DIPLOMÁCIA – AMIVÉ LETT, ÉS AMIRE MÉG VALÓ TALÁN...vagy az állampolgárok kénye-kedve. ”1 400 Idő, társadalom, egzisztencia számlájára írtam, a reálpolitika oltárán

399

Idő, társadalom, egzisztencia

bem-rakparti merengés

A korlátlan lehallgatások világában a diplomácia szóval jelölt tevékenységet talán

már csak előkelő hangzása és a vele kapcsolatos tudatlanság tartja viszonylag magas piedesztá-lon. Ez a magyar külpolitikát és diplomáciát ille-tően bizonyosan így van, még ha a nagyhatal-maknak, a nemzetközi szervezeteknek marad-tak is olyan tétjeik (és hozzá akaratuk), melyek-kel összefüggésben a leértékelődő diplomácia formális eszköztárát is eredményesen alkalmaz-zák. A rendszerváltozásnak vélt eseménysor eu-fóriájában lebiggyesztett ajakkal, hitetlenkedve fogadtam egy, a nemzetközi ügyekben már ak-kor nagyon jártas (hm!) ismerősöm véleményét, amely szerint kizárólag nagyhatalmat, birodal-mat érdemes szolgálni, mert szakmai értelem-ben csak ez vehető komolyan, minden más csu-pán játszótér, homokozó. Ő úgy látszik, tudta, érezte, hogy előre lejátszott meccs kezdődik, s talán jóindulatú figyelmeztetésnek szánta szava-

it. Jómagam úgy tartottam akkor, hogy Magyar-ország a mohácsi vész óta (az önállóságát komo-lyan vevő, de végzetes szorongatottságban létező Horthy-rendszert leszámítva) most először ren-delkezik a szuverenitás attribútumaival (leendő szövetségesi kötelezettségek, kompromisszum-kényszerek ide-oda), s ezekkel kétségkívül élni is fog. Aki ebben nem hisz, az nemzetietlen, szovjet nevelést kapott, az új honfoglalás kerék-kötője, bár sokuk talán nem is tehet róla – vél-tem. Így hát, ár ellen jól úszó család neveltjeként, s ár ellen úszást hazám intézményeitől is elvárva, csak azért is lelkesen ajánlottam föl nyelvtudá-somat, a nemzetközi életben szerzett tapaszta-lataimat, és apám könyvtárában magamba szí-vott nemzettudatomat az akkor – reményeim szerint – megújulás előtt álló diplomáciánknak, amelyről nem feltételezhettem mást, mint hogy a magyar tekintély, a magyar befolyás növelésén, elvesztett állásaink visszaszerzésén fog fáradoz-ni. Minden élményemet, ami ennek ellentmon-dott, sokáig jóra magyaráztam, saját naivitásom

Farkas Géza

DIPLOMÁCIA – AMIVÉ LETT, ÉS AMIRE MÉG VALÓ TALÁN

Bem-rakparti merengés nyugdíjazás előtt

„Jelenleg azzal a legalábbis látszólagos helyzettel kell szembenéznünk, amelyben a hatalmat immár nem a transzcendens utalások rendszere alapozza meg,

hanem inkább, mint mondják, egyfajta történelmi szükségszerűség, vagy az állampolgárok kénye-kedve.”1

400


számlájára írtam, a reálpolitika oltárán hozott átmeneti áldozatnak tudtam be, vagy igyekez-tem a bölcs fokozatosság érvényesülésének, eset-leg emberi hibának, gyöngeségnek tekinteni. Nem ismerhettem azokat az ijesztő összefüggé-seket, amelyeket Bíró Lajos a Magyar Hüperión 2013. novemberi számában írt meg.2 Vak voltam arra a jelenségre, hogy a világkormány „A” terve akkor az SZDSZ volt, „B” terve pedig az MDF (lényegében a mai Fidesz–KDNP), amely utób-binak ugyanaz a hatóanyaga, mint valamiféle generikus készítményé, csak épp a beteg szíve-sebben veszi be. Az ilyesmire utaló szórványos jeleket, állításokat rendre hárítottam, alighanem jórészt tudattalanul. Pedig azért emlékszem, napokig bénítóan hatott rám a Szabad Kezde-ményezések Hálózatának3 megalakulása 1988-ban, mint nagyon rossz ómen. Külügyesként a baloldali kormányok idején rendre még lejjebb szállítottam elvárásaimat, takaréklángon tartot-tam magam, túlélésre rendezkedtem be. Felfo-gásomat, szinte önmagam számára is észrevétle-nül, a „hiszem, mert lehetetlen” posztulátuma kezdte meghatározni, s egyre inkább dacos, va-dóc, álnaiv, testidegen személyként tűnhettem fel a Bem-rakparton. Elterjedt rólam például, hogy amikor nagykövet-helyettesként Lisszabon nevezetességeit mutattam meg a Horn-kor-mány4 egyik, azóta már elhunyt államtitkárá-nak, az illető személyiség lekéste hivatalos prog-ramját a Jeromosoknál megejtett hosszas imádkozásom miatt. Habár a valóság csupán annyi volt, hogy a templomokból kijövet mindig keresztet vetettem, ez az anekdota jól érzékelteti, hogy milyen mértékben számítot-tam betolakodónak, sőt ne-vetségesnek egy bajtársias balliberális környezetben. Két-ségtelen, bensőmben nem en-gedtem abból az elképzelés-

ből, hogy szerintem milyennek kellene lennie a magyar diplomáciának, s ettől sokak szemében cso da bogár nak tetszettem, miközben – nem tagadom – szakmai létezésemtől a tétlenség sem volt idegen. Megjegyzem, a nyüzsgő diplo-matánál mindig értékesebb az, aki ritkán véteti észre magát, de egy-egy jól célzott, jól időzített telefonnal, nyilatkozattal, javaslattal, kapcsolati tőkéjét, fantáziáját használva nagy szolgálatot tesz hazájának. Vagyis aki lesipuskás, mint Gerd Müller volt a fociban. Ilyenek persze csak ott teremnek, ahol a diplomaták félszavakból is értik egymást, ahol világos stratégia alapján dol-goznak, s nem félnek kritikusan visszajelezni a politikának. Effajta környezetben az intelligen-sek és hazaszeretők céltudatos szorgalma is ara-nyat ér. Hja, a formális köztisztviselői teljesít-ményértékelési rendszer (az „intézkedések” számolgatásával és statisztikai rendbe szedésé-vel) épp az ilyen erényeket nullázza le, s emeli magasba a legalábbis átvitt értelemben izzad-ságszagú, güriző vagy csak nagyhangú mene-dzsereket, yuppie-kat, akikkel egy Talleyrand,5 egy Paléologue6 vagy egy Razumovszkij herceg7 szóba sem állt volna. A posztbolsevik diplomá-ciában a mellőzés, a feladatmegvonás a szankció egyik formája. Másrészről olyan látszattevé-kenységekért, amelyeknek végképp nem volt kö-zük a magyar szuverenitás erősítéséhez, s nem – legalább potenciális vagy virtuális – távlati stratégián (ilyen mindmáig csak szlogenekben létezik) alapultak, csakugyan nem tudtam lelke-sedni. A nagykövetség szélmalom, amelynek

kerekét folyton mozgatják a meghívások, rendezvények, történések, információkéré-sek, még akkor is, ha nincs mit őrölnie. Könnyű elfárad-ni a semmiben. Ez a helyzet termelte ki a „rendkívüli le-terheltség” miatt kollégáknak,

„A nagykövetség szélmalom, amelynek kerekét folyton mozgatják a meghívások, rendezvények, történések,

információkérések, még akkor is, ha nincs mit őrölnie.”

