DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS

Előkészületben

TEKNŐS PÉTER HÁBORÚ A VADONBAN

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1976

CSUKÁS ISTVÁN

VAKÁCIÓ A HALOTT UTCÁBAN

REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1976

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ rajzaival

© Csukás István, 1976

ISBN 963 11 0694 2

ELSŐ FEJEZET

1. Az idei június olyan bágyadt volt, mint egy díványon fekvő, fejfájós, középkorú nő. Ismerjük az ilyen hónapokat! Mindenkinek volt már egy ilyen hónapja, mikor nem sikerül semmi, tömény kedélytelenség terjeng mindenhol, az ember agya mintha ólomból lenne, és még kilátás sincs rá, hogy valami érdekes dolog bukkanjon fel a láthatáron. Az ilyen hónapot legjobb lenne átaludni, mint a medve. Gergő egészen világosan látta, hogy ez az idei június ilyen hónap lesz. Először is: lőttek a nyaralásnak. A nyaralás szóba se került. Minden tervezgetést félresöpört a költözködés. És ráadásul a költözködés is olyan hirtelen zajlott le, hogy semmi érdekes nem volt benne. A hatalmas szállítókocsi a kapu elé tolatott, izmos, kék trikós emberek ugráltak le róla, fent a lakásban udvariasan megkérték Gergő anyját, hogy bízza rájuk az egészet, majd szakszerűen nekifogtak, s percek alatt bepakoltak mindent a kocsiba. Gergő hátul ült a heverőn, és nagyon élvezte az utazást. „Mint a vadszállító kocsi” – gondolta, és éppen kezdte beleélni magát egy kisebbfajta afrikai vadászatba, mikor megérkeztek az új lakás elé. Az új lakótelep olyan volt, mint valami óriási galambdúc. A vastag betonlábakon tízemeletes házak imbolyogtak – Gergő határozottan úgy érezte, hogy imbolyognak, mikor nyakát megfeszítve felnézett rájuk. Bár eleinte érdekesnek ígérkeztek a lábon álló felhőkarcolók, de hamar kiderült, hogy túlságosan új és túlságosan tiszta itt minden. A lépcsőház például, mint egy műtő: csillogó, halk és hűvös. Az ember szinte fizikai kényszert érzett, hogy lábujjhegyen lépkedjen, és suttogva beszéljen. Az egyetlen új dolog a külön szoba volt. Gergőnek is jutott egy teljesen különálló, saját ablakkal rendelkező és kulcsra zárható szoba. Gergő először is kinézett az ablakon, ez jó volt, messzire el lehetett látni a tizedik emeletről, az óriási város peremén füstölgő gyárkéményekig. El is határozta rögtön, hogy sürgősen beszerez egy látcsövet. Mikor felmérte a kilátást, rendezkedni kezdett. A bútor is új volt, vadonatúj, s Gergő ennek is örült, mivel még eddig soha nem volt saját bútora. Büszkén sejtette, hogy ez valami férfias dolog, a saját szobával együtt. Az ablak elé állította oldalt a kisasztalt, elébe a keskeny könyvespolcot. Először telerakta könyvekkel, majd megszemlélte, s úgy találta, hogy bizonyos könyvek nem illenek oda. Gyűröttek voltak, szakadtak, s e testi fogyatékosságuk most derült ki, a polcra állítva. Leszedte a könyveket, s elhatározta, hogy komoly gyűjtésbe kezd, illetőleg jobban ügyel a könyvekre. Esetleg majd még csinál egy katalógust is, ábécérendbe szedve a könyveket. Az üres könyvespolcra egyedül a bélyegalbumot rakta fel, mivel annak szép volt a kötése. A heverőt a másik falhoz tolta, s készen is volt a berendezéssel. Állt a szoba közepén, s elégedetten nézdegélt. Egy pillanatra elkapta az új hely varázsa. Homályosan olyasféle gondolat is motoszkált a fejében, hogy új életet is kezd most, hogy a régi élete, amely a kisgyerekkorig nyúlik vissza, ott maradt a régi lakásban. Eltűnődött ezen a gondolaton. Azután eszébe jutott, hogy előtte az egész nyár, s hogy az idén nem lesz nyaralás. Nem baj – legyintett gondolatban. Majd holnap körülnéz a környéken. Valami majd csak akad. Ajtónyitásra rezzent fel, édesanyja és édesapja állt az ajtóban, elégedetten nézték a berendezett szobát. Apja az ablakhoz ment, megállapította, hogy keleti fekvésű, megnézte, hogy milyen a kilátás. Anyja vacsorázni hívta őket, s kedvesen mentegetőzött, hogy ez csak olyan összecsapott vacsora, nem ért rá főzni a költözködéstől. Mégis hatalmas étvággyal vacsoráztak, megettek minit, s lefekvés előtt az apja figyelmeztette Gergőt, hogy számolja meg a sarkokat, mielőtt elalszik. Gergő megígérte, s bár vicces babonának tartotta, mégis megszámolta a négy sarkot, s azonnal mély álomba zuhant.

Reggel arra ébredt, hogy erősen arcába süt a nap. Lehunyt szemhéján át is érezte, hogy szinte melegít. Felnyitogatta a szemét, s rájött, hogy este elfelejtette lehúzni a redőnyt, s a keleti fekvésű szobába szabadon dőlt be a nyári lapsütés. Figyelte, hogyan árasztja el a fény a szobát. „Mint a víz az úszómedencét” – gondolta, s az asztalon álló karórájára pislogott. Borzasztó korán volt, hajnali negyed hat. Mégsem volt már kedve tovább heverészni, kiugrott az ágyból, az ablakhoz ment, nagyokat szippantott a fűszeres illatú hajnali levegőből. Majd gyorsan bevetette az ágyat, a heverő dobozába rakta az ágyneműt, s fejvakarva megállt a szoba közepén, hogy mit is csináljon. Megnézte az óráját, de még mindig csak negyed hat múlt tíz perccel. Felöltözött, a konyhába óvakodott, vágott egy szelet kenyeret, meg egy szelet nyáriszalámit, s halkan kiment a lakásból. Lebaktatott a végtelen sok lépcsőn, már a második emeleten járt, mikor eszébe jutott, hogy meg kellene számolni, hány lépcső is van? Majd legközelebb! – határozta el, s a szalámit rágcsálva megállt a lépcsőházban. Nem látott senkit, hűvös is volt, úgyhogy sietősen kilépett a nagy üvegajtón. Furcsán üres volt a lakótelep. A korán kelők már elmentek, a nyolcra járók, mint Gergő szülei is, még nem indultak el. A különálló hatalmas házak körül szép volt a pázsit, túl szép is, senkinek se jutott eszébe, hogy rálépjen, pláne hogy futkosson vagy focizzon rajta. „Hol lehet itt focizni?” – jutott eszébe Gergőnek, ahogy az egyenesre nyírt pázsitot nézte. Az egyik csapról hosszú gumicső lógott le, lustán nyúlt el, mint egy alvó kígyó. Gergő elrágta a kenyeret a szalámi után, s elindult ki a lakótelepről. A telep végén félig kész házak álltak, óriási fehér csontvázukon parányi emberek nyüzsögtek, hegesztő kék fénye villogott a magasban, mintha szentjánosbogarak röpködtek volna. Mész és friss beton fertőtlenítő, szúrós illata terjengett a levegőben. Kíváncsian bámészkodott, majd megunta, és a nyaka is elfáradt, tovább ballagott egy-egy kavicsot vezetgetve, rugdosva a falak tövében. Az utolsó kavics is eltűnt egy gödörben, mikor egy betonváz mögül kikanyarodva meglátott egy földszintes utcát. Olyan váratlan volt a látvány, a tízemeletes betonváz mögött lapuló földszintes utca, hogy percekig ámulva nézte. Az utca közepén sárgállott a keramitkocka – amellyel az út volt kirakva –, mint az arany, ahogy a nap rásütött. Tiszta volt, mintha most seperték volna fel. Holott első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy nem lakik senki a kis utcában, mivel egy-két ablakból hiányzott az üveg, a többi pedig be volt csukva, nyár elején. Azonkívül egy-egy utcára nyíló ajtó pedig tárva-nyitva volt, de senki se mozgolódott az ajtó mögött. Gergő aprólékosan sorra vett mindent a betonváznak támaszkodva. Az utca egyik oldalán három ház állt, még jó állapotban, a másikon kettő. A harmadik házhely üres volt. Mindegyik háznak kőkerítéssel körülvett udvara volt, sovány ecetfák nyúltak a kerítés fölé. Némelyik ablakban virágzott az ottfelejtett muskátli, az ablakok alatt sötétlő pinceablakokon távolról is szinte érezhető nyirkos szag dőlt ki, az egyik pinceablakból egy kócos macska ugrott ki rémülten, s eltűnt a kőkerítés mögött, mint egy puha árnyék. Az utcatáblát ugyan leszedték a szélső házakról, de a kapuk, ajtók felett otthagyták a számtáblákat. Gergő dobogó szívvel gyönyörködött a halott utcában. Találgatta, hogy mi történhetett? Csakis az, hogy a lakók már elköltöztek, mivel nyilván lebontják az öreg házakat, kell a hely a lakótelepnek. De még nem bontották le. A régi lakók meg olyan gyorsan költözhettek el, hogy ott felejtették például a virágzó muskátlit az ablakban., – Mikor mindezt végiggondolta, elhatározta, hogy terepszemlét tart, vagyis alaposabban és közelről szemügyre vesz mindent. Még egy gyors gondolat is átfutott a fején, hogy talán lehetne valamit kezdeni ezzel a halott utcával, vagyis hogy nem egészen veszett el a nyár.

2. A dohos levegőjű, félhomályos pincében, ahonnan az ablakon keresztül rémülten, de némán menekült a kócos macska, izgatott pisszegés kezdődött, majd halk suttogás. – A nyavalya törje ki ezt a macskát! Majdnem ráléptem! – Pszt’ – pisszegett egy másik hang. – Ne üvölts! – Jól van, odáig úgyse hallatszik! – válaszolt a macskát szidó hang. – Hogy bámul! Még kiesik a szemgolyója! – csatlakozott a beszélgetéshez a harmadik hang. Erre mind a hárman a pinceablakhoz tódultak, s onnan lesték a betonváz mellől bámészkodó Gergőt. A három hang tulajdonosa, a pincében lapuló három gyerek már tegnap délután felfedezte a halott utcát. Mikor rájöttek a dolog nyitjára, amire Gergő is rájött, hogy ez egy senki földje, vagyis elhagyott tulajdon, azonnal elhatározták, hogy birtokukba veszik, kisajátítják és elfoglalják. A három gyerek, Jácint Vince, Karikó és Csombor, ugyanabból a házból költözött az új lakótelepre, egyidősek voltak, és barátok is. Éppen ezért teljes jogot formáltak a halott utcára. Teljes és kizárólagos jogot! Ez eddig nem jelentett semmi gondot, mert senki se érdeklődött az utca után. A telepen kevés volt a gyerek, és különben is nemrégen vált az utca halottá. A biztonság kedvéért azonban őrt állítottak már az első nap, felváltva őrizték az utcát. Ma már hajnalban kilopakodtak, hárman háromfelől közelítve meg az utcát, és Csombort állították ki első őrnek. Csombor el is foglalta őrhelyét a padláson, kitámasztott egy-egy tetőcserepet mind a két oldalon, összesen négyet, és felváltva kilesett a nyílásokon. Így vette észre a kavicsokat rugdosó Gergőt. Figyelni kezdte, hiszen új gyereknek látszott, és olyannak, aki a telepen lakik. Gyanúja erősödött, mikor Gergő észrevehetően bámulta a halott utcát, bár nem mozdult a betonváz mellől. Csombor azonban ezt is veszélyesnek ítélte, lerohant a padlásról, átvágott az üres szobákon, mivel a padlás az előtérből nyílt, a pince meg a hátsó szobából, és jelentette a gyanús idegen felbukkanását. Gergő lassú léptekkel a halott utcába ért. Benézett az első ház ablakán, de nem látott jól, poros volt az ablak. Gondolkozott, hogy bemenjen-e, de azután úgy határozott, hogy először kívülről szemléli meg a halott utcát. Idő van elég! A pinceablakból nagy figyelemmel lesték Gergő minden mozdulatát. Csombor halkan szóban is elsuttogta Gergő mozgását. – Benézett az ablakon. Most átment a másik házhoz. Ott is benézett. Jácint Vince mérgesen rámordult: – Fogd már be a szád! Nem vagyunk vakok! Látjuk mi is, hogy mit csinál! Karikó szelíd, álmodozó hangon fűzte tovább a gondolatot: – Inkább azon törjük a fejünket, hogy mi mit csináljunk vele. Ássuk el a kertben? – Hülye! – röhintett Jácint Vince. – Jó, ez csak egy ötlet volt – mondta szelíden Karikó. Csombor gyorsan lekáderezte Gergőt. – Nem látszik dinnyének. Jácint Vince is megvizsgálta Gergőt. – Próbáljuk ki! – javasolta aztán. – Ha az első lövésre elszalad, nem tartjuk vissza. – És ha nem szalad el? Akkor elássuk? – kérdezte Karikó álmodozva, szelíd hangon. – Akkor elbeszélgetünk vele! – mondta Jácint Vince, és megtöltötte kaviccsal a csúzliját. Az ablakhoz támasztotta a bal kezét, és figyelmesen célzott. – Hova lősz? – kérdezte lágyan Karikó. – A fenekébe! – vigyorodott el Jácint Vince.

Gergő a csúzli két ága közé ért, majd elhaladt, a háta látszott. Jácint Vince behunyta a fél szemét, meghúzta a gumit. A kavics surrogva szállt ki a pinceablakon. Gergő azonnal tisztában volt vele, hogy fenékbe lőtték valamivel. Egy pillanatra megmerevedett, gyorsan járt az agya, hogy mit csináljon. Azután úgy gondolta, hogy ideje megfordulni, nehogy még egyszer eltrafálják a nadrágját. Gyorsan megfordult, s a pinceablakban három vigyorgó fejet pillantott meg. Ő is elvigyorodott, s vidám, cseppet félős hangon odakiáltott a csúzlit szorongató Jácint Vincének. – Álló célra már egész jól lövöldözöl! Majdnem eltaláltad a lyukat! Nem akarod megnézni közelebbről? Felszabadult röhögés volt a válasz a pinceablakból. Majd Jácint Vince kikiáltott: – Várj! Mindjárt kijövünk! Kitódultak a kapun, s hunyorogtak az erős napsütésben. Gergő figyelmesen szemügyre vette őket. Megnézte Jácint Vince mindig mosolygásra kész arcát. Mintha mindig vicceket mesélne magának, és azon nevetne csendesen – állapította meg. Külön megcsodálta Jácint Vince farmeringét. Azon volt is mit csodálni! Apró fényes szögekkel, szögecsekkel volt kiverve; a vállán, a karján csillogott a sok szög, mint az ezüst. Majd Csombor nagy fejét méregette, hogy vajon arányosan nagy-e az esze is, vagyis hogy a túlméretezett koponyához megfelelő-e. Végül Karikó megtévesztőén szelíd, szinte lányos arcát figyelte, s rögtön rájött, hogy a szelídség feltétlenül megtévesztő, mivel az álmosan lebocsátott szempillák mögött nagyon is eleven szem villogott. Gergőnek tetszett a három fiú, és remélte, hogy a rokonszenv kölcsönös lesz. Sok múlna rajta, mindenekelőtt megoldódna a nyár! Elhatározta, hogy kezdeményezni fogja a barátságos hangot. – Gergőnek hívnak, most költöztünk ide. Remélem, nem haragudtál meg azért a mondásért. Jácint Vince vigyorogva bólogatott, majd bemutatkozott, magára mutatva, mint egy bohóc. – Bemutatom Jácint Vincét, aki szereti a pincét. Nem haragszom. Különben is én lőttelek először fenékbe. Fájt? Gergő megrázta a fejét. Csombor szólalt meg, komolykodva, mint egy akadémiai levelező tag. – Csombor vagyok. Mondj egy q-t! – Mit mondjak? – kérdezte Gergő értetlenül. – Ismered az ábécét, ugye? Van benne egy olyan betű is, hogy q. Ritka betű! Éppen ezért gyűjtöm a q betűs szavakat. Csombor értelmesen, tagoltan ejtette a szótagokat, egy kicsit túl értelmesen is, mint aki gyengeelméjűekkel beszél, majd elővett egy gyűrött noteszt, s felolvasta eddigi gyűjteményét. – Figyelj! Ennyi van. Qkk. Qkker. Qka. Kaqkk. Gergő bólintott, hogy érti. – Nos? – nézett rá Csombor. – Nem tudsz? – Kutya! – bökte ki kis gondolkozás után Gergő. – Kösz – mondta Csombor, s gyorsan beírta a noteszba. Karikó szelíden álldogált, megvárta, míg sorra kerül, s lágy hangon bemutatkozott. – Karikó Károly. Ká-Ká. És nagyon kérlek, ne süsd el azt a viccet, hogy hagyjuk el az ékezetet! Itt jön ki a könyökömön. Karikó szelíden félrehajtotta a fejét, fél szemét álmosan lecsukta, úgy nézte Gergőt. Gergőnek leesett a húszfilléres, visszafojtotta a mosolyát, s komolyan megígérte: – Nem sütöm el. Különben sem olyan nagy vicc. Karikó szelíden bólogatott. S mivel a három fiú továbbra is várakozó tekintettel álldogált, Gergő rátért a lényegre. Körbemutatott a halott utcán.

– A tiétek? Jácint Vince barátságosan elvigyorodott. – A miénk. Mi fedeztük fel. S figyelmesen fürkészte Gergő arcát, majd még nagyobbat vigyorgott, mint aki meg van elégedve a fürkészés eredményével. – De beveszünk téged is. Van hely elég. – Kösz – mondta Gergő egyszerűen, mert sejtette, hogy a nagy szavaknak itt nincs helye. Inkább megeresztett egy barátságos vigyorgást ő is. Csombor gyengéden hátba vágta, mint aki megpecsétel egy szerződést, s ezzel el is volt intézve a dolog. – Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg Karikó. – Nem is kell más, csak egy kis jó idő. Meg egy kis babakrém. Jó idő van, babakrém nincs. Vagyis? Karikó egy szuszra mondta el a szónoklatot, a végén felemelte a mutatóujját. – Vagyis? – visszhangozta Jácint Vince. – Ha már ilyen szépen megegyeztünk, hogy miénk a halott utca, nézzünk körül egy kicsit. Mert különben napszúrást kapok, ha sokáig egy helyben álldogálunk! Kicsit még elvitatkoztak azon, hogy állítsanak-e őrt, de Csombor, akinek még nem telt le az őrideje, kézzel-lábbal tiltakozott. – Minek? – mondta. – A konkurrenciát bevettük. Több jelentkező meg egyelőre nincs. Így hát elindultak mindnyájan, hogy alaposan körülnézzenek a halott utcában. Az egyszerűség kedvéért az utca felső végébe mentek, ahol Gergő is bejött, s elölről kezdték a kutatást. Hiszen Jácint Vincééknek se volt még idejük az alapos körülnézésre. Az utca felső végén állva megállapították, hogy bal oldalon három ház van, jobb oldalon kettő és egy üres telek. Az üres telek az utca alsó végén állt. Csombor felvetette az ötletet, hogy oszoljanak kétfelé, gyorsabban végeznek, de lehurrogták. – Minek rohanni? – méltatlankodott Karikó. – Szép lassan ballagva átkutatunk mindent. El is indultak szép lassan ballagva. A jobb első ház ajtaja az utcára nyílt, lépcsők vezettek fel, s az ajtó két oldalán keskeny tábla volt a falra erősítve:

ÚRI SZABÓ – állt a egyik táblán.

JAVÍTÁS, ALAKÍTÁS, VASALÁS – állt a másikon. Futólag megnézték a táblát, majd bementek a házba. Tény, hogy az úri szabó inkább javítást végezhetett, mert rengeteg ócska ruhadarabot, foltnak valót, rozzant, lyukas fenekű nadrágot találtak a szobában, amely a műhely lehetett. Karikó beletúrt a rongyhalomba, nem talált semmit benne. Megszagolta, majd abbahagyta a turkálást. A bal első ház volt a legépebb, amelynek a pincéjéből fenékbe lőtték Gergőt, az ajtó itt is az utcára nyílt, lépcsők vezettek fel hozzá, s az ajtó fölött keresztben tábla állt:

ÁLLATKERESKEDÉS – ez volt a táblára írva. Nézték a táblát, Csombor megjegyezte: – Ez egy szabályos üzleti negyed volt! Minden második házban üzlet. Mint a Váci utcában! Gergő töprengve nézte a táblát, valami motoszkált a fejében, de még nem akarta kimondani.

Bementek az állatkereskedő házába, ezt már a többiek ismerték, de megmutatták Gergőnek is a padlástól a pincéig. Gergő kilesett a feltámasztott tetőcserép alól. Forróság és zümmögő csend volt a padláson, nyári nyugalom, mint egy méhesben. Legyek cikáztak az egymást keresztező fényhasábokban, amelyek a feltámasztott cserepek alatt zúdultak be. Baloldalt a második házban ápolt kert fogadta őket. Meglepődve nézték. A ház hajdani tulajdonosa nagy virágbarát lehetett. A csöppnyi, kőfallal körülvett kertben kavicsutak kanyarogtak, s az ágyasokban tulipánok, rózsák pompáztak. – Nahát! – álmélkodott Csombor. – Nahát! Óvatosan megszagolta a rózsákat, végigsétált a tekervényes kavicsutakon. A nyitott verandáról még egyszer végignéztek a gyönyörű kerten, majd bementek a házba. Csombor rögtön talált az előszobafogason egy aranyzsinóros portássapkát. Az ellenző fölött nagy aranybetűkkel rá volt hímezve a sapkára: ARIZONA. Csombor felpróbálta, s éppen jó volt neki, illetve egy kicsit még szűk is volt. A szobák tiszták voltak, gondosan kisöpörte a tulajdonosuk, mielőtt elköltözött volna. Ezen egy kicsit elcsodálkoztak, mert ennél feleslegesebb dolgot elképzelni is nehéz, de azután eszükbe jutott a kert, és mindent megértettek. Vagy legalábbis megsejtették, hogy van ilyen is, a szeretetnek ilyen megnyilvánulása, hasonlít ahhoz, ahogy a halottat utoljára felöltöztetik. Ezt Karikó jelentette ki, kicsit álmos hangján, amely mögött általában csipkelődő gúny lapult, de most nem éreztek semmi kigúnyolnivalót a dologban, elmélázva járkáltak a két tiszta szobában. Majd elindultak a jobb második házba, Csombor a fején vitte a portássapkát. Gergőben a sapka láttára határozott körvonalat öltött az a bizonyos gondolat, de elhatározta, még nem mondja el, megvárja a terepszemle végét. A jobb második házban mindenféle ócska kacat volt, szakadt törlőruhák, üres virágcserepek, por, felfordulás. Az üres telekre csak egy pillantást vetettek, nem volt rajta semmi érdekes, s betértek az utolsó házba. Az utolsó ház volt a legkisebb, egy szobája és egy szűk konyhája volt, s tekintélyes halom papír a sarokban, régi újságok, füzetek. Turkáltak a papírok között, de hamar abbahagyták, fülig porosak lettek. Gergő az egyik sarokban egy keskeny névjegyet talált, a névjegy sarkában egy kukucskáló szem volt, s elég különös volt a szöveg is: Sasszem, magánnyomozó. Lefújta a névjegyről a port, megmutatta a többieknek is, majd zsebre vágta. A halott utca alsó végénél megálltak, s bámultak kifelé. Az utca nem érintkezett más utcákkal, nagy területen lebontották a házakat, csak messze folytatódott egy keresztutcában a város, illetve a házak sora. Annál különösebb volt a még ép úttest másik oldalán, egy nagy fa alatt trónoló újságárus. Mögötte egy telefonfülke állt, frissen lehetett mázolva, mert papírdarabkás madzaggal át volt kötve, mint egy bodros-fodros menyasszony. – Kinek ad ez el újságot? – csodálkozott Jácint Vince. Azután megegyeztek abban, hogy még biztos nem volt ideje arrébb pakolni, vagy a szíve marasztotta itt, vagy pedig megszerette ezt a jó hűvös helyet a fa alatt Karikó odaballagott közben az újságárushoz, egy múlt heti Ludas Matyival jött vissza. – Kakula Zé. Újságárus. Ez van kiírva a cégtáblájára – jelentette be közönyös hangon. – Azt mondja, ha lebontják az utcát, ő is elmegy. Megvonták a vállukat, nem érdekelte őket Kakula Zé. Csak Csombor írta be a noteszába, mint új q betűs szót: Kaqla. Gergő elhatározta, hogy elmondja a gondolatát. – Eszembe jutott valami – kezdte. De Csombor közbevágott: – Gyerünk a lugasba, ott mondd el! Visszamentek a kertbe, elhelyezkedtek a hűvös tornácon, s várakozóan néztek Gergőre.

– Mi lenne, ha… – kezdte Gergő. Végignézett a tornácon hűsölő társaságon. – Mikor mi lenne? – érdeklődött Karikó álmos hangon. – Ott kezdem, hogy itt van ez a halott utca. Na most, nem vitás, hogy a miénk. – Nem vitás – szúrta közbe Jácint Vince komoly képpel. – Vagyis? – húzta fel a szemöldökét Karikó. – Elmondod, vagy előbb fessem ki magamat töröknek? – Elmondom. Az jutott eszembe, hogy ha már a miénk, játszhatnánk egy jó játékot. Várj! – emelte fel a kezét Gergő, mikor látta, hogy Karikó egy újabb aranyköpést akar közbeszúrni. – Mi lenne, ha mindenki választana magának egy foglalkozást? Gergő elhallgatott, nézte a csodálkozó társaságot, hogy értik-e. – Foglalkozást, foglalkozást… - mormogott Karikó. Majd felrikkantott. – Aha! Pedzem már! Úgy érted, hogy itt ez az utca, valódi házakkal, sőt üzlethelyiségekkel. Mozog benne valami! Határozottan mozog! Csombor bólogatott a nagy fejével, az aranybetűs sapka méltóságteljesen ingott a levegőben. – Barátom! Itt feküdt a lábunk előtt az ötlet! A nagy ötlet! Jácint Vince a többiek nevében is gratulált Gergőnek, szertartásosan kezet nyújtott. – Örülök, hogy bevettünk. Bár egynapos késésben voltál, de most ledolgoztad a hátrányt. Az ötlet kétségtelenül jó volt, abból is látszott, hogy rögtön továbbfejlesztették. Jácint Vince kezdte a fejlesztést. – Legjobb lenne, ha alkalmazkodnánk az utcához – jelentette ki. – Itt vannak, ugye, ezek a remek cégtáblák. Gergő szerényen mosolygott, ő is erre gondolt először, illetve a cégtáblákról jutott eszébe az ötlet. Jácint Vince tovább folytatta lelkesen: – Nekem például az állatkereskedés tetszik a legjobban. Úgy érzem, hogy született állatkereskedő vagyok. Valahogy fekszik nekem ez az állatkereskedés. Senki sem ellenkezett, s a született állatkereskedő álmodozva szőtte tovább a gondolatait. – Most már csak állatokat kell szerezni. Legjobb lenne a nyúl nevű állat. Az szapora, és ahhoz értek is. A pincében fogom őket tenyészteni, ott jó hűvös van. Ismeritek Jácint Vincét, aki szereti a pincét? – mutatott magára boldogan vigyorogva. – Honnan veszel nyulakat? – kérdezte Gergő. – Nem probléma – legyintett Jácint Vince. – A nagyapámtól. A szót Karikó vette át, lustán, merengve jelentette ki: – Én pedig úri szabó szeretnék lenni. Úgy értem, hogy ahhoz lenne tehetségem. Vagyis hogy az nekem való foglalkozás. Jó ízlés kell hozzá és fantázia meg tű meg szövet. Meg egy kis babakrém. Jó ízlés van, fantázia van, szövet van, tűt szerzek. Babakrém nincs. – Cégtábla sincs több – mondta Jácint Vince, és Csomborra meg Gergőre nézett. Csombor lágyan ingatta a fejét, vele ingott a sapka. – Nem érdekes. Sapka van. Itt van a fejemen. Egyszerű: portás leszek! Mindnyájan Gergőre néztek. – És te mi leszel? – kérdezte Jácint Vince. Gergő előhúzta a névjegyet. – Sasszem! Magánnyomozó! Csillogó szemmel mosolyogtak egymásra; ez a játék nagyszerűnek ígérkezett, a halott utca meg remek búvóhelynek, a nyár pediglen, a nyár egyszerre végtelennek, fénnyel és izgalommal telinek tűnt! Csombor mélázva ingatta a fejét, Jácint Vince fülig érő szájjal vigyorgott, Karikó villogó pillantásokat eregetett félig hunyt pillái mögül, Gergőben szétáradt az öröm és a bizonyosság, hogy mégis lesz ebből a nyárból valami, most már biztos, most már egészen biztos! Fénylő

szemmel bámulták a kertet, a kanyargó kavicsutakat, majd az áhítatos hangulatot Jácint Vince törte meg. Feltűnően hallgatózott a gyomra irányában, amely hallgatózáshoz egy kis tornamutatványt kellett végeznie, hiszen nincs nehezebb dolog, mint hogy az ember a saját hasára tegye a fülét. A tornázással végre magára vonta a figyelmet. – Mi van? – kérdezte Karikó. – Görcsöt kaptál? – Pszt! – pisszegett Jácint Vince. – Hallhatóan korog a gyomrom. Erre a kijelentésre mindnyájan kínzó éhséget éreztek, Karikó meggörnyedve a hasához kapott, mint akit haslövés ért, sántikált a többiek után, majd kiegyenesedett, és kiügettek a halott utcából.

MÁSODIK FEJEZET

1. Gajzágó István pizsamában állt az első emeleti erkélyen, és hunyorogva bámulta a szemben lévő tízemeletes tűzfalat. A hatalmas falon semmi bámulnivaló nem volt, szépen, egyenletesen egyforma szürke beton volt végig. „Mint a lelkem” – gondolta borzongva, majd eltűnődött a hasonlaton, hogy olyan szürke a lelke, mint a betonfal, mivel Gajzágó István író volt, hogy egészen pontosak legyünk: hangjátékíró, s köztudomású, hogy a hangjátékíróknak mindig mindenről egy hasonlat jut az eszükbe. Bámulta hát még egy ideig a tűzfalat, erőltette az agyát, de semmi más nem jutott az eszébe. „Ez pedig kevés. Ebből nem lehet hangjátékot írni” – mormogott az orra elé, majd sóhajtva visszament a lakásba. Lopva az íróasztalára nézett, ahol szép rendben ki volt rakva a fehér papír, mellette a golyóstoll. Majd elkapta a szemét, enyhe lelkiismeret-furdalással a fürdőszobába osont. „Előbb megborotválkozom” – motyogta. Hosszan nézte a tükörben, ez szokása volt, s nem hiúságból. „Ez az egyetlen arc – fejtette ki egyszer magának –, amelyik állandóan velem van, nézhetem, vizsgálgathatom, s látok egy emberi arcot, csak egy tükör kell hozzá.” Fiatal, derűs, mosolygós arc nézett vissza rá a tükörből, hiába ráncolta a homlokát, hiába húzta feszesre a száját, az arc nem vált komolyabbá. Ez mindig felbosszantotta. „Komolyabb lehetne a képem! Mért vigyorgok mindig, mint egy fakutya? Ez egy író arca? Ez egy bohóc arca!” Még egy utolsó mérges fintort vágott a tükörbe, s lassan, élvezettel megborotválkozott. Bekente az arcát arcszesszel, paskolgatta, de nem lehetett tovább húzni az időt már semmi mással, legyintett, s leült az íróasztalhoz. Kezébe vette a golyóstollat, s figyelmesen elolvasta, ami a papíron állt: „Az elfelejtett sétabot. Hangjáték gyermekeknek. Írta: Gajzágó István. Személyek.” Ennyi. Összeráncolta a homlokát, lendülettel felemelte a golyóstollat, majd letette. Elolvasta még egyszer az utolsó szót: „Személyek”. Igen, ebből kell kiindulni! Újra felemelte a tollat, s gyorsan leírta: „Sétabot”, majd kijavította: „A sétabot”. Hát persze, világos! A sétabot az első személy, akit elfelejtettek, róla fog szólni a hangjáték. Valami mély, rekedtes hangú színésszel kell majd eljátszatni. Világos! Ezzel azt is érzékeltetjük, hogy régen beszélt már, azért ilyen rozsdás a hangja. Odaírta gyorsan zárójelben: „Rekedtes hang”. Elégedetten nézte, majd újra összeráncolta a homlokát. Körülbelül öt perc múlva nyilvánvaló lett, hogy nem jut eszébe több személy. Jobb keze görcsöt kapott, lerakta a tollat, s nyújtóztatta az ujjait. Utolsó kísérletként, mim ahogy a fuldokló a szalmaszál után is kap, eljátszott a gondolattal, hogy egyszemélyes lesz a hangjáték. De azután eszébe jutott a Rádió dramaturgja, a szigorú Laska Dénes, aki úgysem menne bele az egy személybe. Vagyis elvetette az egyszemélyes hangjáték ötletét. S még mormogott is valamit, hogy a színészeknek is élni kell, vagyis jó sok szereplőt kell kitalálni. Ült tovább, szigorúan meresztette a szemét az üres papírra, nem mert felállni, mert akkor, tudta, el fog kalandozni az esze. De a lelke mélyén egészen világosan érezte, hogy ebből a hangjátékból nem lesz semmi. Nem az ő esete ez a magányos, elfelejtett sétabot! De, mivel igazságos volt, azt is meg kellett állapítania; hogy végül is ő találta ki ezt a sétabot-dolgot! A Rádió pedig szó nélkül, örömmel kötött rá szerződést. A gyanús egyedül az volt, hogy ezt a Laska Dénest ültették a nyakára, akiről köztudomású volt, hogy szívósabb, mint egy bulldog. Igen ám, de ami akkor, hajdanán tetszetős ötlet volt, most, mikor meg kellene írni, kiderül, hogy nem lehet belőle semmit se csinálni.

Nem tehetett egyebet, nagyot sóhajtott. Benne volt az egérfogóban. Ekkor, a sóhajtás után rögtön, megcsörrent a telefon. Gajzágó István hangjátékíró gyanakodva nézte, majd felvette. Gyanúja a legteljesebb mértékben igazolódott: Laska Dénes telefonált. Mégis derűsre igazította a hangját – mi az egy hangjátékírónak! –, s fölényesen, magabiztosan belehallózott a kagylóba: – Halló! Szervusz, Dinikém! De örülök, hogy hallom a hangod! Bár éppen munka közben vagyok… Horkantás volt a válasz, ami lehetett elfojtott röhögés is vagy asztmatikus köhögés. Gajzágó István mindenesetre túltette magát rajta. Tovább csevegett. – Igen, igen! Egy érdekes problémával viaskodom. Rögtön az elején. Igen. Amíg ezt meg nem oldom, nem tudok továbbhaladni. Ide figyelj, mondom a problémát! Van ez a sétabot. Na most, ha évekig állt a sarokban, nyilvánvaló, hogy beszáradt a torka. Hogy? Jó, jó, csak képletesen mondom. Végül is valakinek el kell játszania a sétabotot! Figyelj! Egy rekedtes, rezes hangú színész kell. A többi személy? A többi még nincs ilyen finoman kidolgozva. De, de, megvannak ők is, élnek, egészségesek, hehe! Most kerülnek sorra. Hogy? Hogy lejárt a határidő? De kérlek, ez művészet! Nem favágás! Két hete itt ülök bezárva a szobámba, és gyötröm magam. Facsarom az agyvelőmet, és keresztre feszítem a lelkemet. Hogy? Hogy menjek ki az életbe? Sürgősen? Hogy nem elég a fantáziám? Mi? Életszag? Értelek. Jó. Szerv… A köszönés a levegőben maradt, Gajzágó István dühösen nézett a telefonra. – Lecsapta. Rendben van. Kimegyek az életbe. – Majd vidámabban hozzátette: – Nem is rossz ötlet!

2. Táviratkihordó karikázott be a halott utcába, majd gyanakodva fékezett, leszállt a kerékpárról, s fejét vakarva körülnézett. – Az ördögbe! – morogta. – De kihalt! Majd tétovázva megindult, s bezörgetett az úri szabónál. Karikó jött az ajtóhoz, a nyakában centi lógott, jobb kezében ollót csattogtatott, s kérdőn felkapta a fejét, mivel a szája tele volt gombostűvel, s nem tudott beszélni. A táviratkihordó meghökkent, úgy nézte Karikó szelíd arcát, mint aki kísértetet lát, majd mégis megnyugodott a szelíd arctól, s megkérdezte. – Te laksz itt? – Ühüm – mormogott Karikó, gombostűkkel a szájában. A táviratkihordó a táviratot Karikó orra elé tartotta. – És ez a cím hol lakik? Karikó nyugodtan elolvasta a címet:

TOEROEK HUGO BAB UTCA Majd habozás nélkül a szemben lévő házra mutatott, s kényelmesen nekidőlt az ajtófélfának. A kihordó átment az állatkereskedéshez, bekopogott. Jácint Vince felkiáltott a pincéből, hogy azonnal jövök, s nemsokára meg is jelent az ajtóban, egy belga óriást tartott fülénél fogva. A belga óriás a világ legszelídebb nyula lehetett, mert ebben a kényelmetlen testhelyzetben is nyugodtan viselkedett; finoman mozgatta az orrát, s lustán meresztgette a szemét. – Mi tetszik? – kérdezte Jácint Vince.

A táviratkihordó a nyulat bámulta, elfelejtkezett a táviratról, majd szerényen megkérdezte: – Megnézhetem? – Tessék! – nyújtotta feléje Jácint Vince a belga óriást. A táviratkihordó a falnak támasztotta a kerékpárt, szabad jobb kezével – a balban a táviratot szorongatta – beletűrt a belga óriás bundájába. A belga óriás ezt is nyugodtan tűrte. – Hány éves? – bökött a nyúl fejére. – Kettő – mondta Jácint Vince büszkén. – De nagyon jól fejlett. S bár kezdett elfáradni a keze, de azért görcsösen tartotta a nyulat. – Gyönyörű kan – szólalt meg a táviratkihordó sóvárogva. – Tudod – tette hozzá magyarázkodva –, nekem is van otthon nyulam. – Majd kibökte a kívánságát: – Kölcsönadhatnád! Keresztezném az angórákkal. Jácint Vince komolyan nézett, mint egyik nyúltenyésztő a másikra, gondolkozott, nem kapkodta el a választ, a belga óriást egy kicsit lejjebb engedte. – Pár nap múlva – jelentette ki. – Addig nekem is kell. Hadd szokja meg az új helyét. – Értem – bólogatott a táviratkihordó. – Akkor majd benézek a napokban. Majd eszébe jutott a távirat, megmutatta, de Jácint Vince a fejét rázta, hogy nem ismeri Toeroek Hugót. – Lakik még itt valaki? – kérdezte a táviratkihordó. Jácint Vince bólintott, s a mellette levő házra mutatott, majd visszaindult a belga óriással, mert már elzsibbadt a keze. – Ne felejtsd el! Pár nap múlva benézek! – kiáltott utána a táviratkihordó, elvette a biciklijét a faltól, s a következő házhoz ment. Kopogtatott a kapun, majd az ablakot is megzörgette, mire végre kijött Csombor portássapkával a fején, kezében egy csokor gyönyörű tulipán. A táviratkihordó belesett Csombor mellett a kertbe, de nem látott senkit. Csombor türelmesen várakozott. – A szüleid nincsenek itt? – kérdezte a táviratkihordó. – Nincsenek – válaszolta Csombor az igazságnak megfelelően. Majd bemutatkozott: – Csombor vagyok. Nem tud véletlenül egy q-t? A táviratkihordó értelmetlenül nézett. Csombor halk, nyugodt, intelligens hangon elmagyarázta. – Ez egy betű. Ritka betű. Lehet gyűjteni, mint a ritkaságokat. Tessék figyelni, például ilyet: kakukk, kukker, kutya. A táviratkihordónak leesett a tantusz. – Várj csak, várj csak, mindjárt eszembe jut! Csombor várt, bár nem nagyon bízott abban, hogy sikerül újabb q-t szereznie. Ám a táviratkihordó titkos zseninek bizonyult, mert rövid gondolkodás után sorolta a q betűs szavakat, olyan gyorsan, hogy Csombor alig bírta írni. A tulipáncsokrot a hóna alá csapta. – Kucsma, kuffer, kugli, kukac, kupec, kupé, kurta, kúp, kupa, kuksi. – Tíz – mondta Csombor elégedetten, s nagy tisztelettel nézett a táviratkihordóra. – Le kell vennem a kalapot a bácsi előtt! És levette a sapkát. – Semmi, semmi – szabadkozott a táviratkihordó szerényen. – Ha még eszembe jut, megírom egy levelezőlapon. – Előre is köszönöm! Ide tessék írni! – mondta Csombor hálásan. A táviratkihordó Csombornak is megmutatta a táviratot, de ő sem ismerte Toeroek Hugót. Azt viszont magában megállapította, hogy a halott utcát hajdan, valamikor Bab utcának hívták. – Hm – mormogott a táviratkihordó. – A csuda vigye el! Most mit csináljak a távirattal?

Csombor felfogta és megértette a táviratkihordó helyzetét, de segíteni nem tudott. Hogy mégis legalább enyhítsen a dolgon, egy szép szál tulipánt nyújtott át neki. – Tessék! A q betűkért. Most vágtam. A táviratkihordó kicsit bambán nézte a tulipánt, majd elfogadta, és a kormányhoz szúrta. – Lakik még itt valaki? – kérdezte Csombortól is, jobb híján. – Igen – mutatott Csombor az utolsó házra. – Ott. A táviratkihordó továbbtolta a kerékpárt, s bezörgetett az utolsó házba. Az elfüggönyözött ablak résnyire kinyílt, Gergő óvatosan, ahogy egy magánnyomozóhoz illik, kilesett, majd kinyitotta az ablakot. A táviratkihordó furcsa szemmel méregette Gergőt. – Mi az ördög! Itt csupa gyerek lakik? Gergő rábólintott, de nem szólt egy szót sem, hadd fecsegjen csak a táviratkihordó. Egy magánnyomozó nem árulja el magát. Megnézte az orra alá nyomott táviratot, elolvasta a címzést kétszer is, hogy jól megjegyezze, majd megrázta a fejét. – Ilyen nevű személyt nem ismerek. A táviratkihordó nagyot sóhajtva végignézett a halott utcán, majd felpattant a kerékpárjára, s kikerekezett az útra. Gergő gyorsan beírta a noteszába, amelyet ma szerzett be pontosan ilyen célra, hogy „Toeroek Hugo, Bab utca. Távirat”. Odaírta a dátumot is: „június 4.” Majd kilesett az ablakon. Látta, hogy a táviratkihordó Kakula Zével tárgyal, a mogorva újságárus a vállát vonogatta, a táviratkihordó dühösen legyintett, majd elkarikázott. Csombor bezörgetett Gergőhöz, megkocogtatta az ablakot. Sasszem félrehúzta a függönyt, óvatosan kilesett, majd kinyitotta az ablakot. – Mit akarsz? – Segíthetnél! Majd én is visszasegítek, ha neked kell valami. – Jól van, de mit segítsek? Csombor arca lelkes volt, minden ragyogott rajta, beleértve az aranyozott írást is a sapkáján. – Berendezni a szállodát. – Szállodát? Itt? – Igen. Gergő becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, s kijött az utcára. – Most találtad ki? – kérdezte. Csombor lelkesedése több fokkal és láthatóan emelkedett, mintha gyorsforralón melegítenék. – Közismert, hogy Budapesten szállodahiány van – jelentette ki. Ez úgy hangzott, mint egy sajtónyilatkozat. Az ember szinte látta az ásványvizes üvegeket s az újságírók feszült arcát. Csombor, mint egy nagy tapasztalatú szálloda-vezérigazgató, hatásszünetet tartott, hogy Gergőnek legyen ideje megemészteni a kijelentést. Gergő gyorsan megemésztette. – Értem. És a szállodába szükséged lesz egy magánnyomozóra. Csombor ugyan nem erre gondolt, de villámgyorsan felfogta ötletének ilyen elágazását, beillesztette az új javaslatot, látta, hogy nem lóg ki, s hálásan bólintott. – Pontosan. Szükségem lesz. De előbb be kell rendezni a szállodát. Segítesz? – Segítek. Bár nem kifejezetten magánnyomozói feladat. Csombor egyetértett. – Alulról kell felküzdeni magunkat – nyilatkozta bölcsen. Majd lelkesen kifejtette az ötletet, ahogy ballagtak a lakótelep felé.

