Upload
others
View
0
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
- 1 -
Kedves Tanártársaim, Kedves Munkatársaim,
Kedves Sapientiás Hallgatók!
Nagy örömmel fogtam kezembe ezt a kis füzetet,
amelyet Mindannyiotoknak szeretettel ajánlok
figyelmébe. A rövid elmélkedéseket mind-mind
hallgatóink készítették.
Köszönet érte, hogy megajándékoztak minket
ezzel a füzettel, hogy megosztják velünk gondolataikat!
Ezek az elmélkedések segítsenek minket a
nagyheti lelki készülődésre, az önvizsgálatra, a
magunkba fordulásra, hogy azután húsvétkor
összetalálkozhassunk a Feltámadt Krisztussal!
Áldott Húsvétot!
fr. Orosz Lóránt OFM
rektor…… ..
- 2 -
Nagyhétfő Napi olvasmányok:
Iz 42,1–7; Zsolt 26; Jn 12,1–11
Kereszténynek, krisztusinak hívjuk magunkat. Hiszünk
Jézusban, Üdvözítőnkként és Megváltónkként tekintünk
Rá. Valljuk, hogy egyedül Őt illeti az imádás és a
szolgálat. Ha azonban mélyen magunkba nézünk, azt
látjuk, hogy amit vallunk, és ahogy valójában
cselekszünk, alig felelnek meg egymásnak…
A mai evangéliumi szakaszban Mária olajjal keni
meg Jézus lábát, és eközben „a ház megtelt a kenet
illatával”. Ez a tett úgy hatott környezetére, ahogy az
édes illat átjárta a házat.
A János-evangélium szakasza nyomán az a kérdés
merült fel bennem, vajon milyen olajként szolgáljuk mi
az Urat? Vajon az Úrnak tett szolgálatunk áraszt olyan
illatot, amelyet mások megérezhetnek, és amelyből
megtapasztalhatják Jézus megváltó szeretetét? Teljes
- 3 -
szívünkből, készségesen, örömmel szolgáljuk-e az Urat?
Mária cselekedete, amellyel Jézus lábaira öntötte a
drága olajat, szeretetből történt, nem önérdekből vagy
hasznot remélve. Vajon a mi imádásunk, szolgálatunk
hasonlít Mária gesztusára? Olyan tisztán és odaadóan
szolgáljuk az Urat, ahogyan Mária tette?
Feltűnő Mária bőkezűsége. Júdás megjegyzéséből
tudjuk, hogy az olaj nagyon drága volt, és ezért számára
pazarlásnak tűnt Mária tette. Egyáltalán nem erről volt
szó. Jézus örömmel fogadta a nagylelkűségnek ezt a
megnyilvánulását. Vajon mi is bőkezűen, nagy szívvel
szolgáljuk az Urat, vagy abból adunk Neki, ami
felesleges, használhatatlan, ami maradék? Más szóval a
legjobbat adjuk Istennek abból, ami fölött rendelkezünk,
vagy amit adni tudunk?
Azt szeretném, ha arra kérnénk Istent, hogy
változtassa meg a szívünket! Tegye olyanná, hogy
megtanuljuk Őt örömmel és nagylelkűen szolgálni! Ne
- 4 -
tartsunk vissza semmit kizárólag magunknak, ne
kuporgassunk a jövőnek, félve attól, hogy elveszik
mindaz, amit Istennek adunk! Százszorosan megáld
majd minket a legkisebb szolgálatért is, amit örömmel
és nagylelkűen teszünk. Csak az ilyen örömteli szolgálat
hasonlít a szétáradó jó illathoz, és ez képes
embertársainkat Jézushoz vonzani, aki az élet mestere és
minden jóság forrása.
Salagala Rajesh SDB
- 5 -
Nagykedd Napi olvasmányok:
Iz 49,1–6; Zsolt 70; Jn 13,21–33.36–38
A mai evangéliumi részt olvasva, megdöbbenünk,
amikor Jézustól halljuk: „Egy közületek elárul engem”.