401


idegeneknek, saját főnöküknek, beosztottjaik-nak folyamatosan és hatásosan sápítozó diplo-maták típusát. Érdemben, akárcsak ők, persze sokszor magam is „üresben járattam a motort”. Mi több: lehet, hogy teljesen fölösleges volt a tár-cánál eltöltött huszonhárom évem, ha eltekintek a pillangószárny-effektus8 reménységétől. Ez utóbbi azonban valóban él bennem, hiszen már csak mentálhigiéniai okokból sem tudtam le-mondani azokról az elvi megfontolásokról, ame-lyek miatt – a pekingi újságíróskodást odahagy-va – a külügyminisztériumba jöttem: a világosan körülírható, körülírandó magyar nemzeti érdek szolgálatáról, mint a tárca iránt – egyszerű ma-gyar állampolgárként is – támasztott elsődleges igényről. Némiképp talán Molière mizantrópjá-hoz is hasonlítva, jólelkű, jóravaló, kedves kollé-gákkal sem szívesen beszélgettem, ha nem osz-tották a minisztérium kívánatos alaphivatásával kapcsolatos nézeteimet, érzületemet, s a való-ságnak ezektől való tragikus különbözését, vagy nem feltételezhettem róluk, hogy osztják. Pedig csak egyetlen alapkő tekintetében kellett volna egyetértenünk: hogy államiságunk lényege nem lehet a kényelmes emberi életért folyó verseny-futás. Ennek tételezése esetén bármely gyakor-lati kompromisszum és fokozatos építkezés iránt elnéző lettem volna. De hát nemhogy a fi-lozofikus diplomata gyanús, hanem sokszor még a poliglott is. Ezért bárkit „elszálltnak” tarthatnak, gyakorlatiatlannak, hiszen ideje nagy részét szavak biflázásával töltötte. (Meg-kapta ezt a vádat nyikhaj karrierdiplomatáktól a műveltségtől átitatott műfordító, a fellépésében is „valaki”, Benyhe János9 is, aki az Antall-kor-mány idején,10 s azon túl is ejtőernyős brazíliavárosi nagykövet volt.) Akkor persze szétkürtölt erény ez, ha a több nyelven tudó sze-mély – általában a kádárizmus diplomatagyere-ke, vagy moszkvai végzettségű – megfelel a sze-lekció alapkövetelményének, amelynek lényege a

szuverén ország látszatának összeegyeztetése a világkormány körültekintő szolgálatával. Em-lékszem, hogy egy kedves, széles műveltségű, de fellépését, öltözködését tekintve kissé különc, műszaki végzettségű kolléga, aki Jeszenszky Géza idejében11 egy ideig személyügyi főosz-tályvezető-helyettes volt (evangélikus körökből hozta be őt a volt miniszter), azt vallotta: „anal-fabéta szint fölött” a hitelesen nemzeti elkötele-zettségű, a kádárizmusban el nem használt, magukat búvópatakként átmentett személyeket kell preferálni. Jámbor óhaj volt persze. Jóma-gam mindenesetre örülök, hogy suta œuvre-öm lényeges eleme volt a saját anyagi érdek háttérbe szorítása elvi okokból, egyben a lelki értelem-ben vett folyamatos nyelés, még ha így is jóval az országos átlag fölött kerestem, a parazitaság vissza-visszatérő önvádjával. Meglehet, az volt a hivatásom, hogy pályatévesztett diplomata, ta-lán bizony „kontrollcsoport” legyek, sokszor nagyon közel a kijárathoz (noha összesen tizen-két évet éltem kiküldetésben). Tudom, itt fel-merülhet a paranoia, a szolipszizmus és a már-tí romkodás fogalma is, ám jómagam a testidegenségben vélem fölfedezni sorsom lé-nyegét, és pedig sértettség nélkül. Végtére belát-tam: a diplomácia jellegénél fogva rejtett tevé-kenység, a hatalmasok számára nincs benne igazi üzlet, a szegények nem tőle várják sorsuk jobbra fordulását – szavazáskor szinte senkinek sem a külügy jár az eszében Magyarországon. Ezért aztán a korlátlan politikai és egyéb visz-szaélések terepe lehet nálunk, idegen erők szol-gálatának jegyében.

Negyedszázaddal a „rendszerváltás” után, látva, hogy a harmadik Orbán-kormány a dip-lomácia terén még azokat a – beismerten biro-dalmi korból visszamaradt – állásokat, összete-vőket, emeltyűket, részelemeket (a fegyelem, a következetesség emlékeit) is felszámolja, kidob-ja, melyek könnyíthették volna egy professzio-

402


nális, nemzetközpontú diplomácia kialakítását, sajnos nincs tovább. Nincs már az a fikció vagy virtuális valóság, nincs az az álnaiv, vagy éppen az utolsó töltényig kitartó rebellis magatartás, amely által az önbecsülés összekapcsolható a magyar diplomata státuszával olyan ember szá-mára, akinek a Bem-rakpart nem csak azért van, mert az államoknak külügyminisztériumuk is szokott lenni. Szerencsémnek tartom, hogy ez a pillanat egybeesik nyugdíjazásommal. Azáltal, hogy a tárca neve már Külgazdasági és Külügy-minisztérium, a kormányzat világossá tette: bi-ológiai egyedekként történő, öncélúvá vált újra-termelődésünk anyagi feltételei, a méltóságteljes élethez jórészt szükségtelen javak kalmárszelle-mű megszerzése, az üzleti logika (vagyis a léte-zés legalsó szférájának ügyei) előbbre valóak a magyar államiság isteni szimbolikájánál, abszt-rakt igazságánál, az érte való, akár a gazdasági érdekeinket is zárójelbe tévő kiállásnál. Azért lesz jobb így – hallottuk a hivatalos érvelést –, mert a gazdasági érdek elsődlegessége szám-szerűsíthetővé teszi végre a tárca munkáját, az EU pedig már úgyis belpolitika. Nem ez az a hely, ahol külön esszét kell kanyarítani erről, ám annyi világos: a diplomácia eredményessége so-sem számszerűsíthető, de – legalábbis hosszabb távon – érzékelhető. Leginkább abban látszik, hogy egy ország létérdekeinek védelmében kiáll-nak-e nagyhatalmak. (Magyarország ilyet nem mutat föl.) Világos az is: egy örök elhivatottságú entitás (állam) nem tekinthet egy frissen létre-hozott, kétes jövőjű szövetséget kvázi öröknek sem, vagyis az EU-t belpolitikának. Mindkét említett „alapelv” az egész magyarságot alacso-nyítja le, nem tulajdonítva neki transzcendens létjogosultságot. Más szóval gyurcsányi gesztus a magyar külügyminisztériumot immár névleg is megfosztani elsődleges szerepkörétől, amely-nek – legalábbis végső soron és stratégiájában