– Képzeld el! Szállodasort csinálunk a halott utcából! Én leszek a főportás plusz a vezérigazgató. Jó levegő, csend, falusi hangulat a város szívében! Mi kell még? Tárgyilagos hangon folytatta. – Most egyelőre, matrac kellene. Legalább két fekhelynek való. Meg egy-két pokróc. Kezdetnek ez is elég. Ennyivel olcsóbban számítom az árat. Eleinte. Gergő bólogatott. – De honnan veszünk matracokat? – kérdezte. – Egyszerű. Abból indulok ki, hogy itt mindenki új lakásba költözött. Csombor nagy mozdulattal körbemutatott a lakótelepen. – Igen – mondta Gergő, bár nem értette, hova akar kilyukadni. – Na most, általában az új lakásba új holmikat vesznek. Gergő erre is bólintott, de még mindig nem látott világosan. De Csombornak nemcsak a feje volt nagy, ész is volt benne elegendő. Erre vallott a következtetése, amit még a legnagyobb magánnyomozók is megirigyelhetnének. – De a régit se dobják el. Valahogy az emberek ragaszkodnak a régi holmikhoz. Nincs szívük kidobni. Ez már így van. Vagyis nincs más dolgunk, mint hogy kölcsönkérjük őket! Kölcsön – hangsúlyozta Csombor. – Akkor, figyeld meg, odaadják. Gergő elismerően mosolygott Csomborra. Büszke volt rá, s mert őszinte gyerek volt, rögtön meg is mondta. – Ezt jól kitaláltad! Bárki büszke lehetne rá. – Ugye? – mosolygott Csombor. – Gyerünk, keressük meg a házfelügyelőket! Náluk van a pince kulcsa. Az első házfelügyelőnél nem volt szerencséjük, mogorván, gyanakodva nézte őket, a pincekulcsot nem volt hajlandó idegennek odaadni, s egyáltalán, van-e papírjuk a tömbbizalmitól vagy a tanácstól vagy a… Abbahagyta a felsorolást, fenyegetően nézett rájuk. De Csombor könnyedén megvonta a vállát, s olyasmit mormogott, hogy nem erőszak a disznótor. A második házfelügyelő azonnal megértette a kérdés nagy horderejét! Ravasz szemű, bajuszos öregember volt, ő használta ezt a kifejezést, amelyre Csombor elégedetten rábólintott. Nagy horderejű. Az biztos. – Értem, értem – folytatta a bajuszos öreg. – Van itt minden! Levezette őket a pincébe, s könnyedén körbemutatott a régi ágyakon, szekrényeken, mosóteknőkön. Volt matrac is meg sodrony meg. díszpárna. Majd várakozóan nézett rájuk. Csombor megértette a dolgot. Ez a ravasz szemű, bajuszos öreg az ő embere volt. – Nem kívánom ingyen. – Ó, ó! – mondta az öreg, bajuszát simogatva, – De most még nem tudok fizetni – szögezte le Csombor, mint ahogy az egy becsületes szállodaigazgatóhoz, plusz portáshoz illik. – Majd ha beindul az üzlet. Az öreg nem volt türelmetlen. – Helyes, helyes. Én tudok várai. Mire van szükségetek? – Egyelőre matracokra, pokrócra, párnára – sorolta Csombor. Az öreg fürgén előszedte a matracokat, rájuk dobott két pokrócot, és két díszpárnát. Az egyikre páva volt hímezve, a másikra egy rózsa. Az egyik pár matracot Csombor vette a hátára, a másikat Gergő, a díszpárnát a hónuk alá fogták, a pokrócokat meg az öreg a matracokra terítette. Csombor imbolyogva visszaszólt a lépcsőről. – Majd jelentkezem.

– Biztos vagyok benne – jelentette ki a bajuszos öreg, s mosolyogva, ravasz szemével hunyorgatva nézett utánuk. Némi feltűnést keltettek a halott utcában. Karikó kiszedte a szájából a gombostűket, Jácint Vince a pinceablakon lesett ki. – Itt alszotok? – kérdezte Karikó – Vagy ócskásboltot nyittok? – Egyiket se – válaszolt Csombor a matracok alól. – Szállodát! Karikó megvonta a vállát, visszadugta a gombostűket a szájába, Jácint Vince visszabújt a pincébe a belga óriáshoz. Csombor elegyengette a pokrócot a földre fektetett matracokon, körülnézett a szép tiszta szobában, megköszönte Gergőnek a segítséget. – Kösz a cipelést! Most elrohanok, – Hová? – kérdezte Gergő. – Vendégeket szerzek. Csombor még egyszer megnézte a matracokat, majd kiballagott a házból. Az aranybetűs felírás ragyogott a sapkán, mint egy apró naplemente.

3. Csombor először is betért egy trafikba, vett tíz darab ideiglenes lakásbejelentőt, majd villamosra szállt, és kiment a mezőgazdasági vásárra. Egy ideig a bejáratnál őgyelgett, nézte a beözönlő látogatókat. Hamar megállapította, hogy főleg budapestiek látogatják a vásárt, mivel senkinél se volt bőrönd vagy nagyobb csomag, vagyis mindenkinek van hol aludnia. Jegyet vett hát ő is, és bement a vásár területére. Fülelt, hallgatózott, bámészkodott, hosszasan nézte az ötmázsás anyakocát, megcsodálta a miniatűr öntözőberendezést, de sehol sem találkozott szállodát kereső emberekkel. Nem adta fel a reményt, továbbment az ideiglenes lóversenypályára. A pompás lovak futását, akadályugrását hatalmas tömeg nézte. Csombor az első sorba furakodott, elbűvölve bámulta a tüzes lovakat, majd visszafurakodott, s valami kósza ösztön biztatására megkereste az istállót. A szép, tiszta istállóban deszkából készült boxokban álltak a lovak, Csombor belesett, csend volt és friss széna illata. Középen, két felfordított vödrön két csikós ült, fekete csikósruhában, kártyáztak, egy harmadik felfordított vödör volt az asztal. Csombor némán figyelte a kártyázókat hallgatta a kártyaszöveget. – Adu, adu, tök, mint a fejed! – Letakarok! Negyven! Elég. Hatvanhat kereken! Vagyis hatvanhatoztak, másképpen snapszliztak, Csombor jól ismerte ezt a játékot. Kísértést is érzett, hogy közelebb menjen, és kibiceljen a két csikósnak. Gyorsan körülnézett, de nem látott semmi zavarót, közelebb somfordált hát, udvariasan biccentett, s az egyik csikós háta mögé állt. A csikósok egy pillanatra csodálkozva néztek rá, de aztán nem törődtek vele, tovább kártyáztak, osztottak, s felvették a lapokat. Csombor kíváncsian nézett az előtte ülő csikós lapjába. Zöld volt az adu, s mikor a csikós hívni akarta, az egyik lapot, óvatosan megbökte a vállát. A csikós kérdőn hátranézett. Csombor némán a másik lapra mutatott, hogy azt hívja, a piros ászt. – És ha leütik? – morgott halkan a csikós. – Kockáztatni kell – súgta a fülébe Csombor. – Ha nem üti le, le lehet takarni, itt a tök húsz meg az adu ász meg a piros tízes. A csikós lehívta a piros ászt, nem ütötték le, és gyorsan letakart. Megnyerte a partit, s hálásan nézett Csomborra.

– Úgy látom, konyítasz valamit hozzá. Csombor szerényen megvonta a vállát, majd kihasználva a beszédes hangulatot, rátért a saját céljára. Körbemutatott, s megkérdezte: – Itt tetszenek aludni? – Itt – mondta az egyik csikós, az, aki elvesztette a partit. A másik, aki megnyerte, barátságosabban tette hozzá: – Már megszoktuk. Ott az ágyunk a sarokban. Csombor a sarokba nézett, majd kibökte: – Tudnék egy jobb helyet. Szép csendes ház, a kertben virágok. Jó levegő. És olcsó. Pont két hely van. A csikósok egymásra néztek, majd Csomborra, figyelmesen megbámulták a sapkáját, a sapkáján az aranyozott felírást. – Rendben van – mondta az egyik csikós, a másik némán rábólintott. – Estére ott leszünk. Holnap úgyis bezár a vásár. Legalább alszunk egy jót. Csombornak felragyogott a képe az örömtől, de gyorsan elfojtotta a vigyorgást, komolyan előszedte a két ideiglenes bejelentőt, a csikósoknak adta. – Tessék ezt kitölteni! Majd elmagyarázta, hogy hogyan lehet megtalálni a Bab utcát, megmondta a villamosokat, s a végén bemutatkozott. – Csombornak hívnak. Engem tessenek keresni. A két csikós komoly képpel bólogatott. Kitöltötték az ideiglenes bejelentőket, Csombor átvette és elbúcsúzott. – Este várom önöket! – szólt vissza az ajtóból. Büszkén utazott vissza, a diadalmas vigyorgás még a halott utcában sem hervadt le az arcáról. Gergő, mikor meglátta Csombort, kijött a házból. – Sikerült? – kérdezte. – Sikerült – mondta Csombor. – Beindult az üzlet. Karikó jelent meg az ajtóban, nyújtózkodott, kiköpködte a maradék gombostűket, s odakiáltott Csomboroknak. – Mit szólnátok egy kis focihoz? Az ember elgémberedik a sok varrástól meg férceléstől. Mozgassuk meg a csontvázunkat! Csombor bólintott, Jácint Vince is kidugta a fejét a pinceablakon, majd kijött az utcára. Karikó kidobta a focit, az pattogva Gergő elé gurult. Gergő lestoppolta, s laposan Csombornak passzolta. Csombor Jácint Vincéhez gurította. Jácint Vince kicsit még vakon a napfénytől hatalmas bombát küldött a szemközti házfalra. A ház megremegett a lövéstől, nagy darabon levált a vakolat. – Bravó! – gratulált Karikó. – Majdnem átlőtted a falat! Jácint Vince szerényen mosolygott, a falhoz ment, s hunyorogva olvasta a vakolat alól kibukkanó felírást:

JOLÁN, ESTE 8-KOR INDULUNK! NÁNDOR. A többiek is megbámulták. Gergő előkapta a noteszét, s rutinos magánnyomozóhoz méltón beleírta a felírást, a távirat után. Aztán nem is törődtek többet a felírással, fociztak tovább, belemelegedve a játékba. Két csapatot alakítottak, az egyikben volt Csombor és Gergő, a másikban Karikó és Jácint Vince. A két kapu az utca egyik és a másik vége volt. A falat, amelyen a krétával írt üzenet volt, több telitalálat is érte, úgyhogy a felírás teljesen olvashatatlanná kopott, de nem törődtek vele. A

mérkőzést Karikóék nyerték huszonöt: húszra. Az eredménnyel különben mindenki meg volt elégedve, hiszen a gólok tömegét rúgta mind a két csapat. Megizzadva, fecsegve értékelték a meccset, majd fröcskölve, prüszkölve megmosdottak Csombor kertjében a csapnál. Karikó visszavitte a focit a szabóműhelybe, majd az ajtóban állva meglengetett valamit, ami megtévesztésig hasonlított egy férfinadrághoz. – Mit szóltok hozzá? – kérdezte büszkén Karikó. Odasereglettek, s megbámulták a nadrágféleséget. Dirib-darab rongyokból volt összefércelve, de vitathatatlanul hasonlított egy nadrághoz; két szára volt például. Karikó roppant büszke volt a nadrágra. – Csinálok hozzá egy zakót is – magyarázta. – Született úri szabó vagy – gratulált neki Jácint Vince. Majd szerényen mosolyogva szétnézett a társaságon. – Nem néznétek meg a nyúlfarmot? Nem tudtak ellenállni a kérésnek, letódultak Jácint Vince után a pincébe. A pincében rend volt és tisztaság. A fal mellett nyúlketrecek sorakoztak, deszkából szépen összeszegelve, az ajtójuk dróthálóból. Bár még csak egy ketrecben volt nyúl, a belga óriás, Jácint Vince mégis büszke mozdulattal mutatott szét. – Majd lesz több is. Úgy szaporodnak majd, mint a nyulak! Mikor feljöttek az utcára, Csombor nagy kísértést érzett, hogy elmondja az üzleti sikerét, vagyis a két csikós szállóvendéget, de aztán arra gondolt, hogy hátha nem jönnek el. Majd ráér utána dicsekedni. Gergőnek pedig ugyan már volt két bejegyzés a magánnyomozói noteszában, de nem tartotta őket elég érdekesnek. Majd csak akad valami érdekesebb ügy, amivel el lehet hencegni. Esteledett, s bár mindnyájan hoztak magukkal hideg élelmet, vagyis kenyeret meg amit találtak rá otthon a konyhában, kezdtek megéhezni. Karikó bezárta a szabóműhelyt, egy lécet támasztott az ajtónak. Jácint Vince ropogtatnivalót adott a belga óriásnak, s indultak haza. – Ti nem jöttök? – kérdezte Jácint Vince Csombortól és Gergőtől. – Mindjárt megyünk. Még van egy kis dolgunk – felelte Csombor. Gergő is bólintott, elértette, hogy a szállóvendégekről akar még vele beszélgetni Csombor. Karikóék nem faggatóztak, kitrappoltak a halott utcából. Mikor egyedül maradtak, Csombor előszedte az ideiglenes bejelentőket, s megmutatta Gergőnek. – Estére várom őket. Gergő megkérte Csombort, hogy beírhassa az adatokat magánnyomozói noteszába. Csombor kis gondolkozás után beleegyezett, legalább ennyi köze legyen Gergőnek is a vendégekhez, ha már magánnyomozóként alkalmazta. Gergő beírta a két nevet: Som Pál, Som József. „Testvérek” – állapította meg, s feljegyezte a többi adatot is, lakhely, anyja neve, születési év, foglalkozás. – Csikós? – kérdezte. – Van ilyen foglalkozás? – Hogyne lenne! – nyugtatta meg Csombor. – A saját szememmel láttam a lovakat. Gergő megnyugodott, összecsukta a noteszt. – Várjam meg én is őket? – Nem fontos – mondta Csombor. – Elég, ha én itt vagyok. Gergő kiballagott a halott utcából. Csombor kihozott egy kisszéket, leült a kapuba, s várta a szállóvendégeket. Merengve nézte, hogyan alkonyodik, s egy pillanatra elfogta a kétely is, hogy nem jön semmiféle szállóvendég, aprót sóhajtott, majd biztatgatta magát, hogy mégis eljönnek. „Mindenesetre – gondolta – várok még egy kicsit. Ráérek. Itt meg csend van és jó levegő.” Futólag megnézte az újságjai közt gubbasztó Kakula Zét, majd nagyokat szippantgatott a jó levegőből.

Azért mégis meggyorsult a szívverése az örömtől, mikor meglátta a két csikóst. Először nem is vette észre, hogy milyen furcsán tántorognak, hogy valójában részegek. Mikor észrevette, nem törődött vele. Különben is a két csikós nagyon barátságos volt. Az egyik meg is csókolta Csombor sapkáját, nyilván a feje búbját akarta. Csombor udvariasan bevezette őket a szobába. A két csikós lefeküdt, s azonnal el is aludt. Csombor lábujjhegyen kilépkedett, s roppant boldogan becsukta az ajtót.

HARMADIK FEJEZET

1. Korán reggel Csombor volt az első a halott utcában. Csendesen benyitott a szobába. Először azt hitte, hogy nem lát jól, azért körülnézett a másik szobában, majd a kertben is, de a két csikós nem volt sehol. Elgondolkozva bámulta az üres matracokat. Most már kénytelen volt elismerni a szomorú tényt, hogy a vendégek fizetés nélkül meglógtak. Majd rájött, hogy ebben ő is hibás, mert mikor végiggondolta a dolgot, be kellett ismernie, hogy fizetésről egyáltalán nem beszéltek. Megigazította a pokrócokat a matracokon. Bosszúsága kezdett elpárologni. „Mégiscsak az a fontos, hogy voltak vendégek – motyogta. – Igaz, hogy ingyenvendégek, de mégiscsak vendégek. És mivel ők voltak az elsők, ingyen kaptak szobát. Így szokták ezt csinálni a nagy szállodákban is.” Megvigasztalódott a gondolattól, a két bejelentőlapot elzárta az asztalfiókba, és immár derűs képpel kiállt a kapuba, várta a többieket. Unaloműzőként újabb q-betűs szavakon törte a fejét, de nem jutott eszébe egy sem. Gergő érkezett, kérdőn húzta fel a szemöldökét, fejével a szoba felé intett, hogy mi van. Csombor egy pillanatig habozott, hogy elárulja-e, majd becsületesen beszámolt a fizetés nélküli távozásról, mindössze arra kérte Gergőt a végén, hogy nem kell nagydobra verni a dolgot. „Nehogy mások is ilyen igénnyel lépjenek fel” – tette hozzá, mint egy ravasz és bölcs szállodaigazgató. Gergő bólintott, hogy érti, majd mégis megkérdezte Csombort, hogy ne nyomozzon-e a meglógott csikósok után. De Csombor túltette magát az ügyön, nagyvonalúan legyintett, hogy nem érdemes. Gergő mindenesetre bevezette a csikósok adatai után a noteszába, hogy fizetés nélkül távoztak. Töprengett, hogy milyen megjegyzést fűzzön még az esethez, de nem jutott eszébe semmi lényeges gondolat. Tiszta ügy volt és elég hétköznapi. Karikó sétált be kényelmesen a halott utcába, odaköszönt nekik, majd befordult a szabóműhelybe, teletömködte a száját gombostűkkel, s nekifogott a zakónak. De zakót sokkal nehezebb csinálni, mint nadrágot – erre Karikó is hamar rájött. Először is kéne egy próbabábu, amelyre ráakaszthatná a szövetet. Mindenesetre addig is, míg kerít egyet, a diribdarab szövetekből kiszabott emlékezetből olyan zakó formájú valamit. Majd fejét vakarva kiállt az ajtóba. Jácint Vince nagy szatyrot cipelt, lihegve lerakta, üdvözölte Karikót. – Mi az? – kérdezte Karikó hümmögve a gombostűk miatt: – Krumplihéj. Most szedtem össze a kukából – felelte Jácint Vince. – Jobb, mint a zöldségesbolt – tette még hozzá magyarázkodva, s lemászott a pincébe. Karikó gyorsan kiszedte a gombostűket a szájából, s utána kiáltott. – Gyere be egy kicsit hozzám! Segíthetnél! Jácint Vince visszaszólt a pincéből. – Jó! Csak adok a nyúlnak! Egy marék zöldséget dugott a ketrecbe sebtiben. – Ez csak előleg. Majd kapsz még – morogta. A belga óriás rávetette magát az előlegre. Jácint Vince felszaladt a szabóműhelybe. – Itt vagyok. Mit segítsek? Karikó elmagyarázta Jácint Vincének, hogy próbabábu lesz, vagyis tárja ki a karját, és álljon mozdulatlanul, nehogy ráncos legyen az anyag. Jácint Vince engedelmesen kitárta a karját, és

igyekezett mozdulatlanul állni. Karikó a farmeringhez tűzte óvatosan a zakóféleséget. Guggolva nézte. – Vigyázz a pitykéimre! – szólt le a magasból Jácint Vince. – Vigyázok – hümmögte Karikó csukott szájjal. Tűbe cérnát fűzött, s hatalmas öltésekkel összevarrta a zakót. Jácint Vince nagy türelemmel álldogált, csak akkor hagyta el a türelme, mikor már nagyon viszketett az orra. – Megvakarhatom? – kérdezte az orrára mutogatva. – Természetesen – mondta Karikó, és kiköpte a maradék gombostűket. – Készen is vagyunk. Köszönöm, és nem fogom elfelejteni. A zakóból is kihúzgálta a gombostűket, s óvatosan lefejtette a vakarózó Jácint Vincéről a kész zakót. – Nincs mit – mondta Jácint Vince, megcsodálta a zakót, majd visszament a belga óriáshoz. Csombor a virágokat locsolta egy öntözőkannával, Gergő visszahúzódott „Sasszem magánnyomozó” szobájába, az újságokat rendezgette, s ki-kipillantott a függönyrésen. Így elsőnek vette észre a kíváncsian bámészkodó, ámuldozó Gajzágó Istvánt. Gajzágó napja határozottan jól kezdődött. Üdén ébredt, mint egy harmatos fejes saláta, lelke tiszta volt és vidám. Először még gyanakodva is vizsgálgatta magát, hogy mitől ilyen a lelke, körülnézett a szobában: semmi változás. Majd meglátta az íróasztalán az üres papírokat, s egyszeriben rájött a vidámság nyitjára. „Hát persze – morogta elégedetten. – Ma nem gyötröm az agyamat. Ma kimegyek az életbe.” Még egy alattomos hasonlatot küldött az üres papírok felé: „Úgy ül ifjú életemen ez az elfelejtett sétabot, mint egy sötét felhő.” Kényelmesen megborotválkozott, bőségesen megreggelizett, s fürge, ruganyos léptekkel elindult az életbe. Hosszan bámulta az óriási betonváz tetején a szentjánosbogárként villogó hegesztőket, élvezettel beszívta a fanyar mészillatot, majd abbahagyta a bámészkodást, mert elfáradt a nyaka. Foga közt fütyörészve keringett az ápolt, üres pázsitok körül, majd kivágott a párhuzamos útra, megbámulta a fodros-bodros telefonfülkét, s megállt Kakula Zé előtt. Kakula Zé mogorván szólt a vigyorgó idegenre. – Mi tetszik? Gajzágó nem hagyta abba a vigyorgást, helyesebben: észre se vette, hogy túláradó életkedve vigyor formájában kiült az arcára; szeme vidáman futkosott a kirakott újságokon. Tudat alatt megállapította, hogy csupa régi, elavult újság függ kint – úgy értve a „tudat alattot”, hogy bár látta a múlt heti dátumokat, de nem jutott el a tudatáig. Van ilyen, eléggé közismert lelki folyamat ez, hogy az ember mindenfélét lát, de nem törődik vele. A mogorva újságárus láthatóan érzéketlen volt a finomabb lelki folyamatok iránt, mert még mogorvábban szólt Gajzágóra. – Nyögje már ki, hogy mi tetszik! Gajzágó egy cseppet sem sértődött meg a goromba hangtól, tovább folytatva a vigyorgást rábökött a Valóság című folyóiratra, kifizette, s egy bontakozó új gondolat bűvkörében köszönés nélkül továbbállt. Ízlelgette a szót: „Valóság. Ez kell nekem – motyogta. – Elő fogok fizetni erre a folyóiratra.” Kinyitotta, futtában beleolvasott. Nem nagyon értette. „Nem baj – gondolta. – Ez egy komplikáltabb valóság.” Felnézett, és meglátta a halott utcát. Egyelőre nem is látott mást, lenyűgözve bámulta az üres házakat, a szinte látható csendet. Óvatosan, fejét forgatva megindult. Agyában máris egymást kergették az ötletek: mi lenne, ha… mi lenne, ha… de még nem döntött egyik ötlet mellett sem, hagyta őket születni és elhamvadni, áhítatosan szívta magába a halott utca különös hangulatát.

Gergő megelégelte a leskelődést, úgy gondolta, hogy figyelmeztetni kellene a többieket is az ismeretlen felbukkanására. Tempósan kisétált a ház elé, s jó hangosan, hogy mindnyájan meghallják, megszólította Gajzágót. – Jó napot kívánok! Kit tetszik keresni? Gajzágó barátságosan vigyorogva nézett Gergőre, majd sorban Csomborra, Karikóra, Jácint Vincére, ahogy a hangos köszönésre kiléptek az utcára. Gajzágó világosan tudta, hogy ez egy kényes pillanat, nemhiába írt annyi hangjátékot gyerekekről. Hogy ő most itt nyilvánvalóan betolakodó, s hogy bizalmat kell teremtenie maga iránt. Mert ez volt a szándéka, barátkozni akart, nemcsak önzésből, mivelhogy ilyesfajta ismeretek kellettek a munkájához, hanem mert egyszerűen ilyen volt a természete: barátkozó. Nem hagyta hát abba a nyájas vigyorgást, biccentett, s illedelmesen bemutatkozott. – Engem Gajzágó Istvánnak hívnak. A foglalkozásom hangjátékíró. S várt türelmesen az eredményre. Nem vitás, hogy volt valami vonzó Gajzágóban, úgy értve, hogy olyan valami, ami megkülönböztette a normális, szigorú, gyereket okító felnőttektől. Talán az őszintesége vagy eltitkolhatatlan jó kedélye; mindenesetre az első pillantásra rokonszenvesnek látszott a halott utcában vakációzó gyerekek előtt. Köréje szivárogtak, s bemutatkoztak ők is, – Karikó Károly úri szabó. – Jácint Vince állatkereskedő. – Kis Gergő magánnyomozó. – Csombor vagyok. Szállodaportás. Gajzágó boldogan vigyorgott rájuk, szórakozottan elsiklott a foglalkozások felett, viccnek tartotta. – Szevasztok. Tegeződjünk! – ajánlotta melegében. Karikó vette elsőnek a lapot. – Kéhlek – mondta előkelő orrhangon, mint a filmekben a grófok –, szehvusz! A jég megtört, Gajzágó István hangjátékírónak sikerült a barátkozás. Nagyon büszke volt erre a képességére, sokkal büszkébb, mint a hangjátékaira. Zsebébe nyúlt, egy csomag cigarettát vett elő, s körbekínálta. – Amerikai. De sorban mindenki megrázta a fejét, nem dohányoztak. Gajzágó rágyújtott, majd Csombor javaslatára bementek a hűvös tornácra. Csombor elővette gyűrött noteszát, s kért egy q-t Gajzágótól is; értelmesen elmagyarázta, hogy miről van szó, s felolvasta az eddigi gyűjteményt. Gajzágó kapásból, gondolkozás nélkül sorolta a q betűs szavakat. Hiába, meglátszott, hogy hangjátékíró! – Írjad! Kurbli, kukac, kukk, kuncog, kunkor, kurázsi, kuruc, kurta, kuriózum, kurátor, kurd, kurgán, kurizál, kánikula, kuncsorog, kun, kucséber. – Csombornak görcs állt az ujjába, míg mindet felírta. Leplezetlen tisztelettel nézett Gajzágóra. – Tizenhét! Eddig ez a rekord. Bár van egy-két szó, amit nem ismerek, de elhiszem. Különben pedig megemelem a sapkámat. Gajzágó könnyedén elmosolyodott, nem vitte túlzásba az ünneplést. Közben elhatározta, hogy óvatosan anyagot gyűjt. – Mondhatnátok ti is egy-két jó beköpést! Tudok ugyan én is egy csomót, de a jó pap is holtig tanul. Karikó szelíd arccal utánozta az előbb látott gesztust. – Írjad! – mondta Gajzágónak. Gajzágó elnevette magát, volt humorérzéke. – Helyes! Mondjad csak, megjegyzem! Olyan az eszem, mint a borotva.

Karikó mondta: – Elsőnek egy-két rímjáték: Ferenc Jóska masírozott, szájában egy fasírozott. Itt egy anyós porhüvelye, akit megfojtott a veje. A lábamon mázsás retek, napról napra hülyébb leszek. Most egy kis reklám következik. Figyelem! Mosson fogat Amodenttel, az én fogam is attól ment el! Milyen? – Óriási! – lelkendezett Gajzágó. Karikó faarccal szavalt, a többiek pukkadoztak, Gajzágó a könnyeit törölgette. – Jaj! – vinnyogott Jácint Vince. – Jaj az oldalam! Karikó elégedetten szemlélte a hatást. Majd fahangon megszólalt. – Most egy mai gyerekdal következik. Megköszörülte a torkát, s kellemes hangon rázendített: Kösd fel magad – kösd fel magad – kösd fel magadra vitéz kardodat! Nyáron kutya légy – nyáron kutya légy – nyáron kutya légy meg ne csípjen! Rettentő marha vagy – rettentő marha vagy – rettentő marha vagy ökör fel ne taszítson! A dal végén meghajolt, mint az Operában a hőstenor, majd visszamászott a korlátra. Mikor kicsit csitult a nevetés, Gajzágó megkérdezte: – Tudsz még ilyet? Karikó szerényen mosolygott, mint egy ibolyaárus színésznő egy új magyar operettben. – Hát, összekaparhatok még valamit. Figyelem! Következik, hogy mi nem mindegy. Nem mindegy, hogy Gödön van szobrod, vagy Szobon van gödröd. Hogy: vidd ki a bilit, vagy idd ki a bilit! Hogy: marhairtó vagy irtó marha. Vagy: Gyulukám, hozz tíz deka csabait, vagy Csabikám, hozz tíz deka gyulait! Jácint Vince Csombor hátát ütögette, úgy röhögött. – Elég! Irgalom! Röhögőgörcsöt kapok! Gajzágó kezet nyújtott Karikónak. – Nagy voltál! Ezt én mondom neked! Pedig írtam már egy-két hangjátékot. Karikó álmosan nézett szét. – A semmi, semmi, csali egy kis agytorna. Gajzágó István hangjátékíró roppant jól érezte magát a hűvös tornácon, a felszabadult nevetés szíve szerint való volt, nem is csinált titkot belőle, rögtön ki is bökte. – Régen éreztem magam ilyen jól! És ez az utca! Van valami ebben az utcában. Motoszkál valami ebben a kihalt utcában. Széles karmozdulattal körbemutatott, s a fejében újra mocorgott egy ötlet, mi lenne, ha… Úgy érezte, hogy itt van az orra előtt egy hangjáték, csak el kéne csípni. Csomborék türelmesen vártak, míg Gajzágó befejezi a mélázást. Gajzágó álmodozó hangon folytatta. – Ez az utca, ez az utca… valami még kellene ide. Mi lenne, ha lenne itt egy titkos pince? Jácint Vince rögtön közbevágott. – Pince van! Csak nem titkos. Egy nyúl van benne.

– Nyúl nem jó – legyintett Gajzágó. – Nincs benne semmi különös. Nem mozgatja meg a fantáziát. Tudjátok, egy hangjátékhoz valami izgalmas dolog kell. Valami olyan, ami elindítja az ember képzeletét. Jácint Vince titokban megvonta a vállát, szerinte nincs izgalmasabb dolog, mint a nyúltenyésztés. A többieket azonban elkapta a hév, lelkesen nézték a hangjátékíró csillogó arcát. – A halott utca elég izgalmas – jelentette ki Csombor. Gajzágó töprengett, ízlelgette az elnevezést. – Halott utca, halott utca… igen, ez nagyon jó. De még kellene valami ide, valami titokzatos. Karikó krákogott, majd mikor ránéztek, gyorsan megszólalt. – Kémek. – Milyen kémek? – kérdezte Gajzágó. – Külföldi kémek. Vegytinta, gázálarc, sugárpisztoly. – A gázálarc marhaság – jelentette ki Csombor. – A gázálarc minek? De Karikó megingathatatlan volt, fölényesen mosolygott. – Dinnye vagy! Épp ez a vicc! A halott utcából vezet a lejárat a szupertitkos, szuperbiztos főhadiszállásra, amely természetesen a föld alatt van. És mitől szuperbiztos? Attól, hogy a lejárat előtt van még egy pince, amely el van árasztva gázzal. Ezért kell a gázálarc. Leesett az álluk, Csombor megadta magát, visszavonta a „marha” jelzőt. Mindnyájan Gajzágóra néztek, hogy mit szól hozzá. Gajzágó az orrát vakargatta. – Nagyon jó, nagyon jó. Csak egy baj van. – Micsoda? – kérdezte Karikó. – Az, hogy nem tudom a gázt hangban ábrázolni. Karikó védte a gázzal elárasztott pincét. – És sziszegéssel? Sz-sz-sz! – sziszegett a foga között. Gajzágó újra elgondolkozott. – Azzal se. Akkor nem lehet hallani a párbeszédet. Egy hangjátékban pedig folyton beszélgetni kell. Mindent hanggal kell kifejezni. Jácint Vincét nem hagyta nyugton, hogy nem találják izgalmasnak a nyulait. Komoly hangon javasolta. – És mi lenne, ha minket írnál meg hangjátéknak? Azt, hogy itt vagyunk, és az egyikünk úri szabó, a másik meg állatkereskedő. Szerintem ez nagyon izgalmas. Mi legalábbis annak találjuk. Jácint Vince elégedetten nézett körül. Gajzágó nagyon tapintatosan fogott a beszédbe. – Ez biztos így is van. Látom rajtatok. Meg mondtam már, ugye, hogy én is milyen jól érzem itt magam. De haj, haj! A hangjáték nagyon nehéz műfaj. Törvényei vannak. Meg szigorú dramaturgiája. Átkozottul szigorú törvényei vannak! Képzeljétek el, hogy van külön egy ember, aki semmi mást nem csinál, abból él, hogy csakis ezekkel a törvényekkel foglalkozik! Bizony, ez a foglalkozása, ez van beírva a személyi igazolványába. És kap érte fizetést meg SZTK-t meg mindent. Úgy hívják, hogy dramaturg. Mellém is ki van nevezve egy ilyen dramaturg, Laska Dénesnek hívják, és roppant szigorú a dramaturgiai kérdésekben. Gajzágó komoran összeráncolta a homlokát, eszébe jutott az elfelejtett sétabot meg az, hogy tulajdonképpen csak lopja itt az időt. De aztán gyorsan megfogalmazott magában egy önigazoló gondolatot: „Anyagot gyűjtök, nem? És ebben a halott utcában van valami! És ezek a fiúk ritka értelmesek, s ami a legfontosabb, sikerült megbarátkozni velük.” Megvigasztalódott ettől a gondolattól, helyre billent a lelki egyensúlya, visszatért a jókedve. Barátságosan rámosolygott Jácint Vincére. – Érted már? Úgyszólván meg van kötözve a kezem. Olyan témát kell találnom, amely alkalmas hangjátéknak, és megfelel a dramaturgia szabályainak.

Jácint Vince újra megvonta titokban a vállát, eszébe jutott az a sok hangjáték, amit hallott, egyik unalmasabb volt, mint a másik, de nem akart vitatkozni. Gajzágó újra belelendült a találgatásba. Fojtott hangon, szinte suttogva mondta: – Mi lenne, ha lenne itt egy halott? – Egy micsoda? – kérdezte Csombor csodálkozva. Karikó kapcsolt, letorkolta az értetlenkedő Csombort. – Hogyhogy micsoda? Halott! Hulla! Nem olvastál még krimit? – De hol? És milyen halott? – akadékoskodott Csombor. Gergő, aki eddig némán figyelt, bekapcsolódott a beszélgetésbe, úgy érezte, hogy ehhez neki is hozzá kell szólni mint Sasszem magánnyomozónak. – Világos. Egy halott, és utána rögtön jön a nyomozás. Gajzágó lelkesen bólogatott. – Igen, igen. Ebben mozog valami. Érzem, hogy ennek van húzása. – Miben mozog? Minek van húzása? – Csombor olyan makacs volt, mint egy öszvér, nagy fejét ingatta, s vele ingott a sapka is. Láthatóan nem tudott átváltani az új témára, pedig sok esze volt; vagy talán éppen a nagy esze akadályozta meg a szabad szárnyalásban? Lehúzta a nagy esze? – Az ötletben van valami, a témának van húzása – magyarázta Gajzágó türelmesen. S valóban úgy érezte, hogy sikerült egy jó ötletet találnia. Némán töprengett rajta, az is eszébe jutott, hogy miképpen adja be finoman Laska Dénesnek az új ötletet, mivel az elfelejtett sétabotot teljesen és tiszta szívből kitörölte a fejéből. Alig figyelt Karikóék beszélgetésére. Pedig érdemes lett volna figyelni! A beszélgetés elfajult, szárnyakat kapott, óriási lendülettel folyt tovább, röpködtek az ötletek, mint a rakéták tűzijátékkor. – Kémhulla – vonta össze rögtön Karikó a két ötletet. – Színes bőrű – dobta be Jácint Vince. – Ál-színesbőrű. Csak be van festve – szárnyalt Csombor is a többiekkel. – Ál-színesbőrű kémhulla – összegezte Gergő. – Gázálarcban – hasznosított Karikó minden morzsát. – Megőrülök ettől a gázálarctól! – dühöngött Csombor. Mérgesen a fejébe húzta a sapkát, a sapka engedett: lement a füléig. Gajzágó végre visszatért a gondolataiból, felkapta a fejét. – Milyen gázálarctól? – kérdezte kicsit bambán. – Amelyik az ál-színesbőrű kémhulla fején van – hadarta Karikó, majd egy újabb sugallat hatására megállt, és suttogva folytatta: – Nincs is feje. Csak a gázálarc. Gajzágó Istvánnak elég éles esze volt, hiszen sok-sok hangjátékon csiszolódott, most mégis meghökkent egy pillanatra, megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. – Hogy, hogy, hogy? Karikó öntelten mosolygott. – Semmi, semmi, csak egy kis ötletparádé. Ha már itt vagyunk, összedobunk egy hangjátékra valót. Gajzágó elvigyorodott. Arra gondolt, hogy le kellene jegyezni a jobb ötleteket. De előbb még gyorsan megköszönte. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott veletek. Remélem, még találkozunk. Én különben a C épületben lakom, első emelet. Bármikor szívesen látom az urakat! Sorban lekezelt mindenkivel, s elindult hazafelé, hogy gyorsan leírja az új ötleteket. – Mi pedig általában itt vagyunk! – kiáltott utána Karikó. – Számíthatsz ránk! Csak szólj nyugodtan, ha kell egy pompás ötlet! Gajzágó otthon rögtön felhívta Laska Dénest.

– Dinikém! – kezdte izgatottan. – Megfogtam az isten lábát! Kint voltam az életben, és nagyon köszönöm a tanácsot. Nagyszerű tanács volt! – Merre van az az élet? – Nem fogod elhinni: halott utcának hívják a gyerekek, akik ott játszanak. Nagyon értelmes fiúk, és rögtön összebarátkoztam velük. Az utca üres, lebontásra vár, nem lakik benne senki. – Halott utca? Nem rossz. És hol van? – Itt van mindjárt, egy lépésre tőlem. – Gondoltam. – Mit gondoltál? – Hogy nem nagyon erőlteted meg magad. – Dehogynem! Amiért nem mászkálok kilométereket? Figyelj csak ide! Egy óriási ötlet jutott az eszembe! Csupa izgalom, csupa feszültség, és sok cselekmény! Egy gyerekkrimi! Mit szólsz hozzá? Mehet? Hm, a sétabot helyett. Majd még megbeszéljük részletesen, most csak elvileg kérdezem, hogy kell-e nektek? Írhatom-e? Laska Dénes, a szigorú dramaturg, elég fanyarul, sőt kissé gúnyosan válaszolt, meglátszott, hogy sokat dolgozott együtt hangjátékírókkal. – Tökmindegy, csak legyen már valami az ég szerelmére! Lejárt a határidő! Veled visszafizettetik az előleget, engem meg kirúgnak! Na most az új ötletről. A gyerekkrimi valóban jó lenne, hogy úgy mondjam, hiánycikk. De hát egy krimihez hulla kell. Legalább egy! És meg tudod írni? És ebből már becsületszavadra lesz hangjáték? Hihetek én még neked? Gajzágó nyelt egyet, majd újra lelkesre formálta a hangját. – Lesz, lesz, Dinikém! Óriási hangjáték lesz!

2. Karikó látta meg elsőnek a halottat. Ahogy reggel fütyörészve benyitott a szabóműhelybe, rögtön észrevette, hogy a nadrág és a zakó nincs a széken, ahová tegnap este rakta. Az első gondolata az volt, hogy ellopták, s már éppen bosszankodni kezdett, mikor a sarokba pillantott. Ott volt a nadrág is, a zakó is… Csakhogy valaki volt benne! A sarokban feküdt a falnak fordulva. Csakhogy rettentő furcsán feküdt! Karikó nem volt gyáva fiú, kicsit halkabbra fogta a fütyörészést, nem mozdult, gyorsan megszemlélte még egyszer azt a bizonyos sarkot, nem nyúlt semmihez, szép csendesen becsukta az ajtót, s nagy lélegzetet vett odakint. Egy pillanatig töprengett, hogy bezárja-e az ajtót, aztán eszébe jutott, hogy ez már nem fog elszaladni. Kényelmesen, tudatosan lelassított lépésekkel végigsétált a halott utcán, bezörgetett sorban mindenkihez. Mikor kilestek a többiek, intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. – Mi van? – kérdezte Csombor. Karikó akaratlanul is halkan beszélt. – Nem fogjátok elhinni. – Mit? – kérdezte Csombor is suttogva, mert volt valami furcsa mellékzönge Karikó hangjában, valami fojtott izgatottság, ami suttogásra késztette. – Ott van, bent – mutatott a háta mögé Karikó, megköszörülte a torkát, s igyekezett normális hangerővel beszélni.

