Corinne Maier

Jó reggelt, lustaság!

A vállalati munkaminimalizálásának művészete

A fordítás alapja: Corinne Maier: Bonjour, paresse, De l'art et de la nécessité d'en faire le moins possible en entreprise, Éditions Michalon, 2004

Szöveg © Éditions Michalon, 2004, Paris.Published by arrangement with Literary Agency „Agence de l'Est”.

© Hungarian translation: Takács M. József Fordította: Takács M. József

Borító: Marabu

ISBN 963 7525 84 X

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadói Rt., Budapest, 2005. Felelős kiadó: Szauer Péter

Nyomdai előkészítés: HVG Press Kft. Felelős vezető: Erényi Ágnes

Nyomás: deMax MűvekFelelős vezető: Tábori Szabolcs ügyvezető igazgató

Vállalat: már maga a szó sem szép. Először is ott van benne a váll, amiről azonnal a vállunkra rakott terhek jutnak eszünkbe. Aztán a vállal ige, amihez automatikusan kapcsolódik a felelősség fogalma. Anagrammaszerűen benne rejlik az állat szó is – no igen, vállalatunk elvárja tőlünk, hogy úgy dolgozzunk, mint az állat. Kiszívja a vérünket. A vállalat voltaképpen egy parazita.

Roland Barthes után szabadon (Pastiche, 1963, kiadatlan)

TARTALOM

Bevezetés:A vállalat nem emberbarát intézményFeloldódik-e a vállalat a kiábrándulás

könnyeiben? A megértéshez új sorvezető kell Figyelmeztetés: individualista barátom, te csak járd a magad útját!

I. A vállalat olyan nyelvet beszél, amitől mindenki zsebében kinyílik a bicskaTehát a halandzsárólA betűszavak erdeje, dzsungele, vagy inkább

útvesztője Az idegen nyelvek: No pasaran! Közhelyek zsákszámra

II. Cinkelt kockák A túl drága pénzAzt mondják, sikeresnek kell lenniAz erőviszonyok: kaphatsz a pofádra…Diplomák és szakképzettség, avagy hogyan csináljunk fából vaskarikátMunka és alkalmasság, avagy hogyan adjuk el

magunkatA szó vereségeA rövid szavatossági idejű munkavállalóról

III. A nagy svindli

Mozgásban lenni: utazás a karrier mélyére A vállalati kultúra: Kultúra? Lfs! Az etika: de hol vannak a farkasok? A stratégia, avagy hogyan tűnjünk

intelligensebbnek?Az információ és a kommunikáció új technológiái (NTIC), avagy ez a jövő

IV. Hülyékkel vagyunk körülvéveA tipikus káder: „igazi” francia, a szürke átlag megtestesítője és lehetőleg férfi A menedzser: amilyen laza, olyan üres A káder és a kultúra, avagy a ponty és a nyúl

házassága Mérnökök és marketingesek: a meccs

döntetlenre áll A tanácsadó: mindig bosszantó, ha az embert

hülyének nézikA hasznavehetetlenek, a megalázkodók és a

naplopókAkiket soha többé nem fogunk látni (de ezzel nem veszítünk sokat): Bernard Tapie és Jean-Marie Messier

V. A vállalatnak vége: úgy kell neki!A rugalmasság szárnyakat ad a vállalatnak Két érvrendszer, amint kioltja egymást A kapitalizmus: szellem, hol vagy? A világ végre meglelt alaptörvényéről, a

haszontalanságról Az új gazdaságtan szalmalángja A globalizáció: a férges alma

VI. Miért nem veszíthetünk semmit azzal, ha lazsálni kezdünk

Munka: nincsenek többé szakmák Nincs többé hatalom: használjátok ki! Munka sincs többé: szerencsére! A semmittevés művészete

Konklúzió: Már holnap kezdjétek meg a vállalat elleni aknamunkát!Az átlag káder tízparancsolata Maier ellen-

tízparancsolataBibliográfia

BEVEZETÉS

A vállalat nem emberbarát intézmény

„Ne dolgozzatok soha!” – mondta Guy Debord, a szituacionista filozófus.1 Csodálatos program, csak nehéz megvalósítani. Így aztán sok ember dolgozik különböző vállalatoknak. Ezek, főként a nagyobbak, sokáig számtalan állást kínáltak a jelentkezőknek. Ám a vállalat – furcsa módon – mégis rejtélyes világ: mintha tabu téma lenne. Itt

1 Ernest Guy Debord (1931-1994), francia író, filozófus, filmrendező, a Szituacionista Internacionálé megalapítója (1957), a La société du spectacle (A látvány társadalma, 1967) című nagy hatású könyv szerzője, az 1968-as diákmozgalmak egyik fontos szellemi előkészítője. (A ford.)

az ideje, hogy őszintén, mindenféle szakmai halandzsát mellőzve beszéljünk róla.

Nagyvállalatok átlagos káderei, hallgassátok hát meg szavamat! Ez a provokatív kis könyv azzal a céllal íródott, hogy demoralizáljon benneteket, pontosabban, hogy elvegye a kedveteket a munkától. Segíteni szeretnék nektek abban, hogy a magatok szolgálatába állíthassátok a titeket alkalmazó vállalatot, amelynek eddig szolgái voltatok! Ebből a könyvből megtudhatjátok, miért áll érdeketekben a lehető legkevesebbet dolgozni, és hogy miképpen béníthatjátok meg a vállalat működési rendszerét anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnne.

A Jó reggelt, lustaság! cinikus mű lenne tehát? Igen, az, éspedig szándékosan az, mivel a vállalat nem emberbarát intézmény.

Semmi jóra nem számíthattok tőle, hiszen nem tiszteli az általa fennen hangoztatott értékeket, ahogy ezt sorozatos pénzügyi botrányok és nagy társadalmi projektek bizonyítják, amelyekkel ma már Dunát lehet rekeszteni. A vállalat semmiféle örömet nem nyújt, hacsak nem az a célunk, mint jelen esetben, hogy kigúnyoljuk.

Feloldódik-e a vállalat a kiábrándulás könnyeiben?

Sok millió ember dolgozik különböző vállalatoknál, ám ez a világ mégis átláthatatlan. Azért van ez így, mert azok, akik a legtöbbször említik – az egyetemi

tanárokról van szó2 –, soha nem dolgoztak vállalati keretek között: egyáltalán nem ismerik azt, amiről beszélnek. Akik pedig ismerik, tartózkodnak a megszólalástól; akik sietve elhagyták vállalatukat, hogy létrehozzák a sajátjukat: a tanácsadók – hallgatnak, hiszen nem érdekük, hogy maguk alatt vágják fát. Ugyanez a helyzet a management legfőbb guruival is, akik számtalan jó tanáccsal látják el az üzleti világot, s nevetséges divatokat teremtenek, amelyekben maguk sem hisznek. Ezért van az, hogy mindaz a zagyvaság, amit a közgazdasági szakirodalomban a managementről összehordtak, csak annyit ér a vállalatoknak, mint az alkotmányjogi kézikönyvek a politikusoknak: ezekből senki nem fogja megérteni, hogyan is működik a schmilblick.3

Mindazonáltal történtek már kísérletek a vállalati valóság bemutatására. Ebben egyes regényírók jártak élen, akik nagy merészen (a 2002-ben csődbe ment) Arthur Andersen auditcég 2 Szerző kissé gonosz velük szemben, és be kell vallania, hogy ennek oka a féltékenység, mert bár őt a vállalata jobban megfizeti, mint őket az egyetemük, az állás, amit betölt, kevésbé elegáns. Jó, rendben, szerző elismeri: egyes kutatók mégiscsak figyelemre méltó munkákat írtak a vállalatokról, különösen a szociológusok.3 A „Schmilblick” híres rádióműsor volt a ’70-es években, amelyet a neves humorista, Coluche azonos című paródiája tett nevetségesség (és egyúttal halhatatlanná). Vállalati berkekben a schmilblick nagyon divatos kifejezéssé vált: használatával elkerülhető, hogy az ember pontosan megnevezze, hogy éppen mit is csinál, a lényeg az, hogy jól haladjon ezzel a megfoghatatlan munkával.

irodáit vagy a Défense negyedbeli (mindeddig megingathatatlannak tűnő) Gan irodaházat választották történetük színteréül. Ez mindenképpen szép teljesítmény, hiszen oly nehéz elképzelni, amint Romeo és Júlia a cash flowról vagy a managementről társalognak, vagy hogy dossziékat csatolnak be, joint vetiture-öket hoznak létre, synergia-számításokat végeznek, és különböző diagramokat rajzolgatnak. Tény, hogy a vállalat nem az a hely, ahol alapvető elvárásnak tekintik az olyan nemes tulajdonságokat, mint a bátorság, a nagylelkűség és a közjó iránti elkötelezettség. A vállalat nem olyan valami, amiről az emberek álmodoznak. De mégis, mégis… Ha a vállalat nem azoknak az embereknek a találkozóhelye, akik teljes energiabedobással csinálnak igazi dolgokat, akkor a felsőfokú oktatásból kikerülő diplomások vajon miért a vállalatoknál – és lehetőleg a legnagyobbaknál – kívánják próbára tenni tehetségüket?

Amikor én magam dolgozni kezdtem, a vállalatok számára kedvező szelek fújtak, és a vállalat fogalma akkoriban egyszerre foglalta magában a társadalmi felemelkedés lehetőségét és 1968 szabadelvű szellemiségét. Sajnos, a kiábrándulás elég gyorsan elérkezett. Régóta dolgozom vállalati keretek között, így aztán volt időm rájönni, hogy hazudtak nekünk. Ez nem a vidám „shabadabada” világa: nemcsak hogy unalmas, de potenciálisan kegyetlen is. Most, hogy az internetbuborék kipukkadt, és az újságok vagyonokat keresnek a pénzügyi botrányokról

szóló tudósításokkal, a vállalatok igazi arca mindinkább láthatóvá válik. A Vivendi, a France Télécom és más Alcatel-cégek tőzsdei összeomlása csak olaj volt a tűzre, hiszen a dolgozói részvények tulajdonosainak, vagyis a management magabiztos handabandázását eddig önelégülten és gyanútlanul elfogadó emberek ezreinek teljes vagyona bennragadt az elértéktelenedett papírokban. Ám ennél is nagyobb csapást jelentett a 2003. évi munkapiaci „vérengzés”, mely megmutatta a vállalatok sötét oldalát; sorozatos létszámleépítések mindenhol: STMicroelectronics, Alcatel, Matra, Schneider Electric…

A vállalatnak vége. Észre kell vennünk a nyilvánvaló tényt: a vállalat immár nem sikeres üzleti forma. A társadalmi felemelkedés liftje elakadt. A diplomák nyújtotta biztonság csökkent, a nyugdíjak veszélybe kerültek, és bizonytalanná vált a karrier lehetősége is. Jócskán magunk mögött hagytuk már a haladás eszméje által irányított '60-as éveket, amikor még mindenki karriert csinálhatott. Azóta megfordult a szél, és most a túlképzett diplomások tömegei hagyják el a vállalatokat, hogy homályos beosztású tintanyalóként helyezkedjenek el valahol a közigazgatásban.

Merthogy a vállalat többé nem teszi lehetővé, hogy az ember rá építse a jövőjét: az utánunk következő generációk tagjainak még több diplomát kell majd felmutatniuk ahhoz, hogy elfoglalhassák az egyre kevésbé értéktermelő állásokat, hogy levezényeljék az egyre kevésbé lelkesítő akciókat.

Mindezt már a fiamnak és a lányomnak is elmagyaráztam: „Kedveseim, ha felnőttök, soha ne dolgozzatok vállalatoknál! Soha! A papa és a mama nagyon csalódott lenne!”

A vállalatokon belül az egyéni és társadalmi perspektívák hiánya oly nyilvánvaló, hogy a burzsoázia gyermekei, akik eddig a vállalati káderek utánpótlásának legfőbb csoportját alkották, ma már menekülnek erről a területről. Hogyan? Úgy, hogy a kapitalista játékba kevésbé integrált foglalkozások felé (művészet, tudomány, közoktatás) orientálódnak, vagy pedig részlegesen kivonulnak a vállalatok világából, mintegy elegánsan beintve nekik. Én magam is ezt teszem: csak részmunkaidőben dolgozom a cégemnél, időm nagy részét sokkal izgalmasabb tevékenységeknek szentelem.4 Kövessétek a példámat, kiskáderek, bérből és fizetésből élő alkalmazottak, ti új rabszolgák, a harmadik szektor rabjai, ti, a gazdasági folyamatok segéderői, a sótlan és szolgalelkű kisfőnökök által irányított fivéreim és nővéreim, akiket arra kényszerítenek, hogy bohócnak öltözve egész héten teljesen értelmetlen szemináriumokon és értekezleteken üldögélve vesztegessétek az időtöket!

4 Hogy mik is ezek? Na jó, eláruljuk: pszichoanalízis és az írás. De léteznek más, hasonlóan szívmelengető (pénzért végzett vagy passzió jellegű – nem ez a lényeg) elfoglaltságok is: szamarakat tenyészteni, összebarkácsolni egy ultramodern hifi-berendezést, ünnepségeket szervezni, egyesületi munkát végezni, szőlőt művelni. őskövületeket adni-venni, festeni, ismerkedni a strandon…

Addig is – hiszen lelépéseteket némiképp elő kell készítenetek – miért ne bomlasztanátok belülről a rendszert? Utánozzátok a középkáderek viselkedését, használjátok a zsargonjukat, majmoljátok a gesztusaikat, de anélkül, hogy valóban belefolynátok a dolgokba! Nem ti lesztek az elsők: az IFOP egy nemrégiben készült felmérése szerint5 a francia káderek 17%-a „teljesen elidegenedett” a munkájától, ez pedig azt jelenti, hogy munkahelyi viselkedésük és tevékenységük oly kevéssé konstruktív, hogy az már-már a szabotázzsal rokonítható… A francia kádereknek mindössze 3%-a „dolgozik, mint az állat” (ez volt a kérdőíven megadott egyik válaszlehetőség), és csak ők vallják magukat munkájuk iránt „aktívan elkötelezettnek” is. Bizonyára egyetértünk abban, hogy ez a 3% igen kevés. Ami a többieket illeti, akik a két említett kategória egyikébe sem tartoznak, őket a vállalat megpróbálja „motiválni”: egymást érik a kissé „leeresztett” vállalati káderek „felpumpálását” célzó szemináriumok. Márpedig amikor a vezetőség azon töpreng, hogyan bírhatná rá az alkalmazottakat, hogy feltűrjék az ingujjukat, nyilvánvaló, hogy a dolgozók nem veszik komolyan a munkájukat. Nagyapám, a self-made man nagykereskedő reggel, felkelés után soha nem tette fel magának a kérdést, hogy vajon kellőképpen „motivált”-e: tette a dolgát, és kész.5 Az említett IFOP-felmérés a Gallup Intézet számára készült, és az Enjeux-Les Échos című magazin 2003. januári számában (No. 187) jelent meg.

Az „aktív semmittevés” stratégiáját választva semmiféle kellemetlenségtől nem kell tartanotok, feltéve, hogy diszkréten csináljátok a dolgot. Minden bizonnyal hitvány és hozzá nem értő alakokkal vagytok körülvéve, akik úgysem veszik észre buzgóságotok hiányát. És abban is biztosak lehettek, hogy ha véletlenül valaki mégis észreveszi, nem meri majd szóvá tenni. Ha ugyanis büntetéssel sújt benneteket, az a fölétek rendelt menedzser számára is két kellemetlen következménnyel jár: először is mindenki számára világossá válik, hogy képtelen volt igazi csapattagot faragni belőletek, ráadásul az esetleges büntetés erősen csökkentené áthelyezési esélyeiteket! Tulajdonképpen ennek az omertának köszönhető, hogy egyesek oly magasra jutnak: a vezetőség mindenre kész, hogy megszabaduljon tőlük, akár úgy is, hogy felfelé buktatja őket. Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás a képmutatásnak…

Pierre de Coubertin még azt mondta, hogy a részvétel a fontos, ám mára az lett fontossá, hogy a lehető legkevésbé vegyünk részt. Ki tudja, talán ennyi is elég lesz ahhoz, hogy a rendszer darabjaira hulljon: a kommunisták hetven éven át malmoztak, és egy szép nap le is dőlt a berlini fal… Mindent összevetve ne legyenek illúzióink: nem várhatunk semmit a forradalomtól, mivel az emberiség állandóan megismétli ugyanazokat a hibákat, egyre gyártja a haszontalan papírhegyeket, kitermeli soraiból a középszerű vezetőket, a forrongóbb időszakokban pedig,

amikor az emberek már valóban nekidühödnek, rendre előkerülnek a bitófák. Papírhegyek, középszerű vezetők és bitófák: e három emlőből táplálkozik a történelem (már ha a történelmet emlősállatnak fogjuk fel).

Következzék tehát néhány alapelv, amelyek segítenek abban, hogy megértsétek a vállalatok világát: hogy ne olyannak lássátok, amilyennek látszani kíván, hanem amilyen valójában.

A megértéshez új sorvezető kell

Egy vállalatnál, ha valaki hall valamit, vagy elolvas egy dokumentumot, csak bizonyos kulcsok ismeretében tudja kihámozni a mondatok értelmét. Az alábbi, sorvezetőként szolgáló kódfejtéses módszer segítségével a vállalat nyitott könyvvé válik számotokra. Merthogy a cég maga is egy szöveg – hiszen a vállalat beszél, kommunikál, ír. Igaz, nagyon rosszul, de ennek csak örülhetünk, mert a kódfejtő munka és a megismerési folyamat ettől csak még szórakoztatóbb lesz.

Ismerjük fel a fordított értelmű jeleket! Minél inkább beszél valamiről egy nagyvállalat, annál kevésbé létezik az a valami. A vállalat például felértékel bizonyos szakmákat, természetesen akkor, amikor azok eltűnőben vannak; a vállalatautonómiáról hablatyol, miközben minden apróság miatt formanyomtatványt kell kitölteni három példányban, és a legjelentéktelenebb döntések meghozatala előtt is hat ember

véleményét kérik ki; etikáról papol, miközben gyakorlatilag nem hisz semmiben.

Figyeljük meg a diskurzus körkörös szerkezetét! Mert a vállalati diskurzus körkörös szerkezetű – voltaképpen a saját farkába harapó kígyóra hasonlít. Elég, ha kiemelünk belőle egyetlen gondolatot, majd végigkövetjük az okfejtést: elkerülhetetlenül visszajutunk a kiindulópontra. A vállalat olyan univerzum, ahol a munka végcélja az értekezlet, és a cselekvés végcélja a cselekvés (vagy fordítva).

Tanuljuk meg megkülönböztetni az ostobaságot a hazugságtól! Az ostobaságok és hazugságok felismerése és megkülönböztetése a legnehezebb feladatok egyike, ám némi tapasztalat birtokában az ember hamar rájön, hogy a kettő gyakran egybeesik. Amikor például azt halljuk, hogy „legfőbb ütőkártyánk maga az alkalmazotti gárda”, vagy hogy „az ön ötletei fontosak számunkra”, nos, ezek csak üres közhelyek, hiszen mindenki tudja, hogy ilyen világ nem létezik. Ennél sokkal veszélyesebb mondat, hogy „nálunk különböző területeken dolgozhat, komoly kihívások várják, nagyszabású és újszerű projekteket irányíthat”, mert ezt nyilvánvalóan mézesmadzagnak szánják. És amikor egy menedzser kijelenti, hogy „semmi féle pletykát nem hallottam”, vagy „én a nyitottság híve vagyok”, ez általában szintén hazugság. A hülyeség és a képmutatás párosítása gyümölcsözőnek tűnik: ez maga a modern management, melyet egyesek fellengzősen neo-managementnek kereszteltek el.

Ügyeljünk a megvalósíthatóság kérdésére! Ha valami könnyen megvalósítható a hétköznapi életben, az vállalati keretek között igen nehéznek bizonyul; ha a dolog a hétköznapi életben is nehéz, akkor vállalaton belüli megvalósítása teljességgel lehetetlen. Például biztosra megjósolható minden nagyszabású átszervezés kudarca, illetve az, hogy minden olyan program elakad, amelynek végrehajtására két évnél hosszabb időt szánnak, végül pedig prognosztizálható általánosságban minden újszerű, előzmények nélküli próbálkozás sikertelensége.

Szemléljük perspektivikusan a vállalati világot! A dolgokat és eseményeket a maguk kontextusában kell szemügyre vennünk. A vállalatot nem szakíthatjuk ki abból a világból, amelyben működik – illetve jelenleg inkább csak vegetál. A vállalat maga is a hazugságba süllyedt világ egyik kórtünete, olyan világé, amely csak hatalmas összegű kenőpénzekkel és veszett gesztikulálással kísért handabandázással tudja elodázni, hogy megkapja a kegyelemdöfést.

Figyelmeztetés: individualista barátom, te csak járd a magad útját!

Ez a könyv nem neked szól, individualista fegyvertársam és szívbéli cimborám, mivel a vállalatokhoz neked semmi közöd nincsen. A vállalatokon belüli munka csak arra szolgál, hogy megbéklyózza az egyént, aki magára hagyatva,

szabadságával élve esetleg nekiláthat gondolkodni, kételkedni, sőt ki tudja, akár kétségbe is vonhatja a fennálló rendet! Márpedig ennek nem szabad megtörténnie. Ha valamely egyén esetenként új gondolatokkal áll elő, mindenáron meg kell akadályozni, hogy ezek a gondolatok megzavarják a nyájat. Nyilvánvaló, hogy az olyan világban, ahol mindenkitől elvárják a rugalmasságot, akár azt is. hogy ötpercenként áttegye a puskát a másik vállára, természetesen a többiekkel tökéletes szinkronban, az individualista csak zavaró tényező, csak a viszály ördöge lehet. Sokkal jobban kedvelik nála a hitvány alakokat, a talpnyalókat, a bólogatójánosokat, akik engedelmesen igába hajtják a fejüket, belemennek a játékba, beleillenek az öntőformába, és akik végül megtalálják helyüket a nap alatt anélkül, hogy bármilyen galibát okoznának.

Márpedig a mi vadóc individualistánk nemcsak, hogy képtelen úgy viselkedni, mint a többiek, de ha ráadásul még határozott nézetei is vannak, akkor elutasít minden kompromisszumot: jogos tehát a vele szembeni bizalmatlanság. A humánerőforrás-igazgatóságok már messziről felismerik az ilyen alakokat: merev, makacs, csökönyös – ezek a jelzők köszönnek vissza mindegyikük grafológiai jellemzésében. Márpedig ronda dolog, ha valaki nem elég simulékony; ronda dolog azonnal távozni a munkahelyről, mihelyt letelt a munkaidő, ronda dolog nem ott lenni az év végi koccintásnál, vagy nem beszállni a nyugdíjba vonuló Madame Michu javára rendezett gyűjtésbe;

ronda dolog rögtön visszamenni a szállodába, mihelyt véget ért a tajvani partnerekkel folytatott tárgyalás; ronda dolog a kávészünetben visszautasítani a vállalat által ingyen biztosított kávét, vagy otthonról hozni uzsonnát, amikor mindenki a kantinban étkezik.

Kollégáik ellenszenves fickóknak, mogorva medvéknek, szúrós kaktuszoknak tartják azokat, akik így viselkednek, mivel a kedélyes bratyizást mindenkitől elvárják: alkalmankénti poharazgatás a kollégákkal, a mindenki által ismert viccek újbóli elmesélése, az általános tegeződés és a képmutató puszilkodás (aki ezekre nem hajlandó, azt kiközösítik). De a mi tüskés növényeink talán tökéletesen megértették, hol húzódik a munka és a magánélet közötti áthághatatlan határ. Talán felfogták, hogy állandóan készenlétben állni egészen valószínűtlen projektek végrehajtására – amelyeknek fele nyilvánvaló ostobaság, másik fele pedig rosszul előkészített, elsietett dolog – olyan, mint amikor az ember évente kétszer lecseréli szexuális partnerét: húszévesen a dolognak még megvan a maga varázsa, ám az évek múltával a kellemes feladat kínos robottá válik.

A neo-management valójában nem más, mint kötelező erekció. A következő hat fejezetben tehát összefoglaljuk a színlelt impotencia melletti érveket.

I.

A vállalat olyan nyelvet beszél, amitől mindenki zsebében kinyílik a

bicska

A vállalati világ legfeltűnőbb jellegzetessége az ott használatos bikkfanyelv. Zárójelben megjegyezzük, hogy ez nem a vállalati szféra monopóliuma: a zsargonok világában élünk; az egyetemek, a média, a pszichoanalízissel foglalkozók – mind a halandzsázás bajnokai. Ám a vállalati zsargon különösen unalmas: nem csoda, hogy elbátortalanítja a lelkünkben szunyókáló élmunkást, a sztahanovistát. (Nyugodt lélekkel folytasd az olvasást, barátom, akkor is, ha nem ismered e szó jelentését, mert a sztahanovistákról többé nem esik szó ebben a könyvben. Hajdan a Szovjetunióban bukkantak fel, de senki nem tudja, mi lett velük.)

