Búvópatak 2012/március

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2012. március – XI. évfolyam 3. szám Ára: 350 Ft

2

3

4

5

9

16

11

Búvópatak

Arany JánoshozPetőfi Sándor levele

SándorbátyámhozPetőfi István verse

Papp ÁrpádraemlékezünkNémeth István Péter ésKerék Imre írása

ÖrdögökkelcsatázvaMatyikó Sebestyén JózseffelFarkas Judit beszélget

Vörösök –régen is, most isCsapó Endre dolgozata

Viktor és ViktóriaPetrozsényi Nagy Pálregényrészlete

Az életKellermayer Miklóstanulmánya

KoKárdaCsernák Bálint fotója

Nincs lágyabb, mint a víz,mégis a köveket kivájja:nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Búvópatak 2012. március 2. oldal

Ö

K

Arany JánoshozPest, márczius 21. 1848.

Öcsém Jankó! Megvallom, nagyon kár volt azzal fárasztanod magad, hogy más ember levelét lemásold s azt nekem elküldd. Ha azt gondolod, hogy én a pletykákban gyönyörködöm, titá-nilag csalatkozol. Azért semel pro semper, hagyjuk el a plety-kákat. Kivált ily időkben! Forradalomban! Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!… Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolog nak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forra dalomnak tartok minden erő-szakos átalakulást; már pedig mi erőszakkal vívtuk ki a saj-tó szabad ságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellensze-gü lés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt meg-támadni bennünket. Hah, ha láttad volna, midőn a comité du salut public-ből a deputatió megjelent ezrek és ezrek kíséreté-ben követeléseivel, milyen halvány volt s mint reszke tett a nagy méltóságú helytartó tanács!…

De én most nem érek rá hosszan írni, csak azt adom tud-todra, hogy Coriolanomat már nyomják s ott az első czím ez: „Shakespeare összes színművei, fordítják Arany, Petőfi és Vörösmarty”, hát ehhez tartsd magad. Készítsd el vagy a János Király-t vagy a Windsori Víg Nők-et, hogy annak idejében, ha szükség lesz rá, elküldhesd. A mutatványt mért nem küldted János Király-ból? S átaljában mért nem írsz, he? – A később fordítandó művek-ről majd később beszéljünk. Tisztelünk, csókolunk benneteket. Isten óvjon, kedves barátom, minden veszedelemtől ott a ke-mencze mögött. Írj minél elébb! Igaz barátod :

Petőfi Sándor

A levél szélén: Az ide mellékelt verset nyomta ki legelőször a magyar szabad sajtó. Tedd el emlékül e példányt belőle.

Petőfi SándornéhozMaros-Vásárhely, jul. 29. 1849.

Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem ugy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két leve-lemet? Egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csa-pat tal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csik-Szerda, Kézdi-Vásárhely, Bereczk felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proclamatiókat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négy ezer oroszt egy zász-lóaljjal. Bereczken jön hozzá a tudósítás, hogy Szász -Régennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vág-tatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdő vidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? Ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csík-Szerdának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidé-

ke van; Sepsi-Szent györgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Bereczken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, ösz-szeöleltük és csókoltuk egymást: „mon fils, mon fils, mon fils!” – szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy fia ez a generális nak? Most még sokkal nyája-sabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Mel den Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schandlichen Behandlung des Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten.” Szinte ma az utban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az ide valók a napokban is szét-futottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagy-tok, kedves imádott lelkeim? Ha én hallhatnék valamit felőle-tek! Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj csak egy szócs-kát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő al-kalmakat. Szopik-e még a fiam? Válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed

Sándor

Czím: Petőfi Sándornénak Tordán a református papnál Miklós Miklósnál

Petőfi Sándor levelei

Búvópatak 2012. március3. oldal

I

K

AAz ifjuság 1848. márczius 14-én este a Pilvax kávéházban vet-te hírét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezár-ta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S meg-állapították, hogy mit fognak tenni másnap: már czius l5-én.

Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott pa-pírost vesz elő. A „Nemzeti dal” kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferencz bele pislant s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hí a haza!”

– Barátom! – szólt a költőhöz – előbb talpra kell állítani a magyart, aztán – rajta! Petőfi hallgatott a jó tanácsra, meg-változtatta az első sort s másnap az egész országon végig har-sogott a „Talpra magyar!”

thallóczy l.

Petőfi István versei

Sándor bátyámhozIgérsz nekem paripát, Még pedig párjával; Legyenek bármily drágák, Nem gondolsz árával.

Csak hogy Pisti öcsédnek Nagyobb kedve legyen, Mert eztán vásárokra Majd lóháton megyen.

Jól meggondold bátyám, Amit ajánlottál,Tudod, hogy az igéret Adomány után vár.

Igyekezz hát, hogy gazdag Minél előbb legyél,Istók öcséd számára Paripákat vegyél.

Attól tartok, hogyha majd Gazdagságod várom,A vásárra holtomig Gyalog kell sétálnom.

(Kunszentmikiós, 1844)

Gúlában fegyvered…

Önkéntes dala

Gúlában fegyveredTe dicső, hős sereg; Nincs, ki segítene, Elvesztél örökre.

Megcsalt, kiben hittél, Kit istenítettél, Eladott tégedet, Hazádat s nemzeted.

Hittük, hogy meghalunk, Mig érted harczolunk; Szent szabadság, érted! Mégis ez lőn véged.

Gyászos borítékba Van zászlónk behuzva:Fegyverek közt úgy áll, Mint fejfa a sírnál.

Nem látod lobogniS alatta meghalni Nem lehet már neked Te dicső, hős sereg.

Rabbá lettél hazám! –S mely annyit áldozál, Óh! te drága nemzet, Isten legyen veled!

Te pedig nagy Isten Segíts hű népeden; Mig hordja rablánczát, Enyhítsd a fájdalmát!

Ti pedig vitézekBár mennyit szenvedtek, Jusson eszetekbe: Szabadság Istene!

(Világos, 1849. augusztus 13.)Katona vagyok én, önkéntes katona,Nem kell már szerető, se szőke, se barna! Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem, Szerelmet, hűséget hazámnak esküdtem.

De meg is tartom én szentül fogadásom, Hazámat, ameddig kivánja, szolgálom,Mig bírom erőmet s kardot a jobb karom, Ellenségünk ellen örömmel forgatom.

Dicső a halál ott kinn a csatatéren,Hogyha meg kell halnom, ott muljon el éltem! Ott porladjak én el, habár sírom felett,Nem lesz is nevemet hirdető sírkereszt.

A Talpra magyarszületése

Petőfi István arcképe


PPapp Árpád talán utolsó nyilvános szereplésének voltunk szem- és fültanúi a tavalyelőtti esztendőben a keszthelyi kas-tély hajdanvolt biliárdszobájában. Bencze Lajos szavába vágott, mert fontos közölnivalója volt, s nem tudta tovább ezt a mon-dandóját visszagyűrni magába. Aligha gondolhatta volna bár-melyikünk akkor, hogy ez lesz az az üzenet, amit végezetül bíz ránk. Nem kívánt lehetetlent tőlünk azzal, hogy azonmód jegyezzük meg ezeket a szavait, hiszen nem először történt, hogy egy görög mítosz szimbolikus és főképpen konkrét ér-telmére figyelmeztetett bennünket. Anteuszról – mert hogy róla van szó – Papp Árpádtól több mint tíz esztendeje, először, Kaposváron a városi tanácsteremben hallottam a magyar föld védelmében tartott tanácskozáson. Végül Keszthelyen, azon a számomra testamentumivá lett megnyilatkozásán. Fény-képfelvételeket készítettem magam is róla, szinte prófétaiak voltak a karmozdulatai, akárha egy Csontváry-festményről lépett volna közénk. Mégis az volt a legfontosabb, amit mon-dott. Mégha abban is bíztunk, hogy sokszor és sokat fogjuk

hallani még tőle ezeket az intelmeket, s éppen ebbe a görög mítoszba keretezve.

Anteusz, a mitikus hős, az erejét a földből merítette, hiszen szülője maga Gaia istennő volt, a görög Föld-anya. Akárhány-szor megérintette a földet, mindig talpra tudott állni, s újult erővel folytathatta a harcot. Nem véletlen, hogy e görög hérosz a XX. századi magyar költőnek, az iszkázi Nagy Lászlónak is beszédes példája lett. A Somlótól elszakíthatatlan Ezüstfiú is hasonlóan érezhette magát a fővárosban és a modern civilizá-ció életerőt elszívó förgetegében, mint Anteusz a Heraklésszal folytatott párbajában. Azt érezte, hogy ővele is a levegőben, a gyökértelen magasban bánna el a Harczok Ura. Ám mihelyst hazamehet, nincs hatalom, mely elgyöngíthetné, eltántoríthat-ná a létezéstől: „Édesanyám, a kertedben újra / szőlődet csipegetem. Élek.” Ezeket a sorokat többször is mormolta nekem Árpád. Ha valaki, akkor, Pistám, Te, meg kell, hogy értsed ezeket a soro-kat, csak éppen ezt nem mondta szemembe. Még sokat sejtetőn hunyorognia sem kellett ezeknél a Nagy Lászlói szavaknál.

Németh IstváN Péter

Anteusz Kaposban, Keszthelyen

Kerék Imre

Egy nyári napPapp Árpád emlékének

ÜÜltünk a hegyi ház előtt, mélyen alattunk gyöngyfényű kagy-lóként kinyílt a táj. Balról a Badacsony ormótlan tömbje tes-pedt súlyosan, jobbra Szigliget ormai magasodtak: a Király-né szoknyája, Rókarántó, s mögöttük fent a csorbafalú várrom. Szemközt a Balaton zöldüveg tükrén fehér hajó úszott az Aranykagyló-öböl felé, fölötte sirályhad kerengett. A völgyben kanyargó úton egy ember lépdelt, nyakában gyerekkel, mint-ha Szent Kristóf Egry vásznán. Barátom kis kosárban szőlőt, mandulát, hasas kancsóban bort rakott asztalunkra. Köröt-tünk vadméhzümmögés, rovarzsongás, lepkék zizegő libegé-se; görbe tőkék tövén rigók neszeztek, aranyzöld gyíkok itták lüktető torokkal a forgó napkorongból sárga patakokban le-csorgó égi mézet. Kortyolva olykor a szürkebarátból, halkan cserélgettük a szót. Szeferisz, Ritszosz verssorai kerengtek, föl-rebbenve zizzenő könyvlapokról… S mintha Hellasz sugaras-kék ege borulna fölénk, hallani véltük a Tempevölgyi kecskepász-tor elnyújtott, szélbe-foszló énekét, Epidaurosz tücskei reszel-ték ezüst ráspolyaikkal a fűszálak élét. Feketefürtű görög lányok cipóhéj-barna arca parázslott, éjszínű szembogara villant, ahogy beúsztak oldalt a képbe, bőrükön sós tengervíz illatával. Kizökkent ritmusából az idő, s mintha örökös ünnep köszön-tött volna ránk: a mediterrán ragyogásban lebegett velünk a hegyi ház, a kert, ég s föld között imbolygó léghajóként. Az utolsó kép Papp Árpádról, Keszthely, 2010 – fotó: G.K.


AA tavaly Papp Árpád Búvópatak-díjjal kitüntetett Matyikó Se bes tyén József reneszánsz típusú alkotó ember. Jellemvonásának csak egyik kifejezője a sokoldalúságra való törekvés. A társadalomtudományok, mint a muzeológia és az etnográfia mellett az irodalom és társművé-szetei iránt is elkötelezett. Reneszánsz ember főleg abban az értelem-ben, hogy számára ez elsősorban felelősséget jelent. Felelősséget a természeti környezet, a szeretett táj, a Balaton, és felelősséget közös értékeink, az érvényes igazságok iránt. Életigenlését mi sem bizonyít-ja jobban, mint hogy orvosai szerint már hétszer meghalhatott volna. Azt mondja, aki egykor az ördögökkel csatázott, most az ördögöknél is jobban tudja az igazat, mely csak az övé.

– Első generációs értelmiségi a családjában. Hogy látja, ez későb-bi életpályája szempontjából inkább hátrányt vagy előnyt jelentett? Mi érdekelte a gyermek Matyikó Sebestyén Józsefet ott a „Nagy-víz” partján?

– Több mint háromszáz éve élnek itt elődeim. A Nagyvá-zsony melletti Csepelyről származik családom anyai ága, ahol Mátyás király szabad vadászaiként éltek. A hajdani település ma már csak régészeti emlék. Őseim kisnemesként gazdálkod-tak, majd a félhold által uralt nehéz időkben Siófokon vertek gyökeret, ahol a település jelentős vagyonnal bíró, alapító csa-ládjai közé tartoztak. Bíró, borbély, halász, vízimolnár, föld-műves, kőműves, révész őseim emlékét hordom lelkemben. Engem is ez a táj nevelt. A családi legendárium szerint egyik apai elődöm utaztatta át a Balatonon Kazinczy Ferencet Ti-hanyból Szántódra, amikor Pálóczi Horváth Ádámot látogat-ta meg 1789-ben. Gyermekkoromban minden nyáron átha-józtunk szüleimmel Füredre, s egy életre megérintett a hely szelleme. A savanyúvíz, a Jókai-ház, a Szívkórház, Tagore fája, a Panteon, a vitorláskikötő, Pásztor János, Andrássy Kurta János szobra, a villák maradandósága. Már eszmélő ifjúként Zákonyi Ferencéknél, Liptákéknál, Déry Tibornál forgolód-tam. Ezekből a találkozásokból írások, könyvek születtek. Horváth Boldizsár jeles ortopédprofesszornak köszönhetem, hogy járni tudok. Faggattam Bányai Erzsébetet, Máthé Jánost. Leveleztem Keresztury Dezsővel, amikor a Szívkórház lakó-ja volt, s később budafoki otthonában is. Az irodalom egészen fiatal koromtól kezdve érdekelt, már gyermekként és kamasz-ként írtam, verseskötetet állítottam össze és latin szótárt szer-

kesztettem. Első verseimet egyik rokonomnak, dr. Fokásy Lászlónak mutattam meg, aki az OMI nyugdíjas fővegyésze-ként Siófokon élt feleségével. Budapesten fiatalkorában jól ismerte Ady Endrét, Sólyom Jankát, József Attilát, Szép Ernőt, Szinyei Merse Pált, Feszty Árpádot és másokat. Siófokon Jókai Mórral is találkozott, hiszen nagyapja Márk Sámuel osztálytársa volt a híres pápai gimnáziumban. Több történe-tet hallottam Krúdy Gyuláról, Karinthy Frigyes pedig a kö-zeli Batthyány utcában halt meg. Siófokon találkozott József Attilával 1932-ben, amikor az IGE szervezésében a Balatoni

2002-ben Kaposi díszpolgárrá avatásakor is Anteusz sorsát szőtte egybe a hazai földkérdés ügyével. Nem sérelmeiről, s – ha voltak, bizonnyal voltak – nem sikereiről nyilatkozott, ha-nem az általa legfontosabbnak tartottról, a szüllöttem földről. Amely szerinte „mindig is több volt szántónál, rétnél, s aki csupán árunak tekinti, könnyen elárulhatja: óvnunk kell, hiszen a polgári társadalomban, akinek nincs a nevén a telekkönyvben, az legföljebb futhat rajta – földönfutó…”

2010-ben Keszthelyen még egyszer elismételte, hogy ne bocsássa a földjét áruba senki, még akkor sem, ha megérni látszana az üzlet. Hogy nem szabad, hogy kihúzza alólunk bárki is a földet. Hogy aki árulja a hazát, vagyis a földet, az hazaáruló. Talán már-már bánthatta is a jól hangzó szójáték, s lehet, azt szerette volna, hogy botoljon meg a nyelve a leg-

fontosabb kifejezéseken. Tudom, tudjuk, nagy gonddal igyeke-zett megfogalmazni mindent Papp Árpád. Aggályosan pontos volt, ha valamit a szavak szintjére kellett emelnie. Ezért hány-szor, és hányszor osztozhatott és osztozott itt Demosz the nész-Sziszifosz sorsában! Visszahullhattak rá a súlyos szó-kavicsok, beszéd-tömbök. S mi, ha nem hallottuk volna már elégszer tőle, lehet, hogy csupán a fölfortyanás hevét, vergődő szárnyú félmondatainak tehetetlen dühtől átitatódott hangulatát tud-nánk most őrizni. Amivel tiszta érzésének és világos gondo-latának utoljára még így mégiscsak hangot volt képes adni. Tudtuk és tudjuk tehát, miről beszélt. Úgy érzem, tartozom ennyivel, hogy most fölidézem, amikor Pilinszky szavaival:

„Elgurulnak az ismeretlen csöndben, / mélyen a csillagok alatt / elgu-rulnak s megállanak / a mozdulatlan biliárdgolyók.”

Ördögökkel csatázvaMatyikó Sebestyén József költővel, muzeológussal beszélget Farkas Judit

Matyikó Sebestyén József – fotó: Tóth-Baranyi Antal


A

A

Íróhéten itt tartózkodott. Korán megtanultam, hogy a varázs-lat nem a misztikumból, hanem a valóságból bontakozik ki. Alapja a tárgyszerűség, az alázatosan pontos figyelem. Az anyagszerűség emeli az anyagiság fölé. Ahogyan az ősi kul-túrákban a természeti erők, állatok, növények testvéri isme-retéből párállott elő a mítosz. A tudatosság, a műveltség ma-gas foka az, ahol már eltűnnek komponensei. Akkor válik fö-löslegessé a bizonyítékok sorolása, amikor az ismeretekből egy önmagát igazoló új struktúra bontakozik ki.

