University Press, 1986). A téma fontos vonatkozásait érdekes, olvasmányos, összefoglaló cikkekben mutatja be a Malcolm Godden és Michael Lapidge szerkesztette The Cambridge Companion to Old English Literature (Cambridge University Press, 1991).

A korábbi évek legfontosabb kritikai darabjait gyűjti egy kötetbe a Lewis E. Nicholson által szerkesztett An Anthology of Beowulf Criticism, (University of Notre Dame Press, 1963). Az egész könyvet betöltő Beowulf értelmezések, magyarázatok több polcot töltenének meg, a kisebb terjedelmű írásokról nem is beszélve. Hadd utaljam ezért az érdeklődőt néhány egyéni ízlés alapján kiválasztott mű felsorolása helyett a fent említett irodalomtörténeti munkák bibliográfiai gyűjteményéhez.

Óangol nyelv

A mostanáig legteljesebb szótár J. Bosworth és T. N. Toller: An Anglo-Saxon Dictionaryje (Oxford, 1898) T. N. Toller kiegészítő kötetével: Supplement (Oxford 1921). Jól használható az egykötetes J. R. Clark Hall- és H. Meritt-féle A Concise Anglo-Saxon Dictionary (4. kiadás, Cambridge, 1969), de általában a kritikai kiadások glosszáriumot is tartalmaznak.

A legtöbbet forgatott legteljesebb nyelvtan A. Campbell Old English Grammarje (Oxford, 1959). A nyelvtanuló számára azonban hasznosabb, mivel sokkal könnyebben olvasható Bruce Mitchell és Fred C. Robinson A Guide to Old English c. kötete (Basil and Blackwell, 1982), amely szövegeket és glosszáriumot is tartalmaz.

Az óangol tanulók általában Sweet Anglo-Saxon Primerjét és A nglo-Saxon Readerjét használják (szerk. Norman Davis, Oxford, 1980, ill. átdolg. Dorothy Whitelock, Oxford, 1970). Barátságosabbnak tűnik azonban a Frederick G. Cassidy és Richard N. Ringler által átdolgozott Bright's Old English Grammar and Reader (3. kiadás, Holt, Rinehart and Winston, Inc., 1971), mert ez a tudnivalókat egy kötetbe sűríti, és a kezdőt segítő világos referenciarendszert használ. Magyarországon jelent meg Rot Sándor Old English c. kötete (Tankönyvkiadó, Budapest, 1982), amely szintén teljességre törekszik, nyelvtant, szövegeket és glosszáriumot egyaránt tartalmaz.

Beowulf

Előhang

Ím, halljátok hát sok hajdani hős, dárdás dán király dicső dolgait, nemes nemzetségek neves tetteit. Győző Scyld Scefmg gyakran szórta szét

5 a mézsör termére törő törzseket, Herulok hordáit; kevés kinccsel kezdte, kért vigaszt, s kapott is; nőttön-nőtt aztán vagyona, hatalma s híre az ég alatt, míg minden nép, ki a bálna-birtok

10 partján élt körben, hallotta, s hordotta az adót elébe. Az volt a jó király! Nemzett egy fiat, kit kegyként küldött Isten a népnek, mert megértette volt uruk bűnéből mily búbánatban

15 sínylődtek soká Scyld kora előtt vezető nélkül; tiszteltté tette hát a fiút e földön az élet s ég ura; Beowulfnak szerteszét szállt szépen hírneve, dicsérték dolgait a dánok földjein.

20 Míg apja óvja még, osszon kincseket az ifjú herceg a harcosoknak, bő kézzel tűnjön ki, tömérdek jót tegyen, s később, ha kemény küzdés közeleg, lesz lelkes hada, ki kedvvel kövesse,

25 jótettel jut hírhez bármely nép nagy fia. Jött végül jó Scyld kitűzött ideje,

s mennie kellett a Mennyek Urához. Kedves, jó társai a tajtékos tenger partjához vitték őt, mint maga meghagyta,

30 oly hosszan országló kedves, jó királyuk, a scyld nép barátja, míg szóval szólhatott. Ott jéggel borított, ív-orrú bárka kifutni készen a királyt várta; beléje fektették becses barátok,

35 a híres, hős királyt, a gyűrűk osztóját közel az árbochoz; sok kincs kísérte, sok kivert kard s köntös távoli tájakról. Ékesebb hajóról én sose hallottam, pengékkel pompázott, páncéllal tündöklött,

40 kardokkal s vértekkel; hevert sok szép holmi a jó vitéz mellén, hogy véle menjen, habok hátán készült a hosszú útra. Korántsem kevesebb kösöntyűt adtak a nép javából néki, mint rég, mikor

45 még gyermekkorában egy szál magában messzire küldték hullámok hegyein. Arany zászlót húztak a hős feje fölé az árbocra, aztán átadták az árnak, hadd vigye a víz; szomorú volt szívük,

50 gyászban gyötrődtek. Tanácsok tudói voltak a vitézek, de meg nem mondhatták, hogy a hajót s terhét ki fogja fogadni.

Első ének

Hrothgar és a Szarvas-terem

Azután, hogy elment apja, e föld atyja, Scyld sarja, Beowulf lett a vár bírája,

55 soká uralkodott kegyelmes királyként,

nevét sok nép zengte. Egyszülött fia, a nemes Healfdene vénen is vitéz volt, míg élt, így ékíté a scyldök szép nevét. Négy sarja született sorjában szépen

60 erre a világra: három hadverő, Heorogar, Hrothgar és Halga hercegek, s lány lett egy, a vitéz svéd király, Onela csókos ágytársa, hitvese a hősnek.

Ha harcolt Hrothgar, hősként helytállott, 65 csatlósi csodálták, készséggel követték,

míg nőttön-nőttek ifjú vitézek, s nagy sereg sarjadt. Eszébe ötlött, hogy pompás, páratlan csarnokot csináltat, hogy mézsört mérni tág termet emeltet,

70 mit ifjú s öreg örökké magasztal; ifjúnak s aggnak ott juttat minden jót, mit nékünk az Úr ád, csak népe földjét nem, a közös földet, ki az embert táplálja. Megtudtam mindenütt, hogy munkát rendelt el

75 távoli törzseknek, túl a tengeren is. Seregek serkentek, serényen sürögtek, s egy-kettő elkészült, egy-kettő felépült. Magasb lett mindennél. A dicső dalosok, szép szóval varázslók, Szarvasnak nevezték.

80 Szavának állt Hrothgar, s sok gyűrűt, sok kincset osztott víg torokon; tág ormún tornyosult a terem, s vérontó vészt jósolt, vad lángú tűz tombolását; jött a kor, kiben vő s após között gyúlt gyilkos, vad gyűlölet,

85 veszejtő viszály dúlt, halálos harc tört ki. Egy szörnyű szellem, sötétben

settengő,

sehogy se tűrhette a napok teltét, mert egyre hallotta, hogy víg zaj zendül, távol a teremben; hárfahang s lantosok

90 ékes, szép éneke. Mesélték a bölcsek, mint lett rég az ember, s mint teremté Isten a föld orcáját hegyekkel, völgyekkel, s vette végül körül a tenger vizével. Napot tett s holdat a Hadak Ura

95 két fényes fáklyát a földlakóknak, s feldíszítette a föld tájait; lett csillag s levél, lelket is lehelt minden néptörzsbe, mely él és mozog. Boldogan teltek a bajnokok napjai,

100 míg egy rettentő réme a pokolnak nem vetemedett véres, vad vétkekre. Grendelnek hívták a gonosz szellemet, hírhedt határjárót, mocsarak mesterét, lápvár lakóját; a rémek földjét

105 vigyázta soká a végzet verte, mióta Teremtőnk kizárta kegyéből Káint s rút sarjait, a rémek fajzatát, hogy sújtsa Ábel átkozott gyilkosát. Nem örült az soká őrjöngő tettének,

110 mert messzi száműzte szent Urunk fajtánktól. Tőle született a sok szörny-szerzet, óriás, orv lidérc, hulla, ki jön s kísért, hegy-nagy gigászok, kik hosszan harcoltak Istennel, s busásan bűnhődtek érte.

Második ének

Szörny a teremben

115 Éj lett, és megindult a mérges, gaz Grendel,

a csodás csarnokhoz, hol a dán daliák megitták a mézsört, s mámorba merültek; nemes leventék hadát lelte bent, a tor után alva nem tudtak több gondról,

120 a férfi kínjáról. A kárhozat réme, a mérges, mohó szörny harminc hőst kerített kegyetlen karmába, s ragadt el rögtön ádázul ágyáról; büszkén ballagott bő prédájával, halottak halmával,

125 lápi lakában letelepedni. Mikor a hajnal hozta a napot,

látták a hősök Grendel hatalmát; a remek torra reggel rívás jött, sirató sikoltott. A híres Hrothgar,

130 nemesek színe szomorúan ült, szíve szakadt meg, búsult a bátrakért, mióta lábnyomát látták a gyűlölet gyilkos rémének; túl gyötrő volt a baj, túl tartós, túl terhes. De alig telt idő,

135 s bármily nagy volt a bú, egy éjjel mégis még nagyobb gaztettet, még vadabb

vérengzést vitt véghez Grendel, oly nagyon rákapott. Sokan szereztek biztosabb szállást kicsi kunyhókban, távol a teremtől,

140 mert mondták nékik szép, tiszta szóval, hogy förtelmes fajzat feni ott fogát; ragaszkodott is hát új hálóhelyéhez, kit a rontó rém el nem ragadott.

Így fütyült a jogra, s fennhéjázó úrként 145 egy mindnyájuk felett, míg hideg magányban

nem állt a legszebb ház sírboltként sokáig: tizenkét évig tűrt a scyld nép barátja sok bosszúságot, nagy búbánatot, emésztő gondot; világossá vált,

150 aprónak-nagynak sok siratóból, hogy kegyetlenül küzd évek óta Hrothgarral Grendel, dúl-fúl dühében, gaz gonosztetteket halmozva harcol megállás nélkül; nem akar békülni

155 egyetlen hőssel sem a dárdás dán hadból, s véget vetni a viszálynak vérdíjjal a

halottakért, és a tanácsban tisztes vérdíjat egy bölcs se várhat a vad vérengzőtől; sőt, a sötét szörny, a halál árnyéka

160 lappangva lesben állt, ha zsenge, ha edzett csapatot látott; a ködös lápokban lapult vaksötétben, s nem sejté senki sem, honnan lép lopva ki poklok lelkeivel.

Emberfajunk ellensége, a bősz egyedül bolyongó,

165 gyakran tett így gyalázatot, megalázó, gyilkos sértést, galád gazságokat művelt; a szépséges Szarvas-termet szállta ő meg éj évadján, a sötétben

settenkedve; de az úr nem hagyta, hogy ő Hrothgar trónját

tönkretegye, s kiveté e Káin-sarjat kegyeltjei köréből.

170 Emészté a nagy baj a scyld nép barátját,

szorult a szíve. Sokszor szedte össze fő embereit, hogy fontolgassák, mint lehetne a legjobban védekezni a

váratlan, vad, agyafúrt s alattomos támadások ellen.

175 Áldoztak átkos bálványaiknak, kérték faragott képeik kegyét, hogy a nép bajában, nagy szorultságában segéljenek szellemeik. Szentségszegő volt

szokásuk, pogány a reményük; a pokol képei

180 lebegtek lelkükben, Istent nem ismerték, a tettek Bíráját, bajnokok Urát, az egek Pajzsát, menny Parancsolóját nem tudták áldani. Jaj annak, kit ádáz vész kerget, s kínjában löki a lelkét

185 lobogó lángokba; mit se remélhet, vigaszt nem várhat! Jó annak, ki tudja halála után az Urat keresni, s az ó ölében békének örülhet!

Harmadik ének

Beowulf jötte

Emészté magát a híres Hrothgar 190 örök búbánatban; nem bírta a bölcs hős

feledni fájdalmát; túl tartós volt a harc, mely népét törte, túl ádáz, túl ártó az éji rabló sok, rettentő rémsége. Hírt hallott a hazájában Hygelac egy hős

harcosa, 195 jeles geatok jó vitéze Grendel gonosztetteiről;

első volt erőre emberi nemünkben, első volt korában a kerek világon, nemes és hatalmas. Hasítni a tengert jó hajót szerelt fel; szólt, hogy a híres,

200 harcias királyt kívánja keresni, a hattyúk útján túl, mert hős kard kell annak. Kalandját korántsem bírálták a bölcsek, s bár szerették Beowulfot, buzdították bátor

szívét, javallták, hogy járja útját, jó jeleket láttak.

205 Kiválogatott különbnél különb kardforgatókat, hogy kikeresse a legbátrabbját; tizenöt társsal kereste hajóját; hozzá vezette egy vitéz, ki otthon volt minden vizeken.

210 Eljött az óra; a hajó a habon ringott a mart alatt; a kardvivők készen felszálltak a fedélzetre; örvénylett az őrjöngő

ár, vadul verte part porondját; vígan vittek a

vitézek a hajó ölébe sok fényes fegyvert,

215 szép harci szerszámot; s a remek ringót kitaszították a kívánt útra. Hajtotta a szél, szaladt a hullámon a habnyakú hajó, madárhoz hasonló; másnapra, mint várták, oly messze szállott

220 az ív-orrú, idejében annyi utat tett meg, hogy föld bukkant föl a hajózók előtt; szirtek szikráztak, meredek martok, földfokok fénylettek; átszelték az árt,

vége volt az útnak. A geat vitézek 225 vígan kiszálltak, s a parthoz kötözték

a sebes sajkát – suhog a páncéling, zeng-peng a páncél; köszönik Istennek, hogy könnyen hajóztak a tenger habjain.

Falról figyelte a scyld nép őrszeme 230 ki parti szirt szélén állott a posztján,

hogy frissen hoznak sok fényes fegyvert, fényt szóró pajzsot, fúrta az oldalát, kíváncsi volt rá, hogy kik e hajósok. Hrothgar harcosa hozzájuk indult,

235 lovon léptetett, lándzsáját rázta kezével keményen, s kérdezte szép szóval:

„Ugyan kik vagytok ti, fegyveres férfiak, vértes vitézek, vizeken vándorlók, kik sebes sajkán jöttetek hozzánk

240 habokon haladva? Én itten figyelem, partőrség posztján, a tenger távolát, nem jön-e ártani ádáz ellenség hajók hadával a dánok földjére. Soha nem érkeztek ide ily nyíltan

245 lándzsás leventék; népünk úgy akarja, hogyha hős jön hozzánk, jelszóval jöjjön, s ti ezt nem tudjátok. Ím, itt áll egyiktek, vértes vitézetek; nála nagyobbat soha nem láttam még; nem termek tétlenje,

250 jól fest fegyverben, s ha nem csal arca, nincs hozzá hasonló. Tudnom kell hát nékem, kik vagytok, ki népe, kémek-é, vagy sem, mielőtt messzibbre mennétek innen, a dánok földjére. Most már, távol lakók

255 tenger taposói, hallhattátok tisztán nyílt szívű szavamat; legjobb, ha hamar

tudtomra adjátok, hogy honnan jöttetek.”

Negyedik ének Beowulf válasza, s útjuk a teremhez

Felelt a főember, vitézek vezére, a szavak kinccsel telt kamráját kitárta:

260 „Mi a geat emberek törzséhez tartozunk, társakként osztozunk Hygelac tűzhelyén; ismerték a népek nemes jó apámat, a hadak hős fejét, úgy hívták: Ecgtheow. Sok évig vezér volt, míg vénen meg nem vált

265 az emberektől; jó szívvel említi bármely bölcs mindenütt, széles e világon. Jó szándékkal jöttünk: Healfdene fiát, uradat keressük, népetek nemes oltalmazóját; adj okos tanácsot!

270 Fontos hírt hozunk a híres hősnek, a dánok urának; úgy hiszem, hogy ez nem lehet titok. Te tudod – ha igaz, mit nékünk mondottak világos szóval –, hogy népetek közt egy ádáz ártó,

275 egy rejtelmes rém rettentő módon gyakorolja gyűlöletét, gyötrelmesen gyaláz s

gyilkol sötét éjeken. Segítném Hrothgart jó szívvel, örömmel, s tanáccsal tanítnám, hogy vesz bölcsen erőt bősz ellenségén,

280 ha valaha is visszaverni vágyik a förtelmes bajkeverőt, s szüntetni a

szorongatást, ha hűsíteni kívánja a kín forró hullámait, vagy pedig mindig merő bánatot, bút és bajt lát majd, míg ott lakozik

285 a legszebb háznak legdicsőbb helyén.” Szilaj lován ülve szólott az őrszem,

a bátor bajnok: „Az éles elméjű scyld katonának, ki jól gondolkodik, tisztán kell látnia szó és tett velejét.

290 Úgy hallom, hogy e had igaz barátja a scyldök urának. Hozzátok hát ide a hadi holmit; vezetlek titeket. Pár ifjú csatlósnak parancsot adok, hogy óvják jól a homokra húzott hajót, kit

újonnan 295 kátrányoztak, bárkátokat bizton védjék bárki

ellen, míg csak vissza nem viheti Viharvidék

partjaira jó gazdáit e habnyakú, sebesen suhanó

sajka, át a tenger áramlatos, örvényekkel vészes

árján: hisz a merésznek megadatott az,

300 hogy épen élje túl csaták csapásait.” Mentek hát. Maradt a bő ölű bárka kötéllel kikötve; vasmacska tartotta, rögzítve ringott. Izzítva edzett vadkankép villogott a hősök sisakján

305 arannyal ékesen, éltüket óvta: küzdeni kívántak. Indultak hát mind sietve mentek megnézni mielőbb amaz arannyal tündöklő termet;

a leghíresebb lett a csodás csarnok, 310 hol csak ember élt az egek alatt;

világlott fénye minden föld fölött. A bátor bajnok nyájasan mutatta, merre menjenek, míg egyenesen oda nem érnek. Végül a vitéz

315 ménjét megfordítva ily szóval szólott: „Ideje indulnom. Mindenható atyánk tovább is tartson meg titeket kegyesen, jó egészségben! Mennem kell a martra, néznem, hogy nem jön-é ellenség népünkre.”

Ötödik ének

Útban a teremhez

320 Kövezett úton mentek a kardvivők együtt előre. Kemény, kézmívű vasingük villogott, gyűrűi fénylettek, csapástól csengett. A csarnokhoz értek, jöttek, s jó fegyverük félelmet gerjesztett.

325 Torkig voltak a tengerrel, és a terem oldalának támasztották nagy pajzsukat, kit varázslat

vert keményre,

padokra ültek; páncéljuk zörgött, fegyverük csörgött. A falnál álltak a hajós hősök harci lándzsái,

330 hegyük szürke kőris; vasban volt a csapat, fegyverek díszében. Egy délceg dalia kérdezte akkor a kardvivőktől:

„Honnan hoztok ti pompás páncélinget, aranyló pajzsot, arcvédő sisakot,

335 s dárdát is ily sokat? Királyunk küldöttje és tisztje vagyok én. Ilyen sok idegent s ily vitéz sereget nem láttam sohasem. Úgy vélem, szép hősök, hogy nem

száműzetés, hanem nagylelkűség hoz ide Hrothgarhoz.”

340 A híres bajnok bölcs beszéddel felelt, Viharföld délceg, deli vitéze, a sisakos hős: „Hygelacnak vagyunk mi asztaltársai; Beowulf a nevem. Hírül hozom én Healfdene fiának,

345 a dicső királynak, a te uradnak, hogy miért jöttem, ha megengedi, hogy az ő kegyes személyét köszöntsük.” Válaszolt Wulfgar, a vandálok hercege, bajnokok bölcse, kit vitéz voltáért

350 sokan kedveltek: „Mivel te kéred, mindjárt megkérdem a dánok fejét, kincsek osztóját, a híres királyt, a scyld nép urát, mit szól utadhoz, s menten megmondja, tudtodra adja,

355 ha jó szándékkal jössz szállásunkra.” Máris ment szólni. Hrothgar ült trónján öregen s őszen, kardforgatói közt; ment a vitéz, míg meg nem állt váll váll

mellett a királynál, ismerte a híres harcos az edzett had

szokásait. 360 Ily szóval szólt Wulfgar felséges urához:

„Itt van a geatok gerelyes csapata, távolról tért ide, tengeren túlról; e nemes hadi nép vitézlő vezérét Beowulfnak hívják; kérnek ők, hallgasd meg,

365 nagy jó uram, hogy ők mit mondanak néked, s szólj te is hozzájuk. Ne tagadd meg tehát, ha várják válaszod, kegyosztó Hrothgar: világosan vall rá szép hadi szerszámuk, hogy nemes vitézek; biztos, hogy hős vezér

370 ki e harcosokat hazánkba hozta.”

Hatodik ének

Hrothgar és Beowulf szól egymáshoz

Hrothgar szólott hát, a scyldök pajzsa: „Bizony, jól ismerem e bátor bajnokot, a néhai nemes Ecghteow fia ő, annak adta Hrethel geatok királya,

375 egyetlen lányát – s ím itt a sarja, idejött, s itt igaz, jó barátokra lel. Gyakorta hozták hajósok hozzánk a geatok adta ajándékokat, s hírlelték azt is, hogy harminc ember

380 ereje lakik e híres hősnek markolásában. Azt mondják, hogy őt hozzánk, dánokhoz a Hadak Ura

nagy kegyből küldte, hogy a gaz Grendel ellen segítsen. Kincseket kínálok

385 e nagy vitéznek vakmerőségéért. Siess hát serényen, sereged vezére, gyűjtsd ama hősöket együvé gyorsan, s mondd nékik szép szóval, hogy szívből

üdvözlik őket a dánok.” Indult hát Wulfgar

390 az ajtóhoz, és kint azt mondta: „Üzeni a dárdás dánok dicső királya, hogy származástok nem titok néki, s titeket, tenger tarajain jött bátor bajnokok, szívből üdvözöl.

395 Járulhattok hát harci ruhában, sisakban s páncélban Hrothgar elébe, de a pajzs, dárda, nyíl, halált hozó holmi hadd várja mind itt, mi lesz az egyezség.”

A hatalmas hősök körbekerítették 400 a nemes küldöttet; egyesek kint vártak,

vigyáztak a fegyverekre, mint meghagyta a vezér.

A többi sietett a Szarvas-terembe, egy dán vitéz után; vonult a hadverő, a daliák dísze, s megállt a csarnokban.

405 Ragyogott a vértje, vas inge villogott – vasverő remeke –, s így beszélt Beowulf:

„Üdvöz légy Hrothgar! Hygelacnak vagyok

vére és vitéze; már zsengén sok harcot vívtam meg hadunkban; s hallottam

hazámban, 410 mit művel Grendel, mint garázdálkodik:

hírt hoztak hajósok, hogy e csodás csarnok

siváran tátong, senki se használja, amint az elfutó est fénye az égbolt alatt az éjbe enyészik.