Tehát a halandzsáról

Amikor elkezdtem dolgozni, egy szót sem értettem abból, amit a kollégáim mondtak nekem, és némi időbe telt, mire rájöttem, hogy ez természetes. E nevetséges nyelv abszurditására Michel Houellebecq is rámutat, amikor A hadszíntér

kiterjesztése című művében – amely egy egész generáció (az enyém) meghatározó olvasmányélménye – azt mondja:

„Mielőtt megmutatták volna a helyemet az irodában, kezembe nyomták a Földművelésügyi Minisztérium informatikai tervének főbb irányvonalai című terjedelmes beszámolót. […] Ahogy a bevezetőből kihámoztam, az iromány »különböző archetipikus scenariók előzetes definiálására tett kísérlet a meghatározott célkitűzések szem előtt tartásával«. […] Gyorsan átlapoztam a paksamétát, és ceruzával aláhúztam a legmulatságosabb mondatokat. Például: »A stratégiai elképzelés heterogén megoszlású alrendszerek globális informatikai rendszerré történő integrálásával valósítható meg«.”

Íme, a bikkfanyelv: a nyelvi zéró szint, ahol a szavak már semmit nem jelentenek.

Merthogy a vállalatnak van egy álma, miszerint az emberi nyelv távolról sem ablak vagy tükör – ahogy egyes flúgos entellektüelek állítják –, hanem „eszköz”. Vagyis pusztán információra redukálható kód, csak ismerni kell a kulcsát. Aztán ennek az átlátható, racionális, könnyen kezelhető nyelvnek az ábrándját kergetve a vállalat végül eljut az abszolút halandzsához. Az érzelmektől, előítéletektől és minden képzelettől mentesnek szánt vállalati zsargon a tudományos semlegesség és tárgyilagosság dicsfényében szeretne tündökölni. A jelentésüktől megfosztott szavak azonban csak arra jók, hogy elfedjék a különböző

folyamatok közötti összefüggéseket egy részről, illetve az eseményeket kiváltó okokat másrészről. A szándékoltan homályos és értelmetlen vállalati halandzsanyelv végső soron az áltudományok zavaros zsargonjával rokonítható. Igaz, hogy ez a süketelés vonzó lehet az olyan közönség számára, amely annál tájékozottabbnak érzi magát, minél kevesebbet ért meg az általa hallottakból. Úgy tűnik, a vállalatok hisznek benne, hogy minél elvontabb és „tudományosabb” a közlemény, annál meggyőzőbbnek fog hatni: ezért élnek és élnek vissza a nyelvfényvesztés adta lehetőségekkel.

Ennek a bikkfanyelvnek az a lényege, hogy állandóan elbeszél a valóság mellett. Tény, hogy a gépezet működik, de a dolgok oly kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul haladnak a maguk útján, hogy az emberek úgy érzik, mindehhez semmi közük sincs. „Internetes figyelőrendszer épült ki”, „információs program került kidolgozásra”, „mérleg készült” – az ember azt hihetné, hogy a vállalatnál vele nem történhet semmi: ez a személytelen nyelv mindig csak a folyamatokra teszi a hangsúlyt, s ezzel azt az illúziót kelti bennünk, hogy biztonságban vagyunk. Nem történhet semmi baj: az átlagos irodista osztályrésze béke és nyugalom, semmi meglepetés, semmi kaland – már amíg ki nem rúgnak minket! Minket nem érint. A Történelem, az csak másokra, a civilizált világ határvidékén élő szerencsétlen koldusokra tartozik, akik, ha nincs jobb dolguk, mindig nekilátnak legyilkolni egymást.

Egyedül a locsogni nagyon szerető kommunista rezsim volt képes még a vállalati zsargonnál is zavarosabb nyelvet megalkotni. George Orwell, az 1984 látnoki képességgel megáldott írója volt az első, aki megértette, hogy a szovjetek zsargonja más, mint a többi nevetséges és ártalmatlan halandzsanyelv, mert itt egy ideológiai hatásra történő teljes nyelvi metamorfózisról van szó. Orwell meg sejtette, milyen komoly szerepet fog betölteni az újbeszél6 a totalitárius állam működ(tet)ésében. Nos, a vállalat is totalitárius intézmény, de ez természetesen soft totalitaritás; nem állítja, hogy a munka szabaddá tesz (az igencsak rossz emlékű német kifejezés szerint: „Arbeit macht frei”), de azért akad néhány képmutató, aki mégis ki meri ezt mondani.

Az igazi probléma az, hogy az egyéni stílust kizáró vállalati zsargon valósággal megszünteti az egyént: egyetlen emlékeztető, egyetlen feljegyzés sem árulkodhat a szerző személyéről. Minden szöveg udvarias, hiszen a vállalati bikkfanyelv rituáléja ezt követeli. Kialakul az a szokás, hogy a szövegeket szerzői kollektíva hozza létre. Bármiről szóljon is az adott iromány, a tárgya szinte felismerhetetlen, mintha úthenger ment volna át rajta. A szövegért senki nem vállalja a felelősséget, kizárólag közhelyeket tartalmaz, és nincs pontosan meghatározott címzettje – nem csoda, hogy elalszunk fölötte! Az ilyen irat szép példája a 6 Az újbeszél (az angol eredetiben: newspeak) George Orwell 1984 című regényében (fordította: Szíjgyártó László) leirt totalitárius állam hivatalos nyelve. (A ford.)

gondolattól elszakított nyelvnek, amely a szakítás következtében (még épp hogy) nem vált holt nyelvvé.

A vállalati halandzsanyelvnek öt főbb szabálya van:• A vállalati zsargon igyekszik minden egyszerű dolgot bonyolultan leírni. A túl triviális „elkezd” ige helyett a „kezdeményez” formulát részesíti előnyben, a közönséges „befejez” helyett a „véglegesít”, a földhözragadt „elhelyez” helyett a „pozícionál” használatos.• Az egyes szavak kiválasztásánál a cél az, hogy azok a tárgyalt kérdést a valóságosnál nagyobb fontosságúnak mutassák. A „koordinálni” és az „optimalizálni” sokkal hatásosabb, mint a „végrehajtani”. A leggyakrabban használt formula a „döntés született arról…”, a második és harmadik helyen a „irányít” és az „ellenőriz” ige áll. Minden vállalati szöveg tele van –ság, –ség képzős elvont főnevekkel: helytállóság, hatékonyság, pontosság, igényesség, érvényesség, képesség – e szavak mindegyike a fontosság látszatát erősíti.• A vállalati zsargon a nyelvtant idejétmúlt ostobaságnak tartja. Művelői imádják a dagályos, körülírásokkal és technikai vagy közigazgatási szakkifejezésekkel teli mondatokat, és mindeközben mit sem törődnek a szavak eredeti jelentésével. Valósággal kerékbe törik a nyelvet. A vállalat kedveli a barbarizmusokat is, például szívesen bírálja egyes részlegek működésének

hatékonytalanságát, a termékeket nem „megvizsgálják”, hanem „bevizsgáljak”, a problémákat nem „megbeszélik”, hanem „átbeszélik”. Az sem fordulhat elő, hogy valamit egyszerűen „megoldanak”, hiszen a megoldást vagy „megtalálják”, vagy „(meg)születik”, rossz esetben még mindig „keresik”.• Ez a nyelv világosan tükrözi egy személytelen hatalom politikai irányvonalát. Nem akar meggyőzni, nem kíván semmit bizonyítani, nem akar megnyerni, csak mindenféle értékítélettől mentes, unalmas evidenciákkal bombáz minket. S hogy mégis mi a célja ezzel? Az, hogy engedelmességre késztessen minket. Legyünk óvatosak, hiszen már Goebbels, Hitler jobbkeze is megmondta: „Nem azért beszélünk, hogy mondjunk valamit, hanem hogy elérjünk egy bizonyos hatást.” És valóban, a vállalati újbeszél az objektívnek és tudományosnak látszani kívánó elemek és az ellentmondást nem tűrő, szlogenszerű megfogalmazások hibridje. És az eredmény: „Az egységek közötti kooperációt el kell mélyíteni”; „Törekedni kell az új eljárásoknak még a 15-i határidő lejárta előtti bevezetésére”; „A fejlesztési terv által definiált fő irányvonalak most is és a jövőben is prioritással bírnak”.• A vállalati nyelv mindig a számára kijelölt úton halad, olyan ösvényeken, amelyeknek a legapróbb kanyarulatait is jól ismeri. Ha önmagában véve nem is mond semmit, azért mégiscsak megfejthető: ám egy szöveg vagy

egy kommüniké értelme csak a hallgatólagos kódtól való esetenkénti eltéréseiből hüvelyezhető ki. Minden ilyen esetben, amikor rés támad a szokásos halandzsa szövedékén, megtudhatunk valamit. Ha tehát nincs jobb dolgod, barátom, akár a bikkfanyelv szakértőjévé is válhatsz…• Ez a nyelv hatással van ránk, és azt sugallja nekünk, hogy helyettünk is gondolkodik. Az alkalmazottakat a gép szintjére alacsonyítja le. Robot, állj fel, és láss munkához! Érzékszervi tapasztalataidat, érzelmeidet és ambícióidat bizonyára táblázatokba és grafikonokba lehet foglalni, a munkád pedig nem más, mint egy racionalizálásra váró „folyamat”.

Csakhogy a nyelv ilyen szintű lerontásának nagy ára van. Amikor a szavak ennyire kiüresednek, amikor már szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazat a hamistól, és megakadályozni a pletykákat, eluralkodik a bizalmatlanság. Ezért aztán sok alkalmazottban kifejlődik a paranoia, és azt képzelik, hogy feljebbvalóik összeesküvést szőnek ellenük. De ha a vezetőség a Pravdához, a hivatalos igazság szovjet sajtóorgánumához méltó nyelvet beszél is, ez már valóban azt jelenti, hogy farkas van a kertek alatt? Ez néha előfordul, de a dolgok gyakran sokkal egyszerűbbek: a menedzserek azért használják az újbeszélt, mert erre tanították őket, és bizonyos posztok elnyerésének alapfeltétele e szörnyű keveréknyelv tökéletes ismerete; minden jel arra mutat, hogy ez

a bikkfanyelv természetes közegükké, szinte az anyanyelvükké vált.

Jó néhány menedzsert el kellene küldeni alapfokú anyanyelvi tanfolyamra, ám ilyen kurzust sajnos nem találunk a vállalatok továbbképzési programjainak listáján. Azon többnyire a neuro-lingvisztikai programozás és egy sor más haszontalan tréning szerepel, amelyeknek egyedüli célja, hogy továbbra is mindenki csak mellébeszéljen.

A betűszavak erdeje, dzsungele, vagy inkább útvesztője

Az, hogy a vállalati újbeszél ennyire rémes, részben annak köszönhető, hogy művelői mind betűszavakban beszélnek. Mert a bikkfanyelv nemcsak mellőz bizonyos kifejezéseket, de nem kevés újat is teremt, jelesül betűszavakat vagy a szóvégek elhagyásával alkotott rövidítéseket, mit sem törődve a hangsorok barbár csengésével. Az egységeket, csoportokat, részlegeket mindig betűszavak jelzik. Íme egy tipikus mondat, sok ilyet hallhatunk az értekezleteken: „Az AGIR-ból IPN lett, most ez ellenőrzi az STI-t, az SSII nagy bánatára, amely így már képtelen irányítani a DM-et, ezért egyre inkább az RTI felé orientálódik”. Elég egy órán át hallgatni ezt a kripto-nyelvi rizsát, hogy az ember belezöldüljön. Az így beszélők célja az, hogy a betűszók jelentését ismerőkkel elhitessék: privilegizált csoporthoz tartoznak, ők a beavatottak, a legbelső kör tagjai.

Pedig teljesen felesleges megjegyezni a betűszavak jelentését, hiszen ezek a rövidítések állandóan változnak az egymást követő átszervezések következtében, amelyeknek pusztán az a célja, hogy újrakeverjék a kártyákat, de természetesen anélkül, hogy az osztó személye változna (hohó, azt mar nem, de nem ám!). A betűszavak elszaporodása arra mutat, hogy az átszervezések, illetve a fúziók és felvásárlások következtében a vállalat olyan bonyolult, labirintusszerű szervezetté válik, hogy már egy

macska sem találná meg benne a kölykét. Az egyik avantgárd gazdasági napilap7 így foglalta össze e jelenséget: „A többfelé tartozás korszakában élünk”. Hétköznapi nyelvre lefordítva: „A vállalat – kész kupleráj…”

Mindazonáltal az egységek elnevezésének van egy aranyszabálya: minden részlegnek olyan nevet kell kapnia, amely azt sugallja, hogy csoportunk vagy osztályunk életbevágóan fontos munkát végez a vállalat számára, de a tevékenység megnevezésénél természetesen óvakodni kell a túlzott pontosságtól, nehogy túl sok feladatot bízzanak ránk. Éppen ezért a legtöbb betűszó megalkotásához mindig ugyanazt a néhány szót használják: információ, technológia, management, fejlesztés, adat, szolgáltató, igazgatóság, központ, informatikai, hálózat, kutatás, mosómedve, piac, termék, marketing, fogyasztó, ügyfél. És most, barátaim, van egy percetek, hogy megtaláljátok a kakukktojást…

Az idegen nyelvek: No pasaran!8

A vállalati halandzsanyelv tele van angol 7 Ez itt az egymást kioltó jelentésű szavak kapcsolata, azaz az oximoron egy szép példája. Az oximoron – amint az olvasó a későbbiekben (v.ö. A vállalati kultúra című fejezet) látni fogja – jelen könyv szerzőjének kedvenc stilisztikai alakzata.8 No pasaran! (magyarul: Nem törnek át!) a spanyol polgárháború hőseinek forradalmi dala, a '68-as nemzedék egyik sokat idézett kedvence (A szerk.)

kifejezésekkel. Ez jelen könyv szerzőjének hazájában kifejezetten meglepő is lehetne, hiszen a franciák szinte egyöntetűen utálják az Egyesült Államokat, amely, mint köztudott, rasszista, műveletlen, az egyenlőség eszméjét lábbal tipró ország… Franciaországban, hála a magasságos égnek, a köztársasági rendszer biztosítja a bevándorlók problémamentes beilleszkedését, keblünkre öleljük őket, tálcán kínáljuk nekik az emberi jogokat, a kötelező-ingyenes-világi iskola elősegíti a legjobbak társadalmi érvényesülését, és persze a franciák Montaigne és Racine óta művelt emberek. Így aztán, ahogy az átlag francia gyakran mondogatja, hangjában az evidencia biztonságával és némi megkönnyebbüléssel, „az amerikai modell nagyban különbözik a miénktől”. Ami természetesen azt jelenti: Vade retro, satanas!9

Ezzel együtt a franciák, ha nem is szívesen, de elismerik, hogy az amerikaiak a legjobb kapitalisták. A Harvard a pénz Betleheme. Érdemes tehát odafigyelni arra, amit Uncle Sam ezzel kapcsolatban mond. A nyugat-európai vállalatok kisebbrendűségi komplexusban szenvednek az amerikai business schoolokkal szemben; amint divatba jön egy szó az Egyesült Államokban, villámgyorsan átrepül az óceánon, és azonnal bekerül menedzserképző iskoláink, kereskedelmi intézményeink és vállalkozóink szókincsébe. Kit érdekelnek a nyelvészeti megfontolások? Hiszen elég telefirkálni ilyen szavakkal a vetítésre szánt

9 Vade retro, satanas! (latin): Távozz tőlem, sátán! (A ford.)

fóliákat és achartokat, s máris megy minden, mint a karikacsapás. Így szorította ki nyelvünkből a packaging a csomagolást, a reporting a beszámolót, a feedback a visszacsatolást és a benchmarking a… nos, erre még nem jöttem rá (örülnék, ha egy felvilágosult olvasó megírná nekem a megfejtést).

„A merging project followupján dolgozom egy coachcsal; és csekkelem a downsizingot” – képzeljétek, ez azt jelenti, hogy kirúgnak néhány embert. Ugyanígy, az átszervezést a reengineering váltja fel: íme, amikor saját nyelvünk valamely szavának konnotációja annyira negatív, hogy a kifejezés használhatatlanná válik, célszerű azt angol megfelelőjével helyettesíteni, elkerülendő a nem kívánatos asszociációkat. A vállalat mértékletes világában akkor is pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz, ha a cég a csőd szélén áll. Elbocsátottak? Mosolyogj, és mondd szépen: cheese!

Az, hogy Franciaországban senki nem beszéli jól e barbárok nyelvét, az amerikaiak iránti ellentmondásos érzelmeinkkel (egyszerre csodáljuk és utáljuk őket) magyarázható, no meg azzal, hogy valójában semmit nem tudunk óceánon túli szomszédainkról, így aztán a francia vállalatoknál felvételre jelentkező diplomások mindegyike azért állíthatja szemérmetlenül azt, hogy anyanyelvi szinten beszéli az angolt, mert nem kell tartaniuk a lebukástól, hiszen az őket felvevők ugyanolyan keveset tudnak az angol nyelvről, mint ők maguk; egyetlen főnök sem képes próbára tenni a

jelentkezők gyakran csupán elméletben létező nyelvtudását… Tényként kell kezelnünk, hogy a franciák nemigen kaphatók arra, hogy az angol nyelv finomságaival bíbelődjenek, a régies szerkezetekkel és kifejezésekkel teli Shakespeare-drámákig sosem jutnak el – az túl kemény dió –, legfeljebb ha Michael Jacksonig, akinek a szókincse olyan szegényes, amilyen csak egy slágergyárosé lehet.

A szupranacionalis vállalatok rugalmas, állandóan változó hálózatában dolgozó francia cégkáder, akinek az egész világgal kellene kommunikálnia, reménytelenül gyengén beszéli az idegen nyelveket. Talán ezzel a kissé soviniszta módszerrel küzd a globalizáció ellen? Talán azt reméli, hogy a valamikori jövőben a francia lesz a vállalati világ hivatalos nyelve, a francia, amely számára (de csakis számára) a létező legszebb és legpontosabb nyelv? Épp elég megtanulni a vállalati halandzsanyelvet, majd hülye lenne vesződni még az angollal is…

Közhelyek zsákszámra

A vállalati nyelv művelői elképesztő mennyiségű közhelyes, elcsépelt, semmitmondó kifejezést használnak. Banális szófordulatok és kioktatás, ezekből kapjuk a legtöbbet. Valójában csak a leglaposabb, a leginkább elkoptatott közhelyeknek, a legüresebb szólamoknak van helyük a vállalatok megnyugtatóan semmitmondó nyelvében. Az olyan

kifejezések, mint a mókás, de túl avítt „ne garasoskodjunk!” vagy a rejtélyes és nyugtalanító „emberére akadt” nem nyerhetnek polgárjogot ebben a világban. Ahogy az irodákban mondják: „Ne essünk túlzásokba!”

A vállalati világba érkező újonc először elképed, aztán lassan megérti, hogy a bazári bölcsességek személytelensége mögött csupán az ezeket szajkózó munkatárs érdekei és ambíciói rejlenek. A leggyakrabban használatos szólások és szófordulatok közül az alábbiak viszik el a pálmát (zárójelben megadjuk a jelentésüket is):

• „Problémák nincsenek, csak megoldások.” (Ez az abszurd mondat a mérnökök kedvence, ezzel próbálják igazolni, hogy szükség van rájuk.)• „A tudás hatalom.” (Jelentése: ehhez én jobban értek, mint te.)• „Dolgozz kevesebbet, de dolgozz jobban!” (A legképmutatóbb főnökök jelszava, ezzel próbálják még nagyobb teljesítményre serkenteni beosztottjukat.)• „Minden csak szervezés kérdése.” (Jelentése ugyanaz, mint az előző mondaté.)• „Nem lehetek ott egyszerre mindenhol.” (Szó sem lehet róla, hogy még többet dolgozzak.)• „Ez túlmegy minden határon.” (Elegem van az

egészből.)• „Nem zörög a haraszt…” (Svindlire

gyanakszom.)• „Ne tetessük vaknak magunkat!” (Most őszintén fogok beszélni, elég a képmutatásból!)

A lapos közhelyek és a kóbor apácák megtévesztésére szánt szófordulatok gyűjtőinek érdemes jegyzetfüzettel a kezükben beülniük az értekezletekre. Már csak azért is, mert egyszer talán (minden megtörténhet) rábukkannak az igazi gyöngyszemre, egy váratlan és mókás formulára (végül is a nyelv oly végtelenül gazdag), amely majd kárpótolja őket a számtalan elfecsérelt, ostobaságok hallgatásával eltöltött délutánért!

II.

Cinkelt kockák

A nagy vállalati játékban elsősorban a vállalat az, aki játszik. Ti, barátaim, csak gyalogok vagytok ebben a sakkjátszmában, és az állás, amit a cég biztosít számotokra, csupán kedves ajándék. Az ember tehát köszönetet mond érte a hölgynek vagy az úrnak, udvarias és engedelmes, soha nem emeli fel a hangját, és nyugodtan várja a fizetését minden hónap végén. Netalán az a tervetek, hogy „bizonyítsatok”, hogy elkápráztassátok a főnökötöket a „képzettségetekkel”, hogy „nélkülözhetetlenné tegyétek magatokat”? Eltévesztettétek az ajtót! Ti azért vagytok ott, hogy eladjátok magatokat, és eladassatok. Nem azért, hogy „mindenbe beleugassatok” (ahogy az értekezleten szokták mondani, ha valaki túlzottan elengedi magát), mert ha mégis ezt teszitek, hát „kaptok a pofátokra”.

A túl drága pénz

Mindenki pénzért dolgozik, és a pénzért megvásárolható különböző tárgyakért. Frédéric Beigbeder tökéletesen rajzolja meg a vállalati káder portréját 99F című bestsellerében:

„Mindig öltönyben jár, őszintén hisz abban, hogy rendkívül fontos munkát végez a holdingjában, van egy hatalmas Mercedese, amelynek motorja türelmetlenül berreg a dugókban, és egy állandóan megszólaló Motorola mobiltelefonja a Pioneer autórádió fölé rögzített telefontöltőben…”

A munka lényege a pénz, de ezt nem szabad kimondani, ez tabu. A vállalat sem beszél soha a pénzről, ez közönséges dolog lenne; helyette a sokkal kifinomultabb üzleti forgalom, eredmények, fizetés, jövedelem, költségvetés, jutalom, megtakarítás szavakat használja. Az egyik értekezleten, amelyen éppen a motiváció volt a téma, azt mertem mondani, hogy én csak azért járok be az irodába, mert a megélhetéshez szükségem van az itt keresett pénzre. Kijelentésemet tizenöt másodpercig tartó döbbent csend fogadta, kollégáim feszélyezett arccal meredtek maguk elé. Ha azonban a munka fogalmának pontos meghatározása ilyen kínos következményekkel jár, csak egyet tehetünk: minden körülmények között ragaszkodjunk ahhoz, hogy azért dolgozunk, „mert-a-munkánkat-érdekesnek-és-fontosnak-érezzük”. Tartsunk ki emellett még akkor is, ha könyörtelen pribékek órákon át sütögetik tüzes vassal a talpunkat!

Egyébként is, ha ezt a munkát választottad, barátom, ez már önmagában is azt bizonyítja, hogy ez értéknövelő tevékenység. Értéknövelő, de milyen értelemben? Vajon te növeled a munkád

értékét, vagy a munka növeli a tiédet? Fogas kérdés… Különben pedig nem is te választottad a munkádat, hanem az választott téged. Mert gondoljunk csak bele: mi az, amit valóban megválaszthatunk ezen a világon? A társunkat? A vallásunkat? Az analitikusunkat? Az életünket? Ugyan már! De hagyjuk ezeket az ide nem illő egzisztencialista kérdéseket (persze azért nem árt időnként szembenézni ezekkel is, hiszen igen messzire vezetnek, és mégiscsak nagyon fontosak). Foglaljuk tehát össze: azért dolgozol, mert muszáj; dolgozni senki nem szeret. Ha az emberek szeretnék a munkát, ingyen dolgoznának!

Az emberek a pénzt szeretik: elég csak megnézni, hány hetilapban találunk ezen alapvető fontosságú témának – a vállalati alkalmazottak fizetésének – szentelt összeállításokat, amelyeket az emberek soha ki nem elégíthető kíváncsisággal olvasnak. Még ha Franciaországban a fizetéseket illetően nincs is túl nagy különbség az egyes vállalatok között, azt azért mindig jó tudni, hogy mennyit keresnek a többiek, mindig érdekes összehasonlítani a magunk fizetését a szomszédunkéval. De a havi fizetésünk mégis elsősorban arra szolgál, hogy megvegyük az általunk megkívánt tetszetős szerkentyűket. Ha van egy palmpilotunk, egy laptopunk és egy menő mobilunk, az sok mindenért kárpótol. Lenni vagy birtokolni, ez az igazi kérdés, mely az átlagos káder számára talán még fontosabb, mint a híres hamleti szlogen, a „lenni vagy nem lenni”. Shakespeare tragikus hősének mégiscsak

szerencsétlenebb sors jutott, mint a mai irodistának. Bár én már néha nem is vagyok ebben olyan biztos…

Azt mondják, sikeresnek kell lenni

„Sikeres vagyok a munkában / Sikeres vagyok a szerelemben / Gyakran váltok titkárnőt / Irodám a torony legfelső szintjén / Magasról nézem a várost / Világomnak ura vagyok” – énekli panaszosan az üzletember a Businessman-blues című híres slágerben.10 De miért boldogtalan ez a szerencsétlen pénzeszsák, aki azon siránkozik, hogy miért is nem lett inkább művész? Talán azért, mert tudja, hogy a tortának milyen nevetségesen kicsi – ám jelentéktelensége ellenére is irigyelt – szeletéért hadakozik. A siker motorja, vagyis a másokkal szemben folytatott harc legfőbb hajtóereje, amint azt már Sigmund Freud is megmondta, nem más, mint a különbözőség iránti nárcisztikus vágy – legyen az a különbség bármilyen apró.