– Mi van bent? – kérdezte most már Csombor is hangosan, sőt egy kicsit ingerülten, mert idegesítette ez a titkolózás. – Egy halott. – Egy micsoda?! – Csombor hangja vékonyan kukorékolva felcsúszott az idegességtől, szempillája szaporán verdesni kezdett, mint akinek por ment a szemébe. Gergő nyugodtan, tárgyilagosan kérdezett. – Honnan tudod, hogy halott? – Nem lélegzik, nem mozog. Gergő, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, előszedte a noteszt, majd megnézte az óráját. – Mikor vetted észre? – Most, öt perce. Gergő lassan beírta a noteszba: „Június 6. Hat óra negyvenöt perc. Szabóműhely.” – Férfi vagy nő? – kérdezte felpillantva a noteszból. – Férfi. Gergő ezt is beírta, majd utána bejegyezte: „Felfedező: Karikó Károly.” Becsukta a noteszt, és zsebre rakta. Különös módon megnyugodtak ettől a mozdulattól, Csombor szempillája se verdesett már olyan szaporán, mintha minden helyrebillent volna azáltal, hogy bejegyeztetett a noteszba. – Megnézitek? – kérdezte Karikó, bátorságra kapva. Némán rázták a fejüket, Csombor óvatosan hátrább lépett. – Nem fontos – jelentette ki Gergő könnyedén. – A többi a rendőrség dolga. Remélem, nem nyúltál semmihez. Szigorúan nézett Karikóra. – Nem nyúltam semmihez – védekezett Karikó. – Helyes. Most pedig értesítjük a rendőrséget. – Előbb Gajzágónak kéne szólni – pártfogolta a hangjátékírót Karikó. – Ez neki való dolog lenne. Úgyis pácban van a hangjátékával. Gergő tűnődött egy pillanatig. – Nem bánom. Onnan könnyebben felhívhatjuk a rendőrséget. Kicsit mindnyájan megkönnyebbültek, s a különös esemény hatására óvatosan lépkedve és szótlanul kiosontak a halott utcából. Hamar megtalálták a C épületet, s becsengettek Gajzágóhoz. Gajzágó álmosan, borzasan nyitott ajtót, s hunyorogva pislogott, de mikor felismerte őket, örvendezve tárta ki a karját. – Gyertek beljebb! Üljetek le! Mindjárt felébredek én is. Karikó egy halvány vigyort eresztett meg. „Azt elhiszem!” – gondolta futtában. Elhelyezkedtek, ki itt, ki ott; Karikó az íróasztalnál, amelyen rögtön felfedezte Az elfelejtett sétabot üres kéziratát; Csombor és Gergő az egyetlen fotelba ült, Csombor a karfára, Jácint Vince a szőnyegre telepedett, Gajzágó visszahuppant az ágyára, és érdeklődve körülnézett. – Nos? Minek köszönhetem a hajnali szerencsét? – Találtunk egy halottat – mondta Gergő nyugodtan. –Igen, igen – mosolygott gyengén Gajzágó. – Egy ál-színesbőrű kémhullát. Á, á – ásított. – Nem rossz ötlet, de még sokat kell dolgozni rajta. Gergő türelmesen várt, míg Gajzágó befejezi a locsogást. – Nem azt. Egy valódi halottat. Gajzágó úgy ugrott fel, mint akibe gombostűt szúrtak, azonnal és teljesen felébredt, s kerek szemekkel bámult Gergőre. – Mit mondtál? Mit találtatok? Hol?! Kicsoda?! Mikor?!

Gergő elővette a noteszt, s olvasta. – Június 6. Hat óra negyvenöt perc. Szabóműhely. Férfi. Felfedező: Karikó Károly. Gajzágó kutató pillantásokkal nézett szét, de csupa komoly arcot látott. Rögtön rájött, hogy ez nem vicc. Idegességében fel-alá nyargalt az íróasztal és az ágy között. Gergőék várakozva nézték. Gajzágó megtorpant. – Azonnal értesíteni kell a rendőrséget! Meg Laska Dénest! Nem, az még ráér. Előbb a rendőrséget. Gajzágó egy kicsit meg volt zavarodva, de azután összeszedte magát, s biztos kézzel feltárcsázta a rendőrséget. – Halló! Itt Gajzágó István hangjátékíró beszél. Egy bejelentést szeretnék tenni. Egy ismeretlen halottat találtunk a halott utcában. Bocsánat, várjon egy kicsit… Befogta a tenyerével a kagylót, és súgva kérdezte: – Hogy is hívják azt az utcát? Csombor odasúgta: – Bab utcának. – Biztos? – Biztos. Gajzágó bemondta a telefonba: – Bab utca. Óbudán. Igen, értettem. S letette a kagylót. Nagyot lélegzett, majd sorra vette a rámeredő, feszült arcokat, biztatóan, bátorítóan elmosolyodott. – Nincs semmi baj. Öltözködni kezdett, közben kapkodva beszélt, hogy levezesse az idegességét. – Köszönöm, hogy szóltatok. Ez aztán a szerencse! – Gyorsan kijavította magát: – Úgy értem, hogy neki már mindegy. Nekem meg az ölembe hullott ez a krimi! Házhoz szállítva! Laska Dénesnek le fog esni az álla. Gyerünk a helyszínre! Kicsörtettek az ajtón. A helyszínen egy civil ruhás férfi várta őket, az úri szabó cégtáblát olvasgatta figyelmesen. Gajzágó izgatottan bemutatkozott. – Gajzágó István, hangjátékíró. Én telefonáltam. Hol a halott? A civil ruhás férfi nagy nyugalommal végignézte, majd megszemlélte Gergőéket is. – Balog Ernő. Nyomozó hadnagy. A halottat… hm… már elszállították… Majd lassú, kényelmes mozdulatokkal kezet fogott mindenkivel, kis mosoly bujkált a szája szélén, de gyorsan elfojtotta. Komoly hangon mondta: – Köszönöm, hogy idefáradtak. Így, csak ennyit. Se vizsgálat, se vallatás, se keresztkérdés, még csak a nevüket se írta fel; egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy a nyomozók szoktak viselkedni például a könyvekben vagy a filmekben. Balog Ernő nyomozó hadnagy pedig, mikor kiért a halott utcából, visszanézett. Alig észrevehetően megvonta a vállát, és az orra alá dünnyögött. – Hm. Nekem is van két fiam. Értem én. Ők is imádják az izgalmat. A többit meg majd valahogy elintézem… S kényelmesen elballagott. Csalódottan néztek utána, Gajzágónak meg egyenesen megnyúlt az ábrázata, mint aki vadalmába harapott. Majd legyűrte a csalódását, s okoskodva magyarázott.

– Most még nem is tudhat semmit. Még csak most találták meg. Ne féljetek, majd én mindennap érdeklődöm, nem hagyom annyiban a dolgot! Mégiscsak mi találtuk meg, illetve ti, de én telefonáltam, vagyis jogunk van mindent megtudni. Mire befejezte a szónoklatot, újra a régi, bizakodó, életerős, képzeletdús hangjátékíró lett; magabiztosan mosolygott, s gyorsan elbúcsúzott Gergőéktől. – Megyek, felhívom Laska Dénest. Most ez a következő lépés.

3. – Halló, Dinikém? Igen, igen, én beszélek. Óriási változás van! Mondhatom, fantasztikus fordulat! Le fog esni az állad! Laska Dénes elgyötört hangon nyöszörgött a telefonba. – Hallgatlak. – Megvan a halott! Egy valódi halott! Most találtuk meg. – Ugye viccelsz? Csak nem te ütötted agyon? – Több lelkesedést, Dinikém! Több hitet! Minden valódi! És én megújítom a műfajt! Ráfér. Dokumentumjátékot fogok írni. Egy valóságos tényből. Lépésről lépésre követem az eseményeket. – A halottról beszélj. – Róla még nem tudok semmit. Megjegyzem, a rendőrség se tud. – Jól van, már majdnem beugrottam. Vagyis nincs halott. – De van halott. Most én mondom neked: nem ártana, ha egy kicsit te is kimennél az életbe. Nemcsak így telefonon érintkeznél a külvilággal. A telefon nagy találmány, de nem elég. Elsorvasztja a lábadat, és teljesen begyepesedik a fejed. Mit láttok ti ott a szűk szobában?! Az ötödik emeleten? Ott még az ablakon is hiába nézel ki! Mit látsz te, ha kinézel az ablakon?! – A Nemzeti Múzeumot, hátulról. – Haha! – Gajzágó gúnyosan nevetett a telefonba. És lecsapta a kagylót. Most először az életben ő. És nagyon büszke volt.

NEGYEDIK FEJEZET

1. Gajzágó bezárta az ajtót, kihúzta a telefont, cigarettát s egy üveg ásványvizet tett az asztalra, és előszedett egy könyvet a táskájából. Ez volt az egyetlen dolog, ez volt minden, amit meg tudott szerezni a rendőrségtől. Mert természetesen azonnal elrohant a kapitányságra, s mikor ott nem nagyon akartak vele szóba állni, elrohant a Rádióba, Laska Dénesből kicsikart egy papírt, amelyen az állt, hogy Gajzágó István hangjátékíró egy dokumentumjátékhoz gyűjt anyagot. Laska Dénes nagyon nehezen állt kötélnek, majd sóhajtva vállat vont, és pecsétet szerzett rá a titkárnőtől. Ezzel a papírral azonnal bejutott egy nagyon elfoglalt alezredeshez, aki fogadta, de rögtön kijelentette, hogy csak két perce van. Aztán kiderült, hogy még ez a két perc is sok idő, mivel az alezredes a kérdésekre csak ezt a rövid választ tudta mondani: – A halott ismeretlen, a tettes szintén. Ha utánaszámolunk, ez a mondat három másodpercig tart. Gajzágó, mikor látta, hogy többet nem tud meg, kényszeredetten motyogta: – Mi lesz a hangjátékommal? Az alezredes örült az új témának, órájára pillantott, s ezt mondta búcsúzóul: – Nem féltem én magukat, írókat! Maguknak úgyis olyan nagy a fantáziájuk! Viszontlátásra, örültem, hogy személyesen megismertem. Gajzágó az olajzöld folyosón ténfergett, mikor beleütközött Balog Ernő nyomozó hadnagyba, aki mintha várta volna a hangjátékírót, a folyosón cigarettázott, s figyelmesen végighallgatta. – Rögtön hozzám kellett volna jönnie. A főnök nagyon elfoglalt ember. Gajzágóban felcsillant a remény. – Maga tud valamit? – És se tudok többet, mint hogy a halott ismeretlen, a tettes szintén. De megspórolt volna egy csomó szaladgálást. Gajzágó lesújtva motyogta: – Legalább azt mesélje el, hogyan szoktak nyomozni! Máskor, más esetben. Hogy írok én ebből hangjátékot? Balog Ernő megsajnálta a letört hangjátékírót. – Jöjjön. Nekem is van két fiam, és imádják az izgalmat. A hangjátékot pedig írja meg! A szobájában kezébe nyomott egy könyvet. – Itt van. Bizalmasan kölcsönadom. Nekem adja vissza! – Mi ez? – A Kriminalisztika című szakmai kötet. A rendőrnyomozók oktatását szolgáló szakkönyv. Ebben minden benne van. Gajzágó ennek is örült, ez is több a semminél, megköszönte, hazarohant, bezárta az ajtót, kihúzta a telefont, s nagy figyelemmel olvasta a könyvet: – „A nyomozás tervezése során a meglevő adatok számbavételénél, a verzióknak a kidolgozásánál, a tisztázandó kérdések meghatározásánál, a tervbe vett intézkedéseknél, valamint azok sorrendjének, időpontjának megállapításánál mindazokat az elveket figyelembe kell venni, amelyeket a büntető eljárásjog és a kriminalisztika tudománya a nyomozással kapcsolatban megállapít. Így a törvényesség érvényesülésének, a tárgyilagosságnak, a bizonyítékok szabad mérlegelésének, a teljességre törekvésnek, gyorsaságnak stb. az elvét. Van azonban két jellemző, sajátos alapelv. Az egyik a tervezés egyénisége, a másik a tervezés dinamikussága. Ezek következetes érvényesítése révén érhető el, hogy a nyomozás

terve mentes legyen a sablonoktól, és alkalmazkodjék az újonnan felvetődő követelményekhez. Az egyéniség követelménye azt jelenti, hogy a nyomozás tervezése minden ügynél szükségképpen más és más. A nyomozás tervezése függ attól, hogy milyen fajta bűncselekményt nyomoznak, milyen adatok állnak rendelkezésre stb. A tervnek az ügy sajátosságaira kell épülnie, sablonok alkalmazása megengedhetetlen. A kriminalisztika tudománya kidolgozza az egyes bűncselekményfajták nyomozásának általános elveit. Ezeket a tervezés során széleskörűen fel kell használni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még azonos bűncselekmény-kategórián belül sem található két teljesen egyforma ügy. Az elkövetők egyénisége, az indítóokok, az elkövetési módszer, az időpontok és egyéb körülmények még egymáshoz nagyon hasonló bűncselekményeknél is eltéréseket mutatnak, és ezért megállapíthatjuk, hogy nincs két olyan bűncselekmény, amelynek nyomozása azonos terv szerint végezhető el. Másképpen kell a nyomozást megtervezni ismeretlen holttest feltalálása után, és másképpen, ha a holttest kiléte, adatai ismertek.” Gajzágó rágyújtott, ceruzával aláhúzta az utolsó mondatot: „Ez a mi esetünk, az ismeretlen holttest – morogta. – Nézzük, hogyan kell nyomozni utána!” Megdörzsölte a szemét, és újra belebújt a könyvbe. „A nyomozás tervezésének másik alapelve a dinamikusság, a tervezés, a terv rugalmassága. A nyomozás alatt szüntelenül előrehaladunk a valóság felderítéséig. Ez állandó mozgás, amelynek sémája a következők szerint határozható meg: a) a bűncselekménnyel kapcsolatos adatok összegyűjtése, b) ezeknek az adatoknak megvizsgálása és bírálata, c) ennek figyelembevételével verziók kidolgozása, d) a verziók ellenőrzése, e) ennek során újabb adatok összegyűjtése, f) ezek megvizsgálása, bírálata, g) ha szükséges, újabb verziók kidolgozása és így tovább. Ezt mindaddig kell folytatni, amíg a nyomozás eredményeként a pontos tényállást, az objektív igazságot ki nem derítettük. A terv végrehajtásának eredményeként pontos választ kell kapnunk az ismert kriminalisztikai alapkérdésekre. Ezek a kérdések a bűncselekmény törvényi tényállási elemeire, a bűncselekmény alanyára és tárgyára, alanyi és tárgyi oldalára vonatkoznak. Számukat a kriminalisták 7 és 12 között szokták megállapítani. Használhatóságuk azonban nem a kérdések számától, hanem attól a tartalomtól függ, amelyet a kérdések takarnak. A kérdések tartalmának megmagyarázása céljára vegyük alapul a leggyakrabban használt és egyúttal legegyszerűbben megjegyezhető 7 kérdést: mi, hol, mikor, hogyan, ki, kivel és miért?” Gajzágó fennhangon ismételte a kérdéseket, hogy jól az agyába vésődjenek, és mikor sikerült hibátlanul elsorolnia fejből, tovább olvasta a könyvet. „1. Mi? – Mi történt? A cselekmény kimeríti-e valamely bűncselekmény tényállását, vagyis bűncselekmény történt-e? Ha igen, úgy a bűncselekmény értékelése, jogi minősítése. 2. Hol? – A bűncselekményt hol, milyen helyen követték el? Városban-e vagy falun, nyílt vagy zárt helyen? Pl. ott követték-e el a gyilkosságot, ahol a holttestet megtalálták? 3. Mikor? – A bűncselekményt mely időpontban követték el? A folytatólagos bűncselekményeknél a kezdet és a befejezés időpontját kell tisztázni. 4. Hogyan? – A bűncselekményt hogyan, milyen módon követték el? Hogyan készült fel a tettes a bűncselekmény elkövetésére, milyen eszközöket használt, milyen módszert alkalmazott?

5. Ki? – Ki követte el személy szerint a bűncselekményt? Milyen a tettes osztályhelyzete, hogyan vesz részt a termelésben, milyenek az életkörülményei stb.? Melyek a súlyosbítóként és enyhítőként számba jöhető egyéb körülmények, büntetett vagy büntetlen előéletű stb.? 6. Kivel? – A tettes kivel, kinek vagy kiknek a segítségével követte el a bűncselekményt? 7. Miért? – Szándékos volt-e a bűncselekmény vagy gondatlanságból elkövetett? Ha szándékos, milyen célból követték el, mik voltak a tettes cselekményének indítóokai?” Gajzágó becsukta a könyvet, kicsit zúgott a feje, de lelkesen, sőt diadalmasan nézett körül. Úgy érezte, hogy a kezében van a szükséges elméleti tudnivaló, amelynek segítségével mégis meglesz a hangjáték. Most már csak egy-két dramaturgiai apróság kell, egy-két fogás, de hát az meg ott van a kisujjában, illetve Laska Dénes fejében. Majd segít. Hadd dolgozzon meg a pénzéért! Ruganyos léptekkel körbejárta a szobát, kitárta az ablakot, bedugta a telefondugót. Abban a pillanatban megszólalt a telefon. – Halló! – Na végre! – hangzott Laska Dénes türelmetlen hangja. – Kihúztad a telefont? Ne erre válaszolj, ezt tudom. Azt mondd, hogy mi van! – Győzelem, Dinikém, győzelem! – Megtalálták a tettest? – Azt nem. A halott ismeretlen, a tettes szintén. – Akkor minek örülsz? – Kaptam egy szakkönyvet, egy nagyon izgalmas szakkönyvet, amely feleletet ad mindenre. Elméletileg. – És ebből akarsz hangjátékot írni? A szakkönyvből? Megőrülök! Olvasgatsz, ahelyett, hogy nyomoznál. Illetve írnál. Csak tíz nap haladékot kaptunk! – Ne izgulj, Dinikém! Neked a fejedben van a dramaturgia, nekem a kisujjamban a nyomozás. Két ilyen elméletileg jól felkészült embernek mi egy hangjáték? Semmi! Kinyomozzuk, megírjuk. És finoman letette a kagylót. Újra elsőként. Igen. És ez már valószínűleg mindig így is lesz. Kiment a fürdőszobába, és diadalmasan, fölényesen belemosolygott a tükörbe.

2. Gergő az elfüggönyzött ablak mellett ült a szobában, és töprengve jegyezgetett a noteszba: „Gyanúsítottak névsora…” Itt megállt, és gondolatban sorra vette, hogy kik a gyanúsak. „Egyelőre felírok mindenkit, aki megfordult a halott utcában vagy a környékén, illetve valami köze van az utcához – gondolta. – Később majd szűkítem a kört.” És írta: „Gyanúsítottak névsora: Som Pál, Som József csikósok. Táviratkihordó (nem tudom a nevét). Toeroek Hugo (a távirat címzettje). Gajzágó István hangjátékíró. Laska Dénes dramaturg. Kakula Zé újságárus. Jácint Vince állatkereskedő, Karikó úri szabó, Csombor portás (gyerekek). Nándor, Jolán (régi nevek a falon).” Eltűnődve nézte a névsort, hogy nem felejtett-e ki valakit. Majd megállapította, hogy teljes. Büszkén nézett a névsorra. „Azt hiszem – foglalta össze gondolatban –, hogy eddig mindent hibátlanul csináltam. Mert mi kell a nyomozáshoz? Szorgalom, és egy jó ötlet.” Előhalászta a zsebéből a névjegyet, s úgy fogta, mint egy talizmánt. Mint egy varázserejű talizmánt. „A szorgalom megvan – folytatta az előbbi gondolatsort. – Minden morzsát, minden csipetnyi adatot feljegyzek. Mert semmi se tűnik el nyomtalanul. Valamelyik morzsa vagy adat feltétlenül nyomra vezet. Most már csak egy jó ötlet kellene, hogy merre induljak el.”

Összeráncolta a homlokát, törte a fejét, s mereven bámulta a névjegyet. S egyszer csak, mert ez a szívós agymunka jutalma, megszületett az ötlet! Gergő halványan mosolyogva felállt, a névjegyet gondosan a noteszba rakta, a noteszt zsebre tette, s kiment az utcára. A hűvös verandán ültek a többiek, s hallgatták a fölényesen magyarázó hangjátékírót. Gergő leült Csombor mellé, s udvariasan várt, míg Gajzágó befejezi. – Hét kérdés van: mi, hol, mikor, hogyan, ki, kivel és miért? Ezzel a hét kérdéssel mindenféle tettest ki lehet nyomozni. Gajzágó roppant magabiztos képet vágott. Majd könnyedén megkérdezte, s közben ravaszul hunyorgott: – Nincs kedvetek segíteni? Úgy értem, hogy ti is részt vennétek a nyomozásban. Úgyszólván rutinmunka az egész. Karikó szelíd arccal helyeselt: – Mindig ilyesmiről álmodtam. Úgyis elment a kedvem az úri szabóságtól. Ha csak lehet, be se teszem a lábam a műhelybe többé. Az már nem is műhely! Minden reggel egy halott! Jácint Vince elmélyülten csiszolta a szegecseket a farmeringén, s motyogott: – Legföljebb visszaadom arra a kis időre a belga óriást. Csombor komoly arccal bólogatott, a sapka lassan ingott a fején. – Helyes. Most úgyis holt szezon van. Úgy értem, a szállodaiparban – tette hozzá, mikor az akaratlan szóviccre felnyerítettek. Gergő némán bólintott, feleslegesnek érzett minden ajánlkozó beszédet, hiszen az nem is volt vitás, hogy érdekli az ügy, és Sasszem magánnyomozó nem hagy ki egy ilyen esetet. Karikó ártatlan képpel kérdezte: – De hol keressük a tettest? Gajzágó tétován mutatott körbe, amely mozdulat jelentette az egész várost, az egész világot, vagyis nem jelentett semmit. Majd határozottan kijelentette: – Nem az az első lépés. A lépéseket a kérdésekhez kell igazítani. Első kérdés: mi? Vagyis mi történt? Karikó kissé türelmetlenül vágott közbe. – Ezt tudjuk. – Igen, igen – dünnyögte Gajzágó. – Akkor is végig kell mennünk a kérdéseken. Második kérdés: hol? Nem várta meg a közbeszólást, maga válaszolt gyorsan. – Ezt is tudjuk, világos. Harmadik kérdés: mikor? – Június hatodikán, hat óra negyvenöt perc – mondta Csombor, mint a telefonban a pontos idő. – Igen, ezt is tudjuk. Gajzágó kezdett elbizonytalanodni. De erőt vett magán, s lelkes hangon folytatta. – Negyedik kérdés: hogyan? Ezt nem tudták. Gajzágó megvakarta a fejét. – Kérdőjel – mondta. – Ötödik kérdés: ki? – Kérdőjel – mondta Karikó. – Hatodik kérdés: kivel? Ezt se tudjuk. Hetedik kérdés: miért? – Nem tudjuk – mondta Csombor. Kicsit leverten néztek egymásra. Gajzágó csodálatos rugékonysággal újra összeszedte magát, nagy hévvel magyarázott. – Hármat tudunk, négyet nem. Nem is olyan rossz arány! Lehetne rosszabb is. Hogy úgy mondjam, a megoldásnak majdnem a fele a kezünkben van.

Aztán hiába erőltette az agyát, többet nem tudott mondani. Pedig milyen egyszerűnek látszott elméletben az egész, milyen könnyűnek! A kérdésekben lehet a hiba? Az nem lehet, a kérdések jók, logikusak, s ráadásul azokat használja a rendőrség is, biztosan alaposan ki vannak próbálva. A csuda vigye el! Az nem lehet, hogy már az elején megrekedjenek! Tétován nézett a fiúkra. – Nincs valami ötletetek? Gergő kicsit kipirulva, de magabiztosan előadta az ötletét. – Nekem van. A helyszínből kell kiindulni. A halott utcából. Vagyis visszafelé kell haladnunk. Mert mi a végét láttuk, a végeredményt. Meg kell keresnünk az előzményeket. Csombor komolyan biccentett minden szóra, és büszkén nézett Gergőre. Igen, ez a komoly beszéd! Gajzágó gyorsan végiggondolta az eddig elmondottakat, majd megjegyezte: – De az égvilágon semmit nem tudunk, se az áldozatról, se a tettesről! Gergő, mintha várta volna ezt az ellenvetést, rábólintott. – Semmit. Igaz. De a helyszín a kezünkben van. Nem lehet véletlen, hogy itt történt a dolog! Meg kell tudnunk mindent a helyszínről, vagyis a halott utcáról. Minden apróságot, minden adatot. – Vagyis mit? – kérdezte Gajzágó töprengve. – Először is a feltűnő, szokatlan dolgokat. – Például? – sürgette Gajzágó. Gergő elővette a noteszát. – Például ezt a felírást: „Jolán, este 8-kor indulunk! Nándor.” – Milyen felírás ez? Hol volt? Kik ezek? – kérdezte Gajzágó értetlenül. – A vakolat alatt volt a falon. Már egy kicsit szétfociztuk, vagyis nem látszik, de én feljegyeztem. – De ki ez a Jolán? És ki ez a Nándor? – Ki kell nyomozni! Csomborék szájtátva hallgatták a különös párbeszédet, lenyűgözte őket Gergő logikus gondolkozása, minden apróságra kiterjedő figyelme. Jácint Vince roppant lelkesen áradozott: – Nahát! Nahát! Majd kiszúrta a szemünket! Öregem, ez a valódi nyomozószimat! Gergő hálásan mosolygott Jácint Vincére. De aztán újra komoly képet vágott. Gajzágó nem volt ennyire lelkes. – Hogy kerül ez ide? Az legalább húszéves felírás! És hogyan nyomozzuk ki? Gergő konokul kitartott az ötlete mellett. – Egyszerű. Összegyűjtjük a régi lakók címét, és sorban felkeressük őket. – Az rengeteg munka! – vetette ellen Gajzágó, mert eszébe jutott, hogy csak tíz nap haladékot kapott. – Öt ház az egész. A hatodikat ki is hagyhatjuk, ott úgyis csak az üres telek van. – És ha kinyomoztuk, és ha Jolánnak meg annak a bizonyos Nándornak semmihez semmi köze? Akkor mi van? Gergő megingathatatlan volt – Akkor is megtudunk egy csomó dolgot a hatott utcáról. A helyszínről. Ezt a nyomot nem szabad kiengedni a kezünkből! Minden morzsa fontos lehet. Minden apróság. Mint például a felírás a falon – ismételte meg türelmesen, de megrendíthetetlen hittel. Gajzágó újra végigfutotta gondolatban Gergő okfejtését, érveit, s bár nem nagyon értette, homályosnak találta, de be kellett ismernie, hogy több a semminél. Majd csak lesz belőle valami! Mindenesetre részt vesz, illetve figyelemmel kíséri a nyomozást, hiszen kell az anyag a hangjátékhoz. Felvidult egy kicsit, hogy azért mégiscsak elmozdulnak a holtpontról. S férfiasan igazat adott Gergőnek.

– Igazad van. Akárhogy is gondolkozom, nincs jobb ötlet. Gergő hálásan pillantott Gajzágóra, jólesett az elismerés. – És kit gyanúsítasz? Gyanúsított is kell – kapcsolt Gajzágó. – Még senkit. Még nincs elég adat – mondta Gergő megfontoltan. Annyira beleélték magukat a nyomozás hangulatába, hogy ijedten összerezzentek, mikor váratlanul megzörgették a kaput. – Mi, mi, ki az? – dadogott Csombor. Gajzágó összeszedte magát, és kaput nyitott. Majd visszaszólt: – Valami nyulat keresnek! Jácint Vince a homlokára csapott megkönnyebbülve. – Persze! A táviratkihordó jött a belga óriásért! Egészen kiment a fejemből! Kisietett a táviratkihordóhoz, üdvözölte, s társalogva elballagtak a pincébe. Gajzágó hiúzszemmel nézett utánuk. – Ki ez? – kérdezte. – A táviratkihordó – mondta Karikó szelíd arccal. – Honnan tudta, hogy itt vagytok? – Járt már itt. Táviratot hozott – világosította fel Csombor. – De nem találta a címzettet. Gajzágó titokzatos képet vágott. – Úgy? Hm. Járt már itt. És nem találta a címzettet. Gyanús egy kicsit, nem? – Ugyan, ez csak egy ártatlan nyúltenyésztő! – legyintett Karikó. – Senki se ártatlan – nézett szigorúan Gajzágó. – Hohó! Itt valami bűzlik. Karikó a vállát vonogatta, Csombor Gergőre nézett, hogy mit szól a nyúltenyésztő táviratkihordóhoz. Gergő eltöprengett. – Mindent meg kell figyelni – mondta. – És mindenkit. Jácint Vince jött vissza. Gajzágó rögtön kérdéseket tett fel neki. – Hogy hívják? Hol lakik? Mit akart? Jácint Vince kicsit meglepődött. – A belga óriásért jött. Nem mondta a nevét. – És te csak úgy odaadod? És ha ellopja? – kérdezte Karikó. – A nyúltenyésztők nem lopnak – jelentette ki Jácint Vince roppant önérzetesen. – Itt most nem lopásról van szó – legyintett türelmetlenül Gajzágó. – Ne vigyük mellékvágányra a dolgot! Ez a táviratkihordó nagyon gyanús. Jácint Vince megvonta a vállát. – Nem értitek? Idejön egy lakatlan utcába, azzal az ürüggyel, hogy táviratot hoz. – A távirat valódi volt. Láttuk – szögezte le Csombor. Gajzágót nem lehetett kizökkenteni, legyintett. – Mi az egy ilyennek! Annyi táviratot hamisít, amennyit akar! Tehát idejön, körülnéz, mikor látja, hogy ti mégis itt laktok, falból, hangsúlyozom: falból, kölcsönkéri a belga óriást. – Nem falból – ellenkezett Jácint Vince. – Láttam rajta, hogy ért a nyulakhoz. – Az mellékes. Még érthet is a nyulakhoz. Sőt, ez jó ürügy is – csapott a homlokára Gajzágó. – Hohó! – Milyen ürügy? – kérdezte Csombor. – Olyan ürügy, hogy ártatlan képpel visszajöhessen. Mert jegyezzétek meg: a tettes mindig visszatér a tetthelyre! Gajzágó nagyon elégedett volt. Világos! Ez a táviratkihordó nagyon gyanús. Gergő is végiggondolta a dolgot, s be kellett ismernie, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a táviratkihordót. – Igen – mondta. – A táviratkihordót szemmel kell tartani. Ő is az utcához tartozik. Meg még mások is…

Elharapta a szót, nem akarta elmondani, hogy még kik szerepelnek a gyanúsítottak listáján. Inkább a tennivalókra terelte a beszélgetést. – Vagyis meg kell szereznünk a címeket. Azután el kell menni a címekre… Gajzágó sietve közbevágott: – Igen, igen, de tudjátok, nekem a hangjátékot is meg kell írni. Tíz napom van rá. Nem nagyon érek rá mozogni. Esténként viszont találkozhatnánk, és megbeszélhetnénk a nyomozás állását. Nálam lenne a legjobb. – Helyes – mondta Gergő. – Mi vállaljuk a nyomozást. De valakinek szemmel kell tartania a halott utcát is. Karikó elvigyorodott. – Kakula Zé! Melegen ajánlom Kakula Zét. Úgyis egész nap unatkozik. Ő majd szemmel tartja. Mi az neki! De ki beszél vele? Gajzágóra néztek, Gajzágó vállat vont. – Beszélhetek vele. Bár elég mogorva. Azonkívül pedig elég szürke figura. Gajzágó már láthatóan hangjátékban gondolkozott. És igen, meg kell mondani, hogy a táviratkihordóra koncentrált. Más nemigen érdekelte. – Nincs drámai funkciója – jelentette ki. – Mije nincs? – kérdezte Csombor. – Úgy ériem, hogy kívülálló figura. Közömbös. – Mindegy. Nekünk kell Kakula Zé. Az utcát figyelni kell – zárta le a vitát Gergő. – Jó – egyezett bele Gajzágó. – Holnap beszélek vele. Mikor elváltak azzal, hogy Gergőék megszerzik holnap a címeket a lakásosztályon, utána pedig találkoznak, Gajzágó hazafelé menet Kakula Zen töprengett. „Nem jó! Hiába, nem fér bele! Meg kellene mozgatni. Akcióba kellene hozni. Valamit majd kitalálok. A hangjáték különben nem indul rosszul. De mit csináljak ezzel a bizonyos Jolánnal meg Nándorral? Majd lesz velük valami. Most az eleje a fontos. Holnap felvázolom az elejét.” Majd dünnyögve hozzátette: „Ebben a Gergőben azért van nyomozótehetség. El kell ismerni.” Egy pillanatig tűnődött, hogy felhívja-e Laska Dénest, de aztán elvetette az ötletet. „Majd akkor hívom fel, ha már lesz valami.” Gergő elbúcsúzott a többiektől, megmutatta, hogy hol lakik, s megegyeztek, hogy reggel hétkor a kapuban találkoznak. Lefekvés előtt még egyszer átgondolt mindent alaposan, s elégedetten állapította meg, hogy nem rossz az ötlet. Fel kell deríteni a halott utca múltját: kik laktak ott, és mit tudnak Jolánról és Nándorról? Ez az első lépés. A kiindulás: a helyszín. A többi gyanúsított ráér. A táviratkihordó is. Megingathatatlanul hitt az ötletében. Beírta a noteszába: „Június 7. A táviratkihordó eljött a nyúlért. (Gajzágó őt gyanúsítja. Még mindig nem tudjuk a nevét.) Június 8.: címek.” Ide nem írt többet. Június 8. még csak holnap lesz. Elrakta a noteszt, s boldog mosollyal elaludt.

ÖTÖDIK FEJEZET

1. Balog Ernő nyomozó hadnagy töprengve ütögette ceruzája végével az asztalt, összeráncolta a homlokát, szemöldöke közt mély vonás képződött, úgy ült az orra felett, mint egy apró felkiáltójel. A gondolatok egymást kergették a fejében, de a nyomozó hadnagy szívós munkával rászoktatta magát, hogy addig ne foglalkozzék másik gondolattal, míg az egyiket alaposan meg nem vizsgálta. Az a bizonyos első gondolat pedig: a halott utca a halottal… Világosan látta, hogy egyvalamit feltétlenül tisztázni kell, egyvalamit, ami különleges jelentőséget kapott ebben az új helyzetben, mondhatnánk úgy is, hogy más megvilágításba került. A telefon után nyúlt, tárcsázott. – Halló! Itt Balog Ernő nyomozó hadnagy. Figyeljen, és pontos válaszokat kérek! Ez még előzetes megbeszélés, személyesen is fogunk beszélgetni. Világos? – Igen. Figyelek. – Találtunk egy halottat ma hajnalban. Ugyanott. Valaki telefonon értesített minket. És ez a halott is ugyanabban a ruhában volt. És ez a halott is teljesen ismeretlen. És a tettes is. – Csak nem képzeli, hogy én?! Te jó szagú isten, csak nem képzeli?! – Azért legalábbis furcsa a hasonlóság. Furcsa ez a tökéletes egyezés. El kell ismernie, hogy furcsa. – Elismerem. De hát az csak… De hát abba maga is… – Most nem erről van szó. Most arról van szó, hogy új helyzet állt elő, és ebben az új helyzetben különleges jelentőséget kapott az ügy, minden egészen más megvilágításba került. Ezt be kell látnia. – Belátom. De hát ez mégsem ugyanaz… – Minden lehetséges. Most jól figyeljen. Ki tud arról? – Senki. Csak maga, természetesen. – Egészen biztos, hogy csak mi ketten tudunk róla? – Egészen biztos. – Helyes. Senkinek egy szót se! Érti: senkinek! – Értem. – Még a viselkedésével sem szabad elárulnia semmit! Viselkedjen továbbra is hajszálra ugyanúgy, mint eddig! – Arra gondol, hogy… – Nem árulom el, hogy mit gondolok. És azt tanácsolom, hogy maga egyáltalán ne kombináljon. – És mi legyen a gyerekekkel? – A leghelyesebb, ha továbbra is szabadon mozognak. Én a háttérben maradok. És ha véletlenül találkoznánk: maga egyáltalán nem ismer engem! Nem is látott, nem is hallott rólam. És még egyszer nyomatékosan figyelmeztetem, hogy nagyon megüti a bokáját, ha keresztülhúzza a számításaimat. – Nem húzom keresztül. – A telefonszámomat ismeri. Ha megtud valamit, hívjon fel! A nyomozó hadnagy lassan a helyére tette a kagylót. Önkéntelen mozdulattal a ceruzájáért nyúlt, eltűnődve billegtette két ujja között, előre-hátra, oda-vissza, majd halkan koppintott egyet az asztalon, mint aki pontot tesz egy mondat végére.

2.

Gergő reggel hétkor találkozott a kapuban a pontosan érkező „nyomozósegédekkel”, vagyis Csomborékkal. A „nyomozósegéd” kifejezést Karikó használta először, szokásához híven álmos hangon ecsetelte, hogy milyen variációk fordultak meg a fejében, – Először arra gondoltam, hogy „önkéntes”, de ezt a tűzoltókra szokták mondani. Azután arra, hogy „próba”, de ez meg, ha jól tudom, a rendőrre vonatkozik. Azután arra, hogy „kisegítő”, de ezt meg a konyhai személyzetre alkalmazzák. Így jutottam el a „segédig”. Ez olyan, mint a „segédige”, vagy szögediesen ejtve: „söggét ide”… Nagy türelemmel hallgatták az okfejtést, Karikó szelíd arcának, álmos hangjának mindig beugrottak, de hát ez nem is csoda, a felnőttek is mindig beugrottak. Csombor dühösen legyintett. – Benőhetne már a fejed lágya! – Majd Gergőhöz fordult aggályoskodva. – De hogyan szerezzük meg a címeket? Azt nem adják csak úgy oda. Az ám komoly hivatal! Gergő magabiztosan mosolygott. – De ideadják. Azt fogjuk mondani, hogy az óbudai helyismereti szakkörtől jövünk, és a régi Óbudáról gyűjtünk anyagot. Közelebbről: a Bab utcáról. Csombor eltűnődve újra megszólalt: – Azért más utcát is kellene mondani, nehogy gyanús legyen. – Helyes. Hozzácsapunk még egy utcát. Mondjuk, a Rozmaring utcát. Biztos volt ilyen utca a régi Óbudán. Itt nagyon szerették a virág- és növényneveket. – De hát minden utcát lebontottak a környéken – szólt közbe Jácint Vince. – Az a jó! Hiszen azért kellenek a címek. Mert meg akarjuk keresni a régi lakókat – magyarázta Gergő. – Logikus. Majd körülnézett a lelkesen figyelő „nyomozósegédeken”. Izgalom bujkált a szemükben, még Karikó álmosan leengedett szemhéja mögött is izgalom parázslott, mint a zsebórában a foszfor. – Gyerünk! – mondta Gergő. – Még hosszú nap áll előttünk. Csombor zsebre gyűrte az aranyozott portássapkát. – Mehetünk – mondta. A lakásosztályon simán bevették a helyismereti szakkör meséjét. A marcona képű, nikkelszemüveges tisztviselő azonnal kiszólt a várakozó ügyfeleknek, hogy senki se kopogjon, fontos dolga van, s nagy buzgalommal nekiesett a kartotékoknak. – Az új elsöpri a régit! – szónokolt érces hangon, egy kartotékot tartva felemelt kezében. – De a régi sem vész el. Átnyúlik az újba. Így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi. Nem nagyon értették, még Csombor se, akinek pedig közismerten sok esze volt, de azért lelkesen bólogattak a nikkelszemüvegesnek, s szorgalmasan felírtak minden címet. A nikkelszemüveges is belepislogott a Bab utcai kartonokba, s eltűnődve mormogott: – Érdekes! Mindnyájan minőségi cserét kértek. Ezek nyertek a lottón? Még lakhattak volna egy fél évig a Bab utcában. De nem törődtek a nikkelszemüveges mormogásával. Kint az utcán leültek egy padra, s kiválogatták a Bab utcai címeket. A Rozmaring utca adatait beledobták a szemétgyűjtőbe, nehogy összekeveredjenek. Kezükben volt az öt cím. Rövid elemzés után rájöttek, hogy az öt cím a város öt különböző pontján van, vagyis szét kell osztani a munkát, különben napokig járkálhatnak. Csombornak támadt egy jó ötlete.

– Csak a vicc kedvéért mondom, hogy mi lenne, ha mindenki arra a címre menne, ahová beköltözött. Vagyis én az öreg portást látogatnám meg. Megvallom, hogy kicsit kíváncsi is vagyok rá. Meg aztán, tudjátok, így könnyebb lenne emberi kapcsolatba kerülni, úgy értem, hogy jobban el tudnánk beszélgetni. Gergő végiggondolta Csombor ötletét. – Helyes. Csak egyre kell nagyon vigyázni. Mégpedig arra, hogy egy szóval se, értitek: egy szóval se áruljátok el, hogy beköltöztünk a halott utcába! – Miért? – lepődött meg Jácint Vince. – Hiszen Csombor éppen azt mondta, hogy így jobban menne a beszélgetés. – Azért, mert hátha véletlenül, mondom: véletlenül összeakadunk a tettessel vagy a tettestárssal vagy olyannal, aki tud az ügyről. – Nono! – mondta Jácint Vince meghökkenve. – Én nem félek, de azért nem szeretnék szemtől szembe találkozni vele. – Egyáltalán nem kell félni, ha mint szakkörtagok érdeklődünk. Éppen ezért nem szabad elárulni, hogy ott lakunk, hogy ismerjük az ügyet, vagy hogy éppen nyomozunk. Világos? – Világos – mondta Csombor. – Nem kellene egy kicsit álcázni magunkat? – Hogyan? – kérdezte Karikó. – Ragasszak bajuszt? Megjegyzem, nem állna rosszul. – Ne erőlködj, Karikó! Ma nem vagy formában – legyintett Csombor. – Arra gondoltam, hogy vennénk például egy füzetet meg egy golyóstollat. A füzetre jól olvashatóan ráírnánk, hogy óbudai helyismereti szakkör. Gergő gondolatban ellenőrizte Csombor javaslatát, majd elismerően mondta: – Meg kell állapítanom, hogy nemcsak a fejed nagy, hanem az eszed is. Ez már a második jó ötlet. Pompás ötlet! Be is fogom írni a noteszomba, hogy te találtad ki. Csombor elégedetten vigyorgott, a homlokát kocogtatta. – Van itt ész! Karikó röptében tromfolt: – Csak ki ne pukkadjon a fejed a sok észtől! Csombor megtörhetetlen nyugalommal válaszolt: – Hiába irigykedsz. A tények beszélnek. Jácint Vince visszaterelte a beszélgetést a nyomozásra. – És mit kérdezzünk? Gergő bólintott. – Kidolgozzuk a kérdéseket. S közécsempésszük a mi kérdéseinket. – Legjobb lenne felírni – javasolta Jácint Vince. – Elszaladok a papírboltba füzetekért meg tollért. Beleegyeztek a javaslatba, Jácint Vince elszaladt a papírboltba. Gergő az öt címet nézegette. Egy gondolat suhant át a fején: hogy hat ház van a halott utcában! De ott nem lakik senki, a nikkelszemüveges se adott címet. A ház már régen összedőlt. Gergő mindenesetre elraktározta az agyában a hatodik ház problémáját. Még szükség lehet rá. Semmit se szabad figyelmen kívül hagyni! Jácint Vince megjött a füzetekkel, szétosztotta. Hozott négy golyóstollat is, azt is szétosztotta, majd bevasalta a füzet és a golyóstoll árát mindenkitől. Senkinek se jutott eszébe, hogy morogjon a különkiadás miatt, hiszen ez a nyomozás izgalmasabb két mozijegynél is. Ennyibe került ugyanis a segédnyomozói felszerelés. Mindenki felírta nyomtatott nagybetűkkel a füzet fedelére, hogy

ÓBUDAI HELYISMERETI SZAKKÖR majd várakozóan néztek Gergőre. Gergő kinyitotta a füzetet, a többiek is kinyitották.