415 Népem nagyszerű bölcs bajnokai, kiknél különb nincs, küldtek el hozzád, jó Hrothgar király, hogy keresselek, mert tudták, milyen erő az enyém: maguk is látták, mint jöttem meg harcból

420 s béklyóban hoztam bősz ellent, ötöt is; szétvertem a szörnyek népét, s éjjel

kaszaboltam én le sok tengeri kísértetet; csak bajt kerestek

maguknak a geatok vad gyűlölői: bosszút álltam

barátimért, sok gaz párát porrá zúztam;

most Grendellel szállok szembe, 425 a szörnyeteggel tartok találkát,

az óriással. Egy kegyet kémék én mostan tőled, dicső dán daliák fényes fejedelme, scyld nép oltalma: nézd hosszú utamat, néped jó barátja,

430 vitézek védője, s ne tagadd meg tőlem, hagyd, hogy én s hőseim, e kemény

kardvivők, a szörnytől tisztítsuk meg a te termedet. Oly hírt is hallottam, hogy a rettentő rém fegyvernek fittyet hány, vakmerőn veti meg.

435 úgy legyen Hygelac, hatalmas haduram, hajlandó hozzám, hogy én majd megvetek kemény hárs-pajzzsal s karddal kezemben kelni a harcra; jöjjön a bősz bitang, birkózom kézzel, kar a kar ellen,

440 életre-halálra; ki ekkor elvész, remélje Isten végső irgalmát. Szerintem a szörny, ha győz, s ha teheti, vígan felfalja a geat nép fiait, vitézek virágát, mint gyakran gyilkolt már

445 a csata-csarnokban. Korántsem kell majd fejemet fedned; hisz vérbe fagyva hurcol el Grendel, ha meg kell halnom; véres hullaként vinne majd haza, nem szánna megenni a magányos szörny

450 mocsári barlangban; nem kell majd nagy búval régi szokás szerint temetned testemet. Ha harcban lesz vesztem, küldd el

Hygelacnak legjobbik vértemet, mely mellemet védte, legkülönb ingemet, Hrethel hagyatékát,

455 Weland remekét. Megy a sors, mint akar!”

Hetedik ének

Hrothgar válasza

Szólt erre Hrothgar, a scyld nép pajzsa: „Barátom, Beowulf, jót tenni jössz hozzánk, vitézül védeni nagy harcban népünket. Nagyon nagy csatát vívott az apád:

460 ő hozta a halált jó Heatholafnak, a vitéz wylf hősnek; a geat nép emiatt tartott a bosszútól, s száműzte távolra. Onnan ő hozzánk jött, a déli dán törzshöz, dicső scyld sarjakhoz, tomboló tengeren.

465 Épp én uralkodtam a derék dánokon, dicső dárdások dús kincsű várán, ifjú királyként; halott volt Heregar, Healfdene fia, becsült, jó bátyám, ki sokkal különb volt jómagamnál!

470 Aztán a viszályt váltsággal végeztük; küldtem a wylf népnek habok hátán bő ősi kincseket, s ők békét esküdtek. Szorul a szívem, míg megvallom másoknak, hogy a gaz Grendel gyűlölködésében

475 mennyi gyalázatot tesz rajtunk termünkben nagy hamarsággal; csarnoki csapatom csapásitól csökken; sepri el a sors, úgy retteg Grendeltől; de véget vethet könnyen az Úr kegye tombolásának!

480 Mennyiszer esküdtek mézsörtől ittasan, kupával kezükben kemény kardforgatók, hogy a csarnokban csatázni fognak a gaz Grendellel, bíznak jó kardjukban! Hajnalban azután a csapat csarnokát

485 mindig vér szennyezte; ha reggel ragyogott, a padlót s padokat vér tette lucskossá, s tölté meg termünket; kipróbált katonám kevesebb lett azzal, kit elvitt a halál.

Most ülj az asztalhoz, hallgasd figyelve 490 a hősök tetteit, s tűz gyúljon szívedben.”

Helyet hagytak hát a geat hősöknek, hogy együtt üljenek a pompás padokon, a derék daliák, erőtől duzzadók, kezdtek leülni; körbejárt egy szolga,

495 s a víg vitézeknek gyöngyös italt töltött tündöklő kupákba; közben dalos zengett tisztán a teremben; a dán s viharföldi vitézek víg hada vidáman mulatott.

Nyolcadik ének

Unferth kötekedése

Unferth, Ecglaf fia, ki a dán király 500 lába előtt ült, epés szóval szólt,

fújva bősz beszédét. A bátor Beowulf nagy tengeri útja nagyon bosszantotta, mert irigyelte, ha itt, e földön kívüle bárki, bárhol, bármikor

505 hősi tettekkel tűnt ki az ég alatt: „Ama Beowulf vagy, ki a tág tenger

vizén versenyt úszott a vitéz Brecával, vakmerő gőggel hívta ki a habot, s dőre dicsekvésből éltével játszott

510 mély tenger torkában? S nem beszélhetett le se barát sem ellen a kétes kalandról, máris tapostátok tenger vészes vizét; karotok kavarta az ár áramlását, kézzel kapálózva siklottatok simán

515 a víz ösvényein. Tombolt a tenger, tél szele túrta; kedvére hányt a hab hét napig titeket; Breca tett túl rajtad, tovább volt ereje; hajnalban a hullám partra hajította a Heatho-Ræmákhoz.

520 Onnan fölkereste szép szülőhazáját, kit sok nép kedvel, a Bronding-földet, hol Beanstan fiának vára, sok kincse volt, s népe, kit kormányzott. Rád pirít minden, mit Breca beszélt el igaz szavakkal.

525 Gondolom azt is, hogy Grendellel szemben nem állnál úgy helyt rémítő rohamban, rettentő harcban, ha mégis mernéd várni a vérengzőt éjnek évadján.”

Beowulf szólt erre, Ecgtheow fia: 530 „Beszéltél bőven, barátom, Unferth,

mézsörtől ittasan az imént Brecáról, az ő útjáról. Nos, úgy volt igaz, hogy több erőm volt a tomboló tengeren, keményebb küzdelmem, mint bárki másnak.

535 Mondottuk mindketten kisfiú korunkban, esküdtünk erősen, még ifjak lévén, hogy kint a tengeren kockára tesszük életünket – s szavunkat mi meg nem szegtük. Kivont kard kezünkben, úgy szeltük habjait

540 a tág tengernek; magunkat így véltük védni a bálnáktól; ő sehogy se bírt elhagyni engem, gyorsabban úszva hullámok hátán; s én őt nem akartam. Úgy úsztunk együtt öt egész éjen át,

545 míg szét nem választott a tomboló tenger háborgó hullám a vad, hideg homályban, amint jött az éj és észak éles szele

száguldva fújt szembe. Az ádáz ár dühe mind megvadította a mélység halait.

550 Megóvott engem az ellenségtől kézzel szőtt, kemény, jó páncélingem, arannyal futtatott vasával védőn borítva mellemet. Húzott a mélybe egy ádáz állat, erősen tartott,

555 szilárdan szorított; de mégis sikerült a szörnybe szúrnom, szívébe mártanom kemény, jó kardomat; a vészes vizek hatalmas halát így veszejtettem el.”

Kilencedik ének

A lakoma folytatása és vége

„Így szorongattak szilajul százszor is 560 a fene szörnyek; a fizetséget

kardomtól kapták úgy, ahogy kijárt. Nem vidulhattak a víz vad rémei, hogy körben ülve testemből tartsák tetemes torukat a tenger fenekén.

565 Sőt, hajnal hasadtán hullámtól hajítva hevertek holtan, kard kaszaboltan a parti porondon, hogy soha többé útját ne állják utasoknak tenger taraján. Keleten tündöklőn

570 kelt Isten fáklyája, csitult a csapkodás, s így láthattam meg földfokok falának széljárta szélét. Óvja a sors gyakran,

kit nem szánt halálra, ha az hősként harcol. Élek, mert megöltem kardommal kilenc

575 tengeri sátánt. Sose hallottam keményebb küzdésről az éji ég alatt, sem árvább hősről az ár sodrában. Mégis megúsztam mérkőzésünket, s az út elfárasztott. Ekkor az áramlat

580 haragos habjával elsodort engem a finnek földjére. Terólad viszont még sose hallottam, hogy síkraszálltál ily vészes bajt vívni. Ily bátran Breca sem küzdött még soha, vér mosta karddal,

585 halálos harcban, hősi tettekkel, sőt egyiktek sem – de sok a dicsekvés –, te pedig édes fivéred éltének vetettél véget; légy bármilyen furfangos, kárhozat vár rád, kín a pokolban.

590 Egyet mondok néked, Ecglafnak fia: ama gaz Grendel, a rettentő rém meg nem alázza annyiszor uradat a Szarvas-teremben, ha elméd s szíved oly vitéz volna, mint magad meséled;

595 de hamar rájött, hogy hőstettektől, hogy a scyld sarjaknak kegyetlen kardjától, kemény rohamától kár lenne félnie. Sarcot szed tőletek, senkit se kímél a dánok népéből, gyönyörrel gyilkol,

600 pusztít és tombol, mert nem is támadják a dárdás dánok. De én a geatok hős kedvét s hatalmát hamar megmutatom néki nagy harcban. Mehet már mézsörért, ki csak kívánja, ha a népekre

605 holnap hajnal hasad, s aztán délben dicső,

hév sugárral süt majd a lángköntösű nap.” A havas hajú híres hadverő,

a kincsosztó király boldogan hallgatta; hitte, hogy Beowulf, a nép pajzsa s barátja

610 szilárd szándékkal szerez szabadulást. Hangosan harsogott a hősök víg szava kacagó kedvükben. Wealhtheow királynő jött most a csarnokba, s mosollyal köszönté az arany díszű daliák hadát;

615 és a nemes hölgy előbb hű hitvesét, a nép szerette, nagy Hrothgar királyt kínálta kedvesen habzó kupával, míg mind mulattak; a győztes hírű király is vígan volt a teli teremben.

620 Körben járt ekkor a Helmingek hölgye, az ifjú s az idős hősöket kínálta kincses kupákból, míg oda nem ért a gyűrű-díszes dicső királyné Beowulf mellé a mézsörös kehellyel;

625 köszönté a vezért, s köszöné Istennek szép szóval, hogy vágyát teljesítette, s egy vitéz végre vigaszt hoz néki a véres tettekre. Kiitta a kupát a kemény katona, s a királynőhöz

630 köszönetül így szólt szárnyaló kedvében, így beszélt Beowulf, Ecgtheow fia: „Szándékom az volt tengerre szálltamban, hajóra ülvén harcosaimmal, hogy valóra váltsam népetek nagy vágyát,

635 vagy pedig vesszek el a gonosz ellenség kegyetlen karma közt. Vagy hősi tettel ékítsem híremet, vagy éltem fogyjon el, itt várjon végnapom e mézsör csarnokban.”

Tetszett a bölcs hölgynek e büszke beszéd, 640 e deli dicsekvés; dús aranyékekben

ment ura mellé, hogy helyet foglaljon. Számosan szóltak még azután ily

bátran, s tettek a teremben efféle esküket, zengett és zúgott a diadalmas nép,

645 míg Healfdene fia nem indult nemsoká nyugvásra térni. Tudta, hogy a szörny jő harcra szántan a híres terembe, ha a napfényt nem lehet már nézniük az

embereknek, ha az éj már feketébe vonja végig a világot,

650 és suhanva sereglik a sötétség sok rémalakja, s küzd egymással a felhők közt. Felkeltek

mind a vitézek, búcsúztak egymástól, Hrothgar is Beowulftól, kívánta, hogy épen, életben lássa még, és a bor nagytermét ily szóval bízta rá:

655 „Mióta emelem kezemet s kardomat, e dicső dán termet soha még senkinek kezére nem adtam, kivéve tégedet. Vedd hát át, s vigyázz jól a csodás csarnokra, gondolj a hősökre, ő hangos hírükre,

660 s őrködj a gaz ellen. Kapsz mindent, amit kívánsz, csak élj, ha véget ért nagy munkád,

hőstetted.”

Tizedik ének

Éjjel a csarnokban

Ekkor elment Hrothgar, el a scyld nép pajzsa, hősei hadával a híres teremből Wealtheowt keresni, kedves királynéját,

665 hogy véle háljon. Mindenki megtudta, hogy híres uruk a gaz Grendel ellen őrt tett a terembe, s az külön küldetést kapott a királytól: küzdjön, ha jön a szörny. Bizony, boldogan bízott a király

670 a kemény hősben, kit az Úr kegyel, bizony, leveté és Beowulfra adta remek páncélingét, ragyogó sisakját, kezébe választott vasból vert kardját adta, hogy használja harcban haszonnal.

675 Szólt rá a dalia pár dicsekvő szót, mielőtt ment volna, hogy megpihenjen: „Nem tartom magam hitványabb hősnek halálos harcban, mint Grendel magát; ha nem is kardommal kívánok küzdeni,

680 akkor is pokolra küldöm én páráját. Nem elég erős ő, hogy engem levágjon, s pajzsom nem üti át, ha harsog is híre, hogy hogyan tud harcolni; ma éjjel mindketten kerüljük a kardot, ha mer keresni,

685 fegyvert nem fogunk: dönt a bölcs Isten, szent szándéka szabja majd meg,

hogy ki győzzön kettőnk közül, kinek szálljon szerte neve

hangos hír harsány szavával.” Lefeküdt Beowulf párnán pihenni, s körül a többi tengeri hős is

690 lehajtá fejét a csarnok csendjében. Egyik se hitte, hogy hazatérhet, s szeretett honát még megláthatja, népét s nagy várát, ahol nevelték. Hiszen hallották, hogy már előttük

695 ott mily sok vitézt vitt el a vad halál, hány dán daliát. De az Úristen vigaszt vitt nékik, sikert szőtt sorsukba, s az ellent egy, csak egy ember ereje verte le a Vihar-vitézek számára

700 a halálos harcban. Igaznak ismerjük, hogy a Mindenható megőrzi fajtánkat örökkön-örökké. Éjben ködben sietve jött a sötétben settenkedő, s a szarv-díszű ház íjas őrzői, ők aludtak mélyen,

705 csak egy virrasztott. Híre járt, hogy éjjel a szörnyű szellemet le nem győzhetik sötétben, mert az Úr azt nem akarja, de a virrasztó várt vad haraggal hős kebelében, készült a küzdésre.

Tizenegyedik ének

Az éji küzdelem

710 Éj leple alatt jött, jött a lápból Grendel, ki isten haragját hordta; emberi fajunk fő ellene azt hitte, meglep majd néhány hőst a tágas teremben. Futott felhők alatt, míg közel nem került

715 az arany dísszel dúsan borított

borpalotához. Bár nem először kereste fel ő a király otthonát, sohase lelt még, mióta lehelt, ily bátor bajnok terem-őrzőket.

720 Jött hát a házhoz az örömtelen, keserű kedvében. Öklétől azonnal betört az ajtó, pattantak pántjai: a borcsarnok száját borzalmas bosszúra, bősz bajra tárta szét. Rögtön rá a rém

725 benn taposta már a pompás padlót, őrjöngve tört be; ördöngös tűzben, förtelmes fényben lángolt a szeme. Látta, hogy sok vitéz vagyon a teremben egy törzsből együtt, számosan szunnyadnak

730 az ifjú harcosok. Kacagós kedve lett, hitte, hogy hajnal hasadta előtt mind, egytől egyig elválaszthatja lelküket testüktől: bőséges lakoma lesz ebből, úgy látta. Soha még sorsa

735 nem hozott néki ennyi sok embert enni egy éjszaka. Hygelac hatalmas öccse őrködött, mit tesz majd, mint rohan rájuk a rontó rém, emberek gyilkosa. A szörny nem habozott, hanem hirtelen

740 megragadott vadul, védhetetlenül egy alvó vitézt. Tépte szét testét, koncokban kapta be szőröstül-bőröstül, vedelte vérét; egészen elnyelte a véres holttestet, két kezét, két lábát,

745 nagy hamarsággal. Máris megindult, hogy kézbe kapja a szilárd szívű harcost fekvőhelyén – feléje nyújtotta förtelmes mancsát; fél karjára támaszkodva

rögtön felült a híres hős, fogadta az ellenséget.

750 Pár perc, s a bűnök pásztora rájött, hogy nem talált még férfit e földön, hőst, ki ily kemény, kegyetlen kézzel tudná szorítni; a szörnynek szívét félelem fogta el; futott vón onnan

755 ki a sötétbe, keresni az ördög oltalmát – s nem tudott. Ott több vért nem

onthat, mint már megszokta mindaddig mindig. A bátor Beowulfnak eszébe jutott esti beszéde, felállt hát egyenest,

760 s szorítá a szörnyet; repedt a rém ujja, futott volna az már, de a hős fogta. Hitte a hitvány, hogy kiszakad e kézből, kiszökhet messze, s mentheti magát mocsár mélyébe; kín volt a vasmarok

765 vad szorítása; vészt hozó útra ment az ártó szörnyeteg a Szarvas-terembe. Döngött a csarnok; a derék dánok, vári vitézek, minden merész hős rettegve hallá. Dúlt a két küzdő

770 dühében. Vad zajtól zengett a csarnok, csak csoda őrizte, hogy össze nem dőlt, s bírt ellenállni a bősz birkózók tombolásának, bár kívül-bévül mesteri módon kovácsolt pántok

775 tették szilárddá. Vad viadaluktól kidőlt a padlóból az arannyal kivert sok mézsörpad, melyet mindenki magasztalt. Dehogyis hitték a dánok bölcsei, hogy ember ereje e szép, csontdíszű

780 padokat egykor el tudná törni, s ravaszul rombolni, hacsak nem lángok ölelik lobogva. Vad lárma harsogott, rémülten reszkettek a deli dánok, mikor meghallották a falak felől,

785 mint bőgi Isten bősz ellensége döglődő dalát, sebétől sírva, vesztében vijjogva, jajveszékelve, pokolra szálltában. Vaskézzel szorítá, ki erősebb volt minden embernél

790 a kerek földön ama napokban.

Tizenkettedik ének

A győzelem

Sehogy sem akarta a hősök oltalma a vészes vendéget élve elengedni, hisz nem hitte, hogy hasznára válhat bármely népnek is. Beowulf hősei

795 rögtön kirántották ősi kardjukat, védeni vágyták vezérük életét, a híres hercegét, ha hatalmukban áll. Sejteni nem tudták, küzdelmüket kezdve, e vitéz vakmerők, kik vagdalkozva

800 minden oldalról, kezükben kardjukkal keresték lelkét, hogy a gaz Grendelt varázslat védi; nincs oly kemény vas, nincs kovácsolt kard kerek e földön, nincs győztes fegyver, mely fogni tudná

805 förtelmes testét. De földi létünknek

ama nagy napján erős ellene mégiscsak elküldte a messzi útra, s a szörnyű szellemnek nyomorult vége lett. Kiderült, hogy aki gyilkosan gyűlölte

810 emberi nemünket és a nagy Istent, s megátalkodott sok merényletében, azt teste többé nem tudja szolgálni, hisz Hygelac hős unokaöccse szorítja szörnyen. Gyilkosan gyűlölték

815 ők ketten egymást. Üvöltött kínjában a rettentő rém; roppant seb repeszté széjjel a vállát; szakadtak inai, szétmentek izmai. Így a sors Beowulfnak szánta a babért; szaladhatott Grendel

820 halálos sebével mocsári mart alá, bús menedékbe; tudta ő biztosan, hogy éj jön rá immár, és élte napjai meg vannak számlálva. A dánok vágyai a véres harc után valóra váltak.

825 Hrothgar szép termét így tisztítá meg a távolról jött bátor, bölcs bajnok a gyűlölt gyilkostól. Dicső diadalt hozott az éji harc. Állta a geat hős a dánoknak tett esteli esküt;

830 minden bajukat, sok bánatukat, a kínzó bút, kit keserű kényszerből kellett korábban tűrniük, Beowulf levette vállukról. A bátor bajnok biztos bizonyságul Grendelnek gyilkos

835 kezét lerakta karostul, vállastul a tágas terem teteje alatt.

Tizenharmadik ének

Ünneplés

Hallottam, hogy reggel sok derék dalia keríté körbe a kifosztott termet; közelről s messziről mentek a vezérek,

840 távoli tájakról, hogy lássák a csodát, mi maradt Grendelből. Senki sem sajnálta a bajt csináló csúf pusztulását, mikor látták a legyőzött lábnyomát, mint vonszolta magát a vízi rémek

845 vackai felé futamodásában, vérnyomot hullajtva halálos sebéből. Véresen tombolt a tajtékos tó vize, örvénylett, vérrel összekeverve, harctól hullt vértől forrón forrongott,

850 ott bújt meg bús bajban a halál fia, lápi rejtekben vált meg a világtól, s pogány páráját a pokol várta.

Pompás prüszkölő paripák hátán az összesereglett idős és ifjú

855 vitézek vígan vágtattak vissza haza a mocsárból. Magasztalták a hős merész, nagy tettét, mondották mindétig,

hogy északon s délen, a két tenger között, a kerek világon, a kerek ég alatt

860 nem termett nemesebb, pompásabb pajzsos hős, ki méltóbb lenne királyi rangra, de nem kicsinyelték így kedves urukat, a híres Hrothgart, hisz az jó király volt.

Néha a leventék ugratták lovukat, 865 versenyt vágtattak, futtatták a fakót,

hol ők az ösvényt simábbnak találták, s a legjobbnak látták; közben a király egy hőse, tömérdek ének tudója, ősi örökség őszülő őrzője,

870 sok szép, új szót szerzett, szépen szőtt szavakat, új, ékes énekre. Dalolt a dalia Beowulf útjáról, igazat beszélve, sikerrel mesélt, remekül regélt, megújult módon. Mindenről szólott,

875 mit Sigemundról hallott egykoron, soha nem hirdetett sok hősi tettről, Wælsing vitézségről, messzi utakról, harcokról s bűnökről, mikről mit sem sejtett senki emberfia, csak ő és Fitela,

880 mert ő szívesen mesélt el effélét unokaöccsének, ki mindig megosztott minden bút, bánatot s bajvívást bátyjával, hisz oly sok óriást kardélre hánytak, kettesben küzdve. Halála után

885 hangos hír zengett Sigemund királyról, ki elpusztított egy kincset őrző iszonyú sárkányt. A nemes ifjú egymaga vívta vakmerő harcát,

Fitela nélkül, szürke szirt alatt; 890 keresztülszúrta kardja a szörnyet,

ama szirtben állt meg a nemes acél, s kimúlt a kártevő. Egy-kettő elveszett ekképp az ellen, s a kinccsel kedvére kezdhetett bármit a bátor bajnok.

