bevezetes-monetaris-makrookonomia

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Pete Péter

Pete, Péter

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés a monetáris makroökonómiába Pete, Péter Szerzői jog © 1996 Osiris Kiadó Szerzői jog © 1996 Pete péter

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás illetve adatrögzítő rendszerben való tárolás a kiadó előzetes engedélyéhez kötött.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. Bevezetés ........................................................................................................................................ 1 2. I. RÉSZ - PÉNZELMÉLET ............................................................................................................ 2

1. 1. fejezet - A pénzügyi (financiális) rendszer szerepe a modern gazdaságban, a pénz mint

financiális eszköz ...................................................................................................................... 2 1.1. Reáljavak és pénzügyi eszközök .............................................................................. 2 1.2. Pénzügyi közvetítő intézmények .............................................................................. 4 1.3. A pénz financiális vagyoneszköz .............................................................................. 6 1.4. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ......................................................................... 6 1.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ..................................................................................... 7

2. 2. fejezet - Mit nevezzünk pénznek? ..................................................................................... 7 2.1. A pénz funkciói ........................................................................................................ 7

2.1.1. Felhalmozási eszköz; a likviditás fogalma ................................................... 8 2.1.2. Az érték mérése; a gazdasági elszámolások egysége ................................... 8 2.1.3. Csereeszköz, forgalmi eszköz, fizetőeszköz ............................................. 10

2.2. A modern piac működése; a vételi-eladási tranzakció elemei ................................ 11 2.3. Adósságok kiegyenlítése: váltó, bankbetét, bankjegy ............................................ 12 2.4. Bankjegykibocsátási monopólium, bankjegy és állami papírpénz ......................... 14 2.5. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ....................................................................... 16 2.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 16

3. 3. fejezet - A pénzteremtés mechanizmusa és a pénzkínálat ............................................... 17 3.1. A bankszámlával való fizetés technikája ................................................................ 17 3.2. A bankok pénzteremtése ......................................................................................... 19 3.3. A bankrendszer mérlegei ........................................................................................ 21 3.4. A pénzmultiplikátor ................................................................................................ 25 3.5. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ....................................................................... 27 3.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 28

4. 4. fejezet - A pénz kereslete; keynesiánusok és monetaristák ............................................. 29 4.1. A pénzkeresleti függvény szerepe; nominálpénz és reálpénz ................................. 29 4.2. A pénzkereslet elméletei ......................................................................................... 30

4.2.1. A modern pénzelmélet előfutárai ............................................................... 30 4.2.2. Keynes és az újkeynesiánusok ................................................................... 32 4.2.3. Pénzkereslet a monetarista elméletben ....................................................... 41

4.3. Belső pénz és külső pénz ........................................................................................ 44 4.4. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ....................................................................... 44 4.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 45

3. II. RÉSZ - MONETÁRIS MAKROÖKONÓMIA ....................................................................... 46 1. 5. fejezet - A pénz transzmissziós (hatás-) mechanizmusa ................................................. 46

1.1. A makroökonómiai piacok általános egyensúlya; az IS-LM rendszer .................... 46 1.2. Transzmissziós mechanizmusa keynesiánus szemléletű modellekben ................... 51

1.2.1. A pénz hatásmechanizmusa az IS-LM modellben ..................................... 51 1.2.2. A vagyon és az árváltozás hatásainak figyelembevétele ............................ 53 1.2.3. A portfolió egyensúly modell ..................................................................... 55

1.3. Monetarista megközelítés a transzmissziós mechanizmusról ................................. 60 1.4. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ....................................................................... 61 1.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 61

2. 6. fejezet - A pénz semlegessége ......................................................................................... 62 2.1. A probléma kulcsa nem a keresleti oldal ................................................................ 62 2.2. Az aggregált kínálati függvény ............................................................................... 68

2.2.1. A munkapiac klasszikus felfogása ............................................................. 68 2.2.2. A munkapiac keynesi szemlélete ............................................................... 70 2.2.3. A kínálati görbe friedmani interpretációja: információs aszimmetria és a

várakozások szerepe ............................................................................................. 72 2.3. Alternatív lehetőségek a várakozások kezelésére:adaptív várakozások ................. 78 2.4. Racionális várakozások és az új-klasszikus közgazdaságtan .................................. 83 2.5. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ....................................................................... 86 2.6. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK ................................................................................... 86

Pete Péter

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. 7. fejezet - Infláció .............................................................................................................. 87 3.1. Az infláció monetáris jelenség ................................................................................ 87 3.2. Állandó ütemű infláció ........................................................................................... 89 3.3. Az állandó ütemű infláció okozta jóléti veszteség .................................................. 95 3.4. Seigniorage és inflációs adó ................................................................................... 97

3.4.1. A seigniorage fogalma és kétféle felfogása ................................................ 97 3.4.2. A seigniorage két komponense egy egyszerű modellben ........................... 99 3.4.3. A seigniorage kamatjövedelemkénti felfogása ......................................... 102

3.5. FONTOSABB ALAPFOGALMAK ..................................................................... 103 3.5.1. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK .................................................................... 103

4. Zárszó ......................................................................................................................................... 104 5. Fontosabb alapfogalmak magyarázata* ....................................................................................... 105 Irodalom ......................................................................................................................................... 111

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája

4.1. A pénzpiac egyensúlya .............................................................................................................. 35 4.2. A készpénzállomány alakulása, ha a pénztulajdonos havonta egyszer megy a bankba ............. 36 4.3. A készpénzállomány alakulása havi kétszeri bankvizitnél ........................................................ 37 4.4. A fogyasztó várható haszna bizonytalanság esetén ................................................................... 39 4.5. Optimális választás kötvény és pénz között kockázat esetén ..................................................... 40 4.6. A kamatváltozás hatása a pénztartási hajlandóságra .................................................................. 41 5.1. Az IS görbe ................................................................................................................................ 47 5.2. Az LM görbe ............................................................................................................................. 49 5.3. Az áru- és pénzpiac szimultán egyensúlya az IS-LM rendszerben ............................................ 49 5.4. A pénzmennyiség növekedésének hatása a kamatlábra és a kibocsátásra ................................. 51 5.5. A pénzmennyiség növekedésének hatása a vagyonhatások és az árváltozások figyelembevételével

53 5.6. A pénzpiac egyensúlyának görbéje a portfolió egyensúlyi modellben ...................................... 56 5.7. A portfolió egyensúly meghatározása ........................................................................................ 57 5.8. A pénzmennyiség növekedésének hatása a portfolió egyensúly modellben .............................. 58 6.1. Az aggregált keresleti görbe származtatása ............................................................................... 64 6.2. A pénzkínálat növekedésének hatása a keresletre ...................................................................... 65 6.3. Az alkalmazkodás két szélső esete: árszínvonal vagy output változás ...................................... 67 6.4. A munkapiac egyensúlya és a kínálati függvény ....................................................................... 69 6.5. Az aggregált kínálati görbe származtatása ................................................................................. 71 6.6. A munkapiac viselkedése a várakozások figyelembevételével .................................................. 73 6.7. Rövid és hosszú távú aggregált kínálati görbe ........................................................................... 76 6.8. Átmenet a rövid távú egyensúlyból a hosszú távú egyensúlyba ................................................ 78 6.9. A jószágpiac dinamikus alkalmazkodása ................................................................................... 82 7.1. IS-LM rendszer infláció esetén .................................................................................................. 91 7.2. Steady state egyensúly az IS-LM rendszerben .......................................................................... 92 7.3. A pénzmennyiség és árszínvonal időbeli alakulása konstans növekedési ütemek esetén .......... 92 7.4. Új egyensúly a pénzkínálat magasabb növekedési rátája estén ................................................. 93 7.5. Az infláció és pénzkínálat időbeli alakulása .............................................................................. 94 7.5. A fogyasztói többlet meghatározása .......................................................................................... 95 7.7. Az állandó ütemű infláció okozta jóléti veszteség ..................................................................... 96

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

1.1. Robinson vagyonmérlege ............................................................................................................ 2 1.2. Robinson és az új jövevény vagyonmérlege a kölcsönyújtás után .............................................. 3 3.1. A kereskedő és a vásárló számlái a fizetés előtt ........................................................................ 17 3.2. A kereskedő és a vásárló számlái a fizetés megtörténte után ..................................................... 18 3.3. A kereskedelmi bankok követeléseinek kiegyenlítése a központi bankon keresztül ................. 18 3.4. A központi bank vagyonmérlege ............................................................................................... 22 3.5. A kereskedelmi bankrendszer konszolidált mérlege .................................................................. 23

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Bevezetés

1995 elején a Debreceni Kossuth Lajos Egyetem Közgazdaságtan Tanszékén azt a megbízást kaptam, hogy

másodéves, közgazdaságtan szakos hallgatóknak makro-szemléletű pénzügytan kurzust tartsak. A szemeszterre

való felkészüléskor némi meglepődéssel tapasztaltam, hogy olyan magyar nyelvű egyetemi jegyzet vagy

tankönyv, amely a makroökonómia monetáris vonatkozásait és a pénzelméletet egyaránt megfelelő szinten

tárgyalná, nem létezik.

A szakág bizonyos vonatkozásairól már léteztek modern szemléletű oktatási anyagok. Így találtam jó könyvet a

banktechnika és a monetáris irányítás kérdéseiről, lefordított amerikai tankönyvet a vállalati pénzügyekről, és jó

néhány színvonalas írást az értékpapírokkal kapcsolatos műveletekről és az értékpapírpiacok működéséről. Az

utóbbi években örvendetesen növekvő számban jelentek meg standard makroökonómia tankönyvek és jegyzetek

is, s ezeknek vannak pénzzel foglalkozó fejezeteik. Olyan magyar nyelvű könyv azonban, amely a pénz

jelenségén keresztül közelítené a makroökonómiai rendszert, 1995 elején nem volt.

A tankönyv, amelyet az Olvasó a kezében tart, 1995 tavaszán tartott egyetemi előadásaim szerkesztett és

némileg bővített változata, és ama hiány pótlására született, amellyel magam is szembetalálkoztam. Másoknak is

egy egyszemeszteres kurzus alap tananyagának ajánlom. Egyetemek és főiskolák közgazdasági karain olyan

felsőbb évfolyamos hallgatóknak szántam, akik legalább egy standard makroökonómia kurzust már elvégeztek.

A könyv e makroökonómiai alapvetés pénzelméleti és pénzpolitikai részeit is ismertnek tekinti, azok tehát,

akiknek semmilyen pénzügyi-pénzelméleti ismeretük nincs, ennek hiányát a könyv olvasása során igen

zavarónak találhatják. További előfeltétel a differenciálszámítás alapjainak ismerete a totális derivált fogalmáig

bezárólag. A könyv zömében statikus modelleket ismertet, ezek alapvető elemzési technikája a komparatív

statika, amely a differenciálszámításra épül. Ennél magasabb matematika az anyag megértéséhez hasznos, de

nem szükséges.

A könyv kizárólag elméleti kérdésekkel foglalkozik. A monetáris makroökonómia egyes fontos kérdéseit

igyekeztem azon szerzők írásain és modelljein keresztül bemutatni, akik révén az adott kérdés az egyetemes

elmélet részévé vált. A jól ismert, nagy nevek felvonultatása talán hitelesebbé teszi a mondanivalót, bár

kétségkívül azzal a hátránnyal is jár, hogy a hivatkozások között viszonylag kevés a magyar nyelven

hozzáférhető. Az elméleten belül főleg a leíró elmélet könyvem tárgya. Normatív kérdésekkel keveset,

gazdaságpolitikával szinte egyáltalán nem foglalkozom. Így e könyvből a monetáris politika vitelére,

technikájára, eszközeire stb. vonatkozó elemzések is kimaradtak.

Ennél is nagyobb hiányérzetem van amiatt, hogy a könyvben kizárólag a zárt gazdaság feltevése melletti

elméleti modellek szerepelnek, a nyitott gazdaság pénzelméleti következményei, valutaárfolyamok, fizetési

mérleg-elméletek stb. e könyvben nem kaptak szerepet. Egy tisztán elméleti kérdésekkel foglalkozó könyvben

ez a megszorítás talán megbocsátható, hiszen itt sokkal inkább az egyes jelenségek és változók lényegének,

egymásközti viszonyának és hatásmechanizmusának tisztázása a lényeg, nem pedig az, hogy a gazdaságpolitika

számára is közvetlenül releváns helyzeteket elemezzünk. Ezzel együtt számunkra (kis, külkereskedelemre,

tőkepiacokra ráutalt gazdaságok számára) a nyitott gazdaság az igazán releváns gazdasági modell. A

későbbiekben tervezem, hogy a könyvet egy harmadik, a nyitott gazdaság modelljeivel foglalkozó résszel

kiegészítem. Erre most részben időhiány, részben pedig eredeti kurzusom egy szemeszteres természete miatt

nem kerülhetett sor.

Hálával tartozom mindazoknak, akik a kéziratot olvasva tanácsokkal, kritikai észrevételekkel segítették a végső

változat elkészültét. Közülük külön köszönet illeti Lányi Kamillát, Simon Andrást és Simonovits Andrást. Ez

természetesen nem jelenti a fennmaradó hibákért való felelősség megosztását, ez a felelősség kizárólag engem

terhel.


2. fejezet - I. RÉSZ - PÉNZELMÉLET

1. 1. fejezet - A pénzügyi (financiális) rendszer szerepe a modern gazdaságban, a pénz mint financiális eszköz

1.1. Reáljavak és pénzügyi eszközök

A modern pénz nem reáljószág, hanem a financiális1 rendszer egyik instrumentuma. Lényegének, természetének

és működési mechanizmusainak megértéséhez célszerű épp ezért legalább vázlatosan megismerkedni a pénzügyi

rendszer egészének szerepével.

A pénzügyek elméleti és gyakorlati problémáinak elemzéséhez nélkülözhetetlen technikai eszköz a

vagyonmérleg fogalma, amelyet a modern gazdasági életben egy személy, gazdasági vagy bármilyen egység

vagyoni helyzetének, vagyonpozíciójának leírására használnak. Ennek eszközoldala az illető egység birtokában

lévő és értékkel bíró dolgokat tartalmazza, forrásoldala pedig az egységgel szemben fennálló követeléseket

részletezi. A számvitel szabályainak megfelelően az eszközöknek és forrásoknak egyenlőeknek kell lenniük, így

ha az adott egység eszközállományának összértéke meghaladja a hozzá képest külső egységek felé fennálló

tartozásait, akkor ez az egyenleg a vagyonmérleg alanyának nettó vagyona, az, amivel “saját magának tartozik”.

Először is a reálszféra és a pénzügyi szféra egymástól való megkülönböztetésére lesz szükségünk. E kettő

elhatárolásához induljunk ki egy igen leegyszerűsített példából. Gondoljunk Robinsonra, aki hajótörést szenved

egy lakatlan szigeten. Defoe hősével ellentétben, aki jelentős készleteket is meg tudott menteni az elsüllyedt

hajóról, a mi céljainknak jobban megfelel, ha azzal a kétségkívül eléggé irreális feltevéssel élünk, miszerint

Robinsonunk csak a puszta életét tudta megmenteni, azon túl nincsen semmije.

Robinson vagyonmérlege közvetlenül hajótörése után meglehetősen egyszerű képet mutat: eszközeinek értéke

nulla, s forrásai, nettó vagyona szintén nulla értéket mutatnak.2 Tegyük fel, hogy kemény munkával mégis

megteremti létfeltételeit, primitív szerszámokat, csapdákat készít, növényeket és magvakat gyűjt, kalyibát épít

stb. Munkája gyümölcseinek zömét természetesen folyamatosan elfogyasztja; eszközeiben, házában,

készleteiben megtestesülő vagyona onnan származik, hogy megtermelt jószágainak (jövedelmének) csak egy

részét fogyasztja el, annak el nem fogyasztott része, megtakarítása folyamatosan hozzáadódik vagyonához.

Ha egy későbbi időpontban ismét megvonjuk vagyonmérlegét, akkor az eszközök oldalán azokat a jószágokat

kell felsorolnunk, amelyeket az idők során létrehozott és nem fogyasztott (használt) el. Ezek persze különféle

fizikai javak. Ahhoz, hogy összességüket egyetlen számmal ki tudjuk fejezni, valamilyen aggregációs technikára

lesz szükség – vagyis mindegyik jószágot azonos, az értékét mérő egységben kell kifejeznünk. Ne nevezzük ezt

egyelőre pénznek, hiszen az adott feltételek mellett pénzre nincs szükség, az viszont logikus lehet, hogy a

vagyon összállományának növekedését ki tudjuk fejezni akkor is, ha esetleg teljesen más, vagy más

szerkezetben rendelkezésre álló fizikai jószágokból áll, mint korábban. Robinson vagyonmérlege, évekkel

hajótörése után, ilyen lehetett:

1.1. táblázat - Robinson vagyonmérlege

Robinson

1 A szocialista tervgazdaság tudatosan szorította vissza a pénzügyi rendszer fejlődését, ennek egyik melléktermékeként a hazai

közgazdaságtan e területre vonatkozó szakterminológiája sem fejlődött ki. Az angol “financial system”, és “monetary system” kifejezéseket

a legtöbb magyar közgazda egyaránt pénzügyi rendszerként fordítaná, noha – mint látni fogjuk – nagyon eltér a jelenségeknek az a köre, amit e két fogalom lefed. Én e dolgozatban a “pénzügyi” és a “financiális” szavakat teljesen azonos jelentéstartalommal fogom használni.

Utóbbi nem magyaros, mégis szükségesnek tartom olyankor, amikor azt akarom hangsúlyozni, hogy a pénznél magánál sokkal tágabb körű

pénzügyi instrumentumokról van szó. Hogy a terminológiának e téren meg kell újulnia, azt az olyan fogalmi zavarok is demonstrálják mint pl. az, hogy a mai bevett szóhasználat szerint az aranypénzt, reáljószág lévén, nem pénzügyi pénznek kellene neveznünk, s ez nem hangzik

igazán jól. Angolul ugyanez, “nonfinancial monetary asset”, nem okoz különösebb zavart. 2 Van persze úgynevezett szellemi tőkéje, korábbi életében szerzett tudása, ismeretei, munkaképessége stb., ezt azonban – miként a mai gazdasági számviteli gyakorlat sem teszi – mi sem számítjuk bele vagyonába.

I. RÉSZ - PÉNZELMÉLET


Eszközök Források

Ház 20 000 egység Saját vagyon

Szerszámok 1 000 egység 23 300 egység

Élelmiszerkészletek 800 egység

Állatok 1 500 egység

Összesen 23 300 egység Összesen: 23 300 egység

A mérlegből az olvasható ki, hogy a reáljavak értékösszege megegyezik Robinson saját (nettó) vagyonával,

múltbéli megtakarításainak értékösszegével, hiszen, nem lévén tartozásai, saját vagyona az egyetlen forrás.

Most tegyük fel, hogy egy másik hajótörött is érkezik a szigetre, s mint korábban Robinsonnak, kezdetben neki

sincs semmije. Az új jövevénynek persze sokkal több szerencséje van, hiszen Robinson már berendezkedett a

szigeten, s hajlandó is segíteni. Szerszámainak és élelemkészleteinek felét hajlandó ideiglenesen (tehát

kölcsönként) sorstársa rendelkezésére bocsátani, hogy amaz is berendezkedhessen. Kettejük vagyonmérlege

ekkor igy fog alakulni:

1.2. táblázat - Robinson és az új jövevény vagyonmérlege a kölcsönyújtás után

Robinson


Ház 20 000 egység Saját vagyon

Szerszámok 500 egység

23 300 egység

Élelmiszerkészletek 400 egység

Állatok 1 500 egység

Kölcsön

Új jövevénynek 900 egység

Összesen 23 300 egység Összesen 23 300 egység

Új jövevény


Szerszámok 500 egység Adósság

Élelmiszerkészletek 400 egység Robinsonnak 900 egység

Saját vagyon 0 egység

Összesen 900 egység Összesen 900 egység



A Robinson aktívái között megjelenő kölcsön pénzügyi eszköz. Szemben a reáljavakkal, az ilyen eszköz

létrehozásának nincs, vagy legalábbis jelentéktelen az előállítási költsége, hiszen megjelenési formája pusztán

egy szerződés, egy darab papír, vagy még az sem; értékét az adós megbízhatóságába vetett hit és nem

termelésének költségei determinálják. Ugyanezen oknál fogva nincs kitéve a reáljavak esetében szokásos

kopásnak, elhasználódásnak sem.

Számunkra legalább ilyen fontos, hogy Robinson mérlegének eszközoldalán megjelenő fizetési ígéret

létrejöttekor automatikusan megjelenik az új jövevény mérlegének forrásoldalán tartozásként. Mi több, ez

pontosan az a tulajdonság, amelynek alapján a pénzügyi eszközöket egyértelműen elkülöníthetjük a reál

eszközöktől (Rose 1986). Eszerint a pénzügyi eszközök azok az eszközök, amelyek valamely más egység

tartozásai, valaki más mérlegében pontosan akkora összegben forrásként szerepelnek. Így, noha a pénzügyi

eszközök léte megnöveli ugyan a gazdasági egységek eszközeinek és forrásainak állományát, létrehozásukkal a

reálvagyon, a reáleszközök állománya nem változik. Ha Robinson és az új jövevény mérlegét összevonjuk

(konszolidáljuk), kettejük társadalma a pénzügyi eszköz teremtésének aktusától magától nem lett gazdagabb. A

konszolidált mérlegben Robinson kölcsöne és a másik adóssága kioltják egymást; a társadalom tényleges jólétét

szolgáló reálvagyon ugyanakkora, mint az ügylet előtt, s megegyezik Robinson vagyonával, a reáleszközök

összértékével.

A modern cseregazdaság pénzügyi rendszere persze sokszorosan bonyolultabb Robinson egyszerű hitelénél, a

létrejövő követelések és tartozások skálája, változatossága összehasonlíthatatlanul nagyobb, ahogy maga a

fejlett piacgazdaság is összehasonlíthatatlanul bonyolultabb példánk Robinsonjának háztartásánál. Mégis, a

fentiekben leírt tulajdonságok teljes egészében kiterjeszthetőek a modern piacgazdaság pénzügyi eszközeire is.

A pénzügyi szektor a gazdaság egyes szereplőinek múltbéli és jelenbéli megtakarításait közvetíti ki,

csoportosítja át a gazdaság más szereplői számára, hogy azok ez utóbbiak beruházásait finanszírozhassák. Így a

megtakarítók kezén felhalmozódó és ott ideiglenesen vagy tartósan felhasználásra nem kerülő értékek mások

kezelésében hasznosulnak.

Önmagában persze a pénzügyi aktívák létrehozása a modern piacgazdaságban sem növeli meg a társadalom

számára rendelkezésre álló reáljószágok mennyiségét, hiszen a kölcsönök és adósságok, a tartozások és

követelések kioltják egymást. A pénzügyi szektor szerepe mégis óriási a társadalom erőforrásainak hatékonyabb

felhasználásában. A megtakarítás puszta aktusa ugyanis nem garantálja, hogy belőle reáljószágot vesznek majd,

s így az a társadalom jólétét gyarapíthatja. A megtakarítás, mint fogyasztástól való tartózkodás, önmagában csak

annyit jelent, hogy valaki kevesebbet költ jövedelménél. Ahhoz, hogy valaki beruházási keresletet támasztva

ellensúlyozhassa a megtakarítók jövedelmüknél kisebb keresletét, ahhoz képesnek kell lennie arra, hogy igénybe

vehesse e máshol keletkező forrásokat.

Robinson maga volt a beruházó és megtakarító egy személyben. A széles körű munkamegosztáson alapuló

modern piacgazdaságban azonban e két funkciót eltérő társadalmi csoportok végzik, akiknek gyakran csak igen

korlátozott információjuk van egymásról, egymás igényeiről és tevékenységéről. A pénzügyi szektor részben e

két fél között közvetít, részben pedig olyan instrumentumokat és intézményeket hoz létre, amelyek képesek

áthidalni kettejük gyakran igen eltérő, a források átengedésének időtartamára és ütemezésére, a kockázatokra,

illetve a kockázatok megosztására, a források méretére stb. vonatkozó igényeit.

1.2. Pénzügyi közvetítő intézmények

Hitelező és adós, a megtakarító és a források végső igénybevevője közti közvetlen kapcsolat (direkt

finanszírozás) esetén a fenti igényeknek elég közel kell lenniük egymáshoz. Ez gyakran még akkor is

nehézségekbe ütközik, ha a követeléseket és adósságokat megtestesítő értékpapíroknak (részvényeknek,

kötvényeknek és egyéb értékpapíroknak) jól fejlett piaca van. A megtakarító kevesellheti az információt a

leendő adósról, a kölcsönvevő koncentrált forrást igényelhet, míg a megtakarítók szétszórtan, egyénenként kis

összegű forrást ajánlhatnak stb. E problémát oldják meg a pénzügyi közvetítő intézmények.

A közvetítés mechanizmusa abban áll, hogy ezen intézmények saját magukra szóló követeléseket (ún.

másodlagos értékpapírokat, illetve különböző megkötöttségű bankszámla-egyenlegeket) bocsátanak ki a

megtakarítók számára. Az így koncentrált megtakarításokat azután maguk fektetik be a végső adósok

adósságleveleibe (elsődleges értékpapírjaiba), illetve közvetlen hitelek nyújtására fordítják. A pénzügyi

közvetítők egymás papírjait is forgatják. Így a finanszírozásnak igen bonyolult, egymásba fonódó hálózata

alakul ki.



Ez az összefonódás a kockázatok olyan megosztásához vezet, amely végső soron mind a megtakarítók, mind a

végső beruházók biztonságát növeli. A beruházókat függetleníti az egyes megtakarítótól, a megtakarítókat pedig

jelentősen mentesíti a végső beruházó üzleti kockázataitól, hiszen a pénzügyi közvetítő a begyűjtött forrásokat

sok beruházó között teríti szét. Igen nagy jelentősége van annak a vállatokra, a végső kölcsönvevőkre vonatkozó

felhalmozott ismeretnek és szakértelemnek is, amellyel a pénzügyi közvetítők tevékenységükből fakadóan

rendelkeznek. A megtakarító háztartás nem képes arra, s információ hiányában nem is várható el tőle, hogy

ítéletet alkosson a beruházási célok különböző kockázatairól, a végső kölcsönvevők megbízhatóságáról. A velük

kapcsolatot tartó bank viszont képes erre, s a megfelelő szelekcióval a saját kockázatával párhuzamosan a

megtakarítók kockázatát is csökkenti. A fejlett pénz- és tőkepiaccal nem rendelkező országokban az ilyen

kockázatok különösen nagyok; nem véletlen, hogy ezekben a finanszírozás szinte teljes egésze a pénzügyi

közvetítőkön áramlik keresztül (Stiglitz 1989).

A pénzügyi közvetítő intézmények sokféleképpen csoportosíthatók, s az egyes típusok szerepe a különböző

országokban eltérő lehet. A pénz keletkezéséhez való viszonyuk szerint osztályozva e pénzintézeteket célszerű a

betétteremtő bankokat elválasztanunk a nem monetáris pénzintézetektől. Előbbiek jellegzetesen rövid távú

tartozásokkal és követelésekkel foglalkoznak, míg utóbbiak inkább a hosszabb távú megtakarítások

kihelyezésén munkálkodnak.

A betétteremtő pénzintézetek alaptípusa a kereskedelmi bank. A kereskedelmi bankok mindenekelőtt

ügyfélkörük számláit vezetik, nyilvántartják a nem pénzügyi intézmények tartozásait és követeléseit, bonyolítják

egymás közti fizetéseiket. E funkciójukhoz szorosan kapcsolódva hiteleket nyújtanak és betéteket gyűjtenek.

Valójában pontosabb úgy fogalmazni, hogy betétszámlák formájában különböző pénzügyi eszközöket hoznak

létre. Amikor valaki “beteszi a pénzét a bankba”, akkor valójában egy pénzügyi eszközt (a bankjegyet,

formálisan a központi bank vagy jegybank lejárat nélküli adósságát) egy másik pénzügyi eszközre, bankbetétre

(a kereskedelmi bank lejárattal bíró vagy anélküli adósságára) cseréli; amikor “kiveszi a pénzét a bankból”

akkor ennek pont a fordítottja történik. Hogy az ügylet eredményeképpen pénzt cserélt-e pénzre vagy valami

másra, az részben a keletkezett vagy megszüntetett bankszámla tulajdonságaitól függ, részben pedig attól, hogy

mit nevezünk pénznek. A későbbi fejezetekben részletesen bemutatjuk majd, hogy a kereskedelmi bankok másik

fő tevékenysége, a hitelnyújtás során is pénzügyi eszközök (és egyben szükségszerűen tartozások) létrehozása,

illetve cseréje történik.

A nem monetáris pénzintézetek között is vannak olyanok, amelyek betétszámlákat hoznak létre és hiteleket

nyújtanak (miután ezek is bankszerűen működnek, időnként nem bank bankoknak is nevezik őket). Ilyenek a

különböző takarékbankok, hitelegyesületek, befektetési társaságok, beruházási bankok, finanszírozó vállalatok

stb. Szemben a kereskedelmi bankok által létrehozott követelésekkel, az ilyen pénzintézetek általában hosszabb

lejáratú pénzügyi eszközöket teremtenek. Ugyancsak hosszabb távú, de nem betét jellegű pénzügyi eszközöket

teremt a nem monetáris pénzintézetek másik nagy csoportja, a biztosítótársaságoké és nyugdíjintézeteké. Ez

utóbbiak ügyfélkörük befizetéseit olyan, tipikusan hosszú távú értékpapírokba és egyéb beruházási formákba

fektetik, amelyek hozadékának időbeli áramlása a leginkább megfelel a nyugdíjalap vagy biztosítótársaság

kifizetési kötelezettségeinek.

Míg a direkt finanszírozás esetében valaki megtakarítása úgy finanszírozta valaki más beruházását, hogy közben

csak egy pénzügyi eszköz jött létre, a pénzügyi közvetítő intézmények sokaságával bíró fejlett financiális

rendszerben ez sok áttételen keresztül is megvalósulhat, miközben minden egyes áttétel egy újabb pénzügyi

eszköz létrehozását jelenti.

Gondoljuk el például, hogy valaki 10 ezer forintnyi megtakarítását a helyi takarékszövetkezetben tartja. A

takarékszövetkezet e forrásból egy befektetési alap részvényét veszi meg, utóbbi pedig ezt a forrást egy

biztosítótársaság részvényébe fekteti. A biztosítótársaság vagyonának egy része, s tekintsük a 10 ezer forintnyi

részvényt e részhez tartozónak, egy bányavállalat hosszú távú kötvényeibe van fektetve. A 10 ezer forintnyi

megtakarítás tehát végső soron a bányavállalat tevékenységét finanszírozza, de eközben 4x10 ezer forintnyi

pénzügyi eszköz (egy bankbetét, két részvény és egy kötvény) keletkezett.

Látni kell, hogy azokat a reáljószágokat, amelyeknek értékesítéséből a példában szereplő gazdasági egységek

(maga a bányavállalat, a megtakarító, a takarékszövetkezet, a befektetési alap és a biztosítótársaság) mind

jövedelmet húznak, valójában csak a bányavállalat hozza létre. Ebből azonban elhamarkodott volna arra

következtetni, hogy a többiek pusztán felesleges élősdiek. Valószínűbb, hogy a megtakarító maga közvetlenül

nem ruházott volna be a bányavállalatba, így a közvetítők nélkül a kérdéses üzlet nem jött volna létre, a

vonatkozó jövedelmet így meg sem termelték volna. Ha a pénzügyi közvetítés jól működik, az oly mértékig

megnöveli a finanszírozási akciók hatékonyságát, hogy a többletjövedelem valamennyi részvevő érdekeit

kielégítően szolgálja.



A pénzügyi közvetítés különböző üzletágai nem válnak el szigorúan egymástól, az egyes intézmények

tevékenységi körei átnyúlnak egymásba. Ez Európában mindig így volt, az Egyesült Államok (az európai

szabályozásnál ma is szigorúbb) pénzintézeti működésre vonatkozó törvényei viszont a Nagy Válság után

igyekeztek szigorúan elkülöníteni az egyes üzletágakkal foglalkozó intézményeket (Glass-Steagall Act of 1933),

mert ettől a betétesek nagyobb biztonságát remélték. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb fejleménye a

fejlett országok pénzügyi rendszerében éppen az, hogy az ilyen merev szétválasztás nem tartható, s így Amerika

is az üzletágak széles spektrumával foglalkozó úgynevezett universal banking felé halad.

1.3. A pénz financiális vagyoneszköz

A pénzügyi intézményrendszer a financiális eszközök igen változatos sokaságát hozza létre. Ezen eszközök

bizonyos fajtáit a gazdaság szereplői általános fizetőeszközül fogadják el, s ezek teszik ki a modern gazdaság

pénzállományának zömét. Később részletezendő okokból (amelyek között a rövid távú vagy látra szóló jelleg

fontos szerepet játszik) ilyen célra csak a kereskedelmi bankok passzívái használatosak, azok közül sem mind,

csak bizonyos fajta számlák, leginkább a folyószámla-betét jellegűek. A fizetési forgalom egészében lényegesen

kisebb volument képviselő készpénz szintén bankpasszíva, a központi banké,3 az bocsátja ki, formálisan annak –

bár soha le nem járó és másban mint önmagában be nem hajtható4 – adóssága.

A modern pénz tehát teljes egészében financiális vagyoneszköz; mint ilyen, értékének alakulásában

létrehozásának költségei nem játszanak szerepet. Erre utalva beszél a pénzügyi és pénzelméleti irodalom “belső

érték nélküli pénz”-ről, ami, véleményem szerint, kissé (és feleslegesen) misztifikálja a dolgot. Semmi

különleges nincs ugyanis abban, hogy egy értékkel bíró és más értékekre akár el is cserélhető dolognak nincs

“belső értéke” – a fentiekben részletezett pénzügyi szektor instrumentumai közül egyiknek sincs, sem a

részvénynek, sem a kötvénynek. A nyugdíjjogosultságunknak még fizikai megjelenése sincs, csupán rákerülünk

egy fizetési listára, amit a fennálló törvények figyelembevételével készítettek. Pedig a nyugdíjjogosultságunk is

pénzügyi eszköz, bár kétségkívül annak (nálunk legalábbis) nem elcserélhető formája. Mégsem hangzana jól, ha

belső érték nélküli részvényről vagy biztosítási kötvényről beszélnénk.

A többi pénzügyi eszköz belső értéknélkülisége és a pénzjószág belső értéknélkülisége között persze valami

különbség mégis van. Mégpedig az, hogy a pénznek valamikor régen volt belső értéke. Amikor árupénzek

szolgáltak fizetőeszközül, ezeknek valóban volt termelési költsége, s ez hosszabb távon valóban jelentős

befolyással lehetett a pénzjószág egysége által képviselt értékre. Nem volna azonban célszerű ennek túlzott

jelentőséget tulajdonítani, hiszen a pénz előállítási költsége már évszázadok óta nemigen játszik szerepet

értékének meghatározásában.

Köztudott, hogy az árupénzek közül a nemesfémpénz (mindenekelőtt arany) rendszer volt a legfejlettebb. Az

arany, mint árupénz, abban tényleg nagyon különbözik a modern pénztől, hogy reáljószág, senkinek sem a

passzívája, nem pénzügyi eszköz. Kifejlett cseregazdaságokban persze sohasem forgott csak aranypénz, de a

fejlett országokban valamikor e század elejéig (az USA-ban 1933-ig, Nagy-Britanniában a belföldiek számára

1925-ig, külföldieknek 1931-ig) a háborús időszakoktól eltekintve a változatos pénzhelyettesítők névértéken

vagy közel névértéken aranyra voltak átválthatóak, s ezért “igazi” pénznek továbbra is az aranyat tekintették.

Az aranyérmék forgalma valójában már korábban, az első világháború kitörésétől megszűnt. A monetáris arany

ettől kezdve a központi bankok széfjeiben koncentrálódott, valódi szabadpiaci kereslete és kínálata nem volt. A

vele kapcsolatos tranzakciók mindenekelőtt az országok jegybankjainak egymás közti nemzetközi műveleteihez

kapcsolódtak, árát tehát sokkal inkább gazdaságpolitikai akciók, semmint piaci erők, még kevésbé a termelés

költségei határozták meg.

Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy az úgynevezett objektív standarddal bíró aranyalapú pénzrendszer

stabilitásához éppúgy egyfajta megszokás és bizalom kellett, mint ahogy a belső érték nélküli pénzéhez is az

kell, legfeljebb a bizalom természete és forrása volt nagyon más. Ezt a kérdést azonban itt nem vizsgáljuk

tovább.

1.4. FONTOSABB ALAPFOGALMAK

• Reáljószág

3 Egyes országokban (így az USA-ban) a váltópénzként szolgáló érméket nem a jegybank, hanem a kincstár bocsátja ki, de ez pusztán

formalitás; a hagyomány miatt van így, és nincs jelentősége a pénz bankpasszíva természetének szempontjából. 4 Keynes emiatt a Treatise-ben határozottan elutasítja, hogy adósságnak nevezzük (Keynes 1930. 6. o.). Hogy mennyiben célszerű mégis a központi bank bankjegyét adósságnak tekinteni, arról a későbbiekben még szó lesz.



• pénzügyi eszköz

• vagyonmérleg

• pénzügyi közvetítés

• direkt finanszírozás

• elsődleges és másodlagos

• nem monetáris pénzintézetek

• értékpapírok

• betétteremtő bankok

• kereskedelmi bank

• folyószámla betét

• készpénz

• belső érték nélküli pénz

• árupénz

1.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Hasonlítsa össze a pénzügyi eszközöket a reáljavakkal!

2. Mi a pénzügyi szféra szerepe a modern piacgazdaságban?

3. Miért van szükség pénzügyi közvetítő intézményekre?

4. Ismertesse a legfontosabb pénzügyi közvetítő intézményeket és ezek tevékenységi körét!

5. Hogyan segítik a pénzügyi közvetítők a gazdaság megtakarításainak a beruházókhoz való közvetítését?

2. 2. fejezet - Mit nevezzünk pénznek?

2.1. A pénz funkciói

A pénz meglehetősen bonyolult jelenség, így nem könnyű rövid és tömör definíciót adni, amely meghatározná

lényegét s kellőképpen elhatárolná más gazdasági jelenségektől. A szokásos eljárás épp ezért az, hogy

felsoroljuk azokat a legfontosabb funkciókat, amelyeket betölt, majd egyszerűen azt mondjuk, hogy pénznek

nevezzük mindazokat a dolgokat, amelyek a jelzett funkcióknak megfelelnek.

A pénz változatos funkcióit e könyvben három csoportba soroljuk. Először: a pénz a gazdasági elszámolások

egysége. A szakirodalomból ismert értékmérő, értékstandard, értékegység, ármérce stb. kifejezések valójában

ugyanerre vonatkoznak, arra tudniillik, hogy a legkülönbözőbb fizikai megjelenésű jószágokat gazdasági

jelentőségük, hasznuk szempontjából úgy hasonlítjuk össze egymással, hogy e mérés egységeként a pénz

egységét használjuk. Ugyanezt tesszük akkor is, amikor gazdasági jelentőségük szerint súlyozva akarunk

összeadni és egy számban kifejezni (aggregálni) egy inhomogén, különböző egységekből álló jószágcsoportot.

Másodszor: a pénz fizetési eszköz (csereeszköz, a csere közvetítője, forgalmi eszköz, az elhalasztott fizetések

eszköze stb.), vagyis adósságot lehet vele kiegyenlíteni és vásárolni lehet vele. Harmadszor: a pénz a

megtakarítások egy lehetséges eszköze (értékőrző, kincsképző, a vagyontartás eszköze, felhalmozási eszköz

stb.), a gazdasági egységek vagyonportfoliójának egyik eleme. Vagyonunk egy részét, a későbbiekben

részletezett okokból, célszerűnek találjuk pénzben tartani.

Ha azonban a fenti kritériumokat alkalmazzuk annak eldöntésére, hogy egy jószág pénz-e vagy sem (s a

későbbiekben ebben a könyvben is így járunk el), hamar kiderül, hogy nagyon sok olyan jószág van, amely a

fenti funkciók némelyikét vagy összességét jól-rosszul betölti. Méginkább megnehezíti a kategorizálást, hogy a



funkcióknak való megfelelés nem abszolút, igen vagy nem, hanem mértékek kérdése. Az tehát, hogy hol húzzuk

meg a határt, amitől kezdve valami már pénz, mindig magában foglalja az önkényes elhatárolás elemét.

2.1.1. Felhalmozási eszköz; a likviditás fogalma

Értéket őrizni, a jövőre átmenteni például nagyon sok mindenben, nemcsak pénzben lehet. Sőt, e tekintetben

számos egyéb jószág a pénznél jobb értékőrző. A reáljószágokban őrzött vagyon például nincs kitéve a pénz

értékvesztéséből, inflálódásából fakadó veszteségnek, s az alkalmas fizikai formában tartott vagyon (egy ház

vagy lakás például) az értékőrzésen túl folyó szolgáltatásokat is nyújt birtoklójának. A financiális eszközökben,

mondjuk kötvényekben tartott vagyonnak pedig pénzügyi hozama, kamata van. A pénznek vagy egyáltalán

nincs ilyen hozama (készpénz), vagy jóval alacsonyabb szintű, mint az egyéb értékpapíroké.

Amikor tehát döntünk arról, hogy vagyonunk milyen hányadát tartsuk pénzben, akkor a többi alternatíva

hozamát nem egyszerűen a pénzben tartott vagyon hozadékával, hanem a pénz egy olyan tulajdonságával,

szolgáltatásával vetjük össze, amely nem a vagyontartásra való alkalmasságához kötődik, hanem az egyéb

funkcióiból, mégpedig a fizetési eszköz vagy csereeszköz funkcióból fakad. Abból ugyanis, hogy vásárolni lehet

vele, azonnal fizetni lehet vele, mégpedig konverziós költség nélkül, s az elképzelhető legkisebb tranzakciós

költséggel.

A továbbiakban ezt a tulajdonságot likviditásnak fogjuk nevezni.5 Más megközelítésekben (Samuelson–

Nordhaus 1987, Baumol–Blinder 1985) a likviditás a pénzre (készpénzre) való átválthatóság fokát,

könnyedségét vagy nehézkességét, illetve költséges voltát jelöli. Ez valójában ugyanazt takarja, hiszen a pénz

közvetítésével bármely vagyonjószág értékét felhasználhatjuk fizetésre úgy, hogy pénzért eladjuk. Saját

definíciónkhoz elsősorban azért fogunk ragaszkodni, mert a másik meghatározás túlzott jelentőséget tulajdonít a

készpénznek az egyéb, a készpénzzel teljesen azonos likviditási fokú pénzformával, a bankszámlapénzzel

szemben, s ez a mai pénzrendszerekben már teljesen indokolatlan. Mindkét megközelítésből egyértelmű viszont,

hogy a likviditás fokozatok kérdése; minden piacon eladható dolognak van valamilyen szintű likviditása, s a

vagyontartás eszközei likviditásuk szerint sorba rendezhetők. A likviditási hierarchia csúcsán áll a pénz, s ez a

tulajdonsága alapvető jelentőségű annak megértéséhez, miért tartják akkor is, ha nincs vagy a többi jószághoz

képest alacsony a hozama.

2.1.2. Az érték mérése; a gazdasági elszámolások egysége

Az, hogy a pénzt likviditása teszi alkalmassá arra, hogy vagyont őrizzünk benne, egyben azt is jelenti, hogy a

vagyon-felhalmozási funkciót le tudtuk vezetni a fizetési eszköz funkcióból. De van-e, s ha igen, milyen viszony

van az értékmérő és forgalmi eszköz funkció között?

Kézenfekvő, bár logikailag nem szükségszerű, hogy az elszámolás egysége ugyanaz legyen mint a fizetésre,

illetve a csere lebonyolítására használt eszköz egysége, s ez, rendkívüli körülményektől eltekintve, a modern

gazdaságokban így is van.6 Minden, valamennyire is fejlett gazdálkodási tevékenységhez szükség van a mérés, a

számvetés bizonyos formáira. Értékstandard híján minden jószágot minden más jószággal páronként kellene

összevetni, ami a relatív értékek vagy árak követhetetlenül nagy számához vezetne. Egy N jószágot tartalmazó

rendszerben N(N-1)/2 ilyen értékpár van. Gondoljuk csak meg, hogy ez egy alig 1000 egymástól elkülöníthető

dolgot ismerő rendszerben is közel félmillió értékpárt jelent. Ha az 1000 jószágból az egyik az értékstandard,

akkor mindössze 999 árat kell figyelembe venni a racionális kalkulációhoz.

Hogy azért használjuk-e elszámolási egységként a pénzt, mert ez a csereeszköz és ezért mérjük benne az árakat,

vagy éppen ellenkezőleg: azért használjuk fizetésre, adósságok kiegyenlítésére, mert ebben mérünk: nos ez

nehéz kérdés; a pénzelméleti irodalomban mindkét megközelítésre akad példa.

Az első megközelítés (Baumol–Blinder 1985, McCallum 1989) elsősorban a pénz őstörténetéből, kialakulásakor

csereeszközként való megjelenéséből meríti érveit, míg a másik (Hicks 1989) arra hivatkozik, hogy egy pénzben

5 Miután ezzel a tulajdonsággal elsősorban a pénz rendelkezik, a bankári szakirodalom a pénz és a likviditás fogalmakat gyakran teljesen

egyenértékű szinonimákként használja, s a gazdaságban lévő likviditáson ugyanazt érti, mint a pénzkínálaton (lásd pl. Szalkai 1995). A

likviditás szónak a közgazdasági és pénzügyi irodalomba való bevezetését Keynesnek tulajdonítják (Keynes 1930, Hicks 1989). 6 Ha a fizetőeszköz és az elszámolás egysége nem ugyanaz, akkor még egy további arányra van szükség ami kettejük viszonyát jelzi. A

modern időkben ilyen helyzet általában akkor alakul ki, ha a nominális árszint (és nem a relatív árak) olyan gyorsan változik, hogy a

kalkuláció elvégzéséhez szükséges reál költségek értelmetlenül megnövekednének, ha az árak jegyzése és a fizetés eszköze ugyanaz lenne. A 80-as években a jugoszláv tengerpartra látogatók gyakran tapasztalták, hogy a szállodák, éttermek, szórakozóhelyek német márkában

adták meg szolgáltatásaik árait, de természetesen elfogadtak jugoszláv dínárt fizetőeszközként az aznap érvényes árfolyamon a márkában

közölt árból visszaszámítva. Az értékmérő és fizetőeszköz eltérő egységekben való kifejezésének eseteiről lásd pl. White 1984, McCallum 1985.



kifejezett adósság kifizetése (forgalmi eszköz) nehezen volna elképzelhető, ha a pénz mint mérőegység nem

volna már jelen. Ennyiben az értékstandard, logikailag legalábbis, megelőzi a forgalmi eszköz funkciót,

márpedig, egészen primitív körülményektől eltekintve, adósságot mindig pénzben mérünk.

Az is kétségtelen, hogy mérni nemcsak a cserével összefüggésben kell. A pénztörténeti irodalom a jószágok

igen változatos körét említi a kagylóktól a bálnafogon és harkályskalpon keresztül a szarvasmarháig (Miller–

Pulsinelli 1985), amelyek az emberiség történelme során bizonyos helyeken és bizonyos periódusokban

pénzként funkcionáltak. Ezek jó részét azonban semmiképpen sem úgy kell tekintenünk, mint a rutinszerűen

bonyolított csere eszközét, vagy mint a mai törvényes fizetőeszközt.

Egyáltalán, honnan van tudomásunk arról, hogy pl. egyes korokban a szarvasmarha pénzként funkcionált?

Szemben az aranyérmékkel, ilyen pénz a régészeti leletekben természetesen nem maradt fenn. Fennmaradtak

viszont írásos emlékekben utalások arról, hogy X. Y. igen gazdag úr volt, hiszen, hír szerint, több ezer marhája

volt. Vagy például vannak információink egy régmúlt társadalom életét szabályozó törvényekről, amelyek

bizonyos magatartások szankcionálásaként vagy sértetteknek kárpótlásul előírják, hogy a jogsértés elkövetője

ennyi meg ennyi marhát fizessen.

Valószínűtlen, hogy akár a károsult, akár az eljáró hatóság ragaszkodott volna ahhoz, hogy a fizetés ténylegesen

szarvasmarhában történjen. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a törvény egy értéknagyságot a közösség számára

nyilvánvaló, egyértelmű módon kívánt definiálni, vagyis értéket mért anélkül, hogy ez az aktus a cseréhez

kapcsolódott volna.

Közismert, hogy a pénzként funkcionáló áruk közül viszonylag hamar a nemesfémek váltak általánossá. Hogy

mely fizikai tulajdonságaik teszik a nemesfémeket e célra különösen alkalmassá, azt a bevezető közgazdaságtani

kurzusok tankönyvei részletesen ismertetik, itt ehhez nincs mit hozzátenni. Az értékmérő funkció természetének

megvilágításához azonban fontos rámutatni arra, hogy az árupénzek (arany, marha vagy bálnafog) mindegyike

úgy mér értéket, hogy az érték egységét az illető áru egy fizikailag is megtapasztalható objektív vonásához köti:

ennyi meg ennyi darab marha, ennyi kilogramm só, ilyen és ilyen súlyú adott tisztaságú arany vagy ezüst stb.

Erre utalunk akkor, amikor az árupénzek rendszerét objektív standarddal bíró pénzrendszereknek nevezzük

(Keynes 1930).

Vajon föltétlen szükséges-e a mérés funkciójának kielégítő betöltéséhez, hogy az egység objektív fizikai

tulajdonsághoz kötődjön? A válasz nyilvánvalóan nem, hiszen a modern pénz semmiféle objektív standarddal

nem rendelkezik. De nem éppen itt van-e a baj? Sokan vélik úgy, hogy a modern pénz inflációra való hajlama

éppen ehhez, az objektív alapról való letéréshez kapcsolódik.

Ez a kérdés, illetve annak még általánosabb formája, hogy ti. mi okozza az inflációt, még igen sokszor és

sokféle formában fel fog tűnni ebben a könyvben. Itt és most csak az objektív standardnak a kielégítő

értékmérésben betöltött szerepével kapcsolatos tévhiteket tudjuk eloszlatni. Mégpedig úgy, hogy megpróbálunk

válaszolni arra a kissé történelmietlennek tűnő kérdésre, hogy miért volt szüksége a régmúlt társadalmainak

arra, hogy az értékmérő egységét objektív standardhoz kösse.

Ahhoz, hogy megmérjük, hogy a szomszédom földje hosszabb-e mint az enyém és hogy mennyivel, ehhez nincs

szükség arra, hogy a mérőrúd, amit használunk, pontosan megfeleljen valamilyen objektív vagy általánosan

elfogadott hosszúságegységnek (mondjuk a föld egyenlítői kerülete egy negyvenmilliomodának, ami körülbelül

a méterrúd hossza). Csak arra van szükség, hogy ugyanazt a rudat használjuk, s hogy a rúd hossza a két mérés

között ne változzon meg. Az objektív standard ezt, és csak ezt biztosítja. A nemesfémből való érmeverés a

mértékrendszer egységesítését, a mérőrúd hitelesítését célozza. Amíg persze sokan és sokféle érmét vernek,

addig a használatban lévő többféle értékegység egymásba való átszámításához továbbra is vissza kell nyúlni az

objektív standardhoz. A nemzetállamok kialakulásának idejére, ahogy a többi mértékegységet is, a pénzegységet

is állami statútum deklarálja.

Az azonban, hogy az angol font 0,2354 uncia aranyat ér, s ez volt a helyzet a XIX. századi Angliában,

semminémű következménnyel nem jár arra nézve, hogy hány ilyen egységben állapítják meg bármilyen jószág

árát.7 Ez pusztán annyit jelent, hogy az angol font mindig ennyi, tehát két mérési aktus között nem változik meg,

mindig azonos önmagával.

A modern cseregazdaságban, ahol a gazdasági élet szereplői egymással állandó kapcsolatban vannak, az értékek

összevetése a napi tevékenység sokszorosan jelenlévő része. Emiatt az értékegység nagysága a szereplők

7 Az aranyon kívül, s más országok hasonló módon definiált pénzegységén kívül, természetesen.



kollektív tudatában rögzül anélkül, hogy örökös referenciát igényelne valamely fizikailag is mérhető dologra. Ez

mindaddig semmiféle problémát nem okoz a kalkulációban, amíg az árak nem változnak annyira gyorsan, hogy

az már az egység használatát is megnehezíti, jelentését elbizonytalanítja. Ilyenkor a közösség másik egységet

keres, de korántsem szükségszerű, hogy objektívet, lehet az egyszerűen egy másik országban használatos

egység, amelynek jelentése nem bizonytalanodott el.8 Az értékstandard objektivitása a mérni kívánt dolog, a

nominális árak vagy árszint változásától, tehát az inflációtól éppannyira nem védhet meg bennünket, mint ahogy

a hőmérséklet mérésére szolgáló objektív standard (a víz fagypontja és forráspontja közti eltérés egy század

része, ha Celsiusban mérünk) sem véd meg bennünket a globális felmelegedéstől vagy egy fenyegető új

jégkorszaktól.

2.1.3. Csereeszköz, forgalmi eszköz, fizetőeszköz

A csereaktusok közvetítésében játszott szerepe a pénznek az a funkciója, ami miatt a köznapi gondolkodás a

pénzt oly szorosan a készpénz ideájához köti. A legtöbb ember, különösen a pénzügyi szektorhoz

foglalkozásszerűen nem kapcsolódók számára a pénz egyszerűen készpénz.9 Természetesen mindenki ismeri a

bankszámla intézményét, azt is tudják, hogy számláról számlára is lehet pénzt utalni, mégis némi ködös, nem

ellenőrzött tudat van bennünk arról, hogy a pénz “ott van a bankban, s onnan haza lehet hozni”.10

A pénz valamilyen fizikai formában testet öltő dologhoz való kötődését, paradox módon, az elemi

közgazdaságtan tankönyvek pénzelmélettel foglalkozó fejtegetései, de a tiszta elmélet egyes ágai is (főleg a

Walras nevével fémjelzett egyensúlyelméleti iskola) inkább erősítik, mint gyengítik. Mindenekelőtt éppen

azokra a fejtegetésekre kell gondolni, amelyekkel a pénz csereeszközként való funkcionálását szokták

illusztrálni. A pénz a kereskedelem “kenőanyaga” [John Stuart Mill hívta így (Mill 1848), mondják. Azok az

okfejtések, amelyek a pénzt nem használó bartergazdaság nehézkességét illusztráló példákon keresztül mondják

el, hogy miért is kellett a pénzt feltalálni, egy olyan szélsőségesen egyszerű világból származnak, amely az

“azonnali készpénzfizetés”-en kívül semmilyen más fizetési módot nem ismer.

A csizmadiának lábbelije van s azért kenyeret szeretne venni. – Bartergazdaságban csak akkor érheti el célját, ha

talál valakit, aki nemcsak, hogy kenyeret árul, de éppen csizmára van szüksége. Ennek pedig valóban kisebb az

esélye, mintha csak olyan partnert kéne keresnie, akinek saját jószágát valamilyen általános csereeszközért

eladhatja.

“Az igények egybeesésének kettős véletlenjétől” való szabadulás mint a pénz feltalálásának indoka nagyon régi

keletű, a klasszikus közgazdák is széleskörűen említik.11 Nem is az a gond, hogy nem igaz, sokkal inkább az,

hogy túl van hangsúlyozva. A pénz létének indoklásán kívül ugyanis nem sok támpontot ad a pénzelmélet

legfontosabb kérdéseinek megválaszolásához. Az világos, hogy a csizmadia ezek után örömmel használja a

pénzt. De miért tartja akkor is, amikor éppen nem cserél? És miért pont annyit tart belőle, amennyit tart? Van-e

valamilyen hatása a csizmatermelés volumenére annak, hogy a gazdaságban több vagy kevesebb pénz van? Nem

tudjuk.12 Elhintettük viszont annak magvát, hogy az “igazi” pénz az készpénz, a tipikus gazdasági tranzakció

pedig olyan, amelynek során az áruért azonnal, készpénzzel fizetnek.

A walrasiánus általános egyensúlyelméleti iskola,13 amely az egymással összefüggő piacok szimultán

egyensúlyának kérdéseit elemzi – régebbi és modern változataiban egyaránt – a fenti “csizmadiakép”

általánosított változata. Fogyasztási cikkek és termelési tényezők saját áraiktól, valamint a többi jószágok áraitól

függő folyó (flow) kereslete és kínálata áll itt szemben egymással. A pénz ezen jószágok egyike. Súrlódás,

8 Lásd a 7. sz. lábjegyzetet. 9 A pénznek a fizikai megjelenéssel bíró bankjegy ideájához való kötődése még azokban az országokban is jelen van, ahol készpénzt a napi

vásárlásokhoz is alig-alig használnak fizetésre. Az USA-ban a borravalón vagy a sarki újságosnál vett napilapon kívül talán már minden

fizetési kötelezettséget ki lehet egyenlíteni készpénz nélkül is. Sokak szerint a bankjegytartás makacsul fennmaradó aránya elsősorban az illegális tevékenységekkel kapcsolatos forgalomhoz kötődik, enélkül a készpénz aránya az összes pénzhez ma szinte jelentéktelen lenne. 10 Távol álljon tőlem annak szorgalmazása, hogy az embereket úgy általában “világosítsuk fel tévedésükről”. Egy meteorológiával, vagy a

légköri jelenségekkel foglalkozó szakember biztosan megmosolyogna bennünket, ha hallaná, hogyan magyarázzuk el hatéves kisfiunknak az eső keletkezését. Magyarázatunk általában mégis megfelel a célnak. A pénzügyi rendszer (ahogy nagyon sok más intézmény)

szolgáltatásainak igénybevételéhez nincs szükség arra, hogy a felhasználó értse annak működését. 11 Lásd pl. Jevons 1910, Mill 1848. 12 A fenti okfejtésnek egy erősen továbbfejlesztett változata az, amelyben a pénz a barter esetén felmerülő keresés-kutatás tranzakciós

költségeit csökkenti. A pénz mennyisége és a tranzakciós költségek szintje között negatív kapcsolatot feltételezve már le lehet vezetni a

pénztartási hajlandóságot. Ilyen modellt ismertet pl. McCallum 1989. A pénzelmélet felfogásának e “minőséget” és “mennyiséget” érintő kettősségéről, vagyis arról, hogy a pénz, mint valami kenőanyag vagy katalizátor, nagyban megnöveli a gazdaság hatékonyságát egy

képzeletbeli barter gazdasághoz képest, ám ez a kérdés teljesen független attól, hogy milyen mennyiségét keresik, illetve, hogy a

mennyisége hogyan hat a gazdasági folyamatokra (lásd Samuelson 1968, in Clower 1970) 13 Lásd Walras 1874, modern formájában Arrow–Debreu 1954.



bizonytalanság nincs, idő sincs. A keresleteket a kínálatokkal egyensúlyba hozó árrendszer valahogy

meghatározódik, ezután a szereplők kicserélik javaikat. Ilyenkor jól jön a csereeszköz.