Lakomán vesznek részt, a szeretet és a barátság
jelképén, és mégis Jézus felhívja a figyelmet az árulóra.
A tanítványok annyira meg vannak szeppenve, meg sem
merik kérdezni Jézustól, hogy ki az. A szeretett
tanítvány háta mögé bújnak, mert érdekli őket, hogy ki
az áruló, de nem merik felvállalni a kérdést. Amikor
kiderül, hogy ki az, akkor mindenki mentegetőzni kezd.
Ilyenek vagyunk mi is. Tudjuk, hogy bűnt fogunk
elkövetni, de mindenre találunk mentséget és szépen
kimagyarázzuk magunkat. Másokat megbántok
beszólásaimmal – ja, de ez poénos volt –, jót nevetünk,
az nem is olyan nagy bűn, gondoljuk magunkban.
Ugyanígy gondoltak Júdásra is. Jézus megmondja, sőt a
kenyérből nyújt neki, megpecsételve őt, mint áruló, erre
- 6 -
a tanítványok – ja, biztos már előre megbeszélték ezt a
jelet és Júdásnak venni kell valamit.
Feltesznek egy kérdést, és amikor egyenes választ
kapnak, nem tudnak vele mit kezdeni. Ilyenek vagyunk
mi is, sok mindent úgy magyarázunk meg, hogy az
megfeleljen a mi kis világunknak, nem szeretünk
magunknak kellemetlenséget okozni, nehogy
felébredjünk álomvilágunkból. De az élet nem álom és
„a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt
és keresi, kit nyeljen el” (1Pét 5,8–9). Júdást elnyeli,
ezért éjszaka lesz, nemcsak kint, hanem saját lelkében
is.
Jézus nem fut el az elől, amit az Atya rábíz,
hanem vállalja azt, életét adja értünk, bűnösökért,
ezáltal megdicsőíti azt, aki őt küldte. Izajás szavaiból
tudjuk, hogy Isten bennünket is hív – „az Úr hívott el
engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette
nevem” (Iz 49,1b) –, és küld, mindenkit külön-külön
hivatása szerint. Ahogyan Jézust is megdicsőítette az
Atya, ugyanúgy minket is meg fog dicsőíteni
- 7 -
tanúságunk alapján. Sokszor mi is Péter szavaival
fordulunk Istenhez: „az életemet is odaadnám érted”,
azonban amikor ténylegesen itt az idő a cselekvésre,
meghátrálunk és kibúvókat keresünk, sőt képesek
vagyunk letagadni, hogy ismerjük Jézust. Jézus példát
mutat arra, hogyan kell a hivatást tökéletesen élni.
Értünk meghal a kereszten, majd harmadnapra feltámad,
reményt önt belénk és velünk marad a világ végezetéig.
Barazsuly István SDS
- 8 -
Nagyszerda Napi olvasmányok:
Iz 50,4–9a; Zsolt 68,8–34; Mt 26,14–25
Mi vagyok nélküled?
Mi vagyok nélküled?
Gyenge, törött szárnyú madár,
Kinek repülni kellene már…
Te megvigasztaltál.
Mi vagyok nélküled?
Remény vesztett kisbogár,
Mit sebesen sodor a hal felé az ár…
Te akkor is kiragadtál.
Mi vagyok nélküled?
Hőségben kókadozó virágszál,
Mire árnyék sem vigyáz már…
Te frissességet adtál.
- 9 -
Mi lennék nélküled?
Szívem szeretetedre talál,
Te vagy ki megváltottál,
Ki gyógyulást hoztál.
Kuszler Krisztina
- 10 -
Nagycsütörtök Napi olvasmányok:
Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15
A lábmosás története János evangélista elbeszélése
alapján az utolsó vacsora estéjén történt. Jézus letérdelt
és egyenként megmosta minden tanítványa lábát. A
lábmosással Jézus példát adott tanítványainak és
számunkra is.