– Azt hallottam, hogy a keresztapja Jékely Zoltán…– Az írói név tartalmi kérdéseket is kifejező megválasztá-

sáról van itt szó. Az irodalomban egyik „körösztapám” valóban Jékely Zoltán, a másik pedig Takáts Gyula (aki később egyik ajánlóm a Magyar Írószövetségbe, a másik ajánló Cser nák Árpád volt). Ők voltak értő kritikusaim és segítőim. Fodor András egyik „vesszőparipája” volt a névválasztás. Amikor első versemet a Somogyban közölte, behívatott a szerkesztőségbe, hogy változtassak nevet, mivel az eredeti, a Matyikó József nem éppen magyar. – De hát Batsányi, Vitkovics, Babits vagy Gyurkovics? Fodor András hajthatatlan volt. Ezt említettem Budapesten Jékelynek, aki Takáts Gyulával együtt a hármas névhasználatot: Matyikó Sebestyén Józsefet javasolta. Jékely Zol-tánnal való évtizedes – szinte havonta – történő személyes találkozásom a budapesti Frankel Leó u. 23. számú lakásán igazi egyetem volt, ahol játékosan, évődve lehetett komoly dolgokat megtanulni a költészet rejtelmeiből, s szabad volt a könyvespolcán Erdély kincseivel, Koós Károly, Kuncz Aladár, Kacsó Sándor írásaival és kéziratokkal ismerkedni. Az a kis szoba, amelyben dolgozott, őrizte apja, Áprily Lajos írói em-lékét. Közben bámultam Jékely karizmatikus személyiségét, kivételes minőségérzékét, hallgattam nem különben félelme-tes memoriter kincsestárát… S mindjárt lehetett kollokválni is a Mester történeteit. Jékely igazi „mesterkurzust” vezetett, amelybe nem elhanyagolható tételként a képzőművészet, Nagy István, Scheiber Hugó, Kondor Béla munkássága épp-úgy beletartozott, mint Dsida Jenő vagy Sinka István, Hor-váth István valamelyik ritka versének ismerete. A verstant például Mészöly Dezső Arc retus nélkül című verseskötetéből tanította. Mestereim megválasztásában hasonló igényesség-re törekedtem. József Attila költészete vezetett rá a líra mű-helytitkaira, Illyés Gyulától tanultam meg a népiség, plebejus elkötelezettség összeegyeztetését az európai távlattal, a világ-polgári fesztelenséggel. Idősebb mestereim közül főként Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Vas István, Csorba Győző hatását ol-vasztottam be költészetembe. Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Arany, Vörösmarty hagyományát 20. századi költők érdesebb hangjához közelítettem, Adytól József Attilán át Sinkáig, Pilinszkytől Nagy Lászlóig, úgy rajongtam Bartókért, hogy Josquin des Prés-től Sztravinszkijig és a legújabb európai és hazai kísérletekig különféle korok, stílusok zenéjében és Mol-nár István táncában mélyedtem el. Tehát amit beszélgetések-

ben, vallomásokban, interjúkban elmondtam magamról, ugyan-azt mondtam el másfajta eszközökkel a verseimben is.

– Gyermekkorában számos művészeti és irodalmi élmény érte. Ma-gától értetődő volt, hogy humán területen tanul tovább?

– Mivel édesapám hatására vízgazdálkodási főiskolán kezd-tem, amit otthagytam, így kicsit később teljesedett ki mai énem. Bár ha meggondolom, akkor már a képzőművészet és az irodalom érdekelt. Babits bajai évei, ifjú Éber Sándor mű-terme stb. Még Budapesten is foglalkoztam a műszaki tudo-mányokkal, aztán kerültem a humán oldalra. Ennek állomá-sai: Kaposvár, Szombathely, Debrecen. Akkoriban már könyv-tárosként dolgoztam, ez tartott tíz évig, aztán a Kálmán Imre Múzeumban töltöttem húsz évet.

– Említette, hogy ez a táj nevelte. A sajátos balatoni kötődés azon-ban nemcsak költészetében érhető tetten. Számos esszét, tanulmányt, helytörténeti és etnográfiai könyvet írt, számon tartja, kik jártak, kik pihentek, kik gyógyultak a magyar tenger partján…

– Hosszú évek óta kutatom már a Balaton régió művelődés-történetét, 1970-től kezdődően készítettem magnófelvételeket a jó emlékezetű siófoki öregekkel, akik népi játékot és gyógy-módot, imádságot hagytak nálam örökül. Egyik nagy munkám a település egykor országos hírű népfőiskolájának megörökí-tése. Közben folyamatosan gyarapítottam a Kálmán Imre Múzeum gyűjteményét, amely időközben világszerte ismert kultuszhellyé vált, kiállításokat nyitottam meg másutt is, tu-dományos következetességgel publikáltam. Verseket írtam és írok; az 1980-as évek elején szakmai körökön túl is feltűnést keltettem a magyarságért aggódó költőként. Leírt soraimban is páratlan kincsként tiszteltem a történelmet, a tárgyi em-lékeket, a megőrzésre méltó környezetet, mint az emberi lé-tezés színterét.

– „…költészete a szívós, sok mindent túlélő magyarságából fakad. Versei szókincsükkel, nyelvi leleményességükkel ősidőkre utaló ani misz-tikus* természetélményt közvetítenek.” – írta a Nádasok zsoltára című verskötete előszavában Ujváry Zoltán. Nemcsak a közeli, hanem a távoli múlt, a magyar őstörténet is foglalkoztatja. Miért?

– Mindenkinek fontos tudnia, honnan származik, hiszen ez identitásunk alapja. Ezért is válik egyre fontosabbá az is-kolákban a család- és helytörténet. „A nyelv elválaszt, ember vol-tunk, hiedelmeink összekötnek…” – mondta atyai mesterem, dr. László Gyula régészprofesszor. A magyar társadalom napja-inkban történelmének egyik legmélyebb és legsúlyosabb vál-ságát éli át. Az előttünk álló évtizedek veszélyei, „kockázatai és mellékhatásai” csak a 20. század legkritikusabb szakasza-ihoz mérhetők. A nemzet, mint közösség „spirituális teste”, vagyis lelki, erkölcsi és szellemi talapzata romokban hever, „fizikai teste”, vagyis népesedése és egészsége lepusztulási lejtőn halad gyorsulva lefelé, „anyagi teste”, vagyis gazdasá-ga a globális hatalom-gazdaság kifosztó-szivattyúinak csap-dájában vergődik. Úgy tűnik, napjainkban az álomvilág és a valóság megkülönböztetése a korábbiaknál is fontosabbá vált. Minden felelősen gondolkodó személy és közösség együtt-munkálkodására szükség van tehát ahhoz, hogy „elbeszéljük” a helyzetet, és „megbeszéljük” a teendőket.

– Költészetét nagyra értékelte az említetteken kívül Juhász Ferenc, Keresztury Dezső, Kormos István, Nagy Gáspár is. Most mégis arról a költőtársról faggatnám, aki az Ön névnapján, március 19-én len-ne 75 éves. „A költő leejtette a verset, / elindult titkait megkeresni: / hátizsákjába fért nemzedékét…” – írta Papp Árpád halálhírére című versében. Milyen emlékeket őriz róla? Mit kapott Papp Árpádtól?

– Félelmes dolog azok között az élő költők között lenni Magyarországon, akiktől nemcsak a nyelv s a nemzeti jellem formálását várták el századokon át, hanem azt is, hogy ők kiáltsák ki az elnyomott nép igazságát. Mint a mesék csodás királyfiait, őt is erősítették a rámért csapások. Papp Árpáddal

Matyikó Sebestyén József

EsőzésekAz utca keresztjét látom az ablak előtt.

Tálcán csillog a csurom szürkeség.Néha a Szigetből föltűnik egy lovaskocsi,

jól patkolt kancák nyerítenek.Lehet, hogy tavasz vagy történelem.

Lélegzete a mindenségnek, morzsolja ember igéit.


S

sohasem a kimondott dicséret, hanem inkább az őszinte bí-rálat szavával szoktuk egymást megbecsülni. Nyomasztó fé-lelmeit, köznapi gondjait, háborús emlékeit ma is hallom, lobogó indulattal emlegette, hogy Görögországba „mint tol-mács” jutott ki. Olykor megnyugodva szeretett görögjeit idézte: Ritszoszt, Kazantzakiszt, Kavafiszt… Egyik alkalom-mal megkértem a Kaposváron Árpádéknál vendégeskedő Fivosz Delfiszt, hogy írjon egy verset az általa már dedikált könyvbe, amelyet még este az Ipar-Vendéglőben Árpád nyom-ban lefordított. Jellemző, hogy amikor 1976-ban a Metszés-pontok című vers- és műfordításkötetét – két kiadást megért magánkiadás után – a Magvető Kiadó megjelentette, június 29-én én rendeztem és vezettem le Siófokon az első könyv-bemutatót. Kaposváron jóval később mutatták be. Papp Árpád volt az a költő, aki nem törődve a hatalommal, bátran kiállt mellettem, mellettünk. Kiderült ez 1975 tavaszán, amikor a TIT Fiatal Alkotók Fóruma keretében irodalmi találkozót szer-vezett. A főiskolai hallgatók háromszázan szinte zsúfolásig megtöltötték a TIT Székház előadótermét. Az előadók bemu-tatkozása, a versek elhangzása után a közönségből szót kért egy katonatiszt és kifejtette: Matyikó művei messzire kerül-tek a valóságtól, pedig arra kellene figyelnie, amit a párt első titkára, Kádár János mondott a versről, közérthetően szóljon az életről. Előbb csönd lett, majd parázs vita kerekedett. Papp Árpád vette védelmébe a líra szabadságát, azzal zárva mon-dandóját, hogy a politika ne adjon tanácsot, iránymutatást a költőknek. A többféle álláspont arról győzött meg, hogy a szemben és az értelemben valóban „összehúzódik millió zsilip”– és így az érdekeltek nem figyelnek az üzenetekre. A zsilip és a határ szavak ekként második jelentésréteget kaptak. S hogy ezek még egyértelműbbek legyenek, évtizedek múltán átírtam a befejezést (a Tótisztulás című versemről van szó).

– „Vagyok, aki állom, ha ütnek, / s ha állom, tán be is takarnak; / mozdul sírhalmom jövőtökben, / rajta viola-remény sarjad.” – ezek-kel a sorokkal kezdődik Késői felelet Pálóczi Horváth Ádámnak – Szántódra című verse. Húsz évig igazgatta a siófoki Kálmán Imre Múzeumot. Irodája a világhírű zeneszerző szülőházában volt. Mit ad-tak Önnek azok az évek? Hogy élte meg, hogy egyik napról a másikra eltávolították az intézmény éléről?

– Szó sincs arról, hogy kirúgtak volna. A múzeumot állító-lag takarékossági okok miatt emlékházzá minősítették, és ez a spontán levezényelt városi átszervezés már nem igényelt szakképzett – néprajzos, muzeológus – munkaerőt. A szakirá-nyú végzettség márpedig elengedhetetlen ehhez a munkához, csak így lehet optimális munkát végezni. Sokan persze nem kis izgalommal és nagy segítőszándékkal figyelték a közel-múlt siófoki küzdelmeit egy komplex helytörténeti múzeum megszervezéséért, beindításáért. Sajnos, minden eddigi erő-feszítés eredménytelen maradt, annak ellenére, hogy a Kálmán Imre Emlékmúzeumhoz kötődően sok minden megvalósult már. Az eddigiekből is kitetszően következetesen komplex helytörténeti múzeumról beszélünk, mégpedig azért, mert ennek az intézménynek a funkciórendszere a legtágabb, a legszélesebb körű és a legkönnyebben bővíthető, szélesíthető. Egyenlő joggal és lehetőségekkel vesz benne részt a régészet mellett a kortárs művészetek kutatása, műalkotások gyűjté-se, a vízi életformákat összefogó hidrológia (vízi közlekedési módok, hajózás, hajóépítés-gyártás, halászat, horgászat, hal-biológia, halkonzerválás, halfeldolgozó módszerek, élelme-zésipari munkálatok, de a szőlőtermesztés, borászat, vagy éppen a Balaton-környéki közlekedés műszaki kérdésein túl, mondjuk a szakmaiság kérdése a balatoni idegenforgalomban stb.). Azaz mindenféle-fajta tudományosság, ami valamilyen úton-módon kapcsolatban áll, elsősorban Siófokkal vagy szű-kebb és tágabb környezetével. A múltban ez a múzeumtípus

volt hívatva arra, hogy a lokális kultúrát, a helyi kutatásokat és feldolgozásokat különféle módon, sokszor kiadványsoro-zatokkal segítse és demonstrálja. Természetesen olyan helye-ken is keletkeztek a helytörténet kérdéseivel foglalkozó ki-adványok, kiadványsorozatok, ahol nem voltak komplex hely-történeti múzeumok, vagy ezen a téren rokon intézmények, például levéltárak se álltak rendelkezésre. Könnyen megfi-gyelhető volt, hogy az ilyen helyeken indított kiadványsoro-zatok, vagy éppen egyes helytörténeti kiadványok mögött is, minden esetben egy-egy erőteljes, meggyőző erővel rendel-kező, aktív személyiség, szakember állt. Minderre jó példa az 1940-es évek második felében Zákonyi Ferenc kezdemé-nyezte Siófoki Füzetek című helytörténeti kiadványsorozat. Az utóbbi időben örvendetesen fellendült siófoki helytörté-neti kutató- és feldolgozó munka, és az eddig is szép ered-ményeket hozott honismereti tevékenység egyenesen megkí-vánja, mi több!, követeli, hogy rendelkezésére álljon egy, a volt Siófoki Füzetek-hez hasonló Balatoni Füzetek című kiad-ványsorozat. Ebből három meg is jelent – Kaáli Nagy Dezső a balatoni kikötők építője, Időutazás (Versekkel és képeslapokkal a Balaton körül), és A siófoki zsidó temető – ez utóbbi angol, német és magyar nyelven. A Kálmán Imre Múzeum már évek óta tudatos kiállítás-koncepcióval arra akarja a város és az ország közvéleményének a figyelmét felhívni, hogy Siófokon – nemcsak idegenforgalmi szempontból, hanem a város pol-gárainak kulturális igényei szempontjából is – szükséges, hogy megfelelő közgyűjtemény, például egy városi múzeum legyen. Nagyon fontos lenne egy teljes körű helytörténeti múzeum létrehozása, amelyben fő látványosság erejével kapnának he-lyet képzőművészeti alkotások. Már korábban kidolgoztam

Matyikó Sebestyén József könyvének borítójánVarga Imre rajza látható


M

ennek a helytörténeti múzeumnak a tervét. Mégpedig üte-mezett formában, úgy, hogy elsőnek a Városi Képtárat, tehát a múzeum képzőművészeti gyűjteményét szükséges létrehoz-ni. A leendő képtárnak a korszerűség igényét követve meg-felelő módon át kell lépnie a szűk lokális korlátokon, és a magyar képzőművészet egészéről kell képet adnia. A képtá-runkban klasszikus, illetve a legjava kortárs művészek alko-tásai kaphatnának helyet, azzal a tematikus megfontolással, hogy a képtári kiállítás központjában tárgyválasztás szem-pontjából a Balatonnak, a nyaraló kultusznak, általánosság-ban a mai természethez való viszonyunknak – fény és árny-oldalaival együtt – kellene állnia úgy, hogy semmi esetre se legyen kizárólagosan balatoni tájkép bemutató. A Városi Kép-tár létrehozása úgy tűnik, nagy nehézségekbe ütközik, hiszen a semmiből kell megteremtenünk. A nehézségek leküzdése érdekében szerveztük meg 1993-ban a Siófoki Közgyűjtemé-nyi Alapítványt, indítványt tettünk a mecenatúra egy új fajtájára is. A kezdeti évek sikeres gyűjtéséről számot adva a törzsgyűjteményt bemutató kiállításunkon szerepeltek a ma-gyar klasszikus művészek közül: Mészöly Géza, Szinyei Merse Pál, Csók István, Szőnyi István, Egry József s a közel-múlt nagyjai közül Kunffy Lajos, Holló László és Borsos Miklós, Schéner Mihály alkotásai, másrészt azok a művek, amelyeket a tervszerűen megrendezett képzőművészeti kiál-lításaink „hoztak” már eddig is a gyűjteménynek: Andrássy Kurta János, Ágh Ajkelin Lajos, Csáji Attila, Csiszár Elek, Csorba Simon, Halász András, Haraszty István, Horváth János Milán, Ikafalvi Farkas Béla, Károlyi Zsigmond, Kling József, Leitner Sándor, Matzon Ákos, Németh János, Szász Endre, Szőke György, Ungvári Károly, Varga Imre, Varga Hajdu István, és a népi fafaragók Nagy Ferenc és Kálmán Gyula alkotásai. Izgalmas, sokszínű anyag. Minden irányban nyitott a fejlesztésre. Remélhetőleg a szabaddá vált régi könyv-tár épületében megvalósul a Siófoki Képtár gondolata. Ezt a szakmai örökséget hagytam az utódaimra.

– Hatvan éves múlt. Rengeteget dolgozik, a közelmúltban jelent meg például az Ön által szerkesztett antológia az „Oh Füred, drága

Helikon… második kötete. Eközben hősies küzdelmet folytat egy sú-lyos betegséggel. Mi ad Önnek erőt?