Ezért aztán a vállalati világban a státusszimbólumok rendkívül fontosak. Ebből ered az irodák elosztásának hierarchikus rendszere is. A hivatali rangsor n-edik szintjén álló alkalmazott 5,9 m2-es, fülkeszerű irodát kap, amelyet egy gyakornokkal vagy egy kollégával kell megosztania, míg az n+1-edik szinten állóknak 10 Le Blues de Businessman – az eredetileg Claude Dubois-nak írt dalt utóbb Céline Dion is elénekelte. (A ford.)

már 6,3 m2-es saját iroda jár, amelyben – figyelem! – kis kerek asztalka is található, amely a meetingek lebonyolítására szolgál. Az n+2-edik szintű, elegáns, fabútorokkal berendezett tágas iroda már megkérdőjelezhetetlenül bizonyítja, hogy a vállalat az iroda használóját a többi, kevésbé fontos kollégánál sokkal jobban szereti. És a szeretet nagyon fontos dolog, mindig és mindenütt…

De hiába lépkedsz felfelé a szamárlétrán, hiába halmozol fel az irodádban egyre több menő szerkentyűt, és mutatod fel a siker más, kézzelfogható jeleit: az átlagirodista mindig csak átlagirodista marad. Ha valakiből „irodakukac”11

lett, akkor élete végéig az is marad. A „nagy felelősséggel járó” posztokat (főigazgató, igazgató, osztályvezető, illetve ezek helyettesei) a francia társadalomban az ENÁ-ról, az Államigazgatási Főiskoláról kikerülő elit, a legfelső csúcsokat pedig valamely nagy testület (bánya, pénzfelügyeleti intézmény) sajátítja ki magának. Ezek az emberek ugyanolyan technokraták, mint ti, barátaim, csak ők a legmagasabb osztályba tartoznak, mert élvezik annak a „hálózatnak” a bizalmát és támogatását, amely például a „politikai döntéshozó fórumokat” (vagyis a miniszteri kabineteket és a pártok vezérkarait) is magában foglalja. Tehát míg az átlag vállalati káder a középosztály tipikus terméke, addig a vezető posztokra kerülők a 11 A szerző által e helyen használt neologizmust – bureautier – a Le Pere Noël est une ordure (A Télapó egy szemét alak) című fergeteges francia filmkomédia tette általánosan ismertté.

legfelsőbb osztály tagjaiból kerülnek ki. És ugyanolyan nagy távolság választja el a vezetőket a kiskáderektől, mint ez utóbbiakat a bizonytalan egzisztenciájú, átmenetileg vagy próbaidőre felvett alkalmazottaktól, akik valójában mind potenciális munkanélküliek.

Neked, protekció nélküli barátom, akit senki nem akar a szárnyai alá venni, csak az marad, hogy eljátssz egy szerepet, vagy legalábbis úgy tégy, mintha eljátszanád. Ezért olyan fontos a vállalati életben a megfelelő öltözködés, amelynek segítségével azokat a tulajdonságokat hangsúlyozzuk, amelyeket egy középkádertől – aki magától értetődően egészséges, sportos, kommunikatív, vállalkozó szellemű, ambiciózus, optimista, dinamikus – elvárnak: a fesztelenséget és a profizmust, az emancipált férfiasságot (vagy nőiességet) és a Lajos Fülöp stílusú konzervativizmust. Az öltözködési kódex betartása mindenki számára kötelező: a legtöbb gazdasági szektorban a férfiak előírásos viselete az öltöny, a nőké pedig a kosztüm. Kivéve a pénteket, amikor a valamivel lazább friday look az elvárás, mert ezen a napon az alkalmazottaknak „joguk” van a hét első négy napján viselttől eltérő öltözékhez. Csak ezen az egy napon lehet rugalmasan kezelni a szabályokat, de – és ez a legszebb! – még ilyenkor sem vehetünk fel olyan ruhákat, amelyekben valóban kényelmesen éreznénk magunkat (ez túl egyszerű lenne). Valójában csak a nyakkendőnket és a zokninkat választhatjuk meg szabadon, és még ez sem teljesen igaz.

Felmerül a kérdés, mikor vezetik majd be a monday lookot meg a thursday lookot, hogy még tovább komplikálják az életünket? Mikor születik újjá XIV. Lajos udvara, ahol a dologtalan nemesek egész hordájának kellett körbetáncolnia a Napkirályt, no nem azért, hogy elvégezzenek bármilyen feladatot, hanem pusztán csak azért, hogy mindenki lássa őket?

Az erőviszonyok: kaphatsz a pofádra…12

A vállalat elleni szkanderban mindig a vállalat nyer, ugyanúgy, ahogy a szavannákon is többnyire az oroszlán győz az antiloppal szemben. Ez magától értetődőnek tűnik, ám a hivatalos verzió egészen mást állít, társadalmi utópiáját festve meg, olyan társadalomét, amelyben minden a racionális érvelésen, a tárgyaláson alapul, minek eredményeképp létrejön a minden fél számára előnyös és méltányos szerződés. Ezzel a mesével persze senkit nem lehet megetetni, különösen, amikor a bérekről van szó. A munkaerőpiacon, a fizetésekért folyó harcban egyenlőtlen erők csapnak össze: egyik oldalon a magányos hős, az állást kereső munkavállaló, a másik oldalon pedig a jól strukturált vállalat, amely ráadásul maximálisan kihasználja a munkajogi rendelkezések összes kiskapuját.

Merthogy a vállalatot a munkajogi előírások közül csak a kiskapuk érdeklik. Minden lehetőséget 12 Utalás Alain Souchon ismert dalának – J'ai dix ans (Tízéves vagyok) – refrénjére

megragad, hogy próbaidőre vagy alkalmi jelleggel szerződtesse a munkavállalókat, „idénymunkásokat” alkalmaz, kénye-kedve szerint alakítja a munkaidőt: ezek a jelenségek általánosak az OCDE, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagországaiban, és nagyban csorbítják a munkavállalók évszázados társadalmi harcokkal kivívott jogait és munkabiztonsági garanciáit. A vállalat tehát úgy próbálja megőrizni „manőverezési szabadságát”, hogy nem vállal fel hosszú távú kötelezettségeket az alkalmazottaival szemben. Így alakul ki a kettős munkaerőpiac. Egyfelől ott vannak a stabil, jól képzett, elég jól fizetett, relatíve biztos státusú alkalmazottak, akik a társadalombiztosítási rendszer előnyeit valóban élvezhetik és egyéb „juttatásokban” (különböző bónok és kuponok, gyermeküdültetés, kedvezményes vásárlási lehetőségek, szolgálati lakás stb.) is részesülnek. Ők a kiváltságosok, akiknek soraiba van szerencsém nekem is tartozni, aminthogy valószínűleg te is ide tartozol, e könyvet lapozgató barátom, hiszen ha nem így lenne, biztosan fontosabb dolgod is akadna, mint hogy engem olvass. Másfelől pedig ott van az átmenetileg, alkalmi szerződéssel foglalkoztatottak tömege, vagyis az előbbi kategóriánál gyengébben képzett, rosszabbul fizetett, kevésbé védett munkavállalók sokasága. Az ilyen, alkalmi jelleggel szerződtetett robotosoknak a vállalattól nem jár sem fizetett szabadság, sem társadalombiztosítás, sem továbbképzés. Ők hivatalosan amolyan kiegészítő munkát végeznek, ám valójában

gyakran rájuk marad minden feladat, amit az első kategóriába tartozó szerencsések nem hajlandók elvégezni. Ahhoz, hogy egyeseknek védett helyük legyen, szükség van olyanokra is, akik valóban dolgoznak! Ez már így van emberemlékezet óta, tehát nem valószínű, hogy a helyzet egy csapásra megváltozik. Talán ez a világ egyetlen igazi törvénye: ahhoz, hogy legyenek urak, szükség van rabszolgákra; hogy legyenek gazdagok, szükség van szegényekre stb. Így aztán, amint alkalom kínálkozik erre, az erős elnyomja a gyengét, a feljebbvaló basáskodik a beosztottaival. Hogy mindez teljesen világos legyen, most kórusban mondjátok utánam: ez azért van így, mert így van, és „nincs semmiféle alternatíva” – legalábbis ezt próbálják meg elhitetni velünk.

A vállalati világon belül az igazságtalanság erkölcsi zaklatás formájában is jelentkezhet, amely fogalom Franciaországban 2002 óta szerepel a Munka Törvénykönyvében. Ez eléggé megfoghatatlan valami: amikor a titkárnővel úgy beszélnek, mint egy kutyával, vagy amikor egy ügyes manipulátor rendszeresen megalázza, szinte a lábtörlőjének használja valamelyik beosztottját, bízva abban, hogy a gyengébb úgyis szó nélkül eltűr mindent. Mindez egyszerre igaz és hamis, mert tegyünk bármit is, legyen bármilyen a jogi apparátus, és biztosítsunk bármilyen jogokat a dolgozóknak, az egyének többsége soha nem érzi úgy, hogy méltányos bánásmódban van része: azt kell hinnünk, hogy legalapvetőbb létélményünk ezen a világon az, hogy rosszul érezzük

magunkat… Jogaink egyre nőnek, s közben elégedettségünk egyre csökken: a Rolling Stones már a szüleink ifjúkorában megénekelte ezt az érzést, a gondolat tehát nem új.

Vajon mi az oka ennek a vállalaton belüli agresszivitásnak, amikor pontosan meghatározott áldozatra irányul? Az átlag középkáderek többsége ugyanarra vágyik (szolgálati kocsira, újabb beosztottra, arra, hogy bevegyék a fontos döntéseket hozó bizottságokba…), ezért az alkalmazottak közötti rivalizálás egyre élesebb, míg végül már a csoport egységét is veszélyezteti. Ez a konkurenciaharc olyan konfliktusokhoz vezet, amelyeket csak egy bűnbak megtalálásával és feláldozásával lehet megoldani. Ez René Girard filozófus elmélete, aki tehát úgy véli, hogy a kijelölt áldozatot a csapategység oltárán áldozzák fel.

Ha már az alkalmazottak csapatszellemének javításáról van szó, lenne egy eretnek gondolatom, amely mindig felmerül bennem, valahányszor részt kell vennem egy unalmas, túl sokáig tartó értekezleten (vagyis igen gyakran): miért ne lehetne ez az áldozat a vezér, a PDG?13 Igaz, még soha nem fordult elő, hogy az alkalmazottak elrabolták volna a főnöküket, hogy aztán levágják a fejét, de kinek jutott volna eszébe 1789 előtt, hogy egy királyt guillotine alá lehet küldeni?14

13 PDG: patron-directeur général – tulajdonos vezérigazgató (A ford.)14 Mivel egy ilyen esemény méltó a megzenésítésre, szerző e célra a következő himnuszt javasolja: Ah! Ça ira, ça ira, ça ira / Most mi bosszantjuk a főnököket / „Ah! Ça ira, ça ira, ça

Franciaország története szépséges és előremutató, merítsünk ihletet belőle, és csináljuk meg legmozgalmasabb óráinak remake-jét! Hulljanak a fejek! Ha feláldoznánk egy vezérigazgatót, az lehetővé tenné, hogy újrafogalmazzuk a paktumot, amelyen a vállalat léte alapul, hogy újragondoljuk a menedzserek és az átlagkáderek, a vezetés és a beosztottak közötti viszonyokat, hogy eltöprengjünk a munka, az irodák, a bérek stb. elosztásának mikéntjéről.

Ezenkívül, ha a közös kalandokban szűkölködő alkalmazottak számára megszerveznénk efféle Camel Trophee-t, ez kitűnő alkalom lenne a vállalat számára, hogy újrafogalmazza címerének feliratát, s megszabaduljon a régi, szomorú jelmondattól: „hitvány főnök, semmirekellő beosztottak”.

Diplomák és szakképzettség, avagy hogyan csináljunk fából vaskarikát?

A túl sok diploma elértékteleníti a diplomákat. Minél több van belőlük, annál kevesebbet érnek. Az INSEE, a francia Nemzeti Statisztikai és Gazdasági ira / Most mi gúnyoljuk ki a nagyfőnököt / És ha a gúnyolódás nem elég / Beverjük a képét / És ha a gúnyolódás nem elég / Beverjük a képét!” Ez a nagy '68-as dal, a La Grappignole átköltése, amely maga is a régi forradalmi induló, a La Carmagnole átköltésével született. (A szójáték megértéséhez tudni kell, hogy az egyetemi lázadás egyik központjának, a Nanterre-i Egyetemnek a dékánja akkoriban egy bizonyos M. Grappin volt.)

Intézet szerint az alkalmazottak egyharmada túlképzett betöltött állásához képest. Az iskolázottság és a képzettség e devalvációja nemcsak a postásokat, a banki ügyintézőket vagy a vasúti kalauzokat érinti, akiktől általában megkövetelik az emelt szintű érettségit, azt a bizonyítványt, amely ötven évvel ezelőtt még elég volt ahhoz, hogy birtokosát entellektüelnek tekintsék.

Mi bizonyítja, hogy a diplomáknak immár nincs semmi értékük? Az a tény, hogy rendelkezz bármilyen papírral, barátom, a vállalat épp csak megtűri a jelenlétedet. Ráadásul a termékeny '80-as években megszületett a „nomád irodák” koncepciója. Ennek a rendszernek az a lényege, hogy az alkalmazottak irodai elhelyezése a szerint történik, hogy reggel mennyire korán érkeznek meg munkahelyükre. Így aztán az irodista, akinek nincs állandó helye, folyamatosan úgy érzi, „fél lábbal már az utcán is van”; szó sem lehet róla, hogy gyökeret eresszen. Ebből a helyzetből következik a dolgok csodálatos átfordulása: az alkalmazott immár nem olyan valaki, aki „a többiek hasznára van”, hanem a vállalat teszi magát hasznossá azáltal, hogy megengedi a munkavállalónak, hogy dolgozzon, értékes szolgálatot tesz neki azzal, hogy munkát ad neki.

Hannah Arendt filozófus már leszögezte: a kapitalizmus felesleget termel, és ez a felesleg elsősorban mi magunk vagyunk! Tény, hogy világunkban mindenből túl sok van: túl sok kávézó, túl sok üzlet, túl sokféle kenyér, túl sok digitális

hangfelvétel Beethoven IX. szimfóniájáról, túl sokféle visszapillantó tükör az új Renaulthoz. Az ember néha azt gondolja: ami sok, az sok…

Ezzel együtt ne dobd ki azonnal a diplomáidat, barátom! Ha nem is bizonyítják sem az intelligenciádat, sem a szakértelmedet, arra azért bizonyítékul szolgálnak, hogy engedelmes, a felső akarat előtt meghajolni tudó kiskáder leszel. Mert csak a hosszú iskolaéveket, a tanárok ostobaságát, a csordaszellemet és évfolyamtársai szolgalelkűségét elviselni képes diákról feltételezhető, hogy le tud majd húzni harminc szörnyű évet egy vállalatnál, hogy elviseli a bikkfanyelvet, és zokszó nélkül elvégzi az állandóan ismétlődő, unalmas feladatokat. Mert pontosan ezt várják el tőlünk, mióta a foglalkozások többségéhez már nincs szükség magas szintű technikai ismeretekre, intellektuális képességekre vagy szakismeretre, képzettségre. A munka puszta rutin, és olyan kevés kezdeményezőkészséget és fantáziát igényel, hogy bármelyik diplomás alkalmazott automatikusan túlképzettnek tekinthető a számára felkínált állások többségéhez képest.

Elég tehát középszerűnek lenni. Ahogy Laurent. Laurent gúnyolódik a Six mois dans un bureau (Hat hónap egy iroda mélyén) című ironikus művében:

„A specialisták valamelyik kis csoportjában dolgozva nem kell attól tartanunk, hogy meghatározó jelentőségű tetteket kell majd végrehajtanunk, vagy hogy operatív szerepet

kell játszanunk az átszervezési vagy fejlesztési tervek kidolgozásában. Szerény gazdasági és pénzügyi tudásunkkal, a tőkebefektetéssel, a vállalati fúziókkal és felvásárlásokkal kapcsolatos teljes tudatlanságunkkal felvértezve még komolyabb személyes motivációra sincs szükség ahhoz, hogy stabil csapattagokká váljunk.”

Így aztán a faljáróknak15 és az üresfejűeknek is megvan a maguk helye a nagy szervezetek civilizált világában: a vállalat demokratikus.

Munka és alkalmasság, avagy hogyan adjuk el magunkat

A vállalat, amely állandóan azt ismételgeti: „a legfőbb érték az ember”, vajon hazudik nekünk? Zavarba ejtő ez a mondat, már Sztálintól is hallottuk. Mindez tehát azt jelenti, hogy minél inkább idealizálják az embert, valójában annál inkább igyekeznek lealacsonyítani? Merthogy a vállalat, pillanatnyi szükségleteitől függően, felvesz, majd az utcára lök minket. És a munkanélküliség az összes társadalmi osztályt érinti: a pályakezdők és a hajdan a munkanélküliek legnagyobb tömegét kitevő szakképzetlen munkások mellett ma már a szakmunkásokat, a művezetőket, a technikusokat és a kádereket is. A 15 Utalás Marcel Aymé azonos című novellájára, amelynek főhőse rendelkezett ezzel a képességgel. (A ford.)

franciáknak, akik azt remélték, hogy folytatódhat a francia gazdaság „dicsőséges harminc éve”, a Trente Glorieuses16 idején kialakult trend az erőteljes társadalmi mobilitásra, ma szembe kell nézniük e mozgás általános csökkenésével… Az egyetlen jó hír az, hogy mozgás továbbra is van (v.ö. „Mozgásban lenni: utazás a karrier mélyére”17), csak az irány nem jó. A történet tanulsága: a vállalati világban, amikor az ember már semmit sem remélhet, még mindig retteghet valamitől.

Mert a vállalat sokat követel tőlünk, ám nem ígér semmit, és hosszú távú garanciát főleg nem vállal semmire. Miért is tenné? Az ígéretek, tudjuk jól, csak azokat kötelezik, akiknek szólnak. Ráadásul abban a világban, ahol állítólag az esélyegyenlőség uralkodik, a munkanélküliek balsorsukat bizonyára maguknak köszönhetik: ha nincs munkájuk, nyilván azért nincs, mert nem érnek annyit, mint azok, akiknek van. Ha megszüntetik a munkakörödet, akkor azt azért teszik, mert képtelen voltál bebizonyítani, hogy szükség van rá, nem tudtad megmutatni munkád hasznosságát és fontosságát, nem vonzottad az ügyfeleket stb. Valójában – nos, igen – ez a te 16 Trente Glorieuses – A „dicsőséges harminc év”. Jean Fourastié (1907-1990) francia közgazdásztól származó kifejezés, amely az 1945-73 közötti időszakot, a nagy olajválságig tartó, dinamikus gazdasági fejlődés korszakát jelöli. (A ford.) 17 Szójáték, ironikus utalás Louts-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regényére. (A ford.)

hibád! És annál is inkább bűnös vagy, mert a munka kategorikus imperativus egy olyan világban, ahol azt igyekeznek elhitetni velünk, hogy ez az a legfőbb szféra, amelyben az egyén identitása kiformálódik. „Dolgozz, dolgozz!” – ez a legfőbb parancsolat, de mivel maradt még egy csöppnyi józan eszünk és szabad akaratunk, jogunk van megkérdezni: „Jó, de minek?”

Hogy a munkanélküliséget elkerüljük, fenn kell tartanunk „alkalmazhatóságunk” látszatát. A munkavállalónak fel kell vérteznie magát ezzel a nélkülözhetetlen, ám pontosan nem definiált tulajdonsággal, hiszen ma már ott tartunk, hogy a reklámok még a legközönségesebb termékek – például a vaj – esetében is olyan bugyutaságokkal bombáznak minket, mint a „könnyen kenhetőség” és a „jól tárolhatóság” – még jó, hogy a „vajszerűséget” eddig megúsztuk! –, így próbálva vásárlásra buzdítani az egyre kevésbé lelkes fogyasztókat. Talán felül kellene vizsgálni az alkalmazhatóság szó „alkalmazhatóságát”… E kifejezés ugyanis nem jelent semmi mást, mint azt a képességünket, amelynek segítségével másokat meggyőzünk arról, hogy minket alkalmazni tudnak, és alkalmazniuk is kell! Hogy miért kell erről őket meggyőzni? Azért, mert mióta mindenki lecserélhető, az átlag káder legfőbb törekvése az, hogy elhatárolja, megkülönböztesse magát a többiektől. Hogyan? Természetesen a személyiségével. A káderfelvétel aranyszabálya a következőképpen szól: ma annak alapján vesszük fel az embereket, hogy milyenek, és nem annak

alapján, hogy mihez értenek. A jó kapcsolattartási képesség és a kommunikativitás nagy erény, a hozzáértés és a képzettség másodlagos szempont. Hamarosan már csak azt fogják nekünk megtanítani, hogyan keltsünk jó benyomást a személyzetisekben, pardon, a humánerőforrás-menedzserekben. Képzetlen munkavállalók, Isten hozott benneteket a vállalatnál! Így tehát kénytelenek vagyunk saját magunk ügynökévé válni. Tudnunk kell, hogyan „adhatjuk el magunkat”, mintha a személyiségünk is forgalmi értékkel bíró termék lenne. Az új gazdaságtan fellengzős guruja, Tom Peters18 szerint a siker azt jelenti, hogy egy – Én márkajelzésű – kereskedelmi társaságot csinálunk magunkból. A cél az, hogy tudassuk mindenkivel, hogy mi „el tudjuk adni magunkat”, azt pedig ráérnek megtudni, valójában értünk-e bármihez is. Még egy kis erőfeszítés, és olyanok leszünk, mint a Jerry Maguire című film Tom Cruise alakította főhőse, aki az újdonságok iránti fogékonyság, a világhálón való megjelenés és a trendi reklámkampányok szükségességét bizonygató kiáltványokat és röplapokat gyárt napestig.

A kép többet ér, mint maga a termék, a reklám fontosabb, mint a termelés. Az éppen a rugalmassága és labilitása miatt álláshoz jutó kisalkalmazott feladata az lesz, hogy eladjon. Hogy mit? Először is a tömegtermeléssel létrehozott, 18 A felszabadított vállalat (L'Enterprise libéré, Dunod. 1993) című könyv szerzője. A cím egy újabb oximoron: talán felesleges is mondani, hogy a művet olvasásra nem ajánljuk.

standardizált javakat, amelyeket gyakran a harmadik világban állítanak elő; ezeket bármelyik kínai munkás képes legyártani, és minél kisebb az árucikk hozzáadott értéke, annál nagyobb meggyőzőerő szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat rávegyük a termék megvásárlására. Vannak kissé nehezebben előállítható termékek is, ezek miatt találták ki a marketinget. A marketing tulajdonképpen olyan konyhaetológia, amely megmondja nekünk, mire nincs szüksége az embereknek, és hogy mégis hogyan tudnánk eladni nekik ezt a felesleges valamit. Aztán ott vannak a szolgáltatások, amelyek legtöbbje távolról sem nélkülözhetetlen: az eladónak tehát nagyon ügyesnek kell lennie, különben a vásárló rájön, hogy a semmiért fizet…

Az ügyfelek egyenkénti fogadása, a személyesség keresése az ügyfélszolgálati munkában végső soron nem szolgál mást, mint hogy újra bevigyenek valami igazit, valami személyre szabottat a kapitalista termelésbe, amely minden ilyesmit megszüntetett. Ez a „kis plusz”, ez a „lelki többlet” nagyon hiányzik az uniformizált vállalati világból. A vállalat tehát szeretné megteremteni annak a bensőségességnek a látszatát, amelyet egyébként minden eszközzel – elsősorban a tömegtermelés úthengerével – igyekszik rombolni, és olyan kádereket keres, akik képesek ezt a látszatot erősíteni.

Nos, mi mindannyian csak erre a célra szolgálunk. Igen, a diplománkat azért kapjuk, hogy szürke

eminenciásként szolgáljuk a vállalatot, és csak mellékesen azért, mert intelligensek vagyunk – ami persze előfordul, de csak nagyon ritkán!

A szó veresége

Franciaországban egyre kevesebb a munkahelyi konfliktus: a sztrájknapok száma folyamatosan csökken. A munkahelyeken, az üzemekben, az open space irodákban és a Défense negyed sétaterén rend és fegyelem uralkodik, és nem pusztán Nicolas Sarkozy miatt. Hiszen hogyan is lehetne lázadni a megfoghatatlan szólamok ellen, a modernitás, az autonómia, az átláthatóság és a felhasználóbarát jelleg elleti} Hogyan lehetne szembeszállni olyan hatalmakkal és intézményekkel, amelyek egyre csak azt ismételgetik, pusztán azért léteznek, hogy „figyelemmel kísérjék a fejlődést”, hogy lehetőség szerint kielégítsék a „társadalmi elvárásokat” és az „egyéni igényeket”?