– a látszatvilágunkon kívülről eredő hungarus

eszme (mint örök érték evilági szimbóluma) védelmezésében kellene állnia. Különben csak megélhetési nemzet, megélhetési állam leszünk: tucatország. Gyurcsányi a gesztus, mert Gyur-csány az, aki itthon vegytisztán jeleníti meg a létezés legalacsonyabb szintjét, az anyagi szük-ségleteket, a vegetativitást és a pénzt abszoluti-záló és felmagasztaló, az EU-ban hegemóniára törő gondolkodásmódot. A véglényi életnek, a nyomorral is összeférő konzumidiotisztikus közfelfogásnak, a metafizikai környezetünk iránt teljességgel, az imbecillitásig érzéketlen manipulátora, zsenije ő, akinek Magyarország kétségkívül köszönhet valamit: hatására népünk egy időre még összeszedte maradék szellemi erejét, mozgósította reziduális oxigénjét, ami a víz alá nyomott ember tüdejében még maradni szokott. Azt, ami ovidiusi vaskor,12 ez az indivi-duum az emberi történet örök csúcspontjaként, a történelem dicsőséges végeként, valamiféle föl-di mennyországként ünnepli, éspedig olyan kon-centrált formában, amely miatt a most jórészt deszakralizált magyarság is nemet mondott rá, s gyanakodni kezdett ennek az eszményképnek a helyességében. Nem mondom, persze, hogy diplomáciánk ne küzdjön anyaoroszlánként gazdasági érdekeinkért is, különösen, ha ezek jól körülhatárolhatóak, s tényleg magyarok, de hol vannak például azok a komoly magyar vál-lalatok, amelyekért úgy ki tudna állni, mint egy francia vagy egy angol kolléga az övéiért? A leg-nagyobbak, mint a Shell, rá sem szorulnak az állami külpolitika gyámkodására, jól helytáll-nak magukért külkapcsolataikban. Gazdasági életünk döntő hányada multik kezében van. Azt sem mondom persze, hogy hungarus eszmével és Szent Korona-tannal kellene traktálniuk dip-lomatáinknak a partnereiket, de azt igen, hogy ennek kellene lennie a titokzatos alapzatnak, amelyről csak ritkán beszélünk, mégis mindent meghatároz, ahogy 1938-ban is csak kiválasz-

403


tottak tekinthették meg a Szent Koronát, de meg-érinteniük nem volt szabad. Történelmi értelemben föl-felé menni csakis így lehet. Hit és áldozat által vonzóvá válva. Merthogy vagy nö-vekszünk, vagy hanyatlunk, történelmileg nincs középút. Mivel Európa nem fölfelé megy, először is magunkban kell megke-resni az ehhez szükséges hozzávalókat. Amikor Boross Péter rövid miniszterelnöksége idején13 megpendítette a Szent Korona-tan felélesztését (nem nyilvánvaló egyébként, hogy mit akarha-tott ezzel szabadkőművesként), egy kollégám, akiből később miniszteri kabinetfőnök, majd ENSZ-nagykövet lett, csak gúnyolódva, gyű-lölködve tudta kommentálni az akkor regnáló kormányfő, tehát a főnöke gondolatát. Megen-gedhette magának.

Ne hitegessük magunkat azzal, hogy a fo-gyasztási javak túltermelésének további foko-zása Magyarországnak, a magyarságnak való versenypálya, ahol valaha is történelmi babéro-kat szerezhetünk. Bizonyos, hogy a magyarság-nak a létezés legmélyebb bugyrában, a puszta létfenntartás állatias, ösztönvilághoz tartozó feltételrendszerében (amelyben most látványo-san sikertelen) nincs komoly hivatása (mozgás-terét persze bővítheti). Nem gondolhatunk arra, hogy a GDP-növeléssel, a többi népek, nemze-tek számára új kényelmi eszközök, fogyasztási lehetőségek, turisztikai célpontok felkínálásával válhatunk igazán, érdemlegesen vonzóvá. Az öncélú és lélekgyilkos fogyasztás korát követő történelmi időszak feladata mindenképpen az lesz, hogy a technicitást az ösztönök uralma alól a szellem uralma alá helyezze, s a Szent Korona Magyarországának ebben lehet majd szerepe. Az erre való felkészülést aprólékos szakmai és személyügyi munkával akár már

most meg lehetne kezdeni, éspedig a diplomácia terü-letén is, ahol enélkül tényleg nem tudni, hogy mire a nagy nyüzsgés és a sok fölösleges ember? A mostani globális hatalom a fogyasztásfüggő-vé tett embert az ösztönei-

nél fogva, állati, biológiai mivoltát kihasználva irányítja, s ennek felelnek meg intézményeink. Fogyasztásfüggőség egyenlő manipulálhatóság. Ez a zolai „bête humaine”14 világa, ez az isteni színjáték spirituális környezetét váltó emberi színjáték, a tömegember tobzódása.

Orbán Viktor a legutóbbi nyári nagyköveti értekezleten szinte fenyegetve biztatta a nagy-követeket gazdaságdiplomáciai aprómunkára (ami nagyon fontos részfeladat, de mire voltak valók eddig a diplomatáknál – kivéve a nagykö-veteket – is jobban kereső kereskedelmi kikül-döttek?), no meg a magyar érdek képviseletére. Holott ekkor még meg sem száradt a tinta olyan szovjet neveltetésű és volt SZDSZ-es nagykö-vetjelöltek agrément-kérésein,15 akiknek Isten és haza eddig sem volt fontos; holott még szó sem volt stratégiáról, a magyar érdek körülírásáról, a diplomaták nemzetpolitikai képzéséről, pót-vizsgáztatásáról. Folyosói hírek szerint az addi-gi főstratégát, Szesztay Ádámot, szemberöhög-ték az újonnan jöttek, mikor új stratégiát kínált föl nekik a korábbi, Martonyinak még nagyon is megfelelő, napilapnyelven és szinten írt kom-pilációk helyett. Az eddigi sem kell, de új sincs.

Lényegét tekintve a hungarus eszmét, a va-lamire hivatott magyarság eszményképét, mint absztrakt és a gyakorlat nyelvére is lefordít-ható értéket védelmező, eszményi külügyhöz képest nemcsak a gazdaság, hanem a kultúra mint alkotóelem túlhangsúlyozása is szánandó és töményen vaskori. Lássuk be: kultúrája (ki-verejtékezett és megszilárdult védőburka) min-

„A mostani globális hatalom a fogyasztásfüggővé tett embert az ösztöneinél fogva, állati,

biológiai mivoltát kihasználva irányítja, s ennek felelnek meg

intézményeink.”

404


den nemzetnek, országnak van. Például az élet harmonikusabb számos más országban, amely-nek kevesebb Nobel-díjasa van, mint nekünk. A portugál létezés szellemi, lelki tartalma szá-momra igen vonzó, noha alig van Nobel-díja-suk és olimpiai bajnokuk, sőt sancta simplicitas16 jellemzi őket úgy általában. „Boldog”, százszá-zalékos nemzetállam. Magyarnak lenni sokkal bonyolultabb. Vándorkiállítások, koncertek hatására, melyekre főleg protokollvendégek mennek el, jórészt a társaság kedvéért, kevesen fognak külföldön felkiáltani: „no, igen, hiába, ez jobb, mint a miénk, ezek általában jobbak, mint mi, csapjunk föl magyarnak!” Sokkal gyakoribb,

hogy a fogadó ország kultu-rális államtitkára tűkön ülve várja a rendezvény végét, kü-lönösen hétvégén. Miköz-ben „kirobbanóan sikeres”, méregdrága megarendezvé-nyeket tartunk, amilyen tíz esztendeje a Magyar Magic volt Nagy-Britanniában, sok százezer látogatóval, a ma-

gyar diplomatáknak tilos a szomszédos orszá-gok hamis és Nyugaton egyeduralkodó törté-nelemképét megkérdőjelezniük. E sorok íróját azért hívták vissza utolsó, pozsonyi állomáshe-lyéről, mert ilyen irányú javaslatot fogalmazott meg nyilvánosan a „fülkeforradalom” hevé-ben.17 A visszahívást háromévi tényleges mun-kahelyi semmittevés követte, ha eltekintünk két tanulmánytól, amelyeket elismertek, de – nyilván „nacionalizmusuk” miatt – nem alkal-maztak. A történelmi (és nem leszűkítetten jó-léti) értelemben fölfelé menő ország létezésének differentia specificája mégiscsak az, hogy képes másokban – intézményei, így diplomáciája ál-tal is – a hozzá való hasonulás vágyát fölkelteni. Nem mondom, hogy ne rendezzünk kiállításo-kat, koncerteket, de ez nem par excellence diplo-

máciai feladat, különösen nem a mókuskereket öncélnak tekintő diplomatákkal. A szakirodalom kifejezésével élve: a „low politics”18 kirakatba he-lyezése ez – vagyis majdhogynem pótcselekvés, tényleges szuverenitás hiányában. Számunkra a „high politics”19 prioritásai között volna a kül-hon helye, ám a képlékeny diplomáciai karban nemhogy a képzettség, de még az érdeklődés sincs meg ehhez. Akkor sem, ha a médiák any-nyira az ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni, hogy a lakosság jelentős része szerint egyenesen

