Berkes PéterAz öreg bánya titka

Jonatán könyvmolyképző sorozatKönyvmolyképző kiadóISBN: 9639492299

Kiadás éve: 2004

Első fejezetIlyen vihar még nem volt! Hollán nagyapó gyümölcsöse eltűnik, megjelenik viszont a Rém1.- Félek - nyöszörgött Kisvacak, és az orráig húzta a takarót. - Légy szíves, és engedj át az ágyadba! - S mert Lacó továbbra is némán és mozdulatlanul állt az ablaknál, még hozzátette: - Nem fogok mocorogni, de igazán nem.Ez rendkívüli ígéret volt. Nagy kár, hogy Lacó meg se hallotta. A vihar teljesen lekötötte a figyelmét. Negyedik hete tartott a szünidő, s ez volt benne az első igazán figyelemre méltó esemény. De ez aztán ki is tett magáért. Ilyen vihart Lacó még soha életében nem látott.A villámok sűrű egymásutánban csapkodtak. Fényüknél látni lehetett az egész falut, és hogy a szél szinte a földig lenyomja a fák koronáját. A Magányos Kéménybe két villám is belevágott. A dörrenések nemcsak az ablaktáblákat, hanem Lacó vékony pizsamáját is megremegtették. Az egyik villanásnál Kenguruék háza tetején még állt a tv-antenna, a következőre már eltűnt onnan.- Én átmegyek - jelentette ki Kisvacak, nem Lacónak, hanem csak úgy saját magának, igazolásképpen. Kimászott rácsos ágyából, s gyorsan beslisszolt Lacó paplana alá. S lám, a világ egyszeriben megszelídült. Az iszonyatos dörrenések, a szél bőgése, az eső harsogása, a villámok fénylövései elvesztették félelmetességüket; Kisvacak elaludt.- Káprázatos! - motyogta Lacó. A harmadik villám csapott a Magányos Kéménybe. Kenguruék tv-antennájának a töve se látszott; tőből csavarta le a szél. A Kopasz-hátról szeny-nyes víz rohant lefelé, kerítéslécek, ágdarabok sodródtak benne.,,A hullámok átcsaptak a fedélzeten - szólalt meg Lacó fejében a Mesélő. - A kapitány, hogy a fedélzeten bírjon maradni, odaköttette magát az árbócrúdhoz. A parancsnoki híd mögül kiáltás harsant: süllyedünk, emberek! A kapitány tudta, hogy ez nem igaz. Bízott a hajójában. És ismerte a tengeri viharokat."Lacó az órájára nézett. Tíz perccel múlt tizenegy. Az égi-háború kerek másfél órája tartott.Nem, ilyen még sose volt. És Lacó látja ezt. Pontosan lát mindent. Ez a legcsodálatosabb az egészben.A falu meg alszik. Alszanak a Kenguruk, alszik Pöcök, és alszik Gerlinda is. Ez szinte egészen biztos. Talán csak Pirosfej tizedes nem alszik. Ő biztos nem alszik! Áll a magasfigyelő alatt Helénával, és lesi a nyomsávot.Jó volna ott lenni Pirosfej tizedes mellett! Onnan valószínű sokkal jobban lehet látni meg érezni az egészet.De azért ez se semmi. A többiek még ennyit se látnak. Lesz mit mesélni holnap! „Egyszer csak reccs, és Kenguruék antennája nem volt sehol!"Ekkor jutott el Lacó tudatáig, hogy mintha az imént Kisvacak mondott volna valamit. Disznóság, hogy dumál, és nem alszik. Mérgesen hátrafordult.- Te meg mért nem al... - torkára forrt a szó. Villámlott éppen, és a beverődő fényben látta, hogy Kisvacak ágya üres. Elöntötte a meleg is, mert már a vérébe ivódott, hogy Kisvacak eltűnéseiből rendszerint nagy balhék származnak.Ám amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt a riadalma. Egy újabb villám fényénél felfedezte, hogy Kisvacak békésen alszik az ő ágyában.- Ó, te kis vacak, te! - mondta megbocsátón. Óvatosan felnyalábolta a kölyköt - „Ördög és pokol, ez napról napra súlyosabb lesz!" -, és visszavitte a rácsos ágyba, be is takargatta.Kisvacak tüstént kirúgta oldalt a lábát, átvetette a takarón, karját a feje alá igazgatta, és aludt tovább, mintha mi sem történt volna.Lefeküdt Lacó is. Végtére is nem volt csekélység másfél órán át moccanatlanul állni az ablaknál, és együtt rezegni a viharral.Az álom kegyes volt hozzá. Kivételesen nem a szünidő végét s az általános iskola VIII. osztályának első óráját vetítette eléje, hanem elvitte őt a tengerre, ahol, mint a szkúner

kapitánya az árbocrúdhoz köttette magát, s a szokatlanul viharos hullámverésről szerzett újabb értékes tapasztalatokat.

2.Az új nap, persze, sosem kezdődhet úgy, ahogy az ember szeretné.Mert mit szeretne az ember (mármint Lacó)? Az ágyból egyenest a ruhákba, aztán egyenest az udvarra perdülni, ott szemlélődni kicsit, elismételni az éjszakai benyomásokrólmár elkészített mondatokat, aztán - neki a lejtőnek, és meg sem állni Gerlindáék házáig. „Képzeld, copfoskám, az ablakból végignéztem az egészet. Ilyen még nem volt!"Hiú remények! Ez a nap is csak úgy kezdődik, mint a többi: mindenféle kötelezettséggel. Mert rendkívüli volt ugyan a vihar, de ahhoz mégsem volt elegendő, hogy a felnőtteket otthon tartsa, s ezáltal felszabadítsa az embert (mármint Lacót) a kötelezettségek alól.Először is mosakodni kell. Méghozzá úgy, hogy ez a mosakodás százszázalékos példa legyen Kisvacak számára. (Sajnos mindent így kell csinálni. Amikor egy ilyen Kisvacak lófrál az ember körül, nincs egy magának való pillanata sem, örökké csak példakép. De legalább követnék!) Azután jön az öltözködés, a reggelizés. Megmelegíteni a tejet, megvajazni a kenyérszeleteket, majd lassan, nyugodtan táplálkozni.- Nekem zsírosat kenj! - közli Kisvacak. - És csomózd be a cipőmet!Lacó zsírosat ken, és csomót köt a cipőfűzőre. Kisvacak nem eszik. Valami fadarabbal böködi a levegőt.- Egyél, kérlek!- Pamm! Pamm! - döf bele Kisvacak egy láthatatlan izébe.- Hagyd ezt abba, és egyél!Kisvacak leteszi a fadarabot, szájához emeli a zsíros kenyeret, aztán azt is leteszi.- És mi lett végül a viharral? Hova ment?- Kérlek, öregem - emeli fel Lacó a hangját -, zabálj, és ne járjon a szád! Sürgősen el kell mennünk.- Hova ment el a vihar? Az ágyába? - És Kisvacak nagyot nevet, mert jól tudja, hogy szamárságot kérdezett.Lacó összeszorítja a száját, s immár vagy ötszázadszorszentül megfogadja, hogy neki pedig a büdös életben nem lesz gyereke.- Adj egy vajasat is! - tér vissza Kisvacak a táplálkozáshoz.- Egy frászt! Nem kell annyit zabálni! Mondtam, hogy sietünk.- Amíg éhes a gyerek, addig etetni kell - véli Kisvacak. - Ha anyuék este hazajönnek, meg fogom mondani, hogy éheztettél.Persze, a tatarozás az oka mindennek. Miért kell egy óvodát tatarozni, mikor másnapra a kiskölykök úgyis szétverik az egészet? De ha már tatarozzák, miért szünidőben? Az ember legszebb napjait vágja agyon ez a szervezetlenség. És anyuékban is lehetett volna annyi belátás, hogy erre a három hétre elviszik Kisvacakot a Hegyközbe, Vilma néniékhez. Ők nyugdíjasok, egész nap ráérnek, és különben is odavannak a kölyökért. „Kész gyönyörűség hallgatni, amit ez egy nap összezagyvál!" - áradozik Vilma néni. (Hogy oda ne rohanjon az ember!)- Adsz vajasat, vagy nem adsz? Én kenjek magamnak? Kisvacak, mint mindig, teljesen kiélvezi, hogy felelősek érte.Olyan a hangja, mint egy királyfié, akit szolgahad vesz körül.Lacónak közben eszébe jut Anya tegnap esti figyelmeztetése: ,,Ha felhős az idő, és fújna a szél, ne feledd ráadni a pulóvert! Ha megfázik, te ápolod!" Az idő felhős ugyan, de szél nincs. Akkor most mi legyen?... „Ráadom. Legfeljebb beleizzad. Majd közli, ha melege van. Még szerencse, hogy félóránként helyzetjelentést ad a közérzetéről."Hát szóval ilyen kínokkal terhesen vánszorognak a reggel percei. S talán ezeknél is kellemetlenebb Lacó számára az a nyugtalanító érzés, hogy e végeérhetetlen vacakolás

miatt jóvátehetetlen veszteségek érik. Egész pontosan attól tart, hogy mire kikeveredik a házból, addigra a társaság körülnézett már a feldúlt tájon, s az ő viharügyben szerzett tájé-kozottsága elértéktelenedik. „Akkor pedig palacsintává lapítom az öcsémet, az tuti!"Kisvacak, mintha megsejtené Lacó fenyegető elhatározását, három falással eltünteti a vajas kenyeret, majd hetykén kijelenti:- Felőlem mehetünk!„Felőlem! - ismételné önfeledten Vilma néni. - Honnan keverednek ilyen szavak egy ötéves gyermek ajkára?!"Lacó, persze, nem hatódik meg. Éppen csak egy elsuhanó mosoly erejéig. S ez is inkább amiatt van, hogy mehetnek végre.Mennének is, ám ekkor az események folyásába drámai fordulat áll be. Kivágódik az ajtó, és a Kenguruk szökkennek be a konyhába. A Kenguruk, azaz Simon Péter és Simon Pál ikertestvérek, akiket Gerlinda nevezett el Kenguruknak, mert óvodás korukban állandóan amolyan elöl zsebes kötényben jártak, s a kötényzsebben hurcolták a játékaikat, mint a kenguru a gyerekét. A járásuk is olyan kengurus volt, nem tudtak rendesen közlekedni, hanem csak szökdécseltek és ugrándoztak, páros lábbal. Persze, ezt a szökdécselést a kenguru ügyesebben csinálja. Annak sosem esik ki közben a gyereke, a Kenguruk ellenben folyton elpotyogtatták a játékaikat. Nos, hát a zsebes kötény időközben a múlté lett, a gúnynevet azonban a múló évek sem tudták lemosni Péter és Pálról. Már csak azért sem, mert a szökdécselés maradt. Ma is ugyanúgy közlekednek, mint hat évvel ezelőtt, óvodás korukban. így érkeznek most is a Lacóék konyhájába.Aztán megállnak, és csak vigyorognak és lihegnek, és meresztik a nagy szemüket Lacóra.Lacó, amint rájuk pillant, rögtön tudja, hogy amitől tartott, bekövetkezett. De hogy a Kenguruk, mikor végre meg bírnak szólalni, olyat mondanak, mint amit mondanak, azt álmodni sem lehetett volna. Elhinni meg végképp nem lehet.- Hogy mit csinált a Hollán nagyapó gyümölcsöse?!- Belezuhant a bányába! - mondják újra a Kenguruk, teljesen egyszerre, mintha csak egyikük beszélne.- Hazudtok! - förmed rájuk Lacó, hogy időt nyerjen.- Bizony úristen! - mondják a Kenguruk.Kisvacak izmai máris működésbe lépnek. Őt cseppet sem zavarja, hogy nem maga fedezte fel a szenzációt, hanem mások, s épp a Kenguruk hívták fel rá a figyelmét. Leperdül a székről, és se szó, se beszéd, kivágtat az ajtón. Már a kerti kapun is túl jár, mire Lacó utoléri és elkapja.- Hová rohansz, vadszamár?-Hatoda. Eressz, na! Sose láttam gyümölcsöst bányában.Lacó azonban nem siet. Hátrányba került, s ezt csak egyféleképpen tudja kiegyenlíteni: elfojtja égető kíváncsiságát, s úgy viselkedik, mint aki fenntartásokkal fogadja a hírt, amit különben se tart oly rettentő nagy esetnek.- Nyugalom - mondja Kisvacaknak. - Nem kerget a tatár. - A vigyorgó Kenguruktól pedig azt kérdi: - Ott voltatok? A saját szemetekkel láttátok?- Nem - mondják sajnálkozva a Kenguruk. Péter... Péter?... Nem, Pál még hozzáteszi: - Hollán nénitől tudjuk. (Ez Hollán nagyapó menye.) Nálunk járt, mielőtt dolgozni ment.Kisvacak ismét megiramodik. Lacó most már engedi, pedig a pulóvert se adta rá. Van is már eszében a pulóver!Az első legfontosabb most az, hogy a Kenguruk se láttak még semmit, következésképpen az a hátrány nem is olyan nagy. Nem állhat elő az a legfonákabb helyzet, hogy ők, a Kenguruk, a taknyos ötödikesek kezdik magyarázgatni neki, mi történt tulajdonképpen, s az miképp történhetett. A második legfontosabb pedig, hogy haladéktalanul értesítsék Pöcököt és Gerlindát, ha ugyan eddig nem tudtak már meg mindent. Az nem valószínű, hogy Gerlinda megtudott volna valamit. Elég messze lakik Hollán nagyapó gyümölcsösétől. Ezenkívül

ébredés után legalább fél órát tölt a tükörnél. Szeplőit számolgatja, azt remélve, hogy az ördög az éjszaka folyamán legalább néhányat elvitt belőlük. Pöcökkel más a helyzet. Az ő házuk szintén a Selyemréten van. Igaz ugyan, hogy a túlsó végén, és a Bányahegyről lenyúló erdősáv miatt nem lehet tőlük a Hollán nagyapó gyümölcsösére látni, de Pöcöknél sosem tudhatja az ember, mit mikor és hogyan szimatol ki. Egy remény azért van: még nem készült el legeslegújabb Művével, a detektoros (nem biztos, hogy detektoros) rádióval. Márpedig nem készült el, különben rég körbehordozta volna. Ha pedig nem készült el, akkor nem hagyja el a házat. Ez megnyugtató.- Péter, futás Gerlindáért! - adja ki Lacó az utasítást, s ezzel végképp magához ragadja a kezdeményezést. - Pál, futás Pöcökért! Mondd, hogy halálfontos. (Igen, erre a nyomatékra feltétlenül szükség van.) Ott találkozunk.Hárman három irányba indulnak. Péter le a faluba, Pál a Magányos Kémény felé, Lacó pedig Kisvacak nyomában, a patakká duzzadt szekérút mentén, neki a házukat a Selyemréttől elválasztó lankás Kopaszhátnak.

3.Hollán nagyapó tizennégy esztendővel ezelőtt ment nyugdíjba. Éppen aznap, amikor a bányát leszerelték és bezárták. Felesége már évekkel előbb meghalt, ő maga idősebbik fia, Hollán József házában lakik, egy külön szobában, amelynek a falai telisde-teli vannak utazásra csábító IBUSZ-plakátokkal. Mikor még ifjú vájár volt, azt határozta el, hogy ha kiöregszik a föld alatti munkából, gyümölcstermesztéssel tölti hátralevő éveit. A nyugdíjba vonulás utáni első években úgy tetszett, nem lesz semmi se a fogadalomból. A sok egy helyben éléstől leküzdhetetlen utazhatnék szállta meg, s felcsapott világutazónak. Frontmesteri nyugdíja bőségesen elegendő volt a megélhetéséhez, a gyermekei nem fogadták el tőle azt a majd félszázezer forintot, amit élete folyamán összespórolt a számukra, így hát volt miből utazgatnia. Három esztendő alatt szinte az egész világot bejárta.Akkor - történetünk előtt éppen tizenegy évvel - hirdették ki, hogy a Bányahegy meg a falu között húzódó, másfél kilométer hosszú és három-négyszáz méter széles Selyemrétet felparcellázzák, és olcsón kiárusítják.A telkek napok alatt gazdára találtak. Vett egyet magának Hollán nagyapó is. A legtöbben, mint az utazásoktól kissé elfáradt nyugdíjas frontmester is, gyümölcsfákat ültettek a pár száz négyszögölnyi, ragyogó fekvésű, sok napfényt kapó földdarabokra. Felépült pár új ház is. Pontosan három. Az egyiket a falu, Óbánya építtette orvosi szolgálati lakásnak. Ebben lakik Pordán doktor. A másik ház, közvetlenül az orvosi mellett, Pöcök szüleié, ifjabb Gergely Mihályéké. A harmadik házat a volt bánya volt lőmestere, a magányos életre berendezkedett Gasch Lipót építtette magának a Selyemrét délkeleti csücskében, pontosan a volt hármas akna berobbantott bejárata fölött.Gasch Lipót házától vagy kétszáz méterre, egyik oldalával a Bányahegyről lenyúló erdősávnak, másikkal a faluból a Hegyközbe vezető szekérútnak támaszkodva terült el Hollán nagyapó gyümölcsöse.A legteljesebb múlt időben.A helyén most jókora szakadék tátongott. Az egész gyümölcsös, úgy, ahogy volt, kissé félrefordulva hevert lent, a mélységben. Földje felhasadozva, fái gyökerestül kifordulva. Mindössze két fa maradt állva, valahol középtájon. Két almafa, tele pici, zöld almával.Hollán nagyapó a szakadék szélén állt és nevetett. Megdöbbentő volt, hogy mennyire könnyen veszi az egészet. Elvben hüledeznie és sóhajtoznia kellett volna, ahogy az egy ilyen nem mindennapi katasztrófa bekövetkeztekor illik. Derűs képe - legalábbis a gyerekek szemében - sokat rontott az esemény szenzációjellegén.- Úgy segítsen engem az Isten - hahotázott -, hogy ez az IBUSZ műve. Bosszút álltak, mert felhagytam az utazgatással.- Vagy maga a bánya állt bosszút - mondta sejtelmesen Gasch Lipót, aki Hollán nagyapó

mellett állt, és szokása szerint hegyes állat dörzsölgette. - Rámenős frontmester voltál, öreg. Túl mohón kapartattad a néppel a szenet.- Megálljunk! - emelte fel Hollán nagyapó az ujját. - Ez a vágat még nem az én művem. Ez még énnálam is öregebb. Emlékezzél... áber (ez német szó, itt azt jelenti: ugyan. Hollán nagyapó ugyanis, mint a legtöbb óbányai őslakos, jól beszélt németül. A bánya azelőtt egy német grófi család tulajdonában volt, amely annak idején sok bányászt hozott ide Németországból. Ezek aztán családot alapítottak, meggyökeresedtek Óbányán. Ma már az unokáik, a dédunokáik élnek, de egy-két németes hangzású név, meg néhány családban - például a Gerlindáékéban is - a német beszéd még ma is őrzi az egykori telepesek emlékét)... áber - mondta tehát Hollán nagyapó Gasch Lipótnak -, te erre nem emlékezhetsz. Hiszen még itt se voltál. 1928-ig erre vezetett a hármas akna lejárata. Valami okból nem volt jó, berobban-tották, aztán megnyitották azt a másikat, éppen ott, ahol most a te házad áll.- Odébb volt az, öreg - mondta Gasch Lipót. - Sokkal odébb volt.- Már hogy a ménkőbe lett volna odébb? - mérgesedett meg Hollán nagyapó. - Ott volt az pontosan, ha én mondom.- Én meg azt mondom, odébb volt. Jó ötszáz méterrel odébb.- Nézzék már, énvelem vitatkozik! - csapta össze a két tenyerét Hollán nagyapó. - Énvelem, aki kerek huszonöt éven átjártam le-föl a hármas bejáratán! Ha megállok a sövényed sarkánál, az iskolát meg a templomtornyot éppen egy vonalban látom. Ugyanúgy, mint mikor fájrontkor kiléptem a hármasból a napvilágra. (Ez a fájront is német eredetű szó, a bányászok a munkaidő végét jelölik vele.) Nem a kisujjamból szopom én, amit mondok, Gasch Lipót!De Gasch Lipót csak erősködött, hogy bizony odébb volt az a lejárat. Hollán nagyapó meg ettől még jobban nekitüzesedett. Azt mondta, Gasch Lipót az égadta világon semmit se tud, de nem is tudhat. Mert 1944-ben, amikor a bánya német katonai parancsnoka, „az a Helmuth Günther, vagy hogy a ménkőbe hívták", Gasch Lipótot idehozta, az a lejárat éppen be volt zárva. Majd csak másfél év múlva, már a felszabadulás után nyitották meg ismét, de akkor is még jó fél esztendőbe beletelt, mire megtisztították az aknáktól -mert, bizony, csudára megpakolták aknával a németek, nyilván fel akarták robbantani, csak már nem maradt rá idejük. Egyszóval, Gasch Lipót összevissza négy évig járt ki-be rajta, és mi az a négy év a Hollán nagyapó kerek negyed évszázadához képest?!- Miért kell azt még ma is emlegetni, öreg, hogy engem az a fasiszta Günther hozott a bányához? - méltatlankodott nekivörösödve Gasch Lipót, de kérdésére nem kapott választ. Hollán nagyapó a maga részéről befejezettnek tekintette a vitát, legalábbis Gasch Lipóttal. Nem rá figyelt már, hanem a frissen nyílt szakadék szélén bámészkodó gyerekekre.- Hé, taknyosok, tisztuljatok innét! - kiáltott rájuk mérgesen. - Valamelyiktek belehull, aztán én leszek a vétkes, mivel az én földemen szegte a nyakát!- Ne tessék izgulni! - mondta Lacó, aki teljes egészében osztotta Pirosfej tizedes szakszerűen megfogalmazott véleményét, miszerint: „Hollán nagyapó indulata olyan, mint a ködgránát. Éktelen nagy füstje van, de legfeljebb a szemet csípi." - Nem esünk mi ebbe bele. Különben se olyan mély az egész, hogy a nyakunkat szeghetnénk. Legfeljebb nyolc méter.- Hat - helyesbített Pöcök.Kisvacak alkalmasnak vélte az időt, hogy megkérdezze végre:- És az a lik ott micsoda?- Hat méter vagy nyolc, azért csak kotródjatok! - füstölt tovább Hollán nagyapó.- Felfedeztem egy likat! - toppantott Kis vacak. - Tessék azonnal megmondani, hogy mi az!- Hínye, az anyád, te! - nevette el magát Hollán nagyapó, és felkapta Kisvacakot. (Kevés olyan ember él Óbányán, aki ne feledné gondját, baját, indulatát, ha Baráth Andrásék kisebbik gyereke viselkedni kezd.) - Miféle likat fedeztél te fel?- Ott! - mutatott Kisvacak a szakadék hátsó vége felé, ahol a gyümölcsös a legmélyebbre süllyedt.

- Megnézzük - mondta Hollán nagyapó, s megindult Kisvacakkal. - Innen az én nyolcvanéves szememmel már nem látni el odáig.- A kis szerelmemnek sasszeme van! - súgta ámulva Gerlinda Lacó fülébe. - Tényleg van ott egy lyuk, csak eltakarja a lomb.Hollán nagyapó letette Kisvacakot, és azt mondta; - A régi bejárat! Istenemre, hogy az!A Kenguruk kiáltozni és ugrándozni kezdtek, s éltették Kisvacakot.- Sose hittem volna, hogy ebben az életben még egyszer meglátom - mondta Hollán nagyapó. - Hé, taknyosok, most aztán komolyan lóduljatok innét!A gyerekek ösztönösen hátrébb húzódtak.- Én fedeztem fel! - mondta büszkén Kis vacak, és nyomatékképpen nagyot rúgott a földbe.A Kenguruk ismét lelkendeztek egy sort. Gerlinda felemelte Kisvacakot, és puszit nyomott az arcára, jobbról is, balról is.- No, Lipót! - fordult oda Hollán nagyapó a szakadék legszélén ácsorgó s hegyes állát a szokottnál is buzgóbban simogató Gasch Lipóthoz. - Mit mondasz, megtekintsük-e kö-zelebbről?- Megnézni közelebbről? - kapta fel nyugtalanul a fejét a volt bánya volt lőmestere. - Hogy képzeled? Oda lemászni?! Nem a mi öreg lábainknak való az. Különben is, láthattad eleget, mi újat találnál benne?Lacó félrevonta Pöcököt.- Nem is rossz ötlet, amit az öreg mond. Mi a véleményed?- Ugyanaz.- Kifigyelted, hol lehet lemászni?- Nem gond - legyintett Pöcök. - Kötéllel akárhol. De a nélkül is, itt a szélén, az út mellett. Elég lapos, talán le lehet csúszni, meg vissza is. Kötéllel azért biztonságosabb.- Mikor?- Akár mindjárt.- És a két öreg?- Inkább az öcséd. Meg az ikerpofák. El kéne küldeni őket valamivel.-Kisvacakot?! Most?!- Bízd Gerlindára. Vele elmegy. Bírja nagyon a szeplőit. - És Pöcök utánozta Kisvacak éneklős hangját: - „De szép pöttyös pofid van! Csak a nevedet nem bírom kimondani!"Lacó dörzsölgette kicsit az állát, ahogy Gasch Lipót szokta, s közben a szeme sarkából Kisvacakra sandított.- Megvan! - mondta hirtelen. - A pulóver!így aztán Kisvacak némi toporzékolás és fenyegetőzés után („Ezért majd kiverem én Anyunál a balhét!") szépen megindult Gerlindával hazafelé pulóvert venni. („Húzd minél tovább, copfoskám!" - súgta Lacó Gerlindának.)A Kenguruk elfutottak Pöcökékhez megnézni, hogy Pöcök otthon van-e. (Na persze, értették ők, hogy miről van szó. Ha egyszer nincs szükség a jelenlétükre, hát nincs. Előfordult ez már máskor is.)Odébbállt a két öreg is. Heves taglejtésekkel baktattak lefelé az úton, bizonyára a félbehagyott vitát folytatták.- Szóval? - kérdezte Lacó, miután ily örvendetesen kitisztult a levegő.- A lámpa itt van - mondta Pöcök, és térdig érő zsebére ütött. - Megpróbálhatjuk kötél nélkül is.- Benne vagyok. Gerlindáék legkésőbb egy óra múlva itt lesznek.- Vele szívesebben lemennél, ugye? - kérdezte Pöcök.- Hülye! - mondta Lacó. - Majd éppen egy lánnyal! - Deközben megpirosodott a füle, mert éppen ilyenféle gondolatok forogtak a fejében.Még egy utolsó pillantást vetettek a külvilágra, s miután meggyőződtek róla, hogy felnőtt

veszély semerről sem fenyeget, megindultak a leereszkedésre kiszemelt pont felé.4.

A leereszkedés valóban gond nélkül sikerült. Mindössze a két farmernadrágot színezte át a sárga agyag. Annál nyugtalanítóbb volt viszont a járás a lezuhant gyümölcsöskertben. Lábuk bokáig belesüppedt a puha talajba, s az istennek se akart kijönni. Lacó vadonatúj félcipője és Pöcök ugyancsak vadonatúj csatos szandálja már az első lépéseknél a föld foglya lett. De mit számítottak most a cipők? Csak az volt a lényeg, hogy el ne vesszenek. Kicibálták s kézben vitték tovább a két pár agyag-lábbelit.Karvastagságú gyökereken, elfeküdt fatörzseken, kétarasznyi hasadékokon vergődtek át, míg végül elérték a lyukat takaró lombkoronát. (Kidőlt almafa, tele apró, éretlen almával.)A lyuk úgy ásított a meredek agyagfalban, mint egy barlangbejárat. És sokkal nagyobb volt, mint amekkorának fentről látszott.Hát igen, nagy nap volt ez a mai! Nem fukarkodott a szenzációkkal. Igazán még ki sem élvezhették az egyiket, máris elébük robbant a másik. Nem mintha Óbányán úgy általában unalmasan telt volna az élet (mármint Lacó és Pöcök és hasonkorú társaik számára), de az ilyen sorozat azért mégis rendkívüli élménynek számított.Lacó és Pöcök, mintha attól tartottak volna, hogy ez az egész csak álom, amit bármely pillanatban elűzhet a könyörtelen ébredés, ácsorogtak kicsit, átengedve testüket a benne föl-alá futkosó izgalomborzongásnak. És tudták: a sorozatnak még koránt sincs vége. A titokzatos nyílás előtt állva oly kaland sejlett fel előttük, melyhez foghatóval eleddig csak a regények lapjain vagy a tv képernyőjén találkoztak. Ott is inkább csak Lacó. Mert Pöcök a leglélegzetelállítóbb történeteket is örömest odahagyta egy kis - teszem azt - villany-szerelésért. Ez ugyan kevésbé fordulatos, ám annál valósabb esemény, s Pöcök a valós dolgok embere volt, nem az álmodozásoké, mint Lacó. Ez abból is kitetszik, hogy Lacónak Mesélője volt, Pöcöknek ellenben két gyümölcsösládányi szerszámja s miegymása.Itt és most azonban Lacó álom- és Pöcök való világa egyetlen pontban találkoztak.- Valami pöcök áll ki belőle - szólalt meg Pöcök.- Pöcök vagy te - mondta Lacó. - Az ott nyilván egy bányatámfa.Pöcök vállat vont. A pillanat igazán nem látszott alkalmasnak arra, hogy ismételten tiltakozzék méltatlan gúnyneve ellen. Térdig érő zsebébe nyúlt, s elővette a lámpáját. (Külö-nös és nevezetes lámpa volt ez, megérdemli, hogy ejtsünk róla néhány szót. A rúdja, benne a négy rúdelemmel, három egymás mögé erősített „PORK LUNCHEON MEAT"-os konzervdoboz. A feje, amelyben az alkotó, vagyis Pöcök két körtét épített be, kimustrált biciklilámpa. A lámpaüveg előtt egy század eleji lemezes fényképezőgép blendeszerkezete, amellyel szűkíteni és tágítani lehetett a fénysugarat. Az osztályban többen tíz forintot is ígértek Pöcöknek, ha egyetlen estére kölcsönadja nekik a „világító szerkentyű"-t. Pöcököt természetesen felháborította az ajánlat. „Ez nem kölcsön-cucc!" -jelentette ki méltatlankodva. Mindössze két társával tett kivételt, Lacóval és Schramek Aladárral. Lacó bármikor és ellenszolgáltatás nélkül megkaphatta a lámpát, Schramek Ali pedig egyetlenegyszer jutott hozzá, két órára, cserébe a tranzisztoros zsebrádiójáért, azzal a kikötéssel, hogy Pöcök szétszedheti a rádiót, Ali viszont csak világíthat a lámpával. Ez reális egyezség volt, ha meggondoljuk, hogy Alit nem érdekelte a lámpa belseje, csak a fénye, Pöcököt pedig csakis a rádió szerkezete izgatta, és fütyült a hangjára.)Pöcök tehát elővette a lámpát, és kipróbálta. A „világító szerkentyű", akárha megérezte volna, hogy pályafutása legnagyobb pillanata, legnemesebb feladata előtt áll, izgalmában felmondta a szolgálatot, s csak hosszadalmas rázogatásra és ütögetésre tért magához.Ezalatt Lacó megpróbálta elhúzni a fát a lyuk elől. A fa azonban szilárdan feküdt, nem lehetett megmozdítani. Nem maradt más hátra, át kellett bújni az ágak között, s kúszva megközelíteni a nyílást.Lacó ment elöl, Pöcök szorosan a nyomában. Fél perc sem telt el, s ott hasaltak egymás

mellett a nyílás szájában. Arcukba dohszagú hűvösség áradt - a halott bánya titokzatos lehelete.- Figyelj! - súgta Lacó. - Valami hang is jön. Visszatartották a lélegzetüket, s előrenyújtott nyakkal hallgatóztak. A lyuk láthatatlan sötétjéből különös kotyogás hallatszott, mint mikor a kotlós a csibéit hívja.- Víz - súgta Pöcök. - Víz folyik. Alighanem...- Világíts! - mondta Lacó.A felvillanó éles fénykéve lefelé ferdülő, természetes kőboltozatot világított meg. Pöcök lejjebb mozgatta a lámpát.A fénykör siklott lefelé a nedves kövön, majd hirtelen megmerevedett. A vízmosta boltozat egy vízszintes fekvésű, folyosószerű vágatba torkollott, amely, eltűnve a boltozat alatt, a Bányahegy felé folytatódott. A vágat innenső végét földomladék zárta le, s ez felnyúlt egészen a nyílás szájáig, ahol feküdtek.A vágatba való lejutás nem ütközhetett különösebb nehézségbe. A kőboltozat meg az omladék szabályos, enyhén lejtő folyosót alkottak. Akár állva is kényelmesen el lehetett volna közlekedni benne.Ezt mindketten azonnal megállapították. Szólni azonban egyikük se szólt. Feküdtek mozdulatlanul.Féltek?Egy kicsit, talán. Bár, az ördög tudja, félelem volt-e az, amit éreztek, vagy inkább rendkívüli megilletődöttség, ünnepi izgalom.Hiszen a Bánya tárult fel a szemük előtt!Apáik, nagyapáik, dédapáik, ükapáik hatalmas és legendás hírű föld alatti birodalma, élete, szenvedése, öröme, végzete.A Bánya, mely kétszáz éven át szünet nélkül ontotta a szenet, lélegzett és lüktetett, és - mily különös játéka a sorsnak! - épp abban az esztendőben szűnt meg létezni, amikor ők születtek.De holtan is élt tovább. Élt az emberek emlékeiben, az édesanyák meséiben, az édesapák hol kesergő, hol vágyakozó sóhajtásaiban, a kamrák és padlások rejtekéből előkerült bányászsapkákban és bányászlámpákban, a Bányahegy, a Bányató, a Bányász-presszó nevében, a falu nevében s még a falubeliek köszönésében is: Jó szerencsét!„Jó szerencsét!" - így köszöntek ők is egymásnak, szüleiknek, tanáraiknak, a faluba vetődött idegeneknek. S közben a Bányára gondoltak, mely ott lapult a mélyben, a lábuk alatt.Ott érezték mindig.És néha a hangját is hallották. Különös morgások törtek fel a föld alól, az emberek pedig azt mondták: „Omlik a főte... Most már kedvére omolhat!"Dehogyis féltek ők a Bányától! Tisztelték és csodálták, és álmodtak róla. (Erről talán még Pöcök is álmodott.) És megkülönböztetett becsben tartották a felszínen megmaradt képviselőit: a Magányos Kéményt, a szénosztályozó óriási betonvázát, mely úgy ágaskodott a falu közepén, mint valami őskori állat; a meddőhányókat, amelyeket szelíd, füves dombokká varázsolt a természet, de ha az ember a földjükbe ásott, különös, szürkés anyagot talált, meg porladó barnaszéndarabokat.Azzal, persze, tisztában voltak, hogy mindezek, a Magányos Kémény, a szénosztályozó betonváza, a meddőhányók - csak képviselők. Szívük mélyén mindig is élt a remény: egyszer talán sikerül találkozniuk az igazival, magával a Bányával is.íme: nemhiába reménykedtek.Ott hasaltak szemtől szemben - Vele.Csak az elhatározás hiányzott, hogy leszálljanak titokzatos világába, és birtokba vegyék azt.

5.A hosszúra nyúlt, ünnepélyes csendet Pöcök tisztelte kevésbé. - Nos... Nekivágunk?Lacó már nyitotta a száját, hogy igent mondjon, ám ekkor váratlan és rémisztő dolog történt.

Érdes szavak reccsentek, de mintha maga a sötét mélység szólalt volna meg:- Vissza, ostobák! Ne tovább! Megálljatok! Felfoghatatlan, hogyan sikerült oly gyorsan kikeveredniükaz ágak karmai közül, de tény, hogy szemvillanás alatt kifaroltak.És ekkor újra felrecsegett a hang, de most már közvetlenül mellőlük, a fejük fölül.- Elment az eszetek? Van fogalmatok róla, hová készültetek?Gasch Lipót állt előttük. Az élő és valóságos Gasch Lipót.Pöcök kinyitotta a száját, de mert hang nem jött belőle, hát újra becsukta. Lacó kísérlete valamivel jobban sikerült, ámbár nem lehetett pontosan tudni, hogy amit hallatott, az nyögés volt-e vagy pedig „G" betű.A volt bánya volt lőmesteréből bezzeg folyékonyan ömlöttek a szavak.- Az a szerencsétek, tökkelütöttek, hogy rossz előérzeteim támadtak, és idejében visszafordultam. Különben már az Isten is bottal üthetné a nyomotokat.És egyre csak mondta a magáét, nekitüzesedve háborgott, válogatottan csúf jelzőkkel bélyegezve meg a két kuporgó, csupa agyag felfedezőt. Ám akármilyen fenyegetően hang-zottak is a szavai, mégiscsak egy ismerős ember valóságos szavai voltak, s nem is odalentről jöttek, mint az első pillanatban gondolták. Ez épp elég volt ahhoz, hogy kikeveredjenek a rémület kábulatából, és visszaálljon normális kapcsolatuk a világgal.Mindenekelőtt a lehetetlen és méltatlan testhelyzetükön igyekeztek változtatni. (Félig ültek, félig feküdtek, könyökükkel hátratámaszkodva.) Azután meg Gasch Lipótot kezdték alaposabban szemügyre venni, fölötte elcsodálkozva azon, hogy Hollán nagyapót „öreg lábaikra" hivatkozva lebeszélte a leereszkedésről, most meg mégiscsak itt van. Lemászott azon a meredek falon, végiggyalogolt a gyümölcsös cipőmarasztaló földjén, méghozzá úgy, hogy közben a kezére, a ruhájára borsónyi agyag se tapadt! Ám a legfurcsább az volt, hogy egyáltalán utánuk jött, és ily kitartóan szövegel nekik. Mert ilyesmire még nem volt példa. Gasch Lipót volt az a felnőtt, akinek a közeledtére még a legszigorúbban tiltott szórakozást, a szénosztályozó betonvázán való „életveszélyes" mászkálást is a legnagyobb lelki nyugalommal folytathatták. Egy szó nem sok, Gasch Lipót annyit se szólt, még a szeme se rebbent. Levegőnek vette a gyerekeket, amiért aztán a gyerekek is levegőnek vették őt.Miért, hogy most egyszerre így nekitüzesedett?Megannyi rejtély! Ám Lacó és Pöcök nemigen ért rá a megfejtésükön töprengeni. Volt valami furcsa delejesség Gasch Lipót tekintetében, a tartásában, a hanghordozásában, ami nem engedte másfelé csatangolni a gondolatokat; muszáj volt ráfigyelni.Pedig már nem is nekik címezte a szavait. Tekintetével a semmit döfködte, s a szülőknek prédikált. Nem Pöcök szüleinek és nem Lacó szüleinek, hanem általában az apáknak és az anyáknak, akik túlságosan szabadjára engedik félig sem érett kölykeiket, kitéve őket mindenféle alattomos és titokzatos veszedelmeknek. Szputnyikokkal, szupermasinákkal, szupertávlatokkal ámítják a szerencsétleneket, ám a kifürkészhetetlen, a megzabolázhatatlan, a kiengesztelhetetlen Sublimátumot, a Sátáni Erőt egyszerűen letagadják.- Ha embernek volt, van és lesz eredendő és végzetes ellensége, akkor azt éppen itt, a Sátáni Erőben kell keresni - szónokolta Gasch Lipót. - Vagyis ott! - és vastag ujjaival az agyagfalban ásító nyílásra mutatott.Lacó és Pöcök pedig behúzták a nyakukat, és szusszanni se mertek. A sürgős mehetnék ismét mocorogni kezdett bennük, de - furcsa - legalább úgy mocorgott a maradhatnék is. Végtére is nappal volt, világos, ismerős zajok szűrődtek el hozzájuk, az induló busz mély berregése, a fatelep fűrészének sivítása, kutyaugatás - és kíváncsiságuk legyőzte riadalmukat. Maradtak.- Mély ez a bánya! - Gasch Lipót egészen lehalkította a hangját. - Mély és kegyetlen. A vágataiban egy titokzatos teremtmény bolyong. Ki ő, mi ő? - senki sem tudja. A Rém!... Igen, igen! A halott bánya Réme! Elevenen emészti el azt, aki halott birodalmába téved, és földi lábbal érinti az ő földmélyi útjait. Meneküljetek innét, szerencsétlenek! Meneküljetek, míg

nem késő! És kerüljétek ezt a helyet! A Rém les itt rátok!Ezeket az utolsó szavakat már a lyuk felé fordulva suttogta Gasch Lipót. Aztán a teste meggörnyedt, s a szemében félelem tükröződött. Mintha magát a Rémet látta volna a lyuk sötét szájában.Pöcökből, akárha csuklóit volna, előtört egy szó:-Hülyeség...Ám utána villámgyorsan a szája elé kapta a kezét, s ijedten lesett a nyílásra.- Hülyeség... - ismételte önkéntelenül Lacó is a szót,olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: eredj innét! A teste is egészen hátrafeszült, mintha valóban lett volna valami előtte, egy vicsorgó kutya vagy egy otromba lódarázs az orra közepére becélzott fullánkkal.Szó, ami szó, most már se Lacónak, se Pöcöknek nem volt kedve perccel is tovább maradni ebben az átkozott gyümölcsösben, ennek az átkozott lyuknak a közelében.De kész rejtély, miképp kerültek végül is a szekérútra. Arra ocsúdtak, hogy sebes léptekkel igyekeznek a falu nyugalmat kínáló házai felé, Gasch Lipót meg kiált utánuk valamit, de hogy mit, azt nem értették.És azt sem értették, hogy miért világít Pöcök a lámpával, amikor pedig fényes nappal van, és hogy mikor s miképp került Lacó lábára a Pöcök csatos szandálja, Pöcök lábára pedig Lacó félcipője.