– Most pedig kidolgozzuk a kérdéseket. Legfelülre írjuk fel, hogy a Bab utca története – mondta Gergő, s felírták ezt is. – Első kérdés – folytatta Gergő, s rögtön írta is a füzetbe. – Tudomása szerint, melyik a legrégibb ház a Bab utcában? Tudomása szerint hány éves? Második kérdés: mióta lakik a Bab utcában? Harmadik kérdés: milyen foglalkozások fordultak elő a Bab utcában? Karikó megállt az írásban. – Ezt tudjuk. Ott a cégtábla. De Csombor leintette. – Nem baj, hogy tudjuk. Ezek olyan elaltató kérdések. Hogy ne fogjon gyanút az illető. – Majd Gergőhöz fordult. – Ide becsempészhetnénk a mi kérdésünket is. Gergő bólintott. – Helyes. Negyedik kérdés: milyen női és férfikeresztnevek voltak a Bab utcában? Csombor csendesen helyeselt: – Jó kérdés. Még egyet idecsempészhetünk. Például azt, hogy kik voltak jóba, és kik voltak rosszba? Gergő egy pillanatig mérlegelte, értékelte a kérdést. – Helyes. Ez az ötödik kérdés. A hatodik megint egy elterelő kérdés: milyen híres emberek éltek vagy kerültek el a Bab utcából? Karikó megint okvetetlenkedett: – Egy ilyen rövid utcában? De megint leintették, ma nem volt jó napja Karikónak. – Tell Vilmos is rövid utcában született – magyarázta Csombor. – Mégis világhírű lett. – Tell Vilmos nem is élt, csak egy operában találták ki – makacskodott Karikó. – Hogyne élt volna? Hiszen lelőtte az almát a fia fejéről! Annyira élt, hogy fia is volt! – háborodott fel Csombor. – Ezt mindenki tudja. Aki egy kicsit is intelligens. Gergő elvágta az elmérgesedő vitát: – Inkább a hetedik kérdésen gondolkozzunk! Jácint Vince mocorgott a padon, majd megszólalt: – Vegyük be a nyúltenyésztőket! – De hogyan vegyük be? – kérdezte Csombor. – És mit akarsz a nyúltenyésztőkkel? Nyomozni megyünk, nem ismerkedési délutánra! Jácint Vince sértődötten motyogott: – Én is tudom, hogy hova megyünk. De nem Gergő mondta, hogy az utcából kell kiindulni? Márpedig az utcában nyulakat is tenyésztettek. Ez is egy nyom. Számonkérően nézett Gergőre, Gergő eltűnődött Jácint Vince ötletén. – Igazad van – mondta végül. – Minden lehetséges nyomot számításba kell venni. Lehet, hogy éppen a nyulak fognak helyes nyomra vezetni. Karikó úgy érezte, hogy ez az ő pillanata, mikor végre elhelyezhet egy jó mondást; rögtön bele is kotyogott: – A nyulak nem tudnak nyomozni. A nyúlnak nincs is szaglása. És elégedetten nézett körül, de hiába, ez nem volt a Karikó napja! – A nyúlnak igenis van szaglása! Nagyon finom orra van! Nem engedem sértegetni a nyulakat! – állt keményen a nyulak pártjára Jácint Vince. Gergő ezt a vitát is elvágta. – Hetedik kérdés: milyen állatok fordultak elő a Bab utcában? Például nyúl, kutya, macska stb. Orrhosszal győztek a nyulak, ahogy a lóversenyen mondják; bekerültek a kérdésekbe, Jácint Vince nagy büszkeségére.

– Nyolcadik kérdés: milyen ritkább betegségek fordultak elő a Bab utcában? Például tüdővész, elmebaj stb. Ezt a kérdést nem értették, csodálkozva néztek Gergőre. – Minek ezt tudni? – kérdezte Csombor. – Mert hátha beszámíthatatlan volt a tettes – jelentette ki Gergő magabiztosan. – Mindenre gondolnunk kell. Ezt elismerték, Csombor komolyan ingatta nagy fejét. – A nyomozás jó kezekben van – mondta. – Megállapítom, hogy jó kezekben van. – Kilencedik kérdés – siklott el Gergő a dicséret felett. – Meglátogatta-e az elköltözés óta a Bab utcát? Vagyis: visszahúzzák-e az emlékek? Ezt a kérdést értették, nagyon jó kérdés volt, ügyesen el volt rejtve benne egy zseniális csapda. Hiszen ártatlanul nem kevesebbet kérdeztek, hogy lehet-e az illető a tettes, mivel a tettesnek feltétlenül járnia kellett a Bab utcában. – Tizedik kérdés: milyen érdekes történetet tudna mesélni a Bab utcáról? Például valaki hirtelen meggazdagodott, vagy furcsán viselkedett, vagy hőstettet hajtott végre, vagy szerelmes lett. A tizedik kérdést is beírták a füzetbe. Gergő még egyszer átfutotta a kérdéseket, hogy nem felejtettek-e ki valamit. De a kérdések hibátlanok voltak, ravaszak és mindenre kiterjedők. Büszke volt a kérdésekre. „Ebbe a hálóba feltétlenül bele kell esni valakinek – gondolta. – Ha egy kis szerencsénk van, akkor a tettes esik bele.” Majd a segédnyomozókra nézett. – Minden választ pontosan be kell írni a füzetbe. A kérdezgetés után találkozunk a halott utcában, és egyeztetjük a válaszokat. Most pedig szétosztom a címeket. Magamnak kettőt tartok meg, mivel öt cím van. Szétosztotta a címeket, a segédnyomozók zsebre vágták, s felálltak a padról. Gergő még egy utolsó utasítást adott nekik: – Ne felejtsétek el, hogy az óbudai helyismereti szakkör tagjai vagytok! Mindig ehhez tartsátok magatokat! Bármi történjék is! És nem tudtok semmiről semmit! Némán bólintottak, s elindultak a füzettel és a golyóstollal felfegyverkezve.

3. Gajzágó István a fiók legmélyére dugta Az elfelejtett sétabot kéziratát, új papírt vett elő, szeretettel végigsimította, s nagy betűkkel felírta a papír tetejére a címet:

BŰNTÉNY A HALOTT UTCÁBAN Gyönyörködve nézte, s világosan érezte, hogy igen, ebből lesz valami. Még azt is érezte, hogy ez lesz a legizgalmasabb hangjáték, amit valaha is írtak a világon. Elmerengett ezen a gondolaton, szíve egy picit gyorsabban vert, arca kipirult a büszkeségtől. Majd összeszedte magát, és minden figyelmét a papírra összpontosította. Gyorsan felírta, hogy „szereplők”, majd hosszan tartotta a golyóstollat, már kezdett elzsibbadni a keze, mikor belátta, hogy új gondolat furakodott a fejébe, és ez az új gondolat nem hagyja dolgozni. „Először ezt kell tisztázni” – morogta, s letette a tollat. „Minden szereplő világos. A halott meghalt. A gyerekek nyomoznak. A táviratkihordó is világos, ő a gyanúsított. De mit csináljak ezzel a mogorva újságárussal? Hogy is hívják? Kakula Zé. Hiába, nincs drámai funkciója! Csak ül egész nap a standján.”

Morcosan nézett maga elé, ráncolta a homlokát. „Mi lenne, ha kihagynám?” Aztán elvetette ezt a gondolatot, mivel Gergőék ragaszkodtak az újságárushoz, s Gajzágó nem akarta elrontani a kialakult jó viszonyt. Meg kell mondani, hogy elsősorban a barátságot nem akarta elrontani, s csak másodsorban gondolt arra, hogy a hangjátékhoz Gergőék szállítják az anyagot. S ezt a sorrendet mindenképpen Gajzágó javára kell írni. „Nincs más hátra, ki kell találnom ennek a Kakula Zenek valami drámai funkciót” – mormogta. Tovább törte tehát a fejét becsületesen, felállt, járkált a szobában, kiment a fürdőszobába, megnézte az arcát a tükörben. Komoly, gondterhelt, férfias arc nézett vissza rá a tükörből – ámulva vizsgálgatta, s nagyon meg volt elégedve vele. „Ez igen – dünnyögte. – Ez egy író arca. Egy gondterhelt író arca.” Majd eszébe jutott, hogy mi a gondterheltség oka, otthagyta a tükröt, s visszaült az asztalhoz. „Kakula Zé egész nap ül a standján. Onnan nehéz lesz elmozdítani. Akkor meg mit csináljon, hogy legyen drámai funkciója?” Egy pillanatig még töprengett, s eszébe jutott valami, olyan hirtelen, ahogy az igazán zseniális ötletek szoktak születni. „Hogy mit csináljon? Hát viselkedjék gyanúsan! Világos! Egyszerű, mint egy pofon!” Gajzágó boldogan vigyorgott a levegőbe, minden ránc és gondterheltség eltűnt az arcáról. A többi már egyszerű. Hogyan viselkedjék gyanúsan, aki nem mozdul el a helyéről? Hát úgy, hogy névtelen leveleket irkál. Fenyegető, vérfagyasztó névtelen leveleket. Ez igen! Így fantasztikus drámai funkciója lesz!” Nem bírt tovább a helyén ülni, izgalmában felállt, ide-oda járkált a szobában, egyszer a fürdőszoba felé is sandított, de nem ment be, nehogy elveszítse a fonalat. „Mégpedig az lesz a legjobb, ha én írom meg ezeket a leveleket. Elferdített írással, bal kézzel.” Egy pillanatra megtorpant, átsuhant a fején, hogy ez tulajdonképpen csalás, de gyorsan elhessegette a gondolatot. „Ha csalás is, de ártatlan. Nekem viszont szükségem van rá. Így már be tudom venni a hangjátékba az újságárust, és attól még Gergőéknek is figyelheti a halott utcát. Vagyis két legyet ütünk egy csapásra.” Nagyon elégedett volt, hogy így röptében megoldott egy csomó fontos problémát. – A káposzta is megmarad, a kecske is jóllakik” – dobott még egy közmondást a csalás miatt berzenkedő apró kis rossz érzésre, hogy végképp elhallgattassa. „Lássuk a leveleket! Először megfogalmazom magamnak, s utána bal kézzel lemásolom.” Leült az asztalhoz, s szélsebesen írni kezdett: Első figyelmeztetés! Azt ajánlom a saját érdeketekben, hogy azonnal hagyjatok fel mindenféle kíváncsiskodással! Vagyis ne üssétek az orrotokat semmibe! Ne kutassatok semmi után, mert különben leszámolok veletek!

X, az ismeretlen Fekete Kéz Nagy lendülettel a második levélhez kezdett. Második figyelmeztetés! Látom, hogy még nem reszkettek eléggé. Látom, hogy nem vagytok tisztában, milyen veszély fenyeget! Azért újra elismétlem, hogy hagyjatok fel a más dolgában való turkálással! Mert kezd elfogyni a türelmem! És akkor rettenetes leszek!!

X, az ismeretlen Fekete Kéz

Harmadik figyelmeztetés! Reszkessetek, mint a kocsonya! Mert bosszúm most már nem késik soká! És a bosszúm rettenetes lesz, ha nem hagytok fel a nyomozással!! Reszkessetek!!!

X, az ismeretlen Fekete Kéz Negyedik figyelmeztetés! Ütött a bosszú órája! A derült égből fog rátok lecsapni! Éspedig akkor, amikor nem is várjátok! Ez az utolsó figyelmeztetésem!! Reszkessetek, és azonnal hagyjátok abba a nyomozást!! Bosszúm szörnyű lesz!!

X, az ismeretlen Fekete Kéz, akit nemsokára megismertek!

Gajzágó elégedetten vigyorogva olvasta a névtelen leveleket, bal kézzel, elferdített írással lemásolta őket, bedugta négy borítékba, a borítékot megcímezte. Egyet Gergő nevére, egyet Csombor nevére, egyet Karikó nevére, egyet meg Jácint Vince nevére, A levélfogalmazványokat Az elfelejtett sétabot kézirata alá rakta a fiókba, a fiókot bezárta, a kulcsot zsebre vágta. A megcímzett borítékokat beletette a Valóság című folyóiratba, hogy ne legyen feltűnő, s elégedett képpel kisétált a lakásból. Kakula Zé mogorván nézegette az előtte álló, lelkesen magyarázó hangjátékírót. Gajzágó udvariasan bemutatkozott, hozzátette azt is, hogy a foglalkozása hangjátékíró, sok hangjátékot írt már a Rádiónak. Egyiknek-másiknak nagy sikere is volt. Kakula Zét hidegen hagyta a siker, továbbra is mogorván nézett. – Mit akar? Nyögje már ki! Gajzágó látta, hogy itt semmit se ér a szép beszéd, de erre az esetre is volt egy terve. – Nem kívánom ingyen – kezdte, s elővette a pénztárcáját. Kakula Zé szemében érdeklődés villant fel, Gajzágó elkapta ezt a fényt, s rátért a feladat ismertetésére. – Nagyon egyszerű dolgot kérek. Az egyik: figyelje az utcát, hogy ki járkál benne. Innen jól lehet látni. A másik: itt van négy levél. Ezeket titokban bedobja egy-egy ablakon, ott az utcában. Legfontosabb, hogy a gyerekek ne lássák. Minden levélért adok tíz forintot. Elővett negyven forintot, s meglobogtatta. De Kakula Zé nem nyúlt a pénz után, gyanakodva nézett Gajzágóra, s mogorván kérdezte: – Mi van azokban a levelekben?! Gajzágó sorban felolvasta a leveleket, fojtott hangon, mintha a Rádió stúdiójában lenne, egy nagy sikerű, izgalmas hangjáték felvételén… Kakula Zére semmi hatással nem volt a fojtott hang, gorombán válaszolt. – Ez marhaság! Ez egy óriási marhaság! Hogy tud ennyi marhaságot kitalálni? Gajzágó valami megmagyarázhatatlan félreértés folytán, dicséretnek fogta fel a gorombaságot. – Említettem már, hogy hangjátékíró vagyok – mondta szerényen. Kakula Zé hosszan töprengett, vizsla szemekkel méregette Gajzágót, valami gondolaton rágódott erősen, valami kombináción, vagyis eltelt vagy öt perc, mire megszólalt. – És miért kell ezt nekem csinálni? Ha mondjuk, elvállalnám. Mi ebben a pláne? Gajzágó őszintén bevallotta, hogy sürgősen meg kell írni a hangjátékot, mivel lejár a meghosszabbított határidő is.

– És maga lenne az egyik szereplő. Úgy értem, hogy modell. Vagyis figura. Na most, a hangjátéknak szigorú törvényei vannak. Minden figurának drámai funkciója kell hogy legyen. Azért kell ezeket a leveleket kézbesíteni, titokban, hogy így gyanússá váljék. Ez lesz a drámai funkciója. Kakula Zenek zúgott az agya a bonyolult előadástól, mogorván rázogatta a fejét, mintha újra egyenesbe akarná hozni a dolgokat. – Aha, ühüm, persze… – motyogta bágyadtan, majd összeszedte magát, s újra összefüggően s mogorván beszélt. – De mégis, mi a fenét akar elérni ezzel a marhasággal? Gajzágó nem csüggedt el, szívósan magyarázta: – Azt, hogy a gyerekek valóban abbahagyják a nyomozást. Ugyanis most rossz irányban nyomoznak. Mivel a napnál is világosabb, hogy a táviratkihordó a tettes. De még nem árulom el a rendőrségnek, csak ha megírtam a hangjátékot. Tudja, hogy van ez, ha most elárulom, leközlik az újságok, és valaki ellophatja az ötletet. Valamelyik kolléga. Kakula Zének erre az újabb magyarázatra rettentő furcsán megnyúlt a képe, a szája is nyitva maradt. – Hogy? Mi? Milyen tettes? Ki az a táviratkihordó? Gajzágó könnyedén vetette oda: – Persze, még nem is mondtam a halottat. – Milyen halottat? – kérdezte Kakula Zé nagyon izgatottan. – Hát az ismeretlen halottat, akit június hatodikán, hat óra negyvenöt perckor találtunk. – Aha! – mondta Kakula Zé tömören. – És a táviratkihordót gyanúsítja. – Igen. Kétszer is itt járt. Egyszer egy táviratot hozott egy ismeretlen címzettnek, másodszor meg a nyúlért jött. Nem vitás, hogy gyanús. Ezért nyomozunk utána, és ebből lesz a hangjáték. – Aha! – böffentett Kakula Zé, mint egy elromlott ködkürt, nagy messzeségeket idézve. De most mintha értelmesebb lenne a képe, mintha megértett volna valamit. – Vállalja? – tért a lényegre Gajzágó. – Vállalom – felelte Kakula Zé váratlanul engedékenyen. Gajzágó megkönnyebbülten sóhajtott. Odaadta a negyven forintot, Kakula Zé zsebre vágta. – Itt a négy boríték is. Titokban csempéssze be, ahogy mondtam. És még valamit. Ne árulja el senkinek ezt a levélakciót! Senkinek! Ez nagyon fontos. Senkinek egy szót se! – Senkinek! – visszhangozta Kakula Zé mogorván, mint egy csúnya, sötét, repedezett, odvas bazaltkő.

HATODIK FEJEZET

1. Karikó megnyomta a csengőgombot, pár másodperc múlva kulcs zörgött a zárban, s kinyílt az ajtó. Sovány, csirkenyakú férfi nézett ki, s kérdőn felrántotta a fejét, hogy mi van, érthetetlenül hümmögött is a mozdulathoz. Karikó befelé vigyorogva megállapította, hogy a férfi összepréselt szája tele van gombostűvel, majd gyorsan elfojtotta a vigyort, komoly, hivatalos képet vágott. – Az óbudai helyismereti szakkörtől jövök. A csirkenyakú férfi orra alá dugta a füzetet. A férfi figyelmesen elolvasta a nyomtatott betűket, majd újra felrántotta a fejét, s hümmögött. Karikó megfejtette, hogy a hümmögés újabb kérdést jelent, továbbra is hivatalos hangot ütött meg: – Néhány kérdést szeretnék feltenni. A Bab utcáról. A csirkenyakú megvonta a vállát, s intett, hogy menjenek be. A szobában Karikó gyorsan körülnézett, s megállapította, hogy bár kicsiny, de jól felszerelt szabóműhelyben van. Hatalmas, újnak látszó varrógép állt a sarokban, a vasalóasztalon súlyos, nagy fülű vasalók sorakoztak, a fal mellett próbabábuk álldogáltak, mint a mellszobrok egy sétányon. A férfi félig kész zakót dobott az egyik próbababára, hümmögve egy szék felé intett, majd mikor Karikó leült, csirkenyakát tekergetve felszólította, hogy olvassa a kérdéseket. Karikó pontosan megértette a jelbeszédet, kinyitotta a füzetet, s felolvasta a kérdéseket. A csirkenyakú a zakót tűzködte, szájából kapkodva a gombostűket. Ahogy fogyott a gombostű, a hümmögés egyre jobban hasonlított a tagolt emberi beszédre. Mikor Karikó mind a tíz kérdést felolvasta, a csirkenyakú szájából is elfogyott a gombostű, s meglepő mély hangon szólalt meg, mintha a pincéből beszélne. – Minek nektek a Baba utca története? Karikó kapásból válaszolt: – Beírjuk ebbe a füzetbe. – És azután? – Azután a füzetet megőrzi a helyismereti szakkör. – Minek? – Karikó csak egy pillanatig gondolkozott, eszébe jutott a nikkelszemüveges lakásügyi előadó szónoklata, igyekezett hűen visszaadni. – Az új elsöpri a régit. De a régi sem vész el! Átnyúlik az újba. Így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi. A csirkenyakú gyanakodva figyelte Karikót. – Ezt te találtad ki, vagy csak úgy hallottad? Karikó őszintén beismerte az igazságot: – Hallottam. A csirkenyakú láthatóan meg volt elégedve, intett Karikónak, hogy írja amit mond. – Írjad! Az én házam volt a legrégibb! Kilencvenéves. A nagyapám építette. Második válasz: ott születtem, ötvenöt évig laktam ott. Harmadik válasz: úri szabó, állatkereskedő, portás, alkalmi munkás, hadirokkant meg egy nyugdíjas magánnyomozó. Negyedik válasz – hogy is hangzik a kérdés? Karikó felolvasta: – Milyen női és férfi keresztnevek voltak a Bab utcában? A csirkenyakúnak nagyszerű memóriája volt, rövid gondolkodás után sorolta a neveket:

– Gábor, József, Krisztián, Hugó, Béla, Miklós, Ágnes, Sarolta, Erzsébet, Jolán, Rózsa. Karikó leírta a neveket, s udvariasan felolvasta az ötödik kérdést. – Ötödik kérdés: kik voltak jóba, és kik voltak rosszba? – Én jóba voltam mindenkivel, a József nem volt jóba senkivel, Krisztián közömbös, a nőket nem tudom. – Hatodik kérdés: milyen híres emberek éltek, vagy kerültek el a Bab utcából? A csirkenyakú egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen, ahogy azt Karikó titokban várta. Komoly képpel jelentette ki: – A leghíresebb ember én voltam. A kisiparosok dalosversenyén aranyérmet nyertem a hangommal. Basszuskategóriában. Karikó rezzenéstelen arccal leírta, majd felolvasta a következő kérdést. – Hetedik kérdés: milyen állatok fordultak elő a Bab utcában? Például: nyúl, kutya, macska stb. – Ezt nem tudom. Nem szeretem az állatokat. Erre különben is az állatkereskedő tud felelni. – Nyolcadik kérdés: milyen ritkább betegségek fordultak elő a Bab utcában? Például tüdővész, elmebaj stb. – Nem volt ilyen betegség. A Bab utca egészséges utca volt. – Kilencedik kérdés: meglátogatta-e az elköltözés óta a Bab utcát? Vagyis visszahúzzák-e az emlékek? – Nem látogattam meg. Az emlékeket a szívemben őrzöm – és a csirkenyakú halálos komolyan a szívére tette a kezét, mint egy színész. Karikó felolvasta a tizedik kérdést: – Milyen érdekes történetet tudna mesélni a Bab utcáról? Például: valaki hirtelen meggazdagodott, vagy furcsán viselkedett, vagy hőstettet hajtott végre, vagy szerelmes lett. A csirkenyakú azonnal rávágta a választ, öntelten feszítette ki sovány mellét, úgy állt a próbabábu mellett, mint egy felfújt szobor, már csak a babérkoszorú hiányzott a homlokáról. – A legérdekesebb történet az volt, mikor a kisiparosok dalosversenyén megnyertem az aranyérmet. A basszuskategóriában. Az egész Bab utca ünnepelt, és én elénekeltem nekik egy szerenádot. Olyan hangom volt, mint Saljapinnak! Megköszörülte a torkát, jobb kezét a próbabábura tette, s mély pincehangon rázendített. Karikó becsukta a füzetet, s mereven nézte az éneklő csirkenyakút. Jácint Vince a pirosra festett garázsajtóra nyomta a fülét, hallgatózott. Ugyanis mikor becsöngetett a megadott címen, a házfelügyelő felkiáltott neki, hogy a garázsban keresse. De nem mondta meg, hogy melyikben. Jácint Vince végignézett a földszinten sorakozó garázsajtókon, s az elsőhöz odahajtotta a fejét. Csend volt, az elsőben nem volt senki. A másodikban sem volt, a harmadikban sem, míg végre a negyedikben zajt hallott, mégpedig elég különös zajt. A másik fülét nyomta az ajtóhoz, s mosolyogva hallgatta a madárfüttyöt, amelyet mély kutyaugatás szakított meg, mint a hegedűt a nagybőgő. Egy pillanatig tűnődött, hogy bekopogjon-e, majd elhatározta, hogy előbb beleselkedik. Óvatosan megnyitotta az ajtót, a nehéz vasajtó simán engedett, s belesett a nyilason. Nem látott semmit, odabent félhomály volt. Erőltette a szemét, mikor hirtelen megszólalt bent egy hang: – Gyere be! Ne leselkedj! Jácint Vince összerezzent, majd erőt vett magán, kinyitotta az ajtót, s a biztonság kedvéért beköszönt: – Jó napot kívánok! – Jól van, jól van, gyere már be!

Jácint Vince nem volt gyáva fiú, most mégis gyorsan körbenézett, hogy van-e valaki a környéken, s mikor meglátta a ház kapujában lustán ácsorgó házfelügyelőt, megkönnyebbült, s belépett az ajtón. Bent egypár pillanatig nem látott jól, viszont az orrát ismerős szagok csapták meg; az állatok bundájából áradó meleg, összetéveszthetetlen illatok. Mikor a szeme megszokta a félhomályt, gyorsan felmérte a helyiséget. Körben a falak mentén ketrecek, kalitkák álltak. A ketrecek mellől egy óriási bajuszú, alacsony, kövérkés férfi figyelt. Szemgolyója fürgén mozgott, mint a hörcsögnek, s különben is olyan volt, mint egy nagy bajuszú hörcsög. Barátságosan szólalt meg: – Kihez van szerencsém? Jácint Vince bemutatkozott, majd emlékezve Gergő figyelmeztetésére, rögtön hozzátette: – Az óbudai helyismereti szakkörtől jövök. A hörcsögbajuszú szaporán bólogatott. Jácint Vince folytatta: – A Bab utca történetét gyűjtjük össze. A hörcsögbajuszú váratlanul elérzékenyedett. – A Bab utca! A Bab utca! Ott telt el az életem! – És nagyokat sóhajtozott: – Haj, haj… Jácint Vince közben fél szemmel az ajtóra pislantott, s rögtön megértette, hogy honnan vette észre őt a hörcsögbajuszú. Az ajtórésen fénycsík vágott be, mint a csillogó kardpenge. A hörcsögbajuszú abbahagyta a sóhajtozást. – És mi érdekel? Jácint Vincét a ketrecek és kalitkák érdekelték, de legyőzte magát, és felolvasta a kérdéseket. A hörcsögbajuszú udvariasan bólogatott. – Jó kérdések. Nagyon jó kérdések. Csak hát tudod, én egész életemben az állatokat figyeltem. Ugyanis állatkereskedő voltam, míg nyugdíjba nem mentem. Most már csak ez maradt. Az emberek nem nagyon érdekeltek. Nem törődtem a pletykáikkal, a hencegéseikkel, jajukkal-bajukkal. Közel hajolt Jácint Vincéhez, fürge szeme csillogott. – Te! Volt nekem egyszer egy seregélyem. Miskának hívták. Te, az a seregély a világ csodája volt! Az semmi, hogy folyékonyan beszélt, azt minden seregély tud, ha megtanítják, illetve, ha felvágják a nyelvét. De a Miska olyan okos volt, hogy egyszer elhatároztam, hogy megtanítom számolni. – Számolni? – Jácint Vince csupa fül volt, átragadt rá a hörcsögbajuszú lelkesedése. – Igen. Összeadni meg kivonni. – És sikerült? – Sikerült. – Összeadott meg kivont? – Igen. – És mi lett a seregéllyel? A hörcsögbajuszú megint sóhajtott. – Odaadtam ajándékba. Ugyanis egyetlen embert szerettem a Bab utcában. Egy Jolán nevű kislányt. Mikor menyasszony lett, gondolkoztam, hogy mit adjak neki, és mivel nagyon kedveltem, neki adtam a seregélyt. Jácint Vince fején átvillant egy gondolat, hogy ez az a Jolán, akit keresnek, s óvatosan megkérdezte: – És örült neki? – Örült. De nem sokáig. Hajaj, szomorú történet! Ő volt az egyetlen, akit megsirattam, mivel én mindig egyedül éltem. Jácint Vince elhatározta, hogy óvatosan lendít egyet a történeten, míg a hörcsögbajuszú teljesen bele nem merül a sóhajtozásba.

– És azután mi lett a seregéllyel? – A mostohaapját idegesítette a beszéde. Világgá zavarta. Egy ilyen csodaállatot! Micsoda gazember volt! De őt is utolérte a sors keze! Pedig én is szívesen megszorongatnám a torkát… A hörcsögbajuszú legyintett, majd a ketreceket, kalitkákat kezdte mutogatni, vagyis többé nem lehetett már a beszélgetést visszaterelni a seregélyre, sem a torokszorongatásra. S mivel a kérdésekre meg egyáltalán nem akart válaszolni, Jácint Vince zsebre vágta a füzetet, futólag végigpillantott a ketreceken, s gyorsan kiiszkolt. Határozottan feszélyezte a félhomályos garázs… Csombor óriási kísértést érzett, hogy feltegye az aranyozott portássapkát, és úgy csöngessen be az ajtón. De legyőzte a kísértést, mivel okos fiú volt, s teljesen belátta Gergő óvatosságra intő figyelmeztetését, hogy szigorúan tartsák magukat a szakkör meséjéhez, mert mit lehet tudni! Csöngetett egyszer, csöngetett kétszer, harmadszor hosszan nyomta a csengőt, de az ajtó mögül nem hallatszott semmi mocorgás. Csombor állt a hűvös, csöndes lépcsőházban, tétován bámulta az ajtót. Ablaknyikorgásra rezzent fel, gyorsan odapillantott. Oldalt a kisablakon egy nő bámult ki, a haja tele volt csavarókkal. Csombor udvariasan köszönt. A nő érdeklődve szólalt meg: – Mért keresed? Lement a közértbe. – Az óbudai helyismereti szakkörtől jövök – mondta Csombor tömören. – Miért? – kérdezte a hajcsavarós nő kíváncsian. – Valami adóhátralék? – Nem – rázta a fejét Csombor. – Kérdések. – És utána hozzám is bejössz? – Nem megyek – mondta Csombor. A hajcsavarós nő sértődötten becsapta az ablakot. Csombor megvonta a vállát, s tovább bámészkodott a csöndes lépcsőházban. Először a névtáblákat olvasgatta, de csupa unalmas nevek voltak, majd q betűs szavakon törte a fejét. Talán a csöndes lépcsőház tette, talán az előbb becsapott ablak emléke, egész rendkívüli q betűs szó jutott az eszébe! Az ablakhoz kötődött mégis, mert mit is csinált a hajcsavarós nő? Kukucskált! Csombor előkapta a noteszát, a falnak támasztotta, s ihletetten írta: Qqcs. Majd megnézte, s megállapította, hogy ez egy újfajta szó, s rögtön meg is határozta, mint egy természettudós: kettős q! Tovább törte a fejét kettős q betűs szavakon. Rövid töprengés után eszébe jutott még egy. Izgatottan írta fel, nehogy kiröppenjen a fejéből: Qc-qc. Észre se vette a csoszogó lépteket, csak akkor riadt fel, mikor udvariasan köhintett valaki a háta mögött. Csombor nem moccant, csak a szemét fordította óvatosan oldalt. Egy mosolygós, nagy fejű öreget látott. A mosolygós gyorsan belepislantott a falnak támasztott noteszba, majd megkérdezte: – Verset írsz? Csombor még mindig a falat támasztotta a kezével, hevesen megrázta a fejét. – Hát akkor mit? – kérdezte az öreg barátságosan. Csombor leszedte a noteszt a falról, megfordult, megvizsgálta a mosolygós, nagy fejű öreget. Majd értelmesen elmagyarázta a q betűs szavakat. – Éppen most tértem át a kettős q-ra – fejezte be. Az öreg bólogatott, majd meglóbálta a teli szatyrot az ajtó felé. – Engem keresel? – Igen – mondta Csombor észbe kapva. – Az óbudai helyismereti szakkörtől jövök. Az öreg kinyitotta az ajtót.

– Q betűket gyűjtötök? – S biccentett Csombornak, hogy lépjen be. – Nem – mondta Csombor gyorsan. – Azt csak én gyűjtöm. Kinyitotta a füzetet, de az öreg intett, hogy várjon csak. Majd homlokát ráncolva fel-alá járt a szobában. Csombor ámulva nézte, s várt türelmesen. Az öreg hirtelen megállt. – Írjad! Kurtafarkú. Kukutyin. Kutykurutty. Több nem jut eszembe. Csombor szélsebesen felírta. – Nahát! – mondta elismerőleg az öregnek, mikor végzett. – Három kettős q! Ez több, mint amit reméltem! Az öreg szerényen tárta szét a karját. Csombor zsebre vágta a noteszt, s rátért a kérdésekre; – A Bab utca történetét gyűjtjük össze. Az öreg váratlanul nagyon izgatott lett. – A Bab utcáét?! Tudtam! Csombor értetlenül pislogott, óvatosan hátrább lépett. – Mit tetszett tudni? Az öreg közel hajolt Csomborhoz. – Hogy semmi sem vész el. Csombor bizonytalanul bólintott. Az öreg folytatta: – Én nem is akartam onnan elköltözni. Olt akartam meghalni. – Igen, igen – motyogta Csombor. – De legalább az emlékünk tisztán ragyogjon az utókor előtt. Csombor erre is bólintott, várta a folytatást. – Képzeld, a rózsáim még ma is ott illatoznak! – jelentette ki váratlanul az öreg. Csombor nem árulta el, hogy tud a rózsákról, belenézett a füzetbe. – Felolvasom a kérdéseket. Első kérdés… De az öreg megint félbeszakította. A szekrényhez ment, kotorászott benne, s elővett egy vastag füzetet. Szeretettel végigsimította, majd Csombornak nyújtotta. – Itt van. Ebben minden benne van. Az utolsó percig! – Mi van benne? – kérdezte Csombor egy kicsit bambán. – A Bab utca története! Nektek adom. Ti vagytok az utókor! Őrizzétek meg! Csombor, úgy is, mint az utókor egyik tagja, végre átvette a füzetet. Az öreg elérzékenyedve folytatta: – Most már nyugodtan halok meg. Nem kérsz egy kis kakaót? Csombor a fejét kapkodta a gyorsan változó érzésektől. Majd úgy gondolta, leghelyesebb, ha távozik. – Nem kérek. És köszönöm az óbudai helyismereti szakkör nevében! De most el kell mennem. Hogy ezt a kincset minél hamarább méltó helyre tegyük – tért végre magához Csombor. Az öreg meghatottan bólogatott, s nekilátott a kakaónak. Gergő mielőtt becsöngetett volna, elolvasta a névtáblát: Török Hugó mny. Elmosolyodott az „mny.”-en. Ha rövidítve és szemérmesen is, de Török Hugó, vagyis Sasszem hírül adja a világnak, hogy magánnyomozó! Becsöngetett és várt. Bentről különös zajok hallatszottak, halk kerékcsikorgás meg kulcscsörgés, de nem volt ideje elemezgetni a zajokat, mert kinyílt az előszobaablak, és Gergő egy óriási szemet látott rámeredni. Az első pillanatban meghökkent, olyan váratlan és természetellenes volt az óriási szemgolyó. Majd gyorsan legyűrte a zavarát, és megállapította, hogy rézkeretű nyeles nagyítón át néz rá valaki, mégpedig fél szemmel. Röptében azt is

tudatosította, hogy az óriási szemgolyó tulajdonosa tolókocsiban ül, vagyis attól eredt a nyikorgó zaj. Csend volt, az óriási szemgolyó mozdulatlanul nézte. Gergő megtörte a csendet, nem akarta, hogy hosszú hallgatásával okot adjon bármiféle gyanúra is. – Jó napot kívánok! Az óbudai helyismereti szakkörtől jöttem. Összegyűjtjük a Bab utca történetét. – S megmutatta a füzetet. Az óriási szemgolyó azt is megnézte. Gergő rábeszélő hangon folytatta: – Egy-két kérdést szeretnék feltenni. Az óriási szemgolyó újra Gergő arcát fürkészte. Gergő igyekezett könnyed, vidám arcot vágni, mert egy kissé idegesítette már a némaság. „Lehet, hogy nem tud beszélni?” – suhant át a fején. De ekkor végre megszólalt Török Hugó, másképpen: Sasszem. – Egyedül vagy? – Igen – felelte Gergő csodálkozva. – Állj egy kicsit arrébb! Gergő arrébb állt, az óriási szemgolyó végigfürkészte a lépcsőházat. – Gyere be! Kulcs csörrent, lánc csilingelt, s kinyílt az ajtó. Gergő féloldalt becsúszott, megkerülte a tolókocsit, s udvariasan várt. Török Hugó bezárta az ajtót, helyére tette a láncot, s csak ekkor intett Gergőnek, hogy menjen be a szobába. Gergő bement, mögötte nyikorgott a tolókocsi. – Ülj le. Oda a fénybe, az ablakhoz! Gergő leült az ablakhoz, Török Hugó újra a szeméhez emelte a nagyítót, mereven nézte, majd megszólalt: – Becsületesnek látszol. Gergő erre nem mondott semmit, igyekezett még becsületesebb képet vágni. – Na, hadd halljam még egyszer, hogy mit akarsz! – dőlt hátra kényelmesen a tolókocsiban Török Hugó, a rézkeretes nagyítót az ölébe rakta. Majd felemelte csontos mutatóujját, s figyelmeztetőleg hozzátette: – Csak semmi kacskaringó! Gergő bólintott, kinyitotta a füzetet. – Felolvasom a kérdéseket. – Helyes – egyezett bele Török Hugó. Lehunyta a szemét, s feszülten figyelt. Mikor Gergő a kérdések végére ért, Török Hugó ravaszul elmosolyodott. – Nagyon ügyes kérdések! Na-agyo-on! Céltudatosak, és csapdák vannak benne! Hehe! Ha nem tudnám, hogy ki vagy, azt hihetnem, hogy nyomozol valami vagy még inkább valaki után! Gergő büszke volt a dicséretre, de természetesen nem mutatta, sőt erőltetetten szelíd hangon megjegyezte, igyekezett Karikót utánozni: – Csakugyan? Ez eszembe se jutott! De azért tetszik rá válaszolni? De Török Hugó ragaszkodott a témához. – Csak semmi kacskaringó! Kérdésekre pedig elvből nem válaszolok. Kérdéseket én szoktam feltenni, s nekem szoktak rá válaszolni! Láttad, mi van kiírva az ajtóra? – Igen. Török Hugó, mny. – És mi az az „mny.”? Gergő kapásból rávágta: – Mint nyugdíjas. Török Hugó döcögve nevetett, rázkódott a tolókocsi.

– Haha! Mint nyugdíjas! Jó! Okos gyerek vagy! – Majd hirtelen abbahagyta a nevetést, s megváltozott hangon folytatta: – Túlságosan is okos! Más gyerek egyáltalán nem töri a fejét, hogy mi van kiírva az ajtóra. Gyanús, gyanús, gyanús! – Töprengve rázogatta a rézkeretes nagyítót, majd Gergőre szögezte, s mereven bámulta óriási szemével. Gergő kényelmetlenül feszengett az ablaknál. Két kérdés viaskodott a fejében: „Megmondjam, vagy ne mondjam meg?” Török Hugó észrevette-e a viaskodást, vagy csak nagyszerű lélekbúvár és emberismerő volt? Mindenesetre barátságosan elmosolyodott, s szelídebb hangon ezt mondta: – Tőlem ne félj! Illetve bennem megbízhatsz. Az én mesterségem legfontosabb feltétele, hogy megbízható legyek. Mert az mny. nem nyugdíjast jelent. Azt jelenti, hogy magánnyomozó. Sasszem, magánnyomozó. Így hívtak, amikor még dolgoztam. Régen. Nos, mi a probléma? Ki vele bátran! Csak semmi kacskaringó! Ám Gergő döntött, míg Török Hugó fecsegett. Először is: semmi esetre se mondja el. Másodszor: valamit mondani kell, hogy ne veszítse el Török Hugó bizalmát. Esetleg olyan valamit, amiből még haszna is lenne. Villámgyorsan elhatározta, hogy koncként odadobja Gajzágót a hangjátékával. Újra utánozta Karikó szelíd arcát, s ártatlan hangon belefogott: – A szakkör valódi. A kérdések is. Azt azonban el kell árulnom, hiába is tagadnám, mert már ki tetszett találni, hogy más célunk is van az egésszel. Török Hugóra pislantott ravaszul szelíd arccal, hogy mit szól az elismeréshez? Sasszem elégedetten, döcögve heherészett. – Persze hogy kitaláltam! Sasszem mindent lát! Illetve most már egy kicsit romlott a látásom, azért kell ez a nagyító, de az eszem nem romlott. Vagyis, miről van szó? – Egy hangjátékról. – Egy miről? – Török Hugó zavartan pislogott. – Az a helyzet, hogy van egy jó barátunk, Gajzágó Istvánnak hívják, ő írja a hangjátékot, illetve most nem írja, mert nincs témája. Vagyis most már van témája, mégpedig az óbudai helyismereti szakkör nyomozati anyaga… Gergő levegőt vett. Török Hugó szintén. Ismerjük azt az egyszerű műveletet, mikor a menetvágó menetet vág a satuba fogott nyersvasra. Gergő tudta, pontosan tudta, hogy most valami ilyesmi történik, Török Hugó pedig homályosan érezte, hogy ő a nyersvas, amelyre menetet vágnak. Gergő csavart egyet a menetvágón. – Két fiatalról szól a hangjáték. Egy fiúról és egy lányról. A fiút Nándornak hívják, a lányt Jolánnak. Egy csendes kis utcában laknak… Török Hugó feszülten figyelt, előrehajolt a tolószékben. – És? – Nincs tovább. Itt megakadtunk. Illetve, természetesen Gajzágó István akadt meg. Az óbudai helyismereti szakkör magára vállalta a csendes kis utcát, belevettük az éves tervbe is. Ez lenne a háttér. A Bab utca. – A háttér – visszhangozta Török Hugó töprengve. – Igen – helyeselt neki Gergő. – Khm, khm! – krákogott Török Hugó. – Hogy tetszett mondani? – érdeklődött Gergő. – Na, figyelj! – szedte össze a gondolatait Török Hugó. Gergő álmos arccal bólintott, hogy figyelni fog. De belül nagyon izgatott lett, érezte, hogy jó helyre tapintott, most csak az a kérdés, hogy a nyugállományú mny. mennyire emlékszik, és mennyit mond el belőle? Török Hugó akadozva kezdte, de egyre inkább belejött a beszédbe.

– Én ismertem egy Jolán nevű lányt és egy Nándor nevű fiút. Érdekes, ugye? Most nem firtatom, hogy ti honnan ismeritek, lehet véletlen is. Elmondom a történetüket, és csinálhattok belőle hangjátékot. Vagy amit akartok. Őket már nem zavarja. Jolán a Bab utcában lakott, Nándor pedig odajárt, a vőlegénye volt. Ám mielőtt összeházasodtak volna, Jolán meghalt. Nándor pedig disszidált, kiment az országból, senki se tudja, hogy hol van. Talán beállt az idegenlégióba. – Mikor? – kérdezte Gergő feszülten. Török Hugó faarccal válaszolt: – Húsz éve. Gergő igyekezett elrejteni mélységes csalódását, összeszedte magát, gyorsan számbavette, hogy mit kérdezhetne még, de belátta, hogy ez a téma kimerült, nincs több kérdés. Vagyis nincs más hátra, mint barátságosan visszavonulni. – Köszönöm. Nagyon érdekes történet! – préselte ki magából az udvarias szavakat. – Nincs mit! És ha bármire szükséged van, bármire, gyere el hozzám! – Török Hugó rejtelmesen mosolygott. Gergő tétován bólintott és elbúcsúzott.