„túlzott” a külhonpolitika. Így a gazdaság és a kultúra előtérbe helyezése, sőt erőltetése az ér-demi nemzetpolitika hiányának leplezésére is hivatott lehet. Nemzeti elkötelezettség és dip-lomáciai karrier ma össze nem férő fogalmak. Vessük össze ezt bátran a Horthy-korral, ahol entellektüel diplomaták (nem túl sok, de minő-ségi ember) számára hazájuk méltósága volt az első számú szempont, félszavakból is értették egymást, és tudták, miért küzdenek. Követként Barcza György Londonban, Wodianer Andor Lisszabonban, vagy Bárdossy László Bukarest-ben nem idegen akaratok mitugrász végrehajtó-ja volt. Az akarat egyértelműen a Kormányzótól jött, még ha neki is egyre inkább be kellett építe-nie a politikájába kívülről sugallt szempontokat.

Ily módon – közvetve – azt is beismerte a mai kormányzat, hogy nincsenek önálló kül-ügyek, amit sokan amúgy is egyre jobban sejtet-tek már. Nem tudni, hogy a lelkiismeret hörgő, elhaló hangjának, vagy az amúgy is elkerülhe-tetlen nevetségességtől való félelemnek tudha-tó-e be, hogy a Külügyminisztérium hivatalos angol és francia nevében (ellentétben a magyar megnevezéssel) a kereskedelem szó a második helyre került: Ministry of Foreign Affairs and Trade, illetve Ministère des affaires étrangères et du commerce extérieur. Az sem csupán nyel-vi kérdés, hogy a lefordíthatatlan „külgazdaság” szót (és tényleg: magyarul és mai magyar viszo-

„A történelmi (és nem leszűkítetten jóléti) értelemben fölfelé menő ország létezésének differentia specificája mégiscsak az, hogy képes másokban – intézményei, így diplomáciája által is – a hozzá való hasonulás vágyát fölkelteni.”

405


nyok közepette mi az értelme?) lehet-e angolul „kereskedelemnek”, franciául pedig „külkeres-kedelemnek” mondani? Az Osztrák-Magyar Monarchiában még tudtuk, hogy nincs önálló magyar külügy. Ezzel szemben a Martonyi-éra végén a „Magyarország abban érdekelt” kitételt tartalmazták olyan magyar külügyi nyilatkoza-tok, megnyilvánulások, amelyeket Goodfriend amerikai ügyvivő szinte nyomdakész állapot-ban vitt a miniszteri kabinetirodába, életbe vágó nemzeti ügyeinkkel, így Ukrajnával kapcsolatban is. A tisztességes annak bevallása volna, hogy Orbán nem ura a külügyeknek (Martonyit talán ő is csak fogcsikorgatva viselte el), legföljebb egy-egy elkeseredett partizánakcióra képes, a saját szakállára – és mindannyiunk bőrére. Az ide-gen akarat továbbkürtölésén túl jószerivel csak a protokoll (vagyis látogatások, programtervek, gépkocsi-beosztás előkészítése), sajtóhírek tolo-gatása, szerkesztgetése, interjúk intézése, közle-ménypanelek ollózgatása, a konzulkodás, vagyis a bajba jutott állampolgáraink megsegítése, a vízum- és a honosítási ügyek, hiteles fordítások és ehhez hasonlók maradnak a külügynél. Most látványosan megkapja hozzá a gazdasági, keres-kedelmi aprómunkát és a kulturális rendezvény-szervezést – bár ilyesmikkel eddig is foglalkozott. A magyar EU-elnökségnek,20 a Közép-európai Évnek21 és más effajta, több füsttel, mint lánggal járó, költséges látványosságoknak is legfeljebb valamiféle marketingértékük volt Magyarország számára, ám létérdekeink tekintetében, mint amilyen a székely autonómia vagy a felvidé-ki magyarok szorongatottságának mérséklése, nem hoztak előrelépést. Mindkét megarendez-vény végeztével a nyüzsgőket magasztalták fel. De el kell ismerni: van bizonyos (erkölcstelen) teljesítmény abban, hogy az úgynevezett kül- és nemzetpolitikát sikerült a közvélemény jelentős része számára érdekérvényesítésünk részeként eladni. Martonyi János és Németh Zsolt, ennek

megjelenítői azonban elkoptak – még e rejtőz-ködő, s a közvéleménytől viszonylag védett tárca is kezdett gyanússá válni regnálásuk alatt –, s most két lehetőség maradt: kiállni és beismer-ni, hogy nincs külügy, vagy posztmodern ren-dezésben a felismerhetetlenségig átszervezni a tárcát, hadd találgasson mindenki. Ha – a leg-jobb indulattal – valamiféle stratégiát (ha van is ilyen, ebbe nem avatták be a drágán eltartott diplomatákat) képzelünk a felszínen megjelenő külpolitizálás és diplomatáskodás mögé, ez csak az lehet, hogy – a regnáló kormány feltételezett lappangó értékítélete szerint – a kínzó idegen nyomásgyakorlás viszonyai közt az ellenség megtévesztésében csupán idáig mehetünk el, ez a maximum, amivel a magyarság megmaradásának (vagyis erő-södésének), állásai visszaszerzé-sének legalább elvi lehetőségét fenntarthatjuk. Ez persze csak logikai játék. Nem lehet rálátá-sunk arra, hogy az idegen döntés-hozó központok által a magyar kormányzatnak hagyott, hazafi-as célra is használható mozgástér mekkora, de a nemzeti érzés hiányát, a magyar sors iránti közönyt, mint alkalmaztatási feltételt halálosan komolyan vették diplomatáink felvételekor és előléptetésekor. Németh Zsolt az utolsó, nem sajtónyilvános állománygyűlésen búcsúzóul elis-merte, hogy a külügyek tekintetében nincs, nem is volt törésvonal az MSZP (a baloldal) és a Fi-desz között. Meg is feleltek neki – még Pozsony-ban és Bukarestben is! – a Gyurcsány-érából maradt nagykövetek. Nehéz elképzelni, hogy a levitézlett „nemzetpolitikus” kabinetfőnökei, Hóvári János (aki többek közt izraeli nagykö-vet lett), Konkoly Norbert, Klein András vagy Kereszty Gabriella – az utóbbi három mélyen baloldali, sőt kommunista beágyazottságú – ne élvezték volna a világhatalom direkt és intéz-

„(…) a nemzeti érzés hiányát, a magyar sors iránti közönyt, mint alkalmaztatási feltételt halálosan komolyan vették diplomatáink felvételekor és előléptetésekor. ”

406


ményes jóváhagyását. A külhonból áttelepültek mértéktelen jelenléte a formális és szigetszerű külügyi „nemzetpolitikában” szintén több mint elgondolkodtató volt.

