Bevezetés a kapitalista nemzetek

gazdagságának vizsgálatába

avagy

a heterodox monetáris gazdaságtan alapjai

Gilányi Zsolt

2019

2

I Társadalmi meggazdagodás tudományának alapjai ........................................................... 6

1 Tudományos eljárás ...................................................................................................... 10

2 Változások ábrázolása: folytonos versus diszkrét idejű modellek ............................... 16

3 A priori az elméletalkotásban - jelenségek .................................................................. 23

4 Posztulátumok a társadalmi meggazdagodásról ........................................................... 26

4.1 Gazdagodás alaplogikájára vonatkozó posztulátumok: oikonomia és khrematistiké

28

4.2 A társadalmi és egyéni gazdagságra vonatkozó posztulátumok: a kettő azonos

természetű versus nem azonos természetű ....................................................................... 30

4.3 Posztulátumok a pénzről: jószág versus rendszer .................................................. 42

4.4 Posztulátumok a piacgazdaságról .......................................................................... 47

5 Pénzrendszerek ............................................................................................................. 55

5.1 A modern hitelpénzrendszer: magánhitelpénz ....................................................... 58

5.2 Tiszta aranystandard-rendszer: bankjegy ............................................................... 67

5.3 Tiszta aranypénz-rendszer: aranypénz ................................................................... 68

5.4 Szabadpénz-rendszer .............................................................................................. 75

5.5 Állami hitelpénzrendszer: a Chicago – terv ........................................................... 76

5.6 Kriptovaluta-rendszerek ......................................................................................... 82

II Makro-OIKONOMIA ...................................................................................................... 85

1 Értékelmélet és oikonomia ........................................................................................... 86

1.1 Az uralkodó elmélet logikai felépítése................................................................... 87

1.2 Az uralkodó elmélet logikai önellentmondásai ...................................................... 91

1.2.1 Decentralizáltság ............................................................................................ 95

1.2.2 Pénz ................................................................................................................ 97

1.2.3 Krematisztiké ................................................................................................ 105

1.3 Az uralkodó elmélet a valós kapitalizmus megértésére ....................................... 108

1.3.1 Karl Marx szerint: teljesen haszontalan ........................................................ 108

1.3.2 Silvio Gesell szerint: teljes mértékben hasznos ............................................ 109

1.3.3 John Maynard Keynes szerint: részben hasznos ........................................... 112

2 Számviteli megközelítés és oikonomia ...................................................................... 114

2.1 Egyszerűsített Keynes-i modell ........................................................................... 124

2.2 IS- LM modell ...................................................................................................... 135

2.3 Leontief –modell (input-output elemzés) ............................................................. 143

3 Az öszvér: kísérlet az értékelmélet és a számviteli megközelítés ötvözésére ............ 147

3.1 AD-AS modell újklasszikus változatban ............................................................. 147

3.2 AD-AS - modell neoklasszikus szintézis változatban.......................................... 153

III Makro-KREMATISZTIKÉ ............................................................................................ 158

3

1 Krematisztiké a pénzrendszerben: egyszerűsített Rosier - modell ............................. 159

2 Krematisztiké a termelő szférában ............................................................................. 169

4

Bevezete s

A nemzetek gazdagságának (értsd: a társadalmi gazdagság) változását magyarázó tanokat

ma makroökonómiának (macroeconomics) hívják, az egyéni gazdagság változását magyarázó

tanításokat mikroökonómiának (microeconomics), a kettőt együtt – tehát az egyéni és

társadalmi gazdagság változását vizsgáló tanokat pedig economics-nek - közgazdaságtannak.

Az economics szó az ógörög OIKONOMIA - szóból származik, ami annyit jelent, hogy a

„család/háznép kormányzása/vezetése”; azaz az emberi szükségletek kielégítésére irányuló

vagyonszerzés. Arisztotelész ír egy másik viselkedési formáról is: KHREMATISTIKÉ, -

„pénzszerzés” -, azaz pénzszerzésre irányuló vagyonszerzés.

A könyv célja a társadalmi gazdagság változását meghatározó alapvető mechanizmusok

tudományos igényű feltérképezése abban a valóságban, amiben jelenleg élünk.

Ezt a valóságot most piacgazdaságnak hívják. A szocialIZMUS összeomlása előtt ugyanezt

a gazdasági rendszert kapitalIZMUS-nak hívták. A volt szocialista országokban a marxizmus

ideológiáját felváltotta a neoliberalizmus. Természetesen mindkét ideológia a saját politikai-

gazdasági rendszerének felsőbbrendűségét akarja „tudományos” alapon igazolni. Nevezetesen,

mindkét rendszer azt állítja a saját politikai-gazdasági berendezkedéséről, hogy az örök, hogy

hatékony a társadalmi gazdagság megteremtése, és hogy a megteremtett gazdagság elosztása a

társadalom tagjai között igazságos. A másik rendszerre pedig természetesen a fordítottja igaz.

A kérdés adott: tudományosan mit mondhatunk a piacgazdaságról? Valóban rendszerszintű

kényszerűséget kell-e látni az állandó növekedésben és időszakos válságokban, és ezáltal a

rendszer valóban fenntarthatatlanná válik vagy sem, azaz akár lehetne „örök”? Valóban

hatékony a társadalmi gazdagság előállítása és elosztása? Egyáltalán mit értsünk

hatékonyságon? És végül, valóban igazságos az elosztás? azaz mindenki annyit kap a

társadalmi gazdagságból, mint amennyivel hozzájárult a közöshöz, és ami ehhez az

igazságossági elvhez elengedhetetlen, valóban mindenkinek megvan a lehetősége, hogy

képességei szerint hozzá is járuljon (magyarán kap megfelelő munkát)?

Nem áltatom az olvasót: ebben a könyvben nem kap ezekre a kérdésekre kimerítő választ.

Ez nemcsak tudásom korlátozott voltának tudható be, hanem egyszerűen részeredményeket

leszámítva még nem is létezik ilyen átfogó tudományos válasz. Talán mentségül szolgálhat,

hogy a közgazdaságtan a klasszikus közgazdászok által kijelölt úton jár több, mint 200 éve.

Ennek az útnak, - ortodox elméletek - két sarokköve van. Az első, hogy a meghatározó

gazdasági logika a kapitalizmusban is kizárólag az oikonomia. A második, hogy az egyéni és

társadalmi gazdagság természete (értsd: mibenléte) azonos. Számtalan közgazdasági Nobel-

5

díjat kiosztottak, de ezek egyike sem lép ki a klasszikusok által hibásan kijelölt szkarabeusz1-

gondolatkörből. Igazán nagy „felfordulást” csak két közgazdász okozott; mindkettő az Adam

Smith (1723-1790) előtti időkre nyúlt vissza, amikor a közgazdaságtan még más utakon járt, és

nem is hívták közgazdaságtannak, lévén a közgazdaságtan mint önálló tudományág

megjelenését a klasszikus közgazdászokkal és ezen belül is Adam Smith 1776-ban megjelent

An Inquiry into the Natue and Causes of the Wealth of Nations (röviden: Nemzetek gazdagsága)

című munkájától szokás eredeztetni.2

Az első ilyen közgazdász Karl Marx (1818-1883) volt. A merkantilistákon át egészen

Arisztotelészig visszaásva elvetette azt a posztulátumot, hogy a kapitalizmus oikonomikus

gazdasági rendszer. Ehelyett azt a kiinduló feltételezést tette, hogy a kapitalizmus

krematisztikus gazdasági rendszer. Viszont elfogadta azt a kiindulópontot, hogy az egyéni és

társadalmi gazdagság természete azonos.

A második ilyen közgazdász John Maynard Keynes (1883-1946) volt. Ő a merkantilistákig

visszanyúlva annyit állított, hogy a kapitalizmus pénzgazdaság, ezért a pénztől kell indulni.

Ezzel tudtán kívül elvetette azt a kiinduló posztulátumot, hogy az egyéni és társadalmi

gazdagság mibenléte azonos. Viszont nem bolygatta azt a posztulátumot, hogy a gazdasági

logika oikonomia. Ezzel megteremtette a makro-OIKONOMIÁ-t, illetve lerakta az alapjait az

utóbbi időben a pénzt középpontba állító heterodox-nak nevezett monetáris gazdaságtannak

(heterodox monetary economics) 3.

Persze az a tény, hogy csak ez a két, az uralkodó tanításokkal szembe menő és egyben a

legmélyebb alapokig visszanyúló gondolkozó kapott kiemelkedő figyelmet a közgazdaságtan

újabb fejezeteiben, nem jelenti, hogy nincs olyan más gondolkozó, akinek a hozzájárulása a

közgazdaságtanhoz akár nem tekinthető jelentősebbnek.

1 A monda szerint Arisztotelész azt állította, hogy a porban a szkarabeusz köré húzott körből a szkarabeusz nem

tud kimászni. 2 Ebben a szokásban talán ugyanúgy ideológia érvényesül, mint ahogy például a magyar államiságot is csak Szent

Istvántól eredeztetik, amikor a „helyes nyugati” útra léptünk. 3 Monetary szokásos magyar fordítása pénzügyi csakúgy, mint a financial szóé. A kettő tartalmilag alapvetően

eltér: a monetary = pénz szófajilag jelzőként használva, a financial = pénzszerzési. Ezért tartottam meg az idegen

szót a magyarban.

6

I Társadalmi meggazdagodás tudományának alapjai

Sokak Adam Smith (1776) Inquiry into the Nature and

Causes of the Wealth of Nations (Vizsgálódás a nemzetek

gazdagságának természetéről és okairól) című munkája óta

tekintik a társadalmi meggazdagodás tudományát önálló

tudománynak; Adam Smith-t pedig a közgazdaságtudomány

(economics) atyjának.4 A közgazdaságtudomány kialakulása

egy hosszú folyamat eredménye. Smith eredetileg

morálfilozófus volt. Az ipari forradalom idején élt, amikor

számos gondolkodót az a probléma foglalkoztatott, hogy a

nemesi kiváltságok megszűnése ellenére miért nőtt drámaian a

szegények és gazdagok közötti szakadék és hogy ez a növekvő különbség igazságos-e.5 Ezért

céljuk többek között az igazságos ár meghatározása volt, ami az az ár, ami nem osztja újra a

gazdagságot. Az igazságos ár meghatározásának problémáját később az egyensúlyi ár

meghatározásának problémájával azonosították, ami az az ár, ami a piacon határozódik meg, és

ami nem ösztönzi a szereplőket arra, hogy megváltoztassák viselkedésüket. Nyilvánvalóan a

két fogalom nem esik egybe. Smith-t megelőzően a gondolkodókat inkább az a kérdés

foglalkoztatta, hogy hogyan növelhető az uralkodó vagyona, amit gyakran az arannyal

azonosítottak. Ezt a kérdést az kiinduló kérdés szülte, hogy hogyan legyen egy nemzet erős:

erős nemzethez erős hadsereg kell; erős hadsereget pedig csak gazdag nemzet tud fenntartani;

a nemzet akaratát az uralkodó testesíti meg, vagyis az uralkodó vagyona a nemzet vagyona; a

gazdagságot pénzben mérik; a pénzt pedig aranyból verték.6

4 A nemzet szó helyett most a társadalom szót szokás használni, innen a fejezetcím. 5 Amikor vannak kiváltságok, akkor kézenfekvő a szegények és gazdagok közötti különbség. De amikor többé-

kevésbé azonos jogokkal bírnak az emberek (feudális viszonyok eltöröltettek), akkor a szegények és gazdagok

közötti szakadék magyarázatra szorul. Morálfilozófiai szempontból pedig e szakadék igazságos volta a kérdés,

amit a kor irodalma is tükröz (pl.: Charles Dickens (1837) Twist Olivér). 6 Smith ezeket a gondolkodókat egységesen merkantilistáknak (mercantilists) hívta. Hangsúlyozom, nem minden

merkantilistának aposztrofált gondolkodó azonosította az aranyat a pénzzel és a pénzt a gazdagsággal, mint Smith

felróják nekik.

7

Az eredeti kérdésre hibás az a válasz, hogy a nemzet ereje annak gazdagságával áll egyenes

arányban. Egy gazdag nemzet nem feltétlen erős; minimum kell még hozzá Berzsenyi Dániel szerint:

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok

Dúlják fel e várt, mely sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár khán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,

A szent rokonvérbe feresztő

Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, s Herculesként

Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldúlt védfalából

Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

Oh! más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk kénye hány, vet,

Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,

A büszke Karthágó hatalma,

Róma s erős Babylon leomlott.

A Magyarokhoz (1796 végső formában 1810)

8

Egy évszázaddal később Gyóni Géza is ugyanerre a következtetésre jutott:

Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,

Kiket bús század baljós vége ellett?

Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,

Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;

Gúnyos mosolygók ideálra, honra,

Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;

Kik ígértétek a szent Holnapot,

S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,

Kis erótikák, tucatóriások?

Csörög-e még a sok kis szélkereplő,

Amelynek szép volt minden ami szeplő?

Magyart és múltat szánva nézdelők,

Nyugati szesztől kótyagos velők,

Koraszült bölcsek, véznák, betegek

Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?

A vihar földjén csak egyet is lássak.

De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,

Vasizmú hősök verik a gyehennát,

Mely odvaiból zúgva tör elő.

Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erő.

Nevetek mától: csiba, korcs javas!

Halljátok: beszél az Erő s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,

Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.

E földet s mit rajt teremt a zseni,

Paraszterőnek kell megvédeni.

Mert elsodorja véres áradat,

Ki vérengzők közt védtelen marad

És hová kéne, hogy elbujjatok,

Ha idevárnánk - azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,

S melytől vártátok a szent holnapot,

És a vad Észak, melyet épülésül

Rajzoltatok, már rothadt a penésztűl.

S akik megtartják néktek a világot:

Erkölcsben tiszták, harcban óriások,

S azoknak marad magtárjuk egész,

Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe

Koraszült kornak sok kis csenevésze:

Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,

Földre zuhan már vihartámadáskor.

Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,

Állhat ellene szél forgatagának

És jöhet vihar világkeverő:

Mosolyogva állja szüz magyar erő!

Levél Nyugatra (Przemysl, 1914. okt.)

A nemzet gazdagságának vizsgálata tehát alapvetően a gazdagság növekedésének és a

gazdagság társadalom tagjai között történő elosztásának kérdését jelenti.

A gazdagság elosztásának kérdése elválaszthatatlanul magában hordozza az elosztás

igazságosságának kérdését.7 Ezért minden közgazdasági elméletet ideológiák szolgálatába lehet

állítani, még akkor is, ha eredetileg nem erre szánták őket.

7 Több elvet lehet igazságosnak tekinteni. A legkézenfekvőbb elv szerint az az igazságos, amibe az ember nem

avatkozik be – mondhatjuk Istentől, vagy a Természettől való. Az ok egyszerű: értelmetlen volna a Jó Istennel

vagy a Természettel pörölni azért, mert a légy nem döglik meg, ha leesik a fáról, míg az ember meghal. Tehát

igazságoson érthetjük Silvio Gesell-től (természetes gazdasági rend, natural economic order) Karl Popperen át

Soros Györgyig (utóbbi kettő nyílt társadalomnak (open society) nevezi az eszmét, de ezt ne keverjük össze a

megvalósítási javaslattal!) át elfogadott azon elvet, miszerint egy társadalomban az egyén sikere csakis a

tehetségétől, szorgalmától (és persze kiküszöbölhetetlenül a szerencséjétől) függ, mint az állatvilágban. E szép elv

megcsúfolásához csak egy apró lépés kell. Elég, ha egy ember vagy embercsoport Istentől vagy a Természettől

eredezteti előjogait a többi emberrel szemben. A történelem kis túlzással erről szól: a fáraó Isten által kiválasztott

9

Az uralkodó közgazdasági elmélet (mainstream economic theory) a jelenleg (még) uralkodó

ideológiát (neoliberalizmus) szolgálja. Nem is olyan rég, a volt szocialista országokban az

ideológiát a marx-i közgazdasági elmélet szolgálta: „Egyensúly hiányában azon állítás,

miszerint a szabad piac az erőforrások optimális elosztásához vezet többé nem igaz. Az állítólag

tudományos elméletről [az uralkodó közgazdasági elmélet], amelyet ennek igazolására

használtak, kiderül, hogy egy olyan axiomatikus rendszer, amelynek eredményei feltételeibe

vannak előre betáplálva, és amely eredményeket nem feltétlen támasztják alá az empirikus

bizonyítékok. A marxizmus, mely szintén tudományos státuszra tartott igényt túl közeli ahhoz,

hogy ne vegyük észre a hasonlóságot.”8 (Soros, 1997: 4-5)

A közgazdászok nem felelősek azért, hogy elméleteiket ideológiák szolgálatába állítják. A

közgazdászok azért felelősek, hogy a közgazdaságtant tudományosan művelik-e vagy nem.

De hogyan kell (akár) a társadalmi meggazdagodás vizsgálatát tudományosan

művelni?

vezető, a zsidóság Isten által kiválasztott nép; a „civilizált” fekete-rabszolgatartó nyugati fehér társadalmak a

Természettől kapták a fehér színben (is) testet öltő felsőbbrendűségüket a feketékkel szemben. Ebben az

olvasatban Adolf Hitler azon kívül, hogy ötvözte a személyi és csoportkultuszt – illetve kicserélte a feketéket

zsidókkal és cigányokkal –, semmi újat nem hozott: születése okán (Természettől fogva) ő a legalkalmasabb vezető

a Természet által felsőbbrendűnek teremtett árja nép élén. 8 Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Soros György a neoliberális ideológia zászlóvivője, aki vagyonát ebben

rendszerben szerezte „megtért” volna egy kis adalék. Soros György abból indul ki, hogy a gazdaság működését

alapvetően meghatározza az a kulturális környezet, amibe bele van ágyazva. A kívánatos társadalom Soros szerint

a nyílt társadalom (open society). A nyílt társadalom olyan, hogy mindenki képességei és tudása szerint,

megkülönböztetés nélkül szabadon boldogulhat benne. Nagyon sokak szerint a kapitalizmus nem ilyen rendszer!

Az, hogy sem az újkori kommunista rendszer ideológiai atyja, Karl Marx, sem az anarhizmus atyja Pierre-Joseph

Proudhon nem ezt gondolták, talán másodlagos. De az a tény, hogy a szabad gazdaság teljes mellszélességű híve

Silvio Gesell sem ezt gondolta, már elgondolkoztató... Visszatérve Soros érvelésére, a neoliberalizmus tönkreteszi

a gazdaság kulturális közegét. Ezzel saját létalapját is megszűnteti, és így végső soron maga a neoliberális

ideológia segíti elő a szabadság bekorlátozását (és aki a sorok között nem tudna olvasni: az ilyen módon való

vagyonfelhalmozást és hatalmat). E negatív folyamatok elkerülését és a szabadságot megőrizni csak a szabadság

bizonyos fokú korlátozásával (!) lehet – mondja Soros. Minden bizonnyal akkor tekinthető még szabadnak a

társadalom, ha a szabadság korlátozásának mértékét Soros mondja meg ...

10

1 Tudományos eljárás

Az (empirikus, azaz tapasztalati) tudomány (science) jelenségek logikai

önellentmondástól mentes és tesztelhető magyarázatainak összessége. A jelenség

(phenomenon) érzékelt valóság, vagyis amit érzékszerveinkkel (akár áttételesen (műszerek

segítségével)) felfogunk. Ezt az érzékelt valóságot elvben meg kell különböztetni a

megfigyelőtől függetlenül létező valóságtól, ami megismerhetetlen, lévén a világgal

érzékszerveinkkel vagyunk összeköttetésben.9 Egy magyarázat (más szavakkal elmélet

(theory)) feltételezésekből (hipotézisekből) nyert következtetések (elméleti állítások)

megfogalmazását jelenti. A logikai önellentmondás-mentesség azt jelenti, hogy egy állítás és

annak a tagadása nem lehet egyszerre igaz.10 A tesztelés (test) az elméleti állítások (tesztelhető

formába történő átfogalmazásának) összevetését jelenti a valóság tapasztalati (empirikus) úton

történő megfigyelésével megfogalmazott álltásokkal. A tesztelés szokásos problémáin felül a

társadalomtudományokban meg kell birkóznunk még azzal is, hogy az élőlények ugyanarra a

behatásra nem feltétlen adják ugyanazt a választ ugyanabban a helyzetben.11

A tesztelés során felmerülő szokásos problémák a következők:

(1) mérés pontossága: elfogadható-e a mérés tudván, hogy hibát tartalmazhat?

(2) mérés kontrollálhatósága: csak azok a tényezők változnak, aminek a hatását mérni szeretném?

(3) mérés ismételhetősége: levonhatok következtetést egyetlen (vagy „kevés”) mérésből tudván, hogy

a mérés eredménye akár a véletlen műve is lehet?

(4) mérés értelmezése: a Nap kering a Föld körül vagy a Föld a Nap körül?

Gyakran a jelenségek megértésére való törekvés ahhoz vezet, hogy bizonyos közgazdászok

hibásan olyan feltételezéseket vélnek az empirikus megfigyeléssel ellentételesnek, amelyek

nem illeszkednek a saját megértésükhöz. Ezzel a problémával kapcsolatban érdemes talán

emlékeztetni Milton Friedman (1953: 21) híres példájára, amit általában félreértelmeznek:

„Tételezzük fel, hogy előre akarjuk jelezni egy profi biliárdjátékos lövéseit. … kiváló

előrejelzéseket adhatunk, ha feltételezzük, hogy a biliárdjátékos úgy lő, mintha (as if) ismerné

azokat a komplikált matematikai formulákat, amelyek megadják a golyó optimális útját… Nem

azért bízunk ebben a feltételezésben, mert azt hisszük, hogy a biliárdjátékosok … tényleg

végrehajtják a fenti számítást; hanem inkább azért, mert azt hisszük, hogy ha a játékosok nem

lennének képesek vagy így vagy úgy lényegében ugyanerre az eredményre jutni, akkor nem

lehetnének kiváló biliárdjátékosok.”

9 Gondoljunk Platon barlanghasonlatára: a barlangban ülünk és a külső valóságot (ideákat) csak a barlang szájánál

lobogó tűz által a barlang falára vetett árnyékokból ismerhetjük meg. Az ideákat a maguk teljességében soha nem

láthatjuk. 10 Tehát semmi köze ahhoz a problémához, hogy lehet-e olyan állításokat megfogalmazni, aminek igazságtartalma

nem dönthető el az elméletben, mint például Kurt Gödel (1931) matematikai struktúrájában. 11 Persze tekinthetjük ugyanazt az élőlényt más állapotúnak, amikor más választ ad, mert például Béla, ha ideges,

olyan mintha kicserélték volna.

11

Ebből a példából sokan hibásan azt a következtetést vonják le, hogy nem egy modell

feltételeit, hanem eredményét kell tesztelni. Ha ez így van, akkor az összes fizikus, akik a

feltételezéseket (is) tesztelik, hibázik? Nem. Ezek a közgazdászok nem veszik észre, hogy

Friedman példája nem mond semmit a tesztelésről: amit valójában meg tudunk figyelni

(tapasztalati úton, azaz empirikusan) az a billiárdjátékos lövése. Lehet feltételezéseket tenni

arra vonatkozóan, hogy mit gondol a billiárdjátékos, amikor lő, de ezeket a feltételezéseket

lehetetlen tesztelni.

Például elképzeljük, hogy mit gondol a billiárdjátékos, amikor lő – tehát ha én, a modellező

volnék a billiárdjátékos, akkor én hogyan gondolkoznék. Nyilvánvalóan a gondolatkísérlet nem

teszt. Meg is hallgathatjuk akár a billiárdjátékos saját elbeszélését. De ekkor sem a modellező

érzékeli érzékszerveivel a billiárdjátékos gondolatait - bár erre a Retro bolygó például képes

Isaac Asimov (1989) Nemesis című sci-fi-jében. Egy sportból vett példával: nem véletlen, hogy

videofelvételen nézik sokszor vissza a sportolók saját mozgásukat sok ciklikus sportban (pl.:

kajak-kenu) a technika javítására, lévén maga a sportoló, aki a mozdulatot végrehajtja is sokszor

azt hiszi, hogy más mozdulatot hajt végre, mint amit valójában csinál.

Tömören, a modellalkotó közgazdászok gyakran elvárják modelljeik szereplőitől12, hogy az

ő – mármint a modellalkotó – megértésüknek megfelelően viselkedjenek; vagyis a

közgazdászok gyakran arra törekszenek, hogy a feltételezéseik észszerűek (reasonable)

legyenek. Az észszerűség nem feltétele a tudományos eljárásnak. Az ésszerűség, mint a

tudományosság kívánalma olyan volna, mintha például egy fizikus azzal az érveléssel utasítaná

el a kinetikus gázelméletet, hogy ha ő gázmolekula volna, akkor nem a Brown – mozgást

követné.

Az észszerűség fogalma nem keverendő össze a racionálitás (rational) fogalmával, ami

annyit jelent, hogy a szereplő viselkedése logikai szabályokon alapuló számítás eredménye.

Sok közgazdász számára a racionalitás egy optimumszámítási feladatot jelent, vagyis egy

célfüggvény bizonyos korlátok melletti megoldását. Némelyikük olyannyira szentírásnak veszi

ezt az eljárást, hogy az olyan modelleket, amelyekben a szereplők viselkedését nem egy

célfüggvény maximalizálásából vezetik le, ad hoc-nak minősítik. Pedig például az is egy

logikai szabály, hogy mindig csak a jövedelmem 90%-át költöm el. Daniel Kahneman (2002

Nobel díj) és Amos Tversky pszichológusok számos olyan logikai szabályt tártak fel az emberi

döntésekben, amelyek szisztematikusan eltérnek a közgazdaságtani optimumszámítási

eredménytől, tehát előre jelezhetők; ennélfogva beépíthetők az optimumszámítási feladatba, és

így nem kell az uralkodó elmélet keretrendszerét felrúgni.

A jelenségek megértésére való törekvés a közgazdaságtanban tehát nem a fenti értelemben

vett észszerűséget jelenti, hanem azt, hogy az elmélet eredménye az elmélet közgazdasági

fogalmai segítségével önellentmondás-mentesen ok-okozati összefüggés alapján levezethető.

Az ebben az értelemben használt megértés-fogalom választja el a közgazdaságtudományt a

közgazdaságtudomány területén használt egyéb modellektől, különös tekintettel például a

12 A szereplő (agent) a modellben olyan elem, ami képes döntést hozni. A gazdasági szereplők (economic agent)

képesek olyan döntést hozni, aminek eredményeképp változhat az egyéni gazdagságuk, és ennek tudatában

vannak. Amikor szereplőt mondunk, mindig gazdasági szereplőre gondolunk.

12

statisztikai (ökonometriai) modellekre, amelyek teljesítik az önellentmondásmentes ok-okozati

levezetés kritériumát – ha helyesen írják fel – csak éppen nem szükségképp a közgazdasági

tartalom tekintetében.

Például, ha a hamburger éves átlagárának mozgása alapján jó előrejelzést lehet adni egy ország

GDP-jének alakulására, akkor sem gondoljuk, hogy a hamburger ára határozza meg a GDP-t. A

matematika egy nyelv; azért mert valamit „matekul” mondunk el, attól az még se nem lesz igazabb, se

nem lesz feltétlen pontosabb, se tudományosabb; viszont jelentősen szűkül azok köre, akik megértik.

Vannak jelenségek, amelyet a matematika nyelvén könnyebb leírni, vannak olyan jelenségek, amelyeket

versben, és olyanok is amelyeket zenében.

A tudományban elvárt önellentmondásmentes magyarázatokhoz tiszta, egyértelmű

definíciók szükségesek. Egy definíció (definition) a fogalom más szavakkal történő

megfogalmazása a célból, hogy mindenki ugyanazt értse az adott fogalmon. A legcélravezetőbb

egy feltételrendszerként, egy „ellenőrző listaként” („checklist”) gondolni rá, ami alapján

csoportosíthatjuk az elénk kerülő dolgokat.

Nyilván egy adott definícióban használt fogalmakat is definiálni kellene, hogy az abban

használt szavakon is mindenki ugyanazt értse, és így tovább. A végtelen magyarázatot úgy

kerüljük el, hogy egy adott szinten feltételezzük, hogy a szavakon mindenki ugyanazt érti. Az

előbbiekből következik, hogy ha egy adott definíció két különböző fogalomnak (szónak) is

megfelel, akkor a két fogalom vagy azonos (szinonima a két szó), vagy a definíció nem

megfelelő. Az irodalmi művekkel szemben a tudományban a félreértések elkerülése végett

célszerű egyetlen fogalmat csak egyetlen szóval jelölni. Sajnos ez koránt sincs így a

közgazdaságtudományban. Sőt nagyon gyakran pontosan fordított a helyzet: ugyanazzal a

szóval illetnek különböző fogalmakat. Természetesen egy adott fogalom egy adott elméletben

használt fogalmi rendszer részeként nyeri el pontos jelentését.

Mint mondtam, az „ellenőrző listában” használt fogalmakat nem magyarázzuk; ezek

egyszerűen a mindenkinél azonos tapasztalás, képzet feltételezésével zárják a logikai

önellentmondás-mentességhez szükséges kört. A tapasztalástól elválaszthatatlan a mérés

(measurment), ami egyszerűen összehasonlítást, egész pontosan egy etalonnal való összevetést

jelent. Az etalon a mérés viszonyítási alapja.13 Az alapfogalmak tehát a mérés módjának

13 Tehát itt feltételezzük, hogy tudjuk mit jelent az, hogy összehasonlítani. A mérés tehát egy fix viszonyítási

ponttal való összehasonlítást jelent.

Amennyiben valaki teljesíti az alábbi tulajdonságokat, akkor őt Kovács Péternek hívják: fiú, 3b-be jár a Széchenyi István Álatlános Iskolába Budapesten barna hajú barna szemű kitűnő tanuló 140cm magas

13

meghatározásával párhuzamosan vannak „definiálva”. Például a hosszúság fogalma egyszerű.

Feltételezzük, hogy alapfogalom, azaz ezt nem magyarázzuk; feltételezzük, hogy mindenki

azonosnak gondolja. Az elméletben viszont úgy jelenik meg, - úgy definiáljuk -, hogy

megadunk egy mérési eljárást és ennek eredményét nevezzük hossznak. Például felveszünk a

földről egy botot, és ezt a botot egyenes vonalban hozzámérjük mindenhez. A botot etalonnak,

azaz a mérés viszonyítási alapjának tekintjük. Az ily módon mért jelenséget nevezzük

hosszúságnak; ami a jelenségben (jelen esetben az eltérő dolgokban) e mérés szerint létező

közös tulajdonság. Az etalon e tulajdonságának adunk egy nevet, pl. méter. Ugyanezen etalont

használhatjuk súlymérésre is; ekkor a mérés alapja köztudottan példul egy kétkarú mérleg

egyensúly. Ekkor az etalon neve péládul gramm. A hosszúság vagy a súly mérése olyan

egyértelmű, hogy mindenki tudja a méter, vagy a gramm szó hallatán, hogy mire gondolunk,

sőt mindeki tudja azt is, hogy a mérés módja további pontosításra is szorulhat, mert például

nagyon hidegben a mérőrúd hossza változhat.

Baj akkor van, ha az azonos tapasztalás feltételezése nem teljesül. Ekkor mélyebbre kell

menni a magyarázattal, azaz a nem magyarázott kiinduló fogalmak szintjén lejjebb kell ásni.

Ilyen péládul a „felület” fogalma. A mindennapi ember számára egyértelmű, hogy valamilyen

tárgyat határoló felület, tehát megint csak nincs mit magyarázni rajta. Mérni úgy tudjuk, hogy

például egy adott négyzet nagyságú textillel átfedésmentesen és fedetlenül hagyott részek

nélkül bevonjuk a tárgyat, majd megszámoljuk, hogy hány ilyen textilre volt szükség a

bevonáshoz. A definíció megint csak a mérési módon keresztül adódik. Ahogy haladunk a

„kicsi” mérettartomány felé azonban már nem egyértelmű, hogy mi tartozik a „dologhoz” és

mi nem, azaz a kémiában már nem „egyételmű”, hogy mi a felülete egy tárgynak. A

közgazdaságtudományban ez a probléma hangsúlyosan jelentkezik.

Amennyiben egy fogalmat nem tapasztalással „egyértelműsíthető” kiinduló fogalomnak

tekintünk, akkor azt tapasztalással egyértelműsíthető fogalmakkal kell megmagyarázni.

Amennyiben egy tapasztalással nem „egyértelműsíthető” fogalmat nem vagyunk képesek

visszavezetni tapasztalással egyértelműsíthető fogalmakra, akkor az ilyen fogalom nem

szerepelhet tudományos elméletben. A legtöbbször elkövetett definíciós (és érvelési hiba) a

körkörös, azaz tautológikus (tautological) definíció, illetve érvelés. Sokaknál elöforduló és

egyben legegyszerűbb példája: közgazdász az, aki közgazdaságtant művel. Közgazdaságtan az,

amit a közgazdász művel.

Fontos hangsúlyozni, hogy AZ ELMÉLET NEM A VALÓSÁG, tehát az elméletben

használt fogalmak és a valóságban használt fogalmak nem azonosak. Minthogy azt szeretnénk,

hogy az elmélet a valóságot írja le, ezért a feltételezéseket is a valóság megfigyelése alapján

szokás megtenni. Egy elmélet azon kiinduló feltételezéseit, amit megfigyelés alapján teszünk

(értsd: tapasztalati úton), posztulátumoknak (postulate) hívjuk.

A fogalmak egyértelműségének és „valósághoz” való kapcsolatának szemléltetéséhez

tekintsük az alábbi példát! Egy iskolában egy helyettesítő tanár megy be matematika-órát

tartani. Annyi eligazítást kap a matematika-tanártól, hogy ő Éternek hív minden barna hajú

barna szemű fiút. A helyettesítő tanár a tanterembe lépve öt barna hajú, barna szemű fiút lát.

Két eset lehetséges: vagy mindegyiket Éternek hívja a matek-tanár, és mást nem hív annak.

14

Ebben az esetben Éter jól van definiálva. (Éterek egyértelműen azonosíthatók.) Vagy

mindegyiket Éternek hívja a matek-tanár, de van még más is, akit annak hív, illetve nem

mindegyiket hívja Éternek. Ebben az esetben Éter nem jól van definiálva. Feltételezzük, hogy

Éter jól van definiálva, továbbá hogy a tanteremben mindenki sapkában ül (vagyis a helyettesítő

tanár nem tudja ellenőrizni a hajszínt), és hogy tíz barna szemű fiú van. Ekkor nyilvánvalóan a

helyettesítő tanár nem tudja eldönteni, hogy hány Éter van, mert a tíz barna szemű fiú közül

akárhány barna hajú is lehet: lehetséges, hogy mind a 10 barna szemű barna hajú is, azaz Éter,

és ellenkezőleg, az is lehetséges, hogy egyik sem barna hajú, azaz nincs Éter nevezetű a

teremben. Ahhoz, hogy a helyettesítő tanár meg tudja mondani, hogy kiket nevez a matek-tanár

Éternek, meg kellene adni olyan további tulajdonságot, − ha a sapkát nem lehet levenni, − ami

alapján megkülönböztethetők az Éter nevű fiúk a nem Éterektől. Amennyiben ezt nem tesszük

meg, semmi okunk sincs feltételezni, hogy akár egyetlen Éter is van a teremben. Ettől teljesen

független az a kérdés, hogy a matek-tanár által Éternek nevezett fiúkat a valóságban Péternek

hívják-e?

Ez a példa nemcsak a tudományos eljárás során megkövetlet logikai

önellentmondásmentesség szemléltetésére szolgál. Ez a kis példa ad indoklást a könyv

alcímére, hogy miért nem érdemes egyetlen szót sem vesztegetni az ortodox monetáris

gazdaságtanra (amit persze sajnos nem kerülhetünk el lévén ez az uralkodó dogma).

Nevezetesen, az ortodox / uralkodó / standard pénzelmélet (standard monetary theory)

alapproblémája a pénz beillesztése az általános egyensúlyelméletbe. Az uralkodó elmélet

szerint, a pénz olyan jószág, ami általános csereeszköz, értékőrző, és elszámoló egység

(pillanatnyilag lényegtelen, hogy ezek a fogalmak mit jelentenek). Az uralkodó elméletben

lehetetlen ábrázolni a csereeszköz szerepet. (Ezt most fogadjuk el, hogy igaz.) Ez a két állítás

(pénz csereeszköz és a csereeszköz szerepet nem lehet ábrázolni) a fentiek értelmében

(sapkában ülők) azt jelenti, hogy nem lehet ábrázolni a fenti módon definiált pénzt sem. Vagyis

a pénznek nevezett változóról gondolhatjuk azt, hogy az a pénz, de azt is, hogy nem az. Milyen

további tulajdonságát adjuk meg a pénznek, ami alapján megkülönböztethető a többi jószágtól?

Másképp fogalmazva: hogyan módosítsuk a pénz definícióját? És mellesleg az elméletben pénz

névre keresztelt változó (Éter) megfelel-e a valóságban a pénznek (Péter)?

■ ■ ■

15

Összegezve: a (tapasztalati) tudomány logikai önellentmondástól mentes és tesztelhető

magyarázatot akar adni a jelenségekre (az érzékszerveinkkel észlelt valóságra). Ezt a

magyarázatot elméletnek hívják (és egy konkrét specifikációját modellnek (model)). A tesztelés

az elméletből nyert állítások (elméleti állítás) tesztelhető formába történő átfogalmazásának

összevetését jelenti a valóság megfigyeléséből nyert állításokkal (empirikus állítás).

Mindaddig, amíg a logikai levezetés helyes és az elméleti állítás ellentmond a tapasztalati

állításnak, az elmélet feltételezései nem helytállók; a feltételezéseket módosítani kell. A

közgazdaságtudomány területén néhányan hibásan elutasítanak modelleket csak azért, mert

azok nem észszerűek számukra. A tesztelés és a modellalkotó megértésének való megfelelés

(észszerűség) két külön dolog; a tudományosságnak ez utóbbi nem feltétele.

Amennyiben egy közgazdász tudományosan jár el, nem felelős azért, hogy elméletét

ideológia szolgálatába állítják. A közgazdászok azonban nagyon gyakran megsértik a

tudományos eljárásrendet. Ezért talán szerencsésebb, ha a közgazdaságtan szót használjuk a

közgazdaságtudomány szó helyett, még akkor is, ha általában a kettőt szinonimaként szokás

használni: az első kifejezés megenged olyan tanokat is, amelyek nem feltétlen tudományosak,

a második nem.

A tudományos eljárás lényegi elemeinek ismeretében most már képesek

vagyunk „tudóskodni”, azaz tudományos magyarázatot adni a társadalmi

meggazdagodás jelenségére.

Tudományos eljárás

ELMÉLET:Logikailag zárt

Feltételezések ---------→ Elméleti állítások

VALÓSÁG

Tapasztalati állítás

(Jelenség)

16

2 Változások ábrázolása: folytonos versus diszkrét idejű

modellek

Minthogy célunk a (társadalmi) gazdagság változásának tudományos leírása, ezért mielőtt

a szoros értelemben vett közgazdasági elméletalkotást elkezdenénk, érdemes emlékeztetni arra,

hogy milyen módon lehet bármilyen modellben a változásokat ábrázolni. Két lehetőségünk van:

vagy folytonos idejű változásokat tekintünk, vagy diszkrét változásokat.

A folytonos idejű modellekben az időt úgy értelmezzük, mint ahogy a valóságban

megéljük; tizedmásodmásodpercről tizedmásodpercre, századmásodpercről

századmásodpercre. Tehát matematikailag nézve végtelen kis idő alatt bekövetkezett

változásokat is értelmezünk (derivált). Ennek megfelelően a folytonos idejű modellekben az

összes eseményt úgy ábrázoljuk, ahogy a valóságban megtörténik. Erre azonban nagyon

sokszor nincs szükség: miért ábrázolnánk minden egyes változást (eseményt) egyenként a

gazdasági modellekben, ha például minket csak a havonta vagy évente bekövetkező változások

érdekelnek? Ezzel saját dolgunkat nehezítenénk meg. Ezért a társadalmi gazdagság változását

leírni célzó közgazdasági modellek majdnem kizárólag diszkrét idejűek.

Diszkrét idejű modellekben a folytonos időt önkényesen megválasztott azonos hosszúságú

matematikai értelemben vett nem végtelen kicsi zárt intervallumokra bontjuk. Ezen

intervallumok hosszát a közgazdaságtanban úgy választjuk meg, hogy legalább olyan hosszú

legyen, hogy az egyéni gazdagság meg tudjon változni ennyi idő alatt. Sőt, egész pontosan,

minthogy a diszkrét idejű modellel pontosan az a célunk, hogy megszabaduljunk attól, hogy

minden egyes eseményt egyenként ábrázoljunk, ezért az intervallum hosszát nem választjuk

„túl” rövidre. Az így megválasztott időintervallumot időszaknak (period) nevezzük. Ez lehet 1

év, 1 hónap, vagy 1 nap (bár például napokra bontott idejű modellnek sincs sok értelme, ha egy

ország gazdaságának a leírása a cél). Az időszakokat az egész számokkal sorszámozzuk.

Általában az időszak sorszámát és az időszak végpontjának pillanatát vesszük azonosnak. Tehát

a [t-1;t] időszakot nevezzük a t-edik időszaknak, ahol az 1-es az egységnyi időszak hosszát

jelzi. Tehát például egy évekre bontott modellben t=2018 jelentése a 2018-adik év; 1 jelentése:

1 év. Tehát ezek nem mértékegység nélküli számok, hanem a mértékegység az év!

A zárt intervallumra való felbontásból nyilvánvaló, hogy a t-1 időszak vége a t-edik időszak

eleje. Tehát például ha a t-1 időszak végén van három almám, akkor szükségképp a t-edik

időszak elején is van három almám. Kicsit előreszaladva már most hangsúlyozom, hogy ez

egyáltalán nem jelenti azt, hogy a t-1-dik időszak végén és a t-edik időszak elején azonosnak

kellene venni az alma „értékét”! Ugyanis a t-1-dik időszak értékelése t-1-edik időszak alatt

meghozott döntéseket és várakozásokat tükrözi, míg a t-edik időszaki értékelések a t-edik

időszak alatt meghozott döntéseket és várakozásokat. A kettő pedig nem feltétlen esik egybe:

lehet, hogy időközben „átértékelem” az almákat. A számviteli ábrázolásnál J. Cartelier (2018:

17

117) ezt nevezi visszatekintő- és előretekintő mérlegnek (backward/forward looking balance

sheet).

Az a kifejezés, hogy a „t-edik időszakban” tehát azt jelenti egy évekre bontott modellben,

hogy a t-edik év folyamán valamikor a t-1 és a t-edik időpont között (például 2015. december

31. éjfél és 2016. december 31. éjfél között). Fontos, hogy nem tudjuk, hogy mikor. Az

időszakon belül nincs „időbeliség”. Sokan hibásan az időszakon belül is idő létezésével

érvelnek (egymásutánisággal), másképp fogalmazva az időszakot tovább bontják. Noha a

valóságban természetesen létezik egymásutániság a modellidőszak alatt is, a modellben az

időszakon belül ezt nem látjuk (esetleg esetenként következtethetünk).

Két típusú változó van. Az egyik típusú változó a stock változó (állományváltozó). Ezek

olyan változók, amelyek egy időpillanatban vannak értelmezve. Jelöljük egy tetszőleges stock

változó nagyságát a t-edik pillanatban SVt-vel.

A stock változó időbeni megváltozását flow változónak nevezzük és FV-vel jelöljük. A

flow változó tehát csak akkor értelmezhető, ha eltelik idő.

Az időszakokra bontott modellekben, tehát csak az időszak eleji (végi) állományokat

ismerjük, illetve az év folyamán bekövetkezett összesített változásokat (flow-k).

Diszkrét idejű modellekben az egységnyi időszak alatt bekövetkező változást formálisan

az alábbi módon írjuk:

𝛥𝑉𝑡 ≝𝑉𝑡 − 𝑉𝑡−1

𝑡 − (𝑡 − 1)=

𝑉𝑡 − 𝑉𝑡−1

1=

𝑑𝑉𝑡

1

Az egységnyi időszak alatt bekövetkezett változást a V változó értékében Δ-vel jelöljük,

ahol a rövidebb matematikai jelölés céljából két olyan változó különbségére, mely egy index

eltéréssel van indexelve, d-t írunk: 𝑑𝑉𝑡 ≝ 𝑉𝑡 − 𝑉𝑡−1. Ezekkel a jelölésekkel az SV stock változó

értékében a t-edik (egységnyi) időszak alatt (mondjuk év alatt) bekövetkezett változás

nagysága, FVt, definíció szerint:

𝐹𝑉𝑡 ≝𝑑𝑆𝑉

𝑑𝑡=

𝑆𝑉𝑡 − 𝑆𝑉𝑡−1

𝑡 − (𝑡 − 1)=

𝑆𝑉𝑡 − 𝑆𝑉𝑡−1

1=

𝑑𝑆𝑉

1= 𝛥𝑆𝑉𝑡 (1)

Például ha SVt a fennálló hiteltartozások nagysága a t-edik időszak végén forintban mérve,

akkor FVt a fennálló hiteltartozás változása a t-edik év alatt, tehát a t-edik év eleje és vége

között.

Az (1)-es egyenletből is világos, hogy az egységidőszak hosszát nem lehet módosítani

anélkül, hogy a flow változó nagyságát és mértékegységét ne befolyásolná, lévén az

egységidőszak osztóban szerepel, illetve az időszakok végpontjai módosulnának, vagyis SVt és

SVt-1 értéke sem maradna szükségképp változatlan.

A közgazdászok nem szoktak figyelmet fordítani a pontos matematikai jelölésre, tehát

gyakran Δ-t és d-t felcserélik. Ez a „pongyola” jelölés minden bizonnyal a „nyilvánvaló”

18

tartalom miatt alakult ki, nevezetesen, hogy a változást diszkrét idejű modellben nyilvánvalóan

egységidőszakra értjük, tehát az egységidőszakkal való osztást (szorzást) nem írjuk ki. Tehát a

közgazdászok közös megegyezéssel a matematikailag nem helyes egyszerűsítést (utolsó

egyenlőség) szokták tenni:

𝐹𝑉𝑡 = 𝛥𝑆𝑉𝑡 =𝑑𝑆𝑉

1= 𝑑𝑆𝑉𝑡 (2)

A nem helyes „egyszerűsítés” ellenére ez az alak (2) mindenhol jelen van a

közgazdaságtanban, amikor az időszak végi stock változó értékét fejezzük ki az alábbi módon:

𝑆𝑉𝑡 = 𝑆𝑉𝑡−1 + 𝐹𝑉𝑡 (3)

Ez az egyenlet matematikailag nézve helytelen, hiszen forintot adunk össze forint/évvel a jobb

oldalon. Helyesen (1) alapján ezt így kellene írni:

𝑆𝑉𝑡 = 𝑆𝑉𝑡−1 + 𝐹𝑉𝑡 ∙ 1 (4)

ahol 1 az egységidőszak hossza, és ezáltal a jobb oldalon is helyesen azonos mértékegységeket

adunk össze: forint=forint+(forint/év)·év.

A diszkrét idejű modellábrázolásra tekintsük az alábbi példát. Az egyszerűség kedvéért kizárólag

féléves, éves és kétéves futamidejű 10%-os éves kamatlábra nyújtott hitelek ábrázolását tekintjük.

Törlesztés évente, illetve a hitel lejáratakor, csőd nincs. A valós idejű, valóságban aláírt szerződések az

alábbiak:

HITELFELVÉTEL ESEDÉKES TÖRLESZTÉSEK KAMATTAL

időpontja összege időpontja összege időpontja összege időpontja összege

2015.05.01 2000 2016.05.01 2200

2016.01.02 800 2017.01.02 880

2016.02.03 700 2016.08.03 735

2016.03.04 400 2016.09.04 420

2016.04.05 1000 2017.04.05 600 2018.04.05 550

2016.07.06 500 2017.01.06 525

A 01 és 02 éves hitelek, 03 és 04 éven belül esedékes féléves hitelek, 05 kétéves futamidejű hitel

és 06 éven átnyúló féléves hitel.

A pénz- és hitelállomány változása (FM és FL) a nap folyamán, illetve a pénz- és hitelállomány értéke

a nap végén (SM és SL) az alábbi:

19

1. Valóság „folytonos” (napokra bontott) idejű modellben

dátum FL SM SL

2015.05.01 2000 2000 2000

2016.01.02 800 2800 2800

2016.02.03 700 3500 3500

2016.03.04 400 3900 3900

2016.04.05 1000 4900 4900

2016.05.01 -2000 2700 2900

2016.07.06 500 3200 3400

2016.08.03 -700 2465 2700

2016.09.04 -400 2045 2300

2017.01.02 -800 1165 1500

2017.01.06 -500 640 1000

2017.04.05 -500 40 500

2018.04.05 -500 -510 0

Nyilván az utolsó törlesztés ezen adatok tükrében lehetetlen: 40Ft-tal nem lehet kifizetni 500Ft

hitelt plusz 50Ft kamatot.

Diszkrét idejű modellben csak annyit tudunk, hogy melyik időszakban történt egy esemény. Tehát

például ha az időt évekre bontjuk, akkor egy eseményről azt tudjuk, hogy 2015., 2016. stb. december

31. éjfél (2016., 2017., stb. január 1. 00:00) előtt vagy után történt:

2. Valóság diszkrét (évekre bontott) idejű modellben

időszak

SL, FL (+, -)

SM, FM (+,-)

2015.01.01 0 0

2015 év +2000 +2000

2016.01.01 2000 2000

2016 év +3400 -3100

+3400 -3355

2017.01.01 2300 2045

2017 év -1800 -2005

2018.01.01 500 40

2018 év -500 -550

Vagyis diszkrét idejű modellben, csak annyit tudunk, hogy melyik év végén mekkora volt a hitel

illetve a pénzállomány, és hogy melyik évben mennyi hitelfelvétel volt összesen és mennyi

hitelvisszafizetés történt összesen. Nem tudjuk, hogy hány darab és egyenként milyen összegű

hitelfelvétel és hitelvisszafizetés történt, és azt sem, hogy ezek pontosan mikor következtek be az

időszak alatt, illetve a kamatról sem tudjuk, hogy az pontosan 10%. Például 2016 folyamán összesen

3355-3100=255Ft kamatkifizetés történt, de nem tudjuk, hogy ezt milyen alapra kell vetíteni.

20

Ez azt jelenti, hogy folytonos idejű modellről át tudunk térni diszkrét idejű modellre, de az

információvesztés okán fordítva ez lehetetlen (illetve önkényes). Ez az információvesztés két dolgot

jelent.

Egyrészt, ha a diszkrét idejű modell által ábrázolt események a valóságban megvalósult események

voltak, akkor az események sorrendisége az időszakon belül szükségképp megfelelő volt. Tehát például

a 2016-os évet tekintve szükségképp a hitelfelvételek egy részének meg kellett előzni a

hitelvisszafizetéseket, mert 3100Ft hitelt kamatostul nem lehet az induló 2000Ft-tal kifizetni.

Másrészt, a diszkrét idejű modellben nem tudjuk, hogy milyen futamidejű hitelek felvétele és

visszafizetése történt. Csak annyi a biztos, hogy egy ilyen modellben kétféle hitelt lehet

megkülönböztetni: olyat, amelyik átnyúlik egy (vagy több) évfordulón, és olyat, amelyik nem. Ezért a

diszkrét idejű modellünkben nyugodtan egyszerűsíthetünk oly módon, hogy csakis egyetlen időszakokon

átnyúló (jelen esetben éves) hiteleket tekintünk.

Például a 2016.04.05-én felvett 1000Ft kétéves futamidejű hitel diszkrét idejű 2 db éves hitelként

való ábrázolása az alábbi (2016-ban felveszünk 1000Ft-ot, amit 2017-ben kell kamatostul visszafizetni,

és 2017-ben felveszünk 500Ft-ot, amit 2018-ban kell kamatostul visszafizetni):

3. Több időszakon átnyúló hitel éves hitelekként való ábrázolása

időszak SL, FL SM, FM

2015.12.31 0 0

2016 év +1000 +1000

2016.12.31 1000 1000

2017 év +500 -1000

+500 -1100

2017.12.31 500 400

2018 év -500 -550

A 2016.07.06-án felvett 500Ft idszakokon átnyúló féléves hitel:

4. Időszakon átnyúló féléves hitel ábrázolása

időszak SL, FL SM, FM

2015.12.31 0 0

2016 év +500 +500

2016.12.31 500 500

2017 év -500 -525

A 2016.02.03-án felvett 700Ft időszakon belül visszafizetendő féléves hitel pedig:

5. Időszakon belül fizetendő hitel éves hitelként való ábrázolása

21

időszak SL, FL SM, FM

2015.12.31 0 0

2016 év +700 -700

+700 -735

Ha kizárólag éves hiteleket tekintünk (tehát feltételezés szerint minden hitelt a következő

időszakban kell visszafizetni kamatostul), akkor a valóság az alábbi módon jelenik meg a modellben:

6. Diszkrét (évekre bontott) idejű modell kizárólag éves hitellel

időszak SL, FL SM, FM

2015.01.01 0 0

2015 év +2000 +2000

2016.01.01 2000 2000

2016 év +2300 -2000

+2300 -2255

2017.01.01 2300 2045

2017 év +500 -2300

+500 -2505

2018.01.01 500 40

2018 év -500 -550

A 2015-ben felvett 2000Ft-ot 2016-ban kell visszafizetni. A 2016-os évi hitelfelvételekben csak az

éven túli hitelek jelennek meg (800+1000+500=2300), az éven belül felvett hiteleket (700+400=1100)

nem ábrázoljuk (tehát 3400-1100=2300 és ennek megfelelően a pénzállomány növekedésében és

csökkenésében sem vesszük figyelembe: 3400-1100=2300, illetve 3355-1100=2255). Az éven belül

felvett hitelek csak a pénzállomány változásában jelennek meg (kamat). 2017-ben visszafizetjük az előző

időszakban felvett 2300 hitelt. Ebből 500Ft a kétéves hitelből származik tehát ennyivel több

pénzcsökkenés van a valós pénzcsökkenéshez képest (2005+500), amit kétéves hitelből fennmaradó

500Ft újra kihitelezése (pénzállomány nő 500Ft-tal) ellensúlyoz.

Mit jelent ez az egyszerűsítés a diszkrét idejű modellben megjelenő kamatláb tekintetében? A

többéves hitel éves hitelekre való felszabdalásának nincs hatása a kamatlábra. A féléves hitelek azonban

kihatással vannak. Az időszakok között átnyúló féléves hitel éves hitelként való ábrázolása

következtében azt látjuk, hogy a kamat felére esik (a 2016.07.06-án felvett 500Ft hitelre csak 25Ft a

kamat). Tehát minél több ilyen hitel van, annál inkább csökken a valós 10%-os éves kamatlábhoz képest

a diszkrét idejű modellben megjelenő éves kamatláb. Az időszakon belül visszafizetendő féléves hitelek

kamatlába viszont pont fordítottan hat. Például a 2016.02.03-án felvett féléves hitel kamata még a 2016-

os évet terheli, tehát még 35Ft kamattal terheli a 2016-os évet, miközben az év végi hitelálomány

változatlan. Ez az jelenti, hogy minél több éven belüli hitel van, annál inkább nő a valós 10%-os éves

kamatlábhoz képest a diszkrét idejű modellben megjelenő éves kamatláb.

Tehát a kizárólag éves hitelek egyszerűsítő feltételezése logikailag nem jelent semmiféle

megkötést: a valós készletállományokat kapjuk. Ezen egyszerűsítésnek csak annyi „ára” van, hogy a valós

22

10%-os kamatláb nem érvényesül: 2016-ban 255/2000=12,75%-ot látunk, míg 2017-ben

205/2300=8,91%-ot.

23

3 A priori az elméletalkotásban - jelenségek

A priori annyit jelent, hogy a tudományos eljárás lefolytatását megelőző. Tehát a

modellalkotó szemléletmódjának, hitének, világlátásának megfelelően, vagyis teljesen

szubjektív módon szemléli jelen esetben a társadalmi gazdagsággal kapcsolatos jelenségeket.

Lehet, hogy nem vesz észre fontos jelenséget, lehet, hogy olyannak is jelentőséget tulajdonít,

aminek nincs jelentősége és lehet, hogy olyat lát bele a jelenségekbe, amit nem is kellene. Ezzel

nincs semmi baj, ez így természetes. A „hittel megalkotott elméletből” akkor válik tudományos

elmélet, ha betartjuk a tudományos eljárás szabályait. Ennyiben tehát minden tudományos

elmélet egyben hit is. A baj ott kezdődik, ha a tudományos eljárást megszegve valaki egy

logikai önellentmondással terhelt elmélethez ragaszkodik; vagy egy olyan elmélethez, aminek

ellentmondanak a megfigyelések. Ugyanis ebben az esetben annak ellenére nem veti el valaki

a szükségképp hittel alkotott tudományos elméletét, hogy arról kiderül, hogy abból csak a hit

maradt. Ekkor válik a tudományosnak hitt elmélet dogmává, és művelőik, a magukat tudósnak

nevezők ideológiák kiszolgálóivá - persze az uralkodó ideológia kiszolgálása mindig is

kifizetődő volt a történelem folyamán.

Az elméletalkotás első lépéseként le kellene írnunk azt a valós gazdaságot, amiben élünk;

le kellene írnunk, hogy mit látunk. Még egyszer: ez a leírás szükségképp szubjektív; esetemben

korábbi közgazdasági ismereteimmel, régi családi történetekkel és az általam jónak és

igazságosnak vélt hitekkel terhelt. Ezért meg sem kísérlem azt az illúziót kelteni, hogy az

általam vett leírás tárgyilagos. Inkább néhány jelenséget emelek ki a bevezetőben felsorolt

gazdasági rendszer-jellemzők kapcsán a jelenleg még első kapitalista ország vonatkozásában a

wikipédián US economy cikkszónál közölt adatokat alapul véve. (Az USA a világ teljes

termelésének még több mint 20%-át adja. 1960-ban még 40%-át adta!)

Legelőször szögezzük le, hogy noha az USA a kapitalista szabad gazdasági ideológia

mintaországa, az állami kiadások mára korántsem elhanyagolható mértéket öltöttek, és ezáltal

az állam szerepe is meghatározóvá vált. Nevezetesen, az első világháború előtti 10% alatti

értékről, ami 1930-ban is még alig haladta meg ezt az értéket, mára majdnem eléri a GDP 45%-

át!

Mindez az állami szerepvállalás növekedés az egy főre vetített termelés folyamatos

növekedése mellett következik be, mely hosszú távon átlagosan évről évre 2%. A folyamatos

gazdasági növekedést gyakran kisebb-nagyobb gazdasági visszaesések tarkítanak, amit az

alábbi ábrán a szürkével jelölt idősávok mutatnak:

24

A foglalkoztatottak túlnyomó többsége mára már a szolgáltató ágazatokban dolgozik. A

gazdasági visszaesések időszakában a magánberuházások GDP-ben való részesedése mindig

csökken.

Mind a pénzmennyiség, mind a teljes, illetve az állam- adósság exponenciálisan nő, sőt

1980 óta a GDP %-ban is növekedésnek indult.

A Bretton Woods-i aranystandard pénzrendszer megszűntetése óta az USA

külkereskedelmi egyenlege majdnem folyamatosan negatív. E pénzrendszer bevezetése előtt

rendszeresen deflációs időszakok is voltak, azóta csak infláció figyelhető meg.

Ami a jövedelemegyenlőtlenségeket illeti, az emberek felső 1%-a kapja a jövedelmek

mintegy 15%-át, a felső 5%-a kapja a jövedelmek mintegy 35%-át, az emberek alsó 50%-a

pedig csak kb. 15%-át. Bár itt érdemes észben tartani Taleb megjegyzését, miszerint a csupasz

jövedelemegyenlőtlenségi statisztikák félrevezetőek lehetnek annyiban, hogy egyáltalán nem

mindegy, hogy mekkora a fluktuáció ezekben a társadalmi rétegekben.

E „tények” ismeretében a kapitalizmus a hármas feltételrendszer tükrében kételyeket

ébreszt. Nevezetesen, ami a rendszer örökkévalóságát (stabilitását) illeti, a Föld fizikai

korlátossága okán felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e, hogy a gazdaság tartósan válság nélkül

„normálisan” működik nulla termelés-növekedés mellett, ami az „örökkévalóság” feltétele

lenne? Ez a kérdés a manapság divatos fenntartható növekedés (sustainable growth) -

fenntartható fejlődés (sustainable development) témaköre.

Ami a hatékonyságot illeti, az anyagi javak előállításában a kapitalizmus kétség kívül

hatékonynak tűnik. A szeméthegyek, a klímaváltozás és a gyors termékciklus okán persze

elgondolkoztató, hogy mit is termelünk olyan hatékonyan? Tehát a termelés hatékonysága nem

jelent feltétlen rendszerszintű hatékonyságot.

25

Ami az igazságosságot illeti, azt látjuk, hogy a jövedelemkülönbségek óriásiak: ez egy

olyan világ, ahol a „győztes mindent visz”. A munkanélküliség léte sem választható el az

igazságosságtól: van, akire nincs „szüksége” a társadalomnak?

26

4 Posztulátumok a társadalmi meggazdagodásról

Az elméletalkotás első lépése, hogy megfigyelések alapján meghatározzuk (definiáljuk) a

tudományosan megmagyarázni kívánt valóságban tapasztalt jelenséget.

Ez azt jelenti, hogy a bonyolult valóság tapasztalti úton megismerhető jellemzőit számba

vesszük és a legfontosabbnak tűnő elemeket kiemeljük. Erre a redukcióra (egyszerűsítésre)

nyilván azért van szükség, mert a valóság kezelhetetlenül sok jellemzővel bír. Ezek a

legfontosabbnak vélt kiválasztott jellemzők szolgálnak az elméletben a jelenség definíciójául

(„ellenőrző listájául”), vagyis ezek a kiinduló posztulátumaink, melyeket igaznak és fontosnak

fogadunk el. Egyszerűbben fogalmazva, így ültetjük át a valóságot az elméletbe. De hogyan

döntsük el, hogy mi fontos és mi nem? A tudományos eljárás pontosan erre ad receptet.

Nevezetesen, ha az elmélet logikai ellentmondásoktól mentes, akkor arra, hogy mi fontos

jellemző és mi nem, az elmélet teszteléséből következtethetünk: az elméletből levont

következtetéseket összevetjük a valósággal, és amennyiben úgy ítéljük meg, hogy ellentmond

a valóságnak, akkor vagy valamelyik feltételezésünk helytelen, vagy valamilyen lényegi

jellemzőt kihagytunk. Fordított esetben elfogadhatónak tekintjük az elméletet.

Fontos hangsúlyozni, hogy az egzisztenciális (létezési) állítások esetében soha nem tudunk

általánosságban teljes bizonyossággal állításokat megfogalmazni. Karl Popper (1959) Logik der

Forschung (A kutatás logikája) című munkájában a fehér holló példáját hozza fel: attól, hogy senki sem

látott még eddig fehér hollót, nem állíthatjuk, hogy nem is létezik fehér holló. Ilyen állítást csak

korlátozott helyen és időben tehetünk.

Nassim Taleb (2007) The Black Swan című könyvében a következő példával szemlélteti ezt a filozófiai

igazságot: ahogy telnek-múlnak a napok, a hálaadásra nevelgetett pulyka egyre több megfigyeléssel

rendelkezik arról, hogy új gazdáitól nincs mit félnie, sőt jól táplálják. A katasztrófa, vagyis a sütőbekerülés

bekövetkezése előtt van a legtöbb megfigyelése; ekkor a legbiztosabb abban, hogy holnap se lesz

másként. A könyv címe erre a jelenségre utal: attól, hogy még senki sem látott fekete hattyút (black

swan) Ausztrália felfedezéséig, nem állíthatjuk, hogy nem is létezik. Ráadásul attól, hogy nagyon sok

megfigyelésünk van valamilyen jelenségre, még nem feltétlen lehetünk bizonyosabbak a megfigyelések

által „alátámasztott” jelenség általános igazságában, mint egy olyan esetben, ahol csak kevesebb

megfigyeléssel rendelkezünk.

Taleb példája a normális eloszlásra épülő statisztika alkalmazhatatlanságát hivatott illusztrálni a

társadalomtudomány legtöbb területén. Nevezetesen, a normális eloszlás azt feltételezi, hogy az összes

megfigyelés átlagához képest a minél inkább eltérő megfigyelések száma gyorsuló ütemben

(exponenciálisan) folyamatosan csökken és az eltérések irányában sincs tendencia. Ez a feltételezés

nyilvánvalóan nem igaz a pénzpiacokon: ott egyetlen esemény a teljes átlagot is jelentősen elviheti (pl.:

a legutóbbi válság 20 évnyi banki megtakarítást 1 nap alatt kisöpört). Viszont a standard pénzügy (is)

ezen a hibás feltételezésen alapul (pl.: a híres Black-Scholes formula). Ennek ellenére Myron Samuel

Scholes és Robert Cox Merton 1997-ben ezen a feltételezésen alapuló munkáikért a pénzügy területén

Nobel-díjat kaptak.

Noha posztulátumainkat megfigyelések alapján tesszük, a logika is segít a valóság lényegi

jellemzőinek kiválasztásában. Nevezetesen, a valós gazdasági rendszerek - röviden gazdaságok

27

-, működését szeretnénk megérteni. Ha megkülönböztetünk társadalmi-gazdasági rendszereket

– úgy, mint például feudalizmus, szocializmus vagy kapitalizmus -, akkor ez azt jelenti, hogy

feltételezzük, hogy van különbség e rendszerek között, vagyis minden egyes rendszernek

vannak olyan jellemzői, vannak olyan törvényszerűségei, amelyek megkülönböztetik a többi

rendszertől, vagyis amelyek csakis az adott gazdasági rendszer jellemzői – egyébként nyilván

nem tudnánk különbséget tenni a különböző rendszerek között.

A társadalmi (gazdasági) rendszerek törvényszerűségei lehetnek olyanok, amelyek

függetlenek az emberek akaratától (ide értve a fizikai, kémiai, biológiai, törvényeket) - ezeket

nevezzük természeti törvényeknek (natural law) -, és olyanok, amelyek nem függetlenek az

emberek akaratától. A természeti törvények nyilvánvalóan azonosak minden gazdasági

rendszerben (a tömegvonzás vagy a kovalens kötés), lévén definíció szerint az emberek nem

tudják ezeket megváltoztatni. Tehát a természeti törvények alapján biztosan nem fogunk tudni

különbséget tenni a gazdasági rendszerek között. Ezért a gazdasági rendszerek különbségeinek

meghatározásához az emberek által megváltoztatható törvényszerűségek az érdekesek. Az

emberek közös (kollektív) döntésétől függő törvényszerűségeket társadalmi szabályoknak

(social rule) vagy intézménynek (institution) nevezzük, és e szabályok összességét

intézményrendszernek.14 Azért nevezik társadalmi szabálynak és nem törvénynek, mert a

szabály (társadalmi törvényszerűség) alól lehet kivétel, a (természeti) törvény alól viszont nincs

kivétel.15

Azt, hogy mit is kell pontosan közös döntésnek tekinteni a valóságban nem mindig egyértelmű.

Például hiába döntök úgy kétszázezer amish társammal egyetemben, hogy nem használok modern

gépeket, ettől az USA gazdasága még nem változik meg. Viszont a termelőeszközök magántulajdonának

társadalmi szabályát egy maroknyi jól szervezett embernek sikerült megváltoztatni Oroszországban

Vlagyimir Iljics Uljanov (alias Vlagyimir Iljics Lenin) vezetésével a magukat bolsevikoknak (azaz

többségnek) nevezőknek, illetve Magyarországon a Kohn Béla (alias Kun Béla) vezette

Tanácsköztársaságnak nevezett kísérlet kudarca után (szovjet támogatással) Rosenfeld Mátyásnak (alias

Rákosi Mátyás).16

Amennyiben egy adott gazdasági rendszer viselkedését vizsgáljuk, akkor a közös döntés

problémája megoldott: az emberek feltételezés szerint nem hoznak közös döntést a gazdasági

rendszer törvényszerűségeit érintő kérdésekben. Más szóval az intézményrendszer adott. A

gazdasági rendszer törvényszerűségeit érintő közös döntések problémáját azoknak kell kezelni,

akik az egyes gazdasági rendszerek közötti átmenetet szeretnék vizsgálni. Mi annak a gazdasági

rendszernek a működését szeretnénk megérteni, amiben most élünk.

14 A közgazdaságtan intézményi közgazdaságtan (institutional economics) névre keresztelt ága pontosan ezeket tanulmányozza. 15 Innen a mondás, miszerint a „Kivétel erősíti a szabályt”. (Mérő 2008: 15-19). A nyelvtani szabályok esetében már mindenki megtapasztalhatta a saját bőrén a szabályok alól való kivételeket. A közgazdaságtudományban is

minden bizonnyal csak szabályokat tudunk felállítani, vagy más szóval tendenciákat. Ezért John Stuart Mill a

gazdasági törvényeket tendencia-törvényeknek nevezi. (Gilpin, 2001: 54) 16 A névváltoztatásokról érdemes a Jöttünk, láttunk, visszamennénk (Les visiteurs) című vígjátékban Godefroy

nagyúrat (Jean Reno) meghallgatni.

28

A gazdasági rendszer (economic system) az egyéni és társadalmi gazdagság változására

ható kapocslatokkal meghatározott emberekből álló rendszer.17 A gazdasági rendszerek között

az eltérést tehát elvileg vagy az elemei és/vagy az elemei közötti kapcsolat eredményezhet. A

gazdasági rendszerek szükségszerű eleme az ember. Az ember, mint biológiai lény azonos

minden gazdaságban, de mint társadalmi lény már korántsem biztos, hogy kezelhető azonosnak.