Elvben mindenki szabadon szólhat. A menedzser irodájának ajtaja nyitva áll, bárki bemehet hozzá, hogy beszéljen vele; tegeződünk, ő eljátssza a vitavezető, a haver vagy akár – miért is ne? – a terapeuta szerepét. Évente egyszer-kétszer az alkalmazottat az általános értékelés részeként önértékelésre kérik fel. Hogyan is foghatnának össze az alkalmazottak az olyan vezetés ellen, amely biztosítja számukra a jogot, hogy önmagukról és másokról véleményt

mondjanak? Kétségtelen, a szólásszabadság biztosítva van, de éppen ez a csapda, mivel a szavaknak nincs semmi eredményük: beszéljetek csak, szavaitoknak, véleményeteknek soha nem lesz következménye. „Szavak, szavak, szavak” – mint abban az emlékezetes duettben, amelyet a '70-es években Dalida énekelt a szívdöglesztő Alain Delonnal…

Merthogy Franciaországban XIV. Lajos kora óta semmi nem változott: a hatalomgyakorlás alapelve továbbra is a lehető legnagyobb mértékű centralizáció. Kollektív döntések csak ritkán születnek; a vállalat irtózik a szemtől szembe szituációktól, az összes érintett részvételével folyó vitáktól, mert azok kompromisszumokra kényszeríthetnék. És egyébként is, a bikkfanyelv csak egyirányú kommunikációt tesz lehetővé, a halandzsázásra nem lehet válaszolni, azzal szemben nem lehet ellenvéleményt megfogalmazni: az eredmény egy kommunikációs rövidzárlat, és az alkalmazottaknak egyszerűen elakad a szavuk. Ha viszont az emberek őszintén elmondanák a véleményüket, félő, hogy annak a hagyományos francia értékek – a jó ízlés, a mértékletesség, a kiegyensúlyozottság – látnák kárát. Így azonban, amikor egy döntés „megszületik”, a hatalmi struktúra átláthatatlansága miatt csak nehezen lehet megállapítani az eredetét. Következésképpen nem tudhatjuk, kihez kellene fordulnunk, ha ellenvéleménnyel kívánunk élni. Ki hozta meg a döntést? Senki nem tudja. Létezik talán egy ihletett

és jóindulatú Valaki, és ő az, aki a közérdek szem előtt tartásával mindenről dönt? Nem, de sokan hisznek a létezésében, s ez tovább erősíti mások ez irányú hitét. Tehát e képzeletbeli Valaki miatt mondunk le a felelős alkalmazottakat megillető előjogainkról! Mi Valakink, ki vagy a csúcson, legyen meg a te akaratod…

Mivel a szavaknak nincs következményük, és nem tartozunk felelősséggel értük, a beszéd már csak azt az örömöt nyújthatja számunkra, hogy másokról rosszat mondjunk. Az energiáikat a többiekkel való nevetséges rivalizálásra fordító alkalmazottakat mindig feldobja, ha betarthatnak valamelyik kollégájuknak, vagy ha halkan kritizálhatják vállalatukat. Csakhogy a rosszkedv, a düh és az elégedetlenség – ahogy de Gaulle mondta – könnyen hatalmába keríti a nekibúsult alkalmazottakat, akik ilyenkor átengedik magukat a nagyon is franciás betegség örömeinek: elkezdenek rémeket látni.

És mit tesznek a szavak elértéktelenedése ellen a szakszervezetek, amelyek létjogosultságát éppen az adja, hogy az ilyen jelenség ellen valakinek fel kell lépnie? A nagyvállalatoknál és főleg az állami szektorban tevékenykedő szakszervezeteket nem zárják ki a játékból, inkább csak megkerülik őket. Ez érthető: a szakszervezetek a neo-management által agyba-főbe dicsért új „leosztással” nem tudnak mit kezdeni; ebben nekik nincs helyük, hiszen a réges-rég idejétmúlt, ám eltűnni csak nem akaró hierarchizált-bürokratikus világ dinoszauruszainak tekintik őket. Ezenkívül a mai

szakszervezeti káderek éppen azok az emberek, akik egyszer már fellázadtak 1968 májusában; ha sikerült volna változtatniuk a dolgokon, bizonyára észrevettük volna. Következésképpen a szakszervezeti vezetők olyan kiábrándult ötvenévesek, akik állandóan arra panaszkodnak, hogy a mai fiatalok tunyák, és hiányzik belőlük a kellő „harciasság”.

Bár a taglétszám folyamatos csökkenése miatt egyre gyengülő szakszervezet ma már inkább csak has been jellegű (értsd: csupán árnyéka önmagának), azért néha még mindig fontos szerephez jut, amikor a konfliktusok igazán kiéleződnek. Legalábbis ezt bizonyították a felejthetetlen 1995-ös sztrájkok, amelyek a francia nagyvárosok életét több hétre megbénították. Mulatságos, hogy a párizsiak többsége meghatottan gondol vissza az óriási közlekedési dugókra, amelyek minden helyváltoztatást gyötrelmes munkává tettek. Igaz, egyesek felvettek a kocsijukba a metróra hiába váró, csinosabb autóstoppos lányokat, miközben mások magukhoz ragadták a szót, hiszen végül is mindenki beszélgetett az utcán, a kávézókban, mindenhol! Ez valóban megdöbbentő volt: mikor kezdünk el újra beszélgetni egymással?

A rövid szavatossági idejű munkavállalóról

A vállalat vallása az újdonság: az újnak mindig igaza van. Egy fiatal alkalmazott, aki vérfrissítést

jelent a struktúra számára, természetesen értékes kincs a vállalatnál, amely pánikszerűen retteg attól, hogy valamiből kimarad. Igaz, maga a társadalom is az állandóan friss, makkegészséges, az élet minden területén sikeres, fiatal egyént állítja elénk példaképül.

A fiatal, akinek az a legfőbb érdeme, hogy a dereka körül még nincs úszógumi, vagyis csúf zsírpárnák híján még könnyen be tudja gombolni az öltönyét, zöldfülűként érkezik a munka világába. Azt hiszi, hogy a proactive és a benchmarking szavak jelentenek valamit, azt gondolja, hogy a „Legyél autonóm!” szent parancsát szó szerint kell vennie, azt reméli, hogy érdemeit majd elismerik, és azt várja, hogy… szeressék. Ó, fiatalság, bolondság! A fiatal azért is különösen értékes, mert a vállalat mindent tőle vár, és mindennek az ellenkezőjét is: azt, hogy hallgasson, de azt is, hogy tiltakozzon, tanuljon és adjon tanácsot, húzza meg magát és tűnjön ki… Kicsit olyan ez, mint a gyermek helyzete a családban: a szülők azt szeretnék, hogy a kis drága tisztelje anyját és apját, hogy hasonlítson rájuk, ugyanakkor elvárják tőle, hogy kiváló eredményeket mutasson fel azokon a területeken, ahol a papa és a mama elbukott, márpedig ez a két kívánság többnyire összeegyeztethetetlen.

Ellenben az öreg, az már egy másik nóta. Történetileg nézve, a társadalmi projektek keretében vagy a takarékossági megfontolásból végrehajtott „szelektálások” (v.ö. Munka és alkalmasság) elsősorban az ötven éven felülieket

sújtották. Ötvenesek, kifelé! E tisztogatást megkönnyítette az állam által finanszírozott korkedvezményes nyugdíjak és újrakezdési segélyek rendszerének az 1970-es és '80-as években történő kiépítése. Köszönjük, Állam bácsi; csak az ember eltöpreng azon, érdemes-e adót fizetnie azért, hogy abból finanszírozzák a még százszázalékosan munkaképes emberek kirúgását… Az eredmény: ma Franciaországban az 55-64 év közötti korosztálynak csupán egyharmada dolgozik. Ez világrekord. Hozzá kell tennünk, hogy az „idős” dolgozók félreállítása ügyes eszköz arra, hogy a vállalat megszabaduljon a potenciális „bajkeverőktől”: az ötvenéves káder kevésbé rugalmas, mint az a harmincas, aki most kapta meg élete első állását, és akivel még el tudják hitetni, milyen nagy szerencse érte őt azzal, hogy a kiválasztottak közé került a vállalati castingon.

Röviden, a vállalati világban az embert már ötvenéves korában leírják, abban az életkorban, amikor a politikában az illető még nyeretlen kétévesnek, zöldfülűnek számítana. Elmúlt az a kor, amikor Cézanne még élete végén is újra megfesthette a Sainte-Victoire-hegyet, amikor a vén Dosztojevszkij megírhatta a Karamazov testvéreket. A vállalati káder „életciklusa” – hogy a tanácsadók kedvelt, és általában termékekre alkalmazott kifejezésével éljek – igen rövid: a „növekvő teljesítmény időszakát” (30 éves korig vagy néha egy kicsivel tovább) csak egy lépés választja el a „hanyatlástól” (45 éves kor fölött) –

csak egy tollvonás, a humánerőforrás-menedzser tollával, és a Capitoliumról máris a tarpeji sziklára kerülünk.

Ám a munkavállalók szavatossági idejének ilyen alacsony szintre szorítása nem tartható fenn örökké, mivel a vállalat és az alkalmazottak közös érdeke, a mielőbbi nyugdíjazás éles ellentétben áll a mindinkább elöregedő társadalom érdekeivel, hiszen egyre kevesebb fiatalnak kell finanszíroznia az egyre több „öreg” nyugdíját. Mivel ez a probléma egy igazi puskaporos hordó, időnként nagy társadalmi robbanásoknak lehetünk tanúi, amelyeket nagy élvezettel szemlélnek az entomológusok és a városi lakosok: a 2003. május-júniusi sztrájkok is ezt bizonyítják. Nos, legalább történik valami Franciaországban, és amikor ilyen lelkesítő konfliktusok rázzák meg az országot, olyankor hirtelen… fiatalabbnak tűnik.

III.

A nagy svindli

Káderek, alkalmazottak, hazudnak nektek; ne legyetek balekok! A vállalat mindenfélét bemesél nektek, és e hazugságok csapdákat rejtenek: hatástalanítsuk együtt ezeket! A mobilitás imperativusa, a mobilitás szükségességének állandó ismételgetése, az etika, az új technológiák, az „NTIC”19 mind csak üres locsogás.

Mozgásban lenni: utazás a karrier mélyére

A mozgás a végtelenség ígérete az átlag káder számára: és ez az egyetlen dolog, amiből valóban kijut neki. Akkor, amikor maga a társadalom sem tudja, hogy merre tart, azt várják el az alkalmazottaktól, hogy „pozitív jövőképet” alakítsanak ki. Egyszerű zsoldosnak érzed magad a téged körülvevő világban, mindig olyan ügyekben kell eljárnod, amelyeket nem érzel a magadénak, és ezek miatt az ügyek miatt állandóan el kell utaznod olyan tájakra, ahol idegennek érzed magad? Nem számít, egyre csak azt mondogatják neked: „Légy a magad szerencséjének kovácsa!”19 NTIC (Nouvelles Technologies de l'Information et de la Communication) – Az ínformáció és a kommunikáció új technológiái (A ford.)

Tény, hogy a mozgás a kapitalizmus kategorikus imperativusa, azé a kapitalizmusé, amelynek végcélja, hogy a haszontalant ügyes hamisítási eljárással nélkülözhetetlenné tegye, mégpedig a lehető leggyorsabban.

Francois Salvaing az alkalmazott és a munkaadó közötti párbeszéd tipikus példájával szolgál A Cég című regényében: „– Hogy képzeli el a karrierjét?” – kérdezte William Lévéque (az autóiparból érkezett, új humánerőforrás-igazgató). „Mindig csak három évet töltök egy helyen. – Miért? – Ha az ember tovább marad, belefásul a rutinba, és a többiek máris rásütik a bélyeget, hogy elkényelmesedett. Ha pedig rövidebb ideig maradnék, akkor nem tudnék a dolgok mélyére hatolni, nem ismerném meg a tengert, csak a hullámait.” Mozgásban lenni! Három év a cég székhelyén, két év Szingapúrban az egyik leányvállalat élén, három év Kukutyinban az Igazgatóságon. A Magasabb Érdek (a vállalaté) természetesen megköveteli, hogy a szent Mobilitás nevében a gyerek és a feleség (vagy a férj) velünk együtt költözzön, mondjon le megszokott életmódjáról, a barátokról, hagyja ott a munkáját, és mindezt lelkes fegyelmezettséggel, kezét a nadrág varrására szorítva. Ha pedig a család valamilyen botrányos makacsságtól vezérelve nem hajlandó erre, akkor tessék lecserélni a feleséget (vagy férjet): nem elég mobilis ahhoz, hogy felszálljon karrierünk rakétájára. A felső menedzsment példát mutat, de más léptékben: ezek a high-tech nomádok egyre csak ingáznak a

multinacionális nagyvállalatok között, egy-egy helyen csak néhány évet töltenek, és távozáskor természetesen felmarkolják a több millió eurós nyereségrészesedést és végkielégítést.

Nem kell tovább bizonygatnunk, hogy minden lecserélhető, beleértve a humán erőforrást is; már Sade márki is elképzelte szexuális utópiájában, amelyben mindenkinek joga volt bárkit ágyba vinni: a nemi szerveikre redukált emberi lények ezáltal szigorúan névtelenné és felcserélhetővé válnak. Donatien-Alphonse-François de Sade azonban tiszta vérű és züllött arisztokrata volt, míg mára mindegyikünk lecserélhető tárggyá vált, amit a vállalat kénye-kedve szerint helyez ide vagy oda. Mert a vállalat számára a tapasztalat által féken tartott, tanulástól elnehezült, ismétlődéstől elfásult, kultúrától és éghajlattól ellustult ember csak ballaszt. Milyen nehéz is tud lenni az emberi test! Súlyos gátja a mindenkire rákényszeríteni kívánt általános mobilitásnak.

Tény, hogy a mi átlagirodistánk hajlamos az obstrukcióra: szakmai téren a legkevésbé sem rugalmas, mert állandóan attól retteg, hogy csalódást fog okozni, s akkor olyan feladattal fogják megbízni, amely nem méltó hozzá. A régi feudális rendszer (amikor is minden posztot egész életre szólóan adományoztak az embernek) nyomait még mindig jócskán magán viselő Franciaországban mindenki foggal-körömmel védi a maga kis irodáját, már ha olyan szerencsés, hogy sikerült szereznie egyet. Ez a rangokhoz, privilégiumokhoz és előjogokhoz való ragaszkodás

jó táptalajt biztosít a korporatizmusnak, az arrogáns kasztszellemnek, az elsőbbségért folytatott végtelen harcoknak. Megannyi visszahúzó erő, amely az alkalmazottakat csak még kezelhetetlenebbé teszi…

Az átlag káder földrajzi értelemben sem mobilisabb. Az álma nem az, hogy háromévente új helyre költözzön; egy Párizs-elővárosi családi házról álmodozik, előbb Chaville-ban, aztán később, a társadalmi lift elindulása után Vésinet-ben, ami számára a siker csúcsa. Miután húsz évre teljesen eladósodott, hogy megszerezze „sam'suffit”-ját, immár semmiféle mozgásra nem vágyik. Szerencsés esetben lakóhelye közel esik az Aldous Huxley Szép új világába illő Défense negyedhez, az ocsmány és lélektelen üzletek központjához: így a tercier szektor rabszolgája „mobilis” lehet anélkül, hogy költözködnie kellene, mivel a Défense negyed számtalan álláslehetőséget kínál. Ha szerencséje van, mobilitása arra korlátozódik, hogy végigjárja az ott sorakozó irodaházakat, vagy esetleg egyetlen épület emeleteit: karrierjét a Gan torony hetedik emeletén kezdi, aztán feljut a huszonötödikre, mielőtt átkerülne az Ariane torony harminckettedik emeletére; majd közvetlenül a jól megérdemelt nyugdíjazás előtt vissza a Gan huszonötödik emeletére. Állandóan mozgásban lenni, ez bizony fárasztó!

A vállalati kultúra: Kultúra? Lfs!

A „kultúra” szó húsz évvel ezelőtt honosodott meg a vállalati nyelvben. Michel Houellebecq joggal ironizál A hadszíntér kiterjesztése című regényében: „Cégünk már jóval azelőtt, hogy a szó divatba jött volna, kialakított egy autentikus vállalati kultúrát (a logo megalkotása, feliratos pólók a személyzetnek, motivációs tréningek Törökországban). Cégünk hatékonyan működő, irigylésre méltóan jó hírnévnek örvendő vállalat a maga területén: minden szempontból remek cég.”

Most végre hasznát látjuk a kultúrának, amely per definitionem nem szolgál semmire: megszületett az ún. vállalati kultúra. De ez már tényleg túlzás, hiszen a világon semmi nem veszi úgy semmibe a kultúrát, mint a vállalat; a vállalati kultúra kifejezés tehát, a posztmodern esztétika divatos szavával élve, nem más, mint oximoron, azaz olyan stilisztikai alakzat, amelyben két egymással ellentétes értelmű szó kerül egymás mellé. A vállalati kultúra nagyon hasznos a menedzsment számára, amikor jól mennek a dolgok, hiszen mesterséges identitástudatot és összetartozásérzést hoz létre, amikor azonban a dolgok rosszra fordulnak, azonnal úgy tekintenek rá, mint a szükséges változások útjában álló akadályra, archaizmusra.

Pedig a vállalati kultúra valójában nem más, mint egy embercsoport ostobaságának adott pillanatban végbemenő kikristályosodása. E mikropatriotizmus voltaképpen avítt szokások, hajlamok, öltözködési tikkek és karikatúrába hajló

viselkedési normák sűrű masszája. A menedzserek által újrafogalmazva hivatalos történelemmé válik, amelynek megvannak a maga hősei és a maga ünnepei, amelyek az egységes és szolidáris vállalattal való azonosulást hivatottak elősegíteni. S hogy mit jelent a vállalati kultúra a hétköznapi életben? Ostoba szemináriumok és tréningek sorozatát, viselhetetlen, cégfeliratos pólókat, jelvényeket (igen, ez még létező jelenség), állítólag mozgósító erejű szlogeneket. Megannyi nehezen elviselhető sorscsapás, amelyek ugyanazt a szerepet töltik be a vállalat életében, mint a Marianne-mellszobrok, a Jeanne d'Arc-emlékművek és a „köztársasági értékekre” való állandó hivatkozások Franciaország életében.

Minek ennyi ostoba mütyürke és jelszó? Azért, mert a vállalatot, az egész társadalomhoz hasonlóan, a felbomlás, a szétesés veszélye fenyegeti. Az alapvető kérdés ma, akár közösségi, akár nemzeti vagy vállalati szinten, a következő: „Hogyan tudunk együtt élni?” – és erre a kérdésre egyre nehezebb válaszolni. Pontosan ez az a probléma, amelyen a nyilvánosság előtt sokat szereplő filozófusok is hiába töprengenek, mint például Jürgen Habermas vagy John Rawls. És mivel a vállalat sem tudja más közösségeknél jobban, hogy miképpen is tarthatná egyben magát, mesterséges „nagycsaládot” hoz létre, aztán ezt az álközösséget felruházza mindenféle ismertetőjelekkel, amelyekkel az alkalmazottaknak azonosulniuk kellene.

Hadd tegye: azon a napon, amikor a vállalatnak már nem lesz más célja, mint hogy ilyen ismertetőjeleket gyártson az alkalmazottai számára, a cég elkerülhetetlenül pusztulásra lesz ítélve. Addig is össze kell szednünk a bátorságunkat, hogy minden reggel felkeljünk valami miatt, ami valójában semmire nem hasonlít, s ez bizony igen nehéz.

Az etika: de hol vannak a farkasok?

Mivel a világon mindenütt a jó, az ökológiailag korrekt, az erkölcsileg kifogástalan jelszavával találkozunk, világos, hogy a vállalat sem maradhatott ki a nemes érzelmekkel folytatott licitálásból, a jóindulattal teli nagy nekibuzdulásból, és igazodnia kellett a korszellemhez, amelynek fő elemei: a kötelező idealizmus, a feltétlen szolidaritás és az emberi jogok tisztelete. Ezért aztán a vállalati világban divatossá vált egy, az Egyesült Államokból származó importtermék, az etika, amely az erkölcsöt hivatott helyettesíteni. Az etika tehát diadalmasan betört a munka világába, mégpedig mindenféle charták és kódexek formájában,20 amelyekben megalkotóik – 20 Szerző nem titkolja, szereti a sanzonokat, és magáénak érzi ezt a Georges Archier, Olivier Elissalt és Alain Setton által a Mobiliser pour Réussir (Mobilizáció a sikerért, Éditions du Seuil, 1989) című könyvben idézett himnuszt: „A munkacsoportokban lelkesen dolgozz / Tartsd magad mindig a szabályokhoz / Minden munkára önként jelentkezz /

meglehetősen zavaros módon – kísérletet tettek az alapelvek, az értékek és az üzleti viselkedési szabályok definiálására. Ez az etikázás valójában nem más, csak egy új mosószermárka emlegetése: az unos-untalan használt szó pusztán arra szolgál, hogy a vállalat tisztára mossa magát – különösebb dörzsölés nélkül.

Az új csodaszer különböző formákat ölthet: ott van például a hazafias vállalat vagy a tartós fejlődés; mindkettő az oximoron tipikus példája (erre az előző, A vállalati kultúra című fejezetben már hoztunk példát). Önellentmondás ide vagy oda, nincs olyan vállalat, amelyet ne „érintene” az üvegházhatás vagy az ózonlyukak problémája. A legfőbb baj az, hogy az etikával nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a kultúrával: minél kevesebb van belőle, annál többet papolnak róla – amikor az erkölcsöt túl sokszor emlegetik, az már önmagában is gyanús. Egyébként az olajiparban a Shell az etikai korrektség listavezetője: a Shell, mint humanista? Nos, ez kérdéses, ám Európa legjövedelmezőbb vállalatcsoportjának vezetősége meggyőződéssel vallja, hogy az erkölcs jövedelmező valami. Figyelem, a cserkészruha néha igazi gengsztert rejt…

Az etika esete bizonyítja, hogy a vállalat mindent a maga profitjának a szolgálatába állít, még az olyan dolgokat is – az erkölccsel az élen –, Szoktasd csak magad a türelemhez / Légy hasznos tagja a nagy csapatnak / Vezetőidnek szavazz bizalmat / A pénzelvűség semmire nem jó / Elhivatottság – ez legyen a jelszó!”

amelyek jelentésükből fakadóan eleve, a priori ellentétesek a profitszerzéssel. Miközben a vállalat magába szív és egyúttal deformál mindent, amivel csak kapcsolatba kerül, kialakul a vállalati szokások és „értékek” egyre nagyobb területeket magába nyelő nyúlós, fekete masszája. A menedzserszemlélet vírusa a közkórházakat is megfertőzte, s azóta ott is olyan nyelvet beszélnek, amely tele van olyan árulkodó kifejezésekkel, mint a termelékenység fokozása, az ügyfélkör és a szabad területek a kereskedelemben. Az iskola sem kerülhette el sorsát: a kompetencia-felméréseknek egyre nagyobb szerep jut az iskolák éves terveiben, amelyek a diákok haladási ütemtervein alapulnak. Az álmodni, megszólalni és gondolkodni immár csak marketingben tudó társadalomban a vállalat és annak termelékenységi logikája lett a legfőbb hivatkozási alap.

És minderre a bizonyíték? A kezel ige általánossá lett használata. A vállalati nyelvben bevett kifejezésnek számító vagyonkezelés még rendben van, de ma már mindent „kezelnek”, mintha az élet minden területén kezelőorvosokra lenne szükség: a szocialisták megpróbálják kezelni választási vereségüket, a nő jól vagy rosszul kezeli a válásából, a sportoló a sérüléséből adódó lelki problémáit, az olimpiai bajnok igyekszik kezelni a sikert, leszerepelt vetélytársa pedig a kudarcot, és persze a macsók is így biztatják egymást: „Kezeld már le a nődet, mert nagyon nem bír magával!”

A stratégia, avagy hogyan tűnjünk intelligensebbnek?

Stratégia – tiszteletet parancsoló szó. Pusztán azzal, hogy kimondjuk, máris mintha beléptünk volna a szentek rendjébe. A kifejezést ezúttal a katonai szakzsargon szókincséből vette át a vállalati hablaty. A stratégia szónak, amely az alkalmi taktikával ellentétben a távlatosságra utal, nincs pontosan meghatározott jelentéstartalma. A kérdés elmélyült tanulmányozása után nyugodtan kijelenthetem, hogy valójában csak két működőképes stratégia létezik: vagy egy alaptevékenységre koncentrálunk (a vállalatok ezt általában meg tudják csinálni), vagy a legkülönbözőbb területeken próbálkozunk (és ez az, ami még nem megy a vállalatoknak, de előbb-utóbb majd csak belejönnek, hiszen „nem szabad mindent egyetlen lapra feltenni”). A stratégia tehát egyszerű dolog, hiszen csak két lehetőség között választhatunk; legalábbis a kubaiak lider maximója, Fidel Castro fénykorában (ez nem tegnap volt) a tüdejét is kibeszélte, hogy meggyőzzön minket arról: „Harmadik út nincs.”

Térjünk most át a stratégiával kapcsolatos második leckére: amikor a vállalat új területek felé nyit, ezt mindig az „alaptevékenység” és az új üzletágak közötti synergiával indokolja. A synergia két különböző üzletág számára ugyanaz, mint az egymás iránti szimpátia az egy párrá váló férfi és

nő számára: a két személyt vagy a két tevékenységet az esetek többségében teljesen irracionális, a posteriori okok rendelik egymás mellé. Mivel a helyes stratégia megtalálása ugyanolyan „ösztönös” tevékenység, mint a jövőbelátás, Scott Adams joggal gúnyolódik ezen A vállalatirányítás módszerei című nagy hatású művében:

„Mi a stratégia? A vállalati stratégia definíciója a következő: összegyűjtjük a már meglévő ötleteinket (beleértve a legostobábbakat is), hozzáadjuk a konkurencia jó ötleteit, majd az egészet jól összekeverjük.”