– A halál döbbenetén túl a mély istenhit és a munka. A va-lódi erkölcsi értékhez való vonzódás fejeződött ki bennem, s a fölismerés: kimondani igazságokat a korról, amelyeket hely-zetemben csak én tudok, én mondhatok ki, s amelyek érvé-nyes igazságok maradnak az utókorra is, ha lesz füle a hal-lásra. Hétszer meghalhattam volna, mondták orvosaim. Aki egykor az ördögökkel csatázott, most az ördögöknél is jobban tudja az igazat, mely csak az övé. Meg kell szenvednünk az igazságért, be kell bizonyítanunk az igazságot. Ne feledjük, hogy Jézus értünk, a mi bűneinkért szenvedett a kereszten. Magára vette a világ bűneit. Nekünk is ezt kell tennünk, ha követni akarjuk. Nekünk is hordoznunk kell a magunk ke-resztjét – szenvednünk kell Őérte. Ha tudjuk, érezzük a rövi-dülő „idővonalunkat”, az önvizsgálat, a lelkiismeret-furdalás, a vád is szinte naponta ostoroz: „Mindegy milyen ruhát veszek: e bús / emberlét kínját mindörökre érzem.” (Goethe: Faust) Ha nem szenvednénk, hogyan értékelhetnénk az életet? A Jó és a Rossz örökösen párban jár, minden attól függ, hogy mikor és hol találkozunk egyikkel vagy a másikkal. Az emberek ké-nyelmesen szeretnek élni, s ha szerencséjük van, elkerüli őket a szenvedés és a bizonytalanság, van tető a fejük felett és nem éheznek. Így aztán képtelenek mélyen értékelni az élet apró ajándékait. Nincs tapasztalatuk a rosszról, az élet árny-oldalairól, és valószínűleg soha nem hálásak a sorsnak, hogy kegyesen bánik velük. Én azonban azt vallom, hogy szenve-désre, katarzisra igenis szükség van. Ha nincs szenvedés, nincs az értékeknek súly szerinti arány rendje. Ne feledjük, hogy szenvedés nélkül nincs tisztulás! „A csontok közti lombo-zat / robban, kiszárad hirtelen, / összefut szánkban a halál.” – írja egyik versében Weöres Sándor. És ma már nem az fáj, amit nem értem el, hanem az, hogy egyszer csak elveszíthetem azt, amit elértem.

* animizmus: hit az olyan lelkek és szellemek létezésében, melyek az ember és a természet életére befolyást gyakorolni képesek

Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati dön-tések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állam-polgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi

„demokrácia-deficitről”. Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és

neoliberális pártkötődésű, nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz.

Szükséges, hogy mi, a magyar társadalom jelentős többsé-géhez tartozó értelmiségiek is megszólaljunk, és kinyilvánít-suk azok megnyugtatására, akik a nyugati demokráciákban Magyarország jövőjéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, ame-lyekhez a magyar lakosság túlnyomó része maga is ragaszko-dik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban bebizonyította.

Az a szavazótábor, amely 2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a korábbi bal-

oldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társa-dalmi állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ nemzeteinek demokratikus kö-zösségéről.

A vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e többség bi-zalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelsza-vai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazó-urnáknál.

Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéle-ményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszé-lyeztető szándékok.

Magyar ÍróSzövetSég elnökSége,Magyar MűvéSzeti akadéMia elnökSége,

ProfeSSzorok Batthyány köre

Magyar írók, művészek, tudósok állásfoglalása


AAz egész magyar nemzetet – beleértve az elszakított ország-részek és az emigráció magyarjait – felzaklatja a nemtelen tá-madás az ország kormánya, és közvetve az ország népe ellen. Felvetődhet a tájékozatlanokban a kérdés: mit vétettünk a világ ellen, amivel magunkra vontuk haragját? Valóban, mi vagyunk-e a falu rossza, aki nem tud beilleszkedni a társada-lom rendjébe? Vagy a világ távolodott el azoktól az értékek-től, amiket mi még konokul vallunk? Megvizsgáltuk-e múl-tunkat abból a szempontból, miért van az, hogy – ritka kivé-telektől eltekintve – minden és mindenki ellenünk van?

Interneten jelent meg egy összehasonlítás Félelmetes hason-lóság 1920–2012 cím alatt, amiből érdemes néhány mondatot közölni:

„1920 februárját írjuk. Bécsben összeül az egyik legnagyobb euró-pai szakszervezeti tömörülés, a postás internacionálé. Fő téma a ma-gyarországi »fehérterror« elítélése, majd február 8-án bojkottot hir-detnek Magyarország ellen. Ez volt a jeladás. Márciusban az amsz-terdami Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség úgy döntött, hogy »felhívja az entente hatalmak kormányait, lépjenek közbe a magyar kormánynál, és bírják rá, szakítson eddig követett belpolitikájával«. Kijelentette továbbá, ha felszólításuk eredménytelen marad, Magyar-országot teljes bojkott alá fogja. Értesítette ugyanekkor valamennyi ország munkásszervezetét, főleg a tengeri szállítómunkásokat, a vasút-, posta- és távíró-alkalmazottakat, hogy legyenek készek adott jelre – a nemzetközi iroda utasításait követve – minden olyan munkát beszün-tetni, amely közvetlen vagy közvetett módon a jelenlegi magyar kormány érdekeit szolgálja.

A dicstelen Tanácsköztársaság nem háborította fel az akkori Nyu-gatot, de annál inkább annak felszámolása. A nyugati politikai közvé-lemény csak a kommunista emigráció torzító tükrében látja a magyar eseményeket. Senki sem beszél az oroszországi terrorról, senki nem em-lékszik már a magyarországi vörös terrorra, mindenki csak a fehérter-rorról hall. Az emigráció sikere volt ez. Büszke is volt rá. Kunfi meg-elégedetten állapította meg évek múlva, hogy bár – a finn fehérterror vérengzőbb és kíméletlenebb, szörnyűbb volt, mint a Horthy-terror –, erről az utóbbiról mégis hasonlíthatatlanul többet hallott a világ, ép-pen az ő propagandájuk következtében.

A vörös emigráció gyűlölete, aljassága határtalan. Mindenkivel szö-vetkeznek Magyarország ellen. Elsősorban a kisantanttal. Beneshez rohangálnak, a szerbeknek, románoknak gazsulálnak, és Jászi Oszkár vezetésével arra biztatják az utódállamokat, hogy indítsanak háborút az ország ellen, vonuljanak be Budapestre, és döntsék meg a kormányt. Totális háborút hirdetnek az elszakított területek magyarsága ellen is. Kun Béla így ír 1921-ben a Vörös Újságban: »Nem szabad követel-ni, hogy a magyarság az elszakított területeken a népszavazást, az önrendelkezési jogot érvényesítse. Hasonlóképpen nincs szükség a kul-turális önkormányzatra sem. A magyar nyelvű kommunistáknak kö-telességük tiszteletben tartani a volt Magyarország területén alakult államok entente-imperializmus által megszabott határainak integri-tását. Ez a tétel a kommunisták nemzetközi politikájának alapja Közép-Európában.”

A legmegdöbbentőbb mindezeken felül az a gátlástalanság, amivel a legképtelenebb hazugságokat is habozás nélkül le-írják. „Hosszú sorozatát lehetne összeállítanunk a rosszindulatú, hazug híreknek, amelyekkel Magyarországot nemcsak gyűlöletessé, hanem minden művelt, jó ízlésű ember előtt örökre utálttá akarták

tenni. Európa fekélyének nevezték, amelynek, ha a nevét hallja vala-ki, el kell fordítania a fejét, be kell hunynia szemét, csakhogy erőt vegyen e név kimondásakor támadó undorán. Leleményük kifogyha-tatlan a hamis hírek gyártásában. Ezt az eljárást nem magyaráz-hatja meg semmiféle taktika. Az elvetemültségnek olyan foka ez már, amely a rosszat önmagáért követi el. Igaz, ezt könnyen megtehetik, mert semmi kötelék sem fűzi őket ahhoz a földhöz, amelyről elszármaztak. Ennek az országnak a szenvedése hidegen hagyja őket.”

És ma, fájdalmasan és unalmasan és vérlázítóan ismétlődik minden. A szövegben található idézetek Mályusz Elemér A vörös emigráció című művéből valók. (Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2006)

Történelmünk folyamán két alkalommal lelkesedett a Nyu-gat egésze, legharsányabban a baloldal. Egyik 1848 forradalma, a másik 1956 forradalma. Mindkét esetben az általuk gerjesz-tett és képviselt eszme érvényesülését üdvözölték. 1848-ban a „haladó” eszmét, a francia forradalom által gerjesztett libe-ralizmust, republikanizmust, és ezek válfajait, de érzéketle-nek maradtak arra, ami a magyarok részére a lényeget alkot-ta, a nemzeti szabadságra. 1956-ban már a tavasszal kezdődő írószövetségi mozgolódásokra élénken reagált a nyugati po-litika és sajtó. Abban az időben a nyugati internacionalizmus gondja nem a Szovjetunió léte volt, hanem az Oncle Joe ha-lálát követően fennmaradt „sztalinizmus”. A magyar mozgo-lódást bátorította a nyugati demokráciák élénk érdeklődése, biztatása és támogatása abban a hitben és reményben, hogy megmentheti a szocializmust az orosz nacionalizmussal fer-tőzött állapotától, aminek neve sztalinizmus. Amikor látták, hogy a magyar nép nem a reformkommunizmusért harcol, ha-nem nemzeti függetlenségéért, hogy parlamenti demokrati-kus kormányzást akar, hogy elveti az egypárturalmat, a nagy-hatalmi gyámságot, akkor a nyugati politika és sajtó lelkese-dése azonnal elpárolgott.

A történelemben meg nem valósult dolgokról nem érdemes tanakodni. Nem tudhatjuk, milyen útra tért volna a történe-lem, ha a magyar forradalom a reformkommunisták elkép-zelése nyomán zajlott volna le, és a sztalinizmustól megtisz-tított szocializmus lépett volna színre. Más szóval, ha a magyar színpadon szalonképessé vált, megreformált kommunizmus (szocializmus) a társadalmi haladás fővonalába kerül, meg-felelően annak a törekvésnek, ami régtől fogva – és akkor nagyon is – nyomult a nyugati politikai és szellemi áramla-tokban.

Élénken emlékezünk rá, hogy 1956 eseményeinek idején még volt öntudatos amerikai közvélemény, amivel számolni-uk kellett a politikusoknak, amihez – ha látszólag is – iga-zodni kellett. Ez a közvélemény nem tudta elfogadni, botrá-nyosnak tartotta hazája kormányának azt a politikáját, ami Európa keleti országait a Szovjetunió uralma alá vetette. Egy-értelmű követelés volt a nyugati közvéleményben a szovjet hódítás visszaszorítása. A washingtoni retorika átvette a fel-szabadulás-szólamokat, de készült a budapesti színjátékra. Ennek szólt a nyugati világra ömlesztett híráradat 1956 ta-vaszától a magyarországi fejleményekről, és ezért lepte el Budapest utcáit október 23-án a világ minden jelentős mé-diájának, hírirodájának riporterhada. Beindult a gépezet, és

CsaPó eNdre

Vörösök – régen is, most is


E

tíz napon át a világ szeme elé tárult – nem a tervezett szín-játék –, hanem teljes egyértelműséggel egy nép felkelése egy világrend ellen. A magyar forradalom és szabadságharc bele-robbant a történelembe, fellelkesítette a világot a felfedezés döbbenete: van sikeres népakarat.

És a világrend beleremegett a fiaskóba, a bipoláris világ konvertálási kísérlete összeomlott. A magyar megoldás elfo-gadhatatlan volt az Európa felett uralkodó két nagyhatalom-nak, a fegyveres megoldásban megegyeztek – inkább a szta-linizmus.

Ennek a tíz napnak minden szereplője veszített. Megbukott a nagyhatalmi terv. Ezt követően elvetélt minden további kí-sérlet, három évtizedes békés együttélési (peaceful co exis tence) maszatolás fölemésztett minden lehetőséget, ami a világrend szocialista-kommunista átalakítására elképzelhető volt. Az életképtelen szovjetállamot végülis fel kellett számolni.

Ezután a nyugati világ internacionalista politikai rendsze-re egypólusú nagyhatalmi világrend építésébe kezdett, most valamilyen liberalista–globalista megoldáson szorgoskodik.

Megint egy magyar légy repült a levesbe? Nem felejtik el Trianont, nem felejtik el a húszas–harmincas évek nemzeti megújulása hősi korszakát? Saját maguk akarják megfogal-mazni az állam alkotmányát?

Minden szélsőséges politikai képlet addig marad életben, amíg ellenséget talál vagy kreál. Most ismét a magyart kell móresre (baloldali erkölcsre) tanítani. Minden napra jut példa. A The Economist nevű brit gazdasági lapban cikk jelent meg a magyar kormányról és különösen pedig Orbán Viktor minisz-terelnökről: „To Viktor too many spoils” címmel. A cím többértel-mű, de azt sugallja elsősorban, hogy a miniszterelnök minden hatalmat magához akar ragadni. Erre utal az alcím is, ami már fenyeget: „Európának többet kell tennie azért, hogy megállítsa a de-mokratikus normák lepusztulását Magyarországon”. Végül jönnek a tanácsok: a felsorolt bűnökért nemcsak a hitelt kellene meg-tagadni Magyarországtól, de az Európai Bíróság elé kellene idézni a banktörvény miatt, mivel ez ellentétben van azokkal a szerződésekkel, amelyeket Magyarország a központi bank függetleségének elfogadásaként aláírt. De a szavazati jogunkat is fel lehetne függeszteni. Továbbá az európai vezetőknek han-gosan és egyértelműen el kellene ítélniük Orbán Viktor anti-demokratikus viselkedését. Hiszen mégis csak kellemetlen, hogy ezt először az amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton tette meg! Végül pedig a legjobb módszer az lenne „Orbán jó útra térítéséhez”, ha az Európai Néppárt, amelynek a Fidesz is tagja, kirúgással fenyegetné meg.

A „demokratikus normák” akkor jöttek létre Európa részé-re, amikor a győztesek igazságot szolgáltattak, először az első, majd a második világháború után. A győztesek a feltétel nél-küli megadást jelölték meg célként, ami további politikai célra utal. A további politikai cél a jelek szerint központosí-tott nagyhatalmi ellenőrzés minden ország felett. Amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, úgy gondoltuk, úgy is mondták, hogy független államként tettük, és mara-dunk. Azután azt is elképzeltük, hogy az unión belüli egyen-lőség és alkalmazkodás ellenében az Európai Unióban mint független nagyhatalomban mentesülünk kontinens-idegen befolyásoktól. Az angol újság és az amerikai külügyminiszter viszont nem úgy gondolja. Az egész nyugati politikai- és saj-tóvilág nem úgy gondolja. Ha lázadunk, fejünkre ütnek. Ha nem lázadunk, fejünkre ülnek.

„Amit Magyarországgal szemben megengedtek maguknak európai állami vezetők, az Európai Bizottság, az IMF és az Európai Parla-ment képviselői, az fényesen bizonyítja, hogy az ENSZ gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányában rögzített önrendelkezési jog ma már csak írott malaszt, felülírja néhány tucat

tőkés magántársaság profitéhsége” – írja Torkos Matild a Magyar Nemzet január 30-i számában, majd így folytatja: „Míg 2008-ban szinte titokban ömlöttek az ezermilliárdok a pénzügyi trükkökkel az ország helyzetét a nép és Brüsszel elől eltitkoló Gyurcsány-kormány számára, addig most éppen a gigahitel okozta eladósodottságunkra hivatkozva minősítgetnek minket egy előre megszerkesztett forgatókönyv szerint »bóvli«, semmit sem érő kategóriába. Az IMF naponta szivá-rogtatja ki az újabbnál újabb ötleteket, amelyeknek meg kell felelnünk ahhoz, hogy pénzügyi védőernyőt adjanak számunkra a spekulánsok ellen. Szinte naponta sulykolják belénk: ha a kormányunk nem táncol úgy, ahogy nekik tetszik, akkor magunkra hagynak, és csődbe döntenek minket. A leminősítésekkel mesterségesen felturbózott kockázati kamat-felár, amivel megfejelten kell kényszerűen finanszíroznunk lejáró adós-ságainkat, a népünk létfenntartásához szükséges pénzügyi forrástól foszt meg bennünket. Emiatt nem leszünk képesek eleget tenni az em-lített egyezségokmányban vállalt kötelezettségeinknek.”

Írásunk első bekezdése egyik kérdése volt: – Vagy a világ távolodott el azoktól az értékektől, amiket mi még konokul vallunk? Sok jel mutat arra, hogy ilyen kulcsszerepre ítélte a magyarokat a történelem, arra, hogy megtámadottként a hazugság leleplezőjeként tud csak védekezni. Bogár László köz-gazdászprofesszor foglalkozik ezzel a szereppel:

„A globális birodalmi függés eleve hazugságtalapzatot hoz létre, hisz a birodalom még a saját létét is tagadja, és összeesküvés-elméletnek minősít minden olyan feltételezést, amely a létezésére irányul. Aki tehát a birodalmi függést módosítani akarja, igen nehéz helyzetbe kerülhet. Lázadásával ugyanis kilép a hazugságok hamis egyezséghálójából, és ez őt kiszolgáltatottá teszi, a birodalom számára pedig igen veszélyes precedenst teremt. Orbán Viktor azért volt kénytelen kilépni ebből az egyezséghálóból, mert a birodalom már kormányzásának első heteiben brutálisan a tudomására hozta, hogy szó sem lehet semmiféle egyez-ségmódosításról. Pedig Orbán Viktor mindössze annyit kért volna, hogy a birodalom először engedje létrehozni az erőforrásokat, s csak aztán szivattyúzza ki azokat Magyarországról. Így és ezért kényszerült azokra a »nem-ortodox« erőforrás-megtartó megoldásokra, amelyek azonnal kiváltották a birodalom megtorló reakcióit. Paradox módon tehát Orbán Viktor azért vált a birodalom számára »hiteltelenné« mert kilépett a hazugsághálóból, és a birodalom figyelmeztetése szerint csak úgy válhat újra »hitelessé«, ha visszalép oda. Az Európai Parla-ment elnökének szavait, miszerint »Orbán úr egy okos ember, de az európaiak sem ostobák«, úgy kell érteni, hogy a birodalom uralmi elitje nem tűri a »disszidálást«, így kíméletlenül megtorol minden elhajlást a hazugságok világától. Kétségtelen, hogy Orbán Viktornak most rövid távon nem nagyon van más választása, vissza kell térnie a »hazugságkarámba«, mert egyébként a birodalom hisztérikus dühe valóban igen súlyos károkat okozna az országnak. Lázadása azonban így sem volt hiábavaló, mert számos jel utal rá, a hazugságépítmény falai repedezni látszanak. A globalista média uralma már korántsem olyan megkérdőjelezhetetlen, mint eddig. Ráadásul az egyes lokalitások uralmi elitjei – ellentétben globális gazdáikkal –, formálisan mégis csak rendszeresen ki vannak téve a választói megmérettetésnek. És bár a manipuláció minden létező eszközét bevetik, ám az egyre kifosztot-tabb, most már létében fenyegetett nyugati középosztályok frusztrá-ciója rohamosan növekszik.”