A szocializáció (socialization) ugyanis nem mást jelent, mint az ember többi emberrel szemben

adandó általánosan elfogadott – azaz a többi ember által (el)várt – válaszait a különböző

helyzetekben („kölcsönhatásokban”). Más-más módon szocializálódott emberek minden

bizonnyal más-más választ adnak azonos behatásra. Például indiánokkal nem lehetett

rabszolgatartó rendszereket kialakítani, mert inkább meghaltak, de nem voltak hajlandóak ilyen

viszonyban élni. Megfordítva, a rabszolgatartó rendszerekben minden bizonnyal sokféleképp

szocializálódott rabszolga volt attól függően, hogy honnan hurcolták el, de mindegyik

rabszolgában közös jellemző kellett legyen, hogy az életét fontosabbnak tartotta, mint a

rabszolgalét visszautasítását. Tehát, ha például egy rabszolgaságon alapuló gazdasági rendszert

vizsgálunk, akkor gazdasági szempontból minket csak annyi érdekel, hogy ott szükségképp van

olyan típusú szereplő, aki rabszolga; a szocializációs eltérések, a rabszolgák közötti

különbségek érdektelenek. A gazdasági rendszer eleme, mint a gazdasági kapcsolatok

résztvevői tehát homogének: típusok vannak. A típusokon belül nem teszünk különbséget.

Teljesen mindegy egy gazdasági rendszer működése szempontjából, hogy egy adott típuson

belül a szereplők hogyan döntenek, mi a konkrét viselkedésük. Másképp fogalmazva, A

GAZDASÁGI RENDSZEREK VISELKEDÉSE FÜGGETLEN A GAZDASÁGOT ALKOTÓ

SZEREPLŐTÍPUSOKON BELÜL AZ EGYES EGYÉNEK KONKRÉT DÖNTÉSEITŐL.

Ebből az eljárásból – tehát hogy a gazdasági rendszer elemét a gazdasági viszonyon

keresztül definiáljuk -, az következik, hogy a gazdasági kapcsolat (viszony) és elem megadása

egymástól elválaszthatatlanul történik. Minthogy az a modellalkotó választása, hogy milyen

gazdasági kapcsolatot tart fontosnak, ezért ugyanazt a valós gazdasági rendszert nem feltétlen

egyféleképp definiálhatjuk. Másképp fogalmazva, a valóságnak nem feltétlen egyféle „helyes”

leírása létezik.

4.1 Gazdagodás alaplogikájára vonatkozó posztulátumok: oikonomia és khrematistiké

Arisztotelész (i.e. 4. század, 1 könyv 8. és 9. pont) Politika című könyvében két alapvető,

a gazdagodás mikéntjét (alaplogikáját) meghatározó gazdasági viszonyt (viselkedési formát)

különböztet meg.

OIKONOMIA

Az első az OIKONOMIA, a „család/háznép kormányzása/vezetése”, azaz az emberi

szükségletek kielégítésére irányuló vagyonszerzés. Az emberi szükségleteket kielégítő

dolgokat hasznos (useful) dolgoknak, azaz jószágoknak (commodity) hívjuk. Az emberi

17 Egy rendszer (system) elemeivel és az elemek közötti kapcsolatokkal (kölcsönhatásokkal) adott. A társadalom

(society) az emberek szervezett összessége. Egy gazdasági rendszer konkrét megvalósulását gazdaságnak

(economy) hívjuk.

29

szükséglet kifejezést nem magyarázzuk, feltételezzük, hogy mindenki tapasztalásával egyező

fogalomról van szó. A közgazdászok egyértelműnek vélik a „dolog” kifejezést is, de mint

később kitérünk rá, ez koránt sincs így. A vagyon vagy gazdagság kifejezést viszont majd

pontosítani szükséges.

Marxi sémával az oikonomia jószág-átalakítás szükséglet-kielégítés végett.: Á–(P)–Á’,

azaz áru–pénz–másik áru18. Ez az egyéni viselkedésre tett posztulátum olyannyira kizárólagos

szerepet kapott Adam Smith után a társadalmi meggazdagodást leírását célzó tudományban,

hogy ezt a tudományágat „oikonomics”-nak, azaz economics-nak nevezték el.

Ennek a posztulátumnak közvetlen következménye, hogy ebben a struktúrában:

A jószágok közvetlen szükséglet-kielégítésből történő cseréje (barter) és a termelés nem

különböztethető meg: mindkettő az Á-Á’ sémát követi.

Minden fogalom a jószág-átalakítás viszonylatában értelmezett (értsd: jószágokhoz kötött

definíciók vannak; a jószággal „történik” valami).

Minthogy a jószágátalakítással a cél a szükségletkielégítés, a pénz lényegtelen

(inessential): csak annyi a szerepe, hogy megkönnyítse a szükségletkielégítés céljára

szolgáló jószágátalakítási folyamatot;

Nincs szükség rendszerszintű gazdasági növekedésre, lévén egy olyan átalakítási

folyamatnak is van értelme, ahol a gazdagság nem nő, csak a gazdagság formája változik

(az almát körtévé alakítjuk cserével).

Az ár (price) definíció szerint az adott és kapott mennyiségek aránya. Az ár tehát Á/Á’

formát ölt, ahol bármely jószágban kifejezhetjük az árakat - azaz relatív árak (relative

price) vannak, mert elvben bármely jószág elcserélhető bármely jószágra, ha megtaláljuk

a megfelelő cserepartnert. Azt a jószágot, amiben az összes relatív árat kifejezzük

numéraire-nek hívjuk.19

KHREMATISTIKÉ

A másik alapvető viselkedési forma, amit Arisztotelész megfigyelt, a

KHREMATISTIKÉ, azaz „pénzszerzés”20. Ez a vagyonszerzés azon formája, amikor pénz

elköltésével több pénzbevételre akarunk szert tenni, mint az eredeti költés. Tömören

pénzszerzésre irányuló vagyonszerzés. Marxi sémával: P-(Á-Á’)-P’.

Fontos megérteni, hogy a krematisztiké nem pénzfelhalmozást jelent – bár e viselkedés eredménye

valóban pénzfelhalmozás, amennyiben gondolatban megállítanánk az időt. Tehát a krematisztiké nem

azt írja elő, hogy 100 forint elköltésével 110 forint bevételre szert teszek és a 10 forint többletbevételem

nem költöm el, hanem berakom a kispárnám alá. A krematisztiké azt írja elő, hogy ha elköltöm a 10

forint többletbevételt is, akkor ebből legalább 1 forintot ugyanúgy krematisztikus céllal, és nem

oikonomikus céllal költök el; magyarán ezen az 1 forinton is többletbevételt akarok elérni.

18 Marx árun eladásra szánt jószágot ért. Minthogy a kapitalizmusban Marx szerint minden jószág eladásra szánt

jószág, ezért a kapitalizmusban jószág és áru egybeesik. 19 A csere: azért adok, hogy kapjak. Itt tehát konkrétan azt jelenti, hogy számomra kevésbé szükséges dolgokat

adok azért, hogy számomra szükségesebb dolgokat kapjak. 20 Google fordító szerint a mai görög nyelvben a khrematistiké angol megfelelője finance. Finanszírozni valóban

azt jelenti, hogy pénzelni.

30

Tehát a pénzköltés szemszögéből megfogalmazva, az oikonomikus viselkedés azt jelenti, hogy azért

költök el pénzt, hogy kielégítsem a szükségleteim (azért vásárolok kenyeret, hogy megegyem); a

krematisztikus viselkedés azt jelenti, hogy azért költök el pénzt, hogy még több pénzem legyen (azért

vásárolok kenyeret, hogy haszonnal eladjam)

A krematisztikus szereplők léte, vagyis a P-(Á-Á’)-P’ gazdasági logika érvényesülése az

alábbi következményekkel jár:

A jószágok közvetlen szükséglet-kielégítésből történő cseréje (Á-Á’), a krematisztikus

termelés (P-Á-Á’-P), csakúgy, mint a kereskedelem (P-Á-P’) és a hitel (P-P’) is

megkülönböztethető.

Az árat nem feltétlen Á/Á’-nek kell felfognunk, hanem P/Á-ként is gondolhatunk rá,

vagyis egy adott időszakban az ár nem a keresett és kínált jószágmennyiségek

egyensúlya határozza meg, hanem egy adott jószág piacán a vásárlásra szánt

pénzmennyiség és a kínált jószágmennyiség hányadosa. Ez utóbbi ármeghatározási

szabályt nevezik Cantillon – szabálynak (Cantillon rule), illetve a játékelméletben

Shapley-Shubik szabálynak.

A fogalmakat nem feltétlen jószágok viszonylatában kell értelmezni, hanem ezt a pénz(-

rendszer) viszonylatában is megtehetjük (értsd: lehetnek pénzáramlásokhoz kötött

definíciók);

A pénz lényeges: a pénz nem eszköz, hanem a (több) pénz szerzése maga a cél; a

krematisztikus szereplők számára inkább a jószágok lényegtelenek, nem a pénz.

Krematisztikus szereplők esetében pénzben kifejezett növekedésre van szükség, lévén

azonos pénzmennyiségek cseréjének nincs értelme. 21

4.2 A társadalmi és egyéni gazdagságra vonatkozó posztulátumok: a kettő azonos természetű versus nem azonos természetű

A közgazdaságtan alapfogalma, aminek az elemzésével foglalkozik ez a tudományterület

(tudniillik a gazdagság) nem egyszerűen megragadható fogalom. Ezért „fordított” eljárást

követek: mielőtt elgondolkoznánk azon, hogy valójában mi is a gazdagság tartalma, lényege,

két a közgazdaságtudományban létező tapasztalati úton könnyen megfoghatónak tűnő

definíciót adok, mely két definíció meghatározza a közgazdaságtanban létező két alapvető

elméleti struktúrát is.

21 A félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy a közgazdaságtudomány a (gazdasági) növekedés

(economic growth) kifejezésen nem a gazdagság (vagyon) növekedését érti, hanem a termelés növekedését.

Világos, hogy ha a termelés és a fogyasztás megegyezik, akkor semmilyen termelés mellett sem nő a gazdagság.

Minthogy a nominális növekedés pénzköltésre vonatkozik, ami flow, a nominális növekedési kényszer sem

pénzben kifejezett gazdagság-növekedést indukál első lépésben, hanem csak pénzben kifejezett kereskedelem-

növekedést (forgalomnövekedést).

31

AZ EGYÉNI ÉS TÁRSADALMI GAZDAGSÁG AZONOS TERMÉSZETŰ

A közgazdaságtan utóbbi kétszáz évében majdnem teljes teret nyerő értékelméletek az

emberi szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokat jószágoknak hívják és Léon Walras (1900:

21) meghatározását követve a „társadalmi gazdagság azon dolgok összesége, ami ritka22”.

Tömören a társadalmi gazdagság (social wealth) értékes javakban ölt testet. Ami az egyéni

gazdagságot illeti, Adam Smith (1776:23) szerint „Minden ember aszerint gazdag vagy

szegény, hogy milyen mértékben engedheti meg magának az emberi élet szükséges, kellemes

vagy szórakozásra való dolgainak élvezetét.” Az értékelméletek szerint a korlátozott

mennyiségben rendelkezésre álló jószágok - más szóval az értékes dolgok - beszerzése nyilván

úgy történik, hogy valami más értékes dolgot kell cserébe adni, mert „nem … a pék jóindulatától

várjuk a vacsoránkat, hanem a saját érdekük szem előtt tartásától.” (A.Smith 1776:13-14) Az

értékelméletek szerint végső soron az eszköz, amivel beszerezhetjük az élet kellemes és

szükséges dolgait maga is értékes dolog, azaz jószág.

Az értékelméletek (value theories) tehát azt a kiinduló posztulátumot teszik, hogy az

egyéni és társadalmi gazdagság is a birtokolt jószágok összessége. Azt, amit birtokol valaki,

tulajdonnak (property) hívjuk. Az értékelméletek szerint tehát a tulajdon jószágokat jelent. Ha

valami az enyém, akkor ez azt jelenti, hogy a társadalom többi tagja elfogadja, hogy azt

csinálhatok a tulajdonommal, amit akarok (feltéve, hogy nem sértek másokat jogaikban). Tehát

a magántulajdon egy társadalmi szabály (intézmény).

Álljunk meg egy pillanatra! Biztos egyértelmű, hogy mit is kell értenünk jószágon? Azaz

megfelelő szinten álltunk meg az „ellenőrző listával”? Miért is fontos ez? Mert mint édesapám

szokta mondani, egy tudomány színvonalát fogalmainak tisztasága mutatja. (Kedvenc példája

a közember számára oly magától érthetődőnek tűnő felület fogalma körüli zavar a kémiában.)

Kicsit élesebben fogalmazva, ez azért fontos, mert „Óvakodj a magát műveltnek gondoló

félművelttől, csakúgy mint attól a borbélytól, aki úgy dönt, hogy agyműtétet végez.” (Taleb

2018:78) Hogyan áll tehát a közgazdaságtan e téren? Mi a helyzet az uralkodó közgazdaságtan

fogalmi rendszerének kiindulópontját jelentő jószággal?

A fogalmak tisztaságáról annyit, hogy a legtöbb közgazdasági (tan)könyvben a kiinduló

fogalmak nincsenek definiálva (!); így a jószág fogalmát sem sok helyen találjuk. A

közgazdaságtanba való bevezetést teljesen abszurd módon - persze teljesen érthető okokból -

mostanság a mikorökonómiával szokás azonosítani. A mikroökonómia egyik referencia

tankönyve, a világon a számos kiadást megélt Hal R. Varian: Intermediate Microeconomics

(Mikroökonómia középfokon) című egyébként sok szempontból kiváló tankönyvben személy

szerint nem leltem fel a jószág definícióját.

Léon Walras (1900:44) a jószág (commodity) hasznos dolog definíciót adtam meg, ami

egyébként Karl Marx (1867:41) definíciója is: „a jószág mindenekelőtt olyan külső tárgy, dolog,

amely … valamiféle emberi szükségletet elégít ki. E szükségletek természete, …, mit sem

változtat a lényegen. Arról nincs szó, hogyan elégíti ki ez a dolog a szükségleteket, közvetlenül,

… vagy pedig közvetett módon.”

22 értsd: szűkös

32

Ha ebben a formában fogadjuk el a definíciót, akkor a jószágok haszna azok fizikai

jellemzőiből ered: mindenekelőtt a jószágok dolgok (egy hajvágás is az olló fizikai jellemzői

miatt lehetséges). Nyilvánvaló, hogy nemcsak dolgok lehetnek hasznosak; ilyenek például a

szabályok is (haladj az út jobb oldalán) vagy az ígéretek (holnap adok egy almát). Az ígéretek

legalább két tekintetben különböznek a jószágoktól. Először is, az ígéret az érintett egyének

között egy kapcsolatot jelent (a magántulajdon implicit kapcsolatán felül): egy egyén

birtokolhat egy almát minden utalás nélkül a többi egyénre; de egy olyan ígéret birtoklása, hogy

kap egy almát, szükségképp tartalmazza azt az egyént is, aki ezt az ígéretet tette. Másodszor,

az ígéret inkább hasonlít a szabályokra, mint javakra: egy ígéret nem fizikai jellemzők miatt

hasznos.

Találkozhatunk azzal a definícióval, hogy jószág (bármi), aminek van ára. Ha az alma ára

nullára esik, akkor megszűnik jószágnak lenni? Ha a nulla ár is ár, akkor mindig mindennek

van ára, tehát a definíció üres (nem megkülönböztető). Ez egyébként Gérard Debreu (1959:36)

definíciója, aki közgazdasági Nobel-díjas matematikusként még negatív árat is értelmez; azokat

a dolgokat nevezi káros jószágnak.

De ára nyilván annak van, amit lehet adni-venni; ahhoz meg az szükséges, hogy lehessen

birtokolni. Ez a definíció tehát akkor azt akarja mondani, hogy jószág az, amit lehet birtokolni?

És akkor hogyan értelmezzük a levegőt, vagy a szennyezett levegőt, ami ugye a külső

gazdasági hatás (externália, externality23) szokásos példája? Lehet birtokolni a levegőt? Ezt

persze úgy kellene érteni – jön a válasz – hogy a jogot a tiszta levegőre lehet birtokolni. Akkor

a levegő nem jószág jegyzem meg, hanem a jog a tiszta levegőre... De nem is erre az ingoványos

talajra akarok kilyukadni a birtoklással, hanem a következő problémára: hogyan birtokolhatunk

hajvágást? Azt tanítják nekünk, hogy a hajvágás is jószág. Lehet birtokolni egy időpontban egy

hajvágást? Maximum egy hajvágásra szóló ígéretet. A hajvágásra szóló ígéret stock. A hajvágás

flow. AKKOR A JÓSZÁG STOCK VAGY FLOW? A kettő egyszerre nyilván nem lehet, mert

egy változó nem lehet egyszerre valami és a valami változása az időben (pl.: út versus időegység

alatt megtett út, azaz sebesség).

Egyébként csak Léon Walras és Gérard Debreu nem követik el ezt a hibát. Walras egész

pontosan tőkének (capital) nevezi a birtokolt hasznos dolgokat, vagyis a stockokat és

jószágnak nevezi e stockok szolgáltatását egy időszak alatt, ami flow. Tehát megkülönbözteti

az almát a maga fizikai valójában és az alma szolgáltatását, amit például a megevése jelent. Egy

időszakos modellben a kettő egybeesik. Több időszakos modellben már megjelenik a hiba, ami

például a pénz kapcsán az uralkodó pénzelmélet úgynevezett stock-flow problémájában ölt

testet. Debreu egyszerűen kizárólag flow-kat tekint, és azt nevezi helyesen jószágnak. (Több

időszakos modellje csak matematikai porhintés, ugyanis a szereplők egyszer hoznak csak

döntést az összes időszakra, tehát ott csak flow-k vannak.)

A jószág kifejezés a modern közgazdaságtanban tehát egyszerre vonatkozik Béla almájára,

Béla Jocótól kapott ígéretére, miszerint holnap kap egy almát (és fordítva!! Jocó adott szavára,

hogy ad majd egy almát Bélának) és az alma szolgáltatására (elfogyasztva táplálékul szolgál,

vagy a táskában a munkahelyre elvíve pedig biztonságérzetet nyújt, mert ha megéhezem, akkor

lesz mit ennem; ez utóbbi szolgáltatást nevezi Walras service d’approvisionnement-nak, azaz

23 Piacon nem közvetített hatás, magyarán aminek nincs ára; értsd: nem cserélhető.

33

ellátmányi szolgáltatásnak). Az első kettő stock, az utolsó flow. Ez a „mindent visz” fogalom

talán problémák forrása lehet …

Ha el is tekintünk attól, hogy jószágfogalom zavaros, akkor is egyértelműsíthető, hogy az

értékelméletek kiinduló feltételezése, hogy AZ EGYÉNI GAZDAGSÁG TERMÉSZETE

PONTOSAN UGYANAZ, MINT A TÁRSADALMI GAZDAGSÁGÉ: jószág.

Ennek a posztulátumnak kínos következménye van. Nevezetesen, ha valakinek ceteris

paribus (minden más változatlansága mellett) több pénze van, akkor e posztulátum nemcsak

annyit jelent, hogy ez a valaki gazdagabb, hanem azt is, hogy a társadalom is gazdagabb.

Magyarán az értékelméletek kiinduló posztulátumának az a következménye, hogy

pénznyomtatással minden más változatlansága mellett egy ország gazdagsága nő.

Matematikailag felírva: jelöljük a társadalmi gazdagságot pénzben kifejezve W-vel. Tehát:

W= pxT+1m, ahol xT a javak oszlopvektora (T transzponáltat jelöl) kivéve a pénz, m a pénz, p a

javak pénzben kifejezett árainak sorvektora kivéve a pénzt. Ekkor a pénz „ára” pénzben

kifejezve 1 hrivnya/hrivnya. Az állításom tehát annyi, hogy:

Ha m’>m, akkor pxT+1m’ > pxT+1m.

Talán mindenki elfogadja azt a tapasztalati tényt, hogy ha valakinek minden más

változatlansága mellett több pénze van, akkor ő gazdagabb, de a társadalom ettől nem

gazdagabb. Nevezzük ezt az empirikus kívánalmat (posztulátumot) úgy, hogy a társadalmi

gazdagság pénzre vonatkozó változatlansága (invariability of social wealth with respect to

money). Az értékelméletek tehát szükségképp ellentmondanak a társadalmi gazdagság pénzre

vonatkozó változatlansági posztulátumának.

Ezért az értékelméletek „a minden más változatlansága mellett” kitételt nem szó szerint

értelmezik, ami annyit jelentene, hogy valóban minden más változatlan, vagyis a

pénzmennyiség megváltoztatásán túl semmi sem változik (sem az árak, sem a jószágok

mennyiségei). Ez egy olyan gondolatkísérletnek felelne meg, hogy egy pillanatban megáll a

világ, és tetszőlegesen megváltoztatjuk a pénzmennyiséget (akár egyetlen egy ember kapja az

összes pénznövekményt), majd újra számba vesszük a világ gazdagságát ugyanebben a

pillanatban és azt tapasztaljuk, hogy az nem változik. Ez nyilvánvalóan csak akkor igaz, ha a

pénz nem része a társadalmi gazdagságnak: W= px.

Az értékelméletek a „minden más változatlansága mellett” kitételt ezért úgy értelmezik,

hogy megváltoztatjuk az összpénzmennyiséget, és kizárólag ennek hatását vizsgáljuk a

következő időszakban. Két időpont között a gazdagság összehasonlítása pénzben mérve torzít,

mert a „mérőrúd hossza”, a „pénz értéke” is változik két időpont között. A „pénz értéke” nyilván

attól függ, hogy mennyi más jószágot lehet vele megvásárolni, ezért „normálni” kell a pénzzel:

W/m= pxT/m+1. A „normált” pénzben kifejezett gazdagságot reálgazdagságnak nevezzük:

WR=W/m-1=pxT/m. Amennyiben arányosan változnak az árak, akkor igaz, hogy p’=(1+π)p.

34

Ha a teljes pénzmenyiséget (1+π)-szeresére növeljük (tehát π>0) a gazdaságban és igaz,

hogy ennek hatására az árak is arányosan változnak, illetve a javak vektora x nem változik,

akkor a reálgazdaság szükségképp nem változik:

ha m’=(1+π)m, és p’=(1+π)p, akkor: p’xT/m’=(1+π)pxT/(1+π)m= pxT/m

Ezt nevezik a pénz-semlegesség (neutrality of money) tanának. A pénzsemlegesség tana

tehát azt mondja ki, hogy ha megnöveljük egy zárt gazdaságban a teljes pénzmennyiséget,

akkor ennek hatására olyan változások fognak végbe menni a gazdaságban, amelynek

végeredménye az, hogy a szereplők nem változtatnak tevékenységükön (x nem változik, sem a

relatív árak) és így a társadalmi gazdaság sem változik. A pénzsemlegesség tana hivatott tehát

megoldani azt a problémát, hogy a társadalmi gazdagság pénzre vonatkozó változatlansági

posztulátumának megfelelően a pénz nem befolyásolja a társadalmi gazdagság nagyságát.

Vegyük észre, hogy abból, hogy a pénz nem része a társadalmi gazdagságnak, még nem

következik, hogy semleges! Sőt, pontosan, hogy nem semleges! Mint F. Hahn (1982)

megmutatta a pénzsemlegesség tana még abban a speciális modellben sem igaz, amelyikben

újra köztudatba hozták (Lucas, 1972). Bár abban a modellben a pénz névre keresztelt változó

egyrészt nem feleltethető meg a modellben definiált pénzek, másrészt a modellben definiált

pénznek nem sok köze van ahhoz, amit a valóságban pénznek gondolunk. Így tulajdonképp

értelmetlen is a pénz (akár a modellben definiált, akár a valóságban létező) szerepéről vitázni

abban a modellben (uralkodó pénzelmélet egy speciális modellje), amikor pénzről sem lehet

beszélni abban a modellben. (részletesen lásd: II.1.1.2)

AMENNYIBEN AZT SZERETNÉNK, HOGY A KÖZGAZDASÁGI ELMÉLETÜNK A

TÁRSADALMI GAZDAGSÁG PÉNZRE VONATKOZÓ VÁLTOZATLANSÁGI

POSZTULÁTUMÁNAK MEGFELELJEN, AKKOR SZÜKSÉGKÉPP NEM

TEKINTHETJÜK A PÉNZT JÓSZÁGNAK, VAGYIS NEM ÉRVELHETÜNK AZ

ÉRTÉKELMÉLETEK KERETEI KÖZÖTT.

Nem tudom, hogy az a súlyosabb, hogy ezt az ellentmondást 250 éve észre sem vették az

értékelméletben érvelők, vagy az, hogy Marx erre rájött, de a tudományos eljárásra fittyet

hányva homokba dugta a fejét. Nevezetesen, A tőke első sorai szerint „Azoknak a

társadalmaknak a gazdagsága, amelyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint „hatalmas

jószágfelhalmozás”, az egyes jószágok pedig, mint e gazdagság elemi formája jelenik meg.

Vizsgálatunk ezért a jószágok elemzésével kezdődik.”. A krematisztiké nyilván akkor nincs

önellentmondásban ezzel a kiindulóponttal, ha a pénz jószág: „A különleges jószág…

pénzjószággá válik, amelynek különleges társadalmi szerepe az, hogy a jószágok világában az

általános egyenérték szerepét játsza.” [Marx, 1867:66-67]. Ugyanis ellenkező esetben a

pénzszerzéssel történő vagyonfelhalmozás (krematisztiké) lehetetlen, lévén a pénzfelhalmozás

nem jelentene „jószágfelhalmozást”. Azonban Marx A Tőke elején a vagyonformák

elemzésénél arra a következtetésre jut, hogy a pénz nem jószág: „A viszonylagos érték általános

formája, ami átöleli a jószágok világát, az egyenérték-jószágra az általános egyenérték szerepet

rója rá, ami viszont ebből a világból ki van zárva.” [Marx, 1867:65] Ezt egyértelműen ki is írja:

35

„… minden jószágtulajdonos számára, minden idegen jószág a sajátja egy-egy lehetséges

egyenértéke; ebből kifolyólag jószága minden másik jószág általános egyenértéke. De minthogy

minden cserélő ugyanabban a helyzetben van, egyetlen jószág sem általános egyenérték…”

[Marx, 1867:78.] Minthogy ez az eredmény ellentmondásban van saját kiinduló

posztulátumával, nemhogy csak egyszerűen semmibe veszi saját logikai levezetését, hanem

kifejezetten azok ellen érvel, akik szerint a pénz nem jószág: „Az, hogy a pénzt bizonyos

funkcióiban egyszerű jelekkel lehet helyettesíteni vezetett ahhoz a másik hibához, hogy a pénz

csak egyszerű jel. Egyrészt igaz, hogy… a pénz valójában egy társadalmi viszonyt takar. Ebben

az értelemben azonban minden jószág jel, ugyanis minden jószág csak az emberi munka anyagi

burkaként érték…” [Marx, 1867:81] „A nehézséget nem az okozza, hogy megértsük, hogy a pénz

jószág, hanem az, hogy megértsük, hogyan és miért lesz egy jószágból pénz.” [Marx, 1867:82.]

Marx ott csúszott el érvelésében, hogy a társadalmi viszony mely összekapcsolja a kapitalista

gazdaságot (krematisztiké ami pénzrendszert is feltételez), ami közös minden viszonyban,

nemcsak jószágokat kapcsolhat össze. Vagyis attól, hogy valami e viszonyrendszer eleme nem

következik, hogy jószág.

AZ EGYÉNI ÉS TÁRSADALMI GAZDAGSÁG NEM AZONOS TERMÉSZETŰ

Az értékelméletek kiinduló feltételezését elvető elméletek – Michel Rosier nyomán

nevezzük számviteli megközelítéseknek őket – nem azonosítják a gazdagságot a tulajdonnal.

Az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokban testet öltő társadalmi gazdagságot

valós eszköznek (real asset)24 nevezik. A megfogalmazás („ölt testet”) nem véletlen: a

társadalmi gazdagság nem azonos a valós eszközökkel! Nevezzük a tulajdont eszköznek

(asset). Tehát a társadalom kizárólag valós eszközöket birtokol, ezért a társadalmi gazdagság

kizárólag valós eszközökben ölt testet.

A mágántulajdon kifejezés etimológiája alapján megállapíthatjuk, hogy a latinból átvett

angol private property vagy a francia propriété privée, kifejezések mindegyike a megfoszt szót

tartalmazza (deprive illetve priver): tehát az egyéni gazdagság lényege az, hogy a közösség

tagjait megfosztjuk attól, hogy ők is élvezzék „az élet szükséges és kellemes dolgait”. A

kifejezéséből azt is sejthetjük, hogy néhány ezer évvel ezelőtt nem a manapság eluralkodott

egyéneket előtérbe helyező (individuális) szemlélet volt a meghatározó, hanem a közösségi

szemlélet.

Ebben a szemléletben, a valós eszközökben testet öltő társadalmi gazdagságból az emberi

szükségletek kielégítésére szolgáló dolgok egyéni beszerzése nyilván úgy történik, hogy az

egyén eltulajdonít a társadalmi gazdagságból, azaz megfosztja a többieket az élet szükséges

dolgainak használatától. A valós eszközökben testet öltő társadalmi gazdagságot pedig nyilván

a közösség tagjai közösen állítják elő: mindenki hozzájárul a társadalmi gazdagsághoz. Az

egyének társadalom által elismert kumulált hozzájárulásait a valós eszközökben testet öltő

társadalmi gazdagsághoz egyéni gazdagságnak (individual wealth) hívjuk. Ha valaki többet

tulajdonít el a társadalmi gazdagságból, mint amennyivel hozzájárult, akkor ennek

tükörképeként, valaki szükségképp kevesebbet vesz ki a társadalmi gazdagságból, mint a

24 Egész pontosan Rosier (1991) nevezi annak, ami az angol nyelvű irodalomban is terjed (lásd pl. Wray

2015:10), bár ott sokszor a „tangible capital” elnevezést is használják (lásd pl. Godley-Lavoie, 2007).

36

hozzájárulása. Aki többet vesz ki, ezt elismeri – akár ír egy elismervényt, és aki kevesebbet

vesz ki, az megkapja ezt az elismervényt. Nevezzük ezeket az elismervényeket pénzügyi

eszköznek annál, aki kapja és pénzügyi forrásnak a kiállító oldaláról. Azért eszköznek hívjuk

annál, aki kapja, mert ezt is birtokolja; és azért forrásnak annál, aki kiállítja, mert ez a forrása

az ő „többlet-tulajdonának”, amit a társadalmi gazdagsághoz való saját hozzájárulásához képest

kisajátított. Tömören: az eszköz (asset) az egyén tulajdonát jelenti, a forrás (liability) pedig,

hogy „honnan van”.25 Az eszközök és források kétoszlopos elszámoló egységben kifejezett

kimutatását nevezzük mérlegnek (balance sheet). Az elszámolóegység (unit of account) az az

egység, amiben a számlákat vezetik, amiben az árakat és az adósságokat kifejezik. [Keynes,

1930:3] A forrásokat megegyezés szerint a mérleg jobb oszlopába, az eszközöket a bal oszlopba

írjuk:

Formálisan nézve valós eszköznek nevezzük azokat az eszközöket, amelyek nem jelennek

meg egyidejűleg forrásként egy másik szereplő mérlegében. Pénzügyi eszköznek (financial

asset) nevezzük azokat az eszközöket, amelyek egyidejűleg egy másik szereplő mérlegében

forrásként jelennek meg; és fordítva pénzügyi forrásnak (financial liability) nevezzük azokat

a forrásokat, amelyek egyidejűleg egy másik szereplő mérlegében eszközként jelennek meg. A

pénzügyi eszközöket illetve pénzügyi forrásokat két kategóriába osztjuk aszerint, hogy meg

kell-e őket idővel szűntetni, vagy sem. Az olyan pénzügyi eszközöket illetve pénzügyi

forrásokat, amelyeket idővel meg kell szüntetni követelésnek (claim) illetve tartozásnak

(debt) nevezzük. A követelés megszűntetését fizetésnek (payment) mondjuk. E

megkülönböztetés jelentősége, hogy a gazdasági kapcsolat szükségképp fizetési

kötelezettséggel jár-e (követelések) vagy sem (nem követelések).

Akik ismerik a vállalati számvitelt, rögtön észreveszik, hogy ez a számviteli ábrázolás nem

egyezik meg a vállalati számvitellel. A vállalati számvitelben a részvény olyan értékpapír,

25 Tehát a különböző fizikai mennyiségek ebben a gazdagság-elszámolás alapjául szolgáló „mennyiségben”

összevethetők. Ezt nevezzük értéknek. Az értékelés problémája tehát nem az értékelméletek sajátja; minden

közgazdasági elméletnek meg kell oldani.

37

amely a kibocsátónál a saját tőkének nevezett egyéni gazdagságban jelenik meg. Itt a részvény

a kibocsájtónál a pénzügyi források között jelenik meg. Ez a különbség azért fontos, mert a

vállalati számvitel szerint az egyéni gazdagságok összegzéséből nyert társadalmi gazdagságnak

része maradna a részvény, magyarán azt az eredményt kapnánk, hogy minden más

változatlansága mellett részvénykibocsátással a társadalmi gazdagság nő. Az itt bemutatott

számviteli megközelítésben a részvény pénzügyi forrás, és az egyéni gazdagságok

összegzésekor kiesik. Ezzel a társadalmi gazdagság pénzre vonatkozó változatlansági

posztulátumát kiterjesztve, számviteli ábrázolásunk teljesíti a társadalmi gazdagság pénzügyi

eszközökre vonatkozó változatlansági posztulátumát (invariance of social wealth with

respect to financial assets). Nevezetesen, bármely pénzügyi eszköz - kibocsátás (kötvény,

részvény, pénz, stb.) változatlanul hagyja a társadalmi gazdagságot.

A jószág-fogalom értelmezésénél tekintett példa számviteli ábrázolásban a következő: Béla

almája valós eszköz, Béla Jocótól kapott ígérete, miszerint kap egy almát pénzügyi eszköz

Bélánál, és pénzügyi forrás Jocónál. Az eszköz egyértelműen stock. Az alma szolgáltatása flow

és nem jelenik meg a mérlegben.

NÉHÁNY TOVÁBBI GONDOLAT A GAZDAGSÁG MIBENLÉTÉRŐL

Az előző pontokban az egyéni és társadalmi gazdagság közgazdaságtanban használt két

értelmezését adtam meg. E két értelmezés mögött a mai köznapi életből mindenki számára

nyilvánvaló, tapasztalás áll, mely az alábbi méréssel adható meg: egy egyén gazdagsága

(wealth), vagy vagyona egy időpontban értelmezhető (tehát stock változó) és úgy mérhető meg,

hogy egy egyén összes tulajdonát átszámítjuk pénzzé, majd ebből levonjuk az ugyancsak

pénzben kifejezett tartozásait. Mindent, aminek pénzben pozitív ára van, magyarán mindent,

amiért pénzt tudunk kapni, értékesnek nevezünk. Minthogy az ár adott és kapott mennyiségek

aránya, tehát két flow változó hányadosa, ezért magát a pénzt leszámítva, az eszközök pénzben

kifejezett értékét sem lehet egy időpillanatban egyértelműen meghatározni, csakúgy, mint egy

tárgy sebességét és helyét sem lehet egyszerre megmondani. Az értékelés szükségképp

önkényes. A valóságban használt számviteli értékelés szerint alapszabályként egy egyén

árakkal értékelt gazdagságának nagysága az a pénzmennyiség, amit a cserében képes volt

megmozgatni (bekerülési értéken értékel, amit könyv szerinti értéknek (book value) szokás

hívni), a pénzügyes értékelés szerint pedig az a pénzmennyiség, amit a cserében várhatóan

képes lesz megmozgatni (várható hozamokkal való értékelés, amit piaci értéknek (market

value) is szokás nevezni).

De mitől függ egy valós eszköz ára? Az uralkodó elmélet szerint az alapvető gazdasági

logika az oikonomia; ez határozza meg a javak értékét is. Csereérték és ár szinonímák. Ár és

érték eredetileg nem volt rokonértelmű fogalom. Az érték eredetileg a javak azon közös

tulajdonságára vonatkozott, mely a csereérték alakulását volt hivatott megmagyarázni. A közös

tulajdonságra azért van szükség, mert csak azonos dolgok vethetők össze (pl. az alma és a szék

súlya). Persze az összevethetőség nem követeli meg, hogy a közös jellemző a jószág immanens

jellemzője legyen. Az oikonomiának megfelelően két jószágnak az a közös tulajdonsága, hogy

emberi szükségletet elégít ki; az elcserélhető jószágok pedig szükségképp birtokolhatók. Egy

38

jószág haszna egy egyén számára általában fordított arányban változik a birtokolt

mennyiséggel. Minél hasznosabb számunkra egy jószág, annál több másik jószágot vagyunk

hajlandóak adni cserébe. Ezt manapság úgy szokás mondani, hogy egy jószág azért értékes egy

egyén számára, mert szűkös (scarce)26, azaz hasznos és mennyiségben korlátozott. 27 Ezt a

mennyiségtől függő a javak egyénre jellemző hasznosságát mutatja a hasznosságfüggvény

(utility function).28 Amennyiben a hasznosságfüggvényt deriválhatónak feltételezzük29, akkor

az egyén számára a csereértéket a határon (azaz még éppen hajlandó elcserélni) a határhasznok

aránya (helyettesítési határarány, marginal rate of subtitution) adja.30

Tehát, minél távolabb vagyunk anyagi szükségleteink kielégítésétől, annál nagyobb

értékkel bírnak számunkra a hasznos dolgok: minél inkább vágyom egy új karórára, annál

többet leszek hajlandó megtenni érte, annál több más jószágot leszek hajlandó cserébe adni.

Ebben az olvasatban, Thomas Hobbes (1588-1679) Adam Smith (1776:23) által is idézett híres

mondása, miszerint „a gazdagság hatalom” azt az értelmet nyeri, hogy a gazdagság hatalom

arra, hogy „parancsolhatok” (command) más, velem egyenrangú szabad embernek hasznos

dolgai felhasználásáról, és - minthogy a hasznos dolgok munkával készülnek - végső soron

parancsolhatok e szabad embereknek arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak (munka).31

Olvasatomban ezért méri Adam Smith a gazdagságot „vezényelt” munkával (commanded

labour), tehát azzal a mennyiségű munkával, amit a vagyonnal megkaphat valaki.32 Tömören:

minden olyan embernek lehet anyagi dolgokkal parancsolni, aki úgy éli meg, hogy szűkében

van anyagi szükségletei kielégítésének, vagy maga akar ily módon parancsolni másoknak.33

26 Léon Walras (1900: 21) ezen elmélet egyik atyja a szűkös szó helyett a ritka (rare) szót használja. 27 A hálózati hatások sem képeznek kivételt: a telefon annál hasznosabb, minél többen használják, de ettől még

számomra szűkös (ritka), mert a szolgáltató nem enged hozzájutni ingyen. Vagyis a mennyiségi korlátozás

egyénileg értendő! 28 A hasznosságfüggvény egy olyan függvény, ami megmutatja, hogy egy egyén két jószágvektor (jószágkosár,

consumption bundle) közül melyikre mondja, azt, hogy legalább annyire szereti, mint a másikat. Ezt a rendezést

nevezzük preferenciáknak (preferences). A hasznosságfüggvény tehát a preferenciák függvénnyel történő

ábrázolása. Matematikai szempontból akkor tudjuk a preferenciákat függvénnyel ábrázolni, ha a preferenciák

teljesítenek bizonyos tulajdonságokat (reflexív, tranzitív, teljes és folytonos). A hasznosságfüggvény csak sorba

rendezi a jószágvektorokat, tehát a hasznosságfüggvény abszolút értéke nem bír jelentéssel (ordinális hasznosság,

ordinal utility). 29 Az argumentum végtelen kis változása nem okoz végtelen változást a függvény értékében. 30 Tehát MUx/MUy. Ha MUy=1 [mértékegysége: hasznosságváltozás/y mennyiségének változása], akkor

MUx/MUy=MUx [mértékegysége: (hasznosságváltozás/x mennyiségének változása)/(hasznosságváltozás/y

mennyiségének változása)=y mennyiségének változása/x mennyiségének változása. Ha y-ra úgy gondolunk, mint

forint, akkor egyszerűen Ft/x, azaz ár.] 31 A hosszas magyarázkodások elkerülése végett az egyenrangút értsük itt „jól”. Tehát például a francia király és

zsidó hitelezői nem voltak egyenrangúak, a király mégis önként alattvalói munkáját áttételesen a termelt javakon

keresztül és katonai védelem formájában, tehát végső soron a saját maga által birtokolt munkamennyiséget a

hitelezők rendelkezésére bocsátotta. Aztán persze, amikor VI. Károly ráeszmélt, hogy a hiteleken keresztül neki

parancsolnak, felrúgta a szerződést és 1394-ben kikergette őket Franciaországból. Mint látni fogjuk, a hitel

lényege, hogy aszimmetrikus viszony. 32 A rabszolgatartó társadalmakban is van vezényelt munka - a katonák -, akikkel a rendszert fenntartják. 33 Tehát például egy dúsgazdag vállalkozó továbbra is képes sokat dolgozni, de nem azért, mert nem tudja bármely

szükségletét kielégíteni javakkal (oikonomia), hanem azért, mert még gazdagabb akar lenni (khrematistiké). Ezért

kénytelennek a „rossz” emberek az Avatar című filmben Pandorán fegyverhez nyúlni. Nevezetesen, mint Jake

Sully mondja, hiába is ajánlanának a Naviknak farmert, vagy sört, amik az emberek világában értékkel bírnak -

tehát ezekkel a javakkal parancsolni lehet más embereknek -, Pandorán ezekkel nem lehet parancsolni a naviknak.

Mit jelent ez? Azt, hogy noha az emberek szemszögéből a navik (dologi) szükségleteiket alacsony szinten elégítik

ki, és az emberek szemszögéből szegények (nem sok emberi munkának tudnának parancsolni), fordítva ez koránt

39

A csere hajtóereje az egyének között tehát az eltérő hasznosság (szűkösség)-értékelés. Az

elcserélt mennyiségek aránya adja a csereértéket (árat), mellyel a gazdagság értékelhető. A

cseréhez két egyén szükséges, vagyis az én gazdagságom a társadalom érvényesíti cserével.34

Egy társadalomban az egyéni gazdagság tehát nemcsak attól függ, hogy egyetlen egyén

pontosan mit birtokol, hanem attól is függ, hogyan oszlik el a tulajdon a társadalom tagjai

között. Például, egy olyan világban, ahol minden elképzelhető hasznos dolog mindenki számára

az igényeket meghaladó mértékben áll rendelkezésre (ilyen Luxuria bolygó Mézga Aladár

kalandjai című mesefilmben), - amit a köznapi fogalmak szerint Kánaánnak gondolnánk -.

minden dolog értéktelen, tehát egy ilyen világ gazdagsága nulla.35 Ha a temérdek mennyiségű

jószágot Luxuria ura kisajátítja, akkor az emberek újra szűkében lesznek szükségleteik

kielégítésének, tehát a javak újra értékessé válnak, és Luxuria gazdagsága már nem nulla.

Ha feltételezzük, hogy az egyéni gazdagságok összege a társadalmi gazdagság, akkor a

társadalmi gazdagság is függ az egyéni értékelésektől.

Ennek szemléltetésére tekintsük az uralkodó elmélet alappéldáját két egyénnel (A és B), akik a

szokásos Cobb-Douglas hasznosságfüggvénnyel írhatók le. Ezek legyenek rendre UA(x,y)=xy2, UB(x,y)=x2y,

ahol x és y a javak mennyisége. Céljuk haszonmaximum elérése cserével. Az x jószág keresletének és

kínálatának egyensúlyi feltétele:

(1

3

𝑝𝑥𝑒𝑥𝐴+𝑝𝑦𝑒𝑦

𝐴

𝑝𝑥+

2

3

𝑝𝑥𝑒𝑥𝐵+𝑝𝑦𝑒𝑦

𝐵

𝑝𝑥) = 𝑒𝑥

𝐴 + 𝑒𝑥𝐵, ahol p árat jelöl e pedig kezdőkészletet

adódik az egyensúlyi ár. Tekintsünk két esetet. Az első esetben feltételezzük, hogy a gazdaságban a javak

eloszlása (kezdőkészletek) rendre (20;80) és (80;20). Ebben az esetben az általános egyensúlyi ár 1 (x/y).

(A) egyén gazdagsága (kezdőkészletinek értéke, initial endowment, e) + (B) egyén gazdagsága

(kezdőkészleteinek értéke) = társadalmi gazdagság. Vagyis: 100(x)+100(x)=200(x), ahol (x)

mértékegységre vonatkozik. Második esetként feltételezzük, hogy a kezdőkészleteket úgy osztjuk el,

hogy (40;80) és (60; 20). Ekkor az egyensúlyi ár 7/6 (x/y). A társadalmi gazdagság pedig:

[40+(7/6)80]+[60+(7/6)20]=133,3(x)+83,3(x)=216,6(x).

A társadalmi gazdagság y jószágban kifejezve az első esetben marad 200(y), de a második esetben:

[40(6/7)+80]+[60(6/7)+20]=114,29(y)+71,43(y)=185,71(y).

sincs így. A naviknak mindenük megvan, amire vágynak és az emberek szegények, mert ők nem tudnak a naviknak

parancsolni. Ezért vitte el az angol hadiflotta a szabad kereskedelmet a világ minden szegletébe… 34 Ez az „érvényesítés” nem problémamentes. Nyilván hiába gondolom a használt C&A-ban vásárolt ingemről,

hogy az 1 millió forintot ér, mert megérintette a testemet (egyéni értékelésem), és hiába gondolnám magam ez

alapján gazdagnak (lévén 10 ilyen ingem is van), megmosolyognának. Fordított esetben, az egyéni értékelés

könnyen társadalmivá válhat: ha van egy autóm, amiről azt gondolom, hogy csak 1 millió forintot ér miközben

van, aki számára 10 millió forintot is megér, és eladom 1 millióért, akkor az eladás után a gazdagságom az általam

elképzelt 1 millió forint lesz. Milyen gazdag az új autótulajdonos? Hiába mondja a számviteli értékelés, hogy 1

millió Ft értékű gazdagsága van (autóban), a pénzügyes logika szempontjából azt mondanánk, hogy olyan gazdag,

amennyiért el tudja adni az autót. Esetleges cserék esetében ez az ár „szubjektív”, rendszeres intézményesített

cserék esetében (piaci csere) viszonylag „objektívvé” válik (megtanuljuk adott helyen és időben az értékeket). 35 Az időnk, amit a Jóisten kimért nekünk a Földön az minden bizonnyal nem korlátlan. Az uralkodó elmélet szerint

a kedvünkre felhasznált idő (szabadidő, spare time) a hasznos. Luxúrián mindenkinek a Jóisten által szabott módon

maximális a szabadideje, mert nem kell dolgozni semmiért. Minthogy a szabadidő hossza ily módon mindenki

számára fix, nem lehet cserével növelni; ha nem cserélhető, akkor nincs ára sem. A lopott idő (In time, 2011) című

filmben persze ez sem igaz…

40

Ebből viszont az következik, hogy PROBLÉMÁS A GAZDAGSÁG VÁLTOZÁSÁRÓL

BESZÉLNI EGY OLYAN RENDSZERBEN, AHOL (1) MINDEGY, HOGY MIBEN

FEJEZZÜK KI A GAZDAGSÁGOT ÉS (2) CSEREÉRTÉKKEL értékelünk. Ugyanazt az

összjószág mennyiséget és elosztást tapasztalva ugyanis az egyik jószágban számolva

(amelyiknek a relatív ára nő az időszak folyamán) azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a

gazdagság nő, egy másik jószágban számolva (amelyiknek a relatív ára csökken) pedig azt,

hogy csökken.

Ez az oka annak, hogy a klasszikus közgazdászok egy olyan jószágot kerestek, aminek az

értéke (akár érthetjük az uralkodó elmélet fogalmi rendszerében szűkössége, de nem

csereértéke) állandó tértől és egyéntől függetlenül: ez lett volna számukra a munka (ember

ideje, fáradtsága). Ebből a gondolatból születtek a munkaérték-elméletek (labour theory of

value). A munka azért is tölt be központi szerepet, mert a Természetet leszámítva, a hasznos

dolgok mennyisége nem nő magától: ehhez az embernek tennie kell. Az ember egyéni

meggazdagodás érdekében végzett társadalmi szabályoknak megfelelő tevékenységét

munkának (labour) nevezzük.36 Azt a folyamatot, melynek során az emberek átalakítják a

jószágokat a meggazdagodásuk érdekében oly módon, hogy a társadalomban lévő jószágok

összmennyisége is változik termelésnek (production) nevezzük.37 Azokat a javakat,

amelyeknek a mennyiségét társadalmi szinten lehet növelni, újratermelhető javaknak

(reproducible goods) nevezzük.38 Minthogy az ember nem közvetlenül elégíti ki szükségleteit

a Természet által biztosított javakkal, mint az állatok, hanem átalakítja azokat, ezért

megállapíthatjuk, hogy a társadalmi gazdagság keletkezésének alapja (a Természeten felül)

végső soron minden esetben a termelésben felhasznált munka.39

Ezen definíciók tükrében megállapíthatjuk, hogy egy olyan világban, ahol az egyének nem

a javak fogyasztásában és halmozásában látják a célt, ott nem kell annyit termelni, tehát egy

ilyen világban kevesebb munkával közelebb lehet kerülni az anyagi szükségletek

kielégítéséhez, mint egy olyan világban, ahol a javak fogyasztása és halmozása a cél.40

36 Ha nem tesszük oda, hogy a társadalmi szabályoknak megfelelő, akkor a tolvaj és a rabló is dolgozik. Ennek

megfelelően ugyanaz a tevékenység (pl.: teniszezem) munka, ha fizetésért csinálom és szórakozás, ha csak

játékból. Ebben az olvasatban a házvezetőnő által fizetségért végzett házimunka munka, ugyanezen nő otthon

elvégzett házimunkája lehet munka is és nem, attól függően, hogy mi célból csinálja. Ha nem csak azért csinálja,

hogy kiváltsa azt, hogy neki is alkalmaznia kelljen valakit a saját háztartásában a házimunka elvégzésre, akkor

nem munka, ellenkező esetben igen. 37 Tehát e szerint a definíció szerint a kereskedő, aki saját gazdagodása érdekében vásárol azért, hogy eladjon, az

is dolgozik, de nyilván nem termel, mert a javak összmennyisége a társadalomban változatlan marad. 38 Tehát a CO2 is ilyen, noha az nem hasznos olyan formában, ahogy a levegőbe engedjük. 39 Emlékeztetőül: amikor társadalmi gazdagságot mondok, mindig zárt gazdaságot értek rajta, tehát nincs egy

másik társadalom is, amivel kapocslatba lehet lépni. Nyilván egy egyén úgy is tudja növelni gazdagságát, hogy

elveszi a másiktól az értékes dolgot. 40 A „primitív”-nek mondott természeti népeknél – tehát ahol a termelékenység igen alacsony – akár napi 3 óra

munka elégséges a szükségletek kielégítésére (nyilván nincs 100 cipőjük, mint Carrie Bradshow-nak a Szex és

New York-ból) és nem jelent problémát három gyerek felnevelése sem. A mi modern társadalmunk annyira

„fejlett”, hogy kimagasló termelékenységgel napi minimum 8 óra munkával egy átlagos családnak ez nem

egyszerű feladat. Az olyan kultúrák persze, amelyek nem a javak fogyasztásában és halmozásában látják a

megváltást – amennyiben ez a kultúra nem bomlik meg belülről – előbb-utóbb azoknak a társadalmaknak az

áldozataivá válnak, amelyekben a cél a javak fogyasztása és halmozása. Például az amerikai indiánok vagy az

ausztrál aboriginal-ok talán közel voltak egy ilyen élethez (és általában a természeti népek) – legalábbis a róluk

utólag festett kép alapján –, amit a dicsőséges „civilizált” nyugatiak (spanyol, portugál, francia, angol, holland)

legyalultak a térképről. De öröm az ürömben, hogy az Avatar című filmben a Navik győztek …

41

■ ■ ■

A számviteli megközelítés szerint az eszközök (tulajdonok) alapvetően kétfélék. A

társadalmi gazdagság értékes dolgokban ölt testet, de az egyéni és társadalmi gazdagság NEM

azonos természetű. Az egyéni gazdagság nemcsak értékes dolgokban ölthet testet – ezeket valós

eszközöknek hívjuk–, hanem értékes ígéretekben is – ezeket nevezzük pénzügyi eszközöknek.

A pénzügyi eszköz olyan eszköz, ami másnál forrás, tehát az egyéni gazdagság olyan formát is

ölthet, amely az egyéni gazdagság társadalmi gazdagsággá való összegzéskor eltűnik, míg a

valós eszközök nem ilyenek. Ezzel megoldódik az a probléma is, hogy a pénz és általában a

pénzügyi eszközök az egyéni gazdagság részét képezik, de nem részei a társadalmi

gazdagságnak: a pénz nem valós eszköz, hanem pénzügyi eszköz.

A gazdagság fogalmát tartalmi szempontból nem egyszerű megragadni.

A „parancsolás” szemszögéből, a gazdagság lényege, hogy parancsolni tudunk a

társadalom többi szabad tagjának, hogy mit csináljon (munka), ugyanis valami azért értékes,

mert hasznos (tehát emberi szükségleteket kielégítő, ezért akarjuk) és mennyiségben

korlátozottan áll rendelkezésre (tehát erőfeszítést kell tenni azért, hogy mi megkaphassuk). Így

az egyéni gazdagság azt mutatja, hogy én mennyi hasznos dolognak parancsolhatom meg, hogy

mi történjen vele (tehát áttételesen hogy a társadalom tagjai min dolgozzanak), a pénzügyi

forrás pedig azt, hogy az én tulajdonaim mekkora része az, amit más parancsolt az én

szolgálatomra.

A társadalmi gazdagsághoz való hozzájárulás és eltulajdonítás szemszögéből

megfoglmazva az egyéni gazdagság azt mutatja meg, hogy én mennyivel járultam hozzá a

társadalmi gazdagsághoz. Ebben megfogalmazásban világossá válik, hogy az egyéni gazdagság

akár negatív értéket is felvehet: többet vettem ki a társadalmi gazdagságból, mint amennyivel

hozzájárultam!

Amennyiben - tudatában annak, hogy teljesen helytelenül - a jószág kifejezést használom,

akkor ezzel a közgazdász szakmához igazodom, és a szövegkörnyezetnek megfelelően vagy

valós eszközre gondolok (stock), vagy szolgáltatásra (flow), de SOHA nem pénzügyi eszközre.

42

4.3 Posztulátumok a pénzről: jószág versus rendszer

A pénz szó hallatán, mindenki

valami olyasmire gondol, mint

amit ezen a képen lát. Mi a közös

ezekben a valós „pénzekben”, ami

alapján azt mondjuk, hogy ez

mind-mind pénz? Mik azok a

lényegi jellemzők, amik

megkülönbözetik a pénzt a többi

érzékszerveikkel tapasztalható

jelenségtől?

A válasz attól függ, hogy mit szeretnénk belelátni a pénzbe. A Nap kering a Föld körül,

vagy fordítva? Ezt szalonképesen úgy szokták megfogalmazni, hogy minden tudományos

elmélet egy a priori elképzelésen alapul. Tehát tudatosan vagy nem tudatosan, de választanunk

kell az elméletalkotás módját illetően. Sokszor maguk a kérdéseink előre meghatározzák a

választ. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kérdéseket teszünk fel. Ha megértjük,

hogy miért pont azokat a kérdéseket tesszük fel (tudományosan vagy sem), amelyeket

feltesszük, akkor bizonyos mértékig saját gondolkodásunk korlátait is feltérképezhetjük.

A PÉNZ JÓSZÁG

Az uralkodó elmélet kiindulópontja szerint az egyéni és társadalmi gazdagság is azonos

természetű, amit jószágnak hívnak. Ez kiindulópont szükségszerű következménye, hogy a

valóságban létező pénz természetét tekintve jószágként azonosítják. Az uralkodó elméletben a

pénz meghatározásának kérdése tehát úgy merül fel, hogy a pénz mennyiben különbözik a többi

jószágtól? Mi a pénz megkülönböztető tulajdonsága a többi jószághoz képest, amit csak a pénz

tud? Erre a választ megint csak az uralkodó elmélet másik kiindulópontja predesztinálja: a

gazdagodás alaplogikája oikonomia, tehát a pénz az emberi szükségletkielégítés érdekében

végzett jószágátalakításban tölt be segítő szerepet. Nevezetesen, a pénz megkülönböztető

tulajdonsága, hogy megoldja a cserék végrehajtásának problémáját.

A cserék végrehajtásának problémáját a túlkeresleti mátrix (excess demand matrix, értsd:

egyénenként és jószágonként a kereslet és kínálat különbségét ábrázoló mátrix) segítségével

illusztráljuk egy 3 szereplős 3 jószágos gazdaságban. A túlkeresleti mátrixban például A

szereplőnél lévő +1 azt jelenti, hogy A szereplő 1 egység a jószágot szeretne kapni, a -1 pedig

azt, hogy egy egység b jószágot szeretne adni cserébe. Amennyiben mindenki csak olyan

jószágot fogad el a cserében, amelyikre neki közvetlenül szüksége van, akkor ebben a

gazdaságban az akaratok kölcsönös egybeesése (double coincidence of wants) nem áll fenn,

vagyis nem tudják a szereplők végrehajtani a kívánt cseréket.

43

TÚLKERESLETI MÁTRIX Jószágok

a b c

Szereplők

A +1 -1 0

B 0 +1 -1

C -1 0 +1

Összesen 0 0 0

Ezért ezek a közgazdászok úgy gondolnak a pénzre, mint a motorolajra, amely hozzájárul

a gazdaság jó működéséhez. Ha túl sok van belőle, akkor eltűnik, mint az olaj a motorból, ha

viszont túl kevés, akkor működési zavarok lépnek fel a gazdaságban.

Ahhoz, hogy a pénz a cserék végrehajtásának problémáját képes legyen megoldani, a

pénznek az alábbi jellemzőkkel kell bírnia: a szereplők nyilván nem azért fogadnák el ezt a

jószágot, mert ez valamiféle közvetlen igényüket kielégíti, hanem azért, mert a későbbiekben

elcserélhetik a kívánt jószágokra. Ezért egy ilyen eszköz többé-kevésbé meg kell, hogy őrizze

értékét a cserék során. Továbbá ahhoz, hogy ez az eszköz lehetővé tudja tenni a páros cserék

végrehajtását, tudni kell, hogy mennyit kell adni belőle, és képesnek is kell lenni adni annyit

belőle. Másképp fogalmazva, ismerni kell az ebben az eszközben kifejezett árakat és ennek az

eszköznek „megfelelő mértékben” oszthatónak kell lenni. Ennek a logikának megfelelően a

hagyományos közgazdasági elmélet a pénzt szerepe (funkciói) által határozza meg. A pénz

(money) a standard elmélet szerint olyan jószág, ami általános csereeszköz, értékőrző és

elszámolóegység (Handbook of Monetary Economics, 4. o.)41 A pénz csereeszköz (means of

exchange) szerepe azt jelenti, hogy azért fogadják el a pénzt a szereplők, hogy tovább cseréljék

az időszakon belül. Ez nem csak azt jelenti, hogy a pénz a cseréket könnyebbé és gyorsabbá

teszi, hanem főleg azt, hogy olyan cseréket is lehetővé tesz, ami pénz nélkül nem mehetett volna

végbe. Az általános azt jelenti, hogy bármely szereplő elfogadja a cserében. A pénz értékőrző

(reserve of value) volta azt jelenti, hogy a pénz segítségével időszakok között is lehet cserélni.

A háborúban a cigaretta is megoldotta ezt a problémát bizonyos körökben. Elméletileg a

cigaretta is bírhat a pénztől itt fent megkövetelt tulajdonságokkal, mégsem szerepel a valóságos

pénzek között a képeken. Ezek szerint vagy a cigarettát is fel kellene tenni a valóságos pénzeket

ábrázoló képek közé, vagy eleve hibás ez a definíció abban az értelemben, hogy az elméletben

pénz névre keresztelt változónak nem sok köze van a valóságban pénznek nevezett jelenséghez.

Mivel elvben bármelyik tartós és megfelelően osztható jószág betölthetné az elméletben a

pénztől megkövetelt tulajdonságokat, ezért bármelyik tartós és megfelelően osztható jószág

felkerülhetne a valós pénzeket ábrázoló képre.

Mit tegyünk, hogy ez ne történhessen meg? Vagyis mit tegyünk, hogy hihessük, hogy az

elméletben pénz névre keresztelt változó valóban megfeleltethető a valóságos pénznek?

41 A Handbook-ban csak annyi szerepel, hogy csereeszköz, értékőrző és elszámoló egység. Nyilvánvalóan egy

ilyen definíció eleve hibás: bármely jószág lehet csereeszköz (értsd: bármely jószágot elfogadhatom a cserében az

időszakon belül azért, hogy tovább cseréljem, amennyiben megtalálom a megfelelő cserepartnert); bármely tartós

jószágot (durable good, olyan jószág, amely átvihető az időszakok között) el tudom cserélni az időszakok között;

és elvben bármely jószágban kifejezhetjük az árakat. Tehát ezek nem megkülönböztető tulajdonságok.

44

Erre két megoldás született. Az első megoldás szerint, abból a megfelelően osztható és

tartós jószágból lesz általános csereeszköz, elszámolóegység (és értékőrző), azaz pénz, amelyik

a leglikvidebb. Vagyis ezen a ponton kapcsolják be az uralkodó elmélet hívei Karl Mengert

(1892), aki a pénzt, a leglikvidebb42 jószágként definiálta, vagyis a „legkönnyebben”

elcserélhető jószágként. Egy jószág „attól függően jobban vagy kevésbé likvid, hogy könnyebb

vagy nehezebb eladni egy piacon egy adott időben adott áron vagy, hogy ez az ár kevésbé vagy

jobban csökken”. (Menger, 1892:72) Könnyen beláthatjuk, hogy Menger pénzdefiníciója

önmagában logikai bukfenc, mivel e szerint mindegyik jószág lehet pénz. Nevezetesen, ha

kiindulunk egy olyan gazdaságtól, ahol van a valóságnak megfelelő pénz, ami a leglikvidebb

jószág is, majd eltávolítjuk ezt a jószágot a gazdaságból, akkor a második leglikvidebb jószág

(vagy jószágok, ha holtverseny van a második helyen) válik a leglikvidebbé, magyarán az lesz

a pénz. Ezt az eljárást megismételve, mindegyik jószág pénzzé válhat. Ez azt jelenti, hogy a

pénznek, mint jószágnak, nincs megkülönböztető, csak rá jellemző tulajdonsága. Tehát a pénzt

logikailag nem foghatjuk fel (egy különleges tulajdonságokkal bíró) jószágnak. Ugyanez az

ellentmondás másképp: minthogy minden gazdaságban vannak jószágok és minden

gazdaságban, ahol van csere, van leglikvidebb jószág is, ezért minden gazdaságban van pénz,

tehát minden gazdaság pénzgazdaság. Ekkor viszont nincs értelme megkülönböztetni a pénz és

nem pénz gazdaságokat. Tehát a Menger által megkövetelt tulajdonságot hozzáadva az

általános csereeszköz, értékőrző és elszámoló egység kritériumokhoz nem jutunk előrébb.

Minthogy a pénz az általános csereeszköz, ezért nyilván azt a „legkönnyebb” elcserélni. Ha ez

éppen a cigaretta, akkor az.

A második megoldás szerint megkülönböztetnek belső értékkel bíró pénzt és belső érték

nélküli pénzt. A belső érték nélküli pénz (fiat money) vagy más szóval papírpénz (paper

money) olyan jószág, amelyiknek nincs közvetlen haszna a fogyasztásban, költségmentesen

raktározható és nem termelhető. Önmagában e tulajdonságok hallatán nyilván senki sem

gondolna a pénzre (sőt, még a papírdarabra sem, amire a pénzt nyomtatják, de egy ígéretre már

annál inkább). Amennyiben e tulajdonságokat is megköveteljük a pénztől, akkor a papírpénz

nulla költséggel raktározható, nem termelhető általános csereeszköz, értékőrző és elszámoló

egység.

Könnyen beláthatjuk, hogy ez a második megoldás sem működik. Egyrészt a valóságból

vett képen az aranypénz is szerepel, tehát nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az is pénz.

Vagyis a belső értékkel bíró pénznél a kiinduló probléma továbbra is fennáll. A papírpénznél

alkalmazott logikát akkor terjesszük ki? Minden egyes jelenségnek, amit a valóságban pénznek

nevezünk, találjunk olyan fizikai jellemzőt, ami alapján már egyértelműen megkülönböztethető

lesz a többi jószágról? Tehát lesz aranypénz, ezüstpénz, fémpénz, papírpénz és virtuális pénz

(számlapénz)? Nyilván így nem lehet megoldani a problémát, mert a cigaretta továbbra is

felkerülhet a pénzeket ábrázoló képre…

Levonhatjuk tehát a következtetést: amennyiben csak annyit látunk a valós pénzben, hogy

az lényegét tekintve egy általános csereeszközül szolgáló jószág, akkor a különböző olyan

cseregazdaságok, ahol létezik közvetett csere (indirect exchange, valamit csak azért fogadnak

42 Menger nem a modern irodalomban használatos likviditás szót használja, hanem az „absatzfähigkeit”, azaz az

eladhatóság (saleableness) kifejezést.

45

el, hogy tovább cseréljék) csak a cserék végrehajtásának olajozottságában térnek el, és a

pénzgazdaság a legolajozottabban működő rendszer, mert ott egy általánosan elfogadott

csereeszköz létezik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gazdasági logika (gazdasági mechanizmus)

nem változik, ha van pénz illetve, ha nincs. Ekkor viszont nincs értelme megkülönböztetni a

pénz és nem pénzgazdaságokat. Más szóval, ha ezt a posztulátumot fogadjuk el, akkor azt

állítjuk végső soron, hogy nincs szükség a pénz ábrázolására: a gazdaság működésének lényegét

pénz nélkül is megérthetjük.

Ugyanezt a gondolatot másképp megfogalmazva: ha csak annyit kell látni a pénzben, hogy

az egy sajátos tulajdonságokkal bíró jószág, akkor a pénz szükségképp nem változtathat a

gazdasági rendszer működésén, hiszen nyilvánvalóan nem egy jószág hozzáadásával vagy

elvételével változik egy gazdasági rendszer. Ha ezzel ellentétben azt gondolnánk, hogy

változtat (tehát van különbség pénz és nem pénzgazdaság között), akkor ezzel egyben azt is

állítanánk, hogy amikor E. I. DuPont kifejlesztette a speciális tulajdonságokkal bíró nylon

harisnyát, és 1939-ben New York-ban bemutatta, akkor ettől a találmánytól megváltozott az

USA gazdasági rendszere, lévén egy új jószágot adtunk a gazdasághoz.

Tehát ha azt gondoljuk, hogy a pénzgazdaságok más gazdasági mechanizmusnak

engedelmeskednek, mint a nem pénzgazdaságok, akkor a pénz lényegi jellemzője nem a cserék

végrehajtásának megoldása; és ha azt akarjuk, hogy az elmélet ne azt az eredményt adja

eredményül, hogy pénznyomtatással a társadalom gazdagszik, akkor a pénz nem lehet jószág.

TÖMÖREN AZ URALKODÓ HIT A PÉNZRŐL TELJES DÉLIBÁB: A VALÓSÁGBAN

LÉTEZŐ PÉNZÜNK NEM JÓSZÁG ÉS NEM AZ A LÉNYEGI JELLEMZŐJE, HOGY

CSEREESZKÖZ.

De akkor mi a „pénz lényege” azaz Das Wesen des Geldes (Schumpeter,

1970)?

A PÉNZ EGY SPECIÁLIS FIZETÉSI RENDSZER ELEME

Ahhoz, hogy megértsük a pénz lényegét, vegyük számba a valós pénzek közös vonásait.

Azt látjuk, hogy:

1. mindegy mire nyomtatják (aranyra, ezüstre, sima fémre, papírra), sőt ki sem kell nyomatni

(bankszámla);

2. van mértékegysége (mely tudjuk, hogy régen fizikai mértékegység volt (pl. meghatározott

minőségű és mennyiségű aranyat jelölt), de mostanra a valósághoz semmiben nem köthető

tehát önmagában semmitmondó név: hrivnya43).

Tudjuk, hogy arra használják, hogy:

3. fizetnek vele.

43 Ukrán pénznem.

46

Az első két tulajdonság a valós pénz jellemzőire vonatkozik, az utolsó a használatára. Az

első tulajdonság szerint a valóságos pénz független a fizikai megjelenési formájától. A második

szerint a pénz a fizikai valósághoz nem feltétlen köthető mennyiséggel bír. Az utolsó szerint

pedig fizetésre használjuk.