2. Gergő elment az ötödik címre is, ahol egy barátságtalan háziasszony nyitott ajtót, nem engedte be, alig hallgatta végig, monoton hangon ledarálta a mondókáját, és becsapta az ajtót. – Nagyon örülök, hogy elkerültem a Bab utcából. Egyáltalán nem akarok emlékezni rá! Egészségtelen, szűk utca volt. Remélem, hogy hamarosan lebontják, és mindenki elfelejti, és senki se fog érdeklődni utána! Gergő megvonta a vállát a becsapott ajtóra, s visszasietett a halott utcába. Útközben próbálta rendezni a gyűjtött anyagot, homályosan átsuhant a fején a hatodik ház problémája. De úgy gondolja, hogy előbb össze kell vetni a többi adattal az anyagot, s utána lehet csak rendezni. A hatodik ház problémáját meg akkor veszi elő, ha szükséges lesz. Csombornál gyülekeztek a segédnyomozók, a hűvös tornácon ültek, s beszámoltak Gergőnek a nyomozásról. Gergő a noteszába jegyezgetett, felírta a fontosabb adatokat, mint például a keresztneveket, a Miska nevű seregélyt és a dühös állatkereskedőt. Az utóbbit alá is húzta, mint gyanús indulatot. Majd Csombor felolvasta az öreg portás emlékezéseit, de semmi hasznosat nem tudtak meg belőle. Csupa érzelem volt meg sóhajtozás meg érthetetlen mondatok, ilyenek például: „A földi lét keserű kenyerét eszem már ötven éve, mikor jön el a mennyország?” Gergő is beszámolt Török Hugóról, majd összefoglalta a nyomozás eredményét: – Mind az öt ház lakóját sikerült megtalálnunk. Gyanús személy nem akadt köztük. – És az állatkereskedő? – szúrta közbe Jácint Vince. – Ő sem. Bár érthetetlen, hogy így haragszik egy seregély miatt, de nem gyanús, mert akire haragszik, azon már nem tudja ki tölteni. Megismertük Jolán és Nándor történetét. Jolán meghalt, Nándor nincs az országban. Vagyis megfejtettük a felírást. – Gergő tárgyilagosan a segédnyomozókra nézett, – De ez nem vezet sehová – jegyezte meg. A segédnyomozókat azonban egyáltalán nem törte le a kudarc. – Akkor is kinyomoztunk egy csomó dolgot! – mondta Csombor lelkesen. – Kezünkben van a Bab utca! – rikkantotta Karikó. – Úgy értem, hogy a szelleme. Ezen egy kicsit elmerengtek, a Bab utca szellemén, s nem csoda, hogy összerezzentek, mikor halkan megcsikordult a kapu, s valami lágyan huppant a földön. – Mi az? – suttogta Jácint Vince. De senki se mozdult.

Végre Gergő összeszedte a bátorságát, a kapuhoz ment, s négy borítékkal tér vissza. A borítékokat szétosztotta a címzések szerint. – Levél? Nekem? Ide? – csodálkozott most már hangosan Jácint Vince. – És hol a bélyeg? – nézegette a borítékot Karikó. – Az ám, a bélyeg! – kiáltott fel Gergő, és a kapuhoz futott. Kinézett, de nem látott senkit. A halott utca üres volt, üresebb nem is lehetett. Mikor visszaért a tornácra, a többiek még mindig a borítékot nézegették, de nem bontották fel. – Ki hozta? – kérdezte Csombor. – Nem tudom. Már eltűnt – felelte Gergő. Majd feltépte a borítékot, s felolvasta a tartalmát. A többiek is felnyitották és felolvasták a levelet. Döbbenten és értetlenül néztek egymásra, majd Gergőre. Gergő összeszedte magát, újra hideg és józan fejjel értékelte az új fordulatot. – Valaki jelentkezett. És ezzel el is árulta magát. A nyomozást természetesen nem hagyjuk abba. Sőt, most kezdjük el csak igazán! A segédnyomozók megnyugodtak Gergő tárgyilagos és bátor hangjától. – Az ismeretlen Fekete Kézből egy ismert börtöntölteléket fogunk csinálni! – ocsúdott fel Karikó, és diadalmasan rázogatta a levelet. Csombor elismerően helyeselt: – Ez jó mondás volt, Karikó! Karikó szerényen mosolygott, mint egy élsportoló magasugró, aki most érkezett le a levegőből. Gergő összeszedte a leveleket. – Este majd kielemzem a kézírást – mondta. – Most pedig gyerünk Gajzágóhoz! Most már elkezdheti a hangjátékot! Megvan az első nyom!

3. Gajzágó szokása szerint hangosan örvendezve fogadta őket. – Nos? Nos? – kérdezte. – Mi újság? Mi van a tarsolyban? – Kiderítettük Jolán és Nándor történetét – mondta Gergő, s miután elhelyezkedtek a szobában, elővette a noteszát. – Igen? – kérdezte Gajzágó udvariasan, nem túl nagy érdeklődéssel. – Jolán meghalt, Nándor külföldre ment. Húsz éve. – Sejtettem – mormogta Gajzágó. – Egyéb? – Kikérdeztük az öt lakót. Meg itt egy füzet. A Bab utca története. Gajzágó érdeklődve nyúlt a füzet után, beleolvasott. – Hm. Ebben mozog valami. Ezt hallgassátok meg! – És kuncogva felolvasott egy részletet a füzetből: – A tövises utat járom, lelkem az égre függesztem, szívem dobogását figyelem, jár, mint egy óra, amelyet felhúzott egy kéz, s várom a postást… – Gajzágó abbahagyta a kuncogást, elmerengett. – Postás, postás… A táviratkihordó is postás. Postai dolgozó. – Majd homlokát ráncolva Gergőre nézett. – Nem kellene utánanézni a táviratkihordónak? Gergő könnyedén elhárította a táviratkihordót. – Az majd idejön magától. – Hogyan? – Ha majd visszahozza a nyulat. – És ha nem hozza vissza?

Jácint Vince szigorúan szólt közbe: – Visszahozza! Gajzágó széttárta a karját, mint aki megadja magát. Gergő előszedte a leveleket. – Jelentkezett valaki más! – Kicsoda? – kérdezte Gajzágó faarccal. – X, a Fekete Kéz! Először ennek nézünk a körmére! – A fekete körmére – jegyezte meg Karikó. Gajzágó egy kis izgalmat préselt az arcára. – Helyes! Helyes! Nahát! Névtelen levelek! Ez nagyon izgalmas! Gergő bólintott. – Ez nagyon fontos nyom. Ezt csak az írhatta, aki tud a dologról. Vagyis akinek valami köze van a dologhoz. Sőt azt is tudja, hogy mi nyomozunk. Sőt, a nevünket is ismeri! Nagyon gyanús! Gajzágó a papírjai fölé hajolt, úgy tett, mintha sürgős írnivalója lenne, szaporán bólogatott meg hümgetett, de nem nézett fel. – Holnap újra eljövünk – búcsúzkodott Gergő. Kitódultak az ajtón. Gajzágó utánuk kiáltott: – Sok szerencsét! És feltétlenül gyertek el! – Majd örömében összedörzsölte a kezét, mint egy jókedvű szöcske. – Alakul! – kuncogott. – Alakul a dolog! Azért nem ártana még egy csapat névtelen levél! Papírt húzott elő, s bal kézzel megírt újabb négy névtelen levelet, ezt is X, az ismeretlen Fekete Kéz nevében. Majd a telefonra sandított, feltárcsázta Laska Dénest, s még mindig kuncogva beleszólt a kagylóba: – Halló, Dinikém! Alakul a dolog, alakul! – Megtaláltad a tettest? – Elvben már megvan, úgy értem, hogy a fejemben. A többi már aprómunka! Meg kell keresni. – És ki az? – A táviratkihordó. – Miféle táviratkihordó? – Nyúltenyésztő táviratkihordó. – Te jó ég! Mást nem tudsz róla? A neve? Ismertetőjele? Tudod, hány táviratkihordó van? Hogy találod meg a tiedet? – Ez visszajön. Mikor visszahozza a nyulat. Nem kell mást csinálni, mint ölbe tett kézzel várni. – Remélem, hogy azért mást is csinálsz, mint hogy ölbe tett kézzel vársz! Ha elfelejtetted volna, egy hangjátékát kell írnod! – Nem felejtettem el. Már meg is van a címe. – Megőrülök! A címe! Ugye viccelsz? Könyörgöm, mondd, hogy legalább egy sort már írtál! Egy sorocskát! Csak egy icipicit! – Ne őrülj meg, Dinikém! Sokkal többet csináltam. Megmozgattam a figurákat. – Mit csináltál?! – Névtelen leveleket írtam. Egyet Gergőnek, egyet Csombornak, egyet Karikónak, egyet Jácint Vincének. – Jaj nekem! Jaj, jaj! A sírba viszel!

Laska Dénes olyan kétségbeesetten jajongott, hogy Gajzágó egy pillanatra megkövülten nézte a telefont, majd enyhe bűntudattal vigasztaló szavakat motyogott, de a jajveszékelő dramaturg már letette a kagylót.

HETEDIK FEJEZET

1. Gergő könnyen megfejtette, hogy a négy levelet ugyanaz a kéz írta, egyforma göcsörtös betűkkel. Világos: X, a Fekete Kéz. De ki ez a Fekete Kéz? Egész este valamilyen csapdán törte a fejét, valami jól záró cselen, amelyben fennakadna az ismeretlen levélíró. Hosszas töprengés után eszébe is jutott valami, s kimerült aggyal, de boldog, büszke mosollyal aludt el. Másnap reggel, szokás szerint Csombor hűvös tornácán találkoztak a segédnyomozók. Gergő előadta a tervét, körvonalazta, elmagyarázta a csapdát. – Kell négy nagy rajzlap és egy filctoll. Itt a rajzlap és a toll. – Meg egy kis babakrém – kottyant közbe Karikó. – Nem. Egy kis ragasztó – nézett szigorúan Karikóra Gergő. – Az is itt van. Karikó bocsánatkérően mosolygott. Csombor megsürgette a dolgot: – És minek a négy rajzlap? – Figyeljetek! A tervem a következő: a négy rajzlapra felírjuk, hogy: Felhívás! Keresünk egy szereplőt! X-et, a Fekete Kezet! – Hogyan keressük, mikor nem is ismerjük? – kérdezte Jácint Vince. – És miért négy rajzlapon? – csatlakozott Csombor. De Gergő magabiztosan mosolygott. – Abból indultam ki, hogy X, a Fekete Kéz ismerős ezen a környéken. Tehát feltétlenül meg fogja látni a plakátot. Másodszor: egészen biztos, hogy kíváncsi lesz a levelek hatására, vagyis erre fog kószálni. – Értem – mondta Csombor. – Ezért kell a négy rajzlap. Hogy négy helyre ki tudjuk ragasztani, vagyis hogy biztosan kiszúrja a szemét. – Nem csak azért – mosolygott Gergő. – Hanem még miért? – Vince rátapintott előbb a lényegre. Jácint Vince büszkén elmosolyodott, hogy igen, ő rátapintott. Majd megkérdezte: – Mire is tapintottam rá? – Arra, hogy nem ismerjük a Fekete Kezet. – Ez igaz – bólogatott Jácint Vince. – Ezért kell a négy rajzlap. Még mindig nem értették, de vártak türelmesen. Gergő elővette a noteszát. – Készítettem négy személyleírást. Egy fiatal férfira, egy öreg férfira, egy fiatal nőre és egy öregre. – Nőre minek? – kérdezte Karikó. – Nő is lehet a Fekete Kéz. Mindenre gondolni kell! – És? – sürgette Csombor izgatottan, mert már kezdett gyulladozni hatalmas koponyájában a fény. – Valamelyik személyleírás illeni fog a Fekete Kézre. Csombor nagy fejében teljes világosság honolt. – Aha! És attól megijed. – Igen. Vagy esetleg letépi vagy megsemmisíti. – Vagyis? – Mi lesből megfigyeljük. És rögtön megtudjuk, hogy ki az a Fekete Kéz! – Vagy a tettestársa – tette hozzá okosan Csombor.

– Igen. Az is lehet. De az is jó – helyeselt Gergő. – Majd Karikóra nézett. – Neked van a legszebb írásod, nem? Úgy tudom. – Karikó szerényen bólogatott. – Te írd a rajzlapra a szöveget! Karikó kiterítette a földre a rajzlapot, kezébe fogta a filctollat, s várakozóan felnézett Gergőre. Gergő a noteszból diktálta a szöveget. – Felülre írd nagy betűkkel, hogy FELHÍVÁS! Alá olvashatóan a következőt: Várjuk olyan fiatal férfi jelentkezését, aki tehetséget érez magában egy szerep eljátszására az X, a Fekete Kéz című irodalmi összeállításban! Vagy aki ismer ilyen illetőt, ajánlhatja! Izgalmas darab! Óriási siker! Mellékélünk egy részletet a darabból. Karikó leírta. – Itt hagyjál ki helyet. Ide ragasztjuk az egyik levelet. Alulra írd: Óbudai irodalmi színpad. – Ez igen! Ezt jól kitaláltad! – ismerte el Csombor, Gergő odaadta az egyik levelet, Karikó ráragasztotta a plakátra. Megírták a többi plakátot is, annyi változással, hogy a fiatal férfi helyére öreg férfit, illetve fiatal nőt és öreg nőt írtak. Beleragasztották a leveleket is az üresen hagyott helyre. – Most pedig megszervezzük a figyelést! – mondta Gergő. – Jácint Vince padlása lenne a legjobb! Onnan a legjobb a kilátás – ajánlotta Csombor, aki már jól ismerte ezt a bizonyos padlást. Gergő bólintott, s Csomborra nézett. – Te kezded a figyelést! Menj fel a padlásra, mi kiragasztjuk a plakátokat! – És azután hova mentek? – Tüntetőleg elhagyjuk a halott utcát. – Miért tüntetőleg? – Hogy a Fekete Kéz ne gyanakodjék. Higgye azt, hogy megijedtünk! Érezze biztonságban magát! Csombor az orra alatt mormogott: – És én hogy érezzem magam biztonságban? – Húzd f el a létrát! – Jó, majd felhúzom. – És ha jön a váltás, hármat füttyent. Akkor leengeded a létrát. – Mikor jön a váltás? – Két óra múlva. – Jó – legyintett Csombor. – Két óráig kibírom. – És nagyon figyelj! – Nagyon figyelek. Csombor megigazította az aranyozott sapkát a fején, Gergő eltűnődve nézte a sapkát. – Csillognak a betűk. Csombor megértette. – Jó, majd megfordítom. A tarkómon csilloghat! Hónuk alá fogták az összetekert rajzlapokat, elkísérték Csombort a házig; Csombor felmászott a padlásra, a létrát felhúzta maga után. Kitámasztotta a tetőcserepet; vakító kardpengefény vágott a homályba, az álmosítón döngicsélő legyek rögtön odagyűltek, cikáztak a fényben, mint apró repülőgépek. Csombor kinézett a résen. Látta, hogy az utca négy sarkára kiragasztják Gergőék a plakátokat, majd fütyörészve, zsinatolva, vagyis tüntetően kivonulnak a halott utcából. Hirtelen nagy csönd lett, még mintha a cikázó legyek is abbahagyták volna a zümmögést. Csombor a létrára sandított, vigasztalta, bátorította magát, hogy nem tud feljönni senki. Figyelt tovább a résen, jól belátta mind a négy plakát környékét, ha egy kicsit kidugta a fejét. A rajzlapok fehéren lobogtak, ahogy a nap rájuk sütött.

Csombor, mint mindig, ha üres perce akadt, újabb q betűs szavakon törte a fejét, ettől mindig megnyugodott. Végigfutott gondolatban eddigi gyűjteményén. Talán a csönd telte, talán a feszült idegállapot, egy egészen fantasztikus, különleges q betűs szó jutott az eszébe! Csombor izgatottan motyogta-suttogta maga elé az új q betűs szót: kukurikú! Majd elemezte, besorolta, s büszkén állapította meg: „Három q-s szó!” Óvatosan, a szemét egy pillanatra sem véve le a halott utcáról, előszedte a noteszt, a cseréptartó lécnek támasztotta, beleírta nagybetűkkel a három q-s szót: QQRIQ. Tovább törte a fejét, de nem jutott eszébe új szó. „Ezt nem lehet túlszárnyalni!” – morogta, s eltette a noteszt. Figyelt tovább, lassan mozgatta a szemét az utca egyik sarkától a másikig. Ekkor meglátott egy settenkedő alakot. A settenkedő alak megállt az első plakát előtt, ráérősen elolvasta, majd gyorsabb léptekkel a másodikhoz lépett, ezt csak végigfutotta, majd körülnézett, a másik két plakáthoz rohant. Most már kifejezetten cikázott a halott utcában, vagyis szemmel láthatóan idegesen mászkált, újra elolvasta mind a négy plakátot, majd hirtelen bedobott valamit az úri szabó ajtaján, s villámgyorsan eltűnt. Csombor alig akart hinni a szemének. A settenkedő alak Kakula Zé volt, a mogorva újságárus! Nem moccant, jó ideig még levegőt is csak halkan, vigyázva vett.

2. Mikor három halk füttyentést hallott, megkönnyebbülten leeresztette a létrát, s lemászott. Gergő várta lent, suttogva mondta: – Leváltalak. Majd én figyelek tovább. – Már nem kell – suttogott Csombor is. – Láttam a Fekete Kezet! – Ki volt az? – Nem fogod elhinni! Kakula Zé! Gergő valóban hitetlenkedő arcot vágott. – Kakula Zé? A mogorva újságárus egyáltalán nem fért be semmiféle elképzelésbe, nem illett bele semmilyen tervbe. De hát a tény az tény. És leghelyesebb az elképzeléseket és terveket hozzá igazítani. A biztonság kedvéért azért még megkérdezte: – Nem tévedsz? Biztos, hogy őt láttad? – Nem tévedek. Elolvasta a plakátokat, s bedobott valamit oda. Különben is Kakula Zét nem lehet összetéveszteni senkivel. Ez igaz, a mogorva újságárus meglehetősen jellegzetes figura. És most már kétségtelenül gyanús is. Illetve első számú gyanúsított. Gergő gyorsan végiggondolta az új helyzetet. Majd eldöntötte, hogy első teendő: feltűnés nélkül kilopakodni a halott utcából. A második teendő pedig: a körmére nézni ennek a fekete kezű Kakula Zenek. Intett Csombornak, hogy óvatosan kövesse, átsurrantak a szemben levő úriszabó-műhelybe, meg is találták az újabb névtelen leveleket, s a falhoz lapulva kilopakodtak a halott utcából. A többiek az új lakótelepen vártak, a betonlábak alatti hűvösben, s leesett állal hallgattak Csombor beszámolóját. Gergő felolvasta a leveleket, ugyanaz volt bennük, mint az előzőekben, Fekete Kéz nem nagyon erőltette meg a fantáziáját.

– Körül kell szaglászni egy kicsit ezt a Kakula Zét – jelentette ki Karikó. – Valami bűzlik körülötte! Gergő egyetértett, s hozzátette elgondolkozva: – De azért úgy, hogy ne sejtsen semmit! Elővette a noteszát, egy üres lapra felülre felírta: „X, a Fekete Kéz – Kakula Zé! Nyolc fenyegető levél!” A többiek türelmesen megvárták a beírást. Jácint Vince mindnyájuk tanácstalanságát tolmácsolva megkérdezte: – Hogyan nyomozunk Kakula Zé után? Nem lesz könnyű! Azt se tudjuk, hol lakik! Gergő lassan bólogatott, tisztában volt ő is a nehézségekkel, de nem csüggedt, egy jó ötlet után keresgélt az agyában. – Igazad van – mondta végül Jácint Vincének. – Először azt kell megtudnunk, hogy hol lakik. – De hogyan tudjuk meg? – kérdezte Jácint Vince. – Valaki csak ismeri Kakula Zét! – vágta rá Karikó. – Igen, de ki? Azt se ismerjük, azt a valakit, aki ismeri Kakula Zét. Újra Gergőre néztek. Gergő töprengve szólalt meg: – Meg kell figyelnünk a szokásait. Mert például egy dolgot Kakula Zenek is csinálnia kell. – Mit? – kérdezte Karikó. – Enni. Ebédelni. Vagy vacsorázni. – Igaz – ismerte el Karikó. – Ha nem eszik, éhen hal. – Két eset lehetséges az evéssel kapcsolatban – folytatta Gergő. – Vagy elmegy valahová, vagy hozza valaki az ebédet. – Értem – mondta Csombor. – Ahová megy, ott ismerik, ha pedig hoz neki valaki, feltétlenül ismeri. – És ha megtudjuk a lakáscímét, mit csinálunk? – ugrott a jövőbe Jácint Vince. – Körülszaglászunk egy kicsit. Mint ahogy Karikó helyesen mondta: lesz mit szagolni! – jelentette ki Gergő magabiztosan, bár az volt az igazság, hogy ő se tudta, hogy mit csináljanak Kakula Zé lakáscímével. De ez már a következő lépés, ráér akkor törni a fejét, ha majd ott lesznek. Nagy ívben megkerülték a halott utcát, s a túlsó oldalon leültek egy bokor mögötti padra, s szemmel tartották Kakula Zét. Meleg volt, nyár volt, csönd volt. Kakula Zé mogorván gubbasztott az elsárgult újságok között, mint egy nagy, csúnya madár. Laposakat pislogott jobbra-balra, de nem láthatta a bokor mögül figyelőket. Sokáig nem történt semmi, nem jött senki, Kakula Zé se mozdult. Gergő az új fejleményeken töprengett. Csombor újabb három q betűs szót keresgélt álmodozva, de nem talált. Jácint Vince nyulakról ábrándozott. Karikó álmos arcot vágott, s a csirkenyakú úri szabón tűnődött, aki aranyérmet nyert basszuskategóriában. Már több mint egy órája várakoztak, figyeltek, mikor Csombor észrevett valakit, megbökte Gergőt, s örvendezve suttogott: – Micsoda szerencsénk van! Gergő is elmosolyodott, s diadalmas pillantásokkal méregetett egy fiatal, fehér kabátos pincért, aki ételhordót cipelt, s Kakula Zé felé tartott. – Azért ennek a Kakula Zének jól megy a sora – jegyezte meg Csombor. – Ahhoz képest, hogy nem ad el egy újságot se! – Gyanús! – sziszegett Karikó. – Szörnyen gyanús! – Most mit csinálunk? – kérdezte Jácint Vince izgatottan. – Kifaggatjuk a pincért – mondta Gergő.

– Mikor? – Amikor megtömte a fejét Kakula Zé. Világos! – jelentette ki Karikó. Soha még ennyire nem kísértek figyelemmel a világon egy közönséges ebédelést! Kakula Zé lassan evett, piszkálgatta az ételt, turkálgatott a villájával, kapargatott a kanalával. – Rossz az étvágya! – gúnyolódott Karikó. – Mert biztos rossz a lelkiismerete! – tette hozzá komoly képpel Jácint Vince. – Ahhoz képest elég sokat eszik! – türelmetlenkedett Karikó. – Na végre! Befejezte! Nézzétek, még ki is törli! Valóban, Kakula Zé kényelmesen kitörölte egy kenyérdarabbal a lábost. A fiatal, fehér kabátos pincér unott képpel várakozott, majd összeállította az ételhordót, és kényelmes léptekkel elindult. – Gyerünk! – suttogta Gergő. Óvatos léptekkel elhagyták rejtekhelyüket, s a fehér kabátos pincér elé vágtak. Egy saroknál bevárták. – Mit mondunk neki? – kérdezte Csombor. – Bízzátok rám! Majd én beszélek vele. Ti csak helyeseljetek. Már nincs sok időnk – hadarta Gergő. A fehér kabátos pincér a sarokhoz ért. – Bocsánat – szólította meg Gergő. – Kérdezni szeretnék valamit. – Tessék! Kérdezzél! – állt meg a fehér kabátos pincér, előzékeny arcot vágott, egyáltalán nem titkolta, hogy minden alkalmat megragad, hogy ténfereghessen. – Csak kérdezz bátran! – biztatta Gergőt. – Azt szeretném kérdezni, hogy jól főznek-e az étteremben, ahol dolgozni tetszik. – Jól. Nagyon jól! Bár nem étterem, hanem csak olyan kisebb vendéglő. De azért jól főznek. Háromfejű Kokasnak hívják. Itt van nem messze. Miért kérded? – Mert esetleg befizetnénk ebédre – vágta rá Gergő. Majd csavart egyet a beszélgetésen… – Látom, hogy házhoz is szállítják az ebédet. A fehér kabátos pincér nevetett. – Ez nem ház! Csak egy újságosbódé. Egy vén madárijesztőnek viszem az ebédet naponta. Ha tudnátok, hogy milyen fura neve van! Úgy csináltak, mintha nem tudnák, érdeklődő arcot vágtak. Különösen Karikó arca sikerült jól, óriási kíváncsiságot tükrözött. – Hogy hívják? – kérdezte meg Gergő udvariasan. – Kakula Zének! – nevetett a pincér. – Nem vicces? – Nagyon vicces – mosolygott Gergő is. – Ilyet még nem is hallottam! – Majd kihasználva a jó hangulatot, ravaszul közelített a céljához. – És miért nem otthon ebédel ez a Kakula Zé? Talán nincs is lakása? – Ennek? Hát nemigen lehet lakásnak nevezni. – Hanem minek? – Inkább olyan sufninak. Gergő ártatlan képpel megeresztett egy célzást: – Én még sosem láttam sufnit. Körülnézett, Karikóék azonnal vették a lapot, ők is ártatlan képet vágtak, s egyszerre ingatták a fejüket. A fejingatás Csombornak siker ült a legjobban, lágyan ingott a feje, mint egy bója a Balaton közepén. – Mi sem – szolalt meg Csombor két ingás között. A fehér kabátos pincér igen barátkozónak mutatkozott. – Azon lehet segíteni. Gyertek velem! Erre vártak, lelkesen elindultak, a pincér útközben magyarázott:

– A sufni olyan, mint a fáskamra. Vagy a szerszámkamra. Vagy mint egy nagyobb kutyaól. Hehe! Na most, ez a Kakula Zé olyan zsugori, hogy még a lakáson is spórol. – És mégis hordatja az ebédet? – csodálkozott Gergő. – Ez ne tévesszen meg! Ez ingyenebéd! – Ingyen ebéd? – ámult Gergő. – Igen. Nem érted? Mindjárt elmagyarázom. Látható volt, hogy a pincér szeret magyarázni. Megállt, áttette a másik kezébe az üres ételhordót, s úgy magyarázott, a levegőbe csapkodva szabad kezével. – Ingyen hát! Azért lakik a sufniban. Mert a házát bérbe adta. Ott van most a vendéglő. A Háromfejű Kokas. Na most, kierőszakolta, illetve belevette a szerződésbe, hogy naponta ingyen kapjon ebédet, házhoz szállítva. – Vagyis ott lakik a vendéglő udvarán – állapította meg Gergő. – Ott. A sufniban – helyeselt a pincér. Továbbmentek, lassan, kényelmesen ballagtak, de hát nincs az a hosszú út, amelyik egyszer véget ne érjen, a Három Kokashoz vezető út ráadásul rövid is volt. Megcsodáltak a Háromfejű Kokas cégtábláját. Farostlemezből volt kivágva, szép pirosra volt pingálva, s a három fejét háromfelé nyújtotta kíváncsian. Eredeti cégtábla volt, nem vitás. A fehér kabátos pincér is megbámulta, holott nyilván nem először látta, sőt egészen biztos, hogy nagyon sokszor látta már. De hát a pincér legszembetűnőbb jellemvonása is nyilvánvaló volt: mindent nagyon szeret, aminek köze van az ácsorgáshoz, ténfergéshez, magyarázkodáshoz, szócsépléshez. Most se lelt hűtlen a jelleméhez, fontoskodó hangon kijelentette: – Ez egy háromfejű kakas. – Igen. Vitathatatlan – udvariaskodott Csombor. Majd mikor már igazán nem volt több bámulnivaló a háromfejű kakason, végre bementek a vendéglő udvarára. Hátul, ahol a kőkerítés sarokba futott össze, állt a téglából, deszkából, kátránypapírból összeeszkábált sufni. A vendéglő udvara különben üres volt, egy-két asztal álldogált benne, a tetejére rakott kerti székekkel. Némán állták körül a sufnit. A némaság azonban nem tartott sokáig, a pincéren erőt vett a magyarázkodási hajlam, ismertető hangon kezdett bele, mint egy idegenvezető: – Ez itt a sufni. Normális körülmények között fáskamrának használják, vagy lomtárnak. Abnormális körülmények között: laknak benne. Hehe! Ez a mostani feltétlenül abnormális körülmény. – Majd egy mozdulattal kinyitotta a sufni ajtaját, s bemutatott a homályba. – Egy vaságy, egy asztal, egy szék és egy vaskályha van benne. Belestek az ajtón, s valóban, más nem is volt a sufniban. A pincér habozás nélkül belépett a homályba, s intett Gergőnek. – Gyere be. Nézd meg belülről is! Gergő bement, úgy érezte, hogy nem lehet semmi rossz benne, hiszen behívták, ha nem is a tulajdonos, de olyan valaki, aki jól ismeri. Bent se volt semmi különösebb látnivaló, s már éppen ki akart jönni, mikor az asztal sarkán megpillantott egy dobozt, amely tele volt levelekkel, a doboz fedele félre volt csúszva, illetve rosszul volt visszatéve. Habozva megállt. Feltétlenül bele kell néznie a levelekbe, hiszen Kakula Zé a levelek miatt gyanús. S hátha ezek is névtelen levelek! Azért megkérdezte a pincért, a levelekre mutatva:

– Megnézhetem? – Természetesen – vágta rá a pincér nagyvonalúan, mintha ő lenne itt a főbérlő. – Érdekelnek a bélyegek? – Igen – felelte Gergő gyorsan, mert kapóra jött ez a bélyegdolog. – Gyűjtöm a bélyegeket. S valóban, most látta csak, hogy nagy színes külföldi bélyegek vannak a borítékokon. Kivette az egyik borítékot a dobozból, megnézte a bélyeget, majd óvatosan beleolvasott. Meghökkenve olvasta a megszólítást: „Kedves Jolán!” Majd, mint aki nem hisz a szemének, behunyta, majd újra elolvasta, de most is az állt a papír tetején, hogy: „Kedves Jolán!” Gyorsan megfordította a levelet, s megkereste az aláírást. Ezen már nem is lepődött meg olyan nagyon. Az aláírás az volt, hogy Nándor! Gyorsan eszébe jutott még egy nagyon fontos dolog: a dátum! Először elolvasta a levél alján a dátumot, majd a borítékon levő bélyegzőt silabizálta. Semmi kétség. Az idei dátum volt a levél alján és a bélyegzőn! Sietve visszacsúsztatta a levelet a borítékba. Egy pillanatig habozott, hogy elvigye-e a levelet, majd visszadugta a dobozba. „Jobb, ha nem viszem el – gondolta –, nehogy észrevegye, hogy hiányzik!” Kisietett a sufniból, a fénykülönbség miatt először nem látott jól, majd tisztult a látása, a többieket kereste. Csomborék az egyik asztalnál ültek, a pincér éppen egy tányér palacsintát tett eléjük. – Kóstoló! Ezt ingyen adom! – Odaszólt Gergőnek vidáman. – Gyere te is, kóstold meg, hogy főznek a Három Kokasban! Gergő odament, kivett egy palacsintát, s még az asztal fölé hajolva odasúgta a segédnyomozóknak: – Gyerünk gyorsan! – Majd felegyenesedve a pincérnek szólt: – Köszönünk mindent! De most sietünk! Majd még visszajövünk. – S kitrappoltak az udvarról. Mikor már kicsit eltávolodtak a Háromfejű Kokastól, Gergő lassított, majd egy alkalmas saroknál megállt. Vagyis, ahol takarva voltak. A többiek várakozóan, de némán állták körül. Beszéd nélkül is megértették, hogy valami rendkívüli dolgot fedezett fel Gergő. Karikó gyorsan lenyelte a palacsintamaradékot. Ám Gergő nem nyilatkozott. Fürkészve körülnézett, s csak ennyit mondott: – Valami alkalmas hely kellene. Azért ezt is értették. Hogy a halott utca most nem alkalmas hely. Karikó dobta be a kézenfekvő javaslatot: – Menjünk Gajzágóhoz! Gergő gondolkozott, hiszen ebben a váratlan új helyzetben mindenki gyanús lehet. Viszont az alaposabb töprengéshez mégis kellene egy átmenetileg nyugodt hely. – Egy átmeneti hely kellene, ahol megvizsgáljuk Gajzágót. Mielőtt hozzá mennénk. Gyanús-e vagy nem gyanús? Ezt előbb tisztázni kell; egy fontos szövetségesről van szó, aki ráadásul elég sokat is tud. De nem mindent, szerencsére! Gergő most először volt büszke az óvatosságára. Nem vitatkoztak, érezték, hogy valami nagyon súlyos, fontos dologról lehet szó, amit meg kell beszélni, s amihez kell egy ideiglenes, de gyanún felül álló csendes hely. Gergő Karikóhoz fordult. – Körülnézhetnél itt a környéken valami búvóhely után! Karikó szó nélkül eliramodott. Addig Gergőék a saroknál lapultak, de nem járt arra szerencsére semmiféle gyanús személy. Karikó nemsokára visszaérkezett. – Gyertek – mondta fojtott hangon. – Találtam egy rejtekhelyet! Elindultak. Karikó egy hatalmas homokozóládára mutatott.

– Ott van! Üres! A láda a villamosmegálló mögött állt, a sínek beszórására használatos homokot tartották benne. Felnyitották a fedelét, valóban üres volt, ami nem csoda, hiszen a síneket télen szokták felszórni. Bemásztak a ládába, s magukra húzták a fedelet. A kellemes meleg helyen nekifogtak, hogy tisztázzák: gyanús-e Gajzágó, vagy nem? Gergő újra elmagyarázta, hogy tisztázni kell a szövetségeseket, mert váratlan fordulat történt, hogy mi, azt majd elmondja később. – Nézzük csak, hogyan ismerkedtünk meg. – Ellátogatott a halott utcába – jegyezte meg Csombor. – Bemutatkozott. Tőlem pedig aranyköpéseket kért – emlékezett Karikó. – És titkos pincét emlegetett. De a nyulak nem voltak neki jók! – morgott még mindig sértődötten Jácint Vince. – Gázálarc! – rikkantott fel Karikó, majd legyintve folytatta. – Nem jó! Ezt én mondtam. – Én meg azt mondtam, hogy marhaság – igazolta Csombor. Karikó nem sértődött meg, izgatottan suttogta: – De a halottat ő mondta. Hogy mi lenne, ha lenne itt egy halott. Gergő elgondolkozott ezen, majd kijelentette: – Ez csak egy ötlet volt. A hangjátékához kellett. És van egy döntő bizonyíték: ha ő tette volna, semmi esetre se mondja el nekünk. Nem lenne bolond! És ő ajánlotta a nyomozást is. Méricskélték, megrágták és megforgatták a döntő bizonyítékot. – Igaz – ismerte el Csombor. – Vagyis? – kérdezte Karikó. – Gyanús vagy nem gyanús? Gergő még egyszer végigfutott az elhangzott érveken, felidézett emlékeken, majd komoly, felelős hangon kijelentette: – Gajzágó István hangjátékíró minden gyanú felett áll! Kimásztak a ládából, s elindultak a minden gyanú felett álló hangjátékíróhoz.

3. Balog Ernő nyomozó hadnagy asztalán megcsörrent a telefon. Nyugodt, fegyelmezett hangon szólt bele: – Halló! Balog Ernő nyomozó hadnagy. A másik hang már kevésbé volt nyugodt. – Halló! Megtudtam valamit! – Mondja el! – A táviratkihordó nagyon gyanús! Illetve őt gyanúsítják. – Milyen táviratkihordó? – Aki a táviratot hordja ki. Balog Ernő egy tiszta papírt húzott maga elé, kézbe fogta a ceruzáját. – Neve? Életkora? Ismertető jele? – Nem tudom. – Akkor miért pont ő a gyanús? Ember, szedje össze egy kicsit az eszét! – Összeszedem. Talán azért, mert kétszer is járt ott. – Na, ez már valami. És miért járt ott? Úgy értem, hogy milyen ürüggyel? – Először táviratot vitt, de nem találta a címzettet. Persze hogy nem találta, hiszen senki se lakik ott! – És másodszor? – Másodszor a nyúlért.

– Milyen nyúlért? – Nyúlért. Névtelen nyúlért. – Nagyon szellemes! De jobban tenné, a saját érdekében is, ha csak a száraz tényeket adná elő! Vagyis, miért ment a nyúlért? – Valószínűleg nyúltenyésztő. Ez az! Ez egy ismertetőjel is. – A következtetéseket majd én levonom. Azt csak bízza rám! Más nincs? – De van. – Micsoda? – Névtelen levelek. – Micsoda?! Milyen névtelen levelek? Nem részeg maga? – Nem, nem szoktam inni. Ezeket a leveleket Gajzágó István írta. A hangjátékíró. – Gajzágó István? Kinek? – A gyerekeknek. De hát ő nem lehet gyanús. Ő is a táviratkihordót gyanúsítja. – Mondtam már, hogy a következtetést bízza rám! Ne kombináljon! És továbbra is viselkedjék úgy, mint eddig! Mint aki nem tud semmiről semmit! Világos? – Világos. – És telefonáljon, ha megtud valamit. – Telefonálok. Balog Ernő felvont szemöldökkel nézte a papírt, amelyre sebtiben felírta, hogy ismeretlen táviratkihordó, távirat plusz nyúl. Gajzágó István: névtelen levél. Újra felvette a ceruzáját, egy kérdőjelet rajzolt Gajzágó neve után. „Hm! – mormogott. – Mi a csudát akart ezekkel a névtelen levelekkel?”

NYOLCADIK FEJEZET

1. Gajzágó István arca úgy megnyúlt a meglepetéstől, mintha álarc lenne, amelynek elszakadt a gumija. Még mindig így, a megnyúlt arcával kérdezte, egy kicsit rekedt hangon: – Hogy is van ez? Meséld el még egyszer, de lassabban! A segédnyomozók büszkén nézték az ámuldozó hangjátékírót. Gergő még egyszer elmesélte a legújabb fordulatot, lassan, világosan. – Ott kezdődött, hogy megtaláltuk a Fekete Kéz fenyegető leveleit. Nyolcat. Nem vitás, hogy óriási baklövést követett el a Fekete Kéz! Elárulta magát! – Nem vitás – motyogta Gajzágó laza szájjal. – Nem kellett mást csinálni, mint egy csapdát kitalálni. – Csapdát – visszhangozta Gajzágó bágyadtán. – Igen. Egyszerű csapda volt, de a Fekete Kéz egyből beleesett. Csombor látta meg, a padlásról. Csombor büszkén bólogatott, az aranyozott sapka vidáman csillogott. – Kiderült, hogy a Fekete Kéz nem más, mint Kakula Zé. Mondhatom, alaposan meglepődtünk! Kakula Zé egészen hátul szerepelt a gyanúsítottak névsorában. – Milyen névsorban? – kérdezte Gajzágó még mindig síri hangon. – Összeírtam, hogy kik a gyanúsak. Még az elején. Gergő egy picit elpirult, hiszen Gajzágó is szerepelt ebben a bizonyos névsorban, de hát végül is Gajzágót tisztázták a gyanú alól. – Innentől már egyszerű volt a dolog. Körül kellett egy kicsit szaglászni Kakula Zét. Megvártuk az ebédidőt, és követtük a pincért. Szóba elegyedtünk vele, és elárulta Kakula Zé címét. Egy sufniban lakik a Három Kokas udvarán. Ott láttam meg az asztalon a dobozt. Tele volt levelekkel. Azt gondoltam, hogy azok is névtelen levelek. Gajzágó végre összeszedte magát, az arca újra természetes gömbölyű lett, a hangja egészségesen csengő. Felemelte a kezét, mint aki szót kér. – Állj! Majd felugrott, kinézett az ablakon a tűzfalra, az ajtón a lépcsőházba, hogy nem hallgatózik-e valaki. Visszaült az asztalhoz, s férfias hangon folytatta: – Be kell vallanom valamit! Gergő egy kicsit meglepődött, de udvariasan biccentett, hogy halljuk. – A névtelen leveleket én írtam. Bal kézzel. Na, ha az elején Gajzágónak nyúlt meg az arca a meglepetéstől, most a segédnyomozókon volt a sor! Ámuldozva néztek egymásra, majd görbe, gyanakvó pillantással Gajzágóra. Gergő szedte össze magát a leghamarabb. Nyugodt hangon szólt Gajzágónak. – Nem mennél be egy percre a fürdőszobába? Valamit sürgősen meg kell tárgyalnunk. Gajzágó ugyan nem értette a kérést, de szó nélkül felállt, bement a fürdőszobába, becsukta az ajtót. – Gyanús! – mondta rögtön Karikó. – Nem vitás, hogy gyanús! – mondta Csombor. – Vaj van a fején! – mondta Jácint Vince. Gergő nem szólt semmit, töprengett, ráncolta a homlokát, nem értette, egyáltalán nem értette, hogy mi a csudának írta Gajzágó ezeket a névtelen leveleket, összejátszana Kakula Zével? A cinkosa lenne? De hát ennek minden eddig ismert tény ellentmond! Ellentmond például a legfontosabb tény, hogy Gajzágó az elejétől fogva velük nyomoz. Nem lenne érdeke a

nyomozás, ha cinkos lenne. Amellett Gajzágó olyan becsületesnek látszik. Bár csak a tények számítanak. És ilyen fura tény, hogy ő írta a névtelen leveleket. Bal kézzel. Miért? Ennél a kérdésnél Gergő megállt. – Meg kell kérdezni tőle, hogy miért írta. A többiek beleegyeztek, Csombor bekopogott a fürdőszobába. Gajzágó kijött, türelmesen várakozott. – Meg kell kérdeznünk, hogy miért írtad a névtelen leveleket. – Gergő hangja komoly volt, de nem barátságtalan. Őszintén kíváncsi volt rá. Gajzágó is őszintén válaszolt. – Belátom, hogy van egy kis csalás benne. De ártatlan csalás! Azért írtam, hogy megmozgassam Kakula Zét. A hangjáték miatt. Hogy legyen drámai funkciója. Az nekem nem volt elég drámai, hogy csak ül, és figyeli az utcát. Ez a teljes igazság. Meggyőzően hangzott az érvelés, és még hozzá kell számítani Gajzágó ártatlan arcát. Gergő végignézett a segédnyomozókon, hogy most mire szavazzanak, majd összegezve az egyértelmű helyeslést, kijelentette: – Ártatlan! Mindenki megkönnyebbült, Gajzágóról nem is beszélve. Újra visszaült az íróasztalhoz, s könnyed, csevegő hangon megkérdezte: – Gyanús voltam? – Igen. De most már teljesen gyanún feletti vagy. Tiszta, mint a hó – közölte örömmel Gergő. Gajzágó megeresztett egy barátságos mosolyt, majd újra összeráncolta a homlokát komoran. – Viszont Kakula Zé fekete, mint a sötét éjszaka! Gergő egyetértett, komoran összeráncolta a homlokát ő is. – Igen. – Vagyis mégis jelent valamit a felírás a falon! – kapott észbe Gajzágó. Gergő nagyon büszkén, nagyon elégedetten válaszolt: – Jelent. – De mit? – Ez a következő kérdés – hümmögte Gergő, mint egy sokat tapasztalt magánnyomozó. Csombor ide-oda kapkodta a fejét, erősen figyelt, hogy el ne mulasszon egy szót se. Most közbeszólt lassan: – Van még egy kérdés. – Mi az? – szólt közbe Jácint Vince is, aki viszont nem nagyon értette a dolgot. Csombor szerényen kezdett bele: – Végig azon gondolkoztam, hogy miért vállalta el Kakula Zé a névtelen levelek kézbesítését? Mindnyájan Gajzágóra néztek, hiszen erre csak ő tudott válaszolni. Gajzágó ezt is bevallotta. – Adtam neki negyven forintot. – Aha! – mondta Csombor. – Pénzért! Azt már tudjuk róla, hogy milyen zsugori. Ez az újabb adat csak megerősíti. Gajzágó bólogatott, majd Gergőre nézett. – Azért van még egy csomó kérdés. Gergő a noteszában lapozgatott, jegyezgetett. Felnézett. – Van. A kérdések vonzzák egymást. Itt van például, hogy miért ül a halott utca sarkán Kakula Zé, mikor nem jár erre senki. Meg más kérdés is van! Karikó közberikkantott: – Meg a telefonfülke is!