895 Ragyogó fegyverrel rakta meg bárkáját, dús drágaságokat vitt el a vízen Wæls vitéz sarja; a sárkány elhamvadt.

Ő lett a legnagyobb hírű hős messzire sok bátor tettével, bajnokok oltalma,

900 népe nagy királya – előbb ő így virult; Heremod herceg harcai után hanyatlott Sigemund hatalma és híre; az ifjú Heremod előbb igaz volt, s jó fejedelem; bizony, sok bölcs búsult

905 később, mert remélték, hogy küzd a rossz ellen, s gyakran gyászolták, hogy gyilkos gyötrelme lett az egész népnek; túl soká tűrték tengernyi gondjuk háborgó habjait, aztán száműzték az óriásokhoz,

910 hadd menjen hamar biztos halálba, bár régebben remélték, hogy jó király lesz, s védi népének kincsét, várait, a hősök hazáját. Bezzeg Beowulf az egész népnek legjobb barátja lett,

915 nem mint Heremod, ki hitvány s hamis volt. Ismét versengve vágtattak az út

sárga porondján. Sietve suhant a hajnal fénye. Haladt a sok hős, sok merész harcos a magas teremhez,

920 ment nézni a csodát. A nagy király is,

a kincsek őrzője, különbnél különb nemes kísérettel, a királynéval s számos szép szűzzel az asszonyházból megindult menten a mézsör-csarnokhoz.

Tizennegyedik ének

Grendel karjánál

925 A terem küszöbén állva tekintett Grendel karjára s az arannyal kivert magas mennyezetre Hrothgar, s így szólott: „Adjunk hát hálát hamar az úrnak, hogy ez van előttünk! Tűrtem sok sérelmet

930 s gazságot Grendeltől; de mindig tehet a Mennyek Pásztora csodát csodára. Hisz nem is régen remélni sem tudtunk sehonnan segélyt a bú s baj ellen, míg a legszebb ház lakatlan állott,

935 s véres szenny, vérfoltok boríták belsejét. Nagy búban-bánatban egy bölcs sem hitte, hogy valaha is védeni tudnók vitézeink várát a szörnyű szellem ereje ellen. Erre egy hős jött,

940 ki Isten kegyével olyat vitt véghez, mit mi mindnyájan meg nem tehettünk se csellel, se karddal. Ha mindezt megéri bármely szűz, ki ilyen fiat szül fajtánknak, emberi nemünknek, bizony, elmondhatja,

945 hogy az Úr nagy kegyét, áldását küldte rá s kis magzatára. Most, kedves Beowulf,

daliák dísze, fiammá fogadlak, szívből szeretlek, s új rokonságunkat szentül megőrzöm. Legyen meg mindened,

950 mit szemed-szád szeret, ha rajtam állhat. Csekélyebb tettért is jó sokszor juttattam javakban jutalmat oly közvitéznek is, ki harcban hátrább volt. Te olyat tettél most, daliák dísze, hogy hangos hír dicsér

955 örökkön örökké. A Mindenható ékítsen erénnyel, mint eddig éltedben.”

Ecgtheow fia, Beowulf így beszélt: „E kemény harcot Ő nagy kegyéből küzdhettem végig, vakmerőn híva ki

960 a nem ismert erőt. Ám nagyon kívántam, hogy láthasd leverve a gyászt hozó gyilkost, fegyverben fekve, földre terítve! Szándékom volt hát, hogy szilárdan szorítva szegezzem az ádázt halálos ágyára,

965 hogy fogásomtól végsőket vergődve váljék testétől pokoli párája. Menekültében meg nem foghattam, szökött, s a Szent hagyta; jó, hogy

szoríthattam a gyűlölt gyilkost, de aztán túl gyorsan

970 tűnt tova az éjbe. Egy kezét elhagyta karostul, vállastul, hadd vesszen, ha árán mentheti magát; nem vidította már nehéz bajában néped nagy bánata, s nem is élt már soká a gonosz, gaz pára

975 sajgó sebével, sok vétke súlyával, bajt hozó bilincsben, morzsoló marokban, öldöklőn öleltem; várja már végzetét a vétkes vérontó, a hírhedt hitvány,

hogy a Menny Ura mit mér majd rája.” 980 Egy hallgatag harcos, Ecglafnak fia,

figyelt, míg dicsekvőn folyt a szó a harcról, s nézték a nemesek, mit tett a merész hős, sisakja csúcsán túl csudálták a kezet, a szörny tíz ujját, melyen úgy meredtek

985 körmei, mint hegyes, kegyetlen karmok, acélnál szilárdabb széttépő szegek, vérontó fegyverek. Mindenki úgy vélte, hogy semmi keményebb sem sújtott még felé, a legjobb vas sem, mint a vad rémnek

990 véres vész-keze, hogy széjjelszaggassa.

Tizenötödik ének

Az ajándékok

Diadalt hirdettek a kézzel díszített szép Szarvas-csarnokban; sok férfi s

fehérnép jött ékesíteni az édes bor házát, a vendég-vidítót. Falain szőtt szőnyeg,

995 s szikrázó arany dísz, sok csoda csillogott bármely bajnokra, ki bámult rája. A tündöklő terem össze volt törve belül, bár vaspántok védték, s az ajtók sarka mind szétment; csupán a mennyezet

1000 maradt meg épen, mikor a vérszívó, az ádáz szörny szaladt, hogy mentse

nyomorult bőrét s életét. Bajos ám szökni

a nagy kaszástól – tegye, ki tudja. Grendel is kényszerült keresni helyet,

1005 hol minden lélek, ki földünk lakója, ki ember gyermeke, nyugodtan nyughatik, hol pora pihenhet, s élete nagy torát kialudhatja.

Itt volt az ideje, hogy Hrothgar induljon a tág teremhez:

1010 ott kívánt lenni, lakomát lakni. Sohasem hallottam számosabb sereget szebben viselkedni kincsosztójuk körül. Padokra ültek a vitéz vendégek, víg torra várva; illően itta

1015 a mézsört mindenki a magas csarnokban, a nemes nemzetség, a bátor bajnokok, Hrothgar meg Hrothulf. Barátok hadával telt meg a terem; korántsem kelt még köztük, a scyld nép közt ármány és árulás.

1020 Arany lobogót adott át Hrothgar jó Beowulfnak, hogy jutalmazza, pompás hadi zászlót, sisakot s páncélt, kincses kardot adott a nemes nép előtt, látták a leventék. Beowulf emelte

1025 s kiitta kelyhét. Nem volt ám szégyen ily kincset kapni a hősök előtt. Sose hallottam, hogy a sok vitéz annyira jó szívvel adna négy nagy kincset dús arany holmit idegen hősnek.

1030 Pánt s perem köríté kívül a sisakot, a fejet védve, hogy a vasreszelő szelni kész fia szét ne metszhesse s el ne veszejtse edzett gazdáját, ha harcban vágtat, verni az ellent.

1035 A hősök atyja hozatott nyolc lovat arany szerszámút, a Szarvas-terembe az ívek alá; az egyik nyerge arannyal volt ékes, kövekkel kiverve. Az harci nyerge volt Healfdene fiának,

1040 ha készült karddal küzdeni menni a hadak élén; rajt sose hűlt heve a híres hősnek, ha hulltak a holtak. A dánok oltalma ott odaadta Beowulfnak birtokul az összes kincseket,

1045 jó fegyvert, jó lovat, hogy joggal használja. A hősök kincsének királya ily nemes jutalmat juttatott a jeles tettért, sok remek jószágot; nem is róhatja meg, ki csak színigazat szeretne szólani.

Tizenhatodik ének

Éneket mondanak Finnről s Hengestről

1050 A mézsört mérető mindannyiuknak, kik tenger tajtékán Beowulffal tartottak, a tág teremben kincseket rendelt örökségül, s aranyat adott azért az egyért, kit Grendel gazul

1055 megölt, mint sok mást is meggyilkolt volna, ha meg nem másítja sorsuk a Mennybéli,

s nem küld egy kemény hőst. Az Úr akkor is kezében tartott mindenkit, mint most. Értsük hát s érezzük az ő szent szellemét,

1060 gondviselését. Garmadával lát jót s rosszat, ha ki e háborús napokban hosszasan hányódik a hamis világban.

Mindenki dalolt, muzsika zengett, Hrothgar sok vitéz vezére előtt,

1065 pengett a hárfa, harsant az ének, víg volt a terem. Hrothgar lantosa a mézsör után éneket mondott:

A vadkan-sisakos Finn-fiak váratlan támadtak Hnæfre, a deli dán hősre,

1070 s a fríz földön lelte halálát e harcban. Így hát Hildeburh csak átkozhatta a jütök ármányát; ártatlan véreit vesztette ő el e hársfa pajzs harcban, fivérét s fiát; megírta a sors, hogy

1075 dárdától haljanak a hölgy fájdalmára. Hoc lánya hogyisne siratta volna övéit, mikor hasadt a hajnal, s fényben fürödve megpillantotta meggyilkolt véreit, kiket a világon

1080 legjobban szeretett. Finn legtöbb vitéze ott veszett, s merőben csak kincse maradt

meg. Így nem tudott már a csata terén Hengest hadával viadalt vívni; a néhány túlélő e vezér népével

1085 szembe nem szállhatott. Finn alkut ajánlott: egyik nagy házukat átadják nékik, termestül, trónostul; így majd a dánok felében bírhatják a jütök javait;

kincsosztásokkor Folcwalda fia 1090 bármelyik napon, mely megfelelt nékik,

vendégül várja Hengestnek hadát dús drágasággal, aranylemezzel, akár a frízeket, kiket ily kincsekkel sokszor serkent ő a sörcsarnokban.

1095 Mindkét fél azt hitte, hogy biztos békét hoz ez az egyezség. Fogadkozott Finn Hengestnek őszintén, erős esküvel, hogy a túlélőkért a bölcsek tanácsát tisztelni fogja, s a békét senki

1100 meg nem szegheti, se szóval, se tettel, s meg nem említik cselből a múltat, s hogy a fél-dánok fejének gyilkosát kényszerből követték, mert nem volt vezérük, s ha majd bármely fríz újra uszítna,

1105 a gyilkos gyűlölet említésével, a pallos éle vágja el éltét.

Máglyát raktak hát, s ragyogó aranyat hoztak a kincstárból; a hős scyldfiat, a legjobb harcost lángágyra fektették.

1110 A máglya lángja közt lehetett látni jól a véres vasinget, a vasból vert vadkant, arannyal bevonva; sebbel borítva sok nemes harcost, ki küzdve esett el. Kiköté Hildeburh, hogy fektessék fiát

1115 fivére mellé a magas máglyára, tegyék a testét emésztő tűzbe vállt a váll mellé. Siratót süvöltött, jajongott Hildeburh. Szállt a hős fölfelé, a felhőkig fodrozta fel füstjét a legnagyobb

máglya, 1120 s pattogott a sírhalomnál; szertefolytak a

fejek, széjjelnyíltak a sebek, szökött a vér belőlük, a test bús marásiból. A legmohóbb szellem, a láng mind elnyelte, kiket a harc elvitt,

1125 a nép ékességét; csak hírük szállt szerte.

Tizenhetedik ének

A Finnről való ének vége

Sok vitéz veszett ott, s a jó bajtársak fedelet kerestek a frízek földjén, házakat, várakat. A véres télen Finnél lakott még Hengest, de folyton

1130 bosszúra gondolt bús balsorsában; nem bocsáthatta még ív-orrú bárkáját a bősz tengerre; bömbölt a vihar, hullámot hajtott; a tél jégbilincsbe verte a vizeket; várták az új évet,

1135 kémlelték, jön-e már a kedves kikelet életet újító, ékes, szép évadjá újra az udvarba. Tovatűnt mér a tél, virult a vidám föld. Várta hát Hengest, hogy hazahajózzék; de inkább gondolt

1140 bosszúra, mint az ív-orrú bárkára; tűnődött, mint tudna támadást kezdeni, hogy a jüt fiak sose feledjék. Nem fogadta hát meg többüknek tanácsát, mikor Hunlafing vasból vert villámát,

1145 a legjobb kardot Finn mellébe mártá; megtudták a jütök, milyen a dán fegyver.

Így a merész Finn a maga házában kapta halálát kegyetlen kardtól. Guthlaf és Oslaf is tombolva támadott,

1150 Hengest a házában mesélte, mennyi bajt s keservet tűrtek kóborlásukban. Most, győztes harc után tündöklött egy terem Finn fényes kincsétől, ki saját házában került dán kézre; sok drága, dús holmit

1155 tudtak ott találni: gyémántot, gyöngyöt, aranyat, ezüstöt. A hős dán harcosok hajókba hordták, vitték a vizeken, és véle vitték a fríz királynét, a fejedelmi nőt a dánok földjére,

1160 haza, a népükhöz. Véget ért az ének,

a lantos szép szava. Zúgott a víg zaj, pezsgett a jókedv; pompás kelyhekbe csurgott a jó bor. Jött akkor Wealtheow arannyal ékesen, arra, hol két hős ült,

1165 nagybátyja s öccse: ekkor még egymáshoz igazak voltak. Unferth udvarnagy ült Hrothgar lábánál; mind bíztak benne, hogy eszes s nagylelkű, bár nem volt kegyes a kardjátékban. Szólt a kedves királynő:

1170 „Idd ki e kelyhet, kegyes, jó uram, néped nagy kincsosztó, arany barátja, s légy boldog, beszélj a bátor geatokhoz szép szelíd szóval, mint megérdemlik, kincsedből, mi tiéd közel és távol,

1175 köszönd meg bő kézzel, mit tőlük kaptál. Azt mondták nékem, fiadnak fogadod hősüket. Termünk meg van tisztítva, csillog a csarnok; légy vígan, míg lehet,

mulass, míg mézsör van, s hagyd nemzetségedre

1180 néped és földed, ha szólít a sors szava, ha majdan menned kell. Ismerem én jól a hős Hrothulfot, hogy rendben tartja a zsenge hadat, ha nála hamarabb hagyod el e földet, scyld fiak fő pajzsa,

1185 hiszem, hogy jóval fogja fizetni magzatainknak, ha mindent észben tart, mit mi kedvére és megbecsülésére tettünk, míg gyermek volt valaha régen. A padhoz fordult, hol fiai ültek,

1190 Hrethric meg Hrothmund, és sok-sok hősnek sarjai együtt; ott ült Beowulf is, a bátor bajnok, a két fivér közt.

Tizennyolcadik ének

Beowulf ünneplése

Kedvesen köszönté a hölgy a hős harcost,

és nyájas szóval nyújtott át néki csavart aranydíszt; két karkötőt is,

1195 vértet meg gyűrűket, s gyönyörű nyakláncot, szebbről nem meséltek nékem a nap alatt. Sohasem hallottam hősről, ki különb kincset viselt volna, mióta Hama

világos várába vitte a Brosingok 1200 nyakláncát s ékeit; elfutott Eormenric

bősz ármányától, s baj nélkül élhetett. Majd Hygelacé lett a pompás páncéling, Swerting utódjáé, ki újabb útján lobogót lengetve küzdött a kincsért,

1205 védte a zsákmányt; végzete elvitte, míg merő gőgből a bajt kereste küzdve a frízekkel. Drágakő-kincset vitt át a vad víznek végtelen kelyhén, a nemes, nagy király; pajzs alatt pusztult el.

1210 A frankok fedezték fel az ő testét, vasing, karkötők, sok drága, dús kincs holtakat kifosztók kezébe került az öldöklés után; a geatok őrizték a csatateret. Felzúgott a csarnok.

1215 Vidító italt vitt Wealhtheow, s így szólott:

„Drága Beowulf, használd e dús holmit, a nép nagy kincsét, viseld a vértet, s vígan virulva boldogulj véle; légy jó erőben, s ím itt ez ifjakat

1220 jól irányítsd majd; jogos a jutalmad kivívtad, hogy téged örökké tiszteljen, ki fegyvert forgat közel és távol, hol tenger tajtékja az égig ér fel, a szél lakáig. Légy boldog, míg lehelsz,

1225 nemes nagy ifjú! Kívánok néked, kényelmet, kincseket. Légy te is, fiam, tettekben okos, jó, örömet okozó! Itt minden harcos igaz egymáshoz, szelíd a szíve, hű az urához,

1230 egyet akarnak, s kész arra népünk;

most ittas, de megtesz mindent, mit mondok.” Indult a padokhoz; páratlan tor volt ez,

sehogy sem sejték a dáridós daliák, hogy sokuk sorsa, a rég megírt balvégzet

1235 rettentőn ront rájuk egykor az est után ha Hrothgar távozott, hogy a házába menjen meghalni. Telt maradt a terem rengeteg vitézzel, mint régen szokás volt. Fekhelyekkel fedték a fali padokat,

1240 párnával, pokróccal. Ledőlt egy levente, kit véres végzet várt, egy padon pihent el, hársfából remekelt ragyogó pajzsát rakta le párnának. Padokon hevert sok hegyes sisak a hősök fölött

1245 sok vasgyűrűkből szőtt pompás páncéling, sok súlyos dárda. Szokásuk szerint küzdésre készek voltak, mint mindig, ha otthon, ha hadban, ha mindkét helyen bármikor bármilyen baj lesne bőszen

1250 dicső urukra. Ily derék nép volt ez.

Tizenkilencedik ének

Újabb éji merénylet

Aludtak azután. Ám egy hős álmában rettentőn megjárta, mint már oly sokszor történt, míg Grendel járt a terembe, s míg meg nem lakolt a garázda gaztevő

1255 sok gonoszságáért. Többen is tudták s látták széltében, hogy él a szörny után,

s bosszúért liheg egy baljós szellem a bús harc nyomán; rémek rút banyája, Grendel bősz anyja bajt forral begyében;

1260 a vészes vizekben lakott lappangva, hideg hullámokban, mióta Káin karddal ölte meg egyetlen öccsét, atyjának fiát; futott a gyilkos bűn bélyegével, el minden embertől,

1265 pusztában lakni. Lett tőle számos vészt szülő szellem, az átkos Grendel is, a gyűlölt gyilkos, ki a Szarvas-házban virrasztó vitézzel vívott nagy viadalt. Szorult a szörny ott szilárd fogásban,

1270 emlegethette az ellenfél erejét, azt a nagy adományt, kit Isten küldött, kinek kegyében, segedelmében a bajnok bízott; azzal bírta le a pokol szellemét. E szilaj gyilkosa

1275 emberi fajtánknak futott, hogy leljen helyet, hol meghalhat. Anyja elindult bajt hozó útjára, mohón és búsan, hogy bosszút álljon átkos fiáért. A Szarvas-házhoz jött, hol szerte

szunnyadtak 1280 a dán daliák. Ám hamar jaj harsant

a bajnokok közt, alighogy benn volt a bősz boszorkány. Borzalmuk kisebb is lehetett volna, hisz a nő harcban gyengébb a férfinál, ki fegyvert forgat,

1285 ki kardot köt fel, kovácsolt acélt, fején vadkan-sisak, s véres a pallosa, villogó pengéje villám az ellennek. Volt a teremben kovácsolt kard is

padokra téve, s pazar pajzs is, 1290 de feledtek pengét, páncélt, sisakot,

mikor a rút rém reájuk rontott. Mindenki menekült ki a teremből,

menteni magát, mikor meglátták. Hirtelen kezébe kaparintott a szörny

1295 egy nemes harcost, s hurcolta lápjába. Hrothgar legjobb társa s vitéze volt az a két tenger közt, jó pengés pajzsosa, nagy hírű hőse, kit szunnyadtában ölt meg a boszorkány. Beowulf nem volt ott,

1300 mert kincsosztás után máshova kérették a vitéz geat vezért. Háborgott a terem, látták, hogy társuknak hogyan hull vére, s viszi őt el a szörny; fájdalmuk feléledt, mindenki gyászolt. Gyötrelmes ár volt,

1305 hogy a két nép hada hősei vérével, fizessen folyton. A bölcs királynak, az ősz hadverőnek háborgott a lelke, szeretett hősének halálát hallván.

Nagy hamar hívták hozzá Beowulfot, 1310 győzelmek gyermekét. Ment is a híres hős

hajnalok hajnalán hadával együtt a bő kéz termébe, a bölcs király elé, ki várta, hogy végződjék végre a sok vész, s változást műveljen a Mindenható.

1315 Döngött a padló, haladt a deszkákon a dicső dalia derék népével, kérdezni kívánta a kegyes királyt, ingwinek istápját, hogy hált az éjjel, s miért hívatta ily hamarsággal.

Huszadik ének

Hrothgar szól a szörnyről

1320 Szólott hát Hrothgar, scyld nép oltalma, „Ne kérdd, jól háltam-é? Jaj nekünk újra, új bú bánt bennünket! Elhunyt Aeschere, Yrmenlaf bátyja, bölcs eszű barátom, titkaim tartója, tanácsok tudója,

1325 kenyeres pajtásom kemény küzdelmekben, mikor fejünk védve gyilkos gyalogharcban a sok sisakra sújtottunk. Ki még oly nemes, ki oly kiváló s bölcs, mint becsült barátom. Termünkből vitte el tőlünk a kegyetlen,

1330 kóborló kísértet; sejtelmem sincs, hová ragadta őt a rontó rém rohanva dús dáridónak. Dühében tette, mert minap megölted Grendelt, morzsoló markoddal szaggattad széjjel,

1335 hisz nagyon sokáig gyilkolta népemet, hóhérként öldöste; harcban hullott el, sok bűne súlyával; s most jött egy másik rettentő rabló, bosszút lihegve még tovább vinni a véres viszályt,

1340 s vélheti váltig a vár sok vitéze, ki a kincsosztót szívéből szánja, nagy bánatában, hogy nincs már a kéz, mely mindig mindent megtett, mit kértek.

Mesélték nekem ott élő népek, 1345 s tanácsot tartó urak termünkben,

hogy a gyepűkön két roppant rémet, lápokban lakót láttak kísérteni

két szörnyű szerzetet; csak némber lehetett egyikük, erre mind erősen esküdtek,

1350 a másik förtelmes fajzat meg formára föltétlen férfi volt; száműzve bolyongtak, nem nőtt oly nagyra senki más ember, mint az, kit a nép Grendelnek nevezett; atyját nem ismerték, ha ugyan nemzé

1355 bárki is e bűnös, borzalmat hozó, rejtélyes szellemet. Titkos tanyájuk láp, csikaszok csapása, szélfútta sziklafok, vészes dágvány-ösvény vad hegyi folyónál, mely ködös földfok alján fut föld alá,

1360 tomboló árjával. Nincs messze a mocsár, csak egy mérföldre a tenger mentén; fölötte fagyos fák a sziklák falain; vénséges, vad erdő vet árnyat a vízre. Éjszaka évadján rém-csuda remeg ott,

1365 tűz ég a víz tükrén; nincs élő ember, nincs agg bölcs, ki annak mélyét ismerné. Ha a puszták gímjét, a gazdag agancsút vadul szorongatják vérszomjas ebek, s hosszú hajsza után eléri az erdőt,

1370 inkább meghal, de ott nem mer megbújni, magát ott rejteni. Mit sem ér ott a kard, víztölcsér csap fel a fekete felhőkig, miket szél szaggat szét, s ver égiháború, sűrű ködöktől sötét a levegő,

1375 sírnak az egek. S most megint csakis te segíthetsz rajtunk. Még nem tudod, milyen a szörny-szállás, a gazságban gazdag ronda rém rejteke; lelj rá, ha nem rettegsz! Tettedért én téged megjutalmazlak

1380 régi kincsekkel, gyémántgyűrűkkel,

mint már megtettem, ha meg tudsz térni.”