Ha úgy képzeljük el az országot, hogy az egy műhely, ahol emberek dolgoznak, lássuk miként tekinti ezt egy baloldali: ott termelés folyik, pénz, anyag és munkaerő egy célt szolgál, az a profit. És a jobboldali: az ország a benne élők hazája, ahol élni, boldogulni kell, ezért dolgoznak. Robert Scruton brit filozófus egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy a liberá-lisok alapvetően nihilisták, akik nem hisznek semmiben, a mai Lordok Háza egy zavaros intézmény, amely alapvetően szocialista irányultságú. Hazánkkal kapcsolatban is megnyi-latkozott: „Ne avatkozzanak kívülről a magyar belügyekbe. Első lépésben is azt gondolom, hogy Magyarországnak is ki kell állnia


AAmi ezután következett, a testvérpár számára fölért a po-kollal. Volt a majorban 50 disznó, megszámlálhatatlan csirke, tyúk, liba, néhány kecske, juh és két tehénke. Ezeket kellett etetni, itatni, tisztán tartani,… Mire esténként ágyba kerül-tek, moccanás nélkül, mint egy kő fe küdtek a következő ka-kas kukorékolásig.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – jajgatott Viktor és Viktória felvált va. – Hiszen ennyi munka négynek, ha nem ötnek is sok. És ez a bűz, kosz, gané…

Elhatározták, hogy feladják. Csak az a kérdés mikortól.– Szerintem várjuk meg a hó végét! – törölte meg izzadság-

tól gyön gyöző homlokát Kis Viktor. – Aztán meglátjuk, meny-nyi bért sikerül kicsikarnunk az öregből. Jó pénzért maradunk, kis pénzért csinálja ma ga, a szentségit!

A gazda titokban jót mulatott Kiséken. Elpuhult, városi kiscicák! – jellemezte őket magában. Most ők is láthatják, milyen egy paraszt munkája, amit annyira lenéznek. Szorí-totta is őket keményen, helye sebben csak a fiatalurat, miköz-ben Vicusnak megjátszotta a gavallért. Már persze a maga módján: sután, parasztosan, amin viszont a lány mulatott.

– Nono, azért vigyázz erre a vén kecskére! – figyelmeztette Viktor komoran. – Ma még nevetsz rajta, mert csak puked-lizik. De mit csi nálsz akkor, ha holnaptól azt vallja, ami sza-bad a szemnek, miért ne legyen szabad a kéznek is?

A férfi jóslata hamarabb bevált, mint gondolták: kezdett a kanász pimaszkodni a leánnyal. Hol a kezét simogatta, hol a fenekéhez dör gölődzött, persze csak úgy véletlenül.

– Na, idefigyeljen, Herr Holzberger! – öntött a lány tiszta vi zet a pohárba. – Mondja meg nyíltan, mit akar maga éntő-lem?

A férfi kelletlenül ötölt-hatolt, hiszen olyan nyilvánvaló, miért kell akkor erről beszélni?

– Zavarja?– Naná! Magát nem zavarná?A gazda vállat vont, és nem legyeskedett többé a lány körül.

Úgy három-négy napig, aztán a következő kéréssel lepte meg a fekete ha jú asszisztensnőt:

– Legyen a feleségem, Viktória!A nő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak.– Igazán megtisztel, de…!

– Öregnek tart? Hiszen még csak negyvennyolc vagyok, és makk egészséges.

– Udvariatlan legyek? Pontosan annak tartom, és hogy még ennél is világosabb legyek: maga még csak nem is a zsánerem, drága Holzberger úr.

A szőke sváb hol elvörösödött, hol elsápadt.– Értem. Azért gondolja meg, mit nyerhet. Itt ez a sok jószág,

a ház meg a CEC-betétem, amivel minden gondja-baja meg-szűnik, beleért ve a bátyjáét is. Hiszen maguknak semmijük sincs, semmijük, és ha innen elmennek, akár az utcára is jut-hatnak. Onnan pedig már csak egy lépés a temető – húzta ma gához a nyúlánk, kecses fiatal lányt.

– Nono, csak ne olyan hevesen! – igyekezett kicsúszni az öleléséből Viktória. – Ha nem enged el azonnal, idehívom a bátyámat.

– Nyugodtan. Csak egy kicsit később, mert épp most küld-tem el a városba.

– Viktor! Viktor!Semmi válasz. A fiú tényleg nem volt odakint. Erre olyan

birkózás kezdődött, amiből csakis a férfi kerülhetett volna ki győztesen, ha Kis Viktor véletlenül otthon nem felejt va-lamit. Amint benyitott, a húga tépett ruhában, félig meztele-nül feküdt a rekamién. Felette a háziúr egy szál gatyában.

– Hé! Mit csinál maga a húgommal?– Kimenne egy pillanatra, fiatalúr?– Majd kimegy a lelked belőled, ha én veszlek kezelésbe,

vén kecs ke – iramodott a férfihez, és a hajánál fogva a padló-ra rántotta.

Újabb birkózás. De most férfi küzdött a férfivel.– Ki vannak rúgva. Takarodjanak a házamból!– Nagyon szívesen, de előbb lerovok egy tartozást – vágott

öklével a melák ember orrára.– Hálátlan disznó! Így köszöni meg, amiért felkaroltam az

ügyüket?– Hogy kettőnk közül ki a disznó, az nem vitás. Csak azt

sajnálom, hogy melózhattunk ennyi ideig tiszta ingyen egy vadkannak.

– Én meg azt, hogy nem jelentettem fel fajtalankodásért magukat. – A fiatalember megdermedt.

– Mit vartyog?

Európa elé, és határozottan ki kell jelentenie: nem ti kormányoztok minket, hanem mi kormányozzuk magunkat!” A beszélgetés végén Scruton arra a kérdésre, hogy szerinte mi várható az Európai Unió válságának kimeneteleként, röviden így válaszolt: „Remé-lem, hogy az Európai Uniónak befellegzett, és tanúi lehetünk a nem-zetállamok újjászületésének” – meglátása szerint ugyanis ma már nem fenyeget Európában háborús veszély, aminek a megelő-zésére végső soron létrehozták az egységesült Európát.

A probléma az, hogy az Európai Unió a liberalista indítta-tású parlamenti pártszisztémát követi, képviselőik mégcsak nem is választások útján kerültek be az Európai Parlamentbe. A döntések ennél fogva elsősorban politikaiak. A baloldal több-séget képez, vele szemben Néppárt néven szövetséget alkotnak a konzervatív pártok. Utóbbiak számos alkalommal a magya-rok mellett szóltak a koncentrált baloldali támadások idején.

Lengyelország teljes mellszélességgel Magyarország mellett áll. Elismerő, nyílt levelet írt Orbán Viktornak több mint száz lengyel konzervatív értelmiségi. Azt írják: csodálják a kormány bátorságát, ahogy ellenáll az uniós nyomásnak, valamint a multik és a bankok diktátumának és kiáll a magyar nemze-ti érdekek mellett. A levélben bírálják a külföldi pénzügyi, valamint a balliberális körök Magyarország elleni hajszáját. Az aláírók reményüket fejezik ki, hogy a kormány a nemzet nagy részének támogatásával átvészeli ezt az időszakot. A nyílt levelet az egyik lengyel katolikus napilap tette közzé.

Az még hagyján, hogy a magyarok nem tudnak megszaba-dulni a vörös idők vöröseitől, de milyen szellemi, lelki féreg termeli a nyugati országok vöröseit, pinko liberalistáit?

Megjelent az ausztráliai Magyar Élet 2012. február 9-i számában.

PetrozséNyI Nagy Pál

Viktor és Viktória (5. rész)


D

– Csak ne adja itt az ártatlant! Azt hiszi, nem látom, milyen kapcso latban van a húgával? Hiszen csak rá kell nézni ma-gukra: úgy egymás ba vannak esve, mint Rómeó és Júlia.

– Hülye paraszt, tudja maga, mit beszél? – kapta el a gazda derekát, s egymást átölelve gurultak el az ajtóig.

A férfi is lihegett, Viktor is szuszogott, azért egyik sem en-gedett. Bár Viktor volt a fiatalabb, mégis Holzberger az erősebb. Rátérdelt a fiúra, és elkezdte jobbról-balról püfölni.

– Szent Kristófra, ez megöli! – kapott fel a lány egy sörös-üveget, és úgy vágta tarkón a melákot, hogy az vérző fejjel zuhant a padlóra.

– De most aztán pakoljunk, mielőtt rajta kapna minket itt valaki! – rán cigálta ki a bőröndöket a szekrényből.

– Nem kéne megnézni, mi baja?– Minek? Amit kapott, megérdemelte, egyébként is csak el-

szédült, és mindjárt magához tér. De ezt jobb, ha mi már nem várjuk be.

Alig mondta ki, a sváb kinyitotta a szemét, és megmozdult.A testvérek szívdobogva inaltak ki a majorból, és néhány

perc múl va árkon-bokron túl voltak.– A kurva édesanyját! – szitkozódott Kis Viktor. – Ott fe-

lejtettem a villanyborotvám.– Én meg a hajszárítómat. Á, már itt is a villamos!Gyorsan felszálltak, és bezötyögtek a városba.– És most? – kérdezte Viktória.– Ismerős kérdés. Mintha már hallottam volna valamikor.Egymásra nevettek.– Dorina?– Dorina.Csakhogy ezúttal zárt ajtóra találtak.– Nincs itthon – dőlt az ajtónak fáradtan Kis Viktor. –

Esetleg jöj jünk vissza este, addigra hátha megjönnek.Nem jöttek meg, pedig már a hold is kidugta fejét az ég-

bolton. Er re elsétáltak a közeli nagyparkba, elővettek két plé-det, és leterítették egy lombos fa alá.

– Még szerencse, hogy szép meleg nyarunk van – sóhajtot-ta a fi atalember.

– Az, és egyedül sem vagyunk, mert ha apa is, anya is elha-gyott, itt vagyunk mi egymásnak – puszilta meg a húga arcát gyöngéden.

Úgy egymásba vagytok esve, mint Rómeó és Júlia – villant eszébe hirtelen, mivel vádolta meg legutóbb a módos frei dor fi. Erre elpirult, és elhúzódott a leánytól. Langyos szellő fújdo-gált. A közelben tücs kök cirpeltek. Az ég álmosan villogtatta feléjük milliárdnyi szemeit.

– Vajon hol lehet a barátnőd?– Valószínűleg nyaral. Éhes vagy?– Nem. Ez a vadkan még az étvágyam is elvette. Ha tudtam

volna, hogy molesztál, már rég Ágoston bácsi templomában térdelünk.

– Éljen! – ült fel izgatottan Viktória. – Akkor mégis csak felszed jük a sátorfánk?

– Vili. Na, nem azonnal. Előbb alszunk egyet Isten édenkert-jében, aztán irány az új világ! Már amennyire új lehet egy bánáti porfészek.

Hajnalra lehűlt a levegő. Ekkor összebújtak, így aludtak reg gelig.

– Jó reggelt, Temesvár! – tárta ki karjait hét óra körül a fi-atal em ber. – Hű, de éhes vagyok! – Jó reggelt! Szólj a cseléd-nek, hozza ki a reggelit!

– Pillanat! – kotort a bukszájában, persze hiába, mert abban ugyan nem talált egy huncut banit sem. – Van egy kis prob-léma: elfo gyott a dohányom.

– Nekem van. Egy-két reggelire, de már vasúti jegyre nem futja, úgyhogy fogalmam sincs, hogy jutunk el a bácsiig.

– Egyszerű: bliccelünk. Elbújunk egy tehervagonban, és bye-bye, barátok, Béga-part, Holzberger úr!

Így is tettek. Bekaptak néhány falatot, és kiválasztottak egy Zsom bolya felé tartó szerelvényt.

A vagonban finommechanikai műszereket szállítottak.– Aparate de mecanica fina – betűzte a fiatalember. – Vajon

mik azok: mikroszkópok, órák, elektroncsövek…?– Milyen különös, kiismerhetetlen olykor a jövendő! Gon-

doltad volna még úgy fél éve, hogy apa meghal, Ceauşescut kivégzik, mi pe dig nyakunkba szedjük a világot?

– Nemcsak nem gondoltam, de el sem hiszem, ha ezt mond-ják. Mi volna, ha megnézném, mi van ezekben a ládákban? Részecskeszám láló, lézerszóró, diódák…? Sokat adnak ám manapság ilyesmiért a piacon. Akár Holzberger úr disznóit is megvehetnénk magunknak.

– Isten őrizz! – takarta el szemét komikusan az asszisz-tensnő. – Egy életre elegem van belőlük – emlékezett vissza rögtön egy emsére, me lyet kergetve hasra esett a büdös trá-gyában.– Vajon mit tartogat szá munkra még a teremtő?

– Teremtő, teremtő! Az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegeted ezt a fantomot. Pedig azelőtt nem igen hittél ben-ne, tesókám.

– Mert így neveltek. Ilyen volt a rendszer, az iskola, no meg az a pánk is. Márpedig ott, ahol a család feje hitetlen… Még-is kitől tanul meg a tinócska szántani? Csakis az ökörtől. Igaz, anya azért nem volt ilyen, ő még hitt Istenben. Apropó, ke-reszt! Meg van még az a kereszt, amit tőle kaptál ajándékba?

Takács Zoltán illusztrációja


C– Itt van ni! – húzta ki Viktor inge alól a keresztet.– Szép nagy kereszt! – csodálta meg, mint mindig, most is

Viktória. – Tiszta arany, és ha az izé ott a közepén csakugyan gyémánt, anya szerint ugyanis az lenne, egy vagyont kapnánk érte, ha eladnánk.

– Csakhogy nem adjuk el – jelentette ki Viktor kategoriku-san, aki rajongott az anyjáért, miközben a húga inkább édes-apját kedvelte. – Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre, mond-ta, mielőtt kivándorolt vol na magyarba. A családi fáma sze-rint egyszer még óriási szolgálatot tesz valakinek a családból. De csak akkor, ha végszükség esetén sem válsz meg tőle.

– Ha nem adjuk el, bajosan. Hacsak csodát nem tesz a ked-vünkért.

– Az biza jól jönne, mert Gedeon bácsitól, ismétlem, semmi jót nem várok.

– Milyen álmosítóan kattognak ezek a kerekek – ásított Viktória. – Tudod, mit? Szunyálok egy keveset, te pedig figyeld az állomásokat, nehogy a végén még Jugoszláviában találjuk magunkat.

– Jó, szunyálj csak, majd én vigyázok – lépett Viktor az ab-lakhoz, és megnézte, hol járnak.

Búzatáblák, szántóföldek mellett robogtak. Valamennyi jel-leg ze tes alföldi tájelem volt. Itt-ott a hátérben egy-egy falu tornya fehér lett. Visszafeküdt a szalmára, és elmélázott pár percig, amíg el nem fogta őt is a buzgalom. Kitt-katt, kitt-katt, kitt-katt. A vonat egyszer csak nagyot zökkent, megálltak.

– Hol vagyunk? – nyitotta ki a szemét Viktória. – Viktor! Ébredj, elaludtál? – rohant rosszat sejtve az ablakhoz. – Egek, Curtici! Hogy kerültünk mi Zsombolya helyett Curticira?

– Hová? – rezzent föl a fiatalember, s mint a nyíl repült ő is az ab lakhoz. – Ezt jól megcsináltuk! Látod azt a sorompót? Azon túl már Lőkösháza, vagyis Magyarország következik.

– Az meg hogy lehet? Rossz vonatra szálltunk vagy…– Átirányítottak anélkül, hogy ebből észrevettünk volna

valamit.– Hű, akkor szálljunk le gyorsan, amíg még megtehetjük!– Ja, merthogy az a két vámőr éppen idetart.Határozniuk kellett: mennek vagy maradnak? Ha leszáll-

nak, való színűleg tüstént elkapják, és megvádolhatják őket lopási kísérlettel. Még ennél is nagyobb baj lenne, ha itt buk-kannának reájuk, ami akár határátlépési szándékként is ér-telmezhető.

– Én maradok. Valahol elbújok, aztán vagy elkapnak, vagy nem – inalt egy hatalmas ládához, és egy gyékényt terített magára. – Fuss, szállj már le! Majd találkozunk később odaát.

– Nélküled soha. Ahova te mész, odamegyek én is – bújt Viktória a bátyja mellé elszántan;

Épp idejében, mert a két katona már felkapaszkodott a vonatra.

– Nézzük, hány ember akar átszökni ma délután! – tréfál-kozott a magasabb.

Az egyik ment balra, a másik jobbra, így kutattak át min-den zegzu got. A testvérek lélegzet-visszafojtva lapultak a gyé-kény alatt.

– Senki – dörmögte a másik rekedt hangon, unottan.– Itt sem, mehetünk! – rántotta el a gyékényt Kisékről a

magasabb, s a következő pillanatban farkasszemet nézett a fiúval.

Viktória összekulcsolt kézzel imádkozott. Viktor a kereszt-jét tapo gatta az ing fölött.

– Gyere már! Mit vacakolsz ott a sarokban?Viktor villámgyorsan kirántotta keresztjét a nyakából, és

a férfi elé tartotta. A katona szemében felizzott valami. Kitép-te a fiú kezéből a keresztet, visszalökte rájuk a gyékényt, és kiaraszolt a vagonból.

