ERŐLEVES A LÉLEKNEK

2. PORCIÓ

101 ERŐT ADÓ ÉS LÉLEKEMELŐ TÖRTÉNET

ÍRTA ÉS VÁLOGATTA:

JACK CANFIELD ÉS MARK VICTOR HANSEN

Törődjünk a történetekkel, amelyeket hallunk, és tanuljuk meg továbbadni őket azoknak, akiknek szükségük van rájuk. Olykor az ételnél is jobban kell egy-egy történet az életben maradáshoz. Ezért plántálunk történeteket egymás emlékezetébe. Így gondoskodunk magunkról.

Barry Lopez

Kedves Olvasó!

Itt vagyok. Ha magányos, egyedül érzi magát, keresse társaságomat! Ha kétségek gyötrik, önbizalma romokban hever, forduljon hozzám segítségért! Ha egyszerre minden összezavarodott, szívesen fényt gyújtok, hogy világosan lásson. Kiskorában, ha megbetegedett, a nagymama jó húslevese táplálta fel — tőlem most lelkierőt kaphat. A családi élet, a szeretetteljes együttlét terén szerzett tapasztalataim kivezetik elszigeteltsége sötét útvesztőiből. Történeteim bátorságról, kitartásról szólnak, megerősítik elszántságát. Receptem alapja: nagy adag ihlet azoktól, akik kemény erőpróbákkal kerültek szembe, de helytálltak, és felülemelkedtek minden nehézségen. Lásson hozzá, s minden porcikája megtelik energiával, miközben a bőven mért humort fogyasztja, s megpróbál együtt lélegezni a szükséget szenvedő világgal. Bajnokokról, hős férfiakról és nőkről mesélek, akik előttünk jártak. Példájuk irányt mutat lépéseinknek, lendületet kölcsönöz nekünk, újraéleszti álmainkat. A legnagyobbak mély bölcsességet tükröző gondolatai széttörik a félelem béklyóit. Mindenekelőtt azonban a jövőkép vitaminját kínálom. Ez a kép csupa öröm, győzelem, boldogság, egészség, siker, barátság és szeretet. Egy szó, mint száz: erőleves a léleknek!

John Wayne Schlatter

Bevezetés

Történetekből áll össze a világmindenség, nem atomokból.

Muriel Ruckeyser

Ezennel örömmel nyújtjuk át a Még egy adag erőleves a léleknek elkészült kötetét. Százegy történetet gyűjtöttünk egybe, melyek hitünk szerint arra ihletnek és ösztönöznek, hogy közelebb jussunk a feltétel nélküli szeretethez, szenvedélyesebben éljünk és nagyobb meggyőződéssel kövessük legtitkosabb vágyainkat. Támaszt nyújtanak a kudarc és kiábrándulás pillanataiban, vigasztalást a fájdalom és veszteség után. Életre szóló társunkká válhat e történetfüzér, melynek bölcsességében bármikor fogódzót találhatunk. Aki fellapozza, csodálatos utazásra indul. Ez a könyv más, mint az eddig olvasottak. Időnként lényünk legmélyén érint meg bennünket, máskor a szeretet és öröm még nem ismert magaslataiba repít. Az első Erőleves a léleknek olyan hatásosra sikerült, hogy saját állításuk szerint olyanok is befalták az első betűtől az utolsóig, akik sohasem olvasnak könyvet. Érdeklődésüket azzal indokolták, hogy a fejezeteiből sugárzó szeretet-energia, hol könnyet, hol mosolyt fakasztó, ihlető erő megragadta a lelküket, és arra sarkallta őket, hogy le ne tegyék, amíg a végére nem jutottak.

Még csak tízéves vagyok, és imádom ezt a könyvet. Elképesztő, hogy mennyire. Nem szoktam olvasni, de most csak olvasok, olvasok és olvasok.

Ryan O., negyedik osztályos tanuló

Hogyan olvassuk ezt a könyvet?

Bekebelezhetjük egy ültő helyünkben is, de ezt nem ajánljuk. Inkább azt javasoljuk, hogy csökkentsük a tempót, ne sajnáljuk az időt, ízlelgessük, akár a nemes bort — apró kortyonként. Tapasztalhatjuk, hogy mindegyik történet más-más módon érinti meg szívünket, lelkünket és elménket. Adjuk át magunkat ennek az élvezetnek, és hagyjunk elegendő időt minden egyes történet megemésztésére. Ha behabzsoljuk őket, esetleg átsiklunk a felszín alatt rejtőző, mélyebb értelem fölött, mert mindegyik kis elbeszélés sok életbölcsességet és tapasztalatot tartalmaz. Az első kötet olvasói levelek ezreiben számoltak be arról, hogy miként érintette életüket a könyv, s ez minden eddiginél jobban meggyőzött bennünket arról, hogy a történetek az egyik leghatékonyabb eszközt jelentik életünk átformálására. Közvetlenül tudatalattinkat szólítják meg. Lefektetik a jobb élethez vezető út nyomvonalát. Gyakorlati megoldást sugallnak mindennapi gondjainkra, példát adnak a találékony viselkedésre, mely problémák esetén mindig beválik. Gyógyírt csepegtetnek sebeinkre, emlékeztetnek az emberi természet legfelemelőbb vonásaira. Kizökkentenek a hétköznapok megszokásából, ráébresztenek végtelen lehetőségeinkre. Arra buzdítanak, hogy többet tegyünk és többé váljunk, mint eredetileg lehetségesnek tartottuk volna.

Osztozzunk másokkal az örömben!

Anyagi javad lehet temérdek,Ékszer ládaszám és aranyhegyek.Kincsed az enyémnél több nem lehet,Mert hallottam már sok-sok történetet.

Cynthia Pearl Maus

Az olvasott történetek egy része arra ösztökél, hogy megosszuk őket szeretteinkkel, barátainkkal. Amikor egy történet valóban lelkünk legmélyéig hatol, hunyjuk be a szemünket akár csak egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a kérdést: „Kinek mondhatnám el most azonnal?” Ha eszünkbe jut valaki, szánjunk rá időt, látogassuk meg vagy hívjuk fel, és mondjuk el neki is, amit megismertünk! Ezáltal valami még mélyebbhez jutunk. Gondolkodjunk el Martin Buber alábbi sorain:

Egy történetet úgy kell elmesélni, hogy az önmagában is segítséget jelentsen. A nagyapám alig tudott járni. Egyszer megkérték, hogy meséljen a tanítójáról. Szóba került, hogy a tanító ugrált és táncolt imádkozás közben. Amikor a nagypapa ehhez a mozzanathoz ért, fölállt, s annyira magával ragadta saját elbeszélése, hogy maga is ugrálni és táncolni kezdett, mint egykor a tanító. Hát így kell mesélni!

Felvethetjük az ilyen történeteket munkahelyünkön, a templomban vagy otthon, családi körben. Elmondásuk után tárjuk fel, miként hatott ránk, és mi indított továbbadásukra. Ami pedig a legfontosabb, példájukon felbuzdulva osszuk meg másokkal saját történeteinket is! A történetek olvasása, elmondása és meghallgatása rendkívül fejlesztő hatású lehet. A történetek hatékony eszközök a tudat alatt rejtőző gyógyító, helyreállító, önkifejező és gyarapító energiák felszabadítására. Olvasók százai szóltak arról, hogy miként nyitotta fel a zsilipet az Erőleves a léleknek első kötete az emberi érzelmek árja előtt, hogyan mélyítette el a családi és csoportösszetartozás érzését. Hatására a családtagok kezdték felidézni és továbbadni életük fontos élményeit a vacsoraasztal mellett, családi eseményeken, de ugyanígy a tanteremben, a hasonló helyzetűek önsegítő csoportjaiban, templomi gyülekezetekben, sőt munkahelyeken is.

Az egyik legjelentősebb cselekedet egymás gyógyításában az, ha végighallgatjuk egymás történeteit.

Rebecca Falls

Egy pennsylvaniai tanár saját gyűjteményt állított össze ötödikes diákjaival az Erőleves a léleknek mintájára, saját életükből vett történetekkel. Az elkészült munkát sokszorosítva közreadták, s mély hatást gyakorolt mind a tanulókra, mind szüleikre. A Fortune 500 listáján szereplő, élenjáró vállalat igazgatója említette, hogy egy egész éven át minden értekezletet az Erőleves a léleknek lapjairól vett egy-egy történettel kezdett. Lelkészek, rabbik, pszichológusok, személyiségfejlesztő tanácsadók, oktatók és önsegítő csoportok vezetői kezdték és fejezték be a legkülönbözőbb összejöveteleket a könyv történeteivel. Másokat is arra biztatunk, hogy ezt tegyék. Az emberek éhesek a lelki

táplálékra. Amilyen kevés időt igényel az effajta mesélés, olyan tartós hatást gyakorolhat. Nem kevésbé hasznos, ha saját történetünket is megosztjuk környezetünkkel. Hátha szükségük van rá, hogy meghallgassák. Mint a könyvben több példa mutatja, ez akár életet is menthet.

Néha a mi tüzünk már-már kialszik, de egy másik emberi lényben új lobbot vet. Mindannyian a legmélyebb hálával tartozunk azoknak, akik újraélesztik ezt a lángot.

Albert Schweitzer

Az évek során sokan élesztették a lángot, s ezért hálával tartozunk nekik. Reméljük, hogy a magunk szerény módján mi is segítünk olvasóinknak éleszteni és hatalmasra szítani a lángot. Ha sikerül, elértük célunkat. Szívesen hallanánk arról, kiben milyen hatást keltett a könyv. Kérjük Olvasóinkat, írják meg, milyen visszhangot ébresztettek bennük az általunk közreadott történetek. Váljanak egyúttal „lélekemelő hálózatunk” részévé! Küldjenek el minden olyan történetet vagy verset, amely véleményük szerint helyet kaphat egy további kötetben! Könyvünk végén, az utolsó történet után megtalálhatják címünket. Addig is... szerezzen az Erőleves a léleknek mostani újabb adagja mindenkinek éppolyan élményt, amilyet összegyűjtése, megírása és egybeszerkesztése a mi számunkra jelentett!

Jack Canfield és Mark Victor Hansen

A SZERETETRŐL

Az élet dal — énekeld!Az élet játék — játszd!Az élet kihívás — fogadd el!Az élet álom — váltsd valóra!Az élet áldozat — ajánld fel!Az élet szeretet — élvezd!

Szai Baba

A cirkusz

A jó ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen, gyorsan elfeledett cselekedetei.

William Wordsworth

Egyszer, még kamaszkoromban apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett. Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük kidagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését. A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.

— Nyolc gyerek- és két felnőttjegyet legyen szíves — vágta ki peckesen az apa —, hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.

A jegyár hallatán az asszony eleresztette a férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.— Mennyit mondott? — hajolt kissé közelebb.A pénztárosnő megismételte az összeget.Nem volt náluk annyi.Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra?A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy

semmiféle értelemben sem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet, és megkocogtatta a férfi vállát:— Elnézést, uram, ez a zsebéből esett ki.A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe sem jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta

kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:

— Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy,

hogy lemaradtunk volna valamiről.

Dan Clark

A cipő

Gandhi egy ízben épp felszállt a vonatra, amikor az egyik cipője lecsúszott, és a vágányra esett. Nem tudta felszedni, mert a szerelvény közben elindult. Útitársai elképedésére, nyugodtan levette a másikat is, és a párja mellé hajította. Az egyik kísérője megkérdezte, miért tette ezt.

— Az a szegény ember, aki majd megtalálja — mosolygott Gandhi —, így használható lábbelihez jut.

Ismeretlen szerző Átvétel a The Little, Brown Book of Anecdotes című gyűjteményből

Chase

Chase-nek határozottan remegett az alsó ajka, ahogy baktatott az anyja nyomában a rendelő melletti parkolóhoz vezető, hosszú, lejtős gyalogjárón. Ez ígérkezett eddigi tizenegy éve legpocsékabb nyarának. Az orvos kedvesen bánt vele, de elérkezett az idő, hogy a fiúcska szembenézzen a rideg valósággal: fogszabályozóval kell helyreigazítani rendetlenül nőtt fogsorát. Nem elég, hogy ez egy kicsit fáj, és nem ehet rágós ételeket, de a barátai nyilván mind rajta fognak élcelődni. Anya és fia egyetlen szót sem váltott, miközben az autó robogott kis vidéki házuk felé. Csak tizenhét hold tartozott a tanyájukhoz, de ez a földdarab édenkert volt a kutya, két macska, néhány nyúl és a mókusok meg madarak sokasága számára. Cindy, az anya nehezen szánta el magát, hogy szabályoztassa Chase fogait. Öt éve vált el, s azóta egyedül nevelte gyermekét. Apránként gyűjtötte össze az ezerötszáz dollárt, amibe a fogszabályozás került. Aztán egy napsütéses délutánon a szeme fénye, Chase végzetes szerelembe esett. Aznap Rakeréket, a család régi barátait látogatták meg jó nyolcvan kilométerre lévő farmjukon. Az öreg Raker kivitte őket az istállóhoz, és akkor megpillantották azt a szépséget. Büszkén magasra emelt fejjel figyelte a közelgő triót. Világos sörénye és farka meg-megrebbent a lágy fuvallatban. Kisasszonynak hívták, s nála szebb kancát elképzelni sem lehetett volna. Fel is volt nyergelve, így Chase életében először belekóstolhatott a lovaglás gyönyörűségébe. Szemlátomást azonnal kölcsönös vonzalom ébredt bennük egymás iránt.

— Ha érdekel, eladó — jegyezte meg a férfi Cindynek. — Ezerötszázért megkapod a kancát, az összes papírokkal és az utánfutóval együtt, amiben szállítani lehet.

Az asszony keserves döntés elé került. Megtakarított pénzéből rendbe hozathatja Chase fogait vagy megveheti neki a lovat, de a kettő együtt nem megy. Végül arra a döntésre jutott, hogy hosszú távon a fogszabályozás a fontosabb a fiúnak. Mindketten megkönnyezték az elhatározást, de Cindy megígérte Chase-nek, hogy amilyen gyakran csak lehet, elviszi Rakerékhez, ahol kedvére lovagolhat. A gyerek húzódozva kezdte el a hosszú és megpróbáltatásokkal teli kezelést. A fájdalmakat sosem tűrte valami jól. Remegő inakkal vetette alá magát a lenyomatvételnek, a készülék felhelyezésének és a feszítőcsavarok újabb meg újabb meghúzásának. Egyre jobban utálta az egészet, de hiába sírt, hiába könyörgött, a tortúra csak folytatódott. Azon a nyáron egyedül az jelentett neki vigaszt, amikor az anyja elvitte Kisasszonyhoz. Ott szabadnak érezhette magát. Ló és lovasa vígan ügetett a végtelen legelőkön, abba a világba, amely nem ismert fájdalmat és szenvedést. Csak a patkódobogás egyenletes ritmusát érzékelte, meg az arcába csapó hűs szelet. Kisasszony nyergében hol John Wayne-nek, a délceg pisztolyhősnek képzelte magát, hol középkori lovagnak, aki siet vártoronyban senyvedő szíve hölgye megmentésére, vagy bármi másnak, ami épp az eszébe jutott. A hosszú lovaglás után Raker bácsival közösen lecsutakolta Kisasszonyt, kitakarította az istállóját, és megetette, aztán mindig odadugott újdonsült barátnőjének pár kockacukrot. Cindy a konyhában segédkezett Raker néninek, piskótát sütöttek, limonádét készítettek, és figyelték, hogyan nyargalászik Chase.

A búcsúzkodás mindig olyan hosszúra nyúlt, amilyenre Cindy engedte. Chase két kezébe fogta a kanca fejét, megsimogatta izmos vállát, ujjai a sörényébe szántottak. A nemes állat érteni látszott a szeretetét, türelmesen várt, időnként megböködte orrával a fiú inge ujját. Valahányszor elhagyták a farmot, Chase attól rettegett, hogy most látta utoljára a lovat. Végtére is eladó volt a jószág, s mindenütt jó árat kínáltak egy ilyen pompás paripáért. A nyári hónapok sorra teltek el, s a fogszabályozó csavarjait mind szorosabbra húzták Chase szájában. Azzal vigasztalták a fiút, hogy így végre lesz hova kibújniuk a maradó fogaknak, s ez igazán megér ennyi kellemetlenséget. Chase-t mégsem kárpótolta ez a kilátás a folyton a készülék közeibe akadó táplálékdarabkák okozta kínért, egyre jobban feszülő állkapcsa fájdalmáért. Tudta, hogy hamarosan mind az ezerötszáz dollárt el kell költeniük a fogszabályozásra, egy fillér sem marad, amiből megvehetnék az imádott lovat. Szüntelenül kérdésekkel ostromolta az anyját, reménykedve, hogy végül kielégítő választ kap. Nem kérhetnének kölcsön a kancára? A nagyi nem szállna be valamennyivel? Mi lenne, ha ő is munkát vállalna, s a keresetét félretenné a lóvásárlásra? A mama türelmesen válaszolgatott, hogy megnyugtassa, s miután ebbéli igyekezete rendre kudarcot vallott, csendben félrevonult, és kisírta magát, amiért nem képes előteremteni azt, amit egyetlen csemetéje szeretne.

Egy csípős szeptemberi reggelen megkezdődött a tanév, az utca végén feltűnt a sárga iskolabusz. Chase találkozott osztálytársaival, s megkezdődtek az élménybeszámolók. Ki-ki elmondta, mit csinált a nyári szünidőben. Amikor Chase-re került a sor, mindenféléről mesélt, csak Kisasszonyról, az aranysárga kancáról nem ejtett szót. A történet még nem zárult le, s félt attól, hogy miképpen végződik az utolsó fejezet. A feszítő szerkezet segítségével vívott csata sikerrel zárult, a szakszerű beavatkozás nyomán helyére került a nem elég erőszakos szemfog is. Chase türelmetlenül várta a hónap harmadik szombatját, amikorra a mama azt ígérte, hogy elviszi Rakerékhez, és megülheti Kisasszonyt. A megbeszélt napon már hajnalban talpon volt. Megetette a nyulait, kutyáját és macskáit, még arra is jutott ideje, hogy a hátsó kertben összegereblyézze a faleveleket. Mielőtt elindultak otthonról, kockacukrot tömött a kabátzsebébe a sárga sörényű kancának, aki már biztosan epekedik utána. Örökkévalóságnak tűnt, míg végre lefordultak a műútról, a Rakerék farmjára vezető dűlőre. Tekintetével izgatottan kereste a szeretett lovat. Közelebb érve kimeresztette a szemét, de még mindig nem látta. Szívdobogva nézett körül, de az utánfutó sem volt sehol. A kancával együtt eltűnt. A rémálom valósággá vált, valaki nyilván megvette Kisasszonyt, s most már sohasem látja többé. Eddig nem ismert ürességet kezdett érezni a gyomra tájékán. Kiszálltak a kocsiból, és a lakóház bejáratához siettek. A csöngetésre senki sem válaszolt. Csak Százszorszép, a nagy skót juhász jött elő farkcsóválva az üdvözlésükre. Az asszony szomorúan bámult maga elé, Chase pedig az istállóhoz szaladt, ahol addig Kisasszonyt tartották. A rekeszét üresen találta, a nyereg és a takaró is eltűnt. Potyogtak a könnyei, amíg visszabotladozott a kocsihoz, és beszállt.

— Még csak el se köszönhettem tőle, anyu — nyöszörögte.Hazafelé menet némaságba burkolództak, ki-ki gondolataiba merült. Barátjának elvesztése lassan gyógyuló sebet

ejtett Chase lelkén, csak abban reménykedett, hogy a kanca jó otthonra lelt, ahol szeretik és gondoskodnak róla. Tudta, mindennap imádkozik majd érte, soha nem felejti együttléteik felhőtlen óráit. Elbóbiskolt, mire Cindy az otthoni kocsibejáróra kanyarodott. Nem látta a lakkpiros utánfutót az istállójuk mellett, sem Raker bácsit, aki kék kisteherautójának támaszkodva várakozott. Csak akkor eszmélt fel, amikor megálltak, és a férfi rányitotta a kocsiajtót.

— Na, kisöreg, mennyit spóroltál össze?Ez nem lehet igaz! Hitetlenül dörzsölgette a szemét.— Tizenhét dollárt — nyögte ki bátortalanul.— Nahát, ez remek, pont ennyit akartam Kisasszonyért meg az utánfutóért — vágta rá mosolyogva Raker. Az üzlet

az állatkereskedelem történetében példátlan sebességgel köttetett meg. Néhány pillanat múlva a büszke új tulajdonos már nyeregbe is pattant, s ott feszített imádott kancája hátán. Ló és lovas hamarosan eltűnt az istálló háta mögött, vígan ügettek a túlnan elterülő legelő felé. Raker úr sohasem adott magyarázatot cselekedetére, hacsak ezt a megjegyzését nem számítjuk:

— Évek óta nem éreztem magam ilyen jól!

Bruce Carmichael

Vihar a tengeren

Évekkel ezelőtt egy holland halászfalucskában élő fiatalember példát adott a világnak az önzetlen szolgálat jutalmáról. Mivel az egész település a halászatból élt, önkéntes mentőosztagot szerveztek veszély esetére. Egyik éjszaka hirtelen feltámadt a szél, szakadni kezdett az eső, és a tomboló vihar felborított egy halászbárkát a nyílt vízen. A bajbajutott és kimerült legénység leadta a vészjelzést. Az evezős mentőcsapat kapitánya megszólaltatta a szirénát, s a falu lakói összegyűltek az öbölre néző főtéren. Mialatt a mentők vízre bocsátották csónakjukat, és a széltől felkorbácsolt hullámokkal dacolva befelé eveztek, a falusiak nyugtalanul várakoztak a parton, lámpásokat gyújtottak, hogy az evezősök visszataláljanak.

Egy óra múlva kibontakozott a ködből a csónak, s az emberek ujjongva szaladtak elébe. Az önkéntesek elcsigázva rogytak a fövenyre, s elmondták, hogy a mentőhajó már nem bírt el több embert — egy szerencsétlenül jártat hátra kellett hagyniuk. Ha őt is felveszik, a csónak bizonyosan elsüllyed, és mindannyian ott pusztulnak.

A kapitány tébolyult igyekezettel próbált újabb mentőcsapatot toborozni az egyetlen odakint hagyott halász megmentésére. A tizenhat éves Hans előlépett. Az anyja megragadta a karját.

— Könyörgök, ne menj! Az apád tíz éve hajótörésben halt meg, a bátyádnak, Paulnak csak három hete veszett nyoma. Egyedül te maradtál nekem.

— Mennem kell, anyám. Mi lenne, ha mindenki kihúzná magát, hogy „Nem mehetek, menjen valaki más?” Most nekem is teljesítenem kell a kötelességemet. Akire rákerül a sor, ki kell vennie a részét a munkából — felelte a fiú, megcsókolta az anyját, csatlakozott a csapathoz, és eltűnt az éjszakában.

Újabb óra telt el, amely az aggódó anya számára örökkévalóságnak tetszett. Végre előtűnt a ködből az evezőshajó, az orrában Hansszal. A mentők kapitánya kezéből tölcsért formálva kiáltotta:

— Megtaláltátok?— Meg! — ordította vissza izgatottan Hans. — Mondják meg anyámnak, hogy Paul, a bátyám az!

Dan Clark

Érdemes volt

Egy férfi az életét kockáztatva a háborgó tengerbe vetette magát, hogy kihúzzon egy kisfiút, akit magukkal sodortak a hullámok.

— Köszönöm, hogy megmentette az életemet — hálálkodott a gyerek, miután partot értek,— Nincs mit, öcskös — nézett a szemébe a férfi. — Csak élj úgy, hogy érezd: érdemes volt.

Ismeretlen szerző Átvétel Brian Cavanaugh More Sower’s Seeds című kötetéből

A kétszázadik ölelés

A szeretet mindkét felet gyógyítja — azt is, aki adja, meg azt is, aki kapja.

Dr. Karl Menninger

Apám teljesen besárgulva feküdt az intenzív osztály műszerei közt, mindenéből csövek lógtak. A tagbaszakadt ember majdnem tizenöt kilót fogyott. Hasnyálmirigydaganatot állapítottak meg nála, az emésztőszervi rák egyik legrosszindulatúbb változatát. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, de nem mondhattak mást, mint hogy legfeljebb három-hat hónapja van hátra. A hasnyálmirigy sem sugárkezelésnek, sem kemoterápiának nem vethető alá, így nem sok reményt fűztek az esethez. Néhány nap múlva, amikor az apám felült az ágyban, így szóltam hozzá:

— Apa, mélyen megrázott, ami veled történt. Segített ráébrednem, milyen távolságtartóan viselkedtem eddig, és mennyire szeretlek.

Odahajoltam, hogy megöleljem, de a válla és a karja mintha megmerevedett volna.— Ugyan, apa, hadd öleljelek meg!Egy pillanatra megrökönyödött. A családunkban nem volt szokás kifejezni a szeretetet. Kértem, hogy üljön fel egy

kicsit jobban, hadd fonjam köré a karomat. Aztán újra próbálkoztam. Ezúttal még merevebben tartotta magát. Kezdtem érezni, hogy ismét emelkedni kezd közöttünk a fal. Nem, ez nem kell, gondoltam. Ha ilyen ridegen akarsz meghalni, így akarsz elmenni, amilyen mindig is voltál, hát akkor csak tessék!

Éveken át arra használtam apám ellenállásának, keménységének minden megnyilvánulását, hogy őt hibáztassam kapcsolatunk ürességéért: persze, hiszen nem is törődik velem. Most azonban újra átgondoltam a dolgot, és ráeszméltem, hogy az öleléssel mindketten nyerünk. Kifejezésre akartam juttatni, mennyire fontos nekem, még akkor is, ha nehezen enged közel magához. Apám sohasem hazudtolta meg német származását; gyermekkorában a szülei biztosan megtanították, hogy első a kötelesség, és a férfivá váláshoz ki kell rekesztenie érzéseit. Megszabadultam sokáig dédelgetett szokásomtól, hogy őt okoljam a távolságtartásért, s csak azért is több szeretetet akartam adni neki.

— Na, gyere, apa, fogj át a karoddal!Egészen közel húzódtam hozzá az ágy szélén.— Most pedig szoríts meg! Így ni! Na még egyszer! Jó!Bizonyos értelemben megtanítottam az apámat ölelni, és ahogy megszorított, történt valami. Egy pillanatra

végighullámzott rajtunk a „szeretlek” érzése. Üdvözlésünk éveken át hideg és kimért kézfogásra meg egy „Szia, mi újság?”-ra korlátozódott. Most mindketten alig vártuk, hogy megismétlődjék ez a pillanatnyi bizalmas közelség. Mégis, mihelyt élvezni kezdtük volna a szeretetet, valami megfeszítette apám felső testét, ami félszeggé, idegenszerűvé tette ölelésünket. Hónapokba telt, míg apám merevsége felengedett, és képessé vált arra, hogy engedje a bensejét eltöltő érzelmeket rám sugározni. Sokáig magamnak kellett kezdeményeznem az ölelést, ő nem tudta rászánni magát. Már nem hibáztattam. Inkább támogattam, elvégre egy egész élet után változtatott szokásain, s ez nem megy máról holnapra. Tudtam, végül sikerülni fog, mivel egyre több figyelmet és szeretetet adtunk egymásnak. Körülbelül a kétszázadik ölelésnél egyszerre hangosan kimondta (emlékezetem szerint először):

— Szeretlek!

Dr. Harold H. Bloomfield

Eper shake három kézszorítással

Anyám imádta az eper shake-et. Mindig élveztem, ha beugorhattam hozzá, és meglephettem a kedvenc nyalánkságával. Szüleim idős korukban beköltöztek az öregek otthonába, ahol állandó orvosi felügyelet alatt állhattak. Részben a mama Alzheimer-kórja miatti idegfeszültségtől a papa is megbetegedett, s már nem tudta ellátni anyámat. Külön szobát kaptak, de annyit lehettek együtt, amennyit csak akartak. Nagyon szerették egymást. A két ezüsthajú öreg kéz a kézben járta az épületet, meglátogatták barátaikat, mindenfelé áradt belőlük a szeretet. Ők voltak az otthon „szerelmespárja”. Amikor anyám állapota rosszabbra fordult, írtam neki egy levelet. Ebben elmondtam, mennyire szeretem. Bocsánatot kértem gyerekkori komiszságaimért. Biztosítottam, hogy ő a legjobb anya a világon, és büszkeség a fiának lenni. Leírtam mindent, amit rég a tudomására akartam hozni, mígnem rájöttem, hogy már képtelen felfogni szavaim tartalmát. Apám elmesélte nekem, hogy a mama sokszor órákon át újra meg újra elolvassa hosszú vallomásomat. Elszomorított, amikor már meg sem ismert.

— Maga meg kicsoda? — szegezte nekem folyton a kérdést, s én mindahányszor büszkén feleltem, hogy Larry, az ő fia. Ilyenkor elmosolyodott, és megfogta a kezemet. Bárcsak újra érezhetném az érintését!

Egyik látogatásom alkalmával útközben megálltam a gyorsbüfénél, és vettem a szüleimnek egy-egy eper shake-et. Először anyámhoz kopogtam be, bemutatkoztam, csevegtem vele néhány percet, aztán átballagtam apámhoz a másik pohárral. Mire visszaértem, már majdnem végzett az adagjával, s ledőlt egy kicsit pihenni, de ébren volt. Mindketten mosolyogtunk, amikor beléptem hozzá. Némán odahúztam egy széket az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Szinte természetfeletti kapcsolat létesült közöttünk. A csöndben éreztem feltétlen szeretetünk varázsát, bár tudtam, hogy

fogalma sincs, ki fogja a kezét. Vagy ő fogta az enyémet? Vagy tíz perc után egyszerre gyengéd szorítást éreztem, három rövid szorítást. Azonnal szavak nélkül is megértettem, mit akar mondani. Saját képzeletünk és az isteni hatalom életre hívta a feltétlen szeretet csodáját. El sem tudtam hinni! Bár anyám már nem tudta kifejezni a gondolatait, mint azelőtt, erre most nem is volt szükség. Mintha egy kurta pillanatra visszatért volna közénk. Sok-sok éve, amikor apám udvarolni kezdett neki, akkor találta ki ezt a sajátos közlésmódot, hogy tudassa vele: „Szeretlek!” Apám ilyenkor két gyengéd kézszorítással felelte: „Én is téged!” Most én is ugyanígy válaszoltam. Felém fordította a fejét. Soha nem felejtem el szeretettől sugárzó mosolyát. Ez eszembe juttatta, milyen végtelenül szeretette apámat, a családját és számtalan barátját. Ez az érzés máig mélyen áthatja életemet. Újabb nyolc-tíz perc telt el némán, azután anyám hirtelen rám emelte a tekintetét:

— Valaki kell, hogy szeressen.Örömkönnyek buggyantak ki a szememből, gyengéden megöleltem, biztosítottam róla, mennyire szeretem, majd

hazamentem. Nem sokkal ezután örökre eltávozott. Aznap kevés szó esett köztünk, de az a néhány aranyat ért. Becses kincsként őrzöm ezeket a különleges pillanatokat.

Larry James

A kis porceláncserép

Anyám sokszor megkért, hogy terítsek a „jobbik” porcelánnal. Mivel ez gyakran előfordult, sosem tudakoltam az okát. Úgy véltem, neki egyszerűen így tetszik, talán csak pillanatnyi szeszélyből, és tettem, amit mondott. Egyik este épp vacsorához készültünk, amikor váratlanul beesett Marge, a szomszédasszonyunk. A kopogásra anyám behívta, de a tűzhelytől nem tudott elszabadulni. Marge belépett a tágas konyhába, megpillantotta a szépen megterített asztalt, s meglepődött.

— Ó, vendégeket vártok? Akkor nem is zavarok, majd máskor. Ejnye, miért is nem csörögtem ide, mielőtt átjöttem.

— Semmi baj — felelte anyám. — Csak magunkban eszünk.— Nahát — képedt el a szomszédasszony —, akkor meg miért szedtétek elő a jobbik szervizt? Én az enyémet jó,

ha egy évben kétszer használom.— Azért — felelte kedves mosollyal a mama —, mert ma a családom kedvencét főztem. Ha a vacsoravendégeknek

szépen terített asztal dukál, miért ne illethetné meg ugyanaz a saját hozzátartozóimat is? Ők legalább olyan fontosak, mint bárki más.

— Igaz, de így hamar eltörik ez a sok gyönyörű edény — vélte Marge, még mindig nem értve, miért kell ilyenformán megbecsülni a családot.

— Tudod — válaszolta könnyedén anyám —, egy-két törött tányér nem nagy ár azért az érzésért, amellyel körülüljük a családi asztalt, és élvezzük a finom ételt. Egyébként — tette hozzá vidor arccal — minden törésnek megvan a maga története, és úgy nézett Marge-ra, mintha egy családanyának, aki két gyermeket nevelt fel, igazán tudnia illenék ezt.

A konyhaszekrényhez lépett, és kivett belőle egy tányért.— Látod ezt a csorbulást? Tizenhét éves koromban történt. Soha nem felejtem el azt a napot — lágyult el a hangja,

látszott, hogy emlékei régmúlt időkbe röpítették vissza. — Egy őszi napon apámnak segítségre volt szüksége, hogy a lucernát begyűjtse, szegődtetett hát egy fiatal, erős, jó kiállású srácot. Anyám a tyúkólba küldött friss tojásért, s akkor láttam először a kisegítőnket. Megtorpantam, egy pillanatig némán figyeltem a fiatalembert, amint villára kapja és a válla fölött könnyedén a kazalra hajítja a friss zöldtakarmány hatalmas, súlyos báláit. Mondhatom, pompás fickó volt: sudár, a csípője keskeny, a karja izmos, a haja dús és csillogó. Megérezhette jelenlétemet, mert az egyik bálánál villát tartó keze megállt a levegőben, megfordult, végigmért, és elmosolyodott. Hihetetlenül jóképű volt — állapította meg, és ujjával körbesimított a tányér peremén. — Azt hiszem, a fivéreim megkedvelték, még vacsorára is ott marasztalták. Amikor a bátyám az asztalnál mellém irányította, majdnem elsüllyedtem pokoli zavaromban, hiszen munka közben láthatta, hogy bámulom, most pedig itt ülhetek az oldalán. A közelsége annyira feszélyezett, hogy megkukulva a tányéromra meredtem.

Hirtelen ráébredt, hogy serdülő lánya meg a szomszédasszony hallgatja elbeszélését, elpirult, és sietve lezárta a történetet.

— Szóval felém nyújtotta a tányérját, és kért, hogy szedjek neki. Idegességemben izzadt a tenyerem, reszkető kezemben megcsúszott a tányér, hozzáütődött a tálhoz, és kitört a széléből egy darabka.

A szomszédasszonyt nem hatotta meg a történet.— Na, én inkább igyekeznék elfelejteni az ilyesmit.— Én épp ellenkezőleg. Egy év múlva férjhez mentem ahhoz a csodálatos emberhez, és mind a mai napig,

valahányszor csak meglátom ezt a tányért, felidézi első találkozásunk kellemes emlékét — tette vissza gondosan a csorba edényt a szekrénybe, a többi mögé, a saját külön helyére, s észrevéve csodálkozásomat, gyorsan rám kacsintott.

Mivel szenvedélyes elbeszélése semmiféle érzelmet sem váltott ki Marge-ból, sietve elővett egy másik tányért, ezúttal egy olyat, ami darabokra tört, majd gondosan összerakták, s pici ragasztócseppek dudorodtak ki az eléggé egyenetlen széleken.

— Ez aznap tört össze, amikor Markot, a fiunkat hazahoztuk a kórházból. Micsoda zimankó volt, valóságos ítéletidő! A hatéves kislány segíteni akart, és leejtette a tányért, amikor a mosogatóhoz vitte. Először bosszankodtam, de aztán azt mondtam magamnak: „Hiszen csak egy tányér, nem hagyhatjuk, hogy elrontsa a boldogságunkat, hiszen itt ez a kis jövevény.” Emlékszem, milyen jót mulattunk, ahogy többszöri próbálkozás után végre sikerült összeragasztanunk azt a tányért.

Tudtam, hogy anyám tarsolyában akad még egy-két hasonló történet.Eltelt néhány nap, de nekem még mindig az a bizonyos csorba tányér járt az eszemben. Különlegessé vált, ha egyéb

okból nem, hát azért, mert a mama gondosan a többi mögött tartotta. Valahogy felkeltette az érdeklődésemet, és nem ment ki a fejemből. Egy héttel később a mama vásárolni indult. Szokás szerint nekem kellett vigyáznom a kisebbekre, amíg távol volt. Ahogy kikanyarodott a kocsibejárón, azt tettem, amit minden alkalommal, ha elment otthonról. Beszaladtam a szüleim hálószobájába (amit megtiltottak!), széket húztam a komódhoz, és bekukucskáltam a legfelső fiókba, mint már annyiszor. A hátsó sarkában, puha és csodálatos illatú felnőttruhadarabok mögött kis négyszögletes fa ékszeresdoboz lapult. Elővettem és kinyitottam. A megszokott tárgyakat találtam benne: a rubinköves gyűrűt, amelyet Hilda néni, a kedvenc nagynénje hagyott a mamára; egy pár finom igazgyöngy fülbevalót, amit anyai nagyanyám kapott a férjétől a házassági évfordulójukra, meg a mama vékony jegygyűrűjét, amit gyakran levett, ha a mezei munkában segített a papának. Most is elbűvöltek ezek a becses ereklyék, s nem állhattam ellen a kísértésnek, hogy megtegyem, ami minden kislány vágya: sorra felpróbáltam őket, agyamban káprázatos képek villództak arról, milyen gyönyörűséges lehet, ha az ember felnőtt, olyan szép, mint a mama, és ilyen különleges holmikat birtokol. Alig vártam, hogy elég nagyra nőjek, lehessen saját fiókom, amibe mások nem nyúlhatnak bele!

Ezúttal azonban nem időztem túl sokáig ezeknél a gondolatoknál. Lehajtottam a fadoboz tetejét bélelő piros filcdarabot, amely elválasztotta az ékszereket a közönségesnek látszó fehér porcelándarabkától — ez mindeddig semmiféle jelentőséggel sem bírt számomra. Kiemeltem a dobozból a porceláncserepet, s a fény felé tartva gondosan megvizsgáltam, majd ösztönömet követve, a konyhaszekrényhez futottam, székre álltam, és levettem azt a tányért. Nem csalódtam: a cserép — amelyet anyám oly gondosan őrzött mindössze három értéktárgya között — ahhoz a tányérhoz tartozott, amelyet a mama azon a napon csorbított ki, amikor először pillantotta meg apámat. Immár bölcsebben és több tisztelettel, óvatosan tettem vissza a szent porcelándarabkát az ékszerek közé, a piros filccel együtt. Most már biztosan tudtam, hogy a porcelánkészlet sok szép családi történetre emlékezteti anyámat, de ezek közül egyik sem olyan nevezetes, mint az a nap, amely ahhoz a bizonyos tányérhoz kötődik. Mert az egy olyan szerelmi történet kezdetét jelentette, amely már ötvenharmadik fejezetéhez érkezett, ennyi éve házasok ugyanis a szüleim! Az egyik húgom megkérdezte anyámat, megkaphatja-e egyszer az antik rubingyűrűt, a másik pedig a nagymama gyöngyfüggőjére tart igényt. Nem bánom, hadd legyen az övék mind a két szép családi darab. Ami engem illet, beérem azzal az emléktárggyal, amely egy egészen rendkívüli asszony egészen rendkívüli, szeretetteli életének nyitányát jelképezi. Igen, én azt a porceláncserepet szeretném.

Bettie B. Youngs

Bátorság!

Erőt, tapasztalatot és önbizalmat merítünk minden élményből, amikor igazán sikerül letörölnünk arcunkról a félelmet... Meg kell tennünk azt, amire képtelenek vagyunk.

Eleanor Roosevelt

Nikkinek hívják, az utcánkban lakik. Ez az ifjú hölgy évek óta ihlető forrásom. Története megérintette a szívemet, s ha nehézre fordul a helyzet, az ő bátorságára gondolok. Egy lelettel kezdődött, hetedikes korában. Az orvosi vizsgálat igazolta a család legsötétebb félelmeit. Leukémia. A következő hónapok rendszeres kórházba járással teltek. Össze-vissza szurkálták, száz és ezer lelet készült. Azután következett a kemoterápia. Felcsillant a remény, hogy talán életben marad, de egyúttal elveszítette a haját. A kopaszság egy hétéves kislánynál lesújtó állapot. A kihullott haj nem nőtt vissza. A család szorongani kezdett. Azon a nyáron, nyolcadik előtt kapott egy parókát. Szörnyen viszketett alatta a fejbőre, de hordta, bármilyen kényelmetlen volt is. Addig nagyon népszerű volt az iskolában, imádták az osztálytársai. Mindig egész kis csapat zsongta körül, de egyszerre minden megváltozott. A külseje elidegenítette a többiektől, hiszen tudják, milyenek a gyerekek. Épp olyanok, mint mi, felnőttek. Hajlamosak vagyunk együtt nevetni a tömeggel, és úgy cselekszünk, ahogy ők, pedig ezzel fájdalmat okozunk valaki másnak. A nyolcadik osztály első két hetében vagy féltucatszor lerántották hátulról a parókáját. Ilyenkor megtorpant, lekuporodott, félelmében és zavarában reszketve tette vissza a vendéghajat, megtörölgette a szemét, és visszasomfordált az osztályba, nem értve, miért nem áll ki mellette soha senki. Ez így folyt két idegölő, pokoli héten át, aztán megmondta a szüleinek, hogy nem bírja tovább. Azt felelték, otthon maradhat, ha akar. Persze, ha az embernek haldoklik a gyereke, nemigen törődik azzal, hogyan fog

továbbtanulni. Csak a boldogsága meg a lelki nyugalma számít. Nikki közölte velem, hogy nem is a kopaszság az érdekes.

— Ennyit el lehet viselni — jelentette ki, hozzátéve, hogy a halál gondolata sem igazán izgatja. — Azt is kibírom, de tetszik tudni, milyen érzés elveszíteni a barátaimat? Tetszik tudni, milyen az, amikor végigmegyek a folyosón, és a tömeg kettéválik előttem, mint a Vörös-tenger, vagy amikor belépek az étkezdébe, és épp pizza van ebédre, amit mindenki imád, de inkább otthagyják a felét, és sorra felugrálnak az asztaltól? Azt állítják, nem éhesek, pedig csak azért mennek el, mert én odatelepedtem. A matekórán senki sem akar mellettem ülni, az öltözőben a jobb és bal oldali szekrényszomszédom kipakolt, és áthurcolkodott valaki máshoz, nehogy véletlenül a parókás lányhoz érjenek, akinek az a furcsa betegsége van. Pedig nem ragályos, senki sem kaphatja el. Hát nem tudják, hogy barátokra van a legnagyobb szükségem? A halál semmiség, mert aki hisz Istenben, pontosan tudja, hová kerül örök időkre. A kopaszság se érdekes, de barát nélkül iszonyú.

Elhatározta tehát, hogy inkább otthon marad, de azon a héten történt valami. Hallott két fiúról, egy hatodikosról meg egy hetedikesről, és a történetük bátorságot öntött belé. A hetedikes Arkansas államban élt, és mindennap magával vitte a Bibliáját az iskolába, pedig ez nem nagyon tetszett a többieknek. Egyszer aztán három fiú körülvette, és elkapta a Bibliáját:

— Te kis nyamvadt! A Biblia a nyamvadtaknak való! Az ájtatoskodás a nyamvadtaknak való.Erre ő odaadta a Szentírást a legerősebbiknek:— Tessék, lássuk, van-e merszed csak egy napig is járkálni vele a suliban!Úgy hírlik, rögtön három barátot szerzett.A következő hétfőn Nikki a példán felbátorodva, fejébe nyomta a parókáját, és gondosan kicsinosította magát.— Visszamegyek az iskolába — közölte a szüleivel. — Meg kell tudnom valamit.Nem értették, mit akarhat, már a legrosszabbtól féltek, de elvitték az iskolába. Az utóbbi hetekben minden reggel

átölelte és megcsókolta őket, mielőtt kiszállt. Sok gyerek ezért is kinevette és csúfolta, de ez nem tántorította el. Ma azonban másképp viselkedett. A puszi most sem maradt el, de miután kiszállt, visszafordult:

— Tudjátok, mit csinálok ma?— Mit, kicsim?— Ma megtudom, kik az igazi barátaim.Ezzel lekapta a parókáját, és az ülésre tette.— Vagy így fogadjanak el, amilyen vagyok, vagy sehogy! Már nincs sok időm hátra, meg kell találnom a

barátaimat.Elindult, két lépést tett, aztán hátrafordította a fejét:— Imádkozzatok értem!— Imádkozni fogunk, kicsim.Ahogy besétált hatszáz nebuló közé, a háta mögül hallotta az apja hangját:— Ez az én lányom!Aznap csoda történt. Keresztülvonult az udvaron, be az iskolába, és egyetlen nagyszájú, egyetlen vadóc, senki sem

űzött tréfát ebből a bátor kislányból. Nikki emberek ezreit tanította meg arra, hogy még a bizonytalanság, fájdalom, félelem és üldöztetés közben is emelje fel a fejét, és vállalja önmagát. A kislány azóta leérettségizett. Senki sem hitte volna, de néhány év múlva férjhez is ment, s ma már büszke édesanyja egy kicsi lánynak, akit az enyém után Emilynek nevezett el. Amikor valami lehetetlennek tűnő feladattal kerülök szembe, Nikkire gondolok, és erőt gyűjtök.

Bill Sanders

Légy önmagad!

Az eljövendő világban nem azt kérdezik majd tőlem: „Miért nem voltál Mózes?”, hanem azt „Miért nem voltál Zuszja?”

Rabbi Zuszja

Már egészen kisfiú koromban sem akartam önmagam lenni. Billy Widdletonra akartam hasonlítani, pedig Billy egyáltalán nem kedvelt engem. Úgy jártam, ahogy ő, úgy beszéltem, ahogy ő, és ugyanabba a középiskolába iratkoztam be, amelyikbe ő. Ott aztán Billy Widdleton megváltozott. Folyton Herby Vandeman körül lógott, úgy járt, mint Herby Vandeman, úgy beszélt, mint Herby Vandeman. Jól összezavart! Nosza, elkezdtem úgy járni és beszélni, mint Billy Widdleton, aki úgy járt és beszélt, mint Herby Vandeman.

Aztán ráeszméltem, hogy Herby Vandeman meg úgy jár és beszélt, mint Joey Haverlin, Haverlin viszont úgy jár és beszél, mint Corky Sabinson. Hát tessék, úgy járok és beszélek, ahogy Billy Widdleton próbálja utánozni Herby Vandemant, aki persze csak azt majmolja, ahogy Joey Haverlin igyekszik hasonlítani Corky Sabinsonhoz. Na és Corky Sabinson vajon kinek a járását meg a beszédét akarja másolni? Persze, ki másét, mint a kis nyavalyás Dopey Wellingtonét, aki szakasztott úgy jár és beszél, mint én!

Ismeretlen szerző Beküldte: Scott Shuman

* * *

Calvin Coolidge néhai amerikai elnök egyszer szülővárosából hívott vacsoravendégeket a Fehér Házba. Jámbor földijei aggódtak, nehogy valami kevéssé ildomos dolgot míveljenek az előkelő helyen, ezért elhatározták, hogy mindenben az elnököt fogják utánozni. Ez egészen a kávéig be is vált. Akkor azonban Coolidge egy kis kávét töltött a csészealjába. A vendégek úgyszintén. Megcukrozta, tejszínt tett rá. A vendégek nemkülönben. Azután lehajolt a csészealjjal, és a padlóra tette a macskának.

Erik Oleson* * *

Nem kell olyannak lennünk, mint az anyánk, hacsak nem akarunk igazán olyanná válni. Nem kell se az anyai, se az apai nagyanyánk vagy dédanyánk példáját követnünk. Örökölhetjük az állukat, a csípőjüket vagy a szemüket, de nem kötelező mindenben a nyomdokaikban járnunk. Ha valamit érdemes elsajátítani, az elődeink ereje, lendülete. Mert csak azzá muszáj válnunk, akivé válni akarunk.

Pam Finger* * *

Ha megnyerem azt a bajnokságot, fölveszem a régi farmeremet, a fejembe nyomok egy ócska kalapot, szakállat növesztek, és nekivágok valami félreeső, vidéki útnak, ahol senki sem ismer. Addig megyek, míg nem találok egy szemrevaló kis cicát, aki nem tudja a nevemet, csak azért szeret, aki vagyok. Akkor aztán hazaviszem a negyedmillió dolláros villámba, amelyik az egymillió dolláros lakótelepemre néz, megmutatom neki az összes Cadillacemet, meg az uszodát, amit az alagsorban csináltattam az esős napokra, és azt mondom neki „Ez mind a tiéd, édesem, mert azért szeretsz, aki vagyok.”

Muhammad Ali

Ezek a mai fiatalok

Sokszor, amikor egyik előadásomról a másikra repülök, megesik, hogy beszédes útitársat kapok. Ez általában kellemes élmény számomra, mivel notóriusan figyelem az embereket. Nap nap után rengeteg új ismerőssel találkozom, s rengeteget tanulok abból, hogy nézem és hallgatom őket. Olyan vidám vagy épp szívszaggató történeteket hallottam, hogy bármelyik író megirigyelhetné. Annál kellemetlenebb, ha olyan utas mellé keveredek, aki csak fásultságának akar hangot adni, vagy politikai nézeteit kívánja kifejteni ezer kilométeren át kényszerű hallgatóságának.

— Hát tudja, ezek a mai fiatalok... — kezdett bele egy ilyen alkalommal a mellettem ülő, hogy a sokat megélt bölcs hangján értekezzék mai világunk szörnyűséges állapotáról. Beletörődően sóhajtottam, ő pedig csak mondta, mondta, szapulva a mai tízen- és huszonévesek viselt dolgait, melyekről a tévéhíradó közléseit meglehetősen sajátosan kimazsolázva értesült.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor végre-valahára leszálltunk Indianapolisban, és a szállodámba taxizhattam. Vacsora előtt vettem egy helyi lapot, s az egyik belső oldalon találtam egy cikket, amelyiknek szerintem a címoldalon, a főcímek között lett volna a helye.

Egy indianai kisvárosban élt egy tizenöt éves, agydaganatos fiú. Sugárkezelésen és kemoterápián esett át, s mindezek következtében teljesen kihullott a haja. Nem tudom, ki hogy van vele, de én annyi idős koromban beleőrültem volna ebbe! A fiatalember osztálytársai maguktól megtalálták a megoldást: az összes fiú megkérte az anyját, hadd borotváltassa le a fejét, hogy ne Brian legyen az egyedüli kopasz srác a középiskolában. A cikkhez mellékelt fotón egy anya éppen kopaszra borotválja a fiát, miközben az egész család helyeslően nézi. A háttérben hasonlóan tarfejű fiatalemberek csoportja látszott.

Hát én bizony nem aggódom a mai fiatalok miatt.

Dr. Hanoch McCarty

A virág

— Sok virágom van — mondta a férfi —, de mindközül a gyerekek a legszebbek.

Oscar Wilde

Valaki jó ideje gondoskodik róla, hogy vasárnaponként friss rózsát tűzhessek az öltönyöm hajtókájára. Mivel minden vasárnap megkapom, fel sem tűnik. Természetesen jólesik, és méltányolom, de megszokottá vált. Egyik vasárnap azonban egészen különlegessé lépett elő a gesztus. Az istentisztelet után fiatalember lépett hozzám.

— Elnézést, tiszteletes úr, mit tetszik csinálni a virágjával?Először azt sem tudtam, miről beszél, de aztán felfogtam.— Erre gondolsz? — mutattam a gomblyukamba tűzött rózsára.— Igen, mert ha úgyis el tetszik dobni, akkor szeretném megkapni.Elmosolyodtam, biztosítottam, hogy megkaphatja a virágot, és könnyedén megkérdeztem, mi célja vele. A

kislegény, aki tán tízéves ha lehetett, felnézett rám, és azt mondta:— A nagyinak adom. Az anyukámék tavaly elváltak. Először anyuval laktam, de amikor újból férjhez ment, azt

mondta, költözzek apuhoz. Akkor egy darabig apuval éltem, de azt mondta, nem maradhatok tovább, és a nagymamához küldött. A nagyi olyan jó hozzám. Finomakat főz, és gondot visel rám. Mindent megtesz értem, hát legalább egy szál virágot szeretnék adni neki.

Amikor befejezte, alig tudtam megszólalni. A szemem megtelt könnyel, a történet egészen szíven ütött. Lehajoltam, kivettem a gomblyukamból a rózsát, és azt mondtam:

— Nézd csak, a szószék előtt ott az a nagy csokor. Minden héten másik család hozza a templomba. Vidd csak el a nagymamádnak, mert ő érdemli meg a legjobban!

A fiú utolsó mondatától végképp érzékenyültem. Örökké emlékezni fogok a lelkendezésére:— Milyen gyönyörű nap! Csak egy szál virágot kértem, és egész csokorral kaptam!

John R. Ramsey tiszteletes

Tégy jót úton-útfélen, a szép az mindig szép!

Mint valami titkos jelszó, úgy terjed az emberek közt ez a mondás.Jeges szél süvít San Francisco felett. Piros Honda gördül az öböl hídjára, a hátsó ülésen halomban állnak a

karácsonyi ajándékok.— A hat utánam következő kocsinak is fizetem az átkelést — közli a volánnál ülő hölgy a hídfőnél, és hét

előreváltott jegyet nyújt be a bódé ablakán.A másik hat utána jövő sorban az ablakhoz járul, de visszatolják a pénzét:— Egy hölgy ön előtt már kifizette a díjat. Jó utat!Úgy esett ugyanis, hogy a következőt olvasta a barátnője hűtőszekrényének ajtajára celluxozott cédulán: „Tégy jót

úton-útfélen, a szép az mindig szép!” Nagyon megfogta a felirat, le is másolta magának.Judy Foreman ugyanezt látta festékszóróval egy raktár oldalára fújva, a lakásától majd kétszáz kilométerre.

Napokig motoszkált az agyában a felszólítás, végül visszament ugyanoda, és lemásolta a szöveget.— Fantasztikusan szépnek találtam — ad magyarázatot arra, hogy azóta miért zárja minden levelét ezzel a

bölcsességgel —, olyan, mint valami égi üzenet.Franknek, a férjének annyira megtetszett, hogy kifüggesztette a falra a hetedik osztályban, ahol tanít. Egyik

diákjának az édesanyja újságíró. Ő megjelentette a helyi lapban, bár később elismerte, hogy fogalma sincs, honnét származik és eredetileg mire vonatkozik. Egyszerűen csak tetszik neki.

Két nappal később a gondolat eljutott Anne Herberthez. A negyvenéves szőke asszony Marin megyében, az Egyesült Államok tíz leggazdagabb megyéjének egyikében lakik, gyerekmegőrzésből és más alkalmi házimunkákból él. Napokig járt a fejében a mondat, mígnem lefirkantotta egy sausalitói étteremben, a papír tányéralátét hátoldalára.

— Ez csodálatos! — kiáltott fel a mellette ülő férfi, és máris átmásolta a saját alátétjére.— Ebben minden benne van — bizonygatja Anne. — Bárhol és bármikor tegyük meg azt, amivel jobbíthatunk

valamin.Efféléket eszelt ki: (1) kifesti lerobbant állagú iskolák tantermeit, (2) meleg ételt csempész a konyhaasztalokra a

szegénynegyedben, (3) pénzt csúsztat egy önérzetes idős hölgy erszényébe.— A jóság magától terjed — állítja —, akár az erőszak.A mondás mindenesetre terjed, falakon, autómatricákon, levelek és névjegyek alján. S vele együtt lopva terjed a

jóság is.Egy férfi az oregoni Portlandben épp idejében dob be még egy érmét egy ismeretlen autós parkolóórájába. A New

Jersey-i Pattersonban tucatnyian jelennek meg felmosóvödrökkel, súrolókefékkel és tulipánhagymákkal egy rozoga háznál, pincétől a padlásig tisztává varázsolják, miközben a hajlott korú tulajdonosok meghökkenten mosolyogva

figyelik őket. Ki tudja, mi ütött egy chicagói kamaszba, mindenesetre ellapátolja a havat a kocsibejáróból. Aztán, mire a szomszéd észbe kap, az övét is megtisztítja.