Huszonegyedik ének

Grendel nyomában

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia: „Ne búsulj, bölcs Hrothgar; bármely

barátomért jobb bosszút állnom, mint soká siratnom.

1385 Vár a vég bárkire e földi világon, vigyen hát végbe vitézi tetteket elhunyta előtt; ez legszebb emléke a hős harcosnak halála után. Kelj fel hát, király, keressük tüstént

1390 a gaz Grendel-fajzat lábának nyomait. Fogadom, hogy nem fog eltűnni előlünk se föld gyomrába se hegyi erdőn, se tenger mélyén, bárhova bújjék is. Tűrj el hát bátran bármilyen bánatot,

1395 mi csak még érhet a mai napon.” Felugrott az agg, és hálát adott

Istennek, hogy a hős ily erős hitet tett. Felszerszámozták Hrothgar font sörényű friss paripáját; a vitéz vezér

1400 pompázott rajta; pajzsos gyalogság nyomult előre; elhagyták az erdőt, s messziről látszott a lábnyomok lánca, ment a szörny át mezőn, sötét mocsáron: nyílegyenest vitte az ifjú vitézt,

1405 a legkülönb hőst, kit lelke elhagyott,

s ki Hrothgar társa volt a kormányzásban. Beowulf áthaladt szédítő szirteken, nehéz ösvényeken, nem látott utakon, keskeny csapásokon, meredek martokon,

1410 s rengeteg vízi rém rejtekén tört át. Vonult az élen néhány bölcs vitézzel, s kutatta közben a helyes utat; egy szürke szikláról szomorú hegyi fa hajlott le hozzájuk hirtelen; alatta

1415 tespedő víz pangott tisztátlan tükrével, vértől vöröslőn. Gyászban gyötrődtek a dán daliák, lázongott lelkük, szíve szakadt meg minden vitéznek, mivel a zavaros tenger egy zátonyán

1420 meglátták Aeschere eldobott fejét. Vérrel buzgott a víz – borzadva nézték

– vérért kiáltott. Kürt szava harsant, vad harcra hívott, kelt fel a gyalogság; kígyók hemzsegtek a hullámokban,

1425 soha nem látott sárkányok sürögtek hevertek a marton az ár rossz rémei, kik reggel gyakran rengeteg bajt hoznak a vízi vándorra vitorlák útjain, bősz férgek forogtak. Mind felzúdultak

1430 ádáz dühükben: hallották dalolni a kürtöt. A vitéz Vihar-nép vezére messziről öldöste őket nyilakkal, szívükbe talált, s az úszó szörnyek hulláját hullám vitte hátán,

1435 s vetette végül a magas mart felé. Egy-kettő elérték vadkan-lándzsákkal, keményre kovácsolt szakállas-dárdákkal,

nagy hamarsággal a partra húzták, s nézték a férfiak a furcsa víz-szelőt,

1440 a vészes vendéget. Vitézi vértbe bújt

Beowulf, mit se bánt, nem gondolt éltével; a kézzel készített pompás páncélingre úszás próbája várt a tenger vizében, s védnie kellett a vitéz testét,

1445 hogy ellen marka ne tépje mellét, és ne érhessen az életéhez, sárarany sugárzott sisakján; felette, hogy fedezze fejét majd, mikor megjárja, a tenger mélyét, háborgó habját;

1450 sisakján pompás pánt, kit régen remekelt hajdani vasverő, varázsos mester; vadkanfej volt rajta, hogy át ne vághassa soha oly kard, kit kovácskéz készített. Más fontos fegyvert kölcsönzött néki

1455 a szorultságban Hrothgar szóvivője,1 Hrunting nevű kardját, a nagy markolatút, metsző acélból, mérgező ág-dísszel, ki ősi örökség kincséből maradt rá, vér edzé csatákban, harcban nem hibázott

1460 soha senkinél, ki kézbe fogta, mikor merészen ment véres útra ellenség földjére. Nem első eset jött, mikor e pallos csatában csengett.

1465 Bizony, nem gondolt rá Ecglafnak rokona,

az erős bajnok, mit beszélt borosan két estével előbb, rábízván a pallost egy még jobb hősre; ő maga nem merte

1 Itt: Unferth.

háborgó hab alatt éltét kockáztatni, hős próbát tenni; hanyatlott is híre,

1470 bajnok-becsülete. Bezzeg nem Beowulfnak, ki pallost cserélt csatázni menye.

Huszonkettedik ének

Víz alatti küzdelem

Beowulf beszélt, Ecgtheow sarja: „Bölcs fejedelem, Healfdene fia, nép arany atyja, gondold meg most, mikor

1475 megyek próbára, mit mondtunk egymásnak ha néked segítve én éppen értetek éltemet vesztettem, te mindig maradjál, holt poromban is, apám helyett apám. Vedd védelmedbe zsenge hadamat,

1480 hű pajtásimat, ha halnom kellene, s küldd, kedves Hrothgar, küldd a sok kincset kivel jutalmaztál, jó Hygelacnak. Tudja meg így tőled a geatok királya, látván az aranyat, sok ajándékodat,

1485 hogy én itt nemes lélekre leltem, kincsosztó kézre, ki engem jól tartott. Hullámdíszes, kemény, ősrégi kardomat,

az edzett, jó élűt, juttasd Unferthnek, a hős harcosnak; én meg Hruntinggal

1490 hírt szerzek, vagy halál ragad el engem.” E szavak után Viharföld vitéze

sebesen sietett, nem felelt immár a faggatóknak; hamar fogadták a hőst a habok. Ám idő telt el,

1495 míg tovajutott a tófenékre. Rögtön rárontott egy rém, ki védte vad mohósággal, vérszomjas dühvel, vízi birtokát, hogy soha senki földről jött fajzat be ne botoljék.

1500 Meg is ragadta a merész harcost kegyetlen karmával, de kárt nem tehetett a hős ép testében; védte azt vasing összefont gyűrűkkel, s annak acélját át nem téphette ádáz karmával.

1505 A víz vad farkasa vitte a vitézt, a páncélingest, palotájába, úgy, hogy az fegyverét nem forgathatta bár bátran akarta; a rém nyomában tengeri szörnyek tolongtak hozzá,

1510 törekedtek törni font, gyűrűs ingét harci agyarral. A hős azonmód tágas teremben találta magát, s e csodás csarnokban csöppet sem

bánthatta, a tetős teremben el nem érhette

1515 a bősz ár dühe; tűz lobogott benne, tündöklő lángja vígan világlott.

A hős meglátta a roppant rém-némbert, mélység bősz banyáját; suhant a pallos, sújtott, s a vitéz vissza nem fogta,

1520 a kördíszű kard a szörny fején zengte harc mohó dalát. De rájött a vendég, hogy a harc villáma nem akar harapni, nem árt az átkosnak, sőt, siklik félre a bajnok bajában; sok tusát kiállt már,

1525 keresztülmetszett már sok kemény sisakot, sok vértet vágott át; akkor először nem dolgozott dicsőn a drága pallos.

Erre sem ijedt meg, erre se feledte harcra kész kedvét Hygelac hős öccse,

1530 dühvel dobta le díszes markolatú, edzett acélját a derék dalia; a bátor bajnok szilárdan számított szorító markára. Így tegyen minden hős: éltét ne őrizze, ha örökké zengő

1535 hírt akar szerezni halálos harcban. Korántsem ijedt meg Viharföld vitéze, vállon ragadta a vad, vízi boszorkányt ádáz dühében a geat dalia, s förtelmes ellenét a földhöz vágta.

1540 Rögtön vissza is kapta a kölcsönt, őt ragadta meg rettentőn a rém. A legerősebb vitéz hirtelen megbotlott, fáradtan földre bukott a bajnok. Földre vervén vendégét kurta kardját vonta ki,

1545 szélest, élest, villogót, bősz bosszúra szomjazott egyszülött, vad fiáért. Beowulfnak a vállát fonott páncéling fedte; az menté meg életét, a kard hegyét, a kard élét áthatolni az nem

hagyta. Elpusztult volna Ecgtheow fia

1550 a vízfenéken, ha meg nem védi

Viharföld vitézét jó hadi vértje, gyűrűs páncélinge, s ha győzelmet nem ád a magasságbéli bölcs Mindenható, az ítélő Isten, igazul döntve,

1555 s lám, a hős könnyen felállt a földről.

Huszonharmadik ének

Vissza a világba

Győzelemmel áldott pallost pillantott meg fegyverek közt,

óriások ó kardját, kit erős éllel edzettek meg, daliáknak dicsőségét, a legjobbat a világon; akkora nagy volt a fegyver, hogy egyetlen

más vitéz sem 1560 tudta volna fogni, vinni, s forgatni a

csatatéren, hisz a ritka, remek kardot óriások

kovácsolták. Megragadta markolatát a dánok merész

barátja, vad haraggal, vérre vágyva vonta ki a

gyűrűdíszest, mit se gondolt életével, sebes dühvel

suhintotta, 1565 mint a nyári villám nyila találta el a rém

nyakát, átmetszette csigolyáit a csapás, át egész

testét, leborult a földre a förtelmes szörny,

véres volt a kard, végzett a vitéz. Lángra gyúlt a lámpa, fény fakadt

odabent, 1570 épp, mint az égből ragyogva süt ránk

a mennyek gyertyája. Hygelac harcosa nézte a palotát, ment a fal mentén, feltartott fegyverét keményen fogta, dühvel, elszántan. A hősnek hasznos

1575 volt a kard, hisz hamar fizetni kívánt Grendelnek sok gonosz támadásáért, a dánok ellen dühös dúlásokért, sok hitvány vétkéért; hisz Hrothgar híveit, jó csatlós csapatát már első útján

1580 álmukban gyilkolta, álmukban falt fel tizenöt dán harcost, s még annyit hurcolt el a szarvas-csarnokból, csúful csapott rájuk alávalóan. A haragos hős mind megadta, mi járt, mikor meglátta

1585 elnyúlva Grendelt, ki harctól hullt el, a Szarvas-csarnoki csatától pusztult el, s ott hevert holtan. Jót ugrott a halott, holta után, mikor suhogva sújtott rá kard kemény csapása, s lemetszette fejét.

1590 Hamar láthatták a bölcs férfiak, akik Hrothgarral vigyázták a vizet, hogy vadul kavarog sok vészes örvény, s vértől vöröslik. Az ősz öregek búsan beszélték a jó bajnokról,

1595 hogy a nemes vitézt nem látják viszont, hogy diadallal jönne a dánok híres urához; szentül hitték ők, hogy a víz farkasa falta fel a vitézt. Három óra lett. Készültek haza a földfokról

1600 a vitézek, s vélük Hrothgar is, a nép arany barátja, bánattól betegen. A bús vendégek a vízre meredtek, nem hitték, hogy a hős vezért még láthatják élve, lehelve.

Lám, lent a pallos, 1605 a harc jégcsapja elkezdett enyészni,

szétmarta a szörnyek vére. Nagy csuda volt, hogy mind megolvadt, mint a hó, mint a jég, ha kornak, ha sorsnak s mindennek Mestere oldja a vizeket béklyózó bilincset.

1610 Bármily dús drágaság hevert ott halomban,

hozzá nem nyúlt a hős, csak a főt hozta el, s a kővel kirakott markolatot; mást ő el nem vett onnan, a kard elégett, már porrá pusztult, ily mérgező volt

1615 a víz mélyén veszett szellemek vére. A rémölő hős útra kelt úszva, sebesen suhant fel, át a víz sűrűjén a veszel vizek, a tágas földek mind megtisztultak, mert a szörny-szellemek

1620 napjai elfogytak, életük elapadt. Lám, partra úszott a hajósok hőse,

vígan cipelte cifra zsákmányát, tengerből hozott hatalmas terhét. Elébe mentek a bátor bajnokok,

1625 köszönték az Úrnak, hogy újra láthatják a vitéz vezért ép egészségben. Sebesen szedték le sisakját, páncélját a vitéz vezérről. Pangott a tenger, a víz az ég alatt vértől vöröslött.

1630 Távoztak a szirtről a tört csapáson,

el az örvénytől az ismert ösvényre, vígan vonultak végig az úton, vitték a vitézek az átkos fejet, keserves kínnal cipelték négyen is

1635 a bátrak bátrai. Lándzsára tűzve vitték verítékkel Grendelnek fejét az arany teremhez, ahová nem soká be is toppantak a buzgó bajnokok, a harcok hősei, Viharföld fiai,

1640 mind a tizennégyen; vélük taposta a méz mezőket a hősök ura. Dárdával vonult a vitézek vezére, a tettben vakmerő, harcban vad férfi, kit hangos hír magasztalt. Hrothgart köszönteni,

1645 Grendelnek fejét hajánál fogva hozták a csarnokba, s döbbenten csodálták a nemes nemzetség nagyjai s nejeik, a vigadók, a vad viadal zsákmányát.

Huszonnegyedik ének

Hrothgar és Beowulf beszélnek egymáshoz

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:

1650 „Dánok nagy ura, ím, dicsőség jeléül örömmel hoztuk mi habok honából néked e prédát, melyet most nézel. Hajszálon múlott, hogy életben maradtam, víva a víz alatt vészt hozó, nagy fába

1655 vágtam a fejszémet; ha meg nem véd Isten, villámgyors véget ért volna a viadal. Mit sem tehettem tomboló harcunkban a Hrunting pallossal, bár pompás fegyver az, de megsegített a Mennyek Ura,

1660 ki keggyel karol fel minden elhagyottat, s megláttam egy remek, roppant, ó kardot, függve egy falon; kézbe kerítettem, alkalom adódott, s a ház gazdáját kardélre hánytam. Hát a nagy pallos,

1665 a hullámékű, porrá is égett a maró vértől. Itt a markolat, s a dánokat gyötrő gyilkos fejét is itt hozzuk bosszúból, amint az illik. Tudd meg hát tőlem, scyld nép királya,

1670 hogy nyugton alhatsz már a magas teremben zsenge vagy edzett harcosaiddal, bármely bajnokkal bátraid közül, s nem kell már félned, mint addig, hogy halál les rájuk a szép Szarvas-csarnokban.”

1675 Az ördögfajzatok vesztével az ősz hős megkapta az aranymarkolatot, melyet ó korban készített óriás kovácsnép, meg rég volt vasverők ragyogó remekét, Beowulf kezéből. Kiment a világból

1680 az ember gyilkosa, Isten gyalázója, vérontás vétkese s vérszomjas anyja; kapta a remeket a legjobb király,

ki a két tenger közt kincseket osztott a dán fiak földjén, délen és északon.

1685 Hrothgar szólott, szemügyre véve a régmúlt remekét; reá volt róva mint pusztítá el a tomboló tenger az óriások nagy nemzetségét; elrugaszkodtak az Egek Bírájától,

1690 s gőgjükért sújtá a sós vizek Ura őket az őrjöngő örvények árjával. A régi markolat ragyogó lapjára igaz írással reá volt róva, hogy kinek készíté kovácsa a kardot,

1695 a kígyódíszűt, kitűnő acélból, messzi múlt mélyén. Megszólalt hát a bölcs, Healfdene fia, s mindenki figyelt rá. „Bizony mondhatom, hogy aki mindig igaz volt a néphez, s még ma is tud a múlt

1700 fejedelmeiről, vallja, hogy nem volt még nagyobb hős ennél. Beowulf barátom, mindig, mindenütt magasztalnak majd, minden népek közt. Úgy uralkodol majd

1705 bölcs türelemmel. Barátom maradsz, mint már mondottuk. Támasza leszel majd népednek sokáig, segíted s véded majd vitéz véreidet.

Másként tett Heremod Ecgmundnak a sarjaival, a dicső dán

daliákkal; 1710 nem kedvükre királykodott, keserves kínt

hozott rájuk, mészárolta nemes népét, gyalázatos

gyilkosuk lett. Aljasan üldözte asztali társait,

kenyeres pajtásit, míg magára maradt, messzire minden emberi örömtől,

1715 bár az erős Isten őt minden ember fölé helyezte, s hatalom kéjével áldá meg. Ámde ő csak vérre vágyott szívében. Nem osztott, mint szokás,

kincseket a dárdás dánoknak. Bánatban tengett,

1720 gyűlölte népe a sok gyilkosságért, folyton forrongott. Tanulj ebből, milyen az igazi férfi. Sok telem tanított, tudd meg mindezt te is. Hallj hát csudákat: a végtelenül bölcs, irgalmas Isten

1725 mint oszt okosságot emberi nemünknek, földet s férfiszívet; mindent ő igazgat. Néha híres nemzetségek hősét az Úr úgy

hajlítja, hogy szívében szülőföldje szeretetét szítja

lángra, hadd őrizze ő örömmel a hazát, hol otthon

vagyon, 1730 vigyázzon jól a vitézek várára, és

védelmezze, birtokába adja néki a világ nagy vidékeit, messze földre terjeszti ki az ő tágas

birodalmát, ő meg, mert felfuvalkodik, feledi, hogy megjön

a vég. Bővelkedve él, baja nincs semmi,

1735 se rossz kórtól, se vén kortól, sem áskálódó ármánytól nem szorong szíve, se vicsorgó ellen nem villogtat kardot, a kerek világ meg

kedve szerint forog.

Huszonötödik ének

A hatalom átka

Balsors nem bántja őt, s balga begyében nagy büszkesége

1740 nőttön-növekszik, míg alszik őrzőnk, lelkünk pásztora; túl mély az álma tán, gond köti gúzsba; s már les a gonosz, ki kegyetlenül lő kínzó nyilat. Ha már a keblét keresztülverte

1745 a mérges nyíl – mert nem védhette magát – a sátán sok csuda parancsát cselekszi. Kicsinyli kincsét, kit túl soká tartott, bőszen gyűjt, s gyönyörű gyémántos gyűrűket hőstettekért nem oszt; fitymálja, s feledi

1750 a jövőt s csengő hírt, kit a Csodák Ura, a Mennyek Mestere rendelt volt részéül. Ám a porhüvelyét pusztulás várja, s érkezik érte egykor az enyészet, el nem kerüli; s követi őt más,

1755 ki készséggel kínál kincset a hősöknek, sok rég nyert remeket, s nem retteg jót tenni. Óvd magad oly bajtól, ó, kedves Beowulf, vitézek virága, válasszál jobb sorsot, végy örök tanácsot: törd meg a gőgöt is,

1760 híres, hős harcos. Virul most víg erőd, virul egy ideig; de tőle talán hirtelen megfoszt majd kórság vagy

kardcsapás, láng lobogása vagy hullám hatalma, vagy pengék pengése, vagy dárdák dobása,

1765 vagy a bús vénség, vagy szemed világa homályba hanyatlik; hirtelen halál is várhat rád csatában, vitézek csillaga! Én is így vezettem száz félév idején a gyűrűs dánokat, és győztes harcokban

1770 tele kézzel s karddal óvtam meg őket a kerek ég alatt kavargó törzsektől, már meg se mondhatnám, mennyien törtek

ránk. Bizony nagy változás ment végbe földünkön, boldogból bús lettem, mióta Grendel

1775 ádáz, ős ártónk felbukkant, s ránk rontott, szívem szüntelen nagy búban hányódott, mióta megjelent; hála Teremtőnknek, a Mindenhatónak, mert megérhettem, hogy az enyéimről elmúlt a hosszú harc,

1780 s a szörny véres fejét szememmel láthatom. Ülj hát le lócánkra, lakj velünk vígan, harcban hírt szerzett hős. Sok kincs lesz

közösen kettőnké, ha holnap hasad a hajnal.”

Vidám volt a vitéz, máris megindult 1785 helyét megülni, mint a bölcs mondotta.

A teremben lévők tovább vigadtak, a vidám vitézek víg lakomájukban sok szép szót szóltak. Feketén fedte az éj a hős hadat. Mindnyájan felálltak,

1790 aludni vágyott az agg dán király, a deres vitéz. Viharföld fia is, a súlyos pajzsú, pihenni kívánt.

A messzi földi hőst, kit nagy harc kínzott el, vezette máris a csarnok egy vitéze,

1795 ki figyelt mindenre, hogy mi is kellene a tengert járó jó daliáknak, mi szükséges nékik e nagy nap folyamán.

Szunnyadt a nagy szívű; tornyosult a terem

arannyal vert boltja; aludt benn a vendég, 1800 míg fekete holló hírül nem hozta,

hogy jön az ég éke. Jött a fény fürgén, áradt az árny után. Vágytak a vendégek vissza a népükhöz; serényen sürögtek, immár indulni kívántak ismét,

1805 az ingó bárkán messzire menni. Ekkor a kemény hős hozatta Hruntingot, Ecglaf fiának nagyszerű kardját, e nemes acélt; köszönte a kölcsönt, dicsérte, hogy derék harcostárs volt az,

1810 keményen küzdött; egy szóval se szidta e pallos pengéjét; biz az bátor kard. Felölték a fegyvert, s indulni vágytak máris a daliák, de a dánokhoz ment, a magas székhez, a másik hőshöz

1815 a vitéz vezér, s köszönté Hrothgart.

Huszonhatodik ének

Búcsú

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia: „Most mi, messziről jött tengeri vándorok

meg kell, hogy mondjuk, mennyire sietünk Hygelacot látni. Itt igen jó volt igazán,

1820 kedvünkben jártak, jók voltak hozzánk. Férfiak feje, ha én e földön, további viadalt víva, bármikor még többre törhetnék szeretetedben, rögtön kész lennék fegyvert ragadni.

1825 Ha tudtomra jut tengeren túlról, hogy készülnek rád a körben lakók, mint már megtették bősz gyűlölőid, hozok én hozzád ezernyi harcost, majd megsegítünk. Tudom, hogy Hygelac,

1830 Viharföld népének nagyszerű pásztora, bármilyen ifjú is, segítne engem tanáccsal s tettel, hogy támogassalak, s dárdákkal siessek segedelmedre annyi erővel, amennyi kell majd.