De miért tartanának egy semmi másra, mint a csere lebonyolítására szolgáló jószágot a két csereperiódus

között? Ha a csereaktusokat úgy képzeljük el, mint valami hetivásárt, akkor egy odatelepített bank nyugodtan

nyújthat félnapos hiteleket bankjegyben, estére minden hitelt visszafizetnek, s a következő vásárig senki sem

kell hogy pénzt tartson. Mi több, miután a modellben sem súrlódás, sem bizonytalanság nincs, s az események

nem a naptári időben játszódnak, valójában még a vásárnapkor sem kell pénzt tartani, hiszen az eladások és

vételek időben egybeesnek, a szereplők időben pont akkor realizálják bevételeiket, amikor a kiadások is

felmerülnek. A rendszer ténylegesen barter rendszerként működik. A pénznek persze így is marad egy igen

fontos funkciója, hiszen mérni még mindig kell valamiben, s ez az elszámolási egység lehet a pénz, de ehhez

“raktáron tartani” nem kell belőle semennyit.

Valamivel egzaktabban fogalmazva bár, de az elmélet maga is erre a következtetésre jut (Hahn 1965, Samuelson

1968).14 További megszorító vagy módosító feltevések nélkül a fenti egyensúlyelméleti modellben az alanyok

zérus értékű pénzmennyiséget fognak tartani.

Ilyen megszorítás lehet például az, ha előírjuk, hogy árut árura cserélni tilos, ha valamilyen intézményi

meghatározottság, törvény vagy hasonló előírja, hogy cserélni csak pénzen keresztül lehet.15 Nem világos persze,

hogy ha a pénz használata annyira előnyös, akkor azt miért kell törvénnyel előírni.

A másik megoldás a pénz egyensúlyelméleti modellbe való beépítésére az időre vonatkozó feltétel módosítása.

Több periódus esetén a pénz lehet az az eszköz, amelynek segítségével a jelenbeni fogyasztástól való

tartózkodást jövőbeli fogyasztássá lehet konvertálni, vagyis értéket lehet megőrizni a jövő számára. Ez persze

egy merőben más funkció mint az, amely a barter nehézségeit enyhítené.

2.2. A modern piac működése; a vételi-eladási tranzakció elemei

A fenti hiányosságok persze nem azt jelentik, hogy az általános egyensúlyelmélet “nem jó semmire”. Sok olyan

gazdasági összefüggés van, amelynek megértéséhez hasznos analitikai keretül szolgálhat. A pénz természete

(egyelőre) nem tartozik ezek közé. Ebből a szempontból egyébként nemcsak a pénzzel, de a csizmadiával is baj

van.

Igaz ugyan, hogy a magasan fejlett munkamegosztás következtében a modern gazdaságban mindenki mást

termel, mint amit fogyaszt vagy felhasznál, s emiatt az egyik jószágának valahogy ki kell cserélődnie a

másikéra. De, és éppen a munkamegosztás elért magas szintje miatt, ez a folyamat nem írható le a csizmadiával,

aki csizmát kenyérre cserél, mert ez éppen a folyamat lényegét tünteti el. Azt tudniillik, hogy a modern

gazdaság tényleges piacán nem flow kínálat áll szemben flow kereslettel, hanem egymással kapcsolatban álló

közvetítő kereskedők bonyolult hálózata készleteket (stock-ot) tart, amellyel folyamatosan rendelkezésére áll a

több-kevesebb pontossággal előre jelezhető keresletnek. Ennek az a jelentősége, hogy a gazdasági tranzakciók

egy jelentős (bátran mondhatjuk úgy is, hogy túlnyomó, és a rövid távú ármeghatározás szempontjából

domináns) része nem olyan egységek között zajlik, amelyek csizmát kínálnak és kenyeret szeretnének, hanem

azt olyanok bonyolítják, amelyek csizmát vesznek és azt is adnak el, s hasonló a helyzet a kenyérrel is. E

kereskedők (de nemcsak a kereskedők) számára a pénz már régen nem egyszerűen csereeszköz (számukra

valószínűleg sohasem volt az), amivel el lehet kerülni a barter kínjait, hanem valami olyasmi, amivel

finanszírozni lehet a tevékenységüket, amivel fizetni lehet, adósságot lehet vele kiegyenlíteni stb.

A fentiek alapján tehát nem célszerű a pénz funkcióit egy azonnali készpénzfizetési példán át kibontanunk,

mivel ezek megértését sokkal inkább segíti, ha az ilyen tranzakciót atipikusnak minősítjük.16 Ebben persze a

történelem nekünk, volt tervgazdasággal s ezen sanyarodott pénzügyi kultúrával rendelkező állampolgároknak

nem játszik a kezére.17 Jó okunk van feltételezni, hogy a pénzügyi rendszer fejlődése rövidesen az ilyen

tranzakciót nálunk is oda fogja utalni, ahová való, a kivételek közé.

14 A pénznek az egyensúlyelméleti modellbe való beillesztéséről szóló “alapmű” szerzője Patinkin 1965, Hahn írása ennek kritikája. Az

egész problémakörről kiváló áttekintést ad Hellwig 1993). 15 Ezt a megkötést a pénzelméleti irodalom Clower kikötés-ként ismeri (lásd Clower 1967). 16 Itt és a következő alfejezetben nagy vonalakban Hicks (1989) gondolatmenetét követem. 17 A nyolcvanas évek közepén még sok amerikai barátomat kacagtattam meg azzal, hogy én otthon borítékban, készpénzben kapom a

fizetésemet. Az pedig, hogy a társasházunkat építő vállalkozónak bőrtáskában vittük az előleget az OTP-ből, egyenesen könnyeket csalt a szemükbe. Azok közé tartozom, akik szerint a ma divatos tranzitológiai irodalom erősen túlhangsúlyozza a szocializmusból a

kapitalizmusba való átmenet gazdasága és egy (mondjuk alacsonyan fejlett) tőkés gazdaság működési rutinjai közti különbségeket. A pénz

dolgában kivételt teszek. A “szocializmus pénzügyei” annyira mások voltak, hogy itt az átmenet tényleg a pénzügyi rendszer majdnem semmiből való megteremtését jelenti.



Az azonnali készpénzfizetéssel bonyolított vásárlásban nemcsak a készpénzfizetés az atipikus, de az azonnali is.

Újságot még így veszünk a standon, de azt is csak ott. Ha már előfizetünk az újságra, akkor előbb egy hónapig

kapjuk az újságot és nem fizetünk, aztán havonta egyszer kiegyenlítjük a számlát. És addig? Addig adósságot

halmozunk fel. A pénzzel az adósságot egyenlítjük ki.

És így fizetjük a gázt, a villanyt, a biztosítót és a tartós fogyasztási cikkeket, amelyeket részletre vásárolunk.

Azokban az országokban, ahol a hitelkártya vagy a kereskedő által nyújtott folyószámla hitel már jól bejáratva

működik, szinte mindent így vásárolnak a benzintől a ruházati cikkeken át a bolti élelmiszerekig. És így fizet

bennünket a vállalatunk, ahol dolgozunk, de így fizeti a szállítóit is anyagokért, készletekért stb. Ez utóbbi

mégcsak nem is olyan újkeletű mint a hitelkártya, ez mindig, még a szocialista gazdaságban is így volt. Egyes

nagyértékű jószágok vásárlásánál, pl. egy ház vagy autó esetén, nemcsak a nagyösszegű készpénz

szükségessége tenné kényelmetlenné az azonnali fizetést, de a tulajdon átruházásáról szóló jogi dokumentumok

elkészítésével, bejegyzésével stb. kapcsolatos időigényes adminisztráció miatt még az sem egészen nyilvánvaló,

hogy mit is kellene ilyen esetben “azonnali fizetés”-en érteni.

Az igazán tipikus eladási-vásárlási tranzakciót tehát sokkal célszerűbb úgy felfognunk, mint három összetartozó,

de egymástól elkülöníthető aktus egységét, ahol e három elem időbeli egymásutánja a legkülönbözőbb

variációkban fordulhat elő. Az első egy szerződés vagy megállapodás az eladó és vevő között arról, hogy az

eladó valamilyen jószágot szállít, átad, kézbesít, szolgáltatást nyújt stb., a vevő pedig ígéretet tesz, hogy egy

bizonyos pénzösszeget fizetni fog. A második és a harmadik elem a szerződésben foglalt ígéretek teljesítése az

egyik, illetve a másik fél részéről.

Az újságosbódénál a három elem időben egyszerre van jelen. Ezt azonban korábban kifejezetten atipikusnak

minősítettük, a vételi tranzakciók e tekintetben igen változatos képet mutatnak. Még az sem szükségszerű, hogy

a megállapodás rész időben megelőzze a tényleges szállítást, hiszen a kereskedő kipróbálásra is küldhet nekünk

valamit, ami, ha megnyeri tetszésünket, beleegyezésünkkel nálunk marad. Bár ez utóbbi eset kétségkívül nem

gyakori. Az viszont, hogy a szállítás és fizetés akár jóval a megállapodás után következik be, egészen

természetes. Ezen belül az eladó teljesítése igen gyakran megelőzi a fizetést, de lehet fordítva is, ha például

előleget fizetünk, fizethetünk több részletben, részben előtte, részben utána stb.

Általánosságban a tranzakció megállapodás eleme már elkötelezettséget, gyakran jogilag is behajtható, de

legalábbis következményekkel járó elkötelezettséget jelent. Épp ezért egész nyugodtan tekinthetünk úgy is a

vétel megállapodás elemére, mint ami mind az eladó, mind a vevő oldalán adósságot hozott létre. Az eladó

adóssága egy konkrét reáljószág, annak naturális egységében mérve, a vevőé pénzben mért adósság, ami

megszűnik akkor, amikor a vevő a számlát kifizeti.

2.3. Adósságok kiegyenlítése: váltó, bankbetét, bankjegy

Hogyan lehet egy pénzegységekben mért adósságot kifizetni? Természetesen ki lehet fizetni készpénzben, de ezt

a kérdést hagyjuk későbbre; említettük már, hogy az ilyen fizetési mód súlya egy fejlett gazdaságban nem a

legjelentősebb. Milyen lehetőség van még?

Egy adósságot ki lehet egyenlíteni egy másik adóssággal. Két fél egymással szembeni azonos összegű adóssága

leírható egymással szemben. Az eredmény egy barterüzlet, de nem egészen olyan barter, mint amelynek

nehézkességét az éhes csizmadia nehézségeinek illusztrálásakor említettünk. A felek ugyanis itt pénzben

mérnek, csak – valamilyen oknál fogva – szűkében vannak a mindkettejük által elfogadott, elismert

fizetőeszköznek, s ezért folyamodnak az elszámolás ilyen módjához. Nemcsak a KGST országok bonyolították

így külkereskedelmüket, a nemzetközi kereskedelemben, ahol a más országok által is elismert fizetőeszköz

produkálása nehézségekbe ütközhet, a barter, vagy annak enyhébb változatai, például a kölcsönös beszámításon

alapuló bilaterális vagy multilaterális klíringek, nem is annyira ritkák. Ismertek persze az ilyen rendszer súlyos

hátrányai is.

A belföldi pénzügyi rendszer működését kifejezetten segíti egy, a pénzintézetek egymás közti tartozásait és

követeléseit egymással szemben beszámító intézmény (clearing-house), a közelmúltban Magyarországon is

felállított zsírórendszer. Azt is látni kell továbbá, hogy a pénzügyi szektoron belül a barter-szerű üzletek

kifejezetten gyakoriak. Részvénytársaságok, nagyvállalatok más pénzügyi csoportok által való ún.

kivásárlásainál a legritkább esetben fizetnek készpénzben, a vevő legtöbbször vagy saját részvényeit, vagy

valamilyen más értékpapírt ad cserébe a megveendő vállalat részvényeiért.



A tartozások kölcsönös beszámításával történő fizetés persze pénz nélküli fizetés. Két fél között fennálló

adósságot azonban ki lehet egyenlíteni egy harmadik fél adósságával is, s hogy az ilyen akció pénzzel való

fizetésnek számít-e, az már attól függ, hogy mit nevezünk pénznek.

A-nak B-vel szembeni tartozása megszüntethető úgy, ha B elfogadja fizetségként C-nek A-val szemben fennálló

adósságát. Ennek B javára való jóváírása után már csak egy adósság marad (C-é) ott, ahol korábban kettő volt.

Az ilyen fizetési módnak talán legkorábban intézményesült formája a váltóforgalom. A kereskedelmi váltó egy

rövidlejáratú adósságlevél, fizetési ígéret, amelyet (eredeti formájában és tipikus esetben) egy kereskedő – tehát

nem pénzügyi közvetítő intézmény – bocsát ki árukészletének finanszírozására a beszerzés és értékesítés közti

időszakban (“amíg a hajó megérkezik”). A váltó forgatható, vagyis meghatározott körben mások is elfogadják

(elfogadhatják) fizetőeszközként.

A harmadik fél adósságával való fizetésnek persze elengedhetetlen feltétele, hogy az elfogadó megbízzon C-

ben, C adóssága “jó minőségű” legyen. Az adósság minősége többek között a kibocsátó ismertségével, jó

hírnevével, tehát azzal kapcsolatos, hogy korábban mindig rendesen fizetett stb.18 Az elfogadó bizalmát erősíti,

hogy a váltó kibocsátása mögött árukészlet áll, amelyet még nemfizetés esetén is fel lehet használni a

veszteségek kompenzálására. A gyengébb minőség nem feltétlenül akadálya a forgatásnak, ill. mások által való

elfogadásnak, de azzal jár, hogy a jobb minőségűekhez képest csökkentett értéken fogadják el.

Fontos látnunk azt is, hogy ha a váltót fizetőeszközként forgatják, akkor az általa közvetített tranzakciók és azok

részvevői szempontjából annak valójában nincs jelentősége, hogy a váltó egyszer lejár és akkor pénzt adnak

érte, hiszen akiknek a kezén már átment, azok ezt a pénzt úgysem látják. A pénzre való átválthatóság (lejáratkor

vagy korábban diszkonttal) tudata ahhoz kell, hogy forgatói bízzanak abban, hogy értékes dolgot tartanak a

kezükben, s ezért azt tőlük is el fogják fogadni fizetőeszközként.

A lejárat időtartama ezen túlmenően fontos, speciális eleme az így értelmezett minőségnek. Egy jövőben

esedékes kifizetés jelenlegi értéke ugyanis, amint az közismert, függvénye az aktuális kamatlábnak. Minél

távolabbi a lejárat, annál nagyobb mértékű az értékpapír piaci árának ingadozása a kamatlábak változásának

függvényében.

A lejárattal bíró értékpapírok ezen tulajdonsága igen fontos annak megértéséhez, hogy miért az egészen rövid

távú, zömmel látra szóló financiális eszközök szolgálnak általános fizetőeszközként, vagyis pénzként. Száz

forint látra szóló bankbetét mindig azonos önmagával. Egy száz forint névértékű értékpapír viszont érhet

kilencvenet vagy száztízet aszerint, hogy mekkora a kamatláb, s a nominális érték ezen bizonytalansága nagyon

gátolja azt, hogy fizetőeszközként lehessen használni. Mindez természetesen a pénzegységben mért érték

stabilitására, nem pedig a száz forint pénzért megvásárolható áruk mennyiségére vonatkozik, ez utóbbi a

százforintos bankjegy esetében is bizonytalan, de az biztos, hogy mindig száz forintot fog érni.

A váltóval (bizonyos körön belül) lehet fizetni, értéket is lehet benne őrizni. Mégsem tekintjük pénznek, s ez jól

érzékelteti, hogy a “pénzség” fokozatok kérdése. Sokféle eszköz van, amely a pénz három funkciójának egyikét-

másikát jól-rosszul betölti, s hogy ezek közül melyeket nevezzük pénznek, az az önkényesség elemét is

magában rejti.19

Nem pénz a váltó, mert akik kibocsátóját vagy garantálóját nem ismerik, azok nem fogadják el, s ezért csak az

egymással többé-kevésbé rendszeres üzleti kapcsolatban álló kereskedők körén belül használható

fizetőeszközként. Továbbá lejárattal rendelkezik, ezért piaci ára eltérhet névértékétől. De nem pénz azért sem,

mert nem standardizált, kibocsátásának címlete magán viseli annak az üzletnek, ágazatnak a sajátosságait,

amelynek keretén belül kibocsátották; más területek igényeinek ez nem felelne meg.

Harmadik fél adósságát használjuk fizetőeszközül akkor is, amikor a banki folyószámlánkról teljesítenek

fizetéseket, hiszen a bankszámlán lévő látra szóló egyenleg a bank tartozása. Ezzel az adóssággal sokkal

szélesebb körben lehet fizetni, az eleve ilyen műveletekre (is) szakosodott pénzügyi közvetítő intézmény széles

körben ismert, s működésének szigorúan szabályozott volta, a betéteket szavatoló (a különböző országokban

meglehetősen eltérő) garanciák általában elegendőek is a bankszámlák iránti folyamatos bizalom fenntartására.

18 Jórészt e bizalom hiányára vezethető vissza, hogy a fejlődőben lévő magyar pénzügyi rendszer sokszoros kísérletezés ellenére sem látszik

képesnek újraéleszteni a váltó intézményét. 19 Lásd a Radcliffe jelentést (Radcliffe Report 1959).



Az ilyen adósság “minőségét” javítja továbbá látra szóló volta.20 Az, hogy látra szóló egyfelől azt jelenti, hogy

bármikor visszahívható, dizázsió nélkül átváltható valami másra, készpénzre, aminek felhasználhatósága az

illető bank egyéni viszonyaitól független, másfelől azt is jelenti, hogy azonnal felhasználható fizetőeszköz, az

egyenleget vagy annak egy részét mások hasonló számláira lehet átutalni fizetés gyanánt. Bármilyen összeg

átutalható ilyen formában, fizetőeszközként tehát széles körben és könnyen kezelhető.

A bankszámla-egyenlegeknek, betéteknek ma már igen sokféle fajtája van, s ezeket, jórészt éppen a fenti

tulajdonságaik alapján, pénznek tekintjük.

Az is igaz, hogy ha az adott bank iránti bizalom megrendül, akkor betétesei igyekeznek kivonni onnan

betétjeiket, hiszen ha a bank tönkremegy, akkor annak adósságát a többi gazdasági egység nem fogadja el

fizetőeszközként, a nem biztosított betétek el is veszhetnek. A betétek kivonása azonban nem feltétlenül

készpénzre való átváltást jelent, a célnak pontosan megfelel egy olyan bankba való átutalás, amely iránt

továbbra is szilárd a bizalom. Sőt, a kérdéses bank pénzintézeti ügyfelei szinte sohasem készpénzt, hanem az

adott bank központi banknál vezetett számlaegyenlegét fogják fizetségül kérni. A kérdésessé vált minőségű

adósságot egy jobb minőségű adósságra fogják átváltani, a jegybank adósságának minősége pedig definíció

szerint a legjobb, hiszen az állam áll mögötte.

A készpénzre való átválthatóság fontos szerepet játszik ugyan a bankszámlapénz iránti bizalom fenntartásában,

ebből azonban nem volna helyes olyan következtetést levonni, hogy a készpénz “jobb” vagy “igazibb” pénz,

mint a bankszámlaegyenleg. Igaz ugyan, hogy a készpénz, a központi bank által kibocsátott bankjegy és

pénzérme, törvényes fizetőeszköz (legal tender), mint ilyent a törvényekben szabályozott módon el kell fogadni

fizetőeszközként. Egy magánbank passzívájának elfogadására a hitelező nem kényszeríthető, az mindig kiköthet

készpénzbeli fizetést.21 A normális gazdasági ügymenet során azonban ez a jogi garancia nem kap szerepet, a

legtöbb esetben a készpénzzel való fizetésnek nagyobbak a tranzakciós költségei vagy a kockázata mint az

átutalásnak, s ezt tükrözi is a készpénzforgalom arányának az összes fizetéseken belüli szűkülése. Még

Magyarországon is, ahol pedig a modern bankrendszer kiépülése alig néhány éves múltra tekint vissza, s ezért

(is) a csekkszámlák rendszere még nem terjedt el, s a bankátutalások egyéb infrastruktúrája is kívánnivalót hagy

maga után, a készpénzállománynak a bankbetétekhez viszonyított súlya folyamatosan csökken, 1994-ben

például már csak 27,5% volt (MNB 1993). Az USA-ban ez az arány már régóta jóval 10% alatt van.

Bár csökkenő súllyal, de a magas pénzügytechnikai fejlettséget elért országokban is léteznek olyan tranzakciók,

amelyekhez készpénzt használnak. Akár azért, mert a tranzakció alacsony volumene nem éri meg a bankátutalás

költségét, akár azért, mert az áru eladója, a szolgáltatás nyújtója olyan kis egység, hogy nem tart üzleti

bankszámlát, vagy esetleg nem kívánja kivárni a bank bevonásával történő fizetés időigényét, vagy más hasonló

okból. Az is előfordulhat, hogy a tranzakció szereplői nem óhajtják, hogy a tranzakciónak harmadik fél által

vezetett írásos nyoma maradjon. A dolog természete folytán a készpénzzel való fizetés a kiskereskedelmi

tevékenységekben elterjedtebb, Magyarországon a már vázolt okokból a kiskereskedelmi forgalom zöme még

mindig készpénz segítségével bonyolódik, de ez, megítélésünk szerint, már csak rövid ideig lesz így.

A készpénz az országok monetáris hatóságának, a központi banknak a passzívája. Szigorúbban véve ez csak a

bankjegyre áll mindenhol, a kisebb címletekre érméket bocsátanak ki, s ezt gyakran nem a jegybank, hanem más

kormányhivatal gondozza. Ennek azonban a pénzállomány alakítása szempontjából semmi jelentősége nincs,

csupán történelmi hagyomány. Pénzelméleti szempontból a bankjegy és az érme között semmi különbség nincs,

ezért a továbbiakban a bankjegyállománynál úgyis nagyságrenddel kisebb érmeállományt nem különböztetjük

meg, a bankjegy és készpénz fogalmakat szinonimákként használjuk.

2.4. Bankjegykibocsátási monopólium, bankjegy és állami papírpénz

Miután a bankszámlapénz korlátlanul átváltható készpénzre, azt, hogy a gazdaságban lévő összes

pénzmennyiségen belül milyen arányú a készpénz, azt a felhasználók, a pénz tartói, tehát a háztartások és az

üzleti szféra döntik el. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a modern pénzzel kapcsolatos egy másik közismert

hiedelem, amely a belső érték nélküli pénzt teljes egészében az állam kreálmányának tartja, amelynek forgalmi

20 A rövid távra lekötött betétek nominális értéke sem érzékeny a kamatlábak változására, mert a betét (szemben az értékpapírokkal) nem

forgatható. 21 Az USA-ban gyakran megesik, hogy egy másik állam kisebb, kevésbé ismert bankjára kiállított csekket nem fogadnak el, vagy kisebb kereskedők csak készpénzért árulnak.



szerepe az állami kényszerhez kötődik,22 arra vezethető vissza, hogy a legtöbb országban a bankjegy kibocsátása

állami, pontosabban jegybanki, központi banki monopólium.

Az állam szerepe a pénzmennyiség és a pénzforgalom szabályozásában valóban igen jelentős, e könyv további

fejezeteiben igyekszünk megvilágítani ennek egyes részleteit, de kár volna azt túldimenzionálni. Ráadásul a

bankjegykibocsátás monopóliuma messze nem a legfontosabb része az állami befolyás pénzforgalomra való

érvényesítésének. Azt már láttuk, hogy a bankjegyállomány, amire a kibocsátási monopólium érvényes, az

összpénzmennyiségnek csak kis része, s hogy mekkora része, azt nem állami szerv dönti el. A pénzállomány

többi része privát intézmények, bankok passzívája, ők bocsátják ki. Azt pedig később fogjuk látni, hogy a

bankok pénzkibocsátó képessége csak jelentéktelen mértékben függ a bankjegyállománytól, azt más összetevők

határozzák meg.

A papírpénzt kényszerforgalommal felruházó állam kliséje egy ehhez kapcsolódó másik kérdés kapcsán is

felmerül még itt-ott, s ez a klasszikus bankjegy és az állami papírpénz közti különbségtétel. Ennek a

megkülönböztetésnek egy korábbi történelmi időszakban volt valós alapja, de mára minden létalapját

elvesztette, így nemhogy segítené, de kifejezetten zavarja a pénz természetének és hatásának megértését. Jobb

volna teljesen megszabadulni tőle.

Eredetileg a megkülönböztetés arra vonatkozott, hogy az aranypénz-rendszer idején a bankjegy aranyra

átváltható pénzhelyettesítőként forgott. Ezzel szemben kormányok időről időre bocsátottak ki papírosanyagú, de

legalábbis nem nemesfémből vert pénzt az aranyra való beválthatóság minden ígérete nélkül olyankor, amikor a

kincstár üres volt; ma úgy mondanánk, hogy a költségvetési deficit finanszírozására.

Magyar példaként a Kossuth-bankók vagy II. Rákóczi Ferenc rézpénze szolgálhat. Az ilyen pénz

szükségszerűen gyorsan értékét vesztette, nem az aranyra való beválthatóság hiánya, hanem a kibocsátás módja

miatt. valamint azért, mert a közönség az ilyen pénzt, a dolog természete folytán, nem volt hajlandó tartani.

A későbbiekben a megkülönböztetés inkább magára a kibocsátás módjára vonatkozott. Így bankjegynek volt

tekintendő a forgóeszköz hitel útján létrejött pénz, akár váltóleszámítolással, akár közvetlen hitelnyújtás útján

született. Ennek a jelentőségét abban látták, hogy ezt a pénzt az áruforgalom hívta életre, s szerepe betöltésével,

a hitel visszafizetésével egyidőben meg is szűnik. Rugalmas alkalmazkodása az áruforgalom igényeihez egyfajta

biztosítékként szolgált volna túlkínálata, tehát az infláció ellen. Ezzel szemben a költségvetési hiány

finanszírozására kibocsátott pénz, úgymond, “bennszorul” a forgalomban, mert a költségvetés a le nem járó

adósságot úgysem fogja költségvetési többlet erőltetésével visszaváltani.

Amióta központi bankok léteznek, azóta persze a pénzzel finanszírozott költségvetési hiányt sem bankjegyekkel

finanszírozzák, továbbá bankjegyet csak a központi bank bocsát ki. Így formai megkülönböztetés a bankjegy és

papírpénz között nem lehetséges. Mégis, a bankjegy és papírpénz megkülönböztetése a fenti modernizált

változatban még az egészen friss magyar nyelvű pénzelméleti irodalomban is fennmaradt (Száz 1989, BKE

1994).

Az, hogy a költségvetési hiány nyakló nélküli finanszírozása inflációt okoz, számos formában igazolható, s ezt a

későbbiekben változatos eszközökkel demonstrálni is fogjuk. Ehhez azonban nem szükséges a teljesen

erőszakolt jelentéstartalmú, empirikus megfelelővel nem rendelkező papírpénz és bankjegy megkülönböztetése.

Különösen akkor, ha a dolog, mint látni fogjuk, a mértékeken és nem a tényen múlik.

Más oldalról viszont a forgalom szükségleteihez való igazodás hangsúlyozása szem elől téveszti azt, hogy a

pénzt nemcsak mint forgalmi eszközt tartják, a vagyontartás motívuma a forgalomtól eltérő pénztartási

magatartást indukálhat. Az, hogy a forgalom igényei által születik, még nem biztosíték arra, hogy annyit

kívánnak belőle tartani, amennyi van.

Épp ezért az inflációra vonatkozó utalásokat célszerűbbnek tartjuk a pénz (stock) keresletének és kínálatának

elemzési keretében elhelyezni, semmint a forgalom pénzigényére koncentrálni. Az pedig, hogy a kereskedelmi

hitel útján létrejött pénz megszűnési képessége bármilyen biztosíték volna infláció ellen, éppoly naiv várakozás

mint arra számítani, hogy a sáskajárás nem okozhat bajt, mert a raj egyedei hamar elpusztulnak. Inflációt nem

csak az állami deficit finanszírozása okozhat, a magánhitelek megugrása is hordozhat inflációs tendenciákat,

22 A régebbi magyar nyelvű pénzelméleti irodalom sok tekintetben erősítette ezt a felfogást. Erre az irodalomra a legnagyobb befolyással Marx (1973) nyomán Erdős P. (1974) volt. Egészen más oldalról, de szintén az állami kényszer szerepét hangsúlyozza az úgynevezett Free

Banking iskola, amely az államnak a pénz definiálására, a pénzforgalom szabályozására, és így a központi bank létére és a

bankjegykibocsátás monopóliumára vonatkozó törvényeit szükségtelennek tartja (lásd Hayek 1976, 1978). A kérdésről kiváló áttekintést ad Goodhart (1988).



még akkor is, ha minden egyes hitel le fog járni, a megfelelő pénz meg fog szűnni. Ez történik például akkor, ha

a gazdaság expanziója túlságosan gyors, akár még úgy is, hogy a költségvetés eközben egyensúlyban van. Épp

ezért megítélésünk szerint nem a kibocsátás módja, hanem a gazdasági szereplők pénztartási hajlandóságához

viszonyított kibocsátás mennyisége az, amire az elemzésnek koncentrálnia kell. A kérdéssel kapcsolatban

gyakran rosszallólag emlegetett “fedezetlen pénzkibocsátás” kifejezés képzavar. A modern pénznek semmilyen

fedezete nincs, minden pénzkibocsátás fedezetlen. S e fedezetlen pénzkibocsátás sem okoz semmiféle

problémát, amíg a kibocsátás a pénzkereslethez igazodik.

E fejezetben végig azt hangsúlyoztuk, hogy adósságot kiegyenlíteni lehet egy másik, megfelelő minőségű

adóssággal, s a modern fizetőeszköz léte pontosan ehhez kapcsolódik. A modern pénz a bankrendszerrel

szembeni látra vagy rövid távra szóló követelés. De adósság-e a bankjegy? Ez részben attól függ, hogy milyen

szigorúan definiáljuk az adósságot. A bankjegynek nincs lejárata, nincs hozadéka (kamata) és nem váltható be

semmi másra, vagyis semmi másban csak önmagában hajtható be. Keynes pontosan ez utóbbi tulajdonság miatt

határozottan ellenezte, hogy adósságnak tekintsük. Ez a kritérium azonban nem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy

segítségével az adósság és nem adósság között éles határvonalat húzzunk. A brit birodalomban ismerték az

örökös, soha le nem járó államkötvény fogalmát (consol), ennek is csak hozadékát lehetett másban behajtani, az

alaptőkét nem.

Másfelől a bankjegy éppúgy bankpasszíva, mint a bankszámlapénz, bár nem magánbank, hanem a központi

bank könyveinek forrásoldalán szerepel. Ugyanúgy, mint a kereskedelmi bankoknak a központi banknál vezetett

számlái, ez utóbbiak pedig éppúgy átválthatóak bankjegyre, mint a magánbankok adósságai, így fizetési

ígéretnek is tekinthetők. Márpedig e számlák és a bankjegy között semmi lényegi különbség nincs; az, hogy a

bankjegynek van fizikai megjelenése, a kereskedelmi bankok jegybanknál vezetett számláinak pedig nincs, az a

dolog lényegét nem érinti.


• a pénz funkciói: felhalmozási eszköz, értékmérő, fizetőeszköz

• likviditás

• objektív standarddal bíró pénz

• Általános Egyensúlyelmélet

• Barter

• azonnali készpénzfizetés

• váltó

• bankbetét

• bankjegy

• klíring

• zsírórendszer

• névérték

• törvényes fizetőeszköz

• bankjegykibocsátási monopólium

• állami papírpénz

• váltóleszámítolás

• fedezetlen pénzkibocsátás




1. Ismertesse a pénz legfontosabb funkcióit!

2. Mit jelent egy vagyoneszköz likviditása?

3. Mit jelent az, hogy egy pénzrendszernek objektív standardja van?

4. Hogyan mér a pénz értéket?

5. Hogyan lehet egy adósságot harmadik fél adósságával kiegyenlíteni?

6. Miért nem pénz a váltó?

7. Cáfolja meg a következő kijelentést: “Csak a készpénz az igazi pénz, hiszen csak ennek értékét garantálja az

állami pénzkibocsátási monopólium. A többi pénzforma csak pénzhelyettesítő.”

8. Értékelje a következő kijelentést: “A fedezetlen állami papírpénz-kibocsátás káros, mert inflációt okoz.”

3. 3. fejezet - A pénzteremtés mechanizmusa és a pénzkínálat

3.1. A bankszámlával való fizetés technikája

A banknál vezetett folyószámla-egyenleggel fizetni lehet mindaddig, amíg a bankkal szembeni bizalom szilárd,

vagyis adósságát széles körben elfogadják. A fizetés technikája azonban nem annyira kézenfekvő, mint a

készpénzzel való fizetésé, ezért célszerű lesz ezt néhány leegyszerűsített példával megvilágítani.

Tételezzük fel, hogy valaki mosógépet vásárol egy kiskereskedőtől, aki az egyszerűség kedvéért ugyanabban a

bankban vezeti üzleti számláját, ahol a vásárlónak is van folyószámlája. Az alábbiakban bemutatjuk a vásárló, a

kiskereskedő és a számlavezető bank vagyonmérlegének azokat a tételeit, amelyek a fizetés során érintve

lesznek. A bank neve Első Bank, a mosógép ára 60 ezer Ft. Induló helyzetünk azt tételezi fel, hogy a vásárlás

már megtörtént, de a számlát a vevő még nem fizette ki. A kereskedő számláján (mondjuk) 1 millió, a vásárlóén

100 ezer forint van.

Első Bank

Kereskedő 1 000 000

Vásárló 100 000

3.1. táblázat - A kereskedő és a vásárló számlái a fizetés előtt

Vásárló

Kereskedő

Folyószámla Adósság Folyószámla

Első Banknál Kereskedőnek Első Banknál

100 000 60 000 1 000 000

Hitel

Vásárlónak

60 000



A fizetés úgy történik, hogy a vásárló utasítja a bankot, hogy az a számlájáról a szükséges összeget a

kereskedőnek fizesse ki, amit a bank a kereskedő számlaegyenlegének megnövelésével hajt végre. A művelet

során a kereskedő és a vásárló közti hitel, illetve adósság megszűnik. A kifizetés utáni állapot a következő:

Első Bank

Kereskedő 1 060 000

Vásárló 40 000

3.2. táblázat - A kereskedő és a vásárló számlái a fizetés megtörténte után

Vásárló

Kereskedő

Folyószámla

Folyószámla

Első Banknál

Első Banknál

40 000

1 060 000

Azokban az országokban, ahol a csekkszámla rendszer széles körben elterjedt, a vásárló egy megfelelő összegű

csekket ír a saját bankszámlája terhére és a kereskedő javára. Utóbbi a csekket elküldi a banknak, amely elvégzi

a pénz egyik számláról a másikra való könyvelését, majd a kifizetett csekket visszaküldi a kiállítójának, mintegy

így igazolván a tranzakció megtörténtét.

Ha a kereskedő és a vásárló nem ugyanannál a banknál vezetteti számláját, és természetesen ez az általánosabb

és gyakoribb eset, akkor a folyamat némiképp bonyolultabb, de a végeredmény ugyanaz: a kereskedő

bankszámlaegyenlege megnövekszik, a vásárlóé csökken. A vásárló bankja és a kereskedő bankja között ekkor

felmerülő tranzakció a központi bank közbeiktatásával bonyolódik. Minden kereskedelmi bank vezet

folyószámlát a központi banknál többek között éppen azért, mert a bankközi fizetésekre éppen ezeket a

számlaegyenlegeket használják.23

Az alábbiakban a megelőző példával azonos kifizetést mutatjuk be azzal a különbséggel, hogy a vásárló Első

Banknál, a kereskedő viszont Második Banknál vezet folyószámlát. Az eladó és vevő vagyonmérlegét most

elhagytuk, mivel az ugyanazt mutatná, mint korábban. Feltüntettük viszont a központi bank vagyonmérlegének

megfelelő részletét. A kereskedelmi bankok központi banknál vezetett számlájának összegét nem, csak annak

változását jelezzük.

Központi Bank

Első Bank –60 000

Második Bank +60 000

3.3. táblázat - A kereskedelmi bankok követeléseinek kiegyenlítése a központi bankon

keresztül

Első Bank

Második Bank

Folyószámla Vásárló 100 000 Folyószámla Kereskedő

23 Ez már akkor is így zajlott, amikor központi bank még nem létezett. A kisebb bankok a nagyobb, ismertebb bankoknál vezetett

folyószámláik egyenlegét használták egymás közti fizetéseik rendezésére. Az állami szabályozás erre a már működő rendszerre épült rá a különböző országokban. A központi bankok kialakulásáról lásd Goodhart 1988.



Közp. Banknál –60 000 Közp. Banknál 1 000 000

–60

000 40 000 +60

000 +60 000

1 060 000

Látnivaló, hogy e tranzakció végrehajtásánál a központi bank technikailag ugyanazt a szerepet látta el a

kereskedelmi bankok számára, mint amit korábban Első Bank játszott, a kereskedelmi bankok az általa teremtett

passzívával fizetnek egymásnak.

3.2. A bankok pénzteremtése

Az a tény, hogy a kereskedelmi bankok passzíváit fizetőeszközül fogadják el, lehetővé teszi e bankok számára,

hogy a saját maguk által teremtett forrásból nyújtsanak hitelt. Egy bank nyújthat egyszerűen úgy hitelt valamely

ügyfelének, hogy a hitel összegével megnöveli annak nála vezetett folyószámláját. Ez a pénzteremtés mecha-

nizmusa, s a gazdaságban lévő pénzkészlet zöme így keletkezik, ti. úgy, hogy a bankok a náluk számlát vezető

gazdasági egységeknek rövid távú hiteleket nyújtanak, amelyek e hitelekből finanszírozzák forgóeszköz

szükségletük egy részét.

Egy kereskedelmi bank pénzteremtő képességét persze nem szabad túldimenzionálni, a bank erre csak mint a

bankrendszer része képes. Nemcsak azért, mert a hitel felvevője nem szükségszerűen a kérdéses banknál vezeti

folyószámláját, s ilyenkor a bank betétei nem nőnek meg automatikusan, hanem azért is, mert a hitel felvevője

az így kapott pénzt természetesen nem a folyószámlán akarja tartani; azért vette fel, hogy fizetési

kötelezettségeit teljesítse vele. Olyan fizetési tranzakciókra fogja használni, amilyeneket az előző pontban

bemutattunk. Arra pedig valóban nem sok esély van, hogy e fizetések kedvezményezettjei valamennyien az

eredeti hitelt nyújtó banknál vezessék számláikat.

Ez utóbbiak azok a szállítók, amelyek a vállalatnak anyagot, alkatrészeket, a kereskedőnek árukészleteket stb.

szállítottak, de lehetnek a termelő vagy kereskedő vállalat alkalmazottai is, akiknek fizetését a vállalat, saját

teljesítése ellenértékének beérkezéséig, ilyen hitelből előlegezi meg. Helyesebb tehát erre a folyamatra úgy

tekinteni, hogy a kereskedelmi bank hitelnyújtása olyan fizetési láncolatokat indít el a gazdaságban, amelyek

eredményeképpen újabb betétek keletkeznek. Ez többé-kevésbé szükségszerű, hiszen a fizetések zömét

bankátutalással bonyolítják; vagyis kell, hogy legyenek bankszámlaegyenlegek, amelyek e fizetések

eredményeképpen megnövekedtek. Amikor pedig a hiteleket visszafizetik, akkor betétek szűnnek meg valahol.

E hiteleknek, s ezért a betéteknek is mindig létezik egy állománya, amelynek nagysága a keletkező új hitelek és

a visszafizetett régiek volumenének egymáshoz való viszonyától függ. Makroökonómiai szempontból

elsősorban ennek, tehát a mindenkori pénzállománynak van jelentősége. Ez a pénzállomány pedig a fentiek

szerint függ a bankoknak azon igyekezetétől és lehetőségétől, hogy minél több hitelt nyújtsanak.

A bankok jövedelme, a különböző kezelési költségeken és díjakon túl, alapvetően onnan származik, hogy

eszközeik hozadéka, elsősorban az általuk nyújtott hitelek kamata magasabb, mint forrásaik költsége, amely

mindenekelőtt a betétek kamat és egyéb költségeiből áll össze. Ez a profitjának növelésében érdekelt bankot arra

ösztönzi, hogy igyekezzék a vagyonmérlegében szereplő eszközöket és forrásokat párhuzamosan kiterjeszteni,

azaz minél több hitelt nyújtani és minél több betétet teremteni.

E törekvésnek két tényező szab korlátot. Az egyik az, hogy a bank természetesen csak akkor tud hitelt nyújtani,

ha a gazdaság szereplői hitelt akarnak felvenni, s a kellő biztosítékok mellett nyújtható hitelek kereslete a

gazdaság mindenkori állapotától függ, időről időre akár szűkebb is lehet, mint a bankok hitelnyújtási szándéka.

Vagy talán még helyesebb úgy fogalmazni, hogy a bankrendszer betétteremtési lehetőségeit végső soron

behatárolja a betéteseknek a vagyontartás struktúrájára vonatkozó preferenciája. A bankok végső soron nem

tudnak több betétet teremteni, mint amennyit összes megtakarításaiból a közönség ilyen formában óhajt tartani.

További betéteket csak azok hozamának emelésével lehet vonzani, a hitelek kiterjesztése pedig utóbbiak

hozamát csökkenti. Így a hitelek és betétek párhuzamos kiterjesztése idővel felemészti a dolog

jövedelemforrását, és így egy bizonyos szinten túl, az egyéb korlátok nélkül is értelmét vesztené. E tekintetben

valójában nincs lényeges különbség a pénzteremtésre képes bankok és az egyéb pénzügyi közvetítők között;

biztosítási kötvényt vagy befektetési alapot sem lehet vég nélkül teremteni (Tobin 1971).



A másik korlát a kereskedelmi bankári tevékenység speciális kockázatával függ össze. Természetesen minden

üzleti tevékenység, s ezen belül a pénzügyi közvetítés mindegyik válfaja is rejt magában kockázatot. Az

eszközök értéke megváltozhat, a hitelek, amelyeket nyújtottak, behajthatatlanokká válhatnak stb. A

kereskedelmi bankok mérlegének azonban van egy olyan tulajdonsága, amely speciális kockázatokat is rejt

magában, s ez eszközeiknek és forrásaiknak eltérő lejárati struktúrája. Az ilyen bank részben látra szóló, részben

rövid lejáratú forrásokat transzformál át szintén rövid lejáratú, de a forrásoknál mindenképpen hosszabb kifutású

eszközökbe. A látra szóló betét bármikor visszahívható, ez része a bank és a betétes közti szerződésnek, a bank

által nyújtott hitel azonban a lejárat előtt nem hívható vissza. Szigorúan véve tehát egy kereskedelmi bank

minden kötelezettségének egyidejű teljesítésére más bankok vagy a központi bank támogatása nélkül nem volna

képes. Normális körülmények között erre természetesen nincs is szükség, de a lejárati struktúra eltéréséből

eredő kockázatot valamilyen módon kezelni kell. Ez alapvetően háromféle módon történik.

Az első egészen egyszerűen a nagy számok törvénye. Noha azt sosem lehet előre megmondani, hogy egy látra

szóló betétet aznap visszavonnak-e vagy sem, nagy tömegű betét esetén a visszavonások aránya a gyakorlat

alapján statisztikailag meglehetősen pontosan előre jelezhető, így az eszközök lejárati struktúrája ehhez

igazítható. Miként a nagy számok törvénye érvényesülésének általában, a banktechnikában való

felhasználásának is alapvető feltétele természetesen az, hogy az egyes visszahívási akciók egymástól

függetlenek legyenek, s normális körülmények között ez teljesül is. Persze, ha a bank iránt megrendül a

bizalom, s egyes betétek visszavonása másokat is erre ösztönöz, akkor az egyes betétvisszahívások már nem

függetlenek egymástól. Ekkor ez a “védelmi vonal” már nem elegendő, a pánik csillapítására más eszközöket

kell bevetni.

A lejáratok eltéréséből fakadó kockázat kezelésének második eszköze a banktartalék. Az tehát, hogy a bank nem

köti le minden eszközét lejárattal rendelkező s ezért azonnal mobilizálhatatlan hitelek formájában, hanem azok

egy részét olyan likvid eszközökben tartja, amelyekkel azonnal és teljeskörűen fizetést teljesíthet. E tartalékok

képzése nem egyszerűen a bankok belátásán múlik, az országok legtöbbjében a központi bank a betétek

arányában szigorúan szabályozza a tartalékok minimális szintjét. A kötelező tartalékráta (az előírt tartalék a

betétek arányában) betéttípusonként más és más lehet, és országonként is nagyon eltérő. A bankok tartalékának

zöme a központi banknál elhelyezett betétszámla egyenlege, kisebb része a kereskedelmi bankok széfjeiben lévő

készpénz.

Fontos tudnunk ugyanakkor, hogy a mai tartalékképzési előírásoknak valójában nem sok közük van a tartalék

eredeti funkciójához, hiszen a kötelezően képzett tartalékot nem lehet az eseti betétvisszavonáskor felhasználni,

erre a banknak a kötelezőn felül kell tartalékot tartania. A kötelező tartalékképzés részben egy szabályozóeszköz

a monetáris hatóság, a központi bank kezében, amelynek segítségével a bank hitelnyújtó és így pénzteremtő

képességét tudja befolyásolni.

Jelentős szerepet játszhat továbbá a kötelező tartalék a pénzügyi szféra adóztatásában is, mivel a jegybankok az

ilyen tartalékszámlák után gyakran egyáltalán nem fizetnek kamatot, de ha fizetnek is, az a piaci kamatot

messze alulmúlja. Az így kivetett adót a bankoknak természetesen, más költségeikkel együtt, a nyújtott hitelek

kamatainak és a betétek után fizetett kamatoknak a különbségéből, a kamatrésből kell kigazdálkodniuk.

Inflációs körülmények, s így magas nominális piaci kamatlábszint mellett az így kivetett adó jelentősen

megnövelheti a kamatrést, amint ez, számos elemző szerint, Magyarországon is történt a 90-es évek első felében

(Kopits 1994, OECD 1993, Simon 1994, Árvai 1995).24

Hogy a kötelező tartalékok mennyire nincsenek arányban a bankok saját tartalékolási magatartásával, azt az is

mutatja, hogy a szabad (a kötelezőn felül képzett), tehát ténylegesen tartalék funkciót betöltő tartalékok szintje

általában szinte elenyésző a kötelezőekhez képest. Az Egyesült Államokban a 80-as években a szabad tartalékok

a kötelezőnek 0,5%-át is alig tették ki (Rose 1986, Bryant 1983, Simon 1995). A tartalékráta előírásokról, ezek

gazdaságpolitikai szerepéről és szükségességéről időről időre éles viták dúlnak mind a tengerentúli, mind az

európai pénzügyi irodalomban (Rovelli 1994, Árvai 1995). Létük nem nélkülözhetetlen eleme a modern

pénzügyi irányításnak, a fejlett országok egy kisebb hányadában (így pl. Új-Zélandon) a monetáris szféra

liberalizálása során eltörölték az ilyen kötelezettségeket (Pete 1994).

A kereskedelmi bankoknak a szabad tartalékok képzésével kapcsolatos magatartása természetesen nagyon függ

attól, hogy milyen könnyen, milyen gyorsan tudnak más forrásból szert tenni likvid tartalékokra. Ha a

bankrendszer tagjai oly módon működnek együtt egymással, hogy az egyes bankok szükség esetén

hozzájuthatnak a más bankoknál keletkező és ott átmenetileg parlagon heverő likvid eszközökhöz, akkor a

24 Árvai a kötelező tartalék magyar és nemzetközi szabályozását és annak kamatrésre gyakorolt hatását ismertető cikkében (Árvai 1995) ezt az implicit adót Magyarországon 1993-ban 25 és 38 milliárd forint közöttire, tehát nagyságrendjében az évi GDP 1%-ára becsüli.



bankok külön-külön és együttesen is a tartalékok egy lényegesen alacsonyabb állománya mellett tarthatják fenn

a biztonságos működéshez szükséges likviditási szintet, mint ha valamennyien csak a saját tartalékukra

számíthatnának. Ezt az együttműködést nem valami stratégiai megállapodás-rendszer formájában kell

elképzelni, a bankok üzleti alapon kereskednek egymással a rövid távon kihelyezést nem találó likvid

eszközökkel, akár egy napra is kölcsönadják azokat egymásnak. Az így kialakuló ún. bankközi pénzpiac

alapvető szerepet játszik a bankrendszer egészében lévő tartalékok bankok közötti, a rövid távú igényeknek

megfelelő elosztásában, s végső soron e mechanizmus hatékony működése a magyarázat arra is, miért tartanak a

bankok olyan kevés szabad tartalékot.

A bankközi pénzpiacon kölcsönként vagy más eszközökért cserébe gyakorlatilag azonnal forráshoz lehet jutni,

természetesen nem ingyen. Meghatározott feltételekkel a központi bank is egyike lehet a tartalékképzésre

alkalmas pénzeszközök hitelezőinek. A külső forrásokhoz való hozzájutásnak ez a gyors mechanizmusa az a

harmadik eszköz, amellyel a kereskedelmi bankok a kihelyezéseik és forrásaik lejárati struktúrájának eltéréséből

fakadó kockázatot kezelik.

3.3. A bankrendszer mérlegei

Miután a pénz a bankrendszer passzívája, a gazdaság szereplői által tartott mennyiségének, a pénzkínálatnak a

nagyságát a bankrendszer összevont mérlegeiből olvashatjuk ki. Kezdjük az elemzést a monetáris hatóság, a

központi bank mérlegével.25

E mérleg eszközoldalának legfontosabb tételei: a külfölddel szemben fennálló követelések, a kormányzatnak,

valamint kereskedelmi bankoknak nyújtott hitelek. A külfölddel szembeni követelések magukban foglalják a

jegybank devizatartalékát, esetleges monetáris aranykészletét, a nemzetközi pénzintézetekkel szemben fennálló

követeléseket, ezen belül pl. a különleges lehívási jogok (SDR) formájában fennálló követeléseket és más

hasonló, a nemzetközi fizetési forgalomban fizetőeszközként használatos aktívákat.

A kormányzatnak nyújtott hitelek a jegybank portfoliójában lévő hosszú, közép és rövid lejáratú

államkötvények, de nyújthat hitelt a jegybank a költségvetésnek direkt formában is. Ez lehet rövid távú, a

költségvetés likviditási gondjait áthidaló folyószámla hitel, de lehet egyszerűen bankhitel is. Azokban az

országokban, ahol az értékpapír-kereskedelem és ennek intézményei nem vagy csak korlátozottan fejlődtek ki,

az államháztartás hiányát gyakran finanszírozza a jegybank közvetlen hitelnyújtása. Így történt ez egészen a 90-

es évek elejéig Magyarországon is, s noha a költségvetés hiányát ma már értékpapír-kibocsátással fedezik, a régi

bankhiteleknek még ma is létezik egy csökkenő állománya (Borbély–Neményi 1993).

A bankrendszernek nyújtott központi banki hitelek jelentősége erősen függ attól, hogy az adott országban

milyen eszközökkel igyekszik a jegybank manipulálni a pénzkínálatot. Azokban az országokban, így a

tengerentúlon, ahol a monetáris politika elsősorban az államkötvények eladásán és vételén alapuló nyílt piaci

műveletekre támaszkodik, a jegybank kereskedelmi bankoknak nyújtott hiteleinek súlya és szerepe kisebb mint

ott, ahol a pénzpolitika elsősorban éppen e hitelek volumenének befolyásolására épül. Formájukat tekintve e

hitelek is igen változatosak lehetnek, így egyebek közt a váltó-leszámítolással vagy hasonló konstrukcióban

nyújtott refinanszírozási hitelek, értékpapír fedezete mellett nyújtott (lombard-) hitelek, értékpapír

viszontvásárlási megállapodások formájában nyújtott hitelek (repók), vagy egyszerű folyószámla hitelek stb.

A jegybank forrásai közül jelentősek a kereskedelmi bankok központi banknál tartott kötelező és szabad

tartalékszámlái, a kibocsátott készpénz, amelynek kisebb része a kereskedelmi bankok pénztárában, nagyobbik

része a gazdaság egységeinél, vállalatoknál, háztartásoknál és egyéb gazdasági egységeknél van. A legtöbb

országban a jegybank a költségvetés számláit is vezeti, ezért forrásként szerepelnek a költségvetés betétei,

valamint a jegybank külföldi hiteltartozásai. Az, hogy az állam külföldi adósságai a jegybank könyveiben

szerepelnek, nem tipikus a piacgazdaságokban. Egyes fejlődő országok gyakorlatán túlmenően Magyarország és

a volt szocialista országok esetében ezt az indokolta, hogy a nemzetközi hitelpiacokon csak a központi bankokat

fogadták el megfelelő feltételekkel adósnak.

Az utóbbi két tétel, tehát a költségvetési betétszámla és a külföldi adósságok esetében azt a szokásos gyakorlatot

követjük, hogy ezeket nem a források között tüntetjük fel, hanem negatív eszközökként kezelve őket

“nettósítjuk” az eszközoldalon szereplő megfelelő költségvetési hitelek és külföldi követelések sorokkal. Így az

eszközoldalon nettó külföldi követelések (devizatartalék – jegybank külföldi hitelei) és nettó költségvetési

25 Az alábbi elemzés egyéb tömörítéseken és egyszerűsítéseken túl a bankok mérlegeinek csak azokat a tételeit veszi figyelembe, amelyek a

pénz és hitelmechanizmus szempontjából alapvetőek. Így eltekintünk például a bankok fizikai eszközeinek, épületek, járművek, irodai eszközök stb. figyelembe vételétől.



hitelek (költségvetési hitelek – a költségvetés betétei) szerepelnek majd. A költségvetési egyszámla esetében ezt

az indokolja, hogy a költségvetést kiadásainak tervezésében nem korlátozza az egyszámlán lévő pénz

mennyisége, a kiadások szintje gazdaságpolitikai kérdés, így a betétek és adósságok elkülönítése nem fejez ki

magatartási korlátot, ahogy az egy privát gazdasági egység esetében lenne. Hasonlóképp a központi bank

hitelfelvétele is gazdaságpolitikai döntés kérdése, s a pénzkínálat alakulása szempontjából a nettó külföldi

követeléseknek van csak jelentősége. Mindezek figyelembevételével a központi bank egyszerűsített

vagyonmérlege a következő alakot ölti:

3.4. táblázat - A központi bank vagyonmérlege

Központi bank

NKK BTSZ

NHK KP = KPf + KPb

RH

ahol NKK a nettó külföldi követeléseket, NHK a kormányzatnak a központi bankkal szembeni nettó adósságát

(nettó hitelek kormányzatnak), RH (refinanszírozási hitelek) a központi bank bankrendszernek nyújtott hiteleit,

BTSZ (banki tartalékszámlák) a kereskedelmi bankok központi banknál elhelyezett szabad és kötelező

tartalékait, KP az összes készpénzt jelöli. Utóbbi zöme a forgalomban lévő készpénz (KPf), kisebb része a

kereskedelmi bankoknál lévő bankjegy és érme (KPb). A tartalékszámlák állományát (BTSZ) és a kereskedelmi

bankok pénztárállományát (KPb) együttesen röviden tartalékoknak címezzük és Res-sel (Reserve) jelöljük.26

A tartalékokat és a készpénzt, tehát a fenti egyszerűsített jegybanki mérleg forrásoldalának összegét az

angolszász pénzügyi irodalom nagyerejű pénznek vagy monetáris bázisnak nevezi, mert ennek szintje határozza

meg a kereskedelmi bankrendszer bankszámlapénz teremtő képességét. A magyar terminológia ugyanezt

jegybankpénznek is nevezi.

A jegybank vagyonmérlegéből a következő azonosság származtatható:

(1) NKK+NHK+RH=MB=Res+Kpf,

ahol MB a monetáris bázist jelöli. Miután az azonosság mindig fennáll, ugyanennek igaznak kell lennie az

állományok adott időszakbeli változására is.

(2) dNKK+dNHK+dRH=dMB

A monetáris bázis változása három tényező, illetve ezek kombinációinak változására vezethető vissza. Az első

az ország külfölddel szembeni fizetési pozíciójának változása, némi egyszerűsítéssel ezt az ország nemzetközi

fizetési mérlegének időszaki állapotával azonosíthatjuk.27 E tételnek a monetáris bázisra és így a pénzkínálat

változására gyakorolt hatása döntően függ attól, hogy az adott ország valutapolitikájában fix vagy flexibilis

(lebegő) valutaárfolyamot követ. A jegybankok devizatartalékainak alakulását rövid távon ugyanis éppen azok a

devizapiaci intervenciók befolyásolják, amelyeket az ország valutája árfolyamának fenntartása vagy

manipulálása érdekében hajtanak végre.

A dNHK, a kormányzattal szembeni hitelek nettó állományának változása természetesen nem szükségszerűen

azonos a folyó költségvetési deficit pénzfinanszírozásával, hiszen a jegybank kötvényállománya a monetáris

26 Említettük, hogy Magyarországon az állam külföldi hiteleinek zömét a Magyar Nemzeti Bank vette fel, és az is ismeretes, hogy a magyar államnak jelentős nettó külföldi adóssága van. Ez azt jelenti, hogy a külföldtől felvett hitelek jóval meghaladják a devizatartalék állományát.