A stratégiának megvan az a haszna, hogy módot ad hatalmas mennyiségű, ízes hivatali bikkfanyelven megfogalmazott iromány előállítására. Az energetikai szektorban tevékenykedő vállalatomnál nemrégiben a kezembe került az egyik igazi mestermű, amit a tanácsadók írtak: „A vezető szerep megőrzésének előfeltétele, hogy megszilárdítsuk a sourcingot és/vagy pozíciónkat a földgázkitermelés midstreamjében, továbbá hogy a mass market függvényében elérhető optimális termelékenység fenntartását egy mix/portfólióval biztosítsuk. Ez némi eltávolodást jelent a tiszta player-modelltől, amely az eddigiekben egy ajánlat-package definiálására késztetett minket. A vállalaton belül voluntarista jellegű pilotage corporate-et kell megvalósítani, összhangban az ágazatközi bottom up adta lehetőségekkel. A PMT-missziókat a 2006-os terv és az elérendő célok között mutatkozó

gapek figyelembevételével kell definiálni.” Ez már döfi!

Az ilyen zagyvaságokat olvasva az ember rájön, hogy a vállalati stratégia kidolgozói szemernyivel sem intelligensebbek nála. De végül is kinek köszönhetjük ezeket a stratégiákat? Vagy egy közönséges parazitákból álló areoszpagosznak (tanácsadók, jobbkezek, konzultánsok), vagy egyetlen ember, a főnök zsenialitásának. A csoportosan elkövetett stratégiai tervek ugyanolyan értelmetlenek, mint azok, amelyek egyetlen ember fejéből pattantak ki, ám az első esetben néha sikerül elkerülni a túl nagy bakikat. Márpedig Franciaországban szép számmal követnek el baklövéseket; gyakoriságukat figyelembe véve akár valami átokra is gondolhatnánk. 1992-ben a stratégiai célként a világelsőséget megcélzó Crédit Lyonnais bank majdnem csődbe ment mértéktelen terjeszkedési politikája következtében. Tíz évvel később egy újabb hatalmas betli: 2002-ben a Vivendi pénzügyi válsága szertefoszlatja az új gazdaságtan délibábját, és a vállalat végképp lemond arról, hogy a világ második legnagyobb hírközlési cégévé váljon.

A bukás mindkét esetben a nagyfőnöknek (Jean-Yves Haberer-nek, illetve Jean-Marie Messier-nek) köszönhető: mindketten kiváló pénzügyi szakértők, akik tanulmányaikat a legjobb franciaországi iskolákban végezték. Egy újabb közös pont: a tevékenységi kör bővítése jelszavával mindkét cég megvásárolt egy-egy hollywoodi stúdiót (az egyik

az MGM-et, a másik az Universalt). Mert egy bankfiók vagy egy szemétfeldolgozó üzem – az olyan snassz, olyan földhözragadt! Csakhogy mindkét esetben éppen a hollywoodi kaland lett a kudarc egyik legfőbb oka. Messier voltaképpen Haberer klónozott mása, aki pontosan ugyanazokat az ostobaságokat követi el, és ugyanúgy bukik el, mint elődje (ezzel együtt nem csodálkozhatunk azon, hogy a vállalati világ, amely nem igazán fun, strasszokról és flitterekről álmodik: mindez nagyon hiányzik a vállalatok életéből).

Ám a francia cégek amerikai kudarcainak sorozata ezzel meg korántsem ért véget! A legutóbbi malőr, a 2003 végén kirobbant Executive Life-ügy szintén sokba fog kerülni a francia adófizetőknek. A történet 1991-ben kezdődött, amikor a Crédit Lyonnais egyik leányvállalata balga módon megvásárolt egy kaliforniai biztosítótársaságot. Ó, az a gondtalan kor, amikor meg mindenfelől dőlt a pénz, és a franciák azt hihették, hogy éppen most ütik nyélbe az évszázad üzletét! Sajnos, a tranzakció törvénytelennek bizonyult, és a hosszadalmas jogi csűrés-csavarásból államüggyé dagadó botrány lett, amelynek kapcsán a média tüzet okádva leplezte le a francia nagyvállalatok és az állam gyanús összefonódását. Per végül is nem lesz az ügyből, mert a mi nagyszerű országunkban nem szokás kiteregetni a szennyest; a botrány elsimítása érdekében szépen kifizetünk az amerikaiaknak 770 millió dollárt jóvátételként. Ez a megállapodás, amely egyúttal Jean Peyrelevade (a Crédit Lyonnais

volt vezérigazgatója) és még néhány, szintén kompromittálódott vezető félreállítását is magában foglalja, leginkább az Executive Life jelenlegi tulajdonosának, Francois Pinault-nak – Jacques Chirac barátjának – kedvez.

Egyes felvilágosult vezetők számára a stratégia tehát az a varázsvessző, amely a békát királyfivá változtatja – vagy éppen fordítva?

Az információ és a kommunikáció új technológiái (NTIC), avagy ez a jövő

A jövő az informatikáé: ezt a mondatot már a '70-es években is hallottam, amikor még általános iskolába jártam. Az információ és a kommunikáció új technológiáit (NTIC – amelynek trendi ejtése: „ennt'ik”) a számítógépeknek és az internetnek köszönhetjük. A vállalatok immár két évtizede nyomják a rengeteg pénzt az információtechnológiába: hatalmas összegeket invesztálnak a számítástechnika, az informatika új lehetőségeibe a termelékenység ugrásszerű növekedésének reményében. Jelszavaikban legtöbbször a világhálót istenítik – számítógépeket mindenhova, az internet meg fogja változtatni a világot, új munkahelyeket teremt, megnyitja a gazdasági növekedés újabb korszakát; az internet minden problémánkat megoldja, az internet forradalmasítja az emberiség történetét; ez a csodálatos új kommunikációs eszköz megoldja a határok, a rasszok és a vallások létéből fakadó

összes problémát. Az internet megszünteti a vidék elszigeteltségét, csökkenti a különböző társadalmi rétegek közötti távolságokat, fellendíti az Észak és Dél közötti kapcsolatokat, megtanítja írni-olvasni az analfabétákat, műveltté teszi a gyermekeket, felszabadítja a háztartásbeli nőket. Mindannyian testvérekké leszünk, soha többé nem lesz háború – és így tovább, bla-bla-bla, és most ismételjük együtt kórusban!

Mindez nagyon szép, de a valóság sokkal kevésbé az. Pillanatnyilag a viharos informatikai fejlesztés egyetlen vitathatatlan eredménye az egyébként nagyon hasznos munkát végző titkárnők tömeges elbocsátása volt. Semmi más? Bizony, semmi más. Ráadásul az információ és a kommunikáció új technológiái leginkább az informatikai és hírközlési szektor termelékenységét növelték – állítja Robert Solow a közgazdaságtan Nobel-díjas kiválósága. Ennyi lenne az egész? – csodálkozott rá a világ. Igen, ennyi.

Ám az NTIC, ha gazdasági hasznosságát nem is tudta bizonyítani, mégiscsak létrehozott valamit: egy új nyelvet – és ez azért nem semmi. Természetesen ismét csak megfoghatatlan, ködös nyelvről van szó, mivel a webezők meglehetősen nagy létszámú kasztja is csak a beavatottak által ismert zsargont beszél: viták a lehetséges fejlesztési irányokról vagy a megfelelő software kiválasztásáról, és mindez bőven teletűzdelve html-ekkel és xml-ekkel, deamweaverek-kel és coldfusionokkal. Egy barátom, aki jól ismeri ezt a nyelvet, mutatóba elküldött nekem egy ilyen

szöveget: „A WSFL és az Xlang egyesítése éppen olyan fontos, mint a két új protokoll. A webes szolgáltatócégek legfőbb érdeke – a tűzfalon belül és kívül egyaránt – továbbra is az ad hoc XML-alkalmazások gyors fejlesztése. Ennek érdekében a BPEL4WS egy standardizáltabb metódust kínál a már ismert két nyelv fúziójával. Ám úgy tűnik, hogy a B2B határsav operatív folyamatai egyes protokolljainak – például az ebXML protokoll – fejlesztésekor negligálták a BPML-t (Business Process Modeling Language) és a legújabb WSCI-t (Web Services Choreography Interface).”

Már látom is magam előtt a székén elbóbiskoló olvasót… Mi akar ez lenni? Amikor az ember ilyen mondatokat olvas, egészen hülyének érzi magát, és ezeket a szép új szövegeket valószínűleg pontosan erre szánjak, hogy alsóbbrendűségünket tudatosítsák bennünk. Mindez teljesen érthetetlen, és éppen az a lényeg, hogy számunkra teljesen érthetetlen legyen, hiszen az internetet már ismerjük… Nekünk, rendkívül elfoglalt alkalmazottaknak órákat kell eltöltenünk az irodában azzal, hogy a világhálón megtaláljuk a pointe-à-pitre-i átlagos vízhőmérsékletre vagy a Lot megyei horgászati lehetőségekre vonatkozó legfontosabb információkat!

IV.

Hülyékkel vagyunk körülvéve

Mivel nem szeretném megbántani a kollégáimat, ez a fejezet kis bevezetést is igényel. Françoise Verny, a neves könyvkiadó – és a jó borok szerelmese –, akiről csak kevesen tudják, hogy tizenöt éven át a Kodaknál dolgozott (részletesen beszámol erről A világ legszebb foglalkozása című önéletrajzában), azt mondta, hogy az értékes emberek számaránya a vállalatoknál ugyanakkora, mint máshol. Ez igaz, magam is ezt tapasztaltam; ezért az alábbiakban csak bizonyos karikatúraszerű típusokról fogok szólni, akikről azonban, mint látni fogják, köntörfalazás nélkül kell beszélni.

A tipikus káder: „igazi” francia, a szürke átlag megtestesítője és lehetőleg férfi

Az átlag káderek többnyire a Pierre Dac által ihletetten leírt francia kispolgárok soraiból kerülnek ki: „Az átlag francia egy gerinctelen emlős. Jellegzetes tulajdonsága, hogy egyetlen jellegzetes tulajdonsága sincs. Mindenekelőtt a rend és a hivatalosan előírt erkölcs iránti elkötelezettségét hangoztatja. Személyleírása általában a következő: Termete: átlagos; Homloka: átlagos; Szeme színe: meghatározhatatlan; Orra: átlagos; Álla: ovális;

Különös ismertetőjele: nincs.” Röviden, az átlag káderek soraiba lépő átlag francia egy mindenkire hasonlító tucattermék.

Miért ez a nagy egyformaság? Először is azért, mert egyes struktúrák elkerülhetetlenül kitermelnek egy bizonyos embertípust. Másodszor pedig azért, mert a vállalat, lényéből fakadóan, kirekesztő jellegű intézmény, amely éppen csak megtűri azokat, akik eltérnek az „átlagtól”. Így aztán a vállalat újratermeli annak a társadalomnak a korlátait, amelyben működik: a merev Franciaországhoz a begyepesedett gondolkodású vállalat illik. A kiválasztási mechanizmusok abban a pillanatban megszűnnek normálisan működni, amikor egy-egy meghirdetett posztra túl sok alkalmas pályázó jelentkezik. Mivel a vállalatokat elárasztják a munkára jelentkezők önéletrajzai, és mivel „nincs munka mindenki számára”, a legegyszerűbb az, ha az állásokat eleve fenntartják egy bizonyos típus számára. És ez a típus mindig ugyanaz.

Ezzel most nem az imperialista „United Colors” cukros vízióját akarom propagálni, de el kell ismerni, hogy az életkor, a nemzetiség és a nemi hovatartozás döntő fontosságú kritériumok – és akkor még nem is beszéltünk a jelöltek egészségügyi problémáiról vagy életútjuk esetleges töréseiről, amelyek azonnal szemet szúrnak egy önéletrajzban. Mozgássérült vagy, barátom? Természetesen neked is jogod van a munkához, de máshol, egy másik vállalatnál. Néhány évet börtönben töltöttél? Akkor bizony

nehéz lesz munkát találnod: Franciaországban mindenki imádja A nyomorultakat, Victor Hugo nagyszerű regényét, de egyetlen francia vállalat sem fogja alkalmazni a tiszta szívű, bűnbánó Jean Valjeant.

A feketék, az arabok, a külföldiek – vagy ahogy szemérmesen mondani szokták: „a fiatal bevándorlók” – sincsenek jobb helyzetben; nem sok vállalati káder akad közöttük. És ez nem csak azért van így, mert ezek a fiatalok sokkal jobban megállják a helyüket a futball vagy a szórakoztatóipar világában. A statisztikai adatok hiánya (Franciaországban a személyi adatlapokon tilos feltüntetni az alkalmazottak származását és vallását) minden vitát lehetetlenné tesz. A problémát mindenki jól ismeri, de senki nem beszél róla. Ami a homoszexuálisokat illeti, a „melegeket” tárt karokkal fogadják a művészet és a divat világában, ám egy hallgatólagos megállapodás szerint nemkívánatosak az iparban. Ott nem tolerálják a homoszexualitást, és kész. Ennek az általános homofóbiának az eredménye, hogy a gay, még ha egyébként versenyképes jelölt is lenne, nem sok eséllyel indul az állás elnyerésére.

A munka világában olyan egyenlőség uralkodik, amelyben egyesek egyenlőbbek másoknál – ám a nő a legkevésbé az. A nők kevesebbet keresnek, mint a velük azonos munkát végző férfiak, és csak nagy ritkán juthatnak vezetői posztokra. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a nőkre este 6-7 óra után már nemigen lehet számítani (várja őket a család)… ezért kevésbé foghatók hadra azokban a

stratégiai fontosságú órákban, amikor a vállalat összezárja sorait, és számba veszi feltétlen híveit. Magunk is sejtettük, de tanulmányok is bizonyítják, hogy a hivatali karrier szempontjából a család a nők esetében komoly hátrány, míg ezzel szemben a férfiak esetében kifejezett előnyt jelent – ki érti ezt? És az sem számít, ha valaki esetleg családanya létére is jobb, hatékonyabb munkát végez, mint mások – ami tapasztalataim szerint gyakran előfordul –, hiszen a játékszabályokat nem ő diktálja, hanem a férfiak.

Közismert tény, hogy a férfiak több időt töltenek a munkahelyükön, mint a nők. Ez egyrészt a férfiak soha ki nem elégíthető ragadozó ösztöneivel, másrészt pedig a háztartási munkák iránti nagyfokú közömbösségükkel magyarázható. A francia férfiak a háztartási munkáknak mindössze 20%-át vállalják magukra, márpedig – és ebben bizonyára mindannyian egyetértünk – ez nem valami nagy teljesítmény. Mivel a nők sokkal többet dolgoznak otthon, mint a férfiak, a részmunkaidőben foglalkoztatott nők száma kétszerese a férfiakénak, ami tovább fokozza az egyenlőtlenségeket, és még inkább áthatolhatatlanná teszi a nőket a hatalomtól elzáró falakat. Következésképpen a hatalom felsőbb szféráiban, vagyis a vezető menedzserek elit testületeiben a nők csak 5%-kal képviseltetik magukat. A számok, amelyek nem mindig megtévesztőek, azt mutatják, hogy a helyzet lesújtó.

A paritás tehát csupán távoli álom; megpróbáltunk ugyan az asztalra csapni, és kvóták bevezetését követelni, hogy így érjük el a vezető beosztású nők arányszámának növekedését, de korántsem biztos, hogy ez a célravezető megoldás. Egy nemrégiben elfogadott franciaországi törvény már meghatározta a nők kívánatos százalékos arányszámát a politikai életben, ám a nagy politikai pártok inkább kifizetik a büntetéseket, és listáikon továbbra is csak elvétve találunk a „gyengébb nemhez” tartozó jelölteket… Szerencsére az ember lánya azzal vigasztalódhat, hogy a férfiak várható átlagéletkora alacsonyabb, mint a nőké, és az öngyilkosok között is négyszer több férfit lehet találni, mint amennyi nőt. Tűrhetetlen egyenlőtlenség, de valamivel kompenzálni kell a nőket is!

A menedzser: amilyen laza, olyan üres

Vége már annak a világnak, amikor a vállalati alkalmazottakról messziről lerítt a hierarchiában betöltött helyük és státusuk. Azt kell mondanunk, hogy a „káder” szó – amellyel hajdan a karrierre minőségi végzettsége folytán joggal áhítozó, szépreményű vállalati alkalmazottat jelöltük – immár nem sokat jelent. Legfeljebb annyit, hogy iskolázott valakiről van szó, akit tehát nem lehet megkérni arra, hogy mossa fel a padlót. Legalábbis a nagyobb vállalatoknál nem, mert a kisebbek e téren sem hagyják magukat zavartatni: ismerek az

emelt szintű érettségivel rendelkező emberek között is olyanokat, akik naphosszat kartondobozokat nyitogatnak, vagy kábeleket vezetnek el a padló alatt (igaz, ezt már szaktechnikus segítségével teszik). A káder immár nem funkció, hanem puszta cím. Mégis megéri kádernek lenni, hiszen mindenki a rangban felette álló munkáját kénytelen elvégezni, tehát minél magasabbra jutunk, annál kevesebbet kell dolgoznunk – minél fontosabb valaki, annál kevesebb a munkája: ez a vállalati világ egyik aranyszabálya. Tegyük még hozzá, hogy túl magas polcra sem szabad kerülni, mert ott az állandó reprezentálás fárasztó feladata tölti ki az időnket, mint a politikusokét, akik egész nap csak malmoznak – csakhogy nagy nyilvánosság előtt, reflektorok kereszttüzében, ami azért sokat elvesz a dolog öröméből. Erre születni kell, és tudom jól, hogy mindaddig, amíg a semmittevés számomra elsősorban otthoni elfoglaltság marad, soha nem fogok karriert csinálni.

Az egyszerű alkalmazottnak általában nincs konkrétan meghatározott feladata; aki valóban kádermunkát végez, azt menedzsernek nevezik. A menedzser elnevezés a közelmúltban, a XX. század végén jelent meg a világ szinte minden élő nyelvében, és valamikor az 1980-as években elterjedt a francia nyelvterületeken is. A menedzser a káder modernizált változata, ahogy a menedzsment avagy management a vezetőségé. Mindez persze nem teszi izgalmasabbá a dolgokat, de kétségtelen, hogy az ily módon relookolt

elnevezések sokkal vonzóbbak, üdébbek, hiszen a vállalatoknál éppúgy, mint máshol is, a szavak elhasználódnak, elkopnak.

Mit csinál a menedzser? Először is, mesteri módon használja a hivatali bikkfanyelvet, de ez még nem minden: ő a csapat lelke, a katalizátor, a guru, azaz a látomásos ember, s végül – miért is ne? – az ihletadó. A menedzser nem olyan valaki, akiben megvannak a munka elvégzéséhez szükséges képességek, hanem ő az, aki ezeket a képességeket másokból kihozza; nem arra törekszik, hogy vagyont halmozzon fel, vagy felépítsen egy birodalmat; elsősorban az emberekkel, s nem a dolgokkal foglalkozik. Tehát ahelyett, hogy konkrét feladatokat végezne el, vagy megoldásra váró problémákon törné a fejét, a menedzser elsősorban a beosztottjaira koncentrál. Tekintélye, amellyel csapatát irányítja, elvileg abból a „bizalomból” fakad, amit remek kommunikációs készségével vívott ki magának a többiekkel folytatott négyszemközti beszélgetések során. A mi fiatalos, lelkes, vonzó főnökünk azt a látszatot kelti, hogy döntési, sőt alkotói szabadsággal rendelkezik. Emlékezzünk itt most arra, hogy is fogalmazott az egyik bolsevik vezető: „Marxistának lenni azt jelenti, hogy teremtők vagyunk”. Ugyanígy van ez a vállalati világban is, ezért azt kell gondolnunk, hogy bizony akadnak közös pontok, amelyek a szovjetek hazáját a versenyképes kapitalista nagyvállalatok világával rokonítják.

Szélsőséges esetben a menedzser művésznek vagy – ne féljünk a szavaktól! – egyenesen entellektüelnek tartja magát. Akkoriban, amikor Jean Marie Messier még a média és egyben bizonyos értelmiségi körök kedvence volt (v.ö. „Akiket soha többé nem fogunk látni”), a népszerű író, Philippe Sollers, aki láthatóan nem hátrál meg semmiféle feladat előtt, nem habozott baráti beszélgetésbe elegyedni az új gazdaságtan messiásával. Ezeknek a beszélgetéseknek írott változatát is olvashattuk, a L'Infini című folyóiratban jelentek meg, s a cikkekben aztán láthattuk, hogyan forgatták mindketten tompa végű tőreiket a párbajban, amely azt lett volna hivatott eldönteni, hogy melyikük nézetei kártékonyabbak… Mondataik többségét nyugodtan idézhette volna a Le Canard enchaîné című népszerű szatirikus hetilap, A hülyeség fala című rovatában.

A birtoklás és a hierarchiába ágyazottság béklyóitól megszabadult, új gondolatokra nyitott, modern menedzser nem hisz semmiben. A szovjet „új ember”-rel ellentétben egyetlen ügy mellett sem kötelezi el magát, és nem tanúsít semmiféle lojalitást az őt foglalkoztató vállalat iránt. A jól végzett munka örömét sem ismeri, mivel a siker fogalma számára valójában üres halmaz. Ezzel és más jelenségekkel kapcsolatban is fontos felismerésekre jutott René-Victor Pilhes, a L'lmprécateur (Az átkozódó) című avantgárd regény írója:

„A menedzser nem pénzügyi, technikai vagy kereskedelmi szakember; azt hiszem, ő egy kicsit mindennel foglalkozik […]; a vállalatok irányításának rögös útja a management kialakulásához vezetett. A management munkája abban áll, hogy a terveket, a számokat, az átszervezéseket, a tranzakciókat, vagyis minden elképzelhető döntési szituációt megfosszon érzelmi tartalmától. Így aztán egy komoly menedzser számára nincs semmiféle különbség a vallások, a politikai rendszerek vagy a szakszervezetek között.”

Megvetendő mindenki, akinek súlya var, akik akarnak valamit, akik egész életükben ugyanazzal foglalkoznak! Az áruforgalom homályos világára jellemző gőgöt és nyereségvágyat illetlen dolognak tartják a cseppfolyós, változékony vállalati világban. A látszat fontosabb, mint az elvégzett munka minősége; a hírnév, a siker kisajátítása fontosabb, mint a valóságos teljesítmény. A nehéztől a könnyűig, az ércnél maradandóbbtól a papírig – talán így lehetne egyetlen mondatban összefoglalni a kapitalizmus történetét.

A káder és a kultúra, avagy a ponty és a nyúl házassága

Mihez is ért egy káder? Konkrétan semmihez; ő egy afféle „általános szakértő”, aki a problémakör egészével foglalkozik, pontosabban csak bizonyos

problémakörökkel, és azokkal is csak távolról. Tanulmányait klasszikus iskolákban végezte: a politikai főiskolán, a kereskedelmi főiskolán és más kereskedelmi iskolákban, ahol nem sok mindent tanult, legfeljebb annyit, hogyan tudja majd elérni, hogy egy vállalat felvegye. Rendszeresen olvassa a lapos közhelyeket ismételgető publicisták vezércikkeit, beszédét leegyszerűsített angolszász kifejezésekkel fűszerezi, és mindezt nagyon fontosnak tartja. A káderré lett férfi (vagy nő) soha nem mélyül el semmiben, ezt haszontalan időfecsérlésnek tartja: belefulladni a tények, számok tengerébe, ez nem segíti a dolgok megértését, inkább csak még bonyolultabbá teszi a problémát. Az elmélyült kutatómunkától tehát tartózkodni kell. „Vállalatainkat szerencsére nem entellektüelek vezetik. Hova is jutna a fogyasztói társadalom!” – kiált fel René Victor Pilhes egyik hőse a L'lmprécateur (Az átkozódó) című regényében.

Mondjuk ki nyíltan, az átlag káder abszolút műveletlen, amin egyébként nem kell csodálkoznunk, hiszen az a szellemi közeg, amelyben tevékenykedik, rettentően sekélyes és sivár. Az általános műveltség számára csak egy gadget, amely pusztán arra szolgál, hogy egyesek csillogjanak vele a társas összejöveteleken. Mert azt el kell ismerni, hogy míg a fullextrás BMW vagy a vastag arany karkötő kissé közönséges, a jól megválasztott és a megfelelő pillanatban bedobott idézet egészen más hatást kelt. A vállalat, amely felismerte, hogy a kultúra néha mégiscsak hasznos

valami, amennyiben némi egyéni ízzel, eredetiséggel ruházza fel a vezetők döntéseit, költséges tanfolyamok szervezésével próbálja csiszolgatni legkiválóbb felső kádereinek műveltségét. Ezeket a kurzusokat a tanárképző főiskolán oktató tanárok tartják, akik örömmel vállalják a feladatot, hiszen itt jóval többet kereshetnek, mint a főiskolán, és csak annyit várnak el tőlük, hogy a diákokkal megismertessék irodalmunk nagy klasszikusainak digestra silányított változatát; ezt adják el nekik „általános műveltség” címén, amely hajdan csak a dologtalan elitbe tartozó emberek privilégiuma volt, akik – nem fogják elhinni – pusztán az öröm, az élmény kedvéért olvasták a könyveket, és hallgatták a zenét! Neeeeem, ez lehetetlen!