– Elmentek? – suttogta Viktória?– El, hogy a szentséges úris…– Már megint szentségelsz? Inkább annak örülj, hogy ilyen

simán megúsztuk.– Örülök, persze hogy örülök, de a kereszt, az én gyémánt-

köves, drága keresztem…– Éppen nagy bajból húzott ki. Hála az Úrjézusnak! Ezzel

be is tel jesült a jóslat, emlékszel? „Egyszer még óriási szolgálatot tesz vala kinek a családból.” Hát most megtette.

– Meg, de hogy ilyen csodát egy vas- vagy műanyagkereszt-tel is véghezvitt volna, abban már őszintén szólva nem hiszek. Hoppsza, máris indulunk! Akkor tényleg velem jössz? Még meggondolhatod magadat.

– Szó sem lehet róla! Anyától már elváltam, nem akarok tőled is.

– Merci! – ölelte át Viktor hálásan a kishúgát. – Meglátod, nem sokára minden jóra fordul magyarban.

– Remélem is, mert ami itt történt, az nem lehet szimpla véletlen.

– Ezt inkább hagyjuk! Fő az, hogy megúsztuk. Elzárni ugyan a ma gyarok is elzárnak. De csak pár órára, és vissza-küldeni sem fognak. Állítólag. Valamiféle genfi egyezmény ér-telmében.

– Igen, ez a menedékjog, ami minden állampolgárnak ki-jár, tehát nekünk is. Uram, segíts: még néhány perc és ott vagyunk!

A testvérek kétség és remény közt, kéz a kézben várták, hogy be teljesüljön a végzetük. Újabb zökkenés. Lőkösháza, katonák, rendő rök, fogház a városi kapitányságon.

– Ezzel megvolnánk! – omlott Viktória a cella durva prics-csére. – Következhet a második stáció, vagyis a Békéscsabai Befogadó Állo más. Ugye, így mondták?

– Így. Milyen kár, hogy nem Debrecenbe, vagyis anyához külde nek! Vajon mit tenne, ha sejtené, hogy itt vagyunk?

– Miután egy levelünkre sem válaszolt, kicsit nehéz lenne kitalál ni, mit tenne. Föltéve, hogy egyáltalán él-e még.

A fiatalember elvetette magát a deszkákon, és kedvetlenül meredt a plafonra. Persze ez is egy szempont a sok közül, de ezt inkább elhes sentette a fejéből. Beesteledett. Úgy tűnik, ezt az éjszakát még itt töl tik. A priccs nagyon kemény volt, és álmosak sem voltak tulajdon képp, ezért csupán reggel fe-lé hunyták le a szemüket. Alig aludtak a zonban vagy fél órát, amikor nyílt a fogda ajtaja, s már pöfögtek is tovább Békés-csaba irányába. Fél óra múlva megérkeztek. A befogadó állo-más egy elkerített, e meletes épületben működött, mely legin-kább laktanyára hasonlított. Egyébként az is volt, egykori szovjet kaszárnya, amint utóbb Viktor is megtudta. A mene-külteket az ügyeletes szociális munkás fogadta, s ez rögvest intézkedett, ki melyik szobába kerül kb. két hétig.

– Csak? És utána?A férfi, szokatlanul alacsony termetű, szinte törpének szá-

mító em berke, éles szemekkel bámult Viktorra, de kommen-tálás nélkül vála szolt.

– Tízkor eligazítás a nagyteremben. Ott mindent megtud, amire kí váncsi.

– Bocsánat! Csak kérdeztem.Viktor és Viktória természetesen egy helyre kerültek, a csa-

ládosok, rokonok „osztályára”. Ez amolyan kisebb helyiség, egy 50 férőhelyes hálószoba volt emeletes ágyakkal.

– Elég nyomorúságos hely – mondta Viktória a şef de dor-mitornak, azaz szobafőnöknek.

– Ez van. Majd lesz jobb is idővel. 4–6 ágyas szobák, für-dőszobá val, konyhával és tévével… – villantotta ki fémfoga-it a szobafőnök, de hogy komolyan beszél vagy ironizál, az még a hangsúlyából sem derült ki.


S

A nagyteremben sűrű cigarettafüst terjengett. A menekül-tek tömött sorokban ültek, diskuráltak. Végre, olyan félórai késéssel megjelent a vezérkar, vagyis a tábor vezetője négy hivatalnokkal az oldalán.

– Hölgyeim és uraim, tisztelt menekültek! – fordította ma-ga felé az igazgató a mikrofont.

A menekültek elnémulva tekintettek a mosolygós, pufók arcú em berre.

– Szeretettel üdvözlöm önöket a békéscsabai menekülttá-borban. Nem akarom hosszú beszéddel fárasztani önöket, ezért csak a legszük ségesebb dolgokra térek ki. Utána kér-dezhetnek, de lehetőleg szintén röviden, mert az idő pénz: the time is many, ahogy Benjamin Frank lintól tanultuk.

– Nem rossz szöveg: kapitalista, sőt, amerikai – súgta oda Viktor a húgának. – Itt tényleg rendszert váltottak, barátom.

– Önök itt a legtöbben romániai magyarok, tehát magyarul beszé lek. Igaz, nem is értek más nyelven.

Általános derültség.– De itt vannak mellettem a tolmácsok. Majd ők fordítanak

annak, aki igényli. Állomásunk elsődleges célja, hogy min-denki kosztot és szállást kapjon, tudniillik erre máshol csak-is a menedékjog, illetve le telepedési engedély ellenében volna lehetőségük. Ezután következik az orvosi vizsgálat, elvégre akadhatnak betegek, ne adj isten, fertőző betegek is maguk közt. Közben, úgy egyszer-kétszer elbeszélgetünk magukkal: ki, miért hagyta el a hazáját, továbbá miért pont Magyar-országon kér menedéket. Egyúttal a tábori élet kapcsán meg-tanulnak alkalmazkodni is egymáshoz. Odakinn meg integ-rálódni, ami nélkül bizony elképzelhetetlen a problémamen-tes, békés egymás mellett élés. Röviden ennyi. Kinek van kérdése?

– Nekem – tápászkodott fel egy termetes asszonyság. – Meddig tart ez az egész izé… alkalmazkodási időszak?

– Tizenöt napig.– Utána megkapjuk a tartózkodási engedélyt?– De siet, kedves asszonyom. Nem, utána a debreceni egy-

ségünk vendégszeretetét élvezi kb. 60 napra, amíg el nem döntik, kap-e vagy sem menekült státuszt.

– És az mitől függ? – kiáltott be valaki hátulról.– Például attól, hogy fér meg másokkal, tiszteli-e a törvényt

és ha sonlók, legfőképp pedig, körözött, büntetett előéletű folyamodó-e. Más kérdés?

– Mikor hagyhatjuk el, már úgy értem, ideiglenesen, a tábor terü letét? – kérdezte egy fiatalember.

– Hiányzik a diszkó, csajok, pia, he?Újabb derültség.– Én megfelelek? – pattant ki a sorból egy ötven év körüli,

hosszú állú, ijesztően ráncos, de annál fürgébb nőszemély. – Idejönnél egy kicsit, szépfiú!

– Menj csak! – biztatták a fiatalembert mellette ülő társai. – Hadd lássuk, mit akar!

– Hölgyválasz. Spanyoltangó – karolt belé a táncos kedvű „nénike”, s végigtáncolt vele a teremben.

Viktor rákacsintott a húgára, s már húzta is elő a furulyát.– Bis! Hogy volt! – tapsolták meg őket, és példájukon fel-

buzdulva többen is csatlakoztak hozzájuk.– De elvtársak, akarom mondani uraim! Őrizzék meg a ko-

molysá gukat, ha kérhetjük – sápítozott az igazgatóhelyettes. – Megyek, behí vom az őröket – pislantott a dirire, és el sem tudta képzelni, a haragtól vagy jókedvtől csorognak a pufók arcú ember könnyei.

Az egészségügyi vizsgálat viszonylag hamar lezajlott, s még aznap délfelé ki is hallgatták a testvérpárt.

– Vonattal, kocsin vagy gyalog vágtak neki a határnak? – tette fel a kérdést a személyi adatok tisztázása után a vizs-

gálóbizottság elnö ke, egy keskeny homlokú, románul is értő hivatalnok.

– Vonattal – válaszolta Viktor és Viktória egyszerre.– Miért hagyták el az országot? Gazdasági okokból, példá-

ul nem volt állásuk, pénzük vagy netalán lakásuk…?– Tiltakozom – csattant fel Viktor jogi képviselője, mielőtt

még Viktor válaszolhatott volna az elnöknek. – Nem, vissza-vonom, csu pán arra kérek engedélyt, válthassak a védencem-mel néhány szót.

– Tessék!– Vigyázzon, ez csapda! A gazdasági szükség ilyen ügyek-

ben nem elfogadható indok, úgyhogy semmi munkanélküli-ség, hajléktalanság, világos? Soroljon fel politikai, nemzeti, vallási okokat, ha Magyaror szágon szándékszik maradni.

– Hazudjak?– Hazudna? – kérdezett vissza a köpcös, apró szemű pró-

kátor.– Nem, de…– Akkor nyilatkozzék úgy, ahogy előzőleg megbeszéltük.

Köszö nöm a türelmét, elnök úr! Védencem válaszolni kíván.– Khm – reszelte meg a torkát a fiatalember. – Azért szök-

tem át, mert nem hiszek sem a régi, sem az új rendszerben, mely akkor is, most is egy szűk politikai-gazdasági elit, nem a dolgozó nép érdekeit szolgálja.

– Hm, maga nagyon figyelemreméltóan fogalmaz. Aztán miért hi szi azt, hogy nálunk ez másképp lesz? Bocs, ezt, ké-rem, hagyják ki a jegyzőkönyvből! Szóval ezt hiszi. És szen-vedett is emiatt, zaklatták, üldözték, vagy ettől még nyugod-tan élhette tovább az életét?

– Nyugodtan? Hol? Az utcán, pénztelenül, állás nélkül, vagy albér letről albérletre, miközben folyton attól rettegünk, hogy a régi rend szer, meg az apánk hibái miatt kitekerik a nyakunkat?

– Miért? Mit követett el az édesapjuk?Kis Viktor elakadt. Erről nem szeretett beszélni. Többször

is neki durálta magát, hogy most aztán mindent kipakol, de valahogy nem találta a szavakat.

– Tovább, ne hagyja abba, csak bátran, őszintén! Mi meg-értjük ma gát, kérem, ne féljen! – sürgette az orvos fojtott han-gon, bíztatóan.

– Az én apám milicista volt, Ceauşescu-bérenc, és ezzel min-dent megmondtam. De nem csak miatta. Itt él az anyánk is, akit már na gyon régen nem láttunk. Egyébiránt is magyar va-gyok, mégpedig a zok közül a magyarok közül, akiket román-nak neveltek. Hogy miért, arra most hadd ne térjek ki, de ha már így esett, szeretném megismer ni a fajtámat is, tisztelt bizottság, mert tanultam én, kérem, Ştefan Cel Mareról, tu-dom, ki volt Aurel Vlaicu, Eminescu, Grigorescu. Tiszte let és hódolat nekik, de… Nem szeretnék ismételni, hisz annyiszor kifejtettem itt a táborban is.

– Nekünk nem, tehát ha nem esik nehezére…– Szóval tanultam én róluk épp eleget az iskolában. Kivé-

ve arról, ki volt Szent István, miről híres a Vereckei-hágó, mit talált fel Eötvös Loránd vagy milyen a halasi csipke. Pedig ez is érdekelne ám! Buka restet már láttam. Budapestet soha, a Lánchidat sem, és mennyi min dent rajtuk kívül!

A bizottság tagjai elégedetten bólogattak. Tetszett nekik a fiú, és ez le is rítt az arcukról.

– És ön? – fordultak ezután Viktóriához. – Ön mi célból emigrált Magyarországra?

– Ugyanazért, amiért a testvérem. Van egy kedves ismerő-söm: filo zófus és reformer. Szerinte meg kell és meg is lehet reformálni a vilá got. Szerintem szükségtelen, mert már meg-reformálták. Önöknél. Erő szak, vér nélkül, és én büszke va-gyok arra, hogy idetartozom.


R

I

M

A bizottságnak ez is tetszett. Csupán az elnök dünnyögött valamit a bajusza alatt.

Az első hét gyorsan eltelt. A második már nehezebben, mi-után sen ki sem csinált semmit napestig. A tábor területét nem hagyhatták el, s mivel dolgozni sem kellett, csak tengtek-lengtek az udvaron. Egye sek súlyoztak, mások fociztak, el-vonultak a könyvtárba vagy egy-egy félreesőbb helyre masz-tizni.

– Rosszabb ez a tábor, mint egy kaszárnya – elégedetlen-kedett a fiatalember. – Onnan legalább kimehettünk időn-ként, és unatkozni sem unatkoztunk egy percig sem. Ami pedig ezt a meghallgatást ille ti… Nem formaság-e, értelmet-len ceremónia, miután egyetlen mene kült vallomását sem ellenőrizhetik? Hiszen hazudhat is a jóember, és hazudik is, mert ugyan ki nem hazudik mostanság.

– Talán kontrollálják. Ki tudja? Egyébként nem is érdekel. Engem kizárólag az izgat, mikor szedjük fel innen is a sá-torfát.

– Tulajdonképpen engem is, mert ahova innen megyünk, ott lakik az anyánk is.

– Lehetséges, vagyis… biztosan – hagyta rá Viktória, ellen-tétben a szemével, mely elég furcsán csillogott. – Hanem fi-gyelj csak! Ki az a rézbőrű indián, aki úgy szimatol utánad, mint szarvas után az aga rak? Csak nem állítottak ránk a ma-gyarok is valakit?

– Az? – szisszent föl Kis Viktor. – Az egy… egy…– Szekus? – kerekedett ki a lány szeme. – Ki van zárva!

Ma már nincsenek szekusok. Még kevésbé itt, közöttünk– Nem szekus, homokos. Ígért nekem egy multifunkciós

zsebkést, ha elfogadom… barátnak.

– Ho-mo-kos? – szótagolta évődve. – Gratulálok! Mutasd, szép bics ka?

– Az eszed tokja! Csak nem képzeled, hogy szóba állok egy ilyen nel!

– Miért ne! Egész helyes gavallér.– Hohohó, álljon meg a menet! Azért te sem vagy ám olyan

ártat lan madárka. Ki az a mézesmázos égimeszelő, akivel olyan elmerül ten szoktál csicseregni a könyvtárban?

– Nézd csak, milyen mérges lett egyszerre! Becsszó, úgy povedálsz, mint egy féltékeny vőlegény.

– Igazad van. Fátylat rá! – tért észre a fiatalember, s ezút-tal, miért, miért nem, óvakodott szembenézni a húgával.

Lassan letelt a tizenöt nap, készülődhettek a második nagy útra.

FolytatjuK…

A regény befejező részét májusi számunkban közöljük.

Immár az ország féltérdenAlig látszik a térképen.

Amíg a gazda ebédel,Elfogy az utolsó reménnyel.Elmúlik halkan, csendesen,Véres kaftán a tettesen.

Immár az ország féltérden, Alig van már a térképen.

Haldokló szava körbefon,De kikapcsolva a mikrofon.

Agyakban oltanak fényeketÚjra felosztva részeket.

Immár az ország féltérden, Alig látszik a térképen.

Vázára húznak új ruhát,Csillagokból szőtt tunikát.Csontokból rakják halmukat,Így hirdetik hatalmukat.

Immár az ország féltérden,Alig van már a térképen.

Lengyel János

SorompóMegyek az úton – sorompó,fülemben bömböl a zokszó.Toporgok, ideges idegen,játszanak emberi idegen.

Állok az úton – sorompó,mögötte uniós koporsó.Állok, de mennék, odaátvégkielégítik a Hazát.

Fekszem az úton – sorompó,én vagyok mindig az utolsó.Ideát ébred az öntudat, odaát árad az indulat.

Nem vagyok sehol – sorompó,szívemen harang a kolompszó.Otthont keresek ideát, odaát idegen ideát.

Lengyel János

Immár az ország

Várai Artúr illusztrációja


AA Magyar Köztársaság Kormánya javaslatára az Országgyűlés a Rákosi-rendszer által elkövetett tömeges kitelepítések és deportálások 60. évfordulója alkalmából a következő határozatot hozta: „Az Or szág-gyűlés szükségesnek tartja mindenkor méltóképpen megemlékezni a kommunista önkény áldozatairól, és felhívni a figyelmet a totális dik-tatúrák embertelenségére. Megemlékezik az 1950-es évek elején jogta-lanul, tömegesen deportált és kitelepített családokról.” Továbbá tisz-telettel adózik a vidéki települések azon lakói előtt, akik – esetenként akár kényszer hatására, de – jó szándékkal befogadták a diktatúra által meghurcoltakat és kitelepítetteket, bizonyítva ezzel emberségüket. Az ő példájuk igazolja, hogy a zsarnoki rendszer kegyetlensége jóin-dulatot szült a magyar emberekben, akik az elnyomás közepette is ké-pesek voltak segíteni egymáson.

A totális diktatúra kegyetlensége emberek százezreinek életét tette tönkre. Sokszor egy tollvonással húztak át jövőket, szakítottak el embereket korábbi életkörnyezetüktől, család-juktól, barátaiktól, fosztottak meg megélhetésüktől. A nemze-ti emlékezés megköveteli, hogy megemlékezzünk a magyar-ság e történelmi tragédiájáról, a kommunista önkényuralom embertelenségéről, a kitelepített és meghurcolt honfitársaink tragikus sorsáról. A méltó megemlékezés mellett ugyanakkor kötelességünk, hogy megőrizzük azok emlékét, akiknek a diktatúra legsötétebb időszakaiban is volt elég bátorságuk megtartani emberségüket. Példát kell vennünk bátorságukról, erőt kell merítenünk összefogásukból. Fontos, hogy a dikta-túra embertelenségében a kitelepítettek, elhurcoltak befoga-dására kényszerítettek emberségessége, segítő hozzáállása is a nemzeti emlékezés részévé váljon. Ez a történelmi jelentő-ségű kezdeményezés volt a kiindulópontja a 2012. január 31-én szervezett konferenciának, melyet a budapesti Gellért Hotelban szerveztek. A szimpózium célja, tudományos hátte-ret adni ennek a határozatnak. Sajnos, tény, hogy a magyar lakosság, és főként a negyven év alatti generáció vajmi keve-set tud a Rákosi-korszak, a negyvenes és ötvenes évek nyílt terrorjáról, amit a kommunista párt szovjet parancsra és szovjet mintára bevezetett Magyarországon – hangsúlyozta Eötvös Péter, a KDNP „A kommunizmus bűnei” munkacso-port vezetője. Véleménye szerint a terror elsődleges célja a polgári középosztály és az ugyanide sorolható, önállóan gaz-dálkodó vidéki paraszti réteg tönkretétele, sőt megsemmisí-tése volt. A hatalom második célját, az ország lakosságának megfélemlítését ezzel egyidőben érte el. Ma már úgy nő fel több generáció, hogy újkori történelmünk legelemibb össze-függéseit, sőt tényeit sem ismeri. Ez pedig akadályoz a jelen-kori politikában való eligazodásban.