Magyarország esetében tehát a fenti egyszerűsített vagyonmérlegben NKK igen nagy negatív szám. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a

mérleg eszközoldala negatívvá válhatna, hiszen a hiteleket a Bank továbbadta a költségvetésnek, azaz egyszerű pénzügyi közvetítőként működött. Az MNB költségvetéssel szembeni követeléseiben (NHK-ban) ezek is szerepelnek, az egyéb hitelek mellett, NHK tehát abszolút

értékben jóval nagyobb, mint NKK. 27 Az egyszerűsítés abban rejlik, hogy nemcsak a központi bank rendelkezik külföldi fizetőeszközökben felmerülő tartozásokkal és követelésekkel, hanem a gazdaság más egységei is. Azok a tranzakciók, amelyeket az adott ország állampolgárai és intézményei egymás

között külföldi devizában bonyolítanak, a nemzetközi fizetési mérlegben nem jelennek meg, hiszen az a külföldiekkel bonyolított

tranzakciókat tükrözi. Hasonlóan nem fut át a központi bank könyvein az összes külföldiekkel bonyolított tranzakció. A központi bankon kívüli nettó devizaállomány miatti korrekció könnyen elvégezhető, itt nem foglalkozunk vele.



politika szándékait követve (elvileg legalábbis) nőhet akkor is, ha a költségvetés többlettel zár, de a csökkenő

államadósságból nagyobb részt finanszíroz a jegybank és kisebbet a gazdálkodó banki és nem banki szféra. S

ugyanígy, deficites költségvetés mellett is csökkenhet a jegybank könyveiben lévő költségvetési hitelállomány,

ha a bankon kívüli szféra növekvő mértékben finanszírozza az államadósságot. A folyó deficit és dNHK elvi

szétválaszthatósága ellenére persze ha a deficit nagy, és annak finanszírozására a belföldi és külföldi

megtakarítók nem mutatnak nagy hajlandóságot (a finanszírozásra kibocsátott államkötvényeket nem vagy csak

igen nagy dizázsióval lehetne eladni), akkor a jegybank kényszerülhet, és gyakorta kényszerül is arra, hogy a

kötvényeket maga vásárolja meg és a folyó deficitet a monetáris bázis és így a pénzkínálat növelésével

finanszírozza. A monetáris bázis növelésének ezt a csatornáját szokta a sajtó a bankóprés működtetésének, a

magyar pénzügyi irodalom egy része pedig állami papírpénz-kibocsátásnak címezni (Száz 1989). Amint már az

előző fejezet végén említettük, e szóhasználatot itt kerülni fogjuk, mert a kérdés gazdaságpolitikai megítélése

árnyalt elemzést igényel, a szóhasználat eleve megbélyegző jellege eltakarja azt a tényt, hogy a likviditás növe-

lésének e csatornája egyáltalán nem jár ab ovo negatív következményekkel, ez a mértékek és az adott gazdasági

helyzet függvénye.

A kereskedelmi bankok eszközei közül a banktartalékokat és a hiteleket kell megkülönböztetnünk. Előbbiek,

lévén a központi bank forrásai, már szerepeltek elemzésünkben: ezek a tartalékszámlák egyenlegei és a bankok

pénztárának készpénzállománya. A hitelek felölelik a nem banki szféra mindhárom szereplőjének: a

kormánynak, a lakosságnak és a vállalkozásoknak nyújtott kihelyezéseket, függetlenül (a jelen elemzés célja

szerint függetlenül) attól, hogy e hiteleket kötvény, direkt kihelyezés vagy bármilyen más módon nyújtották.

A bankok forrásai közül a pénzállomány szempontjából a különböző (látra szóló és egyéb) betétek a

legfontosabbak, ezek teszik ki a bankok pénzügyi forrásainak 75–80%-át (Rose 1986, MNB 1994). A banki

forrásgyűjtés változatos eszközei még a különböző pénzpiaci eszközök, illetve a bankok saját

kötvénykibocsátása. Előbbiek közé tartoznak a különböző visszavásárlási megállapodások, letéti jegyek és

hasonló, a tartós betétekre emlékeztető megtakarítások elhelyezésére alkalmas formák, míg az utóbbiak egyér-

telműen piaci forgalomba kerülő forgatható értékpapírok. Forrásként szerepel még a refinanszírozási hitelek

állománya, amelyeket a bankok a jegybanktól szereznek. A gazdaság pénzállományának alakulása

természetesen nem egy bank, hanem a kereskedelmi bankok összesített (konszolidált) mérlegéből olvasható ki,

ennek sémáját közöljük a következő vagyonmérlegen:

3.5. táblázat - A kereskedelmi bankrendszer konszolidált mérlege

Kereskedelmi bankok

Res = BTSZ + KPb LB

H = BHK + HLV EB

PE

BK

RH

ahol H a kereskedelmi bankok összes hiteleit, BHK a kormánynak, HLV a lakosságnak és a vállalkozói

szférának nyújtott hiteleket jelenti, LB a látra szóló, EB az egyéb (megtakarítási és lekötött) betétszámlák

állománya, PE a pénzpiaci eszközöket, BK a bankrendszer által kibocsátott kötvényeket jelenti. A többi tétel

már szerepelt a központi bank mérlegében is.

Ebből a mérlegből is felírható az aktívák és passzívák mindenkori egyenlőségét mutató azonosság:

(3) Res+H=LB+EB+PE+BK+RH

A központi bank és a kereskedelmi bankok mérlegének összevonásával kapjuk a monetáris rendszer összevont

mérlegét, amely a bakrendszeren belüli tartozásokat és követeléseket már nem, csak a monetáris és nem

monetáris szféra egymással szembeni követeléseit mutatja. Az (1) és (3) összegéből felírható mérlegazonosság:

(4) NKK+HK+HLV=KPf+LB+EB+PE+BK,



ahol a központi bank kormányzatnak nyújtott hiteleit és a kereskedelmi bankok hasonló hiteleit egy tételbe, a

kormánynak nyújtott összes hitelek (HK) tételébe vontuk össze (HK = NHK + BHK), a többi tétel jelentése

változatlan.

Az azonosság tovább egyszerűsíthető, ha a kormányzatnak és a lakosságnak, valamint a vállalkozói szférának

nyújtott hiteleket egy tételbe, a bankrendszer által teremtett összes belföldi hitelállomány (ÖBH) kategóriájába

vonjuk össze az (5) azonosságnak megfelelően:

(5) NKK + ÖBH = KPf + LB+ EB + PE + BK

M1= KPf + LB

M2= KPf + LB+ EB

M3= KPf + LB+ EB + PE

L= KPf + LB+ EB + PE + BK

Az azonosság bal oldalán a pénz, illetve likviditásteremtés két komponense, a külső és belső, a nettó külföldi

követelések és a belföldnek nyújtott hitelek állnak. A gazdaság nem banki szférája által tartott pénzmennyiség (a

tulajdonképpeni pénzkínálat) csak ezek valamelyikének vagy mindkettőnek a változása által módosulhat. A jobb

oldal különböző pénz és likviditási aggregátumokat, a pénzkínálat különböző definícióit öleli fel.

A szűkebb értelemben vett pénzmennyiség (M1) a forgalomban lévő készpénz és a látra szóló betétek

(csekkszámlák, elszámolási betétszámlák és egyéb forgalmi számlák) összege. Ezek azok a pénzügyi

instrumentumok, amelyek azonnal és korlátozás nélkül felhasználhatók fizetőeszközként. A tágabb értelemben

vett pénz (M2) a fenti pénzaggregátum és a határidős takarék- és devizabetétek összege. Utóbbiak ugyan nem

használhatók azonnal fizetésre, de igen gyorsan és kis költséggel átválthatók olyan aktívákká, amelyekben

fizetést lehet teljesíteni. A Nemzetközi Valutaalap statisztikai klasszifikációja épp ezért a határidős és

devizabetéteket kvázi pénznek nevezi, és M2-t M1 és a kvázi pénz összegeként definiálja.28 Az IMF statisztikája

nem definiál további, még tágabb pénzaggregátumot, de az egyes országok statisztikai rendszerében léteznek

ilyen kategóriák, így M3, amely M2 és az egyéb pénzpiaci eszközök (PE) összessége, vagy a teljes likviditás, L,

ami M3 és a bankok által kibocsátott kötvények (BK) összege stb. Utóbbiakat, tehát PE-t és BK-t, általában már

nem tekintik pénznek.

Követve ezt a gyakorlatot, vonjuk le a pénzpiaci eszközök és a bankok által kibocsátott kötvények állományát az

(5) azonosság mindkét oldalából. A bal oldalon így az összes banki hitelállomány (ÖBH) és a fenti két tétel

különbségét nevezzük nettó belföldi hitelállománynak, NBH-nak. Így kapjuk a pénzkínálat nagyságát mutató

számviteli azonosságot:

(6) NKK+NBH=KPf+LB+EB=M,

ahol M a pénzkínálat.

A fenti levezetésekhez a következő fontos észrevételeket fűzzük:

1. A pénzkínálat meghatározásakor a bankrendszer egyes képviselőinek egymással szembeni tartozásai az

összevonás során kiestek. Így a banktartalékok (mind a tartalékszámlák, mind a pénztári készpénzállomány)

nem számítanak bele a pénzkínálatba, ami meg is felel a definíció logikájának, hiszen az a nem banki szféra

által tartott pénz. Így, szigorúan véve, a monetáris bázis vagy jegybankpénz zöme nem pénz, csak a

forgalomban lévő készpénz része a pénzkínálatnak. A monetáris bázis persze alapvető eleme a pénzkínálat

meghatározásának, hiszen ennek volumenétől függ a bankok pénzteremtő képessége.

2. Pénz nemcsak hitelteremtéssel, hanem külföldi deviza vásárlása útján is keletkezhet. A pénzkínálat

változásához vagy a nettó devizakészlet módosulása, vagy a belső hitelállomány változása szükséges.

(7) dNKK+dNBH=dM

28 A 80-as évek banktechnikai újításainak eredményeképpen a bankok (először az USA-ban) nagyon sok olyan számlatípust hoztak létre,

amelyről nem mondható meg egyértelműen, hogy határidős vagy látra szóló betét. Miután ezek besorolása önkényes, az egyes országok statisztikai pénz definíciójában léteznek erre visszavezethető különbségek.



A Nemzetközi Valutaalap külső egyensúly helyreállítását célzó stabilizációs programjainak a (7) azonosság a

lelke. Az (egyik) erre az összefüggésre építő elmélet (a fizetési mérleg monetáris elmélete) szerint ugyanis a

fentiek alapján a belső hitelállomány növekedési ütemének megfelelő manipulálásával a harmadik tétel dNKK

befolyásolható, utóbbi viszont éppen a fizetési mérleggel azonos.

(8) dNKK=dM–dNBH

Röviden: a fizetési mérleghelyzet úgy javítható, ha a belső hitelek növekedését a pénzkínálat növekedése alatt

tudjuk tartani. Ezért szerepel majd minden stabilizációs programban hitelrestrikció.

3. Nem minden hitel teremt pénzt. Még a bankhitelek egy részének sem a pénzteremtés a forrása, hiszen láttuk,

hogy a bankok hitelnyújtásának a pénzpiaci eszközök, vagy a bankok által kibocsátott kötvények is lehetnek

forrásai. Még fontosabb azonban, hogy a gazdaság hiteleinek jelentős részét nem a bankok nyújtják. Láttuk,

hogy vannak egyéb pénzügyi közvetítő intézmények, amelyek hitelt nyújtanak, de passzíváikat nem tekintjük

pénznek, továbbá természetesen jelentős a közvetlen, tehát a pénzügyi közvetítő szektort teljesen elkerülő

hitelnyújtás is. Nyilván erre, a pénzteremtés és hitelteremtés eltérésére utal a magyar nyelvű pénzügyi irodalom

egy része, amikor megkülönböztet pénzteremtő és pénzújraelosztó hiteleket (Riesz 1980, Száz 1989).

E megkülönböztetést kifejezetten zavarónak tartjuk. Nemcsak azért, mert hitelt természetesen nemcsak pénzben

lehet nyújtani, s ilyenkor nem világos, hogy milyen pénzt osztott volna el a hitel. De az sem érthető, hogy miért

volna elvileg más egy kötvény vásárlása, mint bármely más vagyonjószág vásárlása, mondjuk egy részvényé,

vagy egyéb hozadékkal bíró tőkejószágé. Mégsem beszélünk pénzújraelosztó részvényvásárlásról, vagy

földvásárlásról. Márpedig utóbbiak éppúgy meglévő pénzt osztanak el újra, lévén a pénz egyik funkciója az,

hogy forgalmat közvetít.

4. Az (1)–(6) egyenletek számviteli azonosságok, magatartást nem fejeznek ki. Azon túl, hogy a bal oldalnak

mindig egyenlőnek kell lennie a jobb oldallal, semmi más nem következik belőlük, így az sem, hogy melyik

oldal melyik tétele egzogén, s melyek azok, amelyek passzívan, függő változóként alkalmazkodnak. Ahhoz,

hogy a pénzkínálatot meghatározó függvényként kezeljük őket, tisztázni kell a változók egymáshoz való

viszonyát. Ezt a különböző elméletek eltérő feltevések formájában végzik el. Ugyancsak ez az alapja az ún.

pénzmultiplikátornak is, amely a legtöbb pénzkínálati elemzés gondolati keretéül szolgál. A továbbiakban ezt

mutatjuk be.

3.4. A pénzmultiplikátor

A pénzmultiplikátor a pénzkínálat és a monetáris bázis egymáshoz való viszonyát, hányadosát jelenti. Feltéve

tehát, hogy a jegybank képes autonóm módon meghatározni saját passzíváinak, a monetáris bázisnak a szintjét,

és feltéve továbbá, hogy a pénzmultiplikátor stabil vagy legalábbis változása jól előrejelezhető, a pénzkínálat a

kettő szorzataként adódik. Azok az okfejtések és egyszerűsítések, amelyek a pénzkínálatot egyszerűen a

központi bank által korlátlanul uralt gazdaságpolitikai változónak tekintik, mindkét fenti feltételt magukban

foglalják.

(1) és (6) felhasználásával:

(9)

ahol B = LB + EB az összes bankbetétet jelenti.

Osszuk el (9) számlálóját is és nevezőjét is a bankbetétek állományával, így nyerjük a c = KPf/B készpénz/betét

arányt és a res = Res/B, a banki tartalékoknak (kötelező + szabad) a betétekhez viszonyított arányát. Az új

jelölésekkel:

(10)

illetve:



(11)

kapjuk a pénzkínálatot a monetáris bázis és a pénzmultiplikátor segítségével megadó képletet. A képletben res

természetesen kisebb egynél, így a pénzmultiplikátor egynél nagyobb, de c és res értéke országonként nagyon

eltérő. Durva közelítéssel res értékét Magyarországon 15% körülire tehetjük,29 míg a készpénz/betét arány

egynegyed körüli. E paraméter-értékekkel a pénzmultiplikátor kb. 3,12-ra adódik, ami azt jelentené, hogy ha a

jegybank egy forinttal növeli a monetáris bázist, akkor a bankrendszer erre támaszkodva 3,12 Ft-tal növeli a

pénzkínálatot.

Az ilyen típusú számítás természetesen feltételezi, hogy a jegybank korlátlan ura a monetáris bázisnak, c és res

paraméterek pedig konstansok. Utóbbi mellett olyan érvek hozhatók fel, hogy a készpénztartási hajlandóság

elsősorban az adott ország pénzügyi intézményeitől, azok technikai fejlettségétől és a fizetési szokásoktól függ.

Attól például, hogy elterjedt-e a csekkel való fizetés, mennyire gyors a bankátutalások rendszere, és hogy

vannak-e készpénzkiadó automaták stb. Ezen feltételek pedig valóban csak lassan változnak. A tartalék/betét

arány stabilitása mellett pedig az szólna, hogy a fejlett pénzügyi rendszerben a bankok, mint láttuk, alig tartanak

a kötelezően előírt szint felett tartalékot. A jegybankok pedig a kötelező tartalékrátát csak ritkán módosítják, a

rövidtávú pénzkínálat befolyásolására más eszközöket használnak.

A fentiek ellenére a pénzmultiplikátor formuláját sokkal inkább gondolati-elemzési keretként, semmint

determinisztikus összefüggésként célszerű használnunk, az pedig végképp nem igaz, hogy a központi bank a

(11) képletben leírt módon korlátlan ura volna a pénzkínálatnak. A pénzkínálat a jegybank politikájának

(elsősorban MB-n és a kötelező tartalékrátán keresztül), a pénztartó gazdasági egységek, háztartások és vállal-

kozások, valamint a kereskedelmi bankok (a szabad tartalékok meghatározásával) viselkedésének együttes

eredménye. Nem azt állítjuk persze, hogy a jegybank nem képes hatni a pénzkínálatra, de hatni rá vagy

meghatározni, az azért jelentős különbség. A továbbiakban a pénzkínálat központi bank általi

manipulálhatóságának néhány fontos korlátjára hívjuk fel a figyelmet.

1. Noha a monetáris bázis valóban a jegybank passzívája, ez nem jelenti azt, hogy annak alakulása kizárólag a

jegybank autonóm döntésének függvénye. Igaz ugyan, ahogy az (1) azonosság mutatja, hogy a monetáris bázis a

nettó külföldi követelések, a nettó kormányhitelek és a refinanszírozási hitelek állománya változásának

eredményeképpen változhat, e három tétel azonban korántsem független egymástól, az egyik módosítása a

gazdasági folyamatok hosszabb-rövidebb áttételén keresztül visszahat(hat) a többire. E mechanizmusoknak

különösen nagy jelentősége van a nyitott gazdaságokban. Noha a nyitott gazdaság általában nem témája

könyvünknek, a monetáris expanzió és a fizetési mérleg kapcsolata jól illusztrálja a jegybank monetáris bázis

feletti kontrolljának bizonytalanságát.

Tételezzük fel például, hogy a jegybank a gazdaság expanzióját elősegítendő kormánykötvények vásárlásával

növeli a pénzkínálatot. A gazdaságban ennek hatására csökkenni fognak a rövid lejáratú hitelek kamatlábai. Az

így elért kamatcsökkenés hatására tőkemozgás indul meg az országból kifelé. Ha fix valutaárfolyam van

érvényben, akkor a végeredmény a fizetési mérleg romlása, gyakorlatilag a jegybank nettó külföldi

követeléseinek csökkenése lesz. A példa jól demonstrálja, hogy a jegybank nem tudta a monetáris bázist tetszése

szerint alakítani. A nettó kormányhitelek növelésével szemben a fizetési mérleg (dNKK) romlása a

pénzkínálatra a szándékolttal éppen ellentétes hatást gyakorolt, szélsőséges feltételek mellett a két hatás teljesen

kiolthatja egymást, s a jegybank valójában nem is képes MB-t megváltoztatni.

2. A nettó kormányhitelek alakulása sem pusztán a jegybank akaratán múlik. Nemcsak a jegybank önállóságával

kapcsolatos, manapság oly divatos és sokat vitatott tényezők miatt, hanem ennél sokkal prózaibb, kifejezetten

technikai okokból. Tudjuk azt, hogy a jegybank, egyebek mellett, a költségvetés bankárának feladatkörét is

ellátja. A költségvetés egyszámláján lévő egyenleg növekedése vagy csökkenése automatikusan megváltoztatja

a költségvetés jegybankkal szembeni nettó pozícióját, így – ha közben minden egyéb tényező azonos marad – a

monetáris bázist. A költségvetési egyszámla azonban igen nagy ingadozásokat mutat, hiszen az államnak mind a

kiadásai, mind az adóbevételei időben igen egyenetlenül oszlanak meg. A jegybankok egyik fontos feladata

minden országban éppen az ilyen és ehhez hasonló tényezők okozta rövid távú pénzkínálati ingadozás

kiegyensúlyozása (Bryant 1983, Pete 1994, Poole 1970).

29 A közelítés azért durva, mert a kötelező tartalékrátát egyelőre Magyarországon az átmenet körülményei és a pénzpiacok korlátozott

fejlettsége miatt aktívan használják mint monetáris politikai eszközt. Emiatt a kötelező tartalékráta, ami res domináns része, gyakran változik. Hasonlóképpen a szabad tartalékok aránya sem olyan alacsony, mint a fejlettebb monetáris rendszerrel rendelkező országokban.



3. Éppen a fenti, a jegybanktól független bizonytalansági tényezők miatt korántsem biztos, hogy a jegybank a

monetáris bázist és nem valami más monetáris változót (pl. a bankközi kamatlábat, vagy a monetáris változók

valamilyen kombinációját) óhajtja ellenőrzése alatt tartani (Bryant 1983, Poole 1970). Az viszont nyilvánvaló,

hogy ha a kamatláb ellenőrzés alatt tartása mellett dönt, akkor a monetáris bázist szabadon kell engednie, hogy a

kívánatos kamatszint elérése érdekében az alkalmazkodjon. Hogy melyik pénzügyi változó ellenőrzése célszerű

a jegybank pénzpolitikájának hatékonysága szempontjából, az a monetáris politika legnehezebb kérdései közé

tartozik.

4. A pénzmultiplikátor is ki van téve véletlenszerű, néha lökésszerűen jelentkező ingadozásoknak. Való igaz,

hogy a bankok átlagban kevés szabad tartalékot tartanak, erre készteti őket a tartalékszámlák után fizetett

alacsony vagy zéró kamat is. Ez az alacsony szint azonban igen nagy, az átlagos értéket többszörösen

meghaladó ingadozásokon keresztül alakul ki.

További bizonytalansági tényező, hogy az országok jelentős részében a kötelező tartalékráta betéttípusonként

eltérő. A határidős és látra szóló betétek arányának megváltozása ezért a tartalékolás szükséges összegét is

befolyásolja, az általunk számított res rátában így akkor is változást okoz, ha az egyes betéttípusok tartalékrátái

nem változnak. Márpedig a betéttípusok aránya részben a bankok üzletpolitikai döntéseitől, részben pedig a

betéttulajdonosok preferenciáitól függ. Utóbbiak pedig a gazdasági körülmények változásával jelentősen

módosulhatnak. Érzékeny a szabad tartalékok szintje a bizonytalanság fokának növekedésére is.

Számos országban a hitelfolyamatok befolyásolására a klasszikus monetáris politikai eszközöket nem tartják

elegendőnek, s ezért a hitelállomány növekedését direkt előírások korlátozzák. Ilyen körülmények között a

szabad tartalékok szintjét a hitelplafon előírások is befolyásolják, hiszen ezek miatt a bankok meglévő

tartalékaikat sem helyezhetik ki.

5. Az összpénzállományon belül a készpénztartási hajlandóság a pénzügyi rendszer fejlődésével általában

csökken. A bankrendszer fejlődésével a készpénzfizetésnél sokkal kényelmesebb, egyszerűbb és biztonságosabb

metódusok alakulnak ki, s ezek a készpénzigény csökkenése irányába hatnak. E történelmi tendencián túl

azonban számos tényező hat még a készpénz/bankbetét arányra. Inflációs periódusokban, amikor a nominális

kamatláb magas, a bankok a látra szóló betétekre is fizetnek az inflációs értékvesztést részben kompenzáló

kamatot. Ilyen kamatot a készpénz természetesen nem hoz, így a veszteség csökkentése érdekében infláció

idején a pénztulajdonosok igyekeznek különlegesen kevés készpénzt tartani, pénzeszközeiket inkább egyéb

kamatozó betétben helyezik el, c tehát ilyenkor látványosan csökkenhet.

6. Végül meg kell emlékeznünk a nem bank jellegű pénzintézetek szerepéről is. Említettük már, hogy a pénz és

nem pénz jellegű aktívák közti határvonal korántsem éles, számos olyan, pénznek nem tekintett aktíva van,

amely a pénznek közeli helyettesítője. Tapasztalati tény, hogy a nem monetáris pénzintézetek – amelyekre

általában nem vonatkoznak ugyanazok a tartalékképzési és egyéb előírások mint a kereskedelmi bankokra –

aktivitása monetáris restrikciók idején, tehát olyankor, amikor a jegybank a pénzkínálatot szűkíteni igyekszik,

különösen megnő. Ezáltal, noha ilyenkor a pénz kínálata valóban csökken, a közeli pénzhelyettesítők kínálata

növekedhet (Radcliffe Report 1959, Stevenson–Muscately–Gregory 1988). Mindebből az következik, hogy a

gazdaság likviditása nem jellemezhető egyszerűen valamelyik pénzaggregátum adott szintjével, hanem ehhez a

pénz, hitelek és kamatlábak egész struktúrájának árnyalt elemzésére van szükség (Tobin–Brainard 1963).

A következő fejezetek elvont elméleti-közgazdasági modelljeiben a pénzkínálat fentiekben pontokba szedett

bizonytalansági tényezőitől jórészt el fogunk tekinteni. Különösen az egyszerűbb modellek esetében fel fogjuk

tételezni, hogy a pénzkínálat egyetlen monetáris aggregátummal kielégítően leírható, s ennek mennyisége a

jegybank által meghatározott egzogén gazdaságpolitikai változó. El fogunk tekinteni a pénzkínálatnak a külső, a

jegybank külföldi devizakészletei által meghatározott komponensétől, illetve általában a külföldi szereplők

jelenlététől is, vagyis a zárt gazdaság modelljeivel dolgozunk. Az elméleti közelítés szokásos útját követve azt is

feltesszük, hogy az egyetlen monetáris aggregátumként értelmezett pénznek nincs kamata, azt egyéb, nem

pénzügyi jellegű (biztonság, kényelem stb.) hasznossága miatt tartják. A pénzügyi hozadék ténye egyben

elegendő is az összvagyonon belül a pénz és nem pénz vagyonelemek elkülönítéséhez: aminek kamata van, az

nem pénz. Az egyszerűsítés az elméleti okfejtés lényegéhez tartozik, egy elméleti modellen nem kérhető számon

a konkrét valóság milliárdnyi összefüggést tartalmazó sokszínűsége. Ezt természetesen az elméleti modellekből

levonható gazdaságpolitikai következtetések megítélésénél is mindig szem előtt kell tartanunk.


• Pénzkínálat



• központi bank

• kereskedelmi bank

• bankpánik

• Banktartalék

• kötelező tartalékráta

• bankközi pénzpiac

• különleges lehívási jogok

• portfolió

• nyílt piaci műveletek

• értékpapír viszontvásárlási megállapodás (repo)

• nagyerejű pénz

• monetáris bázis

• jegybankpénz

• fix valutaárfolyam

• lebegő valutaárfolyam

• bankóprés

• M1, M2

• a fizetési mérleg monetáris

• pénzteremtő hitelek

• elmélete

• pénzújraelosztó hitelek

• pénzmultiplikátor

• monetáris expanzió

• bankközi kamatláb

• zárt gazdaság modellje


1. Egészítse ki a 3.1–3.3. ábrákkal illusztrált példát egy további lépéssel, amelyben a kereskedő a mosógép

eladásából befolyt összeget egy harmadik banknál fennálló hitelének törlesztésére használja. Illusztrálja a

tranzakciót az érintettek vagyonmérlegének segítségével!

2. Mi készteti a kereskedelmi bankokat pénzteremtésre? Milyen korlátai vannak ennek a folyamatnak?

3. Miben rejlik a kereskedelmi bankok speciális kockázata és milyen eszközökkel lehet kezelni ezt a

kockázatot?

4. Mi a kötelező tartalék szerepe a kereskedelmi bankok tevékenységében?



5. Vázolja és elemezze a központi bank és a kereskedelmi bankrendszer konszolidált mérlegét! Milyen

azonosság képezhető e mérlegből?

6. Igazak-e a következő állítások: “Pénz csak hitelnyújtás útján keletkezik. Minden hitelnyújtás során pénz

keletkezik.”

7. Mit értünk pénzkínálaton?

8. Mi az a pénzmultiplikátor?

9. Melyek azok a legfontosabb tényezők, amelyek a jegybank pénzkínálatra való befolyását korlátozzák?

4. 4. fejezet - A pénz kereslete; keynesiánusok és monetaristák

4.1. A pénzkeresleti függvény szerepe; nominálpénz és reálpénz

Az előző fejezetben a pénz kínálatát a gazdaságban egy adott pillanatban létező pénz állományaként (stock)

definiáltuk. Miután e pénzmennyiség szükségszerűen a gazdasági szereplők birtokában van, ezért úgy is

fogalmazhatunk, hogy a pénzkínálat az a pénzmennyiség, amelyet a gazdasági alanyok az adott pillanatban

tartanak. Ezzel szemben a pénzkereslet az a pénzmennyiség, amelyet ugyanezen gazdasági alanyok tartani

kívánnak, tartani szeretnének. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy a gazdaság passzívan elfogadja a

kínálatként jelentkező pénzmennyiséget, a pénz keresletével és kínálatával definiált pénzpiac tehát nincs

szükségszerűen minden időpillanatban egyensúlyban. Az egyensúlyhiány azonban a gazdaság szereplőit olyan

akciókra fogja ösztönözni, amelyekkel a ténylegesen tartott pénzmennyiséget és pénztartási szándékaikat

egymáshoz igazítják.

Ha azonban a pénz kínálata a központi bank politikája által meghatározott adottság, akkor ez az alkalmazkodás

csak a pénzkereslet megváltozásán keresztül jöhet létre. Hogyan? Ha például a pénzpiacon túlkínálat van, akkor

a pénztulajdonosok megpróbálják leépíteni feleslegesnek tekintett pénzkészleteiket úgy, hogy elköltik a

rendelkezésükre álló pénzt. Más vagyoneszközöket, kötvényeket, reál tőkejavakat, esetleg árukat és

szolgáltatásokat vásárolnak.30 Noha mint egyének ezúton meg tudnak szabadulni felesleges pénzüktől, az

továbbra is a gazdaságban marad, most azoknál, akiktől vásároltak, a makroökonómiai szinten jelentkező

pénztúlkínálat pusztán az ilyen eladási és vételi akciók hatására nem szűnt meg. Tobin hasonlatával (Tobin

1971) a modern pénz olyan mint a “forró krumpli” gyermekkorunk játékában, az egyes játékosok

megszabadulhatnak tőle úgy, hogy továbbadják másnak, de valakinél mindig kell lennie.

A pénzkészletek leépítését célzó akciók viszont olyan folyamatokat indukálnak a gazdaságban, amelyek révén a

pénzkereslet megnő, s végülis a kínálat adott szintjéhez igazodik. Az árukereslet növekedése révén megnőhet a

termelés és kibocsátás szintje, nőhet az árszínvonal. Ha tőkejavakra, kötvényekre és egyéb pénzügyi eszközökre

költik “felesleges” pénzkészleteiket, akkor ezek ára nőhet meg, s ennek folytán csökkenhetnek a kamatok. E

változások, mint később látni fogjuk, visszahatnak a pénz keresletére, s a folyamat addig tart, amíg a

pénzkereslet a kínálathoz nem igazodik. A helyzet pont fordított akkor, ha pénztúlkereslet alakul ki, ekkor a

szereplők növelni próbálják pénzkészletüket úgy, hogy csökkenteni igyekeznek kiadásuk szintjét. Miután a

pénzkínálat adott, itt is a gazdaságnak kell alkalmazkodnia a pénzhez és nem fordítva.

A fenti gondolatmenet azt is demonstrálja, miért érdeklődik a makroökonómia oly szenvedélyesen a

pénzkeresletet meghatározó összefüggések és tényezők iránt. Ha ugyanis a pénzkeresletet fel tudjuk írni néhány,

általunk fontosnak tartott, makroökonómiai változó stabil függvényeként, akkor – feltéve, hogy a pénzpiac

alkalmazkodása elegendően gyors, s így ezt a piacot fő szabály szerint egyensúlyban lévőnek tekinthetjük – a

pénz kínálatának ismeretében következtetni tudunk fontos makroökonómiai változók szintjére, illetve

alakulására. Pusztán illusztrációként tegyük fel például, hogy a pénzkereslet csak a jövedelmek szintjétől függ.

A pénzpiac egyensúlya és adott pénzkínálat ebben az esetben egyértelműen meghatározza a nominális (pénzben

mért) jövedelmek szintjét.

30 Ismét felhívjuk a figyelmet arra, hogy e gondolatmenet során zárt gazdaságot tételezünk fel, tehát a pénztulajdonosoknak nincs

lehetőségük arra, hogy külföldi valutát vásároljanak. Nyitott gazdaságban, ha a valutaárfolyam rögzített, a pénztulajdonosok a pénz kínálatát

is tudják befolyásolni azzal, hogy a jegybanktól valutát vásárolnak. Ezzel csökkentik a jegybank devizatartalékát (NKK), ami a monetáris bázis egyik összetevője.



Egy lépéssel továbbmenve, a fenti feltételek megléte esetén a pénz kínálatának manipulálásával hatni lehet a

keresletét meghatározó változókra. Ez adja a monetáris politika értelmét, hiszen az nem más, mint kísérlet a

gazdaság állapotának befolyásolására a pénzmennyiség változtatásán keresztül. Ennek sikeréhez azonban

mindazok a feltételek szükségesek, amelyeket korábban említettünk, tehát:

1. A jegybank képes meghatározni (vagy legalábbis döntően befolyásolni) a pénzkínálat szintjét.

2. A pénzkereslet kisszámú változó stabil függvénye. Nagyszámú változó esetén a hatások túlságosan sok

csatornán oszlanak meg, így egyes változók befolyásolhatósága jelentéktelenné válik. Ha pedig a pénzkeresleti

függvény instabil, akkor a pénzkínálat és a változók kapcsolata válik megbízhatatlanná.

3. A pénzpiac alkalmazkodása elegendően gyors ahhoz, hogy gyakorlatilag folytonosan egyensúlyban lévőnek

tekinthessük.

A továbbiakban ismertetendő elméleti modellek mindhárom feltevést magukban foglalják. Mielőtt azonban

rátérnénk a pénz keresletét magyarázó tényezőkre és elméletekre, egy nagyon fontos elhatárolást kell tennünk.

A pénz mennyiségéről mindeddig mint a saját magában, pénzegységben mért mennyiségről beszéltünk. Egy

forint az egy forint, ebben mérjük a készpénzt, a bankszámlákat és így a teljes pénzkínálatot is, ez az a

pénzmennyiség, amelyre a jegybank hatni tud (ha tud). Ez a pénznominális mennyisége.

Ugyanaz a nominális pénzmennyiség nagyon eltérő értéket, nagyon eltérő vásárlóerőt képvisel aszerint, hogy

mekkora az árszínvonal. Azok a funkciók azonban, amelyeket a pénz a gazdaság szereplői számára betölt jórészt

vásárlóerejéhez, tehát nem a nominális, hanem a reál értékéhez kötődnek. A nominális pénzkínálat reálértékét

úgy kapjuk, hogy eloszjuk az árszínvonallal.31 Ezt a konstans vásárlóértékű egységekben kifejezett pénzt a

továbbiakban reálpénznek fogjuk nevezni.

Az a feltevés, hogy a gazdasági alanyok pénz iránti kereslete reálpénz keresletként írható fel azt jelenti, hogy az

árszínvonal változását érzékelve nominális pénzkeresletüket képesek arányosan igazítani az árváltozásokhoz, a

pénz nominális mennyiségét nem fogják összetéveszteni annak vásárlóértékével, vagyis mentesek a

pénzillúziótól. Noha ezt a tételt (bizonyos korlátok között) az empirikus tesztek is alátámasztják, a dolog mégsem

közhelyszerűen nyilvánvaló, hiszen (szemben a reáljószágokkal, amelyek a maguk természetes

mértékegységeivel mérhetők) a reálpénz nem figyelhető meg és nem mérhető közvetlenül. Az árszínvonal és főleg

az árszínvonal változásának mérése, különösen ha a relatív árak változása jelentős, nem egyszerű dolog, a

különböző módon definiált árindexek jelentősen eltérhetnek egymástól. Ezzel a problémával itt nem

foglalkozunk.

4.2. A pénzkereslet elméletei

4.2.1. A modern pénzelmélet előfutárai

A pénztartási hajlandóság magyarázatai nagyon sokfélék. Mint a legtöbb, deduktív logikát és egyszerűsítést

tartalmazó elméleti struktúrában, a legfőbb eltérések arra vezethetők vissza, hogy a nagyszámú figyelembe

vehető tényező közül az egyes iskolák melyeket hangsúlyozzák, és (az egyszerűség érdekében) melyektől

tekintenek el. Mégis, amint látni fogjuk, nagyon különböző kiindulópontokról bár, de a legtöbb elmélet nagyon

hasonló módon formalizálható függvénykapcsolatot prezentál. Az elméletekből derivált gazdaságpolitikai

ajánlások jelentős eltérései általában nem a pénztartási hajlandóság motívumainak eltérő felfogásából fakadnak,

hanem az elméletek más elemeiből. A pénzkereslet motívumaira vonatkozó vélekedések valószínűleg nagyobb

nehézség nélkül integrálhatók volnának egy általános pénzelméletbe, hiszen ezek így vagy úgy mind két

általános tényezőre, a gazdasági folyamatok időben való lezajlására és a bizonytalanságra vezethetők vissza

(Gilbert 1953).

Sajátos módon az elmélet egészen az 50-es évekig nem tett kísérletet arra, hogy a pénzkeresletet a

keresletelmélet általános kereteibe illessze, tehát racionális gazdasági egységek (haszonmaximalizáló

fogyasztók, ha a pénz fogyasztási cikk vagy/és profitmaximalizáló termelők, ha termelési eszköz) döntései

eredményeként magyarázza.32

31 Ugyanúgy, ahogy a pénzbérekből vagy a pénzben mért jövedelmekből az árszínvonallal való osztással származtatjuk a reálbért vagy a

reáljövedelmeket. Az árszint persze nem egy szám, hanem egy vektor. Ténylegesen csak az árszint változását tudjuk indexszámokkal mérni, magát az árszintet nem. Vagyis ha az árak idén 20%-kal magasabbak mint tavaly, akkor mondhatjuk, hogy az árszint 120%-ra emelkedett,

feltéve hogy a tavalyit 100-nak vesszük. Gyakorlatilag a reálpénzt is csak ilyen indexszámokkal tudjuk mérni, annak természetes

mértékegysége nincs. 32 Erre az ellentmondásra Hicks már 1935-ben felhívta a figyelmet.



Ilyen megfontolások, ahogy majd bemutatjuk, a pénzt a vagyontartás alternatív lehetőségeként kezelő portfolió

egyensúly gondolatával kerültek be az elméletbe.33 Ezek a megfontolások jobban megalapozzák, de alapvetően

nem változtatják meg a pénzelmélet következtetéseit.

A modern pénzelmélet keynesiánus és monetarista irányzata eltérő tradíciók bázisán fejlődött ki. Keynes a

cambridge-i iskola tagja és hagyományainak folytatója volt, Friedman, a 60-as és 70-es években oly divatos

monetarizmus vezéregyénisége pedig a chicagói egyetem tradícióinak kiteljesítője és továbbfejlesztője.

A chicagói iskola megalapítója, Irving Fisher a pénz cserét, tranzakciókat közvetítő szerepét hangsúlyozta

(Fisher 1911). Az általa híressé tett azonosság azon a meglehetősen egyszerű tényen alapul, hogy minden egyes

piaci tranzakció eladás és vétel is egyben, ezért az eladott értékek összege megegyezik a vásárlások

értékösszegével. Ha minden egyes tranzakcióhoz pénzt használnak (márpedig egy teljesen monetizált

gazdaságban ez elég jó közelítés), akkor a cserével kapcsolatos pénzmozgásoknak (a kifizetések összegének)

meg kell egyeznie a bonyolított tranzakciók értékösszegével. Adott pénzmennyiség természetesen saját

értékénél nagyobb forgalom lebonyolítására használható, hiszen egy pénzdarab többször is gazdát cserél, a pénz

forog. A pénz forgási sebessége az a szám, amely megmutatja, hogy adott idő alatt egységnyi pénz átlagosan

hány kezet érint. Ha a pénz mennyiségét e számmal megszorozzuk, meg kell hogy kapjuk az összes

lebonyolított tranzakció értékét.

(1)

ahol Ms a pénzkínálatot, VT a pénz forgási sebességét, P az árszínvonalat (az átlagos tranzakció árát), T pedig a

tranzakciók mennyiségét jelenti.

Az (1) összefüggés egy azonosság, amely a változók egymáshoz való viszonyáról, meghatározottságukról

semmiféle információval nem szolgál. Elméletté akkor válik, ha magatartási összefüggéssé alakítjuk, vagyis

feltevéseket teszünk arról, hogy az összefüggésen belül mely változó határozza meg a többit.

Ehhez először (Fishert követve) tételezzük fel, hogy a tranzakciók volumene arányos a reáloutput, vagyis a

reáljövedelem szintjével.34 Ez a feltevés természetesen meg fogja változtatni a pénzforgási sebesség értelmezését

is. A munkapiac alkalmazkodásának Fisher korában általános, ma klasszikusnak nevezett felfogásából

következik, hogy a reáljövedelem a teljes foglalkoztatottság hosszú távú egyensúlyi helyzetében lévő

gazdaságban konstansnak tekinthető, de legalábbis egzogén tényező és nem az egyenlet többi változója által

meghatározott.

A pénzpiac egyensúlya esetén a pénzkereslet és a pénzkínálat azonos (M). A pénz (most már a jövedelemre

vonatkoztatott) forgási sebességét Fisher nem tekintette minden időben konstansnak, de annak alakulásában az

intézményi, technikai természetű tényezők szerepét hangsúlyozta. A pénz forgási sebessége nyilván függ olyan

dolgoktól mint a fizetési szokások, a tranzakcióknál szokásosan alkalmazott hitelkondíciók (ezen belül az

alkalmazottak fizetésének időbeli ütemezése, vagyis hogy hetente vagy havonta kapnak fizetést), a bankrendszer

fejlettsége (ezen belül a pénzkímélő fizetési módok, pénzhelyettesítők, hitelkártyák stb. elterjedtsége, a banki

átutalások technikája) stb. De ugyanígy függ a kommunikáció fejlettségétől, az információáramlás sebességétől.

E tényezők természetesen változnak, de változásuk viszonylag lassú, és főleg nem sok köze van a képletben

szereplő többi változóhoz. Ennyiben a forgási sebesség szintén konstansnak tekinthető. A fenti módosítások

alapján:

(2)

ahol Y a reáloutput szintje és a változók feletti vonás azok konstans, illetve egzogén voltára utal.

Az ily módon értelmezett összefüggés a pénz mennyiségi elméletének egy megfogalmazása. Azt mutatja, hogy a

pénz mennyisége és az árak szintje között egyenes arányosság van, a pénz mennyisége egyértelműen

meghatározza az árszínvonalat.35

33 Más oldalról, a pénznek a barter tranzakciós költségeit csökkentő hatásából vezet le modellt pl. McCallum (1989). 34 A mai pénz-, deviza- és tőkepiacok működésének ismeretében ezt a feltevést maga Fisher is nyilván igen erősnek találta volna. 35 A pénz mennyiségi elméletének első szabatos kifejtése Hume-nál található (Hume 1750). Az érvelés formája azóta sokat, tartalma lényegileg alig változott.



Noha (2) nem látszik pénzkeresleti függvénynek, némi átalakítással a makroökonómiai szintű pénzkereslet

meghatározásává válik.

(3)

A reálpénzkereslet a reáljövedelemmel arányos, a forgalom zavartalan lebonyolítása megkívánja, hogy a

közönség reáljövedelmének a pénz forgási sebessége által meghatározott hányadát pénzformában tartsa.

A cambridge-i iskola, amely Keynes előtt olyan nagyságokkal büszkélkedhetett mint Marshall vagy Pigou,

nagyon hasonló kiindulópontról nagyon hasonló végső formulához jutott, de nagyon más logikai úton.

A cambridge-i iskola a pénz forgása és az institúcionális tényezők helyett arra koncentrált, hogy miért tartják az

emberek a pénzt. Annak ismeretében, hogy a tranzakciók lebonyolításához pénzre van szükség, mi határozza

meg, hogy az egyén mennyit akar tartani belőle? Akármennyit nyilván nem tarthat, összvagyona egészénél

többet biztosan nem. De e végső korlát ismeretében is az egyén racionális kalkulációja, a pénz tranzakciókat

könnyítő voltából származó előny és az egyéb, a vagyon alternatív megjelenési formáját kínáló vagyontárgyak

hozamának (pl. a kamatlábnak) és a jövő bizonytalanságának a figyelembevétele fogja meghatározni a tartani

kívánt pénzmennyiséget. Keynes fellépéséig azonban e tényezők egységes elméletbe foglalása nem történt meg.

Így Pigou például elmélete formalizálásánál az egyszerűség kedvéért feltételezte, hogy az egyén vagyonának és

jövedelmének szintje konstans arányban mozog, s ha minden egyéb tényező (mindenekelőtt a kamatláb)

változatlan marad, akkor az egyén nominális jövedelmének konstans hányadát fogja pénzben tartani (Pigou

1917). Ez az aggregált pénzkeresletre is kiterjeszthető, így a pénzkereslet cambridge-i formulája:

(4) Md=kPY,

ahol Md a pénz iránti keresletet jelöli. E képletben k ugyan számos tényező hatására alakul ki, de (részletesebb

vizsgálat hiányában) az elméleti okfejtésekben konstanssá merevült.

A (3) és (4) képletben nem nehéz felismerni k és 1/V rokonságát. Ha V azt jelenti, hogy egységnyi pénz a

jövedelmek realizálása, vagyis az outputot képező javak és szolgáltatások eladása során hányszor fordul meg,

tehát időegység alatt mennyi reáloutput értékesítését közvetíti, akkor 1/V a forgalom lebonyolításához szükséges

pénzmennyiség a jövedelem hányadaként kifejezve. Ha például minden pénzdarab csak egyszer fordul meg,

akkor az output értékesítéséhez annyi pénz kell, amennyi az output értéke. Ha a pénz ennél gyorsabban forog,

akkor természetesen kevesebb elegendő.

Látni kell azonban a két elméleti közelítés közti jelentős különbséget is. Fisher a makroökonómiai institúcionális

tényezőket, a forgalom technikai pénzigényét, a cambridge-i iskola az egyén pénztartási hajlandóságát

hangsúlyozta. Utóbbi valójában nem tekintette k-t konstansnak, csak nem fejlesztett ki részletes elméletet

meghatározásának mechanizmusára, így k csak az “egyszerűség kedvéért”, ceteris paribus, a minden egyéb

változatlansága esetére alkalmazott logika folytán lett konstans.

4.2.2. Keynes és az újkeynesiánusok

4.2.2.1. Keynes pénzelmélete

Keynes cambridge-i közgazdaként az egyén pénztartási hajlamából indult ki és a pénztartásnak három fő

motívumát különböztette meg (Keynes 1936): a tranzakciós, az óvatossági és a spekulatív motívumokat. E

motívumokra nem úgy kell tekinteni, hogy azok hatására a gazdasági alanyok három elkülöníthető pénzalapot

hoznának létre, hanem úgy, hogy az összes pénz iránti igény e motívumokat befolyásoló tényezők által

meghatározott.

A tranzakciós pénzkereslet a pénz csereeszköz funkciójából fakad. Korábban hangoztattuk azonban, hogy ez

önmagában csak a pénz használatára ad magyarázatot. A tranzakciós célú pénzkészlet tartása, azaz hogy mennyi

kell belőle, azzal függ össze, hogy a gazdasági egységek, háztartások és vállalkozások pénzkiadásai és

pénzbevételei időben nem esnek egybe. Szükség van tehát egy bizonyos pénzkészletre, amely kettejük időbeli

eltérését áthidalja. A pénz tartása persze költségekkel jár, de a bevételek és kiadások teljes összehangolása még

ennél is költségesebb, ha nem lehetetlen volna.



A tranzakciós pénzkereslet mennyiségénél a döntéshozó csak a rendszeresen felmerülő és tervezhető kiadási és

bevételi folyamokat veszi figyelembe, a nem tervezhető, véletlenszerű kiadások fedezete egy másik pénztartási

motívum, az óvatossági pénzkereslet hatására képződik.

Mind a tranzakciós, mind az óvatossági pénzkereslet elsősorban a bonyolított tranzakciók mennyiségének,

illetve értékének a függvénye, ennek közelítéséül Keynes is (követve a cambridge-i hagyományokat) a

jövedelmek szintjét alkalmazta. Egyáltalán nem tekintette azonban e pénztartást a jövedelmek konstans

arányaként kifejezhetőnek, hiszen e pénzkészlet által nyújtott kényelem és biztonság is összevetendő a pénz

tartásának költségével. A kamatláb emelkedésekor az ilyen célú pénztartás is költségesebbé válik, s a racionális

döntéshozók csökkenteni is fogják annak szintjét. Ennél jóval nagyobb, központi szerepe van viszont a

kamatlábnak a harmadik pénztartási motívum, a spekulációs célú pénzkereslet magyarázatában.

Ez az a pont, ahol Keynes a legfontosabb előrelépést tette a pénz vagyoneszköz (stock) természetének jobb

megértése s egyben a jövőre vonatkozó várakozásoknak a vagyonportfolió struktúrájára gyakorolt hatását

magyarázó modern elmélet irányába. A spekulációs pénzkereslet a jövő bizonytalanságával, pontosabban a

kamatláb jövőbeli alakulásának korlátozott előrejelezhetőségével függ össze. A gazdasági alanyok va-

gyonportfolióját alkotó eszközök közül a pénz az egyetlen, amelynek nominális ára nem változik. A többiek

pénzben kifejezett piaci értéke függ a hozamuktól és az aktuális kamatlábtól.36 Keynes modelljében csak

egyetlen alternatív vagyontartási lehetőség szerepel, az emberek vagy nulla kamatozású pénzben, vagy fix

pénzügyi hozamú kötvényben tartják vagyonukat. Talán kényelmesebb úgy fogalmazni. hogy a nem pénz

jellegű vagyoneszközök egymást tökéletesen helyettesítik, így nevezhetjük őket egyszerűen kötvénynek, s ezek

hozama rögzített.

Ha az aktuális pénzpiaci kamatláb mondjuk 10%, akkor egy 1000 forintot befektetni kívánó személy számára

egy (régebbi hitelügyletet megtestesítő) 1000 forint névértékű és 10% fix kamatot ígérő kötvény megvásárlása

ugyanakkora jövedelmet hoz, mintha az 1000 forintot az aktuális kamatláb mellett új hitel nyújtására fordítaná.

Ha azonban a pénzpiaci kamatláb mondjuk 20%, akkor az új hitel formájában való befektetés kétszer annyit

hoz. Az egyéb (kockázati, lejárati stb.) feltételek azonossága esetén ennek az lesz a következménye, hogy senki

sem lesz hajlandó a 10% kamatozású értékpapírt névértéken megvásárolni, csak annyiért, ami lehetővé teszi,

hogy 1000 forint befektetésre így is 20% jövedelemhez jusson a megtakarító. Soha le nem járó kötvényt

feltételezve (ez a legegyszerűbb eset) a kötvény piaci ára 500 forint lesz, mert így két db. 1000 forintos

névértékű és annak 10%-át hozó kötvényt összesen 1000 Ft-ért megvéve ugyanúgy évi 200 forint jövedelemhez

jutunk, mintha 20%-os kamatra új hitelként adtuk volna kölcsön a pénzünket.

A kamatláb és a kötvények piaci ára között tehát a fentiekben demonstrált módon negatív kapcsolat van.

Némileg félrevezető az a fogalmazás, miszerint a kamatláb emelkedése miatt csökkennek a kötvényárak és

megfordítva, a kamatláb csökkenése okozná emelkedésüket, hiszen ha a kötvény ára annak tőkésített hozamával

azonos, akkor egy kötvény hozamáról vagy áráról beszélni az egy és ugyanazon dolognak két különböző

oldalról való szemléletét jelenti. A kötvény piaci árához mért hozamrátája pedig maga a kamatláb. A

kötvénypiacon valójában nem a kamatláb változása okoz változásokat a kötvények piaci árában, hanem a (régi

és új) adósságok és hitelek keresletében és kínálatában beállott változások hatására módosul az értékpapírok

piaci ára és így elvárt és tényleges hozama, tehát változik az a kamatláb, amin hiteleket nyújtanak és felvesznek.

Ez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a kötvényárfolyam, illetve kamatláb változás a fix hozamú

kötvények tulajdonosai számára tőkenyereséget hoz, ha a kamatláb csökken, hiszen a változás után kötvényeiket

magasabb áron tudják eladni, mint amilyenen vették azokat, és tőkeveszteséget szenvednek el, ha a kamatláb nő.

E tőkenyereségek szerzésére, illetve veszteségek elkerülésére való törekvés az a spekulációs motívum, amely a

keynesi modellben a pénzkereslet tranzakciós és spekulációs pénzkészleten túli részét a kamatláb változására

olyannyira érzékennyé teszi.

A pénz ugyanis nem hoz kamatot, de (épp ezért) nem is változik a nominális ára a kamatlábbal, így a vagyon

pénzben tartott része nincs kitéve az ebből származó veszteség kockázatának, kétségkívül tőkenyereség sem

realizálható utána. De a fenti logikából az is következik, hogy a vagyontulajdonos döntése vagyonának pénzben,

illetve kötvényben tartott részének kívánatos arányáról alapvetően függ attól, hogy a kamat emelkedésére vagy

esésére számít-e a jövőben. Ha a kamat esésére számít, akkor vagyonának minél nagyobb részét igyekszik

kötvényformában tartani, hiszen a birtokában lévő kötvények után a kamatesés bekövetkeztekor

tőkenyereséghez jut majd. Ha viszont sok kötvényt tart, akkor pénzt csak kevesebbet tarthat, pénzkereslete tehát

kisebb lesz. Ha, épp ellenkezőleg, a kamat jövőbeli emelkedésére spekulál, akkor a tőkeveszteség elkerülése

36 Tökéletes (teljesen súrlódásmentes és tökéletesen jövőbelátó, tehát bizonytalanságoktól mentes) piac esetén egy vagyontárgy piaci értéke jövőbeli hozamainak jelenre diszkontált értéke. A jövőbeli jövedelmek jelenre diszkontálásának faktora a kamattényező.



érdekében vagyona nagyobb részét fogja a kockázatnak ki nem tett pénzben tartani, spekulációs pénzkereslete

tehát kicsi lesz.

De mi határozza meg a kamatláb változására vonatkozó várakozásokat? Keynes rendszerében a kamatláb

aktuális szintje a várakozások alapvető meghatározója. Érvelése szerint minden időben létezik a kamatlábnak

egy bizonyos szintje, esetleg egy meghatározott sávja, amelyet a gazdasági alanyok szokásosnak, normálisnak

tekintenek.37 Várakozásaikat az aktuális kamatláb e normális értéktől való eltérése alapján formálják. Ha az

aktuális kamatláb a normálisnál magasabb, akkor esésére, ha alacsonyabb, akkor emelkedésére fognak

számítani. Ez persze azt is jelenti, hogy az egyéni döntéshozó spekulatív pénzkereslete a kamatláb nem

folytonos függvénye. Adott normális kamatszint mellett, ha a tényleges kamatláb ennél magasabb, akkor a

gazdasági alany kamatesésre számít. A tőkenyereség érdekében ekkor a lehető legkevesebb, a tranzakciós és

óvatossági szempontok által meghatározott, pénzmennyiséget tartja csak, minden egyebet kötvényekbe fektet. A

kamatláb csökkenése önmagában nem változtat ezen a magatartáson, legalábbis addig nem, amíg az aktuális

kamatláb nem csökken oly mértékben a normálisnak tekintett szint alá, amikor a várt emelkedéséből (a norma

alatti kamatláb esetén emelkedésre, tehát tőkeveszteségre számít) származó vesztesége kisebb a kötvények

kamatából származó bevételnél. E szint alatt azonban összes kötvényét a piacra dönti és csak pénzt óhajt tartani,

egészen addig, amíg a kamat ismét a korábbi szintekre emelkedik.

A nem folytonos egyéni pénzkeresleti függvényekből az egyének aggregációja teremt folytonos

makroökonómiai szintű spekulatív pénzkeresletet. Az ugyanis, hogy mit tekintenek a kamatláb normális

szintjének egyénenként változó lehet, de méginkább eltér az egyének viselkedése atekintetben, hogy a normától

való eltérés esetén milyen ütemben, milyen sebességgel, milyen úton számítanak arra, hogy a kamatláb a

normához visszatér (Laidler 1985).38

Minél magasabb a kamatláb, annál többen számítanak arra, hogy most már rövidesen esni fog; ezek kötvényt

fognak vásárolni, a kötvénykereslet tehát nő s a pénzkereslet csökken. Minél alacsonyabb a ráta, annál többen

várják, hogy rövid távon emelkedés következik be; ezek el akarják adni kötvényeiket és pénzt tartanak inkább.

Ha az egyének pénz-, illetve kötvényállománya a gazdaság egésze által tartott állományokhoz képest

elegendően kicsi, akkor az így definiált makroökonómiai szintű spekulációs pénzkereslet a kamatláb folytonos,

csökkenő függvénye lesz.

A spekulatív pénzkereslet ilyen felépítésének van egy olyan következménye, amelyre Keynes maga mutatott rá,

bár gyakorlati jelentőségét illetően szkeptikus volt, s amely a későbbi, az 50-es, 60-as évek makroökonómiai

politika eszköztárának hatékonyságára vonatkozó vitáiban került, igaz csak átmenetileg, a figyelem

középpontjába. Ha a kamatláb csökkenésekor egyre többen számítanak arra, hogy most már rövidesen

emelkedni fog, akkor lehetséges a kamatlábnak egy olyan alacsony, de még mindig pozitív szintje, amely

mellett a gazdaság valamennyi szereplője e ráta emelkedésére, tehát a kötvényárfolyamok esésére fog számítani.

E kamatlábnál senki nem akar kötvényt tartani, csak pénzt; a spekulációs pénzkereslet kamatrugalmassága

kellőképpen alacsony kamatszintnél végtelenné válik. Keynes e szituációt likviditási csapdának nevezte,

merthogy e kamatszintnél a gazdaság likviditási (pénz) igénye végtelenné válik.

A kérdés gazdaságpolitikai jelentőségét az adja, hogy a kamatláb e szint alá már nem eshet, hiszen a gazdaság e

kamatszint esetén bármekkora pénzmennyiséget hajlandó tartani. Miután a monetáris politika a pénzmennység

manipulálásán keresztül igyekszik a gazdaságot befolyásolni , és a keynesi rendszerben pontosan a kamatláb az

a csatorna, amelyen át a pénzmennyiség a gazdaság többi változójára hat,39 a likviditási csapda léte a monetáris

politika alkalmazhatóságának korlátjára hívja fel a figyelmet. A kérdés empirikus relevanciáját azóta sem

sikerült bizonyítani, de jelentősége az elméleti kutatásokban azért is csökkent, mert azóta az elmélet a pénz

hatásmechanizmusainak egyéb csatornáira koncentrálta a figyelmét.