Merthogy a mi vezető kádereinknek soha nem volt idejük arra, hogy elolvassák Michel Foucault valamelyik művét, hogy meghallgassanak egy Mozart-operát, vagy megnézzenek egy Fellini-filmet. Nem bizony! Soha: mert annyira túlterheltek. Túl-ter-hel-tek. De mivel terhelik túl őket? Nos, rendkívül szoros az időbeosztásuk. És mi teszi ilyen szorossá az időbeosztásukat? Hát az értekezletek! És mire valók az értekezletek? Hogy megszervezzék a munkát: a sajátjukat és a többiekét. És ez valóban hasznosabb lenne, mint elolvasni Az emberi színjátékot, amelyből az ember szinte mindent megtudhat felebarátairól, az ambícióikról, illetve ezek korlátairól? Nos, érdemes lenne ezen elgondolkodni… íme, ezért találunk a menedzserek között annyi homo economicus

cretinust; ez a vállalat által létrehozott új ember legsikeresebb és legelterjedtebb típusa.

Mérnökök és marketingesek: a meccs döntetlenre áll

A vállalat által létrehozott hihetetlen nagyságú irathegyek láttán az ember azt gondolná, hogy minden cégnek szükségé van legalább néhány emberre, akik képesek olyan mondatok megalkotására, amelyekben a helyesen egyeztetett alany és állítmány mellett még egy bővítmény is szerepel. Furcsa módon ez nem így van, mert a vállalat nem szereti az általa csak „irodalmároknak” emlegetett alakokat. Ezek a naiv álmodozók ugyanis „nem értenek semmihez”. Ellenben a mérnök, az igen, ő hasznos munkatárs, hiszen matematikát tanult, és mindenki tudja, hogy a matematika a racionalitás tudománya.

A mérnök tehát a valóság talaján mozog, és megpróbál a problémák mélyére hatolni, mégpedig úgy, hogy közben nem komplikálja túl a dolgokat. Gyanakvóan viszonyul az emberekhez (és főleg a nőkhöz), akik természetüknél fogva megbízhatatlanok, és rengeteg bonyodalom forrásává válhatnak. A mérnök álma a teljes automatizálás „mikronra pontosan” és „valós időben”, és mindez olyan gépekkel, amelyek egyetlen gombnyomásra végrehajtják a kívánt műveleteket. Az alapvetően a jövőben élő mérnök gyakran mókás fickó, de persze sohasem

szándékosan az; ez az örök álmodozó kellemes asztaltárs lehetne a kantinban, ha nem lenne olyan kisétkű.

Addig is, míg az életet nem sikerül jól olajozott gépezethez hasonlóvá tenni, a mérnök problémák megoldásával múlatja idejét, ha pedig éppen nincsenek megoldandó problémák, hát kreál magának egyet. Ezért van az, hogy a mérnök többnyire teljesen haszontalan és értelmetlen dolgokkal foglalkozik – és ezt szépen megköszönik neki. Sajnos a mérnökök befolyásának ellensúlyozására a vállalatok marketingeseket is alkalmaznak; ezek azok a nagyképű kretének, akik meggyőződéssel vallják, hogy minden megvásárolható és eladható. Érthető, hogy e két kaszt között gyakran kiéleződnek a feszültségek. Amikor a vállalatot mérnökök irányítják, a marketingesek feladata csupán annyi, hogy értékesítsék a technikai szakértők által megteremtett racionalitás gyümölcseit. Ám ez nehéz feladat! Erre jó példa a Concorde és a Superphénix esete: mindkettő valóságos technológiai csoda volt, de csak úgy nyelték a pénzt. Ellenben amikor marketingeseket találunk a kormányrúdnál, a vezetőség mindig csak a költségek csökkentésének szükségességéről beszél, és legfőbb feladatának azt tekinti, hogy megszabaduljon a leleményes mérnökök által kitalált felesleges, bár olykor egészen tetszetős gyártósoroktól.

A technika és a pénztárca adta lehetőségek között

lavírozó vállalat tehát egy olyan, két lábon járó valami, amelynek lábai nem egy irányba mennek – nem csoda, hogy a vállalat gyakran pofára esik!

A tanácsadó: mindig bosszantó, ha az embert hülyének nézik

Napjainkban egy gyermek felnevelése elképzelhetetlen a következő segéderők nélkül: egy pszichológus, aki segít gyermeknek, hogy leküzdje Ödipusz-komplexusát; egy logopédus, aki megtanítja olvasni; egy korrepetitor, hogy a gyermek meg tudja emészteni azt a rengeteg ostobaságot, amivel az iskolában teletömik a fejét. Olyan világban élünk, ahol mindenki segítségre szorul: nem is értem, hogyan volt képes az emberiség – külső segítség nélkül, a társadalombiztosítás által megtérített egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó pszichológusok és természetgyógyászok nélkül – feltalálni a könyvnyomtatást, és felépíteni a katedrálisokat (ez tényleg rejtély, és alátámasztja azt a rendkívül komoly hipotézist, miszerint a piramisokat és a fáraók korának más, hatalmas építményeit is a földönkívülieknek köszönhetjük).

A vállalattal is ugyanígy áll a dolog. Mivel a mai szervezetek éppúgy képesek „önmaguk fejlesztésére”, ahogy a „kreatív” egyének, csak egy kis segítségre van szükségük, hogy megszülessen ez az új tudás, hogy kitermelődjenek az új ötletek. Egy új, s máris nélkülözhetetlen

figura bukkant fel tehát a vállalati életben: a coach. Szerepe az, hogy afféle személyi trénerként segítsen mindenkiből kihozni a maximumot. Mivel a vállalatok alkalmazottaik összes képességére igényt tartanak, azok további fejlesztése, kiteljesedése érdekében bevetik a coachokat; ők ügyelnek a magra, hogy az biztosan kicsírázzon. A coach azonban végső soron nem más, mint egy kissé relookolt tanácsadó, az egész arról szól, hogy modernek, divatosak legyünk… és hogy kielégítsük az autenticitás és a szabadság iránti komoly társadalmi igényt. Nem azt hangoztatja-e a neo-management, hogy az egyén több, mint puszta eszköz, és mindenkinek a saját vágyait megvalósítva kell kiteljesítenie önmagát?21

Csakhogy ez az állítólagos „szabadság” ugyanaz a vállalatnak, mint a pornó a szexuális felszabadulásnak: a feszültség levezetésének meglehetősen silány módszere. Az ismert humorista, Cabu egyik mondatát parafrazálva azt is mondhatnánk: járok coachingra, team-building-re, e-learningre, de… minden maradt ugyanolyan unalmas, mint eddig!

Nem a coach az egyetlen vállalati élősködő. A vállalatok milliókat fizetnek ki különböző könyvvizsgáló és tanácsadó cégek „specialistáinak”, akik azért kapják a pénzüket, hogy azt mondják, amit a megrendelő hallani akar, 21 Íme, itt kísért a '68-as szellem! A vállalat mindent magába olvaszt, még az olyan eszméket is, amelyek pedig a maguk idején a hatalommal és a megmerevedett hierarchiákkal szembeni felszabadító tézisként fogalmazódtak meg.

hogy a döntéshozókat biztosítsák intuitív megérzéseik helyessége felől. A tanácsadók stratégiai terveiket vagy átszervezési javaslataikat rideg stílusú és többnyire olvashatatlan irományokban terjesztik elő, amelyeknek szerves része az itemek hosszú listája, és ehhez társul a geometriai alakzatokból alkotott ábrák, illetve a különböző interakciókat jelző nyilak tömege, amelyeknek elvileg érthetőbbé kellene tenniük a dokumentumban foglaltakat. Amikor a mi derék tanácsadónknak csak két ötlete van (ami már igazán szép teljesítmény), akkor ezeket mátrix formájában osztja meg velünk. E menedzseriális patchwork legfőbb üzenete többnyire valami efféle közhely: „Amikor az építőiparban fellendülés van, mindenhol az van”, „A világításhoz áramra van szükség”, „Ez a piac már telített, vagyis a fogyasztók többsége már megvásárolta ezt a terméket” stb. A tanácsadó imád magától értetődő megoldásokat kitalálni, például takarékosságra inti a vállalatot, amikor az deficites, vagy a termékszerkezet bővítését javasolja, amikor a cégnek sikerül nagyobb nyereséget felhalmoznia.

A tanácsadónak tehát végső soron csak annyi a feladata, hogy meggyőzze az alkalmazottakat a minden területre kiterjedő restrikciós intézkedések szükségességéről, vagy hogy megszilárdítsa a viselkedési normákat: „Sorakozó!” – csupán ennyi a tanácsadó credója, aki persze nyitott kapukat dönget. Íme, egy újabb embertípus, amelyről nem tudni, hogy minek is létezik…

A hasznavehetetlenek, a megalázkodók és a naplopók

A vállalat szeret mindent tipologizálni, mert az olyan megnyugtató. Így aztán a vállalati újbeszélben olyan meghökkentő fogyasztói típusokkal találkozhatunk, mint a félfelnőtt, a papyboomer, az öntudatos hajadon vagy a dink (= „double income, no kids”, azaz két gyermektelen felnőtt jó jövedelemmel), nem is beszélve a divatformálókról, a bobókról és az early adopterekről. Persze minden évben új kategóriák születnek. De ha vannak fogyasztói rétegek, vajon léteznek dolgozói kategóriák is? Igen, például ott vannak a tapasztalatlan kezdők, a fiatal káderek, a meghízható káderek és a felbecsülhetetlen értékű káderek. Ám ezt az ostoba felosztást egyáltalán nem találom meggyőzőnek, ezért két másik tipológiát ajánlok, amelyek pontosabban írják le a munka világát. Az elsőt én magam találtam ki, a másodikat a pszichoanalízis nagymestere, Jacques Lacan22 javasolta, aki egyébként mást sem csinált, mint érthetetlen dolgokat írogatott a tudattalannal hivatásszerűen foglalkozók számára. Az egyik előadásában mindenesetre kategorizálta az embereket, akikkel a pszichoanalízis-csoportokban vagy máshol találkozhatunk; nem időzött 22 Szerző hadd hivatkozzék itt másik bestsellerére a Lacan sans peine-re (Könnyen, gyorsan Lacanul), amelynek második kiadása 2005 márciusában jelenik meg az Éditions Michalon gondozásában

hosszasan ennél a témánál, de azért csak hallgassuk meg, mit is mondott. Meglepetve fogjátok látni, hogy a két tipológia nagyjából fedi egymást.

Maier tipológiája: az embereket három kategóriába sorolhatjuk, úgy mint a szabálykövetők, a kártékonyak és a lusták. A szabálykövetők alkotják a legnagyobb csoportot: öregesen haladnak előre útjukon, soha nem próbálnak meg változtatni semmin, soha nem vonják kétségbe a dolgok rendjét, és tartózkodnak minden olyan kezdeményezéstől, amely a legkisebb hatással is lehetne környezetükre; röviden, nagyjából ártalmatlanok. A kártékonyak viszont képesek felforgatni egy egész osztályt, összeugrasztják, egymás ellen fordítják az embereket, mérgezik a hangulatot, és mániás depresszióba kergetik kollégáikat. Szerencsére kevesebben vannak, mint a szabály követők, de jóval nagyobb károkat okoznak. Az utolsó csoportba tartozók, a lusták alig észrevehetők; diszkréten meghúzzák magukat, némiképp lenézik a szabálykövetőket, a kártékonyakat pedig kerülik, mint a pestist; egyetlen céljuk az, hogy a lehető legkevesebbet dolgozzanak.

Lacan tipológiája: van a Semmirekellő, a Cinikus és a Gyenge. A Semmirekellő, úgymond, beleképzeli magát a Másik helyébe, tehát ő maga akarja meghatározni a vágy tárgyát mások számára. A Semmirekellő arra törekszik, hogy ő diktálja a törvényt a környezetében lévőknek, vagyis megpróbálja átgyúrni őket. Ő a főnök, aki

kizsákmányol és alulfizet minket, és aki ráadásul még azt is el akarja hitetni velünk, hogy csak jót akar nekünk. Ezzel szemben a Cinikus csak a maga örömét keresi, de nem próbálja azt másokra rákényszeríteni (merthogy a többiek nem is nagyon érdeklik); ő az, aki a legkisebb náthával is két hétre ágynak esik, aki minden munkát szemérmetlenül áthárít a kollégáira azzal az ürüggyel, hogy őt más dolgok érdeklik az életben: a cselgáncs, a nők, a póker vagy egyebek. Minden energiáját a szenvedélyeire fordítja; az élet nagy játékában ő egyértelműen „szólista”. Hogy jól jár-e ezzel? Igen, el kell ismerni, hogy megtalálja a számítását, mert távol tudja tartani magát a Semmirekellőtől. Ez a két típus tehát egészen más, mint a Gyenge, aki engedelmes, hiszékeny, mindennel egyetértő (bár nem feltétlenül buta), mert a Másik szavai olyan erővel hatnak rá, hogy végül mindig hagyja magát lépre csalni. Ő tehát kellőképpen labilis ahhoz, hogy hagyja magát irányítani azok által, akik a főnököt akarják játszani. A vállalatoknál (és főleg ott) tömegével találhatunk ilyen buzgó alkalmazottakat, akik minden parancsot végrehajtanak, akik szervilisen hajlonganak feletteseik előtt, de lenézik beosztottjaikat, s mindig készek azonosulni a rájuk osztott szereppel. Egyetlen vállalat sem tudna meglenni nélkülük, és éppen nagy számuk miatt valószínűtlen, hogy bármilyen komolyabb változásra számíthatnánk.

Most rajtatok a sor, barátaim, hogy megtaláljátok

az átfedéseket a fenti két tipológiában: „holnap megbeszéljük”; de nehogy az egész éjszakát ezzel töltsétek!

Akiket soha többé nem fogunk látni (de ezzel nem veszítünk sokat): Bernard Tapie és Jean-Marie Messier

Van két kretén, akikkel soha többé nem fogunk találkozni, és ennek két oka van: először is, ők olyan magas körökben mozognak, ahova mi soha nem juthatunk be, másodszor pedig, e két alak, akik nem is oly rég üstökösként suhantak át a vállalatok galaxisán, már végigrepülték pályájukat, hogy a végén eltűnjenek egy fekete lyukban, amely visszavonhatatlanul elnyelte őket…

Egy kis történelem. A vállalatoknak korábban soha nem volt olyan fontos szerepük a francia társadalom életében, mint az 1980-as években. Francois Mitterrand hatalomra jutásáig a vállalatoknak nem volt jó sajtójuk Franciaországban: a kizsákmányolás és az elidegenedés központjainak tartották őket, és hazánkban, ahol a „jó származást” még mindig nagyra becsülik, a self-made manre parvenüként tekintettek. Azután a foglalkoztatási válság és a nagy politikai projektek korszakában hirtelen minden megváltozott: ha már mást úgysem tehetünk, vállalkozzunk!

E mélyreható változás szimbóluma Bernard Tapie, a teljesítmény kultuszának főpapja és a

dinamizmus megtestesítője volt, aki jellegzetesen showbiz személyiségének köszönhetően azonnal a média kedvencévé vált. Jól emlékszem az „Ambíciók” című, csúcsidőben sugárzott, megdöbbentő tévéműsorra, amelyben az ereje teljében lévő, magabiztos és laza Bernard Tapie határozott léptekkel tört előre a széksorok közötti folyosón a pódium felé egy dal ritmusára, amelynek szövege a következő volt: „Soha nem késő, hogy változtass az életeden / Csinálj forradalmat / És tarts ki ambícióid mellett tűzön-vízen át”. Ha belegondolok, hogy akkoriban voltam húszéves! De nem ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy miközben ennek a győztes típusnak, a vállalati menedzsernek ennyire megnövekedett az ázsiója, a közvéleményben kikristályosodott a „sikerhez való jog” iránti határozott igény; a meddő nők „gyermekhez való joga” és a mozgássérültek „szexuális élethez való joga” után vajon mikorra várhatjuk a tudomány szerelmeseinek a „klónozáshoz való jogát”?

A Tapie-álom valójában nem volt hosszú életű: a vállalat mitológiájának összeomlása már a '80-as évek végén megkezdődött. Az embereknek észre kellett venniük, hogy ez sem tudta megakadályozni az 1987-es krachot, nem nyújtott védelmet a munkanélküliség ellen, s még kevésbé a fénykorát éppen akkoriban élő Jean-Marie Le Pen ellen. Ha a piaci verseny csodatévő erejét hirdető 1980-as években mindenkivel megpróbálták elhitetni, hogy bárkiből sikeres vállalkozó lehet, a mai álláspont sokkal negatívabb, és inkább azt sugallja, hogy

bármelyik állampolgár a nyomorba süllyedhet. Egyébként Bernard Tapie-val is pontosan ez történt: villámgyors karrierje után – amely csak annyi ideig tartott, amíg egy rózsa elnyílik, hogy aztán bódító illat helyett olyan rossz szagot árasszon magából, mint a tisztességtelen úton szerzett pénz – most az üzleti és politikai világból kitaszított páriaként tengeti napjait.

A tévénézők pedig estéről estére egyenes adásban láthatták, hogyan foszlik szét a Tapie-álom: előbb a „Megszégyenülés lépcsőfokai”-ban, majd „A csalók éjszakájá”-ban és „Az elveszett becsületében, s végül, miután a függöny visszavonhatatlanul legördült, az „Elfeledett arcok”-ban.

A szappanopera később folytatódott, a főszerepben immár Jean-Marie Messier-vel, akit végül szintén saját, hatalmasra nőtt szárnyai húztak vissza a földre. Ezt a pufók, nárcisztikus férfit nyilvános megszégyenítése előtt mindenki tömjénezte. Pontosan az történt vele, amire az ismert mondás is utal: „Közel a Capitoliumhoz a tarpeji szikla” – vagyis látványos bukása előtt komoly sikereket ért el. A francia humoristák által gúnyosan csak a „világ uraként” emlegetett Messier imádta fotóztatni magát, és amikor dicsősége csúcsán volt, a színes magazinokban újra és újra megcsodálhattuk 20 millió eurós villáját (amelyet vállalatától, a Vivenditől kapott) és magánrepülőgépének bőrfoteleit.

Pedig már idejekorán gyanút foghattunk volna: ez a több diplomás (műszaki főiskola,

államigazgatási főiskola) nagykutya a pénzügyi felügyelők arrogáns kasztjához tartozik, s azon belül is azok közé, akik az államigazgatásban is megfordultak, ahol – egy bizonyos szint felett – már semmit nem kell tanulniuk, hiszen övék egész Franciaország és annak egész lakossága. Messier a Csatornázási Művek (utóbb Vivendi) élén bizonyára megtanult mindent, ami a csatornázásról és a szemételszállításról tudható – de minek? A víz unalmas, a szemét pedig büdös. Ellenben ez a két, nem igazán glamouros tevékenységből származó jövedelmet felhasználni arra, hogy ex nihilo felépítsünk egy médiabirodalmat, mégpedig mindenféle állítólagos synergiákra hivatkozva (ami persze csak porhintés), nos, az már valami!

Nem, a francia kultúra híres „kivételessége” – ennek végét jósolta meg Messier az új idők prófétájaként – a mai napig megmaradt. Csak nem olyan értelemben, ahogy gondoltuk. Merthogy a „francia kultúra kivételessége” alatt nem azokat a nemzeti jellegzetességeket értjük, amelyek hazánkat elképesztő – ritkábban csodálatos – országgá teszik; sokkal inkább arról a nemzeti hagyományunkról van itt szó, amely megkívánj, hogy Franciaország mindig bedőljön a Tartuffe-öknek. Mindannyian emlékszünk még arra a húsz évvel ezelőtti esetre, amikor a köztársasági elnökkel, Valéry Giscard d'Estaing-nel – egy hamis kutyabőr, de valódi műszaki diploma büszke tulajdonosával – egy ügyes csaló elhitette, hogy

egy magasan szálló repülőgép fedélzetéről is képes „kiszagolni” az alant elterülő kőolajmezőket…23

23 Uri Gellerről van szó. (A ford.)

V.

A vállalatnak vége: úgy kell neki!

A vállalat valóban a végét járja? Igen, hiszen már senki nem hisz benne, és belső ellentmondásai miatt már alig tud talpon maradni. Vegyük csak sorra ezeket! Félreértés ne essék, ettől még nem vagyok marxista.

A rugalmasság szárnyakat ad…

Az összes menedzser kedvenc csatakiáltása, a szent rugalmasság jegyében a vállalat jelszava a túl sok lett. Az 1980-as évek közepe óta uralkodóvá vált az a nézet, hogy a vállalatnak túl sok a kintlévősége, túl sok dolgozót foglalkoztat, és túl sok állóeszközzel rendelkezik, s mindez nehézkessé teszi. Elhatározták tehát, hogy ezen változtatni kell; a tendencia az volt, hogy meg kell szabadulni jó néhány tevékenységtől és feladattól, s alvállalkozóknak kiadni mindazt, ami nem illeszkedik szorosan a vállalat profiljához. A modern vállalat alaptípusa tehát az olyan karcsúsított nagyüzem, amelynek munkáját beszállítók, alvállalkozók, szolgáltatók, közvetítők és más, együttműködésre kész vállalatok egész hálózata segíti, s így a cég az alkalmazotti létszámot mindig aktuális igényeihez tudja igazítani. A dolgozókat

kis, decentralizált, többféle területen is „bevethető” csoportokba kell szervezni, amelyek igazi főnöke maga az ügyfél, a megrendelő.

Ha hihetünk a beruházóknak, a vállalatokon úrrá lett a változtatás láza. Egymást követték a kommunikációs és mobilizációs kampányok annak érdekében, hogy mindenki jól megértse a reformok „értelmét”, és maga is az új rend kialakításának „tevékeny szereplője” legyen. Ezzel párhuzamosan átkeresztelték az osztályokat, megváltoztatták a munkarendet és módosították az irodák elosztását. Az átszervezés sokak szemében azt jelenti, hogy javítanak a dolgokon, másfelől viszont így kívánják megszolgálni a fizetésüket; hiszen miért fizetik a főnököt? Nos, azért, hogy az alkalmazottak lássák, végre történik valami! Valójában mindennek változnia kell, hogy minden ugyanolyan maradhasson.

Ez a nagy vállalatcsoportok – például az ABB, General Electric és az IBM – által kezdeményezett állandó forradalom az a vállalatnak, mint a kínai kulturális forradalom a politikának: a végtelen változás álma, amely valójában nem több puszta ábrándnál. Mao Ce-tung is csodálkozna, ha ezt látná: újrakeverni a kártyákat, megkérdőjelezni mindent, hogy így küzdjük le a nehézségeket, így hárítsuk el az adott helyzetből fakadó kellemetlen következményeket, nos, ő is pontosan ezzel próbálkozott Kínában, menet közben feláldozva több millió ember életét… Nyugaton, ahol a dolgok finomabban történnek (legalábbis 1945 óta), ez az ideálnak tekintett, ám mégiscsak nyugtalanító

eszmény szerencsére megmaradt puszta utópiának.

Egy negatív aspektusa azonban mégiscsak érvényesült ennek a fellegekben járó elképzelésnek, miszerint meg lehet szabadulni a termelés anyagi világának nyűgjeitől: ezt az álmot tömeges elbocsátásokkal próbálták valóra váltani. Ez ugyanis lehetővé tette a vállalat „karcsúsítását”, sőt még azt is, hogy megszabaduljanak – miért is ne? – a nehézkes, csúnya, piszkos, tehát minden eleganciát nélkülöző üzemektől. Serge Tchuruk, az Alcatel telekommunikációs vállalatcsoport PDG-je pontosan ezt a célt tűzte maga elé, mondván: minél kevesebb az üzem, annál kevesebb munkásra van szükség, tehát annál kevesebb bért kell kifizetni a dolgozóknak – és a főnökök annál többet tehetnek zsebre. Az Eastman Kodakot irányító Georges Fisher 1997-ben elbocsátási rekordot állított fel (20 100 alkalmazottól szabadult meg), és abban az évben egy körülbelül 60 millió dollárt érő részvénycsomagot kapott vállalatától. Még jobban járt Jean-Marie Messier, akinek 2001-ben sikerült 66%-kal növelnie jövedelmét, s így 5,1 millió eurót keresett, miközben vállalata, a Vivendi 13 milliárd eurót vesztett. Ez a homokóra elv: minél több pénzt, alkalmazottat és üzemet veszít el a vállalat, a főnökök annál több pénzt keresnek. Minél több homok van a homokóra egyik tartályában, annál kevesebb van a másikban. De meddig mehet ez így?

A kínai közmondások mintájára magam is gyártottam egyet (Mao bizonyára értékelte volna): Ha egyszer az alkalmazottak felkapják a vizet, a nagy halak megfulladnak.

Két érvrendszer, amint kioltja egymást

Ha létedet két ellentétes érvrendszer határozza meg, elpusztulsz, az ellentmondások megölnek. Ez a veszély fenyegeti a vállalatot is, amely két, egymással összeegyeztethetetlen célt tűz maga elé: az engedelmességet és a szabadságot. Mert szembe kell néznünk a dolgokkal: egy bizonyos méret felett a vállalat bizony mammouth-land. Nem más, mint önálló kiskirályságokra tagolt, nehézkesen, szuszogva lélegző, tradícióit és szokásait súlyos teherként magával cipelő organizmus, a fizetési kategóriák és a hierarchikus szintek áttekinthetetlen dzsungele. Különösen Franciaországban, ahol fennmaradt a kasztrendszer, ahol a privilégiumok hálózata és a protekció döntő fontosságú tényező azok számára, akik vállalkozásra adják a fejüket, s el akarnak jutni valahova (mindegy, hogy hova).