Az első tulajdonságból az következik, hogy a pénz lényege nem az, hogy jószág (nem egy

fizikai jellemzőkkel bíró dolog), amit a fizikai mennyiséghez nem köthető mértékegysége is

jelez. Ha nem jószág, akkor a pénz lényegét nyilván egy szabályrendszer keretei között, a

szabályrendszerben betöltött szerepe alapján érthetjük meg. Pontosan úgy, mint a bástya

szerepét sem érthetjük meg a sakk nevű játékban a bástya fizikai jellemzőiből (mindegy az

alakja, anyaga, színe). Nevezzük ezt a szabályrendszert fizetési rendszernek. A fizetési

rendszer (payment system) azon, a közösség tagjai által elfogadott szabályok összessége,

amelyek egyrészt meghatározzák, hogy hogyan keletkeznek követelések, másrészt

meghatározzák, hogy milyen módon szüntethetők meg a követelések, vagyis, hogy milyen

módon fizethetők ki – innen az elnevezés. Azt, amivel egy fizetési rendszerben fizetni lehet,

fizetőeszköznek (means of payment) nevezzük.

Azt a speciális fizetési rendszert, amelyben léteznek olyan közös elszámoló egységben

kifejezett pénzügyi eszközök, amelyekkel a szereplők ki tudják fizetni bármely tartozásukat

pénzrendszernek (monetary system) nevezzük44; ezeket a pénzügyi eszközöket pedig pénznek

(money).

A közös elszámoló egység nem feltétlen azonos a közös pénzegységgel, mint azt a

történelem is mutatja (pl.: Franciaországban livre elszámoló egység és franc pénzegység) de itt

ezt az egyszerűsítést tesszem. A közös elszámoló egység semmihez sincs „kötve”, egy fikció,

amit az emberek megtanulnak, hogy mit ér. Ukrajnában például hrivnyának hívják. Mennyit ér

1 hrivnya? Csak a netről tudnám megmondani… Természetesen a történelem folyamán, amikor

a pénz kialakult, az elszámoló egység fizikai jellemzőkhöz volt kötve, és ez (formálisan)

egészen Bretton Woods-ig fennmaradt. Ennek oka egyszerű. Rá kellett venni az embereket,

hogy hajlandóak legyenek játszani a pénzrendszer nevű játékot: a dédapám még csak a kézzel

fogható dolgokban bízott; a nagyapám már a papírpénzt is elfogadta – el is úszott a vagyona a

világ legnagyobb inflációja, a magyarországi pengő elértéktelenedése során – én már elhiszem,

hogy van pénzem a bankszámlámon. Nixon 1971. augusztus 15-én függesztette fel a dollár

aranyra való átválthatóságát, amikor is hivatalosan 1 uncia arany 35 dollár volt, 2012-ben 1660

dollár felett is volt 1 uncia arany ára.

Érdemes megjegyezni, hogy nem a bizalom szükségképp az, ami a pénzrendszer nevű

játékra bírja az embereket. Mint Alfred Mitchell-Innes (1914) rámutat, akár a játékasztalhoz

„kényszeríthetjük” őket. Például, ha az állam papírpénzért vásárol az állampolgároktól, és

egyúttal e pénzzel megfizetendő adót vet ki, akkor az adóval biztosítja, hogy a papírpénz

kelendő lesz az állampolgárok körében, lévén csak ezzel tudják megváltani a kivetett adót. A

pénzrendszer államtól (törvénytől) való eredeztetését George Fridrich Knapp (1905) nyomán

kartalizmusnak (chartalism) nevezzük. Az elnevezés onnan származik, hogy a pénz a törvény

44 Jean Cartelier fizetési rendszernek nevezi azt, amit én pénzrendszernek. Egy fizetési rendszerben nem feltétlen

szükséges sem közös elszámoló egység, sem fizetőeszközként szolgáló pénzügyi eszközök léte (például az

uralkodó elmélet meséje a képzeletbeli barter-gazdaságról).

47

(charta – mint például Magna Charta) erejénél fogva – törvényes fizetőeszközként – tölti be

szerepét.

J. A. Schumpeter mutatott rá a fent hivatkozott művében, hogy a pénz mibenlétét azért nem

érti még mind a mai napig a közgazdászok nagy része, mert a dicsőséges aranypénz-rendszerből

próbálják megérteni, ami nem egy letisztult forma. Az élő rendszerekkel ellentétben, ahol az

idő előre haladtával egyre bonyolultabb formák alakulnak ki, a pénzrendszernél pontosan

fordítva történt: a pénz lényegét a modern pénzrendszer vizsgálatából érthetjük meg. Az arany

valós eszköz. A pénz nem az. Tehát AZ ARANY MAGA SOHA NEM VOLT PÉNZ

(csereeszköz biztosan volt csakúgy, mint a cigaretta); az aranystandard rendszerben a

pénzteremtés alapja volt. Az homályosította el a lényeget, hogy a pénzt egy valós eszközre

„nyomták” (verték), de csak azért, hogy bizalmat ébresszenek a társadalom tagjaiban a

pénzrendszer nevű játékhoz, illetve hogy országok között is lehessen vele fizetni, ahová az

állam hatalma nem ért el. A modern pénzrendszer egy letisztult forma: világosan látszik, hogy

teljesen mindegy, hogy a pénzt valós eszközre nyomták. Ha elfogadjuk a játékot, akkor egy

papírfecnire is nyomtathatjuk, sőt ki sem kell nyomtatni. A pénz nem valós eszköz. A pénz a

pénzrendszer nevű játékban bizonyos szabályoknak engedelmeskedő elem csakúgy, mint a

sakkban a bástya sem azért bástya, mert bástya alakúra faragták azt a bábut.

TÖMÖREN TEHÁT A FIZETÉSI RENDSZER AZON SZABÁLYOK ÖSSZESSÉGE,

AMI MEGHATÁROZZA, HOGY MILYEN MÓDON KELETKEZNEK A KÖVETELÉSEK

ÉS HOGYAN RENDEZIK AZOKAT. A PÉNZRENDSZER PEDIG AZON SZABÁLYOK

RENDSZERE, AMELY EZEN FELÜL, TEHÁT (1) A KÖVETELÉSEK

(KELETKEZÉSÉNEK) ÉS MEGSZŰNTETÉSÉNEK (AZAZ A FIZETÉS) SZABÁLYAIN

FELÜL MEGHATÁROZZA (2) A KÖZÖS ELSZÁMOLÓ EGYSÉGET; ÉS (3) A

PÉNZTEREMTÉS (ÉS MEGSZŰNÉS) MÓDJÁT.

4.4 Posztulátumok a piacgazdaságról

Azt a gazdasági rendszert, amiben élünk, piacgazdaságnak illik nevezni; nem is olyan rég

még kapitalizmusnak hívták. Az új szóhasználat a kapitalista rendszer majdnem teljes

világuralmával minden bizonnyal nem véletlenül esik egybe: ez a kizárólagos ideológia, ezért

nincs olyan másik ideológia, ami felhívhatná a figyelmet, hogy ez is csak egy ideológia (mint

ahogy például a szocializmus volt). A kérdés tehát az, hogy mik a legfontosabb tulajdonságai a

piacgazdaságnak? Vagyis mitől piacgazdaság egy piacgazdaság?

A legtöbb közgazdász szerint a piacgazdaságok legfontosabb tulajdonsága a szabadság,

vagyis, hogy az egyének a gazdagságukat befolyásoló cselekedeteikben szabadok. Ez

szükségképp azt jelenti, hogy ebben a gazdasági rendszerben magántulajdon van, mert

magántulajdon nélkül nyilván egyéni gazdagság sem létezhet, tehát nemhogy szabad, de

semmilyen egyéni gazdagságot érintő döntést nem lehetne hozni. Az egyéni gazdagságot érintő

szabad döntés pedig azt jelenti, hogy az egyének ismereteik alapján e tekintetben úgy

cselekszenek, ahogy jónak látják.

48

Ha jól belegondolunk a szabadság nemcsak, hogy önmagában elégtelen a valós

piacgazdaságok azonosításához, de másodlagos is.

Elégtelen mert, például a honfoglaló magyarok is szabadok voltak és magántulajdonnal

bírtak, de senki sem gondolja, hogy a honfoglaló magyarok gazdasága piacgazdaság volt.45

Tehát a szabadság a piacgazdaságnak nem megkülönböztető jellemzője; valami egyéb

jellemzőt is szükséges megadni ahhoz, hogy különbséget tudjuk tenni a szabad modern

piacgazdaság és a szabad honfoglaló magyarok gazdasága között.

Másodlagos is, mert ha a kiinduló kérdés a társadalmi gazdagodás mikéntje, akkor a

gazdaságok közötti alapvető különbségtétel is szükségképp egy olyan tulajdonság, ami a

gazdagodás mikéntjét (alaplogikáját) határozza meg.

Az egyéni gazdagságot érintő szabad döntés egy olyan gazdaságban, ahol van pénz

nyilvánvalóan bővebb, mint egy olyan gazdaságban, ahol nincs: az egyéni gazdagság növelése

nemcsak az emberi szükségleteket kielégítő dolgok megszerzésére irányulhat, hanem

pénzszerzésre is.

A szociológia egyik atyja, Max Weber (1930:18) szerint a kapitalizmus lényege pontosan

a khremtastiké:

„Ezen etika szerint a legfőbb jó (summum bonum) a minél több pénzkereset összekötve az

élet minden élvezetének szigorú kerülésével …Olyannyira tisztán azt gondolják, hogy ez

önmagában cél, hogy egyetlen egyén boldogsága vagy hasznossága szempontjából teljesen

transzendensnek, és abszolút irracionálisnak tűnik. Az embert a pénzszerzés, illetve a szerzés

uralja. Ez az élet végső célja. A gazdasági szerzés többé nincs alárendelve az embernek. A

gazdasági szerzés már nem az ember anyagi szükséglet-kielégítésének eszköze. Ez a visszájára

fordulása annak, amit természetes kapcsolatnak kellene neveznünk, és ami olyannyira

irracionálisnak tűnik, ha gyermeki módon csodálkozunk rá a világra. Olyan határozottan ez a

vezérelve a kapitalizmusnak, mint amennyire ez a felfogás idegen minden olyan ember számára,

aki nincs kapitalista hatás alatt.”

Ókori társadalmakban is találkozunk krematisztikus viselkedéssel, de akkor nem ez volt a

meghatározó forma. A KAPITALIZMUS OLYAN GAZDASÁGI RENDSZER, AHOL A

KREMATISZTIKUS VISELKEDÉS A TELJES GAZDASÁG LOGIKÁJÁT

MEGHATÁROZÓ VISELKEDÉSI FORMA, TEHÁT NEMCSAK A KERESKEDELEMRE,

HANEM A TERMELÉSRE IS IGAZ.

Ebben az olvasatban a közgazdaságtan (értsd: oikonomics) a gazdagság változását vizsgáló

tudománynak csak egy szelete. Adam Smith által egységesen merkantilistáknak aposztrofált

közgazdászok pontosan nem az oikonomikus, hanem a krematisztikus viselkedés

következményeit vizsgálták. Ha Arisztotelész, Karl Marx és Max Weber által is alapvetőnek

tartott krematisztiké a mai modern piacgazdaságoknak valóban fontos tulajdonsága, akkor

Adam Smith óta valami nagyon fontosat elvesztettünk. Az összes „oikonomist” tévúton jár.

Dévényi Tibor (1975:188) tudományos világot célzó gúnyirata után szabadon ezt azzal a

45 A székelyek a feudalizmus alatt is szabad státuszuak maradtak.

49

hasonlattal szemléltethetjük, hogy Adam Smith óta minden közgazdász a kutyát próbálta meg

leírni hátulról, pedig valójában mindegyiküket a macska érdekelte elölről.

Ha valóban csak ez a két Arisztotelész által megkülönböztetett gazdasági alaplogika

létezik, akkor a megfigyelések logikai ütköztetéséből adódik, hogy a piacgazdaság

legfontosabb tulajdonsága a krematisztiké, lévén oikonomia nem lehet a honfoglaló magyarok

példája okán. Így a valós gazdaságok alapvető46 osztályozása az alábbi:

Nemzetek gazdagodásának vizsgálata

1. gazdagodás alaplogikája

OIKONOMIA

Á-(P)-Á’

KHREMATISTIKÉ

P-(Á-Á’)-P’

2. B

árm

ily

en e

gyéb

sze

mpont.

Pél

dáu

l:

S

z

a

b

a

d

törzsszövetség gazdasága?

Magyarország 1000 előtt

modern kapitalizmus

Magyarország 1849-1948,

illetve 1989-től

N

e

m

feudalizmus

Magyarország a középkorban

szocializmus

Magyarország 1948-1989

?

Az eddig elmondottakból szokatlan gondolatok következnek. Nevezetesen, Arisztotelész Athénban

látta a kapitalista gazdasági rendszert meghatározó legfontosabb jellemzőt, amit rossznak, illetve

természetellenesnek tekintett. Ha látta az ókori Athénban a krematisztikét, akkor az ókori Athén

gazdasága is kapitalista (értsd: szabad és krematisztikus) gazdaság volt - bár ott ez a szabadság körülbelül

minden hatodik emberre, az athéni állampolgárokra korlátozódott, és akkor ezt a gazdasági rendszert

nem kapitalizmusnak hívták. Marx (1867:40) nem osztja ezt a nézetet, mert szerinte lényegi különbség,

hogy a kapitalizmusban “…a munka gyümölcse áruformát ölt, ahol ennek következtében ember és ember

közötti domináns kapcsolat árutulajdonosok közötti kapocslat”; ezzel szemben viszont “a görög

társadalom rabszolgaságon alapult”.47 Magyarán Marx Athént minden bizonnyal a jobb alsó nagy

kérdőjeles rubrikába helyezte volna el. Nem világos, hogy Marx milyen tapasztalati tényre vagy logikai

következtetésre alapozta ezt a meggyőződését. Ugyanis a rabszolgaságot egyrészt például csak 1865-

ben törölték el a jelenleg még a világ első számú kapitalista országában, az USA-ban; másrészt a

rabszolga munkájának gyümölcse teljes egészében a szabad státuszú rabszolgatartó tulajdona, tehát az

ember és ember közötti domináns kapcsolat a jószágok (áruk) szabad tulajdonosai között fennáll.

Közgazdasági szempontból a rabszolga nem több, mint ahogy az ókorban tekintették: egy élő szerszám.

46 Azért ez az osztályozás az alapvető, mert a közgazdaságtudományban a meggazdagodást akarjuk vizsgálni, tehát

az elsődleges szempont is csak olyan lehet, ami a meggazdagodás alaplogikáját határozza meg. 47 Weber is jelentőséget tulajdonít a szabad munkának, mint Marx.

50

Az athéni gazdaság tehát teljesen gépesített volt; a mai modern kapitalizmusnak még nem sikerült ilyen

fokú gépesítést elérni – már ha nem fogadjuk el a „bérrabszolgaság” gondolatát.

Komolyra fordítva a szót, ha az ókorból átugrunk a középkorba, akkor azt látjuk, hogy a középkori

gazdaság az ókori gazdaság tagadása. A feudalizmus lényege pontosan az, hogy nem hagyott teret a

krematisztikének: a munkaerővel (parasztokkal) ellátott föld nem volt eladható és nem utolsó sorban az

adókat természetben kellett megfizetni. Így a birtok (feudum) lakói nem voltak rákényszerítve arra, hogy

termékeiket pénzért cseréljék el (eladják). A feudum önellátó oikonomikus rendszer volt, melynek alapja

a háznép (család+szolga) – azaz „a mindennapi élet szempontjából létrejött közösség” „… az ezután

következő első olyan közösség, mely több háznépből áll, s nem napi szükségletek kielégítésére alakult: a

falu. Természeténél fogva a falu legjobban egy háznép széttelepüléséhez hasonlít … Miután kimutattuk,

mily részekből alakul a városállam, először is szólnunk kell a család kormányzásáról [értsd: oikonomia],

mert minden állam családokból áll.” (Arosztotelész, Politika, 1. könyv 2. pont)

A gazdasági rendszerrel szorosan összefonódott a hitélet. A katolikus egyház nyíltan az oikonomikus

berendezkedés mellett tette le a voksát: tiltották a krematisztiké vegytiszta formáját, a hitelműveletet

(uzsora: P-P’), a kereskedő (P-Á-P’) megtűrt tagja volt a társadalomnak. Kereskedő és hitelező (uzsorás),

a krematisztikus gazdaság két meghatározó alakja, idegen test a feudális gazdaságban.

A feudális rendszer koporsójában az első szöget az ütötte, amikor először követeltek olyan adót, amit

csak pénzben lehetett megfizetni; vagyis a paraszt kénytelen volt az áruját piacra vinni. Ebben az

olvasatban nem meglepő, hogy az új gazdasági rend hívei nemcsak a kapitalizmus elterjedését

akadályozó törvények eltörléséért szálltak síkra, hanem a hagyományos értelemben vett család (lásd

Arisztotelész idézet) és katolikus egyház ellen is megsemmisítő ideológiai támadást indítottak.48

Ennek megfelelően az elméletben a piacgazdaságot (market economy) (vagy kapitalista

gazdaságot, capitalist economy) az alábbi posztulátumokkal definiálom:

1. krematisztikus. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi gazdagság előállításában (termelés) a

krematisztikus szereplők játszanak meghatározó szerepet. A krematisztikus szereplők

vagyonszerzése pénzszerzésre irányul, vagyis a krematisztikus szereplők azért költenek el

pénzt, hogy több pénzbevételre tegyenek szert, mint az eredeti költés. Ennek megfelelően

az elemi gazdasági logika: P-(Á-Á’)-P’. A krematisztikus viselkedés vegytiszta formája a

hitel P-P’. A kereskedés P-Á-P’ formában jelenik meg; a termelés pedig: P-Á-Á’-P’ módon

ábrázolható.

Egy krematisztikus gazdaság szükségképp pénzgazdaság (monetary economy), tehát olyan

gazdaság, amiben van pénz(rendszer).

2. szabad. Ez azt jelenti, hogy magántulajdonon alapul és az egyének ismereteik alapján az

egyéni gazdagságot érintő kérdésekben úgy cselekszenek, ahogy jónak látják.

Piacgazdaság modern formája, amiben élünk még az alábbi jellegzetességekkel bír:

3. nincs rabszolgaság, vagyis a munkaereje mindenkinek saját tulajdonban van.

4. magán – hitelpénzrendszer van. Vagyis magánbankok teremthetnek pénzt hitelművelettel.49

48 Ebben az olvasatban érthető, hogy miért érik a katolikus egyházat évszázadok óta támadások a „haladók”

részéről végső soron napjainkig, míg más, az európai kultúrától idegen vallásokat keblünkre kellene ölelni: a

katolikus egyház megbocsájthatatlan bűne, hogy a feudum mellett tette le a voksát. 49 Az itt használt fogalmakat a modern pénzrendszer működésénél definiálom.

51

Amennyiben a kapitalista gazdasági rendszernek valóban e posztulátumokkal megadott

tulajdonságai a legfontosabbak és nem hagytunk ki egyetlen lényegi jellemzőt sem, úgy az

elmélet a valóság megfelelő leírását fogja adni. Ellenkező esetben nyilván módosítani kell a

feltételezéseken.

E posztulátumok fényében a közgazdasági elméletek alapvető osztályozását is

megadhatjuk. Az osztályozást két ismérv alapján kell elvégezni: ezek (1) a meggazdagodás

alaplogikája, és a (2) a gazdagság, hiszen a közgazdasági elméletek a társadalmi (és egyéni)

gazdagság változását vizsgálják.

Mint láttuk, vannak elméletek, amelyek azt feltételezik a meggazdagodás alaplogikájáról,

hogy az kizárólag oikonomia, illetve vannak olyanok, amelyek abból indulnak ki, hogy a

meggazdagodás alaplogikája a mai gazdaságokban khrematistiké. Ami az egyéni és társadalmi

gazdagság természetét illeti, vannak elméletek, amelyek azt feltételezik, hogy az egyéni és

társadalmi gazdagság természete azonos, illetve vannak elméletek, amelyek azt feltételezik,

hogy a kettő eltérő.

Minden olyan elmélet, ami az egyéni és társadalmi gazdagság azonos természetét feltételezi

szükségképp ellentmond annak a posztulátumnak, miszerint a társadalmi gazdagság változatlan

a pénzügyi eszközökre nézve. Illetve, minden olyan elmélet, ahol a társadalmi meggazdagodás

alaplogikája oikonomia, nem lehet a kapitalizmus kielégítő elmélete. Ezen ellentmondásokat

jelöli a szürke szín az elméletek osztályozását mutató táblázatban:

KÖZGAZDASÁGI

ELMÉLETEK

OSZTÁLYOZÁSA

MEGGAZDAGODÁS ALAPLOGIKÁJA

OIKONOMIA KHREMATISTIKÉ

EGYÉNI ÉS

TÁRSADALMI

GAZDAGSÁG

TERMÉSZETE

AZONOS Ortodox elméletek Marx

KÜLÖNBÖZŐ Keynes III:Rész: Makro-

krematisztiké

Azokat az elméleteket, amelyek azt feltételezik, hogy az egyéni és társadalmi gazdagság

mibenléte azonos (értékelméletek), és a gazdasági alaplogika oikonomia, ortodox

elméleteknek (ortodox economic theory) nevezzük.

A közgazdászok azonban nagyon gyakran – hibásan – nem az elmélet logikai struktúrája alapján,

hanem az elméletből leszűrhető gazdaságpolitikai javaslatok alapján minősítik az elméletet ortodoxnak,

illetve heterodoxnak attól függően, hogy az ortodox elmélet alapmodelljéből levont gazdaságpolitikai

javaslatokkal egyező vagy az alapmodelltől eltérő gazdaságpolitikai javaslatokat lehet-e levonni az adott

modellből. Helyesen ortodox, illetve heterodox gazdaságpolitikai javaslat kifejezést kellene ez utóbbi

megkülönböztetésre használni. Persze sokszor a gazdaságpolitika kifejezést sem ebben a jelentésben

használják, hanem inkább a szóösszetétel második szava dominál: neoliberális ideológiának megfelelő

(ortodox) és annak ellentmondó (heterodox).

52

Az uralkodó elmélet - melyet hivatalos nevén általános egyensúlyelméletnek neveznek, és

(egyik) atyjának Léon Walras-t (1834-1910) tartják – ortodox elmélet.

Marx volt az egyetlen nagy figyelmet kapott közgazdász Adam Smith óta, aki a khremastikét

vissza akarta hozni a közgazdaságtanba, azonban az értékelméletek keretében ez lehetelten

vállalkozás, lévén az értékelméletek kizárják a pénzt.

Keynes nyomán oldották meg a post-keynes-inek nevezett elméletek a pénz és a pénzügyi

eszközök kielégítő ábrázolását, viszont Keynes és a post-keynes-i elméletek is csak oikonomia-

t feltételeznek.

Ezen osztályozás fényében azt találtjuk, hogy az uralkodó elmélet, aminek a keretei között

gondolkoznunk kellene a valós kapitalizmusról dupla szürkét kapott, vagyis ez az elmélet, ami

a legtávolabb esik a valós kapitalizmustól. A több mint 200 éve Adam Smith munkásságának

köszönhetően elfogadott posztulátumok, amik alapján a kapitalizmusról gondolkoznunk

kellene teljesen hibásan lett kijelölve.

Hogyan jutott az uralkodó közgazdaságtudomány oda, hogy ezekre a szemmel

láthatóan hibás posztulátumokra próbálja alapozni a valós kapitalizmust

magyarázó elméletét?

A közgazdaságtudomány kialakulásának idején a nemesi kiváltságok eltörlésével új

„szabad” világrend alakult ki. A probléma tálcán hevert: miért alakult át a társadalmi

berendezkedés, és hogyan működik az új világrend? A társadalmak átalakulását megérthetjük -

vélték -, ha megértjük a társadalmak kialakulását. Ezért kiindulásképp elképzeltek egy

társadalom létezése előtti állapotot, amikor nem volt semmiféle intézményesült kapcsolat

(törvény) az emberek között; vagyis amikor nem volt az emberek között semmiféle társadalmi

szabály. Ezt az állapotot nevezi Thomas Hobbes (1651) természeti állapotnak (natural state),

amikor tehát mindenki mindenkivel harcban áll, az ember embernek farkasa (homo homini

lupus). Ebből az állapotból emelkedik ki a társadalmi szerveződés és az állam oly módon, hogy

az emberek önként lemondanak bizonyos jogaikról, hogy ezt az állandó harcot elkerüljék.

Ezeket a jogokat az államra ruházzák át, más szóval társadalmi szerződést (social contract)

kötnek.

Ez az a korszellem, amiben a közgazdaságtudomány született; ez az a korszellem, ami a

közgazdasági gondolkozást is meghatározta. Ennek megfelelően az uralkodó közgazdasági

elmélet is a társadalmat alkotó egyénekre tett feltételezésekből kívánja megérteni a társadalmi

gazdagság változását (módszertani individualizmus, methodological individualism). Ennek

az elemzési módszernek megfelelően a valóságban a feudalizmus felbomlása után kialakuló új

típusú gazdaságokat úgy értelmezik, mint ahol az egyének előállítják a gazdagságot és szabad

akaratukból egymással kölcsönös előnyökért kapcsolatba lépnek.

Ez a típusú választás az elméletépítés során általános, nem a közgazdaságtudomány sajátja.

A módszertani individualizmus a közgazdaságtanban azonban kórosan elburjánzott azzal, hogy

sok közgazdász úgy gondolja, hogy minden társadalmi jelenség megérthető az egyéni döntések

vizsgálatából. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha az egyének minden olyan kérdésben

53

dönthetnének, ami a társadalmi jelenségeket meghatározza. A társadalmi szabályokról definíció

szerint nem dönt az egyén. A társadalmi szabályokról való döntés közös: hiába sírta vissza a

rendszerváltás után sok ember a kommunizmust, vagy hiába szeretnék jómagam visszatérni a

feudális világba úrnak. Ezek csak kollektív szinten döntési lehetőségek, egyéni szinten nem.

A kommunizmust, nem volt szégyen visszasírni, a fasizmust, amit egyébként a kommunizmustól

való félelem szült, pedig főben járó bűn. Érdekes. Stéphane Courtois 1997-ben jelentette meg A

kommunizmus fekete könyve (Le livre noir du communisme) című művét. Franciaországban 2001 tájékán

egy nagyon kedves professzor úrral való beszélgetés kapcsán felmerült ez a téma. Egyetértett, hogy

mindkét diktatúra hatalmas emberiségellenes bűntetteket követett el (a kommunizmus áldozatainak

száma messze túlszárnyalta a fasizmusét). De kérdésemre nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy

hivatalosan még létezhetett Kommunista Párt névvel párt Franciaországban, miközben Fasiszta Párt

névvel nem lehetett és nem lehet bejegyeztetni pártot. Professzor úr indoklása egyszerű volt: ez a

kommunista párt nem az. Nem tudom felfogta-e, hogy a legmagasabb tudományos rangban mit

mondott, ezért inkább nem kérdeztem vissza: miért, amit ma alapítanék Fasiszta Párt névvel, az „az”

lenne?

Amos Tversky és Daniel Kahneman (1974) ugyanezt a jelenséget írja le egy statisztikusokon

végzett kísérlettel (érdekességképp: a fenti történetben professzor úr véletlenül ökonometrikus

volt). Nevezetesen a statisztikusok, amikor nem a munkahelyen vannak, ugyanolyan logikai

bukfenceket követnek el nem statisztikai nyelven megfogalmazott statisztikai kérdésekben, mint

egy nem képzett statisztikus.

A társadalmat alkotó egyén egy társadalmi meghatározottságtól, azaz szocializációtól

mentes egyén, a társadalmak kialakulása előtti természetes állapotból, ahol sohasem

tapasztalták mi is az az együttműködés, és a társadalmi élet. Egy ilyen magányos egyén végső

célja nem lehet más, minthogy szükségleteit javakkal kielégítse, azaz oikonomia. Ezt az egyént

nevezik a közgazdaságtanban homo oeconomicus-nak.

Teljesen logikusnak tűnik az az egyszerűsítő feltételezés is, hogy ha minden szereplő homo

oeconomicus-ként lényegében azonos módon viselkedik, akkor elég egyetlen egyet tekinteni,

mert az azonos típusú szereplők azonos társadalmi szabályok között azonos módon fognak

reagálni. Nevezzük ezt a feltételezést Robinson Crusoe – feltételezésnek. Tehát a Robinson

Crusoe – feltételezés (Robinson Crusoe hypothesis) azt jelenti, hogy a sok egyénből álló

társadalom működésének lényegét gazdasági szempontból egy egyetlen50 szocializációtól

mentes oikonomikus módon viselkedő egyénből álló „társadalom” működésén keresztül is

megérthetjük gazdasági szempontból. Az egyetlen homo oeconomicus-ból álló gazdaságot

Robinson Crusoe gazdaságnak (Robinson Crusoe economy) nevezik.

Az önérdekkövető és célfüggvényt optimalizáló ember a racionális „homo”. A racionális

homo feltételezést rengeteg kritika érte: a valóságos ember racionalitása nem az, mint amit az

elméletben tulajdonítanak neki. E kritikák mára egy új divatos kutatási területté nőtték ki

magukat: viselkedésgazdaságtan (behavioural economics) címen az egyéni viselkedés bugyrait

kutatják - ami inkább pszichológia semmit közgazdaságtan - és érdekes eredményeket érnek el

50 A reprezentatív szereplő (representative agent) az azonos típusú szereplőkből vett egyetlen tipikus (átlagos)

szereplő.

54

(pl.: Daniel Kahneman közgazdasági Nobel díj 2002, Richard H. Thaler 2017-ben). Az

eredmények lényege a valóságban létező ember döntéshozatali mechanizmusának megértésén

keresztül annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy milyen ösztönzőkre hogyan reagál egy

valós ember. A teljes gazdaság működésének leírása szempontjából az egyéni döntéshozatali

mechanizmusra tett feltételezés azonban nem érinti a lényeget: egy adott rendszer működésének

törvényszerűségei definíció szerint függetlenek az egyes egyének konkrét cselekedeteitől

(racionalitásától). Akár el is fogadhatjuk a szokásos modellfeltevést: legyenek a szereplők

önérdekkövetők és szocializációtól mentesek. Amit nem fogadhatunk el az az, hogy a

kapitalizmusban nem kizárólag oikonomikus homo-k vannak. A KAPITALIZMUSBAN AZ

OIKONOMIKUS HOMO-K MELLETT VANNAK MÉG KREMATISZTIKUS HOMO-K IS,

AZAZ HOMO KHREMATISTICUS-OK.

A Robinson Crusoe - gazdasgág elnevezés tehát nagyon találó az uralkodó közgazdasági

elméletre:

I. egyedül egy szigeten Robinson Crusoe végső célja nem lehet más, minthogy szükségleteit

javakkal kielégítse. Az elemi gazdasági logika tehát szükségképp csak OIKONOMIA

lehet, vagyis jószág-átalakítás szükséglet-kielégítés végett: Á-(P)-Á’. Ennek megfelelően

a gazdagodás folyamatát (a feleslegben lévő) jószágok átalakításán keresztül ragadhatjuk

meg: az egyének átalakítják (termel, cserél51) azokat a javaikat, amire kevésbé van

szükségük (feleslegben lévő jószágok) olyan javakra, amire jobban szükségük van.

II. minthogy Robinson egyedül “társadalomnak” tekinthető, ezért az egyéni gazdagság

természete pontosan ugyanaz, mint a társadalmi gazdagságé. Nevezetesen az egyéni és

társadalmi gazdagság is jószágok összessége.

■ ■ ■

A monda szerint Arisztotelész azt állította, hogy a porban a szkarabeusz köré húzott körből

a szkarabeusz nem tud kimászni. Évszázadokig senki sem vizsgálta meg, hogy ez a tétel valóban

helyes-e, a monda szerint elhitték. Ha elhisszük, hogy igaz a monda, akkor a szkarabeusz

esetében ez minden bizonnyal azért történt, mert már senkit sem érdekelt az egyiptomiak szent

bogarának viselkedése. A valós gazdaságok viselkedése azonban minden közgazdászt érdekel,

ezért érdemes azt is megvizsgálni, hogy a szkarabeusz kör – a valakik által egykor lefektetett

keret, amiben gondolkozni kellene – megfelelő-e. Azt találtuk, hogy a két alapvető ismérv

szempontjából a kapitalizmus leírását célzó uralkodó közgazdaságtani elmélet duplán hibás:

sem a társadalmi gazdagság mibenléte nem azonos az egyéni gazdagság mibenlétével; sem az

oikonomikus szereplők nem játszanak meghatározó szerepet a társadalmi gazdagság

megteremtésének logikájában. A pénz kapcsán arra a következtetésre jutottunk, hogy a pénz

szerepét a gazdaságban nem érthetjük meg, ha speciális tulajdonságokkal (általános

csereeszköz, értékőrző és elszámoló egység) bíró jószágként gondolunk rá. A pénz lényegét

úgy érthetjük meg, ha a pénzrendszer névre keresztelt speciális fizetési szabályrendszer

51 Robinson saját magával cseréli a szabadidejét kókuszdióra, szakszóval alternatíva költségen értékel: a kókuszdió

leszedésének költsége a nem pihenés a tengerparton, a tengerparton való pihenés költsége a kókuszdió hiánya.

55

elemeként tekintünk rá. A fizetési rendszer-szemléletben a pénz mibenléte nem az, hogy egy

(hasznos) dolog (vagyis jószág) és lényege nem a cserék végrehajtása (ami szükségképp a

cserék végrehajtásának ábrázolását igényli, tehát csakis valós idejű modellezést tesz lehetővé),

hanem a pénz pénzügyi eszköz, ami a társadalmi gazdagság elszámolásának és elosztásának

eszköze (amely elosztás aktuális állását egy időpontban is ábrázolhatjuk, tehát

gondolkozhatunk időszakokra bontott modellben). Minthogy a fizetési rendszer keretrendszere

speciális esetként tartalmazza a Robinson Crusoe szemléletből adódó elméleti keret is, ezért

önmagában is nyilván ezzel érdemes dolgozni. A mai modern gazdaság működésének

tudományos leírása nem jelenti sem e gazdasági rendszer kialakulásának vizsgálatát (rendszer

fejlődése), sem annak a kulturális környezetnek a vizsgálatát, ahol a krematisztikus viselkedés

egyáltalán meghatározó szerepre tehet szert.

5 Pénzrendszerek

Mint láttuk, az egyes gazdasági rendszerek különbségeit nem kereshetjük természeti

törvényekben, mert a természeti törvények definíció szerint minden gazdaságban azonosak: az

egyes gazdasági rendszerek tehát az emberek által megváltoztatható társadalmi szabályok miatt

különböznek. A közgazdaságtudomány a társadalmi gazdagság változását vizsgálja: e

gazdagság keletkezésének módját, elszámolását (mérését) és elosztását. A gazdagság

elszámolása és elosztása a társadalom tagjai között a fizetési rendszerekkel (illetve

pénzrendszerekkel) történik. Tehát a fizetési rendszerek központi szerepet töltenek be egy-egy

gazdaság működésében, ezért konkrét modelltől és elmélettől függetlenül érdemes külön

megvizsgálni őket.

Mint láttuk a pénzrendszerek speciális fizetési rendszerek. A pénzrendszerek megadásánál

meg kell határozni az elszámoló egységet: ez legyen a hrivnya. Mindegyik pénzrendszernél

meg kell határozni a fizetés módját. Ezt különösebben nem fogom taglalni, mert ez végső soron

minden rendszerben a pénz átruházásával történik. A pénzteremtés módja (és az ezzel ellentétes

művelet, a pénz megszűnése) az, ami különösen érdekes a különböző pénzrendszereknél.

Logikailag a pénz kétféle módon keletkezhet. Egyrészt hitelművelettel, másrészt

vásárlással.

A hitelművelet (loan) olyan művelet a szereplők között, melynek során olyan követelés

keletkezik, amit pénzügyi eszközzel kell megszűntetni. Hangsúlyozom:

1. A hitelművelet nem időszakok közötti csere; a lényeg pontosan az, hogy a követelést nem

valós eszközzel, hanem pénzügyi eszközzel kell megszűntetni. Például, ha A szereplő ad B

szereplőnek egy almát azért, hogy egy hét múlva két almát kapjon vissza, akkor ez

egyszerűen egy időszakok közötti csere. Akkor válik hitelműveletté, ha nem abban

állapodnak, meg, hogy A két almát (valós eszköz) kap vissza, hanem abban, hogy egy két

almáról szóló elismervényt, ahol nyilván nem mindegy, hogy ki állítja ki az elismervényt:

56

valós eszköz:

pénzügyi eszköz:

Nyilván nem célszerű olyanba beleegyezni, hogy az aláíró maga az A szereplő: ekkor

ugyanis A megteheti, hogy ezt az elismervényt, amivel B szereplő megszabadulhat

tartozásától csak több mint két almáért cserébe állítja ki. Változtat a lényegen valamit, ha

ezt az elismervényt C szereplőtől kell beszerezni? Tehát a hitelviszony aszimmetrikus

ellentétben a cserével, ami szimmetrikus művelet a szereplők között.

2. Egy szereplő tartozásának megszűntetése nem keverendő össze egy szereplő követelésének

megszűntetésével, azaz a fizetéssel: fizetni követeléssel nem lehet, de tartozást

megszűntetni igen. Például, ha A szereplő tartozik B-nek 1 almával, B pedig C-nek 1

almával, akkor B megteheti, ha C beleegyezik, hogy átadja C-nek B-re szóló követelését.

Ezzel B szereplő megszabadul tartozásától, de C szereplő nincs kifizetve, ugyanis

követelése még mindig fennáll, csak most nem B szereplőre, hanem A-ra.

A hitelpénz-teremtés lényege az alábbi: a nem banki szereplő aláírja a hitelszerződést (ő

tartozik, a bank követel) és cserébe a bank jóváírja a számláján a hitelszerződésben rögzített

összeget: a nem banki szereplőnél eszköz oldalon, a banknál forrás oldaln pénz. A bank (bank)

olyan gazdasági szereplő, amelyik hitelművelettel tud pénzt teremteni. Hangsúlyozom, a

bankoknak tulajdonított pénzközvetítő szerep a hitelezők és hitelfelvevők között másodlagos,

a lényegről csak eltereli a figyelmet: nemcsak a bankok folytatnak pénzközvetítő szerepet, így

ez a tulajdonság a bankoknak nem megkülönböztető jellemzője. A bank tehát a „semmiből”

teremti a pénzt, nem a meglévő pénzt hitelezi tovább. Számlákon ábrázolva:

1. ábra: Hitelpénz-teremtés

Aki ezt az elismervényt átadja, azonnal kap:

X szereplő

57

A vásárlással történő pénzteremtés esetében pedig az a szereplő, amelyik képes ily módon

pénzt teremteni – nevezzük továbbra is banknak – vásárol valós eszközöket és cserébe teremt

(ad) pénzt:

2. ábra: Vásárlással történő pénzteremtés

Amikor a pénz visszaáramlik teremtőjéhez, akkor a pénzügyi eszköz/pénzügyi forrás

megszűnik, tehát a pénz is megszűnik létezni: a Teremtőhöz való megtérés a halál.

Nyilván a pénz teremtője is azért teremt pénzt, mert ettől hasznot remél, mint ahogy

Krisztus sírját sem ingyen őrizték. A pénzteremtés (bruttó) haszna (seigniorage) az a

többletpénz, amiért a pénz kibocsátója a pénzteremtésből kifolyólag egy időszak alatt „javakat”

vásárol(hat) a többi szereplőtől. A hitellel teremtett pénz esetében például a teremtett és a

visszaáramló pénz közötti különbözet a kamat (ha a csődtől eltekintünk). A tiszta aranypénz

esete is egyszerű: az uralkodó kisebbb aranytartalmú aranyérmékért vásárolt aranyat, így a

többletaranyból többletpénzt verethetett, melyért újabb javakat vásárolhatott. Vagyis az

uralkodó a pénzkibocsátáshoz kénytelen volt aranyat vásárolni, többletpénze az aranyvásárlás

költségét levonva adódik. Az aranypénztől egyetlen lépés a tisztán vásárlással költségmentesen

teremthető pénz esete. Ekkor a pénzkibocsátással elért többletpénz nem a megvásárolt aranyért

adott érmék és a megvásárolt aranyból verhető összes érme közötti különbözet, hanem a

„megvásárolt semmi” és a kibocsátott összes pénz közötti különbözet, vagyis a teljes elköltött

pénzmennyiség!

A pénz visszaáramlását a teremtőjéhez a tisztán hitellel teremtett pénz esetében a pénzben

megfizetendő tartozás, a tisztán vásárlással teremtett pénz esetében pedig a pénzben

megfizetendő adók okozzák. Vegyük észre, mindkét esetben azonos hajtóerő működik a

háttérben: csakis pénzben váltható meg a kötelezettség (tartozás illetve adó), vagyis a pénznek

keletkezése pillanatában már eleve van kereslete. Különbségek is vannak. Az első, hogy az

állam az adókat nem kétoldali megállapodásban kötött megegyezéssel szedi, hanem a törvény

erejénél fogva (kartalizmus), ellentétben a hitellel. A második, hogy a hitel esetében a pénz

megteremtésének pillanatában közvetlen kódolva van ez a kereslet (pénzzel egyidejüleg hitel

keletkezik), míg a vásárlással teremtett pénz esetében nem (pénz keletkezése független az

adóktól). A harmadik, hogy a hitel (szigorúan pozitív kamat esetén) mindig több jövőbeni

pénzkeresletet szül, mint amennyi pénz a kibocsátáskor keletkezik; a vásárlással teremtett pénz

esetében ez attól függ, hogy mekkora a beszedendő adó a teremtett pénz mennyiségéhez képest.

58

A pénzrendszerek vizsgálatát azzal a pénzrendszerrel kezdjük, amelyikben élünk.

5.1 A modern hitelpénzrendszer: magánhitelpénz

A modern hitelpénzrendszer kétszintű (tehát hierarchikus) bankrendszerrel működik, ahol

a pénzt a bankok elsősorban hitelművelettel teremtik, másodsorban pedig profitjuk elköltésével.

A központi bank (central bank) vagy más szóval jegybank az a bank, amelyik olyan pénzt

képes teremteni, ami minden szereplő számára pénz, tehát mind a nem banki magánszereplők,

mind az állam, mind a kereskedelmi bankok képesek vele egymás között bármely tartozást

kifizetni. A kereskedelmi bankok (commercial bank) ilyen pénzt nem tudnak teremteni. A

központi bank által teremtett pénzt monetáris bázisnak (monetary base) nevezzük.52 A

központi bank másik elnevezése a központi bank azon kizárólagos jogából ered, hogy csak neki

van joga a pénzt papírra kinyomtatni, azaz bankjegyeket más néven készpénzt (cash, KP)

kibocsájtani.

Amennyiben a pénzt nem nyomtatják ki papírra, hanem csak beírják a számlába, akkor két

elnevezést kaphat, attól függően, hogy kinek a számlájára írták: a kereskedelmi bankok

központi banknál vezetett számláját tartaléknak (R, reserve) nevezik, a nem banki szereplők

kereskedelmi bankoknál vezetett számláját pedig látra szóló betétnek, röviden betétnek

(deposit, LB). Azért látra szóló, mert az ügyfél kérésére azonnal köteles a bank készpénzt adni

a számlán bejegyzett elszámoló egységekért, és azért betétnek, mert fordított logikával a

számlapénz felfogható, úgy, hogy a nem banki szereplő betette a készpénzt a bankba (nem vette

le esetünkben). A központi bank kereskedelmi bank viszonylatban azért kapta a látra szóló betét

helyett a tartalék nevet, mert amennyiben a nem banki szereplő számlájáról le akarja venni a

készpénzt, akkor a kereskedelmi bank úgy tudja ezt teljesíteni - úgy tud készpénzhez jutni -,

hogy a központi banktól ő is leveszi a számlájáról a készpénzt. Magyarán a kereskedelmi bank

számlapénze szolgál tartalékul ahhoz, hogy fizetési kötelezettségét a nem banki szereplők fele

teljesíteni tudja.

A pénz hitellel való teremtésének másik „oldalát” egyszerűen hitelnek (követelés/tartozás)

nevezik (loan) minden szereplő között, kivéve a központi bank kereskedelmi bankok

viszonylatában, ahol refinanszírozási hitel a neve. Számlákon:

52 Másik elnevezése: high powered money.

59

A kétszintű bankrendszerben a pénzteremtés tehát az alábbi módon megy végbe: a nem

banki magánszereplő felvesz hitelt a kereskedelmi banktól, cserébe a kereskedelmi bank a nem

banki magánszereplő számláján jóváírja a pénzt (LB). Ahhoz, hogy a nem banki magánszereplő

készpénzt tudjon levenni a számlájáról, (illetve hogy a kereskedelmi bank a kötelező

tartalékráta előírásának is meg tudjon felelni), a kereskedelmi bank is felvesz hitelt, csak ő a

központi banktól, melyért cserébe a központi bank ugyanúgy jóváírja a számláján a tartaléknak

nevezett pénzt, mint ahogy a kereskedelmi bank tette a nem banki szereplőnek. Ha a nem banki

szereplőnek szüksége van készpénzre, akkor a kereskedelmi bank levesz a központi banknál

tartott számlájáról készpénzt, majd az ATM (Automated Teller Machine)-n vagy a bankfiókon

keresztül a nem banki magánszereplő is fel tudja venni a számlájáról a készpénzt. Vegyük észre,

hogy nincs szükség semmiféle előzetes betétre, sem megtakarításra ahhoz, hogy a kereskedelmi

bank hitelt tudjon nyújtani. A bank pénzközvetítő szerepe (betétgyűjtés és hitelkihelyezés)

teljesen másodlagos; csak azért teszi, mert így olcsóbban jut forráshoz mintha a központi

banktól venne fel hitelt, illetve nagyobb piaci részesedéssel tartalékai kevésbé ingadoznak és

ezáltal a működés kockázatát csökkenti.

A majdnem minden országban állami kézen lévő központi bank által teremtett monetáris

bázis (MB: minden gazdasági szereplő számára pénz) és a gazdaságban lévő teljes

pénzállomány (M: a nem banki szereplők között pénz, a kereskedelmi bankok között nem

szükségképp pénz) között az arányt pénzmultiplikátornak (money multiplier) nevezték el

azzal a logikával, hogy a jegybank által teremtett 1hrivnya a kereskedelmi bankokon keresztül

megsokszorozódik, latinul multiplikálódik. A legegyszerűbb esetben, amikor a nem banki

szereplők mindig a teljes pénzállomány rögzített k hányadát tartják készpénzben (M

KPk ), a

központi bank által előírt kötelező tartalékráta z (reserve requirement, látra szóló betétek z

hányadának megfelelő pénzt kell a kereskedelmi banknak a központi banki számlán tartani,

60

LB

Rz kötelező ), a szabad tartalékok aránya az összes tartalékhoz viszonyítva s (

R

Rs szabad ), akkor

a teljes pénzmennyiség és a monetáris bázis között az alábbi arány áll fent:

M

s

kzkMRKPMB

Ms

kzLB

s

zRsRzLBRRR

MkLBLBkMLBKPM

szabadkötelező

1

1

1

1

1

1

Tehát:

MB

kzks

sM

)1(1

1

A monetáris bázis együtthatója, )1(1

1

kzks

s

a pénzmultiplikátor.

Amennyiben nem szüntetjük meg a magánbankokat, azaz nem tiltjuk be pénzteremtési

jogukat, akkor szükségképp több pénz van a gazdaságban, mint monetáris bázis. Tehát, ha az

összes nem banki szereplő le szeretné venni számlapénzét készpénzben, akkor a kereskedelmi

bankok szükségképp fizetésképtelenek. A központi bank döntésén múlik, hogy ebben az

esetben hagyja a kereskedelmi bankokat fizetésképtelenné válni, vagy rendelkezésükre bocsát

készpénzt (pl. refinanszírozási hitelművelettel). A központi bank tehát a végső hitelező (lender

of last resort).

A pénzmultiplikátor elnevezés mögött az uralkodó elmélet pénzteremtési logikája húzódik

meg, miszerint a kereskedelmi bankok az általuk birtokolt monetáris bázis egy részét

kölcsönadják a nem banki szereplőknek (helyette követelésük keletkezik), melyet a hitelfelvevő

elkölt. Így ez az összeg visszajut a bankrendszerbe, amit a bankrendszer újra ki tud hitelezni,

ez újabb betéteket (számlapénz) generál, és így újabb hitelkihelyezést tesz lehetővé. Ez a

magyarázat minden bizonnyal az aranypénzben való hitelezés analógiájára született: ugyanazt

az aranyérmét többször is ki tudja hitelezni a bankrendszer, ha az érmék egy része mindig

visszakerül a bankokhoz. Az uralkodó elmélet szerint a pénzteremtés alaplogikája az, hogy

előzetesen betétekre van szüksége a bankoknak ahhoz, hogy hitelt tudjanak kihelyezni: a

betétekből lesznek a hitelek (depostis make loans); a pénz nem a „semmiből” keletkezik. A

kereskedelmi bankok pénzteremtése előtt a központi bank által teremtett tartalékok nagysága

mindig korlátot jelent, mégha ez a korlát éppen ténylegesen nem is jelentkezik, mert vannak

szabad tartalékok.

Az általam vázolt post-keynes-i pénztermtési logika pontosan fordított: a pénzteremtés a

nem banki szereplőktől indul. Ha a nem banki szereplők nem akarnak felvenni hitelt, akkor a

kereskedelmi bank nem tud pénzt teremteni; a kereskedelmi bank sem vesz fel hitelt a központi

banktól, magyarán a központi bank sem tud pénzt teremteni. A pénzteremtés alaplogikája, hogy

a hitelekből lesznek a betétek (loans make deposits); a pénz a „semmiből” keletkezik. A

kereskedelmi bankok pénzteremtését a központi bank által teremtett tartalékok nagysága soha

sem korlátozza, még akkor sem, ha a szabad tartalékok nagysága nulla. Ez csak akkor

61

lehetséges, ha a központi bank képtelen megakadályozni, hogy a kereskedelmi bankok

többlettartalékhoz jussanak, amennyiben úgy döntenek. Hangsúlyozom, hogy ez nem azt

jelenti, hogy a központi bank esetleg képes az általa elvárt viselkedésre ösztönözni a

kereskedelmi bankokat (ne akarjanak többletpénzt teremteni), mert ebben az esetben a

kereskedelmi bankok döntenek úgy, hogy nem teremtenek többletpénzt, és ezért nem keletkezik

törbblettartalék-igényük. Ez azt jelenti, hogy ellentétben az uralkodó elmélettel, a post-keynes-

i elmélet szerint a tartalékok nagysága nem érdemi változó a pénzteremtés folyamatában, ezért

a központi banknak nem szabad a tartalékok nagyságát használni célváltozónak a pénzteremtés

folyamatának kézben tartására (mennyiségi cél, quantity targeting), mert ezzel csak a

bizonytalanságot növeli a kereskedelmi bankoknak nyújtott refinanszírozási hitelek

refinanszírozási kamatlábának (repo rate) ingadozásán keresztül, ahol a kamatláb (interest

rate) a pénzhez való hozzájutás (pénzben kifejezett) ára. A központi banknak inkább kamatcélt

kell megfogalmaznia (interest rate targeting).

Tény, hogy a jelenlegi bankrendszerben a központi bank kamatcélt fogalmaz meg, vagyis

meghirdeti egy adott időszakra érvényes jegybanki alapkamatot (central bank base rate),

amelyen a kereskedelmi bankok elvben bármennyi hitelt felvehetnek a központi banktól. Tehát

a tartalékok nagysága soha nem korlátozza a kereskedelmi bankok összességét abban, hogy

mennyi pénzt tudnak teremteni, mert a megfelelő tartalékot a központi banktól felvett hitellel

bármikor biztosíthatják. A kereskedelmi bankok pénzteremtését alapvetően a jövedelmező

hitel-kihelyezési lehetőségek korlátozzák.

Ez a tény azonban nem oldja meg az elméleti vitát a két irányzat között. Ugyanis az a tény,

hogy a jelenlegi pénzrendszerben a központi bank kamatcélt követ, az uralkodó elmélet

szemszögéből csak azt jelenti, hogy a központi bank mindig annyi tartalékot biztosít, mint

amennyit a kereskedelmi bankok szeretnének látni. Viszont, ha a központi bank nem kamatcélt

követne, akkor a tartalékok nagysága már korlátozó volna a fent vázolt post-keynes-i

pénzteremtési folyamatban is! A fent vázolt pénzteremtési folyamatban azonban kihagytunk

egy lényegi szereplőt: a kormányzatot!

A kormányzat szerepét a pénzteremtési folyamatban részletesen a modern pénzelmélet

(modern money theory, MMT), - amit neokartalizmus-nak (neo-chartalism) is neveznek –

vizsgálja. (L. Randall Wray, (2012), Modern Money Theory, Palgrave Macmillan) A modern

pénzelmélet abból indul ki, hogy a hitelpénzgazdaság hierarchikus szerkezetű; a hierarchia

alapja a fizetési rendszerben betöltött hely, vagy Jean Cartelier kifejezésével a pénzhez való

hozzájutás aszimmetriája. A modern pénzelmélet arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a

hierarchiában a kormány különleges helyet tölt be: a nem banki magánszereplőknek csak a

kereskedelmi bankoknál lehet számlája53, viszont a kormánynak (kincstár) majdnem minden

országban csak a központi banknál54. Ez azt jelenti, hogy a kormány viszonylatában minden

fizetés (kormányzati kiadás, adó, hitel) monetáris bázisban történő fizetést jelent. Bármilyen

53 Most kezdtek kutatásokat az irányban, hogy magánszemélyek közvetlenül is nyithassanak számlát a központi

banknál. (pl.: Barrdear- Kumhof, 2016) Ezzel a magánbankok által kibocsátott pénzmennyiség csökkenne és az

ezzel járó haszon újra az állam zsebébe vándorolna. 54 Például az USA-ban nem csak az amerikai jegybanknál lehet a kormánynak számlája.

62

monetáris bázisban történő fizetés feltételezi, hogy létezik monetáris bázis; vagyis előzetesen

monetáris bázist kell teremteni: monetáris bázist a központi bank teremthet. Minthogy elvi

szinten elképzelhető, hogy a kereskedelmi bankok egymás közötti műveletei során végső soron

nem merül fel monetáris bázisban való fizetési kötelezettség, ezért a lényeg szempontjából elég

csak a kormányzat pénzáramlásaira koncentrálni.

Az elmélet hívei szerint a pénzteremtés lényege a magánszereplők és az állam

viszonylatában eltér. Nevezetesen, az állam (együtt értve a központi bankot és a kincstárt)

lényegét tekintve vásárlással teremt pénzt, szemben a magánszféra hitellel történő

pénzteremtésével. A kétszintű bankrendszerben csak annyi történik, hogy a kereskedelmi

bankok közbeékelődnek, vagyis az állam a nem banki szereplőkkel a kereskedelmi bankokon

keresztül van kapocslatban. Ez azt jelenti, hogy az állami vásárlások a nem banki

magánszereplők kereskedelmi bankoknál vezetett számláin jelenik meg, az állami vásárlással

teremtett monetáris bázis pedig a kereskedelmi bankok tartalékaivá válik, amellyel szemben a

kereskedelmi bank a számlapénzt teremti:

ábra: Központi banki hitellel finanszírozott kormányzati vásárlással teremtett pénz a

kétszintű bankrendszerben

Az állami pénzteremtés e történetével az MMT orvosolja a post-keynes-i elméletben

magyarázat nélkül hagyott állítást: azért soha sem korlátozó a tartalékok nagysága a

kereskedelmi bankok pénzteremtésében, mert az állami vásárlással a kereskedelmi bankok

tartalékigényét messze meghaladó mértékben keletkezik tartalék. Például Magyarországon

2018-ban a kereskedelmi bankok tartalékai 1,4ezerMrd Ft-ra rúgtak, az államadósságból a

kereskedelmi bankok kezében pedig közel 9ezerMrdFt volt. Ez azt jelenti, hogy a bankok

tartalékaikon felül azonnal több mint hatszor annyi tartalékhoz volnának képesek jutni; a

pénzmennyiséget pedig azonos készpénztartási hányad mellett több mint kétszeresére volnának

képeses növelni (a monetáris bázis 7ezerMrdFt volt).

Bármily tetszetős is ez a magyarázat, kicsit közelebbről megvizsgálva úgy tűnik, hogy ilyen

formában tarthatatlan. Ugyanis a jelenlegi pénzrendszerekben az államnak igen kevés kivételtől

eltekintve egyszerűen nincs joga a modern pénzelmélet által alapesetnek nevezett vásárlással

63

történő pénzteremtéshez (értsd: közvetlen a központi banktól felvett hitellel történő

pénzteremtés útján történő kormányzati vásárlás). Az egyik kivétel Kanada, ahol az

államkötvényeknek kb.10-15%-át vásárolja meg közvetlen a nemzeti bank. (Lavoie, 2013)

Ezért a történet itt nem állhat meg. Az MMT alapmodelljének módosított változata szerint a

kormány a kereskedelmi bankoknak eladott államkötvényekért cserébe a kereskedelmi bankok

által teremtett pénzt költi el a magánszféránál, vagyis a kincstár költése a magánszereplők

betétje lesz:

ábra: Állami vásárlással teremtett pénz kereskedelmi banki hitelből a kétszintű

bankrendszerben

Ugyanúgy, mint a közvetlenül a központi bank által finanszírozott állami vásárlások

esetében, a kereskedelmi bankok messze több tartalékhoz képesek jutni a kincstárra szóló

követeléseik központi banknak történő eladásával, mint amire szükségük van. Csak abban az

esetben nem jelentene a kincstár tartozása végső soron tartalékokat a kereskedelmi bankok

számára, ha a központi bank nem fogadná el az államkötvényeket. De elfogadja: a kincstárjegy

a tartalékok helyettesítője; a központi állami hatalom egyik szerve elfogadja a központi állami

hatalom másik szerve által kibocsájtott pénzügyi eszközt. Ezért mondják az MMT hívei, hogy

az a szabály, hogy a kincstárnak nincs joga közvetlenül felvenni hitelt a központi banktól csak

egy ártatlan „önkorlátozás” (Fullwiler et al. 2012:6), mely csak bonyolultabbá teszi a rendszert,

de a lényegen nem változtat. Gyanús.

Valóban semmilyen jelentőséget nem kellene tulajdonítani ennek a szabálynak az MMT

érvelésében?

Laikus szemmel azt gondolnánk, hogy amennyiben a kormánynak a kereskedelmi

bankoktól kell felvenni hitelt, akkor ezzel a szabállyal a kereskedelmi bankok szereztek egy

hatalmas fizetőképes ügyfelet, még akkor is, ha igaz az MMT állítása, hogy a semmiből

vásárlással teremtett pénzzel fizeti ki az állam a bankokat. Minden nem állami szereplőt így

fizet ki, tehát ez nem tűnik túl meggyőző érvnek a mellet, hogy ne is foglalkozzunk ezzel a

szabállyal: akkor miért nem nekem juttatja a kamatbevételt az állam? A kereskedelmi bank

esetében azonban egy másik vetülete is van a pénzteremtés hasznának magánkezekbe

vándorlásának. Nevezetesen, minthogy a kereskedelmi bank képes pénzt teremteni, a

64

pénzteremtés hasznánál figyelembe kell venni azt is, hogy a pénzmennyiség növekményében

mekkora az állam által „életre költött” pénz (tudniiilik a monetáris bázis) és mekkora a

magánszereplők által „életre költött” pénz. Amennyiben elfogadjuk az MMT állítását, hogy

állampapír-kibocsátással szükség van a „felesleges” tartalékok kivonására, akkor az

alapmodellben ez az „ártatlan” szabály biztosítja, hogy e művelet haszna a kereskedelmi

bankoknál csapodik le, és mondjuk nem én (lakosság) kapom meg.

A „szabad világ” „modern demokráciájával” kapcsolatban elgondolkoztató, hogy a világ

jelenleg még első számú pénzét, az USA dollárt kibocsátó amerikai jegybank, a Federal

Reserve (FED), tulajdonképp magánbank. A tulajdonosok köre – úgy gondolnám, hogy méltán

közérdekű adat – nem lelhető fel a FED hivatalos honlapján. Nem megbízható forrás55 szerint

1913-ban 8 család vásárolta fel (részvényeinek csak 1/5-e maradt állami kézen): Goldman-

Sachs, Israel Moses Seif, Kuhn-Loeb, Lazard, Lehman, Rockefeller, Rothchild és Warburg.

Most mi lehet a tulajdonosi szerkezet? A Lehman Brothers 2008 óta minden bizonnyal kiesett,

Goldman-Sachs, Rockeffeler, Rothshild-ról tudjuk, hogy vígan megvannak. A többiekről nem

hallani. Persze a pénzteremtés monopóliumának megszerzése az államtól végső soron nem attól

függ, hogy az egyébként Kongresszusi fennhatóság alatt lévő központi bank magán, vagy állami

kézen van-e. Attól viszont már inkább, hogy az USA-ban az állami szerveknek lehet és van

számlája magánbankoknál is!

Mélyebben is érdemes megvizsgálni az ártatlannak mondott „önkorlátozó” szabályt. Az

MMT központi állítása, hogy az „állam” mindig vásárlással teremt pénzt egy zárt gazdaságban.

Mit értsünk pontosan ezen? A pénz mindig vásárlással kerül forgalomba: aki hitelt vesz fel, az

is elkölti, különben nem venne fel hitelt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy vásárlással teremtődik

a pénz vagy hitellel, akkor tulajdonképp az elhatárolás alapja az, hogy a hitelt nyújtó és a hitelt

felvevő szereplőt van-e értelme egy szereplővé aggregálni, vagy sem. Amennyiben a

kormányzat felvehet hitelt közvetlen a központi banktól, akkor nyilvánvalóan van értelme

egyetlen állami szereplőnek tekinteni a két állami szervet, mert ekkor valóban az állam jobb

zsebe tartozik az állam bal zsebének. Azonban, amikor a kormány a kereskedelmi bankoktól

vesz fel hitelt, akkor ugyanez az összevonás már értelmetlen, amivel minden bizonnyal az

MMT hívei is egyetértenek, mert ők sem a kereskedelmi bankot és kormányt vonják össze,

hanem továbbra is a központi bankot és a kormányt. Ez azt jelenti, hogy az MMT módosított

modelljében már nem foghatjuk fel a kincstár költését vásárlással történő pénzteremtésnek. Az

MMT elmélet hibás: az ártatlan „önkorlátozó” szabály az MMT elméletre nézve gyilkos.

A vásárlással „semmiből” teremtett pénz esetében a költségvetés finanszírozási logkája

megfordul: ebben az esetben szükségképp a kincstárnak először vásárolni kell, csak azután

tudja beszedni az adókat pénzben. Vagyis az adók nem finanszírozzák a költségvetési

kiadásokat, hanem fordítva, a kiadások teszik lehetővé az adók beszedését. Az adóknak csak az

a szerepe, hogy a monetáris bázist kivonják a gazdaságból ezáltal biztosítva a monetáris bázis

értékét és körforgását. Azonban, ha nem kizárólag vásárlással teremtik a monetáris bázist, akkor

ez a költségvetési politikáról alkotott nézet tarthatatlanná válik. Az adófizetéshez szükséges

55 http://rainbowwarrior2005.wordpress.com/2008/09/29/federal-reserve-owners-and-history/. Egyébként mi

megbízható a manipulált világunkban?

65

monetáris bázis a központi bank kereskedelmi bankoknak nyújtott hitelein keresztül jut a

gazdaságba és a kincstár csak ezután költ. A pénz ebben az esetben nem az adóval, hanem a

hitelek visszafizetésével vonódik ki a gazdaságból. Vagyis a magánbankrendszeren átfuttatott

hitelből történő állami vásárlás pontosan nem az MMT alapesetének „bonyolított” változata,

ahol az „állam” vásárlással teremt pénz. Ebben az esetben az állami költés magánhitelből

történik! Az ártalmatlannak minősített „önkorlátozó szabály” központi jelentőségű: az állam

nem teremthet többé vásárlással pénzt! A magánszféra megszerezte a pénzteremtés majdnem

teljes monopóliumát! Egyébként, ha valóban komolyan gondolja az MMT, amit mond, akkor

javasolni kellene ezen „önkorlátozó” szabály eltörlését (lévén úgyis felesleges) és egyben

betiltani az állami kötvénykibocsátást a magánszférának – vagyis ekkor kétséget kizáróan

vásárlással teremtene az állam pénzt. Felelős politikai beosztásban mindenesetre én nem

mernék ilyen javaslattal előállni, mert John Fitzgerald Kennedy elnök meggyilkolásának

magyarázatai közül ezt az eshetőséget sem zárhatjuk ki … Végezetül, az a tény, hogy az MMT

hibás, nem jelenti, hogy minden gazdaságpolitikai javaslata hibás. Például olyannak is lehet

értelme, hogy az USA összes gazdasági szereplőjét aggregáljuk …

Összegezve, az MMT a kormány bevonásával a pénzteremtés folyamatába magyarázatod

ad arra, hogy a tartalékok nagysága miért soha nem korlátozó a jelenlegi bankrendszerben,

amivel egy régi vitára tett végérvényesen pontot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az MMT

állítása az „állami pénzteremtés” tekintetében helyes: ahol létezik a magánszféra felé

államadósság, ott szükségképp nem csak vásárlással teremt pénzt az „állam”. Amennyiben

pedig a kincstárnak nincs joga a központi banktól felvenni hitelt, úgy az „állam” egyáltalán nem

vásárlással teremt pénz.

A jelenlegi pénzrendszerben a pénzteremtés folyamata tehát post-keynes-i magyarázatnak

megfelelően történik. A fizetés a jól ismert módokon történhet. Nevezetesen, az (A) nem banki

szereplő úgy tudja kifizetni (B) nem banki szereplőt, hogy számlavezető bankja csökkenti (A)

pénzét a számláján (megterheli), (B) szereplő számlavezető bankja pedig teremt pénzt a másik

szereplő számlájára (jóváír), csak a pénzteremtés ellentételezéseként (B) bankjának követelése

(A) bankjára szól, amit később (például a nap végén) fizet ki (A) bankja (B) bankjának (giro).

Persze (A) készpénzzel is ki tudja fizetni (B) szereplőt, csakúgy, mint (A) bankja (B) bankját,

illetve (A) bankja úgy is kifizetheti (B) bankját, hogy a központi banknál vezetett számlájáról

a központi bank leemeli a tartalékot, és egyidejűleg (B) bankájának számláján jóváírja.

A pénzrendszer szabályainak ismeretében további következtetést is levonhatunk:

amennyiben egy gazdasági szereplő visszafizeti hitelét, akkor a pénzteremtéssel pontosan

ellentétes művelet zajlik. Vagyis ekkor a pénzt nem teremtik, hanem a pénz megszűnik. Ha

figyelembe vesszük, hogy a kereskedelmi bankok is gazdasági szereplők, akkor szükségképp

szigorúan pozitív kamatot szabnak, vagyis 1hrivnya hitelért cserébe több mint 1hrivnyát kell

visszafizetni. Vagyis egy hitel visszafizetése során mindig több pénz szűnik meg létezni, mint

amennyi ugyanezen hitel nyújtásával keletkezett.

Ha egy gondolatkísérlettel a zárt hitelpénzrendszert nulla pénzről indítjuk és feltételezzük,

hogy a nem banki szereplők összességében 100 hrivnya hitelt vesznek fel, és több hitelfelvétel

nem történik, akkor nyilvánvalóan lehetetlen visszafizetni az összes hitelt bármit is tesznek a

nem banki szereplők: ami nem létezik, az nem is szűnhet meg létezni. Ha kizárólag

66

hitelművelettel lehet pénzt teremteni, akkor egyetlen megoldás van arra, hogy meglegyen az

elvi lehetőség a hitel visszafizetésére: a nem banki szereplők megfelelő nagyságú újabb

hitelfelvétele. Az újabb hitellel lesz annyi pénz a gazdaságban, hogy a lejárt 100 tartozást elvben

lehet törleszteni kamatostul. Ahhoz, hogy ezt az újabb hitelt is ki lehessen fizetni, megint csak

újabb hitelt kell felvenni és így tovább.

Ebben a formában a hitelpénzrendszer egy pilóta-játék (Ponzi game56). Vigyázat! A

POZITÍV KAMAT ÖNMAGÁBAN NEM INDUKÁL KAMATOS-KAMAT LOGIKÁVAL

NÖVEKEDÉSI KÉNYSZERT! A növekedési kényszert ebben az egyszerű példában az

okozza, hogy a bankok nem költik el teljes egészében nem hitelekre a többletpénzbevételeiket!

A valóságban a bankok nemcsak kizárólag hitelművelettel teremthetnek pénzt;

másodsorban joguk van elkölteni profitjukat. Ebben az esetben tulajdonképp pénzteremtéssel

vásárol a bank (általában áttételesen a nem banki szereplő, aki osztalékként megkapta a

profitot). Azért másodsorban, mert ha nem helyez ki hitelt a bank, akkor nem is lesz

kamatbevétele és profitja sem. Magyarán a profit elköltésével történő pénzteremtés előfeltétele

a hitelezés. A pénzteremtésből eredő hasznot seigniorage-nak nevezzük.

Ha feltételezzük, hogy a bank a teljes nyereségét elkölti, a kamatláb 5% és nincs csőd,

akkor a hitelvisszafizetés után számlákon az alábbiakat kapjuk (a nem banki szereplő

példánkban nem gazdagodik, tehát a meglévő 100Hr vagyonát csökkentette az 5%-os kamat;

nyilván a kamatnak megfelelő összeget a banknak el kell költeni – példánkban valós eszközt

vásárolt – egyébként nem lehetne kamatostul törleszteni a hitelt):

A profit elköltésével történő pénzteremtést számviteli (és banki) szabályok befolyásolják.