6.Hát szóval így alakultak a dolgok.A délelőtt rútul bemaszatolta a reggel ígéretes fényességét. Sőt, új ígéretet hozott, amiben azonban minden volt, csak éppen fényesség nem.A közmondás persze arra biztatja az embert (ez idő szerint Lacót és Pöcököt), hogy: „nyugtával dicsérd a napot!"Nos, jó, de hol van az még? Ki győzi azt kivárni? Valamit addig is csak tenni kell!Igen, kell. Legelőször is haza kell jutni. Sőt azt megelőzően még a cipőket is vissza kell cserélni.A cipőcserére a Kopasz-hát egyik tömöttebb bokra látszott a legalkalmasabbnak. A művelet közben Lacó bátortalanul Pöcök fülébe súgta:- Te elhiszed ezt a...- Ökörség... -jelentette ki Pöcök gyorsan, de nem valami nagy meggyőződéssel.Azért, biztos, ami biztos, ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy a történtekről és a hallottakról egyelőre egy árva szót se szólnak senkinek. (Ki ugyan nem mondták, de magukban elismerték, hogy e fogadalomra főképp a történtek miatt van szükség.)Ezek után Pöcök kijelentette, hogy ő ilyen állapotban nem mehet haza. Lacónak, mondta, könnyű, náluk mindkét szülő dolgozik. Ez félreérthetetlen, de fölösleges célzás volt. Lacó e nélkül is felajánlotta volna, hogy maradjon náluk, míg rendbe szedi magát. Sőt - alighanem zavarodottságában - Gerlinda segítségét is felajánlotta, ami nyilvánvaló tapintatlanság volt. Szerencsére Pöcök - nyilván zavarodottságában -ezt eleresztette a füle mellett.Ilyen előzmények után értek Baráthék házához, hogy - természetesen Gerlinda és Kisvacak közreműködésével - elfogadható állapotba hozzák megviselt ruházatukat. Ez a munka, ha mégoly hosszadalmas és körülményes volt is, lényegesen kisebb erőfeszítést igényelt, mint visszaverni Gerlinda, Kisvacak s az időközben odakeveredett Kenguruk meg-megújuló kérdés invázióját.-De ha egyszer semmi különös! - erősítgették felváltva, újra meg újra. - Legyetek szívesek elhinni végre!Nem hitték el. A legkevésbé Kisvacak hitte. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy amit ő felfedezett, az „semmi különös" legyen.Ezzel a délelőtt véget is ért, következett a reményteli délután. Benne volt a levegőben:

valaminek még történnie kell, mert úgy, ahogy van, nem maradhat.Ebéd után ismét találkoztak, de nem történt semmi. Lacó teljesen formán kívül volt, egyetlen épkézláb ötletet sem tudott kiagyalni. A Kenguruk megpróbáltak felvágni a letörött tv-antennájukkal, de hamar lehervadtak, mert ez a téma még Kisvacakot se érdekelte. Végül elmentek Pöcökért, aki már eleve el se jött a találkozóra.Hiába mentek. Pöcök, arra hivatkozva, hogy egy kivételesen kényes alkatrész összeállításán dolgozik, finoman kiutasította a lehangolt társaságot.Ez a „kényes alkatrész" ügy nem volt egészen igaz. Pöcök ugyanis csak akart szerelni, de nem tudott, mert a gondolatai minduntalan elkalandoztak. Szokatlan és idegesítő jelenség volt ez Pöcök számára. Többször is nekirugaszkodott, hogy átmegy Pordán doktorhoz. Bonyolultabb kérdésekkel mindig is hozzá, a „komoly fej"-hez futott. Ám ezúttal egyszer sem jutott túl a kertkapun. „Még majd kiröhög. Mi mást tehetne? A Rém egyszerűen nem létezik, Gasch Lipót pedig megbolondult, ezt magamtól is tudhatnám." Visszatért a félig kész rádiójához, felmarkolta a forrasztópákát, de csak azért, hogy fél perc múlva ismét letegye, s kezdje elölről a cirkuszt.Egyszóval délután se történt semmi. Elkövetkezett a napnyugta.A Baráth család fél nyolckor ült vacsorához. Csendben táplálkoztak, mint rendesen. (Mármint akkor rendesen, ha a szülők is odahaza voltak.) Alig tűnt el azonban az utolsó falat is a tányérokról, Kisvacak felpattant a székére, villáját, mint amolyan szúrófegyvert védekezőén maga elé tartotta, s egy szuszra elhadarta:- Reggel lent voltak a bányában. Én fedeztem fel a likat, ők meg a Pöcökkel lementek. És azt is mondta, hogy ha beköpöm, palacsintává fog lapítani. De én nem félek tőle, mert én fedeztem fel a bányát egészen egyedül. És egész délelőtt a gatyájukat mosták.Puff, a kirakat!Baráth néni elkezdett szörnyülködni. Baráth András pedig ráparancsolt Lacóra, hogy haladéktalanul és kertelés nélkül számoljon be a történtekről.Ez kutyaszorító volt. Lacó tudta, hogy az apjának nem lehet hantálni, mert utánanéz a dolgoknak. Nem véletlenül őt nevezték ki a fűrésztelep főkönyvelőjévé.- Rendben van - mondta fogcsikorgatva, s gyilkos pillantást lövellt az öccsére. - De ez a kis vacak menjen a szobánkba. Nem az ő fülének való.Baráth András némi huzavona után méltányolta az óhajt, így hát Kisvacak másodszor is kisemmiztetett a szenzációból. Lacó pedig tömören ismertette a lényeget, vagyis azt, hogy ő meg Pöcök lementek a lezuhant gyümölcsösbe, megnézték azt a bizonyos lyukat, amit tényleg Kisvacak fedezett fel, bele is akartak menni, de akkor váratlanul ott termett Gasch Lipót, és szörnyűséges dolgokat mondott holmi Subli-mátumról meg Sátáni Erőről meg főleg a bányáról, az ő Bányájukról, hogy valami Rém van ott, aki elevenen elemészti az embert, meg ilyen marhaságokat. Nagyon be volt gerjedve az öreg, nem akartak, meg hát nem is illett volna huzakodni vele, ezért aztán elvonultak a színhelyről. Ami pedig a ruhát illeti, hát az egy kicsit tényleg besározódott, de már semmi nyom, meg lehet tekinteni.Baráth András szó nélkül végighallgatta a beszámolót, s amikor Lacó befejezte, azt mondta: - Eeegen... - A feleségére nézett, majd megismételte: - Eeegen... - Ez azt jelentette, hogy gondolkozik.Elég sokáig gondolkozott; Lacó nem is győzte kivárni a végét.- Az a Rém... - kockáztatta meg óvatosan -, az borzasztó nagy ökörség, igaz, Apa?Baráth András ránézett Baráth nénire, majd vissza az abroszra, és így szólt:

- Nem tudom, édes fiam. Semmi sem lehetetlen. Épp ezért melegen ajánlom, hogy ezt a mai kísérletet eszedbe ne jusson még egyszer megismételni!

Második fejezetEgy sikeres robbantás, amellyel azonban nincs lezárva az ügy. Pöcök nagy

dolgok közeledtét érzi

1.Lacó azt hitte, reggelre kialussza magából a riadt bizonytalanságot. Sőt arra is számított, hogy apja reggel, mielőtt munkába megy, nagy nevetve így szól majd hozzá: te aztán jól beugrottál ennek a rémhistóriának.De éjjel összevissza álmodott mindenféle ijesztő butaságokat, Apa pedig távozás előtt szigorú szavakkal figyelmeztette: „Amit mondtam, megmondtam. Óvakodj a bányától!"Azért mégiscsak reggel volt. Tiszta fényben fürödtek a tárgyak, minden olyan volt s úgy történt, mint bármely más hétköznapon. Ilyen körülmények között Lacó röstellte volna tartósan megtűrni magában a méltatlan érzéseket. Reggeli után, amikor Kisvacak kivonult az árnyékszékre (ez legalább félórás nyugalmat ígért), belehuppant a fotelbe, tarkóját, ahogy Apa szokta, a támlára fektette, fütyült kicsit, majd hangosan azt mondta:-Eeegen...Ez megközelítően azt akarta jelenteni, hogy őt tulajdonképpen nem is érdekli az egész. Elvégre semmi rendkívüli nem történt. Volt egy kis vihar, kidöntött néhány fát, lekaszálta Kenguruék tv-antennáját - és kész. Minden egyebet a Mesélő talált ki. És amit ő talál ki, azt nem szabad túl komolyan venni. Mert - legyünk csak őszinték - az élet egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a Mesélő mondja. Az életben nincs tenger, nincsenek szkúnerek, se indiánok, se tizenhét lábú marslakók, se lezuhant gyümölcsösök, se megnyílt bányalejáratok. Az életben - igaza van Apának - mindennapi dolgok vannak. Az ember ezek között a mindennapi dolgok között él, és szamárságot cselekszik, ha holmi Kincses Szigetekre képzeli magát. A bölcs ember, ahogy Apa mondja, nem rugaszkodik el az élet mindennapi dolgaitól, hanem tudomásul veszi őket, és alkalmazkodik hozzájuk. Tehát mosakszik, mosdatja az öccsét, reggelit készít, rendet csinál (nem csinál rendetlenséget) és a többi. Nagyfiúhoz méltó megfontoltsággal szervezi meg és tölti el a napját.„Vagyis tömény unalom" - összegezte Lacó rövidke eszmefuttatását, és tekintete önkéntelenül a zsúfolt könyvespolcra tévedt, amely csak úgy sugározta magából az iménti gondolatok cáfolatát. Ám e sugarakat - ilyen se fordult még elő - most nem akarta észrevenni. Ha mégoly keserves volt is, elfordult a könyvespolctól. Mert vagy minden, vagy semmi. Ha van Kincses Sziget, akkor van Bányalejárat is. És ha nincs Bányalejárat - márpedig nincs, ez világos -, akkor nem lehet Kincses Sziget sem.Nem mondhatnám, hogy túlságosan lelkesítette ez az eredmény. De még mindig inkább ez, mint beismerni, hogy a Bányába való leereszkedés gondolatára hideg borzongás futkos fel-alá a hátgerincén.És bizonyságául annak, hogy valóban az élet mindennapi dolgaira irányította a figyelmét, képzeletében máris megjelent Anya, amint éppen ezt mondja: „Azért nézz utána rendesen, kisfiam! Nincs nekem erőm ahhoz, hogy naponta két bugyit mossak rá."Az ördögbe is, ez meg egészen kiment a fejéből. De nem csoda. A múltkor, hogy Kisvacak a konyha kellős közepén ünnepélyesen bemutatta új tudományát, túlságosan messzemenő következtetéseket vont le a dologból. Azt remélte, hogy ezzel egyszer s mindenkorra megszabadult a legkellemetlenebb és legméltatlanabb kötelezettségétől. De az öröm korai volt. A kötelezettség nem szűnt meg, csak módosult. „Azért nézd meg, kisfiam..." A fene egye meg! Az ipse egy kiló papírt elhasznál, mégse végez sose rendes munkát.És Lacó fintorogva feltápászkodott a fotelből, hogy ellenőrizze az „ipse" nehezen bontakozó képességeit.Az árnyékszék az udvar ház mögötti részének legvégében, a két szelídgesztenyefa között áll. Csukott ajtaja mögött most gyanús csend honolt. Lacó hirtelenében nem emlékezett rá, töltött-e Kisvacak valaha akár csak egyetlen percet is némán ez építmény falai között. Nem, ilyen még nem fordult elő. Amint betette maga mögött az ajtót, máris rázendített: „Mostan pedig felmászok az ülőkére, a kezemmel ki támasztom magamat, ha beesek, agyonüt az anyucim, aztán pedig visszamegyek uzsonnázni..." - és mondta, vagyis hát énekelte tovább a magáét

mindenféle óvodai meg kitalált dallamokra, míg csak el nem készült s ki nem jött ismét a napvilágra. Most azonban pisszenés se hallatszott az árnyékszék felől.Lacó három ugrással ott termett, felrántotta az ajtót... és a hajszálak tüstént meredezni kezdtek a tarkóján.Az árnyékszék üres volt.-Gabiin...A felháborodott kiáltás szétröppent a házak között, de válasz nem érkezett rá. Csak a tyúkok káráltak az udvarban, meg egy teherautó harsogott valahol a messzeségben.Lacó beugrott a bódéba, hogy a mélybe kémleljen; mit lehessen tudni. És ebben a pillanatban a tekintete beleakadt valamibe. Egy cédulába. A bódé hátsó falán lógott a cédula, egy kiálló szálkára tűzve. Kockás füzetből kitépett lap volt, rajta Kisvacak betűt utánzó krikszkrakszai meg valami rajz, amely leginkább egy barlangnyílásra emlékeztetett.- Az anyád!.,. -szaladt ki Lacó száján, s nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék. Nézte a rajzot - az üzenetet - és... hirtelen világosság gyúlt benne. Mintha parázsra lépett volna, oly heves lendülettel indult kifelé az udvarból, ki az utcára, neki a Kopasz-hátnak - maga mögött hagyva az élet mindennapi dolgait, a nagyfiúhoz méltó megfontoltságot, meg az egész kínnal szült mesét a Bánya nemlétezéséről.-Gabiiii... Gabiiii... Gabiiii...A környező hegyek felkapták, ide-oda dobálták a kiáltásokat, majd konok hallgatásba burkolóztak.

2.A Kopasz-hát gerincén Lacó megállt, s lihegve körülnézett. A Selyemrétnek innen csak a Magányos Kémény felőli oldalát lehet látni - ott nem mozdult semmi. És mintha a falu is kihalt volna, teremtett lélek se mutatkozott.Elképzelni is szörnyű volt, merre járhat most Kisvacak.Ha ugyan jár még egyáltalán, s nem ájultan hever Hollán nagyapó szakadékká vált gyümölcsösében. Vagy - ördög és pokol! - még annál is mélyebben, lent valahol a Sátáni Erő birodalmában, elevenen elemésztve.Hogy ez az „elevenen elemésztve" mit jelent pontosan, arról Lacónak csak homályos sejtései voltak. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy minden erő és bosszúvágy kiszálljon belőle. Az imént még fél tucat jól irányzott pofonnal szándékozta lekvittelni öccse idióta ötletét, most azonban egész szünidei szabadságáról is készséggel lemondott volna, csak hogy épségben rátaláljon.Remegő térdekkel indult tovább az immár teljesen felszáradt szekérúton. A földet figyelte, s itt-ott sikerült is felfedeznie Kisvacak cipője gumitalpának jellegzetes lenyomatait. E nyomok minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy Kisvacak cédulája nem volt átverés, a kölyök valóban oda ment, ahova ígérte.Magasságos egek, mi lesz ebből?!A nyomkeresésről Heléna, Pirosfej tizedes farkaskutyája jutott Lacó eszébe. O, ha Heléna most itt volna, mindjárt nyugodtabb lenne! Hát még ha a gazdája is itt teremne hirtelen!...Az ám! Könnyen lehet, hogy riadóztatnia kell majd őket. Ha Kisvacak nincs már a gyümölcsösben, ha tehát... még rágondolni is hátborzongató... akkor már csak Pirosfej tizedes és Heléna segíthetnek.Vagy talán már ők se. Talán az egész őrsnek ki kell vonulnia, minden mozgatható határőrnek, minden nyomkereső farkaskutyának...Az ám! Szabályos mentőexpedíciót kell szervezni, szabályos haditervvel... Ördög és pokol, lesz itt mindjárt olyan felfordulás, de olyan...-Gabiiii...Nem tudta, nem lenne-e jobb, ha máris átszaladna a Fűrésztelephez, és telefonálna Pirosfej tizedesnek. Ugyanis a határőrök telefonvonala a falun vezet keresztül. Négy póznán van

csatlakozó; az autóbusz-végállomáson, a Bányászpresszó előtt, a Fűrésztelepnél meg a Tanácsházánál. A beszélők is ott vannak, a végállomás üvegfalú forgalmi bódéjában, a presszó pénztárában, a tanácselnök gépírónőjénél és a Fűrésztelep irodájában. Az őrsre, ha fontos bejelentenivalója van, bármelyik falubeli lakos bármikor telefonálhat, csak el kell kérnie valamelyik beszélőt, és be kell dugnia valamelyik csatlakozóba. Ahhoz a ponthoz, ahol Lacó most tartózkodott, a Fűrésztelep volt a legközelebb. De Lacó végül mégse ment oda. Úgy gondolta, a gyümölcsösig még elfut. Kisvacak talán mégse mert nekivágni.-Baráth Gabiii...Már elérte a Bányahegyről lenyúló s a Selyemrétet kettészelő erdősáv szélső fáit. Még néhány méter, és meglátja a szakadékot, mely valóságos lett újra, valóságosabb, mint eddig bármikor. Valóságosabb és félelmetesebb. És izgalmasabb is. Igen, igen. Ennek a mentőexpedíciónak a gondolata kezdett furcsán bizseregni Lacó fejében. Mentőexpedíció Kis vacakért! Valóságos mentőexpedíció!...- Gabiiii...- Mért kell úgy rikácsolni? Nem látod, hogy itt vagyok? A meglepetéstől kis híján elvágódott. És nem is látta meg mindjárt, honnan jön ez a pimasz hang.Pedig Kisvacak ott volt az orra előtt. Ott ücsörgött az út mellett egy farönkön, és sértődötten pislogott.- Hát itt vagy? - és Lacó hangjában egy kis csalódottság is rezgett. Már egészen beleélte magát a mentőexpedícióba. Ami persze helytelen volt, elvégre az ember mégiscsak fon-tosabbnak kell hogy tartsa a testvére épségét egy mégoly rendkívüli szenzációnál is. Mentségére legyen mondva, hogy maga is mindjárt belátta ezt, és egy kicsit el is szégyellte magát.Csak állt Kisvacak fölött, és fogalma se volt, mit kezdjen vele. Végül is - mert ez látszott a legkézenfekvőbbnek -gúnyosan rámosolygott.- Na mi az, öregem, inadba szállt a bátorság? Mégse mertél odamenni?- De igenis mertem! - Kisvacak a sértődöttségtől, hogy valaki ilyesmit feltételez róla, majdnem elbőgte magát. -Megtiltották, hogy közelebb menjek.- Ne beszélj!... Ki tiltotta meg?- Hát azok! - És Kisvacak a lezuhant gyümölcsös felé bökött a fejével.Lacó most nézett oda először. A lezuhant gyümölcsös körül határőrök tettek-vettek, s közöttük volt Gasch Lipót meg Hollán nagyapó is.- Mit művelnek ott?- Disznóságot - mondta Kisvacak. - Berobbantják a likat rikettővel. :n meg ne mozduljak innen, mert a halál fia vagyok... Úgyis ki fogom ásni. Éjjel kiszökök, és Apa ásójával dob, dob, kiásom.-Fogdbe a szád!-Igenis, kiásom! - toppantott Kisvacak. Felállt, és durcásan elindult visszafelé.- Hova mész?- Haza.- Nem mész sehova; érthető? Itt maradsz, és nem mozdulsz, míg vissza nem jövök. Vita nincs!Azzal Lacó nekiiramodott, és meg sem állt a lezuhant gyümölcsösig. Már futás közben felfedezte, hogy Pirosfej tizedes is ott van a szakadék körül serénykedők között. Egyenesen feléje tartott. De mielőtt megszólíthatta volna, a szakadék túlsó peremén álló Gasch Lipót elkiáltotta magát:- Mindenki hagyja el a területet! Robbantáshoz felkészülni!- Fedezékbe, elvtársak! - kiáltott Pirosfej tizedes. - Szevasz, nagyfőnök! - mondta Lacónak, és ahogy találkozáskor szokta, szeplős kezét Lacó vállára tette. - Mi az újság?- Berobbantják? - Lacónak izgalmában semmi okosabb nem jutott az eszébe.

- De be ám, nagyfőnök!- És miért?- Hogy az olyan vakmerő felfedezők, mint például az öcséd... Az ám! - és Pirosfej tizedes nyugtalanul felkapta a fejét. - Hová tűnt az a kis csavargó?- Ott ül a rönkön... Hogy mit ne csináljon?- Hármat találgathatsz. Meg kell mondanom, szörnyű könnyelműség volt egyedül elengedned otthonról.- Megszökött... De úgyse mert volna lemenni.- Ebben én nem vagyok olyan biztos. Az öcséd annyira sincs tisztában a dolgok veszélyességével, mint az én Helénám.Lacó, akiben ekkorra már újra teljes hévvel ágált a borzongató kíváncsiság, igencsak szerette volna tudni, mit is ért Pirosfej tizedes a „dolgok veszélyessége" alatt. Mert mi sem látszott természetesebbnek, mint hogy éppen tőle várja az egyértelmű igazságtevést ebben a zavaros rémhistóriában. Gasch Lipótra nem tudott adni százszázalékosan, és - őszintén szólva - az apja szavain se lehetett eligazodni. így aztán Pirosfej tizedesben volt minden reménye. Igaz, a viccelődés tőle se volt idegen, ám amit mondott, az pontosan úgy is volt. Bár a haja vörös volt, és az arca, a nyaka, a keze feje, sőt még a karja meg a füle is telisded-teli volt barnásvörös szeplőkkel, de a feje az Fej volt. Ezt még a tanárok is elismerték, ezért is hívták oly gyakran az úttörőcsapathoz foglalkozásokat vezetni. Értett mindenhez, de leginkább a fafaragáshoz, mivelhogy faszobrász volt a civil szakmája. Csak egyetlen baj volt vele: amilyen készségesen válaszolt az észszerű kérdésekre, oly nagyon ki tudta kacagni az embert a csecsemőszagúakért. És ez a baj most fölöttébb nyugtalanította Lacót. Sehogyan se tudta eldönteni, hogy Pirosfej tizedes a szóban forgó kérdést az ésszerűek vagy pedig a csecse-mőszagúak közé sorolná-e. Ez vitán felül komoly feladvány volt. De vajon miért üldögélt Lacó fejében a Mesélő, ha nem azért, hogy az ilyen feladványokon átsegítse? - „Ha nem jutsz célhoz egyenesen, válassz kerülő utat!" - ajánlotta a Mesélő. Lacó pedig rögtön tudta, miféle kerülő út jöhet itt számításba. Gyorsan felbecsülte a köztük és Kisvacak között levő távolságot, s miután úgy találta, hogy a kölyök semmiképp se hallhatja a szavukat, így szólt:- Az már szent igaz, hogy ez a kis vacak a viharon kívül még nem nagyon ijedt meg semmitől. De azért kíváncsi volnék, mit csinálna, ha tényleg egy olyan nem mindennapi rémséggel találná szemben magát.- Te csak ne légy kíváncsi az ilyen találkozásokra, nagyfőnök! - mondta szigorúan Pirosfej tizedes. - Inkább arra legyen gondod, hogy az öcséd elkerülje az ilyen találkozásokat.- Könnyű azt mondani! - vélte Lacó. - Ha egyszer a fejébe veszi, hogy odamegy valahova, beszélhetek én annak akármilyen szörnyűséges Rémről, az se tartja vissza. Nem ártana, ha egyszer láthatna is ilyesmit, majd nem szökdösne el folyton.- Nem ismerek rád, nagyfőnök! - csodálkozott Pirosfej tizedes. - Hogy kívánhatsz ilyet a tulajdon öcsédnek?- Nem kívánok én neki semmi rosszat. - És Lacó igyekezett minél felháborodottabb arcot vágni. - Csak unom, hogy mindig meglóg. És mint egy kutyát, mégse köthetem a ház sarkához.Tovább, sajnos, nem lehetett feszegetni a témát. Leértek az úton az erdő széléhez, oda, ahol Kisvacak ücsörgött. És ez elég nagy baj volt, mert Lacó semmivel se lett okosabb. Pirosfej tizedes szavait így is érthette, meg úgy is. (Ilyen se fordult még elő!) Pirosfej tizedes a „szörnyűséges Rém"-et egyszerűen eleresztette a füle mellett. Se azt nem mondta rá. hogy „no, nagyfőnök, ilyen csecsemőszagú képtelenséget is rég hallottam", se azt, hogy „márpedig, nagyfőnök, ez a realitás".Ámbár...És Lacónak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Hirtelen rádöbbent, hogy amit Pirosfej tizedes mondott, az bizony inkább érthető realitásnak, mint csecsemőszagúnak. „Te csak ne

légy kíváncsi az ilyen találkozásokra... Hogy kívánhatsz ilyet a tulajdon öcsédnek?" - Ami azt illeti, ezt olyan sokféleképpen nem lehet érteni. Ez nagyon is csak egyféleképpen érthető. Ördög és pokol, akkor pedig... akkor csak robbantsák be minél gyorsabban azt az átkozott likat, még mielőtt a Rém is felfedezi, és éjszaka kimászik rajta.(Néhány nappal később Lacó rettentően szégyellte magát ezért a gondolatáért. Sok egyéb gondolatáért is szégyenkezett, de ezért leginkább. „Ez volt az egészben a legcsecsemőszagúbb.")- Mért nem viszik onnan azt a gyereket?... Megvesztél, édes fiam?... Tüntessék el, de gyorsan!Gasch Lipót kiabálta ezeket, aki valami dobozzal a kezében állt egy vastagabb fa mellett.Lacó összerezzent a hangra. Csak most vette észre, hogy már valamennyien behúzódtak az erdőbe, néhányan le is feküdtek a fák mögé, egyedül ő van odakint. Kisvacakot nem látta.- Az öcsém!... Hol az öcsém?- Itt van, ne izgulj! - kiabált ki Pirosfej tizedes a fák közül. -Gyere te is szaporán!... A fák mögé, elvtársak! Feküdjünk a fák mögé!A robbantást, mint a volt bánya volt lőmestere, tehát mint avatott szakember, Gasch Lipót irányította. A dobozt, amely tisztára olyan volt, mint a határőrök tekerős telefonja, csak éppen a kagyló hiányzott róla, ezt a dobozt letette egy fa alá, és melléje kuporodott.- Mindenki fedezékben van? - kérdezte.- Mindenki - felelte Pirosfej tizedes. - Indíthat, Lipót bácsi!- Figyelem, robbantás! - És Gasch Lipót megtekerte a doboz oldalán levő tekerőt.Fülsértő dörrenés hallatszott a lezuhant gyümölcsös felől, füstgomoly tört a magasba, rögök, szikla- és fadarabok repültek a levegőbe, ívet írtak le, s kopogva potyogtak vissza a földre.Pompázatos látvány volt ez, olyannyira pompázatos, hogy Kisvacakból tüstént kiszállt a lik elvesztése miatt érzett szomorúság, s a kölyök ujjongva ficánkolt Pirosfej tizedes erős karja között.Lacónak is tetszett a dolog, elvégre ilyet eddig csak a tv képernyőjén látott. Ő is megfeledkezett minden egyébről, ám nála ez a feledékenység csak néhány percig tartott. Mire felértek a gyümölcsöshöz, hogy megszemléljék a robbantás eredményét, addigra el is múlt. Akkorra már újra ott motoszkált benne minden, sőt valami egészen furcsa és új dolog is csatlakozott a többihez: sajnálkozott. Igen, igen. Mert azért mégse így képzelte ő ezt az egészet. Nézte a friss földdel és szikladarabokkal félig betemetett szakadékot, és borzasztóan sajnálta, hogy ilyen kurtán-furcsán végződött az oly ígéretesen indult szenzáció.- Nagyszerű munkát végeztél, Lipót! - rezzentette fel merengéséből a Hollán nagyapó vidám hangja. - Istenuccse, nagyszerűt! Ha még a fácskáimat is visszarobbantanád, kiakasztanám a képed a szobámba, és úgy bámulnálak.Ezen - Lacó kivételével - mindenki nevetett. A legjobban persze Kisvacak. Ugrándozott, és azt kiabálta, hogy „tessék visszarobbantani a fácskákat, tessék visszarobbantani a fácskákat!"

3.A robbanás hangja egy csapásra életet vitt a látszólag kihalt faluba. A baromfiak éktelen kárálásba, a kutyák dühös ugatásba kezdtek, az utcákon gyerekek loholtak a Selyemrét felé, a Bányász-presszóból kijöttek a vendégek, és élénken tárgyalták az eseményeket. A már útnak indult délelőtti busz is megállt egy időre, mert Feri bácsi, a kalauz belebetegedett volna, ha nem tud meg azonnal minden megtudhatót e szokatlan és erős hangjelenségről. És mert a közelben nem talált senkit, visszafutott a Bányász-presszóhoz tájékozódni. Az utasok egy része morgott, hogy miért kell minden „vacak kis dörrenésre" megállni, mások viszont derültek, mert Feri bácsi a nagy pocakjával borzasztó viccesen futott; nem előre, hanem valahogy oldalt rakta a lábait, és dülöngélt, mint egy élén táncoló söröshordó. Végül célhoz ért mégis, és amit sebtiben megtudott, az elég is volt neki ahhoz, hogy a városig tartó tizenöt kilométeres úton kihagyás nélkül szónokoljon róla az utasoknak.Pöcököt rádiója antennakeretének elmélyült szereléséből zökkentette ki a dörrenés, ijedtében

kiejtette kezéből a Pordán doktortól kapott és eredetileg sebészeti célokat szolgáló ügyes kis fogót, és - csodálatos módon - azonnal tudta, miről van szó. Szokásától eltérően nem pakolta el a szanaszét heverő szerszámokat, drótokat, sőt még a rádiót se rakta vissza a külön e célra kiürített és papírvattával kibélelt asztalfiókba, hanem otthagyott csapot-papot, és kiviharzott a házból.Gergely néni utána kiáltott, hogy hova megy, de inkább csak megszokásból. Jól tudta, hogy Pöcök az efféle elrohanások alkalmával nemigen hallja meg a hozzá intézett kérdéseket, így történt ez most is, és Gergely néni csak legyintett, hogy ennek a kölyöknek úgyis hiába beszél az ember, megy a maga feje után, mint a szélütött. (Az igazság kedvé-ért el kell mondanom, hogy ez nem egészen felelt meg a valóságnak. Pöcök ugyanis a napok többségében szófogadó volt, szülei tanácsát türelmesen meghallgatta, s azokat többnyire meg is fogadta. De voltak pillanatok - mint ez a mostani is -, amikor minden a gyorsaságon múlott, s Pöcök inkább vál-lalta az utólagos szorulás kockázatát, mintsem hogy holmi magyarázgatással meg kérdezgetéssel rabolja a drága másodperceket.)Hogy most mi múlott a másodperceken, azt persze nehéz volna pontosan megmondani. Pöcök maga is tisztában volt vele: bárhogy szedi a lábát, a robbanásból már úgysem kaphat el semmit, de még füstjéből se. Az igazat megvallva, őt nem is annyira a robbanás érdekelte, mint inkább az, ahogyan csinálják. A tv-ben látott már néhány robbantókészüléket, de mindet csak villanásnyi időre, mert az operatőröket - minő rövidlátás! - az emberek arca meg maga a robbanás izgatja, azt filmezik mindig. Lelki szemei előtt megjelentek továbbá bizonyos vékony, szürke műanyaggal bevont drótszálak is, amilyeneket egyszer Pirosfej tizedestől kapott, s amelyekről Pirosfej tizedes azt mondta, hogy elektromos gyújtózsinórok. Remek drótok voltak, nagy kár, hogy néhány hét alatt felszívódtak. (Vagyis elfogytak.) És volt még valami... nem, azt nem mondhatnám, hogy a lelki szemei előtt, hiszen ezt a valamit nem tudta odaképzelni, oda csakis olyasmit tudott képzelni, amit valaha valahol már látott. Ezt viszont még sehol és soha nem látta, és ezután se akarta látni sehol és soha. Tulajdonképpen gondolni se akart rá, mondogatta is magában: nem érdekel, nem érdekel; de mentül inkább mondogatta, annál inkább érdekelte, tehát annál inkább gondolt is rá. (Ebből is kiderül, hogy a látszattal ellentétben mégsem volt oly nagy különbség a két jó barát, Pöcök és Lacó között.)Amikor a Bányahegyről lenyúló erdősávhoz ért, a faluból kirajzó kölykök még valahol a Kopasz-hát oldalán trappoltak. De idefent már visszavonhatatlanul bevégződött minden. A robbantókészülék a hozzá tartozó drótokkal együtt Gasch Lipót hóna alatt visszavándorolt eredeti helyére, Gasch Lipót szerszámoskamrájába. (Ugyanis mindez az ő saját tulajdona volt, féltve őrzött emléktárgya a „régi szép idők"-ből.) A határőrök - Pirosfej tizedes vezetésével - is elfelé meneteltek már, Hollán nagyapó pedig épp akkor bandukolt ki az erdőből, amikor Pöcök beszaladt oda.Hollán nagyapó most is vidám volt, zsebre dugott kézzel jött, és valami régi nótát dudorászott. Meglátva Pöcököt, rákacsintott, s bökött egyet felfelé a fejével, mint aki azt kérdi: mit szólsz, kölyök, mik történnek errefelé mostanában?Pöcök éppen csak mormogott valami köszönésfélét Hollán nagyapónak, és futott tovább. És egyáltalán nem lepte meg, hogy a szakadék innenső, épen maradt szélén Lacót meg Kisvacakot találja. A két testvér ott állt egymás mellett szótlanul, és bámult le a gödörbe. Pöcök lihegve megállt mellettük, nem is köszönt, csak állt, és nézte, amit ők. Azután se szóltak, csak megfordultak, és elindultak lefelé.Az úton már loholtak felfelé a kölykök, kiáltoztak, hogy mi volt, hogyan volt; de nekik se mondtak semmit. Kisvacak persze borzasztóan szeretett volna töviről hegyire beszámolni a gyerekeknek, vagy legalább annyit mondani, hogy klassz volt, de Lacó szigorúan rámordult, hogy fogja be a száját, és - ki tudja, miért - Kisvacak most az egyszer szót fogadott.

4.Túl a Kopasz-háton, ott, ahol a nagy fenyőerdő kezdődik, van egy különös formájú

dombocska. Egész pontosan karosszék formájú. így is nevezik Óbányán: a Karosszék. Pár méter magas az egész, és a legenda szerint úgy keletkezett, hogy egyszer egy bolond bányász akart itt rakni egy hegyet, de még csak dombocskánál tartott, amikor rájött, hogy bolondságot cselekszik, elszégyellte magát, és elkezdte lebontani, de közben beállt a tél, nagy hó esett, nem tudott dolgozni, tavaszra meg elfelejtette az egészet, így aztán ott maradt a dombocska félig elhordva. Én nem nagyon hiszek ennek a legendának, inkább hiszem, hogy a Karosszék valami módon a Bánya szülötte. No de nem is ez a lényeg, hanem hogy a Karosszék volt Lacó első számú ábrándozó helye. Részben a formája miatt, de még inkább azért, mert a támlája épp a falu felé esett, s az elől, aki mögötte üldögélt, eltakarta a házakat; az ember úgy érezhette magát, mintha egyes-egyedül volna a világon, feje fölött az ég végtelen vetítővásznával, amire aztán azt képzelhet oda, amit csak akar. Pöcök, persze, ezen is csak nevetett, mint a Mesélőn. Mondta is gyakran Lacónak, hogy hülyeség, mert egy normális ember, mint például ő is, ha spekulálni akar, bárhol tud, nem kell elvonulnia holmi spekuláló helyekre meg hasonló.Most azonban véletlenül se jutottak eszébe ilyen gondolatok. Sőt még örült is, hogy a Karosszékhez mennek. (Nyilvánvaló volt, hogy Lacó oda igyekszik; mi másért tért volna le a Kopasz-hát tetején az útról?) Örült neki, mert úgy érezte, hogy azt a dolgot, amit most feltétlenül meg kell majd beszélniük, csakis biztonságos, zaklatásmentes helyen lehet előhozni.Odaértek a Karosszékhez. Lacó elővette a halas bicskáját, kinyitotta, Kisvacak kezébe nyomta, és a fejével egy közeli orgonabokorra biccentett.- Vágj nekem hét... nem, tizennégy darab ilyen hosszú - a tenyerén mutatta, hogy milyen hosszú -, friss hajtású, vékony orgonaágat! És szedd le a kérgét is!- Minek az? - kíváncsiskodott Kisvacak. -Ne kérdezz semmit, majd meglátod!- Mennyi az a tizennégy?- A tíz ujjad meg még négy. Na, siess! Halálfontos.Ez hatott. Kisvacak nem kérdezett többet, hanem fontoskodó képpel elvonult az orgonabokorhoz. így aztán Lacó és Pöcök egészen egyedül maradtak.„Jó trükk volt ez a tizennégy orgonaág" - gondolta Pöcök, de nem szólt róla semmit. A Karosszéket figyelte. így, ilyen mélyen és csendben még sose ült benne. Nagyon furcsa volt. Az első pillanatban nem értette, hogy mi olyan furcsa. Aztán rájött, hogy a csend. Vagyis hogy nem volt csend. Finom percegést lehetett hallani, mintha egy áram alatt levő fülhallgatót szorítana a fülére.- Mi ez a zúgás?- Semmi - mondta Lacó. - Itt mindig ez van. Ilyen a csend.- Muris... Tudod, mért van?- Ez most nem érdekes.Pöcök is úgy gondolta, hogy ez most nem érdekes. Hallgattak egy sort.Pöcök várta, hogy Lacó elkezdje mondani, amit tud, de Lacó nem kezdte el. Végül is Pöcök megunta a dolgot, azt mondta:- Szóval berobbantották!- Be - mondta Lacó. -Kár.- Nagy kár.Megint hallgattak egy sort.- Beszéltem a tizedessel - mondta végre Lacó. Pöcök nyaka előrefeszült.-És?...Lacó szóról szóra elmondta, amit Pirosfej tizedessel beszélt. Aztán megkérdezte:- Te érted ezt?- Értem. Azazhogy...Kisvacak toppant elébük, egyik ujját a szájában tartotta. - Mi van? - mordult rá Lacó.

- Megvágtam. - És Kisvacak mutatta az ujját. Elég ronda vágás volt, a vér is szivárgott belőle. - Bekötöd? Vagy kapjak inkább vérmérgezést?... Klassz lenne egy vérmérgezés!- Hülye! - mondta Lacó, és felállt. - Vittelek volna inkább a szerelmedhez.- Mi az a halálfontos? - kérdezte Kisvacak, és magasan afeje fölé tartotta az ujját, ahogy Lacó is szokta, ha megvágja.- Most már semmi. Gyerünk hazafelé! De Kisvacak nem tágított.- Miért most már semmi?-Na, ereggy, ereggy, mert a végén amputálni kell a karodat.- Az mi, hogy antupálni?Lacó felnézett az égre, hátha rászakad Kisvacakra, de nem szakadt rá.- Am-pu-tál-ni, vadszamár! Levágni! Nyissz-nyassz! Világos?- Az egész karomat? -Mindet!Kisvacak megvonta a vállát, hogy tőle aztán vághatják, de a kérdezősködést mindenesetre abbahagyta. Ahogy csak bírta, felnyújtotta a karját, s óvatos léptekkel megindult lefelé.„Hogy ezek mit marják folyton egymást!" - gondolta Pöcök rosszallóan, de ezt se mondta, mert most ez se volt érdekes. Sajnálta, hogy el kellett jönniük a Karosszékből, ott sokkal érdekesebb lett volna megbeszélni a megbeszélendőket.Amikor Kisvacak már eléggé eltávolodott tőlük, Lacó halkan megszólalt:- Na, ide figyelj! Először a vén Gasch Lipót. Aztán az apám. Aztán a tizedes. Ez nem lehet véletlen... Na jó. A nyílást berobbantották. De ennek a... Rémnek akkor is a végére kell járni. Most már nem engedek.- Ühüm... - nyögte Pöcök, s azon töprengett, mit mondhatott Lacó apja. Erről ugyanis eddig nem volt szó. Igaz, ő se említette, amit az ő apja mondott az este.- Benne vagy? - kérdezte Lacó.- Benne... A faterod mit mondott?- Hogy óvakodjak a Bányától.- Érdekes - mondta Pöcök. - Az enyém is ezt mondta.- Akkor már négyen vannak. Eggyel több ok, hogy a végére járjunk.- Mit akarsz csinálni?- Egyelőre fogalmam sincs. De reggelre kitalálok valamit, arra mérget vehetsz.Pöcök mérget ugyan nem vett volna rá, nem szerette az ilyen képletes marhaságokat, de azért biztos volt benne, hogy Lacó reggelre ki fog találni valamit. Mert Lacó az ilyesmiben nagy-mester. Egy rádiót képtelen behangolni, de az ilyen dolgokban utolérhetetlen. Pöcök néha fájdalmas irigységet is érzett emiatt. Nem mintha egy pillanatig is értékesebbnek tartotta volna a maga képességeinél, hanem... szóval, Gerlinda volt az, aki többre tartotta. Pöcök jól tudta, ha egy űrhajót készítene, és felrepülne vele a Holdra, Gerlinda ettől se hatódna meg úgy, mint Lacó legócskább fantáziaszüleményétől. „Hiába -vonta le gyakran a keserű tanulságot -, egyes lányok nem tartanak lépést a fejlődéssel. Ugyanarra harapnak, mint a száz évvel ezelőttiek." Most azonban nem gondolt ilyesmire. Mert most mindennél fontosabb volt, hogy Lacó kitaláljon valamit. Érezte, hogy itt hamarosan még nagy dolgok történnek.

Harmadik fejezetDezinficiália császára kibújik a bőréből, és megoldja a rejtélyek rejtélyét

1.A nagy dolgok eljövetelébe vetett reményeket azonban még a robbantás napjának estéjén váratlan esemény zavarta meg.Baráthék címére távirat érkezett Budapestről.„Megbeszélésünk értelmében Tivike holnap délután fél háromkor érkezik - Sanyiék."- Jóságos Isten! - csapta össze a kezét Baráth néni. - Erről egészen megfeledkeztem.- Csak semmi pánik! - nyugtatta őt Baráth András, aki a legzavarosabb helyzetekben se vesztette el soha a nyugalmát. – Ha j0n, hát jön, attól még nem dől össze a világ.

- Nem dől, nem dől, dehogynem dől! - szörnyülködött tovább Baráth néni. - Az az elkényeztetett városi virágszál a nyakunkba! Az a Tivadar!- Akkor nem gondoltál erre, amikor felajánlottad Sanyiéknak, hogy három hét alatt felhizlalod, megszínesíted?- Hát hittem én, hogy elfogadják? Hittem én, hogy el merik engedni, ide, az isten háta mögé?- Mi az a divatar? - kottyantott közbe Kisvacak.- Nem divatar, hanem Tivadar - magyarázta Baráth András. - Az unokabátyád. Anyád testvérének a kisfia. Nem emlékszel rá?Kisvacak nem emlékezett. Persze hogy nem emlékezett, hiszen mindössze egyéves volt, amikor Pesten jártak, és másfél napig vendégeskedtek Kerekes Sándoréknál.Lacó emlékei között is csak elmosódott képek maradtak erről az utazásról. A hosszú vonatozás, a tömérdek sok ház, a rengeteg jármű a csupa beton utcákon, az éktelen harsogás, recsegés, dübörgés még éj szaka is... És Tivadar?... Betegesen fehér arc, óriási szem, vékony ujjú, fehér kéz... Folyton kezet mosott. „Leáztatom a bacikat" - mondta, és rohant a fürdőszobába, ahol oly rettenetesen illatos volt a levegő, mintha a falakat is kölnizték volna. És este, amikor a felnőttek koccintottak a találkozás örömére, és Apa meg Sanyi bácsi véletlenül elcserélték a poharaikat, de későn vették észre, miután már kiitták belőle a bort, Tivike azt mondta: „Ne tessék megijedni, a szesz dezinficiál." (Vagyis: fertőtlenít, de ezt Lacó akkor még nem tudta.) Anya nagyon elcsodálkozott, hogy milyen okos fiú ez a Tivike, és a szép Klári néni, Sanyi bácsi felesége azt mondta: igen, Tivike nagyon okos kisfiú, talán túlságosan is okos, örökké koncentrál, és emiatt nincs nagyon étvágya. Tivike aztán másnap is, a jelenlétükben is egyfolytában koncentrált, és szörnyen okos dolgokat mondott, Lacó számára ismeretlen értelmű szavakat, de hogy miket is, arra Lacó már egyáltalán nem emlékezett. Egyedül ezt a dezinfici’lt jegyezte meg, mert nagyon tetszett neki. Aztán apáék tavaly nyáron ismét felutaztak Sanyi bácsiékhoz, de őket nem vitték magukkal, hanem odaadták Vilma néniéknek. Két napig voltak Pesten, és amikor visszajöttek, egy szóval se említették, hogy erre a nyárra meghívták Tivikét. Ebből is látszott, hogy Anya nem gondolta komolyan az egészet.A Baráth szülők egész este vitatkoztak. Baráth néni tüstént sütni-főzni akart. Baráth András viszont kerek perec elutasított minden felhajtást. „Az a gyerek - mondta - azért jön ide, hogy természetes életet éljen végre. Azt egye és tegye, amit a mi gyerekeink. Sanyiék nyilván nem egy hízott disznót akarnak visszakapni három hét múlva."Kisvacaknak borzasztóan tetszett a dolog. Ugrándozott és tapsikolt, hogy jön a Divatar, jön a Divatar! Még bepólyált mutatóujjáról is megfeledkezett, amelyet pedig egész nap úgy tartott maga előtt, mint egy győzelmi trófeát.Lacó bezzeg nem ugrándozott és nem tapsikolt, még csak el se mosolyododt. Fejében keserű és haragos gondolatok jártak. „Egyéb se kell most nekem, mint egy ilyen - Tivadar!" Pillanatig se volt kétséges előtte, hogy a „felhizlalás és meg-színesítés" gondjai zömmel az ő vállára nehezednek majd. Nem elég Kisvacak, most majd ez az „elkényeztetett városi virágszál" is ott fog lógni a nyakán. És éppen most, amikor soha nem volt még ennyire szüksége a szabadságra! „Ördög és pokol, csodálatos kilátások!"S hogy ezek a kilátások ne csak olyan általános kilátások legyenek, lefekvés után Baráth néni odaült Lacó ágyára, és fáradhatatlanul ontotta az utasításokat. Hogy Lacó türtőztesse magát, és ne nagyon káromkodjon Tivike füle hallatára; hogy eszébe ne jusson Tivikével a külső nyomsávhoz elcsavarogni, és egyáltalán ne nagyon csavarogjanak, mert Tivike nincs hozzászokva az itteni vad élethez, és a végén még összetörimagát, azt pedig ő (mármint Baráth néni) nem élné túl; és a legjobb lenne, ha el se mozdulnának az udvarból, elég nagy udvar ez, és itt is éppolyan jó a levegő, mint a hegyen, és itt is nagyon jókat lehet játszani, meg tanulni is. Igen, igen! Nem ártana, ha Lacó ilyen szempontból is figyelné Tivikét, mert Tivike igen okos, igen jól nevelt, igen jó modorú fiú,

van mit tanulni tőle. És ügyeljen, ajaj, ez a legeslegfontosabb, ügyeljen nagyon a Tivike táplálkozására, tegye tisztán eléje az ételt, és biztassa, kínálja kedves szavakkal, ne úgy, mint Kisvacakot szokta, hogy „zabálj, vadszamár, mert beléd tiprom!", és... ajaj... Tivike ebéd után aludni szokott, hát majd ezt is el kell rendezni valahogy... Jóságos isten, hol fog aludni az a kölyök? és ki fog eléje menni fél háromkor a buszhoz? Jóságos isten, Baráth néninek holnap szakszervezeti napja lesz a Kesztyű-műveknél, ő tehát semmiképp se tud Tivike elé menni, de talán András...És Baráth néni kirohant, hogy megbeszélje a dolgot a férjével. De Baráth András közölte, hogy részéről is lehetetlen, mert ellenőrök jönnek a központból, és jó, ha nyolcra végez velük. És akkor Baráth néni visszarohant a kisszobába: „Édes fiam, úgy alakultak a dolgok, hogy neked kell Tivike elé menni a buszhoz" - és újabb tíz percre való utasítás: ne hagyd, hogy ő cipelje a kofferjét, biztos rengeteg holmit küldenek vele, és kísérd egyenesen haza, de ne pakoljatok ki, csak beszélgessetek, egyáltalán ne csináljatok semmit, míg valamelyikünk haza nem keveredik, majd megpróbálunk nagyon sietni, és...És hogy anyja meddig beszélt és miket mondott még, azt Lacó nem tudja, mert közben elaludt. Elaludt, és álmában Tivikét látta; hófehér ruhában és hófehér cipőben lépegetettTivike az újra megnyílt Bányalejárat felé, egyenesen besétált a Bányába, és akkor hirtelen megjelent a Bánya Réme, és elevenen elemésztette Tivikét...