E sorok írásakor a Szijjártó-minisztérium folyosóin nem lehet olyan emberrel találkozni, vadonatúj vezetőket is beleértve, akik ismernék vagy elmondanák a földmozgásszerű változá-sok rendezőelvét, stratégiai meghatározottságát, távlati céljait, megneveznék valódi kedvezmé-nyezettjeit, a cselekvés új csapásirányait, nyil-vános közhelyeken túl. Martonyi egyes hűséges, szovjet neveltetésű illetve SZDSZ-es kötődésű fegyverhordozói egyik nagyköveti székből a má-sikba mennek, lesajnálva azokat, akiket a válto-zások „magasabb értelme” érdekelne, miközben nyelveket nem vagy alig tudó, eddig mezőgazda-sággal vagy egyéb, a diplomáciától távoli ügyek-kel foglalkozó hivatalnokok is sereglenek a tár-cához, magas beosztásokba is. A viszonylag jól fizetett régebbi diplomaták tanácstalanok, alul-informáltak. Yuppie-k kavarta ideológiamentes káosznak tetszik mindez, aminek talán az a valódi rendeltetése, hogy minden a régiben ma-radjon, mindennek a megváltoztatásával. Fura, de olyanok is aggódnak a jövőjükért, akiket a radikális ellenzék joggal sorol közéletünk ér-dem- és rendszerfüggetlen „örök elitjéhez”. Va-jon ez is csupán mimikri? Megtévesztendő mind a külvilágot, mind a kisszámú hazai érdeklődőt? A lényeg: eddig sem volt szuverén magyar kül-politika (diplomácia), s úgy látszik, ezután sem lesz, csak most a kaotikussága, rébuszjellege mi-att eltart majd egy darab ideig, amíg koherens bírálatot lehet írni róla. Időnyerésre talán jó, s alkotói számára, meglehet, ez a legfőbb erénye és rendeltetése. Vita csak abban lehet, hogy az idei, szédítő változások előtt „jobban” nem volt, újabban pedig „rosszabbul” nincs külpolitikánk (diplomáciánk), avagy fordítva, korábban „rosz-szabbul” nem volt, s most „jobban” nincs.

nem bukott meg, de már nem tündököl

Miközben tehát a magyar külügyi szervezet és külkapcsolati struktúra átalakítását – legalább is egyelőre – nincs okunk másnak látni, mint handabandázásnak, a diplomáciai tevékenység mikéntjében valóságos cezúra érzékelhető vi-lágszerte, ami a magyar kormányzat felszínes ügybuzgalmát is részben magyarázhatja. Az Európában kikovácsolt, s a világra általa, majd Amerika által rákényszerített diplomácia, mint szellemi alkotás, sőt remekmű, kiváló elmék és súlyos személyiségek közösségi lényként kifej-tett, az áldozatvállalás eszméjétől sem idegen, metafizikai igazságkeresést is magába ölelő te-vékenysége a világ mai információs és kommu-nikációs rendszerében már túl van a fényko-rán – bár valamikori megújulása nem zárható ki. A tu lajdonképpeni diplomácia mélységes mélyről felbuzgó éltető forrása valahol a horror vacui, a létbe vetett ember atavisztikus félelme a semmitől, ami miatt az ember szokásokkal, mesékkel, stílusokkal, dalokkal, hiedelmek-kel, héroszokkal, irodalommal, építményekkel, anyanyelvvel rendezi be az életét. Na meg persze viselkedési szabályokkal, amelyek talán legjobb példája a konfucianizmus végtelenül aprólékos előírásrendszere, hogy ne kelljen reggeltől estig reszketnie, hogy valahol otthon legyen, hogy va-lamibe kapaszkodjon. Ezek a gondosan kibélelt és a szentség vonásait, emlékeit magukon viselő otthonok, különösen, ha tényleges múltjuk és elhivatottságuk van, helyettesíthetetlenek, s át-olvadva a haza fogalmává, akár életáldozatra is serkentik legjobb gyermekeiket. Mert megszű-nésük, fenyegetettségük maga a horror – immár magyar szóként. Nevezzük ezeket az otthono-kat entitásnak, a velük való azonosulást pedig identitásnak.22 Azért kellenek ezek a régi, ide-gen szavak, mert a nemzetfogalom tényleg vado-

407


natúj, habár számos – romantikus és utilitárius – árnyalattal gazdagította a valahova tartozást. Mi, magyarok, bízvást maradhatunk a hungarus fogalomnál, amelybe visszavárhatjuk a hiper-marketi liturgiával, az „ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem” ígéretével tőlünk eltántorított, s kozmikus értelemben magukat a bőrükben bizonyosan rosszul – még nálunk is rosszabbul – érző, most sokszor csak más nyelven beszélő testvéreinket. Az identitás védelmére szolgá-ló legjobb eszköz, varázspálca pedig a szuverenitás, aminek legfontosabb megnyilvánulása az önálló politika, így a külpoli-tika, melyhez a diplomácia ren-deltetik szolgálóleánynak.

A diplomácia „evolúciójának”, most már mondhatjuk nyugod-tan, hanyatlásának párhuzamos velejárója a „szuverén” nem is annyira fogalmának, mint in-kább kilétének és mibenlétének egyre fokozódó megfoghatat-lansága, tetten érhetetlensége, ami azzal jár, hogy nem tudjuk, milyen otthont tartogat nekünk, illetve milyet védelmez. Lénye-gében a francia enciklopédisták idejéig, a fran-cia forradalomig az uralkodó volt a szuverén, a közösségi identitás megtestesítőjeként és oltal-mazójaként is, amit a „L’État c’est moi”23 elve tö-ményen és hitelesen kifejezett. A francia forra-dalom nem állt meg az emberek egyenlőségénél, mint követelésnél, hanem ugyanezt az igényt fogalmazta meg a „nemzetek” tekintetében is, s ugyanez a fikció tükröződik napjainkban is az államok „szuverén egyenlőségében”, amint ez az ENSZ Alapokmányában is olvasható. Nagy-jából ekkor fektették Prokrusztész-ágyba24 az eleven, szimbolikájukban örök értékekre, szent eredetre utaló, síron túli közösségi tudatot hor-

dozó entitásokat. Az enciklopédisták, a leg-nagyobb hatással talán Rousseau, szorgalmas munkával társadalomszerveződési folyamatok-ból dedukáltak fogalmakat, amelyeket aztán egy-re kevésbé megfogható, de ténylegesen szuverén erők sokszor szinte tetszőleges, s csak hatalmi szempontok szerint értelmezhető módon eről-tettek rá területekre, lakosságokra, államokat, szövetségi rendszereket indukálva.25 A kommu-

nikáció mai helyzetében – te-kintetbe véve a parlamenttől néhány száz méterre működte-tett amerikai lehallgató beren-dezést is – egy autentikus, tehát egyelőre képzeletbeli magyar külpolitikának (diplomáciának) mindenképpen operálnia kell a nemzetállamnak a – Magyar Szent Korona szempontjából leegyszerűsített – fogalmával. Támaszkodnia kell rá, mert enélkül most sem rövidebb, sem hosszabb távú létharco-kat nem lehet vívni. Az utóbbi néhány száz év Európája két-

ségbeesett – ám egyben álcázott világhatalmi akaratot hordozó – kísérlet a történelem kime-revítésére. Őrületes fausti vágy egy efféle felki-áltásra: „állj meg pillanat, most boldog vagyok”. Legyen vége a történelemnek. Legyen minden kiszámítható, hadd koncentráljunk csakis a fo-gyasztásra. Ennek jegyében történik a határok kimerevítése is, a határok megváltoztathatat-lanságának egyszerre komolyan vett, s szinte naponta megsértett elve, vagy inkább fikciója, amelyet csak velünk, magyarokkal tartatnak be skrupulózusan. Mi több, Magyarország élen áll a határmódosítás lehetősége miatt aggódó álla-mok között. (Igaz persze, hogy sokan csonka hazánkat is szívesen tovább csonkítanák.) Erre hivatkozva, képzelt történelmi, vérségi, etni-

„Az aprólékos alkalmassági szempontoknak való megfe-leltetés igényének rövid kor-szaka után, (…) lényegében ott tartunk, hogy akárki lehet diplomata, ez is egy szakma, vagy – ahogy ha-zánkban látjuk manapság – már a szakmaiság igénye is kimúlt. Lehetőleg nem nagyon magas intellektusú

végrehajtók kerestetnek.”