Amennyiben egy kereskedelmi bank több nyereséget mutat ki (például a kétes kintlévőségeket

nem írja le veszteségnek), mint a tényleges nyeresége, akkor többet is költhet, tehát több pénzt

56 Az angol elnevezés Charles Ponzi 1920-as években alkalmazott módszeréből származik: úgy jutott pénzhez,

hogy a befektetőknek igért hozamokat újabb befektetők pénzéből finanszírozta. Nyilván egy ilyen üzlet csak addig

működik (lehet kifizetni az esedékes tartozásokat), míg megfelelő nagyságú újabb és újabb befektetéseket lehet

bevonni a játékba.

67

is teremt. Kereskedelmi banki szinten az ilyenféle ügyeskedés könnyen visszaüthet, mert

csökkenti a banki tartalékokat és egy bank fizetésképtelenné válhat: a központi bank a

refinanszírozási kamatlábon nem köteles hitelt nyújtani. Ha megtagadja a kereskedelmi bank

refinanszírozását, akkor a kereskedelmi bank fizetésképtelenné válik. Ez történt a Lehman

Brothers-szel 2008. szeptember 15-én. Mint a 2008-as válság is mutatja, a nagybankok

összeomlása a fizetési rendszeren keresztül a teljes gazdaságra is súlyos kihatással lehet, ezért

sokszor megmentik őket, mondván, hogy túl nagyok ahhoz, hogy beomoljanak (to big to fail).

Ezt tudván a nagybankok ösztönözve vannak arra a nagyobb profit reményében, hogy túlzott

kockázatot vállaljanak, modván úgyis megmentik őket, ha baj van (erkölcsi kockázat

problémája - moral hazard).

Egy zárt gazdaságban a központi bank nyilván soha nem fizetésképtelen, lévén ő maga

teremthet olyan pénzt, amivel bármelyik szereplőt ki lehet fizetni. A központi bank nyereségét

általában a kormányzat költheti el.

Most barangoljunk vissza a múltba: hogyan működött a Bretton Woods előtti

aranypénzrendszer?

5.2 Tiszta aranystandard-rendszer: bankjegy

Ahhoz, hogy megértsük, a Bretton Woods előtti pénzrendszert, eltekintünk az aranyérmék

létezésétől és egy olyan képzeletbeli fizetési rendszertől indulunk, amelyben a fizetőeszköz

teremtésének szabálya a következő: mindenkinek joga van saját aláírásával papirost

kibocsátani, amire azt írja, hogy mennyi megfelelő minőségű aranyra váltható át. Ezek a

papírosok vásárlással kerülnek forgalomba. Ezt a papírost aranyjegynek nevezem.

Egy ilyen fizetési rendszerben két probléma van. A minket kevésbé érdeklő probléma, hogy

a különböző minőségű aranyakat és a hamísítást ki kell szűrni, illetve a számtalan lehetséges

minőség-mennyiség kombinációt át kell számolni egységes minőségű és mennyiségű aranyra.

E probléma megoldására feltételezem, hogy mindenki azonos minőségű és mennyiségű

aranyban számol, nevezetesen 1 gramm megfelelő minőségű arany elnevezése 1 hrivnya.

Nyilvánvalóan ebben a rendszerben nincs kizárva, hogy valaki több vagy kevesebb aranyjegyet

bocsájtson ki, mint amennyi aranya van valójában:

68

Nevezetesen (B) egyén több aranyjegyet bocsájtott ki, mint amennyi aranya van, (A)

kevesebbet. (C) szereplőtől vásároltak, aki mindkét papírt elfogadta. (B) által kibocsátott

igérvények rögtön felvetik a második, számunkra most lényegesebb problémát: ha elfogadom

(B) szereplő által kibocsátott papírost, és tőlem is elfogadják fizetés gyanánt, akkor

tulajdonképp lényegtelen, hogy (B) szereplő valóban be tudja-e váltani az általa kibocsájtott

papírosokat aranyra vagy sem. Tehát csak annyiban számít a „fedezet” - (A) egyén „fedezett”

módon bocsátotta ki papírjait, míg (B) egyén „fedezetlen” módon – amennyiben a bizalom

fennáll az aranyjegyekben: annak a szereplőnek a papírjait fogják elfogadni, aki mindig be tudja

váltani ígéretét. Ha azt a helyzetet tekintjük, ahol már bizonyos számú olyan aranyra átváltható

aranyjegyet kibocsátó szereplő létezik, akiknek sikerült ezt a bizalmat kiépíteni, és ezeket

banknak nevezzük, az általuk kibocsátott aranyjegyet pedig bankjegynek (banknote), akkor

minden bizonnyal a valós bankok születéséhez utazunk az időben.

5.3 Tiszta aranypénz-rendszer: aranypénz

A hitelpénzrendszer és az előző pontban vázolt aranystandard-rendszer ismeretében

képesek leszünk megérteni az aranypénz-rendszert is, amelyik nem egy letisztult forma, mert

ott keveredik a pénzügyi és valós eszköz, lévén a pénzügyi eszköz egy valós eszközre van verve.

Magyarán, ha eltűntetnénk a jeleket az aranyérméről, akkor magát az aranyat is lehetne cserélni,

vagyis magának az aranynak is volna (csere)értéke az emberek számára szemben a

papírpénzzel, ahol a papírfecni önmagában értéktelen volna. Az ilyen pénzt nevezik belső

értékkel bíró pénznek vagy jószágpénznek (commodity money) szemben a belső érték nélküli

pénzzel (fiat money).

Az előző pontban vázolt aranystandard rendszerből, ahol az arany kizárólag fedezetként

szolgált a bankjegyek kibocsátására, úgy juthatunk el az aranystandard rendszer felé, ahol

létezett aranyból vert pénz is, hogy elépzeljük, hogy az előző pontban vázolt rendszerben

kizárólag az uralkodónak van joga hitelesíteni a megfelelő mennyiségű és minőségű aranyat.

69

Az uralkodó ezt úgy teszi, hogy a hitelesített aranyból aranyérméket veret oly módon, hogy

ezért az arany egy részét megtartja magának.

Azért, hogy ne keveredjen feleslegesen az aranyfedezetre kibocsájtott bankjegy és az

aranypénz, tekintsünk most egy tiszta aranypénz-rendszert, ahol kizárólag érmék vannak. Az

aranypénz-rendszerben az elszámolóegység tehát meghatározott minőségű és mennyiségű

aranyat jelöl. Csak az uralkodónak van joga pénzt teremteni (pénzt veretni). Amennyiben valaki

pénzteremtéssel akar pénzhez jutni, akkor ad az uralkodónak aranyat. Az uralkodó az arany egy

részét megtartja magának, a többi aranyból pedig pénzérméket veret, és odaadja annak, akitől

az aranyat kapta. A úr (seigneur) pénzteremtésből származó hasznát seignorage-nak nevezzük.

Fizetni az aranyérmék átadásával lehet.

Egy egyszerű számpéldával szemléltetem az aranypénz-rendszerben a pénzteremtést.

Feltételezem, hogy 1gramm aranyból 1 hrivnyás érméket vernek, a pénzverés díja az arany

fizikai mennyiségének 5%-a (tehát 1,05g aranyért adnak 1 aranyérmét). A kiinduló állapotban

egy alattvalónak van 105gramm aranya (valós eszköz), ami a pénzverés költségét figyelembe

véve 100Hr értékű vagyont (egyéni gazdagságot) jelent. Az alattvaló az arany helyett szeretne

pénzt. Ezért beadja az uralkodó pénzverdéjébe az összes aranyát, cserébe kap 100 darab 1

hrivnyás érmét. Az érme olyan pénzügyi eszköz az alattvaló kezében, amely az uralkodó ígérete

(tehát az uralkodó pénzügyi forrása) arról, hogy 1 hrivnyáért ad 1 gramm aranyat, de magának

az ígéretnek az „írásba foglalásával” az uralkodó teljesíti is az ígéretet. Ezzel tulajdonképp az

ígéret (pénzügyi forrás) teljesítettnek is volna tekinthető. Tehát az érmét megfeleltethetnénk az

aranynak – valós eszköz – a közgazdasági hagyománynak megfelelően:

Ez azonban hiba. Nem könyveléstechnikailag, és nem is abból a szempontból, hogy azt

kapjuk, hogy pénzveréssel az ország gazdagszik – lévén arany grammjában számolva a

gazdagság változatalan. Tehát nem véletlen, hogy ez a felfogás az aranypénzről még ma is

túlsúlyban van. Azért hiba, mert elfeldi azt a tényt, hogy a pénzt csak fizetési rendszerben

érthetjük meg – a papírpénzt már képtelenség valós eszköznek kezelni, és ilyen formában

megérteni. A papírpénzben és aranypénzben a közös, ami miatt mindkettőt pénznek hívjuk nem

lehet az, hogy valós eszköz, lévén a papírpénz pénzügyi eszköz. Az aranypénz esetében a zavart

70

az okozza, hogy a pénz (pénzügyi eszköz) minden egyes esetben az arannyal (valós eszközzel)

együtt mozog, mely aranynak önmagában, mint valós eszköznek is van értéke.

E zavar feloldásához pontosítsunk az előző pontban tárgyalt bankjegykibocsátási példán.

Nevezetesen, ne egyszerűsítsünk a bankjegyek értékével! Feltételezzük, hogy 50Hr

bankjegyhez 1Hr értékű papírt (valós eszköz) használunk el. Ekkor az előző pontban az 50Hr

értékű aranyjegyben/bankjegyben felhasznált papír értékével csökkenteni kellett volna az

egyéni gazdagságot! Vagyis például (A) egyén 180Hr vagyona - mely a pénzteremtés előtt

117Hr értékű egyéb valós eszközből és 63Hr érétkű 63gramm aranyból áll -, a pénzteremtés

után csak 179Hr, ugyanis egyéb valós eszközeiből 1Hr értékben felhasznál papírt. Nevezetesen:

(117Hr egyéb valós eszköz-1Hr papír + 50Hr bankjeggyel történő valós eszköz-vásárlás) +

63Hr értékű 63 gramm arany = 166Hr egyéb valós eszközök + 63Hr arany = 229Hr a teljes

eszköz oldal. A pénzügyi forrásainak összege 50Hr aranyjegy/bankjegy. Vagyis az egyéni

gazdagsága 229Hr-50Hr=179Hr:

Amikor (A)-tól kérik az aranyat a bankjegyekért cserébe, akkor (A) aranykészlete

lecsökken 50gr-mal (ami 50Hr-t ér). Ha feltételezzük, hogy a bankjegyekben felhasznált papírt

már semmire sem lehet felhasználni, tehát értéktelen, akkor a bankjegyek megszűntetése után

(A) egyéni gazdagsága 179Hr:

71

Ugyanezt a logikát alkalmazva a papír helyett az aranyra, a helyes – tehát a pénz későbbi

formáival is egyező – aranypénz felfogás a következő. A hasonlóság átültetése végett első

lépésben hagyjuk ki az uralkodót; (A) egyén vereti a pénzt költségmentesen és vásárlással hozza

forgalomba:

Amikor az érméket verik az aranyból, akkor az arany megszűnik és érme lesz belőle.

Amikor pedig beolvasztjuk az érméket, akkor az aranypénz, mint pénzügyi eszköz és pénzügyi

forrás szűnik meg.57 Viszont a beolvasztott arany nem olyan, mint a bankjegy papírtartalma: az

arany értékes önmagában is! Az aranypénz megszűnésnél, arany „keletkezik”:

57 (A) egyénnél az aranypénz, mint pénzügyi forrás megszűnik, az egyéni gazdagság pedig eszközök és források

különbségeként 180Hr-ra növekszik.

72

Ugyanezt a logikát most az uralkodóra kivetítjük. Az uralkodó megkapja az aranyat

pénzverés céljából, tehát tartozik 60Hr érmével (A) személynek (5%-os költséggel 63g

arany=60Hr, a pénzverés nyereségét egyből megjelentetem, tehát az uralkodó gazdagságát

növelem 3Hr-val, melynek ellentételezése a 3g arany a 63g-ból):

A pénzverdében elkészítik az aranypénzt:

73

Ami esetleg első ránézésre zavarba ejtő lehet az az, hogy az aranypénz forrás oldalon végső

soron az egyéni gazdagságot csökkenti. Ebben azonban semmi különös sincs, ha

belegondolunk, hogy az egyéni gazdagságot egyenlegező tételként számoljuk, és az egyéni

gazdagság tartalma az, hogy mennyivel járult hozzá a társadalmi gazdagsághoz egy egyén. A

papírpénzért való vásárlással teremtett pénznél nyilván az intuíció sem zavaró: a „semmiért”

(„önmagában” értéktelen fecniért) valós eszközöket fogyaszthatunk el a társadalmi

gazdagságból, vagyis a társadalmi gazdagsághoz való hozzájárulásunk negatív (csak

kiveszünk).

Végül ( A) egyén megkapja az aranyérméket:

Attól, hogy A egyén beolvasztja az aranypénzt (pénzügyi eszköz és forrás megszűnik), az

aranyérmében lévő arany (valós eszköz) még értékes marad; arany „keletkezik”. (A) egyén

74

vagyona 120Hr valós eszköz + 60Hr pénzben lévő 60gramm arany, ami 60/1,05=57,14Hr

értékű, vagyis vagyona 177,14Hr:

Két észrevételt tehetünk. Először is, az uralkodó haszna tulajdonképp onnan származik,

hogy az aranynak pénzben kifejezve két ára van: az alattvalók (1/1,05)Hr/gr áron adhatják el az

aranyat, és 1Hr-ért 1gr-mot vásárolhatnak (amely vásárlást a valóságban meg sem kell ejteni,

mert a pénzben benne van ez az 1gr arany). Másodszor, a pénzben kifejezett társadalmi

gazdagság változott annak ellenére, hogy nem változtattuk meg a pénz aranytartalmát!! Tehát

az aranystandard-rendszerben a pénzsemlegesség még akkor sem igaz, ha arányosan növeljük

a szereplők pénzkészleteit (ami szigorúbb feltétel, mint a pénzsemlegesség), amit az

aranykészletek rovására tehetünk meg (ha az érmék aranytartalmát nem változtatjuk meg).

Ennek oka, hogy az aranynak két ára van, ezáltal szükségképp változik az uralkodó és az

alattvalók közötti „valós” gazdagság elosztás is!

Egy ilyen pénzrendszerben az arany fizikai mennyisége jelent korlátot a pénzmennyiségre.

Nyilván ez a korlát még fix aranymennyiség mellett sem fix, ha az érmék aranytartalmát

változtatjuk. Az aranypénzrendszer merevsége – a pénzmennyiség nem tud érdemben reagálni

a pénzkereslet igényeire – okozta az aranystandard rendszerek kialakulását – úgy mint például

aranypénz helyett a bankokban letétbe tett érmék (később arany) helyett a bankok bankjegyeket

bocsájtottak ki, illetve hitellel teremtettek pénzt. A bankjegyek aranyra való átválthatósága

azonban mindig erős korlátot jelent a pénzennyiségre.

Az előző pontban vázolt aranystandard-rendszerben a bankok által kibocsátott bankjegy

(banknote) szerepét tekintve a mai modern pénzrendszerben a számlapénznek feleltethető meg,

az aranypénz pedig a központi bank által teremtett készpénznek. Így világos, hogy (A) egyén

(kereskedelmi bank) által kibocsájtott bankjegyen (A) egyén (bank) aláírása szerepelt, amit csak

(A) volt köteles beváltani aranyra, míg (B) egyén (kereskedelmi bank) bankjegyeit (B) egyén

75

(bank) bocsátotta ki, és azt pedig csak (B) volt köteles átváltani aranyra. Tehát az egyik bank

az általa teremtett bankjeggyel nem tudta kifizetni a másik bankot (csak tartozásától

szabadulthatott meg, ha a másik bank elfogadta a bankjegyet, lévén aranyra szóló látra szóló

követelése nem szűnt meg); sőt az emberek egymás között sem feltétlen fogadták el egy-egy

kereskedelmi bank bankjegyeit. Ebben az időben tehát a bankjegy pénzhelyettesítő volt, ahol

pénzhelyettesítőn (quasi-money, near money) azt értem, hogy olyan pénzügyi eszköz, amivel

egy szereplő nem tudja az összes rá szóló követelést megszűntetni. Ha az uralkodó is

papírfecnire nyomtatta volna a pénzt, akkor az arany (valós eszköz) és a pénz (pénzügyi eszköz)

szépen elvált volna egymástól.

Amennyiben az aranystandard rendszerben pozitív kamatra történő hitelezéssel kezdenek

foglalkozni, akkor többletpénzt követelhet a hitelező. Ha nincs többletarany, amivel a

hitelezőket ki lehet fizetni, akkor a hitelezők biztosak lehetnek abban, hogy fizetésképtelen lesz

egy-egy ügyfelük. Amennyiben ez az ügyfél egyébként rendelkezik nem arany formában

vagyonnal, akkor e vagyont a tartozás fejében jutányos áron meg lehet szerezni (lévén arany

szűkében csak kevés aranyért lehet eladni a vagyont, tehát a vagyon az aranyhoz képest

„alulárazott” lesz). Ezt az egész folyamatot bankjegyek nyomtatásával lehet gyorsítani. Ennyi

volt a titka a Fuggerek, Mediciek, Borgia-k felemelkedésének, és ezért tiltotta az egyház a

középkor elején az „uzsorára” (kamatra) adott hitelt.

A modern pénzrendszer megreformálásra több javaslat is született.

5.4 Szabadpénz-rendszer

Silvio Gesell Die natürliche Wirtschaftsordnung durch

Freiland und Freigeld (A természetes gazdasági rend, 1916)

című munkájában a kapitalizmus visszásságainak („nem

megérdemelt jövedelmek” (unearned income), válságok)

megszűntetésére tesz javaslatot, melynek egyik eleme lett

volna a pénzrendszer megreformálása. Ezt a pénzrendszert

nevezi szabad-pénznek (free money). Azért nevezi ezt a

pénzrendszert szabadnak, mert Gesell véleménye szerint egy

ilyen pénzrendszer biztosítja (a szabad föld (free land) -

reformmal egybekötve) az emberek teljes szabadságát, azaz

egy olyan gazdasági rendszert, ahol a siker a gazdasági

versenyben mindenkinek a saját vele született adottságaitól függ, nem „a pénztől és papír-

privilégiumoktól”, és ahol mindenki megkapja munkájának teljes gyümölcsét. Tehát nem azért

szabad ez a pénzrendszer, mert az államtól elvenné a pénzteremtés jogát, mint a kriptovaluta-

rendszerek, hanem mert a szabad pénz az egyik eleme a tőke béklyójából való felszabadulásnak.

Nevezetesen, Gesell szerint a tőkét (capital) – a pénzköltéssel való vagyonfelhalmozás céljára

használt vagyont (egész pontosan: A KREMATISZTIKUS SZEREPLŐ ÖSSZES FORRÁSA)

– úgy lehet megszűntetni a magántulajdonon alapuló gazdaságban, hogy a pénzt is hasonlóvá

tesszük a jószágokhoz, azaz a pénznek is romlandónak kell lenni. Ebben az esetben ugyanis

76

nem lesz aszimmetria azok között, akiknek pénze van, és azok között, akik javakat akarnak

eladni. Gesell ezt a gondolatot az anarchizmus atyjának tekintett Pierre-Joseph Proudhon

(1840) Qu’est-ce que la proprioété? (Mi a tulajdon?) munkájából eredezteti.

Ennek megfelelően Gesell egy olyan pénzrendszerre tett javaslatot, ahol kizárólag az állam

bocsáthatna csak ki pénzt állami költekezés útján, és a pénz időszakról időszakra (pl.: hétről

hétre) „párologna”, azaz ahhoz, hogy például egy 100 hrivnyás bankjegy 100 hrivnyát érjen 1

hét elteltével is, le kellene bélyegezni, mely bélyegeket az állam bocsát ki. Számlapénzzel a

pénz „párolgása” nyilván egy könyvelési művelettel egyszerűen megoldható.

Gesell minden bizonnyal nem lát problémát a magánbankok hitellel történő

pénzteremtésében, mert nem ír róla. Arra a problémára, hogy a magánbankok ne

teremthessenek pénzt hitelezéssel részletes elképzelés az 1929-33-as gazdasági válság után

született.

5.5 Állami hitelpénzrendszer: a Chicago – terv

A 1929-33-as nagy gazdasági válság után, a modern hitelpénzrendszer megreformálására

egy másik megoldási javaslat is született, mely az egyéni ösztönzők szempontjából a rendszer

működésén nem változtatott volna, mint Gesell szabad-pénzrendszere. A javaslat Chicago –

terv néven vált ismertté. (Benes-Kumhof, The Chicago Plan Revisited, IMF Working Paper,

2012) A terv deklarált célja a modern hitelpénzrendszer kilengéseinek mérséklése volt a

hitelállomány és a pénzállomány szétválasztásával. A Chicago – tervet támogató közgazdászok

szerint ugyanis a jelenlegi hitelpénzrendszer felerősíti a gazdasági kilengéseket, mert a

pénzmennyiséget alapvetően a kereskedelmi bankok hitelkihelyezésein keresztül a nem banki

szereplők hitelkereslete határozza meg: a gazdasági fellendülések időszakában, amikor hitelből

beruháznak a vállalkozók, több pénz is kerül a gazdaságba, magyarán még jobban élénkül a

gazdaság, mint ha nem kerülne be többletpénz a vállalkozók hitelfelvételével párhuzamosan, és

fordítva, amikor recesszió van, akkor nem vesznek fel elégséges mennyiségű újabb hiteleket,

és a hitelek visszafizetése okán a pénzállomány még akár csökkenhet is. A központi bank nem

képes a gazdaságban lévő pénzmennyiséget érdemben befolyásolni.

Ahhoz, hogy a központi hatalom ellenőrzése alatt tudja tartani a pénzmennyiséget, meg

kell szűntetni a kereskedelmi bankok pénzteremtési jogát – magyarán meg kell szűntetni a

hagyományos értelemben vett magánbankokat! - és meg kell akadályozni a pénzhelyettesítők

létrejöttét, lévén a pénzhelyettesítők elterjedése végső soron hatástalanná tenné a pénz feletti

központi ellenőrzést. A szokásosan pénznek nevezett pénzügyi eszközökkel a nem banki

szereplők tudják kifizetni összes tartozásukat. A pénzhelyettesítővel tehát nyilván nem tudják

a nem banki szereplők az összes tartozásukat kifizetni. Ebben az összefüggésben – teljes állami

ellenőrzés a pénzteremtés felett58 – a pénzhelyettesítő olyan pénzügyi eszköz, amivel a nem

banki szereplők nem tudják kifizetni az államot, csak egymást. Emlékeztetőül: minthogy a

58 Ezt közpénzrendszernek (public money system) is szokás hívni lévén a pénzteremtés monopóliumának

kizárólagos állami kézbe vételéről van szó.

77

fizetés követelés megszűntetését jelenti, a pénzhelyettesítő csak nem követelés (olyan pénzügyi

eszköz, aminek nincs lejárata) lehet.

A Chicago tervnek több változata volt. A legegyszerűbb változat két fő intézkedést vezetett

volna be a pénzteremtés teljes állami ellenőrzésének visszaállítására:

Először is, a kereskedelmi bankoknak 100%-os kötelező tartalékrátát kell tartani, hogy a

magánbank ne tudjon pénzt teremteni. Az a tény, hogy a kereskedelmi bankok nem képesek

hitelkihelyezéssel pénzt teremteni azt jelenti, hogy a kereskedelmi bankok nem képesek többé

a „semmiből” saját forrásaikat megteremteni, mely privilégiumot egyetlen másik gazdasági

szereplő sem élvezi. Így a kereskedelmi bankok megszűnnének bankok lenni; tevékenységük

valóban csak pénzközvetítő szerepre korlátozódna; megszűnne a bankcsőd. Számlákon

ábrázolva:

A mérlegek azzal az egyszerűsítéssel készültek, hogy nincs készpénz. A jelenlegi helyzet

ábrázolásánál elhanyagolom a központi bank által tartott kincstárra szóló követeléseket

(kincstárjegy). A nem banki magánszereplőre szóló követelés HITEL néven szerepel. A 100%-

os tartalékráta előírásánál már egyből figyelembe vettem az itt alább felsorolt második

intézkedést, miszerint megszűntetnék a kereskedelmi banki hitelezést: a kincstár az MMT-nek

megfelelően közvetlen a központi banknak adja el a kincstárjegyeket. Az MMT alapmodellnek

megfelelően az így keletkező tartalék a kereskedelmi bankoknál csapódik le, aminek

ellentételezéseként a számlapénzt teremti. A tartalékokon felül a kereskedelmi bank képtelen

többletpénzt (számlapénzt) teremteni: ehhez neki is ugyanannyi hitelt kell felvenni a központi

banktól (hitel=ref. hitel).

Eddig rendben is volnánk. Azonban elképzelhető, hogy a bank által kibocsátott

értékpapírok is képesek helyettesíteni a pénzt (gondoljunk az aranyérmék idejében az egyes

bankok által kibocsátott bankjegyekre, mely bankjegyeket nem feltétlen fogadták el (vagy nem

teljes értékben)). Ekkor a kereskedelmi bank nem pénz kategóriába tartozó értékpapírt is tud

adni (teremteni) a hitelért cserébe (nyilván áttételesen: kibocsát értékpapírt pénzért, majd ezt a

78

pénzt kölcsönzi ki). A kötelező tartalékképzés csak a bank által teremtett pénzre (látra szóló

betét) áll fenn, ezen értékpapírokra nem. A bank tehát ezzel a lépéssel ki tudja kerülni azt, hogy

a nem banki magánszereplők között pénzként működő pénzügyi eszközt kizárólag a központi

hatalom teremti:

Ezt megakadályozandó a második intézkedés, hogy tilos értékesíteni a kereskedelmi

bankok által kibocsátott értékpapírokat (nem-követeléseket) a magánszektornak. Ilyen

értékpapírokat csak a központi hatalomnak lehet eladni. Így a magánbank nem tud a központi

hatalom akarata nélkül pénzhelyettesítőt sem létrehozni. Ha a központi hatalmon a központi

bankot értjük, akkor triválisan az értékpapír pontosan a kereskedelmi bank és központi bank

közötti tartozás/követeléssel (refinanszírozási hitel) megegyező helyet kap, csak más

elnevezéssel fut. Ha a központi hatalmon a kormányt (kincstár) értjük, akkor az államkincstár

(treasury) által pénzért megvásárolt értékpapírral végső soron csak közbeiktatjuk a központi

banknak közvetlen eladással történő pénzteremtésbe az államkincstárt: az államkincstár a

központi banktól felvett hitellel teremtett monetáris bázissal fizeti ki a kereskedelmi bankokat:

79

E két fő intézkedéssel a pénzteremtés feletti teljes állami ellenőrzés visszaált volna. A

Chicago- terv azonban tartalmazott egy harmadik intézkedést is a „túlzott” állami

pénzkibocsátás („bankóprés”) megakadályozására: pénzteremtési szabályt írtak elő a központi

hatalom számára szemben az eseti döntések lehetőségével. A jelenlegi rendszerben a

magánbankokra vonatkozóan nincs ilyen szabályozás: őket a nyereséges hitelkihelyezési

lehetőségek korlátozzák, ami ciklusokat okoz.

Az MMT ismeretében megállapíthatjuk, hogy ha kizárólag az állam teremthet

hitelművelettel pénzt, akkor ez tulajdonképp vásárlással teremtett pénz. Tehát egy zárt

gazdaságban egyrészt az államadósság megszűnne (értsd: kormány vagy a központi bank nem

tartozik a magánszférának), másrészt valóban függetlenné válna a magánszféra

hitelállományától a pénzállomány, aminek következtében a gazdasági ciklusok kilengései is

csökkennének.

A zárt gazdaság (closed economy) olyan gazdaság, amelynek nincsenek gazdasági

kapcsolatai külfölddel. A külföldet két eltérő módon lehet definiálni: (1) A pénzrendszerhez

való viszony szerint: olyan gazdasági szereplő, akinek fizetési rendszere más pénznemben van

(Michel Rosier). (2) A szokásos módon az állami ellenőrzés alapján: olyan gazdasági szereplő,

akire egy adott állami hatalom (belföld) nem terjed ki (vagyis országhatárokkal definiálják). A

bankrendszer működése szempontjából akár célravezetőbb lehet Rosier definícióját használni.

Egy nyílt gazdaság (open economy) olyan gazdaság, amelynek vannak gazdasági kapcsolatai

külfölddel.

A magánszféra hitelállománya is jelentősen csökkenne, mert a tranzakciós pénzkeresletet

sem hitellel teremtett pénzzel elégítenék ki, mint a mostani rendszerben. A tranzakciós

pénzkereslet (transactions demand for money) a gazdasági szereplők azon pénzigényét jelenti,

ami az egymás közötti vásárlások lebonyolításához szükséges. Vagyis egy szereplő azért is kész

felvenni hitelt a banktól kamatfizetés terhe mellett, hogy végre tudja hajtani az eltervezett

cseréket. Ha ezt a pénzt az állam a magánszféra rendelkezésére bocsájtja hitelfelvétel nélkül,

80

akkor már csak azoknak kell hitel révén pénzhez jutni, akik kockázatot vállalva be szeretnének

ruházni (beruházási hitel) vagy előre szeretnék hozni a fogyasztásukat (fogyasztói hitel).

A teljes hitelállomány csökkenésével a hitelkockázat is csökkenne, így a hitel olcsóbbá

válna. Az alacsonyabb kamat pedig a gazdasági aktivitást fokozza.

Az állam a pénzteremtés monopóliumának visszavételével visszavenné az ebből eredő

teljes hasznot is. Mint láttuk, a jelenlegi pénzrendszerben a kereskedelmi bankok elsősorban

hitelművelettel teremtehtnek pénzt; az adósok által a hitel kamatostul való megfizetéséből

eredően pedig másodsorban elkölthetik a kamatokat. Tehát a kereskedelmi bankok

kamatbevétele (csőddel csökkentve) jelenti a kereskedelmi bankok pénzteremtésből eredő

hasznát. Ami a magánszféra pénzteremtés hasznából való részesedésének meghatározásánál

esetleg elkerülheti a figyelmet az az, hogy a magánszféra együtt – tehát aggregálva a

kereskedelmi bankokat és a nem banki magánszereplőket – már olyan vásárlással is képes pénzt

teremteni, ami nem a kamatbevétel elköltését jelenti! Nevezetesen, a kereskedelmi bankok által

a nem banki magánszereplőknek nyújtott hitellel teremtett többletpénzért (értsd:

pénzmennyiség növekedése az időszak alatt) a nem banki magánszereplők vásárolnak. Az állam

haszna a monetáris bázis teremtéséből származik, mely szintén kamatbevételben és a monetáris

bázis növekményében testet öltő vásárlásban jelentkezik, mint a magánszféra által teremtett

pénz esetében. Ezt a hasznot azonban duplán csökkenti az államadósság magánszférának

fizetett kamata: nemcsak állami kiadásként jelentkezik, de ráadásul bevételi oldalon sem jelenik

meg az állami költségvetésben.

Nagyságrendileg mekkora összegről beszélünk Magyarországon egy kormányzati

ciklusban?

Év ΔMB ΔM2 MB M2

BECSÜLT ÁLLAMI BEVÉTELKIESÉS

Államadósság-szolgálat

Pénzmennyiség növekedéséből

eredő Kamatból TOTAL

2015 381 1 233 4 603 17 311 1140 852 1107 1 959

2016 600 1 121 4 931 18 399 1006 521 1094 1 615

2017 776 2 882 5 764 20 564 1002 2 106 1171 3 277

2018 944 2 766 6 940 23 838 961 1 823 1276 3 098

(Az alábbi adatok az MNB honlapjáról származnak, az éves pénzmennyiség adatok havi átlagokból

számolt adatok, ezért nem származtathatók belőlük a táblázatban közölt változásadatok, ami itt

a decemberi adatok különbsége. Az adatok milliárd forintban értendők. A becsléseknél a milliárd

értékeket (egyesek) csak a követhetőség kedvéért írtam ki, lévén a becslés ennél jóval durvább.)

Azt látjuk, hogy amennyiben a pénzteremtés állami monopólium volna, és a kereskedelmi

„bankok” valóban csak pénzközvetító szerepet töltenének be, akkor 2018-ban az elmaradt

állami bevétel nagyságrendileg 3,1ezer Mrd Ft. Ez a pénzteremtés elmaradt 1276Mrd Ft

kamatbevételéből (4%-os kamattal 0,04*23838-0,009*6940=891,1; az állam által a

forinthitelek után kifizetett kamatot az adósságszolgálatban egységesen 40%-nak tekintettem,

tehát 961*0,4=384,4; vagyis 891+384=1276) és a pénzmennyiség növekedésének nem állam

által való elköltéséből (1,8eMrd Ft = 2,9eMrd Ft-0,8eMrd Ft) tevődik össze.

Összehasonlításként:

81

Államadósság GDP ÁFA SZJA Jövedéki

adó Költségvetési

hiány Költségvetési

kiadás

2 015 25055 33228 3172 1640 913 877 17190

2 016 25804 35188 3352 1658 952 762 16562

2 017 26821 37279 2475 1792 1034 1166 19034

2 018 28044 40353 3091 2090 1099 1361 20101

Tehát a magánbankok létezése okán a költségvetés 10-15%-áról mondott le minden évben

az állam! Vagyis a személyi jövedelemadót és a társasági nyereségadót (kisebb összeg, mint az

SZJA) is ki lehetne vezetni! Más szóval, az egykori egyházi tizedet, most még busásabban a

bankok tulajdonosainak fizetjük! A médiában megjelenő valós vagy vélt „nagy” korrupciós

botrányok fényében érdemes összeadni az éves kieső állami bevételt: egy 4 éves kormányzati

ciklus alatt (itt a legutolsó 4 év 2015-2018) nagyságrendileg 10eMrd forint átosztás történik az

államtól a bankrendszeren keresztül a magánszféra fele. Ismétlem 10ezerMrd Ft!! Tisztán és

törvényesen. A közpénzek ellenszolgáltatás nélküli magánzsebbe vándorlását nem

korrupciónak nevezik? Most már értjük miért a heves és nagyhangú szószólók a „szabadságért”,

és „jegybanki függetlenségért”…

Ugyanez a becslés másképp: a nominális GDP 8%-kal nőtt a tekintett időszakban. A teljes

költségvetési kiadás körülbelül a GDP 50%-a. A kamatot 4%-nak feltételezem. A

pénzmennyiség 2018-ban a GDP közel 60%-a. Ekkor a pénzteremtés haszna 2018-ban = a

pénzmennyiség növekménye, azaz ΔM=0,6*0,08GDP + a kamat, ami 0,04*0,6*GDP, vagyis a

pénzteremtés haszna 0,072GDP. Ez a költségvetés 0,072/0,5=14,4%-a, az adósságszolgálattal

(5%) korrigált (tehát a valóban javakra költött költségvetés %-ában) költségvetésnek a 16%-a!

A pénzteremtés hasznának visszaszerzéséből eredő állami bevételnövekedés tehát lehetővé

tenné az adók csökkentését, aminek következtében az adók torzító hatása is csökkenne. A

pénzteremtés hasznának szempontjából ezt úgy kell értelmezni, hogy kisebb állami

szerepvállalással is ugyanazt a szolgáltatást tudja biztosítani az állam. Ugyanis

kiegyensúlyozott költségvetés mellett (értsd: bevétel=kiadás) az adócsökkentés azt jelentené az

MMT olvasatában, hogy a pénzteremtéssel való vásárlás is csökken, vagyis a pénzteremtés

hasznát elvben soha nem lehetne érvényesíteni, mert miden egyes esetben, amikor csökken az

adó, ugyanolyan mértékben csökken az állami kiadás is. Az adó torzító hatásának csökkenése

szempontjából az uralkodó elmélet azt tanítja, hogy a szabad piacon az árak a relatív

szűkösségek szerint alakulnak (vagyis Á/Á’). Amennyiben az állam az adókkal ezeket az árakat

módosítja, akkor a piac nem a valós szűkösségeket közvetíti a szereplők felé, tehát

hatékonyságvesztés lép fel. Vagyis nem igaz többé az Első Jóléti Tétel. Konkrétan az adózás

miatt holtteherveszteség (deadweight loss, elveszett gazdagságnövekmény, deadweight loss)

keletkezik.

A Chicago – tervet soha nem léptették életbe. Sőt, a közgazdasági gondolkodást

meghatározó Chicago - iskola is pálfordulatot vett. A kapitalista rendszer stabilitásának

előmozdítását az 1930-as években még a magánbankok megszűntetésében látó iskola, az 1970-

es évekre a pénz lényegtelen voltának hírdetésért Nobel – díjjal jutalmazott (Milton Friedman

82

1976, Robert Lucas, 1995) fellegvára lett. Véletlen egybeesés? Mellesleg, ha a pénz nem számít

(inessental), akkor miért nem lehet megvalósítani a Chicago-tervet?

Napjainkban (újra) a pénzteremtés monopóliumából való nagyobb állami részesedés

visszaszerzését célzó tanulmányok készülnek több országban a központi bankok által

kibocsátott digitális pénz (central bank issued digital currency, CBDC) formájában (pl.:

Barrdear – Kumhof, 2016); és persze a pénzteremtés állami monopóliumának teljes

megszűntetésére és a pénzkibocsátás teljes „demokratizálására” is vannak kísérletek, mint

például a kriptovaluta-rendszerek.

5.6 Kriptovaluta-rendszerek

Szögezzük le: a kriptovaluta (cryprocurrencies) nem pénz, hanem pénzhelyettesítő.

Nevezetesen, a kriptovaluta olyan pénzügyi eszköz, amivel a kriptovaluta-rendszerben bármely

követelést meg lehet szűntetni. Minthogy a kriptovaluta-rendszer nem terjed ki egy társadalom

egészére, ezért nem lehet vele bárkit kifizetni, mint a pénzzel; viszont egy társadalmakon

átívelő rendszer. Elvi szinten – az információtechnológia is elég fejlett – már semmi sem zárja

ki, hogy egy ilyen típusú rendszert egy állam magáévá tegyen, vagyis semmi sem zárja ki, elvi

szinten, hogy a kriporvaluta pénzhelyettesítőből pénzzé lépjen elő, azaz hogy egy szereplő

bármely tartozását kifizethesse kriptovalutával. Persze az államnak nyilván ez nem érdeke.

Számos kriptovaluta létezik úgy, mint például a bitcoin, etherum, ripple, stellar, litecoin.

A kriptovaluta-rendszerek lényege, hogy:

kriptovalutát fizetésre használják.

teljesen decentralizált fizetési rendszerek (decentralized payment system), tehát bárki

teremthet kriptovalutát, és

valós erőfeszítéshez van kötve a kriptovaluta-teremtés

Legyen a kriptovaluta-rendszerben az elszámolóegység a bitcoin (BTC). Számlákon a

kriptovaluta-teremtés az alábbi módon néz ki:

83

Tehát bármely szereplő teremthet kriptovalutát, de ehhez a társadalmi gazdagságot

csökkentő felhasználásra (energia, számítógépek) van szükség. Nyilván pontosan ugyanazért

éri meg kriptovalutát bányászni, mint annakidején aranyat: a bányászat költsége (A egyén

esetében 5BTC) kisebb, mint amennyi kriptovaluta keletkezik (20BTC).

A decentralizált fizetési rendszer kapcsán sokan azt emelik ki, hogy oly módon mehetnek

végbe a tranzakciók, hogy arról nincs tudomása egy központi szervezetnek (bank vagy állam).

Elméleti szempontból ezt azért nem tartom fontosnak, mert ha a mostani rendszerben

készpénzzel fizetünk, akkor pontosan ugyanez az eset áll fent.

A kriptovaluta-rendszerek azon tulajdonsága, hogy valós erőfeszítéshez kötött a

kriptovaluta teremtés, a dicsőséges aranystandard rendszerhez teszi hasonlatossá. Az

aranystandard idején aranyat kellett találni, aranyat kellett bányászni (Bret Harte 1877, The

Story of a Mine)59, a kriptovaluta-rendszerben kriptovalutát kell bányászni. A kriptovaluta-

bányászat tehát nagyon találó a kriptovaluta-teremtésre, annál is inkább, mert a kriptovaluta-

bányászat energiaigénye a nagyteljesítményű számítógépkapacitás-igény miatt egyáltalán nem

elhanyagolható. A kriptovaluta-rendszerben a valós erőfeszítés a fizetési rendszer főkönyvének

(ledger) hitelesítése, mely technikailag egy titkosítási (kriptográfia=titkosírás) eljárás - ezért jár

a jutalom, a kriptovaluta, és innen az elnevezés.60 A főkönyv nem más, mint a kriptovaluta-

tranzakciók nyilvántartása. Hitelesítésre (titkosításra) nyilván azért van szükség, mert a

rendszer lényegéből adódóan mindenki szabadon hozzáfér a főkönyvhöz, tehát bele lehetne írni

nem valós tranzakciókat is. E fizetési rendszert tehát a titkosítás és az informatika technikai

találmányai tették lehetővé, csakúgy, mint ahogy a papírpénzt a papír és a nyomtatás; vagy az

aranypénzt az aranybányászat és dombornyomás.

A megteremtett kriptovaluta soha nem szűnik meg létezni – maximum nem fizetnek többet

vele (az elvesztett számítógépen tárolható aláírókulcs (végső soron jelszó) soha nem pótolható).

59 Se szeri se száma az aranylázról szóló irodalmi műveknek. Példaként még két híres író: Jack London (1912),

Smoke Bellew; Bruno Traven (1927), Der Schatz der Sierra Leone. 60 A hitelesített tranzakciók után is jár bizonyos tranzakciós díj, de ez a kriptovaluta-teremtés szempontjából

lényegtelen.

84

A kriptovaluta igazán akkor kel életre, mint minden pénz, azaz ha kikerül teremtője kezéből,

azaz jelen esetben, ha vásárolnak vele:

Azt látjuk, hogy ebben a fizetési rendszerben az egyéni gazdagság tartósan negatív értéket

is felvehet anélkül, hogy az egyén fizetésképtelenné válna. Például (A) egyén valós eszközeit

és még 10BTC-t elpókerezik a neten, akkor az egyéni gazdagsága -10BTC és mégis van még

10BTC-ja, amivel tud fizetni, hiszen ő maga a kibocsájtója 20BTC-nak. Ez a seigniorage

megjelenési formája ebben a fizetési rendszerben. Tartalmilag a negatív gazdagságban semmi

zavaró sincs: ez az egyén összességében többet vett ki a társadalmi gazdagságból, mint

amennyit összességében beletett.

A kriptovaluta-kibocsátást a valós erőfeszítés kifizetődő jellege szabályozza. A bitcoin-

rendszerben a bitcoin-ok valaha kibocsátható száma maximálva van. Elképzelhető olyan

rendszer is, ahol nincs felső határ, sőt olyan rendszert is el lehet képzelni, ahol a kriptovaluta

„párolog”, azaz egy bizonyos szabály szerint folyamatosan az idő múlásával csökken a már

megteremtett kriptovaluta, Silvio Gesell szabad-pénz-rendszerének ötletéhez hasonlóan. A

teremtő kezéből is pontosan ugyanolyan módon kerül ki Gesell rendszerében a pénz, mint a

kriptovaluta-rendszerben: vásárlással.

85

II Makro-OIKONOMIA

A valós kapitalista gazdaság működésének tudományos megértéséhez az első lépést

megtettük: meghatároztuk azt, hogy milyen gazdaságot fogunk az elméletben kapitalista

gazdaságnak hívni. Ne feledjük, attól, hogy ugyanúgy hívjuk a valóságban létező gazdasági

rendszert, mint az agyunk szüleményeként létező gazdasági rendszert, a kettő két teljesen külön

entitás: az egyik a valóság a másik képzelgés. Nagyon szeretnénk persze, hogy képzelgésünk a

valósághoz minél közelebb legyen.

A közgazdaságtanban ma élesen elkülönül a társadalmi gazdagság változását leírni célzó

tudományterület (makroökonómia, macroeconomics) az egyéni gazdagság leírását célzó

tudományterülettől (mikroökonómia, microeconomics). A két tudományterület éles

elkülönülése a nagy gazdasági válság után, az úgynevezett „keynesi forradalommal” ment

végbe. John Maynard Keynes az addig főleg jószágátalakulásban való gondolkozás helyett

(értékelméletek) A Treatise in Money (1930) című munkájában alapvetően (újra61)

pénzáramlásban kezdett érvelni (számviteli megközelítések). Minden bizonnyal ez a legfőbb

oka annak, hogy az évtizedek óta folyó erőfeszítések ellenére sem sikerült a két terület kielégítő

újraegyesítése: még mindig nincs általánosan elfogadott mikroökonómiailag megalapozott

makroökonómiai elmélet.

Az economics elnevezés a közgazdaságtudományra nagyon találó, mert Adam Smith az

általa merkantilistáknak aposztrofált közgazdászokkal együtt száműzte a krematisztikét a

közgazdaságtanból. Ezért is a fejezetcím: makro-oikonomia.

A posztulátumok fényében nem várjuk, hogy a makro-oikonomiai modellek a kapitalizmus

kielégítő modelljét adják, ugyanis az összes oikonomikus alaplogikára épülő elméletből

kimarad a lényeg: a khrematistiké. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tanulhatunk belőlük.

A kapitalizmus leírásától a legtávolabb az általános egyensúlyelmélet (uralkodó

közgazdasági elmélet) esik, amelyik nemhogy csak oikonomikus elmélet, de ráadásul

értékelmélet, és így kizárja a pénz explicit szerepeltetését is. Senkit ne tévesszen meg, az M

betűvel jelölt változó a modellben, az biztos nem feleltethető meg a „pénz”-nek. Az uralkodó

elmélet tanulmányozása azonban nem teljesen felesleges: egyrészt ez az a keret, amiben

jelenleg még a legtöbben gondolkoznak, tehát ez a „belépő” a közgazdász társadalomba.

Egyszerűen ismerni kell. Másrészt, az uralkodó elmélet világa referenciapontként szolgálhat a

valós kapitalizmus alapvető működési zavarainak megértésében - mint ahogy például Silvio

Gesell használja az uralkodó elméletet.

A keynes-i elmélet jelenti az átmenetet az uralkodó elmélet és a pénzáramlási (számviteli)

logikára épülő elméletek között. Noha Keynes nem szakít nyíltan az uralkodó elmélet

gazdagság-felfogásával, a jószágok kereslet-kínálati egyensúlya helyett a hangsúlyt a jószágok

eladásában a jószágért fizetett pénzáramlásokra helyezi. Ezzel megnyitja az utat a számviteli

keretrendszer kialakulása előtt.

61 Végső soron a merkantilisták is pénzáramlásban gondolkoztak.

86

A legtöbb közgazdász fejében – hibásan – az értékelméleti és a számviteli keretrendszer

nem különül el élesen; a kettő átjárható, melyek elvben a neoklasszikus szintézis modellben

érnek össze.

1 Értékelmélet és oikonomia

Az uralkodó elmélet az alábbi logika mentén gondolkozik a modern gazdaságokról. Az

egyéni és társadalmi gazdagság a jószágok összessége. Ahhoz, hogy a gazdagság változásáról

tudjunk beszélni, a javak vektorát egyetlen számmal kell tudni kifejezni, azaz értékelni kell.

Gazdagodni nyilván úgy tud egy zárt társadalom, ha az értéktelenebb javakat értékesebb

javakká alakítja, azaz termel. A hatékony termelés ebben a vetületben azt jelenti, hogy

időegység alatt adott felhasználással a lehető legnagyobb gazdagságnövekedést érjük el. Ez

nemcsak egyéni szinten jelent hatékonyságot, azaz hogy a társadalom tagjai egyenként

hatékony termelési technológiát (efficient production technology) használnak (olyan

technológiát, ahol időegység alatt maximális jószágkibocsátást érnek el adott

jószágfelhasználással vagy fordítva, adott jószágkibocsátást minimális jószágfelhasználással62)

és hogy az értékkülönbség a felhasznált és kibocsátott javak között a lehető legnagyobb

(profitmaximalizálás). Ez társadalmi szintű hatékonyságot is jelent, azaz hogy az egyének úgy

szakosodnak, hogy mindenki azt termeli, amiben viszonylag hatékonyabb, mint a többiek, mert

így társadalmi szinten is megtakarítható felhasználás (komparatív előnyök (comparative

advantage) szerinti munkamegosztás (division of labour))63. A munkamegosztásnak

előfeltétele, hogy mindenki hozzájuthasson azokhoz a javakhoz, amit ő maga nem vagy nem

kellő mennyiségben termel, egyébként nyilván nem szakosodik. Vagyis a munkamegosztás

előfeltétele a rendszeres csere (exchange, azért ad, hogy kapjon), pontosabban az

intézményesített64 csere, azaz a piacok léte (market, piac a csere intézményesített helye). Tehát

az elmélet célja a piaci árak meghatározása, mellyel a javakat értékeljük.

E keretrendszer önellentmondásoktól leginkább megtisztított elmélete az általános

egyensúlyelmélet (General Equilibrium Theory, másképp: mainstream elmélet, standard

elmélet, neoklasszikus elmélet65), amelyik a jelenleg uralkodó ideológia „tudományos”

igazolására szolgál, mint ahogy a kommunizmusban a marx-i elmélet játszotta el ezt a szerepet.

Ennek megfelelően az elméletben leírt gazdasági rendszer örökkévaló, hatékony és igazságos.

62 Amennyiben ez függvény formában felírható, akkor termelési függvénynek (production function) nevezik. 63 Fontos kiemelni még egy tényezőt a hatékonyság kapcsán, amit az uralkodó elmélet teljesen összemos a

hatékonyság fogalmával, pedig részben másról van szó: ez a termelés intenzitása. Nevezetesen, hiába igaz az, hogy

1 óra alatt 1 kalapáccsal pontosan ugyanannyit termel az oikonomikus céhmester, mint a krematisztikus gyáros

alkalmazottja és a bér és eladási ár is azonos, ha a céhmester kalapácsa csak napi 8 órát dolgozik szemben a gyáros

éjjel nappal termelő kalapácsával: pozitív kamatnál az egy dolgozóra vetített nyereség azonos bérnél a kalapácsban

fekvő pénz okán a gyárosnál nagyobb lesz. Nevezetesen, elmosódik a különbség a hatékonyság és a tényezők

intenzív kihasználása között. A különbség elvileg a felhasznált és lekötött tőke fogalmában jelenik meg.

Részletesen lásd III.2. 64 Intézményesített annyit jelent, hogy nem eseti szabályoknak engedelmeskedik, hanem mindenki által elfogadott

és ezáltal nyilván „tartós” társadalmi szabályoknak. 65 Nagyon szerethetik a hívői, ha ennyi néven becézgetik.

87

A probléma csak annyi, hogy az elméletben leírt gazdaság és a valós kapitalizmus között nem

sok hasonlóságot vélek felfedezni. Az elméletet neve azért általános egyensúlyelmélet, mert a

gazdagságot alkotó javakat általános egyensúlyi árakon értékeli.

1.1 Az uralkodó elmélet logikai felépítése

Az általános egyensúlyelmélet egyik kidolgozója Léon Walras

(1900) Les éléments d’économie politiques pure című munkájában

az ármeghatározás problémáját az alábbi módon fogalmazta meg:

milyen árakon fognak cserélni a szereplők, ha ismerjük a

birtokukban lévő jószágok mennyiségét és a szereplők jószágokra

vonatkozó hasznosságértékelését (hasznosságfüggvényüket)? Ezt

manapság úgy szokás megfogalmazni, hogy tekintsünk egyetlen

időszakban egy két szereplős, két tiszta magánjószágot tartalmazó

tiszta cseregazdaságot (pure exchange economy), tehát egy olyan

gazdaságot, ahol a szereplők a birtokukban lévő jószágokat

kizárólag cserélhetik szükségleteik kielégítése végett, és hajlandóak cserélni, azaz az a jószág,

amit az egyik szereplő kapni szeretne megegyezik azzal, amit a másik szeretne adni és fordítva,

vagyis az akaratok kölcsönös egybeesésének feltétele fennáll. A tiszta magánjószág (pure

private good) olyan jószág, amit a szereplők oly módon képesek birtokolni, hogy a jószággal

járó összes hasznot és költséget a birtokos szedi, illetve állja. Ezt úgy is szokták mondani, hogy

a fogyasztásából kizárható a többi szereplő.

Egyetlen elemi cserében az ár esetleges: a két szereplő eltérő értékelése között bármely ár

jobb helyzetbe hozza a szereplőket, azaz Pareto-javulást (Pareto improvement, olyan változás,

ami legalább egy szereplőt jobb helyzetbe hoz úgy, hogy a másik szereplő helyzete nem romlik)

eredményez. Ha feltételezzük, hogy a szereplők csakis olyan árakon hajlandóak cserélni, amely

csere végrehajtása után már egyik sem óhajtana a másikkal további cserét végrehajtani, akkor

is számtalan kimenet lehetséges. Ezen kimenetek halmazát nevezik szerződési görbének. Tehát

a szerződési görbe (contract curve) azon állapotok halmaza, ahol nem lehet javítani egyik

szereplőnek sem a helyzetén anélkül, hogy a másiké ne romolna, azaz a Pareto-hatékony

(Pareto efficient) állapotok halmaza. Egyértelmű megoldást kaphatunk, ha nemcsak annyit

tételezünk fel, hogy a szereplők csak olyan cserékbe egyeznek bele, amelyek növelik a

hasznosságukat és már nem tudnak további Pareto-javulást eredményező cserét végrehajtani,

hanem ha azt tételezzük fel, hogy az adott árak mellett csak a lehető legnagyobb

hasznosságnövekedést biztosító ilyen cserékbe egyeznek bele. Walras óta ezt az árat tekintik

annak az árnak, amivel értékelni kell a javakat.

88

Ezt a megoldást terjesztik ki sok szereplő sok jószág cseréjére. Ezek az árak az általános

egyensúlyi (general equilibirum)66 árak - innen az uralkodó elmélet elnevezése. Persze ez a

megoldás egyáltalán nem biztos, hogy létezik (nincs ilyen ár) illetve, hogy egyértelmű

(lehetséges, hogy több ilyen ár is létezik).

Általános egyensúlyban tehát az eltervezett cserék végrehajthatók az összes szereplő között

az összes jószágra azonos áron, mindenki maximális hasznosságnövekményt ér el, és senki sem

tud további cserét végrehajtani, mert már nem tud jobb helyzetbe kerülni anélkül, hogy valakit

rosszabb helyzetbe ne hozna, aki - szabad döntésekről lévén szó - ebbe nyilván nem egyezne

bele (Pareto-hatékony).

A kiinduló állapotból számított (walras-i) általános egyensúlyban tehát minden jószágnak

egyetlen ára van, azaz kizárólag cserékkel nem lehet gazdagodni (ellenkező esetben nem

lehetnénk Pareto-hatékony állapotban lévén még szeretnének cserélni a szereplők). Ez a nincs

arbitrázs (no arbitrage) feltétel.

A nincs arbitrázs feltétel illusztrálására feltételezzük, hogy egy gazdaságban három jószág van (x,y,z)

és külön-külön az egyes piacokon a többi piac esetleges hatását mellőzve sikerül meghatározni a piaci

egyensúlyi pontokat (parciális vagy részpiaci egyensúly, partial equilibrium), melyek a következők:

66 Általános egyensúlyban minden piacon a kereslet (cserében kapni kívánt jószágmennyiség) egyenlő a kínálattal

(cserében adni kívánt jószágmennyiséggel). Walras-nál a kereslet és a kínálat is az árak függvénye. A személytelen

árakkal szemben egy szereplő viselkedését a többiek viselkedésének függvényében is ábrázolhatjuk. Ekkor az

egyensúlyt Nash-egyensúlynak (Nash equilibrium) nevezik. Mindkét esetben egyetlen szereplőnek sem áll

érdekében egyoldalúan változtatni a viselkedésén; mindenki azt teszi, amit eltervezett.

89

z

ypés

x

zp

x

yp yzzxyx 12,1 ///

Feltételezzük, hogy az egyik szereplőnek van 1 egység x jószága. Ezért a (x/z) piacon 2 z-t kap, majd

a (z/y) piacon 2 y-t és végül az (x/y) piacon pedig 2 x-et:

1 db x ↔ 2 db z ↔ 2 db y ↔ 2 db x

Vagyis ez a szereplő csere révén gazdagodott, mert egy darab (értékes) x jószágból kettő darabot

tudott csinálni. De ha ez lehetséges volna, akkor mindenki így tenne. Ezáltal módosulnának az eredeti

keresletek és kínálatok (tolódnának a görbék), azaz az eredeti állapot nem lehetett egyensúly a teljes

gazdaságban. Ebből következik, hogy csak olyan árak lehetnek egyensúlyiak az összes piacon, amelyekre

igaz, hogy csere révén nem gazdagodhatunk (nincs arbitrázs), azaz igaz, hogy:

yzzxyx ppp ///

A nincs arbitrázs feltétel teljesül, ha minden árat ugyanabban a mértékegységben fejezzük ki, mivel

csak arról van szó, hogy egy jószágnak csak egy ára lehet. Walras nincs arbitrázs feltétele azon

egyszerűsítés következménye, hogy a cserét - paradox módon - végső soron jószágok közötti

műveletnek fogja fel. Nyilvánvaló azonban, hogy a csere szereplők közötti művelet (szereplő cserél),

mégpedig mindig két szereplő közötti (magántulajdont lehet elcserélni). Formálisan tehát egy

végbement cserénél az ár mindig pX,Yx/y alakú, ami annyit jelent, hogy az X és Y szereplők között az x és y

jószágok cseréje esetén az ár pX,Yx/y. Az arbitrázshoz tehát elég két jószág, ekkor viszont három szereplő

szükséges.

A nincs arbitrázs feltétel akkor teljesül, ha:

1) Minden modellszereplő ugyanazt tudja, mint a modellalkotó (jelen esetben a szereplők

ismerik az árakat, az árigazodás mechanizmusát, a piaci túlkeresleteket (excess demand,

kereslet-kínálat) és tudják, hogy mindenki ugyanezt ismeri), azaz tökéletes információ

(perfect information) van.

px/ypz/y

px/z

2

11

SD

D

D

S

S

x/y x/z z/y

90

2) A cserében a másik félnek adni szükséges jószágokon felül nincs az eltervezett cserék

végrehajtásának semmiféle további költsége, azaz nincs tranzakciós költség (transactions

cost).

3) Végül, az általános egyensúlyi árak a kiinduló állapotból meghatározott Pareto-hatékony

állapotnak felelnek meg az összes szereplő vonatkozásában, azaz a szereplők végső soron

nem képesek hatni az árakra, mert ha azt képesek lennének a maguk javára befolyásolni,

akkor az szükségképp csak valaki más kárára történhetne, tehát az eredeti állapothoz képest

nem lehetnénk Pareto-hatékony állapotban. Ezt úgy mondjuk, hogy árelfogadó (price

taker) módon viselkednek.

Az ezekkel a feltételekkel (árelfogadó magatartás, tökéletes információ, nincs tranzakciós

költség) jellemezhető ármeghatározást nevezik tökéletes versenyzői piaci ármeghatározásnak;

tiszta magánjószágok esetében tökéletes versenyzői piacnak (perfectly competitive market). A

tökéletes versenyzői piaci általános egyensúly tehát Pareto-hatékony. Ez az Első Jóléti Tétel

(First Theorem of Welfare Economics).

Ami a termelést illeti, azt is adott (felhasznált) és kapott (kibocsátott) jószágok cseréjének,

átalakításának, azaz transzformációjának tekintenek, amit a transzformációs görbe

(transformation curve) névre keresztelt függvény mutat.67 Általánosan: valahányszor valamit

szabad akaratunkból csinálunk, akkor valami mást nem csinálunk (alternatíva költség,

alternative cost), tehát minden tevékenység cserének értelmezendő. Minthogy a csere ideális

esetben (tökéletes versenyzői piac) nem osztja újra a gazdagságot, ezért a gazdagság elosztása

megfelel a kiinduló készleteknek, vagyis igazságos.

A standard nemzetközi közgazdaságtan (international economics) is alapvetően ezen az Á-Á’

transzformációs görbével megragadható logikán alapul. A nemzetközi kereskedelmet a komparatív

előnyök szerinti specializáció teszi lehetővé, illetve az ebből eredő lehetséges előny szüli. A

transzformációs görbe alakja függ a felhasznált termelési tényezők mennyiségétől és a termelési

technológiától. A standard elmélet kiinduló modelljében, a Hecksher – Ohlin modell-ben a

transzformációs görbe eltérő alakja a termelési tényezők eltérő mennyiségéből adódik és így teljesen

azonos, csökkenő mérethozadékú (decreasing returns to scale, termelési tényezők arányos felhasználás-

növekedése az arányosnál kisebb kibocsátás-növekedést okoz) termelési függvényekkel jellemezhető

szereplők között is van lehetőség specializációra. Nevezetesen, az Á-Á’ logika szerint nyilván minden

szereplő azt a terméket adja (két országra értelmezve exportálja), ami számára relatíve olcsóbb és

relatíve az az olcsó, amiből a (kereslethez képest) sok van. Az USA tőkével jól ellátott ország hírében áll,

ahol tőkén (capital) itt termeléssel előállított és a termelésben többször felhasználható jószágot kell

érteni; tehát az USA-nak tőkeintenzív termékeket kellene exportálni. Wassily Leontief ezzel szemben azt

a paradox helyzetet találta (Leontief paradoxon, Leontief paradox), hogy az USA inkább munkaintenzív

termékeket exportál (Leontief paradoxon). Válaszul, nem elvetették a Hecksher – Ohlin modellt, hanem

kétségbe vonták a teszt helyességét, illetve kicsit „tuningoltak” az elméleten a kétes és mérhetetlen

„humán tőke” fogalmának bevezetésével. Ezáltal az egész modellt tesztelhetetlenné, vagyis

67 A transzformációs görbe adott felhasználásból előállítható kibocsátáskombinációkat mutatja a kibocsátások

terében.

91

tudománytalanná tették: „Az sem ritka, hogy a közgazdászok egyszerűen újrakonstruálják elméleteiket,

hogy ezzel tegyék ismét összeférhetővé az empirikus bizonyosságokat és az elméletet.” (Robert Gilpin

2004, Nemzetközin politikai gazdaságtan, 59.o).

■ ■ ■

Az uralkodó elmélet által leírt gazdaságban tehát:

az egyensúlyi állapot steady state, azaz örökké fenntartható állapot, mert egyensúlyban

minden gazdasági szereplő azt teszi, amit eltervezett, vagyis nincs oka változtatni a

viselkedésén.

az egyensúlyi állapot (Pareto) hatékony, lévén a kezdeti feltételekhez képest mindenki a

lehető legjobban jár abban az értelemben, hogy csak úgy tudna még jobb helyzetbe kerülni,

ha valakinek romlana a helyzete. (Első jóléti tétel)

a gazdagság elosztása igazságos, mert minden gazdasági kapocslat a szereplők között

visszavezethető cserére és a csere nem osztja újra a gazdagságot (nincs arbitrázs).68

1.2 Az uralkodó elmélet logikai önellentmondásai

Az uralkodó elmélet a gazdaságot egyensúlyi állapotok sorozatán keresztül próbálja meg

leírni. Azonban a tökéletes versenyzői egyensúly létezése nem triviális:

„Szemmel láthatóan” folytonos (túl)keresleti függvények kellenek hozzá. Gérard Debreu

(The Theory of Value, 1959) 1983-ban közgazdasági Nobel - díjjal jutalmazott matematikus

adta meg azt a pontos feltételrendszert, ami mellett létezik.

Persze az, hogy létezik, sem nem jelenti azt, hogy egyetlen (unicitás (uniqueness)

problémája) sem nem jelenti azt, hogy az árigazodási mechanizmus (price adjustment

mechanism, az egyensúlyi helyzeten kívüli ármozgást meghatározó mechanizmus) feltétlen

elvezet az egyensúlyba (stabilitás, stability).

68 Kicsit több szakszóval: mindenkit a határtermelékenysége szerint fizetnek meg, és az összes (visszatartott) profit

nulla. Ez mikroökonómiában a tökéletes versenyzői piaci egyensúly profitmaximum feladatának megoldásából

adódik, vagy matematikai közgazdaságtanban a termelési halmaz konvex kúp feltételezéséből.

S

D

q

p

q*

P*

92

Az egyensúly unicitásának kérdése azért jelent problémát, mert ha sok egyensúly van,

akkor nem lehet tudni, hogy ha egy egyensúlyi pontból kimozdulunk, akkor melyik másik

egyensúlyba jut el a gazdaság, ha nem vizsgáljuk az egyensúlyon kívüli átmenetet. Ezt az

elemzési módszert, - tehát hogy kizárólag egyensúlyi állapotokat tekintünk, és nem vizsgáljuk

az egyensúlyi pontok közötti átmenetet - komparatív statikának, (comparative statics)

nevezzük.

A második ábrán a kereslet és a kínálat nem függvény (function, egy értékhez egy értéket rendel) hanem ponthalmaz-leképezés, (correspondence, egy értékhez több értéket rendel).

A szokásos Marshall–kereszt (Marshallian cross: kereslet csökkenő, kínálat növekvő és

van egyetlen metszéspontja a keresleti és kínálati görbéknek) – ahol szemmel láthatóan egyetlen

egyensúly van egy piacon és az egyetlen piacot tekintve a kereslet és kínálat törvényének

(law of demand and supply, az árak mindig a túlkereslet irányába mozdulnak el) nevezett

árigazodási mechanizmus biztosítja az egyensúly stabilitását – sok piac esetében nem elégséges

a stabilitáshoz: az egyensúly felé való elmozdulást az egyik piacon elronthatja egy másik piac

árváltozása. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, azt kell feltételezni, hogy minden piacon a saját

árhatás (own price effect, jószág saját árának hatása a túlkeresletre) erősebb, mint a kereszt-

árhatások (cross price effect, többi ár hatása egy jószág túlkeresletére) eredője. Ezt nevezik a

diagonális dominancia (diagonal dominance) feltételének, mivel ha mátrixban ábrázoljuk

ezeket az árhatásokat, akkor a diagonálisban szerepelnek a saját árhatások. A diagonális

dominancia nemcsak az általános egyensúly stabilitását, de unicitását is biztosítja.

A stabilitás problémája eltekintve a többi piac esetleges hatásától (részpiaci elemzés) egyetlen

piacon két példán keresztül az alábbi.

Első példaként tekintsük a szokásos kereslet és kínálat törvényének nevezett árigazodási szabályt,

miszerint az árak mindig a túlkereslet irányába változnak. Az első ábrán, ahol a kereslet és kínálat

Marshall - kereszt, ott a kereslet és kínálat - törvényének segítségével megtaláljuk az egyensúlyi árat. A

második ábrán nem.

S

D

qq

P

p

DS

93

Az árigazodási mechanizmus az alábbi módon működik: tekintsünk egy tetszőleges p árat, ami nem

az egyensúlyi p* ár. Legyen például p>p*. Ekkor az első ábrán S>D, tehát túlkínálat van, azaz az ár

csökkenni fog a kereslet és kínálat törvényének megfelelően. Ugyanezen esetben a második ábrán S<D,

tehát túlkereslet van a piacon és az árak a kereslet és kínálat törvényének megfelelően nőni fognak,

vagyis még jobban eltávolodunk az egyensúlytól.

Második példaként tekintsük az úgynevezett pókháló - modell (cobweb model) névre keresztelt

árigazodási szabályt: mindig minden piacra vitt terméket eladnak, azon a legmagasabb egységáron, amin

a vásárlók még hajlandóak megvenni az összes terméket, de a következő időszakban az elmúlt időszaki

árak alapján határozódik meg a kínálat.

Itt az árigazodási mechanizmus az alábbi módon működik: tekintsünk egy tetszőleges p árat, ami

nem az egyensúlyi p* ár. Legyen például p>p*. Ekkor az első ábrán kínált S mennyiséget csak p’ áron

lehet eladni. A következő időszakban a p’ árnak megfelelő mennyiséget kínálnak csak eladásra, amit

94

viszont p” áron lehet eladni; és így tovább. a kiinduló p árhoz képest túligazodásokkal ugyan, de haladunk

az egyensúlyi p* ár felé. A második ábrán ugyanez a mechanizmus oda vezet, hogy p” már messzebb

van az egyensúlyi p* ártól, mint a kiinduló p ár; tehát (túligazodásokkal) távolodunk az egyensúlytól.

Mielőtt tovább mennénk érdemes talán emlékeztetni arra, hogy Walras (1900) nagyon világosan

látta az imént bemutatott egyensúlyi ármeghatározás problémáját.

Ő első lépésben két jószág cseréjét tekinti két szereplő között. Ez azt jelenti, hogy X szereplő x

jószágot szeretne adni (kínál, Sx/y,) és y jószágot szeretne kapni (keres, Dy/x) cserébe. Y szereplőre

ugyanez igaz fordítva. Képletben ez a mondat:

X szereplőre felírva: x/yx/yy/x DpS

Y szereplőre felírva: y/xy/xx/y DpS

ahol py/x y jószág árát jelenti x jószágban kifejezve, vagyis azt mennyiségű x jószágot, amit 1 egység y

jószágért kell adni cserébe.

Kiindulásképp feltételezzük – mondja Walras –, hogy ismerjük a keresletet (D), ami legyen az

egyszerűség kedvéért egy negatív meredekségű lineáris egyenes kizárólag a saját ár függvényében,

ahogy az alábbi ábrába berajzoltuk. Ez azt jelenti, hogy a fenti képlettel a kínálatot (S) is meg tudjuk

határozni, ha a szereplő ismeri az árat (p).