Egy bostoni nő „Boldog karácsonyt!” felirattal látja el a bankban beváltandó csekkek hátoldalát. Egy St. Louis-i férfi, akinek hátulról belerohant a kocsijába egy fiatal nő, csak legyint.

— Á, csak egy karcolás! Emiatt ne izgassa magát!Terjednek a szépségre törekvés jelei: Egy férfi nárciszokat ültet az autóút mentén. Egy seattle-i egyszemélyes

köztisztasági őrjárattá nevezi ki magát, járja a betondzsungelt, és bevásárlókocsiba gyűjti a szemetet. Atlantában egy férfi lesikálja a firkálásokat a közpark padjáról. Azt mondják, ha az ember mosolyog, óhatatlanul legalább egy kicsit jobb kedvre derül. A jóság mindenképpen csökkenti saját terheinket is, hiszen egy kicsivel jobbá változtatja a világot.

Aki csak részesül benne, kellemesen meglepődik. Ki tudja, mire sarkallja a váratlan élmény azokat, akik helyett kifizették a hídpénzt? Elsőbbséget adnak valakinek az útkereszteződésnél? Rámosolyognak egy bolti eladóra? Vagy valami nagyobb horderejűt visznek véghez? Mint minden forradalom, a partizánjóság is lassan, sokszor egyetlen cselekedettel kezdődik. Miért ne indulna ki tőlünk?

Adair Lara

Nem a tett gyümölcse, maga a tett számít. Helyesen kell cselekednünk. Talán nem rajtunk áll, és nem is érjük meg, hogy terem-e gyümölcsöt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szűnjünk meg jót tenni. Soha nem tudhatjuk, miféle eredmény fakad tetteinkből. Ám ha semmit sem teszünk, ne is várjunk az eredményre!

Gandhi

Két testvér

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon, az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban. Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: Nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.

Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát. Eközben a másik így okoskodott: Nem Igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyerekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.

Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte. Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

Ismeretlen szerző Átvétel Brian Cavanaugh More Sower’s Seeds című kötetéből

A szív

A világon a legjobb és legszebb dolgok nem láthatók és nem tapinthatók... csak a szívünkkel érezhetjük őket.

Helen Keller

A feleségemmel tavaly decemberben szétköltöztünk, ami után persze nem csoda, hogy a januárom keservesen telt. Pszichiáterhez jártam, hogy átsegítsen a különélés okozta lelki megrázkódtatáson, s arra kértem, adjon valamit, hogy könnyebben belezökkenjek új életembe. Fogalmam sem volt, hajlandó-e erre, és ha igen, mit tud ajánlani. Legnagyobb örömömre, azonnal egyetértőleg bólogatott, és valami egészen váratlan dologgal állt elő. Egy kis gyurmából formált, élénk színekre festett szívet nyomott a kezembe. Ő egy korábbi férfipáciensétől kapta, aki szintén elvált, és hozzám hasonlóan nehezen tudott megküzdeni érzéseivel. A lelkemre kötötte, hogy a szívet nem örökbe adja, csak addig hordjam magammal, amíg megtalálom a saját szívemet. Akkor hozzam vissza. Megértettem, hogy ez a kézzelfogható tárgy az érzelemgazdag életet, mint elérendő célt jelképezi. Elfogadtam hát, és arra számítottam, hogy képessé válok mélyebb érzelmi kapcsolatokra. Nemigen fogtam fel, hogy ez a csodálatos ajándék milyen gyorsan kezd hatni.

A pszichiátertől jövet, gondosan elhelyeztem a szívet az autóm műszerfalán, és izgatottan indultam kislányomért, Juli-Annért, mert ez volt az első éjszaka, amelyet nálam, az új lakásomban tölt. Ahogy beszállt a kocsiba, rögtön

rácsapott a szívre, kézbe vette, nézegette, megkérdezte, mi az. Nem tudtam, feltárhatom-e előtte az egész pszichológiai hátteret, végtére is még csak gyerek. Végül úgy döntöttem, hogy elmondom.

— Ajándék a pszichiáteremtől, átsegít ezen a nehéz időszakon, de nem tarthatom meg végleg, csak amíg meg nem találom a saját szívemet — magyaráztam.

A kislány nem fűzött megjegyzést a dologhoz. Újra elgondolkodtam, helyesen tettem-e, hogy elmondtam a teljes igazságot. Vajon megérti-e tizenegy éves fejjel? Vajon miféle elképzeléseket alkothat a szakadékról, amelyet áthidalni készülök, hogy hátat fordítsak régi, megrögzött szokásaimnak, és mélyebb, tartalmasabb érzelmi kapcsolatokat alakítsak ki az emberekkel? Hetekkel később, amikor ismét nálam aludt, előre átadta Valentine-napi ajándékát: egy sajátkezűleg pirosra festett dobozkát, aranyszalaggal csinosan átkötve, a tetején egy szem csokival, amit rögtön meg is feleztünk. Izgatottan nyitottam ki a kis skatulyát. Meglepetésemre egy gyurmaszívet találtam benne, amelyet Juli-Ann gyúrt és festett nekem. Értetlenül bámultam rá, hogy mit jelenthet ez. Miért adta nekem a pszichiátertől kapott tárgy mását?

Azután kicsit zavartan előhúzott egy üdvözlőlapot. Kinyitottam, és elolvastam a verset, mellyel a kislány messze túlnőtt a saját korán. Maradéktalanul megértette a pszichiáter ajándékának jelentését. Ennél szeretetteljesebb, megindítóbb verset még soha nem láttam. Könnyek szöktek a szemembe, egészen elérzékenyültem:

Apunak

Itt ez a szív.Mely veled marad A hosszú úton,Amire most lépsz.

Járj szerencsével,Bár talán még homályos az utad.

De ha rátaláltál,Tanulj meg másokkal törődni!

Boldog Valentine-napot!Sok szeretettel kislányod: Juli-Ann

Ezt a kis költeményt azóta is becses kincsemként őrzöm, többet jelent minden gazdagságnál.

Raymond L. Aaron

Karácsony reggelén

Hajnali négykor egyszeriben kiszállt az álom a férfi szeméből. Az apja mindig ilyenkor ébresztette, hogy segítsen a fejésnél. Különös, mennyire beleivódott a fiatalkori megszokás! A papa már harminc éve halott, négykor mégis felébred. Persze megtanulta már, hogy ilyenkor a másik oldalára forduljon, és tovább aludjék, de ezúttal, december huszonötödike lévén, nem próbálkozott ilyesmivel. De mit is jelent most a karácsony varázsa? Már a saját gyerekei is felnőttek és kirepültek. Magukra maradtak a feleségével. Tegnap az asszony azt mondta:

— Olyan fáradt vagyok, Robert. Csak holnap díszítsük fel a fát!Bólintott, s a fenyő kinn maradt a konyhai szélfogóban. Miért olyan éber ma éjjel? Hiszen még éjszaka van, tiszta

és csillagos. A Holdat nem látni, de a csillagok fantasztikusak! Amikor erre gondolt, a csillagok mindig óriásinak és ragyogó fényűnek tetszettek így, karácsony előtt, különösen az egyik, az összes többinél nagyobb és fényesebb. Szinte mozogni látta, ahogy akkor, azon a réges-régi éjszakán. Tizenöt éves volt, még az apja farmján lakott. Imádta az apját. Csak akkor jött rá erre, amikor egyszer, néhány nappal karácsony előtt véletlenül meghallotta a szülei beszélgetését.

— Mary, én úgy restellem reggelenként felverni Robot! Növésben van, kell neki az alvás. Ha látnád, milyen mélyen alszik, amikor bemegyek hozzá! Bárcsak egyedül is boldogulnék.

— De nem boldogulsz, Adam — felelte keményen az anyja. — Egyébként sem gyerek már. Ideje, hogy kivegye a részét a munkából!

— Igen — ismerte el az apja —, de akkor is utálom fölkelteni.Ezek a szavak valamit megindítottak benne. Hiszen a papa szereti őt! Többet nem is kérette magát reggelenként,

nem piszmogott az öltözéssel. Kipattant az ágyból, az álmosságtól vakon tántorgott, csukott szemmel rángatta magára a ruhát, de felkelt. Aztán azon a szentestén, tizenöt éves korában, lefekvés után néhány percig a másnapra gondolt. Bárcsak szebb ajándékot adhatna az apjának! Szokás szerint elment a tízcentes boltba, és vett neki egy nyakkendőt. Addig elég szépnek is találta, de most azon tépelődött, miért is nem hallotta idejében a szüleit, akkor egy kicsit többet

spórolt volna össze. Feküdt az oldalán, felkönyökölt, és kinézett a tetőablakon. A csillagok fényesen ragyogtak, fényesebben, mint valaha, különösen az egyik, meg is fordult a fejében, hogy talán tényleg az a betlehemi csillag.

— Apu — kérdezte egyszer kiskorában —, mi az a jászol?— Amiből az állatok esznek az istállóban, mint nálunk.Szóval Jézus istállóban született, és a pásztorok meg a napkeleti bölcsek az istállóba vitték neki a karácsonyi

ajándékot! Ez a gondolat most szöget ütött a fejébe. Miért ne adhatna valami különleges ajándékot ő is odakinn, az istállóban az apjának? Korán fölkelne, már négy óra előtt, kiosonna az istállóba, és elintézné az egész fejést. Meg tudja csinálni egyedül, még ki is almoz, és mire az apja hozzá akar kezdeni, látja majd, hogy minden kész. Mindjárt tudni fogja, hogy ki csinálta. Magában kuncogva bámulta a csillagokat. Igen, ezt fogja tenni, csak nem szabad túl mélyen elaludnia. Legalább hússzor fölébredt, s minden alkalommal gyufát gyújtott, hogy megnézze régi óráját: így jött el az éjfél, fél kettő, aztán kettő. Háromnegyed háromkor kibújt az ágyból, felöltözködött. Leóvakodott a nyikorgó falépcsőn, és kilépett az éjszakába. Az a nagy, rőt arany fényű csillag alacsonyabbra ereszkedett az istálló fölött. A tehenek álmosan és meglepetten fogadták. Nekik is korán volt még. Mindegyiknek vetett egy kis szénát, aztán fogta a sajtárt meg a nagy tejeskannákat. Mosolyogva gondolt az apjára, és kitartóan fejt, a tej vastag sugárban fröcskölt az edénybe, csak úgy habzott. Ez egyszer nem munkának érezte a fejést. Valami más volt ez: ajándék az apjának, aki szereti őt. Elkészült, a két kanna megtelt, szépen letakarta őket, és gondosan becsukta a tároló ajtaját, nem felejtette el ráfordítani a kallantyút. Helyére tette a fejőszéket, az ajtó mellé, és felakasztotta a tisztára mosott sajtárt. Azután kiment az istállóból, és bereteszelte maga mögött az ajtót. A szobájába érve, már csak egy perce maradt, hogy a sötétben lehányja magáról a ruhát, és beugorjon az ágyba, mert már hallotta is, hogy jön fölfelé az apja. Fejére húzta a takarót, és elfojtsa zihálását. Nyílt az ajtó.

— Rob! — szólt be az apja. — Ideje fölkelni, fiam, az állatokat karácsonykor is el kell látni.— Mindjárt — dünnyögte álmos hangon.— Előremegyek, igyekezz utánam!Az ajtó becsukódott, ő meg mozdulatlanul feküdt tovább, alig tudta visszatartani a nevetést. Pár perc múlva már a

papa is tudni fogja. Csigalassúsággal vánszorogtak a percek — tíz, tizenöt, nem is tudta, mennyi —, aztán végre ismét meghallotta az apja lépéseit. Az ajtó kinyílt. Nem moccant.

— Rob!— Igen, apa!— Te büdös... — nevette el magát az apja, valami furcsa, szipogó nevetéssel. — Azt hitted, lóvá tehetsz, he?Már ott állt az ágya mellett, tapogatva kereste, lehúzta róla a takarót.— Boldog karácsonyt, apa!Megtalálta az apját, görcsösen belekapaszkodott, érezte ölelő karját. A sötétben nem láthatták egymás arcát.— Köszönöm, fiam! Ennél szebbet még soha senkitől...— Azt akartam, apa, hogy tudd, mennyire... — buktak ki belőle önkéntelenül a szavak. Nem tudta folytatni.— Na, azt hiszem, visszamegyek lefeküdni — szólalt meg a férfi egy pillanat múlva. — De nem, a kicsik már

felébredtek. Most jövök rá, hogy még sohasem láttalak benneteket, amikor meglátjátok a karácsonyfát. Mindig odakinn voltam, az istállóban. Gyerünk le!

Felkelt, másodszor is felöltözött, együtt siettek le a karácsonyfához. Kisvártatva a Nap kúszott a fényes csillag helyére. Micsoda karácsony volt! Kis híján újra elfogta a gyengeség, miközben szégyenlős büszkeséggel hallgatta az apját, aki az anyjának meg a kisebb testvéreinek mesélte, hogy s mint csinált meg Rob mindent egyedül.

— Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam, fiam, és minden karácsony reggelen emlékezni fogok rá, amíg csak élek.

Odakinn most lassan aláhanyatlott a fényes csillag. A férfi fölkelt, köntöst és papucsot vett, felsettenkedett a padlásra, hogy előkeresse a karácsonyfadíszes dobozt. Lehozta a nappaliba, aztán becipelte a fát. Kis fácska volt — amióta a gyerekek elköltöztek, nem vettek nagyobbat —, de szépen beállította a tartóba. Nagy gonddal díszíteni kezdte. Hamar elkészült, az idő ugyanolyan gyorsan telt, mint azon a réges-régi, istállóbeli hajnalon.

Bement a dolgozószobájába a kis ékszerdobozért, elővette a feleségének szánt gyémántcsillagot. Nem nagy, de finom munka. Felkötözte az ajándékot a fára, aztán leült, és nézte. Nagyon szép, és hogy meglepődik majd az asszony! Valahogy mégsem volt elégedett. Meg akarta mondani neki, mennyire szereti. Már rég nem esett szó köztük ilyesmiről, pedig nagyon is szerette, még sokkal inkább, mint fiatalkorukban. Ez jelentette életében a legnagyobb örömet: az, hogy szeretni tud! Biztosra vette, hogy vannak, akik egyszerűen képtelenek bárkit is szeretni. Benne viszont még mindig elevenen élt a szeretet. Hirtelen eszébe villant, hogy attól a naptól fogva van ez így, akkor fogant meg benne a szeretet, amikor megtudta, hogy az apja szereti. Igen, ez az igazság: csak a szeretet ébreszthet szeretetet. És ő most újra meg újra képes továbbadni ezt az ajándékot. Ezen a megszentelt karácsony reggelen a feleségének kell adnia. Leírhatja levélben, amit az asszony majd elolvas és örökre megőriz. Az íróasztalához ült, és hozzákezdett a szerelmes levélben: „Egyetlen Szerelmem!...”

Pearl S. Buck

Tegyék meg most!

Ha felfedeznénk, hogy már csak öt percünk maradt mindarra, amit még el akarunk mondani, minden telefonfülke megtelne emberekkel. Szorgosan hívnának másokat, hogy elhebegjék, mennyire szeretik őket.

Christopher Morley

Az esti iskolán, ahol tanítok, nemrégiben elkövettem a „megbocsáthatatlant”. Házi feladatot adtam az osztályomnak! Egész pontosan azzal bíztam meg őket, hogy a következő hét folyamán menjenek oda valakihez, akit szeretnek, és mondják meg ezt neki. Olyasvalakit válasszanak, aki még sohasem hallotta tőlük ezeket a szavakat, vagy ha mégis, akkor már nagyon régen. Ez így nem hangzik nagyon nehéznek, amíg nem tisztázzuk, hogy tanulóim túlnyomó része elmúlt harmincöt, és abba a nemzedékbe tartoznak, amelynek tagjaiba azt sulykolták bele, hogy az érzések kifejezése férfihoz méltatlan viselkedés. Érzelmeket mutatni vagy pláne sírni (Jézus Mária!) egyszerűen nem ildomos. Így aztán egyesek számára rettentően kemény erőpróbát jelentett a dolog. A következő óra elején megkérdeztem, van-e kedve valakinek elmondani, mi történt, amikor végrehajtotta a feladatot. Határozottan arra számítottam, hogy szokás szerint nő lesz az önként jelentkező, de ezen az estén az egyik férfi emelte fel a kezét. Úgy tűnt, nagyon megindult, kissé meg is rázta az ügy.

— Eléggé haragudtam magára, Dennis — kezdett bele, miután mind a száznyolcvanöt centijével kihúzta magát —, amikor megkaptuk a házi feladatot. Egyrészt nem jutott eszembe egyetlen alkalmas egyén sem a környezetemből, másrészt meg kicsoda maga, hogy ilyen személyes dolgokba avatkozzék? De hazafelé menet megszólalt a lelkiismeretem. A szememre vetette, hogy pontosan tudom, kinek kellene vallomást tennem. Tudja, öt évvel ezelőtt csúnyán összekülönböztünk az apámmal, s azóta nem is békültünk ki igazán. Kerültük egymást, jóformán csak karácsonykor és más elmaradhatatlan családi ünnepeken találkoztunk, de még olyankor is alig váltottunk egy-két szót. Így hát kedden, mire kiszálltam a kocsiból, már meg is győztem magamat, hogy felkeresem az apámat, és megmondom neki, hogy szeretem.

— Szinte hihetetlen — folytatta a férfi —, de már a puszta elhatározástól mintha nagy kő esett volna le a szívemről. Otthon berohantam a házba, a feleségemhez. Már lefeküdt, de felébresztettem. Amikor meghallotta, mire készülök, szinte kirepült az ágyból, átölelt, és házasságkötésünk óta először láttam sírni. Fél éjszaka fenn maradtunk, kávéztunk és beszélgettünk. Csodálatos volt! — sóhajtotta.

— Másnap korán reggel magamtól ébredtem. Igazság szerint alig tudtam aludni az izgalomtól. A szokottnál előbb mentem be a munkahelyemre, és két óra alatt többet végeztem, mint az egész megelőző napon. Kilenckor felhívtam apámat, hogy benézhetnék-e hozzájuk munka után. Mikor felvette a telefont, egyszerűen megkérdeztem: „Apa, beugorhatnék ma délután? Mondanom kell neked valamit.” „Igen? Na és mit?” — morogta, mire biztosítottam, hogy nem tart sokáig, így végül beleegyezett. Fél hatkor csöngettem be a szüleimhez, azért fohászkodva, hogy apám nyisson ajtót. Féltem, ha anyám jön ki a csöngetésre, inamba száll a bátorságom, és inkább neki mondom, amit apának szántam. De mintha kezemre játszott volna a szerencse, mégis apa jött. Nem vesztegettem az időt, beléptem, és rögtön így szóltam: „Azért jöttem, hogy megmondjam: Szeretlek, apa!”

A férfi egy pillanatra elhallgatott.— Apám arca mintha átalakult volna. Vonásai a szemem láttára lágyultak meg, ráncai szinte kisimultak, és eleredt

a könnye. Felém nyújtotta a karját, átölelt, és így válaszolt: „Én is szeretlek, fiam, de soha nem voltam képes megmondani.”

Újabb szünet.Nem akartam megtörni a pillanat varázsát, mozdulatlanná dermedtem. Anyám jött oda könnyes szemmel. Csak

intettem és egy puszit dobtam neki. Még egy kicsit átölelve tartottuk egymást apámmal, aztán elmentem. Hosszú ideje nem éreztem ilyen csodálatosan magam, de nem ezért álltam fel most. Két nappal látogatásom után az apám, aki régóta szívbetegségben szenved, de nem árulta el nekem, szívrohamot kapott, és a kórházban kötött ki. Azóta eszméletlen, nem tudom, életben marad-e. Úgyhogy csak azt szeretném mondani mindenkinek:

Sose halogassák azt, amit meg kell tenniük! Ha tovább várok az apámmal, talán soha többé nem adódik alkalom. Használják ki az időt, és tegyék meg most azt, amit kell!

Dennis E. Mannering

Andy mártíromsága

Andy aranyos, mókás kis fickó volt, akit mindenki kedvelt, mégis mindig piszkálták, mert... mert Andy Drake-kel így volt szokás bánni. Jól tűrte az ugratást. Csak visszamosolygott azzal az ártatlan, nagy szemével, mely mintha minden pislogással azt mondta volna:

— Köszönöm, köszönöm, köszönöm!Mi, ötödikesek rajta élesítettük a karmainkat. Ő pedig még szinte hálásnak is tűnt, amiért ilyen különös áron bár, de

a csapathoz tartozhat.

Andy-nek sütire nem jussa,A húgának csokira se jussa.Ha szoc-segély nem volna,Éhen veszne a família.

Egy divatos sláger dallamára készült ez a bökvers, és Andyn úgy látszott, tetszik neki. Mi többiek tényleg élveztük, nyelvtani és egyéb fogyatékosságai ellenére. Nem tudom, miért kellett eltűrnie ezt a megkülönböztetett bánásmódot, hogy kiérdemelje jóindulatunkat és a csapattagságot. Egyszerűen így alakult — magától, anélkül, hogy vitatkoztunk vagy szavaztunk volna róla. Nem emlékszem, szóba hozta-e valaki valaha, hogy Andy apja börtönben ül, az anyja pedig mosást vállal, és férfiak járnak hozzá. Vagy hogy a térde, a könyöke meg a körme örökké koszos, vásott kabátja lötyög rajta. Körülményeit magától értetődőnek vettük, és folyton tréfát űztünk belőle. Andy sohasem vágott vissza. Azt hiszem, a kivagyiság már egészen zsenge korban megmételyezi a lelket. Ma már világos, hogy az egész banda magáévá tette a felfogást: nekünk kijár a bandához tartozás, Andy viszont örüljön, hogy megtűrjük. Mindennek dacára valamennyien kedveltük Andyt, egészen addig a napig — addig a bizonyos pillanatig.

— Nem olyan, mint mi! Tűnjön innen, ki kíváncsi rá?Ki mondta ki először? Annyi éven át Randolphot próbáltuk hibáztatni, de őszintén szólva, nem tudom

megállapítani, kiből pattant ki a szikra, amely lángra gyújtotta a felszín közelében valamennyiünkben ott szunnyadó vadságot. Nem is számít, ki kezdte, mert a lázas igyekezet, amellyel átvettük a gyűlölködő hangot, mindannyiunkat leleplezett. Éveken keresztül azzal iparkodtam mentegetni magam, hogy nem akartam azt tenni, amit tettem. Aztán egyszer rábukkantam a kényelmetlen, ám megcáfolhatatlan szavakra, melyek végleg meggyőztek:

A pokol legsötétebb bugyrait azoknak tartják fönn, akik válsághelyzetekben tartózkodtak az állásfoglalástól.

Az a hétvége olyannak ígérkezett, mint a többi, amelyet együtt mulatott át a csapat. Pénteken, tanítás után az egyik tagnál gyűltünk össze — ezúttal nálunk —, hogy onnan induljunk sátorozni a közeli erdőbe. Az anyukák, akikre a kiruccanások előkészítésének legnagyobb része hárult, külön csomagoltak elemózsiát Andy számára is, akinek még segítenie kellett otthon, csak aztán csatlakozhatott hozzánk. Szaporán tábort ütöttünk, s azonnal átvedlettünk az anyjuk kötényébe kapaszkodó kisfiúkból marcona férfiakká, akik a vadonnal néznek farkasszemet. Egyéni bátorságunkat megsokszorozta a csoporthoz tartozás. A többiek egyetértettek abban, hogy mivel ez most az én bulim, nekem kell közölnöm Andyvel az újságot! Nekem? Nekem, aki régóta azt hittem, Andy titkon valamivel nagyobbra tart a többieknél, mivel úgy néz rám, mint egy ragaszkodó kutyakölyök? Nekem, aki sokszor úgy éreztem, az a tágra nyílt szempár szeretetet és megbecsülést fejez ki?

Még most is tisztán látom, amint közeledik a fák hosszú, sötét alagútjában, amelybe csak annyi szűrődött be a késő délutáni napfényből, ami kaleidoszkópszerűen változó mintákat rajzolt kopott, szutykos flanellingére. Rozsdamart, párja-nincs bicaján ült, mely eredetileg leánykerékpár volt, a kerekekre kerti locsolótömlő-darabokat drótoztak abroncs gyanánt. Lelkesebbnek és boldogabbnak tűnt, mint valaha — madárcsontú kis jószág, akit az élet kezdettől fogva felnőttségre kényszerített. Láttam, már pedzegeti a befogadottság ízét, az első esélyt, hogy tartozzék valahova, hogy vele egykorú srácokkal barátkozzék, „fiús dolgokkal” foglalkozzék. Jókedvűen integetett nekem, ahogy a tábor tisztásán állva vártam. Nem viszonoztam az üdvözlést. Lepattant a fura vén alkotmányról, és vidáman locsogva szedte pipaszár lábát felém. A többiek a sátor rejtekébe húzódtak, de éreztem támogató jelenlétüket. Miért nem komolyodik már el? Nem látja, hogy semmi kedvem vele mókázni? Hát még mindig nem fogja fel, hogy a gügyögése lepereg rólam? Aztán egyszerre felfogta! Ártatlan ábrázata még nyíltabbá vált, ami egészen védtelenné tette. Egész magatartása azt sugallta: Ugye valami borzasztó dolog készül, Ben? Essünk túl rajta! Semmi kétség, bőven volt már része csalódásokban, még csak elhárítani sem próbálta a csapást. Andy sohasem ütött vissza.

— Menj el, Andy! — hallottam hitetlenkedve a saját hangomat.Hátborzongatóan eleven az emlék, hogy milyen döbbenetes gyorsasággal szökött Andy két szemébe egy-egy kövér

könnycsepp, amely aztán meg is ült ott. Eleven, mert azóta is tébolyító gyakorisággal kísért az a kép. Egy végtelennek tűnő pillanatig úgy nézett rám... mi is volt a tekintetében? Nem gyűlölet. Talán megütközés? Hitetlenség? Esetleg szánalom — irántam?

Vagy megbocsátás?

Végül alig észlelhető remegés futott végig az ajkán, és bármiféle tiltakozás, egyetlen kérdés nélkül megfordult, hogy elinduljon hosszú magányos útján hazafelé a szürkületben.

Ahogy bemásztam a sátorba, valaki — az, aki utolsóként fogta fel közülünk a pillanat súlyát — rákezdte a régi gúny-verset:

Andy-nek sütire nem fussa,A húgának csokira...

Hirtelen nehéz csönd telepedett a sátorra, s megértettük, hogy valami kegyetlen rémtettet vittünk véghez. Elpusztítottuk Isten képmásának egy megismételhetetlen példányát. Az egyetlen fegyvert fordítottuk ellene, amellyel szemben védtelenül állt — az elutasítást, és erre nincs mentség. Addig is rendszertelenül járt iskolába, így nehéz megmondani, voltaképpen mikor hagyta abba végleg, de egyszer csak ráeszméltem, hogy örökre elment. Sokára vettem észre, mert lekötött a vívódás, próbáltam kigondolni, miként közölhetném Andyvel, milyen végtelenül sajnálom és restellem a történteket — ami a mai napig sem változott. Most már tudom, hogy elég lett volna átölelnem ott, az arkansasi erdőben, együtt sírnom vele vagy akár csak leülni kettesben és hallgatni egy jót. Ez mindkettőnk lelkivilágát helyrezökkentette volna. Sohasem láttam többé, fogalmam sincs, hová ment vagy hol él, ha él egyáltalán. Azaz nem egészen pontos a kifejezés, hogy sohasem láttam. Az évtizedekkel ezelőtti őszi nap óta ezer és ezer Andy Drake-kel találkoztam. Lelkiismeretem Andy vonásait vetíti minden hátrányos helyzetű személy arcára, akivel csak kapcsolatba kerülök. Mindnyájan ugyanazzal a hátborzongató, várakozó tekintettel merednek vissza rám, amely azon a réges-régi délutánon vésődött elmémbe.

Kedves Andy Drake! Nem túl valószínű, hogy eljutnak hozzád ezek a sorok, de meg kell próbálnom. Túl késő, hogy ezzel a vallomással megtisztítsam lelkiismeretemet a bűntudattól. Nem számítok erre, és nem is szeretném. Csak azért imádkozom, egykori kis Barátom, hogy igaz legyen: valamiképp rájöttél bátorságod, szeretetteljes önfeláldozásod nagyságára, s ez az erő segített felemelkedni. Nem lettem angyal, nem is valósítottam meg életem során mindazt, amit lehetett és kellett volna. De szeretném, ha tudnád, hogy soha azóta szánt szándékkal nem árultam el egyetlen Andy Drake-et sem. Imádkozom azért, hogy eztán se tegyem.

Ben Burton

Mennyország és pokol — mi is a különbség?

Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral.— Jer, lásd a poklot! — mondá az Úr.Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel teli, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak,

az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.

— Most jer velem a mennyországba! — hívta a férfit egy idő múlva az Úr.Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember,

ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.— Nem értem — csodálkozott a férfi. — Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha

egyszer minden ugyanaz.— Ó, ez igazán egyszerű — mosolyodott el az Úr. — Az itteniek megtanulták etetni egymást.

Ann Landers

A rabbi ajándéka

Az alábbi anekdota valóságtartalmáról csak annyit tudni, amennyit egy anekdotáéról általában lehet. Jellemző módon sok változatban kering. Szintén jellemző, hogy az alább előadandó változat forrása homályba vész. Nem emlékszem, hogy hallottam-e, vagy inkább olvastam valahol, s hogy mikor és hol ismertem meg. A tetejébe már azt sem tudnám megmondani, hogy én magam mit ferdítettem rajta. Csak annyi biztos, hogy a címével együtt ismertem meg, ez pedig így hangzik: „A rabbi ajándéka”.

Szerepel a történetben egy kolostor, melyre nehéz idők jártak. A valaha hatalmas szerzetesrend a tizenhetedik-tizennyolcadik század meg-megújuló szerzetesellenes mozgalmai és a tizenkilencedik század fokozódó elvilágiasodása nyomán sorra elvesztette fiókintézményeit, s tagsága oly mértékben megfogyatkozott, hogy végül csak öt barát maradt a lepusztult anyakolostorban: az apát és négy társa, valamennyien hetven év fölöttiek. A rend vitathatatlanul kihalásra ítéltetett. A monostort környező sűrű erdőben megbújt egy kis kunyhó, amelybe időnként a közeli városban működő

rabbi húzódott vissza egy kis remeteéletet élni. Az imádságban és elmélkedésben töltött sok-sok év során az öreg szerzetesekben kifejlődött egyfajta hatodik érzék, úgyhogy azonnal tudták, mikor vonul remetelakába a rabbi.

— Itt a rabbi, megint az erdőbe jött a rabbi — adták tovább egymásnak ilyenkor suttogva a hírt. Egyszer aztán a rendje haldoklása miatt emésztődő apátnak eszébe jutott, hogy ellátogat a kalyibába, s megkérdezi a rabbit, nem tudna-e egész véletlenül valami tanácsot adni, hogy miként menthetnék meg a kolostort az elnéptelenedéstől.

A rabbi szívesen fogadta a rendfőnököt, mikor azonban jövetele céljára tért, csak sajnálkozni tudott vele.— Magam is hasonló cipőben járok — bizonygatta. — Ugyanez a helyzet a városban is. Jóformán senki sem jön

már a zsinagógába.Így hát az agg apát meg a vén rabbi együtt siránkozott. Azután felolvastak néhány verset a Tórából, és csendben

magvas eszméket cseréltek. Elérkezett az idő, hogy a vendég távozzék. A két öreg megölelte egymást.— Csodálatos, hogy annyi év után végre találkoztunk — sóhajtotta az apát —, de még mindig nem sikerült választ

kapnom a kérdésemre. Nem tudna esetleg valami tanáccsal szolgálni, hogy mi módon segíthetnék halódó rendemen?— Sajnos, nem — felelte a rabbi. — Csupán annyit mondhatok, hogy a Messiás önök közt van.Amint az apát visszatért a kolostorba, rendtársai köré gyűltek:— No, segített valamit a rabbi?— Nem tudott — horgásztattá le a fejét az idős szerzetes. — Csak sírtunk és a Tórát olvasgattuk. Mindössze annyit

mondott, amikor már indulófélben voltam, nos, elég talányos dolog, szóval annyit mondott, hogy a Messiás köztünk van. Fogalmam sincs, hogy értette ezt.

A következő napokban, hetekben és hónapokban az öreg szerzetesek egyre azon rágódtak, vajon jelentenek-e valamit a rabbi szaval. A Messiás itt, közöttünk? Netán a kolostor valamelyik lakójára gondolt? Ha igen, akkor melyikre? Esetleg az apát úrra? Igen, ha személy szerint valakire célzott, akkor valószínűleg a mi tisztelendő atyánkra. Hiszen ő a vezetőnk immáron több mint egy emberöltő óta. Másfelől persze nem elképzelhetetlen, hogy Tamás testvérre. Tamás testvér tényleg szent ember. Mindannyian tudjuk, hogy Tamás a szívében hordja a fényt. Ezzel szemben Elred testvér szóba sem jöhet! Ez az Elred egyre bogarasabb. Ámbár ha jobban meggondoljuk, még ha mindenkinek tüske is az oldalában, de csakugyan, Elrednek szinte mindig igaza van. Sokszor nagyon is igaza. Talán a rabbi kijelentése mégis rá vonatkozik. Na de Fülöp testvérre semmiképpen sem. Fülöp olyan visszahúzódó, teljesen jelentéktelen akik. Az viszont tény, hogy valami rejtélyes adottság révén mindig ott terem, ahol szükség van rá. Mintegy varázsütésre megjelenik az ember mellett. Igen, talán Fülöp a Messiás. Rám ugyebár nem gondolhatott a rabbi. Nem, nem, az kizárt dolog, hogy pont rám, egy ilyen hétköznapi emberre. Na és ha mégis? Ha mondjuk tényleg én vagyok a Messiás? Ó, nem, Istenem, ugye nem lehetek ennyire fontos a számodra?

Így merengtek mind magukban, s ki-ki kezdett megkülönböztetett tisztelettel bánni a többiekkel, hiszen nem lehetetlen, hogy valamelyik társa a Megváltó. És mivel végül is az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját maga az, hát ettől fogva mindegyikük önmagára is rendkívüli tisztelettel tekintett. Lévén, hogy a rendházat gyönyörű erdőség övezte, egyszer-egyszer továbbra is előfordult, hogy az emberek ellátogattak a kolostorhoz, hogy meguzsonnázzanak az előtte elterülő kis gyepes térségen, felfedezték a körülötte kanyargó, szűk ösvényeket, hébe-hóba még az omladozó kápolnába is benéztek, s kedvük támadt egy kis elmélkedésre.

Eközben — anélkül, hogy a tudatára ébredtek volna — megfogta őket a sajátos atmoszféra, a rendkívüli tisztelet, amely most az öt öreg szerzetest kezdte körülvenni, s mintha belőlük sugározva, áthatotta volna az egész épület levegőjét. Megmagyarázhatatlan, már-már ellenállhatatlan vonzerő áradt a falakból. Az alkalmi kirándulók önkéntelenül kezdtek gyakrabban piknikezni, játszani, imádkozni a kolostornál. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. A barátaikkal aztán eljöttek azok barátai is. Így történt, hogy valamelyik fiatalember, aki ellátogatott a kolostorhoz, egyre többet és többet beszélgetett az öreg szerzetesekkel. Egy idő múlva megkérdezte, nem csatlakozhatna-e hozzájuk. Aztán követte még egy. És még egy. Néhány év alatt a kolostor újból virágzó rendházzá s a rabbi ajándéka jóvoltából az egész ország pezsgő szellemi és lelki központjává vált.

M. Scott Peck

Adomány a nagymamának

Amióta az eszemet tudom, mindig Naninak hívtam a nagymamámat. „Nana” volt az első szó, amit csecsemőként kiejtettem, és büszke nagyanyám biztosra vette, hogy őt próbáltam megnevezni vele. Így aztán mind a mai napig az én Nanim maradt. Nagyapám kilencvenévesen hunyt el, több mint ötvenesztendei házasság után. Nanit lesújtotta a veszteség. Életét megfosztották középpontjától, ezért visszavonult a világtól, sokáig gyászba merült. Közel öt évig siratta a férjét, s ezalatt tudatos szokásommá tettem, hogy hetente-kéthetente meglátogassam. Egyik alkalommal azzal a várakozással kopogtattam be hozzá, hogy a nagypapa halála óta megszokott, mindenről lemondó hangulatban találom. Ehelyett sugárzó arccal ült tolószékében. Mivel nem fűztem azonnal megjegyzést viselkedésének szemmel látható megváltozásához, nekem szegezte a kérdést:

— Nem érdekel, mitől vagyok annyira boldog? Nem is vagy kíváncsi?

— Dehogynem, Nani. Bocsáss meg, hogy nem tettem szóvá rögtön! Tényleg, mitől vagy olyan boldog? Mi okozta ezt az új kedélyállapotot?

— Az, hogy múlt éjjel választ kaptam — jelentette ki nagyanyám. — Végre tudom már, miért vette el Isten a nagyapádat, és miért hagyott hátra engem egyedül.

Nani sohasem fukarkodott a meglepetésekkel, de be kell vallanom, ettől a nyilatkozattól majdnem hanyatt estem.— Miért, Nani? — nyögtem ki.Ekkor, mintha a mindenség legnagyobb titkát osztaná meg velem, halkabbra fogta a hangját, előrehajolt ültében, és

a bizalmába avatott:— A nagyapád tudta, hogy az élet kulcsa a szeretet, és eszerint töltötte minden áldott napját. Én is tudtam a

feltétlen szeretetről, de eddig nem teljesen éltem át azt. Ezért ment el ő elsőnek, s ezért kellett nekem itt maradnom.Szünetet tartott, mintha azt fontolgatná, hogyan folytassa.— Mostanáig azt hittem, ez büntetés valamiért, de tegnap éjjel rájöttem, hogy Isten adományaként maradtam itt.

Azért tartott meg engem, hogy magam is szeretetté fordítsam az életemet. Tudod — bökött mutatóujjával az ég felé —, világossá vált előttem, hogy odafönn nem lehet megtanulni a leckét. A szeretetet itt, a Földön kell kiélni. Amikor elmegyünk, akkor már késő. Hát ezért kaptam a haladékot, hogy itt és most tanuljak meg szeretni.

Attól a naptól fogva élményszámba ment minden látogatás, mivel Nani beszámolt a célkitűzésével kapcsolatos fejleményekről. Egy ízben izgatottan csapkodta tolószéke karfáját:

— Nem találod ki, mi történt ma délelőtt!Elismertem, hogy tényleg nem, mire felajzottan folytatta:—A bácsikád dühösen rám ripakodott valamiért, amit csináltam. Arcizmom se rezdült! Szeretettel és jókedvvel

viszonoztam a haragját — hunyorított egyet, majd hozzátette: — Kicsit viccelődtem is, és egyszeriben elpárolgott a mérge.

Bár az idő könyörtelenül haladt előre, Nani élete mégis megtelt ifjonti erővel. Látogatásról látogatásra adott egyre újabb leckét a gyakorlatban átélt szeretetből, így teltek az évek. Értelmes célt talált, ez vitte előre élete utolsó tizenkét esztendejében. Az utolsó napokban gyakran látogattam a kórházban. Egyszer, ahogy beléptem a szobájába, a szolgálatos nővér a szemembe nézett, és így szólt:

— Egészen különleges asszony a maga nagyanyja, tudja... ő maga a fény.Igen, a cél fénybe borította az életét, és fénnyé vált mások számára is, mindhalálig.

D. Trinidad Hunt

Az angyalok röptéhez nem kell láb

Az élet és a halál földje közt a szeretet a híd...

Thornton Wilder

Nemrégiben harminc San Mateó-i, Az Éber Emberség Intézetének képviselői társaságában Varsóban jártam, és sikerült meghökkentenem idegenvezetőnket, amikor közöltem, hogy emberekkel szeretnénk találkozni.

— Elég a székesegyházakból és képtárakból. Embereket akarunk látni!A fiatalember, akit Robertnek hívtak, rám meredt:— Maga ugrat engem. Maguk biztos nem is amerikaiak. Talán kanadaiak, de nem amerikaiak. Az amerikaiakat

nem érdeklik az emberek. A Dynasty meg a többi tévésorozat hőseire kíváncsiak, nem a hús-vér emberekre. Szóval halljuk az igazságot! Maguk kanadaiak, esetleg angolok, igaz?

Sajnos nem tréfált, teljesen komolyan beszélt. Csakhogy mi is! Hosszas vitába bocsátkoztunk a Dynastyról, más tévé- és mozifilmekről, miszerint igen, akad sok honfitársunk, aki valóban ilyen, de még sokkal több, aki nem, s végül sikerült meggyőznünk, hogy vigyen el valahová, ahol emberekkel ismerkedhetünk meg. Egy utógondozóba kalauzolt bennünket, ahol csupa idős nőbeteget ápoltak. A legöregebb százéves is elmúlt, és állítólag orosz hercegnő volt. Verseket idézett nekünk több nyelven. Bár időnként kissé zavartnak tűnt, belső szépsége, kecsessége átsütött a ráncokon. Nem akart továbbengedni minket, de mennünk kellett. A nővérek, orvosok, ápolók és az igazgató kíséretében sorra jártuk az intézmény majdnem mind a nyolcvanöt bentlakóját. A hölgyek boldogan öleltek meg bennünket. Némelyikük „popá”-nak szólított, és kérte, hogy támogassam. Megtettem, és döbbenten láttam, milyen gyönyörű lélek lakozik a roskatag testekben. A legnagyobb megrázkódtatást az utolsónak maradt páciens okozta.

Olga a maga ötvennyolc évével a legfiatalabbnak számított a kórházban. Az utolsó nyolc esztendőben egyedül gubbasztott a szobájában, nem volt hajlandó elhagyni az ágyat. Szeretett férje halála után ő sem akart tovább élni. Ő, aki azelőtt orvos volt, nyolc éve öngyilkosságot kísérelt meg: a vonat alá vetette magát. A kerekek mindkét lábát levágták. Ahogy ezt az összetört asszonyt néztem, aki a pokol legmélyére ereszkedett az őt ért veszteség miatt, olyan fájdalmas részvét fogott el, hogy térdre estem előtte, angolul beszéltem hozzá, pedig csak később derült ki, hogy valóban érti is a szavaimat. De ez nem is fontos, mert alig emlékszem, hogy mit is mondtam. Valami affélét, hogy

átérzem a fájdalmát és a gyászát, s biztattam, hogy személyes élményeit felhasználva, segítse pácienseit a jövőben még több együttérzéssel, mint azelőtt.

Meg hogy a hazájának nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Ahogy az egész szétzilált, tönkretett ország magához tér, úgy kell neki is folytatnia az életet. Hozzátettem, hogy olyan, akár egy sebesült angyal, s hogy a szó eredetije, a görög angelosz, azt jelenti, „hírvivő”, vagyis a szeretet hírnöke, Isten szolgája. Emlékeztettem arra is, hogy az angyalok röptéhez nem kell láb. Körülbelül egy negyedóra után az egész kórterem könnyezni kezdett. Ahogy felnéztem, Olga sugárzó arccal tolószéket kért, és nyolc év után először felkelt az ágyból.

Stan Dale

Mert ő az apám

Az alábbi levelet egy nagy oktatókórház járóbeteg-rendelésén adták le. Bár írójának személyazonossága ismeretlen, a tartalmát megszívlelhetik mindazok, akik az egészségügyben tevékenykednek.

Az Intézmény valamennyi dolgozójának Amikor ma kezükbe veszik a kórlapokat, és átfutják a leleteket, remélem, eszükbe jut majd az, amit mondani

készülök. Tegnap önöknél jártam az anyámmal meg az apámmal. Nem tudtuk, kihez forduljunk, mitévők legyünk, mivel még sohasem vettük igénybe a szolgáltatásaikat. Eddig egyszer sem szorultunk senkinek a jótékonyságára. Figyeltem tegnap, hogy miként szürkül az édesapám holmi kórismévé, kartonná, sorszámmá, jótékonysági esetté, mivel nincs társadalombiztosítása. Egy megtört embert láttam sorban állni, öt órán át várakozni arra, hogy végighajszolják egy szűkös költségvetéssel működő intézményen. Ingerült adminisztrátorok, fásult nővérek előtt, megfosztva minden méltóságától és önérzetétől, ami netán még megmaradt volna. Elképesztett a személytelenség, ahogyan az önök alkalmazottai türelmetlenül felcsattannak, és ráripakodnak a páciensre, aki nem átallotta hibásan kitölteni az űrlapot, közönyösen tárgyalják egyesek betegségeit mindenki füle hallatára, vagy épp hangos megjegyzést tesznek, hogy végre mindjárt itt az ebédidő, és egy kicsit megszabadulnak ezektől a „nyomoroncoktól”.

Az apám önöknek csak egy papír, egy sorszám, amely az arra kijelölt napon ott alkalmatlankodik az íróasztalukon, egy páciens, akinek nem elég egyszer gépiesen elhadarni valamit, mert képes még kétszer megkérdezni. Pedig valójában nem ez az én apám. Csak önök látják ilyennek. Akit önök nem látnak, az egy asztalos, aki tizennégy éves kora óta dolgozik, már sok éve önállóan, akinek nagyszerű felesége, négy felnőtt gyereke van (a látogatásukkal folyton zavarják a kórház rendjét), valamint öt unokája (további kettő útban), s mindannyian meggyőződéssel hiszik, hogy az ő „nagytatájuk” a legklasszabb a világon. Ez az ember mindaz, ami egy jó apa csak lehet: erős és határozott, mégis gyengéd; érdes modorú, vidéki gyerek, mindazonáltal mértékadó üzleti körökben is tisztelik. Ő az én apám, az az ember, aki annyi gond és baj között fölnevelt, férjhez adott, a karjában ringatta újszülött gyermekeimet, a kezembe nyomott egy-egy húszdollárost, amikor nehéz idők jártak, és vigasztalt, amikor sírtam.

Most pedig közölték velünk, hogy a rák hamarosan elszakítja tőlünk ezt az embert. Mondhatják, hogy a kétségbeesés beszél belőlem, amiért várhatóan el kell veszítenem a hozzátartozómat. Nem tagadom, de ez még nem ok arra, hogy alábecsüljék a szavaimat. Soha ne tévesszék szem elől a papír mögött rejtőző embert! Minden kórlap egy embert jelképez — minden érzésével, előtörténetével, egész életével —, akihez hatalmukban áll közel kerülni szavaikkal és tetteikkel. Holnap talán az önök szerettei — rokonai vagy ismerősei — válnak sorszámmá, adatlappá, kipipálandó névvé.

Imádkozom azért, hogy a következőt, aki a kezük alá kerül, egy kedves szóval, mosollyal jutalmazzák azért, mert valakinek az apja, férje, felesége, anyja, fia vagy lánya — vagy egyszerűen azért, mert emberi lény, Isten szeretett teremtménye, akárcsak önök.

Ismeretlen szerző Beküldte: Holly Cresswell

Jótett helyébe jót várj!

Amikor éjszakai rádiós műsorvezetőként dolgoztam az ohiói Columbusban, munka után bejártam a Grant kórházba, amit egyetemi kórháznak is hívnak. Végigsétáltam a folyosókon, be-benyitottam a kórtermekbe, és felolvastam a betegeknek a Szentírásból, vagy beszélgettem velük. Így tereltem el a figyelmemet a saját gondjaimról, s egyúttal hálát adtam Istennek az egészségemért. Ezzel változtattam azok életén, akiket meglátogattam, s ez egyszer a szó szoros értelmében az életemet mentette meg. A rádióban nem riadtam vissza a vitatkozástól. Egy alkalommal élesen bíráltam valami műsorszervezőt, aki egy bizonyos együttes nevén olyan zenészeket hozott a városba, akik nem voltak azonosak az együttes eredeti tagjaival. Ez a kipellengérezett szervező egyenesen a fejemre pályázott! Egyik éjjel két óra körül ballagtam haza az éjszakai bárból, ahol konferansziéként működtem közre. Épp bedugtam a kapukulcsot a zárba, amikor egy férfi bontakozott ki a sötétből.

— Maga Les Brown?— Igen, kérem.— Beszélnem kell magával. Azért jöttem, mert valaki a fejét akarja.— A fejemet? Miért?— Valami műsorszervező begurult, mert egy csomó bevételtől esett el, amikor maga azt mondta, hogy nem az

igazi együttes jön a városba.— És maga most meg akar ölni?— Nem — hangzott a felelet, és a magam részéről nem is kérdeztem volna többet, nehogy véletlenül meggondolja

magát az illető! Ő azonban anélkül is folytatta.— Amikor anyám a Grant kórházban feküdt, megírta, hogy maga egyszer bement hozzá, leült az ágya mellé,

beszélgetett vele, és felolvasott a Szentírásból. Egészen lenyűgözte, hogy egy ismeretlen ennyire törődött vele. Én az ohiói gyűjtőben ültem, ott kaptam meg a levelét, és azóta is szeretnék megismerkedni magával. Amikor hallottam az utcán, hogy valaki ki akarja nyiffantani magát, megkerestem a tagot, és megmondtam neki, hogy szálljon le magáról.

Les Brown

A kétdolláros

Május közepén, egy hétfői napon Washingtonból hazatérőben éjjel kettő körül értem Anchorage-ba. Kilenckor már előadást kellett tartanom egy helyi középiskola diákjainak, egy olyan program keretében, amely a terhes serdülőlányok és más hátrányos helyzetűek iskolai lemorzsolódását kívánta megakadályozni. Az intézmény szigorú rendőri felügyelet alatt állt, mivel a srácokat javarészt bajkeverőnek tartották, legtöbbjüknek akadt is már dolga a hatósággal. Nem tudtam, hogy találjak közös nevezőt ezzel a vegyes bőrszínű, származású, családi hátterű csoporttal, miként beszéljek nekik arról, ami ösztönzést adhatna nekik a jövőre nézve. Nem is jutottam előbbre, amíg kedvenc témámhoz nem értem: ahhoz, hogy mi módon segíthetünk az embereken pénzzel. Elővettem egy köteg kétdollárost, és szétosztogattam. A potyapénz szagára felébredtek a srácok. Sorra odajöttek érte, és miután elvették, csak annyit kértem, hogy ne saját magukra költsék. Ha van valami, ami majd előbbre segítheti születendő gyermekeiket, akkor az a tény, hogy valakinek elég fontos a boldogulásuk.

Némelyek autogramot kértek tőlem, mások nem. Azt hiszem, néhányukat őszintén meghatottam. Aztán kezdtem becserélni a bankjegyeket egy könyvem példányaira. Ezt öt-hat percig folytattam, majd azzal fejeztem be, hogy a nagyapámról meséltem, aki mindig buzdított. Felhívtam őket, hogy bármi történjék is, ne felejtsék el, egy tanár vagy valaki más igazán törődik velük, és szurkol értük. Ezzel még nincs vége. Búcsúzóul megkértem őket, hogy keressenek meg, ha bajba kerülnek vagy valami gondjuk adódik. Azt nem ígérhetem, hogy segítek, de készségesen meghallgatom őket, és a világon mindent megpróbálok. Ha kérnek egy példányt a könyvemből, hívják fel az irodámat, szívesen küldök. Három nap múlva gyűrött papirost találtam a postámban. Az egyik diáklány írt.

Kedves Floyd!

Nagyon köszönöm, hogy időt szakított ránk, és eljött előadást tartani az osztályunknak. Köszönöm a vadonatúj, ropogós kétdollárost. Örökké megőrzöm, ráírtam a nevet, amire a gyerekemet fogom keresztelni, és csakis olyasmire költöm, ami neki kell. Azért írok Önnek, mert az előadása előtti reggel komoly elhatározást tettem. Kiürítettem a padomat, rendeztem a tartozásaimat az iskolával és meg akartam ölni magamat a gyerekkel együtt, akit a szívem alatt hordok, mert úgy gondoltam, hogy senki sem törődik velem. Miután meghallgattam Önt, könnyek szöktek a szemembe attól, hogy valaki igazán törődik velem, és hogy nem szabad eldobnom az életet. Így aztán azt hiszem, mégis járok még egy darabig az iskolába, mert az olyanok, mint Ön, törődnek az olyanokkal mint én. Köszönöm a figyelmet!

Floyd L. Shilanski

Az utolsó áldozat

Linda Birtish szó szerint a testét adta oda. Pedagógusi pályája ígéretesen indult, azt tervezte, hogy idővel remekműveket alkot, mint költő és grafikus. Huszonnyolc éves korában azonban súlyos fejfájások kezdték gyötörni. Az orvosok megállapították, hogy hatalmas daganat képződött az agyában. Körülbelül kétszázaléknyi esélyt adtak a sikeres műtéti beavatkozásnak, ezért az azonnali operáció helyett helyesebbnek látták, ha várnak hat hónapot. Linda érezte a benne szunnyadó művészi tehetséget. A fél év alatt tehát lázasan írt és rajzolt. Egy kivételével valamennyi verse megjelent irodalmi folyóiratokban. Egy kivételével valamennyi rajzát kiállították vezető galériákban, és gazdára is találtak. A hat hónap elteltével megoperálták. Előző éjjel határozta el, hogy másoknak adja a testét. Végrendeletet írt, mely szerint halála esetén valamennyi testrészét a nálánál immár jobban rászorulóknak adományozza. A műtét

sajnos végzetes kimenetelűnek bizonyult. Ezek után Linda szeme a marylandi Bethesdába került, onnan pedig Dél-Carolinába, és segítségével egy huszonnyolc esztendős férfi átlépett a világtalanság sötétjéből a fénybe. A fiatalember végtelenül hálás hangon írt a szembanknak, megköszönve az intézmény létezését. (Ez volt a második köszönőlevél, amely erre a címre érkezett — több mint harmincezer szempár továbbítása után!) Közölte még, hogy szeretne köszönetet mondani a donor szüleinek is. Valóban nagyszerű emberek lehetnek, hogy olyan gyermeket neveltek, aki kész odaadni a szemét. Megkapta Birtishék címét, és úgy döntött, hogy odarepül, meglátogatja őket Staten Island-i otthonukban. Minden előzetes értesítés nélkül csöngetett be hozzájuk. Birtishné nyitott ajtót, és a bemutatkozás után átölelte:

— El sem engedjük, fiatalember, boldoggá tenne minket a férjemmel, ha velünk töltené a hétvégét.A fiatalember maradt, s amikor körülnézett Linda szobájában, látta, hogy a lány Platónt meg Hegelt olvasott, ő is

olvasta a műveiket, persze akkor még Braille-írással.Másnap reggel Birtishné alaposan megnézte, és így szólt:— Tudja, egész biztosan láttam már magát, de nem tudom hol.Aztán egyszerre eszébe jutott. Felszaladt az emeletre, és előkereste Linda utolsó rajzát, az eszményi férfi portréját.

A kép hajszálpontosan ábrázolta annak a fiatalembernek a vonásait, aki Linda szemét kapta. Ekkor az anya elolvasta az utolsó verset, amelyet a lány a halálos ágyán írt. Így szólt:

Két szerelmes szív Bolyong az éjen át De egymásra sohase lát.

Jack Canfield és Mark Vidor Hansen

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun, és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” — gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módján tengetnie az életét.

Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas az a hivatalnok” — gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!”

Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári Nap forrón tűzött, és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A Nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a Nap!” — gondolta. „Bárcsak Nap lehetnék!”

Ezután Nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a Nap és a föld közé, így a Nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” — gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”

Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél!” — gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!”

Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csal állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” — gondolta. „Bárcsak kőszikla lehetnék!”

Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogyan ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját, és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?” — kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Kínai meseÁtvétel Benjamin Hoff Micimackó és a taó című kötetéből

(Kiss Marianne fordítása)

SZÜLŐNEK LENNI

Gyermekünk nem a tőlünk kapott anyagi javakra emlékezik majd, hanem a szeretetre, amellyel körülvettük.

Richard L. Evans

Kedves Világ!

Scott fiam iskolaigazgatója felhívott, hogy fontos dolgot szeretne közölni velem, és ha nem alkalmatlan, személyesen meglátogatna e célból. Mivel Scott érettségijéig már csak néhány hét volt hátra, feltételeztem, hogy a telefon ezen eseménnyel állhat összefüggésben, bár átfutott az agyamon, hogy valami kamaszcsínyről fogok értesülni. Igyekeztem bízni az előbbiben, és vártam az igazgató érkezését. Valóban jó hírt hozott: tanulmányi eredménye jutalmául Scottot éri a megtiszteltetés, hogy a végzős diákok nevében búcsúbeszédet mondjon. Ennek kapcsán az igazgató megkérdezte, nem írnék-e én is valamit erre az alkalomra. Örömmel éltem a lehetőséggel, hiszen majd szétvetett az anyai büszkeség, hogy a fiam kitüntetéssel végez. Leültem az írógéphez, és eltűnődtem Scott életének eddigi állomásain. Ráeszméltem az érettségi valódi jelentőségére. A fiam és osztálytársai ezzel az aktussal ismeretlen világba lépnek. Többé nem állhatunk állandóan a hátuk mögött, hogy megvédjük őket vagy tanácsot adjunk. Így aztán az alábbi levelet írtam a világnak:

Kedves Világ!A gyermekeink ma befejezik az iskolát. Egy ideig eléggé idegenül érzik majd magukat a bőrükben, ezért kérlek,

bánj velük kesztyűs kézzel! Tudod, mostanáig mindegyikük uraskodhatott a maga szemétdombján, a szülei mindig kéznél voltak, hogy ellássák a sebeit, helyrebillentsék megtépázott érzelmeit. Mostantól megváltozik a helyzet. Valamennyiüket új kaland várja. Olyan kaland, amelyben háborúk, tragédiák és fájdalmak is előfordulhatnak. Útjuk egyengetéséhez rengeteg hitre, szeretetre, türelemre és megértésre van szükségük. Így hát, kedves Világ, szeretném, ha gondoskodnál róluk. Fogd kézen és oktasd őket arra, amit tudniuk kell, de kérlek, lehetőleg kíméletesen! Meg kell tanulniuk, hogy nem minden ember igazságos, nem mindenki méltányos, és nem is mindenki őszinte. De mutasd meg nekik azt is, hogy minden gonosztevőre jut egy hős, minden ravasz politikusra egy kiváló és elhivatott vezető, minden ellenségre egy jó barát. Időbe telik, de értesd meg velük, hogy a megszolgált fillér többet ér a talált tallérnál. Tanítsd meg őket emelt fővel veszíteni, hogy annál inkább élvezhessék a győzelmet! Őrizd meg őket az irigységtől, ha lehet, és fedd fel előttük a csöndes nevetés titkát. Segíts, hogy megbékéljenek Istennel.

Erősítsd meg őket belülről, hogy állják a kudarc csapásait, és éleszd bennük a vágyat, hogy újra próbálkozzanak, amíg csak sikerre nem jutnak. Vezesd rá őket, hogy szelíden bánjanak a szelídekkel, és keményen a keményekkel. Biztasd őket, hogy saját ítélőképességüket kövessék és ne a tömeget; hogy mindenkit meghallgassanak, de pergessék át a hallottakat az igazság szűrőjén; hogy nevetéssel űzzék el bánatukat, de ne szégyelljenek könnyeket ontani sem. Világosítsd fel őket, hogy a kudarcból is fakadhat dicsőség, a sikerből pedig kétségbeesés. Okosítsd ki őket, hogy megvessék a cinizmust, de óvakodjanak a mézesmázosságtól is. Figyelmeztesd őket, hogy eszüket és testi erejüket a lehető legjobb áron értékesítsék, de semmi pénzért ne adják el a szívüket és a lelküket. Bírd rá őket, ha lehet, hogy ne másokhoz mérjék magukat, mivel mindig akadnak náluk nagyobbak vagy kisebbek. Inkább saját eredményeiket igyekezzenek túlszárnyalni. Intsd őket arra, hogy időnként érdemes kockáztatni, de eljön a pillanat, amikor káros a vakmerőség. Bánj velük finoman világ, de ne kényeztesd őket, mert tűzben edződik a nemesacél. Bátorítsd őket, hogy rendíthetetlenül higgyenek önmagukban, mert ez az emberiségbe vetett hit alapja. Bizony, nem keveset kívánok világ, de azért próbáld meg, mire mész velük. Hiszen olyan kedvesek ezek a fiatalok — a mi gyerekeink.

Avril Johannes

Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést

Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést, fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.Példálózás helyett példát mutatnék.Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék. Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot. Kirándulnék, sárkányt eregetnék.Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.

Nem erőszakosodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném. Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat. Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről és többet a szeretet hatalmáról.

Diane Loomans

Vigyázat! Gyereket nevelünk, nem virágot!

David, a telekszomszédom egy öt- és egy hétéves kisfiú édesapja. Egyszer Kellyt, a nagyobbikat tanítgatta, hogyan kell használni a kertben a benzines fűnyírót. Épp azt mutatta neki, hogyan kell a gyep széléhez érve megfordítani a gépet, amikor kiszólt a felesége, Jan, és kérdezett valamit. David odanézett, hogy válaszoljon, s ezalatt Kelly szépen túltolta a fűnyírót a pázsiton, bele a virágágyásba — félméteres sávban a talajszintig legyalulva mindent! Amikor David észrevette, hogy mi történt, kezdte elveszíteni az önuralmát. Rengeteg időt és energiát ölt bele a virágaiba, hogy a szomszédokat megegye a sárga irigység. A kiabálásra kijött az asszony, és a vállára tette a kezét.

— Vigyázat, David! Gyereket nevelünk, nem virágot!Jan megjegyzése arra emlékeztet, hogy szülőként megfelelő fontossági sorrendet állítsunk fel. A gyerek önbizalma

nagyobb jelentőséggel bír, mint hogy valamely vagyontárgy megsérül vagy tönkremegy. A lefocizott ablaküveg, a szeleburdi játék közben levert lámpabura, vagy a konyhában leejtett tányér már úgyis eltörött. Az óvatlanul lenyírt virág elpusztul. Csak arra vigyázzunk, nehogy a gyerek lelkének összetörésével, életkedvének elpusztításával szaporítsuk a kárt!

* * *

Néhány hete vettem egy sportkabátot, és elvitatkoztam Mark Michaelsszel, az üzlet tulajdonosával a gyermeknevelésről. Mark elmesélte, hogy mikor minap a feleségével és hétéves kislányukkal étteremben vacsoráztak, a kicsi feldöntötte a vizes poharát. Miután feltörölték a vizet, és a szülők részéről egyetlen rosszalló megjegyzés sem hangzott el, a gyerek hálásan nézett fel:

— Tényleg nagyon rendes tőletek, hogy nem úgy csináltatok, mint más szülők. A legtöbb barátom szülei ordibáltak volna, hogy miért nem vigyáztam jobban. De ti nem. Köszi!

Egy ízben ismerősökkel vacsoráztunk, amikor hasonló baleset történt. Vendégeink ötéves kisfia ráborított egy pohár tejet az étkezőasztalra. Látván, hogy a szülei azonnal nekiesnek, szándékosan én is fellöktem a poharamat. Elkezdtem magyarázni, hogy negyvennyolc éves létemre, még mindig feldöntök ezt-azt, a fiúcska arca felragyogott, a szülei pedig láthatóan vették az adást, és meghátráltak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindig van mit tanulnunk.

* * *

Nemrégiben Stephen Glenntől hallottam egy történetet egy híres kutatóorvosról, aki több korszakalkotó felfedezést tett. Egy újságíró megkérdezte, mit gondol, miért kreatívabb elme, mint az átlagemberek. Mi különbözteti meg ennyire másoktól?

Azt felelte, hogy véleménye szerint mindez egy kétéves kori élményéből fakad. Épp a tejesüveget akarta kivenni a hűtőből, de kicsúszott a kezéből a sima palack, leesett és a tartalma szétömlött a kövön — tejtengerré változtatva az egész konyhát! Amikor az anyja észlelte az eredményt, nem kezdett el kiabálni vagy kiselőadást tartani, nem is büntette meg, hanem összecsapta a kezét:

— Nahát, Robert, micsoda fantasztikus tócsát csináltál! Tejből még nem is láttam ekkorát. Na, a baj már megtörtént, még szerencse, hogy nem tört össze az üveg. Nincs kedved pancsolni egy kicsit a tejben, mielőtt feltöröljük?

Még szép, hogy volt kedve. Pár perc múlva aztán így szólt a mamája:— Tudod, Robert, ha az ember ilyen rendetlenséget csinál, végül fel kell takarítania és mindent szépen a helyére

kell tennie. Hogy szeretnéd csinálni? Használhatunk szivacsot, papírtörlőt vagy nyeles felmosót. Melyik tetszik jobban?

A kisfiú a szivacsot választotta, és kettesben eltüntették a kiömlött tejet.— Úgy is tekinthetjük a történteket — magyarázta az anya —, mint egy balul sikerült kísérletet arra vonatkozólag,

hogy miképp lehet két kis praclival leejtés nélkül odébb tenni egy nagy tejesüveget. Gyere, kimegyünk a hátsó kertbe, megtöltjük az üveget vízzel, és meglátjuk, ki tudod-e találni a módját.

A gyerek rájött, hogy ha mindkét kezével a nyakánál fogja meg a palackot, akkor biztonságosan tudja cipelni. Ez aztán lecke a javából!

A jeles tudós ezután megjegyezte, hogy azon a bizonyos napon azt is megtanulta: nem kell félnie a hibáktól. Épp ellenkezőleg, a hibák, a tévedések lehetőséget nyújtanak, hogy valami újat tanuljunk, s végeredményben

minden tudományos kísérletnek ez a lényege. Még ha a kísérlet „sikertelen” is, rendszerint akkor is leszűrhetünk belőle valami hasznos tapasztalatot.

Ugye, milyen nagyszerű lenne, ha minden szülő úgy reagálna, ahogy Robert édesanyja tette?

* * *

Egy utolsó történet jól szemlélteti ennek a hozzáállásnak az alkalmazását felnőtt viszonylatban. Évekkel ezelőtt Paul Harvey mesélte egy rádióműsorban. Egy fiatal nő munkából sietett haza, amikor a sárhányóját meghúzta egy másik autó lökhárítójával. Könnyek között magyarázta, hogy vadonatúj a kocsi, pár napja hozták el az autószalonból. Mit fog majd szólni ehhez a férje? A másik vezető együttérzett vele, és kedvesen elmagyarázta, hogy fel kell jegyezniük egymás jogosítványának és forgalmi engedélyének a számát. A fiatalasszony előszedte az okmányokat tartalmazó, nagy barna borítékot, s ahogy kinyitotta, egy papírlap esett ki belőle, rajta férfias ákombákomokkal a következő szavak:

„Ha karamboloznál, drágám, ne felejtsd el, hogy téged szeretlek, nem a kocsit!”

* * *

Jól jegyezzük meg, hogy gyermekünk lelke fontosabb az anyagiaknál. Ha ezt tesszük, az önbizalom és a szeretet gyökeret ver benne, és szebb virágokat hajt, mint a legkülönb kert.

Jack Canfleld

Ő még csak kisfiú

Az ütőkörben áll, kalapál a szíve.Minden határpont foglalt, a kocka el van vetve.Se apu, se anyu most nem segíthet, őrajta múlik minden.Egy jó ütéssel hazafuthat a csapat.Már jön is a labda, ő lendít — és mellé.Felhördül a tömeg, hurrogás és fütty is hallik.— Csapás — szól egy szenvtelen hang.Szemébe könnyek szöknek, a játék nem játék már.Nyisd hát ki a szíved, oldd fel szorongását!Mert ezek a percek tehetik férfivá őt.Vésd eszedbe jól, s ügyelj, ha mások felednék:Csak kisfiú ő, és nem férfi még.

Bob Fox káplán

Apu, légy szíves!

Különös, hogy mikre emlékszik az ember, ha egyszerre darabokra törik az élete, és ott marad egyedül. Nem a jelentős események idéződnek fel, nem a nagyszabású tervek, az izzó szerelmek, a remények, melyekért annyit küzdött. Egész apróságok jutnak eszébe, amikre a maguk idejében nem is figyelt. Egy kéz, ahogy megérintette a kezét, de ő nem ért rá észrevenni, egy hang reményteli rezdülése, amelyet ő nem is igazán akart meghallani. John Carmody is ezt élte át, ahogy a nappali ablakán át a kedd délután vidáman nyüzsgő utcát bámulta. Görcsösen próbált az igazán fontos dolgokra gondolni, az évekre és tervekre, a reményekre és szerelmekre — mindarra, ami most elveszett. Hasztalan igyekezett elméjében éles képet alkotni róluk — legalább is ezen a délutánon. A sok fontos dolog egyetlen köddé olvadt össze. Csak egy fura kis mozzanat bontakozott ki ebből a háttérből: tulajdonképpen semmiség, ha az ember az évek és tervek és nagy szerelmek fényében vizsgálja. Csak a kislánya szavai, amelyek egy este hangzottak el, két... vagy talán három héttel ezelőtt. Józanésszel meggondolva tényleg semmi, afféle gyerekes locsogás.

Most mégis csak erre emlékezett.Azon a bizonyos estén munkát hozott haza magával, a részvényeseknek szóló éves jelentést kellett végleges

formába öntenie. A körülményeket figyelembe véve, rendkívüli fontossággal bírt ez a feladat, rengeteget jelentett a saját jövője, meg persze a felesége és a kislánya jövője szempontjából. Vacsora előtt nekiült, hogy még egyszer átolvassa a vázlatot. Tökéletesnek kellett lennie, hisz nagyon sok múlt rajta. Épp lapozott, amikor Marge, a kislánya lépett be. A hóna alatt zöld fedelű könyv, rajta tündérmese-illusztráció.

— Nézd, apu!— Igen, nagyon szép — pillantott fel. — Új?

— Igen. Apu, légy szíves, olvass belőle egy mesét!— Most nem lehet, kicsim.Marge csak állt, miközben a férfi átfutotta a bekezdést, amelyből a részvényesek megtudhatták, miféle állóeszköz-

fejlesztésekre került sor a gyártóüzemben.— De anyu azt mondta, biztos ráérsz — csendült ki némi reménykedés a bátortalan hangból.— Sajnálom — nézett rá a gépelt lapok felett. — Talán anyu olvas neked, drágám. Én most nem érek rá.— Nem, anyu még sokkal elfoglaltabb. Odafönn rámol. Légy szíves, apu, csak ezt az egy mesét! Nézd, itt a képe!

Ugye, milyen szép?— Az. Szép. Ügyes rajzoló, mi? De nekem most dolgoznom kell. Majd máskor…Hosszú csend támadt. Marge csak állt, kezében a szép rajznál kinyitott könyvvel, nem tudta, mit mondhatna még.

A férfi átnézett két újabb oldalt, melyek az ő útmutatásainak megfelelően részletekbe menő tájékoztatást adtak az elmúlt tizenkét hónapban végbement piacváltásról, az ezzel kapcsolatban felmerült, végeredményben egyértelműen a helyi viszonyok számlájára írható problémák orvoslására körvonalazott tervekről, továbbá a több hetes tárgyalássorozat nyomán kimunkált hirdetési kampányról, amely a cég termékeire irányuló keresletet hivatott stabilizálni, mi több, fokozni.

— De apu, olyan aranyos ez a kép. Biztos izgalmas a mese is.— Ühüm. Persze, persze. Majd máskor, most menj szépen!— Szerintem neked is tetszene,— Hm? Ja, igen, biztos. Majd később...— Hát jó. Akkor majd később. De később tényleg elolvasod?— Jaj, hát persze. Becsszóra.A kislány nem tágított. Csak állt szép csendben, ahogy jó gyerekhez illik. Aztán jó idő múlva letette a könyvet az

apja lábához, a zsámolyra.— Majd, ha elkészültél, olvasd fel csak úgy, magadnak! De jó hangosan, hogy én is halljam.— Jó. Jó, majd később.Ez a jelenet jutott most eszébe, nem az évekre szóló, nagyszabású tervek, hogy miként gondoskodjék a családjáról.

Pontosan emlékezett arra, ahogy a jólnevelt gyerek félszeg mozdulattal megcirógatta a kezét:— Olvasd fel csak úgy, magadnak! De jó hangosan, hogy én is halljam.Felvette a könyvet a sarokasztalról, ahová Marge néhány elöl hagyott játékát összeszedegették. A könyv nem volt

már vadonatúj, a megviselt zöld borítón látszott a pici ujjak nyoma. Kinyitotta az aranyos képnél. Elolvasta a mesét, elmerevedett ajka kínlódva formálta a szavakat, már nem akart emlékezni semmire, mint az előbb, a fontos dolgokra, a jövendő évekre kovácsolt gondos és szeretetteli tervekre, egy kis időre elfelejtette még az iszonyatot és a keserű gyűlöletet is a részeg sofőr iránt, aki használt kocsijával száguldozott az utcán, és most emberölés vádjával letartóztatásban van. A feleségét sem látta, aki — haloványan és némán — fekete ruhában állt az ajtónyitásban, és megpróbált nyugodtan szólni hozzá:

— Kész vagyok, drágám. Indulnunk kell.John Carmody ugyanis olvasott:— „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki a rengeteg erdő közepén, a favágó kunyhójában élt. Ez a

kislány olyan szép volt, hogy a fákon a madarak még énekelni is elfelejtettek a gyönyörűségtől, ha ránéztek. Aztán egy napon ...”

Magának olvasott. De jó hangosan, hátha Marge is hallja.

Michael Foster, Yunkster Gazette Beküldte: Martin Louw

De te nem

Rád néztem, és mosolyogtam,Azt hittem, látod, de nem láttad.Azt mondtam: „Szeretlek”, és vártam, mit felelsz,Azt hittem, hallasz, de nem hallottál.Labdázni hívtalak a kertbe,Azt hittem, utánam jössz, de nem jöttél.Rajzoltam neked egy képet,Azt hittem, elteszed, de nem tetted.Kunyhót építettem az erdőben,Azt hittem, kirándulsz velem, de nem kirándultál. Szereztem jó csalit,Azt hittem, horgászol velem, de nem horgásztál.Beszélgetni kívántam, hogy megosszam a gondolataimat veled,

Azt hittem, ez neked is hiányzik, de nem hiányzott.Szóba hoztam a meccset, reméltem, hogy ott találkozunk. Azt hittem, téged is érdekel, de nem érdekelt.Kértelek, hogy kössük össze az életünket,Azt hittem, te is akarod, de nem akartad.A hazám háborúba hívott, azt mondtad, térjek vissza épen, egészségesen.De nem tértem.

Stan Gebhardt

Diplomaosztás, örökség és más tanulságok

— Örömmel mutatom be önöknek a Drake egyetem 1978-as végzős évfolyamát. Az alábbi hallgatók eredményesen befejezték felsőfokú tanulmányaikat: Michael M. Adams; gratulálok, Michael Margaret L. Allen; gratulálok, Margaret!

Hogy lehetett olyan átkozottul csökönyös? Hogyhogy nem fogta fel, mennyire szeretnék egyetemre menni? Hogy volt képes kiejteni azt a mondatot, hogy: „ha annyira érdekel, oldd meg magad”? Hogy az ördögbe?

— John C. Anderson; gratulálok, John! Bettie J...Ha látja, hogy egyedül is megcsináltam, akkor majd sajnálhatja, hogy kimaradt az egészből, magyarázkodhat,

mentegetőzhet, hogy nem szurkolta végig velem az éveket — egy, kettő, három, négy... egészen a diplomaosztásig,— ... Burres; gratu ...Tessék! Megcsináltam! Keresztülverekedtem magam minden értetlenségen, túljutottam a dékáni hivatal útvesztőjén

is. Ó, egyetem — a stressztűrőképesség próbaköve! Négy keserves év, de most már enyém a becses pergamentekercs, rajta a nevem, a pecsét és az aláírás. Kösz szépen, apu! Mennyire vágytam rá, hogy mögém állj; hogy büszke légy rám; hogy tarts valakinek, valakinek, aki számít. Hová tűnt a sok gyerekkori prédikáció, elvekről, célokról, munkamorálról és önfegyelemről, arról, hogy mindig vigyük véghez, amit a szívünk diktál? Hová a sok atyai vállveregetés? Mi olyan fontos, hogy nem tudtál elszakadni otthonról, és megjelenni az ünnepségen, mint az össze többi szülő? Itt a diplomaosztás, és te sehol. Ez aztán a következetesség! Hogy a csudába nem voltál képes eljönni, hogy végignézd a lányod életének ezt az emlékezetes pillanatát?

—... lálok, Bettie!Minden józan megfontolás dacára reménykedve pásztáztam végig a többezres hallgatóság sorait, az ő szemét

keresve az arcok tengerében. Nem láttam sehol. Na persze! A diplomaosztásom egybeesett szüleim hatodik gyermekének születésnapjával, a népes vidéki család más ügyes-bajos dolgairól nem is beszélve. Miért tulajdonítana különösebb fontosságot pont ennek az eseménynek?

— „Mássz meg minden hegyet,/Gázolj át minden folyón!”A dal, amelyet a végzős évfolyam választott az alkalomra, kellően elcsépeltnek tűnt. És fájdalmasnak.— „Kövesd a szivárványt,/Míg eléred álmodat!”Százkét friss diplomás vonult el az emelvény előtt ezen a napon. Lefogadom, hogy mindegyiknek a szülei ott

szorongtak a tömegben. Miután valamennyi végzős átvette az oklevelét, az egész évfolyam felállt, és végigmasírozott a széksorok között, a hosszú előadóterem kijárata felé, hogy végre megszabaduljanak az izzasztó, fekete tógától, rohanjanak a családi bulikra. Elfogott a magány. A szomorúság. A düh. Nem is egy, hanem két meghívót küldtem apámnak. Igazán nem kértem nagy dolgot, de szükségem lett volna rá. Arra, hogy szemtanúja legyen, amint véget ér valami különleges, beteljesül az álom, célhoz ér az igyekezet, amit mind ő oltott belém. Hát nem tudja, milyen sokat jelent nekem a helyeslése? Hát komolyan gondoltad mindazt, vagy csak a levegőbe beszéltél?

— Ugye, eljöttök, apu? Elvégre csak egyszer diplomázik az ember! — könyörögtem neki.— Az attól függ, kint leszünk-e a földeken, vagy sem. Ha jó az idő, ültetni kell. Már épp elég napot

elmulasztottunk az eső miatt. Az ültetés létfontosságú. Ha esik, akkor meglátjuk. De ne éld bele magad! Tudod, hogy kocsival két óra odajutni.

Már hogyne éltem volna bele magam? Csak erre gondoltam.— „Mássz meg minden hegyet, /Gázolj át...”Szülők, nagyszülők, rokonok arca sugárzott a boldogságtól, tülekedtek, hogy láthassák az ő végzősüket, finoman

félretaszigálták a többieket, hogy gyönyörködhessenek benne, büszkén kihúzták magukat, mert az ő fiúk, lányuk, unokájuk, bátyjuk, nővérük, unokahúguk vagy kisöccsük diplomázik most. Az ő szemükben örömkönnyek csillogtak, én a csalódottság, a magány könnyeit igyekeztem legyűrni. Nemcsak egyedül éreztem magam, egyedül is voltam.

— „Kövesd a szivárványt...”Huszonhét lépést tettem attól a ponttól, ahol kezet szorítottam az egyetem rektorával, miután átvettem a diplomát

— belépőjegyemet a jövőmbe.— Bettie! — szólított valaki lágyan, kizökkentve fojtogató búskomorságomból. Apám szelíd hangja átszivárgott a

harsogva ünneplő tömeg zajfüggönyén. Soha nem felejtem el a képet, amely elém tárult. A végzősök kiözönléséhez üresen hagyott közlekedőfolyosó legvégében, a szélső széken ott ült az apám. Mintha alázatosan összehúzta volna magát, egész másnak tűnt, mint az a vakmerő, dörgő hangú férfi, aki mellett felnőttem. Kivörösödött szeméből kövér

könnycseppek gördültek le az arcán, ahonnét a nyilvánvalóan vadonatúj, kék öltönyre potyogtak. A fejét kicsit leszegte, vonásai minden szónál ékesebben beszéltek. Teljesen elérzékenyült az atyai büszkeségtől. Addig csak egyszer láttam sírni, de most feltartóztathatatlanul ontotta a hatalmas, néma könnyeket. A látványtól, hogy ez a kemény, rátarti férfi — az apám — sír, egy csapásra leomlott a gát, amelyet addig üggyel-bajjal tartottam.

Talpra ugrott. Az érzelmektől ostromolva, az egyetlen dolgot műveltem, amely abban a lázas, szenvedélyes pillanatban lehetségesnek tetszett.

— Tessék, ez a tiéd — nyomtam a kezébe a diplomámat, és hangomban szeretet, kihívás, elégtétel, kényszeredettség, köszönet és büszkeség keveredett.

— Ez meg a tiéd — viszonozta a színtiszta gyengéd szeretet hangján. Kérges lapátkeze fürgén zakója zsebébe nyúlt, majd egy borítékkal bukkant elő, amit félszeg mozdulattal a jobbomba gyömöszölt, miközben bal keze fejével oldalra terelte az arcán lecsorgó könnypatakot. Életem leghosszabb, legsűrűbb, legforróbb tíz másodperce volt.

A kivonulás folyt tovább. Kalapáló szívvel próbáltam összerakosgatni a nap eseményeinek mozaikját — a gondolatokat, amelyek apám fejében jártak a kétórás autóút alatt, megkönnyebbülését vagy szorongását, amikor megtalálta az egyetemet, és a végzősök között átfurakodva, megkaparintott magának egy helyet, tíz sorral a szülők számára fenntartott székek előtt!

Apu eljött! A tavasz egyik legszebb napja volt — tökéletesen ültetésre való. És az új öltöny! Emlékezetem szerint Ben bácsi temetésére szerzett be egyet, aztán egy évtizeddel később a nővérem esküvőjére egy másikat. Farmerlelke léhaságnak tekintette az öltönyhordást; emellett az efféle ruhanemű birtoklása megfosztotta a lehetőségtől, hogy kibújjon a részvétel alól olyan alkalmakkor, amelyekre nem akart elmenni! Új öltöny vásárlásához kifejezetten rendkívüli eseménynek kellett történnie. Hát most megtörtént, apa ott feszített az új öltönyben.

— .... Míg eléred álmodat!”Lenéztem a borítékra, amelyet közben agyongyűrtem. Soha addig egy sort sem kaptam az apámtól, nem is tudtam,

mire véljem ezt a dolgot. Képzeletem vadul csapongott. Talán egy üdvözlőlap ... az ő aláírásával? Nagyon ritka és kikezdhetetlen megállapodás volt az, amely alá E. H. Burres odakanyarította a nevét. Mindenki tudta, hogy egy kézfogás vele többet ér bárki más aláírásánál. Ha E. H. Burres a szavát adta valamire — hát arra az üzletre nyugodtan lehetett építeni. Bármely bank készséggel adott hitelt ennek az embernek, aki kétszeresen leszolgálta a kötelező időt a második világháborúban, azután úgy kezdte az életét, hogy nem számíthatott egyébre, mint két dolgos kezére, feddhetetlen jellemére meg egy gyönyörű és hűséges asszonyra az oldalán; mindehhez ott volt egy fészekalja gyerek és a merész álom, hogy egyszer majd az övé lesz az a temérdek föld. Esetleg csak az ünnepi műsor lapul a borítékban, amit az előcsarnokban osztogattak az érkezőknek. Ugyanúgy összezavarta a találkozás, mint engem, és adni akart valamit cserébe, akármit, ami a kezébe akadt. Vagy meghívó a Burres família összejövetelére, amelyet a mai nap tiszteletére rendeztek? Tartottam a csalódástól, és számba akartam venni az összes lehetőséget, ezért úgy döntöttem, hogy csak az öltözőben bontom fel a borítékot. Ott úgy hánytam le magamról a tógát meg a föveget, hogy közben egy pillanatra sem eresztettem ki a kezemből a becses papírt.

— Ide nézzetek, mit kaptam a szüleimtől a diplomaosztásra! — áradozott Martha, magasra tartva a csillogó gyöngysort, hogy mindenki láthassa.

— Az öregem egy kocsit vett — rikkantotta Todd a sarokból.— Klassz lehet. Én szokás szerint semmit sem kaptam — felelte rá valaki.— Én ugyanazt! — szólt egy újabb hang.— Hát te mit kaptál a szüleidtől, Bettie? — érdeklődött kollégiumi szobatársam a helyiség túlfeléről.Nem túl megfelelőnek éreztem a választ, hogy „Újabb hihetetlen leckét, ami túl drága ahhoz, hogy megosszam

veletek, a világ legcsodálatosabb emberétől”, ezért inkább elfordultam, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. Szépen összehajtogattam a fekete tógát, és becsúsztattam a táskába, amelyben a mai napig pihen — jelképként, amelynek apám szavai és tettei adtak értelmet. A szememet elfutotta a pára, amikor eszembe jutottak apa könnyei. Hát mégis eljött. Szóval fontos neki. Vagy ha nem, akkor anyunak sikerült meggyőznie! Lassan, óvatosan nyitottam ki a borítékot, nehogy elszakítsam ezt a becses emléktárgyat.

Drága Bettie!Meséltem neked, hogy a családom kisfiú koromban veszítette el a földjét. Anyámnak szinte egyedül

kellett fölnevelnie a hat gyereket. Egyébként is nehéz idők jártak. Aznap, amikor elvették a farmunkat, megesküdtem, hogy egyszer saját birtokom lesz, amiből minden gyerekemnek jut. Biztosítom a jövőjüket. Bárhol élnek is a világban, akármerre veti is őket a sors, mindig lesz egy hely, ahová hazajöhetnek. Az én gyerekeimnek mindig lesz otthona. A mellékelt levél a te földed birtoklevele, az a földdarab adó- és illetékmentesen a Tiéd. Kimondhatatlan büszkeség töltött el, amikor egyetemre mentél, teli reménnyel, hogy egyszer majd diplomát szerzel. Nem sejtheted, mennyire elkeserített, hogy a családi költségvetésből nem futotta a továbbtanulásodra. Akkoriban nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt anélkül, hogy összetörjem a belém vetett hitedet. Mert ne gondold, hogy nem értékeltem, amibe belevágtál, vagy nem becsültelek, hogy keményen dolgoztál az álmodért. Talán nem kísértelek olyan figyelemmel, amilyet szerettél volna, de mindig gondoltam rád. Ha távolról is, de rajtad tartottam a szemem. Lehet, hogy érzéketlennek tűntem, amiért hagytalak egyedül küzdeni, de nem voltam az. Nekem is meg kellett vívnom a magam harcait, hogy eltartsam a gyarapodó családot, megvalósítsam a saját álmomat, amelyről nem mondhattam le, mert annyira fontos volt nekem — hiszen a gyerekeim örökségéről volt szó. Szüntelenül

imádkoztam érted. Tudd meg, drága Kislányom, hogy sokszor egyedül a Te erőd és kitartásod — pedig mintha minden összeesküdött volna ellened — segített tovább harcolnom az álmomért, megbirkóznom saját nehézségeimmel és megpróbáltatásaimmal, hogy munkámnak értelmet adjak. Te váltál a példaképemmé, utat mutattál erőddel, bátorságoddal és elszántságoddal. Néhányszor, amikor hazajöttél a szünidőre, és a farmon járkáltunk, erről-arról beszélgettünk, már-már elmondtam neked mindezt, hogy higgyél bennem. Mert hinned kellett bennem. De ahogy láttam rajtad az ifjúság határtalan energiáját, zabolátlan büszkeségét, hallgattam, milyen eltökélten törsz célod felé, már tudtam, hogy minden rendben. Tudtam, hogy nem csak meg akarod, hanem meg is fogod csinálni. Így hát ma mindketten a kezünkben tarthatunk egy darab papírt, amely megvalósult álmainkat jelképezi. Valóra váltak az álmok, mert nemes célt tűztünk ki, és kemény munkával értük el. Rettentő büszke vagyok rád, Bettie!

Szeretettel

Apád

Bettie B. Youngs

Változó apakép

Négyévesen: Az én apukám mindent tud.Ötévesen: Az én apukám nagyon sokat tud.Hatévesen: Az én apukám okosabb, mint a tied.Nyolcévesen: Apu nem mindent tud jól.Tízévesen: Apu gyerekkorában biztos minden másképp volt.Tizenkét évesen: Á, apunak erről fogalma sincs! Olyan öreg, hogy már nem is emlékszik a gyerekkorára.Tizennégy évesen: Ne is törődj a faterommal! Olyan régimódi!Huszonegy évesen: Hogy ő? Ugyan már, képtelen haladni a korral.Huszonöt évesen: Na igen, tud ezt-azt, de hát ennyi idő alatt nem is csoda, ha ragadt rá valami. Harmincévesen: Talán kérdezzük meg apa véleményét is! Elvégre ő a legtapasztaltabb.Harmincöt évesen: Egy lépést sem teszek, amíg apámmal nem beszéltem.Negyvenévesen: Kíváncsi vagyok, apám hogy csinálta volna ezt. Olyan okos volt, és elképesztően tapasztalt.Ötvenévesen: Bármit odaadnék, ha most itt lehetne apám, és megbeszélhetném vele ezt a dolgot. Kár, hogy annak

idején nem értékeltem az eszét. Sokat tanulhattam volna tőle.

Ann Landers

A Mikulás szelleme nem hord piros ruhát

Hanyagul eldobtam magam az öreg Pontiac jobb első ülésén, mert az a menő, ha az ember már nagy negyedikes. Apám a városba indult bevásárolni, én meg elkísértem, hogy autózhassak. Legalább is erre hivatkoztam, mert valójában egy fontos kérdést akartam feltenni, amely már hetek óta motoszkált a fejemben, és most nyílt először alkalmam a közelébe lavírozni anélkül, hogy nyíltan bevalljam az okát.

— Apu... — kezdtem, és rögtön el is akadtam.— He?— A srácok a suliban mondtak valamit, de tudom, hogy úgyse igaz.Az alsó ajkam remegett az igyekezettől, hogy visszatartsam a könnyeket, amelyek érezhetően gyülekezni kezdtek a

jobb szemem belső zugában — érdekes módon mindig ott akaródzott először sírnom.— Mi nem igaz, Tücsök?A kedélyes megszólítás jelezte, hogy apám jó hangulatban leledzik.— A srácok szerint nincs is Mikulás — nyeltem nagyot, mire egy könnycsepp elszabadult. — Szerintük csak a kis

pisisek hisznek még a Mikulásban.A bal szememből is eleredt a könny.— De én neked hiszek. Te azt mondtad, van Mikulás. Ugye, tényleg van, apu?Eddig a Newell sugárúton haladtunk, amely akkoriban kétsávos, tölgyfasorral szegett útvonal volt. Kérdésemre

apám végigmért, aztán félrehúzódott a járda mellé, és lefékezett. Leállította a motort, és még mindig kicsi lánya szemébe nézett.

— A srácok a suliban tévednek, Patty. A Mikulás létezik.— Tudtam! — lélegeztem fel megkönnyebbülten.

— De egy kicsit többet kell tudnod róla. Azt hiszem, elég nagy vagy már, hogy megértsd, amit most elmondok neked. Jól figyelsz?

Apám szeme nyájasan csillogott, az arca egészen ellágyult. Tudtam, hogy valami nagy dolog készül, és nagyon figyeltem, mert fenntartás nélkül bíztam benne. Hiszen sohasem hazudik nekem.

— Élt egyszer régen egy ember, aki járta a világot, és ahol csak megfordult, megajándékozta a szegény gyerekeket. Sok országban sokféle néven tisztelik, de amit a szívében hordozott, az minden nyelven ugyanaz. Nevezhetjük Mikulásnak is. Ő a feltétlen szeretet szelleme, és a vágyé, hogy szívből jövő ajándékok segítségével másokkal is megosszuk ezt a szeretetet. Egy bizonyos életkorba jutva, az ember megérti, hogy az igazi Mikulás nem az a figura, aki szenteste lemászik a kéményen. Ennek a manófélének az igazi varázsereje és szelleme örökké él a szívünkben, az enyémben, anyuéban, mindazoknak a szívében és elméjében, akik hisznek abban, hogy másoknak adni öröm. A Mikulás igazi szelleme abban a mondásban rejlik, hogy jobb adni, mint kapni. Mihelyt megérted és a magadévá teszed ezt, a karácsony még izgalmasabbá, még varázslatosabbá válik, mert rájössz, hogy a csoda belőled fakad, ha a Mikulás ott él a szívedben. Érted, amit mondok?

Minden erőmmel az előttünk álló fára összpontosítva, kibámultam az ablakon. Nem mertem apám szemébe nézni — apáméba, aki egész életemben azt állította, hogy a Mikulás igaziból létezik. Hinni akartam, ahogy tavaly is hittem, hogy a Mikulás egy pocakos öregúr, talpig pirosban. Nem akartam bevenni ezt a felnőtt szöveget, és másképp látni az egészet.

— Nézz rám, Patty!Apám várt. Lassan felé fordítottam a fejemet, és a tekintetében megláttam a Mikulást. Az igazit. Azt, aki hetekig

járkált a kívánságaim után minden karácsonykor, amióta erre a világra jöttem. Aki megitta a szenteste a kandallóhoz készített langyos tejet, megette a gondosan kidekorált nyalánkságokat és valószínűleg a Rudolfnak, a rénszarvasnak hagyott sárgarépát is. Azt, aki másnap hajnalban összerakta a biciklit, a villanyvasutat meg minden egyéb masinát, pedig állítólag kétbalkezes a műszaki dolgokhoz. És akkor megértettem. Megértettem az örömet, a másokkal megosztható szeretet örömét. Apám magához ölelt, és úgy szorított nagyon-nagyon sokáig. Mindketten könnyeztünk.

— Mostantól különleges csoporthoz tartozol — folytatta apa. — Mostantól az év minden napján osztozol a karácsony örömében, nemcsak december huszonötödikén. Mert most már a te szívedben is ott lakik a Mikulás, ahogy az enyémben. A te felelősséged, hogy a szívedben élő Mikuláshoz híven valóra váltsd az ajándékozás szellemét. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit tehetsz egész életedben, mert most már tudod, hogy a Mikulás nem létezhet másképp, csak ha te meg én meg a többiek életben tartják. Vállalod?

Dagadt a keblem a büszkeségtől, és egész biztos, hogy a szemem izgatottan csillogott.— Hát persze, apu! Azt akarom, hogy az én szívemben is éljen, mint a tiédben. Szeretlek, apu! Te vagy a

legeslegjobb Mikulás az egész világon.Ha majd eljön a nap, és fel kell fednem a Mikulás mibenlétét a saját gyerekeim előtt, nagyon szeretnék én is olyan

ékesszólóan, annyi szeretettel beszélni, ahogy apám tette, amikor megtanított, hogy a Mikulás szelleme nem hord piros ruhát. Remélem, ők is úgy fogadják majd a hírt, ahogy én. Igen, egész biztosan így lesz.

Patty Hansen

A kis hölgy, aki megváltoztatta az életemet

Négyéves volt, amikor megismertem, selymes, aranyszőke haj borult rózsaszín vállkendőjére. Egy tányér levest hozott. Én már huszonkilenc is elmúltam akkor, és épp influenzával feküdtem. Alig sejtettem, hogy ez a kis hölgy megváltoztatja az életemet. Az anyukájával már évekkel azelőtt összebarátkoztunk. Barátságunk lassan bizalmas kapcsolattá érett, a bizalmas kapcsolat szerelemmé, a szerelem házassággá, melynek révén mi hárman egy családdá váltunk. Először sután éreztem magam a mostohaapa szerepében, amelyhez tudatom legmélyén valami rettentő jelentés tapadt. Úgy képzeltem el a mostohaapát, mint egy mesebeli, emberevő szörnyet vagy egy olyan valóságos személyt, aki érzelmi éket ver a gyermek és a biológiai apa közé. Kezdettől szívósan igyekeztem, hogy az agglegény állapotból közvetlenül átlépjek az apaságba. Másfél évvel az esküvőnk előtt kivettem egy lakást pár háztömbnyire a barátnőméktől. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy össze fogunk házasodni, megpróbáltam elég időt tölteni velük, hogy sima átmenetet biztosítsak a barát és az apa szerepe között. Nem akartam falként állni jövendő lányom és a vér szerinti apja közé, ugyanakkor arra vágytam, hogy különleges fontosságra tegyek szert az életében. Az évek során egyre inkább megtanultam felnézni rá. Őszintesége, becsületessége, közvetlensége korát messze megelőzve bontakozott ki. Tudtam, hogy ebben a gyermekben egy önzetlen és együttérző felnőtt lakik. Mégis féltem, hogy ha majd egyszer a fegyelem letéteményeseként kell fellépnem, azt vágja a szemembe, hogy nem az „igazi” apja vagyok. Ha nem az igazi, akkor meg miért figyelne rám? Viselkedésem túlontúl átgondolttá vált. Valószínűleg engedékenyebbnek mutatkoztam, mint akartam. Bizonyos értelemben arra törekedtem, hogy elnyerjem a tetszését, beleéltem magam a szerepbe, amelyet helyénvalónak tartottam — abban a hiszemben, hogy nem elég jó, ha magamat adom.

A kamaszkor zaklatott éveiben mintha érzelmileg elsodródtunk volna egymástól. Úgy tűnt, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás (vagy legalább is az, amit a szülők irányításnak képzelnek). A lány kereste saját énjét, ahogyan jómagam. Egyre nehezebben tudtam szót érteni vele. Szomorúan nyugtáztam, hogy távolabb kerültem az összhangtól,

amelyet kezdetben oly könnyen megtaláltunk. Egyházi iskolába járt, ahol a felsős gimnazisták minden évben lelkigyakorlatra vonultak. Ezt a diákok látnivalóan úgy képzelték el, mint egy egyhetes kiruccanást valami üdülőfaluba. Gitárral meg teniszütővel felfegyverkezve szálltak fel a buszra. Nemigen fogták fel, hogy érzelmi számvetés áll előttük, amely maradandó benyomást tehet rájuk. Az iskola arra kérte a résztvevők szüleit, hogy külön-külön írjunk levelet a gyerekeinknek, amelyben nyíltan és őszintén szólunk kapcsolatunkról, de csak annak pozitív mozzanatait emeljük ki. Én az aranyhajú lányról írtam, aki levest hozott nekem, amikor törődésre szorultam. A hét folyamán a gimnazisták mélyebbre merültek igazi lényükbe. Ki-ki elolvashatta a leveleket is, amelyeket a szülei írtak neki. A lelkigyakorlat ideje alatt a szülök is összejöttek egy este, hogy közösen gondolkozzanak gyermekeikről, és gondolataikkal segítsék őket. A kislány távollétében észrevettem, hogy felszínre került belőlem valami, ami bizonyosan egész idő alatt bennem rejtőzött, de addig nem szembesültem vele. Rájöttem, ha azt akarom, hogy teljesen elfogadjanak, akkor egyszerűen azonosulnom kell magammal. Nem kell valaki mást játszanom. Nem fognak átnézni rajtam, ha saját magamat adom. Egyszerűen énem legjavát kell nyújtanom. Mások számára talán nem hangzik nagy dolognak, de nekem életem legnagyobb felfedezését jelentette.

Eljött az este, amikor hazatértek a lelkigyakorlatról. A szülőket és barátokat, akik a diákokért mentek, felkérték, hogy korábban érkezzenek, majd egy félig elsötétített terembe vezették őket. Csak a helyiség egyik vége úszott fényárban. A gyerekek vidáman masíroztak be, az arcuk maszatos, mintha nyári táborból keverednének elő. Kart karba öltve vonultak, az arra a hétre indulónak választott dalt énekelték. Szutykos vonásaikon átsütött az összetartozás, a szeretet és az önbizalom újszerű érzése. Amikor az összes világítást meggyújtották, a srácok észrevették a teremben ülő szüleiket és barátaikat, akik azért jöttek, hogy haza vigyék őket, és osztozzanak örömükben. Ekkor lehetőséget kaptak, hogy észrevételeket tegyenek az elmúlt héttel kapcsolatban. Először vonakodva léptek elő, és olyasféléket mondtak, hogy „klassz volt”, meg „őrült jó”, de egy-két perc múlva kezdtek igazán felvillanyozódni. Olyan dolgokat árultak el, amelyek aláhúzták ennek a fogadási szertartásnak a jelentőségét. Egy idő után már tolongtak a mikrofon körül. Felfigyeltem, hogy a lányomból is nagyon kikívánkozik valami. Vele együtt izgultam, vártam, hogy mit fog mondani. Elszántan nyomult centiméterről centiméterre közelebb a mikrofonhoz. Végre a sor elejére került, és szólásra emelkedett:

— Csodásan éreztem magam, és rengeteget tanultam önmagamról. Még annyit akarok mondani, hogy bizonyos emberek és dolgok létezését néha magától értetődőnek vesszük, pedig nem kéne, és még annyit, hogy... nagyon szeretlek, Tony.

Ebben a pillanatban a térdem remegni kezdett. Ez a szívből jövő vallomás teljesen váratlanul ért. A körülöttem ülők egyszerre ölelgetni kezdtek, a hátamat tapogatták, mintha ők is átlátták volna ennek a figyelemre méltó kijelentésnek a mélységét. Egy tizenéves lánytól hallatlan bátorság kell ahhoz, hogy csak úgy azt mondja egy termet zsúfolásig megtöltő embercsoport előtt: „Szeretlek”. Ez enyhén szólva letaglózott. Ettől fogva kapcsolatunk nagyságrendekkel magasabb szintre emelkedett. Megértettem, hogy nem kell félnem a mostohaapaságtól. Csak azzal kell törődnöm, hogy az legyek, aki képes őszintén viszonozni annak a kislánynak a szeretetet, akit sok évvel azelőtt ismert meg — kezében egy tányérral, amiről azóta kiderült, hogy szeretettel volt teli.

Tony Luna

A tizedik sor közepe

— Rohn úr — jött oda hozzám egy férfi az egyik detroiti előadásom után —, egészen megfogott ma este. Elhatároztam, hogy gyökeresen megváltoztatom az életemet.

— Ez fantasztikus! — lelkendeztem.— Még hallani fog rólam — búcsúzott a férfi.Néhány hónap múlva ismét Detroitba vezetett az utam, s az előadást követően ugyanaz az ember keresett meg.— Emlékszik rám?— Természetesen, ön ígérte, hogy megváltoztatja az életét.— Igen, és most szeretnék elmondani egy történetet. A múltkori előadás után elgondolkodtam, miként fogjak hozzá

az életem megváltoztatásához, és úgy döntöttem, hogy a családommal kezdem. Két imádni való lánnyal büszkélkedhetem — jobb gyerekeket kívánni sem lehet. Soha nem okoznak gondot. Én viszont mindig megnehezítettem a dolgukat — kivált, amióta kamaszodnak. Többek között imádnak például rockkoncertre járni, hogy élőben láthassák a kedvenceiket. Na, én ebben is mindig gáncsoltam őket. Valahányszor elkéredzkedtek egy-egy koncertre, csak ráncoltam a homlokomat: „Minek jártok ilyen helyekre? Az az üvöltözés tönkreteszi a hallásotokat. Egyébként is, ki tudja, kifélékkel találkozhattok.” Erre aztán könyörgőre fogták: „Kérlek, apu, úgy szeretnénk! Tudod, hogy vigyázni fogunk. Légy szíves, engedj el!” „Na jó — vontam meg végül a vállam, és nagy nehezen leszurkoltam a belépő árát —, ha nektek mindenáron ez kell...” Azután meghallgattam az ön előadását. A következőt csináltam: amikor nemrégiben észrevettem a lányaim egyik kedvenc együttesének legújabb koncertplakátját, elballagtam a jegyirodába, és magam vettem meg a jegyeket. Otthon az alábbi szavakkal adtam át a gyerekeknek a borítékot: „Na, lányok, akár hiszitek, akár nem, ez itt két jegy a következő rockkoncertre.” — El sem akarták hinni. Megmondtam nekik, hogy vége a rimánkodásnak. Ekkor aztán már tényleg nem hittek a fülüknek! Végül még megígértettem velük,

hogy csak a helyszínen bontják ki a borítékot. Eljött a koncert estéje. A helyszínre érve, kibontották a borítékot, és átadták a belépőket a jegyszedőnek, aki intett, hogy kövessék. Az első soroknál a lányok elbizonytalanodtak. „Egy pillanat, itt valami tévedés lesz.” A hölgy megnézte a jegyeket. „Nincs itt semmiféle tévedés, csak jöjjenek!” Végül legnagyobb megdöbbenésükre a tizedik sor közepén találták magukat. Aznap a szokottnál tovább maradtam fenn, és éjfél körül hallom, hogy a lányaim berobbannak az előszobaajtón. Az egyikük az ölembe vetette magát, a másik átkarolta a nyakamat, és kórusban lelkendeztek: „Apu, te vagy a legszuperebb!”

Milyen csodálatos példája annak, hogy hozzáállásunk megváltoztatása és némi gondolkodás segítségével miképpen javíthatunk életünkön.

Jim Rohn

Üzenet a jövőbe

Nem sokkal Juli-Ann lányom születése után kezdtem el egy kedves hagyományt, amelyet tudtommal azóta követtek mások is, miután tőlem megismerték. Most elmesélem a történetét, egyrészt azért, mert szívet melengető, másrészt azért, hogy mindenkit az utánzására biztassak.

A kislányom születésnapján minden évben írok neki egy levelet. Ebben helyet kapnak az év során történtek, nehézségek és örömök, mókás helyzetek, olyan dolgok, amelyek számomra vagy az ő számára fontosak, világesemények, a jövendöléseim, különféle gondolatok, stb. A levél mellé fényképek, ajándékok, félévi értesítők kerülnek, és minden egyéb emléktárgy, ami máskülönben biztosan eltűnne az idők során. Az íróasztalom fiókjában tartok egy dossziét, amelyben egész éven át gyűjtöm mindazt, amit a következő levél borítékjába szánok. Hetente rövid feljegyzéseket készítek az elmúlt napok említésre méltó történéseiről, hogy emlékeztetőül szolgáljanak a levél megírásánál. A születésnap közeledtével előveszem a dossziét, amelyből rám zúdul az ötletek, gondolatok, versek, képeslapok, apró kincsek, történetek, balesetek és emlékek tömkelege — a java részüket ekkorra már el is felejtettem —, amelyeket aztán szorgosan átmásolok az az évi levélbe. Miután elkészült a levél, minden mellékletével együtt borítékba zárom, és lepecsételem. A borítékra mindig ugyanazt írom: „Éves levél Juli-Ann-nek a papától, ikszedik születésnapja alkalmából. Felbontandó a huszonegyedik születésnapján.”

Egy adag konzervált szeretet életének minden egyes esztendejéből, a felnőtt Juli-Ann számára. Ajándék emlékek egyik nemzedéktől a másiknak. Maradandó feljegyzés az életéről, amely az eseményekkel egy időben készült. Az is hagyomány, hogy megmutatom neki a lepecsételt borítékot, a ráírt megjegyzéssel, miszerint elolvashatja, amint huszonegy éves lesz. Aztán elviszem a bankba, kinyittatom a széfet, és szépen elhelyezem az újabb éves levelet a megelőzők egyre növekvő halmára. Juli-Ann olykor az egészet kiszedi, végigtapogatja a borítékokat, néha rákérdez a tartalmukra, de mindig megtagadom a választ. Az utóbbi években odaadogatja nekem gyermekkori kincseit, melyekből már kinőtt, de nem akarja elveszíteni őket. Megkér, hogy rakjam el mindet az éves levélbe, hadd maradjanak meg. Az éves levél megírása legszentebb apai kötelességeim közé emelkedett. Ahogy Juli-Ann növöget, szemlátomást ő is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít neki. Egy alkalommal a barátainkkal ücsörögtünk, és azon ékelődtünk, hogy ki mit csinál majd a jövőben. Nem emlékszem, hogy pontosan milyen szavak hangzottak el, csak a beszélgetés tartalmát tudom felidézni. Én azon tréfálkoztam Juli-Ann-nel, hogy a hatvanegyedik születésnapján az unokáival fog játszani. Aztán kitaláltam, hogy a harmincegyediken a gyerekeit viszi majd hokiedzésre. Egészen beleéltem magam a mókás játékba, és mivel a lányom is észrevehetően élvezte a dolgot, egyre jobban elragadott a képzelet.

— A huszonegyedik születésnapodon diplomázol majd.— Lehetetlen! — ellenkezett. — Nem érek rá az olvasástól.Egyik leghőbb vágyam, hogy megéljem a napot, és jelen lehessek abban a csodálatos eljövendő pillanatban, amikor

a levélkonzervek feltárulnak, és a beléjük sűrített szeretettömeg előtűnik a múltból, vissza az én felnőtt lányom életébe.

Raymond L. Aaron

A buggyos sárga ing

A buggyos sárga ingnek hosszú ujja van, négy hatalmas, fekete cérnával rátűzött zsebe, és elől húzott. Nem valami észvesztően mutatós, de vitathatatlanul praktikus. 1963 decemberében leltem rá, amikor elsőéves egyetemistaként karácsonyra hazautaztam. A szünidő örömeihez tartozott a lehetőség, hogy átguberáljam anyu lomtalanításának termését. Rendszeresen átfésülte ugyanis a házat, hogy kiválogassa mindazt a ruhát, ágyneműt, háztartási eszközt, amit kevésbé szerencsés embertársainak szánt. Az összegyűjtött holmit nagy papírzsákokban, a földszinti gardróbban tárolta. Egyik nap turkálás közben a kezembe akadt ez az extra méretű sárga ing, a sok mosástól kissé kifakultan, de amúgy egész tűrhető állapotban.

— Pont jó lesz festőköpenynek! — határoztam el nyomban.

— Csak nem akarod fölvenni azt a régi vackot? — csóválta a fejét anyám, mikor látta, hogy elpakolom. — Még 1954-ben hordtam, amikor az öcséddel voltam állapotos!

— Festéshez vagy mintázáshoz tökéletes. Köszi, anyu! — csúsztattam bőröndömbe a darabot, hogy elejét vegyem a további kifogásoknak.

A sárga ing ruhatáram része lett. Beleszerettem. Végigkísérte egyetemi éveimet, bármikor egy pillanat alatt felkaptam, ha valami maszatos munkába fogtam. A karöltőnél meg kellett erősíteni a varrást, mielőtt lediplomáztam, de egyébként jól bírta a nyúzást. Diploma után Denverbe költöztem, a hurcolkodáshoz is az inget vettem fel. Azután azt hordtam szombat délelőttönként a takarításhoz. Az a négy jókora zseb elől — kettő fönt, kettő a csípőnél — remek tárolóhelynek bizonyult a porrongyok, a padlóviasz meg a bútorfény számára. A következő évben férjhez mentem. Miután állapotos lettem, az egyik fiók mélyén ráakadtam a sárga ingre, és azt viseltem a nagy pocakos időszakban. Mivel Coloradóban laktunk, anyámék viszont Illinoisban, első terhességem alatt nélkülöznöm kellett a jelenlétüket, az ing azonban felidézte támogató közelségük élményét. Mosolyogva öleltem magamhoz a kedves ruhadarabot, s arra gondoltam, hogy a mama is ezt hordta, amikor gyereket várt. 1969-ben, a kislányom születésekor az ing már legalább tizenöt éves volt. Azon a karácsonyon megfoltoztam az egyik könyökét, kimostam, kivasaltam, ajándékcsomagolóba göngyöltem és elküldtem anyunak. Jókedvűen dugtam egyik zsebébe a cédulát: „Remélem, még jó rád. Egész biztos remekül festesz benne!” Amikor anyám levélben megköszönte az „igazi” ajándékokat, kijelentette, hogy az ing csodás. Több szó nem esett róla.