408


kai, nyelvi alapon, haszonelvű érvekkel lehetett szent ihletettségű egységeket széttrancsírozni, élveboncolni. Ennek a törekvésnek kitüntetett célpontja volt hazánk, s ma is az. A panta rhei26 elvén azonban sem Brüsszel, sem a Bilderberg-csoport27 nem tud változtatni. A történelem

földi kormányát időről időre átve-szik a mindenkori jobbak, vagyis a mindenkori arisztokrácia, a hit és az áldozat megtestesítői, akik nem a hatalom ízének öncélú élvezői. Persze kínos az emberélet mértéké-

ből akár gondolatban is kilépni, de a mi szem-pontunkból a lényeg mégiscsak az, hogy a tör-ténelem elleni erőszak nem tarthat örök időkig.

Hol van már most a mi (vagyis a Szent Koro-na országa, íratlan alkotmányával) szuverenitá-sunk? A valóságos magyar érdek sajnos nagyon távol esik a szuverénként működő és a közvéle-mény által alig ismert világakaratok fókuszától, hiába próbáltunk sokan mást hinni. Diplomá-ciánk mai környezetében a szuverenitás fikciója jellemzi partnereink többségét és hazánk hiva-talosságait is. Pedig magunkra valamit is adó entitásként még a Pilinszky által megsejtett „ki-hűlt világban”, a vaskorban is van létjogosultsá-ga egy igazi diplomáciának, mint lelki vackunk védelmezőjének. Mert ennek a megroggyant világszervező elemnek, amit diplomáciának ne-veznek (a szakirodalom egy része már csak vir-tuális diplomáciának), még itt is, most is lehet hivatása. Az entitás szempontjából is, és a világ szempontjából is: érdekérvényesítő eszközként, illetve immunrendszerként.

A valóságos hatalmat, igazi, érvényesíthető akaratot, olykor fenyegetést tartalmazó, komo-lyan veendő, kétrét hajtott díszes okirat, vagyis a diploma hordozói és használói, a tekintélyes és befolyásos diplomaták világából az utóbbi félszáz évben végképp kiveszett a műveltség, az igazi intellektuális kíváncsiság. A diplomácia az

utolsó sziget volt, ahol a stallum határozta meg az embert, és nem fordítva. „A követ úr megérke-zett!” mondat ugyanolyan súlyú volt, mint hogy

„a gróf úr megérkezett”. Nagyjából mindegy volt, hogy származásilag ki az illető. Kimondatlanul benne volt a diplomatához való viszonyban, hogy szelekciója nem teljesen emberi szempontok szerint történt. Valahogy úgy, ahogy a papoké vagy akár az apostoloké, akik szintén küldöttek. (Senki nem tudja megmagyarázni, hogy miért Péter lett az első pápa, holott háromszor meg-tagadta Jézust, s mégis alkalmas volt feladatá-ra.) Az aprólékos alkalmassági szempontoknak való megfeleltetés igényének rövid korszaka után, amelyben szükségképpen létrejöhetett már a kontraszelekció, lényegében ott tartunk, hogy akárki lehet diplomata, ez is egy szakma, vagy – ahogy hazánkban látjuk manapság – már a szak-maiság igénye is kimúlt. Lehetőleg nem nagyon magas intellektusú végrehajtók kerestetnek. Az uralkodó személyes képviselőjeként fellépő köve-tek, diplomaták ideje után, amikor még bevallot-tan nem volt szükséges az alkalmasság részletes bizonyítása, ami valahol nagyon imponáló és szent (az apostol sosem lehet kontraszelektált), a Vesztfáliai Béke, a Német-Római Birodalom apró fejedelemségekre, entitásokra történt szét-esése (1648) hozta el annak a diplomáciának a

„fejlődését” (a sok apró szuverén entitás remek televénynek bizonyult) és tündöklését, amely eredetileg eseti és szükség szerinti volt, később azonban „kötelezővé” vált, és bürokratizálódott változatban rátelepedett a nemzetközi életre, unatkozó és sokszor megcsömörlött hivatalnok-diplomaták százezreivel. Amikor például egy baloldali kormányunk takarékossági okokból képviseletek tucatjait óhajtotta megszüntetni, még Kovács László külügyminiszter is azt vetet-te ellen, hogy ennek „borzalmas üzenete volna”, nem elsősorban azt, hogy ténylegesen hiányoz-nának. Pedig a diplomáciának tényleg volna, még

„(…) azt, hogy nekünk, magyaroknak mi előnyös, most nem mi döntjük el.”

409


ma is volna egyszerűen körülírható feladata az egyes entitások szempontjából: folyamatos épít-kezéssel, háttérmunkával elérni, hogy a nemzetközi élet szereplőinek magatartása számukra előnyös, de legalábbis ne kedvezőtlen legyen. Ehhez kiváltsá-gok, előjogok, a titkolódzás, a kölcsönös megté-vesztés (rejtjeltáviratok, futárposta stb.), a „kép-mutatás” legitim módszerei állnak rendelkezésre. Csakhogy azt, hogy nekünk, magyaroknak mi előnyös, most nem mi döntjük el. Ehhez a szu-verén entitások világos körülhatárolhatósága kellene, itt és idegenben. Azok az arisztokra-tikus előjogok, a pompás ellátmány, amelyek a stallumhoz, a rejtélyes (objektíve nem feltétlenül indokolható) kiválasztáshoz kötődtek, ma az idegen vagy ismeretlen érdeket modernül kiszol-gáló, jobb esetben rutinba süllyedő, a magyar sors iránt közönyös, a műveltségeszmény iránt érzéketlen senkiháziakat, a világkormány akara-tának menedzser-szellemű végrehajtóit is megil-letik (legalábbis mutatis mutandis). A műveltség-eszménynek másutt is leáldozott, de a saját érdek nem-ismeretében a magyar diplomáciai kar élen járó, a szomszédos országok, államalakulatok diplomáciájához képest is.

Pedig a diplomáciának még ma is, most is lehet például egy igen „humánus” szerepe,28 amelyet mint a világ „immunrendszerét”, hábo-rúhelyettesítőjét lehet megragadni. Csakhogy a háborúzás, a katonalét, a férfias áldozatvállalás (még ha a cél sokszor ott is ördögi, vagy szentsé-ge több mint kérdőjeles) – örök értéket szimbó-lumként és megragadhatóan kifejező entitások hiányában – magasabb rendű. Sőt a diplomácia

– noha minden tiszteletünk iránta! – a degenerá-lódás kísérő jelenségeként is leírható. A katonai ceremóniáknak, akár egy augusztus 20-ai zász-lófelvonásnak több közük lehet az isteniséghez, mint az ízeire foszló diplomáciai protokollnak, amelynek alapos szabályozottsága eredetileg – rituális aktusaival – mindenki által tiszteletben

tartott ősi esemény ismétlését, általánosan elis-mert elv megerősítését, az időből való kiragadott-ságot, ezáltal szentséget, legalábbis a becsület uralmát volt hivatott érzékeltetni, persze egyre képmutatóbb módon. A szoros értelemben vett katonai erkölcs, a férfias áldozatvállalás (most nem beszélve a haditechnika és az emberéletek korrupt, világhatalmi felhasználásáról) fölötte áll az egyre inkább sunyivá, álságossá váló, a „ki kit képvisel” kérdésében még a katonáknál is tanácstalanabb diplomáciai környezetnél. Mivel harcról, vagyis életáldozatról, avagy ennek lehe-tőségéről van szó, ezért ott legalábbis az egyéni erkölcsi alapzat hitelesebb, s ezáltal a „rendszer” potencialitásában egészségesebb. A diplomaták ifjú generációja minden pénteken farmerben megy a munkahelyére, miközben több száz éve kialakult, immár anakronisztikus körmondat-tal indítja és zárja szóbeli jegyzékeit.29