Mit akar Jézus kifejezni a lábmosással? A jelképes
történet nemcsak a szennyeződésektől való
megtisztulást jelenti, hanem a bűnöktől való
megszabadulást is. Péter nem értette, miért éppen a
Mester mossa meg az ő lábát. „Ha meg nem moslak,
felelte Jézus, nem vagy közösségben velem.”: Jézus
Péternek adott válaszából kiderül, hogy a bűnök
bocsánatának elnyerése csak akkor lehetséges, ha az
ember megengedi, hogy Jézus megmossa a lábát,
megszabadítsa őt. Jézus a legkisebb lett minden ember
- 11 -
között és a legnagyobb hirdetője Isten dicsőségének és
végtelen szeretetének. A lábmosással megmutatja Jézus
a helyes szeretet útját számunkra, ami a kenyértörésben
válik teljessé, amikor Önmagát adja tanítványaiért és
értünk is a bűnök megváltására. Saját magát kínálja fel,
mint az ételt és az italt, ami nélkül nem lehet élni.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk
22,19). A Szentírásból és szentmiséből egyaránt jól
ismert sor nemcsak az utolsó vacsora megünneplésére
hív bennünket, hanem arra is, hogy minden tettünkkel
kövessük, hirdessük Jézust. Az Ő példájának nyomán
kell cselekednünk életünk során, vagyis azt kell adni a
másiknak, amink van: az életünket.
Nekünk, keresztényeknek étellé és itallá kell
válnunk embertársaink számára azért, hogy
megtapasztalhassák a rájuk mosolygó Istent, aki
egyszülött Fiát adta mindenkiért. Mert aki megismeri
Jézus Krisztust és az örök élet reményét, többé nem lesz
boldogtalan és céltalan. Ahogy étel és ital nélkül, úgy
remény nélkül sem lehet élni. Azonban csak akkor
- 12 -
tudunk életünkkel másoknak szolgálni, ha előbb azt
belátjuk, hogy Isten akarata szerint kell élnünk, mert
nélküle értelmetlen az ember minden tette.
A Szentírás ezt a következőképpen fogalmazza
meg: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki
azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt
10,39). Az élet elvesztése éppen hogy nem a halált
jelenti, hanem az örök élet elnyerését, a szolgálat pedig
nem rabszolgaságot jelent, hanem a szabadságot arra,
hogy azt tegyük, ami a saját feladatunk. Milyen nagy
öröm, hogy keresztényként arra kaptunk meghívást,
hogy szolgáljunk, tanúságot tegyünk hitünkről és
reménnyel töltsük el a környezetünkben élőket!
A Húsvét csúcspontja Jézus feltámadása. Ez a
titokzatos feltámadás vár ránk is, ami már a földi
életünkben elkezdődik, amikor elfogadjuk Isten
vonzását a jobbra, a többre, a szentebbre, mint ahogy
eddig éltünk. A botlások, bűnök ellenére Isten végtelen
jósága révén újra és újra minden Húsvét, sőt minden
- 13 -
újabb nap alkalmával lehetőségünk van egyféle
„feltámadásra” azzal, hogy letesszük bűneinket,
kételyeinket és követjük Jézust.
Adja meg nekünk az Isten azt a kegyelmet, hogy
felismerjük azt, ami gátol minket az úton az örök élet
felé, hogy legyen bátorságunk beismerni azt, változtatni
rajta és valóban étellé és itallá tudjunk válni mások
számára!
Kopcsik Gábor
- 14 -
Nagypéntek Napi olvasmányok:
Iz 52,13 – 53,12; Zsolt 30; Zsid 4,14–16; 5,7–9;
Jn 18,1 – 19,42
„Íme, az ember!”
A János-evangélium passiótörténetének, a mi Urunk
Jézus megdicsőülésének ebben a csaknem száz verset
számláló szövegrészében, mintegy központi szólamként
bújik meg ez a kijelentés, melyet Pilátusnak
tulajdonítunk.
Azon a napon, mikor Urunk az életét adta értünk,
számos olyan szó hagyta el az emberek ajkát és sok
olyan sötét gondolat öltött testet a szívekben, mint
máskor. Mint más halálos ítélet idején, amely
pillanatnyi látványosságot nyújtó, kegyetlen és a nép
elfojtott borzongásától hangos.