– Mi van a telefonfülkével? – kérdezte Csombor. – Minek egy halott utca sarkán egy új telefonfülke? Frissen mázolva? – nézett körül büszkén Karikó. Gergő elismerte, hogy van benne valami. – Ez is egy kérdés. De most nem ez a legfontosabb! – Hanem micsoda? – kérdezte Jácint Vince, semmit se értve. Gergő a noteszba pislogott, előre-hátra lapozott, s töprengve megszólalt: – Először is foglaljuk össze, hogy eddig mit tudunk! – Foglaljuk! Helyes! – rikkantott Karikó. Majd elismerően hozzátette. – Minden nagy nyomozó így csinálja! Így, így! Gajzágó is elismerően ingatta a fejét, őszintén csodálta Gergő világos eszét, logikáját s vitathatatlan nyomozótehetségét. Gergő megköszörülte a torkát. – Egy: tudjuk, hogy június hatodikán ismeretlen halott volt a szabóműhelyben. Kettő: a felírás a falon. Három: Jolán meghalt, Nándor disszidált. Négy: Kakula Zénél Jolánhoz írt levelek. Ezeket tudjuk. – És mit nem tudunk? – kottyantott közbe Jácint Vince, aki az igazat megvallva semmit se tudott. Gajzágó is kérdőn nézett Gergőre, ő se értett sok mindent, hiába írt annyi hangjátékot. Gergő komolyan válaszolt: – Az is fontos, amit nem tudunk. – Hogyan? – kérdezte Gajzágó. Gergő a noteszába nézett. – Ha megfigyeljük, ez négy különböző adat. Látszólag semmi összefüggés nincs köztük. És ez az, amit nem tudunk. Mert: mi köze az ismeretlen halottnak például a felíráshoz? Vagy Kakula Zéhez? – Szerintem semmi! – jelentette ki sebtében és fölényesen Karikó. – Ez így egy nagy csomó véletlennek látszik – kételkedett Gajzágó is. Csombor törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Gergőre nézett hát kérdőn, hogy mondja meg. – Mégis van köze! Mégsem teljesen véletlen! – jelentette ki magabiztosan Gergő. – Halljuk! – biztatta Gajzágó. – Ha a harmadik és a negyedik tényt nézzük, látunk köztük kapcsolatot. Tény, hogy Kakula Zenél Jolánhoz írott levelek vannak. Láttam. – Tény – ismerte el Gajzágó. – Tovább! – A levelek dátuma egészen friss. Idei dátum! Pedig Jolán húsz éve meghalt. – Hohó! Ez roppant érdekes! – csapott a homlokára Gajzágó. – Nagyon érdekes, sőt furcsa! – hagyta rá Gergő. – De erről majd később. Most keressük tovább a kapcsolatokat! Újra belenézett a noteszba, ahol megszámozva álltak az eddig ismert tények. – Azt látjuk, hogy a második tény is bekapcsolódik: a felírás a falon. – Hogyan? – kérdezte Gajzágó újra kissé értetlenül. – Úgy, hogy Nándor írja a leveleket, amelyek Kakula Zénél vannak! Vagyis Nándor neve is felbukkan. Gajzágónak újra el kellett ismernie, hogy Gergőnek ritka éles szeme és rendkívül jó logikája van. És még valami tehetsége, ahogy nyomon tudja követni, illetve rendszerezni tudja a dolgokat! És mivel Gajzágó egy cseppet sem volt irigy, sőt őszintén tudott örülni más kiváló képességének, közbevetőleg megjegyezte:

– Feltűnően jó logikád van! Úgy értem, hogy logikusan tudsz gondolkozni. Nem is képzeled, hogy ez milyen ritka adomány! Gergő örült az elismerésnek, hogyne örült volna! S amellett úgy érezte, hogy ez a nyomozás eddig ismeretlen képességeket hoz benne felszínre. Bár ő, mint Csomborék is, természetesen játéknak, nagyon izgalmas játéknak vette a nyomozást, de azért az sem lehet véletlen, hogy ő, hogy éppen ő lett Sasszem, és nem például Csombor, aki szintén nagyon okos fiú volt. De most mégis elhessegette ezeket a gondolatokat, újra a nyomozásra koncentrált. – Hátravan még az egyes számú tény: az ismeretlen áldozat. Kérdés: mi köze a három másik ténynek az elsőhöz? – Gergő, bár nem volt szokása ez a tanító bácsis mozdulat, felemelte a mutatóujját. – Ez most a legfontosabb kérdés! – Mindnyájan bólogattak, nézték Gergő mutatóujját. Majd Gajzágó felsóhajtott. – De mit keres ebben az ügyben Kakula Zé? Mondhatom: most aztán jól megmozgattam! Alig győzünk utána futkosni! Mosolyogva nézték Gajzágót. Gajzágó töprengő arcot vágott, a haját fésülgette az ujjaival, láthatóan járt a fejében valami. Nem is kellett sokáig várni, Gajzágó kibökte, hogy mi jár a fejében. – És most mit csinálunk? Úgy értem: álljunk oda Kakula Zé elé, és kérdezzük meg tőle, hogy mit keres ebben az ügyben? – Nem jó – mondta Gergő. – Tudom, tudom, hogy nem jó – túrta tovább az ujjaival a haját Gajzágó. – Egyrészt letagadhatja az egészet. Másrészt pedig megriaszthatjuk a madárkát, és huss! elrepül. – Igen – mondta kurtán Gergő. – Megriaszthatjuk a madárkát. – És elrepül – ismételte Karikó is. De ennél több nem jutott az eszükbe, hogy mit is lehetne csinálni Kakula Zével. Majd Gergő szólalt meg, még mindig elgondolkozva. – Az ismert tényekből kell megint csak kiindulni. Mint ahogy a halott utcából indultunk ki az elején. – Vagyis? – kérdezte Gajzágó. – Vagyis nézzük például azt, hogy az ismert szereplőknek kije lehetne Kakula Zé. – Hogy érted azt, hogy kije? – kérdezte Csombor. – Ügy értem, hogy rokona. Milyen rokona? – Például? – sürgette Gajzágó. – Például lehetne testvér? – Kinek a testvére? – szólalt meg Jácint Vince is, aki megint elveszítette a fonalat. – Például Jolánnak vagy Nándornak lehetne-e a testvére? – Nem lehetne. Ahhoz túl öreg! – jelentette ki Csombor. – Így van! – helyeselt Gergő. – Gondolkozzunk csak tovább logikusan! – Gondolkozzatok – sóhajtott Jácint Vince. Karikóra nézett, hogy vajon ő gondolkozik-e, de Karikó leeresztett szempillákkal rejtelmesen bámult maga elé. Esetleg gondolkozhatott is. Gergő vette fel újra a beszélgetés fonalát. – Lehetne viszont a nagybátyja vagy az apja mind a kettőnek, az életkora szerint. – Lehetne – ismerte el Gajzágó. – És mivel Nándorról semmi többet nem tudunk, mint hogy Jolán vőlegénye volt és disszidált, nézzük meg Jolán oldaláról a dolgot! – Nézzük – visszhangozta Gajzágó, akinek nem akart beugrani semmiféle ötlet az agyába, így hát türelmesen várta Gergő szavait. – Na most, a helyismereti szakkör gyűjtése alapján nem tudunk Jolán nagybátyjáról. Tudjuk viszont, hogy ismerték az apját, illetve a mostohaapját.

– De az meghalt! – szólt közbe buzgón Jácint Vince, hogy végre lépést tarthat a beszélgetéssel. – Ezt mondta az állatkereskedő! – Nem! – szólt rögtön Gergő. – Nem ezt mondta! Emlékezz csak! Szó szerint mit mondott? Jácint Vince a homlokát ráncolta. – Igaz. Szó szerint körülbelül azt mondta, hogy utolérte a sors keze. Meg hogy szívesen megszorongatná a torkát. Gergő helyeslően bólogatott, a noteszba nézett. – Pontosan! És itt van egy finom ellentmondás! Hatásszünetet tartott, mint a gyakorlott szónokok, hogy mindenki figyeljen. Bár ez teljesen felesleges volt, hiszen csupa fül voltak mindnyájan, ahogy mondani szokás. – Mondd már! Ne csigázd a kíváncsiságunkat! – sürgette Csombor. – Mi az az ellentmondás?! – Hát az, hogy egy meghalt embernek szeretné megszorongatni a torkát! – De hát nem halt meg! – buzgólkodott Jácint Vince, észre se véve, hogy ellentmondásba keveredik pár perccel ezelőtti kijelentésével. – Éppen ez az! – mosolygott Gergő Jácint Vincére. – Nem biztos, hogy meghalt. Ebben te is bizonytalan vagy, de az állatkereskedő is bizonytalan. „A sors keze” nem pontos megfogalmazás. Értitek? – Nem – tárta szét a karját Jácint Vince, teljesen belezavarodva és bonyolódva a kérdésbe. Karikó is felhúzta a szemöldökét. – Különben is, miért fontos ez? – vonogatta a vállát. – Nem értem, miért fontos, hogy él-e, hal-e? – Nagyon fontos – mondta Gergő. – Keressük Kakula Zé helyét az ismert tények között. Gajzágó kapiskált valamit, Gergő mellé csatlakozott. – Én azt hiszem, jó helyen keresgélsz! Érzem! – És hol van Kakula Zé helye? – kérdezte Jácint Vince a fejét forgatva. – A dutyiban! – vágta rá mély hangon Karikó. Nevettek, Gergő becsukta a noteszt, zsebre vágta, együtt nevetett a többiekkel, majd mikor csillapult a jókedvük, Gajzágóhoz fordult. – El kellene foglalni valamivel Kakula Zét! – Miért? – kérdezte Gajzágó pislogva, mert nem értette. – Azért, hogy ne gyanakodjék, hogy nyomozunk utána. Ha nem gyanakszik, könnyebben elárulja magát. – És mivel foglaljam el? – kérdezte Gajzágó félhangosan, inkább magától, mint a többiektől. Ezt igazán nem tudták, de Gergő bízott benne, hogy valamit kitalál Gajzágó. S valóban, kis töprengés után felvidult a hangjátékíró arca. – Megvan! Mikor kellő kíváncsisággal és türelmetlenséggel néztek rá, ravaszul mosolyogva megszólalt: – Mi az, aminek senki se tud ellenállni? – Mi az? – kérdezte Jácint Vince. – A filmművészet! – tagolta Gajzágó. – Beszerzem Kakula Zét statisztának egy új magyar filmbe. Bízzátok rám! Holnapra elintézem. Gergő átgondolta az ötletet. – Nagyon jó! – jelentette ki. Majd felállt, intett a segédnyomozóknak is. – Mi pedig kinyomozzuk, hogy hogy hívják Jolán mostohaapját.

2.

Gergő megállt a hűvös kapualjban, végignézett a segédnyomozókon. – Vissza kell mennetek a halott utcába! – Minek? – kérdezte Karikó nem nagy lelkesedéssel. – Hogy Kakula Zé ne fogjon gyanút. – És mit csináljunk? – kérdezte Csombor. – Azt, amit az elején! Tüntetően térjetek vissza a foglalkozásokhoz! Mintha abbahagytuk volna a nyomozást – Értem – ingatta a fejét Csombor. – De én mit varrják? Nincs több ruhaanyagom – ellenkezett továbbra is Karikó. Jácint Vince a farmeringére mutatott. – Van még egy marék pitykém. Felvarrhatnád! Karikó félrehúzta a száját. – Bár nem kifejezetten úriszabó-munka, de nem bánom, televarrlak pitykével! – És te hová mész? – kérdezte Csombor Gergőtől. – Van még egy cím. A hatodik ház. Meglátogatom. – Az üres telken? – Igen. – De hiszen nem tudod az új címét! – Igaz. De valaki ott is lakott. És valaki csak tudja, hogy hova lett az illető! Először azt hittem, elhanyagolhatjuk. De semmit se szabad kihagynunk! – Sok szerencsét! – búcsúzott Csombor. Majd elballagtak a halott utcába. Gergő is kifordult a kapualjból, s óvatosan a fal mellett haladva elsétált a homokozóládáig. A homokozóládánál észrevétlenül körülnézett, a biztonság kedvéért le is hajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné, de nem látott semmi gyanúsat. A környék csendes volt és elhagyatott. Gergő belebújt a ládába, magára húzta a fedelet, hátát nekitámasztotta a láda falának, és gondolkozott. Először is itt van a hatodik ház problémája. Ott is lakott valaki, és hátha éppen ő tud valami fontosat! De hogy szerezze meg a címet? A lakáshivatalban nem tudták. Gergő eltűnődve bámulta a deszkarésen beszüremlő fénycsíkot. Csönd volt a ládában, meleg és érezhető üde fenyőillat. Nem vitás, újra meg kell látogatni Toeroek Hugót, vagyis Sasszemet, az mny.-t. Ő biztosan tud valamit a hatodik ház lakójáról. Legföljebb elárul egy-két apróságot. Ha a hangjátékmese nem lenne elég. Elvégre Török Hugó magánnyomozó volt, és tud hallgatni! Felhúzta a lábát, állat a térdére támasztotta; Kakula Zén töprengett. Az egész nyomozás hasonlított a mozaikjátékhoz. Van egy csomó kocka, mindenféle van ráfestve, egy facsúcs, egy kémény, egy fél ablak és még egy csomó más. Addig kell rakosgatni, forgatgatni a kockákat, míg kijön valami értelmes, összefüggő kép. Gergőnek is volt egy ilyen mozaikjátéka, s most, mikor eszébe jutott, elmosolyodott. Pihenésképpen elmerengett az elmúlt napokon. Csodálkozva állapította meg, hogy milyen gyorsan fut az idő. Például elmosódott, halvány emlék lett a költözködésből, pedig akkoriban az számított a legnagyobb eseménynek. Gergő boldogan fészkelődött a ládában, kinyújtotta az egyik lábát. Azután itt van a halott utca, a foglalkozásjátékokkal. „Ezt én találtam ki!” – gondolta büszkén. Azután itt vannak új barátai, akikkel, lám, milyen jól megértik egymást! Azután itt van a nyomozás! Gergő azt az örömöt érezte, amit egy igazán jó társasjátéknál érez az ember: a gondolkozás örömét. Hiszen milyen jól haladnak az ügyben! És pusztán a gondolkodás segítségével bukkantak nyomra! Újra felhúzta a lábát, az állat rátámasztotta. Itt van például a következő probléma: hogyan lehetne azonosítani Kakula Zét?

A mogorva újságárus első számú gyanúsítottá lépett elő. Gergő ezen is eltűnődött egy pillanatig, majd elhatározta, hogy módszeresen halad előre. Először a hatodik ház lakóját kell megkeresni! Feltolta a láda fedelét, kilesett körbe óvatosan, de nem volt senki a környéken. Kimászott, és elindult Török Hugóhoz. Napfény zuhogott az égből, a sárga villamos szuszogva rohant a zöld fák között, pompás nyári nap volt, de Gergő most nem figyelt oda. Török Hugó tolókocsi-nyikorgással, lánccsörgéssel nyitott ajtót, majd mikor felismerte a nagyítón keresztül Gergőt, örvendezve hívta be. – Gyere, gyere! Már vártalak! Gergő csodálkozva nézett az óriási szemgolyóba. Török Hugó heherészve megmagyarázta, miután bezárta az ajtót, és bementek a szobába. – Világos volt, hogy még találkozunk! Világos volt, hogy még egy csomó dolgot kérdezni akarsz tőlem! Világos volt, hogy nem Nándor és Jolán története érdekel, hogy a hangjáték csak mese! Hiszen azt csak úgy kitalálják az írók! Hehe! Nos, halljuk, ki érdekel? Csak semmi kacskaringó! Gergő nyugodtan nézett az óriási szemgolyóba. Kedve szerint alakult a dolog, Török Hugónak nem kell mindent tudni! A részleteket tudhatja, de az egészet ő, Gergő tartja majd a kezében. Óvatosan adagolta a tényeket, mivel szüksége volt Török Hugóra. – Valami történt a Bab utcában. – Persze hogy történt! – És ki akarjuk nyomozni. – Persze hogy ki akarjátok nyomozni! – Egy csomó adatra van szükségünk. – Persze hogy szükségetek van! Török Hugó, mint egy óriási papagáj, mindent helyeselt, és elégedetten heherészett. Gergő egy kis szünetet tartott, majd folytatta az adagolást. – Például ki lakott a hatodik házban? – Például! – Meg hogy mi köze van a dologhoz egy mogorva újságárusnak? – Ez az! Mi köze? – Majd Török Hugó abbahagyta a heherészést, és rászegezte a nagyítóját Gergőre. – Még nem mondtad el, hogy mi történt! A nagyító szigorúan villant, Gergő érezte, hogy itt a pillanat, mikor be kell avatnia Török Hugót. – Egy halott. Ismeretlen. A tettes szintén. Az óriási szemgolyó, ha ez egyáltalán lehetséges, még nagyobb lett. – Hűha! – mondta Török Hugó. Majd izgatottan a szája szélét nyalogatva megkérdezte: – És a rendőrség? – Tehetetlen! – tárta szét a karját Gergő. Török Hugó most olyan volt, mint egy öreg csataló, aki trombitaszót hall. A fülét hegyezte, kiszáradt száját nyalogatta, izgett-mozgott a tolószékben, ide-oda kapkodott a nagyítójával, a szeme hol kicsi lett, hol meg óriási. Egyszóval Török Hugó trombitaszót hallott. – Pompás, pompás! – suttogta végül rekedten. Majd nagyokat krákogott, hogy visszanyerje a hangját. – És ti hogyan csöppentetek bele? – Mi láttuk meg. Illetve Karikó, június hatodikán, hat óra negyvenöt perckor. Török Hugó mormogva ismételte, mint aki be akarja vésni az agyába. – Június hat. Hat óra negyvenöt. Férfi vagy nő? – Férfi. – És hol tartotok a nyomozásban?

– Először mindenki gyanús volt. Vagyis összeírtam mindenkit, aki megfordult a Bab. utcában, vagy valamilyen köze volt az utcához. Török Hugó roppant elismerően bólogatott. – Nagyszerű! Született nyomozó vagy. Halljuk! Gergő elpirult a dicséretre. Elővette a noteszát, és felolvasta a névsort. – Gyanúsítottak névsora: Som Pál, Som József csikósok. Táviratkihordó (nem tudjuk a nevét)… Itt egy pillanatra megállt, zavartan köszörülte a torkát. – Mi van? – kérdezte Török Hugó. – Az az igazság, hogy jött egy távirat Török Hugó névre. Így Török Hugót is felírtam. Török Hugó egyáltalán nem sértődött meg, amiért a gyanúsítottak névsorába került. – Nagyon helyesen tetted! Mindenki gyanús, amíg nem tisztázódik. Milyen távirat lehetett? Nem kaptam semmilyen táviratot. – Nem tudom. Azóta nem láttuk a táviratkihordót. Olvasom tovább: Gajzágó István hangjátékíró, Laska Dénes dramaturg, Kakula Zé újságárus, Jácint Vince, Karikó, Csombor gyerekek, Jolán és Nándor, régi nevek a falon. – Behajtotta a noteszt. – Ez a teljes névsor. Török Hugó mélyen elgondolkozott, a térdét ütögette a nagyítójával. – Vagyis ezek között van a tettes. Vagy esetleg az áldozat is. Hiszen azt mondtad, hogy ismeretlen. Gergő elismerte magában, hogy ez az új gondolat fontos lehet, s hogy bár nem neki jutott eszébe, de mindenképpen jó gondolat. Hiába, Török Hugónak óriási tapasztalata lehet a magánnyomozásban! – Ki tisztázta magát, és ki maradt gyanús? – riadt fel Török Hugó a töprengésből. – Sokan nem tisztázták még magukat, de két igazán gyanús személy maradt: a táviratkihordó és Kakula Zé! – Kakula Zé? Ki lehet az a Kakula Zé? – Ezt akarjuk megtudni – közölte Gergő. – És még azt, hogy ki lakott a hatodik házban? Tetszik segíteni? – Természetesen – mondta komoly hangon Török Hugó. – Bár nem tudok mozogni, de az eszemet tudom mozgatni. Meg aztán van is némi tapasztalatom. Meg aztán már évek óta nem hallottam azt a szót, hogy nyomozás meg gyanúsított. Persze hogy segítek! Nézzük csak, ki lakott a hatodik házban? – Az üres telken – segített Gergő. – Sarolta! A szép Ágh Sarolta! – csapott a homlokára Török Hugó. – Persze csak szép volt! Aztán ő is megöregedett. Hej, hej! Várj csak! Igen, később az öreg portásnál lakott albérletben, az öreg úgysem volt otthon sohasem. – És most hol lakik? – Most is az öreg portás mellett lakik, a szomszéd lakásban. A portásnak tudod a címét? – Tudom – mondta Gergő. – És mi lesz Kakula Zével? – Arra is van egy ötletem – jelentette ki Gergő büszkén. – Kellene valaki, aki felismeri, a Bab utcából. – És Saroltára gondoltál? Megjegyzem, éles szemű nő volt mindig! – Még nem tudom – mondta őszintén Gergő. – Először meglátogatom. Bár egy nő kevésbé lenne gyanús – mormogta az orra alatt, hogy Török Hugó nem hallotta tisztán. Lelkendezve ajánlkozott. – Ha az eszemre van szükséged, gyere el! Ha megakadtál, gyere el! Ha nyomra bukkantál, gyere el! Mindenképpen gyere el! Ha belegondolok, ez életem utolsó nyomozása! – rikkantotta el magát Török Hugó, egyáltalán nem szomorúan, sőt nagyon is vidáman.

„Nekem pedig az első” – gondolta Gergő. Török Hugó kikísérte, s az ajtóban eltűnődve mondta: – De ki küldhetett nekem táviratot?

3. Gergő a lépcsőházban olvasgatta a névtáblákat, éppen az öreg portás ajtajánál állt, mikor kinyílt a mellette levő előszobaablak, s egy hajcsavarós nő nézett ki rajta. – Nincs itthon. Lement a közértbe. Mért keresed? Gergő udvariasan elmosolyodott, otthagyta az öreg portás ajtaját. – Nem őt keresem. A hajcsavarós nő látható izgatottsággal magára mutatott. – Csak nem engem? – De igen. A nénit keresem – nézett Gergő a névtáblára. – Jaj de örülök! Gyere be gyorsan! Istenem, évek óta nem járt vendég nálam! Gergő nem értette a nagy örömöt, de továbbra is mosolyogva bement a szép, tiszta lakásba. A hajcsavarós nő sürgött-forgott, hellyel kínálta Gergőt, s viccesen sopánkodott: – Olyan rendetlenség van! Olyan rendetlenség van! Holott egy porszem sem volt a lakásban. Süteményt hozott, szörpöt csinált, Gergő türelmesen várakozott. – Egyél! Ebből is egyél! Igyál egy kortyot! Gergő evett, ivott. Majd szelíd tekintettel Ágh Saroltára nézett, hiszen ő volt a hajcsavarós nő, ahogy futtában ellenőrizte a névtáblán, mikor belépett a lakásba. – Az óbudai helyismereti szakkörtől jövök. A Bab utca adatait gyűjtjük össze – mondta, mert úgy gondolta, hogy kezdetnek legalábbis, jó lesz az óbudai helyismereti szakkör. Ágh Sarolta szaporán pislogott. – Tudom, tudom! A szomszédban már jártatok. Láttam! – Igen – ismerte el Gergő, csak azt nem tudta, hogy Ágh Sarolta látta Csombort. De nem talált ebben semmi veszélyest, úgyhogy továbbra is szelíden mosolygott. – Szólíts engem Stefi néninek! – javasolta váratlanul Ágh Sarolta. Gergő nem értette, de bólintott. Ebből nem lehet semmi baj! – És mit akartok megtudni? – Már tudunk egy csomó dolgot. De még hiányzik Nándor és Jolán története. Tetszik tudni, aki a Bab utcában lakott. Gergő egy kicsit vaktában lőtt, és nem is sejtette, hogy milyen szóáradatot indít meg a kérdésével. Stefi néni nagyot sóhajtott, s elrévedő tekintettel valahová Gergő háta mögé nézett. Azután folyékonyan mesélte Nándor és Jolán történetét. Semmi újat nem mondott, csak, sokkal színesebben mesélte el, amit Gergő már tudott. Sűrűn szerepelt az elbeszélésben a „drága kis tündérem” fordulat, ami Jolánra vonatkozott, meg a „milyen fess fiú volt” kitétel, ami meg nyilván Nándorra volt illeszthető. Gergő érdeklődő képet vágott, szaporán bólogatott, s figyelt, hogy Jolán mostohaapjáról mikor esik szó. De nem nagyon esett róla szó, csak futtában, s csak ennyi: „A gonosz vénember!” Mikor Stefi néni már láthatóan kezdett elfáradni, Gergő óvatosan közbeszúrt egy kérdést: – És mi lett a gonosz vénemberrel? Stefi néni a fejét rázta. – Nem tudom. Eltűnt. Mesélik azt is, hogy meghalt. – Hogy hívták? – kérdezte Gergő enyhe izgalommal.

– Tóth Krisztiánnak. Sose szerettem a Krisztián keresztnevű férfiakat! Hát ez bizony nagy csalódás volt. Még csak nem is hasonlított a két név egymásra! Gergő még óvatosabban megpróbálkozott egy vázlatos személyleírással, ami Kakula Zére illett. – Nem egy középtermetű, fekete hajú, mogorva ember volt? Stefi néni újra a fejét rázta. – Mogorvának elég mogorva volt, a termetére meg a hajára nem nagyon emlékszem… Gergő most már nyíltan próbálkozott. – Fel tetszene ismerni, ha látná? Stefi néni határozott volt. – Fel! A szeméről! Gergő megnyugodott egy kicsit, bár bosszantotta, hogy nem tudja, milyen is Kakula Zé szeme. Azután gondolatban gyorsan felkészült a következő és esedékes kérdésre. A kérdés rögtön el is hangzott. – Miért érdekel ez téged? – Ahogy mondtam, már sok adatot összegyűjtöttünk a Bab utcáról. És ahogy az adatokat nézegettük, egy furcsa dolog ütötte meg a szemünket. Tetszik tudni, hogy van ez! Két dologból összeáll egy harmadik. Vagyis úgy látszik, hogy a mostohaapa mégis él. Csak nevet változtatott. – Miért változtatott nevet? – kérdezte Stefi néni meghökkenve. – Erre mi is kíváncsiak vagyunk! – válaszolt őszintén Gergő. Stefi néni elgondolkozott. – Lehet, hogy valami nagy gazemberséget csinált. És most bujkál. – Lehet – hagyta rá Gergő. – Majd sietve folytatta, mielőtt elkalandoznának a témától. – Most már csak őt kellene megtalálnunk, és kerek lenne a Bab utca története! Vagyis akkor befejezhetnénk a gyűjtést. – Stefi nénire nézett szelíd arccal. – Ha megkérnénk, el tetszene vállalni a felismerést, vagy a szembesítést? – Elvállalom! – mondta Stefi néni szilárdan. – Mikor? – Holnap eljövök – állt fel Gergő. – Elbúcsúzott, s az ajtóból még visszaszólt: – Addig se tessék szólni senkinek! – Nem szólok! – mondta Stefi néni keményen.

KILENCEDIK FEJEZET

1. Kakula Zé csúnya, sötét pillantásokkal méregette Gajzágót és filmrendező barátját. A filmrendező egy csöppet sem törődött a sötét pillantásokkal, hümgetve körbejárta az újságosállványt. Kakula Zé még csúnyábban forgatta utána a szemét. Majd goromba hangon megkérdezte: – Hé! Mi a nyavalyát akarnak?! A filmrendező ügyet se vetett rá, Gajzágóhoz fordult. Kakula Zé fülelt, majd újra megszólalt: – Nyögje már ki, hogy mit akar! – Használható! A filmrendező futtában vetette oda: – Magának jó filmarca van. – Milyen arcom van nekem? – kérdezte Kakula Zé megrökönyödve. – Mondtam már, hogy jó filmarca. Beleveszem a filmbe. Holnap reggel jelentkezzék a filmgyárban. Kakula Zé úgy kapkodta a fejét, mint egy ideges komondor, amint légyre vadászik. – És rajta leszek a filmen is? És lehet látni a moziban is? – Lehet – mondta unottan a filmrendező. – Persze hogy lehet Azért csinálom a filmet. Általában azért. Kakula Zé lelkében nagy viharok dúltak. Nyögött, a fejét vakarta, a fülét húzgálta, majd rekedten megszólalt: –És mennyit kapok érte? – Napi százhúszat. – Forintot? – Hát persze. Mit gondolt? Dollárt? – Vállalom! – jelentette ki Kakula Zé. – Na végre! – mondta a filmrendező. – Akkor holnap reggel! Mikor Gajzágóék elmentek, Kakula Zé egy zsebtükröt vett elő, és megnézte az arcát. Majd megrántotta a vállát, és eltette a zsebtükröt. Újra csúnya, sötét pillantásokkal nézett a világba. Gajzágó megköszönte filmrendező barátjának, hogy bevette a filmbe Kakula Zét. A filmrendező legyintett, valamit mormogott a foga közt, hogy mindegy, ki van a filmen, csak jó legyen a világítás meg a zene, és elsietett. Gajzágó hazabaktatott, rásandított az üres papírra, amelyre felülre nagy betűkkel volt írva, hogy

BŰNTÉNY A HALOTT UTCÁBAN majd elkapta a pillantását, és fütyörészve az ablakhoz ment. „Most már minden meg van mozgatva! Minden halad a maga útján! És nagyszerűen halad! Nem kell mást csinálnom, mint megvárni a végét!” – dünnyögte a tűzfalnak. A tűzfal, mint mindig, most is néma és szürke volt.

2.

A római kori romok között meghökkentően tarka tömeg nyüzsgött. Az egyik sarokban hosszú fátyolos nők ácsorogtak, az egyikük cigarettázott, a fátyolt félrehajtva fújta a füstöt. Olyan volt, mint egy lassan égő vízililiom. A hűvösben páncélos katona ült a sisakján, szalonnát evett bicskával, zöldpaprikát harapott hozzá. Álszakállát leengedte a madzagnál fogva a nyakára, mint egy szalvétát, s óvatosan dugta álbajusza alá a falatokat. Körben még egy csomó páncélos, álszakállas, torzonborz zsoldos ténfergett; vállukra vették a lándzsát, mint egy horgászbotot vagy közönyösen a porban húzták. Ügyelők rohangáltak a tömegben, mint a pulikutyák, magyaráztak, mutogattak; sminkelők ragasztották, igazgatták a kócos álszakállt; a segédrendező egy óriási könyvet olvasott, egészen belebújva, nyilván rövidlátó volt; az operatőr az eget bámulta, kificamodott nyakkal egy tenyérnyi felhő útját követte. A romok közepén egy emelődaru ágaskodott, a daru kosarában a filmrendező fent magasan, s lustán bámészkodott a szomszédos emeleti ablakokra, ahol a meglepett lakók az ablakba könyökölve figyelték a filmezést vagy pedig mérgesen lehúzták a redőnyt. Gergő lenyűgözve bámulta a tarka forgatagot, majd intett Stefi néninek, hogy itt várja meg, mindjárt jön. Kényelmesen a romokhoz sétált, megkereste szemével az egyik mutogató, magyarázó ügyelőt, majd mikor az ügyelő feléje vette az útját, elébe állt. – A rendezőt keresem! Az ügyelő futtában megnézte Gergőt, megvonta a vállát, s a darura mutatott. – Ott van! Ott fent! A felhők között! Gergő a daruhoz ment, s felkiáltott: – Kérem szépen! Rendező bácsi! A rendező lenézett, majd meghúzott egy fogantyút, s a daru leereszkedett. – Tessék? – kérdezte udvariasan. – Gajzágó István küldött! – Aha! – mondta a rendező. Majd odaintett egy ügyelőt. Az ügyelő odarohant, a rendező Gergőre mutatott. – Ültesd le valahol, ahol nincs benne a képben! Gergő megköszörülte a torkát. – Itt van a nagynéném is! A rendező legyintett. – Ültesd le a nagynénjét is. – Majd teljesen váratlanul felállt, s nagyot kiáltott: – Felvétel! Az ügyelő karon fogta Gergőt, s a sarokba mutatott. – Oda üljetek! – Azután ő is kiáltozni kezdett: – Felvétel! Felvétel! Mintha visszhang verődött volna vissza, az összes ügyelő elkiáltotta magát, ott, ahol éppen volt. – Felvétel! Felvétel! Gergő kisietett Stefi nénihez, intett neki, s együtt leültek a sarokba a kőre. Itt eléggé el voltak rejtve, nemcsak a felvevőgép elől, hanem a kíváncsi szemek elől is, aminek Gergő roppant örült, mivel lesből akarta megfigyelni, illetve szembesíteni Kakula Zét. Az ügyelők száguldozása meggyorsult, a tarka, nyüzsgő tömeg átcsoportosult, meg-meglódulva, mint egy birkanyáj. A hosszú fátylas nők libasorban libegtek, a marcona zsoldosok négyszögletes alakzatban masíroztak. Egy farmernadrágos férfi ugrott eléjük, kezében egy táblával, nagyot csattantott, s nőiesen vékony hangon nagyot kiáltott: – Csapó! – Majd gyorsan elugrott a tömeg elől. A felvevőgép berregni kezdett, a segédrendező idegesen lapozott a hatalmas forgatókönyvben, a rendező álmosan piszkálta a fülét a daru kosarában. Unottan nézte az ide-oda kóválygó tömeget, majd a szemét is behunyta. A felvevőgép hirtelen leállt, az operatőr dühösen hadonászott. A rendező kinyitotta a szemét. – Mi van, Tomikám? – kérdezte az operatőrtől.

– A fátylak – suttogta az operatőr. – Mi van a fátylakkal? – Nem jó a színük – jelentette ki az operatőr dacosan. – Nem jó? – Nem. Sok nekem ez a fehér. A háttér fehér. Az arcuk fehér. A szakálluk fehér! A kezük fehér! És még ez a rengeteg fátyol! A segédrendező felnézett a nagy könyvből, s szigorúan mondta: – Itt az van írva, hogy udvarhölgyek fehér fátyolban! Az operatőr dühösen nézett vissza. – Át kell írni a könyvet! A rendező becsukta a szemét, hosszan gondolkozott, majd kinyitotta, s szelíden az operatőrre nézett. – Most nincs időnk átírni a könyvet. Ellenben minden udvarhölgy fogjon a kezében egy zöld ágat! Akkor nem lesz annyi fehér. Jó lesz így, Tomikám? Az operatőr kurtán biccentett. – Jobb, mint a semmi. Ha más nem jut eszedbe. A rendező intett az ügyelőknek, az ügyelők a kellékeseket noszogatták. A kellékesek rövid fűrészekkel hadonásztak, s egy pillanat alatt lekopasztották a környékbeli fákat. A gyártásvezető minden lekopasztott fára egy cédulát rajzszögezett: „Fizeti a filmgyár!” Az udvarhölgyek finnyáskodva fogták az ágakat, a rendező elkiáltotta magát, hogy felvétel. A farmernadrágos újra a tömeg elé ugrott, csattintott a táblával, s elsikoltotta magát, hogy csapó. Az operatőr legyintett, s oda se nézve megindította a felvevőgépet. Stefi néni roppantul élvezte a filmezést, ide-oda kapta a fejét, mindent megnézett, s időnként izgatottan megbökte a könyökével Gergőt. Nem vitás, Gergőt is érdekelte a nagy nyüzsgés, de azért nem felejtette el, hogy miért jöttek ide. Meresztgette a szemét, jobbra-balra figyelgetett, de még nem tudta felfedezni Kakula Zét. „Pedig itt kell lennie! – mormogta. – Csak túl nagy a nyüzsgés! Nem baj, várunk egy kicsit!” Nézték tovább a filmezést. Gergő megpróbálta kitalálni, hogy miről is szólhat a film? Az nyilvánvaló volt az öltözékből, hogy valami középkori történet. A római kori romok pedig valószínűleg most egy vár udvarát jelképezték. Ezt a feltételezést igazolta, hogy az ügyelők éppen most zavartak fel három marcona zsoldost a falakra, hogy ott őrködjenek. A zsoldosok morogva, nyögve másztak fel. S imbolyogva megálltak a falon. – Szédülök – suttogta le az egyik az ügyelőnek. – Hunyja be a szemét! – súgta vissza az ügyelő mérgesen. Stefi néni halkan kuncogott a párbeszéden, a szédülő zsoldos ott állt közel hozzájuk. – Jó szerep! – súgta Gergőnek. Gergő is vigyorogva nézte az imbolygó, behunyt szemű várőrt. Majd újra a masírozó zsoldosokat figyelte, meg a zöld ággal libegő udvarhölgyeket. Nem is a szemével vette észre, inkább a hátával érezte meg, hogy a várfalon imbolygó, szédülős őr már nincs ott, eltűnt. Feltűnés nélkül odasandított, s valóban: a szédülős várőr nem volt a falon! Egy baljós gondolat villant át Gergő fején, hogy ez a zsoldos csakis Kakula Zé lehetett, aki a falról meglátta őket, és most elpucolt. Óvatosan a fal tövébe osont, intett a csodálkozva hátraforduló Stefi néninek, hogy nincs semmi baj. mindjárt jön. A fal tövében egy üreget látott, habozás nélkül belebújt. Még hallotta az operatőr panaszos kiabálását: – Hol a harmadik zsoldos a falról? Megmondtam, hogy hármat állítsatok oda! Nekem három kell, hogy kitöltse a képet! Kikérem magamnak az ilyen spórolást! Gergő, mikor a szeme megszokta a félhomályt, felmérte az alagutat, ahová került.

A szűk és alacsony folyosó a romok alatt futott, boltívbe rakott kövek borították, s itt-ott, különböző magasságokban világító lyukak voltak, ahonnan egy-egy kő kiesett. Miután a folyosó mindkét irányba futott, Gergő először hallgatózott, hogy merre hall lépéseket. De nem hallott semmilyen lépészajt vagy koppanást, csak kívülről szüremlett be tompán a filmezés lármája. A csöndnek azért titokban örült is, hiszen csak most jutott el a tudatáig, hogy milyen elhagyatott ez a romok alatt futó folyosó. Elhatározta, hogy óvatos lesz, s lehetőleg a lyukak közelében tartózkodik, hogy szükség esetén kimászhasson. A biztonság kedvéért rögtön oda is kúszott az egyik lyukhoz, megmérte, hogy kifér-e rajta, megnyugodva látta, hogy igen. Ekkor kihajolt a lyukon, jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látott semmit. „Nem is valószínű, hogy zsoldosöltözékben az utcára menjen – mormogta. – Nagyon is feltűnő lenne! Még bevinnék a diliházba!” Kuncogott egy sort ezen az ötleten, hogy Kakula Zét álszakállban zsoldosnak öltözve viszik az ápolók. Majd visszahúzódott a folyosóba, hunyorgott, hogy a szeme hozzászokjék a félhomályhoz. Vaktában elindult balra. Alig ment egypár lépést, mikor nyögést, szuszogást hallott, s halk káromkodást. Riadtan a falhoz lapult, szemével a legközelebbi lyukat kereste. S mikor megtalálta, egyből rá is jött a nyögés nyitjára! Ez a bizonyos lyuk az udvarra nyílott, s Gergő két rugdalózó, kapaszkodó lábat látott. S a halk beszédet is kivette. – A fene egye meg! Százhúsz forintért falat is kell mászni! Mi vagyok én? Hegymászó vagy statiszta? A pótőr volt, akit harmadiknak a falra küldtek. Gergő megvárta, hogy az elégedetlenkedő zsoldos felérjen a falra. Mikor csend lett, tovább kúszott a folyosó oldatóhoz simulva. Számítgatta magában, hogy körülbelül mennyi utat tehetett meg, úgy gondolta, hogy majdnem felét, s azt is megállapította, hogy a folyosó kör alakú, ugyanis szemmel láthatóan meghajlott, nem lehetett végiglátni rajta. Éppen ezért igyekezett a belső oldalon haladni, hogy minél észrevétlenebb maradjon. Az óvatosság helyénvaló volt, ugyanis alig ment pár métert, mikor egy előrenyújtott lábat látott meg a földön. Gergő a falhoz lapulva hallgatózott, majd centiről centire araszolva, kidugta a fejét. Egy kócszakállú zsoldos ült a földön kényelmesen, s egy levelet olvasott. Lehetett éppen a falról megszökött őr is, vagyis a feltételezés szerint Kakula Zé. Azonban nem lehetett pontosan megállapítani, mivel a zsoldosok olyan egyformák voltak, mint egy fészekalja kacsatojás. Szakállas kacsatojás. Gergő a száján át vette a levegőt, nehogy a lélegzése elárulja. A zsoldos szerencsére egy kicsit balra fordult, az üregszerű bejáraton beszivárgó fényhez tartva a levelet. Lassan, kényelmesen olvasott. Mivel Gergő nem látta jól az arcát, várt türelmesen, csöndesen. „Ez lopja a filmgyár pénzét!” – gondolta kuncogva. – Ez egy sztrájkoló zsoldos! Így aztán nem csoda, ha elveszítik a háborút! Majd a saját jobb lábára koncentrált, mivel határozottan érezte, hogy valami csökönyösen mászik felfele rajta. Roppant óvatosan lenyúlt a kezével, s lepöccintette a mászó valamit. „Remélem, hogy csak egy hangya. És nem skorpió” – gondolta. És erősen bízott benne, hogy nincsenek itt mérges csípésű rovarok vagy egyéb kellemetlen csúszómászók.