1835 Ha Hrethric fiad hajlandó lenne eljönni egyszer a geat udvarba, sok barátra lelne; jó lenne látnia távoli tájakat, hogy eddze erejét.” Szólott hát Hrothgar, felele néki:

1840 „Kegyes Teremtőnk küldte bizonnyal szavadat szívedbe; sose hallottam ily ifjú embertől ilyen okos szót; nagy a te erőd, nagy a te eszed is, bölcs a beszéded; sejtésből mondom:

1845 ha Hrethel fiát, néped nagy pásztorát, dicső királyodat dárda döfné le, vagy vad kard vágná le, vagy vas vinné el, vagy kegyetlen kórság, te meg még élnél, a tenger geat népe jobbat nem tehetne,

1850 ha királyt kíván, ki kincsét s hőseit

őrizze, te pedig hajlanál tenni azt, válasszon téged. Tudd, kedves jó Beowulf, mindjobban szeretlek szívedért, lelkedért. Utaddal úgy hoztad, hogy a mi két népünk,

1855 a geat s a dárdás dán, derék barát lesz, nem civódnak, mint rég, nem gyűlölködnek, s a sandaságot sutba is dobják. Míg e tág országnak én tartom kormányát, közösek kincseink; s köszöntsük egymást

1860 a fókafürdőn át, a gyűrűs orrú hajók meg hordjanak ajándékokat, szeretet jeleit. Jól tudom, e két nép becsülettel néz ellent és barátot, s meg nem róhatja senki, mint régen se.”

1865 A hősök oltalma, Healfdene fia még tizenkét kincset adott ajándékul s mondá, menjen véle népéhez jó egészséggel, és jusson el hamar. Aztán a király karjába zárta

1870 a derék daliát, leventék legjobbját, s csókkal búcsúztatta; a bús, ősz vitéz könnyét hullatta, hisz csak egyet kívánt mindennél jobban az agg bölcs, csak azt, hogy még hallhassák a nagylelkű hőst

1875 szólni a tanácsban. Annyira szerette, nem fékezhette nagy felindulását, keblébe rejtelmes kötelék kötődött, szívéhez szíjazta a vitéz vezért, bár nem volt vére az. Indult hát Beowulf,

1880 az ajándékokra büszkén, aranyban vonult a parton. A tenger vándora, vasmacskán várta, hogy ura felszálljon; hálásan dicsérték mentükben Hrothgart

s dús adományait. Az ám a király! 1885 Nincs is hibája, bár hajlott korától

ereje elapadt, mint már sok másé.

Huszonhetedik ének

Újra otthon

Haladt a hajóhoz az ifjú hősök vidám csapata, vasgyűrűs inget s vértet viseltek. Látta a partőr,

1890 mint néhány napja, az érkezőket, korántse szidta a szirt fokáról a vendégeket, sőt, vágtatott feléjük, köszönté Viharföld vidám vitézeit, kik pompás páncélban mentek a hajóhoz.

1895 Állt a porondon a bő ölű bárka, megrakták fegyverrel, lóval, fényes kinccsel a gyűrűs orrút; ott meredt az árboc Hrothgar drága, dús holmija fölött.

Beowulf adott a bárka őrének 1900 egy aranyékű, régi, remek kardot,

hogy többre becsüljék immár az ivók a mézsör-teremben. Mély vizet kavarva tűntek a távolba, el a dán földtől. Hatalmas vitorlát hordott az árboc,

1905 kötéllel kötözve, nyikorgott a hajó, vágtatott a vízen, vitte a vászon, jó széllel szárnyalt. A díszes orrú, habnyakú hajó hullámot hasítva haladt a tengeren, át áramlatain,

1910 hogy megláthassák a honi martokat, rég ismert szirteket; szaladt a hajóorr, a szél felugratta, megállt a fövenyen.

A tengernél termett a partok őre, ki oly rég leste távolba tekintve,

1915 kerülnek-e haza a kedves hősök. Erős horgonnyal köté a homokhoz a bő ölű bárkát, hogy hatalmas hullám el ne sodorja a szép, jó sajkát. Hordatta Beowulf partra a sok holmit,

1920 fegyvert, aranykincset; a közelben lakott a gyűrűk osztója, Hrethel gyermeke, Hygelac király, kint, a part mellett; ott lehetett lelni, s véle víg társait. Híres volt a király, ékes az épület,

1925 pompás nagy palota. Hygd, Hrethel lánya a kicsi királyné még igen ifjú volt, de bölcs, arányos, és bár a várban kevés telet töltött, nem kicsinyeskedett, nem garasoskodott; gazdag kincseket

1930 osztott a geatoknak. Egy vad, gonosz, gőgös másik királyné véresen vétkezett. Senki se mert az ő dühével dacolni; napközben nem merte nézni őt senki az egész udvarban, csak ura, a király;

1935 bárki bátorkodott, vesztébe rohant, mert vélt vétkéért vérét vétette az úrnő; a bakó pompás pallossal, mintás pengével hozta rá rögtön a borzalmas halált. Bármily páratlan szép

1940 egy úrnő, nem való így viselkednie; békét szőjön, s szegény alattvalóit ne küldje vérpadra valótlan vádakkal.

Meg is fékezte férje a királynét, zabolát tett rá Hemming rokona.

1945 De mást is meséltek a mézsörivók: nemigen ártott e nő a népnek, rontó rossztettel, mióta régen arannyal ékes urának adták, az ifjú hősnek, mint apja akarta,

1950 a tenger habján Offához hajózott, s lakába lépett. Ott aztán életét erényben, jó hírben töltötte trónján, hű szerelemmel hajlott a hőshöz, a királyhoz, kinél különb nem termett

1955 tudtommal egész emberi nemünkben két tenger között. Vitéz volt Offa, daliás dárdás, dús ajándékozó, messzire becsülték: bölcs királya volt kiterjedt földjének. Fia, Eomer,

1960 vitézek védője, a Hemming-sarj Garmund unokaöccse, híres hadverő volt.

Huszonnyolcadik ének

Beszámoló Hygelacnak

Vonult a vezér s csatlóscsapata tova, taposva a part porondját tenger tág szegélyén. Földünk nagy fáklyája

1965 sietett délről. Vége volt útjuknak, sebesen mentek az Ongentheowt megölt hős hajlékához, hogy lássák a várban a kemény katonát, az ifjú, jó királyt,

a kincsek osztóját. Hygelac hamar 1970 hallotta, hogy megjött Beowulf a hadból,

hogy onnan, a hősök zárt hajlékából pajtásival élve s épen ért vissza vad viadalokból, s úgy jön az udvarba. A király hirtelen helyet csináltatott

1975 a csarnok padlóján a gyalogcsapatnak. Rokon és rokon, Hygelac s Beowulf

leült szemközt, majd szívhez szólóan ünnepi szóval köszönté a király hűséges hívét. Hæreth szép leánya járt

1980 körben a kancsókkal a tágas teremben, nyájasan tölté a mézsört mély kupákba, a hæthnek kezébe. Kezdte Hygelac kedvesen kérdezni kenyeres társát a csodás csarnokban; fúrta az oldalát,

1985 hogy milyen útra mentek a geatok: „Mint ment utatok, kedves, jó Beowulf,

mikor hirtelen messzire vágytál, küzdelmet keresni túl a tág tengeren, a Szarvas-házban. A dicső Hrothgar

1990 távolra hírlő bajára bírtál-e bármily kis írt vinni? Bú forrott bennem, háborgott lelkem, becses, jó barátom útja aggasztott. Kértelek untig: a szörnyű szellemmel meg ne mérkőzzél,

1995 hagyd, hogy a harcot vívják meg maguk a dánok Grendellel. Dicsőség az Úrnak s hála, hogy épen láthatlak újra!”

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia: „Hygelac bátyám, többen is tudják,

2000 mint találkoztam s mérkőztem Grendellel, tudják, mily vad harcot vívtam én véle

ama vidéken, hol annyi bút s bajt, szüntelen nyomort és szorongatást mért a szörny a scyldökre; mindent megtoroltam,

2005 s nem gőgösködhet már Grendel gaz népe, egy sem, ki sötétben settengve sújt le, a legvénebb sem e förtelmes fajzatból, ki eltelt gazsággal. Előbb bementem a kincsosztó házba, hogy Hrothgart

köszöntsem; 2010 alighogy megtudta, mi szívem szándéka,

Healfdene híres sarja sietve saját fiával szemközt kínált széket. A hős had ujjongott, én meg az ég alatt még nem láttam vígabb mézsör mulatságot

2015 csarnoki csapatnál. A kegyes királynő, a béke őre az ifjú ivókat kancsókból kínálta; gyakran gyűrűket osztott a hősöknek, majd leült helyére. Hrothgar leánya az edzett hadnak

2020 hordta a jó sört, dús serlegekben; hallottam a nevét: Freawarunak hívták a mulatozók; kövekkel kivert kincskupákat osztott. Froda színarany köntösű fiát szánták férjéül;

2025 így vélte jónak a scyldök vezére, az ország gyámola; a gyilkos harcnak, véres viszálynak a végét várta e házasságtól. De ha herceg hal meg, rövid időre is ritkán nyughatnak

2030 a szörnyű dárdák, bármily szép szűzért is. Bizony lehet, hogy bokrosan bosszantja a heathobeard királyt és minden harcosát, ha mátkájával megyen a terembe,

s a nemes dán hölgy felszolgál a hadnak, 2035 s ragyog a királyon régről rá maradt

gyűrűmintás kard, mely heathobeard kincs volt

rég, mikor ők bírták e remek fegyvert, s míg pajzsos harcba pusztulni nem vitték jó pajtásaikat, s pusztultak maguk is.

2040 Mondá ezt mézsörnél a kardot nézve egy öreg lándzsás, mesélt ő minden dárdahalálról; dühös volt lelke, s kezdte az ifjú kedvét kémlelni bánatos beszéddel, haragra, harcra

2045 szítani szívét, s ily szóval szólott: „Ismered, barátom, a pompás pengét,

kivel atyád küzdött sisak-álarcban utolsó útján, mikor megölték

2050 a diadalmas dánok, a daliás scyld-fiak, és mikor meghalt jó Withergyld, a hősök halomba hulltak a harcban? S ím egyik gyilkos gyermeke itten dicsekszik a tettel, feszít a teremben,

2055 s dölyffel viseli a véres kincseket, mik néked lennének jogos javaid!” Szívtépő szavakkal szüntelen sorolta a múltnak sok sebét, míg kard marásától vérébe fagyva végképp el nem aludt

2060 a vőlegény, azért, amit apáik műveltek valaha. Csatlósa ismerte az egész országot, s ezért megszökhetett. Mindkét fél megszegte ezután esküjét, daliák szent szavát; így aztán Ingeldben

2065 halálos gyűlölség gyúlt fel, bősz bosszúvágy kavargott lelkében, s kihűlt szerelme.

Nem hinném hát, hogy a heathobeard had szilárd

békét s barátságot akart a dánokkal, hogy ez volt szándéka.2

De tovább kell szólnom 2070 a gonosz Grendelről, hogy tudd meg teljesen,

kincsosztó király, hogyan küzdött meg a bajnok a bősz szellemmel, mikor már az égi

ékkő nem ontott fényt a föld fölött; dúlva-fúlva jött a

rabló, a rettentő rút, éji rém; reánk akart az rontani,

2075 mikor mi a magas termet egészségben megszállottuk. Ott a harcos Hondsciohra lesett leginkább a

halál, mert elöl feküdt az első sorban karddal az övén; a kedves ifjút, a híres harcost agyarral ölte meg Grendel, s a testét teljesen fölfalta.

2080 De üres kézzel nem kívánt kimenni az arany teremből a véres agyarú, hatalmáról híres, vészt hozó gyilkos; rám rontott kóstolni, s két karmos kezével engem ragadott meg. Függött rajta furcsa,

2085 zsáknyi bőrkesztyű, finom kötélen; dísz borította sárkány bőréből remekelt mívű, ördög volt mestere;

2 Ez a történet, melyet Beowulf mesél el Hygelac geat királynak, meglehetősen valószínűtlen, tévedés csúszhatott a szövegbe, a 2058-2060 sorokba, amelynek a fordítása a következő: ... míg kard csalásától / vérébe fagyva végképp el nem aludt / a vőlegény. Nyilván nem a vőlegényt ölték meg, hanem Freawaru két csatlósának egyikét. A szöveg azzal folytatódik, hogy Ingeld, a vőlegény bosszúvágyra gyúlt, és kihűlt a szerelme, tehát nyilván nem őt ölték meg. Az viszont világosan kiderül a szövegből, hogy a végzetes lakoma heathobeard földön zajlott le, és Freawaru másik csatlósának sikerült elmenekülnie. (A fordító megjegyzése.)

engem, bűntelent, be akart dugni a vad vétkező, társaimmal együtt

2090 zsákmányul az ördög zsákjába, csakhogy én forrva a dühtől fölegyenesedtem. Hosszú lenne elmondanom, hogy az

emberellenségnek mint fizettem meg én bőven minden bitang

förtelméért; ott én, uram, jó királyom, naggyá tettem a

népedet, 2095 magasztossá a munkámmal. Ellenségünk

elmenekült, s örült ő, hogy élt, de nem sokáig; maga mögött hagyta a magas teremben, a Szarvas-csarnokban jobb karját, s bús

kedvben bukott a titkos tengerfenékre.

2100 Adott a scyld király bő ajándékot, aranylemezt nékem ama küzdésért, s mennyi sok kincset, mikor már megjött a reggel, s rakott asztalhoz ültünk! Volt dal s víg diadal; az öreg scyldsarj

2105 ki sokat látott, mesélt a múltakról; örömmel köszönték a szép szavú hárfa hangját a hősök, ha igaz dalát zengte bánattal, s olykor a bölcs király, a nemes, nagy szívű szólt csodás, igaz szót,

2110 olykor meg kezdte az agg kortól kötött ősz harcos siratni friss fiatalságát, eltűnt erejét; kebele háborgott, eszébe jutván sok elmúlt tele.

Így telt a teremben nekünk az egész nap,

2115 nagy vígan voltunk, míg meg nem érkezett a másik sötét éj. Akkor már sietett bosszút lihegve Grendel bősz anyja, vágtatott vészt vinni a vihar-geatokra, fia holtáért. A förtelmes banya

2120 fizetett fiáért, végzett egy vitézzel, vadul vette vérét; Æscherét, a tanács egy bölcsét borzalmas halállal veszté el. Nem tudták másnap máglyára tenni, nem hamvaszthatták reggel a holtat,

2125 a kedves embert a dánok, mert elvitte karma közt a testét a pokol rút réme, hegyi folyónak hulláma alá. Lám, ez lett Hrothgar leggyötrőbb bánata, rég nem élt meg ilyet a nép nagy királya.

2130 Ölelt ő engem, esküdött éltére, haraggal kérlelt, szántsam a hullámot, vitézként vigyem vásárra bőrömet jeles tettekben; jutalmat ígért. Indultam az ismert haragos habra,

2135 felleltem a fenék rettentő rém-őrét. Kéz kézben küzdöttünk, háborgott a hullám, vér festé vörösre, mert fejét vettem a szipirtyónak szállása termében bosszuló pengémmel. Bajosan, de bírtam

2140 élve eljönni, nem várt még vesztem, sőt, Healfdene fia, a hősök védője aztán adott nekem sok drága, dús kincset.

Harmincegyedik ének

Beowulf trónra lép. A sárkány

Így tett a nagy király a jó szokás szerint, s én mit sem veszték el abból, amit adott,

2145 jutalmul tettemért; hisz tetszésemre válogathattam a jeles javakból; hozom hát néked, nemes királyom, a legjobb szívvel. Nékem nem kell több a te kegyednél; közeli rokonom

2150 kevés van nagyon kívüled, Hygelac.” Hozatta is hamar a vadkan-zászlót,

a magas sisakot, vén, szürke vértet, szép díszes kardot, s ily szóval szólott:

„A bölcs királytól, Hrothgartól kaptam 2155 e remek vértet, s rám rótta, legelőbb

jelentsem néked, hogy jó szívvel küldi, tudd meg hát, hogy a nagy Hrothgar királyé, a dánok uráé volt e vért sokáig, mégsem akarta fiának adni,

2160 se páncélingét, pedig szerette Heoroweardot. Használd egészséggel!”

Hallottam én, hogy e sok ékes holmit négy pej mén követte, négy sebes paripa, egészen egyformák; átadta Beowulf

2165 a sok remek kincset, így tegyen a rokon s korántse készítsen kenyeres társának átkos ármánnyal, titkos tudással halálos hálót. De a hős királyhoz igen igaz volt unokaöccse,

2170 s egymás jótetteit el nem feledték. Hygdnek adott a hős egy csodás

nyakláncot, sok kincset, kösöntyűt, kit Wealtheowtól

kapott, a dán királynőtől, s még három szép mént is, tündöklő nyereggel. A kis királynő

2175 mellén ragyogtak a remek ékszerek. A bátor Beowulf, Ecgtheow fia,

hírt szerzett harcban, jót téve tetézte, és soha egy társát részegen rátörve ő meg nem ölte; emberi nemünkben

2180 nem adott isten senki másnak sem oly óriás erőt, s bár hadban vadul vítt, oly szelíd, jó szívet. Sokáig szerény volt, s a geatok lenézték, nem látták bátornak, sokáig Viharföld ura se vélte,

2185 a mézsör padján nagyra méltónak; szentül hitték, hogy hanyag ő s henye, és hitvány harcos. De jóvátétel jött a dicső bajnoknak minden bántásért.

Hozatta ekkor a harcosok védője, 2190 a híres hős király, Hretheltől öröklött

aranyos kardját; különb szebb kincset nem láttak a geatok soha a kardok közt; Beowulf ölébe tette tisztességül, hétezer aranyat is adott néki,

2195 s herceggé emelte. Egyformán volt földjük, öröklött birtokuk bőven az országban, s nemesi joguk, csak jó Hygelacnak tágabbra terjedt, hisz ő volt a király.

Későbbi napokban, kemény csatában, 2200 háborút viselve elesett Hygelac,

s Heardrednek hiába volt kemény pajzsa, kard vágta le őt véres, vad harcban, mikor megrohanták a hadi-scylfingek dicső népében a kemény küzdőt,

2205 Hereric úr hős unokaöccsét. Azután Beowulf kezébe került a tágas ország. Ötven télen át tartotta a kormányt – jó király s az ország bölcs öreg őre volt. Sötét éj évadján

2210 lopva jött egy sárkány, kincset lelt, s őrizte. Erős kőből emelt meredek nagy sírdomb volt titkos tanyája. Ösvény vitt arra, mit a nép nem ismert; valaki mégis betévedt rajta; kedvére turkált bent

2215 a pogány kincsben; elvett egy ékkővel kirakott kelyhet, s vissza nem tette, habár ármánnyal, álmában lopta meg a sárkányt; hamar megtudta mind a nép s a dicső király, hogy dúl-fúl a féreg.

Harminckettedik ének

A sárkány támadása

2220 Egy nemes úrnak szökött szolgája, ki súlyos bajt szerzett saját magának, félt a fenyítéstől, bújt a büntetéstől, s korántse szándékkal tört be a kincshez; épületre lelt, s lopózott lapulva

2225 a bűnös fickó.3 Hamar benézett a föld alatti rejtett rém-barlangba, s félelem nyilallott a nyomorultba; látta, hogy borzalom vár a vendégre, amint rádöbbent a rettentő gazdára.

3 A 2225-2231: sorok többé-kevésbé önkényes kiegészítésekkel készültek. (A fordító jegyzete.)

2230 Tömérdek tál s edény volt, mindenféle, ott, a domb gyomrában, ó kor sok kincse; tovatűnt napok névtelen nemese rejthette oda roppant örökségét, töprengve tehette e titkos tanyára,

2235 drága, dús vagyonát. Egykor a törzséből ő élt a legtovább, mind elvitte már a hadat a halál, csak ő maradt még meg. Siratta társait, várta a sorsát, s remélte, örülhet a régi kincseknek

2240 még egy kis ideig. A síkon új sírdomb állt készen, közel a tengerparthoz, egy földfok mellett, hozzá nem férhetőn. A gyűrűk őre e domb gyomrába rejté a nemesi remekek legjavát,

2245 arany-ezüstöt s néhány szót szólott: „Jól óvjad most, ó föld, a hősök javait,

mert ők már nem tudják. Hisz rajtad nyerték rég, igaz utakon. Rémítőn rombolva rettentő háború ragadta el egykor

2250 egész népemet; vigadtak valaha, s lám, mint lett bús végük; nincs, ki kardot

fogjon, vagy tisztítsa a tündöklő kelyhet, a drága kupát; eltűnt a deli had. Sír az aranylemez a sárga sisakon,

2255 elveszté szépségét; szunnyad a tisztító, ki fényt ad a harc acél álarcának, s a páncél, ki a maró pallosnak megálljt parancsol, ha a pajzs tört is, porlik, mint gazdája, s a gyűrűs páncéling

2260 nem vonul már messze, nem megy a vezérrel,

védve a vitézt. Nem szól víg szóval szívünkhöz hárfa, jó sólyom sem suhan termünkben, sem sebes paripák patkója nem dobog várunkban; a dúló halál

2265 rengeteg népet ragadott tova!” Így mondá panaszát az egy, ki

megmaradt az összes közül búsan bolyongva éjjel és nappal, míg szívéig nem ért a halál hulláma. Tárva találta

2270 a kincset az éj régi rablója, a sötétben szálló rút, pőre sárkány, ki lángok leplében kutatja, hol kerül egy füstölgő sírdomb, s kitől a földlakók reszketve rettegnek. A rém rejteket

2275 kívánt keresni, hol ősi, pogány aranyat őrizhet; mit sem tartott többre.

Így az ádáz ártó háromszáz télen át őrzé e földön a fő kincsesházat, a legdúsabbat, míg csak egy bűnös

2280 dühre nem gyújtotta; a gyémántos kelyhet elvitte urához, hogy haragját hűtse, hogy engesztelje. Feldúlva feküdt a kifosztott kincs, és bocsánatot nyert a nyomorult. Ura kedvelte

2285 a kezdet korában készített kelyhet. Felserkent a féreg, viszályra szántan, szaladt a sziklafal tövébe, s rálelt a tolvaj nyomára; az ott tapodta ki az ő feje mellett, titok, mint tehette.

2290 Így kerül el könnyen bajt s száműzetést, kit nem vár még a vég, mert a Mindenható megtartja kegyében. Kereste a kincsőr,

hová visz a nyom, hogy meglelje a merészt, ki oly fájón ártott álmában néki;

2295 kerülgette a halmot vad haraggal kívül körös-körül; nem lelt egy lelket se a sivár síkságon; mégis harcot kívánt, kegyetlen küzdelmet; néha a sírdombban kereste a kelyhet; egy-kettő rájött,

2300 hogy ember lelt rá arra az aranyra, az ősi kincsre. A sírdomb őre alig várta már az est eljöttét. Bősz kedvében volt a barlang pásztora, lángokkal kívánt fizetni káráért,

2305 a drága kupáért. Tovatűnt a nap, a sárkány kedvére; az nem akart soká falai közt ülni; szállt lángot fújva, égetni készen. Ez szörnyű kezdet volt az ország népének, hisz hamar vezetett

2310 kincsosztó királyuk szomorú végéhez.

Harmincharmadik ének

Pusztít a sárkány

Tüzet okádva támadt a szörny-vendég égette az ékes házakat. Láng fénylett, rémítve a népet; a szálló szörnyeteg meg akart ölni mindent, mi mozgott.