Azon a napon is, mint az emberi történelem
bármely más napján, sokféle hang volt hallható, akár
- 15 -
egy gondosan megkomponált zeneműben. Akár az
ébredő csecsemők békés gügyögése, a munkások
szerszámainak csendülése, a legelőt taposó paták
topogása, az ünnepi előkészületben várakozók csendje,
vagy a halálos ágyban elnyugvó testek sóhaja... Emberi
hangok az emberi világban...
Azonban e napon is voltak olyan hangok, melyek
úgy fúródnak azóta is a teremtés természetes rendjének
dalvilágába, mint idegen testek hideg zaja, a láztól
szüntelen égő sebbe. A szitok, a káromlás, a maró gúny,
az igazságtalanság, az ütések, a szeretetre való
képtelenség, az istentagadás, az emberi mivoltunk
megtagadásának disszonanciáját jelentik ezek. Nem
emberi hangok az emberi világban. Igen, ez is része volt
megváltásunk napjának, az Élet halálának néhány
órányi, mégis kínzóan hosszú drámai szimfóniájában.
Volt, aki aznap háromszor tagadott, és a tagadás
tűzénél melegítette tagjait. Volt, aki háromszor akart
elbocsátani, és végül vízzel mosta kezeit. Volt, aki sírt s
volt, akinek már elfolytak mind a könnyei… s volt
- 16 -
valaki, akinek akkor Jeruzsálemben elfolyt a vére. Az
utolsó cseppjéig. Azért, hogy minden embert az elsőtől
az utolsóig megváltson. Szinte hangtalanul, elnémulva,
csak néhány súlyos szót hagyva nekünk, a benne hívők
szívébe függesztve örök emlékül.
Sokan valóban csak ’valakinek’ vélték, úgy
gondolták, egy a sok közül. És éppen az, aki valakinek
látszott, éppen Pilátus, aki a nép szemében hatalommal
bírt – ha tudtán kívül is –, ő tett tanúságot róla, hogy
nem csak ’valakivel’ van dolga a Názáreti Jézus, a
Megfeszített személyében.
„Íme az ember!” – hangzott az ember kiáltása.
Néhány pillanattal azelőtt még az igazságot akarja tudni
– most pedig ő maga mondja ki azt. Majd később, mivel
talán az Isten vérző csendjének, megkötözött
hallgatásának ereje a szívéig hatolt, ha nem is az
emberiség uraként, de a zsidók királyaként ismerve el
egy zsidó férfit, így szól: „Íme a ti királyotok!”.
Valamiképpen Isten hangja ez, az emberi világban.
- 17 -
Annak az Istennek hangja, az Egyetlennek, Aki
bennünk akar élni, és általunk szólni.
A halálig való engedelmesség követésre szólít, és
példája segít, hogy meghalljuk az igaz Úr hangját és
visszhangként feleljünk neki szívünk mélyéről, e kertnyi
világ teremtett akusztikáját egyre teljesebben
kihasználva. Így az olajfák és az elvakultság gyűrűjében
felfénylő Szó: „Én vagyok!” – visszavezethet minket a
csipkebokor tüzes emlékéhez. A kakas hajnali hangja
pedig az Isten népét harcra hívó harsona zengésévé
válhat.
Elég rátekintenünk Jézusra, hogy lássuk Istent,
hogy lássuk az embert. Hogy láthassuk, mivé lettünk
bűneink által, milyen sebzetté, milyen gyengévé tesz az
igazságtalanság. Hogy ki lehet belőlünk, ha Jézusra, a
Krisztusra tekintünk. Így látjuk meg, hogy mi az
igazság. Hogy Ki az. Hogy kik is vagyunk valójában:
az értünk emberré lett Isten gyermekei, az irgalom
örökösei, királyi hatalommal megáldva.