2Pöcök aki mit sem tudott Tivike várható érkezéséről, délelőtt fél tízkor beállított Lacóékhoz. Nem egyedül jött, útközben a Kengurukat is mozgósította, hátha szükség lesz rájuk.Lacót a konyhában találták; kötény lógott a hasa előtt, és szennyes edényeket mosogatott. Arcán eltöprengő, már-már titokzatos kifejezés ült. Amint a gyerekek beóvakodtak, egy-egy konyharuhát nyomott a kezükbe, hogy törülgessenek.- De nem ám kapkodva, mert ha valami törik, bunyó lesz! Ez, persze, a Kenguruknak szólt, akik nem rendelkeztek valami kiemelkedő kézügyességgel az efféle műveletekhez.- Mi van? - türelmetlenkedett Pöcök.- Majd - mondta Lacó. A kredenc mellé állított hokedlin kuporgó Kisvacakra sandított, s a biztonság kedvéért ráförmedt: - Te csak fogd be a szád!Feszült csendben végeztek a mosogatással, törülgetéssel. Lacó elpakolta az edényeket, és utasította Kenguru Pétert, hogy trappoljon el Gerlindáért.- Ne hagyd sokat vacakolni, jöjjön azonnal! Kimentek az udvarra. Lacó feltétlenül meg akarta várni Gerlindát, de mert úgy vélte, Pöcök nem fogja kibírni a hosszú némaságot, megkérdezte tőle, elkészült-e már a rádióval. Pöcök mondta, hogy még nem.- Na és milyen állomásokat tudsz majd fogni vele? Pöcök hosszadalmas és bonyolult magyarázgatásba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy minden az antennán múlik. Ha sikerül jó antennát konstruálni, és egy jó magas helyre felszerelni, akkor lehet jönni ámulni és hasra esni.Kisvacak kijelentette, hogy ő csak ámulni fog, mert hasra esni nem szeret.Kenguru Pál nem szólt egy szót se, mert ha csak nem kényszerítették, testvére távollétében meg se nyikkant.Végre megérkezett Kenguru Péter Gerlindával.Gerlindának csak az egyik copfja volt befonva, ebből is látszott, hogy Kenguru Péter valóban nem hagyta sokat vacakolni. Gerlinda nem szerette az efféle rendetlenséget, ezért megkérte Kisvacakot, hozzon neki egy tükröt.Lacónak meg kellett várnia, míg Gerlinda elkészül a copffal. De ezt nem bánta, mert szerette nézni Gerlindát, ha a haját fonja. Különösen úgy, mint most is, hogy ő tarthatta a tükröt. Közben persze kényszeredett grimaszokat vágott, mintha rettenetesen ingerelné a dolog. Még csak az hiányzott volna, hogy valaki rájöjjön: szívesen teszi, amit tesz.- Na végre! - sóhajtott, amikor Gerlinda elkészült a fonással. - Most pedig üljetek le, és

figyeljétek a szavamat!A gyerekek sorra leültek a puha fűszőnyegre, Lacó pedig, kezét hátrakulcsolva, másfél percig fel-alá sétált előttük. (A Mesélő szerint erre a sétára a kellő hatás miatt feltétlenül szükség van.)- Tisztelt egybegyűltek! - kezdte aztán ünnepélyesen. -Szörnyű katasztrófák közelednek. Ma délután fél háromkor megérkezik az unokatestvérem, úgynevezett Kerekes Tivadar. Zabálni meg napozni jön, mert sovány, mint a rókák februárban, és halovány, mint Schramek Ali mamája volt, amikor hazaérkezett a kórházból. Kuss! - Ez Kisvacaknak szólt, aki közbe akart kottyintani valamit. - Ez a Tivadar, mint a neve is mutatja, egy elkényeztetett városi virágszál. Tízpercenként leáztatja kezéről a bacilusokat, azaz kezet mos, meg ilyenek. És állandóan olyan szavakat mond, amilyenekkel a normális ember csak a lexikonokban találkozik. És ez az alak három hétig itt fog rohadni a nyakamon. Pont most, amikor... De ezt hagyjuk. Ha nem kívánjátok, hogy beleőrüljek a társaságába, nem hagytok vele magamra. Hát ez van. Várom a válaszotokat.- Hány éves ez a... Tivadar? - kérdezte Pöcök.- Annyi, mint mi. Tizennégy. Ő is most jön nyolcadikba... A kérdésemre feleljetek!- Ha már így történt - mondta Pöcök csalódottan, mert hát nem egészen ilyen tárgyú bejelentést várt -... ha már így történt, természetes, hogy segítünk. Én legalábbis.- Szerintem nem kell sokat vacakolni vele - ajánlotta Gerlinda. - Levegőnek kell venni, és kész. Aki így megjátssza magát, azon egyszerűen keresztül kell nézni.- Női okoskodás! - fintorgott Lacó. - Ez az, amit a legkevésbé szabad csinálni. Ellenkezőleg. Úgy kell viselkednünk vele, mintha ő lenne... Dezinficiália császára.- Benzin... micsoda? - nyugtalankodott Kisvacak.- Fogd be a szád! - dörrent rá Lacó. - Szóval, Dezinficiália császára. Császárnak dukáló tisztelettel fogadjuk, és mindaddig így bánunk vele, amíg be nem dilizik, és vissza nem menekül a szüleihez.- Ezt nem egészen értem - vakaródzott Pöcök.- Akkor figyeljetek! Én már mindent részletesen kigondoltam.És Lacó előadta, hogy mit gondolt ki. Első hallásra kissé bonyolultnak tűnt az egész, ám aztán megértették: a fő hangsúly a viselkedésen van. Mindenkinek egy meghatározott szerepkörbe kell beleélnie magát. Gerlinda a nyájas udvarhölgyeket képviseli, akik fehér ruhában nyüzsögnek a Császár körül, és igyekeznek kitalálni a gondolatait is. Pöcök lesz az udvari szerelő. Szüntelenül ott tanyázik a Császár mellett, és mindenféle szeretnivalót fedez fel a ruházatán, például, hogy laza a cipőfűzője, gyűrődések vannak a nadrágján, ki akar csúszni az inge és hasonlók. A Kenguruk az apródok és egyben teherhordók. Hajlongva járnak a Császár körűl, nem engedik, hogy bármit is kézbe vegyen, pláne hogy munka jellegű tevékenységet folytasson. Ha például le akarja venni a cipőjét, a Kenguruk máris ott teremnek, és lehúzzák a lábáról. Kisvacak lesz a testőrség. Vészjósló némasággal lépked a Császár nyomában, és vigyáz rá, nehogy valaki merényletet kövessen el ellene. Magatartásában a némaság a lényeg. Ha rendellenességet tapasztal, nem kezd üvölteni, hanem csak fenyegetően villogtatja a szemét, az bőven elég.- Én az udvari ceremóniamester leszek - tért rá Lacó a saját szerepkörére is. - Fő feladatom, hogy javaslatokat tegyek a Császárnak erre és arra, és megrendszabályozzam azokat a tisztségviselőket, akik hanyagul teljesítik a kötelezettségeiket. Vagyis mindig közölni fogom veletek, hogy mit csináljatok.- Az jó lesz - sóhajtották a Kenguruk.- Nyugalom! - emelte fel Lacó az ujját. - Még nem fejeztem be. Hogy a Császár a szemével is láthassa, kik vagyunk, és hogy mi is jobban beleélhessük magunkat a szerepünkbe, jelmezt fogunk ölteni.Pöcök, aki már az eddig hallottak alapján is kénytelen volt

belátni, hogy Lacó fejéből ismét kolosszális Ötlet pattant ki, izgatottan megkérdezte:- Miféle jelmezt? Honnan az ördögből kaparunk most elő jelmezeket?- Semmi az egész - mosolygott Lacó.És sorra elmondta, hogy e nagy színjátékban kinek milyen jelmezben célszerű részt vennie. Ő például a szegény Kerekes nagymamától hátramaradt fekete köntöst ölti magára, a derekára pedig egy kútláncdarabot köt, amellyel jelzéseket lehet adni. Igaz, ebben a ruházatban inkább egy szerzeteshez hasonlít majd, de az nem tesz semmit, elvégre egy szerzetes is lehet ceremóniamester. Gerlinda a fehér selyemruháját veszi fel, és kerít valahonnan fehér főkötőt, lehetőleg csipkét, mert az illik az udvarhölgyekhez. Legyezőt is hajtogat magának, de nem újságpapírból, mert az túl közönséges. Pöcök magára aggat annyi szerszámot, amennyit csak elbír. A szerszámok között feltétlenül legyen egy kisbalta és egy ág- vagy drótvágó olló, mert ezek jó nagyok, kellő tekintélyt kölcsönöznek a viselőjüknek. Kisvacak, mint a testőrség, rohamsisakot, fegyvert és páncélzatot ölt. A rohamsisak a műanyag salátástál lesz, a fegyver -jobbat találni sem lehetne! - az a mesteri fagéppisztoly, amit a télen kaptak Pirosfej tizedestől, a páncélzat pedig két szeneslapát, egy elöl, egy hátul. A Kenguruk feltétlenül farmernadrágot és keresztcsíkos inget vegyenek („Tudjátok, azt a papagájtarka szörnyűséget, amit születésnapotokra kaptatok a nagyanyátoktól."), ezenkívül álarcot és más semmit. Ugyanis rájuk vár a legelső és talán a legnehezebb szerep: ők fogadják a Császárt a busznál, nekik kell a Gerlindáék kisszekerével felhozni a csomagját, nem lehet tehát rajtuk semmi olyan, ami akadályozhatja őket a munkában.A gyerekek izgatottan mocorogtak.Pöcök azt mondta: ez, ha nem röhögik el, rendkívüli balhénak ígérkezik.- Isteni! - lelkesedett Gerlinda is. - De... - és aggályoskodva dörzsölte az orrát - muszáj nekem feltétlenül fehér ruhát venni?- Muszáj - mondta Lacó.- Ugyanis anyu a múltkor kimosta, de nem vasalta ki. Gyűrötten pedig...- Kivasalod! A Császárnak fehér ruhás lányok dukálnak. Pöcök jelentkezett szólásra:- A mai nap elmegy a fogadásra, kipakolásra, berendezkedésre. Rendben van. De mi lesz holnap?- Azt majd este kitalálom - mondta Lacó. - És mikorra kell, veletek is tudatom. Emiatt most ne fájjon a fejetek. Az a fontos, hogy a fogadtatás sikerüljön. És még valamit: ne feledjétek, hogy a Császárnak sosem szabad a szemébe nézni, mert az felségsértés. Lesütött szemmel és egy kicsit meghajlított derékkal kell a színe elé járulni, és igen kenetteljesen kell beszélni... Hé, Kenguruk, tudjátok, mi a kenetteljesség?- Tudjuk - mondták a Kenguruk egyszerre, mintha csak egyikük szólt volna.És aztán több kérdés is felmerült még, amit sorra megbeszéltek. És próbáltak is egy kicsit, elpróbálták a szerepeket, a legkritikusabb mozzanatokat, mert az a dolgok rendje, hogy az előadás sikerét próbákkal kell bebiztosítani. Különösen a Kenguruk próbáltak sokat, mert övék volt a legnehezebb szerep, és Lacó egy kicsit tartott is tőlük. Pontosan megbeszélt velük mindent, mikor mit mondjanak, mit ne mondjanak, és így tovább.Mikor felcsendült a déli harangszó, úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van, és ragyogó előadásra van kilátás. Elbúcsúztak hát, hogy most ki-ki hazamegy ebédelni, és délután, pontban két órakor ugyanitt találkoznak.

3.Fél háromkor kanyarodott be az autóbusz a végállomás Öreg gesztenyefái alá. Elsőnek, mint rendesen, Feri bácsi ereszkedett le a lépcsőn. Szuszogva a csomagtartóhoz görnyedt, kinyitotta, és egy irdatlan nagy, vászonhuzattal bevont bőröndöt cibált ki belőle.A Kenguruk (keresztcsíkos trikóban, farmernadrágban és farsangi álarcban) az üvegfalú bódé mögött álltak. Csak a fejüket dugták ki, nehogy idő előtt feltűnést keltsenek. Mikor meglátták a bőröndöt, ijedten hátrahőköltek. Ekkora csomagot soha életükben nem láttak. Pál, a

félénkebb Kenguru odasúgta a testvérének:- Te, ha ezt kell cipelni, én már itt se vagyok!- Maradsz! - súgta Péter. - Kocsival visszük.Közben egymás után szálltak le a buszról az utasok. Legutoljára egy pepita öltönyt és hasonló anyagú ellenzős sapkát viselő, már-már betegesen világos bőrű ifjú lépett le a földre. Bal kezében tömött - és ugyancsak pepita anyagból készült-sportzsákot tartott, jobb keze mutatóujjával feltolta sapkája ellenzőjét a feje búbjára, s tekintetét körbejáratta a tájon. Elégedett lehetett a látvánnyal, mert arcára széles mosoly terült, elővillantak ritkán nőtt, fehér fogai.Feri bácsi a bódé mellé vitte a bőröndöt, aztán a pepita ifjúhoz lépett, és azt mondta:- Úgy látom, öcskös, még senki sincs itt a tieid közül. De ne rezelj be, jönnek azok, csak késnek egy kicsit. Addig is ereszd le a hátsód ide a bőröndre, és várj türelemmel! Viszlát, öcskös, és mulass jól! - Néhányszor oda-vissza húzta vastag hüvelykujját a pepita ifjú álla alatt, és elimbolygott a Bányászpresszó irányába.A pepita ifjú vidám mosollyal nézett Feri bácsi után, és leeresztette hátsóját a bőröndóriásra.És mert rajta kívül minden utas elhagyta már a végállomás területét, a Kenguruknak semmi kétségük nem maradt a felől, hogy ez az ő emberük, ez Dezin... mi a ménkű császára, úgynevezett Kerekes Tivadar. Némi bátorításnak szánt lökdösődés után kiléptek az üvegfalú bódé mögül, s kétrét görnyedve odacsoszogtak a Császárhoz.- Ne-emdebár - dadogta Kenguru Péter, tekintetét mereven a saját hasára szegezve -, ne-emdebár felsé-éged őnagy-iiiiméltóságú Kerekes Tivadar? (Ez az iiii eredetileg nem volt a szövegben.)A Császár talpra szökkent, amúgy is nagy szeme még nagyobbra kerekedett, és teljes mértékben a torkára forrt a szó. Azután egészen lehajolt, megpróbált a Kenguruk arcába nézni, de ez nem sikerült. A Kenguruk feje lehetetlen módon le volt hajtva, és amit mégis látni lehetett volna az arcukból, azt eltakarta a farsangi álarc.Eközben jócskán teltek a másodpercek. A Császár nem mondta, hogy ő lenne úgynevezett Kerekes Tivadar, és amíg nem mondta, addig a Kenguruk nem folytathatták az előadást. Viszont a póz, amiben álltak, fölöttébb fárasztó volt.Kenguru Pálnak például már kimondottan remegett a lába, és szédült is. „Még öt másodperc - gondolta kétségbeesve -, és orra bukok."A Császár - nem lehet tudni, zavarában-e, vagy pedig azért, hogy véget vessen ennek az áldatlan helyzetnek - hirtelen kérdezősködni kezdett:- Honnan tudjátok a nevemet? Kik vagytok ti? Bélcsavarodásotok van, hogy nem tudtok kiegyenesedni? És miért viseltek álarcot? Valami ünnep van itt?- Felséged alázatos szolgái vagyunk - szavalták megkönnyebbülve a Kenguruk a betanult szöveget, mert hiszen ez a „honnan tudjátok a nevemet", kész bemutatkozás volt, a többi kérdést meg nem volt szabad meghallaniuk. - Kegyeskedjék átengedni az útipoggyászát, hogy a lakosztályba szállíthassuk.És válaszra se várva, megrohanták a bőröndöt, megmarkolták a fülét, és megpróbálták felemelni. A bőrönd azonban meg se moccant. A Kenguruk újra meg újra nekirugaszkodtak, rángatták, cibálták - mindhiába. A bőrönd úgy állt, mintha oda lett volna ragasztva.A Császár nevetni kezdett. Nem szólt, nézte a Kenguruk kínlódását, és nevetett.- Hozd a kocsit! - súgta izgatottan Kenguru Péter a testvérének.Pál elcsoszogott az üvegfalú bódé mögé Gerlindáék kisszekeréért, Péter pedig ezalatt megpróbálta mozgásba hozni a bőröndöt. Két tenyerét a felső éléhez támasztotta, és teljes erővel nekifeszült. A bőrönd megbillent, s ha a Császár oda nem ugrik és el nem kapja, hát feldől, Kenguru Péter meg átbukik rajta.- Abnormál! - mondta mérgesen a Császár.- Mozog ez! - közölte diadalmasan Kenguru Péter, de hirtelen rádöbbent, hogy a Császár az

iménti közbeavatkozásával munka jellegű tevékenységet folytatott, amit pedig szigorúan tilos lenne neki. „Ajaj - gondolta ijedten -, ez jól kezdődik!"Kenguru Péter közben odahúzta a kisszekeret. Ügyes kis alkotmány volt ez, egy igazi nagy szekér kicsinyített mása. Ám túlságosan is kicsinyített. A Kenguruk mindjárt látták, hogy a bőrönd aligha fér el benne, hisz legalább két arasz-szal hosszabb. Ez már tragikus fordulat volt. A Kenguruk teljesen megzavarodtak. Csak toporogtak a Császár előtt, és már a tekintetüket se szegezték a földre.A jó ég tudja, mi történt volna, ha a Császár át nem veszi a kezdeményezést. De átvette. És egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt egy elkényeztetett városi virágszálról feltételeznilehetett volna. Megmarkolta a bőröndöt az egyik végénél, és néhány erőteljes nyögés kíséretében az élére fordította. Felszólította Kenguru Pált, hogy tolja a szekeret farral a bőröndhöz. Mikor ez megvolt, mindkét Kengurut a szekér elejéhez parancsolta, hogy fogják meg jó erősen. A Kenguruk megfogták a szekeret, ő pedig - újabb nyögések kíséretében - szépen belebillentette a bőröndöt.- Alea jakta eszt! - mondta ekkor elégedetten (ez egy latin mondás, azt jelenti: a kocka el van vetve, vagyis a jelen helyzetre vonatkoztatva: a bőrönd már a szekéren van, s hogy mi jön ezután, az majd elválik), ezt mondta, és hosszan veregette egymáshoz a két tenyerét, hogy az esetleg rárakódott piszok leperegjen róla.A Kenguruk csak álltak, mint egy szoborcsoport, és bámultak a Császárra. Igazán nem tudták, az ijedtségük nagyobb-e, amiért a Császár a jelenlétükben, sőt miattuk dolgozni kényszerült, vagy pedig a hálájuk, amiért így átsegítette őket a bajon.- Mire vártok? - szólt rájuk erélyesen a Császár. - Gondoljátok, hogy magától is elgurul a lakosztályomig?A Kenguruk nekiestek a szekérnek. Péter húzta, Pál taszította. A Császár meg, a pepita sportzsákot lóbálva, komótosan baktatott utánuk.Tudnunk kell, hogy a buszvégállomás Óbánya északi kijáratánál fekszik, Lacóék háza pedig - innen mintegy 800-1000 méterre - a falu déli oldalán. A végállomás és a Szeles patak között 100-150 méter széles, sík és szabad térség terül el. A Szeles hídján túl azonban fokozatosan emelkedni kezd a terep. Ez itt már a Kopasz-hát lába, s az út, amelyen a Kenguruknak fel kellett húzni-tolni a rakományt, az a bizonyos Hegyközbe vezető szekérút, amely a Hollán nagyapó volt gyümölcsösét is érinti.A Szeles hídjáig baj nélkül ment minden. A szekér aránylag simán gurult, és a Császár se szólt egy szót sem.A Kenguruk úgy-ahogy megnyugodtak, s ismét reménykedve tekintettek az események elé. A Szeles hídja után azonban mind a Császár, mind pedig a szekér makacskodni kezdett. Előbb a Császár jelentkezett.- Hé, banditák, tulajdonképpen hová megyünk? Hol az a lakosztály?Ez még rendjén való volt. Ha a „banditák" megszólítás nem is, a kérdés, sőt a reá adandó válasz is benne voltak a programban.- A bé palotában, felséged szolgálatára - felelték alázatosan a Kenguruk.- Bé palota?... Nem zavar benneteket, hogy Baráth Andrásékhoz igyekszem? És egyáltalán, mi az a bé palota? És miért tituláltok engem következetesen felségednek? Ez itt valami folklór?Ez viszont már nem volt rendjén való. Ilyen kérdésekre a Kenguruknak nem. volt szabad válaszolniuk. A legutolsóra talán szabad lett volna, de ahhoz tudniuk kellet volna, mi az a folklór. Kenguru Péternek rémlett ugyan, hogy valahol mintha már hallotta volna ezt a kifejezést, de mire eldöntötte volna, hogy hol, a szekér kezdett el makacskodni. Hirtelen elnehezült, olyannyira, hogy meg is állt, s ők bárhogy erőlködtek, nem bírták tovább húzni.- Pihenjünk! - lihegte Kenguru Péter a testvérének, és elengedte a rudat.- Pihenjünk! - lihegte Pál is, és elengedte a saroglyát.

Ebben a pillanatban a szekér elkezdett gurulni visszafelé a lejtőn, egyenesen neki a pataknak. Ha a Császár megint közbe nem lép... még rágondolni is hátborzongató! Két ugrással utolérte a szekeret, elkapta és megállította.A Kenguruk legszívesebben világgá szaladtak volna szégyenükben. Ekkora leégést! Mit fognak ezért kapni Lacótól!... És lám, a Császár is milyen dühös, csak úgy tüzel az arca!... Elfutni, míg nem késő! Elfutni és elbújni, hogy soha senki meg ne találhassa többé őket!De a Császár, miután a szekeret keresztbe fordította az úton, odaállt eléjük. Feje búbjára lökte a sapkát, a kezét meg csípőre tette.- Igennel vagy nemmel feleljetek! Ebben az utcában laknak Baráth Andrásék?- Igen - rebegték a Kenguruk.- Oda akartatok kísérni?- Igen.- És miért ilyen hókuszpókusszal?- Igen - mondták a Kenguruk.- Eh! - legyintett mérgesen a Császár. - Rendes helyen idegszanatóriumba, de minimum gyógypedagógiai intézetbe dugják az ilyen kis idiótákat. Ámbár lehet, hogy ti is éppen... - elharapta a mondatot, és fenyegetően a Kenguruk orra felé bökött az ujjával: - Le az álarcot!A Kenguruk ijedten lekapták az álarcukat. A Császár hosszan nézte őket.- Szóval ti vagytok azok! - mondta végül. - Az ikrek.A Kenguruk bólintottak. Fel se tűnt nekik, hogy a Császár úgy mondta ezt a „ti vagytok azok"-ot, mint aki ismeri, csak eddig nem ismerte fel őket.- Hordárkodtok itt, vagy direkt énelém küldtek benneteket? A Kenguruk egymásra néztek, aztán a földre, és hallgattak.- Szóval küldtek - találta ki a Császár. - És kicsoda? A Kenguruk hallgattak,- Az unokatestvérem? Baráth László? A Kenguruk hallgattak.- Értem - mondta a Császár, és gúnyos mosoly suhant át az arcán. De ezt a Kenguruk nem látták, mert a földet nézték. Azt se látták, hogy a Császár szája kinyílik, mintha kérdezni akarna valamit, de aztán újra bezárul. A Kenguruk csakis a földet látták, a kerekek taposta sárgásbarna út egy darabkáját, azt se sokáig, mert a szemüket elárasztó könny mindent elhomályosított előttük.Később a Császár hangját hallották:- Ide hozzám!Felnéztek, s a könnyek függönyén át látták, hogy a Császár ott áll a szekér mögött. Nyilvánvaló volt, hogy mit akar: ő akarja tolni a szekeret.A Kenguruknak most már minden mindegy volt. Talán már azt se tudták, melyikük a Péter, és melyikük a Pál. Csak azt tudták, hogy vége mindennek, és legjobb lenne meghalni.- Ide hozzám, apródok! - rendelkezett a Császár. - Fogjátok a rudat! Tempósan, mert múlik a drága idő, és a lakosztályomban már bizonyára izgatottan várnak bennünket.A Kenguruk engedelmeskedtek. Megfogták a rudat, s a szekér lassan, de biztosan haladt fölfelé.Vagy háromszáz méteres út megtétele után a Császár pihenőt rendelt el. Kiegyenesedett, megropogtatta a derekát, és körülnézett. Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Magasan voltak, innen már az egész falut látni lehetett. A buszvégállomást eltakarták a gesztenyelombok, annál szembeötlőbben emelkedett viszont ki a képből a Magányos Kémény és a volt szénosztályozó hatalmas betonváza. Balról a Bányahegy erdő borította gerince gyönyörködtette a szemet, alatta az üde zöld, hosszan elnyúló Selyemrét, szemben a Hosszú-völgy s a közepén fehérlő, távolba vesző makadámút meg a kanyargó Szeles patak, jobbról a sűrű fenyőerdő fedte Bölcsőhegy... Nem csoda, hogy a Császár percekig forgatta ide-oda a szemét, s közben egyfolytában mosolygott. Hanem a bámészkodásnak is véget kellett vetni egyszer, hisz messze voltak még a céltól. A Császár barátságos arccal fordult ismét a

Kenguruk felé:- Bőgtök még, apródok?- Ne-em - hüppögték a Kenguruk, s azon töprengtek, honnan az ördögből tudja a Császár, hogy ők valóban apródok.

4.Lacó, Pöcök, Gerlinda és Kisvacak - teljes harci díszben - a szoba ablakában szorongtak, és az utcát lesték. Meglehetősen nyugtalanul, mert számításaik szerint a társaságnak már rég meg kellett volna érkeznie. El sem tudták képzelni, mi történhetett.- Ha a Kenguruk elszúrtak valamit, én elevenen elemésztem őket - sziszegte Lacó fenyegetően.- Elébük menjek? - kérdezte Pöcök.- Várjunk még!És vártak. A komódon ingerlőén ketyegett az óra, és már negyed négyet mutatott. Kisvacak fülét kegyetlenül nyomta a Baráth néni hajhálójával a fejére erősített műanyag salátástál, de hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, Gerlinda buzgón legyezgette magát a rajzlapból hajtogatott és sebtiben tarkára festett legyezővel, mert a hosszú ujjú és zárt nyakú selyemruha nem volt az a kifejezetten nyári viselet. Még kevésbé volt az a Kerekes nagymama fekete köntöse, ezért Lacónak még inkább melege volt, arcáról patakokban folyt a veríték, de nem törölte le, mert az efféle művelet teljességgel méltatlan egy ceremóniamesterhez. Négyük közül aránylag még Pöcök érezte magát a legkellemesebben. ő ugyanis ésszel állította össze jelmezét, gondja volt rá, hogy az se meleg, se kényelmetlen ne legyen. Szerelőruhaként ujjatlan iskolaköpenyét vette magára, az előírt szerszámokat pedig egy széles vászonhevederre erősítette, amit csak a nyakba kellett akasztani, és máris előállt a komplett udvari szerelő.- Jönnek! - kiáltott hirtelen Lacó.és valóban. A templomkert kőkerítése mögül előkanyarodó úton megjelent a várva várt menet. Igaz, nem egészen úgy, ahogy várták, mert a Kenguruknak nem lett volna szabad megengedniük, hogy a Császár odaálljon szekeret tolni - de ezen most senki se akadt fenn. Jönnek végre - ez volt a lényeg.- Mindenki a helyére! - rendelkezett Lacó. Megcsörgette a derekán fityegő kútláncot; az udvarhölgy, az udvari szerelő és a testőrség pedig lázas gyorsasággal kiszáguldottak a kapuhoz.A bevonulás pompásan sikerült. Túlságosan is pompásan.A házhoz vezető egyenes kerti úton a Kenguruk már maguk is elboldogultak a szekérrel. A Császár nem segített tovább nekik, hanem igazi császárhoz méltó fensőbbséggel lépkedett utánuk. A pepita sportzsákot, mint valami hatalmi jelvényt, hanyagul lengette a kezével, és előkelőén elnézett a hajlongó alattvalók feje fölött.Az alattvalók, akik egy „zavarában hülyén vigyorgó és a bedilizés félreismerhetetlen kezdeti jegyeit magán viselő elkényeztetett városi virágszálat" vártak, e fölényes magabiztosság láttán maguk jöttek zavarba. Az eltervezett üdvözlő szavak helyett meglepett szisszentések hagyták el ajkukat, és - a testőrség kivételével - a Császár követéséről is megfeledkeztek. Egyedül a testőrség indult el a Császár után, hogy szeme fenyegető villogtatásával megóvja őt a merénylőktől.A menet a házhoz érkezett. A Kenguruk megálltak, és leeresztették a rudat. Megállt a Császár is. Abbahagyta a sportzsák lóbálását, és csak állt. De mert nem történt semmi, és nem szólt hozzá senki, egy idő után hirtelen megfordult. Megfordult, és rábámult a salátástállal, szeneslapátokkal és géppisztollyal felszerelt Kisvacakra. Az arca tüstént dagadni, pirosodni, majd rángatózni kezdett. A szájából fura pöffenés buggyant elő, mint mikor az ember sokáig visszatartja a lélegzetét, aztán hirtelen kiereszti magából a levegőt. A pöffenést újabb követte, majd még egy és még egy és még egy, mind hangosabban és szaporábban, mígnem e pöfögés

egy vakkantásszerű hangátmenettel harsogó röhögéssé változott. Röhögött a Császár, és közben vadul hadonászott, görnyedezett, a hasát tapogatta, a derekát fogdosta, rá-rámutatott az Udvar valamelyik tagjára, ezzel jelezve, hogy nemcsak a testőrséget, hanem a többieket is rettentő mulatságosnak találja. Egy erőteljesebb karlendítésnél a sportzsák is kiröppent a kezéből, Baráth András kedvenc rózsabokrai egyikének a tetején kötött ki, s ott úgy virított, mint egy óriási pepita virág. E látványtól újabb lendületet kapott, nem is bírt talpon maradni, lefenekelt a fűre, és ülve bruhaházott tovább.Az Udvar tagjai döbbenten nézték a Császárt, aztán meg egymást. Tulajdonképpen borzasztóan fel kellett volna háborodniuk, amiért a Császár... mit Császár? - ez az elkényez-tetett városi virágszál, ez a Tivadar ily észveszejtőén kikacagja őket. Lacó már azon volt, hogy letekeri derekáról a kútláncot, és odasóz vele a pepita sapkára, aztán meg a két Kenguru sörtehajára, mert biztos volt benne, hogy ők a főbűnösök, ők követhettek el árulást. De amikor Pöcökre nézett, hogy valami biztatásfélét olvasson le az arcáról, azt látta, hogy Pöcök arca is dagadni, pirosodni, majd rángatózni kezd, a következő pillanatban pedig a szája is kerekre tágul, és harsogva tör elő belőle a kacagás. Erre aztán, mint egy vezényszóra, az egész társaság harsonázni kezdett. Gerlinda visított, mint egy rossz mozdonysíp. A Kenguruk a falnak dőlve gurguláztak. Kisvacak üvöltve rohangászott fel-alá.Lacó úgy érezte, menten szétveti a düh. De mindjárt belátta, ha nem akar a teljesen és végzetesen leszerepelt ceremóniamester szomorú sorsára jutni, egyetlen dolgot tehet: csatla-kozik a röhögők kórusához. Eltátotta hát a száját, s erőnek erejével hahahákat préselt ki magából. Ám erőfeszítés csak az első néhány hahahához kellett, a többi már jött magától. Mi az hogy jött?! - ömlött! De hát miért is ne ömlött volna? Dezinficiália császára, úgynevezett Kerekes Tivadar, az elkényeztetett városi virágszál, az okos és pedáns kis Tivike a földön fetrengett, kezén és csodálatos ruháján agyagfoltok sárgálltak, és akkor se hagyta abba a tobzódást, amikor Kisvacak lekapta a fejéről a pepita sapkát, s maszatos ujjaival a salátástálra erőszakolta.

5.Szó, ami szó: ilyen káprázatosat még soha életükben nem mulattak. És nemigen hitték, hogy ha minden a terveik szerint alakul, és Tivadar is a várakozásuknak megfelelően viselkedik, akkor is ilyen káprázatosat mulattak volna.Tivadar is tökéletesen elégedett volt a fejleményekkel. Amint lecsillapodtak a kedélyek, és szóhoz tudott jutni végre, lelkes szavakkal köszönte meg a rendkívüli fogadtatást. Saj-nálkozott is, hogy nem bírta jobban türtőztetni magát, és túl hamar beleröhögött a színjátékba, megfosztva ezzel magát is és a többieket is a további ceremóniák élvezetétől, de ennek egyedül a Tökmag (Kisvacak) az oka. Hozzá mérhető mulatságos figurát ő még a cirkuszban sem látott. Kijelentette, ha továbbra is ilyen szórakoztatóan telik az idő, hajlandó a szülők által előírt három hetet végig itt tölteni. Ugyanis eredetileg azt tervezte, hogy csak a nyugalom kedvéért utazik le a „kedves vidéki rokonok"-hoz, és csak néhány napig bírja majd a „szívdöglesztő unalmat", aztán váratlanul megbetegszik, magas lázat csinál magának, és sürgősen hazarendelteti magát. Bevallotta, hogy ez az elhatározása már a buszon ingadozni kezdett. Egy „tündéri alak, bizonyos Feri bácsi, vagyis a kalauz" volt szíves és kimerítő jellemzést adott az itteni viszonyokról, főleg Lacóról és barátairól. Ennek köszönheti azt is, hogy már a Kenguruk színre lépésekor átlátott a szitán, és elhatározta, hogy belemegy a játékba.(A Kenguruk balkezeskedését egy szóval sem említette, amiért is az ikrek iránta táplált nagyrabecsülése az áhítatig fokozódott.) Magát a játékot „nagystílű és színvonalasan szellemes ötlet"-nek nevezte; nem is álmodta volna, hogy „holmi vidéki bumburnyákok" képesek ilyesmit kitalálni.Lacó itt önérzetesen megjegyezte, hogy szerinte a pesti aszfalt legalább olyan jó - ha ugyan nem jobb - termőtalaj a bumburnyákoknak, mint az óbányai erdők és hegyek.

Vita nem lett a dologból, mert Tivadar készséggel méltányolta ezt az álláspontot. Sőt ünnepélyesen kijelentette, hogy felfüggeszti a vidéki srácokra vonatkozó összes kedvezőtlen előítéleteit, feltéve persze, ha a „tisztelt ellentábor" is ezt teszi a maga viszont-előítéleteivel.- Áll az alku! - mondta Lacó, és nyújtotta a kezét.Tivadar vékony és agyagos ujjai sorra belesimultak a tenyerekbe, még a Kisvacakéba is. Ezzel aztán teljes lett az összhang. Elérkezettnek látták az időt, hogy valamennyien - beleértve Tivadart is - újra viselhető ruhát öltsenek, s abban folytassák a barátkozást.Lacó átmeneti oszoljt vezényelt: mindenki menjen haza, és fél óra múlva normális szerelésben térjen ismét vissza. Gerlinda és a Kenguruk tüstént távoztak, Pöcök azonban maradt, mondván, hogy ő a szerszámok meg az iskolaköpeny alatt a rendes ruháját viseli, így helyben is át tud vedleni.- Ez a szeplős tűrhető csaj - mondta Tivadar, amint Gerlinda fehér ruhája eltűnt a kerítés mögött. - Csak a nevével nem tudok megbarátkozni. Gerlinda!... Tényleg így hívják, vagy a kövér klajzi csak balhéból mondta?- Csaj? - vonta föl Lacó a szemöldökét. - Érdekes... Én eddig észre se vettem. - Pöcökhoz fordult. - És te?- Én se.- Most mit idétlenkedtek? Ha foglalt, közöljétek, és azzal kész.- Foglalt? - És Lacó még feljebb vonta a szemöldökét. -Hogy lenne foglalt, ha egyszer nem csaj? Gerlinda haver,érthető? Csak akkor néz a tükörbe, ha a haját fonja, vagy ha a szeplőit számlálja. Szoknyát is csak a te tiszteletedre húzott. És dzsúdózik. Már csak azért sem ajánlatos kikezdeni vele.- És szájharmonikázik is - kottyantott közbe Kisvacak.- Mi a szösz! - nyúlt meg Tivadar képe.- Bizony ám! - mondta Kisvacak, és Lacóra sandított, vajon rádörren-e, hogy fogja be a száját. De Lacó nem dörrent rá, sőt helyeslőén bólogatott. Ettől Kisvacak nekibátorodott, és kibökte végre, ami már percek óta birizgálta a fantáziáját: -Te Divatar! A bacilusokat már sose áztatod le a mancsodról?Tivadarnak a meglepetéstől nyitva maradt a szája, de aztán mindent megértett. Nevetett, majd szigorúan azt mondta Kis vacaknak:- Ide figyelj, öregem! Nyaralni jöttem, nem viselkedni. Bacilusokról meg hasonló rögeszmékről én itt hallani se akarok!Kisvacak csalódottan hümmögött.- Ha már így szóba került - vakargatta Lacó a tarkóját -, csak megkérdem, hogy van ez veled? Fejet cseréltél ideutazás előtt? Vagy az alatt az öt év alatt cserélődtél ki, amióta nálatok jártunk? Külsőre nem nagyon változtál, de ami a többit illeti... He...?Tivadar sejtelmesen elvigyorodott.- En - mondta - alig várom, hogy bevessem magam Óbánya dzsungeleibe, ti meg ilyen marhaságokkal gyötörtök. Mi lenne, ha napirendre térnénk végre egymás fölött?6.Tivadar fölött azonban továbbra se lehetett csak úgy egyszerűen napirendre térni.Becipelték a bőröndöt a nagyszobába, és lefektették a sarokrekamié elé. Tivadar utálkozva nézte egy darabig, aztán kijelentette: kriminális, ha az embernek túl okos és túl pedáns szülei vannak. Neki már ahhoz is külön fejtágítót kellene végeznie, hogy csak felsorolja, mi mindent gyömöszölt a tanári kar ebbe a bőröndgóliátba.A gyerekek rácsodálkoztak: hogyhogy a tanári kar?- Hát a szüleim - magyarázta Tivadar. - Mindketten tanárok. De nem iskolában tanítanak, hanem tanfelügyelők. Sajnos! Minden pedagógiai energiájukat énbelém fektetik. El lehet képzelni.És szenvedő arccal belehuppant Baráth András kedvenc foteljébe. De fel is pattant mindjárt,

és otthonosan járkálni kezdett a szobában, megnézett és megfogdosott mindent.- Egész klassz lakás mondta. - Sokkal nagyobb ízléstelenséget és sokkal kevesebb könyvet vártam. A rend is tűrhető... Apropó! Hol vannak a szüléitek? Anya azt ígérte, hogy a busznál ők fognak várni. Nem mintha gyötrő hiányérzetem volna, csak hát...- Dolgoznak - mondta Lacó.- Na és milyenek? Úgy értem, mennyire háklisak a dolgaitokra?- Elviselhető - mondta Lacó.- Kell délután aludnotok?- Mit képzelsz?!- Lefekvés hánykor?- Mikor hogy.- A tévét nézhetitek?- Naná!... Kivéve a tizennyolc éven felülieket.- Zseniális!... És a napközi program? Mennyire szabják meg?- Vannak kötelezettségek. Étkezés, tisztálkodás, rendcsinálás, olykor takarítás, mosogatás, tyúketetés... Nem veszélyes.- Csavarogni lehet? Úgy értem, ha kedvetek támad bolyongani az erdőben...- Még szép! Csak egy darabban kell hazajönni. Beleértve a ruhát is.- És ha mégse?-Némi szörnyülködés, néha egy kis büntetés. Ki lehet bírni. -Megőrülök! Ez minden?- Ez... Na és a határ. A nyomsáv. Arra nem lehet mászkálni.Baráth néni tegnap esti előírásait Lacó nem említette. Úgy érezte, elvesztették aktualitásukat. „De azért résen kell lenni - gondolta. - Ez a Tivadar egy szédületesen dörzsölt fejnek látszik."És a Bányáról se szólt. De azt már tudta, hogy Tivit beavatja a dologba. Ezt a Tivit be lehet és be is kell avatni. Csak ki kell várni az idejét.Tivadar hanyatt feküdt az egyik rekamién.- Van itt valami tó - mondta. - Onnan tudom, hogy Anya szigorúan eltiltott tőle.- Messze van - mondta Lacó. - Három kilométer. De ha akarod, elmehetünk.-Feltétlenül ... Hal is van benne?- Pisztráng!Tivadar élvezettel cuppantgatott.- Vannak itt izgalmasabb dolgok is - mondta Pöcök, és sokat sejtetően Lacóra kacsintott.Tivadar felült.- Éspedig?Lacó szemrehányóan nézett Pöcökre, hogy azzal még ráértek volna. Tivadar azonban türelmetlenkedett.- Mit titokzatoskodtok? Mi az az izgalmasabb?- Hát... például... - Lacó Kis vacakot kereste a szemével, de nem találta. - Hol az öcsém?Tivadar kimutatott az ablakon.- Ott van ni!Kisvacak a rózsák közt ücsörgött, és a pepita sportzsákban kotorászott. Sorba rakosgatta maga köré a zsákból előbányászott holmikat; egy törülközőt, fogmosó poharat, fogkefét, fogkrémet, bambisüveget, szalvétába csomagolt almákat, narancsokat. Az egyik szalvétacsomagot kibontotta: zsömle volt benne. Nézegette, szagolgatta a zsömlét, aztán beleharapott.- Na megállj, te! - csattant fel Lacó, s indult volna, hogy megregulázza Kisvacakot, de Tivadar nevetve leintette:- Hagyd csak, legalább elfogy. Én már rá se tudok nézni. Vajas-sonkás zsemle, brrr...! Szóval, mi az izgalmasabb?Lacó és Pöcök egymásra néztek, majd Lacó azt mondta:- Hát a Bánya.