A következő évben férjemmel és kislányommal Denverből St. Louisba költöztünk, s útközben megálltunk Illinoisban, anyuék Rock Falls-i házánál, hogy felpakoljunk néhány bútort. Napokkal később, amikor a konyhaasztalt a helyére állítottam, valami sárga holmit találtam a lapja alá celluxozva. Igen, az inget! Így született meg egy kedves családi hagyomány. Legközelebbi látogatásomkor titokban eldugtam az inget szüleim ágyában, a matrac és a lécrugók közé. Nem tudom, mennyi idő múlva találták meg, mindenesetre csak majdnem két évvel később kaptam vissza. Addigra megszaporodott a család. Anyu ügyesen egyenlített. A nappaliban az állólámpa talpazata alá rejtette a kérdéses ruhadarabot, abban a biztos tudatban, hogy három kisgyermek nevelése közben nem érek rá nap mint nap a lakást nyalni és a lámpákat rakosgatni. Amikor végre rábukkantam, a kispénzű fiatalokhoz illően lomtalanító kiárusításon vásárolt bútordarabok újrapolírozásához hordtam az inget. A diópác foltjai új árnyalattal gazdagították a holmi történetét. Sajnos a mi életünk sem maradt mentes a sötét árnyalatoktól. A házasságom szinte a kezdetén zátonyra futott. Hiába fordultunk többször is pszichológushoz, 1975-ben válásra szántuk el magunkat. A gyerekekkel vissza akartam költözni Illinoisba, hogy közelebbről érezzem családom és barátaim érzelmi támogatását. Csomagolás közben mély levertség lett úrrá rajtam. Azon töprengtem, hogyan fogok boldogulni egyedül a három pici felnevelésével. Vajon találok-e munkát? Amióta elvégeztem a katolikus iskolát, nem sokat forgattam a Bibliát, most azonban vigaszt keresve fellapoztam. Az efézusiaknak írott levélben ezt olvastam: „Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.”

Megpróbáltam elképzelni, hogy mutathatok Isten minden fegyverével felövezve, de minden erőfeszítésem ellenére csak a foltos sárga ingben láttam magam. Hát persze! Vajon az anyai szeretet nem véd-e páncélnál is jobban? Mosolyogva elevenítettem fel a sok örömteli, jóleső érzést, amelyet az évek során az ing hozott az életembe. Lelkierőm visszatért, már nem is tetszett olyan riasztónak a jövő. Miközben berendezkedtem az új lakásban, már tudtam, hogy vissza kell juttatnom az inget anyuhoz. Amikor legközelebb meglátogattam, gondosan be is gyömöszöltem a viharvert darabot a komód legalsó fiókjába, a meleg pulóverek közé, hiszen még hónapok voltak hátra őszig. Az életem ismét szerencsés fordulatot vett. Kellemes állást kaptam a rádiónál, a gyerekek hamar megszokták új környezetüket. Egy évvel később, a gardróbszekrény rongyos zsákjából a hányatott sorsú sárga ing keveredett elő. Új elemmel gazdagodott: a bal felső zsebén élénkzölddel hímzett betűk hirdették, hogy AZ ÉN GAZDÁM PAT”. Nem hagyhattam ennyiben, előkaptam hát a hímzőtűt és egy szóval kiegészítettem a közlést. Így már az derült ki a feliratból, hogy AZ ÉN GAZDÁM PAT MAMÁJA”.

Egyúttal elcikcakkoztam a kirojtosodott széleket is, majd Harold barátom segítségéhez folyamodtam, hogy visszajuttassam a sárga inget anyuhoz. Harold egyik ismerője postán feladta a virginiai Arlingtonból. Levelet is mellékeltünk a küldeményhez, miszerint a csomag egy jó cselekedetei jutalmául elnyert díjat tartalmaz. Hogy kellően hivatalos látszatot kölcsönözzünk az akciónak, a középiskola cégjelzéses levélpapírját használtuk föl, ahol Harold igazgatóhelyettesként dolgozott. Kimondhatatlanul élveztem az ügyet. Bármit megadtam volna, hogy láthassam anyu arcát, amikor felbontja a jutalmat, és meglátja az inget. De persze soha egy szóval sem említette az esetet. A következő év húsvét vasárnapján anyám igazi huszárcsínyt hajtott végre. Királynői tartásban vonult be a lakásba, ünneplő ruhája fölött a sárga ing, mintha öltözéke szerves részét képezné. A szám is tátva maradt, de nem szóltam. Ebéd közben végig pukkadoztam a visszafojtott nevetéstől, de eltökéltem magam, hogy nem töröm meg a varázst, amelyet az ing szőtt életünk köré. Fogadni mertem volna, hogy anyu majd leveszi az inget és megpróbálja eldugni valahol, de amikor távoztak, még mindig büszkén viselte, mellén a címerként ékeskedő mondattal: „AZ ÉN GAZDÁM PAT MAMÁJA”.

Egy évvel később, 1978 júniusában összeházasodtunk Harolddal. Az esküvő napján gondosan elrejtettük a kocsinkat egy barátunk garázsában, nehogy tréfás kedvű ismerőseink az ilyenkor szokásos módon kidekorálják. A szertartás után autóba vágtuk magunkat, hogy egy wisconsini szállodában töltsük el a mézesheteket. A férjem vezetett, én pedig útközben levettem a kalaptartóból a kispárnát, hogy ledőljek egy cseppet. Gyanúsan nehéznek tűnt. Kicipzáraztam a huzatot, és esküvői mintás papírba csomagolt ajándékra bukkantam. Azt hittem, meglepetés Haroldtól, de ő ugyanúgy csodálkozott, mint én. A dobozból a frissen vasalt ing került elő. Anyám tudta, mennyire szükségem van erre az emlékeztetőre, hogy egy kis humorérzék, szeretettel fűszerezve a boldog házasság egyik

legfontosabb alkotóeleme. Az ing zsebében jegyzetlapot találtam: „Olvasd el a János 14:27-29-ett. Mindkettőtöket nagyon szeretlek. Anyu.”

Aznap este fellapoztam a szállodai szobában talált Bibliát, és a következő sorokra bukkantam: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Hallottátok, hogy én azt mondtam néktek: Elmegyek, és eljövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örvendeznétek, hogy azt mondtam: Elmegyek az Atyához; mert az én Atyám nagyobb nálamnál. És most mondtam meg néktek, mielőtt meglenne: hogy a mikor majd meglesz, higyjetek.”

Az ing volt anyám utolsó ajándéka. Az esküvőmkor már három hónapja tudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben, izomsorvadásos szklerózisban szenved. Tizenhárom hónap múlva, ötvenhét éves korában hunyt el. Bevallom, megkísértett a gondolat, hogy a sírba küldöm vele a sárga inget, de most már örülök, hogy nem tettem, mert kézzelfogható emléke maradt annak a szeretetteljes játéknak, amelyet tizenhat éven át folytattunk. Ezenkívül a nagyobbik lányom már leérettségizett, művészeti főiskolára jelentkezett, és egy művészhallgató számára létszükséglet a buggyos sárga ing, nagy zsebekkel!

Patricia Lorenz

Az adomány

— Légy szíves, gyere! — hívtam a nagypapát, jól tudva, hogy hiába. A poros konyhaablakon beszűrődő, sápadt fény az arcára hullt, ahogy kihúzta magát a műanyaghuzatú párnázott ülőkén, vastag karját a konyhaasztalra támasztotta, és rajtam keresztülnézve, a falat bámulta. Zsémbes, megkérgesedett, vidéki olasz-amerikai, aki pontosan észben tartja a réges-régi sérelmeket is. Ha úgy érezte, hogy piszkálják, csak mordult egyet válaszul. Ebből a mostaniból kitetszett, hogy nemet jelent.

— Na, ne csináld, nagypapi! — kérlelte hatéves kishúgom, Carrie, aki meghökkentően későn, huszonegy esztendővel énutánam pottyant a családba. — Megcsinálom a kedvenc sütidet, direkt a te kedvedért. Anyu azt ígérte, megmutatja, hogy kell.

— Az ég szerelmére, már négy éve nem jöttél el a hálaadásnapi vacsorára. Nem gondolod, hogy legfőbb ideje fátylat borítani a múltra?

Rám pillantott, kék szemében ugyanaz a vad tűz lobbant, amelytől évek óta a család minden tagjának inába szállt a bátorsága. Kivéve engem. Én valahogy kiismertem az öreget. Talán a bevallottnál jobban osztoztam magányában, s hozzá hasonlóan képtelen voltam kimutatni érzéseimet. Akármi okozta is, mindenesetre tudtam, mi játszódik le benne. „A fiak bűnhődnek az apák vétkéért”, így szól az írás, és valóban. Mennyi szenvedés forrása ez a szerencsétlen „adomány”, amelyet minden férfiba beoltanak, mielőtt elég idős lenne ahhoz, hogy eldönthesse, egyetért-e ezzel a férfilétről alkotott rögeszmével. Ettől mindannyian kemény páncélba bújunk, de alatta védtelenek maradunk, s az a néhány lépésnyi távolság, amely a nagyapámtól elválasztott, valójában fényévekben volt mérhető. Carrie tovább csacsogott, lankadatlanul próbálta meggyőzni őt. Nem is sejtette, mennyire reménytelen. Felálltam és a hátsó kertre néző ablakhoz léptem. A téli szürkület finom árnyéklepelbe vonta az elvadult, burjánzó gyommal, kusza indákkal benőtt kertet. Nagyapa valaha csodákat művelt itt — talán pótcselekvésként, amiért nem tudott úrrá lenni saját természetén. Nagymama halála után azonban elhanyagolta az egészet, még inkább magába süppedt. Elfordultam az ablaktól, az öreget tanulmányoztam a sűrűsödő homályban. Akaratos állától széles, kérges tenyeréig minden a parancsoló szükségszerűségről árulkodott, mely egész életét meghatározta. Tizenhárom évesen kezdett dolgozni, a nagy gazdasági válság alatt elszenvedte a munkanélküliség megaláztatását, aztán évtizedeken át húzta az igát a trentoni kőfejtőben. Nem könnyű sors. Megcsókoltam az arcát.

— Mennünk kell, nagypapa. Érted jövök, ha mégis meggondolod magad.Meg sem moccant, ócska pipáját szortyogtatva, a semmibe meredt.Pár nap múlva Carrie a nagypapi címe felől érdeklődött.— Minek az neked?Szépen összehajtogatott egy papírlapot, hogy beleférjen a légipostai borítékba. Ajándékot akarok küldeni neki.

Magam készítettem.Lediktáltam a címet, minden sor után szünetet tartottam, hogy pontosan le tudja írni. Lassan haladt, szépen

kikerekített minden számot és betűt. Amikor végzett, letette a ceruzát, és elszántan kijelentette:— Én szeretném feladni. Elviszel a postaládához?— Egy kicsit később, jó?— Most szeretném. Légy szíves!Teljesítettem a kívánságát. A hálaadás napjának reggelén későn ébredtem, mégpedig a spagetti krém ínycsiklandó

illatára. Mama ünnepi lakomájában káprázatosan elegyedtek a hagyományos amerikai ételek az olaszokkal: ravioli, pulyka, brokkoli, édesburgonya és áfonyamártás.

— Csak négy személyre terítünk — mondta épp Carrie-nek, amikor a konyhába léptem.— Nem, mami — rázta a fejét a kislány —, ötre. Nagypapi is jön.— Jaj, drágám! — sóhajtott anyánk.

— Tényleg jön — erősködött a húgom. — Biztosan tudom.— Jaj, Carrie, állj le egy kicsit! — szóltam rá. Nem akartam, hogy beleélje magát, aztán csalódnia kelljen. —

Tudod jól, hogy nem jön.— Hagyd csak! — legyintett anyám. — Tegyél fel még egy terítéket! — nézett a kicsire.Apa jött ki a nappaliból. Zsebre dugott kézzel megállt az ajtóban, és figyelte, ahogy Carrie terít.Végül asztalhoz ültünk. Egy pillanatra valamennyien elcsendesedtünk, aztán anyám Carrie-re pillantott.— Mondd el az áldást!A húgom az ajtóra nézett, aztán lehajtott fejjel mormolta:— Áldd meg, uram ezt az ételt, amelyet magunkhoz veszünk. Áldd meg a nagypapit, és segíts, hogy hamar

ideérjen. Köszönöm, Istenem!A tekintetek összevillantak, s némán enni kezdtünk, senki sem akarta szóvá tenni nagyapa hiányát, és elszomorítani

Carrie-t. Az óra halkan ketyegett az előtérben.Hirtelen tétova kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Carrie felugrott, és végigrohant az előszobán. Feltépte az

ajtót.— Nagypapi!Az öreg szálegyenesen állt fényesre kopott, fekete öltönyében — az egyetlenben —, egyik kezével melléhez

szorította fekete filckalapját, a másikban barna papírzacskót szorongatott.— Hoztam üdítőt — nyomta a kezembe a csomagot.Néhány hónappal később csendben elszenderedett. A holmiját rendezgetve, halványkék borítékra akadtam, benne

összehajtogatott papírlap. A gyerekrajz a konyhaasztalunkat ábrázolta öt székkel. Az egyik üres, a többin pálcikaemberek, fejük fölött Anyu, Apu, Johny és Carrie felirat. Mindannyiuknak látszott a szíve is, a közepén cikcakkos törésvonal.

John Catenacci

Ami megmaradt

Az anyukámnál aranyosabb, jólelkűbb teremtést elképzelni sem lehet. Mindig élénk szellemű volt, világosan fejezte ki magát, és bárkiért bármit megtett volna. Különlegesen szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Az agyát azonban alattomos betegség támadta meg, lassan megfosztja személyiségétől: az Alzheimer-kór. Idestova tíz esztendeje sűrűsödik elméjében a köd. Számomra folyamatos haldoklás ez, lassú távolodás, egyre mélyülő szakadék. Már szinte teljesen képtelenné vált az önellátásra, de a közvetlen hozzátartozóit még megismerte. Tudtam, hogy egy napon ez is megváltozik, és végül, most két és fél éve ez a pillanat is elérkezett. A szüleim szinte naponta átjártak hozzánk, és remekül éreztük magukat, mígnem egyszerre bekövetkezett a törés. Anyám többé nem volt képes a lányaként azonosítani.

— Milyen kedves emberek! — jegyezte meg apámnak.Hiába magyarázták neki, hogy nem egyszerűen a szomszédba látogatott. Amikor búcsúzóul megöleltem,

behunytam a szemem és elképzeltem, hogy ugyanaz, aki évekkel azelőtt. Magamba szívtam a harminchat éve megszokott érzést — vigasztaló közelségét, karjának szorítását, a bőréből áradó lágy, édes illatot. Nem bírtam beletörődni a betegségébe. Amúgy is zaklatott időszakot éltem át, fokozottan szükségem lett volna anyámra. Imádkoztam kettőnkért, s minden alkalommal megemlítettem, mennyire hiányzik. Egy nyár végi délután épp vacsorát főztem. A szüleim a férjemmel ücsörögtek az átriumban, amikor anyám hirtelen felugrott, mintha villám csapott volna belé. Berohant a konyhába, hátulról gyengéden megfogott, és maga felé fordított. Szemében az időn és téren átívelő felismerés fénye gyűlt, könnyezve, megindultan kérdezte, hogy tényleg én vagyok-e az ő kicsikéje. Megrohantak az érzések, zokogva bólintottam. Sírva öleltük meg egymást, mindketten szerettük volna megragadni ez a varázslatos pillanatot, de én tudtam, hogy éppolyan gyorsan elszáll, ahogy jött. Anyám azt mondta, érzi, hogy hozzá tartozom, és nagyon rokonszenves vagyok, de most egyszerre ráébredt, hogy ő az anyám. Könnyű szívvel, örvendezve fogadtam Istennek ezt az adományát, és igyekeztem élvezni, még ha csupán egy percig, egy óráig vagy egy napig tart is. Felmentést kaptunk egy szörnyű betegség alól, és kapcsolatunk ismét különlegessé vált. Ismét felvillant a szemében a rég eltűnt szikra.

Jóllehet anyám állapota azóta is rosszabbodott, attól a csodás nyári délutántól fogva még mindig tudja, ki vagyok. Úgy néz rám, ahogy senki másra, és a mosolya mintha azt mondaná: „Csak mi ketten tudjuk a titkot.” Néhány hónapja véletlenül összefutott nálunk egy másik látogatóval. Simogatni kezdte a hajamat, és büszkén megszólalt:

— Mit szól hozzá, ez a lányom!

Lisa Boyd

A megmentő

Az apátlan-anyátlan kislány a nagymamájával élt. Egy éjszaka tűz ütött ki a házban, és az idős asszony ott veszett, amikor megpróbálta kimenteni az emeleti hálószobában alvó gyermeket. A tűz gyorsan elharapózott, hamarosan lángokban állt az egész emelet. A szomszédok kihívták a tűzoltókat, aztán csak tehetetlenül álltak, mert a lángok elzártak minden bejáratot. A kislány megjelent az emeleti ablakban, segítségért kiáltozott, miközben a tömegben elterjedt a hír, hogy a tűzoltók csak néhány perccel később érkeznek, mert valahol másutt is oltanak. Hirtelen előkerült egy létrás ember, a falnak támasztotta a faalkotmányt, és eltűnt a tetején. Amikor ismét előbukkant, a kislányt tartotta a karjában. Átadta a lent várakozóknak, és nyoma veszett az éjszakában. A hatósági vizsgálat feltárta, hogy a gyermeknek nincs élő rokona, és néhány hét múlva összeült a városi tanács, hogy eldöntse, ki vegye magához és nevelje fel az árvát. Egy tanár vállalta a feladatot. Kijelentette, hogy ő jó nevelést biztosíthatna a kicsinek. Egy farmer is ajánlkozott, mondván, hogy a tanyáján egészséges, jó körülmények között cseperedhetne fel a kicsi. Mások is jelentkeztek, mindenki hangsúlyozta, milyen előnyöket kínál a gyermek számára. Végül a város leggazdagabb polgára emelkedett fel:

— Nálam megkaphatja mindazt, amit eddig említettek, ráadásul minden egyebet, ami pénzzel megszerezhető.A gyerek mindvégig hallgatott, tekintetét a padlóra szegezte.— Kíván-e még szólni valaki? — kérdezte az ülést vezető elnök. Erre lassú, nehézkes léptekkel egy férfi jött előre

a terem végéből. Megállt a kislány előtt, és a karját nyújtotta felé.A tömeg felhördült. A férfi kezét és karját borzalmas sebhelyek borították.— Ez a bácsi mentett meg! — kiáltott a kislány. Egyetlen lendülettel a nyakába ugrott, görcsösen kapaszkodott

belé, mint azon a vészterhes éjszakán. A vállára hajtotta a fejét, és pár pillanatig zokogott, azután felnézett és a férfira mosolygott.

— Az ülésnek vége — szólt az elnök.

Ismeretlen szerző

Csillogó szempár

Csillogó szempár néz fel rád, éjjel-nappal figyel.Érzékeny, kicsi fül fogja fel minden kiejtett szavad.Két kicsi kéz vár lelkesen, hogy érted bármit megtegyen.S egy kisfiú álma, hogy egy napon Hozzád hasonló legyen.

Az emberpalánta bálványa vagy, legbölcsebb a bölcsek között.A kicsi elméjében hozzád a gyanú árnyéka sem férhet.Fenntartás nélkül bízik benned, megjegyzi, amit mondasz vagy teszel;Mindenben aszerint jár el ő is, ha majd a felnőttek sorába lép.

Tágra nyílt szemű kis jószág, azt hiszi, mindig igazad van.A szeme mindig nyitva, reggel, délben, este éberen figyel.Minden szavad és tetted példát állít elé.Elé, aki arra vár, hogy majd hozzád hasonlíthasson.

Ismeretlen szerző Beküldte: Ronald Dahlsten

AZ ÉLETRŐL ÉS A HALÁLRÓL

A halál kihívás.Arra int, hogy nem várhatunk tovább... Most kell kimondanunk, mennyire szeretjük egymást.

Leo F. Buscaglia

Indulj a fénybe!

Körülbelül hat évvel ezelőttig a kaliforniai Gilroy legkiemelkedőbb nevezetessége az ott termett fokhagyma volt; akkor aztán egy kis angyal született. Shannon Brace valóságos csoda volt az anyjának, Laurie-nak, akinek évekkel azelőtt megmondták, hogy sohasem lehet gyereke. Három és fél hónapig ikreket hordott a szíve alatt, majd az egyik magzat elvetélt. A kis Shannon akkor adott először bizonyságot arról, hogy nem adja fel, derekasan kapaszkodott az életbe. Két és fél éves korában megállapították, hogy rákos. Az orvosok azt jósolták, hogy nem húzhatja sokáig, de szeretettel és akaraterővel még néhány évvel meghosszabbíthatják az életét. Előbb-utóbb csontvelőt kellett kivenni a szegycsontjából, mivel kimutatták, hogy endodermális szinusztumorban, más néven csírasejtrákban szenved. Az Egyesült Államokban évente 7500 gyermeknél észlelnek daganatos megbetegedést, és közülük csupán hetvenötnél lép fel ez a fajta elváltozás. Shannon két évig kapott kemoterápiát, mielőtt csontvelő átültetésre vállalkoztak volna. Ez bizonytalan kimenetelű, életveszélyes operáció. A saját szervezetéből vett csontvelő transzplantátum és az önmagában is csaknem halálos adagú kemoterápia segítségével élet és halál szűk mezsgyéjén botorkált. Közölték vele, hogy a kemoterápia után mozgásképtelenné válik, soha nem fog járni. De ő azért csak járt, habár mindössze tizenkét és fél kilót nyomott.

— Hihetetlen akaraterő szorult ebbe a gyerekbe — mondogatta Laurie. A kislány mindvégig hihetetlen bátorsággal küzdött, soha egy pillanatra sem adta fel. Bátorságáért különdíjat ítéltek oda neki egy Santa Clara-i fesztiválon.

Larry, az édesapja egy motorkerékpár-baleset során eltörte az egyik nyakcsigolyáját, a hátgerincét és mindkét lábát — körülbelül Shannon betegségének felismerésével egyidőben vált nyomorékká. Attól kezdve napjait a gyerek mellett töltötte.

— Shannonnál jobban senki sem akart élni — emlékszik vissza az anya. — Be akarta bizonyítani, hogy az orvosok tévednek.

Laurie szerint az ő családja reménykedő fajta. Kérdés, vajon Shannon felfogta-e, hogy gyakorlatilag haldoklik. Mindig tele volt lelkesedéssel, szeretettel és mások iránti figyelemmel. A néhány rövid év során, amíg a Stanford klinikán kezelték, több jó barátot veszített el, mint mások hosszú évtizedek alatt. Egy józanabb pillanatában, az éjszaka közepén felébredt, felült az ágyon, és a szüleibe kapaszkodva, kérte az anyját, hogy ne engedje fel a mennyországba.

— Istenem, bárcsak megígérhetném! — felelte elcsukló hangon Laurie.Shannon egyeseknek kellemetlen perceket szerzett. Bevásárlás közben egy barátságos bácsi tréfás kedvében

megjegyezte:— Ezt a kisfiút jól elkapta a fűnyírógép!— Tetszik tudni, én kislány vagyok — felelte ártatlanul a gyerek —, csak rákos, és lehet, hogy meg fogok halni.Egyik délelőtt makacs köhögés kínozta.— Be kell mennünk a Stanfordba — mondta az anyja.— Ne — tiltakozott Shannon —, mindjárt elmúlik.— Azt hiszem, mégis mennünk kell.— Dehogy, csak egy kicsit megfáztam.— Mennünk kell, Shannon!— Jó, de csak három napra hagyj bent, különben hazajövök stoppal.Kitartása és optimizmusa lelket öntött azokba, akiket a sors a közelébe vezérelt. Érdeklődését saját személyén és

szükségletein kívülre összpontosította. Amikor súlyos betegen a kórházi ágyon feküdt, nem egyszer felugrott, és valamelyik szobatársa segítségére sietett, ha észrevette, hogy rászorul. Máskor az ablakból meglátott egy idegent, aki lehajtott fejjel ballagott az utcán, mire kiszaladt, a kezébe nyomott egy szál virágot és kellemes napot kívánt neki. Egy péntek délután ismét a Stanford gyermekkórházában feküdt, és az altatásból magához térve, felváltva fogta el a csuklás és a zokogás. Nyöszörögve szorította magához agyonmosott kedvenc takaróját. Amint kinyitotta a szemét, a mások hogyléte iránti érdeklődés máris háttérbe szorította saját állapotát.

— Hogy érzed magad? — kérdezte az anyját.— Köszönöm, én jól. Hát te?— Remekül — felelte, mihelyt a csuklás alábbhagyott.

Tevékenyen részt vett az adománygyűjtésben, miután a családja nem bírta fedezni a kezelés költségeit. Besétált egy helybeli konzervgyárba, odament az első emberhez, akit meglátott, és beszédbe elegyedett vele. Sugárzott belőle a szeretet válogatás nélkül mindenki iránt. Sohasem tett különbséget. Végül közölte:

— Rákos vagyok, lehet, hogy meg fogok halni.Később ugyanezt az illetőt — történetesen a gyár tulajdonosát — megkérdezték, nem adományozna-e

konzervdobozokat Shannon javára, így felelt:— Vigyenek, amit csak a kislány kér, és mellékeljék a névjegyemet.Shannon édesanyja a következőképpen összegzi a kislánya és más gyógyíthatatlan betegségben szenvedő

gyermekek hozzáállását:— Utolsó leheletükig görcsösen ragaszkodnak az élethez. Nem a saját személyük fontos a számukra, hanem a

körülöttük lévő világ.A négyéves kicsi angyal élet és halál között lebegett, s a családja tudta, hogy eljött a vég. Az ágya köré gyülekezve

biztatták, hogy menjen csak a fénylő alagút felé.— Túl éles a fény — válaszolta Shannon.Buzdították, hogy az angyalok várnak rá, de a fejét rázta.— Túl hangosan énekelnek.Aki a gilroyi temetőben elsétál Shannon sírkövéhez, a család búcsúüzenetét olvashatja rajta: „Sétálj örökké kéz a

kézben a többi angyallal! Semmi a világon nem változtathat irántad érzett szeretetünkön.”A Dispatch című helyi lap 1991. október 10-i száma közölte a tizenkét éves Damien Codara levelét, amelyet

Shannonnak írt kis barátnője halála előtt.

Indulj a fénybe, Shannon, ahol a korábban eltávozottak várják jöttödet. Tárt karokkal üdvözölnek, szeretettel, nevetéssel és olyan érzéssel várnak rád, amelynél boldogabb sem a földön, sem a mennyben nincs. Ott nem ismernek fájdalmat, Shannon, sem pedig szenvedést. A szomorúság egyszerűen elképzelhetetlen. Ha majd belépsz a fénybe, játszhatsz sok-sok barátoddal, akik oly rejtélyes módon tűntek el sorra mellőled, amíg Te vitézül harcoltál a gonosz betegség ellen, és újra meg újra ügyesen kisiklottál a Kaszás csontkezéből. Azok, akik még itt maradnak, bizonyára rettenetesen hiányolni fognak, sóvárogva gondolnak majd a kitüntető érzésre, amellyel jelenléted megajándékozta őket, de a szívükben, az emlékeikben tovább élsz majd. A Te érdemed, hogy valamiképpen közelebb kerültek egymáshoz mindazok, akik ismertek. Az a legelképesztőbb, hogy akármilyen gonddal vagy elháríthatatlannak tűnő akadállyal kellett is szembenézned, mindig felül tudtál kerekedni. Csak ez az utolsó győzött le mégis. Soha nem jut eszünkbe, hogy feladtad, ehelyett bámuljuk rettenthetetlen bátorságodat. Valamelyes megnyugvást jelent, hogy mostantól végre olyan kislánynak érezheted magad, mint a többi és tudjuk, hogy valószínűleg többet vittél véghez, mint mi a legtöbbünk egész életében. A szívekből, amelyeket megérintettél soha nem vész ki a szeretet érzése. Így hát, Shannon, ha hirtelen egyedül találod magad egy sötét alagútban, amelynek a végén parányi fénysugarat látsz, emlékezz ránk, és legyen bátorságod elindulni a fénybe!

Donna Loesch

Suki, a legeslegjobb barát

Kisgyermek koromban nem értettem, miért csak az emberekért kell imádkoznom. Miután édesanyám lefekvés előtt megpuszilt, magamban kiegészítettem az esti imát egy általam kiötölt fohásszal valamennyi élőlényért.

Albert Schweitzer

Amikor először láttam, egy csomó ugrabugráló, csaholó kutya közt gubbasztott, amelyek mind a figyelmemet próbálták megnyerni. Csöndes méltósággal nézett rám, hatalmas barna szemében olyasvalaminek a tudása tükröződött, ami mindkettőnket messze röpített attól az állatmenhelytől. A tekintete volt a legértékesebb vonása. Egyébként mintha valaki tréfás kedvében barkácsolta volna össze a legkülönfélébb kutyafajtákból. A feje tacskóra emlékeztetett, a foltjait valami terriertől kölcsönözte, a lába inkább welsh corgihoz illett volna, a farka viszont... talán dobermanhoz, némi pincsi beütéssel. Az összkép egyszerűen hihetetlen... életemben nem láttam randább szukát. Suki Sue Shaw-nak neveztem el. Mint kiderült, első találkozásunkkor úgy négy-öt hónapos lehetett, viszont tizennégy-tizenöt évesnek látszott. Féléves korában már azt kérdezték:

— Uramfia, mennyi idős ez a kutya? Ránézésre valóságos matuzsálem!Válaszomat, miszerint hat hónapos, kivétel nélkül minden esetben mély csend követte, mely alkalmasint véget is

vetett a társalgásnak. Suki nem tartozott azon kutyák közé, amelyek a tengerparton beszélgetésre serkentették a srácokat, akikkel szívesen összejöttem volna, legfeljebb töpörödött öreg hölgyek figyeltek fel rá, akik rokonlelket

sejdítettek benne. Mindazonáltal aranyos volt, ragaszkodó és rendkívül intelligens: tökéletesen alkalmas társaság arra, hogy eltörölje egy derékba tört szerelem keserű emlékét. Szeretett a lábamnál aludni... nem, nem az ágy lábánál, hanem kimondottan az én lábamnál. Tömzsi kis testének tömegét mindig éreztem, valahányszor éjszaka a másik oldalamra akartam fordulni. Mintha üllő alá szorult volna a lábam. Végül kiegyeztünk: ő maradt a lábamnál, én meg leszoktam a túlzott forgolódásról. Sukival az oldalamon ismertem meg első férjemet is, aki elégedetten nyugtázta, hogy hozzá hasonlóan a kutyások táborát erősítem. Az ő ebét nemkívánatosnak nyilvánították a szobatársai, akik nem tudtak mire ülni, mivel minden e célra szolgáló bútort összerágott. Barátom ujjongott, mert úgy vélte, ha a kutyámmal hagyja a kutyáját, annak lesz mivel foglalkoznia, nem marcangolja naphosszat a székeket. Lett is. Teherbe ejtette a szukámat.

Épp egy tengerparti sétáról tértünk haza, s bár az én szememben Suki külleme mit sem javult, az öt kilométeres körzeten belül előforduló kankutyák számára a csábítás démonává változott. Magasra tartotta a farkát, peckesen felemelte a fejét, mint a kutyakiállítás szépségkirálynője. Lógó nyelvű kanok tűntek fel a mólón, morogva és szenvedélyesen ugatva kísértek bennünket, mintha épp bele akarnának pusztulni az epekedésbe. Hamarosan felismertem a helyzetet — Suki nyilván tüzel. Barátom kutyája még csak nyolc hónapos kis mitugrász lévén, tudatlanul azt hittem, nyugodtan kettesben hagyhatom őket, amíg felhívom az állatkórházat, és kérek egy időpontot, hogy „lerendezzék” Sukit. Mire visszaértem, Suki meg a barátom kutyája a nappali közepén párosodott. Irgalmas Isten! Mit tehettem? Döbbenten leroskadtam, és vártam, hogy történjék valami. Mindannyian vártunk. Kezdtek kifulladni. Suki unottnak látszott, a kan elcsigázottnak. Telefonáltam a barátomnak, hogy jöjjön azonnal és vigye innét ezt a kéjsóvár dögöt. Megint vártunk, aztán nem bírtam tovább, és kimentem kertészkedni. Mire munka után megjött a barátom, a két eb békésen szunyókált a nappali padlószőnyegén. Olyan ártatlannak tűntek, hogy arra gondoltam, talán nem is történt semmi, csak képzelődtem.

A terhes Suki nem mindennapi látványt nyújtott. Amúgy is duci teste léggömbszerűen felfúvódott, üggyel-bajjal préselte át magát a kutyabejárón. Már nem is járt vagy kocogott, egyfajta csúszómászó helyváltoztatásra tért át, hasmánt vonszolta alaktalanná dagadt testét egyik szobából a másikba. Hála Istennek, addigra leszokott arról, hogy a lábamat használja párnának. Nem bírt felkecmeregni az ágyra, úgyhogy alatta készítettem vackot neki. Úgy döntöttem, naponta megmozgatom, hogy valamennyire formában maradjon, ezért folytattuk ebéd utáni sétáinkat a tengerparton. Mihelyt kiértünk a ventyre, újból felvette peckes tartását — fej és farok büszkén a magasban —, pocakhimbálva sasszézott végig a part mentén. A kutyaembriók odabenn egyik oldalról a másikra gurultak, s minden valószínűség szerint teljesen elszédültek a vad vágtában.

Életemben először Sukinak segédkeztem elleni. Még alig pitymallott, amikor azzal ébresztett, hogy leráncigálta az ágyról a takarót, és az orrával próbálta belökdösni a saját vackába. Azonnal ki is röppent a szememből az álom, mellé telepedtem, és segítőkészen várakoztam, ahogy kivetette az első kölyköt, amely mintha valami zsákba lett volna csomagolva. Suki hozzálátott, hogy elfogyassza a zsákot. Reméltem, tudja, mit csinál, mert én aztán a legkevésbé sem tudtam. Csodák csodája... tényleg kutyakölyök volt, csapzott és idomtalan. Suki tisztára nyalogatta, és visszafeküdt aludni. Követtem a példát. Húsz perc múlva, ismét takarótlanul riadtam fel. Újabb kölyök. Ezúttal állva vártam, és beszéltem hozzá, míg a következő jövevény meg nem érkezett. Olyan dolgok kerültek szóba, amelyekről addig nem tárgyaltam kutyával. Kiöntöttem neki a szívemet, elpanaszoltam kútba esett szerelmemet, meg az ürességet, amely azután maradt bennem, amíg ő be nem lépett az életembe. Suki nem panaszkodott... sem a locsogásomra, sem a fájásokra, amelyeket elszenvedett. Egész éjjel fenn maradtunk, beszélgetéssel, elléssel és a kölykök nyalogatásával töltöttük az időt... ezen belül én az előbbivel, a kutya az utóbbiakkal. Nem nyafogott, nem nyüszített, csak szeretgette a picinyeit attól a pillanattól fogva, hogy a világra jöttek. Életem legszívmelengetőbb élménye volt. A kölykök egyike sem hasonlított rá, de ami azt illeti, a barátom kutyájára sem. A hatból három miniatűr labradorra hajazott, három inkább tacskót formázott fekete sávval a gerincén. Egyik helyesebb, mint a másik. A barátaink verekedtek értük, egy pillanatig sem kellett kartondobozzal a kezemben ácsorognom a sarki fűszeres előtt.

A barátommal összeházasodtunk és elköltöztünk. Sukit magunkkal vittük, a kanon túladtunk. Nem tudom, hogy a férjem valaha is megbocsátotta-e ezt. Új lakásunk környékén bőven akadt futkározásra alkalmas, nyílt terep, és Suki alaposan kihasználta a lehetőséget. Teljes gőzzel rohant a szabadságba, és hamarosan eltűnt, leszámítva időnként felbukkanó feje búbját meg libegő füleit. Vigyorogva, zihálva került elő. Nem tudom, fogott-e egyszer is nyulat, de az biztos, hogy mindent megtett az ügy érdekében. Bármiből bármennyit befalt. Egyik délután kétszázötven csokoládés linzert készítettem az aznap esti egyházközségi összejövetelre. Suki valahogy beszabadult a süteményes zacskók közé, és nem megdézsmálta a nyalánkságot, nem elpusztította a javát, hanem módszeresen eltüntette az utolsó szemig, mind a kettőszázötven darabot. Hazaérve elámultam, mitől lett egyik óráról a másikra állapotos. Mert vemhesnek látszott, csak ezúttal lihegett, nyöszörgött, és határozottan nem volt formában. Nem tudtam, mit művelt, hát berohantam vele az állatkórházba. Az állatorvos kérdésére, hogy mit evett, azt feleltem, még nem adtam neki enni. A férfi szemöldöke a feje tetejéig szaladt. Márpedig ez a szuka evett, jelentette ki, és nem is keveset.

Éjszakára bent hagytam, és hazamentem, hogy részt vegyek a templomi klubesten. Az ám, de hol a kétszázötven linzer? Tűvé tettem a házat. Esküdni mertem volna, hogy a kredencbe raktam a süteményt, mielőtt elmentem otthonról. Ösztönömet követve, körülnéztem a hátsó kertben is, és szépen egy kupacban meg is találtam a kilenc műanyagzacskót, amely néhány órával korábban a süteményt tartalmazta. Nem voltak széttépve vagy összerágva, csak szembeötlően üresen tátongtak. Felhívtam az állatorvost, hogy eltűnt kétszázötven csokoládés és zabpelyhes linzer, mire az felelte, ez teljes képtelenség, nincs az az állat, amelyik ilyen irdatlan mennyiség bezabálása után képes életben maradni, de azért majd az éjszaka rajta tartja a szemét az eben. Többé színét sem láttam a süteményeimnek, Suki pedig

másnap hazatért. Attól fogva nem lelkesedett különösebben a linzerért, na de azért ha az ember nagyon erőltette, akkor elfogadta. Elérkezett az idő, amikor Suki megjelenése kezdett megfelelni a korának. Betöltötte tizenhatodik életévét, és egyre nehezebben mozgott. Már nem tudott lépcsőt mászni, a veséje is rendetlenkedett. Viszont mindvégig a barátom maradt, sokszor az egyetlen, aki hűségesen kitartott mellettem. Embertársaimhoz fűződő barátságaim jöttek és elmúltak, ám kapcsolatunk Sukival kősziklaként állta az idők ostromát. Elváltam, újra férjhez mentem, végül úgy éreztem, valóban sikerült sínre tennem az életem. Nem bírtam elnézni, hogy Suki szenved, ezért az emberséges megoldást választottam: úgy döntöttem, végleg elaltatom.

Bejelentkeztem az állatorvoshoz, és a karomban vittem a kocsihoz Sukit. Szorosan hozzám bújt, bár tudtam, hogy minden mozdulat rettenetes fájdalmat okoz neki. Soha nem sajnáltatta magát, nem akart mást, csak hogy szeressem. Egész életében egyetlen egyszer sem sírt vagy szűkölt. Én bezzeg kettő helyett! Utolsó közös utunkon elmondtam neki, mennyire szeretem, és büszke vagyok rá, hogy olyan, amilyen. Belső szépsége átsütött a külső látszaton, s már rég elfelejtettem, hogy valaha csúnyának hittem. Kifejeztem nagyrabecsülésemet, amiért soha nem kuncsorgott figyelemért és szeretetért, de azok önérzetével fogadta el, akik tudják, hogy rászolgáltak. Ha született valaha fejedelmi állat, úgy ő az, mert királynőhöz illő méltósággal képes élvezni az életet. Becipeltem a rendelőbe, s igent bólintottam, amikor az állatorvos megkérdezte, vele kívánok-e maradni az utolsó pillanatig. Átfogtam a karommal, ahogy a hideg, steril asztalon feküdt, melegíteni próbáltam, míg az orvos elkészítette az injekciót, amely véget vet az életének. Megpróbált feltápászkodni, de a lába már nem engedelmeskedett. Így hát csak néztük egymást... a melegbarna, bizalomteli szempár, meg a kék, amelybe könnyek szöktek, mint most is, ahogy ezt írom.

— Felkészült? — kérdezte az állatorvos.— Igen — válaszoltam, de hazudtam. Soha életemben nem álltam készen arra, hogy lemondjak Suki szeretetéről,

és róla sem akartam lemondani. Megértettem, még sincs más megoldás. Nem akartam megszakítani a kapcsolatunkat, és tudtam, hogy ő sem akarja. Tekintetét az utolsó másodpercig rám szegezte, aztán megláttam, hogy a halál megfosztja fényétől, és tudtam, hogy a legjobb barátomnak vége. Sokszor arra gondolok, ha mi, emberek magunkévá tehetnénk azokat a tulajdonságokat, amelyekből az állataink példát mutatnak, mennyivel jobbá válna a világ, amelyben mindannyian élünk. Suki megismertette velem a hűséget, szeretetet, megértést és együttérzést, mely természetesen nőies és megbocsátó. Ha képes lennék az övéhez hasonló következetességgel feltétel nélküli szeretetet sugározni a gyermekeim felé, bizonyosan a legboldogabb és legmagabiztosabb felnőtté cseperednének a Föld kerekén. Suki utat nyitott előttem, s igyekszem úgy járni rajta, hogy ő büszke lehessen rám. Azt mondják, amikor meghalunk, odaát találkozunk valakivel, akit ismerünk és szeretünk. Tudom, hogy rám ki vár... egy kis gömböc, fekete-fehér kutya, ráncos pofával és tömpe farokkal, amelyet megállás nélkül csóvál örömében, hogy viszontlátja legjobb barátját.

Patty Hansen

Hőstörténet

A légi szállító segédszolgálat eseménytelenül juttatott el Saigonból a Fülöp-szigeteken működő Clark Légitámaszpontra, a Clarkról Guamra, Guamról meg Hawaiira. Ott kezdtem visszaemlékezni, miért is indultam harcolni Vietnamba: a csajok miatt, azokért a gyönyörű teremtésekért, akikre csak ránéz az ember, s már elvigyorodik. Hogy ez undorító, férfisoviniszta disznóság? Mi tagadás, az. Ne feledjük, a hetvenes évek elejét írtuk, amikor még az Egyesült Államokban sem büntette a törvény, hogy a férfiember szájtátva bámulja a nőket... és Hawaii erre kiválóan megfelelt. Honoluluban éjszakáztam, aztán Los Angelesen át Dallasba repültem. Kivettem egy motelszobát, ahol átaludtam egy teljes napot és éjszakát, de változatlanul úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Csaknem tizenötezer kilométert utaztam, de a belső órám még mindig saigoni idő szerint járt. Azt hiszem, viszolyogtam az elkerülhetetlentől. Féltem szembenézni Cindy Caldwell-lel, féltem közölni vele, hogy a férje elesett, én pedig megmaradtam. Bűntudat gyötört... ahogy azóta is. A dallasi reptéren buszra szálltam, és megkezdtem a négyszáz kilométeres robogást Beaurnont felé. Texas hideg idővel fogadott. Dideregtem. Aztán csak álltam a tornácon, képtelen voltam megnyomni a csengőt. Hogy mondjam meg ennek az asszonynak meg a gyerekeinek, hogy a férfi, aki az életüket jelenti, soha többé nem jön vissza? Vívódtam. Majd széttépett a vágy, hogy elrohanjak és az ígéret, amelyet annak az embernek tettem, akit voltaképpen nem is ismertem, mégis megváltoztatta az életemet. Csak ácsorogtam, reménykedtem, hogy történik valami... valami, ami segít kinyújtanom a kezemet a csengő felé.

Esni kezdett. Álldogáltam a huzatos tornácon, megbénított a félelem és a lelkiismeret-furdalás. Újra láttam, már vagy századszor, Caldwell szétroncsolt testét, hallottam elhaló hangját, mélybarna szemébe bámultam, átéreztem a fájdalmát és sírtam. Sirattam őt, a feleségét, a gyerekeit és saját magamat. Folytatnom kellett. Tovább kellett élnem a tudattal, hogy én megmenekültem, míg mások annyian ott vesztek ebben a tragikus, értelmetlen öldöklésben, amely nem bizonyított semmit, és még kevesebbet ért el. A salakos úton sikoltva fékező gumiabroncsok megoldották dilemmámat, öreg, viharvert, piros-fehér Plymouth taxi kanyarodott a kocsibejáróra, és középkorú fekete asszonyság kászálódott ki belőle. A sofőr — javakorabeli néger, ellenzős Sherlock Holmes sapkában — szintén kiszállt. Némán és mozdulatlanul meresztették rám a szemüket, nem értve, mit kereshetek fehérember létemre ebben a túlnyomórészt színesek lakta környéken. Én meg visszabámultam, miközben valamit beszéltek egymással, aztán hirtelen iszonyatos sejtelem jelent meg a nő arckifejezésében. Felsikoltott, eldobta a csomagját, és odarontott hozzám, a hátát mutatva a

sofőrnek, aki még be sem fejezte hozzá intézett mondatát. Kettesével ugrált fel a lépcsőn, és két kézzel megragadta a kabátomat:

— Ez meg micsoda? Ki maga? Azonnal mondja meg, mi történt a fiammal!A szentségit, gondoltam, kikaptam Caldwell anyját!Megfogtam a kezét, és a helyzethez képest higgadtan bemutatkoztam:— Fred Pulse-nak hívnak, Cindy Caldwellt keresem. Itt lakik?Az asszony nézett és hallgatott, de hasztalan próbálta felfogni a szavak értelmét. Hosszú szünet után reszketni

kezdett, nem is reszketni, rángatózni. Ha nem kapom el, leszédül a tornácról. Jól megmarkoltam, és hangos csattanással az ajtónak vágódtunk.

A taxis épp odasietett, hogy segítsen megtartani, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A következő jelenet tárult Cindy Caldwell elé: egy fehér idegen az ő tornácán ráncigálja a fekete asszonyt, akit persze ismert. Azonnal cselekvésbe lendült. Egy pillanatra félig behajtotta az ajtót, s amikor ismét előkerült, tizenkét lövetű golyós puskát tartott a kezében. Nyugodtan tartotta a fegyvert, összeszorított foga között szűrve a szót:

— Vegye le a mancsát az anyámról, és hordja el magát!Mintha ködön át láttam volna, csak reménykedtem, hogy nem fogok itt meghalni holmi félreértés miatt.— Ha elengedem, leesik a tornácról.A taxisofőr belépett a képbe, s a fiatal nő magatartása tüstént megváltozott.— Mi folyik itt, Maynard?— Nem tudom, kicsikém. Ez a fehér csak álldigált a tornácon, mikor meggyüttünk, aztán az anyukája kiabálni

kezdett vele, hogy mi van Kennethtel, a maga fivérével.A puskás asszony arckifejezését egyetlen kérdőjellel lehetett volna leírni.— A nevem Fred Pulse, és ha maga Cindy Caldwell, akkor beszélnünk kell — tértem magamhoz.A fegyvert tartó kéz szorítása valamelyest lazult.— Igen, én vagyok Cindy Caldwell. Kicsit zavarodott vagyok, de jöjjön be, és legyen szíves, támogassa az

anyámat!Amilyen gyengéden csak tudtam, bekormányoztam Cindy mamáját a tornácon és a nyitott szélfogó ajtón át. A

gépkocsivezető követett bennünket a házba, és lepakolta a kint felejtett csomagokat a felső szintre vezető lépcsőre. Ott állt a fejét vakargatva, nem tudva, menjen-e vagy maradjon, ki lehetek én, és mit forgatok a fejemben. Lesegítettem az idős asszonyt egy kárpitozott fotelra, hátraléptem, és vártam. A csönd elviselhetetlenné fokozódott, megköszörültem a torkomat, és Cindyvel egy időben nyitottam ki a számat.

— Elnézést, kérem, folytassa! — engedtem át neki az elsőbbséget.— Bocsánat, általában nem puskával fogadom a vendégeimet, de amikor meghallottam a csattanást, aggódni

kezdtem, és ahogy megláttam magát a tornácon anyámmal, egy pillanatra azt hittem...— Ne mentegetőzzék! — szakítottam félbe. — Nem tudom, hogy viselkedtem volna hasonló helyzetben, spongyát

rá.— Iszik egy csésze kávét? Nem akarja levetni ezt az átázott kabátot? Még agyonfagy nekem.— Kétszeresen igen. Jólesne egy kis kávé, és szívesen megszabadulnék a kabátomtól.A vetkőzés valami elfoglaltságot adott, amíg összeszedem az idegeimet. Ezalatt Cindy anyja és Maynard, a sofőr is

megnyugodni látszott, és óvatosan újra megnéztek maguknak. Ezúttal vélhetően átmentem a vizsgán, mert az idős asszony a kezét nyújtotta.

— Ida May Clemons vagyok, ez itt a férjem Maynard. Parancsoljon, foglaljon helyet! — intett fejével egy terebélyes bőrfotelra, és odahúzott, hogy üljek le.

Rögtön tudtam, hogy ez Mark Caldwell karosszéke, és én most beleterpeszkedek, miközben szétdúlom a családját, és ettől kis híján cserbenhagyott az erőm. Lassan leereszkedtem, és kétségbeesetten próbáltam összeszedni magamat, de éreztem, hogy hajszálvékony jégen lépkedek. Mély lélegzetet vettem, halkan kifújtam, aztán az idős asszonyhoz fordultam:

— Ne haragudjon, hogy az imént megijesztettem, de nem ismerem a fiát. Ő hol van most?— Az én Kennethem tengerészgyalogos, Dél-Vietnamban állomásozik, az Egyesült Államok saigoni követségén,

és két hét múlva várjuk haza.— Az jó, ennek örülök. A követségi szolgálat biztonságos. Igazán örülök, hogy hamarosan viszontláthatják.Rövidre nyírt hajamra és divatjamúlt ruhámra nézett.— Maga katona? Szintén járt Vietnamban?— Igen. Csak tegnap jöttem haza, vagy talán tegnapelőtt. Kicsit összezavart a tizenhárom órás időeltolódás, azt se

tudom, ma van-e, tegnap vagy holnap.Maynarddal együtt elnevette magát. Ahogy elhallgattam, Cindy jött vissza a szobába, kezében tálca, rajta csészék,

cukor, tejszín, sütemény és az áhított kávé. Csábítóan gőzölgött, rettenetesen megkívántam. Főként a melegét, hogy végre ne reszkessen a kezem. Kicsit csevegtünk, aztán Cindy így szólt:

— Igazán örülök, hogy megismerkedtünk, de elárulná, hogy tulajdonképpen mi szél hozta a házamba?Abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és két kislány libegett be, mint valami revüsztár. Két lépést tettek a

szobában, aztán megpördültek, hogy közszemlére tegyék új ruhájukat. A nyomukban középkorú hölgy, csecsemővel a karján. Jelenlétem és küldetésem egy időre feledésbe merült. Mindannyian ámuldoztunk a lánykákon meg az

öltözékükön, biztosítottuk őket, hogy gyönyörűségesek, és az új ruha, hát az valami káprázatos. Miután lecsillapodtak a kedélyek, a lányok az ebédlőben a játszóasztalhoz telepedtek, majd Cindy visszatért hozzánk.

— Fred, bemutatom az anyósomat, Florence Caldwellt. Florence, az úr Fred... ööö...— Pulse — segítettem ki.— Épp most akarta elmondani, mi járatban van nálunk — fűzte hozzá.Nagyot szusszantam, a zsebembe nyúltam, és nekiduráltam magam.— Nem is tudom, hol kezdjem. Néhány hete megszöktem egy észak-vietnami hadifogolytáborból — fordultam

Cindy felé. — Amikor ott sínylődtem, a maga férje, Mark került sebesülten a barakkomba. Bevetés közben lelőtték Észak-Vietnam felett, elfogták, és a táborba hozták. Minden tőlem telhetőt elkövettem, de már alig volt benne élet, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, mindketten tudtuk, hogy meg fog halni.

Cindy a szájához kapta a kezét, halkan sikoltott, megbabonázva szegezte rám a tekintetét. A két idős nő levegő után kapkodott.

— Irgalmas Isten! — sóhajtotta Maynard.— Mark azt mondta, ha megígérek valamit, segít megszökni a fogolytáborból. Őszintén szólva azt hittem,

félrebeszél, de megígértem, hogy megteszem, amit csak kér.Ekkor már mindannyian sírtunk, abba kellett hagynom, hogy erőt vegyek magamon. A fiatalasszonyra néztem, és

láttam, hogy üveges tekintete a messzeségbe réved, aztán a tenyerébe temeti az arcát. Amint bírtam, folytattam.— Azt mondta: „Ígérd meg, hogy elmégy Texasba, és megmondod Cindynek, a feleségemnek, hogy még mindig ő

az én csinibabám, és rá meg a lányokra gondoltam, amikor meghaltam. Megígéred?” „Megígérem, Mark. Elmegyek Texasba.” Ezt a fényképet meg ezt a jegygyűrűt adta, hogy tudják, igazat beszélek — nyújtottam át a tárgyakat Cindynek, és egy pillanatra megfogtam a kezét.

Lehajoltam, és kabátom belső zsebéből elővettem a késemet.— Nekem adta ezt a túlélőkést, megköszöntem, és megfogadtam, hogy valahogy mindenképp eljutok Texasba.

„Van még valami kívánságod?” — kérdeztem. „Igen, ölelj át! Nem akarok egyedül meghalni.” Átöleltem, és nagyon sokáig ringattam. Közben egyre azt ismételgette: „Isten veled, Cindy! Szeretlek, és sajnálom, hogy nem láthatom felnőni a lányokat.” Egy idő múlva békésen elszenderedett a karomban. Szeretném, ha tudnák, szeretném, ha maga is tudná, Cindy, hogy mindent megpróbáltam, de túl súlyosak voltak a sérülései. Nem tudtam, hogy állítsam el a vérzést, nem volt semmi kötszerem, és... — Itt végképp elakadtam.

Egy darabig mindannyian sírtunk, és a szokatlan zaj becsalogatta a lányokat a szobába. Kíváncsian tudakolták, miért olyan szomorú mindenki. Cindyvel egymásra néztünk, és mindketten éreztük, hogy nem bírnám még egyszer végigmondani, így azt feleltük, hogy valami kellemetlen hírt hoztam, de hamarosan minden rendbe jön. Ezzel láthatóan be is érték, visszamentek az ebédlőbe, csak ezúttal a közelebb eső felébe, és folytatták a játékot. El kellett magyaráznom, valójában milyen hőstettet vitt véghez Mark, ezért folytattam.

— A Marktól kapott kés segítségével le tudtam gyúrni az őröket, így velem együtt másik tizenkét amerikai szökhetett meg a táborból. A maga férje igazi hős. Neki köszönhető tizenkét honfitársunk élete, meg az is, hogy itt ülök, és a haláláról mesélek. Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy el kellett mondanom mindezt.

Újra sírva fakadtam, Cindy felállt, és odajött, hogy megvigasztaljon. Még ő vigasztalt engem, ő, akit oly irtózatos veszteség ért. Egyszerre megszégyenítve és kitüntetve éreztem magam. Két kezébe fogta az arcomat.

— Tudja, szerintem mind a ketten hősök: Mark, a férjem, meg maga. Igen, Fred, maga is hős. Köszönöm, hogy eljött és személyesen mondott el mindent. Tudom, nem kevés erőfeszítésébe került idejönni, a szemembe nézni, és közölni, hogy a férjem halott, de a becsületére válik. Megígért valamit, és be is tartotta. Nem sokan tettek volna így a helyében. Köszönöm!