Nevezetesen az y jószág piacán (mármint ahol y jószágot lehet x jószágra cserélni és az árakat x

jószágban fejezzük ki) a kereslet Dy/x-szel adott. A maximális árat, ami mellett már nem akar X szereplő

egyetlen y jószágot sem kapni pmax-szal jelöltem. Ha nem akar kapni X szereplő, akkor adnia sem kell

cserébe semmit, vagyis Sx/y az ennek megfelelő pontban nulla. y jószág ára x-ben kifejezve (py/x) nyilván

reciproka x jószág árának y-ban kifejezve (px/y). Vagyis az y jószág piacán a pmax árhoz tartozó Dy/x–nek

megfelelő pont az x jószág piacán (y-ért cserébe) az 1/pmax és Sx/y=0 pontnak felel meg. Ugyanezen

logikával, a py/x=0 azt jelenti, hogy y jószág ingyen van, vagyis nem kell x jószágot adni cserébe. Ennél az

árnál tehát Sx/y is nulla. Ennek megfelelően, ha py/x tart a nullához, akkor px/y tart a végtelenhez és ekkor

Sx/y tart a nullához. Más szóval a kínálati görbe két végpontja nullánál van. Közben nyilván pozitív értéket

vesz fel hiszen, ha D>0 és p>0, akkor S=pD>0. Tételezzük fel, hogy az alábbi eredményt kapjuk:

Px/yPy/x

y/x x/y

Dy/x

Dx/y

pmax

max

1

p

Sx/y

E1

E2

E3

0

∞

0

95

A kereslet és a kínálat metszéspontjai (E1, E2, E3) azt jelentik, hogy a szereplők ezekben az árakban

tudnak megállapodni; ekkor ugyanis pont annyit akar kapni az egyik szereplő, mint amennyit adni

szeretne a másik és fordítva.

Második lépésben ugyanezt a megoldást sok szereplőre kiterjesztve a fenti alakú egyéni keresleti

és kínálati görbéket összegezve piaci keresleteket és kínálatokat nyerünk. A metszéspontok is a piaci

kereslet és piaci kínálat metszéspontjai (E1, E2, E3), azaz (piaci) egyensúlyi pontoknak felelnek meg.

Látjuk, hogy E1 és E3 Marshall-kereszt, tehát parciális elemzésben stabil egyensúly, de E2 nem az.

Harmadik lépésben sok szereplő sok jószágra terjeszti ki Walras az elemzést, ami mint láttuk, a nincs

arbitrázs feltétel mellett lehetséges. E kiterjesztés kapcsán érdemes megjegyezni, hogy egy

bartergazdaságban, ahol közvetlenül cserélik el a szereplők azokat a jószágokat, amire szükségük van,

értelmetlen x illetve y jószág piacáról beszélni. Csakis jószágpároknak van piaca, vagyis egy

bartergazdaságban y jószág piaca létezik x-ért cserébe, illetve y jószág z-ért cserébe. Ennek egyenes

folyománya, hogy olyan sem létezik, hogy y jószág kereslete (kínálata), csak olyan, hogy y jószág

kereslete (kínálata) x-ért cserébe illetve y jószág kereslete (kínálata) z-ért cserébe. Ugyanis e két utóbbi

kereslet (kínálat) nem adható össze (mert nem ugyanaz).

Negyedik lépésben oldja fel Walras azt a feltételezést, hogy a keresletek kívülről adottak. Ezt a

fogyasztók döntésének explicit ábrázolásával teszi meg, amit mikroökonómiában fogyasztáselméletnek

(consumer’s theory) nevezünk.

De ha létezik is egyetlen, stabil, általános egyensúly, nem világos (a

közgazdasági megértés értelmében), hogy milyen módon alakulnak ki az

egyensúlyi árak.

1.2.1 Decentralizáltság

Az elemi csere során alkalmazott walras-i érvelés kiterjesztése az általános egyensúlyi

esetre problémás: ha csak akkor cserélnek a szereplők, amikor a kiinduló állapothoz képest az

adott ár mellett maximális hasznosságot és Pareto-hatékony állapotot jelentő cserékben

egyeznek meg, akkor nincs csere egészen addig, míg egy ilyen, az összes szereplőre vonatkozó

megállapodás létre nem jön.

Walras az ármeghatározás mechanizmusát tâtonement-nak hívja és a tőzsdei kikiáltó

működéséhez hasonlítja: a walras-i kikiáltó (Walrasian auctioneer) bejelenti az árakat az

összes piacon és amennyiben azok nem az általános egyensúlyi árak, úgy egész addig módosítja

a kereslet és kínálat törvényének megfelelően, míg általános egyensúlyi árak nem lesznek.

Csere csak egyensúlyi áron lehet. A walrasi-i kikiáltó léte triviálisan ellentmond a

decentralizáltság feltételének: a walras-i kikiáltó tökéletes információval bír; mindig ismeri a

teljes gazdaság állapotát, ráadásul képes megakadályozni, hogy a szereplők nem egyensúlyi

áron cseréljenek, ha nekik úgy tetszene.

96

A walras-i kikiáltó nélkül az árak nyilván az összes szereplő között zajló alkufolyamattal

(bargaining process) valósulhatnak meg.69 Ebben az esetben is csak akkor nem lesz csere

egyensúlyon kívüli áron, ha a szereplők tökéletes információval bírnak. Nevezetesen, ha a

szereplők tudják, hogy az árak az általános egyensúlyi árig módosulnak, és ha ismerik is a teljes

gazdaság állapotát, akkor nyilván a piac rövid oldalán lévő szereplők (short side of the market,

értsd: túlkereslet esetén az eladók, túlkínálat esetén a vásárlók) nem akarnak cserélni nem

egyensúlyi áron, mert tudják, hogy az árak az ő javukra fognak módosulni.

Tehát teljesen mindegy hogy az összes szereplő közötti alkufolyamatnak, vagy a walras-i

kikiáltó tevékenyégének képzeljük el a kiinduló állapotból előre meghatározott általános

egyensúlyi árak kialakulását, mindkét esetben olyan tudást kell tulajdonítani a szereplőknek,

amit decentralizált gazdaságban senki sem tudhat: a gazdaság egészének állapotát, azaz az

összes piac túlkeresletének állapotát.70

Ennek hiányában nem tételezhetjük fel, hogy nem lesznek nem egyensúlyi áron is cserék.

Ekkor viszont nem a kiinduló állapot által előre meghatározott egyensúlyba jut el a gazdaság;

az általános egyensúlyi elemzés, - tehát az általános egyensúlyi pontok meghatározása és

összehasonlítása - értelmét veszti:

„Egészen addig nagy jelentőséget tulajdonítanak a racionalitásnak, amíg az árak

változásához nem jutnak. … A [Robert] Lucas-t [közgazdasági Nobel – díj, 1995] követő

közgazdászok számára az árak úgy változnak, hogy a walras-i piacot mindig egyensúlyban

tartják egy olyan mechanizmussal, ami teljesen titok a Lucas-t követők fejében.” (Frank Hahn,

1982, Money and Inflation, 54.o.) „Egyensúly hiányában [pedig] azon állítás, miszerint a

szabad piac az erőforrások optimális elosztásához vezet többé nem igaz. Az állítólag

tudományos elméletről, amelyet ennek igazolására használtak, kiderül, hogy egy olyan

axiomatikus rendszer, amelynek eredményei feltételeibe vannak előre betáplálva, és amely

eredményeket nem feltétlen támasztanak alá az empirikus bizonyítékok. A marxizmus, mely

szintén tudományos státuszra tartott igényt túl közeli ahhoz, hogy ne vegyük észre a

hasonlóságot.” (G. Soros (1997), The Capitalist Threat, Atlantic Monthly, 279(2))

69 Alkufolyamat során nincs csere az igazodás során, szemben a cserefolyamattal (exchange process), ahol vannak

tányleges cserék az igazodás során. 70 Hayek szerint a decentralizáció lényege pontosan az, hogy az információ szétszórt és részleges, vagyis az

egyének számára a maga teljességében elérhetetlen. Pontosan az előzetesen kölcsönösen nem kompatibilis egyéni

döntések ütközéséből nyeri a piac a saját dinamikáját. Ezt a gondolatot Jean Cartelier (2018, Money, Markets and

Capital: The Case for a Monetary Analysis, Routledge.) úgy fogalmazza meg, hogy egy decentralizált

gazdaságban a szereplők tényleges cselekedetei utólag (a posteriori) vannak koordinálva. Egy cselekedet

szükségképp tényleges a szándékkal szemben: az a szándék, hogy valaki vásárol egy terméket a piacon semmis,

ha nem támasztja alá fizetőeszköz; egy eladási szándék is semmis, ha nem teszik közzé. Az a tulajdonság, hogy a

cselekedetek utólag vannak koordinálva azt jelenti, hogy a szereplők tényleges cselekedetei általában nem lehetnek

a legjobb válaszok a többiek tényleges cselekedeteire, mert ezek a cselekedetek szimultán mennek végbe, ezért

szükségképp várt cselekedetek. Más szóval, egy decentralizált gazdaságban szükségképp nincs olyan általános

alkumechanizmus, ami lehetővé teszi az egyének számára, hogy ellenőrzésük alatt tartsák (előre tudják) a

kimenetet.

97

1.2.2 Pénz

A fenti negatív eredmény már fél évszázada ismert. Ennek ellenére a tudományos eljárást

meghágva az elmélet hívei mind úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben volna: a

szereplők egy decentralizált általános alkufolyamat révén az általános egyensúlyi árakban

állapodnak meg és egyensúlyi áron kívül nem hajtanak végre cserét „egy olyan

mechanizmussal, ami teljesen titok” (Hahn, 1982). Az elméletben ez a fekete lyuk önmagában

is frusztráló: az általános egyensúlyelmélet az ármeghatározás elmélete kíván lenni, mely

ármeghatározás hiányzik az elméletből (a kereslet és kínálat törvénye az elméletben egy

feltételezés). A hívek közül a magukat „komoly” (Hahn, 1982) közgazdásznak nevezők

azonban más problémát is látnak:

Ha el is fogadjuk, hogy léteznek mindenki által ismert általános egyensúlyi

árak, ez a feltételezés önmagában nem mond semmit arról, hogy hogyan is

mennek végbe a cserék ezen általános egyensúlyi árakon, vagyis hogy

ténylegesen is eléri-e a gazdaság az általános egyensúlyt.

Az alábbi általános egyensúlyban lévő 3 szereplős 3 jószágos gazdaságban például létezik egyensúly, de a csere feltétele, az akaratok kölcsönös egybeesése nem áll fenn, vagyis nem tudják végrehajtani a szereplők a kívánt cseréket:

TÚLKERESLETI MÁTRIX Jószágok

a b c

Szereplők

A +1 -1 0

B 0 +1 -1

C -1 0 +1

Összesen 0 0 0

Gérard Debreu (1959, The Theory of Value, 32.o) bölcsen nem kíván részt venni ebben a

vitában; figyelmeztet, hogy közgazdasági Nobel – díja ellenére ő nem közgazdász; az egyensúly

létezésének közgazdasági tartalmával nem foglalkozik: „…feltételezzük, hogy a gazdaság

csereeszközül szolgáló jószág nélkül működik.”

Ez a feltételezés azonban mint Joseph Ostroy és Ross Starr („The Transactions Role of

Money”, in Friedman B. M, Hahn F. H. (eds.), Handbook of monetary economics, 1990)

megmutatták, közgazdasági szempontból tarthatatlan amennyiben decentralizált gazdaságban

gondolkozunk: ha nem feltételezzük, hogy a szereplők tudják, hogy kivel milyen sorrendben

mennyi jószágot kell elcserélniük, vagy nincs egy kitüntetett jószág, amire más szabályok

vonatkoznának a cserében, mint a többi jószágra, akkor nem feltétlen lehet decentralizált módon

végrehajtani az általános egyensúlyban eltervezett cseréket véges számú lépésben. Az intuíció

e mögött az eredmény mögött az, hogy az akaratok kölcsönös egybeesésének problémáját

megoldandó elfogadhatok olyan jószágot a cserében, amit csak tovább akarok cserélni

(közvetett csere), hogy megszerezzem azt a jószágot, amit valójában akarok (közvetlen csere,

direct exchange: értsd ezt már nem azzal a céllal fogadom el, hogy továbbcseréljem). De ha az

98

a szereplő is úgy tesz, akivel én a következő lépésben terveztem cserélni, akkor megint csak

nem jutunk közelebb a cserék teljes végrehajtásához.

Ostroy és Starr (1973) a következőképp bizonyítja ezt az állítást. Ha azt akarjuk, hogy az általános

egyensúlyi állapotot a szereplők (párokban végrehajtott) cserékkel elérjék, akkor egy cserében

érvényesülni kell a quid pro quo elvnek, vagyis hogy azonos értékek cserélnek gazdát. Két decentralizált

csereszabályt tekintenek:

(1) két szereplő annyit cserél, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkenjen a túlkereslet, anélkül,

hogy átcsapna túlkínálatba. Az azonos értékek biztosítására pedig bármelyik jószággal fizethet a

tartozásban maradt szereplő;

(2) az akaratok kölcsönös egybeesésével cserélnek.

Majd vesznek két olyan gazdaságot, ahol az egyikben az (1), a másikban a (2) csereszabállyal lehet

megvalósítani a cseréket úgy, hogy mindenki mindenkivel csak pontosan egyszer találkozik véletlen

sorrendben. Majd megmutatják, hogy van olyan gazdaság, ahol egy-egy szereplőpáros pontosan

ugyanazt látja a cserepartnerrel való találkozáskor a két gazdaságban, ezért nem tudják eldönteni, hogy

melyik gazdaságban vannak, vagyis melyik csereszabály szerint cseréljenek. Így cserélhetnek „rosszul”,

és újabb találkozások szükségesek a cserék végrehajtásához.

A cserék teljes végrehajtását ezért csak úgy tudjuk biztosítani minden esetben, ha van egy

olyan jószág, ami másképp viselkedik a cserében, mint az összes többi jószág. Ez a speciális

jószág, amit pénznek kereszteltek el az elmélet hívei hivatott tehát megoldani a cserék

végrehajtásának problémáját. A pénz (money, jelöljük MS, azaz a PÉNZ STANDARD

DEFINÍCIÓJA) ebben az elméletben tehát egy olyan jószág, ami általános csereeszköz,

értékőrző, és elszámoló egység. Minthogy relatív árak vannak, bármelyik jószágban

kifejezhetjük az árakat; illetve minden tartós jószág definíció szerint átvihető az időszakok

között, ezért a pénz megkülönböztető tulajdonsága ebben a modellben egyedül az általános

csereeszköz szerep lehet. A csereeszköz szerep viszont ellentmondásban van azzal, hogy az időt

időszakokra bontjuk a modellben: az időszakon belül semmilyen eseményt nem ábrázolunk,

így a csereeszköz szerepet sem lehet ábrázolni. Vagyis csereeszközként definiált pénzt nem

lehet azonosítani a modellben: csak hihetjük, hogy az M betűvel jelölt változó pénz, nyilván

azért mert angolul is ezzel a betűvel kezdődik a pénz szó. „Az utóbbi években sok olyan modellt

építettünk, ahol a pénz csak értékőrző szerepet töltött be. Már tudjuk, hogy ez a pénznek egy

szükséges funkciója, ha egyáltalán van ilyen. Kérdés, hogy elégséges is. Nem lesz nehéz

megmutatni, hogy nem ez a helyzet.” [F. Hahn, Money and Inflation, 1982, 28.o] Nemhogy nem

nehéz megmutatni, hanem nincs mit megmutatni: egyszerűen nem úgy definiálták a pénzt (MS),

hogy elszámoló egység és értékőrző, hanem úgy hogy elszámoló egység, értékőrző és általános

csereeszköz.

Ennek a problémának a formális megjelenése az általános egyensúlyi modellben a Hahn –

probléma, illetve a módosított Hahn-probléma néven ismert. A Hahn-probléma (Hahn

problem) azt jelenti, hogy a belső érték nélküli pénznek nevezett változó (MF) ára lehet nulla

egyensúlyban, így nem tudja betölteni a pénzfunkciókat, tehát nem lehet pénz (MS). A belső

érték nélküli pénz (fiat money) vagy más szóval papírpénz (paper money) definíció szerint

olyan jószág, aminek nincs közvetlen haszna a fogyasztásban, költségmentesen raktározható és

99

nem termelhető. A standard definíció szerint a pénz olyan jószág, ami általános csereeszköz,

értékőrző és elszámoló egység.

A Hahn-probléma tehát egy triviális állítás (bár a matematika nyelvén egy sornál hosszabb

a levezetés71): egy olyan jószágot, aminek nincs közvetlen haszna a fogyasztásban lehet, hogy

a szereplők semmire sem fogják használni, tehát (csereeszköznek és) értékőrzőnek sem.

A Hahn-probléma formálisan a legegyszerűbb esetben a következő. Tekintsünk egy végtelen

időszakos modellt, ahol:

minden fogyasztó két időszakig él;

egyetlen romlandó (x) és egyetlen raktározható (m) jószág van. A romlandó jószág (perishable good)

olyan jószág, amit nem lehet időszakok között átvinni. Mindenki mannaként kap azonos mennyiségű

romlandó jószágkosarat.

minden időszakban születik egy új szereplő és egy öreg meghal;

Az ilyen típusú modelleket nevezik együtt élő nemzedékek modelljének (overlapping generations

model)72.

és az árvárakozások – lévén a jövőt figyelembe véve hoz döntést egy szereplő az életében –

függvények.

A t-edik időszakban együtt élő nemzedékek tehát egy fiatal, melynek döntési problémája:

fefe

f

tt

f

t

ff

x,x

1t1t1t1t

tt

1ttf

1t

f

t

epxp

epmxp

x,xUmax

és egy öreg:

t

1tö

t

ö

tp

mex

ahol feltételeztük, hogy az összes raktározható jószág az időszak elején az öregeknél van

(kezdőkészlet).

Több időszakos modellben nyilván kétféle egyensúly lehet: olyan, amikor az adott időszaki piacok

kitisztulnak, de a jövőre vonatkozó árvárakozások nem feltétlen egyeznek meg, illetve olyan, amikor az

adott időszaki piacok kitisztulnak és az árvárakozások is megegyeznek minden jövőbeni időszakra. Az

első esetet szokás rövid távú walras-i egyensúlynak (vagy ideiglenes egyensúly temporary equilibrium)

nevezni, a másodikat pedig hosszú távú walras-i egyensúlynak (vagy teljes egyensúlynak, full equilibrium).

Azért kell végtelen idejű modellt tekinteni, mert a pénzt nem tehetjük be a hasznosságfüggvénybe,

mint a többi jószágot.73 Ha viszont nem szerepel a hasznosságfüggvényben, akkor élete utolsó

szakaszában senkinek sem kell, mert már nem tudja elcserélni a következő időszakban. Ha tudják a

szereplők (márpedig tökéletes információnál tudják), hogy mikor van vége a gazdaságnak, akkor az

71 Egymatematikával is leírható példa arra, hogy van, amit nem „matekul” könnyebb elmondani. 72 A nyugdíjrendszerek vizsgálatára is ilyen típusú modellek vannak forgalomban. 73 Azt jelentené, hogy ha pontosan ugyanazt a jószágkosarat tudom megvásárolni több pénzből (mert minden ár és

a pénzben mért jövedelmem is több), akkor az nagyobb hasznosságot jelent.

100

utolsó időszakban szükségképp értéktelenné válik az m változó. De az utolsó előtti időszakban is tudják,

hogy a következő időszakban értéktelen az m változó, ezért már az utolsó előtti időszakban sem fogják

elfogadni, hogy tovább cserélhessék a következő időszakra. Így időszakról időszakra visszafelé haladva

azt kapjuk, hogy az m betű minden időszakban értéktelen.74

Persze végtelen idejű modellben sem tűnik el a probléma. Rövid távon az ideiglenes egyensúlyt az

biztosítja, hogy a kezdőkészletek megfelelően vannak leosztva, nevezetesen, hogy hajlandóak cserélni a

fiatalok az idősekkel. Az alábbi ábra alapján ez akkor teljesül, ha az időszakokon átívelő költségvetési

egyenes meredeksége kisebb, mint a kezdőkészleteknél vett helyettesítési határarány (előjeleket

elhagyva), nevezetesen:

e

t

e

1t MRSp

p

A fiatalok döntési problémájában a költségvetési korlátot ugyanis átírhatjuk egy időszakokon

átívelő költségvetési korláttá (összeadva a t és t+1-edik időszakra vonatkozó költségvetési korlátokat) –

ezt szokás intertemporális költésgvetési korlátnak nevezni (intertemporal budget contraint), és egy

úgynevezett likviditási korláttá (liquidity constraint, a t-edik időszaki költségvetési korlátban az mt≥0 tag

elhagyásával):

Ezzel szemben hosszú távon ez nem elég. Például feltételezzük, hogy a kezdőkészletek olyanok,

hogy MRSe<1. Ha pozitív értéket akarunk az egyetlen raktározható jószágnak, akkor a fentiek értelmében

74 Hahn ezen érvelése eleve hibás, ami a jószág-fogalmának zavarosságára (a jószág stock vagy flow?) vezethető

vissza. Nevezetesen, az idő végezetével semmilyen jószágot nem akarok tartani, mert már nem lesz időm

elfogyasztani. De az időszakon belül attól még szerethetnék fogyasztani: tehát akarhatok az utolsó időszakon belül

is pénzt, hogy cseréljek, mert a pénz időszakon belül is hasznos (csereeszköz). Magyarán a véges időszaki

érvelésnél tisztán látszik, hogy az a feltételezés, hogy az utolsó időszakban értéktelen az m betű, egyenértékű azzal,

hogy m nem csereeszköz. Magyarán a bizonyítás során Hahn csak azt veszi ki a nyuszikalapból, amit előzetesen

beletett.

xt+1

xt

t

e

1t

p

p

et+1

et

tt

1t

e

1t

t

1t

e

1ttt1t

e

1ttt1t

e

1ttt

ex

xp

p

p

epexepepxpxp

Költségvetési korlát:

MRSe

101

ennek szükséges feltétele, hogy a fiatalok hajlandóak legyenek cserélni az idősekkel, azaz: 1p

p

t

e

1t .

Magyarán hosszú távú egyensúlyban, amikor az árvárakozások beigazolódnak, pt+1=pet+1<pt. Az

árszínvonal csökkenésével az idősek kereslete nő és ezt a fiatalok korlátos kezdőkészlete előbb-utóbb

nem képes kielégíteni. Vagyis nincs olyan hosszú távú egyensúly, ahol az egyetlen raktározható jószágot

időszakok között elcserélik.

Mi van a fordított helyzetben, vagyis, amikor MRSe>1? Ekkor 1p

p

p

p

t

1t

t

e

1t nyilván egy olyan

lehetséges hosszú távú egyensúly, ahol a raktározható jószágot időszakok között elcserélik. Igen ám, de

végtelen számú olyan egyensúly van, ahol e raktározható jószág csereértéke tart a nullához, vagyis

mégsem lehet vele időszakok között cserélni. Ki biztosít minket, hogy a gazdaság nem ebben az

egyensúlyban leledzik, ahol m értéktelen lesz? Ezeket az egyensúlyokat a fenti stacioner hosszú távú

egyensúly alapján állíthatjuk elő, amennyiben feltételezzük, hogy a két egymást követő időszak

fogyasztása bruttó helyettes viszonyban van (vagyis a t-edik időszaki ár növekedése a t+1-edik időszaki

fogyasztást növeli és fordítva, a t+1-edik időszaki ár növekedése a t-edik időszaki fogyasztást növeli).

Tekintsük például a tetszőleges 1p

p

t

1t

árszínvonalat, de amelyikre igaz, hogy: tt

pp . Ez azt jelenti,

hogy tt p

m

p

m

. Vagyis az idősek kereslete kisebb, mint stacioner egyensúlyban. A csillaggal jelölt árak

akkor lehetnek tehát hosszú távú egyensúlyi árak, ha a fiatalok kínálata is kisebb, mint stacioner

egyensúlyban. A fiatalok kínálata akkor lesz kisebb, ha kedvezőtlenebbek számukra az árarányok, vagyis

ha az időszakokon átívelő költségvetési egyenes meredekebb lesz (relatíve drágul a jövőbeni fogyasztás,

ugyanis a fiatalok azt veszik, vagy fordítva, relatíve olcsóbb lesz a jelenbeli fogyasztás, ugyanis azt adják)

a stacioner árarányokhoz képest:

1tppt

Ez azt jelenti, hogy a romlandó jószág ára folyamatosan emelkedik és tt1t p

m

p

m

p

m

, azaz még

inkább távolodik az idősek kereslete a stacioner egyensúlyi kereslettől. Ezeket az egyensúlyokat a

képzési szabálya miatt bootstrap equilibria-nak nevezik. Vagyis teljesen mindegy, hogy milyen értéket

vesz fel a kezdőkészleteknél a helyettesítési határarány, a raktározható jószágot lehet, hogy nem

használják az időszakok közötti cserében hosszú távon. Amikor a belső érték nélküli pénz m értéke

pozitív egyensúlyban, akkor pénzügyi egyensúlyról (monetary equilibrium) beszélnek.

Megfordítva: triviális, hogy attól, hogy értékőrzőnek használnak egy jószágot (MF), még

nem következik, hogy csereeszköznek is használják. Tehát teljes mindegy, hogy az MF betűvel

jelölt változó értéke pozitív-e vagy sem, lévén csereeszköz szerepet nem lehet a modellben

ábrázolni az időszakok miatt.

Ezt a triviális megjegyzést annak fényében kell olvasni, hogy a Hahn-probléma nyomán az általános

egyensúlyelmélet hívei azon kezdtek el dolgozni, hogy biztosítsák a pénznek vélt változó pozitív értékét

nyilván azért, hogy hihessék, hogy az valóban a pénz; ugyanis nulla értékkel nyilván el kellett fogadni,

hogy a pénznek gondolt változó nem lehet pénz. Meglepő módon számukra semmi logikai bukfenc sincs

102

abban, hogy amennyiben a pénznek tekintett m változó értéktelen, akkor a gazdaság ugyanúgy eljut az

egyensúlyi állapotba „pénz” nélkül is, mint pénzzel.

A módosított Hahn-probléma (modified Hahn problem) azt jelenti, hogy a belső érték

nélküli pénz ára lehet nulla, ha „van más olyan aktíva, amelynek a belső megtérülési rátája

minden egyes időszakban meghaladja a pénz megtérülési rátáját” (Martin F. Hellwig 1993,

„The Challange of Monetary Theory”, European Economic Review) Ezt az idézetet értsük úgy,

hogy van olyan másik jószág, ami a papírpénz tulajdonságain felül még azzal a plusz

tulajdonsággal bír, hogy ha a jelen időszakban nem használjuk fel, akkor a következő időszakra

több lesz belőle, amely növekedés mértékét már ebben az időszakban pontosan tudjuk. Ezzel

szemben a pénz olyan jószág, amit ha egy időszakban nem használunk fel, akkor a következő

időszakban pontosan ugyanannyi van belőle. Magyarán – mondják az elmélet hívei – ezen

aktíva kapcsán gondoljunk a valóságból vett kötvényre (kölcsön). A módosított Hahn -

probléma mutatja, hogy súlyos definíciós problémák vannak az általános egyensúlyelméletben.

J. M. Keynes (Treatise on Money, 1930) már rég elmagyarázta, hogy a követelés lényege, hogy

másban fizetendő ki, mint önmaga; egy kötvény például pénzben fizetendő ki. Egy értéktelen

pénzben fizető kötvény értéke is szükségképp nulla kellene legyen. Így a kötvény névre

keresztelt B (bond) betűvel jelölt változónak biztosan semmi köze a valóságos kötvényhez.

Tehát, „valami súlyos hiba van a pénzgazdaságok ilyen módon való modellezésével.”(Hahn

1982, 41.o.) A hiba az, hogy ha a pénzt csereeszköznek feltételezzük, akkor a cserék

végrehajtását ábrázolni kell ahhoz, hogy a pénzt azonosítani lehessen a modellben. Ez azt

jelenti, hogy folytonos időt kell tekinteni, vagyis az általános egyensúlyelméleti keretet nem

tudjuk használni, ahol az idő időszakokra van osztva. Az uralkodó elmélet hívei mégis

használják a valós gazdaságok leírására. A pénz explicit szerepeltetése nélkül csak két esetben

írhatja le a modell a valós pénzgazdaságokat.

1) Azért írja le az általános egyensúlyelmélet a valós pénzgazdaságokat a pénz explicit

szerepeltetése nélkül is, ahol van pénz, mert már implicit benne van a modellben abban a

feltételezésben, hogy számtalan piacot tekintünk (vagyis lehetőség van cserékre és

szakosodásra), illetve hogy megoldottnak tekintjük a cserék végrehajtását. Vagyis ebben az

esetben a pénz általános egyensúlyelméletbe való beillesztésének programja egy tévedés.

Ebben az összefüggésben egy olyan változó explicit szerepeltetése a modellben, ami

nem módosít a modellen – vagyis semleges – nem mond ellent annak, hogy azt a változót

pénznek gondoljuk. De elemi logikai hiba ezt a változót pénznek nevezni,75 és a pénz

szerepéről értekezni ezek alapján mind az elméletben, mind a valóságban. Ez a logikai

bukfenc nem zavarta sem az 1976-ban Nobel díjjal jutalmazott Milton Friedman-t abban,

hogy azt állítsa, hogy a pénz nem számít (inessential)76, sem az 1995-ben közgazdasági

Nobel díjjal jutalmazott Robert Lucas-t abban, hogy azt állítsa, hogy a pénz semleges.

Nassim Taleb (Black Swan 2007) talán nem véletlen fogalmaz meg erős kritikát a

közgazdasági Nobel-díj értékével és tudományos életben betöltött szerepével kapcsolatban:

75 Mivel csereeszköz szerepet nem lehet időszakokra bontott modellben ábrázolni, vagyis nem lehet azonosítani

a pénzt. 76 Ennek ellenére Friedman fix pénzmennyiség-növekedési szabályt tartott célravezetőnek és a wikipédia szerint

még a Chicago-tervvel (!) is egyet értett…

103

Lucas 1995-ben közgazdasági Nobel díjat kaphatott, miután Frank Hahn már 1982-ben

megmutatta Money and Inflation című könyvében, hogy Lucas modellje hibás: Lucas és

Hahn által is pénznek tekintett m változó nem semleges a modellben. Azért csak Lucas

modelljével foglalkozik – írja Hahn -, mert Friedman állításai pontatlanságuk okán még

tudományos vitára sem alkalmasak.

Minthogy a szereplők cselekedeteit az árarányok határozzák meg, a pénzsemlegesség tétele végső soron azt mondja ki, hogy amennyiben a gazdaságban lévő teljes pénzmennyiség megnő, akkor a relatív egyensúlyi árak nem változnak. Ez nyilvánvalóan csak akkor igaz minden esetben, ha a pénzmennyiség változásának hatására a piaci túlkeresletek nem változnak. Az újklasszikus modell (new classical model) alapfeltételezései fontossági sorendben a következők:

1. a gazdaság mindig walras-i egyensúlyban van; 2. racionálisak a várakozások (rational expectations)77 és 3. bizonyos modellekben a közvetett hasznossági függvény Gorman – alakú (Gorman’s form of the

indirect utility function)78, azaz a piaci túlkereslet független a jövedelemelosztástól (reprezentatív szereplős modellek)

E feltételeknek megfelelően tekintsünk egy véges időszakból álló szekvenciális (sequence

economy) tiszta cseregazdaságot79, ahol egyetlen tartós jószág, a pénz, és egyetlen romlandó jószág van. A romlandó jószágból a szereplők minden időszak elején kapnak kezdőkészletet, de a pénz az előző időszaki áthozatból származik. Racionális várakozások vannak, és egyetlen értéket vesznek fel csakúgy, mint a jól viselkedő haszonmaximum feladat megoldása. A Hahn-problémát elkerülendő előírjuk, hogy az utolsó időszakban a szereplők kötelesek az összes pénzt visszaadni, amit indulókészletben kaptak. Ekkor egy tetszőleges n időszakig élő szereplő döntési problémája:

1

1

11111

111

)1,2(

szerint0,,és,0,,,,max

nn

e

nn

e

n

tt

e

ttt

e

t

nnn

mepmxp

ntmepmxp

mepmxp

mmxxxxU

ahol t=1 jelenti a jelen időszakot mt a t-edik időszak végén tartani kívánt pénz mennyiségét, pt a jószág árát a t-edik időszakban,

77 A modell szereplőinek olyanok a várakozásai az őket érintő változók értékére, amire igaz, hogy a modellalkotó

által a modellből számítótt változó várt értékével egyezik meg. Matematikailag egy várhatóérték. Ezzel a

feltételezéssel kikerüljük azt a kérdést, hogy hogyan alakítják ki a szereplők várakozásaikat: „csak olyan

állapotokat tekintünk, ahol a tanulás befejeződött. Ezek olyan állapotok, ahol a várt változók megvalósult értéke

nem mond ellent sem az elméletnek, sem az elméletből következő hiedelmeknek, sem a változó múltban felvett

értékeinek.” (Hahn 1982, 25.o) 78 A Gorman - féle közvetett hasznosságfüggvény az alábbi alakú:

i

Ippbppi

ai

Ippi

v2

,12

,1

,2

,1

, ahol az i index az i-edik szereplőre vonatkozik. A közvetett

hasznosságfüggvény (indirect utility function) az adott árak (p) és jövedelem (I) mellett elérhető legmagasabb

hasznossági szintet mutatja meg: 2121 ,,, xxUIppv iii . A Gorman típusú hasznosságfüggvény

tehát additív módon szeparálható úgy, hogy az a tag, ami a jövedelem együtthatója – b(p) – minden szereplőre

azonos, az a tag viszont, ami csak az áraktól függ – ai(p) – lehet különböző miden szereplőre. A Cobb-Douglas

hasznosságfüggvény például ilyen. 79 Olyan több időszakos gazdaság, ahol a szereplők többször hoznak döntést életük során és a jövőben

végrehajtandó döntések tévesnek is bizonyulhatnak.

104

et a t-edik időszak elején rendelkezésre álló jószág mennyiségét, m a jelen időszak elején rendelkezésre álló pénzkészletet, xt pedig a t-edik időszakban elfogyasztani kívánt jószág mennyiségét jelöli.

A teljes pénzmennyiség változásának hatására egy ilyen gazdaságban triviálisan abban az esetben nem fognak megváltozni az egyéni keresletek, ha (minden szereplő minden időszaki költségvetési korlátja azonos számmal szorzódik végig). Ez akkor teljesül, ha:

1. a szereplők pénzkészlete is arányosan változik, illetve 2. a várt árak a jelenlegi árak függvényében egységnyi rugalmasságúak 3. (és természetesen mellőzzük az egyensúlyi helyzetek közötti átmenet problémáját).

Tekintsünk el az egyensúlyok közötti átmenet problémájától és feltételezzük, hogy a racionális várakozások biztosítják az árvárakozások kívánt rugalmasságát. Koncentráljunk az első feltételre!

Az első feltétel egy reprezentatív szereplős modellben triviálisan teljesül, ugyanis ekkor m=m1= …mn (mindenki ugyanúgy viselkedik és az utolsó időszakban mn=m). Igen ám, de ebben az esetben az árszínvonal sem meghatározott (értsd: teljesen mindegy, hogy m mekkora értéket vesz fel), vagyis az árszínvonal-változás kérdésének sincs értelme. Ebben az esetben tehát az egyetlen szereplő minden időszakban a kezdőkészletével azonos mennyiségű pénzt tart, az árak tetszőlegesen átskálázhatók, az árszínvonal értelmezhetetlen.

Egy nem reprezentatív szereplős modellben nyilvánvalóan nem áll fenn a pénzsemlegesség. Ugyanis a teljes pénzkészlet megnövelésének hatása nem mond semmit az egyes szereplők pénzkészletének megnöveléséről: amennyiben különböző mértékben nő az egyes szereplők pénzkészlete, úgy az összkereslet is változik (lévén csak a Groman - hasznosságfüggvénynél független az összkereslet a jövedelem – eloszlástól, de ott mint láttuk az árszínvonal nem meghatározott).

A jelen időszaki pénzkészlet változása tehát a neoklasszikus feltételezések mellett is csakis abban az esetben nem hat a relatív árakra és ennélfogva a szereplők tevékenységére, amennyiben egy jelen időszaki arányos pénzkészlet - változásról van szó (vagyis minden szereplő pénzkészlete azonos mértékben változik). Ez – hangsúlyozom -, már nem a pénzsemlegesség.

Viszont egy jövőbeni T-edik időpontban bekövetkező arányos pénzmennyiség - változásnak is lesz már valós hatása. Ugyanis a T-edik időszaktól kezdve az árszínvonalnak is arányosan nőni kellene, előtte viszont nem tudjuk, mi történik: csak annyi bizonyos, hogy a fogyasztók döntése módosulni fog. Vagy azért, mert a T-edik időszak előtt a régi egyensúlyi áraknak kellene fennállni, vagyis a T-edik időszak és a T-1-edik időszak között a relatív árak módosulnak. Vagy azért, mert a racionális fogyasztók ezt tudván a T-edik időszak előtt is más árral kalkulálnak, de ekkor a reálpénzkészlet változása miatt fog változni optimális döntésük, lévén a pénzmennyiség még nem változott meg.

Ha termelést is megengedünk egy szekvenciális gazdaságban, akkor semmilyen biztos következtetést nem tudunk levonni a pénz hatására vonatkozóan még a jelen időszaki arányos pénzmennyiség megnövelésével kapcsolatban sem. Ugyanis a jelen időszaki pénzmennyiség arányos megnövekedése nagyobb mennyiségű jószág azonos áron történő megvásárlását is lehetővé teszi. Vagyis teljesen racionális az a várakozás is, amely szerint a termelés fog nőni és nem az árak (vagy mindkettő)!

A pénz tehát a neoklasszikus feltételezések mellett egyetlen esetben sem semleges egy olyan

szekvenciális cseregazdaságban, ahol az árszínvonal meghatározott. (Egyedül az adott időszaki arányos pénznövekedés (értsd: minden szereplő pénzkészlete arányosan nő) esetében igaz, hogy a pénz nem hat a szereplők tevékenységére, ha a szereplők hasznosságfüggvényei nem Gorman –alakúak.)

2) Azért írja le az általános egyensúlyelmélet a valós pénzgazdaságokat a pénz szerepeltetése

nélkül is, ahol van pénz, mert a pénz nem számít. Tehát az uralkodó pénzelmélet programja

105

ebben az esetben nem tévedés, csak értelmetlen: a kiinduló modellben nincs pénz (Debreu

opciója), tehát van értelme beilleszteni. De mi értelme beilleszteni, ha eleve tudjuk, hogy

nem számíthat?

■ ■ ■

A standard pénzelmélet eleve hibás.

Eleve hibás az a szemlélet, hogy a pénz és nem pénzgazdaságok közötti különbséget, úgy

akarja megragadni hogy az egyikben van pénz, a másikban pedig nincs, miközben semmi sem

változik a szereplők közötti viszonyokban. Nyilván nem egy jószág hozzáadásával vagy

elvételével változik egy gazdasági rendszer. Ez olyan volna, mintha azt állítanánk, hogy amikor

kifejlesztették a nylon harisnyát, akkor ettől az új jószágtól megváltozott az USA gazdasági

rendszere.

Eleve hibás az a szemlélet, ahogy a pénz a cserék végrehajtásának problémáját hivatott

megoldani. Ennek a pénzfelfogásnak ugyanis egyenes következménye, hogy paradox módon a

pénzt felesleges explicit módon szerepeltetni a pénzgazdaságokat leíró elméletekben, mert ha a

cserék végrehajtását megoldottnak tekintjük, akkor implicit azt feltételezzük, hogy

pénzgazdaságban vagyunk.80 Ha lényegesnek gondoljuk a pénzt a különböző gazdasági

rendszerek közötti különbségtétel szempontjából (márpedig a pénzgazdaságok krematisztikus

fajtájánál annak gondoljuk), akkor nem dolgozhatunk a szokásos pénzfelfogással.

1.2.3 Krematisztiké

A krematisztikus viselkedés - a pénzszerzés céljával történő vagyonszerzés - azt jelenti,

hogy pénz elköltésével több pénzbevételre szeretne szert tenni a szereplő, mint az eredeti költés.

Az előző pontban láttuk, hogy az uralkodó elméletben a pénz névre keresztelt változó explicit

szerepeltetése problémákba ütközik. Amennyiben a pénzt explicit módon csak mint külső

elszámoló egység jelenítjük meg, akkor képesek vagyunk a krematisztikus szereplő

viselkedését ábrázolni: tudunk pénzáramlásokat számolni.

Az uralkodó elmélet csontváz-modellje egy egy időszakos tiszta cseregazdaság. Tiszta

cseregazdaságban csak fogyasztók (consumer) vannak (olyan gazdasági szereplő, amelyik

fogyasztani és cserélni képes). A fogyasztók triviálisan nem krematisztikus szereplők lévén

céljuk szükségleteik kielégítése javakkal (javak átalakítása révén). Tehát a tiszta cseregazdaság

nem krematisztikus gazdaság; a csontváz-modell nem segít megérteni a valós krematisztikus

gazdaság működését, lévén feltételezés szerint lényegi különbség van oikonomia és

krematisztiké között. A csontváz-modelleket azonban pontosan azért készítik, hogy ezek az

ábrázolni kívánt valóság lényegi jellemzőit bemutassák. Ezért nem várjuk, hogy bármi

lényegeset változtat a tiszta cseregazdaságban tett megállapításon a vállalatok beillesztése.

Az általános egyensúlyelméletben a vállalat (firm, olyan gazdasági szereplő, amelyik

képes cserélni és termelni) célja maximális profit elérése. A profit a javak átalakítása során a

80 Pontosabban: hihetjük, hogy pénzgazdaságban vagyunk, mert például centralizált gazdaságban is megoldottnak

tekinthetjük a problémát.

106

kibocsátás értékének és a kibocsátáshoz felhasznált javak értékének a különbsége. A pozitív

profit azonban nem jelenti, hogy ez a vállalat krematisztikus. A vállalat nemcsak azért költhet

el pénzt, hogy a kibocsátáshoz javakat használjon fel, hanem profitját is elköltheti. Amennyiben

például a profitot teljes egészében kiosztja a fogyasztóknak, akkor szükségképp ugyanannyit

költ, mint amennyi bevétele van. Az általános egyensúlyelmélet vállalata ilyen. A köznyelvből

vett kifejezéssel az általános egyensúlyelmélet vállalatai non-profit vállalatok. Nem lehet más,

egyébként nem létezik általános egyensúly.

Ennek szemléltetésére tekintsük az uralkodó elmélet csontváz nodelljét, a Robinson Cruose

gazdaságot, ahol egyetlen vállalat van és egyetlen fogyasztó. A vállalat termelési függvénye Ly ,

ahol y a megtermelt termék mennyisége, L a felhasznált munkaerő mennyisége, az árak pedig rendre p

és w. A fogyasztó hasznosságfüggvénye a szokásos Cobb-Douglas alakú: ySSyU , , ahol S a

szabadidőt jelöli. A fogyasztó kezdőkészlete S,0 . Meghatározzuk az egyensúlyi árakat (1) abban az

esetben, amikor a vállalat teljes pozitív profitját osztalékként kiosztja a fogyasztónak (oikonomikus vállalat), illetve (2) abban az esetben, amikor nem (krematisztikus vállalat).

Vállalat profitmaximum feladatából a munkakeresleti függvény:

LLpwLpyPRMaxL

2

2

1

w

pLD

Innen behelyettesítéssel adódik a profitfüggvény:

w

pPR

2

4

1

A fogyasztó haszonmaximum feladatából pedig a munkakínálati függvényt vezethetjük le:

LSS

PRSwwSpy

ySSyUMaxSy

,,

w

PRSLS

22

(1) eset:

Egyensúlyban: SD LL

w

w

p

S

w

p

2

4

1

22

1

2

2

32

S

w

p

A Walras - törvény miatt egy árat szabadon megválaszthatunk. Legyen: w=1. Ekkor:

3

SLL SD

3

Syy SD

(2) eset:

107

2

SLS

Egyensúlyban: 2

SLL SD

De a Walras törvény nem igaz:

2

SyS , de

22

1

2

1

2

1

2

1 S

SS

p

SwyD

■ ■ ■

Az általános egyensúlyelmélet logikai önellentmondásban van a kapitalista gazdaság

definíciójával minden ponton:

A decentralizáltság kapcsán: vagy decentralizált gazdaságnak értelmezzük az elméletet, de

akkor a véletlent leszámítva nem az előre meghatározott általános egyensúlyi állapotba fog

eljutni a gazdaság. Vagy az előre meghatározott egyensúlyi állapotba jut el a gazdaság, de

akkor (a vak szerencsét leszámítva) nem decentralizált mechanizmussal.

A pénz kapcsán: vagy a pénz explicit szerepeltetése nélkül is pénzgazdaságnak értelmezzük

az elméletet, de ekkor a pénz szükségképp nem számít. Vagy a pénz explicit szerepeltetése

nélkül nem tekintjük pénzgazdaságnak az elméletet, de a pénzt nem lehet beilleszteni az

elméletbe. Se így, se úgy, pénz nélkül nincs khrematistiké.

A khrematistiké kapcsán: ha van krematisztikus szereplő, akkor nem létezik általános

egyensúly a csontvázmodellben.

Tehát a tudományos eljárás következő lépését – a tesztelést – le sem kell folytani: egy

logikailag önellentmondásos magyarázat nem lehet tudományos. E modell alapján az az állítás,

miszerint a valós kapitalizmus örök (stabil), hatékony és igazságos gazdasági rendszer csupasz

ideológia. Minden hatalmi berendezkedés ezt hirdeti magáról. Az abszolutizmus is azt hirdette

magáról, csak akkor legalább hittek még Istenben, ezért Leibnitz érvelése egyszerű és logikus:

„Az adott világ a lehetséges világok legjobbika, máskülönben nem lett volna észszerű

Istennek,[aki definíció szerint az abszolút jóság] hogy egyáltalán teremtse.” (Gottfried Wilheim

Leibnitz, 1710, Essais de Théodicée sur la Bonté de Dieu, la Liberté de l´Homme et l'Original

du Mal).

Akkor mennyiben használhatjuk az uralkodó elmélet a valós kapitalizmus

működésének megértésére?

108

1.3 Az uralkodó elmélet a valós kapitalizmus megértésére

Háromféle választ adhatunk arra a kérdésre, hogy az uralkodó elmélet mennyiben

használható a valós kapitalizmus megértésére: teljesen haszontalan, teljes mértékben hasznos,

illetve részben hasznos.

1.3.1 Karl Marx szerint: teljesen haszontalan

Karl Marx minden bizonnyal kora legolvasottabb

emberei közé tartozott, számos gondolkozótól merített és ezt

A tőke című (Das Kapital 1.kötet 1867; 2.kötet 1885; 3.kötet

1894) című munkájában egy egységes elméleti rendszerré

próbálta összegyúrni. Sajátos nyelvezete miatt sokan

sokféleképp magyarázzák.

Legfontosabb „újítása”, - amit Arisztotelésztől

kölcsönzött, és amit a „merkantilistákkal” együtt Adam

Smith száműzött a közgazdaságtanból -, a khrematistiké

visszaemelése a közgazdasági gondolkozásba. Megtartotta

azonban az ortodox elmélet azon másik hibás

kiindulópontját, miszerint az egyéni és társadalmi

gazdagság is jószágok összessége. A khrematistiké

visszaemelésével a jószág sem kizárólag az oikonomikus gazdasági logikának megfelelően

csupán szükségletkielégítés végett hasznos a szereplők számára (használati érték, value in

use), hanem a krematisztikus gazdasági logikának megfelelően azért is hasznos lehet, mert a

pénzköltéssel való többletpénz-szerzés eszköze, köztes megjelenési formája: ezért nevezi Marx

a jószágot árunak. Marx tőkének (capital) nevezi a többletpénz-szerzés eszközeit, ahol az

eszköz kifejezést számviteli értelemben értem. Vagyis a kapitalizmusban, ahol a krematisztikus

viselkedés a meghatározó, a jószágok áruk,81 az áru pedig a tőke megjelenési formája.

Marx a khrematistiké visszaemelése ellenére nem a pénztől (merkantilisták), illetve a

pénzrendszertől indul, mely a társadalmi gazdagsághoz való hozzájárulások és eltulajdonítások

elszámolásának eszköze, hanem megtartja a klasszikus közgazdászok gondolatát, miszerint a

gazdagság tulajdonképp hatalom a társadalom többi tagjának munkája felett, és ennek

megfelelően arra tesz kísérletet, hogy a társadalmi gazdagsághoz való hozzájárulásokat és

eltulajdonításokat munkával, munkaérték-rendszerrel számolja el (munkaérték-elmélet,

labour theory of value). Tehát a pénzrendszer szerepét elméletében egy elvont munkaérték-

rendszer helyettesíti, mely munkaérték-rendszer - még egyszer - a társadalmi gazdagsághoz

való hozzájárulások és eltulajdonítások elszámolási rendszere. Mint ilyen, minden teljesítményt

(árut) az előállításához szükséges társadalmilag hasznos munka mennyisége jellemez.

Társadalmilag akkor hasznos valami, ha a társadalom annak ismeri el. A kapitalizmusban a

81 A francia nyelvű irodalom például jószág és áru szavakra egységesen az áru-nak megfelelő marchandise szót

használja (mindamellett létezik persze a bien kifejezés is).

109

jószág pénzért való eladása jelenti az eladott jószág társadalmi elismerését, és ezáltal a jószág

előállításához szükséges munka társadalmi elismerését is.

Marx arra a következtetsére jut az akkor formálódó és mostanra egyeduralkodó általános

egyensúlyelmélettel szemben, hogy az nem a valós kapitalizmust írja le: a kapitalista rendszer

nem „örök” (növekedési kényszer), nem hatékony (válságok) és nem igazságos

(kizsákmányolás).

Minthogy Marx szerint a krematisztikus viselkedés egy szabad pénzgazdaság szükséges

velejárója, ezért a tőkés gazdaságok működési zavarai nem tökéletlenségekkel magyarázhatók,

mint ahogy az uralkodó elmélet teszi, hanem a működési zavarok a kapitalizmus immanens

tulajdonsága, szükséges velejárója. A kapitalista gazdasági rendszert nem lehet megreformálni,

a megoldás Marx szerint a krematisztikus viselkedés megszűntetésére a magántulajdon

eltörlése: a kommunizmus.

1.3.2 Silvio Gesell szerint: teljes mértékben hasznos

Silvio Gesell A természetes gazdasági rend (Die

natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld.

Selbstverlag, Les Hauts Geneveys 1916) című munkájában

tulajdonképp megfordítja az elmélet és valóság viszonyát. Az

uralkodó elméletben piacgazdaságnak nevezett szabad piaci

versenyen alapuló gazdaság hatékony és igazságos (nincs

gazdagság-átosztás). Az uralkodó elmélet azonban nem a

valóságot írja le, mert a valós kapitalizmus szemmel láthatóan

nem ilyen. A valós kapitalizmus legfontosabb visszásság, hogy

az emberek nyilvánvalóan nem kapják meg munkájuk teljes

gyümölcsét, és időről-időre válságok vannak, azaz olyan

időszakok, amikor a tőkések csökkentik, illetve szüneteltetik termelést. Az uralkodó elméletben

piacgazdaságnak nevezett ideális gazdasági rendszer alapján azonban megérthejük, e

visszáságok gyökerét és ezáltal nincs is szükség a valós kapitalizmus koherens elméletének

kidolgozására sem.

Az általa kívánatosnak tartott gazdasági rend olyan, mint amit az uralkodó elmélet leír, és

amit természetes gazdasági rendnek nevez. Ez egy olyan önérdekre épülő szabad gazdasági

rendszer, ahol a siker a gazdasági versenyben mindenkinek a saját vele született adottságaitól

függ, nem „a pénztől és papír-privilégiumoktól”, és ahol mindenki megkapja munkájának teljes

gyümölcsét, ahol biztosított, hogy „átadódik a siker oka az utódokba, és hozzáadódik egyben

az emberiség közös jellemvonásaihoz.” (Gesell, 1916, 1.o.) Tehát „Az itt tárgyalt gazdasági

rend csak abban az értelemben természetes, hogy az ember természetének megfelel. .. nem …

olyan …, [mint] ami spontán kialakul …. Ilyen [spontán] rend valójában nem létezik, mert a

110

rend, amit magunkra kényszerítünk mindig egy cselekedet, egy tudatosan akart cselekedet

eredménye.82” (op. cit., elősző első sora)

Kiindulópontja, hogy a munka eredményeként létrejött termék, a munka hozama pénzben

(ez lehet a bér, ha valaki a munkaerejét adta el, vagy a munka eredményeként létrejött termék

eladásából származó pénzbevétel, ha önálló termelő) és a munka pénzben megvalósult

hozamából vásárolható termékek (nevezzük ezt a munka reál hozadékának) nem hasonlíthatók

össze közvetlen módon, mert egyszerűen „nincs közös mérték e mennyiségekre. Az egyik

másikba való átváltása nem méréssel történik, hanem szerződéssel, alkuval. [Ezért] lehetetlen

megmondani, hogy a munkások munkájának hozadéka megfelel-e munkájuk teljes hozadéknak,

vagy sem.” De a probléma tudományos kezeléséhez - első látásra talán meglepő módon - nincs

is szükség a gazdagság nagyságának összevethető módon történő meghatározására. A megoldás

egyszerű. Egy (zárt) társadalom munkával gazdagszik. „A munka teljes hozadéka csak a

közösség munkájának egészére értelmezhető.” Akkor nincs nem megérdemelt jövedelem egy

szabad gazdaságban, ha összességében a munka hozadékát megkapják azok, akik dolgoznak.

De ez nincs így, mert „ma a munka hozadékát megkurtítja a bérleti díj (földjáradék) és a kamat,

amiket természetesen nem önkényesen határoznak meg, hanem a piaci feltételek határozzák

meg, és mindenki annyit vesz el, amennyit a piaci viszonyok engednek neki.”

Azt, hogy itt nem megérdemelt jövedelmekről van szó, - vagy más szóval, hogy itt a

gazdagság átosztásról van szó -, úgy lehet belátni, hogy az uralkodó közgazdasági nézetnek

megfelelően elfogadjuk, hogy a magántulajdonon alapuló szabad versenyben mindenki annyit

kap teljesítményéért, mint amennyit „megérdemel”, vagyis mint amennyivel hozzájárult a

közöshöz. A valós teljesítménnyel nem arányos jövedelem, amit Gesell nem megérdemelt

jövedelemnek (unearned income) nevez, és amit a valóságban megfigyelhetünk, így

szükségképp a szabad verseny korlátozásából, nevezetesen monopóliumból ered.

A valós kapitalizmusban két alapvető monopólium van, mely rendszerszintű gazdagság-

átosztást okoz. Ezeket kell megszűntetni ahhoz, hogy elkerüljük a kapitalizmus visszáságait és

eljussunk egy olyan valóban szabad gazdasági rendhez, ahol mindenki képességei szerint

boldogul és megkapja munkájának gyümölcsét.

Az egyik ilyen monopólium a föld (ingatlanok) monopóliuma. Minthogy a föld nem

újratermelhető, ezért ennek magántulajdona monopoljövedelemhez - földjáradékhoz vezet.

Megjegyzem a modern közgazdasági elmélet atyjaként számon tartott Léon Walras is

ugyanezen okból a föld köztulajdona mellett érvelt – csak ezt valahogy most „kifelejtik” az

ideológiává süllyesztett uralkodó közgazdasági tanokból. A föld monopóliumát Gesell a

szabad föld (free land) reformmal kívánja megszűntetni: az állami tulajdonban lévő föld

(ingatlanok) használati jogát az egyének bérleti díjért vehetnék igénybe, melyet nyilvános

árverésen lehet elnyerni.83

A másik ilyen monopólium a pénz monopóliuma. Gesell elsősorban nem a pénzteremtés

monopóliumára, és az ebből adódó bevételre, a seigniorage-ra gondol – bár szabad pénz (free

money) névre keresztelt pénzreformja egyben azt is megszűntetné –, hanem az anarchizmus

82 értsd: társadalmi szabály 83 Milyen érdekes: a földesurak monopóliumát hevesen támadó szabadságot hirdető kapitalisták (akkor még nem

így hívták őket) nem voltak „vevők” erre az ötletre mihelyst az ő kezükbe került a föld (is). Bezzeg hogy

támogatták a földesurak földjéből a földosztást! Megjegyzem Gesell nem államosítással kívánta megoldani a föld

köztulajdonba vételét, hanem állam általi felvásárlással.

111

atyjának tekintett Pierre-Joseph Proudhon (1840) Qu’est-ce que la proprioété? (Mi a tulajdon?)

című munkája nyomán a pénzrendszerekben meghúzódó aszimmetriára azok között, akiknek

van pénze, és azok között, akiknek nincs: „a pénz a piacok bejáratánál az őr azzal a paranccsal,

hogy senkit se engedjen be. A pénz … a kulcs, amelyik kinyitja a piacok kapuit (amin azt értjük,

hogy a termékek cseréjét) … Amint a tőke nem hozza a szokásos kamatot, a pénz sztrájkol és a

munkát mozdulatlanságra kárhoztatja.” (Gesell, 1916, 10-11.o) Ezért a pénz előjogait le kell

dönteni azzal, hogy a pénzt a javakkal és a munkával egyenrangúvá tesszük. Mint láttuk, ennek

módja Gesell szerint a pénzrendszer olyan módosítása, ahol a pénzt is romlandóvá tesszük, mint

ahogy a jószágok is romlandóak.

Tehát azért szabad föld és szabad pénz e gazdasági reformok elnevezése, mert ezek az

elemek jelentik a tőke béklyójából való felszabadulást. Az önérdekre épülő gazdasági

berendezkedést tehát nem eltörölni kell a magántulajdon eltörlésével, hanem a rendszerszintű

monopóliumokat kell megszűntetni. „Ha ezzel ellentétben a gazdasági élet állami ellenőrzése

mellett döntünk, akkor kizárjuk a természetet a kiválasztás folyamatából. ..Az az embertípus,

amelyik az állami hatóságoknak tetszik, lesz az uralkodó” Az állami vállalat pedig szükségképp

kevésbé hatékony, mint a magánvállalat, mert a fajfenntartás is kisebb ösztönzést jelent az

ember számára, mint az önfenntartás. (op.cit. 5.o.)

Marx és a kommunisták azért jutottak arra a következtetésre, hogy a tőke

megszűntetésének egyetlen módja az, hogy a magántulajdont el kell törölni – írja Gesell –, mert

Marx is abba a SZOKÁSOS HIBÁBA ESIK, HOGY A TŐKE ANYAGI JAVAKBÓL ÁLL –

pedig a tőke (capital) pénzköltéssel való vagyonfelhalmozás (krematisztiké) céljára használt

magánvagyont jelent.

Nem véletlen - folytatja Gesell -, hogy Marx nagy nyilvánosságot kapott, míg Proudhon-t

agyonhallgatták, mert a kapitalisták nem féltek egy ilyen, az emberi természettel szembemenő

ötlettől: „Különös jelenség, hogy a kommunista, a közös tulajdon szószólója, általában azt

gondolja, hogy az összes többi ember, már amíg nem ismeri őket, kevésbé önző, mint ő maga.

Így gyakran megtörténik, hogy a legrövidlátóbb önző ember, aki először magára gondol, illetve

néha csak magára, elméletben lelkes kommunista.”84 (op.cit. 6.o.)

Egyes vélemények szerint (pl.: Bogár László, 100 év háború, Magyar Hírlap, 2014.06.26) nemcsak,

hogy nem féltek a kommunizmus megjelenésétől, hanem tudatosan támogatták is, mert a feudális

elmaradottságú hatalmas Oroszország kapitalista világrendbe való betagozását a parasztság erőszakos

eltűntetésével ily módon kívánták felgyorsítani. Ez a felvetés annyiban érdekes, hogy közgazdasági

szempontból logikus (feudum (oikonomia) kizárja a kapitalizmust (khrematisitkét)), és valóban a

kommunista hatalomátvétel egy jól szervezett maroknyi csoport puccsa volt. Elfogadott történelmi tény,

hogy a nagytőkések egy csoportja támogatta a kommunizmus ellen létrejövő fasizmust, konkrétan Adolf

Hitler hatalomra jutását. Minden bizonnyal a Leninfiúk sem a semmiből jöttek. Akárhogy is volt, annyi

bizonyos, hogy amennyiben tudatosan próbálták a történelem kerekét irányítani, nem egészen úgy

84 Két megjegyzés: (1) Érdekes egybeesés: Marx zsidó rabbi gyerekeként evangélikus hitre tért át, és (hogy?) egy

gazdag nemes lányt vett (vehessen?) el - Jenny von Westphalent -, akit persze ezért kidagadtak a vagyonból.

Komolyra fordítva a szót, ami az ember természetes hajlamait illeti, nem feltétlen kell egyetérteni Gesell-lel: a

kommunisztikus eszméket is gondolhatjuk természetes hajlamnak, ugyanis időről-időre előkerülnek a

történelemben (pl. őskereszténység, kezdeti kibucok). (2) „A szocialistákkal az a baj, hogy előbb-utóbb mindig

kifogynak a mások pénzéből.” (Margaret Thatcher, 1979-1990 miniszterelnök, Nagy-Brittania)

112

alakultak a dolgok, mint eltervezték. Az ilyen magyarázatokkal kapocslatban Nassim Taleb (lásd a már

idézett The Black Swan) szkeptikus. Szerinte a történelem előre meg nem jósolható – tehát fekete hattyú

típusú – jelenségek sorozata, melyre utólag magyarázatot gyártunk. Az emberi természet olyan, hogy

jól azonosítható okot keres ott is, ahol nincs. Félreértés ne essék: minden bizonnyal Taleb sem azt

vitatná, hogy létezhetett olyan érdekcsoport, akinek ez volt a terve, és hogy ez a terv (részben) sikerült,

hanem azt, hogy a történelemben sem azt nem lehet előre tudni, hogy melyik érdekcsoportnak sikerül

a terve (minden bizonnyal nem egyetlen érdekcsoport volt), sem azt, hogy ezek az események mikor

következnek be (sem Leninnek, sem Hitlernek, nem az első próbálkozása lett sikeres).

1.3.3 John Maynard Keynes szerint: részben hasznos

John Maynard Keynes The General Theory of Employment,

Interest and Money (1936) című legnagyobb hatást gyakorló

munkájában a nagy gazdasági válságra (is) magyarázatot adó

modellt akart alkotni, hogy ezáltal tudományosan megalapozott

gazdaságpolitikai javaslatokat lehessen megfogalmazni a válságból

való kilábaláshoz. Úgy gondolta, hogy az uralkodó egyensúlyi

elmélet egy speciális esete az ő elméletének; ezért adta könyvének

az Általános elmélet címet. J. M. Keynes újra pénzáramlásokban

kezdett gondolkozni. Ezzel implicit elvetette az uralkodó elmélet

azon posztulátumát, miszerint az egyéni és társadalmi gazdagság

természete azonos, és megnyitotta az utat egy új keretrendszer, a számviteli megközelítés felé.

Az uralkodó elmélet oikonomia posztulátumához azonban nem nyúlt hozzá, ezzel a

kapitalizmus leírását célzó másik lényegi hibát érintetlenül hagyta, és szükségképp a tőke

fogalmát sem bolygatta (marad termelőeszköz).

A valóságban létező tartós munkanélküliség állapotának lehetőségét úgy teremti meg

elméletében, hogy a munkaerőpiacon asszimetriát tételez fel a munkaadók és a munkavállalók

között. Hiába „önként” vállal mindenki munkát, a munkavállaló nincsen azonos tárgyalási

pozícióban a piacon; a vállalatok döntik el, hogy milyen áron mennyi munkaerőt kívánnak

vásárolni. A munkavállalók akarata csak akkor számít – akkor vannak alkupozícióban –, ha a

munkaadók olyan alacsony bért ajánlanak, hogy nem tudják alkalmazni a tervezett mennyiségű

munkaerőt. Vagyis csak a munkaerő „túlkereslete” esetén működnek a piaci mechanizmusok,

túlkínálata esetén nem. A kereslet és kínálat törvénye (ár a túlkereslet irányában változik) a

munkapiacon csak korlátozottan érvényesül: munkanélküliség esetén nincs mechanizmus, ami

a munkaerőpiacot egyensúlyba hozná, tehát lehetséges olyan állapot, amikor minden piac

egyensúlyban van leszámítva egyet, a munkaerőpiacot. Keynes modelljében tehát nem igaz az

uralkodó elméletben mindig érvényesülő Walras-törvény.85

85 Walras – törvény (Walras’s law), szerint az összes piacon a piaci túkeresletek értékének összege minden ár

mellett nulla. A Walras-törvény egy tiszta cseregazdaságban a fogyasztók költségvetési korlátjának összegzéséből

adódik. A Walras-törvény annak a feltételezésnek a megnyilvánulása az általános egyensúlyelméletben, hogy

minden szereplők közötti művelet csere (vagyis szimmetrikus kapcsolat).

113

A munkaerőpiaci asszimmetria feltételezése régi hagyományokra nyúlik vissza. A

klasszikus közgazdászok nem magyarázták ezt a feltételezést, mert úgy gondolták, hogy

nyilvánvaló; Marx a termelési tényezők birtoklásával magyarázta. Keynes sem magyarázkodik

sokat, de mint Jean Cartelier (L’économie de Keynes, 1995) rámutat, ez a feltételezés a pénzhez

való hozzájutás aszimmetriájával magyarázható. A kapitalizmusban a munkavállaló csak a

munkaadótól juthat pénzhez, míg fordítva ez nem igaz.86

Keynes gondolatainak értelmezéséről (is) a mai napig vita van. A mi szintünkön a

részletekbe menő pontos értelmezésnek nincs jelentősége.

A pénzáramlásokban való gondolkozás az uralkodó elmélet valós fizikai

dolgokban való keretrendszeréből egy új lehetőségeket rejtő keretrendszerbe való

átlépést tesz lehetővé.

86 A fogyasztói hitelt a bérből kell visszafizetni, tehát végső soron a vállalatoktól megkapott pénzzel van

visszafizetve. Ezzel szemben a vállalkozói hitelt a vállalkozók „dobják be” a gazdasági körforgásba, és e pénz

gazdasági körforgásból való kivételével (vállalat nyereségéből) fizetik vissza.

114

2 Számviteli megközelítés és oikonomia

A nemzetek gazdagságának vizsgálatához nyilván a nemzet gazdagságát számba,

szám(vitel)be kell venni, ami számlákon történő ábrázolást jelent. A számla (account) egy

közös elszámoló egységben kifejezett kétoszlopos kimutatás, amin vagy egy szereplő eszközeit

és ezen eszközök forrásait, vagy a szereplő gazdagság-növekedéseit és gazdagság csökkenéseit

tartjuk nyilván. Amennyiben valamilyen szempont alapján összesített (aggregált) szereplők

számláit egyetlen számlában ábrázoljuk, úgy ezt az összesített számlát konszolidált számlának

(consolidated account) nevezzük. A társadalmi gazdagság számbavétele céljából készített

konszolidált számlákat nemzeti számláknak (national account) hívjuk, a társadalmi gazdagság

nemzeti számlákon történő számbavételét pedig nemzeti számvitelnek (national accounting).87

A gazdasági szereplők megkülönböztetése a meggazdagodást befolyásoló kapcsolatok

mentén történik, mely kapocslatok társadalmi szabályok eredménye. Azt a szereplőt, amelyik

képes a társadalmi szabályokat megváltoztatni és ezeket kikényszeríteni államnak (state)

nevezzük, a többit nem állami szereplőnek. A krematisztikus gazdaságokban a pénz központi

szerepet játszik, ami pénzügyi eszköz, ennélfogva van kibocsátója (teremtője). Azokat a

szereplőket, akik képesek pénzt teremteni banknak hívjuk, a többi szereplőt nem banki

szereplőnek. A nem banki szereplők között a krematisztikus szereplőket vállalkozásoknak

(enterprise) nevezzük; a nem állami, nem banki oikonomikus szereplőket háztartásoknak

(household). Az államot további két szereplőre bontjuk. Az állami bankot központi banknak

(central bank) hívjuk, az állami nem banki szereplőt pedig kormánynak (government).

Összefoglalva, a gazdasági szereplők osztályozása:

Krematisztikus Nem krematisztikus

Tud pénzt

teremteni

Nem tud pénzt

teremteni

Tud pénzt

teremteni

Nem tud pénzt

teremteni

nem hoz törvényt Kereskedelmi

BANK88 VÁLLALKOZÁS HÁZTARTÁS

törvényt hoz és

betartat

ÁLLAM

Központi

BANK Kormány

A nemzeti számvitel az uralkodó elmélet logikáját követi, tehát a szereplőket aszerint definiálják, hogy melyik szereplő milyen tevékenységet végezhet (vállalat termel, háztartás fogyaszt, bank pénzügyi közvetítő szerepet játszik, állam újraeloszt és nem piaci kibocsátást biztosít); a tevékenységeket pedig a jószágok átalakításával (fogyasztás szükségletkielégítés javakkal; termelés jószágátalakítás a meggazdagodás érdekében, úgy, hogy a javak összmennyisége változik; bank pénzügyi szolgáltatás- jószágot nyújt). Továbbá a társadalmat nem a pénzáramlás logikája szerint értelmezik (melyik gazdasági szereplő melyik fizetési rendszerhez tartozik, nevezetesen melyik elszámoló egységben vezeti a

87 A nemzeti számlák nemzetközileg elfogadott rendszere az SNA, azaz System of National Accounts. 88 A közgazdasági hagyomány a bankokat általában nem ábrázolja a modellben. Mint látni fogjuk a 3.1 pontban

a modern bankrendszer krematisztikus.