A keynesi pénzkeresleti formula argumentumai között így az árszínvonalat, a reáljövedelmet (tranzakciós és

óvatossági kereslet), a kamatlábat és a vagyon szintjét kell figyelembe vennünk. Az összvagyon szintje dönti el,

hogy mennyi kötvényt és pénzt keresnek együttesen, a kamatláb pedig, hogy e kettő hogyan oszlik meg az

37 Nagyon valószínű, hogy elmélete e részének kidolgozásakor Keynest egyfelől a cambridge-i iskolának a gazdaság hosszútávú egyensúlyához mint normához való visszatésére vonatkozó (elsősorban Marshall által hangsúlyozott) tradíciója, másrészt saját korának és az

egész megelőző évszázadnak az az empirikus tapasztalata befolyásolta, hogy a kamatlábak nominális szintje rendkívüli időszakoktól

eltekintve ritkán került hosszabb ideig kívül egy szűk, 2-5% közötti sávon. Lásd erről Hicks 1989. 38 Minden olyan piacon, amit a jövőre vonatkozó várakozások, vagyis a spekuláció ural, a részvevők eltérő vélekedése a jövő eseményeit

illetően a piac stabilitásának alapvető feltétele. Ha mindenki ugyanarra számít, akkor mindenki csak eladni vagy csak venni akar, s a piac

összeomlik. 39 A pénz hatásmechanizmusáról, az ún. transzmissziós mechanizmusról a későbbiekben még bővebben lesz szó.



összesen belül. Miután Keynes az Általános Elméletben a rövid távú összefüggésekre koncentrált, rövid távon

pedig a vagyon szintje nem változik, utóbbi egy tipikus keynesi pénzkeresleti függvényből elhagyható.

(5)

ahol R a kamatláb, míg l a reálpénzkeresleti függvény; az l betű arra utal, hogy Keynes a pénzkeresletet a

likviditás iránti igény megnyilvánulásának tekintette és likviditási preferenciának nevezte. A parciális deriváltak

a függvénykapcsolat természetére utalnak, a jövedelmek növekedése növeli a tranzakciós pénzkeresletet, a

kamatláb emelkedése pedig negatívan hat mindenekelőtt a spekulatív pénzigényre.40

Fontos leszögeznünk, hogy noha Keynes különösen a spekulatív pénzkereslet magyarázatánál a kamatláb

jövőbeli kamatszint-várakozásokat generáló hatására koncentrál, nem veszik el a kamat mint a pénztartás

költsége figyelembevétele sem. Amikor a spekuláns várható tőkenyereségét vagy veszteségét kalkulálja, ezt a

kötvény kamathozamával veti szembe, s ilyen hozama az amúgy kockázatmentes pénznek nincsen. A

tranzakciós és óvatossági keresletnél pedig a biztonságot, a tranzakciók lebonyolíthatóságának, a

fizetésképességnek a kényelmét veti össze az elvesztett kamattal, amit a kötvény hozna. Az (5) képletben

szereplő kamat tehát a tényleges, a pénzben mért, vagyis nominális kamat, hiszen ez a 0 hozamú pénz és a

kötvény hozamának különbsége, ennyit veszít, aki pénzt tart kötvény helyett.

Ha a gazdaságban az árszint periódusról periódusra változik, vagyis infláció van, akkor a nominális kamatláb

két tag összegeként írható fel. Miután az infláció a nominális pénzben kifejezett kölcsönök reálértékét erodálja,

a kölcsön nyújtója csak akkor ad hitelt, ha a kapott kamat ezért a veszteségért őt kompenzálja, s ezen túlmenően

jövedelmet is biztosít a számára. Az inflációs veszteségekért kompenzáló rész nem jövedelem, ez csak a

pénzben mért tőke reálértékének megőrzését, helyreállítását célozza. A nominális kamatláb tehát a reálkamatláb,

vagyis a kölcsönadott tőke értékén felül élvezett kamatjövedelem és az inflációt kompenzáló rész összegeként

adódik. A hitelszerződés megkötésekor természetesen a jövő inflációs rátája nem ismert, ezért a hitelnyújtó az

elvárt reálhozamhoz csak a valószínűsített, várt inflációs rátát adhatja hozzá.

(6)

ahol r a reálkamatláb, P az inflációs ráta, e pedig az infláció várt értékére utal.41 Ex post természetesen az

infláció eltérhet a várakozásoktól, s a reálkamatláb a szerződésben rögzített nominálkamatláb és a tényleges

infláció különbségeként adódik.

A kötvény és pénz tartása közti választásnál teljesen mindegy, hogy a reálhozamokkal vagy a pénzbeni, tehát

nominális hozamokkal óhajtunk számolni. Ha ugyanis a kötvény reálhozamát, vagyis a reálkamatlábat vetjük

össze a pénz reálhozamával, utóbbi negatív, a pénz pontosan az infláció mértékének arányában veszít értékéből,

a kötvény hozamelőnye a pénzzel szemben ugyanakkora, vagyis a reálkamatláb és az infláció összege. A

pénzkeresleti függvényben költségváltozóként mindenképpen a nominális kamatlábat kell szerepeltetnünk. Mint

ismeretes, a keynesi rendszerben az árszintet rendszerint konstansnak tekintjük, így infláció sincs, a

reálkamatláb és a nominális kamatláb megkülönböztetésének sincs értelme. Mégis szükséges volt rámutatni,

hogy a pénzpiac és a pénzkereslet definíciója szempontjából a nominális kamatláb a releváns változó, amely

pusztán a keynesi modell egyszerűsítő feltevései miatt és nem szükségszerűen azonos a reálkamatlábbal.

A konstans árszint feltételezése miatt a pénz nominális és reálmennyiségének megkülönböztetésére sincs

szükség. A pénzkínálat bármilyen megváltozása a reál pénzmennyiség megváltozását jelenti. Mindezek

ismeretében a pénzpiac működését a következő diagrammal szemléltethetjük.

4.1. ábra - A pénzpiac egyensúlya

40 Nem biztos persze, hogy e parciális deriváltak léteznek. Elvileg, ha például a tranzakciós és spekulatív pénzkereslet között ugrásszerű

mozgások vannak, elképzelhető, hogy a pénzkeresleti függvény nem mindenütt deriválható. Ettől azonban itt eltekintünk. 41 A (6)-ban megadott formula valójában csak közelítése, bár általában elég jó közelítése a nominális és reálkamatláb, valamint a várt

infláció kapcsolatának.

A pontos képlet: (1+R)/(1+πe) = (1+r).



A függőleges tengelyre a nominális kamatlábat, a vízszintesre a reálpénz mennyiségét mértük fel. A

pénzkeresleti függvényt Md/P = l(Y,R) adott Y mellett rajzoltuk fel a nominális kamatláb csökkenő

függvényeként. Y növekedése a görbét jobbra tolja el, hiszen adott nominális kamatláb mellett nagyobb a

tranzakciós pénzkereslet. A pénzkínálat (Ms/P) függőleges vonalként való szerepeltetése arra utal, hogy

feltételezésünk szerint a jegybank tökéletesen ura a pénzkínálatnak, az tehát gazdaságpolitikai változó. A

pénzkereslet és pénzkínálat egyensúlya (adott jövedelem és árszínvonal esetén) meghatározza az egyensúlyi

kamatlábat. Ábránkon két ilyen egyensúlyi kamatláb van, a pénzkínálat két szintjének megfelelően. A

pénzkínálat növekedése (pl. M1-ről M2-re) a kamatláb csökkenését eredményezi. A pénzkeresleti görbe

vízszintesbe hajló szakasza a likviditási csapda, a kamatláb R2 alá már nem szorítható a pénzkínálat

növelésével.

4.2.2.2. A pénzkereslet keynesi megközelítésének továbbfejlesztése

Keynes szellemi követői az általa vázolt mindhárom pénzkeresleti motívum elemzését továbbfejlesztették,

finomították, ellentmondásaitól megtisztították és formalizálták. Ebben az alfejezetben a két fontosabbnak

tekintett terület: a tranzakciós és a spekulációs pénzkeresletre vonatkozó néhány fontosabb eredményt

ismertetünk.

Felismerve, hogy a keynesi tranzakciós pénzkereslet ugyanolyan ütközőkészlet szerepet játszik a ki- és

beérkezések áthidalásában, mint bármilyen raktárkészlet, mondjuk, egy vállalat anyagfelhasználásában, Baumol

(1952) és Tobin (1956) az akkor már régről ismert optimális raktárkészlet-modelleket alkalmazták a tranzakciós

pénzkereslet formalizálására. Modelljeik lényegét egy igen leegyszerűsített példán ismertetjük. Ez a verzió

közvetlenül nem a tranzakciós pénzkereslet egészével, hanem csak a készpénztartási igénnyel foglalkozik, és a

választási lehetőséget a kamatot nem fizető készpénz és a kamatot hozó tartós betét között érvényesítjük, de a

levont következtetések valójában minden további nélkül kiterjeszthetők a tranzakciós pénzkereslet egésze és a

kötvénytartás közötti választásra.

Modellünk középpontjában egy háztartás áll, amelynek időegységenként, mondjuk havonta, Y nagyságú

reáljövedelme van. Ez P árszínvonal mellett PY pénzjövedelemnek felel meg. A háztartás pénzjövedelmét

havonta egyszer, a hónap elején utalják egy bankszámlára, s a család tagjai ebből fedezik időben egyenletesen

felmerülő kiadásaikat. A hónap végére éppen elfogy a pénzük, s a hónap első napjára ismét PY mennyiség áll

rendelkezésükre.

Pénzgazdálkodásuk legegyszerűbb módja az, ha a hónap elsején elmennek a bankba, teljes pénzjövedelmüket

kiveszik, s abból élnek hónap végéig. Otthon tartott készpénzállományuk alakulása ekkor a következő ábrával

szemléltethető:

4.2. ábra - A készpénzállomány alakulása, ha a pénztulajdonos havonta egyszer megy a

bankba



A függőleges tengelyre a készpénzállomány alakulását, a vízszintes tengelyre az idő múlását mértük fel. A

háztartás készpénzállománya időben állandóan változik, a maximum PY és 0 között ingadozik. Az átlagosan

otthon tartott készpénzmennyiség mégis igen egyszerűen meghatározható. Nyilvánvaló, hogy a PY/2 szintnél

húzott vízszintes vonal az ábrát úgy metszi ketté, hogy az a-val és b-vel jelzett háromszögek ekvivalensek. Ha

tehát a háztartás kiadásai időben egyenletesen fogyasztják a pénzkészletet, akkor az átlagosan otthon tartott

készpénzállomány (M) pontosan PY/2-vel lesz azonos.

Az otthon tartott készpénzért persze a háztartás nem kap kamatot. Ha R-rel jelöljük a kamatláb havi rátáját és

feltételezzük, hogy a bank minden nála tartott egyenlegért e ráta szerint fizet, akkor a háztartás havi

kamatvesztesége RM = RPY/2, az átlagos készpénzállomány szorozva a kamatlábbal.

Megtehetik persze, hogy egyszerre csak kevesebb pénzt vesznek ki, így a bankban tartott összegért

kamatjövedelmet élvezhetnek. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy összjövedelmüket csak egyenlő

részletekben vehetik ki a bankból. Ha pl. a hónap elején a pénz felét veszik ki, s a hónap közepén a másik felét,

akkor átlagos otthon tartott pénzkészletük jóval kisebb lesz a következő ábra szerint:

4.3. ábra - A készpénzállomány alakulása havi kétszeri bankvizitnél



Az átlagos készpénzkészlet M = PY/4-re csökkent, az elvesztett kamat tehát kisebb lett. Jövedelmük fele viszont

csak két hétre fedezi kiadásaikat, így gyakrabban kell a bankba menni, minden páratlan hét elején, havonta tehát

kétszer.

A gyakori bankba járás szintén tranzakciós költségekkel jár. Ez lehet egyszerűen a kényelmetlenség, a

pénzkivétel időszükséglete, de lehet pénzben felmerülő költség is, ha a bank kezelési költséget számít fel a

számlán eszközölt tranzakciók után.42 Tételezzük fel, hogy e költségek nem függnek a tranzakció szintjétől, tehát

minden egyes pénzkivétel esetében azonosak. Legyen e költség reáljószágokban mérve β, pénzben kifejezve Pβ.

Ha mármost n-nel jelöljük a bankban tett látogatások havi számát, akkor a háztartás pénzgazdálkodásának

összes költsége két részből, az elvesztett kamatból és a bankbajárás tranzakciós költségéből áll. Előbbi az

átlagos pénzállomány, utóbbi a banki látogatások gyakoriságának függvénye a következők szerint:

(7) K=RM+nPß

ahol K a háztartás pénztartással kapcsolatos összes költsége.

A kétféle költség természetesen nem független egymástól, hiszen minél kisebb részletekben veszik ki pénzüket

annál nagyobb n, a bankbajárás gyakorisága. Az egy alkalommal kivett pénzösszeg PY/n, az átlagos pénzkészlet

pedig korábbi példáinkból általánosítva:

(8)

(8)-ból kifejezve n-et és behelyettesítve (7)-be a következő költségfüggvényt kapjuk:

(9)

Az optimális pénzkészlet nyilván az lesz amely mellett az összköltség minimális.43

(10)

42 Az eredeti modellekben e költségek között mindenekelőtt tényleges tranzakciós költségek, ügynöki díjak szerepelnek, mert ott a választás a kamatot hozó kötvény és a pénz között van. A háztartás arról dönt, hogy milyen ütemben adjon el kötvényeket, hogy készpénzigényét

kielégítse, s az ilyen tranzakciónak rendszerint van a tranzakció értékétől független díja. 43 Vegyük észre a törekvést arra, hogy a modell a pénzkeresletet a keresletelmélet keretein belül, tehát racionális döntéshozók optimalizációs törekvésén keresztül magyarázza.



,

ahonnan

(11)

A fenti pénzkeresleti formula tökéletesen megfelel annak az elméleti igénynek, hogy a pénzkereslet a

reáljövedelemnek növekvő, a kamatlábnak pedig csökkenő függvénye legyen.

Keynes utódai a spekulációs pénzkeresletre vonatkozó gondolatokat is tovább finomították és a pénzkereslet

ezen elemét is sikerrel illesztették be a hagyományos keresletelméletbe.44 Erre azért is szükség volt, mert már a

köznapi megfigyelés sem támasztja alá azt a konklúziót, hogy az egyedi gazdasági alanyok csak kötvényt vagy

csak pénzt tartanának, a tapasztalatok szerint a vagyon tulajdonosai sokféle eszköz kombinációját, vagyis

diverzifikált portfoliót tartanak.

E kérdés megoldásában az időközben kidolgozott, a vagyon optimális struktúrájának elveit kutató portfolió

egyensúlyelméletek siettek a pénzelmélet segítségére (Markowitz 1952, Brealey–Myers 1992). Ezek egyik

legfontosabb következtetése az, hogy a diverzifikálás alkalmas a bizonytalan hozamú eszközegyüttes

kockázatának csökkentésére. A kérdés kulcsa abban van, hogy a racionális döntéshozó a kockázatnak negatív

haszonhatást tulajdonít, azaz bizonytalan döntési helyzetben az azonos várható hozamú alternatívák közül azt

fogja választani, amelyik biztosabb, amelyiknek a változékonysága és így kockázata kisebb. Ez nemcsak a józan

ész logikájának, de a fogyasztói választás elméletében fontos szerepet játszó csökkenő határhaszon elvének is

megfelel.45

Tegyük fel például, hogy egy haszonmaximalizáló fogyasztó választhat két alternatíva között. Az első 1000

forint biztos pénzjövedelemmel örvendezteti meg, a második alternatíva szerint viszont 50-50%-os

valószínűséggel jut 500, illetve 1500 forinthoz. Pénzbevételének várható értéke mindkét esetben 1000 forint, ha

tehát a fogyasztó a kockázattal szemben semleges, akkor a választás közömbös lesz számára. Ha azonban a

pénzjövedelem határhaszna csökkenő, akkor a fogyasztó kockázatkerülő magatartást fog tanúsítani a következő

ábrával illusztrálható módon:

4.4. ábra - A fogyasztó várható haszna bizonytalanság esetén

Az ábra vízszintes tengelyén a jövedelmet, a függőlegesen az adott jövedelem hasznát tüntettük fel. A függvény

görbülete testesíti meg a csökkenő határhaszon elvét, a jövedelem növekedésével elérhető összhaszon csökkenő

44 E téren is mindenekelőtt Tobin munkásságára kell hivatkozni (Tobin 1958). Az itt ismertetett modell egy igen leegyszerűsített változat,

amely Laidler (1985) gondolatmenetét követi. 45 A kockázatkerülő fogyasztói magatartás előidézéséhez természetesen a csökkenő határhaszon feltevésén túl még más feltevések is szükségesek, ezekkel azonban itt nem foglalkozunk.



ütemben nő. A második alternatíva választása melletti várható összhaszon U(X), U(500) és U(1500) számtani

átlaga nyilvánvalóan kisebb, mint az első alternatíva várható haszna, amely U(1000)-rel egyenlő. Tehát azonos

várható érték mellett a várható haszon annál kisebb, minél jobban szóródik a hozam a várható érték körül, a

kockázat mértéke tehát csökkenti a várható hasznot.

Alkalmazzuk a fenti elveket a pénz és a kötvények közötti választás problémájára. Az árszintet az egyszerűség

kedvéért tekintsük továbbra is konstansnak. Tegyük fel, hogy a döntéshozó adott vagyon pénz és egyetlen

kötvényfajta közötti megosztásáról hoz döntést. A pénz nem hoz ugyan kamatot, de kockázata sincs, a kötvény

tartása (biztos) kamatjövedelmet eredményez, de a kamatláb változásával a kötvény ára is változik, s ez

tőkeveszteséggel vagy nyereséggel járhat. Tételezzük fel továbbá, hogy az ilyen nyereségek és veszteségek

várható értéke zérus,46 a kötvényárak változékonysága és ezáltal kockázatossága pedig a szórásukkal mérhető.

Ha csak egyféle kötvény létezik, akkor e kockázat, a hozam szórása annál nagyobb lesz, minél nagyobb

vagyonrészt tart a döntéshozó kötvényformában. Az optimális döntést a következő diagrammal illusztrálhatjuk:

4.5. ábra - Optimális választás kötvény és pénz között kockázat esetén

W0 a bázisidőszak vagyonszintjét jelenti. A függőleges tengelyre a tárgyidőszak várható vagyonszintjét mértük

fel. Ez W0-lal egyenlő akkor, ha a vagyon teljes egészében pénzben fekszik, hiszen ekkor a tulajdonos nem élvez

kamatjövedelmet. Ha viszont csak kötvényt tart, akkor a tárgyidőszakra R kamatláb mellett W0(1+R) va-

gyonszintre számíthat, hiszen a kötvények árváltozásának várható értékét 0-nak tételeztük fel, a vagyont csak a

kamatjövedelem növeli meg. A vízszintes tengelyen σ, a várható vagyon szórása található. Ez annál nagyobb,

minél nagyobb a kötvényformában tartott vagyonrész. σm jelöli azt a kockázati (szórás) szintet, amelyet akkor

kapunk, ha a teljes vagyon kötvényformában van. A vízszintes tengelyen 0-ból σm felé haladva növekszik a

kötvényben tartott vagyon aránya, ennek megfelelően nő a várható vagyon is, ami az A pontban éri el a

maximális W0(1+R) értéket. A W0A egyenes a keresletelméletből ismert költségvetési egyenes e problémára

alkalmazott speciális formája. Az egyenes pontjai azokat a várható vagyon–kockázat szint párokat jelölik,

amelyeket a döntéshozó adott induló vagyon és kamatláb mellett választhat.

46 E feltevés is csak a tárgyalás egyszerűsítését szolgálja, a következtetések minden további nélkül kiterjeszthetők tetszőleges várható tőkenyereségre vagy veszteségre.



Az I görbe az ugyancsak a fogyasztó elméletéből ismert közömbösségi görbe. Azokat a vagyonszint–

kockázatszint pontokat köti össze, amelyek mellett a fogyasztó összhaszna változatlan. A tér minden egyes

pontja rajta van egy ilyen közömbösségi görbén, ábránkon csak egyet jelöltünk. A vagyon növekedése az

összhasznot növeli, a kockázat növekedése viszont csökkenti, ezért a közömbösségi görbe pozitív meredekségű,

jelezve a vagyon és a kockázat közti átváltási viszony természetét. A haszonmaximalizáló fogyasztó a lehető

legmagasabb haszonszintet reprezentáló közömbösségi görbére igyekszik eljutni, s ez az lesz, amely a W0A

költségvetési egyenest éppen érinti.

Az E egyensúlyi pontban a döntéshozó optimálisan osztotta el vagyonát a pénz és kötvény között, mert ebben a

pontban a kötvényállomány marginális növekedésének kamathozama pontosan kompenzálná a kötvénytartás

kockázatának növekményéért, az összhaszon tehát nem növelhető tovább. Az ábrából a kötvényállomány

optimális szintje közvetlenül nem olvasható le, de tudjuk, hogy az optimumponthoz tartozó X kockázati szint

egyértelműen meghatározza a tartani kívánt kötvények mennyiségét. Ez utóbbi pedig a spekulációs

pénzkeresletet rögzíti, hiszen adott vagyon mellett ez a vagyon és a kötvényállomány különbségével azonos.

Látható, hogy az adott feltevések mellett a döntéshozó pénzt is és kötvényt is fog tartani, s hogy melyikből

mennyit azt (egyebek mellett) a kamatszint is befolyásolja.

A kamatszint R-ről R1-re való növekedése csak akkor változtatja meg a várható vagyont, ha a döntéshozó

kötvényt is tart. Ha csak azt tart, akkor a várható vagyon a tárgyidőszakban W0(1+R1)-re nő, vagyis a

költségvetési egyenes W0 középponttal balra elfordul W0B-be a következő ábrán illusztrált módon:

4.6. ábra - A kamatváltozás hatása a pénztartási hajlandóságra

Az új egyensúlyi pont E1, ahol az új költségvetési egyenes egy magasabb haszonszintet reprezentáló

közömbösségi görbét, I1-et érint. A kamatemelkedés hatására a döntéshozó hajlandó több kockázatot (X1)

vállalni, vagyis több kötvényt venni. Ha viszont vagyona nagyobb részét tartja kötvényben, akkor pénzben csak

kevesebbet tarthat, spekulációs pénzkereslete tehát a kamatemelkedés hatására csökkent. Ez megfelel egy, a

kamatláb függvényében negatív meredekségű spekulációs pénzkeresleti függvénynek az egyéni gazdálkodó

szintjén, nemcsak a makroökonómiai aggregátum szintjén, ahogy Keynesnél láttuk.

A kamat és pénzkereslet közti negatív kapcsolat azonban nem szükségszerűség, ez (a keresletelméletből

megszokott módon) a közömbösségi görbék alakjának és pozíciójának, tehát a döntéshozó preferenciáinak a

függvénye. Ennyiben e közelítés a kapcsolat irányának megállapítását az empirikus tesztek hatáskörébe utalja.

Keynes követőinek mindenesetre sikerült a pénzkereslet jövedelem és kamatláb függőségét a mikroökonómiai

fogyasztói magatartás logikájával alátámasztani, s így továbbfejleszteni és finomítani.

4.2.3. Pénzkereslet a monetarista elméletben

A monetarizmus az az elméleti iskola, amely a legfontosabb makroökonómiai jelenségeket a pénz keresletének

és kínálatának alakulásán keresztül látja a leginkább megmagyarázhatónak. A monetarista elméletben tehát a

pénz mennyisége központi szerepet játszik. Ebben az alfejezetben csak az elmélet pénzkeresleti aspektusait



ismertetjük, egyéb következtetéseket későbbi fejezetekben érintünk. A tárgyalás során az iskola vezéralakjának,

M. Friedmannak a munkáit követjük (Friedman 1956, 1971).

Noha a keynesiánusok és monetaristák vitája az 50-es és 60-as évek makroökonómiájának kardinális kérdése

volt, nem volna helyes e két közelítést, különösen a pénzelméleti felfogásukat, két egymást kizáró, csak egymás

tagadásaként létező sémának felfogni. Kétségtelen, hogy Keynes fellépése az általa likviditási preferencia

függvénynek nevezett spekulációs pénzkereslet bevezetésével a hangsúlyt a forgalom technikai igényét tükröző

tranzakciós keresletéről a pénzt inkább mint a vagyontartás egyik lehetséges eszközét tekintő felfogásra tette. A

magát a mennyiségi elmélet chicagói iskolája folytatójaként definiáló monetarizmus azonban úgyszintén a pénz

vagyontárgy természetének vizsgálatával fejlesztette tovább a pénzelméletet.47 A vagyon középpontba állításával

ugyanakkor a pénztartás motívumai valamelyest háttérbe kerültek. Vagyonunkat valamiben tartani kell, és a

pénz egy lehetséges alternatíva. Nem az a fő kérdés, hogy miért tartjuk, hanem az, hogy mennyit tartunk belőle.

Fontos kiindulópont a pénz nominális és reál mennyiségének megkülönböztetése. A pénztartási hajlandóságot a

keynesiánus elmélet is reálpénzkeresletként definiálta, ez azonban ott különösebb szerep nélkül maradt, mert a

stabil árszínvonal feltevése mellett a nominális mennyiségekben bekövetkezett változások és a reálmennyiségek

módosulásai ugyanazt jelentik. A monetarista elmélet azonban az árak és árszint rugalmas alkalmazkodását

tételezi fel, ezért a reálpénz és nominálpénz megkülönböztetése jelentőssé válik.

Miután a pénz által teljesített szolgáltatások a reálpénzhez kötődnek, a pénzkereslet reálkeresletként

fogalmazódik meg. A pénz maga persze saját egységeiben, tehát nominális összegében létezik, a reálpénz

kategóriája számítás eredménye, s az ilyen számításnak többféle, teljesen egyenrangú módja is létezik. Ha

jószágegységekben akarjuk a reálpénzt kifejezni, akkor valamely árindexszel kell deflálnunk a nominális

mennyiségét. De, mint bármilyen raktárkészletet, a reálpénzmennyiséget idődimenzióban is kifejezhetjük.

Ahogy egy nyersanyagkészlet nagysága jellemezhető azzal, hogy, mondjuk, hány heti folyó termeléshez

elegendő, ugyanúgy a reálpénzkészlet is megadható úgy, hogy hány heti (napi) folyó kiadást, fogyasztást stb.

fedezne. Makroökonómiai szinten a legjobb viszonyítási alap a folyó output, illetve jövedelem lehet. Bárhogyan

mérjük is, a reál és nominál pénz között az árszint teremt kapcsolatot. Az idődimenzióban, az időegységre eső

folyó jövedelem hányadaként kifejezett reálpénz mennyiség a cambridge-i k, ennek reciproka a pénz

jövedelemhez mért forgási sebessége, V.

A fenti gondolatmenetből az következik, hogy a reálpénz iránti kereslet az adott gazdasági körülmények igen

stabil függvénye, sokkal stabilabb, mint pl. a keynesi elméletben egyes reálváltozók (pl. a jövedelem és

fogyasztás stb.) között feltételezett viszony, ezért az elmélet középpontjába ezt az összefüggést célszerű állítani.

Ha a nominális pénzkínálat nem felel meg a körülmények által diktált reálpénztartási igénynek, akkor a

gazdaság szereplői gyorsan alkalmazkodnak, igyekeznek csökkenteni vagy növelni pénzkészletüket.

Szemben a reálpénz iránti igény stabilitásával, a nominális pénz kínálata meglehetősen hektikusan ingadozik. Ez

nem elméleti következtetés, hanem empirikus tapasztalat (Friedman–Schwartz 1963), és ennek okai között az

állami gazdaság- (monetáris) politika fontos szerepet játszik. Már az eddigiekből következik az a gazda-

ságpolitikai ajánlás, miszerint a kormányok a pénzkínálat jól átlátható és stabil szabályok szerinti alakításával

járulhatnak hozzá a gazdaság stabilitásához, ahelyett, hogy a diszkrecionális monetáris politikával való

kísérletezéssel destabilizálnák azt. E gazdaságpolitikai következtetés részleteinek vizsgálatát azonban későbbre

halasztjuk. Itt most azokat a körülményeket vesszük sorra, amelyekhez a pénzkereslet oly stabilan kötődik.

Ha a pénz vagyontárgy, akkor tartani kívánt mennyiségét egyrészt a vagyon szintje, másrészt a pénzben tartott

vagyon aránya fogja meghatározni, utóbbi pedig a pénz és alternatív vagyontárgyak hozamai szintjének és

kockázatának függvénye. Ennyiben Friedman érvelése nem különbözik a korábban már vázolt portfolió

egyensúly elmélet főirányától. Friedman szerint azonban a vagyon fogalmát sokkal tágabban kell értelmezni

nemcsak annál, ahogy Keynes, de annál is, ahogy a portfolió egyensúly-modellek szokásosan értelmezik.

A vagyontartásban a pénz alternatívái között az eddig felsorolt kötvény és részvény mellett a fizikai (reál)

vagyon elemekre is tekintettel kell lenni. Akár termelőeszközökről, akár tartós fogyasztási cikkekről van szó,

ezek pénzre cserélhetők vagy pénzért vásárolhatók, tehát a többi vagyoneszköz alternatívái, és éppúgy

hozamukért tartjuk őket, mint a többi vagyoneszközt. A hozam persze nem feltétlenül pénzügyi. A tartós

fogyasztási cikkek esetében pl. az a szolgáltatás folyam, amelyet egy autó vagy hűtőszekrény birtoklása biztosít

47 A M. Friedman nevével fémjelzett “modern mennyiségi elmélet”-ben a hangsúlyt sokkal inkább a “modern”-re, semmint a “mennyiségi”-re célszerű tenni, hiszen Friedman (1956) újrafogalmazásában az elmélet már nagyon kevés, főleg csak formális, hasonlatosságot mutat a

Fisher által megfogalmazottal. Egyes elemzők (Patinkin 1969) egészen odáig mennek, hogy Friedman elemzését inkább Keynes gondolatai

továbbvitelének, az általános vagyonelméletbe való beillesztésének tekintik. Friedman empirikus felfogása a gazdaság működéséről szöges ellentétben áll Keynesével, s ebből jelentősen eltérő gazdaságpolitikai ajánlások is következnek. Erről a későbbiekben lesz szó.



tulajdonosának, igenis összevethető egy kötvény pénzügyi hozamával. Nem beszélve arról, hogy a

tradicionálisan értelmezett vagyonelemek hozama sem mind pénzügyi, a pénzé pl. kifejezetten nem az, hanem a

tranzakciók kényelmessé tevése vagy a biztonság.

Sőt, Friedman szerint, ennél jóval messzebbre kell menni a vagyon definiálásában, hiszen a humán tőke és a

többi vagyonelem között is vannak, bár kétségkívül korlátozottabb, helyettesítési lehetőségek. Az emberi tőke,

mint a jövőbeli várható jövedelmek jelenre diszkontált értéke, legalábbis a rabszolgaságot megtiltó

kultúránkban, közvetlenül nem adható el pénzért vagy más vagyontárgyakért, annak viszont nincs akadálya,

hogy valaki vagyontárgyaiért oktatási szolgáltatásokat vásároljon, s ezáltal növelje meg jövőbeli

keresőképességét, vagyis emberi tőkéjét. Az emberi tőke bevonása persze számos, egyelőre jórészt megoldatlan

mérési és módszertani problémát vet fel, itt nem is foglakozunk tovább vele. Az kétségtelen, hogy szigorúan

közgazdasági szempontból semmi különbség nincs aközött, ha valaki kötvényt vesz jövőbeni jövedelem

reményében, vagy egyetemre jár ugyancsak jövőbeni jövedelemtöbblet reményében. Az elmélet ez irányba való

továbbfejlesztése tehát föltétlenül indokolt.

A vagyoneszközök hozama a zérus nominális pénzügyi hozamot produkáló pénz tartásának alternatív költsége,

e hozamok növekedése a pénzkereslet csökkenését idézi elő a portfolió egyensúly elmélet ismert logikája

szerint. Az egyszerűség kedvéért itt tételezzük fel, hogy a felsorolt sokféle vagyonjószág hozama együtt mozog,

s ezért egyetlen reprezentatív hozamráta mozgásával jellemezhető. Ezt a továbbiakban egyszerűen kamatlábnak

nevezzük, és ezzel jellemezzük az értékpapírok tartásából szerezhető jövedelmet. Az értékpapírok hozama

természetesen nemcsak e kamatjövedelem, ebből még le kell vonni az árcsökkenésből eredő tőkeveszteségeket,

illetve hozzáadni az áremelkedésekből eredő nyereségeket. E veszteségekről vagy nyereségekről azonban

tudjuk, hogy azok a kamatláb változásának függvényei, így a korrekció könnyen elvégezhető.

A fizikai vagyontárgyakról feltesszük, hogy nem pénzügyi hozamuk állandó, így csak pénzügyi hozamukra

koncentrálunk. Utóbbi az inflációs rátával azonos, hiszen a fizikai vagyontárgyak ára, az értük kapható pénz

ennek megfelelően növekszik.48

Ezek azok a tényezők amelyek a vagyontulajdonost adott szintű reál pénzmennyiség tartására késztetik. Ha

tehát a nominális pénzkeresletre vagyunk kíváncsiak, ezt még az árszínvonallal meg kell szoroznunk. A fenti

három bekezdésben elmondottak figyelembevételével megkonstruált “tipikus” monetarista pénzkeresleti

függvény a következő formát ölti:

(12)

ahol W a költségvetési korlát szerepét játszó összvagyon, a kamatból levont tétel a kamat növekedési rátája, ami

természetesen a kötvények, illetve részvények árának százalékban kifejezett esésével azonos, míg a zárójelben

szereplő utolsó tag az inflációs ráta.

A reálpénzkereslet a vagyonnak növekvő, az alternatív eszközök hozamának csökkenő függvénye. A Friedman

által követett analitikus elméletalkotás bevégezte feladatát, azonosította azokat a potenciálisan fontos változókat,

amelyek a pénzkeresletre hathatnak, a függvény alakjának és paramétereinek becslése, vagyis az összefüggés

milyenségének feltárása már az empíria feladata.

A (12)-ben bemutatott pénzkeresleti függvény valójában nagyon szoros rokonságban van a korábban elemzett

Fisher-féle egyenlettel. A vagyon egésze közvetlenül nem figyelhető meg, ezért nagyságának változását a

reáljövedelem alakulásával közelíthetjük. Így a képletben W helyére Y kerül.49

Ha az f függvény Y-ban homogén lineáris, akkor Y a zárójelből kiemelhető és a pénzkeresleti függvény a

következő alakba rendezhető:

(13)

48 Alternatív megoldás volna, ha a nominális pénznek az inflációs rátával megegyező negatív hozamrátát tulajdonítanánk. 49 A megfigyelt jövedelem szélsőségesen ingadozhat, Friedman ehelyett az ún. permanens jövedelmet javasolja szerepeltetni ehelyütt. (A

permanens jövedelem hipotézisről részletekkel szolgál Friedman [1957] és Sargent [1979].) Ez a helyettesítés tökéletesen illik a közelítés

szemléletébe, hiszen ha a bizonytalanságtól eltekintünk, akkor a vagyon nem más, mint a jövőbeli várt jövedelmek jelenértéke, és így végső soron mindegy, hogy melyiket szerepeltetjük: a becsült függvény alakja nem, csupán paraméterei fognak módosulni.



ahonnan 1/f(.) = V helyettesítéssel a Fisher-egyenletet kapjuk vissza. Szó sincs persze arról, hogy V konstans

volna, ismerjük viszont azon tényezőket, amelyek meghatározzák, s tudjuk róla, hogy ezek stabil függvénye.

4.3. Belső pénz és külső pénz

A megelőző alfejezet vissza-visszatérő pontja volt, hogy a pénz az egyéni gazdasági alanyok

vagyonportfoliójának része, s pénztartási készségük ennek fényében vizsgálandó. A makroökonómiai

pénzkereslet pedig az egyéni pénztartási hajlamok aggregálása útján nyerhető. A releváns vagyon a

közgazdasági elméletben általában a nettó vagyon, tehát az aktívákból a passzívák levonása után fennmaradó

vagyonérték. Láttuk azonban, hogy a financiális vagyoneszközök definíció szerint olyan vagyonelemek,

amelyekkel szemben velük azonos értékű tartozások állnak, s ezek létrehozása a pénzügyi közvetítés lényege. A

kereskedelmi bankok által létrehozott pénz mögött magánhitelek, magánadósságok állnak, az aggregálás során

tehát ezek kiesnek, nem képezik a makroszintű nettó vagyon részét. Ezzel szemben a központi bank által

teremtett pénzzel szemben nem áll magánadósság, az a privát szféra szemszögéből nettó vagyonnak minősül.

Ez az eltérés szolgál alapul a közgazdasági elméletben az ún. belsőpénz, a pénzügyi közvetítő rendszer terméke,

amely mögött magánadósságok állnak, és a külső pénz, gyakorlatilag a monetáris bázis közötti kölünbségtételre.

A hagyományos irodalom csak az utóbbit tekinti a nettó vagyon részének (Gurley–Shaw 1960).

A belső pénz vagyontermészetéről azóta sem teljesen lezárt viták dúlnak (Pesek–Saving 1967, Johnson 1969).

Tény, hogy a magas aggregáltsági szintű elméleti közgazdasági modellek túlnyomó része, éppen a magas

aggregáltsági szint miatt, eleve eltekint a pénzügyi közvetítő szektor lététől, így automatikusan ignorálja a belső

pénz problémáját. A pénzelmélet számos jeles szerzője rámutat (lásd például Brunner–Meltzer 1990), hogy

emiatt jelentős törésvonal húzódik a tradicionális elméleti közgazdaságtan és a pénzelmélet, illetve a

finanszírozás elmélete között, és emiatt a makroökonómia érdeklődésére számot tartó számos izgalmas

problémát (így például a bankreguláció és dereguláció vagy az eladósodottság hatásának kérdéseit) a szokásos

makroökonómiai modellekkel egyáltalán nem lehet vizsgálni. Éppen Brunner és Meltzer életműve igazolja

ugyanakkor, hogy a pénzügyi közvetítés szektora különösebb elméleti nehézség nélkül beépíthető a tradicionális

közgazdasági modellek logikájába, illetve utóbbiak kiegészíthetők egy pénzügyi szektorral (Brunner–Meltzer

1993).

Ezek a modellek azonban már sokkal bonyolultabbak annál, hogy e könyvben kitérhessünk rájuk. A fenti kritika

tehát valójában az e könyv második részében ismertetett elméleti modellekre is áll. A továbbiakban tehát,

hacsak külön nem említjük, pénzen mindig csak külső pénzt értünk.


• Pénzkereslet

• Keynesiánusok

• Monetarizmus

• Nominálpénz

• Reálpénz

• Pénzpiac

• monetáris politika

• pénzillúzió

• cambridge-i iskola

• chicagói iskola

• Fisher-féle forgalmi egyenlet



• a pénz forgási sebessége

• a pénz mennyiségi elmélete

• tranzakciós pénzkereslet

• óvatossági pénzkereslet

• spekulációs pénzkereslet

• likviditási csapda

• likviditási preferencia

• nominális kamatláb

• reálkamatláb

• optimális raktárkészlet modell

• portfolió egyensúly modell

• költségvetési korlát

• belső pénz

• külső pénz


1. Mi a pénzkereslet, és miért fontos a makroökonómia számára a pénzkeresletet meghatározó tényezők

ismerete?

2. Mi a különbség a nominális és a reálpénzmennyiség között?

3. Saját gyakorlati tapasztalatai alapján mit gondol, reális-e az a gazdaságelméletben szokásos feltevés,

amelynek értelmében az emberek mentesek a pénzillúziótól?

4. Vonjon párhuzamot a cambridge-i iskola és a chicagói iskola pénzkeresleti felfogása között!

5. Mit állít a pénz mennyiségi elmélete?

6. Melyek azok a motívumok, amelyek Keynes szerint az embereket pénztartásra ösztönzik? Ezek közül melyik

esetében tulajdonított szerepet a kamatlábnak és miért?

7. Megfelel-e a pénzkészlet raktárkészletkénti interpretálása a tranzakciós pénzkereslet keynesi definíciójának?

8. Hogyan következik a hozamok bizonytalanságából a portfolió diverzifikálása?

9. A 4.5. ábrán feltételeztük, hogy a kötvény árváltozásából eredő tőkenyereségek és veszteségek várható értéke

zérus. Hogyan módosulna az ábra, ha e várható nyereség X% lenne?

10. Beilleszthető-e a Friedman által bemutatott pénzkeresleti formula a mikroökonómiából megismert

általános keresletelméletbe? Vonjon párhuzamot a pénzkereslet levezetése és a fogyasztói választás

mikroökonómiai elmélete között!

11. Azonosítható-e a külső pénz a monetáris bázissal?


3. fejezet - II. RÉSZ - MONETÁRIS MAKROÖKONÓMIA

1. 5. fejezet - A pénz transzmissziós (hatás-) mechanizmusa

1.1. A makroökonómiai piacok általános egyensúlya; az IS-LM rendszer

Az eddigiekben figyelmünket elsősorban magára a pénzre, illetve a pénzpiacra koncentráltuk. A továbbiakban

elemzésünket kiterjesztjük a gazdaság többi részére. Azt vizsgáljuk, milyen makroökonómiai változókra hat a

pénz, s milyen csatornákon, milyen áttételeken át, vagyis milyen hatásmechanizmuson keresztül jönnek létre

ezek a folyamatok. Mint korábban, most is a nézetek széles skálájával fogunk találkozni, s most már arra is

ügyelnünk kell, hogy a modellekből levont következtetések nem szükségszerűen a pénzre vonatkozó eltérő

felfogásokból, hanem a gazdaság egyéb elemeinek eltérő módon való szerepeltetéséből is fakadhatnak. Ezekre

igyekszünk felhívni a figyelmet. E könyv érdeklődésének homlokterében természetesen továbbra is a pénz áll, a

kapcsolódó területeket csak addig és oly mértékben vonjuk be az elemzésbe, amennyire az a pénz szerepének

kibontásához szükséges.

Az általunk követett gazdaságelmélet a világot egymással összefüggő piacok rendszereként igyekszik leírni. Az

elemzésben kitüntetett szerepük van azoknak a helyzeteknek, amikor e piacok “megtisztulnak”, vagyis a

gazdaság minden piacán a keresett és kínált mennyiség megegyezik. Ekkor beszélünk a rendszer általános

egyensúlyáról.

A makroökonómiai modellekben szereplő piacok igen magas aggregáltsági szintre vannak értelmezve, a modell

bonyolultságától függően általában az áruk és szolgáltatások, a pénz, a munka, a hiteleszközök (kötvények), a

tőke, a külföldi valuta piacait definiálják.

Amint az ismeretes, a keynesi általános elméletben két egymással összefüggő piac van, a reálgazdasági szférát

megtestesítő áruk és szolgáltatások piaca, amely a gazdaság outputjának vagy reáljövedelmének a szintjét

határozza meg, és a pénzpiac, ahol a gazdaság szereplői felhalmozott megtakarításaik pénzben vagy

kötvényekben való tartásáról döntenek. Keynes méltatói gyakran hangsúlyozzák is úttörő szerepét a monetáris

és reálfolyamatok elméleti integrálásában. Az alább következő standardnak tekinthető keynesi makromodell, az

IS-LM görbék rendszere, valójában nem Keynestől, hanem az ő gondolatait interpretáló Hickstől származik

(Hicks 1937).1

Az árupiac egyensúlyát a makroökonómiai kibocsátás (amit egyszerűen a reáljövedelemmel, Y-nal azonosítunk)

és az annak felhasználása közötti összefüggésként értelmezzük.2

(1)

ahol az alsó indexszel jelölt változók a függvények függő változói szerinti parciális deriváltjait jelölik. C(Y) a

fogyasztási függvény, CY a fogyasztási határhajlandóság, I(r) a beruházási függvény, r a reálkamatláb, Ir a

beruházások kamatérzékenységét, G pedig a kormányzati kiadásokatjelöli.

Az (1) egyenlet egy reálösszefüggés. Az egyenlet bal oldala felfogható úgy, mint az árupiacon jelentkező

kínálat. Ha az árszínvonalat (szokásos keynesista megközelítéssel) konstansnak tekintjük, akkor e feltevéssel

valójában a kínálatot végtelenül rugalmasnak tételezzük fel, úgy tekintünk tehát az árupiacra, hogy azon a

1 A makroökonómia elmélete mára már jócskán túlnőtte az IS-LM görbék modelljét. Hogy közismert gyengeségei ellenére miért használja mégis mind a mai napig majd minden haladó makroökonómia tankönyv bevezető modellként e közel 60 esztendős struktúrát, erre nyilván a

modell elegáns egyszerűsége, didaktikus volta a válasz. Gondolati keretként továbbra is nagyon kényelmes eszköz. 2 A modell árupiaci részét ismertnek tételezzük fel, ezért itt erről nem bocsátkozunk részletekbe. Leírása bármely bevezető makroökonómia tankönyvben megtalálható.

II. RÉSZ - MONETÁRIS

MAKROÖKONÓMIA


kínálat passzívan alkalmazkodik a kereslet bármilyen szintjéhez, vagyis a piacot a jövedelem alkalmazkodása

hozza egyensúlyba, “tisztítja meg”.

A bal oldalon a gazdaság három fő makroökonómiai szereplőjének (a háztartások, üzleti szféra és a kormányzat)

kiadási szándéka, vagyis az áruk és szolgáltatások iránti kereslete található. A fogyasztás (háztartások) a

reáljövedelem emelkedő, a beruházási kiadások (vállalkozói szféra) a reálkamatláb csökkenő függvénye, a

kormányzati kiadások pedig egzogén módon, a gazdaságpolitika által, nem pedig a rendszer függő változói által

meghatározottak. Az egyenlőség fennállása esetén az árupiac egyensúlyban van. Miután az egyenletben két

endogén változó van, az árupiac egyensúlya a kamatláb és a jövedelem igen sok, valójában végtelen számú

kombinációja esetén megvalósulhat, az árupiac önmagában tehát sem a jövedelem, sem a kamatláb egyensúlyi

szintjét nem határozza meg.

Az (1) egyenletben feltüntetett parciális deriváltak előjeléből következtethetünk arra, milyen kapcsolatnak kell

lennie Y és r között ahhoz, hogy változásuk során az árupiac egyensúlya megmaradjon. Ha például egy konkrét

Y0 és r0 érték mellett a piac egyensúlyban van, akkor egy r0-nál kisebb kamatszint túlkeresletet teremtene, hiszen

a beruházási kereslet az alacsonyabb kamatszint hatására megnőne. Az egyensúly helyreállításához a kínálatnak,

vagyis Y-nak növekednie kell.

Az összefüggést a kamatláb és a jövedelem által kifeszített térben grafikusan ábrázolva kapjuk az IS görbét,

amely tehát azon Y és r koordinátákkal jellemezhető pontok mértani helye, amely értékek mellett az árupiac

egyensúlyban van.3

5.1. ábra - Az IS görbe

A görbétől balra és/vagy lefelé elmozdulva a gazdaság a túlkereslet állapotába kerül, felfelé és/vagy jobbra tőle

pedig túlkínálat van, ez utóbbi Y és r értékeknél a kínált reáloutput nagyobb, mint a háztartások, üzleti szféra és

a kormányzat együttes kiadási szándéka. A nyílban végződő vonalak azt mutatják, hogy túlkereslet esetén a

jövedelem (a kínálat) nő, túlkínálat esetén pedig csökken.

A görbe meredekségét és pozícióját meghatározó tényezőkről pontos képet nyerünk, ha az IS görbe egyenletét

minden változója szerint, azaz totálisan deriváljuk az alább bemutatott módon:

(2) dY=Cy dY+Ir dr+dG

Ebből a dG=0 feltétel mellett meghatározható a görbe meredeksége a következőképpen:

(3)

3 A jelölés arra utal, hogy a kormánykiadásokat nem tartalmazó egyszerű modellben a piac egyensúlya esetén a beruházások (Investments) és a megtakarítások (Savings) egyenlőek egymással


MAKROÖKONÓMIA


A képlet számlálója a megtakarítási határhajlandóság, nevezője a beruházási kiadások kamatérzékenysége.

Előbbi pozitív, utóbbi negatív előjelű, az IS lejtése tehát valóban negatív. A görbe annál meredekebb, minél

nagyobb a megtakarítási hajlandóság és minél kevésbé érzékenyek a beruházások a kamatláb változására.

A görbe pozícióját a modell strukturális összefüggésein (tehát a fogyasztási és beruházási függvény

paraméterein) túl G, tehát a kormányzati kiadások szintje határozza meg. A kormánykiadások növekedése,

vagyis a fiskális expanzió az IS görbét jobbra és felfelé fogja eltolni, hiszen a megnövekedett kormányzati

kereslet mellett az árupiac vagy a nagyobb kínálat (nagyobb Y), vagy a magasabb kamatláb hatására visszaeső

kisebb beruházási kereslet, vagy e két hatás valamely kombinációja mellett kerülhet csak ismét egyensúlyba. A

görbe eltolódásának mértéke is pontosan kiszámítható a (2) képlet segítségével. Ekkor dG/>/0 feltétel mellett az

egyenletet dY/dG-re, vagy dr/dG-re oldjuk meg aszerint, hogy a vízszintes eltolódást vagy a függőleges

eltolódást akarjuk kifejezni.

(4)

A kormányzati kiadások egységnyi megnövekedése esetén változatlan kamatláb mellett ennyivel kell

növekednie a jövedelemnek ahhoz, hogy az árupiac ismét egyensúlyba kerüljön. A képlet természetesen

ismerős, hiszen ezen a módon valójában a kiadási multiplikátort definiáltuk. Hasonló módon származtatható a

függőleges irányú eltolódás mértéke is.

A pénzpiacot a korábbi fejezetekből jól ismert módon definiáljuk.

(5)

Az egyenlet bal oldala a pénz reálmennyiségét, tehát a pénzkínálatot, jobb oldala a pénzkeresletet szimbolizálja,

lY a pénzkereslet reáljövedelemre való érzékenységét (a tranzakciós pénzkereslet jövedelmfüggését), lr pedig a

kamatláb érzékenységét mutatja. A piacot a kamatláb változása hozza egyensúlyba. Noha korábban a

pénzkeresletet határozottan a nominális kamatláb függvényeként definiáltuk, itt e megkülönböztetésnek az

árszint stabilitása miatt nincs jelentősége, ezért szerepel r a képletben.

A parciális deriváltak előjele megfelel a reálpénz iránti kereslet korábbi fejezetekben elemzett természetének.

Ezekre támaszkodva, az IS görbéhez hasonló módon, meghatározhatjuk azokat az Y és r értékpárokat, amelyek a

pénzpiac egyensúlyát biztosítják, ennek grafikus képét nevezzük LM görbének.4 Könnyen belátható, hogy a

görbe az Y-r koordináta rendszerben ábrázolva pozitív meredekségű lesz, az egyensúlyi helyzetből kiindulva a

jövedelem növekedése pénztúlkeresletet fog előidézni, amit (változatlan kínálat mellett) a kamatláb növekedése

szoríthat vissza az egyensúly irányába. Ezt az intuitív logikát támasztja alá az (5) totális deriválása útján nyert

eredmény:

(6)

,

ahonnan a pénzkínálat változatlansága, dM/P=0 mellett

(7)

4 A jelölés itt sem véletlen, L a Keynes által likviditási preferenciának nevezett pénzkeresletre utal, M (Money) pedig a pénzkínálat

hagyományos neve. Az elemzésben természetesen semmi olyan megkötés nincs, ami az IS és LM görbéket egyenessé tenné, ábráinkon csak kényelemből használunk egyeneseket.


MAKROÖKONÓMIA


Az LM görbe annál meredekebb, minél jobban hat a jövedelem változása a pénzkeresletre, és minél kevésbé

érzékeny ugyanez a kamatláb változására. Ekkor ugyanis relatíve kismértékű jövedelemnövekedés is nagy

pénztúlkeresletet okozna, amit csak jelentős kamatnövekedés tudna ellensúlyozni. A görbétől balra és felfelé

túlkínálat, jobbra és lefelé túlkereslet jellemzi a piacot. A túlkínálat lefelé szorítja a piacot megtisztító árat, a

kamatot, a túlkereslet pedig felfelé hajtja azt.

5.2. ábra - Az LM görbe

A görbe pozíciója a reálpénzkínálattól függ, a pénzkínálat növekedése például jobbra, illetve lefelé tolja el azt.

A kínálat növekedése ugyanis, változatlan jövedelem és kamatláb mellett, túlkínálatot okoz a pénzpiacon, a

jövedelem növekedése és/vagy a kamatláb esése szükséges ahhoz hogy a megnövekedett pénzmennyiséget a

gazdaság szereplői hajlandók legyenek tartani. A korábbi módszert ismételve ezt az algebrai levezetéssel is

igazolhatjuk, ha (6)-ban d(M/P)/>/0 és dr=0, akkor

(8)

,

vagyis a pénzkínálat növekedése a görbét jobbra tolja.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez utóbbi összefüggés a reálpénzkínálatra áll. Változatlan árszint mellett a

nominális pénzmennyiség növekedése természetesen a reálpénzkínálatot növeli. Ha azonban megengedjük az

árszínvonal változását is, akkor ez utóbbi is befolyásolhatja a reálpénzkínálatot. Így pl. az árak emelkedése

változatlan M mellett a reálpénzkínálat csökkenésével egyértelmű, ez pedig balra és felfelé tolja el az LM

görbét. Az árszínvonal változásától azonban egyelőre tekintsünk el, s maradjunk a hagyományos keynesi

szemléletnél, amely, rövid távon legalábbis, az árszint merevségét tekintette mérvadó helyzetnek.

Az így definiált makroökonómiai rendszer ott éri el általános egyensúlyát, ahol mind az árupiac, mind a

pénzpiac szimultán egyensúlyban van. Ez következik be az alábbi ábra E pontjában, mert ez a pont mind az IS,

mind az LM görbén rajta van.

5.3. ábra - Az áru- és pénzpiac szimultán egyensúlya az IS-LM rendszerben


MAKROÖKONÓMIA


YE és rE az egyensúlyi ponthoz tartozó reáljövedelem és kamatláb; a pénz- és árupiac együttes egyensúlyát

biztosító ezen értékek valójában egyszerűen az (1) és (5) alkotta egyenletrendszer megoldásai azok függő

változóira, a jövedelem és a kamatláb szintjére.

Noha az IS és LM görbék és az őket definiáló (1) és (5) egyenletek tökéletesen elegendőek a rendszer

egyensúlyi pozíciójának meghatározására, valójában létezik egy harmadik piac is, a kötvényeké. Ennek explicit

szerepeltetése azonban nem feltétlenül szükséges, hiszen ha az eddig definiált két piac egyensúlyban van, akkor

a harmadiknak (egy n piacos rendszerben n-1 piac egyensúlya esetén az n-ediknek) is szükségszerűen

egyensúlyban kell lennie.5 Az alkalmazkodási folyamat leírásánál azonban hasznos lesz a kötvénypiac szerepére

is utalnunk.

Az így felépített rendszer továbbá stabil abban az értelemben, hogy az egyensúlyon kívüli állapotokból az

egyensúly felé törekvő alkalmazkodást generál. Az N-nel jelölt pont például nyilvánvalóan nem egyensúlyi. Az

IS görbe fölött van, tehát az árupiacon túlkínálat van, a pénzpiacon pedig túlkereslet mutatkozik, hiszen az N

pont mellett a jövedelem túl magas ahhoz, hogy a pénzpiac egyensúlyban lehessen. Az árupiaci túlkínálat

hatására azonban az output csökkenni fog, a pénzpiaci túlkereslet hatására pedig az emberek megkísérlik

növelni pénzkészleteiket mégpedig elsősorban úgy, hogy kötvényeket kínálnak pénzért eladásra. Ez a

kötvényárak eséséhez, azaz a kamatláb emelkedéséhez fog vezetni. Az emelkedő kamatláb hatására csökken a

pénzkereslet, tehát a pénzpiacon is az egyensúly irányába haladunk.

Könnyű belátni, hogy az egyensúly felé törekvés minden esetben érvényesül, bárhol van is a gazdaság kiinduló

állapota. Elég ehhez azokra a nyílban végződő szaggatott egyenesekre tekintenünk, amelyek az IS és LM görbék

által négyfelé osztott tér minden egyes térdarabjára vonatkozóan kijelölik az elmozdulás lehetséges irányának

határait Az N pontból például egy lehetséges út az egyensúly felé az ugyancsak nyíllal jelölt görbe vonal

pályája. Modellünk statikus, ezért az alkalmazkodás időbeli lefolyását természetesen nem képes követni.

5 Ez a közgazdasági elméleti irodalomban Walras-törvény néven közismert és a modellépítésben alapvető szerepet játszó összefüggés

valójában ennél többet mond. Azt mondja ki, hogy egy n piacból álló rendszerben az összes piacon létező túlkeresletek összege zéró, igy pl.

ha az első n-1 piacon lévő túlkeresleteket mind összeadjuk, akkor az n-ediken pont ekkora túlkínálatnak kell lennie. Ez azért van így, mert minden piacon cserélnek, a túlkereslet azt is jelenti, hogy valami másból ennek megfelelő többletkínálat van (lásd például Varian 1991).


MAKROÖKONÓMIA


1.2. Transzmissziós mechanizmusa keynesiánus szemléletű modellekben

1.2.1. A pénz hatásmechanizmusa az IS-LM modellben

A fentiekben definiált modell segítségével most már választ kereshetünk arra a kérdésre, hogy hogyan hat a

pénz mennyiségének változása a gazdaság többi makroökonómiai változójára. A pénzmennyiség növekedése6 az

eredeti egyensúlyi ponthoz képest túlkínálatot okoz a pénzpiacon, az LM görbe jobbra és lefelé tolódik el a

következő ábrán bemutatott módon az eredeti L1M1 pozícióból L2M2 pozícióba.