- A bánya? - Tivadar csalódott arcot vágott. - Mi izgalmas lehet egy halott bányában, ahova még benézni se lehet? Vagy ti talán belenéztetek, mielőtt berobbantották volna azt a nyílást? Netán tudtok valami rejtett lejáratot?Ha Tivadar azt mondta volna, hogy ő valóban Dezinficiália császára, és ezt dokumenttel is igazolni tudja, az se lepte volna meg jobban Lacóékat. Másodpercekig csak bámultak rá, mint valami csodára.- Most mit pilákoltok? - derült Tivadar. - Hogy honnan tudok a nyílásról meg a robbantásról? Hát nem mondtam, hogy az a kalauz egész úton nekem szövegelt?Vagy úgy! Hát persze! Feri bácsi!- És... - Lacó nagyot nyelt - mást nem mondott? A Bányáról.- Miért? Még kellett volna?- Hát... - Lacó Pöcökre nézett, és megint nyelt egyet.- Beszélj! - biztatta Pöcök. - Mondd el neki!Lacó némi „hát"-ozás és „szóval"-ozás után nekikezdett, és részletesen elmondott mindent az éjszakai vihartól kezdve egészen a robbantásig. Gondosan ügyelt rá, hogy amit a Rémről mond, az véletlenül se úgy hangozzék, mintha neki bármilyen saját véleménye is lenne róla. Tehát nem foglalt állást. Egyszerűen csak ismertette a tényeket (a gyümölcsösből való menekülés tényét, persze, meghamisítva kissé, úgymond: „mi akkor eljöttünk onnan"), és idézte Gasch Lipót, Pirosfej tizedes és a két atya szavait.Tivadar figyelmesen hallgatta az elbeszélést. Egyetlenegyszer se szólt közbe. Annál beszédesebb volt viszont az arca. Kidugta, majd visszahúzta a nyelvét, a szemöldöke föl-le ugrált a homlokán, olykor az ajkába harapott; egyszóval, olyan benyomást keltett, mint aki magában csudára mulat az egészen. Mikor aztán Lacó a mondandója végére ért, megkérdezte:- Ez minden?-Ez - mondta Lacó.- És ti?... Mi a véleményetek?Lacó Pöcökre nézett, az meg zavartan vissza rá. Tivadarnak ennyi elég is volt.- Értem. - Az arcán megint táncolni kezdtek a vonások. - Úgy látszik, ezen a ponton mégiscsak vidékiek vagytok. Ezt kénytelen vagyok megmondani.Ez egy kicsit azért erős volt. Lacó elvörösödött, valami gorombasággal akart visszavágni, de csak ez jutott az eszébe:- Hülye vagy! Honnan veszed, hogy elhisszük ezt az ökörséget?- Természetesen nem hiszitek - mondta enyhe gúnnyal Tivadar. - Csak éppen fontolóra veszitek. Azt mondjátok: Ökörség, de azért mégse mertetek lemenni miatta ahányába, így van-e?A fiúk hallgattak.- Na ugye! - És Tivadar tanárosan felemelte a mutatóujját. - Pedig szülői ügyeskedés az egész. Nekem elhihetitek. Ha nem bíznak a tilalom erejében, mindig ilyesmit találnak ki. Bányarém! Szavamra mondom, egész ügyes! Engem egyszer egy balatoni rémmel ijesztgettek. Siófokon nyaraltunk, én meg mindig elszökdöstem az öregektől, be a vízbe. Úszni nem tudtam, az anyám egy frászban volt, hogy belefúlok. Akkor találta ki a rémet. Hogy van valami nagy hal, amelyik néha kiúszik a sekély vízbe, és megtámadja a magányos gyerekeket. A halászok tavirémnek nevezik, kérdezzem csak meg tőlük. Megkérdeztem. Kábé olyan válaszokat kaptam, mint ti most.Lacó hallgatott, és hallgatott Pöcök is. A padlót nézték, és arra gondoltak, hogy ennek a Tivadarnak félelmetesen igaza lehet. És hogy szégyen, gyalázat, mert erre maguktól is rájöhettek volna, hisz oly világos, mint a Nap. De nem jöttek rá mégse, és ezt - hiába is erősítgetnék az ellenkezőjét - Tivadar is nagyon jól tudja.Most valóban úgy érezték magukat Tivadar előtt, mint afféle bumburnyákok, akik akármilyen ostoba mesét elhisznek. Szép kis fordulat, ilyenre aztán végképp nem számítottak.

Tivadar azonban korántsem kerekített oly nagy feneket a dolognak. Látva a két fiú letörtségét, elnevette magát.- Oda se neki, srácok! A tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetnie. Kinek előbb, kinek később. Nekem szerencsém volt, mert előbb megfizettem, ennyi az egész. Több szót nem érdemes vesztegetni rá.- Hát igen - sóhajtott Pöcök megkönnyebbülve. - Ne is beszéljünk róla többet!Lacót azonban nem lehetett ilyen könnyen megnyugtatni. ő csak látszatra törődött bele a tanulópénz megfizetésébe. Mosolyogva járt-kelt a lakásban, öltözködött, segített kihalászni a bőröndből egy szandált, egy rövidnadrágot meg egy rövid ujjú inget Tivadarnak, azután pedig, hogy Gerlinda és a Kenguruk is megjöttek, felvezényelte a társaságot a Kopaszhátra, megmutatott és elmagyarázott Tivadarnak minden fontosabb látni- és tudnivalót - tehát úgy viselkedett, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna. De belül múlhatatlanul mardosta a szégyen. Nem Tivadarra haragudott -sőt neki még hálás is volt, amiért a gyerekek előtt szóval se említette a közöttük lezajlott kínos beszélgetést -, hanem saját magára, ilyen csúnyán ő még sose égett le, így őt még nem leckéztette meg soha senki. És ezt nem lehetett csak úgy elhallgatni vagy elfelejteni. Ezt le kellett kvittelni.És Lacó még este, vacsora közben is azon töprengett, hogy mit tegyen. Egyre kevésbé figyelt a körülötte zajló eseményekre. Anyjának kétszer is rá kellett szólnia, hogy hozza már be azt a paplanhuzatot, vigye már ki Tivike szennyes fehérneműjét, mire meghallotta és megmozdult.Baráth néni egyébként rengeteget nyüzsgött. Elpakolta Tivadar töméntelen holmiját, kérdésekkel ostromolta „Tivikém édes"-t, „Tivikém édes" pedig mindenre olyan tónusban felelt, mint öt évvel ezelőtt, csak még sokkal okosabban. Lacó, ha figyelt volna, még inkább meggyőződhetett volna unokaöccse (vagy unokabátyja? - születése napját nem ismerte) dörzsöltségéről. Mondom: ha figyelt volna. De nem figyelt. ágyba akart kerülni, egyedül lenni, gondolkozni -a Mesélővel tanácskozni.Végre lefeküdtek. Tivadarnak az ő heverőjére ágyaztak, neki pedig a Gerlindáéktól kölcsönkért pilleágy jutott. Nem volt kényelmetlen, csak szokatlan. Fütyült rá, mit számított az most?Eloltották a villanyt. Tivadar megkérdezte, hogy holnap mit csinálnak. Azt felelte: ha akarod, mehetünk pisztrángra a Bányatóhoz. „Klassz!" - suttogta Tivadar, és a következő pillanatban már úgy aludt, mint egy mormota.Lacó nyitott szemmel feküdt a pilleágyon, s várta, hogy a Mesélő nyilatkozzék végre. De most a Mesélőnek se jutott eszébe semmi. Egyre csak azt hajtogatta: végig kell gondolni min-dent még egyszer, végig kell gondolni mindent még egyszer!

Negyedik fejezetNem mesélni kell, hanem nyomozni! Gasch Lipótról nem derül ki semmi, Kisvacak viszont felcsap tetőmászónak

1.Aludt már, vagy csak álom és ébrenlét határán hánykolódott?... Egyszerre olyan éber lett, mintha nappal volna. És mindjárt utána olyan izgalom fogta el, hogy beleremegett. Felült, előredőlt, s bámult a vaksötétbe, mint aki arra vár, hogy a hirtelen jött és kétségtelenül megdöbbentő felismerés látható formában is megjelenik.Csak a bútorok alig kivehető körvonalai jelentek meg, ám ez a látvány is bőven megtette újabb izgalomforrásnak. Lacó máskor is felébredt már éjszaka, máskor is felködlöttek előtte a bútorok körvonalai, de ezek a mostani körvonalak teljességgel ismeretlenek voltak, ezeket még soha nem látta. „Ördög és pokol, hol vagyok?" A falilámpa kapcsolója után kapott, de keze az üres levegőt találta el - a fal nem volt sehol. Hajszálon múlott, hogy le nem zuhant az ágyról.Ebben a pillanatban nyöszörgés hallatszott az ismeretlen körvonalak felől. Egy idegen hang azt motyogta: „Rántsd ki, pisztráng... Pisztráng..."

„Tivadart! - gyúlt világosság Lacó fejében. - Hát persze! A szoba közepén vagyok, az meg ott az én ágyam!"És ezzel a második izgalomforrás máris megszűnt, hogy annál feszítőbben lépjen újra előtérbe az első. De mert Lacónak immár Tivadar is az eszébe jutott, leküzdhetetlen vágya támadt, hogy azonnal felköltse őt, és közölje vele a megdöbbentő felismerést.Kimászott az ágyból - remegett a lába, pedig nem is volt hideg -, kitapogatta és felgyújtotta a falilámpát, leült Tivadar mellé, és rázni kezdte.- Ébredj, Tivi... Hallod?... Ébresztő!Tivadar kinyitotta a szemét, bambán hunyorgott Lacóra. Ő se jött rá mindjárt, hogy hol van, és kit lát. Ásított egy hatalmasat, lecsukta a szemét, úgy kérdezte:- Már reggel van?- Te! - És Lacó megrázta megint. - Ébredj fel! Akarok mondani valamit. Halaszthatatlan!- A pisztrángok - motyogta álmosan Tivadar. - Vissza akarok menni a pisztrángokhoz. Irtó klassz kis pisztrángok.- Hagyd a fenébe a pisztrángokat! Gasch Lipótról van szó. Figyelsz? Nem akarok ordítani, mert felébrednek.- Hát ne ordíts... Milyen Lipót?- Gasch Lipót.- Örvendek... Az ki?Lacót nyugtalanította, hogy Tivadarnak csukva van a szeme. Egy csukott szemű emberrel nem lehet értelmesen beszélni, pláne ilyen életbe vágó dologról.- Nyisd ki a szemed!Tivadar kinyitotta a szemét, felült, és hunyorogva körülnézett.- Itt van?- Kicsoda?- Hát az a Lipót.- Frászkarikát van itt! Én vagyok itt! Felébrednél végre? -Felébredtem... De, ugye, ez nem állandó szokásod, ezaz éjszakai költögetés?- Hülye... Ide figyelj! Gasch Lipót az a tag, aki utánunk jött...- Tudom! Utánatok ment a lezuhant gyümölcsösbe, és szemináriumot tartott a rémtémakörből. Ezért kellett engem...?- Várj! Tudod, ki ez az ember? Tivadar ásított megint.- Kész idiotizmus ez az éjszakai felébredés!- Azt kérdeztem, tudod-e, ki ez az ember?- Rémlik... Valami... izé volt a bányánál. Mi is?- Nem ez az érdekes. Ezt az embert... - Lacó elhallgatott, mert a szomszéd szobában recsegni kezdett Apa rekamiéja. (Onnan tudta, hogy az övé, mert Anyáé nem volt recsegős.) Sokáig recsegett, de végül is elcsendesedett, tehát Apa nem ébredt fel, csak forgolódott. És bizonyságául annak, hogy valóban alszik, elkezdett horkolni.- Diszkrét kis horkolás - állapította meg Tivadar. - Az én faterom sokkal különbet produkál... Szóval, ki az a Gasch Lipót? De ha megint valami gyerekmesét...- Ne izgulj, ez nem mese, ez... - Oly sokféle gondolat volt egyszerre Lacó fejében, oly sok mindent kellett volna elmondania Tivadarnak, hogy hirtelenében nem tudta eldönteni, hol is kezdje. - Szóval, én tegnap a felét sem mondtam el annak, ami a gyümölcsösben történt. Amióta rájöttünk (így mondta: rájöttünk, de ezért ne nehezteljünk rá, Tivi se emelt kifogást ellene, bár lehet, csak azért, mert túl álmos volt), hogy ez az egész rémügy pusztán szülői ügyeskedés, azóta egyfolytában töprengek, és sok minden eszembe jutott.- Igen - mondta Tivadar, jelezve, hogy ébren van, és hellyel-közzel figyel is.- Amire akkor csak úgy fél füllel figyeltem... Először is, tudd meg, hogy ezt a Gasch Lipótot a

német katonák hozták Óbányára a háború vége felé.- A nácik?- Igen, a nácik. A fasiszták. Hollán nagyapó mondta. Valami Günther, aki a bánya katonai parancsnoka volt.- Érdekes - ásított Tivadar. - És szerinted ez mit jelent?- Várj! Hollán nagyapó azt is mondta, hogy a bánya lejárata pontosan ott volt, ahol most a Gasch Lipót háza áll. Gasch Lipót meg elkezdett vitatkozni vele, hogy ez nem igaz, mert sokkal odébb volt. De nyilván tévedett, mert Hollán nagyapó ezt jobban tudja, hiszen be is bizonyította az iskola meg a templomtorony fekvésével.- Klassz. Na és?- És Hollán nagyapó arra is emlékszik, hogy azt a lejáratot a háború idején a németek telerakták aknával, mert fel akarták robbantani, csak már nem maradt rá idejük.- Na és? - ismételte Tivadar, mint valami álmos automata.- Mondom tovább! Hollán nagyapó azt ajánlotta Gasch Lipótnak, hogy menjenek le a gödörbe, és nézzék meg azt a nyílást. Gasch Lipót azt felelte erre, hogy ez nem az 6 öreg lábaiknak való. Nem is mentek le. De utánunk mégiscsak lejött, hogy elkergessen a nyílástól.- Aggódott értetek. Van ilyen.- Igen? - Lacó felnevetett. - Aggódott? Ő?... Ide figyelj! Láttad délután azt a betonmicsodát, ami régen a szénosztályozó volt? Magas, mi? De azért fel lehet rá mászni. Az egyik oszlopból vasak állnak ki, azokon. Persze tilos. Van is rajta egy tábla: „A betonvázon mászkálni szigorúan tilos és életveszélyes, a Községi Tanács V. B. elnöke." Aki onnan lezuhan, fel nem kel többet, az fix. Néha azért felmászunk. Délelőtt, mikor munkában vannak a felnőttek, az otthoniak meg takarítanak, vagy kint vannak a szőlőben. Van úgy, hogy mégis arra jön valaki. Akkor aztán hallgathatsz! Ükapáig visszamenőleg felemlegetik az összes őseidet, hogy vajon melyiktől tanultad ezt az elképesztő felelőtlenséget... Nem alszol?- Csak pihentetem a szememet... Hova akarsz kilyukadni?- Természetesen Gasch Lipóthoz. Tőle nem kellett félni sosem. Pedig Ő gyakran látott bennünket. Majdnem mindig. Nyugdíjas, egész nap otthon lóg, szőlője sincs. Ha odafentmászkáltunk, és ő jött, meg se rezzentünk. Tudtuk, hogy nem szól, még csak a fejét se csóválja meg.- Na és?- Nem érted? - türelmetlenkedett Lacó. Kezdte idegesíteni Tivadar értetlenkedése. - így aggódott ő értünk. Világéletében fütyült a gyerekekre. Ha köszöntünk neki, még csak vissza se köszönt. A legtöbb, amit mondott, hogy kotródj innét, meg eredj az útból, ilyenek.- Szomjas vagyok - mondta Tivadar. - Nincs víz a közelben?- Víz?... - Lacó hamarjában meg se értette, mit akar Tivadar a vízzel. Messze járt ő most az ilyen mindennapi dolgoktól.- Víz! - magyarázta Tivadar. - Ki van száradva a torkom, így nem tudok figyelni.- Ja, víz! - kapcsolt Lacó. - Na, várj egy kicsit! Kisvacak szekrénykéjén mindig volt víz, a kölyök el se aludt anélkül. Legtöbbször nem is ivott belőle, az volt a lényeg, hogy ott legyen. Ez amolyan bevett szokás volt nála. Ott állt most is a tele pohár, amivel Tivadar elolthatta a szomját, és így figyelőképes állapotba kerülhetett, És miután abba került, marokra fogta az állát, úgy, hogy a mutatóujja az orra hegyének támaszkodott, és egészen felnyomta. Vagyis koncentrált.- És mindezzel végeredményben most mit akarsz mondani? - kérdezte, minden eddiginél élénkebb érdeklődést mutatva.- Ide figyelj! - hevült Lacó. - A német katonákkal jött ide. Azokat elkergették, ő itt maradt. Házat épített pontosan oda, ahol a bánya lejárata volt, egy olyan lejárat, amit a németek fel akartak robbantani. De hogy oda építette valóban, arra nem akar emlékezni. Évekig nem törődik semmivel, csak a házával. Aztán egyszer csak kilyukad a bánya, mire egyből

feltámad. Hollán nagyapót lebeszéli arról, hogy lemenjenek, de utánunk lejön mégis. Lejön, és elijeszt a bányától. Nem látsz itt semmi összefüggést? Nem találod mindezt nagyon különösnek?- Te annak találod?- De még mennyire!Tivadar kissé gúnyosan pislogott Lacóra.- Nem olvasol te túl sok kalandregényt? Azoktól támadnak ilyen agyrémei az embernek.- Agyrém? - Lacó maga se tudta, dühöngjön-e vagy mosolyogjon. Végül is az utóbbit választotta. - Ne felejtsd el, kedves Tivadar, hogy a határon vagyunk, és nem Budapesten. Ez itt, ahogy Pirosfej tizedes mondja, különleges övezet. Itt sok olyan esemény történik, amit te otthon csak agyrémnek hiszel. Itt néha még lövöldöznek is. Akarod, hogy meséljek?- Megőrültél? Az éjszaka kellős közepén? Holnap készséggel meghallgatlak, de most aludjunk inkább. Sokkal jobb volna!- Holnap nem mesélünk, hanem... - Lacó rövid szünetet tartott, hogy annál nyomatékosabban mondhassa ki: - hanem nyomozunk!- Nofene! - tekert egyet Tivadar a fején, de már nem gúnyosan, inkább meglepetten. - És ha szabadna tudnom, mit nyomoznánk?- Hogy mit?... Hát azt, öregem! Hogy mi az összefüggés! Hogy miért akart elijeszteni minket éppen Gasch Lipót, és éppen a bányától!Tivadarnak összefacsarodott az arca. Változatlanul nem látszott valami lelkesnek.- Jó vicc. Ezt tőle magától kellene megkérdezni. De ha komoly oka volt rá, alig hiszem, hogy megmondaná.- Ezért fogunk nyomozni. Megtudunk róla mindent, amit csak lehet. És aztán majd elébe is odaállhatunk.- Gondolod?- Gondolom!Közben odakint oszladozni kezdett a sötétség - hajnalodott. Egy kakas elkukorékolta magát, aztán még egy és még egy, akárha felelgetős játékot játszottak volna. Madarak is csatlakoztak a játékhoz, bele-belecsiviteltek a kukorékolásba. A kakasokat felbosszanthatta ez a szemtelenség, mert egyre szaporábban és fenyegetőbben kukorékoltak. Ám a madarak ettől csöppet se ijedtek meg, sőt ők is még jobban rázendítettek, így aztán egyre nagyobb lett a ricsaj, vagyis reggel lett. Kora reggel. A Napot még nem lehetett látni, de a Kopaszhátat övező vakító fénykoszorú már jelezte, hogy feljött.Tivadar megnézte az óráját, lebiggyedt a szája.- Ez megállt.- Mennyi van rajta?- Négy lesz tíz perc múlva,- Nem állt meg, nálam is annyi van.- Lehetséges ez?- Hát persze.- Hát persze! - csapott a homlokára Tivadar. - Hiszen július van... Látod, Óbányára kellett jönnöm, hogy átélhessek egy valóságos nyári pirkadást... Azt hiszem, ezek után nyugodtan tovább alhatunk.- Helyes - bólintott Lacó. Magában meg azt gondolta:mégiscsak egy városi virágszál ez a Tivadar. Okosnak okos, de a fantáziáját mégse ártana megolajozni.Eloltotta a villanyt, visszament a pilleágyába, s a következő pillanatban mély álomba merült.

2.Tivadarnak nem használt az alvás; reggelre se „jött meg az esze". Fanyalogva vette tudomásul, hogy Lacó a pisztrángozás helyett a nyomozás azonnali megkezdését javasolja.

Szólni azonban nem szólt semmit, csak miután kiadósan bereggeliztek, jegyezte meg:- Értelmesebb időtöltést is el tudnék képzelni.Először Gerlindáékhoz mentek, hogy átadják Kisvacakot megőrzésre. Az átadás nem ment simán, mert a kölyök mindenáron „Divatar"-ral akart maradni. Gerlinda féltékenységi jelenetet rögtönzött, a szemét is dörzsölte, mintha sírna bánatában, de ez se használt. Végül is Tivadar oldotta meg a helyzetet; azt mondta Kisvacaknak, hogy ha marad, neki adja örökbe a pepita sapkáját. Kisvacaknak módfelett tetszett az ajánlat, és azonnal birtokba akarta venni a satyakot. Könyörögtek neki, hogy legalább délig várjon, de ő nem engedett. Nem volt mit tenni, vissza kellett menni a sapkáért. Lacó azt mondta Tivadarnak, menjen ő, és vigye a kölyköt is, mert neki Gerlindával úgyis van némi elintéznivalója. Tivadar tudta, mi az az elintéznivaló, távozóban mégis úgy kacsintott Lacóra, mint aki valami egészen másra gyanakszik. A kacsintást Gerlinda is észrevette, és gyorsan elfordult. Nem volt biztos benne, hogy nem pirult-e el. Mert ha igen, akkor azt csak ne nagyon lássa senki.Lacó tulajdonképpen mindent el szeretett volna mondani Gerlindának. Aztán jobbnak látta, ha csak a lényegről szól, az úgy titokzatosabb is. (A titokzatosság - a Mesélő szerint - mindig izgalmasabbá teszi az embert, mint ha mindent kibeszél magából.) A lényeg pedig az volt, hogy Gerlinda alaposan - de ugyanakkor óvatosan is, nehogy gyanút keltsen - faggassa ki a szüleit meg a könnyen elérhető rokonait Gasch Lipótról.- Hogy minderre miért van szükség, azt időben megtudod. Legyen elég annyi, hogy a pontos és részletes tájékozódás halálfontos. Ne is találgass, mert többet nem mondhatok.Gerlinda nem találgatott, csak annyit kérdezett, hogy van-e valami köze Tivadar megjelenésének is az ügyhöz, vagyis Tivadarnak Gasch Lipóthoz.Lacó nyelt egyet. Azt mégse akarta megmondani Gerlindának, hogy tulajdonképpen Tivadar nyitotta fel a szemüket, a nyomozás gondolatát tehát végső soron neki köszönhetik. Már csak azért sem akart erről beszélni, mert akkor a többit, az egész rémügyet el kellett volna mondani. Így hát csak legyintett, hogy ökörség; mi közük lenne egymáshoz?Megjöttek Tivadarék.Kisvacaknak nagy volt a sapka, minduntalan a szemére csúszott, de azért rettentő büszkén viselte. És ami a fő: most már hajlandó volt Gerlindával maradni. Így Lacó és Tivadar a zavartalan tárgyalás reményében mehettek Pöcökhöz.Tivadar tanítani valóan mutatkozott be Gergely néninek. „Kézit csókolom, Kerekes Tivadar vagyok, Lacó unokatestvére, nagyon örülök, hogy megismerhettem."Gergely néni egészen zavarba jött, kötényébe törölgette a kezét, mintha vizes lett volna, és haragosan nézett a fiára, amiért az harsány „sziasztok"-kal üdvözölte a kedves vendégeket.Bevonultak a szobába. Sokáig semmiről sem tudtak beszélni, mert Tivadarnak a szája is nyitva maradt a meglepetéstől, amikor meglátta Pöcök dolgait. Legalább tizenöt percen át egyik kérdést a másik után tette fel Pöcöknek, hogy „ez mi", és „hát ez mi", és „ezt tényleg te csináltad?" - egyszóval el volt ájulva. És amiről kérdezett, azt meg is fogta, meg is tapogatta. Pöcök ettől nagyon ideges lett. Utálta, ha avatatlanok piszkálják a holmiját. Igyekezett is mindjárt mindent kivenni Tivadar kezéből és biztonságos helyre pakolni.Végre a tárgyra tértek.Lacó drámai szavakkal adta elő a „megdöbbentő felismeréseket", és úgy, mintha azok az ő és a Tivadar közös felismerései volnának. Tivadar közbeszólt, hogy csak ne nagyon szerénykedjen, mert mindenre egyedül jött rá. Hogy aztán ezt rendességből tette-e, vagy mert el akarta határolni magát, azt nem lehetett tudni.Pöcök feszülten figyelt Lacóra, bár, ami azt illeti, feszültebben is figyelhetett volna. A szeme sarkából a szobában ide-oda mászkáló Tivadart lesegette; nem nyúl-e hozzá valamihez, amihez nem lenne szabad hozzányúlnia. De azért pontosan megértett mindent, és - ha Lacó megítélése szerint nem is lelkesedett eléggé - egyet is értett mindennel, főleg a nyomozással. (Annál is inkább, mert Tivadar nem nyúlt hozzá semmihez, csak bámészkodott.)

- Na és kik nyomoznának? - kérdezte aztán. - Úgy értem, kiket vonnánk be a dologba?Ez helyénvaló kérdés volt, el kellett dönteni.Lacó megmondta, hogy Gerlindának máris kiadta a megbízatást.- A copfost szamárság volna kihagyni. - És sorolta az okokat, hogy miért: - Először is, mert haver. Másodszor, mert hallgatni is tud, ha kell. Harmadszor, mert szédületesen sok rokona van, akiket érdemes kifaggatni Gasch Lipótról. Márpedig itt az a legfontosabb, hogy minél több embert megkérdezzünk. Egyetértünk?Egyetértettek.- Szerintem - mondta Tivadar, a komód fölött lógó családi képeket nézegetve - máris elegen vagytok. Egyelőre úgyis csak puhatolózásról lehet szó, ahhoz meg három detektív bőven elég.- Hogyhogy három? - lepődött meg Lacó. - Tudtommal négyen vagyunk. Vagy te talán nem akarsz részt venni?- Először is nincs helyismeretem. - Tivadar továbbra is a családi képeket tanulmányozta. - Másodszor meg úgyis kell egy pártatlan kívülálló, aki összegyűjti az értesüléseket, kiválasztja közülük a használhatókat, és kiszórja a használhatatlanokat. Én szívesen vállalkoznék erre a szerepre, annál is inkább, mert remek agytornának ígérkezik.Ez egészen jó gondolat volt, habozás nélkül elfogadták. Miképpen azt is, hogy egyelőre senki mást nem vonnak be a nyomozásba, a Kengurukat se, mert Simon Péter és Pál az ilyen dolgokban teljesen használhatatlanok. Őket nem is lesz nehéz kirekeszteni, annál nehezebb lesz viszont Kisvacakot, de -Gerlinda közreműködésével - azt is csak megoldják valahogy.Tivadar közben talált egy érdekes képet; ágaskodó lovon ülő, kardját ütésre lendítő délceg huszárt ábrázolt. Mindjárt meg is kérdezte Pöcöktől, hogy ki az.- A dédapám - mondta Pöcök.- Klassz! - ámult Tivadar. - Hadvezér volt?- Kicsi koromban én is azt hittem. Aztán az egyik osztálytársaméknál láttam egy pontosan ugyanilyet. Ugyanez a ló, ugyanez az alak, csak a feje nem az én dédapám, hanem az övé. Fotóstrükk az egész.- Sze lá vi - mondta bölcsen Tivadar. (Ez egy francia kifejezés, úgy kell leírni, hogy c'est la vie, és azt jelenti, így van ez az életben, vagy: ez az élet.) - A pesti Vidám parkban van egy táblára festett repülő. Benne ül a pilóta is, csak az arca helyén van egy lyuk. Az emberek odadugják az arcukat a lyukba, a fényképész meg, aki ezt az egészet kitalálta, lekapja őket. Az emberek aztán elnézegetik a fotográfiát, és hiszik is, hogy ők bátor pilóták, nem pedig gyáva hivatalnokok, mint a valóságban. Ezt nem én mondom, hanem a tanári kar. Bár ebben igazuk lehet... A te dédapád mi volt különben?- Bányász. Errefelé a legtöbb ős bányász volt.- Ez a lovas huszár sokkal élethűbb, mint a pesti pilóták.- Mert ez fotómontázs.- Nofene! - csodálkozott Tivadar. - Te ehhez is értesz?- Nagyjából - szerénykedett Pöcök. Pedig mondhatta volna, hogy mint az iskolai fotószakkör vezetője, már maga is készített montázsokat, sőt mutathatott is volna néhányat Tivadarnak. Azt például, amelyiken űrhajósként lebeg a világűrben. Ez volt a legsikerültebb montázsa. Először a saját arcát montálta bele valamelyik szovjet űrhajós szkafanderébe, aztán az így előállt figurát kombinálta össze egy űrhajóból készített Föld-képpel. Ott lapult a kép a komódfiókban, ám azok után, amiket Tivadar a pilótákról meg a hivatalnokokról mondott, Pöcöknek semmi kedve se volt elővenni és megmutatni. Inkább azt mondta: - Fényképezéssel csak balkézről foglalkozom, a rádiózás sokkal jobban izgat.Lacóban, miközben ezt az eszmecserét figyelte, egyre határozottabbá vált az érzés, hogy Pöcököt és Tivadart korántsem csigázta fel úgy a nyomozás, mint kellett volna. Ezt meg is akarta mondani, de aztán rájött, hogy nem érdemes. „Jó fejek ezek, de nincs bennük elég fantázia - gondolta. - Nem hiszik igazán, hogy csakugyan rejtéllyel állunk szemben. De talán

jobb is így. Nagyobb lesz az ámuldozás, ha majd fény derül a titokra." Hagyta hát, hadd cseverésszenek kedvükre. Egyelőre amúgy se tudtak mihez kezdeni.Később bejött a szobába Gergely néni, és egy teli tál málnát meg három kistányért tett az asztalra.- Egyetek, kedveskéim! Mással, sajnos, most nem tudlak megkínálni benneteket.Tivadarból tüstént kitört a jólneveltség. (Lacó ismét megállapíthatta, hogy unokatestvére pokoli gyorsan tud kapcsolni. „Ahogy a színen megjelenik egy szülő, abban a pillanatban mintagyerekké változik. Szédületes egy fej!") Arcára lefegyverző mosoly terült, és azt mondta: Gergely néninek igazán nem kellett volna ilyesmivel fáradnia. De ha már fáradt, tegye még meg azt az aprócska szívességet is, hogy csipetnyi porcukrot mellékel az „isteni gyümölcshöz", mert úgy az igazi. Ha por nincs, jó lesz kristály is. Gergely néni elhűlve simogatta Tivadar fejét, mert ilyen szép szöveget ő még gyerek szájából nem hallott, és behozott egy tele zacskó porcukrot. Aztán ment volna kifelé, de Lacó megállította.- Gergely néni ismeri Gasch Lipótot?- Lipót bácsit?... Hogyne ismerném!- Mennyire tetszik ismerni?- Hát mennyire...! - Elnevette magát. - Miért érdekel ez téged?Lacó folyékonyan rögtönzött:- Az iskolában kaptunk egy szünidei feladatot, hogy derítsük fel községünk múltját, vagyis... vagyis... hogy ismerkedjünk meg néhány itt élő érdekesebb öregember történetével Mi néhányan Gasch Lipót bácsit választottuk. És mielőtt hozzá magához is elmennénk, szeretnénk egyet s mást megtudni róla.-Ez nagyon érdekes - ismerte el Gergely néni. - De vannak, akik nálam sokkal jobban ismerik. Például Hollán nagyapó. Inkább őt kérdezzétek!- Mi mindenkit meg szeretnénk kérdezni - mondta Lacó. - Mert az is fontos nekünk, hogy általában az itt élő emberek hogyan vélekednek róla. Azok is, akik esetleg csak futólag ismerik.- Értem, értem - bólogatott Gergely néni, s elkezdett töprengeni, hogy vajon mit is tud ő Gasch Lipótról, mit is mondhatna róla ezeknek a gyerekeknek. Sok minden nem jutott az eszébe, csak az, hogy egészen egyedül él, meg hogy valamikor állítólag családos ember volt, de a háború minden hozzátartozóját elvitte, és akkortájt, a háborús években telepedett le itt Óbányán. Meg még azt is tudta, hogy bár úgy rendszeresen nem jár össze senkivel, azért nagyon rendes és barátságos ember, mindenkivel készséges, ővele legalábbis mindig az volt. Igaz, viszont, hogy magáról, a maga bajáról bánatáról sosem szól egy szót se. Gergely néni szerint ez talán azért van, mert túl sok sebet kapott az élettől, és elfelejteni, nem pedig újra és újra feltépni szeretné ezeket a sebeket.- Ez nem valami sok - mondta végül Gergely néni -, de többet sajnos nem tudok. Na, egyetek szépen! - Kedvesen rámosolygott a gyerekekre, és távozott.Tivadar tüstént nekiesett a málnának. Pöcök pedig csóválta a fejét, és azt mondta Lacónak, hogy „te aztán tisztességesen átejtetted a mutert."- Semmi vész! -jelentette ki Tivadar, miközben tele szájjal falta a fehérre cukrozott málnacsomókat. - Átejtés volt, de finom és zseniálisan eredményes: Csillagos ötös! Sikerült megtudnunk, hogy egy... - befalt két kanál málnát -mondhatnám, búskomor bácsikával állunk szemben, aki már csak felejtést vár az élettől és ... - két kanál málna - és a pillanatnyi hangulatától függ, hogy mikor mire figyel. A gyerekeket nyilván irigységből utálja, mivelhogy a sajátjait elvesztette szegény. Kész, pont. Megfelel?- Teljesen - vélte Pöcök. - A múltkoriban volt egy film, abban egy ugyanilyen öregember játszott.- Vagyis? - tette fel Lacó a kérdést. - Szerintetek abba is hagyhatjuk a nyomozást?Pöcök olyan képet vágott, mint aki igennel akar válaszolni, Tivadar azonban - változatlan

lendülettel folytatva a málna-falást - tiltakozott:- Amit elmondtam, az az egyes számú verzió. (Azaz: változat.) Ha óhajtjátok, mondhatok ezzel homlokegyenest ellenkezőt is. Például: a szóban forgó Gasch Lipót a saját felelőtlensége miatt vesztette el a családját...- Ha ugyan valóban elvesztette - szólt közbe sejtelmesen mosolyogva Lacó.- De hiszen anyám megmondta!- Azt mondta: állítólag. Vagy nem? Meg hogy: talán. Mire figyeltél te, amikor beszélt?... Vegyétek tudomásul, hogyminden elhangzott szót alaposan meg kell rágni, különben semmire se jutunk. Különösen az ilyen „talán"-okra kell figyelni. - Lacó felállt, hogy egy kis föl-alá járkálással adjon még nagyobb súlyt a szavainak. - Szerintem az elhangzottakban két figyelemre méltó dolog van. Az egyik az, hogy Gasch Lipót mindenkivel nagyon készséges, a másik, hogy magáról sohasem beszél.- Bravó! - kiáltotta Tivadar. - Én, mint szelektáló felelős, egyetértek a következtetésekkel... Ne haragudjatok, de nem bírtam abbahagyni. -Ez a málnaevésre vonatkozott; ugyanis Tivadar befalta az egész tál málnát. - Most legszívesebben járnék egyet. Nincs valami rokon, akit felkereshetnénk?- De van! - mondta Lacó. - Vilma néniék, a Hegyközben. Ok talán Gasch Lipótról is többet tudnának mondani. És különben is, Anya előírta, hogy megmutassalak nekik...- Megtisztelve érzem magam - hajolt meg Tivadar.Pöcök, tekintettel e látogatás többé-kevésbé rokoni jellegére, no és főleg arra, hogy szeretett volna néhány órát a már majdnem kész rádiónak is szentelni - felmentést kért és kapott. Vagyis maradt. De Lacóék lelkére kötötte, hogy visszafelé jövet feltétlenül nézzenek be hozzá, és tájékoztassák az értesülésekről.

3.A berobbantott gyümölcsös puha földjén gyerekek hancúroztak.Lacó odaköszönt a gyerekeknek, aztán pontosan elmagyarázta Tivadarnak, milyen volt a gödör a robbantás előtt, hol volt az a bizonyos nyílás, hol mentek le, meg minden.- Várhattak volna néhány napot azzal a robbantással -fanyalgott Tivadar.- Eeeegen... - Lacó maga is azt gondolta, hogy bizony várhattak volna, de ezen most már kár spekulálni; ami történt, megtörtént. Gyorsan elhúzta Tivadart a gödörtől, és a Gasch Lipót házára mutatott.- Ő meg ott lakik.- Kicsoda?- Hát Gasch Lipót.- Vagy úgy... Megnéznénk közelebbről?- Megnézhetjük, bár sokat nem fogsz látni belőle.- Miért?- Menjünk csak.Alig tettek néhány lépést, Tivadar máris megértette, miért nem láthat sokat. Gasch Lipót háza valami kertféleség közepén állt, amely kertféleséget kőoszlopos drótkerítés és sűrű, magas bokorsövény kerített körül. Olyan magas volt ez a sövény, hogy az ablakokat is majdnem egészen eltakarta, és oly sűrű, hogy amikor már egészen közel voltak hozzá, akkor se láttak keresztül rajta.- Ez aztán jól körülkerítette magát - ámult Tivadar.- Mint egy remete - mondta Lacó.- Mint egy Csipkeró... - akarom mondani, Csipkerezsőke! - És Tivadar jót nevetett e hirtelen kiötlött szójátékon.- Tisztára - mondta Lacó, és ő is nevetett.- Hol a bejárat?

- A túloldalon.- Még csak nem is a falu felől.- Még csak nem is ott.- Érdekes.-Ugye?- Mi lenne, ha meglátogatnánk?- Gasch Lipótot? -Őt.- Nem enged be.- Ha előadod neki azt az iskolai mesét, beenged.- Az még korai, ne lőjük el!- Szeretnék a szeme közé nézni. -Najó, gyere!A sövénytégla rövidebb oldalán keskeny kis kapucska nyílt az udvarra. Csavart vasrudakból készült, úgyhogy át lehetett látni rajta, de ténylegesen csak a sárga zúzottkővel felszórt utat, a házba nyíló ajtót meg az udvarnak egy egészen keskeny füves darabkáját láthatták, a többit eltakarta a széles bokorsövény.Lacó megrángatta a kiskapun lógó kolompot, és vártak. Nemsokára nyílt a ház ajtaja, és Gasch Lipót lépett ki rajta. Kicsit hunyorgott a fényben, majd felmordult, hogy ki az.- Csókolom, Lipi bácsi, én vagyok az, Baráth László.- Mit akarsz?- Lipi bácsi...! - Lacó megmarkolta a kapurácsot, a fejét beszorította két vasrúd közé, és sírós hangon azt mondta: -Lipi bácsi, eltűnt az öcsém.- Micsoda tűnt el?- Az öcsém, a kis Gabi.- És énnekem mi közöm ahhoz? Eredj a rendőrhöz, annak a dolga! - és fordult is volna be a házba.- Lipi bácsi!... A gyerekek erre látták! Azt mondták, itt csavargott a ház körül. Nem tetszett látni?- Nem láttam! - mondta Gasch Lipót, és bement.Néztek utána.- Figyelted? - kérdezte aztán Lacó.- Randa egy fej - mondta Tivadar. - De mi van, ha kijön, és segít keresni a tökmagot?- Olyan nincs! Egyszer, még tavaly, valóban eltűnt a srác. A fél falu kereste. Ez a kisujj át se mozdította, azt mondta, hagyjuk békén, nem jól érzi magát. Én jöttem érte akkor is.- És hol volt?- Kisvacak?... Fent a Karosszékben. Ott aludt. Mikor rátaláltunk, azt hittük, halott. Nagy balhé volt... Na, gyerünk!- Odabent mi van? - kérdezte Tivadar.- A kertben?... Semmi. Néhány virágágyás, egy szerszámos sufni meg egy kerekes kút.- Kutyája nincs?- Nincs. Madarai vannak. Két mátyásmadár, kalitkában.- Te már voltál nála?- Egyszer apával. Vele nagyon nyájas volt.- Randa egy fej - mondta megint Tivadar. - Miből él?- Honnan tudjam? Nyilván a nyugdíjából.- Csipkerezsőke!... De ez együttvéve se mond semmit. Ettől még rendes ember is lehet.- Elválik - mondta Lacó sejtelmesen.

4.Miután Tivadar az ő csodálatos modorával Vilma nénit és férjét, az erősen nagyothalló Kálmi bácsit is elkápráztatta, és kimerítő válaszokat adott a szülei hogylétével kapcsolatos összes kérdésekre, Lacó végre előhozakodhatott Gasch Lipóttal.

(A rend kedvéért annyit azért elmondanék, hogy Vilma néni Kerekes nagymamának a húga, tehát Tivadar édesapjának és Lacó édesanyjának a nagynénikéje. Kálmi bácsi valamikor szintén a bányánál dolgozott, ez idő szerint a 83. életévét tapossa, s ezzel ő Óbánya legidősebb lakója.)- Hogy ismerem-e Gasch Lipótot? - nézett nagyot Vilma néni. - Hát persze hogy ismerem. Mért kérdezel ilyen butaságokat?- Úgy értem, hogy közelebbről is tetszik-e ismerni? Mi ugyanis... - És Lacó elmondta ugyanazt, amit Gergely néninek is elmondott.Vilma néni összecsapta a kezét, és nagyot nevetett. Rettentő jóízűeket tudott nevetni, hosszan és hangosan, hogy csak úgy rázkódott belé a teste.- Ugyan, mi érdekes van nektek azon a szerencsétlen emberen? Isten jámbor állatkája ő, magának való öreg vándor ott az égig érő sövénye mögött. Mért nem Hollán nagyapót választottátok, annak aztán volt élete! Hajaj, de még milyen! Vagy akár Kálmi bátyátokat! - és Vilma néni a nádszékben üldögélő Kálmi bácsira mutatott. - Csinált ez is nekem annyi izgalmat, de annyit!... Igaz, Kálmán? He...?Kálmi bácsi bólintott, dünnyögött valamit, nem lehetett érteni. Vilma néni lemondóan legyintett.- Ehh, különben vele, szegénnyel, már nem sokra mennétek. Lassan már csak a nevére emlékszik.- Nana! - mondta Kálmi bácsi, és köhintett párat. - Azért emlékszek én még. Emlékszek. Olyan sovány jány voltál, mint a seprű nyele. Abbizony. - És köhintett megint.- Hollán nagyapót más választotta - mondta Lacó. - Kálmi bácsi meg rokon, őt nem lehetett.- Gasch Lipótban meg nincs semmi érdekes - harsogtaVilma néni. (Mert hogy el ne feledjem, Vilma néni nem beszélt, hanem harsogott. Kálmi bácsihoz hangosan kellett szólnia, és ezt annyira megszokta, hogy mindenki mással is ugyanúgy társalgott.)- Nem tetszik tudni, honnan jött, ki hozta őt ide, Óbányára?- Én nem, de Hollán nagyapó biztosan tudja.- És hogy a családjával mi lett, azt se tetszik tudni?- Állítólag a háború vitte el őket. Úgy mondják.- Ki mondja?- Ej, gyerek, gyerek, mért nem tőle magától kérded, ha annyira érdekel? Bár az ilyesmiről legjobb nem beszélni. Alighanem ő is azért olyan, amilyen, mert... - és Vilma néni nagyot sóhajtott, mert a saját fiára gondolt, a nagyobbikra, akit szintén a háború vitt el. Sóhajtott, elnézett a messzeségbe, aztán elmosolyodott, ölébe csapta a két tenyerét, és megkérdezte Tivadart, nem kíván-e egy kis jó házikolbászt.Tivadar Lacóra sandított, hogy mi legyen; dél felé járt az idő, és otthon várt a finom csirkepaprikás. Lacó is gondolt erre, de azt is tudta, hogy ha Vilma néni egyszer kínálni kezd, akkor abból, ha törik, ha szakad, evés lesz. Rákacsintott hát Tivadarra, hogy jöhet a mehet.Vilma néni ekkor már hozta is az ínycsiklandó kolbászóriást - volt vagy két arasz, a vastagból -, s odarakta az egészet a gyerekek elé. Két borotvaéles kést is tett a tányér mellé.- Egyél, kedveském - biztatta Tivadart. - Ilyet azon a csúnya Pesten úgysem eszel.Lacó kettévágta a kolbászt, egyik felét Tivadarnak nyújtotta, a kenyeret meg a kést is odaadta neki. Tivadar zavartan teszegette egyik kezéből a másikba a holmikat.- Na ide süss! - és Lacó mutatta, hogy két ujj közé kell fogni a kolbászt, alá a tenyérbe a kenyeret jobb kézbe a kést, aztán neki!- Ugy, úgy - helyeselt Vilma néni. - Parasztkolbászt parasztosan köll enni.Szédületes jó kolbász volt. Bevágták az utolsó falatig. Tivadar maga volt a legjobban meglepve, hogy sikerült. Azt hitte, már a második falat ki fog fordulni a szájából.Azért elfelé jövet érezte, hogy túlságosan tele van a gyomra. Mondta is Lacónak, hogy

egyelőre függesszék fel a nyomozást, mert még egy ilyen látogatás, és mehetnek egyenest a hullaházba.- Futás! - mondta erre Lacó. -Mi?!- Mondom, futás!... Na, szedd a lábad!- Megvesztél?- Akkor szevasz! - és Lacó megiramodott. Tivadarnak nem volt mit tenni, futott Lacó után.A Selyemrétig, pontosabban a berobbantott gyümölcsösig szaladtak. Ott Lacó megállt, és egyből eldobta magát a füvön. Ezt tette Tivadar is. Feküdtek egymás mellett, és kapkodva szedték a levegőt.- Ez most... hehe-heh... mire volt jó? - lihegte Tivadar.- Ebédig... hogy szakszerűen fe-hehe-jezzem ki magam, el ke-he-hell fogyasztani a be-he-hetáplált kalóriát...