Kipillantott a zsoldosra. A zsoldos kényelmesen üldögélt a filmgyár pénzéért, és silabizálta a levelet, mint aki most tanul olvasni. Gergő éppen újabb hangyáért nyúlt le, most a változatosság kedvéért a bal lábához, úgy látszik, különlegesen értelmes és szívós hangyával találkozott, mikor kiabálás, lábdobogás hallatszott. Gyorsan lepöccintette a hangyát, és hátrább húzódott. Egy csapat zsoldos ügetett be a folyosóra, mint a megvadult bölények, nyomukban egy izgatott ügyelővel. – Vissza! Vissza! – ordítozott az ügyelő. A zsoldosok megfordultak, s magukkal sodorlak a levélolvasót is. Az ügyelő is segített, gorombán taszigálta egy eldobott lándzsával a bujkáló munkakerülőt. Olyan hirtelen zajlott le az egész, hogy mire Gergő előbbre mászott, hogy megnézze, mi a helyzet, üres volt a folyosó. A földön jól láthatóan fehérlett a levél. Gergő tudta, hogy nincs vesztegetni való idő, futtában körülnézett, és a levélhez ugrott. Az üregszerű bejárat pereméhez lapult, s izgatottan beleolvasott a levélbe. Egy mondaton megakadt a szeme: „Lehet, hogy mire ezt a levelet megkapod, már meg is érkezem…” A levél különben hosszú volt, úgyhogy még csak a címzést olvasta el és az aláírást. A címzés: „Kedves Jolán!” volt, az aláírás: „Nándor”. Gyorsan kellett döntenie, hogy mit csináljon a levéllel? El nem viheti, mert akkor Kakula Zé gyanút fog. Most már biztos, hogy ő volt a sztrájkoló zsoldos. Ha pedig gyanút fog, nem lehet szembesíteni! Viszont itt se hagyhatja a levelet a földön, mert hátha idegen kezekbe kerül. Ebben a pillanatban eleredt az eső. Gergő csodálkozva nézte, hiszen hetek óta nem láttak se felhőt, se esőt. Kicsit kidugta a fejét, s rájött, hogy miről van szó. Műeső volt, egy hatalmas permetezőgép csinálta. Az eső új ötletet adott neki. Letette a levelet a bejárathoz, körülnézett, és egy száraz gallyal óvatosan az eső alá tolta a levelet. A levél pillanat alatt elázott. Újra vad lábdobogás és kiabálás hallatszott. Gergő hátraaraszolt pár lépést, hogy fedve legyen, és a falhoz simult. Ázott zsoldosok birkabundaszagot árasztó csapata nyomult be a folyosóra. Dühöngtek, káromkodtak, rázták magukról a vizet. Gergő kilesett, látta, hogy a levél eltűnt. De nem bírta megkülönböztetni Kakula Zét a gomolygó, hadonászó zsoldosok között. Az ügyelő ugrott be mérgesen, csuromvizesen. Rekedten kiabált. – Kifelé! Kifelé! Roham! S egy törött lándzsával taszigálta kifelé a zsoldosokat. A birkabundaszagú hősök morogva ugyan, de kifutottak. Gergő egyedül maradt. Csönd volt, a műeső is elállt. Egy pillanatig tűnődött, hogy mit csináljon, majd úgy döntött, hogy legjobb, ha visszamegy a folyosón, mielőtt valaki észrevenné. „Kakula Zé itt van, de nem lehet szembesíteni feltűnés nélkül. Van egy új levél is” – dünnyögte, majd kisétált Stefi nénihez. – Hol voltál? – fordult hátra Stefi néni. – Körülnéztem egy kicsit – mondta Gergő. – Mikor szembesítünk? – Most nem tudunk. Mindenkin szakáll van. Holnapra ki kell találnunk valamit – mondta Gergő. – Kitalálunk! – tette hozzá biztatva. – Maradjunk még! – kérlelte Stefi néni. – Olyan érdekes! – Maradjunk – hagyta rá Gergő.

Leült a védett sarokba, s törte a fejét, hogyan lehetne szembesíteni Kakula Zét Stefi nénivel. Kakula Zé egész testében remegett az idegességtől, mikor kizavarták a várudvarra, az otthagyott levélért izgult, de nem tudott visszafurakodni, a zsoldoshad magával sodorta. Rohamoztak, ide-oda futkostak lándzsát szegezve, Kakula Zé egyáltalán nem tudott figyelni rá, hogy mit is csinálnak, fejét folyton az üreg felé fordította, de nem látta a levelet. „Minek is hoztam magammal!” – dühöngött. – „Mi a fenének hoztam magammal!” Az aggódás és a félelem teljesen kitöltötte az agyát, s így történhetett, hogy egyszer csak azon vette észre magát, hogy teljesen egyedül rohamoz, vakon, egy szál lándzsával a kezében. A hosszú fátylas nők rémülten ugrottak félre előle, Kakula Zé lándzsája nagyot reccsent a várfalon, ahogy teljes erőből nekifutott. Feleszmélt, s megzavarodva álldogált. Az operatőr a haját tépte, a segédrendező a könyvbe mutogatott izgatottan, a rendező hangosan hahotázott, – Haha! Ilyen jót még egyik filmemben se nevettem! Az egyik ügyelő Kakula Zéhez rohant, s mérgesen nyakon csípte. – Mi az? Részeg maga?! – sziszegte. Kakula Zé behúzta a nyakát, s zavartan motyogott: – Nem látok jól a sisaktól. Visszasompolygott a röhögő zsoldosok közé, igyekezett elvegyülni, majd mikor lecsillapodott körülötte a hangulat, újra a levélen törte a fejét. Mikor végre visszavezényelték a zsoldosokat a folyosóra, kézzel-lábbal utat tört, hogy elsőnek érjen oda. Óriási kő esett le a szívéről, mikor meglátta a levelet. Megkönnyebbülten zsebre vágta, bár motoszkált valami a fejében, hogy mintha más helyen hagyta volna, de nem törődött vele, fő az, hogy megvan a levél! Bár teljesen elázott, de nem érdekes, úgyis tudja a tartalmát. A forgatás alatt többször megtapogatta, hogy megvan-e még, s lassan kezdett megnyugodni. „Ilyen könnyelműséget többet nem csinálok – motyogta. – Még ma este elásom az összes levelet!” Ettől a gondolattól teljesen megnyugodott, s most már szívvel-lélekkel belevetette magát a filmforgatásba, amit nagyon élvezett; rohamozott, falat mászott, s igyekezett mindig a kamera előtt mozogni, hogy benne legyen a képben.

3. A halott utcában különös népvándorlás kezdődött. Jácint Vince vette észre az első látogatót. Ing nélkül üldögélt a szabóműhely előtt, Karikó a küszöbön varrta az ingére a pitykéket. – Ssz! – sziszegett Jácint Vince, mint egy felriadt gúnár. – Mi van? – kérdezte Karikó. Jácint Vince az utca végére intett a fejével, ahol egy sovány férfi ólálkodott, ténfergett, s csavargatta-tekergette a nyakát, úgy bámészkodott. Karikó odanézett, s felismerte a ténfergőben a csirkenyakú úri szabót. – Az aranyérmes basszuskategória! – suttogta vigyorogva. – Micsoda? – Egy őslakos. De mit keres itt? – Elharapta a cérnaszálat, s odaadta az inget Jácint Vincének. – Vedd fel! Majd később folytatjuk. Jácint Vince felvette gyorsan a kipitykézett inget. – Megvárjuk? – kérdezte. – Meg hát! Majd csak kiböki, hogy mit akar! A csirkenyakú a műhely elé ért, meglepve bámulta Karikóékat.

– Hát ti? – kérdezte végre. – Mit csináltok itt? – Tetszik tudni, az óbudai szakkörtől vagyunk – vágta rá Karikó. – A helyszínen gyűjtünk anyagot. A beszélgetésre Csombor is kidugta a fejét a kapun, az aranyozott sapka villogott a fényben. Karikó óvatosan intett neki, hogy maradjon ott a háttérben. Mit lehet tudni? Csombor megértette, ott maradt a kapuban. – Igen, igen, ühüm. A helyszínen – motyogott a csirkenyakú. – Hát persze, akarom mondani… – de nem mondta, elhallgatott zavartan. – És a bácsi mit keres? – kérdezte merészen Karikó. A csirkenyakú a fejét tekergette. – Tudod, az emlékek. Mikor ott jártál, felébresztettél bennem valamit, illetve az emlékeket. Gondoltam, hogy még egyszer megnézem az utcát. – Persze, persze, az emlékek – bólogatott fapofával Karikó, mint egy keleti bölcs. És kíváncsi arccal várta a folytatást. De a csirkenyakú nem volt hajlandó többet mondani, fél szemmel bekukkantott a műhelybe, s gyorsan elbúcsúzott. – Na, akkor én megyek is! – Elindult, majd visszafordult. – Ha kell még valami kiegészítés a Bab utcáról, hm, szóljál! – Szólok – ígérte Karikó. Hosszan nézték a kifelé ténfergő csirkenyakút. Mikor eltűnt, Csombor sietett hozzájuk. – Mit akart? – Idehúzták az emlékek – mondta Karikó. – Mást nem akart? – kérdezte Csombor. Karikó felhúzta a vállát. – Nem nyilatkozott. De nem értek rá sokáig tűnődni a csirkenyakú látogatásán, mert nagy csengetéssel egy biciklis férfi jött az utcába. – A táviratkihordó! – suttogta Csombor. Valóban a táviratkihordó volt. Vidáman mosolyogva tolta a kerékpárt, a kerékpár kormányán egy szatyor lógott, a szatyorban a belga óriás csücsült szelíden. – A belga óriás! – ismerte fel a nyulat Jácint Vince. – Mit csináljunk? – suttogta sebesen Karikó. – Gyerünk Gajzágóért! – mondta Csombor. Majd Jácint Vincéhez fordult. – Tartsd fel, amíg ideérünk! – Mivel tartsam fel? – kérdezte Jácint Vince kiszáradt torokkal. – Beszélgess vele! A nyulakról! A táviratkihordó még egyet csengetett, s oda is ért. – Halló! Halló! Itt vagyok! Visszahoztam a nyulat! – Igen – mondta Jácint Vince rekedten. Majd mikor Csombor biztatóan ráhunyorított, megköszörülte a torkát, s folyékonyabban folytatta. – És hogy sikerült a keresztezés? A táviratkihordó kivette a szatyorból a belga óriást, s a fülénél fogva tartotta. A belga óriás becsukta a szemét, és türelmesen lógott. – Azt hiszem, nagyszerűen! Csombor lassan felállt, nyújtózkodott, hogy ne keltsen feltűnést. Karikó követte a példáját. – Mindjárt jövünk – mondta Csombor. – Elugrunk a boltba. Addig beszélgessetek! – tette hozzá figyelmeztető nyomatékkal. A táviratkihordó nem sok ügyet vetett a távozó Csomborékra, tovább fecsegett a nyúlról.

– Nem is hinnéd, de először majdnem megharapták egymást! – S azután? – préselte ki magából Jácint Vince. – Végül persze összebarátkoztak. De kellett nekik egy kis idő. Azért is hoztam ilyen későn. Nem baj? – Nem – mondta kurtán Jácint Vince. A táviratkihordó nem zavartatta magát, tovább fecsegett. – Hoztam egy kis friss ennivalót is. – A szatyor mélyére nyúlt, a belga óriás feneke alá, és kihalászott egy marék sárgarépát meg krumplihajat. – Hol a ketrece? – kérdezte. – Ott – mutatott Jácint Vince a pincére. – Akkor gyerünk! – indult meg a táviratkihordó. A kerékpárt a falnak támasztotta, s elindult a pincébe. Jácint Vince, mit tehetett mást, követte. Lent a pincében, furcsa módon, visszajött a bátorsága, elvette a belga óriást a táviratkihordótól, s berakta a ketrecbe. Betették neki a répát meg a krumplihajat, s nézték, hogy milyen vígan ropogtatja. A táviratkihordó tovább fecsegett, majd a homlokára csapott. – Van még valami! Majdnem elfelejtettem! – Micsoda? – kérdezte Jácint Vince gyanakodva. – A távirat! A múltkori. Előszedte a táviratot, s Vincének adta. – Neked adom. Hátha erre jár a tulajdonosa. Az új címét nem találom, magammal meg minek hordozzam, nem igaz? Jácint Vince rápillantott a táviratra, látta a címzést, hogy Toeroek Hugó, megvonta a vállát, és zsebre vágta a táviratot. Majd leguggoltak a ketrec elé, és figyelték a szaporán rágcsáló belga óriást. Gajzágó úgy pattant fel a hírre, mint aki forró kályhára ült. – Tudtam! Tudtam! – motyogta diadalmasan. – A hatodik érzékem napok óta ezt súgja! – Majd vigyorogva Csomborékra nézett, felemelte az ujját. – A tettes mindig visszatér a helyszínre. Mindig! Ez törvény! Olyan, mint hogy a Föld forog, vagy a kiszorított víz súlya. Csombor bólogatott, Karikó álmos hangon egészítette ki a törvényeket: – Vagy mint hogy az alma nem esik messze a fájától. Vagy: ki korán kel, aranyat lel. Vagy… – Igen, igen! – vágott közbe Gajzágó. – Gyerünk, míg el nem szelel! Rohamléptekkel haladtak, de azért a fal mellett, hogy ne legyenek feltűnőek. Így viszont olyan feltűnőek voltak, ahogy libasorban a falhoz lapultak, hogy csak a vak nem vette volna észre őket! De szerencséjükre nem volt senki a környéken. Vak sem volt. A halott utcánál megtorpantak. Gajzágó suttogva ismertette a haditervet. – Észrevétlenül követjük. De hogy ne legyen gyanús, egymástól is szakadjunk el két méter távolságra. – És ha felül a biciklire? – suttogta Csombor aggodalmasan, s a táviratkihordó falnak támasztott kerékpárjára mutatott. Gajzágó ezt a problémát is a szokott könnyedséggel oldotta meg. – Ki kell húzni a szelepeket. Akkor majd gyalogol. Bólintottak, ez valóban jó ötlet. De ki húzza ki? Gajzágó Karikóra nézett. – Odalopakodsz, mint egy árnyék, és kihúzod! Karikónak ugyan semmi kedve nem volt árnyékot játszani, de belátta, hogy valakinek meg kell csinálni. Álmosan biccentett, s elindult. Először is óvatosan belesett a pinceablakon, s

mikor látta, hogy Jácint Vincéék a ketrec előtt guggolnak, kényelmesen a kerékpárhoz ment, és kihúzta a szelepeket. A gumik halk, méltatlankodó sziszegéssel leengedtek. Karikó visszasétált, s mutatta a szelepeket. – Mit csináljak velük? – Tedd el emlékbe! – javasolta Gajzágó. Karikó zsebre vágta a szelepeket. Izgatottan várakoztak a sarkon, hogy mikor bukkan fel a táviratkihordó. A táviratkihordónak azonban nem volt sürgős, Karikó mormogott is a foga között, hogy ha ezek a nyúltenyésztők belejönnek a beszélgetésbe, reggelig se hagyják abba! De Csombor leintette a morgást. – Nagyon jól csinálja. Mi kértük meg, hogy tartsa szóval. Karikó abbahagyta a morgást, és vigyorogva megszólalt: – Ha a táviratkihordó nem is jön, de jön valaki más! A halott utca végébe mutatott, ahol egy ember őgyelgett befele. Csombor rögtön felismerte. – Az öreg portás! – Még egy őslakos! Micsoda forgalom! – jegyezte meg Karikó. A fal mögé álltak gyorsan. – Mi ez? Ki ez? – kérdezte Gajzágó suttogva. Csombor elmagyarázta. – Régi lakó. Portás. Ma már a második regi lakó! – Hogyhogy a második? – kérdezte Gajzágó. – Az előbb ment el az úri szabó – magyarázta Karikó. – Mit akart? – Visszahúzták az emlékek – vonta meg a vállát Karikó. – És ez mit akar? – A füzetét! – csapott a homlokára Csombor. – Az emlékiratát! – Vagy valami más egyebet – mondta gyanakvó hangon Gajzágó. – Gyanús! Nagyon gyanús! – Kövessük? – ajánlotta Karikó. Gajzágó habozott, majd így szólt: – Minden erőnket a táviratkihordóra kell tartogatnunk! Ebben maradtak, de azért figyelték az öreg portást is. Az öreg ide-oda őgyelgett, benézett a régi háza kapuján, bement, s egy szál rózsával jött ki. – Lopja a rózsát – vigyorgott Karikó. – Az övé! – intette le Csombor. Az öreg portás a rózsát szagolgatva kiballagott a halott utcából. – Lehet, hogy csak a rózsáért jött – találgatta Csombor. Nem értek rá tovább elemezni az öreg portás szándékát, mert hangos búcsúzkodással megjelent az ajtóban a táviratkihordó. – Köszönöm még egyszer a belga óriást! Hozok neked egy kis nyulat érte! – kiáltott vissza, s a kerékpárjához sétált. Fejvakarva nézte a gumikat, majd legyintett, megfogta a kormányt, és a kerékpárt tolva elindult. Ahogy kiért a halott utcából, előbújtak Gajzágóék is. Elöl Gajzágó ment, utána a megegyezés szerint két méterrel Csombor. Csombor után két méterrel Karikó. Jácint Vince csodálkozva nézte őket a pinceablakból. Mikor Csombor az ablakhoz ért, lesuttogott, közben a zsebébe gyűrte az aranyozott sapkát. – Te maradj! Itt várj meg minket és Gergőt! – Hova mentek? – kérdezte Jácint Vince, de akkor már Karikó masírozott az ablaknál, s ő válaszolt.

– Követjük! Nyomon vagyunk! Jácint Vince bólintott, s visszahúzódott a pincébe. A halott utca újra csendes lett és elhagyatott. A táviratkihordó szép lassan tolta a kerékpárt, nem erőltette meg magát, nézelődött jobbra-balra, s fütyörészett, mint egy sárgarigó. Mint egy botfülű sárgarigó, ugyanis hamisan fütyült, de ez nem számít, fő a jó kedély! Gajzágó fapofával követte a táviratkihordót. mögötte két méterrel Csombor kocogott, leghátul Karikó, álmosan leengedve a szemhéját. Amíg ballagtak, surrantak és lopakodtak, a következő haditervek születtek. A táviratkihordó egy korsó jeges sörről szőtt terveket. Gajzágó azon töprengett, hogy mit is csináljanak, ha majd elfogják a táviratkihordót. Kötözzék meg? Hívjanak rendőrt? „Majd meglátjuk – gondolta Gajzágó. – Először megnézzük, hol lakik, hogy hívják, kik a cinkosai, esetleg vannak-e nála otthon bűnjelek?” Csombor fejében két terv is nyiladozóit, de könnyedén babusgatta mind a kettőt; mi az neki, kétfelé gondolkozni? Az egyik terv, hogy esetleg Gergőt is értesíteni kellene, de hogyan? A másik a szállodaiparra vonatkozott, hogy ha majd véget ér a nyomozás, valahogyan hasznosítani kellene az üres házakat. Karikó álmosan leengedett szemhéja mögött egy látomásféle bontakozott ki, egy óriási tölcsér fagylalt. Biztos a meleg miatt voltak látomásai. Mert már két tölcsér fagylaltot látott. Megnyalta kiszáradt szája szélét, még az is megfordult a fejében, hogy csinál egy kunkort, vagyis útba ejt egy fagylaltost, de emberfeletti erőfeszítéssel legyőzte magát, s masírozott szorgalmasan Csombor után, betartva a kétméteres távolságot. Így kanyarogtak utcáról utcára. Viszonylag feltűnés nélkül, mert nemigen törődött velük senki, és észrevétlenül, mivel a táviratkihordó egyszer se nézett vissza. Már egy csomó utcán áthaladtak, már Karikó egyre szárazabbnak érezte a szája szélét, s majdnem megingott a lelkében, illetve a testében, vagyis hogy éppen félre akart lépni, mikor a táviratkihordó megállt egy udvar kapujánál, A követők is megálltak, ott, ahol voltak, s feszülten figyeltek. A kőfallal körülvett udvar melyén zöldre festett gépkocsik nyüzsögtek, postásruhás emberek mászkáltak. A távirathordó nagy nyugodtan egy vasrekeszbe állította a leengedett gumijú kerékpárt, s mire a követők feleszméltek volna, egy ott álló motorkerékpárra pattant, ami nyilván az övé volt, berúgta a motort, s kirobogott az udvarról. Pillanatok alatt eltűnt a szemük elől. Gajzágó dühösen vágtatott be az udvarra, Csomborék a kapunál figyeltek. Elkapott egy postásruhást, megfogta a karját, és a vasrekeszbe állított kerékpárra mutogatott. – Kié ez? Kié ez? – A Magyar Postáé! – mondta az elcsípett postásruhás tömören. – De név szerint kié? – pattogott Gajzágó. A postásruhás kiszabadította a karját, s szigorúan megnézte Gajzágó t. – Magánszemélyeknek nem adunk felvilágosítást! Különben is illetéktelenül tartózkodik itt, ki van írva a kapura, hogy idegeneknek tilos a bemenet! Gajzágó idegesen hápogott: – De én, de én… – Semmi de én! Tessék elhagyni a garázst! Gajzágó hősiesen még lehajolt a kerékpár névtáblájához, de ott csak röviden ennyi állt: Magyar Posta. Azután, mert a postásruhás már segítségért kezdett integetni, kioldalgott az udvarról. A kapuban leforrázva csak ennyit mondott: – Újra elpucolt! Ezt elpuskáztuk!

Csomborék részvevően bólogattak. Majd mint egy levert sereg, elindultak visszafelé. Karikó megkockáztatta a fagylaltot. – Úgy ennék egy fagylaltot! – mondta rekedten. Gajzágó fáradtan legyintett, hogy minden mindegy, lehet, elkanyarodtak egy cukrászda felé, s három óriási fagylaltot nyalogatva, kissé vidámabban kocogtak a halott utcába. Jácint Vince a pinceablakból leselkedett kifelé, s alighogy elmentek Karikóék, a nyugdíjas állatkereskedő ballagott arra, egy kalitkát lóbált a kezében. Jácint Vince ámulva nézte, majd felismerte, hogy a kalitkában egy seregély gubbaszt. Ez annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogy minden óvatosságról megfeledkezve, kirohant az utcára. Az állatkereskedő örömmel üdvözölte: – Tudtam, hogy itt talállak! – Majd óvatosan körbesandított, s halkabbra fogta a szavát. – Nem beszélhetnénk valami csendes helyen? Jácint Vince szó nélkül a pincére mutatott, leballagtak. Az állatkereskedő megbámulta a belga óriást, majd felemelte a kalitkát, s rámutatott. – A Miska! Visszajött! A Miska nevezetű seregély szaporán bólogatott, mint aki egyetért az elmondottakkal, vidám szemével körbepislogott. Vince megcsodálta Miskát, majd kérdőn az állatkereskedőre nézett. Az állatkereskedő értette a néma kérdést, tüzetesen elmagyarázott mindent, a kalitkát a belga óriás ketrecére tette. – Rögtön láttam rajtad, hogy szereted az állatokat – kezdte. Jácint Vince bólintott. – Azért hoztam ide Miskát is. Egy ideig el kell bújtatnunk. Nehogy az a vadállat véletlenül még megtalálja, és kitekerje a nyakát! Azonkívül egy kis pihenésre van szüksége. Ez a nyúl elég csendesnek látszik. Itt össze tudja szedni magát a Miska. Mert sokat felejtett ám! Nem csoda, senki se foglalkozott vele. És, hm, esetleg összebarátkozhatnátok… A „vadállatra” is rábólintott Vince, hogy érti, hogy ez csakis Jolán mostohaapja lehet; az összebarátkozás meg határozottan tetszett neki. – Vigyázol rá? – kérdezte az állatkereskedő. – Vigyázok! – ígérte Vince. – Majd érte jövök! – búcsúzott az öreg, és kiballagott a pincéből. Vince kikísérte, s követte a szemével, míg ki nem kanyarodott a sarkon. Már éppen vissza akart menni Miskához, mikor egy szapora léptű, szemüveges fiatal férfira lett figyelmes. A szemüveges is észrevette, s egyenesen odaügetett. – Laska Dénes vagyok – mondta. – Gajzágó István, hm, barátja. – Jácint Vince – mutatkozott be Vince. – Nem láttad Gajzágót? Nincs otthon! Eltűnt! Felszívódott! – Laska Dénes egyre hangosabban és egyre keserűbben lökte magából a szavakat. Jácint Vince egy pillanatig habozott, hogy elmondja-e? Azután eszébe jutott, hogy Laska Dénest szoros szálak fűzik Gajzágóhoz. – De láttam – mondta. – Elment. – És hova ment, ha nem vagyok indiszkrét?! – kérdezte Laska Dénes hunyorogva a vastag szemüveg mögött. – A táviratkihordót követik. Titokban. – Most? Fényes nappal? – Igen. – És merre követik? Jácint Vince széttárta a karját, hogy nem tudja, majd mikor látta, hogy Laska Dénes toporog idegességében, mini aki helyben csárdásozik, bizonytalanul az utca végére mutatott. – Arra indultak.

Laska Dénes nekiiramodott, mint egy túlfűtött mozdony, a sarkon lassított és visszakiáltott: – Kösz! Jácint Vince megvonta a vállát, s leballagott Miskához, a csodaseregélyhez. Próbálta szóra bírni, próbált vele beszélgetni, de Miska hallgatott. Értelmes képpel ugyan, de hallgatott. „Előbb össze kell barátkozni – gondolta Jácint Vince. – Hogy megnyerjem a bizalmát!” Gondolkozott, hogy mivel kezdje. Magára mutatott, s hangosan, tagolva mondta: – Miska! Én vagyok Vince! Jácint Vince! Gergő a lépcsőről ámulva nézte Jácint Vincét. – Magadban beszélgetsz? – kérdezte. – Nem – mondta Jácint Vince mosolyogva. – Miskával! Gergő megcsodálta Miskát, Miska pislogva tűrte. – Hogy került ide? Jácint Vince aprólékosan beszámolt mindenről. Elmesélte a különös népvándorlást, a táviratkihordó felbukkanását, és Gajzágóék követési akcióját. – Még mindig követik. Őket meg Laska Dénes követi. – Mi a csuda! – tűnődött Gergő. – De hát a táviratkihordó hamis nyom! Bizonyosan hamis nyom! Vagy mégsem? Jácint Vincére nézett, Vince széttárta a karját, felvonta a szemöldökét, majd eszébe jutott e mozdulatok közben a távirat. – Itt hagyta a táviratot – és odaadta Gergőnek. Gergő gondolkozott, hogy felbontsa-e, de aztán felbontatlanul zsebre vágta. „Majd Török Hugó elmondja, mi van benne” – mormogta. Majd hangosan gondolkozva rátért a második kérdésre. – És mit jelent ez a népvándorlás? Mit kerestek itt a régi lakók? Jácint Vince újra széttárta a karját, felvonta a szemöldökét, és most sem szólt egy szót sem. Gergő befejezte a gondolatsort. – Meg kell várnunk Gajzágóékat. Addig nem tehetünk semmit. Jácint Vince rábólintott, hogy világos, addig nem tehetnek semmit. Gergő leült a belga óriás ketrece mellé, elővette noteszát és a golyóstollat. Határozott mozdulattal minden nevet áthúzott a gyanúsítottak névsorában, csak a Kakula Zét hagyta meg.

TIZEDIK FEJEZET

1. Gajzágóék nyomultak le a pincébe, már nem voltak annyira letörve a kudarc miatt, az útközben elfogyasztott fagylalt kicsit helyrebillentette a lelki egyensúlyukat. – Elpuskáztuk! Megint elpuskáztuk! – tárta szét a karját Gajzágó, fél szemmel futtában megbámulta Miskát. Miska visszapislogott. – Frissen váltott motorbiciklivel elhúzta a csíkot! – részletezte Karikó. – Hiába szedtem ki a szelepet! Volt neki még egy biciklije, és sitty! – Ott az orrunk előtt! – tette hozzá Csombor. Gergő vidáman méregette a tévútra csalt segédnyomozókat. – Nem baj – mondta. – A táviratkihordó hamis nyom. Biztosan hamis nyom. – De akkor mért pucolt meg? – makacskodott Gajzágó. – Lehet, hogy sürgős dolga volt. Különben se tudta, hogy követik. – Igaz – ismerte el Gajzágó. – Nem tudta. Óvatosan követtük, mint az árnyék. – És mi az igazi nyom? – kérdezte Csombor, és feltette az aranyozott sapkát. – Kakula Zé! – jelentette ki Gergő magabiztos hangon. – Ma újra elárulta magát! Azt ajánlom, hogy felejtsétek el a táviratkihordót, és minden erőt Kakula Zére irányítsunk! Már el is felejtették, és minden erejüket a mogorva és nagyon gyanús újságárusra irányították, vagyis feszülten és kérdő szemekkel Gergőre néztek. – Kakula Zé hibát hibára halmoz – folytatta Gergő. – Elhagyott a filmezésnél egy újabb levelet, a legújabbat! – Ideges – vigyorgott Karikó. – Érzi, hogy szorul a hurok! – Nem tud semmit! Nem látott minket – mondta szigorúan Gergő. – Nem tudhat semmiféle hurokról. – Azt mondtam, hogy érzi. A hatodik érzékével – vitatkozott Karikó. Gajzágó Gergő segítségére sietett. – És hogy sikerült a szembesítés? Gergő hálásan nézett Gajzágóra, amiért visszaterelte a beszélgetést a nyomozásra. – Ez a probléma! Ezt kell megbeszélnünk! Nem sikerült. – Nem ismerte fel? – kérdezte Csombor. – Közbejött valami, amire nem számítottunk. – Micsoda? – kérdezte Gajzágó. – Kakula Zét maszkírozták. Középkori zsoldosnak. Szakállt ragasztottak rá meg bajuszt! Én is alig ismertem feL Gergő várt, míg a segédnyomozók megemésztik a szakállt és a bajuszt. Majd felemelte a noteszt, amelyben minden gyanús név ki volt húzva, csak a Kakula Zéé nem. – Pedig minden a szembesítésen múlik! Ezt értették, még Karikó sem vitatkozott. Gajzágó töprengve ráncolta a homlokát, szórakozottan nekidőlt a belga óriás ketrecének, s fejét lágyan Miska felé hajtotta. Miska, mintha viszonozni akarná a barátságos gesztust, a töprengő hangjátékíró felé hajtotta a kobakját. Olyanok voltak, mint egy különös esküvői fénykép. De most senki se figyelt e különös kettősre, mindenki buzgón facsarta az agyát, törte a fejét. Gajzágó szólalt meg először, felemelte a fejét, Miska szintén. – Miről is szól az a film? Gergő őszintén bevallotta: – Csak találgatni tudom. Valami középkori történet lehet, a katonák öltözéke olyan. Lándzsájuk van, kardjuk és páncéljuk.

– Meg szakálluk – szúrta közbe Csombor a pontosság kedvéért. – Igen. Nők is vannak, hosszú fátyolban, a kezükben akácgallyat tartanak. – Miért? – kérdezte meglepődve Gajzágó. Gergő kuncogott, eszébe jutott az operatőr. – A szín miatt! Hogy ne legyen annyira fehér! – Aha! – mondta Gajzágó, majd újra a ketrecre könyökölt, fejét lágyan félrefordította. Miska szorgalmasan utánozta. – Középkor, középkor… – motyogta Gajzágó. – Igen – unszolta Gergő. – Megvan! – kapta fel a fejét Gajzágó, olyan hirtelen, hogy Miskának nem volt ideje utánacsinálni. Az egyszerűség kedvéért inkább úgy maradt, félrehajtott fejjel, csak szaporán pislogott, – Egyszerű, mint egy pofon! – hadonászott Gajzágó, és nagy léptekkel fel-alá járt a szobában. Miska rajongó szemmel követte minden mozdulatát. Vártak türelmesen, hogy a hangjátékíró rátérjen a lényegre, Gajzágó rá is tért. megállt a pince közepén. – Azon törtem a fejem, hogyan tehetnénk mozgásképtelenné Kakula Zét. Gergő bólintott, hogy ez a nagy kérdés. – Megkötözni? – kérdezte Gajzágó, mint egy szónok. – Nem jó! Valahogy stílustalan. Bilincsbe verni? Az se jó! Attól még mozoghat, mászkálhat. Mi jöhet hát számításba? A kaloda! Nem akarok szerénytelen lenni, de ez egy zseniális ötlet! Stílusos! Belefér a képbe! És nem gyanús! Vidám szemekkel nézegették az öntelt, felfújt mellű hangjátékírót. Az ötlet azonban kétségtelenül jó volt. Zseniális és stílusos. – Nagyon jó ötlet! – ismerte el Gergő. – Mi az a kaloda? – kérdezte Jácint Vince, aki nem hallott még a kalodáról, és most nem értette az egész társalgást. – A kaloda középkori kínzóeszköz. Szégyenpad – magyarázta, Gajzágó. – Teljesen mozgásképtelenné teszi azt, akit belezárnak. Lefogja a kezét, lefogja a lábát, és leszorítja a nyakát. – Ez kell nekünk! – rikkantott Karikó. – Illetve Kakula Zének! Nix mozgás, nix fejcsavargatás! Csombor szólt közbe lassan, elgondolkozva. – De szakáll és bajusz van. – Az van – ismerte el Gajzágó. – De álszakáll és álbajusz! – harsogta Karikó, – Vagyis le lehet tépni! Gergő bólintott, hogy így igaz, le lehet tépni, de hogyan? – Kellene egy kis történet – mondta aztán. – Milyen történet? – kérdezte Csombor. – Olyan melléktörténet. Ami arról szólna, hogy Kakula Zét becsukják a kalodába, és hogy Stefi néni odamenne hozzá. Mellesleg Stefi nénit is fel kell vetetni statisztának. Mindnyájan Gajzágóra néztek, hiszen ő a hangjátékíró, mi neki egy történet! Gajzágó krákogott, hümgetett, majd megszólalt: – Mit szólnátok a következő kis epizódhoz? Kakula Zét, a bűnös zsoldost kalodába zárják, mert elaludt az őrségen. – Eddig jó – bólogatott Karikó szelíd arccal. – De előtte jól megkínozzák! – Nem kínozzák! Azt nem vállalná százhúsz forintért. Elég a kaloda – ellenkezett Gajzágó. Majd folytatta: – Na most, ott ül egész nap a kalodában, étlen-szomjan. A tömeg csúfolja, gúnyolja. – És kővel dobálja! – szúrta közbe Karikó.

– Azt esetleg lehet, majd a filmgyár csináltat puha műanyag köveket. – És záptojás is kell! – jelentette ki vérszomjasán Karikó. De Gajzágó megvétózta a záptojást. – Honnan vegyenek záptojást? Elég a kő! Vagyis étlen-szomjan ül a kalodában. Akkor egy ősz anyóka megsajnálja, és egy pléhbögrében vizet visz neki! Értitek? Ez teljesen normális gesztus, mondhatnám úgy is, hogy emberi, Kakula Zé nem foghat gyanút. Elmerengtek az ősz anyókán, amint éppen vizet visz Kakula Zenek. – És megitatja. Amíg itatja, lesz bőven ideje megfigyelni – fejezte be Gajzágó. – De még mindig nincs megoldva a szakáll és a bajusz – mondta Gergő, s tanácstalanul nézett Gajzágóra. Gajzágó egy pillanatig töprengett, legyintett. – Az is megoldható. Véletlenül, hangsúlyozom: véletlenül, megcsúszik az ősz anyóka, és hadonászik a kezével. És ahogy hadonászik, egyik kezével belekapaszkodik az álszakállba, a másik kezével meg az álbajuszba, és lerántja. Így nem lehet semmi baj, véletlen volt az egész! Ki tehet róla, hogy megcsúszott? Gergő bólintott, hogy így már jó. – Az ősz anyóka természetesen Stefi néni lesz! – Gajzágóra nézett. – Beszélni kellene a rendezővel, hogy holnap vegye be a filmbe ezt az epizódot. Félek, hogy nem lesz könnyű! Gajzágó fölényesen mosolygott. – Örülni fog neki! Legalább lesz egy mulatságos jelenet a filmben. Az sose árt a filmnek, ha itt-ott nevetni is lehet rajta. Bízzátok rám, ezt elintézem! – Meg Stefi nénit is fel kell vetetni statisztának – emlékeztette Gergő. – Azt is elintézem! Benyomjuk Stefi nénit a filmhez! Csombor izgett-mozgott. – Mi is szeretnénk olt lenni! Vagyis jó lenne, ha ott lennénk kéznél! Sose lehet tudni! – Gajzágó bólogatott. – Helyes! Ti lesztek az apródok. Egy középkori filmben apród is kell. – A mellére csapott. – Sőt, én is ott leszek! Látnom kell a végkifejletet! – Milyen álöltözetben? – kérdezte Karikó. – Mégis, hogy felismerjünk. Gajzágó elgondolkozott az álöltözeten. Majd széleset vigyorogva, kuncogva és pukkadozva kijelentette: – Bolondruhában! Csörgősipkában! Én leszek az udvari bolond! Ez jó! Ez lesz a legjobb! Az udvari bolondnak szabad bejárása van mindenhova. És én ott akarok lenni mindenhol! És azt hiszem, hogy elég jól el tudnám játszani. Gajzágó illegett, fintorgott, pofákat vágott, Gergőék nevettek. Miska rémülten hátrahúzódott a kalitkába és becsukta a szemét. Egy világ dőlt össze Miskában. Majd mikor Gajzágó abbahagyta a mókázást, Gergő szigorú hangon közölte a segédnyomozókkal: – Holnap mindenki pontos legyen! Holnap nagy nap lesz – tette hozzá enyhébben, egy kicsit elábrándozva. A segédnyomozók feszült arccal biccentettek, majd felballagtak szótlanul a pincéből. Utolsónak Jácint Vince maradt, visszanézett Miskára. Valamit láthatott Miska szemében, mert odaszaladt, és felkapta a kalitkát. – Gyere! – mondta neki meleg hangon. – Hazaviszlek!

2. A nagy nap előtti estén az ismertebb szereplők a következőket csinálták:

A táviratkihordó ultizott egy budai kiskocsmában, jegelt sört kortyolgatott, és elvesztett három bemondott piros ultimót. Kettőt kontrával. De nem csüggedt, újabb jegelt söröket rendelt, s bizakodva várta a jobb lapjárást. Stefi néni, miután Gergő elmagyarázta, hogy mi lesz holnap a szerepe, és elment, előkeresett egy zománcozott bögrét, teleengedte a csapnál, majd letette a konyhaasztalra. A hokedlit a sarokba vitte, az jelképezte a kalodát. Visszament, és meggörnyesztett háttal, óvatosan remegő kézzel, hogy azért a víz ki ne löttyenjen, a hokedlihoz csoszogott. Vagyis helyesen, csiszolta a szerepét, mint minden lelkiismeretes filmszínész. Körülbelül a tizedik sarokba csoszogás után, fáradtan, de elégedetten leült pihenni. A víz egyszer sem löttyent ki, és a meggörnyedés is elég jól ment. Jácint Vince szívósan harcolt Miskáért, a csodaseregélyért, s mikor, mint ahogy ez várható volt, a szülei belefáradtak a vitába, boldogan elvonult a konyhába, és a vacsoráról félretett kolbászdarabokkal etette Miskát. Közben társalgott vele, halkan, hogy ne zavarja a szobában tévézőket. Miska figyelt, s minden kolbászdarab után értelmesebben csillogott a szeme. Mikor elfogyott a kolbász, elrikkantotta magát. Vince nagy örömére. Valami ilyesmit mondott, hogy még, még! De úgy is lehetett érteni, hogy négy, négy! Karikó többfélét is csinált egyszerre. A nyitott ablaknál ült, ölében egy könyvvel, előtte egy tányéron három zsíros kenyér volt zöldpaprikával, mellette zsebrádió duruzsolt, Karikó felváltva a könyvbe pislogott, kinézett az ablakon, harapott a kenyérből, hallgatta a rádiót, és futtában Kakula Zére gondolt, meg a holnapi napra. Csombor a bátyjával sakkozott. Udvariasan köhintve szedte le az elnézett tiszteket, futókat, huszárokat és bástyákat, s szelíd hangon bemattolta a bátyját. Ugyanis sokkal jobban játszott, s egyáltalán nem volt tekintettel a korkülönbségre! Gergő a szobájában ült. s nagy gonddal rendezgette a noteszba jegyzett adatokat. Egy úgynevezett logikai sort igyekezett kialakítani, anélkül persze, hogy ismerte volna a kifejezést, vagyis ösztönösen és egyszerűen csak időrendbe szedte az adatokat, és keresgélte köztük az okozati összefüggést. Az igazság az, hogy nagy örömöt okozott ez a fejtörés. Olyasfélét, mintha egy különlegesen nehéz keresztrejtvényt fejtene meg. Az adatok időrendbe rakása nem volt nehéz, hiszen nem kellett mást tenni, mint követni a történéseket június hatodikától. Az okozati összefüggések megkeresése már bonyolultabb dolog volt. És hiányzott a holnapi nap eredménye. Úgyhogy Gergő nyitva is hagyta az okozati összefüggéseket, hiszen csak akkor lehet lezárni, ha befejeződik a nyomozás. Mikor idáig jutott a gondolkozásban, boldogan elmosolyodott. Majd újra komoly arcot vágott, tűnődött, töprengett, hogy nem felejtett-e ki valamit, s szigorú tekintettel nézett ki a tizedik emeletről. Majd mozgástervet készített a holnapi napra, mindenkinek pontosan kidolgozta a helyét és a feladatát. Kakula Zé sötét ábrázattal kanalazta a vacsoráját a sufniban. Majd kirakta az üres edényt a küszöbre, bezárta az ajtót, lefeküdt, s a filmforgatáson merengett. Így aludt el, álmában rettegett haramiavezér volt, aki csapatai élén, egy szál karddal feldúlta a várat. S ami nappal sohasem fordult elő vele, álmában mosolygott. Ez egyáltalán nem tette szebbé az ábrázatát, csúf mosoly volt ez, de nem látta senki, mivel sötét volt a sufniban. Török Hugó nagyítóval egy régi újság egyszer már kiradírozott keresztrejtvényét fejtette. Már csak az utolsó szó hiányzott, függőleges 13, nyolc betű, lóvontatású társaskocsi. Megvolt a b, az n meg a z betű. Török Hugó mégis húzta-halasztotta a megfejtést. Még nem volt álmos, és ennek a keresztrejtvénynek ki kellett tartania elalvásig. Mindenfélére gondolt közben, szórakozottan, összefüggéstelenül, régi és mostani dolgokra, így a gyerekek nyomozására is. Erősen remélte, hogy Gergő el fog még jönni, és beszámol a helyzetről. Majd lassan elálmosodott, ásítozott, és mosolyogva beírta a megfejtést: omnibusz.

Gajzágó hosszasan beszélt telefonon a rendezővel. Szokása szerint lelkesen és színesen adta elő az epizódot, amelyet holnap be kellene iktatni a filmbe. A rendező rokon lélek volt, igen hasonlított a lelke a hangjátékíró lelkéhez, vagyis ő sem kedvelte a nyűgös, kitartó, szívós munkát, annál inkább a kósza ötleteket, váratlan sziporkákat, a felvillanyozó kitérőket és kacskaringókat. Vagyis termékeny talajra hullottak Gajzágó szavai, ahogy mondani szokás, a rendezőnek tüzet fogott a fantáziája, s most már felváltva és közösen és hosszadalmasan színesítgették, alakítgatták a váratlanul felbukkant epizódot. Gajzágónak a lelkendezés közben is volt annyi esze, hogy nem árulta el az epizód igazi célját, így enyhe bűntudattal ugyan, de támogatta a rendező elhatározását, hogy a holnapi napot teljes egészében a kalodajelenetre szánja. „Mi lesz, ha az első tíz percben kiderül minden? – mocorgott a gondolat Gajzágó fejében, de elhessegette. – Különben is ott van az eredeti forgatókönyv! Azt még mindig leforgathatják!” Nagy egyetértéssel búcsúztak el, a rendező mindenbe belement, az apródokba is, az ősz anyókába is, az udvari bolondba is. „Legföljebb kirúgok tíz statisztát! – harsogta. – Nem sokaság, hanem lélek!” – szavalta, mint egy gimnazista az évzáró ünnepségen. Laska Dénes elgyötört tekintettel ült a telefon mellett, Gajzágót próbálta hívni, de a készülék állandóan foglaltat jelzett. „Mellétette a telefont! – gondolta kétségbeesve. – Kihúzta, hogy ne tudjak vele beszélni! Úristen, mibe csöppentem bele!” Majd előszedett egy papírfecnit, leolvasva róla a számot és újra tárcsázott. Balog Ernő nyomozó hadnagy, mint mindig, ha szolgálatban volt, nyugodtan hallózott bele a kagylóba. – Halló! Balog Ernő nyomozó hadnagy. Nem értem! Fújjon bele! így már értem. Halljuk, mi újság? – Rossz érzéseim vannak! Nyugtalan vagyok! – Van rá valami konkrét oka, vagy csak olyan lelki nyavalya? – Van rá okom! Napok múlva lejár a szerződés, és a hangjátéknak se híre, se hamva! Pedig én mindent megtettem, amit egy dramaturg egyáltalán megtehet! Még annál is többet! Maga tudja! – Tudom. Fegyelmezze magát! Nem szabad ennyire kiborulni! – De engem kirúgnak az állásomból! – Várjon csak! Mi lenne, ha adnék egy igazolást, hogy részt vettek egy fontos nyomozásban? – És azt olvassuk be a rádióba a hangjáték helyett?! – Jó, jó, én csak segíteni akartam. – Köszönöm. – Tud valami új fejleményt? – Igen. Megint felbukkant a táviratkihordó. Visszahozta a nyulat. – És? – Követték. – És? Mondja már, hogy mi történt! – Nem tudom. Elvesztettem a fonalat. – Ha megtalálta, hívjon fel! – Jó. Felhívom.