Döbbentem ültem. Nem éreztem hősnek magam, ez az asszony pedig azt magyarázta, a saját gyásza és fájdalma közepén, hogy hős vagyok, meg hogy a becsületemre válik, amit tettem. Nem éreztem mást, csak lelkifurdalást és dühöt; lelkifurdalást, amiért túléltem, míg az ő férje, a gyermekei apja ott maradt; és dühöt, eszeveszett dühöt a háború ostobasága és szenvtelensége miatt. Az eltékozolt életek miatt. Képtelen voltam megbocsátani a hazámnak és önmagamnak; erre itt ez a nő, aki elképesztő veszteséget szenvedett, az élete párját vesztette el, nemcsak megbocsát, hanem még hálálkodik is nekem. Fel sem tudtam fogni. Iszonyatos harag fogott el a kormány ellen is. Miért nem azok jöttek ide, hogy közöljék ezzel az asszonnyal a férje halálhírét? Hol van Caldwell holtteste? Miért nincs itt, miért nem temethetik el és sirathatják meg úgy, ahogy illik? Miért? Miért?

— Visszavittem Mark tetemét Dél-Vietnamba, a haditengerészet bizonyára érintkezésbe lép majd magukkal a temetése ügyében. Sajnálom, hogy nem vehetek részt a szertartáson, de lélekben ott leszek. Soha nem felejtem el magukat.

Még üldögéltünk egy darabig, aztán megkérdeztem Maynardot, nem vinne-e ki a buszpályaudvarra, hogy elérjem a dallasi járatot. Ki akartam használni az eltávozást, be akartam rúgni, és sokáig, nagyon sokáig nem is akartam kijózanodni.

Frederick E. Pulse

Murphyné emléke

Mivel már torkig voltunk a száguldó autók végeláthatatlan soraival, a múlt nyáron férjemmel úgy határoztunk, hogy ez alkalommal a sztráda helyett a „kertek alatti”, kevésbé forgalmas utakon indulunk a tengerparti üdülésre. A marylandi partvidék egyik poros, isten háta mögötti városkájában tett megállónk olyan közjátékhoz vezetett, mely életünk végéig emlékezetes marad. Igazán egyszerűen kezdődött. A jelzőlámpa pirosra váltott. Mialatt a zöldre vártunk, kopott, vörös téglás épületet pillantottam meg: egy szociális otthont. A tornácon fehér nádszéken idős hölgy ült. Tekintete rám szegeződve hívott, szinte esedezett, hogy menjek oda hozzá. Közben szabad utat kaptunk.

— Jim! Állj le a sarkon! — bukott ki belőlem.Férjem kezét fogva tartottam a gyalogúton az otthon felé.— Egy pillanat! — torpant meg Jim. — Nem is ismerünk itt senkit.Gyengéd rábeszéléssel meggyőztem, hogy mégsem értelmetlen, amit akarok. A hölgy, akinek delejes pillantása

odavonzott, felkelt a székről, s botjára támaszkodva, elénk csoszogott.— Nagyon örülök, hogy megálltak — mosolygott hálásan. — Ezért imádkoztam. Ráérnek egy pár percet csevegni?Követtük a tornác árnyékos, félreeső részére. Vendéglátónk természetes bája megragadott. Karcsú volt, de nem

sovány. A szeme zugában sorakozó, apró redőktől eltekintve, elefántcsontszín arca ránctalan, szinte áttetsző. Selymes ezüst haja a nyakszirtjén csinos kontyba fogva.

— Sokan járnak erre — kezdte —, kivált nyaranta. Kibámulnak a kocsiablakon, de nem látnak egyebet holmi öreg épületnél, amelyben vénemberek laknak. Maguk azonban megláttak engem, Margaret Murphyt. Némelyek azt hiszik, az öregek mind szenilisek, holott valójában egyszerűen magányosak. Persze mi, vénségek össze-vissza locsogunk, igaz?

Ujjával a virágmintás kartonruhája csipkegallérját díszítő, gyönyörűen faragott, ovális kámea rombuszkeretén motozva, megkérdezte, mi a nevünk és hová valók vagyunk. Válaszomra, hogy Baltimore-ba, arca felderült, mogyoróbarna szemében vidám fényecske gyűlt.

— Az én áldott emlékű húgom egész életében ott lakott, a Gorusch sugárúton.Izgalomba jöttem.— Gyermekkoromban alig pár háztömbnyire laktam onnét, a Homestead utcában. Hogy hívták a testvérét?Azonnal emlékeztem Marie Gibbonsra, osztálytársamra és legjobb barátnőmre. Több mint egy órán át idézgettük

Margarettel ifjúságunk képeit. Élénk társalgásunkat a nővér szakította félbe, aki egy pohár vizet és két kis rózsaszín tablettát hozott.

— Elnézést — hajolt oda kedvesen —, ideje bevenni az orvosságát és egy kicsit lepihenni. Kímélni kell az öreg motort, tudja! — figyelmeztette mosolyogva Margaretet, és átnyújtotta neki a gyógyszert. Jimmel egymásra néztünk.

Az idős hölgy ellenkezés nélkül bevette a pirulákat.— Nem maradhatnék még egy pár percet a barátaimmal, Baxter kisasszony?A nővér finoman, de határozottan nemet mondott, a karját nyújtotta, és fölsegítette a székről Margaretet, akit

biztosítottunk, hogy a következő héten, a tengerpartról hazafelé menet ismét benézünk. Boldogtalan arckifejezése örömtelivé változott.

— Ó, ez nagyszerű!Egész heti verőfényt követően hazautazásunkra borongós, nyálkás idő köszöntött be. Az idősek otthona különösen

nyomasztónak tetszett a palaszürke felhők borította ég alatt. Néhány percig várakoztunk, majd Baxter kisasszony jelent meg. Kis dobozkát adott át egy levél kíséretében, aztán megfogta a kezemet, míg Jim felolvasta az írást.

Drágáim!Az elmúlt néhány nap életem legboldogabb időszaka volt azóta, hogy Henry, az én imádott férjem két éve meghalt.

Újra vannak hozzátartozóim, akiket szeretek és akik törődnek velem. A múlt éjjel az orvos gondterheltnek látszott a szívpanaszaim miatt. Pedig én csodálatosan érzem magam. S ebben a boldog hangulatban szeretnék köszönetet mondani maguknak az örömért, amit az életembe hoztak. Beverly drágám, Magának ajándékozom ezt a kámea melltűt, amelyet találkozásunkkor viseltem. Az uramtól kaptam az esküvőnk napján, 1939. június 30-án. Viselje egészséggel, remélem, egyszer majd továbbszáll a lányára meg az ő gyermekeire. Legyen ez a bross sírig tartó szeretetem jelképe!

Margaret

Látogatásunk után három nappal Margaret csendben elment, álmában érte a halál. Könnyek mosták az arcomat, tenyerembe szorítottam a faragott követ, óvatosan megfordítottam, és elolvastam az ezüstfoglalatba vésett feliratot:

„A szeretet örök”.Akár az emlék, drága Margaret, akár az emlék.

Beverly Fine

Agg test, ifjú lélek

Az alábbi sorokat a skóciai Dundee város közelében működő Ashludie kórház elfekvő részlegében elhunyt asszony írta. Hátrahagyott holmija között találták az írást, mely annyira megragadta az intézmény dolgozóit, hogy számos másolatban terjesztették kórházszerte, sőt azon is túl.

Mit lát, ha rám néz, nővérke?Nyilván rozoga öregasszonyt csupán.Az esze nem forog túl gyorsan már,A szeme gyönge, mégis a távolba mered.Csak piszkálja az ételt, hiába A hangos szó, hogy „Tessék már enni!”Hasztalan bajlódnak vele, rá se hederít,S folyton elhány harisnyát, cipőt.Persze mit sem ér tiltakozás, ha akarják,Végül megfürdetik, megetetik, szépen Beosztják a napját. Ez volnék én? Hát nyissa ki a szemét, majd megmondom.Ki ül itt oly csendesen.Amikor hajlok a szóra, és megebédelek...Akkor ártatlan, tízéves kisgyerek.Szerető szülők és testvérek között;Majd fürge lábú, tizenhat éves bakfis.Ki közelgő szerelemről álmodik;Húszéves menyasszony, a szíve kalapál.Fülében a holtig szóló eskü szövege cseng;Újabb öt év, s már gyermeket nevel,Ki nála biztos, boldog otthonra lel;Harmincas asszony, a tegnapi apróság pedig Szinte hihetetlen, mily gyorsan cseperedik;Negyvenéves, a fiak felnőttek, mind kirepül,De a férjem mellett a bánat elkerül;Eljő az ötven, s vele térdemen ismét kisdedekhintáznak, kacajuk melengeti szívemet. Majd beborul az ég, az uram már halott.A jövőre én is rettegve gondolok. Már gyermekeim gyermekei is nagyok.Boldog csak az emlékeimben vagyok.Megöregedtem, a természet kegyetlen,A vénből mindjárt félkegyelműt csinál ,A megtört testből báj és erő messze száll;A forrón lüktető szív helyén hideg kő.De az agg testben mégis ifjú lélek lakik,Megkeseredett szívem újra dobban.Felidéződik öröm, fájdalom,Ismét átélek boldogságot, szerelmet,A hamar, túl hamar elröppent éveket,S beletörődöm, hogy mindebből semmi sem maradt.Nyissa hát ki a szemét, nővérke, és lásson vele!Ne csak a rozzant öregasszonyt,Nézzen meg jobban — engem lásson!

Ismeretlen szerző Beküldte: Ronald Dahlsten

Végső búcsú

— Hazamegyek Dániába, Ham, csak azt akarom, hogy tudd, mennyire szeretlek.Amikor apám utoljára felhívott, fél óra alatt vagy hétszer elismételte ezt a mondatot. Mégsem figyeltem meg

eléggé. A szavakat hallottam, de az üzenetüket nem, a mögöttük rejlő szándékot pedig végképp nem. Úgy hittem, Apa legalább száz évig él, ahogy a dédnagybátyám is százhét esztendeig húzta. Nem éreztem a lelkifurdalást Anya halála miatt, nem fogtam fel végtelen magányát a kiürült családi fészekben, amit az is tetézett, hogy a vele egyívásúak zöme rég itt hagyta már ezt a sártekét. Lankadatlanul unszolt engem és fivéreimet, hogy gondoskodjunk utánpótlásról, hadd örülhessen az unokáinak. Nem értem rá odafigyelni, túlzottan elfoglaltak nagyra törő vállalkozásaim.

— Apa meghalt — sóhajtotta Brian öcsém 1982. július negyedikén.Ismertem agyafúrt ügyvédhez illő, tréfás, csavaros észjárását. Azt gondoltam, hogy csak viccel, hát vártam a

csattanót — de hiába.— Abban az ágyban hunyt el, amelyikben született, Rozkeldjben — folytatta Brian. — A temetkezési vállalat

koporsóba helyezteti, és holnapra a holmijával együtt repülőn ideszállíttatja. A továbbiakról nekünk kell gondoskodnunk.

Elállt a szavam. Nem, ennek nem így kellett volna bekövetkeznie. Ha tudom, hogy ezek apám utolsó napjai, elkísérem Dániába. Hiszek a hospice-mozgalomban, mely szerint senkinek sem szabad magányosan meghalnia. Szeretteinknek kell fogniuk a kezünket és vigasztalniuk, miközben átlépünk ebből a létből egy másikba. Ezt nyújthattam volna neki végóráján, ha igazán kinyitottam volna a fülemet, és ráhangolódtam volna a Végtelenre. Apám a lehető legnyilvánvalóbban bejelentette távozását, mégsem hallottam meg. Fájdalom, gyász és bűntudat gyötört. Miért nem voltam mellette? Ő bezzeg mindig mellettem volt.

Amikor kilencéves voltam, reggelenként hazatért a tizennyolc órás munka után a pékműhelyéből, hajnali ötkor megvakargatta a hátamat hatalmas, erős kezével, s a fülembe súgta:

— Ideje felkelni, kisfiam.Mire felöltöztem és elkészültem, már összehajtogatta és kötegelve a bicikli tartókosarába rakta az újságjaimat.

Nagylelkűségének emléke könnyeket csal a szemembe. Amikor kerékpárversenyeken indultam, minden kedd este nyolcvan kilométert vezetett velem a wisconsini Kenoshába, hogy rajthoz állhassak és szurkolhasson nekem. Eljött, hogy lelket öntsön belém, ha vesztek, és osztozzon örömmámoromban, ha győzök. Később elkísért előadásaimra Chicagóba, a legkülönbözőbb klubokba és gyülekezetekbe. Mindig mosolyogva hallgatott, s büszkén újságolta a körülötte ülőknek:

— Az én fiam!Sajgott a szívem, mert ő mindig mellettem volt, én pedig nem voltam mellette. Szerényen csak azt tanácsolhatom

mindenkinek, hogy mindig ossza meg szeretetét szeretteivel, és igyekezzék jelen lenni a szent átmenet pillanatában, amely az anyagi létezésből a szellemibe vezet. Hozzátartozónk halálának élménye a lét új, tágabb síkjára juttat el bennünket.

Mark Victor Hansen

Ma cselekedjenek!

Ha hamarosan meg kellene halnunk, és csak egyetlen telefonra maradna időnk, kit hívnánk föl és mit mondanánk neki? Nos, mire várunk?

Stephen Levine

A Palo Alto-i tankerület szakfelügyelőjeként dolgoztam Kaliforniában, amikor Polly Tyner, a felügyelőbizottság elnökének levele megjelent a Palo Alto Times hasábjain. Polly fia, Jim nagy nehézségek között folytatta tanulmányait. Gyógypedagógiai esetként rengeteg türelmet igényelt szüleitől és tanáraitól. Boldog mosolya azonban mindenütt vidám légkört teremtett. Szülei tisztában voltak fogyatékosságaival, ám igyekeztek megmutatni neki erősségeit, hogy emelt fővel járhasson. Nem sokkal az érettségi után motorkerékpár-balesetben életét vesztette. Halálát követően édesanyja az alábbi levelet juttatta el az újságnak:

Ma temettük el húszéves fiunkat. Péntek este motorbaleset érte. Azonnal meghalt. Bárcsak tudtam volna, amikor utoljára beszéltem vele, hogy többet nem látom élve! Bárcsak legalább annyit mondtam volna: „Szeretlek, Jim, és nagyon büszke vagyok rád!” Időt szakíthattam volna, hogy számba vegyem a temérdek áldást, amit az életünkbe hozott, mindazokéba, akik szerették. Méltányolhattam volna elbűvölő mosolyát, kacaja csengését, hamisítatlan emberszeretetét. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe vetjük az összes jó tulajdonságát és megpróbáljuk kiegyensúlyozni az idegesítő vonásokkal, például a rendszeresen bömböltetett rádióval, az ízlésünknek nem éppen megfelelő frizurával, az ágy alá dobált piszkos zoknikkal stb., az utóbbiak alig nyomnak valamit a latban. Nem lesz több lehetőségem, hogy

elmondjam a fiamnak mindazt, amit hallania kellett volna, de más szülőknek talán még nem késő. Mondják meg gyermekeiknek, amit akkor bíznának rájuk, ha tudnák, hogy ez az utolsó beszélgetésük! Én a halála napján beszéltem utoljára Jimmel „Halló, anyu! — hallatszott a telefonból. — Csak azért hívtalak, mert szeretlek. Mennem kell dolgozni! Szia!” Örökké megőrzöm a szavait.

Ha a halálának van valami értelme, akkor az, hogy ráébreszt másokat, hogy becsüljék az életet, és — kivált akkor, ha családosak — ne sajnálják az időt kimutatni egymás iránti szeretetüket.

Talán soha többé nem lesz még egy alkalom. Ma cselekedjenek!

Robert Reasoner

A megfelelő szó

Bátyám súlyos szívrohama után kómában feküdt a kórház kardiológiai intenzív osztályán. Csövek és huzalok kapcsolták a gépekhez, amelyek életben tartották. A monitor képernyőjén futó cikcakkvonal jelezte szívének egyenetlen ritmusát. A szoba csöndjét csak a tüdejébe levegőt préselő pumpa ütemes sustorgása törte meg. Sógornőm tehetetlenül figyelte. Lelkészként sokszor kerültem már szembe hasonló helyzetű családokkal. Kerestem a megfelelő szavakat, az odaillő bibliaidézetet, reményt adó, vigasztaló mondatot. Most mégis váratlanul ért az élmény. E nehéz napok alatt reménykedés és beletörődés között őrlődtünk sógornőmmel. Örültünk minden látogatónak, hálásan fogadtuk történeteiket azokról, akik felébredtek a kómából, és visszatértek a normális életbe. Figyelmesen végighallgattuk, amikor tájékozotton beszéltek a gyász fokozatairól. Tudtuk, hogy törődnek velünk. Sokukból azonban az első perctől fogva csak ömlött a szó megállíthatatlanul. Vajon én is így szoktam levezetni idegességemet, amikor nem tudom, mit kéne mondanom? Aztán megjelent egy futó ismerős. Megállt mellettünk az ágynál, nézte a bátyámat. Sokáig hallgatott, aztán egyszerre megrohanták az érzelmek,

— Sajnálom — csak ennyit szólt, aztán ismét hosszú szünet. Végül megölelte a sógornőmet, majd megrázta a kezemet. Egy másodperccel tovább tartotta és egy kicsit

erősebben szorította a szokásosnál. Ahogy rám nézett, könnyek szöktek a szemébe. Ezután elment. Egy hét múlva meghalt a bátyám. Évek teltek el, de még ma is emlékszem arra a látogatóra. A nevét nem jegyeztem meg, de azt soha sem felejtem el, ahogy osztozott a fájdalmunkban: csöndesen, őszintén, minden feszélyezettség nélkül. Az az egyetlen szó kötetekkel felért.

Robert J. McMullen Beküldte: Dave Potter

Gyógyír a szív sebére

Csak egy vagyok, de azért vagyok. Nem tehetek meg mindent, de valamit igen. S mivel mindent nem tehetek meg, nem tagadom meg azt a keveset, amire képes vagyok.

Edward Everett Hale

Hanoch, a férjem meg én, írtunk egy könyvet Jó cselekedetek — a jóság forradalma címmel, mely Egyesült Államok-szerte élénk érdeklődést keltett. Az alábbi történetet egy névtelen hívő osztotta meg velünk egy chicagói betelefonálós rádióműsorban.

— Szia, anyu, mit csinálsz? — kérdezte a hatéves Susie.— Ebédet a szomszéd Smith néninek — felelte az anyja.— Miért?— Mert nagy bánat érte. Elvesztette a lányát, és most fáj a szíve. Egy kicsit törődnünk kell vele.— Miért?— Tudod, kicsim, amikor az ember nagyon szomorú, akkor nehezére esik olyan hétköznapi dolgokkal

foglalkoznia, mint a főzés vagy más házimunka. Mivel itt lakik mellettünk, úgy illik, hogy segítsünk neki egy kicsit. Smith néni többé nem beszélhet a lányával, nem ölelheti át, nem csinálhatják együtt azt a sok nagyszerű dolgot, amit az anyák szoktak a lányaikkal. Te nagyon okos kislány vagy, Susie, talán te is ki tudsz találni valamit, amivel segíthetnél neki.

Susie gondolkodóba esett, keményen törte a fejét, miképpen vehetné ki a részét a szomszédasszonyról való gondoskodásból. Néhány perccel később átballagott, és bekopogtatott. Pár pillanat múlva Smith néni ajtót nyitott:

— Szia, Susie!A kislány rögtön észrevette, hogy a hangja nem olyan kedvesen cseng, mint máskor, ha valakit üdvözölt.Egyébként is úgy fest, mint aki sírt, a szeme duzzadt és vörös.

— Miért jöttél, Susie?— Anyukám azt mondta, elvesztetted a lányodat, és nagyon szomorú vagy, mert fáj a szíved — nyúlt előre a felénk

kis kéz, tenyerén egy ragtapasszal.— Ezt a fájós szívedre hoztam.Smith néni nagyot nyelt, hogy legyűrje a torkát szorongató könnyeket. Letérdelt, és átölelte Susie-t.— Köszönöm szépen, aranyoskám, nagyon sokat segítettél — bólogatott párás tekintettel.Elfogadta a jó cselekedetet, s egy lépéssel tovább is fejlesztette. Vásárolt egy kis kulcskarikát átlátszó műanyag

képtartóval — azt a fajtát, amelyet arra találtak ki, hogy az ember a kulcsaival együtt büszkén magával hordozhassa a családja képét is. A műanyag tokban elhelyezte Susie ragtapaszát, hogy valahányszor ránéz, folyton emlékeztesse a gyógyulás szükségességére. Jól tudja, hogy a szív sebei lassan, gondos ápolással gyógyíthatók. E gyógyulás jelképévé vált szemében a ragtapasz, miközben megmarad emlékeiben a szeretet és öröm, amit a leánya jelentett.

Meladee McCarty

Reggel találkozunk

Anyámnak és az ő bölcsességének köszönhetem, hogy nem félek a haláltól. Legjobb barátom és legkiválóbb tanítóm volt. Valahányszor elváltunk egymástól, akár lefekvés előtt, akár azért, mert valamelyikünk elutazott, így köszönt el: „Reggel találkozunk”. Ezt az ígéretet mindig meg is tartotta. Nagyapám lelkészként szolgált, és abban az időben, a századforduló tájékán az a szokás járta, hogy amikor a gyülekezet egyik tagja elhunyt, a holttestet a lelkész szalonjában ravatalozták fel. Egy nyolcéves kislány számára elég rémisztő élmény lehetett. Egyszer nagyapám kézen fogta anyámat, és bevitte a szalonba.

— Fogd csak meg a falat, kicsim! Milyen érzés?— Hát, hideg és kemény.Azután a ravatalhoz vezette.— Most nagyon nehéz dolgot kérek tőled, a legnehezebbet, amit valaha kértem. De ha megteszed, soha többé nem

félsz a haláltól. Tedd rá a kezedet Smith bácsi arcára!Anyám annyira szerette és annyira bízott benne, hogy még erre is el tudta szánni magát.— Nos, milyen?— Tudod, papa, pont olyan, mint a fal.— Úgy is van. Amit megfogtál, az egy régi ház, amelyből a mi barátunk, Smith bácsi elköltözött. Egy régi háztól

semmi okunk félni.A tanítás gyökeret vert anyámban, és egész életében meg is maradt benne. Egyáltalán nem félt a haláltól. Nyolc

órával azelőtt, hogy eltávozott tőlünk, egészen különös kívánságnak adott hangot.— Ne hozzatok a síromra virágot, mert én nem leszek benne — szólt hozzánk, miközben könnyeinkkel küszködve

álltuk körül az ágyát. — Ha megszabadulok ettől a testtől, elrepülök Európába, apátok úgyse vinne el soha.A szobában felharsant a nevetés, aznap estére felszáradtak a könnyeink.Ahogy megcsókoltuk és jóéjszakát kívántunk neki, mosolyogva búcsúzott:— Reggel találkozunk!Másnap hat tizenötkor azonban az orvos telefonált, hogy anyám útnak indult Európába. Két nappal később a

szüleim lakásában anyám holmiját rendezgettük, amikor írásokkal teli dossziéra akadtunk. Ahogy kinyitottam, papírlap hullott belőle a földre. Az alábbi sorok álltak rajta.

Nem tudom, hogy anyám írta-e, vagy valaki más gondolatait őrizgette gondosan, csak annyi biztos, hogy ez az egyetlen lap esett ki a dossziéból, és én elolvastam:

Hagyatékom

Ami utánam marad, halálom után adjátok a gyerekeknek.Ha sírni akartok, testvéreitekkel az oldalatokon sírjatok.Öleljetek át valakit, és annak nyújtsátok azt, amit nekem nyújtanátok.Szeretnék rátok hagyni valami olyasmit, ami több mint puszta szó.Keressetek engem azokban, akiket ismertem és szerettem!Ha nem birtok nélkülem élni, hadd éljek tovább a szemetekben, elmétekben és jó cselekedeteitekben.Azzal szerethettek engem leginkább, ha kezetek egymáshoz ér, és hagyjátok kirepülni gyermekeiteket, akiknek

szabadság kell.A szeretet nem hal meg, csak az ember.Így hát nem marad belőlem más, csak a szeretet...Azt osztogassátok szét...

Egymásra mosolyogtunk apámmal, éreztük anyám jelenlétét, és újra ránk ragyogott a reggel.

John Wayne Schlatter

A szeretet soha nem hagy el

Egészen átlagos családban nőttem fel, két bátyámmal és két nővéremmel egyetemben. Bár azokban az időkben nem dúskáltunk a pénzben, örökre felejthetetlenek maradnak a vasárnapok, amikor szüleink kirándulni vagy az állatkertbe vittek. Anyánkból csak úgy sugárzott a szeretet. Bármikor készen állt, hogy segítsen, nem egyszer hozott haza eltévedt vagy sebesült állatokat, öt gyermekről kellett gondoskodnia, mégis mindig jutott ideje másokra is. Ha visszagondolok kiskoromra, nem úgy látom magam előtt szüleimet, mint ötgyermekes anyát és apát, hanem mint fülig szerelmes, ifjú házaspárt. A nappalokat velünk, gyerekekkel töltötték, az éjszakákat azonban egymásnak adták. Emlékszem, egy vasárnap este — 1973. május 27-én — az ágyamban feküdtem. Arra ébredtem, hogy a szüleim hazajönnek. Szórakozni voltak barátaikkal. Hallottam, hogy nevetgélnek, bolondoznak egymással, azután elcsendesedtek. Befordultam a fal felé, és újra elaludtam, de azon az éjszakán lidérces álmok gyötörtek. 1973. május 28-án, hétfőn reggel undok, borús időre ébredtem. Anyám még nem kelt fel, úgyhogy magunk készülődtünk el, aztán elindultunk az iskolába. Egész nap valami furcsa ürességet éreztem belül. Iskola után hazamentem, és a saját kulcsommal mentem be.

— Szia, anyu, megjöttem.Semmi válasz. Hidegnek és üresnek tűnt a lakás. Félni kezdtem. Reszketve óvakodtam föl a lépcsőn, a szüleim

szobájába. Az ajtó csak résnyire volt nyitva, nem lehetett belátni.— Anyu?Belöktem az ajtót, elém tárult az egész szoba, és anyám az ágy mellett feküdt a padlón. Megpróbáltam

felébreszteni, de hiába. Tudtam, hogy halott. Sarkon fordultam, lementem a földszintre, és csendben kuporogtam a nappali díványán, amíg a nagyobbik nővérem haza nem jött. Meglátta, hogy ott ülök, és mint a villám, rohant fel az emeletre. Csak gubbasztottam tovább, mialatt apám a rendőrökkel beszélt. Figyeltem a mentőket, amint a hordágyon kiviszik anyámat. Nem csináltam mást, csak ültem és figyeltem. Még sírni sem tudtam. Soha nem tartottam öregembernek apámat, de azon a napon öregebbnek látszott, mint valaha. 1973. május 29-e, kedd: a tizenegyedik születésnapom. Elmaradt az ünneplés, se torta, se felköszöntő, csak ültünk az étkezőasztal körül, a tányérunkba bámultunk. Én tehettem mindenről. Ha előbb érek haza, anyám még mindig élne. Ha nagyobb vagyok, még mindig élne. Ha... Sok éven át hurcoltam magammal a bűntudatot anyám halála miatt. Végiggondoltam, mi mindent tehettem volna. Eszembe jutott minden rossz szó, amit mondtam neki. Komolyan azt hittem, hogy Isten büntetésből vette el az anyámat, mert megátalkodott kölyök voltam. A legjobban az kínzott, hogy el sem búcsúzhattam tőle. Soha többé nem érezhetem az ölelését, parfümjének édes illatát, gyengéd csókját, ahogy este ágyba dug. Büntetésül mindezt elveszítettem. 1989. május 29-e, a huszonhetedik születésnapom. Végtelenül magányosnak és üresnek éreztem magam. Sohasem bírtam kiheverni anyám elvesztését. Érzelmek zűrzavara kavargott bennem. Isten elleni dühöm a tetőfokára hágott. Üvöltöztem Istennel.

— Miért vetted el őt tőlem? Még arra sem adtál lehetőséget, hogy elköszönjek tőle. Szerettem, de te elvetted tőlem. Csak legalább még egyszer megérinthettem volna. Gyűlöllek!

Ültem a nappaliban, és zokogtam. Teljesen kimerített a sírás, és akkor egyszerre melengető érzés fogott el. Szó szerint érettem, hogy két ölelő kar fonódik körém. Ismerős, de rég elfeledett illat lengte be a szobát. Az ő illata. Éreztem a jelenlétét. Éreztem az érintését és az illatát. Isten, akit annyira gyűlöltem, teljesítette a kívánságomat. Anyám eljött hozzám, amikor szükségem volt rá. Ma már tudom, hogy anyám mindig velem van. Most is teljes szívemből szeretem, és tudom, hogy mindig mellettem lesz. Épp, amikor már feladtam, amikor beletörődtem a ténybe, hogy örökre elment, akkor adta értésemre, hogy a szeretete soha nem hagy el.

Stanley D. Moulson

A legbájosabb angyal

A bolond kibeszéli a szívét, a bölcs viszont a szívével beszél.

Benjamin Franklin

Az elmúlt húsz év során a legkülönbözőbb hallgatóság előtt tartottam előadást Benjamin Franklin alakjának felhasználásával. Legtöbbször vállalatok felkérésére vagy szakmai kongresszusokon beszélek, de szívesen foglalkozom diákokkal is. Vállalati ügyfeleimet fel szoktam kérni, hogy lakossági jószolgálatként finanszírozzák két iskolai előadásomat. Tapasztalataim szerint az egészen kis gyerekek is igen fogékonyak az üzenetre, amelyet mintegy Benjamin Franklin mezébe bújva tolmácsolok nekik. Mindig arra biztatom őket, hogy kérdezzenek bátran, így rendszerint elhangzik néhány rendkívül érdekes kérdés. Benjamin Franklin figurája olykor annyira valószerűvé válik a

diákok szemében, hogy tudatosan félreteszik hitetlenkedésüket, és olyan párbeszédbe bonyolódnak velem, mintha csakugyan én lennék Ben Franklin. Egyik ilyen alkalommal ötödik osztályosok kérdéseire válaszolgattam, akik már tanulták az amerikai történelmet. Egyikük jelentkezett, és megjegyezte:

— Azt hittem, ön már meghalt.Nem ért váratlanul, így magabiztosan feleltem:— Nos, valóban elhunytam 1790. április 17-én, nyolcvannégy éves koromban, de nem tetszett a dolog, és nem is

kívánom megismételni.Rögtön újabb kérdéseket kértem, és felszólítottam egy fiút, aki a terem végében emelte fel a kezét.— A mennyországban nem tetszett látni az anyukámat? — hangzott a kérdése.Elállt bennem az ütő. Szerettem volna ott helyben elsüllyedni. Csak ezt ne szúrjam el! Azonnal felfogtam, hogy ha

egy tizenegy éves fiú az egész osztály előtt ilyen kérdést tesz fel, akkor vagy nagyon friss a gyásza, vagy borzasztóan nyomasztja. Feltétlenül mondanom kellett valamit.

— Nem tudom biztosan, hogy ő-e az, akire gondolok — hallottam a saját hangomat —, de ha igen, akkor ő a legbájosabb angyal.

A mosolygó arc elárulta, hogy eltaláltam a választ. Fogalmam sincs, honnét jutott eszembe, de azt hiszem, egy kicsit besegített a legbájosabb angyal.

Ralph Archbold

A HOZZÁÁLLÁSON MÚLIK

Nemzedékünk legnagyobb felfedezése az, hogy az ember hozzáállása megváltoztatásával az életét is megváltoztathatja.

William James

Csüggedtség?

Egyik nap, munka után hazafelé menet megálltam a kocsival a közeli parknál, ahol javában baseballoztak a gyerekek. Az első alapponttól nem messze egy padra telepedtem, és megkérdeztem az egyik játékostól, mi az állás.

— Tizennégy semmi a másik csapat javára — felelte mosolyogva.— Hallod-e, nem nagyon látszik rajtad a csüggedtség.— Csüggedtség? — képedt el a fiú. — Miért kéne csüggednünk, hiszen mi még nem is ütöttünk.

Jack Canfield

Nézőpont

Aki énekelni akar, mindig talál dalt hozzá.

Svéd közmondás

Az ember általában annyira boldog, amennyire az akar lenni.

Abraham Lincoln

Aki autópályán vagy híd előtt járt már fizetőkapunál, tudja, hogy az ott szolgálatot teljesítő pénzbeszedővel nem a legbizalmasabb kapcsolatba kerül. Szinte észre sem veszik egymást: az ember benyújtja a pénzt, alkalmasint visszakapja az aprót, aztán továbbhajt. Részemről több ezerszer áthaladtam már az Oakland és San Francisco között az öblön átívelő híd mind a tizenhét fizetőállásán, de soha egyetlen megjegyzésre érdemes szót sem váltottam senkivel. 1984 egy késő délelőttjén ebédelni indultam San Franciscóba. Ahogy megálltam a fizetőhelyen, hangos zenét hallottam. Akár valami estély vagy Michael Jackson koncert. Körülnéztem. Sehol egy letekert ablakú személykocsi vagy teherautó. A fizetőállás bódéjában álló férfi táncolt az ablak mögött.

— Maga meg mit csinál? — kérdeztem.— Bulizok.— Mi a helyzet a többiekkel? — intettem a másik tizenhat állás felé, ahol senki nem mozdult.— Nincsenek meghíva.Még vagy egy tucat kérdést feltettem, de mögöttem, a sorban valakinek nagyon sietős lehetett, mert nyomni kezdte

a dudáját, mire elhúztam. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a fickót, és elhatároztam, hogy újra megkeresem. Volt valami a szemében, ami arról árulkodott, hogy ez a bódé nem akármilyen hely. Hónapokkal később láttam viszont, változatlanul hangos zene mellett, tehát még mindig bulizott.

— Mit csinál? — kérdeztem ismét.— Emlékszem magára a múltkorról. Még mindig ugyanazon a bulin táncolok.— Ne mondja. Na és mi a helyzet a többiekkel...— Állj! Maga mit lát, ha odanéz? — bökött emberein a fizetőhelyek sorára.— Hogy mit? Hát fizetőbódékat.— Semmi fantáziája!— Rendben, feladom. Maga mit lát?— Függőleges koporsókat.— Miket beszél?— Mindjárt bebizonyítom. Minden reggel fél kilenckor élő emberek sétálnak be oda, aztán nyolc órán át halódnak.

Fél ötkor feltámadnak a halottaikból, mint Lázár, előmásznak és hazakocognak. Nyolc órán keresztül jégen az agyuk, csak a kezük jár gépiesen.

Elképedtem. Ez a pasas megideologizálta a munkáját. Nem bírtam magamba fojtani a következő kérdést:— Magánál miért van egészen másként? Szemlátomást remekül érzi magát.

— Sejtettem, hogy ez fogja érdekelni. Tudja, táncosnak készülök. A főnökeim — mutatott az irodaépület felé — fizetik a próbáimat.

Tizenhatan élőhalottként dolgoznak, a tizenhetedik meg, hajszálra ugyanolyan körülmények között kitalálja, hogyan lehet mégis igazán élni. Ez az ember bulizik ott, ahol én vagy más valószínűleg három napig sem bírná. Belepusztulnánk az unalomba. Később együtt ebédeltünk, és kijelentette:

— Nem értem, miért gondolják, hogy unalmas a munkám. Csupa üveg sarokirodában dolgozom. Előttem a Golden Gate, San Francisco, Berkeley dombjai, idejár nyaralni a fél világ... én meg csak beballagok mindennap, aztán gyakorolom a táncot.

Dr. Charles Garfield

Az ablak

Az étet az, amivé tesszük, mindig az volt, és az is marad.

Moses anyó

Volt egyszer két ember, mindkettő súlyos beteg, egy hatalmas kórháznak ugyanabban a kicsi kórtermében. Nem is terem volt, csak szoba, egyetlen ablaka nyílt a külvilágra. Az egyik beteg, a kezelés részeként, minden délután egy órára felülhetett (hogy valami folyadék kitisztulhasson a tüdejéből). Az ő ágya az ablak közelében állt. A másiknak azonban állandóan a hátán kellett feküdnie. Délutánonként, amikor eljött a kiszabott óra, s az ablak mellettit feltámogatták az ágyban, azzal töltötte az időt, hogy leírta a kint látottakat. Ebből kiderült, hogy az ablak parkra néz, melyben kis tó található. A tavacskán kacsák és hattyúk úszkáltak, gyerekek jártak oda, hogy kenyeret dobáljanak a madaraknak, vagy játékvitorlásokat bocsássanak a vízre. Szerelmespárok andalogtak kéz a kézben a lombok alatt, az utakat virágok szegélyezték, a pázsiton fiúk fociztak. A háttérben, a legtávolabbi fák koronája mögött magas épületek impozáns körvonalai rajzolódtak ki a láthatáron. A háton fekvő hallgatta az élménybeszámolót, nem mulasztott el egyetlen másodpercet sem. Így tudta meg, hogy egy csöppség kis híján beleesett a tóba, meg hogy milyen csinosak a lányok a nyári ruhájukban. Szobatársa érzékletes leírása nyomán szinte maga is látta, mi történik odakinn.

Egy szép nap aztán agyába villant a kérdés: Miért, hogy annak a másiknak jut minden élvezet, csak ő láthatja, mi folyik a világban? Nekem miért nem adnak lehetőséget? Szégyellte magát, de mennél inkább próbálta elhessenteni a gondolatot, annál inkább szeretett volna változtatni a helyzeten. Bármit megtett volna ezért! Egyik éjjel épp álmatlanul bámulta a mennyezetet, amikor a másik felriadt, köhögni, majd fuldokolni kezdett, kezével a csengőgomb után kapkodott, hogy riassza a nővért. Emberünk csak mozdulatlanul figyelt — még akkor is, mikor amaz már nem is lélegzett. Reggel bejött az ápolónő, holtan találta a szobatársát, és csendben elvitette a tetemet. Az ottmaradott illő várakozás után megkérdezte, nem kaphatná-e meg az ablak melletti ágyat. Így áthelyezték, szépen betakarták, megigazították a párnáját. Mihelyt magára hagyták, üggyel-bajjal félkönyékre emelkedett, és az ablak felé fordult.

Az ablak tűzfalra nézett.

Ismeretlen szerző Beküldte: Ronald Dahlsten és Harriette Lindsey

Az optimista

Van egy történet az egypetéjű ikrekről. Az egyikük tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis habostorta. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy a Murphy törvénye csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőt pszichológushoz vitték. A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét.

— A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb játékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát.

A jóemberek tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt. Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik:

— De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy ez a videojáték mindjárt összetörik... Ezeket utálom... Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is...

Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal.

— Úgysem csapnak be! — kuncogott. — Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!

Ismeretlen szerző Átvétel Brian Cavanaugh More Sower’s Seeds című kötetéből

Millie mamájának piros ruhája

Míg anyám haldoklott,Piros ruhája úgy virított a gardróbban,Akár egy tátongó seb A sötét, kopott ruhák sora közt,Melyekben egész életét elnyűtte.

Hazahívtak a munkából,S ahogy megláttam, tudtam,Nem húzza soká.

Szóltam:— Nahát, anya, de szép ruha!Még nem is láttam rajtad soha.

— Mert soha nem hordtam — mondta lassan.— Ülj le, Millie, szeretnék egy-két Dolgot újra magyarázni, mielőtt elmennék.

Az ágyához ültem,Nagyot sóhajtott, meg is lepődtem,Hogy fért el benne ennyi levegő.— Most, hogy közel a vég,Egyet-mást tisztábban látok,Jaj, jót akartam, s rosszat tanítottam neked.

— Hogy érted ezt, anya?— Hát, azt hittem mindig,Rendes asszony sosem gondol magára,Csak teszi a dolgát mindig másokért.Ezt így, azt úgy, elvégez mindent.Mindenki kívánságára ügyel, s legfőképp arra, Hogy a magáé a végére maradjon.

Egy nap talán rájönnél,De most persze nem érted.Így telt az életem: dolgoztam apádért,A fiúkért, a húgodért, meg érted.

— Megtettél mindent, mit anya tehet.

— Ó, Millie, Millie, mégis hibáztam.Rossz példát mutattam, nem látod?A lehető legrosszabbat tettem veletek.Mert magamnak nem kértem semmit soha!

Apád feldúltan gubbaszt A másik szobában, bámulja a falat.Mikor az orvos közölte vele a hírt.Nagyon megviselte, bejöttHozzám, s majdnem kirázta belőlem a lelket:„Nem halhatsz meg, hallod! Mi lesz énvelem?”Tényleg, mi is lesz, csakugyan keménySors vár rá, belátom, hiszenAzt se tudja, hol a kredencben az edény.

És ti, gyerekek,Nektek örökös sétagalopp volt csak az élet. Elsőnek keltem, utolsónak feküdtem.

Hetente hétszer ez volt a menetrend.Az égett pirítóst mindig magamnak tettem,A csirkéből is csak a hátát szerettem.Ha elnézem, némelyik bátyád Hogy bánik most a feleségével,A gyomrom háborog, mert erre én magam Tanítottam őket, s lám, megtanulták. Megjegyezték, hogy az asszony nem is él Másért, csak hogy adjon.Ahány fillért megtakarítottam,Abból mind ruhát, könyveket kaptatok,Nem fontolgattam, szükséges-e vagy sem. Magamnak bezzeg egyszer sem néztem ki semmit A belváros csillogó kirakataiban,Hogy megvegyem.Kivéve múlt évben azt a piros ruhát.Rájöttem, hogy megmaradt húsz dollárom, ami Éppen nem kell olyan égetően semmire.Már azt terveztem, hogy feladok a mosogatógépre még egy Részletet — aztán valahogy ezzel a csomaggal tértem haza. Kaptam is apádtól!„Ugyan hol akarsz páváskodni benne?Talán bálba, operába készülsz?”Igaza volt, nem is viseltemSoha azt a ruhát, csak amíg felpróbáltam,Az üzletben.

Jaj, Millie-kém, mindig azt képzeltem,Ha magamnak ezen a világon semmit el nem veszek, Mindent megkapok majd azután valahogy.De már nem hiszek ebben. Inkább úgy lehet,Hogy az Úr azt akarja: vegyük el a részünk,Itt és most.

Bizony, Millie, ha valami csoda Erről az ágyról még felsegítene,Egész más anyát látnál attól kezdve.Ó, hány alkalmat elszalasztottam!Talán már nem is tudnám, hogy fogjak hozzá.De megtanulnám, Millie,Meg én!

Míg anyám haldoklott,Piros ruhája úgy virított a gardróbban,Akár egy tátongó seb A sötét, elnyűtt ruhák sora közt,Melyeket egész életében hordott.

Utolsó szavait Jól eszembe véstem:— Csak annyit kérek, Millie,Ne kövesd a példám.Ígérd meg!

Megígértem.Utolsót sóhajtott.Aztán elvette a részét A halálból.

Carol Lynn Pearson

A hozzáállás, avagy a választás szabadsága

Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog.

Hugh Downs

Feleségemmel, Teresával decemberben új kocsit vettünk. Bár már megváltottuk a repülőjegyet Kaliforniától Houstonig, hogy karácsonykor meglátogassuk az anyósomat, mégis úgy döntöttük, autóval tesszük meg az utat Texasig, így mindjárt be is járatjuk az új járgányt. Csodálatos hetet töltöttünk a nagymamánál, és igyekeztünk a legutolsó percig maradni. Így aztán visszafelé sietnünk kellett, s egyhuzamban vezettünk hazáig, útközben felváltva aludtunk. Az utolsó szakaszon több órán át zuhogott az eső, végül késő éjjel, holtfáradtan értünk haza. Mindketten vágyakoztunk a forró zuhany és a puha ágy után, bár nekem valami azt súgta, hogy mindennek ellenére azonnal ki kéne pakolnunk, Teresa azonban csak a fürdésre meg a lefekvésre tudott gondolni, ezért abban maradtunk, hogy a kocsi várhat reggelig. Másnap hétkor kipihenten ébredtünk, és indultunk kicsomagolni. Ám ahogy kiléptünk az ajtón, semmi sem állt a kocsibejárón! Egymásra néztünk, aztán újra a kocsibejáróra, megint egymásra, megint a kocsibejáróra, végül megint egymásra. Ekkor Teresa feltette a bűbájos kérdést:

— Mondd csak, hol parkoltál le, édesem?— Hát itt, a kocsibejárón — feleltem nevetve.Azt már tudtuk, hol parkoltam le, mindazonáltal reménykedve sétáltunk ki az utcára, hátha valami csoda folytán az

autó kifarolt a kocsibejáróról, és szépen leállította magát a járdaszegély mellett, de nem. Megrökönyödve hívtuk a rendőrséget, és bejelentést tettünk, melynek nyomán nyilván működésbe lépett a technika minden vívmányával felszerelt nyomozóapparátus. A biztonság kedvéért azért felhívtam az eltűnt autók felkutatására szakosodott szolgáltatócéget is. Ott megnyugtattak, hogy a statisztikájuk szerint két órán belül az autók 98%-át előkerítik. Két óra elteltével tehát telefonáltam, és megkérdeztem:

— Hol a kocsim?— Még nem találtuk meg, Harris úr, de a statisztikánk szerint négy órán belül az autók 94%-a megkerül.Újabb két óra elteltével ismét telefonáltam, és megkérdeztem:— Hol a kocsim?— Még nem találtuk meg, Harris úr — hangzott ismét a válasz —, de a statisztikánk szerint nyolc órán belül az

autók 90%-a megkerül.Most már elveszítettem a türelmemet:— A legkevésbé sem érdekel a statisztikájuk, ha az én kocsim a fennmaradó néhány százalékba tartozik.A nap folyamán a televízió reklámműsorában a gyártó cég képviselője mosolygott ránk a képernyőről:— Szeretné, ha ilyen autó állna a kocsibejáróján?— Mi az hogy! — tréfálkoztam. — Tegnap állt is.Az idő előre haladtával feleségem idegessége egyre fokozódott, ahogy mind több tétel jutott eszébe a kocsiban

hagyottak közül — például az esküvői fényképalbumunk, több nemzedékre visszamenő, pótolhatatlan családi felvételek, ruhák, a teljes fotófelszerelésünk, a tárcám, a csekkfüzeteink, hogy csak néhányat említsek. Kétségtelenül túl lehetett élni az elvesztésüket, abban a pillanatban mégis létfontosságúnak tűntek.

— Hogy tudod ilyen derűsen felfogni? — nézett rám szemrehányóan Teresa. — Hiszen eltűnt a vadonatúj kocsink, azzal a rengeteg holmival együtt.

— Nézd drágám, választhatunk az ellopott kocsi és a feldúltság, meg az ellopott kocsi és a jó kedély között. A kocsinkat azonban így is, úgy is ellopták. Meggyőződésem, hogy a hangulatunkat magunk befolyásoljuk, és nekem pillanatnyilag jobban tetszik a jó kedély.

Öt nap múlva előkerült a kocsink, a csomagjaink hűlt helyével és több mint háromezer dollárnyi rongálódással. Elvittem rendbe hozatni a kereskedőhöz, és örömmel hallottam, hogy egy hét múlva már vissza is kaphatom. Hét nappal később leadtam az ideiglenesen bérelt kocsit és átvettem a sajátunkat. Megnyugodva, repeső szívvel ültem a volánja mögé. Fájdalom, ezek az érzések kérészéletűnek bizonyultak. Útban hazafelé, pontosan az autópálya kijáratánál hátulról belekoccantam egy másik autóba. Azt szerencsére nem törtem össze, a miénket annál inkább — újabb háromezer dollár javítási költség és újabb biztosítási esemény. Valahogy azért hazavergődtem, de mire kiszálltam, hogy felmérjem a kárt, a bal első gumi leeresztett. Ott álltam a kocsibejárón, néztem a pusztítást, fenékbe tudtam volna rúgni magam, hogy belerohantam az előttem haladóba, amikor hazaérkezett Teresa. Látva, hogy marcangolom magam, átkarolt és így szólt:

— Nézd drágám, választhatunk az összetört kocsi és a feldúltság, meg az összetört kocsi és a jó kedély között. A kocsink azonban így is, úgy is összetört, úgyhogy válasszuk inkább a jó kedélyt!

Nevetve megadtam magam, és csodálatos estét töltöttünk el együtt.

Bob Harris

A TANULÁSRÓL ÉS A TANÍTÁSRÓL

Ötven év múlva mit se számít, milyen autót vezettünk, milyen házban laktunk, mennyire rúgott a bankbetétünk és milyen ruhában jártunk. De a világ egy kicsit jobbá válhat, ha fontosak voltunk egy gyermek szemében.

Ismeretlen szerző

Varázskavicsok

Gondolkodásmódunk befészkeli magát életünkbe. Erősebb befolyást gyakorol ránk, mint legmeghittebb társas kapcsolataink. Legbizalmasabb barátaink nem alakíthatnak annyit életünkön, mint dédelgetett gondolataink.

J.W.Teal

— Minek kell ezt a sok unalmas maszlagot megtanulnunk?Tanteremben töltött éveim során ezt a panaszos kérdést hallottam a leggyakrabban. Rendszerint az alábbi mesével

adtam választ rá.

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen vakító fényesség vette őket körül. Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik. Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd. Végül így szólt a hang:

— Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskátokba, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, a pásztorok csalódottan néztek egymásra. Arra számítottak, hogy a lét örök titkai tárulnak jól előttük, melyek révén gazdagságot, egészséget és célt adhatnak a világnak. Ehelyett valami értelmetlen, lélektelen munkát bíztak rájuk. A káprázatos ragyogás emléke mindazonáltal arra sarkallta őket, hogy lehajoljanak néhány kavicsért, és bedugják a nyeregtáskájukba, miközben dühösen morgolódtak. Egy napi vándorlás után tábort ütöttek, s ahogy benyúltak a nyeregtáskájukba, felfedezték, hogy valamennyi felszedett kavics gyémánttá változott. Örültek a drágaköveknek, és bánkódtak, hogy nem gyűjtöttek több kavicsot.

Tanári pályám kezdetén egy diákommal — nevezzük Alannek — szerzett tapasztalatom jól példázta e történet igazságát. Utolsó éves korában Alan átnyergelt a bajkeverés főtanszakra, második tárgyként pedig felvette a lógást. Kitanulta a garázdaságot, s végül tolvajlásból diplomázott. A diákjaimnak mindennap be kellett biflázniuk egy nagy gondolkodótól származó idézetet. Névsorolvasáskor mindig egy idézettel kezdtem. Csak annak pipáltam ki a nevét, aki befejezte a gondolatot.

— Alice Adams: Nincs más kudarc, csak az,...— ... ha feladjuk a próbálkozást. Jelen, tanár úr.Így az év végére tanítványaim megjegyeztek százötven aranymondást, mint például:.Akár azt hiszed, hogy tudod, akár azt, hogy nem — a végén igazad lesz!”„Az akadályok azok az ijesztő dolgok, amiket akkor látsz, ha szemedet leveszed a célról.”„A cinikus olyan ember, aki mindennek ismeri az árát, de semminek sem ismeri az értékét.”Na és persze ezt a Napóleon Hill-gyöngyszemet: „Minden, amit kigondoltál és hiszel benne, elérhető számodra!”Senki sem panaszkodott hangosabban e rendszeres gyakorlat miatt, mint épp Alan — egész addig, míg ki nem

csapták, és öt évre meg nem szakadt a kapcsolatunk. Aztán egy szép napon felhívott. Akkor járt le a próbaideje, és egy speciális programon vett részt az egyik közeli főiskolán. Elmondta, hogy miután a fiatalkorúak bírósága elé került, s végül a kaliforniai ifjúságvédelmi hatóság is foglalkozott a kihágásaival, annyira megundorodott saját magától, hogy zsilettel felvágta az ereit.

— Tudja, tanár úr — mesélte —, ahogy ott feküdtem, és kezdett kiszállni belőlem az élet, hirtelen eszembe jutott az a nyavalyás idézet, amit a tanár úr egy alkalommal hússzor is leíratott velem: „Nincs más kudarc, csak az, ha feladjuk a próbálkozást.” Akkor egyszerre megvilágosodott az értelme. Amíg élek, nem vallottam kudarcot, de ha eldobom magamtól az életet, akkor nagyon is. Így hát a maradék erőmmel segítségért kiáltottam, és új életet kezdtem.

Amikor megtanulta az idézetet, még kavics volt. Amikor egy válságos pillanatban útmutatást keresett, gyémánttá változott. Ezért hát azt ajánlom mindenkinek, gyűjtögesse csak szépen a kavicsokat, és gyémántokkal teli jövőre számíthat.

John Wayne Schlatter

Mi vagyunk a gyogyósok

Az első tanítási napomon úgy ment minden, mint a karikacsapás. Meg is állapítottam, hogy a tanítás gyerekjáték. Aztán elérkezett a hetedik órám, aznap az utolsó. A tanterem felé közeledve, bútorok recsegését-ropogását hallottam. Ahogy beléptem, egy fiú egy másikat dögönyözött a padlón.

— Figyuzz, te gyogyós! — üvöltötte az alul lévő. — Tojok a húgodra!— Hozzá ne merj nyúlni, hallod? — fenyegette az erősebbik.Kihúztam törékeny alakomat, és rájuk szóltam, hogy fejezzék be a verekedést. Egyszerre tizennégy szempár

szegeződött rám. Nem festhettem valami meggyőzően. A két rendbontó egymásra sandított, és lassan elfoglalta a helyét. Abban a pillanatban az átellenben tanító kolléga bedugta a fejét az ajtón, és ráordított a diákjaimra, hogy üljenek le, fogják be a szájukat, és tegyék, amit mondtam. Leforrázva álltam. Megpróbáltam az eredeti elképzelésem szerint megtartani az órát, de fennakadtam a zárkózott arcok falán. Kicsengetés után visszatartottam a fiút, aki a verekedést kezdeményezte. Nevezzük most Marknak.

—Tanárnő, csak az idejét vesztegeti. Mi vagyunk a gyogyósok — jelentette ki Mark, és elvonult.Fejbe kólintva rogytam a székre, nem is értettem, miért lettem pont tanár. Vajon létezik más megoldás az efféle

problémákra, mint bedobni a törülközőt? Na jó, egy évet szenvedek, jövő nyáron úgyis férjhez megyek, aztán keresek magamnak valami hálásabb foglalkozást.

— Jól felhúzták, mi? — érdeklődött kollégám, aki korábban közbevetette magát. Bólintottam. — Semmi pánik! — nyugtatgatott. — Jó páran nálam pótvizsgáztak a nyáron. Összesen tizennégyen vannak, és a zöme sohasem fog leérettségizni. Ne pazarolja ezekre az energiáját!

— Hogy érti ezt?— Mezőszéli kalyibákban laknak. A szüleik vándormadarak, idénymunkások. Csak akkor járnak iskolába, ha úgy

tartja kedvük. Az a fiú, akit a padlón látott, babszedés közben erőszakoskodott Mark húgával. Ebédnél is rájuk kellett szólnom, hogy fogják be. Az a fő, hogy kösse le és ne engedje hangoskodni őket. Csak küldje hozzám, aki bajt kever!

Kezdtem összeszedni a holmimat, hogy hazainduljak, de nem tudtam elfelejteni Mark arckifejezését, ahogy azt mondta: „Mi vagyunk a gyogyósok.” Gyogyósok. Ez a szó megragadt az agyamban. Tudtam, hogy merész lépésre kell elszánnom magam. Másnap ebédszünetben megkértem a kollégámat, hogy többé ne jöjjön be az osztályomba. A magam módján szeretném kezelni a srácokat. Visszatértem a tanterembe, és egyenként a diákjaim szemébe néztem, azután a táblához mentem, és felírtam, hogy ECINAJ.