5.Harmadnap reggelig - beszámítva természetesen Pöcök és Gerlinda teljesítményét is - összesen huszonhét embert kérdeztek ki Gasch Lipótról. Köztük olyanokat is, mint Hollán nagyapó, Pordán doktor, Pirosfej tizedes.Hiába. Jóformán mindenki ugyanazt mondta, mint a legelső megkérdezettek - legfeljebb, mint például Hollán nagyapó, kissé körülményesebb tálalásban.A Hollán nagyapónál tett látogatás azért érdekes volt. Az öreg töméntelen sok képet mutatott Lacónak és Tivadarnak (ők ketten voltak nála), amit a világ különböző országaiban vásárolt. Lacó nehezen türtőztette magát, hogy egyiket-mási-kat el ne kunyerálja. „Ha már eljöttünk - gondolta -, ne távozzunk üres kézzel." Mert Gasch Lipótról sok újat itt sem tudtak meg. Az igaz, mondta Hollán nagyapó, hogy az a gazember Helmuth Günther hozatta ide valahonnan Salgótarjánból, de ez sem jelent semmit, mert másokat is hozott meg hozatott így magával, amikor „átvette a katonai rémuralmat" Óbányán. A fasiszták sok szakembert hurcolásztak így egyik helyről a másikra, ezeknek a többsége gyűlölte őket, nem önszántából, hanem kényszerből szolgált nekik. „Ez a körülmény csöppet se zavarjon benneteket, ettől még nyugodtan írhattok róla dolgozatot" - vélte Hollán nagyapó.Amilyen keveset mesélt Gasch Lipótról, olyan sokat beszélt „arról a gazember Helmuth Günther"-ről.- Sok szemét alakkal találkoztam életemben - mondta -, de hozzáfoghatóval soha. A bányához nem nagyon értett, de nem is nagyon törődött vele. A rabláson járt annak főképp az esze. Hogy miképp tud mentül több értéket összehordani magának. Volt egy különítménye, az szedte össze neki -ahogy akkoriban nevezték - az elhagyott javakat. Vagyis hát az általuk elhurcolt meg leöldösött szerencsétleneknek a vagyontárgyait. Ez a Günther őrnagy leginkább az ékszereket kedvelte, merthogy azoknak nincs szaguk, és szállítani is a legkönnyebb őket... No, ezt csak azért mondom, hogy lássátok, milyen emberek éltek errefelé akkoriban. Ez a Gasch Lipót, ahogy visszaemlékszem, nem nagyon törleszkedett hozzájuk. Igaz, harcolni se harcolt ellenük, mint sok más itt a bányánál. Olyan zárkózottféle volt ő már akkoriban is, mint manapság. Ezért is volt okos gondolat, hogy őt választottátok. Ha látja, hogy így foglalkoznak vele, tán megbékél a világgal, nem búvik előle a sövénye mögé.Szó, ami szó: amit Hollán nagyapó Gasch Lipótról elmondott, az, ha több volt is, mint amit addig megtudtak, többet, mást nem mondott.És az sem, hogy Pirosfej tizedes, amikor Lacó feltette neki a kérdést, mit tud a volt bánya volt lőmesteréről, előbb visszakérdezett: „Miért érdekel, nagyfőnök? Te talán tudsz róla valamit?", aztán pedig hosszasan töprengett, gyanakvó mosollyal újra meg újra Lacóra pillantott, mint aki váltig azt hiszi, hogy Lacó mégiscsak tud valamit, végül kijelentette: különös fickó az öreg, de nem lehet rá semmi rosszat mondani. Szóval, ez sem volt különösebben érdekes, legalábbis a gyerekek az ügy szempontjából nem tartották annak.A szerzett tapasztalatokat mindennél jobban kifejezte Tivadar összefoglaló fejtegetése:

- Megismerkedtem egy csomó érdekes emberrel, akik között két különösen szembetűnő hasonlóság van. Egy: mániájuk, hogy betegre zabáltassák az embert; kettő: semmi rosszat nem tudnak Gasch Lipótról. Ezek után kénytelen vagyok kijelenteni: előérzeteink megcsaltak bennünket, feltételezéseink üres képzelgésnek bizonyultak. Gasch Lipót rendes ember, csak egy kicsit... hát szóval, bogaras. Ehhez pedig joga van. Oda épít házat magának, ahova akar, akkor és onnan hajkurássza el a gyerekeket, amikor és ahonnan éppen kedve tartja. Nyugodtan abbahagyhatjuk tehát a nyomozást, és letehetünk arról a szándékunkról is, hogy magát a gyanúsítottat... a volt gyanúsítottat is felkeressük.Mondanom sem kell, hogy Lacót nagyon lehangolta ez az eredmény. „Leégés, megint csak leégés!" Szeretett volna jó messzire elutazni, hogy még csak ne is lássa senki, és neki se kelljen látnia senkit, főképpen Tivadart, Gerlindát és Pöcököt nem. De ez csak ábránd volt. Nemhogy elutazni, de még bezárkózni sem lehetett, se a hűvös szobába, se a Karosszék gyó-gyító csendjébe. Maradni kellett, együtt a többiekkel, s látni Pöcök képén a bujkáló kárörömöt, Gerlindáén az értetlenséget, a csalódottságot, Tivadarén a mindentudó fölényességet.És hallgatni is kellett őket.Pöcököt, amint azt mondja:- Őszintén szólva, én már az elején untam az egészet, és csak a haverság kedvéért nyüzsögtem.Tivadart, amint helyesel Pöcöknek, sőt meg is toldja:- Én már az elején megjósolhattam volna a kudarcot. De egy vendég ne szóljon bele a programba. Meg aztán valamivel csak agyon kellett ütni az időt, ha pisztrángozni az istennek se voltatok hajlandók.És Gerlindát is hallgatni kellett, amint újra és újra megkérdi:- Tulajdonképpen mire volt jó ez az egész? Mit kellett volna megtudnunk Lipi bácsiról?- Legalább azt, hogy titokban kalózflottát tart, és hajóágyúkat rejteget a kertjében - válaszolta neki Tivadar.- Csak beszéljetek - morogta Lacó. - Az nevet, aki utoljára nevet.De ezt csak azért mondta, hogy mégis mondjon valamit.Egyáltalán nem hitte, hogy ez ügyben ő valaha még nevetni fog. Motoszkált ugyan benne egy olyan érzés, hogy a falubeliek talán sok mindent nem tudnak Gasch Lipótról. Elvégre idegenként jött ide, és többé-kevésbé mindmáig idegen is maradt. Márpedig egy idegen ember jelenléte, ha máshol nem is, de itt a határ mentén - ahogy Pirosfej tizedes mondogatja - „mindig gyanús". Igen ám, csakhogy Pirosfej tizedes ezt másféle idegenekre érti, nem olyanokra, mint Gasch Lipót, aki már hosszú évek óta itt él a faluban.És Pirosfej tizedes azt is gyakran mondogatja, hogy amiért ő az úttörőknél nyomkövetésre meg ilyenekre tanítja őket, az ne azt jelentse ám, hogy tudományukat a falubelieken gya-korolgassák. „Rendes emberek után szaglászni nagyon csúnyadolog. Eszetekbe ne jusson! Ezzel nem segítetek, hanem csak ártotok nekünk."„Melléfogtam - volt kénytelen beismerni Lacó. - Úgy látszik, valóban túl sok kalandregényt olvastam. Mindennek a Mesélő az oka!"A Mesélő, persze, nem haragudott meg ezért a vádaskodásért, hanem alkalmazkodott az új helyzethez. Igazán rendes Mesélő volt. Azt súgta Lacónak: nem kell elkeseredni, természetes dolog, hogy olykor kudarcok is érik az embert. Bele kell törődni a megváltoztathatatlanba, meg kell várni, míg az idő szépen beborít mindent. És addig is csendben maradni, nem nagyon ugrálni, hagyni, hadd menjenek a dolgok a maguk természete szerint.És a dolgok ezt is tették. Legalábbis elindultak. Gasch Lipót, a nyomozás és minden egyéb, ami ezzel így vagy úgy összefüggött, röpke fél óra alatt lekerült a napirendről.Ebben elsőrendű szerepet játszott Kisvacak, aki elérkezettnek látta az időt, hogy végre valami hatásos módot találjon a három napja tartó mellőzöttsége elleni tiltakozásra. Minekutána a

rikácsolással, toporzékolással, fenyegetőzéssel nem sikerült tartósan magára irányítani a figyelmet, elhatározta, hogy felmászik a tetőre, és segítségért kiabál.Kisvacak pontosan tudta, hogyan kell felmászni a tetőre. Lacó ereszalji verebészéseinek, amiket hol a padlásról, hol lentről a rózsák közül asszisztált és izgult végig, szinte minden mozdulatára emlékezett. Egy óvatlan pillanatban eloldalgott kijelölt tartózkodási helyéről, belopózott a házba, fel a padlásra, kinyitotta a szellőzőablakot (alatta ott volt a nagy lisztesláda), és baj nélkül kimászott a háztetőre. Lacó és a többiek csak akkor fedezték fel a manővert, amikor a fejük felett felharsant Kisvacak elnyújtott üvöltése, hogy segííítsééég...!Nem kívánom részletezni a fejleményeket, elég az hozzá, hogy még a szomszédok is átjöttek könyörögni Kisvacaknak: szíveskedjék lefáradni. A kölyök ugyanis kijelentette, ha megpróbálnak utána menni, leugrik a rózsák közé. Ismerve Kisvacakot, ezt az ígéretet mindenki nagyon is komolyan vette, s maradt az alkudozásnál.Kisvacak rettenetesen élvezte a helyzetet. Óriásiakat nevetett, és időnként - hogy azért az eredeti elhatározásától se térjen el - vérfagyasztó segélykiáltásokat hallatott.Végül is Gerlindának az a mentő ötlete támadt, hogy csináljanak úgy, mintha mindenki elmenne.- Ha látja, hogy senki sem törődik vele, egy percig se marad tovább odafönt.így is történt. Az egész társaság, nagyokat köszönve Kisvacaknak, kivonult az utcára. Tivadar a kapuból még visszakiáltott:- Ha meguntad, gyere utánunk a bányába, jó?Hogy aztán a tömeg közönye vagy pedig Tivadarnak ez a sokat sejtető megjegyzése hatotta-e meg Kisvacakot, nem lehet tudni. Tény azonban, hogy az udvar kiürülése után egyet-kettőt kiáltott még, aztán lemászott a háztetőről.Lacó már a konyhában várta, s amint lelépett a falépcsőről, elkapta a grabancát. Kisvacak üvölteni kezdett, hogy ha Lacó most megveri, visszamászik, és nem is jön le soha többé. Lacónak esze ágában se volt bántani Kisvacakot. Éppen ellenkezőleg. Felültette a konyhaasztalra, és elkiáltotta magát:- Éljen a nagy tetőmászó!Ez váratlan húzás volt, nemcsak Kisvacakot, hanem a többieket is meglepte. Jellemző viszont, hogy Kisvacak tért legelőször magához. Talpra szökkent a konyhaasztalon, és bősz kurjantások kíséretében táncra perdült.Lacó erre tapsolni kezdett, s a meglepett csend szemvillanás alatt harsogó ünneplésbe csapott át. Mindenki tapsolt, kiáltozott, hogy éljen a nagy tetőmászó.Lacó volt a legharsányabb. És gondolatban hajóskapitányi rangra emelte az öccsét, amiért e hátborzongató tetőmászásával ily gyorsan és hatásosan elterelte a figyelmet a balul sikerült nyomozásról.

Ötödik fejezetEgyesek pisztrángozni mennek, miközben a halottnak hitt testvér kidugja fejét a háztetőn

1.Három „semmilyen" nap telt el ezután. Harmadnap délután Tivadar kijelentette: ha holnap se mennek pisztrángozni, ő lebetegszik, és hazaviteti magát. S mivel ezt senki sem akarta, elhatározták, teljesítik a kívánságát, és kimennek végre a Bányatóhoz.Lefekvésig meg is történt minden előkészület a Nagy Piszt-rángozásra. A pecabotok bevetésre készen nyújtózkodtak a konyhaajtónak támasztva, mellettük a kilincsen ott lógott az elemózsiától és a „minden eshetőségre" szánt pulóverektől duzzadó pepita sportzsák. Kisvacak is letette a szent esküt: a Bányatónál nem bocsátkozik semmiféle egyéni vállalko-zásba, mindenben és ellentmondás nélkül aláveti magát Lacó utasításainak. (Mely utasítások viszont kizárólag a Baráth néni által felsorolt korlátok közt mozoghatnak.)- Holnap életem nagy napja leend! - szavalta Tivadar, szó-

noki pózba vágva magát a heverőn. - Csak az orromra kell valami leplet organizálni (latin kifejezés, azt jelenti: szervezni), mert máris szederjesre cserezte a nap.Hajnali hatkor már talpon voltak, és fél hét után öt perccel kisoroltak a kapun. A sportzsákot Lacó, a pecabotokat Tivadar, a csalétket tartalmazó konzervdobozt Kisvacak vitte. Baráth néni a templomkert sarkáig kísérte őket, és ott egy utolsó „aztán vigyázzatok nagyon magatokra" felszólítással nyugtalan búcsút vett tőlük.Gerlindáért nem kellett beszólni, kint állt a kapuban. Kezében nejlonszatyrot lóbált, s vidám „sziasztok"-ot kiáltva csatlakozott a menethez.- Szép napunk van, hercegnő, nemdebár? - szólt Tivadar, és a pecabotokkal a felhőtlen égre mutatott.- Aha, szép - mondta Gerlinda, és kézen fogta Kisvacakot. Hétre leértek az autóbusz-végállomásra. A Kenguruk már ott ugrándoztak - természetesen ők is szatyorral és peca-botokkal felszerelve. Pöcök azonban még nem volt jelen. Lacó karórája hét-tízet mutatott, amikor futva megérkezett. Kilihegte magát, és diadalmas képpel közölte, hogy elkészült. Mármint a rádió.- Öt óta bütykölöm. Nem volt sok rajta, be akartam fejezni.- És szól? - érdeklődött Tivadar.- Sajnos halkan, és csak egy-két állomás. Az antenna még nem tökéletes, de már tudom, mit csinálok vele.- Na jól van, ezt útközben is megtárgyalhatjuk. - És Lacó kiadta a parancsot: - Indulás!Ebben a pillanatban Gerlinda azt mondta:- Oda nézzetek! - És mutatta is, hogy hova: a Szeles hídjára.Mindenki odafordult.A Szeles hídján épp akkor jött át Gasch Lipót.- Hát ez meg mit keres itt? - tátotta el Pöcök a száját.- Hozzánk jön - súgta Gerlinda.Úgy látszott valóban, mintha Gesch Lipót egyenesen hozzájuk igyekezne. Izgalmukban köszönni is elfelejtettek neki. De nem hozzájuk ment mégse. Elnézett a fejük felett, és elbattyogott mellettük - a végállomáshoz. Ott forgolódott kicsit, órát húzott elő" a mellényzsebéből, megnézte, visszatette, majd leült az üvegfalú bódéval szemközti padra.- Utazik - mondta Pöcök.- Inkább vár valakit - mondta Lacó. - Hat-húszkor érkezik a busz, és csak nyolc-harminckor indul vissza. Álltak, és nézték Gasch Lipótot, mint valami csodát. De hát olyan is volt ez, mint egy csoda. Gasch Lipót reggel hétkor az utcán! Sőt az autóbusz-végállomáson! Sőt vár valakit! Ilyen, amióta az eszüket tudják, nem fordult elő.- Gyerünk már! - türelmetlenkedett Kisvacak.- Fogd be a szád! - intette le Lacó. - Megvárjuk a buszt. Tivadar hadonászni kezdett.- Tiltakozom! Ezt a napot nekem ígérted! Unom Gasch Lipótot, unom a nyomozást, befejeztük, pisztrángozni akarok!- Fogd be a szád! - intette le őt is Lacó. - Csak annyit mondtam, megvárjuk a buszt. Ki beszél itt nyomozásról? -Valóban nem gondolt semmi különösre, egyszerűen csak kíváncsi volt rá, ugyan ki érkezhet a „magányosan élő" Gasch Lipóthoz, akihez, amióta Lacó emlékezni tud, még sosem érkezett látogató. - Álljunk körbe, mintha beszélgetnénk.Körbeálltak.Tivadar fintorgott, mint aki nem nagyon hisz Lacónak, de azért szó nélkül beállt a körbe.- Ne forogjatok hátra! - szólt Lacó a Kengurukra. - Semmi feltűnést! És vigyorogjatok, mintha hülyéskednénk. Bruha-hahaha...- Bruhahahaha... - mondták riadtan a Kenguruk.Jött a busz, bekanyarodott a gesztenyefák alá. Feri bácsi kászálódott le elsőnek, ment a csomagtartóhoz, kinyitotta, és egy fekete színű cipzáras bőröndöt emelt ki belőle.

Közben sorra szálltak le az utasok, zömmel a Kesztyűművek dolgozói, akik a szomszéd faluból járnak át naponta Óbányára. Volt közöttük néhány falubeli is meg két határőr.A cipzáras bőrönd gazdája az utolsók között ereszkedett le a busz lépcsőjén. Világosszürke öltönyt, fehér inget, nyakkendőt és szalmakalapot viselő, középtermetű férfi volt, olyan ötven év körüli. Arcát dús fekete szakáll keretezte, orra alatt tömör bajusz domborodott. Papírpénzt nyomott Feri bácsi markába, felemelte a bőröndjét, de mindjárt le is tette, mert meglátta Gasch Lipótot. Odalépett hozzá, kitárta a karját, magához ölelte, és sokáig így tartotta. Aztán eltolta, nézegette, csóválta a fejét, és ismét megszorongatta, veregette a hátát.Gasch Lipót nem ölelte vissza, de nem is tiltakozott. Olyan volt, mint egy élettelen szalmabábu.Elindultak. A Szakállas Idegen egyik kezében a bőröndöt vitte, a másikkal átölelte Gasch Lipót vállát.Éppen a gyerekek mellett mentek el, és németül beszélgettek. Helyesebben csak a jövevény beszélt, Gasch Lipót a földet nézte és hallgatott.- Értettél valamit? - súgta Lacó Gerlinda fülébe. (Gerlindaszülei, mint említettem, német származásúak, otthon többnyire németül beszélnek, így Gerlinda is jól ismeri a nyelvet.)- Valami olyasmit mondott, hogy nem sokat változtál, vagy nem sok a változás, testvér.- Testvért mondott? Biztos?- Mein Brúder, vagyis testvérem. De ez lehet megszólítás is. Szokták mondani.- Várjatok, mindjárt jövök! - És Lacó odaszaladt Feri bácsihoz. Illedelmesen köszöntötte, megvárta, míg az néhányszor oda-vissza húzza a hüvelykujját az álla alatt, és megkérdi: „Na, mi az újság, fővezérem?", aztán előrukkolt: -Feri bácsi, nem tetszik tudni, ki az az ember, aki Gasch Lipót bácsihoz jött?Feri bácsi először úgy tett, mint aki nem akar felelni, vagy nem tartja érdemesnek a feleletet, hanem aztán egyszeribe tűzbejött.- Fura egy alak, hallod! Egész úton körülötte sündörög -tem, de még csak annyit se szólt hozzám, hogy mikk-makk. A határvadászok (a határőröket nevezte így) mondták aztán, hogy papírjai szerint Gasch Lipóthoz jön vendégségbe. Többet nem tudtak, de az is lehet, hogy nem akartak mondani. - Kinyitotta a tenyerét; gyűrött húszforintos lapult benne. -Ezt adta, én meg elfogadtam. Szégyen, gyalázat, nem gondolod? - Zsebébe gyömöszölte a húszast, és azt mondta: -Fúú, de nem szívelem az ilyen öntelt szakállas pofákat!Lacó visszament a többiekhez, és elmondta, amit Feri bácsitól hallott. Kisvacaknak borzasztóan tetszett az „öntelt szakállas pofa" kifejezés, ugrándozott és kiabált, hogy „öntelt szakállas pofa, öntelt szakállas pofa", de Lacó ráförmedt:- Fogd be a szád, és maradj nyugton! Tivadar azt kérdezte:- Most megyünk pisztrángozni, vagy nem megyünk?- Világos, hogy mentek - mondta Lacó. - Nekem Gerlinda éppen elég.- Mit akarsz?- Bízzátok csak rám. Legkésőbb háromra gyertek vissza, délfelé már úgy sincs kapás.Lacó úgy mondta ezt, hogy még Tivadar se látta értelmesnek tovább szaporítani a szót.- Rendben van. Csak aztán semmi hősködés. Háromkor ugyanitt.- Helyes - bólintott Lacó. - A kölyökre meg vigyázzatok. Ha sokat ugrál, vágjátok szájon, az végső esetben mindig beválik.„Nem tudok semmit, nem gondolok semmit, nem kiabálok el semmit!" - zakatolt Lacó fejében.Gerlinda kezét fogta, úgy szaladtak azon az ösvényen, amelyik Pöcökék házától kiindulva a Selyemrét alsó szegélyén vezet, és a Bányahegyről lenyúló erdősávnál csatlakozik a Hegyközbe vezető szekérúthoz. Kerülő volt ez, de kényszerű kerülő, ha egyszer Gasch Lipóték előtt akartak a házhoz érni.

Az erdősáv sarkánál kis időre megálltak s körülnéztek.- Látod Őket? - kérdezte Lacó.- Nem - mondta Gerlinda.- Akkor futás tovább!Kiléptek a fák közül, és jobbra-balra tekingetve futásnak eredtek Gasch Lipót háza felé.Ebben a reggeli órában a munkába igyekvők már elhagyták az utakat, a gyerekek pedig még nem vágtak neki napi csavargásaiknak. Teljesen néptelen volt a környék, Lacóék-nak nem kellett attól tartaniuk, hogy avatatlan szem felfedezi őket. De azért nagyon óvatosan viselkedtek. Amint odaértek a magas sövény kerítéshez, tüstént kerestek maguknak a tövében egy megbúvásra alkalmas helyet. Találtak is, a négyszög délkeleti sarkánál, egy magas fűvel s kórókkal övezett mélyedést. Innen a bejáratot is meg az utat is szemmel tarthatták anélkül, hogy őket bárki észrevehette volna. Befészkelték magukat a mélyedésbe, és vártak.Egy perc sem telt el, és Gasch Lipót meg a Szakállas Idegen feltűntek az úton. Lassan jöttek, meg-megállva közben. Ilyenkor szembefordultak egymással, és élénk taglejtéseikből ítélve, beszélgettek. Főleg a Szakállas Idegen gesztiku-lált sokat. Olykor a bőröndöt is letette maga mellé, és két kézzel mutogatott Gasch Lipótnak.- Sokért nem adnám, ha lenne egy mikrofonom - súgta Lacó. - Bár éppen lehetne. Pöcöknek van. Ha előbb kezdek gondolkozni, most ott lehetne az ablaka alatt.- Mi is ott lehetnénk - súgta vissza Gerlinda.- Ördög és pokol, igazad van! Eszembe se jutott. Miért nem mondtad előbb?- Azt hittem, úgy akarod.Most már mindegy volt, ott kellett maradniuk, ahol voltak.A két ember már a házhoz vezető ösvényen lépegetett. A beszélgetésükből is eljutott hozzájuk egy-egy hangfoszlány, de csak annyit tudtak kivenni belőle, hogy németül csevegnek.- Nyisd ki jól a füled! És jegyezd meg minden szavukat. Gerlinda bólintott.Gasch Lipótékat egy időre elfedte szemük elől a sövény. Aztán megjelentek a sarkon.Nem lehetett tovább nézelődni. Egészen belelapultak a mélyedésbe, csak a fülüket hegyezték.A Szakállas Idegen beszélt, Gasch Lipót csak néha szúrt közbe egy „ja"-t (igen), vagy egy „net"-et (a nicht tájszólá-sos változata, azaz: nem).Gerlinda megkereste kezével Lacó kezét, és megfogta. Ujjai szorítása a Szakállas Idegen egy-egy mondata után erősebbé vált, így jelezte, hogy érti a szöveget.Kulcs zörgött a zárban. A kiskapu nyitódását nem, csak a csukódását lehetett hallani, meg hogy a kulcs ismét megfordul a zárban.A Szakállas Idegen odabent tovább beszélt. Léptek csikorogtak a zúzottköves úton. A léptekből arra lehetett következ-tetni, hogy megkerülik a házat. Négy-öt percet tartózkodtak a túloldalon; ekkor semmit se lehetett hallani. Aztán újra előkeveredtek. Ismét kulcs csörgött a zárban, ajtócsukódás hal-latszott. Bementek a házba.- Beszélj ! - szólt Lacó. - Mit mondtak?- Idekint arról volt szó, hogy tetszik neki a ház. Azt mondta, olyan, mint egy vár. Meg érdeklődött, nem kérdezgették-e Lipi bácsit, miért növeszt ilyen magas sövényt a háza köré. Lipi bácsi azt felelte, hogy nem kérdezgették.- Aztán?- Várjál, hadd gondolkozzak... Nem is álmodta volna, hogy ezt még megérik egyszer, ezt is mondta. Kint másról nem volt szó. Odabent azt kérdezte: hol van?- Mi hol van?- Azt nem mondta, csak hogy hol van. Lipi bácsi azt felelte, ott hátul. És ezután mentek körbe.- És még?- Más nem volt. -Gondolkozz!- Nem volt más. Biztos.

- Hátul, hátul... - töprengett Lacó. - Mi az isten van neki hátul...? A kút meg a szerszámossufni.- Meg az árnyékszék - mondta Gerlinda. -Aha, tényleg. Az árnyékszék... Hallgattak egy sort.Lacó kidugta a fejét a mélyedésből, körülnézett. A környék még néptelen volt. Visszabújt, ránézett Gerlindára.Most vette észre, hogy még mindig fogják egymás kezét. Tekintete önkéntelenül egymásba kulcsolódó ujjaikra tévedt. Gerlinda is követte a pillantását. Rövidke kis közjáték volt ez.Egy pillanatra mindketten megfeledkeztek róla, miért is vannak itt. Csak arra gondoltak, hogy itt vannak, együtt ők ketten.Összenevettek, egy kicsit el is pirultak.Lacó elhúzta a kezét, kedélyeskedőn vállon bokszolta Ger-lindát.- Na, copfos, sokkal okosabbak nem lettünk!- Hát nem - biggyesztette le a száját Gerlinda. - Bár én azt se tudom, mért vagyunk itt.- Mit gondolsz, mért érdekelhette a Szakállast, hogy kérdezgették-e Gasch Lipótot a kerítésről?- Nem tudom.- És mit nem álmodott volna, hogy megérik még egyszer?- Talán azt, hogy találkoztak.- De jó lenne tudni, ki ez a pasas!... Te! - és Lacó megragadta Gerlinda karját. - Mi lenne, ha megkeresnénk a tizedest?- Megkereshetjük... Igazán elmondhatnád, mi bajod neked Lipi bácsival. Vagy én nem tudhatom?- Várj a sorodra, copfoskám, erre most nincs idő. Gyerünk a fűrésztelepi telefonhoz!

3.Pirosfej tizedes nem volt az őrsön. Azt mondták, szolgálatban van, és csak tizenkettő-harminckor tér vissza. De ha Lacó mindenáron találkozni akar vele, menjen a tizenhármas kilométerkőhöz; tíz és tíz-harminc között valószínű ott keresztezi az utat a járőr.Tíz és tíz-harminc között a tizenhármas kilométerkőnél!- Most háromnegyed kilenc. Egy és negyed óránk van. A tizenhármas kilométerkő éppen félúton van a falu és a Bányató között. A fűrészteleptől legfeljebb fél óra járás. Lacó mégisúgy vélte, nem árt azonnal odamenni, biztos, ami biztos. Elindultak. Lacó az autóbusz-végállomásnál hirtelen megtorpant.- És mi lesz, ha közben történik valami? Ha elmennek, vagy csinálnak valamit?- Mit csinálhatnak?- Hiszen ha tudnám!... Te, copfos! Itt kéne maradjál. Valahol a közelükben. Mi a véleményed? Csak hogy szemmel tartsd őket.- És ha ki se mozdulnak a házból?- És ha kimozdulnak? -Menjek utánuk?-Igen!... Persze feltűnés nélkül.- Hát... - Látni való volt, hogy Gerlinda nem nagyon lelkesedik az ötletért.- Mi az, nem tetszik valami?- Tetszik, csak... - Na nem, azt mégse mondhatja meg, hogy semmi kedve elválni Lacótól. De akkor mit mondjon? Hogy fél az esetleges bonyodalmaktól? Ezt pláne nem, hisz nem is igaz. Megadóan sóhajtott: - Mikor találkozunk?- Ez a beszéd, copfoskám!... Várj rám az erdősávban, ott, ahol kijön az út. Ha nem vagy ott, tudni fogom, hogy elmentek valahova, és te velük vagy. Akkor én várok rád ugyanott. A végkimerülésig. Rendben?- Rendben - mondta Gerlinda, és már mosolygott.

4.Negyed tizenegykor lódobogás hallatszott az erdőből. „Ez a járőr!"

Lacó felpattant, elhajította a málnabokorágat, pedig piros-lott még rajta néhány kövér málnaszem. Kellett is neki a mál-na! Csak azért szedte, hogy gyorsabban teljenek a várakozás nehéz percei.„Halálpontosak.'" - örült, s az erdőből kiszűrődő zajokra figyelt. Úgy találta, hogy a lovak nem az ösvényen közelednek, hanem valamivel odább. Talán a Vizes-völgyben, a Kis-patak mentén. „Ki kell mennem az útra, onnan meglátom őket, akármerről is jönnek."Az úton két fával megrakott teherautó húzott a falu felé. Óriási port kavartak, néhány másodpercig semmit se lehetett látni. Lacó prüszkölt, s méregette a szemét; még csak az hiányzik, hogy a por miatt elszalassza a járőrt!De nem történt baj. A por elült, s ő megláthatta a Kispa-tak mellett előporoszkáló lovakat. Szaladnia kellett, hogy odaérjen, még mielőtt átgázolnak a Szelesen, s eltűnnek a túloldali erdőben.- Tizedes elvtárs!... Tizedes elvtárs!... A lovak megálltak.- Mi van, nagyfőnök, ég a falu? - kiáltott le nevetve Pirosfej tizedes a nyeregből.-Jó szerencsét! -köszönt Lacó. -Tizedes elvtárs... szeretnék valamit... - a szeme a másik határőrre villant; nem nagyon ismerte - de bizalmasan. Nagyon fontos lenne.Pirosfej elmosolyodott, rákacsintott a társára, kezébe nyomta a gyeplőt, s leugrott a lóról.Arrébb mentek pár métert.- Tizedes elvtárs... Gasch Lipóthoz egy idegen ember érkezett. Ma reggel, a hét-húszas busszal. Ekkora nagy szakálla van.- Nofene! - húzta fel Pirosfej tizedes a szemöldökét. -Ez az a nagyon fontos?- Nem tudja, ki ez az ember?- Már hogyne tudnám, nagy főnök! Josef Gasch, azaz Gasch József. A mi Lipót bácsink édestestvére. Csak nem követett el valamit?- Biztos, hogy a testvére? -Haén mondom!- Szóval a testvére - Lacó csalódottan pislogott. - Senkinek se mondta, hogy testvére is van.- Persze hogy nem mondta, mert halottnak hitte. Harminc évvel ezelőtt kivándorolt Amerikába, és azóta nem jelentkezett. Az öreg szentül hitte, hogy elpusztult a háborúban.- A testvére...! - Lacó hitetlenkedve csóválta a fejét. -Hát nem úgy fogadta, ahogy egy testvért szoktak. Még csak rá se mosolygott.- Ezt te honnan tudod?- Láttam, amikor megjött. Ott voltunk a végállomáson. Éppen horgászni indultunk. Aztán meg...- Aztán meg...? Lacó hallgatott.Pirosfej tizedes megfogta a vállát, odahúzta magához.- Nézz a szemembe, nagyfőnök!... Ki vele, miért szentelsz te ilyen rendkívüli figyelmet Gasch Lipótnak? Figyelmeztetlek, képzelő tehetségért engem se szoktak a szomszédba küldözgetni. Téged meg ráadásul ismerlek is. Nem áll jól a szemed, nagyfőnök, titkolsz előlem valamit.Lacó megpróbálta állni Pirosfej tizedes kutató tekintetét.- Nem titkolok semmit se. Az iskolában...- Ne erőlködj öregem! - mondta szigorúan a tizedes. -Az iskola nem adott ilyen feladatot. Se neked, se másnak. Véletlenül találkoztam az igazgató elvtárssal, és véletlenülezt is megkérdeztem tőle. Azt mondta, jó ötlet, kár, hogy nem jutott nekik eszükbe.Lacó lehajtotta a fejét. Arra gondolt, hogy kár volt Pirosfej tizedest belekeverni a dologba. Legalábbis addig, amíg holtbiztosat nem tud. Most aztán mit tegyen? Valljon be mindent őszintén? Biztos ő annyira a dolgában, hogy Pirosfej tizedes elé is ki merjen állni vele?... Nem biztos. Ez a nyomozás, vagyis hát az eredménye... Meg hogy a Szakállas Idegen Gasch Lipót elveszettnek hitt testvére... Lacó egyszeriben borzasztóan szerencsétlennek érezte magát. Egy szó nem sok, annyit se bírt kinyögni. így, szemtől szemben Piros-fej tizedessel, szörnyen csecsemőszagúnak tűnt az egész.

- Ide figyelj! - Pirosfej tizedes vonásai megenyhültek. - Ha csak valami nyomozós játékot eszeltél ki, ne röstelkedj, mondd meg! Nem foglak összeszidni, bár tudhatod, az ilyesmit nem nagyon szeretjük. De ha tudsz valamit, ami nekünk is fontos lehet, és elhallgatod, vége a barátságnak. Értjük egymást?Lacó bólintott, és hálásan mosolygott a tizedesre. Mert amit mondott, az olyan volt, mint fuldoklónak a mentőöv. „Persze hogy csak játszunk - szerette volna mondani. - Nyo-mozósdit játszunk." De fölösleges volt kimondania, értette a tizedes a zavart, a „beismerő" mosolyból is.- Te Sherlock Holmes, te! - nevette el magát, és elkapta Lacó tarkóját. - Csak aztán vigyázz, nehogy túl veszedelmes utakra tévedj. Ebben a szakmában az ember könnyen megütheti a bokáját.- Vigyázok hát! - mondta Lacó önérzetesen s örülve, hogy ilyen simán kikeveredett a zűrből.Pirosfej tizedes meg elköszönt, de a lóról visszaszólt:- Azt a dolgozatot azért megírhatod. Gondolom, elég anya-got összegyűjtöttél hozzá. Aztán ha kész lesz, majd magam is elolvasom, jó?

5.A határőröket elnyelte az erdő, Lacó ott maradt az úton.Most, hogy nem érezte már Pirosfej tizedes vesékig hatoló tekintetét, határozottan dühös volt magára. Mert mégiscsak szólnia kellett volna a tizedesnek. Meg kellett volna mondania neki mindent, elejétől a végéig. Azt is, ami a lezuhant gyümölcsösben történt. Meg azt is, amit Hollán nagyapó mondott. Már régen meg kellett volna kérdezni Pirosfej tizedestől, neki is az-e a véleménye Gasch Lipót idekerüléséről, mint Hollán nagyapónak. Lehet, hogy Pirosfej ezt nem is tudja. És azt is meg kellett volna mondani neki, mit szólt a Szakállas a kerítésre.„... ha tudsz valamit, ami nekünk is fontos lehet, és elhallgatod, vége a barátságnak."És ha mindaz, amit Lacó tud, nagyon is fontos lenne?Ördög és pokol! Miért, hogy ő Pirosfej tizedes előtt állandóan megzavarodik? Mert megzavarodik, ezt kár is tagadni. Ha magán érzi a kutató pillantását, egyszeriben kicsivé és gyámoltalanná válik, mintha nem is ő volna ő. Talán fél tőle?„Marhaság! Majd éppen tőle félek! Mi okom lenne rá?"Elindult az úton a falu felé.„Mintha mindig csak nevetne rajtam. Most is... Úgy néz rám, mintha valami ökörséget készülnék mondani. Mi baja lehet velem?"Megállt, aztán hirtelen leszaladt az útról, be a bokrok közé. Leült egy vadzabcsomóra, tenyerébe tette az állát, és bámult maga elé.Furcsa! Ilyen gondolatok még sose fordultak meg a fejében. Mért lett egyszerre olyan fontos, hogy mit gondol róla Pirosfej tizedes?Nem igaz, nem most lett fontos. Mindig is fontos volt. Hajaj, de még mennyire! Néha álmodott is. Valami emelvényen áll, Pirosfej odalép hozzá, kezet ráz vele, kitüntetést akaszt a mellére, aztán odafordul a tömeghez, és azt mondja: „Sose lesztek olyan nagyok, mint ő!" A tömegben ott van mindenki, Gerlinda, Pöcök, a Kenguruk, Schramek Ali, az egész osztály, az egész falu - az egész világ. „Sose lesztek olyan nagyok, mint ő!"És akkor megjelent Tivadar, és teli szájjal kikacagta: „A tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetnie." Igen, kikacagta. Mert ökörséget mondott. Mert elhitt egy ócska mesét. Tivadar joggal kacagott.Aztán meg kitalált egy másik mesét. Mert ő majd megmutatja, hogy mégiscsak bűzlik valami. Mi lett belőle? -Ugyanaz. „Gasch Lipót rendes ember... Különös fickó az öreg, de nem lehet rá semmi rosszat mondani."Azért harmadszor is csak nekirugaszkodott. És megint semmi. „Josef Gasch, azaz Gasch József. A mi Lipót bácsink testvére."Na és azelőtt? Mi volt azelőtt? Hogy nem Baráth Lászlóként, hanem Bőrharis nyaként

bolyongott az erdőben? Hogy csak azért is felmászott a szénosztályozóra? Hogy álarcosbállal fogadta az unokatestvérét?Pöcök legalább csinált valamit. Fényképezett. Rádiót épített. Lámpát fabrikált. Kapcsolószekrényt. Meg az ördög tudja.És ő még szájharmonikázni sem tud, mint Gerlinda.Mert mindig csak játszik. Játszik játszik, játszik. Mint egy gyerek. Mint az öccse, Kisvacak. Árad belőle a csecsemőszag.„Árad belőled a csecsemőszag" - ez az, ezt olvassa ő ki mindig Pirosfej tizedes szeméből! Meg az is, ahogy azt a „nagyfőnök"-öt mondja!...Kár tovább töprengeni, mert ez az igazság. Nem Pirosfej tizedessel van neki baja, hanem saját magával. Pirosfej tizedes csak előbb jött rá arra, amire ő most, ahogy így összejöttek a dolgok.„Abbahagyom az egészet! A számon nem ejtem ki többé annak az embernek a nevét!... És ezután minden másképp lesz. Minden!"Felállt, és futásnak eredt. A futás jó orvosság az ilyen keserűségek ellen. Megfeszíteni az izmokat, és neki a világnak, míg szusszal bírod. Meglásd, lehagyod a nyomasztó gondo-latokat, s mire megcsuklik a lábad a kimerültségtől - új ember vagy!Vagy legalábbis eszedbe jut valami. Valami olyan, amitől gyanakodni kezdesz, hogy talán mégse áll oly siralmasan a szénád, mint hitted.Lacónak is eszébe jutott valami. Még mielőtt a kimerültségtől megcsuklott volna a lába.„Csak nem követett el valamit?" - nem ezt kérdezte-e Pirosfej tizedes a Szakállas Idegenről? De bizony, hogy ezt kérdezte. Ezt, és nem azt, hogy „nem történt-e vele valami", vagy hogy „miért kérdezed", vagy bármi mást. Nem. Ő világosan azt kérdezte: ,,Csak nem követett el valamit?"Erre már meg kellett állni.„Szóval, én mégiscsak..."De az előbbi gondolatok még nem tűntek el. A keserűségmég nem múlt el. A csecsemőszag még ott kavargott körülötte, és facsarta az orrát. „Játszoljátszol, játszol, mint egy gyerek."„A határőrnek az a dolga, hogy gyanakodjon." - Ezt is Pirosfej tizedes mondta egyszer. Meg azt is: „Ha furcsát kérdeznek tőle, előbb nem a válaszon töpreng, hanem hogy miért kérdez, aki kérdez."Jobb lesz mégis, ha tovább fut. Fut, fut, egyenest a Karosszékbe, és ki se jön, amíg...Amíg a Kenguruk is ujjal mutogatnak rá: nini, ott szalad a csecsemőszagú?!...Igen?!Egy fityiszt az orrukra! Abból nem esznek! Soha! Inkább kitalál egy rémtörténetet!Akkor hát...?„Ördög és pokol, mentem volna horgászni inkább!"