2315 Közelről s távolról látszott, mint tombol a förtelmes féreg, mily gyűlölettel gyötri s gyilkolja dühöngve s dúlva Viharföld népét. Villámként süvített

hajnalra vissza kincsesházába. 2320 Tűzzel tölté meg, lánggal lepte el

a nép lakait; hitt halma falában, bízott hatalmában; ám magát csalta meg.

Megtudott Beowulf minden rémséget rögtön és igazán, hisz saját hajléka,

2325 a legszebb épület lángban lett porrá, s a kincsosztó trón is. A nemes nagy hősnek szíve szorult el a bántó bánattól. A bölcs úgy vélte, hogy a Menny Bírája keserű haragra gyulladt, mert megszegtek

2330 egy hajdan lett törvényt; háborgott kebele sötét gondoktól, mint még sohasem.

A tüzes sárkány, a halom hóhéra porig égette a partszegélyen a vitézek várát; Viharföld ura,

2335 a bátor bajnok bosszúra gondolt. A harcosok feje, bajnokok barátja pompás nagy pajzsot készíttetett hát, tiszta színvasból, hiszen jól tudta, hogy a tűz ellen nem sokat segít

2340 fából lett hárspajzs. Futó napjaink, e földi élet vége várta már a legjobb hőst, de a lángfúvó sárkányt is, bármily sok kincset őrzött is sokáig.

Megveté a király, a kincsek osztója, 2345 hogy haddal menjen e messze szállóra,

számos sereggel; nem félt a sárkánytól, nem félt e féreg erejétől sem, bátorságától sem, hiszen hányszor múlott hajszálon, hogy élve került ki harcokból,

2350 csaták csapásiból, mióta győztesként tisztította meg Hrothgar nagy termét,

s teljesen száműzte Grendelnek gonosz, förtelmes fajzatát.

Nem volt a legkisebb ama harc sem, hol Hygelac halt meg,

2355 mikor a nagy király, a nép jó barátja, Hrethelnek sarja, fríz földön itta ki pallosok poharát; onnan küldték halálba karddal. A bátor Beowulf onnan segítség nélkül úgy jött el úszva,

2360 hogy harminc vértet hozott a karján, mikor a vízbe vetette magát. A hetwarok se győzték le gyalogok gyilkos harcában, mikor hárspajzzsal mentek ellene; kevesen kerültek

2365 a vad harcos elől haza, a házukba. Átúszta Beowulf a tenger árját, szegényen, egyedül elért a népéhez; ott Hygd adott néki kincset s királyságot, gyűrűket s trónust; félt, hogy gyermek fia

2370 nem tudja tartani a trónt, ha idegen törzsek támadnak; hisz meghalt Hygelac. De a szegény népnek sehogy se sikerült rávenni arra a nemes nagy hőst, hogy Heardred fölött a főbb úr legyen;–

2375 s kezébe vegye a királyi hatalmat. Heardrednek tanáccsal szolgált bölcs

barátként, míg az meg nem nőtt, mint kormányozza Viharföld népét. Tengeren túlról száműzve kereste Ohtere két fia;

2380 lázadtak nagybátyjuk ellen, ki a legjobb tengeri király volt, a scylf nép nagy pajzsa, úgy osztott gyűrűt a híres uralkodó

svéd földön. Heardrednek ez halált hozott: hajlékot adott, s kardcsapást kapott

2385 Hygelac fia, halálos sebet; úgy aztán Ongentheow két unokája hazament; Heardred halála után Beowulf vezette Viharföld népét, ő került a trónra; az volt a jó király!

Harmincnegyedik ének

Indulás a sárkány ellen

2390 Később se feledte Beowulf: a királyért visszajár a kölcsön; Eadgilst, ki nyomorgott, barátként segíté sereggel, fegyverrel, hogy Ohtere fia túl a tengeren háborút folytasson; így fizetett meg

2395 hideg télen haddal a király vesztéért. Minden viadalt így vívott végig

véres csatákban vitézi tettekkel Ecgtheow fia, de eljött egy nap, mikor a sárkánnyal kellett küzdelmet vívnia.

2400 Tizenegy társa kísérte a királyt, lángoló dühvel ment látni a lángfúvót. Megtudta Beowulf, mi hozta a viszályt, s gyilkos gyűlölséget: kezébe kapta a tolvaj kezéből a kincsből vett kelyhet.

2405 A tizenharmadik volt ez a csapatban, ki miatt kitört a kegyetlen küzdelem; a szomorú szolga kénytelen-kelletlen mutatta az utat, merre is menjenek,

síkon és tengeren, hullámok taraján, 2410 mert csak ő tudta, hol a titkos terem,

barlang a föld alatt, mely teli van tömve dús drágaságokkal. A rémséges vén őr küzdeni készen vigyázott a kincsre már rég a barlangban. Bajos lett volna

2415 bemenni oda bárki fiának. Leült a földfokon a bátor bajnok,

és sikert kívánt kis seregének nagylelkű uruk. Szomorú volt szíve, sejtette a sorsát, hamaros halálát,

2420 ki jön köszönteni az aggot, s keresni kincsét, a lelket, s különválasztani éltét a testétől; a harcos hős lelke immár nem soká időzött testében.

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia: 2425 „Sok harcot éltem túl, sok súlyos csatát,

már ifjúkoromban, emlékszem mindre. Hét telet értem meg, mikor a kincs ura értem jött, s elvitt édesapámtól. Hrethel király nevelt, jól tartott termében,

2430 javakat juttatott, jó rokonom volt; korántsem kevésbé voltam kedves néki, míg nála laktam, mint saját fiai, Herebeald, Hæthcyn vagy Hygelac bátyám. Vérének vetett halálos ágyat

2435 Hæthcyn, bátyjának, jó Herebealdnak, a szarv-íj húrját húzta, megpendíté, s célját tévesztve testvérét találta, szeretett bátyjának életét szakasztá a véres nyíllal valaha régen.

2440 E vészes tett vétkét kincs meg nem válthatta, sem a fájdalmat; a király fia

mégis megtorlatlan vesztette életét. Hisz nagy bánat lenne egy agg

bajnoknak várni, hogy bitófán függjön a fia

2445 oly fiatalon. Nagy, bús nótát fújt, keserves éneket: ha fia bitón függ, a hollók örülnek, s ő, bármily öreg bölcs, semmit sem segítne második magzatán. Minden hajnaltól már az járt az eszében,

2450 mint járna magzata; nem is akarna mást örökség őréül a várba várni, hogyha e fia halállal fizetne, hogy bűnös tettéért bűnhődést nyerjen. Búval bámult körül a mézbor-csarnokban

2455 hol fia otthon volt, s most kong, nincs víg vendég, csak szél sír benne; a sírban alszik a lovas vitéz; nem ád már örömöt szépséges szavával a hangos hárfa.

Harmincötödik ének

Kezdődik a küzdelem

Aludni ment az agg, bús dalokat dalolt, 2460 sorban egymás után; minden túl tágnak tűnt,

síkok is, falvak is. A geat föld ura Herebeald miatt háborgó bánatot hordott szívében; korántse kívánta váltsággal végezni baját a gyilkossal;

2465 nem bírta előbb sem üldözni a bűnöst,

noha szeretni már nem szerette; maró bújában feladta e föld örömeit, s az Úr fénye felé fordult; halála előtt fiára hagyta

2470 országát s várait, mint látta másoktól. Hrethel halálával a svédek s geatok

közt kegyetlen harc jött; kölcsönös vádakkal keményen küzdöttek át a tág tengeren, s Ongentheow fiai mindig merészek

2475 voltak a hadban, nem vágytak barátra a tenger túlpartján s a Hreosna-hegy körül, gyakran gyilkoltak gyalázatosan. Hallottam hírét, hogy jó rokonaimon bosszút is álltak a sok bősz rohamért,

2480 bár értük éltét is adta az egyik kemény vásár volt az; Hætheyn geat király ott lelte végét a vérontásban. Mint reggel megtudtam, a másik rokon pengével fizetett a pusztítóknak;

2485 ott Ongentheow Eoforra támadt, sisakja széthasadt, s az öreg Scylf-sarj kardtól esett el; Eofor emlékezett ezernyi bűnére, s ezért nem kímélte.

Kincseket kaptam én Hygelac kezéből, 2490 s harcban, fegyverrel fizettem értük

villámló kardommal; birtokot is kaptam boldog otthonul. Néki meg nem kellett dán, svéd vagy gepida seregben néznie harcos után, ki hitványabb nálam,

2495 avval alkudnia, s bő zsoldot adnia. Én mindig az élre törtem

gyalogharcban,

hogy egymagam küzdjek jó királyomért, míg kitart kardom, kedves, hű szolgám, mióta hírért szállok én harcba,

2500 és ölre menye öltem meg Dæghrefnt, a hug hadaknak hatalmas hősét. Nem vihetett haza a fríz had urának pompás páncélt és díszes mellvértet, harcban hullt el a zászlót vivő vitéz,

2505 vad viadalban; nem kard végzett vele, hanem bősz birkózás törte meg testét, szívdobogását. Most pallos pengéje, kemény kéz s kemény kard küzdjön a

kincsért.” Beowulf beszélt, büszke szóval szólt

2510 tervezett tettéről: „Sok harcot vívtam meg ifjan, de még én, a nép öreg őre, most is kész vagyok küzdelmet keresni, hírt hozó tettet, ha a pimasz pusztító kijön barlangjából, hogy engem keressen!”

2515 Végbúcsút vett ekkor mindegyik vitéztől, sisakos hőstől, sok kedves társától: „Nem kívánnék én kardot ragadni, hogy esküm betöltsem, ha tudnám, mint

menjek másképp a szörnyre, mint küzdjek kézzel,

2520 mint Grendel ellen harcoltam egykor, de tudnom kell jól, hogy tüzet okád, és mérget lehel; lám, ezért láttok páncélban s pajzzsal. A sárkány elől tapodtat se fogok hátrálni; kettőnk közt

2525 az lesz a fal alatt, akit a sors akar s az Úr; kedvem buzgó, de nem dicsekszem, hogy mint küzdök majd a szárnyas szörnnyel.

Várjátok a halmon vértes vitézek, páncélos hősök, hogy kettőnk közül

2530 ki lesz keményebb, s a vad küzdelemben ki vész el vérében. Nem rátok vár e harc, s a nemes daliák között nincs egy sem, ki elég erős mérkőzni e szörnnyel, kivéve engem. Vagy vitéz vívással

2535 veszem meg a kincset, vagy a vad harcban végzetes csapástól vész el királyotok!”

Felállt a hatalmas, nagy hírű harcos, pajzzsal, sisakban és páncélingben a szirt alatt; egyben bízott a bajnok:

2540 önerejében; mást ily próba megrettent. Sok erény ékíté, sok harcot élt túl,

sok mérges mérkőzést, s most, hogy megindult

egy kőív iránt, ím egy sírdombból nagy patak árját látta áradni

2545 bőven buzogva; lobogó lánggal égett a tükre a sárkány tüzétől, senki se mehetett közel a kincshez, mert a boltív alatt menten megégett. Beowulf melléből mérges szó szakadt ki,

2550 háborgó haraggal bömbölt a bősz bajnok, a bátor szívű; harci kürt szavaként harsant be hangja a szürke kő alá. Felforrt a féreg, rájött a rusnya szörny, hogy ember hergeli; nem volt már mód s idő

2555 békéről beszélni. Előbb a sárkány fúvása tört ki a kövek közül dögletes gőzzel; döngött a föld is, Viharföld védője a pajzsát rázta a domb alatt a rusnya rém felé;

2560 tekeredett a tomboló sárkány, küzdelmet kívánt. De korább kirántá kardját a király, a kifent élűt, ősi örökét; mindkét fél készen állt borzalmas birokra menni a másikkal.

2565 A sárkány sebesen sietve görbült gyűrőkbe; várta már a bátor bajnok magas pajzsával, küzdeni készen. A sárkány sebesen siklott a sorsába, parazsat prüszkölve. Jól védte a pajzs

2570 a kegyes király testét és életét, de nem oly soká, mint óhajtotta; úgy elbánt volna már előszörre a sárkánnyal; sajnos, nem szánt a sors néki sikert a harcban. Beowulf sújtani

2575 emelte kezét, s a régi, ragyogó kard úgy süvített a tarka sárkányra, hogy csonton csorbult ki; gyengébben vágott, mint szüksége volt rá a szorultságban az öreg hősnek; a sírdomb őre

2580 a csapás után dörögve dühében halálos tüzet okádott, s távolra lövellte lángját; a nép jó ura nem örülhetett, hisz ősi kardja silányan sújtott, hitvány volt a harcban

2585 a nemes acél. Nem volt ám könnyű Ecgtheow fiának, a bátor bajnoknak feladni a földön való lakozását, mégis máshova kellett költöznie, mert mindünknek muszáj megválnunk valaha

2590 e földi napoktól. Nem soká megint egymásnak estek elsöprő erővel. Felbuzdult a féreg, fújtatott melle,

megint megindult; az uralkodónak újfent tűz lángját kellett tűrnie.

2595 Semmit sem segített az ifjak serege, a nemes sarjak nem siettek köré fegyverrel. Sőt, az erdő felé futva mentették bőrüket. Csak egy bajnok lelke háborgott haraggal. Rossz példa rokontól

2600 meg nem ingatja az igaz szívűt.

Harminchatodik ének

Wiglaf vitézsége

Egy scylf sarj herceg volt ez a szilárd szívű hős:

a vitéz Wiglaf, Weohstan fia, Ælfhere neméből; látta, hogy nagy urát parázs tűz perzseli páncéljában.

2605 Gondolt rá, mi mindent kapott a királytól: a Wægmundingok bőséges birtokát, s a közbirtokból jó apja jogait; tovább nem nézhette, kezébe kapta sárga hárspajzsát, kivonta kardját;

2610 Ohthere fiának, Eanmundnak volt e vas

ősi öröksége; a száműzött Eanmundot Weohstan vágta le kardok küzdelmében, s megszerzé magának meg rokonságának gyönyörű sisakját, gyűrűs páncélingét,

2615 kardját, kit óriás keze készített, Onelától kapott vitézi vértjét, e svéd király adta sok fényes fegyverét; Onela mindig hallgatott e harcról, bár bátyjának fiát ölette meg benne.

2620 Weohstan e javakat, a jó pallost s páncélt sok évig óvta, hogy fia, ha felnő vigyen velük végbe vitézi tetteket; később a harcnak számtalan szerszámát adta a fiának, mikor már agg volt,

2625 s már más világ várta. Az ifjú bajnok ekkor először vívhatott vészes, vitézi harcot hős ura mellett. Nem félt, s jól forgatta apja örökét, nem lohadt lelke. Látta ezt a sárkány,

2630 mikor ők ketten közeledtek hozzá. Szomorú volt Wiglaf, szidta a társait, mily méltatlanok népük nagy nevére: „Mennyire mondtuk mi a mézsör-csarnokban, mikor sok kincset kaptunk királyunktól,

2635 folyton fogadtuk, hogy fegyverrel fogjuk majd megszolgálni, ha egyszer erre szükség szorítná: páncélban, pajzzsal, pallos pengével. Hitt a mi szavunknak, méltónak tartott e bátor tettre,

2640 s minket választott. Én is kaptam kincset, s bár derék, dárdás, büszke hősöknek vélt a mi vezetőnk, népünk nagy pásztora, mégis magában kívánta királyunk

a merész munkát megcselekedni, 2645 hisz nem vitt véghez senki oly vakmerő

tetteket, mint ő. Most itt az idő, mikor urunknak küzdők kellenek, bátor bajnokok; előre, segítsük seregünk urát, ki tomboló tüzet tűr

2650 mostan miértünk! Tanúm rá Isten, inkább akarom, hogy aranyat-adómmal együtt égesse testemet tűz lángja! Nem hiszem helyesnek, hogy hazavigyük pajzsunk s páncélunk, ha el nem pusztítjuk

2655 előbb a férget, és meg nem mentjük vezérünk életét. Sok régi érdemét jól tudom, s szégyen, ha egyedül szenved a geat seregből, s egyedül esik el e harc lángjában; legyen sisakom,

2660 kardom, páncélom kettőnké közösen!” Sisakban tört át a halál tüzén, a királyt segítni, s néhány szót szólott:

„Drága Beowulf, mint deli ifjú, valaha régen vallottad: míg lehelsz,

2665 a legkevésbé azt hagynád, hogy híred homályba boruljon; te dicső dalia, te szilárd szellemű, minden erőddel védjed életed, én véled vagyok!”

Szavai után a szörnyű vendég 2670 tombolva tört rájuk, tüzet okádva

esett neki gyűlölt ellenségének megújult méreggel; hamuvá égette az ifjú pajzsát; páncélja nem bírta a bátor, fiatal bajnokot óvni,

2675 az meg bölcs bátyja pajzsa mögé bújt sietve, mivel sajátját a sebes

tűz tönkretette. Ekkor a hős király, hírére gondolva, hatalmas erővel sújtott a sárkányra, s annak fejében

2680 eltört a nagy penge, nem vágott a Nægling, Beowulf pallosa, hitvány volt a harcban a szürke, agg acél. A sors nem akarta, hogy kard könnyítse a király küzdelmét; tudtommal túl súlyos volt keze sújtása,

2685 túl nagy próbára tett volna minden pallost, még ha ellenség vére is edzette; most bizony még a nagy sújtás sem segített.

A nép-sanyargató, vad, sívó sárkány hevesen harcolva, háromszor támadva

2690 tört a királyra, s amint tehette, nyakát körülfogta kegyetlen karmával; az élet nedve, a nagy hős vére piros patakban lövellt ki legottan.

Harminchetedik ének

Beowulf sebe

Hallottam eleget a király hőséről, 2695 hogy hirdethessem hatalmas erejét,

merszét, mely meg nem szűnt, mert véle született.

Nem féltette fejét, s bár keze megégett, a bátor bajnok, a vértes vitéz rokonát segítve sújtotta a sárkányt;

2700 lejjebb, a föld felé döfte belé díszes, bosszuló kardját, s a tűz kezdett

lohadni; lám, ekkor lábra kelt a király, magához térve kirántá tőrét, mely vértjén függött megfenve, metszőn,

2705 s átvágta véle a vad sárkány derekát. Megölte az ellent, elűzte életét; egyesült erővel, együtt végzett véle a két rokon küzdő. Így tegyen minden hős, ha szükség kívánja!

Ám a királynak 2710 végső győzelme volt ez a világon,

kit véghezvihetett. Sajogni s dagadni kezdett a seb, melyet a sárkány karma ejtett a nyakán; nyomban érezte, hogy kebelében kegyetlen méreg

2715 forr förtelmesen. A nemes, bölcs bajnok indult a fal mellett helyet foglalni; nézte ott az óriások roppant művét, hogyan

tartják sziklaszilárd kőoszlopok a nagy, kerek

kőíveket, kik hordozzák a hatalmas súlyt, az örök

épületet. 2720 A derék dalia a harcban elgyötört

kedves királyát, kegyes, jó urát, kit vér borított, vízzel jól megmosta, s megoldá sisakját saját kezével.

Beowulf beszélt, sérüléséről szólt, 2725 halálos sebéről; nincs semmi kétsége,

hogy földi pályája s a földi örömök elfogytak; eljött már s küszöbön a halál, száguldó napjai meg vannak számlálva. „Hagynám én most minden fegyverem fiamra,

2730 ha adott volna véremből való

saját sarjat nékem a sorsom, őrizze örökül. Ötven télen át kormányoztam népem. Körül nem volt király, ki merjen minket a harc barátjával,

2735 karddal köszönteni, se fenyegetni, haddal háborgatni. Én otthon óvtam békén a magunkét, megvártam, mi sors jön, nem vágytam viszályra, és hamis esküvel sohasem vétkeztem. Bár sebem halálos,

2740 őszinte öröm melenget múltamért; mikor megválik életem testemtől, nem ró meg Teremtőnk, hisz rokon vére nem szárad kezemen. Kedves Wiglaf fiam, fuss frissen, szemléld a szürke bolt alatt,

2745 mi szép hever ott, hisz fekszik a féreg kincsétől megfosztva, s mély álma örök lesz. Siessél, repülj hát, hogy ránézhessek néhány ó kincsre, jeles jószágra a tömérdek kincsből, tündöklő kövekből,

2750 s én akkor könnyebben hagyom itt éltemet, népemet, kit nagyon sokáig vezettem.”

Harmincnyolcadik ének

Beowulf búcsúja

Mint hamar megtudtam, megfogadta Wiglaf

súlyosan sebesült királya szavát; pompás páncélinget, vértet vett magára,

2755 s ment a sírdombba, a titkos terembe.

A diadalmas levente látott egy szék körül sok szikrázó ékszert, s aranyat fényleni a földön s a falon, sok csudát; a vén, sötétben suhanó

2760 sárkány házában sok kupa hevert, volt népek sok kelyhe, kit rég nem fényeztek, s már rég nem ragyogott; sok sisak hányódott rozsdásan, romlottan, rengeteg karkötő, páncélokhoz kötve; ennyi padlóra szórt

2765 arany s más kincs könnyen erőt vesz bármily emberen – akárki akarta rejteni!

Látott egy színarany lobogót lengeni messze a kincs fölött, mesterkéz csodáját, szépen szőtt remekét; ragyogó fényében

2770 jól látszott a padlón a sok pompás holmi, a drága, dús javak. Semmi se maradt meg a rút sárkányból, hisz kard ragadta el. Hallottam, hogy egy hős egyszer

megdézsmálta az óriások művét, az ó kincset,

2775 kedvére vitt el kupákat, tálakat, sőt, a lobogót is, a legtündöklőbb jelt kezébe kapta. Hisz az öreg király kétélű kardjától kimúlt már korábban, ki a kincs kősírját keményen őrizte

2780 igen sok ideig iszonyú lángokkal, mik éjfélkor égtek a drága holminál lobogva, míg az őrt kard meg nem ölte. Sietett a küldött sok becses terhével, izgatott lélekkel, szorongó szívvel,

2785 hogy élve éri-e ott, ahol hagyta, kedves királyát, ki gyorsan gyengült. Szép szerzeményével visszaérkezve

véresen lelte a hírneves harcost, élete fogytán; megint megmosta,

2790 míg csak a szavak elő nem törtek a hős elméjéből. Beowulf így beszélt, bánattal nézve az arany bő halmát: „Hála hát Istennek, a Hadak Urának, köszönöm kegyét, míg szóval szólhatok,

2795 hogy e javakat, miket most nézek, megszerezhettem elhunytom előtt az én népemnek, mert ő megengedte. Az én agg éltemet adtam cserébe ezért a kincsért; tovább te gondoskodj

2800 a mi népünkről! Itt időm lejárt. Ha máglyám kihunyt már, parti hegy ormán hányassál halmot a hírneves hősökkel, nagyszerűt, hogy egész népem emlékezzék, ha fennen fénylik a Bálnák Fokán,

2805 s hadd hívja a hajós, hullámok vándora, ki messziről jön, ködökön keresztül, bárkáján bolyongva, Beowulf halmának!”