— Íme, a keresztnevem! Elolvasná valaki?Azt felelték, hogy nagyon „furi” nevem van, még sose találkoztak vele. Újra krétát ragadtam, s ezúttal azt írtam:

JANICE. Többen is hangosan kimondták, aztán elvigyorodtak.— Helyes, valóban Janice-nek hívnak. Amikor iskolába kerültem, megállapították, hogy diszlexiás vagyok. Ez az

olvasási képesség zavarát jelenti. A nevemet sem tudtam leírni rendesen, nem bírtam kibetűzni a szavakat, a számok összekavarodtak a fejemben. Rám sütötték, hogy fogyatékos vagyok, vagyis „gyogyós”. Még most is hallom a csúfolódó hangokat és érzem a szégyent.

— Akkor hogy lett tanár? — kérdezte valaki.— Úgy, hogy ki nem állhatom a címkézést, nem vagyok tökkelütött, és szeretek tanulni. Erről akartam ma beszélni.

Aki szereti a „gyogyós” címkét, annak nem itt van a helye. Talán egy másik osztályban. Ebben a teremben egy gyogyóst se látok.

— Nem leszek túl lágyszívű hozzátok — folytattam. — Keményen dolgozunk, amíg fel nem zárkóztok. Igenis le fogtok érettségizni, és remélem, hogy néhányan továbbtanulnak majd. Ez nem tréfa, hanem ígéret. Soha többé nem akarom hallani a „gyogyós” szót ebben az osztályban. Értjük egymást?

Mintha kicsit jobban kihúzták volna magukat. Komoly munka kezdődött, s hamarosan megmutatkoztak az első bíztató jelek. Mark különösen jóeszűnek bizonyult. Hallottam, amikor a folyosón azt mondta az egyik fiúnak:

— Egész jó ez a könyv. Nem óvodásoknak való könyvekkel foglalkozunk ám a tanárnővel.A Ne bántsátok a feketerigót! egy példányát tartotta a kezében.Sorra peregtek a hónapok, és a fejlődés káprázatos volt. Aztán egy szép napon Mark kifakadt:— Még mindig azt mondják, hogy tökfejek vagyunk, mert nem beszélünk rendesen.Erre a pillanatra vártam. Nekiláthattunk, hogy elmélyedjünk a nyelvtanban, mert ők maguk igényelték. Sajnáltam,

hogy közeleg a június; annyira akartak tanulni. Valamennyi tanítványom tudta, hogy férjhez megyek, és másik államba költözöm. Abban a bizonyos osztályban mindig érezhetően felizzott a légkör, valahányszor ez szóba került, örültem, hogy megkedveltek, de mi a baj? Haragszanak, amiért elhagyom az iskolát? Az utolsó tanítási napomon az igazgató fogadott a kapuban.

— Lenne szíves velem jönni? — mért végig szigorúan. — Valami gond van az osztályával.Mereven előre nézett, miközben végighaladtunk a folyosón. Mi történhetett éppen most?Erre nem számítottam! Az osztályt elárasztotta a virág, a padokat és a könyvespolcokat, minden zugot, az

asztalomat egész virágszőnyeg borította. Vajon honnan szerezték? Hiszen a legtöbben nagyon szegények, az iskolai segélyprogram révén jutnak meleg ruhához és tisztességes étkezéshez. Elsírtam magam, és ők velem sírtak. Később megtudtam, hogyan mesterkedték ki a dolgot.

Mark, aki hétvégenként a közeli virágüzletben dolgozott, látta, hogy a többi osztálytól rendeléseket vesznek fel. Az önérzete már túlontúl kifejlődött, semhogy még egyszer elviseljen olyan megbélyegző jelzőt, hogy „szegény”, ezért megkérte a tulajdonost, hogy hadd vihesse el az „állott” árut. Aztán felhívta a városbéli ravatalozókat, és elmagyarázta, hogy az osztálya szeretné elbúcsúztatni a tanárnőjét. Mindenütt megengedték, hogy összeszedje a szertartások után otthagyott csokrokat. De nemcsak ezt kaptam tőlük köszönetül. Két év múlva mind a tizennégyen leérettségiztek, és hatan főiskolai ösztöndíjjal tanultak tovább. Huszonnyolc évvel később egy élvonalbeli iskolában tanítottam, nem messze attól a helytől, ahol pályámat elkezdtem. Megtudtam, hogy Mark feleségül vette egykori főiskolai szerelmét, és azóta sikeres üzletember. A sors úgy hozta, hogy most három éve Mark fia lett a legjobb másodikos diákom angolból. Néha elfog a nevetés, amikor eszembe jut az első tanítási napom. Szinte hihetetlen, hogy megfordult a fejemben a pályaváltoztatás gondolata. Hát létezik a pedagógusénál hálásabb foglalkozás?

Janice Anderson Connolly

A cserkészparancsnok megmenti a helyzetet

A csapat heteken át lázasan szervezte a szülők estjét. Minden remekül alakult. A tablók megteltek az egész éves cserkészmunka képeivel, a fiúk lelkesedéssel, az asztalok pedig jóféle harapnivalóval. Az áldomásmester buzgón tette a dolgát, a tömeg az ilyen esteket jellemző, tiszteletteljesen visszafogott lelkesedéssel énekelt.

Azután felemelkedett Jimmie Davis, hogy megtartsa ünnepi beszédét. Erre a pillanatra várt hetek óta. Ahogy felállt, egy pillantást vetett édesanyja sugárzó arcára és édesapja rendíthetetlenül magabiztos vonásaira. Hatalmas lendülettel vágott bele. Még inkább megoldotta a nyelvét a tudat, hogy hallgatósága osztatlan figyelemmel adózik szónoki teljesítményének. Ám ekkor valami történt. A világ inogni kezdett körülötte. Lelassult… akadozott ... megállt. Elvörösödött, két keze tébolyult igyekezettel kereste egymást, kétségbeesve, magatehetetlenül nézett cserkészparancsnoka felé. A mindig felkészült vezető, aki számtalanszor elpróbálta vele ezt a kisfiús remekművet, szájába adta a hiányzó szavakat, s a legényke folytatta. A légkör azonban valahogy megváltozott. A remekmű romba dőlt. Jimmie ismét elhallgatott — és a parancsnok megint kisegítette. A hátralévő két perc inkább az ő, semmint a fiú szónoklatának tűnt.

Mindenesetre sikerült befejezni. Mázsás súly nehezedett a kiscserkész szívére, ahogy leült, tudta, hogy kudarcot vallott. Csalódottság tükröződött az anya tekintetében, s az apa arca fájdalmasan megvonaglott a szégyentől. A közönség gyér tapsát nem a tetszés, inkább a fiaskóként értékelt beszéd miatti szánalom, a fiú iránti sajnálkozás vezérelte. A cserkészparancsnok azonban máris talpra szökkent. Szeme résnyire szűkült, s a terem azonnal elnémult, mivel nem túl hangosan beszélt. Mit is mondott?

— Talán el sem hiszik, milyen örömömre szolgálnak az imént történtek. Láthatták, amint ez a fiú fényes diadallá változtatta azt, ami csúfos bukással végződhetett volna. Megtehette volna, hogy feladja. Mi sem könnyebb ennél, ő azonban kétszáz szempár kereszttüzében végrehajtotta a vállalt feladatot, s ez a legbátrabb, leghősiesebb cselekedet, amit ismerek. Meglehet, hogy hallanak még ékesszólóbb előadást is, de meggyőződésem, hogy csapatszellemünk szebb megnyilvánulását soha: Jimmie példát mutatott abból, hogy a nehézségek közepette is végig kell játszani a meccset!

Tapsvihar reszkettette meg a falakat. Jimmie anyja büszkén kihúzta magát, az apa arcára visszatért a megszokott, magabiztos kifejezés. Az egész csapat lelkesen ünnepelt, és Jimmie, még gombóccal a torkában, valami olyasmit mondott mellette ülő pajtásának, hogy:

— Öregem, egyszer én is ilyen parancsnok leszek!

Walter MacPeek Beküldte: Martin Louw

Mi a helyzet a mai fiatalokkal?

Ha aszerint bánsz valakivel... amilyennek képességei alapján lennie kéne, hát azzá is válik.

Goethe

A mai ifjúság hamarabb lépi át a felnőttkor küszöbét, s ehhez segítséget igényel. De hát mit tehetnék én?Egy belső hang piszkálni kezdett, hogy miért ne lehetnék példakép a mostani ifjabb nemzedék számára. Nem, ez

nem megy. A pszichológiához nem értek, és semmiképp sem tudnék olyan tömegbefolyásra szert tenni, mint valami politikus. Mérnök vagyok, villamosmérnöki diplomát szereztem a Virginiai Egyetemen. Most a Hewlett-Packardnál dolgozom. A gondolat azonban nem hagyott nyugodni. Végül cselekvésre szántam el magam. Aznap délelőtt felhívtam a környékbeli középiskola igazgatóját, és felajánlottam segítségemet. Lelkesen fogadta ötletemet, és indítványozta, hogy ebédidőben nézzek be. Délben kocsiba ültem, és az iskolához hajtottam. Számtalan gondolat

rajzott a fejemben: Vajon szót értek a diákokkal? Egyáltalán kíváncsiak egy kívülálló véleményére? Hosszú évek óta nem jártam középiskolában. Ahogy végighaladtam a tömött folyosón, a fiúk és lányok izgatottan súgtak össze a hátam mögött. Többnyire slampos, lógó öltözékükben sokkal idősebbnek tűntek a koruknál. Végre elértem a 103-as tantermet, ahol a megbeszélés szerint megoszthattam gondolataimat a diákokkal. Mély lélegzetet vettem, és benyitottam. Odabent mintha elvágták volna a zsivajt, egyszerre harminckét szempár szegeződött rám.

— Helló, Marlon vagyok.— Oké, Marlon, bújjon be!HŰŰŰŰŰŰÚ, de megkönnyebbültem! Nem zárkóztak el tőlem.Az egyórás foglalkozás alatt jót beszélgettünk a célkitűzések fontosságáról, az iskola jelentőségéről, a

konfliktushelyzetek erőszakmentes megoldásáról. Amikor megszólalt a szünetet jelző csengő, alig akartam abbahagyni. Elszaladt az idő, és mire észbe kaptunk, nekem is mennem kellett, hogy folytassam a munkámat. Nem is hittem volna, hogy ennyire fogom élvezni a beszélgetést. Teljesen feltöltődve tértem vissza a munkahelyemre. Ez így ment hónapokon át. Sokrétű kapcsolatokat alakítottam ki az iskolában, a diákok legtöbbje kötődött hozzám. Persze nem mindenkit villanyozott fel az érkezésem.

Ott volt például Paul.Soha nem felejtem el. Igazán kemény legénynek látszott a maga száznyolcvanöt centijével és száz kilójával.

Akkoriban iratkozott át abba az iskolába. Rebesgették, hogy egész sor javítóintézetet megjárt már. A tanárok ténylegesen féltek tőle. Miért is ne? Két évvel azelőtt elítélték, mert vitatkozás közben mellbe szúrta az angoltanárát. Mindenki ráhagyott mindent. Akkor sétált be az órára, amikor akart. Tankönyvet sosem hordott magával, mert az nem elég laza. Időről időre beült az én déli beszélgetéseimre is, de soha nem szólt hozzá. Azt hiszem, kizárólag azért jött be, hogy „szemrevételezze a pipiket”. Valahányszor megpróbáltam aktivizálni, csak bámult rám, majd átdöfött a tekintetével. Ez visszarettentett. Mintha időzített bomba ketyegett volna a teremben. Mégsem akartam lemondani róla. Amikor bejött, újra és újra megkíséreltem bevonni a vitába, de nem mutatott érdeklődést. Egyszer aztán elegem lett, és a bomba felrobbant. Azon a bizonyos foglalkozáson „célkitűzés-kollázst” készítettünk. A diákok a maguk elé tűzött célokat szemléltető képeslapfotókat vágtak ki és ragasztottak fel egy nagy tablóra. Már húsz perce dolgoztunk, amikor Paul betévedt. Kértem egy önként jelentkezőt, hogy álljon ki az osztály elé, és mutassa be a tablóját. A törékeny Julie emelte fel a kezét, és megosztotta a többiekkel álmait, örültem ennek, mert addig igen félénknek ismertem meg a kislányt.

— Orvosegyetemre készülök, gyógyítással szeretnék foglalkozni.Egyszerre harsány nevetés csattant fel a terem végében.— Ugyan már! Te meg a gyógyítás. Kapj a fejedhez! Senki se lesz belőled, nemhogy orvos.Mindenki odafordult. Paul hahotázott a merész kijelentésen. Felháborodtam. Nem tudtam elhinni, hogy erre sor

kerülhetett. Síri csend támadt. Most mitévő legyek? Az adrenalinom az égig szökött.— Paul, ehhez nincs jogod. Ki vagy te, hogy lehurrogj másokat?— Hé, nagyokos, velem akar huzakodni? Tudja maga, hogy én ki vagyok? Hát jól nézzen ide, ha nehézfiút akar

látni! Ne kössön belém, mert megbánja.Ezzel az ajtó felé indult.— Nem, Paul, ez nem járja. Milyen alapon szólsz le másokat? Ami sok, az sok. Nem kötelező itt lenned. Vagy a

csoporthoz tartozol, vagy nem. Mi itt mind összedolgozunk, segítjük egymást. Benned pedig nagyon sok van, igényt tartunk a részvételedre. Rengeteget tudsz nyújtani nekünk. Fontos vagy nekem, ahogy ez az egész csoport. Ezért vagyok Itt. Hajlandó vagy a csapatjátékra?

Paul a válla fölött megsemmisítő pillantást vetett rám, aztán kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, és bevágta maga mögött. Az osztályt megrázta a drámai jelenet, és engem is. Óra után összeszedtem a holmimat, és a parkolónak vettem az irányt. Már a kocsimhoz közeledtem, amikor valaki utánam szólt. Hátrafordultam, és meglepetten láttam, hogy Paul igyekszik felém. Elfogott a félsz. Legszívesebben segítséget kerestem volna, de olyan hirtelen történt, hogy moccanni sem bírtam.

— Emlékszik, mit mondott nekem, Smith úr?— Persze, Paul.— Életemben nem mondta nekem senki, hogy fontos vagyok neki. Köszönöm, hogy törődik velem, és holnap az

egész osztály előtt bocsánatot kérek Julie-tól.Nem hittem a fülemnek. Teljesen felkavart az eset, alig jutottam szóhoz.Miközben a fiú elballagott, örömkönnyek szöktek a szemembe és gördültek le arcomon. Mélyen meghatódtam.

Azon a napon elhatároztam: életemet a fiatalok segítésének szentelem, hogy maradéktalanul kibontakoztathassák a bennük rejlő képességeket.

Marlon Smith

Számjegy a hóban

Az a zimankós februári nap tragédiával kezdődött. Az iskolabusz mögött haladtam kocsimmal, ahogy más havas reggeleken is munkába menet. A busz indexelt, s egy pillanatra lefékezett a szálloda közelében, ahol hivatalosan nem kellett volna, még bosszankodtam is a váratlan megálló miatt. Egy fiú lódult le a járműről, megtántorodott, majd összeesett a járda széli hóbuckán. A buszvezetővel egyszerre értem oda hozzá. Sovány, beesett arca még a havon is sápadtnak látszott.

— Meghalt — suttogta a sofőr.Nem fogtam fel azonnal. Felpillantottam a buszra, ahonnét rémült gyermekarcok bámultak le ránk.— Orvost! Gyorsan! Telefonálok a szállodából.— Fölösleges. Halott, ha mondom — nézte a férfi a mozdulatlan testet. — Nem is panaszkodott, hogy rosszul érzi

magát — mormogta —, csak megveregette a váltamat, és egészen halkan odaszólt: „Elnézést, le kell szállnom a hotelnál.” Ennyi. Egészen udvariasan, szinte bocsánatkérően beszélt.

Az iskolában elült a reggeli nyüzsgés, tülekedés, amint a hír végigfutott a folyosón. Pusmogó lánycsoport mellett haladtam el.

— Ki halt meg? Ki esett össze az utcán? — érdeklődött az egyik fojtott hangon.— Nem tudom a nevét, valami Milford Comers-i srác — hallatszott a válasz.Nem sokkal több derült ki a tanáriban és az igazgatói irodában sem.— Hálás lennék, ha elmennél, hogy közöld a szüleivel — mondta az igazgató. — Nincs telefonjuk, úgyhogy

valakinek mindenképpen személyesen kell értesítenie őket. A helyettesítésedről gondoskodom.— De miért én? Nem inkább neked kellene meglátogatnod őket?— Én nem ismertem a fiút — felelte egykedvűen —, és a tavalyi másodikosokkal készült felmérésben észrevettem,

hogy téged jelölt meg kedvenc tanáraként.Vezettem a hóban és hidegben, az Evansék lakhelyéhez vezető, rossz földúton, és a fiúra, Cliff Evansre gondoltam.

Még hogy a kedvenc tanára! Hiszen két év alatt jó, ha két szót váltott velem! Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a leghátsó padban ül a délutáni irodalomórán. Mindig egyedül jött be és egyedül távozott. Cliff Evans — a fiú, aki sohasem mosolygott, legalább is én nem láttam mosolyogni. A tágas lakókonyhában tisztaság és meleg fogadott. Valahogy elmakogtam a hírt. Evansné rám meredt, szék után tapogatózott.

— Sosem mondta, hogy beteg.— Sose szólt az egy kukkot se, amióta ideköltöztem — morogta a fiú mostohaapja.Az anya felállt, hátratolt egy lábast a tűzhelyen, és kezdte kibogozni a kötényét.— Csak csináld a reggelimet! — csattant fel a férfi. — Talán éhesen menjek a városba? Különben se tehetünk

semmit. Ha nem olyan kuka, megmondta volna, hogy rosszul érzi magát.Tanítás után az irodában ültem, és üres tekintettel bámultam a nyilvántartás. Le kellett zárnom a fiú kartonját, és

gyászjelentést kellett írnom az iskolaújságba. A csaknem üres rovatok nemigen segítették munkámat. „Cliff Evans, fehér, öt féltestvér, a mostohaapja hivatalosan nem adoptálta.” Ez a szűkös információ, meg egy csomó elégséges érdemjegy — összesen ennyi állt rendelkezésemre. Cliff Evans reggelenként csendben belépett az iskola kapuján, délutánonként pedig távozott, és ez minden. Soha nem járt szakkörre, edzésre, nem viselt tisztséget, amennyire megállapíthattam, nem vett részt semmiféle vidám, gyerekes megmozdulásban. Egyáltalán soha nem volt senki. Hogy miképp lehet egy fiút nullává silányítani? Az előmeneteléről szóló feljegyzések nagyjából megadták a választ. Az elsős és másodikos tanító néni jellemzése arról tanúskodott, hogy „szelíd, félénk gyerek; szégyellős, de buzgó”. Aztán harmadikban megindult a támadás. Valami tanerő határozott betűkkel azt írta róla: „Képtelenség szóra bírni. Visszahúzódó. Lassan tanul.” Majd egy másik pedagógus-lángész következett, aki szerint „sötét”, „nehéz felfogású”, „alacsony az IQ- ja”. Az idő igazolta a szavait, kilencedikben a fiú intelligencia hányadosa valóban csak 83 lett. De harmadikban még 106 volt, és egészen hetedikig nem süllyedt száz alá. Hiába, a félénk, szelíd gyerekbe is szorulhat némi energia. Idő kell ahhoz, hogy betörjék.

Nekiestem az írógépnek, és lepüföltem rajta egy haragos értékelést, kiemelve, hogy mit művelt az oktatás Cliff Evansszel. Lecsaptam egy példányt az igazgató asztalára, egy másikat lefűztem a szomorú, szamárfüles dossziéba, belöktem az irattartó fiókot, aztán bevágtam magam mögött az ajtót, mindettől azonban nem javult a közérzetem. Egy árnyalak követett, egy beesett arcú kisfiú, girhes testén elnyűtt farmer, tágra nyűt szeme sokáig kereste az igazságot, míg végül fénye megtört. Elképzeltem, hányszor választották be utolsónak a kosárcsapatba, hányszor rekesztették ki a háta mögött összesúgva. Láttam az arcokat, hallottam a hangokat, amint azt hajtogatják: „Te sötét. Te kuka. Egy nagy senki vagy, Cliff Evans.” A gyermek hiszékeny jószág. Cliff bizonyára hitt is nekik. Hirtelen világossá vált előttem: Amikor végképp semmi sem maradt a számára, rárogyott arra a hóbuckára, és elment. Az orvos megjelölhet „szívelégtelenséget” halálok gyanánt, ez mit sem változtat ezen a meggyőződésemen.

Jean Tod Hunter

Csak egy érintés

Kulcs csikordult a zárban, ajtó csapódott: Charlie érkezett a hátsó bejáraton. Nyílegyenesen a hűtőhöz tartott, előbányászott egy Budweisert, és egy konyhai ülőkére ereszkedett. Érdeklődve figyeltem. Barátom olyan zaklatott, meghökkent arcot vágott, mint aki kísértettel találkozott az imént, vagy talán most ébredt rá saját halandóságára. Szeme körül sötét karikák, kitartóan ingatta a fejét jobbra-balra, mintha magában beszélne. Végül nagyot húzott a sörből, és rám emelte a tekintetét. Felvilágosítottam, hogy pocsékul fest. Bólogatott, hozzátéve, hogy még ennél is rosszabb a helyzet, egészen feldúlt. Aztán elmesélt egy figyelemre méltó történetet.

Charlie sok éve rajztanár a helyi középiskolában, ahol irigyelnivalóan osztatlan népszerűség övezi, a kollégái becsülik, a diákok rajonganak érte. Ezen a bizonyos napon egy volt tanítványa látogatta meg, négy vagy öt év után tért vissza, hogy eldicsekedjen a férjével, a kisbabájával és bimbózó karrierjével. Itt megállt a mesélésben, hosszan ízlelgette a sörét. Szóval ez a helyzet, gondoltam. Szembekerült a halandósággal. Az évek gyorsan szállnak a pedagógus számára, s mindig zavarba ejtő, hogy az ember kettőt pislog, és a tegnapi csitri helyén már felnőtt nő áll.

— Nem, nem ez kavart fel — magyarázta Charlie. — Nem az idő múlása, nem is holmi kísértet. Leckét kaptam alázatból.

A látogatója, Angéla öt évvel azelőtt félig meddig komolyan képzőművészeti pályára készült. Charlie csöndes, egyszerű lányként őrizte meg emlékezetében, aki többnyire félrehúzódott, de a baráti közeledést félszeg mosollyal üdvözölte. Most magabiztos fiatalasszony jelent meg, édesanya, aki kezdeményezte a beszélgetést ahelyett, hogy csak válaszolgatott volna. Jól beosztott idejéből szakított arra, hogy meglátogassa egykori rajztanárát. Udvarias bevezető után tért a tárgyra.

— Középiskolás koromban a mostohaapám molesztált. Vert, éjszaka meg az ágyamba bújt. Borzalmas volt, rettentően szégyelltem magam, de hallgattam. Nem tudott róla senki. Végül harmadikban a szüleim egyszer elutaztak hétvégére. Akkor hagytak otthon először egyedül. Kieszeltem a menekülésemet. Csütörtök este indultak el, én pedig az előkészületekkel töltöttem az éjszakát. Megcsináltam a házi feladatomat, hosszú levelet írtam anyámnak, rendbe raktam a dolgaimat. Vásároltam egy tekercs széles műanyag ragasztószalagot, és belülről végigragasztottam a garázs összes ajtaját és ablakát. Bedugtam a slusszkulcsot anyám autójába, a jobb első ülésre ültettem a plüssmackómat, és felmentem lefeküdni. Azt terveztem, hogy pénteken szokás szerint iskolába megyek, aztán hazabuszozok, mint mindig. Otthon megvárom, amíg a szüleim felhívnak, beszélek velük, majd lemegyek a garázsba, és beindítom a motort. Úgy gondoltam, senki nem talál rám, amíg vasárnap délután haza nem érnek a szüleim.

Addigra meghalok. Szabad leszek.A fentiek szerint járt el egészen a nyolcadik óráig, amikor is Charlie, a rajztanára a mellette lévő székre telepedett,

megtekintette a munkáját, és átkarolta a vállát. Könnyedén elcsevegett vele, meghallgatta a választ, kicsit megszorította a vállát, és tovább járkált az osztályban. Angéla azon a péntek délutánon hazament, és új búcsúlevelet írt az anyjának. Leszedte a garázsról a ragasztószalagot, s plüssmackót pedig a többi holmijával együtt becsomagolta. Felhívta a lelkészt, aki azonnal érte jött. Elhagyta a szülői házat, és soha nem tért vissza. Azóta elért sikereit Charlie-nak tulajdonította.

A történet a végéhez közeledett. Charlie-val elmélkedtünk egy kicsit némely iskolákról, amelyek arra intik a tanárokat, hogy kerüljék a fizikai érintkezést diákjaikkal, a felfogásról, miszerint az iskolában minden oktatáson kívüli mozzanat időpazarlás, meg arról, hogy a tanulók puszta létszáma esetenként eleve kizárja az efféle kontaktusteremtés lehetőségét. Vajon hányszor viszonyultunk magunk is komolytalanul az Angélához hasonlóan törődésre szoruló diákokhoz? Aztán csak ültünk csendben, emészthettük az eset jelentőségét és tanulságait. Ahhoz a rajzóraihoz hasonló helyzetek mindennap ezerszámra fordulnak elő iskolában, templomban vagy bevásárlóközpontban. Fel sem tűnnek. Charlie és sok más felnőtt számára természetes egy-egy ilyen mozdulat.

Befejezésül barátom előadta a saját értelmezését. Angéla ott, az iskolapadban úgy döntött, hogy ha egy barátságos tanár nem sajnál rászánni egy percet, hozzáér, a szemébe néz, és meghallgatja, akkor egész biztosan akadnak mások is, akiknek ő jelent valamit. Csak meg kell találnia őket.

Megdörzsölgettem lúdbőrös karomat, míg Charlie a tenyerébe támasztotta az állát, rám nézett, tekintetében az újonnan tanult alázat tükröződött.

— Tudod, Nancy — sóhajtotta halkan, jelentőségteljesen —, az az egészben a legfejbeverőbb, hogy még csak nem is emlékszem arra az esetre!

Ó nem, de Angéla annyi év után is visszatért, hogy köszönetet mondjon, amiért megmentette az életét.

Nancy Moorman

Adam

Hatéves Kelly lányomat második szívműtéte után szállították vissza a Nyugat-ontariói Gyermekkórház intenzív osztályáról a többi gyerek közé. Mivel a gyermekszint egyik részét éppen lezárták, Kelleyt a rákbetegek számára fenntartott szárnyban helyezték el. A szomszéd szobában egy vele egykorú, Adam nevű fiú viaskodott a leukémiával. Adam minden hónapban befeküdt egy időre, kemoterápiára. Naponta átballagott látogatóba, maga előtt lökdösve az oszlopot, melyen a kemoterápiás infúzió műanyagtasakja csüngött. A kezelés kényelmetlenségei ellenére örökké mosolygott, vidáman járt-kelt, órákig elszórakoztatott bennünket kifogyhatatlan történeteivel. Valahogy még a legkínosabb helyzetnek is megtalálta a derűs, humoros oldalát.

Egy alkalommal kimerülten, szorongva vártam, hogy Kelleyt kiengedjék a kórházból. A borús, esőre hajló idő csak fokozta lehangoltságomat. Mialatt én az ablaknál állva, a felhős eget fürkésztem, Adam megjelent napi látogatására. Megjegyeztem, hogy milyen nyomasztó ez a nap. A fiú rám villantotta hervadhatatlan mosolyát, és jókedvűen felelte:

— Nekem minden nap gyönyörű.Azóta sohasem volt borús napom. Még a legszürkébb nap is örömöt tartogat, és hálásan emlékszem vissza a bölcs

szavakra, amelyeket egy Adam nevű, bátor hatéves szájából hallottam.

Patty Merritt

Hardy kisasszony

Egyszer elérkezik életünkben a rejtélyes találkozás, mikor valaki felismeri, kik vagyunk és kivé válhatunk, s működésbe hozza képességeink áramköreit.

Rusty Berkus

Életpályámat gyógypedagógiai esetként kezdtem. Abban az idegrendszeri zavarban szenvedtem, amelyet diszlexiának hívnak. A diszlexiás gyerek gyakran gyorsan megtanulja a szavakat, de nem tudja, hogy másképp látja azokat, mint a többiek. Csodálatos helynek érzékeltem a világot, benne ezekkel a szavaknak nevezett formákkal, és meglehetősen hamar rengeteg szót felismertem ránézésre, ami tanulási képességeimet illető bizakodással töltötte el szüleimet. Az első osztályban azonban rémülten fedeztem fel, hogy a szavaknál fontosabbak a betűk. A diszlexiások ez utóbbiakat tótágast állva és visszafelé rakják egymás mellé, még csak nem is abban a sorrendben, mint bárki más. Így hát elsős tanító nénim megállapította, hogy gyógypedagógiai eset vagyok. Megfigyeléseit leírta és a nyár folyamán továbbította a második osztály tanítónőjének, akiben már érkezésem előtt kellő elfogultság alakulhatott ki velem szemben. Amikor a másodikba léptem, tisztán láttam a matematikai feladatok megoldását, csak azt nem sejtettem, milyen szorgos munkával kell ezt a megoldást megtalálni, és rájöttem, hogy ez a szorgos munka fontosabb, mint a helyes válasz. Ekkorra teljesen kedvemet szegte a tanulás, és dadogni kezdtem. Nem tudtam világosan kifejezni magam, képtelen voltam elvégezni e matematikai műveleteket, össze-vissza irkáltam a betűket, szóval kész katasztrófa. Rászoktam arra, hogy a tanterem végébe húzódtam, elbújtam szem elől, ha pedig mégis észrevették és felszólítottak, akkor csak azt motyogtam:

— Ne-ne-nem tu-tu-tudom.Ez megpecsételte sorsomat.A harmadik osztályos tanítónőm a tanév kezdetére már értesült róla, hogy nem tudok beszélni, írni, olvasni, sem

számolni, szóval igazán nem táplált különösebb optimizmust irányomban. Felfedeztem a szimulálást, mint alapvető eszközt, hogy átbukdácsoljak az iskolán. Ennek révén többet időztem az iskolaorvosnál, mint a tanteremben, vagy különféle homályos ürügyekkel otthon maradtam, illetve hazaküldettem magam. Ezt a stratégiát alkalmaztam harmadikban és negyedikben. Már épp totálkárossá váltam volna szellemileg, amikor elérkezett az ötödik osztály, s a Jóisten annak a borzongva tisztelt Hardy kisasszonynak az irányítása alá helyezett engem, akit az Egyesült Államok nyugati felében úgy ismertek, mint az egyik legfantasztikusabb általános iskolai pedagógust, aki valaha megfordult a Sziklás-hegység környékén. Ez a páratlan egyéniség, akinek száznyolcvan centis alakja fölém tornyosult, átfogott a karjával, és kijelentette:

— Ez a gyerek nem gyógypedagógiai eset, hanem egészen különleges.Na mármost az emberek egy különleges gyermek képességeit jóval derűlátóbban ítélik meg, mint egy sima kis

gyépését. Hardy kisasszony azonban nem elégedett meg ennyivel.— Beszéltem édesanyáddal — folytatta —, és azt hallottam tőle, hogy amikor olvas neked, úgy megjegyzed az

egész szöveget, mintha lefényképezted volna. Csak az jelent nehézséget, ha azt kérik tőled, hogy rakd össze a szavakat, mondatokat. Úgy tűnik, a hangos olvasás is gondot okoz, úgyhogy ha majd az órán olvastatni akarlak, előző nap szólni fogok neked, este szépen kívülről megtanulod azt a részt, aztán majd a többiek előtt úgy teszünk, mintha akkor látnád először. Azt is mondta anyukád, hogy amikor átnézel valamit, utána nagyon értelmesen tudsz beszélni róla, ha viszont arra kér, hogy szóról szóra olvasd el, esetleg írjál róla valamit, akkor mintha fennakadnál a betűkön, és

szem elől téveszted a jelentést. Ezért amikor a többiek feladatlapokat töltenek ki, te hazaviheted a tiédet, otthon sietség nélkül, kényelmesen elkészíted, és másnap visszahozod.

— Észrevettem, hogy bizonytalanul és félve fejezed ki a gondolataidat — mondta még a tanárnő —, pedig úgy vélem, hogy mindaz, ami valakinek az eszébe jut, megfontolásra érdemes. Utánanéztem ennek a dolognak, és bár nem biztos, hogy beválik, de egy Démoszthenész nevű illetőnek segített. Ki tudod mondani, hogy Démoszthenész?

— D-d-d-d...— Jó, majd ez is menni fog. Szóval neki nem jól forgott a nyelve, ezért kavicsokat tett alá, és addig gyakorolt,

amíg meg nem tanulta használni. Tessék, néhány márványgolyó, amit szépen lemostam, és túl nagy ahhoz, hogy lenyeld. Mostantól kezdve, amikor felszólítalak, tedd a szádba ezeket, állj fel, és beszélj jó hangosan, hogy halljalak és értselek!

Miután így kinyilatkoztatta, hogy hisz bennem és megért engem, természetesen vállaltam a kockázatot, megszelídítettem a nyelvemet, és megtanultam beszélni. A következő évben a hatodik osztályba léptem, és legnagyobb örömömre Hardy kisasszony is. Ily módon két teljes esztendeig fejlődhettem a védőszárnyai alatt. A későbbiekben figyelemmel kísértem pályáját, és néhány éve megtudtam, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. Naivul elképzeltem, mennyire magányos lehet, hiszen egyetlen különleges tanítványa másfélezer kilométerre szakadt tőle, gyorsan repülőre ültem, és leküzdöttem a roppant távolságot, aztán — legalábbis jelképes értelemben — beálltam a sorba a több száz egészen különleges eset mögé, akik szintén nyomon követték a sorsát, elzarándokoltak a betegágyához, hogy újra felvegyék vele a kapcsolatot, és élete utolsó időszakában biztosítsák szeretetükről. Csakugyan érdekes kompánia jött össze — egyebek közt három szenátor, képviselők tizenkét szövetségi állam törvényhozásából, meg számos nagyvállalat vezérigazgatója.

Érdemjegyeink alakulásának összehasonlításából is kitűnik a figyelemre méltó tény, hogy e csoport háromnegyede az iskolai oktatástól teljesen elbizonytalanodva lépett az ötödik osztályba, abban a hiszemben, hogy tehetségtelen, értéktelen egyén, aki csak a sors vagy a vakszerencse kegyében reménykedhet. Hardy kisasszony keze alól azzal a meggyőződéssel kerültünk ki, hogy tehetséges, jelentős, nagy hatású személyiségek vagyunk, aki képes komoly eredményeket elérni az életben, csak akarnia kell.

H. Stephen Glenn

Három levél Teddy-től

Teddy Stallard kétségkívül megfelelt a „sereghajtó” jelzőnek: az iskola hidegen hagyta, a ruhája gyűrött, ő maga mosdatlan, a haja örökké kócos, az arca kifejezéstelen, tekintete a semmibe meredt. Ha Thompson tanárnő kérdezett valamit, egyszótagos válaszokat adott. Valóban nehéz volt bármi rokonszenveset találni ebben az unott, lusta, taszító külsejű fapofában. Bár a tanárnője azt állította, hogy mindenkit egyformán szeret az osztályában, mélyen legbelül tudta, hogy nem egészen ez az igazság. Amikor Teddy dolgozatait javította, valami perverz élvezetet lelt abban, hogy kiikszelte a helytelen válaszokat, s készségesen véste fel az elégtelent a lap tetejére. Pedig több esze is lehetett volna; ismerte Teddy iskolai előéletét, sok mindent tudott róla. A fiú dossziéjából a következők derültek ki:

1. osztály: Munkája és hozzáállása ígéretes, otthoni körülményei mostohák.

2. osztály: Szorgalma változó. Édesanyja súlyos beteg. Otthon nem sok segítséget kap.

3. osztály: Jó fiú, de túl komoly. Nehezen tanul. Édesanyja ez évben meghalt.

4. osztály: Lusta, de jó magaviseletű. Az apja nem törődik vele.

Eljött a karácsony, és Thompson tanárnő ajándékokat kapott az osztályától. A fiúk és lányok a tanári asztalra halmozták, amit hoztak, és köré gyűlve figyelték, ahogy kibontja a csomagokat. Az ajándékok között volt a Teddy Stallardé is. A tanárnő csodálkozott rajta, de valóban: az összecelluxozott barna csomagolópapíron ott állt az egyszerű fölirat, hogy „Thompson tanárnőnek Teddytől”. Amikor kibontotta, csiricsáré strasszkarkötő került elő belőle (a kövek fele hiányzott), meg egy üveg olcsó kölni. A többiek vihorászva fitymálgatni kezdték Teddy ajándékát, de Thompson tanárnőben legalább annyi pedagógiai érzék még volt, hogy elhallgattassa őket: rögtön felhúzta a karkötőt, és egy kis kölnit tett a csuklójára, majd megszagoltatta a gyerekekkel:

— Ugye, milyen finom illat?Azok persze értettek a szóból, készségesen ámuldoztak, hogy „hű” meg „nahát”. A tanítás végén, miután a többiek

már hazamentek, Teddy még az osztályban ténfergett. Odasomfordált a tanári asztalhoz.— Tanárnő kérem... a tanárnőnek pont olyan az illata, mint az anyukámnak... és a karkötője is nagyon csinos a

tanárnőn. Nagyon örülök, hogy tetszettek az ajándékaim.Ezzel ő is elment, Thompson tanárnő pedig gondolatban bocsánatot kért Teddytől. Amikor másnap a gyerekek

iskolába jöttek, új tanárnő üdvözölte őket. Thompson kisasszony egészen megváltozott. Elszánta magát, hogy szeretni

fogja a gyerekeit, és maradandó hatást gyakorol rájuk. Mindenkinek segített, de különösen a lassabbaknak, legkivált Teddy Stallardnak. A tanév végére Teddy meghökkentő fejlődést mutatott. Nemcsak felzárkózott az osztályhoz, de sokakat meg is előzött. Azután jó ideig nem hallott Teddyről. Egy szép napon levél érkezett tőle:

Kedves Tanárnő!Szeretném, ha Ön lenne az első, aki megtudja, hogy az osztályban a második legjobb eredménnyel

érettségiztem.Szeretettel:

Teddy Stallard

Négy év múlva újabb levél jött:

Kedves Tanárnő!Most közölték velem, hogy évfolyamelsőként végeztem. Szeretném, ha Ön lenne az első, aki megtudja

ezt. Az egyetem nem volt könnyű, de megérte. Szeretettel:

Teddy Stallard

Még négy év múlva pedig egy harmadik:

Kedves Tanárnő!Mától dr. Theodore Stallard a nevem. Mit szól ehhez? Szeretném, ha Ön lenne az első, aki megtudja,

hogy a jövő hónap 27-én nősülök. Megtisztelne, ha eljönne, és ott ülne, ahova édesanyámat ültetném, ha élne. Apám tavaly meghalt, ön az egyetlen hozzátartozóm.

Szeretettel:

Teddy Stallard

Thompson tanárnő elment az esküvőre, és ott ült, ahol Teddy édesanyja ült volna. Megérdemelte azt a helyet; olyasvalamit tett Teddyért, amit soha nem felejt el neki.

Elizabeth Stlance Ballard

Az a pici gyöngy

A professzor nem tüntetheti ki magát különbül munkájában, mint eszes tanítványainak buzdításával, mert azok közül kerülnek ki az igazi felfedezők, miként a csillagok közül az üstökösök.

Linné

Az érettségi előtt Mr. York, a fizikatanár rejtélyes összejövetelre hívott egybe húsz végzős diákot. Miért pont minket? — csodálkoztunk. York tanár úr elmaradhatatlan csokornyakkendőjében és szarukeretes szemüvegében mosolygott ránk, s mindegyikünknek átadott egy-egy kis fehér dobozt.

— Ebben a skatulyában a lányok egy pici gyönggyel díszített medált, a fiúk ugyanolyan nyakkendőtűt találnak. Az a pici gyöngy a képességeiket szimbolizálja, mindazt az értéket, amit kibontakoztathatnak. Ahogy a kagylóba helyezett homokszem köré drága igazgyöngy növekszik, úgy rejtőzik mindannyiukban a jövendő nagyság ígérete.

Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam könnyeimet, ahogy az ezüstmedálba foglalt pici gyöngyre bámultam. Milyen sokat jelentettek volna ezek a szavak egy nappal korábban, mielőtt megtudtam, hogy állapotos vagyok. Az a hír véget vetett az álmomnak — és anyáménak is. Amióta az eszemet tudom, anyám minden héten félretett pár dollárt, hogy Marianne, a nővérem meg én továbbtanulhassunk. Coaldale-ben, magyarázta mindig, a tanulás az egyetlen kiút a szénbányából. Hároméves voltam, mikor apámat tuberkulózissal szanatóriumba utalták. Évek múlva engedték ki, de gyakran azután is abból élt a család, amit anyám a sarki fűszeresnél keresett. A szűkölködésből fogant meg az álma, hogy egyszer a két lánya más útra lép. Most aztán büszkeség helyett szégyent hoztam a családra. A mi összetartó ukrán ortodox közösségünkben a házasságon kívüli nemi kapcsolat kész botrány volt. Bár eredetileg szerettük volna mindketten elvégezni az egyetemet, az érettségim után összeházasodtunk Dannel. Mire a férjem lediplomázott, megérkezett a második gyerek. Hogy a gyarapodó családot eltartsa, Dan bevonult a hadseregbe. Támaszpontról támaszpontra költözködtünk, s közben megszületett a harmadik. Közben újra meg újra a karkötőmről fityegő kis

medálra néztem, és eltűnődtem, ugyan miféle nagyságot láthatott bennem York tanár úr. Végül egy fiók mélyére süllyesztettem a karkötőt.

Hét év múltán Dan polgári állást vállalt Coaldale közelében. Addigra legkisebb gyermekünk is iskolába ment, én pedig előbb a társadalmi munkában éltem ki magam, majd lehiggadtam, és mindenféle foglalkozással próbálkoztam — dolgoztam bolti eladóként és aerobikoktatóként egyaránt. Lelkesen tevékenykedtem, segítettem másokat, hozzájárultam a család jövedelméhez, mégis, ahogy ki-kihúztam azt a fiókot, megpillantottam a karkötőt, és elgondolkodtam: Vajon növesztettem-e azt a pici gyöngyöt? Hiszen bennem is ott rejtőzik a képesség. Nosza, próbáljuk ki! Használjuk! Esténként, mikor elpihent a család, a régi célkitűzés tartott ébren: az egyetem. De aztán eszembe jutott, hogy már harmincöt éves vagyok! Anyám bizonyosan megérezte, mi megy végbe bennem, mert egyik nap, mikor felhívott, azt kérdezte:

— Emlékszel az egyetemi perselyemre? Még mindig megvan.Csak bámultam a telefonkagylót a kezemben. Tizenhét év nem volt elég, hogy elmossa anyám álmát. Amikor York

tanár úr az értékekről beszélt, amelyeket kibontakoztathatunk, egyet sem tudtam volna megnevezni. Most pedig mást sem láttam magam körül. A hit Istenben. Anyám álma. A férjem biztatása.

Még hat hónapig tartott az erőgyűjtés, de 1985 szeptemberében végre beiratkoztam a Kutztowni Egyetemre. Hitetlenül fogadtam a pályaalkalmassági teszt eredményét, amely a tanári hivatás felé mutatott. Hiszen a tanárok olyan magabiztos emberek, mint például Mr. York. A teszt azonban annyira egyértelmű volt, hogy a tanárképző szakot választottam. Az iskolapadba visszaülni azonban még nehezebbnek bizonyult, mint amitől féltem. Kétszer olyan idős voltam, mint azok, akikkel állnom kellett a versenyt, otthon meg folyton szaladt a ház, konzervvel etettem a családot. Az első tanév májusában, egy különösen megerőltető előadás után könnyek között autóztam haza, azon tépelődtem, mit is keresek az iskolában. (A kishitűek számára mindig értelmes megoldásnak tűnik a megfutamodás.) A nagyobbik lányom ősszel egyetemre megy. Ahelyett, hogy terhelem a családi költségvetést, inkább kereshetnék Keny tandíjára. Néhány nap múlva Mrs. Yorkkal futottam össze a fogorvosnál. Évek óta nem láttam. Meséltem neki a pici gyöngyről, amely visszatérített a tanuláshoz.

— De most úgy látom, túl kemény dió ez — panaszkodtam.— Tudom. A férjem is harmincéves kora után kezdte az egyetemet.Elképedve hallgattam, amint az enyémhez hasonló küzdelmeket ecsetelte. Mindig azt hittem, hosszú tanári pálya

áll Mr. York háta mögött, holott — mint most megtudtam — mi voltunk az egyik első érettségiző osztálya. Jelzést láttam ebben a véletlen találkozásban, amelyet szem előtt kell tartanom a következő három évben. Diploma után angoltanári állást vállaltam a helyi középiskolában. Mivel sokáig maradtam távol az iskolától, most megpróbáltam becsempészni a tanterembe a való életet. Az újságok nálam ugyanúgy a tananyag részét képezték, mint a klasszikusok; a gyárlátogatások és az ottani vezetőkkel folytatott beszélgetések ugyanolyan hangsúlyt kaptak, mint Shakespeare. A tanév vége felé igazgatóm azzal a bejelentéssel hökkentett meg, hogy jelöl a kiváló pályakezdő tanárok számára alapított díjra. A jelentkezési lapon be kellett számolnom arról, hogy miként kaptam ihletet saját tanáromtól. A pici gyöngy történetét írtam le. Ráeszméltem, hogy az a pici gyöngy pontosan úgy hatott, ahogyan a kagyló testébe kerülő homokszem, amely egyre ingerli a kagylót, nem hagyja nyugton addig, míg gyöngyöt nem növeszt köré. 1990 szeptemberében száz pályatársammal együtt átvehettem az elsőéves tanárok díját, ihlető mestereink pedig — köztük Mr. York — életműdíjat kaptak. Amikor kettőnket közös riportra kért fel valamelyik lap, megtudtam, mennyire tökéletes az időzítés: Mr. York a következő évben készült nyugalomba vonulni. Még valamit megtudtam azon a napon. Volt tanárom elárulta, hogy annak idején ő sem bízott a saját sikerében. Miután a középiskolát gyenge eredménnyel fejezte be, elkallódott, nem tudott hinni a jövőjében, mert nem hitt önmagában. Hogy mi késztette száznyolcvan fokos fordulatra?

— A lelki megújulás és mások belém vetett bizalma — felelte.Hirtelen kapiskálni kezdtem.— Szóval ez volt bennünk a közös? Annak a húsz diáknak adott gyöngyöt, akiken látta, hogy hiányzik az

önbizalmuk?— Nem — rázta a fejét. — Én a nagyság ígéretét láttam magukban.

Marcia Evans

Ki mint vet

Felső tagozatos koromban egy nyolcadikos bunyós gyomorszájon vágott. Nemcsak egyszerűen fájt és bosszantott az ütés, de zavarba hozott, megszégyenített, s ezt szinte elviselhetetlennek éreztem. Rettenetesen szerettem volna visszafizetni a kölcsönt! Elterveztem, hogy találkozunk a biciklitárolónál, aztán majd adok neki. Valamely okból beavattam tervembe Mamókát, a nagyanyámat — micsoda tévedés! Hallgathattam a szokásos, órákig tartó prédikációt. (Az az asszony aztán tudott beszélni!) Vége hossza nem volt a szentbeszédnek, de egyebek között valami olyasféle is elhangzott, hogy nem érdemes foglalkoznom azzal a fiúval.

— A jótett jó eredményt szül, a rossz rosszat — jelentette ki nagyanyám.

Erre megpendítettem azon véleményemet, persze finom formában, miszerint ez sületlenség. Én mást se teszek, csak jót, és cserébe mit kapok? Süket dumát! (Természetesen nem ezeket a szavakat használtam.) Mamóka rendületlenül mondta a magáét:

— Egyszer minden jótett visszaszáll rád, és azonmód minden rossz is.Harminc évbe tellett, míg felfogtam e megállapítás bölcsességét. Akkoriban Mamóka Kaliforniában élt, egy

szociális otthon lakájaként. Keddenként meglátogattam és vacsorázni vittem. Mindig takarosan felöltözve várt, a bejárat melletti karosszéken ült. Élénken emlékszem a legutolsó vacsoránkra, mielőtt bekerült az elfekvőbe. Egy közeli, hangulatos kis családi vendéglőbe mentünk. Mamókának rostonsültet rendeltem, magamnak fasírtot. Kihozták az ételt, és már épp nekifogtam, amikor észrevettem, hogy Mamóka nem eszik. Csak bámulja az ennivalót maga előtt. Félretoltam a tányéromat, magam elé vettem az övét, apró darabokra vágtam a húst, és visszaadtam a tányérját. Ahogy lassan, szemlátomást erőlködve bevillázgatta az adagját, felrémlett előttem egy emlék, amely azonnal könnyeket csalt a szemembe. Negyven esztendővel korábban, amikor kisfiúként ültem az asztalnál, Mamóka mindig felporciózta a húst apró falatkákra, hogy a számba tudjam venni. Négy évtizedet kellett várnia, de a jócselekedet végül elnyerte jutalmát. Mamókának igaza lett. Ki mint vet, pontosan úgy arat. „Egyszer minden jótett visszaszáll rád.”

Ja, hogy mi történt a nyolcadikos bunyóssal?Beleszaladt a kilencedikes bunyósba.

Mike Buetelle

VÁLTSD VALÓRA ÁLMAID!

A jövő azoké, akik hisznek álmaik szépségében.

Eleanor Roosevelt

A kisfiú

A kisfiúA csillagot nézte,És könnyezni kezdett.Miért sírsz.Kisfiú?Kérdezte A csillag.MertOlyan messze vagy,Felelte a fiú.Soha nem Érhetlek el.Kisfiú,Magyarázta a csillag,HaNem lennék máris A szívedben,Akkor nem is Láthatnál engem.

John Magliola

A kislány álma

Az ígéret sokára teljesült be. De az álom is.Az ötvenes évek elején egy dél-kaliforniai városka könyvtárában egy kislány még néhány kötetet cipelt a tenyérnyi

pulthoz. Rendszeres olvasó volt. Az otthonukban is bőven akadt könyv, de nem mindent talált meg, ami érdekelte volna, így hát hetente elkutyagolt a barna lábazatos, sárga épületbe, melynek egyetlen helyiségében működött a könyvtár, ezen belül a gyermekrészleg voltaképpen csak egy kis beugró. A kislány gyakran kimerészkedett ebből a zugból, hogy fajsúlyosabb szellemi táplálékot keressen magának. Miközben a deres hajú könyvtárosnő bepecsételte a kölcsönzés lejáratának dátumát a tízéves olvasó által választott kötetekbe, a kislány szeme vágyakozva akadt meg a pulton feltűnően közszemlére tett új szerzeményekre. Ismét megbámulta a csodát, hogy valaki megír egy könyvet, ami azután ilyen kiemelt helyre került, ahol ország-világ láthatja. Azon a bizonyos napon elárulta életcélját.

— Ha megnövök, író leszek. Könyveket fogok írni.A könyvtárosnő abbahagyta a stemplizést és rámosolygott, nem olyan leereszkedően, ahogy a felnőttek szoktak a

gyerekekre, hanem bátorítóan.— Ha majd tényleg megírod azt a könyvet, hozd el ide, hozzánk, és kitesszük a pultra, a főhelyre.A kislány ezt meg is ígérte. Ahogy növekedett, az álma mindig elkísérte. Kilencedik osztályos korában kapott

először munkát, rövid méltatásokat írt hírességekről, amivel cikkenként másfél dollárt keresett a helyi lapnál. A pénz jelentősége eltörpült a gyönyörűség mellett, hogy nyomtatásban láthatta a szavait. A könyv még sokáig váratott magára. A gimnáziumban iskolaújságot szerkesztett, aztán férjhez ment, gyerekeket szült, de az írási kényszer nem múlt el. Részidős állást vállalt egy hetilapnál, iskolai híreket szállított, ami frissen tartotta az agyát, miközben otthon a kicsiket terelgette. De könyv sehol. Főállásban elhelyezkedett egy rangos napilapnál, sőt képeslapoknál is megpróbálkozott. Könyvnek még mindig se híre, se hamva. Végül annyira feszítette belülről a mondanivaló, hogy nekiült papírra vetni. A kéziratot két kiadónak is elküldte, de elutasították. Szomorúan tolta félre. Évek teltek el, de a régi álom makacsul tovább élt. Szerzett egy ügynököt, és írt még egy könyvet. A másikat is előkotorta rejtekéből, s hamarosan mindkettőt elfogadták. A könyvkiadás malmai azonban lassabban őrölnek, mint a napilapoké, így hát további két esztendeig várnia kellett. Egy szép napon letették a küszöbére a szerzői tiszteletpéldányokat. Izgatottan feltépte a csomagolást, és sírva ölelte magához a megvalósult álmot.

Aztán eszébe jutott a könyvtárosnő biztatása meg a saját ígérete. Az ősz hajú asszony persze már rég elköltözött az élők sorából, a szerény kis könyvtárat is lebuldózerezték, hogy helyet csináljanak nagyobb utódának. Az írónő telefonon megtudakolta a könyvtárvezető nevét. Levelet írt neki, melyben elmondta, milyen sokat jelentettek számára annak idején az elődje szavai. A harmincéves érettségi találkozójára rövidesen a városba megy, s ha lehetséges, meglátogatná a könyvtárat is, hogy átadja könyvei egy-egy példányát. Ezzel mintegy leróná tiszteletét minden könyvtáros előtt, aki valaha is biztatást adott a gyerekeknek. A könyvtáros felhívta, és közölte, hogy szeretettel várják. Útnak indult tehát, hóna alatt a két kötettel. Az új könyvtárépület a régi középiskolával átellenben emelkedett, épp szemben a tanteremmel, ahol egykor a kislány az algebrával viaskodott, s nem értette, minek az a fránya alany, amit az írók biztos nem is használnak. Az önkormányzati központtal együtt majdnem pontosan ott terpeszkedett, ahol egykor ő lakott. Benn a könyvtárosnő szívélyesen üdvözölte. Bemutatta a helyi lap tudósítójának — amelynek elődjénél valamikor régen először próbálkozott az írással. Átadta a könyveit a könyvtárosnőnek, aki rögtön ki is tette azokat a pultra, egy figyelemfelhívó tábla kíséretében. Könnyek gördültek le az asszony arcán. Megölelte a könyvtárosnőt, és elbúcsúzott. Odakinn még készítettek róla egy fényképet, annak bizonyságául, hogy az álmok valóra válnak, és az ígéretek teljesíthetők. Még ha harmincnyolc évet kell is várni. A fotó megörökítette a tízéves kislányból lett írónő alakját, fölötte a könyvtár táblája és az alkalmi felirat:

ISTEN HOZOTT ÚJRA NÁLUNK, JANN MITCHELL!

Jann Mitchell

Egy üzletember első eladása

Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! A törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok, azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk.

Mark Twain

1993 őszén, egy szombat délután igyekeztem haza, hogy elvégezzek valamennyit a régóta halogatott kerti munkából. Miközben a leveleket gereblyéztem, odajött ötéves kisfiam, Nick, és megcibálta a nadrágomat.

— Apu, csinálj nekem egy táblát!— Majd máskor, most dolgom van.— De nekem kell az a tábla! — erősködött a gyerek.— Minek?— Eladok párat a köveim közül.Mindig is lelkesedett a kövekért, kavicsokért. Mindenütt gyűjti őket, mások is hoznak neki. Egy kosárra való áll

már a garázsban, időnként letisztogatja, szétválogatja, majd újra halomba rakja a kincseit.— Most nem érek rá ezzel vacakolni, kisfiam. Össze kell gereblyéznem a leveleket. Kérd meg anyut, hogy

segítsen!Nem sokkal később papírlappal tért vissza, rajta az ő ákom-bákom betűivel a szöveg: „MINDEN DARAB EGY DOLLÁR”. A mamája segítségével készített felirat révén belépett az üzleti életbe. Fogta a papírt, egy kis kosarat meg a négy

legjobb kövét, és kisétált a kocsibejárónk végére. Ott szépen sorba rendezte a köveit, mögéjük rakta a kosarat, és letelepedett. Távolról figyeltem, elszántsága mulattatott.