6.Már messziről észrevette Gerlindát. Piros pulóvere kivillogott a fák közül.„Most odamegyek, és megmondom, hogy a nyomozást hivatalos felszólításra, államérdekből felfüggesztjük!"Ez a megoldás határozottan tetszett Lacónak. A Mesélő ötlete volt. „Egy ügyes visszavonulás felér egy bizonytalan kimenetelű támadással" - állította a Mesélő, és ezzel, mint rendesen, most is fején találta a szöget. (Igazán kár lett volna kitagadni őt, mint ahogy Lacó az iménti nagy nekikeseredé-sében akarta. Mert akarta, ha netán elfelejtettem volna mondani. „Te vagy az oka mindennek! Meg fogok szabadulni tőled!" A Mesélő pedig ahelyett, hogy megsértődött volna,előállt ezzel a remek ötlettel. „Hivatalos felszólítás... Államérdek!" Nagyszerű! -.És maradt.)Gerlinda integetett. Állt egy fa mögött, és integetett. Föl-le mozgatta a karját, mintha súlygolyót emelgetne. „Mit csinál ez?" - töprengett Lacó, ám alighogy kigondolta a kérdést,

máris rájött, hogy Gerlinda a „futás" karjelét adja.Mi történhetett?!Elkezdett szaladni. Mikor közelebb ért, Gerlinda abbahagyta az integetést, kikukucskált a fa mögül a túlsó irányba, aztán visszafordult, és most „gyere idé"-t integetett.- Mi az, mi történt?Gerlinda nagyon izgatott volt. Megfogta Lacó kezét, és húzta magával, beljebb a fák közé. Mielőtt az erdősáv túloldalára értek volna, egy fa mögött megállt, és a Gasch Lipót háza felé mutatott.-Oda nézz!... A tetőt!- Mi van a tetővel?- Nem látod?Lacó semmit se látott. Gasch Lipót házának a teteje pontosan olyan volt, mint máskor. Azazhogy...- Mi az ott a kémény mellett?- Egy lyuk... Hat cserép hiányzik. Nem sokkal azután szedte le, hogy én ideértem.- Ki szedte le?-Hát a Szakállas. Kidugta a fejét, és nézelődött. Távcsővel. Most is ott van, csak belül... Oda nézz!A nyílásból egy fej bukkant elő. Elég messze volt, de a szakálláról egyértelműen fel lehetett ismerni. És azt is látni lehetett, hogy távcsövet tart a szeme előtt, és a MagányosKémény felé néz vele. Nem sokáig volt kint, csak amíg ötig elszámol az ember.- Már legalább egy órája csinálja - mesélte Gerlinda. -Először a Hegyköz felé távcsövezett, aztán végig a Bányahegyen. Mintha minden fát külön megnézne. Ezt a sarkot -és Gerlinda fölfelé mutatott, ahol az erdősáv találkozik a bányahegyi erdővel - többször is megnézte. Itt hasaltam, és csak izgultam, hogy észrevesz.- Eeegen... - Lacóban, ahogy mondani szokták, még a lélegzet is vigyázzban állt. Mert ez az ügy most már túlment minden határon. Megint egy fordulat, és ráadásul milyen!?- És te? - nézett rá Gerlinda. - Sikerült megtudnod, kicsoda?- A testvére - mondta Lacó, de ebben az új helyzetben már teljesen közömbös volt, hogy a Szakállas Idegen Gasch Lipót testvére-e vagy sem. Egy volt a lényeg: a határsávot távcsövezi. Nem a falut, hanem a Bányahegyet, ahol egyetlen néznivaló van: a határ. És nem úgy, mint aki csak kedvtelésből nézeget, hanem... szóval, furcsán. Ki-be, ki-be... nem, ez nem közönséges nézegetés, ez terepszemle. És Lacónak eszébe jutott: pár hónapja fogtak el egy embert a határőrök; Pestről érkezett látogatóba egy itteni rokonához, fél napig „tanulmányozta a terepet", aztán nekivágott a határnak. Igaz, a Szakállas Idegen odaátrol jött, de ha egyszer a határt nézegeti, és mindjárt a megérkezése után, annak különleges oka lehet.Sokáig hallgattak. Órákig talán. Lacónak legalábbis úgy tűnt. És ez a hosszú hallgatás egészen különös eredménnyel zárult.Úgy látszik, a Nagy Szenzáció kihamvadásai és újbóli fel-lángolásai, főképpen pedig az azokat kísérő érzelemviharok valami egészen furcsa és újszerű változást érleltek meg Lacó-ban. Lehet, persze, hogy csak ez a legújabb, de minden eddigit túlszárnyaló, döntő bizonyíték tette - tény, hogy egyszeriben benne magában is nagy-nagy csend támadt. Ez a csend csak arra kellett, hogy Lacó meghallhasson egy belső hangot. Nem tudta, hol szól benne ez a hang, de tisztán hallotta. És azt is rögtön megérezte, hogy ez a hang nem a Mesélőé.„Vigyázz, Baráth László! Ez itt már nem játék!"Ezt mondta a Hang, többször is egymás után. De ahogy mondta, abban nem fenyegetés volt, hanem csak figyelmeztetés. Nem azt lehetett érteni belőle: vonulj vissza, míg nem késő - hanem hogy: légy észnél!És bizonyságképpen a Hang még azt is mondta: „Igazad van! Neked van igazad!" Lacó ezt is nagyon jól hallotta. És most már megmásíthatatlanul biztos volt benne, hogy neki van igaza.

Gerlinda ott állt közvetlenül előtte. Feje lehajtva, apró szemeiben szinte áhítatos kíváncsiság. Bal kezében a kirándulásra szánt elemózsiát tartalmazó nejlonszatyor lógott; nyilván egy pillanatra se vált meg tőle, talán nem is érzékelte már, hogy nála van.- Ide figyelj!... Figyelsz? - Lacó odalapult a fához. Úgy odalapult, mintha bele akarna préselődni. A szeme egészen kikerekedett, és úgy nézett előre, mintha nem látna semmit. Pedig nagyon is sokat látott. Most már mindent előre látott. Mindenekelőtt is azt, hogy mese nincs, cselekedni kell!- Figyelek - mondta Gerlinda.- Elszaladsz Pöcökékhez. - Még a hangja is más volt, mint korábban. Keményebb, határozottabb, parancsolóbb. - Ha Gergely néni kérdezi, mért nem mentél a többiekkel horgászni, azt mondod, mosnod kellett, azért maradtál itthon.-De...- Semmi de! Ezt mondod, és kész. Ha kérdezi. Ha nem kérdez semmit, akkor csak elkéred Pöcök messzelátóját. Tudod, azt a hosszú vacakot, amit Hollán nagyapó adott neki.- Azt a tengerészt?- Azt. Ha kérdezi, minek kell, azt mondod, Pöcök megígérte, hogy elhozza, de elfelejtette. Apukádnak kell, nem tudod, miért. Semmi de! És siess!... Hohó, a szatyrot hagyd csak itt! Akadályoz.Gerlinda letette a szatyrot Lacó mellé, és elszaladt.Míg odavolt, Gasch Lipót testvére ötször dugta ki a fejét a háztetőn. Egyszer Lacó tizenötig is elszámolt, mire visz-szabújt. Négyszer a Magányos Kémény irányába nézett, egyszer meg pont Lacó felé. Ekkor Lacó a lélegzetét is visszafojtotta, és míg a fej ismét elő nem bukkant, azon rágódott, hogy vajon észrevette-e.Lépteket hallott a háta mögött; Gerlinda jött a távcsővel.- Simán ment?- Simán. Nem kérdezett semmit, és egyből ideadta. Régi tengerésztávcső ez, Hollán nagyapó valahonnan aFöldközi-tenger mellől hozta. Pöcök egyszer meglátta nála, és addig sóhajtozott, hogy jaj de szép, jaj de csodálatos, ha nekem egyszer egy ilyenem lenne, míg Hollán nagyapó neki nem ajándékozta. Arezhüvelye akkor zöldes-fekete s volt az öregségtől, Pöcök azonban csillogóra szidolozta. A lencséivel nem volt baj, azok tökéletesek voltak, mint az újak.Lacó belenézett a távcsőbe - nem először volt a kezében, értett hozzá -, és élesre állította. A háztető, rajta a nyílás egészen odajött az orra elé. Csak éppen azt nem látta, amit a legjobban szeretett volna: mi van a nyílás mögött. Ami távolról csak fekete foltnak látszott, az ilyen közelről is megmaradtfekete foltnak. De sok ideje nem maradt a bosszankodásra, mert a fej ismét megjelent a nyílásban. Lacó összerezzent a meglepetéstől, oly tisztán és közelről látta Gasch Lipót test-vérének az arcát. A távcsövet is egészen tisztán látta; majdnem kétszer akkora volt, mint a határőröké, és fekete. És a távcsövet tartó ujjak közül - Lacó ezt is azonnal felismerte -egy ceruza állt ki.Még vagy háromszor bukkant így elő Gasch Lipót testvérének a feje, majd a cserepek bukkantak elő, és sorra visszakerültek a helyükre. A legutolsó cserép sehogyan se akart a helyére illeszkedni, úgy is maradt aztán, félig az alatta levőre csúszva.A háztetőn semmi se mozdult többé.A falu azonban hamarosan megelevenedett. A fűrésztelep dudája eltütülte az egy órát, s az utakon itt is, ott is feltűntek az otthon ebédelők. A Magányos Kémény felől is jött néhány,a Hegyközbe igyekvő biciklista; ezek épp ott kanyarodtak az ösvényről az útra, ahol Lacóék is tartózkodtak.Lacó nem akarta, hogy észrevegyék őket. Behúzódtak a fák mögé.- És most mi lesz? - kérdezte Gerlinda.

- Mi lenne? Ebédelünk.Feljebb kapaszkodtak az erdőben, kerestek egy rejtettebb, fűvel borított helyet, s ott leültek. Gerlinda szatyrából nagy szelet kenyér, két főtt tojás, fél szál házi kolbász és egy hatalmas hónapos retek került elő. Lacó a halas bicskájával mindent testvériesen megfelezett.- Jó lesz?- Jó - bólintott Gerlinda.Némán ettek. Lacót látszólag teljesen lekötötte a táplálkozás, Gerlinda kezében azonban meg-megállt a falat, ilyenkor lopva Lacóra sandított, és egészen picikét elmosolyodott. Maga se tudta pontosan, mire gondol. Talán csak az járt a fejében, hogy jó így Lacóval lenni, sokkal jobb, mint eddig bármikor. Ezt már ott a Gasch Lipót sövénykerítésénél is érezte, és azóta egyfolytában. És ez valahogy sokkal jobban érdekelte, mint Gasch Lipót, a testvére, meg úgy együtt az egész. És arra is gondolt, hogy Lacó, ha ezt így most megmondaná neki, biztosan haragudna.Lacó hirtelen ránézett. És éppen akkor, amikor az a pici mosoly még ott bujkált az arcán.- Te meg mit vigyorogsz?- A, semmi... - Gerlinda érezte, hogy elpirul, de most nem fordult el mégse. - Eszembe jutott valami.- Ki vele, hátha okosabbak leszünk tőle.- Arra gondoltam... - Zavartan lesütötte a szemét. Nem oly egyszerű ám az ilyesmit csak úgy kimondani.- Miért hallgattál el? Mire gondoltál?- Hát, hogy mit szólnának a többiek... - Nem, nem ezt akarta, nem egészen így akarta, ámbár, ha Lacónak van egy kis esze... —... mit szólnának, ha most...- Ha most elmondanánk nekik, amit láttunk?„Jaj, de buta vagy!" - szerette volna mondani Gerlinda, de aztán belátta, hogy úgyis hiába, mert Lacónak most nyilván egészen másutt jár az esze. Hiszen a hangja se olyan, mint máskor, a szeme állása se olyan, és nem is izeg-mozog annyit, mint szokott. Vagyis - Gerlinda hirtelenjében nem talált rá jobb szót - komolyabb. Ki tudja, talán épp emiatt gondolta ő is azt, amit gondolt. „Én vagyok a buta!" - korholta magát, és gyorsan bólintott, hogy igen, arra kíváncsi, mit szólnak majd a többiek, ha elmondják nekik, amit a Gasch Lipót háza táján tapasztaltak.Lacó rántott egyet a vállán, lenyelte a falatot.- Nem tudom - mondta. - De nem is érdekel.- Nem érdekel? - Ez a kijelentés meglepte Gerlindát. -Hogyhogy nem érdekel?- Csak úgy egyszerűen. Nem érdekel a véleményük, mert őket se érdekli igazán ez a dolog.- És egyedül akarsz nyomozni?- Ha akarnak, jöhetnek. De kérni nem fogom őket. Csak téged kérlek, mert nélküled nem boldogulok.- Értem - mondta Gerlinda, pedig nem nagyon értette.

7.A horgásztársaság, amint az útra kilépő Lacót és Gerlindát megpillantotta, éktelen ricsajozásba kezdett. Mint egy meg-kergült indián törzs, üvöltött és spárgára fűzött zsákmányával hadonászott. Különösen Kisvacak meg a Kenguruk voltak elemükben; Kenguru Pálnak a nagy hadonászásban a halfüzér is kirepült a kezéből, s belehengergőzött a porba, de Pál, oda se neki, felkapta a porfürdőt vett pisztrángokat, és járta tovább az indiántáncot.Eszükbe se jutott megkérdezni, mi volt, hogy volt, teljes mértékben a saját élményeikkel voltak eltelve. Körülfogták Lacót és Gerlindát, és mind egyszerre fújta a magáét, óriásiakat kacagva közben, hogy még a könnyük is kicsordult. Érteni persze nem sokat lehetett e rettentő hangzavarból, legfeljebb itt-ott egy-egy félmondatot. E félmondatokból az derült ki, hogy

Tivadar még soha életében nem vett részt ilyen klassz bulin, bár Kenguru Péter fogta az első pisztrángot, de miután Pöcök holmija beleesett a vízbe, Kisvacak kenyérnek nézte és megette Tivadar parafa dugóját, Tivadar pedig kifogta azt a halat, amit Kenguru Pál már kétszer is visszaejtett, jött a tavirém, vagyis Koppányi bácsi, és mégse büntette meg őket orvhorgászásért, mert Tivadar még soha életében nem vett részt ilyen klassz bulin, bár Kenguru Péter fogta ki Pöcök vízbe esett holmiját, de miután Kisvacak kenyérnek nézte és megette Kenguru Pált, a tavirém pedig mégse vitte el Koppányi bácsit, mert... és így tovább, megállás nélkül, míg csak a falu bejáratához nem értek, és Ger-linda össze nem csapta a kezét:- És hogy néztek ki?! így akartok hazamenni?Mert a külsejük az külön szám volt. Mintha nem is a Bányatónál, hanem a fertői mocsarakban hancúroztak volna, vagy legalábbis valamiféle önbesározó versenyen vettek volna részt. Gerlinda kérdése után egymásra néztek, és úgy elkapta őket a nevetőgörcs, hogy félő volt, abba se tudják hagyni.- Gyerünk a patakhoz! - rivallt rájuk Gerlinda, és ők készségesen engedelmeskedtek. Pillanatok alatt lehajigálták a ruháikat (Kisvacak még az alsónadrágját is ledobta), és bele-gázoltak a Szelesbe. Ebből aztán újabb cirkusz lett. Oly éktelen fröcskölődést rendeztek, hogy Gerlinda menekülni volt kénytelen a közelükből.Lacónak, aki amolyan bölcs mosollyal szemlélte a tobzódást, egyre inkább az az érzése támadt, hogy ezt az egészet nem puszta jókedvből, hanem akarattal csinálják. Mintha azt akarnák mutatni, hogy lám, milyen ragyogóan tudunk mi szórakozni nélkületek is. És ha ez így van, akkor az ötlet nyilván Tivadartól származik. Pöcöknek efféle dolgok sose jutnának az eszébe. A legcsodálatosabb pedig az volt az egészben, hogy Lacó egy mákszemnyit se bosszankodott emiatt. Tegnap is még bizonyára elkezdte volna törni a fejét, hogy miképp törleszt-hetne ezért az orvtámadásért, most azonban csak mosolygott.A társaság meg lassan-lassan kifáradt, elcsendesedett. Abbahagyták a fröcskölést, és tisztességesen mosakodtak. Volt mit lemosni magukról. Főképp Kisvacaknak. Gerlinda most már odamerészkedett, beleültette Kisvacakot a vízbe, és jó alaposan lecsutakolta. Azután még az ingek, a nadrágok és a halak is sorra kerültek, és amikor a Fűrésztelep dudája eltütülte a négy órát, egy hellyel-közzel tiszta, csak éppen csuromvizes horgászkompánia nyomult be Óbányára.Pöcök a buszvégállomáson vette észre Lacó kezében a tengerésztávcsövet.- Hát ez a cucc hogy kerül hozzád?- Ez...? Ja, elkértük anyádtól. Szükségünk volt rá.- Igaz is! - csapott a homlokára Tivadar, mint akinek csak most jut az eszébe, hogy Lacóék külön utakon jártak. - Mit sikerült intéznetek?- Semmi különös - mondta Lacó egykedvűen. - Gasch Lipóthoz megérkezett Amerikából halottnak hitt testvére, kiült a háztetőre, és egész délelőtt a bányahegyi határszakaszt terepszemlézte meg rajzolta.

Hatodik fejezetSzédületes felfedezés a Magányos Kémény tetejéről

1.„Lacóval történt valami. Kellett, hogy történjen vele valami... Vagy csak haragszik? Megsértődött, mert nem vettük komolyan a nyomozását? Vagy a horgászcirkusz miatt?... Nem normális, hogy éppen most kezdi nem érdekelni a dolog, amikor pedig a Napnál világosabb..."Mi világosabb a Napnál? - Pöcök ezt nem tudta volna pontosan kifejteni. Ahhoz Lacó túl keveset mondott. De ahhoz meg, hogy most már igazán és komolyan gyanakodni lehessen, túlságosan is sokat. Valaki csak úgy ukmukfukk, merő szórakozásból valóban nem távcsövezi órák hosszat a bányahegyi határszakaszt, hát még ha ez a valaki éppen Amerikából érkezett.

„Csak az lehet - töprengett tovább Pöcök Lacóról -, hogy megsértődött, és most játssza a titokzatosat. Hát csak játssza! Engem ugyan nem hat meg vele!"Ez így módfelett határozott állásfoglalásnak látszott, de valóban csak látszott. Pöcök inkább csak azért gondolta ki, hogy megpróbálja elcsitítani a lelkiismerete háborgását. Mert ez a lelkiismeret, bizony, nem volt egészen nyugodt.„Lám, lám, csak mosolyogtál Lacó detektíveskedésén! -acsarkodott (mármint a Lelkiismeret). - Hát tessék! Mégiscsak jó szimata volt. Mégiscsak neki lett igaza. Most aztán kapkodhatsz, ha nem akarsz teljesen kimaradni a játékból!"„Fütyülök rá! - replikázott Pöcök. - Ér annyit az én rádióm, mint az ő nyomozása. De még mennyire hogy ér!"Jó, jó, de a Lelkiismeret mégse volt hajlandó megnyugodni. Csendesebb lett ugyan, de azért csak-csak morogta tovább a magáét. Pöcök kénytelen volt belátni: ez azért van, mert Lacó nyomozásában most egyszerre túlságosan is nagy lett a csábítás. Korábban sosem érzett elviselhetetlen gyötrelmeket, ha valamilyen ok miatt ott kellett hagynia egy-egy Lacó-féle rendezvényt. És mindeddig ez a nyomozósdi se hozta különösebben lázba. Most azonban... most már semmi kedve kimaradni belőle. Ez most valami egészen rendkívüli üggyé változott.Ekképp vitatkozott önmagával, miközben a Gergely-portán az élet a maga megszokott medrében folydogált. Sőt maga Pöcök is kivette a részét a ház körüli teendők ellátásából. Megkapálta a pattogatni való kukorica ágyasát, aprófát vágott anyjának a konyhára, beszámolt apjának a horgászkalandról és a rádió elkészültéről, no és természetesen Tivadarról, akire apja különösen kíváncsi volt, miután Gergely néni „az egekig magasztalta".Gasch Lipót testvérének a megérkezése - mert hogy a testvére az, aki megérkezett, azt délre már egész Óbánya tudta -, szóval, ez külön témaként szerepelt. És Pöcöknek nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne mondjon el mindent a szüleinek. Már csak azért is nehéz volt hallgatnia, mert a szülők, főleg Gergely néni, holmi „csodával határos istenáldása"-ként emlegették e találkozást, amely „minden bizonnyal visszaadja majd a szegény öreg lelki nyugalmát". De szerette volna Pöcök odakiáltani: ne nagyon siessetek azzal a lelki nyugalommal, mert itt egyelőre még nyomozás folyik! - Ám hallgatást parancsolt magára. Úgy tett, mintha az égvilágon semmit se tudna arról a testvérről. Tisztában volt vele, ha megszólal, végképp megfosztja magát annak a lehetőségétől, hogy a nyomozás az ő számára is nyomozás legyen.Apja, tekintettel a korai felkelésre, a szokottnál valamivel korábban rendelte el Pöcöknek a takarodót. Pöcök nem is tiltakozott. Valóban nehéz volt a nap, jólesett ágyba bújni. És ekkor jött a Nagy Gondolat. (Mert hiába vallotta Pöcök, hogy egy normális ember bárhol tud spekulálni, nem kell e célból holmi ábrándozó- meg spekuláló helyekre vonulnia, azért neki is volt ilyen helye. Az ágy. Az ágyon heverve, tekintetét a sötét mennyezetre függesztve támadtak mindig is a legjobb gondolatai, legfényesebb elképzelései. Hogy csak példát mondjak: itt és így agyalta ki a világító szerkentyűt, a kiabálót - később még lesz róla szó -, az űrhajósmontázst és még sok minden egyebet.)Jött a Nagy Gondolat, és legalább úgy megrázta Pöcököt, mint ahogy Lacót megrázta azon a bizonyos éjszakán a Gasch Lipóttal kapcsolatos felismerése. Hirtelen, váratlanul s ugyanakkor mégis magától értetődő természetességgel jött, és Pöcök abban a pillanatban tudta: ez az egyetlen megoldás.Egyetlen megoldás, mely azonban két legyet üt egy csapásra.Úgy történt, hogy csapongó gondolatai az antennaproblémát is érintették. Nem akart ő sokáig itt időzni, hiszen már tegnap eldöntötte, hogy az antennakeretet a háztetőre erősíti. Inkább csak emlékeztetőül idézte fel ezt a szándékát, mint olyat, amit mielőbb meg kell valósítania. Azt, hogy ez nem a legjobb megoldás, mert például a Magányos Kémény tetején, ahol a környező hegyek kevésbé árnyékolják a vételt, sokkal jobb helyen lenne az az antenna, már valóban csak véletlenül gondolta hozzá. Ám ez a véletlen gondolat épp elég volt ahhoz, hogy

kinyíljék a kapu a Nagy Gondolat előtt.- Na és mi lenne, ha tényleg oda tenném?Óriási!... (Fel kellett ülnie.) A Magányos Kémény tetejére szerelni az antennát!... Felmászni a Magányos Kéményre, ahova eddig még sose mertek felmászni!... Ahova még Lacó se mert sose felmászni!... Káprázatos!... A Magányos Kéményre szabályos vaslépcső visz fel!... Egészen a tetejéig!... A Magányos Kémény egyszerűen csak magas!... A Magányos Kémény egyszerűen csak harminc méter magas!... Mi az a harminc méter?... „Na, srácok, felszereltem végre az antennát!" - „Hova szerelted?" - „A Magányos Kémény tetejére." - Erre leülnek. Nem fogják elhinni. „Te felmásztál a Magányos Kémény tetejére?" - „Miért, olyan nagy dolog az?" - Erre másodszor is leülnek. „Akkor se igaz, csak álmodtad!" - „Aki nem hiszi, nézze meg a saját szemével!" - Odamennek, megnézik, és harmadszor is leülnek. Bumm!!És Pöcök is hanyatt bummolt az ágyon. Beleizzadt a nagy izgalomba.Azután jönni kezdtek az aggályok:„Na és hogy fogom odaerősíteni?... Egy kézzel nem lehet dolgozni, márpedig kapaszkodni muszáj." Aztán: „Aligha lesz annyi drótom, hogy a házig elvezessem a vezetéket." Továbbá: ,,Ha belecsap a villám, leég az egész."Ám Pöcök nem az a fickó, akit az efféle aggályok csak úgy falhoz állítanak.„Szükségem van mind a két kezemre? - Hát majd odakötöm magam!... Nem elég a drót a házig? - Elég, ameddig elég, majd később kitoldom!... Villámveszély? - Szerelek rá egy kapcsolót. A Kémény aljánál. Ha nincs földelve a drót, jöhet a villám!"Egy aggály még maradt: „Mi lesz, ha munka közben észrevesznek és leparancsolnak?" - Ám ez is hamar ki végeztetett: „Keltem én már hajnalban, kelek holnap is. Ha az öregek felébrednek a vekkeremre, az se nagy baj. Majd azt mondom, eltévesztettem az időt. Ők tovább alszanak, én meg kilógok. Kilógok, és mire felébrednek, én már a kertben süttetem a hasamat."Hát ez az! Ez, ez, ez! És negyedszer is ez! Kombinált manőver! Lesz antenna is meg csodálat is! Ettől nemcsak Gerlindának, hanem Lacónak is fennakad a szeme. Fennakad a szeme, és kijelenti: „Öregem, ezek után feltétlenül számítok a közreműködésedre. Nélküled Gasch Lipót után többé egy lépést sem teszek!"Nem is kettő, hanem négy légy egy csapásra! Vagy hat! Vagy ötszáz!...

2.A Magányos Kémény irdatlan magasnak látszott.„Nem szabad fölnéznem a tetejére - hajtogatta magában Pöcök. -Nem szabad... Nem szabad..."Derekát vastag kötél övezte. Elöl a kötélen - az utolsó pillanatban jutott az eszébe, hogy valahol a cuccai között kallódik egy - vaskos karabiner fityegett, amilyent a villanyszere-lők meg az építőmunkások használnak a biztonsági övükön. (Ez is ott szolgált valamikor.) Vállán ugyanaz a heveder lógott, amelyet még az udvari szerelő jelmezéhez készített, de most nem volt rajta annyi szerszám, csak egy nagykalapács, egy csípőfogó, egy szegeket és kisebb-nagyobb drótdarabokat tartalmazó nejlonzacskó és a tengerésztávcső. (Ezt is az utolsó pillanatban vette magához, gondolván, nem mindennapian érdekes lehet odafentről körültávcsövezni a tájat, főleg persze a falut.) A dróttekercseket - összevissza az egész lehetett úgy 35-40 méter - a heveder aljára akasztotta, a legfontosabbat, az antennakeretet pedig egy külön spárgával a hátára erősítette, mint valami hátizsákot. Egyszóval, alaposan felszerelte magát, és mindent a lehető leggondosabban helyezett el, hogy se a mászásban, se a fenti munkában ne akadályozza semmi.„Nem szabad fölnéznem a tetejére... Nem szabad... Nem szabad..."Pedig föl kellett nézni. Muszáj volt meggyőződni róla, hogy ép-e valamennyi lépcsőfok. (Lépcső?... Enyhe túlzás! „U" alakúra hajlított s egymástól mintegy kétarasznyi távolságra a kémény külső falába erősített vasrudak sora ez.) Pöcök tehát végignézett a kapaszkodósoron.

Úgy látta, a helyén van valamennyi. És csodálatos módon - már nem is tűnt olyan rettentő magasnak a kémény. Elmosolyodott. „Meg lehet ezt szokni, mint a hideg vizet."Még egyszer ellenőrizte a felszerelését - mindent rendben talált. Vetett egy búcsúpillantást a falura - és nekivágott.A dolog sokkal simábban ment, mint képzelte. Egymás után hagyta maga mögött, illetve maga alatt a vasrudakat. „Ez az, amitől annyira citeráztunk? Ez a semmiség?" Persze tudta ő, nem a mászás a nehéz, hanem a „magaslati levegő". Fönt lenni és lenézni - az lesz majd a hátborzongató. „Nem lenézni... Nem lenézni..." - ismételgette magában, ahogy az előbb a „nem szabad fölnézni"-t. De minél feljebb kapaszkodott, annál jobban érezte, hogy nem lenézni sokkal, de sokkal nehezebb, mint nem fölnézni. Mintha egy manó telepedett volna a nyakába, aki méterről méterre erőteljesebben fordítaná lefelé a fejét. Olyanféle ingert érzett, mint mikor az ember egyedül megy az erdőben, és hirtelen zajt hall a háta mögött. Költőien szólva: a mélység mágnesként vonzotta a tekintetét. Minél nagyobb lett alatta, annál jobban.Azt gondolta: „Megállok, beakasztom a karabinert, lenézek egy kicsit, és megyek tovább. S hogy ezt kigondolta, máris könnyebb lett, máris enyhült a mélység vonzása. „Nem szabad megállni - biztatta magát. - Majd odafönt." És nem állt meg.És elérkezett az utolsó vasrúdhoz. Nem fogta meg. A keze felemelkedett, aztán visszaereszkedett az utolsó előttire, másik kezével a karabinerért nyúlt, és rákattintotta a még eggyel lejjebb levő vasrúdra.Sokáig semmire se tudott gondolni. Állt a Magányos Kémény tetején, és bámulta a téglákat. Egyszer csak ráébredt, hogy hiszen nem is fél. Egyáltalán nem fél. Itt van a Magányos Kémény tetején, és nem fél. Meggörbítette a hátát, hogy derekán megfeszüljön a biztonsági kötél. Nem sokat kellett görbíteni rajta. Aztán előbb az egyik, majd a másik kezével engedte el a vasrudat, végül mind a kettővel. A karabiner ragyogóan tartotta.„Azért csak semmi kapkodás! Nem a földön vagyunk!" Most már rá tudta szánni magát, hogy elmozdítsa tekintetét a téglákról, De nem lefelé nézett, hanem oldalt. Előbb jobbra, szemmagasságban. A Bányahegynek a falu felé görbülő gerincét látta. Egészen közel volt hozzá a hegy, és fölötte volt. Ettől nevethetnékje támadt. „No lám, nem is vagyok olyan magasan. A Bányahegy még mindig magasabb." Nézte kicsit a sűrű erdővel borított hegygerincet, majd lassan átfordította a tekintetét a másik oldalra.Szédítően tárult ki előtte a mélység. Végig a Selyemrét, s alatta a falu. Ám Pöcök nem érzett különösebb izgalmat. Talán azért, mert hallatlanul okosan, mondhatnám, módszeresen szoktatta hozzá szemét a magassághoz.A látvány csodálatos volt; fényképre kívánkozó. Bár a még alacsonyan álló nap meglehetősen erős ellenfényt sugárzott. Pöcök így, ilyen magasról és ilyen szögből még sose látta ezt a képet. A Bányahegy gerince magasabban fekszik ugyan, s Pöcök nemegyszer bolyongott már a fenti erdőben, ám ez az erdő szinte teljesen elzárja a kilátást a szem elől. Az ember nem lát mást, csak fát, fát s néhol egy kis eget.„Bámészkodást felfüggeszteni! Essünk túl előbb a nehezén!"És Pöcök már fordult is volna vissza, hogy felmérje az antenna felszerelésének lehetőségeit, de a szeme megakadt egy házon. A Bányahegyről lenyúló erdősáv mögött feküdt ez a ház, s azzal vonta magára Pöcök figyelmét, hogy az ablaka éppen errefelé tükrözte a nap sugarait.„Miféle ház az ott?" - csodálkozott, mert az első pillanatban nem ismert rá. De ez csak azért volt, mert innen még sose látta azt a házat. Nem is láthatta, hiszen a Bányahegyről lenyúló erdősáv eltakarja a földön járók szeme elől.Gasch Lipóté volt az a ház. Sövénykerítés övezte, de ez a sövénykerítés innen fentről egyáltalán nem látszott olyan magasnak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Pöcök nemismerte fel mindjárt. Hanem aztán felismerte, és nagyot dobbant a szíve. „Hohó! Hiszen ez a Gasch Lipót háza!"Amióta az első kapaszkodót megmarkolta, most jutott először az eszébe, mi is az a „másik

légy", ami miatt felmászott ide. És mindjárt elkapta a kísértés, hogy alaposabban megszemlélje Gasch Lipót házát.Jobb karját átkulcsolta a vasrúdon (így sokkal biztonságosabbnak érezte a helyzetét), a hevederből kihúzta a távcsövet, és a szeméhez illesztette. Kicsit keresgélnie kellett, mert a ház nem jött be mindjárt a látómezőbe. Végül sikerült megtalálnia.Enyhén táncolt kezében a távcső, s vele a kép is, amit mutatott. De azért elég jól látott mindent, még az udvart is. És ezt találta a legérdekesebbnek. „Jópofa - mosolyodott el -, belelátok a hasába." A szerszámos sufnit teljes egészében, a kerekes kút csúcsban végződő lécházikójának meg több mint a felét látni lehetett. A ház összes ablaka zárva volt, tehát nemcsak a Bányahegyre néző, amelyik tükrözött, hanem emez, a kerekes kút felé nyíló is. „A süketek csukott ablaknál alszanak!" - derült Pöcök, ám a következő pillanatban az izgalomtól a lélegzete is elakadt.A ház túlsó sarkánál megjelent két bányász. Igen, két szabályos Bányász! Overallban, bányászsapkában. Az egyik összekötözött, hosszú nyelű szerszámokat, a másik - Pöcök a sza-kálláról azonnal felismerte - bányászlámpát tartott a kezében.Megjelenésük annyira váratlan és megdöbbentő volt, hogy Pöcök egy pillanatra azt is elfeledte, hol van. A távcső veszettül ugrált a kezében, alig bírta szemmel tartani a cikázó képet s benne annak a két alaknak a mozgását.Azt azért látta, hogy a hátsó udvarba igyekeznek, egyenesen a kerekes kúthoz, s ott megállnak.Sikerült kissé hátrébb csúsznia, úgyhogy a távcsövet neki tudta támasztani a vasrúdnak. A kép táncolása mindjárt abbamaradt, s így már egészen pontosan szemmel kísérhette a kútnál zajló eseményeket.Néhány másodpercig nem történt semmi. Aztán a nem szakállas alak, vagyis Gasch Lipót kinyitotta a lécházikó ajtaját, a Szakállas, vagyis a testvére meg a kinyitott ajtón keresztül beledobta a kútba azt a göngyölegfélét. Hogy valójában mi is volt az, azt Pöcök nem láthatta, részben mert az alakok csak deréktól fölfelé látszottak, részben pedig azért, mert a Szakállas háttal állt Pöcöknek, s a testével eltakarta azt a valamit. Ám hogy mi lehetett, azt Pöcök tüstént kitalálhatta. Ugyanis a nem szakállas alak, tehát Gasch Lipót egészen közel ment a kúthoz, átvetette a lábát, és eltűnt mögötte.„Belemászott a kútba!" - hüledezett Pöcök, s elszoruló torokkal várta a további fejleményeket.Kis ideig ismét nem történt semmi. Aztán a Szakállas felemelte a földről az Összekötözött nyeles szerszámokat, betette őket a kútba, és egy kötéllel leengedte. Nem sokkal utána maga is átvetette a lábát a káván, és eltűnt, ahogy a testvére.Nehéz lenne leírni, mi minden cikázott át Pöcök fején ezekben a pillanatokban. Hiszen ő maga se volt képes követni egymásra torlódó érzéseit és gondolatait. (Az ilyen elmeállapotra szokták mondani: fejében vadul kavarognak a gondolatok.) Ám egyet nagyon határozottan tudott: késlekedés nélkül le a kéményről, és rohanás Lacóékhoz.Kikapcsolta a karabinert, és lenézett. Mintha nem is harmincméteres mélység lenne alatta.Lám, milyen furcsa ez is! Ez az új izgalom teljes mértékben letarolt Pöcökben minden más izgalmat. Még az életveszedelem hajborzoló és izombénító érzését is. Az egész kéményügyből most egyedül csak a lassú haladás nyugtalanította. Mert a lefelé menet sokkal lassabb és körülményesebb volt, mint a feljövetel. Pedig sietnie kellett, hisz a másodperceken most valóban nagyon sok múlhatott.Végre leért. Egész testében reszketett a türelmetlenségtől. De annyira azért észnél volt, hogy nem lódult neki nyakig fölszerszámozva, hanem lekapkodta magáról a holmikat, sőt még be is pakolta a Magányos Kémény belsejébe. (Ha nem mondtam volna: a kémény tövénél egy derékmagasságú nyílás van, melyen át a kürtő belsejébe lehet jutni. Nincs ott semmi különös, csak félhomály, huzat meg téglatörmelék.)A Magányos Kéménytől toronyiránt lehetett a leggyorsabban Lacóék házához jutni. (A

toronyiránt itt szó szerint értendő, ugyanis ha innen nézzük, Baráthék háza épp a templom mögött van.) Ennek a „toronyiránt"-nak az is nagy előnye, hogy az út - vagy inkább menet, hisz út nincs; kertek alatt, házak között kell odakanyarogni -, szóval, hogy az út majdnem mindenütt szintben visz. Szó, ami szó: Pöcök soha még ilyen gyorsan nem ért a Magányos Kéménytől Lacóékhoz. S mikor odaért, akkor se tétovázott, ment be egyenesen az udvarra, onnan a ház túlsó oldalára, Lacóék szobájának ablaka alá. Egy kis tornászás, és már bent is volt a szobában, sőt már rázta is a pilleágyon alvó Lacót:-Ébredj fel, hallod!?... Azonnal ébredj fel!Lacó kinyitotta a szemét, meglátta Pöcököt, pislogott párat - részben az álmosságtól, részben a meglepetéstől -, és felült.- Mi az, mi történt?- Öltözz azonnal, és gyere! - Pöcök szamárságnak tartotta, hogy magyarázgatni kezdjen. Lesz arra idő útközben is. Ezért csak annyit mondott: - Gasch Lipóték bányásznak öltözve lemásztak a kerekes kútba!- Mi?! - Lacó, mint akit kígyó csípett meg, kipattant az ágyból. - Hová másztak le?- A kerekes kútba. A saját szememmel láttam... De ha ennyit vacakolsz...!- És bányászruhában?- Igen... Jössz, vagy menjek egyedül?- Vadszamár! - És Lacó szédítő gyorsasággal lerángatta magáról a pizsamát, s ugyanilyen tempóban cibálta fölfelé a székre rakott nappali holmikat. - Próbálj addig a komába is életet verni. Csak kíméld a hátát, mert tegnap lilára sült neki. A Magányos Kéményt megmászni könnyebb volt, mint Tivadarba életet verni. De nagy nehezen azért ez is sikerült.- Hogy én öltözzek? - pislogott bambán Pöcökre. - Hajnali fél hatkor?- Ha ki akarsz maradni az évszázad eseményéből, akkor csak aludj tovább! - szólt oda neki Lacó, majd Pöcöknek: - Foglalkozz vele, légy szíves, én hozom a lámpát. - Szájára tette az ujját, hogy csönd legyen, és óvatosan kilopózott a szobából.- Mit akar ez a lámpával? — aggályoskodott Tivadar, de közben azért kimászott az ágyból. Fancsali képet vágott, mert minden erőteljesebb mozdulatnál éles késpengék hasogatták a hátát.Pöcök nem felelt mindjárt. Az ajtót leste, ahol Lacó kiment. „Mit akar ez a lámpával?" - kérdezte ő is magától, holott jól tudta, mit akarhat.- Belevilágítani a kútba - mondta Tivadarnak, s egy icipicit megremegett a hangja. Azt gondolta: „Mi lesz még ebből!?"Tivadar persze megkérdezte, hogy miféle kútról van szó. Pöcök röviden elhadarta a tényállást. Tivadar fintorgott.- Lemásztak. Na és? Ezért kellett nekem hajnalban kimászni az ágyból? Ezzel a háttal?- Nem érted? - ámult Pöcök.- Mit kellene értenem? Biztos leszakadt a vödrük, azt mentek kihalászni, mielőtt szomján halnának. Nagy attrakció, nem mondom!Igen, ez Pöcök fejében is megfordult. Még fent, a Magányos Kémény tetején. Sőt arra is gondolt, azok ketten talán kutat tisztítani szálltak alá. Ám a körülmények, ha teljesen valószí-nűtlenné nem is, erősen kérdésessé tették ezt a lehetőséget.- Vödröt halászni? - kérdezte hitetlenkedve Tivadartól. - Hajnali fél hatkor? Csákányokkal? Bányászruhában? Észnél vagy?- Miért? Szerinted miért mentek le?- Sok minden elképzelhető. Azért megyünk, hogy kiderítsük.A szomszéd szobából fojtott beszéd hallatszott. Pöcök egyből beslisszolt a szekrény mögé, és odalapult a falhoz. Tivadar az egyik karját már beledugta a pulóverbe; félbehagyta a mozdulatot, és megmerevedett. De a következő pillanatban már nyílt is az ajtó, Lacó beóvakodott, s intett a fejével, hogy semmi baj. Tekintete körbeszaladt a szobán, és

megállapodott Kisvacak szekrénykéjén. Lábujjhegyen a szekrénykéhez osont, amelynek a tetején képeskönyv- és kifestőfüzet-halmok tornyosodtak. Volt köztük egy rajzfüzet is meg egy papírdoboz, tele rongyosra rágott színes ceruzákkal. Lacó leemelte a rajzfüzetet, kivett a dobozból egy piros színest, és egy tiszta lapra nyomtatott betűkkel a következő szöveget írta:„AZ ÚTTÖRŐCSAPAT MIATT SÜRGŐSEN EL KELLETT MENNÜNK. GABIT ADJÁTOK BE GERLINDÁHOZ. DÉLRE VISSZAJÖVÜNK. NE HARAGUDJATOK!TIVI ÉS LACÓKitépte a lapot, és intett, hogy indulás ki az ablakon. Pöcök ment előre, utána Tivadar.Lacó előbb kiadta a füzetlapot meg Baráth András rúd-elemes zseblámpáját, csak azután mászott ki maga is.Megkerülték a házat, hogy ne kelljen elmenniük a szülők szobájának az ablaka alatt. A konyha előtt Lacó kivette Tivadar kezéből a rajzlapot, és benyitott az ajtón. (Ne ütközzön meg senki, hogy az ajtó nem volt kulcsra zárva. Kulcsra volt az zárva, legalábbis Baráth néni az este bezárta. Csakhogy Lacó az előbb, mikor kijött a lámpáért, kinyitotta. És ez nem valamiféle ösztönös cselekedet volt a részéről. Miközben a lámpát kereste, a következő gondolatsor cikázott át az agyán: Ha ők most elmennek, egyhamar nem jönnek vissza. Hétig semmi esetre sem. De akkor mi lesz Kisvacakkal? Itt hagyni bonyodalmas. Elvinni lehetetlen. Mi legyen hát? - Nem kérdés! A lehetetlen, az lehetetlen, a bonyodalmas meg csak bonyodalmas. Kisvacak marad, a bonyodalmakat pedig a lehetőséghez mérten enyhíteni kell. Vagyis üzenetet kell hagyni. A távozás igazi okát persze kockázatos volna megemlíteni, mert akkor utánuk jönnek, vagy utánuk küldenek valakit, és fuccs az egésznek. Az úttörőügy alkalmasnak látszik, egyszer már volt ilyen, és csak morgolódás lett a következménye... Na és hova helyeztessék az üzenet? Legjobb volna valamelyik papucsra rátenni. Csakhogy fölöttébb kockázatos a szülők ágya körül forgolódni. Felébredhetnek, és akkor megint csak fuccs... Márpedig olyan helyre kell kerülnie, ahol mindjárt felkelés után észreveszik. Ugyanis Lacó szüleinek a reggeli programja rendkívül feszített. Minden műsoron kívüli teendő a munkahelyről való elkésés veszélyével fenyeget, amitől pedig mindketten roppantmód idegenkednek. És Kisvacak megreggeliztetése, leadása Gerlindáékhoz... szóval, ezt mindjárt a kezdet kezdetén be kell osztani. Tehát?... Tehát a konyhaasztal. Anya ébredés utáni első útja mindig ide vezet. Idejön, mert csak itt tudja meghányni-vetni magával, mit is kell ezen a reggelen elintéznie... Van itt valami papír?... Papír még csak akadna, de ceruza nincs... Az üzenetet bent kell megírni... És akkor még egyszer keresztül a szobán?... Hogy felébredjenek?... így nyílt a konyhaajtó zárja. Más kérdés, hogy Apa mégiscsak felébredt. „Mit mászkálsz?" - „Vécén voltam." - „Hány óra?" -„Fél hat körül" - és kész. Apa átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. Nagy szerencse!)... Lacó tehát óvatosan benyitott a konyhába, és elhelyezte a rajzlapot az asztalon. Ezzel minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítse a szökése miatt támadható bonyodalmakat.Kint az utcán már nyugodt lélekkel felfüggeszthették a némajátékot, és áttérhettek a rendes beszédre. (Már amennyire futás közben lehet rendesen beszélni.)Lacót leginkább az érdekelte, mennyire megbízható Pöcök tájékozottsága, vagyis hát honnan tudja ő, amit tud, honnan látta, amit látott, és egyáltalán, hogyan történt ez az egész?- A Magányos Kémény tetejéről láttam... Távcsővel...- Aha - mondta Lacó. És csak jó tíz lépéssel később kapcsolt. -Mi?! Honnan?! Mivel?!Pöcök megállt és megismételte. Annyira azért nem volt sürgős a dolog, hogy ezt meg ne tegye. Lacó nyelt egyet.- Hogy kerültél te... Hogy... A Magányos... - Vagyis csak dadogott és hápogott.Na igen, ez az! Már ezért érdemes volt fölmászni. Ezért a hápogásért. És Pöcök képére kiült a diadal. De csak egypillanatra. Mert nem kell túlzásba vinni a dolgokat. Pöcök legalábbis nem akarta. Hanyagul legyintett.