A Konrad Adenauer Alapítvány és a KDNP „A kommuniz-mus bűnei” munkacsoport által szervezett tudományos szim-pózium előadói között neves személyiségek szólaltak fel. Hans Kaiser, volt miniszter, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodájának igazgatója hangsúlyozta, hogy a

kommunizmus bűneinek feltárása az utókor feladata, fiatal-jainkkal meg kell ismertetni az igazságot. Réthelyi Miklós miniszter rámutatott: – Magyarország nem is oly régen még nem a Szent Korona, hanem az Andrássy út 60. országa volt. A kommunisták célja egyértelműen az ezeréves Magyarország szövetének szétszakítása volt. Felszámolták az arisztokráciát, tönkretették a gazdákat, a középosztályt, a hitet, erkölcsöt és hagyományokat.

Hantó Zsuzsa történész, a téma jeles ismerője részletesen beszámolt a budapesti és vidéki kitelepítések történetéről, utóéletéről. A pontos listákkal érkező NKVD tisztek 1944 utolsó hónapjaitól, ahogy a szovjet hadsereg magyar földre lépett, elfogatták a nemzeti ellenállás tagjait, kivéve azokat, akiket a Gestapo már korábban letartóztatott vagy koncent-rációs táborokba hurcolt, s onnan szabadulva nem tértek visz-sza Magyarországra. A szovjetek tudták, hogy akik a néme-tekkel szemben védték az országot, meg akarják védeni a szovjetekkel szemben is. Az 1944-ben induló letartóztatási hullám ennek megakadályozását célozta. Így kerültek inter-náló- és munkatáborokba, börtönökbe mindazok, akik a nem-zeti, közösségi identitás védői voltak vagy potenciálisan annak számítottak. E gyakorlatot legalizálta Erdei Ferenc belügy-miniszter 1945. június 21-én kelt 138.000/1945. B.M. számú rendelete, amely máig nem került nyilvánosságra. E rendelet egyrészt lehetővé tette a hatalom számára „nemkívánatos elemek” rendőrhatósági őrizet vagy felügyelet alá helyezését bármikor, mégpedig az emberi jogok negligálásával.

A „moszkoviták” is megérkeztek 1944 novemberében és az úgynevezett Horthy-rendszer hatalmi szerkezetének felszá-molása ezután kezdődött meg – jelentette ki a történész. Ezt Sztálin apparátusa már helyi rezidenseikre, a jobb terepis-merettel rendelkező, magyarul beszélő moszkovitákra bízta. A moszkoviták 1919–20 óta nem éltek Magyarországon, iden-titásukat internacionalista hitté változtatták. Hazarendelé-süket megelőző időszakban félelemben és rettegésben éltek egy moszkvai ház, a Gorkij utca 10. szám alatti, a híres, hír-hedt LUX Szálló 6. emeletén, ahova csak fényképes igazol-vánnyal lehetett belépni. A szállót rendkívül rideg, befelé for-duló, elzárkózó légkör uralta. A tisztogatások ugyanis a LUX Szálló lakóit is megtizedelték, valamint a letartóztatottak baráti körét is. A fekete varjúnak nevezett fekete autó vitte el a szálló lakóit, a feleségeket és a gyerekeket sem kímélve. A kiszolgáltatott, függési viszony hazatérésük után is megha-tározta helyzetüket, miközben lakás – és anyagi viszonyaik-ban minőségi változás következett be. Ennek ellenére tovább-ra is eltaposható kis pontok maradtak Moszkvából nézve, akik viszont hazájukban korlátlan hatalmat kaptak, amit meg akarták tartani. A LUX Szállóban eltöltött években megtanul-ták, hogyan. Tisztában voltak azzal, hogy vagy gondolkodás nélkül végrehajtanak minden parancsot, vagy ők is valame-lyik koncentrációs táborba kerülnek itthon vagy a Szovjetuni-

Elviseltékaz elviselhetetlentKonferencia a kommunizmus bűneiről


A

óban. A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bűnös”, a „népellenes bűntett”, és a „népellenes vétség” fogal-mát a háborús, illetve emberiségellenes bűncselekmények helyett. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültet-hetősége volt.” A háborús és népellenes bűncselekmények elítélt-jei hiába töltötték le azonban büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. A háborús és nép-ellenes bűntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerősen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Rend-szeres zaklatásuk napirenden volt.

Hantó Zsuzsa kutató munkájában feltárta, hogy 1951. má-jus 21-tól békében, „nem háborús veszély esetén” családokat, és nem egyéneket tiltottak ki lakóhelyükről közigazgatási határozattal. Azaz a törvényi hivatkozás és azok tartalma lé-nyegileg különbözött. A kitelepítés az alapvető emberi jogok megsértését jelentette. A kitelepítések nyilvánosságra került indoklásaiban felvetődött a lakáshiány. 1950 júliusában a budapesti lakáshiány enyhítésére a városi tanács végrehajtó bizottsága a Népgazdasági Tanács 422/1950. számú határo-zata alapján tervezetet dolgozott ki, mely szerint a nyugdí-jasok vidékre költöztetésével lehetne csökkenteni a lakáshi-ányt, hiszen ekkor 220 ezer nyugdíjas és kegydíjas élt Buda-pesten. A terv szerint a nyugdíjasok megkapták volna a Fővá-rosi Ingatlanközvetítő által megállapított lakásárat, s ezen összegért nekik kellett volna lakást vásárolni a fővároson kívül. Kovács István, aki a budapesti pártbizottság első titká-ra volt 1956-ig, a javaslatot kiegészítette. Minthogy a nyugdí-jasok között sok a „reakciós”, egy csapásra két legyet lehetne ütni, ha az elöljárók a „reakciós nyugdíjasokat” felkeresnék, és erőszak nélkül figyelmeztetnék őket, jobb lenne, ha elköl-töznének vidékre.

Az 1950 júliusában megfogalmazott elképzelések, amelyek a kiköltöztetendő nyugdíjasokat kártalanítani kívánták, ho-gyan változtak kitelepítéssé – amely együtt járt az ingó és ingatlan vagyon elkobzásával, a munka és létfeltételek radi-kális megváltoztatásával, mivel az aktív korú kitelepítettek csak segédmunkásként dolgozhattak, a nyugdíjasok nyugdí-ját viszont nem folyósították –, arra a levéltári dokumentu-mok ma még nem adnak választ. A Szabad Népben megjelent cikkek arról írtak, hogy az egykori uralkodó osztály tagja-inak nem Budapesten és nem luxusvillákban kell élniük. Arról nem cikkeztek, hogy mégis hol, valamint miből, ha a lét- és a munkafeltételeiktől megfosztják őket és arról sem, hogy az új uralkodó osztály tagjainak viszont luxusvillákban kell élnie. Azaz nem a lakáshiányt enyhítették a kitelepítéssel, ha-nem biztosították az új uralkodó osztály tagjai számára a megfelelőnek ítélt lakáskörülményeket. A kizsákmányolást el-ítélők, a nómenklatúra tagjai a villákat, a lakásokat az egyko-ri cselédekkel és alkalmazottakkal, valamint az ingó vagyon-nal együtt kapták „ideiglenes” használatra, a magántulajdont és a kizsákmányolást, többek között a cselédtartást büntető rendszerhibaként. Az alkalmasnak tartott villák és lakások feltérképezésére 1951. márciustól az ÁVH tisztjei, a házmes-terek és a házak bizalmi embereinek részvételével négy ol-dalas, 19 kérdésből álló adatlapokat töltöttek ki. A kérdőív a lakásban (házban) lakók személyi adatait írta össze, hányan és mióta laktak ott, a lakás nagysága, komfortfokozata és a lakbér összege szerepelt a kérdések között. A főbérlő vagy la-kástulajdonos esetén feltüntették jelenlegi foglalkozását, hol dolgozik, és mennyit keres, iskolai végzettségét, hol és mikor folytatott iskolai tanulmányokat. A foglalkozást gyakran fel-cserélték rangokkal – herceg, földbirtokos, arisztokrata stb.– fokozatokkal. A kitelepítendő családokról készült összesítő információk között egy kiegészítő adatlapon feltüntették a

pályaudvar nevét, ahonnan a családot el fogják szállítani Buda-pestről, valamint a vagon számát. Egy másik adatlapon a kényszerlakhely helyét – megye, település – tüntették fel, va-lamint a befogadásra kényszerített gazda nevét. Az adatlapok szerint a kitelepítésre kerülő család minden esetben önálló lakrészbe költözik, melynek nagysága 36–16 m2.

A valóságban, amint ez kiderül a visszaemlékezésekből, nem önálló házba vagy lakrészbe költözhettek, s többnyire nem-csak egy család került egy-egy szobába, helyiségbe. A csalá-doknak a kitelepítési véghatározatot 24 órával az elszállítás előtt kézbesítették. A befogadásra kötelezett családok – a bu-da pesti családokhoz képest 1–2 nappal korábban kapták meg a véghatározatot, mely szerint a lakrészt „azonnal kiüríteni és átengedni” kötelesek. E gazdálkodó családok otthonait

„kulák portaként” jegyezték. A kulák orosz eredetű szó, jelen-tése „ököl”, „kizsákmányoló”, nagygazda, „zsíros paraszt”,

„zsugori”, amely a parasztság bármely tagjának megbélyegzé-sére szolgált a Szovjetunióban, ahol a vidék megtörésének kom-munista offenzívája, a kollektivizálás az osztályellenségnek kikiáltott kulákok megtörésével indult.

Aki nem volt hajlandó belépni a kolhozba, arra börtön, ha-lál, családjára kényszermunkatábor, deportálás várt. Ezt a mintát követte hazánkban is a kommunista vezetés. Az áru-termelő parasztgazda megnevezése Magyarországon 1948-tól a pártsajtóban „kulák” lett, és úgy vált közismertté, mint ki-zsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagyhasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is.

1948 nyarán Sztálin Rákosihoz írott titkos levelében arra hívta fel az MDP főtitkárának figyelmét, hogy a szocializ-must a falvakban is fel kell építeni, amely egyet jelentett a kollektivizálással. Gazdasági rendszabályokkal, pénzbünte-téssel, elzárással kényszerítették a gazdákat, hogy lépjenek be a szövetkezetbe, vagy hagyják el falujukat, otthonukat. 1951 nyarától a Budapestről kitelepítettek fogadása újabb gazda-

Hantó Zsuzsa történész


A

Asági és erkölcsi súlyt rakott a gazdák és családjaik vállára. Az is előfordult, hogy a befogadott családdal együtt deportálták a kulákcsaládot a tizenkét, Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban létrehozott rendőrhatósági őrizet alatt működő zárt táborok egyikébe. A kulákgazdaságok terheit úgy is nö-velték, hogy felnőtt fiaikat katonai szolgálat helyett munka-szolgálatra vitték.

A családok élettörténetének és a kitelepítés iratanyagainak tanulmányozása kapcsán megdöbbentő az engesztelhetetlen gyűlölet, amely az új politikai elit magatartását irányította az ún. „múlt embereivel” szemben, akikre „rasszista”, „antisze-mita”, „reakciós”, „kizsákmányoló”, „kulák”, „áruló” stb. bélye-get sütöttek. Politikai gyakorlattá vált, hogy a „múltat el kell törölni”, mind a tárgyakban, mind az emberekben élő múltat.

A kitelepített nyugdíjasoktól nemcsak ingó- és ingatlan vagyonukat kobozták el, de nyugdíjukat sem folyósították egyik napról a másikra, indoklás nélkül, ha a korábbi eljárá-sok során erre még nem került sor.

A családfőkre embert próbáló feladat hárult az 1953-as amnesztiát követően, hogy az elemi létfeltételeket biztosítsák a családtagok számára, miután a családok kényszerlakhelyhez kötését megszüntették, hiszen azonnal kiderült, hogy minden csak színjáték volt. 1953. október 13-án kelt az Országos Ren-dőr kapitányság közrendvédelmi és kiképzési vezető he lyet-tesének, Máté Mátyásnak 003/1953. számú utasítása, köte-lezte a rendőrőrsöket a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról, és azok keresőképes felnőtt gyermekeiről kartotékrendszerű nyilvántartás készítését. A figyelés ered-ményéről, valamint a beérkező adatokból három hónaponként írásos feljegyzést kellett készíteni, és azt „szigorúan titkos” jelzéssel a területileg illetékes rendőrőrs részére meg kellett küldeni. A „múlt emberei” és leszármazottaik halálukig meg-figyelés alatt álltak.

Az elnyomás, a kiszolgáltatottság nem szűnt meg, csak a nyílt terrort a mindennapos fenyegetés váltotta fel. Az 1953-as amnesztiát követően az ÁVH-t a Belügyminisztérium szer-vezetébe integrálták, de a politikai rendőrség a rendszer leg-főbb hatalmi biztosítéka maradt. A személyek, a módszerek nem változtak, csak néhány kompromittálódott vezető került

a külképviseletek irányító apparátusába vagy hazai kulturá-lis intézmények vezető pozícióiba. A társadalmi tér az „osz-tályidegenek” számára óriási színpaddá változott, ahol ők lettek az új Antigoné, a katarzis nélküli több felvonásos tra-gédia szereplői. Az új Antigoné arról szólt, hogy a hatalom felülírhatta az ősi erkölcsi parancsot, miszerint minden ha-lottnak jár a végtisztesség, a betegnek az orvosi ellátás, az aktív korúaknak a képességüknek megfelelő munka végzé-sének lehetősége, és hogy a magántulajdon szent. Megjelen-tek a temetetlen holtak, akik halálukkal is bűnhődtek az életükben el nem követett vétkekért, úgy, hogy ezzel az élők-nek mutattak példát, az élőket büntették. Az orvosoknak meg-tiltották – már akinek lehetett –, hogy „a nép ellenségeit”, sőt azok gyermekeit kezeljék, mondván „dögöljenek meg a pere-puttyukkal együtt”. A „nemkívánatos elemek” csak nehéz fizi-kai munkát végezhettek, segéd vagy betanított munkakörben. A vagyon elkobozható volt bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal. Az erkölcsi parancs semmibe vétele a szocialis-ta humanizmus nevében és szellemében történt, a kollektív bűnösség elvén, amelynek alapja a származás. Tízezreket ül-döztek társadalmi osztályhoz tartozásuk miatt, börtönbe zártak, vagyonuktól megfosztottak, megaláztak, hazájuk elha-gyására kényszerítettek.

A történész asszony szerint az egyes ember vesztesége túlél-hető, de az igazi vesztes a nemzet, ahol az erkölcsöt átértékel-ték, lenullázták. Ahol a közösségi érdeket szolgáló teljesítmény már nem lett érdem. Ahol ma – 2012-ben is – a kitelepítettek-től rabolt lakásokban és villákban élhetnek azok, akik a rend-szer hű kiszolgálóiként 1951-ben megkapták. A privatizáció és a kárpótlás véglegesítette a kitelepítettek vagyonfosztását. A bérlők, a nómenklatúra tagjai jelképes áron megvehették a rablott vagyont, s ma már telekkönyvileg bejegyzett magán-tulajdonként birtokolják. Ezzel szemben az egykori tulajdo-nosok jelképes értékű kárpótlási jegyet kaptak.

Mindezek nyilvános bevallásáig, illetve bevallatásáig máig nem jutott el a magyar társadalom. A történelemkönyvek, s emiatt a kollektív emlékezet alig tud valamit erről a korról.

frigyeSy ágneS

Az Újszövetségi Szentírásban, mind a három szinoptikus evan-gélistánál, Máténál, Márknál és Lukácsnál szinte szóról-szóra azonos leírást olvashatunk a béna meggyógyításáról. Márké így hangzik:

Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elter-jedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyí-láson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsá-natot nyertek.” Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondola-tokat forgattak magukban: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” Jézus lelkében be-lelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban?” – kérdezte. – Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid

bocsánatot nyertek – vagy azt mondani: „Kelj föl, fogd az ágya-dat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!” Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mind-nyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.” (Márk; 2, 4–12)

Az, ami itt történt, tekinthető úgy is, mint az első bizonyí-ték arra, hogy Jézus Krisztus földre jöttével az emberiség életében döntő, lényegi változás következett be. A béna meg-gyógyítása Krisztusnak nem az első gyógyítása. Sőt azért gyűltek össze olyan sokan, mert korábban már sokakat meg-gyógyított. Itt is azt várták tőle, hogy testileg gyógyítsa meg a bénát. Változtassa újra járóvá. Mi is, akik most olvassuk a történetet, arra gondolunk, hogy mint egy jó orvos gyógyít-sa meg, adja vissza testi egészségét, tegye olyanná, mint a többi vele azonos életkorú egészséges ember. Krisztus most először azonban, nem ezt teszi. Hanem azt mondja: „Fiam bű-neid bocsánatot nyertek.” Mindenki csalódott, megbotránkozott.