Mindeközben – és itt van a paradoxon – a mi mamutunk szeretne rugalmas, laza, cool lenni: állandóan átszervez, nyakra-főre bocsátja el az alkalmazottait, hogy növelje alkalmazkodóképességét. Annak hangoztatásához, hogy „a vállalat az emberek javát akarja”, az

autonómia hiányához és a kötelező engedelmességhez tehát a cinizmus, az elbocsátások sorozata és az emberek „erőforrássá” degradálása társul. E gyengéd barbárság modern formájának két alappillére a paternalizmus és az erkölcs teljes hiánya. A vállalat valójában élő ellentmondás, amely megpróbálja összeegyeztetni a nehézkességet és a könnyedséget, egyiket a másikkal semlegesítve és fordítva.

Ezért aztán a vállalati megnyilatkozásoknak kettős, egymással ellentétes hivatkozási alapjuk van. E kettősség jól megmutatkozik a két leggyakrabban hangoztatott álláspont összevetésekor. Az első egy sztálinista bikkfanyelven megfogalmazott neokommunista elképzelés, amely az idealizált múlthoz való visszatérés álmát vetíti elénk: államosítások, kevésbé globalizált gazdaság, bugyuta egalitárius eszmékre alapozott társadalmi szolidaritási projektek, erős szakszervezetek. A második egy fesztelennek és energikusnak látszani kívánó jobboldali liberális álláspont, amelynek brutalitását az NTIC-kel (v. ő. „Az információ és a kommunikáció új technológiái”), a szabadkereskedelemmel, a rugalmassággal és az egyén állítólagos kiteljesedésével próbálják palástolni. Természetesen mindkettő csupán egyoldalú ostobaságok szövedéke, de mindig szórakoztató hallgatni, amint a másik tábor nagy meggyőződéssel előadja a maga dőreségeit. És ha az ember mindebből egy szót sem hisz el, akkor

okosnak érezheti magát, ami már önmagában is nagyszerű dolog.

A kapitalizmus: szellem, hol vagy?

Hogyan lehet rávenni az alkalmazottakat a rendszeres és tisztességes munkára? „Ezen a mai napon” – ahogy a főnököm szokta mondani – még senki nem tudja erre a választ. Márpedig ahhoz, hogy a vállalat ne az ostoba léhűtők, hanem a produktív káderek gyűjtőhelye legyen, mindenekelőtt bizonyítania kellene, hogy valóban hozzájárul az egész társadalom fejlődéséhez, és hogy üzleti tevékenységének célja nem csupán a profitszerzés. A kapitalizmusnak, ha működőképes akar maradni, a többi ideológiai eszmerendszerhez hasonlóan (merthogy a kapitalizmus is az), képesnek kell lennie arra, hogy az embereket cselekvésre, munkára, haladásra ösztönözze. Max Weber szerint a kapitalizmust korai szakaszában a protestáns etika szelleme hatotta át. Akkoriban tehát ez a vallásos hittel szoros kapcsolatban álló, meglehetősen aszketikus „szellem” volt a kapitalizmus motorja. És mi a helyzet ma? Önmagunk kiteljesítésének a vágya, és az az óhaj, hogy ne csupán munkánk, hanem értelmes munkánk legyen, mindez már a múlté?

Úgy tűnik, igen. Csak nézzetek körül, ha nem hiszitek. Értelmetlen lenne kockára tenni az életünket gazdasági vagy más jellegű harcokban: a történelem tele van olyan értelmetlen csatákkal,

amelyeket az emberek azért vívtak, hogy eldöntsék, németek lesznek-e vagy franciák, katolikusok vagy protestánsok. Ez a rengeteg értelmetlen háború arra int minket, hogy jobban járunk, ha az állandó küzdelem helyett inkább megpróbáljuk kellemessé tenni életünket, és elmerülünk a fogyasztói társadalom nyújtotta keserédes örömökben és élvezetekben: béreljünk egy DVD-lejátszót a Vidéo Paradisótól, vegyünk magunknak egy autót, amelynek ablakait Miki egér portréja díszíti, vagy üljünk be az Ethnic Delightsba, és rendeljünk magunknak egy askenázi módra elkészített céklasalátát!

Érdemes itt ismét idézni Laurent Laurent Six mois dans un bureau (Hat hónap egy iroda mélyén) című könyvéből:

„Barátom, aki hónod alatt egy dossziéval sétálgatsz a folyosón, üdvözöllek! És téged, aki a tollad végét szopogatva álmodozol az íróasztalod mögött, szintén üdvözöllek! És téged is, aki állandóan magánbeszélgetéseket folytatsz a hivatali telefonon… Ti legalább biztosan nem fogtok kirobbantani semmiféle háborút!”

Ha már nincs olyan ügy, amiért reggel érdemes felkelni, ez azt jelenti, hogy a történelemnek vége – legalábbis ezt állítja Hegel kiváló ismerője, a filozófus Alexandre Kojéve. Tehát nem marad más lehetőségünk, mint hogy egyre többet fogyasszunk, hogy megpróbáljuk egyre inkább

megkülönbözetni magunkat a szomszédunktól, aki egyre inkább hasonlít ránk.

De vajon elégségesek-e ezek a békés harcok és apró örömök, amelyeket ez a virágzó és önmagával elégedett liberális gazdaság lehetővé tesz, elegendőek-e ahhoz, hogy felébresszék a bennünk rejlő hatalmas energiákat? Őszintén szólva, ez kétséges; mindannyiunkban ott szunnyad az állat – vagy a szent, a bolond, a hős: szabad a választás, mindenki húzza alá a számára megfelelőt… és akinek kedve van hozzá, megpróbálhatja azt kihozni magából. De ne felejtsétek el, hogy ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy megtöltjük a bevásárlókocsinkat a Mamut üzletközpontban, vagy hogy a munkából hazatérve békésen megiszunk egy sört a tévé előtt!

A világ végre meglelt alaptörvényéről, a haszontalanságról

A naiv ember azt hihetné, hogy a vállalatot egyetlen dolog érdekli: a profit. Ez persze néha igaz, de nem mindig és nem kizárólagosan. Mert – és itt a paradoxon – bár mindenki a profitról beszél, valójában senki nem tudja, hogy mi is az. A profit a megvásárolt és az eladott dolgok, a felhasznált áru és a piacra dobott termék közötti intervallum szülötte. Marx úgy vélte, hogy e köztes állapotban történik meg az, hogy a kapitalista meglopja a dolgozót. Ha a kapitalista gazdaság fő mozgatója ez a titokzatos köztes állapot, ez talán azért van

így, mert egy másik szinten a dolog öröme éppen ebben a mozzanatban, a felkínált és a megkapott, az elvett és a megtartott közötti különbségben rejlik. Röviden, ez a megfoghatatlan, aprócska plusz az, ami az egész emberiséget előre hajtja!

Ezért aztán komoly hiba azt hinni, hogy a valóság racionális: a vállalatot nem csak a cash flow és az eredmények tartják mozgásban. A vállalat, gyakrabban, mint gondolnánk, egyúttal az abszurditás birodalma is; sokszor megfigyelhető, hogy tevékenységének végső célja maga a tevékenység. Ebből következően a vállalat a pazarlás szülőanyja; épp oly pazarlóan bánik a forrásokkal, mint az idővel. Minél nagyobb, annál inkább megengedheti magának, hogy ostobán elherdálja a vagyonát, és talán éppen ez a felelőtlen nagyvonalúság bizonyítja a vállalat erejét és fontosságát. Csodáljuk meg mindenekelőtt azokat a teljesen haszontalan irathegyeket, amelyeket előállít: tervelőirányzatok, értekezleti és tárgyalási jegyzőkönyvek, vállalati és részleg szintű tervek, etikai kódex… Merő papírpocsékolás!

A pazarlás elkerülhetetlen kellékei a duplikátumok. A duplikátumok lehetnek személyek, akik ugyanazt a munkát végzik, de lehetnek akár egész üzemek is, amelyek ugyanazt a terméket állítják elő, no persze egymástól függetlenül. Néha még triplikátumokkal is találkozhatunk, sőt – ne féljünk kimondani! – „kvadrikátumokkal” is, hogy ezzel a de Gaulle tábornok számára oly kedves szóval éljünk (bár ő ezt egészen más kontextusban használta: nála ez a szó a lázadás élére állt áruló

tábornokok négyes fogatát jelölte). Ilyen „kvadrikátumokat” tehát gyakran megfigyelhetünk a vállalati világban, és minél több van belőlük, annál jobban áthatja őket fontosságuk tudata: ez természetes dolog, hiszen ők az egyetlenek, akik azt hiszik, hogy valami valóban hasznos tevékenységet végeznek…

Soha egyetlen karcsúsítási program sem lesz képes kiirtani ezeket a felesleges másod-, harmad- és negyedpéldányokat. Azt a szerepet töltik be ők a vállalatnál, amit a szerelem, az ünnep és a művészet az életben: az energia- és erőtöbbletet levezetésére szolgálnak. Azt hihetnénk, hogy a vállalat a maga módján szintén követi az antropológus Marcel Mauss által a primitív népeknél megfigyelt gyakorlatot, amit Mauss potlachnak nevez, és amelynek lényege, hogy miután nagy vagyont gyűjtenek össze, a felhalmozott anyagi javakat gyorsan eltékozolják. Ahogy Scott Adams írja a La Principe de Dilbert (Dilbert törvénye) című könyvében:

„Semmi nem jellemzőbb az emberre, mint az a hajlama, hogy abszurd dolgokat műveljen egészen valószínűtlen eredmények elérése érdekében. Ezen az elven alapul a lottójáték, a randevú intézménye és a vallás.”

Ugyanakkor a haszontalan pénzkidobás művészetében jeleskedő vállalat állandó átszervezésekkel próbálja növelni a hatékonyságát. Merthogy bűnösnek érzi magát!

Mennyire meg tudom érteni, hiszen egy-egy túlzásba vitt szilveszteri mulatozás után én is drasztikus diétára fogom magam, de aztán kénytelen vagyok néhány pezsgős vacsorával megtörni a fogyókúrám monotóniáját, hogy később ismét visszatérjek a mértékletességhez… Ez a kissé kaotikus stop-and-go ha nem is a legjobb, de mindenképpen a legemberibb életstratégia.

Az új gazdaságtan szalmalángja

Néhány éven át az új gazdaságtan délibábja szédítette el a kapitalizmust (úgy három évig, aztán 2001-ben ez az ábránd is szertefoszlott). E szép álom szerint a vállalat gyakorlatilag nem gyárt semmit, költségei minimálisak, s legfőbb tevékenysége az, hogy vásárol és elad. Röviden, a vállalat light, ahol az „értékteremtés” valamilyen csoda folytán megy végbe, hiszen termelés szinte nincs is – a cég ezzel már nem piszkolja be a kezét. A new look modellje az amerikai energetikai óriáscég, az Enron volt, amely úgy döntött, hogy megszabadul összes üzemétől, és minden energiáját a világ (másik) legősibb mesterségére koncentrálja: közvetítő, vagyis trader lesz. Jött a legkülönbözőbb szavak végére odabiggyesztett dotcomok áradata, amelyekkel a régi világot próbálták meg belegyömöszölni az újba: nos, a www.keressünkpénztkönnyengyorsan.com nem is hangzik annyira rosszul!

Ha a 2000-es évek legelején az ember beült bármelyik étterembe, biztosan találkozott ott egy ifjú titánnal, aki éppen otthagyta a vállalatát, hogy saját céget alapítson, vagy csatlakozzon egy ígéretes start-uphoz. Mi pedig, a „régi gazdaság” dinoszauruszai, a karrier reményéről már lemondott, adott fizetési kategóriába „belefagyott” őslények öregnek, nagyon öregnek éreztük magunkat… Annál is inkább, mert ezeknél az új típusú vállalatoknál minden olyan cool volt: a week-end chartingok, a videojátékok és a baby-foot partik aranyifjai gördeszkával a hónuk alatt érkeztek a munkahelyükre, és ha összefutottak az ivóvíz-automatánál, lelkesen számoltak be egymásnak éjszakai kalandjaikról.

Ám 2002-ben az Enron csődbe ment, majd nemsokára összeomlott a WorldCom is; ugyanekkor telt ki a becsülete az új gazdaságtan franciaországi messiásának, Jean-Marie Messier-nek is, mint ahogy távoznia kellett posztjáról Ron Sommernek (Deutsche Telekom) és Robert Pitmannnek (AOL-Time Warner) is. Mindhárman fennen hirdették délibábos elképzeléseiket, míg végül megbotlottak lábukra csavarodó Superman-köpenyükben, és pofára estek; a következmény: a dominóelv beindulása. Amikor az Enron és a WorldCom a történelem két legnagyobb csődjét produkálva összeomlott, bukásukba egész Amerika beleremegett. Ám Franciaországban kicsit másképp mennek a dolgok: amikor a Vivendi, a France Télécom és az Alcatel gyengélkedik, az állam a zsebébe nyúl, vagyis az adófizetőkkel

fizetteti ki a számlát; így aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba, igaz, ennek nagy ára van, de mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt.

Mindeközben a spanyolviaszt feltaláló ifjú titánok által százszámra létrehozott start-upokat szalmaszálként söpörte el a vihar szele: ezek a fiatal hajtások mind elsorvadtak… Akkor tehát veszélybe került a gazdasági rendszerünk? Ugyan, dehogy! A gazdaság talpra fog állni! Eddig is mindig talpra állt, még ha időnként csúnya dolgok történtek is ezekben a nehéz időszakokban: gondoljunk csak a fasizmus térhódítására az 1929-es világgazdasági válság utáni években. Egy jó kis háborúra, erre a költséges, katonás szórakozásra lenne szükségünk, amely általában boostolja a gazdaságot, hiszen a nagy rombolás után mindig törvényszerűen eljön az a pillanat, amikor megindul az újjáépítés; kérdem én, miért fosztanánk meg magunkat ettől a lehetőségtől?

És most itt az ideje, hogy levonjuk a történet tanulságait. Miért nem volt több az új gazdaságtan puszta mézesmadzagnál? Azért, mert nem lehet büntetlenül hátat fordítani a realitásoknak: az ügyfelek és termékek nélküli vállalattal nem történhet más, törvényszerűen csődbe kell mennie. A „jövőbe mutató” új technológiák (internet, telekommunikáció) piacának összeomlása is arra mutat, hogy a vállalat ábrándokat kerget: a könnyű pénzszerzés ábrándját, azt, hogy befektetett munka nélkül is nagyot kaszálhat. A pszichoanalízis így írná le ezt a jelenséget: a vállalat szeretne megszabadulni kasztrációs komplexusától; a

marxizmus pedig így: a nagytőke igyekszik megállítani a profitráta folyamatos csökkenését.

Én pedig a következőképpen fogalmazok: új gazdaságtan, mikor térsz végre vissza? Merthogy sok nézőhöz hasonlóan, én is lelkesen tapsolok, amikor azt látom, hogy a lusták többet keresnek, mint a munkamániások, amikor a gonosz győzedelmeskedik, amikor a rosszfiú feleségül veszi Peggyt, a vadnyugati szalon legszebb táncosnőjét, és mindezt lehetőleg Ennio Morricone zenéjével. De ébredj már fel, Corinne! – szólal meg bennem az értelem hangja. – Nem egy westernben vagyunk, hanem a való életben. Talán éppen ez a gazdaság baja: az, hogy nem mer elég nagyot álmodni!

A globalizáció: a férges alma

Ma az egyetlen lehetséges horizont: az egész világ. René-Victor Pilhes néhány évtizede már megjósolta ezt, a már idézett L'Imprécateur (Az átkozódó) című regényében:

„Ez volt az a kor, amikor a fejlett iparral rendelkező, üzletekkel telezsúfolt gazdag országok új hit követőivé lettek, s az emberiség ezeréves erőfeszítéseihez méltó nagyszabású, új tervet dolgoztak ki: azt tűzték célul maguk elé, hogy az egész világot egyetlen, hatalmas vállalattá szervezik.”

A nemzetek bölcsességének össztüzével szemben az ember csak tehetetlenül hallgat. Hasznavehetetlen pára, múltban rekedt őslény, aki ezt nem érti: világegyén, világvállalat, világállam. A világ, mint egyetlen munkaerő- és nyersanyagforrás, mint egyetlen nagy közös piac, mint a pénzügyi játszmák egyetlen színtere. Az egyetlen nagy álom – az egység, az egyformaság – zászlaja alatt egyesített világ. Mindenhol ugyanazok a márkák, ugyanazok a termékek, ugyanolyan emberek. A XXI. század vagy nemzetközi lesz, vagy nem lesz semmilyen: ez a liberalizmus csatakiáltása, de ebben nincs semmi forradalmian új. Talán ez is csak afféle „ez a harc lesz a végső” nekibuzdulás.

És mindez szükségszerű, szük-ség-sze-rű! A Történelem végének konkrét megjelenési formája

tehát a liberális vállalat lesz, amely egyre messzebbre nyújtja ki csápjait, túl minden tengeren és országhatáron? Már utaltam rá, hogy Hegel, a nagy német filozófus úgy vélte, az emberi társadalmak fejlődése nem végtelen folyamat, és egyszer eljön az a nap, amikor az emberiség létrehozza azt a társadalmat, amely képes kielégíteni az emberek legalapvetőbb szükségleteit, és ez lesz a társadalomfejlődés végpontja. A gond csak az, hogy minden, amit a XX. században szükségszerűnek állítottak be, valójában a totalitarizmus felé mutatott. Nem árt tehát óvatosnak lenni: a történelmi törvényszerűségek után, amelyekre a kommunizmus, és a természet törvényei után, amelyekre a fasizmus hivatkozott, most fogadjuk el a profit törvényét, amelyet a kapitalizmus akar ránk kényszeríteni?

Szerencsére tiltakozó hangokban nincs hiány. Egyre többen szállnak ki a globalizációt dicsőítő kórusból. Az utóbbi években még a kapitalista világrendszer legelvakultabb hívei között is akadtak olyanok, akik hirtelen és látványosan fordítottak egyet köpönyegükön. Többek között olyan jómadarak is, mint a tőzsdespekuláns Soros György, aki pedig hatalmas vagyonát éppen a különböző pénzpiacok egymástól való függőségének köszönheti, és a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stieglitz,24 a Világbank volt 24 V. ö. George Soros: Guide critique de la mondialisation. Plon, 2002; illetve Joseph Stieglitz: La Grande illusion Fayard, 2002.

alelnöke. (Egy zárójeles megjegyzés: Isten tudja, miért, de a médiát elsősorban mindig azok érdeklik, akik beleköpnek a levesbe. E logikából következően a vállalat levesébe köpő Jó reggelt, lustaság! Is nagy érdeklődésre tarthat számot. Nos, majd kiderül…) Mindenesetre úgy tűnik, hogy a globalizáció elleni fellépés divattá vált. Ha már azok is óvatosságra intenek minket, akik korábban a globalizáció legelvakultabb hívei és/vagy legfőbb előmozdítói voltak, ez azt jelenti, hogy az alma már megkukacosodott. Nem kell hozzá sok idő, hogy a most még apró kukacok hatalmasra nőjenek.

VI.

Miért nem veszíthetünk semmit azzal, ha lazsálni kezdünk

Éppen úgy, ahogy semmit nem nyerünk azzal, ha látástól vakulásig dolgozunk, nem veszítünk sokat akkor sem, ha áttérünk a semmittevésre. Passzivitásunkkal tehát megbéníthatjuk a vállalatunkat anélkül, hogy ezzel bármilyen kockázatot vállalnánk – kar lenne kihasználatlanul hagyni ezt a lehetőséget! Többé nincsenek szakmák, nincs tekintély, mint ahogy munka sincs: ez nagyszerű lehetőségeket biztosít számunkra, bár néha nem is olyan könnyű azt mímelni, hogy rettentően elfoglaltak vagyunk…

Munka: nincsenek többé szakmák

A szakmák eltűntek, és sok káder gyakorlatilag nem tudja, pontosan miért is fizetik. Bizonyos tevékenységi körök és az ezekhez kapcsolódó posztok (tanácsadó, szakértő, menedzser) nem szolgálnak semmire – de valóban semmire, hacsak nem arra, hogy legyen, aki „kezeli” a hatalmas irathegyeket; ők a paperboard virtuózai és az értekezletek állandó felszólalói. Rengetegen kapnak teljesen haszontalan feladatokat:

kidolgozni a számítógépes programok piacra dobásának ütemtervét; részt venni egy olyan munkacsoport ülésein, amely a termékek minőségének javítására szolgáló ötletek hasznosíthatóságát vizsgálja; végigülni egy szemináriumot, amelynek címe: „Keressünk olyan megoldásokat, amelyek nemzetközi szinten és világméretekben is használhatók”. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akik új formanyomtatványokat vagy új eljárásokat találnak ki, vagy akik összeállítanak egy újabb dossziét – amit senki nem fog el olvasni –, és persze azokról sem, akik az egyes projekteket „irányítják”, amelyek többsége menet közben elakad, vagy olyan eredménnyel zárul, aminek semmi köze nincs az eredeti elképzelésekhez.

Ráadásul az ilyen rejtélyes munkakörben dolgozó káderek nagyon ügyesen álcázzák magukat. Mert mit mond a nagyközönségnek az, hogy valaki ellenőrzési előadó, minőségbiztosítási felügyelő vagy normalizációs megbízott? Ha legközelebb elmentek egy estélyre, próbáljátok ki, hogy csak azt mondjátok: „Egy vállalatnál dolgozom” – s meg fogjátok látni, senki, de senki nem fogja megkérdezni, hogy „Milyen munkakörben?” De még csak azt sem, hogy „Melyik vállalatnál?” – még könyörületből sem.

Már a titkárnők sem dolgoznak – ha még egyáltalán vannak, hiszen ez is kihalófélben lévő szakma. Már csak a líraiságot még a mi szép és versenyképes vállalataink irodáiban is meglelő

Michel Houellebecq emlékezik rájuk verseskötetében:

főnökök kálváriája száguldozó nikkellifttel titkárnők néznek nyomába pillájukon rezgő Rimmel

(fordította: Falcsik Mari)

Ám a '60-as évek szemüveges, miniszoknyás gépírónője, aki a főnök egyetlen szemvillanásából is értett, már csak távoli emlék. Sokan mondják, hogy a titkárnői státusok megszüntetése jelentősen csökkentette a házasságtörő kapcsolatok kialakításának lehetőségét, és az irodai életet ma jellemző szigorú puritanizmus már csak a monitorok nyújtotta örömöket engedélyezi az alkalmazottaknak. Azok a titkárnők, akik túlélték a nagy számítógépes fejlesztés időszakát, többnyire diplomás munkatársak, akik ugyanazt a „munkát” végzik, mint mi: rendszerezik, osztályozzák és maguk is gyártják az iratokat.

Azt hinni, hogy ezek a titkárnők a mi szolgálatunkra rendelt munkatársak, nem pusztán tévedés, de komoly hiba, amelyet ők soha nem bocsátanának meg nekünk. Annál is inkább kedvesnek kell lennünk a titkárnőkkel, mert kisebbrendűségi komplexusban szenvednek, hiszen tudjuk jól, milyen megvetéssel tekint a társadalom azokra, akik úgymond „szolgamunkát” végeznek. Nem sokra becsülik azt, aki közvetlen alárendeltje valakinek, így aztán az ilyen

munkakörben dolgozó alkalmazottak annyira szerencsétlennek érzik magukat, hogy feletteseik a minimális előzékenységre és hatékonyságra sem számíthatnak részükről; őket aztán senki ne nézze „lakájnak”! A gond csak az, hogy igazából valamennyien többé-kevésbé valakinek a szolgálatában állunk… Szolgálatokat tenni anélkül, hogy szolgává legyünk, ez a játszma tétje, ez az igazi kihívás, akarom mondani, az igazi challenge!

Ha a titkárnők el is tűntek, a munkájuk nem tűnt el velük együtt: azt részben nekünk kell elvégeznünk. Így aztán időnk jelentős részét olyan feladatok töltik ki, mint a szabadságon töltött napok nyilvántartása, a fizetés-elszámolások, a telefonok intézése, a szállodai helyfoglalások, a repülőjegyek beszerzése, az akták rendezése, a napi posta átnézése. Efféle jellegű tennivalóból annyi jut ránk, hogy ezek végül eszközből céllá alakulnak át. Bizonyított tény, hogy egy-egy poszt megszüntetésekor a korábban mások által végzett munka egyszerűen áttolódik valaki másnak az asztalára – így lesznek aztán ezekből a szerencsés „nyertesekből” afféle two in one alkalmazottak. Bár ma már a three in one alkalmazott sem ritka, mivel a hierarchikus szintek számának csökkentése következtében egyre kevesebb a főnök, tehát egy átlagkáder mind gyakrabban kényszerül arra, hogy a saját felettese és a saját titkárnője is ő maga legyen. Vállalati szentháromság, hallgasd meg irathegyek alá temetett kádereid könyörgését!

Ám valójában soha nem voltunk olyan szabadok,

mint e papírtengerben, mégpedig éppen a ránk rótt feladatok sokrétűsége és megfoghatatlan jellege miatt. Senki nem tudja, hogy pontosan mit is csinálunk: de ha valaki megkérdezi tőletek, eszetekbe ne jusson azt felelni, hogy csak aktákat tologattok ide-oda!

Nincs többé hatalom: használjátok ki!