115

számláit), hanem jogilag: egy adott ország állampolgárai. Az országot (belföld) pedig területileg: minden gazdasági szereplő tevékenységét az ország tevékenységébe számoljuk, aki legalább egy évig az ország területén tevékenykedik. Ezeket a szereplőket nevezik rezidenseknek (resident).

A társadalmi gazdagságot a társadalmat alkotó összes szereplő mérlegének összegzéséből

nyerjük. A gazdagság stock változó, tehát a gazdagságot stock - számlákon ábrázolhatjuk. A

gazdagság változása egy időszak alatt flow; tehát a gazdagság változását flow - számlákon

ábrázoljuk (folyó számlák, flow accounts). A szereplők tevékenységéből eredő gazdagság

növekedést jövedelemnek (income) 89 nevezzük és a számla jobb oldalán szerepeltetjük (lévén

a gazdagság is a jobb oldalon szerepel a stock típusú számlán), míg a szereplők tevékenységéből

eredő gazdagság csökkenést kiadásnak (expenditure) nevezzük és a számla bal oldalán

ábrázoljuk.90 Egyenlegnek (balance) nevezzük a számla két oszlopába beírt értékek

különbségét. Tehát ha egy számlára felvezetjük a számla egyenlegét, akkor a számla két

oldalára beírt értékek összege - beleértve az egyenleget - szükségképp megegyeznek.

A fenti definíciók értelmében a jövedelem és a kiadás különbsége tartalmilag a szereplő

meggazdagodását mutatja az időszak folyamán; ezt az egyenleget megtakarításnak (saving, S)

nevezzük. Az egyéni gazdagság tehát felfogható úgy, mint a mérleg egyenlege: eszközök

mínusz pénzügyi források. A kiadásokat költségekre és nem költségekre bontjuk. A költség

(cost) olyan kiadás, amit a krematisztikus terv végrehajtása érdekében számol el az adott

időszakban a szereplő. A krematisztikus terv (vagy üzleti terv, business plan) olyan terv,

melynek célja pénzköltéssel többlet-pénzbevételre szert tenni. Elszámolni annyit jelent, hogy a

számlára rávezetni, magyarán a költség esetében ez annyit jelent, hogy az adott időszak

költségének tekinteni.

Tehát a flow típusú számlák végső egyenlege (megtakarítás) mutatja a gazdagság

változását a vizsgált időszakban. Az időszak folyamán megváltozott gazdagság különböző

formában ölthet testet: valós eszközök változásában, illetve pénzügyi eszközök és források

változásában. A valós eszközök változását mutató számlát tőkeszámlának (capital account)

hívják, a pénzügyi eszközök és források változását mutató számlát pedig pénzügyi számlának

(financial account).

A tőkeszámla elnevezés a hagyományos elmélet szerinti tőkedefiníció (speciális jószág) miatt van.

Noha formálisan ezen utóbbi két számlán is flow-kat könyvelünk (stock-ok változása az

időben), mégis stock típusú számlának tekintjük, mert tartalmilag csak a már megszerzett

gazdagság (megtakarítás) formájának változását mutatja, és nem az időszak alatti gazdagság

változást (növekedést vagy csökkenést). A tőkeszámla egyenlege a megszerzett gazdagság (S)

nem valós eszközökbe konvertált részét mutatja, magyarán a pénzügyi eszközökbe (FA,

financial asset) és pénzügyi forrásokba (FL, financial liability) konvertált részt. Így

nyilvánvalóan a tőkeszámla egyenlege szükségképp megegyezik a pénzügyi számla

89 Például, ha OTP részvényeim vannak és felmegy az árfolyam, árfolyamnövekményből jövedelmem csak akkor

keletkezik, ha eladom, azaz tevékenységet végzek. 90 A magyar nevezéktan szerint a folyó számlák kiadási oldalát felhasználásnak nevezik, a jövedelmi oldalát

forrásnak. Ez utóbbi teljesen félrevezető, lévén a stock számlák jobb oldalát is források változásának hívják.

116

egyenlegével. Ezeket az egyenlegeket itt az egyszerűség kedvéért finanszírozási kapacitásnak

fogom nevezni (finance capacity, FC).91 Persze előfordulhat, hogy több a valós eszközökbe

konvertált gazdagság, mint amennyit a szereplő meggazdagodása lehetővé tesz, ilyenkor ezt a

többletet meg kell finanszírozni pénzügyi eszközökből, magyarán finanszírozási igény

keletkezik (a finanszírozási kapacitás negatív).

Számlákon ábrázolva az elmondottakat, a t-edik időszak folyamán az egyén gazdagságának

változása (flow), illetve a már megszerzett gazdagság összetételének változása (ez is flow, de

tartalmilag stock-nak tekintjük a fent elmondottak miatt, amit a számla fejléce is mutat:

eszközök illetve források változása) az alábbi formát ölti:

A tőkeszámlából adódik, hogy egy tetszőleges (A) szereplőnek a megtakarítása mindig

megegyezik valós eszközeinek változásával és finanszírozási kapacitásának összegével (lévén

az egyenleget a két oldal különbségeként képeztük, tehát ha hozzáadjuk, akkor pont egyenlő

lesz):

StA=dRAt

A+FCtA (1)

Illetve egy számlával lejjebbi szinten (pénzügyi számla) azt látjuk, hogy a finanszírozási

kapacitás és a pénzügyi források változásának összege mindig egyenlő a pénzügyi eszközök

változásával:

91 A tőkeszámla egyenlegét a nemzeti számvitelben nettó hitelnyújtásnak (net lending) nevezik, ha pozitív és

nettó hitelfelvétnek (net borrowing), ha negatív. Régebben a pénzügyi számla egyenlegét nettó finanszírozási

képességnek nevezték, ha pozitív volt és nettó finanszírozási igénynek, ha negatív. Azért használtak két

elnevezést a gyakorlatban annak ellenére, hogy a két egyenlegnek elvben meg kell egyezni, mert kis eltérés

lehetséges lévén különböző adatokból dolgozva fő szabályként a folyószámlákat az országok statisztikai hivatalai

állítják össze (Magyarország esetében a Központi Statisztikai Hivatal, KSH), míg a pénzügyi számlákat az

országok központi bankjai (Magyarország esetében a Magyar Nemzeti Bank, MNB).

117

FCtA+dFLt

A=dFAtA (2)

Tekintsük a társadalom egészét, magyarán összegezzük a fenti azonosságokat az összes

szereplőre. Mivel egy pénzügyi eszköz szükségképp pénzügyi forrás egy másik szereplőnél, a

pénzügyi eszközök és források eltűnnek a társadalom mérlegéből. Másképp fogalmazva, a

finanszírozási kapacitások minden egyénre történő összegzése (2. egyenlet) szükségképp nullát

ad eredményül:

∑FCt=0 (3)

Ebből viszont azt kapjuk az első egyenletre, hogy:

∑St=∑dRAt (4)

Ez az azonosság egyszerűen annak a megnyilvánulása, hogy a társadalmi gazdagság változása

(értsd: az egyéni gazdagságváltozások összege), ∑St egyenlő a valós eszközök változásának az

összegével, ∑dRAt-vel. Vagyis a társadalmi gazdagság kizárólag valós eszközökből áll. Vagy

az ellenkező irányból kiolvasva az egyenletet, a valós eszközök változása – értsd: a társadalmi

gazdagság változása – van szétosztva a társadalom tagjai között.

A gyakorlatban a nemzeti számvitelben bizonyos eltérések vannak az eddig vázolt nemzeti

számvitelhez képest:

A gyakorlati nemzeti számvitelben a pénzügyi számlákon nem kizárólag a pénzügyi eszközök

állományváltozásait könyvelik, hanem például az aranykészletek változásait is. Az arany valós

eszköz. Ennek történelmi oka, hogy a gyakorlatban az arany még mindig banki tartalékokat jelent;

elméleti oka pedig az, hogy a gyakorlatban a nemzeti számvitel a hagyományos tőkedefiníciót

használja, aminek az arany nem felel meg.

Az esetleges félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy az itt definiált egyéni gazdagság nem

felel meg a számviteli gyakorlatban saját tőkének nevezett kategóriának. Itt a nem kiosztott

kumulált eredmények összege. Például, a gyakorlatban egy cég részvénykibocsátása annak saját

tőkéjében jelenik meg, míg itt pénzügyi forrásai között szerepel. ENNEK AZ ELTÉRÉSNEK AZ ITT

DEFINIÁLT ELMÉLETI SZÁMVITEL ÉS A GYAKORLATBAN ELTERJEDT SZÁMVITEL KÖZÖTT AZ AZ OKA,

HOGY MEG SZERETNÉNK TARTANI AZT A TULAJDONSÁGOT, HOGY AZ EGYÉNI GAZDAGSÁGOK

ÖSSZEGE A TÁRSADALMI GAZDAGSÁG.

A jövedelem és a költség különbsége a profit (profit, nyereség, ha pozitív és veszteség, ha

negatív, PR). Ha egy adott időszaki pénzköltésen a többlet-pénzbevételt csak későbbi

időszakokban akarja realizálni a krematisztikus szereplő, akkor az adott időszaki költést az

adott időszaki beruházásnak (investment, I) nevezzük, ha valós eszközt vásárol és

befektetésnek, ha pénzügyi eszközt vásárol. Költésen (spending) pénzkiadást értünk. Egy adott

időszakban az ezt megelőző időszakokban elszámolt beruházásokból költségként az adott

időszakban elszámolt részt az adott időszaki amortizációnak (depretiation, A) hívjuk.92 A nem

92 Tehát az amortizáció kiadás, ezen belül is költség, de nem költés. Azért nem a nemzeti számvitelben használatos

felhasználás szót használom a kiadás szó helyett a gazdagságot csökkentő tételek megnevezésére, mert

118

krematisztikus szereplők nem pénzügyi eszközöket érintő kiadásait a krematisztikus

szereplőknél fogyasztásnak (C, consumption) nevezzük. Tehát az ilyen állami vásárlásokat is

fogyasztásnak tekintjük, csak ezt közösségi fogyasztásnak (public consumption) szokás hívni

a nemzeti számvitelben, a modellekben pedig kormányzati kiadásnak (governement

expenditure, G).

Fontos megjegyezni, hogy e definíciók értelmében kizárólag a krematisztikus szereplők ruháznak

be, ellentétben a sokszor hallható állami beruházások kifejezéssel. A hagyományos definíció, ahol tőkén

termelőeszközt - például kalapácsot értenek -, valóban nem zárja ki, hogy az állam is vásároljon

kalapácsot. A gyakorlati nemzeti számvitel is ezt a definíciót használja. A beruházások megkülönböztető

jellemzője a kapitalizmusban a nem kapitalista gazdasági berendezkedéshez képest azonban nem csak

annyi, hogy a kalapács nem kenyér, hanem az, hogy a krematisztikus szereplő a gazdasági körforgásba

bedobott teljes pénzét vissza akarja kapni profittal. Vagyis a beruházás a gazdasági körforgásban még

kint lévő azon pénzmennyiséget mutatja, ami nem lezárult üzleti terv része, tehát a krematisztikus

szereplők még ezen összeg profittal megnövelt nagyságának megfelelő pénzbevételt szeretnének

realizálni. Ez csak úgy lehetséges, hogy eladnak. Az állami „beruházásoknál” ilyen kényszer nincs. A

gyakorlati nemzeti számvitel a háztartások tartós jószág vásárlásait (pl. autó) fogyasztásnak számolja el,

az ingatlanvásárlást háztartási „beruházásnak”. Az első egy egyszerűsítés, a második pedig tartalmilag

tisztán valós eszköz növekmény.

Mint láttuk a társadalmi gazdagság (egy zárt gazdaságban) kizárólag termeléssel, egész

pontosan munkával növelhető. Munkaereje csak az embereknek (háztartásoknak) van. Azokat

a szereplőket, akik eladják munkaerejüket munkavállalóknak (employee) nevezzük, azokat a

szereplőket pedig akik megvásárolják munkaadónak (employer). A munkaviszony (labour

relation) azt jelenti, hogy a mnkaválaló meghatározott ideig meghatározott tevékenységet

végez annak, akinek eladta a munkaerejüket, és cserébe meghatározott munkabért (wage) kap.

Ami nyilvánvaló, de nagyon fontos, hogy a munka terméke a munkaadót illeti.93 Ezért amikor

összeadjuk az összes szereplő jövedelmét, hogy meghatározzuk a társadalmi gazdagság összes

növekményét egy időszak alatt, akkor a munkabér nem számít bele a társadalmi gazdagság

növekményébe, mert a munka termékét nem a munkavállaló adja el, hanem a munkaadó.

Másképp fogalmazva, a társadalmi gazdagság teljes növekménye az eladott termékeket

(javakat) jelenti.

Egy fodrász, aki egyéni vállalkozóként magának dolgozik, tehát úgy jelenik meg, mint akinek a

vállalkozása felvette dolgozni saját magát, és teljesítménybérezésben állapodott meg a munkáltatójával.

A gyakorlati nemzeti számvitel is így jár el, csak ott az egyéni vállalkozók termelése a háztartások között

jelenik meg, lévén a gyakorlatban lehetetlen szétválasztani az egyéni vállalkozók vállalkozói jövedelmeit

a munkavállalói jövedelmüktől.

Az is nyilvánvaló, hogy a pénzügyi eszközök nem a társadalmi gazdagság részei, tehát a

velük kapcsolatos gazdasági műveletek – nevezzük ezeket pénzügyi műveleteknek – sem

hangsúlyozni akarom, hogy pénzáramlásokban gondolkozunk. A vállalati számvitel ráfordítás szóhasználatával

pedig egyértelműen vállalati síkra asszociálunk, pedig például a háztartások fogyasztása is ilyen tétel. 93 Ez a termék lehet valós eszköz (stock) vagy szolgáltatás (flow) – röviden jószág.

119

növelhetik a társadalmi gazdagságot – csak a gazdagság elosztását (pl.: osztalék, kamat)

változtatják meg a szereplők között. Ugyanilyen jellegű műveletek az adók és támogatások

(nettó adók). Vagyis egy társadalom egy adott időszak alatti teljes (tehát a felhasználásokat nem

figyelembe vevő) gazdagság-növekménye, amit teljes kibocsátásnak (total product) nevezünk,

a béreket és a társadalmi gazdagság-elosztást (pénzügyi műveletekből származó jövedelmek,

nettó adók) érintő tételeket leszámítva, megegyezik az összes gazdasági szereplő összes

jövedelmével.94 A félreértések elkerülése végett még egyszer: itt a jövedelem a nemzeti folyó

(flow) számlára könyvelt gazdagság-növekményeket jelenti, ami a termékek (valós eszközök

és szolgáltatások) eladásából származik. Egyszerűen fogalmazva, a teljes kibocsátás az összes

termelést jelenti.

A teljes kibocsátás azonban olyan eladásokat is takar, amelyekben például krematisztikus

szereplők a vásárlók. A krematisztikus szereplő nyilvánvalóan azért vesz meg egy terméket,

mert vagy haszonnal továbbadja (kereskedő), vagy mert átalakítva haszonnal továbbadja

(termel). Ez azt jelenti, hogy vannak a gazdaságban olyan termékek, amelyeket csak azért

vásárolnak meg, mert ezek a termeléshez szükségesek, mert ezeket a termeléshez felhasználják.

A t-edik időszaki termelésben felhasznált termék-vásárlásra (teljes kibocsátás vásárlásra)

fordított pénzköltést, melyet ugyanebben az időszakban kiadásként - krematisztikus

szereplőknél pedig költségként - számolnak el, termelő felhasználásnak (intermediate

consumption, CI) nevezzük.95

A társadalom nem a teljes kibocsátással gazdagszik, hanem e teljesítményekkel csökkentett

mértékben: a teljes kibocsátás és termelő felhasználás egyenlegét hozzáadott értéknek (value

added, VA) hívjuk. Az összes szereplő által realizált piaci áron mért hozzáadott értéket bruttó

hazai terméknek nevezzük. Egész pontosan bruttó hazai terméknek (Gross Domestic Product,

GDP) nevezzük egy ország területén a rezidensek által egy év alatt megtermelt többlet-

termékek értékét pénzben kifejezve (amortizáció nélkül); az amortizációt levonva pedig nettó

hazai terméknek (Net Domestic Product, NDP).

A GDP tehát a gazdasági szereplők által egy időszak alatt megteremtett társadalmi

gazdagság, amit végső soron el lehet osztani a társadalom tagjai között. Ezért olyan fontos

mutató a krematisztikus gazdaságok működése szempontjából, annak ellenére, hogy:

94 A teljes kibocsátást a gyakorlatban szokás megbontani piaci és nem piaci kibocsátásra. Az elválasztás alapja a

gyakorlatban nem az, a tárgyilagos ismérv, hogy krematisztikus szereplők adják-e el a terméket, vagy sem, hanem

az az önkényes ismérv, hogy a termék eladási ára milyen mértékben fedezi az előállítási költségét. A tárgyilagos

ismérv alapján a krematisztikus szereplők nem pénzügyi eszközöket érintő műveleteiből eredő jövedelmét kellene

piaci kibocsátásnak (market production) nevezni, nem piacinak pedig az oikonomikus szereplőkét. A gyakorlati

definíció szerint nem piaci kibocsátásnak (non market production) hívjuk az olyan kibocsátását, ahol a termék

eladási ára nem fedezi legalább 50%-ban a termék előállítási költségét. A nem piaci kibocsátást a gyakorlatban

bekerülési költségen szokás beállítani a nemzeti számlákba, és az összes olyan gazdasági szereplőt, amelyik ilyen

áron értékesít az állami szektorba sorolják. 95 Ami a definíciót illeti, például a kamat költség, de pénzügyi eszközt érint, az amortizáció noha nem érint

pénzügyi eszközt, de tényleges kifizetést nem jelent. Ez a definíció megenged olyat, hogy az államtól vásárol egy

vállalkozó termelő felhasználásként elszámolt teljesítményt (pl. közmű, áram). Minthogy a vállalatok a

termeléshez alapvetően másik vállalattól vásárolnak és nem az államtól, ezért a termelő felhasználást a

modellekben csak a vállalatok közötti kifizetéseknek szokás tekinteni. Persze az állam is vásárolhat termékeket,

amit felhasznál a termelése során (például veszünk az egyetemen egy vállalkozótól krétát, amivel írunk a táblán).

120

nyilvánvalóan egy krematisztikus gazdaságban nemcsak krematisztikus szereplők vannak,

vagyis a társadalmi gazdagságot nem csak krematisztikus szereplők állítják elő piaci

eladásokon keresztül.

Például ha egy anya (mindenféle juttatás nélkül) otthon marad a gyerekével, akkor nem jelenik meg

a GDP-ben, de ha babysitter-t fogad 100 forintért és ugyanennyiért elmegy dolgozni, akkor már 100

forinttal növeli a GDP-t (babysitter-szolgáltatás eladása).

a GDP megteremtett gazdagságot mutat. Ha ezt a gazdagságot elfogyasztják, akkor a

társadalom nem gazdagszik.

Például a szolgáltató szektor bővülése önmagában nem jelent gazdagodást, mert definíció szerint a

szolgáltatást a kibocsátás pillanatában el is fogyasztják.96

a GDP csak annyit mond a megteremtett gazdagságról, hogy pénzügyi szempontból

érdemes volt megteremteni; nem mond semmit a megteremtett gazdagság társadalmi

szempontú értékeléséről, a társadalmi jóllétről (social well-being).

Egyre több kísérlet születik a társadalmi jóllét mérésére. Szögezzük le, hogy a jóllétet lehetelten

tárgyilagos módon mérni, mert egyéni szinten definíció szerint a jóllét szubjektív érzet, társadalmi

szinten ehhez még az aggregálás problémája is hozzáadódik. A gyakorlatban az aggregálás

problémája úgy jelenik meg, hogy a többszempontú nem összemérhető, illetve sokszor nem is

nagyon mérhető ismérveket önkényesen tudjuk csak összesúlyozni. Az egyik legdivatosabb ilyen

mutató például a HDI (Human Development Index), melyben az ismérvek: a születéskor várható

élettartam, iskolázottság, egy főre eső bruttó nemzeti jövedelem (GNI per capita). A bruttó nemzeti

jövedelem (GNI, Gross National Income) egy év alatt a rezidensek által kapott jövedelmeket jelenti.

A GNI-t a GDP-ből úgy számolhatjuk, hogy a GDP-ből le kell vonni minden nem rezidenseknek

történő kifizetést, és hozzá kell adni minden nem rezidensek által a rezidenseknek történő

kifizetést.97 Egy szereplő által ténylegesen elkölthető jövedelmet rendelkezésre álló jövedelemnek

(disposable income, nevezzük. A rezidensek összes elkölthető jövedelmét bruttó nemzeti

rendelkezésre álló jövedelemnek GNDI, Gross National Disposable Income) nevezzük. Ezt

úgyhatározhatjuk meg, hogy a GNI-t korrigálni kell a külföld felé kifizetett összes nettó folyó

transzferrel (egyéb folyó jövedelem - átutalások).

Az eddig elmondottakat összegezve, a teljes kapitalista gazdaság konszolidált számlái a t-

edik időszakban az alábbi formát öltik:

96 Fogyasztás szót itt a standard definícióval értem. 97 A GDP a rezidens termelők által kifizetett jövedelmekkel mérhető.

121

Teljes gazdaság

kiadások - bevételek +

foly

ószám

lák

költségek

∑CIt

e: ttG CIY

∑At

ttt CICI

=

Pt

(teljes kibocsátás) nem

költségek

∑Ct

e: ∑St

dE dF tők

eszámla

∑( tI -At)

e: 0

∑St

Vagyis - vastaggal jelölve az aggregált változókat - a gazdaság pénzben kifejezett teljes

kibocsátását (P) a szereplők felhasználhatják termelő felhasználásnak, a krematisztikus

szereplők beruházásnak, a nem krematisztikus szereplők pedig fogyasztásnak:

P=CI+I+C (5)

Egy krematisztikus gazdaságban a nem krematisztikus szereplők valós eszközeinek

változásától nyugodtan eltekinthetünk (értsd: fogyasztásban szerepeltetjük), lévén a gazdaság

működése (különösképp a termelés) szempontjából a krematisztikus szereplők döntését már

nem befolyásolja. Így a modellekben a gazdaság tőkeszámláin csak a krematisztikus szereplők

valós eszközeinek változását, a beruházásokat szokás szerepeltetni. Vagyis a krematisztikus

gazdaság pénzben kifejezett teljes kibocsátását (P) a szereplők felhasználhatják krematisztikus

céllal – ez a termelő felhasználás és beruházás – illetve nem krematisztikus céllal – ez a

fogyasztás.

Az (5)-ös azonsságból a GDP-t kifejezve:

YG=P-CI=I+C (6)

A tőkeszámlán látjuk, hogy a gazdaság összes beruházása szükségképp megegyezik az

összes megtakarítással (ha amortizáció nélkül értjük, akkor bruttó (G index), ha amortizációval

együtt, akkor nettó (N index)):

I=S (4’)

vagy

(I-A)=SN (4”)

Ez az elemzési keret a keynes-i modellezés keretrendszere.

122

Mielőtt azonban Keynes-modelljét közelebbről szemügyre vennénk, érdemes egy egyszerű

zárt elméleti krematisztikus gazdaság számláit nem konszolidáltan is felírni (CI termelő

felhasználás, C fogyasztás, I beruházás, GVA bruttó hozzáadott érték, W bér, K kamat, PrB

bruttó profit, T nettó adó (azaz fizetett adó – kapott támogatás), Pr adózott nettó profit, O

osztalék, S megtakarítás, A amortizáció, FK finanszírozási képesség, M pénz, L hitel, E

részvény, B államkötvény, G kormányzati kiadás):

Vállalkozás (v) Háztartás (h) Bank (b) Állam (á)

kiadás - bevétel + kiadás - bevétel + kiadás - bevétel + kiadás - bevétel +

CI

e: GVAv

Wv

Kv

e:PrBv

A

Tv

e: Prv

Ov

e: Sv

CI

I

Ch

G

Ch

Kh

Th

e: Sh

W

O

Wb

e: PrBb

Tb

e: Prb

Ob

e: Sb

K Wá

Ká

G

e: Sá

T

ΔE ΔF ΔE ΔF ΔE ΔF ΔE ΔF

I-A

e: FKv

Sv

ΔE ΔF ΔE ΔF ΔE ΔF ΔE ΔF

ΔMv

FKv

ΔLv

ΔEv

ΔMh

ΔE

Sh

ΔLh

ΔL+ΔB

Sb

ΔEb

ΔM

0 Sá

ΔB

E nemzeti számviteli számlák kondenzált formában való ábrázolására Wynne Godely és

Marc Lavoie (Monetary Economics, 2007, Palgrave, 39.o) az alábbi mátrix-ábrázolást

javasolják, melyet gazdasági műveletek folyó mátrixának (transactions flow matrix) nevezték

el:

123

Vállalkozás (v) Házt. (h) Bank (b) Állam (á) Ʃ

folyó stock folyó

+stock folyó stock

folyó

+stock

term. felh. +CI-CI 0

házt.fogy. +Ch -Ch 0

korm.kiad +G -G 0

beruházás +(I-A) -(I-A) 0

bér -Wv +W -Wb -Wá 0

kamat -Kv -Kh +Kv+Ká+Kh -Ká 0

nettó adó -Tv -Th -Tb +T 0

Adóz. Prof. -Prv (Prv-Ov) +Ov+Ob -Prb (Prb-Ob) 0

Δhitel +ΔLv +ΔLh -ΔL-ΔB +ΔB 0

Δpénz -ΔMv -ΔMh +ΔM 0

Δrészény +ΔEv -ΔEv-ΔEb +ΔEb 0

Ʃ 0 0 0 0 0 0 0

Ez az ábrázolás azért hasznos, mert könnyen ellenőrizhető egy modell stock-flow

konzisztenciája: minden pénzáramlás forrását és felhasználását azonnal láthatjuk. Ebben az

ábrázolásban tulajdonképp pénzbevétel szempontjából jelennek meg a tételek (+ pénzbevétel,

- pénzköltés). Ennek megfelelően a flow számlák átírása ebbe az alakba nyilvánvaló: a

jövedelem oldalon (jobb oldal) szereplő tételek + előjellel kerülnek át, a kiadási oldalon (bal

oldal) szereplő tételek pedig – előjellel. A stock számlákkal pont fordított a helyzet: ott a jobb

oldal jelent forrás növekedést (értsd: elkölthető pénz), tehát a forrásoldal kerül át + előjellel és

az eszköz oldal jelent forrás felhasználást (tehát pénz elköltést). Például a vállalatoknál a

tőkeszámláról az eszköz oldalon szereplő beruházást – előjellel látjuk, mert a valós eszköz

megvásárlása pénz felhasználást jelent. Egyetlen első ránézésre zavarba ejtő tétel van, a

pénzállomány növekedése – előjellel van: itt annyi a helyzet, hogy a pénzt pénzállomány

növelésre használtuk fel (pénzt vásároltunk pénzért), tehát ugyanúgy pénzfelhasználás, mint

bármely más eszköz megvásárlása. Minthogy pénzáramlásokat ábrázolunk - amelyik tétel

valakinél költés, az egy másik szereplőnél bevétel -, szükségképp teljesül, hogy a sorokban egy-

egy gazdasági műveletből eredő tételek összege nulla. Ami az oszlopösszegeket illeti, ott

tulajdonképp egy-egy szereplő egyenleggel megjelenített számlái vannak átírva két oszlop

helyett egy oszlopba. Minthogy egy egyenleg definíció szerint a két oszlopos számla két oldala

közötti különbségeként számolandó, vagyis a számla jobb és bal oldalára beért tételek az

egyenleget is beleértve szükségképp megegyeznek, így előjelesen egy oszlopba való

átvezetésük szükségképp nullát ad eredményül. Pontosan e tulajdonság teljesülése okán, az

oikonomikus szereplőknek (háztartás, állam) nem választják külön oszlopba a folyó (flow)

számláit és a stock számláit, mert ott nem jelenítik meg a flow számla egyenlegét

(megtakarítás), míg a krematisztikus szereplőknél az adózott nettó profit lezárja a flow

számlákat, a visszatartott profit pedig a stock számla egyenlege.

124

Vigyázat! Abból a tényből, hogy egy olyan keretrendszert használunk, ami lehetővé a pénz megfelelő

ábrázolását, nem következik, hogy ebben a keretrendszerben felépített modell helyes. Nevezetesen, a

stock-flow konzisztens modellek (stock-flow consistent model, SFC) a tranzakciós mátrix-szal felírt

keretrendszerben érvelnek, de Godley és Lavoie „Az uralkodó elmélet közgazdászaival egyetemben azt

a naív meggyőződést osztják, miszerint tudományt művelnek.” (Cartelier (2018), Money, Markets and

Capital, 160.o) Az SFC modellek - folytatja Cartelier - talán több kárt okoztak az uralkodó ortodox

elméletnek alternatívát jelentő keynes-i gondolatokra épülő heterodox elmélet kidolgozására, mint

hasznot, mivel pontosan a keynes-i elmélet két lényegi eleme hiányzik belőlük. Az egyik, hogy az SFC

modellekben az ortodox elméletnek megfelelően teljesül a Walras-törvény, ami kizárja a kényszerű

munkanélküliség létét. A másik, hogy az SFC modellek az uralkodó elmélethez hasonlóan

reálváltozókban érvelnek. A keynes-i elméletben feltételezett munkaerőpiaci asszimetriát azonban csak

pénzelméleti keretben lehet megindokolni.

2.1 Egyszerűsített Keynes-i modell

Induljunk a (6)-os egyenlettől (a G indexet elhagyom a továbbiakban):

Y=I+C

Felhívom a figyelmet, hogy a beruházás (investment) Keynes-nél nem azt a pénzköltést jelenti, amin

felül a jövőben többlet pénzbevételt szeretne realizálni a szereplő, hanem a hagyományos definíciónak

megfelelően tőkevásárlást (termelőeszköz-vásárlást) jelent, ahol tőkén termeléssel előállított

termelésben többször felhasználható jószágot értenek. Ennek megfelelően az amortizáció (depreciation)

sem a múltbeli beruházások költségként való elszámolása, hanem a tőke elhasználódása a termelés

során. Ezért a teljes gazdaságban az amortizáció mértékét Keynes szerint úgy tudjuk meghatározni, ha

meghatározzuk, hogy mennyi beruházásra lenne szükség ahhoz, hogy a tőke mennyisége pontosan az

időszak eleji szinten maradjon.

Ebből a számviteli azonosságból úgy tudunk közgazdasági modellt készíteni, ha észben

tartjuk, hogy a gazdaság működése a társadalmi szabályok keretei között a szereplők

döntéseinek szándékolt és nem szándékolt eredménye; a döntések (a döntések egy része) pedig

tervek eredménye. Ha mindenki megvalósítja, amit eltervezett, akkor nem változtat tervein, így

viselkedésén: ez a szokásos egyensúly - fogalom a közgazdaságtanban.98

Ennek megfelelően, ha az egyenlet változóit nem megvalósult (ex post) adatoknak

tekintjük, hanem a szereplők terveinek (ex ante), (ahol az e index tervet, azaz várakozást –

expected - jelöl), akkor egyensúlyban igaz, hogy:

Ye=Ce+Ie

98 A játékelmélet egyik úttörője az 1994-ben Nobel – díjjal jutalmazott John Forbes Nash után elnevezett Nash-

egyensúly (Nash equilibrium) annyiban különbözik a szokásos (walras-i) egyensúlytól, hogy Nash-egyensúlyban

senkinek sem érdemes változtatni döntésén a többiek döntését adottnak véve, ahol mindenki a másik szereplő

döntéseit közvetlen veszi figyelembe, míg a szokásos (walras-i) egyensúly esetében a szereplők nem a többiek

döntését veszik közvetlen figyelembe, hanem az anonim (értsd: konkrét szereplőtől független) piaci árakat.

125

Magyarán a gazdaságban végső felhasználásra kínált termékek értéke (Ye) egyensúlyban

pont megegyezik a felhasználni kívánt termékek összértékével (Ce+Ie). Azaz:

YS=YD

Persze az a tény, hogy értékben megegyezik a kereslet és a kínálat, még nem jelenti, hogy

az érték mögött az ár és mennyiség is azonos a tervekkel, tehát hogy valóban egyensúlyban

vagyunk. A kereslet és kínálat értékének egyezősége tehát szükséges, de nem elégséges feltétele

az egyensúly létének.

Keynes célja a tartós munkanélküliség magyarázata volt. Természetes feltételezés, hogy a

foglalkoztatás és a termelés fizikai mennyisége pozitív kapcsolatban van. Így viszont a

számviteli azonosságból vett pénzben kifejezett termeléssel önmagában nem megyünk sokra: a

pénzben kifejezett termelésnövekedés jelenthet akár fizikai értelemben vett

termeléscsökkenést, ha az árak jobban nőnek, mint amennyivel a termelés fizikai nagysága

visszaesik. Ezért a munkanélküliség elemzéséhez át kell térnünk a pénzben kifejezett

változókról valamilyen módon a termékek fizikai mennyiségét tükröző változóra.

Az áttérés nem triviális, lévén különböző termékeket kellene összegezni egyetlen fizikai

mérőszámba. A szokásos megoldás szerint az árak változását oly módon küszöbölik ki, hogy

egy időszak alatt a tényleges pénzáramlásokkal, azaz a tényleges árakon mért GDP helyett egy

adott rögzített időszak áraival mért GDP-re számítják át a termelés értékét. Az előbbi mérést

folyóáron (current price) vagy nominális árakon (nominal price) mért GDP-nek, az utóbbit

bázisáron (base price) vagy reál árakon (real price) mért GDP-nek nevezzük. A viszonyítási

alapként szolgáló időszakot pedig bázisidőszaknak hívjuk. Ha egy tetszőleges időszakban

folyóáron számítva ugyanannak a jószágkosárnak az ára p-szerese a bázisidőszaki árakon

számított árnak, akkor p-t árszínvonalnak (price level) nevezzük, (p-1)-et inflációnak

(inflation, π), ha pozitív és deflációnak (deflation), ha negatív.99

Keynes megoldása nem ez. Ő kizárólag két mértékegységet használ: pénzben mért nagyságok és

foglalkoztatás-mennyiségek. Tehát szokásos fogalmainkkal a munkabér ismeretében számolandó át

minden változó (munkához viszonyított) reál-változóra. Ezért gondolják az uralkodó elmélet hívei úgy,

hogy Keynes rögzítette a nominálbéreket és így kapott kényszerű munkanélküliség (involutary

unemployment) modelljében, vagyis olyan állapot, amikor az adott béren a munkavállalók szeretnének

dolgzni, de nem találnak munkát úgy, hogy közben az összes többi piac egyensúlyban van. Érdekes

módon Keynes-t az urakodó elméletbe „tuszakolók” elfelejtik, hogy az általános egyensúlyelméletben

egy árat szabadon meg lehet választani, tehát a bérek rögzítése önmagában nem elég a kényszerű

munkanélküliséghez. A megoldás erre a keynes-i nek titulált munkanélküliségre a piacok jó

működésének biztosítása. Keynes kényszerű munkanélküliségére azonban ez nem megoldás. Keynes

elméletének vezérfonalát jelentő állítás ugyanis az, hogy tökéletes versenyzői piacokkal és rugalmas

árakkal (és bérekkel) is létezhet általános egyensúlyban kényszerű munkanélküliség. A kényszerű

99 Nyilván az árszínvonal függ attól, hogy milyen jószágkosár árát tekintjük. Az Európai Unióban például a

lakossági fogyasztást az egységes COICOP (Classification of Individual Consumption by Purpose) rendszerezés

alapján készítik.

126

munkanélküliség nem a piacok tökéletlenségéből ered, hanem abból, hogy a munkaviszony nem

csereviszony. Ezért keynes-nél az uralkodó elmélettel ellentétben nem teljesül a Walras-törvény.

Ebből az áttérésből világos, hogy különböző jószágkosarakból számított árszínvonal is

általában különböző. A (6)-os egyenletben például minden bizonnyal a teljes gazdaság végső

felhasználását tükröző jószágkosár különbözik a fogyasztási javak és beruházási javak

struktúrájától. A teljes gazdaság kibocsájtási struktúráját alapul vevő árindex tehát nem fogja

tükrözni a reál GDP összetevőinek alakulását. Ha a struktúra változhat – márpedig változik az

arányos növekedést leszámítva –, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a foglalkoztatás nő

amennyiben a GDP nő: ezen eshetőséghez elég például, ha csak a relatíve kevesebb munkát

felhasználó ágazatok kibocsátása nő jobban.100 Magyarán, a mikroökonómia tankönyvekből a

vállalati termelési függvény analógiájára átvett aggregált termelési függvény (aggregated

production function, a maximálisan elérhető reál GDP-t adja meg a felhasznált termelési

tényezők függvényében, tehát a valamilyen módon összegzett felhasznált reáltőke és

felhasznált munka függvényében) egy „hittel és elszántsággal” (F. Hahn, Money and Inflation,

1982, 36.o.) aggregált termelési függvény.101

Ennek illusztrálására feltételezzük, hogy csak egyetlen fogyasztási és egyetlen beruházási jószág

van, melyek különböznek. Így egyrészt nem probléma fizikai mértékegységben megmérni a kibocsátást,

másrészt a fogyasztási és termelési javak struktúrája teljes mértékben különbözik. Ismerjük a termelési

függgvényeket A bázisidőszakul választott nulladik időszakban és egy következő időszakban három

esetben ismerjük e termékek fizikai mennyiségét és árait:

adatok PCCreál + PIIreál = GDPnom

nominális változókból visszaszámolva a reál

változókat arányok

időszak PC PI Cfiz Ifiz Cnom Inom GDPnom P GDPreál Creál Ireál GDPreál Cfiz/Ifiz Creál/Ireál

0 2 3 100 30 200 90 290 1 290 200 90 290 3,33 2,22

1_1 3 2 100 30 300 60 360 1,24 290 241,67 48,33 290 3,33 5,00

1_2 3 2 200 60 600 120 720 1,24 580,00 483,33 96,67 580 3,33 5,00

1_3 2 3 200 60 400 180 580 1,00 580 400,00 180,00 580 3,33 2,22

A bázisidőszakban a reál és nominális GDP egybeesik, csakúgy, mint a reál és nominális fogyasztás

és beruházás, lévén ez az időszak a viszonyítási alap. Az első észrevétel, hogy a reál fogyasztás (200hr0)

100 Ezeket nevezik tőkeintenzív (capital intensive) terméket gyártó ágazatoknak. 101 Még ha a termelési technológia mind a fogyasztási, mind a beruházási javakra azonos, akkor is a termelési

szint függvényében eltérő eredményt kaphatunk. Ezért is dolgoznak előszeretettel a közgazdászok konstans

helyettesítési rugalmasságú (CES, constant elasticity to substitution) termelési (és fogyasztási) függvényekkel.

Két teremlési tényező esetében ez a függvény y=A(aKr+(1-a)Lr)1/r alakú, ahol A>0, 1≥a≥0 és r paraméterek, K és

L pedig a felhasznált tőke illetve munka mennyisége. A helyettesítési rugalmasság a tőke munka arány %-os

változása a technikai helyettesítési határarány %-os változásának függvényében:

)1/(1/

/

/

/r

L

K

Ly

Ky

Ly

Ky

L

K

, ahol

1

1/

/

r

L

K

a

a

Ly

Ky(K/L) szerinti deriváltjának reciproka

adja az eredményt.

127

nem egyezik meg a fogyasztási jószág fizikai mennyiségével (100kg), illetve a reál fogyasztás és

beruházás aránya (100/45, nincs mértékegysége) is más, mint a fizikai javaké (100/30 kg/liter), lévén ezt

befolyásolja a bázisidőszaki árarány. Ezért egy fizikai javakban mért arányos (1_2, akár nulla,

1-1) növekedés változó relatív árak mellett szükségképp változtatja a reál fogyasztás és reál beruházás

arányát. Csak abban az esetben marad arányos növekedés esetén a fogyasztás és beruházás aránya

változatlan, ha a fogyasztási illetve beruházási javak árarányai sem változnak (1_3). Tehát csak ebben az

esetben nem hibás úgy gondolni a reálváltozókra, mint fizikai mennyiségek volumenét mutató

változókra, és csak ebben az esetben feltételezhető a reál GDP és a foglalkoztatás közötti pozitív

(függvény) kapocslat.

A szokásos gyakorlatnak megfelelően alkalmazzuk mi is a nominális változókról való

áttérést reál változókra, de észben tartva, hogy ez csak akkor korrekt, ha az összes árarány

változatlan. Továbbá, valahányszor a reál fogyasztás és reál beruházás aránya változik, csak

akkor tudjuk a foglalkoztatás nagyságát meghatározni az aggregált termelési függvényből, ha

azt feltételezzük, hogy egy adott nagyságú reál GDP-hez felhasznált munkaerő független a

fogyasztási és beruházási javak megoszlásától. Legyen az aggregált termelési függvény

y=F(K,L) alakú, ahol K a felhasznált teremelőeszközök mennyisége (hagyományosan tőkének

nevezett változó), L pedig a felhasznált munka mennyisége. A t-edik időszakban tekintjük a

gazdaságot, ezért a t indexet minden változó esetében elhagyjuk. A szokásnak megfelelően

feltételezzük, hogy a t-edik időszakban felhasználható tőke mennyiségét az előző időszaki záró

tőkeállomány meghatározza, így az a t-edik időszakban rögzített.

A továbbiakban a számviteli azonosságból vett reálváltozókat (y, c, i) kis betűvel jelöljük.

Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a reál hrivnyában kifejezett tényleges (ex

post) kínálat mindig annyi, mint amit előre elterveztek (ye=ys=y), valamint hogy a tervezett reál

fogyasztás a reál GDP ismert függvénye: ce(y)=c(y). E feltételezés mögött az a számviteli

azonosság húzódik meg, hogy a GDP-t felfoghatjuk egy értékben kifejezett árutömegnek

(szokásosan ekkor azt mondjuk „termelés”), illetve jövedelemnek, lévén az eladott termékek

valakinél jövedelmet generálnak. Ha nem adják el más szereplőnek az összes terméket, akkor

úgy értelmezzük, hogy maga a vállalat vásárolja meg saját magától (készletváltozás, variation

of stocks, vs).

Cartelier (2018, 157.o) felhívja a figyelmet, hogy a fogyasztás jövedelemtől való függővé tételével

implicit nem a munkakínálattól teszi függővé a jövedelmet és ezáltal nem teljesül a Walras-törvény, ami

a kényszerű munkanélküliség létezésének egyik szükséges feltétele.

Minthogy csak a tényleges beruházások nem egyeznek meg feltételezés szerint a tervezett

beruházásokkal, ezért egyensúlyon kívül csak a tényleges beruházások térnek el a tervezett

beruházások értékétől. Ezt az eltérést az alábbi módon értelmezzük: ha az eltérés negatív,

vagyis ha nem sikerül a vállalatnak a tervezett értékben beruházni, akkor ennek oka, hogy a

vállalat nagyobb értékben képes eladni, mint tervezte; vagyis feltételezésünk mellett fizikai

mennyiségben is többet ad el, mint tervezte. Ennek következtében készletei csökkennek.

Fordított esetben, ha az eltérés pozitív, vagyis ha készletei nőnek, akkor nem sikerül annyit

128

eladnia, mint tervezte. A tervezett beruházásokat (planned investment) szándékolt

beruházásoknak (intended investment) is szokás nevezni. A tényleges beruházás tehát i=ie+vs,

egyensúlyban vs=0. Feltételezzük, hogy amenyiben vs>0 (a tervezett beruházás nagyobb, mint

a tényleges), akkor a tervezett beruházás csökken és fordítva, ha vs<0, akkor a tervezett

berhuházás nő. Az egyszerűsített Keynes-i modell egyensúlyi egyenlete tehát:

y=c(y)+ie

Feltételezzük, hogy a fogyasztási függvény lineáris, azaz: c(y)=c’y+ca, továbbá, hogy az

autonóm fogyasztás (autonomous consumption, a jövedelemtől független fogyasztás ca –

amibe beleértjük a közösségi fogyasztást, más szóval kormányzati kiadást, g, is – , és a

szándékolt beruházások (ie) összege mindig nagyobb, mint nulla. Ha feltételezzük, hogy a

fogyasztási határhajlandóság (marginal propensity to consume) c’ kisebb, mint 1 (végtelen

kis hrivnya reál jövedelem-növekményből ennél a növekménynél is kevesebb reálhrivnyát költ

el a háztartások összessége fogyasztásra): 10

y

c, akkor az összkereslet a termékek iránt

laposabb, mint 45 fokos egyenes, az összkínálat maga a 45 fokos egyenes, így létezik egy stabil

egyensúly:

Vagyis amennyiben a tervezett kereslet alacsonyabb, mint a tényleges kínálat, akkor a

vállalatok nem tudják eladni az összes terméket: a vállalatok készletei a szándékolt

beruházásokon felül (amiben lehet akár tervezett készletváltozás is!) nem tervezett módon

nőnek (vs pozitív).102 Az igazodási mechanizmus értelmében ezért csökkentik a tervezett

beruházásokat és y-ból y* fele mozdulunk el.

102 Tehát a nem tervezett készletváltozások módosítják a tervezett keresletet (yD) a tényleges keresletre ezáltal

biztosítva, hogy a tényleges (megvalósult) kereslet szükségképp megegyezik a tényleges (megvalósult) kínálattal.

129

Az egyensúlyi egyenletből világos, hogy:

1. ÁLLÍTÁS: multiplikátor – hatás (multiplier effect)

Egy autonóm reál keresletnövekedés nagyobb mértékű reál jövedelemnövekedést idéz elő,

mint a kiinduló keresletnövekedés.

Nevezetesen, a tekintett egyszerű esetben egy dg mértékű autonóm reálkereslet-növekedés

(pl.: kormányzati kiadások növekedése) dgc

dy'1

1

mértékű GDP növekedést okoz. Ábrán:

Ft, tényleges

Ft, te

rvezett

450

yS

yD

dg

dg

c’dg

c’dg

c’(c’dg)

A

B

1

23 4

1) Amikor a kormányzati kiadások dg-nyivel nőnek, akkor az áruk iránti kereslet yD is ugyanennyivel

megnő. Vagyis nem vagyunk többé a kiinduló A egyensúlyi pontban: a reál hrivnyában kifejezett

kereslet nagyobb, mint a kínálat. A megvalósult kereslet (vásárlás) mindig azonos a megvalósult

kínálattal (eladás). Minthogy a kínálat feltételezés szerint mindig tényleges (tehát a kiindulópontban

A), ezért szükségképp a tényleges (megvalósult) kereslet marad el a tervezett kereslet értékétől: a

készletváltozás alacsonyabb az eltervezetthez képest. Más szóval, a tervezett beruházások (melyben

készletváltozás is szerepelhet) magasabbak voltak, mint a tényleges beruházások: ie-dg=i

2) Minthogy a vállalatok végre akarják hajtani terveiket - vissza akarják állítani készleteiket a terv

szerinti szintre -, ezért növelik a termelést (kínálatot) dg-vel. Ezzel egyben visszapumpálnak dg

reáljövedelmet a gazdaságba.

3) A nagyobb reáljövedelem c’-nyi hányadát a háztartások elköltik, vagyis ennyivel megint csak megnő

a kereslet. Ez megint csak azt jelenti, hogy a tényleges kínálat alacsonyabb, mint a tervezett kereslet,

vagyis a készletek megint csak nem szándékolt módon csökkentek.

4) A vállalatok ezért növelik a reál hrivnyában kifejezett kínálatot c’dg-vel és így tovább.

130

Ez a folyamat egészen addig folytatódik, amíg el nem jutunk az új egyensúlyba:

dy=dg+c’dg+c’(c’dg)+… A végtelen mértani sor összegképlete alapján adódik az eredmény. Ebben a

modellben tehát az igazodás a mennyiségeken keresztül történik.

Amennyiben a foglalkoztatásnak létezik egy maximális szintje, akkor a termelési függvény

alapján a termelésnek is létezik egy maximális szintje. Legyen ez az ábrán yS végpontja. Ez azt

jelenti, hogy a reál GDP egy adott szint fölé nem növelhető: az autonóm nominál kiadások

növelése inflációban csapódik le, vagyis az ábrán a kereslet csak addig tolható felfele, míg a

kínálati függvény végpontját nem metszi.

Amennyiben nem reálváltozókban érveltünk volna, akkor a multiplikátor-hatás állítása

olyan formában volna igaz, hogy egy hrivnyában kifejezett autonóm keresletnövekedés

nagyobb nominális GDP növekedést eredményez, mint az eredeti keresletnövekedés. Ebben az

esetben a termelés nem feltétlen nő, mert a megnövekedett pénzben kifejezett keresletet

megnövekedett árakon is ki lehet elégíteni (újklasszikusok álláspontja).

Noha ez a modell igen egyszerű (egyetlen egyenlet egyetlen változóval), nem csak a

multiplikátor – hatás bemutatására alkalmas. Elméleti szempontból a megtakarítási paradoxon

a multiplikátor - hatásnál is fontosabb:

2. ÁLLÍTÁS: megtakarítási paradoxon (paradox of thrift)

Ha a szereplők megtakarítási határhajlandósága/ autonóm megtakarítása nő, a reál

hrivnyában kifejezett teljes megtakarítás nem fog nőni. Vagyis NEM A MEGTAKARÍTÁSOK

HATÁROZZÁK MEG A BERUHÁZÁSOKAT, HANEM FORDÍTVA, A BERUHÁZÁSOK

A MEGTAKARÍTÁSOKAT.

Ennek oka nyilvánvaló: ha nem vásárolnak az emberek, akkor a vállalatok termékei iránt

is csökken a kereslet, azaz a termelés csökkenni fog. Ezzel a gazdaságban kevesebb jövedelem

keletkezik, így hiába spórolják meg a szereplők nagyobb hányadát zsugorodó jövedelemüknek

(lásd ábra alább). Az uralkodó elmélettel homlokegyenest eltérő oksági irány a meggazdagodás

alaplogikájának tudható be. Az uralkodó elméletben a meggazdagodás alaplogikája oikonomia

Á-(P)-Á’; ennek megfelelően a megtakarítást úgy kell elképzelni, hogy ha a búzát nem esszük

meg, akkor az megmarad és jövőre elvetve még több búza lesz belőle. Keynes elméletében a

gazdasági tevékenység kiindulópontja a pénz elköltése. Ennek megfelelően a megtakarításra

úgy kell gondolni, mint a banánra, amit ha nem eszünk meg, akkor elrohad; ha nem vásárolnak

az emberek, akkor nyilván nincs szükség a termelés növelésére és így beruházásra sem. A

megtakarítás maradványváltozó (reziduális változó). Az uralkodó elmélet szótárában Keynes

megtakarítási paradoxonát úgy szokás mondani, hogy a megtakarítás nem válik automatikusan

beruházássá. Vagyis a megtakarítás növekedése csak akkor jár termelésnövekedéssel, ha ezzel

a beruházás is növekszik. De még egyszer, ez a megfogalmazás félrevezető. A logika nem az,

hogy a háztartások elhatározzák, hogy többet spórolnak, hogy majd a jövőben a megnövekedett

beruházásokon keresztül a termelés növekedésével többet is fogyaszthassanak, hanem az, hogy

a vállalatok elhatározzák, hogy többet ruháznak be és emiatt több megtakarítás is fog keletkezni

131

a gazdaságban. A beruházások növekedése okozza a megtakarítások növekedését és nem

fordítva.

Ezt az aszimmetriát a vállalkozások és háztartások között Michel Kalecki-nek tulajdonított,

de írásban Káldor Miklósnál (Nicholas Kaldor (1956), Alternative Theories of Distribution.

Review of Economic Studies, 23 (2): 83–100. 96.o) található mondat foglalja össze: “A

kapitalisták azt keresik meg, amit elköltenek, a munkások pedig azt költik el, amit

megkeresnek.” Keynes ennek az állításnak (1930, The Treatise on Money, p. 139) az

Ótestamentumból vett özvegy korsója (widow’s cruse) elnevezést adta: a vállalkozók összes

profitja (PR) párhuzamosan mozog a beruházásokkal (I), illetve a profitból való fogyasztással

(O), vagyis: PR=I+O. Vegyük észre, hogy ez nem más, mint a (4’)-es egyenlet: S=PR-O=I.

A termelési függvénnyel és a munkapiaccal összekötve az egyszerűsített Keynes-i modell

Keynes harmadik és egyben legfontosabb állításának bemutatására is alkalmas:

3. ÁLLÍTÁS: tartós munkanélküliség lehetősége

Nincs mechanizmus a piacgazdaságban arra, hogy a kibocsátás az egyensúlyi teljes

foglalkoztatásnál alakuljon ki. Másképp fogalmazva, elképzelhető, hogy a munkapiacot

leszámítva minden piac egyensúlyban van, és nincs mechanizmus a gazdaságban a

munkapiaci túlkínálat spontán felszámolódására.

Magyarán a kereslet és kínálat törvénye nem érvényesül a munkapiaci túlkínálat esetében.

Ez annak a következménye, hogy a munkaerőpiac aszimmetrikus. A munkavállaló és a

munkaadó nincsen azonos tárgyalási pozícióban a piacon. A vállalatok döntik el, hogy milyen

áron mennyi munkaerőt kívánnak vásárolni. A munkavállalók csak akkor vannak

alkupozícióban, ha a munkaadók olyan alacsony bért ajánlanak, hogy nem tudják alkalmazni a

tervezett mennyiségű munkaerőt. Ez a feltételezés az uralkodó elmélet keretrendszerében

Ft, tényleges

Ft, terv

ezett 45 0

y S

y D

A

B

132

tarthatatlan: ott minden, amit elcserélnek jószág; a munkaerő is az. Nincs semmiféle objektív

kritétium arra, hogy a munkaerő cseréjét megkülönböztessük a többi jószág cseréjétől. Egy

krematisztikus gazdaságban azonban a krematisztikus és oikonomikus szereplők pénzhez való

aszimmterikus viszonyulása okán ez a feltételezés azonban már nem önkényes: a

krematisztisztikus szereplők jelentik a pénzköltés kiindulópontját, tehát ők vannak döntési

helyzetben a piacokon. A munkavállalók pénzhez csak a munkaadókon keresztül juthatnak.

Ennek az aszimmetriának a következménye, hogy a munkavállalók költségvetési korlátjában

munkanélküliség esetén a jövedelem nem a munkakínálat által meghatározott, hanem a

munkakereslet által. Vagyis Keynes szavaival, a munkavállalók nincsenek abban a helyzetben,

hogy a munka hasznosság-csökkenését szinkronba hozzák a reálbérrel. Tömören, Keynes

elutasítja az uralkodó elmélet azon feltételezését, miszerint a munkát mindig a munkából eredő

hasznosságcsökkenés szerint fizetik meg.

Magyarán, ha munkanélküliség van, akkor a munkakínálati függvény nem számít. Akár

feltételezhetjük a szokásnak megfelelően, hogy a munkaerő kínálata LS a reálbér (W/p) pozitív

függvénye, LS(W/p), amit a szokásos haszonmaximalizálási feladat megoldásának is vélhetünk,

de a foglalkoztatás nem a munkakínálati görbének megfelelő pontban fog kialakulni, vagyis

nem leszünk az LS(W/p) munkakínálati görbén.

Formálisan a munkaerő kínálatát az uralkodó elméletben az alábbi reprezentatív fogyasztó

haszonmaximum feladata adja:

VWVPpy

VyU

L

Vy,max

,

ahol V a szabadidőt jelöli, V a háztartás összes rendelkezésre álló idejét, pL a nominál bért, p pedig az

árszínvonalat. Így triviálisan V=V-LS. Ábrán illusztrálva a megoldást adódik, hogy a munka kínálata egy

bizonyos szakaszon növekvő, majd csökkenő. Ez az átfordulás akkor következik be, amikor a jövedelmi

hatás (income effect, kizárólag a reálbér változás hatására bekövetkező keresletváltozás) abszolút értéke

nagyobb lesz, mint a helyettesítési hatás (substitution effect, kizárólag az árarányváltozás hatására

bekövetkező keresletváltozás) abszolút értéke.

133

Ha feltételezzük, hogy a reálbér nem annyira magas, hogy a munkakínálati függvény visszahajló

szakaszán vagyunk, akkor adódik, hogy a munkakínálati függvény pozitív függvénye a reálbérnek:

LS=LS(W/p).

Munkanélküliség esetében csakis a munkakereslet számít. Keynes elfogadja az uralkodó

elmélet azon feltételezését, hgoy a munkát mindig határtermelékenysége szerint fizetik meg.

Másképp fogalmazva, mindig a munkakeresleti függvénynek megfelelő foglalkoztatás és

reálbér van a piacon: LD=LD(W/p).

A munkaerőkereslet a reprezentatív vállalat profitmaximum feladatából vezethetjük le a termelési

függvény technológiai korlát mellett:

),(

max,

LKFy

WLRKpyKL

Ha feltételezzük, hogy K tőkeállomány fix, akkor:

WLLKpFL

),(max

amiből:

WL

Fp

azaz:

p

WLL DD

Keynes egyszerűsített modelljében tehát az y=c(y)+i egyenletből adódik az egyensúlyi y,

ami a termelési függvény ismeretében egyben adja a foglalkoztatást. Nincs semmi ok arra, hogy

V

y

U(y,V)

V

p

VpL

L=V-V

p

pL

g(L)

134

ez a teljes foglalkoztatás legyen. A munkaerőpiaci kereslet szerepe csak a reálbér

meghatározása. A nem egyensúlyi reálbér a munkaerőoiaci asszimetria okán munkanélküliség

állapotában azobnan nem hat vissza a munkaerőpiaci túlkeresletre, ellentétben a többi piaccal,

ahol a jószágok árának változása hat a túlkeresletre. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a reálbér

nem a munkaerőpiacon határozódik meg. Nem igaz az uralkodó elméletben mindig érvényesülő

Walras-törvény.

Noha ez az egyszerűsített modell is alkalmas az uralkodó elmélet elleni Keynes-

i támadás és legfőbb tanulságok bemutatására, a modell mégis kívánivalót hagy

maga után: a reáljövedelem és ezáltal a foglalkoztatás ebben a modellben végső

soron a beruházásoktól függ, mely beruházások játszák a központi szerepet egy

pénzgazdaságban; ekkor viszont nem adhatjuk meg a beruházásokat kívülről.

135

2.2 IS- LM modell

Szokás szerint Keynes modelljét az IS-LM modellel

azonosítják; de az IS-LM modellt az 1972-ben Nobel-

díjjal jutalmazott Sir John Richard Hicks (1937, "Mr.

Keynes and the 'Classics', A Suggested Interpretation",

Econometrica, 5(2): 147–159) írta fel. Az IS-LM

modellben a beruházás endogén változó (endogenous

variable), azaz a modell által meghatározott és nem a

modellalkotó által kívülről megadott exogén változó

(exogenous variable). Hicks ebben a modellben nem

beszél a munkanélküliségről, célja az IS-LM modellel a

pénzpolitika kérdéseinek tárgyalása. Feltételezi, hogy a

teljes gazdaságban a szándékolt beruházások reál

hrivnyában kifejezett értéke fordítottan függ a reál

kamatlábtól: ie(r), ahol 0

r

ie

.

E feltételezést az alábbi érveléssel szokás alátámasztani: a vállalatok ruháznak be, tehát a

vállalatnak kell meghatározni a beruházásra vonatkozó döntési szabályát. Nyilván azért pumpál

a gazdaságba beruházásként pénzt a vállalat, mert ettől nagyobb nyereséget remél, mint a pénz

egyéb felhasználási módjaitól. Pénzhez hitellel juthatunk, tehát a pénzhez való hozzájutás

költsége a kamat. Ennek megfelelően a pénz beruházásra való elköltésének az alternatíva

költsége is a kamat. Ha a kamat várhatóan alacsonyabb, mint a saját beruházású projekt

nyeresége, akkor a vállalatnak megéri beruházni. Így minél alacsonyabb a kamatláb, annál több

olyan projektlehetőség lesz, amelyik jövedelmező, tehát annál többet költ a vállalatok

összessége beruházásra és fordítva.

Technikai oldalról nézve, amennyiben a szándékolt reál beruházást a reál kamatláb

függvényének tesszük meg, akkor két ismeretlenünk van y és r, de csak egy egyenletünk:

y=c(y)+i(r), tehát egy újabb egyenletet kell a rendszerhez írni, ami végső soron meghatározza

a kamatlábat.

A kamatláb (interest rate) a hitel ára, tehát egy adott időszaki valamilyen pénzben

kifejezett teljesítés és e teljesítésért cserében elismert jövőben fizetendő többlet-tartozás aránya.

Ezt szokás helytelenül röviden úgy mondani, hogy a mai pénz holnapi pénzre cserélésének ára,

és ennek a cserének a helyét pedig pénzpiacnak (monetary market) nevezik.

Azért helytelen különböző időszaki pénzek elcseréléseként gondolkozni a kamatláb

kapcsán, mert ma olyan, hogy holnapi pénz nem létezik, mintahogy ma olyan sem létezik, hogy

holnapi alma. Tehát ma csak egy holnap esedékes pénzt lehet elcserélni, vagyis egy holnap

esedékes pénzre szóló igéretet (kötvény). Hasonlóképp, ma csak egy holnap megkapandó almát

lehet elcserélni, vagyis egy holnapi almára szóló ígéretet. Tehát a pénzpiacon nem mai pénzt

cserélnek holnapi pénzre, hanem kötvényt „cserélnek” pénzre. Felmerül a kérdés: és akkor a

136

kötvénypiacon mit cserélnek mire? Ugyanezt. Akkor viszont a pénz és kötvénypiac azonos.

Minden bizonnyal a pénz keresletének és kínálatának egyensúlyát (már ha egyáltalán van

értelme a pénz kapcsán keresletben és kínálatban gondolkozni) nem szerencsés pénzpiacnak

nevezni – annak ellenére, hogy így szokás és én is így fogok tenni, mert szükségképp eggyel

kevesebb piac van, mint „jószág”: a pénznek ebben az értelemben nincs piaca.

Mint láttuk, a hagyományos (rossz) pénzdefiníció szerint a pénz olyan jószág, ami általános

csereeszköz (azért fogadom el, hogy az időszakon belül tovább cseréljem), értékőrző (két

időszak között lehet vele cserélni) és elszámoló egység. Ezek szerint a szereplők azért tartanak

pénzt, hogy cseréljenek vele az időszakon belül, és hogy cseréljenek vele az időszakok között.

Az előbbit tranzakciós pénzkeresletnek (transactions demand for money), az utóbbit

spekulációs pénzkeresletnek (speculative demand for money) nevezzük. A fogyasztót

(háztartás) természetesen az érdekli, hogy mennyi jószágot tud megkapni pénzéért, hiszen célja

a szükséglet-kielégítés. Más szóval mindig reál értelemben gondolkozik.

A „pénzpiacon” a pénz keresletének és kínálatának egyensúlya azt jelenti, hogy a nominális

pénzkínálat megegyezik a nominális pénzkereslettel; a tranzakciós és spekulációs pénzkereslet

viszont reál pénzkereslet, ezért árszínvonallal korrigálni kell:

MS=MD

rypmM dS ,

ahol MS a nominális pénzkínálat, p az árszínvonal, y a reál jövedelem, r a reál kamatláb.

Az uralkodó elmélet problémai nem állnak meg a Hahn-problémánál: vegyük észre, hogy

a spekulációs pénzkereslet az időszak végén tartani kívánt pénzmennyiségre vonatkozik; tehát

ez stock–pénzkereslet. A tranzakciós pénzkereslet viszont az időszakon belül tartani kívánt

pénzmennyiségre vonatkozik; vagyis az időszakon belüli különböző időpontokban tartani

kívánt pénzmennyiségre. Minthogy ez a pénzmennyiség az időszak alatti tranzakciók

végrehajtására szolgál, ezért erre a pénzkeresletre, mint flow pénzkeresletre gondolunk.

Minthogy különböző időpontokra vonatkozó keresletekről van szó, ezért nincs értelme

összeadni őket. Ez is oka az uralkodó pénzelmélet stock-flow problémájának (azon felül, hogy

a jószág hibásan jelenthet egyszerre stock-ot és flow-t).

Tehát a különböző időpontokban a különböző szereplők különböző célból akarnak pénzt

tartani. Az időszak alatti pénzkeresletet az időpontok pénzkeresleteinek átlagaként

értelmezhetjük. Ez ingadozhat, de a gazdaságban lévő pénz szükségképp van valakinél: a

tervezett és ténylegesen tartani kívánt pénz tehát a tervek változásán keresztül kerül

egyensúlyba, mely igazodás a „pénzpiacon” a pénz árának, a reálkamatlábnak az igazodásán

keresztül megy végbe. Feltételezzük, hogy y

m0,0

r

m

, azaz magasabb reálkamatláb

esetén kevesebb reál pénz akarnak tartani a fogyasztók minden más változatlansága mellett, és

magasabb reáljövedelem esetén pedig többet.

137

A reál és nominális kamat között a kapcsolatot szintén egyszerűen levezethetjük abból,

hogy a reál változók esetén a viszonyítási alap a különböző időszakok pénzének értéke között

az, hogy azonos jószágkosarat mennyi pénz vásárol meg a különböző időszakokban. R

nominális kamatláb mellett 1hrivnya idén jövőre (1+R) hrivnyát ér. Ha egy adott jószágkosarat

idén pontosan 1 hrivnyáért tudtunk megvásárolni, és jövőre p-ért, akkor a reálkamatláb – azaz

az a kamatláb, amit a többlet-jószágkosárban mérünk:

1

111

R

p

Rr , azaz alacsony

infláció esetén

R

Rr

1. Ezért szokás hüvelykujj-szabályként azt az összefüggést

használni, hogy a nominális és reálkamatláb között az infláció az eltérés.

A GDP a végső felhasználásra megtermelt áruk értékét jelenti. Ennek megfelelően a

reálváltozókkal felírt egyensúlyi GDP-t meghatározó egyenletet árupiaci egyensúlyi

feltételnek nevezik:

riycy

Ehhez a feltételhez a pénzpiaci egyensúlyi feltételt hozzáírva ismét megoldható a modell:

rymp

Md

S ,

Az árupiaci egyensúlyi feltételt IS görbének is szokás nevezni, lévén i=s azonosságot

tartalmazza a könyvelés (4’) egyenlete alapján: y=c(y)+i(r)=c(y)+s(y). Az IS görbe

(Investment-Saving curve) tehát az árupiaci egyensúlyi pontokat mutatja a reálkamatláb és a

reáljövedelem függvényében; vagyis nem nemzeti számviteli pénzáramlási azonosság, hanem

a szereplők terveit mutatja.

A reálkamatláb és a reáljövedelem függvényében a pénzpiaci egyensúlyi pontokat

meghatározó egyenletet LM görbének hívják (Liquidity – Money curve).

Ha feltételezzük, hogy a pénzkereslet yrmyrm dd , alakú, akkor:

yrpmM d

azaz:

py

rmM

d

1

Amennyiben feltételezzük, hogy a pénzkereslet nem függ a kamatlábtól, tehát

vrmd

1

konstans, akkor az LM görbe az úgynevezett mennyiségi pénzelméletet egyenletét adja eredményül:

pyMv

A jobb oldali tag a piacra vitt termékek pénzben kifejezett értéke, azaz ennyi értékben adtak el

termékeket pénzért az időszak alatt (flow). A bal oldali tag akkor szükségképp azt fejezi ki, hogy pontosan

138

ugyanannyi értékű pénz cserélt gazdát: az időszak alatt átlagosan rendelkezésre álló nominális

pénzmennyiség (stock) megszorozva a pénz forgási sebességével (velocity of money) v-vel (egy időszak

alatt egységnyi pénzzel hányszor fizetnek).

A mennyiségi pénzelmélet (quantity theory of money) szerint a pénz forgási sebessége v fix, a

termelés y nagysága ismert; így ha a gazdaságban lévő teljes pénzmennyiség nő, akkor csak az

árszínvonal nő. Ez az állítás a pénzsemlegesség (neutrality of money) tana. Ebben a formában való

kimondása azonban tautologikus: előfeltételezzük, hogy y értéke ismert, tehát független az

árszínvonaltól majd ugyanazt az eredményt kapjuk vissza.

Ezt orvosolandó Robert Lucas 1995-ben Nobel - díjjal jutalmazott újklasszikus közgazdász a

pénzsemlegesség hittételét másképp próbálta bizonyítani. A újklasszikus közgazdasági elmélet (new

classical economic theory) szerint:

1. a gazdaság mindig (walras-i) egyensúlyban van (tehát többidőszakos általános egyensúlyi keretben

érvelnek)

2. a szereplők várakozásai racionálisak. Racionális várakozások (rational expectations) azt jelentik, hogy

a szereplők várakozásai nem torzítottak abban az értelemben, hogy a valóságban realizálódott

változó és a várt változó várható értéke megegyezik.

3. (sokszor reprezentatív szereplős modellben gondolkoznak. A reprezentatív szereplős modell azt

jelenti, hogy az azonos típusú gazdasági szereplők egyetlen szereplővel is ábrázolhatók. Ezt a

fogyasztók esetében a Gorman-féle hasznosságfüggvény biztosítja.)

Ami az első feltételezést illeti: ha a gazdaság mindig egyensúlyban van, akkor miért foglalkoznak az

újklasszikus közgazdászok közgazdaságtannal? Egyensúlyban ugyanis mindenki azt csinálja, amit

eltervezett, semmiféle gazdasági probléma nem merül fel - gúnyolódik F. Hahn (1982) Money and

Inflation című könyvében.