A változás az árupiacot közvetlenül nem érinti, a korábbi E1 egyensúlyi pontban a pénzpiacon ugyan túlkereslet

van, de továbbra is az eredeti IS görbén vagyunk, az árupiac változatlanul egyensúlyban van. A pénzpiaci

túlkínálat azt jelenti, hogy a gazdaság szereplői több pénzzel rendelkeznek mint amennyit tartani szándékoznak,

megpróbálnak tehát megszabadulni a felesleges likviditástól úgy, hogy többlet pénzüket más vagyoneszközre

cserélik. E modellben alternatív vagyontárgy csak egy van, a kötvény, efelé fordulnak tehát. A kötvények iránti

megnövekedett igény felhajtja ezek árát, a kamatláb tehát esni fog. A kamat csökkenése növeli a pénzkeresletet,

ami a pénzpiacot az egyensúly irányába tereli.

5.4. ábra - A pénzmennyiség növekedésének hatása a kamatlábra és a kibocsátásra

A kamatcsökkenés viszont megbontja az árupiac egyensúlyát. Az IS görbe alá kerülünk, mert a beruházási

kereslet növekedéssel reagál a kamatcsökkenésre. Az árupiaci túlkereslet hatására növekedésnek indul az

output, ami a tranzakciós pénzigény növekedésén keresztül segít abszorbeálni a pénztöbbletet.

A folyamat addig tart, amíg a növekvő jövedelem tranzakciós pénzigénye és a csökkenő kamatláb generálta

pénzkereslet növekmény együttesen fel nem szívják a pénztöbbletet. Az új, E2 egyensúlyi pontot az eredetinél

magasabb output és alacsonyabb kamatláb jellemzi, ez tehát a végső gazdasági hatása a pénzmennyiség

megnövekedésének. Intuitíve az is világos, hogy az új egyensúlyi pont pozíciója, jobban mondva az, hogy az

alkalmazkodás elsősorban a jövedelem, vagy inkább jórészt a kamatláb változásán keresztül jön-e létre,

mindenekelőtt a görbék meredekségének függvénye.

A nyíllal jelzett görbe az alkalmazkodás egyik lehetséges pályáját illusztrálja. Fontos azonban rámutatni, hogy

ez a (statikus egyenletekből álló) elemzési apparátus az alkalmazkodás időbeli lezajlásáról semmit sem

mondhat, a régi és új egyensúly tulajdonságainak (az Y és r koordinátáknak) az összehasonlítására képes csak.

Innen kapta nevét is: komparatív statika.

Az alkalmazkodás időbeli lezajlása az egyes piacok alkalmazkodásának dinamikájától függ. Ha pl. feltételezzük,

hogy a pénzpiac azonnali alkalmazkodásra képes, míg az árupiac, például a piac nagyobb diverzifikáltságából,

kevésbé koncentrált voltából fakadó információs problémák és a nagyobb alkalmazkodási és tranzakciós

költségek miatt csak lassúbb alkalmazkodásra képes, akkor az is lehetséges, hogy a pénzkínálat

6 Ha feltételezzük, hogy a jegybank tökéletesen uralja a pénzkínálatot, akkor a pénzmennyiség növekedése gazdaságpolitikai akciót,

expanzív monetáris politikát jelent. Itt azonban nem a gazdaságpolitikai és jegybanktechnikai kérdésekre koncentrálunk, hanem a pénz feltételezett hatásmechanizmusára. Az általánosabb fogalmazás azért is célszerű, mert az alább leírt hatásmechanizmusok valójában nem

egyszerűen a pénzkínálat növekedéséhez vagy csökkenéséhez, hanem a pénzpiaci túlkereslet vagy túlkínálat keletkezéséhez kötődnek. A

pénzkínálat növekedésének pontosan az a hatása, mint a pénzkereslet egzogén csökkenésének, a modell e két eset között nem is tud különbséget tenni.


MAKROÖKONÓMIA


megnövekedésekor a jövedelem változatlan marad, míg a kamatláb az re szintre zuhan, mert ez a kamatláb

teremti meg a pénzpiac ideiglenes egyensúlyát. Idővel, az alacsony kamatláb hatására, a jövedelem is

növekedésnek indul, és a gazdaság az új LM görbén halad az e pontból az új egyensúly, E2 felé. Ebben az

esetben a kamatláb kezdeti esése nagyobb, mint amire a végső egyensúlyban sor kerül, a kamatláb “túllövi”

saját egyensúlyi értékét.7 E kérdések elemzésére azonban a statikus modellkeret már nem elegendő.

Grafikusan levezetett eredményeinket az algebrai megoldás segítségével bizonyítani is tudjuk. A két egyenletből

álló piaci rendszerünk totális deriválásával származtatott rendszer, a megelőző alfejezet (2) és (6) egyenlete,

ugyanis szintén egy kétismeretlenes egyenletrendszer, amelyben dY és dr az ismeretlenek, dG és d(M/P) pedig

paraméterek. Miután mi a pénzkínálat hatására vagyunk kíváncsiak, a dG=0 esetet vizsgáljuk. Ezzel, és némi

átrendezéssel, a rendszer a következő alakot ölti:

(9)

(10)

E rendszer dY-ra és dr-re vonatkozó megoldásai azt mutatják, hogyan kell a jövedelem és a kamatláb egyensúlyi

értékeinek változnia, ha a pénzkínálat d(M/P)-vel változik, azaz, az ábra jelöléseit használva, hogyan tér el Y2Y1-

től és r2 r1-től. A megoldáshoz eljuthatunk például úgy, hogy az egyik egyenletből kifejezzük dr-t, s ezt a másik

egyenletbe helyettesítve kifejezzük dY-t d(M/P) függvényeként. Az eredményt dY/d(M/P) alakra hozva arra

kapunk választ, hogyan alakul az egyensúlyi jövedelem a pénzkínálat egységnyi változásának hatására. Az

efféle elemzést “komparatív statikának” nevezzük.8 Esetünkben:

(11)

A képletben szereplő parciális deriváltak ismert előjele alapján a kifejezés pozitív volta igazolható, a pénzkínálat

növekedése valóban növeli a kibocsátást, ahogy a grafikus megoldásnál láttuk. Továbbá a kifejezés értékének

meghatározásában ugyanazok a parciális deriváltak (a megtakarítási hajlandóság, a beruházások

kamatérzékenysége és a pénzkereslet jövedelem- és kamatérzékenysége) szerepelnek amelyek az IS és az LM

görbék meredekségét is meghatározták.

Két szélsőségről érdemes szólni. Ha Ir = 0, vagyis a beruházási kereslet nem kamatérzékeny, akkor az IS görbe

függőlegessé válik. Ekkor ugyan a pénzkínálat változása megváltoztatja a kamatlábat, de ennek nincs hatása a

keresletre és így a kibocsátás szintjére sem.

A másik szélsőség a keynesi pénzkeresleti függvénynél már említett likviditási csapda esete, vagyis amikor a

pénzkereslet kamatrugalmassága végtelen, Ir = ∞. Ekkor a pénzmennyiség változása nem hat a kamatlábra, az

LM görbe vízszintes, s (11)-ből is kiolvashatóan, ekkor sem tapasztalunk változást a kibocsátásban.

Az egyensúlyi kamatláb változása analóg módon származtatható, itt erre nem térünk ki.

A pénzmennyiség csökkenése teljesen szimmetrikus az itt tárgyalt esettel, ekkor az LM görbe balra és felfelé

tolódik el, a pénzpiaci túlkereslet a vagyontulajdonosokat kötvényeik eladására fogja késztetni, s ez csökkenti a

kötvények árát, felhajtja a kamatlábat. Az emelkedő kamatláb visszaveti a beruházási keresletet, s ennek

hatására csökken a reáljövedelem.

7 Az egyes piacok alkalmazkodásának itt érzékeltetett eltérő sebessége igen fontos szerepet játszik például a pénz és devizapiacok rövid

távon meglehetősen hektikus ingadozásainak magyarázatában (lásd pl. Dorbusch 1976). 8 A módszer általános logikájáról lásd Samuelson 1947, matematikai alapjairól Chiang 1984.


MAKROÖKONÓMIA


Húzzuk alá még egyszer a pénz hatásmechanizmusának kétlépcsős jellegét; ez minden, az itt tárgyaltnál jóval

bonyolultabb keynesiánus modellnek fontos jellemzője. A pénzmennyiségben bekövetkezett változások nem

érintik közvetlenül az árupiacot. Az alkalmazkodás a vagyonjószágok piacán kezdődik, a pénz- és kötvénytartás

átrendeződése változtatja meg a kamatlábat, s az árupiac a kamatváltozásra reagál. A kamatláb az a kapocs,

amely a vagyonjószágok (stock) és a folyó kibocsátás (flow), illetve a nominális (pénz) és a reálszféra közti

kapcsolatot megteremti.

Az 50-es és 60-as évek közgazdasági vitáiban sokan ehhez, illetve az IS és LM görbék meredekségében is

kifejeződő kamatérzékenységi feltevésekhez kapcsolták a monetaristák és keynesiánusok gazdaságpolitikai

nézetkülönbségeit. Eszerint a keynesiánusok a pénz kamatlábon keresztül megvalósuló transzmissziós

mechanizmusa miatt lettek volna bizalmatlanok a monetáris politika hatékonyságával szemben, s javasolták,

mint sokkal biztosabb eszközt, a fiskális politikát. Ezek részletezésére itt nem térünk ki, mert, mint azóta

bebizonyosodott (Friedman 1971), a kétfajta megközelítés gazdaságpolitikai ajánlásokban is megtestesülő

karakterisztikus különbsége valójában nem itt, mégcsak nem is a pénzpiac szemléletében, hanem másutt, a

kínálati alkalmazkodás megítélésében van. Ehhez képest a transzmisszós mechanizmus megítélésében lévő

különbségek bár nem jelentéktelenek, valójában másodlagosak. E kérdés részleteinek tárgyalását azonban

halasszuk későbbre, ehhez ugyanis a monetarizmus szemléletét is ismernünk kell.

1.2.2. A vagyon és az árváltozás hatásainak figyelembevétele

Az IS-LM görbéken alapuló makroökonómiai modellek erénye inkább az egyszerűség és a könnyű

kezelhetőség, semmint a valósághűség. Az elmúlt évtizedekben e modelltípus nagyon sokféle irányban fejlődött

tovább. Az ún. neoklasszikus szintézis, a klasszikus és a keynesi rendszer összebékítési kísérlete során a

vagyonban beállott változások keresleti hatását is figyelembe vették, s oldották az árszint stabilitását érintő igen

merev feltevéseket is. Az árszint és a vagyon változásának figyelembevétele egy ponton közvetlenül összefügg

egymással, hiszen az árszint változása megváltoztatja a pénz reálértékét, a reálpénz állománya pedig a vagyon

része. Az árszint változásának a pénzvagyon reálértékére s ezen keresztül a keresletre gyakorolt hatása (az

úgynevezett reálegyenleg vagy reálfinanciális hatás) a neoklasszikus szintézis egyik legfontosabb újítása volt

(Patinkin 1965, Pigou 1947).9

Az alábbi, csak a grafikus megjelenítésre korlátozódó illusztráció segítségével megmutatjuk, hogy e hatások

figyelembevétele sokban árnyalja az elemzést, akár az eredményeket is megváltoztatja, de az alkalmazkodás

mechanizmusainak természetét nem befolyásolja. Tegyük fel például, hogy a fogyasztási függvényben a

reálvagyon (és nemcsak a reáljövedelem) is szerepel, s nagyobb vagyon nagyobb fogyasztásra ösztönöz. A

vagyon, miként az eddigi keynesiánus modellben, pénzből és kötvényekből áll. Mindkettő pénzügyi

vagyontárgy, ezért reálértékük az árszint növekedésével csökken.

Az eddigiekhez képest fontos módosítás továbbá, hogy az árupiaci túlkereslet hatására nemcsak a jövedelem,

hanem az árak is emelkednek. Pontosabban a konzisztens feltevés az, hogy a termelés, ill. kibocsátás az árszint

függvénye. Túlkereslet esetén az árak emelkednek, ami a termelőket a kínálat növelésre ösztönzi. Így a

túlkereslet megszüntetése részben az áremelkedés, részben a reáloutput növekedésének a következménye.

Lássuk most milyen hatása lesz annak, ha a pénzkínálat megnő:

5.5. ábra - A pénzmennyiség növekedésének hatása a vagyonhatások és az árváltozások

figyelembevételével

9 A vita elsősorban a munkanélküliség melletti árupiaci egyensúly, illetve az ezzel összefüggő alkalmazkodási mechanizmusok körül folyt; de ez nem fő tárgya e könyvnek. Mi csak azokat az elemeket érintjük, amelyek a pénz szerepének magyarázatára vonatkoznak.


MAKROÖKONÓMIA


A fenti ábra részben azonos a megelőzővel, a pénzkínálat növekedésének hatására az LM görbe a korábbi

példával azonos módon és mértékig tolódik el. Ezzel egyben azt is feltételeztük, hogy a pénzkínálat növekedése

a vagyon állományát nem változtatta meg, az új pénzt tehát a jegybank nyílt piaci művelettel, kötvényvásárlás

ellenében hozta forgalomba, s így a magánkézben lévő kötvény- + pénzállomány nem, csak annak szerkezete

változott.

A kamatláb csökkenni kezd, ami túlkeresletet okoz az árupiacon. Most azonban e túlkereslet nem csak output,

hanem árnövekedést is generál. A nominális pénzmennyiség nem nő tovább, ezért az áremelkedés csökkenti

annak reálértékét, csökkenti a reálpénzkínálatot. Ezért az LM görbe valamelyest visszafelé tolódik L3M3

irányába. Az így csökkenő reálpénzkínálat ellene hat a kamatláb kezdeti csökkenésének. Ezt a hatást, az

áremelkedés reálpénzkínálatot csökkentő hatása miatt bekövetkező kamatláb emelkedést, nevezik Keynes-

effektusnak. Ebben az esetben a Keynes-hatás keresletcsökkentő, s így a jövedelem csökkenése irányába hat.

Van azonban egy másik, ugyanebbe az irányba mutató, a vagyonállomány keresletre gyakorolt befolyásán át

jelentkező változás is, az ún. Pigou-, vagy reálegyenleg-hatás. A reálegyenleg-hatás, a reálpénz (illetve általában

a pénzügyi vagyontárgyak) áremelkedés miatti értékcsökkenése, a fogyasztási kiadások csökkenésén keresztül is

mérséklőleg hat a keresletre. Az áremelkedés erodálja az emberek pénzvagyonát, ezért kevesebbet költenek

fogyasztásra. Ez a hatás mutatkozik meg az IS görbe balra és lefelé való eltolódásában I3S3-ba.

Ábránkon a végső egyensúlyt a gazdaság az E3 pontban éri el. Látjuk, hogy az áremelkedés miatt a kibocsátás

növekedése jóval kisebb, mint az ár és vagyonhatásoktól eltekintő korábbi modellünkben volt. Valójában az,

hogy egyáltalán növekszik-e Y és mennyivel, nem egyértelmű; az itt vázolt ellentétes hatások eredőjeként alakul

ki. A transzmissziós mechanizmus most az árszínvonal változása következtében beállt reálegyenleg- (vagyon)

hatással gazdagodott.10

10 E reálegyenleg-hatást a neoklasszikus szintézis azért tartotta különösen fontosnak, mert automatikus adaptációs mechanizmusként jöhetett

szóba a tartós depresszióban, magas kényszerű munkanélküliségben tartósan “bennragadó” gazdaság rémével szemben. Depresszióban az

árak várhatóan esni fognak, ettől nőni fog a pénzállomány reálértéke, ami a potizív reálegyenleg-hatáson keresztül keresletteremtő, így a depresszióból önmagát kivezető automatizmusként működik.


MAKROÖKONÓMIA


A kezdeti változás, a pénzállomány megnövekedése azonban itt is először a kamatlábat változtatja meg, az

összes többi jövedelem-, ár- és az ezekből fakadó másodlagos hatások csak ez után kapnak szerepet.

1.2.3. A portfolió egyensúly modell

Az IS-LM modell továbbfejlesztésének másik fontos útja a vagyontartás figyelembe vett eszközeinek

kiterjesztése. Nemcsak arról van szó, hogy a pusztán pénzből és kötvényekből álló vagyon a valóságos gazdaság

meglehetősen szegényes leírása. Az elméleti okfejtés szükségszerűen egyszerűsítésekkel él, a valóságos világ

nagy változatosságot mutató elemeinek homogénnek tekintett aggregátumokba való összevonása az elméleti

modellépítés szükségszerű módszere. A kiterjesztésre sokkal inkább azért van szükség, mert a keynesi logika

mögött – rejtve bár, de – eleve háromféle vagyoneszköz feltételezése áll.11

A kamatláb csökkenése a beruházások növelésére, tehát a reáltőke állományának bővítésére csábít. Miután

azonban az egyensúly állapotában a kötvények kamatlába és a reáltőke hozama (a tőke határhatékonysága)

megegyezik, ezért a reáltőkét és a kötvényeket az IS-LM analízis hallgatólagosan homogénnek, egymás

tökéletes helyettesítőinek tekinti. Így lesz a pénz egyedüli alternatívája a kötvény. Reáltőkén itt nem a fizikai

jószágokat (gépeket, berendezéseket stb.) magukat kell érteni, hanem a reálvagyon tulajdonlási jogcímét

megtestesítő részvényeket. Ezekben éppúgy lehet vagyont tartani mint kötvényben, s pénzügyi hozamuk (az

osztalék) éppúgy ellentétesen mozog piaci árukkal, mint ahogy a kötvények esetében bemutattuk.

Nincs azonban semmi általános (elméleti) indok annak feltételezésére, hogy a kötvény és részvény egymás

közeli helyettesítői a pénzzel szemben. Lehet közelebbi helyettesítési viszony a pénz és kötvény között (Tobin

1971), vagy az általános esetben lehet mindhárom vagyontárgy egymásnak csak tökéletlen helyettesítője, s a

kéttényezős modell szemlélhető mint ezen általános elmélet speciális esete. A három vagyonelemet tartalmazó

modell felépítésére a korábban megismert portfolió egyensúly elmélet logikáját alkalmazhatjuk. Itt elsősorban

Tobin munkái nyomán egy igen egyszerű változatot ismertetünk. Az IS-LM modellel szembeni lényeges

előrelépés az, hogy most mindhárom alternatív vagyoneszközre külön-külön definiáljuk a megfelelő piacot. A

pénzpiacon a pénz egzogénül adott kínálatának kell megegyeznie a kereslettel. A pénzkínálat az összvagyon

azon része, amelyet a gazdaság alanyai pénzben óhajtanak tartani.

(12)

,

ahol W a vagyon nominális mértéke, rk a kötvények kamatlába, rr a részvények hozama, az a értékek pedig

pozitív konstans paraméterek. Az egyenlet bal oldalán a pénz egzogénnek tekintett kínálata, jobb oldalán pedig a

pénzkereslet áll. Utóbbit, mint a vagyon pénzben tartott részét definiáltuk. A zárójeles tag, amely pozitív és

egynél kisebb, adja meg a pénzben tartott hányadot. Noha a pénzkeresleti függvény konkrét specifikációja

némileg eltér a korábban bemutatottól, az olvasó ellenőrizheti, hogy a jövedelem és a kamatlábak szerinti

parciális deriváltak a kívánt előjelűek. A jövedelem növekedése a pénzkeresletet növeli, bármely alternatív

vagyoneszköz hozamának (rk-nak vagy rr-nek) a növekedése pedig csökkenti, hiszen ekkor nő a pénztartás

implicit költsége.

A kötvénypiacon a kereslet ugyanezen változók függvénye, természetesen más paraméterekkel és részben más

előjellel. A kötvények iránti kereslet a kötvények saját hozamának pozitív, a részvényekének negatív függvénye.

(13)

,

ahol K a kötvények nominális állománya, a b-k pedig pozitív paraméterek.

Végül a részvénypiac:

11 A keynesi modell e tulajdonságára Metzler (1951) hívta fel először a figyelmet.


MAKROÖKONÓMIA


(14)

ahol V a részvények állománya, a g-k pedig pozitív paraméterek. Feltételezzük, hogy a tranzakciós pénzigény

növekedése esetén az emberek kötvényt adnak el pénzért, részvényt nem, ezért nem szerepel Y a (14)

összefüggésben, s ezért azonos nagyságú, de ellentétes előjelű Y paramétere a pénzkeresleti, illetve

kötvénykeresleti függvényben. Az árszintet a továbbiakban adottnak tekintjük, ezért többet nem ejtünk szót róla.

Tudjuk továbbá, hogy a vagyontartásnak nincsenek egyéb lehetséges formái, ezért

(15)

Ez utóbbi képlet segítségével számos összefüggést fogalmazhatunk meg a keresleti függvényekben szereplő

paraméterekre vonatkozóan. Így például nyilvánvaló, hogy a zárójelekben szereplő tagok együttes összege 1-

nek kell lennie, hiszen ezek a paraméterek az adott formában tartott vagyon hányadát mutatják, összegük a

vagyon egésze.

(16)

Ebből pedig rk,illetve rr szerinti parciális deriválással a következő összefüggések nyerhetők:

(17)

(18)

A (17) és (18) egyenletek mindössze azt a nyilvánvaló tényt rögzítik, hogy ha az összvagyon nem változik,

akkor a kamatláb-, tehát hozamváltozások hatására egyes vagyonelemek növelése csak más vagyonelemek

rovására történhet. Így ha az emberek, mondjuk, növelni szeretnék kötvényállományukat, például azért, mert a

kötvény kamata, rk megnőtt, akkor ezt csak ugyanilyen értékösszegű pénz, illetve részvény felajánlása ellenében

tehetik. A kötvényben tartott vagyon aránya csak akkor nőhet, ha a részvényben, ill. pénzben tartott arány

ugyanennyivel csökken.

Tekintsük a jövedelmet (Y-t) egyelőre adottnak, s koncentráljuk figyelmünket a vagyonmegosztási döntésekre.

Ábrázoljuk a pénzpiac egyensúlyát a két hozam, rk és rr, által kifeszített térben. Ugyanazt a logikát

használhatjuk, mint korábban, az LM görbe szerkesztésénél, csak itt a kötvények kamatlába mellett most nem Y,

hanem a részvények hozama a pénzkeresletet befolyásoló másik változó. Tehát, adott pénzkínálat mellett, a

kötvények kamatlábának emelkedése a pénzkeresletet csökkenti (a képletben a1 előjele negatív), ha tehát

korábban egyensúly volt a piacon, akkor most túlkínálat lesz. A másik alternatív vagyontárgy hozamának, rr-nek

csökkennie kell tehát, hogy ezáltal a vagyontartók a részvénytől a pénz felé forduljanak, s ez felszívja a

pénzpiaci túlkeresletet, helyreállítsa az egyensúlyt. Az így demonstrált kapcsolat a két hozamráta között negatív.

Az MM görbe a következő ábrán a pénzpiac egyensúlyát illusztrálja adott összvagyon és ezen belül adott

pénzkínálat mellett.

5.6. ábra - A pénzpiac egyensúlyának görbéje a portfolió egyensúlyi modellben


MAKROÖKONÓMIA


Az algebra iránt fogékony olvasó könnyen igazolhatja, hogy a görbe meredeksége (drr/drk) pontosan –α1/α2-vel

egyenlő. Ennek igazolásához mindössze ugyanazt az eljárást kell követni, amelyet az LM görbe

meredekségének kiszámításánál alkalmaztunk. Tehát totálisan deriváljuk a pénzpiac egyenletét, és kizárjuk a

vagyon, a pénzmennyiség és a jövedelem változását. A görbe meredeksége a maradék együtthatókból adódik.

A kötvénypiac egyensúlyát leíró egyenes, amelyet KK-val fogunk jelölni, pozitív meredekségű. A

kötvénykamat növekedése ugyanis megnöveli a kötvények keresletét, s az alternatív vagyoneszköz, a

részvények hozamának növekedése szükséges ahhoz, hogy a túlkereslet megszűnjön, az egyensúly helyreálljon.

E görbe meredeksége is kiszámítható a kötvénypiac egyenletének segítségével, ennek értéke β1/β2,, s ez tényleg

pozitív. Az alábbi ábrán VV-vel jelöltük a részvénypiac egyensúlyát leíró egyenest. Ennek meredeksége szintén

pozitív, értéke γ1/γ2.

Adott összvagyon mellett a fenti három piacból kettő már meghatározza az egyensúlyi kamat és részvény hozam

rátáit, hiszen ha két piac egyensúlyban van, akkor a harmadiknak is egyensúlyban kell lennie. Ha pl. a gazdaság

szereplői elégedettek azzal az aránnyal, amelyet vagyonukból részvény és kötvény formában tartanak, akkor a

pénzben tartott rész aránya sem lehet ellenükre. Ez azt jelenti, hogy ábránkon két egyenes metszéspontja

meghatározza az egyensúlyt, s a harmadik egyenesnek szükségképpen ezen a ponton kell átmennie. E pontot az

ábrán ismét E-vel jelöltük.

5.7. ábra - A portfolió egyensúly meghatározása

Az ábrán a KK görbét meredekebbnek rajzoltuk a VV görbénél, s ez nem véletlen. A (17) és (18)

összefüggésekből következik ugyanis, hogy

(19)


MAKROÖKONÓMIA


,

ami azt a fontos és intuitíve is kézenfekvő üzenetet hordozza, hogy minden vagyontárgy a saját hozamában

beállott változásokra relatíve érzékenyebb, mint az alternatív vagyontárgy hozamának változására. Ezért pl. a

kötvények saját hozamában beállott változást a részvények hozamának viszonylag nagyobb változása tudja csak

ellensúlyozni az egyensúlyhoz való visszatéréshez. A kötvények hozama a horizontális tengelyre van mérve,

ezért a KK attól elfelé “húz”, míg a részvény egyenese épp ellenkezőleg, afelé közelít.

Az eddigiekben csak a stockok, a vagyoneszközök piacait érintettük, a folyó (flow) jószágkereslet és kínálat

beillesztése még hátravan. Az IS-LM rendszerben a vagyoneszközök piacán kialakuló kamatláb volt az a

kapocs, ami az árupiacot a vagyonelemek piacához kötötte. Itt azonban két kamatláb, két hozam van; melyik

lehet az, amelyhez a beruházási kereslet alakulását kapcsolhatjuk?

A beruházási kereslet, ezen elmélet szerint, mindenekelőtt a reáltőkének a részvényárakban megtestesülő piaci

értéke és a tőkét megtestesítő jószágok beszerzési költsége közti aránytól függ.12 Kézenfekvő, hogy ha a

részvényárak emelkednek a tőzsdén miközben a gépek, berendezések és egyéb inputok árai nem változnak,

akkor ez a vállalatok számára a korábbinál olcsóbb finanszírozást enged meg. Arra számíthatunk, hogy új

részvényeket fognak kibocsátani, és ezen forrásból fizikai tőkejavakat vesznek, növelik vállalkozásaik méretét.

Az egy darab részvényre eső adott hozam mellett azonban a részvényárak emelkedése az egy forint értékű

részvényre eső hozam csökkenésével egyértelmű, a hozam és ár viszonya ugyanaz, mint amit a kötvények

esetében korábban már tisztáztunk. A részvények hozamrátájának csökkenése tehát az, ami az üzleti szférát a

beruházások növelésére fogja késztetni. Rendszerünk utolsó egyenlete egy hagyományos IS görbe:

(20) Y=C(Y)+I(rr)+G, 1/>/CY/>/0, Ir/</0;

az egyetlen különbség (1)-hez képest, hogy a releváns kamattényező a részvények hozadéka.

Az árupiac egyenesét természetesen most nem tudjuk közös koordináta rendszerben ábrázolni a

vagyonpiacokkal, de ez nem is okoz nagy gondot, az alkalmazkodás úgyis kétlépcsős. Ha a vagyonpiacok

gyorsabban alkalmazkodnak mint az árupiac, akkor a pénzkínálat változása először a vagyonpiacon

megváltoztatja a kamatlábakat, ez lesz az “azonnali” egyensúly. Az új kamatláb megváltoztatja az árupiac

egyensúlyát, ami visszahat a vagyonpiacra, amíg végül egy új jövedelem-kötvénykamat-részvényhozam

konfiguráció mellett a rendszer eléri végleges egyensúlyát.

Az alábbiakban ismét a pénzkínálat növekedésének hatását vizsgáljuk. Megint feltesszük, hogy a pénzkínálat

növekedését a központi bank kötvényvásárlással, tehát aktív nyílt piaci művelettel éri el.13 A pénzkínálat

növekedése az MM görbét balra és lefelé fogja tolni M1M1-be. A pénz nominális hozama nulla; ahhoz, hogy a

piaci szereplők megnövekedett mennyiségét hajlandóak legyenek tartani, az alternatív eszközök hozamának

csökkenésére van szükség. Miután a hatóságok a pénzt kötvényvásárlással hozták forgalomba, a kötvények

kínálata csökken. Ezt jelzi a KK egyenes K1K1-be való eltolódása az eredetihez képest balra és felfelé. Csak erre

a piacra gondolva, a lecsökkent kötvénykínálat akkor találkozik a vagyontulajdonosok kötvénytartási

hajlandóságával, ha a kötvényhozam (rk) esik, vagy a részvényhozam nő. Tudjuk, hogy két piac egyensúlya

automatikusan meghatározza a harmadikat. Miután a részvénypiacon semmiféle kínálati változás nem történt, a

VV görbe a helyén marad. VV és M1M1 metszéspontja kijelöli az új portfolió egyensúlyt, következésképpen a

kötvénypiac görbéjének addig kell elmozdulnia amíg a három egyenes ismét egy pontban nem metszi egymást.

Ezt jelöltük a következő ábrán E1-gyel.

5.8. ábra - A pénzmennyiség növekedésének hatása a portfolió egyensúly modellben

12 Ezt az arányt Tobin q-val jelölte, innen az elmélet elnevezése: a beruházások q-elmélete. 13 Ez annyiban egyszerűsíti a helyzetet, hogy az össz privát vagyon állománya nem változik, hiszen a gazdaságban lévő pénzállomány pont

annyival nő, mint amennyivel a kötvényállomány csökken. Ha ezt nem tételeznénk fel, akkor a vagyon állományának változását is át kellene vezetni, ami nem változtatná meg a modell müködését, de számunkra szükségtelenül bonyolítaná a levezetést.


MAKROÖKONÓMIA


A pénzmennyiség növekedése mind a kötvénykamatokat, mind a részvényhozamokat csökkentette. Utóbbi

hatására a vállalkozók megnövelik beruházási keresletüket a (20) egyenletnek megfelelően, s ezáltal növekedni

fog a termelés, a jövedelem. A végső egyensúly némi visszarendeződést hoz a pénzpiaci hozamokban, hiszen a

jövedelem növekedése megnöveli a tranzakciós pénzkeresletet, amit az emberek kötvények eladásából

óhajtanak fedezni [lásd a (12) és (13) egyenleteket], ami mind a pénzpiac, mind a kötvénypiac görbéjét

valamelyest visszafelé tolja az eredeti pozíció felé; az egyensúly végig a VV görbén mozog. Ezt az

alkalmazkodást már nem jelöltük az ábrán, tekinthetjük úgy, hogy az 1-es indexszel jelölt görbék már ezt az

alkalmazkodást is magukban foglalják.

Hogy végülis lesz-e, s hogy mekkora hatása lesz a pénzmennyiség növekedésének az árupiacon, az attól függ,

sikerül-e a részvényhozamot leszorítani, jobban mondva, hogy a szükséges alkalmazkodás a portfolió

egyensúlyhoz elsősorban a kötvényárak (hozamok) vagy a részvényárak (hozamok) módosulásán át valósul-e

meg. Pusztán rátekintéssel is megállapítható az ábrából, hogy ebben mindenekelőtt a görbék egymáshoz

viszonyított meredeksége mondja ki a döntő szót.14 Ezt pedig, mint tudjuk, az a, b, g paraméterek értékei

határozzák meg. E paraméterek relatív nagysága az egyes eszközök egymással való helyettesíthetőségi

viszonyairól árulkodik.

Ha pl. α1 értéke viszonylag nagy, az azt jelenti, hogy a kötvénykamat viszonylag kis változása nagy módosulást

idéz elő a pénzkeresletben [lásd (12)], vagyis az emberek a kötvényt és a pénzt egymás közeli helyettesítőjeként

kezelik, viszonylag kis hozamváltozás nagy elmozdulásokkal jár a tartani kívánt mennyiségeikben. Ilyen

érvelést bármelyik paraméterre előadhatunk, persze mindig szemmel kell tartanunk azt is, hogy e paraméterek

egymással is összefüggnek.

Pusztán intuitív logikával is belátható, hogy ha a kötvény és a részvény egymásnak közeli (mondjuk tökéletes)

helyettesítője (IS-LM eset), akkor a kamatláb és a részvényhozam egymással párhuzamosan fog csökkenni.

Hogy milyen mértékben, az a pénzkereslet kamat- (és ezzel azonos részvényhozam-) érzékenységétől függ. Ha

viszont az emberek a pénzt és a kötvényeket tekintik inkább egyneműnek, akkor nyílt piaci művelettel, vagyis

pénz–kötvény cserével ennek az aggregátumnak az egészére nem lehet hatni, a versenyző vagyonelem, a

részvény hozama tehát alig-alig módosul. A pénz–kötvény aggregátum egészének változtatásával befolyásolható

a részvényhozam (és rajta keresztül a beruházási szándék), ez azonban már nem egyszerűen a pénz

mennyiségének kérdése. Ha pedig a pénz, kötvény és részvény három elkülönülő, egymást csak korlátozottan

helyettesítő valami, akkor a hatások a helyettesítés jellegétől fognak függni.

Valójában itt van a modell egyik legfőbb üzenete. Arra hívja fel ugyanis a figyelmet, hogy a pénzügyi szektor

reálgazdaságra való befolyásának megítélésénél nem egyszerűen a pénz mennyisége és “a” kamatláb szemmel

tartása fontos. Hiszen a vagyonpiac minden eleme hat a másikra, bármelyik vagyonelem mennyiségében

következik be változás, az megváltoztatja a hozamok (kamatlábak) egész sorát a helyettesítési viszonyoktól

függő mértékben és irányokban. A megfelelő gazdaságpolitika tehát az, amely a vagyonelemek egy széles

skálájának mennyiségét és a hozamok egész struktúráját kíséri figyelemmel (Tobin 1976, Brunner–Meltzer

1990).

14 A korábban bemutatott módszert követő algebrai levezetés természetesen mindenben igazolná az itt elmondottakat, ezt azonban mellőzzük. Jó összfoglalót ad Stevenson–Muscatelli–Gregory (1988).


MAKROÖKONÓMIA


A pénz hatásmechanizmusának kérdése a fentiek alapján akár empirikus kérdésnek is tűnhet. A vagyonelemek

közötti helyettesíthetőség maga bizonyos határok között mérhető, hiszen a kérdéses paraméterek regressziós

egyenleteknek a tapasztalati adatokhoz való illesztésével becsülhetőek. Ahhoz azonban, hogy megmondhassuk,

hogy a pénz milyen közeli helyettesítője, mondjuk, a kötvénynek, ahhoz először el kell döntenünk, hogy mit

nevezünk pénznek, s csak ezután kezdhetünk a regressziós egyenletek felállításához. Az utóbbi kérdésre pedig,

amint e könyv pénzelmélettel foglakozó fejezeteiben láttuk, nem is olyan könnyű válaszolni. Az elméleti

okfejtésekből levont gazdaságpolitikai ajánlások eltérése mögött gyakran lelhetők fel ilyen definíciós

különbségek. Volt ennek szerepe az 50–60-as évek keynesiánus–monetarista ellentéteiben is. A következő

lépésben a monetarista iskola felfogását tekintjük át a pénz hatásmechanizmusáról.

1.3. Monetarista megközelítés a transzmissziós mechanizmusról

A legutóbbi alfejezetben bemutatott keynesista portfolió egyensúly-modell a pénz hatásmechanizmusának egy,

az IS-LM analízishez képest jóval árnyaltabb, sokrétűbb megközelítését adja. Megőrzi ugyanakkor az

alkalmazkodásnak azt az alapvetően kétlépcsős jellegét, mely szerint a pénzmennyiségben (vagy bármely más

vagyoneszköz mennyiségében) beállott változás először megváltoztatja a vagyoneszközök piacán a relatív

árakat, illetve hozamokat, de ez az alkalmazkodás önmagában a kiadási szándékok szintjét nem befolyásolja.

Nincs tehát közvetlen hatással az árupiaci egyensúlyra. A portfolió alkalmazkodás addig tart, amíg a hozamok

olyan értékeket nem vesznek fel, amelyek mellett a gazdasági alanyok az összes létező vagyoneszközt tartani

hajlandóak. Az alkalmazkodás második lépcsője az, amelyben az egyik vagy másik vagyonelem hozamában

(rendszerint valamelyik kamatlábban) bekövetkezett változás megváltoztatja a költekezési, rendszerint a

beruházási szándékokat, s a reálkibocsátás ennek hatására változik. A dolog közvetett jellege, s a közvetítés

működésével (a beruházások és a pénzkereslet kamatrugalmasságával) kapcsolatos szükséges feltételek sok

keynesista gondolkodót tettek pesszimistává a mechanizmus hatékonyságát, s ezért gazdaságpolitikai

manipulációra való felhasználhatóságát illetően.15

A monetarizmus logikájából a pénznek sokkal közvetlenebb hatásmechanizmusa következik. Ez azonban

részben a monetarizmus szemléletéből, a pénzfolyamatokra való elsődleges koncentrálásból is fakad. Különösen

a korai, elsősorban M. Friedman nevével fémjelezhető, monetarista irodalom tekint meglehetős szkepszissel a

gazdaság reálszférájának a keynesiánus IS görbe-szerű stabil függvényekkel való leírhatóságára. Épp ezért az

eredeti monetarista megközelítés csak a pénzpiaccal foglakozik közvetlenül, a reálszférára vonatkozó

mondanivalóját nem építi be formálisan modelljébe.

Mint korábban láttuk, a pénztartás a monetarista keresleti függvényben is portfolió döntés eredménye. Az

alternatív eszközök hozamai ezért szerepelnek is a pénzkeresleti függvényben. Szerepük a pénz

hatásmechanizmusában azonban messze nem olyan döntő – mindenekelőtt azért, mert ezek alapvetően nem

monetáris kategóriák. Nagyságukat hosszabb távon és végső soron nem a pénzpiac állapota határozza meg. A

kötvénykamatlábakat és a részvényhozamokat reáltényezők, a tőke termelékenysége, a megtakarítási szokások

és hasonlók döntik el, nem pedig a nominális pénz kínálata. Utóbbinak is van hatása, de ez csak ideiglenes;

idővel, a gazdaság teljes alkalmazkodása után, a reáltényezők hatása dominál.

A pénzpiacra koncentrálás fontos következménye, hogy az egymással összefüggő piacok általános egyensúlyi

rendszerében a pénzpiac mellett az összes többi együtt jelenti a pénz alternatíváját. Ha a pénzpiacon, mondjuk,

túlkínálat van, akkor az emberek le akarják építeni felesleges pénzkészleteiket, vagyis az összes többi piacon

együtt van túlkereslet. A hangsúlyozott elem nem az, hogy mit akarnak venni a pénzen, hanem az, hogy el

akarják költeni azt.

Ezért fontos különbség a keynesi alkalmazkodási mechanizmushoz képest, hogy a pénzmennyiség növekedése

nemcsak portfolió, tehát a vagyoneszközök piacán megvalósított alkalmazkodást indít el. Azt is, természetesen,

hiszen a többletpénzért pénzügyi jószágokat is akarnak venni. A kamatlábak ezért kezdetben csökkenni fognak.

Még fontosabb azonban, hogy a többletpénzen reáljószágokat is vesznek. Beruházási jószágokat és tartós

fogyasztási cikkeket egyaránt. Emlékszünk rá, Friedman vagyon fogalmában ezek is szerepelnek, ezeknek is

van hozama, ha nem is pénzügyi, hanem természetbeni, vagyis az általuk biztosított szolgáltatások. A

pénzmennyiség növekedése (ha nem nyílt piaci művelettel hozzák azt forgalomba) a fogyasztók nettó vagyonát

is növelheti, ez szintén többletfogyasztásra ösztönözhet.

A pénz közvetlen “átáramlása” az árupiacra természetesen sokkal hatásosabb mechanizmus, mint az, ami csak a

kamatláb közvetítésével jöhetett létre. Az így megnövekedett kereslet azonban nemcsak a kínálat reakcióját

15 Fontos látni ugyanakkor azt is, hogy az elmélet árnyaltabb megfogalmazása e gazdaságpolitikai konklúziókat is árnyalta, egy három eszközös portfolió modellben például a likviditási csapda jelensége nem fordulhat elő.


MAKROÖKONÓMIA


váltja ki, előbb-utóbb az árak is emelkedni fognak. Az árak emelkedése pedig a reálpénz mennyiségét csökkenti.

Az emberek pénztartási igénye a reálpénzre irányul, a csökkenő reálpénzmennyiség tehát enyhíti az eredeti

pénztúlkínálatot. Mi több,hosszabb távon az árak emelkedése teljesen eltünteti a kezdeti pénztúlkínálatot, a

reálkibocsátás, kamatlábak, a reálpénzmennyiség és minden reálváltozó visszatér eredeti szintjére, s csak a

nominális árak szintje változik. A pénzmennyiség döntő szerepet játszik az árszint meghatározásában, de a

reálváltozók alakulása szempontjából hosszú távon semmiféle szereppel nem rendelkezik. E konklúziót, a pénz

semlegességének kérdését, a következő fejezetben vesszük részletesen szemügyre.


• transzmissziós mechanizmus

• IS-LM modell

• komparatív statika

• reálegyenleg hatás

• statikus modell

• dinamikus modell

• a piac “megtisztulása”

• rendszer egyensúlyi pozíciója

• stabil egyensúly

• kétlépcsős alkalmazkodási neoklasszikus mechanizmus

• szintézis

• Keynes-effektus

• Pigou-hatás


1. Igazolja, hogy az IS-LM rendszer nem más, mint az általános egyensúlyelmélet makroökonómiai

alkalmazása!

2. Az IS-LM rendszer feltételezésein belül milyen hatása volna annak, ha a kormányzat expanzív fiskális

politikát folytatna, és az így keletkező költségvetési hiányt jegybanki pénzteremtéssel finanszírozná?

Ábrázolja ezt a folyamatot a görbék segítségével! Most tételezzük fel azt is, hogy az expanzív politikák

ellenére a reálkibocsátás nem növekedhet, mondjuk azért, mert elérte a kapacitás felső határát. Hogyan

kerülhet ekkor az IS-LM rendszer egyensúlyba? Ábrázolja!

3. Mit értünk a pénz transzmissziós mechanizmusán?

4. Vonjon párhuzamot a keynesista és a monetarista modellekben ábrázolt transzmissziós mechanizmus között!

5. Mi a különbség a Keynes-hatás és a Pigou-hatás között?

6. A portfolió egyensúlyelmélet következtetései szerint a pénz transzmissziós mechanizmusa és így a monetáris

politika hatásossága a vagyonelemek egymás közti helyettesítési viszonyain múlik. Mi volna az aktív nyílt

piaci művelet hatása, ha a kötvények és a részvények egyáltalán nem helyettesítenék egymást? Ábrázolja ezt

a helyzetet egy portfolió egyensúlyi modellben?

7. Mi magyarázza egy vagyonelem hozama és piaci ára közti negatív kapcsolatot?

8. Igazolja, hogy az IS-LM rendszer Tobin portfolió-modelljének egyik speciális esete!


MAKROÖKONÓMIA


2. 6. fejezet - A pénz semlegessége

2.1. A probléma kulcsa nem a keresleti oldal

A megelőző fejezet fő témája annak bemutatása volt, hogy, az ismertebb elméletek szerint, milyen

mechanizmuson keresztül befolyásolja a pénz nominális mennyisége, illetve annak változása a többi

makroökonómiai változót. Elkerülhetetlenül szó esett persze arról is, hogy melyek az érintett makroökonómiai

változók. E fejezetben erre a kérdésre koncentrálunk.

A címben említett fogalom, a pénz semlegessége, a makroökonómia eddigi története egyik legalapvetőbbnek

tekintett kérdésére adott szélsőséges, ám nagyon gyakori válasz. A kérdés úgy tehető fel, hogy vajon

érzékenyek-e a gazdaság reálváltozói (egyebek között a termelés vagy reáloutput, reálkamatláb, reálbérek,

fogyasztás, a jószágok relatív ára stb.) a gazdaságban lévő pénz mennyiségében beállott változásokra. Számít-e

tehát a pénz a reálgazdaság számára? Ha nem, akkor a pénz semleges, ez esetben a pénzmennyiség változása

csak az árszínvonal arányos változását eredményezheti, egyéb számottevő hatása nincs. Az elméletek egy

csoportja e konklúziót csak hosszabb távon, tehát megfelelő időbeli alkalmazkodás után tartja érvényesnek. A

hosszú táv adott esetben persze igen hosszú időt is jelenthet.

A pénz szupersemlegessége a következő kérdést veti fel: vajon van-e reálgazdasági következménye a

pénzmennyiség növekedési dinamikájában bekövetkezett változásnak? Vagyis az inflációs ráta megnövekedésén

túl, van-e következménye annak, hogy ha ugyanabban a gazdaságban a pénzkínálat növekedési üteme, mondjuk,

5%-ról 10%-ra nő és tartósan ezen a rátán marad?

A szupersemlegesség természetesen szigorúbb konklúzió mint a semlegesség; egy modellben a pénz lehet

semleges anélkül, hogy szupersemleges lenne. Ha a gazdaságban a pénzmennyiség évről évre 5%-kal nő, s ez az

árszint hasonló ütemű évi növekedésén túl nem változtatja meg a többi makroökonómiai változót, akkor a pénz

semleges. A ráta 10%-ra való növekedése tartós elmozdulást idézhet elő a reálváltozók hosszú távú egyensúlyi

értékében, de ha azok addig, amíg a pénzkínálat növekedési rátája 10%, megtartják ezt az új értéküket, akkor a

pénz e növekedési ráta mellett újra semleges. Egy ilyen modellben a pénz semleges, de nem szupersemleges. E

fejezetben csak a semlegesség kérdésével foglalkozunk, a dinamikus elemzésből következő megfontolásokat az

infláció kérdéskörénél tárgyaljuk.

A Keynest megelőző klasszikus közgazdaságtan képviselői számára a pénz semlegessége szinte magától

értetődő volt. A klasszikus megközelítés e tulajdonságát ma is “klasszikus dichotómia” néven azonosítja a

közgazdaságtan, utalva a pénz és a reálfolyamatok teljes szétválaszthatóságára, egymástól való függetlenségére.

Ez részben a korai elmélet mikroökonómiai orientáltságából is fakadt, az elmélet érdeklődésének homlokterében

a reálkategóriák, az értékelmélet, vagyis a dolgok egymáshoz képesti árának meghatározása állott. A gazdaság

aggregált outputja éppen csak a pénzzel kapcsolatos kérdésekben vetődött fel, s ilyenkor a pénz mennyiségi

elmélete volt az irányadó. Ennek valójában, mint láttuk, egyenértékű megfogalmazásai a Fisher-féle forgalmi

egyenlet és a cambridge-i iskola formulái is. A mennyiségi pénzelmélet a pénz semlegességére vonatkozó

konklúzióját mindig mint hosszú távú összefüggést tekintette, rövid távon, az új helyzethez való alkalmazkodás

folyamatában a reálváltozók is módosulhatnak, ez azonban a klasszikus közgazdaságtant csak korlátozottan

érdekelte, képviselői főleg a hosszú távú egyensúly tulajdonságait kutatták.

Keynes mind a mikroökonómiai kérdésfeltevéssel, mind a hosszú táv iránti érdeklődés hagyományával

szakított.16 A megelőző fejezetben bemutatott, az IS-LM görbék segítségével formalizált rendszerében a pénz

egyáltalán nem semleges. Mint láttuk, a pénzmennyiség növekedése expanzív hatású, mégpedig azért, mert

csökkentőleg hat a reálkamatlábra. Egyensúlyi helyzetben a reálkamatláb a tőke határhatékonyságával (vagyis a

tőke utolsó egységére jutó reálhozammal) azonos, a csökkenő kamatláb a tőkeállomány növelésére, tehát többlet

beruházásokra ösztönöz. A tőke határhatékonyságának a kamatláb csökkenését követő esésére ugyanis, a

csökkenő határtermék elvéből következően, a tőkemennyiség növelésén, tehát a beruházásokon át vezet az út.

Az élénkülő beruházási kereslet szívóhatása az, ami az aggregált kibocsátás, vagyis a reáljövedelmek

növekedését kiváltja. Röviden: nagyobb output és alacsonyabb kamatláb a pénzmennyiség növekedésének

végeredménye.

16 Azóta szinte szállóigévé vált mondása: “Hosszú távon mind meghalunk” jól tükrözi a rövid távú folyamatok iránti érdeklődését.


MAKROÖKONÓMIA


Ezeket a hatásokat a monetaristák által vallott tranzakciós mechanizmus sem zárta ki, de a rövid távú, a két

egyensúlyi állapot közti alkalmazkodás körébe sorolta.17 Ha az alkalmazkodás kellőképpen gyors, és a

monetarista szemlélet szerint az, akkor e reálgazdasági hatások jelentősége végső soron kicsi, hiszen hosszabb

távon csak az árszint változik, s az összes reálváltozó (az árszintemelkedés által leértékelt reálpénzkészlettel

együtt) visszatér eredeti szintjére. A pénzmennyiség fontos az árszint (egy nominális változó) meghatározása

szempontjából, de a reálváltozókra nézve semleges.

Nagyon fontos látnunk azonban, hogy e jelentős különbség a két elméleti konklúzióban nem a pénzről vallott

felfogás alapvető eltéréséből fakad;a makrogazdaság egyéb szféráinak működése az, ami az egyik modellben a

pénzt semlegessé teszi; a másikban pedig nem. A tranzakciós mechanizmus eltérő felfogása fontos (noha a

korabeli viták talán kicsit túlbecsülték a különbséget), a hatások sebességét vagy erejét érintő különbségekre

utalhat, de a dolog lényege nem a pénzelméletben van. A továbbiakban ezt igyekszünk demonstrálni.Idézzük

vissza az IS-LM rendszer algebrai formuláját:

(1) Y=C(Y)+I(r)+G, 1/>/CY/>/0, Ir/</0,

(2)

.

Emlékeztetünk arra, hogy az árupiac egyenletében Y volt a piacot megtisztító változó. Úgy érveltünk, hogy az

árszínvonal adottsága értelmezhető úgy, hogy a kínálat [(1) bal oldala] végtelenül rugalmasan alkalmazkodik a

jobb oldalon található kiadások által meghatározott bármilyen kereslethez, vagyis a kínálat korlátozottsága nem

befolyásolja az egyensúlyt. Miután most éppen az árszint változásának hatását akarjuk felmérni, a végtelenül

rugalmas kínálati alkalmazkodás feltevését mostantól feladjuk. Ez esetben az IS görbe már nem az árupiac

keresletének és kínálatának egyensúlykritériuma, hanem csak a kiadási szándékokat, tehát a reálkereslet szintjét

definiáló egyenlet. A gazdaság szereplői költekezési-kiadási szándékaikat továbbra is reálösszefüggésként

fogalmazzák meg, az árszint változása az egyenlet struktúráját tehát nem érinti. Nem így az LM görbe

egyenleténél, hiszen arról tudjuk, hogy az árszint emelkedése a reálpénzállományt csökkenti. Írjuk át az LM

görbe egyenletét úgy, ahogy a grafikus ábrázolás mutatja, tehát a kamatlábat mint a jövedelem és a

reálpénzkészlet függvényét a következőképpen:

(3)

A parciális deriváltak előjele (2)-ből könnyen kikövetkeztethető, közülük kettővel korábban már találkoztunk is.

Az első, a jövedelem szerinti parciális derivált az LM görbe meredeksége, a második az LM görbe eltolódását

méri lefelé a pénzkínálat növekedésének hatására. Az árszint szerinti parciális derivált ugyanerre a

mechanizmusra utal, csak az ellenkező irányban, az árszint növekedése a reálpénzkínálat csökkenésével

egyértelmű, az LM görbe tehát felfelé tolódik el.18

Helyettesítsük be (3)-at (1)-be, s a következő összefüggést kapjuk:

(4)

,

ami G és a pénzkínálat (M) adottsága mellett az árszínvonal és a reálkereslet közötti összefüggést adja meg. Az

összefüggés természetéről többet tudunk meg, ha (4)-et totálisan deriváljuk a dM=dG=0 feltétel mellett:

17 A monetarizmus gondolatrendszerének egy másik kulcsfontosságú eleméről, a jövőbeli árakkal kapcsolatos várakozásokról, később ejtünk

szót. 18 ΩY= -(lY/lr),WM= (1/Plr),WP= -(M/P2lr)


MAKROÖKONÓMIA


(5)

,

ahonnan

(6)

adódik. A kifejezés előjelét az olvasó könnyen ellenőrizheti a parciális deriváltak ismert előjelei alapján. Az

aggregált kereslet és az árszint között, ahogy vártuk, negatív viszony van, az áremelkedés a kereslet szintjét

csökkenti. A jelenség magyarázata, ebben a modellben, a Keynes-hatás. Az tehát, hogy az árszint növekedése a

reálpénzállomány csökkentésén át felnyomja a reálkamatlábat, ez pedig deprimálólag hat a beruházási

kiadásokra. Mindez pontosan követi azt a transzmissziós mechanizmust, amelyet a keynesi modellnél

ismertettünk.

Amint feladtuk azonban az árszint adottságának, a kínálat végtelen rugalmasságú alkalmazkodásának feltevését,

a rendszer már csak a kereslet szintjét határozza meg minden egyes árszinthez, nem pedig a gazdaság végső

egyensúlyi állapotát. Azt tehát, hogy a pénz semleges-e vagy sem, ennyi információból még nem tudjuk. A

pénzkínálat növekedése nyilván megváltoztatja az árak és reálkereslet eredeti viszonyát (eltolja a keresleti

görbét), de hogy a gazdaság végülis milyen output és kamatszint mellett kerül ismét egyensúlyba, ahhoz további

feltevések szükségesek.

A fenti összefüggések ismét szemléltethetők a grafikus megoldás segítségével. Az alábbi ábra felső paneljén a

hagyományos IS-LM struktúra található, itt tehát a jövedelem és a kamatláb által kifeszített térben szemléljük a

gazdaságot. Az IS görbe pozíciója nem függ az árszinttől, az LM görbe viszont adott árszint és adott nominális

pénzkínálat mellett szerkeszthető. Adott M mellett az árszint csökkenése az LM görbét lefelé, emelkedése

felfelé tolja el, ennek algebrai megfelelője ΩP pozitív előjele. Az árszint folytonos mozgatásával leírható az

egyensúlyi pontban a jövedelem (az aggregált kereslet szintje) változása. A panelen csak három eltérő árszintet

rajzoltunk be.

6.1. ábra - Az aggregált keresleti görbe származtatása


MAKROÖKONÓMIA


A három árszinthez a felső panelen természetesen három különböző LM görbe tartozik, P1 a legalacsonyabb

árszint, a hozzá tartozó LM és IS metszéspontja meghatározza az ezen árszinthez tartozó aggregált keresleti

szintet, Y1-et. Az árszint emelkedése P2-re, majd P3-ra a fentiekben vázolt módon csökkenti az egyensúlyi

keresletet.

Az alsó panelen ugyanezt az összefüggést közvetlenül az árszint és jövedelem terében mutatjuk be. Az árszint

folytonos változtatása egy folytonos aggegált keresleti görbét írna le, olyant, amilyent az ábra alsó paneljébe

rajzoltunk és AD-vel jelöltünk.

A nominális pénzmennyiség növekedése ezt a görbét vízszintesen jobbra, illetve felfelé tolja el. Az olvasó a (4)-

es egyenlet totális differenciálásával, és a dG=dP=0 feltétel alkalmazásával ellenőrizheti, hogy dM/dY/>/0, az

eltolódás valóban vízszintes irányú.

6.2. ábra - A pénzkínálat növekedésének hatása a keresletre


MAKROÖKONÓMIA


Az LM görbe eltolódása L1M1-ből L2M2-be most nem az árszint változását, hanem a nominális pénzmennyiség

növekedését tükrözi. Ez teljesen független attól, hogy mekkora az induló árszínvonal, ezért az AD görbe minden

egyes pontja azonos mértékben tolódik el jobbra. Az új görbét AD2-vel jelöltük.

Lényegében azonos eredményre jutunk, ha a monetaristákat követve a mennyiségi pénzelmélet valamelyik

változatából, akár a Fisher-féle forgalmi egyenletből, akár a Cambridge-formulából indulunk ki. Az

(7) MV=PY

egyenlet felfogható úgy is, mint a pénzpiac egyensúlyi feltétele. Tekintsük a pénzkínálatot és a forgási

sebességet konstansnak. Ekkor (7) az árszint és a reáljövedelem között egy szabályos parabola alakú, negatív

kapcsolatot ír le. A pénzmennyiség és a forgási sebesség meghatározza a nominális kereslet szintjét. Konstans

nominális kereslet esetén természetesen minél magasabb az árszint, annál kevesebb jut a kereslet reál

összetevőjére és fordítva. Az egyenletet totálisan differenciálva megkapjuk az így definiált aggregált keresleti

görbe meredekségét:


MAKROÖKONÓMIA


(8) dPY+PdY=0

ahonnan felhasználva (7)-et

(9)

Noha az így levezetett keresleti görbe tulajdonságait, mindenekelőtt annak meredekségét, más tényezők

határozzák meg mint a keynesiánus modellben, a tulajdonságok maguk azonosak. A keynesi modellből

levezetett aggregált keresleti függvény meredekségében a beruházások kamatérzékenysége és a pénzkereslet

jövedelem- és kamatérzékenysége voltak a meghatározó faktorok, a monetarista modellből levezetett

függvényben pedig a forgási sebességet meghatározó tényezők (az alternatív vagyoneszközök hozamai, az

infláció és inflációs várakozások stb.) a dominánsak. A pénzmennyiség növekedése is teljesen azonos változást,

pozitív irányú eltolódást eredményez a keresleti görbében.19

Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a két elmélet között ne volna lényegi különbség, hanem azt,

hogy a két elmélet egymástól nagyon eltérő következtetései nem az eddig tárgyalt modellelemekből fakadnak.

Mindkét modellből egy-egy aggregált keresleti görbe vezethető le, az pedig, hogy a pénzmennyiség

megnövekedése okoz-e maradandó reálgazdasági változásokat vagy sem, nem a kereslet, hanem a kínálat

alkalmazkodási mechanizmusától függ.Ezt maga a monetarizmus vezéralakja, Friedman szögezte le akkor,

amikor a keynesianizmus és monetarizmus felfogásának lényegi különbségét egy közös modell két szélső

eseteként interpretálta (Friedman 1971).