Mindeközben a diplomáciai érzék, vagyis lé-nyegében az empátia és a türelem az ember ve-leszületett tulajdonsága. Csöpp gyermekek is képesek a kellő pillanatban és megfelelő érzelmi ráhatással lecsillapítani veszekedő szüleiket. Ha ehhez felnőttes előrelátás, tapasz-talat, világismeret, színészi képes-ség járul (tényleges világi erő att-ribútumaiként), no meg bonyolult és elfogadtatott szabály- és intéz-ményrendszer ismerete, szinte egy-ben is van a diplomácia. A „fejlődés” bizonyos fokozatain óhatatlanul előtérbe kerül a többes személyiség, a skizofrénia és a jellemza-var kontextusa, ami foglalkozási ártalom, vagy különös adottság. Talán ezért is kell megfizetni az egyéni jellegüktől megfosztott diplomatákat, mint egykor a kasztrált énekeseket. A szakmailag legkiválóbb, ellenérdekű csúcsdiplomaták elvben akár helyet is cserélhetnének, ha eltekintünk a jel-lem és a hazaszeretet szempontjától. Mindeneset-re mélyen emberi érzékről, a társadalmi lét vala-

„(…) a diplomáciai érzék, vagyis lényegében az empátia és a türelem az ember veleszületett tulajdonsága.”

410


milyen formában mindig szükséges velejárójáról van szó, amelyről az emberi társadalom soha nem mondhat le teljes mértékben. Ez az érzék nyilván akkor is megvolt, amikor még nem volt szükség diplomáciára, mert a közösség isteni eredetének tudata és egységessége (a politika születése előtt) nem tette szükségessé.

Napjainkban is így van ez, amikor a diplomá-cia még nem bukott meg, de már nem tündököl, hiszen végképp nincs adott szó, nincs titok, vagy legalábbis minden titkunkról, tervünkről felté-telezni kell, hogy esetleg mások is tudják már. Amikor legfeljebb sejtjük, hogy földi értelem-ben ki a szuverén, amikor gyakran csak utólag tudjuk meg, hogy ki kinek dolgozott, mégpedig végletes értelemben. Hiszen a diplomáciának mindig kísérője volt a kémkedés és az árulás, mint a ragadozóknak a dögevők, de korábban mégiscsak kontrollálható mértékben, s egy lo-vagias, a „ki kicsoda” kérdését alapjában véve megválaszolni képes környezetben. Megmarad azonban az emberi, társadalmi szükséglet, hogy családunk, közösségünk, entitásunk, hazánk fennmaradása (vagyis növekedése, erősödése) érdekében szép szóval, vonzerővel, rábeszéléssel, ravaszsággal, fenyegetéssel, zsarolással rávegyük az idegen hatalmakat (a szó legszélesebb értel-mében) a nekünk legelőnyösebb vagy legkevésbé hátrányos döntéshozatalra, viselkedésre. Ilyen értelemben és összefoglaló fogalomként a dip-lomácia „örök” és tényleges. Ezért nem helyes a diplomáciát ma sem „virtuális diplomáciának” nevezni. A diplomáciai tevékenység mint fen-tebb vázolt törekvés és igény eszményi állapotá-ban tényleges, folyamatos – nem pedig virtuális

–, eredményközpontú emberi munka. Ami vir-tuális, az a mai kommunikációs és informatikai rendszerekben burjánzó információ és a vele bensőségesen összefüggő dezinformáció vilá-ga. De ezt a nehezen áttekinthető teret is lehet tényleges érdekek előmozdítására használni.

mit kezdjünk vele?

Adódik mármost, hogy akit manapság kísért a vágy, hogy érdemben magyar diplomatává legyen, számolnia kell a fent vázolt problematikával, ha nem is ért teljesen egyet a jelen írással. Az euro-atlanti világban a hagyományos érdekérvényesí-tő diplomácia már csak részlegesen, s leginkább nagyhatalmak, kisebb részben valamiféle for-mális önállósághoz vadócul ragaszkodó entitá-sok esetében, mint amilyen Svájc,30 fedezhető fel, s nyílt titok: az amerikai elnök sem lehetne pozíciójában a világ vezető bankárcsaládjainak egyetértése nélkül. A diplomácia mint a síron túli hivatáshoz is köthető igazságkeresés eszköze vég-leg kiszorult a fehér ember ostromlott, düledező világából, s megváltozott formában a sokáig „fej-lődőnek” és „harmadiknak” nevezett világ érdemi, meghatározó részvételével éledhet újjá.31 Ennyi-ben is indokolt a „keleti nyitás”. Paradoxon ez, hi-szen az „egyenlő” entitások (amelyek nélkül a dip-lomácia sem lett volna elterjeszthető világszerte), az enciklopédisták által elméletileg megalapozott mesterséges (nemzet)államok Afrikában, Ázsiá-ban, Dél-Amerikában nagymértékben a Nyugat exporttermékei. Intézményes és tartós diplomá-ciai tevékenységet törzsfőnökökkel vagy ázsiai hadurakkal mégsem lehetett volna folytatni, vo-nalzóval meghúzott határvonalú országokra más földrészeken – a gyarmatok múltával – már csak, mint a diplomácia alanyaira is szükség volt. Euró-pában talán csak a Magyar Királyság utódállamai, Ukrajnát is beleértve mesterségesek végletesen, s hordják ezért magukban kozmikus és gyakorlati értelemben is vehető végzetüket. A valódi szakra-litástól meg nem fosztott távoli népek – habár az állam, a határ ott is a politikai, katonai stabilitás tényezője – identitásukat lelki értelemben nem kapcsolják olyan görcsösen a nekik kiváltképp újdonsült nemzetállami szervezethez,32 mint például a Magyarországból kiszakadt Szlovákia.

411


Noha véres harcokat vívhatnak határok ürügyén, a történések igazi mélyén hit, vallás, önfeláldo-zás, örök értékek földi szimbolikája áll. Zsigere-ikben hordják azt a tudást, hogy minden emberi változó, s – Európával ellentétben – nincs igazi, immanens igényük a történelem határvonalak-kal történő végleges kimerevítésére.33 Valódi ke-leti nyitásra kell készülni, olyan kapcsolatrendszerre, amelyben a keleti ember a diplomácia eu-rópai jellegű formalizált világát valamennyire magához hasonít-ja (Kínában például még a kéz-fogást, mint kötelező üdvözlést is csak a közelmúltban szokták meg), s újra beleviszi a szakralitást, a becsületet, s egyben az erő tiszteletét, a puhányság elvi el-utasítását is. Naturam expellas furca, tamen usque recurret.34 Ez nekünk, magyaroknak sem lesz könnyű,35 idegen világokat bensőségesen ismerők, s egyben a magyarságukat megélők serege kíván-tatik hozzá; évtizedekig tartó, de nem show-jellegű kapcsolatépítés, nagyfokú tudatosság és empátia. Amíg a nyugati világ még megtartja körvonalait, s valamiféle önálló cselekvés lehetősége adatik ne-künk vagy ilyet kiharcolunk, egyidejűleg igyekez-ni kell a tényleges hatalmi központok mibenlétét

feltárni, s hozzájuk – kevésbé a fiktíven szuverén vagy idegen akaratot közvetítő nemzetközi jogi alanyok iránt – diplomáciailag is viszonyulni, a valódi hírszerzés36 eszközeit is használva.37 Ilyen felfogás meghonosítására, efféle testületi szellem kialakítására a jelenlegi személyi összetétel és a nyilvános kormányzati tervek ismeretében nincs

lehetőség, készülődni csak ár-nyékdiplomácia keretében le-het, ezt viszont kell is: magát komolyan vevő és mások által komolyan vehető diplomácia kí-vántatik. Olyan, amely történel-mi értelemben emelkedni vágyó közösség eszköze, bármennyire

is elvehetné a kedvünket a körülöttünk tapasztalt „komplex interdependencia”, a „külügyminiszté-riumok Internacionáléja”. A posztmodern dip-lomáciai tevékenység a felszínen látszhat akár gazdaságközpontúnak is, ám az őt megalapozó, nemzetstratégiára épített külpolitika tényleges fókuszának másutt kell lennie.38 A magyar üdv-történet útját fürkésző szemek előtt ilyen irány-ból pislákol fároszi fény. Az érdemi cselekvés ideje is bizonyosan eljön, ha a hungarus eszmé-nek valaha is volt valami magasztos rendeltetése vagy eredete.