Ami a racionális várakozások feltételezését illeti, ezt azt jelenti, hogy ha például egy adott szereplő

várakozásait tekintjük sokszor az árszínvonalra vonatkozóan, akkor a várt és tényleges infláció közötti

eltérés hol erre, hol arra tér el véletlenszerűen oly módon, hogy elég sok megfigyelés esetében a pozitív

és negatív eltérések kioltják egymást; és a legjobb előrejelzés a következő megfigyelés hibatagjára

szintén nulla. Sok szereplő esetében egyetlen jövőbeni árra vonatkozó várakozások hibái a szereplők

között átlagolódnak ki. Nehogy félreértsük: a racionális várakozások tehát nem definiálják, hogy milyen

módon képzik a szereplők a várakozásaikat. Sokféle várakozási viselkedés lehet racionális várakozás. A

racionális várakozások tulajdonképp kikerülik a várakozási viselkedés meghatározásának problémáját.

Ennek oka, hogy nincs olyan egységesen elfogadott viselkedési szabály, mint például a

haszonmaximalizálási feladat a fogyasztó döntésére. Racionális várakozások tehát olyan állapotot

tekintenek, ahol a valóságban megfigyelt változó értéke nem mond ellent a várt változó értékének, tehát

nincs ok arra, hogy megváltoztassuk a várakozások kialakítását meghatározó viselkedést; ennélfogva

nincs szükség a várakozások kialakítását meghatározó viselkedés explicit ábrázolására sem.

Ami a reprezentatív szereplők feltételezését illeti, ez a feltétel nagyon lekorlátozza az értelmesen

kezelhető makroökonómiai kérdések körét, ugyanis a reprezentatív szereplős modellekben a

tevékenységek a szereplők közötti vagyon- és jövedelemelosztástól függetlenek.

Mint láttuk ez a feltételrendszer elégtelen a pénzsemlegesség bizonyítására (Frank Hahn, Money

and Inflation, 1982, lásd 1.1.2.2).

Az IS görbe ábrán az egyszerűsített Keynes-i modell ábrájából levezetve:

139

Minden lehetséges kamatlábra elvégezve és (r, y) térben ábrázolva adódik:

Az IS görbét egymásba forgatott tér-negyedek segítségével is levezethetjük, amennyiben

nem az y=c+i azonosságot, hanem az i=s azonosságot használjuk103:

103 Amennyiben a zárt gazdaságban kormányzat is szerepel, akkor a gazdaság megtakarítása a háztartás és az

állam megtakarítását takarja, vagyis s=sh+(t-g), ahol t adó, g kormányzati kiadás. g növelése tehát az IS görbét

jobbra tolja. Konkértan: i(y)=s(y), azaz i+g=sh+t.

140

Az LM görbe egyszerű ábrázolása végett tételezzük fel, hogy a pénzkeresleti függvény

additív módon szeparálható tranzakciós (k(y)) és spekulációs (l(r)) pénzkeresletre:

rlykrymp

M ,

Egymásba forgatott tér-negyedekkel ábrázolva:

A 45 fokos egyenessel megadott derékszögű háromszög triviálisan adja az összegzést, lévén

például k(y) az origótól a szaggatott vonalig tart az M/p tengelyen, onnan pedig a derékszögű

háromszög oldalegyenlőségéből l(r).

141

Az IS és LM görbék metszéspontja meghatározza azt a kibocsátást és reál kamatlábat, ahol

mind az árupiac, mind a pénzpiac egyensúlyban van. A modell szerint az alábbi gazdasági

logika érvényesül a gazdaságban a kormányzati kiadások növelésén keresztül bemutatva:

(A→B): A kormányzati kiadások növelése megnöveli a keresletet az egyszerűsített Keynesi

modell logikája alapján (fix kamatláb mellett)

(A→C): A megnövekedett jövedelem növeli a tranzakciós pénzkeresletet; de adott

pénzmennyiség mellett a tranzakciós pénzkereslet csak a spekulációs pénzkereslet rovására tud

nőni, azaz megnő a kamatláb. (A tervezett (spekulációs)pénzkeresletet a növekvő kamatláb

csökkenti le a tényleges pénzkínálat nagyságára.)

(B→C): A megnövekedett kamatláb hatására azonban csökkennek a beruházások, tehát

csökken a jövedelem.

A kormányzati kiadások növekedésével tehát triviálisan nő a GDP, de nem olyan

mértékben, mint az egyszerűsített Keynes-i modellben: az eltérést kiszorítási hatásnak

(crowding out effect) nevezik, lévén a magasabb kamatláb magánberuházásokat szorít ki; a

GDP összetétele az állami és magánszféra hozzájárulását illetően az előbbi javára módosul.

Az egyszerűsített Keynesi modellnél felmerült hiányosság, miszerint a beruházások

kívülről voltak megadva és ezáltal végső soron a GDP is kívülről volt adott tehát megoldódott.

Adott árszínvonal mellett az áru (IS görbe: )()( riycy ) és pénzpiaci (LM görbe:

rymp

Md

S , ) egyensúlyból adódik a kibocsátás egyensúlyi értéke.

Az IS-LM modellnek több alkalmazása is van.

Az egyik a gazdaságpolitikák hatásosságának magyarázata, amit a multiplikátor

nagyságával mérhetünk (1hrivnyányi beavatkozásnak mikor van nagyobb hatása a GDP-

142

re). Ez nyilván az IS-LM görbék relatív meredekségétől függ. Szélsőséges esetben IS lehet

függőleges (a beruházás érzéketlen a kamatlábra). Ekkor nyilván csak a költségvetési

politikának (fiscal policy) van hatása (tehát az állami költségvetést közvetlen befolyásoló

tételek módosításának, mely jelen esetben az adók és kormányzati kiadások változtatása;

ezek az IS görbében jelennek meg, tehát ebben az esetben IS tolódik). Másik szélsőséges

esetben az LM görbe függőleges (spekulációs pénzkereslet érzéketlen a kamatlábra). Ekkor

csak a pénzpolitikának (monetary policy) van hatása (a pénzmennyiség változtatása az LM

görbében jelenik meg, tehát ebben az esetben az LM görbe tolódik). Mindkét

gazdaságpolitika a keresleti oldalra hat – a termékek iránti kereslet szintje a termelésen

keresztül végső soron a munkaerő keresletét határozza meg.

Egy másik alkalmazás a gazdaságpolitikai beavatkozások várható eredményességének

vizsgálata, amit azzal ragadnak meg, hogy a GDP-re milyen hosszú hatásmechanizmussal

hat. A kormányzati kiadások a GDP része, tehát azonnal hat. Az adók megváltozatása

azonban első lépésben csak a fogyasztók rendelkezésre álló jövedelmét változtatja meg, és

a GDP-re csak akkor lesz hatása, ha a rendelkezésre álló jövedelem változásának hatására

a háztartások valóban a várt módon változtatják meg fogyasztásukat. A pénzmennyiség

változtatásának hatása pedig csak két lépcsőben hat: első lépésben a tartott pénz mennyisége

változik, aminek valóban a várt módon kell hatni a kamatlábra. Amint változik a kamatláb,

akkor pedig a várt módon kell a beruházásoknak reagálni.

Keynes ez utóbbi mechanizmussal kapcsolatban felvet egy eshetőséget mely likviditási

csapda (liquidity trap) néven vonult be a köztudatba. Előfordulhat, hogy a pénzkereslet

végtelenül rugalmas (értsd: végtelen érzékenyen reagál) a kamatlábra. Ekkor az LM görbe

vízszintes. Ebben az esetben hiába van túlkínálat az árupiacon, az árszínvonal csökkenése

következtében nem nő a kereslet, azaz nem kerül a gazdaság egyensúlyba. Ez azért is

kellemetlen, mert újabb példa arra, hogy a gazdaság megragadhat olyan állapotban, amikor

nincs általános egyensúly. Ha a fogyasztást a vagyontól függővé tesszük, akkor a likviditási

csapda eltűnik: nevezetesen csökkenő árszínvonal növekvő fogyasztást, és így növekvő

keresletet indukál (IS görbe az árszínvonal hatására jobbra tolódik). Ezt nevezik Pigou-

hatásnak (Pigou-effect).

143

2.3 Leontief –modell (input-output elemzés)

Wassily Leontief a P=CI+I+C (5) azonosságot felhasználó

modelljéért 1973-ban Nobel díjat kapott. Nevezetesen, Leontief

a vállalkozásokat alábontja az azonos termékeket gyártó

vállalatokra, amelyeket ágazatoknak (sector) hívunk.

Amennyiben ezt a felosztást képesek vagyunk kivitelezni, akkor

a termelő felhasználások négyzetes mátrixa lehetővé teszi az

ágazati kölcsönös függőségi viszonyok feltérképezését, a

különböző ágazatok felhasználási-kibocsátási (input-output)

elemzését.

A termelő felhasználások mátrixának egy adott eleme azt

mutatja, hogy az oszlopban szereplő ágazat a sorban szereplő

ágazattól mekkora értékben vásárol. A termelő felhasználáson

felüli vásárlásokat (jelen esetben a beruházásra és fogyasztásra költött összeget) végső

felhasználásnak (final demand, V) nevezzük. Példaként egy két ágazatra (ágazatcsoportra)

bontott gazdaságban az (5) egyenlet az alábbi formát ölti104:

2

1

2221

1211

2

1

V

V

CICI

CICI

P

P

104 A KSH honlapján Ágazati Kapcsolatok Mérlege (ÁKM) címszó alatt található:

https://www.ksh.hu/nemzeti_szamlak_gdp

144

Leontief feltételezi, hogy az egyes ágazatok egymás közötti költéseinek aránya változatlan.

Ez azt jelenti, hogy a teljes kibocsátás értékével végigosztva a termelő felhasználási mátrix

megfelelő elemeit megkapjuk az egyes termékek 1 hrivnya értékű kibocsátása során felhasznált

termékek értékét, amit ráfordítási együtthatónak nevezünk:

2

22

1

21

2

12

1

11

2221

1211

P

CI

P

CI

P

CI

P

CI

rr

rrR

R mátrixot pedig ráfordítási együttható mátrixnak.

A ráfordítási együtthatókat értelmezhetjük technológiai adottságnak. Ha rij>0, akkor a j-

edik ágazat (oszlopban) közvetlenül felhasználja az i-edik terméket (sorban), magyarán a j-edik

ágazat közvetlenül függ az i-edik ágazattól. Amennyiben rij=0, de rik>0 és rkj>0, akkor a j-dik

ágazat nem használ fel közvetlenül i-edik terméket, viszont a j-edik ágazat felhasznál k-adik

terméket, aminek az előállításához szükség van i-edik termékre. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a

j-edik ágazat (másod fokon) közvetve függ az i-edik ágazattól. Egy gazdaságot teljesen

összefüggőnek nevezünk, ha minden ágazat függ minden ágazattól (közvetve vagy

közvetlenül). N ágazat esetén egy teljesen összefüggő gazdaságra tehát igaz lesz:

1

0

0

N

k

kR

ahol Rk az R mátrix k-adik hatványát jelöli. Amennyiben a gazdaság nem teljesen összefüggő,

akkor R mátrixot az alábbi módon lehet felbontani:

22

1211

0 R

RR

Ekkor az első ágazatcsoport független a második ágazatcsoporttól (oszlopban).

A Leontief – modell alapváltozata tehát az alábbi:

2

1

2

1

2221

1211

2

1

V

V

P

P

rr

rr

P

P

Tömör jelöléssel:

VPRP

ahol az aláhúzás vektort a dupla aláhúzás mátrixot jelöl. Ezt a teljes kibocsátásra megoldva

kapjuk, hogy:

VREP1

145

ahol

10

01E az egységmátrixot jelöli, az RE mátrixot Leontief - mátrixnak

(Leontief Matrix) nevezik annak inverzét, az 1 RE mátrixot pedig Leontief – inverznek

(Leontief inverse).

A Leontief-inverz létezését és nem negatívitását az úgynevezett Hawkins- Simon feltétel (Simon-

Hawkins condition) biztosítja. Nevezetesen, ha az alábbi feltételek közül valamelyik teljesül, akkor létezik

Leontief-inverz:

1) Van olyan y>=0, hogy y>Ry (R primálisan produktív), illetve van olyan p>=0: p>pR (R duálisan

produktív), ahol R mátrix nemnegatív négyzetes. (Gale-féle produktivitási tétel)

2) R mátrix végtelen hatványsora (Neumann-sor) konvergens (határértéke a Leontief inverz)

3) R mátrix domináns sajátértéke (abszolút értékben a legnagyobb) 1-nél kisebb. A sajátérték az

0, xxRxs feladat megoldása s skalárra.

Ez a megoldás azt mutatja, hogy ágazatonként adott végső felhasználáshoz mennyi teljes

kibocsátás szükséges ágazatonként. Ennek megfelelően a Leontief-inverzmátrix egy tetszőleges

eleme megmutatja, hogy az oszlopban szereplő ágazat egységnyi végső kibocsátásához a sor

szerinti ágazat teljes termeléséből mennyi szükséges. Teljesen összefüggő rendszernél ez a

Leontief - inverz szigorúan pozitív: ha egy ágazat termel, akkor az összes termel.

A Leontief – alapmodell matematikai duálisát véve szintén közgazdasági szempontból

értelmes modellt kapunk. Nevezetesen, továbbra is fix ráfordítási együttható mátrix mellett

most azt feltételezzük, hogy a kibocsátott mennyiségek állandóak, és az árak változhatnak.

Jelöljük az árak vektorát B -vel. Ekkor az alapmodell duálisa:

21

2221

1211

2121 ,,, VAVArr

rrBBBB

Tömören:

VARBB

ahol VA ágazatonként az árban foglalt hozzáadott értékek vektorát jelenti. Itt áron nem

feltétlen egységárat értünk (de az is lehet), hanem egy adott mennyiség után fizetendő

pénzösszeget (árat). Tehát ez a duális egyenlet pontosan az Y=P-CI (6) egyenlet P=CI+Y-re

rendezett formája (ekkor B nyilván a teljes megtermelt mennyiség után fizetett árat jelöli:

PB ). Ezt megoldva B árra:

1 REVAB

Hasonlóan a primális feladathoz, ez a megoldás azt mutatja, hogy ágazatonként adott

értéktöbblet eléréséhez mennyi árbevételt kell elérni ágazatonként. Teljesen összefüggő

rendszernél a Leontief - inverz szigorú pozitívitása most azt jelenti, hogy ha egy ár szigorúan

pozitív, akkor az összes többi ár is szigorúan pozitív.

146

A Leontief-modell praktikus kérdések megválaszolására született. Úgy, mint például:

ha gazdaság valamely ágazatának vagy ágazatainak kibocsátása változik, akkor ez mekkora

kibocsátás vagy import - változást indukál?

ha változik valamelyik termék ára, akkor az milyen hatással lesz a többi termék árára;

az előző kérdés vámokra kiterjesztett alkalmazása például megmutatja, hogy egy vám

következtében mennyi lesz a tényleges vámvédelem (effective rate of protection); ugyanis

egy vám kivetésével nemcsak a vámmal védett termék ára nő, hanem azon termékek

előállítási költsége, amelyek ezt a terméket felhasználják.

147

3 Az öszvér: kísérlet az értékelmélet és a számviteli megközelítés

ötvözésére

Az uralkodó elmélet szerint minden jól működő (értsd: tökéletes versenyzői) piacon

szimmetria van a szereplők között; ez alól a munkaerőpiac sem kivétel. Hitük szerint a jól

működő piacokon az árak változása – több piacot tekintve az árak szimultán változása –mindig

általános egyensúlyba hozza a gazdaságot.

Ha a Keynes-i modellben eltekintünk a munkaerőpiaci aszimmetriától, akkor a jól működő

piacokon megszűnik a kényszerű munkanélküliség lehetősége is, mert ebben az esetben a

munkaerőpiac is pontosan ugyanazoknak a mechanizmusoknak engedelmeskedik, mint az

összes többi jószág piaca. Magyarán mindig igaz a kereslet és kínálat törvénye és a Walras-

törvény. A keynes-i elmélet munkaerőpiaci aszimmetriát feltételező központi gondolatának

kiherélésével született módosított IS-LM modellt nevezik neoklasszikus szintézis modellnek,

vagy AD-AS modellnek, mert az uralkodó közgazdászok (a neoklasszikusok) így hiszik

szintetizálni a keynes-i modellt és a standard egyensúlyi elemzést. E szintézis szerint Keynes

elmélete nem érinti az uralkodó elmélet alapjait: vagyis nem az uralkodó elmélet jelent egy

speciális esetet Keynes elméletében, hanem fordítva, Keynes elmélete jelent egy speciális esetet

az uralkodó elméletben.

3.1 AD-AS modell újklasszikus változatban

Hahn (1982) szerint Lucas modellje az újklasszikus modell „tudományos vitára alkalmas

változata”. A Lucas - modell feltételrendszerének a Hahn által felírt 1.1.2.2 pontban bemutatott

szekvenciális gazdaság modellje is megfelel, ahol Lucas következtetése a pénzsemlegesség

vonatkozásában nem igaz. Ezért írja Hahn (1982), hogy „az újklasszikus nem fordítanak kellő

figyelmet modelljük gazdagságára”.

Az újklasszikusok a keynesi elemzési keretben az alábbi módon képzelik el modelljüket.

Az y=c+i egyenletet nem árupiaci egyensúlyi feltételnek kell értelmezni, hanem egyszerűen az

áruk keresletének. Tehát formálisan az IS görbével azonos görbénk van, de most nem

feltételezzük, hogy yS=yD=y szükségképp fennáll:

yD=c(yD)+i(r).

Noha formailag ez az egyenlet a pénzáramlási logikából levezetett azonossággal analóg,

tartalmilag a jószágátalakítási logika mentén értelmezhetjük: c a háztartások és az állam

jószágvásárlásait mutatja, i pedig a vállalatokét.

Az árupiaci egyensúlyi feltétel kiiktatása a pénzpiaci egyensúlyi feltételt is módosítja: a

tranzakciós pénzkereslet a megvásárolni kívánt áruk mennyiségétől függ. Vagyis, ha nem

feltételezzük, hogy a kereslet mindig megegyezik a kínálattal, akkor az LM görbe egyenlete:

148

M/p=md(yD,r).

Ez az LM görbe továbbra is a pénzpiaci egyensúlyi pontokat adja meg.

Az egyensúlyi feltételtől megszabadított IS-LM görbékből meghatározható az a reál

árukereslet yD(p), ami adott árszínvonal mellett kompatibilis a c+i részkeresletekre való

felbontással és a pénzpiacokat is egyszerre egyensúlyban tartja. Ezt nevezik a gazdaság

aggregált keresleti függvényének, AD (agregated demand) lévén a gazdaság összes többlet-

termékének (y) végső keresletét (c+i) mutatja az árszínvonal függvényében:

azaz:

y

r

45o

k(y)

l(r)

*

LM0

0

0

p

M

IS

LM1

1

0

p

M

149

Az aggregált keresleti függvény a keynes-i modellben egybeesik az aggregált kínálati

függvénnyel (a teljes foglalkoztatás eléréséig) lévén Keynes-nél mindig a kereslet határozza

meg a termelést.105 Vagyis a keynes-i modellben az áru és pénzpiac egyensúlya esetén nincs

semmiféle erő, ami az árszínvonal változását okozná függetlenül attól, hogy a munkaerőpiacon

esetleg túlkínálat van.

Az újklasszikus modellben ez nem igaz. Ott a foglalkoztatást a munkakereslet és

munkakínálat egyensúlya határozza meg:

LD(W/p)=LS(W/p)

Ennek az egyensúlyi feltételnek jól viselkedő függvényeket feltételezve egy megoldása

van, vagyis a reálbér és a foglalkoztatás a munkaerőpiacon határozódik meg. Az újklasszikus

modellben tehát feltételezés szerint soha sincs a munkaerőpiacon túlkínálat, és a foglakoztatás

az árszínvonal módosulásával sem változik, mert azt a nominálbér-változás ellensúlyozza. A

fix foglalkoztatás a termelési függvény ismeretében fix kibocsátást jelent, magyarán minden

árszínvonal mellett a kibocsátás azonos. Azt a görbét, ami a gazdaság teljes kibocsátását mutatja

az ár függvényében aggregált kínálati függvénynek AS-nek (aggregated supply) nevezik. Az

újklasszikus modellben tehát az AS függőleges. Az egyensúlyi (tehát teljes) foglalkoztatás által

meghatározott munkanélküliségi rátát nevezik a munkanélküliség természetes rátájának

(natural rate of unemployment).

Munkanélküliségi ráta (unemployment rate) a munkanélküliek számát jelenti az aktív népesség

arányában. Az aktív népesség (active population) a munkaerőpiacon megjelenő népességet jelenti. A

foglalkoztatottsági ráta (employment rate) a foglalkoztatottak számát jelenti a teljes népesség

105 Ott a y=c+i egyenletben y kínálatot jelölt.

y

p

*

*

AD

p1

p0

150

arányában. Tehát, ha például a 18-64 éves korosztályban 1 munkanélküli nő elmegy szülni, akkor a

munkanélküliségi ráta javul, de a foglalkoztatási ráta változatlan marad.

Amennyiben az árszínvonal olyan, hogy nagyobb árukereslet esetén lenne az áruk kereslete

egyenlő az áruk kínálatával - magyarán ha túlkínálat van az árupiacon -, akkor a kereslet és

kínálat törvényét alkalmazva az árszínvonal csökkenne, aminek következtében az árupiaci

keresletet végő soron növekedne.106 A kínálat és a foglalkoztatás nem változna, mert a

munkaerőpiacon az árszínvonal változása csak a nominálbérek megfelelő változását vonná

maga után:

106 A pénzpiacon a reálpénzkínálat növekedésével (LM görbe jobbra tolódik) a kamatláb csökkenne, ami

beruházásokat indukálna (IS mentén).

151

A újklasszikus modell szerint tehát kizárólag önkéntes munkanélküliség (voluntary

unemployment) van, ami annak tudható be, hogy a munkavállaló visszautasítja a

határtermelékenységének megfelelő bért. Persze a surlódásmentes modellhez képest a

valóságban létezik még a piaci igazodási folyamatok megvalósulása következtében fellépő

munkanélküliség, az úgynevezett súrlódásos munkanélküliség (frictional unemployment). De

a kényszerű munkanélküliség, - tehát olyan munkanélküli, aki szeretne dolgozni az adott

reálbéren, de nem kap munkát, miközben az összes többi piac egyensúlyban van - kizárt,

amennyiben valami külső beavatkozás nem akadályozza meg az egyébként jól működő piaci

mechanizmus érvényesülését.

A újklasszikus szerint csak úgy kaphatunk kényszerű munkanélküliséget, ha olyan

feltételezésekkel élünk, ami így, vagy úgy, de nominálbér-merevséghez vezet. A legegyszerűbb

ilyen feltételezés, hogy a bérek lefelé merevek az állam által előírt minimálbér miatt:

152

Cartelier (2018, ) felhívja a figyelmet, hogy a kényszerű munkanélküliség az uralkodó elméletben

illúzió. Csak alulfoglalkoztatás melletti egyensúlya (underemployment equilibrium) létezik, ami nem

keverendő össze a kényszerű munkanélküliséggel: noha igaz, hogy az uralkodó elmélet tökéletes

verenyzői egyensúlyi pontjában fennálló teljes fogalkoztatáshoz képest alulfoglalkoztatottság van, de ez

az alulfoglalkoztatás nem kényszerű, mert a munkaerőpiacon ugyanúgy egyensúly van, csak ez az

egyensúly a piaci tökéletlenségek okán nem a teljes foglalkoztatásnál alakul ki.

Az újklasszikus modell tehát homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, mint Keynes.

Keynes szerint a kibocsátást és a foglakoztatást a keresleti oldal határozza meg, tehát

keresletösztönző gazdaságpolitikával (költségvetési és pénzpolitika) a foglalkoztatás és a GDP

is növelhető. Az újklasszikusok ezzel szemben azt mondják, hogy a kínálat kizárólag a

munkaerőpiacon keresztül határozódik meg. Sem a foglalkoztatásra, sem a GDP-re nincs

(tartós) hatása a keresletélénkítő gazdaságpolitikának; az végső soron csak az árszínvonal

emelkedésében csapódik le. Keynes szerint tökéletes versenyzői piacok és tökéletesen rugalmas

árak esetén is létezhet kényszerű munkanéküliség, míg az újklasszikusok szerint kényszerű

munkanélküliség csak a tökéletes piac elégtelenségeinek tudható be. Ennek megfelelően a

munkanélküliség Keynes szerint nem a piacok tökéletesebb igazodásával oldható meg, míg az

újklasszikusok szerint igen.

Hahn (1982) felhívja a figyelmet, hogy ha nem tételezzük fel a globális stabilitást, akkor a

tökéletesen rugalmas árak nem feltétlen a munkaerőpiaci egyensúly irányába hatnak; tehát az általános

egyensúlyelméletből sem feltétlen az következik, hogy a bérmerevségek károsak a munkaerőpiacon.

153

Hogyan lehetséges ezt a két homlokegyenest ellentétes nézetet ötvözni?

3.2 AD-AS - modell neoklasszikus szintézis változatban

A neoklasszikusok a neoklasszikus szintézis modell névre keresztelt modelljükben úgy

oldják meg az újklasszikus és az általuk keynes-inek minősített modell ötvözését, hogy a

munkakínálati függvényben kicserélik az árszínvonalat várt árszínvonalra: LS(W/pe), ahol

feltételezik, hogy a várt árszínvonal a tényleges árszínvonal függvénye, pe(p). Ebben a keretben

az újklasszikus modell egységnyi rugalmasságú várakozásokat tételez fel - amit tökéletes

várakozásnak is szokás hívni, 1

p

p e

-, Keynes általuk átértelmezett modellje pedig nulla

rugalmasságú várakozásokat, 0

p

pe

, amit pénzillúziónak (money illusion) neveztek el107.

Amennyiben kizárjuk a túligazodás lehetőségét, akkor e két szélsőséges eset között 1p

p0

e

az AS pozitív meredekségű görbe, tehát a keresletösztönzés is hatásossá válik (ábrán a köztes

esetet):

107 Mert szerintük a keynes-i modellben a szereplők nem érzékelik az árszínvonal mozgását, mert szerintük

Keynes rögzített árszínvonal mellett érvel.

154

Nem véletlen, hogy a túligazodás esetét nem veszik számításba, amikor is p

pe

1 . Ekkor

ugyanis azt kapnák, hogy az árszínvonal emelkedésével a foglalkoztatás és így a kibocsátás is

csökken; magyarán negatív meredekségű lenne az aggregált kínálati görbe. Ekkor az is

előfordulhatna, hogy szemmel láthatóan nem lenne stabil az AS-AD egyensúly.108

A neoklasszikus szintézis modell hívei szerint tehát a különböző gazdasági iskolák csak

arról vitatkoznak, hogy melyik keresleti és kínálati görbének mekkora a meredeksége, de a

kapitalista gazdaság leírható jószágok keresleti – kínálati logikájával, tehát a neoklasszikus

ortodox elméleti keretben.

Mint láttuk az 1.1.2-es pontban, az általános egyensúlyelméletben számos logikai

önellentmondás van. Ennek ismeretében már elvetettük, mint a kapitalista gazdasági

rendszereket leíró lehetséges tudományos elmélet. A neoklasszikus szintézis modell azonban a

kereslet – kínálat logikára épülő általános egyensúlyelméleti (azaz neoklasszikus) kerettel is

önellentmondásban van:

1) a haszonmaximalizálásból levezetett keresleti függvények kizárólag az áraktól függnek,

míg itt a fogyasztási függvény a jövedelem függvénye. Tehát nem képzelhetjük, hogy a

fogyasztó viselkedése a haszonmaximum feladat megoldásából származtatható.

108 Azért írom, hogy szemmel láthatóan, mert - mint láttuk - az általános egyensúly stabilitása korántsem

problémamentes még a „szemmel stabilnak látható” Marshall-keresztekkel sem.

L

pL

p0f(L)

y=F(K,L)

pe0g(L)

y1

y0

L0L1

p1f(L)pe

1g(L)

y

p

AS

y0 y1

p1

p0

155

2) a bérek rögzítése triviálisan nem elég az általános egyensúlyelméletben a munkaerőpiaci

egyensúlytalanság előállításához, ugyanis az általános egyensúlyelméletben egy ár

szabadon megválasztható (relatív árak vannak).

■ ■ ■

A neoklasszikus szintézis modell integrálni véli a keynes-i modellt az általános

egyensúlyelméleti keretbe; mint ahogy az újklasszikus modell is az általános egyensúlyelmélet

egy korlátozott érvényű változata. A neoklasszikus szintézis modellbe beszuszakolt keynes-i

elméletnek kevés köze van Keynes elméletéhez. Az általános egyensúlyelméletben

(neoklasszikus) minden piacon szimultán ármeghatározás van abban az értelemben, hogy

minden ár hat(hat) és visszahat(hat) minden árra, mert a szereplők a piacon szimmetrikus

helyzetben vannak abban az értelemben, hogy minden szereplő cselekedete hat az árra (még

akkor is, ha ennek maga a modellszereplő nincs tudatában, mint a tökéletes versenyzői piacon).

A keynes-i modellben ez nem igaz a munkaerőpiacon: a szereplők aszimmetrikus viszonyban

vannak abban az értelemben, hogy a vállalkozó szabja meg egyedül, hogy milyen áron mennyi

munkaerőt alkalmaz mindaddig, amíg túlkínálat van a munkaerőpiacon. A munkavállaló

cselekedete a munka túlkínálata esetén nem hat a munkabérre; nincs szimultán ármeghatározás,

nem igaz a Walras-törvény. Ezért a bérek csökkenése nem hozza a munkaerőpiacot feltétlen

egyensúlyba. A foglalkoztatás növekedéséhez a termelés növekedése is szükséges, amihez

pedig a keresletnek kell nőni, de munkanélküliség esetén nincs visszacsatolás a

munkavállalókhoz, ami által a kereslet növekdehetne. A kereslet növekedésének feltétele miatt

szokás minden keresletösztönző gazdaságpolitikai javaslatot keynes-i gazdaságpolitikának

nevezni. Keynes elméletéből levezetett keresletösztönző gazdaságpolitikai javaslatokat

évtizedekig alkalmazták több-kevesebb sikerrel a gyakorlatban, mígnem hatástalanok nem

lettek. Ekkor vált az újklasszikus iskola uralkodóvá.

Az újklasszikus álláspont szerint sem nő a foglalkoztatás a csökkenő bérek mellett, de

egyszerűen azért, mert a szabad kapitalizmusban olyan probléma, hogy kényszerű

munkanélküliség nem is létezik; egyensúlyban mindenki azt teszi, amit eltervezett: aki nem

dolgozik, az nem is akar dolgozni. Alapesetben nemcsak kényszerű munkanélküliség, hanem

semmiféle gazdasági probléma nem létezhet, mert hitük szerint a kapitalizmus lényege

megragadható az idealizált (tökéletes versenyzői) piacok egyensúlyi elméletével. Minden olyan

tapasztalás, ami ezt az állítást aláássa annak tudható be, hogy vagy a valóságban a tökéletes

versenyzői piaci feltételek többé-kevésbé sérülnek (piackudarc, market failure), vagy csak a

piaci alkalmazkodás valós időben zajló súrlódásait észleljük, vagy az egyébként jól működő

piac működét az állam akadályozza. Az állam szerepe ebben az ideológiában tehát csak a

piackudarcok szerepének csökkentésére és a tökéletes piac zavartalan működésének

biztosítására szorítkozhat.

Egy mondatban összefoglalva: a neoklasszikus ideológia szerint a kapitalizmus egy olyan

egyensúlyi gazdasági rendszer, ami mindenki számára a lehető legjobb (mindenki maximális

hasznosságot ér el), „máskülönben nem lett volna észszerű Istennek, hogy egyáltalán teremtse”.

(a mondat eleje Gottfried Wilhelm von Leibniznél (1710, Teodicea): „Az adott világ a

lehetséges világok legjobbika,…”

156

Keynes részben szembement ezzel az ideológiával, mert azt állította, hogy a rendszer

spontán nem feltétlen a teljes foglalkoztatásnál kerül egyensúlyba. De ha az uralkodó elmélet

az ő kapitalizmust leírni szándékozó elméletének speciális esete (ezért adja fő művének tekintett

munkájának a General Theory… címet), akkor végső soron elfogadja, hogy bizonyos feltételek

teljesülése esetén az uralkodó elmélet a kapitalista gazdaságok leírását adja.

A neoklasszikus ideológiával gyökeresen szembemenő állítás azonban nem ez, hanem az,

hogy az általános egyensúlyelmélet akármilyen esetét is tekintjük, ez az elmélet akkor sem a

kapitalizmus leírását adja. Az igazi vita, nem a piacok tökéletes vagy nem tökéletes voltáról

folyik, sőt nem is arról, hogy a munkaerőpiacon évrvényesül-e vagy sem a kerslet és kínálat

törvénye. Az igazi vita arról, folyik, hogy a kapitalista rendszer hibái nem külső okokkal és

tökéletlenségekkel magyarázhatók, hanem a rendszer immanens működési zavaraival, különös

tekintettel a teljes rendszer működését veszélyeztető zavarokra.

A divatos makroökonómiai modellek (a legújabb talán mostanra lecsengőben lévő divat a

Dynamic Stochastic General Equilibirum Models, DSGE109) mind – mind a neoklasszikus

szintézis modellhez hasonló problémáktól terheltek: „hittel és elszántsággal” (op.cit. Hahn

1982) aggregált keresletek és kínálatok egyensúlyi feltételeit különböző változóktól teszik

függővé, és ésszerű magyarázatokkal szolgálnak arra, hogy miért azt a függést tételezik fel.

Majd - mint Paul Romer (2016, The American Economist) The Trouble with Macroeconmics

című cikkében rámutat -, ezeket a modelleket teljesen megalapozatlan statisztikai módszerekkel

becslik ezzel keresve empirikus igazolást a modell ésszerű feltételezéseire és a modell

használhatóságára.110

Romer megmutatja, hogy egy szokásos negatív meredekségű keresleti függvényből sztochasztikus

véletlen eltéréssel származtatott ponthalmazra (tehát ahol tudjuk, hogy mi az igazi jelenség a háttérben)

több „legjobb illeszkedést” nyújtó becsült görbe illeszthető, ahol még a görbe meredeksége sem

feltétlen az eredeti negatív meredekség attól függően, hogy mit tételezünk fel a hibatagról. A statisztikai

módszerrel való visszaélést a szállóigévé vált Winston Churchillnek tulajdonított mondás frappánsan

összegzi: "Csak azt a statisztikát hiszem el, amit én magam hamisítottam."

A divatot Thomas Kuhn (1962, The Structure of Scientific Revolutionns) óta a

tudományban paradigmának hívjuk. Jó száz éve az általános egyensúlyelmélet az a

keretrendszer – paradigma –, amiben a közgazdasági problémákról gondolkozunk. „Az idő, amit

a rózsádra vesztegettél, az teszi a rózsádat olyan fontossá.” (Antoine de Saint-Exupéry Le Petit

Prince (A kis herceg), 1943, XXI. fejezet vége, 83.o) Pedig ha a kapitalizmus tudományos

elméletét szeretnénk megalkotni, akkor el kell fogadni a tényt, miszerint ez a rózsa már réges

rég teljesen elszáradt. Azokkal, akik ezt továbbra is makacsul tagadják, vagyis „Ha hallod, hogy

109 Mint láttuk, az alapmoedll, az általános egyensúlyelmélet (GE) logikailag inkonzisztens. Sebaj: még több

matematikával teletömve (egy kis sztochasztika és dinamika nem árthat) még szűkebb kör érti. A matematika

tudomány. Akkor a DSGE modell minden bizonnyal nagyon magas tudomány… Pontosabban nagyon magas

tudománynak tűnhet a kívülállók szemében, mert amit kevesen értenek meg az csakis magas szintű tudás lehet… 110 Romer szerint ezt a közgazdaságtudomány tudomány jellegét aláásó divatot főként három prominens

közgazdásznak köszönhetjük: Robert Lucas, Tom Sargent és Ed Prescott.

157

egy prominens közgazdász az egyensúly, vagy a normális eloszlás szavakat használja, ne

vitatkozz … észérvekkel; egyszerűen ne vegyél tudomást róla, vagy próbálj meg egy patkányt

tenni az inge alá.” (Taleb, op.cit. 210.o)

„Új közgazdasági paradigma szükséges” (Joseph Stiglitz közgazdasági Nobel-díj

2001, Needed: a new economic paradigm, Financial Times, 2010.08.19.)

158

III Makro-KREMATISZTIKÉ

Az „állítólag tudományos [uralkodó közgazdasági] elmélet” (Soros, 1997) annak az

ideológiának az igazolására szolgál, miszerint a kapitalizmus örök (stabil), hatékony és

igazságos gazdasági rendszer. Azon kívül, hogy a kapitalizmus leírását célzó uralkodó

közgazdasági elmélet logikai önellentmondásokat tartalmaz, tehát nem tudományos, még

kiinduló posztulátumai sem felelnek meg annak a valóságnak, amit látunk. Nevezetesen, az

Adam Smith óta uralkodó ortodox elmélet mindkét kiinduló posztulátuma hibás. Ellentétben az

urakodó elmélet tanításával:

(1) az egyéni és társadalmi gazdagság nem azonos természetű: vannak valós és pénzügyi

eszközök is. Többek között a pénz is pénzügyi eszköz. A pénzügyi eszközök ábrázolását

is lehetővé tevő keretrendszer nem a fizikai dolgok keresletének és kínálatának

egyensúlyában gondolkozik, hanem számviteli logikával ábrázolja a gazdaságot,

pénzáramlásokban gondolkozik. Ezt a keretrendszert nem a tudósok hozták létre az

íróasztal mellett, hanem a számvitelt maga a kapitalizmus gyakorlata szülte.

(2) a kapitalizmusban a meghatározó gazdasági logika nem oikonomia, hanem khrematistiké.

Vagyis nem a „non-profit vállalatok” a meghatározók, hanem a „for-profit vállalatok”,

amik a megszerzett profit egy részét visszaforgatják az üzletbe.

Keynes pénzáramlásokban történő érvelése ahhoz vezetett, hogy sikerült kiszabadítani a

közgazdaságtudományt az uralkodó elmélet (1) posztulátumának fogságából. Ez inkább a

véletlen műve volt, ugyanis a nagy gazdasági válságot megélt Keynes-t nem az foglalkoztatta,

hogy egy koherens pénzelméletet dolgozzon ki, hanem az, hogy egy olyan kapitalizmus-

elméletet adjon, ami a valóságban tapasztalt tartós munkanélküliség lehetőségét is megengedi.

Marx hiába ismerte fel a kapitalizmus kielégítő leírását gátló (2) posztulátum tarthatatlanságát,

az (1) posztulátum feloldása nélkül lehetetlen koherens módon beilleszteni a krematisztikus

viselkedéshez elengedhetetlen pénzt egy elméletbe. Így Arisztotelész gondolata megint

feledésbe merült. Ideje Arisztotelész bölcsességét komolyan venni, és e második zár

kipattintásával végleg kitörni a smith-i börtönből.

A krematisztikus szereplők célja vagyonszerzés pénzköltéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy

krematisztikus szereplő megvalósítja tervét, akkor többlet-pénzbevételre tesz szert, mely

többletpénzbevétel egy részét újból ugyanezzel a céllal költi el111, és így tovább. Ez a

pénzköltési spirál azt sugallja, hogy egy olyan krematisztikus gazdaságban, ahol a szereplők

megvalósítják terveiket, a pénzforgalom folyamatosan nő és a pénz a krematisztikus szereplők

kezében halmaozódik fel. Sem az egyensúlyi elemzésben, sem Keynes-nél nincs ilyen

szükségszerűség. Mindkét elmélet szerint lehetséges, hogy az idők végezetéig nulla gazdasági

növekedés van az árak változatlansága mellett. Szakszóval, a krematisztikus szereplőket nem

111 Az is krematisztikus viselkedés volna, ha a párnája alá tenné.

159

tartalmazó modellekben lehetséges nulla növekedés és nulla infláció melletti stacioner

egyensúly (stationary equilibrium).112

Egy krematisztikus gazdaságot leíró modellben ez lehetetlen. Ennek megfelelően a

krematisztikus gazdaság csontváz-modellje:

nem lehet egyetlen időszakos modell. A krematisztikus gazdaságokat csak dinamikus

modellben érthetjük meg, statikus modell szükségképp nem írhat le krematisztikus

gazdaságot.

nem állhat egyetlen típusú szereplőből. Egy krematisztikus gazdaságban az oikonomikus

szereplők mellett vannak krematisztikus szereplők is.

1 Krematisztiké a pénzrendszerben: egyszerűsített Rosier - modell

Michel Rosier (1991, Cahier monnaie et financement, n°20,

La monnaie entre formel et informel, 176-85.) az „Eléments

d’une approche théorique et comptable du phénomène

d’endettement” című munkájában számviteli keretben

megvizsgálta a modern bankrendszer működését azzal a

feltételezéssel, hogy a bankok pozitív megtakarításaikat inkább

pénzügyi eszközökbe, mint valós eszközökbe konvertálják.

Vagyis a bankok valós eszközeinek növekménye időszakról

időszakra mindig kisebb, mint a pénzügyi eszközeik

növekménye. Ez a feltételezés megegyezik a tapasztalati ténnyel, miszerint a bankok

mérlegében a valós eszközök aránya elenyésző.

A szereplőket két kategóriába aggregálja, bankokra és nem banki szereplőkre. A bankok

mérlegének változására a t-edik időszak alatt mindig igaz, hogy a bankok összes eszközének

változása (valós eszközök változása ΔRA + pénzügyi eszközök változása ΔFL) egyenlő a

bankok összes forrásának változásával (egyéni gazdagság változása, amit megtakarításnak, SB

neveztük + pénzügyi források változása ΔFA):

BANK NEM BANK

ΔRAB SB

ΔRANB SNB

ΔFL

ΔFA

ΔFL ΔFA

Tehát a bankok mérlegváltozása:

ΔRABt+ΔFLt=ΔFAt+SB

t (1)

112 A stacioner egyensúly végtelenségig fenntartható állapotot jelent. Ilyen állapot lehet arányos növekedési

pálya vagy ciklus.

160

A bank megtakarítását (visszatartott nyereségét) a t-edik időszak folyamán, SBt, úgy is szokás

nevezni, hogy a bank által képzett tartalék. Formálisan:

SBt=PRB

t-OB

t

ahol OBt a bank t-edik időszaki nem költségként elszámolt kiadásait jelenti (tehát a bank

profitból való kifizetéseit; gondolhatunk például az osztalékra, PRBt pedig a bankok t-edik

időszak alatt realizált profitja).

Rosier feltételezése értelmében, a bankok valós eszközei mindig kisebb mértékben nőnek,

mint (pozitív) megtakarításaik:

ΔRABt<SB

t ha SBt>0 (2)

Így az (1)-es azonosságból következik, hogy:

ΔFLt>ΔFAt (3)

azaz:

FAt -FAt-1<FLt -FLt-1 < FLt

lévén FLt≥0 minden t-re.

A bankok pénzügyi eszközei sokfélék, de alapvetően követelésekből állnak, mert a bank

definíció szerint hitelművelettel teremt pénzt; ennek tükörképeként pedig a bankok pénzügyi

forrásai is főként pénzből állnak.

1. Állítás

Ha a bankoknak összességében pozitív a megtakarításuk, akkor tendencia van arra, hogy a

bankok követelései pénzben kifejezve nagyobb mértékben nőnek, mint a gazdaságban lévő

pénz mennyisége, illetve maga a hitelállomány is növekvő tendenciát mutat.

A „tendencia van arra” kifejezés azt jelenti, hogy átmenetileg akár csökkenhet is, mert a

bank egyéb pénzügyi eszközei és forrásai is változhatnak, de tartósan nem térhet el, mert akkor

a banki mérleg felborulna abban az értelemben, hogy ellentmondásba kerülnénk azzal, a

kiinduló viselkedési feltételezéssel, hogy a bank hitelművelettel teremt pénzt, tehát ezek a

„domináns” tételek a mérlegében.

Egyszerűsítsük le a modellt csak arra a lényegi elemre koncentrálva, hogy a bankok fő

tevékenysége hitelművelettel való pénzteremtés. Ennek megfelelően:

a bankok valós eszköz – vásárlásaitól eltekintünk (ΔRAB=0), mert a banki

mérlegfőösszeghez (total assets, a mérleg eszköz oldalára beírt összes érték összege) képest

a valós eszközök állománya elenyésző.

noha a bankok pénzügyi eszközei sokfélék, főként a nem banki szereplőkre szóló

követelésekből (hitelekből) állnak, amit ennek megfelelően L-lel (loan) jelölünk. A bankok

pénzügyi forrásai is sokfélék lehetnek, de a hitelkihelyezés tükörképeként legfőképp

161

pénzből, M állnak. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a bankok eszközei csak

követelésekből, pénzügyi forrásai pedig csak csak pénzből állnak.

Ezekkel az egyszerűsítő feltételezésekkel Rosier-modelljét az alábbi egyszerű alakra

hozhatjuk:

BANK

ΔL

SB

ΔM

ΔMt=ΔLt-SBt (1’)

Nevezzük ezt a kifejezést alapegyenletnek. Az alapegyenlet azt mutatja, hogy:

2. Állítás

Ha a bankok megtakarítása összességében pozitív, akkor egy egyszerűsített zárt hitelpénz-

gazdaságban tendencia van arra, hogy a pénzállomány-változása egy adott időszakban a

hitelállomány-változás bankok tartalékképzésével (visszatartott profitjával) csökkentett

nagyságával egyezzen meg.

Az egyszerűsített Rosier - modellben az 1. állítás az alábbi formát ölti:

Ha SBt>, akkor ΔLt>ΔMt (3’)

vagyis:

Lt-1-Mt-1<Lt-Mt≤Lt, lévén Lt és Mt≥0 minden t-re.

Rosier tehát annyit állít, hogy amennyiben a bankoknak van visszatartott profitja, akkor a

hitel és pénzállomány tekintetében növekedési kényszer van a gazdaságban. Mit tudunk

mondani arról az esetről, amikor a bankok megtakarítása nulla (SBt=0)? Nulla összmegtakarítás

esetén sem a hitel, sem a pénzállomány nem nő. Elképzelhető-e tartósan ilyen állapot?

Krematisztikus bankok esetében nyilvánvalóan nem. Ekkor ugyanis a bank – amennyiben

megvalósítja tervét – definíció szerint nem osztja ki teljes egészében profitját, azaz tartalékot

képez. A visszatartott profit természetesen nem jelenti, hogy a bank nem költi el a profitját. Sőt,

pontosan, hogy elkölti: újabb hiteleket helyez ki, hogy még több pénzbevételre tegyen szert.

Amikor a bankok összességének pozitív a megtakarítása, akkor összességében nem

veszteségesek, tehát elvben akár az összes bank képes lehet megvalósítani tervét. Azt az

állapotot, amikor a gazdaságban az összes szereplő elvben képes megvalósítani tervét Rosier a

gazdaság normális működésének (normal functioning of the economy) nevezi. Így

megfogalmazhatjuk, hogy:

1A. Állítás

Ha egy krematisztikus hitelpénz-gazdaság normálisan működik, akkor a hitelállomány,

illetve a nettó hitelállomány (pénzmennyiséggel csökkentet tőketartozás, ahol tőketartozáson a

162

köznyelvből a folyósított hitel nagyságát értem) is növekvő tendenciát mutat; a hitelállomány

és a pénzállomány az időben ollóként szétnyílik. Az olló a (1’) alapegyenlet alapján az

egyszerűsített modellben a bankok által képzett tartalékok nagyságával egyezik meg:

dLt-dMt=SBt=(PRb

t-OB

t).

Minthogy a nem banki szereplőkre semmiféle megkötést sem tettünk, ez az eredmény

független bármiféle nem banki szereplőkre tett viselkedési szabálytól! Az elemzés ezen a

szintjén azt, hogy a hitel és pénzállomány mögött mennyi valós termék van, nem tudjuk

(pénzben érveltünk, az árakról nem tudunk semmit). Ezért az 1A. Állítás azt jelenti, hogy a

normálisan működő modern hitelpénz - gazdaságban nominális, azaz pénzben kifejezett

növekedési kényszer van.

Ha az időszakok folyamán visszafizetendő hitelek nagysága (flow) folyamatosan nő, akkor

nyilván a visszafizetésre fordított pénzmennyiség is nő.

3. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus hitelpénz – gazdaságban a pénzállomány is

növekvő tendenciát mutat.

Ezt az állítást az alábbi módon láthatjuk be. Tetszőleges módon a valós időt időszakokra

bontjuk. Feltételezzük, hogy a 2. állítással ellentétben nem szükséges, hogy a pénzállomány

nőjön. Vagyis az időszak végi/eleji pénzállomány lehet azonosan fix, míg az 1. állítás okán a

hitelállomány növekszik. Ez azt jelenti, hogy amikor az időszak eleji pénzállomány elenyészik

az időszak folyamán esedékes hitelekhez képest, akkor csak úgy maradhat a gazdaság

fenntartható, hogy az időszakon belül inkább az időszak elején vesznek fel újabb hiteleket a

szereplők - így pénz kerül a gazdaságba -, amivel az időszakon belül képesek törleszteni az

esedékes hiteleket, melyek pedig inkább az időszak második felében merülnek fel. Tehát

időszak eleji fix pénzmennyiséggel csak abban az esetben képzelhetjük, hogy a gazdaság

fenntartható, ha az időszakon belül először vesznek fel újabb hiteleket a szereplők és csak

később kell törleszteniük. Minthogy a valós idő időszakokkal való ábrázolása esetében az

időszak megválasztása önkényes, toljuk el az időszakok kezdőpontját úgy, hogy inkább az eltolt

időszak elején legyenek esedékesek a hitelek: ekkor szükségképp nem lesz elég pénz a

gazdaságban a hitelek visszafizetésére az új időszak elején. Vagyis a növekvő hitelállomány

esetén a pénzállománynak is növekednie kell nemcsak az időszak alatti időpontokban

(átlagosan), hanem az időszak végi/eleji időpontban is.

Az eddig elmondottak illusztrálására tekintsünk egy egyszerű példát. Egy bankokból és nem bankból

álló gazdaságban minden t-edik időszakban felvett hitelt a következő időszakban kell visszafizetni

kamatostul, ahol a kamat 10%. Nincs csőd. A gazdaságban lévő pénzállomány konstans 100hrivnya. A

kiinduló 0-dik időszak elején nincs se hitel, se pénz. A bankok nem költenek nyereségükből. Ahhoz, hogy

a pénzállomány konstans legyen az időszak elején, az időszak folyamán mindig ugyanannyi pénznek kell

beáramolni a gazdaságba, mint amennyi eltűnik. Vagyis a kamatnak megfelelő pénzt is hitelből kell

biztosítani. Így a hitelállomány csakúgy, mint a pénzforgalom, folyamatosan nő:

163

stock flow

Hitelállomány kamattal

az időszak elején, D Pénzállomány az időszak elején, M

Felvett hitel az időszak alatt, L

Törlesztés kamattal az időszak alatt, R

0 0 0 100 0

1 110 100 110 110

2 121 100 121 121

3 133,1 100 133,1 133,1

4 146,41 100 146,41 146,41

Amennyiben a bankok teljes egészében elköltenék profitjukat, akkor ez a növekedési kényszer

megszűnik, vagyis NEM ÖNMAGÁBAN A KAMATOS KAMAT INDUKÁLJA A NÖVEKEDÉSI KÉNYSZERT:

Hitelállomány kamattal az

időszak elején, D Pénzállomány az időszak elején, M

Felvett hitel az időszak alatt, L

Törlesztés kamattal az

időszak alatt, R

Kamatbevétel elköltése az

időszak alatt, O

0 0 0 100 0 0

1 110 100 100 110 10

2 110 100 100 110 10

3 110 100 100 110 10

4 110 100 100 110 10

Az első esetben nyilván nem indulhatunk úgy neki az újabb és újabb időszakoknak, hogy a

pénzállomány konstans, vagyis elenyészővé válik a pénzforgalomhoz képest, mert ekkor nem biztosított,

hogy valóban végre lehet hajtani az időszak folyamán a gazdasági műveleteket. Ha gazdasági műveletek

kapcsán csak a hitelekre gondolunk, akkor hiába igaz aggregált szinten, hogy elégséges pénz van a

gazdaságban a hitelek visszafizetésére, ha az időszakon belül olyan a hitelek lejárata, hogy nem lehet

teljesíteni a fizetési kötelezettségeket. Képzeljük el például, hogy pont 101hrivnyát kellene visszafizetni

a 4-dik időszak elején, de még nem vettek fel újabb hitelt és csak 100 hrivnya van még a gazdaságban.

Akkor tételezhetjük fel, hogy a gazdasági műveletek zavartalanul végbe mennek, ha a pénzállomány

többé-kevésbé arányos marad az időszak folyamán történő összes fizetéssel. Ezért az első estben a

konstans pénzállomány helyett növekvő pénzállományt kell feltételezni. Ha a pénzállomány növekedése

például 11%, akkor mind a pénz-, mind a hitelállomány nőni fog, míg be nem áll a konstans 1:11 arány a

kettő között és mindkettő a stacioner pályán azonos 11%-os növekedési ütemet produkál.113

Az egyszerűsített modellt folytatva, az alapegyenletből az 1A állítás fordítottja is adódik.

Nevezetesen, ha dLt≤dMt, akkor: Sbt≤0, tehát Sbt≤0, vagyis legalább egy krematisztikus bank

biztosan nem tudja megvalósítani tervét. Ha legalább egy bank szükségképp nem képes

megvalósítani tervét, akkor szükségképp legalább egy nem banki szereplő nem képes esedékes

tartozásait fizetni (csődbe megy). Tehát biztos, hogy legalább egy nem banki szereplő rosszul

kalkulálta az üzleti tervét, már amennyiben feltételezzük, hogy senki sem tervezi, hogy csődbe

megy (más szóval, ha mindig mindenki vissza akarja fizetni esedékes tartozásait). Ha egy

gazdaságban szükségképp legalább egy szereplő nem tudja végrehajtani a tervét, akkor azt

mondjuk, hogy általános gazdasági válság (general economic crisis) van.

113 Ez következik az (1’) egyenletből. Nevezetesen, qMt-1=qLt-1-rLt-1, ahol q a stacinor növekedési ütem, r a

kamatláb. Innen adódik Mt-1/Lt-1=q-r/q minden t-re.

164

4. Állítás

Amennyiben egy krematisztikus hitelpénz – gazdaságban a hitelállomány abszolút

értékben kevésbé nő, mint a pénzállomány, akkor általános gazdasági válság van.

Megfordítva, általános válságban biztosan SBt≤0, vagyis ΔLt≤ΔMt, tehát:

5. Állítás

Krematisztikus hitelpénz – gazdaságban általános válságban a nem banki szereplők nettó

adósságállománya nem növekvő (az adósságok kevésbé nőnek, mint a pénzállomány).

Figyeljük meg, hogy a hitelállomány növekedése önmagában nem elégséges feltétele

annak, hogy ne legyen válság és fordítva, az adósságok csökkenése nem jelenti, hogy válság

van. Mindazonáltal lehetetlen, hogy az adósságállomány tartós csökkenése mellett a gazdaság

normálisan működjön.

A fenti eredmények szöges ellentétben vannak az általános egyensúlyelmélet tanításával,

miszerint a mai valós gazdaságokban – tehát a modern hitel-pénzgazdaságokban krematisztikus

bankokkal – normális működés esetén létezhet nulla infláció mellett arányos növekedési pálya,

azaz olyan egyensúly, ahol mind a készletváltozók (stock), mind a flow változók változási

üteme akár azonosan nulla az idők végezetéig, csakúgy, mint az árak változása. Vagyis az 1A

állítás azt jelenti, hogy:

6. Állítás

Egy krematisztikus hitel-pénzgazdaság normális működése esetén nincs nulla nominális

növekedés. A növekedés alternatívája a válság.

A hitelpénzgazdaságok nominális növekedési kényszere rendszerszintű magyarázatot ad az

államok eladósodottságának jelenségére: a fő ok nem a „rossz ösztönzőknek kitett”

politikusokban keresendő. Bár ha az állami hitelfelvételt alkotmányba iktatva halálbüntetéssel

sújtanák, akkor az nyilván elég erős ösztönző lenne arra, hogy ne nagyon kacérkodjon egy

politikus sem az állami hitelfelvétel gondolatával. A rendszerszintű ok az, hogy ha a

magánszféra nem lát elegendő megvalósítható krematisztikus tervet (üzleti tervet), akkor nem

is vesz fel a gazdaság normális működéséhez elégséges mennyiségű hitelt (pénzállomány nem

nő megfelelően); tehát más gazdasági szereplőnek kell ezt megtenni. Ebben az olvasatban még

a tökéletes versenyzői piac névre keresztelt „idealizáltan működő modern kapitalizmusban”

sem igaz, hogy az államnak nincs szerepe. Sőt, pontosan az állami eladósodás teszi lehetővé a

válságok ritkább és enyhébb előfordulását az állam által gazdaságba pumpált többletpénz okán:

7. Állítás

Egy krematisztikus decentralizált hitel-pénzgazdaságban az állam rendszer-stabilizáló

szerepet tölt be: állami adósság hiányában kizárólag a magánszférának kellene a megfelelő

mennyiségű hitelt felvenni, ezért minden bizonnyal gyakrabban kerülne válságba a gazdaság

és/vagy mélyebb lenne a válság, mint kormányok nélkül.

165

Fontos megjegyezni, hogy ha az államnak joga volna közvetlen vásárlással pénzt teremteni,

akkor (zárt gazdaságban) állami eladósodottság nélkül is fenntartható volna a nominális

növekedés. A pénzteremtés állami monopóliumának privatizálásával azonban az állam csak a

magánbankoktól juthat pénzhez.114 Ezzel az állam végső soron folyamatosan kamatot fizet a

bankoknak, ahelyett, hogy a kamatnak megfelelő összeget is az állam költené el.115 E mögé a

kamat mögé világos, hogy semmiféle banki szolgáltatást nem lehet odaképzelni: ha az állam

közvetlen pénznyomtatással teremthetne pénzt, akkor is pontosan ugyanaz a pénzmennyiség

keletkezne, csak épp nem kellene kamatot fizetni a magánbankoknak és a pénzmenyiség

növekményét is az állam költhetné el.

Ennek illusztrálására feltételezzük, hogy egy államnak mindig azonos a bevétele. A kiinduló

állapotban az államnak nincs a magánszférával szemben fennálló hitele: az állami vásárlások

megegyeznek az állami bevételekkel. Egyik évben az állam egyszeri hiányt csinál. Ha az elkövetkezendő

években pontosan ugyanannyit költ az állam a működésére, mint előtte, akkor a hitelállomány kamatos

kamat logikával a végtelenségig nő, mert az esedékes törlesztőrészelet (kamat + tőke) mindig újabb

hitelek felvételével lehet törleszteni. Azt az állapotot, amikor az esedékes törlesztőrészletet csak újabb

hitelek felvételével lehet törleszteni, adósságcsapdának (debt trap) nevezzük. Ha az állam nem törleszti

a tőkerészt (mindig megújítja a hitelt), csak a kamatokat fizeti, akkor noha az állam működési egyenlege

pozitív, a költségvetés egyenlege nulla. Ebben a helyzetben az állam – tehát az állampolgárok az állam

által begyűjtött adókon keresztül - örökjáradékot fizet a bankoknak. És mindezt miért is? mert a bankok

megszerezték a pénzteremtés jogát az államtól…

Minthogy egyelőre csak annyi megkötést tettünk a nem banki szereplőkre, hogy mindig

vissza akarják fizetni tartozásaikat, ezért akkor van szükségképp általános válság, ha a

gazdaságban lévő összes pénz sem elegendő az összes esedékes tartozás visszafizetésére, azaz:

Dt>Mt-1+Lt +OBt

ahol

Dt a t-edik időszakban fizetendő adósságokat jelöli beleértve a kamatokat is.

Mt-1, a megelőző periódusokból áthozott pénz, tehát a t-edik időszak eleji pénzkészlet;

Lt a t-dik periódusban felvett hitel;

OBt a banki profitból való költésekből eredő bevétel a t-dik időszakban.

Természetesen, amennyiben összességében van elég pénz a gazdaságban az összes tartozás

visszafizetésére, az még nem biztosítja, hogy egyes szereplők nem mennek csődbe, amennyiben

a pénz eloszlása a szereplők között nem megfelelő. A pénz eloszlása akkor megfelelő, ha a

terveihez képest mindenkinek „megfelelő” mennyiségű pénze van. A hitelpénzrendszer nem

hat az egyenlőtlen pénzeloszlás csökkentésének irányába: a pénz hitelek visszafizetésével

szűnik meg, tehát azoknál szűnik meg, akik hitelt vettek fel és nyilván azok vesznek fel inkább

hitelt, akiknek (terveikhez képest) nincs elég pénzük. Ennek ellenpólusaként a

114 Ha nem közvetlen, akkor a lakosságtól felvett hitelért (pl.. kincstárjegy), a lakosság pénzzel fizet, mely

pénzért a lakosság csak a magánbankokon keresztül jut hozzá hitellel. 115 Illetve a pénzmennyiség teljes növekményét is állami kiadásokra lehetne fordítani.

166

hitelpénzrendszerben lehetnek olyan szereplők, akiknek terveikhez képest túl sok pénzük van,

vagyis olyan felhalmozott pénzkészleteik (money hoarding) vannak, amit nem költenek el.

Mint láttuk, Gesell pénzrendszere erre a problémára megoldást nyújt: a pénz „párolgása” okán

mindenkinél folyamatosan megszűnik a pénz; tehát ott nincs felhalmozott pénz.

8. Állítás

A hitel-pénzrendszer nem hat a felhalmozott pénzkészletek megszűnésének irányába.

Ha a szereplők terve olyan, hogy vissza tudják fizetni az esedékes tartozást, akkor:

Dt Mt-1+Let+OB,e

t+Tet

ahol

Tet a nem banki szereplők egymás közötti tervezett bevételei és tervezett kiadásai közötti

különbség; az e index mindenhol terveket jelöl (expected).

Átrendezve:

Dt - Mt-1-Let-O

B,etTe

t

Két eset lehetséges:

1) ha feltételezzük, hogy a szereplők nem tévednek sem a kiutalt hitel nagyságát illetően,

(Let=Lt), sem a banki profitköltéseket illetően (Obe

t=Obt), akkor általános válságban adódik,

hogy:

0<Dt - Mt-1-Lt-OB

tTet

Vagyis a nem banki szereplők szükségképp tévednek az egymás közötti vásárlások

vonatkozásában: a tényleges (megvalósult) vásárlások és eladások összértéke a nem banki

szereplők között szükségképp 0,116 de mint látjuk ez terv szinten nem igaz. A nem banki

szereplők többet terveznek eladni, mint vásárolni: aggregált túlkínálat lesz a piacon. Az

egyensúlyelmélet által tanított kereslet és kínálat törvénye tehát nem képes biztosítani a

kereslet és kínálat kiegyenlítődését, mert az adósságok léte az árcsökkenésnek szigorúan

pozitív alsó korlátot szab: az adósok egy „túlzott” árcsökkentéssel nem érnek el megfelelő

árbevételt, és nem tudják visszafizetni adósságaikat, tehát van egy pont, ami alá nem

csökkentik az árat még akkor sem, ha a szokásos módon levezetett kínálati görbe szerint ezt

kellene tenniük.

2) ha feltételezzük, hogy Tet=0, tehát az egymás közötti tervek aggregált szinten koherensek,

akkor a tervekre igaz, hogy:

Dt Mt-1+Let+OB,e

t

Általános válságban:

Mt-1+Lt +OBt < Dt

Ezért általános válságban a tervekre szükségképp igaz, hogy:

Lt +OBt < Le

t+OB,et

116 (A) nem banki szereplő 1Ft kiadása egy másik (B) nem banki szereplőnél szükségképp annak bevétele. Tehát

a nem banki szereplők összes bevétele és kiadása: -1+1=0.

167

Tehát a bankok által a gazdaságba pumpált pénz mennyisége kisebb, mint amennyit a nem

banki szereplők képzeltek. Ekkor szükségképp tervezett vásárlások maradnak el, mert

egyszerűen nincs miből megvenni a termékeket, így a tényleges eladások szükségképp

kisebbek lesznek, mint a tervezett eladások: Tet=Tt=0, de a Te

t aggregátum elemei és Tt

elemei különböznek, mégpedig előfordulhat, hogy Tt minden egyes eleme abszolút értékben

kisebb, mint Tet minden egyes eleme. Tehát megfogalmazhatjuk:

9. Állítás

Egy hitel-pénzgazdaságban általános válságban az árak változása nem tudja egyensúlyba

hozni a piacokat; általános túltermelési válság (general overpoduction crisis) van abban az

értelemben, hogy a nem banki szereplők többet terveznek eladni pénzben kifejezve, mint

amekkora a tényleges vásárlások összege (vagyis a nem banki szereplők nem tudnak annyit

eladni, mint amennyit szerettek volna azon egyetlen korlát mellett, miszerint mindig szeretnék

kifizetni esedékes tartozásaikat).

Ez a legmarkánsabb megjelenési formája annak, hogy az árak abszolút árak: az adósságok

nem értékelődnek át a többi jószághoz képest; sem a Walras – törvény, sem a kereslet és kínálat

törvénye nem működik. Mint láttuk Keynes is mutatott olyan állapotot, amikor a kereslet és

kínálat törvénye nem hozza meg a kereslet és kínálat egyensúlyát: ez a tartós munkanélküliség

állapota.

Az általános túltermelési válság az elnevezéssel ellentétben tehát egy pénzügyi helyzetet

jelöl. Noha igaz, hogy általános túltermelés van abban az értelemben, hogy nem elégséges az

összkereslet értéke, de ennek nincs köze a termelés fizikai mennyiségéhez.

Egy példával szemléltetve: ha kiindulunk egy olyan helyzetből, ahol nincs túltermelési válság és

feltételezzük, hogy egyetlen termékből sem nő fizikailag a kibocsátott mennyiség, akkor is

elképzelhető, hogy a gazdaság általános túltermelési válságba kerül, ha nem nő megfelelően a pénz és

hitelállomány.

Kornai János A szocialista rendszer (1992) című munkájának szóhasználatát átvéve a

modern hitelpénzgazdaság túltermelésre hajlamos gazdasági rendszer szemben a szocialista

rendszerrel, ami pedig általános hiányra hajlamos rendszer. A túltermelés logikusan alul

foglalkoztatással jár; vagyis a munkaerőpiac együtt mozog az árupiaci túlkeresletekkel (ami

egyébként nem mond ellent a Walras-törvénynek sem117).

Általános válságban a túlkínálat miatt eladatlan készletek halmozódnak fel. Ebből

következik, hogy sem a termelés sem a termeléshez szükséges inputok vásárlása nem nő. Így

valószínű, hogy az eladatlan készletek és a termeléshez szükséges inputok ára sem nő. A

munkaerőre lefordítva: hiába csökkenne a munkabér, nem foglalkoztatnának több munkaerőt.

Ez az eredmény is szöges ellentétben van az egyensúlyelmélettel, ahol az árak csökkenése a

117 A túlkínálat az árupiacon a Walras-törvény értelmében túlkeresletet jelent a szabadidő piacán, vagyis

túlkínálatot a munkaerőpiacon.

168

kereslet növekedését eredményezi (közönséges jószágok esetében); a kényszerű

munkanélküliségre lefordítva pedig a foglalkoztatás növekedését.

A kereskedelmi bankok hitelművelettel történő pénzteremtése következtében a

pénzállomány és a hitelállomány összefügg egymással. Mint láttuk, hüvelykujjszabályként azt

mondhatjuk, hogy amennyiben a hitelállomány csökken, úgy a pénzállomány is csökken és

fordítva. A hitelállomány és pénzállomány ilyen kapcsolata azt sejteti, hogy a modern hitel-

pénzgazdaságokban a kilengések erősebbek, mint egy olyan gazdaságban, ahol a hitelállomány

és a pénzmennyiség független. Intuitív módon ugyanis, amikor a hitelállomány valamilyen

okból nem nő eléggé/csökken, akkor a termékek megvásárlására fordítható pénzállomány sem

nő eléggé/csökken; így a termékek pénzben kifejezett kereslete is alacsonyabb lesz ahhoz az

esethez képest, mint amikor a pénzállomány eléggé nő/nem csökken. Fordítva, a hitelállomány

„túlzott” növekedésének időszakában a pénzmennyiség bővülésének következtében a pénzben

kifejezett kereslet is jobban nő ahhoz az esethez képest, mint ha a pénzállomány nem bővülne.

Minden bizonnyal a pénzben kifejezett kereslet változása nem kizárólag az árszínvonal

változásában csapódik le; feltételezhetően hat a termékek eladott mennyiségre is.

Formálisan, egy időszak folyamán a gazdaságban elcserélt termékek összértéke pénzben

kifejezve szükségképp megegyezik az időszak folyamán a gazdaságban kézről kézre adott

pénzmennyiséggel lévén egy pénzgazdaságban pénzre cserélünk. Vagyis az időszakban

átlagosan forgalomban lévő pénz mennyisége M (stock) beszorozva a pénz forgási sebességével

v-vel megadja az időszak folyamán eladott termékek, y pénzben kifejezett értékét, py (flow):

Mv=py. Vagyis, ha a pénz forgási sebességét konstansnak vesszük, akkor a pénzállomány

változásával az eladott termékek pénzben kifejezett értéke is szükségképp arányosan változik.