Ha mindkét modell egy aggregált keresleti görbe levezetésére alkalmas, és a pénzkínálat változása mindkét

modellben a görbe pozitív irányú eltolódását okozza, akkor a pénz végső hatásának magyarázatához további

feltevéseket kell tennünk. A modell teljessé tételéhez hiányzik még egy egyenlet. Két szélső eset lehetséges.

Vagy az árszint konstans, vagyis a hiányzó egyenlet:

(10)

,

ami megfelel annak a, ma már nagyon speciális vagy extrém esetként kezelt, keynesista logikának, hogy rövid

távon a kínálat végtelenül rugalmasan reagál a keresletben beállott változásokra. Ez esetben a pénzmennyiség

növekedésének teljes hatása a reáljövedelem növekedésében csapódik le, s ekkor természetesen a pénz nem

semleges. A másik szélsőség, ha az output (reáljövedelem) szintjét tekintjük konstansnak, vagyis a kínálat az

árszínvonaltól független adottság:

(11)

.

Ekkor a pénzmennyiség emelkedése csak az árszintet növelheti. Ez felel meg a monetaristák által hosszabb

távon érvényesnek tekintett konklúziónak. Ezek az eredmények azonban függetlenek attól, hogy a (10), illetve

(11)-ben megadott feltételt a (4)-es vagy a (7)-es egyenlet által definiált keresleti görbéhez kapcsoljuk.

E két szélsőséges esetet is bemutatja következő ábránk, amelyen AD1 az eredeti, AD2 a pénzkínálat növekedése

utáni keresleti görbét mutatja. AS1 és AS2 a kínálat lehetséges alkalmazkodásának fent definiált két szélső esete.

6.3. ábra - Az alkalmazkodás két szélső esete: árszínvonal vagy output változás

19 (7) totális differenciálása és a dV=dP=0 feltétel mellett: dY/dM=V/P/>/0.


MAKROÖKONÓMIA


A Friedman által is hiányolt egyenletnek természetesen nem kell e két szélsőség valamelyikét tartalmaznia, a

kereslet növekedése eredményezheti a kínált mennyiség és az árszint együttes növekedését is, ez leírható például

a következő kínálati reakciófüggvénnyel:

(12) Y=Y(P),YP/>/0,

ami egy pozitív meredekségű aggregált kínálati görbének felel meg. A fenti ábrán ezt a helyzetet illusztrálja az

AS3 -mal jelölt kínálati görbe. A pénzkínálat növekedése után az új egyensúly ekkor az E3 pontban lesz, az

összhatás megoszlik az ár és a reáloutput között. A transzmissziós mechanizmus tárgyalásánál követett

gondolatmenetet folytatva fontos kiemelnünk, hogy a pénz közvetlenül továbbra sem hat a kínálati oldalra. A

kereslet megnövekedése miatt emelkednek az árak, s (12)-nek megfelelően ez az áremelkedés váltja ki a

reáloutput alkalmazkodását. Ha tehát arra a kérdésre keresünk választ, hogy lesz-e a pénznek hatása a reáloutput

szintjére, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy van-e összefüggés az árszint változása és az aggregált kibocsátás

között. De mi dönti el az aggregált kínálat görbéjének alakját? Ezt vizsgáljuk meg a következő alfejezetben,

ahol azokat a fontosabb elméleti feltevéseket és mechanizmusokat tekintjük át, amelyek az aggregált kínálat

viselkedését határozzák meg.

2.2. Az aggregált kínálati függvény

2.2.1. A munkapiac klasszikus felfogása

A kínálat viselkedését magyarázó tanok a közgazdaságtan külön ágát képviselik, s ezek nem tartoznak e könyv

fő érdeklődési területéhez. Az alábbi vázlatos ismertetés ezért csak azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek

a pénz semlegességének értelmezéséhez nélkülözhetetlenek.20 Ezen belül a makroökonómiai árszint és az

aggregált kínálat viszonyára koncentráljuk figyelmünket.

Nyilvánvaló, hogy a mikroökonómia által használt piaci kínálati görbe nem terjeszthető ki minden megszorítás

nélkül az aggregált outputra, hiszen a mikroökonómia kínálati görbéje a termék relatív, tehát reálára és kínálata

között definiál kapcsolatot. Ebből nem következik, hogy a nominális árszint változása, amikor tehát minden

termék ára emelkedik, hatna az aggregált kínálatra. 20 A téma iránt mélyebben érdeklődő olvasó a standard haladó makroökonómia tankönyvekben bővebb ismertetést talál (lásd Branson 1979).


MAKROÖKONÓMIA


A kínálat viselkedése a legegyszerűbben az aggregált termelési függvény fogalmán keresztül közelíthető meg.

Mint ismeretes, ez a mikroökonómiából átvett struktúra a termelési folyamat modellje, amely a termelési

tényezők különböző mennyiségeihez az általuk termelhető outputot rendeli hozzá. A továbbiakban feltételezzük,

hogy az aggregált termelési függvény egyértelműen definiálható,21 és csak két termelési tényezőt: a munkát és a

tőkét veszünk figyelembe.

Noha az elemzés során beszélni fogunk hosszabb és rövidebb távon érvényesülő hatásokról, az itt kifejtettek

teljes egésze rövid távra szól abban az értelemben, hogy a figyelembe vett időhorizont akkora, amely alatt a tőke

mennyisége nem változik, a kínált output változása teljes egészében a felhasznált munka mennyisége

változásának tudható be. Ha tehát hosszabb távról beszélünk is, az még mindig ezen időhorizonton belül

értendő. Így az alkalmazott termelési függvény az

(1)

képlettel írható le, ahol f „(L)=YL a munka határterméke, YLL pedig a csökkenő hozadékra utal.

Az alkalmazott munka mennyisége a munkapiac állapotától, annak jellegzetességeitől függ. A munkapiacon a

keresletet és a kínálatot a foglalkoztatottaknak fizetett reálbér hozza egyensúlyba. A reáljószágokban mért bért a

pénzben kifejezett nominális bérből úgy származtatjuk, hogy azt az árszinttel elosztjuk, ha tehát a pénzbért W-

val jelöljük, akkor a reálbér mértéke W/P. A vállalkozók akkor maximálják profitjukat, ha a reálbér a munka

határtermékével egyenlő, ezért a munka keresleti görbéje annak határtermék görbéjével azonos. Egyenlete:

W/P=f ‘(Ld),ahol Ld a munka kereslete. A munka kínálatát a munkajövedelem és a szabadidő közti fogyasztói

választás határozza meg, ennek feltételezésével levezethető egy pozitív meredekségű munkakínálati görbe, amit

itt a g(Ls)=W/P egyenlettel írunk le, ahol Ls a munka kínálatát jelöli.

A munkapiac egyensúlya és az aggregált kínálat kapcsolatát a következő diagrammal szemléltetjük. A felső

panel a termelési függvény diagramja, a konstansnak tekintett tőkeállomány miatt az output csak az alkalmazott

munka mennyiségétől függ. Az alkalmazott munka mennyiségét pedig a munkapiac egyensúlya határozza meg,

ezt szemléltetjük az alsó panelen.

6.4. ábra - A munkapiac egyensúlya és a kínálati függvény

Ereszkedő munkakeresleti és emelkedő munkakínálati görbe, valamint szabadon mozgó, tehát rugalmas ár és

bérszintmellett a munkapiac megtalálja a maga egyensúlyát, s az így meghatározott egyensúlyi foglalkoztatási

szint meghatározza a termékek kínálatának szintjét. Vegyük észre, hogy a fentiekben vázolt struktúra

reáljelenségek egymásközti viszonyát írja le. A munkavállalók is, a munkáltatók is a reálbért figyelve alakítják

ki munkapiaci magatartásukat. A bérfizetés természetesen nominális pénzben történik, de a szereplőket

21 Ez korántsem annyira kézenfekvő, mint ahogy az első pillanatra látszik. Noha a makroszintű termelési függvény igen széles körben

használatos az elméleti makroökonómiában, a koncepció maga számos, ma sem teljesen tisztázott ellentmondást tartalmaz. Az ezzel

kapcsolatos, korábban lezajlott, elméleti vita inkább elült, mint megoldódott. A struktúra egyszerűsége kétségkívül nagyon vonzóvá teszi alkalmazását.


MAKROÖKONÓMIA


valójában nem ennek nagysága, hanem az érte vásárolható árumennyiség érdekli. Nem a nominálbér, hanem a

reálbér “tisztítja meg a piacot”. Mivel az egyensúlyi pont a kínálati görbén helyezkedik el, a piac egyensúlyi

állapotában csak önkéntes munkanélküliség létezik.

A munkapiac ilyen leírását tekintik klasszikus felfogásnak, s a makroökonómiai iskolák bizonyos csoportjainak

azonosítására használt “klasszikus”, “neoklasszikus”, “új-klasszikus” stb. címkék így vagy úgy, de végső soron

mind erre, a munkapiac alkalmazkodásának ilyen felfogására utalnak. Ha a munkapiac valóban így működik,

annak igen fontos következménye van az aggregált kínálat alakulására, hiszen az ilyen munkapiacon érvényesül

a “klasszikus dichotómia”, ez a piac a nominális árszint változására teljesen érzéketlen.

Ha például a piac egyensúlyi állapotához képest megnő az árszínvonal, akkor az eredeti nominális bérszint

mellett a reálbérek csökkennek. Emiatt a munkapiacon túlkereslet alakul ki, hiszen a kereslet nő, a kínálat

csökken. A fenti ábra alsó paneljén illusztrált munkapiacon azonban mind a keresleti, mind a kínálati görbe

változatlan pozícióban marad, hiszen azok éppen a reálbér változása által indukált magatartást írják le. A

túlkereslet hatására a reálbér növekedésnek indul a munkapiacon. Ez megvalósulhat a nominális bérek

emelkedésén át, de ez nem szükségszerű, az árszint is csökkenhet. Valójában az eddigiek alapján nem is tudjuk

megmondani, hogy melyik eset következik be, mindenesetre a teljes alkalmazkodás után a reálbér ismét

magasabb lesz, s a munkapiac visszatér az eredeti foglalkoztatottsági szinthez. Az így adott munkamennyiség

adott tőkével kombinálva csak egyetlen kibocsátási szintet eredményezhet; az így definiált klasszikus

munkapiac felfogásának megfelelő aggregált kínálati görbe tehát egy függőleges vonal, olyan, mint amilyent a

megelőző alfejezet ábráján AS1-gyel jelöltünk. Ebből pedig, mint korábban láttuk, a pénz semlegessége

következik.

Pusztán technikailag szemlélve a kérdést, adott technológia, tehát adott makroszintű termelési függvény mellett

rövid távon, tehát adott tőkemennyiséget feltételezve az output változásához a reálbér módosulására van

szükség. A reálbér csökkenése nélkül ugyanis a vállalkozók nem kínálnak magasabb foglalkoztatottságot. Ehhez

pedig a fenti klasszikus munkapiactól eltérő feltevésekre van szükség. Számos olyan tényező jöhet szóba,

amelyek a reálbérek ilyen alakulását eredményezhetik, s az elmélet az utóbbi évtizedekben szinte mindegyikre

kifejlesztette a megfelelő modellt. Az alábbi felsorolás korántsem teljes, s legtöbbször ezek valamely

kombinációja eredményezi az output reakcióját:

1. A munkapiac a tartósabb egyensúlytalanság állapotában maradhat, a pozitív meredekségű munkakínálati

görbe tehát elveszti jelentőségét, a foglalkoztatott munka változását a keresleti görbén való mozgás írja le.

2. Az árak és/vagy a nominális bérek merevek, vagy legalábbis alkalmazkodásuk akadozó és lassú. Ennek a

legkülönbözőbb okai lehetnek. Ilyenek többek között az intézményi kötöttségek, pl. monopolhelyzetek (a

munkapiacon különösen a szakszervezetek), a pénzillúzió, vagyis annak lehetősége, hogy a munkájukat kínálók

a nominális bérekre koncentrálnak, s azokat “összetévesztik” a reálbérekkel. Lehetnek az árupiacokon hosszabb

időre szóló ár-, a munkapiacokon pedig bérmegállapodások amelyek lehetetlenné teszik az árváltozók azonnali

alkalmazkodását.

3. A munkapiacon olyan információs problémák, illetve aszimmetriák merülhetnek fel, amelyek az árak és így a

reálbérek pontos meghatározását megnehezítik, mégpedig a munkavállalók és a munkaadók számára eltérő

mértékben. Ebben az esetben a munkapiac egyensúlyban lehet abban az értelemben, hogy szereplői legjobb

tudásuk szerint és szabadon döntenek a munka keresletéről és kínálatáról, ám információik csak korlátozottan

tükrözik a tényleges helyzetet. Idővel természetesen pontosítják információikat, ami magatartásuk

megváltozásához vezethet.

4. Az információk pontatlansága mellett az is feltehető, hogy a munkapiac egyes szereplői nem az aktuális

helyzetre (az éppen érvényes árakra és bérekre) alapozzák döntéseiket, hanem arra, hogy várakozásaik szerint

hogyan fognak alakulni e változók értékei a közelebbi jövőben. Ez esetben a foglalkoztatott munka mennyiségét

és a kínálat rövid távú alakulását döntően a jövőre vonatkozó várakozások fogják meghatározni.

Természetesen ehelyütt nem áll módunkban valamennyi eshetőséget részletesen áttekinteni. A továbbiakban

csak a fő irányzatok legfontosabb jellemvonásait ismertetjük.

2.2.2. A munkapiac keynesi szemlélete

A foglalkoztatás…-ban Keynes többhelyütt is leszögezi ama álláspontját, hogy a nominális bérek rövid távon

merevek, illetve hogy ha a reálbérek a nominális bérek változatlansága mellett az árszint növekedése miatt

esnek, ez nem csökkenti a munkavállalási hajlandóságot, tehát a munka kínálatára nem hat (Keynes 1965, 31.


MAKROÖKONÓMIA


o.). Ez esetben az árnövekedés természetesen csökkenti a reálbért, növeli a munka iránti keresletet és

(munkanélküliség lévén) a foglalkoztatottságot is. Az alábbi ábrán ezt az esetet úgy mutatjuk be, hogy

feltételezzük: a munkapiacon munkanélküliség van, s ezért az adott W0 nominális bérszint mellett mindenki

hajlandó dolgozni, aki munkát talál. A tényleges foglalkoztatottságot az dönti el, hogy e bérszint mellett

mekkora a munka kereslete. Utóbbi a reálbér, tehát adott W0 mellett az árszint függvénye. A munkapiacot a bal

alsó panel reprezentálja. A megelőző ábrától eltérően a függőleges tengelyre most a nominális bért mértük fel,

ez azonban csak formai változás, hiszen a munka keresleti görbéje a nominális bér segítségével is leírható:

W=Pf „(Ld). Nyilvánvaló, hogy az árszint emelkedése az így definiált munkakeresleti görbét jobbra tolja, azonos

nominálbér mellett a magasabb árszint kisebb reálbért, így több munkás alkalmazását jelenti. Az árszint

csökkenése fordított helyzetet teremt. A bal alsó panelen természetesen P0/</1/</2 érvényes.

6.5. ábra - Az aggregált kínálati görbe származtatása

P0 árszint mellett a foglalkoztatás L0, az árszint emelkedése változatlan W0 nominális bér mellett növeli a

foglakoztatást. Ennek megfelelően az output is növekszik, ahogy azt a bal felső panelre felmért termelési

függvény érzékelteti. A jobb felső panel egy egyszerű technikai segédeszköz, azért van rá szükség, hogy az

aggregált kínálati görbét a szokásos módon ábrázolhassuk. Ez utóbbi látható a jobb alsó panelen.

Vegyük észre, hogy a kínálat összefüggéseinek tüzetesebb szemügyre vétele még Keynes eredeti

koncepciójának szó szerinti követése mellett is kizárta a vízszintes aggregált kínálati görbe esetét. Ahhoz, hogy

ez bekövetkezhessen, a munka keresletének végtelenül rugalmasnak, vagyis keresleti görbéjének vízszintesnek

kellene lennie. Ez pedig akkor állna fenn, ha a munka határterméke nem csökkenne, ami adott tőkét feltételezve,

eléggé valószínűtlen.22

Az emelkedő aggregált kínálati görbe is elegendő azonban ahhoz, hogy a pénzkínálat változásának tartós

reálgazdasági hatásai legyenek. A pénzmennyiség növekedése növeli a keresletet (eltolja a keresleti görbét), a

túlkereslet hatása pedig megoszlik az emelkedő árak és növekvő kínálat között, amíg a jószágpiac megtalálja

egyensúlyát.

22 Ilyen eredmény produkálható ugyanakkor az ún. általános disequilibrium modellekben, ahol nemcsak a bérek, hanem az árak is merevek és nemcsak a munkapiac, de az árupiac sem éri el az egyensúlyt (lásd Barro–Grossman 1971).


MAKROÖKONÓMIA


Egyáltalán nem kézenfekvő azonban, hogy az így kialakult új egyensúly a gazdaság számottevő ideig fennálló

helyzetét képezné. Túl azon, hogy a fenti logika nem ad magyarázatot arra, hogy a nominális bér miért azon a

W0 szinten rögzül, ahol éppen rögzül, nem világos, hogy a munkavállalók miért hajlandók a reálbértől teljesen

függetlenül ezen a nominális bérszinten tetszőleges mennyiségű munkát kínálni. Ennek csak kétféle

magyarázata lehet, de ebből az elsőt mindjárt ki is zárhatjuk. Ez ugyanis úgy szólna, hogy a munkavállalók

irracionálisan viselkednek, azaz nem igyekeznek a számukra adott körülmények között optimalizálni

helyzetüket. Az ilyen magatartás feltételezése azonban nyilvánvalóan ellentmond a gazdaságelmélet egész

szellemének.

A másik magyarázat az, hogy a munkavállalók a pénzillúzió áldozatai, összetévesztik a nominálbért a reálbérrel

és nem veszik észre, hogy a reálbérük csökkent. Ez rövid távon valóban lehetséges. Nagyon valószínűtlen

azonban, hogy a racionális munkavállalók tartósan a pénzillúzió rabjai volnának. Az idő múlásával, a pontosabb

információk rendelkezésre állásával nyilván hozzáigazítják magatartásukat az új reálbérekhez. Ez versenypiacon

a munkakínálat csökkenéséhez, a szakszervezetek által dominált piacon a nominális bérek növelésére kifejtett

nyomáshoz vezet. Végső soron bekövetkezik a nominális bérek emelkedése, a reálbérek, foglalkoztatás, output

mind visszatérnek eredeti, a pénzmennyiség növekedése előtti szintjükre.

A nominális bérek rugalmas igazodását nemcsak a pénzillúzió, hanem a bérekre vonatkozó kötött időtartamú

tényleges vagy hallgatólagos (implicit) szerződések is lassíthatják. Nyilvánvaló, hogy a bérek és árak pillanatról

pillanatra való változásának óriási tranzakciós költségei volnának, a gazdaság szereplői ennek elkerülésére

időtartammal bíró szerződéseket kötnek egymással, amelyekben a béreket egy időre rögzítik. A nominális

béreknek az időközi árszintváltozásokhoz való igazítása csak a szerződések megújításakor aktuális. Az ezen

alapuló modellek23 jóval valósághűbbek, mint az irracionalitás vagy a pénzillúzió feltevése, annyiban azonban

mind egy csoportba tartoznak, hogy a pénznek már csak rövidebb távra engednek reálgazdasági szerepet. Hiszen

a szerződések előbb-utóbb lejárnak, s ilyenkor a nominális béreket hozzáigazítják az időközben megváltozott

körülményekhez.

A fentiekben körvonalazódó elméleti kompromisszum, az ti., hogy a pénzmennyiségnek csak a Keynes által

preferált rövid időtávban lehet hatása az outputra, hosszú távon azonban a pénz semleges, a keynesiánusoknak

és új-keynesiánusoknak a monetarizmussal való heves vitáiban kovácsolódott ki,24 s annyiban mindenképpen

visszalépést jelentett az eredeti keynesi ideához képest, hogy a hosszabb táv nem hanyagolható el, hiszen a

gazdaság végső nyugvópontra csak ekkor jut, hosszabb távon viszont a pénz semleges. Az aggregált kínálati

görbe alakjára vonatkozó korábbi dilemmánk terminusaiban ez úgy interpretálható, hogy két kínálati görbe van:

egy hosszú távú és egy rövid távú. Hosszabb távon mindaz érvényes, amit a klasszikus munkapiacra és ebből

fakadó kínálatra vonatkozóan elmondtunk, hosszabb távon tehát a görbe függőleges. Rövid távon azonban

pozitív meredekségű, mert a munkapiacon a bérek alkalmazkodása időt vesz igénybe.

2.2.3. A kínálati görbe friedmani interpretációja: információs aszimmetria és a várakozások szerepe

A fent jelzett kompromisszum annyiban létrejött, hogy rövid távra a monetarizmus képviselői sem zárták ki,

hogy a keresleti sokkoknak, az aggregált keresleti görbe pénzkínálat által, vagy más miatt bekövetkezett

eltolódásainak hatása van a reálkibocsátás szintjére. A két irányzat vitája ettől kezdve jórészt olyan síkon folyt,

ami a gazdaságpolitika számára ugyan égetően fontos, ám amit az elmélet eszközei és technikája csak igen

korlátozottan képes kezelni. Olyan kérdéseken például, hogy milyen rövid a rövid táv, mennyire gyors a

gazdaság alkalmazkodása a hosszú távú egyensúlyhoz, s utóbbi mennyire tekinthető stabilnak. Noha ezek a

kérdések döntő jelentőségűek annak megítéléséhez, hogy lehet-e, érdemes-e, szükséges-e gazdaságpolitikai

akciókkal segíteni az alkalmazkodás folyamatát, mivel az elmélet időterminusa nem köthető a naptári időhöz,

ezekhez az akciókhoz a spekulatív, elméleti okoskodás csak korlátozottan nyújthat támpontot.25

Az alkalmazkodás mechanizmusát ugyanakkor a monetaristák, saját logikájukat követve, más tényezők

hangsúlyozásával interpretálják, s ezeket érdemes külön kiemelni azért, hogy a monetarizmus szemlélete az

olvasó előtt világosabb legyen.

23 Lásd Fischer 1977, Taylor 1980 és mások. 24 Az igen szerteágazó vitának a hatvanas években és a hetvenes évek első harmadában valójában nem ez volt a fő csapása, hanem a munkanélküliség és az infláció viszonya. Az érvek az általunk taglalthoz képest valamivel bonyolultabb, dinamikus elemeket is magában

foglaló modell, az ún Philips-görbe fölött csaptak össze. Ezekről röviden később még szó lesz, maga a pénzsemlegesség kérdése azonban

nem teszi feltétlenül szükségessé a dinamikus modell alkalmazását, ezért itt az egyszerűbb, statikus megközelítést választottuk. 25 A racionalitási posztulátum kiterjesztésén nyugvó új-klasszikus elmélet gazdaságpolitikai következtetéseiről később még szólunk.


MAKROÖKONÓMIA


A monetarizmus kezdettől a klasszikus felfogáshoz való közelállását hangsúlyozta, amennyiben azt emelte ki,

hogy a gazdaság szereplői a reáljelenségek alapján formálják magatartásukat, a pénzillúzió nem játszik szerepet

a racionális döntéshozók viselkedésében. Többé-kevésbé hallgatólagosan a rövid távot “igen rövidnek” szokták

tekinteni, elegendően rövidnek ahhoz, hogy érdemes legyen a hosszú távra koncentrálni. E hosszú távú

munkapiaci egyensúly mellett is van munkanélküliség, de ez nem monetáris, azaz nominális, hanem a gazdaság

reál változói által meghatározott. Olyan tényezőkre kell itt gondolnunk mint a munkapiac hatékonysága,

információellátottsága, a munkavállalási hajlandóságot ösztönző vagy attól elriasztó szokások és intézményi

faktorok (pl. a munkanélküli segélyezés technikája) stb.

Ezt a munkanélküliségi rátát nevezte Friedman a munkanélküliség természetes rátájának, Knut Wicksellnek a

kamatláb hosszú távú, természetes rátájáról mintázva a fogalmat (lásd többek között Friedman 1991.) Monetáris

akciók okozta hatások csak ideiglenesen térítik el a munkapiacot e természetes munkanélküliségi rátától, arra

tartósan csak a reál faktorok hatnak. Adott aktív népesség esetén a munkanélküliség természetes rátája

meghatározza a foglalkoztatás szintjét, ez pedig modellünk értelmében a reálkibocsátás szintjét, amit az

előbbiek mintájára nevezhetünk az output természetes rátájának, kapacitás vagy potenciális outputnak. Ismét a

függőleges kínálati görbénél vagyunk tehát.

Kézenfekvő bár, de a pontosság kedvéért leszögezzük, hogy az elméletben (itt is és a korábbi, a keynesiánus

megközelítés modernebb verziói szerint is) a kibocsátás árszinttől független természetes szintje vagy rátája

egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezen elméletek bármelyike is az outputot időben konstansnak gondolná. Szó

sincs erről, hiszen a reáltényezők is állandóan változnak, a gazdaságot onnan is örökké sokkhatások érik, s azok

hatása hosszú távon is megmarad. Amit az elmélet a függőleges aggregált kínálati görbével ki akar fejezni az az,

hogy az output nem az árszínvonaltól függ,hanem csak ezektől a reál hatásoktól (erőforrások, technika stb.).

Hosszabb távon az ár függvényében konstans a kínálat, s a reáltényezők a kínálati görbe eltolódását okozzák. De

időben az output éppúgy nem konstans, mint ahogy a munkanélküliek száma sem az.

A kínálat rövid távú árérzékenységének magyarázatában Friedman (1968) nagy jelentőséget tulajdonít annak az

információs aszimmetriának, amely a munkapiac két oldala között áll fenn. A vállalkozónak ahhoz, hogy a

munkások foglalkoztatási szintjéről döntsön, a nominális béren túl elég ismernie a saját terméke árát, számára az

így kiszámított reálbér jelenti azt a költséget, amelyet a munka produktumával összevet. A munkavállalónak

viszont a fogyasztási cikkek árainak egész sorát kell figyelembe vennie, ezek átlagos változásának

megbecsülése sokkal komplikáltabb feladat. Ez indokolhatja, hogy lassabban reagálnak az árszint változására,

mint a munka kereslete, s ez is okozhat rövid távú változást a kibocsátás szintjében.

Az a lehetőség, hogy a munkapiac szereplői nem a tényleges árakról szóló információkra támaszkodva alakítják

ki piaci viselkedésüket, hanem annak alapján, amit ezekről az árakról gondolnak – jócskán kiterjeszti a

lehetséges munkapiaci reakciók skáláját, s a monetarizmus igen nagy érdeme, hogy a kínálat magyarázatában is

a várakozások jelentőségére irányította a figyelmet. Az alábbi ábra egy olyan munkapiacot szemléltet, ahol a

munkáltatók képesek időben megismerni a saját döntéseikhez szükséges árakat, ezért ők ennek

figyelembevételével határozzák meg a munka keresletét. A munkavállalók azonban, a fenti okok miatt,

információs hátrányban vannak; az aktuális időpontban ők nem ismerik a számukra releváns árszintet, így ők a

várt, az erre az időszakra anticipált árak alapján döntenek a munka kínálatáról.

Csakúgy, mint a megelőző alfejezet ábrájának bal alsó paneljén, a munka keresletét a nominális bérek

függvényében ábrázoltuk. Akárcsak ott, az árszint változása ezt a görbét felfelé, illetve jobbra fogja eltolni. A

kínálati oldal számára azonban ez az árszint a döntés szempontjából releváns időpontban nem ismert. Ők a

nominális bérek szintjét azzal az árral vetik egybe, amely várakozásaik szerint a kérdéses időszakban kialakul.

Lehet hogy eltalálják a tényleges árszintet, de várakozásaikban csalatkozhatnak is.

A várt árszintet az ábrán Pe-vel jelöljük. Ennek változása a munka kínálati görbéjét fogja eltolni; ha az árszint

emelkedésére számítanak, akkor a munka kínálati görbéje felfelé és balra, ha esésére számítanak, akkor lefelé és

jobbra tolódik el, hiszen változatlan nominálbér mellett az áremelkedés reálbércsökkenést (csökkenő

munkakínálat), esése növekedést (emelkedő munkakínálat) fog okozni. Egyelőre ne tételezzünk fel semmilyen

kapcsolatot a várt és a tényleges árszint között.

6.6. ábra - A munkapiac viselkedése a várakozások figyelembevételével


MAKROÖKONÓMIA


Ha az árakkal kapcsolatos várakozások pontosak, vagyis az árváltozás pont akkora lesz mint amire számítanak,

akkor a munka keresleti görbe és a kínálati görbe eltolódása azonos, a nominális bér pont annyival fog

emelkedni ahogy az árak nőttek, a reálbér nem változik, s ezért nincs módosulás a foglakoztatás szintjében sem.

Noha az árak nőttek, nincs hatásuk az outputra, mert a tényezőár (munkabér) az árakkal együtt nőtt. E

helyzetnek a függőleges aggregált kínálati görbe felel meg. Ha viszont az árvárakozások elmaradnak a tényleges

áremelkedéstől, akkor a foglalkoztatás és az output nőni fog, hiszen tévedésük folytán a munkavállalóknak

alacsonyabb reálbérrel kell beérniük. Nyilvánvaló tévedésről lévén szó, korábbi döntésükhöz nem fognak

tartósan ragaszkodni, csak addig, amíg fel nem ismerik azt. Hosszú távon tehát mindenképpen a fenti helyzet

alakul ki, de rövid távon lehet reálhatás.

Vegyük azonban észre azt is, hogy a várakozások maguk önállóan is befolyásolhatják a kínálat alakulását. Így

pl. ha a foglalkoztatottak áremelkedésre számítanak, de az nem következik be, akkor csak a munka kínálati

görbe tolódik el felfelé, s a foglalkoztatás csökkenni fog. A munkások bérigényüket a várt áremelkedéshez

igazítják, ami nem következik be, s ezért a növekvő reálbér mellett a vállalkozók csak kevesebb munkást

foglalkoztatnak. Így akár csökkenő output is elképzelhető növekvő árak mellett, ha a várt áremelkedés nagyobb,

mint a tényleges.

A fenti gondolatmenetből közvetlenül levezethető egy olyan aggregált kínálati görbe, amely az áraknak és az

árakra vonatkozó várakozásoknak egyaránt függvénye. Miután ezt a kínálati görbét a továbbiakban gyakran

fogjuk használni, ezért algebrai levezetését is megadjuk.

Miután a tőke mennyisége nem változik, az egyszerűség kedvéért a tőkét kihagyjuk a termelési függvényből.26

Az egyszerűsített függvényt a következő alakban specifikáljuk:

(1)

26 Az elméleti konklúzión természetesen sem ez, sem a többi egyszerűsítés nem változtat. Célunk itt nem egy empirikus helyzet leírása, hanem egy elméleti összefüggés demonstrálása, ennek megvilágítását a hosszú és bonyolult képletek inkább zavarnák, mint segítenék.


MAKROÖKONÓMIA


.

A munka keresletét az az egyenlet adja meg, amely a munka határtermékét egyenlővé teszi a reálbérrel.

(2)

.

A munka kínálatát nem részletezzük, számunkra csak az fontos, hogy a reálbér emelkedő függvénye legyen. A

munkavállalók természetesen nem a tényleges, hanem a várt, anticipált reálbér alapján hozzák meg

munkavállalási döntéseiket. Pe az árszintre vonatkozó várakozásokat jelöli.

(3)

.

Végül, a munkapiac egyensúlyban van, a foglakoztatás ott alakul ki, ahol a munka kereslete és kínálata azonos.

(4) Ld=Ls=L

Θ és δ konstans paraméterek, a többi változó jelentése ismert.

Az (1–4) rendszerből a munka és a nominálbér kiküszöbölhető, s eredményül kifejezhetjük a reáljövedelmet az

árszint és a várt árszint függvényében. Mielőtt azonban ezt megtesszük, egy hasznos egyszerűsítéssel élünk.

Fejezzük ki a fenti rendszert log-lineáris formában, azaz képezzük minden egyenlet természetes logaritmusát. Ez

az összefüggések minőségét természetesen nem érinti, és nagyon leegyszerűsíti a szükséges algebrai

műveleteket. Az alábbiakban a logaritmikus formába átírt rendszert közöljük. A korábbi nagybetűk helyett

kisbetűkkel a kérdéses változó logaritmusát jelöljük, így pl. y = log(Y), l =log(L) és így tovább.

(5)

(6)

(7)

(8) ld=ls=l

Az utóbbi három egyenlet segítségével w kiküszöbölhető és l kifejezhető a következőképpen:

(9)

.


MAKROÖKONÓMIA


Utóbbit a termelési függvénybe, (5)-be helyettesítve megkapjuk, hogyan függ az output az áraktól és az

árvárakozásoktól.

(10)

.

A fenti kínálati görbe mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekről korábban szóltunk. Hosszú

távon, tehát amikor a várakozásokat korrigálják, így azok a tényleges árszinttel azonosak, a kínálat konstans,

megegyezik az összeadásjel előtt szereplő kifejezéssel. Ez valójában a kibocsátás potenciális, a természetes

munkanélküliségi ráta melletti szintje. Láthatjuk, hogy ennek nagyságát reál tényezők, a munkakínálat reálbértől

való függése (ösztönzöttség) és a termelés technikája határozza meg. Ha a várakozások konstansak, akkor

viszont a kibocsátás függ az árszinttől, mégpedig pozitív módon. A várakozást meghaladó árszint esetén a

kibocsátás a normálisnál magasabb, ez azonban csak időleges, addig tart, amíg a várakozásokat korrigálják.

Jelöljük a kibocsátás természetes rátáját y*-gal, az árváltozók együtthatóját pedig α-val, ekkor a kínálati

függvény a következő kényelmes alakra hozható:27

(11)

.

Grafikusan ábrázolva (11)-et, adott várakozások mellett ez olyan, mint egy hagyományos aggregált kínálati

görbe. Ugyanakkor az árakkal kapcsolatos várakozások minden megváltozása eltolja e görbét, így a várakozások

minden szintjéhez egy külön rövid távú kínálati görbe tartozik. Hosszú távon a gazdasági alanyok korrigálják

anticipációs tévedéseiket, ezért a hosszú távú kínálati görbe függőleges. Az alábbi ábra esetében pe0i/</pe

1

érvényes.

6.7. ábra - Rövid és hosszú távú aggregált kínálati görbe

Az ábrán ASH jelöli a hosszú távú aggregált kínálati görbét.

27 Az itt levezetett ún. “meglepetés” kínálati függvény valójában nem a monetarizmus szellemi hagyatékából való, hanem a késóbbi új-klasszikus iskola terméke. Azért tárgyaljuk itt, mert a monetarizmus álláspontja is kiválóan szemléltethető vele. Az itt bemutatott változat a

Lucas (1973), Sargent (1973) és Sargent–Wallace (1976) által kifejlesztett struktúra egy igen leegyszerűsített változata. Azért hívják

“meglepetés” függvénynek, mert a kínálat csak a nem várt, tehát meglepetésként jelentkező árváltozásra reagál. Az új-klasszikus iskola nézeteiről később még lesz szó.


MAKROÖKONÓMIA


Ha az így meghatározott aggregált kínálati görbét az e fejezet elején levezetett aggregált keresleti görbével

kombináljuk, akkor már árnyaltabb választ tudunk adni a pénz semlegességével kapcsolatos kérdéseinkre.

Láttuk, hogy a keynesi alapállású vagy a monetarista logika formáját tekintve azonos aggregált keresleti

görbéhez vezetett. Így választhatjuk azt, amelyik a számunkra most egyszerűbb. Ez természetesen a Fisher-féle

forgalmi egyenlet.28 Ezt is logaritmikus alakban fejezzük ki, ezért szerepelnek a korábbi változók kisbetűs

alakjai. Az alábbiakban a teljes AD-AS struktúrát megadjuk, a második egyenlet a már ismert kínálati görbe:

(12) m+v=p+y,

(13) y–y*=a(p–pe).

A rendszerben m, v, Y*, és (egyelőre) pe egzogén, így az megoldható az egyensúlyi rövid távú outputra és az

árszintre. Hosszú távon p =pe érvényes, amiből y =y* következik. Az olvasó ellenőrizheti, hogy az endogén

változók egyensúlyi értékei a következők:

(14)

,

(15)

.

Fentiekből jól látható, hogy (adott várakozások mellett) a pénzmennyiség növekedése mind a rövid távú

outputra, mind az árszínvonalra hat:

(16)

,

(17)

,

mi több, az is nyilvánvaló, hogy a hatás árszint és reáloutput közötti megoszlása kizárólag az a paramétertől

függ, ami pedig nem más, mint a rövidtávú AS görbe meredeksége. Hosszú távon pe is emelkedik, ami, mint

láttuk, felfelé tolja a kínálati görbét, mindaddig, amíg az output vissza nem csökken az eredeti, a természetes

ráta által adott szintre. (12)-ból az is nyilvánvaló, hogy ekkor

(18)

,

a pénz tehát semleges. Eredményeinket az alábbi diagramon is szemléltethetjük.

28 Lásd e fejezet 1. alfejezetének (7–8–9) képletét.


MAKROÖKONÓMIA


6.8. ábra - Átmenet a rövid távú egyensúlyból a hosszú távú egyensúlyba

Az ábra E1 pontja hosszú távú egyensúly; ezt onnan tudjuk, hogy nemcsak az AS1 rövid távú, de a függőleges

hosszú távú kínálati görbén is rajta fekszik. A pénzkínálat növekedése az eredeti árakon túlkeresletet teremt, ezt

jelezzük azzal, hogy a keresleti görbe AD2-be tolódik. Ennek hatására az árak is, az output is növekedésnek

indul. A rendszer Er pontban éri el rövid távú egyensúlyát, e pontban az output yr, ami magasabb, mint a hosszú

távú kibocsátási szint. Idővel, amikor a foglalkoztatottak felismerik, hogy az árszint megváltozott,

várakozásaikat ehhez igazítják. Pe növekedésével a rövid távú kínálati görbe, a nyilakkal jelzett módon,

emelkedni kezd, s e folyamat addig tart, amíg az output vissza nem tér y* szintre. Ez az E2 pontban következik

be, hosszú távon csak az árszint emelkedett.

A fenti eredményekhez két fontos kommentárt fűzünk. Az első az, hogy a gazdaság rövid és hosszú távú

alkalmazkodási folyamatát a fentiekben ugyan időbeli folyamatként igyekeztünk leírni, az alkalmazott technika

még mindig statikus, a modell még mindig csak egyensúlyi pontok egymással való összevetésére alkalmas,

dinamikus elemzésre még nem.

A másik megjegyzés az árvárakozások szerepeltetésére vonatkozik. Ezekről még csak annyit tudunk, hogy

hosszú távon korrigálják őket, de azt nem, hogy rövid távon mi határozza meg, mi az a mechanizmus, amelynek

alapján a döntéshozók várakozásaikat megfogalmazzák. Márpedig a várakozások jelentősége döntő lehet.

Nyilvánvaló, hogy a fenti modellből tetszőleges eredmény sajtolható ki, attól függően, hogy mit tételezünk fel a

várakozásokról.29 A továbbiakban ezeken a pontokon fejlesztjük tovább a fenti modellt.

2.3. Alternatív lehetőségek a várakozások kezelésére:adaptív várakozások

A fentiekben az árakra vonatkozó várakozásokat egzogénnek tételeztük fel, ami kétségkívül nagyon egyszerűvé

teszi a várakozások kezelését, ugyanakkor elméleti szempontból megkérdőjelezhető, s az elmélet magyarázó

erejét is rontja. Szemben a közgazdaságtanban szokásosan egzogénnek tekintett tényezőkkel (ilyenek például az

ízlés, a technológia vagy a természeti erőforrások mennyisége), a várakozások a döntéshozó magatartásának

részét képezik, egy igényes modellnek róluk is mondania kell valamit.

Az egzogénnek kezelt várakozások legegyszerűbb esete, ha konstansnak tekintjük az ár várt értékét (ezt tettük

mi is a rövid távú kínálati görbe levezetésénél), ami a fenti hiányosságokat még azzal is tetézi, hogy a rövid

távon konstans várakozásról nem tudjuk miért, hogyan alkalmazkodik a hosszú távú értékéhez, amikoris a várt

érték a ténylegessel válik egyenlővé.

Ennél jóval árnyaltabb megközelítés az, ha feltételezzük, hogy a gazdaság szereplői tanulnak, vagyis

várakozásaik kialakításánál elsősorban a kérdéses változó múltbéli viselkedését figyelembe veszik, s ezen

információra alapozzák várakozásaikat. Az ilyen, úgynevezett adaptív, várakozások (Cagan 1956, Friedman

1957) elve a következő mechanikus formulával jellemezhető:

29 Patinkin már 1965-ben felismerte ezt, amikor így fogalmazott: “Ha a bizonytalanság, a kamatláb és az árvárakozások Pandora-szelencéjét

a gazdasági elemzés világára nyitjuk, ettől kezdve minden megtörténhet.” (Patinkin 1965, 180. o.) Nem véletlen, hogy a várakozások problémája a közgazdasági elmélet fejlődésének talán legdinamikusabb területe volt az elmúlt 30 évben.


MAKROÖKONÓMIA


(1)

ahol t az aktuális időszakot jelző index, λ pedig egy 0 és egy közé eső paraméter. Mindez azt jelenti, hogy az

emberek a t időszaki árakra vonatkozó várakozásaikat a t-1 időszak tényárainak ismeretében úgy képezik, hogy

a bázisidőszak várakozását a becslési hibával, illetve azzal arányos értékkel korrigálják. Múltbeli tévedésükből

tehát folyamatosan tanulnak. Az adaptív várakozások természetéről és λ szerepéről még többet is megtudhatunk,

ha az (1) formulában adott törvényszerűséget rekurzíve “visszahengerítjük” az időben. Az eggyel korábbi

időszakra vonatkozó várt értéket nyilván ugyanúgy képezték, mint a következőt. Vagyis:

(2)

,

Ha mármost (2)-ből kifejezzük pet-1-et, és azt behelyettesítjük (1)-be, majd a képletet pe

t -re megoldjuk, akkor a

következő formulát kapjuk:

(3)

,

De ugyanez elvégezhető pet-2-re, pe

t-3-ra és így tovább, visszafelé az időben. Elvégezve a behelyettesítéseket a

következő összefüggést kapjuk:

(4)

Vagyis a jelen időszak várt árszintje az összes múltbéli időszak árainak geometriai átlaga, ahol a súlyok a λ

paraméter értékétől függenek.30 Indokoltan tekintik tehát az adaptív várakozásokat “múltba tekintő”

várakozásoknak, hiszen alkalmazásuk esetén a döntéshozók a múltbeli árakra vonatkozó információkat

használják. Mi több, a súlyokat úgy képezik, hogy a távolabbi múltból származó információ kisebb súllyal

szerepel, mint a frissebb árinformáció. Éppen ebből adódik a λ paraméter jelentése: minél nagyobb ugyanis e

paraméter értéke, annál nagyobb a közelmúltból származó információ súlya a régebbi árak szerepéhez

viszonyítva.

Szélső esetben λ = 1, ami azt jelenti, hogy az árszint várt értéke a megelőző időszak tényára, pet = pt-1, az ennél

régebbi információt a döntéshozó figyelmen kívül hagyja. Könnyen beláthatjuk azt is, hogy ha egy modellben a

várakozások egyáltalán nem szerepelnek (ahogy pl. e könyv korábbi fejezeteiben taglalt modellekben mi is

figyelmen kívül hagytuk őket), akkor implicit módon valójában azt tételezik fel, hogy a döntéshozók nem

várnak változást a fennálló árakban. Legfeljebb ez nem volt feltűnő, hiszen a statikus modell lényege amúgyis

csak két egyensúlyi pont összehasonlítása. Ezt a fajta viselkedést statikus várakozásoknak is nevezik (Patinkin

1965).

Akár statikus várakozásokat, akár az adaptív várakozások régebbi múltat is figyelembe vevő (λ/</1) variációját

tekintjük, ezek mindegyikének az a lényege, hogy a várakozások bizonyos lemaradással követik a tényeket. Ez a

tulajdonság, a megelőző fejezet (12–13) egyenleteivel definiált modellre alkalmazva, alkalmas a hosszú táv és a

rövid táv közötti átmenet explicit modellezésére. Pusztán a levezetés egyszerűsítése érdekében itt statikus

várakozásokat fogunk feltételezni.

Miután a pénzmennyiség változását vizsgáljuk, az output természetes rátáját, y*-t, és a pénz forgási sebességét,

v-t, időben konstansnak tekintjük. A mindenkori t időszak pénzkínálatát mt jelöli. A jobb áttekinthetőség

30 Geometriai átlagról van szó, hiszen a pt értékek az eredeti árak logaritmusai, továbbá könnyű belátni, hogy az árváltozók együtthatói egy olyan végtelen számtani sort alkotnak, amelynek összege egy.


MAKROÖKONÓMIA


kedvéért az alábbiakban újra közöljük a teljes AD-AS rendszert, de most a változókat a megfelelő időindexekkel

is elláttuk:

(5) mt+v=pt+yt,

(6) yt –y*=a(pt –pt–1)

A t időszaki egyensúlyi árszint a korábbiakból ismert módon meghatározható a következőképpen:

(7)

.

Ugyanígy származtathatjuk pt-1-et, pt-2-t és így tovább. Ezeket mind behelyettesítve (7)-be, a t időszaki árszint az

összes korábbi időszakok pénzkínálatának függvényeként adódik:

(8)

Könnyű belátni, hogy a képletben (v-y*) együtthatója egy számtani sorozat összege, amely egységnyi. Továbbá,

ha i a végtelenbe tart, akkor az utolsó tag nulla. Így (8) valamivel egyszerűbben is felírható a következőképpen:

(9)

.

A mindenkori árszint, a konstans v és y* értékeken túl a jelen és a korábbi időszakok pénzkínálataitól függ, s a

távolabbi múlt pénzkínálata mindig kisebb súllyal szerepel. Nyilvánvaló, hogy ha a pénzkínálat minden

időszakban azonos, vagyis mj=m0 minden lehetséges j időszakban, akkor az árszint is konstans az időben,

(10) pt=v–y*+m0.

Ha viszont az árszint nem változik, akkor a kínálati függvény értelmében

(11) y=y*

és ez a rendszer hosszú távú megoldása. v és y* adottsága mellett az árszint és vele a kibocsátás csak a

pénzkínálat módosulásától változhat, mégpedig (9) alapján a következőképpen:

(12)

.

Tételezzük fel mármost, hogy a pénzkínálat a t-1-es periódusig konstans volt, s a rendszer a hosszú távú

egyensúlyi értékeit vette fel, ám a t-edik időszakban a pénzkínálat megnőtt. Ha e változást mt-mt-1=Δmt-vel

jelöljük, akkor a (12) jobb oldalán lévő összegben minden i/>/0 esetre a pénzkínálatok különbsége nulla, így

(13)


MAKROÖKONÓMIA


.

A szemfüles olvasó nyilván észrevette, hogy ez az eredmény lényegileg azonos a megelőző alfejezet (17)

képletében közölt eredménnyel, s ez nem meglepő. A pénzkínálat növekedése a t-edik időszaki árszintet

megemeli, hiszen eltolja a keresleti görbét, ugyanúgy, mint korábbi modellünkben. Miután statikus

várakozásokat tételeztünk fel, ez az áremelkedés a várakozásokat még nem befolyásolhatta, azok a megelőző

időszakok szintjén maradtak, így az aggregált kínálati görbe pozíciójában nincs változás, ez is megegyezik a

korábbi modell rövid távra értelmezett helyzetével.

(13)-at a kínálati függvénybe, (6)-ba, helyettesítve megkapjuk a t időszak kibocsátását:

(14)

Ez is megfelel a korábbi eredménynek, a reáljövedelem pozitív irányba változott.

A modell jelenlegi formája képes a hosszú táv felé való elmozdulást is szemléltetni. Ha a pénzkínálat tovább

nem nő, hanem mt szinten stabilizálódik, akkor az AD görbe a t+1-edik időperiódusban már nem tolódik tovább,

Δmt+1= 0. AS viszont balra tolódik, hiszen a várakozások a megelőző időszak áremelkedését már figyelembe

veszik. Az árszint épp ezért tovább emelkedik, de emelkedése kisebb, mint a t periódusban volt. (12) alapján

(14)

Az áremelkedés most persze kisebb, mint a t-edik időszakban, hiszen ahogy a pénzkínálati sokk egyre távolabb

kerül az időben, úgy hatása a jelen árszintre egyre kisebb. A lassuló áremelkedés miatt a kibocsátás csökkenni

kezd az yt-ben elért szintről vissza y* irányába.

(15)

ami nyilvánvalóan kisebb mint yt. Ettől kezdve az árszint egyre kisebb lépésekben tovább nő, a kibocsátás pedig

hasonló módon csökken, a változás faktora mindkettő esetében α/(1+α). Kellően hosszú idő, valójában végtelen

számú periódus, eltelte után a jövedelem visszatér hosszú távú egyensúlyi szintjére, s ekkor az áremelkedés is

megáll. Ismét a hosszú távú AS görbén vagyunk, a pénz hosszú távon semleges.

Vegyük észre, hogy az alkalmazkodás ilyen időbeli lezajlása egyértelműen az adaptív várakozások azon

tulajdonságának következménye, hogy a várakozások mindig némi késedelemmel alkalmazkodnak a

tényárakhoz. Ez mindig így van, ha a várakozások adaptívak, de azért az sem mindegy, hogy ezen belül melyik

variánssal, statikus várakozásokkal vagy az adaptív várakozások valamely bonyolultabb variánsával dolgozunk.

Fontos látnunk azt is, hogy a formalizálásnak ez a módja, a statikus várakozások feltevése, valójában nem felel

meg a monetarizmus azon konklúziójának, hogy némi alkalmazkodási idő eltelte után a gazdaság visszatér a

természetes output szinthez. Mi több, a gond nem is az, hogy (amint illusztratív példánkban is történik) ez az

alkalmazkodási idő végtelenül hosszú.

Megelőző példánk meglehetősen valóságidegen eleme az, hogy a pénzkínálatot huzamosabb időn át

konstansnak tekinti, és a modell valójában képes befogadni azt az esetet is, ha a pénzkínálat minden

időperiódusban más és más. A (12)-ben megadott formula tetszőlegesen változó periódusonkénti pénzkínálat és

az árszint változása között teremt kapcsolatot. Valójában, miután a modell jelenlegi alakjában a változók


MAKROÖKONÓMIA


logaritmusai állnak az eredeti változók (árszint, jövedelem stb.) helyett, a (12) képlet a pénzkínálat növekedési

ütemének története és az inflációs rátaközti kapcsolatot rajzolja meg.31

Ha mármost a pénzmennyiség növekedési ütemét tekintjük konstansnak, vagyis mondjuk Dmt = k, akkor (12)

alapján Dpt úgyszintén k-val egyenlő. Ez még nem volna baj, hiszen ez összhangban áll a monetarizmus

következtetéseivel. Ha azonban ezt behelyettesítjük a (6) alakjában megadott kínálati függvénybe, akkor abból

az következik, hogy az output hosszú távon is eltérhet, sőt (a zéró infláció esetét leszámítva) el is tér a

természetes outputtól aszerint, hogy mekkora az inflációs ráta. Noha infláció van, a gazdasági alanyok mindig

változatlan árszintet anticipálnak, s e tévedésük miatt az output és az infláció között pozitív kapcsolat van,

nemcsak rövid, de hosszú távon is.

A gazdaság dinamikus alkalmazkodása felé haladó elemzésünket természetesen mind nehezebb a statikus

elmélet igényei szerint kialakított AD-AS görbékkel ábrázolni. Azt mondhatnánk, hogy az AD görbe a

pénzkínálat folyamatos növekedése miatt folyamatosan (illetve periódusról periódusra) jobbra tolódik. A

várakozások folyamatos korrekciója miatt AS pedig ugyanígy tolódik balra. AS azonban mindig egy lépés

késedelemben van AD-hez képest, ezért az output tartósan nagyobb, mint y*.

6.9. ábra - A jószágpiac dinamikus alkalmazkodása

Minél nagyobb az inflációs ráta, annál nagyobb lemaradást jelent a várakozások egy lépéssel késésben lévő

korrekciója a tényleges árakhoz képest, ezért függ a tényleges output az inflációtól.

A makroökonómiában járatos olvasó bizonyára ismeri ennek az összefüggésnek egy másik megfogalmazását.

Adott munkaerő-állomány mellett az output szintje a foglalkoztatottsági rátával mozog együtt. A kibocsátás és

az infláció közti pozitív kapcsolat tehát teljesen ekvivalens az infláció és a munkanélküliségi ráta közti negatív

viszonnyal, ami a makroökonómiai szakirodalomban Phillips-görbe, vagy Phillips-reláció néven vált ismertté.

(Phillips 1958).32 A statikus várakozások feltevése tehát hosszú távon is ereszkedő Phillips-görbét eredményez,

amely mentén haladva magasabb inflációs rátával alacsonyabb munkanélküliségi szintet lehet elérni.

M. Friedman éppen erről az oldalról tudott oly hathatósan érvelni számos helyen a Phillips-görbe ellen, hogy

kimutatta: a statikus várakozások feltevése meglehetősen irracionális magatartást tételez fel a gazdasági alanyok

részéről. Miért hinnék a döntéshozók, hogy nincs infláció, amikor tudják, hogy van? Ha viszont ezt a

tapasztalatukat beépítik várakozásaikba, akkor a Phillips-görbe eltolódik, ami az AS-AD rendszerben annak

felel meg, hogy az AS görbe “beéri” az AD-t, az egyensúlyi pont visszakerül a hosszú távú kínálati görbére.

Ilyen mechanizmust lehet generálni pl. úgy, ha a várakozásokat nem az árak szintjére, hanem az inflációs rátára

vonatkoztatjuk, és az inflációs várakozásokról feltételezzük, hogy fokozatosan közelítik a tényleges inflációt. Ez

összhangba hozható az adaptív várakozások általános formulájával, természetesen ekkor már nem statikus

várakozásokról beszélünk. Ekkor, ha az inflációs ráta azonos a várt infláció mértékével, függetlenül annak

31 Egy xt változó növekedési rátáját tradicionálisan (xt-xt-1 )/xt-1 alakkal definiáljuk. ez azonban megközelítően egyenlő log(xt/xt-1) = logxt - logxt-

1-gyel (lásd McCallum 1989). 32 Elmélettörténetileg érdekes, hogy a várakozások szerepének tisztázásával, illetve a monetáris politika hatásával kkapcsolatos viták a 60–

70-es években az infláció–munkanélküliség gondolatkörben, tehát a Phillips-görbe körül folytak. Logikailag valamennyi kérdés

ekvivalensen értelmezhető az infláció–output viszonyaként is, s mi ebben a könyvben ezt az utat követjük, mindenekelőtt azért, mert a munkanélküliség maga nem tárgya e könyvnek.


MAKROÖKONÓMIA


aktuális szintjétől, az output a természetes szinten marad, s csak az esetben nagyobb ennél, ha az infláció

magasabb a vártnál. Ebben a helyzetben azonban megindul a várakozások fokozatos korrekciója. Különösebb

gond nélkül lehet tehát a várakozások képzésére olyan formulát találni, amely a korábbiakban részletezett, a

rövid és hosszú távú alkalmazkodás kétlépcsős mechanizmusát a várakozások oldaláról megalapozza.

Ami az elmélet művelőiben tartós hiányérzetet okozott, az az volt, hogy a várakozások endogenizálására

szolgáló mechanikus formulák a racionális viselkedés szabályainak nem felelnek meg. Így például akár az árak

szintjére, akár az inflációs rátára vonatkozóan alkalmazzuk az adaptív várakozások elvét, mindig lehet olyan

árdinamikát konstruálni amely mellett a várakozások szisztematikusan térnek el a tényleges értékektől. A

probléma nem az, hogy a döntéshozók nem találják el a jövő inflációs rátáját. Ez mindenkivel előfordul, aki nem

rendelkezik a jövőbelátás képességével. A zavaró az, hogy az elkövetett hibában olyan tendencia van, ami

felismerhető, és ezért kiküszöbölhető volna.

Miután az adaptív várakozás a múlt tapasztalati értékeinek az átlagát tekinti a következő periódusra anticipált

értéknek, ha a múltban tapasztalt értékek teljesen véletlenszerűen alakulnak, akkor az átlag torzítatlanul becsüli

a következő periódus tényleges értékét. Egyenletesen gyorsuló infláció esetén azonban a döntéshozók mindig

“alálőnek”, egyenletesen lassuló infláció esetén pedig mindig magasabb rátára számítanak a ténylegesnél.

Miután az elkövetett hiba irányában és arányában is mindig azonos, a tendencia felismerhető és egyszerűen

kiküszöbölhető volna.

Miután a gazdaság alanyai számára az elkövetett hiba költségekkel jár (a tényleges reálbér szintjének elvétése

megakadályozza a munkásokat a számukra optimális munka–szabadidő választás meghozatalában), érdekükben

is állna a hiba kiküszöbölése. Ha tehát valóban az adaptív várakozások formulája szerint döntenének, akkor nem

viselkednének racionálisan. Jobban mondva, minden egyéb területen haszonmaximalizáló, profitmaximalizáló,

tehát racionális kritériumok szerint cselekednének, kivéve a rendelkezésükre álló információ hasznosításánál. Itt

részben nem hasznosítanák a rendelkezésre álló információkat, hiszen például a jövőbeli árakkal kapcsolatos

várakozások kialakításánál csak a múltbéli árakról szóló információt veszik figyelembe,33 másrészt ezen

információkat is szisztematikus torzítással dolgoznák fel várakozásokká.

Valójában nem is létezik olyan mechanikus formula, amely bizonyos árdinamikák esetén ne tartalmazna

szisztematikus torzítást (McCallum 1989). A racionalitási posztulátumnak a várakozásokra való kiterjesztése a

dolog más közelítését kívánja meg.