3. A nap a római kori romok tetejére kapaszkodott, majd könnyedén felsiklott az égbe, mint egy léggömb. A hosszú fátylas nők a falhoz támaszkodtak, lustán lógatták a kezükben az elfonnyadt akácgallyakat. A torzonborz zsoldosok kis csapatokban ténferegtek, a hónuk alatt

fogták a sisakot, kioldották a páncélokat, cigarettáztak, ettek, egymás álszakállát húzgálták, a fegyelem láthatóan fellazult. Az ügyelők középen csoportosultak, körülvették a gesztikulálva magyarázó rendezőt. Gergőék a körön belül álltak, a rendező mellett, apródruhában, illetve Gajzágó udvaribolond-öltözékben, Stefi néni meg ősz anyókának maszkírozva, úgyhogy alig lehetett, illetve egyáltalán nem lehetett rájuk ismerni. Középen volt a kaloda, eredeti darab, a múzeumból cipelték ide. A rendező fél kézzel a kalodára támaszkodott, élvezettel markolászta a simára kopott fát, a kissé rozsdás vasrészeket. – Mindenki figyeljen ide! Te is, Tomikám! – szólt fel a morcos képet vágó operatőrnek. Az operatőr bizonytalan mozdulatot tett a fejével, amit többféleképpen is lehetett értelmezni, de a rendező nem törődött vele, nagy lendülettel szónokolt: – A mai filmművészet bürokratikus papírtengerben fuldokol! Íme! – S rámutatott a segédrendező ölében fekvő hatalmas forgatókönyvre. A segédrendező szigorúan nézett, de a rendező vele se törődött. – De én, ha röpke pillanatra is, visszahozom a fantázia szabadságát, a rögtönzés jogát! – Nagyot csapott a kalodára, s büszkén nézett körbe. Egyedül Gajzágó bólogatott lelkesen, a sapka csörgött a fején. A filmgyári emberek komoran, merev arccal néztek maguk elé, mint akik elhárítanak minden felelősséget. A rendező legyintett. – Na most, lássuk a medvét! – Vadállatot nem fényképezek! – morgott az operatőr. A rendező gúnyosan nézett rá. – Ez csak egy szólás volt, Tomikám! Stiláris fordulat, allegória, magyar nyelvemlék! Az operatőr dacosan rángatta a vállát, hidegen hagyták a magyar nyelvemlékek. A rendező a kalodára csapott, mint egy vásári kikiáltó. – Ez itt egy kaloda! Valódi darab, és működik! Egyszerűen és zseniálisan működik! Ide a fejet, ide a kezet, ide a lábat! Megmutogatta sorban, hogy mit hová, de Gajzágóékon kívül senki se figyelt rá. De a rendező nem csüggedt, vagy pedig megszokta már a süket füleket és részvétlen arcokat, felnézett az égre, mint aki fényre áhítozik, s folytatta: – A következő epizódot fogjuk felvenni: az egyik katona elaludt az őrségen, s büntetésből ebbe a kalodába zárják. Gúny, csúfolás, dobálás. Ekkor ez az ősz anyóka megszánja. – Stefi nénire mutatott. Stefi néni büszkén kihúzta magát, majd újra meggörnyesztette a hátát. – Egy pohár vizet hoz a szomjazó katonának. Stefi néni bólintott, elővett egy pléhbögrét a zsebéből, körbemutatta. Gergő Gajzágó mellé somfordált, meghúzta a ruháját. – Mi van? – kérdezte Gajzágó. – Vigyázni kell, hogy Kakula Zé kerüljön a kalodába! – súgta Gergő. Gajzágó bólintott, s félrevonta a rendezőt. Hosszan sugdostak, majd a rendező ennyit mondott a végén: – Bízd csak rám! Pszichológia is van a világon! – Az ügyelőkhöz fordult: – Ott a falnál sorakozzanak fel a katonák! Míg az ügyelők a zsoldosokat sorakoztatták, Gergő megkérdezte Gajzágótól, hogy mit sugdosott a rendezővel. Gajzágó vigyorgott. – Azt mondtam neki, hogy Kakula Zé közismerten gátlásos ember, vagyis lelki beteg, és sokat segítene az állapotán, ha ő játszana a kalodába zárt katona szerepét. Gergő elismerően bólogatott. Majd Stefi nénihez fordult. – Minden rendben? – kérdezte.

– Minden rendben! – válaszolta Stefi néni csillogó szemmel. A zsoldosok felsorakoztak, felrakták a sisakjukat, meghúzták a páncél zsinórját, keményen markolták a lándzsát, s marcona képet vágva, láthatóan igyekeztek katonásan viselkedni. A rendező elsétált a sor előtt, megszemlélte a zsoldosokat. Fürkészve nézte a bozontos arcokat; majd három zsoldosra rámutatott. – Lépjenek előre! A három zsoldos előrelépett, köztük volt Kakula Zé is. A rendező most már ezt a hármat vizsgálta, s az egyiket visszaküldte. – Lépjen vissza! – Majd megállt a két zsoldos előtt. – Ez fontos szerep! – mondta nekik. – Egészen közelről vesszük fel. És mivel most nincsenek itt a hivatásos színészek, önök közül fogja valaki eljátszani. És nekem szenvedő arc kell! Lássuk! Az egyik zsoldos fintorgott rögvest, de olyan volt, mintha némán röhögne. Kakula Zé arca viszont fantasztikusan szenvedő volt, pedig nem csinált semmi különösebbet, mint hogy leejtette az állat. Ezen még a rendező is meglepődött, aki pedig látott már egy és mást. Rámutatott a némán röhögő zsoldosra. – Maga visszaléphet! A zsoldos visszalépett, abbahagyta a néma röhögést, és most valami szenvedésféle tükröződött is az arcán, de a rendező már figyelemre se méltatta, megdicsérte Kakula Zét. – Magának, barátom, fantasztikusan szenvedő arca van! Kakula Zé öntelten biccentett, mint aki teljesen tisztában van színészi képességeivel, és nem lehet neki újat mondani. Gergőék messzire álltak a jelenettől, Gergő mégis megkérdezte súgva Stefi nénitől: – Nem ismerős? Stefi néni a fejét rázta tétován. – Nem tudom… a sok szakáll meg a bajusz… Gergő nyugodtan bólintott. – Lesz ő még szakáll nélkül is! Most bemászik szépen a csapdába. A rendező tovább magyarázott, Kakula Zé gőgösen biccentgetett. – A szenvedő arc jó, de ez csak a végén jön. Előtte felmászik oda a falra, és a lándzsájának dőlve elalszik! Szunyókál, bóbiskol, szendereg! A rendező körbenézett, megakadt a szeme a hosszú fátylas nőkön. Töprengett, majd így szólt: – Hölgyeim, maguk pedig a háttérben jobbra-balra ringatózzanak! Inogjanak, mint a nádszál! Maguk lesznek a siratókórus, vagyis fájdalmasan ringatózzanak! A hosszú fátylas nők a távolból üres arccal néztek vissza a rendezőre. A segédrendező a fejéhez kapott, s kétségbeesve nézett az operatőrre. Az operatőr megvonta a vállát, majd óvatosan elhúzta a kezét a homloka előtt, ebbe a nemzetközi jelzésbe sűrítette a véleményét. Csomborék Gergő mellé óvakodtak. Csombor súgva kérdezte: – Nem lesz semmi gikszer? – Eddig minden a terv szerint megy – súgta vissza Gergő elégedetten. Karikó kedvtelve nézegette apródruháját. – Mintha rám öntötték volna! – mondta Jácint Vincének. Kakula Zé fent állt a falon, s a lándzsára támaszkodva bóbiskolt. A rendező alapos ember volt, ami a részleteket illeti; újra meg újra megismételtette vele a bóbiskolást. Gajzágó leplezetlenül vigyorgott, de ez nem volt különösebben feltűnő, illett a ruhájához. Gergő a gondolatait rendezgette még egyszer utoljára: „Két eset lehetséges. Vagy sikerül a szembesítés, vagy nem. Vagyis: vagy Jolán mostohaapja Kakula Zé, vagy nem az.” Mind a két

esetre megvolt a terve. Ha nem az Kakula Zé, akinek gyanítja, akkor nem történt semmi, marad Stefi néni véletlen megcsúszása. Majd visszaragasztják a szakállt meg a bajuszt. Ha viszont Kakula Zéről bebizonyosodik a gyanú, akkor… Itt megállt a töprengésben, Csombornak pisszegett. – Mi van? – kérdezte Csombor. – Tudod a feladatodat? – Tudom – mondta Csombor, a zsebébe nyúlt, elővett három tantuszt, megmutatta. A másik zsebéből egy papírt vett elő, a papíron három telefonszám volt. – Helyes – nyugtázta Gergő. – Óvatosan foglald el a helyedet! Csombor zsebre vágta a tantuszokat meg a papírt, s ténferegve a kijárathoz ment. Gergő intett Karikóéknak. – Mi van? – kérdezte Karikó. – Fedezzétek Csombort! Feltűnés nélkül! Karikó biccentett, s a kijárat felé somfordáltak Jácint Vincével. A kijáratnál megálltak, a falnak támaszkodtak, s elmerülve bámészkodtak. Gergő ellenőrizte a segédnyomozók helyét, majd hogy izgatottságát levezesse, halkan motyogta: „Türelem és hidegvér! Eddig minden jól megy!” A rendező elégedetten nézte a lándzsájára hanyatló Kakula Zét. – Neked jó? – kiáltott az operatőrnek. Az operatőr futtában odanézett. – Nekem nagyszerű! – mondta gúnyos mellékzöngékkel a hangjában. – Akkor nézzük a következő helyzetet! – A rendező intett a két szélső zsoldosnak, hogy lépjenek előre, majd felkiáltott Kakula Zenek: – Másszon le! – Kakula Zé lemászott. – Maguk fogják közre! Marconán, keményen! – szólt – a rendező a két zsoldosnak. A két zsoldos marconán, keményen közrefogta Kakula Zét. – Kísérjék a kalodához! – A két zsoldos a kalodához kísérte, megálltak tanácstalanul. A rendező odament, elmagyarázta a kaloda működését. – Maga ide ül! – mutatta Kakula Zének. – Maguk pedig ezt itt bekapcsolják! Minden világos? – Bólintottak, hogy minden világos. A rendező beült a daru kosarába, felcsavarta magát a magasba, onnan kiáltott le: – Felvétel! Mindenki a helyére! Az ügyelők futkostak, kiabáltak, taszigálták a zsoldosokat. Gajzágó a műanyag kövekkel teli kosarat szorongatta, és a kaloda körül ténfergett. Stefi nénit hátrébb rendelték, hogy legyen elég helye a csoszogáshoz. Stefi néni a poharát mutogatta, hogy üres. Így nem tudja megitatni a foglyot! Sebtiben megtöltötték a poharat Pepsi-Colával. Gergő igyekezett feltűnés nélkül olyan helyet elfoglalni, ahonnan a kalitkát is jól láthatja, és a kijárathoz húzódott segédnyomozókat is. Szerencséje volt, mert ahogy az alkalmas helyet kereste, az egyik ügyelő a kezébe nyomott egy zászlót. Virág volt belehímezve. – Fogd! És tartsd egyenesen! Gergő örült a zászlónak, mert így nem volt olyan feltűnő, hogy ott ácsorog, ezenkívül pedig a zászló selyme eltakarta az arcát, vagyis nyugodtan közelebb mehetett a kalodához. Még egyszer ellenőrizte, hogy jól látja-e Csombort, illetve, hogy Csombor is jól látja-e. Csombor óvatosan biccentett a kijárat mellől, hogy remekül látja Gergőt. Ekkor a felvevőgép elé ugrott a farmernadrágos a táblával, csettintett és sikkantott. – Csapó! Majd elugrott, a felvevőgép berregett, az operatőr unottan bámészkodott mögötte. Kakula Zé bóbiskolt a várfalon, nagyon jól csinálta, a térde meg-megrogyott, mint aki mindjárt elesik. A két zsoldos nyögve felmászott a falra, durván lerángatták Kakula Zét, elvették a lándzsáját, és marcona képpel a kalodához kísérték, beleültették, és rácsattintották a zárat. Gergő feszülten figyelt a zászló mögül.

Kakula Zé fantasztikusan szomorú arccal ült a kalodában. Keze-lába kilógott, puhán, mint egy rongybabának. A kaloda, mintha rá lett volna szabva, teljesen mozgásképtelenné tette. Ekkor Gajzágó ugrott középre, kezében a kosárral, fintorgott, bolondozott, s óvatosan kupán dobta Kakula Zét egy műanyag kővel. Azután körbetáncolt, osztogatta a köveket. Hamarosan kőzápor hullott a kalodára. A hosszú fátylas nők fájdalmasan ingtak a háttérben. Gajzágó Gergő mellé ugrált, s halkan beszólt a zászló mögé: – Minden rendben van? Jöhet a szembesítés? Gergő meglengette a zászlót, hogy jöhet. Gajzágó Stefi nénihez táncolt a kosarával. – Rajta! Csak bátran! Stefi néni meggörnyesztette a hátát, remegtette a kezét, de egy csepp Pepsi-Cola se löttyent ki a pohárból. Oldalazó léptekkel a kaloda felé csoszogott. Nagyszerűen csinálta, látszott, hogy gondosan kimunkálta a szerepet! Utat tört magának a durván röhögő és kővel dobálózó zsoldosok között, maga előtt tartva a bögrét. Annyira belejött a színjátszásba, hogy mikor már a kaloda elé ért volna, még egy kört tett a zsoldosok között, szétzilálva remegő, poharat tartó kezével a páncélos hadat. Gergő kissé idegesen figyelte Stefi néni magánszámát a zászló mögül. De nem történt semmi baj, az ősz anyóka végre a kaloda felé vette az irányt. Kakula Zé sem akart alulmaradni a színjátszásban, mikor meglátta a bögrét, felfogta, hogy neki most szomjasnak kell lennie, szomorú lóarcot vágott, s tikkadtan kilógatta a nyelvét. Olyan volt, mint a fuldokló egy orvosi könyvben. Stefi néni a kalodához ért. Gergőnek megdobbant a szíve. „Most!” – gondolta, s teljesen kidugta a fejét a zászló mögül. Stefi néni zseniális színésznek bizonyult. Már ott táncolt a bögre Kakula Zé kilógó nyelve előtt, mikor megcsúszott az ősz anyóka. S olyan hirtelen, hogy senki se vette észre, lerántotta a szakállt és a bajuszt. Jól megnézte Kakula Zé csupasz arcát, s közel hajolva, hogy csak Gergő hallotta, kemény hangon a megrémült arcba mondta: – Tóth Krisztián! Felismertelek és lelepleztelek! Igyál, te bujkáló gazember, ki tudja, mikor ihatsz! – S a bögrét a maradék Pepsi-Colával a fogoly szájához nyomta. Gergő előrántotta a zsebkendőjét, s meglengette. Karikóék a kijáratot őrző ügyelőhöz léptek, Karikó az ügyelő fülébe súgta: – Hol van a WC? A barátomnak sürgősen kell! – mutatott Jácint Vincére. Az ügyelő lehajolt egy pillanatra, Csombor kisurrant a kijáraton. Olyan gyorsan és olajozottan játszódott le az egész, hogy senki se vett észre semmit. A rendező a magasban mélázott, az operatőr nem figyelt oda, a segédrendező durcásan és tüntetően az eredeti forgatókönyvet olvasta. Stefi néni a fogoly fülére akasztotta az álszakáll madzagját, és diadalmasan nézett a jól lezárt csapdára. Mert Kakula Zé csapdába esett. Most már tudta. Valóságos csapdába, amelyben meg sem bírt moccanni. És a hiúság csapdájába, amikor elhitte, hogy jó filmarca van. És önként sétált bele a csapdába! Ha mozgatni tudná a kezét, most a fejét verné az öklével. Így csak egy nagyot nyögött, sötét pillantásokkal és fantasztikusan szomorú arccal nézett maga elé. Csombor a telefonfülkében telefonált. Először Balog Ernőt hívta fel. – Itt Csombor beszél! A Bab utcából! Megvan a tettes! A római romoknál ül egy kalodában! – Azonnal ott leszünk! – harsogta izgatottan Balog Ernő, elveszítve megszokott higgadtságát. – Addig tartsátok ott valahogy! Csombor elégedetten tette le a kagylót, s újra tárcsázott. Török Hugót hívta. – Gergő üzeni: teljes győzelem! Kakula Zét felismerték, mindjárt jön a rendőrség! – Gratulálok és még egyszer gratulálok! – zengte Török Hugó. Csombor a harmadik számot hívta, Laska Dénes dramaturgot.

– Gajzágó István üzeni, hogy hurokra került a tettes! – Ki? Hogyan? Hol? – dadogta Laska Dénes. – Kakula Zé! Kalodában! A római romoknál! – Kakula Zé? Nem a táviratkihordó? – Nem, az téves nyom volt – mondta Csombor, és visszatette a kagylót. Éppen visszaért a kijárathoz, mikor nagy szirénázással megállt a rendőrségi autó. Kiugráltak belőle a rendőrök, Balog Ernő Csomborhoz fordult. – Hol van? – Ott bent! A kalodában! A rendőrök berohantak, az egyik bilincset szedett elő, s megálltak a kalodánál. Erre már felfigyelt az operatőr is, de nem állította le a felvevőgépet. – Mi van? Mi van? – kérdezte felriadva a segédrendező. – Még egy epizód! – válaszolta kajánul vigyorogva az operatőr. – Időjáték! Formabontás! Visszatértünk a huszadik századba! Végre felocsúdott a rendező is a magasban. – Mi van? – kiáltott le. – Mi a csuda van ott? – Rendőrség! – szólt fel Balog Ernő. A rendező gyorsan lejött, kiszállt a kosárból. – Azt látom! – mondta izgatottan. – De mit akarnak? – Őt! – mutatott Kakula Zére Balog Ernő. A rendező Gajzágót kereste a szemével. – Hát ezért kellett a kaloda! – sziszegte szemrehányóan. – Ezért. Ne haragudj! – mondta Gajzágó bűnbánóan. A rendező legyintett, majd mikor meghallotta a felvevőgép berregését, dühösen felkiáltott: – Állj! Nem látjátok, hogy ez már nincs a filmben?! Az operatőr a vállát vonogatta, megállította a gépet. – Honnan tudjam? Azt hittem, hogy ez is egy rögtönzés! Balog Ernő Gergőhöz fordult. – Halljuk! Gergő büszkén válaszolt: – Álnevet használt! Nem Kakula Zének hívják, hanem Tóth Krisztiánnak! Ez gyanús! Balog Ernő intett a rendőröknek, azok kiszedték a foglyot a kalodából, megbilincselték, és elvezették az autóhoz. Balog Ernő kezet nyújtott Gergőnek. – Egy kicsit kihallgatjuk. Délután elmegyek hozzátok. És köszönöm a segítséget. Délutánra már többet tudok, és akkor elbeszélgetünk. Mikor elment, Gajzágó megkereste a rendezőt. – Ne haragudj – mondta neki. – Mi most elmegyünk. – Nem érdekes! Elővesszük az eredeti forgatókönyvet! De mi volt ez? Egyszer ugye majd elmeséled? – Igen – mondta Gajzágó lelkesen. – De előbb megírom hangjátéknak!

TIZENEGYEDIK FEJEZET A hűvös tornácon ültek a segédnyomozók. Gajzágó nagy gólyaléptekkel fel-alá járt, motyogott, gesztikulált, láthatóan izgatott volt. Várták Balog Ernő nyomozó hadnagyot. – Jöhetne már! – morgott Gajzágó. Gergő a noteszában lapozgatott elmerülve, majd mint aki pontot tesz egy mondat végére, lassan bólintott. Jácint Vince a pitykéket számolta a farmeringén, Karikó segített neki. – Harmincnyolc – mondta Jácint Vince. – Negyven! – vitatkozott Karikó. – Kezdhetjük elölről – sóhajtott Jácint Vince, és újrakezdték a számolást, a bal hónaljtól elindulva. Csombor a három q-betűs szón töprengett, élvezettel ismételgette: kukurikú! Kukurikú! Gajzágó idegesen lefékezett előtte, hallgatózott, hogy miért kukorékol Csombor. Csombor mosolyogva nézett rá, abbahagyta a kukorékolást. – Nem lehet túlszárnyalni! – mondta. Majd picit sóhajtva hozzátette: – Mit gyűjtsek ezután? – És kérdőn nézett Gajzágóra. Gajzágó végre megértette, hogy miről van szó. Egy pillanatig a levegőbe nézett elgondolkozva, majd sebtiben odavetette: – Gyűjtsd a pi betűs szavakat! Csombor izgatott lett. – Mi az a pibetű? – A görög ábécé p betűje. Úgy ejtik, hogy pi. Így írják! Add ide a noteszodat! – Csombor odaadta a noteszt, Gajzágó beleírta: π. – Különben pedig a matematikában is használják. Ez a Ludolf-féle szám. Pi egyenlő 3,14-dal. – Visszaadta a noteszt. – Mondok egy példát: Árpi. Piciri. Pipacs. Csombor gyorsan beírta a példákat, boldogan köszönte. – Köszönöm! Újra van mit gyűjtenem! – Nincs mit! – szerénykedett Gajzágó, s újra fel-alá mászkált nagy gólyaléptekkel. Csombor mámorosan nézte a noteszt, s rögtön eszébe jutott egy fantasztikus pi betűs szó. Maga elé motyogta: – Pipipi! Pipipi! – s gyorsan beírta a noteszba. Karikó vigyorogva fülelt, megbökte Jácint Vincét, elhúzta a homloka előtt a kezét, s a pipipiző Csomborra mutatott. – Megmondtam, hogy egyszer kipukkad a feje a sok észtől – súgta. Vihogtak, s újra eltévesztették a pitykéket. De mikor elölről akarták kezdeni a számolást, berobogott Balog Ernő nyomozó hadnagy, mögötte, mindenki nagy meglepetésére, Laska Dénes, a szemüveges dramaturg. Gajzágó tért magához először. – Dinikém! Úgy örülök, hogy látlak! Laska Dénes fanyarul mosolygott. Balog Ernő vidáman nézte a segédnyomozókat, majd leült Gergő mellé a korlátra. Laska Dénes is elhelyezkedett, szótlanul, s még mindig fanyarul mosolyogva. Balog Ernő Gergőhöz fordult. – Először mondd el te, hogyan csináltátok? Gergő egy picit elpirult, majd a noteszt a keze ügyébe helyezve, hogy belenézhessen, amikor kell, elkezdte a nyomozás történetét.

– Abból indultam ki, hogy a helyszín a legfontosabb nyom! Vagyis nem lehet véletlen, hogy mi hol történik. – Balog Ernő elismerően bólintott. – És mivel semmit se tudtunk, össze kellett gyűjteni minden apróságot a helyszínről. Vagyis a Bab utcát kellett faggatni. Így figyeltem fel a felírásra a falon. – Gergő kinyitotta a noteszt, s felolvasta: – „Jolán, este 8-kor indulunk! Nándor.” Balog Ernő közbeszólt: – Én nem láttam ezt a felírást. Gergő szerényen elmosolyodott. – Nem is látszik. Lefociztuk a falról. De én bejegyeztem a noteszba! Még az elején. Balog Ernő nagy elismeréssel nézett Gergőre. Gergő folytatta a beszámolót. – Ez csak két név volt. Az is lehetett, hogy nem jelent semmit. Úgy értem, hogy esetleg nincs is köze semmihez. Sokáig például másokat gyanúsítottunk. – Például? – kérdezte Balog Ernő. – Például a táviratkihordót – ismerte be Gajzágó. – De ez hamis nyom volt – tette hozzá könnyedén. Laska Dénes halkan felnyögött, de nem szólt semmit. Gergő lapozott a noteszban. – Nemcsak a táviratkihordó volt gyanús! Az elején felírtam mindenkit, aki megfordult az utcában, illetve akinek köze volt hozzá. Mindenkit. Gajzágó izgett-mozgott. – Például engem is? – mutatott magára. – Igen – ismerte be Gergő. – De azután sorban mindenki tisztázódott. Elmentünk a volt lakókhoz, és óvatosan kikérdeztük őket. – Hogyan kérdeztétek ki? – csodálkozott Balog Ernő. – Az óbudai helyismereti szakkör nevében. Mivel az új elsöpri a régit. De a régi sem vész el! Átnyúlik az újba. Így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi! – szavalta Karikó. Balog Ernő ámuldozva kapkodta a fejét. – Mi, mi? Mi lesz az újból? – Semmi, semmi, ez csak egy idézet – mondta álmosan Karikó. – De itt meg is rekedtünk – folytatta Gergő. – Jolán meghalt, Nándor disszidált. És ekkor jött egy váratlan fordulat. – Micsoda? – kérdezte Balog Ernő kíváncsian. – A névtelen levelek! – Én írtam! – szúrta közbe büszkén Gajzágó. Ezt tudta Balog Ernő, de nem tudta az okát. – Miért írta? Nagyon kíváncsi lennék, hogy miért írta? Gajzágó szerényen elmosolyodott, de az arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. – Ihletből! Meg akartam egy kicsit mozgatni a figurákat. Nekem a dramaturgiai szabályokra is gondolnom kellett! – S fölényesen Laska Dénesre nézett. Laska Dénes a kezébe temette az arcát. De ez nem zavarta Gajzágót, hencegve folytatta: – Ez olyan asszociatív volt. Most már bátran mondhatom, hogy zseniális ötletnek bizonyult! Mosolyogva nézték a hencegő hangjátékírót. Ám Gergő komoly arccal helyeselt. – Igaz! Kimozdított minket a holtpontról. Ráterelte a figyelmet Kakula Zére. Pedig ő egészen hátul szerepelt a gyanúsítottak névsorában. Vagyis el kell ismerni, hogy a névtelen levelek zseniális húzásnak bizonyultak. Olyan egyszerű húzás, hogy Kakula Zé is bevette. Soha nem gondoltunk volna rá komolyan, ha nincs a névtelen levél! Gajzágó úgy sugárzott a büszkeségtől, mint egy felgyújtott neoncső. – Khm, khm – krákogta. – Néha az élet utánozza a művészetet!

– Vagyis a Kakula Zenél megtalált levelek, most a Nándor aláírású levelekre gondolok – folytatta Gergő –, összefüggésbe hozták az addig különálló tényeket. Most már csak helyesen kellett összerakni, hogy ki kicsoda. Például kicsoda Kakula Zé? Ez volt a döntő kérdés! Gergő mosolyogva nézett körül. Balog Ernő leplezetlen csodálattal bólogatott Gergő okfejtésére. – Tovább! – biztatta. Gergő becsukta a noteszt. – Ha az, akinek gondoltam, vagyis ha ő Jolán mostohaapja, akkor nagyon gyanús. Innentől már egyszerű volt az ügy. Keresni kellett valakit, aki felismeri. És szembesíteni kellett vele. A szembesítés eredményes volt, Stefi néni felismerte! – És az áldozat? – kérdezte feszülten Balog Ernő. Gergő már feldolgozta Török Hugó megjegyzését, amit a gyanúsítottak névsorára mondott. Felemelte a noteszt. – A névsorban ott kell lenni az áldozat nevének is! Ha kizárjuk azokat, akik logikusan nem lehetnek, mert például élnek, akkor egy név marad. A Nándoré! De ez csak következtetés. Gergő elhallgatott, zsebre vágta a noteszt. Mindnyájan Balog Ernőre néztek. Balog Ernő nyomozó hadnagy komoly arcot vágott, csak szemében csillogott egy kis jókedvű fény. Gergőhöz fordult. – Először is el kell mondanom valamit. A megfigyelőképességed, a logikád, hm, egy hivatásos nyomozónak is a dicséretére válnék. Nekem elhiheted! Gergő elpirult a dicséretre, izgett-mozgott a karfán. Balog Ernő komoly hangon folytatta: – Konkréten az utolsó okfejtésedre célzok például. Az áldozat, akit június nyolcadikán reggel találtunk, valóban Nándor volt. És ezt te pusztán logikával kitaláltad. Ez óriási dolog! Gergő csodálkozó tekintettel nézett vissza, előhalászta a noteszt, belelapozott. – Június hatodikán – mondta. – Nem – mosolygott Balog Ernő. – Nándort június nyolcadikán találtuk meg. – És akkor ki volt a június hatodiki halott? – kérdezte izgatottan Karikó. – Akit én fedeztem fel? Akkor az ki volt?! – Én voltam – nyöszörgött Laska Dénes lehajtott fejjel. – Te?! – pattant fel Gajzágó. – Te voltál?! És miért? Megáll az eszem! Laska Dénes a szerencsétlenség szobra volt, elgyötört hangon mondta: – A hangjáték miatt. Meg akartam mozgatni a fantáziádat. Hát tett ennél többet valaha is magyar dramaturg?! – Laska Dénes széttárta a karját, mint aki tanúnak hív mindenkit. De Gajzágó még nem tért magához. – És hogy csináltad? Laska Dénes legyintett. – Őrült gondolat volt! És teljesen hiábavaló! Így se írtál egy sort se! Gajzágó makacskodott. – Majd írok. Azt meséld el, hogy hogyan csináltad! – Egyszerűen. Korán reggel átöltöztem a félig összefércelt ruhába, levettem a szemüvegemet, és a sarokba feküdtem, háttál. Vártalak benneteket – intett bizonytalanul Karikó felé. – Mikor megjöttetek, visszatartottam a lélegzetemet. A többi már ment magától. A többit már ismeritek. Mikor kijött a rendőrség, én gyorsan visszaöltöztem, és megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet. Úgy-ahogy sikerült. – És Balog Ernőre nézett kétségbeesett tekintettel. Balog Ernő átvette a szót. – Így volt. Égy különös tréfának indult az egész. Én nem szívesen, de belementem, azt gondoltam, ha ez kell egy hangjátékhoz, legyen! – Gajzágóra nézett, Gajzágó zavartan

fintorgott és krákogott. – De aztán komolyra fordult a dolog – folytatta Balog Ernő. – Valaki megfigyelte és felhasználta ezt a tréfát, és lemásolta, vagyis az ismeretlent is abba a ruhába öltöztette. Nekem pedig ez volt az egyetlen biztos nyomom – fordult Gergőhöz, mint egyik kolléga a másikhoz. Gergő feszülten figyelt, bólintott, de nem szólt. – Éppen azért figyelmeztettem Laska Dénest, hogy maradjon a háttérben, illetve ne szóljon senkinek. Ez nagyon fontos volt. – Megint Gergőhöz fordult. – Az ismeretlen tettesnek azt kellett hinnie, hogy ti nem tudtok az akciójáról. Hogy ne fogjon gyanút. Higgye azt, hogy nem utána nyomoztok! Gergő bólintott, hogy érti. Gajzágó ide-oda forgatta a fejét. – Nem értem! Akkor mért vállalta el mégis a névtelen leveleket? Balog Ernő elmosolyodott. – Mert ez belevágott a tervébe! – Micsoda? Miért? – Emlékezzék csak! Kit gyanúsított maga akkor? Gajzágó enyhén elpirult. – A táviratkihordót – ismerte be. – Igen, és ez akaratlanul is jó félrevezetés volt. Ezért mert ott maradni. Gajzágó arcára újra visszatéri a fény. Gergő töprengve szólalt meg: – És miért maradt ott? Mit akart még? Volt még valami keresnivalója? – Volt. Egy láda, tele ékszerekkel. Ez volt a keresnivalója! Jolán elmesélte a mostohaapjának, hogy az ékszeres ládikó itthon maradt. Nándor nem jött el, vagy nem tudott eljönni az utolsó randevúra, amiről valószínűleg a felírás szól a falon. Így maradt itthon Jolán is meg a ládikó is. De nem árulta el, hogy hová ásták, és valószínűleg neki kellett volna elvinni a randevúra. Ezért levelezett Nándorral Kakula Zé Jolán nevében, mert ki akarta csalni belőle a rejtekhelyet. Ezért változtatott nevet, hogy Nándor ne jöjjön rá, ha mástól érdeklődne. Hogy hogyan kapta meg a leveleket? Megegyezett a postással, hogy ez csak játék, a levelek neki szólnak. – Aha! – rikkantott közbe Gajzágó, de nem folytatta. – De Nándor nem írta meg a rejtekhelyet. Kakula Zé csak annyit sejtett, hogy valahol a Bab utcában lehet. Ezért árulta itt az újságot, mikor kiürült az utca. A régi lakók nem ismerhették fel, ő meg nyugodtan keresgélhetett az utcában. Illetve azt hitte, hogy nyugodtan. Közben Nándor is bejelentette, hogy hazalátogat. De hamarább jött, biztos titokban körül akart nézni előbb, így ment el este a Bab utcába. Kakula Zé, most már nevezzük így, lesben állt, észrevette Nándort, és követte. – Hová? – kérdezte kiszáradt torokkal Gajzágó. – Az állatkereskedő pincéjébe. Jácint Vince mormogott: – Még szerencse, hogy akkor éppen kölcsönadtam a belga óriást! – De nemcsak oda. Előbb minden házat végigkutatott. Még az üres telket is. Kakula Zé mindenhová követte. Lehet, hogy Nándor olyan óvatos volt, és ezért ment mindenhová? Vagy csak ideges volt, mert nem találta meg az ékszereket? Mert a ládikó nem került elő. Senki se tudja, hogy hová lettek az ékszerek. – És? – kérdezte Gajzágó változatlanul kiszáradt torokkal, mivel a történet egyre izgalmasabb lett.

– És Kakula Zé megcsúszhatott, vagy valamivel zajt üthetett, Nándor annyira megijedt, hogy szívbénulást kapott. Gyenge volt a szíve, ezt megállapítottuk. Kakula Zé is megijedt, ekkor jutott eszébe az előző reggeli tréfás jelenet, amit jól látott a standjáról. Laska Dénes keservesen felnyögött, Balog Ernő folytatta: – Meg kell adni, gyorsan kapcsolt! Nándort is felöltöztette ugyanabba a ruhába, és átcipelte. – Akkor Kakula Zé nem bűnös? – kérdezte Gajzágó. – De bűnös! Félre akarta vezetni a rendőrséget. Azonkívül ellopta Nándor útlevelét. Azzal akart disszidálni, ha megtalálja az ékszereket. Nyugodtan kutatott éjszakánként, mivel azt hitte, sikerült a csele. – Gergőre nézett. – De nem sikerült! Senki se képzelhette el, még én sem, hogy ilyen nyomozótehetség ered a nyomába! Gergő újra elpirult a dicséretre, majd szerényen ezt mondta: – De hiszen mi, ezek szerint, nem is őutána nyomoztunk! Balog Ernő elkomolyodott, s eltűnődve mondta: – Ez igaz. De valahogy úgy van ez a dolog a világban, hogy ha kellő kitartással és tehetséggel nyomozunk bármi után, előbb-utóbb találunk is valamit. Te mondtad, hogy nem véletlen az, hogy mit hol követnek el. Nem bizony! Nagy igazság! Erről megfeledkezett Kakula Zé! Lehetett ő bármilyen ravasz, mert ravasz volt, álmában se juthatott eszébe, hogy jön valaki, és mindent beír a noteszába. Például ilyen látszatra semmitmondó üzenetet, mint ami a falon volt. Száz ember közül kilencvenkilenc nem törődött volna ezzel a felírással! És a többi aprósággal sem! Gergő boldogan hallgatta a dicséretet. A segédnyomozók szeme is csillogott. Gajzágó végre kezdett magához térni a meglepetésből, és lelkesen bólogatott meg kacsingatott Gergőre. Balog Ernő elmosolyodott, majd újra komoly arccal ezt mondta: – Végezetül pedig szeretném megköszönni elsősorban neked, azután a többieknek a segítséget! A noteszodat pedig szeretném elkérni. Gergő előhúzta a noteszt. – Ezt? Minek? – Betesszük a bűnügyi múzeumba. Hadd lássa mindenki! Gergő átnyújtotta a noteszt, s szívét a jogos büszkeség melege járta át. „Majd veszek egy másikat – gondolta. – Ezt pedig mindenki látni fogja, ott a múzeumban!” – Éljen! – rikkantotta Karikó. Gajzágó is kezet rázott Gergővel. – Én pedig beleírlak a hangjátékba. Hadd ismerjen meg ország-világ! Laska Dénes felnyögött erre a kijelentésre. Gajzágó barátságosan mosolyogva hozzá lépett, és átölelte a nyögdécselő dramaturgot. – És neked is köszönöm, Dinikém, hogy büntetlen előéletedet, jó híredet és testi épségedet is kockáztatva biztatsz az írásra! Fel a fejjel! Két nap alatt megírom! Nem fogsz bennem csalódni! Laska Dénes halkan kérdezte: – Esküszöl? Gajzágó feltartotta a két ujját, mintha a bíróság előtt állna. – Esküszöm! Ez lesz a legjobb hangjáték, amit valaha is írtak! Nevetve nézték a jelenetet, majd Balog Ernő a segédnyomozókhoz fordult. – Kérjetek valamit, ha tudom, teljesítem! Gergő gondolkozott, hogy mit kérjenek, Csomborékra nézett. Csombor megigazította az aranyozott sapkát. – Azt kérjük, hogy addig játszhassunk a halott utcában, amíg le nem bontják! Ez az utca úgyis senkié. Vagyis legyen a miénk.

– Elintézem – nyújtotta a kezét Balog Ernő. Sorban kezet fogott mindenkivel. Mikor Gergőhöz ért, így szólt: – Bármikor felhívhatsz! Nagyon örülnék neki! Gergő bólintott. Balog Ernő még egyszer végignézett a társaságon, barátságosan és hálásan mosolygott, majd elment. Laska Dénes krákogott. – Mi is elmegyünk. Még sok dolgunk van. Megnyomta a „mi”-t, Gajzágó megértette, elkomorult, de aztán újra vidám lett. – Utána találkozunk! Ha megírtam, szabad leszek, mint a madár! Mikor egyedül maradtak a segédnyomozók, Csombor megszólalt: – Azért maradt még egy rejtély! – Az ékszerek! – vágta rá Karikó. Gergőre néztek, Gergő elgondolkozva mondta: – Igen. Meg hogy miért voltak itt a régi lakók. – És a távirat! – szólalt meg Jácint Vince büszkén, hogy ő is tud valamit. – Az ám, a távirat! – csapott a homlokára Gergő. Előhalászta a táviratot. Éppen azt akarta mondani, hogy elugrom Török Hugóhoz, mikor a kapu előtt nagy hahózással megállt valaki. Csombor kiszaladt, kitárta a kaput, keréknyikorgás hallatszott, Török Hugó magánnyomozó gurult be, Stefi néni tolta. – Hahó! Hahó! Megkaptam az üzenetet! Forró üdvözletem mindenkinek, és ezer gratuláció! – Török Hugó megnézett mindenkit a nagyítóval, óriási szeme ide-oda ugrált. – Rögtön a helyszínre siettem. Hehe, illetve Stefi néni tolt idáig. De már látom, hogy véget ért a nyomozás. Na nem baj! Ilyen öreg csatalónak, aki még járni sem tud, az is nagy öröm, ha beleszippanthat a bűntény levegőjébe! Heherészve szippantgatott, sűrű rózsaillat szállt a kertből. Vidáman nézték, Stefi néni nevetve megveregette a tolókocsit. Mikor Török Hugó abbahagyta a szippantgatást, Gergő megszólalt: – Maradt még egy-két kérdés. – Halljuk! – hegyezte a fülét Török Hugó. – Először is: nincsenek meg az ékszerek. – Tovább! – Volt itt egy kis népvándorlás. Itt jártak a régi lakók, de nem tudjuk, hogy miért. – Tovább! – Meg itt van ez a távirat! Gergő átnyújtotta a táviratot, Török Hugó nem nyitotta ki, az ölébe tette, – Gyerünk sorban! – mondta hamiskásan mosolyogva. – A módszeresség a legnagyobb nyomozói erény. Hm. Az ékszerek. Stefi nénire nézett a nagyítón keresztül. Stefi néni határozottan bólintott. Török Hugó megnyugodva folytatta: – Helyes. Az ékszereket megtaláltuk. Még régebben. Már elévült. Hm. Nem tűnt fel valami, mikor meglátogattátok a Bab utcai lakókat? Gergő gondolkozott, majd a fejére csapott. – Mindnyájan új lakásban laknak! Török Hugó elégedetten nézett Gergőre. – Nem csalódtam benned! Mindnyájan szép új lakásban lakunk, és villámgyorsan költözködtünk el innen. Alig vártuk, hogy lebontásra kerüljünk. Csakhogy pechünk volt, minden utcát lebontottak a környéken, csak a Bab utcát nem. Mit tehettünk? Minőségi cserét kértünk a lakásosztálytól. Pénzünk volt. Szétosztottuk az ékszereket. Ez a felelet a második kérdésre is. Ezért volt a népvándorlás, mert az óbudai helyismereti szakkör tagjai bogarat

ültettek a régi lakók fülébe. – Felbontotta a táviratot, a nagyítóval elolvasta. – Na most nézzük a táviratot! „Beszeeljen szemeelyesen Jolaannal, ees taaviratozza meg! Minden koeltseeget fizetek. Naandor.” – Török Hugó összehajtogatta a táviratot. – Hát igen – mondta. – Gyanakodott. De ez már nem ér semmit. A történet véget ért. Nincs több szereplő! Majd újra vidáman körülnézett a nagyítón keresztül. Az óriási szem megállapodott Gergő arcán. – Hoztam neked valamit! A zsebében kotorászott, és átnyújtott egy szép zománcozott névtáblát. Sasszem magánnyomozó – ez állt a táblán. – A tied! Legyél te a Sasszem! Én már úgyis befejeztem ezt a foglalkozást. Nálad méltó helyen van. – Majd búcsúzóul vidámakat rikkantgatott. – Ezer gratuláció! Jó nyaralást, jó időt! Mi kell még? – Egy kis babakrém! – vigyorgott Karikó. – Nyaralás van, jó idő van! Babakrém nincs! Stefi néni kitolta Török Hugót. Sokáig integettek utána, míg el nem tűnt a sarkon. Gergő a zománcozott névtáblát nézegette. „Kiszögelem az ajtómra. Belülről. Valahányszor ránézek, eszembe jut életem első nyomozása.” Döngött a foci a halott utcában, a segédnyomozók visszaváltoztak vakációzó gyerekekké. Gergő zsebre vágta a névtáblát, és beállt a csapatba.

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós

Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Bolgár Ivánné

69 800 példány, 13 (A/5) ív, MSZ 5601–59 76–0854 Szikra Lapnyomda, Budapest

IF 2594 – e – 7678