- 18 -
Igaz Istenünk, Jézus Krisztus, kérünk segíts, hogy
hallhassuk szavad, láttassuk a Benned kapott igaz
mivoltunkat, hogy hagyjuk meglátni megváltott
emberségünket, kegyelmedből nekünk ajándékozott
istenségünket!
Szilvási Zalán
- 19 -
Nagyszombat
Szeretjük ünnepelni a győzelmet. Azt hiszem, hogy a
feltámadás minden keresztény számára győzelem és
nagy ünneplés. És ezért a hagyomány szerint
nagyszombaton ünnepélyes körmenetet tartunk, amely a
nagy győzelemnek a jele.
Jézus azt mondta, hogy „ha a búzaszem nem hull
a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal,
sok termést hoz” (Jn 12,24). Bizonyára ez történik meg
Nagyszombaton. Jézus ott fekszik a sírban és
megtapasztalja a halált, mint egy búzaszem azért, hogy
feltámadjon és egy igazi és örök éltet hozzon
mindannyiunknak.
Szombat a nyugalom, az istentisztelet napja volt
Izraelben. A csend, a várakozás ideje. De most a
keresztrefeszítés utáni szombat a megrendült,
- 20 -
félelemmel teli tanítványoknak lehetőség az
átgondolásra: mi, miért és hogyan történt. Mesterük,
Jézus, akihez szegődtek, akiért lelkesedtek,
megcsúfolva, keresztrefeszítve szenvedett tegnap. Mára
minden lecsendesült. Az emberek hazamentek
otthonaikba, valószínűleg beszélgettek a történtekről.
De miről gondolkodhattak a tanítványok? Arról, hogy
mit tanított mesterük a megtérésről, az új emberről, a
mindent adásról, az önfeláldozásról, a szeretetről, Isten
Országáról. Amíg a férfiak elvonulva, bezárkózva a
lehetőségeket keresik, mit is tegyenek, mihez is
kezdjenek a történtek után, addig az asszonyok már a
következő napot készítik elő, teszik a dolgukat.
Megkívánja ezt tőlük az évezredek óta beléjük ivódott
gyakorlat. Kimennek a sírhoz, hogy elvégezzék a
szokásoknak megfelelő megkenést, hogy
megtörténhessen a végső nyugalomba helyezés. Jézus
sokszor mondta az evangéliumban, hogy „Ne féljetek!”
Azt hiszem, hogy az asszonyok nagyon jól értették
Jézus szavait és azért mentek ki olyan bátran a
- 21 -
sírhoz. Igen. Az igazi szeretet nem fél, hanem bátor és
derűs. Huszonegyedik századi napjainkban mennyi hívő
ember van, aki bátor azért, hogy Jézus Krisztust
hirdesse?
Mit teszek én a szombat csendjében?
Gondolkodom-e az igazságról? Mit jelent számomra
önmagam odaadása? Rádöbbenek-e, hogy csak a
szeretetben való odaadásnak van értelme? Próbáljuk
meg Jézus feltámadásának tanúi lenni a hitben és
szeretetben.
Lourduraju Chavvakula SVD
- 22 -
- 23 -
Húsvétvasárnap Napi olvasmányok:
ApCsel 10,34a.37–43; Zsolt 117; 1Kor 5,6b–8; Jn 20,1–9
„Szép úrfiak! immár e puszta halom, e kopja tövén nincs
mér’ zengeni többet” – halljuk a Szondi két apródjához
szóló intelmet, ám az ifjú dalnokok, mit sem törődve a
szultáni gyümölcsökkel, mézízű sörbettel, csak zengik
és zengik uruk dicső tetteit és hősi halálát.
Jézus tanítványait – Uruk elfogása, elítélése és
kivégzése után – nem lanttal a kezükben találjuk.