Körülbelül egy félóráig lélek sem járt arra. Utána ballagtam.— Hogy megy?— Jól.— Minek a kosár?— Abba teszem a pénzt — hangzott a kézenfekvő válasz.— Mennyit kérsz a köveidért?— Darabonként egy dollárt.— Ugyan, senki sem ad egy dollárt egy kőért.— Dehogynem!— Nézd csak, nem elég forgalmas a mi utcánk, hogy az emberek lássák, mit árulsz. Miért nem hagyod az egészet a

csudába és mész inkább játszani?— Igenis van forgalom — ellenkezett Nick. — Szoktak erre kocogni meg biciklizni, kocsival is járnak erre, akik

házat keresnek a környéken. Ez épp elég.Miután hasztalan győzködtem fáradozásai hiábavalóságáról, visszatértem a kerti munkához, ő türelmesen kitartott a

standján. Kisvártatva egy kombi fordult be az utcánkba. Nick felpattant, magasra tartotta a feliratot, és az autó felé mutatta. Ahogy a jármű lassan tovagördült, a benne ülő fiatal pár nyakát nyújtogatva igyekezett elolvasni a szöveget. Az utca lezárt végén visszakanyarodtak, s ahogy ismét közeledtek Nickhez, a nő letekerte az ablakot. Nem hallottam,

mit beszéltek, de az asszony a férfihoz fordult, és láttam, hogy az a tárcájáért nyúlt. Odaadott neki egy dollárt, ő meg kiszállt a kocsiból, és Nickhez lépett. Szemügyre vette a kínálatot, majd kiválasztott egy követ, leszurkolta a pénzt, aztán elhajtottak. Elképedve álltam a kertben.

— Mondtam, hogy megveszik! — rohant felém a bankjegyet lobogtatva Nick. — Ha az ember hisz magában, bármit megcsinálhat!

Bementem a fényképezőgépemért, és lekaptam Nicket a feliratával. A kis betyár kitartott a meggyőződése mellett, és boldogan bizonyította be, hogy mire képes. Komoly leckét kaptam abból, hogy miképpen nem szabad gyereket nevelni, de mindannyian tanultunk az esetből, és mind a mai napig emlegetjük. Aznap délután Toni, a feleségem, Nick meg én vacsorázni mentünk. Útközben Nick megkérdezte, nem kaphatna-e zsebpénzt. Az anyukája elmagyarázta, hogy a pénzért meg kell dolgozni, és mi majd meghatározzuk a feladatait.

— Jó — bólintott a fiú —, és mennyit kapok?— Hát, ötéves létedre, mit szólnál heti egy dollárhoz? — tett ajánlatot Toni.— Heti egy dollárhoz? — hallatszott a hátsó ülésről. — Annyit egy kővel is keresek!

Rob, Toni és Nick Harris

Séta a kertben

Az élet egyik legszebb jutalma, hogy miközben az ember máson segít, egyben önmagán is segít.

Ralph Waldo Emerson

Kanadában élek, arra okítom honfitársaimat, hogyan vásárolhatnak minél leleményesebben ingatlant. Egyik legelső tanítványom, egy Roy nevű rendőr egészen megható formában alkalmazta elveimet. A történet évekkel azelőtt kezdődött, hogy Roy részt vett a tanfolyamomon. Napi útja során szokásává vált, hogy benézett egy idős úriemberhez, aki egy káprázatos, több mint négyszáz négyzetméteres villában lakott. Az öreg évtizedek óta ott élt, élvezte, hogy rálát a közeli patakvölgyre, és százados fák veszik körül. Hetente egyszer-kétszer ott marasztalta Royt teára, elcsevegtek egy kicsit, vagy sétáltak egyet a kertben. Az egyik látogatás szomorúan sikerült. Az idős férfi könnyes szemmel mesélte, hogy megromlott egészségi állapota miatt el kell adnia ezt a gyönyörű házat, és be kell költöznie egy otthonba. Addigra Roy elvégezte a tanfolyamot, és az az őrült gondolat fogalmazódott meg benne, hogy az ott kifejlesztett találékonysága segítségével kieszelhetne valami megoldást a ház megvásárlására. A tulajdonos háromszázezer dollárt akart a tehermentes ingatlanért. Roy csak háromezer dollár megtakarított pénzzel rendelkezett. Akkoriban havi ötszáz dollár lakbért fizetett, és a rendőrségen tűrhetően keresett. Áthidalhatatlannak tűnt a szakadék az idős férfi igényei és a reményteli rendőr vágyai között... mármint akkor áthidalhatatlan, ha nem vesszük számításba a szeretet hatalmát. Roy emlékezetébe véste a tanultakat: derítsük ki, mit akar valójában az eladó, és adjuk oda neki azt. A fiatalember addig kutakodott, míg végül megtalálta a kulcsot. Az idős úrnak leginkább a kerti séták hiányoznak majd.

— Ha valahogy megvehetem a házát — állt elő ajánlatával —, megígérem, hogy havonta egy-két vasárnap önért megyek, visszahozom ide, a kertjébe, elüldögélünk és sétálgatunk, mint a régi szép időkben.

Az öregember csodálkozva mosolyodott el, és közölte, hogy jelölje meg a feltételeket, amelyeket méltányosnak tart, ő mindenképpen aláírja a szerződést. Roy felajánlott annyit, amennyit csak bírt. Háromszázezer dolláros vételárban egyeztek meg, amelyből az első részlet háromezer, a fennmaradó 297000-re az eladó jelzálogjogot kapott, a kamat összegét havi ötszáz dollárban határozták meg. Az öreg annyira boldog volt, hogy ajándékba otthagyta Roynak az egész ház antik berendezését, beleértve a rövid zongorát is.

Bármennyire elámult is Roy a saját hihetetlen pénzügyi diadalán, az üzlet igazi hozadéka az öregember boldogsága és kettejük szeretetteljes kapcsolata lett.

Raymond L. Aaron

Fejben golf

James Nesmeth őrnagy arról álmodott, hogy megjavítja golf-eredményeit — és e cél elérésére egyedülálló módszert dolgozott ki. Annakelőtte átlagos vasárnapi golfozónak számított, többnyire kilencvenöt, jó esetben kilencven ütéssel talált be mind a tizennyolc lyukba. Azután hét esztendőre teljesen felhagyott a játékkal. Egy ujjal sem nyúlt ütőhöz. Soha nem tette a lábát a zöld gyepre.

Bármilyen különös, éppen e hétéves játékböjt alatt eszelte ki elképesztően hatásos módszerét golftudása fejlesztésére — s ebből mindannyian tanulhatunk. Amikor a hosszú kihagyást követően először pályára lépett, döbbenetes, hetvennégy pontos eredményt ért el! Húsz pontot faragott le korábbi átlagából anélkül, hogy a hét év

során egyszer is meglendítette volna valamelyik ütőjét! Hihetetlen, kivált, hogy a hét év folyamán még romlott is a fizikai állapota.

Hogy miben rejlett az őrnagy titka? A képzeletben.Azt a hét esztendőt ugyanis Észak-Vietnamban töltötte, mint hadifogoly. Hét éven át egy körülbelül százharminc

centiméter magas és másfél méter hosszú cellában raboskodott. Majdnem végig ebben az odúban sínylődött, egy lelket sem látott, egy szót sem beszélt senkivel, semmi testmozgásra nem nyílt lehetősége. Az első néhány hónapban gyakorlatilag semmit sem csinált, csak reménykedett és imádkozott kiszabadulásáért. Azután felismerte, hogy találnia kell valamiféle szellemi elfoglaltságot, máskülönben beleőrül az elzártságba, vagy talán bele is hal. Akkor tanult meg fejben golfozni. Gondolatban kiválasztotta kedvenc golfpályáját, és játszani kezdett rajta. Mindennap lejátszott egy teljes, tizennyolc lyukas menetet a képzeletbeli golfklubban. Mindent a legapróbb részletig átélt. Látta magát golföltözékében. Érezte a lombok és a frissen nyírt pázsit illatát. Különféle időjárási viszonyok között játszott az álompályán — szeles tavaszi napokon, borús télieken és napsütötte nyári délelőttökön.

Képzeletében megjelent az indítógomba minden részlete, minden egyes fűszál, a fák, a rajtuk futkározó mókusok, az énekesmadarak; szinte kézzelfogható valósággá vált a pálya elrendezése. Tenyere az ütő nyelét markolta. Instrukciókat adott magának, miközben gyakorolta az egyenletes lendítést, majd tekintetével követte a labda röppályáját, leérkezését, figyelte, ahogy egyet-kettőt pattan, végül pontosan arra a helyre gurul, amelyet előre kiválasztott. Mindezt képzeletben. A való életben semmi sem siettette. Sehová sem kellett mennie. Így hát ráért gondolatban a labda után ballagni, mintha az ténylegesen a pályán feküdne. A tizennyolc lyuk megjátszása ugyanannyi ideig tartott, amennyit a valóságban vett volna igénybe. Egyetlen mozzanatról sem feledkezett meg, nem hagyott ki soha egyetlen ütést, se kicsit, se nagyot, egyetlen begurítást sem. Hétfőtől vasárnapig napi négy órát játszott. Tizennyolc lyukat. Hét éven át. Így javított húszütésnyit. Így ért el hetvennégy pontot.

Ismeretlen szerző

Tartsd szem előtt a célt!

Florence Chadwick csak áthatolhatatlan ködfüggönyt látott, amikor előrenézett. Tagjai elgémberedtek, már csaknem tizenhat órája tempózott. A nők közül elsőként úszta át mindkét irányban a La Manche csatornát. Most, harmincnégy évesen azt tűzte maga elé, hogy a Szent Katalin-szigettől a kaliforniai partokig úszik. Azon az 1952. július 4-i reggelen a tenger jeges fürdőnek tűnt, a köd úgy összesűrűsödött, hogy alig látta a kísérőcsónakokat. Cápák cirkáltak magányos alakja körül, csak riasztólövésekkel lehetett elzavarni őket. Óráról órára vergődött előre az óceán fagyos szorításában, mialatt milliók figyelték az országos tévélánc képernyőin. Mellette, az egyik csónakból az édesanyja és az edzője bíztatta. Azt állították, hogy már nincs messze a cél. Ő azonban csak a ködöt látta. Buzdították, hogy ne adja fel. És ki is tartott... egészen addig. Már egy kilométer sem volt hátra, amikor kérte, hogy húzzák ki. Órákkal később, még mindig dideregve nyilatkozta egy riporternek:

— Tudja, nem mentegetőzésképpen mondom, de ha láthattam volna a partot, akkor végigcsinálom.Nem a kimerültség, nem is a hideg víz győzte le. Hanem a köd. Egyszerűen nem látta a célt.Két hónap múlva ismét megpróbálta. Ezúttal a nem kevésbé sűrű köd ellenére tántoríthatatlan elszántsággal úszott,

a cél világosan kirajzolódott elméjében. Tudta, hogy valahol a ködfal mögött ott a szárazföld, és ezúttal sikerült! Florence Chadwick lett az első nő, aki átúszta a Szent Katalin-csatornát, két órával megjavítva a férfi világcsúcsot!

Ismeretlen szerző Beküldte: Michele Borba

A cowboy története

Távközlési vállalatom megindításakor tudtam, hogy üzletkötőkre lesz szükségem, akik segítenek fellendíteni a céget. Közhírré tettem, hogy értékesítésben gyakorlott munkaerőt keresek, és megkezdtem a válogatást. Olyan alkalmazottat képzeltem el magamnak, aki tapasztalatot szerzett a telekommunikációs eladásban. Ismeri a helyi piacot, a forgalomban lévő különféle rendszereket, a fellépése megfelel az üzleti kívánalmaknak, és nem kell noszogatni, hogy dolgozzék. Nem sok időt szánhattam kiképzésre, tehát okvetlenül olyat kellett felvennem, aki „helyből elrajtol”. A jelöltek kiválogatásának vesződséges munkája során egyszer csak besétált az irodámba egy cowboy. Rögtön láttam, hogy az, lerítt a ruhájáról. Kordfarmert és attól elütő kordbársony dzsekit viselt, rövid ujjú, patentgombos inget, mellközépig fityegő, öklömnyi csomóra kötött nyakkendőt, western csizmát és baseballsapkát. Persze rögtön az jutott eszembe, hogy nem pont ilyen ügynököt álmodtam az új cégnek. Leült az íróasztalom elé, levette a sapkáját, és közölte:

— Uram, csudára bírnám díjazni, ha hagynák, hogy sikeres legyek ebbe a telefon bizniszbe.Pontosan így mondta: „bizniszbe”. Próbáltam kieszelni valami megfogalmazást, hogy sértés nélkül a tudtára adjam,

miszerint nem ilyen munkatársra gondoltam. Megkérdeztem, milyen iskolát végzett, milyen gyakorlatot szerzett. Azt

felelte, agrármérnökként diplomázott az Oklahomai Állami Egyetemen, a nyári szünidőkben pedig kisegítőként dolgozott egy bartlesville-i farmon. Egyelőre ez minden, most kész arra, hogy sikert arasson a „bizniszbe”, és „csudára bírná díjazni”, ha lehetőséget kapna erre. Tovább beszélgettünk. Annyira a sikerre összpontosított, hogy elhatároztam — ha már annyira „bírná díjazni” —, adok neki egy esélyt. Megmondtam, hogy rászánok két napot. Ezalatt megtanítom mindenre, ami szerintem ahhoz kell, hogy el tudja adni a legegyszerűbb telefonrendszert, egy bizonyos típust. Két nap után önállóan dolgozhat. Arról is felvilágosítottam, hogy milyen keresetre számíthat:

— Ahogy elnézem magát, az ismereteit figyelembe véve, legfeljebb havi ezer dollárt kereshet.Elmagyaráztam, hogy az átlagos jutalék az ilyen kis telefonrendszereknél, amilyeneket értékesíteni fog, körülbelül

kétszázötven dollár esetenként. Amennyiben havonta száz ügyféljelöltet keres fel, akkor várhatóan négy rendszert tud eladni. Ez ezer dollár jutalékot hoz. Tiszta jutalékos szisztémában foglalkoztatom, fix fizetés nélkül. Lelkesen fogadta az ajánlatot, mivel a farmon kisegítőként soha nem kapott többet havi négyszáz dollárnál, és örült, hogy rendesen kereshet. Másnap reggel nekiláttam, hogy minél több tudnivalót gyömöszöljek ennek a huszonkét éves, eladásban, üzletkötésben és az egész „telefon bizniszbe” teljesen járatlan cowboynak a fejébe. Mindennek inkább kinézett, mint egy távközlési vállalat rátermett értékesítési képviselőjének. Egyetlen tulajdonsággal sem bírt azok közül, amelyeket leendő alkalmazottaimtól vártam, azaz eggyel mégis: hihetetlen elszántsággal összpontosított a sikerre. A kétnapos oktatás végén Cowboy (mert így neveztem el akkor, és azóta is így hívom) elvonult az iroda számára kijelölt zugába, maga elé tett egy papírlapot, és négy dolgot írt föl rá:

1. Sikeres leszek az üzletben.2. Havonta száz személyt keresek fel.3. Havonta négy telefonrendszert adok el.4. Havonta ezer dollárt keresek.

Kitűzte a lapot az íróasztala fölé, és munkához látott. Az első hónap végére nem teljesült a harmadik pontban megjelölt cél, ugyanis már az első tíz napban nem kevesebb, mint hét telefonrendszert értékesített. Az első év végéig nem tizenkétezer dollár jutalékot vett fel, hanem kerek hatvanezret. Egyszerűen elképesztő, hogy mit művelt. Egyik alkalommal egy aláírt szerződéssel és a vételárral a kezében állított be az irodámba. Megkérdeztem, hogy sikerült az eladás, mire így felelt:

— Egyszerűen azt mondtam: „Nézze, hölgyem, ha ez a ketyere csak annyit tudna, hogy csöng, maga meg fölveszi, akkor is sokkal frankóbban mutat, mint a mostani telefonja.” Erre megvette.

Az asszony kitöltött egy csekket a teljes vételárra, Cowboy azonban nem tudta biztosan, hogy elfogadok-e csekket. Ezért elfuvarozta a vásárlót a bankba, és kiváltatta vele a készpénzt. Bankjegyköteget szorongatva vonult be:

— Jól csináltam, főnök?De még mennyire jól! Három évvel később már övé volt a fél vállalat. Újabb egy esztendő múltán három másik

céget birtokolt. Akkorra már nem dolgoztunk együtt. Ő harminckétezer dolláros fekete furgonnal járt. Hatszáz dolláros cowboy öltönyt hordott, ötszáz dolláros western csizmát, és háromkarátnyi briliánssal kirakott, patkó alakú pecsétgyűrűt. Sikert aratott a „bizniszbe”. Hogy mi vitte sikerre? Talán a szorgos munka? Az is közrejátszott. Több esze volt bárki másnál? Nem. Kezdetben azt sem tudta, eszik vagy isszák a telefonrendszereket. Akkor minek köszönhette eredményességét? Úgy vélem, annak, hogy ismerte a siker egyszeregyét:

A sikerre összpontosított. Tudta, hogy ezt akarja, és ezért küzdött.Vállalta önmagát. Vállalta azt, ami addig volt (mezőgazdasági segédmunkás), amit tudott és amit addig elért,

azután tettekkel igyekezett változtatni. Döntött, hogy otthagyja Oklahomát, a bartlesville-i farmot, és utánanéz a siker lehetőségeinek. Megváltozott. A régi módszerekkel nem lehetett új eredményt elérni. Hajlandó volt azt tenni, ami szükséges volt a

sikerhez. Volt célja és jövőképe. Elképzelte a sikert. Papírra vetette konkrét céljait. Leírta azt a négy tételt, amelyet meg

szándékozott valósítani, és kitűzte maga elé, a falra. Mindennap látta a céljait, és megvalósításukra összpontosított. Megdolgozott a céljaiért, kitartott a nehéz időkben is. Nem mindig volt könnyű dolga. Átélt hullámvölgyeket,

ahogy mindenki. Több ajtót vágtak be az orra előtt, többször csapták le neki a telefont, mint bárki másnak, akit ismerek. Őt azonban semmi sem állíthatta meg, csak ment tovább.

Tudott kérni. Atyám, mi az, hogy tudott! Tőlem lehetőséget kért, aztán boldog-boldogtalantól meghallgatást, hogy felkínálja a telefonrendszerét. És a kérés kifizetődött. Kedvenc mondása a „Vak tyúk is talál szemet.” Nála ez azt jelenti, hogy ha elég kitartóan kérünk, előbb-utóbb valaki igent mond.

Figyelmes volt. Törődött velem és az ügyfeleivel. Rájött, hogy ha inkább az ügyfeleivel törődött, mint saját magával, nem sokáig kellett aggódnia azért, hogy vele ki törődik.

Legfőképpen pedig úgy kezdett minden napot, mint egy nyerő! Mindig úgy lépett be az ajtón, hogy valami jó fog történni. Hitt abban, hogy bármiképp alakul is a helyzet, a dolgok végül számára kedvezően fordulnak. Tapasztalataim szerint aki sikerre számít, és ennek jegyében cselekszik, az szinte kivétel nélkül sikert arat. Cowboy dollármilliókat keresett. Mind el is veszítette, de csak azért, hogy ismét visszanyerje. Élete az enyémhez hasonlóan azt mutatja, hogy mihelyt megismertük és gyakoroljuk a siker alapelveit, azok újra és újra a kezünkre játszanak.

A fenti történetből ihletet meríthetünk. Bizonyítja, hogy nem a körülményeken, az iskolázottságon, a szakismereten vagy a képességeken múlik a siker. Több kell hozzá. Azok a szilárd elvek, melyeket oly gyakran mellőzünk vagy magától értetődőnek tekintünk. Ez a siker egyszeregye.

Larry Winget

Használd ki a pillanatot!

A nagy kérdés mindig az, képesek vagyunk-e harsány igennel felelni a ránk váró kalandra.

Joseph Campbell

Apám mondta, hogy Isten bizonyosan nem ok nélkül tett olyanná, amilyen ma vagyok. Kezdek magam is hinni ebben. Sráckoromban azok közé tartoztam, akiknek mindig minden sikerül. A kaliforniai Laguna Beachben nőttem fel, imádtam a hullámlovaglást és a sportot. Amikor azonban a velem egyívásúakat csak a tévé meg a strandolás érdekelte, én már azon kezdtem törni a fejem, hogy miképpen válhatnék önállóbbá, szerettem volna bejárni az országot, tervezgettem a jövőmet. Tízévesen kezdtem dolgozni. Tizenöt éves fejjel délutánonként többnyire két-három különféle munkát is vállaltam. Annyit kerestem, hogy vehettem belőle egy új motorkerékpárt, pedig még azt sem tudtam, hogy kell vezetni. Miután azonban készpénzben kifizettem a járgány vételárát és egyéves teljes körű cascót, elvonultam egy parkolóba gyakorolni. Negyedórát nyolcasoztam, aztán hazamotoroztam. Megszereztem a jogosítványt, és ott álltam tizenöt és fél évesen egy vadonatúj motorral. Ez megváltoztatta az életemet.

Nem a hétvégi kocamotorosok számát szaporítottam. Imádtam motorozni. Minden áldott nap minden lehetőséget megragadtam, minden szabad percemet a nyeregben töltöttem, napi átlagban százötven kilométert robogtam. Nincs szebb, mint a napfelkelte vagy az alkony egy kanyargós hegyi úton. Még most is, ha behunyom a szemem, érzem magam alatt a járgányomat. Annyira hozzám nőtt, hogy természetesebbnek tűnt, mint a járás. Nyomtam a gázt, a hűs szél simogatta az arcomat, és tökéletesen kikapcsolódtam. Felfedeztem a tájakat, s közben arról ábrándoztam, hogy milyen életet szeretnék. Két évvel és öt új motorral később kiléptem a kaliforniai úthálózatból. Minden este szaklapokat olvasgattam, és egyik alkalommal megláttam egy BMW-hirdetést. Sáros motorkerékpárt ábrázolt a fotó, rajta málhazsák. Hepehupás földúton állt, hatalmas „Üdvözöljük Alaszkában!” tábla alatt. Egy év múlva lefényképeztem egy még sokkal sárosabb motort pontosan ugyanazzal a táblával. Bizony, a sajátomat! Tizenhét évesen egyedül eljutottam Alaszkába, ahol közel kétezer kilométernyi földutat küzdöttem le. Mielőtt nekivágtam héthetes, huszonhétezer kilométeres kempingvállalkozásomnak, a barátaim azt mondták, őrült vagyok, a szüleim pedig azt, hogy várjak még. Én őrült? Mire várjak? Kölyökkorom óta arról álmodoztam, hogy motoron bejárom Amerikát. Valami határozottan azt súgta, ha most nem teszem meg ezt az utat, akkor soha. Különben is, mikor érnék rá? Már beiratkoztam az egyetemre, ösztöndíj is várt rám, aztán a karrieremmel kell törődnöm, s előbb-utóbb családot is kell alapítanom. Nem tudtam, hogy csak kielégülést várok ettől a túrától vagy magamban azt remélem, egyszersmind férfivá érlel a vállalkozás, csak annyi volt bizonyos, hogy ez a nyár életre szóló emlékké válik majd.

Otthagytam minden munkámat, és mivel még nem töltöttem be a tizennyolcat, anyámmal nyilatkozatot írattam, miszerint az ő engedélyével kelek útra. Ezernégyszáz dollárral a zsebemben, két katonai vászonzsákkal, egy cipődoboznyi térképpel a motorom hátulján, zsebvillogóval és rengeteg lelkesedéssel elindultam Alaszka és a keleti part felé. Számtalan ismeretséget kötöttem, élveztem a vándorélet zord szépségét és a szabadságot, és mindennap hálát adtam Istennek, amiért nem tagadta meg tőlem ezt a lehetőséget. Néha két-három napig egy lelket sem láttam vagy hallottam, mentem és mentem a motoromon a végtelen csendben, csak a szél zúgott a sisakom körül. A hajamat megnövesztettem, a táborhelyeken hideg vízzel zuhanyoztam, ahol egyáltalán lehetett, még néhány, az útitervben nem szereplő medvével is szembe kerültem az út során. Csodálatos élmény volt! További túrákat is tettem, de egyik sem mérhető ahhoz a nyárhoz, amely azóta is különleges helyet foglal el az életemben. Soha nem mehetek vissza és fedezhetem fel ugyanúgy az utakat és hegyeket, erdőket és gleccsereket, mint akkor, egyedül a motorommal. Soha nem tehetek még egy pontosan ugyanolyan utat, mivel huszonhárom éves koromban, egy Laguna Beach-i utcán telibe kapta a motoromat egy részeg kábítószerkereskedő a kocsijával, s a baleset következtében a mellkasomtól lefelé megbénultam.

A baleset idején testileg és lelkileg egyaránt csúcsformában voltam, megnősültem, hivatásos rendőrként anyagi biztonságot teremtettem magunknak, és szabad időmben továbbra is motoroztam. Túléltem, de a másodperc törtrésze alatt egész életem megváltozott. Nyolc hónapot töltöttem kórházban, elváltam, nem térhettem vissza korábbi foglalkozásomhoz úgy, ahogy addig gyakoroltam azt, meg kellett tanulnom együtt élni az állandó fájdalmakkal és a tolószékhez kötöttséggel, szertefoszlott a jövőről szövögetett minden álmom. Szerencsémre mások segítsége és támogató szeretete révén új álmokat szőhettem és válthattam valóra. Ha visszagondolok motoros túráimra, a sok-sok útra, amelyet bejártam, szerencsésnek érzem magam, hogy mindez megadatott nekem. Motorozás közben mindig arra buzdítottam magamat: „Használd ki a pillanatot! Élvezd a környezetedet, még ha füstös belvárosi útkereszteződés is az; élvezd az életet, mert nem várhatsz arra, hogy még egy lehetőséget kapsz ugyanerre, ugyanitt, ugyanígy.” A balesetem után apám azt mondta, Isten nem ok nélkül tett bénává. Hiszem, hogy így igaz.

Erősebbé váltam. Visszatértem a hivatásomhoz, irodai szolgálatban, házat vettem és újranősültem. Saját tanácsadó-irodát is nyitottam, és rendszeresen tartok előadásokat. Időről időre, ha a dolgok nehéznek tűnnek, emlékeztetem magam apám szavaira és mindarra, amit véghezvittem, meg ami még előttem áll. Igen, igaza volt. Isten bizonyosan akart valamit ezzel. A legfontosabb, hogy minden áldott nap minden percét igyekszem kihasználni. Amit az ember megtehet, tegye is meg. Most, azonnal!

Glenn McIntyre

AZ AKADÁLYOK LEGYŰRÉSE

Az emberi tapasztalás bámulatos gazdagsága nem szerezne annyi örömet, ha nem kellene korlátokat leküzdenünk. A csúcsra érés feleannyira sem boldogítana, ha nem kellene sötét völgyeken is áthaladnunk.

Helen Keller

Fontoljuk meg!

Az erőfeszítés csak akkor nyeri el méltó jutalmát, ha az ember semmiképp sem adja fel.

Napoleon Hill

A történelem bebizonyította, hogy a legnevezetesebb győztesek rendszerint nyomasztó nehézségekkel kerültek szembe, mielőtt teljes diadalt arattak. Győzelmük titka az, hogy sohasem szegte kedvüket a vereség.

B. C. Forbes

Fontoljuk meg az alábbiakat:

• Woody Allen — az Oscar-díjas forgatókönyvíró, producer és filmrendező — elhasalt filmrendezésből a New York-i Egyetemen és a New York-i City College-ban. (Az előbbi helyen angolból is.)

• Leon Uris, a nagysikerű Exodus írója a középiskolában háromszor bukott angolból.

• Amikor Lucille Ball 1927-ben megkezdte színművészeti tanulmányait, a John Murray Andersen Színiakadémia főigazgatója azt ajánlotta neki: „Válasszon magának más foglalkozást. Bármi mást!”

• A Universal Pictures vezetője 1959-ben egyszerre utasította el Clint Eastwoodot és Burt Reynoldst, és a következő indoklást adta. Reynoldsnak: „Maga tehetségtelen.” Eastwoodnak: Az egyik foga csorba, az ádámcsutkája túlzottan kiáll, és túl lassan beszél.” Mint ismeretes, mindketten a moziszakma fényes csillagai közé emelkedtek.

• Emmeline Snively, a Blue Book Modellügynökség igazgatója 1944-ben kijelentette a fotómodelli babérokra pályázó Norma Jean Bakernek: „Jobban tenné, ha beiratkozna egy gépíróiskolába, vagy inkább férjhez menne.” A hölgy utóbb Marilyn Monroe néven vált híressé.

• Liv Ullman, akit később kétszer is jelöltek a legjobb színésznőnek járó Oscarra, sikertelenül felvételizett a norvég állami színművészeti főiskolára. A felvételi bizottság tehetségtelennek találta.

• Malcolm Forbes, a világ egyik legnagyobb példányszámú üzleti kiadványa, a Forbes magazin néhai főszerkesztője a Princetoni Egyetem hallgatójaként hiába próbált bekerülni az egyetemi lap munkatársai közé.

• 1962-ben négy lámpalázas fiatal zenész először játszott stúdiómeghallgatáson a Decca lemeztársaság vezetői előtt. Produkciójuk nem nyűgözte le a szakembereket. Amikor elutasították az angol együttest, akiket mellesleg Beatlesnek hívtak, az egyik Igazgató kijelentette: „Nem tetszik ez a hangzás. A gitárformációk egyébként is kezdenek kimenni a divatból.”

• Paul Cohen, a Decca lemezcég nashville-i képviselője 1956-ban megvált Buddy Hollytól, akiről megjegyezte, hogy „a legtehetségtelenebb azok közül, akikkel valaha dolgoztam”. Húsz évvel később a Rolling Stone szaklap azt írta, hogy Chuck Berry mellett Holly volt „a hatvanas évek legnagyobb hatású rockzenésze”.

• Jimmy Denny, a Grand Ole Opry menedzsere 1954-ben egyetlen fellépés után elküldte Elvis Presleyt. „Maga semmire sem viszi... fiam — közölte a fiatalemberrel. — Azt ajánlom, menjen vissza teherautósofőrnek!” Presley mégis inkább a legnépszerűbb amerikai énekes lett.

• Amikor Alexander Graham Bell 1876-ban feltalálta a távbeszélőt, a készülék nem csörgött szüntelenül az érdeklődő befektetők hívásaitól. „Káprázatos találmány — ismerte el Rutherford Hayes, az Egyesült Államok elnöke egy bemutató telefonálás után —, de kinek jutna eszébe valaha is ilyet használni?”

• Thomas Edison az amerikai történelem talán legnagyobb feltalálója. A Michigan állambeli Port Huron-i általános iskola tanítói viszont úgy találták, hogy „túl lassú” és nehezen kezelhető. Az édesanyja erre kivette az iskolából, és maga tanította odahaza. A fiatal Edisont magával ragadta a természettudomány. Tízévesen már berendezte első saját vegyészeti laboratóriumát. Kimeríthetetlen energiája és zsenialitása (amelyet állítólag úgy határozott meg, hogy „egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék izzadság”) végül élete folyamán több mint ezerháromszáz találmányhoz vezetett.

• Edison kétezernél is több kísérlet után jutott el az első működő izzólámpáig. Egy fiatal újságíró megkérdezte, hogyan hatott rá ennyi kudarc: „Egyetlenegyszer sem vallottam kudarcot — felelte. — Feltaláltam az izzólámpát, és ez a folyamat történetesen kétezer lépésből állt.”

• Az 1940-es években egy Chester Carlson nevű másik ifjú feltaláló húsz vállalatnál, köztük az Egyesült Államok legnagyobb cégeinél ismertette elgondolását. Mindenütt ajtót mutattak neki. 1947-ben — hét esztendei folytonos elutasítás után! — végre sikerült rávennie a Haloid Company nevű törpecéget a New York állambeli Rochesterben, hogy vásárolja meg elektrosztatikus papírmásolási eljárásának jogait. A Haloidból nőtt ki a Xerox Corporation, amely Carlsonnal együtt hatalmas vagyont szerzett.

• John Milton negyvennégy éves korában megvakult. Tizenhat évvel később megírta klasszikus művét, az Elveszett paradicsom-ot.

• Egy fiatal újságíró a következő kérdést tette fel a kilencvenöt éves Pablo Casalsnak: „Mester, ön kilencvenöt éves, és minden idők legnagyobb csellistája. Miért gyakorol mégis napi hat órát?” „Azért — hangzott a válasz — mert úgy érzem, még fejlődőm.”

• Több éves folyamatos hallásromlás után, negyvenhat éves korára Ludwig van Beethoven, a német komponista tökéletesen megsüketült. Legnagyszerűbb szerzeményeit, köztük öt szimfóniáját, mindazonáltal kései korszakában alkotta.

• Douglas Bader brit vadászpilóta repülőgép szerencsétlenségben elveszítette mindkét lábát, majd két művégtaggal ismét a brit királyi légierők kötelékébe lépett. A második világháborúban háromszor esett német fogságba — mindháromszor megszökött.

• Miután rákos lábát amputálták, egy Teny Fox nevű fiatal kanadai megfogadta, hogy fél lábon végigfutja egész Kanadát, az egyik óceántól a másikig, és közben egymillió dollár adományt gyűjt a rákkutatás javára. Félúton abba kellett hagynia, mivel a betegség megtámadta a tüdejét, de addig az általa létrehozott alapítvány számlája több mint húszmillió dollárral gyarapodott.

• Wilma Rudolph huszonkét gyermek közül huszadiknak jött világra, koraszülöttként, s életben maradásához nem sok reményt fűztek. Négyévesen kétoldali tüdőgyulladást és skarlátot kapott, aminek következtében bal lába megbénult. Kilencévesen leszedte a fém járógépet, amelyre addig szorult, és anélkül kezdett járkálni. Tizenhárom éves korára megtanult egyenletesen járni, amire az orvosok azt mondták, csoda. Ugyanebben az esztendőben elhatározta, hogy futó lesz. Benevezett egy versenyre, és utolsóként ért célba. Az ezt követő néhány évben valamennyi versenyen utolsó lett. Mindenki unszolta, hogy hagyja abba, de ő tovább versenyzett. Egyszer csakugyan megnyert egy versenyt. Azután még egyet. Attól kezdve ahány versenyen indult, annyiszor győzött. Végül az a kislány, akivel közölték, hogy sohasem nyeri vissza a járóképességét, három olimpiai aranyérmet szerzett.

Anyám egészen kiskoromban arra tanított, higgyek abban, hogy bármit elérhetek, amit akarok. Először járni akartam, keret nélkül.

Wilma Rudolph

• Franklin D. Rooseveltet harminckilenc éves korában tolószékhez szegezte a gyermekbénulás, mégis az amerikaiak legnépszerűbb és legnagyobb hatású vezetői közé emelkedett. Négy ízben választották meg az Egyesült Államok elnökének.

• A sokak által minden idők egyik legnagyszerűbb színésznőjének tartott Sarah Bernardt lábát, hetvenéves korában valami sérülés következtében amputálták, de a művésznő további nyolc esztendőn át játszott.

• Louls L’Amour, több mint száz nagy sikerű western regény szerzője, akinek művei legalább kétszázmillió példányban keltek el, háromszázötven sikertelen próbálkozás után talált először vevőt egy kéziratára. Később az amerikai regényírók közül elsőként kapta meg a kongresszus aranyérmét kiemelkedő pályafutása elismeréséért, mint olyan szerző, aki történelmi alapokon nyugvó alkotásaival hozzájárult a nemzet szellemi épüléséhez.

• Julia Child és két munkatársa 1953-ban kiadói szerződést írt alá egy könyv írására, amely ideiglenesen a Francia konyha az amerikai háztartásban címet kapta, öt évig dolgoztak a kéziraton. A kiadó elutasította a nyolcszázötven oldalas munkát. A három szerző egy éven keresztül teljesen átdolgozta a kéziratot, ám a kiadó a második változatot is visszadobta. Julia Child mégsem adta fel. Két alkotótársával ismét munkához látott, új kiadót keresett, és 1961-ben — nyolc évvel az indulás után — megjelentették a Francia konyhaművészet mesterfokon-t, amely több mint egymillió példányban kelt el. 1966-ban Child felkerült a Time magazin címlapjára, s ma, három évtizeddel később még mindig szakterületének éllovasa.

• Douglas MacArthur tábornok kitartás nélkül talán sohasem tett volna szert hatalomra és hírnévre. Kétszer egymás után elutasították jelentkezését a West Point-i katonai akadémiára. Ő azonban harmadszor is megpróbálta, és bevonult a történelemkönyvekbe.

• Abraham Lincoln kapitányként kezdte a Fekete Sólyom vezette Indián törzsek elleni háborút. A háború végére lefokozták közlegénnyé.

• Edmund Hillary 1952-ben megkísérelte a földkerekség legmagasabb hegycsúcsa, a 8848 m-es Csomolungma megmászását. Néhány héttel eredménytelen próbálkozása után Angliában felkérték, hogy tartson beszédet. Hillary kilépett a pódium szélére, ökölbe szorított kezével a hegy képére mutatott, és fennhangon így szólt: „Mount Everest, először legyőztél, másodszor azonban én győzők, mert te már nem növekszel tovább... de én még igen!” Mindössze egy évvel később, május 29-én sikerült elsőként feljutnia a Csomolungmára.

Jack Canfield

Harminckilenc év: túl rövid, túl hosszú vagy épp elég?

Ó, nem az a legborzasztóbb, ha fiatalon halok meg, hanem az, ha hetvenöt éves koromig élek, s mégsem éltem soha igazán.

Martin Luther King

1929-től 1968-ig csak harminckilenc kurta év.Túl rövid, hogy learassuk munkánk gyümölcseit.Túl rövid, hogy megvigasztaljuk szüleinket, miután fivérünk vízbe fúlt.Túl rövid, hogy vigaszt nyújtsunk megözvegyült apánknak.Túl rövid, hogy lássuk, amint gyermekeink elvégzik az iskolát.Túl rövid, hogy örülhessünk unokáinknak.Túl rövid, hogy megérjük a nyugalomba vonulást.Túl rövid az a harminckilenc év.

1929-től 1968-ig csak harminckilenc kurta év, mégisTúl hosszú, hogy a faji elkülönítés béklyójától, a megkülönböztetés láncaitól megnyomorítva éljünk.Túl hosszú, hogy a faji igazságtalanság futóhomokján álljunk.Túl hosszú, hogy fenyegető telefonokat kapjunk, sokszor naponta negyvenet is.Túl hosszú, hogy az állandó nyomás fullasztó hőségében éljünk.Túl hosszú az a harminckilenc év.

1929-től 1968-ig csak harminckilenc kurta év, mégis Épp elég.Épp elég, hogy megtegyük a hosszú utat Indiáig, és egy nagyszerű tanítótól megtanuljuk, miként lehet nyugodt

fejjel átsétálni a dühödt tömegen.Épp elég, hogy rendőrkutyák üldözzenek, és tűzoltófecskendők vízzuhataga korbácsoljon, amiért a nyilvánosság

arcába vágjuk a tényt, hogy a jog igazsága csupán arra jó, hogy megcsaljanak minket és testvéreinket. Épp elég.Épp elég, hogy évekig sínylődjünk börtönben, miközben felemeljük szavunkat mások szorongattatása ellen.Épp elég, hogy bombát dobjanak otthonunkra.Épp elég, hogy felbőszült, erőszakos férfiakat lecsendesítsünk, miközben imádkozunk azokért, akik a bombát

dobták.Épp elég.Épp elég, hogy sokakat elvezessünk a kereszténységhez.Épp elég, hogy megtanuljuk: jobb harcba szállni az igazságért, mintsem békességben élni az igazságtalansággal.Épp elég, hogy megértsük: az elvakult gyűlölködésnél is iszonytatóbb veszteg maradni és nap nap után némán

figyelni az igazságtalanságot.Épp elég, hogy ráébredjünk: az igazságtalanság nem válogat felekezet vagy bőrszín szerint, előbb vagy utóbb

mindenki megtapasztalja keserves rabságát.Épp elég.Épp elég, hogy felfogjuk: aki a polgári engedetlenséget használja fel polgárjogai érvényesítéséért, az nem az

Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának szegül ellen — inkább igyekszik megvédelmezni a Függetlenségi Nyilatkozat elvét, miszerint minden ember egyenlőnek teremtetett: eltöröltetni azokat a helyi rendelkezéseket, amelyek maguk hágták át az Egyesült Államok Alkotmányának cikkelyeit.

Épp elég.Épp elég, hogy felkéréseknek eleget téve, beszéljünk az ország vezetői előtt.Épp elég, hogy sok száz alkalommal emberek ezreihez szóljunk.Épp elég, hogy kétszázezer ember élén a szövetségi fővárosba vonuljunk, s ott kijelentsük, hogy valamennyi

amerikai polgár közös öröksége az élethez, a szabadsághoz és a boldogság utáni törekvéshez való jog.Épp elég, hogy tizenöt évesen egyetemre menjünk.Épp elég, hogy több diplomát szerezzünk.Épp elég, hogy kitüntetések százait nyerjük el.Épp elég, hogy megházasodjunk, és négy gyermeket nemzzünk.Épp elég, hogy a béke zászlóvivőjévé váljunk.Épp elég, hogy kiérdemeljük a Nobel-békedíjat.Épp elég, hogy a díjjal járó ötvennégyezer dollárt az igazság ügyének szenteljük.Épp elég, hogy felérjünk a hegy csúcsára. És bizonyosan elég ahhoz, hogy az embernek legyen egy álma.

Ha felmérjük, mennyi mindent zsúfolt Martin Luther King röpke harminckilenc esztendőbe, akkor láthatjuk, hogy ennyi idő éppen elegendő bárkinek, aki szereti annyira a hazáját és embertársait, hogy a puszta élet már nem bír számára értékkel — hacsak nem ülhet minden ember testvérként a testvériség asztala mellé. Harminckilenc esztendő épp elég bárkinek, hogy tudatosan farkasszemet nézzen a halállal élete minden napján, mert ha megkíméli magát szomorúságtól és szívfájdalomtól, azáltal holnap két lépéssel veti vissza testvéreit.

King több századot élt végig és sűrített harminckilenc rövid évbe. Az emléke örökké élni fog. Milyen gyönyörű is lenne, ha mindannyian ugyanígy élhetnénk. Magas kort érhetett volna meg, mint oly sokan — mégis, miután mérlegelte a tényeket, kijelentette: „Nem az számít, milyen sokáig élünk, hanem hogy miként használjuk fel a nekünk jutott időt.” Tisztelettel hajtunk hát fejet a férfi emléke előtt, aki az igazságtalanság zűrzavarában élte végig azt a túl hosszú, túl rövid, éppen elegendő harminckilenc évet...

Mert ő már „végre szabad”.

Willa Perrier

Mindig csak a problémák

Akinek nincs problémája, az kiesett a játékból.

Elbert Hubbard

1993 szentestéjén kilencvenöt éves korában elhunyt Norman Vincent Peale, A pozitív gondolkodás hatalma című örökzöld sikerkönyv szerzője. Otthonában, békében, szeretettel és gyengéd gondoskodással körülvéve érte a halál. Legalább ennyi ki is járt neki. A pozitív gondolkodás apostolaként emberöltőkön át békét és megújult önbizalmat vitt azoknak, akik prédikációi, beszédei, rádióelőadásai és könyvei nyomán felismerték, hogy felelősek vagyunk az állapotért, melyben leledzünk. Mivel úgy vélte, Isten nem roncsnak teremtett bennünket, arra emlékeztetett, hogy minden reggel, amikor felébredünk, választhatunk: jól vagy nyomorultul akarjuk-e érezni magunkat a bőrünkben. Még most is hallom felemelt szavát: „Miért választanátok az utóbbit?”

1986 júliusában találkoztam vele először. Larry Hughes — akkori kiadóm, a William Morrow & Co. elnöke — javasolta, hogy fontoljuk meg egy közös könyv írását az etikáról. Magunkévá tettük az indítványt, és a következő két évet, amelyben Normannel Az etikus vezetés hatalma kéziratán dolgoztunk, életem leggyönyörűségesebb élményei között tartom számon. Megismerkedésünktől fogva folyamatosan mély benyomást gyakorolt életemre. Váltig állította, hogy a pozitív gondolkodók pozitív eredményekre jutnak, mert nem félnek a problémáktól. Inkább az élet jelének tartotta a problémákat, semmint a lehető leggyorsabban kiküszöbölendő, negatív mozzanatnak. Ennek szemléltetésére álljon itt egyik kedvenc története, amelyhez magam is gyakran folyamodom előadásaimban:

Egyszer az utcán sétáltam, amikor az én George barátomat látom szembejönni. Elkámpicsorodott arcáról lerítt, hogy nem veti szét az emberi lét csodálatos volta fölötti lelkesedés, amit kevésbé finoman úgy is mondhatnánk, hogy el volt kettyenve.

— Hogy vagy? — tettem fel gépiesen a kérdést, ám George komolyan vette a szokványos fordulatot és tizenöt percen át tájékoztatott arról, hogy milyen rosszul érzi magát. Minél tovább beszélt, annál rosszabbul kezdtem lenni magam is.

— Nahát öregem, igazán sajnálom, hogy ennyire levert hangulatban látlak — mondtam végül. — Hogy kerültél ilyen lelkiállapotba?

— A problémáimtól — eredt meg igazán a nyelve. — Problémák, mindig csak a problémák. Torkig vagyok a problémákkal. Ha megszabadítanál az összes problémámtól, boldogan támogatnám ötezer dollárral a kedvenc jótékony célú alapítványodat.

No, én aztán igazán nem az a fajta vagyok, akinél egy ilyen felajánlás süket fülekre talál így hát elmélkedtem, morfondíroztam, emésztgettem a javaslatot, és előálltam a válasszal, amelyet egész jónak hittem:

— Tegnap jártam egy helyen, ahol ezrek és ezrek tartózkodnak állandó jelleggel. Amennyire meg tudtam állapítani, egyiküknek sincs semmiféle problémája. Nincs kedved odamenni?

— Dehogynem, mikor indulunk? Ez valóban nekem való hely lehet! — felelte George.— Amennyiben ez a helyzet, úgy holnap örömmel viszlek el a woodlawni temetőbe, mivel tudtommal

csak a halottaknak nincsenek problémáik.

Imádom ezt az anekdotát. Jól rávilágít az életre. Számtalanszor hallottam Normantól:— Ha semmi problémád sincs, nagyon vigyázz, szörnyű veszélybe kerültél, véged, és még csak nem is tudsz róla!

Ha azt hiszed, hogy nincs problémád, azt ajánlom, azonnal menekülj el onnét, ahol vagy, ugorj be a kocsidba, és hajts haza olyan gyorsan, de olyan biztonságosan, ahogy csak lehet, rohanj be a lakásba, ott egyenesen a hálószobádba, és csapd be magad mögött az ajtót. Azután ess térdre, és imádkozz: „Uram, mi a baj? Már nem bízol bennem? Könyörgök, adj valami problémát!”

Ken Blanchard

Az angyalok nem köszönnek előre

Nagymamám mesélte az angyalokról, hogy kopogtatnak szívünk ajtaján, üzenetet próbálnak átadni. Lelki szemeimmel láttam is őket, jókora postástáska himbálózott a szárnyukon, fejükön hetykén félrecsapott postássapka, leveleiken kis kék címke: „Égiposta”.

— Arra hiába vársz, hogy rád nyitják az ajtót — magyarázta Nagyi. — Tudod, a szíved ajtaján csak belülről van kilincs. Neked kell kinyitnod azt. Figyelj, és ha meghallod, hogy jön az angyal, húzd el gyorsan a reteszt, és nyisd ki az ajtót!

Imádtam a meséjét.

— És akkor mit csinál az angyal? — faggattam mindig.— Először is nem köszön előre. Kinyúlsz, átveszed az üzenetet, az angyal pedig kiadja az utasítást: „Cselekedj!”

Aztán elrepül. A többi rajtad múlik.A sajtó képviselői gyakran felteszik a kérdést, hogyan tudtam kiépíteni több nemzetközi vállalkozást felsőfokú

végzettség nélkül, miközben az egésznek gyalog vágtam neki, a két gyereket magam előtt tolva a viharvert babakocsiban, amelynek lejárt az egyik kereke. Először el szoktam mondani a riportereknek, hogy hetente legalább hat könyvet elolvasok, és ez így megy, amióta megtanultam olvasni. Írásaik révén eljut hozzám mindazok hangja, akik nagy tetteket vittek véghez. Másodszor elmagyarázom, hogy amint egy angyalt kopogni hallok, azonnal feltépem az ajtót. Az angyalok üzenete új vállalkozási ötleteket továbbít hozzám, megírandó könyvekről szól, csodálatos megoldásokat tartalmaz hivatásbeli és magánéleti problémáimra. Gyakran megkeresnek, szüntelenül elárasztanak ötletekkel. Előfordult azonban, hogy elhallgatott a kopogás.

Akkor történt ez, amikor a lányomat, Lillyt súlyos baleset érte. Egy villás targonca hátulján utazott, amit az apja vett bérbe, hogy szénát szállítson a lovainknak. A munka végeztével visszavitte a gépet a kölcsönzőnek, Lilly meg két szomszédgyerek pedig addig kunyerált, míg meg nem engedte nekik, hogy felüljenek hátra. Egy kis dombról leérve, a kormánymű eltörött. A férjem karja majd kiszakadt a helyéről, úgy igyekezett az úton tartani a járművet, de végül felborultak. A kis szomszédlány eltörte a karját, Lilly apját olyan ütés érte, hogy elvesztette az eszméletét. A lányom a targonca alá szorult, hatalmas súly nehezedett a bal kezére. A combjára gázolaj ömlött. A gázolaj akkor is éget, ha nem gyújtják meg. A szomszédfiú sértetlen maradt, és helyén volt az esze. Kiszaladt a műútra, és leállította a forgalmat. Lillyvel rohantunk a baleseti sebészetre, ahol hosszú műtétsorozat vette kezdetét, melynek során mind nagyobb mértékben csonkolták a kezét. Mint mondták, egy levágott emberi végtag olykor visszavarrható, de ha így összezúzódott, akkor nem.

Lilly nem sokkal azelőtt kezdett zongoraleckéket venni. Minthogy író vagyok, nagy érdeklődéssel vártam a következő tanévben induló gépírásoktatást is. Abban az időben sokszor kocsiba szálltam, és elhajtottam, hogy jól kisírjam magam valahol, ahol a többiek nem látnak. Nem tudtam abbahagyni. Észrevettem, hogy semmilyen olvasmányra nem tudok koncentrálni. Az angyalok nem kopogtattak, nehéz csönd ülte meg a szívemet. Kezdtem átgondolni, mi mindennel nem foglalkozhat Lilly soha többé a borzalmas baleset miatt. Amikor a nyolcadik amputációra vittük vissza a kórházba, elkeseredve rágódtam magamban, hogy sohasem fog gépelni, soha, de soha! Lepakoltuk a holmiját a kórteremben, és hátrakaptuk a fejünket, mert a szomszéd ágyon fekvő kamaszlány ellentmondást nem tűrő hangon szólt hozzánk:

— Már vártam magukat! Siessenek most rögtön a folyosó végére, balról a harmadik ajtó! Egy fiú fekszik ott, motorbalesetben megsérült. Menjenek, és verjenek lelket belé!

Úgy vezényelt, akár valami tábornagy. Azonnal engedelmeskedtünk. Elbeszélgettünk a fiatalemberrel, bátorítottuk, aztán visszatértünk Lilly kórtermébe.

Csak most vettem észre, hogy ez a furcsa lány milyen furcsán előregörnyed.— Hát te ki vagy? — érdeklődtem.— Tony Daniels-nek hívnak. A mozgásfogyatékosok középiskolájába járok. Gyermekbénulás — mosolyodott el.

— Már rengeteg műtétem volt, de ezúttal az orvosok azt ígérték, hogy kétujjnyival megmagasítanak.Olyan karizmatikus erő áradt belőle, mint Schwartzkopf tábornokból.— De hiszen te nem is vagy fogyatékos — csúszott ki önkéntelenül a számon.— Persze, persze — sandított rám. — Az iskolánkban is azt tanítják, hogy az ember nem fogyatékos, amíg képes

segíteni valaki másnak. Ha látnák a gépírástanárunkat, azt hinnék, fogyatékos, mert végtagok nélkül jött a világra. Mégis mindannyiunknak segít, gépelni tanít minket a foga közé szorított pálca segítségével.

Bumm-bumm-bumm! Hirtelen tisztán hallottam a dobogó, dörömbölő, puffanó zajt szívem ajtaján!Kirohantam a szobából a folyosó végi bedobós telefonhoz. Felhívtam az IBM-képviseletet, és kértem az

irodavezetőt. Elmondtam neki, hogy a kislányom majdnem teljesen elveszítette a bal kezét, és megkérdeztem, van-e egykezes vakírási táblázatuk.

— Hogyne, asszonyom! — felelte. — Kidolgoztunk táblázatot jobb és bal kézre, pedállal működtethető géphez lábra, sőt a fogak között tartott pálcikával való gépíráshoz is. A táblázatokat ingyenesen elküldjük az ön által megjelölt címre.

Amikor végre újra iskolába vihettük Lillyt, a táskámba tettem a táblázatot is. A kislány kezét és karját még mindig óriási gipszkötés borította. Megkerestem az igazgatót, hogy bár Lillyék osztálya csak a következő évben kezdi a gépírást, Lilly nem járhatna-e torna helyett már most is? Azt válaszolta, hogy ilyesmire még nem akadt példa, és a gépírástanár talán nem szívesen vállalja a többletmunkát, de ha úgy gondolom, kérdezzem meg tőle.

A gépírásterembe lépve, azonnal feltűnt, hogy körben a falakon Florence Nightingale-, Benjamin Franklin-, Ralph Waldo Emerson- és Winston Churchill-idézetek díszlenek. Rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. A tanár közölte, hogy még sohasem tanított egykezes gépelést, de az ebédszünetekben majd külön foglalkozik Lillyvel.

— Ketten egyszerre sajátítjuk el az egykezes vakírást.Lilly hamarosan írógéppel készítette el minden angol házi feladatát. Abban az évben olyan angoltanárt kaptak,

akinek a jobb kezét megnyomorította a gyermekbénulás,— Ejnye, Lilly, miért hagyod, hogy anyukád elkényeztessen? — korholta a kislányomat. — A jobb kezedet tudod

használni. Csináld meg önállóan a házi feladatodat!— Hiszen azt teszem, tanár úr! — mosolygott Lilly. — Percenként ötven szót tudok leütni egykezes vakírással!

Az angoltanár leült meglepetésében.— Mindig arról álmodtam, hogy megtanulok gépelni.— Tessék átjönni ebédszünetben! A táblázatom hátoldalán megvan a másik kézre való billentyűkiosztás. Majd én

megmutatom, hogy kell használni!Az első déli gépíráslecke után Lilly örömmel újságolta:— Mama, Tony Danlels-nek igaza volt. Már nem vagyok fogyatékos, mert segítek valakinek valóra váltani az

álmát.Azóta két nemzetközi sikert aratott könyv szerzője lett. Összes irodai alkalmazottunkat megtanította, hogy a

számítógép bal oldalára helyezett egéralátéttel dolgozzanak, mert egy megmaradt ujjával és a hüvelykujja csonkjával kezeli ő is az egeret, mégpedig boszorkányos gyorsasággal.

Csitt! Figyeljünk csak! Halljuk a kopogást? Húzzuk el a reteszt, nyissuk ki az ajtót! Ne feledjük: az angyalok sohasem köszönnek előre. Üdvözlet helyett csak annyit szólnak: „Cselekedj!”

Dottie Walters

Vajon miért?

Íróeszköz vagyunk Isten kezében.