Kellermayer mIKlós

Az élet


A

A farizeusok, az írástudók, a hívő zsidók másért, mint a tömeg. A tömeg ott nem tudta, nem fogta fel, s valljuk be ma sem tudja, nem annak biztos tudatában él a többség, hogy a bű-nök megbocsátása valóban gyógyítás, a leglényegibb gyógyí-tás, az igazi életre, az örök életre szóló gyógyítás. Sőt, minden testi gyógyítást itt a Földön úgy kellene tekinteni, mint idő-nyerést az igazi gyógyulásra, az örök életre való gyógyulásra. Ezt a gyógyulást kieszközölni csak itt a földi életünkben lehet szeretetből fakadó jócselekedetekkel és bűnbánattal, vétkeink megbocsátásával. Döbbenetes igazság, döbbenetes rend, döbbenetes remény ez! A hívő zsidók, a farizeusok, az írástudók tudták, hogy a bűnök megbocsátása gyógyítás. Sőt, azt is tudták, hogy a bűnöket csak az Isten bocsáthatja meg. Ők, akik az Ószövetségi Szentírást ismerték, tudták és hitték is a kinyilatkoztatott igazságot, amit az Ószövetségi Szentírás-ban olvastak az eredendő bűnről, ami a Teremtő Isten tervét megváltoztatva az örökélet, az örök boldogság helyett a szen-vedésekkel teli életet és a halált, az örök szenvedést hozta az emberre. Amikor a bűnök bocsánatot nyernek, az eredeti is-teni terv szerint az ember visszanyeri az örökéletét, az örök boldogságát. Tehát nem azon ütköztek meg, amin az akkori és a mostani hitetlen emberek. Nem azon, hogy miért lenne gyógyítás, sőt az egyedüli, igaz, teljes gyógyítás a bűnök meg-bocsátása, hanem azon, hogy ez a Jézus, ez a názáreti ács mit is gondol és hirdet magáról. Hogy tudná ez az egyszerű ember megbocsátani a bűnöket, hiszen azt csak Isten tud-hatja. Krisztus ekkor nyilvánítja ki önmagát teljességgel elő-ször. Neki, az „Emberfiának”, így nevezi önmagát, akiről tudjuk és hisszük, hogy Ő Jézus Krisztus, az élő Isten fia, a Második Isteni Személy, igenis hatalma van a bűnök megbo-csátására, az igazi gyógyításra már itt a Földön.

A gyógyítás kettős szintjére, a testi gyógyításra, vagyis a földi életre szóló gyógyításra és a hitből, az Isten felé áradó szeretetből, a bűnbánatból és legfőképpen a bűnbocsánatból fakadó második szintű, igazi gyógyításra, az örök életre, az örök boldogságra szóló gyógyításra a másik csodálatosan szép történet a tíz leprás története:

„Amint Jeruzsálem felé tartott, átment Szamária és Galilea határ-vidékén. Mikor betért egy faluba, tíz leprás férfi jött feléje. Megálltak és már messziről kiáltották. „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk.” Rájuk tekintett és így szólt: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a pa-poknak.” Amint odafelé mentek, megtisztultak, de csak egy tért vissza közülük, amikor látta, hogy meggyógyult. Hangos szó-val áldotta Istent és lába elé borulva hálálkodott. Ez szama-ritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen tisztultak meg? Hol a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Azzal hozzá fordult: „Kelj fel, menj! Hited meggyógyított téged.” (Lukács 17, 11–19.)

Csodálatos! Ugye az?! Mind a 10 leprás testileg meggyó-gyult. Mindegyikük kigyógyult a testi betegségéből, a leprából. Az igazi gyógyulásban, az örökéletre való gyógyulásban azon-ban csak egy részesült, az, aki hálás volt, aki szerette, aki han-gos szóval áldotta Istent, aki hitte, tántoríthatatlan meggyő-ződöttséggel tudta, hogy aki őt meggyógyította, maga az Isten. Ekkor elhangzik az örökérvényű, a minden ember szá-mára legdöntőbb mondat: „Menj, a hited meggyógyított téged!”

Örvendetes valóság, az egész emberiség legfőbb reménye, hogy feltámadása után Krisztus pont ezt, a gyógyítói hatal-mát, a bűnök megbocsátását, az örökéletre szóló gyógyítói hatalmát közvetítőkre, az Egyház felszentelt papjaira bízta és gondoskodott is róla, hogy a harmadik Isteni Személy, a Szentlélek erejéből ezt a megbízatásukat valóban végre is tudják hajtani. Sőt, Ő maga is itt maradt az Átváltoztatott Kenyérben, az Eucharisztiában. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Krisztus önmagát, a gyógyítót, az emberiség egyetlen, igazi

orvosát bízta az Egyházra, a felszentelt papokra, hogy életünk legyen és bőségben legyen mindannyiunknak, az egész em-beriségnek. Az Egyháznak, a Krisztus által alapított, egyetlen egyetemes Egyháznak ezt a lényegét semmi, senki nem ingat-hatja meg. Éppen az egész emberiség bajbajutottsága, a baj nagysága teszi bizonyossá, hogy a menekülés egyedül Krisz-tusban van! Krisztusban, aki az egyetemes Egyház által, a Szentlélek közreműködésével az Átváltoztatott Kenyérben, az Eucharisztiában erőforrásként maradt itt. Nekünk embe-reknek kell a tudásunk, a tudományunk jóra fordításával az élővilágot és benne önmagunkat és embertársainkat tételes cselekedeteinkkel gyógyítanunk. Ha hiszünk Őbenne, az erőt a gyógyításhoz az Eucharisztián keresztül Ő adja.

Azokat, akik a kezdetektől bizonyosak Krisztus személyé-ben, istenségében, megváltói tettében, keresztényeknek hív-ják. Kötelezően és helyesen az egyéni szabadság körébe tar-tozik Krisztus személyének, istenségének elfogadása, hite. Éppen erre az egyéni döntésre, a hit meghatározó szerepére hívja fel a figyelmet maga Krisztus a béna meggyógyításakor (…„látva hitüket”…) és az összes gyógyításánál, ami a Szent-írásban fellelhető. Csak az gyógyul meg, aki abban a bizo-nyosságban, azzal a hittel fordul hozzá, hogy Ő valóban meg tudja és meg is fogja gyógyítani, nem csak a földi életre, ha-nem az igazira, az örök életre, az örök boldogságra is. Hinni és bizonyosnak lenni a teljes gyógyulásban azonban csak ak-kor lehet, ha tudjuk és éljük a teljes igazságot az életről, kü-lönösen a mi saját életünkről, a személy voltunkról. Ha az

Várai Artúr grafikája


É

ember lényegét, egyedi misztériumát, egyedi teremtettségét, egyedi meghívottságát az örökéletre éppen a tudásra, a tudo-mányra hivatkozva tagadjuk, elzárjuk magunkat az élettől, a boldog földi élettől is és az örökélettől is egyaránt. A szá-munkra elérhető tudás szerint az ember, az emberi személy számára a földi élet nélkül, ami kötelezően véges, nincs örök-élet. De aki megfogant, meghívott az örökéletre. Ez misztéri-um, titok! Egyben a hozzánk, emberekhez tartozó legalapve-tőbb igazság, amelynek tagadása az egyre tornyosuló bajok, a pusztulásba rohanásunk legfőbb forrása, cáfolhatatlan oka.

Élete alkonyához közeledő kutató orvos vagyok. Több mint 45 éve kutatom az élő sejteket. Sok könyvet, tudományos köz-leményt tanulmányoztam át és írtam magam is. Most, az 1965. évi orvosi esküm és a hosszú kutató pályám után döbbenettel kell kinyilvánítanom a felismerésemet, azt, hogy az a világ, amit élettudománynak hívunk, távolra került az igazságtól, az élethez tartozó, az életről számunkra megismerhető teljes igazságtól. Valami álságos redukcionizmus, valami előre elter-vezett hamisság, hazugság uralkodott el. Hamisság, hazugság uralkodik ugyanis el, ha az élet legfőbb igazságát, az élette-len és az élő, valamint az egyes élőlények és az emberi személy közti lényegi különbséget nem ismerjük el, ahogy ezt ma a

„hivatalos” tudományban kötelező tenni. Igenis, hamisság, hazugság uralkodott el az élettudomány terén, hiszen sehol, soha, egyetlen tudományos fórumon se halottam, egyetlen tu-dományos közleményben se olvastam arról az alapvető, hoz-zánk emberekhez tartozó leglényegibb igazságról, hogy a gyógyításunknak, a gyógyulásunknak két síkja van! A földi életre való gyógyítás és az örökéletre való gyógyítás! Ez a kettő elszakíthatatlan! A lényegünkhöz tartozik! Az iskolák-ban, az egyetemeken, a tudományos fórumokon soha sehol nem találkoztam az egységes tanítással, hogy lényegileg min-denkinek gyógyítónak kell lenni, mindenkinek részt kell ven-ni önmaga gyógyításában. Mindenkinek felelősen munkál-kodnia kell, hogy élete legyen, hogy elnyerje az igazit, az örök életet. Szent Ágoston szavaival, ahogy már az előszóban is elhangzott: „Megszülettél közreműködésed nélkül, de nem üdvözül-hetsz közreműködésed nélkül.” De az életünk földi fázisában is gyógyító hivatástudatúaknak kell lennünk. Elsődlegesen azzal, hogy mindannyiunknak ismernünk, tudnunk kell az igazságot önmagunkról, személy voltunkról, személyes misztériumunk-ról, közvetlen teremtettségünkről és kötelező viszonyunkról az élővilághoz. Az élővilág épsége és az embertársaink boldo-gulása nélkül nekünk se lehet életünk. Az ember élete közös-ségi lét. Közösség az élővilággal, közösség az embertársaink-kal és közösség Krisztus által a Szentháromság egy Istennel. Mi benne élünk, benne élhetünk Istenben! Micsoda elkáp-ráztató, fenséges igazság ez!

Jó húsz évvel ezelőtt történt. Híres fiatal szobrász hasnyál-mirigy rákja miatt élete utolsó fázisába került, amikor egy közös barátunk összehozott vele. Kezelő orvosai már csak néhány napot, legfeljebb egy-két hetet jósoltak neki. Kínzó fájdalmai miatt már nagy dózisban kapott morfiumot. Éppen azokban a napokban mélyültem el Max Gerson által kidol-gozott diéta hatásmechanizmusának lehetséges megfejtésé-ben. Ezt a diétát Max Gerson először az 1920–30-as években tuberkulotikus betegek gyógyítására dolgozta ki, majd a 40-es évek második felében, miután áttelepült az Amerikai Egyesült Államokba, rosszindulatú daganatos betegeken is kipróbálta. Biztató eredményeit, 50 gyógyult esetét és a diétát részlete-sen egy könyvben közölte le. Könyvtárközi kölcsönzés útján sikerült megszereznem, alig néhány nappal korábban, hogy találkoztam a halálos beteg szobrásszal. A család is, és a csa-lád háziorvosa is lelkesen fogadta felvetésemet, hogy próbál-juk ki elsőként Magyarországon rajta ezt a nagyon szigorú

diétát. Sárgarépa és gyümölcslé, kávés beöntések, hús és só tiltása, méz az energiaszükséglet kiegészítéséhez alkotják a diéta fő részét. Ahogy elkezdtük, néhány napra rá elmúltak a fájdalmai. Jól aludt. El lehetett hagyni a morfiumot. Tudata kitisztult. Beszélgetéseink során egy különös személyiség, különös gyógyulási vággyal, különös Isten felé vágyakozással tárulkozott fel előttem. Kérésére katolikus pap barátomat vittem hozzá. Jóllehet egész élete során semmilyen vallási felekezettel nem volt kapcsolata, pap barátom az egyre gya-koribbá váló találkozásaik egyikén meggyóntatta és megál-doztatta. A halálos beteg egyre boldogabb lett! Több mint négy hónapot élt még. Az utolsó napon is sétált a kertben. Pap barátom szerint szentként halt meg. Azt mondta, hason-ló Krisztus felé fordulással még nem találkozott életében, pedig sok híve, nagy „nyája” volt. Bennem pedig teljesen bi-zonyossá lett, hogy bár meghalt, mint ahogy a földi létünk valamelyik pillanatában mindannyian meghalunk, ő meg-gyógyult, teljesen meggyógyult. Az örökéletre gyógyult meg. Ez az igazság! Bátran és hangosan kérdezem, gondolom az olvasóval együtt: Miért nem így tanítjuk az igazságot az isko-lában, az egyetemeken, a tudományos fórumokon? Ki akadá-lyozott meg bennünket eddig? Eddig, de mivel nagy bajba ju-tottunk, tovább már nem! Látjuk a bajt, s mostanra szilárddá vált az elhatározásunk. Megállítjuk a pusztulásba rohanást. Megmentjük az élővilágot, s benne önmagunk és utódaink életét. Mostanra már tudjuk, hogy ezt csak a teljes igazság ismeretében, megélésében tehetjük meg.

Ahhoz, hogy a teljes igazságot az életről megtudjuk és elfo-gadjuk, szükséges magának az igazságnak néhány jellemzőjét itt, az előszóban leírtak után is megvizsgálnunk. Első és leg-alapvetőbb jellemzője, hogy egyetemes. Mindig csak egy van belőle. Soha nincs két, egymásnak ellentmondó igazság! Az is alapvető jellemzője, hogy nem szavazatfüggő. Nem függ attól, hogy hányan fogadják el, vagy hányan tagadják. Sőt attól sem, hogy egyáltalán feltárt-e, elfogadta-e, hirdeti-e valaki. Vagyis az igazság abszolút és örök! Csak emlékeztetni szeretnék ar-ra, amit Krisztus Tamás apostolnak mondott: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Tehát az igazság és az élet a teljességében összekapcsolt. Számunkra az is lényeges tulajdonsága az igaz-ságnak, hogy két „tárháza” van. A kinyilatkozatott és a feltárt igazságok tára. Ez akkor is így van, ha ma az egyiket, a sza-vakban kinyilatkozatott igazságok tárát éppen a tudomány-ra hivatkozva, illik tagadni, vagy legalábbis a tudás, a tudo-mány világából egy távoli világba, a hit világába, a magánügy világába kiszorítani. Sőt a „mindentudásra”, a tudomány min-dent betöltő, mindent megoldó szerepére hivatkozva, a szavak-ban kinyilatkozatott igazságok tárát 250–300 éve egyre köte-lezőbb, egyre helyénvalóbb tagadni is. Sikk belőle gúnyt űzni. Nagy baj ez, mert az igazság az életről kötelezővé teszi mindkét igazságtár egyenlő elfogadását, egyenlő ismeretét. Azt persze tudni kell, hogy a két igazságtár jellemzői alapvetően térnek el egymástól! Más a „játékszabály” bennük. A szavakban ki-nyilatkoztatott igazságok átvételét, beépítését a valóság ala-pú saját világképünkbe a hitünk vezérli, míg a feltárt igazsá-gokat a megtapasztalás, a kísérleti megerősítés. Kiválóan jelzi ezt a tényt John Henry Newmannak (1801–1890), anglikán, majd katolikus papnak, püspöknek, bíborosnak, a XIX. szá-zad egyik legnagyobb hatású gondolkodójának, Darwin kor-társának, az akkori természettudományos felfedezések kiváló ismerőjének, a 2010. szeptember 19-én XVI. Benedek pápa által boldoggá avatott szentnek a nyilatkozata az angyalokról (lásd John Henry Newman: Parochial and Plain Sermons, Green and Co. London, 1899 és Jáki Szaniszló: Newman és az angyalok, Jel, 2002. december). Azt állítja: „Szilárdabb, megalapozottabb a tudásunk az angyalok-ról, mint az állatokról.” Igaz ez? Lehet igaz egy ilyen állítás? A


A

válasz egyértelmű: Igen, lehet! Newmannak igaza van, ha az igazságot, mindkét igazságtár tényét egyformán elfogadjuk. De nem nehéz elképzelni, mit csinálnának ma egy előadóval, ha egy biológiai vagy élettani tudományos konferencián, vagy a közszolgálati média bármelyik tudományos programjában ezzel az állítással állna elő. Megsemmisítenék! Bolondokhá-zába záratnák. Pedig Newmannak igaza van! Az angyalokról ugyanis a szavakban kinyilatkozatott igazságok tárából sze-rezhetünk ismereteket. Ebben az igazságtárban, szemben a feltárt igazságok tárával, nem változik az igazság. A feltárt igaz-ságok viszont a természettudomány világában bizonytalanok, változhatnak, pontosodhatnak. Változnak és pontosodnak is az alkalmazott módszer pontossága, feloldóképessége szerint. Csak gondoljuk el, milyen mélységű ismeret, igazság tárulko-zik fel egy sejtről, ha csak fénymikroszkóppal vizsgálják és milyen, ha elektronmikroszkóppal is. Ezért igaz Newman ál-lítása! A kinyilatkoztatott igazságok a Szentháromság egy Istentől erednek. Krisztus szavaiból közvetlenül és a próféták közvetítésével ismerhetjük meg azokat. Kétkedés nélküli el-fogadásuk a hit próbája.

Az igazság általános vizsgálata után visszatérve az élethez, valóban tisztázni kell, hogyan kérdezzünk: Mi az élet? vagy Ki az élet? vagy talán a két kérdést egyszerre kell feltenni, Mi és ki az élet? Egy biztos, éN éleK! Itt megint egyet kell értenünk John Henry Newman fiatalkori felismerésével, ami egész életén át iránytűje volt, s ma minden ember életének iránytűje kell, hogy legyen: „Két alapvető valóság létezik, én és az én Teremtőm”. Soha, semmikor, sehol nem lenne szabad em-bernek élni a Földön ezen alapigazság felismerése, megélése nélkül. Az nem lehetne, hogy éljen ember a Földön, hogy ne foghassa fel, ne élhesse meg önnön lényegét, misztériumát, élő személy voltát. Mert valóban két alapvető valóság, igazság tar-tozik mindenegyes emberhez: Önmaga és a Teremtője!