Elfutnak, tagadnak, bezárkóznak. Félnek, és
értetlenkedve állnak az események előtt. Pedig – ha
létezett a Márknál fellelhető messiási-titok – nem ebben
a helyzetben kellene még a háztetőkről is kiabálni,
széjjelkürtölni az egész világban, hogy ki is volt ez a
Názáreti? Hogy betegek gyógyultak meg? Hogy úgy
tanított, mint akinek hatalma van? Hogy életét adta
értünk? De mi, szűklátókörű emberek nem látunk az
- 24 -
orrunknál tovább, elmerülünk kudarcaink árkaiban,
félelmeink falai mögé zárkózunk, távolságot veszünk
fájdalmainktól. A feltámadás örömhíre, hogy Jézus, a
Feltámadt Úr mellénk szegődik, alászáll kudarcaink
mélységeibe, és megmagyarázva az események
értelmét, felemel onnan minket. Áthatol félelmeink zárt
ajtaján, békességet lopva szívünkbe. És sebeit mutatja
nekünk – arra tanít, hogy az igazi szeretet nem zárkózik
el a fájdalomtól. „Aki szeret, az sebezhetővé teszi
magát” (C. S. Lewis).
Jézus a sebeit mutatja, sebeit engedi tapintani
tanítványainak. „A könny nem éget már, csupán ragyog”
(Arany János). Nagypéntek, a szenvedés és kereszthalál
eseményei nem merülnek feledésbe a feltámadás után
sem. Éppen ezek a sebek fényesednek át, és
tanúskodnak arról, hogy nem a fájdalomé, nem az
elmúlásé az utolsó szó. „Lehetett láng, de nem lehetett
hamva” – József Attila gyönyörű szavaival.
A Feltámadt Úr nem azt hirdeti, hogy mától
minden fájdalom, szenvedés és bánat eltűnik. A húsvét,
- 25 -
a feltámadás öröme nem írja felül a nagypéntek, a
szenvedés és a halál valóságát. Inkább megvilágítja
lényegét. „Aki ismeri Krisztus keresztjének és
sírboltjának misztériumát, az ismeri minden dolognak
az értelmét.” – vallja Hitvalló Szent Maximosz. Húsvét
fényénél világosodik meg igazán, hogy Jézus a halált
már feltámadása előtt, egész életével, és legfőképpen
életének teljes odaadásával, a kereszten győzte le. A
látszólagos kudarc tulajdonképpen a szeretet diadala. A
feltámadás jele tesz bizonyságot arról, hogy az Istent
szerető és Istenben bízó lelkeknek minden a javukra
válik: „száraz esztendőben sem aggódik, és nem szűnik
meg gyümölcsöt teremni” (Jer 17,8). Szenvedni és
nevetni – Teréz anya ezt a kettőt tartja a
legfontosabbnak nővérei életében. A feltámadás
örömhíre erőt és bizalmat adhat mindennapi
fájdalmunk, sötétségünk, gyengeségünk,
tökéletlenségünk elviseléséhez. Száraz időben sem
szűnünk meg gyümölcsöt teremni. „Ha sebeinket
átjárónak látnánk, mint Jézus, akkor szent sebekké
- 26 -
válnának, nem pedig tagadni vagy takargatni való
dolgokká” – mondja Richard Rohr.
„Előre megkente testemet a temetésre” (Mk 14,8)
– igazolja Jézus az őt drága nárduszolajjal megkenő
asszonyt, hozzátéve: „Szegények mindig lesznek
veletek”. Most, amikor feltámadt a halálból, és testének
nincs már szüksége drága kenetre vagy balzsamra, nem
arra hív-e minket, hogy éppen ezeket a mindig,
mindenütt velünk lévő testi-lelki szegényeket keressük
fel? Hogy az evangélium hirdetésével válaszoljunk a
szegénység éppen aktuális formáinak kihívásaira? Hogy
életünk odaadásával, a mindennapos hűség
áldozatainak, nehézségeinek és fájdalmainak
vállalásával kenjük meg szent testét, a szegényeket?
Adja Isten, hogy az Ő szolgálatában örömhírré, testi,
lelki, értelmi, szociális, gazdasági vagy érzelmi kenetté,
balzsammá tudjunk válni egymás és a rászoruló
testvéreink számára!
Borbás Péter Schp
- 27 -
- 28 -