Teréz anya

Egyik örömöm és szenvedélyem a hangom. Imádok a közeli művelődési ház amatőr társulatában énekelni. Egy különösen megerőltető próba után nagyon megfájdult a torkom. Akkor énekeltem először színpadon operát, és megrémültem, hogy talán valami kárt tettem a hangszálaimban. Főszerepet játszottam, és közelgett a bemutató, így hát bejelentkeztem a háziorvosunknál, ahol egy órát vártam. Végül dúlva-fúlva távoztam, visszamentem a munkahelyemre, felcsaptam a telefonkönyvet, és kikerestem egy közeli gégész számát. Ott is bejelentkeztem, és siettem a rendelőbe. Az asszisztens engedett be, és leültetett a váróhelyiségben. Nagyon rosszkedvű voltam. Ritkán betegszem meg, és erre tessék, pont most, amikor egészségesnek kell lennem. Ráadásul ma már másodszor is ott kellett hagynom a munkámat, hogy orvoshoz futkossak. Miért kell ilyesminek történnie? Kisvártatva visszajött az asszisztens:

— Megengedi, hogy feltegyek egy személyes kérdést?Ezt furcsállottam: mi mást kérdeznének az embertől az orvosi rendelőben, mint személyes jellegű dolgokat?— Természetesen.— Láttam a kezét — kezdte tétován.Tizenegy éves koromban egy targoncabalesetben elveszítettem a bal kezem felét. Azt hiszem, részben ez az oka,

hogy nem váltottam valóra álmomat, és nem lettem hivatásos előadóművész, bár mindenki azt mondja a sérülésemre: „Nahát, észre se vettem. Maga annyira természetes.” Magamban mindig azt gondoltam, hogy az emberek csak tökéletes férfiakat és nőket akarnak látni a színpadon, nem engem. Meg aztán túl magas is vagyok, teltkarcsú, nem igazán tehetséges... nem, biztosan nem kíváncsiak rám. A zenés játékokat viszont imádom, és valóban jó a hangom. Így egy szép napon szerencsét próbáltam a helybeli műkedvelő színtársulatnál. Engem választottak ki elsőnek! Ez három éve történt. Azóta szinte minden szerepet megkaptam, amire jelentkeztem.

— Szeretném tudni, miképpen érintette ez az életét — folytatta az asszisztens.A baleset óta eltelt huszonöt év alatt egyszer sem kérdezték ezt tőlem. Azt igen, hogy „Nagyon zavarja?”, de hogy

„miképpen érintette az életemet”, azt soha.— Tudja, nemrég szültem, és a kislányom keze pont olyan, mint az öné — szólalt meg félszeg hallgatás után ismét.

— Szóval ezért szeretném tudni, hogy az ön életét miképpen érintette ez a dolog.— Hogy miképpen? — tűnődtem el. Hogyan is fogalmazzam meg? — Valóban befolyásolta az életemet —

válaszoltam végül —, de nem negatív irányban. Sok olyasmit el tudok végezni, amit a két egészséges kézzel rendelkezők is nehezen. Percenként hetvenöt szavas sebességgel gépelek, gitározom, évek óta lovagolok, lóidomítói oklevelet is szereztem. Játszom zenés színházban, és rendszeresen tartok beszédet nagy tömeg előtt, évente három-négy alkalommal a televízióban is. Azt hiszem, mindez sohasem okozott nehézséget, mert a családom szeret és bátorít. Mindig izgatottan beszéltek arról, hogy hírnevet szerzek, mert megtanulom egy kézzel is megcsinálni mindazt, ami másoknak kettővel is nehézséget okoz. Mindig erre helyeztük a hangsúlyt, nem a fogyatékosságra. A kislányának nincs semmi baja, teljesen normális, legfeljebb akkor nem az, ha a normális alatt átlagosat értünk. Tanítsa arra, hogy ő „más”, de ez a másság nagyszerű dolog. Mi a jó abban, ha az ember átlagos?

Egy darabig hallgatott.— Köszönöm — mondta azután egyszerűen, és kiment.Elgondolkodva ültem. Miért kell ilyesminek történnie?Mindennek van valami oka, még annak is, hogy az a villás targonca a kezemre dőlt. Én sem véletlenül

kerültem éppen most ide, ebbe a rendelőbe.

Bejött a doktor, megnézte a torkomat, és közölte, hogy érzésteleníti, majd ledug egy szondát, hogy jobban megvizsgálja. Nos, az énekesek rém kényesek arra, hogy orvosi műszereket dugdossanak a torkukba, kivált, ha az olyan fájdalmas, hogy előbb érzésteleníteni kell!

— Köszönöm, azt nem kérem — álltam fel, és kisétáltam. Másnapra tökéletesen rendbejött a torkom.Miért kell ilyesminek történnie?

Lilly Walters

A legtüzesebb kemencéből kerül ki a legfinomabb acél

A csönd és nyugalom nem fejleszti a jellemet. Csak a szenvedés és megpróbáltatás nyomán erősödik a lélek, tisztul az éleslátás, támad fel az ambíció és jön el a siker.

Helen Keller

Sohasem felejtem el azt az 1946-os éjszakát, amikor kezdetét vette a kegyetlen erőpróbák sora.George bátyám hazajött a futballedzésről, és negyvenfokos lázzal ágynak esett. Az orvos megvizsgálta, és közölte,

hogy „poliós”. Ez még a Salk-oltás ideje előtt történt, a járványos gyermekbénulást éppoly jól ismerték Websterben, mint Missouri állam többi városában. Számtalan gyereket és serdülőt ölt meg vagy tett egy életre nyomorékká. Miután a beteg túl volt az életveszélyen, a doktor kötelességének tartotta, hogy felfedje előtte a szörnyű igazságot:

— Borzasztóan sajnálom, fiam, de a betegség nem múlt el nyomtalanul, valószínűleg örökre sánta marad, a bal karját pedig egyáltalán nem fogja tudni használni.

George mindig arról álmodott, hogy az érettségi évében birkózóbajnok lesz, miután az előző évadban elvesztette a bajnokságot.

— Doktor úr... — rebegte elhaló hangon.— Tessék — hajolt az ágy fölé az orvos —, mi az, fiam?— Tűnjön a francba! — javasolta elszántan a bátyám.Másnap a nővér rémülten csapta össze a kezét, amikor a szobájába lépett, és a padlón hason fekve találta.— Jesszusom, mit művel?— Sétálok — felelte higgadtan.Nem volt hajlandó semmiféle járógépet vagy akár mankót használni. Olykor húsz percig is eltartott, míg felállt a

székről, de minden segítséget visszautasított. Emlékszem, amint egy teniszlabdát emelgetett, olyan erőfeszítéssel, ahogy egy egészséges ember egy ötvenkilós súlyzót. Aztán arra is emlékszem, amikor a birkózócsapat kapitányaként szőnyegre lépett. De ezzel még nem ér véget a történet. A következő évben, miután beválogatták, hogy a Missouri Valley College színeiben induljon az egyik első olyan futballmérkőzésen, amelyet a helyi tévé is közvetített, leterítette a mononukleózis. Ekkor Bob bátyám volt az, aki segített még inkább megerősíteni George amúgy is szilárd meggyőződését, hogy soha nem szabad feladni. A család a kórházi szobában ült a tévé előtt, amikor a Valley középhátvédje végrehajtott egy tizenkét yardos előre passzt, majd a mérkőzést közvetítő sportriporter bejelentette:

— Ebben a pillanatban George Schlatter bemutatta a mai nap első elfogását.Megrökönyödve fordultunk az ágy felé, hogy megbizonyosodjunk George ottlétéről, azután felfogtuk, mi történt.

Bob, aki szintén bekerült az induló felállásba, George számát viselte, hogy a bátyja a délután folyamán hat passz elfogása és számtalan szerelés kapcsán hallhassa a saját nevét. Hogy George legyűrte az újabb vírusfertőzést, az a Bobtól kapott leckének köszönhető — mert mindig van megoldás! A sors akaratából a következő három őszt rendre kórházban töltötte. 1948-ban rozsdás szögbe lépett, 1949-ben mandulagyulladást kapott, pont akkor, amikor próbaéneklésen kellett volna részt vennie Phil Harrisnél. 1950-ben pedig testfelületének 40%-án harmadfokú égéssel és légmellel szállították be a mentők. Az életét Alan bátyám mentette meg, aki, miután egy robbanás következtében George ruhája tüzet fogott, rávetette magát, hogy eloltsa a lángokat. Ő maga is súlyos égési sérüléseket szenvedett. George azonban minden erőpróbán megerősödve jutott túl, és még inkább hitt abban, hogy minden akadályt képes legyőzni. Valahol azt olvasta, hogy aki az akadályokat látja, az levette a szemét a célról. A küzdőszellem és a lelki derű adományaival felvértezve belépett a szórakoztatóipar világába, hogy forradalmasítsa a televíziózást olyan újszerű műsorok kiötlésével és előállításával, mint a „Laugh In” vagy az „American Comedy Awards”. Sammy Davis-összeállításával elnyerte az Emmy-díjat, a tévések Oscarját. Szó szerint a tűzben edződött, s acélos lélekkel került ki belőle, melyet arra használt, hogy erősítsen és vidámítson egy nemzetet.

John Wayne Schlatter

A küzdelem

I.

„Szállj ki! Add fel! Vesztettél!”Kiáltják felém könyörögve.„Minden összeesküdött ellened, Ezúttal tényleg nem győzhetsz!”

Talán már lehorgasztanám fejem,Hogy a kudarc szemébe nézzek,De elűzi csüggedésem hirtelen Egy régvolt verseny szép emléke.

Meggyengült akaratom ismét erős,Ahogy felidézem a képet;Mert a rövid küzdelem puszta emléke Ifjonti reménnyel tölt el.

II.

Gyermekfutam, csupa férfi palánta, Mintha tegnap történt volna.Izgultak nagyon, de féltek is,Az arcukra volt írva.

Felsorakoztak a rajtvonalon,Mind győzelemben reménykedett. Elsőként futni be, vagy ha nem,Hát legalább második helyen.

Az apák a pályaszélről ügyeltek,Ki-ki a fiáért szurkolt,A sok csemete a papa kedvéért Igyekezett kivágni a rezet.

Sípszó hasított a levegőbe: rajt!Ifjú szívek reménye fellobbant,Győzni, hőssé emelkedni ott,Erre vágytak a fiúk.

Egyikük csaknem az élen haladt Az apja ott állt a tömegben, Ő meg egyre csak arra gondolt:„Hű, de büszke lesz apu!”

Ám ahogy a pályán haladt,Egy egész kis horpadáshoz ért,S míg fejében csak a győzelem járt, Elvétette a lépést, és elcsúszott.

Keményen próbált talpon maradni, Két karjával egyensúlyozott,De a tömeg harsány kacaja közben Arccal a salakra bukott.

Elesett, s ezzel elszállt a remény,Hogy is nyerhetett volna most már? Zavarában legszívesebben A föld alá süllyedt volna el.

De ahogy elterült, az apja felállt, Aggódó arccal figyelte,S a fiú kiolvasta szeméből a buzdítást: „Kelj fel, és nyerd meg a versenyt!”

Felpattant, nem ütötte meg magát, Egy kicsit tán, de az mit se számít.És erejét megfeszítve, futott tovább, Hogy lemaradását behozza.

Teljesen arra összpontosított,Hogy a mezőnyt utolérje,Elméje, lábánál gyorsabban haladt, Megcsúszott, elesett újra!

Már bánta, hogy nem állt ki az előbb, Amikor még csak egyszer vallott szégyent. „Reménytelen eset vagyok,Nem kellett volna beneveznem.”

De a csúfondáros arcok között Megkereste az apja arcát,Az állhatatos szempár azt mondta ismét: „Kelj fel, és nyerd meg a versenyt!”

Felugrott hát, nekiiramodott,Tíz méterrel a legutolsó mögött.„Most már igazán rá kell hajtanom,Hogy lefaragjam a hátrányt.”

Minden erejét összeszedve,Ledolgozott nyolc-tíz métert,De annyira csak erre figyelt,Hogy megint csak elesett újra!

Megsemmisülten feküdt a porban,Könny szivárgott a szeméből.„Mi értelme volna futni tovább?Három bukás épp elég.”

Úgy érezte, jártányi ereje sincs,Reménye párává foszlott,Messze lemaradva a futók mögött Nem maradt semmi esélye.

„Vesztettem, mi haszna tagadni,Csúfos bukás lett a részem.”De akkor az apja jutott eszébe,Hogy nézzen majd a szemébe?

„Kelj fel — visszhangzott a fülében —,Kelj fel, foglald el a helyed,Nem kudarcot vallani jöttél ide,Kelj fel, és nyerd meg a versenyt!”

„Még semmi sincs veszve — mondta a hang, mely ismét talpra ösztökélte —,Hisz a győzelem nem más, csak annyi: Minden bukás után bátran felállni.”

Felkelt hát, s futott, futott tovább,Szívébe új elszántság költözött.Nyer vagy veszít, tudta már,A lényeg, hogy fel sose adja.

Bárhogy lehagyták a többiek,Hisz már alig látta őket,Beleadott mindent, úgy futott,Mint ki a győzelemért küzd.

Háromszor esett el, felbukott;Háromszor állt talpra újra:S bár elsőként célba nem érhetett,Azért csak lefutotta a távot.

Ujjongott a tömeg: a célvonalat Átlépte a győztes futó.Büszkén, boldogan emelte fel fejét, Ő nem esett egyszer sem el.

Ám ahogy a másik, ki háromszor bukott, Utolsónak végre beért,Üdvrivalgásból több neki jutott,Mert végigfutotta a távot.

Utolsónak ért célba, igaz,Fejét csüggedten leszegve,De a zajból azt hitte volna bárki: ő nyert, Mert a tömeg már csak őt ünnepelte.

Az apjához bánatosan ballagott:„Nem valami jól szerepeltem.”„Nekem te győztél mégis, fiam,Nem maradtál egyszer sem fekve.”

III.

Ha sötét az ég, és az élet kemény,Szembenézni a sorssal nehéz,A kisfiú emléke most is segít Megújuló küzdelmeimben.

Mert az élet olyan, akár az a verseny,Egyszer lenn, egyszer fenn, mindig így megy,De a győzelemhez nem kell más,Csak felállni, ahányszor elestem.

„Szállj ki! Add fel! Vesztettél!”Ezt vágják arcomba most is,De egy másik hang szól a múltból hozzám: „Kelj fel, és nyerd meg a versenyt!”

D. H. Groberg

Egy idő után

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a

gyermek kétségbeesésével,És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz...Hogy valóban erős vagy.És valóban értékes.

Veronica A. Shoffstall

Amerika-csúcs

— Miért én? — sikoltotta Todd, mikor az apja kihúzta véres testét a sötéten hullámzó vízből, és a csónakba emelte. Eszméleténél maradt, miközben apja, két fivére és három barátja igyekezett minél előbb a partra juttatni. Olyan valószínűtlennek tűnt az egész. Reggel óta gondtalanul vízisíeltek az oklahomai tavon, a nagyszülei házánál. Miután mindenki befejezte, Todd még szeretett volna egy kicsit gumibelsőzni. Ahogy a vízisí köteleit bogozgatta, a váltókar hátramenetbe döccent, és a hajócsavar beszippantotta a lábát. Mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Mire meghallották az ordítását, már késő volt. Most a kórházban küzdött az életéért. Mindkét lába súlyosan megsérült. A jobb oldali ülőideg károsodása miatt az a lába térdtől lefelé megbénult. Az orvosok azt mondták, fönnáll a veszély, hogy soha többé nem tud járni. Sebei lassan begyógyultak, de a jobb lábát alattomos csontbetegség támadta meg. Hét éven át testi-lelki harcot vívott, hogy megtarthassa, de végül szembe kellett néznie azzal, amitől a legjobban félt. 1981-ben, egy borongós áprilisi napon éberen feküdt a Massachusettsi Központi Kórház műtőasztalán, várta, hogy sor kerüljön a beavatkozásra. Nyugodtan beszélgetett az ápolószemélyzettel, hogy milyen pizzát kér az operáció után.

— Füstölt szalonnásat sok ananásszal — tréfálkozott.Ahogy közelgett a rettegett pillanat, a megnyugvás hulláma söpört végig rajta. Békesség töltötte el a szívét, amint a

gyermekkorából ismert bibliaidézetre gondolt: „Az igazságosság jár őelőtte, és elkészíti az ő útját.”Bizonyosan tudta, hogy az ő útja most először is az amputáláson át vezet. Minden addigi kétely eloszlott, bátorság

lett úrrá rajta, hogy szembenézhessen az elkerülhetetlennel. El kellett veszítenie a lábát, hogy elnyerhesse azt az életet, amelyre áhítozott. Néhány rövid perc, és a lábából csak egy csonk maradt, de az egész jövő feltárult előtte. Családja és barátai ösztönzésére pszichológiát tanult. Magna cum laude diplomázott, majd kinevezték a dél-kaliforniai Amputációs Lelkigondozó-központ igazgatójává. Képzettsége és személyes élményei alapján segített más csonkoltakat, hogy visszanyerjék egyensúlyukat. Úgy érezte, jó úton halad, de nem tudta, mi lesz a következő lépés. A balesetig átlagos életet élt. Túrázott, sátorozott, sportolt, randevúzgatott, a haverjaival lógott. Baráti kapcsolatait a továbbiakban is ápolta, de a sport nehézségekbe ütközött. Az amputálás után kapott művégtaggal járni tudott, de egyebet nem nagyon. Éjszakánként álmában füves réteken szaladt, s reggel a rideg valóságra ébredt. Rettenetesen szeretett volna ismét futni. 1993-ban teljesült a kívánsága. Kifejlesztették a Flex-Foot nevű, újfajta művégtagot. Sikerült hozzájutnia egyhez. Kezdetben keservesen ment a futás, elbotlott a saját lábában, nagyon hamar kifulladt. De kitartóan gyakorolt tovább, s hamarosan napi húsz kilométert futott. Ekkoriban került egyik barátja kezébe egy képeslap cikke, amelyről úgy gondolta, hogy érdekelni fogja Toddot. Valami intézmény olyan amputáltakat keresett, akik megmásszák az USA ötven szövetségi államának legmagasabb csúcsait. A tervek szerint öt mozgássérültből álló csapat rekordidő alatt, száz napon belül mászta volna meg az ötven csúcsot.

Az ötlet felvillanyozta Toddot. Miért ne próbálná meg? Azelőtt imádta a természetjárást, s most lehetőséget kaphatott, hogy felderítse saját korlátalt. Jelentkezett a kísérletre, és azonnal elfogadták. Az expedíció kezdetét 1994 áprilisára tűzték ki. Toddnak csaknem egy esztendeje maradt a felkészülésre. Edzeni kezdett: naponta erősített, megváltoztatta az étrendjét, hétvégeken gyakorolta a sziklamászást. Mindenki egyetértett elhatározásával, bár egyesek kissé vakmerőnek érezték. Ő azonban nem hagyta, hogy az aggodalmaskodók visszatartsák. Tudta, hogy helyesen döntött. Miután útmutatásért imádkozott, világossá vált előtte, hogy ez a következő lépés, amelyet meg kell tennie. Minden tökéletesen alakult — egészen 1994 februárjáig, amikor lehangoló híreket kapott. A vállalkozás anyagi alapjai összeomlottak, a főszervező sajnálkozva úgy látta, nincs más hátra, mint törölni a tervet.

— Én nem szállok ki! — fortyant fel Todd. — Túl sok időt és munkát öltem már bele, semhogy feladjam. Valami azt súgja, hogy nem tehetem. Ha Isten is úgy akarja, találok módot, hogy elinduljon az expedíciót.

A kedvezőtlen fejlemények nem tántorították vissza, nekilátott, hogy mozgásba hozza a gépezetet. A következő hat hétben annyi adományt gyűjtött, amiből megszervezhette az új expedíciót. Megnyerte néhány barátját, hogy támogassák a mászás ellátási részében. Whit Rambach vállalkozott mászó-partnernek, e sorok írója pedig arra, hogy

otthon biztosítja a szükséges hátteret. Miután így minden elrendeződött, Todd menetrend szerint hozzákezdett „Amerika-csúcs” névre keresztelt új expedíciójához. Még a felkészülési időszakban megtudta, hogy addig összesen harmincegyen mászták meg mind az ötven csúcsot, kevesebben, mint ahányan a világ legmagasabban fekvő pontjára, a Csomolungmára feljutottak. Todd és Whit 1994. június 1-jén, 17.10-kor az alaszkai Mount McKinley, indián nevén a Denali meghódításával kezdett hozzá a rekorddöntéshez. A korábbi csúcstartó, Adrian Crane, valamint egy hivatásos katona, Mike Vining őrmester segített nekik.

— Az időjárási viszonyok szélsőségesen szeszélyesek voltak — emlékezik Todd. — Egyik óráról a másikra vihar kerekedhetett. A kiszámíthatatlan változások bármikor felboríthatták terveinket. A hőmérséklet időnként fagypont alá süllyedt. Tizenkét napig viaskodtunk az elemekkel, a magasság okozta kiszáradással és a veszély realitásával. Tudtam, hogy a hely veszélyes lehet, de hogy mennyire, arra csak akkor eszméltem rá, amikor két megfagyott holttestet vonszoltak le onnét a szemem láttára. Lépésenként haladtunk. Az utolsó háromszáz méter volt a legnehezebb. Minden lépésnél három lélegzetet vettem. Azzal erősítettem magam, hogy az üzenetem csak akkor juthat el az emberekhez, ha felérek a csúcsra. Ez hajtott előre a legvégén. Az izgalmakban bővelkedő expedíció további része gyors ütemben folyt le. A Phonics cég felkarolta a vállalkozást, finanszírozta a hátralévő szakaszt. Todd személye, története, rekorddöntő elszántsága az érdeklődés homlokterébe került. Gondolatait a televízió, a rádió és az újságok tolmácsolták, miközben járta az országot. Minden jó ütemben haladt, mígnem sorra került a negyvenhetedik csúcs, az oregoni Mt. Hood. Egy héttel azelőtt ketten vesztették életüket azon a hegyen. Mindenki igyekezett lebeszélni Toddékat, hogy megkockáztassák a mászást, ők azonban kijelentették, hogy megéri vállalni a kockázatot. Todd mindazonáltal elbizonytalanodva, rossz előérzetektől gyötörve lépett érintkezésbe volt középiskolai barátjával, a szakavatott hegyi vezető Fred Zalokarral. Amikor Fred értesült a veszélyes helyzetről, így reagált:

— Most már nem adhatjátok fel. Repüljetek ide, a városba, és én biztonságosan felviszlek benneteket a csúcsra.A hegyvidéki hatóságokkal folytatott hosszas megbeszélések és több órás körültekintő tervezés után Todd, Whit és

Fred sikeresen feljutott a Mt. Hood ormára. Immár csak három leküzdendő feladat állt Todd és a rekord között. Azután 1994. augusztus 7-én, 11.57-kor győzedelmesen állt meg a hawaii Mauna Kea legtetején. Mindössze 66 nap, 21 óra és 47 perc alatt megmászta mind az ötven csúcsot, harmincöt nappal javítva meg az addigi rekordot! Ami ennél is figyelemreméltóbb, amputáltként szárnyalta túl azt az eredményt, amelyet előtte két lábbal értek el. Örömmámorban úszott, nemcsak azért, mert új hegymászó világrekordot állított fel, hanem azért is, mert most már tudta a választ a kérdésre, amely balesete óta kísértette, a kérdésre, hogy „Miért én?” Harminchárom éves fejjel átlátta, miképpen szolgálhat saját tragédiája feletti diadala bátorításul mindazok számára, akik még nem hisznek abban, hogy szembeszállhatnak a sors kihívásaival. Az expedíció alatt és azóta mindmáig Todd Huston lankadatlanul igyekezett és igyekszik mindenhová eljuttatni az üzenetét: „Ha hiszel Istenben és a képességekben, melyeket adott neked, legyőzhetsz minden akadályt, amit az élet állít eléd.”

Lisa Manley

A felfedezetlen remekmű

Semmi sem helyettesítheti az állhatatosságot. A tehetség nem tudja: nincs gyakoribb a sikertelen tehetségnél. A zsenialitás nem tudja: az el nem ismert zseni szinte közmondásos. A műveltség nem tudja: a világ tele van művelt semmittevőkkel. Csak az állhatatosság mindenható.

Calvin Coolidge

Néhány évvel ezelőtt barátnőm, Sue egészsége veszedelmesen megromlott. Súlyos elváltozással jött a világra: a két szívkamráját elválasztó sövényen lyuk tátongott. Emiatt már gyermekkorában is sokat betegeskedett. Az öt szülés, melyek sorát egy komplikált császármetszés nyitotta meg, nem javított a helyzeten. Egyik műtétet a másik után hajtották végre rajta, s az évek során el is hízott. A fogyókúrák nem segítettek. Szinte szüntelen fájdalmak kínozták, melyek forrását nem sikerült felderíteni. Dennis, a férje hozzászokott a korlátaihoz, állandóan remélte, hogy javul majd az állapota, de nem igazán hitt benne. Egyszer összeült a család, és papírra vetették a kívánságlistájukat, összegyűjtve mindazokat a dolgokat, amelyeket a leginkább szerettek volna elérni az életben. Sue egyik célja az volt, hogy induljon egy maratoni versenyen. Az előzményeket és akkori kondícióját figyelembe véve, Dennis teljesen irreálisnak tartotta az ötletet, az asszony azonban kitartott mellette. Először egészen lassan kezdett futni a lakóhelyük körül. Mindennap valamivel messzebb futott, mint az előzőn — épp csak egy kocsibejáróval tovább. Vajon mikor futok le egy egész kilométert? — tanakodott. Hamarosan ötöt is lefutott. Aztán nyolcat. A többit hadd mondja el Dennis a saját szavaival!

„Emlékszem, Sue magyarázta nekem, amit valahol olvasott, hogy a valóságos és az élénken elképzelt helyzetek közötti határmezsgye nemigen meghatározható. Kedvező irányban változtathatunk magunkon és arra késztethetjük magunkat, hogy tudat alatt szinte biztos sikerrel kövessük legbecsesebb vágyainkat, ha elménkben elég tisztán kikristályosodik a cél képe. Tudom, hogy a feleségem hitt ebben — ezért nevezett be a dél-utahi St. George-ban meghirdetett maratoni futóversenyre. Vajon hihet-e az elme olyan képben, amely önpusztításhoz

vezet? Ezen tépelődtem, miközben a hegyi úton Cedar Cityből St. George-ba vezettem. A cél közelében állítottam le a furgont, és vártam, hogy Sue odaérjen. Elállíthatatlanul esett, hideg szél fújt. A verseny több mint öt órája kezdődött. Több átfagyott és sérült futót szállítottak el előttem, kezdtem pánikba esni. Rosszullét fogott el a gondolatra, hogy Sue elhagyatottan fagyoskodik valahol az út mentén. A gyors és erős vetélytársak már rég teljesítették a távot, a hátramaradottak egyre nagyobb időközökben érkeztek. Pillanatnyilag egyik irányban sem láttam senkit. A pálya mellett addig várakozó autók szinte mind elhagyták már a helyszínt, lassanként megindult a rendes forgalom is. Így a cél felől ráhajthattam a verseny útvonalára. Három kilométer után még mindig nem futott szembe velem senki. Majd egy kanyaron túl kis csoportot vettem észre. Közelebb érve, megláttam Sue-t, három másik versenyző társaságában. Vidáman beszélgettek futás közben. Ahogy az ellentétes sávon elhaladtam mellettük, a most már folyamatossá váló járműforgalmon keresztül odakiáltottam:

— Minden rendben?— Persze! — bólogatott alig zihálva Sue. Újdonsült barátai rám mosolyogtak.— Messze még a cél? — kérdezte egyikük.— Már csak pár kilométer — feleltem.Megőrültem én? Csak pár kilométer? Észrevettem, hogy ketten közülük sántítanak. Hallatszott, hogy a lábuk

cuppog a vizes futócipőben. Már a nyelvemen volt, hogy derekasan versenyeztek, és nyugodtan szálljanak be, elviszem őket, de láttam szemükben az elszántságot. Visszafordultam a furgonnal, és kisebb távolságból követtem a csoportot, figyelve, hogy valamelyikük vagy akár az egész csoport összeesik. Már több mint öt és fél órája futottak! Elhúztam mellettük, majd a céltól egy kilométernyire megálltam, és vártam. Amikor Sue ismét a látóterembe ért, észrevehetően kezdett kínlódni. Futásának üteme lelassult, arca eltorzult. Borzadva nézett le a lábaira, mintha nem akarnának engedelmeskedni neki. Valahogy továbbvergődött, már-már vonszolta magát. A kis csoport szétszakadozott. Csak egy húsz év körüli nő maradt Sue közelében. Nyilvánvalóan összebarátkoztak a verseny alatt. Megragadott a látvány, és velük együtt futni kezdtem. Úgy néhány száz méter múlva meg akartam szólalni, hogy valami emelkedett bölcsességgel lelkesítsem őket, de a gondolatokból és a szuszból egyaránt kifogytam.

Feltűnt a cél. Örültem, hogy a szervezők még nem csomagoltak össze mindent, mert úgy éreztem, az igazi győztesek csak most futnak be. Egyikük, egy cingár kamaszfiú, nem bírta tovább, megállt, leült, és sírva fakadt. Figyeltem, ahogy néhányan, feltehetően a családtagjai, odasietnek hozzá, és az autójukhoz viszik. Sue szemlátomást rettenetesen szenvedett — de két éve erről a napról álmodott, és nem csalódhatott. Tudta, hogy végigcsinálja, és ez a bizonyosság lehetővé tette, hogy a célegyenesben felgyorsítsa lépteit, s szinte boldogan küzdje le az utolsó száz métert. Maroknyian várták be, hogy gratuláljanak feleségemnek, ennek a rendkívüli maratoni futónak. Okosan osztotta be erejét, rendszeresen megállt kinyújtóztatni tagjait, bőven ivott a különböző vízvételi pontokon. Jó ritmusban futott. Egy kevésbé tapasztalt versenyzőkből álló, kisebb csoport vezetőjévé vált. Szavaival erősítette, buzdította őket, és a zömüket a célba is segítette. A verseny után együtt örvendeztünk a parkban, s a jelenlévők leplezetlenül dicsérték és ölelgették Sue-t.

— Ő hitette el velünk, hogy meg tudjuk csinálni — magyarázta egyik frissen szerzett barátja.— Olyan érzékletesen írta le, milyen érzés lesz majd célba érni, hogy rögtön tudtam: sikerülni fog — toldotta meg

egy másik.Elállt az eső, sétálgattunk, beszélgettünk. Sue-ra néztem. Megváltozott. A fejét egyenesebben tartotta, a válla

hátrafeszült. Bicegett, járása mégis magabiztosabbnak tűnt. Hangja újfajta, csöndes méltóságot árult el. Nem mondhatnám, hogy kicserélődött, inkább mintha felfedezte volna igazi énjét, amelyet eddig nem ismert. Még nem száradt meg a festék, de tudtam, hogy felfedezetlen remekmű került napvilágra, mely még millió meglepetést tartogat saját maga számára. Látszott, hogy igazán elégedett új önmagával. Én nemkülönben.”

Charles A. Coonradt

Ha nekem sikerült, másnak is sikerülhet!

A szó szoros értelmében a semmiből kezdtem. Egy fiatal leányanya gyermekeként sorsomra hagyva a kanadai Saskatchewan tartomány Moose Jaw nevű városkájában, egy szegény, középkorú házaspár fogadott örökbe: John és Mary Linkletter. Nevelőapám az egyik legszívélyesebb ember volt, akit valaha ismertem, az üzlethez viszont szikrányit sem konyított. A másodállású evangélikus lelkészség mellett biztosítási ügynököléssel is megpróbálkozott, működtetett egy kis szatócsboltot, meg cipészkedett, de semmi sem akart neki sikerülni. Végül San Diegóban kötöttünk ki, az egyik ottani egyházközség, szeretetotthonában. Azután Linkletter papa elhivatottságot érzett, hogy teljes energiáját a lelkipásztorkodásnak szentelje, s attól kezdve még kevesebb pénzt láttunk. Amit mégis, azt rendszerint megosztottuk valamely környékbeli nyomorulttal, aki betevő falat után ácsingózva épp arra vetődött. Idő előtt befejezettnek tekintettem a középiskolát, és zsenge tizenhatévesként nyakamba vettem a nagyvilágot azzal az elképzeléssel, hogy szerencsét próbálok. Ez nem jött be rögtön, mivel majdnem mindjárt az elején szembetaláltam magam egy rám szegezett pisztollyal: csavargótársammal egy marhavagonban szundítottunk, amikor elkapott bennünket egy falka útonálló.

— Mancsokat szét, és hasra! — parancsolt ránk az egyikük. — Ha ez a gyufa kialszik, és egy kukkot hallok, lövök.

Miközben átkutatták a zsebeinket, és a derekunk körül kotorásztak, azon tanakodtam, vajon csak a pénzünket akarják-e. Megrémültem, mivel hallottam rebesgetni kivénhedt hobókról, akik fiatal fiúkkal erőszakoskodnak. Abban a pillanatban kialudt a gyufa... és sietve újat gyújtottak. Persze, hogy nem mozdultunk! A rablók egy dollár harminc centet találtak nálam, viszont nem vették észre a tízest, amit a kabátom bélésébe varrtam. A barátomtól, Denver Foxtól is elszedtek két dollárt. A gyufa megint kialudt, és habozásukból éreztem, hogy bizonytalanok valamiben. Ahogy ott feküdtünk Denverrel, egymástól néhány ujjnyira a sötétben, hallottam, amint a pisztoly závárja kattan, és végigfutott a hátamon a hideg. Tudtam, azt fontolgatják, hogy megöljenek-e. A marhavagon tetején doboló eső elfojtott volna minden zajt. Megfagyott bennem a vér, apámra gondoltam. Hogy imádkozna értem, ha tudná... Hirtelen eltávozott tőlem a félelem, békesség és nyugalom szállt meg. Mintegy visszanyert magabiztosságomra válaszul, a rablók otthagytak minket. Még annyit éreztem, hogy az egyikük a kezembe nyom valamit.

— Nesze, a harminc cented! — mondta. — Reggelire.Ma úgy nézek vissza arra az időre, mint a televíziózás történetében leghosszabb ideje futó két beszélgetőműsor

negyvenöt éve közismert vezetője; sikereket értem el vállalkozásaimmal, könyveimmel és előadásaimmal; büszke lehetek csodálatos családomra — ötvennyolc éve élek ugyanabban a házasságban, öt gyermekem, hét unokám és nyolc dédunokám született. Mindezt nem a dicsekvés kedvéért említem, hanem azért, hogy buzdítsam mindazokat, akiknek nem sok jutott eddig a javakból. Gondoljanak arra, hogy honnét indultam, és véssék eszükbe: ha nekem sikerült, másnak is sikerülhet! Igen, sikerülni is fog!

Art Linkletter

Mi történt?

Egy fiatalember — nevezzük Jerrynek — az egyik patinás egyetem futballcsapatában játszott, vagy inkább azt mondhatnánk, edzett. Tehetségéből csupán arra futotta, hogy egyszer-egyszer részt vehessen a szezon kevésbé fontos mérkőzésein, viszont négy év alatt egyetlen edzést sem hagyott ki ez a hűséges, elkötelezett fiatalember. Az edzőt lenyűgözte ez a kitartás, és azt is bámulta benne, hogy szemlátomást lelkesedik az apjáért. Többször is látta, hogy amikor az öreg meglátogatja a fiát, kart karba öltve, nevetgélve és beszélgetve sétálgatnak az egyetem épületei közt. Ő maga azonban sosem találkozott az apával, nem beszélt vele Jerryről. Jerry már végzős volt, amikor néhány nappal az évad legjelentősebb rangadója előtt — ősi ellenlábasukkal mérkőztek meg, vetélkedésük intenzitása felért a hadsereg és a haditengerészet rivalizálásával — egy este kopogtak az edző ajtaján. Ahogy kinyitotta, a fiatalembert látta ott gyászos arccal.

— Mester — motyogta Jerry —, meghalt az apám. Nem haragszik, ha kihagyok néhány edzést, és hazautazom?Az edző mély részvéttel hallotta a hírt, és természetesen engedélyezte, hogy a fiú elutazzék. Jerry valami

köszönetfélét mormolt, és már távozóban volt, amikor a férfi hozzátette:— Nem kell sietned, hogy visszaérj a szombati meccsre. Természetesen az alól is felmentelek.A fiú bólintott, és elment, de péntek este, szinte órákkal a nagy csata előtt ismét ott állt az edző küszöbén.— Visszajöttem, mester, és lenne egy kérésem. Szeretnék holnap a kezdőcsapatban játszani.Az edző megpróbálta lebeszélni erről, mivel a mérkőzés fontossága lebegett a szeme előtt. Végül mégis

beleegyezett. Azon az éjszakán álmatlanul hánykolódott az ágyban. Miért mondott igent? Az ellenfél három góllal jobban áll. Végig a legfőbb játékosait kell bevetnie. Mi van, ha a kezdő kirúgás után Jerryhez kerül a labda, és elpuskázza?

Mi van, ha beteszi a kezdőcsapatba, és öt vagy hat góllal kikapnak? Nyilvánvalóan nem engedheti játszani, ez még csak nem is kérdés. Viszont megígérte. Így hát, miközben a zenekar játszott és morajlott a tömeg, Jerry ott állt a gólvonalon, várta a kezdő kirúgást. Nem valószínű, hogy pont hozzá kerüljön a labda, gondolta az edző. Mindenesetre úgy állította be a hátvédet és a középhátvédet, hogy kiiktassák a fiút a játékból. Ily módon nem kellett attól tartania, hogy Jerry végzetes hibát ejt, mégis megtarthatta az ígéretét.

— Jaj, ne! — nyögött fel, amikor a kezdőrúgás után a labda egyenesen Jerry karjába szállt. Ám várakozása ellenére a fiú ügyetlenkedés helyett szorosan fogta a labdát, félretaszított három rárontó védőjátékost, és egész a középpályáig rohant, mielőtt végül szerelték. Az edző még sohasem látott tőle ilyen fürgeséget és ennyi erőt, s talán megérzett valamit, mert jelezte a középhátvédnek, hogy passzoljon előre Jerrynek. A középhátvéd leadta a labdát, Jerry pedig áttörte az ellenfél védelmét, és a húszyardos vonalig jutott. Néhány menettel később pedig átvitte a labdát a gólvonalon. A pontelőnnyel rendelkező ellenfél megdöbbent. Ki ez a kölyök?

A felderítők beszámolói még csak nem is említették, hiszen addig egész évben összesen három percet töltött a pályán. Az edző nem cserélte le Jerryt, s a fiú végigjátszotta az első két negyedet. Szerelt, passzokat fogott el, blokkolt, futott — és mindent jól csinált. A félidőben a papírforma szerinti vesztesek már két góllal vezettek. A második félidőben Jerry tovább lelkesítette a csapatot. Amikor eldördült a játék végét jelző lövés, az övéi nyertek. Az öltöző tébolyult hangzavarában, mely csakis azon csapatok sajátja, amelyek megvívták a hihetetlen csatát, és diadalt arattak, az edző Jerryt kereste, s végül egy félreeső sarokban talált rá, ahol arcát tenyerébe temetve ült.

— Mi történt veled a pályán, fiam? — fogta át a vállát az edző. — Te egyszerűen nem játszol ilyen jól. Nem vagy ilyen gyors, ilyen erős, se ennyire ügyes. Mi történt?

Jerry felnézett, és szelíd hangon felelt:— Tudja, mester, az apám vak volt. Ma láthatott először játszani.

Ismeretlen szerző Beküldte: Chuck Dodge

A nyugalom ára

Egy bölcs öregúr nyugalomba vonult, és szerény kis házat vásárolt egy iskola közelében. Nyugdíjas korának első néhány hete csöndben és békében telt el... azután megkezdődött a tanév. Azon a szent délutánon három siheder, a tanítás utáni szabadságtól megittasodva, végigballagott az utcán, és lelkesen megrugdosott minden szemeteskukát, ami az útjába akadt. A fülsiketítő csörömpölés nap nap után ismétlődött, mígnem végül a bölcs öreg úgy döntött, hogy ideje a tettek mezejére lépnie. Másnap délután kisétált, hogy találkozzék az ifjú dobvirtuózokkal, amint azok végigpüfölték a kukákat.

— Ej, de jó móka ez, srácok! — állította meg őket. — Öröm nézni a jókedveteket. Én is ugyanezt csináltam a ti korotokban. Tennétek nekem egy szívességet? Mindegyikteknek adok egy-egy dollárt, ha megígéritek, hogy mindennap erre jöttök, és jót ricsajoztok.

A srácok nem tudtak hová lenni örömükben, és folytatták dobhártyarepesztő műsorukat. Néhány nap múlva az öreg harcos szomorkás mosollyal üdvözölte az ifjúságot.

— Nehéz idők járnak, megcsappant a jövedelmem. Mostantól sajnos csak ötven centet adhatok fejenként a dobolásért.

A lármafelelősök lógó orral vették tudomásul a kedvezőtlen változást, de azért nem utasították vissza a felajánlott összeget, és továbbra is derekasan zajongtak.

Újabb pár nap múlva a ravasz vén róka ismét előbújt, amikor a doboskülönítmény közelgett.— Idefigyeljetek, még nem jött meg a nyugdíjam, úgyhogy nem adhatok többet huszonöt centnél. Rendben?— Rongyos negyed dollárt? — fortyant fel a fő csendháborító. — Ha azt képzeli, hogy itt vesztegetjük az időnket,

csapkodjuk magának a kukákat negyed dollárért, akkor nincs ki a négy kereke. Abból nem eszik!És az öregember ettől fogva derűs csöndességben éldegélt, amíg meg nem halt.

Gentle Spaces News

VEGYES BÖLCSESSÉGEK

Az élet leckék sorozata, melyeket át kell élnünk, hogy megértsük őket.

Helen Keller

Bölcsesség

Három cowboy járja a pusztát az elbitangolt jószágok nyomában, az egyikük navahó Indián. Mivel kora reggeltől az állatokkal vesződnek, evésre nem jut idejük. Késő délután ketten panaszkodni kezdenek, hogy kilyukad a gyomruk, de a városban majd jól belakmároznak. Egyikük megkérdezi a navahót, hogy ő is éhes-e, de az csak vállat von, és azt feleli, nem. Estefelé a városba érnek, s a fogadóban mindhárman hatalmas adag marhasültet rendelnek. Miután az indián farkasétvággyal, jóízűen bekebelez mindent, amit csak elé raknak, egyik társa emlékezteti, hogy alig egy órája még azt állította, nem éhes.

— Nem bölcs dolog éhesnek lenni — hangzik a felelet —, ha nincs mit enni.

Ismeretlen szerző

Napóleon és a szűcs

Ne nézz vissza haraggal se előre félelemmel, inkább tekints körül józanul.

James Thurber

Napóleon oroszországi hadjárata idején a francia csapatok épp a sokadik kisváros közepén harcoltak, amikor a császár véletlenül elszakadt embereitől. Egy kozákosztag észrevette őt, és üldözőbe vették a kanyargós sikátorokban. Bonaparte futott, hogy mentse az életét, és egy félreeső közben szűcsműhelyre bukkant. Zihálva lépett be a tenyérnyi helyiségbe, és könyörögni kezdett a mesternek:

— Segítsen rajtam! Bujtasson el!— Rejtőzzék el gyorsan ide, a bőrök alá — tuszkolta a sarokba amaz, és nagy halom prémmel takarta be.A következő másodpercben rájuk törtek a kozákok:— Hová tűnt? Láttuk bejönni — és a kézműves tiltakozása ellenére felforgatták az egész műhelyt. Törtek-zúztak,

szablyáikkal beledöfködtek a szőrme halomba is, de nem találták meg Napóleont. Nemsokára elunták a kutatást, és továbbálltak. Egy idő múlva Napóleon sértetlenül bújt elő rejtekéből, épp amikor a gárdistái megjelentek. A szűcs hozzá fordult, és félénken megszólította:

— Bocsánat, hogy ilyesmivel háborgatom hatalmasságodat, de milyen érzés volt a bőrök alatt kuporogni, abban a tudatban, hogy mindjárt megölik?

A hadvezér kihúzta magát, amennyire a magasságából tellett, és sértetten felcsattant:— Hogy merészel ilyet kérdezni a franciák császárától?! Gárdisták, vigyék ezt az arcátlant, kössék be a szemét, és

végezzek ki! Személyesen adok majd tűzparancsot!A katonák megragadták a szerencsétlent, kivonszolták, falhoz állították, és kendőt kötöttek a szemére. Nem látott

semmit, hallotta azonban, ahogy a katonák felsorakoznak, előkészítik puskáikat. A hideg szél beleakaszkodott a ruhájába, jeges kezével megérintette arcát, a lába reszketett. Ekkor Napóleon megköszörülte a torkát, és lassan vezényelt.

— Fegyveeert vállhoz ... cél...Ebben a pillanatban, tudván, hogy utolsó benyomásait szerezte az életről, leírhatatlan érzés ébredt a

mesteremberben, és könnyek gördültek le az arcán. Végtelennek tetsző csend után léptek közeledtek, levették szeméről a kötést. A hirtelen napsütéstől elvakítva látta, hogy szúrós tekintet mélyed a szemébe, mely mintha a veséjébe hatolna.

— Nahát, most már tudja — szólalt meg nyájasan Napóleon.

Steve Andreas

Lábnyomok

Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban — a saját lábnyoma, meg az Úr nyomai. Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátranézett, és észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható. Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődnek.

— Uram — szólalt meg zavartan —, azt mondtad, ha a te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád.

— Kedves gyermekem — felelte az Úr —, én szeretlek és sohasem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karomban vittelek.

Ismeretlen szerző

Gyerekszemmel

Az öregember naphosszat a hintaszékében gubbasztott. Feltette magában, hogy nem mozdul ülőhelyéről, amíg meg nem látja Istent. Egy szép tavaszi délutánon is ott ringatózott, lankadatlanul az égi jelenésre várva, amikor észrevette, hogy vele szemközt egy kislány játszik az utcán. A lányka labdája begurult a kertjébe. A kicsike utánaszaladt, és ahogy lehajolt érte, pillantása az öregre esett.

— Bácsi kérem, láttam, hogy mindennap itt tetszik üldögélni, és mintha keresni tetszene valamit a messzeségben. Mit tetszik annyira nézni?

— Jaj, aranyoskám, te még kicsi vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.— Lehet, de anyu mindig azt mondja, ha valami jár a fejemben, beszéljek róla bátran. „Oszd meg a gondolataidat,

Lizócska!”, így biztat mindig. Folyton azt hajtogatja, hogy az emberek így könnyebben megértik egymást.— Hát, Lizácska, én azt hiszem, most mégsem segíthetsz — dörmögte a férfi.— Lehet, bácsi, de talán az is segítség, ha meghallgatom.— Na jó, akkor elárulom, hogy Istent keresem.— Ne tessék haragudni, de ebben a székben ülve tetszik keresni Istent? — képedt el a kislány.— Nos, igen. Mielőtt meghalok, hinni szeretném, hogy van Isten, valami jelre várok, de mindeddig hiába.— Jelre? — csodálkozott el még jobban Lizácska. — De bácsi kérem, Isten jelt ad, valahányszor levegőt

veszünk. Amikor érezzük a virágok édes illatát. Amikor halljuk a madarak énekét. Amikor kisbaba születik. Isten jelez nekünk, amikor nevetünk és amikor sírunk, amikor könnyek gördülnek le arcunkon. Jeladás a szívünkben, amikor megölelünk és szeretünk valakit. Isten jeladása a szél, a szivárvány, az évszakok váltakozása. Megannyi jel, és a bácsi nem hisz benne? Isten a bácsiban van, és énbennem is. Nincs mit keresni, mert Ő örökké jelen van.

Egyik kezét csípőre téve, a másikkal a levegőben hadonászva folytatta:— Anyukám azt mondja: „Ha valami hatalmas dolgot keresel, Lizácska, akkor nem látsz a szemedtől, mert

Istent látni annyi, mint az egyszerű dolgokat látni, az életet látni.” Szóval ezt szokta mondani.— Tényleg sokat tudsz, kislányom, de ez nekem nem elég.Lizácska odalépett az öreghez, pici kezét a férfi szívére tette, és halkan a fülébe súgta:— Idebentről jön, bácsi, nem odafentről — mutatott az ég felé. — A szívében, a saját tükrében keresse, bácsi,

akkor meglátja majd a jelet.Visszaballagott az utcára, megfordult, és elmosolyodott. Lehajolt, hogy megszagolja a virágokat, és odakiáltott:— Anyukám azt mondja: „Ha valami hatalmas dolgot keresel, Lizácska, akkor nem látsz a szemedtől.”

Dee Dee Robinson

Buta libák

A következő ősszel, amikor téli szállásukra költöző vadludakat látunk ék alakban dél felé húzni az égen, gondolkozzunk el azon, amit a tudósok felfedeztek a különös állati viselkedéssel kapcsolatban. Az egyes madarak szárnycsapásai felhajtóerőt gerjesztenek nyomukban haladó társuk röptéhez. Az ékalak következtében az egész madárkötelék legalább 71 százalékkal nagyobb távolságra juthat el, mintha külön-külön repülnének.

Az azonos irányba tartó, és összetartozásukat átérző emberek könnyebben és gyorsabban célhoz érnek, mert egymást tolják előre.

Ha egy madár kitér az alakzatból, hirtelen megérzi a légellenállást, és siet visszaigazodni, hogy élvezhesse az előtte repülő felhajtóerejét.

Ha van annyi józan eszünk, mint a libáknak, együtt húzunk azokkal, akik ugyanoda igyekszenek, ahová mi. Amikor az élen haladó elfárad, helyet cserél egy társával, aki átveszi a vezetést. Ésszerű dolog felváltva végezni a kimerítő feladatokat, az embereknél éppúgy, mint a dél felé szálló

vadludaknál. Az ékben hátul haladók kiáltozva bátorítják az élen repülőket, hogy ne lankadjanak.Vajon miféle üzenetet közvetít, amikor mi kiabálunk hátulról előre?Végül — és ez igazán fontos —, amikor valamelyiküket elfogja a rosszullét, vagy lövés éri, és kihull a sorból, két

társa vele együtt kiválik, és követi, hogy segítséget és védelmet nyújtson neki. Vele maradnak, míg visszanyeri röpképességét vagy elpusztul, és csakis azután indulnak tovább saját csapatukkal, esetleg egy másikhoz csatlakozva erednek övéik nyomába.

Ha vagyunk olyan okosak, mint a buta libák, akkor mi is így állunk ki egymásért.

Ismeretlen szerző

Tudom, ott van a harcmezőn

Nem tudom, megtalálni-e Istent a templomban, és nem emlékszem, éreztem-e valaha is a jelenlétét, amikor odamentem.

Csak rengeteg barátságosan mosolygó arcra emlékszem, meg vasárnapi ruhába öltözött emberekre.Valahogy mindig feszélyezett az az összezsúfolódott tömeg.Nem, arra nem emlékszem, hogy Istent láttam volna ott, de a nevét folyton hallottam.Nem értem, mikor egyesek azt kérdezik:„Újjászülettél? Ha igen, mikor?”Vietnamban viszont éreztem Istent — szinte mindennap.Éreztem, amikor egész éjszakai tűzharc után Égre küldte a Napot, hogy elűzze az esőt: és az eső fenségesen visszatért a rákövetkező napon.Ott volt, amikor darabonként zsákba szedtem, ami Moore őrmesterből megmaradt.Ott volt, amikor megírtam az özvegyének, hogyan esett el.Ott volt, amikor Sink őrmester halálhörgését hallottam.Ő segített lecipelnem Swanson őrmestert a dombról az An Loe-völgyben.Ő villant fel előttem, amikor 1967. május 27-én saját állásainkban éreztem a napalm hevét.Ő lebegett körülöttem, mikor a káplán tábori istentiszteletet tartott halottatokért.Ő sejlett fel embereim arcán, amikor parancsba adtam, hogy egy töltényt tegyenek félre maguknak, mert már-már

legyűrtek minket azon a fülledt napon a messzi Vietnamban.Ő adta számba a miatyánkot minden légi bevetésnél, mikor a csúszótalpakon állva, a fák csúcsa lábunkat súrolta.Amikor felépítettük az éjszakai fedezéket, és a saját kezemet sem láttam a vaksötétben, az Ő kezét éreztem.Rám küldte a magányt, hogy biztosítsa a kedves emlékeket, melyek későbbi életünkben mindig megjelennek.Mindig emlékezni fogok az erőre, melyet Isten adott az árváknak — a háború gyermekeinek.Erőssé tette őket, de ők nem értették.Én tudom huszonöt év múltán, hogy egyazon csillag alatt alszunk.Fiúkat küldött a háborúba. Fiatalemberek tértek vissza; az életük örökre megváltozott, büszkék, hogy a szabadság

földjét védelmezték.Nem tudom, ott van-e Isten a templomban, de azt tudom, hogy a harcmezőn igen.

Dr. Bany L. McAlpine Kilencedik páncélos felderítő ezred

Első lövészszázad

Bringázás

Az élet olyan, akár a biciklizés. Nem esünk el, amíg nyomjuk a pedált.

Claude Pepper, kongresszusi tag

Kezdetben megfigyelőnek tartottam Istent, bírámnak, aki nyomon követi minden rosszaságomat. Így dönti el, a mennyországot vagy a poklot érdemlem-e, amikor meghalok. Mindenütt jelen van, olyanformán, mint az elnök, őt is rögtön azonosítottam, ha megláttam a képét, pedig egyáltalán nem ismertem.

Később aztán, amikor kezdtem ráeszmélni a bennem rejlő erőre, olyannak tűnt az élet, mint a biciklizés vagy inkább tandemkerékpározás, és Isten a hátsó ülésről segített pedálozni. Nem tudom, mikor történt, hogy helycserét javasolt, de az életem azóta nem ugyanaz... a belső erő sokkal izgalmasabbá tette. Amíg én kormányoztam, tudtam az

utat. Elég unalmas volt, de belátható, mindig a legrövidebb volt két pont között. Amikor azonban Ő vette át a vezetést, élvezetes kanyarokon, emelkedőkön, sziklás lejtőkön haladt nyaktörő sebességgel; én meg nem tehettem mást, csak kapaszkodtam! S bármilyen őrültségnek hangzott, egyfolytában biztatott:

— Pedálozz, pedálozz!Elfogott a szorongás.— Hová viszel?Csak nevetett, nem válaszolt, s észrevettem, hogy kezdek bízni benne. Hamar feledtem unalmas életem, beléptem a

kalandok világába, s ha mégis azt találtam mondani:— Félek! — Ő hátrahajolt, és megfogta a kezem.Olyanokhoz vezérelt, akik a számomra szükséges adományokkal bírtak; a gyógyítás, a befogadás és az öröm

képességével. Ezekkel megajándékoztak engem, hogy magammal vigyem utamon. Azaz az utunkon, Istenén és az enyémen.

És haladtunk tovább.— Add tovább az ajándékokat, fölösleges annyi poggyászt cipelni! — intett, és én hallgattam rá. Azokat

gazdagítottam, akikkel találkoztunk, és észrevettem, hogy miközben adtam, magam is kaptam, mégis könnyebbedett a teher. Először nem bíztam rá életem irányítását, attól féltem, tévútra vezet, de Ő tudta a kerekezés fortélyait, tudta, hogy kell bedőlni az éles kanyarokban, sima talajra ugratni a kövek között, száguldani, hogy gyorsabban túljussunk a veszélyes szakaszokon.

Lassanként megtanulom, hogy befogjam a számat, és nyomjam a pedált a legidegenebb vidéken, egyre inkább élvezem a kilátást, a hűs légáramlatot arcomon, együtt haladva állandó kedves társammal, a belső erővel.

S amikor már biztosra veszem, hogy nincs tovább, Ő csak mosolyog, és így szól:— Pedálozz!

Ismeretlen szerző