„Megszűnt az irányítás, minden szétesik, oda a tekintély, az emberek nem tisztelnek már semmit, ennek rossz vége lesz, egy keménykezű emberre lenne szükségünk!” – sokszor hallhatjuk ezt a mondatot azok szájából, akik visszasírják a régi szép időket. A tekintély hiánya már nem csak a családok problémája; a tekintély úgy általában kiment a divatból. A pszichoanalitikusokat nyugtalanítja ez a kovadás (igen, szeretem a ritkán használt szavakat, amelyeket feletteseim nem értenek); a szülők aggódnak, a tanárok a hajukat tépik.

Én a kezemet dörzsölöm: nagy szerencse ez számunkra. Ha vállalati káder vagy, senki nem fog közvetlenül utasítani semmire; senki nem fog lehülyézni vagy kétbalkezesnek nevezni. A vállalatnál megengedő hangulat uralkodik, a kedélyesség kötelező. De ez ne tévesszen meg minket, az elnyomás ettől még létezik: a konszenzusban, a szent konszenzusban testesül meg. A lényeg az, hogy tartsuk tiszteletben a szabályokat, a rítusokat, a status quót: a vállalat

számára a zökkenőmentes működés a legfontosabb; a célok és eszközök viszonylata megfordult.

Mit jelent ez a hétköznapi életben? A főnök elmondja a maga nem túl határozott véleményét, mindenki helyesel, esetleg vitatkozunk egy kicsit valami jelentéktelen részletkérdésről, miközben a jelenlévők többsége már azon töpreng, hogy mit fog majd vacsorázni, s végül egyetértésre jutunk. Mindenkit egy akarat vezérel: a csoport egységén nem eshet csorba. A vállalat ultra-soft világa nem az közeg, ahol nevükön nevezik a dolgokat; és külön ben is, csak a bólogatójánosok juthatnak be a hatalom felsőbb köreibe. Értekezletek és megint értekezletek, és megint csak értekezletek; vajúdnak a hegyek… De munka-e az, hogy feláldozzuk magunkat a csoportszellem és a kollektív racionalitás oltárán? Ugyan már, ne legyenek illúzióink! Mindig egyetérteni a többiekkel, ez pusztán súlyos teher, de nem munka.

A vállalat legfőbb célja az, hogy alkalmazottait arra ösztönözze, hogy maguktól vegyék a vállukra azokat a terheket, amelyeket normális esetben külső erőnek kellene rájuk kényszeríteni. Ez az új típusú nyomásgyakorlás nagyon emlékeztet az angol Jeremy Bentham által a XVIII. században kitalált, panoptikumnak nevezett börtön ravasz rendszerére. Ebben a benthami panoptikumban központi helyen létesített, jól álcázott őrbódéban üldögélő egyetlen foglár több száz vagy akár több ezer rabot is szemmel tud tartani; egyik rab sem

tudja, hogy mikor esik rá az őr tekintete, sőt a foglyok még abban sem lehetnek biztosak, hogy figyelik-e őket egyáltalán, hiszen a láthatatlan fegyőr akár ki is szaladhatott a mosdóba. A filozófus Michel Foucault szerint ezzel a panoptikummal lehetne modellezni napjaink megfoghatatlan, polipkarú hatalmát – a vállalatoknál is, és máshol is.

Mivel nincs valódi, látható hatalom, és csak a mindent átfogó, személytelen hatalmi rendszert érzékeljük, megszűnik a vita lehetősége. A következő mondatot gyakran hallhatjuk olyan emberektől, akik nem értenek egyet a főnökük által rájuk kényszerített véleménnyel: „De ezt nem mondhatom meg neki csak úgy!” És mivel nem lehet semmit „csak úgy” megmondani, végül senki nem mond semmit, vagy ha mégis, akkor az illető annyira becsomagolja a mondandóját, hogy a dolog éle elvész, és a tiltakozás is helyeslésnek hat. Egymás mögött sorakozó! Csak egyetlen fejet akarok látni – de hallani egy hangot se!

Munka sincs többé: szerencsére!

Akkor hát kik dolgoznak egyáltalán a vállalati világban? Eljött az igazság pillanata: nem túl sokan. Van erről egy nagyon tanulságos történet. Néhány francia nagyvállalat úgy döntött, hogy minden évben evezősversenyt (kormányos négyest) rendeznek, természetesen úgy, hogy a hajók legénysége az egyes vállalatok alkalmazottai

közül kerül majd ki. Évekkel később aztán az egyik vállalat vezetőségének szemet szúrt, hogy már jó ideje mindig az ő hajójuk végez az utolsó helyen. A megdöbbentő felfedezést vizsgálat követte: megbíztak egy sportszakértőt, hogy derítse ki, mi lehet a sorozatos kudarcok oka. A szakértő többhetes vizsgálódás után elkészítette jelentését, amelyből kiderült, hogy a rendre utolsóként célba érő hajóban mindig négy kormányos és csak egyetlen evezős ült. A vezetőség ezután megkérdezte a vállalat egyik tanácsadóját, hogyan lehetne javítani az eredményeken. A tanácsadó válasza a következő volt: motiválni kell az evezőst!

Bármilyen hasonlóság létező vállalatokkal természetesen csak a véletlen műve lehet… A vállalat valójában leginkább egy mexikói hadseregre hasonlít: hatékonyságát nagyban csökkenti az a tény, hogy mindenki főnök – projektfelelős, teammanager – akar lenni, de nincs senki, aki hajlandó lenne végrehajtani a parancsokat.

Az iménti történet azt mutatja, hogy Franciaország olyan hely, ahol az emberek nem csinálnak semmit. A francia „kivételességnek” ez az egyik, kevéssé ismert oldala: Franciaországban az összmunkamennyiség a lakosság nagyságához képest hihetetlenül alacsony. Ennek felismeréséhez nincs szükség statisztikákra, elég, ha egy párizsi hétköznapon végigsétálunk a Boluevard Saint-Germain-des-Près-en: járókelők tömege özönlik ide-oda, köztük rengeteg

munkaképes korban lévő ember, akiknek elvileg az ország gazdasági erejét kellene növelniük. Csakhogy nincs rájuk szükség: a franciaországi termelékenység világviszonylatban is kimagasló. Ebből következően a dolgozók aktív időszaka alig harminc év, a munkanélküliek aránya tartósan magas, és májusban a munkanapoknak az ünnepnapok miatti átrendezése akár félhetes munkaszünetet is eredményezhet, ha az ünnepnap a hét közepére esik. A munkaidő csökkentése, a hosszú hétvége általánossá válása csak még tovább növeli a francia középszintű vállalati dolgozók szabadidejét.

De akkor miért panaszkodnak állandóan a vállalatok középszintű dolgozói, miért sírnak örökké, hogy semmire nincs idejük? Azért, mert ők azt állítják, hogy egyre többet kell dolgozniuk, és állandó lemaradásban vannak. El kell ismerni, ez néha igaz: mint már említettük, főleg az alvállalkozók vannak nehéz helyzetben, akiknek a rövid határidők és a nagyon szigorú minőségi követelmények kettős szorításában kell dolgozniuk. Aztán ott vannak azok a meggondolatlan alkalmazottak, akik vállalták a „terepmunkát”, vagyis közvetlen irányítói posztokon, ne adj' isten „ügyfélközeiben” tevékenykednek, s akiknek éppen ezért állandóan a határidőkkel kell bűvészkedniük a piac és a szervezés harapófogójában. Köztünk szólva, mazochistának kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között dolgozzon. Természetes, hogy aki elfogadja ezeket a munkakörülményeket, az kiteszi magát a

karochi, a túlhajszoltság miatti hirtelen halál veszélyének (ez elsősorban Japánban pusztítja az elvileg még erejük teljében lévő vállalati kádereket), vagy szerencsésebb esetben a bum out, az örökös stresszből fakadó teljes kimerültség, kiégettség rémével kell szembenézni (ez főleg az angolszász országok vállalati alkalmazottainak betegsége).

A munka tehát oly egyenlőtlenül oszlik meg, hogy míg egy maroknyi rabszolga vért izzadva robotol, a többség békésen malmozik. A jó vagy közepes iskolákból kikerülő, a nagyvállalatok kényelmes és biztonságos posztjait kisajátító diplomás alkalmazottak tehát hazudnak, amikor azt állítják, hogy rémesen túlterheltek. Egyesek, a dörzsöltebbek ügyesen tudják tálalni a dolgokat, mint például az Air-France PDG-je, Jean-Cyril Spinetta, aki egy interjúban25 becsületére váló őszinteséggel vallotta be, hogy: „Időnként megengedek magamnak egy kis lazítást” – lefordítom: „Többnyire nem csinálok semmit, és ezért vállalom a felelősséget”. Meghalt a munka, éljen a munka!

A semmittevés művészete

Mivel az irodisták az idejükön kívül semmit nem adnak a vállalatnak, abból kovácsolnak erényt, hogy ők állandóan rendelkezésre állnak – és persze

25 Énjeux-Les Échos, No. 189, 2003. márciusi szám

ezért is olyan elfoglaltak. Ebből is látszik, hogy ők aztán nem kímélik magukat. A németországi szemlélettel ellentétben, amely szerint az az alkalmazott, aki későn távozik a munkahelyéről, nem dolgozik elég hatékonyan, Franciaországban és sok más országban is megbecsüléssel övezik azokat, akik képesek este nyolcig-kilencig is bent maradni az irodájukban, amikor nagyon „be vannak fogva”. Merthogy ez azt bizonyítja, hogy az illető szereti a munkáját. Így aztán egyes nagyvállalatoknál gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik a munkaidő vége után is még órákat töltenek el az irodájukban telefonálgatással, internetezéssel, fénymásolással, újságolvasással. Világos: amíg ezekkel foglalkoznak, addig sem kell dolgozniuk.

De a semmittevés valóságos művészet: tudnunk kell, hogyan tarthatjuk fenn a látszatot. Íme, néhány hasznos tanács Scott Adams megkerülhetetlen könyve, a La principe de Dilbert (Dilbert törvénye) soraiból:

„Soha ne lépjenek ki a folyosóra üres kézzel, legalább egy dosszié legyen a hónuk alatt! A dossziékkal a kezükben közlekedőkről mindenki azt hiszi, hogy valamilyen fontos értekezletre sietnek. Azokról viszont, akik üres kézzel mászkálnak, azt gondolják, hogy a kávézóba igyekeznek, az irodából újsággal a hónuk alatt kilépőkről pedig mindenki tudja, hogy úti céljuk csak a mosdó lehet. Este soha ne felejtsenek el hazavinni néhány dossziét, hogy azt a látszatot

keltsék, hogy még otthon is dolgozni fognak!” Íme, a semmittevés művészete.

Azzal is eltölthetjük az időnket, hogy értekezletekre járunk, felcsipegetjük az információdarabkákat, majd továbbadjuk őket; ügyeljünk azonban arra, hogy semmiféle hozzáadott értékkel ne gazdagítsuk ezeket, mert az már munka lenne. Egy nemrégiben végzett amerikai vizsgálat szerint egy irodista naponta átlagosan nyolcvanöt e-mailt kap; már e számból is sejthető, hogy a többségük teljesen haszontalan. De az üzeneteknek ebben a lavinájában legalább három nagy előny rejlik: a vállalatnak lehetőséget ad arra, hogy több rendszergazdát is alkalmazzon, a levelezés leköti azokat, akik írják az e-maileket, és azokat is, akik kapják ezeket.

Az ambiciózusabbak legfőbb törekvése többnyire az, hogy mindig rendelkezésre álljanak, valahányszor egy főnök elhalad az irodájuk előtt. Ez a mániája az Albert Cohen Belle du seigneur című, mitikus regényében szereplő kisstílű hősnek, Adrien Deume-nek is. Deume középkáder, akinek csak egy célja van: állandó megalázkodó hízelgéssel próbálja elérni, hogy „A” kategóriás alkalmazottá léptessék elő, s így bejuthasson a Népszövetség (Az ENSZ elődje, a de Gaulle tábornok által annyit kárhoztatott „hogyishívják”) vállalati kádereinek elitjébe. Ezalatt felesége, a szép Ariane természetesen felszarvazza őt; a szerencsés kiválasztott nem más, mint akinek a férj a talpát nyalja: főnöke, a ragyogó Solal. Ez is

azt bizonyítja, hogy mind a regényekben, mind a nagy szervezetek világában természetszerűleg győz az igazság.

KONKLÚZIÓ

Már holnap kezdjétek meg avállalat elleni aknamunkát!

A tárgyalásnak vége, megszületett az ítélet, az ülést berekesztjük. Te, barátom, soha nem leszel az az „új ember”, akit a vállalat olyannyira vár: a lojális és hűséges, a közös feladatok iránt elkötelezett alkalmazott, a főnökök basáskodásának tárgya, buzgó szolga, méltó örökös, a csoportérdeket a magáénál fontosabbnak tekintő jó szamaritánus. A vállalatnak az a szándéka, hogy egész lényedet a saját profitjának szolgálatába állítsa, éppen ellentétes eredményre vezet: világossá teszi elnyomatásod mértékét. Erre neked csak egyetlen válaszod lehet: az, hogy igyekszel mindenből kivonni magad, s a továbbiakban óvatos, de engedményeket nem ismerő parazitaként élősködsz vállalatodon.

Legyél hát a vállalat leprája, selejtje, legyél javíthatatlan normaszegő, a manipulációnak ellenszegülő szabotőr! Legyél homokszem a gépezetben, légy te a homogenitást megtörő anomália! Így kiszabadulhatsz a hasznosság törvényének és a közjó megkerülhetetlen és fellegekben járó eszményének szorításából, amelyek soha egyetlen embert sem tettek boldoggá.

Fehéringes disszidensek, szabadítsátok fel magatokat!

Az átlag káder tízparancsolata

Vegyük át még egyszer! Lássuk, mit vár a vállalat az átlag káderektől; az elvárások nagyok és gyakran ellentmondásosak. Ha valaki ezeknek meg akar felelni, legokosabb, ha lemond a gondolkodásról; márpedig ez súlyos felelősség…

És még valami: ne csodálkozz azon, barátom, hogy a vállalat – amely sem barátod-bizalmasod, sem családtagod – letegez, mint egy gyereket: számára nem vagy több, mint egy törzskönyvi szám, egy apró fogaskerék a gépezetben.

1. A munka a legfőbb érték, alkalmazottnak lenni: privilégium. Van állásod? Örülj neki, sokaknak nincs.2. Szenteld minden idődet a vállalatnak! Ez alapvető feltétele annak, hogy állást szerezz, és meg is tarthasd.3. A vállalat sokat követel tőled, de cserébe nem tartozik neked semmivel. Ezt egyszerűen el kell fogadnod, mert „ilyenek a gazdaság kemény törvényei”. Nincs választásod, hiszen csak az alkalmazotti lét biztosíthatja a jövődet, a létfenntartásodat, helyedet a társadalomban, csak ez ad lehetőséget önmagad kiteljesítésére.

4. Fogadd el a játékszabályokat! A vállalatnál mindenki egyenlő, tehát csak a legjobbak érvényesülhetnek. Ezeket a szabályokat a magas polcra jutott, tehát kellő kompetenciával rendelkező emberek állították fel. Ami téged illet, ha nem sikerül előbbre jutnod, ez nem azért van, mert itt cinkelt kockákkal játszanak, hanem mert egyszerűen nem érdemled meg. Ha a karriered derékba tört, csak magadat okolhatod!5. Légy engedelmes és rugalmas! A konszenzus alapvető fontosságú követelmény: jobb, ha az egész csapat téved, mint ha egyetlen embernek van igaza. A lényeg az, hogy mindannyian együtt haladjunk előre, az irány és az alkalmazott módszer másodlagos. Aki ellenvéleményt mer megfogalmazni, az a közös érdekeket veszélyezteti.6. Ne higgy túlzottan abban, amit csinálsz; ez felesleges, sőt kontraproduktív. Azok, akik túl komolyan veszik a rájuk hízott feladatokat, megzavarhatják az egy helyben toporgó nagy egész működését, ezek a fanatikusok veszélybe sodorják az egész rendszert.7. Zokszó nélkül fogadd el, hogy a vállalati világ olyan, amilyen. A környezetedben dolgozó káderek többsége fehér, heteroszexuális, középosztálybeli „igazi” francia, a legfelsőbb szférákban további követelmény az is, hogy az illető férfi legyen. Ezen felesleges csodálkoznod: a külföldiek kevesebb diplomával és/vagy alacsonyabb képzettséggel rendelkeznek, mint

a franciák; egy gay mindig nehezebben tud beilleszkedni a közösségbe, mint a „normális emberek”; a nők kevesebb időt tudnak a munkájukra fordítani, mint a férfiak stb. Most ismételd az egészet utánam!8. Most mély meggyőződéssel mondd utánam: a szupranacionális vállalatok létrejötte szükségszerű; a vállalatnak rugalmasnak kell lennie; a szakképzetlen tömegeket tartós munkanélküliség fenyegeti; a központi újraelosztáson alapuló nyugdíjrendszer túl nagy teher a társadalom számára. Most kezdd az egészet elölről, és ismételgesd addig, míg valóban elhiszed ezt a sok szamárságot.9. Tedd magadévá a vállalati káderek credóját: a jövő az alvállalkozók egész hálózatára támaszkodó, rugalmas vállalatoké, amelyekben a csapatmunka vagy az adott projektnek megfelelő munkamegosztás dominál, s amelyeknek elsődleges célja az ügyfelek igényeinek kielégítése. Ebben a „bizonytalan” és „bonyolult” gazdasági környezetben ez az egyetlen módja annak, hogy „meglovagoljuk a hullámokat”. Ha nem hiszel ebben, holnap már be sem kell jönnöd dolgozni.10. Bánj takarékosan a következő szavakkal: struktúra, funkció, karrier, vezetőség, tervek, célok, hierarchia, státus. E szavak mára kimentek a divatból. Persze, ha nagyvállalatnál dolgozol, ott ennek ellenére még gyakran találkozhatsz velük, méghozzá az előző parancsolat szerves részeként, ami némiképpen

bonyolulttá teszi a helyzetet. De éppen az a dolgod, barátom, hogy feloldd ezeket az ellentmondásokat: mit gondolsz, miért kapod a fizetésed?

Mivel ideje, hogy összetörjük a kőtáblákat, amelyekre e vállalati tízparancsolatot vésték, most lássuk az alternatív gondolkodású vállalati káder általam javasolt credóját. Szívem szerint most magázásra váltanék, hogy érzékeltessem, a vállalattal ellentétben én a kellő tisztelettel fordulok hozzád; csak azért nem teszem, mert remélem, hogy ez már az eddigiekből is kiderült.

Maier ellen-tízparancsolata

1. Az alkalmazotti lét a rabszolgaság modern formája. Emlékezzünk rá, hogy a vállalat nem az a hely, ahol az ember kiteljesítheti önmagát (ha így lenne, észrevettük volna). A havonta esedékes fizetésedért dolgozol, barátom – „pont, új bekezdés”, ahogy a vállalatnál szokták mondani.2. Hiába próbálod megváltoztatni a rendszert, hiába szállsz szembe vele, ezzel csak még jobban megerősíted; éppen az efféle támadások biztosítják fennmaradását, ezek csak egyre ellenállóbbá teszik. Természetesen kisebb anarchista tréfákat megengedhetsz magadnak, hogy jó napod legyen: „Telefonáljunk be az irodába, és mondjuk azt, hogy beteg vagyok” –

esetleg megfogadhatod az anarchisták tanácsát is: „Nyugodtan lopd meg a vállalatot, a vállalat úgy is meglop téged”. Ez mindig jó móka, de a lázadás nem neked való, azzal már próbálkoztak a '70-es években, és látjuk, mi lett a tiltakozókból… (Megmondom: főnök).3. A munkád végső soron nem szolgál semmire, és egyik napról a másikra a helyedre ültethetik az első jöttmentet, legyen az akármilyen ütődött. Tehát dolgozz a lehető legkevesebbet, és szánj egy kis időt (azért ne túl sokat) arra, hogy „eladd magad”, és hogy „hálózatot építs ki”, amelyre támaszkodhatsz; így érinthetetlen (és érintetlen) leszel, ha átszervezésre kerül sor.4. Soha nem a munkád minősége alapján fognak megítélni; sokkal fontosabb, hogy mennyire tudsz igazodni a vállalati viselkedési normákhoz. Minél többet használod a hivatali bikkfanyelvet, annál inkább csapattagnak tekintenek.5. Soha semmilyen ürüggyel ne fogadj el nagy felelősséggel járó beosztást! Ellenkező esetben kénytelen leszel többet dolgozni, és cserébe mit kapsz? Legfeljebb ha néhány száz euróval magasabb fizetést (és mi ez? csak peanuts, ahogy ezt ma mondjuk), de még ez sem egészen biztos.6. Ha nagyvállalatnál dolgozol, válaszd a leghaszontalanabb munkaköröket: tanácsadás, szakértősködés, kutatás, esettanulmány készítése. Minél haszontalanabb munkát végzel,

annál nehezebb mérni, hogy valójában mennyivel is járulsz hozzá a „vállalat értékteremtő tevékenységéhez”. Kerüld a közvetlen termelésirányítói posztokat (a „terepmunkát”), mint a pestist! A legjobb, ha „befalaztatod magad” egy irodába: ezekben az improduktív, de gyakran „mindent átfogó” munkakörökben nem tehetsz semmit, de nem is nehezedik rád semmiféle hierarchikus nyomás. Röviden, ezek a legjobb búvóhelyek.7. Ha egyszer sikerült jó fedezéket találnod, ne hagyd el semmiért, kerüld a változást: mindig csak a szem előtt lévő kádereket rúgják ki.8. Tanuld meg apró jelekből (öltözködési szokások, merészebb viccek, barátságos mosolyok) felismerni azokat, akik hozzád hasonlóan megkérdőjelezik a rendszert, akik szintén rájöttek, hogy mennyire abszurd!9. Amikor bizonytalan státusban dolgozó, átmeneti jelleggel foglalkoztatott emberekkel találkozol (meghatározott időre szóló szerződéssel felvett alkalmazottak, helyettesítők, külső munkatársak stb.), légy velük kedves; soha ne feledkezz meg arról, hogy ők az egyedüliek, akik valóban tisztességesen dolgoznak!10. Jegyezd meg jól: a vállalat által kidolgozott és mindenki számára kötelezővé tett ideológiában sincs több „igazság”, mint amennyi a kommunista rendszerekben dogmává merevedett dialektikus materializmusban – röviden: a dialmat-ban –

volt! Ez sem fog örökké tartani, egyszer biztosan vége lesz! Már Sztálin megmondta, hogy végül mindig a halál győz. A gond az, hogy nem tudjuk, mikor…

BIBLIOGRÁFIA

RegényekFrédéric Beigbeder: 99F. Grasset, 2000 Thierry Beinstingel. Central. Fayard, 2000 Albert Cohen: Belle du seigneur. Gallimard, 1998 Don DeLillo: Americana. Actes Sud, 1992. Béatrice Hammer: A Contrario. 2004.Michel Houellebecq: Extension du domaine de la lutte.

Maurice Nadeau. 1994; Poésies, J'ai lu, 1999 Laurent Laurent: Six mois dans un bureau. Le Seuil, 2001 René-Victor Pilhes: L'Imprécateur. Le Seuil, 1974 Francois Salvaing: La Boite. Favard, 1998 Françoise Verny: Le Plus Beau Métier du mande. Orban, 1990

Esszék, tanulmányokScott Adams: Le Principe de Dribert, First Edition, 1997; Méthodes pour diriger une entreprise, First Edition, 1997

Christian Boitanski–Eve Chiapello: Le Nouvel Esprit du capitalisme. Gallimard, 1999

Marie-Anne Dujarier: Il faut réduire les affectifs. Petit lexique de management. Mots et Cie, 2001

Alain Ehrenberg: L'Individu incertain. Calmann-Lévy, 1995André Gorz: Misères du present, Richesses du possible.

Galilée, 1997Philippe d'Iribarne: La Logique de l'honneur, Cestion des

entreprises et traditions nationales le Seuil, 1989 Naomi Klein: No logo, La tyrannic des marques. Actes Sud,

2001 Jean-Pierre Le Goff: Le Mythe de l'entreprise. La Découverte,

1992; La Barbarie douce, La modernisation aveugle des entreprises et de l'école La Decouverte, 1999

Yves Pagès: Petites natures mortes au travail. Verticales, 2000

Nicolas Riou: Comment j'ai foiré ma start-up. Editions d'Organisation, 2001 Françoise Thom: La Langue de bois. Julliard, 1987

Raoul Vaneigem: Adresse aux vivants, Sur la mort qui les gouverne et l'opportunité de s'en défaire. Seghers, 1990

Egyéb műfajokPierre Dac: Essais, maximes, conférences, Le Cherche Midi, 1978Enjeux-Les Echos, le Mensuel de l'économieKi ne felejtsük Pierre Carles filmjét: Attention, danger travail

ÁltalánosabbanA könyvben utalást tettünk a következő művekre:Hannah Arendt: La Condition de l'homme moderneGuy Debord: La Société du spectacleMichel Foucault: Felügyelet és büntetés. Gondolat, 1990.Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában. Esszék. Gondolat, 1982René Girard: La Violence et le sacréAlexandre Kojève: Introduction à la lecture de HegelJacques Lacan: L'Ethique de la psychanalyseChristopher Lasch: Az önimádat társadalma. Európa, 1984Marcel Mauss: Essai sur le donKarl Marx: A tőke. Kossuth, 1978George Orwell: 1984. Európa, 1989Donatien-Alphonse-François de Sade: Filozófia a budoárban. Pallas, 1989 Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, 1982