Még arról a gyötrő kínról kell szólnom, ami eltölt engem is és mindannyiunkat, amikor arra a kérdésre kell válaszolni, hogy „mit kell most tennem nekem és mit nekünk, együtt az egész em-beriségnek?” II. János Pál pápa 1995. március 25-én közzé tett

„evaNgelIum vItae” – Az élet evangéliuma kezdetű encikli-kájából is ez a gyötrődés árad. A Szentatyáé is és mindenkié. Életellenes, élővilág ellenes diktatúra, zsarnokság tombol. Teljes értékválság van! A tobzódó életellenes őrületben „pi-acra kerültünk” mindannyian. Áruvá lettünk, különösen a gye-rekek, a magzatok, az embriók, egészében is és feldarabolva a szerveik is. Amit Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében ír, ahogy az előszóban már idéztük, pontosan illik ide: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban, belőled bűzlik, árad, magad is zsar-nokság vagy.”

Az életellenes, élővilág ellenes diktatúra, a kőszén, a kőolaj és a földgáz igazságtalan kisajátításából, zabolátlan égetésé-ből táplálkozik. A kisajátítás ugyanis többrendbelileg igazság-talan! A kőszén, a kőolaj és a földgáz az elpusztult élőlények-ből, növényekből, állatokból, sejtekből sok százmillió, vagy akár több milliárd évvel korábban keletkezett, mint ahogy ember élt a Földön. Vagyis ezek nem emberi alkotások. Ember nem vett részt a megteremtésükben. Így az „igazság bírósága” előtt a kőszén, a kőolaj és a földgáz vagy senkié, vagy minden-kié egyformán. Nem változtat ezen az alapigazságon, hogy ezeket fel is kell hozni és a kőolajat benzinné is kell alakítani. A kőszenet, a kőolajat és a földgázt nem sajátíthatta volna ki senki. De megtették! Éppen ez az igazságtalan kisajátítás a fenntartója az egész földre kiterjedő „globalizált” életellenes diktatúrának. Az életellenes diktatúra egyre kegyetlenebb, egyre pusztítóbb, ahogy mind a három fosszilis energiaforrás rohamosan fogy és szökik fel az áruk. A diktatúra nemcsak egyre pusztítóbb, hanem egyre szilárdabb is, hiszen egyre na-gyobb a hamis kisajátításból felhalmozott hamis tőke. A tőke, ami tényleg hamis, mert nincs mögötte érték. Az igazságta-lanul kisajátított áru, a szén, a kőolajból előállított benzin és a földgáz sorsa az, hogy elégetjük. A hamis kisajátító köl-csönt ad. Te, a vásárló a felvett kölcsönön megveszed, aztán elégeted. Elégetésük után számodra gyakorlatilag semmi ér-ték nem marad, csak a szenny, a mérgezettség, a CO2, a hő, a rendezetlenség, az „entrópia” növekedés és persze az eladó-sodottságod. Éppen ez, az általános eladósodottság a fenntar-tója a globalizált, életellenes diktatúrának. Az életellenessé-get fenntartó tőke tehát valójában nem más, mint hamisság, a bankrendszerekben nyilvántartott és fegyverrel védett fel-halmozott semmi. Valójában a fegyverrel védett felhalmozott semmi maga a diktátor. Az újkor kegyetlen diktátora. Ez a diktátor most „megújuló energia”, „biomassza égetés” jelszavak alatt arra vesz rá, hogy gyorsítsuk fel a halálba rohanást, éges-sük el a hőerőművekben a talajhoz nélkülözhetetlen szerves anyagokat, a zöld növényeket, a maradék zöld erdőket. Ez már tényleg apokaliptikus méretű borzalom!

De hát mégis „mit kell tennem nekem, és mit kell tenni az egész emberiségnek most?” A válasz egyértelmű: meg kell igazán térni! Hinni kell a Szentháromság egy Istenben, tudni az igazságot és tenni, gyógyítani, szüntelenül gyógyítani! Isten, Krisztus által közvetített parancsa: szeress, higgy és cselekedj. A lényeg a cselekvő szeretet. Így a csodavárás, „majd az Isten mindent megold” jelszó alatt az ájtatos tétlenkedés, különösen, amikor a bajbajutottság nyilvánvaló, már nem más, mint Krisztus pa-rancsának megszegése. Azért kaptuk a tudást, a tudományt Tőle, hogy tegyünk. Gyakorlati értelemben a konkrét teendő kettős: a mindennapi életvitelünkhöz szükséges energiát elő kell teremteni és vissza kell erdősíteni a Földet! Az energiát nyilvánvalóan nem nemzeti szinten, hanem globálisan, össz-emberiség szinten, biztonságosan elhelyezett, nemzetközi felügyelet mellett működtetett atomreaktorokkal lehet és kell előállítani! Pontosan ki lehet számítani hány fúziós elven és hány atomhasadás elvén működő atomreaktor képes az egész Kereszt a hegyen – Caspar David Friedrich festménye


H

emberiség számára szükséges energiát biztosítani. Az atom-reaktorokban termelt, előállított villamos energia egy részét vízbontásra kell fordítani, hogy legyen elég vízzé elégő hid-rogén a motorok, az autók, a repülőgépek működtetéséhez. Az energia technológiai biztosításán túl az igazságosságát is biztosítani kell. Az energia nem lehet többé életellenes dikta-túra forrása! Nem lehet tovább, vagy ismét semmilyen uralko-dás, kizsákmányolás forrása. A nemzetek feletti garanciának erre is ki kell terjedni. Többet nem fordulhat elő, hogy erede-tileg ugyan atomreaktort akartunk építeni, de „véletlenül!” atombomba lett belőle. Ezért nem nemzeti, hanem összembe-riség szintű feladat a biztonságos atomreaktorok felépítése. Ezért kell megtérni és békében élni. Az atomreaktorok felté-tele a világbéke. A másik feladat a Föld visszaerdősítése és a környezet megtisztítása. Ezt az egyes országoknak, nemzetek-nek, kisebb, nagyobb közösségeknek kell elvégezni! Ekkor ki fog derülni, milyen jó is, hogy sokan lettünk a Földön. Sok ember ugyanis több fát tud visszaültetni, mint a kevés. Való-jában az igazságtalanságot, a kizsákmányolást, az életelle-nességet szolgáló tudásnak, tudománynak kell megváltozni! Igazzá kell válnia! Az igaz tudomány, a jó, az élet szolgála-

tába állított tudomány eszközével és az Eucharisztiában köztünk maradt Krisztus erejéből feltöltekezve igenis, mi magunk, emberek meg tudhatjuk és meg is fogjuk menteni az életet. Mi emberek sodortuk az élővilágot, s benne önma-gunkat bajba, nekünk kell gyógyítani, gyógyítóknak lenni. Persze az is lehet, hogy maradunk életellenesek, félrevezetet-tek, hitetlenek, bénultak. Lehet, hogy így jön el a „világvége” az emberiség számára. Lehet, hogy a XXI. század végére be-következik mindaz, ami most csak elrémítő vízió, a védő

„ózonpajzs” teljes tönkretétele, a Föld számunkra lakhatatlan-ná válása. Az élet, az élővilág léte persze nem szűnik meg. Nem mi vagyunk az élet ura, de ma már mindenki láthatja, felfoghatja, hogy az ember, ha valamilyen erő összehangolt életellenes cselekedetre kényszeríti, mint ahogy a fosszilis energiaforrások igazságtalan kisajátítása és zabolátlan elége-tése tette és teszi, képes akkora pusztítást végezni az élővi-lágban, hogy önmaga számára lakhatatlanná tegye a Földet. Lehet, hogy ez következik be, de én mást olvasok ki a Szent-írásból és II. János Pál, Evangelium Vitae enciklikájából. A re-ményt és a biztatást az igazi megtérésre, az életre, a viruló földi életre és a boldogító örökéletre. Leküzdve minden félel-met, ismerni, tudni az igazságot, aztán hinni és tenni, gyó-gyítani, szüntelenül gyógyítani! Hiszen Krisztus ezt mondta: „ha hisztek, még nagyobbakat is cselekedhettek.”

(…) Ötéves voltam, amikor 1945 őszén halálos beteg lettem. Tuberkulotikus hashártyagyulladást (peritonitis tubercolosa-t) kaptam. Ez a betegség akkor, a streptomycin felfedezése előtt, gyakorlatilag egyenlő volt a halállal. Nekem is 8–10 liternyi szabad folyadék (exudatum) volt a hasamban. Állandóan hány-tam és hasmenésem volt. Valami parányi reményt adó beavat-kozás az volt, felvágni hosszan a hasat, leereszteni a folyadé-kot és erős UV (ultraviola) sugárzással megkísérelni, elölni a hashártya felszínén lévő gümőkben szaporodó tuberkolózis bacilusokat. Már benn is voltam a kórházban Tapolcán, hogy ezt a parányi reményt adó beavatkozást elvégezzék, de mie-lőtt erre sor kerülhetett volna, a front közeledésének hírére kiürítették a kórházat. Engem hazaküldtek azzal, hogy rövi-desen meghalok. Közben édesanyám találkozott egy, a hábo-rú miatt átmenetileg a falunkba, Révfülöpre költözött orvos-sal, aki hosszabb időt töltött Svájcban tuberkulotikus betege-ket gyógyító szanatóriumokban. Azt a tanácsot adta, próbál-ja meg anyám, tegyen ki a szabadba minden nap napkeltétől napnyugtáig. Ugyan ő nem látott senkit tuberkulotikus has-hártyagyulladásból meggyógyulni, de tüdő tuberkolózisban az ilyen kezeléseknek kedvező hatásait maga is látta. Bizonyos rövid hullámhosszú sugarak kijutnak a Napból, s azok egy része átjut a légrétegen és valahogy mélyebbre is behatolhat-nak az emberi szövetekbe, egészen az ott szaporodó kóroko-zókig, s azokat elölik, magyarázta anyámnak. Szüleim egy nagy ágyat készíttettek a helyi asztalossal. Ebben az ágyban töltöttem gyakorlatilag 4 hónapon át, 1944. november köze-pétől 1945. március közepéig minden napot napkeltétől nap-nyugtáig. Cudar tél volt! Nagy hideg és óriási hó. Amikor esett a hó vagy akár az eső, sátorszerűen lepedővel fedték az ágya-mat. A meleget forró vizes tömlőkkel édesanyám biztosította. A tűzhelyen állandóan forrt a víz, s ő, gondolom 5 percenként rohant ki hozzám. Egész télen át, minden nap úgy telt el, hogy talán a következőt nem érem meg. Csak arra emlékszem, hogy nagyon rossz volt hányni. Márciusra, amikorra elolvadt a hó, kezdtem kevesebbet hányni, majd megszűnt a hányás is, a hasmenés is, és fokozatosan leapadt a hasam is. Életben ma-radtam.

Részlet a szerzőnek a Kairosz Kiadónál 2010-ben megjelentazonos című könyvéből.

LocsolóversHajnali pacsirta költött fel talpamra,Hogy hirdessem, amint az angyal elmondta:Az ember megváltója máma támadott fel,És általa minden keresztény ünnepel.Eljött minden ember édes megváltója,Légy te is, kislány, annak áldója!Tanulván a jóktól példát vegyetek,Hogy még sok húsvéti ünnepet éljetek.A húsvéti piros tojás jelzi Krisztus halálát,S azért, hogy feltámadt, adjunk neki hálát.Én is ezért üdvözlöm e szép tavaszi reggelen,Egy pár tojást, ha nem sajnálnak, szépen megköszönöm.Hát tudom gazduram el akar bújni,Kapuját, ajtaját be akarta zárni,Még a kedves kislányát is el akarta dugni,De azért áldja meg az Isten e ház gazdáját,Piros hajnal után hozza föl a napját!

Csíkszépvízen gyűjtötte harangozó iMre


N

Alapító, fõszerkesztõ: CserNáK árPád

Tipográfia: CserNáK BálINt

Fõmunkatárs: FarKas judIt

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2012. március – Sokszorosítás sorszáma: 3/2012.E-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: BúvóPataK alaPítváNy

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy

Nos, megvolt az évértékelő, és folyik annak kiértékelése, pro és kontra. Mi köze ennek a pénzügyeinkhez? Nagyon is sok, mint mindenhez. Üzenet volt a miniszterelnökünk évértéke-lő beszéde, és természetes, hogy a megszólítottak közül min-denki a saját érdeklődési területére figyel oda jobban. Ha eb-ből a szemszögből értelmezzük az elhangzottakat, akkor meg-állapíthatjuk, hogy sok szempontból megnyugtató, és valljuk be őszintén, hiánypótló megállapítások és bejelentések is el-hangzottak.

Az adójóváírás, és a 27%-os bruttósítás eltörlésével ugyan lettek volna rétegek, akik rosszabbul járnak, de ezt a kormány kompenzálja. Ezzel a lépéssel az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező rétegek a 93 000 Ft-os minimálbért figyelembe véve, egy gyermek nevelése esetén 10 000 Ft-tal, két gyermek esetében 14 900 Ft-tal több fizetést visznek haza havonta, hi-szen igénybe tudják venni ők is a gyermekek után járó ked-vezményt. Persze az ellenzék erről mélyen hallgat, mert akkor hogyan lehetne megmagyarázni a „kisemberek mind rosszabbul járnak” „mantrát”? Megnyugtató volt a beszéd a 16%-os SZJA fenntartása miatt is. Igen kedvező nekünk, a középrétegnek, a sokat dolgozó, és sokat adózó embereknek. Végre egyszer mi, vállalkozók, és vállalkozások tagjai is úgy érezzük, megfizet-hető adó terheli jövedelmeinket. A 16%-os elfogadható SZJA kulcs mellett nem volt váratlan a 27%-os ÁFA bevezetése. Mit érezni ki ebből? Véleményem szerint rájött a jelenlegi pénz-ügyi vezetés, hogy egyszerűbb a fogyasztáson keresztül adóz-tatni. Amint a beszéd ellenzéki kritikájából kitűnik, igencsak elítélik Orbán Viktor kijelentését, miszerint a multimilliomo-sok jövedelmét nehéz korlátozni. Igen, nehéz! Nehéz, mert már egész iparágak jöttek létre a jövedelmek külföldre mentésére. Arról persze mélyen hallgatnak, ők mit tettek ez ellen, amikor hatalmon voltak. Nemhogy nem tettek semmit, még élenjár-tak a menekítésben! Ja, és persze az ÁFA a kisembert sújtja a legjobban, inflációt okoz stb., mert a gazdagok külföldön költenek. Egy frászt! Ez az igazi egyenlőség, hiszen minden-ki lehetőségei szerint fogyaszt. A gazdag a drágább élelmisze-reket, ruházatot, piperecikkeket, a drágább kultúrát, a luxus-cikkeket veszi, így az ÁFA-n keresztüli befizetései is nagyob-bak. Ma reggel a Kossuth rádióban azt mondja az egyik bíráló

politológus, hogy az ÁFA a szegény emberek adója. Ez stimmel addig, hogy a szegény ember is fizet adót, utána meg ebből kap vissza szociális juttatásokat, merthogy szegény.

A „hazugságbeszéd” értékeléssel pedig nem lehet kezdeni semmit, mert idétlenség. Idétlenség, mint maga a párt, amelyik ezt a sommás véleményt hangoztatja. Gondolom, a hátsó szán-dékuk az volt, minél előbb kerüljön le a napirendről ez a beszéd és tézisei, mert szavazóik is elkezdenek gondolkozni, hogy hogy’ is van ez? Eddig a kormánypártokról mást sem hallottunk, mint hogy hataloméhesek, despota, autokrata vezetésük van, akik mindent hajlandóak alárendelni hatalom-vágyuknak. Most meg a vezetőjük azt mondja: igen, érdeke-ket sértettünk, és emberileg érthetőek a sérelmek, de ezeket a lépéseket meg kellett tenni, még ha a népszerűségünk csök-ken, akkor is, mert évek óta húzott-halasztott, elodázott in-tézkedésekről, kiigazításokról van szó.

Igen, voltak nem túl „elegáns” lépések, de miért is? Mert megfojt minket a felelőtlenül felvett hitelek terhe, mert bele-rokkan az ország, ha ettől nem szabadulunk meg. Megtette a kormány ezeket a lépéseket, annak ellenére, hogy – láttuk – külföldön is kiverte a biztosítékot, nem csak itthon. Így cse-lekszik egy hatalomra éhes kormány és a vezetője? Saját ma-ga ellen hívja ki a sorsot? Vajon elgondolkodott ezen a tényen az ellenzék és szavazói, amikor ezt a blődlit akarja megetetni a nagyérdeművel? Ugye véletlenül sem az a pártvezető a ha-taloméhes, aki nyílt színen hazudik, ezt be is vallja, sőt dicsek-szik vele, és ezzel nyer választást! Nem azok a kormányok hataloméhesek, amelyek hitelből fedezett látszólagos jóléti rendszerváltást akarnak végrehajtani, amibe majdnem bele-bukik egy ország, csakhogy színen maradhassanak?! Nem azok a kormányok hataloméhesek, amelyek megveretik saját polgáraikat?! Hát igen, lehetne sorolni a kérdéseket, és én ezért nem tűröm, nem fogadom el, és nem hagyom magam… Ja, viszont mostanában gazdasági növekedésről, a forint erő-södéséről lehet egyre többet hallani. Hát, ezek a legjobb ér-vek az itthoni és külföldi mocskolódókkal szemben. No, meg az a tény, hogy jön a tavasz: a sötétség helyébe lép a fény.

Tisztelettel kocSiS ferenc vilMoS

Non feram, non patiar, non sinam

AJövedelemadó 1%tIsztelt olvasóNK! Kedves BarátuNK!

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem adó juK 1%át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy javára ajánl-ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278–1–14A kedvezményezett neve: BúvóPataK alaPítváNy

Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki-adását tekinti.

KöszöNjüK!

Petőfi Sándor emlékmű Fehéregyházán – fotó: G.K.

Megrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

FőtámogatóNK

Documents

Búvópatak 2012/március