1 Molnár Tamás: A hatalom két arca: politikum és szentség. Buda-pest, 1992, Európa, 31. o. (Mezei Balázs fordítása)

2 Bíró Lajos: Az úgynevezett rendszerváltozás szabadkő-műves titkai. Magyar Hüperión (Budapest) I. évf. (2013) 3. sz. (november–január) 366–371. o.

3 Az SZDSZ elődje.4 1994–98.5 Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754–1838)

köpönyegforgatásáról nevezetes, korrupt, ám rendkívül eredményes diplomata. Külügyminiszter és miniszter-elnök is volt.

6 Maurice Paléologue (1859–1944) francia diplomata, többek között szentpétervári követ (1914–1917). A cár országa a Nagy Háborúban címmel magyarul is megje-lent (Genius Kiadó), jelentős forrásértékű művében a bolsevik forradalom előzményeit írta meg, igazi benn-fentesként.

7 Andrej Razumovszkij herceg, a cár bécsi követe, Bee-thoven egyik mecénása (az ő nevét őrzik az Opus 59-es „Razumovszkij-kvartettek”). A napóleoni hábo-rúkat lezáró Bécsi Kongresszus (1815) egyik fontos szereplője.

Jegyzetek

„(…) államiságunk lényege nem lehet a kényelmes

emberi életért folyó versenyfutás.”

412


8 Ray Bradbury (1920–2012) „Mennydörgő robaj” című sci-fi novellájában egy időutazás során eltaposott pil-langó miatt megváltozik az Egyesült Államok politi-kája. Ez a mű tette híressé a káoszelméletből ismert összefüggést, amely szerint kezdeti feltételek apró változásai, véletlenszerű folyamatok pozitív vissza-csatolása révén, nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését.

9 Élt 1926-tól 2012-ig. (Nyitott volt a liberális világ iránt, de mint entellektüel a nemzetfogalmat és az érdekérvé-nyesítést a helyén tudta kezelni.)

10 1990–93.11 1990–94-ben külügyminiszter.12 Most e silányabb érc idejébe betört a gonoszság / mind,

sebesen; menekül hűség, jog, tiszta szemérem; / és a he-lyükbe a csel s a ravasz szív száll, a csalárdság / és az erő-szak, a birtoklás vétekteli vágya.” Publius Ovidius Naso: Átváltozások. Első könyv. A világ négy korszaka című rész. (Devecseri Gábor fordítása)

13 1993–94.14 ’Emberi állat’. A regény címe magyar fordításban: Állat

az emberben.15 Agrément: a fogadó ország beleegyezése a nagykövet

kinevezésébe.16 Szándékosan nem fordítom a bevett „együgyűség” szóval,

habár eredetileg ez utóbbi is dicsérő tartalmú.17 F. G. konzul: Trianon Szlovákiát is sújtja. Interjú a

Bumm.sk hírportálon, 2011. február 9.18 ’Kispolitika’, vagyis az állam, a védendő entitás létezése,

tekintélye, biztonsága szempontjából nem elsődleges érdekek érvényesítése.

19 ’Nagypolitika’, vagyis az állam, a védendő entitás létérdekei szempontjából elsődleges érdekek érvényesítése.

20 2011 első félévében.21 A V4-csoport és a Közép-európai Kezdeményezés (KEK)

részben egyidejű magyar elnöksége 2013–14-ben.22 „A mindörökre ismeretlen / végül is így lesz otthonos. /

Mint hervadás az őszi lombot, / a pusztulás bebalzsa-moz.” Pilinszky János: Kihűlt világ.

23 ’Az állam én vagyok’. (XIV. Lajos híres kijelentése)24 Prokrusztész a görög mitológiában Poszeidón tenger-

isten fia. Áldozatait az ágyába fektette, és megkínoz-ta: ha áldozata magas volt és kilógott az ágyból, akkor levágott belőle, ha pedig alacsony volt, akkor addig nyújtotta, míg az ággyal azonos hosszúságú nem lett. Senki nem illett bele pontosan, mivel titokban két ágya volt.

25 A felvilágosodás-kori köztársaság- és államfogalomhoz képest Platón állama akár „fasisztának” is minősülhet-ne.

26 ’Minden folyik’ (minden változik).27 Befolyásos személyekből álló zártkörű társaság, ame-

lyet a világpolitika meghatározó tényezőjének tartanak. 1954 óta ülésezik.

28 Szigorúan emberjogi értelemben.29 A szóbeli jegyzék írásbeli forma, a külképviseletek és

a külügyminisztériumok hivatalos üzenetváltásainak egyik leggyakoribb módja (angolul verbal note, franci-ául note verbale).

30 Bár a tényleges aranyfedezet megszüntetése, a bankti-tok lazítása vagy a Swissair szomorú sorsa ott is a vi-lágkormány kíméletlen és eredményes nyomásgyakor-lására vall.

31 Persze a technika és a becstelenség hasonlóképpen jelen van, ám korunk feladatának (a technicitásnak az ösztön uralma alól a szellem uralma alá helyezése) teljesítésé-ben – úgy tetszik – egyelőre nemigen lehet más társunk, s ehhez egy titokzatos metamorfózison átesett diplo-mácia is szükségeltetik majd.

32 Sokatmondóan tanúsítják ezt az „Arab tavasz” fejleményei.33 Az EU, de még Schengen sem szüntette meg a határok

véresen komoly jelentőségét, amit Skócia illetve Kataló-nia esete is fényesen bizonyít.

34 Lat. ’A természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el’. Ho-ratius episztoláiból: I. 10. 24.

35 De hát azt feltételezzük, hogy létezni akarunk, noha létezni nehéz.

36 Tényleges eredménytelenségét látva egyszerű állampol-gár számára is adódik a feltételezés, hogy hírszerzéssel is csak formálisan rendelkezünk, a diplomácia segéd-erejeként pedig végképp nem, hanem leginkább talán az effajta rendeltetésű idegen intézményekkel való együttműködés szerveként.

37 Dollármilliárdost tettetve talán nemigen, takarítónő-ként talán igen.

38 „(…) a modern társadalom, elszakadva az eleven, koz-mikus gyökerektől, az egyéni akarat eredményeként értelmeződik. Az egyének [s tegyük hozzá: az államok (A szerző)] közötti nézeteltérések elkerülésére nem a kozmikus rendben gyökerező törvények szolgálnak, hanem időbeli érdekekre alapozott, egyének és társa-dalmi csoportok által megkötött szerződések, amelyek érvényét egyedül az biztosítja, hogy – vannak.” Molnár Tamás: i. m. 75. o.

Documents

DIPLOMÁCIA – AMIVÉ LETT, ÉS AMIRE MÉG VALÓ TALÁN...vagy az állampolgárok kénye-kedve. ”1 400 Idő, társadalom, egzisztencia számlájára írtam, a reálpolitika oltárán