Egyszervolt világBy Oleksza László

Publio Kiadó

2012

Minden jog fenntartva!

TartalomjegyzékRólam.

A szirénákról.

A családról.

A Tóról.

Orvosokról.

A nyárról.

Fosztogatók.

A védvonalról.

A Döntésről.

Rólam.Anyám szerint még az ég is mosolygott, amikor megszülettem.

Problémás ez nekem, de meg kellett kérdeznem, mit értett ez alatt,mert számomra egyértelmű, hogy az ég nem mosolyoghat,maximum beborul, jobb esetben kiderül, a mosolyt, mint olyat,pedig hagyjuk az emberekre. Anyám a felhők állásával magyaráztakijelentését, melyek bodroztak midőn úgy döntöttem: világra jövök.

Otthon kezdődött, ami nem csoda, mert a vártnál majdnem kéthónappal korábban érkeztem. Apám karosszékéből ugorva orvosértszaladt, - riadalmában mezítláb kocogott a nem is olyan közeliReménység kórházig, ahol dadogva adta elő mondandóját, feleségehangulatának ijesztő változását -, míg anyámat az akkor hat, ésnyolcéves fiútestvéreim istápolták. Ez persze kimerült a jaj anyu,mi történt, meg a, jaj anyu ugye nem lesz baj, sirámokban, ámanyámnak akkor erőt adott két fiának jelenléte. Legalább is ezmesélte, amikor a mosolygó felhők felől kérdeztem tizennégy évtávlatából

Kisvártatva szirénázó mentőautó érkezett, melynek háromtagúszemélyzete meglepően nyugodtan - apám elmondása alapján:faarccal, lassú mozdulatokkal - tálalta a hírt, miszerint emeörömteli tényt rögvest császározni kell. Summa-summarumezerhatszázhúsz grammal könnyítettem anyám pocakján, miutánbömbölve kicsusszantam a világba, a szülést levezető orvos vértőlpirosló kezeibe. Szép csecsemő voltam, mondták szüleim szülei, ésazoknak barátai, kik újszülöttet csodálni érkeztek a kórházba. Ahirtelen jött örömben azért szerencsém is volt, melyszen koraiállapotomra való tekintettel kifejlett tüdővel születtem, ekképpnem volt szükség kórházi, ezen belül kézi lélegeztetésre, ami azezerkilencszázas évek elején hozzám hasonlóan még jócskángyerekcipőben járt. Emitt hosszú képszakadás lehetett, mert

akárhogy is töröm a fejem emlékek után kutatva, semmit, desemmit nem tudok elmesélni cseperedésem korai éveiből.Segítségül itt vannak az adatok Anyám Gyermekkönyvéből: Heikonapjában nyolcszor eszik, gyönyörűen gyarapodik, de akecsketejtől kiütéseket kap, így maradt a felforrósított tehéntej.Három hónaposan göcög, négy hónaposan megfordul. Hathónaposan ejti ki első szavát - apa -, és így tovább, és így tovább.Található még ebben a Könyvben hajtincs, kezem lenyomata,talpam lenyomata, stb.

Ennyit hát a gyermekded évekről, a valóban gondtalanmindennapokról, ahol a legnagyobb nyűg az öltözés volt. Átsiklokkéztöréseimen, a mértéktelen falást követő rosszulléteken, afájdalmas, de elkerülhetetlen oltásokon, a pubertáskoripattanásokon, mert igazából a körülöttem lezajló eseményekkelszeretnék foglalkozni, visszaemlékezi.

Nem tudom hogyan kezdődött, egyszeriben csak benne találtukmagunkat.

A szirénákról.

Fülsiketítő, ugyanakkor rémisztő.

A tudatalattira hat, és azt üzeni: menekülj. Mérnökök, meg mégki tudja, miféle csudabogarak tökéletesítették, mire ez lett belőle:félelem. Amikor először hallottam- igazából ezerszer hallottamszóban, a városon átsöprő menekültektől, akiket akkor még hőskatonák hazatérésének hirdetett a hangulatkeltés- a kíváncsiságonkívül más érzés nem kapott el. Nem volt mitől félnem, hiszen aVáros ép volt, és a templomok tornyai büszkén meredtek az ég felé.Az Első Szirénázási Napon esett, kövér cseppekben hullott alá,mitől gubancos fürtjeim koponyámra tapadtak, de cseppet nembántam: az eső felüdülést hozott a rekkenő melegben. Negyvenkétnapja, hogy nem esett: ettől ingerült, kapkodó volt mindenki.Háborúban álltunk szomszédjainkkal, vér és fájdalom lapult azújságokban, ezt csak tetézte, netán bekeretezte a szárazság. Atejestől karikáztam hazafelé, a Vénkisasszonytól kapott kenyérbéltharapdáltam, miközben egyenes derékkal, kormányfogás nélkülpedáloztam. Ebben nagy voltam, a srácok Mesternek neveztek, ígynagybetűvel, áhítatosan. Láttam az iskolában, amikor Olli azt írta adolgozatában: A legjobb barátom Heiko, aki tökéletesen üli meg abicajt. Kormányfogás nélkül: Ő ebben az igazi Mester.

Vénkisasszony járt a fejemben: az a szőke konty fekete masnival,a tótükre kék szemek, a hullámzó keblek. Családommal ellentétbenén igenis szerettem Vén kisasszonyt, mert megmozdult bennemvalami a nevetése hallatán. Vénkisasszony harminchat éves volt, denem látszott annyinak. Kinézett hetvennek - Kölök! Mi a...

Keménykalapos, szakállas öregúr áll megriadt ábrázattal azúttesten, szürke botja fenyegetően felém mered, de a szitoközön

nem jut el fülemig, mert előredőlök, elkapom a kormányt, ésnéhány erőteljes tekeréssel magam mögött hagyom, boldoguljon,ahogy tud. Összeérnek felettem a házak, szűk sikátorokbankanyargok, élvezem az aszfalt egyenetlenségeiből adódó rázkódást.Ez alapos odafigyelést igényel, hacsak az ember nem akarjaleharapni a nyelvét, és nekem nem állt szándékomban.Összeszorított fogakkal pedálozok, nyelvem a szájpadlásomon.Hangosan dobog a vér a fülemben. Szárítás céljából kiterített,házilag gyártott pelenkák lógnak a fejem felett, ami az esőbenértelmetlenek egyben hiábavalónak tűnik, és a bicikli vázárafelállva talán még el is érhetném a pelusokat - édesanyám szerint:az angyal pisi felfogókat -, de ez lopásnak számítana, és Istenbiztosan megdorgálna, így bűnös gondolatom úgy elreppen akár akerékpár zörgésére ijedten felreppenő galambraj.