2.4. Racionális várakozások és az új-klasszikus közgazdaságtan

A hetvenes években megszületett és a nyolcvanas évtizedre megerősödő, de a “tradicionalista” elméleti

irányzatok által még mindig némi gyanakvással szemlélt új makroökonómia34 felfogható úgy is, mint a

monetarizmusnak az elméleti szélsőségig szorított, radikális változata, bár a köztük lévő szemléleti különbségek

sem jelentéktelenek (Hoover 1988). Természetesen eme iskolán belül is nagyon sokféle felfogás található, mégis

az irányzathoz való tartozás három alaptétel elfogadásának “szűrőjén” keresztül viszonylag könnyen eldönthető.

A tételek egyikét-másikát többen is vallhatják, mindhárom egyszerre csak az új-klasszikus közgazdaságtan

jellemzője.

Először: a gazdasági szereplők reálgazdasági faktorokra (megtakarításra, fogyasztásra vagy a beruházásokra)

vonatkozó döntéseiket kizárólag reálváltozókra, reáljelenségekre, és nem nominális vagy monetáris jelenségekre

alapozzák. Másodszor: a gazdasági alanyok a rendelkezésükre álló információk keretei között konzisztens és

sikeres optimalizálók. Miután adott lehetőségeikhez mérten mindig az elérhető optimumot választják, ezért

mindig a gazdasági egyensúly állapotában vannak. Harmadszor: a környezetük által szolgáltatott információk

feldolgozásában a gazdasági alanyok nem hibáznak szisztematikusan, más szóval: várakozásaik racionálisak.

Az első tétel teszi az új-klasszikusokat klasszikussá, a második és a harmadik pont radikalizmusa adja az

irányzat újszerűségét, amennyiben a közgazdaságtanban eddig is alapvető jelentőségű racionalitási

posztulátumot egyfelől a szélsőségig viszi, másfelől kiterjeszti az információk hasznosításának területére is.

A racionális várakozások35 elve egyáltalán nem jelenti azt, hogy a döntéshozók tökéletes előrelátással

rendelkeznének, vagy akár a jövőt meghatározó minden információ birtokában lennének. Pusztán annyit jelent,

33 Ami például azt is jelentené, hogy a kávépiac az árak előrejelzésénél csak a múlt kávéárait venné figyelembe, de a Brazíliában pusztító fagyokról szóló gyorshírt nem. 34 Megalapítása mindenekelőtt Lucas, Rapping, Sargent és Wallace nevéhez fűződik. 35 Az elvet magát az áru-, érték- és devizatőzsdék spekulánsainak várakozásait leíró matematikai modellek számára fejlesztették ki, innen került az elméleti makroökonómiába (Muth 1961).


MAKROÖKONÓMIA


hogy azokat az információkat, amelyek rendelkezésükre állnak, hasznosítják, s azokból úgy képezik

várakozásaikat, hogy a várt érték az ismeretlen jövőbeli érték torzítatlan becslése legyen. Magyarán: arra

számítanak, ami a legvalószínűbb. A kérdéses változó valószínűségi változóként fogható fel, amelynek

valószínűség-eloszlása ugyan nem feltétlenül ismert, de kétségkívül létezik. A legjobb becslés tehát ennek

várható értéke. Minél több információja van a döntéshozónak az adott változót meghatározó tényezőkről, annál

jobban tudja előrejelezni azt; a kérdéses várható érték tehát egy feltételes várható érték, hiszen függ a

rendelkezésre álló információktól. Formalizálva:

(1)

,

ahol E a várható érték képzésének a jele, az időindex pedig arra utal, hogy a jelen (t-1) periódusban képezzük a

jövő, t-edik periódusra a várt értéket, mégpedig azon információhalmaz, It-1 alapján, amely t-1-ben

rendelkezésünkre áll. A várt árszint tehát a tényleges árszint, mint valószínűségi változó, feltételes várható

értéke. A releváns információk halmazába most már természetesen nemcsak a múltbéli árak, hanem a gazdaság

mindazon részéről nyert információ benne foglaltatik, amely az árak alakulása szempontjából jelentőséggel

bírhat.

Ez eddig logikailag igen tiszta, de hogyan operacionalizálható? A valószínűségszámításban járatos olvasó ezt a

kérdést úgy tenné fel: ahhoz, hogy egy matematikai várható értéket meghatározhassunk, információval kell

rendelkeznünk a változó valószínűség-eloszlásáról. Ez honnan tudható?

Nos, magából a gazdasági modellből. Az elemző közgazdász azért készít gazdasági modellt, mert az hite szerint

a gazdaság működését írja le, az arra vonatkozó leglényegesebb információkat részben éppen a modell

strukturális egyenletei tartalmazzák.36 Ha pedig a gazdasági modell tényleg a gazdaság adekvát leírása, akkor a

változó kérdéses várható értéke éppen az, amit a modell előrejelez.

A gondolatmenet logikáját könnyebb megérteni, ha a racionális várakozások elvét alkalmazzuk ugyanarra a

gazdasági modellre, amelyet eddig is használtunk, de korábban egzogén vagy adaptív várakozásokat tételeztünk

fel. Azt, hogy a várakozások racionálisak, egyszerűen azzal jelezzük, hogy a változó várható értékét

szerepeltetjük pe helyén. E jelöléssel:

(2) mt+v=pt+yt,

(3) yt–y*=a(pt–E(pt)),

ahol a várható érték időindexét és az információkra való utalást kényelemből elhagytuk. Az output most is attól

függ, hogy az árak megfelelnek-e a várakozásoknak, de a várakozás most a tényleges (és ismeretlen) árszint

matematikai várható értéke. A modell formális megoldása pt-re ugyanaz, mint eddig:

(4)

Vegyük (4) mindkét oldalának várható értékét:

(5)

vagyis

(6) E(pt)=v–y*+E(mt).

Ezt (4)-be visszahelyettesítve

36 A releváns információk másik csoportját, mint említettük, a modell által használt exogén és endogén változók múltbéli értékei alkotják.


MAKROÖKONÓMIA


(7)

,

vagyis az árszint egyaránt függ a tényleges és az anticipált pénzkínálattól. (6) és (7) alapján

(8)

,

amit a kínálati függvénybe helyettesítve

(9)

adódik.

Az itt levezetett eredményt a monetáris politika semlegességi, vagy tehetetlenségi tételének is nevezik (Lucas

1973, Sargent 1973, Sargent–Wallace 1976), és jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a pénz

semlegességét kutató fejtegetéseinkkel kapcsolatban. Verbálisan megfogalmazva ugyanis (9) azt mondja ki,

hogy a pénz mennyisége megváltozásának csak akkor van reálgazdasági hatása, ha a gazdasági alanyok nem

számítanak rá, tehát a pénzügyi sokk váratlanul éri őket. Bármilyen méretű pénzügyi sokk, ha azt előre várják,

csak inflációt okoz, még rövid távon sem képes elmozdítani az outputot annak természetes rátájától. Hosszú és

rövid táv megkülönböztetése értelmét veszti, csak az anticipált és meglepetésszerű események kettőssége az

érdekes, utóbbi is csak egészen rövid ideig, hiszen az optimalizáló döntéshozók a meglepetésszerű változásokat

is már a következő periódusban figyelembe veszik, fokozatosságnak itt sincs helye.

A tétel valójában azt mondja ki, hogy teljesen értelmetlen monetáris politikával (valójában bármilyen

makroökonómiai politikával) kísérletezni, hiszen az úgyis hatástalan a reáloutputra nézve, a kormányzat a

pénzmennyiség befolyásolására való képességét csak az árszint stabilizálására használhatja, és arra is kell

használnia.

Nem véletlen, hogy radikalizmusuk miatt az új-klasszikus iskola tanai az elméleti közgazdaságtanon belül is

sokakban visszatetszést keltettek. Azt azonban az ellenfelek is elismerik, hogy e tanok a modern gazdaság

működésének igen lényeges elemeire hívták fel a figyelmet. Arra ugyanis, hogy a gazdasági tevékenységben az

információk jelentősége igen nagy. Ha a gazdasági alanyok optimalizálnak, akkor saját helyzetük javítására

vagy megőrzésére fogják használni a rendelkezésre álló információikat is. Ha tudják, hogy az egyes gazdasági

intézkedéseknek mi a hatása, akkor ezt az ismeretet felhasználják a saját döntéseik során. Ha tehát az egyes

lépések bizonyos szereplők pozícióján rontanának, azok e lépésekkel párhuzamosan olyan akciókat fognak

végrehajtani, amelyekkel a negatív hatásokat elhárítják, s ezzel egyben semlegesítik a gazdaságpolitikai

intézkedés várt hatását is.

Az általunk részletezett pénzügypolitika területén maradva, a monetáris expanzió azáltal érhet el output

növekedést, hogy csökkenti a reálbéreket. De ha az érintettek ezt tudják, és miért ne tanulhatták volna meg

néhány év tapasztalatából, akkor a reálbércsökkenésnek nominális bérigényük növelésével elébe fognak menni,

a reálbérek tehát nem csökkennek, de ekkor nem is nőhet az output, csak infláció lesz. A 70–80-as évek

gazdaságpolitikai kudarcai a fejlett tőkés országokban sokszor visszaigazolták e pesszimizmust.

Vigyázzunk arra, hogy ne azonosítsuk az új-klasszikus közgazdaságtant a racionális várakozásokkal. Utóbbi

valóban alapvető és nélkülözhetetlen része, de csak része az előbbinek. Egy racionális várakozásokat alkalmazó

modell mindig két elemből tevődik össze, a várakozások racionalitásának elvéből és egy elméleti modellből,

amelyre az előbbit alkalmazzuk. A mi esetünkben a modell fontos eleme volt a klasszikus alapon álló kínálati

függvény, vagy a mennyiségi pénzelméletből levezetett keresleti függvény, valamint az árak és bérek teljes

flexibilitásának feltevése. A monetáris politika hatástalanságára vonatkozó új-klasszikus tétel legalább annyira


MAKROÖKONÓMIA


függ a modell e tulajdonságaitól, mint a várakozások racionalitásától; ha utóbbit egy keynesiánus, az árak és

bérek “ragadós” alkalmazkodását feltételező modellre építjük, az eredmény más lesz.37 Maga a racionális

várakozás, noha valóban az új-klasszikusok tették népszerűvé, még nem tesz egy elméletet új-klasszikussá.

* * *

E hosszúra nyúlt fejezet elején a pénz semlegességének kérdését úgy fogalmaztuk meg, hogy vajon van-e a

nominális pénz mennyiségében beállott változásnak hatása a gazdaság reálváltozóira. Ténylegesen a

potenciálisan szóba jöhető reálváltozók közül azonban csupán egyre, a reáljövedelemre, illetve az ezzel egy-

egyértelmű megfeleltetésben álló reálbérre koncentráltunk. Természetesen a modellek bővítésével,

mindenekelőtt a vagyonhatások figyelembevételével, a kérdésnek még számos ága-boga volna vizsgálható.

Nyilvánvaló például, hogy ha a keresletre a reálvagyon szintje is hat, és a pénzen kívül egyéb financiális

vagyonelemek is szerepelnek a nettó vagyon összetevőjeként, akkor az általunk is levezetett, a pénz

semlegességére vonatkozó erős propozíciókat némileg módosítani kell. Hiszen ha egy, a pénz nominális

mennyiségében bekövetkezett x százalékos növekedés pontosan x százalékos áremelkedést okozna, miközben

az output szintje változatlan, akkor a nettó reálvagyon csökkenne, hiszen a reálpénz mennyisége ugyanaz

maradna, de az egyéb pénzügyi eszközök reálértéke az áremelkedés miatt csökkenne.

Ez már önmagában egy reálváltozóban beállott módosulás. Ha azonban a reálvagyon a keresletet is befolyásolja,

akkor további változásokra is sor kerülhet pl. a reálkamatláb szintjében vagy másutt.

Ez az úgynevezett reálegyenleg hatás elsősorban a neoklasszikus szintézisben (Pigou 1947, Patinkin 1965)

játszott nagy elméleti szerepet annak bizonyítása során, hogy a gazdaság nem ragad meg a keynesi tartós

alulfoglalkoztatottság állapotában. Komolyabb empirikus jelentőségét sem akkor, sem később nem sikerült

igazolni. E könyvben ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk részletesen.


• pénz semlegessége

• pénz szupersemlegessége

• klasszikus dichotómia

• klasszikus kínálati görbe

• aggregált termelési függvény

• várakozások

• munkanélküliség természetes rátája

• információs aszimmetria a munkapiacon

• log-lineáris forma

• adaptív várakozások

• statikus várakozások

• racionális várakozások

• Phillips-görbe

• Új-klasszikus közgazdaságtan

• gazdaságpolitika tehetetlensége


37 Egyebek mellett lásd Fischer 1977.


MAKROÖKONÓMIA


1. Mi a különbség a pénz semlegessége és szupersemlegessége között? Konstruálható-e olyan makroökonómiai

modell, amelyben a pénz szupersemleges, de nem semleges?

2. A keynesi modellben a pénz nem semleges, a monetarista modellben igen. Mennyiben tudható be ez a

különbség a két irányzat pénzről vallott felfogásában található különbségnek?

3. Igazolja, hogy a keynesi rendszerből és a monetarista felfogásból lényegileg azonos tulajdonságokkal bíró

aggregált keresleti függvény származik!

4. Igazolja, hogy a munkapiac klasszikus modellje kizárja a pénzillúzió jelenségét!

5. Hogyan függnek össze a “pénz semlegessége”, a “klasszikus dichotómia” és a “pénz mennyiségi elmélete”

fogalmak?

6. Igazolja, hogy a keynesi modell magában foglalja a pénzillúzió jelenségét!

7. Hogyan lehet pozítiv meredekségű kínálati görbét származtatni a munkapiac keresleti és kínálati oldalára

vonatkozó információs aszimmetria segítségével?

8. Milyen új elemet vezet be a várakozások szerepeltetése a kínálat magyarázatába?

9. Mit gondol, milyen következményei volnának a fejezetben alkalmazott modell működésére, ha az adaptív

várakozások formulájában a λ = 0 feltevéssel élnénk?

10. Vonjon párhuzamot az adaptív várakozások és a racionális várakozások között!

11. Egyes közkeletű vélemények szerint a racionális várakozás tökéletes jövőbelátást tételez fel a

döntéshozó részéről. Igaz ez?

12. Melyek az új-klasszikus közgazdaságtan legfontosabb sajátosságai?

13. Létezik-e kényszerű munkanélküliség egy új-klasszikus modellben?

14. Mit tartalmaz a monetáris politika tehetetlenségi tétele? Van ennek az elméleti tételnek empirikus

relevanciája?

3. 7. fejezet - Infláció

3.1. Az infláció monetáris jelenség

Az infláció dinamikus jelenség, nem egyszerűen árszintemelkedés, hanem az árak emelkedésének időbeli

folyamata. Egy pénzreformot, amelyben eltörölnek néhány nullát minden nominális mértékből, nem tekintünk

negatív előjelű inflációnak. Nem azért, mert nem okoz változást a gazdaság reálváltozóiban (persze ez is igaz),

hanem azért, mert nem időbeli folyamat, hanem egyedi esemény, s ezért nincs hatása a gazdasági magatartásra.

De ugyanígy nem tekintünk “inflatorikusnak” egy forgalmi adó emelést, olajárrobbanást vagy valutaleértékelést,

csak annyiban, ha az igazolhatóan nemcsak áremelkedést, hanem egy olyan folyamatot eredményez, amelyben

az árak periódusról periódusra emelkedni fognak (Hahn 1990). Az ilyen szemléletű tüzetesebb vizsgálódás

sokszor rámutat arra, hogy a fenti okok csak áremelkedést indukáltak, ha úgy tetszik elindították az inflációt, de

annak fenntartásában már más okok játszottak közre. Ennyiben e könyvben a fogalmat annak köznapi

jelentésénél szűkebben használjuk.

Az infláció a gyakorlatban mindig úgy zajlik le, hogy egyes árak egyes időszakokban gyorsabban, mások

lassabban emelkednek, néha utóbbiak más periódusokban beérik az előbbieket, néha nem. Összességében tehát

az árszint emelkedése számtalan relatív árváltozás közepette zajlik le. Ennek pontos leírása természetesen attól

is függeni fog, hogy milyen hosszúnak tekintjük a periódusokat, amelyeket összevetünk egymással.

E relatív árváltozások igen fontosak az infláció elemzésében, itt azonban nem foglalkozunk velük, mert a relatív

árváltozásokat a mikroökonómia területére utaljuk, annak elemzési technikája pedig nagyon eltér az itt

alkalmazott, főleg makroökonómiai megközelítéstől. Nem feledve e feltevés megszorító jellegét, mégis az

inflációt, miképpen a korábbi modellekben az árszint emelkedését, úgy képzeljük el, mintha valamennyi ár


MAKROÖKONÓMIA


teljesen párhuzamosan változna, a relatív árak tehát érintetlenül maradnak. Miként korábban, azt a feltevést is

megtartjuk, hogy az emberek mentesek a pénzillúziótól, a nominális árszintváltozásokat nem tévesztik tehát

össze a reálváltozókban bekövetkezett módosulásokkal.

Az infláció monetáris jelenség. A pénz hosszú távú semlegességének alapján álló modelljeinkből egyértelmű

volt, hogy a pénzkínálat egyszeri növekedése idővel bizonyosan megemeli az árszintet. Ennek analógiájára

nyilvánvaló, hogy a pénzkínálat folyamatos növekedése, ha közben az output nem változik, az árszint

folyamatos emelkedésével, tehát inflációval jár. E tételen mégsem egyszerűen azt kell érteni, hogy az inflációt

az okozza, hogy a pénzkibocsátó jegybank olyan mennyiségű pénzt akar, úgy általában, a gazdaságra erőltetni,

amelyet a gazdaság nem akar befogadni. Azok a gazdasági feszültségek, amelyek az inflációt fűtik, nem

feltétlenül monetáris tartalmúak. Mégis monetáris jelenségről beszélünk azért, mert – és ennek a pénzkeresleti

függvénnyel formalizált reálpénztartási hajlandóságra vonatkozó koncepcióból mostanra az olvasó előtt is

világosnak kell lennie – a nominális pénzmennyiség növekedése nélkül tartósan nem növekedhetnek az árak.

Az aggregált kínálat és aggregált kereslet modelljére visszautalva nyilvánvaló, hogy nagyon sokféle tényező

okozhat olyan elmozdulást akár a keresleti, akár a kínálati görbében, ami emeli az árszintet, ha azonban a

nominális pénzmennyiség nem emelkedik, akkor az árszint nem emelkedhet tovább, hiszen a növekvő árak

hatására a gazdasági alanyok reálpénzkészlete a kívánatos szint alá csökken. Ezt pedig egy cseregazdaságban

csak úgy tudják helyreállítani, ha valamit kínálnak cserébe, illetve visszafogják keresletüket a többi jószág iránt.

Még a leginkább pénzoldalról kiinduló klasszikus “bankóprés” mechanizmus sem egyszerűen a pénzkínálat

öncélú növelése. Tegyük fel például, hogy egy t0 időpontig a gazdaság a hosszú távú egyensúly állapotában van,

nincs infláció és a költségvetés is egyensúlyban van. Ettől az időponttól kezdve a kormányzat a gazdaság

outputjának a korábbinál nagyobb részére tart igényt, természetesen nem a “saját” céljaira, hanem a közjavak

nagyobb szintjének finanszírozására, vagy valamely társadalmi csoportnak juttatott jövedelem emelésére. A

hiányt “pénznyomással” finanszírozza, gyakorlatilag, a korábbi fejezetekből megismert módon, hitelt vesz fel a

jegybanktól, s a pénzt a kérdéses árukra és szolgáltatásokra költi. Nincs okunk feltételezni, hogy a nem állami

szektor arányosan csökkenteni fogja keresletét; ha az output nem nőhet, akkor a többlet kereslet az árak

emelkedésével jár. Ahhoz, hogy a kormányzat az output megosztásának új szintjét fenntartsa, periódusról

periódusra ismételnie kell a folyamatot. A végeredmény nyilván attól is függ majd, hogy az így generált

inflációs folyamat hogyan épül be az emberek várakozásaiba.

Természetesen nemcsak az output újraelosztásának, hanem egy régebbi jövedelemstruktúra fenntartásának

szándéka is generálhat ilyen folyamatot, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy közvetlen állami akció húzódjék

meg mögötte. A gazdasági alanyok csoportjai az általuk elérhető reáljövedelemben érdekeltek. Monetizált

gazdaságban ugyanakkor nem közvetlenül reáljószágokat osztanak el. Azokat a szerződéseket, amelyek az

alanyokat jövedelemhez juttatják, nominális, vagyis pénzegységekben kötik, mind a termelési tényezők, mind a

jószágok ára nominális egységekben adott. Adott jövedelem fenntartására vagy növelésére irányuló törekvések

épp ezért a nominális árak megváltoztatásán keresztül (is) jelentkeznek.

Ha mármost például egy olajimportra berendezkedett ország esetében az olajárak hirtelen megnőnek, akkor az

ország számára rendelkezésre álló reáljövedelem, reál GDP csökken. Ha a jövedelemtulajdonosok ezt

egyszerűen “tudomásul vennék”, akkor a szükségszerű reáljövedelem csökkenés infláció nélkül is

végbemehetne; noha egyszeri áremelkedés természetesen így is bekövetkezne, amint az új energiaárak

beépülnek a költségstruktúrába.

A munkamegosztás és csere magas szintjén álló monetizált gazdaságban azonban egyáltalán nem kézenfekvő,

hogy kinek mekkora részt kellene vállalni a jövedelemcsökkenésből, és az is természetes, hogy a

jövedelemtulajdonosok igyekeznek kivédeni a negatív hatásokat, többek között azzal, hogy a saját eladási

áraikat emelik, legyen az termékük vagy munkájuk ára. Míg az egyén vagy csoport eséllyel teszi ezt, a gazdaság

egészének szintjén a reáljövedelmek megőrzése nyilván lehetetlen, hiszen az össz-jövedelem csökkenés

objektíve jelen van. A védekező áremelések viszont rontják a többiek helyzetét, akikre most nagyobb teher

hárulna, így a gazdaság más csoportjainak felzárkózási kísérletei újabb és újabb áremelő akciókat generálnak.

E jelenségcsoportból talán az ár–bér spirál a legismertebb, minden bizonnyal azért, mert a nagyszámú embert

érintő, koncentrált szakszervezeti bérmozgalmak esetén a folyamat makroökonómiai következménye, annak

önmagát fenntartó természete jobban átlátható. Emiatt jobban anticipálható is, a szereplők alkalmazkodása

gyorsabbá válhat. Ha az árszintváltozás előre látható, akkor a pozícióharc már annak bázisán jön létre. Ilyenkor

a saját árak emelésének elmulasztása már nemcsak egyszeri jövedelemvesztést, hanem folyamatos

pozícióromlást okozna, így az áremelésre való késztetés még erősebb, az inflációs várakozások is hajtják az

inflációt.


MAKROÖKONÓMIA


Az olajárrobbanással illusztrált példánkkal analóg módon elemezhetők a jelentősebb árarány átrendeződések

hatásai is. Ezek átértékelik az egyes tevékenységek jövedelmezőségét, s valószínű, hogy a pozícióvesztést átélők

ezt megpróbálják kivédeni. Ha azonban az új árarányok tartósak, akkor a kedvezményezettek árai még

gyorsabban emelkednek stb. Vámcsökkentések, külkereskedelmi liberalizációs lépések gyakran idéznek elő

ilyen tendenciákat. Így és ennyiben “inflatorikusak” a valutaleértékelések, a közvetett adó emelését vagy

korábbi termelői és fogyasztói ártámogatások leépítését célzó intézkedések is.

Természetesen mindig minden gazdaság folyamatosan él át olyan megrázkódtatásokat, amelyek áremelkedést

okoznak. Hogy inflációt is generálnak-e vagy sem, az részben az ilyen sokkok méretétől, részben pedig az

ellenható tényezők erejétől függ, egy elméleti irányultságú tankönyv ezek tételes elemzését nem tűzheti ki célul.

Fontos látnunk, hogy az inflációhoz való alkalmazkodásnak is vannak tranzakciós költségei. A szerződések

állandó újratárgyalása, a dolgok örökös átárazásának költsége38 tényleges reálerőforrásokat köt le, ezért az árakat

csak akkor érdemes változtatni, ha a költségek (mások árai) egy bizonyos küszöbértéket meghaladnak. Így a

kisebb sokkokat gyakran nem, vagy nem azonnal hárítják át, ami jelentős fékező erőt gyakorolhat.

A fenti bekezdésekben olyan jelenségeket érintettünk, amelyeknek nincs közvetlen közük a jegybank

pénzkibocsátásához. Miért mondjuk mégis, hogy az ilyen infláció is monetáris jelenség? Azért, mert ez sem

mehet végbe a jegybank alkalmazkodó pénzkínálati politikája nélkül. A fent említett okokból bekövetkező

árszintemelkedés csökkenti a pénzkészletek reálértékét, márpedig mind a tranzakciós pénzkereslet, mind a

portfolió egyensúly fenntartására irányuló pénztartási hajlam reálnagyságban méretik. Ahhoz, hogy a magasabb

árszint mellett a reálpénzkészletüket helyreállítsák, a gazdasági alanyoknak egyre nagyobb nominális

pénzkészletet kell tartaniuk. Ez a bankok szintjén a finanszírozási igény növekedésében jelentkezik, hiszen ha a

tranzakciók nominális pénzben mért szintje megnőtt, akkor lebonyolításukhoz nagyobb hitelvolumen kell.

E hiteleket a kereskedelmi bankok egyre nagyobb mértékben fogják refinanszíroztatni a jegybankkal.39 Az

infláció fenntartásához tehát nem szükséges, hogy a jegybank költségvetési deficitet finanszírozzon, csak az,

hogy a pénzkibocsátás növekedjék, illetve gyorsabban növekedjék mint a változatlan árszint mellett értelmezett

pénztartási igény.

Egy már beindult inflációs folyamat megfékezése is elképzelhetetlen a pénzkibocsátás ütemének visszafogása

nélkül. Éppen a fent részletezett tartalmú, a jövedelmek elosztását és újraelosztását célzó törekvések jelenléte

miatt azonban ez ritkán valósulhat meg egyszerűen úgy, hogy a jegybank technikai jellegű döntést hoz a

pénzkínálat visszafogásáról, bár kétségkívül erre is van példa. Az antiinflációs gazdaságpolitika sikeres

végrehajtását továbbá jelentősen nehezíti, hogy az alkalmazkodási, átállási időszakban a pénzkibocsátás

korábban megszokott ütemének lassítása a kibocsátás, a gazdasági aktivitás szintjének visszaesésével, s ezen

keresztül átmeneti munkanélküliséggel jár.

Ugyanarról a folyamatról van itt szó, amelyet a pénz semlegességének elemzésénél részletesen taglaltunk, csak

ott ennek másik oldalát, a pénzmennyiség növekedésének (dinamikus szemléletben: a pénzkínálat növekedési

üteme gyorsulásának) az outputra gyakorolt átmeneti pozitív hatását ecseteltük. Ez fordítva is igaz. Eltekintve az

új-klasszikus megközelítés azonnali alkalmazkodást feltételező modelljeitől, a konvencionális modellekben a

pénzkibocsátás ütemének lassulása egy bizonyos, átmeneti ideig az output visszaesését okozza. Ez pedig nagyon

népszerűtlenné teszi az antiinflációs gazdaságpolitikát. Az ezzel kapcsolatos gazdaságpolitikai viták

középpontjában éppen az a kérdés áll, hogy milyen hosszú ez az átmeneti időszak, s milyen mély az a recesszió,

amelyet a hosszabb távú stabilabb árszint mint gazdaságpolitikai cél érdekében a gazdaság képes vagy hajlandó

elszenvedni. Számos sikertelen stabilizációs kísérlet vérzett el éppen ezen a ponton, hogy ti. a stabilizációt

végrehajtani szándékozó kormányzat nem volt képes kitartani addig, amíg a népszerűtlen anti-inflációs politika

gyümölcsei beértek (Krueger–Bates 1993). E kérdés gazdaságpolitikai aspektusai azonban messze túlmutatnak e

könyv alapvetően elméleti közelítésén,40 ezért e gondolatot nem folytatjuk tovább. A következő fejezetben

visszatérünk a leíró elméleti modellekből kiolvasható következtetésekhez.

3.2. Állandó ütemű infláció

Éppen mert dinamikus jelenség, a statikus modellek segítségével az infláció folyamata és hatásai is csak nagyon

tökéletlenül illusztrálhatók. A megelőző fejezet periódusokat átfogó modelljeivel azonban már megvetettük

38 Ez utóbbit árjegyzék vagy étlap költségeknek is nevezik. Hiperinflációs körülmények között ez olyan naggyá is válhat, ahogy a korábbi

fejezetekben már említettük, hogy az eladók kínálati áraikat idegen ország pénzegységében adják meg. 39 Változatlan output mellett persze arányaiban minden maradhat változatlan, a bankok mérlegfőösszege az infláció ütemében nőhet, s ha

ennek változatlan hányadát refinanszíroztatják a központi bankkal, ezen az úton akkor is nő a monetáris bázis. 40 A fontosabb problémákról az olvasó jó áttekintést talál Edwards (1989) tanulmányában. Magyarul többek között Halpern (1991) foglalkozik a kérdéssel.


MAKROÖKONÓMIA


azokat a dinamikus alapokat, amelyekkel az infláció jelensége is közelíthető. Így pl. az adaptív várakozásokat

feltételező modellben a pénzkínálat növekedését követően periódusról periódusra egyre kisebb mértékű

áremelkedés, vagyis csökkenő inflációs ráta mellett ment végbe az alkalmazkodás, mígnem a gazdaság elérte a

hosszú távú egyensúly árszintjét. E modell teljesen dinamizált változata az lehet, amelyben az árszintre

vonatkozó várakozásokat az inflációs rátára vonatkozó várakozásokkal cseréljük fel, ekkor a gazdaság nem egy

hosszú távú árszinthez, hanem egy egyensúlyi inflációs rátához igazodik.

Hosszú távon a várt inflációs ráta megegyezik a ténylegessel, s ekkor az output a természetes szintet éri el.41

Rövid távon viszont eltérhet attól, hiszen a gazdasági alanyok rosszul mérik fel az inflációt. Valójában, az új-

klasszikusok radikális tagadó álláspontját leszámítva, e modellek szerint a változó ütemű infláció éppen azért jár

reálgazdasági hatással, mert nehéz előre látni annak pontos mértékét. Hosszú távon azonban az infláció a

pénzkínálat növekedési ütemével lesz azonos, ez nyilvánvalóan következik abból, ha az output nem változik,

hanem a természetes ráta szintjén áll.

Ebben a fejezetben csak a hosszú távú egyensúly állandó ütemű inflációval jellemezhető helyzeteivel, az ún.

stacionárius állapottal foglakozunk.42 Olyan hosszú távú egyensúlyi helyzeteket igyekszünk összehasonlítani,

amelyekben különböző, de esetenként állandó ütemű infláció érvényesül. Ez az a probléma, amelyet a megelőző

fejezetben a pénz szupersemlegességének neveztünk. Van-e tehát hosszú távú reálgazdasági hatása annak, ha az

inflációs ráta megváltozik? Fontos rámutatnunk, hogy, hosszú távról lévén szó, a várt és a tényleges infláció

megegyezik, olyan inflációról beszélünk tehát, amelyet a gazdasági szereplők pontosan anticipálnak, ezért teljes

egészében beépítenek gazdasági döntéseikbe. Ez igen lényeges különbség a megelőző fejezetben vizsgált

kérdéshez képest.

Induljunk ki a VI.1. alfejezetben definiált, ott keynesiánusnak nevezett modellből, ám módosítsuk az egyszerű

IS-LM struktúrát a megelőző fejezetben bevezetett dinamikus elemzés eszközeivel.43

(1) Yt=C(Yt)+I(rt)+G, 1/>/Cy/>/0,Ir/</0,

(2)

.

Akárcsak a VI.1. alfejezetben, a változókat a maguk természetes mértékegységében, tehát nem logaritmizált

formában értelmezzük. A strukturális összefüggéseket időben állandónak tételezzük fel, G-t pedig időben

konstansnak tekintjük, ezért nem szerepel időindex mellette. Mt, a t időszaki nominális pénzkínálat a monetáris

hatóságok által meghatározott. A modell csak formájában emlékeztet a keynesiánus alapokra; hosszú távot

vizsgálunk, ezért Pt nem konstans, hanem a t-edik időszak szabadon változó árszintje. Ezért a modellben az

infláció is jelen van, ennek közvetlen következményeként a nominális kamatláb az infláció mértékével

meghaladja a reálkamatlábat. E három változó egymáshoz való viszonyát fejezi ki a következő összefüggés:

(3)

ahol R a nominális kamatláb, p pedig az inflációs ráta. A korábbi fejezetekben már tárgyalt okok miatt a

pénztartás alternatív költségét a nominális kamatláb és nem a reálkamatláb méri, ezért szerepel Rt a

pénzkeresleti függvényben.

Az árupiac egyensúlyának egyenletéből, (1)-ből kifejezhető a reálkamatláb Y függvényeként a

következőképpen:

(4)

41 Ezt az elvet közvetítik a Friedman és Phelps munkái nyomán született modellek a rövid és hosszú távú Phillips-görbéről. 42 Az angol szakirodalom az ilyen gazdasági egyensúlyt “steady state” állapotnak nevezi. 43 Az alábbi elemzés során jórészt McCallum (1989) gondolatmenetét követem. Jóval komplikáltabban, bár kétségkívül valamivel egzaktabban megfogalmazott terminusokban adja elő ugyanezt Friedman (1969).


MAKROÖKONÓMIA


A parciális derivált előjele azt a korábbról ismert tényt rögzíti, hogy az IS görbe negatív meredekségű. (4)-et

(3)-ba helyettesítve a következő összefüggést kapjuk:

(5)

E képletre azért van szükségünk, hogy az IS görbét a nominális kamatláb függvényeként tudjuk ábrázolni,

hiszen e specifikációban a pénzpiac egyensúlya, az LM görbe szintén a nominális kamatlábtól függ. (5)-ből

nyilvánvaló, hogy a nominális kamatláb függvényeként ábrázolva minden egyes inflációs rátához egy külön IS

görbe tartozik, és πt növekedésével az IS görbe fölfelé tolódik. Mi több, a 0 inflációs rátához tartozó görbe és a

πt inflációhoz tartozó görbe távolsága pontosan πt, ahogy a következő ábra mutatja:

7.1. ábra - IS-LM rendszer infláció esetén

A függőleges tengelyen most a nominális kamatlábat mértük fel, s miután a pénzpiac egyensúlyának

egyenletében is ez szerepel, az LM görbét ugyanúgy rajzoljuk meg, mint korábban. A görbe pozícióját a

reálpénzkínálat határozza meg: ahhoz, hogy a görbe helyben maradjon, az szükséges, hogy M/P konstans

legyen. Ez persze nem zárja ki, hogy M is és P is változzék az időben, pusztán arra van szükség, hogy azonos

ütemben változzanak.

Tételezzük fel, hogy a monetáris hatóság a nominális pénz mennyiségét évi állandó ütemben növeli, vagyis

logMt – logMt-1 = ΔlogMt= µ, konstans.

Figyelmünket a pénz, illetve az infláció hatására koncentráljuk, ezért a technológiát, népességet, tőkét és egyéb

erőforrásokat, általában az outputot meghatározó reáltényezőket időben konstansnak tételezzük fel. Ennek

következményeként a hosszú távú egyensúlyi output a természetes ráta szintjén konstans:

(4) Yt=Y*.


MAKROÖKONÓMIA


Ez magával hozza azt is, hogy a hosszú távú egyensúly állapotában a reálpénz mennyiségének is konstansnak

kell lennie, hiszen ha M/P alakulásában trend volna, akkor idővel indokolhatatlanul kicsivé vagy

indokolhatatlanul naggyá válna a reáljövedelemhez képest. Állandó ütemű pénzkínálat növekedés mellett

viszont a reálpénz mennyisége csak akkor lehet konstans, ha az infláció rátája szintén ugyanekkora, azaz logPt-

logPt-1=ΔlogPt= πt = µ. Ez egyébként is megfelel a fix outputot és rugalmas árakat feltételező klasszikus

modellből levont tapasztalatainknak, azt jelenti, hogy a pénz semleges.

A konstans output az árupiac egyensúlyának egyenletéből következően konstans reálkamatlábat határoz meg, ha

pedig r is és p is konstans, akkor R-nek is konstansnak kell lennie.

A hosszú távú egyensúlyi értékek meghatározását illusztráljuk a következő ábrán. Ez annyiban tér el az előzőtől,

hogy itt a konstans outputot egy függőleges vonal jelöli; az IS és LM görbék metszéspontjaként meghatározott

egyensúlyi pontnak nyilván ezen az egyenesen is rajta kell lennie, hiszen ekkor az output a természetes ráta

szintjén áll. Valójában az egyensúlyi pontot (A) és ezzel a nominális kamatlábat az y* függőleges egyenes és az

adott inflációs ráta által meghatározott IS görbe jelöli ki. Az LM görbének is ezen a ponton kell átmennie;

szerepe itt az, hogy meghatározza azt az árszínvonalat, amely az egzogén nominális pénzkínálattal együtt a

reálpénzmennyiség kívánatos szintjéhez kell.

Ha nem volna infláció, akkor a nominális és reálkamatláb azonosan r szinten állna. De mert a pénzkínálat

konstans ütemben nő, az infláció is ugyanekkora, a nominális kamatláb ennyivel tér el a reálkamatlábtól. Az A

pont úgynevezett steady state egyensúlyt jelöl. Ez abban különbözik a statikus egyensúlytól, hogy ebben egyes

változók konstansok (Y,R,r,p, valamint M/P), míg mások állandó ütemben változnak (M és P).

7.2. ábra - Steady state egyensúly az IS-LM rendszerben

A konstans növekedési ütem egyszerű illusztrálási lehetőséget is kínál az időbeli mozgás érzékeltetésére. Ha

ugyanis ΔlogMt konstans, az azt jelenti, hogy logMt az időben lineárisan változik, az idő függvényében tehát egy

olyan egyenessel írható le, amelynek meredeksége éppen a kérdéses konstans.44

7.3. ábra - A pénzmennyiség és árszínvonal időbeli alakulása konstans növekedési

ütemek esetén

44 Ha ugyanis logYt = a + bt, akkor ennek differenciája periódusról periódusra éppen a b konstans.


MAKROÖKONÓMIA


Az árszint változásának üteme ism, ezért párhuzamos a fenti ábra két görbéje. Egymáshoz viszonyított

pozíciójuknak természetesen nincsen jelentése, hiszen különböző dimenziójú jelenségekről van szó, az árszint

változásának egyenesét pusztán kényelmi okokból rajzoltuk a pénzkínálat változását leíró görbe fölé.

A fenti apparátus segítségével összehasonlítást tehetünk különböző hosszú távú egyensúlyi pozíciók (steady

state egyensúlyi állapotok) között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a pénzkínálat növekedési üteme μ-ről egy

annál magasabb b ütemre változik és kellően hosszú ideig ezen az ütemen is marad, akkor ismét kialakul egy

egyensúlyi állapot. Az átmenet pontos leírására nem alkalmas modellünk, de a két hosszú távú egyensúly

összehasonlítására igen.

A pénzkínálat növekedésének magasabb rátája miatt az új egyensúlyi állapotban az infláció is magasabb, az IS

görbe ennek megfelelően eltolódik felfelé. Az új egyensúly a B pontban alakul ki, ahol az új IS metszi a

függőleges Y* egyenest. A nominális kamatláb ugyanolyan mértékben nő, ahogy az infláció. A B pont azonban

csak akkor lehet az általános egyensúly pontja, ha az LM görbe is azon megy át, az LM görbének tehát szintén

el kell tolódnia felfelé LM2-be, amit az ábránkon szaggatott vonal jelöl.

7.4. ábra - Új egyensúly a pénzkínálat magasabb növekedési rátája estén


MAKROÖKONÓMIA


Korábbról tudjuk azonban, hogy az LM görbe pozícióját a reálpénzkínálat mennyisége határozza meg, s a görbe

balra és/vagy felfelé tolódása a reálpénz mennyiségének csökkenését jelenti. Elemzésünk tehát arra a némileg

paradox eredményre vezet, hogy a nominális pénzkínálat növekedési ütemének gyorsulása a gazdaság

reálpénzkínálatának csökkenéséteredményezi. A tartott reálpénz állománya az új egyensúlyban is konstans, de a

korábbinál kisebb konstans, miközben mind a nominális pénzkínálat, mind az árszint emelkedése a korábbinál

gyorsabb ütemű.

Az ellentmondás természetesen csak látszólagos, egy elméleti-logikai modellből csak olyan eredményeket lehet

kiolvasni, amilyeneket mi magunk, feltevések formájában, tettünk bele. Ez az eredmény azzal függ össze, hogy

a pénz tartásának költsége van, s ezt a költséget az alternatív vagyoneszköz hozamával, a nominális kamatlábbal

mértük. Modellünkben a reálkamatláb konstans, a nominálkamatláb csak az infláció növekedésével nő,

pénzkeresleti függvényünk tehát eleve biztosítja az inflációs ráta és a reálpénztartási hajlandóság közti negatív

összefüggést.45 A nominális pénzállomány persze nagyobb lesz az új egyensúlyban, de ez kisebb reálértékkel bír.

Ahhoz persze, hogy a reálpénz mennyisége csökkenhessen, kell egy átmeneti időszak a pénzkínálati politika

megváltozása után, amelyben az infláció rátája magasabb mint b, amelyet az új egyensúlyban elér majd. Ez

elvileg történhet egy diszkrét ugrással az árszínvonalban, de valószínűbb, hogy az információs és

alkalmazkodási súrlódások miatt fokozatosan következik be, ahogy következő ábránk szaggatottal jelzett

árdinamikája illusztrálja:

7.5. ábra - Az infláció és pénzkínálat időbeli alakulása

45 Ez egyébként a pénzelmélet azon ritka megállapításainak egyike, amelyet az empirikus mérések is teljes egészében alátámasztanak (lásd Cagan 1956).


MAKROÖKONÓMIA


A fenti elemzés fontos megszorító feltevése, hogy a pénzkínálat dinamikájának változása a gazdasági alanyokat

teljesen váratlanul éri. Ha ugyanis előre várják azt, akkor a szereplők viselkedése már a t0 időpont előtt

megváltozik, az infláció dinamikája már a pénzkínálati sokk előtt gyorsulni fog. Akár így, akár úgy, a

pénzkínálat növekedési dinamikájának megváltozása egy nagyon fontos reálváltozót, a tartani kívánt reálpénz

mennyiségét, a reálvagyon egy részét megváltoztatta, a pénz tehát e modellben semleges, de nem

szupersemleges.

3.3. Az állandó ütemű infláció okozta jóléti veszteség

A legtöbb ember minden teketória nélkül károsnak, veszteséget okozónak tekinti az inflációt. Valójában

egyáltalán nem mindegy, hogy milyen inflációról van szó. Olyanról-e, mint az előző alfejezetben elemzett, jól

előrelátható, állandó ütemű, vagy változékony, bizonytalan inflációról. Utóbbi okozza az igazán nagy

veszteséget a gazdaság egésze számára, hiszen nagyon megnehezíti azt a kalkulációt, amelyre a racionális üzleti

döntések épülnek. A döntéshozók csak korlátozottan képesek a reál árváltozásokat a tisztán inflációs

folyamatoktól elkülöníteni, s az árjelzések torzulása, az utólag tévesnek bizonyuló várakozások és ezek

felülvizsgálata alkalmazkodási költségekkel és az erőforrások lehetségesnél alacsonyabb hatékonyságú

elosztásával jár. Az infláció, különösen a magas ütemű és méginkább a változékony ütemű infláció növeli a jövő

bizonytalanságát, a nagyobb bizonytalanság pedig visszatartja a vállalkozókat olyan akcióktól, amelyek saját

profitjukat és a társadalom jólétét egyaránt növelnék. E költségeket természetesen igen nehéz mérni, hiszen

pontosan olyan jövedelmekről van szó, amelyek a bizonytalan gazdasági környezet miatt nem jöttek létre.

De okoz-e a gazdaság egésze számára veszteséget az átlátható, tervezhető, a teljes egészében anticipált állandó

ütemű infláció? Hiszen végső soron a társadalom jólétét a reáljavak mennyisége határozza meg. Nem mindegy,

hogy ezeket változatlan nominális értékben vagy folyamatosan növekvő számokkal mérik.

Nos, nem, az előrelátható infláció is okoz jóléti veszteséget, s ezek a veszteségek nemcsak abban a korábban

már említett praktikus tényben merülnek ki, hogy gyakrabban kell újranyomtatni az árcédulákat. A kérdés

megfelelő elemzéséhez a mikroökonómiából ismert fogyasztói többlet elméletet hívhatjuk segítségül.46

Mint ismeretes, a fogyasztói többlet léte ahhoz kapcsolódik, hogy versenypiacon a fogyasztó az általa vásárolt

adott jószágfajta minden egységéért ugyanazt az árat fizeti, nemcsak az utolsó, a határ egységért, amely utóbbi

haszna éppen megegyezik a ráfordított pénzével. A csökkenő határhaszon elve által magyarázottan a keresleti

görbe ereszkedő, az utolsó egységet megelőző jószágok haszna így a fogyasztó számára nagyobb, mint a

költségük. E többletet hívják fogyasztói többletnek, ahogy alábbi ábránk is illusztrálja:

7.5. ábra - A fogyasztói többlet meghatározása

46 A fogyasztói többlet elméletének tankönyvszerű kifejtése megtalálható pl. Varian 1991.


MAKROÖKONÓMIA


A fogyasztó a P1 áron megvásárolt q1 mennyiségű termékből P0q1E összhaszonhoz jut. A terméktömeg költsége

azonban csak a piaci árösszeg, P10q1E számára, a PP1E nagyságú haszonhoz tehát “ingyen” jutott, ez a

fogyasztói többlet.

A megelőző alfejezet (2) képletével definiált reálpénztartási hajlandóság éppúgy ábrázolható egy keresleti

görbével, mint bármely árura vonatkozó kereslet, az áru ára helyett itt a pénztartás költsége, vagyis a nominális

kamatláb szerepel a függőleges tengelyen, a vízszintes tengelyen pedig a tartani kívánt reálpénz mennyisége. Ez

utóbbi, már többször szó volt róla, csökkenő függvénye a nominális kamatlábnak.47 Alábbi ábránkon r jelöli a

reálkamatlábat, ekkora volna a nominális kamatláb, ha egyáltalán nem volna infláció. Ekkor m0 mennyiségű lesz

az a reálpénzállomány, amelyet a gazdaság tartani kíván. Adott p inflációs ráta mellett a nominális kamatláb

éppen ezzel haladja meg a reálkamatlábat. Legyen ez mondjuk R1. Az ehhez az inflációs, illetve kamatszinthez

tartozó reálpénztartási érték m1, utóbbi nyilván kisebb, mint m0.

7.7. ábra - Az állandó ütemű infláció okozta jóléti veszteség

A fogyasztó összhasznát továbbra is a keresleti görbe alatti összterülettel mérhetjük. Noha a pénz tartása

költséges, a fogyasztó mégis tart belőle, mert általa sokféle szolgáltatáshoz jut, olyanokhoz, amilyeneket e kötet

első részében elemeztünk. Így pl. a pénz elősegíti, egyszerűbbé, olcsóbbá, kényelmesebbé teszi a tranzakciókat.

A likviditás birtoklása növeli a biztonságérzetet stb., stb. Noha e szolgáltatások határhaszna, mint minden más

47 Nem lényegtelen eltérés persze, hogy a szokásos piaci keresleti görbe flow keresletet ábrázol, a pénzkereslet pedig stock, a tartani kívánt pénz állománya. Ez a különbség azonban az itt tárgyalt kérdés szempontjából irreleváns.


MAKROÖKONÓMIA


jószágé, csökkenő, az összhaszon m növelésével mégis mindaddig növekszik, amíg a pénz határhaszna nullává

nem válik; e pontban metszi a pénzkeresleti görbe a vízszintes tengelyt.

Ha az adott π inflációs szintről a gazdaságot zéró inflációjú egyensúlyi pozícióba lehetne terelni, akkor a

reálpénztartási hajlandóság nőne, és a társadalom pénztartásból származó összhaszna az Em1m0X pontok által

behatárolt idom területével arányosan növekednék. És mi volna e lépés költsége ? Komparatív statikus

elemzésről lévén szó, az átmeneti időszakban elszenvedett termeléskieséssel és egyéb, az új helyzethez való

alkalmazkodási költségekkel itt nem foglakozunk. Ami marad, az a reálpénz iránti többletigény kielégítésének

költsége, az addicionális mennyiségű reálpénz termelési költsége. És ez mekkora? Nulla.

Nemcsak arra kell itt gondolnunk, hogy a modern pénz előállítási költségének nincs köze az általa képviselt

értékhez, noha ez is igaz. Nem nominális, hanem reálpénzről beszélünk itt. Adott mennyiségű, már létező

nominális pénzkínálat tetszőleges reálpénzmennyiségnek megfelelhet az árszínvonal függvényében. Elvileg

tehát a szükséges reálpénz többlet előteremthető pusztán azáltal, ha az árszint csökken, ennek pedig semmiféle

reál erőforrás, tehát tényleges költségigénye nincs.

Minél magasabb az infláció, annál magasabb a nominális kamatláb, annál költségesebb tehát a pénztartás az

egyén számára. Racionális döntéshozóként ezért kevesebb reálpénzt tart mint egyébként, és elesik annak

szolgáltatásaitól. De ami az egyén számára költség, az a társadalom számára nem az; tényleges reálköltség a

társadalom szintjén csak akkor merülne fel, ha a reálpénz produkálásának volna reálköltsége, ilyen viszont

nincs. A negatív fogyasztói externalitás egy tipikus példájával találkozunk itt. A pénztartó egyén szintjén a

pénztartás költséges, hiszen kamatveszteséggel jár, annál nagyobbal, minél nagyobb az infláció. A reálpénznek

azonban nincs tényleges, reálerőforrásokat emésztő termelési költsége, a pénztartás a társadalom egészének

szintjén nem kerül semmibe.

Az inflációból fakadó ilyen jóléti veszteség, az tehát, hogy miatta az emberek túl kevés pénzt tartanak és ez

kényelmetlenebbé teszi életüket, mindeddig elsősorban az elmélet művelőinek érdeklődésére tarthatott számot, a

gyakorlati gazdaságpolitika nemigen foglalkozott vele. McCallum szimulációs számítása amerikai adatok

felhasználásával az ebből fakadó tiszta társadalmi veszteséget 10%-os infláció esetén a GDP 0,3%-a körülire,

100%-os infláció esetén azonban már annak kb. 2%-ára becsüli (McCallum 1989).

Az elemzésből persze jól látható, hogy – ha jóval csekélyebb mértékben is, de – akkor is van veszteség, ha nincs

infláció. A társadalom számára optimális reálpénzkínálat az volna, amely mellett a pénz fent említett

szolgáltatásainak határhaszna nulla, hiszen annak termelési költsége is nulla, s ekkor teljesülne az

optimumkritérium, miszerint a határon a költségeknek és hasznoknak egyezniük kell. Az egyén viszont zéró

infláció mellett is költségesnek fogja érzékelni a pénztartást, hiszen a reálkamatot akkor is elveszti, ha nincs

infláció. Épp ezért a társadalmi optimumot csak úgy lehetne elérni, ha a pénznek is volna hozama, s az pont

akkora volna, mint a piaci kamatláb. Noha a kamatot fizető készpénz a banktörténelemben nem ismeretlen

(Goodhart 1988), a modern gazdaság pénzügyi rendszerében praktikusan kivitelezhetetlennek látszik.

Van azonban egy másik, noha szintén inkább elméleti, mint gyakorlati jelentőséggel bíró megoldási alternatíva,

az tudniillik, hogyha az árszint csökken. Ekkor ugyanis adott nominális pénzmennyiség reálértéke időben nő, a

pénz tehát hozamot biztosít tartójának. E megfontolások alapján született az a pénzkínálatra vonatkozó javaslat,

miszerint az optimális (hosszú távú) pénzkínálati magatartás az volna, amely folyamatosan, a reálkamatláb

nagyságával megegyező árszínvonal csökkenést eredményezne. Ez nyilván a maitól merőben eltérő jegybanki

magatartás volna, hiszen a banknak a nominális pénzkínálatot folyamatosan csökkentenie kellene. Ezt a szabályt

a pénzelméleti irodalom népszerűsítőjéről Friedman-szabálynak nevezi (Friedman 1969, Woodford 1990).

A mai gazdaságpolitikai helyzet légkörében élő olvasó talán kissé bizarrnak találja a fenti okfejtéseket. Nincs is

ma olyan határozott gazdaságpolitikai irányzat, amely ilyen javaslatokat támogatna. Túl azon, hogy a fenti

okfejtések az 50–60-as évek termékei, amikor az infláció mindössze 1-3%-ot ért el, s ezért a csökkenő

árszínvonal képe nem számított annyira szokatlannak mint manapság, a gondolatmenet jelentősége nem

gazdaságpolitikai aktualitásában van, hanem abban, hogy az infláció olyan jóléti költségeire is felhívja a

figyelmet, amelyek csak az elméleti deduktív logika útján közelíthetők meg, és a praktikusabb gazdaságpolitikai

gondolkodás számára rejtve maradnak.

3.4. Seigniorage és inflációs adó

3.4.1. A seigniorage fogalma és kétféle felfogása


MAKROÖKONÓMIA


A megelőző alfejezetben az állandó ütemű infláció által okozott jóléti veszteséget azzal magyaráztuk, hogy a

pénztartó egyén költségesnek érzékeli a pénztartást, s ezért a jóléti szempontból optimális mennyiséghez képest

túl keveset tart belőle. A veszteséget nem azonosítottuk a pénztartás költségével magával; igyekeztünk óvatosan

fogalmazni, s a veszteség és költség fogalmait nem összekeverni. Egy jószág vásárlása például vásárlója

számára költség, eladója számára jövedelem, egyensúlyi árak esetén a gazdaság egészének szintjén a

tranzakcióból veszteség nem keletkezik. A veszteség az olyan valami, ami senkinek sem válik jövedelmévé, ami

a gazdaság egésze számára elveszik.

A pénztartás költségessége, a költség nagysága, mint láttuk, az infláció függvénye. Az eddigiekben e költséget

azzal magyaráztuk, hogy a pénznek, szemben a többi vagyoneszközzel, nincs hozama, tartásának költsége tehát

a likviditás szempontjából hozzá legközelebb álló vagyontárgy, a kötvény kamatával közelíthető. Tudjuk

ugyanakkor, hogy e nominális kamat függ az inflációtól. De okoskodhatunk úgy is, hogy a pénztulajdonosnak

ahhoz, hogy nominális pénzkészletét egy egységgel megnövelje, tényleges erőforrásokról kell lemondania, el

kell adnia valamit, s az így nyert pénzt nem fordíthatja reáljószágok vásárlására, jövedelmének egy részét pénz

formában kell megtakarítania, hiszen ő maga nem “termelhet” pénzt. Az infláció hatása e szemléletben ott

érhető tetten, hogy az infláció miatt a pénztulajdonosnak ugyanakkora reálpénzkészlet tartásához egyre több

nominális pénzre van szüksége, ezt tehát mindig meg kell szereznie.

Kinek válik jövedelmévé a pénztartás költsége? Annak, aki a pénzt kibocsátja: az államnak, pontosabban a

modern pénzügyi rendszerrel rendelkező országokban annak az állami intézménynek, amely a gazdaság

pénzellátásának gondozására szakosodott, vagyis a központi banknak. Miután az utóbbi nem profitorientált

gazdálkodó szerv, a működési költségei felett keletkezett bevételeit befizeti a költségvetésbe. A pénztartás

költségeiből származó jövedelem tehát végső soron az államkasszát gazdagítja. A pénzkibocsátás

monopóliumából származó állami jövedelmet, különösen az angolszász irodalomban, seigniorage-nak nevezik.

Használatos még a “kamara haszna” elnevezés is, ami arra a történelemből ismert tényre utal, hogy azon

időkben, amikor még nemesfémből vert pénz forgott közkézen, az érmeverés egyedüli jogával rendelkező

uralkodó a vert érme értékét képes volt felfelé eltéríteni a neki eladott nemesfém anyag értékétől, s a kettő

különbözetéből hasznot húzott. Ugyanígy jövedelem, a kamara hasznának forrása lehetett a pénz tudatos

rontása, anyagának “hígítása”, a pénzérmék körülnyírása stb.

A modern seigniorage forrása is ez, vagyis a pénz által képviselt érték és a pénz termelési, előállítási költsége

közötti különbség, utóbbi a modern pénzrendszert tekintve elhanyagolható az előbbihez képest. Persze nem

volna célszerű a történelmi analógiát túlhajtani, a seigniorage keletkezésének módját illetően is jelentős

változást hozott az árupénz rendszer megszűnése. Ilyen például az, hogy a modern pénz termelésének nincs

kínálati korlátja, ez gazdaságpolitikai döntéssé vált, továbbá az, hogy a modern pénzügyi rendszerrel bíró

országokban a fiskális (költségvetési, kincstári) és monetáris (pénzteremtési, pénzellátási) funkciókat

szervezetileg is két különálló intézmény: a költségvetés, illetve a jegybank látja el.

Az azonban fennmaradt, hogy a seigniorage valójában ma is monopoljáradék, továbbra is ahhoz kötődik, hogy

pénzt nem teremthet akárki. Ha nem volna monopoljog, akkor a pénzkibocsátásból származó extra jövedelmet a

gazdasági verseny eltüntetné. Itt kell épp ezért leszögeznünk, hogy a seigniorage nem a pénzkibocsátás

egészéhez, csak a központi bank által teremtett bázispénzhez kapcsolódik. Tudjuk, hogy a jegybank által

teremtett pénz bázisán a kereskedelmi bankok is teremtenek pénzt, valójában éppúgy a “semmiből”, mint ahogy

a központi bank is a semmiből teremti a nagy erejű pénzt. Teljesen kompetitív bankrendszerben (és persze épp

ezért elméletileg) a kereskedelmi bankok mégsem realizálnak seigniorage-ot, mert a köztük meglévő verseny a

hitelnyújtással teremtett pénzből származó bevételeiket költségeik, illetve tőkéjük után járó normál profitjuk

szintjére szorítja le. A betétesek megnyerése érdekében a folyószámla betétekért is kamatot fizetnek, vagy

számukra költségekkel járó szolgáltatásokat nyújtanak a betéttulajdonosnak. Seigniorage csak a jegybank által

teremtett pénz esetében keletkezik, hiszen csak ez monopólium. Pénzkibocsátáson épp ezért itt is, miként e

könyv második részében az elméleti modellek taglalása során mindig, a külső pénz, a központi bank által

teremtett bázispénz kibocsátását értjük.