A hős fejedelem nyakékét nyújtá az ifjú vitéznek, vértjét, meg gyűrűt,

2810 adta arannyal bevont sisakját, hogy használja jól s jó egészséggel:

„Te végső sarja nagy nemzetségünknek,

a Wægmundingoknak; mind hamar vesztükbe vitte a végzet vitéz véreinket,

2815 a jó leventéket; követnem kell őket.” Így szólt az agg hős utolsó szava, ki kebléből kijött, majd máglyán nyelték el lobogó lángok; lelke a melléből messze szállt, meglelni a bátrak bíráját.

Harminckilencedik ének

A gyávák gyalázata

2820 Szomorún lépett az ifjú levente hozzá, kit leginkább kedvelt a világon, a nagy emberhez, ki napjai fogytán feküdt a földön; a gyilkos rém is, föld förtelmes férge, éppúgy ott hevert,

2825 éltétől megfosztva. A sanda sárkány nem tudta többé őrizni kincsét, mert pompás pengék megedzett éle, vasverők remeke ragadta őt el, s a sebes röptű sebektől némán

2830 zuhant le, közel kincsesházához. Nem szállhatott szerte a levegő égben éjfél évadján, nem feszíthetett büszkén a kincsén; a porba bukott a bátrak bátrának kemény kezétől.

2835 Igaz tudtommal nem termett e földön oly bátor bajnok, bármily erős is, ki ilyen tettet vitt volna véghez, ki a mérget fúvó förtelmes férget s kincses kamráját bolygatni merje,

2840 ha virrasztva leli, lakára vigyázva a sírdomb sárkányát. Beowulf szerzé meg élete árán királyi kincsét. Mindkettő végére érkezett az égtől kölcsönzött napoknak.

Kis idő múltán

2845 kijött az erdőből a gyáva, hitvány had, az esküszegők, mind a tíz együtt, ki nem mert az előbb egy szívvel küzdeni, vezérét végső bajában segítni; szégyen pírjában hozták most pajzsukat,

2850 fegyvereiket a fekvő agghoz, Wiglafot vigyázták. Búsan gubbasztott a gyalog vitéz ura vállánál; vízzel serkenté, de semmi haszna, nem bírta e földön, bárhogy is akarta,

2855 az él-hős életét testében tartani, az Úr végzése egy ujjnyit se változott, Isten szándéka szabta meg mindig mindenki sorsát, s szabja meg most is.

Szilaj szavakkal szidta az ifjú 2860 tíz gyáva társát, ki kereket oldott.

Így szólott Wiglaf, Weohstan fia szomorú szívvel, szikrázó szemmel: „Ki igazat beszél, bizony mondhatja, hogy sok kincset adott néktek nagy jó urunk,

2865 s fegyvert is véle, mit most is viseltek, míg mézsör mellett mennyiszer osztott a sörivóknak sisakot s páncélt kegyes királyunk, minden jó hősnek,

2870 kit meglelhetett közel vagy messze, s lám, szélbe szórta szét a hadi szerszámot, kiderült az most, hogy harcra került sor. Daliáival dicsekednie sosem kellett ugyan, mert a Mindenható

2875 megadta néki, hogy megállja helyét magában is, mikor hőstettre vágyott. Én kevéssé tudtam életét óvni a harc hevében, de mégis mentem

segítni rokonom, mint erőm engedte. 2880 A rém mind bőszebb lett, de belédöftem én

kardom a gyilkosba, s gyengülve áradt lelkéből a láng. Nem tódultak őrzők a király köré, védni őt a vészben. Nem kaptok már kincset, nem kaptok

kardokat, 2885 s nemzetségetekre nem vár sok szép holmi,

s nem vár víg otthon sem; még birtokától is meg lehet fosztani bármelyik férfit a nemzetségből, mikor megtudják a nemes daliák dísztelen dolgotok,

2890 megfutásotokat. Meghalni jobb minden nemesnek, mint élni szégyenben.”

Negyvenedik ének

A hírvivő szól

Hírvivőt szalasztott Wiglaf a várba, a marti szirt fölé, hol hősök serege várta naphosszat szomorú szívvel,

2895 hogy mi lesz igaz a kettő közül, vajon ott vész-e, vagy visszatér-e a szeretett férfi. Lovas ment a fokra, egy kicsit hallgatott, s az egybegyűlteknek mondotta, mi történt, igaz szót szólva:

2900 „A Vihar-nép nemes, nagy jótevője a harc vetette halálos ágyból most már nem mozdul a sárkány miatt; mellette hever halálos ellene,

kurta kard sújtotta; pallossal sehogy se 2905 sikerült sebekkel sérteni a sárkányt,

a kénkövet fúvót. Weohstan fia, Wiglaf ül Beowulfnál, hős a holt hős fölött, vigyázza vezérét nagy tisztelettel, bánattól fáradtan virraszt a fejénél

2910 igaznak s gaznak. Immár háború zúdul népünkre, mikor megtudják a frankok s frízek, hogy királyunkat már elsirattuk. E véres viszályt a hugok törzsével Hygelac kezdte,

2915 ki hajóhaddal ment a fríz föld ellen, s ott rá a hetwarok hadai rontottak, villámként törtek rá, nagy túlerővel, s a vértes vitéz ottan esett el, serege között; korántsem adhatott

2920 kincseket népének. Azóta nem szűnnek rossz szemmel nézni ránk a merovingok. A svédektől se várok semmiképp becsületes békét; hisz tudjuk mindnyájan, hogy Ongentheow hozta a halált

2925 Hrethel-fi Hæthcynre a Holló-erdőnél, mikor a dölyfös, dárdás scylfingek először támadták meg a mi népünket. Ohthere agg apja azonmód viszonzá a súlyos sértést, megölte a királyt,

2930 kiszabadította kedves királynéját, Ohthere anyját s az Oneláét, aranyát azonban vissza nem nyerhette; s hajszolta halálos ellenségeit, míg nagy nehezen el nem menekültek

2935 a Holló-erdőbe hadvezér nélkül. Ott nagy sereggel ostromba fogta,

bekerítette a sok balsorsút, reggelig rémíté rettentő szavakkal, sűrű parancsokkal, hogy pirkadatkor

2940 kardél vagy kötél végez majd vélük, hogy hollók szaggassák. Hajnal hasadtával keserves kedvük vidámra fordult: hallották harsanni Hygelac kürtjét és trombitáját, tudták, hogy jön a hős,

2945 ki törzse seregét nyomon követte.

Negyvenegyedik ének

A svéd veszedelem

2945 Messzire mutatták a svéd s geat vérnyomok,

a gyilkos roham rémséges tanúi, hogy hová vitt a vad viszály szítása. Ongentheow odább állt onnan hadával, a vén s bús vezér, hogy várába vonuljon,

2950 az idős vitéz, hogy messzibbre menjen; hallott Hygelac harci hatalmáról, a büszke bajnokról; nem bízott benne, hogy harcba szállhat a hajós hősökkel, vízi vitézekkel, hogy védje vagyonát,

2955 fiait, hitvesét; futott hát földfalak fedezékébe. A svéd sereget sebesen hajtották Hygelac hősei, rontottak előre a békés réteken, míg Hrethel fiai a falhoz nyomultak.

2960 Ott Ongentheowt, az ősz öreget

kard kényszeríté, hogy szembeszálljon, s a király egyedül kellett hogy állja Eofor haragját. Wonred fia Wulf tombolva sújtott rá, és úgy találta,

2965 hogy vörös vére lövellve áradt a haja alól. Az agg azonban mégsem ijedt meg, sőt, menten megadta még keményebben a kapott kölcsönt a király, amint feléje fordult.

2970 Nem tudott Wonred friss, fürge fia a vén vitéznek jól visszavágni, mert az úgy metszé át a sisakját, hogy vérbe borulva bukott le lováról; lezuhant a földre, de nem lett vége,

2975 magához tért megint, bár sebe súlyos volt. Hygelac vad hőse látta fivérét a földön fekve, s óriások verte széles, ó karddal lesújtott a király pajzsára; a nép pásztora elbukott,

2980 életét érte el a súlyos vas éle. Sokan siettek kötözni Wulfot, köréje kerülni a csatatéren, hogy hamar tudják talpra állítni. Közben kifosztá egy hős a másikat,

2985 vette le vasvértjét Ongentheowról, sisakját és súlyos, hüvelyes kardját, finom fegyverzetét, hadd kapja Hygelac. Szép szóval meghagyta az embereknek, hogy ez mind ajándék a nagy királynak;

2990 alig tért haza Hygelac, harcukért Eofornak s Wulfnak jutalmat juttatott; volt abban rengeteg arany és drágakő, font gyűrű százezer, s föld is mindkettőnek;

senki se szidhatta az ajándékozást, 2995 hisz küzdött keményen mindkét hős a hírért;

Eofornak adta egyetlen lányát, kegyként a hősnek, ékül házának. Ebből jött a viszály, ellenségeskedés, gyilkos gyűlölet, melytől ma is tartok,

3000 s ezért jönnek ránk a svédek sereggel, amint hallják, hogy halott hős királyunk, ki minden kincsünket s földünket óvta az acsarkodók sanda seregétől, bosszút állt sok bátor dán vitéz vesztéért,

3005 majd megjött, s népünket sokszor menté meg hősi harcokban.

Legjobb lesz sietnünk, kísérjük népünk nagy, kincsosztó királyát, jó jutalmazónkat utolsó útjára, lássuk őt máglyán. A lelt kincs legjava

3010 halomban hamvad el a hőssel együtt, a szörnyű áron nyert számtalan ékesség, az átkos ártalom, kiért urunk utóbb életét áldozta; tűz foga falja fel, láng nyelve nyalja fel; egy vitéz sem vihet

3015 emléket belőle, egyetlen szép leány nyakán se szór szikrát aranydísz abból, sőt, sokan ballagnak ezentúl bánatban, más népek földjén, aranytól megfosztva, hiszen a had bölcse többé nem nevet már,

3020 nem vigad, nem mulat. Ragadjuk meg hát hajnaltól hideg lándzsánkat, s emeljük mind a magasba, mert már nem hárfa költi fel a férfit, hanem feketén suhan a holló a holtakon károgni

3025 a sasnak, hogy s miképp sikerül tora, mit

a csikasztól csíp le tetemeket tépve.” Így beszélt a bajnok bánatos beszéddel

az igen rossz hírről; igazat mondott minden szavával; mind talpon termettek,

3030 s búsan ballagtak a Sas-fok alá, könnyüket csurgatva, a csudát látni. A homokon lelték a lelkét vesztettet, kitől oly sok kincset kaptak korábban, békésen nyugodott. Eljött már Beowulf

3035 végnapja, s Viharföld vitéz királya csodás halállal vált meg e világtól. Legelőbb látták meg a szörnyű szerzetet, szemben a földfokkal, a förtelmes férget, a tüzes sárkány feküdt a fövényen,

3040 a tarka, szörnyű rém, tűzlángtól szennyesen. Ötvenlépésnyi hosszan hevert ott, homokos helyén; szeretett szállni éjjel az égben, majd megint lejönni a lakában lebzselni; most halál szögzé le,

3045 nem használhatta már helyét a halomban. Kupák és kelyhek hevertek körötte, más díszes edény is, sok drága kard is, kit rozsda rágott szét, hisz ezer telet is töltött a föld nedves ölében fekve.

3050 Ott volt a régiek roppant nagy öröke, drágakő s arany, mit varázslat védett, hogy ama terembe lábát ne tehesse lehelő lélek; de maga az Isten, Győzelem Ura, ki megtart minket,

3055 egyszer egy embernek csak megengedheti, hogy a kincshez jusson, ha jónak látja.

Negyvenkettedik ének

A harc helyén

Lehetett látni, hogy nem jártak jól, kik a nagy kincset jog nélkül rejtették a falak alá; a kevés közül

3060 egyet az őr ölt meg; így nyert bűnös borzalmas bosszút. Csuda az, hogyan hozza magára egy híres hős is napjai végét, ha nem ül meg többé a mézsör mellett nemzetségénél.

3065 Beowulf is így járt, hisz hadat hozott a sírdomb őrére; maga sem sejtette, mi miatt válik meg majd a világtól; a híres királyok, a kincs elrejtői iszonyú átokkal átkoztak meg bármely

3070 bűnös bajnokot, ki oda behatol, s fosztogat; főjön a pokol fenekén kegyetlen kínok közt ítéletnapig. Beowulf nem aranyat akart, s alkut is készen volt kötni a kincs őrével.4

3075 Wiglaf beszélt most, Weohstan fia: „Gyakran sok ember egyetlen vétkes miatt szenved száz bút s bajt, mint mi jártunk

mostan. Nem bírtuk rávenni egy bölcs tanáccsal sem

4 Jócskán észrevehetők a műben utólagos betoldások, melyek a keresztény ideologizálást szolgálják. E sorok szögesen ellentmondanak a mű egész menetének. Először is: akik a nagy kincset a falak alá rejtették, jogosan cselekedtek. Rosszul azok jártak, akik a kincset fosztogatták (3061-62). Az előző szöveg bőven kifejtette már, hogy Beowulf nem vitt hadat a sárkányra, hanem fordítva. Beowulf jogosan harcolt népének védelmében. A szövegmásoló szerzetes éppenséggel pokolra juttatja Beowulfot a 3070-73 sorokban. a 3074-75 sorokban pedig igyekszik visszaszívni a mondottakat. (A fordító megjegyzése.)

kedves királyunkat, népünk jó pásztorát, 3080 hogy ne harcoljon a halom őrével,

hisz ő dicső úgyis; hagyja azt heverni, hol oly soká hevert, lappangjon lakában a világ végéig. Látjuk most a kincset – keserves préda ez, vészt hoz és pusztulást,

3085 rossz sors küldte ide a vitéz királyt.5 Én jártam odalent, s megnéztem, mi áll ott, a sírdomb kincsét mind megforgattam, hisz korántse könnyen kerültem a mélybe, a kőfalak közé. Így hát két kezemmel

3090 hamar hatalmas terhet kaptam fel a drága jószágból, s jöttem ki sietve királyom elé: magánál volt még, bölcsen beszélt még. Búbánatában sok mindent mondott, mind üdvözöltetett,

3095 s kért, hogy emeljetek az emlékére máglyája helyén hatalmas halmot, nagy hírűt, mint ő volt a vitézek között az első, s tudták ezt távoli tájakon, míg vára jólétét élvezte éltében.

3100 Siessünk egy újabb útra, csodálni ritka ékkövek remek rakását a sírdomb mélyében; mutatom, merre, hogy rengeteg gyűrűt lássatok, s aranyat ragyogó rudakban. Legyen a ravatal

3105 már elkészítve, mire mi megtérünk, s mire majd visszük a legjobb embert, urunkat oda, hol hosszan vár majd és türelemmel Teremtőnk kegyére.”

S Weohstan fia, vad harcok hőse, 5 A következetlenség folytatása: nem a kincs vonzotta a sírdombhoz Beowulfot. (A fordító megjegyzése.)

3110 úgy utasított sok bátor bajnokot, ki házat birtokol, harcok vad hőseit, hogy hozzon messziről fát a máglyára a dicső vezérnek: „Dúljon a láng füstje feketén, s falja fel a harcok hercegét,

3115 ki gyakran várta be záporban zúduló vashegyek viharát, mit íjak idege pattogva küldött a pajzsok falára, száguldva szolgáló toll-szárnyú nyilakkal.”

Weohstan bölcs fia hamar hívta hát 3120 a hét legjobb hőst a király hadából,

nyolcadiknak meg maga indult meg a szörny szállására, a sárkány-barlangba a merészekkel; az elöl menők lángoló fáklyát fogtak feltartva.

3125 Látták a leventék, hogy őr nem lesi a töméntelen kincset a teremben, de nem húztak sorsot, hogy ki mit kapjon a pazar prédából; kevéssé kívánta bárki is közülük egy-kettő kivinni

3130 a drága, dús kincset; sőt, őrét, a sárkányt lökték le sietve a szirt széléről, hogy nyelje el nyomban a tenger árja. Szekérre rakták a számlálhatatlan szőtt s vert aranyat, s vitték a vitézek

3135 azt s az ősz bajnokot a Bálna-fokra.

Negyvenharmadik ének

Örök dicsőség

Remek, nagy máglyát raktak ott néki, a geat vitézek, s aggattak arra körben sok sisakot, sok pazar pajzsot,

3140 ragyogó páncélt, mint ő rendelte, középre fektették a dicső királyt, úgy siratták a hőst, kedves, jó urukat. Aztán a szirttetőn szítani kezdték a legnagyobb máglyát; a lángok bömböltek,

3145 s feketén szállt fel a fa füstje felettük; jajszó szállt szerteszét, a szélvész szelídült, míg a tűz szétmarta a csontház testet, s mellét megemészté. Sajgó bánatban siratták sorsát, királyuk vesztét;

3150 sirató süvöltött. A sok geat szűz is, felkötött hajjal folyton csak fújta fekete félelmét, hogy mi vár rája, e rémnapokban, mennyire retteg, hogy gyilkos hadak jönnek gyalázni,

3155 rabságba hurcolni. Füst fedte az eget. A Vihar-fiak a hegy fokára széles, hatalmas halmot emeltek, hogy lássák távolról a tengeren jövők, és tíz nap teltével fölépítették

3160 nagy hősük sírját; a máglya hamvát oly fényes fallal falazták körül, milyet a fő bölcsek se láttak soha még. Hagytak a hegyen sok gyűrűt és ékszert, mit mind a sírdombból, a sárkány lakából

3165 emeltek el előbb kapzsi emberek,

a földre bízták, mit bírtak a bajnokok, ott alszik az arany porondban máig is, senkinek sem hasznos, mint azelőtt se volt.

Lovas leventék kerülgették a sírt, 3170 jó fegyverforgatók tizenkét fia,

a bajról beszélni, a királyt siratni, bánattal dalolni, a királyról szólni: dicsérték jó szívét s jeles hőstetteit; becsülve beszélték, mint mindig illik is,

3175 hogy szívből szeressük kedves királyunkat, és szép szavakkal méltón magasztaljuk, bár válnia kellett vitézi testétől. A geat nép, agg s ifjú, így siratta vitéz vezérét, tűzhelyi társát;

3180 vallották, hogy a világon nem termett több olyan király, egy sem, ki oly szelíd szívű, ki oly kedves a

népéhez, oly nyájas az emberekhez, s a jó hírre jobban

vágyna.

A fordításról

Önigazolás-féle

Miért készült ez a fordítás éppen így? Remekművek fordítása csakis árnyéka lehet az

eredetinek. De legalább törekednünk kell arra, hogy az árnyék éles körvonalú legyen, ne pedig elmosódott.

Az eredeti szöveget, persze, nem lehet betű szerint tolmácsolni, még prózában sem, hát még versben! Prózában legalább pontosan közvetíthetjük az értelmet. Versben viszont rendszerint valamit el kell hagynunk belőle (p1. ha angolból fordítunk), vagy éppenséggel hozzá kell tennünk valamit (ha oroszból). Ennek fő oka az, hogy a magyarban a fordítónak pontosan kell követnie az eredeti versformáját (szótagszámát, rímképletét, ritmusát), ha az egyáltalán lehetséges. Ha pedig nem, akkor valami hasonlót, de mindenképpen valami hasonló hatásút kell használnia.

A Beowulfnak szigorúan szabályos versformája van. A szótagszám ingadozik ugyan, öt és tizennyolc, de általában kilenc és tizenkettő között, néha még e határokon túl is. Minden sornak metszete van. A fél sorok szótagszáma is ingadozik, így tehát a metszetnek nincsen rögzített helye: valahol a sor köze petáján található. Minden ilyen „hosszú sornak” a legszigorúbban kötelezően négy fő hangsúlya van, a fél soroknak (ún. rövid soroknak) kettő-kettő. A második legfontosabb verstani szabályszerűség, a mű versformájának második alapvető eleme a betűrímelés (alliteráció). Verselési szempontból csakis a főhangsúlyok összecsengése számít betűrímnek,

hangsúlytalan szótagoké nem. Általában a szótagkezdő hangok azonossága adja a betűrímet, de a magánhangzók mind rímelnek egymásra, az s+mássalhangzós kapcsolatok nem, csak önmagukkal (pl. sp csak sp-vel, de st-vel már nem). A sorok zömében háromszoros betűrím van, elég gyakori a kétszeres, nagyon ritka a négyszeres. Szigorúan kötelező azonban, hogy a két félsort ("rövid sort") legalább kétszeres rím kapcsolja össze.

Többé-kevésbé általános az, hogy a hatalmas mondatok átnyúlnak egyik verssorból a másikba, és az első fél sor végén fejeződnek be. Az ilyenfajta sortörés nem általánosan kötelező. A mondatokban túlnyomó a laza mellérendelés, a pontosvesszős tagolás. Ezt a harmadik sajátosságot fordításban minden további nélkül lehet követni.

Több fejtörést okoz a betűrímelés. Az is megvan népköltészetünkben, ha nem is döntő szerkezeti elemként, de kedvelt díszként. Erős betűrímnek a magyarban is a főhangsúlyok (mondathangsúlyok) összecsengése számít. Az viszont nem kötelező, hogy két fél sort betűrím kapcsoljon össze. Jobb, ha egy fél soron belül van a rímelés, és ez már elégséges is ahhoz, hogy az egész sor rímesnek számítson. Példa rá, hogy a magyar népköltészet jobban szereti, ha közel vannak egymáshoz a rímszótagok, egy fél soron belül:

Szegény ember szándékát boldog Isten bírja. Természetesen jobb, ha háromszoros a betűrím,

mint az eredeti sorok zömében, de gyakran lehet használni az eredetiben oly ritka négyszeres rímet, sőt, még azon is túl lehet lépni.

Ha a rímelő szótagok száma három, a sor képlete a következő:

a a a x ahol x-szel jelöltük a negyedik főhangsúlyt, amely

rendszerint nem rímel. Ilyen például a negyedik sor: Oft Scyld Scefing sceaðena preatum Az ilyen sorban természetesen a harmadik

betűrímes szótag csak az első kettőre rímelhet, akárcsak a kétrímes sorban: a x a x. Az utóbbira példa a második sor, melyben a rímszavak theod és thrym. Az első sorban viszont négyszeres a rímelés:

a b a b Hwaet we gar-dena in gear-dagum Az ilyen rímhangváltásnak a fordításban nem kell

követnie az eredetit. Az első sornál például a a a a képletet használtunk:

Ím, halljátok hát sok hajdani hős. Az igazán fontos kérdés a vers ritmusa volt.