- Nem nagy dolog, te is nyugodtan felmehetsz.- Persze. - És Lacó megint nyelt egyet. - De hogy jutott eszedbe, hogy hajnalban...- Az antenna, tudod... Azt akartam felvinni, és közben megláttam őket.- Aha. - Lacó jobbnak látta, ha nem bolygatja tovább az ügyet. Mert mentül tovább bolygatja, annál cifrább dolgok derülnek ki. De valamit azért mondani is kellett, legalább annyit, hogy klassz vagy. - Klassz vagy!Pöcök - tekintettel a tekintendőkre - ennyire már nem is számított. Teljes mértékben meg volt elégedve.

3.Útközben szó sem esett róla, mégis egyből a házhoz, mi több, az udvarba vezető kiskapuhoz futottak. És ott sem az volt a főkérdés, hogy bemásszanak-e vagy se, hanem hogy bemásszanak-e mindhárman, vagy másszon előbb csak Lacó, derítse fel a terepet, a továbbiakról pedig csak azután döntsenek? Végül is ez utóbbinál maradtak.Lacó felkapaszkodott a kiskapu tetejére, és beugrott az udvarba.- A lámpát! Pöcök benyújtotta.Néhány gyors szökellés, és Lacó máris a Bányahegyre néző ablak alatt kuporgott. Amilyen magasra csak tudta, felnyomta a fejét: hallgatózott. Odabentről pisszenés se hallatszott.Elosont a sarokig, kikukucskált a hátsó udvarra. Sehol semmi.Vagyis hát a kerekes kút. A lécházikó ajtaja nyitva, egyébként semmi rendkívüli. Ha csak az a két vaskampó nem, ami a kávára feszül. És még valami kötél is oda van hurkolva.Lacó hasra vágta magát, és odakúszott a kúthoz. Fülét a káva alsó deszkájához nyomta, de neszt itt se hallott. Lassan föltérdelt, majd fölguggolt, belekapaszkodott a káva peremébe, és bekukucskált a kútba. Előbb a mélyben csillogó vizet látta meg. Aztán a kút téglafalához simuló kötélhágcsót (ezt tartotta a két vaskampó) és a mellette lógó kötelet.Fölállt, fölkattintotta a lámpát, és bevilágított. A hágcsó mentén vezette lefelé a fénysugarat. Először nem látott semmit, csak azt, hogy a hágcsónak is meg a kötélnek is jóval a víz fölött vége szakad. Amint azonban jobban szemügyre vette a hágcsó vége körül a kútfalat, mást is észrevett. Előbb egy függőleges, majd két vízszintes hasadékfélét. A két vízszintes hasadék épp a függőleges két végéből indult ki, és... és belefutott egy másik függőleges hasadékba, úgyhogy a négy hasadék épp egy téglalapot alkotott.„Ez valami ajtó! - villant át Lacón. - Itt pusztuljak el, ha nem az!"Vagy háromszor végigvezette a fénysugarat a hasadékok mentén: hátha téved. De nem tévedett. Minél tovább nézegette, annál erősebbé vált a meggyőződése: a kút téglafalából egy téglával álcázott ajtó nyílik...De hova?A Bányába?Lacó olyan biztos volt benne, hogy az az ajtó csakis a Bányába vezethet, mint hogy őt Baráth Lászlónak hívják.És ez volt az a pillanat, amikor az ő elméje került abba az állapotba, amibe a Magányos Kémény tetején Pöcöké. Gyanakodni ugyan már eddig is gyanakodott egyre s másra, ám mind e pillanatig készakarva visszatartotta kalandozni vágyó gondolatait. Visszatartotta, mert... mert hogy ez itt már nem játék.Mondom: mind e pillanatig. Csak eddig, és nem tovább. Ebben a pillanatban a gondolatok lerázták magukról a féket, és nekilendültek. Ám ebben a kavargásban - ellentétben a Pöcökével - már nemcsak egy gondolat volt világosan felismerhető, hanem legalább tucatra való. Lacó nyugodtan kiválaszthatta közülük a legfontosabbat.íme:Gasch Lipótnak valami titka van a Bányában. Ha ő akkor azon a bizonyos nyíláson lemászik, felfedezi a titkot. De nem mászott le, nem fedezett fel semmit, mert Gasch Lipót a Rémmel elijesztette. Azután a határőrök berobbantották a nyílást. Gasch Lipót ott is főszerepet játszott.

A vak is láthatja, hogy ezt nem puszta szórakozásból tette.Ezek tények. És az is tény, hogy Gasch Lipót és a testvére most odalent vannak. Tény, és nem csecsemőszagú képzelgés.És Lacó néhány pillanatra átengedte magát a diadal bizsergető érzésének. A sok megtorpanás és megrekedés után igazán jóleső volt elkönyvelni, hogy a Gasch Lipóttal szemben támadt gyanakvása mégiscsak beigazolódott.Visszafutott a kiskapuhoz. Izgatottan s nem kis élvezettel formálgatta a szavakat, amelyeket Pirosfej tizedesnek mond majd a telefonba.A kiskapu tetején volt már, amikor eszébe jutott: és ha Gasch Lipóték, míg ő telefonálni van, kijönnek? Ha nem sikerül odalent tetten érni őket? (Hogy mi az, amin tetten érhetik őket, arra nem gondolt, helyesebben arról fogalma sem volt. Csak annyit tudott - s ez is épp elég volt -, hogy nem lehet tisztességes dolog, és hogy a tettenérés nagyon fontos a bűnösség egyértelmű bizonyítása szempontjából.)- Na, mi van, mit találtál? - türelmetlenkedett Pöcök. Lacó nem felelt. Visszamászott az udvarba, hátrafutott akúthoz. Felhúzta előbb a hágcsót, aztán a kötelet is.- így ni! - motyogta elégedetten. - Most aztán nyakig vagytok az egérfogóban!

4.- A világért se akarlak megbántani benneteket, de le kell szögeznem, hogy nem láttok tovább az orrotok hegyénél -szavalta tenyérbemászóan pimasz vigyor kíséretében Tivadar. - Engem úgy mellesleg a hátam viselkedése is nyugtalanít, mégis határozottan látom az előttünk elnyúló hegygerincet. Sőt hozzávetőlegesen a mögötte elterülő tájat is el tudom képzelni. Nektek semmi se jut eszetekbe erről a tájról?Lacó és Pöcök, követve Tivadar tekintetét, előbb a Bányahegy gerincére, majd egymásra néztek. Összevillanó szemük egyértelműen azt mondta: ez az alak (mármint Tivadar) meg-hibbant. Mi másra is gondolhattak volna? Lábukban görcsösen feszengett a futhatnék, lelki szemeik előtt ott vibrált a csodálatos kép: Pirosfej tizedes és társai alászállnak a Bányába, és... és ez az alak itt a tájról kezd szövegelni!- Hülye! - közölte tömören Lacó a véleményét, s mielőtt nekilendült volna, még legyintett is.- Igen? - Tivadar elkapta Lacó karját, s minden eddigi-nél pimaszabban vigyorgott. - Akkor hadd kérdezzek valami érdekeset. Megesküdnél rá, hogy a Bányának nincs egy kijárata, mondjuk, a határ túloldalán is?- És ha van? Mit... - Lacó azt akarta volna kérdezni, mit számít az, ha van, de nem kérdezte, mert egyszerűen elállt a lélegzete. A futhatnék is teljesen kiállt a lábából. Úgy bámult Tivadarra, mintha most látná először.- Na ugye! - sóhajtott Tivadar, s végre eltüntette arcáról a pimasz vigyort. - Ezért nem jó túlságosan begerjedni. A túlfokozott izgalom, ahogy a tanári kar mondja, zavarja a tisztánlátást. Én, mint kívülálló, ugye...De Lacó máris nem figyelt rá. Fejében szemvillanás alatt átrendeződtek az imént elképzelt események. Mozdulatlanul állt Gasch Lipót sövénykerítésének a tövében, s a tekintete mereven a földre szegeződött. Mintha át akart volna látni a fű borította sárga agyagon, le a Bányába, hogy meggyőződjék Tivadar állításának jogosságáról. A szavak, amelyeket Pirosfejnek akart volt mondani, egy csapásra elvesztették a jelentőségüket. És az se számított, hogy nem neki, hanem Tivadarnak jutott eszébe ez a „képtelen lehetőség". (Pedig Tivadar nem is tudta, hogy a Bányát annak idején azért is kellett bezárni, mert a vágatok már túl mélyre benyúltak a szomszédos ország területére.) Egyetlen valami maradt lényeges: maga a „képtelen lehetőség". Az, hogy Gasch Lipót és a testvére, mire Pirosfejék ideérnek, talán hetedhét országon is túljárnak már. Pláne ha a felhúzott hágcsó láttán rájönnek, hogy felfedezték őket.„Micsoda ökörség volt felhúzni azt a hágcsót!" - villant át Lacón a gondolat, ám a következő

pillanatban már az jutott az eszébe, hogy ez talán nem is olyan fontos. Gasch Lipótéktalán már nem is akarnak visszamászni azon a hágcsón, talán egyenesen ahhoz a másik kijárathoz mennek.Egy pillanatra lehunyta a szemét. Hiába sürgette az idő, gondolkoznia kellett. A „képtelen lehetőség" túlságosan is valószínűnek látszott. Ha pedig így áll a helyzet, akkor... akkor csak egyvalami segít.Ránézett a barátaira. Feszült várakozás ült az arcukon. „Talán ugyanarra gondolnak, amire én. És csak azért nem mondják ki, mert arra várnak, hogy én beszéljek."Igen ám, csakhogy nem volt olyan könnyű úgy egyszerűen kimondani: hátra arc, irány a Bánya! Eldönteni se volt könnyű. A berobbantott gyümölcsösnél könnyű volt, hiszen az csak amolyan kirándulásfélének ígérkezett. De itt most két ember van odalent. Most ezt a két embert kell megkeresni és feltartani, amíg a határőrök odaérnek. És ez aligha lesz ártalmatlan kirándulás. Mert bár Gasch Lipót nem az az ember, akitől különösebben tartani kellene, de ott van a testvére! Róla sok minden feltételezhető. Egyszóval, rázós lett nagyon az ügy. Rázósabb, mint azt Lacó a legmerészebb álmaiban elképzelte.Pöcök mocorogni kezdett. Megkocogtatta az óráját, jelezve, hogy múlnak a drága másodpercek.Igaza volt, dönteni kellett. És ekkor Lacó előtt hirtelen felrémlett Pirosfej tizedes. Rávetette szúrós szemét, és azt mondta: szégyen és gyalázat, nagyfőnök, hogy hagytátok megpucolni őket!Hát nem! Azt már nem! Annak a két alaknak nem szabad megpucolnia. Lacó soha az életben nem tudna többé szembenézni Pirosfej tizedessel - és önmagával se -, ha ez megtörténne.Összeszorította az öklét, ahogy azt nagy elhatározások idején szokás, és azt kérdezte:- Kijön velem?- Én! - vágta rá tüstént Pöcök. És még hozzátette: - Természetesen.Ez a határozott válasz nagyon jól jött, megnyugtatta Lacót. „Klassz, hogy a bajban mégiscsak számíthat az ember a barátjára!"-Gyerünk!Tivadar azonban elébük állt.- Egy pillanat... A határőröket ki értesíti?- Te - mondta Lacó. - Rohanj!- Köszönöm szépen! - hajolt meg Tivadar. - És hogyan, ha szabad kérdeznem? Galambpostával?- Marha!... Telefonon.- Jó vicc! Hol találok telefont?... Nekem itt semmi helyismeretem. Ha gyors eredmény kell, márpedig az kell, Pöcöknek kell telefonálni.- Nekem?! - Pöcök szabályosan belevörösödött a felháborodásba. - Meghibbantál?- Ellenkezőleg - állította Tivadar. - Úgy veszem észre, egyedül nekem forognak itt normálisan a kerekeim.Lacó szemvillanás alatt átlátta, hogy Tivadarnak megint csak igaza van. „Kész főnyeremény ez a srác!" Ám abban, hogy vajon odalent is ilyen „főnyeremény" lesz-e, már nem volt annyira biztos.- És te... - nézett kissé gyanakodva az unokatestvérére - te le mersz velem jönni?- A kérdésben rejlő sértést eleresztem a fülem mellett -mondta nagy büszkén a „főnyeremény". - És aggódva érdeklődöm: mozdulunk-e végre?Pöcök továbbra is tiltakozni akart, de Lacó nem engedte szóhoz.- Helyes!... - És kiadta az utasítást: - Pöcök, rohanj a Fűrésztelepre! Mondd, hogy Helénát is hozzák, szükség lehet rá. Gyerünk!Pöcökbe beleszorult a tiltakozhatnék. Nem tehetett mást, nyakába szedte a lábát, és elviharzott a Fűrésztelep felé!

Hetedik fejezetA Bánya Réme szeretettel köszönti a hős kincskeresőket!!!!■

1Kilincs, kapaszkodó vagy ilyesmi nem volt az ajtón. Közvetlenül a jobb oldali függőleges hasadék mellett azonban az egyik tégla valamivel világosabbnak látszott a többinél.Lacó emlékei közül a titkos ajtók egész sora bukkant elő. Ajtó a könyvespolcban, a tükör mögött, a szekrény hátsó falában, a sziklabarlang mélyén. És minden ajtón valami alig észrevehető gomb, retesz, Pöcök - leheletfinom érzékenységű zár. Enyhe kis nyomás, fordítás, pöccintés - s a titok nem titok többé.Ujjai hegyével pontról pontra végignyomogatta a téglát. Ám az nem mozdult. Ő viszont minden nyomásnál eltávolodott a faltól. A hágcsón lógott, semmibe sem tudott belekapaszkodni.Feljebb lépett egy fokkal, hogy a felső hasadék környékét vegye szemügyre. Közben ismét ellendült a faltól, s ahogy visszafelé mozdult, ösztönösen félrefordította a törzsét, nehogy arccal csapódjon a tégláknak. Vállal ütközött oda - és ekkor megmozdult a fal. Vagyis hát az ajtó. A jobb oldala egy arasznyival beljebb nyomódott.Lacó a résre irányította a lámpa sugarát. Befelé menő téglafalat látott. A falban - egy vonalban az ajtó világosabb téglájával - pár ujjnyi mélységű négyszögletes lyukat vett észre. „Aha!... - gondolta mindjárt. – A kilincs!"Visszalépett arra a hágcsófokra, amelyiken az előbb állt. Most már óvatosabban mozgott. A lámpát eloltotta, s bedugta a nadrág korcába. Várt kicsit, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Jobb kezével belekapaszkodott a négyszögletes lyukba, a balt átdugta a két hágcsófok között, nekitámasztotta az ajtónak, és feszíteni kezdte befelé. Az ajtó simán engedelmeskedett. S amint kinyílt, a félhomályban is látni lehetett, hogy csak a külső oldala készült téglából, a belső, vastagabbik felét fagerendákból rakták össze.Lacó arcába gyenge léghuzat áramlott.Ugyanaz a dohszagú hűvösség, amit már a lezuhant gyümölcsösben is érzett.A halott Bánya titokzatos lehelete.Halott Bánya?... - Két élő ember van odalent! Lacó megborzongott.„Ha félsz, még visszamászhatsz!" - súgta egy belső hang, amely azonban nem a Mesélő hangja volt. A Mesélő nem volt sehol - egyszerűen eltűnt.Az ajtón túl fekete semmi ásított. És csend volt. Lacó csak a saját lélegzését hallotta. Meg azt a belső hangot: „Ha félsz, még visszamászhatsz!"Visszamászni?... Nem lehet visszamászni. Visszaút- nincs!Az a két ember nem szökhet meg semmiképp!És a határőrök perceken belül itt lesznek.Lacó a zseblámpáért nyúlt.A felvillanó fénysugár szabályos bányafolyosóba világított, amely egy darabig egyenesen, a Bányahegyre merőleges irányba vezetett, később, vagy húsz méterrel odébb enyhén jobbra kanyarodott, és elveszett a szeme elől. Két oldalát és a tetejét támfasor fedte - egyik-másik támfa egészen frissnek látszott -, az alján pedig sima agyagtalaj sárgállott.- Káprázatos! - buggyant ki önkéntelenül Lacóból. Arra gondolt, hogy ez csakis az a bizonyos lejárat lehet, amiről Hollán nagyapó beszélt, és amiről Gasch Lipót azt állította, hogy sokkal odébb van.Lacónak most már nem voltak kétségei afelől, miért emlékezett rosszul Gasch Lipót.Közvetlenül maga elé világított. Azt nézte volna, miképp léphetne be legkönnyebben a hágcsóról a folyosóra. Ekkor vette észre, hogy a lába alatt két deszkapalló nyúlik ki a falból.„Káprázatos - csodálkozott el ismét. - Ha kinyitom az ajtót, alám jön a küszöb!"Leereszkedett a pallókra, de persze előbb kipróbálta, tartanak-e. Tartottak, mint a föld.Tivadar feje ott imbolygott fölötte. Odafordította a lámpát, és három hosszú fényjelzést adott.

Megvárta, míg Tivadar ereszkedni kezd lefelé, aztán belépett a hágcsóról.Két perc múlva egymás mellett álltak a folyosó keményre taposott földjén.Hát szóval, itt voltak! A Bányában! Nem egészen olyan körülmények között, ahogy eredetileg elképzelték.- Ha félsz, még visszamászhatsz - suttogta Lacó.- Egyelőre nincs mitől - súgta vissza Tivadar. - És vedd figyelembe, hogy mi is ketten vagyunk.Ez megnyugtató érvnek hatott. Elég is volt ahhoz, hogy ha dobogó szívvel is, de határozott elszántsággal vágjanak neki a Bányának.Lacó marokra fogta a lámpa fejét, hogy csak egy egészen keskeny fénysugár szűrődjék ki az ujjai közül, és lábujjhegyen megindult előre. Tivadar szorosan mellette lépkedett, a karjuk összeért.Ahol a folyosó kanyarodni kezdett, megálltak. Lacó lekattintotta a lámpát.- Add a kezed, és gyere utánam!Ballal Tivadar kezét fogva, jobbal a támfákat tapogatva botorkált tovább vagy tíz-tizenöt métert. Ott elengedte Tivadar kezét, és felgyújtotta a lámpát.Már túljutottak a kanyaron. A folyosó itt egyenesen vezetett tovább, nem is látszott a vége. A támfasor is egybefüggőnek tűnt.- Ha jól sejtem, ez a lezuhant gyümölcsös felé vezet - súgta Lacó. - Tudod, mit jelent ez?Tivadar bólintott.Lacó megint eltakarta a lámpát, s a gyenge fénynél továbbindultak. Mentek, megálltak, hallgatóztak, mentek, megálltak, hallgatóztak.- Mennyit jöhettünk?- Gőzöm sincs... Talán száz métert.- Hallasz valamit? Tivadar nem felelt.- Hallod? - kérdezte újra Lacó.Tivadar nagyon távoli és nagyon tompa, ritmikus puffanásokat hallott.- Mi lehet ez?- Csákányoznak. -Hol?- Valahol arra! - és Lacó előremutatott.- Gondolod, hogy ők azok?- Nagyon valószínű.- Mit csinálunk, ha találkozunk velük?- Nem tudom... Elébük állunk, hogy be vannak kerítve. Ez a leghatásosabb. És nem szabad megijedni. A határozott magabiztosság legalább olyan fontos.Mentek tovább. A puffanások hangja nem erősödött, a folyosó viszont megint kanyarodott, de most balra. Ezen a kanyaron is ugyanúgy mentek át, mint az előbbin. Mielőtt Lacó felkat-tintotta volna a lámpát, hallgatóztak. A puffanások most már erősebben hallatszottak, de még mindig elég távolinak tűntek.A felvillanó fény a folyosó tetejébe ütközött, az ugyanis közvetlenül a kanyar után hirtelen lejteni kezdett.Szorosan a falhoz lapulva közelítették meg a lejtő kezdetét. Lacó levilágított. Egy körülbelül harminc méter hosszú, lefelé szélesedő üreg tetején álltak. A támfák eltűntek, az üreget félkör alakú, nedvességtől fénylő kőfal keretezte. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas tölcsér, illetve fél tölcsér, mert az alján a sima agyagút továbbra is megmaradt. Hogy odalent mi van, azt nem lehetett pontosan kivenni. Jókora sziklák meredeztek fölfelé, árnyékot vetettek egymásra, közöttük meg mintha víz tükrözött volna.A folyosó aránylag nyugalmas képe után meglehetősen ijesztőnek hatott ez a látvány. Annál is inkább, mert a lámpa ide-oda mozgó fényében úgy tetszett, mintha árnyalakok imbo-lyognának odalent, s a kiálló sziklák is ide-oda mozognának.

A fiúk egészen a folyosó hideg falához préselődtek.- Oltsd el! - súgta Tivadar.Lacó eloltotta a lámpát. Csend volt, a ritmikus puffanások abbamaradtak. Néhány kínosan hosszú perc elteltével azonban felhangzottak újra. Erejükből arra lehetett következtetni, hogy még mindig elég távolról jönnek, semmi esetre se az alattuk fekvő sziklás üregből.Lacó ismét felkattintotta a lámpát. Most már módszeresen, pontról pontra vezette a fénysugarakat a sziklák között. Egyszer csak Tivadar megfogta a kezét.- Várj! Add ide! - Elvette a lámpát, és a két szikla között az üreg mélyébe világított. - Oda nézz!A fénykörben tisztán látni lehetett, hogy az üreg a tölcsérboltozat alatt tovább folytatódik.- Gyerünk! - súgta Lacó, s a lámpát újra magához vette. Leereszkedtek a lejtőn. Az út elkeskenyedett odalent, ésa sziklákat kerülgetve vezetett az üreg mélye felé. A talaj nem lejtett tovább, de minden nedves volt, és itt-ott sárgás vizű tócsák csillogtak.- Te, ez egy barlang! - súgta meglepetten Tivadar.Valóban az volt: barlang. Helyesebben egy hosszan elnyúló, alagút formájú víznyelő üreg. A tetejét és a két oldalát hol elkeskenyedő, hol újra kiszélesedő kőboltozat, a fenekét pedig véges-végig nedves-agyagos sziklák borították. Ahogy előrehaladtak benne, talpuk alatt egyre puhább, süppedősebb lett az út, s tele volt szeges bakancsoktól származó lábnyomokkal.Lacó végigvezette a sugarat a jobb oldali fal mentén. Tíztizenöt méterre előrefelé attól a ponttól, ahol álltak, hirtelen kiszélesedett az alagút. A hajlat mögött kúp alakú, agyag-rögökből és gerendadarabokból álló dombocska emelkedett.Közelebb mentek hozzá. Lacó előbb a dombocskára, majda boltozatra irányította a lámpa fényét. Pontosan a dombocska fölött egy ugyanolyan tölcsér nyílt fölfelé, mint amilyenen leereszkedtek ide a víznyelőbe. És a tölcsér végét hasadozott agyagfal zárta le.Lacó megragadta Tivadar karját.- Tudod, hol vagyunk?... A lezuhant gyümölcsös alatt. Ez a kúp itt a robbantás után keletkezhetett... Oda nézz! Megismerem a boltozatot. Ugyanaz, amit fölülről láttunk... Ha itt akkor lejövünk...!A dombocska körül korhadt gerendadarabok hevertek. És volt néhány gerenda a falban is. Egyik a lapjával, másik a végével meredezett kifelé. A boltozaton itt is, ott is hasadékok tátongtak.A hármas akna egykori bejáratának szétmosott, szétszakadozott, beomlott maradványait látták.Lacó továbbvezette a fénysugarat a fal mentén. Néhány méterre előttük véget ért a víznyelő barlang. A boltozatból különböző irányokba kisebb-nagyobb üregek nyíltak, középen pedig támfákkal kirakott bányafolyosó kezdődött. Majdnem kétszer olyan széles, mint az, amelyiken idáig jöttek.Elindultak a folyosó felé. Megkerültek egy sziklát, majd egy másikat is. Egymás mögött mentek, elöl Lacó, szorosan mögötte Tivi.Már bent jártak a folyosóban, amikor Lacó megbotlott, s teljes hosszában elterült a kemény talajon. Esés közben a lámpa kirepült a kezéből, s nekivágódott egy gerendának. Hallották az üveg csörrenését, aztán a fény kialudt, koromfekete sötétség borult rájuk.„Kuhh . . kuhh . . kuhh..." - hallatszott a távolból a csákány ritmikus puffogása...

2.Gerlinda mindjárt sejtette, mi lehet az a titokzatos „úttörőügy". Baráth néninek persze nem árult el semmit. Azt mondta, biztos valami hadijátékról van szó, izgalomra semmi ok.Baráth néni nagyon mérges volt. Fogadkozott, hogy majd ő utánanéz a dolgoknak, és intézkedik, mert ez már a második eset, és mégiscsak túlzás. Egyelőre azonban elsietett a

Kesztyű-művekbe.Gerlinda ott maradt Kisvacakkal. Először arra gondolt, hogy megsértődik. Mert amit Lacó művel, az mégiscsak furcsa. Tegnap azt mondta, egyes-egyedül tőle kér segítséget, ma pedig fogja magát, és elmegy Tivadarral, neki még csak üzenetet sem hagy.- Szép kis alak a bátyád, itt hagyott minket faképnél! -panaszolta Kisvacaknak.Kisvacak, mint rendesen, megértő társnak bizonyult.- Egy disznó! -jelentette ki mély meggyőződéssel. - Azt mondta, hogy én nem tudok halat fogni. Pedig én fogtam mind az egyet. És ezret is tudnék, vedd tudomásul... Az a fakép hol van?De Gerlinda most nem tudott Kisvacak dolgaira figyelni. És az a megsértődés se nagyon akart sikerülni. Mindinkább feltámadt benne a gyanú: itt valaminek történnie kellett. Magához vonta és az ölébe ültette Kisvacakot.- Figyelj rám, kis szerelmem! Valami nagyon fontosat akarok kérdezni tőled.Kisvacak egyből figyelmes képet vágott. Rettentően szerette, ha fontosakat kérdeznek tőle.- Lacó meg Tivi az este előbb aludtak el, mint te?- Hát persze! - mondta büszkén Kisvacak. - Mindig előbb alszanak el. Én olvasgatom a Totyogócskát, Ők meg szuszognak.- Az este is? Biztos?- Én nem hazudok!- Jó, jó, elhiszem... És mielőtt elaludtak, nem beszélgettek?- Mondták, hogy fogjam be a szám, és ne mondjam, hogy Lacó nem volt velünk horgászni. Ezt délután is mondták. Vacsora előtt is.- Mást nem mondtak?- Divatar mondta, hogy Ő olyan, mint egy liba, és tegyük el magunkat holnapra... Ja, meg hogy nem kell mindent mellre szívni. Irtó vicceseket tud mondani.- Másról nem beszéltek? Gasch Lipót bácsiról.- Róla apu meg anyu beszéltek. Hogy megjött neki a halott testvére. Irtó hülyeség. Én is láttam, és nem is volt halott.- Persze hogy nem. Csak Lipi bácsi hitte annak.- Ő nem látta, hogy jár meg beszél?- Na, majd egyszer elmagyarázom... Tehát Lacóék nem beszéltek róla?- Semmit se.- Nem sugdolóztak? Tudod, ahogy Pöcökkel is szoktak.- Nem sugdolóztak. De azért igenis disznó!Gerlinda eltöprengett. Ha valamire készültek volna, azt Kisvacak feltétlenül észreveszi. És ha Kisvacak nem vett észre semmit, akkor valószínű nem is készültek semmire.„Mégiscsak felháborító, hogy ezek a fiúk mennyi fejtörést okoznak az embernek!... Megsértődöm, és el van intézve!"Miután ily szépen egyezségre jutott magával, elhatározta, hogy elmegy sétálni Kisvacakkal. Méghozzá a Bányahegyről lenyúló erdősáv környékére. Hátha talál vagy lát ott valamit,ami mentségül szolgál Lacónak. (Őszintén szólva magát Lacót szerette volna ott találni. Sőt hitte is, hogy ott fogja találni.)A Bányahegyről lenyúló erdősávban azonban nem volt senki és semmi, csak a nagy csend. Gasch Lipót háza is olyannak tűnt - kétszer is körüljárták -, mintha kiköltöztek volna belőle a lakók. („Lehet persze, hogy alszanak, hisz nincs semmi dolguk, és még csak hét fele jár.") Szóval sehol semmi mentség. Ám Gerlindából a sértődöttséget mégis -sőt talán épp ezért - mindjobban kiszorította a nyugtalanság: itt valaminek történnie kellett!Egyszerre eszébe jutott Pöcök. Vajon ő is velük van? Érte is elmentek? És mikor? Hajnalban? Pöcökhöz nem olyan egyszerű titokban beslisszolni. Az ablakon rács, az ajtók zárva...És Gerlinda már fogta is Kisvacak kezét, és már futottak is a Selyemréten a Magányos

Kémény felé. Végig, sajnos, nem lehetett futni, mert Kisvacak erre semmi hajlandóságot nem mutatott, de azért elég hamar odaértek.Pöcök nem volt otthon.És Gergely néni nagyon nyugtalannak látszott. A kezeit tördelte, és úgy mondta el, hogy reggel, amikor felkeltek, Pöcököt már nem találták a házban. Nem sokkal később hazaszaladt ugyan, de Gergely néni épp az ólaknál tartózkodott, és mire a házba ért volna, hogy a „körmére nézzen annak a gyereknek", addigra az elszelelt megint.- Nem azért mondom, tett ő ilyet máskor is, na de hajnalban...!így aztán Gerlinda, ahelyett, hogy megtudott volna valamit, Gergely nénit volt kénytelen nyugtatgatni. Hogy alighanem valami hadijátékról van szó, a fiúk a határőr-úttörő-szakaszban szoktak ilyet csinálni, izgalomra semmi ok. És azután gyorsan elbúcsúztak. Mert Gerlinda, miután másodszor is elmondta ezt a hadijáték-mesét, még kevésbé hittek benne, még inkább úgy érezte: itt bizony nagyon is van ok izgalomra. Mert a fiúktól minden kitelik. Ha egyszer elkapja őket a gőz - márpedig a jelek szerint most igencsak elkapta -, akkor még igazi meggondolatlanságra is képesek. És ha Gasch Lipóttal, de főképp ha a testvérével van kapcsolatban - márpedig velük van kapcsolatban, az holtbiztos -, akkor a legártalmatlanabbnak látszó akció is kimerítheti a „meggondolatlanság" fogalmát.Miután Gerlinda mindezt így végiggondolta, úgy érezte, ez az a pillanat, amikor ki kell lépnie alárendelt szerepéből, és önállóan kell cselekednie. Lehet, hogy Lacó ezért megorrol rá, de egyszerűen nincs más választása.- Közbe kell avatkoznom! - mondta Kisvacaknak. -Érted? Ez az az eset, amikor igenis közbe kell avatkoznom!- Hát persze! - közölte Kisvacak lelkesen, és hagyta, hogy Gerlinda megragadja a kezét, s elkezdje vonszolni a Fűrésztelep felé.Selmeczi bácsi, a Fűrésztelep portása kerek öt percig kereste „azt a fránya beszélő"-t.- Mi van mostanában, hogy félóránként abajgatjátok a határőröket?Gerlinda nagyot nézett.- Miért tetszik azt mondani, hogy félóránként?- Mert olyan kedvemben vagyok! - durcáskodott Selmeczi bácsi. - Fél órája sincs, hogy a Gergely gyerek csörgetett nekik. Mit képzeltek, nincs azoknak jobb dolguk, mint veletek játszadozni?Gerlinda átvette Selmeczi bácsitól a beszélőt, és csak állt, mint aki gyökeret eresztett. „Pöcök telefonált! Fantasztikus! Pöcök telefonált!" Ez a fordulat végképp felkavarta. „Nagyon komolyra fordulhatott a dolog." Hirtelen mozdulattal letette a beszélőt Selmeczi bácsi apró asztalkájára, megragadta Kis-vacak kezét, kurta „csókolom"-ot motyogott, s kiviharzott a portásszobából.Odakint azonban gyökeret eresztett megint. „És most hova?" Ránézett Kisvacakra.- Mit tegyünk?- Éhes vagyok - közölte feldúltan Kisvacak. - Gyerünk haza, és légy szíves tessék megetetni.-Haza?...Gerlinda csak lesett maga elé. Nem bír ő most hazamenni. Nem szabad... „Miért telefonált Pöcök a határőröknek? És miért ő telefonált, miért nem Lacó? És mit telefonálhatott?... Kibírhatatlan ez a bizonytalanság!"Nem is bírta ki. Ráparancsolt Kisvacakra, hogy ne mozduljon, és visszafutott Selmeczi bácsihoz a beszélőért. Az öreg haragosan lengette a fejét, morgott is valamit, de azért odaadta a beszélőt.És két perc múlva Gerlinda meghallotta Pirosfej tizedes hangját:- Most jöttem be járőrből, és mondják a fiúk, hogy egy izgatott kölyök keresett... Mi van a Gasch Lipót kútjában?- A kútjában?! - Gerlinda kis híján kiejtette kezéből a kagylót. - Én... én nem tudok semmit,

én csak... Ugyanis a fiúk már hajnalban...- Várj! - szólt közbe keményen Pirosfej tizedes. - Hol vagytok most?- Itt a Fűrésztelepnél. De csak én egyedül. Illetve a Kisvacakkal.- Maradj ott! Két perc múlva ott vagyunk.Ott is voltak. Gépkocsival. Négyen jöttek: ő, a sofőr, egy másik határőr és Heléna.Pirosfej tizedes kiugrott a GAZ-ból, és félrevonta Gerlindát.- Mondj el mindent, amit csak tudsz. De röviden és értelmesen.Gerlinda röviden és értelmesen beszámolt Lacóék hajnali eltűnéséről. Azután azt is elmondta, hogy neki tulajdonképpen fogalma sincs, mi miért történik, mert a fiúk nagyon titokzatosak. De tény, hogy már napok óta nyomoznak Gasch Lipót után. Egy csomó embert kifaggattak. Tegnap pedig a saját szemével is látta Gasch Lipót testvérét, amint a padlásról távcsövezi a Bányahegyet és főleg a Magányos Kéményt. Lacó, aki távcsővel figyelt, egy ceruzát is látott Gasch Lipót testvérének a kezében, és azt mondta, hogy rajzol valamit. Mármint a Gasch Lipót testvére. De hogy mit, azt Lacó nem mondta.Pirosfej tizedesnek, miközben e rövid és értelmes beszámolót hallgatta, furcsán táncoltak az arcvonásai. Néha úgy tetszett, nevetni akar, aztán meg roppant szigorúra vonta vörös szemöldökbozontját.- Ez minden?- Ez - bólintott Gerlinda.- Akkor gyerünk! Üljetek be!A felszólítás részben fölösleges volt, mert Kisvacak ekkor már a sofőr ölében ült, és veszettül nyomkodott mindenféle gombokat meg kapcsolókat. Ahogy visszaemlékezett rá, még soha életében nem volt része efféle gyönyörűségben. Sajnos, nem sokáig gyönyörködhetett, mert Pirosfej tizedes indulási parancsa miatt át kellett ülnie a másik határőr ölébe, aki előtt nem volt egyetlen nyomkodni való gomb se.Persze az autózás se volt kismiska. Végigautóztak az egész falun. A GAZ könnyedén kapaszkodott fel a Hegyközbe vezető szekérúton. Baráthék házához érve Kisvacak ünneplő ordibálást rendezett, de csak Heléna figyelt fel rá, nyugtalanul hegyezte a fülét, és vakkantott párat, mint aki azt mondja: fogd be a szád! Kisvacak ijedten elhallgatott, s amilyen picire csak tudta, összehúzta magát. Mindig is utálta a kutyákat.A GAZ egészen Gasch Lipót házáig gurult, s a vasrácsos kiskapu előtt állt meg. Pirosfej tizedes kiszállt Helénával, és mindjárt a csengőkolomphoz sietett. Eltelt vagy tíz másodperc, de a kolompolásra semmi se mozdult odabent. Pirosfej tizedes újra megrángatta a csengőkolompot, majd harmadszor is, ám az eredmény ugyanaz volt, vagyis semmi. Akkor a kilinccsel próbálkozott, persze hiába.Pillantása ekkor a kerti útra esett. Az apró zúzottkővel felszórt úton, körülbelül másfél méterre a kisajtótól, kisméretű cipőktől származó lábnyomokat vett észre. Nem kellett különösebb agymunkát végeznie, hogy rájöjjön, miféle nyomok lehetnek azok, s hogyan kerülhettek oda.Pirosfej tizedesnek határőr-pályafutása alatt többször is volt alkalma meggyőződni a srácok ragyogó szimatáról. Vagy legalábbis arról, hogy érdemes figyelni a szavaikra, érdemes elgondolkozni a megfigyeléseiken. Igaz, sokszor túloznak, fantáziálnak, nagyzolnak, sőt hasalnak is, ám a figyelő s értő fül még az ilyen habókosságokból is kihallhat valami lénye-geset. Pirosfej tizedes ezért is szerette a Lacó-féle legénykéket, s mit sem törődött azzal, hogy társai ezért őt az óvó bácsi névvel illetik. Meg volt győződve róla, hogy a gyerekek felfokozott ügybuzgalmának most is jó oka van. Akkor vált határozottá benne ez a meggyőződés, amikor Gasch Lipót eltűntnek hitt testvére megérkezett, illetve amikor illetékes szervek a jövetelét jelezték. Határozottan semmire se gyanakodott. Gasch Lipót a közfelfogás meg az őrsbeliek saját tapasztalata szerint is csendes, szerény, tisztességes ember. Igaz, meglehetősen zárkózott, nemigen törődik a világ dolgaival, ám ez még nem ok arra, hogy kétségbe vonják a becsületességét. Mert a közönyössége is, milyen?... Itt volt például ez a

vihar utáni bányaomlás. Ő maga jött javasolni, hogy tüntessék el az omlásnál keletkezett nyílást, mert az roppant veszélyes a gyerekekre nézve. Más is láthatta a helyszínt, az ott tébláboló kölyköket, mégis egyedül neki jutott az eszébe, milyen tragédiák származhatnak abból, ha valamelyik „pöttöm kenyérpusztító"-t holmi merész vállalkozásra csábítaná a kíváncsiság. (Igaza is lett, mert ha csak fél órával is később érkeznek az omláshoz, az a vakmerő kis Baráth... szóval, minden elképzelhető.)Ilyeneket gondolt korábban Gasch Lipótról Pirosfej tizedes. Hogy lehet valami a füle mögött, az addig a pillanatig, míg a Baráth gyerek érdeklődni nem kezdett róla, eszébe sem jutott. Most azonban már nemcsak hogy eszébe jutott, hanem -különösen azok után, amiket „ez a lány" beszélt itt - kimondottan gyanakodott. Lehet persze, hogy csak a váratlanul előbukkant testvér sántikál valamiben, ám ez mit sem változtat a helyzeten.És Pirosfej tizedes már bent is volt a kerti úton, sőt előbb még Helénát is besegítette. Már odabentről rendelte magá-hoz Pista nevű társát, s utasította, hogy éber figyelemmel álljon a kiskapunál, és az első gyanús jelre tépjen utána befelé. (Az utasítás egész halkan hangzott el, a kocsiban ülők mit sem hallottak belőle.)Pirosfej tizedes állt kicsit, nézte a házat.Volt valami különös ebben a házban. Vagy inkább talán az udvarban. Pirosfej tizedes még sose járt itt, sose lépte át e kisajtó küszöbét. A sövénykerítés?... Lehet, hogy az teszi?... Olyan, mint egy magas védőfal. Szemernyit se lehet átlátni rajta. Se be, se ki. Fölötte is csak a Bányahegy gerincére lát az ember, meg a Magányos Kémény legtetejére. Ez igazán furcsa. Pirosfej tizedes gyakran, szinte naponta látta ezt a sövény kerítést, de sose gondolta, hogy ennyire magas és átláthatatlan. Vajon mindez csak Gasch Lipót elzárkózó természetének egyik tárgyi biztosítéka lenne? Vajon mindez csak Gasch Lipót személyét lenne hivatott elzárni a világ szeme elől?„Miféle titkok rejtőzhetnek e ház körül? Mit rejt vajon az a kerekes kút, amelyet a Gergely fiú említett?" - És ránézett Helénára, mintha tőle várná a feleletet ezekre a kérdésekre.Heléna nyugtalanul viselkedett. A földet szaglászta, fel-felkapta a fejét, sőt nyüsszentett is egyet-egyet, amit pedig igen ritkán szokott.„Ez a kutya sejt valamit" - gondolta Pirosfej tizedes. Elengedte a szíját, és fojtottan azt mondta:- Keress Heléna!Heléna forgolódott kicsit, szaglászott, aztán hangtalanul megiramodott. Egyenesen a kerekes kúthoz.

3.- Mennyi lehet az idő?- Nem tudom.- Legalább tíz perce ülünk itt... Fázom.- Mozgasd a karodat!Tivadar hadonászni kezdett a karjával; lehetett hallani a suhogását. Aztán más is hallatszott: „Kuhhh... kuhhh... kuhh..." Megint elkezdődött a titokzatos csákányozás. Ez a mostani szünet lényegesen hosszabb volt a korábbiaknál.- Mi történhet ott?- Nem tudom. Valamit ásnak.- Igazán jöhetnének már a határőrök.- Jönnek, ne izgulj! Ha Pirosfej tizedes egyszer megindul, akkor meg is érkezik.Tivadar nagyon szeretett volna már ennél a megérkezésnél tartani. A szorongás mindinkább a hatalmába kerítette. Nem érzékelte az idő múlását, és a tájékozódóképességét is teljesen elvesztette. Ha agyonütötték volna, se tudta volna megmondani, merről is jöttek, merre van előre, és merre van hátra. És azt se tudta eldönteni, Lacót okolja-e, amiért olyan ügyetlen volt,

és összetörte a lámpát, vagy saját magát-e, amiért olyan „okos" volt, és kikövetkeztette azt a szökési lehetőséget. Végtére is ennek, az ő „okosságának" köszönhető, hogy egyáltalán lejöttek, és most itt dideregnek a sötétben. - Ki tudja, talán épp az a szerencséjük, hogy itt vannak, hogy nem mentek tovább. Talán épp az a jó, hogy összetört a lámpa. Most, mióta a sötétség foglyai, most kezdte csak igazán felfogni Tivadar, hol is vannak ők, mire is szánták rá magukat. Hogy ez itt nem afféle „átlagon felüli pince", mint az első lent töltött percekben gondolta, hanem egy... egy Bányabarlang!Tele mindenféle rejtelemmel! És bár idáig egyenes út vezetett, nem lehetett eltévelyegni, de ki tudja, mi van ezután, milyen föld alatti tájak felé kanyarog tovább ez a folyosó?Igen, Tivadar egyre határozottabban úgy érezte, hogy a lámpa pusztulása szerencsés fordulatnak tekinthető. (A legszerencsésebb fordulatnak persze azt tartotta volna, ha megérkeznének végre a határőrök, és befejeződne ez az átkozott kaland.)- Eldöntötted, merről jöttünk? - kérdezte már vagy hatodszor, de inkább csak azért, hogy hallja Lacó hangját. De Lacó most nem felelt. Még a lélegzése se hallatszott.- Itt vagy? - riadt meg Tivadar.- Itt - mondta Lacó. - Hol a kezed?Kotorásztak kicsit a levegőben, mire megtalálták egymást. Tivadar valami spárgához ért az ujjaival.- Mi ez?- Spárga. A zsebemben találtam. Van vagy öt méter, de lehet, hogy több. Cukorspárga. Kösd a csuklódra.- Mit akarsz?- A barlang nem lehet messzebb tíz-tizenöt méternél.- Vissza akarsz menni? - kérdezte felvillanó örömmel Tivadar.- Legalább a barlangig. Ez a folyosó itt egyáltalán nem biztonságos... Odakötötted?- Egyedül nem megy.Lacó kitapogatta Tivadar csuklóját, és rákötötte a spárgát.- Valld be - mondta közben -, hogy ilyesmire nem voltál elkészülve. „Mi izgalmas lehet egy bányában, ahová még benézni se lehet?" Vagy nem ezt mondtad, amikor megjöttél?Tivadarnak ott volt a nyelvén: „Na, ne játszd meg magad!" Ezzel azt akarta volna mondani, hogy szerinte Lacó bátorsága se az már, mint a leereszkedéskor volt. Különben miért akarna a „nem biztonságos" folyosóról a „biztonságosabb" barlangrészbe visszamenni? - De hallgatott. Ugyanis egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy igazat mondana. Lacó hangjában és viselkedésében nyoma sem érződött az ijedtségnek. Semmi sem bizonyította tehát, hogy félelemből akar visszamenni. Tivadart ez a felismerés némi szégyenérzettel töltötte el, de ugyanakkor meg is nyugtatta. Mert mégiscsak más egy ilyen társ mellett lenni, aki a bajban nem veszti el a fejét, hanem megpróbál gondolkozni.Az igazság persze az, hogy Lacó korántsem volt olyan magabiztos, mint amilyennek látszott. Nem állította volna már olyan határozottan, hogy feltétlenül értelmes tett volt ez a nagy sietség. Gondolatai nagyon is hasonlítottak a Tivadaréihoz. Még a lámpa pusztulásával kapcsolatban is hajszálra ugyanazt gondolta. De mert közvetlen vész egyelőre nem mutatkozott, és Pirosfejék is minden pillanatban megérkezhettek, valóban nem vesztette el a fejét, hanem megpróbált kitalálni valamit, hogy mentse, ami menthető. Úgy gondolta, ez a folyosó is olyan, mint az, amelyiken lejöttek. Ha pedig olyan, akkor elkerülhetetlen, hogy szembetalálkozzanak Gasch Lipótékkal. Feltéve, persze, ha Gasch Lipóték visszajönnek. És miért is ne jöhetnének vissza? Hiszen az, hogy át akarnak szökni a határon, csak feltételezés volt. Éppúgy lehet igaz, mint nem igaz. Szóval visszajöhetnek. És ahhoz, hogy itt a folyosón szembekerüljenek velük, Lacónak most már semmi kedve se volt. A barlang, az egészen más. Kitapogatnak egy sziklát, és megbújnak mögötte. Akkor aztán jöhetnek Gasch Lipóték, észre se veszik őket, egyenesen besétálnak Pirosfejék karjába.