A mennyiségi pénzelmélet szerint ez az arányos változás kizárólag az árszínvonalban csapódik

le, vagyis a gazdaságban lévő teljes pénzmennyiség változásának nincs hatása a szereplők

cselekedeteire (tehát változatlanul hagyja a termékek relatív árait, a fogyasztás és termelés

mennyiségét), a pénz semleges. A másik szélsőséges eset, ha ennek fordítottját tételezzük fel:

az arányos változás kizárólag az eladásokban és ennélfogva termelésben csapódik le. Ha azt

tételezzük fel, hogy a pénzmennyiség változásának hatása nem csapódhat le kizárólag az

árakban, akkor a pénzmennyiség változásával a kibocsátás is változik. Ha a hitelállomány-

változás mindig pénzállomány-változást indukál, akkor a hitelállomány-ingadozás

következtében fellépő kibocsátás-ingadozásra (beruházási hitelek) rárakódik a pénzállomány

okozta kibocsátás-ingadozás is. Ráadásul ezen ingadozásoknak nem feltétlen van valós

gazdasági alapja - gondoljunk például a szereplők várakozásaira.

Egy decentralizált gazdaságban a jövőben megvalósítandó tervek szükségképp nem

válhatnak mindig valóra, mert egy decentralizált gazdaságban definíció szerint lehetetlen előre

kontrollálni a kimenetet; nincs a gazdaság mindig egyensúlyban. Ha ez így van, akkor a

hitelállomány sem fog mindig „megfelelően” nőni, vagyis:

10. Állítás

Egy decentralizált hitelpénzgazdaság ciklikusan működik.

169

2 Krematisztiké a termelő szférában

Az előző pontban arra a következtetésre jutottunk, hogy a modern bankrendszer működési

logikája nominális növekedési kényszert indukál, felerősíti a gazdasági ciklusokat és a

magánbankok nagyrészt lefölözik a pénzteremtés hasznát. A Chicago-tervben vázolt pénzügyi

reform megszűntette volna a magánbankokat, mert újra kizárólagos állami kézbe vonta volna a

pénzteremtés jogát. Azonban az a tény, hogy a jelenlegi bankrendszer működésének számos

nem kívánt hatása is van, nem jelenti, hogy a magánbankrendszer felszámolásával a fent vázolt

működési zavarok is egy csapásra megszűnnek.

Láttuk, hogy a pénzben kifejezett növekedési kényszer nem önmagában a bankok

kamatszedése okozza, hanem az, hogy a magánbankok kamatnyereségük egy részét

visszatartva tartalékot képeznek, mely tartalékon is realizálni szeretnének többlet pénzbevételt;

vagyis krematisztikus módon viselkednek. Azt a pénzben kifejezett vagyont (számviteli

értelemben vett forrást), amin többletpénzbevételt szeretne realizálni egy szereplő, tőkének

hívjuk. Vagyis, ha a krematisztikus szereplő (tőkés, capitalist) képes megvalósítani tervét,

akkor tőkéje per definitionem nő:

1. Állítás

Egy olyan krematisztikus szereplő pénzben kifejezett vagyona nő, aki képes megvalósítani

tervét, vagyis megtakarítása szigorúan pozitív. Ennek megfelelően egy normálisan működő

krematisztikus gazdaságban a krematisztikus szereplők összességének pénzben kifejezett

vagyona is nő, vagyis a krematisztikus szereplők összességének megtakarítása szigorúan

pozitív.

Minthogy az oikonomikus szereplőknek nem célja a pénzben kifejezett vagyonnövelés,

ezért:

2. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus gazdaságban tendencia van arra, hogy a

krematisztikus szereplők pénzben kifejezett vagyonának aránya nő az oikonomikus szereplők

pénzben kifejezett vagyonához képest.118

Az oikonomikus szereplők célja szükségletkielégítés javakkal; tehát az oikonomikus

szereplők szükségleteik kielégítése végett költenek pénzt. Az árak és az oikonomikus szereplő

pénzben kifejezett jövedelmének változatlansága esetén ez a pénzköltés sem változik. Ezzel

szemben a krematisztikus szereplők célja maga a pénzköltéssel való pénzszerzés. Ez azt jelenti,

hogy minden sikeresen megvalósított krematisztikus tervvel a krematisztikus szereplők több

118 Nem véletlen, hogy a történelem folyamán „érdekes” módon a kereskedő-városok mesés gazdagságra tettek

szert. Legalábbis az uralkodó elmélet számára „érdekes”, lévén szerintük a csere nem osztja újra a gazdagságot.

Vagyis a kereskedővárosok gazdagságának alapja akkor a rengeteg „szolgáltatás”, amit a cserében adtak. Az

oikonomikus cseréről (értsd: direkt csere) minden bizonnyal feltételezhetjük ezt a tulajdonságot, de e történelmi

tény tükrében a krematisztikus cseréről nem.

170

pénzbevételre tesznek szert, mint az eredeti költés; majd e felnövelt pénzt is elköltik azzal a

céllal, hogy többletpénzbevételre tegyenek szert, és így tovább:

3. Állítás

A sikeres krematisztikus szereplő pénzáramlása (költés és bevétel) folyamatosan nő.

Ennek közvetlen következménye, hogy:

4. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus gazdaságban tendencia van arra, hogy a

krematisztikus szereplők ellenőrizzék a pénzkészletet, vagyis a pénzáramlás kiindulópontjában

a krematisztikus szereplők állnak.

Az a tény, hogy alapvetően a krematisztikus szereplők ellenőrzik a meglévő pénzkészletet,

azonban nem jelenti, hogy kizárólag a krematisztikus szereplők a kiindulópontja a pénzben való

költésnek. Az állam is képes erre az állami pénzteremtésen keresztül. Más szóval az állam képes

folyamatos negatív megtakarítás mellett fizetőképes maradni, mert a maga által teremtett

pénzzel fizet. Az állam e képességére helyezi a hangsúlyt a modern pénzelmélet. Nevezetesen,

a modern pénzelmélet (modern monetary theory) hívei szerint tévedés azt gondolni, hogy egy

zárt gazdaságban az államadósság a magánszférához hasonlóan finanszírozási döntés

eredménye, mert az állam saját magát mindig meg tudja „finanszírozni” egy zárt gazdaságban.

Nevezetesen, államadósság azért keletkezik, mert a modern pénzrendszerben az állam a

többnyire állami kézben lévő központi banktól nem vehet fel közvetlen hitelt, csak a

magánszférától. Ez azt jelenti, hogy az állam első lépésben magánbankok által teremtett

pénzhez jut. A magánbankok viszont az államra szóló követeléseket korlátlanul eladhatják

(letétbe helyezhetik) a központi banknál, amiért cserébe a központi bank által teremtett pénzt

kapnak. Vagyis végső soron az állam a saját maga által teremtett pénzzel fizeti ki a nem állami

szereplőket függetlenül attól, hogy a magánbankrendszeren keresztül történő hitelfelvételen át

van-e futtatva a pénzteremtés vagy sem. Ez igaz. Azonban van egy nagyon fontos eltérés, ami

miatt egyáltalán nem lényegtelen a modern pénzrendszer ezen állami cselekvést korlátozó

szabálya. Ha az államadósság magánbankokon átfuttatott hitelek formájában áll fent a központi

bankkal szemben (kereskedelmi bankok központi banknak eladott követelései), akkor egyrészt

az állami pénzteremtés kamatát (legalábbis a faktorált részt) a magánbankok kapják, vagyis az

ennek megfelelő összegért az állam semmiféle árut nem vásárol. Másrészt az állami deficittel

csökkentett pénzmennyiség növekményt sem az állam költi el. Ha az államadósságot közvetlen

a központi bankkal szemben fennálló hitelekkel finanszírozzák, akkor a teljes hiteltartozás

kamatostul és a pénzmennyiség állami deficittel csökkentett része is állami áruvásárlásra

fordítódik. A jelenlegi rendszerben tehát egy egyszeri állami túlköltekezés hatására vagy az

idők végezetéig az adósság kamatának megfelelő összegből nem az állam(polgárok), hanem a

hitelezők vásárolnak (konstans pénzben kifejezett államadósság), vagy ha az állami vásárlások

visszaállnak az eredeti hitelmenetes egyensúlyi szintre, akkor az államadósság folyamatosan

kamatos kamat logikával nő, vagyis az állampolgárok adóinak egyre nagyobb hányadát a

bankok tulajdonosai költik amennyiben ezen adóbevétel nem nő legalább ekkora ütemben.

171

A legfontosabb következménye a magánbankrendszer utcájába kényszerített állami

pénzteremtésnek azonban nemcsak az, hogy a pénzteremtés hasznát a magánbankok

megszerezték, hanem az, hogy a magánbankrendszer egésze teljesen függetlenné vált a

központi banktól: tetszőleges mennyiségű tartalékhoz juthat, lévén az állami központi bank

nyilván elfogadja a saját maga - az államkincstár - által kibocsájtott kötvényeket.

Egy szó, mint száz, a krematisztikus szereplőkön túl a nem krematisztikus állam is lehet a

pénzköltés kiindulópontja. Vagyis a krematisztikus szereplők többletpénzbevételei végső soron

vagy maguktól a krematisztikus szereplőktől származhatnak, vagy az államtól. Az oikonomikus

szereplőkön a többi szereplő által a gazdasági körforgása bedobott pénz csak (lerakódásokkal

– money hoarding) átfolyik, tehát első közelítésben nem véletlen, hogy a pénzforgási logikát

(monetary circuit) követő modellek az oikonomikus háztartásoktól tekintenek el.119

A normálisan működő krematisztikus gazdaság folyamatos pénzáramlás-növekedésének

következménye, hogy:

5. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus gazdaságban a pénzállománynak folyamatosan

nőni kell.120 Vagyis egy normálisan működő krematisztikus gazdaság csak olyan

pénzrendszerrel egyeztethető össze, ahol a pénzállomány megfelelő ütemben képes növekedni,

ahol megfelelőn azt értem, hogy a krematisztikus szereplők többletpénzbevételi tervét lehetővé

tevő mértékben.

Ebben a megvilágításban a modern pénzrendszer csak válaszul jött létre a krematisztikus

gazdaság pénzéhségének kielégítésére. A bankrendszer inkább okozat, mint ok: egy olyan

rugalmas rendszer, ami ezt a pénzéhséget képes kielégíteni.

Egy krematisztikus szereplőnek nyilván akkor érdemes egy adott tevékenységre költeni,

ha időegység alatt több többletpénzt remél e költésből, mintha más krematisztikus tervbe vágna

(adott kockázat mellett). Tehát:

6. Állítás

A krematisztikus gazdasági logika intenzív tőkefelhasználást von maga után, ahol

intenzíven azt értem, hogy adott idő alatt maximális többletpénzbevételt biztosító

tőkefelhasználás.

Ez akár elérhető tisztán kereskedelemmel: azért vásárolok meg egy eszközt, mert azt

várom, hogy nő az ára és haszonnal eladhatom. Egy másik szereplő is így tesz, és így tovább;

vagyis egy eszközt folyamatosan egyre magasabb áron adnak-vesznek a többlethaszon

reményében, míg egyszercsak már nem lehet haszonnal eladni az így vásárolt eszközt, mert

megfordulnak a várakozások. Ekkor nyilván aki csak haszonszerzés érdekében vásárolta

szabadulni akar tőle, hogy minél kisebb veszteséggel tudjon kiszállni az üzletből. Ezt a

119 A modellekben ez az egyszerűsítés úgy történik, hogy az oikonomikus háztartások megtakarítását minden

időszakban nullának tekintik. 120 Ezt az állítást az előző pontban bizonyítottuk: növekvő pénzforgalom lehetetlen konstans pénzmennyiséggel.

172

jelenséget spekulációs buboréknak (speculative bubble) nevezzük. Az első jegyzett ilyen

buborék a holland tulipán-mánia 1637-ből.

Most tekintsünk el a spekulációs buborékoktól. Feltételezzük, hogy a vállalkozások

termelésre költik el pénzüket, ami a kapitalista gazdaság zavartalan működésének előfeltétele,

lévén a kapitalizmusban a termelési folyamatot – a társadalmi gazdagság előállítását – főként a

termelésben részt vevő krematisztikus szereplők, a vállalkozások biztosítják.

Az uralkodó elmélet szerint adott termék termelésében adott árak mellett az egyik vállalat

akkor képes nagyobb pénzben mért hasznot elérni, ha hatékonyabban működik, azaz ha adott

jószágfelhasználással nagyobb kibocsátást ér el (vagy fordítva, adott kibocsátást kisebb

jószágfelhasználással képes legyártani). Amikor az uralkodó elmélet a termelés

hatékonyságáról beszél, akkor két nagyon fontos dolgot egybemos: a termelés fizikai

értelemben vett hatékonyságát (adott jószágfelhasználással maximális kibocsátás), és a

termelés intenzitását (adott idő alatt maximális kibocsátás). Pedig egy fizikai értelemben vett

kevésbé hatékony termelési technológia intenzív felhasználás mellett lehet jövedelmezőbb,

mint a fizikai értelemben hatékonyabb technológia.121 Ennek oka egyszerű: a termelőeszköz-

felhasználás intenzitásának fokozásával pozitív alternatív költség (kamat) esetén a lekötött

tőkén (kamat)nyereséget lehet elérni.

Minél több fázisra osztható egy termelési folyamat, annál inkább fokozható a termelés

intenzitása, vagyis annál „gyorsabban” lehet termelni, ezáltal a gazdasági körforgásba bedobott

pénz is annál hamarabb megtérül. Noha igaz, hogy a fizikai termelékenységben megmutatkozó

komparatív előnyök szerinti munkamegosztás hatékonyságnövekedést eredményez, de a

specializáció lényege nem ez a fajta hatékonyságnövekedés.

7. Állítás

A szakosodás (specializáció) következtében létrejövő munkamegosztás elsősorban nem

azért okoz hatékonyságnövekedést a kapitalista társadalomban, mert mindenki arra a termelési

fázisra szakosodik, amiben fizikai értelemben véve viszonylag termelékenyebb, mint a többiek,

hanem azért, mert a SPECIALIZÁCIÓ LEHETŐVÉ TESZI AZ EGYRE INTENZÍVEBB

TŐKEFELHASZNÁLÁST (és termelést) a termelési folyamat feldarabolásával.

Tőkén itt továbbra sem termelőeszközt értek, mint az uralkodó elmélet, hanem

krematisztikus céllal felhasznált forrást. Természetesen az intenzív tőkefelhasználás maga után

vonja az intenzív termelőeszköz-felhasználást is.

Ennek illusztrálására induljunk attól az esettől, amikor nincs lehetőség semmiféle szakosodásra, így

világossá válik, hogy a tőkés termelési mód az intenzitáson alapul. (Az uralkodó elmélet által tekintett

azonos intenzitásnál természetesen már csak a fizikai értelemben vett termelékenység javításával lehet

a tőke kihasználását fokozni, vagyis versenyelőnyre szert tenni.)

121 Pontosan olyan, mint a sportban: egy jó technikával úszó vagy evező versenyzőt egy rosszabb technikával

bíró, de erősebb és állóképesebb versenyző képes lehet megverni.

173

Feltételezzük, hogy egy termék gyártása egyetlen fázisban egyetlen termelőeszközzel történik. A

termelőeszközt 32 órát lehet használni, majd tönkre megy. Egy ember 8 óra munkával 1 terméket tud

előállítani. A tekintett időszak 4 nap. A termék ára 180 hrivnya. A munkabér napi 100 hrivnya. A

termelőeszköz 300 hrivnyába kerül. A kamat 4%. A termelőeszközt hitelből vásárolják, mely hitelt a

szereplő mindig maximális mértékben csökkenti. Két termelési mód van: egy céhmester egyedül

dolgozik a gépen napi 8 órát, illetve egy munkásokat foglalkoztató vállalkozó 3 műszakban napi 24 órán

át termel. A céhmester és a munkások fizikai termelékenysége azonos. Ekkor az alábbiakat kapjuk:

1. eset: céhmester

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 300 -300 -100 -12 180 -68 0

2 232 -100 -9,28 180 -70,72 0

3 161,28 -100 -6,45 180 -73,55 0

4 87,73 -100 -3,51 180 -76,49 0

Eredmény 11,24 0

A céhmester az első nap hitelből megvásárolja a gépet, dolgozik, eladja a terméket, megtart 100

hrivnya bért magának, kifizeti a 12hr kamatot, a maradék 68hr pénzből pedig a hitel tőkerészét

csökkenti. Így az első nap végére 232hr hitele marad. Azt találjuk, hogy a gép teljes ciklusában a

céhmester napi 8 óra munkával veszteséges.

Ezzel szemben, a krematisztikus vállalkozó, aki pontosan ugyanolyan termelési technológiával

termel, mint a céhmester és pontosan ugyanannyi bért fizet a munkásoknak, a 4 nap alatt 3 műszakban

dolgoztatva a munkásokat nyereségesen képes termelni:

2. eset: kapitalista

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 300 -300 -300 -12 540 -228 0

2 372 -300 -300 -14,88 540 -225,12 0

3 446,88 -300 -300 -17,88 540 -222,12 0

4 224,76 -300 -8,99 540 -224,76 6,25

Eredmény 0 6,25

A fenti példában az a vállalkozás, amelyik az egyetlen mukafázist két fázisra tudja bontani

ugyanakkora össztőke bevonásával, tehát például két 150hr értékű egyenként 32 órán át működő

termelőeszközzel képes gyártani, az az egy fázisban termelő tőkéshez képest messze magasabb

megtérülést képes elérni:

174

3. eset: munkafázisok számát növelő újítás

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 300 -300 -600 -12 1080 -300 168

2 132 -300 -600 -5,28 1080 -132 342,72

3 0 -300 -600 0,00 1080 0 480

4 0 -600 0,00 1080 0 480

Eredmény 0 1002,72122

Ebből a példából azt a következtetést is levonhatjuk, hogy minél összetettebb a termelési folyamat,

annál kevésbé számít a céhmester és általában az alkalmazottak fizikai termelékenységbeli előnye.

8. Állítás

A kapitalizmus az egyre fokozódó munkamegosztás irányába hat, ahol a munka fizikai

termelékenységbeli előnye elenyészik.

A kapitalizmusban tehát azért „rohanunk”, mert a piaci „verseny” rákényszerít, ami egy és

ugyanannak a jelenségnek, a krematisztikus gazdasági logikának (intenzív termelés) a

megjelenési formája.

Nyilvánvalóan azonos termék gyártásából azonos technológia és azonos intenzitás mellett

azonos többletpénzt lehet elérni. Extra többletpénzbevételre úgy lehet szert tenni, hogy az

azonostól, a már létezőtől eltérünk, ha újítunk (innováció, innovation). Kétféle újítás van: vagy

a termelési folyamatot tesszük gazdaságosabbá (vagy fizikai értelemben véve hatékonyabb

termelési technológia vagy több fázisra bontott termelés), vagy újszerű terméket kezdünk

gyártani.

9. Állítás

A kapitalizmus újításra (innovációra) ösztönöz.

A kapitalizmus e jellemzőjét J. Schumpeter (1942) Capitalism, Socialism and Democracy

című munkájában teremtő rombolás-nak (creative destruction) nevezi: a krematisztiké miatt

a vállalkozók mindig újítanak; ezért a különböző tevékenységek jövedelmezősége

folyamatosan átrendeződik, vagyis folyamatosan tönkre mennek vállalkozások, és

folyamatosan újak születnek.

Az újítással a céhmesterek korában is versenyelőnyre lehetett szert tenni. Ott azonban ez a

versenyelőny nem volt „végzetes” a többiek számára, mint a kapitalizmusban, mert ott a

munkaerő bővülése korlátozott volt, és ezáltal az újítás piacra gyakorolt hatása is lassú, illetve

gyenge maradt. Egy olyan újítás, amivel fele annyi idő alatt lehet előállítani egy terméket csak

annyit jelent, mintha még egy céhmester dolgozna. Amennyiben az újítást a többi céhmester

nem tudja átvenni, nem történik semmi, a feltaláló nem tudja kiszorítani a piacról többieket. A

122 Az első időszak többletpénze újrabefektetésre került a példában, így az nem jelent a végelszámoláskor

többletpénzt, csakúgy mint a második időszak többletpénzéből a harmadik időszakban megvásárolt eszköz.

175

céhmesterek jövedelme tehát alapvetően szorgalmukkal (ügyességükkel) arányos, mint ahogy

az uralkodó elmélet tanítja. A céhmester jövedelme Taleb (2007, 28.o) szavaival nem

skálázható (non-scalable), azaz arányos marad a céhmester befektetett munkájával, ami

korlátos. A kapitalista vállalkozó jövedelme ezzel ellentétben skálázható (scalable), vagyis a

kapitalista vállalkozó egy órai munkájának jövedelmét képes átskálázni (megválasztani a

jövedelemskálát): amennyiben ő a leghatékonyabb, akkor ő mindent visz a piacon, mert

kibocsátását elvben korlátlanul képes növelni - ehhez „csak” tőkéhez, azaz forráshoz kell

jutnia.123

10. Állítás

Az oikonomikus termelő számára nem skálázható munka a kapitalizmusban a vállalkozó

számára a bérmunka révén skálázhatóvá vált. Ezért a kapitalizmusban az alapelv a győztes

mindent visz (winner takes all).

A kapitalizmusban tehát nem (piaci) verseny van, hanem (piaci) harc. Nem ellenfelek

vannak, hanem ellenségek. A verseny és a harc között az a lényegi különbség, hogy a verseny

értelme, hogy van versenytárs. Annál nagyobb dicsőség győzni, minél több és jobb versenyző

indul. Ezzel szemben a harc lényege, hogy harcképtelenné teszik az ellenséget, lehetőleg nem

engedik rajthoz állni.124 Az újítások e harc nemes eszközei, amiket társadalmi szempontból

minden bizonnyal fejlődésnek értékelhetünk125; azonban mint mikorökonómiából tudjuk, a

harcnak vannak nemtelen eszközei is, amelyek társadalmi szempontból semmikép sem

tekinthetők előrelépésnek vagy hasznosnak.

A nemes küzdelemnél maradva, amennyiben egy új találmány jövedelmezőbb, akkor azt

vagy gyorsan képesek átvenni az ellenségek, vagy eltűnnek. Hiába volna relatíve olcsó egy-egy

találmány, nagy léptékben történő bevezetése mindenképp tőkeigényes, így akinek több tőkéje

van, az lépéselőnyben van azzal szemben, mint akinek kevesebb. Ez azt jelenti, hogy a status

quo-t megzavaró szükségképp fekete hattyú jellegű újításokkal szemben a tőkeerős szereplők

ellenállóbbak, mint a kevésbé tőkeerősek. Ez azt jelenti, hogy:

11. Állítás

A kapitalizmusban tendencia van arra, hogy a tőke koncentrálódik.

Most tekintsük a klasszikus példát, miszerint olyan termelőeszközt találnak fel, ami helyettesít

munkásokat. Feltételezzük, hogy a termelési technológia egyrészt igényel egy olyan jellemzőkkel bíró

150hr értékű gépet, mint a 3. eset technológiája (tehát 32 óráig működő gép, amihez kell 3 munkás) és

egy 400hr+150hr=550hr értékű gépet, ami pontosan 3 munkást helyettesít. Az 550hr többletgépigény

a 3 munkás bére a gép életciklusára vetítve, plussz maga a 150hr-ás gép ára, vagyis a találmány

123 Tehát a nem skálázható 1 munkás = 8 óra munka adott gépen = 1 termék is skálázható a krematisztikus szereplő

szempontjából, mert a tőke - pénzköltés - tetszőlegesen skálázható: ugyanazt a váltót állítja ki a kreamtisztikus

szereplő, csak két nullával többet ír rá, és ezáltal százszorosára növeli a gyártást (a többit az alkalmazottak

elvégzik). 124 Az, hogy a sport sok esetben manapság (gladiátor-) harccá silányult, és sokak fejében keveredik a sport és harc

közötti különbség, ne tévesszen meg senkit. 125 A sportban mindenki igazságtalannak tartja a nem egyenlő technikai feltételeket. A harcban ilyen megfontolás

fel sem merül.

176

„abszolút” értelemben a 3. esethez képest nem költséghatékony (sőt, a hitelkamatokkal még drágább

is):

4. eset: munkásokat helyettesítő újítás (gépesítés)

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 700 -700 -300 -28 1080 -700 52

2 648 -700 -300 -25,92 1080 -648 106,08

3 593,92 -600 -300 -23,76 1080 -593,92 162,32

4 0 0 -300 0,00 1080 0 780,00

Eredmény 0 942,32

De megint hangsúlyozom, a találmányok nemcsak a munkás „olcsóbb” gépekkel való helyettesítése

révén jelentenek költséghatékonységot, hanem a munkafázisok növelése által az intenzitás növelésén

keresztül. Vagyis a 4. eset technológiai újítása (700hr tőkefelhasználással 3 munkással végső soron két

fázisban dolgoztatni) sokkal jövedelmezőbb, mint a 2. eset egyfázisú termelése, ahol azonos tőkére

vetítve a nyereség 59,1425,6300

700 hr). Persze az is igaz, hogy összeségében tekintve végső soron az

550hr értékű gép olcsóbb, mint amit helyettesít (300hr gép + 400hr bér), de mint látjuk, a

többletpénzbevétel nemcsak 2*150hr-val nő!

Nyilván az a termelési technológia, amelyik kevesebb munkaerőt használ, kevésbé

érzékeny a bérek alakulására.

Például, ha e 4. esetet úgy módosítjuk, hogy a vállalkozó 50%-kal magasabb bért fizet, akkor az

alábbiakat kapjuk:

5. eset: gépesítés és béremelés

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 700 -700 -450 -28 1080 -602 0

2 798 -700 -450 -31,92 1080 -598,08 0

3 899,92 -700 -450 -36,00 1080 -594,00 0,00

4 305,92 0 -450 -12,24 1080 -305,92 311,85

Eredmény 0 311,85

E béremeléssel is e vállalkozó messze több többletpénzhez jut (311,85hr), mint az a társa, aki

alacsonyabb béreket fizet és nem képes munkást gépre cserélni, mint a 2. esetben.

A 3. esetben tekintett munkaintenzív technológiával (labour intensive technology, értsd:

felhasznált tőke/felhasznált munka arány alacsonyabb (naponta 225/600), mint a 4. esetben,

ami ennek tükörképeként tőkeintenzív termelési technológia (naponta 525/300)) termelő

vállalkozó versenyelőnye az 50%-os béremeléssel elpárolog:

177

3’. eset: munkaintenzív (kétfázisú technológia) magas bérrel

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 300 -300 -900 -12 1080 -168 0

2 432 -300 -900 -17,28 1080 -162,72 0

3 569,28 -300 -900 -22,77 1080 -157,23 0

4 412,05 -900 -16,48 1080 -163,52 0

Eredmény 248,53

A tőke- és munkaintenzitási mutató teljesen félrevezető, ha nem körültekintően használják.

A 3. esetben a kétfázisú termelés esetén a felhasznált tőke munka arány 225/600, míg az egyfázisú

termelés esetében 225/300. Tehát a tőkeintenzitás definíciójának mechanikus alkalmazásával a

második termelési technológia tőkeintenzívebb, miközben kevésbé intenzív (hatékony) termelési

technológia. Egy fejlett tőkés termelési technológia, mely a termelés intenzitását úgy fokozza, hogy

azonos össztőke felhasználással több fázisra bontja a termelést és ezáltal több munkát alkalmaz,

munkaintenzívebbnek fog tűnni, mint a fejletlenebb technológia, ami nem tesz lehetővé

ugyanakkora termelési intenzitást. Tehát önmagában értelmezhetetlen az uralkodó elmélet

(Heckshler-Ohlin modell) azon kifejezése, hogy a tőkében (értsd: termelő-eszközben) jobban

ellátott ország a több termelőeszközt igénylő termékek gyártására szakosodik. A Leontief-

paradoxon – miszerint a tőkében jól ellátott USA munkaintenzív termékeket exportál – már ha

nem mérési hiba, akkor úgy is értelmezhető, hogy az USA fejlettebb tőkés technológiával termel,

azaz az USA-ban használt technológia ugyanakkora tőkefelhasználással intenzívebb termelést

tesz lehetővé.

Ahhoz, hogy a tőkeintenzív technológiát át tudja venni egy vállalkozás, szemmel láthatóan

több „tőkére” van szüksége. Amennyiben a pénzhez való hozzájutás feltételei nem azonosak,

akkor a piaci harc sem azonos feltételekkel zajlik. Márpedig nem azonosak: nem azonos

kamatra kapnak a különböző vállalkozók pénzt a bankárok által becsült különböző kockázat

okán. És az országok sem.126 Sőt, még pontosan azonos feltételek esetén is a „tőkeerős”

vállalkozás, vagyis az a vállalkozás, amelyiknek nem kell annyi hitelhez folyamodni, kiszorítja

a nem tőkeerőset. Például, ha az 5. esetet úgy módosítjuk, hogy a vállalkozásnak van saját 300hr

pénze, akkor a megtérülés az alábbi módon alakul:

6. eset: finanszírozás részben saját tőkével

Nap Hitel Eszközvásárlás Bér Kamat Bevétel Tőketörlesztés Többletpénz

1 400 -700 -450 -16 1080 -400 214

2 486 -700 -450 -19,44 1080 -486 124,56

3 575,44 -700 -450 -23,02 1080 -575,44 31,54

4 0,00 0 -450 0,00 1080 0,00 630,00

Eredmény 0 361,54

Stephen Zarlenga (2005, „Moving Monetary Reform To The “Front Burner” American

Review of Political Economy, Vol 3(1), 39-84.o) ezt – vagyis a pénzhez való hozzájutást –

olyannyira fontosnak tartja, hogy a pénzteremtés hatalmát (money power) tekinti a negyedik

126 Itt a jelentősége a hitelminősítő intézeteknek és annak a ténynek, hogy dollárt nem nyomtathatunk…

178

hatalmi ágnak, melyet a kapitalizmusban jelenleg magánemberek szereztek meg. A pénzhez

való hozzájutás azért alapvető, mert aki ellenőrzése alatt tartja a pénzteremtést, az tulajdonképp

ellenőrzés alatt tartja a tőkeképződést.

Véleménye szerint az amerikai függetlenségi háború győzelmében elsődleges szerepet

játszott, a „zöldhasú”, az aranytól függetlenített amerikai papírpénz, melyet az állam teremtett

állami vásárlással. A zöldhasú aranytól való függetlenítése azért volt kiemelkedően fontos, mert

az arany nagy része az akkor legerősebb tőkés ország, Anglia kezén volt. Egy „amerikai”

aranypénzrendszerrel a pénzrendszer, és az amerikai tőkeképződés feletti ellenőrzés

tulajdonképp angol kézen maradt volna.127

Ebben az olvasatban a rendszerváltó Magyarország egyszintű állami bankrendszerének

nyugati típusú kétszintű magánbankrendszerre való átalakítása a pénzteremtés hatalmi ágának

nyugati kézre adását jelentette. A hazai össztőkeképződés teljes nyugati ellenőrzés alá került128

és kezdődhetett a (hazai) tőke nélküli nemzetközi tőkés „szabad” verseny …

A magyar rendszerváltás a kapitalista gazdasági logikának és a „szabad verseny” lényegének orvosi

lova. Az össz magyar tőkeképződés szempontjából még említésre érdemes, hogy Antal József első

választott miniszterelnök jogfolytonosságot vállalt a kommunista Magyarország devizában fennálló

államadósságára. Ezzel a lépéssel megkönnyítette a nyugati gyarmatosítók dolgát: a teljes magyar

vállalati szférát ingyen átengedte a nyugati hitelezőknek, megóvva őket a legkisebb versenytől is.129 Az

ingyent érthetjük tulajdonképp szó szerint, mert érdekes módon a 20,4 Mrd dollár bruttó (67,3% GDP

arányos)130 adósság rendezésére a teljes magyar vállalati szféra sem volt elég: az adósság maradt a

vállalati szféra eltűnt! A témában kötelező irodalom: Jelenczki István (2009) „Háború a nemzet ellen”

című dokumentumfilmje. Nem szokás emlegetni, de számos iparágban a magyar technológia fejlett volt

(a legismertebbek például buszgyártás (Ikarusz), optika (MOM), villamosgépek (Ganz), vákuumtechnika

és izzógyártás (Tungsram), stb.). Hamar megszűntek a technológia-tanszékek a BME-n: hiába az új

találmány, ha nincs meg a technológia a gyártáshoz: az nyugatról szerezhető be. A rendszerváltás

„privatizációnak” nevezett szabad rablásának bevett receptje: a pénzügyes értékelés szerint minden

annyit ér, mint amennyi pénzáramlást remélhetünk belőle. Tehát a gyáregységek nem érnek semmit,

mert a KGST piac összeomlásával nincs piac, amire eladhatnak. E gyáregységeket banki hitelből

pénzügyes logikával való „fel”-értékelés eredményeként jelképes áron a „kiválasztott” magáneberek

megvásárolhatják (privatizáció). E magáneberek vagy a működő gyár nyereségéből visszafizetik a hitelt

- a privatizáció után „érdekes” módon találtak piacot -; vagy az eszközök eladásával felszámolták a gyárat

(egy-két budai villa haszonnal) piacot teremtve a nyugati termékeknek. E privatizátorok tehát pénz és

kockázat nélkül jutottak vagyonhoz. Persze a devizaadósság csökkentésének jegyében a jól működő

gyárakat főleg külföldieknek adták el ugyanilyen „felértékelési” logikával.

127 A függetlenségi háború után az aranystandardhoz való látszólagos visszatérés a magánszféra manővere volt a

pénzteremtés monopóliumának megszerzésére. 128 Azért írom, hogy teljes, mert a forint teremtése, vagyis a forintban történő tőkeképződés is nyugati ellenőrzés

alá került. Tehát nem volt elég, hogy hiába teremtett volna forrást forintban az állami magyar bankrendszer, a

nyugati technológiát így is úgy is csak devizával vásárolhattuk meg, tehát a néhány hatékonyan működő, illetve

hatékonnyá tehető vállalaton kívül nem tudtunk volna megfelelő mennyiségű „külföldi tőkéhez” (értsd: devizához)

jutni. 129 A devizahitelesek tudják miről van szó, csak az ő házuk értéke semmi. 130 15 milliárd dollár nettó (azaz magyar követelésekkel csökkentett). A GDP 1989-ben 30,319milliárd dollár, azaz

a nettó adósság a GDP 49,5%-a.

179

A krematisztikus vállalat viselkedésének illusztrációja az uralkodó elmélet munkaadók és

munkavállalók közötti szimmetriájának feltételezését is más megvilágításba helyezi.

Nevezetesen, ezen szimmetria okán állítólag a munkavállaló munkájának

(termelékenységének) megfelelően kap bérezést. Egyszerűsítsük le mi is az érvelést hasonlóan

a szokásos egyszerű modellekhez. Nevezetesen feltételezzük, hogy a munka homogén

(mindenki ért mindenhez) és ennek következtében egyetlen bér van (egységes árak).

Feltételezzük, hogy nincs kockázat. A munkavállaló alternatívája, hogy megszűnik

munkavállaló lenni, vagyis vállalkozó lesz.131 Az uralkodó elmélet logikáját alkalmazva

nyilván addig a pontig éri meg váltani munkavállalás és vállalkozás között, amikor a jövedelem

azonos vállalkozóként és alkalmazottként. Ebből az következik, hogy minden vállalkozó

nominál jövedelme (profit) ugyanakkora, függetlenül a termelés tőkeigényességétől (kamattal

bizonyára elszámolásra kerül), és az pontosan megegyezik a nominálbérrel. Az uralkodó

elméletben a vállalatok és a fogyasztók – azaz a munkavállalók – számát adottnak tételezik fel.

Úgy tűnhet, hogy az elmélet nem koherens, mert az alternatívákban való gondolkozási logikát

a munkaadók és munkavállalók számának meghatározása során nem alkalmazzák. Ennek

azonban nincs jelentősége, mert mint láttuk nemcsak bank, hanem vállalkozó nincs az uralkodó

elméletben: a vállalat mindig kiosztja összes profitját, egyébként nem létezik egyensúly.

Ha nem teljesen homogénnek tételezzük fel a munkát, akkor azt látjuk, hogy a

kapitalizmusban a munkavállalóknak nincs igazán versenyképes alternatívájuk: egy mérnök

vagy egy esztergályos tudása csak a munkafázisokra bontott termelési rendszerben értékes,

önmagában semmit sem ér. Vagyis a mérnök és az esztergályos alternatívája is csak olyan

munka (vállalkozás), ami nem igényel munkamegosztást.

Ez a vezérfonala Isaac Asimov Edward Gibbon History of the Decline and Fall of the Roman

Empire (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története) című munkája alapján írt

Foundation (Alapítvány) című trilógiájának: amikor az összetett termelési folyamatokkal

hatékonyan termelő galaktikus birodalom hanyatlásnak indul, akkor egy-egy ember mit sem tud

kezdeni résztudásával. A birodalom hanyatlásával e tudás is hasztalanná válik és elvész; a

birodalom visszasüllyed a barbárságba.

Az ilyen termelési mód nem intenzív, vagyis jövedelmezősége szükségképp messze

elmarad a „fejlett”, tehát specializált és így intenzív termelési módokhoz képest. Ezért

mindaddig, amíg munkanélküliség van, a munkavállalók számára ezen alacsony intenzitású

termelési mód által lehetővé tett bér az alternatíva. Így a vállalkozóknak nem kell a

„termelékenységnek” megfelelő bért adni. Tehát hiába fogadja el Keynes is az egyszerűség

kedvéért ezt a feltételezést,

12. állítás

A kapitalizmusban nem kell a munkavállalónak a „termelékenységnek” megfelelő bért

adni, mert a munkavállalók jövedelmét a legkevésbé intenzív termelési mód határozza meg.

131 Eltekintek attól, hogy önellátó is lehet (nem jövedelmező), illetve, hogy kereskedelmi bankká válik, lévén az

uralkodó elméletben nincs bank. Ez azt jelenti, hogy a hitellel teremtett pénz (tőke) kamata a fiktív bank nyeresége,

melyet a bank teljes egészében kioszt az emberek (háztartások és vállalkozók) között pontosan egyenlő arányban.

180

A bérek terén is pontosan a klasszikus közgazdászok által a földjáradéknál alkalmazott

logika érvényesül: a kevésbé termelékeny, de használatban lévő technológiát alkalmazó csak

úgy tud versenyben maradni, hogy alacsonyabb bért kínál ugyanazért a munkáért, tehát a

termelékenyebb technológiát alkalmazó vállalkozónak is elég ezen alternatív bért fizetni.

Amennyiben a fenti egyéni vállalkozásokra bemutatott kis illusztrációk kiterjeszthetők a

teljes gazdaság szintjére is132, akkor azt a magyarázatot kapjuk az országok eltérő

bérszínvonalára, hogy a kapitalista piramis alján lévő országok– tehát azok az országok,

amelyek kevésbé intenzív termeléssel gyártható termékeket gyártanak, vagy kevésbé „fejlett”

(értsd: intenzív vagy tőkeigényes) technológiával gyártanak – bérszínvonala nem azért kisebb,

mint a piramis tetején lévő országok bérszínvonala, mert a termelés nem annyira hatékony

fizikai értelemben a lemaradt országokban, hanem azért, mert nem képesek betörtni a piramis

tetejére. A betöréshez pedig tőke kell. Sok tőke.

Egy adalék: a Videoton gyár a kommunizmus utolsó öt éves terve révén képes volt a

legmodernebb chipek gyártására. Érdekes módon a gyár relytéjes módon porig égett úgy, hogy a

tűzoltók záros időn belül kiértek és a tűzoltóhab hatástalan maradt… A betörés a piramis csúcsára

persze nem lehetetlen: az ázsiai országok példája azt mutatja, hogy állami segítséggel megoldható.

Végül azt sejthetjük, hogy a kapitalista világrendben mindig is asszimmetria lesz:

folyamatos vagyonátosztás történik a piramis alján lévő országokból a piramis tetején lévő

országok felé. Ez persze nem jelenti azt, hogy lehetetlen feljebb lépni, vagy lecsúszni.

Térjünk vissza az egyéni vállalati viselkedésből kivetített állítások mezejéről a zárt

nemzetgazdaság szintjére. Rosier bankrendszernél alkalmazott érvelését alkalmazzuk.

Nevezetesen, ha megnézzük a vállalkozások mérlegeit, akkor azt tapasztaljuk, hogy a valós

eszközök aránya messze meghaladja a pénzügyi eszközeik arányát. Ez azt jelenti, hogy a

vállakozások pozitív megtakarításaikat inkább valós eszközökbe, mint pénzügyi eszközökbe

konvertálják. Ezért azt feltételezzük, hogy a vállalkozások pénzügyi eszközeinek növekménye

időszakról időszakra mindig kisebb, mint valós eszközeik növekménye.

Ha aggregáljuk a szereplőket vállalkozások (nem pénzügyi vállalatok) és az összes többi

szereplő (bank, háztartás és állam), akkor az alábbiakat kapjuk:

NEM VÁLLALKOZÁS VÁLLALKOZÁS

ΔRANV SNV

ΔRAv Sv

ΔFL

ΔFA

ΔFLv ΔFAv

Tehát a vállalkozások mérlegváltozása:

132 Az uralkodó elmélet az ilyen kiterjesztést gondolkozás nélkül megteszi.

181

ΔRAVt+ΔFAV

t=ΔFLVt+SV

t (1)

A vállalkozásokra tett viselkedési feltételezés értelmében a vállalkozások pénzügyi

eszközei mindig kisebb mértékben nőnek, mint (pozitív) megtakarításaik:

ΔFAVt<SV

t ha SVt>0 (2)

Így az (1)-es azonosságból következik, hogy:

ΔRAVt>ΔFLV

t (3)

A vállalkozások célja pénzköltéssel többletpénz szerzése, így valós eszköz-vásárlásaik is

csakis ezt a célt szolgálják. Vagyis a vállalkozások valós eszközeinek változása a nettó

beruházás. Minthogy sem a valós eszközök, sem a pénzügyi források mennyisége nem vehet

fel negatív értéket, azaz RAVt≥0 és FLV

t≥0 minden t-re, ezért a pénzügyi eszközök sem

csökkenhetnek örökké. Vagyis tendencia van arra, hogy ΔFLt≥0. Vagyis a (3)-as egyenletből:

0 ≤ ΔFLVt < ΔRAV

t = It-At ≤ It (3’)

Így megfogalmazhatjuk:

13. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus gazdaságban tendencia van arra, hogy a nettó

beruházások és a beruházások pénzben kifejezett nagysága is növekszik.

Az összes gazdasági szereplő jövedelmét neveztük teljes kibocsátásnak, a termelő

felhasználással csökkentett piaci áron mért nagyságát pedig GDP-nek (Y). Pt-CIt=Yt=Ct+It.

Mivel a fogyasztás (Ct) alsó korlátja 0, a beruházás pedig (It) növekszik, így:

14. Állítás

Egy normálisan működő krematisztikus gazdaságban tendencia van arra, hogy a teljes

kibocsátás és a GDP pénzben kifejezett nagysága is növekszik.

Amennyiben a gazdaság nem nő, akkor nyilván a krematisztikus szereplők előbb-utóbb

nem képesek megvalósítani a tervük, mert a (3’)-as egyenlet előbb utóbb nem fog teljesülni:

15. Állítás

A krematisztikus gazdaságokban nominális növekedési kényszer van: ha a gazdaság (GDP)

nem nő pénzben kifejezve, akkor előbb-utóbb válság lesz.

A tőkeszámlákból adódó I=S=SV + SB + SH + SÁ azonosság alapján többet is mondhatunk:

182

16. Állítás

Egy olyan normálisan működő krematisztikus gazdaságban, ahol nemcsak vállalkozások

vannak, hanem a bankok is krematisztikus szereplők, ott a nominális növekedési kényszer

nagyobb, mint ahol a pénzt nem krematisztikus bankok teremtik.

A bizonyítás magától érthetődő: nem krematisztikus banknál a nulla megtakarítás is

lehetséges állapot, azaz SB,NK=0 lehetséges állapot, míg a krematisztikus banknál a megtakarítás

szüksgéképp szigorúan pozitív kell legyen, SB,K>0. Tehát minden S/B=SV+SH+SÁ tetszőleges

értékre a normális működést még lehetővé tevő legalacsonyabb növekedés:

SB,K+S/B > SBN,K+S/B.

Az is nyilvánvaló, hogy az állami deficit pontosan a krematisztikus bankokkal ellentétes

hatást fejt ki,:

17. Állítás

Az állam a költségvetési deficit révén csökkenti a krematisztikus gazdaság növekedési

kényszerét.

Nagyobb növekedés nagyobb jövedelem-egyenlőtlenségek lehetőségét rejti magában,

mely fokozza a társadalmi-gazdasági rendszer instabilitását. Ebben az olvasatban az állam

szerepe az uralkodó elmélet tanításával ellentétben pontosan az, hogy stabilizálta a kapitalista

rendszert. Ez persze nem jelenti azt, hogy az állami költekezés képes megoldani a növekedési

kényszer okozta problémát. Nevezetesen, a kapitalista gazdaságban a termelési folyamatot a

termelésben részt vevő krematisztikus szereplők biztosítják. Ezért a kapitalizmus alapvető

működési zavarát is az okozza, ha a vállalkozások nem növelik a termelés érdekében elköltött

pénzmennyiséget. A vállalkozások csak akkor növelik ezt a pénzmennyiséget, ha az így

megvalósuló krematisztikus tervet jövedelmezőbbnek vélik, mint más alternatívákat. Az állami

költekezés csak az egyik forrása a vállalatok termékei iránt jelentkező keresletnek. Ha a

vállalkozások nem gondolják, hogy érdemes tevékenységüket bővíteni, akkor a gazdaság nem

nő:

18. Állítás

A decentralizált krematisztikus gazdaságok alapvetően ciklusosan működnek: normális

működés időszakai és válságok váltják egymást.

183

Za ro gondolatok

Ha közgazdaságtannal akarunk foglalkozni, akkor nem szabad közgazdaságtannal

foglalkozni.

E mondat tömören jellemzi a közgazdaságtudomány fejlődését gátló alapvető két tényezőt.

Az első tényező, hogy a közgazdaságtudomány fogalmai sokszor nem tiszták, márpedig

tiszta tudomány zavaros fogalmakkal nem létezik. A zavaros fogalmi rendszer még

sebezhetőbbé teszi az amúgy is mindig az épp fennálló ideológia fogságában vergődő

közgazdaságtudományt. A fennálló ideológiák nemcsak az adott gazdasági berendezkedés

felsőbbrendűségét hivatottak igazolni, hanem meghatározzák a kérdésfeltevéseket, hogy miről

szabad, illetve kell gondolkozni; meghatározzák magát a fogalmi keretrendszert is: Isten hozta

az orwell-i „gondolatrendőrség” (uralkodó elmélet) és „újbeszéd” (keretrendszer) világában!

A „gondolatrendőrség” minden olyan irányzatot parkolópályára tett, ami a pénz valódi

szerepét próbálta megvilágítani: Isten őrizz, hogy Zarlenga által az állam negyedik hatalmi

ágának tartott pénzkibocsátás állami monopóliumának magánkézbe kerülését bárki firtassa!

Persze bátran lehet beszélni mindenféle termelésben jelentkező századrangú monopóliumról…

Az első gátló tényező kiküszöbölése elvezet a második gátló tényezőhöz. Nevezetesen, a

fenti ellentmondásos mondat fogalmilag tisztázva így hangzik:

Ha a kapitalista nemzetek gazdagságának változásával szeretnénk foglalkozni, akkor nem

szabad az uralkodó ortodox elmélettel (értsd: economics-szal) foglalkozni.

Nem szabad az ortodox elmélettel foglalkozni, ugyanis az két alapvetően hibás

posztulátumra épül: az első, hogy az egyéni és társadalmi gazdagság természete azonos; a

második, hogy az alapvető gazdasági logika oikonomia.

Noha az ortodox elmélet és a valóság között olyan eltérések mutatkoznak, amit nem

észrevenni nem lehet (a magukat közgazdászoknak – tehát tudósoknak – tekintők nagy részét

persze ez nem zavarja), mégis ezzel a két posztulátummal a közgazdaságtudomány

(oikonomics) atyjának tekintett Adam Smith egy olyan börtönbe zárta a közgazdasági

gondolatokat, amelyről a heterodox közgazdászoknak csak az első zárat sikerült ezidáig

felpattintani: a számviteli keretrendszerben az egyéni és társadalmi gazdagság eltérő

természetű.

Noha könyvtárnyi kritikája van a homo oikonomus feltételezésnek, de senki sem veszi

észre, hogy az igazi hiba a homo khrematistikus hiánya. Nevezetesen, hiba azt feltételezni, hogy

végső soron kizárólag szükségletkielégítés végett költenek pénzt a gazdasági szereplők; vannak

olyan szereplők, akik azért költenek pénzt, hogy többletpénzbevételre tegyenek szert.

Szabad az út hát a valós kapitalizmus leírásához!

184

Hivatkozott irodalom133

Arisztotelész (ie.4.század), Politika.

Asimov, Isaac (1989), Nemesis.

Asimov, Isaac (), Foundationss.

Barrdear, John és Kumhof, Michael (2016), The macroeconomics of central bank issued

digital currencies, Staff Working Paper No. 605, Bank of England.

Benes-Kumhof, The Chicago Plan Revisited, IMF Working Paper, 2012

Berzsenyi Dániel (1796, végső formában 1810), A Magyarokhoz.

Bogár László, 100 év háború, Magyar Hírlap, 2014.06.26.

Cartelier, Jean (2018), Money, markets and capital. The case for a monetary analysis,

Routledge

Cartelier, Jean (1995), L’économie de Keynes.

Courtois, Stéphane (1997), Le livvre noir du communisme

Debreu, Gérard (1959), The Theory of Value.

Dévényi Tibor (1975) Dr. Ezésez Géza karrierje.

Dickens, Charles (1837), Oliver Twist.

Friedman, Milton (1953) „The methodology of Positive Economics”, Essays in Positive

Economics, The Chicago University Press.

Gesell, Silvio (1916), Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld.

Selbstvertrag, Les Hauts Geneveys.

Gilpin, R (2001), Global Political Economy, Princeton University Press. (Nemzetközi

politikai gazdaságtan, 2004)

Godley W., Lavoie M. (2007), Monetary Economics, Palgrave Macmillan.

Gödel, Kurt (1931), Über formal unentscheidbare Sätze der Principia Mathematica und

verwandter Systeme, I. Monatshefte für Mathematik und Physik, 38: 173–98.

Gyóni Géza (1914), Levél Nyugatra.

133 A hivatkozások nem teljesek, mert számos kiadása van az idézett híres műveknek.

185

Handbook of Monetary Economics

Hahn, Frank (1982), Money and Inflation, MIT Press.

Hellwig, Martin F. (1993), „The Challange of Monetary Theory”, European Economic

Review.

Hicks, Sir John Richard (1937), "Mr. Keynes and the 'Classics', A Suggested Interpretation",

Econometrica, 5(2): 147–159.

Hobbes, Thomas (1651), Leviathan.

Jelenczki István (2009), Háború a nemzet ellen, dokumentumfilm.

Kaldor, Nicholas (1956), Alternative Theories of Distribution. Review of Economic Studies,

23 (2): 83–100.

Keynes, John Maynard (1930), A Treatise in Money.

Keynes, John Maynard (1936) The General Theory of Employment, Interest and Money.

Knapp G. F. (1905), The State Theory of Money.

Kornai, János (1992) The Socialist System: the Political Economy of Communism

Kuhn, Thomas (1962), The Structure of Scientific Revolutionns.

Leibniz, Gottfried Wilhelm von (1710), Teodicea.

Lucas, Robert (1972), Expectations and the Neutrality of Money, Journal of Economic Theory

4, 103-124.

Marx, Karl (1867), Das Kapital. (Le Capital, Editions Sociales, Paris, 1976)

Menger Karl (1892),

Mérő, László (2008), Az elvek csapodár természete. Az érzelmek, az értelem és a hit erejéről.

Tercium kiadó, Budapest.

Mitchell-Innes, Alfred (1914), The Credit Theory of Money, The Banking Law Journal, 31.

Ostroy, Joseph és Starr, Ross (1990), „The Transactions Role of Money”, in Friedman B. M,

Hahn F. H. (eds.), Handbook of monetary economics.

Popper, Karl (1959), Logik der Forschung.

Proudhon, Joseph (1840), Qu’est-ce que la propriété?

Romer, Paul (2016), The Trouble with Macroeconmics, The American Economist.

186

Rosier, Michel, (1991) „Eléments d’une approche théorique et comptable du phénomène

d’endettement” Cahier monnaie et financement, n°20, La monnaie entre formel et informel,

176-85.

Saint-Exupéry, Antoine de (1943), Le Petit Prince (A kis herceg).

Say, Jean Baptiste (1803) Traité d’économie politique Schumpeter (1942), Capitalism,

Socialism and Democracy.

Schumpeter, Joseph Alois (1970) Das Wesen des Geldes.

Smith, Adam (1776), Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations.;

Feedbooks

Soros György (1997), The Capitalist Threat, Atlantic Monthly, 279(2).

Stiglitz, Joseph E. (2001), Needed: a new economic paradigm, Financial Times, 2010.08.19.

Taleb, Nassim (2007), The Black Swan: The Impact of the Highly Improbable, Random

House.

Taleb, Nassim (2018), Skin In The Game, Allen Lane.

Tversky, Amos és Kahneman, Daniel (1974), „Judgment under Uncertainty: Heuristics and

Biases”, Science, Vol. 185, Issue 4157, pp. 1124-1131.

Varian, Hal R., (2005) Intermediate Microeconomics.

Walras, Léon (1900), Les éléments d’économie politiques pure.

Weber, Max (1930), The Protestant Ethic, and the Spirit of Capitalism, Taylor and Francis,

2005.

Wray, L. Randall (2012), Modern Money Theory, Palgrave Macmillan

Zarlenga

187

Fogalommutató

(gazdasági) növekedés (economic growth)

............................................................. 28

A priori .................................................... 21

adósságcsapda (debt trap) ..................... 162

ágazat (sector) ...................................... 140

aggregált keresleti függvény(agregated

demand) ............................................. 145

aggregált kínálati függvény (aggregated

supply) ............................................... 146

aggregált termelési függvény (aggregated

production function) .......................... 123

akaratok kölcsönös egybeesése (double coincidence of wants) .......................... 40

aktív népesség (active population) ......... 146

alkufolyamat (bargaining process) ........ 91

állam (state) .......................................... 110

általános egyensúly (general equilibirum)

............................................................. 83

általános gazdasági válság (general

economic crisis) ................................. 161

általános túltermelési válság (general

overpoduction crisis) ......................... 164

alternatíva költség (alternative cost) ..... 85

alulfoglalkoztatás melletti egyensúly (underemployment equilibrium) ........ 149

amortizáció (depreciation) ..................... 121

amortizáció (depretiation) ................... 114

ár (price) ................................................. 27

árelfogadó (price taker) .......................... 85

árigazodási mechanizmus (price

adjustment mechanism) ....................... 87

árszínvonal (price level) ....................... 122

autonóm fogyasztás (autonomous

consumption) ..................................... 125

bank (bank) ............................................. 54

banking school ......................................... 61

barter ...................................................... 27

bázisár (base price) .............................. 122

belső érték nélküli pénz (fiat money) ... 42,

94

beruházás (investment) ......................... 114

bootstrap equilibria .................................. 97

bruttó hazai termék (Gross Domestic

Product, GDP) .................................. 116

bruttó nemzeti jövedelem (GNI, Gross National Income) ............................... 117

bruttó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem (Gross National Disposable Income) ............................................. 117

Cantillon – szabály (Cantillon rule) ..... 28

currency school ....................................... 60

csere (exchange) ..................................... 81

csere (exchange, ..................................... 81

csereeszköz (means of exchange) ........... 41

cserefolyamat (exchange process) ......... 91

csökkenő mérethozadék (decreasing returns to scale) ................................... 85

decentralizált fizetési rendszer (decentralized payment system) .......... 71

definíció (definition) ............................... 12

defláció (deflation) ............................... 122

diagonális dominancia (diagonal

dominance).......................................... 87

egyéni gazdagság (individual wealth) ... 37

Egyenleg (balance)............................... 111

együtt élő nemzedékek modellje (overlapping generations model) ........ 95

Első Jóléti Tétel (First Theorem of

Welfare Economics) ............................ 85

elszámolóegység (unit of account) ......... 37

endogén változó (endogenous variable)

.......................................................... 132

értékelméletek (value theories) ............. 34

értékőrző (reserve of value) ................... 41

eszköz (asset) .......................................... 37

észszerű (reasonable) ............................. 11

exogén változó (exogenous variable)... 132

fekete hattyú (black swan) ...................... 24

felhalmozott pénzkészlet (money

hoarding) .......................................... 163

finanszírozási kapacitás (finance

capacity)............................................ 112

fizetés (payment)..................................... 38

fizetési rendszer (payment system) ........ 44

fizetőeszköz (means of payment) ........... 44

flow ......................................................... 16

foglalkoztatottsági ráta (employment rate) .......................................................... 147

fogyasztás (consumption) ....................... 32

fogyasztás (consumption) heterodox

definíció ............................................ 114

188

fogyasztási határhajlandóság (marginal

propensity to consume) ...................... 125

fogyasztó (consumer) ............................ 101

folyó számlák (flow accounts) .............. 111

folyóár (current price) .......................... 122

függvény (function) .................................. 87

gazdaság normális működése (normal

functioning of the economy) .............. 158

gazdasági műveletek folyó mátrixa (transactions flow matrix) ................. 119

gazdasági rendszer (economic system) .. 26

gazdasági szereplő (economic agent) .... 11

gazdasági szereplők (economic agent) .. 11

gazdaságnak (economy) ......................... 26

Gorman – alakú közvetett hasznossági függvény (Gorman’s form of the indirect utility function) ..................................... 99

győztes mindent visz (winner takes all)

........................................................... 172

Hahn-probléma (Hahn problem) ........... 94

használati érték, value in use ............... 104

hasznos (useful) ...................................... 27

hasznosságfüggvény (utility function) ... 30

hatékony termelési technológiát (efficient

production technology) ....................... 81

Hawkins- Simon feltétel (Simon-Hawkins condition) ........................................... 142

háztartás (household) ........................... 110

Hecksher – Ohlin modell .......................... 85

helyettesítési határarány (marginal rate of

subtitution) .......................................... 30

helyettesítési hatás (substitution effect) 130

hitelművelet (loan) ................................. 54

holtteherveszteség (deadweight loss) ...... 78

homo khrematisticus .............................. 52

homo oeconomicus ................................. 51

hozzáadott érték (value added) ........... 116

Human Development Index .................... 117

ideiglenes egyensúly (temporary equilibrium) .......................................... 95

időszak (period) ...................................... 15

infláció (inflation) ................................. 122

innováció (innovation) .......................... 171

intertemporális költésgvetési korlát (intertemporal budget contraint) ......... 96

intézmény (institution) ........................... 25

IS görbe (Investment-Saving curve) ..... 134

jegybanki alapkamat (central bank base

rate) ..................................................... 61

jelenség (phenomenon) ........................... 10

jószág (commodity) ................................. 34

jószágkosár (consumption bundle) ........ 30

jószágpénz (commodity money) ............. 64

jövedelem (income) .............................. 111

jövedelmi hatás (income effect) ............. 130

kamatláb (interest rate) ................. 61, 132

kapitalista gazdaság (capitalist economy)

............................................................ 48

kartalizmus (chartalism) .......................... 45

kényszerű munkanélküliség (involutary unemployment) ................................. 122

kereskedelmi bank (commercial bank) . 55

kereslet és kínálat törvényének (law of

demand and supply) ............................ 87

kereszt-árhatások (cross price effect) ... 87

készpénz (cash) ...................................... 55

Khrematistiké ........................................ 28

kiadás (expenditure) ............................. 111

kiszorítási hatás (crowding out effect) 139

komparatív előnyök (comparative

advantage) .......................................... 81

komparatív statika (comparative statics)

............................................................ 87

konstans helyettesítési rugalmasságú

függvény (CES, constant elasticity to

substitution) ...................................... 123

konszolidált számla (consolidated

account) ............................................ 110

kormány (government) ........................ 110

kormányzati kiadás (governement

expenditure) ...................................... 114

költés (spending) .................................. 114

költség (cost) ........................................ 111

költségvetési politika (fiscal policy) .... 139

könyv szerinti érték (book value) ......... 29

kötelező tartalékráta (reserve requirement) ............................................................ 60

követelés (claim) .................................... 38

közgazdaságtudomány (economics) ....... 6

közösségi fogyasztás (public consumption)

.......................................................... 114

közpénzrendszer (public money system)75

központi bank (central bank) ........ 55, 110

közvetett csere (indirect exchange) ....... 43

közvetett hasznosságfüggvény (indirect

utility function) .................................... 99

közvetlen csere (direct exchange) ......... 93

külső gazdasági hatás (externality) .......... 34

látra szóló betét (deposit) ...................... 56

189

Leontief – inverz (Leontief inverse) .... 142

Leontief - mátrix (Leontief matrix) ...... 142

Leontief paradoxon (Leontief paradox) .... 86

likvid ........................................................ 42

likviditási csapda (liquidity trap) ......... 140

likviditási korlát (liquidity constraint) ....... 96

LM görbe (Liquidity – Money curve) ... 134

makroökonómia (macroeconomics) ...... 80

Marshall–kereszt (Marshallian cross) .. 87

megtakarítás (saving, S) ...................... 111

megtakarítási paradoxon (paradox of

thrift) .................................................. 128

mennyiségi pénzelmélet (quantity theory of money) ............................................... 135

merkantilisták (mercantilists) ................. 6

mérleg (balance sheet) ............................ 37

mérlegfőösszeg (total assets) ................ 157

mikroökonómia (microeconomics) ........ 80

mintha (as if) logika ................................ 10

modell (model) ........................................ 13

modern pénzelmélet (modern monetary

theory) ............................................... 167

modern pénzelmélet (modern money

theory, MMT) ...................................... 58

módosított Hahn-probléma (modified

Hahn problem) .................................... 97

módszertani individualizmus (methodological individualism) ........... 51

monetáris bázis (monetary base) ........... 57

multiplikátor – hatás (multiplier effect)

........................................................... 126

munka (labour) ....................................... 31

munkaadó (employer) .......................... 115

munkaérték-elmélet (labour theory of

value) ................................................. 104

munkaintenzív technológia (labour

intensive technology) ......................... 174

munkanélküliség természetes rátájának

(natural rate of unemployment) ......... 146

Munkanélküliségi ráta (unemployment rate) ........................................................... 146

munkavállaló (employee) ..................... 115

munkaviszony (labour relation) .......... 115

Nash-egyensúly (Nash equilibrium) ...... 83,

121

nem megérdemelt jövedelemnek

(unearned income) ............................. 106

nem piaci kibocsátás (non market

production) ........................................ 115

nem skálázható (non-scalable) ............ 172

nemzeti számla (national account) ...... 110

nemzeti számlák rendszere (System of

National Accounts) ........................... 110

nemzeti számvitel (national accounting)

.......................................................... 110

neokartalizmus (neo-chartalism) .......... 58

nettó hazai termék (Net Domestic

Product, NDP) .................................. 116

nettó hitelnyújtás (net lending) / nettó

hitelfelvét (net borrowing) ............... 112

nincs arbitrázs (no arbitrage) ............... 83

nominális ár (nominal price) ............... 122

numéraire ............................................... 27

nyílt gazdaság (open economy) ................ 79

nyílt társadalom (open society) ............... 9

Oikonomia ............................................. 27

ordinális hasznosság (ordinal utility) .... 30

ortodox elmélet (ortodox economic

theory) ................................................. 50

önkéntes munkanélküliség (voluntary

unemployment) .................................. 148

özvegy korsója (widow’s cruse) ........... 128

papírpénz (paper money) ....................... 94

Pareto-hatékony (Pareto efficient)........ 82

Pareto-javulás (Pareto improvement) ... 82

pénz (money) standard definíció ............. 41

pénz (money) számviteli definíció .......... 44

pénz forgási sebessége (velocity of money) .......................................................... 135

pénz Menger definíciója ......................... 42

pénzgazdaság (monetary economy) ....... 48

pénzhelyettesítő (quasi-money, near

money) ................................................. 70

pénzillúzió (money illusion) ................. 150

pénzmultiplikátor (money multiplier) ... 60

pénzpiac (monetary market) ................ 132

pénzpolitika (monetary policy) ............ 139

pénzrendszer (monetary system) ........... 44

pénzteremtés hatalma (money power) 175

pénzügyi egyensúly (monetary equilibrium) ............................................................ 97

pénzügyi eszköz (financial asset) .......... 38

pénzügyi számla (financial account) ... 112

pénz-semlegesség (neutrality of money) . 35

pénzsemlegesség (neutrality of money) 135

piac (market)........................................... 81

piac rövid oldala (short side of the

market) ................................................ 91

piacgazdaság (market economy) ............ 48

piaci érték (market value) ...................... 29

190

piaci kibocsátás (market production) ... 115

piackudarc (market failure) ................. 152

Pigou-hatás (Pigou-effect).................... 140

pókháló - modell (cobweb model) ............ 88

ponthalmaz-leképezés (correspondence) . 87

posztulátum (postulate) ......................... 12

preferenciák (preferences) ..................... 30

profit ..................................................... 101

profit (profit) ......................................... 114

quid pro quo ............................................. 93

Racionális várakozások (rational expectations) ..................................... 135

racionálisak a várakozások (rational expectations) ....................................... 99

racionálitás (rational) ............................ 11

reál ár (real price) ................................ 122

refinanszírozási kamatláb (repo rate) .. 61

relatív ár (relative price) ........................ 27

rendelkezésre álló jövedelem (disposable income) .............................................. 117

rendszer (system) .................................... 26

reprezentatív szereplő (representative

agent) ................................................... 52

részpiaci egyensúly (partial equilibrium) .. 83

rezidens (resident) ................................. 111

Robinson Crusoe – feltételezés (Robinson

Crusoe hypothesis) .............................. 52

Robinson Crusoe gazdaság (Robinson

Crusoe economy) ................................. 52

romlandó jószág (perishable good) .......... 94

saját árhatás (own price effect) .............. 87

seigniorage .............................................. 62

skálázható (scalable) ............................ 172

spekulációs buborék (speculative bubble)

........................................................... 169

spekulációs pénzkereslet (speculative

demand for money) ............................ 133

stabilitás (stability) ................................. 87

stacioner egyensúly (stationary

equilibrium) ....................................... 156

standard pénzelmélet (standard monetary

theory) ................................................. 13

steady state .............................................. 86

stock ........................................................ 16

Stock-flow konzisztens modell (stock-flow consistent model) ............................... 121

súrlódásos munkanélküliség (frictional

unemployment) .................................. 148

szabad föld (free land) ......................... 106

szabály (rule) ......................................... 25

számla (account) .................................. 110

szándékolt beruházások (intended

investment) ........................................ 125

szekvenciális gazdaság (sequence economy) ............................................................ 99

szereplő (agent) ...................................... 11

szerződési görbe (contract curve) ......... 82

szocializáció (socialization) ................... 26

szűkös (scarce) ....................................... 30

társadalmi gazdagság (social wealth)... 33

társadalmi gazdagság pénzre vonatkozó

változatlansága (invariability of social

wealth with respect to money) ............ 35

társadalmi gazdagság pénzügyi eszközökre vonatkozó változatlansága (independence of social wealth from finanical assets) ................................... 38

társadalmi szabály (social rule) ............ 25

társadalmi szerződés (social contract) . 50

társadalom (society) .............................. 26

tartalék (reserve) ................................... 55

tartós jószág (durable good) .................. 41

tartozás (debt) ........................................ 38

tâtonement .............................................. 91

teljes egyensúly (full equilibrium) ............ 95

teljes kibocsátás (total product) .......... 115

tényleges vámvédelem (effective rate of

protection) ......................................... 143

teremtő rombolás (creative destruction)

.......................................................... 171

termelés (production) ............................. 31

termelési függvény (production function)

............................................................ 81

termelő felhasználás (intermediate

consumption) ..................................... 116

természeti állapot (natural state) .......... 50

természeti törvény (natural law)........... 25

tervezett beruházások (planned

investment) ........................................ 125

tesztelés (test) ......................................... 10

tiszta cseregazdaság (pure exchange

economy) ............................................. 82

tiszta magánjószág (pure private good) 82

tőke (capital) ........................................ 107

tőke (capital) Nem standard definíció .... 73

tőke (capital) standard definíció ............. 85

tőke (Marx, capital) .............................. 104

tőkeintenzív (capital intensive)............ 123

191

tökéletes információ (perfect information)

............................................................. 85

tökéletes versenyzői piacnak (perfectly

competitive market) ............................. 85

tőkés (capitalist) ................................... 166

tőkeszámla (capital account) ............... 111

törvény (law) .......................................... 25

transzformációs görbe (transformation

curve) ................................................... 85

tranzakciós költség (transactions cost) . 85

tranzakciós pénzkereslet (transactions

demand for money) ............................ 133

tudomány (science) ................................ 10

tulajdon (property) ................................. 29

túlkeresleti mátrix (excess demand matrix) ............................................................. 40

újklasszikus közgazdasági elmélet (new classical economic theory) ................. 135

újklasszikus modell (new classical model) 98

újratermelhető javak (reproducible

goods).................................................. 31

unicitás (uniqueness) .............................. 87

üzleti terv (business plan) .................... 111

vállalat (firm) ....................................... 101

vállalkozás (enterprise) ........................ 110

valós eszköz (real asset)......................... 37

végső felhasználás (final demand) ....... 141

végső hitelező (lender of last resort) ...... 57

Walras – törvény (Walras’s law) ........ 108

walras-i kikiáltó (Walrasian auctioneer)

............................................................ 91

zárt gazdaság (closed economy) .............. 79