Magyarban nincsen megfelelő. A szótagszám ingadozása a mi verselésünkben is megvolt, és maradványaiban meg is van, pl. a kanásztánc-ritmusban (képviselője a Megismerni a kanászt kezdetű népdal). Az eredeti rímtelen, ilyesmi van a magyar verselésben is, a magyar népiben is. De fő

hangsúlyszámmal kötni össze a sorokat, a hangsúllyal tagolni őket, ilyesmi már nincsen. Nem is lehet, hiszen a magyar népi verselés nem hangsúlyon alapul, hanem időmérésen: a sorok nagyjából egyenlő időtartamú ütemekből tevődnek össze, vannak olyan ütemek is, melyekben egyáltalán nincsen hangsúly.

Megoldásnak tehát az látszik, ha olyan versformára törekedünk, ami a magyar olvasóban minél inkább hasonló hatást idézzen elő ahhoz, amilyet az óangol eredeti az akkori hallgatóra tett. Márpedig az óangol eredeti népi eposz, verselése népköltészeti. Így hát a fordításban is népköltészeti verselést kell alkalmaznunk.

Az eredeti négyes sortagolást jól lehet utánozni négyütemes magyar verssorral, mely igen gyakori, és sormetszete is van, mint az eredetinek. Ennek igen gyakori fajtája a kanásztáncritmus, melyben még ma is él a régi szótagszám-ingadozás maradványa:

Megismerni / a kanászt // az ő / járásáról, Űzött-fűzött / bocskoráról, // tarisznya/korcáról. E sorok tagolása és szótagszáma: 4 /3//2 /4 13 4 /4 //3 /3 14 Ennél nagyobb szótagszám-ingadozások dallam

nélkül ma már nemigen vannak. Az eredeti 9-12 szótagos átlagát a kanásztáncritmus viszont jócskán meghaladja. Kisebb szótagszámra megoldást kínál például Kecskeméti Vég Mihály szövege, melyet Kodály zenésített meg a Psalmus Hungaricusban.

Mikoron Dávid Nagy búsultában Baráti miatt 3 / 2 5 szótag Volna bánatban, ........ Ilyen könyörgést kezde ő magában. 3 / 3 6 szótag Ilyen sorok összerakásával 10 és 12 szótag között

lehet mozogni: 1. sor: Ím, halljátok hát sok hajdani hős 4 / 1 // 4 / 1

10 szótag 2. sor: Dárdás dán király dicső dolgait 2 / 3 //2 /3

l0 szótag 3. sor: Nemes nemzetségek neves tetteit 2 / 4 // 2 /

3 11 szótag 8. sor: Vagyona, hatalma s híre az ég alatt 3 / 3 // 3

/ 3 12 szótag Már a fél sorok méretei és elhelyezése is nagy

változatosságra ad módot: 5 // 5, 6 // 5, 5 // 6, 6 // 6. A lehetőségeket megsokszorozzák a fél sorokon belüli ütemek méretei és elhelyezkedései.

A négyütemes verssor további tág lehetőségeket kínál: föl lehet menni egészen 16 szótagig. Ez kárpótol azért, hogy nem lehet 10 szótag alá menni. A 10-12 szótagos zöm mellett használtunk is hosszú sorokat, leginkább 16-osakat, főleg ha a tartalom sugallta (lendület, emelkedettség). Ilyenkor különösen kell vigyázni arra, hogy az átmenet előtti és utáni sorban minél erősebben érződjék a ritmus. A sűrű vagy

éppenséggel soronkénti nagy szótagszámugrásoktól tartózkodni kellett: az ilyen szöveget a mai fül nem érzi versnek.

A mű nyelvét illeti a mai angol éppúgy csak fordításban érti meg, mint a mai magyar. Éppen ezért mai nyelven kellett fordítani. A régiességet csak jelzésszerűen lehetett érzékeltetni, például itt-ott a félmúlttal. Legfeljebb még azzal, hogy igyekeztünk kerülni a nyelvújítási szavakat.

Reméljük, hogy a fordítás ad némi sejtelmet a remekmű eredeti tömör, erőteljes szépségéből. ítélje meg az olvasó!

Szegő György

Jegyzetek

Az óangol szavak és nevek olvasásánál nagyjából

alkalmazhatjuk a magyar kiejtés szabályait a következő kivételekkel:

Mássalhangzók: c=k, cg=dzs, s=sz, sc=s, th=pösze

sz vagy z, w=a szó végén nem hangzik. Magánhangzók: x=e, amely az a-hoz közelít, y=ü. A jegyzet végén megadjuk a név – néha a jelenség

– első előfordulásának sorszámát. A jegyzeteket C. L. Wrenn Beowulf kiadása alapján

(London: George G. Harrap & Co., 1958) a fordító válogatta.

Ælfhere Wiglaf rokona, 2064 Æschere Yrmenlaf bátyja, Hrothgar kedvenc

csatlósa és tanácsosa. Grendel anyja ölte meg, 1323, 1329, 1420, 2122

Beanstan Breca apja, 524 Beowulf Dán király, Scyld fia, Healfdene apja. Nem

azonos a címszereplővel, 55 Beowulf Ecgtheow fia, a Wegmund nemzetségből

származik, unokaöccse Hygelac geat királynak, aki történelmi személy; később maga is Geatföld királya. A hősköltemény főszereplője, 343

Breca Beanstan fia, a brondingok törzsfőnöke. Ifjúkorában híres úszóversenyt folytatott Beowulffal, 507

Brondingok (Azonosítatlan törzsnév ) (I. Breca), 521 Brosingok Legendabeli óskandináv törzs, 1199

Dæghrefn A hug nép harcosa, Beowulf ölte meg, 2501

Eadgils svéd herceg, Ohtere fia, Eanmund fivére, 2392. Célzásokból tudjuk meg, hogy nagybátyjuk, Onela, Svédország királya lázadásért száműzte őket az országból, 2379. A geat király, Heardred, Hygelac fia befogadja őket; ezért Onela, svéd király betört Geatföldre. Heardredet megölték, 2202 és köv. Mivel nincs utódja, Beowulf lép a trónra. Később segíti a két száműzöttet a svéd király ellen 2391 és köv. Ezzel kezdődtek a két nép háborúi.

Eanmund Svéd herceg, Ohtere fia, Eadgils fivére, 2612

Earna-næs Földfok Geatországban, a sárkánnyal vívott harc színtere, 3031. Feltételezik, hogy azonos a mai svéd Örnasszal.

Ecglaf Unferth dán vitéz apja 490, 590, stb. Ecgtheow Beowulf apja, a wægmundok

nemzetségéből származik, 262 és köv. Neves vitéz, férje Hrethel geat király egyetlen lányának, 373 és köv. Megölte Heatholafot a wylfök nemzetségéből, 460 és köv. Dániába menekült, és ott az ifjú Hrothgar király megfizette érte a vérdíjat, az ún. férfipénzt, 470 és köv.

Ecgwela Ismeretlen dán király, 1710 Eofor Geat harcos, aki megölte Ongentheow svéd

királyt, 2486 és köv., 2977 és köv. Wonred fia, Wulf fivére, 2971, 2978, 2905. Hygelac geat király megjutalmazta őt testvérével, Wulffal együtt, és neki adta egyetlen lányát, 2993 és köv.

Eomer Offa, az angol fia, 1960, rokona Hemmingnek, 1961, Garmund unokaöccse, 1962, Wermund unokája.

Eormenric Történelmi személy, a keleti gótok

(osztrogótok) királya, aki a IV. sz második felében élt, és a germán hősmondák egyik legnagyobb alakja lett belőle, 1201

Finn A keleti frízek királya, egyúttal a jütök uralkodója. Folcwalda fia, Hildeburh férje, 1068, 1146

Finnek földje A Wrenn-féle kiadás kommentárjai szerint két feltevés fogadható el: vagy a lappok földjéről van szó, vagy Svédország Finneden nevű vidékéről, 580.

Fitela Sigemund unokaöccse, fegyvertársa több csatában, 870, 880

Folcwalda Finn apja, 1089 Frankok Az ellenük és a frízek elleni hadjáratban

esett el Hygelac, 1202 és köv., 2913 és köv. Freawaru Hrothgar leánya, 2020, Ingeidnek, a

heathobeardok urának adták feleségül, hogy véget érjen a véres viszály a dánok és heathobeardok között, 2024

Frízek Utódaik Németország és Hollandia határvidékén, a tengerparton és a part menti szigeteken élnek.

Froda A heathobardok királya. A dánok és a heathobeardok közötti viszályban ölték meg, 2025, 2045 és köv.

Garmund Offának, az angolok királyának az apja, 1960 és köv.

Geatok Néptörzs, mely Svédország déli részén, a mai Gotlandban élt. Gyakori jelzőik: vihar-geatok, viharfiak, vihar-vidékiek.

Gepidák Keleti germán törzs, a Visztula torkolatának a közelében éltek. A III. sz-ban a Kárpátmedencébe telepedtek át. A Beowulf szövege balti népnek tekinti őket, 2494

Grendel Szörnyeteg a bibliai Káin nemzetségéből. Éjszakánként Hrothgar csarnokában gyilkol. Beowulf öli meg.

Guthlaf Dán vagy fél-dán harcos. Később elkíséri Hengestet Finn palotájába, és Oslaffal együtt segít neki újrakezdeni a halálos viszályt Finn emberei ellen, 1148 és köv.

Hama Az Eormenric legendák egyik szereplője, 1198

Hæreth Hygdnek, Hygelac feleségének az apja, 1929, 1981

Hæthcyn Hrethelnek, a geatok királyának második fia. Az első Herebeald, a legfiatalabbik Hygelac. Véletlenül nyíllal megöli bátyját, 2434 és köv. Egy csatában Ongentheow svéd király ellen elesik, miután Hrethelt követve a trónra lépett, 2474

Hæthn Feltehetőleg olyan harcosok neve, akik Hygelac geatjaival együtt szolgáltak, 1983. Törzsük Norvégiában, a mai Oslótól északra élhetett, 1983

Halga Dán herceg, Hrothgar öccse, Hrothulf apja, 61. Az Eormenric legendakör egyik hőse, 1198 és köv.

Healfdene Dán király, a dán Beowulf fia, Scyld unokája. Négy gyermeke volt, Heorogar, Hrothgar, Halga és egy lánya, kinek neve nem maradt fenn, 61, 62

Healf-Dene A félig-dánok, akiken Hnæf uralkodott. Azért nevezték őket így, mert részét képezték a dán hadaknak. Feltehetően a jüt törzs egy része, 1069

Heardred Geat király, Hygelac és Hygd fia. Igen zsenge korban lett király, és Beowulf segítette a kormányzásban, 2369 és köv. Beowulf visszautasította a koronát, melyet Hygd ajánlott fel neki Heardred túlságosan fiatal kora miatt, 2373 és köv. Heardred

támogatta Ohthere svéd király lázadó fiait, és ezért megölték, 2385. Beowulf bosszút állt érte: segítette a lázadó Eadgils herceget, és a harcban elesett Onela svéd király, 2391 és köv.

Heathobeardok Azonosítatlan germán törzs, kiknek halálos viszálya a dánokkal témául szolgált germán hősénekekhez, 2037, 2067. Más források (Widsith) elmondják, hogy Hrothgar és Hrothulf elkergette őket, mikor Ingeld király vezérletével támadtak, és szétzúzták hatalmukat a Szarvas-teremben. Hrothgar Ingeldhez adta feleségül lányát, Freawarut, hogy megszüntesse a viszályt, de az újra kitört, 2024 és köv. Van egy célzás a Szarvas-terem leégésére is, feltehetően ugyanazon viszály miatt, 82 és köv.

Heatholaf A wylfing törzs sarja. Beowulf apja, Ecgtheow ölte meg, 458 és köv.

Heatho-Ræmek Norvég törzs, a mai Oslótól északra éltek, Romerike körzetében. Brecát az ő partjukra vetette ki a tenger, 519

Helmingek Wealtheow királynőnek a családja; Helm a wulfingok uralkodója volt, 612

Hemming Offa svéd király és Eomer rokona, 1944, 1961

Hengest A fél-dánok vagy dánok egyik vezére. Hnæf meggyilkolása után ő szervezi és vezeti a bosszúállást Finn ellen, 1083, 1091, 1127, 1137. Könnyen lehetséges, hogy azonos a történelmi Hengesttel, a honfoglaló angolszász törzsek egyik vezérével, aki a jüt törzs élén elfoglalta a délkelet-angliai Kentet.

Heorogar, Heregar Dán király, Hrothgar bátyja, Healfdene fia, 61. Páncélingét Hrothgar Beowulfnak adta, Beowulf pedig Hygelacnak, 467, 2155 és köv.

Heorot (Szarvas) Hrothgar pompás termének a neve. Benne zajlott le Beowulf és Grendel küzdelme, 720 és köv. Különlegesen építették meg, 67 és köv. Később leégett, 81 és köv. Valószínűleg a mai Lejre közelében feküdt, Zealand északi partján, kissé délnyugatra Roskildétől, a dán királyok régi székhelyétől. A terem elnevezése összefügg azzal, hogy a szarvast a királyi hatalom jelképeként használták.

Heoroweard Heorogar dán király fia, 2161. Nyilván túl fiatal volt ahhoz, hogy kövesse apját a trónon, ezért Heorogar fia helyett öccsének adta páncélingét, 2658 és köv.

Herebeald Hrethel geat király legidősebb fia, öccse, Hæthcyn véletlenül nyíllal lelőtte, 2434 és köv.

Heremod Korai dán király, aki jó királyként indult, de híresen rossz uralkodóként végezte. A jütök kezétől halt meg, ezután érkezett Scyld Scefing, hogy visszaszerezze a dánok hírnevét, 901, 1709

Hereric Heardred geat király nagybátyja, valószínűleg Hygd királynő testvére, 2206

Herulok Igen vad és hatalmas germán törzs a IV–VI. században. Dániában telepedtek le, és valószínűleg beleolvadtak a dánokba, 6

Hetwarok A Merovingok birodalmában éltek a Rajna alsó folyásánál. Szoros szövetségben álltak a nyugati frízekkel abban a harcban amelyben Hygelac elesett, 2363, 2916

Hildeburh Finn fríz király felesége, Hoc leánya, a fél-dán Hnæf testvére, 1071 és köv., 1114 és köv. Vezeti Hnæfnek és megölt fiának temetési szertartását. Finn megölése után visszaviszik Dániába, 1157 és köv.

Hnæf Hoc fia, Hildeburh testvére. A fél-dánok

hőseként szerepel, 1069, Finn emberei ölik meg, 1970, germán szokások szerint temetik el, 1114 és köv.

Hoc Hnæf és Hildeburh apja, 1076. Hoc nemzetségének neve, Hocingas, az egyik dán törzs elnevezése lett. Így Hnæf embereit (a tulajdonképpeni hocingokat) említik fél-dánokként, 1069, Scyld-sarjakként, 1108, 1154.

Hondscioh Geat harcos, Beowulf társa. Grendel ölte meg a Szarvas-teremben, 2076 és köv.

Hrefnesholt Hollóerdő Svédországban. Ott ölte meg csatában Ongentheow svéd király Hæthcyn geat királyt, 2935.

Hreosna-beorh Domb Viharföldön, 2477. Hrethel halála után annak közelében újította fel hitszegő módon a svéd Ohtere és Onela a háborút, melyben megölték Hætlicyn geat királyt.

Hrethel Geat király, Hygelac apja, Beowulf anyai nagyapja, 373. és köv. Belehalt bánatába a baleset miatt, melyben kisebbik fia megölte a nagyobbikat, Hæthcyn Herebealdot, 2402. és köv.

Hrethric Hrothgar és Wealtheow fia, Hrothmund bátyja, 1189, 1226, 1836. A skandináv hagyomány szerint Hrothulf ölte meg.

Hrothgar Dán király. Bátyját, Heorogart követte a trónon, 465. és köv. Healfdene fia, az ő uralkodásának idején ment végbe Beowulf és Grendel harca.

Hrothmund Hrothgar fia, Hrethric öccse, 1189 Hrothulf Hrothgar unokaöccse, Halga fia, 1014 és

köv., 1163 és köv. Hrunting Unferth kardja, 1457, 1490, 1659, 1807 Hug Így nevezték a frankokat annak a háborúnak a

leírásában, melyben egyik oldalon a frankok és a frízek, a másikon a geatok küzdöttek Hygelac vezérletével,

2501 és köv., 2914 és köv. Hunlafing vagyis Hunlaf fia, Hengest harcosa a Finn

elleni küzdelemben, 1143 Hygd Hygelac geat király felesége. Valószínűleg

Beowulf felesége lett első férjének halála után. Hereth leánya, 1929. Nagyon fiatal királynő volt Hygelac oldalán, 1926. Heardred anyja, 2202, 2360 és köv. Beowulf neki ajándékozta azt a nyakláncot, melyet Wealtheowtól kapott, 2172 és köv. Felajánlotta Geatország trónját Beowulfnak saját kisfia helyett, 2369 és köv.

Hygelac Geat király, Beowulf nagybátyja. Az egyetlen személy a műben, akinek tettei dátumozhatók külső bizonyítékok alapján. A Rajna alsó folyása mellett a frankok elleni csatában esett el 521-ben, 194

Ingled Heathobard herceg, Froda fia, 2024 és köv. Valószínűleg a VI. sz. elejének történelmi személye.

Ingwinek Hrothgar dánjainak egyik elnevezése. Eredetileg ugyanaz, mint az Ingvaeonesek Tacitusnál, 1044, 1319

Jütök Csatlós csapat, melyet Finn, fríz király tartott saját fríz harcosai mellett.

Káin A mű felfogása szerint a bibliai Káin, testvére, Ábel gyilkosa, a szörnyetegek és minden gonosz, természetfölötti lény ősapja.

Merovingok A frankok királyainak neve, 2921 Offa A szárazföldi angolok királya, a történelmi

Offa, a későbbi angliai Mercia királyának őse, talán a IV. században élt, 1949, 1957

Ohtere – Ohthere Ongentheow svéd király fia, 2928 és köv. Apja Eanmundnak és Eadgilsnek, 2611 és köv., 2380, 2394. Bátyja Onelának, 261 és köv., 2932 és köv. Történelmi személy, svéd király volt.

Onela Svéd király, Ongentheow fia, 2932, 2616 és köv. Healfdene dán királylány férje, 62. Bosszúból ölték meg.

Ongentheow Svéd király, Ohtere és Onela apja, 2928 és köv. Kiszabadította feleségét, akit Hæthcyn geat király vitt el, 2930 és köv. Ostromgyűrűbe fogta a vezér nélkül maradt geatokat a Holló-erdőben, 2933 és köv. Mikor Hygelac felmentette őket, Ongentheowt Eofor és Wulf megtámadta. Az előbbi megölte őt, 2941 és köv., 2486 és köv., 2961 és köv.

Oslaf Dán vagy fél-dán harcos. Hengest oldalán küzdött Finn ellen, 1148

Scefing A kéve fia, Scyld Scefing, a dán királyi ház alapítója, rejtélyes módon került a dánokhoz, kisgyermekként egy kévében, 4

Scyld 1. Scefing Scyld-sarjak Scyld utódai: a dán királyi ház ebből

általánosítva: a dánok, a dán nép. Scylfingek A svéd uralkodóház neve, a svédek

általában, 63 és köv. Sigemund Legendás sárkányölő vitéz, Wæls fia,

Fitela nagybátyja (és apja), 875 Svédek A mai középső Svédország keleti felében

laktak, délre tőlük pedig a geatok. Swerting Hygelac anyai nagybátyja vagy nagyapja,

1203 Unferth Ecglaf fia, 499, Hrothgar szóvivője, 1165.

Állítólag megölte fivérét, 587, 1167 és köv. Kölcsönadta Beowulfnak Hrunting nevű csodálatos kardját a Grendel elleni harchoz. Képzeletbeli szereplőnek látszik, ha részben hagyományos is.

Vihar-vidék A geatok és országuk, valószínűleg az ország parti fekvése, és a nép tengerjáró foglalkozása

miatt kapták ezt a nevet. Wægmundingok Beowulf, Wiglaf és Weohstan

családja, mely rokonságban volt a geat királyi házzal, talán házasság révén.

Wæls Sigemund apja, 897. Wælsing Wæls fia, ti. Sigemund, 877. Wealhtheow Dán királynő, Hrothgar felesége, 612

és köv., 664 és köv., 1162 és köv., 1215 és köv. Hrethric és Hrothmund anyja, 1188 és köv.

Weland A germán hősmondák híres kovácsa és varázslója. Ő készített először vasfegyvereket, 455.

Weohstan Wiglaf apja. Harcolt Onela svéd király oldalán a geatok ellen. Részt vett a svéd belháborúkban is. Megölte Eanmundot, és jutalmul megkapta fegyvereit Onelától, 2611 és köv.

Wiglaf Az utolsó a Wægmunding nemzetségből, Beowulf rokona, 2813 és köv. A scylfingek hercege, Ælfhere rokona, 2603-4, Weohstan fia, 2907. Beowulf egyetlen igazi segítője a sárkány elleni küzdelemben, 2661 és köv. Beowulf neki adta fegyverzetét és ékszereit, 2809 és köv. Ő juttatta el Beowulf utolsó üzenetét népéhez és rendezte meg temetését, 3076 és köv.

Withergyld Heathobeard harcos, kiemelkedő vezető az Ingeld-harcban, és talán apja a 2044. sorban említett ifjú harcosnak, 2051

Wonred Apja Eofor és Wulf geat harcosoknak, 2971 Wulf Eofor fivére, Wonred fia, harcolt Ongentheow

ellen, 2964 és köv. Wulfgar A vandálok hercege, 348, Hrothgar egyik

fontos tisztje, 325 és köv. Wylfingek Északi germán törzs, 461 Yrmenlaf Dán ifjú, Aeschere öccse, 1344

Tartalom

Előszó Néhány hasznos olvasmány

Beowulf Előhang

Hrothgar és a Szarvas-terem Szörny a teremben

Beowulf jötte Beowulf válasza, s útjuk a teremhez

Útban a teremhez Hrothgar és Beowulf szól egymáshoz

Hrothgar válasza Unferth kötekedése

A lakoma folytatása és vége Éjjel a csarnokban

Az éji küzdelem A győzelem Ünneplés

Az ajándékok Éneket mondanak Finnről s Hengestről

A Finnről való ének vége Beowulf ünneplése Újabb éji merénylet

Hrothgar szól a szörnyről Grendel nyomában Víz alatti küzdelem

Vissza a világba Hrothgar és Beowulf beszélnek egymáshoz

A hatalom átka Búcsú

Újra otthon Beszámoló Hygelacnak

Beowulf trónra lép. A sárkány A sárkány támadása

Pusztít a sárkány Indulás a sárkány ellen Kezdődik a küzdelem

Wiglaf vitézsége Beowulf sebe

Beowulf búcsúja A gyávák gyalázata

A hírvivő szól A svéd veszedelem

A harc helyén Örök dicsőség A fordításról Jegyzetek

ISBN 963 46 2932 6

Készült az ELTE Sokszorosítóüzemében 2000 példányban

Felelős kiadó: Dr. Manherz Károly Felelős vezető: Arató Tamás

A kiadásban közreműködött az Apolló Kiadó ELTE 94250