Csak már ott tartanánk! Csak már besétáltak volna!Ezeket gondolta Lacó. Vagyis hát az ő harci kedve is jócskán alábbhagyott. Ráadásul a térde is sajgott; amikor elesett, jól odaverte a kemény földhöz. Na, de ez a kis fájdalom, ez volt a legkevesebb!Közben megkereste a spárga másik végét, és az ujjára tekerte. A szálat marokra fogta, hogy feszüljön is meg csússzon is. Aztán elindult. Lábait lassan csúsztatta előre, egyiket a másik után. Kezét maga elé tartotta, s a gerendák mentén tapogatózott. Lassan haladt, de haladt. Fogalma se volt, milyen irányba indulhatott. Az ütemes kopogás most megint nem hallatszott, úgyhogy az se adott semmi támpontot.Elfogyott, kifeszült a spárga.- Na...? -jött a háta mögül Tivadar fojtott suttogása.- Semmi.- Most mi lesz?- Gyere utánam.Tivadar felzárkózott Lacó mellé.- Kár így vacakolni - mondta. - Együtt is mehetünk.- Nem bánom, add a kezed. De azért a spárgát ne ereszd el. Kéz a kézben botorkáltak az egymást követő gerendák mentén, A talaj kemény és sima volt. Néhány lépés után azonban kisebb-nagyobb mélyedésekbe, buckafélékre, gerendákra lépett a lábuk. Az oszlopsor is egyenetlenné, hiányossá vált. Olykor három-négy lépést is megtettek, mire Lacó ujjai ismét gerendát értek- És ráadásul nem is ott, ahol várta, hanem hol beljebb, hol kijjebb. Lacó megállt. Nyilvánvaló: rossz irányba jöttek.- Rosszul jöttünk - aggályoskodott Tivadar is.Szó nélkül megindultak visszafelé. Kicsit kapkodva, kicsit lökdösődve. Alig tettek azonban néhány lépést, mindketten megtorpantak.Előbb azt hitték, csak a szemük káprázik, ám a jelenés -alig kivehető derengés - újra meg újra megismétlődött. Mintha világosság szivárgott volna valahonnan.- Látsz valamit? - súgta Lacó.- Mi lehet ez?Dermedten álltak. A derengés egyre határozottabbá vált. Már megtudták különböztetni az egyes gerendákat is.A fény valahonnan a falból jött. Nem arról az oldalról, ahol álltak, hanem ellenkező irányból. És imbolygott, mintha...Egyszeriben mindent megértettek, illetve megláttak. Vagy másfél méterre Lacó előtt, merőlegesen erre, egy másik folyosó nyílt, onnan jött a fény. A szó szoros értelmében jött: valaki hozta. Már a lépéseit is hallották annak a valakinek. És még mielőtt bármit tehettek vagy akár csak gondolhattak volna, a fényforrás - egy bányászlámpa - előbukkant a másik folyosóból. A valaki pedig, aki hozta, Gasch Lipót volt. És nemcsak a lámpa volt nála; hóna alatt egy nagy, szögletes tárgyat cipelt, valami ládafélét.Nehéz lenne megmondani, ki ijedt meg jobban: Lacóék-e Gasch Lipóttól, vagy Gasch Lipót tőlük. Hiszen Lacóék mégiscsak számítottak a megjelenésére, Gasch Lipótot viszont teljesen váratlanul érte a találkozás. Hátrahőkölt, mintha valami láthatatlan kéz mellbe lökte volna, aztán magasra tartotta a lámpát, hogy jobban láthassa, miféle lényekkel is került szembe.- Két gyerek... - motyogta megütközve, majd kiáltva kétszer is megismételte: - Két gyerek! Két gyerek! - Letette a ládát a földre. - Kik vagytok? Hogy kerültök ide?- Én... mi... - dadogta Lacó, aki e pillanatban sok mindent érzett, csak éppen bátorságot nem. Görcsösen markolta Tivadar kezét, és nem jutott eszébe más, mint hogy de jó lenne most máshol lenni.Tivadar csöppet se volt derűsebb hangulatban Lacónál, de - csodák csodája - az ő hangszálai nem mondták fel a szolgálatot. Sőt! Mint egy felhúzott zenélődoboz, amelyet ha leejt az

ember, lázas gyorsasággal és feltartóztathatatlanul klimpírozza a dallamát, úgy kezdte el hadarni Tivadar, jól nevelt" mondatait.- Jó napot, bácsi, kérem, én Kerekes Tivadar vagyok, örülök, hogy megismerhettem, bemutatom az unokatestvéremet, ha megengedi, Baráth László... - Itt aztán elakadt, mert kimerült a készlet, de mindjárt eszébe jutott, hogy kérdeztek is tőle valamit, amire felelni illik. Felelt hát illedelmesen: -A kútból jöttünk, nyitva volt az ajtó, de igazán nem akartunk rosszat, csak éppen körülnézni, tessék nekünk elhinni, mi igazán csak...Többet nem tudott mondani, mert Gasch Lipót váratlanul elkezdett nevetni. Harsogva nevetett, recsegősen, s közben hatalmasakat vert tenyerével a térdére. Olyan volt teljesen, mint aki megtébolyodott. És ettől még félelmetesebb lett. Aztán hirtelen a lámpához kapott, tekert rajta valamit, s a fény kialudt.Lacó és Tivadar reszketve kapaszkodtak egymásba.A sötétből mindenféle zajok hallatszottak. Lépések koppantak; úgy tetszett, Gasch Lipót elment mellettük, s valahol a hátuk mögött csinált valamit. Ösztönösen arrafelé fordultak. Csapódást hallottak, zörgést, koppanásokat, lépéseket. Hirtelen éles fénykéve csapódott a szemükbe: egy elemlámpa vakító sugara.Lacó ebben a pillanatban eleresztette Tivadart, és nekirugaszkodott. Ördög tudja, mi szállta meg, talán az életösztön vak és vad ereje. Nekirohant a lámpának. Ám mielőtt odaért volna, a fény kialudt. Lacó pedig megbotlott valamiben, és végigvágódott a földön. És rögtön utána érezte, hogy egy kéz megmarkolja, és hátratekeri mindkét karját.- Eresszen!... Ne bántson!... Jaj, engedjen el! - kiabált Lacó, s eszeveszetten erőlködött, hogy kitépje magát a kezek szorításából. Mindhiába. Gasch Lipót kezei erősek voltak, kötelet kötöttek Lacó csuklójára, lábára.Közben Tivadar is üvöltött, hogy „segítség!... segítség!...", és vaktában nekiindult a sötétségnek. Hirtelen éles fény vágott a szemébe. Megtorpant. Lacó ott feküdt a földön, keze-lába vékony kötéllel összekötve. Ott feküdt Lacó, és fájdalmasan nyöszörgött.- Mit tett vele? - ordított Tivadar, és most ő vetette magát a Lámpára. Ám ő is ugyanúgy járt, mint Lacó. Alig egy perc múlva összekötözve feküdtek egymás mellett a hideg földön.Gasch Lipót állt fölöttük, és nevetett. Ismét meggyújtotta a bányászlámpát. Előbb Lacót, majd Tivadart odatámasztotta egy-egy tartógerendához, s oda is kötözte őket. A vékony kötél a húsukba mélyedt, fájdalmat okozott.És most látták meg, hol is vannak tulajdonképpen.Egy teremféleségben voltak. A folyosó, amely a barlangból vezetett tovább, s amelyen ők is botorkáltak, szélesedett teremmé, pár méterrel a leágazás után, ahonnan Gasch Lipót előbukkant. Pontosabban csak az egyik, a leágazás felőli oldala hajlott a mélység felé; a másik, amely mentén Lacóék néhány perccel ezelőtt befelé tapogatóztak, egyenesen vezetett tovább. Vagyis ők már innen, a teremből fordultak vissza.Alacsony terem volt ez, tele faoszlopokkal, amelyek a mennyezetet tartották. A végét nem lehetett látni, a fény oszlopok és törmelékhalmok között halt el, falat nem ért. Az előtér, amit a lámpa fénye láthatóvá tett, szabályosan berendezett szoba volt. Asztal, szék, vaságy matraccal és takaróval meg egy hatalmas faláda.Az ismert tárgyak látványa tette-e, vagy valami fellobbanó belső erő - tény, hogy Lacó rávigyorgott Gasch Lipótra, és azt mondta:- Mielőtt lemásztunk a kútba, értesítettük a határőröket. Jobban tenné, ha elengedne minket.De Gasch Lipót, úgy lehet, nem fogta fel, amit mondott. Már ügyet sem vetett rájuk. Kiment a ládikóért, behozta, letette az asztalra a bányászlámpa mellé.Négyszögletes, itt-ott rozsdafoltos vasládikó volt. Lakat, kulcslyuk, ilyesmi nem látszott rajta. Gasch Lipót forgatta, nézegette, s közben egyre csak nevetett. Az asztalfiókból valami vésőfélét vett elő, azzal kezdte feszegetni. Egy kattanás, s a ládikó teteje felpattant.Gasch Lipót a ládikó fölé görnyedt, két marokkal belenyúlt, s egy füzérre való csillogó

ékszert emelt a magasba. Ezt aztán többször is megismételte. Újra és újra a ládikóba mélyesztette a tenyerét, és kacagott, táncolt az asztal körül, mint egy gyerek. Egyszer csak odatáncolt Lacóék elé, s maroknyi, drágakővel kirakott nyakéket, karkötőt, aranygyűrűt tartott az orruk elé.- Az enyém! - suttogta mámorosan. - Egyedül csak az enyém! - Szájához emelte, és vadul csókolgatta az ékszereket. - Arany! Briliáns! Rubin! Igazgyöngy! Hááá... Milliárdok! Tízmilliárdok! Az enyém! - A melléhez szorította az ékszereket; néhány gyűrű leesett, elgurult, de nem törődött velük. - Húsz álló évig dolgoztam értük! Feltúrtam az egész hegyet! Az egész mindenséget! És akkor idejön ez a féreg, hogy bezsebelje! - Felnevetett. - Azt hitte, csak úgy átengedem neki! Csak úgy a zsebébe csúsztatom! A féreg! Most aztán lesheti! Ott fekszik kinyúlva! Azon a szent helyen, amit húsz álló évig hiába kerestem!- Jönnek a határőrök - nyögte, vagy inkább suttogta Lacó. Nem sok hiányzott hozzá, hogy az ijedtség végképp megzavarja az eszét. Gasch Lipót szavainak az értelmét csak homályosan fogta fel - a viselkedése volt az, ami mindjobban megrémítette. A tébolyult ugrándozása, a rekedt kiabálása. - Jönnek a határőrök... Jönnek a határőrök... - ismételgette kétségbeesve.Percekbe telt, mire Gasch Lipót figyelni kezdett rá.- A határőrök?... Azt mondod, a határőrök? - Határozottan úgy tűnt, hogy Gasch Lipót megrémült. A ládikóhoz futott, lázas gyorsasággal tömködte vissza bele az ékszereket. - A határőrök ... - Hirtelen nevetni kezdett megint. - Jöjjenek csak! De mondjátok meg nekik, hogy oda - és fejével a terem mélye felé bökött -, oda nem érdemes utánam jönni. Az ott nekik már tiltott terület!Hóna alá kapta a ládát, és futni kezdett a terem mélye felé. A bányászlámpát az asztalon hagyta, egy erős fényű elemlámpával világított.Ekkor váratlan és ijesztő dolog történt. Mintha a föld szólalt volna meg alattuk, vagy a mennyezet a fejük fölött - vagy egyszerre a föld és a mennyezet és az egész bánya...- Megállj, Gasch Lipót!Iszonyú hang volt. Magas és mély egyszerre, s oly harsogó, hogy a gerendák is beleremegtek. És újra:- A foglyom vagy, Gasch Lipót! A törvény nevében letartóztatlak! Ne próbálj mozdulni, mert be vagy kerítve!Előbb a lámpa hullott ki Gasch Lipót kezéből, aztán a ládikó (az ékszerek szanaszét gurultak), aztán maga Gasch Lipót is lehullott. Térdre rogyott. Torkából rémült kiáltás tört elő.

4.Gasch Lipót nyilván csak erős felindultságában hihette, hogy valóban „kinyújtotta" azt a „férget". A Szakállas Idegen -maradjunk csak ennél a megnevezésnél - magához tért. És bár igencsak zúgott meg hasogatott a feje a Gasch Lipóttól kapott csákányütés miatt, azért hamarosan eszébe jutott, mi történt.Persze, a kincsre gondolt mindjárt. A vasládikóra, amitől már csak centiméterek választhatták el, amikor az a vén gazember főbe kólintotta, és elsötétült körülötte a világ. „Az a vén gazember, hogy az Isten pusztítaná el, ha már én elmulasztottam!" (Mindezt németül gondolta, mert magyarul egy árva kukkot sem tudott.)Végigtapogatta a zsebeit, és megnyugvással tapasztalta, hogy a „vén gazember" se a pisztolyt, se az apró zseblámpát nem szedte el tőle. Bizonyára csak a kincsre gondolt, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy az ő zsebeiben kotorásszon.Hidegvérű ember volt a Szakállas Idegen, nem kapkodott el semmit. Pedig éppen lett volna oka az idegeskedésre. Már az fölöttébb ingerlő volt, hogy a „vén gazember" lecsaphatta, mint egy ökröt a vágóhídon. Ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie. Mindezek ellenére megpróbált körültekintően cselekedni. Csak akkor húzta elő s kattintottá fel apró zseblámpáját, miután meggyőződött róla, hogy teljes csend honol körülötte, tehát egyedül van.

A felvillanó fénynél mindjárt látta: a rejtekhely közvetlen közelében fekszik. A „vén gazember" tehát, miután lecsapott rá, éppen csak félrelökte, hogy ne akadályozza a munkában.„A munkában, amit nyilván be is végzett!"Erről egyébként néhány másodperccel később meg is győződhetett. Az omlatag folyosóág negyedik és ötödik támfája közé mélyesztett üreg üresen ásított, s legbelül tisztán lehetett látni a négyszögletes bemélyedést: a ládikó hűlt helyét.A Szakállas Idegen dühödt káromkodást mormogott az orra alá, és néhányszor vadul belemarkolt a levegőbe. Aztán megiramodott. Ragyogóan tájékozódott e föld alatti labirin-tusban. Hiszen idefelé jövet szinte minden méter megtétele után újra és újra „betájolta" magát. A „vén gazember" a tegnap délelőtt végzett mérések alapján pontosan megmondta ugyan, hogy hol fekszik az a bizonyos „vakfolyosó", meg hát ő maga se felejtette még el teljesen a húsz-egynéhány évvel ezelőtt szerzett helyismeretét - de biztosra akart menni.Arra gondolt, hogy ilyen nagy időtávolság után az emlékezet könnyen meg tréfálhatja az embert. Nem is beszélve a „vén gazember"-ről, akiben már eleve nem bízott. Már húsz-egynéhány évvel ezelőtt se nagyon bízott benne, amikor elárulta neki, hogy a hármas akna bejáratának a környékén - pontos megjelölést, szerencsére, nem adott - elrejtett egy „vármegyét érő" ékszerekkel teli vasládát, sőt a biztonság kedvéért még aknazárat is rakatott köréje. Már akkor sejtette, hogy a „vén gazember" keresni fogja azt a ládát, és talán meg is találja. Hogy akkor mégis miért mondta meg neki?Amikor a szovjet katonák Óbányához közeledtek, neki is menekülnie kellett. Sőt, mint a bánya hírhedt katonai parancsnokának, elsősorban neki kellett menekülnie. Az ékszereket azonban nem vitte magával. Rabolt ékszerek voltak azok, és a Szakállas Idegen - vagyis eredeti nevén Helmuth Günther -jobbnak látta, ha a háború utáni kibontakozásig elrejti őket valahol. Így is lett. Gasch Lipótot pedig azért avatta be a dologba, mert úgy gondolta, nem árt, ha egy „jó embere", egy olyan „jó embere", aki előreláthatólag a helyszínen marad, tud az ékszerekről, és figyelemmel kíséri a bánya körül zajló eseményeket.Amikor kikerült a börtönből - háborús bűneiért tizenöt évet sóztak a nyakába -, tüstént elküldött egy levelet Óbányára, Gasch Lipót címére. És csodák csodája: válasz érkezett. Aző ,jó embere" ott volt, megvolt. Sőt elképesztő örömhírt közölt. A háború után az aknákat felszedték ugyan, de a ládát nem találták meg, se akkor, se később. A bányát aztán bezárták, s a láda ott maradt a mélyben. De minden bizonnyal hozzáférhető, mert ő házat épített a Selyemréten, épp azon a helyen, ahol a lejárat is volt, és az udvaron fúrt egy mély, tiszta vizű kutat.És Helmuth Günthernek már csak az óbányaiak által esetleg felismerhető ábrázatát kellett elváltoztatnia. Szakállt, bajuszt növesztett, kopaszodó fejére parókát húzott, és Josef Gasch névre szóló hamis papírokat szerzett. Azután pedig feladott egy táviratot Gasch Lipótnak Óbányára: ekkor és ekkor érkezem, szerető, halottnak hitt fivéred, Josef.Szó, ami szó, ragyogóan kiismerte magát ebben a föld alatti labirintusban. És leszámítva azt, hogy az ütés utóhatásaként olykor-olykor megtántorodott, az apró zseblámpa fényénél tempósan és reményekkel teli haladt a „vén gazember" föld alatti lakosztálya felé.Már egészen közel járt hozzá. Látta a főfolyosóra kiszűrődő fényt, tompán hallotta a „vén gazember" kacagását is. Zsebébe nyúlt, megmarkolta a fegyverét, lábujjhegyen osont tovább.Ebben a pillanatban megreccsent a bánya. Legalábbis ő első riadalmában azt hitte. Alig pár lépésre volt a főfolyosótól. Megtorpant, odalapult egy támfához, reszketve várta, hogy rázuhanjon az egész mindenség. De nem zuhant rá semmi. Nem a falak reccsentek meg. Helmuth Günther határozottan felismerte a recsegésben a tagolt beszédet. Beszédet? Nem, nem lehetett azt beszédnek nevezni. Üvöltés, harsogás volt.Lapult a támfánál és várt. Az üvöltés újra és újra felhangzott. Úgy rémlett neki, a teremben üvölt valaki vagy valami.

És mintha parancsokat osztogatna. És olykor mintha Gasch Lipót nevét formálná.Erőt vett magán, a terembe vezető folyosóhoz osont. Várt kicsit, aztán nagyon lassan és nagyon óvatosan bekémlelt.Azt hitte, káprázik a szeme. Két gyereket látott. Két oszlophoz odakötve - két gyereket. És mindjárt utána a „vén gazember"-! is meglátta. Állt az egyik gyerek mögött, és éppen oldotta el az oszloptól.- Igyekezz, igyekezz! - bődült el a Hang.Helmuth Günther összerezzent. Mintha közvetlenül a feje fölött hangzott volna el az üvöltés. Felpillantott, de csak az összefüggő gerendasort látta. „Mi lehet ez?" - töprengett. Egészen megzavarodott. A két gyerek! A félelmetes üvöltés! Mi történik itt? - Bekémlelt megint. Már mind a két gyerek szabad volt. Gasch Lipót pedig úgy állt ott, mint aki a halálát várja.És a földön szanaszét hevertek a drága ékszerek. Úgy ragyogtak a két gyerek meg a „vén gazember" lábai körül, mint a csillagok.- Megkötözni! - harsogta a Hang.Helmuth Günther hátrahőkölt. Most már határozottan úgy vélte, hogy e szörnyű Hang forrása valahol a közvetlen közelében lehet.Körülbelül három méter hosszú a főfolyosónak az a szakasza, amely az elágazástól a teremig vezet. A terembe torkolló vége kiszélesedik; Helmuth Günther ott már nem látta. Nem is emlékezett rá, mi lehet ott. Az alatt az öt-hat perc alatt, amit hajnalban itt töltött, nem ezzel törődött, hanem azzal a keskeny szellőzőjárattal, amely a terem túlsó végéből indul és a „vén gazember" állítása szerint a Bányahegy - és vele a határ - túloldalán bújik a felszínre.Helmuth Günther teljes mértékben meg volt zavarodva. Egyáltalán nem tetszett neki ez a helyzet. Legszívesebben kereket oldott volna, de nem bírt elmozdulni a helyéről.A „vén gazember" oda volt kötözve az egyik oszlophoz. A két gyerek mellette állt, és bámult fölfelé, a semmibe.- Hol a testvéred, Gasch Lipót? - bömbölte a Hang, amiből Helmuth Günther - nem tudván magyarul - csak a „Gasch Lipót"-ot értette. És a „vén gazember" válaszmotyogásából se értett egy szót se. Ha érti, megtudhatta volna, hogy ő nem Gasch Lipót testvére, hanem egy „alávaló gyilkos", egy „rohadt rablólovag", aki - eltűnt.- Átlógott a határon, mi? - recsegte a Hang.Gasch Lipót „igen"-t integetett buzgón a fejével, és többször egymás után elismételte a „lógott" szót.Helmuth Günther fülében ismerősnek tetszett ez a szó. Mintha húsz-egynéhány évvel ezelőtt ezt hallotta volna oly gyakran. Erőltette az agyát, hogy rábukkanjon az értelmére, ám ekkor a bekötő folyosócska végén valami zaj hallatszott.Helmuth Günther szeme kikerekedett: a folyosó végén egy gyerek jelent meg.Egy harmadik gyerek!A kezében pedig... a kezében egy... egy hatalmas tölcsér. Egy - nem is kétséges -, egy régi gramofontölcsér.És a gyerek lassan a szájához emelte a tölcsér végét. Valami dobozféle volt a tölcsér keskenyebbik végén, azt emelte a szájához a gyerek.És felbődült a Hang:- A Bánya Réme szeretettel köszönti a hős kincskeresőket!!!!Csend. Egy másodpercig tartó csend.Gasch Lipót üvöltött fel először. Torkából artikulálatlan hangok törtek elő, eszeveszetten rángatózott, de a kötelek erősen tartották, nem bírt elszakadni az oszloptól.Aztán a két másik gyerek kezdett el üvölteni. Ordítottak és nevettek és ugráltak, mint a megkergült bakkecskék. Odarohantak a tölcséres gyerekhez, rángatták, löködték, csapkodták a fejét, és közben kihagyás nélkül üvöltöttek. Aztán mindhárman a „vén gazember"-hez rohantak, és körülötte folytatták a tobzódást.

A „vén gazember" ide-oda kapkodta a fejét, hol egyik, hol másik gyerekre nézett. Egyszerre elkezdett rángatózni megint, nagyokat horkantott, mint egy sebzett vaddisznó. Helmuth Günther esküdni mert volna rá, hogy ha a kötélzet nem tartaná oly biztosan, és elszabadulna, hát elevenen felfalná azt a három kölyköt.Az a három kölyök!...„Na várj csak, te három kölyök! - gondolta magában Helmuth Günther. - Majd én megtanítalak tréfálkozni benneteket!"A keze még mindig a zsebében volt, és a pisztolyt markolta. Most előhúzta a kezét - s vele a pisztolyt is. Berontott a terembe, és elkiáltotta magát:- Hánde hoch, ihr Schweine! (Fel a kezekkel, disznók!)Kerek tíz másodpercig élvezte a hatást. Kerek tíz másodpercig gyönyörködött a szemekből tükröződő rémületben. Aztán előreszegezte a pisztolyát, és megindult. Az asztalon álló bányászlámpa fényénél jól láthatta a kölyköket. És feltűnt neki, hogy a rémületük az ő közeledtével nem növekszik, mint ahogy a régi tapasztalatai szerint kellene, hanem csökken. Sőt el is tűnik. Sőt - ez aztán mindennek a teteje! - a kölykök kifejezetten vigyorognak. És eszük ágában sincs a szemébe nézni, hanem valahova melléje néznek, mintha mellette vagy a háta mögött...Nem volt ideje teljesen hátrafordulni. Egy sötét árny suhanását látta, s a következő pillanatban iszonyú szorítást, éles fájdalmat érzett a csuklójában, a derekához súlyos test csapódott. Fel bukfencezett, a pisztoly kibukott elernyedő ujjai közül. A súlyos test vele zuhant, s rajta maradt mindaddig, amíg valahol a közelben azt nem mondta egy fojtott hang:- Vissza, Heléna!

Nyolcadik fejezetAmit még el kell mondani...Óbányán egy álló hétig teljes zűrzavar uralkodott.A Fűrésztelepen, a Kesztyű-műveknél visszaesett a termelés. Az autóbuszok félórás késésekkel indultak a végállomásról. A Tanácsházán akadozott az ügyintézés. - Mindenhol és mindenki a „fantasztikus események"-kel, Gasch Lipóttal, Helmuth Güntherrel és, természetesen, az őket leleplező gyerekekkel foglalkozott. Még a rendelőbe érkező betegek is előbb a legújabb hírekről számoltak be Pordán doktornak, és csak azután tértek rá testi panaszaik felsorolására.Teljes volt a zűrzavar a történtek megítélésében is.A falu két táborra szakadt. Az egyik tábor valóságos hősnek kiáltotta ki Lacót és társait, a másik „felelőtlen taknyosoknak” bélyegezte őket. A két tábor tagjai hevesen vitatkoztak egymással, s kedélyeik csak akkor csillapodtak le, amikor Gasch Lipótra fordult a szó. Az ő megítélésében nem voltak nézeteltérések. Az óbányaiak kénytelen-kelletlen és egyöntetűen belátták, hogy a volt bánya volt lőmestere a legteljesebb mértékben az orruknál fogva vezette őket.(Hogy valójában mi minden terheli a lelkiismeretét, azt ma sem tudják biztosan. A rendőrőrsről és a határőrségtől kiszivárgó hírek szerint elfogása pillanatától kezdve egy árva hang se hagyta el a torkát. Mintha elkeseredésében a beszélőképességét is elvesztette volna. Annyit sikerült megtudni róla, amennyit Helmuth Günther elmondott - akinek viszont pil-lanatra se állt be a szája, és még arról is beszámolt, mikor pottyant le fejéről a paróka. Elmondása szerint Gasch Lipót a háború alatt a németek besúgója volt, partizánokat, ellenálló bányászokat szolgáltatott ki a fasisztáknak. Óbányára is az ő közreműködésükkel került, miután előző „munkahelyén", Salgótarjánban forróvá vált lába alatt a talaj - a partizánok megneszelték a kilétét és bűnös üzelmeit. Helmuth Günther határozottan állította azt is, hogy Gasch Lipót nem veszthette el a családját a háborúban, már csak azért sem, mert sose voltak gyerekei, és felesége se volt. Azt viszont már Helmuth Günther nélkül is tudták, hogy az utolsó háborús évben töltötte be negyvennegyedik életévét, és attól kezdve csak az ékszerek

megszerzésének élt. Meg kell hagyni, nagyszerűen játszotta az ártalmatlan, magának való özvegyember szerepét!)Óbánya vitatkozó lakosainak a többsége nem ismerte elég pontosan az eseményeket. Akik viszont elég pontosan ismerték, mint például Baráth András is, azok igyekeztek józanul mérlegelni és használható ítéleteket alkotni.- Vitán felül el kell ismerni, hogy talpraesett, sőt karakán vállalkozás volt elkezdeni azt a nyomozást - mondta Baráth András fiának és Tivadarnak. - Azt se vitatom, hogy jogos volt feltételezni a két jómadár szökését is. Egy felnőtt ember se dönthetett volna másképp, mint hogy vállalja a kockázatot,és követi őket a föld alá. Csakhogy, édes fiaim, egy felnőtt embernél tapasztalat meg főképpen erő is társul a bátorsághoz. Belőletek viszont hiányzik a kellő erő is meg a kellő tapasztalat is. Ezért vagyok kénytelen a ti „bátorságtokat" meggondolatlan, sőt életveszélyes vakmerőségnek minősíteni. Csak hallatlan szerencséteknek köszönhetitek, hogy ép bőrrel megúsztátok.- Nem gondoltuk, hogy ilyenek - vallotta be Lacó. - Mi csak arra gondoltunk, hogy nem hagyhatjuk szökni őket. Ha tudjuk, hogy még fegyverük is van, eszünkbe se jut követni őket.- Csodálkozom rajtad, fiú! - csóválta a fejét Baráth András. - Itt éltek a határ mellett, sok mindent láttok meg hallotok. Tudnotok kellett volna, hogy aki mifelénk görbe úton jár, az mindenre képes.Vagyis Baráth András, mint férfi a férfival, úgy tárgyalt a fiával. Mégpedig azért, mert látta, hogy Lacó is tisztában van a dolgokkal.Egészen pontosan azt gondolta: „Ez a gyerek kezd felnőtt módra gondolkozni. Nem tudom, előfordult-e valaha is, hogy ilyen komolyan eltöprengjen a cselekedetein, és belássa, ha túllépte a mértéket."Hasonlóképpen vélekedett Pirosfej tizedes is, aki, miután feljöttek a bányából, és a két jómadarat betessékelték a GAZ-ba, így szólt Lacóhoz:- Egyelőre érd be az én köszönetemmel és nagyrabecsülésemmel. Felkészülhetsz rá, hogy ezt nálam nagyobb fejektől is megkapod. De vedd tudomásul, hogy csak az egyik szemem nevet. Az ügyről még tárgyalunk. Veled is meg a komáddal is. Értjük egymást?Lacó bólintott. Nagyon jól tudta, mit akar tárgyalni Pirosfej tizedes vele meg a komájával, azaz Pöcökkel.Baráth néni, ellentétben a férjével és Pirosfej tizedessel, képtelen volt nyugodtan mérlegelni a történteket. Ha csak Lacóról lett volna szó, akkor talán tudta volna. Ámde ott volt Tivadar is.- Uramisten! - szörnyülködött Baráth néni. - Ha ezt Klári-ék megtudják!... - És Lacónak macskaügyességre volt szüksége, hogy elkerülje anyja lendülő tenyerét. - Te átok, te! Hogy volt bátorságod Tivikét is magaddal cipelni? Nem megmondtam ezerszer, hogy ő nincs hozzáedződve a ti esztelen csavargásaitokhoz?Tivadar tiltakozott, úttörő szavára kijelentette, hogy mindenért őt terheli a felelősség, és hogy ő csakis a saját elhatározásából cselekedett. De ezzel csak olajat öntött a tűzre.- Miért véded ezt a csirkefogót?... - támadt rá Baráth néni. - Azt mondd meg inkább, mit csináljak a sebeiddel?... Uramisten, ha anyád meglátja azokat a szörnyű hurkákat a hátadon!... (Gasch Lipót kötelének a Tivadar pecsenyepirosra sült bőrébe mélyedt nyomairól van szó.)- Higgye el, drága Margit néni - szavalta mély meggyőződöttséggel „Tivike" -, éppen ideje, hogy végre ilyesmit is lássanak rajtam.Baráth néni hüledezve zuhant a karosszékbe, de Baráth András az asztalra csapott:- Ebben kivételesen igaza van a legénynek! - És lopva belemosolygott a tenyerébe, mert ő már a legelső napon felismerte a „normális gyereket" ebben az „elkényeztetett városi virágszálban".Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy Kisvacak távol tartotta magát ezektől a családi tanácskozásoktól. Amíg vacsorához nem szólították, kint állt a kerti kapunál, s a járókelőknek

meg az arra vetődő kíváncsiaknak mesélt, mi is történt a Bányában azalatt, amíg ő gyanútlanul ült a gépjárműben, és a slusszkulcsot meg a reflektort tanulmányozta. Gergelyéknél megközelítően hasonló jelenetekre került sor, mint Baráthéknál. Gergely néni magából kikelve futkosott Pöcök körül, és újra meg újra emlékeztette férjét: ő megmondta előre, hogy „az a szédült Baráth fiú" egyszer még szörnyű szerencsétlenséget zúdít valamennyiük nyakába. Gergely Mihály ugyan szerette volna kijelenteni, hogy szerencsére nem történt szerencsétlenség, s ha történt volna, azért az ő fiukat legalább olyan felelősség terhelné, de jobbnak látta, ha az izgalmak csillapodtáig elnapolja a megjegyzéseit, és most csak sejtelmesen bólogat. Ám alighogy Gergely néni kitette lábát a szobából, ő vette át a szót.- Ismered anyádat, tudod, milyen izgulós... Hanem, mutasd csak azt a... azt az izét!Pöcök apja kezébe adta a kiabálót, és készségesen magyarázta, hogy itt a mikrofon, itt a hangszóró, itt az öt darab négy és fél voltos elem, és hogy az egész, sajnos, nem tökéletes, mert nem lehet szabályozni, állandóan azonos hangerővel bömböl. Gergely Mihály forgatta, nézegette a jókora tölcsért, majd a szájához emelte és belekiabált:- Halló, halló, figyelem! Halló, halló, figyelem!Mindez azonban csak amolyan bevezető volt a komoly tárgyaláshoz. Gergely Mihály letette a kiabálót, és szigorúra vonta a szemöldökét.- Hogy jutott eszedbe egyedül utánuk menni?- Muszáj volt - bökte ki tömören Pöcök, de nem nézett az apja szemébe. - Nem hagyhattam a barátaimat. Megtettem, amit rám bíztak: értesítettem a határőröket. De ezzel még nem volt elintézve. Eszembe jutott a kiabáló, és... és ha nem vagyok ott, Gasch Lipót megpucol azokkal az aranyakkal.Mindez, persze, csak félig volt igaz, de Gergely Mihály nem tudta. Ezért aztán ugyanúgy nyilatkozott ő is, mint Baráth András. Neki is, mint Pirosfej tizedesnek, az egyik szeme nevetett, a másik meg... ha nem is sírt, de nagyon haragosan villogott.Pöcök nem akarta végleg eltitkolni apja előtt a teljes igazságot. Egyelőre azért hallgatta el, mert előbb Lacóval akarta megtárgyalni.Erre a tárgyalásra másfél nappal az események után került sor. Másfél nap elteltével sikerült csak a három fiúnak összejönnie a Karosszékben. És Pöcöknek bizony elég nehezére esett megtenni a vallomását. De megtette mégis, mert úgy gondolta, még mindig becsületesebb, ha önszántából rukkol elő vele, mint ha kikényszerítik belőle.Az történt, hogy a kiabálós trükk nem a határőrök értesítése után jutott Pöcök eszébe, hanem előtte. Már eleve azzal az elhatározással vált el Lacóéktól, hogy lebonyolítja a telefont, hazafut a világító szerkentyűért, azután megy Lacóék után. Úgy tervezte, távolról követi őket, s ha valami bonyodalom előállna, ő majd hatásos módon közbeavatkozik. Igen ám, de mi legyen az a hatásos mód?... És ekkor, mint a villámcsapás, jött a Nagy Ötlet. Immár a második, röpke tizenkét óra alatt. „Mi lenne, ha a Bánya Rémeként lépnék a színre?" Eszébe jutott, milyen riadalom támadt a suliból kiözonlő kisalsósok között, amikor egy téli estén rájuk dörrent az épp akkor elkészült kiabálóval egy fa tetejéről: „Hé, aprólék, utat a Télapónak!" És elképzelte, hogyan szólhat a kiabáló odalent, meg hogy ez az egész mily fantasztikusan káprázatos visszavágás annak a „vén Lipótnak" - és máris nem tudott másra gondolni. Amikor a telefont fölvevő határőr azt mondta, Pirosfej tizedes majd csak mintegy húsz perc múlva ér be a járőrözésből, Pöcöknek egyszerűen meg se fordult a fejében, hogy a határőrség nem kizárólag Pirosfej tizedesből áll. Ahelyett, hogy kerek perec elmondta volna, miről van szó, üzenetet hagyott a tizedesnek. Hogy amint beér, közöljék vele: jöjjön azonnal Helénával Gasch Lipót házához, mert Gasch Lipót meg a testvére bányásznak öltözve lementek a kerekes kútba, és Lacó meg az unokatestvére utánuk mentek. A határőr nemigen értette a dolgot, de Pöcök azt mondta, nem baj, Pirosfej tizedes majd érteni fogja, és az a fontos. A határőr, azt hívén, valami rejtjelzett üzenetről van szó, megígérte, hogy amint a tizedes elvtárs az őrs területére teszi a lábát, máris értesülni fog a történtekről.

- Úgy viselkedtem, mint egy szórakozott csecsemő - vallotta Pöcök a Karosszékben, és nem merte elmozdítani tekintetét a szandálja orráról. - Ha elgondolom, mi lett volna, ha Pirosfej nem húsz, hanem negyven perc múlva, vagy annál is később ér csak be az őrsre... én nem is tudom.Vallomását rövid és súlyos csend követte. Ki-ki megpróbálta elképzelni: valóban, mi lett volna akkor?Lacó egyébként zavarban volt. Sejtette, hogy valami ilyesmi történhetett, valami ilyen oka lehetett annak, hogy Pirosfej tizedes oly sokára ért csak le a Bányába. Kifelé jövet érdeklődött is a tizedes, hogy valóban a „Gergely gyerek" telefonált-e az őrsre, és amikor Lacó megmondta, igen, Pöcök volt az, Pirosfej tett valami megjegyzést, hogy erre még majdvisszatérünk, vagy ilyesmit, de akkor Lacó nem nagyon figyelt erre, még túlságosan az átélt izgalmak hatása alatt volt, Mindenesetre: ha erre a mostani beszélgetésre közvetlenül az események utáni órákban került volna sor, Lacó alaposan megmosta volna Pöcök fejét. Még a „káprázatos kiabálós trükk" se gátolta volna meg abban, hogy Pöcökre hárítson minden felelősséget a bányában kialakult végzetes helyzetért. Azóta azonban történt egy s más változás Lacó kobakjában. Teljes mértékben belátta, hogy hármuk közül egynek se egészen tiszta a lelkiismerete, egynek sincs túl sok alapja rá, hogy csakis a másikat árassza el szemrehányásokkal. Ilyesmire legfeljebb akkor kerülhetne sor, ha akadna valaki, aki nem ismerné el a maga részét a felelősségből, illetve hát a felelőtlenségből. De ilyen, lám, nem akad.Ezeket a gondolatokat Lacó hangosan is elmondta. Pöcök azonban olyannyira vétkesnek érezte magát, hogy szinte követelte: ismerjék el, hogy hármuk közül ő követte el a leg-nagyobb baklövést. Lacó végül is ráhagyta.- Rendben van, ha ez boldoggá tesz. De van egy feltételem. Még most sem értem egészen, hogy kerültél te abba a terembe? Lennél szíves elmondani végre?Pöcök legyintett, hogy ez igazán csekélység.- Mentem a folyosón a világító szerkentyűvel. Egyenes út, elágazás, útvesztő sehol. Csak az a barlang. De abban is ott vezetett a kitaposott ösvény, vagy micsoda. Addig mentem, amíg meg nem láttam a fényt, aztán meg titeket. Volt ott egy mélyedés, abba behúzódtam, aztán hajrá, teljes hangerővel!- Káprázatos! - ámult Lacó.- Egyvalamit azért mégse úgy csináltam, ahogy elterveztem - mesélte Pöcök. - Eredetileg a Bánya Réme akartamlenni. De aztán eszembe jutott, hogy ettől esetleg nem Gasch Lipót fog megrémülni, hanem ti. Meg aztán... szóval, be is voltam gyulladva egy kicsit. Gasch Lipót olyan... félelmetes volt. Féltem, na! Így aztán mégis inkább a határőrök nevében ordibáltam.Lacó elismerte, hogy ez a megfontoltság, ha a félelem szülte is, jó pontnak számít. Annál is inkább, mert végtére is ez mentette meg a veszett fejsze nyelét, ez állította meg Gasch Lipótot.- Mert el ne felejtsük - emelte fel Lacó a hangját és az ujját -, hogy megállítottuk. Ez legalább úgy benne van a lényegben, mint a csecsemőszagú hülyeségek, amiket elkövettünk.- Már aki elkövetett - szólt közbe váratlanul a mindeddig hallgatag Tivadar.Rábámultak.- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte gyanakodva Lacó. Tivadar sejtelmesen nevetgélt, csóválta a fejét, mint egy elégedetlen, de amúgy jólelkű osztályfőnök.- Csak nem magadra gondolsz? - támadt rá epésen Pöcök.- Még hogy magamra! - háborodott fel Tivadar. - Azok után, hogy az egész zűrzavarba tulajdonképpen én ugrasztottalak bele titeket?!... Nem, kérlek szépen, nekem fejlett önkritikám van. Legalább olyan fejlett, mint neked. Nekem egyetlen mentségem lehet, az, hogy ti túl könnyen beugrottatok. Ezért hát...

- Ezt hagyjuk! - akasztotta meg Lacó a hosszadalmasnak ígérkező fejtegetést. - Amit akkor mondtál, az pontról pontra beigazolódott. Azt meg, hogy utánuk kell menni, én talál-tam ki, és kész. Arra felelj, kire gondoltál az előbb, ha nem magadra?- Természetesen Gerlindára - vágta ki Tivadar. Bejelentését döbbent csend követte. Olyan csend, hogy aKarosszék sajátságos zúgása szinte harsogásnak tetszett. Lacónak elszorult a torka, úgyhogy ha akart volna, se tudott volna megszólalni. És Tivadar folytatta.- Ő közöttünk az egyetlen, aki egyértelműen klasszul viselkedett. Sőt meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az úgynevezett Pirosfej tizedes pontos tájékoztatásával és sürgetésével, amit egyébként a saját zseniális megérzéseire hallgatva, teljesen öntevékenyen kezdeményezett, az életünket mentette meg. És miután ezt megtette, szép csendben hazavonult. Nem tartott igényt semmiféle dicsőségfürdőre, sőt még a köszönetünkre se. Így viselkedik egy igazi hős. Végezetül: röstellem, hogy ez nektek elkerülte a figyelmeteket, holott többször is volt alkalmatok hallani róla. Legalábbis neked - és itt Lacóra nézett - bőven volt. Kisvacak két napja egyébről sem beszél. És hogy igazat beszél, azt Margit néni is megerősítette a faluból hozott hírekkel.A csend tovább tartott - két teljes percig. Két perc elteltével Lacó lassan feltápászkodott, megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott:- Gyerünk hozzá! Azonnal!Úgy vágtattak lefelé a Kopasz-hát oldalán, mintha Gerlindának nem sikerült volna megmenteni az életüket, hanem nekik kellene azt most megtenniük.