A seigniorage jelenségének kétféle megközelítése ismeretes. Az egyik egyszerűen a gazdaságban lévő

pénzmennyiség (bázispénzkínálat) növekményének reálértékeként ragadja meg a seigniorage nagyságát. Az

állam pénzt teremt a semmiből, s ezzel vásárolni tud, például fedezheti vele a költségvetés hiányát vagy annak

egy részét. Miután az így teremtett pénzt nem fogja “visszaváltani”, az akció egyszeri reál erőforrás

átcsoportosítást jelent a magánszférától az állami szférába. Ahhoz persze, hogy ez – mondjuk, a formális

adóbevételekhez hasonló – folyamatos jövedelemforrássá váljon, ahhoz rendszeresen ismétlődnie kell, de ez

általában így is történik; a gazdaságokban a nominális pénzkínálat több-kevesebb folyamatossággal növekszik.

A bázispénz növekményének hangsúlyozása persze nem zárja ki a pénztartás költségéhez való kapcsolódást e

megközelítésben sem, hiszen a pénzkínálat a gazdaság szereplői által tartott pénzt jelenti, a pénztartás


MAKROÖKONÓMIA


növekményét a magánszféra felhalmozza, nem is tud tőle megszabadulni, s e felhalmozás erőforrásigénye kerül

át az állami szférához.

A másik megközelítés még közvetlenebbül kötődik a pénztartás költségéhez. Ez abból az általunk korábban is

hangoztatott tényből indul ki, hogy a gazdaság szereplői annak ellenére hajlandóak összvagyonuk egy részét

pénzben tartani, hogy annak, szemben az egyéb pénzügyi vagyoneszközeikkel, így pl. kötvényeikkel vagy

részvényeikkel, nincs pénzügyi hozama. Ez nem egyszerűen elméleti értelemben jelent költséget, hiszen a dolog

ellenoldalaként lehetővé teszi a jegybank számára, hogy olyan pénzügyi, tehát termelési költség nélkül

létrehozható passzívát (bázispénzt) teremtsen, amelynek nincs kamatvonzata (de legalábbis a piaci kamatlábnál

lényegesen alacsonyabb kamatot fizet utána), mégpedig olyan aktívák ellenében, amelyek után kamatjövedelmet

élvez.

Emlékeztetünk a harmadik fejezetben ismertetett egyszerűsített jegybankmérlegre. Ott elmondtuk, hogy annak

aktívákat tartalmazó oldalán a devizatartalék,48 a bankrendszernek nyújtott hitelek és a költségvetésnek nyújtott

hitelek állnak, ezek pedig általában kamatozó, mi több, a kellőképpen liberalizált monetáris rendszerrel bíró

országokban piaci kamatot fizető számlák.49 Ezzel szemben a passzívák oldalának meghatározó tétele maga a

bázispénz. Ennek a bankjegyállományt felölelő része sehol sem fizet kamatot, míg a kötelező tartalék utáni

kamattérítés országonként változó ugyan, de mindenütt messze elmarad a piaci kamattól.50 A seigniorage

valójában nem más, mint az így realizált profit a központi bank könyveiben, amely a költségvetés bevételi

oldalát gyarapítja. Könnyű bizonyítani, hogy a kétfajta megközelítés elméletileg és hosszú távon azonos

eredményre vezet,51 itt ennek részleteivel nem foglalkozunk.

3.4.2. A seigniorage két komponense egy egyszerű modellben

Az alább közölt, igen egyszerű makroökonómiai modell a seigniorage keletkezésének okát és komponenseit

illusztrálja.52 Ez az első megközelítés, tehát a bázispénz növekményeként felfogott seigniorage alapján áll, ez

azonban az itt alkalmazott egyszerűsítő feltevések következménye, a kétfajta megközelítés célszerűségéről folyó

vitához nem szolgáltat adalékot. A modell eltekint a bankrendszer és az egész financiális szektor lététől, csak

készpénz szerepel benne, amelyet az állam a költségvetés hiányának finanszírozása útján hoz forgalomba. Ez

egyben azt is jelenti, hogy e modellben a fiskális politika és a monetáris politika nem válik szét egymástól,

hiszen a pénzkínálat azonos a kumulált költségvetési deficittel. Továbbá, az államon kívül csak a háztartások

(fogyasztók) szerepelnek a modellben. Beruházások híján a reálkamatlábnak sincs szerepe, a háztartások

számára az egyetlen felhalmozható vagyoneszköz a pénz.

Feltételezzük továbbá, hogy a várakozásoknak nincsen speciális szerepük, mert az egyes változók várt és

tényleges értékei megegyeznek.53 A korábbról ismert jószágpiaci egyensúly egyenlete ezért a következőképp

egyszerűsödik:

(1) Y=C+G,

ahol, akárcsak korábban, C a reálfogyasztást, G a költségvetés kiadásait (jószágvásárlását) jelöli. Következő

egyenletünk az állam költségvetési korlátja, azt fejezi ki, hogy a költségvetési kiadások adóbevételekkel nem

fedezett részét a pénzkibocsátás, pontosabban a pénzállomány növekményének a reálértéke, tehát a seigniorage

finanszírozza:

(2)

48 Devizatartalékuk zömét az egyes országok jegybankjai nem készpénzben, hanem más országok bankjaiban kamatozó számlákon tartják. 49 Az, hogy a jegybank által a költségvetésnek nyújtott hiteleket milyen módon számolják el, s hogy ezek után egyáltalán számolnak-e, s ha

igen, milyen kamatot, az országonként változó, s erősen függ a költségvetés és a jegybank közötti viszonytól. Többek között éppen a magyar

gyakorlat e tekintetben meglehetősen zavaros, és itt nem részletezett viszonyai miatt, tehát gyakorlati okokból javasolja Oblath–Valentinyi (1993) a seigniorage első módszer, tehát a monetáris bázis növekményén keresztül való megközelítését. Az újabb magyar nyelvű

irodalomból ugyancsak e megközelítésre voksol Barabás (1994). Elméleti és gyakorlati szempontokra egyaránt hivatkozva a másik, tehát a

kamatjövedelemkénti felfogás mellett kardoskodik Pete (1994). Mindkét megközelítést az európai országok gyakorlatán keresztül vizsgálja Rovelli (1994). A seigniorage-nak igen bőséges nemzetközi irodalma van, az érdeklődő olvasó az itt említett írások nagyszámú irodalmi

hivatkozását használhatja kiindulópontként. 50 Az USA-ban pl. a Federal Reserve egyáltalán nem fizet kamatot a tartalékok után, az európai országokban (Magyarországon is) van ilyen kamattérítés, de általában a piaci kamat felét is alig éri el (lásd Rovelli 1994, Árvai 1995). 51 Lásd az előző lábjegyzet által felsorolt írásokat és az általuk említett irodalmat. 52 E modellnek az irodalomban számtalan variánsa ismert. Az itt közölt forma közvetlen forrása Oblath–Valentinyi 1993. 53 A várakozásoknak az inflációra és a seigniorage-ra gyakorolt hatásáról lásd Bruno–Fischer 1990.


MAKROÖKONÓMIA


,

ahol τ az adó rátája. A változó feletti pont a változó időderiváltjára, vagyis időbeli növekményére utal. Az

egyenlet jobb oldala tehát a seigniorage reálértéke. Végül a pénzkeresleti függvény:

(3)

.

Ez csak annyiban tér el a korábbi pénzkeresleti függvényeinktől, hogy reálkamatláb híján, a pénztartás

költségváltozója az inflációs ráta, a pénzkereslet ettől természetesen negatív irányban függ.

Az első és második egyenlet összeadásából a következő összefüggést nyerjük:

(4)

.

Az egyenlet bal oldala a háztartások rendelkezésre álló jövedelme, s az összefüggés azt fejezi ki, hogy a

háztartások nem költhetik egész rendelkezésre álló jövedelmüket fogyasztásra, mert az állam által kibocsátott

pénz felhalmozásával, tehát megtakarításukkal finanszírozzák a költségvetési deficitet.A megtakarítások

reálértékét a továbbiakban S-sel jelöljük. Az állam reál erőforrásokat von el a magánszférától, amit, többek

között, az különböztet meg az adótól, hogy önkéntesen, és nem közjogi kodifikáció alapján engednek át a

háztartások. Ebben a modellben tehát a háztartások rendelkezésre álló jövedelmükből éppen annyit takarítanak

meg, mint amekkora a költségvetési hiány összege, és ez természetesen a seigniorage összegével is megegyezik.

A pénzkeresleti függvény idő szerinti deriválásával azt is meg tudjuk mutatni, hogy mi határozza meg e

megtakarítás mértékét. (3)-ból:

(5)

.

A stacionárius egyensúlyban az infláció rátája nem változik, vagyis

(6)

A képlet lehetőséget ad a seigniorage két komponensének elkülönítésére. A jobb oldal második tagja arra utal,

hogy a kibocsátás növekedésével a gazdaság tranzakciós pénzigénye nő; hogy mennyivel, azt a növekedés

mértéke és a pénzkereslet jövedelemfüggése határozza meg. Akkor is van tehát seigniorage, ha nincs infláció,

feltéve, ha nő a gazdaság.

A kifejezés első tagja az úgynevezett inflációs adó. Ez azt mutatja meg, hogy infláció esetén a gazdaság

alanyainak mennyivel kell növelniük nominális pénzkészletüket ahhoz, hogy annak reálértékét megőrizzék. Ha

pl. az infláció 10 százalékos, akkor adott nominális pénzkészlet reálértéke ennyivel csökken évente. Ha nem is

növekszik a gazdaság, a nominális pénzkészletet ugyanennyivel növelni kell ahhoz, hogy a stagnáló gazdaság

változatlan reálpénz kereslete kielégüljön. A nominális pénzmennyiség növeléséhez azonban a gazdasági

alanyoknak reál-megtakarítást kell végezniük, hiszen ők maguk pénzt nem teremthetnek, ahhoz csak

megtakarítás (a fogyasztástól való tartózkodás) útján juthatnak.

Az inflációs adó persze nem adó abban az értelemben, hogy be kellene fizetni valamilyen törvényes úton

meghatározott kulcs alapján. Mégis, úgy működik, mint a pénzkészlettel arányosan beszedett adó, hiszen aki


MAKROÖKONÓMIA


több pénzt tart, azt az infláció miatt nagyobb vagyon-lemorzsolódás és nagyobb megtakarítási kényszer terheli.

Az adó alapja a reálpénzkészlet, a kulcsa pedig az infláció rátája, ahogy a (6) formula első tagja mutatja.

Az inflációs pénzromlásból tehát állami jövedelem keletkezik, amely – ebben a modellben – a költségvetés reál-

túlköltekezésének fedezetét teremti meg a háztartások többlet megtakarításán keresztül. Természetesen inflációs

adó és ebből származó állami jövedelem akkor is keletkezik, ha az inflációt nem a költségvetési deficit

pénzfinanszírozása okozza, bár kétségkívül ez az eset a legnyilvánvalóbb. Nem azt állítjuk, hogy a kormányok,

vagy a költségvetést jóváhagyó parlamentek tudatosan fordulnak az állami jövedelmek ilyen kiegészítéséhez, ez

a feltevés túlértékeli az ilyen kérdésekben döntők pénzügyi ismereteit. Ők legtöbbször egyszerűen nem tudják

vállalni a kiadáscsökkentés vagy adóemelés politikailag népszerűtlen programját, s a pénzzel finanszírozott

deficitnek ez a következménye.

Az erőforrások magánszférából való kisajtolásának ez a módja azonban nem használható ki korlátlanul. Láttuk,

hogy az inflációs adó két tényezőtől, az inflációs rátától és a reálpénzkereslet szintjétől függ. A magasabb

infláció az első tételt definíció szerint növeli, ám a reálpénzkereslet – amint korábban megmutattuk – az

inflációs ráta növekedésével csökken. Magasabb infláció mellett tehát az inflációs adó alapja csökken. Ebből az

következik, hogy létezik egy olyan inflációs ráta, amelynek elérése után az inflációs adóbevétel már csökken az

emberek reálpénztartási készségének esése miatt. Ezen ráta meghatározásához, az egyszerűség kedvéért,

tételezzük fel, hogy a gazdaság stagnál, a seigniorage tehát csak inflációs adóból áll. A maximális seigniorage

jövedelmet adó inflációs rátát M/P maximumának megkeresésével, vagyis (6) p szerinti deriválásával kapjuk:

(7)

,

ahonnan, feltéve, hogy a tagok egyike sem zérus, némi átalakítással a

(8)

összefüggés nyerhető.

A képlet bal oldalán szereplő kifejezés nem más, mint a pénzkereslet infláció szerinti elaszticitása. Az inflációs

adójövedelem tehát akkor, annál az inflációs rátánál maximális, amelynél a pénzkereslet inflációs ráta szerinti

rugalmassága mínusz eggyel egyenlő (Friedman 1971). Ezt megelőzően az inflációs adóbevétel nő, ezután

csökken.

Mindebből természetesen nagyon elhamarkodott volna olyan következtetést levonni, hogy a legnagyobb

költségvetési bevételt célzó inflációt kellene “megcélozni”. Még akkor sem, ha az ilyen adónak az egyéb

adókkal szemben nincsen beszedési költsége és az árarányokat torzító hatása is kisebb lehet, mint egyes

közvetett adóké (Keynes 1923, McCallum 1989). Egyfelől a gazdaságpolitika legfőbb célja nem a költségvetési

bevételek mindenáron való fokozása, másfelől az adószedésnek ilyen módja csak egy olyan modellben tűnhet

szóbajöhető alternatívának, ahol az infláció egyetlen káros hatása a reálpénzkereslet csökkenése.

Tudjuk azonban, hogy ez nem így van, a gyakorlati életben az infláció korántsem olyan pontosan előrelátható és

kontrollálható folyamat, mint ahogy az ebből az “optimalitási” feltételből látszana. A magas infláció

bizonytalanságot hoz, szétzilálja a monetáris rendszert, eltorzítja az árjelzéseket s még számtalan olyan súlyos

hatása van, amely negatívan hat vissza az output növekedési ütemére, amelyet teljesen önkényesen kezeltünk

egzogénnek a fenti példában. Nem véletlen, hogy a gazdag fejlett tőkés országokban a seigniorage jövedelem

egésze, s ezen belül az inflációs adó olyan alacsony, hogy ritkán éri el a GDP 1 százalékát. Ez a költségvetési

bevétel krónikus költségvetési problémákkal küszködő, instabil fejlődő országokban (pl. a legendásan magas

inflációjú latin-amerikai országokban) szokott magas lenni, esetenként és időlegesen a GDP 10 százalékát is

elérheti.

Magyarországon a seigniorage egésze 1991-ben meghaladta a GDP 5%-át, 1992-ben is alig volt kevesebb 3%-

nál (Oblath–Valentinyi 1994). Miután ugyanebben az időben a GDP maga jelentősen csökkent, a seigniorage


MAKROÖKONÓMIA


inflációs adó komponense nyilván még ennél is jelentősebb volt. Mindez természetesen az ismert inflációs

jelenségekkel függ össze. Az Európai Unió tagállamai közül egyedül Görögország adatai mutatnak a

Magyarországihoz hasonló értékeket (Rovelli 1994).

3.4.3. A seigniorage kamatjövedelemkénti felfogása

Az előző alfejezet modellje kiválóan alkalmas a seigniorage két eltérő komponensének bemutatására. Lényeges

egyszerűsítő eleme azonban, hogy a modern állam két alapvető makroökonómiai tevékenysége: a fiskális és

monetáris tevékenység egyként, egybemosva szerepel benne, s így a pénzkibocsátás és a költségvetési deficit

finanszírozása valójában ugyanaz a dolog. Ilyen körülmények között valóban az volna a legcélszerűbb, ha a

seigniorage jelenségét a bázispénz (bankrendszer híján e modellben ez a pénzkínálattal magával azonos)

növekményeként értelmeznénk.

A modern piacgazdaságok pénzügyi rendszere azonban nem ilyen, de még a fejletlenebb országok túlnyomó

részében is az állam monetáris feladatait, mint láttuk, egy, a költségvetéstől szervezetileg és felelősségében is

elkülönült intézmény, a jegybank látja el, s a pénzállomány nagysága nem kötődik közvetlenül a költségvetés

hiányához.54

Ilyen körülmények között a pénzteremtés jogából származó állami jövedelemnek a bázispénz növekményeként

való értelmezése fogalmi zűrzavarhoz vezet. Seigniorage akkor is van, ha költségvetési deficit nincs, sőt akkor

is, ha államadósság sincs. Láttuk, hogy a központi bank nemcsak államadósság monetizálása (államadósságot

megtestesítő államkötvények vásárlása), illetve közvetlenül a költségvetésnek nyújtott hitel útján teremthet

pénzt. Keletkezhet pénz a bankrendszernek nyújtott hitelek, vagy a devizatartalék felhalmozását eredményező

devizavásárlás útján is. Márpedig elég szokatlan volna a jegybank könyveiben szereplő kereskedelmi bankokkal

szembeni követelésállomány növekményét állami jövedelemnek aposztrofálni. S hasonló értelmezési problémák

merülnek fel a bázispénz devizavásárlás útján keletkezett növekményével kapcsolatban is.

Célszerűbb ezért a pénzkibocsátás monopóliumából származó jövedelmet ahhoz az intézményhez kötni, amely

ezzel a monopóliummal rendelkezik, vagyis a jegybankhoz. A jegybank kamatjövedelmén keresztül a

seigniorage elméletileg kielégítőbben, valamennyi pénzteremtési csatorna esetén ellentmondásmentesen

értelmezhető. Gyakorlati mérési problémák persze felmerülhetnek, különösen ott, ahol a jegybank és a

költségvetés nem kielégítő szétválasztása miatt a jegybank a költségvetésnek a privát szférához képest

kedvezményes kondíciókkal (esetleg zéró kamat mellett) nyújt hiteleket.55 E gyakorlat káros volta persze messze

nem merül ki abban, hogy emiatt nehéz megfelelően mérni az állam seigniorage jövedelmét. Sokkal fontosabb

negatívum, hogy megnehezíti a racionális kalkulációt s ezáltal az erőforrások hatékony allokálását, hiszen más

mércével értékeli a gazdasági erőforrásokat akkor, ha azokat az állam, és másként, ha egy privát szereplő veszi

igénybe.

A seigniorage kétféle felfogásában elfoglalt álláspontnak fontos következményei vannak arra nézve is, hogy

hogyan gondolkodunk más fontos makroökonómiai jelenségekről. Ha pl. a költségvetésnek nyújtott jegybanki

hitel útján teremtett pénzt a seigniorage részének, tehát állami jövedelemnek tekintjük, akkor az ilyen hitel nem

igazi hitel, a monetizált államadósság nem adósság. Ha viszont a seigniorage kamatjövedelem, akkor a

költségvetésnek nyújtott jegybanki hitel is igazi hitel, része az államadósságnak, de jövedelemként jelentkezik

az, hogy e hitel igénybevételéért a költségvetés nem fizet kamatot. Pontosabban a költségvetés a jegybank

birtokában lévő kötvények után éppúgy kifizeti a kamatot mint másnak, csak a jegybank, az állam része lévén,

ezt az eredményelszámoláskor vissza is fizeti a költségvetésbe.

Az persze igaz, hogy a pénzzel fedezett államadósságot nem kell visszafizetni, s ezért természetesen a

kötvénnyel vagy pénzzel fedezett államadósságot e szempontból el kell különíteni egymástól. Mégis, számos

érv szól amellett, hogy a nagyerejű pénz állományát a (bruttó) államadósság részeként tartsuk nyilván.105 Ha nem

így teszünk, akkor például az államadósságot nem definiálhatjuk a folyó költségvetési deficitek felhalmozott

kumulált összegeként. Így például ha egy kormányzat mindig pénznyomással fedezné minden deficitjét (mint

például a megelőző alfejezet egyszerűsített modelljében történik), akkor ugyanolyan helyzetben van, mintha

sohasem lett volna deficitje.

54 Vagy talán célszerű puhábban fogalmazni: ott, ahol a gazdaság pénzellátása a költségvetési hiánynak van alárendelve, ott a pénzügyi

stabilitás rendszerint megrendül, s magas infláció alakul ki. A jegybanknak az állami finanszírozást ellátó szervektől való szervezeti, funkcionális, hatalmi és számviteli elkülönülése nagyon eltér az egyes országokban, így a legtöbb ország jegybankja ellát ún. kvázi-fiskális

(közvetett adószedői) feladatokat is (Blejer–Cheasty 1993). Az utóbbi évek mainstream közgazdasági irodalma általában az állam fiskális és

monetáris tevékenységeinek lehetőség szerinti szétválasztását, a jegybank önállóságának mind teljesebb biztosítását preferálja. 55 Magyarországon e gyakorlat felszámolása napjainkban folyik.


MAKROÖKONÓMIA


Az államadósság ilyen szűkebb, tehát a monetáris bázist magába nem foglaló értelmezése további értelmezési

nehézségekkel is jár. Ebben az esetben pl. a jegybank nyílt piaci műveletei az államadósság változásával járnak,

hiszen ilyenkor a jegybank államkötvényeket ad el a privát szférának vagy ilyeneket vásárol onnan. A szűkebb

államadósság értelmezése szerint ugyanis a jegybank birtokában lévő államkötvények nem testesítenek meg

igazi adósságot, azzal csak az állam egyik zsebe tartozik az állam másik zsebének. Ez viszont teljesen elszakítja

az államadósság fogalmát az állami kiadások és bevételek történelmi alakulásától, hiszen a nyílt piaci műveletek

a pénzkínálat szabályozásához, nem pedig az állami finanszírozáshoz kapcsolódnak.

Az itt érintett problémák azonban már a makroökonómia egy másik ágához, a kormányzati finanszírozás

makroökonómiájához vezetnek, s e problémák ezért túlfeszítenék e könyv kereteit.


• ár–bér spirál

• stabilizáció

• steady state egyensúly

• fogyasztói többlet

• Friedman-szabály

• Seigniorage

• inflációs adó

• infláció jóléti költségei

• étlap költség

• anti-inflációs gazdaságplitika

3.5.1. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

1. Mi a különbség az árszint egyszeri emelkedése és az infláció között?

2. Magyarázza meg, mit jelent az, hogy az infláció monetáris jelenség!

3. Milyen gazdasági problémákat okoz a változó ütemű infláció?

4. Van-e a várt, állandó ütemű inflációnak is reálgazdasági hatása? Illusztrálja ezt az ismert makroökonómiai

modell segítségével!

5. Hogyan lehetséges az, hogy a nominális pénzkínálat növekedési ütemének gyorsulása (konstans output

feltételezése mellett) a reálpénzkínálat csökkenéséhez vezet?

6. Illusztrálja a fogyasztói többlet fogalma segítségével, hogy az állandó és ismert ütemű infláció is jóléti

veszteséggel jár!

7. Mit mond ki a Friedman-szabály?

8. Mi a seigniorage forrása? Tételezzük fel, hogy a nominális pénzkészletek után ugyanakkora kamatot

fizetnek, mint a kötvények után. (Ennek technikai nehézségeitől most tekintsünk el.) Ilyen helyzetben is

volna seigniorage?

9. Egy vagyoneszköz értéke egyaránt definiálható piaci árával, illetve jövőbeli hozadékának jelenre diszkontált

értékével. E tétel felhasználásával igazolja, hogy a seigniorage kétféle felfogása elméletileg invariáns!

10. Miért nem lehet az inflációs adóból származó állami jövedelmet az infláció felpörgetésével tetszés

szerint növelni?


4. fejezet - Zárszó

A monetáris makroökonómia az elmúlt évtizedekben a közgazdaságtan dinamikusan fejlődő területe volt. E

könyv, címének megfelelően, bevezetés a gazdaságelmélet ezen ágába. A közgazdaságtan más területeivel

foglalkozni kívánóknak ad annyi információt, hogy a monetáris makroökonómiát érdeklő legfontosabb

kérdéseket megismerjék, s el tudják helyezni az elmélet más szakágainak sorában. Azok, akik a terület

specialistáivá kívánnak válni, természetesen nem állhatnak meg itt, számukra e könyv csak elméleti alapvetésül

szolgálhat. Bízunk benne, hogy az itt szerzett ismeretekkel felvértezve az olvasó már képes lesz arra, hogy

önállóan hozzákezdhessen a szakirodalom tanulmányozásához.

Akik ilyen ambícióval rendelkeznek, számítsanak arra, hogy a modern közgazdasági elmélet zömmel szigorúan

formalizált, egzakt matematikai terminusokat és módszereket használ. A bevezetésen túlmutató szakirodalom

nemcsak abban különbözik az e könyvben leírtaktól, hogy szélesebb a vizsgált kérdések köre, hanem abban is,

hogy a felhasznált matematikai apparátus az itt alkalmazottnál jóval bonyolultabb, jóval magasabb szintű. Az

időben lejátszódó folyamatok már csak differencia vagy differenciálegyenlet-rendszerek segítségével

modellezhetők kielégítően.

Az absztrakció, az elvontság ilyen magas szintjén megfogalmazott következtetések természetesen nem

alkalmasak arra, hogy a gyakorlati gazdasági életben, napi gazdaságpolitikai döntéseknél hüvelykujj-

szabályként lehessen őket használni. Akik e könyv kézbevételekor ilyenre számítottak, nyilván csalódtak, erről

azonban nem az elmélet tehet. Az elmélet nem is ígéri, hogy közvetlenül operacionalizálható válaszai lennének

a konkrét napi gazdasági kérdésekre. A gazdaságelmélet, e kötet szerzőjének meggyőződése szerint egy olyan

struktúra, amely abban segít bennünket, hogy megtanuljuk, hogyan kell a dolgokról gondolkodnunk. Azt nem

mondja meg, hogy mit gondoljunk.


5. fejezet - Fontosabb alapfogalmak magyarázata*

adaptív várakozások – a várakozások képzésének olyan szabálya, melyben a döntéshozók korábbi

tapasztalataikból tanulva képezik a jövőre vonatkozó várakozásaikat.

aggregált termelési függvény – a makroökonómiai kibocsátást a termelési tényezők függvényében ábrázoló

összefüggés.

állami papírpénz – állami statútum alapján kibocsátott, belső értékkel nem bíró, aranyra át nem váltható pénz.

Az aranyra átváltható pénz idejében, amikor magánbankok is bocsáthattak ki bankjegyet, az ilyen pénz a

gazdaság pénzigényét meghaladó, s ezért inflatorikus pénzkibocsátás szinonimájává vált. Ma már a kibocsátás

módja szerint sem különíthető el a bankjegy és az állami papírpénz, hiszen minden bankjegyet állami intézmény

bocsát ki, továbbá inflációt okozó pénzkibocsátás bankjegy nélkül is lehetséges.

általános egyensúlyelmélet – a gazdaságelmélet egyik leggyakrabban használt modellje, amely a gazdaság

működését egymással összefüggésben álló piacok szimultán egyensúlyi állapotain keresztül írja le.

anti-inflációs gazdaságpolitika – azon gazdaságpolitikai akciók összessége, amelyek célja az infláció

leszorítása.

ár–bér spirál – olyan mechanizmus, amelynek során az áremelkedések bérköveteléseket indukálnak, ezek

teljesítése pedig további áremelkedéseket indukál és így tovább.

árupénz – olyan pénz, amely reáljószág, az általa képviselt érték meghatározásában termelési költsége jelentős

szerepet játszik.

azonnali készpénzfizetés – olyan fizetési forma, ahol a vásárolt áru egyenértékét a vásárlással egyidőben

készpénzben egyenlítik ki.

bankbetét – nem forgatható pénzügyi eszköz, bankpasszíva.

bankjegy-kibocsátási monopólium – az államnak az a joga, amely megszabja, hogy bankjegyet csak az általa

felhatalmazott intézmény bocsáthat ki.

bankjegy – a készpénz egyik formája, ma már gyakorlatilag minden országban állami monopóliummal

kibocsátott törvényes fizetőeszköz.

bankközi kamatláb – a bankközi pénzpiacon kialakuló kamatláb.

bankközi pénzpiac – a bankok igen rövid távra felszabaduló likvid pénzeszközeinek egymás közti

kihelyezésére szolgáló intézmény.

bankóprés – lásd fedezetlen pénzkibocsátás.

bankpánik – olyan helyzet, amelyben a bank fizetőképességébe vetett bizalom megrendülése miatt a bank

ügyfelei tömegesen visszavonják betéteiket a bankból. Az aktívák és passzívák eltérő lejárati struktúrája miatt az

ilyen akció akkor is tönkreteheti a bankot, ha a bizalomvesztés egyébként teljesen alaptalan.

banktartalék – a bankok aktíváinak azon likvid eszközökben tartott része, amelyeket a betétvisszavonások

kielégítésére tartalékolnak.

barter – pénz nélküli csere.

belső érték nélküli pénz – olyan pénz, amely financiális (pénzügyi) eszköz, értékének fenntartásában az iránta

való bizalom és nem a termelési költsége játszik szerepet.

belső pénz – olyan pénz, amellyel szemben magánadósság áll. A folyószámla betét pl. tulajdonosának eszköze,

de a banknak adóssága.

Fontosabb alapfogalmak

magyarázata*


betétteremtő bank – monetáris pénzintézet, olyan pénzügyi közvetítő, amelynek egyes passzíváit pénznek

tekintjük, ez tehát pénzteremtésre képes.

cambridge-i iskola – a közgazdasági elmélet egyik legnagyobb hatású tradíciója. Ismertebb képviselői:

Marshall, Robertson, Pigou, Keynes stb.

chicagói iskola – a gazdaságelmélet monetarista tradícióit követő elméleti irányzat. Megalapítóján, Irving

Fisheren túl legnagyobb hatású képviselője M. Friedman.

dinamikus modell – olyan gazdasági modell, amely igyekszik figyelembe venni, hogy a gazdasági jelenségek

és folyamatok az időben játszódnak le.

direkt finanszírozás – a megtakarítások végső beruházókhoz való eljuttatásának pénzügyi közvetítő

intézmények közbeiktatása nélküli, közvetlen formája.

elődleges értékpapír – a megtakarítások végső felhasználója (beruházó) által kibocsátott értékpapír.

értékpapír viszontvásárlási megállapodás (repo) – olyan értékpapír eladási ügylet, amelynek keretében az

eladó egy későbbi időpontban, előre meghatározott áron a papírt vissza is vásárolja.

étlap költség – az inflációnak az a következménye, hogy az árszint változása miatt gyakran kell új árinformációt

képezni és kibocsátani.

fedezetlen pénzkibocsátás – eredetileg olyan állami papírpénz-kibocsátást jelölt, amelyre nem szólt aranyra

(belső értékkel bíró pénzre) való beváltási ígéret. Ma egyszerűen a gazdaság igényeit meghaladó, tehát inflációt

vagy annak veszélyét okozó pénzpolitikát értenek alatta. A fogalom valójában képzavar: a modern pénznek

nincs fedezete, akkor sem, ha a gazdaság igényli kibocsátását és ezért nem okoz inflációt.

Fisher-féle forgalmi egyenlet – a pénz gazdasági szerepét a forgalom pénzigényén keresztül megközelítő

formula, MV = PY.

fix valutaárfolyam – az ország valutája más valutákhoz viszonyított árának meghatározására szolgáló szabály,

amelyben az ország monetáris hatósága vállalja, hogy valutája árfolyamát egy más valutához vagy valuták

valamely kombinációjához képest stabilan tartja.

fizetési mérleg monetáris elmélete – az az elmélet, amely szerint a fizetési mérleg monetáris jelenség,

alakulását az ország pénzkeresletének a pénz kínálatához képesti relatív nagysága határozza meg.

fogyasztói többlet – a fogyasztó által a csere során feláldozott érték (a termék ára) és a nyert haszon

különbsége.

folyószámla betét – a kereskedelmi bank egyik passzívája, látra szóló, közvetlen fizetőeszközként elfogadott

pénzügyi eszköz.

Friedman-szabály – az a pénzkínálati politika, amely mellett az árszint a reálkamatláb nagyságával

azonos ütemben csökkenne, s ez az embereket az optimális pénzmennyiség tartására ösztönözné.

gazdaságpolitika tehetetlensége – az új-klasszikus közgazdaságtan azon következtetése, miszerint a

gazdaságpolitikai akcióknak nincs hatása a reálgazdaságra, mert a racionálisan gondolkodó gazdasági alanyok

ellenakciókkal semlegesítik a gazdaságpolitikai lépések hatását.

infláció jóléti költségei – azok a társadalmi veszteségek, amelyeket a gazdasági szereplők az infláció jelenléte

miatt kollektíven szenvednek el.

infláció – az árszint emelkedésének időbeli folyamata.

inflációs adó – a seigniorage infláció miatt jelentkező része, a pénzkészlet inflációs értékvesztését kompenzáló

felhalmozási kényszer.

információs aszimmetria a munkapiacon – a munkapiacnak az a tulajdonsága, miszerint a munkáltatók a

számukra releváns reálbért könnyebben meg tudják határozni, mint a munkavállalók a magukét, ezért előbbiek

információelőnyt élveznek.


magyarázata*


IS-LM modell – a keynesi gondolatok formalizálására alkalmas egyik legegyszerűbb, az áru és pénzpiac

szimultán egyensúlyát ábrázoló gazdaságelméleti modell.

jegybankpénz – lásd nagyerejű pénz.

kereskedelmi bank – a monetáris pénzintézetek alaptípusa, számlavezetéssel, betétgyűjtéssel és rövid távú

hitelezéssel foglalkozó pénzügyi közvetítő intézmény.

készpénz – bankjegy vagy érme, a pénz egyik megjelenési formája, általában a monetáris hatóság (központi

bank) passzívája.

kétlépcsős alkalmazkodási mechanizmus – a keynesi modellnek az a tulajdonsága, hogy a pénz

mennyiségében bekövetkezett változások először a vagyoneszközök piacán idéznek elő alkalmazkodást, s csak a

második lépcsőben terjed át a folyamat a jószágpiacra.

Keynes-effektus – az árszint változásának a reálpénz mennyiségén és így a kamatváltozásokon keresztül

gyakorolt hatása a kiadásokra.

klasszikus dichotómia – a reálszféra és a pénzügyi szféra teljes szétválaszthatóságának, egymástól való

függetlenségének tétele.

klasszikus kínálati görbe – a kínálat olyan magyarázata, amely szerint az árszint változása a kínálatra nem hat,

a görbe tehát függőleges.

klíring – olyan készpénzkímélő fizetési forma, amelyben a felek kölcsönös tartozásaikat beszámítják.

komparatív statika – olyan statikus elemzési technika, amely egyensúlyi helyzetek egymással való

összevetésén alapul, ám azok egymásba való átmenetének lefolyását nem vizsgálja.

költségvetési korlát – az elméleti modellalkotás egyik legsokrétűbben kihasznált korlátozó feltétele, változatos

formákban megfogalmazható és rendszerint olyan összeadási korlátot jelent, hogy a különböző célra igénybevett

vagyon vagy jövedelemrészek együttesen vissza kell adják a vagyon vagy jövedelem egészét.

kötelező tartalékráta – az az arány, amely megmutatja, hogy a bankok passzíváik mely hányadának megfelelő

likvid tartalékot kötelesek képezni a központi bank előírásainak megfelelően.

központi bank – egy ország monetáris hatósága, a pénz mennyiségének és a pénzforgalom szabályozásának

ellátására hivatott állami intézmény.

különleges lehívási jogok – a Nemzetközi Valutaalap által teremtett, a tagok egymásközti követeléseinek

kiegyenlítésére és az Alap által nyújtott hitelek eszközéül, s épp ezért nemzetközi tartalékként is kezelt pénz.

külső pénz – olyan pénz, amellyel szemben nem áll magánadósság. Gyakorlatilag a monetáris bázis.

lebegő valutaárfolyam – olyan árfolyamrendszer, amelyben az ország monetáris hatósága saját valutájának

árfolyamát nem igyekszik manipulálni, az tehát a piaci kereslet és kínálat alakulásának megfelelően változik.

likviditási csapda – olyan pénzpiaci szituáció, amikor mindenki a kamatláb emelkedésére spekulál, ezért

korlátlanul hajlandó pénzt tartani.

likviditási preferencia – Keynes kifejezése a pénztartási hajlandóságra.

likviditás – fizetőeszközként való felhasználhatóság, az a tulajdonság, hogy egy jószág milyen könnyen

cserélhető el más jószágokra.

log-lineáris forma – egy multiplikatív függvénynek logaritmálással linearizált alakja.

M1, M2 – a pénzkínálat mennyiségének mérésére szolgáló különböző pénzaggregátumok.

másodlagos értékpapír – a pénzügyi közvetítő által kibocsátott értékpapír

monetáris bázis – lásd nagyerejű pénz.


magyarázata*


monetáris expanzió – a pénzmennyiség (kínálat) növekedése.

monetáris politika – a pénzkínálatot befolyásoló, manipuláló gazdaságpolitikai akció.

monetarizmus – az a gazdaságelméleti felfogás, amely a legfontosabb makroökonómiai jelenségeket a pénz

keresletének és kínálatának elemzésén keresztül látja a leginkább megmagyarázhatónak.

monetizált gazdaság – olyan gazdaság, amelyben pénzt használnak.

munkanélküliség természetes rátája – a munkanélküliségnek az a mértéke, amely a munkapiac hosszú távú

egyensúlya mellett alakul ki.

nagyerejű pénz – (monetáris bázis, jegybankpénz) a pénzkínálatnak a központi bank által teremtett része, a

központi bank passzívája. A bankjegyek és a banktartalékok összege.

nem monetáris pénzintézet – olyan pénzügyi közvetítő, amelynek passzíváit nem tekintjük pénznek.

neoklasszikus szintézis – a klasszikus közgazdaságtan és a keynesi újítások összebékítési kísérlete a 60-as évek

gazdaságelméletében.

névérték – a forgatható értékpapíroknak a kibocsátó által előzetesen megjelölt képviseleti értéke. Forgatás

közben a piacon ettől eltérő értéken, piaci értéken adják-veszik.

nominális kamatláb – a pénzben mért kamatnak a pénztőkéhez mért aránya, vagyis a tényleges kamatláb, amin

a hitelszerződést megkötik.

nominálpénz – a pénz, saját egységében (pl. forint, dollár) kifejezve.

nyílt piaci műveletek – olyan pénzpolitikai technika, amelyben az ország jegybankja államkötvények

vásárlásán, illetve eladásán keresztül befolyásolja a pénzkínálatot.

objektív standarddal bíró pénz – olyan pénz, amely az érték egységét valamilyen fizikailag is tapasztalható

objektív tulajdonsághoz (súly, darab stb.) köti. A modern pénznek nincs objektív standardja.

optimális raktárkészlet modell – olyan modell, ami ismert beérkezések és kiszállítások esetén az optimális

raktárkészlet nagyságának meghatározására ad módot.

óvatossági pénzkereslet – a rendkívüli helyzetek áthidalására biztonsági céllal tartani kívánt pénz iránti igény.

pénz forgási sebessége – V a Fisher-féle forgalmi egyenletben. Azt mutatja, hogy a pénzegység átlagosan

hányszor fordul meg időegység alatt a csereaktusok során.

pénz funkciói – jószágok értékének mérése (értékmérő), általános fizetőeszköz vagy csereeszköz és a

vagyontartás egy lehetséges eszköze (felhalmozási eszköz).

pénz mennyiségi elmélete – az a tétel, miszerint az árszint egy gazdaságban a pénz mennyiségétől függ.

pénz semlegessége – az a tétel, miszerint a pénz mennyiségében bekövetkezett változásoknak nincs hatása a

reálváltozókra.

pénz szupersemlegessége – az a tétel, miszerint a pénzmennyiség növekedési ütemében bekövetkezett

változásoknak nincs hatásuk a reáváltozókra.

pénzillúzió – az a jelenség, amikor a gazdasági szereplők összetévesztik a pénzegységben mért nagyságrendek

alakulását a reálegységekben mért változásokkal, így pl. pénzbérük növekedését az érte vásárolható

jószágtömeg változásával.

pénzkereslet – az a pénzmennyiség, amelyet a gazdasági szereplők összesen egy adott időpontban tartani

kívánnak.

pénzkínálat – a gazdaságban egy adott időpillanatban létező, s a gazdaság szereplői által tartott pénz

mennyisége.


magyarázata*


pénzmultiplikátor – a monetáris bázis és a teljes pénzkínálat egymáshoz való aránya; azt mutatja meg, hogy a

monetáris bázis egységnyi változása esetén hogyan módosul a pénzkínálat.

pénzpiac – a likvid eszközök elhelyezésére szolgáló piac, az a piac, ahol pénzt egyéb (rendszerint szintén

financiális) vagyonformákra cserélnek.

pénzteremtő hitelek, pénzújraelosztó hitelek – a hiteleknek a pénz keletkezéséhez való viszonyuk szerinti

osztályozása. E könyv koncepciója szerint a megkülönböztetés nem szükséges.

pénzügyi eszköz – olyan eszköz, vagyonelem, amely egy vagyonmérleg forrásoldalán is szerepel. Ha

valamennyi gazdasági egység vagyonát összeadjuk, akkor a pénzügyi eszközök kiesnek, az aggregált nettó

vagyonnak nem részei.

pénzügyi közvetítés – a megtakarításoknak a beruházókhoz való kiközvetítésének egy olyan közvetett formája,

amelyben az ezzel foglalkozó intézmények a megtakarítások ellenében saját magukra szóló követeléseket

bocsátanak ki, s az így összegyűjtött forrásokat juttatják el a források végső felhasználóihoz.

Phillips-görbe – az inflációs ráta és a munkanélküliségi ráta közti összefüggés grafikus képe.

piac megtisztulása – olyan helyzet, amikor a piac egyensúlyban van, nincs tehát túlkereslet vagy túlkínálat.

Pigou-hatás – lásd reálegyenleg-hatás.

portfolió egyensúly modell – olyan gazdasági modell, amely a gazdasági alanyok vagyonmegosztási döntései

alapján von le következtetéseket.

portfolió – a vagyon szerkezete, a különböző formában tartott vagyonelemek összessége.

racionális várakozások – a várakozások képzésére vonatkozó olyan elgondolás, amely a racionalitási

posztulátumot a várakozások képzésére is kiterjeszti.

reálegyenleg-hatás – (Pigou-hatás) az árváltozások reálpénzvagyont módosító következményének hatása a

keresletre.

reáljószág – olyan jószág, vagyoneszköz vagy szolgáltatás, amely birtoklójának eszköze, de nem szerepel egy

másik gazdasági egység vagyonmérlegének forrásoldalán. Értékének meghatározásában létrehozásának

költségei általában meghatározóak. Az anyagi javak döntő része ilyen.

reálkamatláb – a kölcsön reálegységekben mért hozamrátája, amely tehát a kifizetett kamaton túl figyelembe

veszi a tőke infláció miatti értékvesztését.

reálpénz – a pénz konstans vásárlóértékű egységekben, pl. reáljószágokban kifejezve.

rendszer egyensúlyi pozíciója – olyan helyzet, amikor az egymással összefüggő piacok mindegyike

egyensúlyban van.

seigniorage – a pénzkibocsátás monopóliumából származó állami jövedelem.

spekulatív pénzkereslet – az a pénz, amelyet a jövőbeli árváltozások (kamatváltozások) kihasználására

tartalékolunk.

stabil egyensúly – egy rendszer olyan egyensúlya, amelytől való eltávolodás az egyensúlyhoz való visszatérést

elősegítő folyamatokat generál.

stabilizáció – olyan gazdaságpolitikai akciócsomag, amely az infláció leszorítását és a makrogazdasági

egyensúly helyreállítását célozza.

statikus modell – olyan gazdasági modell, amely a gazdasági jelenségek idődimenziójától eltekint.

statikus várakozások – a várakozások képzésének az a szabálya, miszerint a döntéshozók nem várnak változást

a változók jelenbeli értékeihez képest.


magyarázata*


steady state egyensúly – olyan hosszú távú dinamikus egyensúlyi állapot, amelyben egyes változók állandóak

maradnak, mások pedig állandó ütemben változnak. A növekedési ráták tehát konstansak.

törvényes fizetőeszköz – azok a pénzformák, amelyek fizetéskor való elfogadását az ország törvényei az

állampolgárok számára kötelezővé teszik.

transzmissziós mechanizmus – az a mód, ahogy és azok a csatornák, amelyeken keresztül a pénz kifejti hatását

a gazdaság többi részére.

tranzakciós pénzkereslet – az a pénztartási igény, amelyet a pénz áruforgalmat bonyolító szerepe magyaráz;

ilyen célra azért kell pénzt tartanunk, mert bevételeink és kiadásaink időben nem esnek egybe.

új-klasszikus közgazdaságtan – közgazdasági elméletnek a klasszikus téziseket a monetarizmusnál is

messzebb vivő, ma szélsőségesnek tekintett iskolája.

vagyonmérleg – számviteli technika egy gazdasági egység vagyoni pozíciójának jellemzésére. Az egység

birtokában lévő értékeket és az egység tartozásait sorolja fel.

váltóleszámítolás – a váltó lejárat előtti megvásárlása kereskedelmi bankok által.

váltó – lejárattal bíró forgatható értékpapír, amely épp ezért jövőbeli fizetési ígéretet testesít meg. Általában

kereskedelmi forgalmat finanszírozó rövid lejáratú hitel keretében keletkezik.

várakozások – a gazdasági alanyoknak a releváns gazdasági változók jövőben felvett értékére vonatkozó

előzetes elképzelései.

zárt gazdaság modellje – olyan gazdasági modell, amely eltekint a külföldi egységek lététől és a

külkapcsolatoktól.

zsírórendszer – a bankok egymás közti tartozásait elszámoló intézmény (clearing house).


Irodalom

Az egyensúly létezése versenygazdaságban. In: Arrow: Egyensúly és döntés. Válogatott tanulmányok. Arrow,

Kenneth J. Debreu, Gerald Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1954

A kötelező tartalékráta szabályozásának átalakulása. Árvai, Zsófia Közgazdasági Szemle, XLII. évf. február

1995

Seigniorage. Elmélet és valóság. Barabás, Gyula Külgazdaság, 7. sz 1994

A General Disequilibrium Model of Income and Employment. Barro, R. J. Grossman, H. I. American Economic

Review, 61. pp. 82–91 1971

Political and Economic Interactions in Economic Policy Reform. Bates, Robert H. Krueger, Anne O. (ed.)

Blackwell Oxford 1993

The Transactions Demand for Cash. An Inventory Theoretic Approach. Baumol, William J. Quarterly Journal of

Economics, 66. November pp. 545–556 1952

Economics, Principles and Policy (third ed.). Baumol, William J. Blinder, Alan S. Harcourt Brace and

Company Orlando 1985

Pénzügytan. Egyetemi tankönyv. BKE, Pénzügyi Tanszék Saldo Budapest 1994

How to Measure the Fiscal Deficit. Blejer, Mario I. Cheasty, Adrienne (ed.) International Monetary Found 1993

Az államadósság növekedésének összetevői 1990–1992-ben. Borbély, László A. Neményi, Judit Közgazdasági

Szemle XLI. évf. február 1994

Macroeconomic Theory and Policy (second ed.). Branson, William H. Harper and Row New York 1979

Modern vállalati pénzügyek. Brealey, Richard A. Myers, Stewart C. Panem Budapest 1992

Money Supply. In: Friedman, Benjamin M. – Hahn, Frank H. (ed.): Handbook of Monetary Economics.

Brunner, Karl Meltzer, Alan H. North-Holland New York 1990

Money and the Economy. Issues in Monetary Economics. Brunner, Karl Meltzer, Alan H. Cambridge University

Press Cambridge 1993

Seigniorage, Operating Rules and the High Inflation Trap. Bruno, M. Fischer, S. Quarterly Journal of

Economics, 104. pp. 353–374 1990

Controlling Money. The Federal Reserve and Its Critics. Bryant, Ralph, C. The Brookings Institution

Washington 1983

The Monetary Dynamics of Hyperinflation. In: Friedman, Milton (ed.): Studies in the Quantity Theory of

Money. Cagan, Philip University of Chichago Press Chichago 1956):

Fundamental Methods of Mathematical Economics. Chiang, Alpha C. McGraw–Hill New York 1984

Foundations of Monetary Theory. In: Clower ed.: Monetary Theory. Penguin Modern Economics Readings.

Clower, R. W. Penguin, 1970 Harmondsworth 1967

Expectations and Exchange Rate Dynamics. Dornbusch, Rüdiger Journal of Political Economy, Vol. 84. No. 6

1976

On the Sequencing of Structural Reforms. Edwards, Sebastian Working Papers OECD 1989

Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (második, jav.

kiadás). Erdős, Péter Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1974

Irodalom


Long-term Contracts, Rational Expectations and the Optimal Money Supply Rule. Fischer, Stanley Journal of

Political Economy, 85. pp. 191–206 1977

The Purchasing Power of Money. Fisher, Irving Macmillan New York 1911

The Quantity Theory of Money. A Restatement. In: Studies in the Quantity Theory of Money. Friedman, Milton

University of Chicago Press Chicago 1956

A Theory of the Consumption Function. Friedman, Milton Princeton University Press Princeton 1957

The Role of Monetary Policy. Friedman, Milton The American Economic Review, 69. pp. 447–466 1968

The Optimum Quantity of Money. In: The Optimum Quantity of Money and Other Essays. Friedman, Milton

Aldine Chicago 1969

A Theoretical Framework for Monetary Analysis. Friedman, Milton NBER Occasional Paper 112 New York

1971

Government Revenue from Inflation. Friedman, Milton Journal of Political Economy, 79. pp. 846–856 1971

Inflation and Unemployment. The New Dimension of Politics. In: Friedman, Milton: Monetarist Economics.

Friedman, Milton Blackwell Oxford 1991

A Monetary Theory of the United States. Friedman, Milton Schwartz, Anna Princeton University Press

Princeton 1963

The Demand for Money. The Development of an Economic Concept. Gilbert, J. C. Journal of Political Economy,

61. April pp. 144–159 1953

The Evolution of Central Banks. Goodhart, Charles The MIT Press Cambridge 1988

Money in a Theory of Finance. Gurley, John G. Shaw, Edward, s. The Brookings Institution Washington 1960

On Some Problems of Proving the Existence of an Equilibrium in a Monetary Economy. In: Clower ed.:

Monetary Theory. Penguin Modern Economics Readings, 1970. Hahn, Frank H. Penguin

Harmondsworth 1965

On Inflation. Hahn, Frank Oxford Review of Economic Policy, Vol. 6. No. 4 1990

Hiperinfláció, bizalom és várakozások. Halpern, László Közgazdasági Szemle, 4. sz. pp. 407–422 1991

Denationalization of Money. Hayek, Friedrich A. Institute of Economic Affairs London 1976

Denationalization of Money – the Argument Refined. Hayek, Friedrich A. Institute of Economic Affairs London

1978

The Challenge of Monetary Theory. Hellwig, Martin F. European Economic Review, 37. 215–242 1993

A Suggestion for Simplifying the Theory of Money. Hicks, John R. Economica, 2. February, pp. 1–19 1935

Mr. Keynes and the Classics. Hicks, John R. Econometrica V 1937

A Market Theory of Money. Hicks, John R. Clarendon Press Oxford 1989

The New Classical Macroeconomics. A Sceptical Inquiry. Hoover, Kevin D. Blackwell Oxford 1988

Of Money. Essays. Hume, David Oxford University Press Oxford 1750

Barter. Money and the Mechanism of Exchange. Jevons, William S. Keagan Paul, 23rd. ed Oxford 1910

Inside Money, Outside Money. Income, Wealth and Welfare in Monetary Theory Johnson, Harry, G. Journal of

Money, Credit and Banking, 1. pp. 30–46 1969

A Tract on Monetary Reform. Keynes, John M. Macmillan Cambridge 1923

Irodalom


A Treatise on Money. Keynes, John M. Macmillan London 1930

The General Theory of Employment, Interest and Money. Keynes, John M. Macmillan London, New York 1936

Félúton az átmenetben. Kopits, György Közgazdasági Szemle XLI. évf. június 1994

The Demand for Money (third ed.) Laidler, David E. W. Harper and Row New York 1985

Some International Evidence on Output- inflation Trade-offs Lucas, Robert E. American Economic Review, 63.

pp. 326–334 1973

Éves jelentés. Magyar, Nemzeti Bank 1993

Portfolio Selection. Markowitz, Harry, M. Journal of Finanace Vol. 7. March, pp. 77–91 1952

A tőke. Marx, Karl Kossuth Budapest 1973

Monetary Economics, Theory and Policy. McCallum, Benett T. Macmillan London 1989

Wealth, Saving and the Rate of Interest. Metzler, L. A Journal of Political Economy, 59. pp. 93–116 1951

Principles of Political Economy. Mill, John S. - London 1848

Modern Money and Banking. Miller, Roger L. Pulsinelli, Robert W. McGraw–Hill New York 1985

Rational Expectations and the Theory of Price Movements Muth, John F. Econometrica, 29. pp. 315–335 1961

Seigniorage és inflációs adó – néhány makrogazdasági összefüggés magyarországi alkalmazása I–II. Oblath,

Gábor Valentinyi, Ákos Közgazdasági Szemle, XL. évf. 10–11. sz 1993

Economic Surveys. OECD, - Hungary 1993

Money, Interest and Prices. Patinkin, Don Peterson and Co., White Planes New York, Row 1965

The Chichago Tradition, the Quantity Theory and Friedman. In: Patinkin, Don: Studies in Monetary

Economics. Patinkin, Don Harper and Row, 1972 New York 1969

Money, Wealth and Economic Theory. Pesek, B. P. Saving, T. R. Macmillan New York 1967

Makroökonómia, seigniorage, államadósság Pete, Péter Közgazdasági Szemle, XLI. évf. június 1994

Új-Zéland; egy ortodox reformprogram vázlata Pete, Péter Európa Fórum, IV. évf. 2. sz 1994

The Relation Between Unemployment and the Rate of Change of Money Wage Rates in the United Kingdom

1861–1957 Phillips, A. W. Economica, 25. pp. 283–299 1958

The Value of Money Pigou, A. C. Quarterly Journal of Economics, 37. November, pp. 38–65 1917

Economic Progress in a Stable Environment Pigou, A. C. Economica, 14. pp. 180–188 1947

Optimal Choice of Monetary Policy Instruments in a Simple Stochastic Macro Model Poole, W. Quarterly

Journal of Economics, 64. pp. 197–216 1970

Committee on the Working of the Monetary System. Radcliffe, Report HMSO Report Cmnd 827 1959

Pénzforgalom és hitel. Riesz, Miklós Tankönyvkiadó Budapest 1980

Money and Capital Markets (second ed.) Rose, Peter S. Business Publications Inc Plano 1986

Reserve Requirements, Seigniorage and the Financing of the Government in an Economic and Monetary Union

Rovelli, Ricardo European Economy, Nr. 1 1994

Foundations of Economic Analysis. Samuelson, Paul A. Harward University Press Cambridge 1947

Irodalom


Classical and Neo-Classical Monetary Theory. In: Clower ed.: Monetary Theory. Penguin Modern Economics

Readings. Samuelson, Paul A. Penguin, 1970 Harmondsworth 1968

Közgazdaságtan. Samuelson, Paul A. Nordhaus, William, D. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1987

Rational Expectations, the Real Rate of Interest and the Natural Rate of Unemployment Sargent, Thomas J.

Brookings Papers on Economic Activity, Issue 2. pp. 429–480 1973

Macroeconomic Theory. Sargent, Thomas J. Academic Press New York 1979

Rational Expectations and the Theory of Economic Policy Sargent, Thomas J. Wallace, Neil Journal of

Monetary Economics, 2. pp. 169–184 1976

Lakossági megtakarítások, költségvetési hiány és pénzpolitika Magyarországon. Simon, András Közgazdasági

Szemle, XLI. évf. február 1994

Útmutató a makroökonómia elméletéhez. Simon, András Kézirat 1995

Macroeconomic Theory and Stabilisation Policy. Stevenson, Andrew Muscatelli, Vitantonio Gregory, Mary

Philip Allan New York 1988

Financial Markets and Development Stiglitz, Joseph E. Oxford Review of Economic Policy, Vol. 5. No. 4 1989

A monetáris irányítás (Bevezetés a monetáris közgazdaságtanba) (Második, átdolg., bőv. kiad.). Szalkai, István

Bankárképző könyvek Budapest 1995

Hitel, Pénz, Tőke. Száz, János Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1989

Aggregate Dynamics and Staggered Contracts Taylor, J. B. Journal of Political Economy, 88. pp. 1–23 1980

The Interest Elasticity of Transactions Demand for Cash Tobin, James Review of Economics and Statistics, 38.

pp. 241–247 1956

Likviditási preferencia mint a kockázattal szembeni magatartás. In: Pénz és gazdasági növekedés. Válogatás.

Tobin, James Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984 Budapest 1958

A pénzelmélet megközelítése az általános egyensúlyelmélet felől. In: Pénz és gazdasági növekedés. Válogatás.

Tobin, James Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984 Budapest 1969

A kereskedelmi bankok mint pénzteremtők. In: Pénz és gazdasági növekedés. Válogatás. Tobin, James

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984 Budapest 1971

Pénz, tőke és más értékőrzők. In: Pénz és gazdasági növekedés. Válogatás. Tobin, James Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, 1984 Budapest 1971

Pénzpolitika és közgazdaságtan. Az átviteli mechanizmus. In: Pénz és gazdasági növekedés. Válogatás. Tobin,

James Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984 Budapest 1976

Pénz és pénzügyek a makroökonómiai folyamatokban (előadás a Nobel-díj átvétele alkalmából). In: Pénz és

gazdasági növekedés. Válogatás. Tobin, James Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984 Budapest

1982

Financial Intermediaries and the Effectiveness of Monetary Controls Tobin, James Brainard, W. C. American

Economic Review, 53. pp. 363–400 1963

Mikroökonómia középfokon. Varian, Hal R. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1991

Elements d’écomonie politique pure. Walras, Léon M. - Lausanne 1874

Competititve Payment Systems and the Unit of Account White, Lawrence H. American Economic Review, 74.

699–712 1984

Documents

bevezetes-monetaris-makrookonomia